Title: Egy haditudósító emlékei : 1914 november - 1915 november
Author: Molnár, Ferenc
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Egy haditudósító emlékei : 1914 november - 1915 november" ***
EMLÉKEI ***


MOLNÁR FERENC

EGY HADITUDÓSÍTÓ

EMLÉKEI

1914 NOVEMBER – 1915 NOVEMBER

5000-től – 10000-ig

BUDAPEST, 1916

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

A boritékra nyomtatott régi metszet Ilosvai Selymes Péter «Tholdi»-jának
1620-iki, lőcsei kiadásából való.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

HOEN TÁBORNOKNAK

A PARANCSNOKSÁGA ALATT

TÖLTÖTT ESZTENDŐ SZERÉNY EMLÉKÉÜL

AJÁNLOM EZT A KÖNYVET

_Emlékek: – nem napló, nem a háború története – egy esztendei
haditudósítói vergődés emlékei. Utazások, tapasztalatok, tudósítások,
képek, hallomások, beszélgetések vezérekkel és közkatonákkal,
tanúvallomások egészen kicsiny és igen nagy eseményekről. Valakinek a
siető sorai, aki ujságot-irni ment a harctérre, – nem mindig mehetett
oda, ahová akart, nem mindig jutott el oda, ahová indult, csak sodródott
ide-oda a fronton és a front mögött a többivel együtt, – sok
csodálkozással, sok fehéren maradt lappal a jegyzőkönyvében, öregedő
szívében az egyre szótlanabb érzelmek végtelenségével. Valakinek a
töredékes feljegyzései, aki az irott betű háborús szerepei közül azt
választotta, hogy a magyar katonai katona emberi dicsőségének
történetéhez anyagot segítsen összehordani, négy ország földjéről és
földje alól. Eljövendő, szabadabb és szebb szavak anyagát._



ELSŐ KÖTET  TÉLI HÁBORÚ



BUDAPESTEN


1914 julius 23.

Délután három óra.

Rettenetes hőség. Valaki azt mondja: «Ez nem az a jó, száraz, égető
meleg, a mi jól esik, hanem valami fülledt tudja-isten-micsoda». A
kávéház előtt ülünk és minden türhetetlen. A pinczér, a kávé, az ujság,
a kocsik, minden. A szomszéd asztalnál uszodáról beszélnek. A meleg az
embernek a fejét nyomja, mint egy kalap. Ha az ember leveszi a
szalmakalapját, úgy érzi, hogy egy másik kalap van a fején, melegebb,
nehezebb, szűkebb. Körülöttem mindenki gombolkozik. Egy úr a gallérját
is kigombolja. A pinczér arra megy egy czitromfagylalttal, «pohárban».
Egy bágyadt hang: «Nekem is». Egy másik hang: «A hét végén lesz demars.
Szerbia mindent meg fog adni». Türhetetlen a hőség. Nem lehet se ülni,
se állni, se olvasni, se szivarozni. Haza kell menni. Egy hang:
«Levetkőzni, megfürödni, estig fel se öltözni…» Egy barátunk hív,
menjünk ki a Margitszigetre. Indulunk. A hogy levett kalappal bambán
bámulunk az égre a kocsiból, szürke fátyol húzódik a nap elé. Aztán egy
másik, piszkos sárgásbarna. A levegő nem mozdul. Mintha forró ólomban
úsznánk lassan előre. Még egy fátyol megy a nap elé. A hídvámszedő maga
körül forog és az eget nézi, egészen hátraszegett fejjel. Eső lesz.

Négy óra.

A szigeten. Hárman vagyunk a szobában. A házigazda az ágyon hever,
pipával a szájában. Pipázunk, hallgatunk, minden ruhánk a székeken,
asztalokon hever. Lassan sötétedik. Az ablak előtt hatalmas fák állnak
abban a tökéletes mozdulatlanságban, a mit sehogyse tudok megmagyarázni.
Most már biztos, hogy vihar lesz. Egyszer egy szegény kis faluban láttam
ökröt vágni. Nem akart bemenni a vágó-konyhába, vesződtek vele. A
szarvát kötözték, a fejét felhúzták, akadékoskodott. A mészáros kiment a
taglóért. Abban a pillanatban egyszerre csak mintha kővé vált volna az
ökör. Ez a tökéletes, halálfélelmes, taglóváró mozdulatlanság jut
eszembe, mikor a büszke fákat látom most, a mint milliónyi levelük, mint
a festett kép, oly mozdulatlan. Én még nem látom, de ők már érzik jönni
valahol messze a villámot és az orkánt. Egészen sötét van. Nem szólunk
egy szót se. Nagyon messze halkan dörög. Egy kis szél jön. A fák
felsóhajtanak. Megint dörög. Figyelünk. Az egyik halkan mondja: «jön
már». Mindenki arra gondol, hogy nehéz időket élünk, valami furcsa,
sóhajtásos érzés nyomja az ember mellét. Óbudán harangoznak. A szél
visít egyet és éjszakai sötétség borul ránk. Az ablak alatt bádogtető
van, azon már kopog az eső. Egy retteneteset csattan, aztán utána dördül
még egyszer és tizenkét hatalmas fa egyszerre féloldalt dől, valahonnan
a ház mögül előrohant a vihar és egyszerre nekikment. Visszavágódnak, de
a szél megint elfekteti őket, egys zerre minden erejüket elvesztik és
úgy hajladoznak, mint a fű. Mint egy durva nagy fésű, úgy jár bennük az
orkán. A sűrű, összenőtt kis erdőt féloldalt fekteti és a szó szoros
értelmében végigfésüli. Egy irányban fekszik minden gallyuk, levelük,
mint a fölfelé fésült haj. Ropognak az ágak. Egy ablak zuhan valahol.
Utána emberi hangok. A hogy fésüli az orkán az erdőt, égigérő
vízfüggönyöket csap hozzá, négyet-ötöt hirtelen egymásután.
Szakadatlanul dörög. Óbudáról éles harangszó sikolt néha-néha, a mint a
vihar el-elkapja a hangot. Most már repülve jönnek a vízfüggönyök,
hosszú, toronymagas, rongyos vízfátyolok dőlnek a levegőben egymásra, az
erdőre, neki a sárga házfalnak, a melyet barnára öntenek végig. Valahol
messze egy hosszú, hosszú asszonyvisítás. Aztán egyszerre: dörgés,
recsegés, roppanás, egy irtózatos csattanás, sehol eső, sehol zápor,
csak nagy, ijesztően repülő vízrongyok a levegőben, majd egy-egy nagy
hadilobogó vízből, felhőrongyból, a mint neki csapódik a falevelek síró
rengetegének és a földig sujtja őket. Valahol trombitálnak a város
felől. Bizonyosan a tűzoltók mennek egy beszakadt házhoz. A szobában
iszonyatos meleg van. Kinyitunk egy ablakot. A tompa viharlármát
hirtelen élesen halljuk. Hűvös szél csap be. Kissé világosodik az ég. A
portás azt mondja, hogy harmincz óriási fát tövestűl tépett ki a vihar.
Mire mindent megtudunk tőle, már csöndesen zuhog künn. Az ég sárgán
világosodik. A trombita egyre szól Pest felől.

Hat óra.

Megyünk végig az elpusztított szigeten. Be kell menni a városba, a
barátomat sürgősen hívták a miniszterelnökségről a telefonhoz. Vágtatunk
befelé, a szigeti telefon nem szól. A munkások már fürészelik a ledőlt
fákat. A sziget végében az egyik csónakház féloldalt fordulva fekszik a
Dunán, a fele viz alatt van. Az «Empress of Ireland» katasztrófájáról
láttunk ilyen képeket az angol lapokban. A nap nem akar kisütni, a
levegő fojtott. Mindenkinek rossz kedve van. Mit akarhat a
miniszterelnök? Csak nem lesz háború? Benn, a szerkesztőségben levél a
szerkesztő úr számára. Éjjel fél tizenegykor fel kell menni Tiszához,
fontos közlendője van a sajtó számára. Mi lehet? A barátom idegesen
czigarettázik, fel-alá jár a szobában. Itéletidő, napfogyatkozás,
tövestől kicsavart fák, villám, dörgés, harang, trombita, éjjeli gyűlés,
háború… Az idegrendszerek fenekestűl fel vannak fordulva. Tulajdonképen
isteni szép korban élünk. Még rövid idővel ezelőtt húzódoztunk tőle, de
most már benne vagyunk, teli tüdővel szívjuk, teli szívvel, mohón éljük.
Háború? Senki nem tudja, hogy lesz, mint lesz. Éfjélkor mindent fogunk
tudni. Csöndben ülünk, hallgatunk. Lehúnyom a szememet. Nagyon vékonyan,
halkan tovább szól az agyamban a távoli trombita.

Este kilencz óra.

Most tudjuk csak meg, milyen borzasztó pusztitásokat csinált a vihar.
Emberek haltak meg. De ez valahogy mellékesnek látszik. Mindenki az
éjjeli gyűlésről beszél. Baljóslatú hangok mindenfelé. «Megyünk
Szerbiába.» Egy-két óra alatt az egész városban híre terjedt, hogy Tisza
felhívatott magához huszonhárom lapszerkesztőt. Az emberek az órát
nézik. Künn erős szél fúj. Az esti ég ragyogóan, átlátszóan kék, éles
aczélszíne van, de valahol a háztetők fölött egyszerre vége a kékségnek,
koromfekete felhő emelkedik körül, mindenfelé, a merre csak néz az
ember. Ha felnézünk, mintha óriási, mély, fekete kútban volnánk, a mely
fölött ragyogóan, majdnem holdvilágosan ezüstös-kék üvegkupolának
látszik az ég felhőtlen része. A feketeség pedig egyre emelkedik a
láthatáron, mintha a földből nőne ki köröskörül a vigasztalan éjszakának
valami vastagon gomolygó, félelmetes anyaga. Telefonok szólnak. A
kávéházban egy hosszú asztalnál az Est egész szerkesztősége,
készenlétben. Soha még olyan kevés ujságíró-viczczet nem hallottam, mint
csütörtökön este. Ha egy kicsit gondolkozom, azt hiszem, egyet sem.

Fél tizenkettő.

Egy nagy automobil áll meg a kávéház előtt. Az ujságirói asztalnál már
áll mindenki. A kávéház zsúfolva van. Hirtelen csönd áll be, némely
asztalnál fölugrálnak. Feltünően kevés nő van ma a kávéházban. Egy úr
berohan, a következő pillanatban üres a hosszú asztal. A hogy a publikum
utánuk tódul, csak azt látja, hogy valamennyien fölkapaszkodnak az
automobilra, állnak benne, lógnak rajta. A gép bődül egyet és elrohan
fekete rakományával. Egy szó marad utána az utczán hirtelen
összeverődött tömeg közt, az első pillanat ijesztő túlzása. «Háború!» És
ez a furcsa, rövid mennydörgéshez hasonló magyar szó most fölordít a
tömegben, a mely visszatódul a hírrel a kávéházba. Mindenki áll az
asztala mellett. Ez az egy szó zúgbúg egyre erősebben, egyre
harsányabban, ijesztő crescendóban, összedörög az egyszerre visszatolt
székek lármájával – egy hirtelen, lázas talpraugrás az egész és
egyetlen, nagy, hosszan zúgó, vontatott ordítás: «háború!» Nehányan
futva indulnak el az utczán. Egy úr egy kocsiba ugrik, ráordít a
kocsisra és a mint elrobog, állva marad a kocsiban. Sok arczon ijedt,
értelmetlen mosoly. Künn, az Erzsébet-körúton szakadatlanul járnak a
mentők, vészesen visíttatják a szirénájukat, alig visított végig az
egyik autójuk az utczán, jön, felsüvölt a másik, az emberek a gyalogjáró
szélén állnak és ok nélkül integetnek feléjük. Az ég megint egészen
beborult és hűvös szél tépi a rongyos kis körúti fákat. Az Oktogon-téren
nyolcz-tíz nagy embercsoport vitatkozik és egyik csoportból átdörög a
másikhoz a komor és most oly új hangzású szó: «háború!… háború!»

Mindenki a végletekig lelkes és izgatott. Senki nem tud semmit.

Éjfélután két óra.

Mindenki mindent tud. A kaszinók, mulatóhelyek közönsége egy-két nagy
kávéházban verődik össze. Már nincsenek viták. Nagy, csöndes mormolás,
fáradtság. A földön hevernek a litografált czédulák, a melyeket a hosszú
asztal ujságírói nyomattak hirtelenében és szórtak szét az éjszakázó
városban. Most már mindenkit a szombat délutáni hat óra érdekel. «Ön
tudja az összes pontokat?» – «Hogyne tudnám, az előbb egy hirlapíró
fölállt a billiárdasztalra és hangosan fölolvasta az összes pontokat». –
«Teljesíteni fogják az összes pontokat?» – «Hogy érti? Az összes
pontokat?» – «Igen az összes pontokat.» Egy hang egy másik asztalnál:
«Az egyes pontokat?» Egy nagyon erélyes hang, az ablaknál: «Ha szombat
este hat óráig az összes pontokat…» A közhangulat az, hogy alku nincs.
Egy író jön és fölveti annak a lehetőségét, hogy «egyes pontokat… nem az
összes pontokat…» Személyes sértésnek veszik. Mindenki nyugodtan,
határozottan, minden izgalom és alku nélkül, a leghidegebb gőggel az
összes pontokat követeli. Némelyek hazamennek. Utánuk szólnak: «Hát maga
most tud aludni?» Felelet: «Majd megpróbálok». Egy másik felelet: «Na,
hallja, szombat délután hatig nem virraszthatok itt». Ez az első viccz,
a mit hallottam. Nagyon fáradt vagyok. De nincs kedve az embernek
elmenni innen, a míg csak egy lélek is van itt. Aztán mégis elmegyünk
ketten a Pesti Hirlap szerkesztőségébe. Az utcza kihalt és csöndes. A
szél is fáradtabb már. A szerkesztőség ablakai izzóan fénylenek ki az
éjszakába. Fönn már olvassák az első példányokat. A pinczében búgnak,
dörögnek a gépek, az ujságírók fáradtan köszönnek el egymástól a kapu
előtt. «Szombaton délután hatkor…» Mint egy nagy, izgalmas randevu, úgy
kisér el ma éjszaka mindenüvé ez a dátum: «szombaton délután hatkor».
Néhány éjszakai ember csoportosul a kapu körül. A friss lapot várják.
Ezek is azt mondják: «szombaton…» Az egész érdekesség mintha lekonyult,
elfáradt volna a mellett a gondolat mellett, hogy mi lesz szombaton hat
órakor. Megyünk haza.

Hajnali három óra.

Ugyanabban a szobában, ugyanannál a házigazdánál, a hol délután voltunk,
mikor a vihar volt. A házigazda megint az ágyon fekszik és megint
pipázik. Nagy, nyugalmas, jóleső csönd a Margitszigeten. Hajók se búgnak
a Dunán, mint szoktak. Mögöttünk a legizgalmasabb nap lármája, a nagy
hajsza minden mozgalma… most csönd van és béke. A fejem fáj. Körülöttünk
mindenki alszik. Vajjon Tisza alszik-e? Három elmult. Már dereng,
nemsokára félnégy. A király talán épen most kel föl. Mit érezhet?
Elköszönök, hazamegyek a szállodai szobába. Kinyitom az ablakot, eloltom
a lámpát, kinézek a sziget csúcsa felé, Ujpest felé, a hol a nap föl
szokott kelni. Az ég áttetszően zöld, gyönyörű halvány tengerszíne van.
Nagyon sok mindenre szeretnék egyszerre gondolni. Egy kicsit bámulok így
ki a hajnalba, aztán hirtelen trombita szólal meg a budai oldal felől.
Ez már nem az a vontatott tűzoltó-trombita, hanem szapora, friss,
recsegő hang: katonatrombita. Katonák gyakorlatoznak a Duna mentén,
azokat ébresztik. A nap hirtelen megjelenik Ujpest fölött: fénytelen,
hideg, téglavörös korong. Szokatlanul nagy. Az ég vörösödni kezd.
Lefekszem, az ágyból nézem tovább. Húsz évig abban a tudatban éltem,
hogy a nagy nemzetek szenvedélyeitől távol egy csöndes, szegény kis
ország egyhangú nyugalmában születtem, nyugalmas, kultúrás, találmányos,
békés korban. Most azzal hajtom a párnára a fejemet, hogy a világ kellő
közepén vagyok és az emberiség minden nyugtalansága az én hazámban
tombol. Úgy érzem, mégis csak Isten ajándéka ez a hirtelen fölforrott,
két más élet izgalmával fölérő egy élet, a mit nekünk ép most adott,
ezekben az esztendőkben, nekünk, a kik azt hittük, hogy egy kuczkóból
csöndesen fogjuk nézni a világ nagy színjátékait. Még a viharok is
mások, még az örömök is nagyobbak, a szerencsétlenségek is mélyebbek a
világon, mint mikor gyerek voltam. És minden, a mi nagy, érdekes és
világrengető, itt történik a mi kuczkónk körül. Hallatlanul szép nap
volt ez a mai. Lehet, hogy sokan vannak így vele: mintha hónapokat éltem
volna át ezen a csütörtökön.


Budapest, augusztus.

Már mennek, egyre mennek a katonák…

Sötétedő alkonyatban gyűlekezünk a régi teherpályaudvaron. A perronon
egy honvédezred tisztikara hölgyekkel. Középütt az ezredes, szélesvállú,
friss, öreg úr, csizmában. Csönd és rend mindenütt. Összesen vagy
harminczan vagyunk. Nem hittem, hogy ez ilyen hallatlan nyugalommal és
egyszerűséggel megy.

Egyszerre csak betolják elénk a vonatot. Rengeteg hosszú tehervonat, már
meg van rakva katonákkal és minden egyébbel, a mi kell. Hátulról előre,
a végéről a mozdony felé, végig megyünk mellette egy kedves és tudós
tiszt társaságában. Leghátul a nyitott teherkocsin élelmező-szekerek,
vadonatuj ponyvával leterítve, tele hússal, liszttel, krumplival,
zsírral, fűszerrel. Azután jön egy nyitott teherkocsi, a mely robogó
konyhának van berendezve. A mozgó tűzhelyek kis vaskéményei füstölnek
rajta, nagy üstjeikben ingujjas katonaszakácsok kavarnak, főznek. Azután
hosszú sora a rendes tehervaggonoknak. Valamikor mennyit tréfálkoztunk a
felíráson: «40 ember, 6 ló». Most lóczákat ácsoltak a kocsikba és a
negyven ember benn ül. Illetve most még nem ül, mind a nagy középajtóhoz
tolong, onnan lóg, integet, énekel kifelé, a legalsó sor kilógatja a
lábát. A hogy hátulról végignézünk ezen a vonaton, ezek a szabályosan
megismétlődő, lelógó katonalábak olyanok, mintha a hosszú vonatnak
valami rojtos díszítései volnának. Vadonatúj, gyönyörű sárga bakancsok.
Megyünk tovább előre az éles kavicson, a negyvenemberek végtelen sora
mellett. Közbe-közbe egy-egy kocsi avval a bizonyos hat lóval. Friss
szalmán állnak, jól megpuczolva. A lóápolók a keresztrúdra támaszkodva
néznek le reánk. Aztán két málhakocsi, egészen elől, a zenekarral.
Minden kocsiban a századlámpa sárga fénye pislog. A mozdony mögött két
szerény másodosztályú vagon a tisztikar számára.

A sötétben hirtelen kigyúlnak a pályaudvar villamos lámpái. Most ez is
alkalom a lelkesedésre. Az egész vonat felordít. Éljeneznek, sapkát
lengetnek. Minden katonán van valami piros-fehér-zöld. Vagy szalag, vagy
papirzászló a sapka mellett. Minden vaggon nyílásán kidugva egy
nemzetiszínű papirzászló.

A mozdonynál vagyunk. Egy tiszt szalad a közelünkbe és kiadja a
parancsot a zenének:

– Leszállni. És ha az ezredes úr ideér, a Himnuszt!

Nagy bádogzörgéssel leszáll a banda és felsorakozik a mozdony mellett. A
hogy visszanézünk innen a kanyarodón álló nagy vonat végére, látjuk,
hogy az utolsó kocsi mellett megindul, jön a mozdony felé egy kis
csapat: az ezredes jön a tisztikarral, asszonyokkal, lányokkal, a
tisztek családjaival. A hogy így eldefiliroznak a vonat mellett, minden
vaggon negyven embere, a mint meglátja őket, a felhőkig ordít fel. Az
ezredes szalutál nekik. Most olyan a vonat, mint egy felségesen nagy
zongora billentyűsora, a melyen dörgő skála megy végig alulról fölfelé.
Egy láthatatlan pedál tovább tartja a hangot, mert a melyik vaggon már
megszólalt, az többé nem hallgat el. Az ezredes a mozdonyhoz ér, ott
hirtelen megfordul, szembeáll az őt követő tiszti csapattal. A banda
őrmestere magasra emeli a botját és megharsan a trombitákban a Himnusz.
Mi lekapjuk a kalapunkat, de mire a tiszti csoportra nézünk, már
valamennyi feszes haptákban áll, sapkához emelt kézzel, tisztelegve és a
míg a zene szól, nem mozdul el kezük a sapkától. Az ezredes a
legfeszesebb. Szürke ruhájában, a villanyfény alatt mint egy tisztelgő
aczélszobor. Végig a vonaton halotti csend. Elől, a zenét minden
muzsikalitás nélkül kiséri a mozdony: süvít, fő, forr, zúg, sistereg.

A Himnusznak vége. A zenekar rögtön belevág a Rákócziba és a búcsúzás
megkezdődik. Öreg, feketeruhás anyákat látok, háttal állnak felém, a
mint két szürkeujjas tiszt-kar átöleli őket. Mozdulatlan kép: egy kis
öreg asszony, a hátán a két katonaruhás karral és két vadúl szorító
tenyérrel. Hosszú, hosszú csók lehet. A fejeket nem is látom, csak ezt
az ölelést, ezt a szerelmesen hosszú, mozdulatlan, fiúi ölelést. Soká,
nagyon soká fogom még látni. Végigrohan rajtam valami hullám, a mi
elborít, minden tagomat elönti egy kimondhatatlan érzéssel. A magyar
katonatiszt élete, ez a tisztességes, békés, szerény kishivatalnoki
élet, a mely annyi esztendő után most ebben a pillanatban hirtelen a
legfelsőbb emberi gondolat: az élet és halál kérdése elé van állítva…

Éles trombitajel vág végig a fejünk fölött a mozdony felől. Az
ezredtrombitás fújja a beszállást. Mindenki a helyén van. Még egy rövid
kézszorítás és a tisztek felugrálnak a vaggonjukba. A mozdony hosszan
felvisít és a vonat elindul. A hatalmas zongora most már teljes erőből
szól. Egyhelyben állunk. A hogy lassan elgurulnak előttünk a vaggonok,
minden vaggon rakománya más nótát énekel. Karok, sapkák lengenek. Az
egyik vaggon elmegy előttünk egetverő énekkel; épen ennél a sornál
tartanak: «… disznó szerbek számára…» A következő vaggonból más
ritmusban ez zúg felénk: «… szakasz-ve-ze-tő!…» Két vaggon közös nótát
fúj: «… maradt itthon kettő-három, nyomorult…»

Egyre gyorsabban szaladnak előttünk a vaggonok. Kivétel nélkül mind
énekel, az eleje már messze harsog, túl a pályaudvaron, de még legalább
annyi zúg felénk a végéről. Most már csattognak a kerekek, szalad a
vonat. Most megy el előttünk a vége: a két tábori konyha, a két szakács
vadúl dolgozik fakanalakkal az üstökben. A kis konyhakémények füstölnek,
szikráznak a sötétben. Mintha egy második mozdony volna a vonat végén ez
a vágtató konyha, a mely zamatos gulyásfelhőt fúj felénk, úgy repül el
előttünk. Aztán eltünik az egész, már csak az utolsó kocsi három piros
lámpáját látjuk, de a távolból, a sötét estéből, a melybe elrohant velük
a vonat, ordítva száll a hang felénk, az összekeveredett tíz-húsz
bakanóta zeng-harsog a levegőben, viszi a mozdony az éjszakába ezt a
félelmetes vas-hangszert, ezt a vágtató orgonát: a háborúba rohanó,
éneklő vonatot. Egyre messzebbről zúg. Aztán vége.



ÚTON, ÉSZAKRÓL DÉLRE


Nowy Targ, november.

Három napig csudálkoztam Altsandecben, a hol a haditudósítók laknak.
Végre sikerült a főtéren, egy tiszta kis szállodában rendes szobát
kapnom. Este hurczolkodtam be, rendberaktam a holmimat, egy kicsit
kinéztem az ablakon a galicziai hegyek felé, a melyeket most látok
először életemben. Itt vagyok a háborúban, a front mögött, és fáradtnak
érzem magam Budapest éjjel-nappal tomboló háborús lármája után ebben a
nagy esti csöndben. Aztán a közös vacsorához mentem, a hol a hozzánk
beosztott tisztekkel vagyunk együtt, Mózes Finder vendéglőjébe. Ott
felállt a kapitány úr, térparancsnokunk és kijelentette, hogy ma éjjel
három órára mindenki csomagoljon be, fél négyre a főtéren lesznek a
kocsik, a melyekkel a legközelebbi vasútállomásra megyünk, négykor
indulunk, ötkor vonaton ülünk és megyünk egyenesen Szerbiába.
Feldzeugmeister Potioreknek nagy sikerei vannak a déli harcztéren,
boldog vagyok, hogy odamegyünk. Mégis, miért oly hirtelen? Vacsora után
becsomagoltunk és elhatároztuk, hogy nem fekszünk le, ébren maradunk
indulásig. Ezt az időt H. borkereskedő helyiségében töltöttük, ez volt
Altsandecben az egyetlen hely, a hol reggel háromig lenni lehetett. Egy
üveg jó bort kértünk, a zsidó és lányai nagyon izgatottak voltak, nem
szerették, hogy elmegy innen a sajtóhadiszállás. Háromnegyed háromkor az
üveg borért még mindig izgatottan hatvan koronát kértek. L. urat, egy
erélyes kollégánkat biztuk meg a tárgyalással. Rövid, de igen heves
harcz után megelégedtek negyven koronával. Tőlük hallottam, mint a
hirtelen áremelkedés egyik okát, hogy az általános visszavonulás el van
rendelve és Przemyslt újból körülzárták az oroszok. Háromkor lámpákkal
botorkáltunk a főtéren a kocsik közt, felrakodtunk, négykor elindultunk.
Koromsötét volt. Három nappal ezelőtt még Budapesten voltam, most nem
értettem az egészből semmit, de az volt az érzésem, hogy most az oroszok
elől megyek valahova. Talán nem is annyira azt, hogy megyek, mint inkább
azt, hogy visznek. Amióta katonai fennhatóság alatt vagyok, semmi
önállóságot nem érzek, furcsa, de így van; nem megyek, hanem visznek,
nem látok, hanem mutatnak valamit. Keresztülhajtottunk a
főhadiszálláson. Egy kopár kert mögött egy háromemeletes ház minden
ablaka éles fényben ragyogott. A főparancsnokság épülete volt. Álmosan
és fáradtan kerültem a vasúti állomásra, a hol megint hallottam: az
általános visszavonulás el van rendelve. Túlon-túlzsúfolt vonatra
kapaszkodtunk fel a menekültek rettenetes lármájában, nagy zavarban. Egy
beteg kapitányhoz kerültünk négy kollégámmal. A kapitány minden
képzeletet meghaladó módon köhögött. Egymás nyakán ültünk. Az amerikai
haditudósító elővette szivartárczáját és megkinált bennünket. Mind a
négyen vettünk tőle egy-egy szivart. Aztán felnyitotta
öngyújtókészülékét és odaadta egy magyar kollégájának. Ebben a
pillanatban a kapitány ismét leírhatatlanul elkezdett köhögni. A magyar
becsukta az öngyújtót és zsebretette a szivart. Mind zsebretettük a
szivarokat. A kapitány azt mondta: «ich danke, meine Herren». Az
amerikai kiment a folyósóra szivarozni. Akkor épen állt a vonat, az őszi
napfölkelte szomorú kék világossága áradt el a galicziai dombokon, sehol
egy embert nem lehetett látni. Kis állomáson álltunk, mellettünk egy
tehervonat tele a háború szemétjével, sáros, összetört szekerekkel. A
dombok és mezők már téliesek, kopaszak, nagyon hideg van, az összetört
szekerek rúdjai és kerekei összedobálva, feketén rajzolódnak a bánatos
hajnali égre. Kakasok kukorékolnak, de hogy hol, arról sejtelmem sincs,
mert sehol, semerre egy ház, vagy emberek nyoma nem látszik. A dombok
idegenek és nem szelidek, valami vad daczosság van e sötét, vizes
hajnalon a galicziai tájon. Az állomáson sehol egyetlen egy embert sem
látok, se utast, se vasúti tisztviselőt, se őrt, senkit.


Ujvidék, november.

Utazunk, nagy megállásokkal megyünk lefelé, Szerbia felé, sokan vagyunk,
egy csomó külföldi ujságíró, sőt egy amerikai ujságíró-hölgy is van
velünk. Nem szimpatikus dolog: ez a hölgy ulánusblúzt visel és
ulánus-sapkát hord, a katonáknak, a sáros, véres, elcsigázott
sebesülteknek mosolyogva szalutál. Borzasztó jól érzi magát ebben a
különös mulatságban. Ujvidékre nagyszerű hírek jönnek a szerbiai
előnyomulásról. Várjuk az engedélyt, hogy Mitroviczán át a Macsvába
mehessünk.


Pétervárad, november.

Megnéztük a péterváradi erődöt, délután pedig elbúcsúztunk a monitortól,
a mely Belgrád felé indul. Elmaradtam a csoporttól, hogy töviről-hegyire
megtanulmányozzam a gyönyörű új ágyút, a melyre oly nagy feladat vár.
Végre kisütött a nap meleg volt, az ágyú működését annyian mutatták,
hogy nem is láttam tőlük az ágyút. A legszebb pillanat az volt, a mikor
egy szőke ujpesti fiú kinyított egy kis csapóajtót és le lehetett nézni
a hajó fenekébe. Úgy feküdtek ott a shrapnellek, mint egy finom úr
pinczéjében a pezsgőspalaczkok, egymáson. Akkorák, mint a
pezsgőspalaczk, a kupakjuk is ép olyan fényes. A gránát zord, fekete
vaspalaczk. A gránát egyáltalán – mint itt tapasztalom – mogorva,
kellemetlen valami, a mit senki se szeret. Még a saját gránátunkat se
szeretjük. A shrapnell a maga borzalmasságában is kedélyesebb valami,
mindenféle csúfneve van, bizonyos tekintetben lovagias ellenség,
felülről vág, van előle védelem. A matróz is símogatja, kedvesen mondja
neki: «savner». A gránát rombol, az: «disznó».

Büszkék, hogy már voltak tűzben. A hajónak semmi baja nincs. A
parancsnok kitalált valami nagyon ügyes lábvédőt – nem a hideg, hanem a
golyó ellen – ezt csinálják most az exponált helyeken. A tisztek is
büszkék: a parancsnokuk nagy kitüntetést kapott.

Nem cserélnek senkivel a világon, csak… a Marost irigylik. A Maros
olyasmit csinált, a mi a hadihajók történetében igazán páratlan eset: a
szárazföldön hadifoglyokat fogott. A tisztek mosolyogva magyarázzák,
hogy ilyen még sohase volt. De nem is lesz. Mert egyik hajó elfoghatja a
másiknak a személyzetét. De a víz közepén állani és a parton
hadifoglyokat ejteni…

Úgy történt, hogy a minapi harczokban, a mikor a Sabácztól Obrenovácz
felé haladó seregeinket a monitorok a Száván kisérték, a Maros is
elindult hajnal előtt a Száván lefelé. Sötét volt, a Maros lassan,
óvatosan haladt. Mikor világosodni kezdett, a tisztek figyelték a
partot. Ehhez nem kell látcső, a Száva itt még olyan széles sincs, mint
a Duna egyik ága a Margitszigetnél. A hogy néznek így át a tisztek a
szerb partra, egyszerre csak az egyik tiszt látja, hogy odaát, a folyó
hosszában fedezék van csinálva, a mely mögül szerb katonák kandikálnak a
hajó felé. A monitornak más parancsa volt, nem állhatott meg itt
verekedni a partvédő szerbekkel. A tiszt azonban kedélyesen, tréfából
átkiáltott hozzájuk, tölcsért csinálva a kezéből:

– Prodajte sze! (Adjátok meg magatokat!)

Most kómikus pillanat következett: az árokból kidugott katonasapkás
fejek mellett hirtelen megjelentek a fejekhez tartozó karok. A szerbek
belementek a dologba. Megadták magukat. A tiszt most megijedt a váratlan
sikertől. Átrohant a parancsnokhoz, hogy mit csináljon, igazán nem tehet
róla, de negyvenkilencz szerbet fogott. Így aztán úgy lett, hogy a
hajónak meg kellett állnia – elvégre ezt a jó fogást nem lehetett
elmulasztani – a szerbeknek ki kellett állniok a part szélére fegyver
nélkül és fölemelt karral, néhány fegyveres matróz a benzines csónakkal
egyik fordulót csinálta a másik után, mialatt a többiek a fedélzeten
arczhoz emelt puskával fedezték őket, majd a kis hadihajó tovább
gőzölgött a zsákmánynyal. A magyar part legközelebbi állomásán, a hol
népfölkelőink őrködtek, leadta a foglyokat, aztán eltünt Zimony
irányában.

A matrózok vigyorogva hallgatták az elbeszélést, egy kis fájdalommal az
arczukon, mint a gyerekek, a kiknek elérhetetlen hőstettekről mesél az
ember.

– Jó – mondom – majd fogtok még ti is szerbet.

Az ujpesti fiú a fejét rázza:

– Nem, uram… ilyen csak egyszer történik száz esztendőben… hát Isten
neki, mit csináljunk, ha nem velünk történt, hanem a Marossal…


Mitrovicza, november.

Itt várjuk most a hadseregparancsnok engedélyét, hogy végre eljuthassunk
a szomorú Macsvába. Az ellenséges föld szélén az utolsó magyar állomás,
a hol tanyázunk, a mitroviczai Kovács-kávéház. Az első pillanat képe, a
hogy belépünk: túlfűtött, füstös, hosszú szoba, a mely a hideg éjszakán
zsúfolva van emberrel.

Egy hosszú asztal, csupa tréntiszt. Egy kis asztal: orvosok és polgári
ápolónők. Külön-külön, de egymás mellett szorongva: sötétkék osztrák és
világoskék magyar autó-tisztek nyakig sárosan, három apácza, egy horvát
polgárőr szuronyos puskával az asztala mellett, karján ötszínű,
feketesárga-piros-fehér-kék szalag, egy asztal vezérkari tiszt az
Etappen-Commandótól, az amerikai ujságírónő ulánuskabátban és
katonasapkával a fején, csizmás német ujságírók, három csukaszürke-ruhás
tábori ápolónő férfisapkával, vörös kereszttel, egy kis asztal
tengerésztiszt a monitorokról, feketében, arany sávokkal, néhány kisebb
hadseregszállító, az egyik vörös szakállal, egy nagyon szép sudár leány
elegáns csukaszürke tailleurruhában, a fején fehér ápolónői fejkötő, a
mellén arany érdemkereszt a vitézségi érem piros-fehér szalagján, egy
tábori lelkész, két sakkozó és három kártyázó czivil, egészen külön egy
elegáns huszártiszt, az orvosok asztalánál egy villogó piroskabátos
hölgy, – más senki.



MACSVA


Szerb-Mitrovicza, november.

Első lépés az ellenségtől elhódított földön: a pontonhídon átmentünk
Szerb-Mitroviczára, a hol magas póznán piros-fehér-kék horvát zászlót
mos az eső tarkára. Az első ember, a kit ebben a halott faluban látok,
báró Mednyánszky László, a magyar festő. A szitáló esőben egy kopasz
fához támaszkodva áll és rajzol a könyvébe. A karján a haditudósítók
fekete-sárga szalagja, a fején katonasapka. Fáradhatatlanúl és
átszellemülten járja a frontot, valami földöntúli látvány ez a lángeszű
öreg ember, a ki hatvannál több esztendejével minden fáradalomban és
nyomorúságban résztvesz, a nap minden órájában rajzol – rajzol az ütegek
mellett ülve, miközben az ütegek lőnek, rajzol a dombokon, a hol a lába
előtt lecsapódó orosz puskagolyók zörgetik a száraz füvet, a
halálveszedelemnek valami olyan szuverén megvetésével dolgozik, hogy az
több és más, mint bátorság – Balogh Rudolfot egyszer elvitte magával
egészen előre a tűzvonalba és azt magyarázta neki, hogy nagyszerű dolog
lehet így meghalni, ment a fehérszakállú öreg ember a fiatallal egyik
rajvonalból a másikba, sokáig azt hittük róla, keresi a halált. Néhány
kérdésemre halk hangon felel, ő a legudvariasabb magyar ember, a kivel
valaha találkoztam, de nála ne tanuljanak szerénységet a fiatal
művészek, mert az ő szerénységével csak az ő szerzetesi életét lehet
élni. Azt mondja: annyi új témát ad a festőnek ez az új fajta háború,
hogy ki se lehet meríteni. Itt van a trén, a táborozás, ez a halálos
hetivásár… Aztán a felpakolt katona egészen új sziluettje… hol van ez a
kinyalt régi uniformis-katona soroktól, a szakállas teherhordóknak ez a
népvándorlása… A fáradalmakat, azt mondja, azért birja, mert minden
igazi tájképfestő megszokta a vándorlást… Szép új kifejezést mond a
tüzérekről, azt mondja: «lerajzoltam az ágyút a tüzérek csoportjával, ez
olyan, mintha az ágyú családja volna…» Most nem jön velünk, az összelőtt
faluban a ködös, esős levegőben titokzatosan ágaskodó kopasz fák
tetszenek neki, ezt a szomorú, szép képet rajzolja egy fához dőlve, a
gummikabátján kopognak az esőcsöppek.


Szerb-Mitrovicza, november.

Ma csak a part közelében vándoroltunk, megnéztük a kihalt falvakat, a
melyekből az utolsó emberig mindenki elmenekült. Az országúton olyan sár
van, hogy a ki a kocsiról leszáll, csak csizma nélkül kerül rá vissza.
Olyat láttam, a mit még soha: egy kutyacsordát. Sok kutya együtt ritka
látvány, most jut eszembe, hogy a természetben ötven-hatvan kutyát
együtt látni talán soha nem lehet a rókavadászatok kutyafalkáin kívül.
De azok egyforma kutyák és egyenruhás emberek tartoznak hozzájuk,
mesterséges dolog. Ez azonban, itt a vizes mezőn, egy elhagyott, nagy
kutyacsorda, ember nélkül, az elképzelhető legnagyobb
kutyaváltozatosság, a legnagyobb kutyától a legkisebbig, a
legfeketébbtől a tisztafehérig, négy öt falu elhagyott, éhező kutyái,
lehajtott fejjel, behúzott farkkal, a mint a végtelen, pocsolyás síkon
némán trappolnak, nagyok és kicsik egymás mellett, borzasak, fáradtak és
valamennyi a földet szagolva szalad a nagy csoportban. Embert sehol nem
látni. Régen gyakran kínoztam magam egészen elhagyott vad tájakon azzal,
hogy elképzeltem, ilyen csöndes volt a természet, mielőtt az ember
megjelent rajta. Most, hogy az egyre távolodó kutyacsorda után nézek a
pusztulásnak ebben a csendjében, az az érzésem, hogy ez a látvány
tökéletesen karakterizálja az elhagyottságot: ez az emberszolgáló,
egymásra ugató állatfaj, mikor az utolsó ember is elment e tájról,
megtalálta magában a társaságos érzést. Lesujtóan komor kép ez a most
megalakult kutyatársadalom.


Nocsaj, november.

Elhagyott várak, vályogból, a mocsárban…

Még itt, ellenséges földön, a vályogvár egy tiszti odújának asztalán
jegyzem fel a kis könyvbe az adatokat, mert künn havas eső szakad: a
négy vályogvár a Szerb-Mitroviczáról a Parasnica-mocsarak felé vezető
országút mellett van, Nocsaj és Glusci között. Kettő jobbról, kettő
balról. Közöttük megy az országút a pocsolyákon keresztül,
félemelet-magasan, mint egy duplaszéles vasúti töltés. A vályogvárak az
országutat védik. A mi műszavunk útzáró-erődnek, Strassensperre-nek
nevezi az ilyesmit. Mind a négyet a szerbek csinálták, az országutat
akarták velük megvédeni a mi befelé nyomuló katonáink elől. De ebben a
tiszti odúban egy csomó összeázott czirillbetűs szerb ujság mellett egy
félig elolvadt Pester Lloyd is van már. Ez mindent megmond. A Pester
Lloyd e hó elejéről való. A szerb lap októberi.

Az országút mocsarak közt megy. Itt az út mellett kétoldalt a mocsárban
két-két kis sziget van. Ezek a vályogvárak. Messziről nem lát az ember
semmi egyebet, mint a mocsár nádja, rothadó növényzete közt egy-egy
barnás, gazzal dús földfoltot. A mocsarakban, Crna-Bara felé, halott
szerb katonákat láttak; erre nincs egy sem. Egy helyen deszkapalló vezet
le a töltésről a kis szigetre. Ez a felvonó-híd. Már mellette a töltés
oldalában nagy lyuk van, a mibe egy ember belefér. A lyuk teteje száraz
ágakkal van elmaszkirozva. Ez a híd-őrség helye volt. A deszkapallón
átmegyek a szigetre.

A gaz közt tüskés drót, keresni kell azt a néhány helyet, a hol
átszakadt. A mi katonáink verekedték keresztül magukat ezen az
összedrótozott nádason. Aztán meglátom a külső várfalat. Ez olyan, mint
a falusi jégvermek teteje. Barnára ázott, összemohosodott nádból van,
lassan emelkedik a földről embermagasságig. Sokáig csörtetek, botlom
körülötte, a míg megtalálom a bejárást: szűk vágás ez, szintén
telehányva száraz galylyal. A szűk kapuvágás olyanokat fordul, mint egy
irott H-betű, valóságos labirint. A végére érek, egyszerre kitágul
előttem a várudvar. Akkora, mint egy nagy pesti ház udvara. Benne az
emberi munka, ravaszság, önfeláldozás, szorgalom és szenvedés minden
jele.

Az alaprajza szeszélyes, mint akár Antwerpen váráé. A külső fala, a mely
kívülről a földre helyezett nádfedélnek látszik, belül kaszárnyává
változik. A nádfedél alatt körben mindenütt lakó-lyukak vannak, a
melyeknek az udvarra néző fala ezer meg ezer gyepből kivágott
agyagkoczkából van építve, akkorákból, mint egy-egy pesti utczakő.
Szabályos, négyszögletű ajtónyílások. Minden ajtónyílás előtt, mint
valami paravent, egy ugyanakkora vályogfal mered ki a földből, mint a
mekkora az ajtónyílás. Ez védi a golyótól és a shrapnelltől azokat, a
kik az odúban laknak. Bevilágítok az odúba: az ajtó közelében háromlábú
csizmadia-székek, földbe vert asztalok. Hátul, élére állított deszka
mögött dúsan szalma. Ez volt az ágy. Egy-egy odú öt-tíz emberé lehetett.

Az egyik odú előtt a földbe vájt, gyönyörűen kerek lyuk, egy méter mély.
Ez a víztartó cziszterna. A lyuk körül, hogy bele ne essék az ember, a
kosárfonó-művészet valóságos remeke: kútkáva vesszőből, de oly pontos,
szép kör, olyan tökéletes munka, hogy egészen bizonyos: kosárfonó-munkás
volt a katonák közt, sőt kerti-bútor munkás, mert minden lépésnél
valósággal művészi vesszőfonó-munkára talál az ember. A vesszőkáváról
spárgán szerb bádogcsajka lóg bele a sárga vízbe. Ez a vödör. Az udvaron
négy agyagoszlopon nádfedél áll: municziót tartottak alatta. Az oszlopok
lába körül van fonva vesszővel. Vesszőfonatos, alacsony falakból van a
bejáró labirintusa is.

Egy helyen megszakad a várfal, illetve a körülépített kaszárnya. Itt ki
lehet menni a várból, de csak három lépésnyire. Ott a nyílás előtt
valóságos várbástya áll, ez is vályog-koczkákból épült, lőrések vannak
rajta, a tetején pedig minden második koczka ki van hagyva, a hogy a
gyerekek rajzolják a várat. A bástyafal előtt kívülről egy kis tisztás,
azon túl pedig néhány ezer bot van sűrűn a földbe szúrva, minden botnak
a vége tűhegyesre van faragva és minden bot előre dől, hogy hasbaszúrja
azt, a ki neki rohan a várnak. Mint valami karóvastagságú mesebeli
búzavetés, a mely a szél ereje alatt megdőlt. A botvetésen túl egészen
alacsonyan drótkuszaság, bokáig ér. Visszamegyek a várudvarba.

A körfal egyik szögletében nyitott kis istálló. Le kell hajolni, ha
belemegy az ember. Az udvar felé három oszlop tartja, a tetején deszka
és a deszkán vastagon föld. Kinézek egyetlen ablakán: az országútra
látni belőle. A vizes földben két ágyúkerék erélyes nyoma. Ágyú állott a
kis istállóban. Mellette van a tiszti odú. Ennek rendes ajtaja van,
pirosra mázolva. A szomszéd faluból hozhatták ide. Az ablakán rács, a
kosárfonó csinálta. Benn vizes szalmazsák, lócza, asztal, sörösüvegek,
ujságok, valami «Narodna…» és az a bizonyos novemberi Lloyd. A tiszti
lakás előtt furcsa valami: olyan zegzúgos korlát, a minő a vasúti
pénztárak előtt van, hogy sorjában menjen mindenki. Egy tiszt azt
mondja, hogy itt történik az élelmiszer kiosztás és a zsold-fizetés,
ilyen korlát kell hozzá, hogy ne tolongjanak… Odébb még néhány ajtós
lakás, kisebb-nagyobb ajtókkal. De ezek előtt is ott áll a golyók ellen
a vályogfal-darab, a talpa szép négyszögben körülfonva vesszővel… Ez a
kosárfonó sokat dolgozott.

A falban őrhelyek. Kukucskálólyuk, mellette lőrés. Vályogból ülőhely az
őr számára. Az egyikben egy véres rongy. Egy második kis kút következik,
pontosan épen olyan, mint az első. Mellette kanyargós kijárás a várból.
Kibotorkálok rajta, hirtelen előttem van egy kis temető. Minden olyan
kicsi ebben a várban, mintha törpék laktak volna benne. Mindez azért,
hogy az egész vár ne nagyon álljon ki a földből. Itt mindenki hasalt,
guggolt, feküdt, térdelt, csak az őr állott. Ha ezt a várat játékos
kedvű iskolásfiúk meglátnák, soha többé nem jönnének ki belőle. Minden
kicsi, szűk és kevés: ilyen a vár temetője is. Tizenkét kereszt. Egy
nagyon nagy, ezen feketeszalagos, aranybetűs ázott koszorú van és sok
szerb írás. Egy középnagyságú, magyar felírással, szegény fiú Óbecsére
való volt. Tíz kereszt egészen kicsi és vékony, mintha czeruzákból volna
csinálva. Felírás nincs. A sírok – ilyen itt a legtöbb – nem sírhalmok.
A kemény, síma földben van egy felszántott szabályos négyszög, ez a
katonasír. De itt mindenik ilyen négyszög naiv gonddal körül van
szurkálva valami szomorú, sötét rózsaszínű, elhervadni nem akaró szerb
virággal, a milyet sohase láttam, a nevét se sikerült megtudnom. De
minden síron ilyen van, nem elültetve, csak kézzel betűzdelve, egészen
körül. A temetőn túl – az egész akkora, mint egy szoba – a temetőn túl
egyetlen szál hosszú vastag drót húzódik a föld felett térdmagasságban.
A robbanóakna drótja. A ki belebotlott és megrántotta, elsütötte vele a
földbe ásott aknát.

Ez az egész vár. A másik három is ilyen, azt mondják. Azokat már meg se
néztem, mert rám esteledett. Nagy fekete varjak szálltak arra.
Felkapaszkodtam a keskeny fahídon a magas országútra. Előbb egy sáros
autó ment el előttem, már égett a lámpája, két tiszt ült benne. Lassan
kínlódott a sárban. Aztán egy lovastiszt jött lépésben, hatalmas
prémgallér volt a köpenyegén, felhajtotta, hogy még a sapkáját se
láttam, nem hogy az arczát. Mögötte lovagolt a szolgája. Átázva, átfázva
föl a szerb parasztszekérre és vissza a Száva felé a sötét estében. A
legközelebbi faluban fekete árnyak: a mi katonáink, egy-egy kenyérrel a
hónuk alatt. Aztán mocsár, mocsár, egy-két összelőtt, lakatlan falu,
megint mocsár, másfél óráig.

Aztán a Száva-part, a hadihíddal. Túlnan az első fény, hosszú sor lámpa,
kis város a parton. Magyarország!…


Nocsaj, november.

Egy pásztort láttam.

A hogy megyek a rettenetes szerb országúton, halott faluba be, halott
faluból ki – sehol egy árva lélek – egyszerre csak nagy mezőség jön és
az előttem zörgő szekéren hátrafordul a kapitány. Az ujjával a mezőre
mutat. Alacsony domb mögül ép akkor kerül arra egy csorda. Néhány száz
rendes, se nem kövér, se nem sovány marha. A hadsereg messze előttünk
jár. Az élelmezési vonal nem errefelé vezet. A csorda tehát hadijogon
zsákmányolt élelmiszer, a halott falvak eleven marhája. Nagyon
siethetett a szerb falu, ha ezt itthagyta.

Megállnak, legelik a sovány novemberi füvet. Keresztben előttünk
elhagyott, mély lövészárok húzódik, a házacskák közt megy, udvarokon át.
kikanyarodik a faluból, végigvágja a mezőt, eltünik a domb mögött. Egy
pár tehén arrafelé trappol, akkor hangot hallok, magyarul hangzik, pedig
csak ezt mondja:

– Hé! Hó! Hő!

Kergeti vissza a marhát az ároktól. Az árok mellet keresztek vannak a
földön. Katonák alusznak ottan kis szerb virágok alatt. És a keresztek
közt áll, most veszem csak észre, egy szép magyar gyerek: a szuronyos
pásztor.

A mi ebben a szép és szívet ríkató, azt úgyse tudom leírni. Alkonyodik.
A sereg már elment innen, Valjevo alatt jár. Ember a faluban nincs.
Kitaposott, mély árok, a harczok minden nyomával, előtte szeszélyes
temető, nagy csönd, végtelen égbolt a mező fölött; a keresztek közt áll
egy katonasziluett, a puskájára támaszkodva, mint a pásztor a
pásztorbotra. Szuronyos katona őrzi a csordát. Messze, valahol a
Kolubara körül az ágyú zeng és rohannak előre az enyéim sárban, vérben,
– itt mögöttük szelid alkonyi csönd és egy magyar katona, a kinek a
kezében pásztorbottá szelidül a szuronyos puska, a kinek a sötét alakja
úgy válik el a pirosló égtől, a hogy a pásztorokat festik: búsan,
méltóságosan, mozdulatlanul, két marokra fogja a puskacső végét,
ránehezedik. A fejét egy kicsit lehajtja. Lehet, azért áll ilyen jó
pásztorosan, mert otthon is ez volt a mestersége. De én keresem, itt
mindenütt és mindig csak a régi, békés emberi életet keresem, hogy
hogyan töri át magát a háborún, hogy hogyan keresi a jogait, mint a bús
füvecske a kövek közt, hogy hogyan ütközik ki minden véren, ágyún,
ordításon, halálon, egyenruhán, fegyelmen keresztül. Íme: ez a fiú
külföldön, az ellenség földjén áll, katonaköpenyege van, sapkája,
ezredszáma, szuronya, puskája, patrontáskája, – mégis úgy áll, a hogy a
magyar pásztor áll már ezer éve. Külsején a háború fegyveres maszkja,
néma állásán a magyar pásztor ősi attitüdje. Odamehetnék hozzá,
megszólíthatnám, de nem bírom. Olyan csudálatosan szomorú valami az, a
hogy ebben az alkonyban letörlődnek róla az egyenruha körvonalai, a hogy
a leszálló este pásztorbotot csinál a puskájából, csak mert úgy tartja,
a hogy a pásztorok, – még a vállára vetett bő katonaköpönyeg is subának
hat rajta – olyan csöndes-mélán, elgondolkozva áll ott, hogy nem szabad
felriasztani. Messze-messze Magyarország szíve hallgatózik most ebben a
bakagyerekben. Mondom, nem tudom leírni, milyen szép és szomorú volt a
szuronyos pásztor.

Mikor később visszafelé zörög velem a szekér ugyanezen a falun, ép megy
hazafelé a csorda. Hányszor értem utól odahaza automobilon ilyen
hazatérő csordát nyári alkonyaton! Hátborzongató látvány: a faluban egy
lélek sem lakik, az ökör, a tehén mégis befordul mind a szokott portára.
A bőgésükben van csak valami idegenszerű. Nem merem marháról azt
mondani, hogy vonít, pedig itt, e kipusztult faluban úgy hallottam,
mintha abban a kis bőgésben, a mivel az állat belépdelt a kapun, lett
volna valami a rémült vonításból.

Leghátul jön lassan a katona, a ki őrizte őket. A köpönyeget már
felvette rendesen, a derekán szíj megy körül. Vállán a szuronyos puska.
Most már egészen infanterista. Meglátja a katonasapkámat, tiszteleg, a
fegyverszíjjon leszalad a keze a puska agyához. De a következő
pillanatban megint pásztor. A hogy a kocsi elhalad mellette, rám néz és
lassan, komolyan, a csöndes estébe beleillően mondja:

– Adjon Isten jó estét.



SZERBIAI TÖRTÉNETEK


Mitrovicza, november.

Kis szerb házak közt a szekerek rengetege. Számolom: negyven… ötven…
hatvanegy, hatvankettő, hatvanhárom – abba kell hagyni. Mialatt
számoltam, még egyszer annyi jött. Elől egy mozgó sártömeg négy vastag
keréken, kis fekete-sárga zászlóval. A zászlóról tudni, hogy automobil.
Egy a földdel egyenlővé tett katona szállt ki belőle. Valahol meglátni
rajta a három csillagot: kapitány. Az arczán nagy, sugárzó boldogség.
Olyan piros, mint az alma. Valjevo környékéről jön. A következő
pillanatban vagy húsz tiszt áll körülötte. Hogy honnan kerültek elő, nem
tudom. A szürke sapkák egymáshoz hajolnak. Az ég olyan, mint a
sötétszürke márvány, itt-ott fehér felhő-erek futnak benne. Esni kezd az
eső.

*

– A hat ágyú – meséli – csütörtökön a Crni Vrh hegyen állott. Hat szerb
ágyú volt, egy üteg. A mi tüzérségünk felfedezte. Addig lőtte, a míg a
hat ágyú ember és ló nélkül maradt. Akkor egy gyalogos század hangos
ordítással felrohant a hegyre, elverte onnan a szerb gyalogságot és
birtokba vette az üteget. A bakák simogatták a szerb ágyút,
megcsókolták, átölelték, veregették a nyakát, mintha ló volna. A
kapitány egy szakaszt megbizott az üteg őrizetével és a többi emberével
tovább ment, előre. Ott maradt a hegyen a hat ágyú egy szakasz bakával.
Reggel hét óra volt.

A parancs úgy szólt: ha el lehet vinni a hat ágyút, el kell vinni haza.
Ha nem lehet elvinni, őrizni kell, a míg lovak jönnek érte. Reggel
kilenczkor még nem jöttek a lovak, a bakákkal nem lehetett bírni,
kötelet kerítettek, ők behúzzák az üteget a főhadiszállásra, esetleg
Bécsbe, a királyhoz. A kapitány azt mondja, oly nagy érzés ágyút
elfoglalni, hogy látott már katonát sírni, a mikor beszolgáltatta a
zsákmányolt ágyút és elvették tőle. Tulajdonképen szeretne vele maradni
a háború végéig. Esetleg még azután is.

Az ágyúkat pórázra kötötték és a kötélnek nekifeküdtek. Hat ágyú nagy
súly egy szakasz bakának, a ki hegynek fölfelé sturmolt az imént. A mint
húzzák, jelenti az egyik, hogy jönnek a szerbek. Lenéznak e völgybe. Jön
legalább ötször annyi szerb, mint a hányan ők voltak. Lefeküdtek és
lőttek. Kétszer verték vissza a szerbeket, a kik az ágyúkért jöttek.
Harmadszorra már megfogyatkoztak, a szerbek veszettül dolgoztak, úgy
hogy a szakasz baka az ágyúk mögé került. A hat kötelet hatan a
derekukra kötötték: most már vagy az ágyúval, vagy sehogy.

Egyik fél se engedett s ilyenkor előkerül az ásó. Ezt a legnagyobb sereg
ugyanúgy csinálja, mint a legkisebb őrjárat. Mikor nem birnak egymással,
árkot ásnak és a földbe bujnak. Egy óra mulva nyakig földben állottak a
bakák, ugyanúgy túlnan a szerbek.

A két árok között, a középen állott a hat ágyú. A hat kötél vége a
mieink árkában volt.

Egyideig a szerbek se lőttek, a bakák se. Vártak, hogy melyikük kap
segítséget. Azé lesz az üteg. Egy félóra mulva azonban a bakák a
gödörből ránczigálni kezdték a kötelekkel az ágyúkat. Nehéz munka ez. Az
ágyúk amúgy helyben, nehézkesen tánczolni kezdtek, mint a medve. De nem
igen jöttek közelebb. A szerbek lövöldözni kezdtek, a mieink feleltek, a
köteles bakák kétségbeesetten huzogatták a köteleket. Jobbról-balról a
földből szólt a puska, erre a zenére tánczolt lomhán a középső kis
tisztáson hat ágyú. Felséges bál volt ez a Crni Vrh tetején.

Délben egy kis szünet volt, azalatt a bakák az ágyúdörgést figyelték,
hogy mi lesz már velük. Az ágyú a seregek akusztikai iránytűje. De az
ágyú egyre messzebbről zengett, a mieink már Valjevo körül jártak,
rohantak előre. Ez itten egy egész külön kis háború lett, teljesen
független a nagy európai világháborútól. Délután megint elülről
kezdődött az egész. A két árok lövöldözött egymásra, a köteleket
iszonyuan húzták, kivörösödtek, izzadtak, ingujjra vetkőztek, de az
eredmény megint nem volt egyéb, mint egy nagyon lassú kis csárdás az
ágyúk részéről. Este tizenegyig, tehát teljes huszonnyolcz órán
keresztül tartott ez így. Közben akadtak szerbek, a kik kiugrottak az
árokból és bajonettel akarták elvágni a kötelet. Ezek ott maradtak az
ágyú mellett a földön. A hat kötél mindvégig kifeszítve, egymással
párhuzamosan futott le az ütegről a magyar árokba, mint egy óriási,
dörgő hangszernek a hat húrja.

Sötét éjszaka, tizenegy órakor ereszkedtek meg a húrok. Akkor jött egy
század baka és a halálra fáradt szakaszszal együtt szuronynyal
tisztította meg a szerb árkot. A szerbek leszaladtak a hegyről. A bakák
befogták magukat a kötelekbe és énekelve indultak el hazafelé. Most már
engedelmesen jött utánuk a hat szerb ágyú.


Mitrovicza, november.

Arról a két bizonyos lövészárokról, a mely oly messze volt egymástól,
mint a pesti nagykörút egyik gyalogjárója a másiktól, már sokszor volt
szó. Most, hogy a katonák kimentek belőlük, hivatalból megnézi őket az
ujságírók csoportja. Közvetlenül a Száva partján végigjártam egy ilyen
árkot. Azt hiszem, nemrég ez még nagyon irigyelt árok volt, mert mérnöki
szabályossággal volt csinálva, deszkával gyönyörűen befödve. A deszkán
föld volt, a földre megbarnult, esőverte falevélből csináltak növényi
életet. Ha az ellenséges oldalról nézte az ember – (milyen könnyen írom
ezt most le!) – nem látszott belőle semmi. A puskacsőnek a deszka alatt
voltak lyukak hagyva. Az árok végében, külön, kicsit előbbre ásva egy
szabályos sírhely, falevéllel kipárnázva. A vezénylő tiszt őrhelye. Az
árok egy fasor alatt húzódik végig, úgy hogy a fák sorjában benn állanak
az árokban. Az árok hivatalos neve: shrapnellbiztos fedezék, a mely
gránát ellen nem nyujt védelmet.

Egy kedves, aranygalléros magyar tiszt mondja el a mult hét
tapasztalatait. Ezt az egyet följegyzem a sok közül, mert még sehol nem
olvastam a lövészárok-történetek között. Ebben a történetben is száz
lépésnyire van egymástól a két fedezék.

Mikor helyet foglal két ilyen árokban a katonaság, az első, rendszerint
eredménytelen lövöldözés után hamar megtudják, hogy hosszabb időt, talán
heteket fognak így tölteni, szemben egymással. Az ismerkedés rémes
káromkodással és szitkozódással kezdődik. A szerbek szerbül, németül,
nagyritkán magyarul kiabálnak át. A mieink magyarul, németül és az ép
rendelkezésre álló szláv nyelveken. Ez a veszekedés a második napon meg
szokott szünni. A személyes sértés minden tekintélyét elvesztette itt, a
hol a puskagolyón is nevetnek. Itt igazán nehezen sértődik meg valaki. A
szóban forgó árokban is így volt.

A harmadik napon jött a dobálás. Kőhöz, fadarabhoz hozzákötik a levelet
és átdobják. «Adjátok meg magatokat!» – ez a megszólítás és ez az
aláírás. Közöttük rémhírek vannak, hazugságok, itt-ott elvétve még
egy-egy bágyadt személyes sértés, már nem is bántó czélzattal, inkább
csak a forma betartása végett, udvariasságból. Azután jöttek a repülő
kő-postán az ujságok. Odaátról szerb lap jött, természetesen: az oroszok
Berlinben vannak, a francziák Kölnben. Innen átrepül a német-nyelvű
hadiujság, a mely csak a hivatalos jelentéseket közli. Közben, mint
kalácsban a mazsola, itt-ott fegyvergolyó. Néha több mazsola, mint
kalács. Végül – ezt is csak itt hittem el, ezt innen már egy
kilométernyire senkinek nem veszem rossz néven, ha nem hiszi – végül
beszélgetés, valóságos beszélgetés, mondatok, golyók, kérdések, golyók,
feleletek, golyók vegyesen. A személyes sértés a mondatokban úgy foglal
helyet, mint nálunk az, hogy «kérlek szépen», vagy «ha nem veszed rossz
néven». Például: «a fene egyen meg benneteket, már megint esik az eső!»
Avagy: «hogy pusztulnátok ki valamennyien, hányan vagytok odaát?» –
«Többen, mint ti, hogy az a…» Természetesen, ez a pár édeskés szólam
csak a formára példa, mert a szöveg egészen más. De én, a ki az eredeti
szöveget ismerem, mondhatom, hogy nem lehet otthon csak úgy
utánaképzelni. A mi fantáziát a nép békében mesére és népdalra fordít,
az itt néhány hatalmas költői erejű gorombaságba tömörül.

A «beszélgetés» állandó maradt. Most már jól megvoltak egymással az
ellenséges árkok, minden elő volt készítve a szuronyrohamra, csak még a
parancs nem jött. Ellenben jött helyette a mi árkunkba egy magyar
népfelkelőezred. A régieket felváltották, elvitték. A népfölkelők pedig
semmit sem tudtak az eddigi érintkezés eredményeiről.

Másnap átkiabáltak a szerbek:

– Felváltottak benneteket?

– Bizony! – feleltek büszkén a népfelkelők.

Ez délelőtt volt. Délben jött az ebéd. Ettől az ebédtől kezdve vége volt
a két árok közt minden érintkezésnek. Mert a magyar népfölkelők olyasmit
csináltak, a mi a szerbeknek jobban fájt minden gorombaságnál, győzelmi
hírnél, puskagolyónál. Veszettül kezdtek csörömpölni a bádogedénynyel.
Az egész éhes szerb sor kidugta a fejét az árokból. Közibük lőttek.
Aztán zörögtek, csörömpöltek tovább a kanállal a csajkában, olyan
hangosan ettek, hogy maguk is majdnem megsiketültek belé. Aztán kiabálni
kezdtek magyarul, tótul, németül:

– Jaj de jó!

– Ne adj olyan sokat, nem tudom megenni!

– Jaj de forró, megégette a számat!

Odaát a szerbek, a kik heteken keresztül állandóan csak azt rágták, a mi
a tarisznyájukban száradt, hirtelen kórusban kezdtek el ordítozni, most
már nem válogatott, elmés szidalmakkal, hanem valamennyien egyszerre,
izgatottan, hadarva, mint a ki igazán haragszik. És lőttek, mint a
záporeső.

Ideát meg túlordították a puskát:

– Akarsz egy kis vörösbort?

– Nesze kalács, nekem kettő van!

– Abból a rostélyosból eszel-e még?

És csörömpölés, kanálzörgés a végletekig.

Ekkor történt, hogy egy sivító szerb hang mindent túlsüvöltve
átkiáltotta a másik árokból:

– Ti még gorombábbak vagytok, mint a régiek! Azokkal nagyon jól
megvoltunk! De ezt nem fogjuk eltűrni! Más ellenséget kérünk!

Szóról-szóra. Szerbül így hangzott:

– Molim drugoga naszprutnika!

Így van ez. Hát van a háborúban még a puskagolyónál is nagyobb sértés az
ellenségre nézve: meleget enni az orra előtt.

Hittem volna ezt valaha Pesten, egy jó ebédnél, a Pannoniában, a fehér
kályha mellett?


Mitrovicza, november.

Egy tiszt meséli el egy rövid fegyverszünet történetét.

Fél kettőkor a szerb fedezékben hirtelen elhallgatott a puska. A
földhányás mögül egy hosszú pózna nyúlt fel a levegőbe, a végén fehér
zsebkendő. A szerb trombitás szünet nélkül trombitált.

Parlamentair akar átjönni.

Rögtön jelentést tettek a parancsnoknak, a következő perczben nálunk is
elhallgatott a fegyver.

A szerb földbuczkák fölött megjelent egy elegánsan öltözött szerb tiszt
felsőteste, mellette egy ember a fehér lobogóval, mögötte a trombitás, a
ki egy pillanatra sem hagyta abba. Jöttek felénk, senki nem lőtt rájuk.

Egy hadnagy fogadta őket a mi dombjaink előtt. A szerb tiszt németül
beszélt:

– Négy órai fegyverszünetet kérünk, mert a halottainkat akarjuk
eltakarítani.

Rövid beszélgetés, telefon, a dolog rendben van. A mi hadnagyunk
korrekt, de nem barátságos. Mikor a megállapodás megtörtént, katonásan
szól:

– Die Uhren richten.

És mind a kettő felkapja a balkarját, a melyen a karperecz-óra van.
Perczre összeigazítják. Mereven szalutálnak egymásnak, mind a kettő
visszamegy az övéihez.

Nekünk is van halottunk, most arra is rákerül a sor. A többi leteszi a
fegyvert, beburkolózik a köpenyébe és már alszik is. Egyszerre megint
megjelenik a fehér kendő a szerb oldalon. Mi ez? A kendő jön felénk, egy
másik tiszt hozza. A tiszttel még két tiszt jön. A mi hadnagyunk egy
zászlóssal kimászik a fedezékből és elébük megy. Körülbelül a középúton
találkoznak. A szerb tiszt megint szalutál, de már mosolyog.

– Az urak – mondja – nem fogják megtagadni a lovagias ellenség bajtársi
kérését. Írják alá nekünk ezeket az anzixkártyákat…

És kihúz a zsebéből valami harmincz tájképes levelezőlapot, a mely már
mind meg is van czímezve, el van látva néhány üdvözlő szóval, ezzel a
szöveggel:

«Üdvözlet a táborból egy négyórás fegyverszünet alkalmából.»

Ez a szöveg (és a czímzés is) nem szerbül van írva, hanem francziául,
hogy a mi tisztünk tudhassa, mit ír alá. Nagyon barátságosan
mosolyognak, nagyon szépen kérik, a czímzés csupa asszonynév, leánynév,
az egyik pláne egyetemi magántanárné, mert a szerb tiszt, a ki a
kártyákat hozta, egyetemi magántanár… A mi hadnagyunk egy kicsit komoly,
nem nagyon szereti az egészet, de elfogadja a feléje nyujtott czeruzát
és ráírja a lapra a nevét. A zászlós is. Később a hadnagy azt mondta,
hogy rosszul érezte magát, a mikor írt, úgy érezte, mintha váltót írt
volna alá. De meg kellett tenni.

– Kamerád, – mondja váratlanul a másik szerb tiszt, miközban egy csomag
papirost húz elő a zsebéből – itt vannak a legújabb háromhetes franczia
ujságok. Az Istenért, adjatok valami német lapot, hogy az ellenvéleményt
is olvashassuk…

A zászlós visszamegy a fedezékbe, hogy elhozzon egy marékkal a hivatalos
német katonaujságból, a mely pontosan közli a mi hireinket. Ez alatt a
két-három percz alatt, a míg a zászlós oda volt, preczizen leírva a
következő történt.

A tisztek hallgattak. A mi hadnagyunk hátrafelé nézegetett zavarában,
arra, a merre a zászlós távozott. Kis szünet után a szerb kapitány
elővette ezüst czigarettatárczáját és megkinálta vele a magyar
hadnagyot. A hadnagy azt mondja, hogy élete legnehezebb kérdése előtt
állott. Mondja, hogy nem dohányos? Hazudni nem akart. Utasítsa vissza?
Nem akarta megsérteni az ellenséget. Fogadja el? Azt nem birta a gyomra.
Már tartotta vagy húsz másodperczig a szerb kapitány előtte a tárczát, a
mikor megtalálta a megoldást. Elővette ő is a tárczáját és ő is
odanyujtotta a szerb tiszt felé. A két tárcza farkasszemet nézett
egymással a levegőben. A szerb kapitány elnevette magát és ezt mondta:

– Hát jó, akkor cseréljünk czigarettát. Egy kis változatosság nem árt.

Kivett a hadnagy tárczájából néhány magyar czigarettát és beletett
helyette néhány szerbet. Újra hallgattak. Az egyetemi magántanár
megszólalt:

– Mi ne írjunk alá nektek kártyákat?

– Danke, nein – mondta a hadnagy.

A zászlós visszajött a hadiujsággal és szétosztotta a szerb tisztek
közt. Hálálkodtak. Az egyetemi magántanár ekkor egy nagy, odvas fára
mutatott, a mely a közelükben állt, körülbelül a középen a szerb és a
magyar állás közt.

– Kamerád – mondta – nekem van egy eszmém. Mi még sokáig fogunk így
állni egymással szemben. Ebben a fában van egy odú. Az legyen a posta.
Ha mi kapunk friss ujságokat, egy emberünk odaviszi és beleteszi. Ne
lőjjetek rá. Aztán jőjjön egy ember tőletek a ti lapjaitokkal, vigye el
az odúból a mienket és tegye bele a tieteket. Arra meg majd mink nem
fogunk lőni. Jó?

Elővett egy előre elkészített czédulát, a mire ez volt írva, magyarul
POSTA. A postát szerbül is postának hívják.

– Ezt rászögezzük a fára.

És már oda is erősítette, az odú fölé. A választ be se várták, a
zászlóssal közben czigarettát cseréltek, szalutáltak és elmentek. Aztán
semmi sem történt egészen addig, a míg a négy óra le nem telt. Az utolsó
öt perczet már a mi tisztjeink úgy töltötték, hogy a karpereczórán a
másodperczeket számlálták. Pontosan kivárták az utolsó percz hatvanadik
másodperczét is. Akkor intettek a fejükkel és végig az árkon megszólalt
a puska.

Odaát egy-két másodperczczel késtek.

Másnap délelőtt, úgy tizenegy tájban fehér kendő nélkül, de fegyver
nélkül is, elindult a szerb árokból egy katona, a hóna alatt
ujságpapirossal és lassú, czammogó lépéssel ment az odvas fa felé.
Belerakta a «postába» a lapokat, aztán szép lassan visszabandukolt. Nem
lőtt rá senki.



VISSZA A HADISZÁLLÁSRA


Indija, november.

Néhány napi déli tartózkodás után, amikor már azt hittük, hogy végre
eljuthatunk a Kolubaránál harcoló csapatokhoz, a frontra, hirtelen
parancs jött, utazzunk fel az északi harcztérre, az új állomáshelyünkre.
Sötét hajnalban indultunk el Mitroviczáról és egymás vállára dőlve
aludtunk a vonaton. Két órai utazás után arra ébredek, hogy hirtelen
nappal lett, mintha a nap sütne be az ablakon, kinézek, a vasuti
töltéshez egészen közel egy négyemeletes gőzmalom ég, már ki van égve az
egész belseje úgy, hogy most már csak az lángol benne, a mi a földre
zuhant le. A lángok mintha a felhőkig lobogtak volna fel, a négy óriás
fal közül a száz meg száz ablakon egy nagy kályhába lehetett látni, a
mely felül nyitva van. Nappali világosság és nyári forróság volt egy pár
perczig, a míg a vonat a malom mellett ment. A malommal szemben, az
égbolt túlsó oldalán majdnem pontosan ugyanolyan vörös volt az ég, mint
a malom fölött. Ott a nap jött fel, haragosvörösen és éppúgy lángolt a
láthatár alján, mint a malom, a melyet már rég elhagytunk. A vonat
ablakából hol hátra, hol előre néztünk, a két lángolás és a két vöröslő
égrészlet olyan egyforma volt, hogy össze lehetett volna téveszteni a
kettőt. Egy állomáson sokáig áll a vonat, a vasuti őrök azt mondják,
hogy a zimonyi nehéz ágyúk dörgését idáig lehet hallani. Mindenki
figyel, némelyek azt mondják, hogy ők hallják, én nem hallom, nagyon
nagy hajnali csönd van az elhagyott állomáson, a kékes derengésben, csak
a mozdony liheg fáradtan. Messziről az égő malomból egy láng-szökőkút
robban fel hirtelen iszonyú magasra, aztán lecsöndesedik. Az egyik
négyemeletes fal dőlt be. Megfordulok a felkelő nap felé. Lassan és
győzelmesen vörösíti be maga körül az ég alját egyre nagyobb darabon. Az
állomásparancsnok azt mondja, hogy déli seregünk győzelmes útjában már
átkelt a Kolubara folyón.


Zsolna, deczember.

«Fiam…»

Most azon tünődöm, hogy valamikor ez a szó lesz a legszebb emlékem ebből
a háborúból. Soha nem hallottam és soha nem fogom többé hallani ennek a
magyar szónak azt a krisztusi meleg zengését, a mivel most szól itt
körülöttem már egy hónapja. Hogy így eltünődöm rajta, úgy érzem, ezt
kaptam karácsonyra a háborútól. Most fedezem föl, milyen szép. Fiam.
Minden más megszólítás megszünt, a háborúban mindenki: fiam. Szebb, mint
a német _mein Kind_ és mint a franczia _mon enfant_. Fiam – és mégis, az
ember a leányának, a feleségének is szokta mondani. Fiam – ez melegebb,
mint a mein Kind, mert büszkeség van benne. Az értékesebb gyermekre, a
fiúgyermekre büszke apa öröme szól belőle. Édes fiam – az öcsémnek is
mondhatom, sőt a bátyámnak is, ha bánata van és vigasztalom: – látod,
fiam, nem így kellett volna. Fiam: a barátom, ha tanítom, vagy gyöngéd
szemrehányást teszek neki. Gyere be, fiam – a hű inas; ejnye fiam – az
asszony, ha soká öltözködik. Lásd be fiam – mindenki, a kinél
nyugodtabb, okosabb akarok lenni, a kit szeretek, a kivel apáskodom, a
ki bízhatik bennem, a kit nem hagyok el – fiam: mindenki, a ki szomorúan
emeli rám a szemét, fiam: mindenki, a kinek sebe van, a ki éhes, a ki
fázik, a ki hazagondol, a ki sóhajt, a ki levelet ír, a ki szerelmes, a
kit megcsaltak, a ki szenved, a ki mosolyog, mikor szenved – úgy-e,
fiam? – mindenki, a kit nagy baj ért és még nem tudja, a ki sebet kapott
és bele fog halni – nem baj fiam, meggyógyulsz fiam, – mindez a sok jó,
szenvedő, áldottkedves baka, a ki az éjjel a ködben elmasirozott előttem
(a kórházból jöttek, valamennyi gyógyult sebesült volt és megy vissza a
frontba) – majd megjöttök fiam, megsegít az isten fiam, nesze neked is
egy czigaretta fiam, sajnálom, hogy százat nem hoztam, most már nektek
nem jut, mert nincs több, fiam.

Fiatal hadnagyok mondják az öreg népfölkelőnek, úriasszonyok az
átkötözőben a bakának, a kis doktor mondja akkora huszároknak, a kik
kétszer olyan nagyok, mint ő, egyik tiszt mondja a másiknak, minden
tiszt a búcsúzó feleségének, vén tábornok az ősz ezredesnek, szuronyos
népfölkelő az orosz fogolynak, a ki nem is érti, – ezt a szót soha többé
ily sűrűn, de ilyen forrón se fogom hallani.

A földig, a porig aláz bennem mindent, a mi valaha kiábrándulás volt az
emberekből, ez a szó és az, a hogy mondják. Ha valaha, életem során csak
egy pillanatra is fogalmam lett volna arról, hogy háborúban így fogják
egymást szeretni az emberek, a hogy most látom, nem lett volna az emberi
rosszaság miatt soha egy keserű napom se. Az éjjel féltizenkettőtől
egynegyed négyig topogtam a szabadban rakott tűz körül s néztem, hogyan
jön már a második ezer orosz fogoly ki a ködből, a mely oly sürű volt,
hogy a legközelebbi tűzrakást már nem lehetett látni tőle – köhögve,
nyakig beburkolva, görnyedten jöttek párosával, földszinű
köpenyegeikben, csak úgy dőltek a ködből, egyre jöttek, éhesen,
rongyosan, mint a koldusok – tegnapelőtt még lőttek az enyéimre, de ma
már az enyéim ott állnak a tűz mellett és gulyást adnak nekik, jól
megmérve és hallom, a mint a nagykanalas népfölkelő szünet nélkül mondja
nekik:

– Nesze fiam. Egyél fiam. Kevés fiam? Itt van még egy kanállal, fiam.

A tiszt kijön, mondja a népfölkelőnek:

– Menjen be fiam, maga már fázik. Majd felváltom, fiam.

– Gyere fiam – mondja a bakának a doktor, – majd átkötözöm a fejedet.

Zúg tőle a fejem, ezt nem lehet elfelejteni soha többé. Bocsássanak meg
érte a józanok, de nem tehetek róla, hogy ilyen nagyon beleestem. Benne
vagyok a nagy malomban, a nagy kő alatt van most az én bűnös életem is,
talán nem is illenék ezt kinyomtatni, annyira nem fontos most senkinek a
magános gyötrődése. De olyan valami felujjongó érzés ennyi emberséget és
szeretetet látni minden nap minden órájában, hogy megírom haza, mint a
hogy a családjának ír meg az ember valamit, a minek úgy örül, hogy nem
akarja magának megtartani.


Újzsolna, deczember.

Hadifoglyok közt.

Kis teherpályaudvar, korai téli alkonyat. A sárban, a teherkocsik és a
raktárbarakkok közt most vánszorgott el ezerkétszáz orosz katona, már
jön újabb hétszázötven. Egy pesti tanár és egy pesti bankhivatalnok ad
nekik enni, egy ügyvéd kérdezi ki a panaszaikat és egy kereskedő kötözi
át a sebesültjeiket. A hogy beléjük keveredem, egy csendőr tol el onnan
czivileket, mert orosz pénzt akarnak vásárolni a foglyoktól.

– Ez nem vásár, – mondja – majd beváltják a pénzüket hivatalosan.

Magyarázólag fordul felém:

– Kiuzsorázzák szegényeket.

Most hirtelen, a hová pillantok, emberség és jóság: az egyik orosznak
csajka helyett kis konzerv-skatulya van a kezében, a magyar
népfölkelőhadnagy csajkát ad neki; az egyik szomorúan néz a gulyásra, a
mit kapott, a szakács nevet egyet és még egy porcziót ad neki; a tanár –
az élelmezés parancsnoka – skatulyából adja nekik a czigarettát; egy
czivil magyar kifizet az egyik helyett a kis kantin-ablakban tizenkét
krajczárt; az ügyvédhadnagy felesége átkötözi az egyiknek a fejét.
Megüti a fülemet, az egyik németül mondja:

– Auch Lehrer?

Odanézek, két skatulya gyufa van a kezében. Előtte nevet egy magyar
népfölkelő.

– Mi az? – kérdem.

– Ő is tanító – mondja a magyar.

Gyönyörű szál legény, boldogan szorongatja a gyufát. Elég jó németséggel
magyarázza:

– Én tanító vagyok, Livlandból. Kértem tőle egy gyufát, kérdezte, mi
vagyok, mondtam: tanító, mondta: ő is tanító, adott még egy skatulya
gyufát.

És megint nevettek egymásra, sokáig, csak ezt mondták: Lehrer… auch
Lehrer… Lehrer… Odagyűlt vagy ötven köréje, azoknak elmagyarázta
oroszul. Addig nevettek a két skatulya gyufán, a míg még egy orosz
tanító jött.

– Mi az? – mondta. – Tanítókat keresnek?

A magyar népfölkelő a magyarok közé megy, ott nevet tovább.

– Tanító… mondom neki… mondja nekem… Lehrer… auch Lehrer…

*

A tisztekkel uzsonnáztam az állomás mögött, egy kis vendéglőben.
Lehettek vagy huszan, mindannyian a 293., 294., 295. és 296.
gyalogezredből. Tegnapelőtt fogták el őket. Ebből a négy ezredből állott
a hadosztályuk, ők azt mondják, hogy kis híjján az egész divizió el van
fogva. A 293., 295. és 296. ezred szentpétervári tartalékosokból áll.

– Körül voltunk kerítve – mondja az egyik francziául és int, hogy meg
kellett adniok magukat.

Egy másik kipótolja:

– … és elfogyott a municziónk.

Jól van. Rendben van. A világért sem akarják, hogy azt higyjük, hogy
megadták volna magukat, ha csak egy töltényük lett volna. Bár odakünn a
«Lehrer» azt mondta, hogy a mieink olyan hirtelen vették körül őket,
hogy ő például egyetlen lövést sem tett. Mindegy. A fődolog, hogy itt
vannak.

Az egyik azt mondja, ő nem orosz, hanem finn.

– Hiszen akkor…

Még ki sem mondtam, mosolyogva szól:

– Magyarok és finnek rokonok. Maurus Jókai… Petőfi…

Kisértetiesen hangzik ez a két név ennek a lerongyolt, nyakig sáros,
fáradt szőke embernek a szájából. De rongyaiban is olyan elegáns, olyan
finoman tempós a beszéde, minden mozdulata… A húsz között talán csak
kettő volt, a ki ne lett volna szép ember. Modorban, gesztusban,
társalgásban pedig egyszerűen tökéletesek voltak. Kérdezem, hogy valami
kiváltságos ezredhez tartoznak-e? Hogyne. Petrográd! Magyarázzák:

– Minden divizió négy ezredből áll. Minden ezrednek más szinű sáv van a
gallérján. Mindig az első ezred piros, a második kék, a harmadik fehér,
a negyedik fekete. Mink petrográdiak vagyunk…

Belép az állomásparancsnok. Az oroszok két hosszú asztalnál ülnek egy
fegyvertelen brünni sech hadnagy őrizete alatt. Most mind felugrik,
haptákba áll. Az állomásparancsnok harsányan kérdezi:

– Tud az urak közül valaki németül?

A livlandi jelentkezik:

– Ich, bitte.

– Akkor tessék a bajtársaitól megkérdezni, hogy nincs-e valami
kivánságuk, vagy panaszuk.

A livlandi hátrafordul, gyorsan egy rettenetes orosz mondatot mond.
Kórusban felelnek, németül:

– Nein! Nein!

Az egyik, egy bőrkabátos, nagyon intelligens fejű, feltartja a kezét:

– Ja.

De nem tud németül. Francziául adja elő, hogy valamelyik lengyel falu
lakossága, a mikor átkisérték őket a falun, gúnyolódva kiáltott feléjük:
«moszkali, moszkali (oroszok)… most majd kaptok, úgy-e, meg vagytok
fogva…» satöbbi.

A hosszú livlandi leinti, hogy ezért ugyan nem érdemes panaszt tenni.

– De igen, – erősködik a bőrkabátos – a foglyot nem szabad csúfolni!

Tudja Isten, örültem ennek a panasznak, mert ha ez a tiszt ilyen
kicsiségért ilyen komoly panaszt tett, akkor ebből olyasmi látszik,
mintha szigorú elveik volnának a fogoly katona tiszteletbentartására, és
akkor talán ők is megbecsülik a mieinket…

Mialatt ez történt, az egész idő alatt, egészen a vonat indulásának
pillanatáig, az egyik fiatal orosz tiszt tüzesen udvarolt a kaszirnőnek.
Ennél valami reménytelenebb dolgot még soha életemben nem láttam.

*

Két esetet mondanak el, mind a kettő mostanában történt itt, ebben a
vendéglői szobában, a hol az átvonuló fogoly orosz tisztek szoktak enni.
Vasárnap este czigány játszott a vendéglőben, mikor vagy tizenöt orosz
fogoly beült ide felügyelet alatt vacsorázni. A tizenöt közül tizenegy
lengyel volt. Egyszerre csak elkezdi játszani a czigány a Kossuth-nótát.
A tizenegy lengyel felállt. Az egyik orosz megkérdezte:

– Miért álltatok fel?

– Unjuk az ülést, – felelte a lengyel – egy kicsit ki akartunk
nyujtózni.

Utóbb a mi népfölkelő-hadnagyunknak megmagyarázták, hogy egyikük ismerte
ezt a nótát, de az Istenért, ha az orosz kérdezni találja, ne mondja meg
neki, milyen nóta volt.

Ma délelőtt pedig az ezerkétszáz fogolylyal jött orosz tisztek közt volt
egy alezredes is. A kantinos bécsi ember és van neki egy hat éves kis
fia, a ki mindig a katonák közt ténfereg. Kard van az oldalán és kis
huszársapka a fején. Odamegy az alezredeshez, a ki kávét ivott és
megszólítja németül:

– Te katonatiszt vagy?

Az alezredes rámosolyog:

– Igen.

A gyerek rámutat a saját kis pléhkardjára:

– Miért nincs neked ilyen?

– Mert elvették tőlem – mondta az alezredes és lehajolt a kávéscsésze
fölé.

«Kérem, – mondta nekem, a ki a történetet elbeszélte – a két tenyerével
eltakarta az arczát és úgy sirt. Tessék elhinni, én nem is tudtam, hova
legyek… egy alezredes, kérem!…»


Főhadiszállás, deczember,

Ma több tudósító a főparancsnokság városába utazott, Hoen tábornokhoz, a
szokásos informácziókért. Este vissza kell jönni. A vonaton együtt
jöttek a debreczeni 39-ik gyalogezred egy tisztjével, a ki a következő
elragadó csataképet mondta el ennek a híres magyar ezrednek a forró
napjaiból:

Az ezred – ugyanaz, a melyet a minap valósággal ünnepelt a hadvezetőség
– ellenállhatatlan temperamentumával és viharzó harczi kedvével
mindenütt kedvenczévé vált azoknak a csapatoknak, a melyekkel együtt
küzdött. A debreczeniek elismerése vagy kritikája szájról-szájra járt a
többiek közt. A debreczeni ezred legutóbb egyszer egy stájerországi
ezred mellett állt a tűzvonalban. Mind a két ezred várta, hogy előre
küldjék. Egy tiszt érkezett azzal a parancscsal, hogy a stájerek azonnal
induljanak rohamra. Erre a stájer ezred feltűzte a bajonettet, bucsút
intett a magyaroknak és zengő harczi ordítással, mint a vihar, rohant az
oroszok ellen. A debreczenieknek úgy megtetszett az a hatalmas tempó, a
melylyel a stájerek az ágyúk tüzén keresztül az ellenségnek rohantak,
hogy az egész debreczeni ezred, négyezer magyar fiú, egyszerre tapsolni
kezdett. A stájerek az elragadtatott magyar bakák tapsviharában futottak
át a mezőn az orosz árkok felé. Az orosz ütegek közben egyre bömböltek.
A debreczeni ezred mindvégig szakadatlanul tapsolt. A stájerek
tökéletesen szétverték az orosz vonalat. Boldogan mesélték fűnek-fának,
hogy mikor a stájer sebesültek visszafelé jöttek, a debreczeniek még
mindig tapsoltak.


Újzsolna, deczember.

Egy zászlósról.

A teherpályaudvar megint tele van vonatokkal. Az egyik vonaton hétszáz
orosz fogoly jött, a ki az itteni «Verköstigungs-Stationon» kap enni, a
másik vonaton sebesült és meggyógyult magyar bakák mennek a harcztérre,
ők is ugyanezt a gulyást kapják. Fagyos téli éjszaka, fél három. Köd,
igen magasan függő villanylámpák. Jövök a barakkokból, a hol hosszú
asztaloknál úgy eszik a hétszáz orosz, mintha valami nagy banketten
ülne. Megyek a síneken keresztül egy vörösen lobogó máglya felé, meg
akarom nézni, mi az a tűz a ködben. Vasuti sínekből csinált állványokon
nagy vasládákban fő itt a szabadban a gulyás, a ládák alatt olyan nagy
tűz, mintha vasat akarnának olvasztani. A tűzhöz közel egy kerti szék,
azon egy fiatal orosz tiszt ül és noteszbe ír a tűz fényénél. Senkivel
sem törődik. Azt mondják zászlós, ő nem utazik a többivel, hanem vár
reggel ötig, a míg fogoly orosz tisztek jönnek, azokkal utazik tovább.
Meglátja a karszalagomat és azon a Presse szót. Felkel és szalutál.
Németül szólít meg:

– Ön haditudósító?

– Az vagyok.

– Magyar?

– Igen.

Mutatja a könyvet, a mibe az előbb írt.

– Akkor egy szivességre kérem. Engem egy magyarországi fogolytáborba
visznek. Én ide ebbe a könyvbe felírtam magyarúl azokat a kéréseket, a
mikre szükségem lehet. Nem tudok magyarúl, de magyarok lediktáltak nekem
mindent, a mi kell, én leírtam a pontos magyar kiejtést orosz betükkel.
Most majd felolvasom és ön mondja meg, ha valahol hiba van. Jó?

– Jó – mondom.

Rám nézett most, mikor azt kérdezte, hogy «jó» – a tűzfénynél
mindenkinek romantikus az arcza, ez egy feltünően hosszúra nyúlt, nagyon
csontos arcz volt, hosszú orr, hosszú áll, nagy, sötét szemek, beesve a
homlokcsont erős árnyékai közé.

Olvassa, magyarúl, igen ügyesen ejtve ki a szókat:

– Kérek egy pohár vizet.

Rám néz.

– Jó – mondom.

– Kérek egy darab kenyeret. Váltson nekem orosz pénzt. Vesse meg az
ágyamat. Kefélje ki a ruhámat. Tisztítsa ki a czipőmet. Hozzon
mosdóvizet. Kérek szappant.

Rám néz.

– Nagyon jó – mondom.

– Hozzon szivart. Hozzon czigarettát. Szerezzen egy német ujságot.
Jelentse a parancsnoknak, hogy beszélni akarok vele. Kérek teát. Kérek
feketekávét. Ne szóljon senkinek.

– Mi az? – mondom.

Olvassa, gépiesen:

– Ne szóljon senkinek.

– Hogyan? – mondom. – Ne szóljon senkinek? Minek önnek ez a kérdés?

Becsapja a könyvet, visszateszi a zsebébe. Csak most veszi észre, hogy
nem értvén a szöveget, ezt is felolvasta. Sötéten, szemrehányóan néz rám
és visszaül a kerti székre a tűz mellé.

– Bocsásson meg – mondja – hogy zavartam.

Megfogta a széket lenn az ülés alatt, két kézzel, és amúgy ülve a
székkel együtt hátat fordított nekem.


Zsolna, deczember.

Hallottam egy történetet egy magyar bakáról, aki kaftánban harczolt,
ennek a történetnek többféle verziója van. A háború anekdotái, a hogy a
felingerelt idegrendszerek közt kóvályognak, a megtörténésük után
huszonnégy órával már különböző formákat kapnak. Mire a frontból a
hadtápvonalba kerülnek, százféleképpen mesélik őket. Én úgy jegyzem ezt
fel, a hogy én hallottam.

Rohatynban, Kelet-Galicziában, mikor még a mienk volt, ment az utczán
egy napon egy kapitány. Egyszerre csak megáll előtte egy zsidó. A
zsidónak nem volt se pájesze, se szakálla, csak kaftánja és prémes
kalapja, a mi Rohatynban elég a zsidósághoz. Egyébként szép magyar
bajusza és jó magyar arcza volt a zsidónak.

Azt mondja a zsidó:

– Kapitány úrnak alássan jelentem, itt vagyok. Megszöktem az orosz
fogságból.

Megmondta a nevét, az ezrede számát. Tősgyökeres magyar baka volt.

– Miféle maskara van rajtad? – kérdi a kapitány.

Feszes haptákban áll és kapitány úrnak alássan jelenti, hogy elfogták az
oroszok, többedmagával. Elvitték. Éjnek idején otthagyta őket,
megszökött. Nappal nem mert mutatkozni a helységben, a hol az oroszok
voltak, mert alássan jelenti, saját hazai egyenruha volt rajta, ha
megfogják, agyonlövik. Egy szegény zsidónál bújt el, a ki kétségbeesett,
mikor meglátta, mert ha megtalálják nála, őt is felakasztják az oroszok,
jelenti alássan. Mindezek alapján ő, tisztesség ne essék szólván,
levetkőzött anyaszült meztelenre a zsidónál és minden ruháját elégették
együtt. Mikor ez megvolt, kapott a zsidótól egy koczkás pantallót, egy
kaftánt és egy prémes zsidókalapot, mert más nem volt. A zsidó mindezt
boldogan adta, mert ez mind azt jelentette, hogy a baka elmegy. El is
indult, nem egészen vígan sétált, de azért sétált az orosz katonák közt,
egy kicsit félt, hogy égbekiáltó bajusza és csontos, barna magyar arcza
el fogja árulni, de ezen is segített, mert a bajusza két végét beharapta
a szájába, és ha orosz katonát látott, csöndesen dudolta magában a
következő szavakat: «zikcen, zakcen, cvancik» és «hep, hep». E zsidó
nemzeti dalok segélyével estefelé sikerült kisétálnia a kis városból,
aztán derékig fölkapta a kaftánt és szaladt, a hogy a mejje birta és
most itt van, jelenti alássan.

– És mit akarsz?

– Harczolni, jelentem alássan.

– Így, kaftánban?

– Majd csak kapok ruhát.

– Ruha nincs. És fegyver nélkül akarsz harczolni?

Fölemeli megint a kaftánt, megköveti alássan és kihúzza alóla a
bajonettjét, ez az orosz fogságban is vele volt.

– Na, fiam, – mondja a kapitány – most eredj szépen ide meg ide, ott egy
házra ki van írva, hogy «csapataiktól elszakadt katonák gyülekező
helye», ott jelentkezzél, ott felszerelnek, beosztanak és néhány nap
mulva útnak indítanak az ezrededhez, mert az már bizony jó messze van
innen.

Elsavanyodik, nagyon kéri a kapitányt, hogy ezt ne tegyék vele, ő tudja,
hogy itt a város határában harcz van, ő rögtön be akar menni a
lövészárokba, mindegy, hogy mi van rajta, ő majd elintézi a többit. A
kapitány hiába magyarázza neki, hogy czivilben nem szabad harczolni,
mert akkor, ha elfogják, menten agyonlövik.

Őt nem fogják el még egyszer.

A kapitánynak elfogy a türelme, rákiált:

– Hátra arcz, egy-kettő, indulj és tedd, a mit parancsoltam.

Szalutál a zsidókalapon, fölemeli a kaftánt és elindul.

Napok mulva hallja a kapitány a következőket. Nem ment el a
gyülekezőhelyre, hanem bement a legközelebbi lövészárokba, a hol magyar
szót hallott. Fegyvert nem tudtak neki adni, ruhát sem, hát úgy, a hogy
volt, beállt a sorba és nagyszerűen ellenőrizte a lövések hatását.
Félnapig állt ott zsidónak öltözve, nem evett, nem ivott, csak igazgatta
a bakákat:

– Jobbra lőjjetek… most balra… egy kicsit közelebb…

A tisztek megtürték, mert kitünő szolgálatokat tett. Ásott, dirigált,
egy perczig nem pihent.

Délután rohamra küldték a bakákat. Akkor elővette a bajonettjét,
megfogta úgy, a hogy a nagy bicskákat szokás és hurrát ordítva rohant a
többivel.

Azóta nem látták. A kapitány nagyon érdeklődött iránta, de nem tudott
meg a további sorsáról semmit. Vagy elfogták, vagy úgy esett el, hogy az
oroszok temették. A bakák csak azt tudták mondani róla, hogy iszonyúan
vagdosott a bajonettel és csetlett-botlott a kaftánban. Ha meghalt, nem
kapott keresztet a sírja fölé, mert a harcztéren a zsidó katona csak
czöveket kap fejfának. A mieink is, az oroszok is nagyon vigyáznak, hogy
a zsidó katonát úgy temessék, a hogy az ő vallása írja elő. A szerb
harcztéren van egy közös sír, a melyben három katona nyugszik: egy
keresztény, egy zsidó és egy mohamedán bosnyák. A sírhalmon van egy
kereszt, egy czövek és egy lapos kő. Bizonyos, hogy a kaftános magyar
baka eljátszotta a keresztet.

A nevét megmondta a kapitánynak, de a kapitány elfelejtette.



LIMANOWA


Tymbark, deczember.

A limanowai harcztérre utazunk, talán még jókor érünk az üldözéshez, bár
egyre kevesebb a remény. Ez a főként teherkocsikból álló vonat nagyon
lassan megy és mindenütt órákig áll. Tymbarkban koromsötét éjszaka
állunk meg, az állomáson kívül. Az állomás teljesen sötét és elhagyott.
Lenn, a völgyben trén táborozik, a katonák hatalmas tüzek körül ülnek,
innen csak ezek a tűzrakások látszanak, a vörösen megvilágított arczok
koszorúja körülöttük és egynéhány szekér pirosan égő konturja. Erősen
fagy. A másik oldalon municziósládák, friss fehér kis ládák egész
hegyekbe rakva. A szuronyos őrök bajuszán jég csillog, az egész
rakományt egy acetilénfáklya világítja meg. A hegyeken tüzek, a mi
katonáink. Egyik hegyről a másikra jelek mennek: fénypontok szabályosan
föl és le, a másik hegyen ismétlik a jelet. Egy piszkos, hallgatag
kalauz jön velünk a vonaton, még eddig senkihez egy szót sem szólt,
mindenki utálja, mert rossz arcza van, a kérdésekre sem felel, egyike
azoknak a furcsa, zord idegeneknek, akik néha, ilyen titokzatos
éjszakán, hirtelen belemerednek az ember életébe, és abban minden komoly
ok nélkül, talán csak komor külsejük miatt, nyomot hagynak. Sokáig
állunk, egyszerre katonavonat jön és áll meg a szomszéd sínen, oly
közel, hogy villamos zseblámpával át lehet világítani az ablakába. Német
katonákkal van tele. Most ők is átvilágítanak hozzánk, minden ablakukban
felcsillan egy-két zseblámpa, az egész hosszú vonat végig villog, most a
mieink is átvillognak mind, legalább száz kis fénypont ugrál kiváncsian
végig a két vonaton. Nagy csöndben vannak a németek. Egy altisztjük megy
végig a vonat mellett és minden kocsinál halkan azt mondja, hogy a míg
jelt nem kapnak, nem szabad kiszállni. De az egész vonatjukban végig
halk zörgés megy végig az ablakok mögött a néma éjszakában, a németek
készülődnek, szedik magukra a sok holmit, ásók, fegyverek, edények
zörögnek. Öltözködnek. A különös kalauzunk megint itt van, kinyitja az
ajtót, onnan nézi őket. Egyikünk le akar szállni, kétszer is
megszólítja, a míg morogva félreáll az ajtóból. A németek megkapták a
jelet, most már mind kiszálltak, sorban állnak a vonat mellett,
nagyszerű felszereléssel. A vaggonjaikra ez van írva: «Von Verdun nach
Warschau.» – «Deutsche Jungens gehen Schluss machen.» A mi vaggonunk
ajtaja nyitva van. Velünk lassan elindul a vonat. Kollégám, Szomory szól
a kalauznak, a ki a nyitott ajtóban áll, hogy csukja be az ajtót, mert
hideg van. A vonat megy, a kifelé nyiló ajtó a következő pillanatban
beleakad egy vasoszlopba és nagy recsegéssel darabokra törik. Csak az
alsó sarok tartja még, a felső része összetörve lóg ki a vonatból. A
németek hátrább ugrálnak, hogy a kilógó ajtó el ne üsse őket. A vonatban
már megint alszik mindenki. Éles éjjeli szél fúj végig a folyosón.


Limanowa, deczember.

Megérkeztünk.

Reggel négy óra óta járunk a sebesültek, foglyok, pihenő huszárok közt
és halljuk a limanowai csata történetét, de mi magyarok a kérdéseinkkel
mindig csak a Nádasdy-huszárok éjszakai harcára térünk vissza. A
limanowai csatában, a mely körülbelül gyujtópontja volt galicziai nagy
győzelmünknek, a Nádasdy-huszároknak ez az éjszakai harcza minden
fájdalmas csodálatot megérdemel. Ezek a gyalog harczoló magyar fiúk
koromsötét éjszaka kapták a parancsot, hogy lovaikat hagyják lenn a
faluban, s jussanak el ezen a meredek magaslaton a hegygerinczig huzódó
lövészárokba, hogy felválthassák az ott harczoló legénységet. A
huszárok, valamennyi tisztjükkel az élen, négykézláb kuszva, óvatosan
haladtak a lövészárok elé. Az oroszok túlerőben voltak ezen a dombon, és
mire a huszárok felértek az árokhoz, az már el volt foglalva, ott már a
fekete éjszakában orosz gépfegyverek lestek rájuk. A felropogó orosz
tüzelésre a tisztek rögtön tisztában voltak a helyzettel és
gyalogrohamra vezényelték huszárjaikat. A pelyhes állú magyar fiúk
karabélyaik agyával mentek neki a szuronyos, gépfegyveres orosz hadnak
és minden tűzön, szuronyon, golyószórón keresztül éjfélutántól másnap
délelőtt tizenegyig verekedtek az ellenséggel.

Az orosz halottak között járva, alig láttam rajtuk lőtt sebet. A ki
orosz itt fenn elpusztult, azt a rettenetes ütések terítették le. Egy
huszárhadnagy hosszúnyelű ásóval vetette magát közéjük, mindenütt elől
járt, mint kivétel nélkül mindegyik huszártiszt. Legelől Muhr ezredes, a
kinek hevenyészve csinált emléktábláját, a mely eleste helyén áll,
karácsonyi fenyőgalyak borítják. Két egyszerű közhuszár kísért oda. Ott
a szó szoros értelmében könyörögtek nekem, hogy minden ujságba írjam ki,
hogy a tisztjeik mindenütt elől rohantak és mindig ott harczoltak
ember-ember ellen, kézitusában, a hol a legnagyobb volt az orosz
gomolyag.

Délelőtt tizenegyig tartott ez a harcz, a mikor gyalogos erősítések
érkeztek a huszárok segítségére és megadták a végső döfést az orosznak.
A mieink sürű tüzében futva menekült le az ellenség erről a hegyről. Ha
az ember a tetőn áll, a halottak fekvéséből még a futás irányát, a futó
ember mozdulatait is látja. A kis erdő szélén most temetik a halottakat.
A népfelkelők takarítanak a csatatéren. Szekerek vonulnak a halálos
szeméttel le a kanyargó uton. Mások a hadizsákmánynyal ballagnak.
Nevetést hallok: a domboldalon egy szegényes majorság kertjében huszárok
hintáznak. Ingujjban vannak, oly melegen süt a nap. Innen a
hegygerinczről végig látni az egész nagy, dombos-völgyes feldult
csatateret. A véres tarlón a déli óra békéje nyugszik. A hogy a
messzelátón nézek, a völgyön túl, a szomszéd hegy lábánál egy magányos
sírnál egy huszár térdel, mellette a másik áll, lehajtott fővel
imádkozik. Még messzebb a mezőn három huszár sétálgat, egymás kezét
fogják. Egy dombhajlás mögött kopasz fák közt parasztház, csak a piros
teteje látszik. Csendes, de nem szomorú magyar nóta zümmög onnan ide
felém egészen halkan. Huszárok énekelnek. Azt mondják, mindig énekelnek,
még fenn Lengyelországban a hóbavájt árkokban is. Áténeklik az éjszakát.

Ez a győzelmes csatatér most valami szívszorongató keveréke, forró
könnyekre indító tájképe a békés nyugalomnak, nevetve hintázó
huszároknak, fájdalomnak, jókedvű éneknek, imádságnak, égrenéző orosz
halottaknak, véres szeméttel nyikorgó szekereknek, arczraborult szegény
magyar huszároknak, a kik nem is tudták talán, hogy itt a limanowai
dombon nyugtalan magyar városok nyugalmát verekedték ki, mikor északnak
szorították az oroszt.

A kép fölött valóságos istencsudája: itt északon, egy héttel karácsony
előtt, melegen, szikrázóan süt a déli nap.


Limanowa, deczember.

Takarítás…

A dombtetőn, ritkás, igen kicsi erdő. A széléről lelátni a limanowai
csatatérre. A csatatér olyan itt, mint a körképeken: a szelíden simuló,
napsütötte dombok, apró majorságok, enyhe hajlású völgyek, a háttérben a
havasfejű hegyek. Mint két óriási, friss ekenyom: a két girbe-gurba,
hirtelen, vadul feltúrt lövészárok. A sárgás tarlókon feketén húzódnak
keresztül, fel, a másik dombra.

Ide fel halottak közt jöttem. Eleinte még ment valahogy. Az orosz embert
annyira nem ismerem, hogy ezek az egészen idegen, szőkeszakállas arczok
az idegen egyenruhák és idegen arczkifejezések úgy hatottak rám, mintha
ezek nem halottak volnának, hanem csak oroszok. Azóta is láttam orosz
foglyokat; most már megbénult bennem valami velük szemben, folyton úgy
érzem, hogy ezek is halottak, csak még állnak és járnak. Ez talán azért
van, mert soha életemben eddig még halott embert nem láttam. Most
egyszerre, az első tekintetre ötven feküdt ott és mind orosz volt. Talán
örökre összekapcsolódott így bennem a halott fogalma az orosz katonával.

Közöttük még csak ment valahogy a kapaszkodás a dombra. De a mikor az
első csukaszürke rám nézett a földről, vége lett annak, hogy az író úr
szemléli a háború nagyszerű szinjátékát. Ha Hollitzer Károly úr, bécsi
csataképfestő nincs ott és nem nyul a hónom alá, nem is tudom, hogyan
lett volna. A következő pillanatban pedig vagy keresztül kellett menni
két huszár közt, a kik, a vérükben, nagyon közel feküdtek egymáshoz,
vagy visszafordulni. Itt minden irodalommal együtt meg kellett állni és
a szememet behunyni. Hollitzer úr már túl volt rajtuk. Áldott, jólelkű
ember, ő is egészen sápadt volt, de visszanyujtotta értem a kezét, én
megfogtam és úgy mentem át a néma huszárok közt, lehunyt szemmel, mint
vékony pallón egy nagyon, nagyon mély szakadék fölött.

Sohse hittem volna, hogy a győztes fél a csatatéren ütközet után
takarít. Úgy képzeltem, a hogy a többi ember: ha vége a csatának, a
győztesek a legyőzöttek után rohannak, napok multán elcsöndesedik a
vidék és a harczok tovább folynak, valahol messze. Nem így van. Mikor a
küzdő felek elhuzódnak a csatatérről, a győztes hadsereg utócsapatai a
csatateret a legnagyobb gonddal kitakarítják, mint valami hatalmas
ünnepség után a lakoma termeit, másnap. Ebbe a takarításba kerültem
bele. Most itt mellettem népfölkelők mászkálnak nagy parasztszekerek
sora közt. Egy tiszt dirigálja őket. Odább az erdőszélen temetés folyik
és keresztek letűzése. Itt, a kis erdő innenső szélén pontosan
egymásmellé rakott halmok vannak az ütközet hulladékaiból rakva.

Alulról, lihegve, mindennel megrakva jön fel egy-egy osztrák népfölkelő.
Végigmegy a halmok sora előtt és mindenüvé ledob valamit, a mi
odatartozik. Felírtam sorra ezeket a halmokat, a hogy egymás mellett
álltak. Sorrendben a következő egynemű holmit rakták csomóba: külön az
orosz fegyvert, külön a miénket, orosz töltényládákat, külön minden
elhullajtott szijjat és bőrneműt, külön egy magas domb orosz csajkát,
egy halom orosz kenyérzsákot, külön az egyszerű fegyvertöltényekből és
külön a hosszú szalagra füzött gépfegyvertöltényből egy-egy rakást. Volt
egy halom csupa patrontáskából, egy másik halom csupa párna. Az oroszok
ezért rabolják el mindenütt az ágyneműt: a lövészárokban ebből csinálják
az alvóhelyeket. Volt egy rakás nagyon élénkszinű, virágos, ordináré
flaneltakaró, mind orosz. Ezt orosz népfölkelők hozzák hazulról. Egy
halom rongy: kendők, kötszerek, sálok, kapczák. Egy rakás olyan
huszárkarabély, a melynek letört az agya. Külön csomóban fekszik ezernyi
puskatisztító vasvessző. Azután görbe orosz kések következnek, mellettük
a mi bajonett-hüvelyeink. Egy egész rakás furcsa, oroszbetűs karszalag.
Egy csomó rövidnyelű orosz ásó, rendbe, koczkába rakva. Négyszögletű
sátorvászon-lapok, pontosan egymásra téve. Külön a finomabb, tiszti
evőeszköz. Óriási rakás szögesdrót-tekercs. Száz meg száz négyélű,
véső-végű orosz szurony. Egy csomó ellenséges pionirkés, fürészes éllel.
Egy hatalmas rakás barna vastag pokrócz. Nagy halom orosz sapka.
Huszársipkák. Végül két kisebb rakás: egy csomó hósapka és baslik,
mellette egy halom összeírt papiros. Még a papirhulladékot is
összeszedik a csatatéren.

Levelek…

Józan fejjel olvastam haditudósításokban csatatéren talált levelekről.
Idézetek, sorok jelentek meg a lapokban. Mindig azt hittem, boszantó,
érzelgős hazugság. Most megtudtam mindent. Az elesettek zsebeit
hivatalból kikutatják, az értéktárgyait, pénzét visszajuttatják a
családjának. Persze, kihull a kiforgatott zsebből a levél is.
Mindenkinél van levél. Minden lépésnél levélre hág az ember. Harminczat
nem olvasok el, a harminczegyedikbe bele muszáj nézni, mert egy bokor
ágai közt van, felém fordítva. Előttem megy Miakich kapitány, az vette
fel a földről, nem volt szive visszadobni, gyöngéden a bokorra tette.
Azt írja: «… vigyázz a lábadra, tartsd melegen, tudod, hogy mindig a
lábaddal volt bajod. Esetleg mutasd meg az orvosnak». Waldmann úr,
galicziai szerkesztő lefordít nekem egy orosz levelet. Ez van benne: «…
rád gondolunk a messze, fehér világból». A vége ez: «… csókolják piros
arczodat és czukros szájadat szerető öreg apád és anyád». Waldmann úr
tárczájába teszi a levelet. Egy pillantás egy másikra, csak ezt a szót
látom: «Jászapáti». A győzelmes csapat itt jász-kun huszárokból állott.

A csatatér alsó fele, a völgytől a domblejtő közepéig már ki van
takarítva. Ott már semmi nyoma az ütközetnek. Ott már csak két lengyel
parasztasszony görnyedezik egy kosárral. Ezek böngésznek, a rögből is
kikaparnak egy-két ott felejtett töltényt, egy-egy egészen széttaposott
orosz sapkát, patkót, csattot, szijdarabkát. A honnan ezek is elmennek,
ott már igazán nincs semmi a földön.

Csak alatta.

*

Mikor lefelé búcsúzom a dombról, egy közhuszár kísér. Levelet írok a
hátán Thomka Zoltán kapitány barátomnak, itt van valahol a völgyben, az
egyik majorságban, de mi másfelé megyünk az ezredesünkkel. A huszár
közben rámutat az előttünk huzódó hevenyében ásott lövészárokra.
Magyarázni kezdi:

– Ez azért van, hogy lebukunk mögéje és akkor addig nem éri az embert a
golyó.

Nádasdy-huszár, azok közül való, a kik azt a nagyszerűen véres éjjeli
gyalogos-csatát vívták egy ilyen árokból. Ő lovon indult el augusztusban
hazulról, neki új dolog ez.

– Tudom, fiam – mondom.

Azt mondja:

– Tessék ezt is följegyezni, mert ez nagyon ügyes dolog.

Szeretettel nézi a védő földhányást az árok szélén. Abbahagyom az írást
a hátán. Gyönyörű növésű, sudár magyar gyerek, lóra termett, még úgy
tartja a fejét, mint a ki mindig két méternél magasabbról nézett az álló
emberre. És most dicséri a földet, a mibe bele lehet bujni. Egészen
pontosan úgy hat, mint egy tönkrement mágnás, a ki csudálkozva jön rá,
hogy munkából is meg lehet élni. Ilyen sóhajos dicsérete ez a
földi-háború előnyeinek. Az imént még meg akartam kérdezni, hogy hol
állnak a lovak, de így most már nem juttatom eszébe.

– Mindenik huszár kapott ásót – mondja egészen csöndesen.


Limanowa, deczember.

Egy kutya.

A fedezékek körül még sok a halott. Messze a fedezékek mögött azonban
egyedül fekszik hanyatt a mezőn egy fiatal, köpönyeges csukaszürke
gyalogos, sapka nélkül, hosszúra nőtt hajjal. Sok vér van mellette. A
szája mellé kapott egy rettenetes puskatus-ütést, úgy, hogy a fogsorai
széttépték az arczát, a mint keresztül vágódtak rajta. Altiszt, a blúza
zsebéből piros katonai noteszkönyv áll ki. Ötven lépésnyire tőle egy kis
ház, a mely előtt lengyel paraszt reparálja a kerítést. A házból
bernáthegyi formájú kutya jön ki, egyenesen a halotthoz szalad,
szaglászni kezdi a véres arczot. Kollégám, Herczeg, egy bottal siet oda
és elkergeti a kutyát. A kutya kétszer-háromszor közeledik még a
halotthoz, Herczeg mindannyiszor suhint feléje a bottal. Végre a kutya
leszalad a dombról és eltünik. Herczeg magából kikelve, nagyon feldúltan
jön hozzám vissza. «Borzasztó volt… borzasztó volt ez a kutya» – mondja.
Állunk és messziről néma izgalomban, elmondhatatlan gondolatokkal néztük
a magányos halottat. Egyszerre a ház mögül jön egy haditudósító,
egyideig áll a halott mellett és nézi, aztán lehajol hozzá és kiveszi a
zsebéből a piros noteszkönyvet, lapozni kezd benne. Herczeggel a
haditudósítóra halk megjegyzést tettünk, a mely a bernáthegyi formájú
kutyára nézve kedvező volt és tovább siettünk, a nélkül, hogy
hátranéztünk volna.


Limanowa, deczember.

Magyar májusfák…

A csatatér egy része meredek domboldal, a mely az állomás felé lejt. Itt
nincsenek lövészárkok, csak egy-egy személyre szóló fedezékek, olyanok,
mint félig megásott sírhelyek, sorban egymás mellett. A tegnapi esőviz
áll bennük. Ez «Flankensicherung» volt. Lejebb elszórtan igen szegény
parasztházak, jó messze egymástól, mindenikhez nyomorúlt, ritkás
gyümölcsöskert tartozik. A viskók előtt öregebb fák. A viskókban most
jász-kún huszárok laknak a lovaikkal, de némelyikben asszonyokat is
láttam. Ezek itt voltak az ütközet alatt is, pedig a házak körül
többméteres orosz gránáttölcsérek vannak a kis kertekben. A fák meglepő
díszt viselnek: a legtöbb úgy meg van rakva színes holmival, mint a
májusfák otthon, a hol szalaggal, színes kendővel, papirossal virítanak
a házak előtt május elsején. A limanowai dombnak ez a magyar része tele
van májusfával, a jász-kún parasztlegények elhozták ide a magyar ősrégi
szín-imadatát, a tarkaságnak, az erős színkeveréknek, a bokrétás
czifraságnak keleti kultuszát, ők talán nem is veszik észre, hogy csupa
színes májusfa virágzik a deczemberi napsugáron most itt. A fák ágain
lóg a nyeregszerszám, a csillogó csajka, a tarka kendő, a mely minden
nyereg mellett ott lobogott még néhány hónap előtt, a prémes,
vörös-zsinóros kék mente, egy kis szárítani való fehérnemű, sárga táska,
fehér üng, kék zsebkendő, nyeregpokrócz, tarisznya-szijjak, kulacsok,
karabélyok, huszárkardok a rongyok közt, tele van vele a fa. A huszárnak
mindene egy-egy fán szárad a napfényben. A hány fa, annyi huszár. Lejebb
egész kert ilyen hadi-májusfából. Ott aranyzsinóros tiszti attila is
szárad. Csillogó, színes, tarka, megrakott magyar fák itt a messzi
idegenben, néhány nappal a legvéresebb magyar csata után, felülről nézve
egész májusfa-liget…


Limanowa, deczember.

A csatatér dombjairól három órakor érkeztünk le az állomásra, a hol
vonatunk állt. Mozgókonyhából kaptunk ebédet, csajkákban. Az egész
ujságírói és tiszti társaság a kocsik hágcsóin ült végig az egész
vonaton, a csodameleg napsugáron. Fáradtak és éhesek voltunk. A hogy
leülök a csajkámmal én is a hágcsóra, keresztbeteszem egyik lábamat a
másikon, hirtelen meglátom, hogy sötét vérfolt van a csizmám orrán. Úgy
vigyáztam fenn, a mikor kénytelenek voltunk szorosan a halottak közt
járni, és most mégis… Harminczhét évemnek egyik legrosszabb pillanata
ez. Az egész mesterség, a mit itt csinálok, borzalmasnak látszik
előttem, úgy érzem, rosszabb vagyok, mint az a kutya, a melyet fönn
elkergettek. Sötét vér, bizonyos, annak a huszárnak a vére, a ki mellett
behúnyt szemmel mentem el. Körülöttem jóízűen esznek az emberek.
Leteszem magam mellé az ételt és elmegyek sétálni. Nem tudom, mit
csináljak. Senkinek se akarok szólni. A hogy előrejutok a mozdonyhoz,
látom, hogy egy tiszt a kezét mossa egy csap alatt, a mozdonyvezető
óvatosan ereszt neki meleg vizet. Megvártam, míg elment, aztán sokáig a
csap alá tartottam a csizmát, melegebb vizet kértem, égette már a
lábamat, a másik csizmámat is odatartottam, hogy a mozdonyvezető azt
higyje, a sarat mosom le róla. Eszembe jut egy novelláskötet, a melynek
«Husarenblut» volt a czíme. Színes borítékja volt, egy pongyolás hölgy
ült rajta, pamlagon, legyezővel, előtte egy huszártiszt állott
monoklival és pezsgőt töltött neki. A mozdony mögött egy teherkocsiból
egy ló feje bámul ki. Ott viszi haza Sopronba a tisztiszolga Muhr
huszárezredes lovait, az ezredes fenn a dombon esett el, egész sor
gépfegyvergolyó találta. Egy fényképész áll a vaggon előtt és a két
lovat, a köztük álló tisztiszolgával fotografálja. Sok mindent kell még
megszoknom, ha ezt a mesterséget tovább akarom csinálni.


Neusandec, deczember.

Limanowából idejöttünk éjjeli szállásra, két kollegával egy hentesnél
aludtunk egy csomó lengyel legionáriussal együtt. Reggel gyalog
masirozva mentünk ki Alt-Sandecbe, ott meglátogattuk a Hotel
Stavnicki-t, a hol valamikor laktunk s a hová néhány nappal utánunk
orosz tisztek költöztek. Meghallgattuk a rendes előadást: az oroszok
közt voltak finom emberek, voltak durvák, volt a ki nem fizetett a
lakásért, volt a ki harmincz rubel borravalót adott a cselédnek. A falu
tele van szalmával. Az oroszok után mindenütt annyi szalma marad az
utczán, udvaron, kapu alatt, mindenütt, hogy erről magáról meg lehet
ismerni az oroszjárta vidéket. Hallottuk, hogy miután az oroszok
elfutottak Alt-Sandecből, huszonöt orosz katona ott ragadt. Az
elszaladás pillanatában az egyik aludt a padláson, a másik kettő
kártyázott egy lengyellel, egyet holtrészegen találtak a pinczében,
néhány elkódorgott – az ilyen falu vagy város olyan része a sima
világnak, a minő a papiroson a nedves írás: mikor a porzót végigöntik
rajta, a betükön ottragad néhány szem. Mikor az ilyen rengeteg hadsereg
keresztülömlik egy városkán, a homokszemei megragadnak benne. A huszonöt
fogolyhoz aznap éjszaka, mikor mi ott voltunk, jelentkezett még kettő.
Éjszakáig bujkáltak az erdőben, éjfélután bementek a jegyzőhöz
jelentkezni, hogy fogják el őket. Mikor a jegyző ingben, gyertyával
kiment a zörgetésre, úgy megijedt tőlük, hogy becsapta orruk előtt az
ajtót. Erre visszamentek az erdőbe nagy csalódottan és hír szerint
ugyanakkor, mikor mi Alt-Sandec felé masiroztunk, ők ketten befelé
ballagtak Neu-Sandecbe a vasúti töltésen, teljes orosz egyenruhában, a
parasztok nagy ámulatára. Neu-Sandec határában egy trénoszlop táborozik,
annál végre sikerült elfogatniok magukat.

Megyünk befelé a szemetelő esőben a jó országuton, a mely most az igazi
hadi-út, igazi seregek útja. Előbb egy vöröskeresztes kocsisor jön
velünk szembe. Aztán, a hol az út egy kis erdőn vezet keresztül, a
sürűből kibukkan váratlanul egy egész orosz sereg. Igazán furcsa
pillanat volt, mert nem láttuk meg azonnal a szuronyos székely bakákat,
a kik kisérték őket. Ötszáznyolczvanöt fogoly volt. Már tizenöt
kilométert marsoltak, a vasuti vonal felé igyekeznek. Odább sebesültek
jönnek, könnyű sérülésekkel, gyalog, igazán jókedvűen. Osztrák
népfölkelők, magyar bakák, mennek haza Magyarország felé, ők is a vasuti
sín felé ballagnak. Tele van velük az út, rajokban jönnek. Egy bicziklis
katona siklik előttük. Alt-Sandecben ő rendeli meg számukra és az orosz
foglyok számára az ebédet. Az egyik sebesült nem volt hozzám igazságos.
Mikor elment mellettem, azt mondta:

– Monokli.

Talán bántotta, hogy a harcztéren valaki monoklival jár. Az ő
szempontjából igaza volt. Nem tudhatta, hogy egy tönkrement szemű ember
őt monoklival sokkal jobban szerette és sajnálta, mint sokan mások
szabad szemmel.

Mikor a sebesülteket is elhagytuk, fordult az út. Töltés alatt megyünk
át és tőlünk balra, a szántóföldön harcz nyomai vannak. Lövészárok
huzódik végig a földecskén. A lövészárok mögött, a töltés alatt kilencz
emberre való fedezék. Az árok nem mély, nem is nagyon hosszú. Mögötte,
száz lépésnyire kilencz lyuk és kilencz földhányás. Mégis, egy szegény
lengyel parasztnak ez az egész szántóföldje. Most már elült a harcz,
mind a két Sandecben a mi katonáink hemzsegnek, az orosz negyven
kilométernyire van már innen, hát most fogja magát a szegény lengyel
paraszt és nekiáll egymaga egy ásóval és visszacsinálja a lövészárkot. A
felét már eligazította, most ott áll a közepe táján és homlokát törli.

Sokat gondoltam arra, hogy hogyan lesz a csatatérből megint békés
szántóföld. Most megcsiptem itt ezt a pillanatot. Azt a minden
történelmi pillanatnál rám nézve történelmibb pillanatot, a mikor a
paraszt begyógyítja a föld sebeit. Nem, a világért sem interjuvolom meg
a parasztot, csak nézem innen az országutról. A földgerinczet, a mely az
árokparton huzódik, a kapával bekapdossa az árokba. Mikor egy darabkán
már így betömte az árkot, topog rajta egy kicsit. Aztán beleakasztja a
kapát megint a kupaczba. Honnan jött? Mikor jött? Hol volt, mikor itt
katonák ölték egymást? Hogy tudja meg, hogy már vége van? Sajnálja-e a
földjét?

Ott görnyed, izzad és eltünteti a háborút. Simítja a csatateret.
Bevarrja a hosszú, izgatott sebet, a mit azóta elrohant katonák
szakítottak rajta. Nyáron – vajjon igaz-e? – már dús vetés fog itt
állni. A paraszt végigszepegi az ütközetet valami pinczében és mikor
minden megint csöndes, előbujik, apai gonddal meggyógyítja az ő szegény
földjét. Visszacsinálja a lövészárkokat. A szenvedés, rémület, lobogó
extázis e keskeny, véres medréből megint szelid szántóföld lesz. Ha
megint felturják, megint visszacsinálja. Valósággal állatiasan
természetes ez a nagy, önző hűsége a barna földhöz. Nem tudom róla
levenni a szememet.

Az árok és a kilencz fedezék közt egy sír van, hosszúnyelű, nagyon
vékony kereszt rajta. Az is az ő földjén van. Ezzel mi lesz? Ezt hogy
fogja visszacsinálni?


Saybusch, deczember.

Megyünk hazafelé. Tegnap délután Neu-Sandecben parancsot kaptunk, hogy
pont öt órakor gyűlekezzünk a felrobbantott vasuti híd mellett, a mi
most a vasút végpontja, oda jön értünk egy mozdony néhány kocsival. Öt
órakor zuhogott az eső, mintha öntötték volna, olyan sötét volt, mint
egy zord őszi éjszakán, csak a pionirok fáklyái világítottak a folyó
felől, a hol a hidat javítják éjjel-nappal. A töltésen egymás után
jelennek meg a sötét alakok. Itt az alezredes is, a vezetőnk. A vonat
nem jön. A víz a nyakunkba, a fülünkbe, a hátunkba folyik. Hideg van és
sötét. Eltelik másfél óra. A vonat nem jön. Elhatározzuk, hogy elébe
megyünk a legközelebbi őrházig. Elindul a menet a töltés éles kövein. A
hátam mögött azt mondják, hogy talán az oroszok elvágták valahol a
vasutvonalat, frontunk ezzel a töltéssel észak felől párhuzamosan megy.
Vita, hogy lehetetlen ezen a vonalon áttörniök. Hirtelen megáll az egész
társaság és figyel. Valaki ágyút hallott. Hallgatózunk, semmi. Az eső
csurog hangosan a kövekre. Elérünk az őrházhoz, a mely el van hagyatva.
Még nem jött vissza a vasuti őr, a ki innen megszökött. Benn egy kis
szobában szorongunk vagy negyvenen. Villamos lámpák villognak. N. úrnál
egy félméteres templomi gyertya van, azt gyujtja meg. Át vagyunk ázva,
várunk. Néhány tiszt künn áll az esőben a mozdonyt feltartóztatni, ha
jönne. Ezek egyike bejön azzal, hogy megint hallani az ágyút. Kimegyek,
sokáig figyelünk, tényleg döng valami, lehet, hogy nagyon messziről jövő
ágyú, de valószinű, hogy csak a pionirok dobálnak gerendákat a vashídra.
Messziről kis vörös pontok a fáklyáik. Az őrház mellett telefonos bódé
áll a töltésen, ennek ablakából fény sugárzik. Bemegyünk, a mi
társaságunk két tagja van benn egy gyertyával, egy telegrafista és egy
fényképész, és hallgatják a kagylót. A telefon el van rontva, beszélni
nem lehet rajta, de minden szót hallani, a mit a legközelebbi állomás
egy szobájában beszélnek. Valami idegen nyelven beszélnek ott, a
fényképész érti őket, azt mondja, hogy rólunk beszélnek. Pszt! Pszt!
Int, hogy hallgassunk. A fülénél tartja a kagylót és nagyra mereszti a
szemét. Várunk. Azt beszélik – mondja aztán – hogy egy tábori
csendőrőrmester volt ott a vonatot számunkra sürgetni. Egy hang azt
mondta: «ott várnak a töltésen az esőben». A másik hang azt felelte:
«várjanak holnapig, én nem tudok semmiféle vonatról». Az egyik hang azt
mondta: «nem kellene értesíteni őket?» A másik azt felelte: «Nem». Aztán
mind a két hang nevetett. Megint kijövünk az esőbe. A hegyeken katonáink
fénypontjai világítanak, mozognak. Minden hegyen öt-hat. Újabb félóra.
Végre megjelenik nagyon messze egy erős lámpa a töltésen. Jön a mozdony.
Mind a negyvenen a sínekre állunk és negyven zseblámpa integet a mozdony
felé, hogy álljon meg. Így kapaszkodtunk fel a vonatra. Az ajtó még
mindig kitörve lóg az én kocsimon. A kalauz elől van a mozdonynál,
megint nem köszönt bennünket, nem beszél velünk. Aztán megy lassan
visszafelé a vonat, nincs világítva, gyertyáink égnek a kis
csapóasztalokon. Mikor vacsorát szedünk elő, a vonat Limanowánál áll.
Nincs ivóvizünk, de a katonák azt mondják, hogy itt a limanowai
állomáson kitünő kútviz van. Kinézek a törött ajtón, az állomás teljesen
elhagyatott, egy ablakában sincs világosság. A katonák a sötétben vizet
húznak a kútból. Iszonyúan esik az eső, szinte harsog. És kellemetlen
szél fúj. A pályaudvar völgyben van. Fenn, fölötte feketén a dombok, a
hol tegnapelőtt délben a halottak közt jártunk. Milyen sötét van most
ott fenn. Nagy tömegsírok, huszonkét huszár az egyikben, a másikban
negyven orosz. Ez a rengeteg esővíz csurog most lefelé a dombokról,
átáztat mindent, lesodorja a véres sarat, a melyben jártunk. Hallani, a
mint minden oldalon ömlik, folyik, csurog, csepeg. A szél vonít. Most
haragosan mossa a jó Isten ezt a véres dombot. A sötétben nyikorog a
kerekes kút, a hogy a két katona húzza felfelé a vödröt. Visszamegyek.
Benn a kupéban spirituszlámpa ég, konzerveket melegítenek az urak és a
vita a németek közt arról folyik, hogy ha a haditudósítót elfogják,
hogyan kezelendő a nemzetközi jog szerint, ha revolver van nála. A két
katona boldogan hozza nagy üvegekben ezt a rettenetes kútvizet. A vonat
elindul. «Hát nem kell revolvert hordani!» – mondja egy svájczi
ujságíró. «Na hallja – mondja egy osztrák – ezen az elhagyott vidéken? A
vita nem érdekel, egy sarokban didergek, nemcsak a testem fázik, úgy
érzem: az egész világ minden kétségbeesése didereg bennem, hogy vaczog
tőle az egész életem, most már teljesen elveszítettem mindenről a
véleményemet, és nem tudom, ezek után a napok után fogunk-e még valaha
az életben nevetni. Spirituszlámpákkal babrálnak, főznek, forralnak, az
egyik úr poharat nyujt felém. Ők nem vették észre, milyen állomáson
álltunk, azt mondják, ideges ostobaság, hogy nem iszom a kútvizből,
hiszen jól felforralják és teát csinálnak belőle.



A FŐHADISZÁLLÁSON


Főhadiszállás, deczember.

A hadsereg főparancsnoka, Frigyes főherczeg holnap délelőtt tizenkettő
felé jön haza a rendes sétájáról, akkor a kastély kertjében fogjuk várni
Hoen ezredessel és miután háborúban nincs etikett és audienczia, ott a
kertben fog velünk egyről-másról beszélgetni. Ebben az ügyben ma
beszélnem kellett Mor-Merkl ezredessel, a főherczeg szárnysegédjével.
Este hét körül kerestem az irodájában, a kastélyban, de még nem volt
ott, várni kellett rá. Lementem a kapubejáratba az őrséggel diskurálni.
Régi, vastagfalú, egyszerű kastély. Egy bécsi titkosrendőr sétál fel-alá
a kapualjában, ezt ismerem, most azt mondja a főherczegről, hogy mikor
látta az őrséget a deczemberi fagyban topogni a vártán, szalmát rendelt
a lábuk alá, azt mondja: mindenki tudja, végtelen jóság van Frigyesben,
egy öröme van: mások sorsán könnyíteni. A hogy így beszél, kinyílik a
kastély kapujának kisajtaja és egyszerre felugrik a padról az egész
őrség. Egy hófehérbajuszú tiszt lép be, mögötte három lépésnyire egy
másik. Először látom Conrad bárót. A detektiv mellett állok, a lámpa
alatt, kalapot emelünk, ő ránk néz és szalutál. Megy tovább, az
adjutánsa némán megy mellette. Nagyon szép kék szeme van és az arcza
olyan, mint azoké a közvetlen embereké, a kik úgy néznek az idegen
emberre is, mintha most rögtön valami jót akarnának mondani. Ebben az
arczban semmi szigorúságot nem láttam, – a hogy a lámpafényben egyszer,
de nagyon világosan felbukkant, nem volt katonás, – egy tudósnak vagy
művésznek erősen átélt, átgondolkozott arcza volt, a melyre sok magányos
óra volt írva, valami megbocsátó és bánatos alapkifejezés, a tekintetben
bátorítás és azonnali kapcsolat a más ember szemével, az arcz egy
érzelmes férfi arcza volt. Örülök, hogy így, idegenül láthattam, a mikor
semmi kényszer nem zavarta az arczkifejezését, egyedül érezte magát, én
a titkosrendőrrel a falnál álltam, ugyanolyan csizmám és bekecsem volt,
mint neki, ránk nézett, akkor mi az őrszemélyzet két tagja lehettünk az
ő szemében, nem törődött velünk, ment föl a főherczeghez.


Főhadiszállás, deczember.

A kastély teljesen kopár kertjében mutatott ma be a főherczegnek Hoen
vezérkari ezredes.

Nem kell csak egy perczet beszélni Frigyes főherczeggel, hogy az ember
lássa: jóságos, csupaszív ember, zavarba hoz az előzékenységével, a
nobilis egyszerűségével, a nagy őszinteségével. Gyönyörű érzés tudni,
hogy a tábornagynak, a ki milliós hadsereg élet-halál ura, egy gondja
van csupán: szeretni azokat, a kik alatta küzdenek, jónak lenni
mindenkihez, a kinek a sorsa tőle függ, vigasztalást, örömet nyujtani a
harcztéren szenvedő katonáinak. Restelném, ha e szavaimat bárki úgy
venné, mint a szokásos udvariasság vagy hizelgés kötelező frázisait.
Őszintén és mélyen meg voltam indulva mindattól, a mit a főherczeg
mondott és főként attól a meleg, emberszerető hangtól, a melyen beszél.

Bemutatás után így szólt hozzám:

– Örülök, hogy megismerhettem és mindjárt bocsánatot is kérek öntől, ha
nem beszélünk magyarul. Mert bár tudok és szoktam is magyarul beszélni,
egy magyar íróval szemben mégis zavarba jönnék.

Ezután emlékeztettem azokra a dicsérő szavaira, melyeket az ő
megbizásából Tisza István tolmácsolt a képviselőházban a magyar csapatok
vitézségéről. Megmondtam, mily nagyon örültünk ennek.

– Igen – mondta – megkértem erre Tisza grófot és boldog vagyok, ha ezzel
a magyaroknak, a kiknek fiai, apái, testvérei oly rendkívül hősiességgel
harczolnak ebben a mindannyiunk közös küzdelmében, örömet szereztem. Ön,
mint hallom, a limanowai csatatérről jön.

– Igen, fenség.

– Hisz akkor ön közvetlenül értesülhetett azokról a nagyszerű, igazán
bravuros harczokról, a melyeket ott a huszárok vívtak. De a vezetésük is
kitünő volt. Különösen a soproni Nádasdy-huszároké a dicsőség. Szegény
hős ezredesük is elesett. Ezenkívül hadd figyelmeztetem ön a 34-esek
remek harczaira Orosz-Lengyelországban. És csodaszép volt az is, a mit a
31-esek csináltak. A hozzám érkezett jelentésekből tudom, hogy ennek az
ezrednek egyetlen zászlóalja vette be, egy hadnagy vezetése alatt,
rohammal Przedvorz városát Lengyelországban.

– Fenség, boldog vagyok, hogy a hadsereg főparancsnoka ily szeretettel
tartja számon hazám fiainak hősi harczait.

A főherczeg tovább beszél a magyarokról:

– Mostanában kaptam levelet a magyar közoktatásügyi minisztertől. Ebben
azt jelenti a miniszter úr, hogy a magyar iskolák rengeteg ajándékot
gyűjtöttek össze a katonáknak karácsonyra. Higyje el, egészen nagy
érzéssel töltött el a gyermekeknek ez a megható gondoskodása. Mily
rengeteg munka folyhatott, a míg azt mind összegyűjtötték. És mennyi
lelkesedés, mennyi lélek van egy ilyen akczióban. Meg is köszöntem a
miniszternek a hadsereg nevében.

Komolyan, lelkesen néz rám.

– Nem hallgathatom el, – mondja emelt hangon – hogy a magyar sajtó
viselkedése minden dicséretet megérdemel. Nem egyszerű formaság ez
nálam, ha ezt mondom. Mi a legéberebb figyelemmel kísérjük az ujságokat.
Mondhatom, a mit a magyar sajtó csinál, az a legderekabb dolog.
Háborúban vannak az országnak nehéz napjai és épen ezeken a nehéz
napokon mutatott az önök sajtója nagy lelki emelkedettséget és nagyszerű
hazafias gondolkozást.

Megköszönöm alázatosan.

Áttér a harcztéri helyzetre:

– Semmi okunk aggódni Szerbia miatt. Nagyon szeretném, ha a magyarok, a
kik közvetlen szomszédai Szerbiának, egész nyugodtan és bizalommal
néznének a közel jövő elé. Minden folyamatban van és minden meg fog
történni, a mi jogosulttá teszi a hadseregbe vetett bizalmat. A terep
Szerbiában egyszerűen rettenetes. A jelentések valósággal jártatatlan
utakról, iszonyú időjárásról szólnak. De nincs olyan akadály, a melyen a
mi, most már edzett hadseregünk ne diadalmaskodnék előbb-utóbb.

Hozzáteszi:

– A mi a Kárpátokat illeti, boldog vagyok, hogy Magyarország felmentése
(Entlastung) oly szépen halad előre. Most is jó híreket kaptam a magyar
megyékből. Remélem, nem telik bele sok idő és a magyar föld teljesen
megtisztul az ellenségtől. Csak persze mindennek okosan, lassan,
óvatosan kell történnie, mindenre kell gondolni és főként kimélni kell
katonáinknak nemcsak életét, hanem az egészségét is. Higyje el,
éjjel-nappal gondolok erre.

Egy hosszú katonaélet tapasztalatai után egészen ellágyulva, mélyen
felsóhajtva hallatlan melegséggel mondta ezt.

– A katonák tudják ezt, fenség.

– Nagyon, nagyon szeretném, ha tudnák. Lássa, életem egyik legszebb
öröme volt az, ahogy az én tábornagygyá való kineveztetésemet fogadták.
Ne vegye dicsekvésnek, csak az ő szeretetükért érzett hála beszél
belőlem, mikor elmondom, hogy szerencsekivánatok valóságos özönével
borítottak el. Apró hegyi falvakból kaptam leveleket, egyszerű, szegény
családoktól. Egy-egy kis vendéglő asztaltársasága összeült és
meggratulált. Az ötödik hadtest, az én ötödik hadtestem, a melyhez annyi
boldog óra emléke fűz, most megint tanujelét adta, mennyire össze van
forrva velem. A lövészárkokból írtak nekem. És a harcz közepette, ott
bent az árkokban valóságos ünnepségeket rendeztek a katonák, mikor
megtudták, hogy az ő egykori kommandánsuk a hadsereg tábornagya lett.
Van annál szebb dolog, mint mikor a szeretetért szeretetet kap az ember?

Azt mondom:

– Fenség, a limanowai huszárokat láttam, a mint egy nagy karácsonyfát
czipeltek. Beszélgetni kezdtem velök és akkor azt mondták, hogy különös
szépen díszítik fel, mert az a hír járja, hogy fenséged meglátogatja
őket karácsonykor.

– Fájdalom – feleli – most nem mozdulhatok innen. Német
szövetségesünkkel való közös nagy akcziónk kötelességemmé teszi, hogy
állandóan a főhadiszálláson legyek és részt vegyek a közös
megbeszéléseken. Szívem szerint igazán elmennék hozzájuk. A mint egy
napi időm lesz, kimegyek megint a frontra. Higyje el nekem, szívesebben
élnék köztük odakünt a harcztéren, mint itt az irodában.

Hozzáteszi:

– De azért karácsonyra gondoskodtam róluk. A meleg ruhával való
fölszerelésük már teljesen megtörtént, a legnagyobb rendben van. Igazán
mindennel el vannak látva, a mi elképzelhető. Most azonban a hazulról
küldött karácsonyi ajándékaikról van szó. A hol vasút van, ott megkapnak
rögtön, pontosan mindent. Erre nézve már jó eleve intézkedtem. De sokan
harczolnak olyan helyeken, a hova leírhatatlan utak vezetnek. Ezek
egy-két nappal későbben fogják ünnepelni a szent estét. De a karácsonyi
ajándékaikat megkapják, bármily nehézségeket kell is leküzdeni a
szállítás munkájának. Mindenki legyen nyugodt, a ki küldött valamit.
Megkapja, a kinek küldte.

Mélyen megható gondolatot mond el.

– Nézze, – mondja – én még azokról sem akarok megfeledkezni, a kik most
Przemyslben vannak, oroszok által körülzárva. Hogy a hadműveletek során
hogyan fordul Przemysl sorsa, hogy mikor történik ott valami és mi
történik, azt most nem mondhatja meg senki. De egy bizonyos. Azokat a
karácsonyi ajándékokat, a melyeket a családok a hős várvédő sereg
tagjainak küldtek, külön raktárakba tétettem félre. Az ő karácsonyuk
becsomagolva várja őket, bármely perczben való indulásra készen. Isten
kezében van, hogy ezeket az ajándékokat mikor kapják meg, de a
családjaik szerető figyelme és az én apai gondom velük van minden
ostromló gyűrűn keresztül.

Még csak egy tiszteletteljes kérdést:

– Hallhatnék néhány szót a felséges király hogylétéről?

– Őfelsége hála Istennek kitünő erőben és egészségben van. Figyelme a
háború eseményeinek minden részletére kiterjed és bölcs, erős
nyugalommal, rendületlen bizalommal fogad minden hírt, a mi a
csatatérről érkezik.

Kezet nyujt.

Mély meghajlással szépen megköszönöm a kihallgatást. Még egy pillantást
vetek a szemeire: szelid, csupa-érzés tekintete van. Aztán szalutálva
fogadja búcsúzó köszöntésemet. Egyszerű, minden dísz nélküli szürke
egyenruha van rajta, csak gallérján fénylik a tábornagyi
aranytölgyfalevél. Soha nem fogom elfelejteni ezt a félórát. A világ
egyik leghatalmasabb seregének fővezérével beszéltem a háború kellős
közepén és ennek a pozicziónak a világtörténelmi díszében egy másokért
aggódó, hű öreg szívet ismertem meg.



KRAKÓ


Krakó, 1915 január.

A hatodik hadtesthez megyünk Grybowba, Robert Michel kapitánynak, a
finom elbeszélő-írónak vezetése alatt. Kerülőt csinálunk, a kapitány meg
akarja mutatni nekünk Krakót, a fellélekző Krakót, a mely nemrég még
hallotta az egyre közeledő, majd egyre távolodó orosz ágyúkat. Most itt
van előttünk a monarchia második rettegett vára, a melynek irányában már
harmadszor tört meg a mult hónapban Bochnia körül az orosz
előrenyomulás. Hatalmas fegyverzetében az erősség érintetlenül őrködik
az orosz–német–osztrák-magyar határ szögében. Az erődök mögött a
gyönyörű lengyel város rendes, temperamentumos élete folyik napközben. A
ki a népes déli korzót, a kilovagló elegáns lengyel asszonyokat, a teli
czukrászdákat, a szinházba tóduló frakkos közönséget látja, nem is
hinné, hogy tíz percznyire van az orosz határtól egy várban, a háború
kellős közepén. Csak később szivárog át a város életébe itt-ott valami a
vár háborús életéből.

Az első jel egy rettenetes dübörgés, a mely megrázza az ablakokat,
egymáshoz veri a poharakat az asztalon. Egy mozsárüteg megy dörgő
méltósággal végig az utczán. Dél felé csapatok masiroznak, feltünően új
felszereléssel, rajtuk a háború tanulságai, a melyeket
villámgyorsasággal alkalmazott a hadvezetőség: borjú helyett kényelmes,
erős, vászonból készült hátizsákok, a köpönyeg fölött papirvékony
vízhatlan gummiköpeny, a sapkák ellenzője szürke a régi fekete helyett,
minden katonán vastag külső harisnya és meleg keztyű, a tisztek
legénységi egyenruhában. Itt láttam először lóról leszállított
lovasságot csukaszürke ruhában négyes sorokban gyalogolni. Az utczán sok
német tiszt. Rangfokozatra való tekintet nélkül udvariasan versenyeznek
a mi tisztjeinkkel abban, hogy melyik szalutál előbb a másiknak.

A Hotel de Saxe elegáns franczia termében egyetlen nőt vagy polgári
ruhás férfit nem látni. Zsufolva van az ebédnél automobilistákkal,
repülőkkel, osztrák-magyar és német vezérkari tisztekkel. A Jagellók ősi
királyi várpalotája alatt a Visztulán katonai czélokat szolgáló kis
gőzösök a hadilobogóval. Az utczákon csupa automobil: valósággal új
látvány az autóitól megfosztott Budapest és Bécs után. Mintha a
monarchia minden rekvirált autója itt fütyülne, dudolna, zakatolna,
vakítana a havas estében.

Az esős időjárást ma hó váltja fel. A szuronyos őrszemek behavazva
posztolnak a vasúti sinek mellett: csupa háborús szobor, a mint
hóprémmel a sapkájukon és vállukon mozdulatlanul állnak a színes
jelzőlámpák közt a fehér éjszakában. Este féltizkor minden elsötétedik
és elcsöndesedik. Akkor egészen várrá válik Krakó. A vendéglő és kávéház
a vár háborús rendje szerint ilyenkor egyszerre eloltja lámpáit és
hazaküldi a közönséget. A szinházak, a melyeknek e heti műsorán Sardou
és Bisson vígjátékai szerepelnek, féltizre bevégzik az előadást. Tíz
órakor az utczák üresek, minden csöndes. Átveszi uralmát a visszhang.

Krakó most éjjel igazán az, a minek képzeljük: a két birodalom sarkán a
végtelen orosz sikság éjszakájába meredő komor vár. Minden téren
szuronyos őr áll, az utczasarkokon őrjáratok fordulnak ki: a katonák két
sora két gyalogjárón, a tiszt egyedül a kocsiút közepén. A csendes
hóesésben a fejükre huzott csuklyával némán lépdelnek az ősrégi fekete
lengyel paloták tövében. Az utczára dőlő sötét kőpillérek közt, a sárgán
pislogó vaskosaras nagyúri ablakok alatt ezek a lámpafényben megcsillanó
fegyverek – csodaszép éjszakai kép valami régi lovagregényből. Néhány
lengyel légió-tiszt a történelmi hűséggel visszaállított négyszögű
kokárdás csákóval teljessé teszi a regényes középkori
várudvarhangulatot. Egy-két utcza, egy-két forduló és hirtelen
kiábrándítóan modernné változik a krakói éjszaka. A katonai
parancsnokságok épületei körül mozgás és élet. Az ablakokban zöld ernyős
irodai lámpák. Villanyfény ragyog ki a hópelyhek közé és az autók
fényszórói párosával csikozzák végig a fehér teret még fehérebb hosszú
sugaraikkal.


Widoma, január.

Ma Oroszországban vagyunk. Rövid kirándulás Krakóból, egy kis darab
orosz földet taposni, orosz földet látni. Előbb Krakó vár-területén kell
keresztülvergődni. Ezen a mértföldeken át feldult, tízezrek szorgalmas
földmunkájával össze-vissza ásott, épített, kivagdalt, dróttal bevetett
területen minden titok. Kiirtott erdők között mély árkok, földbe leásott
kaszárnyák, földalatti alagútak, domboldalakba furt barlangok, a
szántóföldből kiálló szelelők és kémények százai, látszólag oknélküli
hídak és falépcsők, a melyek mintha óriás vakondokok világába vezetnének
le a föld alá, ágyúk, ágyúk és megint ágyúk, aztán egy teljesen
összedrótozott kis liget, vermek, czövekek, sánczok mindenfelé, félóráig
száguld közöttük az autó és az ember egyre kevesebbet ért belőle. Az
egyik országúton egy 30 és feles mozsár. Végre hát láthatom elevenen. De
ez is titokzatos, mert be van a szerkezete vonva barna ponyvával, talán
az időjárás viszontagságai ellen. Tovább visz a repülő-park automobilja
a fagyos reggelen a hófedte orosz tájképen át a híressé vált slomnikii
erdők felé. Ez az erdőség volt az a pont, a hol az elmult év végén a
Krakó felé előtörő orosz hadsereg a legközelebb jutott ehhez az
irtózatos erejű várhoz. Az út a legkülső erődökön vezet át, ellenséges
területre. A határt orosz nemzeti színekre festett oszlopok jelzik: az
oszlop fehér és piros-kék csigavonal fut végig rajta. Mellette
hórihorgas fakereszt nyulik a magasba, akkora, mint egy telegráfpózna,
de rajta Krisztus alakja olyan picziny, mintha kis asztali feszülethez
készült volna. Ha nem volna csillogó sárgarézből, nem is lehetne látni.
Később mindenütt ilyen szokatlan formájú feszülettel találkozom az
országúton.

Az út egy ideig a Lysagora hegység felé halad, aztán egy ágán letérünk a
nagy varsói országútra. A harczok itt Slomniki falu környékén a
Szreniava folyótól délre folytak az országúton, a nyomorult orosz
faházak közt, főként a rengeteg nagy erdőségben, a mely Widoma falunál
kezdődik. Ma már hó fedi a ránk nézve győzelmes harczok nyomait. Az
elesett katonáknak, a kik Krakó alól elverték az ellenséget, már a
sírjaik is csak gyengébb hullámoknak látszanak a sima hótengeren. Csupán
a fakeresztek meredeznek ki a végtelen fehérségből.

A hó elborított mindent: lövészárkot, földhányást, sírhantot. Ez volt az
a harcz, a melynek ágyúdörgése elhallatszott Krakó városába. A widomai
fenyőerdő megőrizte az elkeseredett küzdelem nyomait. Gránátok irtották
ki itt a toronymagas, gyertyaegyenes fenyőt. Az erdők földjeit méternyi
magasan borítja a fenyőlomb, mintha jégvihar verte volna le. A
shrapnellek golyó- és szilánkesője szaggatta le a lombot,
megkoppasztotta az erdő koronáját, úgy hogy most besüt felülről a nap,
oly melegen, hogy szinte éget.

A vékony, magas szálfák, melyek nem igen nyújthattak fedezetet egyik
félnek sem, embermagasságig össze vannak lövöldözve. Olyan sűrűn járt
itt a golyó, hogy az erdő szélén álló útmutató-oszlop kis vastáblája
valósággal rostává van lőve. Magán ezen a tenyérnyi széles és talán
harminc czentiméter hosszú táblácskán tizenhét lyukat lehetett
megszámlálni. Az országúton a falvak közelében faoszlopok állnak. A
tetejükön sárgarézből domborított szentképekkel. Ezek úgy össze-vissza
vannak az erdő körül lőve, hogy a szentet sem látni már rajtuk. Ha ezek
az apró tárgyak így ki vannak lyuggatva, mennyi golyó repülhetett ki
abból az erdőből erre az országútra, a mely az oroszok szemében akkor
egyszerre Bécset és Berlint jelentette!

Csodálatos vad látvány ez a megritkított, megtépett erdő, a melyben
három emelet magas sudár fák dőlnek keresztül-kasul egymásra. Néhol
torlaszok vannak hirtelen kivágott, vastagabb törzsekből. Itt a frissen
hasított fenyőgerendák vérfoltosak. Most nyugodalmasan ragyogó téli nap
süti az erdőt. Így néz be a leégett tetejű házak falai közé is. Az erdőn
túl egy szétlőtt parasztház romjaira világít élesen. A szobák falai
belül pirosra, kékre, sárgára voltak festve, most olyanok ezek az
eltörött faldarabok, mint valami mesevilág szines sziklái. A fehér
alapon úgy ragyognak, mint óriási nyers drágakövek.

Az erdőben, a honnan ezt a váratlan képet nézem, isteni csend pihen. A
ritkuló szélen át kilátni az országútra, a melyen teherautomobilok
szakadatlan sora halkan vonul a puha szőnyegen. A harczvonal felé
visznek tömött zsákokat.

Dél van. Huszárőrjárat megy át a fák között és az erdő szélén. Közös
huszárok nagyszerű színben. Frissen, nevetve nyargalnak. A szavuk
idehallik a hótakaró fölött. Az egyik valami hosszú mondatot mond, a
minek az a vége, hogy Tisza Pista. Vidáman csattan ez a név a beszéd
végén, mint az ostor. A czár földjén így diskurálnak a magyar huszárok.

Valami hallatlanul boldog érzés szaladt végig rajtam. Az ember ilyenkor
fél, hogy ha majd ezt elmeséli, nem fogják elhinni. Utánuk nézek.
Letérnek az országútról és keresztül vágnak a szűzfehér havon. Még csak
azt látom, hogy egy hosszú bundás lengyel paraszt mélyen meghajolva
köszön nekik. Szikrázva porzik utánuk a hó.


Krakó, január.

Szinház…

Hát ilyen is van még?

Zsufolt szinház, meleg nézőtér, kivágott ruhás hölgyek, frakkok,
szinlapok, legyezők, smokingok, gukkerek, virágok, páholyok, parfüm,
zenekar, forró premiére-hangulat… Urak udvarolnak hölgyeknek.

Délután még harmincz és feles mozsarak mentek el a krakói szinház előtt,
alkonyatkor szuronynyal állítottak meg innen tíz percznyire a vár
kapujában és tábori jelszót kellett dadogni. Ágyuk és drótsövények közt,
tábori tüzek közt jöttem a szinházba, alig a minap még dörgött a krakói
erődök acélkórusa – és ez itt szinház, sőt opera, sőt premiére. Úgy
állok itt a frakkosok közt halina-csizmában, szőr-ingben és elfogódott
szívvel, mint egy félénk paraszt. És tele vagyok féltékeny, igazságtalan
keserűséggel, hogy miért játszanak most szinházat.

Az is hazudik, a ki azt mondja, hogy ennél érdekesebb premiéret látott.
Az első premiére az ágyúszó óta. Ezek is furcsa emberek. A mint nem
ágyúzzák őket, szinházba szaladnak.

*

Halálosan fáradt vagyok. Oroszországban voltunk ma egész nap. Sírokat
láttam a hó alatt. Vért láttam egy erdőben. Szétrobbantott házakat,
beteg huszárokat, fenyőlomb alatt a háború szemetjét, a mi most a fél
világot borítja: üres konzervskatulyákat és rengeteg véres rongyot,
alsóruhát… És megint kereszteket a hóban. Ki a szerző?

A szerző Walewski úr. Az operája egy felvonás. Már sötét van. Walewski
úr maga dirigálja művét és rosszul állt oda a karmesteri emelvényre.
Mert a villamos lámpa a bal csipője mellett van, úgy, hogy a mint
dirigál, óriási árnyéka felrajzolódik a nagy szinház jobboldali
páholy-rengetegére, csak oda kell nézni: egy huszméteres fekete
árnyékkarmester dirigálja tele a nézőteret, a pálczája akkora, mint egy
kocsirúd, a feje: mint két páholy. Walewski úr Wagner tanítványa.
Lengyelül énekelnek. Elhatároztam, hogy azonnal elalszom. Még csak a
díszletet nézem meg. A függöny felgördül, az előtérben sziklák, a
háttérben a hóborított lengyel síkság, ugyanaz, a mit délben láttam.
Mintha le volna bontva hátul a szinház fala és ki lehetne innen látni
Slomniki felé. Hold süt a havas tájra. Hol vannak róla a keresztek, a
vékony kis keresztek, a mint kiállnak a lágyan hullámzó hóból? Hol van
az öreg, beteg népfölkelő-huszár, a ki a lovát «gribbencs»-nek nevezte,
– a czár határkövénél találkoztam vele, mentek haza Marosvásárhelyre,
mert mind a ketten betegek, ő is, a lova is. Mit bánom én, hogy Walewski
úr hirtelen megy át a czé-durból direkt a czisz-durba. Walewski úr
merész ember. A háttér-díszletet kell nézni, összehúzott szemmel, a
fehér orosz síkságot. Tőlem Walewski úr átmehet a czé-durból, a hova
akar. Csöndesen pisszegek a jegyszedőnek, adjon színlapot, hadd tudjam,
mit keres itt az orosz síkság.

Az előttem ülő úr visszafordul és színlapot ad. Közben megkérdezi:

– Der Herr ist Kriegsberichterstatter?

– Ja – sugom neki.

Most jut eszembe, hogy rajtam van a sárga-feketesárga karszalag az ezüst
betükkel.

Az úr magántanár a krakói egyetemen. Van szerencsém. A történelmet
tanítja.

– Kérem, mit keres ott a síkság?

– A síkságon kóborol Twardowski, a híres lengyel varázsló és habozik,
hogy az élet örömeit válaszsza-e, vagy a dicsőséget. Az a meztelen nő a
pálmaággal, az a dicsőség. Ez egy fiatal lengyel zeneszerző. Nekünk ma
nagy napunk van.

– Igen?

– Igen.

Szünet.

Látom, Twardowski, a híres lengyel varázsló az életet fogja választani,
nem a dicsőséget, mert lökdösi a meztelen nőt a pálmaággal.

Az úr megint visszafordul:

– Ön magyar?

Elképpedek.

– Honnan tudja?

– Az előbb beszélt németül egy kapitánynyal és a kiejtése…

– Igen.

– Tessék megírni, hogy a lengyel a legszerencsétlenebb nemzet a világon.
Az egész háború a mi országunkban folyik. Német kommandó alatt 340,000
lengyel harczol négy millió százharminczhatezer közül. Itt nálunk négy
és fél millió lengyel lakik, ebből 400,000 katona. Óh, uram, mily
borzasztó: Oroszországban tizenkét millió lengyel lakik, ebből 800,000
katonaköteles, ez áll szemben 740,000 német-osztrák-lengyellel.

Twardowski, a híres lengyel varázsló mégis a dicsőséget fogja
választani, mert simogatja a meztelen nőt a pálmával. A szülei jönnek és
rábeszélik, hogy az életet válaszsza. Nem.

– Kérem, mondja suttogva a tanár – írja meg, hogy Krakó a lengyelség
kulturájának a közepe. Itt vannak az egyetemek, a lengyel szerzők
premiérejei…

– És Varsó?

– Varsó a lengyel Páris. Krakó a lengyel Göttinga. Varsó az élet, a
gazdagság, a fény, mulatság, üzlet… Krakó a lengyel tudomány, irodalom,
zene, hazafias politika, festészet, történelem, buvárkodás. Irja meg,
hogy a lengyel mily szerencsétlen nép… hogy Varsó az orosz rabság alól
felszabaduljon, ezért Varsónak mennyit kell szenvednie… össze fogják
lőni… Ismer egy Divéky nevü magyar tanárt?

– Nem.

Körülöttünk diszkrét pisszegés, hogy ne diskuráljunk. Walewski úr
felviharzik a zenekarban, felsikolt és dübörög. Twardowski, a híres
lengyel varázsló a dicsőséget választotta. Tomboló tapsvihar. A függöny
legördül.

– Szerző! Szerző!

Egy kis frakkos úr hajlong, sápadtan, boldogan. Feltünően megszorítja
Twardowskinak, a híres lengyel varázslónak a kezét, mutatván ezzel, hogy
az övé az érdem. Taps és ordítás. Siker. Most már nem bánt az, hogy
szinházat játszanak. Lengyel dolog ez egészen a csontok velejéig.
Ordítanak és tapsolnak az orosz ellen. A lengyelségért. Gyönyörű
pillanat, szeretném a szinház tetejét felnyitni, mint valami nagy
skatulyát, hogy ez a tűzes, vad diadalordítás elzengjen messze a havas
éjszakában, az oroszig. A magántanár elégülten mosolyog. Igazán szép
este. Nagyon izgatott vagyok, minden az eszembe jut: a Visztula partján
ülök, egy szinházban. Milyen nagy szó ez itt: Visztula. A Visztula
jelenti az egész orosz háborút. Ebbe ömlik minden háborús folyó, ebbe
viszi a vért a Dunajec, a Biala, a Nida, az a sokat emlegetett Nida…
Ebbe siet a San, a Pilica, a Bzura… Mennyi vér folyik le a Visztulán.
Nemrég egy szibériai hadtest fulladt bele, belevertek a németek huszezer
embert. Huszezer hulla uszik ebben a folyóban és mi szinházban ülünk a
partján és tapsolunk: Szerző! Szerző!

Walewski úr a szinpadi boldogság grimaszával sápadt arczán, hajlong.

– Éljen Lengyelország! – kiáltja a tanár.

– Kérem, – mondja hirtelen – nézze a függönyt, ezt Siemieradzki, a híres
lengyel festő festette. Alá is írta a nevét.

– Igen, látom.

Jön le a függöny.

*

A második darab czíme: Krolewicz Jaszczur. Értelme olyanféle, mint:
Békakirály.

Ez igazán gyönyörű. Népdalok vannak a zenéjében feldolgozva, lengyel
népdalok, a melyekbe Chopin is belemarkolt. Sok helyen ismer rá Chopin
melódiáira az idegen. A békakirályt szerelemmel, csókkal váltja meg egy
leány, a ki vizért megy a kutra. A békakirályt szép lovaggá varázsolja a
leány szerelme. Aztán visszamegy a kutba, valami hiba történt, fájdalom,
megint béka lesz belőle. Elragadó zene, ez aztán igazi muzsikus, a ki
ezt csinálta. Három rövid felvonás. A szerző: Boleslaw Raczynski.

Mikor a megváltott békakirály a nagy zöld fejével elindul a szép lengyel
leány után és a legszebb szomorút játszszák a hegedük a kisbőgővel, azt
mondja a tanár az előttem levő széken:

– Az oroszok is akartak lengyel légiót csinálni, mikor a mieink sikerét
látták. Egy Gorcsinszky nevü alak próbált Lembergben lengyel légiót
csinálni az osztrák-magyar hadsereg ellen.

– Ki az a Gorcsinszky?

– Mi, lengyelek, nem ismerjük. Bizonyára orosz rendőrügynök. Drága
pénzen összehozott háromszáz embert, ebből száz megszökött, maradt
összesen kétszáz ember. Nálunk egész ezredek harczolnak önként. Ezt a
kétszázat aztán hazaküldték, szégyeltek vele előállni. De ezek se voltak
mind lengyelek. Az oroszországi lengyel légió terve megbukott. A
lembergi orosz parancsnok Gorcsinszky urat végül kirugta.

Igazán gyönyörű zene ez a Békakirály. Valami oly fájóan édes, oly szépen
szomorú. Igazán kifejezi azt a mondhatatlan pechet, hogy egy varangyos
béka halálosan beleszeret egy szép kis lengyel leányba, – s miután egy
napig férfi volt, vissza kell mennie békának a kutba. Nem nagy öröm.

A hegedük szólnak és a kisbőgők. A teli szinház a lélegzetét
visszafojtva hallgatja a férfias, erotikus sírást. Oly halotti csönd
van, – ebből viharos taps lesz. Mellettem ül Hellsen Henrik úr, egy
fiatal dán ujságíró, ez egészen elolvadt. Én nem tudom sajnálni a
királyfit, a ki ismét békává lett. A nagy csöndben körülnézek a
szinházban. Zsufolva van. Minden páholyban szoronganak a szépmellű
lengyel nők. Távcsövek… legyezők… Hallatlan szépek ezek a lengyel
asszonyok És mégis csak csodás, ízzó dolog a szinház.

Szinház… régi szerelem, mult idők emléke…

Lehet elfelejteni a beteg huszárt a beteg lovával? Azt a rengeteg kis
keresztet a hóban… Azokat a piszkos, véres rongyokat, azokat a
mártir-kapczákat a widomai erdőszélen? Az idegességtől, nemalvástól, a
fáradtságtól és a látványoktól lázasra gyötörten, a fejem még tele
emberi kinok emlékeivel… mikor jön vissza az idő, hogy frakkban ülök az
Operában és semmi másra nem gondolok, mint a zenére? Itt oly rossz most
ülni. Fenn kellene állni ennek a lengyelesen büszke, hatalmas
szinház-palotának a tetején, a kupola gombján, onnan elnézni arrafelé, a
honnan idejöttem. Most ott trénszekerek éjjeli táborban állnak, és kis
vörös tüzek mellett guggolnak bebugyolált fejű szakállas katonák. Hat
hónapja nő a szakálluk. Parasztok, kereskedősegédek, munkások,
törvényszéki aljegyzők, kis vidéki zsidó boltosok, apró-gentry, a kinek
a huszáréletre nem tellett, butorszállító czégek írnokai, czvikkeres
tartalékosok, – trén.

Élesen, vadul tapsolnak, igazán mindenki tapsol és ordít. A csillár
felszikrázik megint. Gyönyörű nők, mellek, vállak, frakkok, legyezők,
«szerző!» – «szerző!»… Koszoruk. Virág. Emlékszem: száz évvel ezelőtt
mintha láttam volna már ilyet.

Vége van.

– Habe die Ehre – mondja a tanár és megy a ruhatár felé. Kábultan megyek
utána, a rettenetes szöges csizma visz, mint valami büvös járógép.

Mögöttem dobogva áll fel az egész szinház.

– Éljen Lengyelország!


Rakowice, január.

A legmagyarabb madár nem a turul. A legmagyarabb madár egy osztrák
repülőgép, a melyen két magyar katona ül. Az egyik, a ki az ellenség
fölött ágyúk és gépfegyverek sortűzében, egész ezredek egyszerre való
tüzelése közben vezeti a gépet, a másik a ki ezalatt nyugodtan rajzol és
fotografál.

Odahaza folyton siránkoztunk, hogy kevés aviatikusunk tengődik, nincs
repülőtér, szubvenczió, semmi – és most csupa magyar szó itt körülöttem
a repülőtéren. Nemcsak a bakák magyarok, akik itt gépészkednek, de egyik
repülőtiszt a másik után szólal meg magyarúl. Meglepően sok a
hadseregben a bravuros magyar pilóta és légi megfigyelő. Több mint
hittük.

Napfényes, száraz téli idő. A délelőttöt a negyedik hadsereg egyik
repülőszázadánál töltöttem. A repülőtér hófödte tiszta-fehér síkság.
Rajta sátrak, deszkabódék, árboczok, jelzőlobogók. Innen indul el és ide
tér vissza az orosz állásokat kémlelő repülőtársaság. Elegáns tisztek, –
valaki azt mondta, hogy a jövőben a repülő katona lesz a legelegánsabb
fegyvernem – most már meg is van ez a karaktere ennek a csoportnak.

Az óriási fehér terítőn színes pillangók pihennek. Nagy piros-fehér
foltok, csikok vannak a gépek, szárnyain. A kép: piros rovarok egy tudós
fehér itatóspapirján, az óriások országában. A sátrak előtt égnek
fordított csövű gépfegyver. Két katona őrzi. Felettünk a végtelenségig
tiszta, halványkék ég. Szélcsönd.

Egyszerre hallom, a mint kiabálnak a katonák:

– Apparát! Apparát!

És a sátrakból kirohan vagy negyven katona, szalad előre a fehér mezőn,
messzire, olyan messzire, hogy végül már csak pontoknak látja őket az
ember. Az «apparát»-ot én még nem is látom. A gukkert kell elővenni,
hogy valahol az ég alján, nagyon messze, a láthatár szélén egy szunyogot
lássak meg, a mint buzgón igyekszik ide, hazafelé.

Jön a Dunajec mellől haza a magyar madár.

Most már tisztek is kerülnek elő a sátrakból. Nagy dolog mégis, mikor az
egyik így hazajön. Végül egész kis tömeg várja.

Az «apparát» jön az égen, egyre nagyobb és egyre színesebb, a hogy
közelebb jön és lejebb ereszkedik. Már nem barna szunyog, már piros
repülőbogár, aztán égőszínű, csíkos, könnyű piros-fehér lepke, aztán
leszáll. Mindenki hozzája rohan.

Két medve ugrik ki belőle. Tetőtől-talpig szőrös-bőrös, embernél
kétszerte kövérebb alakok, se orruk, se szemük nem látszik ki a
prémekből és állatbőrökből. A katonák hámozzák le róluk ezeket a
bundazsákokat, négyen is dolgoznak egy-egy tiszten. Végre a szőrök és
bőrök tömegéből kikeczmereg a repülőtiszt. Az arcza piros, mint az alma,
a szeme csillog. A bőrök alatt még repülősisak, hósapka is van a fején,
nyakán óriási kendő. Leírhatatlan éles, metsző fagy van fenn a
magasságokban.

Losonczy Bélának hívják, egyébként főhadnagy a 19. tábori tüzérezredben,
Nagyváradon. A gépe: Lohner C. 48. A Dunajec partjáról jön, a hol végre
sikerült pontosan megállapítania egy orosz ágyúüteg állását. Boldogan
meséli, hogy azóta talán már össze is lőtték a mieink az orosz császári
battériát. Elmondja, hogy egyszer már holt hírét költötték a lapok, a
mikor Wolbrom és Olkusz közt erős tűzbe került. De csak a czombját
ütötte meg a golyó. Még egyszer volt igen bajos helyzetben; egyszer
Tarnow fölött kilyukasztották az orosz puskagolyók a benzintartóját,
akkor siklórepüléssel ereszkedett le Woinic körül, de az oroszok szemmel
tartották. Egy mocsárba akadt a gépével, az orosz ágyúk nem sajnáltak
tőle tizenkét gránátot, mikor már tehetetlenül vergődött a földön, de
ott se történt semmi baja. A gránátok valósággal a levegőbe röpítették a
mocsarat és telefröcskölték őt is, a gépét is sárral. De másnap
megmentette a gépet, tessék megnézni, semmi se látszik már rajta.

A csoportban egy érdekes fényképet mutogatnak. Egy repülőtiszt
lefényképezte tüzelésünk hatását az orosz lövészárkon. Lerajzolom a
képet, mert nagyon könnyű lerajzolni, majdnem pontosan ilyen az
eredetije is:

A görbe vastag vonal az orosz lövészárok, a mely élesen, feketén látszik
a hóban, ha felülről nézik. Körülötte a paczkák: a mi ágyúink
gránátlövései, a melyekkel az oroszt kizavartuk ebből az állásból. A
ferdén húzódó egyenes, vékony vonal egy országút. Csodaszépen lehet
fotografálni felülről a hóborított csatateret. A ragyogó fehér alapon
minden olyan pontosan látszik, mint a papiron az írás.

Azt mondja:

– Azért télen nagyon nehéz felülről tájékozódni, mert az országút is be
van havazva, falu, erdő, minden fehér. Még leginkább a folyókat és
patakokat nézzük, azok sötét vonalként válnak ki a hóból.

Érdekes, hogy hogyan történik az orosz ágyúk állásának felfedése.

– Ha felülről meglátjuk végre az orosz üteg állását távcsővel, nem is
kell fotografálni. Van nálunk részletes térképe annak a földdarabnak, a
melyet át akarunk vizsgálni. Mikor az ágyú megvan, egyszerűen
belerajzoljuk piros czeruzával a térképbe, ott fenn, a repülőgépen.

– És hogyan értesítik a mi tüzérségünket?

– Visszarepülünk a mi állásaink felé és a levegőben, igen magasan, egy
szabályos kört írunk le. Ez a jel, ebből a mi katonáink már tudják, hogy
van valami mondani valónk. Várunk, a míg bizonyossá válik, hogy
észrevettek. Akkor a térképet beleteszszük ebbe a bádogcsőbe…

Megmutatja: bádogcső, olyan, mint valami diplomának a hengeralakú tokja.
Tenyérnyi széles, igen hosszú fehér vászonszalag van köréje csavarva.

– A bádogcsövet lezárjuk és ledobjuk. Ez a széles, négy méter hosszú
fehér szalag hozzá van erősítve, esés közben lecsavarodik róla és mint
az üstökös farka, lebeg utána a levegőben. Ez arra való, hogy a ledobott
tárgy útja feltűnőbb, láthatóbb legyen. Még látjuk felülről, a mint apró
lovasok vágtatnak a leesett bádogcső felé, aztán tovább repülünk, más
olyan csapatok fölé, a kik számára szintén viszünk jelentést.

Újabb fotografiát mutatnak: egy harmincz és feles mozsár hatása az orosz
trénszekerek tömegében. A pilóta az orosz tréntábor fölött lebegett,
mikor a mieink odalőttek. Lefotografálta a lövedéket felülről a
felrobbanást követő pillanatban.

– A mozsarak lövedékeinek – mondja a főhadnagy – oly rettenetes a
robbantó hatásuk, hogy mikor egyszer az oroszok fölött repültem és
alattam felrobbant egy ilyen harmincz és feles lövedék, a következő
perczben erősen hintázni kezdett a gépem a levegőben, pedig
ezernyolczszáz méter magasan voltam. Az erős légnyomás a nehéz
repülőgépet még ebben az óriási magasságban is meglóbálta, pedig a
lövedék a földben robbant fel. Micsoda hatása lehetett ennek ott lenn, a
szomszédságában!

Mellettünk egy gépet bombával raknak meg.

Nyomtatott piros czédula van rajta, ezzel a furcsa czímmel: Achtung!
(Vigyázat!) Az ember azt hinné, hogy valami emberkimélő, óvatosságra
intő szöveg következik. De nem, hanem ép az ellenkezője: «Vigyázat,
használat előtt a drót okvetlenül eltávolítandó!» Vagyis: vigyázat, mert
ha nem vigyázol, a bomba nem sül el. Csak akkor sül el, ha vigyázol. Ha
ez az egyszerű czédula nem a legtisztább háborústilus, akkor nem tudom
mi az. Különös világ, a hol, ha nem vigyáz az ember, még valami
szerencsétlenség – marad el…

Kiabálnak körülöttünk:

– Apparát! Apparát!

Az ég alján egy másik szunyog tűnik fel, ez is jön haza, ebédelni.

– A kis Tóth! – kiáltják vígan a magyar repülőbakák és veszett
versenyfutás indul a fehér síkságon újból.

A kis «Tóth» a kedvencze ennek a repülőparknak. Teljes czíme: Tóth
József, tábori pilóta. Egyszerű népfölkelő-káplár. A versenyt futó
legények, a kik az imént még tudós és okos avatottsággal magyarázták
nekem a repülőgépek bonyolult technikáját, magyar bakák: Zsarkó, Veér,
Balaton, Szörcseg, Magáth, Balázsik, Kovács, Kosuczki, Sternbach, Lékó,
Koczeth, Hochmann, Bálli, Tóth, Tőke. Bevonulásuk előtt még soha
életükben nem is láttak repülőgépet.



A HADFY-HONVÉDEKNÉL


Limanowa, január.

Utazunk tovább a front felé. Krakóból jövünk le délnek, innen keletre
fordulunk a Limanowa-Neu-Sandec-Grybow vasútvonalon.

Így ötödször visz a sors Limanowán keresztül. Novemberben kétszer
láttuk; akkor senki sem törődött vele, egyszerű állomásnév volt, mint a
szomszédai: Mordarka, Marcinkovice, Tymbark… Deczemberben, mikor
harmadszor állt meg ott a vonat hajnali derengésben, ködben, az
állomáson zaj, zűrzavar volt, foglyok, sebesültek, táborozó harczosok:
Limanowa negyvennyolcz órája már történelem volt. Az nap délután, a
csatatérről visszatérve, negyedszer láttam, akkor már magyar történelmet
jelentett a feketebetűs fehér tábla az állomáson. Most ötödször hozott
ide vándorlásom. Limanowa nyugodt, végig le van takarva fehérrel minden:
állomás, falu, árok, temető, csatatér, domb, kiserdő. Az ember sokáig
nézi a táblát az állomási épületen:

LIMANOWA

Csönd, a havas délután csöndje. Lehet a táblát, ezt a furcsa, olaszos,
latinos szép nevet egy félóráig is bámulni. Különös varázs, ilyen
neveket állomási táblán olvasni. Az ember le nem veszi róla a szemét.
Milyen nagy név lett azóta. Folyton kell nézni, újra meg újra elolvasni.
Még ismertem kicsikorában, a mikor csak Limanowa volt, egyszerű
Limanowa, könnyedén és a hosszú utazástól unottan mondta az ember: –
«Hol vagyunk?» – «Limanowa?» – «Meddig állunk?»

Most csupa áhítat:

LIMANOWA

Hitte volna a czímfestő, mikor ezt festette? Szép nagy, egyforma betűk.
Majd egyszer, később… ha megint nyár lesz és itt minden kizöldül ezen a
gyönyörű tájon… ha megint béke lesz és utazások lesznek és itt majd
megáll egy vonat és az ablakból jókedvű emberek hajolnak ki és olvassák
ezt a táblát… és az állomáson sóskifli és limonádé és friss sör… és
színesfödelű útikönyvek… halk, berregő vasúti csöngés… az állomásfőnök
kis virágos kertje… színes napernyők fenn a dombon, azon a dombon… a
zöld mezőn egy-egy huszártiszt a feleségével karonfogva, nyári
napsütésben, a hogy az erdő felé mutat… egy-egy fekete, hosszú fátyol… a
gyorsvonat áll a nyári hőben, benne az emberek mondják: Limanowa,
Limanowa…

Beleakad majd az ő szemük is ebbe a táblába, mint most a mienk.

Húzza a szemet a betű:

LIMANOWA

Dús szó, teli, gazdag név, – mennyi magyar szó omlik még ki ebből a
nyolcz betűből, mennyi írás, könyv, szónoklat, beszélgetés, emlékezés,
sóhajtás és büszkeség.

Most végig, végig le van takarva fehérrel. Béke és nyugalom rajta.

Alkonyodik. Egy paraszt áll a hómezőben.

Furcsa szántás lesz itt tavaszszal.

*

Nekünk magyaroknak, ez alól a hó alól mindent ki kell kaparnunk. Minden
részletet. Örül az ember, ha a limanowai csata egy-egy félórájának a
pontos történetét megkapja véletlenül valahol. Majd csak összerakjuk így
szép becsületesen a huszártörténelmet.

Most már megvan a Diószeghy kapitány rohamának és a Bauer hadnagy
ásójának a hiteles története is. A csata után mutatták a
Nádasdy-huszárok az árkot, a melyben a honvédhuszárok feküdtek. Nem volt
az lövészárok, csak hirtelenében felhányt fedezék, a huszár akkor még
nem tudott földet túrni. Mondták, hogy két Bauer van, az egyik ásóval
ment az orosznak. Sütött a nap, szép idő volt, a huszárok pipáztak,
pihentek, sétáltak a csata után, kinek volt kedve akkor faggatni őket?

Diószeghy Aladár kapitány fenn a nyírfaerdőben feküdt a fedezékek
mögött, a harmadik, szegedi honvédhuszárezred két századával. Két
tisztje volt fenn vele: Bauer Gyula hadnagy és Dáni Imre zászlós. Két
nap, két éjszaka kuporogtak fenn az árokban, előttük szakadékos mélység,
a mélység túlsó partján az orosz. A fejet nem igen lehetett kidugni az
árokból, igen kényelmetlen hely volt. Alul vizes volt, felül tüzes.
Negyvennyolcz órát itt küzdöttek, lövöldöztek, kínlódtak. Mikor a két
nap eltelt, üzenetet kaptak, hogy fel fogják váltani őket, lemehetnek a
faluba pihenni. Diószeghy kapitány visszaüzent: a legénység nevében is
szépen kéri, ne váltsák fel őket, a huszárok itt akarnak maradni azzal a
megokolással, hogy nagyon érdekes.

Hát, ha olyan nagyon érdekes, – üzente vissza a parancsnok – akkor
maradjanak ott. A huszárokra úgyis nagy szükség volt… Limanowa mellett
hirtelen csinálta a hadvezetőség a védővonalat, a melyet tartani kellett
mindhalálig, a míg Arz tábornok meg nem érkezik. Már akkor egymás után
kapaszkodtak fel ide Tymbark felé az Arz tábornok vonatai, jöttek már a
Hadfy kassai honvédei, a Molnár-honvédek, a Daubner-honvédek, már a
galicziai völgyekben szuszogtak velük a mozdonyok, de még messze voltak.
A szomszédban Roth tábornok nagyszerűen tartotta magát, Szurmay tábornok
egyenesen a budai íróasztala mellől rohanvást jött seregével
Magyarország felől, már minden meg volt tervezve, már szorult a gyűrű az
orosz körül, – csak, az Istenért, ezt a szegény Limanowát tartsátok az
utolsó emberig, hogy itt keresztül ne törjön az orosz. A vezérkar egy
kis vonalat húzott a térképen Limanowa mellett, ez volt az élet és halál
vékony kis vonala, ebbe a vonalba feküdt bele hirtelen mindenki, a ki a
környéken volt: Nádasdy-huszár, tízes huszár, jászkun huszár, szegedi
honvédhuszár, néhány gyönge gyalogos formáció, egy csomó pionir, egy
csomó katonai munkás, – ennek a kis vonalnak egy kis része húzódott át a
nyírfaerdőn, ennek a kis résznek az árkaiból üzente le halálraszántan
Diószeghy kapitány a legénysége nevében is, hogy hadd maradjanak ők ott,
mert nagyon érdekes. A vezérkari czeruzának egy milliméternyi út a
térképen, de háromszáz huszárnak mindene: fiatal élete, teste, vére,
lelke, anyja, babája, lova, faluja, napja, éjszakája, minden pillanatban
feléje süvöltő golyó-halála, – innen üzenték, innen, a honnan elhívták
őket, hogy nagyon érdekes.

Municziót kértek.

A milyen hamar csinálódott a vonal, olyan lassan járt a municzió. Pedig
a municziós vonat a háború udvari vonata. Ez elől rémülten áll félre
minden más vonat a kitérősínen. Hányszor álltunk órákig ezeken a
galicziai kitérőkön, a míg el nem vágtatott mellettünk a fekete
lőszeres-vonat. Áhítattal mondta mindenki: «Munition…» Visítva rohan a
mozdony a front felé, viszi a legdrágábbat, félre mindenki… De ide
Limanowába még a municziónál is drágább anyagot vártak: embert. Így a
municzió csak e mögött jöhetett. Diószeghyék kaptak töltényt, de
keveset. Újabb két nap alatt ellődözték a legnagyobb részét. És akkor
látták, hogy a mélység tulsó partján egyszerre csak elkezd lefelé
ereszkedni az orosz, jön feléjük.

Ha tele lettek volna municzióval, megvárhatták volna az oroszt az
árokban, onnan elboríthatták volna golyóval, így szokás a rohamra jövő
ellenséget fogadni. De mert úgy volt, a hogy volt, Diószeghy kapitány
kiugrott az árokból és azt mondta, a mit szegény Muhr ezredes: «utánam!»
A honvédek történelmére nézve megállapodott a magyar versköltészet
abban, hogy a legszebb szavuk az «előre!» A magyar tisztikar véres
dicsősége ebben a háborúban az «utánam!» Diószeghy kapitánynak a
karjában rögtön meglőtték a csontot. Dáni Imre zászlós láblövést kapott.
A huszárok lerohantak a szakadékba, neki a szuronyos ellenségnek a
karabély agyával. Nagyon érdekes volt. Előttük akkor Bauer Gyula hadnagy
szaladt bele az orosz csomóba, a szuronyok közé, magasra emelt ásóval,
ordítva csapkodott vele jobbra-balra. Hatvan orosz letérdelt és
felemelte a kezét a szakadékban. Ezeket hátravitte néhány huszár, a
többi most felfelé vágta-verte a mélységből az oroszt, mindig csak
karabélylyal, vissza az ellenséges árokig, aztán azon is túl. Több mint
egy kilométert szaladtak versenyt a huszárok a menekülő oroszokkal,
egészen az erdő túlsó széléig, már rég vissza volt verve a támadás, már
megint haza lehetett volna menni, de egyre azt mondták: nagyon érdekes,
nagyon érdekes, verték őket egészen addig, a míg az erdőn túl el nem
érkeztek az orosz tartalékokig. Mikor aztán a tartalék elkezdte lőni
őket, akkor abbahagyták az üldözést és a törött karabélyokkal, csákó
nélkül, megtépve és megvérezve visszaballagtak a helyükre. Bauer Gyula
hadnagy tönkretette az ásóját, nagyobb baja nem esett. A csoport
vesztesége két tiszt (a megsebesült kapitány és zászlós) és tizenhét
halott és sebesült közhuszár. A két század harmincznégy vitézségi érmet
kapott. Ezeket a szegedi huszárokat megkérdeztem másnap ott az erdő
mellett, hogy mi történt itt, ketten voltak, az egyik azt mondta:
«harczoltunk», a másik azt mondta: «nekiek mentünk», egyéb dicsekvést
nem lehetett kicsikarni belőlük, az egyik a pipáját tisztította, a másik
spárgával egy sáros orosz szuronyt kötözött a karabélyára. Bauer
hadnagyot az ezrednél, mikor visszajött, megkérdezte az
osztályparancsnok, hogy miért ásóval, miért nem pisztolylyal ment
rohamra, Bauer hadnagy bocsánatkérő hangon exkuzálta magát, azt mondta:
«Kapitány úr, ilyenkor muszáj az embernek egy kicsit hadonászni.»

Ilyenkor.

*

Még egy vérző vers a magyar katona-becsületről, a limanowai hó alól. A
legnagyobb kavarodásban (a végső rohamok alatt, mikor az oroszok
tíz-tizenkét szuronytámadást csináltak egymás után a vékony vonal ellen)
– Takács főhadnagyot ott látták ülni az árokszélen, a földön, a
géppuskánál, a mint a feléje rohanó orosz tömegbe rendületlenül czélozva
lőtt még akkor is, a mikor az oroszok egy része már a mellette álló
legényekkel kézitusában viaskodott. A tiszt és a géppuska bele volt
keveredve a lövöldöző, vagdalkozó tömegbe, a tiszt el volt veszve, de az
utolsó perczig járatta a géppuskát, semerre se nézett, csak a cső elé,
előre, és e közben szünet nélkül, egymás után, a káromkodásokat és
üvöltözést túlkiáltva ordított ki folyton a gomolyagból, mintegy
önmagának parancsolgatva:

– Masinapuskát nem szabad elhagyni, masinapuskánál ott kell dögölni,
masinapuskát nem szabad elhagyni, masinapuskánál ott kell dögölni,
masinapuskát nem szabad elhagyni, masinapuskánál ott kell dögölni…

Egyre hangosabban és fájdalmasabban, felordító, parancsoló hangon,
szünet nélkül, önmagát buzdítva, folyton, mindig ugyanazt, a míg a
géppuska is, ő is el nem hallgatott.


Grybow, január.

Az utolsó huszonöt kilométert vonaton tizenhat óra alatt tettük meg,
folyton meg kellett állni, mert munició ment előttünk. Most itt vagyunk,
de ez a város olyan nyomorult állapotban van, hogy egyszerűen nem lehet
benne megszállni sehol, a vaggonokban fogunk itt lakni. Jelentkeztünk a
grybowi kolostorban Arz tábornoknál, a kassai hadtest parancsnokánál.
Első front-kirándulásunk holnap reggel Hadfy Imre altábornagy 39-es
honvéd-hadosztályának szól. A hadosztály Bobowa falu körül harcol,
lövészárkokban.


Bobowa, január.

Ennek a szánalmas kis falunak a környékén ma a 39-ik
honvédgyaloghadosztály árkaiban bujkáltunk. A legkülső árok, a melyben
ülünk és a melyen túl a szomszéd domb lejtőjén az orosz fedezékek
vonulnak, Luzna falu előtt, ennek a dombnak a tetején huzódik végig. A
melyik katona itt áll, az már a szemébe néz az orosznak. Jobbra tőlünk
egy üteg dolgozik szorgalmasan. Shrapnelleket lő át az orosz árkokba. A
hatásukat innen, a földdel borított deszkafedő lyukain át elég jól lehet
látni. Az orosz tüzérség a szemben levő dombokon áll. Ottlétem alatt
mindössze négy shrapnellt küldtek át a mi dombunkra. Nem voltak azok a
bizonyos haditudósítói lövedékek, a melyek az írótól tíz lépésnyire
csapódnak le. Dühös négy lövés volt, de ezer lépésnyire előttünk.
Balassa alezredes, a hadosztály vezérkari főnöke volt velem, ő már akkor
hallotta, a mikor még jött a levegőben. Sőt azt is tudta, hogy rövid a
lövés. Valami őrjáratot láthatott az orosz tüzérség, azt akarta
megöntözni rendes szokása szerint egyszerre négy ágyúval. Négyen
voltunk: az alezredesen kívül Juhász László őrnagy,
zászlóalj-parancsnok, aztán a Pesten kitünően ismert Nyékhegyi százados,
a honvédelmi miniszter parancsőrtisztje és szerény magam. Juhász őrnagy
figyelmeztet, hogy jó lesz eltávolodni egymástól és rajvonalban menni be
az árokba. Az orosz nem szereti a kis csapatot, mert kommandót szimatol
benne és rögtön rálő. Így váltunk szét, hogy aztán a legkülső árokban
ismét találkozzunk. Az úttól balra Juhász őrnagyé a legkülső állás: ezen
a ponton ő az, a kin túl már csak orosz katona következik. Az úttól
jobbra van a Nyékhegyi-fedezék. Ez az elegáns magyar tiszt, a ki a
hivatal béleltajtós, jól fűtött szobáiból jött ide a végekre őrt állani,
most friss boldogságban lakik egy földalatti lyukban. Itt érti meg az
ember először ezt a szót: a hazát védeni. Állani itt künn a fagyban, a
legeslegvégső poszton, ezen a világon semmiről semmit nem tudni, csak
folyton kimeresztett szemmel, megfeszített agygyal átfigyelni arra a
hosszú vakondtúrásra, a melyben az oroszok guggolnak, minden lövést
számontartani, veszélyen át jönni ide, veszélyben élni itt, mintha a
veszély olyan volna, mint ez a szó, hogy «szezón», vagy «nyár», vagy
«tél», – valami, a mi már állapot, a minek így kell lenni s a mi elől –
ha már itt van az ember – nem lehet kapkodni a fejet. Sokat beszélnek
itt a pesti kávéházakról. Régi vendége vagyok a pesti kávéháznak, de a
hogy itt beszélgetünk róla a vizes agyagbarlangban, hát mint valami
tájfun, példátlan erőszakossággal tolakodik fel bennem az undor minden
úgynevezett «megjegyzés» iránt. Nincs az a szentimentálizmus, nincs az
az aggódás, a mit ezek az emberek itt meg nem érdemelnének hazulról a
nap minden perczében. Ha soha az ágyút, a puskát fel nem találták volna
és a háborúban semminemű életveszély nem volna, akkor is ez volna a
teteje minden emberi önfeláldozásnak. A pesti tartalékos tisztek itt
ugyan azt mondják, hogy a mit hallunk, az «klopfolás», de egy óra óta
úgy bömböl az ágyú körülöttünk minden dombon, hogy csak százig olvastam,
aztán abbahagytam. Istenem, de jó volna ezt az órát, így, a hogy van,
minden költői leírás nélkül valami grammofon-lemezen hazaküldeni…

Ezek az emberek, a kik most itt az árokban állnak körülöttem, puskájuk
csövét egy kis liget tövébe irányítva, a hol az orosz lakik a föld
alatt, kassai honvédek, a kik Limanowánál az utolsó mozdulatot, a
híressé vált átkarolást csinálták. A magyar katonák lelkes barátja,
Mierka Emil 15-ös huszárőrnagy, a ki résztvett ebben a győzelmes
csatában, előveszi jegyzeteit, a melyeket a hivatalos «Gefechts-Bericht»
adataival pontosan összehasonlított és előadja a honvédek munkáját.

– Tudjuk, hogy a Limanowánál-álló négy huszárezred, a Herbertstein gróf
lovashadosztálya, a 9-es, 10-es, 13-as közös (ő így nevezi:
«Heeres-Husaren») és a 3-ik szegedi honvédhuszárezred azt a parancsot
kapta, hogy a köréje csoportosított kevés gyalogsággal együtt a vonalat
addig tartsa, a míg erősítés nem érkezik. Ekkor – deczember 9-ikén és
10-ikén éjjel – csinálták a lóról leszállított gyalogos huszárok azokat
a halálos rohamokat karabélyagygyal és ásóval. Ők talán nem tudták, hogy
miért kell mindenáron Limanowát tartani, de a hadvezetőség precziz
tervvel dolgozott. Két lehetőség volt: vagy áttörni az oroszok vonalát
Limanowától északra, Rajbrotnál, vagy megkerülni és átkarolni őket
délfelől és úgy az oldalukba és a hátukba kerülni. A döntés ez utóbbi
irányban történt…

(Itt meg kell jegyeznem, hogy ebben a háborúban vezérkari tisztjeink azt
tapasztalták, hogy az orosz vonalat a legritkább esetben lehet
eredménynyel áttörni. Az orosz vonal olyan szívós és nyúlós, hogy a mi
bátor keresztültörő csapatainkat legtöbbször egyszerüen be engedi
nyomulni az arczvonalába, aztán épen lustaságánál és lassuságánál fogva
egyszerűen körülveszi és ilyenformán csoportosul:)

– Természetes tehát, hogy önfeláldozó huszárjainknak addig kellett
tartaniok a limanowai vonalat, a míg a megkerülő sereg délről az
orosznak az oldalába és a hátába nem harap. Deczember 10-én érkeztek meg
vonaton Tymbarkba (Limanowa mögé) a 39-ik honvédhadosztály első csapatai
Hadfy altábornagy vezérlete alatt. Az altábornagy két részre osztotta a
hadosztályt. Az egyik fele Daubner ezredes alatt a szorongatott huszárok
segítségére sietett, a másik fele Molnár tábornokkal az élén elindult
dél felé, hogy azt a bizonyos megkerülést elvégezze.

– Izgalmas órák következtek. Hadfy altábornagy és a hadosztály
parancsnokságának személyzete egy magaslatról nézte távcsővel az
ütközetet. A huszárok és az újon jött Daubner-csoport vitézül tartották
a vonalat. De minden távcső aggódva figyelt dél felé, a honnan Molnár
tábornok dandárjának kellett jönnie egy hegyhátra. A délutáni órák ebben
a rettenetes várakozásban teltek el. A huszárok és a Daubner-honvédek
iszonyú erőfeszítéssel tartották vissza az orosz haderőt, a mely
másfélszer akkora volt, mint a miénk. A távcsövek alkonyatig várták a
Molnár-dandárt, a melynek ezt a haderőt váratlanul oldalba és hátba
kellett támadnia.

– Ezalatt Molnár vezérőrnagy a leírhatatlanul gyalázatos utakon Zalesie
felől igyekezett a felé a hegyhát felé, a melyet a távcsövek így
vizsgáltak. Előtte egy lengyel légió-ezred ment, valamint Gál
huszárkapitány egy tartalékszázaddal, Pielstikker báró huszárkapitány
dragonyosokkal és Ilosvay főhadnagy huszárokkal.

– A lengyel légió egy erdőben két szotnya orosz lovasságot talált és
hátrakergette. Ez a küzdelem, a mely az oroszok szemében nem látszott
fontosnak, teljesen eltakarta az oroszok elől a lengyelek mögött
előretörő Molnár-dandárt. A dandár így észrevétlenül jutott fel a déli
hegyhátra és a mikor ott az első mozgolódás támadt, a távcsövezők
megkönnyebbülten lélekzettek fel. Az alkony első óráiban eldördült dél
felől az első lövés, – az ütközet nézői boldogan kiáltottak fel. Molnár
vezérőrnagynak sikerült dél felől észrevétlenül bekeríteni az oroszt.

– Mikor ez az első lövés eldördült, a vezérek csoportjából kivált
Nowotny ezredes, tüzérbrigadéros és azonnal telefonos parancsot adott,
hogy minden rendelkezésre álló tüzérség teljes erővel lőjje azt a
hegyhátat, a mely felé a Molnár-dandár támadott. Negyvennyolcz ágyú
dördült meg a következő perczben és a magaslaton úgy zuhogott az
ágyúgolyó az oroszra, mint a jég. Így egyszerre kapta az orosz balszárny
a Molnár-dandár váratlan támadását és a nyolcz tüzérüteg szakadatlan
tüzét. Néhány óra mulva jött a jelentés Molnár vezérőrnagytól:

«Az ellenség teljes visszavonulásban van észak felé.»

– Ezzel eldőlt a limanowai csata. Deczember 12-én reggel már az orosz
utócsapatok is meg voltak verve és az egész orosz haderő futva menekült
észak felé a Dunajec völgyében. 12-én este a Daubner-csoport egyesült a
Molnár-csoporttal és megkezdte az üldözést. Néhány órával ezután
Neu-Sandec is a kezünkben volt, a hová a Szurmay-csoport egyidőben
érkezett meg a Poprád völgyéből a fentemlített honvédekkel.

*

Ismét szétválunk, a hogy kimászunk az árokból és «rajvonalban» megyünk
jobbfelé, a tüzérekhez. Egy honvéd tábori ágyúsezred ütegje áll itt kis
fenyőfák alá rendkívül ügyesen elrejtve, hogy a repülők ne láthassák
meg. Valami mozog odaát az orosz ároknál. Csöndes telefonzúgás, egy-két
nyugodt parancsszó – mintha a főnök szólna ki az irodából a könyvelőnek
– és az üteg ismét megszólal. Nem, ezt a hivatali nyugalmat, ezt a
gépmesteri aprólékosságot, ezt a mosolygós, higgadt munkát nem tudtam
soha elképzelni, ezen a helyen, a hol az élet még csak attól sem függ,
hogy eltalál-e az orosz, vagy sem, – hanem csak attól, hogy megtudja-e,
hogy itt áll az üteg. Mert ha megtudja, – mondja a kapitány – «a
következő perczben szépen kezet foghatunk egymással». A gránát elől nem
lehet sem elbujni, sem elszaladni. Az levág a föld mélyébe és három
kilométert repül, míg az ember három lépést tesz. És a tüzérek vígan
pipáznak, tréfálnak, miközben undok, jajgató visítással indul egyik
shrapnell a másik után az orosz vonal felé. A hogy tátott szájjal – ez
az előírás – állok az ágyú mellett és igyekszem velük mosolyogni a
pokoli durrogásban, egy kedves, vidám öreg úr, Pillepic honvédezredes
figyelmeztet, hogy az egyik ágyú ülőkéjén egy tüzér ujságot olvas. Ezt
igazán le kellett fényképezni, el is küldöm haza a képet. Ez volt az
első Az Est, a mit hetek óta láttam.

– Mit olvas benne? – kérdem.

Azt mondja:

– Azt a disznó Pojinczarét rántják le benne, kérem, vezérczikkbe.

Még mondott valamit, de azt igazán nem hallottam, mert a szomszéd ágyú
szólt épen. A többi tüzér, aki térdenállva etette az ágyút, hallotta,
mert mind nevetett. Az orosz ágyúk mérgesen dobogtak a szemközt levő
hóborított dombokról, de még csak füstjét se láttam a lövedékeiknek. Azt
a négy shrapnellt vágták ide délelőtt, mikor jöttünk, azóta másfelé
kereskednek.

Ebédelni megyünk le a völgybe.

Már negyven éve nem divat a nyilvános köszönet, de hogy köszönjem meg
azt az egyszerűen leírhatatlan kedvességet, a mivel három magyar
tábornok: Arz, Hadfy és Molnár egy magyar írót az egyszerű tanyájukon a
tisztikarukkal fogadtak?


Bobowa, január.

Jágerszki honvéd története.

Az egyik honvédszázadot lenn találjuk a völgyben, a gyalogsági tűzvonal
mögött. Ezek most pihennek. Más század gubbaszt fenn a fagyos éjszakában
a dombtetőn húzódó árokban. A pihenő század e pillanatban olyan, mintha
csupa berukkolt hentesekből állana. Nekigyürkőzve, késekkel, kondérokkal
futkosnak a tűzrakások körül, – disznót öltek.

Előbb a disznó történetét.

Van köztük egy Jágerszki nevű honvéd, csöndes, komoly gyerek, a kinek
feltünően nőies arcza van. Tegnapig a többivel együtt kitünően
teljesítette a kötelességét, nem volt soha semmi panasz ellene,
Jágerszki épen olyan derék honvéd volt, mint a többi, a ki itt most
körülöttem áll. Tegnap délután egyszerre eltünt Jágerszki. Keresték, nem
volt sehol. Az eltünését bejelentették, a jelentés ment a századoshoz,
onnan az ezredeshez, onnan a brigádhoz, onnan a hadosztályhoz. Ott
elkönyvelték, hogy Jágerszki eltünt.

Tegnap este megjött Jágerszki, női ruhában.

A nélkül, hogy bárki bármiféle parancsot vagy megbízást adott volna
neki, Jágerszki tegnap délben elment Bobowa faluba, ott megszerezte egy
parasztasszony ruháját, magára vette, és a sötétség beálltával nagy
kerülővel átment az orosz fronton az orosz hadállások mögé egy faluba és
ott fogyatékos lengyel tudományával végig kikérdezte a
parasztasszonyokat mindenről, a mi érdekelhette. Orosz katonák jöttek
oda az asszonyok közé, évődtek velük, az orosz nem vehette észre, hogy
Jágerszki rosszul beszél lengyelül, vele is beszédbe ereszkedett. Igen
sok értékes hírt tudott meg tőle a honvéd, aztán, mikor este lett és a
falu elcsöndesedett, Jágerszki ugyanazon az úton, a min jött, visszament
a századához. Írásba foglalta az értesüléseit és átadta a századosának.
A százados írásban jelentette azonnal az esetet a tábornoknak, ezt az
írott jelentést olvastam. Egy haditudósítónak is becsületére válnék az a
lelkiismeretes pontosság, a mivel Jágerszki az orosz ezredekben beállott
változásokat jelentette. Itt nincs hivatalos lassúság, a tábornok
azonnal ráírta a jelentésre, hogy ötven korona jutalom azonnal
kifizetendő Jágerszkinak és nyilvánosan megdicsérendő. Ez mind tegnap
este történt. Egy óra mulva már kezében volt Jágerszkinak a pénz, már el
is rohant vele, le Bobowába, a hol az ötven koronáért egy disznót
sikerült vennie a századának. Azt mondta, neki az ilyesmiért nem kell
pénz, legyen a dicsőség és a disznó is a századé.

Ez a disznó története. Miközben elmondták, már vágták, nyúzták,
nyársalták, sütötték.

– Hol van Jágerszki?

Nagy titkolózás. Nem kell kérdezni. Meglepetés készül, azt mondta: «ti
csak öljétek le a disznót, én mindjárt jövök.» Megint eltünt, mindenki
tudta, hogy megint elment arra a veszedelmes útra.

Délután az ebédnél ülünk, későn jöttünk le a divizióhoz, már fél négy
volt. Szembe velem Balassa Béla vezérkari alezredes ül. Egyszerre hoznak
neki egy csomó jelentést. Olyan lapokra vannak írva ezek a jelentések,
mint a távirati blanketták. Egyiket a másik után futja át. Aztán elém
teszi az egyiket.

Jágerszki honvédet, a mikor női ruhában öltözve második útjáról
visszafelé jött, az oroszok felismerték és agyonlőtték. Egyelőre nem
lehet érte menni, mert az orosz rajvonal előtt fekszik a hóban.
Gukkerrel fel lehet ismerni, daczára a női ruhának.

Ekkor kaptam meg az első kirándulásáról szóló jelentést is.

A század várt, várt a disznótorral, de mert Jágerszki nem jött,
félretettek neki, a többit megették. Most már a saját porcziója is árván
maradt.

– Igazi paraszt-gavallér volt szegény – mondja a tábornok – azt hallom,
a disznót olyan gavalléros szavakkal ajánlotta fel a századnak, hogy
érdemes lett volna leírni, a mit mondott.



A TŰZÉREK DOMBJAIN


Grybow, január.

A mozdonyhoz egy kocsit csatoltak az utolsó állomáson, a meddig a vonat
közlekedik. A vonat már nem jött velünk tovább.

– Meddig megyünk?

– A meddig lehet.

Félórát szalad velünk a mozdony, megáll egy kihalt állomáson. Sehol
senki. Végre jön egy vasúti tiszt.

– Kérem, – mondja a kapitányunk – délután ötkor visszajövünk, addig
várjon a mozdony.

Reggel nyolcz óra volt.

A vasúti tiszt mosolyog.

– Kapitány úr, – mondja – a mozdony nem maradhat itt délutánig. – Miért?

– Mert az állomás benne van az orosz tüzérség tűzvonalában.

Nem egészen kellemes.

– Hát jó… várjon az állomáson túl.

– Ott se várhat. Az egész vonal, a melyen az urak jöttek, tűz alatt áll.
A mozdony visszamegy és délután ötkor megint eljön az urakért.

Így utólag megtudni, – vizsgálom magamat – nem is olyan rémes érzés,
mint hittem.

Öten másfelé indulnak, én azt kérem, oda vigyenek, a hol magyar katonák
vannak. Egy budapesti gyáros – automobiltiszt – felültet a kocsijára és
már ott se vagyunk. Köröskörül hó. Meleg van, olvad. Gyönyörű idő.
Nagymessziről, mintha igen buzgón szögeznének ládákat.

– A míg itt a völgyben vagyunk, nem hallani nagyon – mondja az autótiszt
selypítve, mert a szájában van a fütyülő. – Majd ha kikanyarodunk oda
balra, akkor…

Zökkenünk, vágtatunk, farolunk, kapaszkodunk. Egyszerre balra fordul az
út. És hegynek megy föl. Mintha ablakot nyitottak volna ki, egyszerre
tisztán hallani mindent. Az autó megáll.

– Innen gyalog kell fölmenni.

A hátsó zsebéből kiveszi a revolverét, megnézi és a kabátja zsebébe
teszi.

– Minek ez?

– Vegye elő ön is.

Nem értem.

– Megtörtént már, hogy parasztruhába öltözött kémkedő orosz katonát
találtunk a front mögött.

Így indulunk fel a dombra, az országúton, a mely mélyen vágódik belé.
Jobbra, balra, mindenütt szűz hó. Csak az út sáros, olvadt. Most már nem
ládaszögezés, hanem tisztán ágyú. Háromféle hang: mélyen döngő, pedálos,
elnyújtott bömbölés: a taraczkok. Frissebb, visszhangtalan, vad,
erőszakos dobbanás: a tábori ágyúk. Tompa, mérges, szapora dobogás,
mintha dühös óriás toporzékolna egy nagy pódiumon: az oroszok. És a hogy
megyünk fel a szeliden emelkedő dombon, halotti csönd. Ismétlem és
fenntartom: halotti csönd, miközben csak a mi oldalunkon negyvennyolcz
ágyú dolgozik. Ime valami, a mit elképzelni nem lehet. Ez a vad,
erőszakos dobogás valahogy a hegyek fölött jár, mint a mennydörgés.
Alatta csönd. Hallom a csizmát czuppogni a sárban. És hallom a tisztet
nehezen lélegzeni, a hogy a dombot mászsza. Végtelen nyugalom. És
fehérség mindenütt, a hová csak nézek.

Tovább, fel a dombra.

Le kell térni az útról, most a hóban gázolunk fölfelé. Fölöttem tiszta
kék az ég, olyan égő kék, hogy csak a képeslevelezőlapokon ilyen kékek
az osztrák tavak. Egyszerre csak, fenn, a dombtető közelébe három
hófehérbe öltözött palástos alak áll. Körülbelül tíz-tíz lépésre állnak
egymástól, a középső kitárja a karját, mintha imát vagy beszédet mondana
a hegyekhez és a völgyekhez.

Patrouille, hóköpenyben. A középső jeleket ad egy másik dombra. Teljesen
új és áhitatos látvány ez a három ember földig érő fehér köpenyben,
fegyverrel a vállán. Mint pogány harczi papok állnak a dombon a végtelen
kék kupola alatt. A közelükben kékes füst száll fel a földről. Mintha
csodák várnának itt fenn. A füst olyan illatos, hogy meg kell állni, még
egyszer beszívni, szimatolni. Két-három lyuk a hóban, mindenikből ez a
tömjénes, finom, parfümös füst száll: a tüzérek friss fenyőt égetnek
földalatti lakásaikban, a hóból kis vaskémények állnak ki, ezekből jön a
gyantás, karácsonyos, tömjénes szent szag. Itt én hiába mesterkedem,
ennek az egésznek magától, a maga természetes első megjelenésében olyan
kétségtelen istentisztelet jellege van, hogy csak le kell másolni. A
szűzfehér dombtető… a három fehérpalástos alak… a gyantás füstölők… a
végtelen kék ég – és az orgona, ez a dörgő, bugó zengés, a mely a
hegyeken száll át elhalóan, mint a mennydörgés, vadul nekiindulóan, mint
a templomi orgona hirtelen basszusa… megyek tovább, észre se veszem,
hogy már a fedezékeknél vagyunk.

– Hohó!

Meg kell állni. Ha csak egy kicsit érteném a front földrajzát, talán
idáig se jöttem volna. De a biztonságnak az az abszolut érzése vitt
tovább, a mely a tudatlanságból fakad.

A bakák kidugják a fejüket a földből és bámulják a czivilruhát.

– Látja odaát azt a barna vonalat a hóban? Nézzen bele a távcsővel. De
az árokból.

Lemászunk a bakák közé az árokba és onnan átnézek. Barna vonal van a
hóban. A barna vonal mögött orosz katonák egy kötélre ruhát aggatnak,
szárítani. A barna vonal a hóban: az orosz lövészárok. Első gondolatom:
most látok először olyan eleven orosz katonát, a ki még nincs elfogva.
Második gondolat: épen olyanok, mintha el volnának fogva. A hogy a
távcsövön nézem, semmi különbség, csak épen hogy kisebbek.

– Miért nem lőnek rájuk?

– Nem lövünk. Most ők sem lőnek. Itt mind a két fél be van ásva, itt
nincs gyalogsági harcz. Csak a patrouille-okra lövünk. Most tüzérharcz
van.

Az orgona egy pillanatra sem szünetel.

Czigarettát akarok adni a bakáknak, kinevetnek.

– Az úr utasember, spóroljon vele. Nekünk annyi van, mint a szemét.

Mutatják, mi mindenük van. Az árokban kis kapuk vannak, azokon belül
szalmával bélelt kis szobák. A földdel borított deszkaplafonról szalonna
lóg le. A hadosztály tizezer csomagot kapott karácsony és újév közt. Nem
vinne rá a lelkem ilyet leírni, ha nem volna igaz: ezek a bakák, a kiket
itt láttam, pirosak, kövérek, egészségesek és jókedvűek.

A törzsorvos azt mondja, hogy az elmult héten három fagyási esete, egy
lőtt sebe és egy szúrt sebe volt mindössze. A szúrt seb a talpon volt. A
baka beleugrott egy szuronyba, a mely az árok fenekén feküdt. Láttam a
háború borzalmait és nem vagyok szellemi hadseregszállító, hogy csak
dicsérjek, de itt valaki nagy rendet tart, mert egyik század jobban
fest, mint a másik. Vagy talán a szünet teszi…

Most tüzérharcz van.

Bandukolunk oldalt, visszafelé, egy félórát. Puha, felázott szántáson
olvadó hó. Az ágyúkat bivalyok vontatták fel ide. Egy honvéd üteghez
érünk.

Az üteg hallgat. Földhányás mögött áll a hat ágyú, csak a torka néz fel
a földhányás fölé. Mögöttük szalma a földön. És megint két kis vaskémény
áll ki a hóból, akkorák, mint az útjelző czövekek. És megint az a
kedvesen áhitatos, gyantás, tömjénes templomi füst. Valahol messze az
ütegtől jobbra, parasztház a másik domb tetején. Annak a padlásán
gubbaszt a megfigyelő tiszt a távcsöve és a telefonja mellett. Az ágyúk
körül két tüzér.

– Szünetelnek?

– Dehogy kérem. Hanem, úgy látszik, most nincs czél.

Municziót csak czélra lőnek el. Az orosz lövészárok pedig most – álló
harcz idején – nem czél, mert a shrapnell nem árt neki, a gránátért
pedig szinte kár, mert rengeteget kell ellőni, a míg egy-egy pontosan
beleesik az árokba és ott megöl két embert. Az orosz se pazarolja ránk a
municzióját. Az ágyú csak akkor szól, ha valami czél kinálkozik: valami
csoport odaát, vagy valami orosz üteg, a melynek az állását sikerült
megtudnunk, vagy pedig ha valamely pontra «belövi magát», azaz kikeres
egy területet, a melyet fontosnak tart, hogy majd később, mikor szükség
lesz rá, ne kelljen keresgélni, hanem egyszerűen a most feljegyzett
számok megadásával akár vaksötét éjszaka is pontosan odataláljon. De
fődolog az egymás keresése és elpusztítása. Ezen dolgozik most
körülöttünk minden dombtetőn az orosz is, a magyar is. De mind a kettő
olyan kitünően rejti el az ütegeit, hogy nagy ritkaság, ha ágyú ágyúra
talál. Ez az üteg, a hol most állok, még a repülők elől is el van
maszkirozva egy kitünő ötlettel.

A földből egy lyukon kijön egy tiszt. Mond valamit, nem értem.
Visszamegy a lyukon a földbe. A két tüzér más lyukakhoz szalad és
bekiált. Egyszerre, mint a hangyák a fal tövéből, szaladnak ki a föld
alól egymás után, genzemarsban a tüzérek. A következő pillanatban már
ülnek az ágyúk ülőkéin, térdelnek a municziós szekrények előtt. A tiszt
megint kijön a lyukból, – ott benn csöndesen dudál a tábori telefon –
mond valamit magyarul, csak ezt értem belőle: ötvenhárom. A térdelő
tüzérek egy harapófogóforma eszközzel nekiesnek a shrapnell kupakjának
és csavarják. Ötvenhárom: ötezerháromszáz méter távolság. A hogy
szétnézek, már elrobbant az egyik ágyú. Rám kiáltottak, hogy nyissam ki
a számat. A tiszt újra kirohan a lyukból, mond valamit, most megszólal
az egész üteg. Mint egy skála, egyik rögtön a másik után, hat dördülés.
Azt mondják, az oroszoknál egyszerre lő sortüzet az üteg. Nálunk az a
szokás, hogy villámgyorsan, de sorban egymás után tüzelnek.

Lenn a völgyben mögöttünk két taraczk bömböl egészen másfelé fordított
csővel. Sehol semmi robbanást a levegőben nem látok, nagyon messzire
visznek a lövések, az oroszok pedig ebbe a mi irányunkba nem lőnek most.

Minden, minden meglepő itt, minden új és a lelket felduló, ez a dörgő,
morajló hegyvidék az égig ragadja a figyelő szivet, csak egyetlen dolog
rettenetes: a lövedék hangja, a mint kirepül az ágyúból és rekedten
visít fel a semmibe. Ennek az elnyuló, panaszos, sikoltó üvöltésnek
olyan erőszakos és olyan komisz a hangja, olyan kegyelmet nem ismerő,
olyan állati, azt merném mondani: olyan aljasan kárörvendő, hogy – azóta
már igen sokszor hallottam – mindig megborzadtam tőle. Egy hosszú hét
alatt az ágyúdörgést megszoktuk, ebédnél társalogtunk, éjjel édesen
aludtunk mellette, – de ezt a gunyos jajgatást fenn a levegőben, ezt nem
lehet megszokni. És ha csak egy ágyú szól, még rémesebb. Lehet, hogy
káprázat, de nem egyszer hallottam a shrapnellt fenn a magasban
hisztérikusan nevetni. Ez talán furcsa így leírva, de kínos igyekezettel
próbálom a papiroson visszaadni azt, a mit hallottam.

*

Délután ötkor – koromsötétben – vissza az állomásra, az egy kocsiból
álló vonatra. Egy tüzérőrnagy utazik velünk. Most már tudjuk, hogy
«Artillerie-Bereich»-ben gurulunk visszafelé, de senki nem érzi rosszul
magát. Ha egész délelőtt az ágyúk körül álltunk, miért lőjjön ép most
belénk az orosz? Lámpa nincs, szivarra sem szabad gyujtani. A mozdonynak
szikrafogója van és eszébe sem jut fütyülni. A tüzértiszt azt mondja,
hogy itt egyetlen egyszer talált egy ütegbe az orosz, a gránát négy
embert egyszerűen eltüntetett. Más veszteség ezen az óriási területen az
ő tudomása szerint eddig nem volt a tüzérek közt.

Megérkezünk haza, a vasúti állomásra, a hol két vaggonban lakunk. Hat
órakor már éjszaka van. Az az érzésem, hogy más levegőbe kerültünk. A
tüzvonalban valami erkölcsi légnyomás alatt áll az ember, ott feszültebb
az agy, merevebbek az arczok, rövidebbek a mondatok, halkabb és kevesebb
a beszéd, egyszerűek és szükségesek a mozdulatok. A hídépítő munkásokról
mondják, hogy a vízalatti vaskazánokban, a hol dolgoznak, úgy megszokják
az erős légnyomást, hogy este, mikor feljönnek, zúg a fejük, szédülnek,
kedvetlenek és vágynak vissza az erős presszió alá. Mikor a tüzértiszt
azt mondta, hogy most már künn vagyunk a tűzvonalból, rá lehet gyújtani,
egyszerre hígabb levegőben éreztem magamat. Valami kiábrándulás ez, az
eddig feszült idegek hirtelen lelohadása, kedvetlenség, bágyadtság – és
félelem. Félelem, most. És egyszerre a testi fáradtság érzése. Ott
eszembe se jutott.

Rövid vacsora egy kis táskából és elalszunk «otthon», a lakásul szolgáló
vaggonban. Messziről, a honnan jövünk, mint valami rendetlen
szívdobogás, szól az ágyú szakadatlanul. Most, vaksötét éjszakán lövik
azokat a pontokat, a miket nappal kinéztek maguknak.


Grybow, január.

Idesanyám…

Hamar kell följegyezni, a míg még forró ez a kis dolog, – aztán úgyis
elsöpri az ilyen csillogó port a történelem és a könyvek áradata, talán
a magam emlékezése is.

Most, a míg még zúg az ember feje ötnegyedórai szakadatlan ágyúzástól,
úgy hat, mint a borzalmak sötét hátterén hirtelen felrajzolódott színes
parasztvirág, ötlet, a hol a tréfa hirtelen a halál mellett terem és
belenevet a szemüregeibe. Jó, hogy most nem érzem: fontos dolog-e, vagy
olcsó kontraszt, legalább hamar leírom.

Egy kis domb mögött állunk, nehéz tüzérség közt. Úgy búvik az ember a
nagy taraczk mögé, mintha ott volna az élet a legnagyobb biztonságban.
Ez így van. Magyarázni nem tudom, másnak is ez az érzése. Az agyvelő azt
mondja, hogy az orosz nem az üres hómezőt akarja lőni, hanem épen ezt a
taraczkot, a mely mögött állunk. De a nagy hómező üres és a taraczk
mögött a tüzérek csoportja… ha minden ember itt áll, neked is ide kell
állnod… Ostoba érzés… a hol senki sincs, ott veszedelmesnek látszik, a
hol még öten vannak, együtt, összebújva, ott, Istenem, emberek vannak,
együtt vagyunk… itt mindenki olyan pontosan van informálva, mint a
tüzérezredes, és az ágyú mögött még sincs a félelemnek halvány árnyéka
sem. Milyen rossz lesz innen visszamenni, a behavazott országuton, a
mely orosz tűz alatt áll… itt kellene maradni egész éjszaka. Mintha ez
az ágyú nem állna orosz tűz alatt, csak azért, mert hatan-nyolczan
kuporgunk mögötte.

A gránát hangját kell egyszer megfigyelni, jól megfigyelni. De a taraczk
nagyon nagyot szól, úgy hogy mire az ember összeszedi magát a lövés
után, már a golyó messze jajgat a felhők közt. Majd a másik lövésnél.
Megint lehajtják a taraczk fejét, beletolják hátul a nagy gránátot. Most
a feje fölemelkedik, felnéz az égre. A taraczkok mindig az eget lövik.
Most figyelni fogok. Hátramegyünk tíz lépést. A lövés pillanatában
senkinek sem szabad az ágyúnál állni. Egy tüzér fogja a kötelet. Várunk,
Ez a baj. A várt lövés nagyobbat szól, mint a mit az ember beszélgetés
közben, váratlanul kap. A tiszt a telefont tartja a fülénél. Csöndesen,
mint: «jóestét», mondja:

– Schuss.

A tüzér meghúzza a kötelet. De most nem fogok törődni a durranással.
Most csak a gránátot akarom hallani.

Hiába minden. Mire a durranás után kidugul az ember füle, már fenn
énekel a gránát hosszú és rövid _u_ és _i_ hangot. Eszembe jut
újságczikkek hangutánzó erőlködése, hogy hogyan mondja a gránát: iiii…
vagy uuu… iii… megvallom, szégyenletes és ostoba ambiczió, papirra
lekottázni a süvítést. Hogy majd egy éltes fogorvos vagy neje olvassa
otthon a feketekávéhoz, hogy a gránát azt mondja: ujjujjujiii… vagy
talán azért, hogy milyen irodalomtörténeti pillanat az, mikor író úr
személyesen, saját fülével figyeli a gránátot… Ma délután legalább két
millió embernek pont a feje tetejére czéloznak az ágyúk a gránátokkal.
Mit bánják azok, hogy u-t mond-e, vagy i-t? És én itt már majdnem
kottáztam. Ordináré mesterség. Jó, hogy idejekorán rájöttem.

Hát állok ott a nagy biztonságban és csöndesen szégyenlem magamat.
Mellettem áll K. vezérkari kapitány, gyönyörű szőke «Kriegsbart»,
hadiszakáll az arcza körül. Most már nem kottázok, de a fülem
önkéntelenül kiséri ezt az undok, aljas jajgatást a felhők közt. Az ő
füle is. Mindenki figyel. A tüzérek is hallgatják a repülést. Előttünk
dombok, hegyek. Nagy csönd. Már messze suhog. Várás. Már nem hallani.
Hosszú csönd. Aztán egyszerre a hegyek mögött csattan egyet, mint a
becsapó villám.

– Beütött.

A néma, merev csoport megmozdul, sürög-forog, már hozzák az újabb
gránátot. Beszélgetés, egy tüzér hangosan fütyörész.

A kapitány a karomba kapaszkodik.

– Ezeknek a nehéz gránátoknak – mondja – olyan hatásuk van az emberi
idegrendszerre, hogy ezért magáért érdemes nehéz ágyúkat gyártani. A
nehéz tüzérség előbb a katona idegrendszerét lövi agyon, csak aztán
magát a katonát.

– A gránát?

– Az.

Nem értem.

– Várjunk egy kicsit – mondja.

Megint hallani, halkan, mint «jóestét»:

– Schuss.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Repül, suhog. Várás. Csattan a hegy mögött.

– Rendben van. Úgy értem, hogy a nehéz gránát az énekével teszi tönkre
az idegrendszert. Ez valami különös varázs… hiszen látja, itt, ezek a
tüzérek, a kik hat hónap óta egyebet se csinálnak, mint ebből a
tarackból lőnek, ezek is hallgatóznak, ezek is utána lelkendeznek ennek
a csúnya visitásnak… hát most képzelje el, milyen feszülten figyelik ezt
az éneklést azok, a kik ezt a gránátot kapják.

– Várjon – mondja.

Nagy messze előttünk, lenn, a domb túlsó végében, a hol szűzen fekszik a
kárpáti hó, – de olyan messze, hogy szabad szemmel alig látni – fehér
porzás vág a magasba, már egy félóra óta. Oda lő az orosz, legalább ezer
méterre előttünk. A hó felrobban a délután homályában, felvágódik a
levegőbe, aztán visszahull.

– Orosz gránát?

– Az.

Itt úgy durrog, csattog az ember körül, hogy mindeddig azt hittem,
minden durranást mi csinálunk. Mintha orosz tüzérség nem is volna a
világon.

– Odalőnek, – mondja – mert azt hiszik, ott vannak a gyalogsági
állásaink. Egy hét óta lőnek már oda.

Nem folyton jön, tízperczenkint löki fel a fehér hófelhőt az orosz
gránát.

A kapitány fülel:

– Nem hallani a zúgását.

Csak a hogy csattan, azt hallani. A hogy énekel, az már ide nem
hallatszik.

– Azt hittem, – mondja – fogunk valamit hallani az énekéből is. De ahhoz
messze vagyunk, hála Istennek. Ennek a háborúnak ez az egyik nagy
újdonsága. Az ének, a mely öl… Az igazi, messzevívő nehéz ágyúk ebben a
háborúban mutatkoztak be. Sokat írnak és beszélnek a felrobbanó gránátok
óriási «morális» hatásáról. A robbanás zaja, az égnek csapódó
földdarabok, füst, por, földindulás… ezt mind tudjuk. De az idegrendszer
akkor megy tönkre, mikor a katona már ismeri a gránátot, mikor már
kitanulta a hangját, mikor már hallja messziről jönni, a hogy a
levegőben fenyegetően dudolva, trillázva száll feléje, mint valami
lomha, vad madár.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Schuss.

Csönd. Várunk. Csattanás.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– A mikor a katona már sokat volt ágyútűzben, akkor egyre messzibbről
ismeri meg a gránát hangját. Az egész csak másodperczek kérdése. De én
álltam egy távcső mellett egy tüzérbrigadérossal, a ki a hang után
pontosan megmondta: «ez rövid lesz». Bamm, – már le is csapott, rövid
volt. De az a másodpercz, vagy fél másodpercz, – nem tudom – a mely az
első énekhang és a «bamm» közé esett, ez egy szomorú esztendő volt. E
közé a két pillanat közé esik egy kis nóta fenn a levegőben, a mely
végighegedűl az ember összes idegein, ráér megfeszíteni, megkínozni,
megszólaltatni minden szál ideget, – nem tudom, egy másodpercz, egy
tizedmásodpercz, vagy talán tíz egész másodpercz, – ezt csak az tudja, a
ki nem hallotta – de az bizonyos, hogy ideje van minden idegszálamat
külön felkeresni és megzengetni, – oly kínzóan, hogy a mikor már robban,
akkor már nem is törődöm vele. A brigadéros, a kezét a fülénél tartotta,
úgy figyelt. Egyszer sem tévedett. Egyszer azt mondta: «ez a miénk». Ezt
hirtelen, vad gyorsasággal mondta, egy szóba, így: «zamjenk». Bamm – már
le is csapott, televágott minket sárral, porral, földdel, a háromlábú
távcső felbukott, köptem a földet, törültem a szememet, a brigadéros a
gyepen ült és nevetett, levágta a légnyomás. A közelünkben vágott le a
«zamjenk», igaza volt. Akkor azt hittem, csak ő érti ilyen jól a nehéz
gránátok énekét, mert tüzérségi szakember. De azóta rájöttem, hogy
minden közkatona kitanulta már. Kuksolnak a bakák a lövészárokban és
figyelnek. Jön és énekel. Egyszerre mondják: «rövid». Vagy: «hosszú».
Vagy: «na ezt megkapjuk». De ez az, a mi az idegeket tönkreteszi. Ezek a
pillanat-várakozások gyilkosan hatnak. A könnyű gránát hamar jön, alig
süvit egyet, már robban. De a nehéz gránát lassan jön, legalább is úgy
hallani, mert hangosabban énekel és már messzibbről jelentkezik. Hát
tovább tart a feszült figyelés, a rettenetes gond, hogy rövid-e,
hosszú-e, vagy: a mienk. Már most…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Schuss.

Magam is ellenőrzöm. Jó volt. Felrobbant.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Már most ez ellen tenni kellett valamit. Ez a folytonos drukkolás,
várás, gibiczelés fel a levegőbe… ez még a mi egészséges bakáink idegeit
is megtámadta. A robbanást megszokja az ember, ez nem bántja, a míg
közvetlenül mellette nem robbant. De ez a feszült figyelés arra a vékony
kis nótára… nap-nap után… ezek az évekké nyujtott másodperczek… a melyek
egyszerre száz-kétszáz-ötszáz embernek csavarják fel az idegeit… A mi
embereinket B… és S… körül nagyon megviselte a nehéz orosz tüzérség. Nem
is a találataival, csak a zenekisérettel. Ott már torzult arczok
figyeltek fel a felhők közé, csupa megkínzott, kitanult hang-szakértő.
Az ilyet nem lehet napokon át elviselni. Csinálni kellett valamit, hogy
a nehéz gránáttól elvegyük ezt az előnyét… hiszen elég hatása van, ha
robban… Hát kiadtuk parancsba, hogy nem szabad odafigyelni. Nem volt
szabad gibiczelni a jajgató vasmadárnak. Tudjuk, hogy a magyarok
szeretnek énekelni. Azt mondtuk: énekeljenek. Akkor a magyar bakák
elkezdtek énekelni, a mint az első nehéz orosz gránát megjött. Ezeket az
önök jó, vidám, ropogós «tschardasch» nótáit… Mozdulni egyikük sem
mozdult az árokban. A mikor robbant a gránát, akkor egy pillanatra
elhallgatott a nóta, de a következő pillanatban megint bevágtak,
frissen, hangosan, túlénekelték a repülő gránátot, azontúl már senki sem
várta a közeledő suhogást, senki se fogadkozott, hogy az «ulululu» azt
jelenti, hogy mögénk megy, a «hujujuju» azt teszi, hogy előttünk robban
és a «hulljuhulljuhullju» pont nekünk szól. Mikor az elsőt dobbant a
hegyek mögött a nehéz orosz tüzérség, felrikoltott egy magyar altiszt
ajkán az ének, hirtelen végigharapózott az árkokon és hullámozva zengett
az egész állásban a magyar nóta, furcsán, mint a mikor énekelve
masiroznak a katonák és az eleje egy taktussal előbbre van, mint a vége…
ez nagyszerűen bevált. A népies nóta védőleg takarja el a katona
idegeit… otthon talán nem is tudta, hogy vannak idegei, itt meg dalolnia
kellett, hogy elfelejtse.

Hallgatom ezt a derék osztrák katonát, a ki így ráborította a magyar
nótát a magyar parasztgyerek lelkére, a ki énekelteti őket valami baj
ellen, a mit nem is ismernek.

És ez az ártatlan nótázás a lélek beborulása ellen, ez az a színes
parasztvirág, a mi hirtelen felfeslik előttem a sötét háttéren… ez a
vidám dalolás az orosz gránátok közt… az ember látja ezeket a földből
félig kidugott fejű, kipislogó, kedves parasztfejeket, a mint teli
tüdőből vágják a bakanótákat… eszembe jut mind, a mit itt hallottam:
«írtam a királynak…», aztán «Szeged felől gyön egy üjeghintó» – és az a
sok, sok, a mi mind így kezdődik: «idesanyám» – az a sok jó,
kurjongatós, szívet jól marokra-fogó idesanyám, a ki «bemén Egerbe», a
ki türi, hogy «én is közibük állok», az a jó idesanyám, a ki
megbizásokat és tanácsokat kap, hogy «mondja meg annak a jánynak» – és
«ne sirasson» és «ne keresse a fejfámat» – a ki «engedjen el a bálba», a
ki «… majd gondol rád, rózsalevél lesz a párnád» – és mind ez a sok
naiv, öntudatlan, könnyesmosolyogva énekelt «rózsám» és «babám» és «falu
végén» és «jutok én még eszedbe» és megint «idesanyám» és újra
idesanyám, a mitől végig édesen zeng egy fél év óta ez a sáros, piszkos,
büdös, véres nyomorú Galiczia – most, hogy itt állok és folyton a
fejembe vagdal az «eigene schwere Artillerie» és hogy egy jóakaratú
osztrák kapitány magyarázza a «k. und k. Armee» gránátok közt daloló
magyar bakáinak lélektanát, – felénekel már régen, régen nekik ajánlott
öreg budapesti szívemben ez a sok egyszerű kis nóta, felénekel bennem az
ő nagy, szűzi paraszt-ártatlanságuk, úgy hogy nemcsak a gránát zúgását,
de az elsütött tarackot se hallom tőle. A kapitány sohase fogja
megtudni, miért oly fontos nekem a nehéz gránátok hangjából származó
ideghatásnak az illető vidékek népies énekeivel való mérséklése, nekem
most dolgozhatik egyszerre mind az egész nehéz tüzérsége mind a három
császárnak, ha ezekre a kisfiús tekintetű, őszinte, kedves, katonaruhás
parasztgyerekekre gondolok, a kik ki se tudják mondani ezt a helyet, a
hol vannak, de a modern háború veszett tüzében kuksolnak, pislognak és
beleéneklik a romlatlan szívüket a hófelhős Galicziába, – tán nem is
tudják, biztosan nem tudják, hogy ezzel az orosz császár nehéz gránátjai
elől védi az idegrendszerüket az idesanyám.

Nem tudom, most igazán nem tudom itt Grybowban, az állomáson, anekdota-e
ez, vagy a mi történelmünk?



ESTÉK A FRONT MÖGÖTT


Grybow, január.

A lakásunk két vaggon a grybowi állomáson. Ez a végállomás, a vonatok
nem mennek tovább. Az állomás végére toltak bennünket, ott élünk napok
óta, onnan járunk ki a honvédek frontjára. Most hideg napok járnak és
éjjel keresztül fúj a hegyi szél a vaggonokon. Tehervonatok gyakran
jönnek, este kémlelő szemmel nézünk végig a vasúti síneken, jön-e valami
jó meleg mozdony. Nagy öröm, ha a völgyből fölfelé hallunk szuszogni
valami municziós vonatot. A mozdonyt megkérjük: úgyse megy innen tovább,
töltse velünk az éjszakát, a municziónak úgyse kell az ő melege.
Ilyenkor a mozdony elszalad, visszajön, csattog a váltókon, végigrobog
egyedül az állomáson, kaczérkodik velünk, mintha el akarna menni, aztán
egyszerre lassan megjelenik a két vaggon mellett. Gyöngéden meglöki
őket, aztán bekapcsolja a gőzfűtést, ma éjjel melegben fogunk aludni. A
mozdonyvezető jóéjszakát kíván és elmegy az állomási épületbe. Mi
levetkőzünk és elhelyezkedünk, ünnepeljük a fűtést. Egyszerre alulról a
völgyből nagy lármát hallok. Előbb dörömbölést, aztán hosszas
ordítozást. Fölkelünk, az ordítozás nem szűnik meg. Le kell menni,
megnézni, mi az. Itt lenn a völgyben, – minden reggel sokáig nézegetem –
a hóban hat szép fényes tábori ágyú áll egymás mellett, rendben,
mindenik mögött a lőszerkocsi. Reggel mindig az ágyúk körül szalonnáznak
a tüzérek. Odébb – innen a magasból reggel nagyszerűen látni – a hóban
nagy és pontos barna kör van. Ott szokták sétáltatni párosával a
tüzérlovakat. Egy pihenő üteg ez, a melyet kivontak a frontból, itt
állnak már egy hét óta. Az ágyúk mellett lapos, nagy fabódé, frissen
épített egészen új barakk. Innen a hegyről az egész olyan, mint egy
skatulyából kirakott ólomkatonajáték. Minden olyan friss színű, a barakk
is új, az ágyúk is fényesek és innen felülről minden olyan kicsi. A
lapos barakk a skatulya, mellette az apró, csillogó ágyúk, a színes
katonákkal, oldalt a körben forgó lovacskák – és az egész alatt a
végtelen, síma hótakaró, mint az abrosz az asztalon, a hol a gyerek
játszik.

Innen jön most sötét éjszakán a lárma. A barakk ablakai egymásután
világosodnak ki. Most már tisztán hallom, hogy jókedvű lárma van benn.
Tüzéreket látok, a kik egy söröshordót gurítanak lefelé a hóban. Az ajtó
nyílik, egy csoport jön ki a sör elé nevetve, kiabálva. Köztük egy
tüzérkapitány, boldogan, sugárzó arczczal. A kapitányt ismerem,
véletlenül találkozunk ezen a furcsa éjszakán. A neve Sobicka,
kommandánsa volt egy budapesti tüzérezred egyik tartalék-ütegének. A
Sannál harczoltak, a kapitány ott beteg lett, elvitték, megoperálták, de
többé hadiszolgálatra nem találták alkalmasnak. Hiába könyörgött, nem
eresztették vissza az ütegéhez. Nem tudott otthon nyugodni, beosztották
hozzánk a sajtóhadiszállásra, itt se volt nyugta, azt beszélte folyton,
hogy látni akarja még egyszer az ütegét, a könnyek jöttek a szemébe, ha
ezekről a magyar rezervistákról beszélt. És most elindult azzal, hogy
kimegy a frontra és addig nem jön vissza, a míg az ütegét meg nem
találta. Egy hordó sört vett a fiúknak, azzal utazott. Ment a hordóval
parancsnokságról-parancsnokságra, bejárta fél Galicziát, egyik vonatról
le, a másikra fel, utazott sebesültekkel, municzióval, provianttal,
menetzászlóaljakkal, mindenütt féltékenyen czipelte a hordót, most végre
megtalálta őket itt a grybowi állomás alatt egy völgyben, a hol
pihennek. Aludtak már a barakkban, nem volt türelme várni reggelig,
fölverte őket, összeölelte őket, megint jöttek a könnyek a szeméből és
most hozzák már a tüzérek a hordót, a mely annyit utazott a
kapitánynyal. Körülfogják, viszik be, mesélnek neki. Egy fejjel
magasabb, mint a legénysége, látni a boldog, naiv katonaarczát, a mint
mindenkire figyel, pedig öten mesélnek egyszerre. «Aztán Wojnicnál
megint kivittünk két ágyút a lövészárokba – kiált egy hang – az ötöst és
a hatost… a hídfőhöz…» – «Ah – az ötöst és a hatost? Mit nem mondasz!»

Becsukódik mögöttük az ajtó. Bandukolunk vissza a vaggonokhoz. A sötét
vaggon ablakából még egyszer lenézek a völgybe. Kis sárga négyszögek – a
barakk minden ablaka világos. Szép, tiszta téli éjszaka. Kapitány úr
Sobicka megtalálta az ütegét. Most jut eszembe, mennyiszer hallottam
tőle, hogy nem nyugszik, a míg meg nem találja. De elfelejtettem az
egészet. Most csöndes ének hallatszik fel a barakkból. Valami szép
férfiasság van ebben a szentimentális esetben. Ez igazán háború. Az ének
megszépül a téli éjszakában, mire halkan, tompán idáig ér. A szívemben
vele zeng egy szavakban ki nem fejezett régies szöveg: Dal a beteg
kapitányról, a ki az ütegét keresi. Hegyen, völgyön át vándorol egy
hordót gurítva, a szemében könnyek. Vonatról le, vonatra fel, mindenütt
a hordóval… katonák sietnek el mellette, sebesültek mennek haza, trén
állja el az útját, ő mindenkit megkérdez: «Nem látta valahol az
ütegemet?» Most csönd van lenn a barakkban. Bizonyára a kapitány beszél.
Lefekszem és eloltom a gyertyát. Messze tőlünk egy tehervonat áll a
szomszéd sínen, a lovak nyugtalanul dobognak a vaggonokban. A
csendőrőrmester nyit be hozzám egy lámpával. A holnap reggelre szóló
parancsot hozza. «Milyen nyugtalanok ezek a lovak – mondom – érzik, hogy
háborúba viszik őket.» «Nem uram – mondja ő – a lovak alszanak. Ezek a
Hadfy Excellenc ágyúi Bobowán.» Figyelünk egy kicsit. Igaza lehet.
Alulról most megint ujjongó lárma jön. Most ütötték csapra a hordót.


Grybow, január.

Meg vagyunk híva három kollégámmal vacsorára az Etappen-Commandóhoz. Egy
fogorvos elhagyott lakásában tanyáznak. Egy fehérbajuszú öreg kapitány a
kommandáns. Három nagy asztal van a legnagyobb szobában, mind tele
idetartozó és átutazó tisztekkel. Sötét van, füst van, az asztalokon
néhány palaczkba dugott gyertya ég. Mi, négy ujságíró, szétoszlunk a
társaság közt. Nagyon be van fűtve. Mialatt vacsoráztunk, gyalogosított
magyar huszártisztek jöttek, még lovon sebesültek meg, most gyalog
mennek vissza a harcztérre, titkolják, de ez örökké fájni fog nekik.
Csöndes beszélgetés mind a három asztalnál. A tisztek az ujságíróknak
mesélnek. Naplókat vesznek elő, abból olvasnak. Gyönge vörösbor van az
asztalon, sok. A beszélgetés egyre csöndesebb, már tizenegy óra van. Az
én szomszédom is hallgat, én is csöndesen ülök. Csak a harmadik
asztalnál szól egyre, változatlan monotoniával egy hang, egy magas,
feketebajuszos kapitány beszél, a ki nagyon egyenesen ül a széken, igen
magas állógallérja van, sovány ember, csontos, kipirult arcz, nem nagyon
figyelem, mit beszél, ide úgy hallatszik, mintha Morse-jeleket mondana,
szaggatottan, de egyformán kopognak a szájából a szavak. Érdekes, hogy
folyamatosan beszél, de nem a pontoknál áll meg, ez teszi olyan
telegráfszerűvé az előadását. Mindenki elhallgat végre a szobában, csak
ez az egyhangú beszéd éli túl a társalgást. Most akár akarom, akár nem,
hallom, mit mond. A kezével ok nélkül fogja az üveget, a melyben a
gyertya van, nagyon egyenesen ül, pont a gyertyába néz és hallom…
«mellettem jött a kapitány az országúton, a szélén mentünk, az egész út
tele volt a sietve visszavonuló trénnel, azt mondja a hídnál egy
Generalstäbler… itt nem mehetsz keresztül, ez a híd a tizennegyedik
hadtestnek van fenntartva, rendnek kell lenni, akkor visszajött, átment
a túlsó oldalra és épen utána akarok menni, jött egy gránát és
leszakította a kapitány lábafejét, én port, földet, füstöt láttam és
aztán a kapitányt, a mint felugrik a földről egy lábára és egylábon
ugrálva ordított, nagyokat ugrott, nem ugrálhatott egy helyben, mindig
előre kellett neki menni, hogy ne kelljen a másik lábára lépnie, folyton
kiabált, «elvérzem, kötözzetek be», aztán szídta a kocsisokat, a kik
verték a lovakat és nem akartak megállni, én szaladtam feléje, de közben
rálépett a másik lábára, elbukott, a földön ordított, hogy ne gázolják
el a kocsisok, mi nagy nehezen… lehúztuk az útról, bekötöztük és
föltettük egy kocsira és mikor… mentünk át a hídon, rákiabált a
Generalstäblerre, látod, mégis átmegyek a hídon, pedig nem tartozom a
14-ik hadtesthez, átmehettem volna rajta, mikor még két lábam volt, most
azonban legalább rend van, mi hasznod belőle? A Generalstäbler
mozdulatlanul állt, sáppadt volt, egy szót sem felelt, ez egy horvát
kapitány volt, nem a Generalstäbler, hanem a kinek ellőtték a lábát».

Most végre ő is elhallgatott és most senkise beszélt. Még mindig fogta
az asztalon álló üveget a gyertyával. Hallgatott és a palaczkot lassan
forgatni kezdte.


Grybow, január.

Rablótörténet.

Üldögélünk este a tisztekkel egy szomorú parasztházban, gyertya mellett,
künn rémes havas-eső szakad, igazán kellő alkalom ehhez a vadregényes
esethez.

Sz. M. népfölkelőhadnagy mondja el, előtte a naplója, abból veszi az
adatokat. (Még nem találkoztam tiszttel, a ki naplót ne vezetne. Még a
tábornokok is. Micsoda könyvtár lehetne ebből!)

Röviddel azelőtt, mielőtt az oroszok bevonultak Krosznóba, egy
kommandónkhoz, a mely a szomszéd helységben táborozott, rémülten jött el
éjnek idején néhány lengyel zsidó s azt jelentette, hogy egy kozákcsapat
jár be Krosznóba fosztogatni. A tisztek nem hittek a zsidónak, mert
kétségkívül meg volt állapítva, hogy az oroszoknak még kozákelőcsapatai
se juthattak el Krosznóig. A zsidók azonban fenntartották a panaszt és
egybehangzóan azt vallották, hogy egy negyven-ötven főből álló
kozákcsapat nyargalt be a városkába, élén egy magasabb rangú,
aranygalléros tiszttel s megrohant néhány zsidó házat, a honnan minden
ételt-italt elvitt, de senkit nem bántott.

Másnap más zsidók jöttek jajveszékelni a parancsnoksághoz és ezek már
újabb részleteket meséltek a rabló kozákokról. A kozákok ismét betörtek
egy zsidó portájára, de ezúttal az illető zsidó nem szökött el, hanem
tárgyalni kezdett az aranygalléros tiszttel, hogy inkább ad nekik pénzt,
csak a lakását ne bántsák. Az aranygalléros tiszt húsz korona
hadisarczot vetett ki a zsidóra, de rövid és heves alku után
megelégedett tíz koronával, és csapatával együtt elvágtatott. Ezek az
újabb zsidók már azt is vallották, hogy a kozákok közt egy fiatal leány
is volt, férfiasan ült a nyeregben, de női ruha volt rajta, csak a fején
viselte a kozákok ijesztő nagy prémes kucsmáját. De neki is volt puskája
és lándzsája, mint a többinek.

A mi tisztjeink nem értették a dolgot. Már az első panasz után járőrt
küldtek minden irányban, de minden járőr nap-nap után azzal a
jelentéssel tért vissza, hogy orosznak az egész messzi környéken nyoma
sincs. Miután ezek a panaszok a következő napokon is megismétlődtek s
miután mindig egybehangzóan vallottak a zsidók (minden esetben
előfordult a 10–20 korona hadisarcz és a vadul nyargaló kozákleány), a
tisztek elhatározták, hogy maguk járnak utána a dolognak.

A fentemlített Sz. M. népfölkelőhadnagy vállalkozott arra, hogy
felderíti a rabló kozákokat. Csak azt kérte, hogy egy magyar csendőrt
adjanak melléje. Így indultak el ketten estefelé Kroszno irányába,
lovon. A hadnagy huszárkarabélyt vitt magával. Minden egyéb fedezetet
vagy védelmet visszautasítottak.

Mikor estefelé megérkeztek Krosznóba, a zsidók már várták őket az
országúton. Elbujtak a városka végén, azon a tájon, a hol a kozákok be
szoktak volt jönni. Késő este megérkezett a kozákcsapat, nyugodtan,
lépésben. Mikor beértek a házak közé, a hadnagy a csendőrrel lóra ült,
hogy megtámadja őket, de a csapat, a mint messziről meglátta a két
lovast, eszeveszetten vágtatott el, hiába lőttek utánuk, hiába
nyargaltak a nyomukban fél éjszaka uttalan utakon, nem tudták utólérni
őket. Megvárták a virradatot és akkor tanakodni kezdtek. A hadnagy azt
mondta:

– Ezek nem kozákok, mert kozákcsapat, ha már egyszer rabolni indul, nem
megy el egy háztól öt pengőért…

A csendőrnek a fiatal leány volt gyanus.

– Rablók lesznek ezek – mondta – és csak ezek a szegény rémült zsidók
nézik őket a sötétben kozákoknak.

Virradatkor tovább mentek a patkók nyomain. A nyomok jól látszottak, de
olyan messze vezettek, hogy dél lett, mire egy ritkás erdőbe ért a
hadnagy meg a csendőr. Az erdőben elveszett a nyom. Egy tisztáson
rongyos vándorczigány-csapat főzött ebédet. Az első pillanatban
kérdezősködni akartak tőlük, de a következő pillanatban már egymásra
néztek és hirtelen fegyvert fogtak a csapatra. A hadnagy arczhoz emelt
karabélylyal tartotta sakkban a czigányokat, a míg a csendőr rendre
megkötözte őket. Aztán felkutatták a tanyájukat, a mely az erdő sűrűbb
részében volt és ott a következő dolgokat találták és vették jegyzékbe:

1. Negyven ló, részben a mi lovasságunk, részben kozákok lovai.

2. Egy osztrák-magyar altábornagyi blúz.

3. Egy egész raktárra való kozák- és cserkeszegyenruha, a melyre az
osztrák-magyar 72-ik gyalogezred gallérjai és gombjai voltak felvarrva.

4. Számtalan feketeprémes kozák- és cserkeszkucsma.

5. Egy osztrák tábori csendőrtiszti aranyozott dísz-sisak.

6. Lándzsák, osztrák-magyar lovassági karabélyok, orosz tiszti
revolverek.

Ezenkívül rengeteg rablott holmi: ezüst gyertyatartók, evőeszközök,
csizma, ruhanemű stb.

A czigányleányt is megtalálták, a ki résztvett a rabló-kalandokban. A
«magasrangú aranygalléros kozáktiszt», a ki vezette őket, a czigányvajda
volt, a ki osztrák-magyar altábornagyi blúzban, fején a tábori
csendőrtiszti sisakkal nyargalt elől és öt forintért megkegyelmezett a
zsidóknak.

Sz. hadnagy és a csendőr még aznap felöltöztette az egész társaságot a
maskarába és úgy vitte be valamennyit megkötözve a parancsnoksághoz. A
zsidók egy hétig turkáltak a rablótanyán a holmijuk után.

Sz. hadnagy a 16/I. hadtápzászlóaljhoz tartozk és a csendőr ugyanott
teljesít szolgálatot.


Grybow, január.

A Gorlicze körül folyó kisebb harczokban a minap Ropa falu környékén
több orosz tisztet fogtak el s valamennyit beszállították ide Grybowba,
a hol a mieink gondoskodtak az ellátásukról, szokás szerint. Az
élelmezésüket Szikora Miklós hadnagyra bízták, a ki ebédjüknél megjelent
és egy korsó vörösborral kínálta meg őket. Az egyikük, egy főhadnagy,
legnagyobb meglepetésre tiszta, jóízű magyarsággal mondta:

– Köszönöm a jóságát, de nem iszom bort.

A mi hadnagyunk nagyot nézett és megkérdezte tőle:

– Főhadnagy úr, hol tanult meg magyarul?

– Konstantinápolyban voltam két évig, – felelt az orosz tiszt – ott
sokat forogtam magyarok közt, azután nekiadtam magamat a magyar nyelvtan
tanulmányozásának és még ott, a török fővárosban tökéletesen megtanultam
magyarul írni és olvasni.

A hadnagynak arra a megjegyzésére, hogy a kiejtése is meglepően
magyaros, ezt felelte mosolyogva:

– Igen, aztán egy egész évet töltöttem Magyarország egy színmagyar
városában.

– Mint aktiv orosz katonatiszt?

Ismét mosolygott:

– Igen, mint aktiv orosz katonatiszt.

És hozzátette:

– Többen is vannak az orosz hadseregben, a kik ép oly jól beszélnek
magyarul, mint én és körülbelül valamennyi ezzel a módszerrel tanulta
meg az önök nyelvét.

A hadnagy még megkérdezte tőle, hogy csupán a magyar nyelv megtanulása
végett töltött-e egy évet nálunk, de erre már nem felelt.

Elmentem, hogy fölkeressem ezt a fursca orosz tisztet, de mire a
foglyokig jutottam, ezt a csoportot már elszállították valahova
Ausztriába.


Grybow, január.

Az este a tisztek egy Keller nevű orosz tábornokról beszélgettek.
Beszélgetés közben hallom a jelzőt: «egy népszerű» orosz tábornok.»
Kezdek figyelni.

Ilyen is van?

Talán az egyetlen kivétel a néptudatban Galiczia földjén, a hol az
oroszok oly kegyetlenül pusztítottak. Gróf Keller császári orosz
tábornok nem pusztított, rendben tartotta a csapatait. A többi vagy nem
tudta, vagy nem akarta a kozákjait visszatartani a rablástól,
gyújtogatástól, gyilkolástól.

Hogy az orosz tábornok milyen katona, azt a harczoló csapataink tudják.
Azok ítélik meg a mozdulatait, azok tartják számon napról-napra a
parancsait. Mikor az orosz visszafelé vonul, kimegy a városból, a mi
csapatunk nem ér rá jegyzőkönyvet venni fel a lakossággal, mert üldözés
a dolga. Siet az orosz után.

De a «hadtáp», az tanyát ver az orosztól elhagyott faluban vagy
kisvárosban, az érintkezik a lakossággal, az másnap minden családról,
minden üzletről tudja, hogy mit csináltak vele az oroszok. A legtöbbször
valóságos lajstroma ez a felháborító pusztításnak. Különösen
visszavonuláskor jön rájuk valami fékezhetetlen, rémült dúlási düh.
Mikor Alt-Sandecből kivonultak előlünk, már nem volt idejük erre, ott
csak ezt kiabálták futás közben a lakosságnak:

– Majd ha még egyszer visszajövünk, mindent elpusztítunk!

A hadtáp-parancsnokságok, a melyek folyton érintkeznek egymással,
mindenik visszavonuló orosz tábornoknak ismerik már a szokását.
Kicserélik tapasztalataikat. Ez a tábornok rossz ember. Az a tábornok
hanyag ember. Amaz a tábornok «sok piszkot hagy». Másik tábornok
igazságtalan ember. Gróf Keller tábornok derék ember.

Egy egyrubeles papirpénzt mutatnak, a melyre ez volt írva:

«Am 2. December 1914. Muszyna. General Graf Keller.»

Ezt a papirpénzt az étapp-tiszt a muszynai gyógyszerésztől kapta. Gróf
Keller tábornok deczember másodikán Muszyna városkában
(Nyugat-Galicziában, közel a magyar határhoz) bement a gyógyszertárba,
szerényen és udvariasan viselte magát, vett valamit, orosz pénzzel
fizetett és mikor a patikus megkérte, hogy adjon neki autogrammot, erre
a papirpénzre ráírta a nevét. A papirpénz most már emléktárgy, mikor
mutatják, a magyar tisztek komolyan mondják:

– «Szegény gróf Keller derék ember volt.»

Deczember másodikán még Muszynában parancsnokolt gróf Keller. Néhány nap
mulva nagy nyomást kapott dél felől az orosz sereg, úgy hogy húzódni
kezdett észak felé. Muszynát kiürítették, a kis városnak semmi baja sem
történt.

– «Szegény gróf Keller megkorbácsoltatott minden kozákot, a ki rabolni
akart.»

A mieink vonultak be Muszynába, ekkor fedezték fel a tisztek gróf
Kellerről, hogy nem pusztítótábornok.

– «Szegény gróf Keller mindenütt készpénzzel fizetett…»

Deczember 9-én és az ezt követő napokon volt a limanowai csata és ezzel
egyidejűleg nagy felnyomulásunk dél felől északnak: Neu-Sandec és Grybow
felé. Gróf Kellernek a seregével tehát szaladni kellett tovább. Ment fel
az országúton Krynicába, majd innen is tovább. A «hadtáp» néhány nappal
ő utána rendezkedett be Kryniczában és kikérdezte a lakosságot, mit
művelt a menekülő orosz sereg.

– «Szegény gróf Keller megtiltotta, hogy az orosz katonák a sötétség
beállta után a faluban mutatkozzanak.»

Krynicában sem volt baj.

Innen észak felé Krzyzowkába és Polanyba menekült az orosz sereg, a
Biala völgye felé. De itt se maradhatott. Itt is nyomában volt a mi
támadó seregünk.

– «Szegény gróf Keller mindenütt a falvakon kívül ütött tábort és be se
engedte a katonákat a faluba.»

Így futottak tovább, egészen Florynkáig. Florynkánál nemcsak utólérte,
de be is kerítette a seregét a mi Kornhaber altábornagyunk csoportja.
Gróf Keller egy dombon állt a tisztikarával és onnan nézte az ütközetet.
Mikor Kornhabernek teljesen sikerült a körülkerítés és biztossá vált,
hogy az orosz csoport nagyrésze a tisztikarral együtt fogságba kerül,
mikor látta, hogy a bekerített területbe beleesik az a domb is, a melyen
ő áll, gróf Keller tábornok elővette a revolverét és főbelőtte magát.
Ezért kapta a «szegény» predikátumot.

A katonái nagyrészét és a tisztikarát elfogták. Benne voltak abban a
harminczegyezer fogolyban, a melyet deczember közepén a
Bochnia–Limanowa–Neu-Sandec vonalról Höfer jelentett. Saját katonái
nagyon szerették. Öngyilkossága történetét a foglyok különféleképen
adták elő, némelyek szerint nem halt meg, hanem súlyos fejsebével
elvitték, meg tudták menteni a fogságtól barátai. A többség szerint ott
a dombon halt meg. A merre járt szegény gróf Keller tábornok, dicséret
maradt utána.


Grybow, január.

Egy zsidóról.

Délután sütött a nap, kezdett felszáradni a borzasztó sár, megyek egy
tiszttel ki a városkából a kolostor felé, a hol Arz tábornok lakik. A
várost teljesen kifosztották az oroszok. Semmit se lehetett kapni.
Elmegyünk egy bolt előtt, a melynek még az ajtófélfája is ki volt tépve
a falból, benn a boltból csak a négy piszkos fal volt meg, a fapadló is
fel volt szedve, sár volt a boltban, lovak maradványai és nagyon kevés
piszkos szalma. Semmi más, még talán egy szög sem a falban. De az ajtó
fölött az utczán egy czégtábla egy zsidó névvel és a névtől jobbra és
balra a két szokásos festménynyel: egy süveg czukor, egy gyönyörű sárga
emmentháli sajt oly plasztikusan festett lyukakkal, hogy az ember
szerette volna az ujját beledugni, borosüvegek, szalámi, gyertya – az a
bizonyos szép színes kép, a mi a fűszeresüzletet jelzi. Az ajtóban, a
falnak támaszkodva áll egy sovány zsidó kaftánban, véres szemekkel, a
szájában hosszú vékony pipaszár, a mely a hasáig ér és előre görbül,
fölfelé, úgy, hogy a zsidó, ha akar, a véres szemével egyenesen belelát
a pipa tüzébe. Mutatom a tisztnek a gusztusos képeket és a velök
ellentétben álló teljesen üres boltot a kis trágyadombbal a közepén. Azt
mondja a zsidó:

– Was lachen Sie?

Nem is nevettem, de az ilyesmit az ember gépies mosolylyal mutatja, a
melyről nem is tud. Mondom:

– Nem nevetek… sőt ellenkezőleg… mutatom a tiszt úrnak, milyen
pusztítást vittek véghez itt az oroszok…

Ismétli, lenéző hangon:

– Was lachen Sie?

Mondom neki még egyszer, hogy nem nevetek, sőt sajnálom. Azt mondja:

– Engem ne sajnáljon.

– Jó – mondom – hát nem sajnálom.

Akarok tovább menni. Azt mondja:

– Csak mert kinevetett, válaszszon, a mit akar…

Kiveszi a szájából a pipát és a nélkül, hogy ő felnézne, a feje fölé, a
czímfestményre mutat a pipaszárral, mint a tanító a pálczával a
térképre. Pontosan eltalálja. Kopogtat rajta, közben vigyorogva néz rám:

– Válaszszon, a mit akar, egy óra mulva megkapja. Csak mert azt mondja,
hogy úgy kifosztották az üzletemet az oroszok.

Meg van sértve.

Nézem a képet, mondom:

– Egy üveg franczia konyak.

– Hát még?

– Egy szép darab emmentháli sajt.

– Más nem?

– Gyertya, egy csomag.

– Rendben van – mondja és visszadugja a szájába a pipát. – Hova hozzam
és mikor.

– Este nyolczkor az állomásra, ott lakom egy vasúti kupéban.

Este nyolczkor megjelent a vaggonomban, hozott egy üveg
Czuba-Durozier-féle konyakot, egy darab emmenthálit és egy csomag
gyertyát. Meg egy üveg giesshüblit. Nem is volt drága. A konyakért
kilencz koronát kért. Nem akarta megmondani, honnan hozta az árút. Azt
mondta:

– A míg egy zsidó él és mozog, addig az üzlete tele van. Az én
helyiségemet ki lehet fosztani, de az üzletemet nem. Azért vagyok zsidó.


Struze, január.

Gaál, hatos huszárkapitány, most a hatodik hadhadtest törzskarához
beosztva, így emlékszik egy névtelen tiroli katona esetére:

Kelet-Galicziában, Korcminnál folyt az ütközet. Ő, a kapitány, egy
dombon állott K. tábornokkal. A domb alatt ment az országút, ezen jöttek
vissza a tűzvonalból a sebesültek. A tábornok távcsővel nézte a dandárja
mozdulatait és egyik parancsot a másik után küldte le a dombról.
Egyszerre csak, nem az országút felől, hanem ép ellenkező irányból jön
fel a dombra egy tiroli lövész. Egy «Landesschütz». Meglátja a
tábornokot s a helyett, hogy szalutálna neki, leveszi a fejéről és
meglóbálja a sapkáját:

– Jónapot.

– Jónapot – mondja neki a tábornok.

Azt mondja a Landesschütz minden hapták és megszólítás nélkül a
tábornoknak:

– Hol van az ezredem?

A tábornok leveszi a szeme elől a gukkert és ránéz:

– Mit akar?

– Az ezredemet keresem. Mondja meg hol az ezredem.

Gaál kapitány meglátja, hogy a Landesschütz balkezének két középső ujja
el van lőve és hogy a nyílt csonkból sűrűn csöpög a vér.

– Hallja maga Landesschütz, – mondja neki – magának el van lőve a két
ujja. Folyik a vére.

– Tudom, – mondja a Schütz – de azt kérdeztem, hogy hol az ezredem.

A tábornok rárivall:

– Azonnal menjen hátra és köttesse be a kezét. Itt a domb mögött van az
orvos.

– Azt kérdeztem, – mondja egészen goromba nyugalommal a tiroli – hogy
hol az ezredem. Az urak vagy megmondják, hogy hol az ezredem, vagy nem
mondják meg. A kezemhez semmi közük.

Azt mondja a tábornok:

– Maga meg van sebesülve, maga most ne keresse az ezredét. Magának most
a katonai szabályok parancsai szerint be kell köttetnie a kezét, aztán
nem bánom, visszamehet az ezredéhez.

– Köszönöm, – mondja a Schütz – én nem orvost kerestem, hanem
tábornokot.

És indul lefelé a dombról.

Közben sűrű csöppekben hull a vére.

– Akkor máskép beszélünk – mondja K. tábornok és hátrakiált haragosan:

– Fogják le ezt az embert.

A Landesschütz visszafordul, egészen a tábornok orra alá megy:

– Engem?

– Igen, magát. Egy-kettő.

Négyen fogták le, mert nem hagyta magát. Az ötödik a legnagyobb
dulakodás közepette kötözte be a balkezét. Mikor rendesen be volt
kötözve, eleresztették.

– Hapták! – kiáltott rá egy akkorát a tábornok, hogy önkéntelenül is
hirtelen haptákba állt és várta a többit.

– Az ezrede ott van jobbra lenn. Az országúton előre, addig a dombig és
ott megint jobbra körülbelül kétezer lépést. Itt van tíz korona, ezt én
adom magának, K. tábornok, a saját pénzemből és a jó Isten áldását
kívánom magának, fiam.

Nyujtja feléje a tízkoronást.

Egyszerre katonásan kezd viselkedni a Landesschütz:

– Tábornok úrtól alássan bocsánatot kérek, a pénzt nem fogadom el.

Most szabályszerűen szalutált és indul jobbra.

– Hé, Landesschütz! – kiált utána K. tábornok. – Hát mi az ördögöt adjak
magának, mert így nem eresztem el. Hapták!

A Landesschütz, mozdulatlan haptákban:

– Tábornok úrnak alássan jelentem, kérek kétszer annyi töltényt, mint a
többinek van.

Egy intés, néhány percznyi néma várakozás. Egy altiszt hozza a
töltényeket. A Landesschütz belerakja a kenyérzsákjába.

– Legalább azt mondja meg, hogy hogy hívják – szól ezalatt már egészen
lágyan a tábornok.

– Az is mindegy – felelt a Schütz.

Aztán megint elmosolyodik, megint nem szalutál, hanem leveszi és
meglóbálja a sapkáját:

– Jónapot!

És szaladva megy le a dombról. Aztán végleg eltünik.

Ezt Gaál kapitány szószerint így mondta el nekem január 18-án, Struze és
Grybow között egy gödörben épített kis faviskóban, a melynek egyetlen
szobájában lakik egy kedves önkéntessel és kedvencz altisztjével, Zelnik
őrmesterrel. Az önkéntesnek kis vitézségi érme van. Zelnik
huszárőrmesternek nagy vitézségi érme van. A hogy itt jegyzem az esetet,
sötét este van, az asztalon négy gyertya ég, Bobowa felől szól, egyre
szól az ágyú, a nagy szobában igen meleg van, mert ebben van a tűzhely
is, egy fiatal, de összeszáradt lengyel parasztasszony vacsorát főz
rajta. A lengyel parasztasszony ura tüzér, most Francziaországban van a
harmincz és feles mozsaraknál. Az asszony egyedül maradt itthon, künn
hál egy vaczkon valami kis előszobafélében, azt mondja, nagyszerűen
alszik el az ágyúszó mellett, hiszen tüzér az ura. Magyar huszárok
vigyáznak az álmára.



A TESTŐR


Bártfa, február.

Ime, ez az, a mivel az egész Est-et tele szeretném írni. A császári és
királyi arcière-testőrség ama tisztjének a történetével, a kivel ma
reggel három óra hosszant beszéltem egy sebesültszállító-vonaton utazva.
Ezen a tájon ez a tiszt szedi össze és rakja fel az ő húsz vaggonjára a
sebesülteket. Künn nagyon veri a szél a havat, a sebesültek még messze
vannak. Egy irodává alakított vasuti kocsiban ülünk, vaskályha ég a
sarokban. A fejünk fő a hőségtől, a lábunk majd lefagy. A meleg fölfelé
száll. A lábat az asztalra kell tenni, így még birja az ember valahogy.
A vonat nagyon ráz. A tiszt egy kertiszéken ül velem szemben a döczögő
vaggonban és a naplóját olvassa fel.

Jól megnézem: karcsú szőke ember, igen finom arcza van. Kék szeme,
bécsies kis bajusza, magas homloka. Mozdulatban a legelegánsabb. A
hangja nagyon csöndes, alig hallom. Azt mondják róla, hogy nem szokott
nevetni. Udvarias és szomorú. Fáradtság van rajta és mindig
elgondolkozik. Felriad, ha szólnak hozzá, elpirul, udvariatlanságnak
tartja, hogy egy perczre nem figyelt oda. Gazdag ember. A császár egyik
legszebb testőrje. Azért van itt, mert a hadi beosztása: «rögtönzött
harcztéri sebesültszállító vonat parancsnoka». Mielőtt Bécsből
októberben elindult, ő volt minden, a mi fény, dísz, sport, elegánczia,
mosoly, aranyzsinór, udvari ragyokás, parfüm, ezüstsarkantyú, csillár,
parkett, vadászat, asszonyi pillantás, ló, vizsla, vitorla, fehér
köpönyeg, czímeres aranysisak, futtatás, karusszel, – minden, a mit a
világváros udvari lovagromantikája jelent.

Most egy szürkeruhás ember ül előttem, három csillaggal és a testőrt
jelző czímeres gombbal a gallérján, mély és fájdalmas tekintettel a
szemében. A hangja – ezt majd talán lekottázzuk valamikor, tíz év mulva…
száz meg száz ilyen hangot hallottam itt, öt kilométernyire a haláltól,
ilyen megváltozott, mélyen el-emberiesedett hangot, a mely visszakapta
késő férfikorban a fiatalos el-elcsuklásait, a kamaszos daczot, a
gyerekes csodálkozást és panaszt egészen a sírás határáig. Átkozott
kétezerszavas haditudósítói táviratok, a melyekbe nem fér bele egy
taktus ennek a hangnak a zenéjéből…

Októberben tehát elindult a szép testőr Bécsből a sebesültekhez és a mi
mozgó pénze volt, azon finom csemegét és különösebb, drágább
gyógyszereket, fájdalomcsillapítókat vásárolt. Akkor fehér köpenye volt
és ezüst sarkantyúja. Tele volt kiváncsisággal és lelkesedéssel a háború
iránt. Finom kis bőrkönyvbe be-beírta, a mi megragadta.

Azt mondja a bőrkönyv:

«Gróf Rességuier, a tizenötös dragonyosok főhadnagya messziről meglátta,
hogy egy orosz szekérsor megy az országúton. Sarkantyúba kapta a lovát,
egyedül elébük került és galoppban vágtatott vissza mellettük. Két
ismétlőpisztoly volt nála. Gróf Rességuier híres lövő. A hogy
elvágtatott az orosz szekerek sora mellett, vágtában végig lelőtte az
összes lovakat. Véres arczczal és fél karddal jött vissza. A katonai
érdemkereszt harmadik osztályát kapta.»

Akkor még ez érdekelte a háborúból.

Lapoz a bőrkönyvben tovább. Halkan olvassa:

«Korán reggel Jaslo mellett mentünk el. Künn, a mezőn, a nyílt pályán
állott egy tehervonat, teli galicziai menekülőkkel. Nyított teherkocsik
voltak. Reggel volt. Az egyik kocsiban teljes egyházi ornátusban állott
a pap és istentiszteletet tartott. A többi negyven teherkocsiban
térdeltek a parasztok és énekeltek Isten szabad ege alatt. Másfél nap
óta álltak ott egy kitérő-sínre félretolva.»

Gépiesen átjegyzem a hadinoteszbe. Szép, megható kép. A testőr tovább
lapoz.

– Igen – mondja. – Ez is érdekes. Végigvilágítottam egy súlyos
sebesültekkel megrakott vonatot. Éjszaka volt. Egy másodosztályú
vagonban három súlyos sebesült feküdt. Kettő a pamlagon, egy középütt, a
padlón. Nézem, őrmester. Nagyon fehér volt az arcza. A czéduláján:
«láblövés, tüdőlövés». Beszélni nem tud. Látom, hogy a kezével az ülés
alatt kotorász. Keres valamit. Kérdezem, mit keres. Nem tud felelni, a
tüdeje át van lőve. A száját nyitogatja és tovább keres reszkető kézzel.
Ejnye, – mondom – mit keres ez? Letérdelek mellé, az ülés alá világítok.
Mit veszíthetett el? A sötét zugban hirtelen megcsillan valami.
Odanyúlok: az arany vitézségi érem. Mutatom neki. A száját félrerántja,
mint a gyerek, a ki sírni akar, és mosolyog. Ráteszem az érmet a
mellére. A kezem után nyúl. Megfogja. Én még mindig térdeltem.
Megcsókolta a kezemet. Az arcza fehér volt, de csupa piszok. A szemét
félig lecsukta. Sírt. A könny nem tudott lefolyni róla, mint két kis tó,
megállott a szeme zugában, az orra mellett. A szájáról lehetett csak
látni, hogy sír.

– Igen – mondom.

Lapoz tovább. Halkan mondja:

– Igen.

Beírom a könyvembe: «Őrmester, arany vitézségi érem». Aztán ok nélkül
meghegyezem a czeruzát. Nem kérdezek tőle semmit. Most már sejtem, hol
mondott le a fehér köpönyegéről.

– Igen, – mondja, kitekint a bőrkönyvecskéből – ez is… Volt egy
sebesült-vonatunk, a mely csupa finom hálókocsiból állott. Ebbe
deszkákra fektetve a fülkék ablakán toltuk be a sebesülteket. Sor jön
egy tiroli lövészre. A lába volt összeroncsolva. Ráteszszük a deszkára
és toljuk befelé az ablakon. Egyszerre csak megkapaszkodik fenn az
ablakfában és nem engedi magát. «Mit akar?» – mondom. Azt mondja
nevetve: «Miért ilyen buták a gazdag emberek?» Nem értettem. Azt mondja:
«Hát igen… ilyen szép hálókocsikat építenek maguknak és az ablakon
járnak beléje». Ezt beírtam… tudja… felcsuklik az emberben valami… egy
ilyen szegény ember, a ki akkor látja először a gazdag urak
hálókocsiját, a mikor az ő lábának már vége van… akkor persze már szabad
neki is… a selyemtapétás hálókocsiba…

– Igen – mondom.

Kinézek az ablakon. Egészen ostoba dolog: Tolsztoj jut az eszembe, a ki
fess testőrkapitány volt és a kiből a háború csinált apostolt. Szidom
magamat, miért érzékenyedem így el? Nagyon le vagyok törve, talán azért
fekszenek az idegeim így künn, a bőrömön. Az éjjel csak egy-két órát
aludtam, ruhástul, egy kifosztott, hideg lakásban, egy ágyon, a min nem
volt semmi, hideg volt. Az ilyen összetört, didergő ember csupa ideges
érzékenység. Nyolcz napig nem volt lenn rólam a ruha. Vagy tényleg olyan
nagyszerű dolog ez most: a testőr, a kinek az emberi nyomorúságért kezd
vérezni a belseje?

Azt mondja:

– Ide följegyeztem… egyszer, mikor az állomáson a nehéz sebesültekkel
aludtam… Egész nap egyikük sem szisszent fel, pedig ez mind «súlyos»
volt. Kötözte, vágta őket az orvos, egy hangot nem hallottam. Éjjel
felébredtem, nem tudtam aludni. Egy kis éjjeli mécses égett. Mind
aludtak a fáradtságtól. És álmukban beszéltek, most őszinték lettek, az
egyik folyton sírt álmában, volt vagy három, a ki jajgatott és
panaszkodott, hogy fáj. Álmában. Egészen közel mentem hozzájuk.
Odahajoltam. Mélyen aludtak, mégis csöndesen panaszkodtak. Másnap reggel
megint büszkék lettek és estig megint egyetlen, de egyetlen szó panaszt,
vagy jajt nem hallottam. Ezek is tiroliak voltak. Nagyszakállú, erős
emberek.

A vonat most áll velünk. Az ablakról lekaparom a jégvirágokat. Isteni,
édes napsugár. És hó, hó… mindenütt.

– Csupa óriás – mondja.

Lopva megnézem, a hogy a könyvben keres. Divatos a haja, a bajusza. A
szája körül komoly, szenvedő vonás: négy hónap háború, négy hónap a
sebesültek közt.

– Itt fel van írva, – mondja csöndesen – hogy a száj-ápolás fontos lett
volna a háborúban, de erre egy nemzet se gondolt. Se az orosz, se mi.
Ezek az emberek hónapokig nem mosták a szájukat. És a kiket szekeren
hoztak, azok nagyon el voltak csigázva, úgy hogy nem volt erejük a
szájukat becsukni. Ezt különben minden olyan sebesültnél láttam, a ki
messziről jött. Nyitott szájjal feküsznek. És mindeniknek kimosom
alkoholos vízzel a száját. Mindjárt megkönnyebül. Rám néz rögtön.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ránéz rögtön. Ezt úgy mondja a császár testőrje, mint egy kitüntetést.
Hogy ránéz a sebesült, megkönnyebbülten, mert kimossa a száját. Hol
vagyunk már az udvari báloktól, az arany-vörös kabáttól és a hófehér
köpenygallértól?

Meglepetve néz rám:

– Ezt felírja?

– Fel én.

Elvörösödik. Azt mondja hirtelen, a könyvében lapozva, onnan nézi ki:

– Ezt írja fel inkább: Galicziából jött egy szekér az állomásra, abban
feküdt két jóbarát. Két súlyos sebesült. Az egyik nem volt olyan
rosszul, mint a másik. Ez azt mondta, hogy a szekér nagyon rázta őket,
hát ő átölelte a barátját és magára húzta a felsőtestét, hogy ne fájjon
úgy neki. Mi mind a kettőt leemeltük óvatosan, a törzsorvos úr
megvizsgálta őket. A súlyosabbik, a kit ez a fiú az egész úton átölelve
tartott, már egy óra óta halott volt. De én ezt nem mondtam meg a
fiúnak. Úgy jöttek, összeölelkezve, mint jóbarátokhoz illik. Folyton
kérdezte, mi van a másikkal.

A könyvbe néz. Alig hallom, a hogy ismétli:

– Borzasztó volt, folyton kérdezte.

– Itt mindjárt azt is följegyeztem, – mondja – hogy az a sebesült-vonat,
a mibe ezt a fiút beleraktam, úgy be volt fagyva, úgy tele volt
jégcsapokkal, hogy nem tudtam a zárt teherkocsik tolóajtóit felnyitni.
Vésőt hoztunk, ezzel se ment. Baltával kellett a jeget lecsapkodni az
ajtókról, hogy kinyithassuk. Órákig kalapáltunk, a míg az egész vonatot
kinyitottuk.

Sokat lapoz, egyszerre azt mondja:

– Karácsony. Ezerkilenczszáztizennégy karácsony. Gazul viselkedtek az
oroszok.

– Tudom, – mondom társalgási hangot erőltetve – a főhadiszálláson
hallottam a jelentéseket, hogy a mi karácsony esténken mindenütt erősen
támadtak.

– Támadtak, – mondja – támadtak. Ez volt a nyomorult ötlet. A dátum
miatt, minden katonai ok nélkül, pusztán mert deczember huszonnegyedike
volt, csak a Krisztus születésnapjáért támadtak… egy ilyen vallásos nép,
mint az orosz. Önök ezt csak hallották, de én láttam az eredményt.
Neu-Sandecben voltunk másnap. Karácsony első napján. Négyszáz sebesültet
jeleztek ebből a karácsonyi tréfából. Mi elkészültünk Albrecht
törzsorvos úrral, a ki a neu-sandeci betegállomás parancsnoka volt
akkor… elkészültünk a négyszázra. Kimentünk, vártuk a vonatot. Akkor
jött egy távirat, hogy az oroszok karácsony estéjén ilyen gazul
viselkedtek… Nem négyszáz sebesült jön, hanem ezerkétszáz. Késő este
jöttek, karácsony első napján. És hirtelen. Egyszerre mind.

Most odalép hozzánk Albrecht törzsorvos, híres gráczi doktor, most egy
betegállomás főnöke. Kicsit izgatott.

– A kapitány úr – szól, a testőrre mutatva – úgy segített rajtunk, hogy
maga czipelte ki a vonatból a kórházba a súlyosan sebesült bakákat.
Különben nem tudom, hogyan boldogultunk volna. A súlyos sebesültet két
ember szokta óvatosan fölemelni, hordágyra rakni, lassan elvinni. A
kapitány úr fölemelte egymaga a sebesülteket, azok a lábukkal
körülfonták a derekát, két karjukkal átölelték a nyakát… úgy czipelte
őket egyenkint a vonatból a kórházba egész éjszaka… Azt hiszem, száztíz
embert vitt így át a barakkba. A száztizenegyediket már nem birta. Félt,
hogy elesik vele.

A testőr nem szól, restelkedve lapoz előre-hátra a könyvében.

Albrecht törzsorvos úr hangosan mondja:

– A kapitány úrra nem lehetett a végén ráismerni. Ezek a szegény
katonák, mind, mikor átölelték a kapitány úr nyakát, az arczukat, mint a
gyerekek, az arczához támasztották. A kapitány úrnak mind a két orczája
tele volt vérrel és sárral. Hallom, a kapitány úr említette, hogy a
szájukat nem tudják becsukni. Így támaszkodtak az arczára, a kapitány
úrnak befolyt a gallérja alá a vér, a nyál, a füstös arczok verejtéke, a
sáros arczok minden lecsurgó könnye, úgy ölelték át a bakák sírva, mint
a gyerekek a dajkát… Egy szegény baka nem értette, mi ez, hogy egy
kapitány viszi őt, ez, a hogy átölelve tartotta, megcsókolta a kapitány
urat. A végén a kapitány urat meztelenre vetkőztettem és karbolos vízzel
lemosattam, mert száztíz katona minden szenvedése és nyomora folyt be
fenn a gallérjárba és folyt végig a testén a ruha alatt. A ruháját
elégettettem, mert tetves volt.

A testőr kérőleg néz rá:

– Kérem… törzsorvos úr.

A törzsorvos egészen izgatottan megy vissza a kályhához. Onnan int nekem
titokban, hogy minden szó igaz abból, a mit mondott.

– Csodálatos karácsony volt, – mondja a testőr – a sebesült-vonat végén
volt egy nyitott teherkocsi, egy úgynevezett lóré. Már éjfélután volt,
hogy kiraktuk szegényeket. És ebben az utolsó nyitott kocsiban egy
óriási karácsonyfa volt. Egy egész, nagy fenyőfa. Tele égő
viaszgyertyával. A nyitott kocsiban, a fa körül könnyű sebesültek
guggoltak. Ugyanannak a karácsonynak a sebesültjei, a melynek
tiszteletére ezt a ragyogó fát gyújtották. És a hogy czipeltük ki a
vonatból a «súlyosakat», a «könnyüek» a fa körül hangosan énekeltek az
éjszakában. Ezek vegyesen magyarok és osztrákok voltak. Felváltva
énekeltek. A magyarok egy magyar karácsonyi éneket, aztán az osztrákok
egy németet… A közepén száz meg száz gyertyával sugárzott a karácsonyfa
a szenvedők vonatának a végében. Áhitatos énekek voltak, énnekem
reszketett a szívem, oda voltam, mikor a sebesülteket czipelve mindig
hallottam egy-egy foszlányt ebből a kórusból. Pontosan betartották a
sorrendet: egy magyar ének, egy német ének. És mind felkötött karú,
bekötött fejű katona volt, a kis viaszgyertyák sárga fényében… mind
karácsonyi sebesült…

… Nikoláj Nikolajevics jut eszembe, az orosz fővezér, a czár adjutánsa,
a hosszú, sovány, csontosarczú, tőr-tekintetű öreg úr, a ki két fejjel
magasabb, mint minden tábornoka. A karácsonyi parancs tőle jött.

Ezt látta volna…

Megérkeztünk. A vonat nem megy tovább. Búcsú a testőrtől. Ő itt marad,
négyszáz sebesültet kell beraknia. Mi most gyalog megyünk tovább,
vashegyű bottal botorkálunk a fagyott országúton, ott a hegyen túl majd
kapunk szánkót. Rövid búcsú. A kis csapat: négy ujságíró, egy fényképész
és parancsnokunk, egy kapitány, – megyünk a tűzvonalba.

A testőr utánam jön.

– Kérem, – mondja komolyan – ne írja ki a nevemet. Nagyon kérem.

A szemembe néz.

Ezt a kérést már sokszor hallottam itt az ágyúk és a lövészárkok közt.
De most, mint valami olyan meggyőződés, a melyre esküt merek tenni, önt
el az a tudat, hogy ennek a jó, megtiport és megtisztult embernek, ennek
a gavallérból – véren, síráson, tetveken, sebeken, minden emberi
szenvedésen át – a nyomorúság alázatos szolgájává lett katonának az
egyetlen tisztelet, a mit a tollammal megadhatok, az, hogy igazán nem
írom ki a nevét.

– Megigérem, – mondom – nem írom ki.

Azt mondja, váratlanul magyarul:

– Isten áldja meg. A viszontlátásra.

Mosolyogva bámulok rá.

Nem hiányzik ennek az embernek igazán semmije ahhoz, hogy szeressem.
Megint elvörösödik, talán már tizedszer:

– Egészen jól… magyarul… megtanultam… háborúban… katonáktól – mondja.

Az állomás mögött szekerek és vöröskeresztes kocsik tünnek fel. Elkezd
szaladni feléjük, mint egy gyerek. Utána nézek, a míg látom.

Most már tudom, hogyan adta neki a jó isten azt a komoly és szomorú
tekintetet, meg azt a folyton megcsukló, szép, lecsöndesedett, meleg
hangot. Már tudom, hol hagyta a fehér köpenyt, az ezüst sarkantyút és
minden vidám tempóját. A kolerások és a vérhasasok közt térdelt, mosta
őket. Albrecht Othmár úr, törzsorvos, úgy beszél róla, mint egy
szentről.



KÁRPÁTOK


Abos, február.

Ezen a behavazott kis állomáson várjuk éjszaka a vonatot, a mely tovább
visz – a duklai szoros alatt harczoló csapatok felé. Beszélik, otthon
Pesten nagy izgalom van a duklai orosz támadások miatt. Az oroszok
rendkívül elkeseredetten támadnak ott nap-nap után, még a laikus előtt
is világos, hogy át akarnak törni. De itt már jobb hírek vannak. És
német katonavonatok mennek át az állomáson, egyik a másik után… A mi
irányunk: Eperjes, Bártfa, Zboró – a harmadik hadtest frontja. Az
emberek itt is izgatottak, a jó hírek egy-egy véresen visszavert orosz
támadásról szólnak, a melyet azonban követni fog holnap egy másik.


Zboró, február.

Vasárnap, február hetedike. Szánkón jöttünk ide Bártfáról. Régi,
románstílű kastély a Rákócziak vidékén. Itt már jártak oroszok, a
kastély egyik szárnya leégett. A másikban a hadosztály parancsnoksága
tanyázik. A földszinten vagyunk, hatalmas teremben, a vastag falak közt
mély, alacony vasrácsos ablakok. Terjedelmes udvar: égett falak közt
szánkók, autók, lovasok, tisztek. Éles, világos téli délelőtt. Óriási
kályha, jó meleg van. Az ablakok meg-megzörrennek, igen halkan, az
ágyúzástól. Nehéz tüzérségünk négy kilométernyire van innen.

Az ablak előtt, a hogy kinézek, felsorakoztatnak negyvennégy orosz
foglyot. Minden orosz támadást visszavert a harmadik hadtest ezen a
szakaszon, rengeteg orosz halottat számoltak meg, igen sok foglyot
hoztak be. Ezeket az éjszaka és ma reggel fogták. Van köztük elfogott
járőr és átszökött katona. A nagy terem tulsó végében egy hosszú
asztalnál három tiszt uzsonnázik. Elől, az ajtó mellett másik hosszú
asztal, egy vezérkari kapitány ül ott, mint elnök, mellette
jobbról-balról mint két szavazóbíró: egy káplár, a ki tud oroszul s én,
a vezénylő tábornok engedelmével. A vezérkari tiszt előtt a tegnapi és
tegnapelőtti csata térképe a pontosan beléje rajzolt orosz állásokkal. A
térkép mellett színes képek tömege: az orosz katonai egyenruhák
lexikonja, rajta van minden fegyvernem, minden rangjelzés. Nagy ív
papirosok, ezek lesznek a jegyzőkönyvek.

Szuronyos katona vezeti be az elsőt. A fogoly leveszi a sapkáját,
haptákba áll. A balkezében, hátradugva, égő czigaretta. Most kapta künn
az udvaron. Nem fél. A kérdések rövidek, tárgyilagosak. Lehetőleg
szóról-szóra jegyeztem le mindent.

– Kérdezze meg tőle, hova való?

A tolmács felteszi a kérdést oroszul, a katona felel, a tolmács le se
fordítja, értjük:

– Szibériába.

– Mióta szolgál?

– 1912 óta.

– Volt már ütközetben?

– Nem. Tegnap volt az első tűzben.

Ezen a feleleten belátni az orosz túlerő rejtelmeibe: aktiv katona és a
háború hetedik hónapjában kerül először ütközetbe. Bizony ezek sokan
vannak.

– Hogy jött ide?

– Lembergből hozták.

– Meddig jött vasúton?

– Jaslóig.

– Meddig tartott az utazás?

Vigyorog és int a kezével:

– Hetekig… rosszabb volt, mint Szibériából Lembergig.

Tehát a Lemberg–Jasló-vonal túl van terhelve. Tehát ez a fővonal. Tehát
ez a legfontosabb vasút, ez az élet-ér. De ez már tán a századik, a ki
ezt vallja.

– A kenyere milyen?

– Rossz.

– Van nála?

– Van.

– Mutassa.

Kikotor egy darab csunya, fekete, száraz habarcsot.

– Panaszkodnak miatta?

– Igen.

– Egyéb étel van?

– Van bőven.

– Dohány?

– Van, de rossz.

– Czigaretta van?

– Nincs… pedig azt szeretik a legjobban. Ha van, nagyon rossz.

– A mienk jobb?

– Óh…

Megmutatja azt, a melyik a kezében ég.

– Mondja neki, hogy szivja csak bátran. Ne dugdossa.

Szerényen sziv belőle egyet, de megint hátradugja.

– Zsidó van köztük?

– Nincs.

– Miért nincs?

– Mert azokat kiválogatták közülük és a Kaukázusba küldték a törökök
ellen. A németeket is leküldték.

– Hogy hívják a hadnagyát?

– Nem tudja.

– A főhadnagyát…

– Nem tudja.

– A kapitányát…

Az orosz vigyorog. Felém fordul, nekem mondja:

– Telefon.

– Micsoda?

– Azt mondja: telefon.

– A kapitányt Telefonnak hivják?

Most sokáig hadarnak oroszul.

– Mit mond?

– Azt mondja, hogy a kapitányt ők «telefon úrnak» hívták, mert mindig
telefonon dirigálta őket hátulról.

– A tisztek nem élnek köztük?

– Nem.

– Rohamnál se látott tisztet?

– Ő nem látott.

– Mások se láttak?

– Nem tudja. Ő nem látott.

– Erről ők nem beszélnek egymás közt?

– De igen. Ő hallotta, hogy régebben, a régi tisztek köztük éltek és
velük mentek rohamra, az újabbakat alig látni.

– A régi tisztek hol vannak?

– Azt mondja: azok meghaltak.

Mond valamit még oroszul.

– Mit mond?

– Azt mondja, éppen azért haltak meg, mert köztük éltek és mert velük
mentek a rohamra.

– Miért van háború?

– Nem tudja.

– Nem tudja, miért van itt?

– Parancs.

– A tegnapi roham után hányan maradtak a századából? Hányan jöttek
vissza?

– Harminczegyen.

– Hányadik század?

– Második.

– Ezredszáma?

– Százkilenczvennyolcz.

– Diviziója?

– Negyvennyolczadik szibériai divizió.

A kapitány hozzám hajol, a fülembe sugja, hogy most figyeljek.

– Akar visszamenni?

Mosolyog, a tolmácsról a tisztre néz. Nem felel.

– Mondja meg neki, hogy ha vissza akar menni, visszamehet. Semmi baja
sem lesz. Szabadon bocsátom.

Hosszú tárgyalás oroszul.

– Nem akar.

– Adok neki husz rubelt aranyban, ha visszamegy…

Nem érti. Valamit kérdez.

– Mit kérdez?

– Hogy miért akarnak neki pénzt adni, hogy visszamenjen?

– Mondja neki: mert az orosz hadvezetőség azt hireszteli rólunk, hogy
kegyetlenkedünk a foglyokkal. Mi azt akarjuk, hogy a mi becsületünket ne
rágalmazzák. Ő most látta, hogy hogyan bánunk velük, menjen vissza és
czáfolja meg a hazugságot. Adok neki ötven rubelt aranyban.

Hosszú fordítás.

– Nem megy.

– Száz rubelt adok neki aranyban.

Mosolyog.

– Nem megy.

A kapitány a fülembe súg: «most azt fogja felelni, hogy főbelövik».

– Kérdezze meg tőle, miért nem megy?

– Mert akkor otthon főbelövik.

– Hát mondja otthon, hogy agyonütötte az őrét, úgy szökött meg. A
puskáját is visszaviheti.

– Azt mondja: nem hiszik el neki.

Elvezetik egy mellékajtón, mint a tanút, a ki már levallott. Jön a
másik. Hangos, értelmes gyerek.

– Mióta szolgál?

– Három hete.

– Hol képezték ki?

– Iwangorodban.

– Mennyi ideig?

– Két hétig.

– A gyakorlaton hány éleset lőtt?

– Kilenczet.

– Miért nem volt katona?

– Törvény szerint joga volt kivásárolnia magát a katonaságból, most
mégis behívták.

Hát még sincsenek olyan borzasztó sokan. Sietnek. Két heti kiképzés…
Kilenczet lőtt: nagy takarékosság a municzióval. És itt a szomszédban,
Iwangorodban, majdnem a csatatéren képezték ki.

A végén a refrén: nem megy vissza se huszért, se ötvenért, se százért.
Elvezetik.

A harmadik, negyedik, a többi hasonló feleleteket ad. Van köztük
alacsony, magas, kövér, sovány, szerény, szemtelen, okos és buta. Egyik
se megy vissza aranyért sem. Mind nagyszerű ruhában van. Csizma, keztyű,
prémes sapka, köpeny, zsák – mintaszerű. És pirosak, egészségesek.

Az egyiknél:

– A zsoldot rendesen kapják?

– Rendesen.

– Megkapja az egészet?

– Nem.

– Miért?

– Az altisztek… ez már nálunk így van.

– Miért nem tett panaszt?

– Isten ments…

– Visszamehet… husz rubel aranyban…

– Nem megy.

– Ötven…

– Nem megy.

– Száz…

– Nem megy.

Dél van. Most már mind olyan egyformán vall, hogy csak a vezérkari
tisztet érdekli, csak ő jegyzi az ezredek, századok számait, a pontos
létszámukat, a veszteségeiket. Vissza egyik se akar menni. Egyenesen
kinevetik az ajánlatot.

Az egyik ezt mondja:

– Én tudtam, hogy itt semmi bajom se lesz.

– Honnan tudta?

– A gyufaskatulyából.

– ????

– Azt mondja: az erdőben talált egy gyufaskatulyát, abban volt egy
czédula, arra rá volt írva, hogy mi jól bánunk a foglyokkal, tiltakozunk
a rágalom ellen, hogy kinozzuk őket.

A dolog magyarázata: a rossz kenyértől eltekintve mindenük van az
oroszoknak Galicziában, csak gyufájuk nincs. Ebben óriási a szükség. Egy
skatulya gyufáért két koronát is adnak. A mi katonáink tudják ezt,
rendszeresen gyűjtik az üres gyufaskatulyákat, mindenféle tréfás
üzeneteket írnak oroszul kis czédulákra, a czédulákat beteszik a
skatulyákba és mikor patrouillirozni mennek, tarisznyaszám viszik
magukkal és mindenfelé elszórják ezeket a skatulyákat az erdőkben,
utakon, hidakon, sőt az ellenséges lövészárkok közelében is. Ezt
biztosan felszedi az orosz, mesélik, tizen is rohannak egy skatulyára,
verekszenek érte. Persze, nincs benne gyufa, csak üzenet. A legtöbb
skatulya azt izeni, hogy adják meg magukat, jól bánunk velük.
Legtöbbször maguk a foglyok írják ezt oroszul. Hívják át a többit.

Mialatt egy tiszt magyarázza halkan bakáinknak ezt a jó ötletét, hallani
egy-egy szót a kihallgatásból.

– Husz… aranyban.

– Nem megy.

– Ötven.

– Nem.

– Száz.

– Nem.

Közben finoman zörrenti az ablakot a távoli ágyúdobogás.

Ez a hadosztály augusztus óta harczol az északi harcztéren, ez a
kapitány augusztus óta vezeti a könyvet a foglyok vallomásairól, átment
a kezén több mint ötezer fogoly, eddig egyetlen egy fogadta el a pénzt
és ment vissza, de az is ötven rubelért, olcsóbban nem akarta csinálni.
Nekünk pedig megér százat is, ha egy-egy ember megczáfolja azt a
rágalmat, hogy kínozzuk a foglyokat.

A kihallgatás véget ér, mert vezérkari kapitányunkat a telefonhoz
hívják.

– Schnell, – mondja a tiszt – fünfundvierzig wurde angegriffen.

A «negyvenötöt» megtámadták.

– Pardon – mondja. Kiszalad, miközben odakiáltja a tolmácsnak:

– A többi délutánra marad.

Az ablakból látom: az orosz foglyok egyszerre szalutálnak neki, mikor az
udvaron elszalad előttük. A teremben csönd. Magam maradtam. A kályhában
nagyokat roppan a nedves fa. Az ablakok szaporábban kezdenek zörögni.


Szemelnye, február.

Ebédnél a vezérkari tisztek azt mondták: ma éjszaka támadni fog az
orosz. Ebédután elindulunk. Zboró felől a második számú katonai szánkó
csöngve röpít le a magas partról a végtelen hótengerbe. Az első számú
katonai szánkó messze előttünk jár, már fölfelé kúszik az isteni
fehérségben. Mint egy magányos barna bogár, olyan kicsi. A
tüzérbrigadéros ül benne, egyedül. Jobbról: hóhullámok, akkorák, hogy
egész szántóföldek alusznak alattuk, a távolban szürke hegyek, a fejükön
felhő és hó. Balról: mély völgy, nyugodt hótenger, a távolban még
magasabb hegyek. Előttünk: most már lassan emelkedő hó-végtelenség,
dombra mászunk fel, azon túl ismét hegyek, hegyek, felhők, havas erdők,
nagyon messzi szürke foltok, nem is tudni: hegy, felhő, erdő vagy füst.
Nagyon messze van. Megkérdem, mi az. Minden együttvéve: hegy is, felhő
is, erdő is, füst is, röviden: a duklai hágó…

Szél fuj. Az út szélén visit két telefondrót. Minden póznánál változik a
hangja. Egyszerre tiszta, gyönyörű terczet énekel. Aztán megint két
össze nem illő hang. Délután két óra. Szomorú délután, nem süt a nap.
Balkéz felől, messze előttünk a hó nagyfehér szüzességében barna foltok
egymás mellett. Mint egymás mellett sorban nyugvó sötét hernyók.
Ugyanabban a pillanatban a barna foltok fölött hat tüzcsóva jelenik meg
hirtelen, aztán hat vad dördülés, sorjában. A hat tűzrobbanás olyan,
mint hat rongyos, szakadozott zászló, a mely élénksárga tűzlángból van.
Egy pillanat az egész. Megint dördül hatot, de egy másik oldalról. A
szánkó megáll. A dombról integet felénk az ezredes, ő már leszállt, int,
hogy gyalog megyünk tovább. Apró szánkók jönnek velünk szembe, akkorák,
mint egy ródli, két ló vágtat mindenikkel. A ródlin fekete skatulyák, a
skatulyákon egy tüzér. Municzióért mennek.

Mászunk fel a dombra. Egy lovas altiszt jön lefelé. Szalutál a
kapitányunknak. Megáll:

– Biharóba menjenek az urak. Ott olyat látnak, a milyet még nem láttak.
A tegnapelőtti rohamból kilenczszáz orosz halott van ott a hóban. Olyan
magas a hó, hogy a halottak fele áll, nem tudott elesni, a hó mellig ér.
Ott állnak vagy négyszázan, átnéznek hozzánk, mind meg van halva…

Két óra van, de sötétedik. Az ágyú szakadatlanul szól. Komor, vad téli
délután. Az emberek nem mosolyognak.

Azt mondja a lovas:

– Ma éjszaka támadás lesz.

Kis szánkók rohannak mellettünk előre, az ágyúk felé. Megint a
pirosbetűs fekete ládák. A tüzér csak úgy lóg a ládarakáson, átöleli,
hogy le ne forduljon róla. Galicziában felemelő, templomos érzés volt az
ágyúk orgonálása közt állni. Itt vad, erőszakos zordság van, a
levegőben. Ott, akkor, tüzérharcz volt. Itt most gyilkolás van, az orosz
be akar törni, magyar földet akar tiporni, most készülődik, ma éjszaka
támadás lesz. A szemek nagyobbak, az arczok egészen komolyak és sötétek,
minden tele van keserűséggel és vadsággal. Az ágyúk is mások: itt
veszettül ugatnak, itt nincs az a hegyek fölött morajló basszusdörgés,
itt csattog, ropog és tüzel mind, itt minden perczben mintha vashidak
dőlnének össze ropogva, itt nemcsak csöndes telefonparancsok mennek, itt
katonás, ordító vezényszó is van. A tüzérek merevek, idegesek, feszülten
figyelnek a tisztre, az arczuk füstös, a kezük kormos, a szemük feketén
csillog, mint a szén. Ha egy pillanatra nincs ágyú, a telefondrót úgy
sír fel a szélben, mintha ő volna az egyetlen károsult. Az országút
szélén négy nehéz ágyú. Négy taraczk.

– Halt!

Meg kell állni. Lőni fognak. A négy taraczk bamba vastag csövével
egyenesen az égre néz fel. Elszaladnak mögéjük a tüzérek. Mindeniknél
csak egy tüzér marad, az ágyúról lelógó kötél végét fogja.

– Schuss!

Egy kötél a másik után rándul meg. Négy hatalmas lövés. Szinte kómikus,
a hogy a négy óriási ágyú, még mindig az eget bámulva, hátratántorodik,
mint négy ökör, a melyet taglóval vágtak fejbe. Egy pillanat, és mint a
mészároslegények, rárohannak a tüzérek az ágyúra, rámásznak, ellepik,
mint a legyek, tolják, nyomják, forgatják, nem is látni tőlük az ágyút,
csak a torkát, a mely kinyúlik a tüzérek feje fölött, még mindig az égre
tátog. Finom kis füst, pára jön a torokból, csak annyi, a mennyit az
ember lehel télen. A nagy bronzállat liheg, párát fúj az erőlködés után.
Már tolják a hasába alul az új gránátot. A régit még mindig hallom
repülni. Hosszú másodperczekig dudorász fenn valahol a felhők tájékán.
Mikor kiszakad az ágyúból és otthagyja a fellobbanó tüzrongyot, úgy
szól, mintha hosszú vászonvéget hasítanának el, elhalóan. Aztán dudol
egy kicsit, gúnyosan.

Még egyszer hallani. Az ezredes mondja, hogy figyeljünk, most a golyó
elmegy egy faluba, a hol az oroszok gyülekeznek, ott leesik, szétrobban
és aztán majd jön visszafelé a hang. Ezt mind elmondja és aztán
szótlanul várunk még sokáig. Aztán egyszerre a szürkébe boruló hegyek
közül négy csattanás jön, mintha fejszével négyszer gyorsan rávágtak
volna egy nagy vaslemezre.

A négy gránát szétrobbant.

Ugyanebben a perczben szalutál egy tiszt az ezredes előtt:

– Megfigyelő jelenti, hogy két ház kigyulladt egy ház bedőlt, az oroszok
szétszaladtak a bedőlt házból.

Ez már a jelentés volt ennek a négy lövésnek a hatásáról. A megfigyelő
messze valahol egy hegy tetején ül egyedül egy erdőben, egy magas fán.
Csak egy telefondrót megy oda hozzá. Az oroszok az orra előtt
gyülekeznek lenn a völgyben, egy faluban, és nem tudják, hogy a fejük
fölött egy fenyőfa sűrű lombja közt villog a császári és királyi
tüzérség szeme.

– Ma éjszaka támadás lesz.

Egy ostoba, naív kérdéssel fordulok az ezredeshez:

– Honnan tudjuk ezt?

– Tegnap – feleli – az elfogott oroszok azt vallották, hogy minden
századukat, a mely harmicz-negyven emberre apadt le, kiegészítették
százhuszra. Erősítés jött. Már pedig most, a hová erősítés jön, ott
támadás lesz, mert ok nélkül sehová nem küldenek embert, oly szükség van
Varsó körül… Aztán ma reggel már elkezdtek szivárogni…

– Mi az?

– Így jönnek ők le a hegyről. Ott állnak velünk szemben, azon a hegyen…
látja? Ott van négy vízmosás. Most be van havazva, de mi tudjuk, hogy
ott le lehet mászni. Reggel hatkor jön le kettő. Aztán három. Aztán
megint kettő. Aztán a másik vízmosásban tűnik fel kettő, három, maximum
négy. Aztán perczekig nem jön egy sem. Aztán megint jön három. Akkor már
tudjuk, kezdenek szivárogni, akár meg is lehet innen olvasni őket,
majdnem egyenként jönnek, de estig lenn vannak a völgyben mind, egy-két
ezred, majdnem egy egész hadosztály. Ezért lövetem ezt a völgyet és azt
a falut abban a völgyben ezzel a négy nehéz ágyúval. Ott gyülekeznek.
Pusztítok belőlük, a mennyit lehet. A völgyből éjjel fel fognak rohanni
ide hozzánk. Mi a lövészárkokban várjuk őket. De mielőtt felrohannak,
lövöldözik ágyúval a mi lövészárkainkat, hogy puhítsák a mi katonáinkat.
Én megnehezítem az ő gyülekezésüket, ők megnehezítik a mi
várakozásunkat. Most tessék erre jönni, nézzük meg a többi munkát…

A merre járok, tele van a háború csodával. Az ezredes egy alacsony kőfal
előtt áll meg. A kőfalban kis kapu.

– Parancsoljon besétálni a temetőbe.

Három lépcső felfelé: a kőfal mögött kis falusi temető. Fejfák,
keresztek, sírkövek a hóban. A temetőben – elhül a szívem, a hogy
meglátom őket – tizenkét kísértet földigérő fehér lepedőben, fehér
csuklyával a fején. Tizenkét tüzértiszt hóköpenyben. A hóköpeny: bő
fehér hálóing, a mely a földet söpri, bő fehér ujja van, nagy fehér
csuklya a sapka fölött. Mind a tizenkét tiszt haptákban áll és szalutál.
A temetőnek alacsony a kőfala, az orosz távcső ne nagyon lássa itt a
mozgolódást, ezért vannak fehérben.

Újabb csoda: romantikusan rémes látvány: egy kriptából két kisértet jön
ki. A földbeásott gödörben van a telefonállomás. Most, hogy szétnézek,
megint látom a barna hernyókat a hóban: a temetőtől jobbra és balra
egy-egy tábori ágyúüteg áll a hómezőn, csak innen nézve barnák, előlről
magas hórakás előttük, ez takarja el fehéren az orosz elől.

– Na már most – mondja az ezredes – ez a két üteg azokat az orosz
ágyúkat szekirozza, a melyek a mi lövészárkainkat puhitják.

Előttünk, lenn a völgyben éles csattogás. Az a bizonyos fejszekopogás a
vaslemezen, de közelebbről. Most mosolyog először az ezredes. De nem
kedves a mosolygása. A száját furcsán húzza félre.

– Mi ez?

– Elébünk lőnek az oroszok. Mindig ugyanarra a helyre. Ott nincs semmi,
csak hó. Azt verik föl a gránátjaik.

A tisztek mereven állnak a fehér köpenyekben.

– Also – mondja az ezredes és feléjük fordul.

Most leírom szóról-szóra, a mit hallottam. Csak lefordítom, mert az
egész németül folyt.

– Jelentem alássan, az orosz ütegre pontosan be vagyunk lőve.

– És?

– És nem hagyjuk őket dolgozni.

A kriptából kijön egy fehér tiszt:

– Jelentem alásan, a hatás tökéletes.

– Mit ért az alatt, hogy tökéletes?

– A megfigyelő azt telefonálja, hogy az orosz tüzérek elszaladtak az
ágyúiktól.

– Jó, – mondja az ezredes – majd ha kezdenek visszaszállingózni az
ágyúkhoz, telefonáljon.

Szünet. Bemutatkozunk a tiszteknek. Csönd. Senki nem szól. A kriptából
egy hang:

– Megfigyelő jelenti, hogy három-négy orosz tüzér hóköpenyt vett fel és
hasoncsúszva megy vissza az ágyúkhoz.

Az ezredes:

– Ez nekem kevés. Mondja neki, hogy ha majd többen jönnek, telefonáljon.

A tábori ágyúk hallgatnak, csak a négy taraczk bömböl mögöttünk. A
fejünk fölött dudolnak a lövedékeik. Megint a négy csattanás a távoli
völgyből.

Nagy szünet. Egy őrnagy szól, halkan:

– Nézzék meg az urak a lakásomat.

– Jó, majd később.

Hallgatás.

A hang, a kriptából.

– Megfigyelő jelenti, hogy az egész orosz személyzet kuszva megy vissza
az ágyúkhoz.

– Ha odaérnek, telefonáljon.

Nagy hallgatás. A kriptából zúg:

– Ezredes úr parancsolja… ha odaérnek… telefonáljon…

A hátunk mögött megint a négy taraczk. Dudolás a levegőben. Hosszú
szünet. Négy zengő csattanás messziről. A mi két ütegünk a temetőtől
jobbra és balra hallgat. A telefont várja. A kripta nyílásában komolyan
áll a kisértet, a telefonkagyló a fülénél, a beszélő a szájánál.

Az őrnagy súg:

– Okvetlenül nézzék meg a lakásomat… Konyak is van…

Várakozás.

A kísértet, a kriptából:

– Orosz kiszolgáló személyzet az ágyúknál.

– Lage – mondja az ezredes.

(Lage: sortűz ez egész ütegből.)

A kísértet, németül, a telefonba:

– Sortüzet leadni.

Most villan a hat tüz-lobogó balról, villan a hat tüz-lobogó jobbról,
aztán hallani a hat dörrenést balról, aztán hatot jobbról. Halotti
csönd. Hosszú hallgatás. Aztán tizenkét veszett csattanás a ködbeborúlt
hegy felől. Felrobbant mind a tizenkét gránát. Így ellenőrzik.

A kísértet, a kripta-ajtóban:

– Megfigyelő jelenti, orosz személyzet megint szétszaladt az ágyúktól.

Szünet.

A kísértet.

– Megfigyelő jelenti, két hordágy megy az orosz üteghez, két embert
visznek el. Az egyik biztosan halott, mert a két karja lelóg a
hordágyról.

– Köszönöm – mondja az ezredes. Hozzánk fordul:

– Így megy ez most késő éjszakáig. Nem hagyjuk őket lőni. Néha-néha
sikerül nekik is egy-egy sortüzet leadni a mi gyalogságunkra, de most
már láthatta, hogyan tartom sakkban őket. A harmadrészét sem tudják lőni
annak, a mit lőhetnének.

Egy kísértet, a ki még nem tudja, hogy én tudom, odasúg:

– Ma éjszaka támadás lesz.

Egy térkép-rajzot mutatnak.

Ez egy hét keserves munkája. Ebben előre el van készítve minden lövés.
Minden végpont mellett egy szám van. Az ágyú éjszaka is odatalál minden
útra, hídra, faluba, hegyoldalba. Ha jön a jelentés, hogy itt, vagy ott
támad az orosz, sötét éjszakán is csak a számot mondják meg a
tüzéreknek, azok elővesznek egy kis könyvet és pontosan lövik az
országút ama szakaszát, ezt vagy azt a vízmosást, dombot, faluvéget.

Negyed négy. De már sötétedik. Most állandóan szól mind a tizenhat ágyú.
A tizenkét könnyű és a négy nehéz. Az ezredes megmutatja a
szalmavaczkot, a hol ma éjjel aludni fog. A szalma közt finom
telefonkagyló, beszélő és hallgató együtt, mint egy pesti íróasztalon.

Végre az őrnagy lakását is megnézzük.

Egy szőkeszakállú fiatal tiszt mondja ott:

– Érdekelni fogja az urakat. A legkülső lövészárkaink előtt száz
lépésnyire egy erdő kezdődik. Az a terület, a mely a lövészárok és az
erdő közé esik, tele van czölöpökkel és a czölöpök össze-vissza vannak
fonva szöges dróttal. Hogy váratlan támadás ne jöhessen az erdőből. A
drót-szövedék benyúlik az erdőbe. A drót-szövedék végén csöngettyük
vannak. Báránycsöngettyük, juhkolompok függnek a dróton, hogy ha az
orosz a sötétben nekitámad, csöngessen és figyelmeztesse az őrszemet.
Már most, kérem, a mult éjszaka csöngettek. Odavilágítottunk, hát két
farkas szaladt vissza az erdőbe. Beleakadnak a drótba és csöngetnek.
Aztán egész éjjel csöngettek a farkasok, reggelig.

Mikor ezt mondta, már alkonyodott, fagyos szél fújt, esni kezdett a hó.
A tizenhat ágyú most már egy perczre sem szünetelt. Dörgött, hányta a
tüzet és a süvöltő golyót. Láttam az estét jönni nyugat felől, a téli
estét, a téli éjszakát. Az eszemben járt:

– Ma éjszaka támadás lesz.

Az ezredes nevetett:

– Farkasok?

– Igen – mondta komolyan a szakállas tiszt.

– Nem hiszem – mondta az ezredes. – Ez csak mese.

Rám nézett, nevetve:

– Ein «Märchen vom Wolf».

Ez egy darabomnak a német címe. Éreztem, a hogy a vér az arczomba
szalad. Bennnünket lenn vár a szánkó. Az ezredes itt marad a temetőben,
a fagyos éjszakán, egy zsup szalmán. A telefont spárgával a füléhez
köti, hogy ha elalszik, hát… Egy ötvenéves ember.

Ma éjszaka támadás lesz. Egy hosszú perczre egy élet minden hiúságát,
egy karriér minden büszkeségét elfelejteni és elvörösödve mélyen
szégyelni, hogy valaha darabokat írtam…

Kezet szorít velünk. Utánunk kiállt:

– Nem együtt menni… legalább harminc lépésre egyik a másiktól…
szétszóródva menni a szánkókig.

Talán valaha megint másként lesz, de ebben a perczben semmi, semmi más
nem adja vissza a lelkem egyensúlyát, mint csak az, a mit most utánunk
kiáltott. Hogy délután kettő óta – most már alkonyodik – az én
kimustrált «alkalmatlan» népfölkelői életem is ugyanabban a
veszedelemben volt, mint az ő brigadérosi katona-élete. Kedves, okos,
elmés bécsi ember, mikor délben Zborón a szobáját megmutatta, Jókai
«Fekete gyémánt»-jait láttam az asztalán, német fordításban. Imádja a
regényt és a szinházat. Fogja-e valaha is úgy meghajtani a lelke
zászlóját az irodalom tiszteletére, a hogy én most a hóba szeretnék
leborulni az ő katona-élete előtt?

– A viszontlátásra – mondja. – Nem megyek haza, ma a temetőben alszom.
Ma éjszaka támadás lesz.

A telefondrótok belesírnak a szavába. Aztán egyszerre, mintha hirtelen
dühbe jöttek volna, rémes veszekedéssel viharzanak fel mind az ágyúk,
szaporábban, egyre hevesebben lőnek, most más hegyekről is megszólalnak,
sokféle hangon, bőgve, csattogva, hogy nem is a feje, az agya fáj tőle
az embernek. Egyszerre összemarakodnak.

A hogy a sötét estében lassan trappol a szánkóval visszafelé a két ló,
nagyon messziről visszanézek. Hallgatózunk. Mintha ez az egész ország
most egyetlen nagy, alvó falu volna, és fenn a Kárpátokban, ezen a nagy
faluvégen, idegent szimatolva, dühösen ugatnának az éjszakába a hű
érczkutyák.


Eperjes, február.

Fényjelzés a jó isten számára.

Egy tiszt mondta itt a hegyek közt: «Önök közt festő is van, talán
lefesthetné a mi karácsonyunkat, röviden elmondom».

Így mondta el:

– Karácsony napján egész nap masiroztunk, jöttünk ide ezek közé a hegyek
közé. Akkora hó nem volt, mint most, de hó volt, hó borította
körülöttünk az egész világot. Elég jó országuton jöttünk. Mikor
esteledni kezdett, a katonák elkezdtek a karácsonyestéről beszélni. Igen
sokan voltunk, egész ezredek masiroztak sötét kígyóvonalban a lefelé
kanyargó úton. Széles völgybe értünk, mire egészen besötétedett. A menet
eleje akkor egy Mária-képhez ért, a mely az országút szélén állott,
galambducz-formájú kis kőházikóba beépítve. Az első sorokból kiugrott
egy katona, odament a Mária-képhez, a kép elől elkaparta a havat,
gyertyát gyujtott és beleállította a házikóba, a kép elé. Erre többen
sereglettek oda, mindenik elővette a gyertyáját, meggyujtotta és
beleállította a képbe. Néhány percz alatt tele volt a fedett Mária-kép
égő gyertyával. Minden katonának van gyertyája, az a legdrágább kincsei
közé tartozik.

Mikor a kép tele volt, az egyik fogta az égő gyertyáját és a kép
mellett, a földön, beleszúrta a hóba. A katonákat nem engedtük megállni,
mennünk kellett. Koromsötét este volt, csak a Mária-kép sugárzott. És
akkor amúgy sietve a földön égő gyertya mellé újabb gyertyákat szúrtak a
hóba az arra haladó katonák. Egyre több gyertya lángolt a fehér
hóterítőn. Most már egyik se akarta elmulasztani, hogy a szent estén
gyertyát ne gyujtson, és a hogy visszanézek, hát már száz meg száz kis
gyertyaláng ég a hómezőn. A gyertyák nem sorban álltak egymás mellett,
hanem összevissza, mint a mezei virág. Most már mi tisztek nem
siettettük a menetet, szótlanul néztünk vissza, néztük, hogyan szúrnak
le a katonák a hóba egyre több és több gyertyát, a száz meg száz
gyertyából ezer is lett, akkor valósággal sugározni kezdett tőlük a
hómező. A ki letette a gyertyáját, tovább masirozott. A fényfolt azonban
egyre nagyobb lett a mezőn, mert a mi egész ezredünk rengeteg
gyertyájához az utánunk jövő ezred is elkezdte szurkálni az ő gyertyáit,
ez az égő szőnyeg egyre szélesebbre terült, ezer meg ezer gyertya
pislogott a sötét éjszakában, végül már tízezernél többre becsültük,
mikor az egész menet elvonult mellettük. Mentünk tovább a karácsonyi
éjszakában, az út fölfelé kapaszkodott megint, úgy hogy láthattuk
felülről az egész csillagos hómezőt, lassan hullott a hó, a rengeteg
gyertya toronymagasságig világította meg a hóesést, folyton visszanézett
mindenki, senki nem szólt egy szót sem, nagyon szép volt. Azután, a hogy
a hópelyhek estek, lassan, egymásután kioltogatták a kis lángokat, a
fénypontok egyre ritkultak, de nagyon lassan, már talán harmadikat
fordult velünk a szerpentinút, még mindig pislogott lenn vagy ezer
gyertya, aztán ez is ritkult, egyre ritkult, mi mentünk, masiroztunk,
némán tiportuk a havat és folyton a gyertyákat néztük, végül már csak
egyetlen egy maradt, ez magányosan igen sokáig égett, aztán ez is
kialudt. Csak a Mária-kép körül volt egy kis halvány sárga világosság;
abban benn tovább égtek a gyertyák. Sokáig nem hallottam még a
legénységet egymás közt beszélgetni, az első, a ki a közelemben
megszólalt, egy baka volt, a ki csöndesen azt mondta a szomszédjának,
hogy ezt a fényjelzést talán mégis meglátta a jó Isten.


Bártfa, február.

Felírom, mi mindent láttam ma az országúton, a fronton álló bakától
kezdve, vissza egészen a tábornokig.

Künn voltunk Zborótól északra a hóba vágott lövészárkokban, hófalak,
hóbástyák, hóba vert lépcsők közt, onnan jövünk vissza szánkón. Ez az az
országút, a mely oly nagyon kellene az orosznak, Ép most számolták össze
a tisztek, hogy négy nap alatt háromezer orosz halt meg ezért az utért.
Mint fehér templomok, csonka tornyok, nyúlnak fel az út két szélén a
havas sziklák. Kis fenyő-csomók a hasadékokban és a tetőn. Az éjjel
rengeteg hó esett, de ezt az utat már járhatóvá taposta a tűzvonal
hadiforgalma.

Szakadatlan ágyúszóban csöng velünk a szánkó. A csendőrkapitány maga
hajtja a két kitünő lovat. A nap már ferdén és sárgán süt be az útra a
sziklák közül. Egy német haditudósító jön velünk. Hátul egy fegyveres
katona lóg a szánkón. Hideg van. A lovak puhán trappolnak, a kis csengő
serényen zenél. Hátunk mögött az ágyú szaporán, mérgesen szól. Az út
hosszú, órákig tart. Nem siettünk, mindent megnéztünk. Áhitatos dolog az
ilyen nagy országút, a melynek lánggal ég ez a vége, míg a másik végén,
valahol messze benn Magyarországon, békésen pipázik vagy alszik a
paraszt a szekerén. Jó, hogy az országút rossz hővezető. Ezen a végén
tűz és embergyilkolás, – ha jó hővezető volna, benn a hazában rá se
lehetne lépni.

Itt még meleg, a hol mi csörgünk rajta a fehér sziklák közt. A frontot
ott hagyja el az országút, a hol az utolsó két tizenötös taraczk áll
rajta, Szemelnye határában. Most nem dolgoznak, egy kis földbesüppedt
ház előtt állnak, a melyre ez van írva: «Vendéglő». Mint két nagy,
szelid igásló, a míg a kocsis benn megiszik egy féllitert.

Érdemes még az úton hamarjában papirosra följegyezni mindent, a mit
utolérünk, a mi szembejön velünk, a mit látunk. Itt az ut végén, sötét
este, a korcsma nagy kemenczéje mellett rendbe lehet szedni a
jegyzeteket. Tehát sorban:

1. Tüzéreket érünk utol. Egy egész üteg megy visszafelé a tüzvonalból
rendben, mintha a pesti köruton mennének.

A tüzéreken hósapka, három tiszt elől, lovon. Minden ágyúnál odakiáltunk
nekik, hová mennek. Mindenünnen csak bámulnak, nem felelnek. Se
magyarul, se németül, se tótul nem használ a kérdés. Végül elől a három
tiszt. Szalutálnak. A csendőrkapitány a fejével int feléjük, kérdőleg.

– Pihenni! – mondja az egyik.

A tisztek sapkáin dús fenyőlomb.

2. Három vezérkari tiszt jön szembe, lóháton. A frontra mennek. Nagyon
elegánsak, frissen vannak borotválva. A lovak lépésben jönnek. A tisztek
beszélgetnek.

3. Trénoszlop jön. Pontosan az út baloldalán. Itt nagyon szigorúak a
tábori csendőrök, olyan rendet tartanak a kocsiforgalomban, mint a
berlini rendőrök. Majdnem mindenik katonának nagy szakálla van.

4. Két szekér megy előttünk, sebesültekkel, lassan. Mindenik szekérben
három sebesült ül és kettő fekszik. Az ülők közül az egyik a kocsis
mellett ül, a másik kettő a szekérben, háttal a kocsisnak,
nekitámaszkodva. A két fekvőnek a feje szalmán van, a saroglyában.
Mindeniknek megvan a puskája. A fekvőknek be van hunyva a szemük. Az
egyik ülőnek száradt vérfolt a kabátujján. Mosolyog. A két szekér
mellett libasorban, gyalog, az út szélén tiz-tizenkét könnyű sebesült.
Bekötött kezű, sántító, bekötött fejű osztrákok. Laibachiak. Mindeniknek
puska a vállán. Még van hely a szánkón, megállunk, egy se akar felülni.
Czigarettát kinálunk, nem kell, van elég.

5. Balról, a hol szélesedik a völgy, nagy fatábla. Ez van ráírva: «Tilos
az átjárás». Ez már a második tilos-tábla, a mit a harcztéren látok, az
első Bobowánál volt, Galicziában, egy majorban, a hol hat ágyú állott.
Milyen szegény, buta békemaradványok most ezek a táblák, élettelen
nagyképüségükkel, a mint most tiltanak valamit. A katonák újjal mutatnak
rájuk és nevetnek. A német lefényképezi.

6. Nagy galoppozás, csörgés, lárma, négy parasztszekér veszett
vágtatással jön szembe, hosszúszőrű, borzas kis lovakkal. A paraszt
kiabálva csapkodja a lovakat. Az első szekéren két katona áll. Mind a
négy szekér tele van vadonatúj tüskésdrót-gombolyagokkal. Izgatottan
rohannak el mellettünk, mint a tüzoltók. A hogy utánuk nézünk, az utolsó
szekér jobbra-balra farol a fagyott havon. Zörög a sok drót.
Nyugtalankodunk, hogy mi van. Itt senki sem szereti, ha valami nagyon
sürgős a front mögött. De most felsültünk, mert a galoppozó drót jó jel.
A tábori csendőrkapitány magyarázza: ez azt jelenti, hogy valahol
előrementünk. Oda viszik a drótot. Ha hátramegyünk, ott már készen vár a
drótsövény, ezt hetekkel előre megcsinálják. Ha a drót siet, akkor új
állásba jutottunk, azt kell hamar megerősíteni.

7. Egy hídat két furcsa ember őriz. Ruhájuk földigérő fehér magyar
szűrbunda, a hátukon fekete báránybőr. Magas fekete báránybőr-süvegük
van, a süvegen rézgomb az FJI betükkel. Katonák. A puska csöve a mell
magasságában kandikál ki a bunda alól. Nagybajuszú öregebb magyar
népfölkelők. A német megint fotografál, most jól teszi, ez gyönyörű
magyar pillanatképe az igazi népháborúnak. Az abosi vasúti állomáson
tüntek fel egy éjszaka ilyen süveges, puskás magyar parasztok, – mintha
a történelemből jöttek volna. Ketten ballagtak a töltésen, mint két
kemencze, de a mellükön villanylámpa ragyogott.

8. Egyetlen ágyú megy előttünk, négy ló húzza, három katona lovagol
mellette. Kis, rövid, tömzsi ágyú, nagyon új és fényes, tizenkettes
haubicz lehet.

– Wohin?

– Reparatur…

Az ágyú beteg. Laikus szemmel nem látszik rajta semmi, nem az orosz
rontotta el, valami belső baja lehet. Meglassítjuk a szánkót, lépésben
megyünk a hibás haubicz melett. Szomorúan lehajtott fejjel döczög. A
katonák megállítják. Nem akarják, hogy bámuljuk. Világosan látom, hogy
szégyenlik a beteg ágyút és az egész dolgot. Biztos, hogy az úton már
kaptak a bajtársaktól egypár kellemetlen megjegyzést. Megvárják, míg
elmegyünk mellettük. Kelletlenül, ellenségesen néznek ránk.

9. Vöröskeresztes kocsit érünk útol. Rendes, ponyvás betegszállító
kocsi. Oldalt a ponyvát egy fiatal és nevető orosz sebesült emeli fel és
vígan int ki kezével a hasadékon. A bakon a kocsis mellett egy sovány
hölgy ül. Kalap, kendő nélkül, fehér ruhában, karján a vörös kereszttel.
Semmiféle frizurája nincs, barnásvörös haja borzasan áll égnek, mintha
lángolna a feje a lehanyatló napfényben. Mogorván, sőt marczonán néz
előre, ránk szándékosan nem vet tekintetet. A fehér ruhája meglehetősen
piszkos, az arcza sötét. Csudálom, hogy bunda, pokrócz nélkül ül a bakon
ebben a fagyban. Az arcza egészen férfias, csontos. Mikor látja, hogy
nagyon nézik, elfordul. Az orosz sebesült vigan kiabál: «papiroszi!» Így
nevezik a czigarettát. Kap egyet. A szigorú hölgy nem néz ide. Nézem,
nincs rajta keztyű, a keze egészen vörös. Ok nélkül durczás, pedig
meghatottan beszélünk róla, eszünkbe jutnak a hölgyek, a kik autóban
járnak Pesten ebben a fehér ruhában, kokett fejkötőben.

10. Kilencz ökör jön szembe velünk, három-három egy sorban. Két baka
hajtja, vezeti őket. Mögöttük is jön egy csomó baka. Az ökröknek a
nyakában, mint a járom, a katonák hurkává csavart köpönyegei. Jó
paraszt-kitalálás. Az állatok méltóságteljesen jönnek, a nyakukban a
köpönyegjárommal. Némelyiken kettő is van.

11. Egy csoport orosz fogoly. Lehetnek vagy harminczan. Egyszerre
megállanak. Két szakállas, szuronyos népfelkelő van velük. Egy tiszt
válik ki a csoportból és elibük szalad vagy kétszáz lépést. Onnan int,
hogy induljanak. Elindulnak. A tiszt fényképező masinát tart a kezében,
szétterpesztett lábbal áll, várja, hogy közelebb jöjjenek, masirozás
közben akarja lekapni őket. Az oroszok vigyorognak, nagyokat lépnek, a
gépbe néznek.

12. Szánkó jön szembe, egy magyar csendőrfőhadnagy hajtja, mellette
csendőr, puskával. Hátul uraskodik a kocsis. Megállunk. A csendőrtiszt
egy közeli faluba megy, mert a katonaság kétszer szólította már fel
hiába az ottani «polgári lakosságot», hogy menjen el, ágyúzni fogják a
falut. Nem akarnak elmenni, nem félnek az ágyútól. Ez itten mindennapi
affér. Láttuk Szemelnyén, a hol a mi könnyű tüzérségünk áll, hogy nem
akarnak elmenni, pedig az iskolát már szétvetette egy orosz gránát és
egy parasztházat tövig leégetett. Erőszakkal kellett hátrahajtani vagy
tizenöt tót családot, folyton azt mondták, hogy nem félnek az orosz
ágyútól, a legnagyobb durrogás közepette mostak, ruhát szárítottak,
éltek, mint azelőtt. Sok gyerek volt, azért küldték őket hátra. Meg
aztán a katonaság szeret egyedül lenni ott, a hová az ágyúit felállítja.
A csendőrfőhadnagy most megy a falut kiüríteni, mert a falu egyszerre
kapja majd az orosz tüzet is, meg a mienket is. Az orosz tüzérségtől nem
félnek, de ha majd a kakastollas magyar csendőrt meglátják, – mondja a
főhadnagy – majd csak eljönnek velünk.

13. Egy üteg jön szembe, megy a tüzvonalba. Mi itt fölfelé kapaszkodunk
az országúton, ők vidám trappban jönnek lefelé. Könnyű tüzérség, tábori
ágyúk. Minden ágyúhoz négy szántalp tartozik, vastag, vasveretű fadarab,
a melyet nagy hóban a kerékhez srófolnak. Kettő az ágyúkerékre való,
kettő a lőszerkocsihoz. De most nincsenek felcsatolva, hanem mind a négy
egymás mellé van szorítva és ott siklik a lőszerkocsi mögött, kötéllel
hozzákötve. A négy vastag talp egymás mellett egész kis szánkó. Öt,
mondd öt tüzér áll ezen a kis szánkón, összeölelkezve, hogy le ne essen
róla. Ezek már magyarok. Akkora fenyőágak vannak a sapkáik mellett, mint
egy-egy kis karácsonyfa. Egymás derekát, nyakát fogják át, úgy
szoronganak a talpakon. Ordítva énekelnek, pirosak, jókedvűek. Minden
ágyú-garnitura mögött csuszik így négy-öt összeölelkező jóbarát. És mind
mást-mást énekel. Az ágyú trappban megy velük. Megint hallom:
«eéjdesanyám» és «idesanyám», – ez a szó mintha üldözne a galicziai vad
folyóktól végig a kárpáti völgyeken, közös-bakák, honvédek, tüzérek,
mind az eéjdesanyjukról meg az idesanyjukról énekelnek, – a magyar
katona énekében eddig sehol egy háborús sort, egy harczias szót nem
hallottam, mind az anyjáról, a babájáról, a falujáról énekel,
virágokról, fákról, folyókról, hűségről, hütlenségről, kisjányról,
csillagról, erdőről, kiskertről, lóról, execzirozásról, berukkolásról
van szó, – mégis mennek, mégis jókedvűek, bátrak, mégis meghalnak, ép
úgy és ép oly felséges áldozattal, mintha himnuszokat és hadi indulókat
énekelnének, mint a németek.

Egy óriási, háromemeletes, lekoppasztott fenyőszálfa van az utolsó
ágyúhoz kötve, ezt húzzák maguk után fütőanyagnak, ebből gyújtanak majd
valahol egy «magaslaton» a föld alatt fenyőszagú, illatos tüzet, – a
hatalmas fenyőszál a fagyott göröngyökön rezegve tánczol utánuk, itt-ott
még van rajta egy kis lomb… Az üteg: hat ágyú. Hat ágyú, hat nóta.
Pántlikás sapkában, egymáshoz szorulva, összeölelkezve, hat csomó tüzér
énekel a szántalpakon, karok, kezek integetnek felénk. Messziről olyanok
a piros arczukkal, mint hat csomó nagy hónaposretek. A menet végén, a
hosszú szálfa mögött tisztes távolságban egy tüzérönkéntes lovagol,
czvikkerben. Az «Unteroffizier hinter der Batterio». Mosolyog, miközben
üdvözöl bennünket, ezzel jelzi, hogy Istenem, nem tehet róla, a legények
ilyen jókedvűek és nótásak, pántlikával, fenyőlombbal, énekelve megyünk
a tüzbe.

14. Nyolcz szomorú alakot érünk utol. Nyolcz katona, zöldre rozsdásodott
trombítákkal. Egy katonabanda maradéka, töredéke. Soha ne tudja meg
senki, milyenek voltak. A világegyetem legszebb és réztől ragyogó
intézménye: a katonabanda, itt… A trombitákról elmondhatom, hogy
horpadtak, ütöttek, kopottak voltak, szürkék és mérgeszöldek, tele
rézrozsdával. Istenem: Erzsébettér és Városliget, hölgyek, dajkák,
gyerekek! Ránk se néztek. Hogy ezeket, szegényeket, a mint itt
gyalogoltak visszafelé a frontból, ezen a forgalmas kárpáti országuton
mennyi csufondáros és röhögő megjegyzés, kérdés érhette… Már vértezve
voltak, már semerre se néztek, már látszott rajtuk, hogy hiába kérdené
őket az ember, itt ugyan feleletet nem kapna, meg voltak sértve,
daczosan és gőgösen vitték a horpadt zöld trombítákat, talán a fejünkhöz
vágták volna, ha megszólítjuk őket. Így ment a zene mellettünk gyalog és
némán, meg sem szólítva és mégis sértődötten, a lerongyolt művészet
minden tragikómikumával, amaz ismert rongyosan fenséges ripacs-gőggel, a
mit gunyosan respektál az ember, – a német nem merte lefotografálni
őket.

15. Lányok jönnek, egész raj tót lány, fénylősimára fésült hajjal,
piros, kék, sárga, zöld, tarka pántlikákkal, rózsaszínű, tengerzöld,
fekete, fehér pruszlikok, – koczkás, virágos, ránczos, barnacsikos,
sötétkék pettyes szoknyák, – villogó téglavörös, égszinkék és fehér
harisnyák, – szallagos bársonyczipő, – nevetés, összeakaszkodás,
három-négy elkezd karonfogva szaladni, nevetnek, kiabálnak, visítanak,
szaladnak, lökdösik egymást, nem néznek se katonára, se ágyúra, se
háborúra, a kezükben imakönyv, a szomszéd falu templomából jönnek. Most
jut csak eszünkbe hogy vasárnap van. A szánkó lépésben megy át közöttük,
mint a birkanyáj közt. Rengeteg pántlika röpköd a fejük körül. Veregetik
a lovak nyakát, megpiszkálják a csengőt, vihognak, tánczolnak, ezer
színben ugrálnak a nagy fehérségben. Ehhez a rövid bálhoz, a hogy
elmarad mögöttünk, mint távoli óriás-czigányok ide-ide hallatszó bőgője,
brümmög az ágyú.

16. Körülbelül egy félszázadnyi gyalogság jön nagyon jókedvűen. Majdnem
mindenik katona egy kötélre kötött dorongot húz maga után a földön.
Tánczolnak, ugrálnak a keményre fagyott göröngyön a dorongok. A bakák
pórázon vezetik a tűzifájukat, némelyik fütyül a fának, mintha kiskutyát
húzna maga után. Az ugráló dorongok mind más-más hangot adnak, mint a
zenebohóczok deszkaczimbalmai. Halkan zengő-döngő eleven xilofon ez, a
hogy mennek az alkonyatba, sokáig hallani őket.

17. Szerény kis falun megy keresztül az út, alig néhány ház. Az egyik
ház ajtajában egy asszonynyal tárgyal két katona. A ház előtt két ágyú,
kötéllel összekötve, a két ágyúba fogva – egy ló. Az ágyúk fából vannak,
barnára festve, az oroszt csalják vele a tüzérek, ha hagyja magát. De
erre a kettőre büszke a tűzmester, mert ezek úgy vannak csinálva, hogy
az elejükből valami láng csapódik ki, mikor messze mögöttük az igazi
ágyú elsül. Mert alkonyatkor és éjszaka már látszik az ágyú torkából
kicsapódó tüz. Hát ezt is utánozzák a faágyuk. Egyébként nagyon
egyszerűek: két kerék és közte egy barna gerenda.

18. Itt Bártfán, a hol a hadtestparancsnokság van, leszállok a
templomnál és egyedül várom a másik szánkót, a mely később indult. Sötét
este van már. A templom mellett az uton villanylámpa ég. Már régóta
várok, lehet jó husz percze, egyszerre csak messziről, a fehér út
közepén egyedül jön egy katona. De ténfereg, dülöng, mintha részeg
volna. Nézem, egyre közelebb jön. A lámpa alá ér, látom, hogy fez van a
fején, bosnyák. Nyurga, görbe nagy legény, puska a vállán. Tántorog
megint, egyenesen felém jön, majdnem rám dül. Megáll közvetlen előttem,
sokáig néz rám, nem szól. A balkarja fel van kötve. Végre megszólal,
olyan gyönge, rekedt hangon, hogy alig hallom:

– Spitál.

Szétnéz, hogy merre van a spitál.

Nem tudom, de mondom neki: «Kommens», elindulok vele. Megáll, rám néz,
hirtelen félrerántja a száját, összehúzza az egész arczát, orrát,
szemét, mindenét, mintha nagyon savanyut harapott volna, a bekötött
karjára mutat:

– Tut sehr weh. Dum-dum.

A kendőn már átizzadt a vér.

A kommandó előtt, a Hungária-szálloda kapujánál vörös lámpa és szuronyos
őr. Odakiáltok a sötétbe:

– Merre van a kórház? Egy sebesült van itt.

Azt mondja a bosnyák:

– Zwelf kilométer.

Ennyit gyalogolt széttört karral. Már tudom, mért dülöng.

A sötétből egy hang felel;

– Ki keresi a kórházat?

– Egy sebesült! – kiáltom a bosnyák helyett. – Dum-dum sebe van!…

Már lármázni akarok, felháborodva, már benne vagyok az
igazságtalanságban, a mibe mindig beleesik az ember, ha egyetlen
individuum sorsát nézi közelről a háborúban, már – hopp – a fejemben a
vér, menjünk panaszra a tábornokhoz, most éjjel, majd ő…

A hang a sötétből:

– Jöjjön ide a sebesült. Ezredorvos vagyok.

Felcsillan a villanylámpája. Vacsoráról jön, szivar a szájában.
Karonfogja a szegény bosnyákot, a ki két fejjel nagyobb, mint ő, úgy
vezeti el. Eltünnek a sötétben. Még jajgat messziről egyet a bosnyák,
úgylátszik az orvos megtapogatta a beteg karját. Aztán csönd.

19. Még egyszer ki az országutra, várni a másik szánkót. Nem jön. Nagy
csönd van, most megenyhült az idő, nincs hideg. Sétálok. Az az egy
villanykörte világít a templomnál, szemben a szállodával, a hol a
hadtestparancsnokság van. Aczélszínű téli éjszaka. Ide már nem hallik az
ágyú. Megállok, figyelek a hegyek felé, semmi nesz. Se ágyú, se a szánkó
csengője. Visszanézek, egy katona-alak jön ki magányosan a parancsnokság
épületéből, lassan megy a templom felé, a villanylámpa sárga fénykörében
megáll, rágyújt. Aztán hátratett kézzel igen lassan fel-alá sétál a
templom előtt, egyedül, elgondolkozva. Mikor fordul, látom a nyított
köpenyegében a piros bélést. Indulok hazafelé. Udvariasan fogadja néma
köszöntésemet. Messziről visszanézek: álldogál, szivarozik, elmélázva a
hegyek felé néz sokáig.

A tábornok.



BÁRTFAI EMLÉKEK


Bártfa, február.

Szinházégés Bártfán.

Egy innen elmenekült jobbfajta ember lakásába kvártélyoztak be, a melyet
az oroszok teljesen kifosztottak. Három nagy szoba egy-két darab
butorral. Az egyik szoba tiszta fehér, egy kis gyerek vaságya van csak
benne. És a vaságy mellett, a sarokba lökve egy gyerekszinház, piros
kortinával, arany portáléval, a kortinán arany lant. Díszlet, a mit meg
kell fordítani, akkor a hátán mérgeszöld erdő van. De így, ha felgördül
a függöny, a szin: lovagterem, a háttérben oszlopok. Bejáratajtó
középen. Ajtó jobbra és balra a többi termekhez. Balról, elől, a falon
kép. Jobbról, elől, vasba öltözött vitéz. A bejáratajtótól jobbra és
balra ablakok, a melyeken át a várudvarra látni. Mikor a függöny
felgördül, a szinpadon nincs senki. A háttérből erős ágyúdörej
hallatszik, alighanem Zboró felől, a hol két Landwehr-hadosztály
fekszik.

A lakás három szobájában rettenetes hideg van, az ablakok ki vannak
törve. Gyönyörű nagy cserépkályha van az egyik szobában, de fát vagy
szenet sehol, drága pénzért se lehet kapni. Az Etappen-Commandóról
visszajön a szolga, Infanterist Nowosat, ott se kapott fát. Mind a
ketten át vagyunk fázva, a dolog kedélytelen. Nowosat ránéz a szinházra.
«Próbáljon a vendéglőben venni fát» – mondom neki hirtelen. Azt mondja,
ott már volt, kinevették. Folyton a szinházat nézi. Aztán int a kezével:
«Ez talán csak egy perczig égne, az a nagy kályha meg sem érzi.» Mint
egy hóhér néz az ágyra, de a mi deszka azon van, az kell az alváshoz.
Más úgy sincs rajta. A szekrényt kinyitja, sejtem, hogy polczokat keres.
De pechje van, mert ez ruhaszekrény, függő ruhának. Tehát meggyújtjuk a
földön a spirituszlámpát és a hogy annak száll fölfelé a melege, a
tenyerünket föléje tartjuk. Aztán a szó szoros értelmében megmosakodtunk
a meleg levegőben, a kezünket dörzsöltük benne, aztán merítettünk belőle
és az arczunkat, fülünket mostuk melegségggel.

Este nyolczkor egy magyar csendőrfőhadnagytól kaptam négy hasáb
keményfát. Nowosat hazavitte. Tizenegykor hazamegyek a
hadtestparancsnokság tisztjeitől, a szoba ép oly hideg, mint volt, de a
kályhában ropog, pattog a tűz, a kályhaajtó nyitva van, ragyog.
Lefekszem ruhástól az ágy-vázra, nézem a tüzet. Egyszerre a sarokba
nézek, nincs ott a szinház. A piros kortina fekszik ott az arany
lanttal, összegyűrve, mint egy eldobott zsebkendő. «Aprófa kellett –
mondja Nowosat – hogyan gyulladt volna meg ez a négy vastag, vizes
hasáb?» A száját törli a kezefejével, e pillanatban egy rossz macska
benyomását teszi rám, a ki felfalta a kanárimadarat, a melynek csak
tollai hevernek ott a sarokban. Most elégülten nyalja a száját.
Hallgatunk mind a ketten, az ágyú még mindig tompán dörög Zboró felől
ehhez a hangulathoz, a mely a nagyon nagy betűkkel nagyon kis gyerekek
számára nyomtatott képeskönyvekre emlékeztet. Sötét van, a plafonon
piros tűzfényfoltok lobognak, az ablak a térre nyílik, itt trén
táborozik hatalmas tüzek mellett a nagyon régi, tornyos városháza körül.
A kályhában ég a bártfai színház, a csendőrtiszt vizes hasábjai
sziszegnek, szinte énekelnek. Félálomban nézek, hallgatózom. Egyszerre
egy koppanás. Nowosat óvatosan a földre döntötte a ruhaszekrényt,
kinyitja az ajtaját és belemászik. Kidugja belőle a fejét és jojczakát
kíván, azt mondja, a szekrényben, a saját melegében fog aludni. Vigyorgó
sunyi paraszt-arcza pirosan ég a kályha fényében. Aztán hirtelen
eltűnik, puff, magára csukja a szekrényajtót. Még látom, a hogy az ajtó
egy kicsit fölemelkedik, Nowosat kidugja a nyíláson a bajonettjét és
kipeczkeli vele egy kicsit az ajtót, hogy levegőt kapjon. Most ez a
szurony villog az égő szinház fényében, lenn a téren csöndesen énekelnek
a trénkatonák. Az ágyról lehajolva a kályhaajtó fényénél újra elolvasok
egy hosszú táviratot, a mit reggel kell feladnom az ujságomnak:
Alsópagonynál és Hutasnál visszavertük az oroszokat. Kilenczszázhetven
halott és ezerhétszázötven fogoly.


Bártfa, február.

Rövid táviratot küldtem haza, jelentettem, hogy az Eperjes – Bártfa –
Zboró-vonaltól északra az orosz támadások meghiusultak. Nemsokára a
hivatalos jelentés hírül adta, hogy az orosz támadások ezen a vidéken
«összeomlottak». Már másnap reggel fenn a hegyek közt, a helyszínén volt
alkalmam látni, mit jelent ez a szerény és egyszerű kifejezés:
«összeomlottak».

Ezeken a legmelegebb napokon két olyan támadás volt, a melyeknek a
részleteit tudom.


I.

Az oroszok estefelé a völgyből megtámadtak egy hegyet, a melynek a
völgyre néző lejtőjén, de fönn, a hegygerincz közelében vannak a mi
árkaink. A hó olyan magas, hogy a gyalogosok számára lapáttal kell utat
vágni. Ilyen úton haladva fölfelé, az ember úgy érzi, hogy mély árokban
megy, mert ágaskodni kell, ha jobbra vagy balra ki akar nézni a
hómezőre. Meredekebb helyeken lépcső van vágva és keményre taposva a
hóba. Így lehet feljutni a mi árkainkhoz, de ugyanilyen az a lejtő is, a
min az ellenség a másik oldalon támadott. Felülről jól lehetett látni,
hogy az oroszok hat, egymás mögött szabályos távolságba rendezett
rajvonalban törtettek felfelé. Minden első sorbeli orosz katona mögött
tehát még öt jött. Ennek az értelme az, hogy az első, vagy az első és
második katona a halálnak van szánva. Ezek törik a hóban az utat a saját
testükkel, ezek gázolnak előre és hegynek fölfelé, hol mellig, hol
vállig érő szűz hóban, és a másik három már abban a vájatban jön, a mit
az első kettő a testével csinált. A mi tisztjeink nyugodt czélzásra,
hidegvérre intették a stájereket, a kik az árkokban voltak. A sötétedő
estében egészen tisztán voltak láthatók a fehér alapon fölfelé törtető
sötét figurák, és így a kitünően czélzó stájerek az első sort egyszerűen
leszedegették. Itt nem volt sortűz, itt lesben álló vadászok ráértek
néha kétszer-háromszor újra czélbavenni az egyszer elhibázott
szerencsétlen oroszt.

Most a második és a harmadik sor törte tovább havat. Ezek azonban sűrűbb
vonalra szorultak, s ekkor a mi árkainkban megszólaltak a gépfegyverek.
A gépfegyverek kezelői azt mondják, hogy az oroszok alig-alig lőttek,
hiszen lövöldözés közben a hóban kellett felfelé bukdácsolniok, úgy hogy
a géppuskások nyugodt lassusággal, jól czélozva a legszélső baloldalon
álló orosztól a legszélső jobbon állóig végigöntözték golyóval a
rajvonalat, úgy hogy az első három sor egy szálig mind a hóba bukott.
Ezután a maradék három sort, a melynek egy része már visszafelé kezdett
bukdácsolni, a legsűrűbb gépfegyver és puskatűz alá vették és addig
lőtték, a míg minden el nem csöndesedett, a míg mozgó alakot a lejtőn
többé nem lehetett látni. Nagyon kevesen menekülhettek csak vissza, a
völgybe.

Tisztjeink katonailag az ilyen támadást egyszerűen nem értik. Nem
magyarázható másképpen, mint egy kegyetlen parancscsal, a mely ezt a
támadást «minden áron» rendelte el, sürgönyileg valahonnan, a hol ennek
a terepnek a nehézségét nem ismerve rendelkezik egy kiméletlen tábornok.
A hat rajvonalat egy bátor szibériai hadosztály századai alkották.
Másnap behozott foglyok, a kik jelenlétemben vallottak, pontosan
elmondták ennek a támadásnak ezt a történetét és azt, hogy abból a három
ezredből, a mely támadott, összesen hatszáz és egynéhány ember jött
vissza. Ezt a számot körülbelül negyven fogoly vallomásából állítottuk
össze, a foglyok különböző századokhoz tartoztak, külön-külön kerültek
kihallgatás alá és a legbecsületesebben mondták meg a számokat, egy-egy
századnál alig volt öt-hat embernyi különbség. Ugyanekkor vezérkari
tisztek reggel a lejtőn kilenczszázhetvenhárom halottat számoltak össze
az erdőszélig. A völgyben erdő van, oda nem láttak be. Azt mondták:

– Ez a lejtő most meg van erősítve. Ezer halottnál nincs jobb fizikai és
lélektani akadály…

A támadás ideje alatt ennek a hadosztálynak más irányokból jövő részeit
három oldalról vettük ellentámadás alá, ott egyik csoportunk
ezerkilencz, a másik ezerötszáz oroszt fogott el. A látott és
feltételezett halottak, a sebesülések rendes arányszáma és a behozott
foglyok száma összegezve kiadja azt a veszteséget, a mit ezek az újabb
foglyok jelentettek.

Így «omlott össze» az egyik támadás.


II.

A másik P. falu körül folyt le. P. falu is völgyben fekszik, két
úgynevezett «magaslati vonal» közt. Ez az jelenti, hogy a falutól
északra az oroszok állnak a hegyek tetején, a falutól délre pedig a mi
katonáink. A két hegysor párhuzamos és a falu fölött lövöldöz át
egymásra. A ki a másikat meg akarja támadni, annak le kell mennie a
faluba és onnan rohanni fel az ellenséges hegyre, ha repülni nem tud.

Az oroszoktól a faluba szerpentin-országút vezet le, a melyet a még
közkézen forgó térképeken is lehet látni. Az utat bokrok szegélyezik,
úgy hogy pontosan látni a hóban a felfelé vonuló barna czikk-czakkot a
távcsővel, a melyen át a tüzérségi állásokból néztük másnap minden
fordulóját. Ágyúink már egy héttel a támadás előtt pontosan be voltak
irányozva ennek a czikk-czakknak minden szakaszára. Nehéz taraczkjaink
pedig a falunak minden házát akár a térkép után is hatalmukban
tartották.

Az oroszok itt megint kegyetlenül hajtották halálba a támadó sereget.
Kis csoportokban jöttek le napközben a szerpentin-úton, hogy lenn
gyülekezzenek a faluban. A míg jöttek, mi nem bántottuk őket, mert
dandárparancsnokunk tudni akarta, mennyien jönnek és csak akkor akart
eljárni ellenük, ha majd együtt lesznek. Délutánig körülbelül nyolczszáz
orosz katonát számláltak meg a távcsövön a megfigyelők. Mikor ez a
nyolczszáz lenn volt P.-ben, legkülső lövészárkunkból üzenet ment
hozzájuk, hogy adják meg magukat, mert ugyis el vannak veszve. A válasz
az volt, hogy ezt nem teszik, mert akkor a saját tüzérségük lövi össze
őket. A dandárparancsnok erre elkezdte lövetni a falut a nehéz ágyúkból.
Most a távcsövön a tüzérségi megfigyelők a következőket figyelték meg:

1. A faluban gyülekezett oroszokat nehéz ágyúink hirtelen és szapora
tüzelése úgy tönkretette, hogy a nyolczszázból 450–500 tudott csak
menekülni, ezek sűrű csapatokban szaladtak vissza, fölfelé, a
szerpentin-úton.

2. Könnyű ágyúink két ütege és legkülső árkaink gyalogsága egyszerre
vette tűz alá a szerpentinen fölfelé nyüzsgő oroszokat és olyan pokoli
pusztítást vitt véghez köztük, hogy a fölfelé haladó menet körülbelül
hatvan főre olvadt le. Ez a hatvan fekete alak, a melyet a megfigyelő
akkorának lát, mint egy-egy szál gyufát, a szerpentin közepén magasra
emelte a kezét, tudta, hogy valahonnan távcsővel nézik, megadta magát.
Ezekre nem lőttünk többet, mert feltartott kézzel visszamentek a faluba,
a melynek lövését most már szintén abbahagyták a taraczkok.

Besötétedett, este lett. Jöttek a jelentések, hogy a szerpentinen minden
csöndes. Ekkor őrjárataink és egészségügyi katonáink szánkókon
ereszkedtek le P. faluba, felhozták a hatvan foglyot és a mi sebesült
oroszt csak birtak. Ennek a támadásnak se volt itt értelme katonailag.
Ez is csak valami olyan általános parancs lehetett, hogy a «Kárpátok
nyugati részén folyton támadni kell.» Hát támadtak.


Bártfa, február.

Délben valamit vettem egy boltban. Bejön egy huszár fehér vászonnal
bevont csákóban, kanóczot kér. Adnak neki kanóczot, hetven fillért
kérnek tőle olyan kanóczért, a minőért Pesten tizennyolcz fillért
fizettem. Felbőszítő dolog, a huszár azonban, a hogy nézi a kova-kerekes
kanóczot, beleszeret és nem akar megválni tőle. Megjegyzést teszek, sőt
lármázom, de a kereskedő nem bánja, ő ezt most itt megszokta. Megvettem
a huszárnak a kanóczot, és dühösen kimentem. Künn állok a téren. Jön ki
a huszár. «Uram, – mondja, most már kapcsolatot érezve velem – én részeg
vagyok, azért mert tőlem hetven fillért kérni.» «Részeg?» Azt mondja:
«úgy van, uram, részeg vagyok, bepálinkáztam.» Mondom: «miért tette?»
«Uram, – mondja – elaludtam, elmaradtam a többitől tegnapelőtt. Azóta
bolyongok a hóban. Öt gyerekem van odahaza, uram, egy ötgyerekes apától
mer hetven fillért kérni egy kanócért… Most megyek ide jelentkezni, tán
itt tudják, hol van az ezredem.»

«Ez baj» – mondom. «Mindegy – mondja – bár már kikaptam volna.» Nem
köszön, kissé támolyogva megy a ház felé, a melyen a parancsnokság
zászlaja van. Megáll, leveszi fejéről a csákót, megvakarja a tarkóját,
visszanéz rám, szomorúan vigyorog. Fölteszi a csákót, megy tovább.
Megint megáll, megint visszanéz. Mintha kérdezné: bemenjek? Intek a
fejemmel, hogy: igen, igen. Megy a kapuig. Ott visszanéz megint, de most
már ő int: jó, jó, megyek. Nagynehezen belép. A két kezét védőleg teszi
az ülepére és nevetve néz vissza utóljára.

Öt gyereke van.


Bártfa, február.

Este a hadtestparancsnokság tisztikarának vendégei voltunk. A vacsoránál
mellettem ül egy idősebb főhadnagy, a kinek a blúzában, a gomblyukából
kis piros szalag áll ki, csöppnyi arany ékszer függ rajta. Azt hittem,
valami emlék, valami most divatos kis háborús jelvény. Kérdem: «mi ez a
furcsa kis arany-ékszer?» Azt mondja: «az aranygyapjú». Meglepetten
nézem: egyszerű népfölkelő főhadnagy, ott ül a többi tiszt közt, és –
aranygyapjú?… A másik szomszédom megsúgja, hogy M. gróf, a király
rokona. Később érdekesen mondta el Bécsben a királynál tett legutóbbi
látogatása történetét.

– Félóra hosszant voltam ő felségénél – mondotta – és azt tapasztaltam,
hogy a király élénkebb és mozgékonyabb, mint a minőnek az utóbbi években
láttam. Mindig csodálatos volt a memóriája, hiszen köztudomású dolog,
hogy az emlékezőtehetségét valóságos művészetté fejlesztette. De a mit
most ezen a téren tapasztaltam nála, az még engem is meglepett. Ő
felsége névszerint ismeri minden ezredének parancsnokát és a legnagyobb
pontossággal tartja számon most a háborúban még azokat a változásokat
is, a melyek egyes brigádok vagy ezredek kommandóiban beállottak.

– A király éber figyelemmel kíséri az összes ausztriai és magyarországi
fegyvergyárak működését és napról-napra pontosan van informálva
mindenről, a mi fegyvergyárainkban történik.

– A kihallgatás egész ideje alatt, míg én mozdulatlanul állottam, a
király fel alá járt dolgozószobájában, frissen, fiatalosan, mint tíz
évvel ezelőtt. Érdekes kép: ő felsége dolgozószobájában egy nagy
asztalra térkép van terítve, a térkép tele apró papirzászlókkal. Ime, a
háború figyelemmel kísérésének ez a módszere most a falusi kunyhótól a
királyi palota terméig – mindenütt egyforma.

– Megható és érdekes a viszony a király és a trónörökös közt. Az apai
gyengédséggel és büszkeséggel egyértékű az, a mit a király a trónörökös
iránt érez. Elérzékenyülten, áradó szeretettel beszél róla. A trónörökös
áhitattal áll előtte, s mindenkivel érezteti, hogy a király minden
szavát e napok történelmi jelentőségének tudatában vési emlékezetébe.

– Orvosa nem szívesen engedi kikocsizni a városba. Pedig napról-napra
megismétli azt az óhaját, hogy kórházakba szeretne menni, sebesült
katonáit vigasztalni. Néhány látogatása a kórházakban az orvosi
gondoskodás fölött aratott intim győzelmének az eredménye volt.

Följegyzem e szavakat, e napokban minden szó érdekes, a melyet a
királyról olyasvalaki mond, a ki egy félórát beszélt vele.


Bártfa, február.

Régóta várom, hogy a sok, nagy és őszinte dicséret közt, a mit az ember
a harcztéren a magyar csendőrségről hall, akadjon egy eset, a mely
kicsiben tökéletesen adja vissza mindazt, a mi ezekre a nagyszerű
emberekre jellemző.

Most végre megvan.

Sáros megye északi részében november 17-ike és 23-ika közt volt egy szűk
térre szorított csendőrháború. Kis területen, kis idő alatt néhány ember
végigküzdött egy egész kis hadjáratot, a mely most már befejezett egész,
de a mely annyira a kicsinyített tükörképe a nagy háborúnak, hogy
érdemes volna az olvasókönyvekbe beiktatni.

November 17-ikén parasztok jöttek a galicziai Izby faluból és azt
mondták, hogy az a százhatvan kozák (egy szotnya), a ki eddig ott
nyugodtan állomásozott, mozgolódni kezd. Hazulról rosszul élelmezik
őket, Izby nem tudja mind a százhatvanat ellátni, hát huszas, huszonötös
csapatokban indulnak Magyarország felé. Izby Gorliczétől délre,
Bártfától északnyugatra van, a magyar határ mellett.

A kozákok rabolni jönnek.

Akkor még arrafelé nem volt nagy orosz veszedelem, a mi katonáink sem
voltak a közvetlen közelben, így az első fegyveres erő, a melylyel a
rémült parasztok találkoztak, két csendőr volt. Az a bizonyos két
komoly, tiszta, egyszerre lépő csendőr az országúton.

A csendőrök kihallgatták a parasztokat és nem szaladtak telefonálni vagy
táviratozni, hanem elkezdték a háborút a maguk felelősségére. És innen
kezdve minden, a mi történt, a nagy háború kicsinyített mása. A két
csendőr mozgósított: ellátta magát tölténynyel, élelemmel. Aztán egy
szekeret rekvirált és így a trénjével együtt megindult északnak, az
ellenség felé. Ketten voltak és pontosan tudták, hogy az első
rablócsoport husz kozákból áll. A kozákok is, a csendőrök is
Felsőfricske felé igyekeztek. Mikor megtudták, hogy a közelükben vannak,
leszálltak a szekérről, felfejlődtek, két szárnyra oszlottak: az egyik
az út egyik oldalán, a másik a másikon keresett fedezéket. A húsz kozák
lépésben jött az úton és akkor a csendőrök közibük lőttek olyan gyorsan
és olyan sokat, a mennyit csak bírtak. Néhány megsebesült, a többi
visszanyargalt Izbybe. A sebesülteket elfogták és velük együtt
visszajöttek.

Most összpontosítás következett. Értesítették a sárosmáriavölgyi
csendőrörsöt, a mely két csendőrből áll és a lénártói csendőrörsöt, a
mely szintén két csendőrből áll. Most már voltak hatan. És három szekér
volt a trénjük. Ekkor behívták a tartalékot. Összesen tizennégy
népfölkelő volt hozzájuk beosztva hivatalból. Ezeket is ellátták
élelemmel és municzióval, ezeknek is szereztek szekeret és az így húsz
főre szaporodott sereggel megindultak a magyar határ felé, Izby alá. Az
utakat, a melyeken itt be lehet jönni, ismerték. A vezérletet, ha jól
tudom, Horváth Mátyás őrmester vette át. Ő aztán valóságos felvonulási
tervet dolgozott ki, a húsz főnyi sereget kisebb csapatokra osztotta, a
védekezésre legalkalmasabb helyeken állította fel, elállta a Galicziából
hozzánk szolgáló bejáratokat, olyan módon, hogy összeköttetés volt a
csoportok közt. Azért, hogy mindig hamar együtt lehessen mind a húsz, ha
nagyobb betörés készül.

A kozákok megtudták ezeket a készülődéseket és nem az utakon jöttek be,
hanem néhány áruló segítségével a legváratlanabb helyeken bukkantak fel.
Mégis, Horváthék nyolcz vagy tíz betörési kísérletet hiúsítottak így meg
november 17-ikétől 23-ikáig, hat napig voltak harczban, megvédték a
környékbeli falvakat a kozák pusztítástól. Senki erre az egész
hadjáratra nem utasította őket, mindent a maguk kezdeményezéséből
csináltak, az egész világtól elzárva hadakoztak fenn a határon.
Sebesüléseikről nem tudhattam meg mást, mint azt, hogy voltak. Rendkívül
jól lőttek, minden kozák betörés néhány kozák halottal, sebesülttel,
fogolylyal és végül a kozákcsapat visszavágtatásával végződött.

Aztán a hat nap eltelte után a kozákok mögött jött az orosz hadsereg.
Horváthék mögött jött a mi hadseregünk, ezek átvették a szót,
csendőreink letüntek a színtérről. Századok, ezredek, ágyúk rendezkedtek
el egymással szemben, a hat csendőr és tizennégy népfölkelő szerényen
visszament az ismeretlenségbe. Nem maradt utánuk más, mint ez a
történet. Éjszaka, gyertyavilágnál, egy borzalmas kis korcsmában adta
ezeket az adatokat egy magyar csendőrtiszt. Sajnálom, hogy a neveket ő
sem tudta. A korcsmaszobában fürészelni lehetett a füstöt, fáradt
osztrák tüzértisztek egymás hátán szorongva ettek hamar valamit, hogy
tovább siethessenek. Künn a hó az ablakig ért, körülöttünk ordító német
zsivaj és kardcsörgés, mi ketten a kályha mellett meghúzódva ültünk egy
külön gyertyánál és így beszélgettünk igen halkan a magyar csendőrökről.


Bártfa, február.

Pincérlány…

Bártfa kihalt, csak a Hungária-szállóban van élet. Itt laknak a
hadtestparancsnokság tisztjei, a földszinten van jobbról a tiszti
étkezde, balról a nyilvános vendéglő. Ez a két kis nyilvános szoba
reggeltől estig tele van, a belső tisztekkel, a külső legénységgel. Ezt
a társaságot egyetlen kis vézna, vöröshajú, széparczú pinczérleány
szolgálja ki, egyedül. A vöröshajú lány finom termet, gyöngéd
megjelenés, de ha kinyitja a száját, mély, férfias, parancsoló hangon
beszél és példáúl velünk minden ok nélkül olyan goromba volt, hogy
elvörösödtem. Most már megszoktuk és mosolygunk rajta, a hogy folyton
pöröl, kiabál a tisztekkel, a kik átvonulóban bejönnek egy pörköltre és
egy pohár borra. A kit sohase látott, arra is haragosan kiált: «mit
akar?» Künn fagy. A belső szobában négy asztalnál legalább harmincz
tiszt szorong, a lámpa alig bír átvilágítani a füstön, lárma van,
zsúfoltság, forró a levegő, mert rettenetesen be van fűtve. Annyian
vagyunk, hogy némelyek állva esznek, mindenki élvezi a meleget, a
lámpafényt, a vágnivaló füstöt, a tisztek szinte boldogan lármáznak, a
mért végre zárt helyiségben lehetnek, harsogva beszél mind, nagyokat
nevetnek, kiáltanak, – nyüzsögnek a szűk, alacsony szobában, és a vékony
kis vörös lány úgy bújkál köztük, mint valami gyík. Hol itt van, hol ott
látni egy pezsgősüveggel, teát hoz, gulyást hoz, pénzt ad vissza,
mindenkivel ok nélkül goromba, úgy, hogy ez az egész társaság retteg
tőle. Tisztességes lány, de ezt nem ér rá megmagyarázni a tiszteknek,
mert rengeteg dolga van, aztán a tisztek is félóránként változnak,
jönnek, mennek, újra kezdhetné a magyarázatot mindeniknél, a ki ránevet,
hát inkább rögtön és gyorsan goromba, de mint a pokrócz, nem
köznapiasan, hanem borzalmasan, és az új az benne, hogy mást mint
goromba szót nem is mond, állandóan goromba és akkor is goromba, ha
senki egy szót nem szól hozzá, akkor a konyhából halljuk pörölni, a mint
rémesen szidja ezt az egész társaságot. Napokon át figyeltem, nem volt
egy szelid félórája, sohse hallgatott el, mindig pörölt és káromkodott,
a kik ismerték, azok már rettegtek tőle, az ember nem mert kenyeret
kérni, mert rákiáltott: «mit, mit akar? Beszéljen hangosabban! Kenyeret?
Menjen, hozzon magának, a fene fogja itt magukat…»

És csak úgy oldalt, valakinek, a ki türelmetlenkedett:

– Kuss.

És künn a konyhában:

– … adja, hadd zabáljanak…

És a mellett határozottan szép volt az arcza, finom keze volt, kicsi,
karcsú és nőies volt, de elég volt szólni hozzá, hogy megsértse az
embert. Lassanként jöttünk csak rá, hogy ezzel a modorral ajánlatok és
czirógatások ellen védekezik, kitünő sikerrel, mert olyan híre volt a
tisztek közt, mint egy apáczának. Rengeteg borravalót kapott a
tisztektől, épen ezért, és azoktól kapta a legnagyobb borravalókat, a
kikhez a leggorombább volt, a pénzt nem köszönte meg, a keveset a
földhöz vágta, azt mondják, nem volt nap, hogy legalább száz korona
borravalót ne keresett volna. Igaz, hogy reggel hattól éjfélig szünet
nélkül kellett gorombáskodnia érte, úgy, hogy éjjel már egészen rekedt
volt, de másnap frissen kezdte újra. Ágyúszó mellett aludt, hetekig más
nőt maga körül nem látott, a háború egyáltalán nem érdekelte, ördögien
furcsa kis lánghajú jelenség volt itt a haláltól néhány kilométernyire.



BOROEVIĆ


Kassa, február.

Kassán megállunk, kiszállunk, hogy Boroevics tábornokkal (mi
Boroevicsnek írjuk, ő Boroevicnek írja magát, a _c_ betűn vesszővel)
beszélhessünk, mert általános a vélemény, hogy ő neki kellene néhány
megnyugtató szót mondania, a közönség nagyratartja és hisz neki, mi
ugyan hiába írjuk, hogy a Kárpátokban nincs veszedelem. Schindler
csendőrkapitány megy fel hozzá, kieszközli, hogy fogadjon bennünket. Nem
érzi jól magát, de mégis, ha már itt vagyunk, jőjjünk fel. A
hadtestparancsnokság nagy épületében táborozik, ott keressük meg.

Benyitunk, egy nagyúri lakáson látni végig, minden ajtó nyitva van, a
legelső szobában ül Boroevics egy íróasztal mellett, a melyről a földig
lógnak le a térképek. Fölkel, elénk jön. Magasabbnak képzeltem,
középtermetű és nem erős testalkatú férfiú, őszülő ritkás hajjal.
Feltünően szláv arcz, éles és fürkésző tekintet, csontos, szívósságra és
erélyre valló állkapocs és szájkörnyék, igen biztos fellépés. A
fő-karaktert az orrtól kapja ez az arcz, – kicsiny és merész, felfelé
törekvő, szinte gyermeki formájú orr. Az egész megjelenés az első
pillanatra a megbízhatóság és a fürge erő benyomását teszi. Nem
csudálom, hogy akik látták, oly sok jót beszéltek róla, valamennyit
levette a lábáról a fellépésével és egy brilliáns beszédjével, a mit
akkor tartott, a mikor Przemyslt felszabadította. Azt mondják:
csudálatosan szerencsés ember és ezt tudja is. Egy hadseregparancsában
hivatkozott is rá. Tisztek mesélték, hogy a bakák tudják, melyik a
Boroevics csillagja és folyton azt nézték éjszaka az égen, mikor a
limanowai csata idején kinlódva, lihegve, sok szenvedéssel masiroztak
észak felé. Most látszik rajta, hogy nem egészséges, de azért nem veszít
ezzel.

Az első kérdésekre azonnal határozottan felel, kész és rövid
mondatokban, erősen a szemünkbe nézve:

– Helyzetünket most jónak látom. Ezen a vidéken bizonyos idő óta az volt
az állapot, hogy egy kisebb, néhány kilométeres területen a harcz
ide-oda hullámzott. Megtörtént, hogy én észak felé visszanyomtam az
oroszt. Akkor ő engedett a nyomásnak, de hátrább fekvő területen ismét
összeszedte magát, erősítéseket vont magához és túlsúlyba kerülvén,
engem visszaszorított. Bizonyos idő múltán ismét én nyomultam előre és
ez az ide-oda való vonulás ezen a kis területen már majdnem állandó
szokásunkká lett. Én az oroszok itteni támadásait, bármily hevesek
voltak is, az egész nagy osztrák-magyar harczvonal szempontjából mindig
alárendelt jelentőségűnek tartottam. A mai napon úgy áll a dolog, hogy a
magyar határ vonalán mindenütt kiszorítottuk az orosz haderőt magyar
területről, csak épp a duklai mélyedés környékén van még bent igen
jelentéktelen kis területen Magyarországban. De ezt a poziczióját sem
fogja megtarthatni és itt sem fog boldogúlni. Hiszen ön külföldi
kollégáival most a frontról jön, ott láthatta, hogy szakadatlanúl
folynak a harczok. Nem tudom, hogy arra a kérdésre, vajjon tudják-e az
oroszok ezen az utolsó ponton tartani az állásaikat, nem a most
következő órák hozzák-e meg a választ.

Arra a kérdésre, vajjon most megszünik-e a duklai harczvonal ide-oda
hullámzása, így felelt:

– Próféta nem vagyok, nekem a tényekkel és a lehetőségekkel kell
számolni. Azt hangsúlyozom, hogy most nem az ellenség a legnagyobb
ellenfelünk, hanem az időjárás. (Unser grösster Feind ist nicht der
Gegner, sondern das Wetter.) Ebben a kárpáti télben minden hadművelet
igen természetesen csak lassan haladhat előre. Ma véletlenül enyhe idő
van, de különben zord a Kárpátok téli időszaka. Hála Istennek, katonáim
meglepően bírják, jól viselik el a zordabb időjárást is, hisz oly
kitünően vannak felszerelve minden tekintetben.

– Furcsa tapasztalatokat tettem, mikor vizsgálódtam, hogy mily
feltételekhez van kötve az emberi szervezetnél az a kérdés, bírja-e a
nagy hidegeket, vagy sem. Ha le kell szűrnöm ez irányban szerzett
tapasztalataimat, azt kell mondanom, hogy erre nézve általános irányelv
nincs. Ez teljesen személyes dolog, teljesen az egyéni szervezet
kérdése. Kezdetben abból indultam ki, hogy a fiatalabb ember jobban
fogja bírni a téli hadjáratot, mint az öreg. De aztán beláttam, hogy még
ily tág keretben sem lehet általános szabályt felállítani. Láttam öreg
katonát, a ki úgyszólván meg sem érezte a legkíméletlenebb hideget és
láttam fiatal, erős katonát, a ki a hideg időjárást egyszerűen nem bírta
elviselni. Aránylag kevés fagyási esetünk volt, bizony erre a kevésre is
nehéz szívvel gondolok, mert a fagyás által okozott bajt sokkal
nagyobbnak tartom, mint a golyó által ütött sebet. A téli hadjárat magán
a hidegen kívül még számos olyan akadályt gördít elénk, a mi kell, hogy
lassú tempót adjon még a sikeres harczoknak is. A magas hóban hegyek
közt a nehezen helyreállítható útakon az élelmezés és a lőszer
utánpótlása nehezen, sok fáradsággal megy. Vigyáznom kell katonáim
ruházatára, főként czipőjére, – ez mind olyan sok apró momentum, a mely
együttvéve a lassúbb előmenetelt eredményezi.

Megkértem, mondjon valamit arról, vajjon a jövőben várható-e hogy orosz
csapatok ismét nyugtalanítani fogják Felső-Magyarországot. Így felelt:

– A magyarországi betöréseknek mint katona soha egy pillanatig sem
tulajdonítottam nagy fontosságot. Az oroszok nyugtalankodását a magyar
határon azzal magyarázom, hogy Galicziában elfoglalt területüket nagyon
féltik tőlünk. Ez katonailag igen természetes. Teret senki sem veszít
szívesen. Hogy pedig Galicziában teret ne veszítsenek, időről-időre
támadásokkal, Magyarország területére való betörésekkel próbálkoznak
meg. Nem hiszem, hogy valaha komoly szándékuk lett volna mélyen
benyomúlni magyar földre, mert ezzel csak a frontjukat tették volna
hosszabbá, vékonyodtak volna és ezt ők sem teszik szívesen. Magyar
földön mindenki nyugodt lehet. A hogy katonailag nem tulajdonítottam
jelentőséget régibb betöréseiknek sem, úgy legutóbbi mozgolódásukat, a
mely a duklai szoros környékén volt a legélénkebb, szintén nem tartom
Magyarország szempontjából fontosnak. Semmi józan okuk nincs arra, hogy
mélyen befelé igyekezzenek a magyar földre. Persze a szánandó határszéli
falvak, melyek békében sem voltak gazdagok, szenvedtek általuk. De a
háború nagy áldozatait mégis a részvétre méltó Galiczia hozta. A
költségeket, mint mondani szokás, ő viselte eddig és viseli most is. A
nagy hadi eseményeknek Galiczia marad a színhelye. Ha erre gondolunk,
valósággal elenyésző az a kár, a melyet a magyar határszéli helységek
szenvedtek. Én most a legújabban eltelt napok eseményeit mérlegelve és
katonáim erejét látva, minden tekintetben ismételten megnyugtathatom a
magyar közönséget.



PRZEMYSL ELESTE


Zsolna, márczius.

A társas-ebéd után szivarozva, beszélgetve várunk a szálló éttermében,
mert telefonon azt a hírt kaptuk, hogy parancsnokunk, Hoen tábornok a
délutáni vonattal idejön. Fél háromkor nyílik az ajtó, belép a tábornok,
és az ujságírók, mint mindég, a mikor közibük jön, nagy éljenzésben
törnek ki. A tábornok magasra emeli a kezét, még ott az ajtóban. Erre
mindenki hirtelen elhallgat. A csöndben ezt mondja: «Semmi okunk
éljenezni.» Azzal a nagy asztal felé megy. Azt hiszem, ekkor már
mindnyájan tudtuk, miről van szó. Mindenki leült, czeruzát és
jegyzőkönyvet véve elő. A tábornok megvárta, míg mindenki
elhelyezkedett, aztán egyszerűen és komolyan ezt mondta:

– A hős przemysli védősereg tegnap kirohant a várból, de erős
ellentállásra találván, visszavonult a várba.

Mindenki írja.

– Ma hajnalban – folytatja a tábornok – a vár összes ágyúi megszólaltak
és hatalmas tüzelést indítottak minden irányba. Ebbe az ágyúdörgésbe már
robbanások hangja is vegyült. Ez a hang az egymásután felrobbantott
erődök hangja volt.

Halotti csönd. Mindenki ír.

– Ugyancsak ma hajnalban drótnélküli távirón jelentés jött Kuzmanek
várparancsnoktól, hogy parancs szerint a kiéhezett várat elpusztította
és az ellenségnek átadja. Azóta semmi hír.

Ezt is lejegyezte mindenki, a ceruzák most a levegőben függenek, ahogy
végignéz az ember a hosszú asztalon. A tábornok egy szót sem mond
többet, szótlanul jár fel-alá az ablakoknál, aztán úgy tesz, mintha az
ablakon nézne ki, percekig némán áll ott, háttal felénk. Az ujságírók
belebámulnak abba a pár sorba, amit följegyeztek, nagyon soká hallgat
mindenki és aztán egyik a másik után igen lassan, lábujjhegyen megy ki a
teremből. A tisztek a falnál állanak, ahogy visszanézek, a tábornok a
terem másik végében még mindig az ablaknál van, tökéletes
mozdulatlanságban.


Zsolna, márczius.

Az ujságírók egy csoportja ma Mährisch-Ostrauba utazott, hogy
meghallgassa Lehmann kapitánynak az elbeszélését, a ki egy hadnagygyal
repülőgépen jött Przemyslből. Abban az órában indult el a várból, a
mikor az oroszok már úton voltak, hogy Przemyslt birtokukba vegyék.
Lehmann holnap a királyhoz utazik, hogy ugyanezeket a dolgokat a
felségnek is elbeszélje. Órákig tartott érdekes előadása, a melynek
minden szavát följegyezte Magyar Lajos kollégám. A jegyzeteket
rendelkezésemre bocsátotta. Hogy a háború után, a mikor minden részlet
tisztázódik, mint változik meg az a kép, a melyet ma kaptunk, ezt ma még
nem lehet tudni. De ha volt számunkra eddig ebben a háborúban valami, a
mi sokszor a porba borult lelkünket felkaphatja onnan és felragadhatja
magával az égig, akkor ez az. Nyomorult dicsőség a mások dicsőségét
írni. Nyomorult erőlködés: czifrázni akarni a magyar tiszt és a magyar
katona legnagyobb hőskölteményét, azt, a mely Przemyslben játszódott le,
s a mely a maga történelmi felségességében majd csak akkor bontakozik
ki, ha ők hazajönnek. De ellenállhatatlan kötelesség minden szót, minden
mozdulatot, minden sóhajtást és minden könnyet, a melyről onnan hír jön,
leírni. Tévelygő tollal, a mely ma helyesbíti azt, a mit a tegnap
sietségében másként jelentett. De mit csináljunk? Szabad válogatni? Az
utczai szemét, a mi Lehmann kapitány csizmájának a talpán ragad Przemysl
porából, szentebb nekem most hirtelenében, mint az egész nyugodt
hadtörténelem. A magyar dicsőség, a mi Przemysl nevéhez fűződik,
teljesebb a teljesnél és teljesebb minden magyar katonai dicsőségnél, a
melyről a mi könyveink tudnak. Erről most még idehaza senki se tud
többet, mint mi. Ez most minden. Hiszen szivárog még majd valami ezentúl
is, de az egész nem lesz itthon addig, a míg a honvédek, a népfölkelők
és a tüzérek meg nem jönnek. Addig éljünk ebből a kevésből, azzal a
tudattal, hogy milyen elenyészően rövid strófája mindez annak a soknak,
a mi ebben az eléhezett várban történhetett. Lehmann kapitány, a kitől
ennek a strófának legtöbb adata származik, már szerepelt a hivatalos
jelentésben, mint az utolsó pillanatok tanúja. Magántáviratok előbb több
más elrepült pilótáról, utóbb egyetlen más elrepült pilótáról tettek
említést. Most, fájdalom, ezt az egyetlen másikat is vissza kell vonni.
Lehmann kapitányé volt az egyetlen repülőgép, a mely Przemyslből
visszakerült a mi hadseregünkhöz. A másik pilótáról, a kiről egy
jelentés még azt mondta, hogy a Kárpátok felé repült, nincs megbízható
hír. Lehmann kapitány nem póstáspilóta volt, a ki csak látogatásokat
tett a várban. A hadseregnél Przemysl körülzárása alatt
megkülönböztettek berepülő és kirepülő tiszteket. Lehmann kapitány
kirepülő tiszt volt. Przemysl volt az egész körülzárás ideje alatt az
állomáshelye, ő végezte a vár úgynevezett házirepüléseit, a felderítés
nehéz és veszedelmes munkáját. Huszonkettedikén, a vár átadásának napján
érkezett meg Przemyslből. Mikor ott a levegőbe emelkedett, – mondja –
nem indult el rögtön Krakó irányába, hanem hatszáz méter magasságban
maradva teljes háromnegyed óráig folyton kis köröket írt le a vár
fölött. Napfölkelte volt. Aztán, mikor a felrobbantott erődök lángsugara
és füstoszlopa négyszáz méter magasra csapott fel, s őt így csak kétszáz
méter távolság választotta el a szenvedésnek ettől a vulkánjától, el
kellett mennie. Elvégre Przemysl egyetlen és utolsó futárjának az élete
egy kis bádoghordó benzintől függött. A lángok és füstök fölött
sóhajtott egyet, megkereste az irányt és a kormányt beállítva, egyre
magasabbra szállva, Krakó felé vette útját. Przemysl magára maradt.
Lehmann kapitány ma minden rendszer nélkül mondta el przemysli emlékeit.

*

Tudjuk, hogy Boroevics a Przemysltől keletre lévő Medyka vonaláig
kergette az oroszokat, mikor október elején nyugat felől előretört. Az
orosz ezt a Medyka-vonalat találta a legalkalmasabbnak arra, hogy
futásában megálljon, megforduljon és szembenézzen velünk. Ha már
Przemyslt elvesztette, Lemberget mindenáron meg akarta védeni. Tudjuk a
további fejleményeket is: ennél a vonalnál nap-nap után vertük az orosz
sereget, mikor az északi események miatt Boroevics megkapta a parancsot
«sich vom Feind loszulösen» és visszahúzódni. Az oroszok november 5-én
Boroevics mögött becsukták a nagy kaput: körülzárták Przemyslt. Kuzmanek
tábornok akkor katonai szempontból alaposan megvizsgálta a vár helyzetét
és úgy találta, hogy az orosz gyűrű nem egészen köralakú. Magora, Batice
és Njagoricani helységek irányában, tehát észak és nyugat felől ez az
orosz gyűrű be volt nyomva a vár felé. Ez oly hátrány volt, a melyet
korrigálni kellett. Kuzmanek tehát az első kirohanásokat azért rendelte
el, hogy ezeken a pontokon tágítsa a gyűrűt. Ez sikerült is neki. Az
oroszok pedig ezt az így korrigált gyűrűt most november elején jól
megrakták emberrel. A tüzérségük akkor rossz volt, az emberük rengeteg.

És elkezdték lassan szűkíteni a gyűrűt.

Kitartó, ügyes munkával egyre közelebb tolták állásaikat a várhoz. De a
gyűrű nem sokkal lett szűkebb. Hamarosan meg kellett tudniok, hogy
Przemysl tüzérségi felszerelése jobb, mint gondolták. Messzevivő, modern
ágyúink, harmincz és feleseink gránátokkal pontozták ki számukra azt a
kört, a melynél kisebbre nem lehet a gyűrűt szűkíteni. Akkor ezen a
körön valamivel kívül megállottak, berendezkedtek, beásták magukat – és
vártak. A földerítés szerint akkor hat orosz gyaloghadosztály zárta
körül a várat. Mély árkok, tábori erődítések, drótsövények és kiépített
tüzérségi állások elkészítése után meggyengültek. Akkor kárpáti
offenzivánk eret vágott ezen a hat divizión, de ez a vár sorsán semmit
sem változtatott, mert ez a körülzáró gyűrű felvette az ellenvár
defenziv jellegét. Ennek a tartásához tehát már kevesebb ember is elég
volt.

A nyugodt várakozásban Kuzmanek kisebb kitörésekkel zavarta az oroszt az
ellenvár gyöngébb pontjain. Ezek a kitörések azonban csak
nyugtalanítások voltak. A nagyobb jelentőségű kitörés, az első, a
melynek szabadulás volt a czélja, a mult év deczember 14-ikén történt.
Ezen a napon – (ha ezt akkor otthon valaki sejtette volna!) – Tamássy
tábornok elindult a verseczi honvédhadosztálylyal és a lembergi
Landwehr-dandárral a Kárpátokban küzdő hadseregünk felé. Négy nap és
négy éjszaka tartó vad küzdelemmel, rettenetes harczok közepette
eljutottak Bircáig. Ez a Birca Przemysltől délnyugatra légvonalban a
vártól huszonöt kilométernyire fekszik, országút mentén. A Tamássy
kirohanása tehát néhány nappal a limanowai csata után történt,
ugyanakkor, mikor hadaink Limanowától győzelmesen rohantak Grybow
irányába és a Kárpátokból fenyegetőleg jöttek fel a Jasló–Sanok-vonal
felé. Tamássy a négynapos harcz után deczember 18-án érte el csapatai
elejével Bircát. Ugyanekkor a Kárpátokból rohant Tamássy felé Krautwald
tábornok és egy napi járóföldre közelítette meg Tamássyt. Mind a két
tábornok: Tamássy is, Krautwald is, emberfölötti erővel küzdött, hogy a
közéjük szorult orosz vonalat áttörve, kezét nyujthassa egymásnak. Arról
nem is kell beszélni, hogy a két sereg legénysége mit érezhetett. Az
orosz sereg ekkor a maximális erősítéseket küldte a mi két tábornokunk
közé. Olyan túlerővel álltak ellent 18-ikán az oroszok az egymást kereső
két csapatnak, hogy minden további próbálkozás reménytelen volt.
Megkapta a parancsot az előnyomulás beszüntetésére Krautwald tábornok,
Tamássyt pedig visszarendelték a vár ágyúinak védelme alá.

*

November ötödikén, a körülzárás napján a parancsnok pontosan
leltároztatta a vár élelmi készleteit. E készletek kiszámítása után
történt meg az, a mit már napok óta tudunk, hogy a parancsnok
megkisebbítette a napi élelem-adagokat és ezzel sikerült elérnie azt,
hogy a mérsékelt táplálkozás mellett a vár életét kitolta tavaszig,
körülbelül márczius 20-ikáig. A hogy ezt Kuzmanek november első
napjaiban kiszámította, úgy is történt, számításai majdnem órányi
pontossággal beváltak. Márczius 18-án konstatálták, hogy már csak az
utolsó porczió van meg a raktárakban. Ekkor osztották ki a csapatok
harczra rendelt része közt a konzerveket és Kuzmanek elrendelte az
utolsó kirohanást.

*

Márczius 18-án az «Ausfalltruppe», a kitörősereg, mint mindig, úgy
ezuttal is Tamássy tábornok vezetése alatt kelet felé mutató irányban,
Medykától délkeletre kirohant. Hajnali három óra volt, még sötét
éjszaka, mikor elindultak. Ezt a szót, hogy «kirohanás», tanuljuk meg. A
Tamássy serege hét óra alatt hét kilométert ment. Éhes volt és gyenge
volt. Egy óra alatt egy kilométert ment. Így mondja Lehmann kapitány,
akármilyen hihetetlenűl hangzik is ez, így volt, egy óra alatt egy
kilométert haladtak előre. Annyit, mint az Andrássy-útnak a fele. Magyar
honvédek és lembergi Landwehr. Máskor hét óra alatt huszonnyolcz
kilométert lehet menni. Nem tudtak többet menni. Egyesek leültek az
árokba és ott maradtak. Ez a csapat kapta az utolsó konzervkészletet.
Minden katona két dobozt kapott. Halálbüntetés terhe alatt tiltották meg
nekik, hogy ezt az adagot egyszerre egyék meg. Mégis sokan megették. Fel
se melegítették, a hogy kapták a két kis kerek skatulyát, bajonettel
nekiestek, felbontották és lenyelték a tartalmát. Sok honvéd maradt
ezért az árokban: az agyongyötrött gyomor nem birta el a hirtelen
boldogságot. Többen szívszélhüdést kaptak, mondja Lehmann kapitány. És a
többi ment tovább, előre. Kirohanni. Ez volt a testi állapotuk.

A lelki állapotuk az volt, hogy a mikor a komor hajnalban elindultak,
már tudták, hogy a vár el van veszve. Mielőtt útrakeltek, felolvasták
előttük Kuzmanek tábornok utolsó parancsát, búcsúzását Przemysl várától,
köszönetét a katonáihoz, nyílt kijelentését annak, hogy elfogyott az
élelem és a vár megszünt élni. Mikor elindultak, azt mondták a honvédek,
hogy így van ez rendben, így kell annak lenni, ne menjünk el addig innen
a fogságba, a míg még egyszer meg nem mutattuk az otthonvalóknak, hogy
milyen katonák vagyunk. Egy kilométert tudtak csak menni egy óra alatt,
annyit, mint az Andrássy-út fele, egy óra alatt, hogyan magyarázzam,
hányszor magyarázzam, szegény, drága, lesoványodott honvédek, ők «még
egyszer meg akarták mutatni az otthonvalóknak» – milyen lassan mehettek,
milyen nagyon-nagyon lassan, és azt mondja Lehmann kapitány, «sie sangen
schöne ungarische Lieder», szép magyar dalokat énekeltek és elől vittek
egy magyar nemzetiszínű zászlót, a mit valami vasúti állomáson
kaphattak, mikor augusztusban elindultak. Mentek előre a zászló után,
énekelve, de sokan kidőltek, az árokba ültek. A hét kilométer után ezek
a honvédek hét álló órán keresztül harczoltak és a harcz után úgy
kellett visszamenniük, hogy még tizenhat kilométert gyalogoltak.
Emlékeznek még a hivatalos jelentés ama mondatára, hogy «túlnyomó orosz
erővel találván magukat szemben, visszavonultak a várövezet mögé?» Ez
volt az.

*

Márczius 19-én a mindent pontosan tudó oroszok nyugat felől megtámadták
a várat. Erős tüzérségi harczczal kezdték, most már itt voltak a
messzehordó modern ágyúik is, mert a körülzárás első idejében közepes
minőségű tüzérséggel, főként a kikötő-erődjeikből idehurczolt régibb
tipusú hajóágyúkkal dolgoztak. A tüzérség gránátokat szórt nemcsak az
erődőkre, hanem a városba is. Mikor Kuzmanek ezt a nagy igyekezetet
látta, felismerte, hogy az oroszok elérkezettnek látják az időpontot a
kiéheztetett vár megostromlására. Elrendelte tehát az erődők
felrobbantását, de egyelőre csak az előkészítő parancsot adta ki.

Éjszaka folytatta az orosz tüzérség az erős tüzelést és ugyanekkor a
sötétség védelme alatt az orosz gyalogság is elindult a vár ellen. Most
ismét elébük ment Tamássy a seregével. Negyvennyolcz óráig tartott a
küzdelem, most már csak azért, hogy az orosz be ne vegye a várat, hogy
ezalatt legyen idő mindennek elpusztítására, a minek az ellenség hasznát
vehetné. Negyvennyolcz óráig, tehát márczius 20-ikán nappal, március
20-ikán éjjel, márczius 21-ikén nappal és márczius 21-ikén éjjel
szakadatlanul tartottak a harczok, az orosz azonban nem érhette el a
czélját.

*

Márczius 21-ikén este Kuzmanek a következő rendelkezéseket tette:
Hajnali öt órakor a gyalogság kiüríti az egyes erődőket és helyet foglal
az úgynevezett közművekben, azokban a sánczokkal és falakkal kiépített
állásokban, a melyek az egyes pánczélerődöket egymással összekötik. Itt
minden erejét a legvégsőkig felhasználva feltartóztatja az erődök közé
benyomulni igyekvő orosz gyalogságot. Ugyanekkor, pontban hajnali öt
órakor (márczius 22-ikén) a szapőr-csapatok elkezdik az erődök
felrobbantását. A parancs, mint említettük, már ki volt adva, az
előkészületeket megtették, most már csak meg kellett gyújtani a
zsinórokat. Mikor az erődökben elhelyezték az ekrazitot, számbavették,
hogy mennyi gyújtózsinór áll rendelkezésre. Annyi volt, hogy szűkösen
elég volt a robbantáshoz, de mégsem volt zsinórban oly bőség, a mely ezt
a sok robbantást veszélytelen munkává tehette volna. A zsinórnak nagyon
hosszúnak kell lennie, hogy a ki meggyújtja, elszaladhasson egy
felrobbanó erőd légberöpülő szikladarabjai elől. A munka tehát
életveszélyes volt. Mégis, minden egyes erőd felrobbantása előtt
két-három szapőrkatona is jelentkezett, hogy ő akarja meggyújtani a
zsinórt, úgy hogy válogatni kellett közülök. Még azt se lehet mondani,
hogy ezek az emberek ismeretlen veszélynek mentek neki, mikor így
jelentkeztek, mert mind műszakilag képzett ember, a ki szakértő a
robbantásban, azonfelül pedig ezek voltak azok, a kik egyes erődökbe
ezerötszáz kilogramm ekrazitot helyeztek el, majd pedig később
kiszámították, hogy ennek az iszonyú robbanásnak a gyújtózsinórja
mindössze csak három perczig ég, tehát három percz idő van arra, hogy a
minden irányban szétrobbanó erőd közeléből elmeneküljenek. Föntebb
említettem Lehmann kapitány becslését, a mely szerint a robbanás lángja
négyszáz méter magasra csapott fel. Pedig Lehmann kapitány aviatikus,
tehát pontosan tud magasságot becsülni. És ezt a robbantást vállalták
önként jelentkezve a szapőr-katonák – egy háromperczes gyújtózsinórral.

A robbanás az északi oldalon kezdődött pont öt órakor, napfölkelte
előtt. Elsőnek a Werk 11/_A_ nevű erőd repült a levegőbe. Ezt követte az
első ostrom idején annyit emlegetett Werk Eins-Eins, az I/1. számú erőd,
Siedlicka. Ez a váröv délkeleti sarkán állott, ezt védték az első ostrom
utolsó napjain oly példátlan vitézséggel a népfelkelők, ebbe rohant be
és ennél pusztult el akkor az ostromló sereg egy része. Ez a két
robbanás meghökkentette az oroszokat, a kik ezekből az irányokból is
támadtak a kora hajnali órán. Ezeken a pontokon hirtelen abbamaradt a
támadás. De a nyugati oldalon, a hol a magyar népfelkelők állottak, csak
egy pillanatig tartott az oroszok megdöbbenése, itt, úgylátszik, kiadták
a parancsot, hogy most újult erővel kell támadni. A magyar népfölkelők
állásaira rettenetes össztüzet indított az ellenséges tüzérség, s
ugyanekkor előrehozták az oroszok a gépfegyvereiket és ezzel egyidőben a
gyalogságuk szuronyrohamra indult. A még ép erődök és a népfölkelőkhöz
beosztott tüzérek akkor már csak a régi ágyúkkal lőttek, mint a hogy már
két nap óta csak ezek voltak működésben, mert Kuzmanek az összes modern
ágyúkat már jó eleve bevonta az erődökből és a közművekből, hogy
felrobbantásukra az előkészületeket megtehesse. Ezekkel a régi ágyúkkal,
a melyek nagyrésze az 1861-ik évi tipust képviselte, tartotta magát a
vártüzérség negyvennyolcz órán keresztül az orosz tüzérség legmodernebb
ágyúinak őrjöngő tűzében. Ezen a nyugati fronton, Novagoránál és
Lipnicánál népfölkelőink minden orosz támadást visszavertek mindaddig, a
míg mögöttük a rombolás munkája be nem fejeződött. A lelkierőt ehhez a
leírhatatlan küzdelemhez az adta nekik, hogy tudták: az orosz mindenáron
be akar most már törni a pusztuló várba, hogy aztán azt hirdethesse,
hogy ostrommal vette be. Most már az orosz, is, a mi seregünk is pusztán
a dicsőségért harczolt. Az orosz tudta, hogy órák mulva úgyis az övé a
vár, a mienk tudta, hogy órák mulva úgyis minden az oroszé. Mégis
elkeseredetten harczolt mind a két fél a történelem egyetlen mondatáért.
És ez az utolsó, ez a legvégső harcz, a katonai önérzetkérdés véres
viadala a mi javunkra dőlt el. Az orosz nem vehette birtokába a várat,
csak a mikor odaadták neki.

Az erőd-öv műveinek felrobbantása után a városban lévő raktárakat,
lőporos-tornyokat röpítették levegőbe a szapőrök. Három híd omlott
összetörve a San-folyó vizébe.

Kuzmanek parancsára ekkor minden felrobbantott erőd romhalmazának a
tetejére egy-egy tiszt állott, kezében nagy fehér zászlóval. Így állták
körül Przemysl városát a romhalmokon egyedül őrködő tisztek. Az volt az
utasításuk, hogy ha orosz csapat, vagy küldöncz közeledik feléjük, a
fehér zászlót magasra emeljék és a következő kijelentést tegyék:

– Seine Excellenz kann die Festung wegen Mangels an Verpflegung nicht
mehr halten und überlässt alles Andere der Ritterlichkeit seines
Feindes.

(«Ő kegyelmessége nem tarthatja tovább a várat az élelem hiánya miatt és
minden egyebet rábiz ellensége lovagiasságára».)

Általában Kuzmanek minden intézkedésében a legszigorúbban ragaszkodott
ahhoz a felfogásához, hogy neki semmi kedvezmény nem kell az orosztól, ő
kénytelen a várat az élelem hiánya miatt feladni, a többi most már az
ellenség dolga, csináljon, a mit akar, hiszen a győztesnek ilyenkor más
úgy sem szabhat törvényt, mint a saját lovagias érzése.

A várban megmaradt lovakat levágták, zabjukat lisztté őrölték, hogy az
átadás pillanatától márczius 30-ikáig, a mikor Kuzmanek számítása
szerint az első nagytömegű orosz élelem-szállítmány megérkezhetik, a
legénységnek legyen legalább lóhusa és zabkenyere.

Fél hatkor reggel, ugyanakkor, a mikor a parlamentair-tisztek a fehér
lobogókkal elfoglalták őrhelyeiket az erődök ormán, Lehmann kapitány
gépjére szállt és a magasba emelkedett. Ugyanekkor egy másik gépben
helyet foglalt Melts és Holdt tűzmester. Melts magyar ember. A harmadik
gépre Junker pilóta ült. Lehmann gépje volt az egyetlen, a mely
hazajött. Melts és Holdt, valamint Junker gépéről, a mely a Kárpátok
felé akart szállni, nem érkezett hír.

*

Az utolsó kirohanásnál, a márczius 18-ikinál ezt az elcsigázott, de
mégis énekelve vánszorgó és magyar lobogót lengető honvédséget Szakmáry
ezredes vezette. Vele együtt vonult ki egy Landwehr-gyalogezred
Kralicsek ezredes parancsnoksága alatt. Ennek a két katonának a példája
adhatta meg a legénységnek azt a már nem is földi erőt, a melylyel a
hétórás harczot a hétórás menetelés után megvívta. Mind a kettő
mindenütt elől járt.

Szakmáry honvédezredes minden fegyverét otthon hagyta és egy
sétapálczával állt ezrede élére, mikor a honvédeket utolsó támadásra
indította az orosz védővonal felé. Az egész úton biztatta, lelkesítette,
bátorította, támogatta őket. Mikor harczvonalba fejlődtek és az első
orosz tömegeket meglátták, Szakmáry ezredes a levegőbe emelte
sétapálczáját és ezt kiáltotta harsogó hangon honvédei felé:

– Honvédek! Mind jöjjetek velem! csak elébem ne menjen egy se!

A mint ezt kimondta, az ellenség felé fordult és három gépfegyvergolyót
kapott a szájába.

Az ezredet tovább vezette.

Rövid idővel ezután ismét gépfegyvergolyó érte. Súlyos sebeivel
elbukott.

Szabad ehhez valamit hozzáírni?

*

Lehmann kapitány pontos leírását adta annak a szomorú aktusnak is, a
mikor a várparancsnok rendeletére a többi modern ágyúval együtt
tüzérségünk büszkeségét, a Skoda-féle harmincz és feles mozsarakat is
tönkre kellett tenni.

Két üteg volt a várban: összesen négy darab.

A harmincz és feles mozsarak, a mikor szállítják őket, két darabban
vannak, két automobilra vannak szerelve. Most, kivégzésükhöz ép úgy
állították össze őket, mint a hogy lövésre készülnek velük. Ha a mozsár
csöve nincs legalább bizonyos foknyi szög alatt az égnek irányozva,
akkor nem szabad elsütni, mert a lövedék a csőben robban szét és
szétveti a hatalmas csövet. Tehát elég lett volna a mozsár
tönkretételéhez, ha a csövet a töltési állásban hagyják, vízszintesen és
úgy egyszerűen elsütik. De a pusztítás tökéletessége kedvéért más
módszerhez folyamodtak.

A mozsár csövét megtöltötték homokkal, ebbe még ekrazitot és bombákat is
tettek, hátul beletolták ebbe a töltelékbe a lövedéket, igen kevés
lőportöltést adtak a lövedék mögé, a mozsár csövét vízszintes irányba
állították és így sütötték el.

A harmincz és felesek olyan apró darabokban repültek szét, hogy az
ökölnagyságú darabok már a nagyobbak közé tartoztak.

Ugyanez időben robbantották fel benn a város közelében a megmaradt
municziót, a kocsikból és autókból összehányt rakásokat. A legénység, a
mely ekkor fedezékeiből énekelve vonult be a város felé, összetörte
fegyvereit.

Mialatt a városban ez folyt, künn, az erődökön kívül veszett gyorstüzet
adva dörögtek az orosz ágyúk, még mindig menteni akarták a látszatot,
még mindig úgy tettek, mintha volna mit ostromolni Przemyslben…

*

A polgári lakosságról azt mondta Kuzmanek, hogy a védősereghez méltó
módon viselkedett.

Mikor az oroszok messzehordó ágyúi megérkeztek a vár alá, első dolguk
volt gránátokat röpíteni a város kellő közepébe.

A város lakossága nem bujt el a gránátok elől. Az ostrom alatt, mint
Lehmann kapitány személyes tapasztalatból tudja, a közönség megtartotta
régi sétaóráit és korzóhelyeit. Megtörtént, hogy polgárok közé leesett
egy gránát és megölt, vagy megsebesített valakit. A polgárság
értesítette a várparancsnok hivatalát, mire egészségügyi katonák jöttek
ki sietve a helyszínére orvossal és hordágygyal. A sebesültet első
segélyben részesítették és elvitték. A polgárság ezt a munkát komoly
nyugalommal nézte végig és nyugodtan sétált tovább. Ez sem magyarázható
mással, mint azzal a kétségbevonhatatlan ténynyel, hogy az az éhező
embertömeg, a mely negyedik hónapja kínlódott már Przemyslben, katonaság
és polgárság együtt, a mártirium lelkesedésének, a legvégsőkig
felfokozott és minden nap újabb kínjaival csak lázasabbá váló hazafias
rajongásnak olyan erős szuggesztiója alatt élt, a mely példátlan a maga
nemében.

Ez a hatalmas és mindenkit magával ragadó tömegérzés a katonáktól indult
ki és úgy csapott át a polgárokra.

Kuzmanek hálás volt a polgárságnak ezért a viselkedéséért. Atyai gonddal
támogatta őket, mindent megtett sorsuk javítására, sőt az inség
napjaiban felelősséget érezve a világ előtt velük szemben, a katonai
raktárakból ugyanazt adta nekik, a mit a katonák kaptak. Persze ők még
így is jobban birták az inséget, mint a katonák, mert ők strapa nélkül
éheztek. Lakásaikban melegedhettek akkor, mikor katonáink napokat
töltöttek az előretolt lövészárkokban. A lakosságot a robbantásokat
megelőző éjszakán a rendőrség előkészítette az eseményekre és
veszélytelen helyre, az úgynevezett Tatárdombra gyűjtötte össze, a
honnan ezrek nézték az utolsó órák pokoli látványosságát.

A várban körülbelül kétezer orosz fogoly volt. Ezeket még a körülzárás
első heteiben fogták, mert azóta, az élelmiszerkészleteket féltve,
megtiltották a legénységnek az orosz foglyok behozását. A kit ütközet
közben Tamássy emberei elfogtak, vagy a kik megadták magukat, azokat
ütközet után visszakergették az orosz táborba. A kétezer fogoly közt öt
tiszt volt és egy ezredorvos.

Érdekes részlet: az öt orosz tiszt között volt kettő, a ki karddal az
oldalán szabadon járt kelt a városban. Ennek a két tisztnek a története
a következő: Márczius elején az oroszok rohamot intéztek Podmazurani
előretolt támpont ellen. A támpontot magyar honvédek védték. A rohamot
oly lendülettel csinálták az oroszok, hogy kétszázhatvan orosz katonának
sikerült betörni. Itt olyan helyzetbe kerültek, hogy a menekülés nehéz
lett volna számukra. A honvédek megadásra szólították fel őket. Az
oroszok nem adták meg magukat, sőt vadul nekitámadtak a honvédőrségnek,
észrevéve, hogy az sokkal kisebb, mint az ő csapatuk. Ekkor érkezett
rohanvást az erődhöz Tabody őrnagy, a zászlóaljtartalékkal. «Rajta,
rajta!» – kiáltással az oroszokra vetette magát. A honvédek szuronynyal
pusztították el a kétszázhatvan oroszt, a két orosz tisztnek pedig, a ki
még akkor is vagdalkozott kardjával, a mikor már minden veszve volt, s
ismételt felszólításra sem adta meg magát, kicsavarták a kezéből a
kardot. Kuzmanek, mikor értesült a két tiszt bátor viselkedéséről,
magához hivatta őket és visszaadta nekik a kardjukat.

A kapituláczió reggelén Kuzmanek a kétezer orosz foglyot kihozatta a
tűzvonalból és felvonultatta a Schlossberg nevű hegyre, a hol nem
érhette őket golyó. Egyetlen egy rendőrtisztviselőt állított oda
melléjük, ezzel inkább csak jelezni akarva, hogy mindvégig foglyoknak
tekinti őket. Az orosz tiszteket utasította, hogy várják be az orosz
bevonulást és sorsukról ők maguk tárgyaljanak. A kezében lévő foglyok
utján semmi előnyt nem akart elérni, megint csak ridegen megmaradva
álláspontja mellett: ő nem tárgyal, nem kér, ő elbukik a várral minden
formaság nélkül, mert nincs mit ennie.

*

Lehmann kapitány a haditudósítókkal való beszélgetése közben néhány
érdekes adatot, epizódot mondott el.

Tamássy altábornagy, a ki minden esetben a kirohanó csapatok vezére
volt, a második ostrom idején szanatóriumot rendezett be az éhségtől
megbetegedett honvédek számára.

A legnagyobb hiány kenyérben volt. Hús sokáig volt a várban, sokkal
tovább, mint kenyér. A katonák ekkor húst és rizslevest kaptak. E miatt
különösen a magyar legénység szenvedett, ők, szegények, a hust is, rizst
is odaadták volna egy darabka kenyérért.

Az oroszok legújabb ágyúikat az utolsó két napon vonultatták fel. A
várat mindenféle kaliberű ágyúkból lőtték, de a legnagyobb kaliberű
nehéz ágyújok tizennyolcz czentiméteres volt.

A léghajósok közül tizen pusztultak el négy ballonnal, a repülők közül
hatan, három repülőgéppel. Ez adatok Uzelác ezredestől, a repülőezred
parancsnokától származnak.

A várban volt művészemberek közül Lehmann kapitány megemlíti Sződi
budapesti szobrászt, a ki az ostrom alatt Kuzmanek és Tamássy szobrát
elkészítette. Ezt a két szobrot Lehmann kapitány nobilis ötlettel
repülőgépen elhozta magával a várból utolsó útján. Várkonyi Béla
zenetanár sok szomorú óráját vidította fel a vár őrségének művészi
játékával.

Przemysl szimbolikus pontja volt a monarchiának: Ausztria és
Magyarország majdnem minden népe védte. A nyugati fronton voltak a
magyarok, délen a tiroliak, északon és északkeleten a rutének és
lengyelek, keleten az alsó-ausztriaiak. A Tamássy csapatai közt a
magyarokon kívül románok, szerbek és magyarországi svábok is küzdöttek.

A csapatok moráljára nézve jellemző adat: a fegyelem az utolsó
pillanatig tökéletes volt. Daczára annak, hogy az utóbbi időben
számtalanszor mondták a tisztek a legénységnek, hogy elengedik a merev
tisztelgést, valahányszor tiszt ment el előttük, az éhségtől és
fáradságtól kimerülten üldögélő bakák feltápászkodtak és haptákba állva
tisztelegtek.



HUSZÁROK

A magyar haditudósítónak mindennél fontosabb kötelessége az
anyaggyűjtés. Mintha valami múzeum számára dolgoznék, össze kell szednie
a harcztéren mindent, a mi magyar katonákra vonatkozik. Hogy később és
másoknak mit kell csinálniok ebből az anyagból, ez majd szóba kerül a
háború után. A mi munkánk sietségében egyelőre nem az író, hanem csak a
gyűjtő jut szerephez. Az itt következő följegyzések is csak nyers
anyagot adnak.


Zsolna, márczius.

A híressé vált Korbuly-expediczió tagjai bocsássanak meg ez elbeszélés
hiányosságáért. Ha tőlük hallottam volna, pontosabb lenne. Így azzal
mentem magamat, hogy a magyar tiszt nem szereti a hőstetteit elmesélni,
ezt is úgy tudtam meg, hogy mikor egy érdemkeresztes huszárkapitányt
megkérdeztem, mely bravurért kapta a keresztet, a maga bravurja helyett
a Korbuly főhadnagyét mesélte el.

A harmadik szegedi honvédhuszárezred főhadnagya, Korbuly László arra
vállalkozott, hogy néhány huszárral átvágja magát az orosz vonalon és
elmegy ötven kilométernyire az ellenség háta mögé, megtudni valamit, a
mit a hadsereg parancsnoka tudni akart, aztán megint visszajön. Az, hogy
«aztán megint visszajön», ezúttal fontosabb része volt a vállalkozásnak,
mint az, hogy egyáltalán elmegy. Kiválasztott a huszárjai közül huszat.
A huszárok akkor már pistákon ültek. Pistának neveztetik a zsákmányolt
kis ikszlábú, kómikusfejű orosz-lengyel ló, a kunikl, a mely – ha lóról
lehet ezt mondani – gúnyos nevetéssel tűri az éhséget, szomjúságot,
hideget és fáradságot. Az oroszországi lengyel, mikor nógatja, azt
mondja neki: «hista! hista!» Ezért neveztetik pistának magyar közhuszári
körökben.

Sötét este indultak el, nagy barna köpönyegeikbe burkolózva, a fejükön
hazulról kapott hósapkákkal, úgy, hogy a ki nem ment a közelükbe, nem
látta meg rajtuk, hogy huszárok. Egyszerre csak megáll velük Korbuly
főhadnagy úr és tizet visszaküld közülök. Azt mondja, neki sok húsz
lovas. Marad tehát tíz, vele együtt tizenegyen vannak arra, hogy az
egész orosz seregen keresztül az ellenség háta mögé kerüljenek. A
tizenegy lovas között egy volt, a ki oroszul tudott: Fail huszártizedes.
A tizenegy embernek az egész úton nem volt szabad egymáshoz egy hangos
szót szólnia, mert ez elárulta volna őket.

Lovagolnak az éjszakába az oroszok felé, jön szembe egy tábori őrség. Öt
ember. Megszólítják a huszárokat, mindig csak Fail felel, a többi
hallgat, gyanus nekik az ügy, erre a huszárok körülveszik az öt oroszt,
elszedik tőlük a fegyvert, elviszik magukkal a tábori őrséget. Ez az
őrség összeköttetés lehetett két csapat közt, mert azzal, hogy ezeket
elfogták, már át is jutottak a vonalon. Mikor kivirradt, elbujtak. Mikor
megint este lett, mentek tovább az öt fogolylyal. De czipelni, etetni
kellett őket, hát néhány nap mulva egyenként szélnek eresztették őket
elhagyott vidékeken, a hol már nem árthattak. Most már az orosz sereg
mögött voltak, így mentek tovább a czéljuk felé, nappal bujkálva, éjjel
rejtett utakon térkép után nyargalva.

Korbuly főhadnagy úr végre megtudta a Visztulánál, a mit tudni akart és
akkor elkezdődött a munka nagyobbik része, – hazamenni a jelentéssel.
Jönnek hát visszafelé. Veszélyek közt, csak a tarisznyából táplálkozva,
senkivel szóba nem állva, egymással is csak nagy ritkán suttogva, hogy a
magyar szó el ne árulja őket. Valahogy csak ment a dolog, a míg el nem
érték az orosz harczvonal hátát. Ott már melegedni kezdett.

Egy napon megszállanak egy majorban. Fail tizedes oroszul kér lakást,
nappal alusznak egy kicsit, alkonyatkor el akarnak indulni. Azt mondja
az első huszár, a ki kidugta az orrát a majorból:

– Gyönnek.

Valóban «gyöttek», egy orosz kadét, tizenegy emberrel. Egygyel voltak
többen mint ők, hiába, az orosz még ezt se adja egy kis túlerő nélkül.
Az orosz kadét czivilben gazdasági tiszt volt, mint a majorosnak mondta.
Benn a majorban egyszerre csak farkasszemet nézett egymással a tizenkét
orosz és a tizenegy huszár. A baj az volt, hogy a tizenkét oroszt a
major átvizsgálására küldték, mert jelentésük volt arról, hogy nagyobb
osztrák-magyar lovascsapat bujkál az orosz vonal mögött. Erre ők nagyon
vigyáznak, mert a lovasságnak ilyetén felhasználását épen ők kultiválják
a legjobban minden hadsereg közt. Ők az ilyen hátulról való
lovasportyázást nabjeg-nek nevezik, és szolgálati szabályzatuknak, a
híres Usztav-nak egész fejezete szól erről. A tökélyre ezt a harczi
formát Miscsenko tábornok vitte a japán háborúban. Csakhogy ő egy egész
dandárral portyázott, néhány ezer lovassal. Azt az orosz el se merte
képzelni, hogy a mi lovas-«hadseregcsoportunk» Korbuly úrból és tíz
huszárjából állt. A szegény tartalékos gazdatiszt és tizenegy katonája
is azt hitte, hogy Korbulyék annak a nagyobb csapatnak csupán
előreküldött járőrje. Némi nyilatkozatokat tettek arról, hogy a huszárok
adják meg magukat, mire a huszárok ott a major udvarán és házikói közt
rettenetes néma tusában levágták őket. A tusa után a huszár mind
vérzett, de komoly sebesülése egynek sem volt.

És most menni kellett innen.

A főhadnagy kiment a majorból és figyelt. Az oroszok a viaskodás közben
lőttek is, úgy hogy most már biztos volt, hogy a lövések figyelmessé
tették az orosz tábort. A majorban nem lehetett maradni, mert az, hogy a
kadét nem tér vissza, arra késztette volna az oroszokat, hogy nagyobb
csapatot küldjenek oda. Menni kellett. A major előtt haladt az országút,
a mely a front felé vezetett. Lóra ültek és lassú trappban elindultak.
Sötét éjszaka volt. A barna köpenyegek gallérjai fülig felhajtva, a
hósapkák a szemöldökig lehúzva. Elől a főhadnagy Fail tizedessel,
mögöttük a kilencz közhuszár a kilencz pistán.

Az úton megállnak, mert messze előttük puskalövések durrognak a
sötétben. De nem harczi lövöldözés, hanem valami jel: egy-egy-egy, aztán
kettő-kettő-kettő… három-három-három… valami alarm lehetett… mindegy,
itt már nincs mit mást cselekedni, tovább, előre, feléjük. A jelentést
vissza kell vinni, vagy meg kell halni. Az éjszakai derengésben
nemsokára meglátták, mit jelentettek a jeladó lövések. Abban a hitben,
hogy nagyobb csapatról van szó, egy egész orosz zászlóalj jött ellenük,
körülbelül ezer ember. A zászlóalj négy századra oszlott fel, az egyes
századok széles rajvonalban jöttek egymás mögött a mezőn, az országúttól
jobbra és balra egyenesen szembe a huszárokkal.

Visszamenni? Erről szó sem lehetett.

A huszárnak első ideája: «Főhadnagy úr, vágjuk át magunkat rajtuk. Vagy,
vagy.»

De a négy század négy sorban jön egymás mögött. Látni az éjszaka
félhomályában a négy széles, széles vonalat, az egyes vonalak közt igen
nagy közökkel. Egy vonalon még át lehetne vágnia magát az embernek, de
négyen…

A főhadnagy megparancsolja, hogy lassú lépésben menjenek neki az első
orosz vonalnak. És a kis csapat kényelmesen, lassan, mintha otthon
volna, lépte, az egyre közeledő orosz sor felé. A hogy a sor jött,
három-négy katona jutott belőle az országútra A többi jobbról-balról
jött az út mellett. A hogy a huszárok lassan közibük léptetnek, az
országúton jövő három-négy orosz kitér, helyet csinál a huszároknak,
rájuk se néz, azt hiszi, saját lovas-őrjárata, a mely lassan, fáradtan
jön vissza valahonnan. Ők a nagy osztrák-magyar lovascsapatot keresik,
mennek tovább.

– Az első soron túl volnánk, – súgja a főhadnagy a tizedesnek – csak
csöndesen, nyugodtan így tovább…

Mennek, mendegélnek, némán, és most már idegesen, hogy hányszor kell még
sikerülnie ennek a jó ötletnek? Jön a második sor. Itt is kitérnek az
országúton jövő katonák, ez már nem is olyan meglepő, mert ezek azzal a
tudattal térnek ki, hogy előttük már ment egy sor, az áteresztette ezt a
pár lovast, eszükágában sincs gyanakodni.

A főhadnagy fellélekzik, számlálja:

– Kettő.

De amott a homályban ismét fekete alakok… jön a harmadik sor. Már a
lábában érzi mindenik huszár a galoppot, már szeretne nekivágni, nem
lehet. Elől a főhadnagy rendületlen nyugalommal a leglassúbb lépésben
megy. Itt a harmadik sor. Csöndesen beszélgetve jön az orosz gyalogság,
lövésre készen tartott puskával. Az országúton két katona kitér a
főhadnagynak és a tizedesnek. A harmadik megáll és megszólítja az egyik
huszárt. A főhadnagy szeretne rákiáltani, hogy: «ne állj meg» – de itt
egy szónak sem szabad esnie. Itt a jó Isten segítségül küldte a magyar
huszárnak azt a gyönyörű arisztokratikus gőgjét, a mely odahaza békében
is annyiszor jelentkezik: kérdezz valamit, ha gyalog mégy, a lovon
léptető közhuszártól, vajjon felel-e? Nem felelt ez se, nemcsak azért,
mert nem tudott oroszul, hanem mert a huszár egyáltalán nem állítja meg
a lovát a gyalogos kedvéért. Ment lassan tovább. Az orosz nevetve
kiáltott valamit utána, aztán elszaladt, hogy utólérje a többit.

Most már, – mesélték, – mintha a lovakra is átragadt volna a veszedelem
tudata, alig lehetett őket tartani. De mentek tovább, megfeszített
idegekkel, lépésben.

Jött a negyedik és utolsó sor. A hol a negyedik és utolsó sor jött, ott
egy árok vágta keresztül az országutat. A huszárok ép akkor találkoztak
az utolsó sorral, mikor az az árkon ugrált, mászott keresztül. Itt a
főhadnagy, úgylátszik, már nem birta tovább ezt a kínzó feszültséget,
úgy, hogy sarkantyúba kapta a lovát és átugratott az árkon az orosz
katonák közt. Valamennyi huszár abban a pillanatban mind ugratott, és
akkor az történt, hogy az egyik lebukott a lováról. Az orosz katona
jószívű: öten is szaladtak oda, hogy segítsenek rajta.

Most minden azon fordult meg, hogy meglátják-e a lebukott huszár
köpönyege alatt a vörös huszárnadrágot, vagy sem. Mert ha semmi más
idegen egyenruhát nem ismer az orosz, a huszárnadrágot megtanulta száz
esztendőre.

Korbuly főhadnagy már túl volt a veszedelmen kilencz huszárjával. Én a
harcztéren nap-nap után látom a magyar tiszt viszonyát a legénységhez.
Engem nem lep meg, hogy Korbuly főhadnagy megállott, s vele együtt a
kilencz lovas. Nem hagyta veszni a huszárját. És ugyanakkor, a mikor
ilyen gavallérosan jó volt a szegény huszárgyerekhez, egyszersmind
okosan is cselekedett. Még ha lett volna gyanu, azt is eloszlatta volna
azzal, hogy nem vágtatott el. A huszárt két orosz katona segítette fel a
lovára. A vörös nadrágját nem vették észre a sötétben. Nem is nézték,
hogy mi van rajta. Jókedvűen hátbavágták, mikor a lóra kapaszkodott.
Aztán mondtak neki egyet-mást és otthagyták. Sietniök kellett, mert
huszárokat kerestek.

A főhadnagy csapatja most már trappban ment tovább. Egy-két domb,
egy-két erdő, egy-két utánuk bámuló orosz járőr – és túl voltak a
vonalon. Azontúl már csak a mi tábori örseinkkel kellett veszekedni,
igazolniok magukat, aztán itthon voltak. Másnap már a jelentéssel ment a
főhadnagy a hadseregparancsnokhoz. József Ferdinánd főherczeg maga mellé
ültette az ebédnél, úgy kellett elmondania az eset minden részletét.
Fail tizedes arany vitézségi érmet kapott. Úgy tudom, hogy a főhadnagy
kitüntetése is útban van. «Odahaza» a lövészárokban, el lehet képzelni,
hogyan fogadták a huszárok. A tisztek itt a halál orra előtt olyan
jókedvűek és naivak, mint a gyerekek: a szegedi honvédhuszárok tisztjei
például «indiánt» játszanak, indiánus neveket adnak egymásnak és
intézményeiknek. Így történt, hogy mikor a főhadnagyot a
gépfegyver-osztag parancsnoka meghívta vacsorára, a vacsora helyét így
jelölte meg: «az ötször-tízszertizet lövő Vöröslábúak törzsfőnökének
wigwamja». Azért «ötször-tízszertizet lövők», mert a géppuskájuk
ötszázat lő, azért «Vöröslábúak», mert huszárok, azért a törzsfőnök
wigwamja», mert a parancsnok az árok egy lyukában lakik, és ez az egész
azért van így, mert a szívük oly tiszta, mint a kardjuk.


Zsolna, április.

Útról jövök, egy szép huszártörténetet hozok magammal. Egy
lovashadosztályt kellett volna felkeresnünk Galicziában, de hirtelen
elkommandirozták őket másfelé. Később egy kapitányukkal találkoztam, sok
minden szépet beszélt róluk. A huszárjait már ismerem. Egy hóborított
galicziai dombon láttam őket először. Fehér vászonnal bevont csákó volt
rajtuk és bokáig érő bő, fehér hóköpeny. Hárman voltak, gyalog baktattak
fölfelé a dombra: három szimplán faragott barna arcz, három kurta kis
legény, három kurta karabély, három kurta pipa. A megszólításra kurtán
feleltek, rövideket léptek, igen erélyesen, de kicsinyeket köptek, –
egész megjelenésüknek valami szigorúan rövid, mokány, kemény, zömök
jellege volt; a hogy az út szélén megálltak, olyanok voltak, mint a kis
vastag, friss bükkfa-czövekek, a melyek rettenetes keményen vannak
leverve a hazai földbe, – teljesen reménytelen gondolat nekikmenni,
félrenyomni, vagy kidönteni őket. A békés huszárromantika nyalkaságából
semmi nem volt bennük. Kis rövid magyar hadihuszárok voltak.

Az osztályparancsnokuk egy hosszú kapitány. Pesten kedvelt
concours-lovas, otthon a legelegánsabb huszártiszt, most a következő
megjelenés, egészen pontosan leírva, fölülről lefelé: füléig érő
csukaszürke bakasapka, haja géppel rövidre nyirva, bajusza leborotválva,
meztelen nyak, lehajtott gallér, esőverte sötét blúz, vadonatúj, ragyogó
aranypaszomántos vérpiros nadrág, a mely még nem tudja, mily sáros
megaláztatások várják egy szép sárga nyereg helyett, feslett barna
bőrkamásli, tömpe amerikai fekete füzősczipő. Kávészínű polgári
bőrbekecs kikopott szürke macskaprémmel, a kard hüvelye csokoládészínű,
ezer horpadás rajta, a szablyát senki sem tudja belőle kihúzni, a
kapitány fogadásokat nyer vele. A portepé fekete, csak a gombja van meg,
a rojtjából négy-öt sötét szál. Az egész együtt: a lövészárok agyagos
sarának elkerülhetetlen hatása a lovastiszti jelmezre.

A balmellen a katonai érdemkereszt piros-fehér szalagon. Kéri, hogy a
neve ne jöjjön ujságba.

A hosszú kapitány az ő rövid huszárjairól az itt következőket mesélte.

*

A huszárjai – ezek szegediek, hármas honvédhuszárok –
Kamionka-Strumilowánál, Kelet-Galicziában voltak először tűzben, azon a
bizonyos augusztus 24-ikén, a magyar huszárok nagy napján. Délután volt,
három üteg volt felállítva Kamionkával szemben, a mely az oroszoké volt
már. A három üteg lőtte a falut, hogy előkészítse a lovashadosztály
rohamtámadását. A lovashadosztály debreczeni, szegedi, kassai és
marosvásárhelyi huszárokból állott.

Akkor még sok mindent másként csinált a tüzérség is, a lovasság is, mint
most. Az ágyúk nem titkolták el még akkor olyan gonddal magukat. És az
ütegek mögött lövegfedezet állott, a szegedi honvédhuszárezred első
százada – oszlopban. Tombátz Károly kapitány volt a parancsnokuk. A
huszárok – bizony ezt most már külön meg kell említeni – lovon ültek.
Mereven, némán és mozdulatlanul állott a huszároszlop az ágyúk mögött, a
lovak akkor még nem igen tudták, mi a gránát. Az ágyúszó nem izgatta
őket, a gránáttól pedig csak akkor tanultak meg félni. A huszárok a
lóhoz nőve, figyeltek mind az orosz állások felé. Egyszerre csak megjön
az első orosz gránát a mi ágyúink közé. Aztán a második, a harmadik. Az
orosz megtalálta a három üteget és lőni kezdte. A huszárok sokkal
hátrább állottak, továbbra is mozdulatlanul, őket eddig nem érte az
orosz tűz. A tüzérek tovább dolgoztak.

Eltelik néhány hosszú percz és akkor a huszároszlop mellett, oldalt,
leesik és feldördül a földből az első gránát, a mely nekik szólt. Most
fogni kellett a lovakat, mozgás és nyugtalankodás volt, de egyhelyben,
mert a huszár mind lefogta a lovat, az oszlop maga meg nem mozdult. Jött
a második gránát, a másik oldalon, aztán egy-egy shrapnell mögöttük,
előttük, később úgy mesélték el, hogy «az elejin körülpitykéztek
bennünket». De már az első gránátnál elkezdett énekelni az egyik és a
következő pillanatban az egész század énekelt lóháton, a dörgésben,
tűzben, füstben, porban. Ezt a nagyon sokszor hallott nótát énekelték:

  Nincsen a császárnak
  Olyan katonája,
  Mint az a szép honvédhuszár,
  Ha felül lovára.
  Ha felül lovára,
  Rágyújt pipájára,
  Minden szőke, barna kislány
  Sirva gondol rája.

Ezt énekelték egyszer, kétszer, háromszor, folyton-folyvást. Körülöttük
egyre szaporábban robbant az orosz gránát. Még eddig közéjük egy sem
esett.

Mikor negyedszer megy a nóta, megint:

  Nincsen a császárnak
  Olyan katonája,
  Mint az a szép honvédhuszár,
  Ha felül lovára.
  Ha felül lovára,
  Rágyújt pipájára,
  Minden szőke, barna kislány…

– itt, ennél a sornál vágott közébük az első shrapnell. A csapat
közepetáján, a fejük fölött dördült egyet és lecsattant rájuk. Két
huszár fordult le a lóról. Egy pillanatra, ép a sor végén, megakadt a
nóta. Halotti csönd, minden huszár odanéz a kettőre. Aztán egy
fájdalmasan felkurjantó énekhang és rögtön utána az egész század
egyszerre vág be és a két halott huszár felé nézve, csak mert olyan
gyönyörűen passzolt, ráénekli még könnyesen-daczosan az utolsó sort:

  «… Sírva gondol rája.»

Egyszerre mind a százötven. És csak ez után hagyták abba az éneklést.

*

– Mikor elmentünk onnan, – mondja a kapitány – hirtelen sötét lett,
füst, por, piszok közt nyargaltunk az országúton, zivatarra állott az
idő, nagy, fekete felhők kergették egymást, akkor egyszerre egy
rongyosszélű felhőlyukon égő sárgán tűzött le a nap a mező egy kis
foltjára, ott két huszár feküdt egymás mellett holtan, a két karabély
valahogyan keresztbe állott fölöttük, a hogy lebuktak, – ezt nem is
szeretem elbeszélni, mert az egész kép, a két kis huszárom ott a zöld
mezőn, meg a keresztbe álló karabély, meg hogy a sötét tájképnek épen
erre a kis foltjára tűzött le a fekete égből, mint három-négy
nyílegyenes aranygerenda, néhány kiszabadult alkonyi napsugár – nem
szeretem elmondani, mert olyan csináltan hangzik, az ilyet pedig
tiszteletlenség volna csinálni… pedig így volt, valami felségesen
komoly, régimódi festmény volt, a hogy a jó Isten szelíden ránézett a
felhők sötét függönye mögül két árva halott huszáromra, nem bánom, ha
nekem nem is hiszik el, elég ha én tudom, meg az ezred tudja, hogy így
volt, mindenki látta. Tovább mentünk aztán, szótlanul és komoran, bele a
zivatarba, de volt vidám perczünk is, később egyszerre csak egy bolond
nagy fehér tehén galoppozott felénk a mezőről, mintha valami sürgős
mondanivalója volna, az országút szélén megtorpant, ránk bámult, akkor
láttuk, hogy mitől vadul, a nyakában spárgán egy pappendekli tábla
fityegett, megnéztük, ez volt ráírva: «Nyugta két liter tejről. Kovács
Pál honvédhuszár». Le akartuk venni róla, hogy eltegyük emlékbe, de
dühbe jött, megfordult és elvágtatott, mint a bolond, a mezőre, onnan
messziről bámult még utánunk izgatottan nagyon sokáig.

*

Ezeknek a honvédhuszároknak január végén, egy vasárnap délben, mikor
Grybowba hoztak szekéren egy beteg főhadnagyot, összeírtam a czivil
foglalkozásukat. Hatan voltak: földmíves, bankszolga, asztalos,
házmester, kocsis és egy szegedi rendőr. Most itt együtt, egyforma
ruhában: huszárok. És végigragyogva csodálatos, férfias költészettel, a
daczos halálnótától le egészen a koplalás elől egy magányos tehénhez
folyamodó parasztfiú színarany humoráig: földmíves, bankszolga,
asztalos, házmester, kocsis, rendőr – mi az, a mi huszárokká olvasztja
őket, a mint a vörös nadrágot felhuzzák, milyen messzi multból, a
történelemnek, költészetnek, a népregének minő mélységeiből jön ez a
tüzes lehellet, a mely hirtelen forró forgószélbe kapja és hasonítja
össze egy egészen külön, új emberfajtává a földmívest, bankszolgát,
asztalost, házmestert, kocsist és rendőrt?


Zsolna, április.

Egy huszártiszt bocsátja rendelkezésemre naplójából az alábbiak anyagát.

*

Tanuja volt ennek a jelenetnek a szegedi honvédhuszárlaktanyában, mikor
egy pótszázad megkapta a parancsot, hogy azonnal menjen a harcztérre az
ezredhez, a mely véres csatákban ritkult meg. A laktanyában nagy
szaladgálás van. Senki se tudja, hogy hová viszik a pótszázadot. A
«fogda» vasrácsos ablakán Wiener Mátyás huszár néz ki a folyosóra. Arra
szalad egy huszár, megáll. Beszól hozzá:

– Kendet komám, mér csukták be?

– Semmiér.

– Csavargott a lányok után.

– Az is baj? Nem vagyok én plébános.

– Nem az a baj, – mondta a huszár – csak az a baj, hogy nem volt kend a
laktanyában. Oszt ha indulás van, akkor kend nem tud indulni, mert nincs
itt.

– De mikor nincs indulás! – mondja a rabhuszár.

– De mikor van indulás.

– Hova?

– A harcztérre. Délután indul a pótszázad.

– Hogy tudja kend?

– Mer most válogatják össze a legénységet. Én is oda igyekszek.

A rab szomorúan:

– Kend is megy a háborúba?

Az udvaron az őrmester a «gyülekezőt» kiáltja. A huszár elindul,
mondván:

– Nem tudom, lesz-e Samarjay százados úrnak rám gusztusa.

Otthagyja a rabot. Az ágaskodik, hátha lát valamit. Egyszerre nagy
robaj, szaladás, jönnek vissza a huszárok az udvarról.

– Komám, – kiált be a börtönbe az előbbi huszár – komám, komám, megyek a
harcztérre.

A rab belekapaszkodik a rácsba:

– Akkor én is megyek.

– Nem mehet, mert be van zárva.

A rab ordítani kezd:

– Nem maradok itt!

A másik nyugodtan mondja:

– Ne ordítson, lássa be, megmondtam, az a baj, ha indulás van, akkor nem
tud kend indulni, mer nincs itt.

A rács mögül még nagyobb ordítás:

– De most itt vagyok!!

A másik, még nyugodtabban:

– Most meg az a baj, hogy ha indulás van, kend mégse tud indulni, mer be
van zárva.

Elindul, a rab utána nyul a rácson át, de nem éri el. A huszár
visszanéz:

– Aztán koma… haza majd azt írom, hogy kend is ott van.

A rab most egyedül maradt és torkaszakadtából ordított ki az üres
folyosóra, hogy vigyék őt is, «háborúba akarok menni» – «vigyenek engem
is» – és azt kiáltotta, hogy «megszakad a szívem». Aztán csönd lett,
elhallgatott. Néhány percz mulva elkezdett tombolni, a börtönben ordítva
törte össze a priccset, a fapadot, rázta a rácsot, deszkával verte az
ajtót, senkinek se felelt többé, a míg jelentették a századosnak, hogy
Wiener huszár a börtönben megőrült. Samarjay százados erre kibocsátotta
a börtönből és elvitte magával a harcztérre.

*

A század sötét este indult el. Azt hitték, az északi harcztérre mennek,
de levitték őket a szerbekhez. Pancsován vaggonirozták ki őket, onnan
Stara Borcára mentek. El voltak keseredve, a huszárok azt mondták: «a
Dunát őrizzük, hogy visszafelé ne folyjon». Mikor megérkeznek, összeáll
a század, a szakaszparancsnokok beadják a jelentést. A létszám nem
stimmel. Tizenegy lovassal több.

Erélyes hang:

– Tessék az uraknak ujból megszámolni a szakaszokat. Annyit minden tiszt
úrnak kell a matematikához érteni, hogy harminczhatig el tudjon
számolni.

A szakaszparancsnokok újra számolnak. Újra tizenegygyel több. Most maga
a kapitány számol. Tizenegygyel több. Elkiáltja magát:

– A kik nem voltak beosztva és mégis itt vannak, lépjenek elő!

Előre lovagol Belenczár tizedes és tíz huszár. Alásan jelenti, nem
akartak otthon maradni, sötét volt, hát befurakodtak a vaggonokba.

A kapitány:

– Mit csináljak? Most még meg is kell őket dicsérnem.

A Duna partját őrizték és a szó szoros értelmében kétségbe voltak esve,
hogy nem kaptak tüzet. Ha nagyritkán a töltésen egy-egy járőr shrapnellt
kapott, a többi irigyelte. A tisztek kiszámították, hogy a szerbek csak
a stara-borcai templomig tudnak lőni, és attól kezdve a templom előtt
teríttettek és ott ebédeltek.

Három hét mulva a századot visszarendelték Szegedre. Mikor Szegeden
megszámolják őket, hiányzik tizenegy huszár. Belenczár tizedes és tíz
huszárja ott maradt a harcztéren. Még két hónapig dolgoztak a maguk
szakállára, patruliroztak, jelentéseket vittek mindenféle
parancsnokságnak, a mely mind azt hitte, hogy küldték őket. A
legügyesebb és legértékesebb felderítéseket csinálták, maguk élelmezték
magukat, úgy háborúztak, a hogy ők képzelték a háborút. Szegedre azért
mentek vissza, mert «a bakatiszt urak el akarták tőlük venni a lovakat».
A lovakat pedig közben kövérre hizlalták. Vizsgálat indult meg, hogy
hogyan szökhettek meg a századdal, mikor a vaggonok számából rá kellett
volna jönni, hogy kettővel több van, hiszen tizenegy ló maga két vaggon.
A vizsgálat eredményét nem tudom, csak azt, hogy egy Farka nevű őrmester
volt felelős és ezt szegényt a következő tréfával ölték. Mikor
kiszámította, hogy négy szakasznak, vagyis négyszer 36 lónak hány vaggon
kell, így számított a tréfa szerint: egy vaggonba fér hat ló, tehát a
36-ot osztjuk hattal. Hat a harminczban van ötször, hat a hatban
egyszer. Az ötöst és az egyest egymás mellé írta, kell 51 vaggon. Négy
szakasznak négyszer annyi, tehát 204 vaggon. Így aztán nem csoda, hogy a
tizenegy huszár velük tudott szökni.

*

Pintér István főhadnagy, az ismert alagi úrlovas, november 15-én Tarnava
környékén előrelovagolt egynéhány huszárból álló járőr-csapattal.
Ellenség közelében óvatosan kell menniök, lassan, dombról-dombra.
Mindenütt előbb a parancsnok dugja ki a fejét a domb mögül, a hét-nyolcz
huszárnak lenn kell maradni, fedve, a domb mögött. Így mentek itt is.
Egy dombra fellovagol a főhadnagy, de parancs ellenére vele nyargal
Zsoldy nevű őrmestere, – «nem hagyom egyedül a főhadnagy urat».

Szép őszi délután van, a dombról köröskörül messze el lehet látni.
Ellenségnek sehol semmi nyoma. Sehol egy fa, sehol egy ház, csak egy
magányos nagy szalmakazal áll előttük harmincz lépésnyire, lefelé. Már
ép hívni akarják a többit, a mikor a szalmakazal mögül előugrik vagy
ötven orosz gyalogos. Az őrmester kiált: «Főhadnagy úr, meneküljön!»
Abban a pillanatban ötven puska egyszerre dördül el, a főhadnagy lova
összerogy. Pintér talpraugrik, és szalad vissza, le a dombról. Még
kétszer lő utána a dombra felfelé futva ötven-ötven golyót az orosz de
ez mind a feje fölött megy el. Most a főhadnagy első gondolata a
kötelessége: a járőr-csapatot megmenteni. Lekiált nekik a völgybe:

– Vágtában vissza!

Azzal, hogy ő gyalogosan hogy menekül meg egyedül ötven puskás orosz
elől, nem törődött, azt mondja: harmincz lépés előnye volt, szaladt
volna. A hét huszár azonban nem teljesítette a parancsot, Zsoldy
őrmester és Nagy tizedes odavágtat a főhadnagyhoz, közrefogják, az egyik
megfogja a jobbkarját, a másik a balkarját, felkapják a levegőbe és a
két ló közt elviszik, vágtatva, mint a szél. A többi öt huszár szorosan
zárkózva körülfogja a két lovast, vele vágtat, testével fedve a
főhadnagyot. Így repül a kis gomolyag dombról le, dombra föl, középütt a
levegőben függő főhadnagygyal. Mikor a dombról lerepültek, akkor ért fel
szaladva a dombra az orosz szakasz. Kétszáz lépésre voltak a sűrű
lovascsoporttól, erre a távolságra, ily nagy czélra minden golyó talál.
Egyetlenegyet sem lőttek utánuk, megelégedtek egy hatalmasan felordító
hurrával.

*

Tudnivaló, hogy annak a hat-nyolcz huszárnak, a kit felderítés czéljából
küldenek ki az ellenség felé, nem szabad harczba keverednie nagyobb
tömegű ellenséggel, hanem ha ilyennel találkozik, hanyatt-homlok kell
visszavágtatnia a jelentéssel, a mi mindennél fontosabb. A jelentés a
járőr diadala.

Ilyen úton van Kiss Miklós néhány huszárral. Hosszas lovaglás után
hatalmas kozákcsapatot látnak meg. Megfordulnak és ezzel az értesüléssel
vágtatnak visszafelé. Váratlanul az egész kozák osztag üldözni kezdi
őket. Egyszerre Miskolczi Gábor közhuszár észreveszi, hogy nincs meg a
pipája. Megáll, visszafordítja a lovát, indul a kozákok felé egyedül,
megtalálja, felveszi a pipáját és boldogan megy ismét vissza, lovagol a
többi után. Kiss Miklós ezt jelenti később a kapitánynak. Ez a rövid
párbeszéd fejlődik ki közöttük:

– Megdicsérted? – kérdi a kapitány.

– Dehogy dicsértem. Leszidtam.

– Hogy lehet egy huszárt ilyesmiért leszidni?

– Kapitány úr, kérem… muszáj, mert nem tudok mit csinálni velük… nem
akarja megérteni, hogy más kötelessége is van, mint bátornak lenni… ez
az enyém olyan népség, ha muszkát lát, úgy nekiszelesedik, hogy «alig
lehet lepofozni az ellenségről».

*

A Dunajec környékén egy úgynevezett hírszerzőkülönítmény működött. Három
járőrje Haberstumpf és Vály főhadnagyok és Reiter hadnagy vezetése alatt
egy éjszaka K. helységbe érkezik. A huszárok megtudják, hogy van ott
nekünk egy elég ügyes kémünk. A jó járőrről azt szokták mondani, hogy
egy jó jelentésért eladja a lelke üdvösségét is. Egy félóra mulva a
huszárok már meghívják a kémet vacsorára, italt adnak neki, kedvesen
bánnak vele és elmondatják maguknak a legújabb híreket. Persze mindent
rögtön jelentenek hátra. A járőröknek pedig egyéb dolguk nem volt, mint
a kém értesüléseit ellenőrizni. A szegény kém azonban nemsokára
beszüntette a rá nézve oly megtisztelő érintkezést, mert akármiről adott
is hírt, mindig azt a rideg választ kapta, hogy: «köszönjük, de ezt már
a lovasság is megállapította».

*

Ugyanennek a különítménynek egy tisztje hét lovassal egyszer egy faluból
kivert negyven kozákot. Ez már máskor is megtörtént, följegyzésre inkább
az a rövid tanácskozás érdemes, a mely ezt a haditettet megelőzte. A
járőrparancsnok-főhadnagy így mondta el:

– Koromsötét éjszaka kellett bemennünk abba a községbe. Az előző faluban
a parasztok, mikor megtudták, hogy hova akarunk menni, rimánkodni
kezdtek, hogy «az Istenért, ne menjenek oda nyolczan, hiszen ott negyven
kozák van!» Őszintén megvallom, negyven kozákot magam is sokalltam, de
gondoltam, mindenesetre megszavaztatom a hét huszáromat. Azt mondom
nekik:

– Negyven kozák vár bennünket. Mit gondoltok, fiúk, odamenjünk?

Nagy csönd. Gondolkoznak.

Aztán azt mondja az egyik:

– Főhadnagy úrnak alássan jelentem, ötvenig vállaljuk.

És már indultak is.

*

Az eszességnek, a bátorságnak, az önfeláldozásnak, az egyéni
háborúskodásnak ezek a rövid fejezetei nem lehetnek mellékesek ebben a
világfelfordulásban. A hogy a magyar huszár külön háborút visel a gépi
alapon organizált nagy háború ellen, a hogy ragaszkodik a háborúról való
ősi és népi képzetéhez – minden anekdota, a mi erről szól, ép oly költői
kincse a magyarságnak, mint akár egy régi népmese.


Galiczia.

Néhány harcztéri nóta a gyűjteményből. Ezek pestmegyei, kúnsági
honvédhuszárok nótái, természetesen hozzáidomítva a «saját gusztushoz».
Ugyanezeket a nótákat más huszárok persze másként is éneklik. Van
köztük, a melyiknek egészen új dallama van, van sok olyan, a mit régi
dallamokra énekelnek. Huszár Aladár főhadnagytól és a huszárjaitól
kaptam ezeket.


1.  Hallgató nóta

  Mikor kezdtem kufferomat
  Pakolni,
  Akkor kezdett édesanyám
  Zokogni,
  Édesanyám ne sirass,
  Köszönöm a nevelést,
  Lehajoltam, megcsókoltam
  A kezét.


2.  Huszárnóta

(Lépésben lovagoltak, úgy énekelték az országúton).

  Sej, Szerbiába,
  Megfujták a trombitát,
  Kis pej lovam
  Meghallotta a szavát.
  Kis pej lovam ágaskodik
  Sej, haj, két lábra,
  Sej, –
  Ágaskodva visz engem a
  Csatába.

  Sej, azt kérdezi
  Tőlem a kapitány úr:
  Huszárgyerek,
  Mér vagy olyan szomorú?
  Nem vagyok én, kapitány úr,
  Sej, haj, szomorú,
  Sej, –
  Arra megyek, merre csörög
  Az ágyú.


3.  Hallgató nóta

  Hideg szél fú, édesanyám,
  Adja ki a kendőm,
  Még ma éjjel fölkeresem
  A régi szeretőm.
  Kiállok a kapujába,
  Kibeszélgetem magamat
  Véle utóljára.

  Ellőtték a jobblábamat,
  Folyik piros vérem,
  Nincsen senki, édesanyám,
  Ki bekösse nékem.
  Gyere kis angyalom, kösd be
  Sebeimet, gyógyítsd meg a
  Bánatos szívemet.


4.  Masirozó nóta

  Az éjszaka
  Jaj de rosszat álmodtam,
  Ferencz Jóskát
  Tiszta fehérbe láttam,
  Fényes kardot
  Kötött az oldalára,
  El kell menni
  Fiaim, a csatába.

  Százados úr,
  Mitől véres a lába?
  Talán bizony
  Meglőtték a csatába?
  Ellőtték a
  Jobblábamat hajlásba,
  Meg kell halni,
  Fiaim, a csatába.

  Barna kis lány,
  Mit viszel a kosárba?
  Orvosságot
  Viszek Galicziába,
  Ellőtték a
  Barna babám jobbkezit,
  Arra viszem
  Ha használna valamit.

  Szerbiába
  Meghalt egy honvédbaka,
  Nincsen, a ki
  Sírjára ráborulna.
  Anyja helyett
  Ráborul egy szerb kis lány,
  Még az ég is
  Sűrű könnyet hullat rá.


5.  Huszárnóta

(Ennek a negyedik strófáját tavaly, a satanovi ütközet után kezdték
énekelni.)

  Magyarország nem kis község,
  Körülfogta az ellenség,
  Most akarja, úgy akarja
  Tönkretenni,
  De az Isten, a jó Isten
  Nem engedi.

  Már az ágyúk is szólanak,
  Apró fegyverek ropognak,
  Fejem fölött, fejem fölött
  Kard megfordul,
  Piros vérem a hazáért
  Földre csordul.

  Törzsorvos úr arra kérem,
  Hogyha folyik piros vérem,
  Kösse be a, mossa ki a
  Sebeimet,
  Hogyha lehet, mentse meg az
  Életemet.

  Asztalos, csinálj koporsót,
  Egy egész ezrednek valót,
  Lángbetűvel, vérbetűvel
  Irjad eztet:
  Itt nyugszik az első honvéd
  Huszárezred.


6.  Huszárnóta

(A katonavonatban énekelték).

  Megy a gőzös, ripeg-ropog
  A kereke,
  Nemzeti zászló
  Hajlik ki belőle,
  Nemzeti zászló
  Azt jelenti,
  Nemsokára háborúba
  Fogunk babám menni.

  Megy a gőzös, ripeg-ropog
  A kereke,
  Honvédhuszár
  Hajlik ki belőle,
  A csákója
  Jaj de szépen ragyog,
  Látod babám, én is
  Honvédhuszár vagyok.


7.  Huszárnóta

(Szintén a vonatban énekelték).

  Megy a gőzös, a belseje
  Sárgára van festve,
  Azon visznek engem
  Budapestre,
  Várnak ott rám göndörhajú
  Zsidólányok,
  Én meg csak úgy huszárosan
  Kacsingatok rájok.

  Búza, búza, búza, búza,
  De szép tábla búza,
  Közepibe van egy
  Rezgő nyárfa,
  Rezgő nyárfa repedezzen
  Ezerfelé,
  Hazamegyek, lefekszem a
  Kisangyalom mellé.


8.  Masirozó nóta

(Gyalog masirozó huszárok énekelték, a katonabandát utánozzák vele).

  Nincs szebb madár a fecskénél
  Bumsztirári, bumsztirári
  Galambom,
  Fehérlábú menyecskénél,
  Bumsztirári, bumsztirári
  Galambom,
  Fehér lábát mosogatja
  Bumsztirári, galambom,
  Hideg a víz, nem állhatja,
  Bumsztirári, bumsztirári,
  Galambom.

  Árokparton szól a haris,
  Bumsztirári, bumsztirári,
  Galambom.
  Megfogom a mejjed, Maris,
  Bumsztirári, bumsztirári,
  Galambom.
  Ha megfogod, mit érsz véle,
  Bumsztirári, galambom,
  Tele lesz a markod véle,
  Bumsztirári, bumsztirári,
  Galambom.

*

Körülbelül ez a nóta a határ, a meddig a kinyomtatásban el lehet menni.
Kár, hogy azt, a mi a határon túl van, nem szokták a népköltési
gyűjtemények fölvenni. Mert ezekben minden illetlenségük mellett
rengeteg jókedv, elmésség, sőt némelyikben mély szomorúság és igazi
költészet van.



MÁSODIK KÖTET  A FELSZABADÍTOTT GALICZIA



MÁJUS 2


Főhadiszállás, május.

Gorlicénél áttörtük az orosz frontot, hatalmas és kiszámíthatatlanul
nagy akczió indult meg Mackensen vezérlete alatt. Ez minden, a mit
tudunk. Otthon még nem tudják. Természetes, hogy az ujságirókban minden
idegszál tánczol: ezt meg kellene táviratozni. Még nem szabad. Meg kell
várni a hivatalos jelentést. Ennyi küzködés után ilyen ragyogó örömhír!
És hallgatni kell. Elmegyek, csavargok az utczán, kínzó érzés, hogy én
már tudom és Pesten még nem tudják. Megint felmegyek a parancsnokság
irodájába, kérem, hogy legalább valami olyan szöveget táviratozhassak, a
miből kitűnik, hogy jó hír van. Nagynehezen megengedi a czenzura a
következő táviratom továbbítását: «Legnagyobb örömömre, fájdalom, nem
táviratozhatok.» Sokat ugyan ebből otthon se fognak érteni, de legalább
a magam lelkiállapotán segítettem. Izgalmas nap, éjszaka virrasztás, de
semmi, semmi újabb hír nem jön.


Főhadiszállás, május.

Már mindenki tud egy-egy apró részletet. Nowak úrnak, a német írónak egy
magasrangú katona-ismerőse, a ki a vezérkarral utazott, a következőket
mondta el arról, hogy vezérkarunk mely külsőségek közt végezte munkáját
a nagy támadás napján.

Báró Conrad vezérkari főnök és kísérete a főhadiszállásról különvonaton
utazott a harczok színhelyére. A különvonat egy része csupa olyan
étkezőkocsiból állott, a melyet a vezérkar részére irodakocsikká
alakítottak át. Az asztalokon térképek, táviró- és telefonkészülékek
voltak elhelyezve, a kocsik belső falait pedig valóságos drótszövevény
borította. Mialatt a vonat a harcztér felé robogott, a vezérkari főnök
és a vele utazó része a vezérkarnak, térképei mellett dolgozott. Minden
egyes állomáson, a hol a vonat megállott, ezt az egész táviró- és
telefonszerkezetet bekapcsolták az állomás hálózatába és a vonat nem
ment addig tovább, míg a vezérkar a szükséges jelentéseket meg nem kapta
és a szükséges intézkedéseit táviró és telefon útján le nem adta. Ennek
a távirónak és telefonnak működési sugara mintegy négyezeregyszáz
kilométer volt, úgy, hogy az állomásokon álló vonat egyszerre volt
összekapcsolva Bécscsel, Berlinnel és a harcztér legfontosabb
pontjaival. A vezérkar Krakóba érkezve, azonnal automobilokra szállt és
bejárta az egész támadó harczvonalat a Dunajec és a Biala mellett. A
rengeteg automobil ragyogó napfényes időben vágtatott végig a front
mögött, a hol a katonák lelkesen üdvözölték a menetet. Az ilymódon
inspekcziót tartó vezérkar végtelen lelkesedésnek volt tanuja végig az
egész vonalon. Német katonákat láttak a poros országúton masirozni,
hosszú és keserves gyaloglás után még mindig friss erőben, a mint
menetelés közben négyes szólamra énekelték az indulókat. Magyar honvédek
bajor katonákkal vonultak együtt, tiroli vadászok gyalogosított
halálfejes huszárokkal egyazon csoportban.


A krakói vonaton, május.

Megyünk Tarnow felé, ott még utolérjük az előnyomuló csapatokat. A
vonaton jegyzem fel ezeket a dolgokat, a miket a főparancsnokság egy
tisztje mesélt, a ki a harczok színhelyéről jön.

A dunajeci harczokba induló sereg végre-valahára olyan országútakon
masirozhatott, a melyek galicziai viszonyokhoz képest jó állapotban
voltak. Száraz időjárás tette ezt lehetővé és az emberfeletti munka, a
mely az álló harczok idején a front mögött folyt. A frontra vezető
széles országutakat teljes mértékben ki lehetett használni, úgyannyira,
hogy volt egy út, a melyen egyszerre négy oszlopban haladhatott egymás
mellett a felvonuló hadsereg. Ezt a majdnem példátlan látványt a tiszt
így írja le:

– Az út szélén bosnyákok haladtak. Málhahordó lovakat vezettek,
mellettük német nehéz tüzérség vonult fel. E mellett német gyalogság. E
közé a három menetoszlop közé ékelődött negyediknek az autók ama hosszú
sora, a mely a magyar-osztrák főparancsnokság tagjait vitte a front
felé. Ritkán akadt meg ez az előre mozgó tömeg és ilyenkor is néhány
percz múlva helyreállt a rend.

– Csak így történhetett, hogy a szövetséges csapatok naponta negyven,
sőt némely helyen ötven kilométert haladhattak. Az autókon haladó
Oberkommandó útja hatalmas táborhelyek mellett vitt el, a hol szekerek,
mozgókonykák, tábori mészárszékek, sebesült-állomások, pékműhelyek,
sátorkórházak és a masirozásban elfáradt katonák részére üdítőhelyek
sorakoztak példás rendben.

– Majd visszafelé szállított foglyok menetével találkoztam. A foglyok
négy- és ötszázas csoportokban jöttek, húsz-húsz lovas őrizete alatt.
Egy kisebb csoportot mindössze két jóképű osztrák népfölkelő kísért.
Ezek egyikét Frigyes főherczeg megszólította:

– Kétszázkilenczvennyolcz foglyot hozunk, – mondta a népfölkelő – de ez
semmi, mert ott a másik úton tízszer ennyi jön.

– A foglyok közt sebesültek is voltak, a kik nem bírták a gyaloglást.
Ezeket a foglyok vitték. Báró Conrad vezérkari főnök megszólított egy
orosz tisztet, a ki azt mondta neki, hogy csupán az ő ezredéből ezer
ember esett el. A fogoly tiszt azt beszélte, hogy mikor száz és száz
ágyú egyszerre kezdte lőni az orosz árkokat, a katonák, kiknek parancsuk
volt, hogy ne mozdúljanak helyükről, részint levették a sapkájukat,
letérdeltek és imádkoztak, részint az árok falához lapúlva némán
czigarettáztak.

– A foglyok közt egy tüzérségi tábornok is van. Ez a helyszinén
kommandirozott két tüzérdandárt és minden igyekezetével azon volt, hogy
ágyúit megmentse feléje közeledő gyalogságunktól. De csak néhány ágyút
sikerült biztonságba helyeznie, a többit elvették tőle, a mely
küzdelemben ő is fogságba került.

– Érdemes a feljegyzésre, hogy a nagy csatában jó szolgálatokat tettek
katonazenekaraink derék zenészei. Hangszereiket trénkocsikra rakták fel,
ők pedig fáradhatatlan sebesültszállítókká váltak.

*

A vonat az összelőtt Bogumilowice állomáson áll meg utoljára. In n
gyalog megyünk tovább, át a Dunajecen.



TARNOW


Tarnow, május.

Különös érzés az írásnak nekiülni abban a városban, a melyet a semleges
államok orosz követei hivatalos czáfolatban tagadnak le tőlünk. Az ablak
előtt a mi trénünk vonul vadonatúj tavaszi ruhába öltöztetett
katonákkal. A szekereiket, a melyek hídépítő anyagot visznek, bivalyok
húzzák. Mellettük német bicziklis katonák sora húzódik, a vendéglők tele
a mi siető tisztjeinkkel, az utczákon piros karszallaggal a mi
népfelkelőink. A sajtóhadiszállás itt ütötte fel tanyáját és előttem egy
német ujság, a mely szószerint közli a hivatalos orosz kommünikét, a
mely szerint nem igaz, hogy itt vagyunk.

Ragyogóan süt a nap. Tarnow boldog, az utczán annyi a nép, hogy alig
lehet mozogni. Zászlók, automobilok, katonák, mindenütt hangosan és most
már nevetve vitatkozó csoportok. Az utczán zajos öröm, valami állandó
vasárnap hangulata van ezen a fényes tavaszi napon. Minden perczben
hírek jönnek csapataink újabb előnyomulásáról. Már Debicán is túl
vannak. Más hírhozók szerint még messzebbre jutottak el. Az ember
boldogan mászkál itt, mint valami tavaszi bogár. Boltokba, kávéházba,
vendéglőbe nyit be, szinte végigtapogatja ezt a várost, hogy csakugyan a
mienk-e.

Közben az Avenue-kávéházban a változatosság kedvéért majdnem
letartóztatnak. Mérsékelt örömmel hallom, hogy feltünően hasonlítok
Antonovics úrhoz, az Ochrana főnökéhez. Mindegy, a fődolog, hogy ez a
szép, nagy, gazdag város újra a mienk egy félévi orosz uralom után.

Korán reggel indultunk el gyalog Bogumilowice állomásról. Most még csak
idáig jár a vonat, holnapután már berobog az első osztrák mozdony
Tarnowba. Az állomás-épületet egy gránát pont a közepén hasította fel.
Az van kiírva rá, hogy «gumlowice». Három fekete betű, a «b», az «o» és
az «i» a téglatörmelék közt fekszik a földön. Rengeteg vágómarha legel a
lövészárok és a széttépett drótsövények között. Ragyogó arczczal
tréntisztek fogadnak, hatalmas üstben teát, kávét főznek; a tanyájuk
mögött valóságos hegyek vannak liszteszsákokból, kenyérből.

Nekivágunk gyalog Tarnownak, mindenütt a keskenyvágányú tábori vasút
mellett haladva, a mely végigmegy a szántóföldeken, dombokra kapaszkodik
fel, parton búvik el, erdőn megy keresztül, a míg végre kiér az
országútra. A Dunajec nagy vasúti hídja fel van robbantva. Mellette
rögtönzött fahíd, azon megyünk át. Rohanva, vadul folyik alattunk a
Dunajec sötétzöld vize. A vashíd szerkezetét mint a legyek lepik el egy
vasúti század katonái. Fából építik meg a Dunajecbe zuhant középső
részt. Rettenetes kopácsolás hangzik, szinte reszket tőle a hosszú
vashíd. A friss fenyőgerendák illata mindenütt. A leszakadt rész
kuszaságában katonák lógnak, harsányan énekelve, taktusra verik le a
czölöpöket. A fahídon magyar szót hallok.

– Bánóczi – kiáltja egy hang.

– Igenis, kapitány úr.

A kapitány építi a hídat, Tamássy Józsefnek hívják. A fahíd közepén
megáll az ember és szétnéz a keskeny folyó mindkét partján. Olyan közel
feküdt itt egymáshoz a két parton a két fél, hogy csendes éjszakákon
átbeszélgettek. Még kiáltaniok sem kellett. Jobbról a mieink, balról az
orosz. Az árkok az alacsony töltés mögött vannak. Előttük bozót. Ha az
ember így a hídon áll, nem lát a lövészárkokból semmit. Valamennyi
bokrok mögé van rejtve. Ezen a ponton mostanában nem volt harcz. Ennek a
pontnak a sorsa sokkal távolabb, a 419-es magaslaton dőlt el. Mikor azt
elfoglaltuk, az éj csöndjében észrevétlenül elhúzódott innen az orosz.
Éjfélkor katonáink átlőttek a túlsó partra és nem jött válasz; akkor
őrjárat ment át és üresen találta az orosz árkokat. Két tisztünk, a ki
itt a föld alatt töltötte a telet, virradatkor, a boldogságtól
türelmetlenűl, a lezuhant vashíd gerendáin mászott át a sebes folyó
fölött. Az egyik most itt a hídon meséli ezt az életveszélyes kalandot,
égnek emelt arczczal, mindkét kezével a szívén. Azt mondja:

– Ez után a küzdelmes, fagyos, mozdulatlan tél után, ezek után a
keserves hónapok után, mikor fent a híd tetején, a vasgerendák közt
megláttam a felkelő napot és a virradat fényében végig üresen az orosz
árkokat és mögöttük a zöld mezőket, a melyeket most végre visszakaptunk
tőlük, sírni szerettem volna.

*

Abból az irányból jövünk, a hol a Tarnownak szólt negyvenkettes állott.
A katonák itt a Dunajec-parton úgy beszélnek róla, mint valami
bálványról. A negyvenkettes előbb a töltés mellett állott valahol. Mikor
felállították, a katonák örömükben belebújtak a csövébe, láttam egy
fényképet, mely erről a jelenetről készült. A «bálvány» három ízben
jelent meg ezen a vidéken, kétszer a töltés mellett, egyszer pedig az
erdőben, a hova külön vasúti vonalat építettek neki. Mikor az első
lövéseket egy éjszaka leadta, lefotografálták a tisztek a lángot, a mely
a torkából kicsapott.

Ezt a fényképet is itt őrzik a vasutas-tisztek. A fényképen pontosan le
lehet mérni ennek a lángnak a magasságát az ágyú körül álló emberek és
fák méretei segélyével. E mérés eredménye az, hogy a kicsapódó lángcsóva
negyvenöt méter magas. Le van fotografálva a lövedék is, a mely a
katonák sora között áll és olyan magas, mint ők, megüti a normális
katonamértéket. Mikor először elsütötték, mindenki igen tisztes távolba
ment tőle, de a tisztek meglepetten konstatálták, hogy a hangja nem
bántó. Feltünően különbözik a többi nehéz ágyú erős és tűrhetetlen
dörgésétől, igen mély, de tompa hang. Később egyre közelebb merészkedtek
a szörnyeteghez, úgy hogy végül már nyolcz-tíz méternyire állottak tőle,
mikor egy hosszú kötél megrántásával elsütötte a tüzér. A negyvenkettes
külön vonaton jár, a mely tizenkét kocsiból áll. Ennek a garniturának a
súlya 235 tonna. Maga a lövedék, a mely igen nagy távolságra megy,
minden eddig ismert ágyúgolyónál magasabbra repül a felhők felé, mikor
pályájának tetőpontját eléri. Nagyon óvatosan lőtték ki a több ezer
kilós bombákat belőle, mert Tarnowot kímélni akarták. Egy ilyen lövés
tudniillik éppen elég annak az utczarésznek, a melybe lecsap. A czélzás,
mint utóbb láthattam is, igen pontos volt.

Messze a Dunajectől, zöld fák mögé rejtve áll a szeminárium hatalmas és
magányos palotája, a mely akkora területet foglal el, mint Pesten az
országház. Ez kapott egyet, mert fontos orosz raktárak voltak benne. Az
egyik fele egyszerüen levált a másikról és összeroskadt. Kapott egyet a
tarnowi villanegyedben álló reáliskola is, szintén hasonló okból. Hosszú
ideig nem lesz itt tanítás a felső osztályokban… Katonáink a vasút
mentén látható nagy téglarakásra a legbüszkébbek, ezen a helyen egy
emeletes ház állott, a míg a negyvenkettes figyelmét feléje nem
fordította. A téglarakásban az a nevezetes, hogy alig áll néhány száz
téglából.

A többit sehol sem látni, azt mondják, a «bálvány» a házat telibe
találta és mire a robbanás felhője eloszlott, a ház egyszerűen eltünt a
föld színéről, még most sem tudni, hol vannak a butorok és egyéb nagy
tárgyak, a mik benne voltak. A fizikai hatást, a melyet az orosz
csapatok közé lőtt negyvenkettes lövedék okozott, el lehet képzelni. A
morális hatásról a foglyok azt beszélték egy kapitánynak, a ki itt
kezelésbe vette őket, hogy igen sok esetét látták a hirtelen
megőrülésnek. Ezenkívül nemcsak rengeteg katona siketült meg az orosz
árkokban a robbanás hangjától, hanem az is előfordult, hogy többen az
iszonyú légnyomástól mindkét szemükre megvakultak, a felrobbanó lövedék
szele a szó szoros értelmében kiütötte a szemüket.

Magát Tarnow belsejét a negyvenkettes kímélte, úgyszólván semmi
komolyabb kárt nem okozott. Még egy iskolát tisztelt meg és egy mozit
tett tönkre.

*

A zöld mezőkön végig hosszú porfelhő, a mely Tarnow tornyai közül jön ki
és a végtelenségben vész el; ez a krakói országút, a melyen csapataink
csütörtökön reggel bevonultak Tarnowba. Most a gyorsan robogó
teherautóknak olyan szakadatlan sora zörög rajta mindkét irányban, hogy
a vastag porfelhőt csak pillanatokra szakítja szét egy-egy szélroham,
akkor látni négy-öt száguldó fekete pontot egymás mögött. Beletelt egy
órába, míg a Bialán keresztül felkapaszkodtunk erre az útra.

Leírhatatlanul nagyszerű ez a front mögötti gyors, háborús forgalom. És
a kocsikon, autókon zászlók, zöld lombok, némelyik olyan, mint az
erdőnek egy kis darabja, a mely elszaladt. A katonák arcza olyan a
portól, mintha sötétszürke álarczot viselnének. Kis idő mulva a mi
arczunkat is bevonja a finom és sötét porréteg, már csak azért is le
kell törölni időnként, mert teljesen halotti színt ad az arcznak. Az
ember rémülten nézi a másikat és gyorsan mosakodni kezd.

És ezen a lármás és porförgeteges hadak-útján végig, egészen Tarnowig,
sőt a városban is mindenütt ezen a krakói úton a mértföldkövek mellé
székek, asztalok vannak állítva, telerakva az elképzelhető legfehérebb
fehér kenyérrel, a melynek darabját ötven fillérért adja a zsidó. Kenyér
minden tíz lépésre, a városban minden kirakatban, a kapuk alatt
polczokon, a mészárszékekben, a trafikokban, mindenütt. Női
divatkereskedés ajtaja előtt szék, rajta egy rakás fehér kenyér. Még
most este is mindenütt csak ezt a nagy tüntetést láttam a fehér
kenyérrel és kalácscsal.

*

Az oroszok kivonulása a kereskedők előadása szerint a következő módon
történt: Már másodikán megkaphatta a csapatok zöme a visszavonulási
parancsot, mert már ezen a napon kezdtek nagy titokban a városból és a
városon keresztül kifelé szivárogni az oroszok. Ez a szivárgás a
mellékutczákon és többféle irányban történt, hogy a lakosságnak fel ne
tűnjön. Már előző napon kapott a város külső része tőlünk néhány
gránátlövést. Másodikán, vasárnap, aránylag nyugodtak voltunk, de mikor
az oroszok szivárgása nyilvánvalóvá lett, hétfőn megint lövöldöztük őket
s aztán így ment ez szerdáig.

A lakosság nyugtalan volt, mert félt, hogy a kivonuló oroszok károkat
fognak csinálni Tarnowban, a melyben az ő fogalmaikhoz képest elég
tisztességesen viselkedtek. Igaz ugyan, hogy a mikor ez év elején
egyszer a Dunajec mögött megjelent a negyvenkettes és néhány rövid
szóval figyelmeztette őket jelenlétére, kitakarodtak a városból és csak
gyengébb erőket hagytak itt, a melyeket gyakran váltottak fel a
kormányzóval együtt, mert négy hétnél tovább nem hagyták ugyanazt a
kormányzót a kozákjaival Tarnowban.

Az óvatos szivárgásból szerda estére nyilt kivonulás lett, éjjel pedig
már futva rohantak át a városon a Dunajec mellől jött csapatok, a
Krakói- és Tuchovi-utczán szaladtak egymást lökdösve, miközben tisztjeik
hangos kiáltásokkal siettették őket. Oly nagy volt a sietség, hogy
károkat nem is okoztak; néhány ablakot vertek be kővel, néhány
bámészkodó polgárt pofoztak fel és egy-két viskót gyújtottak meg a város
végén. Mindössze ez volt a búcsú.

A szerdáról csütörtökre virradó hajnalon három órakor már az utolsó
orosz is kiment Tarnowból és a várost a virradat órái halálos csendben
és ürességben találták. Senki sem mert az utczára kimenni. Messziről
hatalmasan dörögtek a mi ágyúink. Az utczákon sok holmi hevert, a mit a
menekülő oroszok dobtak el. A hajnal első óráiban merészkedtek ki a
zsidók a krakói országútra, a hol egyszerre csak megjelent az első
osztrák-magyar lovas patrouille. A lovasok odakiáltották a zsidóknak,
hogy szaladjanak le a Biala folyóhoz lóhalálában, mert hirtelen hidat
kell verni üldöző csapataink számára. A patrouille belovagolt a városba,
a krakói országúton pedig megindult a zsidók szaladása le a folyóhoz.
Száz meg száz zsidó szaladt libasorban ki a városból segíteni a
pioniroknak. A sok kaftános virrasztó mind előbújt és azt mondják, oly
hosszú volt az országúton ez a szaladó sor, hogy az eleje már gerendákat
czipelt a Bialánál, a mikor a vége még a tarnowi kövezeten trappolt.
Ezalatt megélénkült a város és a lembergi utczán hatalmas buffet-t
állított fel a lakosság csapataink számára. Zászlók és virágok kerültek
elő és egész Tarnow az utczákra sietett. A krakói úton, a templomnál
várta a tömeg katonáinkat, mikor az első zászlóalj bevonult a Dunajec
mellől, a hol egy fél évig szenvedett a földalatti lyukakban. A zsidók
most visszafelé szaladtak és limonádét, málnaszörpöt, kenyeret, orosz
czigarettát és czukrot czipeltek a katonák után. A csapatok megállás
nélkül mentek el a buffet mellett, úgy hogy állandóan polgárok ezrei
szaladtak utánok az ajándékokkal. Hogy milyen lehetett ez az öröm, azt
abból látni, hogy még ma, négy nappal a bevonulás után is olyan a város,
mintha ünnep volna.

Az oroszok rengeteg élelmiszert adtak el az itteni kereskedőknek. Az
orosz nagykereskedők valósággal elárasztották Tarnowot orosz árúval.
Most orosz gyertya mellett orosz czeruzával írok egy orosz felírású
füzetbe, czukor, tea, kávé, liszt, húsnemű, fénymáz, növényzsír, minden
orosz felírást visel, orosz czigaretta pedig annyi van, hogy még az
utczán is halmokba rakva árulják.

Apróbb rablások, erőszakoskodások, korbácsolások, lopások itt is
történtek az orosz uralom alatt, ezeknek története szóról-szóra egyezik
az ismert hasonló esetekkel, nem untatom velük az olvasót. A zsidó
lakossággal itt is rosszul bántak, háztetőre való fedőcseréppel kellett
utakat csinálniok és a ki nem czipelt elég cserepet, azt lovagló
korbácscsal verték véresre.


Bogumilowice, május.

Rettenetes Iván.

A rohanó víz mellett, a hol még épen áll egy vasúti híd fele, fölvezet
egy főhadnagy a vasúti töltésre, a melynek ez a híd valaha a folytatása
volt. A magasba nyúló vasszerkezet rúdjai és gerendái közt valósággal
fészket rakott itt egy orosz katona. A hogy a madár a szalmaszálból,
falevélből, vékony ágakból csinálja fészkét, úgy ez a magányos orosz
poszt a vashíd ágai között kövekből, homokzsákokból, deszkákból csinált
magának búvóhelyet, a mely a puskagolyó és a shrapnell ellen kitünően
megvédte. Ez a hídgerendák közé rakott fészek a Dunajec jobbpartján van,
jóval az orosz állások előtt, mi a balparton voltunk mélyen elásva a
parti bozót mögött. Azt a bizonyára bátor és ügyes katonát, a kit az
orosz parancsnok erre a kémlelő helyre előretolt, a mi katonáink a
poziciós harcz hosszú hónapjai alatt személyesen ismerték, sőt a tisztek
el is nevezték Rettenetes Ivánnak.

Ez a Rettenetes Iván egy hosszú létrával operált a fészke körül. A
létrát beleszorította a vasszerkezetbe, felmászott rajta és onnan a
magasból gukkerezett át a mi lövészárkunkba. Elképzelhető, míly
ambiciója volt katonáinknak az, hogy Rettenetes Ivánt a létráról
lelőjjék. De a katona részint ügyes, részint szerencsés volt. Oly
ügyesen bújkált a vasszövevény közt, hogy nem találták el. A létrájára
pedig oly gyorsan kúszott fel, hogy mire észrevették és lövöldözni
kezdték, már siklott is lefelé. Kitünő lövő is volt és az volt a
szenvedélye, hogy a lövészárkok mögött néha feltünő magányos alakra
tüzelt, sajnos, jó eredménynyel. Ez itt a Dunajec partján lovagiatlanság
számba ment, mert itt megismétlődtek az úgynevezett
lövészárok-barátságnak azok az esetei, a melyekről már annyi szó esett.
Nem bántották az ellenfelek egymás vízhordó legényeit s ugyanily
kedvezményben részesült az is, a ki fekvőhelynek szánt szalmát czipelt a
hátán. Rettenetes Iván azonban még ezeket a kis nemzetközi egyezményeket
is állandóan megsértette, úgy ült a fészkében, mint a szenvedélyes
vadász, a ki órákat vár lesben egyetlen lövésért.

Mikor elkövetkezett a májusi első napok visszavonulási mozgalma,
Rettenetes Iván működése szemlátomást megváltozott. Ideges és kapkodó
lett, egyre több időt töltött fenn a létráján, ok nélkül kezdett
lövöldözni és a keze is bizonytalan lett, nem találtak a lövései. Így
történt azután meg, hogy egyszer végre lelőtték a mi bakáink a
létrájáról, a melynek tetejéről gukkerrel kémlelte a mi
készülődéseinket. Rettenetes Ivánt halálosan találta a golyó, a létráról
a fészkére zuhant, onnan a vasgerendák közé jutott a teste, onnan pedig
beleesett a Dunajecbe. A kik ismerték és lelőtték, azok már messzire
elmentek innen, valahol Radomysl tájékán üldözik az oroszokat. De hírét
és történetét megőrizték a vasúti század katonái, a kik itt maradtak
hidat javítani. Úgy mutogatják a helyét, mint az idegenvezetők a
történelmi ereklyéket.


Tarnow, május.

Hosszú trénoszlop vonul előttünk hatlovas szekerekkel. Mintha azért
történnék, hogy tüntessünk a szövetség teljességével, az első lovon egy
osztrák-magyar katona ül, a másodikon egy német. Végig az egész oszlop
minden fogatán ilyen beosztással ülnek a szövetséges trénkatonák. A
másik látvány: huszárok nyargalnak el lobogó vidámsággal előttünk, első
dolguk boldogan hírül adni, hogy miután egy félesztendeig lövészárokban
feküdtek, most végre ismét lóra ültették őket. Olyan boldogok, mint a
gyerekek.


Tarnow, május.

Éjszakai mars…

Későre jár, tizenegy óra, az ég felhős, a városban koromsötét van. Az
orosz repülők miatt sehol egy lámpa nem ég, sehol egy világos ablak.
Olyan sötét van, hogy két lépésnyire nem látni. A gyalogjárón megyünk, a
hogy kijövök a vendéglőből, hallom, hogy furcsa, ritmikus zúgással van
tele ez a sötétség. Mi ez? Figyelünk. Nem látok semmit, de hallom,
érzem, hogy ezer meg ezer néma ember közt vagyok. A kocsiúton csapatok
mennek előre, szakadatlan masirozás hallatszik a kövezeten és csak a
felém csapódó meleg emberszagból érzem, hogy az egész utcza tele van
velük, a falhoz kell állnom, hogy el ne sodorjanak. Semmit nem látni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy villamos zseblámpa ragyog fel valamelyik tiszt kezében. Most egy
pillanatra látni a katonákat. Poros csapatok végtelensége, négyes
sorokban, oly sűrűn, hogy szinte egymás nyakán jönnek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Megint sötét van. Ezer meg ezer bakancs lép egyszerre, emberi szó nem
hallik, a csapatok nagyon fáradtak lehetnek. Csak az egyszerre lépő
bakancsok szüntelen, szüntelen taktusa. A szemét dörzsöli az ember,
kínzó dolog, hogy nem látni semmit; csak hallani, érezni egy rohanó
hadsereget. Lassan indulunk előre a vak sötétben. Az órámnak világító
számlapja van, féltizenkettőt mutat, már egy félórája állok itt és még
mindig jönnek. A hogy elindulok a fal mellett, egyszerre megváltozik a
sötétben trappoló hang: zúgva keveredik bele csoszogás, rendetlen
lépések ezreinek zaja. Megint egy zseblámpa fénysugara, hirtelen utána
egy másik: a két kis szúrós fénynél látjuk, hogy a tömeg két irányban
mozog, az útnak ezen az oldalán a mi csapataink masiroznak, a másik
oldalán orosz foglyok jönnek visszafelé. Most az egyik házsortól a
másikig kavargó emberfolyam az utcza, a hogy egy-egy pillanatra a kis
zsebvillám megvilágítja. Az oroszok csoszognak. Húzzák a lábukat. De
ezek is négyes sorban jönnek, a népfölkelő átkiált, hogy
ezernyolczszázan vannak, de utánuk jön mindjárt még kétezer. Ezek is
hallgatnak. A taktusban való masirozás összekeveredik a vonszolódó,
fáradt menés zajával. Most megint sehol egy emberi hang. Csak érzi az
ember a sötétben, hogy több ezer ember közt megy. Fülledt meleg, majdnem
tűrhetetlen szag dől az orosz sorok közül. Meddig tart még ez a néma
marsolás?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egyszerre váratlanul az utcza végéből hatalmas fehér villám vág a
szemünkbe. Alulról jön, a földről. Végigcsap az egész utczán és élesen
világítja meg a sok ezer katonát, a ki kifelé vonul és a többi ezeret, a
ki befelé jön: egy teherautó fordult be az utczába, annak a reflektora
sugárzik végig az ember-folyón. A széles utcza arrafelé lejt és innen
felülről, mint hegytetőről látni le messze, messze a templomig a fehér
fényben fürdő apró emberfejeket, oly rengeteg sokat, hogy a lélekzetem
eláll.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Most látni, hogy nagy por van. Finom, ritkás porban mozog az egész
tömeg. «Nézz hátra!» – mondják. Mögöttem három kiszögellő ház, a mely
szemben áll a reflektorral, nappali fehér fényben ragyog. Az autó
lassan, kanyarogva jön a tömegből erre fölfelé. Mindig más három ház
kapja a ragyogást. Most a házak alatt az aczetilén éles fényében száz
meg száz emberi arcz látszik egymás mellé zsúfolva. A porfelhő itt
fénylik a legjobban. Hirtelen ugrik a reflektor sugara és egy templom
emelkedik ki a sötét semmiből hófehér izzásban. Megint sok más emberi
arcz. Négyes sorok, a mint szakadatlanul rezegve mozognak előre. Az autó
nem tülköl, némán jön a seregek közt fölfelé. Már vakít a sugara.
Ugyanekkor messze lent újabb villámok suhannak a falakra, onnan le az
emberekre, vissza a szögletekre: egész sor teherautó fordul be lenn a
templomnál a meredek főutczába. Mindeniknek nagyszerű reflektora van.
Most nyolcz-tíz éles fehér sugár keresztezi egymást, tánczol a házakon,
az embertömeg fején. Az emeletes házak mint fénylő kuliszszák sugárzanak
elő a semmiből és merülnek vissza a sötétbe, a hogy az autó másfelé
fordul. Most az egész képnek olyan túlvilági varázsa van, mintha az
ember nem is ezen a földön volna, valami megérthetetlen nagyszerűség
szorongatja a szívet. Nem tudunk egymáshoz szólni egy szót sem. A város
főutczájának hosszában egyik villám a másik után csapódik végig és a
meddig látok, a fehér fényből porban kavargó ezüst katonák sietnek felém
sűrűn egymás mögött, a messzi vaksötétből lépnek be ebbe a holdfényszínű
sugárba, aztán megint ki belőle, erre jobbra, a hol sötét van. És a
felém nyomuló sűrű tömeg mellett, a mely fölfelé kapaszkodik, egy másik
sűrű tömeg folyik le, visszafelé, az oroszoké… ez a hátát mutatva
hömpölyög szürkén-barnán bele a fénybe és távolodik folyton, kifelé,
abba a koromfeketébe, a honnan a mieink jönnek. Most már nagy autó-sor
érkezik, a kereszt-utczákból is jönnek, onnan is villámokat vágnak be a
főutczába, a hogy bekanyarodnak és csatlakoznak, most egyszerre ragyog
harmincz-negyven ház az utczában, de nem egymás mellett, hanem
szeszélyes rendetlenségben, felgyúlnak, kialusznak, mintha valami
foghíjas óriás tátogatná nagy, sötét száját, a melyből mindig más és más
foga villog ki.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a sok-sok ezer ember, a ki itt rendben marsolva tesz erőszakot az
éjszakán, magával ragad… Hallgatva sodródunk közéjük, visznek magukkal s
a hogy beléjük olvadunk, egyszerre megérzem azt a kimondhatatlan és le
nem írható erőt, a mely most mindenkit előre ránt, egyazon irányba,
érzem a tengerárt, a mely sodor, mint egy kavicsot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Most az autók dörögve mennek velünk együtt, aztán elhagynak bennünket,
úsznak a tömegben, mint nagy hajók, előre, előre… Egyszerre zúgó ordítás
jön a hátunk mögül, utolér, mint valami viharszél, szinte a kalapjához
kap az ember. Visszanézek: a fehér sugarakban mögöttünk jövő ezerek
karjukat emelik fel, sapkák lengenek, rettenetessé válik az ordítás,
visítások és vad kurjantások sikoltanak ki belőle, – szédülten és semmit
nem értve az egészből, érzem, hogy a tömeg nyom az újabb autók felé, a
melyek most jönnek hátulról, a középen úsznak lassan előre… most már
körülöttem is ordít mindenki és mutatja a hatalmas, magasra épített,
szinte emeletes három teherautót, a mely tele van emberrel, zöld
lombbal, zászlóval, rengeteg virággal: az elsőn tüzérek ülnek, lógnak,
fönn, lenn, hágcsón, lánczon, sárhányón, a másodikon ponyvával letakart
szerkezetek, tele emberrel, a harmadikon fönn a magasban, két sorban
álló, orgonavirággal integető tüzérek közt egy vízszintesen fekvő
hatalmas bronz-cső, vastag, mint egy fatörzs – és nyomában a tóduló,
ordító sokaság: a harmincz és feles mozsár megy Przemysl alá…

Ezt a boldogságot, ezt az ünneplést, ezt a viharos szerelmet, a mivel
ezt az ágyút imádják… És azt a drága, kedves paraszti gőgöt a tüzérek
arczán… És azokat az orgonaágakat, a mikkel integettek, nem is ágak,
egész orgonafák voltak… a ki ezt el tudja felejteni… És német, osztrák,
magyar zászlók… még török zászló is volt rajta… és mindenki ágaskodott,
mindenki látni akarta, nyomták egymást és ordítottunk most már mi is a
többivel, volt «éljen» és «hoch» és «Róza» és «Berta» és «Mörser,
Mörser» és «ott gyön a mörzer» és «megy a zemislibe az öreg» és
«siessetek» és «vorwärts vorwärts!»

És az «öreg» iszonyúan zörgött a kövezeten, nagy buta testét rezegtette
egy kicsit a városi utcza, aztán elúszott a katonák közt előre, úgy
húzta maga után az ordítást végig a városon, mint a hajó a füstöt. Még
villogott itt-ott a reflektorfényben, aztán elment a sötétbe. A tömeg
most lassan lecsöndesedik körülöttünk, egyre kevesebb a beszéd, most
megint sötét van és megint csak trap… trap… trap… a sok ezer bakancs
masirozik az éjszakában.


Tarnow, május.

Most már eltüntek Tarnowból az orosz plakátok és ujságok, a melyekkel az
orosz uralom ezt a várost épp úgy elárasztotta, mint a többi galicziai
városokat, a melyek a kezében vannak. Az ujságokat részint
megsemmisítették, részint átadták katonai hatóságainknak, a
hirdetményeket pedig gondosan lekaparták a falakról.

Több nevezetes plakátot ragasztottak ki annak idején az oroszok. Egy
németnyelvű hirdetményt olvastam, a melyben az orosz parancsnok azzal
vádolja a zsidókat, hogy az osztrák-magyar hadsereg számára kémkednek és
nem akarnak belenyugodni az orosz uralomba. Ezért nemcsak Tarnowban,
hanem a környékbeli falvakban is azzal büntetendők a zsidók, hogy
tuszokat kötelesek állítani.

Az ujságok, a melyekkel elöntötték a közönséget, főként kievi lapok
voltak, de gondoskodtak lengyel nyelvű lapokról is, a melyek Lembergből
és Varsóból jöttek. A lapok egyöntetű illusztrációkat közöltek a
przemysli felrobbantott erődökről, de a képek felírásai kétséget hagytak
fenn arra nézve, vajjon orosz ágyúk lőtték-e össze ezeket az erődöket,
vagy mi robbantottuk-e fel őket.

Egyébként az itteni lengyelek azt mondják, hogy ezek a czenzurált
lengyel lapok sokszor leplezetlenül megírták az igazságot, így nyiltan
beismerték a vereséget, a mely az oroszokat a mazuri téli csatában érte
és nem hallgatták el azt sem, hogy a Kárpátokon át tervezett betörés
meghiusult. Az orosz nyelvű lapok már óvatosabbak voltak. Ezek hírek
helyett legtöbbször hosszú stratégiai és politikai czikkeket közöltek, a
melyekben ellenségeik közül legtöbbször két név szerepelt: a Hindenburgé
és a Tiszáé.


Tarnow, május.

A sok ezer fogoly közt van egy itt Tarnowban, a kinek a története most
szájról-szájra jár katonáink között. Mikor az oroszok innen elmentek,
főgondjuk az volt, hogy élelmiszer ne maradjon itt utánuk. Az elégetett
liszten kívül, a mit tudtak, magukkal vittek. Mégis rengeteg kávé, tea,
czukor, kenyér, zsír, fűszer és egyéb czikk maradt itt, a mit egyszerűen
cserbenhagytak. A kivonulás után ezekben a raktárakban megjelent egy
orosz katona, a ki az összegyülekezett zsidók közt kihirdette, hogy
mindezt a sok készletet igen olcsón eladja az orosz parancsnokság. A
zsidók és a lengyel kereskedők hamarosan meg is vásárolták az egész
készletet és felosztották egymás közt. Mikor az utolsó csomagokat is
elszállították a raktárból, a katona összeszámolta a pénzt, a mit
ezekért a rengeteg mennyiségben felhalmozott készletekért kapott és a
város felé közeledő előörseink elé szaladva, megadta magát. A foglyok, a
kik itt hosszú sorban vonulnak végig, legtöbbnyire nevetve masiroznak.
Ez az egy csak abban különbözik tőlük, hogy ez a markába nevet.


Tarnow, május.

Megkaptam három orosz nyomtatványnak az eredeti példányait, a melyek
közül egynek magyar a szövege, a másik kettő lengyelül van. A magyar
czédulát innen Tarnowtól keletre dobta le egy orosz repülő, teleszórta
vele a mezőt. Otromba csábítás ez a magyar katonákhoz, ha az ember jól
elolvassa, van benne valami kétségbeesés ama tény miatt, hogy a magyar
katona nem akarja sehol megadni magát. Íme a humoros magyarsággal
szerkesztett mű eredeti formájában:

_Tegnap jöttek el hozzánk német nemzetű katonák, önkényt feladták
magukat s mondták azt:_

_A mi tiszturaink ijesztettek minket, elmesélték nekünk, hogy az oroszok
érzéketlenek, kiszúrnak szemet és kinozik az embereket. Most látjuk,
hogy az nem igaz, hogy az csak a tiszturak hazudsága, akik minden áron
akarnak megtartani minket az osztrák hadseregben. Jól vagyunk itt az
orosz fogságban._

A másik kettőről már sokat hallottunk. Ez az a két plakát, a melyen az
orosz kormányzó elébb hazudott, aztán meggondolta magát, mikor Przemysl
elestét hírül adta a tarnowi lakosságnak. Az első hirdetmény ez volt:

_TELEGRAM!_

_Dnia 9/22 marca o godnizie 7 min. 30 rano naszo slawne wojska
Rossyjskie wziely szturmem twierdze Przemysl._

_Tarnov, dnia 9/22 marca 1915._

Komendant miasta _Markiewicz_.

Magyar fordítása: «Távirat! Ma, márczius 9/22-én, reggel 7 óra 30
perczkor dicsőséges orosz csapataink ostrommal vették be Przemysl várát.
A városparancsnok: Markievicz.»

Ezt a plakátot rengeteg példányban nyomtatták ki és már javában folyt a
kiragasztása, mikor megérkezett a második. Akkor a már kiragasztott
plakátokat hirtelen levakarták és helyükbe az itt következőt
ragasztották:

_OGLOSZENIE._

_9/22 marca o godzinie 7 minut 30 z rana_

_Przemysl Poddal sie._

Komendant miasta Tarnowa _Podpulkownik Markiewicz._

Magyar fordítása: «Hirdetmény. Márczius 9/22-én reggel 7 óra 30 perczkor
Przemysl megadta magát. Tarnow város parancsnoka: Markiewicz alezredes.»


Tarnow, május.

Von François tábornok oroszlánja.

A galicziai harcztér porförgetegében, azokon az országútakon, a melyeken
most egy soha nem látott népvándorlás nyomul erőszakosan kelet felé, – a
sok teherautó, ágyú, szekér, fogoly, csapat közt immár harmadik hete
szaladgál egy naiv német tréfa. Egy mindig rohanó igen nagy automobil
tűnik fel hol itt, hol ott, tulajdonképen nem is látni, kik ülnek benne,
oly gyorsan megy és olyan porosak a benne ülő köpönyeges alakok. De az
autót már úgyszólván mindenki ismeri Közép-Galicziában, mert a motorján,
elől, egy oroszlán ül. Az oroszlán – kitömött oroszlán, de német katonai
egyenruhába van öltöztetve, csillog rajta minden, megvan rajta minden
apróság, a mi a német hadnagyi rang számára elő van írva. Az oroszlán
von François német tábornok autóján ül és a német tábornok tulajdona.

Története a következő.

Mikor a tannenbergi csatában Hindenburg tönkretette az orosz sereget, a
vele együtt küzdő von François tábornok népfölkelői elindultak a
csatatér kitakarítására. Mikor az elhagyott orosz árkokat kutatták, a
halottak közt találtak egy kis kitömött oroszlánt, a mely valamelyik
tisztnek a játékszere vagy babonája lehetett. A katonák a furcsa
zsákmányt elvitték a tábornokuknak, a ki úgy megörült neki, mintha az
egész ütközetet ezért az oroszlánért vívta volna. A tisztjei
ráerősíttették a tábornok autójára, egy katonaszabó pedig, hogy szebb
legyen, teljesen korrekt kis német közlegényi egyenruhát csinált neki.
Így vágtatott aztán az oroszlán nagy komolyan ülve az autó orrán,
mindenüvé, a hol a tábornok járt. Tannenberg után következtek az újabb
kelet-poroszországi győzelmek. Az első győzelem után egy tiszt odament
von François tábornokhoz és megkérdezte tőle, nem kellene-e az oroszlánt
előléptetni, mivel oly kitünően viselte magát az ütközetben s elment
mindenhova, a hol a gránát és a shrapnell hullott. A tábornok
megfontolta az eszmét és kinevezte káplárrá az oroszlánt. Később már
majdnem automatikusan ment a dolog, az oroszlán minden győzelem után
előlépett és mikor von François április végén megérkezett Galicziába,
már őrmester volt. Itt Galicziában a német katonák már nem igen nevettek
rajta, ezen a stádiumon már túl voltak, egészen komolyan vették az
oroszlánt, mint a német erőnek és méltóságnak szimbólumát, a mely úgy
járta végig a csatákat, mint a rúdon hordott római sas, az egyenruhát
pedig, a mely rajta van, gondozták és megbecsülték, mert ez volt az, a
mi a szimbólumot az ő eszükhöz közelebb hozta. Mikor az oroszlán
őrmester lett, a kisebbrangú német katonák és altisztek baráti
mosolylyal bár, de szalutáltak neki.

Mackensennel és Emmich-hel együtt von François tábornoknak is hatalmas
része volt a galicziai győzelemben, a mely után a katonák nagy
vitatkozásokba kezdtek, hogy most mi legyen az oroszlánnal, lehet-e
tiszt belőle. A győzelem, amely nyolczezer fogolylyal kezdődött és most
a kétszázezer fogolynál sem fog megállni, egyre nőtt jelentőségében,
úgy, hogy a vita lassan megszünt és az utóbbi napokban már közhangulattá
vált az a felfogás, hogy ilyen óriási győzelem után az oroszlán
megérdemli a tiszti rangot. És most körülbelül egy hete a tannenbergi
oroszlán hadnagyi egyenruhában száguldozik a galicziai országútakon.

Ezek az országútak akkora lyukak mellett vezetnek el, hogy némelyikbe
egy fiakker is beférne, némelyikbe pedig már bele is fért tíz-húsz
szegény halott katona, a kiket szebb sírba nem is temethettek a
bajtársak; egy ilyen tölcséralakú lyukat le is festett a mi jó öreg
Mednyánszky Lászlónk, azt az állapotát festette meg, a hogy találta egy
roham után: a szabályos tölcsér fenekén kis kerek vér-tó csillogott és a
tó fölött három halott katona kapaszkodik a göröngyökbe. Ezek a
galicziai országútak kis katona-temetők mellett vezetnek el, a melyeket
az áhítatos lelkű «arbájtosok» világoskékre festett kerítéssel láttak
el, a melyek keresztjeit lombfűrészszel díszesen kiczifrázták,
sírhantjait vesszőfonattal, mezei virággal ékesítették. Egy ilyen temető
tövében láttam kidőlt katonát ülni egy nagy fa árnyékában, a mint a
homlokát törölte és a felírásokat olvasgatta egymagában, hangosan
sillabizálva.

Ezeken az országutakon rohan a német oroszlánhadnagy föl és le, akkora
por-gomolyagot verve, hogy az ember azt hinné, az égig ér, mindjárt fenn
is marad felhőnek. És ezeken az országutakon, a melyek komolyságra intik
a férfit, olyan komolyságra, a melynek a koporsó zártáig kell tartani,
mégsem lehet szó nélkül elmenni az oroszlán mellett, furcsa, megható
zamattal keveredik ez a kitömött figura ennek a soha le nem írható
galicziai rohanásnak az emlékébe. A maga népi naivságában nemcsak a
német bátorságot szimbolizálja, hanem a fegyelmes német észjárást: még
az oroszlán se igazi oroszlán, ha nincs katonai uniformisa és rangja. A
maga nagyszerűségében már művészietlen német rendimádat szimbóluma, a
teljesen romlatlan katonaszívek kis bálványa ez az oroszlán, a melyen a
katonaruha a szimbólum erősítésére díszlik. Magyarul mondva: a német
katonavilág szemében a hímbátorságnak többé nem az oroszlán a jelképe,
hanem a katona. Az oroszlán kevesebb, mint a katona. És a katonánál is
több: a magasabb rangú katona. Ezért visel uniformist az oroszlán és
ezért lép elő. Ennél férfiasabban, ennél katonásabban és ennél
büszkébben tréfálni már nem is lehet.



JEGYZETEK


Főhadiszállás, május.

Visszatért magyarok.

Galicziai előnyomulásunk egyik érdekes melléktünete, hogy most mindazok
a katonák, a kik az orosz fogságból megszökve czivilben bújdostak
Galicziában, az orosz áradat elhúzódása után magukra szedik elrejtett
egyenruháikat és sorra jelentkeznek a bevonuló csapatoknál. A sok ilyen
szökési történet átlagából kiválik ez a kalandos história, a mely
elmondja, hogyan szabadult így az orosz fogságból egy budapesti
fiatalember: dr. Benkő Károly ügyvédjelölt, önkéntes káplár a 24.
vadászzászlóaljban.

Benkőt november végén Brzeskónál fogták el, a hol az utóvédben harczolt.
Dembicába szállították az oroszok több magyar fogolylyal együtt. Egy
torlódásnál Benkő kiugrott a sorból és belopózott egy üres házba, a hol
három napig kínlódott étlen-szomjan, nem vetve le magáról egyenruháját.
A mikor csöndesebb lett a város, előbújt és még mindig egyenruhában
Ropcyce faluba bújdosott, a hol egy zsidótól nadrágot és kaftánt kapott.
A lakosság itt hamarosan megtudta, hogy magyar katona, de senki sem
árulta el, ingyen etették és dugdosták egészen deczember végéig az
oroszok elől. Akkor nagyszámú orosz katonaság jött a faluba és az ő
lakásába is kvártélyoztak orosz gyalogosokat és szanitéczeket. Az egyik
orosz katona Boris Gorkij néven mutatkozott be neki és azt mondta, hogy
unokaöcscse Maxim Gorkijnak, a világhírű orosz írónak.

Ez a Boris Gorkij kitünően beszélt hat nyelven: oroszul, németül,
angolul, francziául, olaszul és lengyelül, úgy hogy mikor Benkőt
megkérdezte, hogy miféle nemzetiség, ez nagy zavarba jött, mert a
magyaron kívül egész nyelvtudománya az igen fogyatékos németsége volt és
így se lengyelnek, se másnak nem adhatta ki magát. Azt mondta tehát
neki, hogy Athénbe való görög diák. Így aztán Gorkij nem beszélhetett
tovább vele, ellenben feljelentette az orosz parancsnokságnál, mint
gyanus idegent. Másnap egy csendőrhadnagy jelent meg nála és az írásait
kérte. Benkő azt mondta, hogy az írásai elvesztek, mire őrt állítottak a
lakása elé és másnapra a parancsnok elé idézték. Szilveszter estéjén
történt ez. Látta, hogy itt egyéb nem segít, egyenruháját eldugta egy
kanapé alá, kaftánban kiugrott az ablakon és elindult vaktában
Magyarország felé.

Gyalog bandukolt át Niedzviada, Mala, Huta, Gogolov, Trzebnie, Kopitava,
Faliszovka, Poraj, Nienaszov, Makoviska, Draganova és Gojsce községeken,
mindenütt csak a duklai szoros felé vezető utat kérdezve, mert így
remélt legrövidebb úton hazajutni.

A Duklától három kilométernyire fekvő Ivla faluban elfogta egy orosz
őrjárat. Már messziről azt kiáltották feléje, hogy: «állj meg, magyar
kém!» Azonnal egy kozák kapitány elé vitték, a ki jegyzőkönyvet vett föl
vele. A kihallgatás rövid volt és Benkő így jegyezte fel a párbeszédet a
kozák kapitánynyal:

– Kicsoda ön?

– Zsidó vagyok Ropcycéből.

– Hová megy?

– A sógoromhoz, Duklára.

– Mit keres ott?

– Dohányt akarok vásárolni.

(A galicziai zsidók az orosz uralom alatt azzal az osztrák dohánynyal
kereskedtek, a melyet az orosz katonák adtak el nekik potom áron.)

– Hol vannak az írásai?

– A kozákok elvettek tőlem mindent.

– Akkor – mondta a kozák kapitány – menjen, a hová akar…

Ezek után azonban Benkő nem mert már Duklára menni, mert Dukla tele volt
orosz csapatokkal. Visszament Gojsce községbe, a hol egy Jan Wosniak
nevű lengyel paraszt bújtatta el, mindenét megosztotta vele s az egész
falut megkérte, hogy vigyázzanak a magyar katonára. Mikor orosz járőr
jött a parasztházakat vizsgálni, Benkőt ágyba fektették és jajgatva
mondták, hogy súlyos beteg rokonuk. Itt élt egészen márczius elejéig, a
mikor az orosz katonák közt az az álhír terjedt el, hogy a németek
betörtek Jaslóba.

Erre a hírre a szökevény elindult gyalogszerrel Jasló felé. De néhány
kilométerrel a város előtt megállították az oroszok azzal, hogy
czivilember nem mehet be Jaslóba. Kétségbeesetten fordult tehát vissza
és elment Kopitavába. Itt egy szegény lengyel parasztasszony, Jastrzom
Kunigunda vette magához azzal a megokolással, hogy az ő ura is háborúban
van. A falu lakossága csakhamar megtudta, hogy magyar katona bújdosik
náluk és követelte, hogy a magyar bújdosó sorban vegye igénybe a
jobbmódú emberek vendégszeretetét.

Valósággal kapkodtak utána. Így lakott egy Jan Kobak nevű embernél,
aztán két hétig Trybusz Mihálynál, majd egy Franciska Orzechovska nevű
szegény asszony követelte azon a czímen, hogy az ő ura fogoly
Szibériában és talán az is rászorul a mások jóságára, ha megszökik.
Innen a tanító vitte el magához, minden jóval tartotta, majd egy úrhoz
került, a ki Rozvadovban törvényszéki bíró volt. Itt töltötte május
elején vándorlásának utolsó két napját. A bíró ruhát, fehérneműt adott
neki. Az asztalnál hárman ebédeltek együtt, a bíró, Benkő és egy
hallgatag úr, a kiről nem tudhatta meg, hogy kicsoda. Benkő gyanúsnak
találta a hallgatag urat, kerülte, viszont a hallgatag úr is ferdén
nézett Benkőre. Mikor a házigazda ezt észrevette, behívta őket a
szobájába és bemutatta őket egymásnak. Benkő akkor tudta meg, hogy a
hallgatag úr szintén magyar katona és régóta bújdosik itt Tschnadel bíró
házában. Valósággal Jókai-regénybe illő jelenet lehetett, a mikor a két
magyar szökevény egymás nyakába borúlt a jóságos bíró szobájában.

Most a két szökevény együtt tervezgetett és reménykedett, a mikor
egyszerre híre jött, hogy a szövetséges seregek áttörték a galicziai
orosz frontot és közelednek Kopitava felé. Az oroszok elvonultak a
helységből és május hatodikán megjelent az első német patrouille
Kopitavában s utána nemsokára a német katonaság, élén von Stock német
tábornokkal. A magyar katonák azonnal jelentkeztek a német
parancsnoknál, a ki megdicsérte őket és autón küldte mind a kettőt
Neu-Sandecbe. Innen vonaton a főhadiszállásra utaztak, a hol a
főparancsnokságnál jelentkeztek és részletesen jegyzőkönyvbe mondták
kalandos történetüket. Útközben, Krosnó vidékén nem tudták megállani,
hogy az arra haladó győzelmes magyar hadtestnél ne jelentkezzenek. Itt
Arz altábornagy szintén elmondatta magának a szökés történetét. Most
mind a két fiatalember útban van hazafelé, miután a főparancsnokság
szabadságolta őket, hogy fáradalmaikat kipihenjék.


Főhadiszállás, június.

A Szurmay-honvédekről.

Nowak német író, a ki Liman lipcsei szerkesztővel a főparancsnokság
külön engedélyével a Szurmay-honvédekhez utazott, ma elragadtatva jött
vissza és egész este csak a honvédekről mesél. Szurmayék szívesen
fogadták a két német vendéget, mindent elmagyaráztak, megmutattak nekik.
Megkértem Nowak urat, mondja el a Szurmay-csoport legutóbbi napjainak
történetét, a melyet vezérkari tisztek előadása alapján jegyzett fel.

A Szurmay-féle hadseregcsoport, a mely legnagyobrészt magyar honvédekből
áll, most Drohobyc körül vívja nehéz harczait. A nyilvánosság előtt
utoljára az uzsoki szoros nagyszerű védelmével kapcsolatban szerepelt a
Szurmay-csoport. Hogy miképpen jutottak el a honvédek az uzsoki hegyek
fagyos világából az égő petroleumforrásokhoz, arról Nowak a következőket
mondja:

Szurmayék felállása legutóbb az uzsoki vidék galicziai részén Sianki
falutól nyugatra és keletre volt. Emlékezhetünk még arra, hogy a
gorlicei és a tarnowi offenziva előtt éppen ezt a vidéket támadták
legerősebben az oroszok. A mi állásaink itt éppen ezért nagyon erősek
voltak. Igen tömör földművek és drótakadályok védték az állást, a mely
úgy volt megszerkesztve, hogy a támadó oroszokat már a támadás első
perczeiben oldaltűzbe foghatta. Miután az oroszok leginkább az éjszaka
sötétjében támadtak, a honvédek ezen úgy segítettek, hogy minden
támadásukat kivilágították. A drótsövények előtt felállított őrök
ugyanis, a mikor észrevették a sötétben feléjük csúszott orosz sorokat,
jelt adtak hátrafelé és ugyanakkor hirtelen meggyújtották az előre
odakészített szalmakazlakat, a melyek petróleummal voltak leöntve. Az
összes drótsövények előtt hatalmasan fellobogó lángok erős fényt
árasztottak és megkönnyítették a drótok közt bukdácsoló ellenség
elpusztítását. Az utolsó napokban már tizes sorokban támadtak az
oroszok, de a honvédek minden támadást visszavertek.

Mikor Nyugat-Galicziában megindult az offenziva, az uzsoki honvédek is
támadásba mentek át. Uzsok körül is van egy Ostry nevű hegy, ez volt az
oroszok legerősebb támaszpontja. Ezt a hegyet május harmadikáról
negyedikére elfoglalták és hirtelen átalakították a maguk czéljaira. Az
orosz lövészárkokon keresztül-kasul magyar árkokat ástak. Uzsok
környékén, a hol már sokszor cseréltek gazdát a magaslatok, mindenütt
láthatók ezek az egymást keresztező, egymásba fonódó lövészárkok, a
melyekben hol oroszok, hol magyarok laktak. Az Ostry-hegy elfoglalása
után megkezdte az orosz haderő a visszavonulást, a Szurmay-csoport pedig
az üldözést. Az oroszok már megkaphatták galicziai vereségük hírét, mert
itt álló seregük, a mely a Bruszilov tábornok nyolczadik hadseregének
balszárnya volt, igen gyorsan vonult vissza. A honvédek oly gyors
tempóban folytatták az üldözést, hogy az úttalan vidéken nem is a
völgyeken át, hanem hegyen-völgyön keresztül úgyszólván légvonalban
siettek az oroszok után. Az oroszok visszavonulásának módja jellemző
volt. Ha az orosz úgynevezett stratégiai visszavonulást rendez, vagyis
még vissza akar jönni arra a helyre, a melyet elhagyott, akkor
kíméletesen rombol. Ha megverve menekül, akkor tűzzel-vassal púsztít.
Elég annyi, hogy ezen a vonalon megverve menekült az orosz sereg. Turka
helység például nem létezik többé.

Állandó utóvéd-harczok közepette érkeztek Szurmay honvédei május közepe
táján azokra a hegyekre, a melyek mögött észak felé mély völgykatlanban
fekszik Boryslav, a milliókat érő petróleumforrások sokat emlegetett
vidéke.

A boryslavi magaslatokról leszállva már látták a honvédek égni a
petróleumforrásokat. Mentek le, neki a lángtengernek. Az oroszok három
szotnya kozákot rendeltek ki gyújtogatni és egy félszotnya dragonyost a
lakosság fékentartására. Először a kincstári források lángoltak fel.
Aztán az úgynevezett Hubicz-források. Harmadnap égett maga a boryslavi
telep. A kozákok, a kiknek parancs szerint óvni kellett volna a franczia
és angol tulajdonban levő forrásokat, nem nagyon válogattak, mert a
honvédek már a nyakukon voltak. Nem is gyújtottak fel mindent. Maradtak
források is, fúrótornyok is épen. Egy mérnök a gyújtogatásra rendelt
kozákcsapattól harmincz rubeljével váltott meg néhány tornyot. De a
tartályokat megfúrták és meggyújtották. Elvonulásuk után még tizednapra
is füstös lánggal égett a petróleum a völgyben…

A honvédek ezen az égő vidéken keresztül folytatták az üldözést Drohobyc
irányában. Szurmay altábornagy éjjel-nappal talpon volt és legtöbbször
olyan helyen ütötte fel hadiszállását, a mely az orosz tüzérség
tűzvonalában volt. Állandó és közeli érintkezésben akart lenni
csapataival. Drohobycon túl kitünő terepet találtak a védekezésre az
oroszok. Itt mocsarak mögé húzódtak, úgy hogy a honvédek csak az
ingoványon keresztül intézhettek ellenük frontális támadást, tüzérségünk
azonban ellenállhatatlan oldaltűzzel innen is kiverte őket. Különös
nehézséggel járt a mocsaras vidéken a sebesültek hátraszállítása.

Drohobycban lengyel és zsidó küldöttség várta Szurmayt és csapatait.
Felszabadítóikat üdvözölték a magyar honvédekben.

Becsülettel küzdöttek soraikban a magyarországi szerbek is és ide is
elkisérték őket apró, teherhordó lovaikkal a bosnyákok, a kik Uzsoknál
oly kiváló szolgálatokat tettek, hogy egy ott járt svájczi őrnagy
hasábokat írt róluk egy bázeli ujságba. A honvédek, a kiknek
történetében már napi hatvan kilométeres menetelés is előfordult,
ezúttal is igen nagy és gyors marsokat végeztek. Jellemzi a csoport
lelkes hangulatát, hogy mikor ezek a harczok megkezdődtek, a tiszti
szolgák is a frontba kéredzkedtek és részt vettek a küzdelemben.

Az üldözés napjaiban Nowak és Liman meglátogatták egy éjszaka a tüzek
mellett táborozó honvédeket. Mikor a honvédek meghallották, hogy ezek az
urak Németországból jöttek el hozzájuk, valamennyien levették sapkájukat
és ezt kiáltották feléjük: Testvérek vagyunk!



PRZEMYSL


Tymbark, junius.

Automobilon, olyan sebesen, mintha ott csak épp ránk várnának, mielőtt
tovább mennek… a ma felszabadult Przemysl felé. Forró nyári nap. Tymbark
oly békésen fekszik templomával, piros háztetőivel a dús zöld közt a
mély-kék ég alatt, mint egy túlzottan színes nyomású plakát, vagy képes
levelezőlap. A temető… Muhr ezredes, Szántay kapitány… Idehozatta őket
Arz tábornok a limanowai dombról, mint meghatottan mesélte egyszer, a
tymbarki temetőben alszanak a magyar huszártisztek, a soha el nem
felejthető mártir-katonák, a Nádasdy-ezred tisztjei, meg a tizenhármas
jászkúnok…

Földek, ligetek, nyugalmas, dús, szép vetés, nyári csönd, tökéletes
nyugalom. A zöld vetésben egy-egy még zöldebb csík: a föld begyógyúlt
forradásai. Tavaly deczemberben itt lövészárkok voltak, a hol most ezek
a csíkok vonulnak. Itt-ott konzervdoboz csillog a vetés közt. Ez daczol
legtovább a mindent eltörlő, mindent elsimító, mindent elfelejtő
természettel.


Limanowa, junius.

Ott fenn a domb tetején a ritkás, szellős nyírfaerdőcske, a
hadijelentések százszor említett «Birkenwäldchen»-e, a huszár-golgota…
Milyen nyugalmas, szép és közömbös most… Az úton csirkék. Vörösképű
lengyel gyerekek, a kik egymásra kiabálnak. Egy hölgy jön az országúton
az erős napsütésben, zöld napernyővel, emeli a szoknyáját, szép, vékony
lába van. Hol volt, mikor deczemberben itt vérbe léptem? Hiába
erőltetjük a szemünket, sem a vetésben, sem a legelőn nem látni a
lövészárkok nyomát. Ez a gyors bemohosodása a dolgoknak, ez a zöld
szőrösség, ez az ellenállhatatlan tovább-élése minden növénynek, – itt
már a csíkokat is alig látni – mintha világosan kifejezett akarata volna
a természetnek, hogy semmi se legyen maradandó, a mit nem ő csinál. Úgy
érzem itt a magam emlékező lelkét, mint valami tiltakozást: a memória
itt egyetlen büszke lázadás, mert a luczerna, a nyírfa, a galicziai
agyag egy félév alatt mindent elfelejtett, a földbeásott testek
porlanak, eső jön és felhők mennek, – én itt ezen a nyugalmas, napos
nyári tájképen egy deczemberi iszonyatot hurczolok keresztül, nekem itt
nem zöld a zöld, itt nekem hiába van tele lila virággal a domb, soha nem
nyugszom bele abba, hogy ez itt «táj» vagy «vidék», valami lázadó
kínlódás nem engedi, hogy itt mást lássak, mint a mit egyszer láttam.
Itt hófoltos téli sár van számomra örökre, itt vér folydogál lefelé az
olvadásban, havasesővel keverve és magyar huszárok arczraborúlva
fekszenek a földön, sapka nélkül, – fiatal legények, kihűlt, sárgaarczú
magyar parasztfiúk, feltépett kék zubbonyban, sáros piros nadrágban – ha
százszor és ezerszer nyári zöldben úszik is itt minden és ha mégúgy süt
is a békés déli nap. A zöldernyős hölgy megint látszik, visszafelé megy.
Valahol mozsárban törnek valamit, lágy, czinczogó, kényelmes, háztartási
hang, – lila virágok, kakukmadár, fehér országút… fájdalmas és
felháborító nyugalom, nem tudok beletörődni, a hadnagy is így érez, a ki
a gépet vezeti, folyton hátranéz keserű mosolygással, a fejét csóválja.


Neusandec, junius.

Egy óra pihenő. Limanowa nem megy ki a fejemből. Muhr ezredes családja
megkapta a magyar nemességet a «limanowai» prédikátummal. Régen a
nemességgel birtok járt. Mért nem adják nekik ezt a kis darabkáját a
nyírfa-erdőnek, azzal az árokkal, a melynek szélén az ezredes mellére
egész piros gyöngysort rajzolt az orosz gépfegyver? Csak ezt a kis
darabot adják nekik – és általában, az elesett katona családjának azt a
kis árkot, a hol meghalt, a miből virágoskertet lehet csinálni, – úgy
hagyni, a hogy volt, akkor… Kis, tíz-négyszögméteres nemesi birtokok…
Vagy helytelen kínlódás ez, gondolatban küzdeni az ellen, hogy minden
eltörlődjék, elmosódjék és színes zománczban egybekövesedjék egy nemzet
kiszépített szenvedésévé? Igazságtalanság az egyes eseteket így
brutálisan megörökíteni akarni?


Biecz, junius.

A tűzhely.

Közvetlenül Biecz előtt, a hogy az országútról jobbra nézünk, az
alkonyat fényében hosszú és keskeny vörös szőnyeg húzódik a letaposott
mezőn, el, messze, egészen a távoli dombokig. Mikor az ember közel megy
hozzá, látja, hogy a szőnyeg drótsövény, a mely orosz lövészárok előtt
húzódik el, fel a dombok felé és ennek a drótsövénynek az egész
területe, a legkülső drótszáltól a legbelsőig zsúfoltan tele van nőve
pipacscsal. Mögötte feketén húzódik a mély orosz árok, a melyet, úgy
látszik, harcz nélkül hagytak el. A szőnyeg előtt piszkosbarna, fel nem
szántott tavalyi tarló, a meddig csak lát az ember. Soha még pipacsot
ilyen sűrűn nem láttam. A pipacs nálunk otthon szétszórt virág, a mely
nem bújik csomósan egymás mellé. Itt egymás nyakára nő, tolong, hemzseg
a drótszövevény közt. Se a drót előtt, se a drót mögött nem nőtt egy
sem, hogy az a furcsa érzésem van, mintha állati észszel gondolkozott
volna és kikereste volna magának ebben az istenítéletben ezt a védett
helyet, a hová emberi láb nem léphet. Most úgy húzódik a távolba ez a
vérvörös futószőnyeg, mintha valami láthatatlan nagy királynak
terítették volna oda a földre. Az esteledő napfény süt rá sárgán, ez
egyes helyeken vérvörösre festi a szőnyeget. A hol nem süti a nap, ott
sötétebb, úgy hogy vannak perczek, a mikor olyan, mint a vörös
brokátselyem, a mely a rája eső fények szerint változtatja az
árnyalatait. Perczekig kell nézni, olyan szuggesztív és királyi
pompájában oly sokat mond a háborúról…

A szőnyeg mögött szomorú földek jönnek, a melyeken a nap utolsó sugarai
száz meg száz pontot csillogtatnak. Eldobott üres konzerv-skatulyák
fénylenek itt. Mint valami felszáradni nem akaró könnyharmat, csillog
végig egész Galiczián ez a sok százezer fényes kis skatulya. Az
országutak szélén, a virág közt, a fiatal vetésben, végig a mérhetetlen
legelőkön. Már tizenkettedik órája vágtat velünk az autó kelet felé és
nem hiszem, hogy volt egyetlen óra, a mikor nem csillogott volna ez a
szegény olcsó gyémánt a láthatáron. Az orosz skatulyán sárga zománcz
van, ez aranynak ragyog, a mienk ezüst. De az orosz katona is akkor
vette elő az övét, mikor már nem volt egyebet ennie, a mienk is. A hol
szikrázik a mező, ott emberek éheztek. Arany és ezüst ragyogja így végig
Galicziát. Nagyobb mezőkön, a hol táborozások voltak, egy-két szomorú
paraszt szedegeti össze zsákokba ezt a fénylő szemetet. Valami
tragikómikus van abban, a hogy mohón le-lehajolnak ezeken az olcsó
aranymezőkön.

Biecznél nem szedte senki az érczet. Itt a csillogó pontok közt rommá
lőtt házak állnak és Galicziának ezen a részén, a hol ház van, ott nem
szokott ember lenni. Ez a két olyannyira összetartozó fogalom: a ház meg
az ember itt alaposan elvált egymástól. Ezek a városokon kívül álló
magányos házak kitünő czélpontok lehettek a tüzérség számára, mert itt
például egyetlen-egyet se látni, a mely ép volna. És jól czélozhatott a
tüzérség, mert legföljebb ha egy vagy két lyuk van a ház körül a
földben. A harmadik lövés már telibe találta a kunyhót. Magasabb helyről
látni ezt a harmincz-negyven törmelék-rakást, a mi valaha kis parasztház
volt. Nem kellett nekik sok, oly szépen, oly engedelmesen rogytak össze
egy lövésre, hogy alig látszanak ki a föld színéből. Fantasztikussá az
teszi ezeket a kis romrakásokat, hogy legalább a felénél épen maradt a
ház kéménye és mint valami fekete fejfa áll ki a házacska sírhalmából.

Ránk esteledett, a mikor Biecznél ezekhez a romokhoz értünk. A hogy
megyünk kifelé az összelőtt helységből, a sötétedő estében egyszerre
csak tüzeket látok piroslani ezeken a törmelékhalmokon. Első pillanatban
azt hittem, hogy a leégett házak valami utolsó parázs-maradéka ég a
széthullt vályog és az üszkös gerendák közt. De a hogy közelebb jutok
hozzájuk, látom, hogy a kis tüzek körül asszonyok és gyerekek állnak és
fazekakban vacsorát főznek. Négy-öt tűz lobog körülöttem. Ezek a házak
mind vályogból és fából épültek, úgy hogy egyetlen lövés leterítette
őket véglegesen. Téglából nem épült bennük egyéb, mint a tűzhely a
konyhában és a kémény. Ez a két keményebb rész mindenütt megmaradt ott,
a hol a házat oldalt találta a lövedék. És ez a szegény nép most ezekhez
a megmaradt tűzhelyekhez jár vacsorát főzni. A romok közt négy-öt
meztelenül felfelé meredő kémény füstöl és minden kémény alatt szabadon
áll a tűzhely, lobog benne a tűz és egy földönfutóvá lett kis család áll
a tűz körül. Ez a szó, hogy «tűzhely», sok nyelven jelenti magát az
otthont. A franczia is «foyer»-nak hívja a családi otthont, mi is
összekapcsoljuk a «tűzhely» szót a «család»-dal. Ez az ősi
szimbolisztikája a nyelvnek ugyanazt fejezi ki, a mit itt most
megrendülten lát az ember ezen a meghalt vidéken: a család, az otthon
gondolatának a legbelsőbb lényege az a pont ezen a nagy világon, a hová
a család a tüzet rakja. Az otthonnak nem az apa műhelye, a gyerek
bölcsője, vagy a hitvestársak ágya a legbelsője, a magva, hanem a tűznek
a fészke. És itt, a hol ez a kis piszkos, lompos ház úgy roskadt össze
az első lövésre, mint egy beteg kutya egy botütésre, a tűzhely túlélt
mindent, a mi körülötte volt. A család pedig előjött valahonnan az
erdőkből vagy a pinczékből, a hová elbújt, mikor Gorlicze felől jött az
a zivatar, a minőt a világ még soha nem látott – és most itt kuporog a
romok közt és főzi a vacsoráját a régi tűzhelyen.


Krosno, junius.

Krosnóban délben egy pillanatig állunk, de ezt a pillanatot sokáig nem
lehet elfelejteni. A város dombon épült és a hol állok, ott a baloldali
házsorból néhány ház ki van lőve és szabad kilátást enged le a völgybe
egy végtelenbe terjedő mezőre. A mezőn háromezer orosz fogoly ebédel.
Onnan tudom, hogy háromezer, mert megmondták. Innen csak végtelenséget
látok az égő déli napfényben, a mely tele van nagy, földszín-barna
hernyók ezreivel. Az orosz egyenruha teljesen összekeveredik színben a
letaposott mezővel, nem látom, hol van szabadon egy darabka föld és hol
van vagy nincs orosz katona, – az egész mező nyüzsög a földön ülő,
fekvő, térdelő, guggoló ezerektől, összefolyik velük egy folyton mozgó
poros-barnás göröngytávlatba; a milyen nagyszerű ez a kép, olyan
utálatosan hasonlít ahhoz, mintha embernagyságú férgek végtelensége
hemzsegne az egész völgykatlanban, egy pillanatig nem nyugodva, egymás
mellett, mögött, egymás fölött, egymáson keresztül mászva és helyenként
mozgó csomókká torlódva. Füstök szállnak fel a csomókból, ott föl az
ebédjük.

A hogy itt állok és nézek lefelé, mögöttem szünet nélkül kiált ég felé
egy nagyon erős kórus, a mely asszonyi és gyerekhangokból áll. Ehhez
rendetlenül és élesen szól a harang, egy pillanatra sem hagyja abba. Az
egész város, a mező, a levegő és az ég tele van ezzel a jajgató
kórussal, a melyet orgona kisér. A templom ajtaja nyítva van, onnan
ömlik az ének. A harang gyorsan és sürgősen cseng, nagyon magas hangon,
ijesztően, mintha félrevernék, minden ritmus nélkül. A kórusban
fel-felsivalkodnak a gyerekhangok. Rettenetes forrón és égőn tűz le a
déli nap, szinte láza van az embernek tőle. A házak körülöttem mind tető
és ablak nélkül merednek a háttérbe és ontják az égett szagot, a
megpörkölt fának, bőrnek, szövetnek valami furcsa, meleg, büdös
lehelletét, a mit alig lehet elviselni. A kórus és a harang egymást
akarja túlkiáltani, mintha nagyon akarnák, hogy Isten meghallja őket,
mintha minden égett házért és megölt emberért külön jajgatnának fel a
nagy kékségbe, szinte rimánkodva erősbödnek a strófák…

A harangzúgásban és az ének hullámzásában orosz foglyok jönnek,
kanyarodnak le mellettem a többi közé a mezőre. Ugyanakkor egyszerre egy
hosszú sor keréken járó kis orosz gépfegyver jön, olyanok, mint a kis
dühös kutyák, ezek a rút törpe ágyúkorcsok.

Nem mehetünk tovább, mert kettes sorokban lovakat visznek a front felé
ugyanazon az úton, a hol az oroszok jönnek. Most porba keveredik minden,
a szuronyok közt lassan mozgó foglyok tömege, a száz meg száz pár ló
hosszú sora, a közöttük zörögve húzódó sor gépfegyver – és a forró
porfelhőn keresztül mint fátyolon át látom egyszerre fölkelni ültéből
mind a háromezer foglyot lenn a mély mezőn, – ez a rengeteg rab, ez a
rengeteg zsákmány most egyszerre megmozdul az égett házak mögött és
ehhez a képhez élesen visítva még mindig versenyt szól a könyörgő kórus
és a megriadt harang. A túlsó házak előtt sebesültek állnak bekötött
karral, fejjel, egy kendőn frissen szivárog át a vér. Úgy érzem, a
háború véres szívének a közepén állok, a füstölgő házak közt,
meg-megvaduló lovak porában, fülemben, agyamban egy végiggázolt nép
jajgató énekével, félrevert harangjával, mellettem a rabságba marsoló
ellenség ezreivel, előttem saját vérző katonáinkkal – és ez mind egy
ledöntött házaktól foghíjas utczán a lármának, a pornak, a hőségnek, az
égettszagnak, a lovasok kiabálásának, a készülődő háromezer fogoly
felmorajló zúgásának összekeveredésében, a melyből csak a gyerekek
kórusa és az elhallgatni nem akaró, folyton csengető harang hallatszik
ki külön-külön, de szakadatlanul és már majdnem sírva. Mintha ezt a sok
dolgot nem is lehetne különválasztani egymástól, mintha ez a sok hang,
alak, szag, mozgás, hőség mind nem volna egyéb, mint maga a háború
vihara, a mely itt gomolyodik a csatázó seregek mögött, még abban a
porban, a mit a harczolva rohanók vertek fel. És egy kis égett utczának
ebben a perczében együtt van minden: vér, por, tűz, lovak, rabság,
szurony, – Istenhez való felsírás és fogságba hajtott ellenség
morajlása, félrevert harang, füstölgő rom, gyermekek éneke, ágaskodó
lovasok káromkodása – időben most már nem tudom megmérni, egy félóra
volt-e, vagy három percz, mert most már, hogy elmúlt, csak egy pillanat,
a mit sokáig nem lehet elfelejteni. Egy pillanat, a míg megnéztem, hogy
hogyan ebédelnek a krosnói orosz foglyok.


Przemysl, junius.

Végre…

Négyszáz kilométert rohantunk katonák között. A hadnagy, a ki az autót
vezeti, izgatott és boldog, repül, mint a szél. Ma délben végre még egy
nagy domb, azután egyszerre kidöntött fák, lerombolt parasztházak,
hirtelen a lejtőn egy egész mező drótsövényből, aztán karókból rótt
keresztek szöges dróttal egymáshoz kötve, majd oldalt egy végtelenbe
futó erős sáncz, az országút fordulójánál fatörzsekből csinált kapu és
zegzúgos bejáró, homokzsákok: egy nyugati várkapun suhantunk keresztül.
Most lefelé gurulunk, egy görög templomhoz hasonló ház áll egyedül a
mezőn, jön egy sereg liba, egy baka vezet egy lovat, egyszerre kis házak
oldalt, megint mező, aztán hirtelen fel egy legutolsó dombra. Onnan egy
fehér torony látszik sötétzöld bársony domb oldalában. Egy pillanat
mulva a torony alatt, fák rengetege mögött száz meg száz kis háztető.
Jobbra lenn a mélység fenekén lassú, fénylő kis folyó, lovak állnak
benne, nagyon messze egy meztelen gyerek úgy ragyog a parton az égő
napon, mintha aranyból volna. A tükrös kis folyó a San. A barna és piros
háztetők a sok zöld közt: a végtelen szenvedés és a felordító diadal
nagy monumentuma, Przemysl.

Az első utczasarkon egy szuronyos német katona. Az autó úgy repül be a
városba, mint a veszedelem, már nem is látni semmit, vizesen csillan
össze most egyszerre minden az ember szemében (a nagy gyorsaságtól), és
a szemhéjat lassan és forrón le kell hunyni, (hogy a por bele ne menjen
az ember szemébe), és a zsebkendőt most már az arcz elé kell tartani,
mert a csukott szemhéjak mögött égni kezd a Tamássy tízezer éhes
honvédjének a képe, a hogy az utolsó csatába mentek és gyenge hangon
magyar dalokat énekeltek ezen a földön, a melynek pora most végigfolyik
az arczomon…

*

Przemysl ma megint énekel… ének mindenütt…

A hány utczasarokból német csapat fordul ki, harsányan és több szólamra
énekel. A téren katonabanda játszik. Két csapat éneklő német találkozik,
egyik sem hagyja abba. Délután négykor fürdőbe masiroznak a németek,
hónuk alatt egyforma törülközővel, egész századok, énekelve. A bajor
zenekar nagy hangversenyt ad a másik téren, ott áll és hallgatja Swen
Hedin is. Magyar munkások vonulnak ásóval és csákánynyal, kipirultan
énekelnek. Hatkor megint egyre erősbödő ének harsog messziről: jönnek
vissza a fürdőből a németek, négyes sorokban, hónuk alatt a
törülközővel. Énekelnek. Csak egy-egy kis mellékutcában van csönd. Ott
meg lehet pihenni – ott még hallani a multból a Tamássy-honvédeket…

A katonabanda órákig trombitál. Iszonyú hőség van, az utczán leeresztett
redőnyű boltok közt néhány nyitott üzletajtón ömlenek be és ki a
németek. Képeslevelezőlapért rohamokat csinálnak, de nincs az egész
városban egy sem. Az oroszok mind megvásárolták és szétküldték. Olyan
hires várost csináltak Przemyslből, hogy kollegám, Fópa úr, délamerikai
hirlapíró, azt mondja, végigutazott most a fél földgolyón, az egész
orosz háborúból ez az egy városnév népszerű. Egy kis trafik a
Nabranije-tér 4. szám alatt egymaga kétezernégyszáz przemysli látképet
adott el az oroszoknak. Ma eladhatna itt kétszerannyit.

A Sanhoz megyünk, mely a város közepén folyik végig. A felrobbantott
vashídak fölé épített fahídak is fel vannak robbantva. A vas- és
fagerendázatok vizbezuhant rengetegére most építik a harmadik hídat
ugyanazon a helyen. Ide is zene hallatszik. A pionirok is énekelve
kalapálnak. A parton sátor alatt hófehér kenyerek orosz lisztből. Az
utczákon kevés czivil, majdnem semmi, de igen sok félre nem magyarázható
hölgy. Feltünő sok. Újabb ledőlt fahídak fölé és mellé épült hídak.
Minden hídfőnél asztal, szék, tinta, toll és egy német tiszt. Magyar
huszárok mennek át a hídon. Hirtelen pillantást vetve Przemyslre, olyan
a jelleme, mint a Krisztinavárosnak. Általában gyönyörű és nem is kis
város. Ötvenezernél több lakosából most hat-hétezer van itthon. Semmi
katonás nincs a képen, az ember minden perczben elfelejtheti, hogy
várban van. Még este is éneket hallani. Gramofonok szólnak. Aztán
kilencz órakor minden kihal, elcsendesedik és elsötétedik. A repülők
miatt sötét a város.

A kifosztott lakásban, a hol el vagyok kvártélyozva, éjjel be kell
csukni az ablakot, mert olyan szapora és erős az ágyúzás. Két pohár
állandóan halkan zörög az asztalon. A hogy az ember kifigyel a
mennydörgő és mégis halálosan néma éjszakába, az egész ütegsortüzet
lehet hallani, meg lehet olvasni a tábori ágyúk hat gyors lövését.

*

Ifjabb Csanda Endre katonai gyógyszerész Nagyváradról, a ki tavaly
augusztus 11-ike óta mind a mai napig nem mozdult ki Przemyslből,
naplójából körülbelül a következőket olvassa fel az oroszok mostani
kapkodásáról:

A visszavonulás első jeleit már május 10-én tapasztalták. Az oroszok
minden beteget és sebesültet elvittek a kórházakból, még a
legsúlyosabbakat is, a kik közül kettő belehalt a szállításba a
pályaudvaron. Orosz szállítmányok éjjel-nappal mennek a vasúton Lemberg
felé. Tizenkettedikén az itt működő negyven-ötven magyar és osztrák
katonaorvost, gyógyszerészt és kórházi tisztet gyalog kisérik
Mosciskába, onnan Lembergbe, majd onnan Brodyba. Köztük megy Bojarszky
Béla lőcsei orvos és Nagy Elek tüzérhadnagy Nyiregyházáról. Az orosz
főorvos maga is restelli, hogy ezek gyalog mennek végig Galiczián, de
minden vasúti kocsi a visszavonuláshoz kell.

Tizenharmadikán csapatok vonulnak ki, kerülve a feltünést a városban. A
kórház orosz őrsége 19-én éjjel hirtelen elvonul. Otthagyja a 663
osztrák és magyar beteget. Huszonegyedikén az őrség boldog arczczal
visszajön. Huszonötödikén búcsút vesz és ismét elmegy. Huszonhatodikán
megint diadallal jönnek vissza. Még ugyanaznap délután hatkor
alarmirozzák őket, elmennek és éjjel tizenegykor visszajönnek azzal,
hogy visszaküldték őket. Junius 2-án este elmentek, ezúttal utoljára. Ez
a rövid és pontos napló kicsiben gyönyörűen mutatja az oroszok
fejetlenségét offenzivánk folyamán.

*

Tizenkettedikén megjelent Przemysl fölött az első magyar és osztrák
repülő. Hogy nem orosz repülő, azt a lakosság és a kórházban fekvő
katonaság onnan tudta meg, hogy a Tatár-dombról erősen lőttek rá. Nem
találták el. Egy héttel később egy öt gépből álló repülőraj bombázta a
pályaudvaron berakodó oroszokat és nagy kárt tett bennük. Az orosz trént
is bombázták. Tizennegyedikén kezdett dörögni először az ágyú és ez
mérhetetlen izgalmat okozott a kórházban. Most már mindent tudtak a
mieink. Ettől fogva napról-napra szólt az ágyú, míg junius 2-ról 3-ára
virradó éjjel tizenegy óra körül menekülve hagyták el orosz csapatok a
várost.

Pontban éjfélkor a levegőbe repültek a hídak, a melyek a régi hídak
romjain épültek. Félnégykor reggel már jöttek be észak felől a bajorok
és délnyugat felől valamivel később a mi tizedik hadtestünk katonái. A
lakosság kitódult az utczára és segített hídat verni. Reggel négykor már
tele volt katonával a város és a nők virágokat dobáltak a tisztekre.

*

A régi dolgok után érdeklődve a következőket tudtam meg:

Mikor a vár kapitulált, márczius 22-én reggel nyolczkor jöttek be az
első orosz csapatok. Délelőtt már nagy tömegek jöttek és rengeteg
élelmiszert hoztak. Kereskedők jöttek mögöttük megrakott szekerekkel. Az
oroszok nagy jótékony egyesülete, melynek czíme: Minden Oroszok Egylete,
azonnal hét népkonyhát állított fel a városban, a hol mindenki ingyen
kapott enni. A második napon a városházán czukrot, kávét, teát, lisztet,
darát és szalonnát osztogattak eleinte minden jelentkezőnek, utóbb csak
annak, a ki a hatóságtól írást hozott. A kórházba nagymennyiségű fehér
kenyeret, szalonnát, savanyú káposztát és sózott halat vittek. Azonnal
vágóhídat rendeztek be, marhát kezdtek vágni és megállapították az
élelmiszerek maximális árát.

Körülbelül egy hétig tartott, a míg elkezdhették a foglyok
elszállítását. A parancsnokok közül előbb Kuzmaneket vitték el, aztán
Tamássyt, mindkettőt autón. A legénységet kisebb csoportokban vitték
végig a városon, ez hetekig tartott. Először a magyar honvédek mentek
el, azután a németek, majd a lengyelek és legutolsóknak a rutének.
Plakát jelent meg, hogy az elvonuló foglyokat nem szabad megszólítani és
nem szabad nekik semmit sem adni. Rengeteg nép állt sorfalat az
éjjel-nappal elvonuló foglyoknak. Többen mégis szivart és eledelt adtak
a honvédeknek, de a kozákok erre a tömeg közé ugrattak és korbácscsal
vágtak végig az adakozókon.

Kuzmanek kardjának történetét egy rendőrtisztviselő így beszéli el. A
bevonuló csapat első tisztje egy kapitány volt, a ki azonnal a
várparancsnokság épületébe ment és Kuzmaneket kereste. Bemutatkozott
neki és azonnal elkérte tőle a kardját. Kuzmanek ezen nagyon
meglepődött, nem csatolta le a kardot és vitába bocsátkozott e tárgy
fölött a kapitánynyal, a ki e fellépésre zavarba jött és nem tudta, mit
csináljon. Rövid idő mulva automobilon egy orosz tábornok jött be, a ki
Kuzmanek előtt összeszidta a kapitányt és a várparancsnokot
felszólította, hogy tartsa meg a kardját. Tisztjeink nem tudták, mihez
tartsák magukat, míg négy nappal a kapituláczió után német nyelven
kiadott parancsot kaptak, a mely közölte velük, hogy a míg el nincsenek
szállítva, az orosz hadvezetőség nem tekinti őket foglyoknak, hanem jogi
állapotuk ez: «Kaiserliche Oesterreich-Ungarische Truppen auf Russischem
Gebiet.» Tehát tartsák meg kardjukat és járjanak szabadon a városban.

Ellenben rangjukra való tekintet nélkül kötelesek minden orosz tisztnek
szalutálni. Egy törzsorvosunk egyszer nem szalutált egy orosz
zászlósnak, mire ez megállította és felelősségre vonta. A törzsorvos
végignézte és faképnél hagyta.

Április 15-én este félkilenczkor váratlannl összehívták azokat az
orvosokat, gyógyszerészeket és tiszteket, a kik még itt voltak és
felolvastak előttük egy táviratot, a mely szerint a mi katonáink a
Kárpátokban kegyetlenkedtek az orosz foglyokkal. A távirat felolvasása
után megtiltották nekik a kardviselést és a szabad kijárást. Azontúl
csak írott engedélylyel mehettek ki a kórházból. Ezeknek a tiszteknek
egy része még ma is ott van. Az oroszok itt hagyták őket a mi betegeink
mellett, a kiknek körülbelül a fele magyar. Ezek az itt maradt tisztek a
felszabadulás napján táviratot intéztek a királyhoz. Közöttük magyarok:
Dr. Balogh Henrik hadnagy, Csanda Endre nagyváradi gyógyszerész,
Jakubovits ungvári gyógyszerész, Margulit gyógyszerész és Várady
gyógyszerész Máramarosszigetről. A betegek közt van Hajós István tábori
lelkész Szepesolasziból.

*

Márczius 24-én nem volt fontosabb dolga Artamanov tábornoknak, az orosz
várparancsnoknak, mint helyettesével, Kiriakov úrral elrendeltetni, hogy
minden polgár, a ki őt az utczán meglátja, tartozik előtte levenni a
kalapját. Ezt egyszerűen nem hittem el, a míg meg nem kaptam ennek a
hirdetménynek egy eredeti példányát. Az oroszok se örülhettek ennek az
ötletnek, mert Artamanov úr ebbe a plakátba belebukott. Helyettese
Kiriakov testőrezredes volt, utódja Hellwig tábornok. Artamanov bukását
titokban tartották a lakosság előtt. A városházára bejáratos tisztek
mesélték később el, így lassan kiszivárgott. A városházán hallottam azt
is, hogy állítólag ez az Artamanov volt az, a kit Nikolaj Nikolajevics
nagyherczeg egyszer megütött. Nagy összeköttetéseivel vitte ki, hogy
ennek daczára előkelő szerephez jutott a hadseregben. Az ütés híres és
népszerű emberré tette Oroszországban.

*

Április 22-én, egy hónappal a kapituláció után a czár megjelent
Przemyslben. Az itteni hatóságot nem értesítették, csak annyit mondtak,
hogy magas személy érkezik. Orosz katonák, csendőrök és orosz városi
rendőrök tartottak rendet. A czárnak délután félkettőkor kellett volna
jönnie vonaton, ellenben este félkilenczkor jött automobilon. Az egész
menet hét csukott autóból állt. A tiszti kaszinóba mentek. Az útvonalon
néhány felbérelt ember állt mint nép és az ablakokat papirossal kellett
beragasztani. Két úr, a ki a czárt látta, azt mondja, hogy vidám volt és
fiatalabb, mint az arczképein. Vacsora után a czár egy Frenkel nevű
itteni úr villájába ment és ott aludt. Másnap a czár kiment a
teherpályaudvarra, a hol egy régi nagy raktárunk orosz templommá volt
átalakítva. Itt misét hallgatott. Azután megnézte az erődöket és többé
nem jött vissza.

Jaroslauba akarták vinni, de Radymnóban megállíttatta az autót és azt
mondta, hogy nem megy tovább, mert ez a város annyira ki van halva, hogy
lesújtó hatást tesz rá. Úgy hogy innen Lembergbe vitték.

Ezt az orosz tisztek nagy szenzáczióként tárgyalták Przemyslben.
Érdekes, hogy még azok a tisztek is, a kik hivatalosan érintkeztek az
itteni városi hatósággal, nem mind hitték el, hogy a vendég valóban a
czár volt. Többen mondták a városházán, hogy van az orosz hadseregben
egy tiszt, a ki a megtévesztésig hasonlít a czárhoz és hogy ezt
sétáltatják helyette a fronton. Ez még akkor is jellemző, ha nem igaz.
De nem csoda, hogy ilyen legenda van, mert a czár, úgylátszik, tipikus
orosz arcz, mi a foglyok közt napról-napra látunk arczokat, a melyek
megdöbbentően hasonlítanak a czár képeihez. Itt ezredesi ruhában volt a
czár. Orosz tisztek ezt úgy magyarázták, hogy az apja léptette mindig
elő és mikor ezredessé lett, az apja meghalt. A duma azóta már
felajánlotta neki a tábornoki jelvényeket, de ő visszautasította. Nem
akarta az apjától kapott rangot többé elhagyni.

*

A zsidókat haladéktalanul elkezdték kínozni, a mikor bejöttek. Az utczán
szólították meg és vitték őket kényszermunkára. A ki egy rubelt nyomott
az utczán fogdosó katona markába, mehetett tovább.

Dr. Pordes ügyvéd önérzetből nem akart vesztegetni, ezt elvitték
utczaseprőnek, szorgalmasan seperte a várost, a melynek egyik legelső
ügyvédje. Nem engedte meg, hogy kiváltsák. Garlicki gimnáziumi tanár nem
akart utczaseprőnek menni, elfogták és félnapi fogság után bocsátották
haza. Aztán értesítették a zsidókat, hogy készüljenek el a száműzetésre,
mert orosz törvény szerint várban zsidónak nem szabad tartózkodni. A
főrabbi elment a kormányzóhoz tiltakozni. A kormányzó azt mondta neki,
hogy jól van, maradhatnak, a míg magas személy érkezik ide, a ki majd
eldönti, hogy Przemysl várnak tekintendő-e. A czár látogatása után mind
a körülbelül 18,000 zsidót kikergették. Az üzleteiket és a lakásaik
kulcsát megbizottaiknak kellett átadniok és nem mehettek sem osztrák,
sem magyar területre. Most majdnem minden bolt be van itt zárva, csak
kevésben működik hivatalból állított helyettes. A lakásokat kirabolták.
Szőnyeget, bútort, képet fényes nappal szekereken szállítottak a
pályaudvarra.

Egy doktor lakásában lakom, itt minden össze van törve és ágynemű,
edény, kép, szőnyeg el van lopva. Az üresen maradt lakásokat tisztek
foglalták el, egy-egy hadnagy nem fogadott el hat szobánál kevesebbet.
Mikor a polgármester helyettese megmutatta a parancsnoknak a mi
szabályzatainkat, a melyek szerint hadnagynak egy szoba jár, azt
felelték, hogy a przemysli hadnagyok közt sok a gróf és a herczeg és
ezeknek legalább öt szoba, fürdőszoba és zongora kell. A zongorához
általában szigorúan ragaszkodnak, bár állandóan egy és ugyanazon czélra
használják, nem tudom megérteni, mely egészségügyi ok miatt kell nekik
ehhez éppen zongora. Még mielőtt a zsidók elmentek, az itt maradt
lakosság közt éjjeli razziát tartottak. Minden házban megjelent egy
tiszt két katonával és minden férfit tizennyolcz évestől ötven évesig
egy táborba vittek, a hol másnap valóságos sorozást tartottak. A ki
szerintük harczképes volt, azt elvitték fogságba. Ezernél több férfit
vittek így el Przemyslből.

*

Itt maradt tisztjeink beszélik, hogy az oroszok Tamássytól valósággal
reszkettek. Ezt egy orosz ezredes mondta el nekik, a ki nagyon szerette
a magyarokat. Ez az ezredes a körülzárás idején Podmazurani erőd előtt
állott ezredével és tizenötször, mondd tizenötször verekedett egy és
ugyanazzal a honvédezreddel, úgy hogy a tisztek már kölcsönösen
személyesen ismerték egymást. Nemcsak ő dicsérte a honvédek példátlan
vitézségét, hanem azt mondta, hogy a tisztjei is nagyszerűnek tartják a
magyar katonát. Mikor ez az ezredes a tizennegyedik orosz hadsereggel
elvonult Przemyslből, szívélyesen búcsúzott magyar ismerőseitől. Itt
említem meg, hogy egyes magyar tisztek azt mondják, a kirohanáskor
hősiesen viselkedő honvédezredes neve mégis csak Szakmáry volt, a hogy
ezt Lehmann kapitány először közölte. Volt itt Szathmáry nevű ezredes
is, de az elbeszélésben nem ez szerepelt.

*

A városházán a helyettes polgármesterrel beszélgettem, ez mesélte, hogy
a pénztárukban volt 700,000 korona értékpapir, 117,000 korona készpénz
és 196,000 korona, a mit elmenekült és száműzött polgárok letétbe
helyeztek. Ezt az egymillió és tizenháromezer koronát az oroszok
magukhoz vették és azzal a megokolással, hogy Oroszországban biztosabb
helyen fogják őrizni, elszállították. A tiltakozással nem törődtek,
egyébként is saját polgármesterük és saját egyenruhás rendőrségük volt.
A városi hatósággal csak olyankor törődtek, mikor plakátokat kellet
kiragasztani. Így az olasz háborúról szóló plakátot is odaszállították
kiragasztás előtt. Ezzel nagyon siettek, mert még a hadüzenet előtt
hirdették ki, egy orosz ujság közlésére hivatkozva. Nem igaz, hogy a
város nevét megváltoztatták, mint angol lapok nyomán a mi lapjaink
közölték. Przemysl neve orosz nyelven ősidők óta Peremisl és ugyanaz a
furcsa jelentése van, mint a lengyel Przemyslnek: ez a szó nem főnév,
hanem ige és azt jelenti, hogy «meggondolta». Ugyanez a szó, ha az
utolsó betüjén jel van, azt jelenti, hogy «ipar». De akkor másként
mondják ki.


Przemysl, junius.

A bajorokat, a kik Przemysl öt erődjét rohammal bevették, negyvennyolcz
órával a bevonulás után láttam a városban a parádéra felvonulni. Nekünk
polgároknak régente semmit sem jelentett az ilyen parádé. Ezek a furcsa
és csattogó lépések a mai napon, itt Przemyslben, a hová a bajorok útja
most a bajtársak sírjai mentén vezet, elvesztették a régi komikumot.
Megható ezeknek a barnára égett óriásoknak ez a rendje a háború
tizenegyedik hónapjában, miután végigverekedtek a félvilágon. Olyan
tiszták és rendesek, mintha ma jöttek volna ki a kaszárnyából. Nem
láttam piszkot vagy foltot rajtuk. Tisztjeik és altisztjeik keztyüben.
Felszerelésük számtalan apró tárgya egyforma rendben, ugyanazon a
testrészen lóg ezer meg ezer embernél. Tábori palaczkja valamennyinek
baloldalt, hátul szijjon. Takaróik egyformán összecsavarva. Nagy parádé
volt, a főtérről néztem, a mint Frigyes főherczeg és a trónörökös előtt
elvonultak ezek a bajor csapatok. Simon Vilmos kollégával állunk egy fa
alatt a téren és bámulunk, mellettem nagybajuszú öreg katona áll, a
karján sárga karszalag ezzel a felírással: FELDGENDARM. Egyszerre csak
megszólal magyarul, hallva a mi beszélgetésünket:

– Az urak magyarok?

– Azok vagyunk.

– Ujságírók?

– Igen.

– Mikor jöttek?

– Tegnap.

– Hát akkor nem látták az igazit. Az volt a szép (a parádéban felvonuló
bajorokra mutat) mikor ezek a francziák első nap begyüttek… muzsikával…
csupa vér voltak.

– Francziák? – kérdem.

– Igen… ezek itt!

Megint mutatja őket.

– Ezek bajorok, – mondom.

– Igen, igen – mondja – bajorok, bajorok. Eltévesztettem. Tudtam, hogy
nem németek… bajorok, nem francziák.


Przemysl, junius

Egy orosz térkép került a kezembe, a melyet Przemyslben árúsítottak
kényszerűségből a kereskedők az orosz uralom alatt. A térképen egyetlen
hamis adat, vagy hamis távolság sincs, ellenben a galicziai harcztér
mellett rajta van az egész nagy Oroszország is. E mellett a rengeteg
terület mellett nemcsak Galiczia, de egész Magyarország és Ausztria oly
kicsi darabkává törpül, hogy egy közönségnek, a mely ezt a térképet
nézi, bátran lehet beszélni a Bécsbe vagy Budapestre irányuló
hadseregmozdulatokról. A térkép baloldali alsó sarkában, akkora folton,
a mekkora Oroszországnak egy tartománya, centiméter távolságban van
egymástól Bécs, Krakó, Budapest, Przemysl, Lemberg, míg a nagy orosz
városok egymástól való távolságát araszszal lehet mérni.

Przemyslben maradt tisztjeink mint kuriózumot mutattak egy orosz
jelentést, a mely abban az időben kelt, a mikor először közeledtünk a
przemysl-grodeki vasutvonal felé Mosciska tájékán. Ez a jelentés azt
mondja, hogy «délnyugat felől magyar és osztrák csapatok közeledtek
Mosciska felé, de ellentámadásainkkal megállítottuk és a mezőlaborczi
irányba visszavetettük őket a lupkovi-szoros felé».

Ha az ember ezt az ő térképüket nézi, akkor ezen a jelentésen semmi
különöset nem talál, mert a térképen, mely kiterítve a fél asztalt
elfoglalja, Przemysl, Kassa és Budapest egymás közvetlen szomszédságában
vannak és még az sem volna meglepő, ha a jelentés azt írná, hogy a
mosciskai támadást Budapest irányába vetették vissza. Így válik
egyszerre érthetővé az orosz jelentések és hírlapi tudósítások külön
földrajza, a melyben Krakó, Bécs és Budapest még most is állandóan
szerepel. Ezek az egyébként teljesen korrekt térképek nemcsak orosz
nyelven, hanem lengyelül is megjelentek és az orosz uralom alól
felszabadult galicziai városokban még most is láthatók. Az arányokban
való különbség körülbelül az, hogy a távolság, a mely a mi közkézen
forgó térképeinken a przemysl-sanoki vonalat jelenti, az orosz térképen
Przemyslből Bécsbe vezet. A kinek a szemét ilyen térképekhez szoktatják,
annál csak természetes, hogy nem ijed meg, mikor az orosz hadsereg
Tarnowtól Mosciskáig megy vissza.


Przemysl, junius.

Künn jártunk a «Werk X» nevű erődben. Felrobbantott, összelőtt
romhalmaz, egy szuronyos katona őrzi és nem szabad elébe kerülni, mert
ott még fel nem robbant orosz aknák vannak a földbe ásva. Egy orosz
tüzér is van még itt. Megfeketedve fekszik a lejtőn, mind a két kezével
a földbe markol. Az arcza és a keze már sötétebb, mint a ruhája, olyan,
mint egy szürkeruhás néger, iszonyú. Egy német tüzér mászkál a kövek
közt, ez azért van itt, hogy a «Blindgängereket», az el nem sült
lövedékeket felrobbantsa. Azt mondja, hogy a halot orosz azért oly
fekete, mert a légnyomás ölte meg: a közelben felrobbant ágyúgolyó
megpattantja a véredényeket, ez a hirtelen belül-elömlő vér teszi oly
feketévé az orosz tüzért. Rettenetes hullaszag van. Az erőd mellett még
harminczöt orosz fekszik eltemetetlenül. «Hier – mondja a német tüzér és
a földre mutat – ein Kopfschuss.» A földön egy kis sötét véres csomót
látok. A német azt mondja, ez fejlövés volt, mert a vér közt agyvelő is
van. A ki kapta, már el van temetve. Ez a német harcos mintha a meztelen
szívét pofozná az embernek ezzel a vigyorgó és vicces magyarázgatással,
ahogy mint valami múzeum tárgyait, mutogatja ezt itt mind… Felmászom az
erőd tetejére és Zivojnovic őrnagygyal félóráig ülök egy kövön némán és
gondolat nélkül. Előttünk a drótszövevényes lejtő, a min a németek
felrohantak, alatta a párás távolba nyúló sik mező, messze, messze lehet
elnézni rajta… Az erőd összedobált szikladarabjai és vasrácsai közül egy
el nem sült huszonnégy centiméteres ágyúgolyó dugja ki az orrát.
Alkonyodik, gyönge kis szellő jön és olyan hullaszagot hoz, hogy el kell
menni. A földön egy deszkára rajzolt karrikaturát találok, orosz
szöveggel. Ellenünk szól. A deszka másik oldalán egy orosz
lövészárok-hangverseny műsora. Főpontja: egy úr saját szerzeményű
kuplékat énekel. A többieket látom, a mint egy harmincz és feles lövedék
talpát nézegetik. A hogy felrobbant, a köralakú vastag talp épen maradt.
Megmérik: harmincz és fél czentiméter, szinte csudálkoznak rajta, hogy
tényleg ennyi. Ezt is a német harcos mutogatja, mintha múzeumi őr volna.
Hullaszag jön mindenünnen. Rút, vörös alkony, a földön megint vér és
agyvelő, és a szag elviselhetetlen. Egy német vezérkari tiszt jön,
bennünket keres, kér, hogy még ma hagyjuk el Przemyslt, mert nagy
csapateltolások vannak, ezt senkinek se szabad látni. Megyünk vissza
Przemyslbe, kábultan, hallgatagon, aztán el, Jaroslau felé. Przemyslben
egy pillanatra látom Lázár Miklós barátomat, a harcterekről jön, a
diadaltól harsogó városban némán és halott-halaványan jár a vidám és
piros németek közt, – itt hiába minden, a németek boldogok, de nekünk
itt minden lélekzet a boldogtalan magyar Przemyslről beszél, a régiről,
arról a bizonyosról. Szinte jól esik, hogy a vidám német katonák
lökdösnek, félretolnak, nem törődnek velünk. Mi értjük egymást.


Jaroslau, junius.

Itt Jaroslauban az úton olyan elegáns német csendőr áll, mintha tábornok
volna. Akkora por volt, hogy húsz lépésre nem láttam a robogó teherautók
közt és a csendőr ezüstgombos sötétzöld kabátja tökéletesen tiszta. Nem
lehet máskép elképzelni, minthogy kefe van nála és minden három perczben
lekeféli magát. Az országutakon olyan gépeik és járműveik mennek ezeknek
a németeknek, a melyekről soha nem fogom megtudni, mire valók. Egyszerre
jön tizennégy egyforma valami, olyan, mintha keréken járó hajó volna.
Aztán egy sor jármű létrákkal. Fiókos kocsik, egymásután húsz
kenyérsütő-mozdony, ha száz kocsi megy, mind meg van számozva és a
számok sorrendjében halad. Sötét éjszaka robogunk át egy
össze-visszalőtt falun, egyszerre csak egy német katona fehér zászlót
lenget bele az autó reflektorának fényébe, megállítja a kocsit, hogy
nincs-e benne olyan sebesült, a kit véletlenül, a hogy szokás,
könyörületből vett fel a tiszti automobil. Erre külön emberük van és
külön éjjeli inspekcziósuk. Olyan falvakon, a melyekben éjjel ezrével
jár a német katona és százával a német trénkocsi, az autó tülkölés
nélkül rohan végig, mert biztos, hogy minden német az út baloldalán
halad és soha egyetlen egy sem ugrik ki az út közepére. Sok-sok
kilométert mentünk a frontjuk mögött vonuló országuton. A ki azt egy
szer látta, a mit mi itt láttunk, annak többé nem lehet kiverni a
fejéből, hogy ezeket soha nem veri meg senki ezen a világon.

Az utolsó csapatot ott láttam az országuton, ahol az út szélén kis
fakeresztek alatt német sírok sorakoztak. Mindenik sírhalmon egy sisak,
a melyről ilyenkor már leveszik a vászonhuzatot. A csapat a sírok
mellett masirozott a front felé. Kis kótás könyvekből énekeltek.



LEMBERG


Főhadiszállás, junius.

A főhadiszállás csendes kis városában este hét óra tájban egyszerre
egészen szokatlan nyugtalanság támad. Néhány perc alatt elterjed a hír:
Lembergbe bevonultak a csapataink. Hirtelen megélénkülnek a máskor
bántóan unalmas utczák és izgatott csoportok sietnek az itteni
legnépszerűbb helyi lap épülete elé, a melynek kapujára már akkor ki
volt függesztve a rövid, kétsoros hivatalos jelentés. Szinte pillanatok
alatt lettek tele a zászlók színeivel az utczák: fekete-sárga,
piros-fehér-zöld és feket-fehér-piros lobogók büszke barátságban
jelentek meg egymás mellett.

Félnyolczkor már a főtéren sűrű csoportok ujjonganak, más csoportok
sietve mennek Frigyes főherczeg szállása felé, a hol az egész őrség a
ház elé gyült és diadalmas mosolygással néz a gyülekezőkre.

Az utczákon mindenütt hangos beszéd és hangos öröm. Siető tisztek
ujjongó szavakat kiáltanak egymás felé. Az esti harangszó egy mámoros
kis város felett száll.

Nyolczkor megjön a parancs a haditudósítók számára, hogy hajnalban
tisztjeik vezetésével induljanak el Lemberg felé. A vonat már Mosciskáig
jár, ott automobilok várnak bennünket. Öt órakor indulunk – Lembergbe.


Lemberg, junius.

Lembergből az első itt töltött nap éjszakáján nem küldhettem egyebet,
mint ennek a felejthetetlen napnak a történetét, mindazt, a mit ma,
junius 24-én itt láttam és hallottam. Igyekszem szárazon mindenről
beszámolni. Idő eddig nem volt arra, hogy a történetírás számára anyagot
szerezzek. Így csak azt tűztem ki feladatomul, hogy leírjam, a mit ezen
a napon átéltem és hallottam. Ez a mulandó kép, a mit a
távirat-blanketta számára vázolok, nem ad egyebet, mint egy idegen ember
impresszióit, Lemberg felszabadulása második napjának hirtelen leírt
történetét és ennek az örömteli napnak hallomásait a maguk
összevisszaságában.


_Délelőtt._

A vonat Mosciskáig jár, onnan autón jövünk Lembergbe. Végig minden
vasuti híd és átjáró felrobbantva, de, mint mondják, néhány nap mulva
bemegy az első osztrák mozdony a városba. Az országút mentén
katonasírok, egészen újak. A falvakon keresztülfutó kocsi leégett és
összelőtt házak között megy. Mellettünk német és magyar-osztrák trén
vonul. Huszárok nyargalnak Lemberg felé. Egy pillanatra Grodek előtt
elemi erővel csap meg a friss csataterek erős és rettenetes szaga. A
frissen elhantolt, többnapos testek vad és keserű szele fúj az árkok
felől és Grodekből az égés fanyar bűzét hozza a szél. Grodek iszonyú
harcz nyomait viseli. Össze van lőve és égetve. Negyven óra hosszat
tartott itt az utczai harcz, a végső vérontásnak olyan dühével, a minőt
Galiczia is keveset látott. Egy zászlóalj vonul át Grodeken. Aztán a
sokat említett lembergi védműveken megyünk át. Árkok, drótmezők távlata.
Döglött lovak az árkokban. Nagy legelők, a melyek végtelenül el vannak
hagyatva. Messze a láthatár alján a reggeli ködben fák és házak árnyai,
fölöttük egyetlen merész gyárkémény. Az autót vezető tiszt nagyot kiált:
«Lemberg!» – Aztán egy nagy város elkezdődésének szokott képe, majd a
pályaudvar teljesen rommáégve, még mindig füstbe borulva, aztán egy
szép, nagy, teljesen világvárosi jellegű háztömeg, villamosvasut,
paloták, zászlók, rengeteg nép, zöld lombokból csinált diadalkapu,
szőnyegek, a király nagy arczképei, autók, kocsik, száz meg száz magyar,
osztrák és német tiszt, ragyogó napsütés, lárma, forgalom, emberekkel
zsufolt ablakok és erkélyek, teli gyalogjárók, katonák, katonák,
katonák, – Lemberg.

Primitiv zászlók, a miket egy nap alatt varrtak, rengeteg fekete-sárga
és piros-fehér-fekete, sok magyar lobogó, sok piros-kék galicziai
zászló. A német és magyar színeket hirtelenében sok helyütt rosszul
varrták össze. Fekete-piros-fehéret, piros-zöld-fehéret,
zöld-fehér-pirosat sokat látni. Az embereken kokárdák, de nem
készenvettek, hanem otthon készültek, a legtöbb emberen gombostűvel
összetűzött öt külön kis szövetdarab: piros, fehér, fekete, zöld, sárga,
– ebben benne van Magyarország, Ausztria és a német birodalom. Trafikok
előtt megyek el: osztrák czímer és felírás, a kirakat tele orosz
szivarral és czigarettával. Egyenruhakereskedők kirakata tele a mi
hadseregünk sapkáival, rendjeleivel, csákóival. Benn azért kapni orosz
holmit, még orosz vitézségi érmet is. A mi holmink tegnap került elő a
pinczéből. De a kereskedő azt meséli, hogy sok magyar-osztrák sapkát,
érmet, portepét vásároltak tőle az oroszok, a kiknek egyrészéről ime
kisül, hogy a haditrofeumokért még az egyenruhakereskedőhöz is elment.
Az utczán látok féllábú magyar-osztrák katonákat. Még tavaly szeptemberi
sebesültek, a kik most felszabadultak és a saját ezredeiket várják az
utczasarkokon.

Egy utczasarkon templomi zászlók erdeje jön, köztük fehér ruhában
nyolcz-tíz éves kislányok rudakon viszik a nagy szentképeket Frigyes
főherczeg elé, a ki most vonul be Lembergbe. Négy-öt szentkép huzódik
így el a piczi fehér lányokkal előttem, mögöttük közvetlenül tüzérség
jön, taraczkok hosszú sora, nagyszakállú tüzérek a lovakon. Ezek is a
főherczeg elé mennek sorfalat állni. Egy raj diák jön az ismert
sapkákban. Fiatal legények, a kik majd csak most állnak sor alá.

A hogy megyek végig a városon, semmi néven nevezendő külső nyomát nem
látom egy majdnem egyéves orosz uralomnak. Az orosz czigaretta, czukorka
és parfüm szerényen huzódik meg a kirakatokban. Egyéb semmi. Az orosz
parancsra kitett cyrillbetüs czégtáblák már rég eltüntek. Benn a Karola
Ludovika-utczán, Lemberg központján ünneplő ruhás tömegek mennek Frigyes
főherczeg felé. A negyedik hölgyet látom fekete-sárga ruhában: fekete
kalap, sárga ruha, széles fekete öv, fekete szegély a szoknya alján.
Ráadásul hatalmas feketesárga szalagcsokor a mellen.

A legutolsó napok eseményeiről a következőket tudom meg: Lemberg mindig
mindent tudott. A hírszolgálatot az orosz kereskedők látták el, a kik az
orosz hadvezetőség engedélyével az orosz hadsereget követték, mindenüvé
elmentek a trénnel és mindig pontosan beszámoltak lembergi
üzletbarátaiknak arról, hogy hol ment előre vagy vissza az orosz sereg.
Lemberg tehát soha egy pillanatra sem volt félrevezetve. Május elseje
óta hiába titkolóztak az oroszok. Itt minden napunk sikere ismeretes
volt. Két hét óta már az ágyút is hallják. Tizenkilenczedikén gróf
Bobrinsky, Galiczia kormányzója elutazik. Huszadikán, vasárnap elviszik
az utolsó tuszokat. Ugyanakkor a város legnépszerűbb embere, dr.
Rutovsky alpolgármester, a ki tíz hónapon át polgármestere volt
Lembergnek és az egész ország feltétlen becsülését és háláját érdemli
azért, a hogy viselkedett, elhurczoltatik a másik két alpolgármester:
dr. Stahl és dr. Schleicher társaságában. Ez utóbbit zsidó létére
meghagyták állásában az oroszok. A három férfiut Kievbe viszik,
kijelentik azonban előttük, hogy a kievi városi hatóság vendégei
lesznek. Gróf Bobrinsky helyébe gróf Scheremetieff lép. Ugyanaz az
ember, a ki tavaly szeptemberben, mikor Lemberget elfoglalták, átmeneti
kormányzó volt. Ő vezette be ide az oroszokat, most ő vezeti ki őket.
Ugyancsak vasárnap kiürülnek az utczák, mindenki tudja, hogy az oroszok
elvesztették Lemberget, tehát senki sem mer az utczára menni, fél a
búcsúzástól az egész város. A ki este mégis kimozdul, attól a kozákok, a
kik vörös karszalaggal rendőri szolgálatot teljesítenek, igazolványt és
egyszersmind pénzt kérnek. Több becsukott ékszerüzlet redőnyét
felfeszítik az orosz katonák és rabolnak a kihalt utczákon. Tisztek
sietnek elő, mindenáron meg akarják akadályozni a rablást, izgatottak,
brutálisak. Több rablót revolverrel lelőttek.

Vasárnapról hétfőre virradó éjszakán a zsidóvárosrészben nem feküdt le
senki. A búcsú-pogromot várják. A zsidó lakosság érzi a szabadulás
közeledtét, ez erőt ad neki. A férfiak revolverekkel, tőrökkel és
vasbotokkal látják el magukat és éjszakára őrszemeket állítanak. A mikor
az első rablók megjelennek, az őrszemek alarmot ordítanak és az egész
zsidó városrész férfilakossága fegyvereivel előrohan. A rablók
megfutamodnak, a pogrom elmarad. Hétfőre virrad. Az ágyúk közvetlen
közelből bömbölnek. Kevés orosz trén megy át a városon, elvonuló
csapatokat nem látni, de mindenki tudja, hogy a visszavonuló sereg a
várost megkerülve siet kelet felé. A kórházak ki vannak ürítve, a
hivatalnokok már rég elmentek, a vasutat katonák igazgatják. Lobogó
lánggal ég a gyönyörű főpályaudvar, a posta-épület, a barak-tábor. A
város utczáin nem látni lembergi lakost, az emberek ablakfüggönyök mögül
lesnek ki az üres utczákra, a hol egyetlenegy bolt sincs nyitva. Kisebb
csapatok mennek el a városból, tisztek vágtatnak, egy-egy automobil
száguld tülkölés nélkül, mert az üres városban nincs a ki útjába
kerüljön. Hétfőről keddre virradó éjszakán senki, a kivel beszéltem, nem
aludt. Ruhástul virrasztott, leeresztett redőnyök mögött a lakásában és
reménykedve figyelte az ágyút.

Kedden, 22-én reggel csudálatos módon az egész város tudja, hogy néhány
óra mulva Lemberg szabad lesz. A Lechna-utczában négy kis gyerek
virággal megrakodva ment kifelé a városból és a kozákok kérdésére azt
felelik, hogy a virágot a mi katonáink elé viszik. A kozákok a
gyerekekre lőnek és súlyosan megsebesítik őket.

Tíz órakor délelőtt egy orosz tiszt alakja jelenik meg a városháza
tornyán. Bevonja az orosz zászlót. Ugyanez időben gróf Scheremetieff,
Lemberg utolsó orosz parancsnoka, automobilon elhagyja a várost, a
melynek utczái ebben az órában már tökéletesen üresek. Az emberek az
ablakokból látják a kormányzó menekülő autóját. Erre lassan
kimerészkedik az utczára igen kevés ember. Izgatott várakozás egészen
délig. Déltájban, tizenkettő és félegy közt megjelenik a janovi-utczán a
mi hadseregünk két lovasa: két ulánus. Egy kis tömeg csődül köréjük, a
következő perczekben pedig egész Lemberg az utczán van. Száz meg száz
szegény zsidó, a ki nem fér hozzá a két ulánushoz, a lovakat csókolja
sírva. Egy ismert lembergi polgár mindegyik ulánusnak egy-egy
százkoronást ad. Az ulánusok végignyargalnak a városon, mögöttük egyre
több jön, végre gyalogcsapatok masiroznak be porosan és véresen. Az
emberek elveszik a katonáktól a fegyvereiket és a bornyuikat, úgy
czipelik utánuk. Előkelő polgárok a katonák sorai közt lökdösődnek és
bankópénzt osztogatnak közöttük. Az egész város felordít az örömtől, a
kapuk előtt tömegek állnak, még mindig készen a visszamenekülésre, mert
híre jön, hogy a legutolsó orosz utóvédek és a legelső magyar és osztrák
elővédek közt harczra került a dolog.

Mint meg van állapítva, a Péter Pál-templom környékén rövid utczai harcz
folyt patrouilleok közt. A harczoknak tizenöt polgári áldozata van, ebbe
bele van számítva a négy kis gyerek, a ki virágot vitt katonáink elé.

Röviddel ezután elárasztják a várost a 25-ik Landwehr-ezred, a 94-ik
reichenbergi ezred és a 34-ik magyar ezred katonái, a kik a janovi úton
és a lytschakovi úton tódulnak be. Délután megjelenik a város határában
az úgynevezett grodeki sorompónál Böhm-Ermolli hadseregparancsnok.

Janovicz úr, városi tanácsos fogadja és üdvözli. Benn a városban
Chlamtacz egyetemi tanár mond hozzá beszédet. A tábornok megköszöni az
üdvözlést. Fájdalmasan lepi meg, hogy nem a derék Rutovsky jött elébe.
Láthatólag megdöbben, a mikor meghallja, hogy az oroszok elhurczolták. A
város ujjong, zenél, énekel, az utczákon nem lehet mozdulni. Az
időszámítás megváltozik Lembergben. Az orosz uralom alatt kötelező volt
a kelet-európai vasuti idő, a mely egy órai különbséget mutat a mienkhez
képest. A mikor a két ulánus megjelent a janovi utczán, Lembergben
mindenki megigazította az óráját.

Másnap reggel a George-szállóba látják bemenni Mackensen tábornokot
Böhm-Ermollival. A hotelben reggeliznek. Reggeli után megjelenik ismét
Chlamtacz tanár, városi tanácsos és beszéddel üdvözli Mackensent. A
német tábornok szép szavakkal felel, kiemeli a magyar és osztrák
hadsereg nagy energiáját és tetterejét és mint Lemberg felszabadítóit
élteti a magyar és osztrák csapatokat. Egy óra mulva a két tábornok
eltávozik. A pályaudvar még mindig ég. Este minden ragyog, Lemberg ismét
virraszt, most már várja a hadsereg főparancsnokának bevonulását. Ez
röviden az utolsó napok története ma délig.


_Délben._

Az utczákon rengeteg tömeg szorong a katonák sorfala mögött. A
lámpaoszlopokon emberek csomói. A kávéházak itt majdnem mind az első
emeleten vannak és nagy erkélyeiken csak úgy hemzseg a közönség. A
katonák sapkái mellett zöld lomb. Német szó, sok magyar beszéd a katonák
közt. A féllábú katonákat az első sorba állítják a hölgyek. Papság vonul
fel, majd lengyel díszruhás urak. Egy fiakkerben általános meglepetésre
egy díszbe öltözött diplomata: az argentiniai konzul, a ki az orosz
uralom alatt az egyetlen külföldi képviselő volt Lembergben és a ki sok
jót tett ez idő alatt a lakossággal.

Déltájban jelenik meg a grodeki sorompónál az automobilok hosszú sora,
Mosciska felől jöve. Idáig az egész hosszú országuton, a mely a feldult
csatatéren vág végig, nemzeti színű karszalagos magyar népfelkelők
állanak ritkás sorfalat. A sorompónál a hős 25-ös Landwehrek díszszázada
várja a marsallt. Az első két autóban vezérkari tisztek ülnek és mikor
rájuk zudul a virágeső, mutatják a tömegnek, hogy a főherczeg mögöttük a
harmadik kocsiban jön. A főherczeg autóján két fehér köpönyeges udvari
soffőr. Mikor odaért, a hol mi álltunk, már úgy tele volt virággal, hogy
a főherczegnek, mikor ki akart szállni, előbb el kellett útjából
takarítani a bokréták magas csomóit. Mögötte tábornokok autói jönnek,
majd egyszerre ismét felviharzó lárma és százával repülő virágok: egy
igen nagy automobilban Conrad tábornok végtelenül rokonszenves, komoly
arcza. Mögötte más vezérkari tisztekkel Metzger vezérőrnagy, az
operácziós iroda főnöke, majd Höfer altábornagy. Tizenöt nagy, nyitott
automobil, telistele virággal.

A főherczeget a tartománygyűlés palotája előtt Böhm-Ermolli tábornok, a
papság, a városi tanács, az egyetem, az ukrainaiak, a lengyel nemesség
és számos testület küldöttsége fogadja. Gróf Pininszky volt helytartó
mondja az üdvözletet. A fogadtatás a városháza üléstermében folytatódik.
Az egyenruhák eltünnek a szemünk előtt. A harsányan hangzó magyar
lelkesedéshez szokott fület meglepi, hogy itt a kiáltások mellett a
tapsnak valóságos viharai zúgnak végig a tereken és az utczákon. Az
ablakokból kidagadó ember-bokréták is tapsolnak. A kávéházi erkélyekről
is taps zúg le. Lemberg ma egész nap tapsol, estefelé be voltak rekedve
az emberek, akkor már alig hallatszott egyéb, mint ez a viharos taps, a
mely úgy terjed egyik utczából a másikba, mint valami polgári
puskaropogás.

A hogy a tömeg közt állok, idegen emberek két történetet mesélnek. Az
egyik úr azt mondja:

– Eleget sírtunk Lembergben, itt az ideje, hogy örvendezzünk.

Elbeszéléséből kitünik, hogy Lembergben valóban sírtak nyilvánosan az
emberek, ez nem szentimentális túlzás, hanem való igaz. Márcziusban,
mikor Przemysl kapitulált, titokban sírtak az emberek, ha ez szóba
került, mert az oroszok folyton azt mondták nekik, hogy ha Przemysl
elesik, vége a háborúnak, mert ez az oroszok végleges győzelmét jelenti.
Egy kis vendéglőben, a hol a kapituláczió napjának estéjén egy szomorú
lengyel dalt énekeltek, az egész társaság sírva fakadt.

A másik úr azt meséli, hogy Nikolajevics Miklós nagyherczeg Przemyslben
megpofozta a várparancsnokot. A májusi áttörés óta ez a harmadik eset,
hogy az embert Galicziában a nagyherczeg pofonjainak történetével
traktálják. Az elsőt Tarnowban, a másodikat Przemyslben, a harmadikat
itt hallottam. Az az érzésem, hogy ezt a pletykát az orosz tábornokoktól
annyit szenvedett zsidó lakosság azért meséli, hogy legalább a
fantáziájának legyen egy kis elégtétele azokért az ütlegekért, a miket
az orosz tábornokoktól ő kapott. Hogy ime, van valaki, a ki még ezeket a
zsarnokokat is megveri.


_Délután._

A szálló legmagasabb emeletének egyik ablakából nézek le. Lenn
trombitálnak. Ablakomat a háztetőről a földszintig lefüggő feketesárga
zászló takarja. Félrehajtom és lenézek a nagy térre: Frigyes főherczeg
búcsúzik a tábornokoktól. A tér fekete a sok embertől. Egy tiszt sietve
hoz valami írást, előbb a főherczegnek, majd Conrad tábornoknak mutatja
meg. A trombita folyton szól. Innen magasból nézve a tizenöt automobil
úgy áll lenn egy sorban, mint tizenöt virágkosár. Aztán beszáll a
főherczeg és egyszerre ezer meg ezer piczi kalap, kendő mozdul meg a
tömeg fölött. Hatalmas lárma száll fel, a mikor az autók egymás után
elindulnak. A magas urak most a csatateret mennek ki megnézni és onnan
egyenesen utaznak vissza a főhadiszállásra.

Mikor az autók eltünnek, következik ennek a napnak, de talán hosszú
időknek legnagyszerűbb látványa. Egy ezred poros, messziről jött katona
vonul végig a Károly Lajos-utczán, a mi Lembergben az, a mi Bécsben a
Kaertnerstrasse és Budapesten az Andrássy-út. Taps, csattogásában, hoch,
éljen és zsivió közepette megy a sok ezer katona. Elől a katonabanda, a
mely még a magyar Himnuszt is ropogós indulónak játszsza. Egyszerre,
mintha ezeknek az ujjongó, felszabadult embereknek a fantáziája rendezte
volna, megjelenik a széles utcza tulsó végében, szemben masirozva a mi
csukaszürke csapatainkkal, egy sárga tömeg: ezer meg ezer orosz fogoly.

Csodálatos látvány: a hogy elbűvölten nézzük felülről, az utcza két
gyalogjárója két sötét, de tarka part, végig, a meddig ellát az ember, a
polgárság áll sűrű és vastag sorfalat. E közt a két sötét part közt, az
utczát egészen betöltve folyik két emberfolyó. Az egyik jobbról balra,
ezek a mi katonáink, a másik balról jobbra, ezek az orosz foglyok. Még
most is az agyamban cseng az a rettenetes diadalordítás, a mivel a város
ezt a látványt fogadta. Hosszú perczekig megy így egymás mellett a két
sűrű áramlat, sehol egy darabka kövezet nem látszik, minden tele van az
egymás hátán tolongó négyes sorokkal. A banda szól, az oroszok is a zene
ütemeire lépnek. Az egyik nagy derültséget kelt, mert tánczlépésben
megy. Ennél kegyetlenebbül kómikus véletlent nem is láttam. Az embernek
hideg járkált a hátgerinczében, mikor a magasból lenézve, akármerre
fordította a fejét, csak ezt a végtelenbe nyuló emberáradatot látta a
muzsika ütemeire rezegni, a szürkéket erre, a sárgákat arra.

És a feketék mozdulatlan partja extázisban tapsol. Ők látták ezeket az
oroszokat máskép is masirozni. Még tegnapelőtt. Egy ember egy kávéház
erkélyén, a hová később felmentem, mikor ez a masirozás megismétlődött,
kipirulva magyarázta, hogy ezek őt bottal verték. Erőszakkal le akarta
vetni a kabátját, hogy a kék foltjait megmutassa. És most így mennek
itt. Ugyanazok, a kik őt ütötték. Lenn folyton tapsolnak.

Mesélik, Zehngut Zsigmondot, a Bristol vendéglősét ok nélkül kémkedéssel
vádolták, Samborba czipelték, ott huszonötöt vertek rá a korbácscsal, ma
is megvan a vértől ázott ruhája. Stadtmüller Lajos német borkereskedő is
úgy járt. Ugyanitt hallom, de kivétel nélkül mindenkitől, hogy az
oroszok az ő kárpáti offenzivájukat az orosz sereg rettenetes
pusztulásának ismerték el, s mostanában, a mikor vereségeikről
beszéltek, egyhangú volt a véleményük, hogy seregük ereje a Kárpátokban
tört meg. Mi az oroszok félmilliós kárpáti veszteségét túlzottnak
tartottuk, de most meglepetten halljuk, hogy az oroszok erről a kárpáti
csatáról mindig úgy beszéltek, mint valami Waterlooról, a hol az ő
dicsőségük napja leáldozott. A tisztek itteni ismerőseiknek ilyeneket
mondtak:

– A Kárpátokat az ördög építette és csak az ördög tudja lerombolni. A
Kárpátok a legnagyobb orosz temető.

Elmondták, hogy egymás után husz-huszonöt sebesültszállító vonat ment
naponta Lembergen át a kárpáti sebesültekkel. A legérdekesebb tünet az
volt, hogy a kárpáti csata után az orosz kereskedők felemelték
Lembergben az árakat és ezt négyszemközt azzal indokolták, hogy
Oroszország elveszítette a háborút a Kárpátokban.

Egy társaság az utolsó tuszok neveit állítja össze, a kiket vasárnap
vittek el a polgármesterekkel együtt. Némelyeket, a kik tuszoknak voltak
kijelölve, nem talált meg az orosz rendőrség. Ezek megmenekültek az
elhurczoltatástól. Megismétlik a czár itteni látogatásáról szóló
híreket, a melyeket pontosan ismerünk lapjainkból. Újat nem mondtak se
róla, se Nikolajevicsről. De egy mulatságos történetet beszéltek, a mely
az utóbbi idők reménykedő napjaiban vidámságra hangolta a várost. Orosz
csapat vonult egy külvárosi utczán, a mikor egyszerre nagy robogással
utolérték a csapatot a városi tüzoltók. A katonák a zajra hátranéztek és
a mikor a fénylő sisakokat meglátták, az egyik elkiáltotta magát, hogy:
Germani (németek). Erre a kis csapat szó nélkül eldobálta a fegyvereit
és feltartotta a kezét. Megadták magukat a tűzoltóknak tévedésből. Ennek
az esetnek hirtelen híre terjedt a városban és az egyik kaszárnyában
olyan izgalmat okozott az orosz gyalogosok közt, hogy a tisztek alig
tudtak rendet teremteni. Aznap az egész orosz helyőrség azt hitte, hogy
a németek betörtek Lembergbe.


_Este._

Még mindig hangos a város. A villanylámpák és fényreklámok világánál
óriási korzó van, a melyben majdnem több katona sétál, mint czivil.
Igazi háborús korzó. A sétálók áradatát újabb és újabb orosz foglyok,
zörögve vonuló hidászok, kivont kardos huszárok szakítják meg. Most már
sok német tisztet is látni. Vacsoránál a George-szálló elegáns étterme
tele tisztekkel, tábornokok lépnek be, a mikor nagy robajjal mindenki
feláll a teremben.

Egy asztalnál Sven Hedin és Ganghofer ül Gadd svéd kapitány
társaságában. A kapitány jelen volt a grodeki negyvenórás harcznál és
tüzérségünk megfigyelőhelyéről nézte végig a 320-as magaslaton folyt
iszonyú küzdelmet. Brzesna-Ruskánál van ez a domb, a hol tüzérségünk
50–60 lövést adott le azalatt, míg az orosz 8–10 gránátot küldött
ágyúink felé.

Az esti kóborlásból utóbb a következő jegyzeteket hoztam haza:

Alsóbbrendű orosz katonák a vöröskereszt jelszavával zsaroltak. Ha pénzt
akartak valakitől, hogy békébe hagyják, a vöröskeresztnek kértek. Végül
már a zaklatott emberek maguk jelentkeztek a kozákoknál azzal, hogy
szeretnének a vöröskereszt számára megint adni valamit.

A lakásokat itt úgy fosztották meg értékesebb tárgyaiktól, hogy mikor
már egy-egy lakásban laktak egy hétig és onnan hazaküldtek mindent, a mi
megtetszett nekik, jelentették a hatóságnak, hogy nincsenek megelégedve
a kvártélylyal és más lakást kérnek. Ott aztán új tér nyilott a
műgyűjtésre. A przemysli fogoly tisztek átvonultak Lembergen. A fogoly
tisztekkel a lembergiek előadása szerint nagyon jól bántak, fiakkeren és
automobilokon vitték őket a pályaudvarra és minden tiszteletet megadtak
nekik.

Jóízű orosz intézmény volt egyidőben Lembergben a térzene. A katonai
zenekar minden nap kétszer a város főbb terein hangversenyt adott, két
czélból. Az egyik czél volt, hogy a hangulat javuljon ebben a szomorú és
daczoló városban. A másik czél az volt, hogy a térzenére sok egyszerűbb,
szegényebb ember csődült össze és ezeket, míg a zene szólt, hamar
összefogdosták kényszermunkára, a város körül épülő sánczokat ásatták
velük. Teával fizették ki őket.

A térzene nem tartotta magát sokáig, mert a hangulat nem hogy javult
volna, hanem egyre rosszabb lett, a szegény emberek pedig, mikor
messziről meghallották a zenét, elszaladtak és elbujtak, úgy hogy a
zenés-razziáknak semmi eredményük nem volt. Egyéb razziákkal sem volt
nagy szerencséjük. Tudták, hogy még az első lembergi csaták idejéből sok
olyan magyar és osztrák katona bujkál itt, a ki a zavarban megszökött és
azóta czivilben várja a szabadulást valamely családban vagy műhelyben,
de hiába kutattak utánuk, nem akadtak nyomukra. Most, hogy tegnapelőtt
bevonultak ide csapataink, mind jelentkeztek a parancsnokságnál
egyenruháért és beosztásért.

Nem mulaszthatom el feljegyezni azt a brilliánsan jellemző kis dolgot, a
melyet mint Lembergben köztudomású tényt említettek: az orosz
paraszt-katonák között már a háború eleje óta el van terjedve az a hír,
hogy Vilmos német császár három méter magas.

Csak nagyon késő éjszaka csendesedik el a város és hajnalban, a mikor az
utolsó emberi hang is elhallgatott az utczán, a nyitott ablakon át
tisztán és állandóan hallani az ágyút.


Lemberg, junius.

Ma láttuk Böhm-Ermolli tábornokot.

Nagy épület – azt hiszem iskola – lépcsőin megyünk föl, siető katonák
közt, körülöttünk mindenfelé magyar szó. A Böhm-Ermolli-féle második
hadsereg parancsnoksága van itt. Egy üres szobában várunk egy kicsit,
aztán kinyítják az ajtót és közénk lép a tábornok, hirtelen megáll a
szoba közepén. Mialatt tisztjeink harsányan és előírásosan bemutatkoznak
neki, szemügyre vehetjük. Érdekes és különös megjelenés, olyan, mint a
londoni National-Gallery középkori tábornokai. Külseje nem osztrák, nem
német. Magas, csontos ember, feltünő hosszú és keskeny feje van, kopasz.
Diónyi nagy szemének sötét és biztos a tekintete. Széles atléta-váll és
túlzottan karcsú derék. A hogy csípőretett kézzel, szétterpesztett
lábbal áll, a fejét felvetve és méltósággal fogadva a tisztek jelentő
szavait, itt, nagy győzelme után néhány órával – a régi hadvezérek
életnagyságú muzeális képeire emlékeztet, úgy is van világítva: a szoba
háttere homályos, csak az arcza és az aranygallérja kap erős fényt az
ablak felől, a melyen át – mint a történelmi képeken – az általa
meghódított város tornyai látszanak, a parkett pedig, a melyen áll,
olyan fényes, hogy a tábornok tükröződik benne, ez a parkett is
hozzátartozik a régi portrait kellékeihez.

Néhány üdvözlő szó után Bardolf tábornokhoz utasít bennünket, a ki a
szomszéd szobában áll lepedő-nagyságú térképek közt. Bardolf nagyon
hangosan és nagyon világosan, szinte diktálva beszélt, száraz, de
katonailag pontos történetét mondta el a lembergi csatának.


Lemberg, junius.

Künn voltunk a tűzérségi harcnál.

A hivatalos jelentés azt mondja, hogy a harczok Lembergtől keletre
folynak. Az oroszok a Miklaszovtól keletre húzódó dombokon fejtenek ki
ellentállást. E felé a Miklaszov felé igyekeztünk, de csak egy Winniki
nevű faluig jutottunk el. Abban a pillanatban, a mikor itt Winnikinél a
414-es magaslat körül kanyargó országútra tértünk, a mely magasan
húzódik a hegyoldalban és lenéztünk a völgybe, a hol Miklaszov falu nagy
kupolás temploma villog ki a füstből, Miklaszov mögött egyszerre
megnyílott a föld, a zöld mezőből fekete szökőkút vágódott fel olyan
magasan, mint a templom, azután sárga füstbe borult minden: az oroszok
nehéz gránátokkal lőttek Miklaszov mögé.

Megálltunk az országút szélén és aztán egy óra hosszant innen néztük a
tüzérségek harczát.

Az út idáig a folyton lármázó városon át vezetett. Lemberg valamivel
csendesebb, mint a bevonuláskor. De azért lárma van, ágyúk, szekerek
közt a boldogságban fürdő zsidók szaladgálnak, czigarettát és virágot
adnak a katonáknak, a lovas tiszteknek majdnem felkapaszkodnak a
lovaikra, csakhogy a bokrétát odaadhassák. A lengyel lakosság nem ilyen
temperamentumos, az csendesebben és komolyan örül. Az oroszok
megkínozták itt a lengyeleket és a ruténeket is, de olyan mélyen nem
aláztak meg senkit, mint a zsidókat, a kik ellen valósággal külön
háborút viseltek. Ezért ez a majdnem extázissá fajuló öröm. A
külvárosban – mint mondják – körben tánczoltak tegnap a zsidók.

Lépten-nyomon megszólítja valaki az ujságírókat az utczán. Már megszokja
az ember ezt a jelenetet: valaki megállít az utczán és bemutatkozás vagy
köszönés nélkül megkérdi:

– Wollen Sie Material?

Mindnyájának tele van a zsebe «anyaggal». Anyagnak neveznek minden orosz
zsarolást, minden üldözést, minden testi bántalmazást, minden
száműzetést, minden korrupciót. De anyag az itt elbújt magyar és osztrák
katonák története is.

Egy könyvesboltban orosz tisztek fényképfelvételeit látom. Ráismerek
ezekre a házakra, a melyeken most a mi lobogóink lengenek, de a képeken
orosz tisztek sétálnak a házak közt, az úton orosz gyalogság vonul.
Látom a przemysli foglyok hosszú sorát, a mint szuronyos oroszok közt
vonúl. Különös és fojtogató érzés először látni a fordítottját annak, a
mit már annyiszor láttunk: a mi katonáinkat, amint foglyokként vonulnak
bámészkodó oroszok közt. Látjuk a képen a városházát, a hol Frigyes
főherczeget fogadták. De az erkélyen gróf Bobrinsky áll, mellette
szakállas orosz főtisztek, lenn a téren ezernyi tömeg. A kép czíme:
Bobrinsky kihirdeti Lembergben Przemysl kapituláczióját. Egy másik képen
a lembergi temető sírkeresztjei közt egy ortodox pompába öltözött főpap
lépdel nagy egyházi és katonai kísérettel: ez Eulogios volhyniai érsek,
a nagy térítő, a kinek a czár gyémántos aranykeresztet küldött és azt
írta mellé levélben, hogy személyesen győződött meg róla, milyen szépen
terjeszti Galicziában a pravoszláviát. Most milyen messze vannak mind a
ketten innen. Mint kuriózumot mutatják a fényképeken azt az időt, a
mikor itt voltak.

Az egyház és a hadsereg, a vallási és katonai orosz hatalom minden
erejével, minden örökkévalóságával feküdt rá Oroszország erre a városra,
és most itt Winniki fölött a hegyen kirándulók állanak, Lembergből
kocsin jött urak, néhány asszony, egy elegáns fiatalember lovon, néhány
paraszt a környékről, és színházi gukkeren át nézik, hogyan kergetik a
Skoda-ágyúk ott lenn a mezőn egyre messzebbre ezt az egész társaságot,
ezt a szép nagyszakállú érseket a palástos kíséretével, a czárt a sok
óriási tábornokkal, ezeket a politikai grófokat: a Bobrinskyakat, a
Scheremetieffeket mind, mind, – a hogy az ember az ágyúk haragos
dörgésében elnéz a távoli dombok mögé, az az érzése, hogy ott a dombok
mögött együtt szaladnak valamennyien a mezőkön keresztül, a nagy, fényes
társaság… Elől a czár és a tömegben bukdácsolva hosszú arany
szoknyájában a volhyniai érsek…

Előttünk lapos völgy, a mely mögött igen messze emelkednek azok a
bizonyos dombok. Maga a völgylapály olyan, mint egy térkép: zöld alapon
fehér útak kanyarognak rajta, erdőparczellák sötét foltjai váltakoznak
sárguló vetéssel, köztük négy-öt kis falu házait látni. Balról a dombok
felé ég egy falu, a füstje felmegy a felhőkig. Középütt előttünk
Miklaszov füstbe borúlva szintén ég szürke-sárga füsttel, a melybe csak
akkor keveredik fekete gomolyag, a mikor újabb orosz gránát csap belé.
Jobbkéz felől igen messze ég a mező. Mintha maga a föld égne, szélesen
terjeng rajta a füst és felhúzódik magasra; innen úgy látszik, mintha az
égig nyúlna. Az égő mező egyre szélesebb füstöt bocsát és az égés egyre
távolodik. Mint valami öntudatos lény megy ez a tűzvész a saját
szeszélye szerint a nagy mezőkön tovább, mintha sétálna.

Az orosz ágyúk, a melyeknek hangját pontosan meg lehet a mieinktől
különböztetni, rítkán szólnak. A miklaszovi dombok megint halálraitélt
orosz parasztokkal vannak megrakva, a kikre szakadatlanúl zuhognak a
szemünk láttára a Böhm-Ermolli gránátjai és shrapnelljei. Az oroszokat
nem látjuk, csak onnan tudjuk a helyüket, hogy a dombok oldalát tüzes
mennykövekkel rajzolja végig egyenes vonalban a tüzérségünk. A dombháton
erdő van, a domb alsó része legelő. Az erdő és a legelő közt vonúlnak az
orosz árkok. Itt egyik tűzrózsa a másik után jelenik meg a fák fölött.
Vakító lánggal robban a shrapnell és vastag hófehér füstgömböt bocsát ki
magából. Olyan sűrű, fehér és masszív ez a shrapnell-felhő, mintha
vattából volna. Valósággal megáll a kék égen és perczekig nem oszlik
szét. Néha négy-öt függ így egymás mellett a levegőben. Mindeniknek az
alsó részén van egy füstfoszlány, olyan piros, mint a híg vörös bor.
Onnan tudjuk, hogy a mienk, mert a füstje ilyen pirosfehér. Baloldalt a
mi állásaink fölött, de sokkal ritkábban, tiszta fehér füstgolyók
akadnak fenn a levegőben: ezek az oroszok. Zivatar készül. Már csöpög
is. Most konstatálni kell, milyen jó az a közhely, hogy az ágyú
mennydörög. Ennek az itt dolgozó rendkívül erős tüzérségnek a vontatott
dombok fölött guruló dörgése oly tökéletesen hasonlít a mennydörgéshez,
hogy nem is vesszük észre a különbséget. Viták támadnak az előttünk álló
katonák közt, hogy egy-egy pillanatban az ágyúk dörögnek-e, vagy a
felhők?

Előttünk a zöld térkép-mezőn, a fehér országúton municziós kocsik hosszú
sora megy be a zivatarba az égő falu felé. Az előbb itt jöttek
mögöttünk, a kocsisok nyugodtan pipálva ültek a bakon, lassan,
méltósággal, rendben mennek a tűzvonalba. Közben az erdő szélére egyre
lövik a shrapnelleket a mieink. Meg lehet figyelni, hogy felváltva lőnek
fél ütegekkel hol gránátot, hol shrapnellt. Azt a parczellát, a mely
hozzánk legközelebb esik, úgy lövik, hogy minden három perczben mennek a
shrapnellek. Órával a kézben ellenőrizzük. Másodperczre pontosan szakad
szét a levegőben a vakító fényes tűzfolt és mereven áll meg fölötte a
sötétbe boruló égen a fehér füstcsomó. Mi csak egy órája nézzük, de a
tüzérség már délelőtt óta végzi a pontos munkát. Sötétedik. Az égő
falvak és az égő mezők füstje lassan piros fénynyel izzik át alúlról, a
mit a délután napfényében nem láttunk. A robbanások is haragosvörösek.

Lassan homályba borul előttünk a táborozó trénoszlop és távolabb egy
egészen a front közelében álló municziós szekértábor. Most látni, hogy a
trénkatonák szekerei közt is kis tüzek égnek. Egy erősebben lobogó
tűznél tábori kovácsok kalapálnak, dolgoznak, ének hallatszik a
szakadatlan ágyúdörgésben. A lábunk előtt az országút meredek szélén
ebből a táborból való trénkatonák ülnek, pipázva, lábukat lelógatják a
csatatérre. Sorban ülnek egymás mellett, mint a karzaton és nézik az égő
tájképet, a mely fölött a viharfelhős sötét égboltot tűzpontokkal rakják
ki a tüzérek.

A zivatar nem jött meg, másfelé vonult el, most az oroszok mögött
mennydörög versenyt az ágyúval. Mögöttünk lassú kocsik másznak Lemberg
felé súlyos sebesültekkel. Egy-egy lovas trappol a tűzvonal felé. A
lembergi kirándulók már eltüntek mellőlünk, magunkra maradtunk. Este
van, korai sötétség a zivatar miatt. Megyünk visszafelé és a hogy
hátranézünk a kocsiból, most már tüzes a láthatár mindenfelé és
meg-megújuló erővel ordítanak fel az ágyúk. Néha egy-egy perczre
elcsöndesednek, aztán mint az összeverekedő kutyák, egyszerre támadnak
egymásra. A mieink hosszan bömbölő strófáiba mérgesen, de rítkásabban
szólnak bele az orosz dörgések és az egész mögött, messze az égő
láthatáron túl, mogorván távolodik az abbamaradt zivatar mennydörgése:
most már világosan hallani, hogy nem ágyú, a mint sértődött dörmögéssel
komoran megy el innen messze, messze a hegyek mögé.

Hét órakor jöttünk vissza a városba. Éjjel két és három óra között
ugyanezen az úton jött be kétezerötszáz orosz fogoly, lassan vonszolva a
lábát. Ezek guggolhattak ott a dombon, az erdő szélén, a hol minden
három perczben nyíltak a tűzvirágok már délelőtt óta.

*

Lemberg, a melynek lakossága az orosz uralom alatt állítólag
megnövekedett, nemcsak a Przemyslből kiűzött zsidók tízezreivel, de
egyéb menekülőkkel, elbújt foglyokkal és bevándorlókkal, ezen a napon
azt a benyomást teszi, hogy most bontakozik ki benne egy elnyomott, tíz
hónapig rejtőzött, suttogó, titkolódzó második élet, a mit az oroszok
tudta nélkül élt végig. Mint egy régi regény fejezetei bújnak elő
százával a történetek az emberi jóság végtelenségéről. Történetek egy
átöltözött és bújdosó világról, a mely a forró felebaráti szeretet
melegénél élt itt a föld alatt, történetek a hadnagyról és a
közlegényről, a kik tíz hónapig ugyanannál a mázolónál dolgoztak mint
segédek, a grófi katonáról, a ki a földhözragadt zsidó családnál volt
péklegény, történetek ebben a katakomba-világban fonódott nagy
szerelmekről, – egész nagy világa az egymás segítésének, a szenvedésnek,
a türelemnek, a megpróbáltatásnak, a melynek mind vége lett most június
huszonkettedikén.

Most minden utczasarok megmondja az igazi nevét, most kaftánok változnak
át huszár-attillává, most szegény kis családok búcsúznak a bújdosótól, a
ki boldogan megy vissza a régi világba. A legszélső romantikának olyan
aratása ez, a minő a mi vidékünkön nagyon régóta nem volt. Együtt utazom
egy szürkeruhás úrral, a ki karabélyt visz a hátán. Bújdosó főhadnagy,
most megy jelentkezni, a puskájától nem vált meg. Pestről ismerős
fiatalemberek szólítanak meg, mesterlegény külsejüek, önkéntesek voltak
és itt mint pinczérek szolgáltak igen rossz kis korcsmákban. Mindenkinek
naplója van. A zsebük tele összefogdosott, összeírt papirossal, a
lembergi nagy regény rengeteg sok kis fejezetével.

A város ma is tele van katonával. Tisztek, a kik az éjjel még
szuronyrohamot vezettek, ma bejönnek bevásárolni és legalább egyszer egy
jó pohár sört inni a vendéglőben. A színház, a varieté játszik, ott is
tisztek ülnek, a kik az ágyú mellől jöttek be szabadságra egy estére. A
lárma még mindig nagy, úgy hogy az ágyúzást csak éjjel hallani. Nappal
Lemberg túlkiabálja a tüzérséget.

A hogy búcsút mondunk ennek a gazdag és érdekes világnak, az alkonyatban
ismét a régi, most már elcsöndesedett grodeki csatatéren vezet át az út.
Itt, Lembergtől nyugatra, már csöndes ma a vidék a nagy harczok után. A
rettenetes eke, a mely ezeket a mezőket a múlt héten szántotta, most már
kelet felé töri a földet. A mosciszkai állomáson nyugodt és szorgalmas
katonák most rendezik be a harczterek nagy vendéglőinek egyikét, a
Verköstigungsstation-t. Az estében lágy violaszínben játszanak a mezők.

Épp sétára indulunk az elhagyott csatatéren, a mikor katonák egy véres,
összesebzett kis tizenkét éves leányt hoznak az állomásra. A mezőn
felszedett egy orosz kézigránátot és az felrobbant a kezében. Jobb ha le
sem írom, mit csinált a szegény sápadt kis gyerekkel. Mindenki a
segítségére siet, orvosok kötözik, még a sebesült katonák is gyógyítják.

Felszállunk egy hosszú sebesültszállító vonatra és megindul lassan a
végtelen utazás vissza, Przemysl felé.



A HOFMANN-HADTESTNÉL


Stryj, julius.

Néhány hónapra beosztottak a német «Südarmee» keretében harczoló
osztrák-magyar Hofmann-hadtesthez. Ez a hadtest úgy alakult ki a háború
folyamán, hogy Hofmann Péter altábornagy, a ki 1914 őszén a
Magyarországba betört oroszok kiveretését intézte, az akkor hirtelen
rendelkezésére bocsátott népfelkelő-zászlóaljakat továbbra is együtt
tartotta. Aztán gróf Lamezan Róberttel, vezérkari főnökével egyetemben
egyre bővítette, egyre jobban felszerelte ezt a csoportot, a mely
lassanként akkorára nőtt és olyan szervezetet kapott, mint egy rendes
hadsereghadtest. Azóta a Kárpátokban, majd Délkelet-Galicziában harczol,
most a Zlota-Lipa partján áll.

Stryjbe érkezve jelentkeznem kell a német Südarmee parancsnokságánál.
Linsingen tábornok már elment innen északra, a Bug-hadsereget vezetni.
Most Bothmer tábornok a parancsnok és Hemmer alezredes a vezérkari
főnöke. Ma hosszabb ideig beszélgettem az alezredessel. A harcztéri
helyzetről bizalommal szólt, aztán áttért az alája rendelt magyar
csapatok méltatására. Rendkívül meleg hangon beszélt, minden mondatát
igyekeztem jól megjegyezni, hogy pontosan írhassam be jegyzeteim közé.
Ezeket mondta:

– A téli és tavaszi harczok folyamán csak a 38-ik honvédhadosztálylyal
állottam folytonos és szoros összeköttetésben, így tehát, bár a többi
magyar és osztrák csapatok kiválóságáról is meg vagyok győződve, csak a
38-ik honvédhadosztályról nyilatkozhatom közelebbről. A harczok alatt ez
a hadosztály valósággal közé volt ékelve a mi kelet-poroszországi és
gárdacsapatainknak. A 38-as honvédekről csak a legteljesebb elismerés
hangján beszélhetek és kijelenthetem, hogy minél hosszabb ideig voltunk
együtt, annál inkább örvendtünk, hogy hadseregünk kötelékében
harczoltak. A harczok folyamán egyszer más sereghez osztották be őket,
de aztán visszajöttek hozzánk és mi csak nagyon örültünk, hogy
visszakaptuk őket. Ezzel a Bartheldy altábornagy kitünő vezetése alatt
álló honvéddivizióval főként a Stryj körüli harczokban volt győzelmes
közös munkánk. Körülbelül május 31-től junius 4-ig tartott ennek a
harcznak a leghevesebb szaka. Különösen kiemelem, hogy ezeknek a
honvédeknek veszteségek által megcsappantott ezredei megfogyatkozva is
olyat teljesítettek, mint ha meg lett volna a teljes létszámuk.
Veszteségeik csak a számukat kisebbítették, vitézi erejüket soha.

Kérdésemre, hogy milyen részük volt a honvédeknek Stryj
visszafoglalásában, a vezérkari főnök a következőket mondotta:

– Stryj városát dél felől hatalmasan kiépített várszerűen erős orosz
állások védték. Ez állások nagy részét az oroszok a polgári lakossággal
építtették kényszer útján. A főállásuk Stryjtől kissé délnyugatra,
Holobutow falunál volt. Ezt a holobutowi főállást és a nyugatról ehhez
csatlakozó szakaszt a magyar honvédek német csapatokkal egyetemben
törték át észak felé ellenállhatatlan rohamban. Ki kell emelnem ezekben
az áttörési harczokban a 23-ik honvédezred különös érdemét. Miután az
áttörést itt fényes sikerrel északi irányban kiaknáztuk, a honvédek
keleti irányba fordultak és a német csapatokkal versenyezve üldözték az
ellenséget. Ennél a keleti irányban való üldözésnél a honvédek, a kik az
áttörés óriási fáradalmait még ki sem pihenhették, olyan nagyszerű
menetelést végeztek, a mely egyszerüen minden dicséretre méltó. De még
ezzel sem zárul le érdemeik sorozata: június hónapban a Dnyeszter
mellett ujra, ujult erővel, hatalmasan verekedtek. Igazán a német déli
hadseregnek nagy örömére szolgált mindig, hogy ezzel a hadosztálylyal
szoros kapcsolatban harczolhatott.


Horozanka, augusztus.

Este a Hofmann-hadtest hadiszállásán a vezérkari főnök beszéli, hogy a
legutóbb behozott foglyok közül kettő érdekes vallomást tett. Az egyik
azt jelenti, hogy 30½-es mozsarunk egyetlen lövése egyszerre három orosz
gépfegyvert pusztított el. Épen tisztek inspicziálták a gépfegyvereket,
mikor a mozsár rettenetes lövedéke közébük csapott.

A másik fogoly mulatságos epizódról ad hírt. A mi lövészárkaink mögött a
pihenő óráiban katonazene szórakoztatja a legénységet. Az oroszok odaát
óraszámra áhitattal hallgatják a zenét. Legutóbb egy ilyen hangversenyen
az történt, hogy az orosz hallgatóság egy tagja lövöldözni kezdett. Egy
orosz tiszt odament hozzá és megpofozván őt, így szólt:

– Most ne lövöldözzünk, hanem hallgassuk a szép muzsikát.


Horozanka, július.

A híres halicsi hídfő… A forró déli napsütésben szekerek és lovasok
mennek át a Dnyeszter hadihídján, a mely szerényen huzódik egy hatalmas
vashíd mellett Halics felé. A vashíd fel van robbantva. A közepe a mély
folyóba zuhant. A hadihídról mindenki bámulva néz fel az összetört
vasszerkezetre, a mely toronymagasságban hajlik át a két part közt. A
közepén a tátongó lyuk, a mely alatt piszkos sárga víz rohan, a bakák
azt mondják, a legfurcsább színű víz a világon, napsütésben dohánysárga,
borús időben fekete. Fekete vízről is most hallok először. Most sárgán,
de haragosan siet a vasak közt. A hogy alulról felnézek a hídra a folyó
közepéről, szédület még csak elgondolni is, hogy a híd két ép része
közt, ezen a robbantásvágta ürességen úgyszólván egy szál deszkán
masirozott keresztül egy egész hadosztály, benne két magyar honvédezred,
az egyik a budapesti volt. Mialatt a nagy napon így masiroztak szédítő
magasan a gonosz Dnyeszter fölött néhány deszkán, az orosz állandóan, de
szünet nélkül nehéz gránátokkal lőtte ezeket a lebegő deszkákat. Végül
már száz lépéssel ment egyik a másik mögött. Így lebegtek egyenként a
víz fölött át a tulsó partra; mellettük, előttük, mögöttük robbant a
nehéz orosz gránát. Voltak pillanatok, a mikor nem lehetett őket a
partról látni: a vízben robbanó gránátok harminc-negyven méter magasra
vágták fel a sárga vizet és az iszapot, víztölcsérek repültek fel és
zuhantak vissza rájuk. Mikor eloszlott egy-egy perczre a füst és a
felszaggatott víz millió cseppje a levegőben, megint látták a partról a
csukaszürkéket, a mint egyenként, törhetetlenül mentek, mentek a keskeny
pallón, át a tulsó partra, a hol az orosz az árokban lövésre kész
puskával várta őket…

Most csöndes Halics és csöndes a nagy híd. Itt élek most ugyanezek közt
a csukaszürkék közt, a kik közül bizony nem egyet vitt el le,
Oroszország felé a sárga víz. Minden alkalom megvan rá, hogy
összeállítsam ennek a csudálatos és véres fegyverténynek, a halicsi
Dnyeszter-hídfő megrohanásának és elfoglalásának hiteles történetét.
Előttem a hivatalos írások, körülöttem ezek a nagyszerű emberek, a kik
ezt a csatát megvívták. Már egy hónapja, hogy Halics a mienk, de itt még
minden forró az emlékektől. Ha ezt a forróságot, ezt a piros lázat, az
életnek itt állandóan gyorsult pulzusát haza tudnám küldeni csak
egyetlen egy kávéház elé a kellemes nyári estébe… Ezeknek az imádni való
egyszerű parasztgyerekeknek a tekintetét, ezeknek a pesti és bécsi
tiszteknek a kézszorításait, ezeket az arczokat, ezeket a hangokat… csak
egy kis patika-üvegre valót a szenvedésnek és bátorságnak ebből a maró
levegőjéből, a melynek az ízéről soha semmi leírás nem fog sejtelmet sem
adni, mert erről minden írás most és később is bolond próbálkozás marad.

Soha nem írtam betüket papirra ilyen reménytelenül, mint mostanában. Nem
lehet a háborút hazaírni. A ki itt van, az beszéd nélkül is megérti
egymást. Minden sor, a mit leírok, olyan, mint a boldogtalan ifjú levele
a nőhöz, a ki végleg mást szeret. És mégis, újra meg újra próbálom,
Istenem, hátha… Ha ez az ösztön nem volna ellenállhatatlan, gyalázatos
hiúság volna a czeruzával erőszakoskodni, mikor más a vérét folyatja. De
az írni-akarás husz éves betegsége itt olyan forrósággal bánt, hogy el
lehet felejteni minden okosságot, csak írni, írni haza, – mértföldeken
át, a hegyek fölött izgatottan hazakiabálni Galicziából, hogy nem otthon
van a világ közepe, hanem itt ebben a piszokban, ebben a porban, az
árkok, turások, fakeresztek közt, a hol a föld lyukaiból reménykedve
pislognak ki a csukaszürke gyerekek – ugyanazok, a kik azon az egy szál
deszkán mentek a tűzpokolból a vízpoklon át a másik tűzpokolba.
Nyugodtan, megállás nélkül, az egyik száz lépéssel a másik után.

*

A halicsi hídfő a markában tartja ennek a vidéknek minden fontos
országutját, hídját, vasútját, töltését, tehát életkérdés volt most az
oroszra, hogy megtartsa. Aztán ez volt a könyöke az orosz vonalnak:
idáig északról délnek vonult, itt fordult hirtelen kelet felé. Halicsot
mi már a háború előtt erősen körülépítettük védelmi állásokkal. Az
orosz, a míg az övé volt, dél felé még jobban megerősítette, három
vonallal. Félkört vont a folyó déli partján, ennek a félkörnek a közepén
állt Halics, a nagy vashíd és mellette még öt fahíd, a melyen át ontotta
az embert és az ágyút. Ezt kellett elvenni tőle. A császári német déli
hadsereg ezt a feladatot a beléje olvasztott Hofmann-hadtestre bizta.
Hofmann Péter tavaly őszszel egy sereget csinált magának magyar és
osztrák népfelkelőkből, ezzel verekszik már idestova egy éve. Most a
németekkel küzd. Most már gyönyörű hadtestté szerveződött.
Megtiszteltetése volt a hadtestnek, hogy rábizták Halicsot.

Egyszerűen nekimenni ennek a nagyon megerősített félkörnek nem lehetett.
Azon kezdték tehát, hogy a félkör közepén álló Halicsból «kiundorítsák»
az oroszt. Az úgy ült ott, mint a pók a hálója közepén. A félkör
balszélén, tíz kilométerrel Halics fölött Bolzano ezredes átvitt a vízen
két ezredet – az emberek nyakigérő vízben puskatűz alatt gázoltak át –
és ezzel megrögzítették a félkört, hogy az orosz ne tágíthassa. Bolzano
jelenti, hogy vitéz verekedés után partot ért, onnan semmi orosz
erőlködés nem veri vissza, ott marad és ezer orosz holttestet számol
meg. Most, hogy így megvan a határ, tíz ágyúüteg és egy harmincz és
feles üteg nagy félkörben feláll az orosz félkörön kívül, hogy a szívébe
lőhessen.

A gyalogság kéthetes véres harczban leküzdi az első két védelmi vonalat
és megérkezik a harmadikhoz, Sokol elé. Naponta kétszer-háromszor
dolgozzák meg ágyúink az orosz félkört és annak legerősebb pontját,
Sokolt. Sokol körül úgy állt tüzérségünk, hogy minden irányból tudta
lőni, valósággal közrefogta kétszáznyolczvan fokos szögben. Az
országutat, a melyen át Halicsból az orosz embert és anyagot küldött a
szorongatott Sokolba, a harmincz és felesek tűz alatt tartották.
Legerősebben lőttek éjjel, mert feltételezték, hogy ember és municzió a
sötétben rohan Sokol felé. Közben gránát gránát után hull Sokolra és
robbantja, töri az orosz védműveket: árkot, sánczot, drótmezőt,
fatörzsekből épült bástyát. Ugyanekkor elindul a Dnyeszteren
harmincz-negyven söröshordó, tele robbanó anyaggal. Schubert kapitány
rögtönzi ezeket az uszó aknákat, a melyek lassan usznak le a
Dnyeszteren, neki annak az öt fahídnak, a mely a vashídat megelőzi. Most
tehát óráról-órára töredezik a félkör és a hogy az öt fahíd közül a
hordók hármat felrobbantanak, az orosz nehéz helyzetbe kerül: ha a
félkört áttörjük és neki vissza kell szaladnia a Dnyeszter tulsó
partjára, a hat hídja közül már csak három van meg. Halicsban, a mely a
víz innenső partján van, nagy izgalom támad. Ezt már a foglyoktól
tudjuk, pontosan. Az orosz parancsnok jelenti hátra, hogy undorodni kezd
Halicstól. Visszaizennek neki, hogy maradjon. Erre tüzérségi
parancsnokunk előretol egy harmincz és feles mozsarat egészen a
rajvonalban felvő bakák mögé és belövet vele Halicsba az orosz
parancsnok közelébe. Az orosz parancsnok összeszedeti a lövedék
szétrobbant darabjait, – láttam ilyeneket Przemyslben, egyet se birtam a
földről felemelni – kocsira rakatja és elküldi fölöttesének azzal, hogy
nézze meg, mivel dobálják őt, lehet-e ezek után Halicsban maradni? Erről
is a fogoly orosz tisztek számoltak be pontosan. És arról is, hogy erre
az üzenetre elindult az egész orosz tüzérség a félkörből, mint egy
összecsukódó legyező, bement Halicsba és onnan át a megmaradt hídakon a
tulsó partra, a míg nem késő.

A tulsó parton az ágyúk legyezője megint kinyilt és a félkör, a mely
eddig a Dnyesztertől délre állott, most a Dnyesztertől északra fogja
körül a hídat. Eddig felénk fordult a félkör hasa, most homorú félkör
lett belőle. Egy pillanatig Halics egy egész kör közepén áll; mellette
folyik a Dnyeszter úgy, mintha egy O betüt a közepén áthuzunk egy
vonallal. A vonal fölötti félkör az orosz tüzérség, az alsó a miénk.
Közben roham, Sokol elesik, gyalogságunk berohan Halicsba, hogy a hídon
kövesse az oroszt, de az orosz az orrunk előtt felrobbantja a vashídat
és megáll a tulsó parton, várakozó állásban.

Az alsó, a régi félkör tehát a mienk. Most a parton állunk, szemben az
oroszszal s most jön a munka nehezebbik része, átmenni a Dnyeszteren.
Késlekedni nem lehet, a 27-ikéről 28-ikára virradó éjjelen át kell a
folyón menni, ha törik-szakad. És törött is, szakadt is.

Hídépítő anyag nincs kéznél, de hiába is volna, mert a ki a parton
kidugta a fejét az árokból, azt lelőtték. Minden mozdulatra ágyúk és
puskák sortüzével feleltek a tulsó partról. A honvédezred, a melynek
majd az átkelést meg kell kezdeni, mozdulatlan csöndben várja a
parancsot. Hat kilométerrel Halics alatt más csapataink átkelést
színlelnek, el is vonnak a vashíd környékéről ellenséget, de nem eleget.
Holdvilágos éjszaka van, az egész tájék világos ezüstfényben uszik, azt
mondják: olvasni lehetett. Egészen elől, a mi partunkon a bakák legkülső
vonalában tábori ágyúk vannak, a melyek kartácscsal lőnek át a tulsó
partra, egyes helyeken 150 lépés távolságra, a meddig egy zsebpisztoly
is elvisz. Ez talán még elő sem fordult ebben a háborúban. De hiába
minden, nem lehet moczczanni sem. És átkelni – muszáj. A híd körül áll a
hadosztály vezérkari főnöke: Horváth kapitány, mellette Schuberth
mérnökkari kapitány és Nienievski, vezérkarhoz beosztott főhadnagy. A
hold majdnem nappali fényt áraszt, a remény egyre kevesebb. Így állnak
itt hajnali két óráig, – hiába, halálba nem lehet küldeni az embereket.
A világos éjszakában kitünően lehet czélbavenni minden egyes sötét
alakot, ezért a vashídat nem tudják járhatóvá tenni.

Hajnalban két órakor, junius 28-án Halicsnál csoda történik. Valami
halvány pára kezd felszállni a vízről és hosszant nyúlik el rajta, mint
kékesfehér fátyol. Néhány percz alatt az áttetsző fátyol sűrű
gőzfelhőhöz hasonlít és egyszerre csak a két part között az egész
rajvonal hosszában vastag köd fekszik, a melyben egy lépésnyire sem
látni és a mely a felrobbantott vashídat teljesen betakarja. A túlparton
néhány perczre elhallgat a puska és a gépfegyver. Ideát nálunk egy
pillanat alatt megmozdul minden.

A száraz, katonás jelentés a csodát «dichter Flussnebel»-nek, sűrű
folyami ködnek nevezi. Ebbe burkolózva sietnek elő a szapőrök és
deszkát, léczkerítést háztető- és palánkdarabokat czipelnek a meredek
vashídra, a hol rövid idő alatt már lebeg a lyuk fölött az átjáró, a
melyen egyszerre csak egy ember fér el. Ugyanakkor patrouilleok ülnek
deszkákra, az orosz fahidak törött részeire, és eveznek át a ködben. A
honvédezred Bereghy-zászlóalja megindul a hídon át. Utána a többi. Az
orosz pokoli módon lő bele a ködbe, a hídba, a vízbe. A honvédek mennek,
átmegy a pesti ezred is, mind az egész Fleischmann-hadosztály. Negyedóra
mulva felszáll a köd, hajnalodik, de a hadosztály a most már czélzó
orosz tűzben egész nap, egyenként, folyton megy át a deszkán. Az orosz
hídőrséget szétszórják és a túlparton átlépik a vasúti töltést. Itt az
ellenség tartalékai rájuk rontanak és visszaverik őket. De a hídon már
nem mennek vissza többé. Másnap már készen van a vashíd mellett a tűzben
épült alacsony fahíd, – ezen a hadosztály tartalékai is átmennek. Az
innenső parton vadászok és német lovasok tisztogatják a folyót és
elzárják Maryampolig.

Harminczadikán dől el végleg a Hofmann-hadtest nagy sikere. Chorostkov,
Tustan és Siemikovcze falvak lobogó lánggal égnek és e három tűz- és
füstoszlop közt iszonyú kézitusában végleg megverik az oroszt, a ki csak
itt az égő falvakban 700 foglyot hagy és elmenekül. A vezérkari tisztek
rettenetesnek mondják ezt a harczot a három égő faluban. Puskatusra,
késre, ökölre, kézigránátra ment a küzdelem. Kérdésemre, hogy valamelyik
ezred különösen kitüntette-e magát, azt a választ kapom, hogy igen,
Chorostkov dicsősége a Frauendorfer-féle budapesti honvédezredé és a
Birtha-féle közös gyalogezredé, amely szintén magyarokból áll.
Chorostkovban égő pokolban verekedtek az emberek. Ez az a nemzetközi,
elpuhult Budapest, amelyről annyit olvastam. Julius elsején az orosz meg
volt verve és végleg feladta, kiürítette Halics környékét. A német déli
hadsereg tudta, kire bízza ezt a fontos feladatot. Érdekes, hogy a
harczok alatt az orosz nem lőtt a halicsi várhegyre, Galiczia
legszentebb történelmi emlékére, pedig Hofmann altábornagy egész
törzskarával onnan vezette a harczot. Azt mondják, kegyeletből kimélte a
helyet. Halicstól kapta Galiczia a nevét, Halics ennek az országnak
történelmi kezdete, az első fejedelmek székvárosa.

*

Messze Halicstól, egy apró faluban írom ezt a történetet a pihenő
katonáknál. Hegyoldalban van a kis parasztház, nyitott ablakán hűvösödő
nyári este borong, – katonazene szól. Komoly, himnusznak hangzó dalt
játszik. Egy dombra látni innen, a mögött vannak az oroszok, a kiket ily
nagyszerű munkával szorítottak oda. Ritkán hallik egy-egy ágyúlövés. Ők
is várnak, mi is várunk. Mint valami békés kirándulóhelyen, lágyan száll
a katonazene az erdők felé és a tisztek egy nagy kertben csöndesen
vacsoráznak. Ma egy hónapja égő falvakban karddal verekedtek.


Hnilcze, augusztus.

Apró kis falu ez a Hnilcze – alig néhány nyomorúlt viskó
Kelet-Galicziában, közvetlenül a front mögött. Egyszerre az egyik viskón
tábla, a melyre egy nagy lyukas fog van festve ezzel a felírással:
«Zahnärztliches Atelier». Mellette a vöröskeresztes hadilobogó. Mi ez,
itt az Isten háta mögött?

Benézek az ablakon, hát egy olyan fogorvosi székben, a minő nagyvárosban
sincs, ül egy szakaszvezető, mellette fehér köpenyben áll a fogorvos és
épen kínozza. Ha ezt a falut látták volna, megértenék a csodálkozásomat.

– Szávits ezredes úrhoz tessék fordulni.

– Hol lakik?

– Fenn a dombon, a fatorony mellett.

Mászok fel a dombra, meglátom a régi, ősrégi fatornyot, a melyben
előkelően külön lóg a rutén harang. Két sor szekér közt egy őszbajuszu
honvédezredes áll.

– A fogorvos, az csak egy része a dolognak, öcsém, – mondja kedvesen – a
többi is itt van a faluban.

Elragadó, aranyos, öreg magyar, elindul velem és a másik magyarral, aki
egyik büszkesége a Hofmann-hadtestnek: Horváth Dénessel. Horváth Dénes
egy divizió vezérkari főnöke, harminczegy éves, vezérkari kapitány,
eddig megvan minden magyar-osztrák és német kitüntetése, a mit kapitány
kaphat és ráadásul a vaskorona-rend.

Most ballagunk végig hárman a kis falun és megtudom a következőket.

Ez az érdekes és romantikus Hofmann-hadtest tavaly ősszel a Kárpátokban
úgy alakult, hogy egyszerre csak megvolt. Nem gyökerezett sehol, tehát
magának kellett megcsinálnia a gyökereit. Ilyen egyik gyökere ez a
«Gruppe Szávits». Szávits ezredes nagyszerű adminisztráló, ő vezeti ezt
az intézményt, a minőt még eddig nem is láttam a háborúban. Megnyugtat,
hogy a múlt héten a trónörökös is azt mondta nekik: ilyet még nem
látott. Talán nincs is.

Mikor a hadtest a Kárpátokat védte, sok öregebb népfölkelőt kellett
kivonnia a frontból, nem betegen vagy sebesülten, csak épen megviselten.
Ezek számára csinált a hadtest a front mögött egy «üdülőotthont», ahol a
népfölkelők könnyű munkát végeztek: szabóságot, suszterséget stb. Ebből
fejlődött a Szávits-csoport. Az ezredes szakma szerint csoportosította
az üdülőket, jó kosztot, sok pihenőt adott nekik és berendezett számukra
négy-öt műhelyt. Aztán kapta magát és tábori telefon-iskolát nyitott
nekik. Aztán egyszer villany-világítási osztályt csinált, a hol az
üdülők a fényszóró kezelését és javítását tanulták. Aztán azt mondta:
minek küldje ő hónapokra haza a zsákmányolt és elrontott puskákat, mikor
neki az üdülők közt olyan fegyverkovácsa van, hogy Kruppnál sincs
különb. Megalakult a fegyver- és ágyújavító-műhely. Sok lovuk volt.
Tanakodtak, hogy a háború kipusztítja a lóállományt, itt valami kis
front-mögötti méntelepet kéne berendezni. Igen sokszor nyúltak bele már
segítségért az orosz hadseregbe, ezúttal is onnan fogtak ki néhány
pompás csődört. Büszkén vallják most, hogy ezerötszáz csikó alapjait
sikerült megvetniök. Aztán tábori mosódát csináltak, a hol a környékbeli
asszonyokkal mosatnak a katonákra. Volt egy jó fogorvosuk, a
Vöröskereszt adott nekik berendezést, most ebben az intézetben folyik a
fogápolás, a mire egy esztendei háború után nagyobb szükség van, mint az
ember gondolná. Így csinálódott a Gruppe Szávits, a mely szekereken megy
a hadosztálylyal mindenfelé, – a hol megállnak, ott Szávits ezredes
néhány óra alatt berendezkedik, ha meg menni kell, egy-kettőre
szekerekre pakol.

Végig a kis falun mindenütt táblák, felírással, mögöttük pedig a viskók
udvarán lázas munka. E pillanatban Szávits bácsi csoportjának már a
következő osztályai vannak: 1. kiképző osztály, a mely a gyógyult
sebesülteket, szétszórt katonákat újra rendbeszedi. 2. Tábori
telefoniskola. 3. Vágóhíd és vendéglő legénység és szegény lakosság
részére.

4. Munkásosztály, a mely drótakadályt, utat, sánczot csinál és
harczteret takarít. 5. Könnyű betegek üdülőkórháza, hogy ne veszítse el
őket a hadtest hónapokra. 6. Egészségügyi iskola, a hol sebesültvivőket,
kötözőket képeznek ki állandóan és az elesetteket pótolják. 7.
Asztalosműhely. Még a koporsókat is ez csinálja. 8. Kovácsműhely. 9.
Lakatosműhely. 10. Patkolóműhely. 11. Szijjártó-műhely. 12. Bognárműhely
a trén számára. 13. Csizmadiaműhely. 14. Ágyújavító. 15.
Fegyverkovácsműhely. Eddig tizenötezer saját és orosz puskát javított
meg. 16. Fogorvosi rendelő. 17. Művészeti csoport.

Itt egy pillanatra meg kell állni. Annál meghatóbbat, mint mikor a
viskók közt haladva egyszerre csak meglátja az ember a kerítésen a
táblát: «Művészeti csoport» – keveset láttam. A kerítés mögött ül
Stéger, a híres müncheni festő és százszámra rajzolja, festi a bakákat,
mellette egy tehetséges fiatal magyar festő: Kovácsy Endre
szakaszvezető, a ki – a míg üdül – itt rajzolja a háború történetét.
Stéger lövészárokrajzai, Kovácsy portréi szép történelmi képtárt tesznek
ki máris. Egy bódéban ugyanitt fotografiák készülnek a hadosztály képes
története számára. Eddig már több ezer fénykép – köztük a kütönő Balogh
Rudolf sok munkája – pontosan kiséri a katonai napló minden mondatát.

Továbbá:

18. Tábori mosóoa és fehérnemű – javító műhely. 19. Fertőtlenítő-osztály
és temetkezés. 20. Tábori fogház, főként gyanús polgári személyek
részére. 21. Méntelep. 22. Tábori posta. 23. Tartalék-osztály, a mely
gyűjti a kiképzett mesterembereket és a szükséghez képest pótlásokat
küld mindenfelé. 24. Kocsiló- és teherhordó-állat tartalék. 25.
Fényszóró és villanyossági iskola. 26. Világító pisztolyraktár és
iskola. 27. Kézigránát, drótsövény és akadály-osztály, gyártás és
kezelés tanítása.

Az osztályok a falu hosszában sorakoznak egymás mellett és folyton friss
személyzettel dolgoznak. Rend, tisztaság és komoly munka mindenütt.
Nemcsak hogy százezreket takarítanak meg az államnak, hanem állandóan
mindennel ellátják még a szomszédaikat is. Ágyat, sapkát, tintatartót,
ökörjármot, főzőedényt csinálnak, olyan az egész, mint valami vásár, a
hol mindent kapni, csak néha – sőt nemrég még állandóan – gránátok
röpülnek a Gruppe Szávits fölött, egyszer-másszor bele is. De dolgoznak
és mindenütt tisztaság, főtt ivóvíz, könyvelés, szorgalom és rend van.
Az öreg méltóságos úr úgy jár köztük, mint egy kiskirály, Talán
fölösleges mondani, hogy a katonák imádják. Az okos, jóságos, mindig
jókedvű és végletekig rendszerető öreg magyarnak szép tipusa, egyszerű
és nyugodt, néhány intéssel, kevés szóval (de akkor jó szóval) dirigálja
ezt a vásárt. Már egy éve.

Ma este jönnek össze a dombon, a szekerek közt, a rutén harang fatornya
mellett a kertben, egy pohár borra, ez egyéves évfordulót szerényen
megünnepelni. Odaát a domb mögött mérgesen durrognak az orosz ágyúk. Itt
mohón olvassuk a mai jó Höfer-jelentést. Minden olyan szép és jó volna
itt, csak egy dolog nyugtalanító a Szávits ezredes szervezetében: a hová
csak nézek, úgy van berendezkedve, mintha a háborúnak már soha többé nem
lenne vége. Csak úgy egy-egy szó:

– Jövőre ezerötszáz csikónk lesz…

És alúlról a viskók közül felszáll ide a tábori kovácsok üllőinek
fáradhatatlan zengése, szól a fürész, a kalapács, egy kicsit az ágyú,
aztán megint fürész, fürész és megint a kovácsok friss, bátor, csengő
pöröly-ütései.

«Jövőre!…»


Panowice, augusztus.

Feljegyzem néhány szóban annak a félórának a történetét, a mely ma Varsó
eleste hírének megérkezését követte.

Az erdőben, egy brigád-parancsnokság földalatti kunyhójában szólalt meg
a telefon Varsó elestének a hírével és azzal, hogy az esemény ágyú- és
puskatűzzel ünneplendő meg. Azonnal hatalmas deszkákat hoztak elő,
óriási táblát ácsoltak össze belőlük, a táblát mészszel fehérre
festették és nagy fekete betűkkel oroszul ráírták, hogy: Varsó elesett.
A táblát levitték az erdő alá a lövészárokba, a honnan a bakák magasra
felnyújtották és ügyesen kiállították a földhányás elé, a drótakadályok
közé. Az oroszok, a kik 400–800 lépésnyi távolságban vannak itt elásva,
szabad szemmel is kitűnően olvashatták. Ugyanabban a pillanatban, a
mikor a tábla kiemelkedett az árokból, előre megállapított módon
egyszerre az egész front minden ágyúja eldördült. A végtelennek
hallatszó dörgés Bukovinától az orosz határig egyszerre vágott a déli
csöndbe és ugyanekkor szívet reszkettető ordítás kezdődött az árokban,
puskasortűzzel, majd az ütegek második bömbölő sortüzével vegyülve.
Ezután még perczekig szólt a domboldalakon, erdőszéleken húzódó árkokból
a boldog diadalordítás.

Az erdőből, a brigád kunyhója mellől hallgatom. Innen felülről úgy
hangzik, mintha maga a föld ordított volna fel, mert embert semerre nem
látni. A hang az árkok mélyéből jön. Az orosz eleinte heves
puskatüzeléssel, majd egy-egy ágyúlövéssel válaszol a hírre, de
hamarosan elhallgat. Május óta már negyedszer részesül ebben az
előzékeny hírszolgálatban: ugyanígy tudta meg Przemysl, Lemberg és
Lublin elestét. Eleinte izgatottan lövöldözött vissza, mert általános
támadást sejtett. Most már tudja, hogy a nagy ágyúzás rossz híreket hoz
számára. A front mögött a katonazenekar játszsza a himnuszokat és a
legénység az árokban énekel. Délután folyik tovább a napi munka:
szórványos puskatüzelés, tüzérharcz, melynek során az orosz néhány nap
óta czélozva lövi shrapnellel a mezőn aratási munkát végző parasztokat,
– a kiknek a többsége itt is asszony, – hogy ne takaríthassák be
gabonájukat. A gazdasági harcznak ezt az egészen új módszerét csak most
találták fel, de úgy látszik, csökönyösen ragaszkodnak hozzá.



A ZLOTA-LIPÁNÁL


Panowice, augusztus.

A délelőttöt a budapesti I. honvéd-menetezred állásaiban töltöttem. A
hogy az ember szinte várta: a tartalékok egy erdőben valóságos
városligetet rendeztek be gunyhókkal, bódékkal, hintákkal, a
parancsnokuknak ízléses villát építettek, maguknak pedig
kabaré-szinpadot állítottak. Az építkezés, a felírás, mind csupa ötlet.
Van bakakorzó, dalárda, kuplé, «velenczei éj», sokszorosított műsor,
iparművészeti munka: fehér mészkőből szobrok faragása, fiatal fenyőből
remekbe nyesett botok, pipák, szipkák, van «költemény», dal,
Telefon-Hírmondó (csöndes estéken összekapcsolják a lövészárkok
telefonjait és hegedűlnek, énekelnek, szavalnak a telefonba),
ujságolvasás, sétatér (egy táblán: «A gyepre lépni szigorúan tilos»),
van konferanszié, czigányprimás, akrobata – Pest itt is Pest maradt. És
volt egy hónappal ezelőtt Chorostkovban, mint ők mondják: «nagy kabaré
és kivilágítás», a falu égett és egész éjszaka kézitusa volt az
oroszszal, ökölre, puskatusra, dorongra, kézigránátra, a míg hétszázat
el nem fogtak közülök, és a többit győzelmesen ki nem verték az égő
faluból. A divizionárius «Emléklapot» küldött az ezrednek, a melyben
magasztalta a vitézségüket és zászlójukra iratta az ezred négy véres,
dicsőséges csatáját: Makovka, Babin, Salaszyce, Chorostkov…

*

A fiatal ezred első parancsnoka Csicsery Zsigmond ezredes volt, a kit
magasabb megbizatás más térre szólított. Most Frauendorfer Ferencz
alezredes a kommandáns, Tauffer, Martini és Ghiczy kapitányok a
zászlóaljparancsnokok, az ezred állóharczot vív, a pesti gyerekek nehéz
és vad harczok után a lövészárok-háborúban mutatják meg, mit tudnak.

A hogy a gyönyörű, árnyas erdőben járunk, ennek a víg városligetnek a
hangulata egyre komolyodik. Egyre több csatáról hallok. Tiapczénél ez
történt, az történt. Tiapcze is hatalmas verekedés volt, a pestiek három
hétig harczoltak ott egyfolytában, pihenő nélkül.

– Legmelegebb két napunk – mondja Tauffer Dezső százados – május 26 és
május 28 volt. Huszonhatodikán egész nap az oroszok legerősebb állását
támadtuk. Huszonnyolczadikáról huszonkilenczedikére virradó éjszaka a
pestiek nyolcz orosz rohamot vertek vissza, az orosz négy ezreddel
akarta őket tönkre tenni, de ők a négyszeres túlerőt mind a nyolczszor
tökéletesen visszaverték, és azt jelentették reggel a parancsnokságnak,
hogy háromezer orosz halott és súlyos sebesült fekszik a vasút mentén.

Itt hallom az orosz pánczélvonat esetét is.

Jezupoltól délre állt az ezred, a Hofmann-hadtest Dnyeszter-harczai
idején, az állásaik keresztben metszették a stanislau–halicsi vasútat. A
hogy egy délelőtt a meglehetős nyugodt vidéket kémlelik a fedezékekből,
egyszerre csak igen lassan jön feléjük az orosz rajvonal felől egy
vonat. Egy baka veszi észre először és elkiáltja magát: «nézzétek csak,
vasút!» Megállapítják, hogy orosz pánczélvonat, de ekkorra a vonat már
be is mutatkozik: jobbra-balra okádni kezdik a vaggonba bujt
gépfegyverek a golyót a pestiek felé. Lövöldöznek rá, de az ilyen
vonatnak nem árt a puskagolyó. Közben a messze hátul álló német tüzérség
kitünő szeme észre veszi a vonatot és német alapossággal mindenekelőtt
mögéje lő, elrombolja a pályát, hogy ne mehessen vissza, aztán egyik
gránátot a másik után vágja bele a vonatba. Ezt már a pánczélvonat se
szereti. Megy tehát vissza, de csak addig a lyukig ér, a mit a német
mögötte csinált. Ekkor kiugrik a pestiek lövészárkából Földváry Frigyes
bizományos… azaz: ezred-utásztiszt, és néhány ügyes pionirral
előreszalad háromszázötven lépésnyire a rajvonal elé, egészen a 105-ös
számú bakterházig és ott ekrazittal felrobbantja a sineket. Most már a
vonat két lyuk közé van fogva, nem mehet se előre, se hátra. A német
tüzérek estig lövik a beszorúlt vonatot, a mely most már elhallgat,
másnap reggel pedig sehol sincs. Az oroszok vagy felrobbantották, vagy a
hátsó lyukat éjjel kijavítva, elvitték a roncsait.

A golyófogó esernyőt is elmondják.

Az ezredorvos egészen komolyan azzal biztatta Tauffer századost, hogy ő
már kipróbálta: igen erős orosz puskatűzben esernyővel kell járni, a
golyó megijed az esernyőtől. A százados Halicsban meglát egy parasztnál
egy kopott esernyőt, megveszi tőle két koronáért azzal, hogy majd ha
tűzbe kerülnek, átnyújtja a doktornak. De nem találja sehol a doktort,
ellenben megjön a parancs: rohammal kell kiverni az oroszt abból a
bizonyos égő Chorostkov faluból. Az ezred a faluhoz rohan, a hol az
oroszok hirtelen elárasztják őket puska- és gépfegyvergolyóval. Olyan
nagy volt ez a golyózápor, annyi jó pesti fiú bukott el mindjárt az
elején, hogy egy pillanatra lehetetlennek látszott tovább menni. Tauffer
kapitány valahol elől járt és egyszerre csak látja az ezred, hogy a
kapitány kinyitja az ócska esernyőt és védelmül feszíti az orosz golyók
ellen, úgy megy előre. A borzasztó szituáczióban ez a tragikus tréfa
nagyszerűen hatott: hatalmas hahotával ugrált fel az ezred és rohant az
esernyős kapitány után, be a golyózáporba. És mindenütt járt, imbolygott
előttük a fekete esernyő, Tauffer kapitány lobogtatta, mutatta, hogy nem
fogja a golyó, – így rohantak be Chorostkovba, verekedni és meghalni,
nevetve, az esernyő után.

A járőreik ügyesek, ravaszok és vakmerőek. Van egy káplárjuk, Leu Péter,
ez egyedül szokott átmenni az orosz lövészárokba, foglyot hozni. Az
ezred naplója szerint eddig nyolczszor ment át egyedül és minden
alkalommal hozott legalább egy foglyot. Nemrég egy járőr, a mely
kémlelő-úton volt, egyéb jelentések közt azt is hozta az orosz
állásokból, hogy panaszkodnak az oroszok, mert napok óta nem kapnak
czigarettát. Képzelhető, hol jártak, és mit csináltak, a míg
odajutottak, hogy az oroszok «panaszkodtak» nekik.

Legfrissebb eseményük a szétlőtt kabaré.

Július 28-án, az évforduló ünnepén a vak katonák javára a rajvonal
mögött néhány száz lépéssel «tábori művészestélyt» rendezett egy
bajtárs: Halász Alfréd szinigazgató. Este kilenczkor kezdődött az
előadás, melynek műsora a következő volt: a Hegedüs-század énekkara
elénekelte a Himnuszt. Halász Alfréd szavalt. Dely Károly magyar dalokat
énekelt, Székely Jenő kuplékat. Dusek Ferencz honvéd
akrobata-mutatványokkal lépett fel. Szabó hadapród, Kis Gyula honvéd,
Hádl József honvéd zenei produkcziói után Halász szavalatot adott elő,
de akkor már kezdtek ebbe belefütyülni egyes orosz golyók. A hallgatóság
kissé széjjelebb ült, és úgy hallgatta meg Löblovitz Béla hadapród
hegedűszólóját. A hegedűszóló vége felé azonban komolyodott a helyzet és
az oroszok, a kik a tiszta, csöndes estében kitünően hallották a
hangversenyt, veszettül kezdtek lövöldözni, most már géppuskából is. A
konferanszié: dr. Oesterreicher zászlóalj-orvos figyelmeztette a
közönséget a «közbejött technikai akadályokra», és mint Tauffer kapitány
mondja: mire szétnézett, a hegedűszóló igazán szólóban maradt, a
hallgatóság az utolsó szál emberig visszaugrált a lövészárkokba. Erre a
hegedűművész is távozott, de a kis erdő a szinpad körül még egy félóráig
recsegett-ropogott a sűrű orosz tűzben. Egyebekben az énekszámokat
hegedűn Duffek Antal és Kőnigsberg Arnold urak kísérték, és a vak
katonák szép összeghez jutottak a bevételből. Sebesülés nem volt.

Lenn jártunk a «támpontjukban», a mely ezen a vidéken legmesszebbre
ugrik előre az orosz állások felé és meg van rakva gépfegyverekkel. A
végtelen futóárkok végében az egyik géppuska-csoportnál Urbanek Ferencz
hadapród, a másiknál Csont Lajos hadapród áll parancsnokként
szemtől-szembe az oroszszal, szinte az orra előtt. A lyukakon ügyes
pesti gyerekek néznek ki mozdulatlanul, némán, egy pillanatra se hagyva
abba a figyelést. Minden mozdulatra kap az orosz «egy fröcscsöt».
Egészen furcsán, igazán fröcscsnek hangzik ez a fröcscs, – ugyanúgy szól
nagyban, mint kicsiben az, a mikor a pinczér a szódásüvegből előbb egyet
a földre fröcscsent, csak aztán lát neki. A földszinen lát ki az ember
innen, ritkás búzavetés és sűrű drótsövények közt kell nézni, szabad
szemmel kitünően látom az orosz árkot, előtte egy lyukban a drótok közt
a «Feldwachét». A mint odaát mozdult valami, jött a fröcscs: egyetlen
recsegés, a mivel a géppuska nyolcz-tíz golyót köp át. Négy-öt elszórt
puskalövés volt a válasz. Azt mondják a kadétok, hogy ha az orosz a jövő
héten is ilyen szelid marad, a király születésenapján nagy «velenczei
éjt» és bakakorzót rendeznek. Mostanában az orosz nagyon szelid és a
bosszúállásban valósággal pedáns. Ha délben a mi tüzérségünk belelő
néhányat a mozgókonyháiba, másnapig vár a bosszúval: másnap délben
pontosan ugyanabban az órában és perczben pontosan ugyanannyit lő
vissza. Ezzel világosan jelzi, hogy: «ha te nem bántasz engem, én se
bántalak téged.»

Az út, mely a pestiekhez vezet, beleesik az orosz tüzérség lő-vonalába.
Gukkerrel az orosz itt minden embert lát. Mégis nyugodtan viszik itt a
menázsit az állásokba. Ha azt akarjuk, hogy ide ne lőjjön, egy-két napig
nem lövünk az ő menázsi-útjára. A hálában époly pontos, mint a
bosszúban. Az az érzésem, hogy ha több municziója volna, nem volna ilyen
lovagias.


Hnilcze, augusztus.

Egy Falz-Fein nevű orosz tábori pilóta érdekes dolgokat mondott az
ellenséges repülők egymáshoz való viszonyáról, ezért jegyzem fel
elfogatásának történetét és nyilatkozatait. Mert egyébként nagyon
egyszerű az esete, «május 26-ikán Bolechownál belelőttünk a gépébe,
leszedtük a levegőből és elfogtuk» – mondják a divizió tisztjei, a kik
szívesek itt a kertben a naplóikat előszedni és az esetet nekem
hitelesen elmesélni.

Május 25-ikén orosz repülők bombákat dobtak Bolechowra, egy bomba egy
kertbe esett és egy egész kis családot tépett szét. A katonák másnap,
26-ikán, megint meglátták az orosz repülőt, lövöldözni kezdtek rá, s a
hogy figyelemmel nézik, egyszerre csak megbillen a gép a levegőben és
villámgyorsan jön lefelé. Cisow falunál száll le, egy erdő mellett. Mire
odaszaladnak, a gép már lobogó lánggal ég és a két orosz repülő szalad
be az erdőbe. Az egyik sántit, a másik támogatja. A sűrű erdőben hajsza
indul utánuk, de nyomuk vész. A parasztok azt mesélik, hogy mikor
lezuhantak, hamar ledobták a ruhájukat és osztrák-magyar tiszti
egyenruhákat öltöttek. Telefon, távíró dolgozni kezd, hogy az
ismeretlennek látszó tiszteket a környéken szólítsák fel igazolásra.
Délután négytől este nyolczig semmi eredmény. Este nyolczkor Wertheim
tüzérfőhadnagy elfogja őket és behozza mind a kettőt kocsin a
parancsnokságra. Az egyenruháról szóló hír hazugságnak bizonyul: a két
orosz angolos egyenruhában van, angol repülő-sisak van a fejükön. Az
egyik a pilóta: Alexander Alexandrovics Falz-Fein, a másik a megfigyelő:
Szergej Ivanovics Kosztelniczky, hadnagy. Elmondják, hogy addig
bujkáltak az erdőben, a míg meg nem éheztek. Este beosontak egy faluba,
tejet kérni, ott egy kis gyerek elkezdett kiabálni rájuk: «moszkali,
moszkali» (oroszok) – és hiába volt minden, addig kiabált, a míg el nem
fogták őket.

Tisztjeink úri módon bántak velük, enni adtak nekik, és Falz-Fein
vacsora után a következőket mesélte:

– Az ellenséges repülők közt egészen másfajta viszony van, mint más
ellenséges tisztek közt. Maga ez a nagy bátorságot követelő nehéz sport
teszi, hogy a repülő a másikat is kiválasztott lénynek tartja, példáúl
az orosz repülő, ha csak kényszerítve nincs rá, nem lő az ellenséges
repülőre, valami ki nem mondott kollegialitást érez vele, a minek főoka
az, hogy az ellenséges repülőknek van egy közös ellenségük is, maga a
levegő, a melylyel éppúgy küzd az orosz mint a mienk.

– Az orosz repülő, – mondja Falz-Fein – ha ellenséges repülőt lát, nem
tudja azonnal megölni magában a sportembert és előbb a repülőt nézi
benne, csak aztán az ellenséget. Első érdeklődése, mikor meglátja, az,
hogy hogyan repül.

A következő jellemző esetet beszéli:

– Az orosz repülők különösen tisztelték báró M. magyar-osztrák
főhadnagyot, a kit a levegőben nagyszerű repülőnek és lovagias
ellenfélnek tanultak megismerni. Ennek a főhadnagynak, a ki egy
repülőcsoport parancsnoka volt, minden módon kedveskedtünk. Az oroszok
elfogtak egyszer Galicziában egy német főhadnagyot és egy magyar
kapitányt, s mikor ezeket az orosz repülőtábor mellett vezették el, az
orosz repülők ajánlkoztak, hogy leveleiket közvetítik M. báróhoz. A két
tiszt meg is írta a leveleket és az orosz repülők a szokásos
fehérszalagos bádogcsőben ledobták mind a kettőt a magyar-osztrák front
mögött. Husvétkor az orosz repülők egy csomagban czukrot és süteményt
dobtak le báró M. czímére és tréfából ráírták, hogy «vigyázat, robban».
Másnap báró M. egy repülője viszonzásul czigarettákat dobott le az orosz
front mögött az ajándékozók czímére. Most az orosz repülők levelet írtak
és dobtak le báró M.-nek, a melyben másnapra meghívták fekete-kávéra.
Báró M. ugyanezen az úton azt válaszolta, hogy köszöni a meghívást, de
nem kér az olyan vendégszeretetből, a melynek esetleg fogság a vége.
Ezzel a levelezés meg is szünt.

A divizió tisztjei megmutatták a leveleket, a melyeket az orosz pilóta
egy ausztriai fogolytáborból ír nekik. A levelek tele vannak áradozó
dicséretekkel, a melyekkel a repülő tisztjeink lovagiasságának adózik. A
legújabb levélben a fogoly pilóta Héger főhadnagytól lelőtt gépének
fényképfelvételét kéri hat példányban. El is küldték neki a képeket.
Azonkívül teljesítették mindkettőnek azt a kívánságát, hogy egy-egy
czenzurázott levelüket, a melyben sorsukról családjuknak hírt adnak, a
mi repülőink dobják le az orosz front mögött.


Horozanka, augusztus.

A magyar katona és a föld…

Kezd előttem kialakulni az aratás napjainak megrendítő harcztéri
költeménye: az a sok százezer fegyverbe öltöztetett paraszt, a ki itt
Galicziában vérzett és vérzik, a magyar, az osztrák, a német, az orosz,
mind, az aratás napjaiban nyugtalan, szomorú, izgatott, álmatlan volt,
ezeken a napokon az egész fronton, innen is, túlnan is, valami borzongás
járt, a mi lassan-lassan később megnyugodott és aztán végleg elmúlt. A
tisztek okossága és jósága, az újságok jó terméshírei, a hazulról
ezrével jött bíztató levél teljesen lecsillapította ezeket a szegény
szíveket. Most már alig beszélnek róla.

A hogy a galicziai – helyenként még most is zöld – szántóföldeken
masiroztak, hasaltak, lőttek, a hogy ezt az éretlen-kalászos földet
felturták, a hogy lövészárkot hasítottak belé, Péter-Pál közeledtével
már kizárólag csak erről beszéltek. Akkor hallottam először, hogy ásás
közben folyton a földet kritizálták, egy-egy mondásuk szájról-szájra
járt, ilyeneket mondtak, mikor ellenséges tüzérségi tűzben a fedezéket
ásták:

– Nem érdemlik meg ezek ezt a szép fekete földet.

Hallottam, hogy mikor támadásoknál a vetés közt hason csúsztak előre,
hogy minden tíz lépésre új lyukat vájjanak a földbe, s az ilyen
lyukakban néha órákig mozdulatlanul kuporogtak, mert oly gyilkosan lőtte
őket az orosz, hogy várni kellett: hason fekve a zöld vetést gusztálták,
a földet morzsolgatták ujjaik közt, s a támadás végeztével többet
beszéltek a földről, a melyen végigtúrták magukat, mint az oroszról.

A halicsi hídfő megrohanásakor, a mi Péter-Pál körül történt, B. R.
barátom egy kombinált honvédezred bakái közt kuporgott a part fekete
földjében, egy gödörben, a mely fedezéket nyújtott. A fejét senki se
dughatta ki, mert a gödör felett «úgy czinczogott a levegő az orosz
golyóktól, mint a czitera», – benn a gödörben a bakák a Dnyeszter-menti
zsiros, iszapos fekete földet fogdosták, arról beszéltek, hogy a
Dnyeszter néha azért fekete, mert a megáradt kis folyók ezt a fekete
földet hordják bele és hogy «mégis miért zöld itt még mindig a vetés,
mikor nálunk otthon már be is hordták, ha behordták». Még később is a
behordásról folyt a szó, mikor az orosz puskatűz oly erős lett, hogy a
municziót messziről kellett dobálni ebbe a gödörbe, mert élő ember oda
nem mehetett.

Hallom, hogy ezeknek a rettenetes napoknak az estéin összebujtak,
sokszor nem tudtak elaludni a tartalékok védett helyein sem, a
Dnyeszter-parti falvak tüzének visszfényénél csoportokban guggoltak a
huszárok és arról tanakodtak, hogy «hogyan fogja az asszony elintézni»,
hogy behordták-e, nem hordták-e, hogy «mennyit adott» és hogy mi igaz a
búza jó árából. A huszárok nagy részének, a ki itt harczolt, nem is volt
földje. Mégse tudott aludni, mikor erről kezdtek beszélni. Azt mondták:

– Errefelé a sok paraszt most aratáskor mind nyugtalan, mint a hogy a jó
bor a pinczében megbolondúl, mikor a szőlő virágzik, mert a hordóban is
megérzi…

Azt mesélték a huszárok, hogy ők már tavasszal, mielőtt a nagy áttörés
volt, Gromnik körül egyre csak azt nézték a lövészárkok
kukucskáló-lyukain keresztül, hogy az orosz front mögött hogyan szánt a
galicziai paraszt. Ugyanakkor a mi frontunk mögött a katonaság lovat és
huszárt adott kölcsön a parasztnak, hogy szánthasson. A lyukon a
huszárok azt nézték, hogy a kozák, a kit az orosz katonaság a lengyel
paraszt mellé adott, csak felügyel a szántásra, míg nálunk a huszár
mindig maga vette kezébe az eke szarvát, sőt az ekevasat «úgy belenyomta
a földbe, hogy a polyák paraszt megijedt». Mikor aztán most
Kelet-Galicziába kerültek, akkor a lövészárkok halálos kis ablakain
keresztül, a melyekben a puska fekszik puha földágyon, lövöldözés közben
a vetést birálták folyton, a melyet talán még sohasem láttak ilyen
közelről, alulról, az orruk magasságából.

Az orosz foglyok közül azok, a kik németül tudtak, az ausztriai
parasztokkal folyton a földről, az aratásról és a buza áráról tárgyaltak
és kölcsönösen összehasonlították a viszonyokat.

A jó termés hírét először az ujságok hozták meg. A levél lassabban jár.
Aztán jöttek hazulról a levelek, csupa biztatás, hogy behordták, sokat
adott, jó ára van. Akkor árokról-árokra járt egy-egy tábori levelezőlap,
a mely az egy vidékről való legénységet érdekelte. Mint valami csudanagy
hullám, hömpölygött haza innen az aratási napok izgalma, otthon a sík
parton megszelidült és lágy áramlással, biztatóan jött vissza.
Visszaszállt a föld gyermekeinek szemére az álom, a «bor a pinczében»
egy kis forrás után megint megnyugodott, az összefogdosott, elgörbült
drága tábori levelezőlapok a sapkák mellé, a szívek fölé kerültek,
miután körüljártak az árkokban. «Megvolt, nélkülünk is megvolt». Most
már valami lehiggadt nyugalommal nézték a futóárkok mögé tábori
csendőrökül állított huszárok a rutén parasztot, a mint az asszonyaival
arat. Mikor egy lapos dombtetőn végigmentünk a szegényes rutén gabona
közt, úgy állt köztük a fegyveres huszár, mintha a cselédei közt állna,
le nem vette a szemét a munkájokról, kisérte őket, a hogy lassan
hajladoztak, mozogtak a vetés közt. Velem egy kedves, okos huszártiszt,
báró V. jött ezen a darabon, hogy-hogynem, egyszerre ő is a
«Haditerményről» beszélt, buzaárakról és zsákhiányról, olyan
ágyúdurrogásban, hogy alig értette egymás szavát az ember. Később, mikor
egy ilyen magányos őrhuszárt megszólítottam, hogy mi ujság, azt mondta,
nem szép az orosztól, hogy napok óta ezeket az arató parasztokat lövi
szánt-szándékkal. «Úgyis nyomorult föld van erre fölfelé, arra lejebb a
víznél már jó, látja az ember, mikor a dekkungot ássa. Tessék nézni, itt
a fölső sor milyen fehér, ott lenn már szép barna».

A «fölső sor» a mi régibb lövészárkaink szürke-fehér vonala. «Ott lenn»
a mostani állásunk, a miben innen fölülről kis sapkákat látok mozogni –
és a harczos életre gondolok, a mit ezek a kis sapkák ott elől élnek – a
huszár áll mellettem, újjal mutatja egyik árkot a másik után és mintha
ez az egész lövészárokrendszer nem háború volna, hanem valami újfajta,
óriási stílü felszántása a világ földjeinek, bíráló hangon folytatja:
«ez itt erre mind fehér, meszes, köves… az ott arra agyagos… amarra már
barna, nagyon szép, nagyon jó…»

Olyan hangon, mintha egyikben sem volna, mintha sohase lett volna
semelyikben sem katona, vagy háború. Csak föld. Rossz föld és jó föld.


Panowice, augusztus.

Itt leányok is harczolnak, katonaruhába öltözött leányok. A
Hofmann-hadtest csapatai közt most a rajvonalban áll több ukrainai
önkéntes-formáczió is. Ezek a derék és vitéz galicziai önkéntesek
végigharczolták az őszi orosz betöréstől kezdve a Kárpátokon át való
felnyomulás nehéz küzdelmeit, részt vettek a Kárpátok téli védelmi
harczaiban és az offenziva megindultával ők is eljutottak a bolechowi,
halicsi véres napok után Kelet-Galicziába. Mindenki csak szeretettel és
becsüléssel beszél ezekről a nagyrészt egyetemi ifjakból álló
csapatokról, a melyek különösen a legnehezebb felderítő- és
hírszerző-szolgálatban nagy érdemeket szereztek. Egyik sem sorkatona,
valamennyi felesküdött hadiönkéntes, a ki a rendes gyalogsági egyenruhát
viseli. Önfeláldozó vitézségükön kívül ismertető jelük a sárga-kék
kokárda, a melyet a sapkán viselnek.

Egyik nevezetességük, hogy rendes, szabályos katonaruhába öltözött
leányok is vannak köztük, a kik minden tekintetben ugyanazt a harcztéri
szolgálatot végzik, mint a férfiak. Karabélylyal járnak, ők is letették
a katona-esküt, előlépnek, sőt kitüntetéseket is kapnak. A nemzetközi
jog szerint ép oly katonák, mint a férfiak, ilyeneknek tekintjük mi is
azokat az orosz nőket, a kik rendes katonai egyenruhában harczolnak.
Mert ilyenek is vannak.

Ma hosszabban elbeszélgettem az egyikkel, Sophie Haletschko
kisasszonynyal. Rendkívül nőies, finom arczú szőke leány, huszonnégy
éves, diákkisasszony, igen komoly és igen szép. Megviselt, durva tábori
egyenruha van rajta, vállán a karabély, gallérján az őrmesteri
rangjelzés, mellén a vitézségi érem. A háború kezdete óta harczol, egy
év alatt mindössze kilencz napig volt beteg és azt mondja, nagyszerűen
érzi magát. Lembergi lány, Gráczban tanult német és szláv filológiát,
mikor a háború kitört, ő is elment a többi galicziai
ukrainás-önkéntessel, mert «nem birt otthon maradni, úgy érezte, hogy
mindenkinek el kell most menni». Az ukrainaiak régi, XVIII. századbeli
hadseregébe, a «Ssitsch»-be, a melynek a nevét most ezek a csapatok
viselik, halálbüntetés terhe alatt volt eltiltva nőnek belépnie.

– Most semmi sem tart vissza bennünket.

Az őrmester-kisasszony lovas járőrszolgálatért kapta az őrmesteri
rangot, majd az ezüst vitézségi érmet. Husne falu környékén csapatával,
a melynek vezetője volt, egészen az orosz állások mögé hatolt el
felderíteni. Synovodzkónál is lovas-patrouillet vezetett, itt tüntették
ki.

– A doktorátus előtt álltam, – mondja – de ez most majd későbbre marad.

A kezei finomak és nőiesek maradtak, a szemén változatlanul igen
ábrándos és átszellemült fátyolozottság ül – az ő arcza az egy esztendei
hegyiháborúban nem változott úgy meg, mint a legtöbb intelligens
férfiarcz, mint azok a férfiszemek, a melyek egy hónapi háború után
tökéletesen új és félreismerhetetlen tekintettel néznek.

Barátnője, a ki szintén kezdettől fogva velük harczolt, Olena Stepaniw,
orosz fogságban van. Olena is lembergi diákkisasszony, tizenkilencz éves
és nemcsak harczolt az ukrainai ügyért, hanem toborzott is önkénteseket.
Ő is patrouille-vezető volt, kiválóan vitéz leány, szintén ki van
tüntetve a vitézségi éremmel. Bolechownál kis csapatával az utolsó
pillanatig fedezte más csapatok elvonulását, a míg az oroszok egészen
körül nem vették és el nem fogták. Sorsáról eddig megbizható hir nem
jött.

Itt harczol egy lovas-különítményben Kus Irén kisasszony is, őrmesteri
rangban. Ő már férfiasabb megjelenés: erőteljes növésű, rövidre nyirt
hajú, bátor tekintetű, igen csinos leány, a ki a Makovka-hegyért folyt
rettenetes harczokban mindvégig részt vett és kapitánya kijelentése
szerint a «legszebb bravurok egyikét» vitte véghez: rohamban
előreszaladt egészen az orosz gépfegyverig és kézigránáttal
felrobbantotta a gépfegyvert, személyzetestül.

Anna Dmyterko lembergi diákkisasszony, Paulina Mychajlyschin: egy fiatal
özvegyasszony, Olga Pidwysocka, aki mindössze tizenhét éves és a
szemináriumból sietett a harcztérre – mind szintén ezen a vidéken
harczol a férfiakkal együtt.

A vitéz leányokat az ellenség is jól ismeri és megbecsüli. A Golos
Naroda czímű orosz lap hírt adott Haletschko és Stepaniw
őrmester-kisasszonyok kitüntetéséről, mikor a vitézségi érmet megkapták.
Ez a hír az akkor még orosz uralom alatt levő Lembergből jutott el az
orosz ujságba. Ezek a mi leányaink viszont érdeklődnek azok iránt az
orosz nők iránt, a kik odaát harczolnak. Egy más orosz lapból kivágták
és eltették két ilyen orosz katonahölgy arczképét: az egyik egy tiszt
fiatal felesége, a ki férjét elkisérte a háborúba és mellette harczol.

Az ukrainai diákok megható gyöngédséggel veszik körül ezeket a harczos
leányokat. Komolyan és barátilag beszélnek velük, soha egy pillanatra
nem éreztetik velük, hogy nők. A csoport, a melylyel együtt sétáltam az
erdőben, a valósággal indiánusmódra épült wigwamok közt, – (Melnyk,
Roman, Diduschok, Tschernyk, Semyrozum és Berehulak diákok, valamennyin
egy-két vitézségi érem) – tisztelni való komolysággal fogja fel a
harczoló nők szerepét. Minden léha gondolattól ezer mértföld távolságban
úgy jár közöttük karabélylyal a vállán ez az ábrándos szemű szőke leány,
mintha a nagy gondolat erejével, a melyet képvisel, valami szelid, de
ellenállhatatlan uralmat gyakorolna fölöttük. Az egész kis csoportnak a
képe, a hangulata, a szelleme olyan, hogy más nem is értheti meg őket,
mint a ki szemtől-szembe áll velük. A mi odahaza bizonyára a háború
egyik romantikus csodájának hat, az itt józan és véres valóság; az
embernek itt eszébe se jutnak azok a kérdések, a melyek odahaza
bizonyosan felmerülnek. Valami türelmetlen, bántó, érzés fog el arra a
gondolatra, hogy ezek körül a lányok körül más kérdések is lehetnek,
mint tisztán politikaiak és katonaiak. Sophie kisasszony egy pillantása
husz esztendő városi viczczelődését törli le az ember szívéről.


Horozanka, augusztus.

Egy névtelen magyar bakáról.

Tegnap este itt a faluban valaki a következőket beszélte el;

«– Mikor májusban a nagy offenziva teljes ereje kifejlődött és a
szövetséges seregek nekivágtak Galicziának a Dunajec felől, a legforróbb
napokon a mi bakáinkkal masiroztam kelet felé. Az az állandó menydörgés
kísért, a mi a Dunajecnél ezerötszáz ágyú egyszerre való elbődülésével
kezdődött meg, és a mi végigdörgött aztán Galiczián egészen Lembergig.
Valami soha le nem irható lázzal mentek akkor előre a mi katonáink.
Éreztük, hogy az egész világ szeme rajtunk van, az emberek valami
extázisban mentek éjjel-nappal előre, fölöttük egyre, mindig ez a
mennydörgés, előttük lángoló falvak és a menekülő orosz».

«– Egy falunál állapodtunk meg délután egy órai pihenőre, mert még
éjszaka tovább kellett mennünk. A temető környékén rakták a bakák gulába
a puskákat. Én elindultam a falu felé, meg akartam nézni, mert
hallottam, hogy teljesen ki van ürítve, egy teremtett lélek nem lakik
benne. Akartam egyszer egy ilyen tökéletesen halott falut látni».

«– A hogy a falu felé megyek, az erdőn át a temető felé vezető úton jön
egy zörgő, nyomorult parasztszekér. Lépésben közeledik. Egy baka hajtja
és tíz-tízenkét kis gyerek ül benne két sorban. Egészen csöpp gyerekek,
a legidősebb talán tíz éves lehetett. Mikor közelebb érnek, látom, hogy
a szekéren a két sor gyerek közt egy kis koporsó van, de olyan kicsi, a
milyen kis koporsót még nem is láttam. Akkora volt, mint valami
kisebbfajta kézibőrönd. De koporsó volt, világosan látszott a formája és
két koszorú volt rajta, mind a kettő ujságpapirosból csinált virágokból
fonva. Megfordultam és mentem a szekér után».

«– A temetőbe érve a baka leszállt, egymás után leemelte a tuczat kis
gyereket és sorbaállította őket. Aztán kiemelte a szekérből a kis
koporsót és letette elébük. Aztán ásót vett elő a szekérből, megköpte a
markát és néhány percz alatt egy kis sírt ásott. A sírba beletette a kis
koporsót, eligazgatta rajta a két ujságpapir-koszorut, aztán elföldelte.
Ezalatt a sorban álló tuczat gyerek hangosan sírt, de nem mozdult. A
baka megint a szekérbe nyult, két kis léczből-csinált keresztet vett elő
és betűzte a sírhalomba. Akkor levette a sapkáját és egy nagyon csöndes
Miatyánkot mondott, egy szót se hallottam belőle, csak a szája mozgását
láttam. A tuczat gyerek mögötte hangosan sírt még mindig, de nem intette
csendre őket. Közben egyre sötétedett. A Miatyánk után előbb az ásót
dobta vissza a szekérre, aztán egyik gyereket a másik után rakta be a
szekérbe. Mikor mind benn volt egy csomóban, ő is felült, megfordította
a szekeret, a melybe egyetlen nyomorult, sovány ló volt fogva és hajtott
visszafelé, az erdőbe. A gyerekek most már csöndesek voltak, egy mukkot
se lehetett hallani. A baka az egész idő alatt egyetlen egyszer sem
szólt a gyerekekhez, minden, a mit mondott, a csöndes Miatyánk volt, ezt
is a jó Istennek mondta, négyszemközt».

«– Utóbb megtudtam, hogy a teljesen kiürített faluban mégis maradt
néhány élőlény. Egy asszony, a ki gyerekágyban feküdt és ez a tuczat kis
gyerek, a kik a menekülés zavarában kallódhattak el, mert a szüleik
sehol se voltak. A baka úgy találta őket az üres faluban, egy csomóba
verődve jártak, mint a bárányok. A gyerekágyban fekvő asszonynak a a kis
egynapos gyereke meghalt. Ennek csinálta a baka az apró koporsót az
ujságpapir-koszorúval, összeterelte a tuczat gyereket, felrakta őket a
szekérre a kis koporsó mellé és úgy temette el a kis egynapost, a hogy
láttam. Kerestem aztán este a bakát, de már nem tudtam megtalálni, az
ezred ment tovább, nekem is mennem kellett, előttünk a tavaszi estében a
felhőkig lobogó lánggal égtek a falvak és még mindig mennydörgött a
német tüzérség, épp úgy, mint a temetés egész ideje alatt. Német nehéz
mozsarak és a mi harmincz és feleseink dübörögtek el mellettünk, ezek
Przemysl felé mentek és a tüzérek ordítva énekeltek rajtuk. A mi
ezredünk is ordított folyton, folyton, a míg csak az utolsó mozsár is el
nem zörgött mellettünk. A baka e közt a négyezer poros ember közt
marsolt velünk tovább, keresztül a kiürített falun, de hogy melyik volt,
azt később sem sikerült megtudnom».


Toustobaby, augusztus.

A nyolczvanegyeseknél, a kiknek «kierőszakolt átkelését» a vezérkar
tisztjei már rég emlegetik.

A délelőtti napsütésben egy kis lengyel uriház előtt találom Bolzano
ezredes, brigadérost és Siegl alezredest, ennek a 81-ik gyalogezrednek a
parancsnokát, a melyet nemrég tüntetett ki ő felsége azzal, hogy a német
vezérkari főnököt, Falkenhaynt nevezte ki tulajdonosává. Az urak az eget
nézik. Egy repülő kering fölöttünk, olyan furcsán süt rá a nap, hogy
hamarjában meg sem lehet állapítani: a mienk-e, vagy orosz. A repülő a
további kutatások elől elhuzódik az orosz árkok felé. Fülelek egy
kicsit: nem lőnek rá. Tehát: vagy orosz, vagy az oroszok se tudják,
kicsoda. A mi árkainkból, a melyek e mögött a csinos kis úriház mögött
vannak, elszórt puskázás hallatszik. Aztán megint csönd. Ma nyugodt nap
van, mozgalmas éjszaka után. Az éjjel az oroszok kisebb, negyven-ötven
emberből álló csoportokkal támadták az árkainkat, de a gépfegyver
visszakergette őket. Az ilyen éjjeli nyugtalanítás csoportonként
tíz-tízenöt halottjukba kerül. És ezeket a fiúkat, a kik egy esztendő
minden viharát kiállották, igazán nem nyugtalanítja.

*

Ha már itt vagyok a Falkenhayn-ezrednél, felhasználom az alkalmat,
összeállítani pontos történetét annak az iszonyú öt napnak, a melyet ez
a vitéz ezred két hónappal ezelőtt átélt, mikor azt a parancsot kapta,
hogy Perlovce falunál csináljon a Dnyeszteren úgynevezett «kierőszakolt
átkelést», hogy ezzel a Halicsnál hatalmas munkát végző
Hofmann-hadtestnek a kezére járjon. Perlovce Halicstól északnyugatra
fekszik a Dnyeszter mellett, itt van az egyetlen pont, a hol a Dnyeszter
átgázolható. A folyó itt hatvan méter széles, átlag 4–6 méter mély, a
közepén igen erős a sodra. Egy vékonyka út azonban úgy vezet át rajta,
hogy a középtermetű ember feje még kiáll a vízből, ha nagyon nyújtogatja
a nyakát. Az innenső part ezenfelül mocsaras, süppedő. Mindezekre
ráadásul a tulsó parton felkészülve áll az orosz, hogy a gázlót tűz
alatt tartsa, sok ágyúval, gépfegyverrel és pompás kilátással minden
emberre, a ki az innenső parton mutatkozik. Itt kell átmenni.

Június 23-ikán hajnalban egy másik ezred, a 35-ös megkapja a parancsot
az átkelésre parancsnokától, Baumann alezredestől. Az ezred részei
keserves munkával vergődnek ki a mocsaras partra és a sötétben
nekivágnak a rohanó folyónak. A hol a keskeny gázló vezet a sötét
hullámok közt, ott kötelet feszítenek ki a két part között, hogy jelezze
az útat. Így jut át a 35-ik ezred egy része a tulsó partra, a hol hamar
elfoglalja az előre kijelölt helyét és azon csurom vízesen véres harczba
keveredik az oroszszal.

Egyik orosz roham jön a másik után, az ezred részei hatalmas túlerő
ellen küzdenek, megrítkulnak a sorok, fogy a municzió és a hátuk mögött
hirtelen szemlátomást áradni kezd a Dnyeszter, oly gyorsan és oly
rosszakarattal, mintha valahol felül az oroszok hordanák bele a vízet. A
kis csoport el van vágva a világtól: előtte a védekezésre felkészült
friss orosz erő, mögötte az egyre dagadó víz, a melyen se étel, se ital,
se municzió nem mehet most már keresztül.

A 35-ösök azt izenik át, hogy ők az utolsó emberig tartják magukat, de
jöjjön segítség.

Itt kezdődik a Falkenhayn-bakák szerepe. Elindulnak ők is a folyó felé,
de az orosz most már az egész gázlót sűrű ágyú és géppuskatűz alatt
tartja, sőt pontosan lő át az innenső partra is, hogy el se lehessen
indulni a gázlón. Választani kell: vagy belesodródni a mély és sebes
vízbe, vagy azon a vonalon menni át, a melyből víztölcséreket vág fel az
orosz ágyú és a mely mintha forrana, úgy sistereg az orosz golyók
lecsapódásaitól. Mert menni kell, halasztás nincs, odaát már majdnem
teljesen elfogyott a municzió.

Mennek, át.

Ezen a napon Siegl alezredes a brigádhoz írt jelentésében a többek közt
ezt mondja: «Ha csak egy ember mutatkozik a gázlón, az ellenség minden
oldalról tüzérségi és géppuskatűz alá veszi, oly hevesen, hogy az
átkelés csak egyenként történhetik».

Néhány óra mulva ezt jelenti:

«A kötelet, mely a gázló megjelölésére szolgált, az ár elsodorta. A
Dnyeszter óráról-órára árad».

Aztán ezt a pár sort írja:

«Kisebb embereim már nem tudnak átmenni. Az átmenés közben
megsebesülteket elragadja a folyó. Rozmarin hadnagy halott».

Közben egyik század a másik után megy át, a «kisebb emberek» nélkül. A
hadtestparancsban olvasom: «Margl József géppuskás közlegény a
legerősebb tűzben négyszer megy ide-oda át a Dnyeszteren, hogy
géppuskájának elég municziót szállítson. Ugyanez az infanterista a tulsó
partról látva, hogy egy géppuskát vívő ember roskadozik a vízben,
ötödször is visszajött és átvitte a géppuskát. Mikor átvitte, meglátott
egy tisztet az áradatban vergődni, hatodszor is belegázolt a vízbe és
heves ellenséges tűzben átsegítette a partra».

Ugyancsak a hadtestparancs írja:

«Köttner Ferencz egyévi-önkéntes-orvos, titular korporal, a hídfő
balszárnyán áll a leghevesebb tüzérségi és gyalogsági tűzben és több
mint kétszáz sebesültet kötöz be, valamint visszaszállításukról is
gondoskodik».

Közben mennek, egyre mennek át, beugrálnak a 35-ösök megrítkult soraiba
és egyik orosz támadást a másik után verik vissza. Minden század a
municziója egy részét leadja a 35-ösöknek. Együtt tartják most a
félköralakú vonalat, a mely a gázlót fedezi, most már eleven hídfővé
változnak. Ismét néhány mondat a «Gefechtsbericht»-ből: «A 35-ik ezred
részeivel vállvetve a 81-ik ezred I. és III. zászlóalja hat heves orosz
szuronytámadást ver vissza. A támadások időpontjai:


I. támadás: 9 óra 30 percz, reggel.

II. támadás: 11 óra 30 percz.

III. támadás: 2 óra, délután.

IV. támadás: 3 óra 40 percz.

V. támadás: 4 óra 50 percz.

VI. támadás: 9 óra, este.

Ellenséges osztagok kétszer hatoltak be saját állásainkba».

Ez a története egy napnak – reggel kilencztől este kilenczig – így, a
jelentés menetrendszerű szárazságával, még most, a papiroson látva is
megállítja az ember szívverését.

Ugyanekkor:

Heissig százados (II/35.) jelentése, Bolzano brigadéros beadványa és
Hofmann altábornagy írásbeli megjegyzése szerint, röviden egybefoglalva:
egy tartalékos zászlós, Deutsch János átgázol a Dnyeszteren és arra
érkezik, hogy az orosz a támadások során betör saját állásainkba és ott
«diadalittasan és örömmámorban győzelmi kiáltozást hallat». A zászlós
félszázada élére ugrik és a meglepett oroszokat kiveri állásainkból,
Ruzdvianyig kergeti őket, olyan borzalmas tüzérségi tűzben, hogy
legénysége hetvenöt százaléka elpusztul s ott kitart ugyanily tűzben,
míg erősítést nem kap. Később egy orosz támadásnál, mely már tíz
lépésnyire jut sorainkig, «lövészárkaink elé ugrik és három magazint
sütögetve el pisztolyából, személyes példájával a már-már áttörő
ellenség visszaverésére buzdította csapatát».

Ugyanekkor:

Seidl őrnagy (III/81.) beadványa szerint; szóról-szóra:

«Schip Lipót népfelkelő-gyalogos, mikor egy shrapnell a karját letépte,
a legnagyobb lelki nyugalommal ment kar-csonkját leköttetni és ezalatt
bajtársait további kitartásra buzdította. Miután a támadás
visszaveretett, egyedül ment a segélyhelyre, a hol nyugalmával és
irtózatos sebesülése daczára tanusított katonás magatartásával
(«Strammheit») általános csodálkozást keltett».

Az éjszaka azt a meglepetést hozta, hogy a Dnyeszter úgy megáradt, hogy
«a legmagasabb ember sem gázolhatott többé át rajta». A ki megpróbálja
az átmenést, a víz alá kerül. A tulsó parton küzdők el vannak zárva
municziótól, élelemtől, ívóvíztől, erősítéstől, – a sebesülteket sem
lehet áthozni. A 81-esek és 35-ösök pionirjai minden darab fát
összeszednek a környéken, a sötét éjszakán: ajtót, kerítést,
ablakfélfát, asztalt, háztetőrészeket és ebből a szemétből egy
alkotmányt csinálnak (– «halb Zille, halb Floss» –), most ezen megy át a
koromsötétben étel, ital, municzió és ezen jönnek vissza a rohanó vízen
a sebesültek. Háromszor megy így át a tutaj, de a harmadik menet után
telibe találja egy a sűrűn hulló orosz ágyúgolyók közül, széttörik és
elsülyed. A túlpartiak végleg magukra maradnak.

De a katonai czél el van érve: Halics felől az orosz egyre több
erősítést kénytelen ideküldeni, Halics körül valamiképpen megkönnyebbül
a hídfőt ostromlók helyzete.

És most így, mindentől elvágva, elszigetelve az orosz parton, 23-ikától
27-ikéig egyik orosz támadás a másik után, a legtöbb úgy, hogy egymás
mögött nyolcz sorban jön az orosz bajonettel és kézigránáttal, a
nyolczadik sor mögött pedig kozákok, gépfegyverrel, hogy előrehajtsák a
nyolcz sort, ha megállana. Huszonhetedikén esti kilencz óráig megy ez
így, addig állja a Falkenhayn-ezred a 35-ösökkel együtt egyik támadást a
másik után. Közben ismét be-betör az orosz a mi hirtelen ásott
árkainkba. Egy helyen már nem birják, az árokban egyedül marad Branhofer
kadét hét emberrel, de ezzel a hét emberrel veri vissza az oroszt
«leghevesebb frontális és oldalozótűzben». Közben az utolsó konzervek is
elfogynak.

Öt nap és négy éjszaka után most végre megtörik az orosz erő. A nyomás
már Halics felől is érezhető, este kilenczkor az ellenség megkezdi a
visszavonulást. A 81-esek éheztek. Egy katona, mikor a szintén éhező
tisztje vigasztalta, ezt mondta: «Kinek jár most ételen az esze,
municziót tessék adni». Ezt csak hallomásból tudom, mert megjegyzésekről
nem készül hivatalos jelentés…

Kétezer halottat hagyott ott az orosz. A foglyok vallomása szerint
ugyanennyi volt a sebesült. Három orosz ezred ment tönkre az ötnapos
támadásokban, a foglyok azt vallják, hogy egy negyediket semmi hatalom
nem volt képes a kétezer halotton keresztülkergetni a mi állásaink felé.
Az ezredet üdvözletekkel halmozták el a pihenő első napján. Frigyes
főherczeg külön táviratban fejezte ki különös elismerését. Marschall és
Gherock német tábornokok elragadtatott hangon dicsérik távirataikban az
ezredet. Az új tulajdonosuk, Falkenhayn német vezérkari főnök csodálatát
írja meg az ezredparancsnoknak. A 81-esek, a kik aztán a Dnyeszter
északi partján a Hofmann-hadtesthez visszacsatlakozva üldözték az
ellenséget, megérdemlik a pihenést, az álló-harczot, – mert mostanában
ezt nevezik pihenésnek…

*

Ma már lassanként a nem-katona ujságolvasó is hozzászokik az ilyen
katonai közhelyekhez: «két ezred, hogy a halicsi támadást megkönnyítse,
kierőszakolta az átkelést és erőket vont magára». Minél tovább tart a
háború, annál inkább esik bele az ember ebbe a hibába. Holott
mindenkinek, a ki nem katona, szűzen kellene maradnia a taktikától, a
katonai nyelvtől, hogy fel tudhassa mérni az emberi szenvedést, minden
taktikának örök és egyetlen tartalmát. És kötelesség volna nemcsak az
ezredek, de a legkisebb patrouilleok napjait és éjszakáit mikroszkóp alá
tenni és kikeresni belőlük az ember türelmének, önfeláldozásának,
hűségének és végtelen kinjainak a példáit. Ezek igazi fejezetei volnának
a háború történetének – de a legkisebbhez is egy egész emberélet ideje
kellene, meg az, hogy az ember mindentudó legyen – és még akkor is
milyen keserű igazságtalanságot követne el azokkal szemben, a kik siker
nélkül szenvedtek. Itt van előttem ez az ezred a lövészárkaiban, itt
vannak a tisztjei, a kik mindenre emlékeznek, itt van egész kötege az
iratoknak, a melyek minden percz történetét adják, a szomszédban a
Dnyeszter zug e harczok színpadján keresztül és a hogy így szembenézek
az ilyen elmult öt nap történetével, perczekig egyebet sem érzek, mint a
magam kinzó tehetetlenségét. Mint a fájdalom elől a narkózishoz, úgy
menekül az ember vissza a közhelyhez: «az ezred… kierőszakolta az
átkelést… erőket vont magára…» Ha ezzel elbutítja magát az ember,
legalább homályba borul a többivel együtt Schip Lipót is, a ki oly
«stramm» volt a leszakított karjával. Mert különben ez maga elég ahhoz,
hogy az ember heteken át kinlódva nézzen maga elé a semmibe és
gondolkozzék, minden eredmény nélkül.



HUSZÁROK A LÖVÉSZÁROKBAN


Jeziorko, augusztus.

A nyári éjszaka végtelen csöndjében tegnap még éjfélután is kopogott a
gépfegyver a domb mögül. Valami új legénység érkezett odaát az orosz
árkokba és ez nem tud az első éjjelen aludni. Izgatott, fél,
nyugtalankodik, elkezd lövöldözni, mi visszalövünk, így kopog, kopog
egész éjszaka a puska és a kis fekete gép. Hajnalra csönd.

Reggel kimegyünk hozzájuk.

Gyalog fel egy dombra, aztán szekéren. Báró Mirbach vezérkari
kapitánynyal döczögünk nagy kerülő úton, az erdőszélekhez símulva, mert
a mezőn nem tanácsos átvágni. Aztán megint gyalog, megint szekéren.

A dombon tábori üteg lő. Az oroszok legújabban ismét parasztasszonyokká
öltöztetik át a katonáikat. A tüzérfőhadnagy meséli, hogy tegnap
hajnalban előbb négy-öt, majd tíz-húsz parasztasszony jött feléje az
orosz árkok felől, de egyszerre megijedtek valamitől, mert hirtelen, még
mielőtt a mi drótunk elé értek volna, mind a húsz parasztasszony
egyszerre lehasalt és tüzelni kezdett. Többé aztán már fel se keltek. A
tüzérség most azt a pirosfödelű házat lövi, a honnan ezek jöttek. Ott
valami központ lehet, mert folyton jönnek-mennek körülötte az oroszok.

Mezőn megyünk keresztül, a hol rutén parasztok aratnak a tüzérharczban.
Azt mondják, soha egy pillanatra se mennek el a földjükről, a legnagyobb
gránát-tüzben is dolgoznak. Pedig már nem egyet tépett szét az orosz.

Hosszú út a mély és keskeny futóárokban, fölfelé, aztán egyszerre ott
vagyunk az első árokban, a huszároknál. Valamennyi a puskájánál áll és
néz ki a lyukon: valami mozgolódás volt elől, a Feldwache körül, a ki ez
előtt az árok előtt, künn, a dróton is túl fekszik egy lyukban, negyven
lépésre az orosz Feldwachétól. Ha nem lőnek egymásra, beszélgetnek
egymással. Most lőnek egymásra.

Az árok Jacobs huszárkapitány lövészeinek az állása. Az első tiszt Lázár
főhadnagy, aztán megismerjük Rusa főhadnagyot, Rumler és Gosztonyi
hadnagyokat. A huszárok lövészárkát a szinte túlzott tisztaság és
pedantéria jellemzi. A berendezkedésnél a huszár fáradhatatlan, – a hogy
máskor a lovát tisztítja egész nap, szünet nélkül, úgy most, hogy a
lovat elvették tőle, a lövészárkot csutakolja, mossa, vakarja, keféli,
egész nap. Ők maguk is – ez is tradiczió – folyton csinosítják magukat.
Szakállat nem látni. Mind borotválja magát itt is, a bajuszok ég felé
állnak, Munkácsról «hozatják» a bajuszpedrőt. Megmutatják a konyháikat:
az agyagba kis tűzhelyet fúrnak, a tűzhelyen vaskarikát látok, akárcsak
egy pesti spórherden. Ez az egyetlen hordozható része a tűzhelynek.
Némelyiknek még kis bádogkéménye is van. Krumplit főznek. A hogy
beszélgetünk velük, elmondják, hogy tavaly szeptember óta folyton
harczban vannak: az egész telet végigverekedték a Kárpátokban,
résztvettek Przemysl végső ostromában és most nemrég a
Dnyeszter-forszirozásban. Barnára égett, kedves, büszke arczok:
egytől-egyig mind magyar.

Megmozdul egyszerre végig az egész árokrész, – jön a kegyelmes úr.
Látni, a mint a futóárok földhányásai közt két kék sapka mozog errefelé:
Hofmann altábornagy jön a huszár-divizió parancsnokával, Ruiz de Roxas
vezérőrnagygyal. Feszes hapták, minden huszár a puskája mellé áll, most
nem szól egy puska sem. A két kék sapka kanyarog, el-eltünik, megint
felmerül a szántóföldön, szinte kisérteties innen az állásból nézve, a
hogy két sapka magától jön fel a tarlón. Aztán hirtelen kibukkan a két
tábornok, már sárosan, agyagosan a szűk árok falaitól. Tegnap zuhogott
az eső, olvadt az agyag.

Excellenc a huszárjait jött meglátogatni. Elindulunk vele, végigmegyünk
a több kilométer hosszú lövészárkon. A séta bizony reggel kilencztől
délután kettőig tart, mert az altábornagy majdnem minden huszárnál
megáll.

– Van dohány?

– Van.

– Elég?

– Elég.

– Elég??

– Hát… Istenem… elég.

– Elég???

– Hát… lehetne több is.

Már írják is fel a noteszbe: a huszárokhoz holnap dohányt küldeni. És
most következik a harczias arczoknak, a kidüllesztett melleknek, a
bizodalmas tekinteteknek, az eget szurkáló bajuszoknak, a kedves, meleg,
őszinte válaszoknak hosszú, hosszú sorozata, a hogy ezek a huszárok itt
tíz-tíz lépésre az árok lyukaiban egymás mellett állanak, egy egész
ezred. Mintha a magyarság nagy képeskönyvében lapozna az ember: csupa új
meg új ember, egyik ravaszkás, a másik komoly, van közte fölényes,
szerény, vörös, barna, kicsi és óriás, fiatal, öreg. De a hang mind
nyílt, a tekintet mind a szemből a szembe megy. Elkeveredem a fiatal
tisztek közé, elmaradok az Excellenctől, de egyre hallom elől a hangját:

– Van családod?

És a katonás választ, haptákban:

– Igenis van.

– Nagy?

– Alássan jelentem, öt családom van, egy asszony, két gyerek és két
lány.

Öt család, négy család, hat család… kevesebb alig akad. Egynek «nyolcz
családja» van. Ebbe a szülék is be vannak számítva.

A sapkákat gyűjteni kellene, olyan szépek. Egyiken aranyfonálból és
művirágból csinált bokréta. A másik fényes zöld gyöngygyel körülszegve.
Töltényből csinált czeruzatok némelyikben. Kis kétkrajczáros emlékérmek
ügyes lánczczá varrva egyiken-másikon. És közben: öt család. Hat család.
Aztán megint tölgyfalevélből koszorú. És akár hat család, akár öt
család, a kis tükör ott függ a puskalyuk mellett, vagy a zsebben van. De
van. Ez olyan huszár-tradiczió, a miből nem engednek. Azt mondja az
egyik:

– Legfőként a bajusz végett.

És mindenütt rend: a lyukon kidugott puska tiszta, mint az arany.
Melléje az agyagba vágva pontos négyszögű lyuk, abban vannak a
töltények, kéznél. Mellettük kefe. Fölöttük a kézigránát: félméteres
vaspálcza, a minek a végén egy nagy «varangyosbéka» van vasból. És a
tükör. Össze kell hogy szorítsa a szívet a huszár történelmi
daliásságának ez az összekeveredése itt a sáros agyagba való
szorulással, – az a szomorú hűség, a melylyel a legszebb lovaskatona még
itt se adja oda a külsejét a vakondok-életnek. Tudja Isten, még itt is a
lóról lefelé beszél, a mikor guggol, akkor is, – a huszárság: a
nyargalás, a repülés, a ficzánkoló büszkeség valami titkos életet él
benne tovább. Búsul benne a huszársága.

Egy helyen töredezett, omladozott az árok. Néhány nappal ezelőtt betört
ide vagy negyven orosz, már egyik-másik be is ugrált az árokba, de
huszonkét huszár agyonvert belőle, a mennyit tudott, a többi
visszaszaladt. A huszonkét huszár most itt áll haptákban. Egynek sincs
baja. A kegyelmes úr megöleli őket.

A hol kiszögellik az árok, kétfelé két géppuska néz ki a lyukon. Az
egyik a mienk, a másik a «disznó». A disznó egy zsákmányolt orosz
géppuska. A huszárok ököllel fenyegetik, mikor mutatják, a «disznó»
pedig, mintha értené, meglapul a vaczkában…

Egy huszár zsebéből franczia nyelvtan áll ki. Oroszországban találta
valahol, kemény táblája volt, kitépte belőle a könyvet, most a térképet
tartja benne. A zempléniek és borsodiak közt az egyiknek két kitüntetése
van. Mikor Hofmann megszólítja, elvörösödik, dadog. Nem lehet tőle
megtudni, miért kapta. Zavarban van.

– Nem baj, fiam, – mondja neki a tábornok – te, úgy látszik, jobban
verekszel, mint szónokolsz.

Most, a hogy tovább megyünk, egy kis meglepetés következik. Az oroszok
nagyon figyelnek odaát és látják, a mint a tábornokkal együtt
tíz-tizenöt sapka megy így végig az árkon. A földhányás nem egyenletes
és ez a kis sapka-menet kilátszik mögüle. Mi is pontosan szoktuk látni,
mikor odaát inspekció van: az orosz tábornok és kísérete szintén
tíz-tizenöt sapka, a mely libasorban, lassan végigúszik az árok fölött.
Meg aztán a végig haptákban álló huszárok sapkái is látszanak. Jön tehát
vígan zúgva egy orosz shrapnell. Második esztendeje hallják ezt
napról-napra az árok lakói, mégis egyik-másik lekapja a fejét, a mi
különben semmi védelmet nem nyújt. Ezt a reflexmozgást a világ minden
hadserege ismeri. Nem lehet leszokni róla. Az inspekció tiszteletére még
három shrapnellt kap Excellenc és a kísérete. És egy kicsit pattogni
kezdenek a puskák odaát. Tehát most még egy jó félórát lehajolva kell
menni.

Kijutunk, most egyenként megyünk át a mezőn, a honnan látni az orosz
drótakadályt és mögötte a domboldalon végigvonuló lövészárkot. Náluk
most egy sapka sem látszik. És már meg is kapják a választ erre a négy
lövésre, a mi tüzérségünk beléjük vág vagy húsz shrapnellt. Itt most
ilyen retorziós rendszer van: ha ti nem hagytok bennünket inspiciálni,
mi nem hagyunk benneteket ebédelni. Aztán ismét csönd.

Az erdőben a parancsnokok lombgunyhói: gróf Szapáry alezredes, Jankovich
alezredes egy pohár borra állítanak meg bennünket. Itt vár Oehm őrnagy,
Hubiczky kapitány, Till főhadnagy, Hazay főhadnagy és a ministerelnök
fia: «Leutnant Tisza», – a ki szintén a lövészárokban álló huszárokkal
van.

Az erdő alatt tartalékban áll egy század huszár. A kegyelmes úr
megdicséri Lázár Károly főhadnagyot, a kommandánsukat és elibük állva
ezt kiáltja feléjük:

– Huszárok, hallom, hogy ti vagytok a legvitézebb század. Huszárok
vagytok, magyarok vagytok, természetes, hogy jól harczoltok. Gratulálok
nektek az utolsó ütközethez. És sohse felejtsétek el ezentúl se, hogy
magyarok vagytok. Éljen a magyar! Éljen a király!

Leveszi előttük a sapkáját. Minden tiszt ugyanazt cselekszi. A
moczczanás nélkül, mereven álló század rettenetes éljent kiált. Báró Vay
László, a parancsőrtiszt, előszólítja a szekereket és megyünk hazafelé.
Mögöttünk az árnyas erdőben nagy lódobogás: az egész tisztikar egyszerre
ül lóra és elnyargal a szekereink mellett, eltünik a fák közt, le a falu
felé. A kegyelmes úr ül az első szekéren Ruiz tábornokkal. A szekér egy
magányos sírdomb mellett megy el, egy huszár alszik ott lenn a fakereszt
alatt, a mely fölé fakéregből szép kupolát csináltak a bajtársak. A két
tábornok mereven szalutál a sír előtt.


Jeziorko, augusztus.

Esterházy Pál halála.

Az orosz állásoktól néhány száz lépésre a huszárok gyönyörű
lövészárkában, majd feljebb a dombon egy kis erdőben találom azokat a
tiszteket, akik Esterházy Pál gróffal egy ezredben harczoltak. Egy
lovashadosztály lóról leszállított huszárjai ezek. A parancsnok báró
Jacobs kapitány, itt levő tisztjei Mailáth, Rúsa és Lázár főhadnagyok,
Rumler, Quittner, Luka, Bún, Thuránszky, Dellin, Gosztony és Klobusitzky
hadnagyok, Kovács és Plessner zászlósok.

Ezek közt az urak közt kérdezősködöm Esterházy Pál halálának körülményei
felől, – ki tudhat róla többet, mint ők? Esterházy Pál hősi sorsa
nemcsak katonai és magyar szempontból, de tisztán emberileg is szép és a
közre nézve oly hosszú évekig lesz még fontos, hogy kötelesség a reá
vonatkozó adatokat összegyűjteni. Esterházy Pál sorsának nemcsak
érdekessége, hanem szimbolikus értéke is van. A ki itt, a bajtársai közt
kutat utána, az előtt ebből az esetből egy megrendítő emberi
megnövekedés lelki története bontakozik ki. Egy férfiszívnek legnagyobb
felemelkedése ez, a tiszta önzetlenségig és onnan fel egészen a halálig.
A szimbolikus értékét és a történelemhez való tartozását ennek a
halálnak az a tiszta és kétségtelen öntudatosság adja meg, a melylyel
Esterházy Pál az ő új és komor útján elindult, hogy ehhez a véghez
érkezzék meg. Most, mikor millió ember vérzik, ne lássék különösnek ez
az egy ember sorsával való erős foglalkozás. Nem kell ezt magyarázni,
értse meg magától mindenki, a ki a mi világunkban él.

Jacobs kapitány Mailáth György főhadnagyhoz utasít, a kinek az adatai
alapján közlöm szárazon a következőket, a melyek némely téves verzió
után teljesen hiteles adatoknak tekintendők.

Esterházy Pál tartalékos főhadnagy ez év márczius legelejéig
parancsőrtiszt volt. Ekkor azt kérte, hogy a parancsnokságtól helyezzék
ki az ezredhez. Ezt az elhatározását azzal indokolta meg, hogy igen sok
tiszttársa esett el a kárpáti harczokban és ő is ki akarja venni részét
a csapatszolgálat fáradalmaiból és veszélyeiből. Kinevezték tehát a
hetes huszárok gyalogosított lövész-eszkadronjának parancsnokává.
Április 13-án elment Alsóolsváról Pestre a főrendiházi ülésekre és
junius 21-én visszatért a galicziai Turadyba, a hol százada
lövészárokban feküdt.

Junius 25-én Stryj környékén, Dzievietniki falunál harcz volt. A falu
mély völgyben fekszik és akkor már a miénk volt. Két lövészeszkadronnak
a nyugatra eső erdőből be kellett a községbe vonulnia. Az oroszok a
keletre fekvő dombokon álltak és onnan az egész völgyet állandóan erősen
lőtték puskából és nehéz ágyúból. Esterházy maga ment csapata élén és
gonddal kereste ki a legfedettebb útat, mély árokban, magas rozsvetésben
vezette huszárjait, hogy észrevétlenül jusson velük a faluba. Az egyik
eszkadron már ott várta őket. A hetesek (Esterházy csapata) a falu
szélén, a házak mellett ásták be magukat. Az orosz igen hevesen lőtte
őket, de a fedezék elég jó volt. Másnap délután parancsot kaptak a
támadásra.

Magas gabonában csúsztak előre a huszárok az orosz felé, folyton
meg-megállapodva és fedezéket ásva. Három órakor Esterházy elindult az
oroszok felé. Tiszttársai figyelmeztették, hogy óriási termete miatt
különösen vigyázzon magára, de ő mégis előre ment a legelső vonalba, a
hová eddig csak alig tíz huszár mászott el. Esterházy mellett Horvát
Balázs szakaszvezető feküdt, a ki azt mondja, hogy ekkor az oroszok,
most sem tudni mily okból, beszüntették a tüzelést. Esterházy azt mondta
a huszároknak, hogy: «nincs is már ellenség a fedezékekben», –
felemelkedett és távcsővel kezdte nézegetni az orosz állást. Ekkor
belelőttek az alsó karjába, feljajdult és állva visszafordult, hogy
bekötöztesse magát. Ekkor kapta fordulásközben a meredek dombról lefelé
lövöldöző orosztól a második lövést. A golyó a bal lapoczkáján hatolt be
és jobboldalt elől, az utolsó bordáknál jött ki, rendes telt golyó volt,
az orvos véleménye szerint a szívén futott keresztül. E pillanatban
Esterházy, mint később megmérték, 57 lépésnyire volt az ellenségtől,
tehát az oroszok világosan láthatták, hogy tiszt. Ezt látva, az elesett
emberre sortüzet adtak.

Ezzel persze el volt árulva az orosznak, hogy ily közel jutottak
hozzájuk a huszárok és rettenetes lövöldözés indult meg. Négy huszár
rohant előre Esterházyt visszahozni, de kettőbe belelőtt az orosz. Ott
kellett hagyni. Mikor besötétedett, előre kúsztak érte és levitték a
faluba, abba a házba, a melyben napközben a kvártélya volt. Éjjel fél
tizenegykor kezdődött meg az általános támadás, a mely egy óra felé ért
véget. A huszárok elfoglalták az orosz állást és rettenetes bosszút
állottak parancsnokukért. Mailáth György a mellett volt, hogy Esterházyt
ideiglenesen ott, Dzievietniki mellett temessék el, az előtte való napon
elesett dr. Marinczer László hadnagy mellé, a kit a templom előtt
elhaladtában lőtt szíven egy a templomban elbújt orosz. Esterházy inasa
azonban hivatkozott gazdájának egyszer nyilvánított akaratára, hogy ha
el találna esni, szállítsák a hadosztályparancsnokságra és ott lévő
barátai intézkedjenek. Így is történt.


Horozanka, augusztus.

Vitéz «ezredeskapitány úr» Farkas.

Egy este a vezérkari házikó előtt látom a vezérkar tisztjeit, a mint egy
náluk két fejjel alacsonyabb, igen jó kiállású kis tiszttel
beszélgetnek. A kis tiszt sötét huszárbluzt visel, a melle tele van
kitüntetéssel, elől csillog a vaskereszt. A kis kemény huszárt mindenki
ölelgeti, ő vígan és hangosan beszél, egy huszárja érdekében jár itt a
parancsnokságnál.

– Itt maradsz vacsorára!

Itt marad. Akkor vele szemben ülök és jól megnézem, mert már sokat
hallottam róla. A Hofmann-hadtest büszke rá, «ő a mi guerillavezérünk»,
– legendás huszár-alak, alsó-takáchy Farkas Elemér, régebben tizennégyes
huszárkapitány, most a hadtest lovas-különítményének, a «Détachement
Farkas» – nak parancsnoka. Annyi lovasa van, mint békében egy
ezredesnek, ezért nevezik a huszárjai «ezredeskapitány» úrnak. Van
huszárja, ulánusa, dragonyosa, ukrainai lovas-önkéntese, – elszánt
harczos csapat, a monarchia majdnem minden lovasezrede képviselve van
benne, – illik ehhez a hadtesthez, a mely a maga erejéből lett. A
kapitány, mint a bors: igen kicsi, igen kemény, igen erős. Kezet
szorítani vele kisebbfajta testgyakorlat. A szeme olyan tiszta és nyílt,
mint a tíz éves kis fiúké. A nevetése a dombokon is áthallatszik.
Mesélni nem tud, nem is akar. Csak annyit mond, hogy az állatorvosa egy
kis lány életét mentette meg, mikor huszonhárom orosz bomba-szilánkot
húzott ki belőle. Meg azt, hogy a családjából éppen harminczhatan vannak
a harcztéren.

Farkas kapitány Galicziában vált híressé. Egy kozákőrmester rohant neki
és bele akarta döfni a lándzsáját. Farkas a hóna alá kapta a lándzsát és
revolverével beverte az őrmester fejét. A lándzsát a trónörökösnek adta.
Ez volt az első bravurja. Aztán jött az első «akczió».

Egy napon Orosz-Lengyelországban a tüzérség mögött áll a huszárjaival
fedezetnek. A közelben lecsap egy orosz nehéz gránát és a hogy felveti a
földet, a földből kiszakad egy telefondrót. Farkas ezt meglátja,
megfogja a drótot, megy utána. A huszárok ássák a drót fölött az útat, a
drót egy majorságba vezet. Itt nem ás tovább, lesbeáll. A majorban van
egy gémeskút, a melyhez perczenkint odaáll egy orosz paraszt, vizet húz,
de lekiabál a kútba. Megfogják a parasztot, a kiről kisül, hogy
átöltözött orosz katona. Farkas most maga mellé veszi kedvencz
őrmesterét, Galambost három huszárral, tehénlánczokból, kötelekből
hosszú fonalat csinál és a négy huszárral leereszkedik a kútba. A víz
színe fölött egy méterrel kiálló kőpárkány van, a párkány alatt nyílás,
mely egy sötét kis alagútba vezet. Most már tisztában volt mindennel. Ez
a környék orosz tüzérségi gyakorlótér volt valaha, nem csoda, hogy ilyen
szépen volt berendezve. Az alagútba bemennek, egy telefonfülkébe vezet,
a melyben a legmodernebb tábori telefon mellett három orosz katona ül
gyertyafénynél. Innen igazgatták az orosz tüzérséget, a szerint, hogy
felülről mit kiabáltak le a kútba. Farkas eldobja a pisztolyát, mert egy
orosz késsel ugrik neki. Elkapja és eltöri az orosz kezét, mert Farkas
dzsiu-dzsicu mester, sőt a legénységét most is állandóan képzi a japáni
birkózásban. Két oroszt a huszárok agyonvágnak, ez a kitört kezű
életében marad és bevallja, hogy ez jelzőállomás, ők pedig
jelző-patrouille voltak. Előadja az úgynevezett szövegkönyvet, a melyben
többek közt háromszáznál több fényjelzés ábécéje van meg. A fényjelzés a
lámpák kettős, ötös és nyolczas csoportjaival történik és mindenről hírt
tud adni. Farkas kijön a kútból és a könyv alapján önállósítja magát.
Huszárjaival minden este elindul fényjelekre vadászni: a hol a két, öt
és nyolcz lámpa rendszere világít az éjszakában, ott megcsípik vagy
levágják a fényjelzőpatrouillet. Közben kisül, hogy az oroszok a háború
előtt sok embert képeztek ki erre a szolgálatra. Ezek egy része
Oroszországban parasztnak öltözve működött a mi frontunk mögött. Farkas
majorokban, szélmalmokban, mocsarak közt, fák tetején vadászsza őket
tíz-tizenöt huszárral, rövid idő alatt igen sok ilyen társaságot vág le
és fog el, mire azon a környéken megszünik az egész orosz fényjelzési
kedv. Sokat járt lovon, még többet csúszott itt hason, a tiszttársainak
azt mondta: végre hasznát vette annak a sok kalandos képnek, a mit a
moziban látott.

Vitéz kapitány úr Farkas most fogadalmat tesz: a háborúban nem fog inni,
nem fog kártyázni és nem fog állatra vadászni. A három közül csak a
vadászat a szenvedélye. Nem lőhet rosszul: a nyiregyházi kaszárnya
falába pisztolyokból néhány percz alatt belelőtte a kezdőbetűit, szépen:
F E, aztán megfizettették vele az összelőtt falat, Farkas kapitány a
hazában az egyetlen ember, a ki saját költségén így egy darabka
kaszárnyát épített. Nem lőhet rosszul: egyszer egy viczinálisról, a mely
barátja vadászterületén ment keresztül, őzet látott meg, meghúzta a
vészféket, lelőtte az őzet és azt mondta: «mehet tovább». Ment is
tovább, harmincz nap kaszárnyafogságot kapott. De most minden golyója a
hazáé. És törhetetlen akarata, elszántsága, gyors esze, technikai
ügyessége, kis aczéltestébe szorult nagy és romantikus szíve mind, mind
a hazáé. Farkas kapitány sírva fakad, mikor meghallja, hogy az oroszok a
vereczkei szoros előtt állanak. Mindent elkövet, hogy odajusson. Így
kerül a Hofmann-csoporthoz, a mely őszszel az oroszokat kiverte Beregből
és Máramarosból.

Karácsony táján már rég a Kárpátokban verekszik. Deczember 19-én
huszárjaival felmegy a Veliki Vrh nevű ezerhatszáz méteres hegyre s
onnan a mellig érő hóban éjjel leereszkedik velük Fülöpfalvára. Ő megy
elől, ő vágja le az orosz tábori örsöt. A faluból kiveri az oroszokat,
elfog százötvenet. Ezeket két huszár vezeti hátra, vissza az 1600
méteres hegyen. Az orosz puskákat nem bírja hátraküldeni, máglyába
rakatja, elégeti mind. Az orosz három zászlóalj gyalogságot és négy
század kozákot küld ellene, mert már ismeri. A falu pedig kell az
orosznak. Három napig, deczember 22-éig bírja itt a támadásokat néhány
száz lovasával, akkor visszaküldi őket, ő marad utolsónak. Egy ulánus
őrmestert vesz maga mellé, hogy ketten tartsák fel az oroszt, míg a
csapat a hóban átkapaszkodik a hegyen. Lefekszenek ketten a szikla mögé,
Farkas előveszi a távcsöves mannlicherét (– «szeretem a lovat, de inkább
három lovat adok oda, mint ezt az egy puskát» –) és ekkor az őrmestere
golyót kap a czombjába. Elmenne már, de az őrmesterét nem akarja
elhagyni. Délelőtt tízkor kezdenek az oroszok ritkás rajvonalban felfelé
kapaszkodni feléje a mély hóban. Tízkor lövi le a szikla mögül Farkas az
elsőt. Este hatkor lövi le a hatvanhetediket, – nyakig hóban,
étlen-szomjan, egyedül tart fel nagy csapat oroszt. Hatkor koromsötét
van, akkor elmegy, szánkóval visszajön az őrmesterért és elviszi.

A németeket nagyon szereti, de azok is őt. Egy német generális azt
mondja neki:

– Magyarázza meg nekem, kérem, a magyarság szerepét ebben a háborúban.

Vitéz kapitány úr Farkas a tenyerét mutatja.

– Excellenz, – mondja – ha ez a háború egy pofon, a mit az ellenségnek
adunk, akkor az ötújjú pofonban nem a legrosszabb újj a magyar.

Hat hétre beosztják a német gárdához. Kap a különítménybe egy kis porosz
lovasságot is. Uzsok és Vereczke közt megy át velük a hegyek tetején és
Turkától délkeletre hat napig tart egy vonalat ötszáz lovassal egy orosz
brigád ellen: ott küzd hat napig ötezer orosszal, a kinek hét ágyúja és
tíz géppuskája van. Kis lovascsoportjai a dombokon körülállják az
oroszt. Farkas egy templomtoronyban áll, a honnan látja az ellenséget.
Három kis zászlója van: zöld, vörös és sárga. Ha az orosz balra fejlődik
fel, a zöld zászlót dugja ki a torony ablakán: balról tüzelnek a dombon
álló lovasok. Int a vörös zászlóval, más lovasok jobbról lövik az
oroszt. Az orosz feléjük fordul, felfejlődik. Sárga zászló: a harmadik
irányból jön a tűz, úgy hogy az orosz egy szoros bejáratánál félkör
alakban ássa el magát, mert azt hiszi, háromfelől jön az ellenség.
Mialatt Farkas így játszik az oroszszal, a porosz gárda elvégzi a
dolgát. Farkas is jöhet vissza. Talál az úton egy német viczefeldwebelt
tizenöt-húsz gyalogossal, ezeket megfogja.

– Hallja, – mondja neki – én most hat napig takartam itt el a
poroszokat, hogy nyugodtan masirozhassanak. Most én szeretnék nyugodtan
masirozni, revansirozza magát és takarjon el engem.

– Kérem, – mondja a német – nagyon szívesen.

És már fel is fejlődik húsz emberével, zavarni az oroszt, míg Farkas
elvonúl.

Vaskereszt.

A porosz gárda parancsnoka, báró Marschall tábornok sajátkezű levélben
külön búcsúzik tőle és ragyogó magyar huszártisztnek» nevezi.

Most már van három golyó-horzsolása, le van lőve a csákójáról a forgó,
át van lőve két helyen a pisztolytáskája, – szinte restellem írni, mert
olyan, mint egy Dumas-regény utánzata – három lőtt lyuk a mentéjén, két
lőtt lyuk a bricsesze buggyán, át van vágva karddal a csákója teteje és
el van lőve a fél sarkantyúja. Egyéb baja hála Istennek nincs. Nem
ambicionálom, hogy ezt mind elhigyje nekem az olvasó. Elég, hogy itt
néhány ezer ember tudja mindezt és hogy én is tudom. Farkas kapitány a
harczos magyarság egy kis csodája, oly egyedülálló, eredeti és
hihetetlen a maga nemében, hogy igazán szükség volt arra a sok okmányra,
írott jelentésre, táviratra, a mit végigböngésztem, hogy hivatalos
bizonyítékait találjam az ő munkájának.

November elején Hofmann Pétertől, a ki úgy szereti, mint a fiát, igazán
nekivaló ajándékot kap: két pánczélvonatot. Egyszerre kettőt. Most
boldog. Mind a kettővel természetesen berobog az ellenség mögé; az
egyikkel keresztülmegy egy alagúton és a kijáratnál megállítja, hogy
onnan ne jöhessen ellene senki. A másikkal visszarobog, elmegy egy
gyárépülethez, a melyben egy orosz ezred nyugodtan ebédel, egyetlen
ágyújával lelövi a gyárkéményt, a mely lezuhan az ebédlő táborra. Az
ezred nagy kavarodásban felugrál, erre a vonat négy gépfegyverével
beléjük dolgozik, még hét gránátot lő az orosz tisztikar szállására,
felborít mindent itt a környéken (– ez Skole körül történt –), az oroszt
úgy megzavarja, hogy az egy héttel később érkezik meg Vereczkéhez, mint
számította. Azzal szépen megköszöni és visszaadja a kegyelmes úrnak a
két pánczélvonatot. Egy kicsit szomorúan néz utánuk, mert «nagyon neki
való dolog».

Közben gépfegyvert szerez, kiképez egy gépfegyverosztályt és mellesleg
egy lovas pionirszakaszt. Most már a «különítménynek» géppuskája és
pionirszakasza is van. Minden technikai dolgot maga végez, mindenhez
ért.

– Földrajzot nem tudok, – mondja – csak mindig harmincz kilométernyit az
orrom előtt, de azt aztán jól…

Büszkesége, hogy még soha nem evett előbb, mint a legénysége. Egyszer
azonban utánuk sem evett. A Kárpátok tetején főbelőtte az orosz egyik
lovát. Ebből gulyást főzetett a huszároknak, de ő nem evett belőle. «Nem
mintha utálnám a lovat, de mert elevenen nagyon szeretem…» Inkább éhen
maradt.

Elbeszélgettem a legényeivel. Még a nevét se mondják ki a nélkül, hogy
haptákba ne vágnák magukat.

És mindig csak «vitéz kapitány úr». Csak úgy kiváncsiságból kérdem:

– Miért szeretik olyan nagyon?

Rámnéznek, összemosolyognak. Nagybajuszú öreg népfölkelők, sokgyerekes
családapák.

– Csak szeretjük.

Végre az egyik nagy későre kiböki:

– Jól vezeti az ütközetet.

Így tudom meg, nagy nyögések után, hogy mikor a Kárpátokban egyszer egy
perczre nem akart menni a dolog, mert nagyon lőtt az orosz és sehol nem
volt fedezék, hát lefeküdt elébük a földre és azt mondta nekik:

– Itt vagyok én fedezéknek, hasaljatok le és lőjjetek mögülem.

A mi panasz van, az nem ellene van, csak a gazdasági viszonyok ellen.
Eleinte ugyanis a legényeinek egy kozák fogolyért húsz koronát, egy
gyalogos oroszért öt koronát fizetett. De a legények oly buzgón hozták
az oroszt (– eddig majdnem kétszáz ütközetben vezette őket –), hogy
lementek az árak. Még pedig csúnyán. A kozák lement négy koronára, a
gyalogos pedig egy koronára. Nem mintha a kozák négyszer annyit érne,
hanem mert annak lova is van.

Ma délben ment el innen tőlünk. Sokáig néztünk utána, a mint leszaladt a
dombról a szekere felé. Isten tudja, mikor látom megint. Kis okos,
jólelkű, vitéz, matematikus, czéllövő, hídépítő, mozdonyvezető,
verekedő, emberszerető, szegények barátja, árva öreg lovaskatonák
orvosa, papja, levélírója, éleshangú kommandánsa – vitéz ezredeskapitány
úr Farkas… egy kis piros huszársapka lenn az országút porában, a mint a
kicsiből is egyre kisebb lesz, – annyi minden gondolatot támaszt az
emberben, hogy nehéz elaludni este. Ki magyarázza meg valaha ezeket az
embereket azoknak, a kikért itt egy év óta küzdenek?


Jeziorko, augusztus.

Árva Lazurka Jóska.

A huszárok lövészárkában van egy kiszögellés, a melyben keskeny lócza
mellett keskeny asztal áll. Az asztal fölött deszkatető, a deszkán föld,
ilyen szomorú «shrapnellzicher» lugas sok van erre a nyaralókban…
Veszélytelen hely, puskagolyó nem járhatja. Itt el lehet üldögélni egy
kicsit, tulajdonképpen Tóth Mihály közhuszár miatt jövök ide, a ki az
asztal mellett néz ki a drótmezőre, beszélgetni szeretnék vele, mert két
kitüntetése is van.

A következő pillanatban ott áll Árva Lazurka Jóska.

Tíz éves, de a korához képest kicsi. Piros nadrág, huszárbluz és
huszársapka van rajta, a gallérján egy kis arany meg egy csillag. Lehet
zászlós, őrnagy, vezérőrnagy. Nagy és komoly szeme van, de a szemében
valami különös fényecske lobog, szinte bántó. Egyébként elég csinos kis
magyar gyerek.

Lazurka Jóska azok közül való, a kikkel szemben majdnem tehetetlen a
hadsereg. Igen sok van ilyen a harcztéren, magyar gyerek, német gyerek,
– már oroszt is fogtak, a ki az oroszokkal jött. Valahol, senki se tudja
hol, felkapaszkodnak egy éjjel a katonavonatra és a katonákkal szöknek.
Rendszerint nem mondják meg a nevüket és a falujokat, hogy vissza ne
küldjék őket. A kit lehet, visszatolonczoltat a hadsereg, de a kivel nem
bír, az itt marad. A baka, a huszár jószívű, egyszerre négyezer apja
akad a kis rongyosnak. Ezek közül a négyezer apás fiúk közül való
Lazurka Jóska, de az ő története más. Az ő története oly szép és
egyszerű, hogy az olvasókönyvekbe és a dalok közé való. Szűzen adom itt,
a hogy ő elmondta. Tóth Mihály ráteszi kérges barna kezét a Jóska
fejére, Jóska nyugtalanul néz rám, de okosan, összefüggően és szépen
felel:

– Úgy gyöttem ide, hogy édesapám honvéd Lazurka Ferencz elhozott magával
Érszőllősről, mivel édesanyám meghalt és édesapám nem akart otthagyni
egyedül, mert nincs ott nekünk senkink és elhozott magával, a magyar
királyi huszonegyedik honvéd gyalogezredben szolgált édesapám Lazurka
Ferencz szakaszvezető és akkor volt egyszer egy holdvilágos éjszaka és
rohamra mentünk, én mindig édesapám mellett voltam és volt nekem akkor
már honvédsapkám is és «bagnétom» is, és egyszerre csak meglövik a
muszkák az oldalamon a bagnétot, letörött a fogója, aztán oda akarok
szaladni édesapámhoz, akartam neki mutatni, hogy édesapám, meglőtték a
muszkák a bagnétomat és a hogy szaladtam, hát akkor elesett az édesapám
és meghalt ott mindjárt, aztán én úgy ottmaradtam, most meg idevettek a
huszárok, most meg itt vagyok.

Ennyi az egész.

Kérdőleg nézek a tisztekre, azok bólintanak, hogy igaz. A dolog Skole
körül történt. Tóth Mihály huszár még mindig Jóska fején nyugtatja a
kezét. Ő is int, hogy igaz. Egy tiszt azt mondja, Árva Lazurka Jóskát
már hátraküldték biztosabb helyre, de visszaszökött az állásba. Árva
Lazurka Jóska egyszer kikémlelt egy orosz árkot. Egyszer pedig a német
tüzéreket figyelmessé tette egy gyanus parasztra, a kiről kisült, hogy
orosz kém. Ha arról van szó, hogy innen el kell mennie, reszketni kezd.
Sötéten és gyülölettel nézett rám, csak azért, mert ezt a dolgot
egyáltalában szóbahoztam. A patrouilleok kénytelenek néha magukkal
vinni, mert ha nem viszik, utánuk szökik és ez az életébe kerülhet, így
legalább vigyáznak rá, a mennyire lehet.

Rövid párbeszédem vele:

– Ki a legjobb barátod?

– A legénység.

– Mégis… Kihez mégy, ha bajod van, ha valami kell?

– A tiszt urakhoz.

– Eljönnél velem innen?

Megint az a sötét, villogó tekintet.

– Nem.

Van benne valami a csodagyerekből is: betűről-betűre tudja a mi összes
magyar és német kommandóinkat, a lovassági, tüzérségi és gyalogsági
kommandót, de valamennyit. És külön tudja az összes birodalmi-német
kommandót, valamennyit. Néhány százat el is mondott. Teljesen pontosan
tudja a mi nehéz és komplikált parancsnoksági rendszerünket és a németet
is. Az osztrák-magyar és német puskagyakorlatokat mind, – saját magát
vezényelte és egy bottal mutatta. Mikor elsütötte a botot, féltérden
állva, szégyenlősen felmosolygott hozzám és azt mondta: bumm, egészen
halkan. Aztán tovább ordította a kommandót és csinálta a fogásokat,
komoran, maga elé nézve, szinte vadul. Árva Lazurka Jóskát ezzel az
élettörténettel itt az árok fenekén kommandirozni hallani vékony, de
éles kis hangjával, sötét tekintetével – azt kell hinnem, ezek a
pillanatok azok, a mikor az emberen egyszerre, mint a villám, átrohan a
háború egész borzalmassága.

A végén haptákba áll és összeszorított ajakkal, némán, de ellenségesen
néz rám. Egészen világosan érzem, azt hiszi, azért jöttem, hogy
elvigyem, az egész kommandirozást azért csinálta ilyen izgatottan, mert
szinte vizsgázott előttem és a tiszt urak előtt, mert itt akar maradni –
és most néz egyikünkről a másikunkra, várja a döntést. Kis kerek barna
arcza most vértelen.

– Jól van, Jóska – mondja neki Tóth Mihály.

Tóth Mihály hangja oly meleg, mintha mind a négyezer apa jósága benne
volna.

Most kipirosodik az arcza és lassan elárad rajta egy félig síró kis
mosoly. A hogy nézem, most veszem észre, hogy itt az agyagos sárban
olyan tiszta, mint egy grófgyerek. A huszárok vigyáznak rá. Füle, nyaka,
orra, mintha angol nevelő puczolná. Ott állok egészen maflán és nem
tudok neki mit mondani. Néz rám, most már megnyugodva, én meg nézek rá.
Gondolom, majd csak szól valamelyik tiszt, majd akkor megyünk tovább. De
eltartott vagy egy perczig, hogy senki se szólt.


Horozanka, augusztus.

Galambos őrmester és a huszárjai.

Ma délelőtt, a hogy nekivágok a kis piszkos falunak, az egyik
szalmafödelű ház előtt huszárok állnak, állig felpakolva, karabélylyal.
Errefelé ritkán jár lovasság, megkérdem hát őket:

– Mit keresnek itt?

– Patrulba vagyunk.

– Hányan?

– Hatan. Őrmester úr Galambos és öt huszár.

Végre láthatom őrmester úr Galambost. A kapitánytól, a híres «vitéz
kapitány úr Farkas»-tól annyit hallottam már róla, hogy igazán kiváncsi
vagyok rá. Őrmester úr Galambos a leghíresebb altiszt a Hofmann-hadtest
huszárjai közt, három vitézségi érme van, ő mentette meg a kapitánya
életét, járt az orosz front mögött, verekedett Szerbiában, a
Kárpátokban, Galicziában, fogságból is szökött már meg, két sebbel nem
ment kórházba, őrmester úr Galambos itt a környéken a huszárbravúrnak és
a rettenthetetlen vakmerőségnek a példája, a huszárok kisebbik
atyaistene – hol van?

Előjön a viskóból. Valóban, három kitüntetés függ a mellén. A
nagy-ezüstöt Stryjnél kapta. Hét huszárral bement a fenyegetett városba,
a toronyból áttekintette a helyzetet, jelentést küldött hátra, aztán
elindultak nyolczan az oroszok ellen, hogy «erőket vonjanak magukra.»
Szétszélednek, egyenként lövöldöznek, «magukra is vonnak» öt orosz ágyú
közül hármat, sőt fölfejlődik ellenük a gyalogság is, mert úgy
viselkednek, mintha nagyobb sereg előcsapata volnának. Az erdőben
egyedül elindul őrmester úr Galambos, hogy megnézze, hol állnak az orosz
ágyúk. Hiába bújik el, a sarkantyúja kiáll egy bokorból, az oroszok
kihúzzák és elfogják. Egyetlen őrt adnak melléje, ennek Galambos odaadja
pénzét, óráját, lánczát, gyűrűjét, az őr elfordul és ő visszaszökik,
pontos jelentéssel és – két huszárral, mert a hét közül öt ottveszett. A
második kitüntetést, a kis-ezüstöt, februárban érdemelte ki a vereczkei
szoros körül, a hol hatvan emberrel két orosz zászlóaljat tartott
sakkban, két napig tartóztatta az ellenséget, ötven lépésre az orosz
rajvonaltól éjjel-nappal, étlen-szomjan, méteres hóban, a míg a német
gárda bevette Annaberget és Tucholkát. Maga a trónörökös tűzte a mellére
a kis-ezüstöt. A bronzot a múlt hónapban kapta sokmindenért, a mi
«összegyűlt», mint mondja. Kitüntetésből léptették elő őrmesterré is.

A legkevesebb, úgy-e, hogy érdeklődöm őrmester úr Galambos polgári
múltja iránt. Azért járok itt, azért bújok be minden lyukba, hogy
mindent összeírjak, összeszedjek, a mi a magyar katonára vonatkozik. Már
régen terveztem, hogy egyszer egy huszárpatrouillet megfogok és
megvizsgálom őket a legapróbb részletekig, mint a doktor. Tehát: mi a
keresztneve:

– Aladár.

Még nem mondtam, hogy őrmester úr Galambos külsejében csalódtam. A neve,
a híre után szélesvállú, marczonabajuszú öreg huszárt vártam. De most
egy kistermetű, szinte vézna gyerek áll előttem, alig serkedő
bajuszszal. Mind az öt huszárja külön-külön az apja lehetne. És –
Aladár, ez gyanús.

– Hova való?

– Pestre.

Szélesen és boldogan nevet, mint a ki becsapta a másikat, mikor látja,
hogy elbámulok a dolgon. Igen, Pesten született, huszonhárom éves,
«édesapám építési vállalkozó Óbudán, talán tetszik ismerni, Gans
Árminnak hívják.»

– Czivilben micsoda?

– Hivatalnok vagyok, magánhivatalnok.

– Hol?

– Az aradi pamutárúgyár pesti irodájában. Textilmérnöknek készülök, de
most megakadt a dolog. Tizennegyedik hónapja vagyok a harcztéren.
Besoroztak 32-es bakának, aztán áttettek irodai szolgálatra a
huszárokhoz. Úgy kerültem ide a svarmléniába.

– Lovagolt azelőtt is?

– Nem, uram, nem ültem én addig lovon soha. Mikor czivil voltam, reggel
nyolcztól tizenkettőig, délután kettőtől hatig irodában ültem, este
héttől kilenczig a technológián ültem az esti tanfolyamon, aztán ültem
sokat a Newyork-kávéházban és ha zenét akartam hallani, a Sorrento
kávéházban ültem. Mindig ültem én, uram, csak az operában álltam, az
olcsó helyen, mert a zenét nagyon szeretem.

– Az esti tanfolyamon mit tanult?

– Külön még könyvelést, kereskedelmi számtant és levelezést.

– Hogyan lett altiszt?

– Februárban sok tiszt úr esett el, átvettem egy népfölkelő
huszár-szakaszt, csupa öreg honvédhuszárt, mint czúgszfűrer.

– Sebe van?

– Kettő. A lábam meg a czombom lőtték meg.

– Volt otthon?

– Nem én. Azt se tudom, hogy néz ki Pest. Nem volt veszélyes sebesülés
egyik se, tovább szolgáltam vele.

A lova nyugtalankodik. Hátrakiált hozzá:

– Hőj, hőj… Feleség!

– Jó neve van…

– Igen – mondja – Feleség… Nagyon jó ló. Más nőt nem is láttam tizennégy
hónap óta.

A tárczájában őrzi a czédulát, a melylyel alsó-takáchy Farkas Elemér, a
kapitánya, a nagy-ezüst érmet kisérte, mikor átadta neki. A szöveg így
kezdődik: «Galambos Aladár őrmester eddig harminczhat ütközetben
harczolt és az életemet mentette meg…»

– Ez hogy történt?

– A kozákok közé keveredtünk és egy kozák le akarta szúrni a kapitány
urat, de a kapitány úr megfogta a lándzsát. Én agyonlőttem a kozákot.

Most már ott áll körülöttünk az öt öreg huszár. Szeretettel veszik közre
a kis őrmestert, mindenik magasabb nála egy fejjel.

– Szeretik az őrmester urat?

– Bizony szeretjük.

Azt mondja az egyik.

– Ű gyógyít minket, nem a doktor.

– Igen, – mondja az őrmester, – lázat, hasmenést, köhögést, azt én
gyógyítom… mindig vannak nálam porok, Pestről kapom levélben.

Büszkén mondja a huszár:

– Sósborczecze is van.

Elmondják, hogy ő írja haza helyettük a levelet, írt már hadisegély
ügyében jegyzőnek, szolgabírónak, sőt főispánnak is. Rendbe is hozta a
dolgot mindig. Néha ötször is írt egy huszárért.

– Ópiumcsöpgye is van – mondja a huszár.

Vegyük sorra a huszárjait most.

Baranyi Sándornak kitüntetése van. Zawadkán a hóban elbújt oroszokat
kikutatta, megtalálta, jelentette. Biharmegyei, zsákai, földmunkás. «Két
gyerekem van.» – «Fiúk?» – «Igenis, gyerek mind a kettő.» Hátramutat:
«ez itt a lovam, Sárinak hívom.»

Pap Albert Kolozsvár környékéről való, székely földmíves, de «inkább
mondjuk, kérem, ha fel tetszik írni, hogy tejkezelő, mert tejkezelő
vagyok.» Bryn faluban egymaga szétvert egy kozákokból és gyalogosokból
álló kombinált járőrt, a mely el akarta fogni. «Mer nem adjuk meg
magunkat.» Aztán: «tessék beírni: jegyesem vár odahaza.» Ő is megmondja,
kérdés nélkül: «lovam neve Első.»

Győrfi Károlynak is kitüntetése van. Önként jelentkezett itt
Galicziában, hogy bemegy az oroszok közé egy faluba, jelentést tenni
arról, a mit lát. Az oroszok belecsimpaszkodtak a lovába, karddal
vagdosta le őket magáról. Szerényen, szépen mondja ezt el. Így végzi:
«Csurgott a vér az arczomról, mikor visszagyöttem galobba, őrmester úr
Galambos kérdezte: megvágták kendet? – mondok: jelentem alássan, nem az
én vérem, el akart fogni a kozák, levágtam, az ő vérét hoztam el, minek
akart magyar huszárt elfogni.»

Ez a Győrfi Károly a legszebb köztük. Sötétbarnára égett az arcza,
szénfekete szeme van, fekete bajusza, hatalmas alak, elhiszem neki, hogy
öt oroszt vagdalt le a lova körül. Az arczkifejezése komor, szinte vad.
Most elhallgat.

Azt mondja neki Galambos őrmester:

– Mit csinálnak a báránykák?

Ilyet még nem is láttam. A fekete huszár lassan, de nagyon szomorúan
elmosolyodik. Félrehajtja a fejét és elpirul, mint egy szűzlány. Barna
bőre alatt szégyenlősen ég a pirosság. Egyszerre úgy ellágyul, olyan
szeliddé válik minden vonása, hogy csak nézem. És nagyon csöndesen,
olyan melegen, mint a gordonka, mondja, mosolyogva, bólogatva:

– Ezerkétszáz darab maradt otthon.

Győrfi Károly Nagybajomban juhász. A hogy a szomorú, szelid mosolyt
látom a fekete arczán, attól félek, hogy elríjja magát. Azt mondja,
egészen halkan, alig hallani:

– Azért kérdi az őrmester úr, mert tudja, hogy szeretem a báránykákat.

Azt mondja:

– Mikor elgyöttem a háborúba, az öcsém vigyázott rájuk… aztán «meg lett
bízva» egy éltesebb ember… mert az öcsémet is elvitték…

De a míg a bárányokról van szó, úgy marad az arcza, abban a sírásra
álló, szégyenlős mosolyban, változatlanúl. Még a szűzlányénál is
ártatlanabb most ez az arcz. Két-három éves kis fiúknál látni ilyet.
Milyen lehetett, mikor a kozák vére csorgott róla? Egy pillanatra
felbőszülök a háborús frázisok ellen: «daliás, hős huszárjaink… lobogó
mente… trombita, roham…» Milyen messze vannak ezek a nagybajomi
juhásztól, a ki ördögi verekedés után, a vitézségi éremmel a mellén, a
szó szoros értelmében siratja a bárányait és a világért se mondaná, hogy
«bárány», hanem mindig csak «bárányka.» És egészen külön hangja van
ehhez, a jelentem-alássan-huszárhang mellett ez a lágy, játékos,
szomorúan kedveskedő bárányka-hang…

Milyen mélyen kell benézni egy magyar huszár életébe, hogy a
költészetének csak a századrészét meglássa az ember?

Aztán megint haptákba igazodik és hangosan mondja:

– Két gyerekem van odahaza, Margitnak nevezem lovamat.

Szima Istvánnak «öt családja» van odahaza, Nagylétán. Galambos elmondja
helyette, hogy Wolosiankán egymaga tizenkét muszkát hozott be.

Csordás Jánosra két gyerek vár Gyékényesen. Zawadkán «egy hulánussal
ketten voltunk, szétkergettünk harmincz oroszt.»

Mind az öt kitünő lövő. De egyik sem süti el a puskáját, a míg a pipát a
szájába nem vette. A huszár nem lövöldöz. Meggondoltan és takarékosan
lő, ezért kell a komoly munkához előbb a pipa. «Úgy van az, kérem, –
mondja Baranyi, – hogy ahhoz nyugodalom kell.»

Mostanában künn fekszenek a lövészárokban. De most csönd van. Hát
őrmester úr Galambos csinált egy láda fenekéből czéltáblát. Befestette
fehérre. Ezt kidugják a lövészárokból és az orosz czélbalő rá, igen
rendesen, egyszerre mindig csak egy. Ha nem talál, akkor a táblát
jobbra-balra mozgatják, mintha azt mondaná: «nem, nem.» Ha talál, akkor
meghajlik az oroszok felé a tábla, mintha azt mondaná: «köszönöm
szépen». Az oroszok is csináltak egy táblát, viszonzásul, és most úgy
folyik a játék, hogy minden treffer után a másik «párt» lő. A legnagyobb
rendben megy ez. Ha az orosz tábla treffert jelez, megjelenik a magyar
tábla és az orosz lő rá. A mint talál, a magyar tábla lesülyed és túlnan
felbukkan az orosz.

– Csak vigyázni kell a kigyugásnál – mondják – mert a kézre is
czéloznak. Mink is czélozunk az övékre.

Most így élnek.

Mielőtt tovább megyek, lovakról van szó, azt mondja az egyik, hogy
«olyan sokféle bolond nevük van a századnál a lovaknak.» Azt mondják,
hogy ezeknek a derék harczi paripáknak sohse írják ki a nevüket az
ujságba. Igazuk van. És szépen sorba, egymásután diktálják a furcsa
neveket, én meg írom:

«Mérőke… Forma… Négyszög…» – Négyszög?

– Van még czifrább is – mondják. És diktálják ott a kis viskó udvarán,
szorgalmasan, hogy valamelyik ki ne maradjon, a legkülönösebb lóneveket:

«Baba, Népfölkelő, Piczike, Rabszolga, Nosza, Kapúfélfa, Mindenségem,
Jófajta, Matild, Néma, Csóka, Lelkiismeret, Csipke, Exelencz,
Smólentóni, Gipsz, Hurka, Csalóka, Égtáj, Háziúr, Bogár, Mákvirág,
Csillag, Édes, Koldusbíró, Kutyaszőr, sőt egynek ez a neve: «Élcz.»

Aztán elbúcsúznak, lóra ülnek és eltrappolnak. Rengeteg minden van a
harcztéren egy ilyen huszárlovon. «Feleség» alig látszik ki a sok holmi
közül, a minek tetejébe most még őrmester úr Galambos is felül reá. Ő
nyargal elől, utána a többi.

Mennek, mennek a sáros úton, aztán felkaptatnak egy zöld domboldalra, de
ott már szorosan egymás közelében nyargalnak, egy csomóban. A hogy így
megy föl a kék-piros csomó a dombra, már nem egyes emberek ezek többé,
hanem egy kis harczi egység: «huszárjárőr» a nevük; így együtt ennek a
nagy hadseregnek egyetlen ökölcsapásává, kardvágásává vagy
szempillantásává olvadnak, így már egyek és oszthatatlanok és ebben a
vitéz egységben már megint együtt van minden, a mit az imént
szétbonczoltunk: a Galambos hőstette és Sorrento-kávéháza, Pap Albert
tehenei, Győrfi báránykái, az operai állóhely és a nagylétai «öt
család», a Newyork-kávéház, a kozákvér az arczon, a megmentett kapitány,
a Technologiai Iparmúzeum és a sarkantyú, a minél fogva kihúzzák az
őrmestert a bokorból, – a nagybajomi juhász és a pesti kis
magánhivatalnok élete itt egyetlenegy ösvényen megy már tizenharmadik
hónapja, dicsőségére a drága magyar földnek, a mely ilyen férfiaktól
virágos és talán annak a gonosz ifjú Budapestnek is, a mely íme, milyen
szépen tanúl az édesanyjától.



ÁTTÖRÉS…


Horozanka, augusztus.

Ma reggel áttörték a mieink a Zlota-Lipánál az orosz frontot. A
tudósítást erről úgy küldöm el, a hogy a naplómba beírtam este, mikor
fáradtan és összetörve hazaérkeztem a parancsnokságra. Nem hiszem, hogy
itt értelme volna egyéb erőlködésnek. Az ilyet nem is szabad utólag
kicsinosítani. Mindent beleírtam, a mit fatörzsek mögül lesve, az erdő
szélén bujkálva és végül a rajvonal mögött levő telefonos-fedezékből
látni lehetett. Az egész a győzelmes nagy akcziónak igen kis darabkája
volt. A világtörténelemben nem lesz benne. De ennek az ezrednek, a mely
mögött álltam s a melyben székelyek, erdélyi szászok és románok
harczolnak, egyik legszebb napja volt.

*

Reggel ötkor kellene indulnunk, de a köd oly sűrű, hogy száz lépésnyire
se látni. A nap olyan az égen, mint máskor a hold, délelőtt. Hosszas és
türelmetlen várakozás. A front felől egyetlen lövést sem hallani.
Félhétkor végre gőzök szállnak föl a völgyből, fákat, házakat kezdek
látni és a nap mintha sárgán olvadozni és melegedni kezdene. Az
automobil elindul. A hadtestparancsnok visz ki magával, útközben
megállunk, az irodánál felszáll a hadtest vezérkari főnöke. Künn a
lövészárkokban a bakák e pillanatban már tudják, hogy több mint egy
hónapi pihenő után ma támadás lesz, át fogunk menni a sokat emlegetett
Zlota-Lipán. Itt marad minden: gunyhó, kert, fedezék, épület, egy egész
város rögtönzött berendezése marad itt az erdőkben… Megyünk, el. A
soffőrnek meg se mondták, hova hajtson. Mint a szél, vágtat ki a front
felé.

Egy falun át. Vagy harmincz szekér áll hosszú sorban, tele szalmával. A
kocsisok karján vörös kereszt. Egy kis orvos mosolyog, szalutál:

– Minden készen!

A hosszú falu másik végén a törzsorvos, a divizió egészségügyi főnöke.
Újabb szekerek friss szalmával. A támadás csak órák múlva lesz. Ez már
mind a leendő sebesülteknek szól. E pillanatban még mind ép és
egészséges, a ki ezekben a szekerekben fog feküdni. A viskókon
vöröskeresztes zászlók. Újabb orvosok. Szaladgálnak, intézkednek, egy
nagy asztalon egy udvarban kötszereket bontogatnak. A bakák – ennél
keserűbbet ma egész nap nem hallottam – ebben az órában írják a legtöbb
levelezőlapot, az árokban, a térdükön. Mindenük össze van már pakolva.
«Tudatom, hogy hála istennek, jó egészségben vagyok.»

Egy lovas őrmester, galoppban, végig a falun. Karján vörös kereszt.
Aztán üres szántóföldek, reggeli nyugalom. Egyetlen szál telefondrót
kisér bennünket. A köd felszállt. A front felől csönd.

*

Erdő. A szélén lovasság, egy szakasz ulánus. Az autó megáll. Vezérkari
tisztek. Az ulánushadnagy, elegáns, nagyon fiatal fiú, jelentést tesz.
Innen kocsin megyünk be az erdőbe, előttünk trappolnak az ulánusok, a
parancsőrtisztekkel. Senki egy szót sem beszél a támadásról. Sűrű erdő,
az ágak az arczunkba csapódnak. Közvetlen közelben egy-két ágyúlövés.

Telefonállomás. Telefonos-katonák, a karszalagjukon T betű, a vállukon
karabély. Most mindenütt a fákon húzódó sárga drót mellett megyünk. A
lovasok az erdőben maradnak. Négyen megyünk tovább. Hofmann altábornagy
külön, egyedül megy előre. Az erdőben egy hegyi üteg áll, nagyon
kellemetlen, csattanó hangja van, közvetlen a hátunk mögött lő, egészen
félelmesen hangzik. A vezérkari főnököt, gróf Lamezan ezredest nem
látom, csak éles, parancsoló hangját hallom:

– A telefonosok az erdő szélén tovább! A többiek utánam!

Kinézek a fatörzsek mögül: szelid, napfényes dombvidék. Mi a dombvonal
tetején vagyunk, előttünk folyik a völgyben a Zlota-Lipa, a túlsó
partján megint magas dombvonal, azt tartják megszállva az oroszok.
Külön-külön, egyenként megyünk.

Futóárokba le. Az árok lefelé kanyarog, a folyó felé. Sokáig megyünk. A
végében a telefonos fedezék. Közvetlenül előtte a rajvonal; gyalogságunk
második állása. A fedezékünk fatörzsekkel van befödve a shrapnellek
ellen. A fatörzsek alatt keskeny nyílás, a melyen át kilátni. Szemben
velünk a pont, a hol az áttörés lesz. Alattunk az ezred a lövészárokban.
Az ezred alatt a folyócska, ezt bokrok takarják el. Süt a nap, csak
nagyon finom pára fekszik a völgyben. Félóra múlva ez is kitisztul. A
folyón túl: oroszok. Az áttörési pont egy meglehetős magas domb, a
felénk látszó oldala kopasz, de a teteje és a két oldala erdő. Mint egy
hanyatfekvő arcz, a melynek császárszakálla és sűrű haja van. Jobbról
erdő, balról erdő, a dombtetőn erdő. A lejtő síma szántóföld. Egy
darabját tegnap szántották fel. Sárga, barna, zöld táblák egymás
mellett. A hol a császárszakállas arcznak a szája kell hogy legyen, ott
a parton az első orosz lövészárok. Az orra magasságában a második; sűrű
drótakadály van előtte. A szemek vonalának magasságában, zegzugosan, a
harmadik. A zöldesbarna alapon ezek erős fehér vonalak. Aztán fenn a
homlok: egy csík zöld legelő, e fölött hirtelen kezdődő sűrű erdő: a
haj.

A hegyi üteg, a mely mellettünk, mögöttünk durrog, «belövi magát». Mind
a három orosz vonalat próbálgatja. Beletalál pontosan a felső kettőbe.
Az alsót a bokrok miatt nem látom. Nyakig állunk a földben, az orrom
előtt nagy fehér és sárga virágok, sok fű, darazsak, legyek. A fűszálak
közt látom az orosz árkokat ezen a túlsó dombon. Egy nagy sárga virág az
egész idő alatt ott hajladozik. A látcsőben is ezt a virágot látom
mindig először. Egészen tisztán hallani a repülőgép zúgását, a mely
fölöttünk kering. A hegyi üteg még egyet-kettőt lő, látni a
shrapnelljeit a második és harmadik orosz árok fölött villanva
szétrobbanni, aztán csönd. Augusztusi reggeli csönd, napsütés, bogarak,
madarak. A telefon néha búg mellettem. Jelentéseket írnak, diktálnak. Öt
percz múlva kezdődik a tüzérségi «előkészítés». Az órámat a fűbe teszem
magam elé. Nemcsak én vagyok izgatott, a vezérkari tisztek mellettem
mind komolyak és egy szót sem szólnak. Az egyik már egy félórája le nem
tette a látcsövet. De egy szót se szólt. Még négy percz. Három percz.
Két percz. Egy percz. Halotti csönd. Végigkisérem a másodperczmutatót az
utolsó perczen. Akkor zsebre az órát. És – figyelni.

A bakák most levelezőlapokat írnak. «Tudatom… a legjobb egészségben
vagyok.»

*

Összeigazított órák szerint ugyanegy pillanatban kezdi rá a tüzérség.
Minden üteg szól és mind erre az egy domboldalra tüzel. A mit hetek óta
óvatosan kipróbáltak, most elárulják. Eleinte számolom a lövéseket.
Ötven lövés. Százhetven lövés. Úgy háromszáz körül nem olvasom tovább.
Mind erre az egy dombra. A császárszakáll-erdő két szélére, a három
lövészárokra, a melyek közül csak a felső kettőt látom. Oroszt még
messzelátóval sem látni. Lebújtak az árkaik fenekére. Rettenetes az
ágyúzás. Balról csatlakozik hozzánk egy német divizió. Ezeknek van négy
olyan ágyújok, hogy az egész vidék megremeg, a mikor elsütik. Az óbudai
hajógyár jut eszembe, a hol a kazánkovácsok az éjjeli csöndben is
dolgoznak. Mintha körülöttem mindenütt óriási kazánokat kovácsolnának.
Mögöttünk, mellettünk, minden domb dörög. Figyelve nézek, ok nélkül
számolok: ötven, hatvan fehér shrapnellfelhő. Aztán a második és
harmadik orosz árok közt lövik a drótakadályt gránátokkal. Fekete és
barna szökőkútak szakadnak fel a földből. Van pillanat, a mikor
egyszerre, hirtelen huszonhét felhőt olvasok meg odaát: huszonnégy
kisebb és hat óriási. A domboldal füstöl és porzik, mintha belül égne és
egy láthatatlan kéz bottal verné. Fölötte hófehér és vérpiros füstgolyók
állanak meg a levegőben: a shrapnellek.

Egyszerre minden elhallgat.

Megint halotti csönd. Kakasok kukorékolnak valahol. Két darázs
veszekszik előttem a sárga virágok közt. A füstök eloszlanak a
domboldalon. Kínzó, hosszas csönd. Megint kakasok, igen messze. A
legyeket is hallani.

A telefon:

– Tizenöt percz szünet, míg az ágyúcsövek kihülnek.

A vezérkari főnök erős, komoly profilját látom a fűszálak közt:
távcsővel néz az orosz állásokra. A hadtestparancsnok lép be a fedezékbe
és mondja:

– Az első résznek vége. Tizenöt percz szünet. Aztán jön a második rész.

Nézek a messzelátón. Oroszt nem látni. A telefon jelenti, hogy a legalsó
árok tele van oroszszal, ez meg van állapítva. Az orosz tüzérség
mindeddig egyet sem lőtt.

Csönd.

Gyönyörűen süt a nap, a fedezékben suttogva beszél két-három vezérkari
tiszt, hogy a telefont ne zavarja. A bogarakat hallom és látom az orrom
előtt, a fűben. A szalmával telirakott szekerek jutnak eszembe, hátul, a
faluban. Most tíz óra. Még él és egészséges mindenki. A gyalogság a
lövészárkaiban vár. Fehér vászonba pólyált vékony deszkácskákat láttam
tegnap garmadával a faluban: az orvosok a láblövésekre készültek elő.

Az oroszok nem lőnek. Napsugaras, hullámos-dombos vidéket látok,
kábultan egy kicsit. Abszolut szép nyári reggel. Várunk. Most hűlnek az
ágyúcsövek. A fehér árok-vonalakon oroszt keresnek a messzelátók:

– Ön se lát egyet se?

– Nem én.

– És ön?

– Én se.

Telefon: az előre elkészített hídak közül néhányat átdobtak a
Zlota-Lipán. A többit most rakják. Patrouilleok már odaát vannak. A
legalsó orosz árok előtt hasalnak.

Ezeket a bokrok miatt nem látom.

*

Negyedóráig semmi. Aztán kezdődik az ágyúzás második strófája. A környék
minden ágyúja megint arra az egy domboldalra. Füst: fehér és piros
felhők a levegőben, az erdőnél a föld barna bokrétákban szakad fel a fák
magasságáig. Ezek a mi nehéz gránátjaink. Most a második árok mellett
lövik a szántóföldet, távcsővel jól látni, a hogy az orosz drótakadályok
közt vágják az utat. A telefon most már minden perczben szól. Jelentések
jönnek a jobb- és balszomszédtól, hogy ők mennyire vannak. Majd megint
tizenöt percz szünet, az ágyúcsövek nagyon melegek. A négy német
nehézágyú iszonyúan dörög a balszomszédban. Mintha ez az egész tájék
vasbádogból volna és a németek az egészre egyszerre ütnének rá akkora
pörölylyel, mint egy ház.

A harmadik és utolsó ágyústrófa a legrövidebb, de a legerősebb. Most van
percz, hogy nyolczvannyolcz lövést számolnak meg. A legtöbbet a legalsó
orosz árok kapja, a mit innen nem látni. Csak a füstök mennek fel sűrűn
és tarkán: piros, fehér, barna, fekete, sárga gombolyagok. És a mészföld
szürke pora. Az egész domboldal füstöl, gőzölög, porzik.

Telefon: tizenegy óra tizenöt perczkor kezdődik a gyalogsági roham.

*

Már szédül az ember az ágyútól. Ezt az utolsó strófát veszettül
csinálják. A német úgy kovácsol balról, mintha őrült volna. A fejünk
fölött ugatva repülnek a hegyi üteg lövedékei. Most már tudom, mit
hívnak a katonák «pokolkonczertnek».

Tizenegy óra tizennégy percz. Az órát kiteszem az arczom elé, a fűbe.

Tizenegy óra tizenöt percz. Utolsót ugat a hegyi üteg. Most minden
csöndes. A füst lassan oszlik az orosz dombon. Körülöttem mindenki a
távcsövét veszi, egy szó sem hallatszik. A telefon is hallgat. Fönn az
égen igen halkan zümmög a repülőgép.

Ezek a csöndek nagyon jellemzik a modern ütközetet, a mely néha
perczekre néma és láthatatlan. Hogy fogalmat adjak erről a csöndről, a
mi ebben a perczben van: mint mikor nyári délben hanyatt fekszel a fűben
és félálomban a kék eget nézed. Minden bogár elmondja a magánügyeit a
fedezék előtt. Egy kis szellő megy át a levelek közt, azt is hallom.
Nagyon messziről folyton szólnak a kakasok: nem a friss hajnali
kukorékolás, hanem a hogy dél felé szokott, unottan, meggyőződés nélkül.
Madarak csipegnek, nem is látom őket. A fűszálon föl-le kínlódik egy
darázs. Nagyon messze ellátni, nyolcz-tíz erdős-mezős dombra, egy távoli
falura, mind hallgat. Sehol, soha életemben ilyen csöndet. Most indul az
orosz kifelé Galicziából.

Halk zúgás alulról, a folyó felől.

Telefon:

– Kijöttek a lövészárokból és átrohantak a hídakon.

Most kezd hallatszani valami gonosz, száraz kopogás. Az első orosz árok
puskái szólnak. Aztán szemtelenűl, az egész világot egyszerre hanggal
töltve be: az orosz géppuska, mint valami komisz, mérges fecsegés, a mi
nem hagy mást szóhoz jutni. Előbb egy, aztán kettő és több. Kopogó
zúgássá olvadnak. Mint egy vízesés, a mi nagyon közelről zúg. Alúlról
emberi hangok.

A következő pillanatban az orosz domb kopasz lejtőjén, a hol a két fehér
orosz árok vonul keresztbe, egyszerre vízszintes sorban kétezer kis
emberfej, kétezer hátizsák, kétezer kis csukaszürke test, nyílegyenes
vonalban, mint egy fésű, a mely lassan fölfelé fésüli a fűvet a dombon:
az erdélyi ezred első rajvonala megy fölfelé…

A telefon jelenti, hogy a legalsó árkot, a melyet nem látok,
elfoglalták, most mennek tovább, föl a másik kettő ellen. Az orosz
foglyok már jönnek át a hídon.

A legelső sor nem elég ritka, egyes helyeken csomósodik. De megállás
nélkül megy az emberpontokból kirakott fekete vonal a fehér orosz árok
felé. A nyakamon az ér úgy ver, hogy a kezemmel szorítom le. A
szomszédaim némán forrnak össze a távcsöveikkel. Nem merek senkinek
szólni, hogy laikus eszem szerint túlsűrű a sor. Ha ezekbe a géppuska
beledolgozik…

Még végig se gondolom, a sor mögött alakok kezdenek szaladni. Csillogó
kardjukról látni, hogy tisztek, a kik ritkítják a sort. A csomók
feloldódnak, most jó, ritkás, de változatlanúl sor-egyenes rajvonal megy
fölfelé. A második orosz árok is elkezd kopogni. Géppuska. Aztán sok-sok
puskalövés. Szinte hallani a vezényszót, úgy fekszik egyszerre hasra az
egész sor. A tarlón hosszúkás, kékes testecskék fekszenek egymás
mellett, a hátukon világos pont: a szürke hátizsák. A mögöttük levő
tarlót nézem, a mit elhagytak. Két sebesült fekszik egy sárga táblán. Az
egyik mozog, mintha fel akarna kelni.

Alulról megy fölfelé a második sor. Aztán egy harmadik. Mint az
irkapapir, úgy van megvonalozva a három sorral a napfényes, sima domb.

Az első sor fölkel, megy tovább, aztán összekuporodik, az álló alakok
megkisebbednek, a mint lövésre készen tartott puskával kuporogva mennek
az árok felé. Kicsit megzavarodik a sor: látni, hogy keresik a
drótakadályok közt az utakat, a miket az ágyúink szaggattak. Baloldalt
szalad fel a legtöbb. Ezeket futni látom az orosz árkok mögött, nagyon
gyorsan. Az oroszok benn szaladnak az árkokban, jobbfelé. Négyen-öten
beugranak az árokba a mieink közül. Egy csoport az orosz földhányáson
szalad. Világosan látni, a mint a menekülő oroszokat üldözik. Aztán mind
megáll egyszerre. Utóbb hallom, ebben az árokban az oroszokat részben
összelőtték az ágyúink, a ki életben maradt, az szaladni próbált, de
elfogták.

Alul a negyedik sor indul fölfelé a dombra.

*

A legfelső sor most megint egyenesre igazodik és megy tovább, föl, a
harmadik és utolsó árokhoz. Onnan már nem hallatszik ide semmi. Megint
halálos csönd van a vidéken. Ebbe a csöndbe most egyszerre,
háromnegyedórai szünet után a hátunk mögött hármat ugat a hegyi üteg.
Odaát a dombon, a mieink orra előtt három gránát vág be az utolsó orosz
árokba. Most hirtelen megérzem, hogy ez a sok hallgató ágyú mind figyel,
az a sok ezer katona, a ki itt az egész fronton láthatatlanúl, a bokrok,
fák közt, a föld lyukaiban vár, mind ezt a fölfelé haladó sort nézi a
nagy csöndben, mint én. Ezer meg ezer elbújt szem kiséri őket. És a
hegyi üteg gondolt egyet, egy utolsó segítséget küld nekik, a fejük
fölött az orruk elé lő, az orosz árokba. Nekem, a ki innen nézem őket,
oly jól esett ez a három lövés, hogy majdnem elkiáltottam magam. És jól
látni, hogy ők is megörültek neki, egyszerre gyorsabb a szaladásuk az
orosz árok felé. Még egy utolsó barátság a hű hegyi ütegtől: még három
gránát, pont be az orosz árokba. Aztán megjelenik a mieink fölött az
első két orosz shrapnell-felhő. A hol levág a két orosz shrapnell,
pillanatnyi szétrebbenés. Három-négy sötét pont marad a földön, a többi
szalad fel, tovább, előre. Ez a folytonos, hű, néma előremenése a
sornak, ez a legnagyszerűbb, ez szorongatja a szívet és megfogja a
torkát az embernek. Ez a meg nem állás, föl, egyre, folyton, a halálos
fegyverek felé, a shrapnellek alatt. Ez a végtelen hűség és becsület a
halál arcza előtt, a hogy a mozgásban kifejeződik, ez a folytonos
haladás a legnagyobb baj felé… kell hogy eláradjon az ember szemén a
könny.

Világosan érzem magam körül a velem együtt néző, aggódó, égő szemek
ezreit. Mind ugyanoda néz innen a lyukakból. És mint a gyerek, folyton a
hű, ügyes kis hegyi ütegre gondolok, a mely aggódva figyelte őket és még
az utolsó perczben merészen átlőtt a fejük fölött hatszor. Ő legalább
tudott nekik valamit adni.

Az ötödik sor indul meg lenn, most olyan a domboldal, mint az ötvonalas
kottapapir. De aztán ez az ötödik sor jobbra fordul és oldalt vág be a
fiatal erdőbe.

Legfelül, az első sor előtt öt pont megy. Patrouille. Ezek érnek először
az orosz árokhoz. Valami jelt adhattak, mert egyszerre az egész sor
rohanni kezd a fehér árok felé, eléri, ellepi a hosszú fehér sávot.
Ebből is szaladt már az orosz, a futóárkokon át, fel az erdőbe.

Lejebb, a domboldalon, mint egyes kották a sorok közt,
sebesült-szállítók visznek lefelé hordágyakat. Előbb egy, aztán kettő,
négy, öt mászik visszafelé különböző irányokból. Egy rövid egyenes vonal
keresztbe vágja az öt vízszintes sort: municzió megy fel. A legfelső
orosz árokban nyüzsögnek a mieink. Kutatják, szaladgálnak a mellvédjén,
átugrálnak rajta, majd belebújnak, néhány perczre, pihenni.

Telefon: az első két árokban elfogott oroszok azt vallják, hogy a
harmadik árok gyöngén volt megrakva, az oroszok zöme hátrahúzódott az
erdőben épült állásokba.

Balra nézek: a németek is áttörtek a szomszédban, most egy országút
fasorában masiroznak fel a szomszéd dombra. Az oroszok shrapnellel lövik
a fasort.

A mieink patrouille-ja felér a dombtetőre, az erdőhöz. Eltünik a fák
közt. Öt kis pont, be a sűrű erdőbe, a hol az orosz tartalék vár… Az
erdőből azonnal lövöldözés hallatszik. Egy pillanat alatt kiugrál a
fehér árokból az ott pihenő rajvonal és szaladva megy fel az erdő felé.
Már be is szívja őket a sötét erdő. Megint ez a hasonlat üldöz: mint egy
hosszú fésű fogai, tünnek el a sűrű lomb-haj közt. A négy párhúzamos sor
húzódik fel utánuk. Az erdőből két durva hang: két sortűz. Az oroszok.
Aztán felharsanó, rettenetes összevissza lövöldözés. Az első sor
megtámadta az erdei orosz állásokat. Ismét a tipikus orosz kettős
sortűz. Vad puskalárma. A második sor már ebbe a lövöldözésbe megy be az
erdőbe. Erősödik a puskatűz. Az erdő a harmadik és negyedik sort is
elnyeli. A puska most vagy egy óráig szól az erdőben. A domboldal üres.
Csak kisebb őrjáratok mászkálnak az üres árkok mellett. Municzió húzódik
fölfelé. Megint három-négy hordágy a tarlón keresztbe. Egy helyen többen
hajolnak le egy fekete ponthoz, aztán elmennek tőle. Megint mások
hajolnak le hozzá. Mindenki otthagyja. Ezt, úgylátszik, nem sürgős már
elvinni szegényt.

Az erdőből, hol halkabban, hol erősebben, puskázás, sortűz, gépfegyver.
Órákig. A völgyben minden csöndes. Az erdőből hordágyak jönnek.

Telefon: a Zlota-Lipán már az állandó hídakat építik.

Újabb telefon: az erdőben erős harcz után végre hátrálni kezd az orosz.

A puskák egyre messzebbről szólnak. Jobbra tőlünk orosz ellentámadás
van, ott hirtelen megint nagy ágyúzás kezdődik, de nem tart sokáig.

*

Mint egy nagy szőnyeget, elhúzták előlem a csatateret. Most az erdőn,
dombon túl húzódik kelet felé. A napsütött domboldalt nézem: ennyi
földet szerzett vissza néhány óra alatt ez az ezred. És azt a sűrű
erdőt, fenn. Van vagy négy kilométer. Ez már nem orosz föld többé.
Reggel még az volt.

Balkéz felől még egy-két bágyadt, halványkék orosz shrapnellfelhő.

Megyek vissza, a falu felé. Az erdőben a telefonosok sietve gombolyítják
le a telefont. A vezérkar a lovait várja, hogy az előnyomuló divizió
után nyargaljon. A lejtőn, a Zlota-Lipa felé két alak áll a lövészárkok
mögött. Távcsővel nézik a jobbszárnyat: Hofmann altábornagy és vezérkari
főnöke, gróf Lamezan ezredes. Az ezredes – nem is olyan nagyon régen –
még két éve ilyen időtájt a franczia köztársaság elnökénél ebédelt, az
Elyséeben, díszruhában, ő volt az osztrák-magyar katonai attasé. Most
csupa agyag a ruhája és a zsebéből reggelizik. Párisból a Kárpátokba
ment egyenesen. Egy év óta dolgozik éjjel-nappal a hegyek közt. A hogy
itt áll magas, sudár alakja a krumpliföldön, el tudnám nézni még sokáig.
Hallom messziről, a mint a telefonosokat megszólítja:

– Milyen drótot szednek le?

– A hegyiüteg telefonját. Az üteg megy előre.

Elkezdek bolyongani az erdőben, hogy végre lássam ezt az okos, ügyes, hű
kis hegyiüteget, de már nem találom. A folyón túl, a túlsó dombok
valamelyikén kapaszkodik fölfelé…

Az erdei úton lassan jönnek visszafelé a szalmás szekerek a
sebesültekkel. Le van csukva a szemük. A levelezőlapjaikat már elvitte a
tábori posta.


Horozanka, augusztus.

Hotmann altábornagy, a hadtestparancsnok, este jön haza, fáradtan,
porosan, a kertben találkozom vele, egész nap künn volt az
előre-masirozó csapatok közt, az egész frontját végig-ellenőrizte, hogy
rendben megy-e a csapatok «Vormarsch»-a a hátráló ellenség után. Később
valaki, a ki vele volt, azt beszéli, hogy az altábornagy legelsőnek ment
be Podhajce városába, egy órával előbb érkezett oda, mint a legeslegelől
masirozó előörsök. Az orosz még csak épp, hogy kiment Podhajcéból, a
zsidók rémülten állitották meg a tábornok kocsiját, hogy valahogy bele
ne szaladjon az orosz utóvédekbe. A tábornok egyébként is híres arról,
hogy nagyon exponálja magát, itt az alkalom, hogy erről a kérdésről
néhány szót váltsak vele. A czivil köztudat úgyis abban a hitben él,
hogy a generálisok hátúl ülnek, lőtávolon kívül. Azt mondja, hogy
meggyőződése szerint a tábornoknak – bár erre a katonai tudomány
szempontjából semmi szükség nincs – mindig exponálnia kell magát, a
mikor a katonái előremennek, mert tapasztalata az, hogy ez minden
tekintetben felemeli a sereg morálját: mind személyes bátorság, mind
gyorsabb masirozás dolgában. Azt mondja: a tábornoknak igenis szabad az
életét koczkáztatnia ezekért az előnyökért, az a szegény, fáradt,
ütközetbe induló katona hadd lássa a tábornokát elől menni, a népnek
úgyis az marad kiirthatatlan fogalma a vezérségről, hogy a vezér megy
elől, a csapat megy utána. És ha ők ezt így képzelik, akkor így is kell
ennek lennie. Holnap reggel megint négy órakor kel, automobilon utoléri
őket és megint elébük megy.


Horozanka, augusztus.

Magyar pionirok.

Néhány nappal az orosz Zlota-Lipa front áttörése előtt egy este valaki
titokzatosan mondta a fülembe:

– Sólyom-Fekete jön le az erdőből.

A nevet már hallottam. Sólyom-Fekete Gellért kapitány, a mi pionirjaink
parancsnoka. Nem értettem, mi van azon olyan titokzatos, hogy lejön az
erdőből. Azt tudtam, hogy Jeziorko fölött a hegyen az erdőben sátrakban
laktak a pionirok, pihentek, azaz spanyol bakokat csináltak szöges
drótból és fából és éjjel kirakták a lövészárok elé. Ez náluk pihenőnek
számít. Jártam arra egyszer, de délelőtt volt, nem mentem el hozzájuk,
mert a pionirok a háború éjjeli munkásai, délben kelnek fel.

– Ma arra jártam, – mondja a hírhozó – már rakodnak fel a szekerekre,
itt masiroznak át holnap délben.

Megvallom, a bakák is tudták, mit jelent ez, csak én nem. Azt
jelentette, hogy valahol a víz körül fog történni valami. Hosszú,
hosszú, hetek óta állunk itt a Zlota-Lipánál, nem történt semmi, de most
Sólyom-Fekete jön le az erdőből, megy a víz felé…

Másnap már többen tudták. Lovasok, a kik elnyargaltak mellette, mesélték
reggel:

– Jön a Sólyom-Fekete. Ebből «erőszakos átkelés» lesz.

Szép az, hogy senki nem tud semmit. Az emberek úgy kombinálnak, mint a
börzén. De most eltalálták.

*

A forró déli órában jöttek be Horozankára a pionirok, dél felől északnak
masirozva, párhuzamosan a folyóval. A főtéren megállott a karaván,
ebédelni. Szekerek, pontonok, deszkák, szerszámok, mintha egy gyár
hurczolkodnék. A puskák gulában. A parancsnokság kertajtaja előtt egy
barnára égett szőke kapitány száll le a lováról, úgy vezeti a lovat a
házig.

Egy főhadnagy áll mellettem, titokzatosan meglök és súgja:

– Der Sólyom-Fekete.

Most már én is érzem, hogy lesz valami. De hogy mi, hol és mikor, azt
nem tudja senki.

Sólyom-Fekete a vizet jelenti. A hidat, a csónakot, a pontont, a
gránátok közt való czölöpverést, a géppuskatűzben való vízbe-gázolást, a
csónakokra rakott átjárót, a bakokra állított gyalogpallót, a
gerendákból ácsolt permanens hídat, – Sólyom-Fekete jelenti ezen a
vidéken mindazt, a mi a pionirok hadi dicsősége. Nemrég van itt a
hadtestnél, de érdekességét és hírét elhozta ide Szerbiából, a hol oly
nagy becsületet szerzett a magyar katonának. Az arcza sötétbarnára
égett, mint a dunai halászoké. A bajúsza lenszőke, napon világosodott,
mint minden vízi-emberé. Azt mondják, a víz oxigénje az erős napfényben
ózonná változik és épp oly vegyi folyamattal festi szőkére a hajat, mint
az oxigénvíznek nevezett hajfestő szer. A halászok, hajósok világos
hajszíne ez. A kapitány tizenhat évet töltött az Aldunán a
pionirmesterséggel, most tizenharmadik hónapja harczol a vízek körül.
Volt alkalma lebarnúlni és megszőkülni. Bihari ember, két kitüntetése is
van, az egyiket még lenn kapta a Kolubaránál.

Oda vezet a katonái közé, ő maga ott hagy.

Így ismerkedem meg a magyar délvidék «öreg vízi-legényei»-vel, mint az
egyik magát nevezi. A főember egy temesmegyei, teljesen magyarrá lett
román fiú: Dancsu Gergely, káplár. Arany vitézségi érme van, odahaza
telefonkezelő, minden kalandban szerepel, a legnehezebb napokon
ragyogóan dolgozott, néha hat lépésnyire az ellenségtől. Semmi baja,
pedig a háborúban tizennyolcz golyót kapott már, ezt a kapitánya is
bizonyítja. Dix őrmester is temesi magyar, odahaza asztalos, egyszer hat
emberrel hozott vissza a Kolubarán harmincz pontondarabot, a melyben
halomra lőtték a szerbek a gyalogságot.

Borzalmas átkelések lehettek ezek. A kapitány később elmondja, hogy a
szerbeknek külön taktikájuk volt a pionirokkal szemben, ezek ellen külön
harczoltak. A folyón harmincz lépésnyire eresztették őket magukhoz, ők a
magas parton vártak a fedezékek mögött. A «kierőszakolt átkelésnél»
muszáj átmenni, ezt a szerb is tudta. Harmincz lépésről géppuskával
lőttek beléjük, sőt megtörtént, hogy erről a távolságról rövidre
állított ágyú fogadta őket a parton. És a ki átjutott, annak még létrán
kellett felmásznia a vízből a magas szerb partokra.

– Más katonának legalább van fedezéke, – mondják a vízi-legények – de
«mink, pionérok», állva dolgozunk. Hidat verni nem lehet lövészárokban.

Azt mondja Böde István:

– A vízen nem lehet hasrafeküdni.

Böde szegedi gyerek, géplakatos. A pionirszázadról meg van előre
határozva, hány ács, hány fémmunkás legyen benne, hányféle egyéb
mesterember. Dávid István makói ács, Feldmann Ádám torontáli vasútas. Ők
ketten kínlódtak egy sötét novemberi hajnalon, zuhogó esőben a Kolubarán
a gyalogság átszállításával, már azt hitték, mindennek vége, de:

– Visszahoztuk a háromrészes pontont öt sebesülttel, egy halottal, mégse
lett a szerbeké.

Böde csöndesen mondja:

– Ádámot hasbalőtték.

Ádám elvörösödik, mikor ránézek. Ezt már máskor is láttam ezeknél a
szegény, derék fiúknál: a nagyon súlyos sebesülést szégyenli… A ki
gondolkozik ezen, az előtt a paraszt egyszerű és hatalmas emberi
vonással gazdagodik.

Azt mondja Böde:

– Laurinyec, mondd el a két honvédet.

Szegény Laurinyec nagyon izgatott. Ő is elvörösödött. Ránéz Bödére, úgy
látszik, Böde a legokosabb köztük. Azt mondja:

– Alássan jelentem, Laurinyec György földmunkás.

Aztán, mint az iskolában:

– Ez november huszonhatodikán volt, már délelőtt áthoztunk egy
hadnagyot, két pionért és két magyar népfölkelőt, velem volt a Kilcher
és a Hartmann Mátyás, ezt a szíve alatt lőtték meg, de este is átmentem
aztán. A monitor segített.

– Hogyan?

– Lűtte a szerbeket messziről, gyorstüzelő ágyúval, olyan egészen
kicsikével, hogy én átmehessek egy tengerészőrmesterrel a vízen, mert
odaát a partoldalban kínlódtak két hármas honvédek. A szerbek fönn
voltak a magas parton, a honvédek meg lenn bújtak a part alatt, a
víznél.

– Sebesültek voltak?

– Nem, csak a víztűl voltak betegek, áztak-fáztak ott már régóta, enni
se vót, lázuk is vót, mán kiátani is allig tudtak.

– Mit kiáltottak?

– Előbb azt kiátották: «Sólyom-Fekete kapitány úr, segítsen rajtunk,
mert itt veszünk». A kapitány úr meghallotta, úgy mentem át az
őrmesterrel. Mikor látták, hogy készülünk, de nagyon lőnek ránk a
szerbek, megijedtek szegények, hogy most már veszni hagyom őket, akkor
azt kiátották: «Felebarátok gyertek, hat gyerekem van, csapdába
vagyunk». Aztán áthoztuk őket, de alig éltek, úgy oda voltak.

– Mit mondtak?

– Aszonta az egyik: «Kedves testvérek, nagyon szépen megköszönjük».
Aztán mind a ketten megcsókoltak engem, meg az őrmestert is, azt
Lammernak hitták. Én aztán jó vacsorát kaptam a monitoron, mer onnan
nézték az urak az egészet.

Böde megint itt van két emberrel.

– Ez itt a Golopencza őrvezető, – mondja – bérkocsis Herkules-fürdőn, ez
meg Gotárdi őrvezető, ezek meztelenül átúsztak a Száván, mert odaát
megláttak több «miénk pontonunkat» a szerbeknél és áthozták a
pontonokat, az egyikben egy halott főhadnagy volt, a másik kettőben is
voltak halottak.

Mutatja a többit:

– Ezek is ki vannak tüntetve: Tudor János, Herpai, Pördi, Gyetvai, ez
meg az Uferbach, a ki Jezupolnál az orosz pánczélvonat elé szaladt
síneket robbantani.

Ott kell hagynom őket, a kapitány úr kéret ebédre.

*

Egy palánk mögött ebédel a két tisztjével: Krebs Walterrel és Maron
Árpáddal. Szerény ebédet esznek bádogedényből. Bádogpohárból isznak. Nem
mond mást: a pionirjait dicséri és a vízről beszél, mindig csak a
vízről, ez az élete, a mestersége, az ambicziója, a szenvedése, az
öröme, éjjele-nappala: a víz. A Dunát szereti. A fiatalságát az Aldunán
töltötte. A szerb folyókat szidja. Gyalázatos vizek. Ez az impozáns, ez
a katonás benne, a mesterségének, ennek a gyilkosan nehéz,
legveszedelmesebb katonamesterségnek az imádata és ez a teljes odaadás,
a mivel ezen a világon csakis a folyóvíz iránt érdeklődik. Őt nem
érdekli Bulgária állásfoglalása. Se Románia. Semmi se kell neki, ő róla
ne írjon az ujság, őt most a Zlota-Lipa érdekli: keskeny víz, de gonosz
víz: mély víz. Ő építette az egyetlen hadihidat Belgrád és Zimony közt.
A legrosszabb két víz a Drina és a Dnyeszter: ez a két istenverte víz
hirtelen árad. A Dnyeszter meg mindjárt elönti a fél világot… Komisz
vizek. Szép víz az Alduna. Az víz. A Dnyeszterrel Cvitovánál küzdött.
Sok munka volt, de «fogott». Németeket vitt át. És a régi emberei: azok
a nagyszerű magyar dunai pionirok, a kikkel Bosutnál, Polojnál, a
Parasnicánál dolgozott… Sok veszett oda. Öt hét alatt három árvízet
éltek át, így építettek ötszáz lépésnyire a szerb géppuskától egy
százhatvan méter hosszú hidat. Akkor a szerb hét darab úszómalmot
eresztett le a megáradt vízen, ezek összetörték ezt a drágán épült szép
hidat. Újra kellett kezdeni: ágyútűzben, géppuska előtt, előbb pontonos
átkelést, aztán hajóhidat, aztán még egyszer egy százhatvan méteres
állandó hidat…

Akkor kapta a század a dicséretet. De azokból a régiekből… bizony… most
már… hiszen, ha az most mind megvolna!…

Egyszer egy pontonban hetven ember közül egy maradt.

*

Csütörtökön Hnilczén látták Sólyom-Fekete kapitányt, a hogy lefelé
lovagolt a víz felé. Akkor már mindenki tisztában volt a dolgokkal.
Pénteken volt a nagy áttörés. Az első jelentés, a mi a telefonon jött,
az volt, hogy Sólyom-Fekete átdobta a kész hidakat a Zlota-Lipán és hogy
az orosz senki másra nem lőtt, csak őreá és a pionirjaira. Mialatt a
roham ment fölfelé a dombon, a század már verte le az állandó hidat.
Keskeny víz, de rossz víz: mély víz. És a mint így elkezdenek dolgozni a
pionirok, minden ágyú náluk jelentkezik először, az orosznak a híd kell,
mindig csak a híd.

Már mögöttünk van a Zlota-Lipa.

Tegnap látták Sólyom-Fekete kapitányt, a mint az ellenséget üldöző
rajvonal előtt lovagolt, keresztül az előörsökön, egyedül, ment nézni az
új vizet, a Koropiecet… ezt még sohse látta. De még tegnap átvitte rajta
a gyalogságot. Este már elindult, hogy megnézze a következő vizet: a
Strypát. Azt mondta: «nem érdekel engem, uram, a politika, engem a Böde
érdekel, meg a Dancsu, meg a víz, meg minden, a mi a vízzel összefügg,
meg minden, a mivel a vizen át lehet menni, meg azok a levelek, a miket
szegény sebesült pionirjaim írnak, meg az Alduna, a hol tizenhat fiatal
esztendőmet hagytam».

Megyünk előre, talán utólérem még valamelyik víznél Sólyom-Fekete
kapitányt. Igazi, jó magyar katonát ismertem meg benne, szeretnék vele
még beszélni, kiknek az arczképét rajzolgassa szeretettel az ember a
háború nagy képtára számára, ha nem az ilyen emberekét?

Azelőtt úgyse hallottunk róluk, pedig, hála Istennek, akkor is megvoltak
és a mieink voltak. Milyen jó, hogy lejött az erdőből.


Podhajce, szeptember.

Mikor az elfoglalt Podhajcén keresztülmentünk, a zsidók épp a
tisztiszolgáknak csókoltak kezet a főtéren. A szekerek, a melyek egész
éjjel szögesdrótot és spanyol bakokat vittek ki a frontra, most a
sebesültekkel jönnek vissza: a szegény csukaszürke ruhákon félméteres,
barnára aludt vérfoltok, hófehéren csillogó kötések a sötét arczok
fölött, a kormos kezeken… A legtöbb mélyen alszik a szalmán. Végre, öt
nap és öt éjszaka esőben és hideg szélben küzdött harczai után
kialuszsza magát ezen a drága áron. Ma süt a nap, de hideg van. D.
őrnagy egy széken ül a tér közepén és az árakat szabályozza két
szuronyos bakával. Kis asztalokon kötötű-vékonyságú orosz czigaretták.
Így változik a katonai dohányzás: tegnap még hüvelykújj-vastag
czigaretta volt, ujságpapirba sodort pipadohány. A falakon a jól ismert
plakát, a mely a telefondrótokat védi: «Es wird an Ort und Stelle jeder
erschossen, der…» Némelyik paraszt már úgy vigyáz a telefondrótra, hogy
ki se mer menni a földjét megművelni, mert a szent drót húzódik fölötte.
Kovácsok dolgoznak: a komáromi «batri-kovács» (magyarúl: «üteg-kovács»)
tüzérlovakat patkol. Egy hófehérszakállú öreg zsidó magasra emelt ásóval
ordítja a tér közepén, hogy ő boldogan megy utat kaparni, hívja a többit
is. Szekerek mindenütt. A nagy áttörés után az ellenség után zúduló
hadtest nagy vásári mozgása ez. Minden megy, előre. Még a kóbor
kutyákat, a melyek egy-egy századhoz csatlakoztak, még azokat is viszik
a bakák, spárgán, előre. Két repülőgép a kék égen. Mindenki fölnéz.


Podhajce, szeptember.

A podhajcei főutczán az ötnapos csata sebesültjei jönnek, egytől-egyig
magyarok, pesti és dunántúli honvédek, ezek most a könnyű sebesültek, a
kiket százas-százhúszas csoportokba terelnek és gyalog küldenek vissza a
kórházba. Nagyon lassan sétálnak négyes sorokban, pipáznak,
beszélgetnek. Egyetlen tiszta folt van mindegyiken: a hófehér kötés.
Feketék, kormosak, piszkosak, sárosak és – ez nem megy ki a fejemből,
egy százados mondta róluk egyszer – olyanok, mintha férfiakból megint
kisfiúkká váltak volna a többnapos ütközet alatt. Soványak és kisebbek
lettek, nagy nekik a ruha, bő a gallér, a kezek megvékonyodva lógnak ki
a bő és túlhosszú köpenyújjakból. Az első ilyen gyalog ballagó
sebesültcsapatot tavaly láttam Alt-Sandec mellett, az országúton, ez
talán azóta már a századik ilyen csapat. Néha jókedvűek, de sokszor, így
most is: mint komor és megsértett emberek jönnek, szinte haragos
arczczal, szemrehányó tekintettel, a kritikának valami komoly és
félelmes felszabadúltságával, mintha soha többé senki nem parancsolna
nekik. E pillanatban nagy nyugalom, dacz és méltóság van az arczukon, a
szavaikban: rájuk nézve most már vége a háborúnak, ők visszafelé mennek,
szigorúak mindenkivel szemben, nem szívesen köszönnek és az ajándékokat
szinte durczásan fogadják. Szivart osztottunk szét közöttük Balogh
Rudolffal és az, a ki az utolsó marékkal kapta, azt mondta: «hát a
többinek nem jut?» Aztán azt mondta: «mért nem hoz többet magával?» A
részvétet nem szeretik, a front mögött dolgozó katonával gúnyolódnak, a
sebesülés fölemeli őket valami olyan magasabb és szigorúbb álláspontra,
a mely minden vitát kizár – minél követelőbbek és fölényesebbek, annál
inkább az az érzésem, hogy tökéletesen igazuk van.


Podhajce, szeptember.

Honvédek levelei, amelyek a csata után iródtak…

Ezeket a tábori levelezőlapokat és leveleket szóról-szóra másoltam le az
ötnapos csata után, ma délután. Vigyáztam, hogy még a helyesírásuk is
szűzen maradjon meg, egy árva betűt sem igazítottam rajtuk. A czímzettek
és levélírók neveit érthető okból elhagytam. Így adom át ezeket a drága
szép írásokat a nyomtatásnak.


I.

Kelt P. czivil kórház. Kedves feleségem tudatom, hogy ide kerültem
nagyon súlyos lábsebbel én nem is hiszem hogy valaha viszont láthassalak
benneteket, mert dinamit lövést kaptam 30-án reggel fél 3 órakor rohamot
intéztünk az orosz állások ellen és vagy 150-en el is jutottunk a
drótkerítésig de mivel kevesen voltunk én vissza mentem segítségért
akkor ért a baj ha megis maradok a ballábam ellesz vágva ha érzem hogy
baj van a tisztelendő úrral tudósítalak.


II.

Kelt levelem 1915 Agusztus ho 29-én szöröncss jó napot agyon az ur Isten
szeretet kedves édes jó Rozika kis babám én hála az jó Istennek én
egéséges vagyok a mit neked is tiszta szűvem ből kivánok az jó Istentől
hogy ezen pársor irásom az leg job egeségben találjon fel ez a level
minnyajatokat bizon kedves édes jó galambom én igen szépen tudatlak hogy
én meg sebesűltem Agusztus ho 27 kén sapner golótu bizon kedves édes jó
szűvem de az nem nagy baj hogy meg sebesültem de az nagyobb baj vona
hogy meg haltam volna bizon kis magzatom hogy az bal karom van át lőve
de hogy nem igen fáj az sebem bizon kedves édes jó Rozika kis babám én
igen szépen tudatlak hogy én nekem ne írgyál adik még én az korhazbol
nem küldöm az atreczt majd akor lehet küdni levelet hogy én az atreczot
megkűtem hozát akor irhaz levelet bizon kedves édes magzatom én igen
szépen tudatlak hogy az bába aszony most nem tud hizekedni teveled hogy
az T. hogy elvesz téged adik hizekedett hogy az jános elveszi az julit
téget meg az T. elvesz de most meghalt nem tud hizekedni most tisztelem
az szüleidet és minnajatokat Isten velem és velet irta Ferkó szűved.


III.

Kelt levelem északi harctér 1915 ben Agusztus hó 31 kén méjen tisztölöje
kedves K. I.-ném én mind Férje bajtarsa tudatom önnel hogy az istván
barátom 28 kán este eleset este 10 orakor szegén barátom it nyugszik az
rajvonalunkhoz 150 lépést adjon az isten neki örök nyugodalmat és
boldogságot golo érte az jobmelét ezel záróm levelem maradok mind
ismeretlen jóakarója az távolbó nevem P. István hogyha ir úgy írjon
ahogy az tulsó oldalon van az czim.


IV.

Kelt Levelem harcz Térről szeptem 2 án Tisztelt Kedves Miska bátyám
tudatom magukat mintnyájukat hogy az Pista fija meg sebesűlt mint két
lábára térden alu nem sujós mink kötöztünk és én Kocsira tetem fel atam
neki utra czigaretát és én kiszólgátam a mit csak kért Miska bátyám
mindég jó az jó ember akár magyar akár szerb mink együt harczólunk mink
egy testvérek vagyunk az pista 29-én augusztusban sebesült ezel záram
sarajimat és maradok hű jó Barátja az jóczó máskép gájá tiszteli az
csirit tisztelem az én feleségemet az sáslics lányát Isten vel k K. J.
segélyhely gyógyszolga.


V.

Kelt 1915 értesitlek pár soraimban hogy augusztus 29 én hajnalban has
lövést kaptom mást nem birok irni ha joban leszek bővebben meg irom
Isten veled csokolom minyojatokat maradok sirig szrető F.


VI.

Tisztelt H. ur 30 án délelőtt megsebesült a fia ne ijedjen meg és ne
irjon mert inen tovabb lesz szállitva, tisztelettel… ápoló.


VII.

Kelt levelem 1915 Agusztus ho 29 szeretet kedves édes Pali kis öcsém
hála az jo Istennek én egéséges vagyok a mit nekedis tiszta szivemből
kivánok az jó Istentől kedves édes jó Pali kis öcsém én igen szépen
tudatlak hogy én meg sebesűltem az bal karomra kedves édes öcsém de nem
nagyon fáj az sebbem édes kis öcsém már hála az jó Istennek hogy még
nagyabat nem kaptam sebet mert ez tűrhetős az sebbem adik levelet nekügy
hogy én majd az korházból az átreczot nem küdöm meg most Isten velem és
veled.


VIII.

Kelt 1915 Agusztus hó 31 kén Szivből szeretett Kedves édesanyám és
Kedves testvéreim tudatom velük hogy most majd párnap nem kaptak levelet
mert nem értem rá irni Kedves édesanyám és Kedves testvéreim tudatom
velük hogy a L. Ferkó bátyámat meg vágta egy kis Srapnel szilánk ajób
oldalát deméga bőrt seütötte le mégvérse folt Tehát csaka Gyöngélkedőbe
van mire megkapják lapomat akkora ittleszvelem 28 kán ütötte meg már
megirtama feleségénekis aztis tudatom velük hogy találkoztama F.
Gáborral M. Jancsival B. Jozskával az Á. Jánossal úgyörültek szegények
más ujságot nemtudok Isten velük és velem választkérek.


IX.

Kelt levelem 1915 VIII hónap 31 én Tiztelem édes apám és édes anyám jó
egéséget kivánok az jó istentől mint nekem Van hálá jó istenek nicsen
semi bajom Tiztelek csokolok szeretet kedves Feleségem és kis fijam és
kis lányom jó Egéséget kivánok az jó istentől mert Nékem van hálá jó
istenek nicsen Semi bajom kedves feleségem a mit Irtá levelet 22 én azt
megkaptam 30 án értem az levélből kedves feleségem Hogy már nem kap
tápsegély pénzt azért nem kaptok hogy már nemsoká béke lesz kedves
feleségem nem tehetek semit se kedves feleségem. Sz. J.


X.

Kelt tiszteletel VIII hó 27 dikén szivemből szeretet kedves jó feleségem
és három kis leányom és kedves jó szülő édes anyám és örzsénk kivánom a
jó istentől hogy ezen pár sor irásom a legjob egéségben találjon hála a
jo menyei atyámnak még én is megvagyok egéségben amit nem tudok a jó
istenemnek meghálálni de azért ara kérlek kedves aranyos kis családom
hogy rolam el ne feledkezetek este regel és napközben sem, kérjétek a
menyei nagy felséget hogy segitene meg majd ahogy csak tőlem telik énis
kérem és ahol csak lehet csak jók legyetek kedveseim ugyhalgat meg a jó
menyei atya, kedves feleségem tudatom veled, hogy máma az az 27 dikén
megint együt voltunk a p. pistával meg mondhatod a szüleinek és épen ez
napon megkapta a 20 koronát amit küldtek neki kedves jó angyalom
egyetlen hű párom és tőlem elmaradt három kis leányom s hervadozo szívü
kedves jó anyámnak vigasztaljam lelkét szomoruságából nem bús it az élet
lehet vigadozni zene szónál irtam meg eme soraim legyetek nyugodtak
bizatok istenben mert özvegyet s árvát csak az segélhet meg jó isten
veletek s velem a távolban segéljen benőnket jó és balsorsunkba maradok
szerető férje a távolban Sándor kérek lapokat.

*

Ennek a tízedik levélnek a dátuma augusztus 27-ike, a honvéd
vígadozásról és zeneszóról ír az aggódó családnak. Ezen a napon hajnali
háromkor kezdődött a Zlota-Lipa áttörés nagy ütközete és csak másnap
végződött be. Két levél ugyanegy kéztől származik. Nem másolom le, mert
semmi hitelességet nem tudok adni nekik, sebesült honvédek ama leveleit,
a melyeket párosával írtak az ütközet után: az egyiket férficzímre,
tudatva megsebesülésüket, a másikat női czímre, azzal, hogy hála
Istennek semmi bajuk sincs.


Podhajce, szeptember.

A doktorok már mérnek, építenek, jönnek-mennek. Épp egy nappal az
áttörés előtt néztem végig a Zlota-Lipa mögött a Rittigstein
főtörzsorvos büszkeségeit, – ezt most mind ott kellett hagyni, boldogan,
de mégis fájó szívvel. Ott maradt egy gyönyörű barakkórház négyszáz
betegre, a mi nyolcz nap alatt készült: nyírfaágyakkal, vesszőfonatos
ágybetéttel, légyhálóval minden ablakon, kívül-belül hófehérre meszelve
olyan mészszel, a mit magunk égettünk (naponkint 80 mázsát), kis kerttel
az üdülőknek, minden sarokban szublimátos kézmosóval és szublimátos
lábtörlővel, teljes csatornázással, fürdőkályhával, tussal, kádakkal,
külön konyhával és szakácsnéval a nehéz betegeknek, mozgókonyhából
csinált fertőtlenítő-kazánnal, a melyben száztízfokos gőzünk volt, –
nekünk volt a legforróbb gőzünk a Zlota-Lipa mentén – ez mind ottmaradt,
Neuwirth doktor és Adlerstein doktor ezzel fizette meg az áttörés és
előrerohanás dicsőségét.

Ottmaradt egy tetűgyilkoló barlang, a főtörzsorvos másik büszkesége: a
földbe ásott nagy gödör, agyaggal betapasztva, hermetikusan záródó
ajtóval. Ebben egy specialitást égetnek: vegyüléket, a melyben egy liter
szénkéneg, 300 gramm kén és 150 gramm paprika van, ennek a füstjére
akasztják a tetves ruhát, nagyszerű eredménynyel. A 106 fokos melegben
nemcsak a ruhatetű pusztúl el tökéletesen, hanem a tifuszbacillus és a
koleravibrió is. A közönséges kénfüstben a tetűt hét óra hosszant
füstölik, de ettől csak épp hogy rosszúl lesz. A szénkénegre vigyázni
kell, mert robban. Ezért keverik kénnel, akkor szép kék lánggal
csöndesen ég. Ez is ottmaradt. Már errefelé csinálják a másikat: tél óta
talán a huszadikat, előlről az egészet…

A Belák doktor Feldlaboratóriuma épp hogy berendezkedett a
bakteriológiai vizsgálatokra. Már szekereken megy ez is előre, a szép
kis fehér műterem ottmarad…

Az az emberfölötti munka is újra, előlről kezdődik, a mit Henning
törzsorvos végzett a két doktorával: Rappaporttal és Freudenthallal: egy
falut rendeztek be, hogy a kolerát ne engedjék szóhoz jutni.
Drótsövénynyel vettek körül néhány parasztházat, hófehérre meszelték
valamennyit kívül-belül, hófehérre a fűvet, a bokrokat, a fákat, a
földet, olyan volt ez a kis miniatür falu, mint egy téli tájkép a zöld
vidék közepén. A szögesdrót négy táborra osztotta a falut: egy
megfigyelő-táborra, a hol a gyanús parasztok laktak, egy kolerakórházra,
a hol egy-két beteg paraszt kapta a konyhasó-infuziót, – a
bacillushordozóknak külön táboruk volt (valóságos néger falu, sorban
épült viskókkal, hófehér útakkal, hófehér bokrok közt) és külön táboruk
a gyógyult üdülőknek. Minden házhoz külön út vezetett tüskésdrótból,
minden úton szuronyos őr állott, minden őr mellett a földön szublimátos
láda a czipők dezinficiálására, minden táborból külön telefon a
központba, hogy ne érintkezzék a külvilággal még az orvos se, a ki benn
van. Az orosz után mindenütt marad tíz-tizenöt koleraeset. Ez a rengeteg
munka meg megy mindenütt az orosz után és három-négy nap alatt elfojtja
a kolerát. A hivatalosan jelentett szórványos esetekből még sehol sem
lett járvány, a merre ez az apparátus ment. Ezt a lelkiismeretességet
Böszörményi doktor majdnem az életével fizette meg…

A katonák mind be vannak oltva, főtt vizet isznak, a parasztok számára
pedig mindenütt felépül ez a téli tájkép, a mely a fehérséget az áldott
mésztől kapja.

Ott kellett hagyni egy másik járvány-telepet is, a mely hála Istennek,
teljesen üres volt, de készen volt. A faluból kihasított tíz-tizenöt ház
ez, kitisztítva, körülkerítve, berendezve, csatornázva, laboratóriummal,
a hol még az összes pékek és élelmezési katonák is állandóan vizsgálat
alatt vannak, hogy az ételbe ne keveredjék valami baczillus. Ez a
kórháztelep a Nagy Andor doktoré, itt minden fehérhéjjú nyírfából
készült néhány nap alatt: fehér nyírfából volt a rácsoskapu, kerítés,
lábtörlő, filagória, asztal, szék, rengeteg ágy, fotel, mosdószekrény,
fogas, sétabot, az orvosi szobában: íróasztal, tintatartó, gyertyatartó,
képkeret, – az egész berendezés a hadimúzeumba való, egyszerű bakák
szeretettel készült munkája, a mi most mind, mind a Zlota-Lipa mögött
maradt, – már faragják helyette a másikat, az újat, minden darabot újra…
A Sárkány doktor szép sebészi kórházát se lehet tovább vinni, csak a
sátrat, a melyben ő lakott a kórházzá alakított épület kertjében. A ház
a sebesülteké, a doktorok a fa alatt, sátrakban laktak. Itt, a folyón
túl, már új házakat rendeztek be, az ablakokon légyháló, a sebesültek
kezében tölgyfaág, a mivel a legyeket hajtják. A két sor ágy fölött
lassan lengenek ezek a lombok, a hogy épp bírja lengetni őket a beteg…

Mikor egy-egy szabad napjuk volt, ezek a doktorok kimentek a
lövészárokba és egy kolléga tudományos, sebészeti előadását hallgatták
meg ott a helyszinén, a gyors segítségről. Három nappal ezután már orosz
ágyútűzben csinálták ott künn végig ugyanazt, a miről az előadó akkor
beszélt…

Az állóharcz rövid napjai alatt csinálták mindezt a doktorok. Körülbelül
huszonötödikén lett készen ez a három falura elosztott munka. Azt mondta
Rittigstein főtörzsorvos: «most megnézheti, most készen van.»
Huszonhetedikén hajnalban azonban egyszerre megszólalt a Hubischta
ezredes minden ágyúja.

A jó doktorok elbúcsúztak mindentől. Huszonnyolczadikán már oda se
hallatszott az ágyú. Höfer jelentette, hogy áttörtünk a Zlota-Lipán. És
a doktorok munkája most előlről kezdődött, megint az állandóságnak
szánva, megint az állandóság minden reménye nélkül, a fehér
beteg-falvak, a sebkórházak, – új ágyak készülnek, új telefonok, új
laboratóriumok, új állomások, új dezinficziáló-barlangok, új mészégető
kemencze – soha életemben halvány sejtelmem sem volt az orvosi munkának
erről a mennyiségéről és erről a különféleségéről. Itt még építésznek és
szekérgyártónak is kell az orvosnak lennie…

És megint mindent itt hagyni és holnap megint az egészet teljesen
előlről kezdeni. Látni már látom. De érteni még mindig nem értem, hogy
hogyan bírják. És a mellett még boldogok, mikor mindenük kárbavész, mert
ez azt jelenti, hogy megyünk előre.

A dunántúli honvédek, a 19-esek vígasztalják a doktorokat. Ők egy
erdőben olyan tündéri parkot hagytak a folyó mögött, a milyen a
Margitszigeten se volt. A honvédek néhány nap alatt kertet csináltak a
ritkás erdőcskéből. A vadvirágot gyökerestől emelték ki a mező földjéből
és itt szabályos virágágyakat csináltak belőlük. A fák közt szögesdróton
függő kerteket csináltak: fehér nyírfából kosarakat, azokba földet és
egyszínű vadvirágot. A virágágyakat nagy fehérpettyes piros gombával
szegélyezték. Akkorák ezek a gombák, mint egy-egy kalap. A másik ágyat
sárga gomba szegélyezi, páfránybokrokkal. Minden virág, minden gomba a
színe szerint elosztva. Csupa szeretet, csupa friss és üde magyar
parasztművészet ez a park. Csupa gond és ízlés. A tisztek külön kis
kertjei: egyik szebb, mint a másik. És néhány katonasír,
vesszőkerítéssel, kupolával, kereszttel, virággal, a mit gondosan
öntöztek a száraz napokon.

Ez is mind ott maradt a Zlota-Lipa mögött. Talán épp azok csinálták, a
kik most oly mélyen alusznak a szekerek szalmáján, a vérfoltos köpenyek
alatt, fejükön a hófehér kötéssel, még álmukban is magukhoz szorítva a
puskát, mert az a parancs, hogy a sebesült okvetlenűl hozza vissza a
puskát, ezt nem szabad elfelejteni…


Podhajce, szeptember.

Nehéz napok… sok magyar vér…

Hideg szél, a mely mintha a csontvelőbe fujna. Eső, sár, felázott utak,
mocsarak körülöttünk. Egész nap sötét van, már reggel kilenczkor kezd
alkonyodni. Se autó, se szekér nem jut előre. És szakadatlan harcz,
reggeltől estig és estétől reggelig. A bús, szürke esőfüggöny mögött az
ágyú basszusa énekel egy hét óta szakadatlanul. Éjjel néha fölriad az
ember és aggódik, hogy miért nem szól az ágyú. Szokatlan és nyugtalanító
csönd ez, de csak perczekig tart. Aztán megnyugvás száll a szívre: dörög
tovább…

A Strypa és a Sereth közt, mint a hivatalos jelentés is napról-napra
mondja, erős támadásokat kell visszavernünk. Hídfőszerű állásaiból tör
ki az orosz napról-napra, igen nagy erőkkel. Minden szenvedésen
keresztül töretlen szívóssággal és változatlan kitartással védi a
hadtest a reá bízott szakaszt. Napról-napra tisztelni való példáit
produkálja az önfeláldozásnak és a hősiességnek.

Ezen a többé-kevésbbé sík vidéken ujra felbukkantak a nagyobb
kozák-tömegek. Egy bizonyos vonalon, a mely ellen nagystílű támadást
intézett az orosz, harmincz szotnya kozákot állapítottak meg. (Egy
szotnya megfelel nálunk egy századnak.) Ennek a nagy kozáktömegnek egy
tekintélyes részét tegnapelőtt délután Farkas Elemér kapitány néhány
száz lovassal ötször egymásután megrohanta és visszanyomta. Megmentette
egy ütegünket és egy gyalogsági csoportunkat. Az egész akcziót saját
kezdeményezéséből csinálta, a véletlen által előidézett helyzetben nem
kaphatott semerről utasítást. Ennek az öt attaknak a rövid története
következik itt, szárazon, a jelentések adatai szerint.


_Az első attak._

Tizenegy óra harmincz perczkor délelőtt, miközben a kapitány parancs
szerint egy falu felé halad, hírt kap arról, hogy egyik állásunkba
öt-hatszoros orosz túlerő hatolt be és az így képződött nyíláson nagy
kozáktömeg készül beözönleni. Száz lépésnyire tőle áll egy ütegünk, a
mely teljes erővel lövi a fenyegetőleg közeledő kozáktömeget. Rengeteg
pusztítást okozott az üteg a tömegben, de egyre ujabb és ujabb
kozák-rajok jönnek az elesettek helyébe és az ütegnek elfogy a
municziója. Mikor ezt a kozákok észreveszik, egy részük lovasrohamra
indul az üteg ellen, más részük lóról leszállva jön az ágyukat
elfoglalni. Farkas megállítja csapatját, hirtelen fölszerelteti két
géppuskáját, szórja a golyót a kozákok felé és ugyanakkor
fél-eszkadronnal a kozáktömeg oldalát megattakírozza. Ezzel az üteg időt
nyer, felkészül és elindul.


_A második attak._

Az üteg megy vissza biztos hely felé. A kozák három szotnyával elkezd
nyargalni az üteggel párhuzamosan, hogy utolérje, elébe kerüljön és hogy
elvágja az útját. A kozákok mögött mocsár van. Farkas látja a
veszedelmet, fél-eszkadronnal ujra oldalába esik a most már hatszoros
túlerőnek és ujabb attakkal a mocsárba kergeti a kozákokat. De most már
lemond arról, hogy a faluba menjen, a hová indult, itt marad és minden
erejét az üteg megmentésének szenteli.

Kíséri kis csapatával az üteget, miután a sikerült roham után embereit
gondosan összeszedte.


_A harmadik attak._

A hogy kíséri az üteget, észreveszik ketten az ütegparancsnokkal, hogy
ujra elkezd rajokba fejlődni a kozák, de egyúttal megállapítják, hogy
három egész kozákezred vonul dél felé. Farkas ismét felállítja
oldalukban a géppuskáit és attakra indul. A három ezredből kettő nem
veszi fel a harczot, a harmadiknak a géppuskatámadás és az attak után
ottmarad a mezőn két harmadrésze. A többi nyargal kelet felé vissza.
Ennyi harcz után most Farkas a nyugalom első pillanatában lóállománya
felfrissítésére gondol és hatvan kozáklovat zsákmányolva, azonnal hátra
is küldi a zsákmányt.


_A negyedik attak._

Ennek a támadásnak a közelében Linde őrnagy emberfölötti küzdelmet vív
egy osztrák Landwehr-zászlóalj soraiban legényeivel együtt küzdve.
Kozákgyűrű veszi körül a zászlóalj maradványait és egyik rohamot a másik
után intézi a hősi módon védekező kis csoport ellen. A jelentés szerint
a zászlóalj maradványai kört formáltak és így lőttek a mindenünnen az
elszigetelt csoportra törő kozákokra. Folyton visszaverték őket, bár
némelyik kozákroham oly közel jutott hozzájuk, hogy a mieink szúrt
sebeket kaptak a kozáklándzsáktól.

Délután van már, három óra ötven percz.

Farkas messzelátóval látja, hogy ujra kozáktömeg jön, részben a Linde
őrnagy csapata ellen, részben ismét az üteg ellen. Az uj tömeg öt
szotnyából áll. Megvárja, míg a vonuló tömeg oldala az ő lovasai elé
kerül és vágtában rohan neki, kivont karddal. A támadás váratlanul éri a
tömeget, pánikot okoz a kozákok közt, a rend felbomlik az orosz
rajokban. Farkas huszárjai, dragonyosai, ulánusai és ukrainai lovasai –
összesen már alig kétszázan – még üldözik is a visszaáramló kozákokat és
sokat karddal vágnak agyon közülök.

A helyzet már oly kritikus volt, hogy Linde őrnagy feltétette a
szuronyokat, maga is szuronyos puskát fogott és úgy akart utoljára
összecsapni az orosz lovasokkal.

Most meg van mentve. Az üteg is biztonságban halad.

Trombitajel: Farkas számbaveszi az embereit, elküldi a sebesülteket és a
sérült lovakat. Egy ló megsebesült alatta. Másikra ült, ezt rögtön
kilőtték alóla. Ő maga pisztolylövést kapott a czombjába, bekötözte és
egy harmadik lóra ült.


_Az ötödik attak._

Öt óra, sötétedik.

A kis lovascsapat rettenetesen ki van merülve. A «Gefechtsbericht»
szerint: «nincs embere vagy lova sebesülés nélkül.» És ujra jön ellene,
ezuttal két szotnya kozák. Világos, hogy most már el akarják pusztítani.
Egy majorságban felállítja két géppuskáját, ő maga embereivel a
géppuskák elé sorakozik és lépésben indul a kozákok felé. Aztán lassú
trappot vezényel. Aztán rövid galoppot. A kozák felveszi az attakot,
galoppban jön a kis csapat felé, hogy elsöpörje. Mikor a kozák már jól
benne van a vágtatásban, Farkas hirtelen megfordulást vezényel,
menekülést szinlel vad galoppban és a vágtató kis csapat csalja maga
után a kozáktömeget a majorban elrejtett géppuskák felé. Itt hirtelen
jobbra-balra szétválik Farkas csapatja és a géppuskák nekivágnak a
feléjük sodródó tömegnek. Igen kis része marad meg a kozák-csomónak, ez
rohan visszafelé. Farkasék utolsó erejükkel még néhány ezer lépésre
üldözik a maradékot.

Jön a jelentés, egy tüzér hozza, hogy az üteg szerencsésen megérkezett a
falujába, de ott védtelen. Farkas még patrouilleok útján megállapítja a
helyzetet, jelentést küld a hadtestparancsnoknak, aztán egyesül Linde
őrnagy hős csapatjával. Elmennek a faluba az üteghez, rajvonalba
fekszenek a falu határán, Linde az országút két szélén, Farkas a
temetőben, a dombon, és tartják a falut. Tegnap délutánig, a míg
erősítés jött és felváltotta őket.

*

Hogy milyen volt ez a harcz, azt elmondta ma a csatatér. Kozákok és
lovak valósággal elképzelhetetlen poziturákban fekszenek a sáros tarlón,
élettelenül. Egyszerüen türhetetlen ez a látvány. Két halott egymás
mellett, a rohamok helyétől nem messze, abban a pillanatnyi helyzetben
maradt, a hogy a fejlövés érte: az egyik térdel és egy maga elé terített
sátorlapot göngyölít, a másik a földön ül, balkezében a leveses csajka,
jobbkezében a kanál. Három kozák a gépfegyverek tüze elől úgy keresett
menedéket, hogy fejjel bebujt egy szénaboglyába. Most csak alsótestük és
lábuk látszik ki a boglyából, a szénán átfúródó golyók benn a szénában
ölték meg őket.



LEVELEK A FALUBÓL


Podhajce, szeptember.

Ma rendelkezésemre bocsátottak egy csomó levelet, a melyet magyar
katonák kaptak ide, a harcztérre. A legnagyobb gonddal másoltam le
közülök ötöt, az itt következőket. Mélyebben a magyar háborúba sehol nem
lehet belátni, mint ezeknek a szegény, paraszti leveleknek a kis
ablakain. A leveleket egyszerű dunántúli és székely asszonyok és lányok
írták. Nem tudom, hogyan fognak hatni Pesten, a hol a külpolitikai
kombinációkból és a magasabb stratégiából mindig erőszakkal kell
kihámozni magát az embernek, hogy újra meg újra visszatérhessen a háború
lényegéhez: a nép dicsőséges szenvedéséhez, azokhoz az egyszerű
emberekhez, a kik a háború terhének legnagyobb és legvéresebb részét
viselik. Itt, a hol a levelek czímzettjei most esőben, hidegben, sárban
legküzdelmesebb napjaikat élik, éjszaka és nappal a csökönyösen és
kétségbeesetten támadó ellenséggel harczolnak, a hol éjjelente égő
falvaktól és fellobbanó ágyútüzektől lázas az égbolt, és a hol a
magyarok még most is énekelnek, – itt egyszerűen a falusi nép örökértékű
költeményeinek hatnak ezek a levelek. A városban született és városban
felnőtt embernek pedig, a kinek megadatott, hogy a népet elkísérje erre
a történelmi vándorlására, ehhez a glóriózus kibontakozásához, valóságos
menekülés ez a levegő. Menekülés minden utálatos háborús fecsegés elől
egy más világba. Azoknak a világába, a kiket, mint száz meg százezer
őszi falevelet sodor maga előtt ez a sötét vihar a tüzektől vörös
éjszakán keresztül. Mindenkinek a hangját halljuk mostanság, csak az
övéket nem, az ő jó, naiv, megnyugvó és fájdalmas, csöndes kis
beszélgetéseiket. Most itt van egy pár szavuk, minden változtatás
nélkül. Talán akad jó lélek, a ki felmelegedik rajtuk.


I.  _Egy asszony levele közlegény-urához._

Kelt levelem szeptember 4-kén tisztelem kedves jo társam kivánok kednek
jó egéséget mernekünk jo van kednek is ojat kivánok kedves aranyom
alevelit megkaptam akibe írta hogy szeretne meglátni én még joban
szeretném kedet látni kedves aranyom de tám meg agya ajó isten azt is
kedves pista, vajan nem is mehetnék én kedhez mer el menék ha az
életembe kerülne is nem bánék semitse ha kedet megkapnám nem menék el
ketűl soha aszt is szeretném ha egy hejt halnék meg kedel kedves igaz
társam adig bánom amég élek mér nem metem el kedel akor mikor ked ment
mer most felit sebusulnék tugya kedves aranyom nem ér az élet semit ha
nics kivel élni. mer én anyira busulok mer elgodolom mejen jol vót dógom
nem godolkoztam semirűl most minden god az enyim kedves kincsem fáj a
szívem kedér mer jut eszembe a sok jo óra kedves csilagom azér
imatkoszom éjel napal hogy ajo isten tarcsa meg kedvesem arakérem a jó
istet vezéreje haza még éczer de ne busujon kedve mer kedet meg tartya a
jo isten mer ked igaságos most is nem mid a k. f. meraz amid jöt haza
pesten hata a pézit egy léjánynak ithun el beszélt rézegen ű most is
csak semi mind vot. réjám már megharagut mid azt bezélte nekem hogy
tudom én mit modot az ű komája én nem sajnálom tűle a feleségem én meg
haragutam rejá azér nekem ne bezéje mert nem is álhatom aki ithun van,
pista fijam it most nem bezélnek semit csak azt hogy mindenfele győznek
nem sokára vége lesz nebusujon csilagom mer végelez nemsokára csak adig
ügyejen magára hogy jöhesen haza egéségesen csokolom az ügyes száját.

_Oldalt keresztben a levélpapiron:_ pista kedves ides anyám azt mogya
hogy nem tud irni meg írná hogy kügyön neki is valamit tizteli. n.
jancsi vizament orosz országba tiszteli kedet s kérdi hun van b. sogor
szegény.

_A boríték belsejére írva:_ agyák a kedvesemnek én istenem elégeld meg
már ezt a sok levél küdést hozd haza akedves társamat akijér anyi
könyvet hulatok csokolom kedvesem.


II.  _Asszony levele az urához._

Kelt levelem 1915 Szeptember 5-én igy kezdem versemet Dicsértesék ajézus
szent neve Kivánom ajo istentől hogy ezen pár sor irásom alegjob
egéségben találja én hála az Istennek egéséges vagyok amit magának is
tiszta szivből kivánok kedves igazi jó párom tudatom vele hogy pesten
voltam és ot irtam a levelet kedves jó párom 4 dikén meg 5 én otvoltam
édes apámal meg a p. m.-néval irta szegény testvérem hogy menyekel mert
talán töbet sohase látyuk egy mást elmenek ugy haloták varsóban vagy
galiciában de biztosan nem tugyák hogy hovál. Kedves jo párom nagyon sok
mindent látam amit még sohase látam meg talán nem is látok kedves
elfelejthetetlen igazi jo párom tudatom vele hogy anyira fétünk mikor
mentünk majd ahideg kilőt benünket mikor kölöt avilanyosra ülni ujant
látam kedves jó párom amijent még sohase látam azokat aronda dámákat még
édes apámat is hiták be kedves jó párom tiszteli édes apám édes anyám
meg a pista is fris jó egéséget evel bezárom levelem maradok hű
szeretetel hozája ahideg sirig hü párja ilona Isten vele és velünk a
messze távolban csokolom szászor meg ezerszer Isten vele ajó Isten
segéje meg csak találkozhatna a pistáva Isten vele pá pá pá.


III.  _Leány levele egy honvédhez._

Kelt levelem 1915 augusztus 30-ik, tudatom véle kedves Pali hogy hála
istenek még idáig elég jó egéségem van mejhez hasonlót kivánok magának
is a jó istentől. Csodálatos veszteség ez amit szivem fájva érez hogy
könyet mért ejt a bánat meg ál az éz vagy el fárad hogy epedve mosojgot
rám talán csupán én gondolám hogy szép kezét simogatom tán ábránd vet
erőt rajtam hogy ot pihent hő keblemen tán csak álmom játzott velem hogy
ajkamon éget csokja. Talán csupán a vágy monta hogy ő engem foron
szeret. Nem is volt tán csak képzelett képzelett vágy abránd álom óh és
mégis ugy találom. van jogom a szenvedéshez csodálatos veszteség ez és
tudatom véle hogy semi rosz hir nics és tiszteli az egész ház család
tisztelik a ***i lányok és jó egéséget kivánok minyajan. Ezel levelem
bezárom és maradok hozá tiszteletel halálig én Bori.

(Magyarázat: a levél bevezetése és befejezése közé beírt egy verset egy
úgynevezett «Szerelmi levelező» könyvből).


IV.  _Leány levele._

Kelt levelem 1915 eho 4 kén Dicsértesék a Jézus neve. Kedvesem tudatom
Veled hogy Bizon nagy a fájdalom mert aban értem amiben még soha nem
voltam aban a Szomorú Árvaságban Kedvesem Meghalt édes apám énis olan
Árva vagyok mint Tevagy kedvesem és tudatom Veled hogy mért Vagy ójan
boszus reám mért haragszol Tán azér hogy itvolt a Feri ojan hamar meg
irták neked hogy eljöt még azisbaj deha eljöt nem küthetem visza mert
bisztos hogy ezér vagy ójan dühös rám denem tehetek róla mert timingyár
mást gondoltok havalamit tútok Isten Veled és Velem a messze távolban Pá
Pá Pá irta egy régi és elszomorodot Kedvesed Maris.


V.  _Asszony levele._

Kelt levelem aug. 29-dikén ezen pár sor irásom a legjób erőben és fris
egéségben találjon mink hála legyen a jó Istenek egéségesek vagyunk a
melyet tiszta szívből magának is kívánok a jó Istentől Kedves jó férjem
a levelet megkaptam kető volt ősze varva hogy a csomagokat megkapta
szerencsésen csak egéségére használjon és 24-dikén megint kültem ha
megkapja mert ***-ik postára kültem kedves szép derék testem és kék
szemem ha használ megint küldök csak a jó Isten éltese hogy egyszer haza
kerül iszen eszt a szeszt igen használják és küldenek a harctére énis
küldhetem volna előb is de nem biztam mert maga mikor ithon volt nem
szerete használni de tudja a mikor rözsevágásban megfázot és feje is
fájt akor én erővel bekötötem a fejét és maga a lábait dörzsőlte ugye
hogy használt csak ini nem szerete de ha ini erős akor ételbe lehet pár
csöpöt ereszteni továbá szivemből szeretet kedves jó párom maga jol
tudja hogy én mindig szives voltam magáho és leszek is ezután csak a jó
Isten éltesse magát hogy haza jöjjön és mikor má kevés lesz irjon megint
küldök szivesen segitek amibe lehet meg apro zsiros pogácsát is
küldhetem az álandós és tudom hogy mosmá kivánja a hazaiból én ugyis
tehetném hogy a j. nem tudna meg a zöldpaprikát és foghajmát az jó volna
ekis erős étel talán a gyomra helyre gyüne atúl a k. g.-nak is külték az
szakács galiciába továbá kedves jó párom panaszkodik hogy rosz idő van
magukná hát az bajos és tudom hogy nagy hideg is lesz it hogyne iszen
pécsen mi milyen hideg volt atú a högytű hát a kárpátoktu asztán mi ehez
képes mint a sötét éj csak ne fagyjon és ha élve lesz adig akor küldök
töbet eszt a szeszt hogy dörzsöli a testét hogy a hideget joban kibirja
és minálunk most szép idő van 1 vagy 2 hétig legfölebb de azért lasan
megtegyük a dolgot csak a jó Isten adjon erőt egéséget és életet továbá
kedves férjem és szerelmem maga bizik hogy nemsokára vége lesz a
háborunak othon is igy mongyák máskor meg hogy sohase és most nem ir
hogy milyen városná vagy vizná van és asztis megirtam a ***ik postára
hogy a fűkaszálást megkeztünk és aszőlőt megkapáltam hogy kőnyeb lesz
betemetni és kis bor lesz talán fél akoval mer töb szőlő van mint taval
volt Isten vele és velem páros csolkot kivánok.


Podhajce, szeptember.

Még százat, meg ezret, egész köteteket kellene összegyűjteni ezekből a
hazulról jött levelekből. Se történetíró, se haditudósító soha nem fogja
oly pontosan felderíteni a magyar nép viszonyát a háborúhoz, mint
ezeknek az egyszerű leveleknek nagy gyűjteménye. Ezt a néhányat megint
úgy válogattam ki egy csomóból, a mit katonáéktól kaptam lemásolásra.
Nagy és véres ütközetek vannak most itt óráról-órára. A magyar katona
hősi szenvedése, szivóssága, kötelességtudása, véghetetlen türelme és
becsületérzése véres virágokat hajt – feneketlen sárban, bús őszi
esőben, a bőr alá fujó vad, vizes szélben és most mindig a sikságon és
mindig csak éjszakának idején… A házunk előtt a téren két sáppadt,
sebesült huszár áll, mind a kettőnek a lova is meg van sebesülve, az
egyik szürke, reszket szegény, szügyig véres a nyaka, alulról meg
szügyig sáros. Néhány órával ezelőtt még kozákokkal verekedtek, a sebek
mind lándzsával szúrt sebek. De visszavágták őket. Innen, ebből a
kora-délután sötétedő, bús, szélviharos, ágyútól dörgő, sáros, esős,
véres Podóliából küldöm haza a csöndes magyar falunak ezeket a leveleit.
Így valahogy kell őket olvasni, ide-gondolva, a hová átázott zsákokban
hozta a tábori posta, sötét reggelen, a miből ma úgy lett este, hogy ki
se világosodott közben. És egy óra nyugalom sincs a fronton, egyre
jönnek a mocsár felől a lovasok újabb meg újabb harczok híreivel.

Zuhog az eső és a feketedő ég alatt, az esőfátyol mögött szürke
csomókban pesti meg dunántúli honvédek húzódnak a front felé.
Tizennegyedik hónapjában a háborúnak bőrig ázva versenyt énekelnek a
podóliai széllel.


I.  _Feleség levele._

Kelt levelem szeptember 7-dikén Kedves drága jo férjem kivánom hogy ezen
pár sor irásom a leglyob egéségben találják mi hála a jo istennek
egéségben vagyunk mejet magának is szerető szivünkből kivánunk. Kedves
drága felejthetetlen jó férjem már egészen kétcségbe vagyunk esve hogy
talán egészen el felejtkezet rolunk vagy márt talán nincs is életbe már
minden roszot gondolok kedvesem én kültem a mult hónap 26 án egy pénzes
levelet csak épen azért hogy azt maj meg kapja talán joban és gondolja
micsoda érzés lehetet az énnekem mikor 4 dikén vissza jött az ugyis
gondolhatja hogy milyen nehéz volt az nekem és ha az visza jött volna is
az nem ojan nagy baj de mikor maga sem ir most má a 24 ki levele ota nem
kaptam egy betü irást se akor ketőt kaptam egymás után egyikbe irta a
verseket azon is csak sirok hogy neme az volt a bucsuzo vers, ha a
levelem meg kapta irjon rögtön mert má nem tudok meg nyugodni sorsa
felől hogy neme érte valami nagy veszedelem, az utóbani két kis csomagra
se felelt hogy megkaptae vagy nem hát hogy küldjek én akor töbet és a
meleg ruhát is azt is hogyan küldjem el ijen körülmények közöt. iratam
egy folyamodot ha haza eresztenék de ha nem lehet arol nem tehetek én se
ha maga jonak látja kéredzen de én atol félek nagyon ha onand eljő
elviszik az olaszok felé pedig ara rosz világ van ám kedves angyalom én
is nagyon szeretném ha haza jöhetne de atol mégis nagyon félek igy hát
ha jöhetne is csak ugy jöjön ha maga jonak látja. az ithol valo dologal
most ne törödjön én amit lehet el intézek a mit nem az ugy marad, drága
angyalom irjon rögtön irja meg kaptae a másik két csomagot akor rögtön
küdök másikakat is ugy fáj az nekem a Sz-né azt irta hogy má nyolczat el
küdöt az urának és mind meg kapja és én nem értem hogy maga miért nem
kapja meg én pedig ugy irom az atreszt a hogy maga irja most má Isten
vele kedves felejthetetlen drága angyalom imátkozunk a jo istenhez hogy
segitse haza közibénk maradok szerető Kedves felesége Mari Isten vele
Irjon öreg nyanya is hála isten egéséges.


II.  _Testvér levele._

Kelt levelem 1915 szep 6 id. Levelemet ezen sorokkal kezdem dicsértessék
az ur Jézus szent neve a legszentségesebb óltári szentségben mindörökkön
örökké amen Most pedig üdvözlöm kedves bátyám és kivánok az ur Istentől
és a boldogságos szüz Anyától magának szerencsét és egéséget szivemből
kivánom engedje a mindenható hogy ezen levelem egéségben és örömben
találja kedves bátyám fel magát s hogy a bánat soha elne érje. Habár
magas hegyek mély vizek és széles erdőhegyek választanak el bennünket
egymástól arca mindig szemem előtt lebeg nem szünik meg magára gondolni
és kérem a mindenható Istent hogy árasza el bőséges malasztjával kedves
bátyám tudatom vele hogy levelét megkaptuk melynek nagyon örültünk
kedves bátyám tudatom vele hogy mi egéségesek vagyunk a mit magának
tiszta szivből kedves bátyám tudatom vele hogy a borju még meg van de
most már nagyon leszált az ára mert a k-i vásárban igérteg érte száz
fórintót és most elviték zalára s és csak hetven forintot igérteg értet
és most milyen nagy a kalapom mert vetek neki a vásárban kedves bátyám a
k. náci meg sebesült a kezére a kórházbanvan a k. yoska meg halt mert le
eset a szekérrül az uraságnál kedves bátyám ezel bézárom levelem maradog
hü öcse Róza a mesze távolból irjon.


III.  _Barát levele._

Tudatom veled hogy 4 én volt az öregek sorozása 28 an beváltak köztük az
édes apád is meg az enyém is még ha azok is elmenek akor igazán üres
marad a falu csak az orosz fogjok maradnak. Én is mosmár várom a
hirdetményt amel az én bevonulásomról szól mert most már ránk is ránk
kerül a csutora a B. Imre megint idehaza van de a F. Pista nem jöhetett
haza ujság nincs semmi Isten veled sok jót kiván Lajos.


IV.  _Apa levele._

Kelt levelünk 1915 szeptember 6-ikán Kedves fiam kivánjuk, hogy ezen
pársor irásunk alegjob egéségben találjon tudatom veled hogy a K. Sándor
komád sürgönyt küldött 4-dikén regel 9 órakor kapták hogy megsebesült
D-i kórházban van az apja azonal Vonatra ült és elment hozá hogy tőle mi
hirt hoz majd neked azt megirjuk te is ird meg ha csak tudod vagy
halotad hogy történt azt sürgönyözte hogy az balkarján kapot lövést hát
tudatom veled azt is hogy a 72 évtől besorozottak akik katonák nem
voltak 76 születésig még ithon vannak mind a keresztapád is kedves fiam
nagyon szeretnénk tudni rólad hogy hol és mijen hejzetben vagy dehát ezt
tudnunk nem lehet nagyon fáj. 3-dikán csak tudtunk róla estve hogy a
penzt megkaptad kedves fiam irj hacsak hozáférsz mi is irunk küldtünk
már tábori lapot is amit kértel csakird meg amire szükséged van ha nem
birsz veni hát küldünk. sok leveleidet könyhulatással olvasuk azt ugyis
gondolhatod, sarjut még nem kaszátunk dehát a napokban majd az is
meglesz mégvégül tudatom azt is hogy a v. sz. keresztapádat is elviték
az olasz harctére a nagy Bátyád is alig ha odanem ment Végül mint édes
apád értesitlek aról hogy Vigyáz magadra életedre és egéségedre mert
jóltudom hogy a Vigyázattól is sok füg nagyon sok hejen megtörtén az
hogy az apa a fijával harcol de hát neféljünk tese énse félek tőle bizuk
a joistenre másban nem bizhatunk belekel nyugodni. Ezel bezárom levelem
maradunk szeretet kedves Szüleid a sirig édes apád édes anyád. irjál ha
csak lehet trikó inget vetes a H-val ha még veletek van mert hideg van
trikó nadrágot is tisztelünk. 3 pár fuszeklit kültem. kalanat kültem 3
dikán. Külgyek e inget vagy gatyát.


V.  _Testvér levele._

Kelt levelem Szeptember ho 5 dik üdvözletemet küldöm hozád szeretet
kedves testvérem és tudatlak a szomoru sorsom felől kivánom a mindenható
istentől hogy ezen pársor irásom a legjob és a leg friseb egéségben
találjon én bizon hála a minden ható istenek nem a legjoban érzem
magamat mert a korházban kerültem a honan talán kisem kerülök mert a
bajom komoly és ha majd könyeben leszek meg fogom irni de nem mind
sebesült hanem más betekségben estem és azon kérlek kedves testvérem
hogy a mit irtam már egyszer hozád aról meg ne feletkezél ha a jó isten
téged haza segit a kis családomnak légy gyámja mert nékem nincs semi
reményem a haza menetelhez isten veled és velem.


VI.  _Feleség levele._

Kelt levelem Szeptember 5 kén. Szeretet kedves párom kivánom hogy ezen
pár sor irásom jó egésszégben találjon hala az Istenek mi is egéségesek
vagyunk Kedvesem tudatom veled, hogy a Narancs szerencsésen meg ellet
éjel 12 kor let baja és hajnal 3 órára elet meg és én magam voltam meg a
szegény Mari mit szósz ehez hogy mi miben voltuk de azért a jo Isten
megsegélt vele, let egy igen szép bika borju, van olyan vastag lába mind
a nagy borjuknak tehát Kedves párom ird meg, hogy ezeket a nagyobakat
adjam el vagy ezt a kisebiket de én ugy szeretnék hogy enek veni párját
emezeket meg eladni de nem biztos hogy meg lesz a vásár Kedves párom
tudatom veled hogy épen máma 8 csomagot elküldtem de nem it let föly
adval hanem P-n a Vera ata fely tehát ha megkapod akor ird meg és volt
bene hajma vörös fokhajma sosborszesz czigareta két pakli, bicsak
pogácsa sós és zsiros 3 sós is 3, czeruza pipa zöld paprika só piros
töröt paprika csokolade fehér czukor sonka szivar 5 darab, és töb eféle
elsem tudom mind számunyi tudatom hogy a szemárton le van kaszálvaly a
Pista bátyád kaszálta le meg a Gyuritóly kaptam levelet irja hogy ben
van szegény a marsban a S. Gyurival együt van és Kedvesem vetem buzát
vetni két mázsát de rozsot is kel veni mázsája 19 frt, a rozs 15 frt
bizony minden drága, mire az adot ki fizetem meg az árendát kamatokat
nem is marad pénzem de csak a borjukat tudjam el adni meg a malaczok
hizanak meg akor majd lesz pénzem Kedves aranyos párom ird meg hogy mere
vagytok és hogy vagytoke ütközetekben tudatom veled hogy eho 26 kán
sorunak, nem hogy mulna, talán minden embert be sorunak a Sz. Mihály még
mindig itt van F. körüly egy falun még mindig mankón mén de még haza nem
volt ird meg hogy a Palival szokole találkozni tudatom hogy a Feri is
fogoly irt. Kedvesem már anyit ősze irtam hogy a kezem el fárat tehát
teis enyit irjály hogy sokat olvashasak de mos nem jönek a levelek nem
jó hirt halunk felületek hogy ti nyomulnátok előre csak vigyáz de igen
vigyáz hogy még egykor viszont lásuk egymást ezel zárom levelem Maradok
hü párod és kis leányaid Isten veled és velünk boldog fölviradások páros
csolkokat száz ezerszer meg ezerszer csolkulunk pá pá pá Isten áldjon
meg.

_A boriték belsején:_ ere választ várok választ várok erősen.



ARZ TÁBORNOKNÁL


Kelet-Galiczia, szeptember.

Stanislauban távirat várt: a főhadiszállásról megjött az engedély,
elmehetek Arz tábornokhoz, a kassai hadtest parancsnokához. Ez év
januárjában voltunk nála Grybowban, azóta nagyon híres ember lett.
Valósággal türelmetlenül utazom hozzá a világ leglassúbb tehervonatján,
a melyet alig birt felhúzni egy öreg, fáradt mozdony a magas
dombvidékre. Két állomás közt huszonháromszor állt meg a nyílt pályán
köhögni. De a vége mégis csak az lett, hogy megérkeztem és megtaláltam
Arz tábornokot.

A hogy kerestem, kőlépcsőn kellett fölkapaszkodni a hegyoldalban egy
kedves, olaszos, hervadt kis kertbe, abban van a falu iskolája. Benyomom
a rozoga ajtót, egyszerre egy keskeny, hosszú, homályos folyosón a
következő kép van előttem: a fal mellett a folyosó hosszában vagy
harmincz petróleumlámpa a földön, a másik fal mellett sorban vagy
harmincz tiszt, haptákban. A két sor közt egy czvikkeres fiatal tábornok
áll és a halotti csöndben beszédet mond.

Arz…

Nagyon halkan és nagyon gyorsan beszél, – a hogy meghőkölve két csendőr
mögé huzódom, alig értem. Aztán hallom: azt magyarázza nekik, mi a
különbség a háborúban a közt, a ki a kötelességét teljesíti és a közt, a
ki többet tesz, mint a kötelessége. Ezek mind kitüntetett tisztek, a kik
ma kapták a dekorácziót. A beszédben semmi czifraság vagy frázis nincs,
szinte iskolásan egyhangú és a hogy mondja, az a gyors tempó és halk
szigor, – a végén mégis valami oly vallásos megbecsülése jön ki belőle a
kötelesség fogalmának, valami oly száraz, de aszkétás feldicsőitése a
«kötelességnél több»-nek, hogy az volt az érzésem: egy ideálista gyárost
hallok beszélni, a ki a munkásaival megosztja a jövedelmét és most
tanítja őket. A tábornok nem volt itt parancsnok, nem volt szónok, a
tábornok sem a kardjára nem ütött, sem lóhátról, sem hordóról nem
beszélt, – egészen új és meglepő volt ez az öt hónapi diadalút után
hangzó tanáros egyszerűség, a mivel a legkeserűbb emberi nagyságot: a
halál arcza előtt való kötelességtudást magyarázta a tanítványainak.
Frázis nélkül is végezte be, szalutált nekik és sorba mindenkivel kezet
szorított. Mire bele kezdtem jönni, már vége is volt, az volt a
hangulat: ne szavaljunk, dolgozni kell, gyerünk tovább, vissza mindenki
a helyére. Már rá is adták nagy, vörösbélésű köpenyét, már ki is ment a
túlsó ajtón.

*

Délután a szállásán voltam, a falu végén lakik, meredek domb tetején, a
papnál. A pap: iszonyú hosszú, fekete, csontos, beesettszemű ember,
újját aranyvágású imakönyvbe dugva az egész idő alatt lassan fel-alá
lépdelt az ablak alatt, a kertben. A hányszor nagyritkán messziről szólt
egyet az ágyú, a pap sértődötten állott meg és arra nézett. Aztán mintha
kérdő pillantást vetett volna be az ablakon a tábornokra: «ezt ön
csinálja?»

Természetesen a kassai hadtest magyar katonáiról kérdezősködöm, a híres
Hadfy-honvédekről, a kik őt a magyar vezényszóból csinált szójátékkal
így hivják: «Előre-Arz». Végtelen szeretettel beszél a honvédeiről. A
télen, januárban, mikor a grybowi kolostorban hallottuk beszélni a
honvédek szerepéről a limanowai csatában, – úgyanígy beszélt róluk.
Azóta végigverekedett velük Galiczián és Lengyelországon, nem változott
meg a véleménye.

– Csodálatraméltóak a támadásban, – mondja – csak a legnagyobb
tisztelettel és meghatottsággal beszélhetek róluk. Hallgassa meg ezt a
példát, a mely nemcsak őket jellemzi, hanem általában a magyar katonát.
Egyszer egy magaslaton álltak és onnan az oroszok nagy erőkkel
leszorították őket. A harczban veszteségeket szenvedtek, úgy hogy mire a
dombról lejutottak, kevesen maradtak. Megkapták a parancsot, hogy a
dombot vissza kell foglalni. Rohamra indultak és az orosz túlerőtől ez a
kevesebb honvéd visszafoglalta azt a dombot, a mit a több honvéd nem
birt megvédeni. De ezzel még nincs vége. Az oroszok újra gyülekeztek,
éjjel nagy tömegben megtámadták őket és keserves harcz után megint
elvették tőlük a dombot. Most, természetesen, még kevesebben maradtak.
És ez a másodszor leapadt maradék, most nem is várva uj parancsot,
hajnalban negyedik harczra indult és rohammal végleg visszavette a
dombot az orosztól. Ezt az egyre-kevesebb embernek egyre-nagyobb támadó
erejét én a magyar katona klasszikus értékmérőjének és legjellemzőbb
harczi tulajdonságának tartom. Remélem, ehhez a példához nincs szükség
dícsérő jelzőkre. Ez tény.

Nyiltan és őszinte emberséggel beszél a modern háború szomorú nagy
kérdéséről, az offenzivában való emberáldozatról.

– Ehhez se frázisok kellenek. Az újkor támadó háborújában a saját
embereinket kímélő humanizmusnak két nagy eszköze van, ez a kettő és
semmi más: sok nehéz tüzérség és sok tiszt. Pozicióháború nehéz tüzérség
nélkül nem képzelhető el. A nehéz tüzérség minden lövése sok
megtakarított emberéletet jelent, akármilyen paradoxálisan hangzik is
ez. A sok tiszt pedig azt jelenti, hogy sok tiszt kevesebb katonával éri
el ugyanazt az eredményt, a mit kevés tiszt sok katonával. A jól
képzett, tanult tiszt tudja a katonai számítás módjait, annak számtalan
egyéb eszköze is van a siker eléréséhez, mint magának a puszta
emberanyagnak odadobása. Minél több ilyen tiszt van, annál kevesebb vér
folyik. Ezek öt hónap véres, nagy harczainak a tapasztalatai. Még egyet
a tiszt-kérdésről, és ezt, kérem, húzza alá: én azt a tapasztalatot
tettem, hogy tartalékos és népfölkelő-tisztjeim néhány hónapi háború
után katonai értelemben teljes értékű tisztekké váltak.

Emlékeztetem nagy sikereire: a gorlicei áttörésnél, Jaroslaunál, aztán
Breszt-Litovszk elfoglalására, a mi teljesen az ő hadtestének munkája
volt, arra, hogy a német császár a Pour le Mérite-et, a legnagyobb
katonai kitüntetést adta neki, a mely hadseregünkben az uralkodóház
tagjain kívül előtte csak Conrad bárónak volt meg, – ezzel elérem, hogy
hű munkatársairól beszél:

– A jobbkezem Huber ezredes, a vezérkari főnököm volt. Óvatos,
előre-dolgozó, számító férfiú, rengeteg munkaerő, a legapróbb
részletekig előre kidolgozott tervek embere. És brilliáns
hadosztályparancsnokaim: Hadfy altábornagy, ez a tetőtől-talpig
grandseigneur-katona, maga a magyar méltóság, magyar erő, parancsolás,
biztonság és nyugalom, – a katonái a rajongásig szeretik… és Kestranek
altábornagy, ez a szívós, okos, agilis vezértehetség, – két ilyen
különböző ember és mind a kettőért oly hálás vagyok a szerencsének…
Általában, azért a nagy harmóniáért, azért a mindig összevágó, egymást
kiegészítő munkáért, a mely a kassai hadtest tisztikarát mindig
jellemezte… a hadosztályaim vezérkari főnökei: Balassa ezredes, Gerbert
őrnagy… mi mindig nyugalomban, egymást azonnal megértve, harmónikusan
dolgoztunk, én erre az egymáshoz-passzolásra, erre az összevágó gyors
munkára vagyok a legbüszkébb.

Aztán később, a németekről:

– Bajtársi érzésüek és jók voltak hozzánk. Nem kérhettünk tőlük olyat, a
mit ne adtak volna. Mackensen, a ki alatt harczoltunk, nagyon szerette a
hadtestünket, ezt büszkén mondhatom. Itt a hadseregparancsa, a mit
hozzánk intézett legutóbb.

Gépírással írt parancs, a mely alatt Mackensen nagy, hegyesbetűs,
szögletes, középkorias aláírása látható. Ezek a mondatok vannak benne:

«… a hadtest az ő vitéz magyar és osztrák ezredeivel ez idő alatt
hervadhatatlan babérokat fűzött zászlajára…»

«… olyanokat cselekedett, a mik mintaképül szolgálhatnak…»

«… a véres áldozatok, a melyeket a hadtest a hosszú harczok alatt
hozott, nem voltak csekélyek, de dicsőségesek voltak és mindig
győzelemhez vezettek. Én ezeket a vitézeket soha nem fogom elfelejteni…»

A végén:

«… őszinte köszönetet mondok ezekért a fényes teljesítményekért…»

És

«… ez a hadtest, akárhol vezetik is a jövőben az ellenség ellen, mindig,
mindenütt kiválóan fog verekedni és mindig csak uj dicsőséget fog
szerezni zászlóinak…»

*

A csöndes estén, vacsora után az országúton sétálgat, villanylámpa a
kezében, egy kis fényfolt reszket előtte a földön, a hogy beszéd közben
meg-megáll. Nagy csönd van a fronton, alszanak a katonái. Ma künn járt
köztük, cserkesz lovasokat látott a frontunk előtt ólálkodni, de nem
jöttek lőtávolba. Azt mondja: igazságos akar lenni, bár természetesnek
találja, hogy engem a hadtestben főként a honfitársaim érdekelnek, de
minden dicséretet megérdemelnek a hozzá beosztott egyéb ezredek is, a
sziléziaiak, morvák, lengyelek. Ő maga magyar állampolgár, erdélyi szász
családból származik és tökéletesen megtanult magyarul. Mikor nyugalom
van a frontján, kimegy az árkokba és naphosszat diskurál a honvédekkel,
folyton kérdezgeti, tanulmányozza őket.

Azt mondja:

– Végtelenül szeretem bennük, hogy legszívesebben a családjukról
beszélnek. Hiszen sok minden egyébről is kell beszélnie egy tábornoknak
a közlegényeivel… tudjuk, milyen fontosak az ő őszinte véleményeik az
ellátásról, az ételről, italról, az ő kicsiny, de reám nézve nagyon
értékes tapasztalataik a háborúról… okosan, egyszerüen és nagyon nyiltan
beszélnek, mindig mindent megmondanak, a mint belemelegszenek a
diskurzusba. De mikor áttérek a családjukra, szinte érzem, a hogy a
hosszú lövészárokban álló sor egyszerre csupa apává változik, ennél a
témánál mind közelebb jönnek, melegen és hálásan néznek az emberre és
valami megható gondolatával a revánsnak, elkezdenek kérdezősködni az én
családom felől… Mikor aztán megmondom nekik, hogy bizony én se láttam az
enyéimet tizenöt hónap óta, nagy-szerénykedve még ők vigasztalnak engem.

Még egyszer visszatér a nehéz tüzérségre:

– Azt tartom, – mondja – hogy a nehéz tüzérség bombázását a
lövészárokban kiállani, el nem szaladni, lelkileg bele tönkre nem menni,
ez többé már nem bátorság vagy gyávaság kérdése. A ki látta, mikor a
nehéz gránátok százai egyszerűen felszántják az ellenség egész
lövészárok-rendszerét, és a ki, mint én, tudja, hogy a németek és a mi
katonáink ebben a gránát-zuhatagban se mennek el a helyükről, annak arra
a konklúzióra kell jutni, hogy itt az emberi értelmesség a legfontosabb
tulajdonság. A török katona szívósságának egyik legerősebb eleme az a
híres fatalizmus, a melyről annyit hallottunk, de ez így is van. A mi
embereink szívóssága kétségtelenül az intelligenciájukban gyökerezik. Mi
ezzel védekeztünk az orosz nehéz tüzérség ellen. Ezt a hadititkot
elárulhatjuk nekik, csinálják utánunk, ha tudják.

Ezeket a szavait már csöndes kis zene kíséri, alul a faluban
szájharmonikán muzsikálnak a katonák. Ez is egészen váratlan dolog volt
a háborúban, ennek a rongyos kis hangszernek ez a világraszóló
népszerűsége. A világháború hangszere a szájharmonika lett, nem a
trombita vagy a hegedű, ezen szórakozik a mi hadseregünk, épp úgy, mint
az egész német és franczia legénység. A tábori postacsomagokban százával
jön hazulról. Ezt kérik mind.

Mintha bogarak énekelnének kórusban, olyan halk-vékonyan, krajczárosan,
de mégis valami kis ünnepélyességgel szól.

– Öt hónap óta először pihennek – mondja Arz tábornok.


Kelet-Galiczia, október.

A kassai hadtest szerepe Breszt-Litovszk elfoglalásánál: magyar
történelem. Nem mulaszthatom el felhasználni ezt a kitünő alkalmat,
amikor itt együtt találom ennek az eseménynek a vezetőit és tanúit. Arz
tábornok vezérkari főnöke, Huber ezredes, szíves volt itt, az irodájában
rendelkezésemre bocsátani a Breszt-Litovszk elfoglalására vonatkozó
összes terveket, térképrajzokat, parancsokat és jelentéseket. Az adatok
e tömegéből (a melyben báró Gayer von Ehrenberg vezérkari százados
igazít el) a vár megvívásának rendkívül érdekes, hiteles története
bontakozik ki, sok olyan részlettel, a mit eddig nem tudtunk.

*

Augusztus második felében érkezett Breszt-Litovszk alá a hatodik
hadtest, a hol észak és dél felől német csapatok közé ékelve a vár előtt
húzódó záróvonalba helyezkedett el: északon Gorbov, délen Dobrynka volt
a határa. Ezt a vonalat erősen ki kellett építeni, mert a XIII. orosz
hadsereg erős támadásától lehetett tartani. Huszadikán már készen volt a
vonal. Óriási nehézségekkel dolgoztak katonáink, a vonalnak egy őserdőn
kellett keresztülhúzódnia. Hatalmas fákat döntöttek le, embervastagságú
gyökereket kellett átfűrészelni, hogy árkot áshassanak. A rengetegben
mindössze húsz lépésnyi teret tudtak az árkok előtt a kilövés czéljaira
csinálni. Az erdő oly sűrű és vad, hogy az egyik ezredparancsnok
végigmegy rajta, s mire a végén kijön belőle, le van vetkőzve, az ágak a
szó szoros értelmében letépték róla a ruhát. Repülők szállnak az erődök
felé és pontos fényképeket hoznak.

Huszonegyedikén jön a rövid parancs: «támadás intézendő a vár ellen.» A
hadtest szomszédai, a németek, a terv szerint mozdulatlanul maradnak
helyükön.

Rövid ellenállás után a hadtest 22-ikén elérkezik az orosz előállásokig
és felállítja nehéz tüzérségét a legerősebb orosz támpont (158) ellen.
Ez a 158-as iszonyuan meg volt erősítve. Elől erős földművei voltak, a
mely előtt szögesdróttal átfont egész kidöntött fák és erős ágak százai
hevertek. Ez előtt az akadály előtt különös robbanó-aknarendszer volt a
föld alá rejtve.

Ezek villamos vezetékek végére alkalmazott robbanóanyagok voltak, a
melyek mint rettenetes kezek kiterjesztett ujjai várták a támadókat.
Ugyanezt a rendszert találták később az erődök előtt is, 100–200 méterre
az állásoktól, kilométernyi területeken. Ezt a pontot nem lehetett
szembetámadni, ezt meg kellett kerülni. A jobbszárny azonban oldalozó
tüzet kapott és megakadt, nem tudott előre jutni.

Huszonharmadikán katonáink, folyton ásóval dolgozva, lassan és egyenként
mégis az állás közelébe fnrakodtak. Az orosz ezeket a dolgozó bakákat
tüzérséggel erősen lőtte.

Ismét rövid parancs jön: «Huszonnegyedikén az előállások elveendők.» A
Hadfy-honvédek kapják a feladatot: az ellenség hátába kerülni és
Malaszevicy felé nyomulni. A Kestranek-hadosztály feladata: Dobryn
fölött az erdőt megtisztítani, egy majort elfoglalni és a 158-ast
megtámadni.

Huszonharmadikán a kassai és a beszterczebányai honvédezred megveri az
ellenséget, 350 foglyot hoz be és elérkezik a 158-as állás oldalába. Az
orosz most megmozdul: Kobilany erődből kirohan a honvédek ellen.

A honvédek a kirohanó tömeget maguk elé eresztik és összelövik, miközben
Kestranek ezredei keservesen és vérezve nyomulnak a 158-as felé. A
kettős nyomás alatt az orosz éjszaka megszökik a 158-as állásból, a
mieink elhelyezkednek benne, most már két-három kilométerre állnak a
leghatalmasabb orosz vár erőd-öve előtt. Két erőd néz velük
farkasszemet: északon Koroszcyn, délen Kobilany. A kettő közt egy
«útzáró támpont», messziről nézve olyan, mint egy elegáns nyárilak
terraszos kertje. Mind a két erőd teljesen modern és nagyszerüen
felkészülve várja a támadást, a következő védő-fegyverzettel. Legkívül
földalatti robbanó-aknák sora fogadja a[** format]


támadót. Aztán meredeken emelkedik a mező és nyolcz-tíz sor
szögesdrót-sövény van egymás mögött. Ezután mély árok következik, a
melynek fenekén a szem elől elrejtve tizenkét-tizenöt sor szögesdrót.

[Illustration: AZ ERŐDÖK VÉDŐMŰVEI]

sövény vonul. Az árokból ismét meredek és síma kaptató emelkedik a
beton-fedezékekig. Itt háromméteres betonréteg alatt három réteg vasuti
sín gerendázata védi az orosz katonát. Mialatt mi lőjjük őket, ők a
beton és az aczélsín-rétegek alatt várnak. Mikor támadás jön, felmennek
a betonsánczba és onnan lőnek puskával, géppuskával le az árok
drótsövényei közé.

Ezt kellett a kassai hadtest katonáinak megostromolni és elfoglalni.

Huszonötödikén parancs: «Támadás kezdete ma délután négy óra harmincz
percz.»

Délután négy óra harmincz perczkor elindulnak a rajvonalak. A főtámadás
Kobilany erőd ellen megy. Erős tüzérségi előkészítés után rögtön előre
ment a gyalogság. Este hét órakor a Hadfy-honvédek négyszáz lépésnyire
állnak az erődtől, a Kestranek-hadosztály nyolczszáz lépésnyire áll.
Jelentés jön: «Werke dicht besetzt.» (Az erődök tele vannak oroszszal.)
Ujabb jelentés: «Igen erős ellenséges gyalogsági tűz.» Ez azt jelenti,
hogy a betonfal mögül minden puska és minden géppuska szakadatlanul
szól. Arz tábornok azt szeretné, hogy a csapatok várjanak éjszakáig a
fedezékeikben, akkor nagyon lassan és óvatosan kuszszanak előre,
robbantsák fel a drótakadályokat és csak úgy menjenek rohamra. A kassai
hadtest ezredei ennek nem tettek eleget, az írott jelentések, a melyek
megvannak a hadtest levéltárában, jelentik Arz tábornoknak, hogy a
csapatokat nem lehet visszatartani. Kobilany-Nadbuzne helységbe, a mely
lobogó lánggal ég, a kassai honvédezred elsőnek rohan be a kiadott
várakozási parancs ellenére, s példáját követi a beszterczebányai
honvédezred. Tíz percz alatt harminczöt földalatti akna robban fel.

Az aknákon áthaladva a dróthoz értek. El voltak látva drótvágó ollóval,
de a honvédek többségén annyira uralkodott az előrerohanás láza, hogy
mint parancsnokaik jelentéseikben írták: «… könnyelműen eldobálták
drótvágó ollóikat, hogy e lassúnak látszó munka helyett ásóval és
puskaagygyal verjék szét a drótsövényeket.»

Ennek a harcznak legforróbb két órája e napon este nyolcztól tízig
tombolt. Két álló óra hosszant harczoltak a honvédek a drótszövevény
közt. A vezérkari tisztek azt mondják nekem, hogy katonailag ez a mondat
majdnem lehetetlenül hangzik és mégis úgy volt: a honvédek két álló óra
hosszant harczoltak a drótszövevény közt. Az este sötétjében a
világítást ehhez az extázisban vívott harczhoz maga Breszt-Litovszk
szolgáltatta: a város vadúl lobogó tűzzel égett, a környéken minden falu
égett, a meddig a szem látott, úgy hogy a világítópisztolyokból kilőtt
kis csillagok «szomoruan pislogtak az egész harczteret beragyogó vörös
izzásban.» Mikor a honvédek átvágták magukat a betonig, az orosz
elmenekült Kobilany erődből és felrobbantotta a «Kapitalkoffert.» (Így
hívják az erőd homlokán a leginkább előreugró részt, a mely arra
szolgál, hogy jobbra-balra oldaltűzzel boríthassa el a támadókat.)

A miskolczi honvédezred rohama közben eljutott egy vizesárokig. A
munkácsi honvédezred pedig a 141-es ponttól délre berohant az erődök
közé épített állásba, az intervallum-ba és kézitusában vette el az
orosztól. A 141-es pontot a 20-ik gyalogezred vette be rohammal.
Kobilany erődben egy orosz műszaki katona ijedtében elvágta a villamos
vezetéket, s ezzel megakadályozta azt, hogy a hátrább fekvő VII. számú
műből az oroszok légberöpíthessék Kobilanyt mindenestől: oroszszal,
magyarral együtt. Ezt az orosz katonát, a villamos művek gépészét
elfogtuk. Azt vallotta, hogy a támadást éjjelre várták és az volt a
parancs, hogy ha az erőd a végét érzi, a csapatok meneküljenek hátra,
mert a VII. számú műből villamos vezetékkel felrobbantják Kobilanyt. A
honvédek azonban már este nyolcz és tíz közt értek el az erőd faláig, és
most az orosz védősereg megrémült arra a gondolatra, hogy talán őket nem
is értesítve röpítik levegőbe hátulról az erődöt. Ezért aztán ő elvágta
azt a kábelt, a mely hátulról az ekrazithoz szolgált.

Az erődben honvédeink egy hatalmas gőzgépet zsákmányoltak, a mely nagy
árkok ásására való.

Ezután a Hadfy-honvéddivizió és a Kestranekdivizió tovább rohant, az
erődök vonalán túl. Hajnali három órakor a honvédek egy zászlóalja a vár
magjának déli részéhez ért, ott hidat épített és megkezdte az átkelést.
A Kestranek katonái eloltottak egy égő hidat és a még ízzó gerendákon
átrohantak. Ugyancsak hajnali három órakor Pogány Kálmán honvédfőhadnagy
az átvonulást meg nem várva, átúszott a Bug folyón és elsőnek érkezett
Breszt-Litovszk várába. Molnár Dezső tábornok, brigadéros, a ki
Breszt-Litovszk első állomásparancsnoka volt, közölte velem, hogy
honvédei a maguk-építette hídon a királyt és a hazát éltetve, kibontott
zászlóval, énekelve elsőknek vonultak be a lánggal égő várba és városba
napfölkelte idején. Báró Gayer százados közlése szerint a csapatok
igazán tüzön-vizen keresztül rohantak be a várba, mert «a ki a
parázszsal ízzó hídra nem fért el, türelmetlenségében a folyóba vetette
magát és úgy úszott át a túlsó partra.»

Huszonhatodikán reggel ezekkel az előretolt zászlóaljainkkal egyidőben a
német előörsök is megjelentek a citadellában és Breszt-Litovszk
városában.

A győzelmes éjszakán egyik robbanás a másik után dördült el a
véges-végig felgyujtott, lángoló városban. Egyetlen utcza volt, a mely
nem égett: ebben lakhatott az az orosz parancsnokság, a mely utolsónak
hagyta el a várost. Mint már a haditudósítók (a kik a rohamhoz érkeztek
és a csapatokkal együtt mentek be az égő Bresztbe) jelentették, egyetlen
élő ember, egy öreg zsidó várta a mieinket a városban. De az orosz
bosszút a bevonulás után még sokáig érezte a hatodik hadtest. Az oroszok
azokban a jobb épületekben, a melyekről feltehető volt, hogy a mieink
kvártélynak fogják használni, óraművel összekötött robbanóanyagokat
helyeztek el, a melyek még napok multán is felrobbantak. A hadtest
parancsnoksága jegyzőkönyvet vett fel erről a harczmodorról, többek közt
egy óraművel összekötött olyan dinamitaknáról, a mely nyolcz nappal a
vár elfoglalása után robbant fel, s a melynek ez a nyolczszor-huszonnégy
órára beállított óraszerkezete épen megmaradt. Az ily módon orvul
felrobbantott épületek közt egy kórház is volt, mely tény szintén írott
jegyzőkönyvbe van foglalva.

Huszonhatodikán, csütörtökön reggel volt ez a bevonulás, ugyanaznap
délben Höfer altábornagy a következő jelentést adta ki:

«Breszt-Litovszk elesett. Arz tábornok magyar honvédsége tegnap bevette
a vártól délnyugatra fekvő Kobilanyt. Ezzel áttörte a külső övezetet és
hátbatámadta a legközelebb fekvő erődöt. – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ma reggel megszállottuk a czitadellát…»


Kelet-Galiczia, október.

Egy pihenőnapon, a mikor a kassai hadtest nagyszerüen kiépített
lövészárkaiból egyéb telefonjelentés nem jött, mint csak az, hogy a
messze távolban cserkesz lovasokat látni kóvályogni, de az orosz
tüzérség néma és az orosz gyalogság láthatatlan, – a hadtest vezérkari
főnöke elmondta néhány tapasztalatát az ellenségről. Öt hónapig harczolt
ez a hadtest Mackensen seregében. Gorlicétől Breszt-Litovszkig
verekedett együtt a németekkel, majdnem mindig a német gárda
szomszédságában, a mely mellett soha egy pillanatra sem maradt el. A mi
az orosz háborúban a legnagyobb volt, azt ez a hadtest végigélte. Ki
ismerheti jobban az orosz katonát, mint az, a ki Gorlicétől
Breszt-Litovszkig folyton ismerkedett vele? Annyi mindent olvastunk
össze az ellenségről a háború kezdete óta, hogy nem volna csoda, ha még
ma se ismernők. Beszéltem tiszttel, a ki ezt mondta: «Hazugság, uram, a
mit a lapok írnak, hogy gépfegyverrel hajtják őket, jönnek azok
maguktól!» És beszéltem orvossal, a ki orosz foglyok hátából ütközet
után orosz gépfegyvergolyókat operált ki. Itt így volt, ott másként, –
ezuttal végre olyan embert hallok beszélni, a kinek joga van kritikát
mondani róluk. De ez aztán másként is hangzik.

*

– Az orosz ellentámadások – mondja a vezérkari főnök – a mi nagy
offenzivánk kezdetén erősebbek voltak, mint később. Aztán gyöngébbekké
és ritkábbá váltak: fogyni kezdtek az orosz tartalékok. Ugyanily
mértékben csökkent egyre az orosz tüzérség ereje. Konstatáltuk, hogy
fogynak előttünk az ágyuk. Az én tapasztalatom azonban ebben a
hadjáratban az volt, hogy az orosz tüzérség nem szenvedett
municzióhiányban, még kevésbbé szenvedett ebben az orosz gyalogság. A
hányszor orosz állásokat foglaltunk el, azokban mindig hatalmas
tömegekben felhalmozott orosz municziót találtunk. Meggyőződésem, hogy a
sokat emlegetett municzióhiány főként kifogás volt, a melylyel az
oroszok súlyos vereségeiket mentegetni akarták külföldjük és belföldjük
nyilvánossága előtt.

– Az orosz gyalogság nagyon jó. Tettrekész, bátor és halálraszánt az
orosz katona. Nem könnyű ellenfél. Az egyéni tulajdonságai kitünőek.
Csak a tömeg-tulajdonságai nem jók. Mindig, minden körülmények közt
vezetőre van szükségük, mert ha vezetőjük nincs, feladják a harczot. A
hol mi szembenálltunk velük, ott tisztjeik nagyrészt hátulról igazgatták
őket, a minek eredményét abban láttuk, hogy mikor tüzérségünk munkája
után gyalogságunk rohamra ment, nem voltak erős küzdelmeink. Akkor már
csak az előrejövő tartalékok adtak nehezebb munkát. Egyszer megfigyeltem
egy bakánkat, a ki – mialatt rajvonalunk tovább rohant előre –
egyesegyedül hosszában bejárta az orosz árkot és egyenkint hivogatta ki
belőle az oroszokat, a kiket aztán ő egymaga kísért hátra.

– Az orosz tüzérség jó. Nagyon kellemetlen. De egyre kevesebbet láttunk
belőle, végül már nem volt nagyon veszedelmes. A mi ágyujok még volt,
azt nagyon messze elvitték, főgondjuk volt, hogy tüzérségi anyagot ne
vegyünk el tőlük.

– Orosz lovasság egyáltalán nem szerepelt.

– Az orosz foglyok, a kikkel nekünk dolgunk volt, készséges és jólelkü
emberek voltak. Soha nem tapasztaltuk, hogy ellenséges indulattal
viseltettek volna irántunk (a mely tapasztalatnak majdnem minden más
harcztéren az ellenkezője áll, a foglyok általában daczosak,
tehetetlenségükben is megőrzik a néma, de világosan észrevehető
ellenséges indulatot). Számtalan vallomásukból tünt ki, hogy nem tudják,
miért harczolnak. A hogy a sok-sok ezer orosz foglyot vizsgáltam, mindig
csak azt láttam, hogy pompás emberanyag. Túlnyomó többségük nagynövésű,
erős és makkegészséges ember. Az értelmiség körül van a baj.
Műveltségről pedig nem is szabad náluk beszélni. Tanulmányoztuk őket: a
világról és az eseményekről a legprimitivebb fogalmaik vannak. De
észrevettük azt is, hogy nagyrészüket szántszándékkal vezetik félre. A
leglehetetlenebb dolgokat hallom tőlük. Még olyan orosz katonák is, a
kiket ez év augusztusában Breszt-Litovszk előtt fogtunk, komolyan
jelentették ki fülem hallatára, hogy a szerbek Budapesten vannak és hogy
a franczia császár Berlinben trónol.

– Az orosz katonaság parancsnoki vezetése energikus és kiméletlen.
Kénytelen vagyok azt mondani, hogy az oroszok ebben a tekintetben –
«korunk magaslatán» állanak… Egyszer alkalmunk volt kihallgatni a
beszélgetéseiket. Egy hadosztályparancsnok beszélt egy
zászlóaljparancsnokkal. A lehető leggorombább kifejezésekkel szidalmazta
a mért nem akart előrenyomulni. Mi már akkor, a beszélgetés folyamán
megállapítottuk, hogy a zászlóaljparancsnoknak van igaza, nem a
főnökének. Később az események is igazat adtak neki, mert parancsra
előrenyomult és az egész zászlóalját elfogtuk.

– Azt mondanom sem kell, oly köztudomású, hogy állásaik kiépítésében és
a visszavonulásban végtelenül ügyesek. A mi az állások kiépítését
illeti, igen gyakran alkalmaztuk ellenük a saját eszközeiket.
Visszavonulásukban pedig az a szép, a hogy a trénjüket mindig idején
viszik hátra, még pedig nagyon messze hátra. Azért egyszer sikerült
huszárjainknak megcsipni őket: elfogták egy ezrednek még a
mozgó-konyháit is, a kész menázsival és a szakácsokkal együtt…

*

Ezeket az objektiv mondatokat érdemes följegyezni az orosz háború
történetének a margójára. Az ellenséget lekicsinyelni polgári divat; a
katona, a ki két országon verte végig, íme milyen másként beszél róla.



1915 HALOTTAK NAPJÁN


Budapest, november

A mai este kivilágítása nem győzelemben előrerohanó csapatainknak szól,
ez a kivilágítás a mozdulatlan ezredeké és az elhallgatott trombitáké. A
halottak esztendejének halottak-napján szemeink, a melyek rohanó seregek
figyeléséhez szoktak és vágtató lovasság után lelkendeznek, hagyják ott
egy pillanatra a háború mozgóképét: ma a megállott sietők napja van. A
hanyattfekvő huszárok, ágyúra-borult tüzérek, árokparton agyagot markoló
megmeredt magyar bakák estéje ez, ma van a napja a kis fakereszteknek,
meg a sok, táblás nagy keresztnek, a mely azt mondja: «Hier ruhen
Ungarische Soldaten», ma van az estéje a sötét galicziai tarlón
egymagában alvó «Unbekannter Honved»-nek, ma annyi «Ungarischer
Soldat»-nak és «Honved»-nek van a napja, hogy ha mindeniknek a sírján
kigyúlna a gyertyalángocska, szebb volna ezen a novemberi estén a
földgolyó, mint a csillagos égbolt. Ha mindeniknek a sírján kigyúlna a
gyertyaláng, végig csillag-csipkés volna a Kárpátok gerincze, sárga
tüzecskéktől volna virágos a lengyel síkság őszi éjszakája, a galicziai
dombvidék, a szerb agyag és a litván homok. Ma a Halál
szabadságharczának első nagy emléknapja van. Annak az esztendőnek az
emlékére, a mikor a Halálban föllélekzett a szorongatott munkavágy, a
mikor nem kellett többé verekednie a kaszasuhintás előtt a tudománynyal
és a szeretettel és a kaszasuhintás után az emlékezetbe mély bélyeget
égető szertartásokkal. Ebben az esztendőben a csatatereken az ő igazi
muzsikája szólott, nem az, a mit az emberiség avatott halotti zenévé. A
ő zenéje szólt: a torkon-akadt hurrá, a rövid hördülés és a hirtelen
elfulladó szitok. Az ő igazi verseit hallhatta a zsoltárok helyett: a
közepén kettészakadt jajgatást és a visszhangtalan segélykiáltást. Nem
kapaszkodtak az uszályába azok az ezerek, a kik egyetlen halottat
kisérnek a temetőbe, nem bosszantották fáklyák és papok, beszédek és
zokogások, ott künn nem látott fekete fátyolt, nem hallott kórusokat, –
ott, a hol komoran felséges szabadságában vagdalkozott, nem kellett
hallania minden tetem mellett az ő igazi megcsúfoltatását: a könnyes
fogadalmat, hogy a szeretet és az emlékezés semmivé teszi az ő munkáját.
A férgek urának, ennek a tisztátalan hatalmasságnak, nem kellett többé
borzadnia a temetési szertartások ősi tisztaságától és komor illataitól:
örvendhetett a sár és vér keveredésének, a verejtékben való
elföldeltetésnek, aljas szimatja ellen nem lázadt tömjén és fáklyafüst,
nem daczolt vele a balzsam túlvilági parfümje – az ő saját, szabad éve
volt ez, az ő nagy önállósága, az ő korlátlansága és alkotmány nélkül
való kormányzása, az ő nyomorúlt, szívet-elszorító, átkozott, ezerszer
átkozott szabadsága, felvirulása és megdicsőülése – sírva kiálttassék az
arczába: még a mai nap kis gyertyáitól is megszabadul, még ettől a
szerény, alázatos, bánatos kis szemrehányásunktól is megszabadult ebben
az esztendőben, még ezeket a tiltakozva reszkető kis fényeket se kell
látnia, mert – szentséges Isten – hova mindenüvé kellene elmenni a
szüléknek, az özvegyeknek és árváknak, hogy egy kis világosságot
gyújtsanak az elesett katona teteme fölé?

Az, a mi velünk most történt, olyan nagyon-nagyon nagy, hogy ez a máig
eltelt tizenöt hónap az első meglepetéstől való felocsudáshoz sem elég.
Az emberek legnagyobb tévedése az, hogy megszokták a háború állapotát.
Nem igaz. Rá fognak jönni, hogy ez a mindennaposság, ez a
majdnemnyugalom, a mivel a háborút élik és figyelik, még mindig nem
egyéb, mint az első pillanat eszméletlensége, azé az első megdöbbent
pillanaté, a melyen még nem vagyunk túl. Mint a keleti mese felborult
korsójából még ki sem ömlik a víz, mialatt a fantázia a hét eget
megjárja, – úgy vagyunk mi elménkkel már túl hét és hetvenhét poklon,
még mielőtt annyi idő telt volna el, a mennyi egy felborult szívnek a
kicsordulásához kell. Halottak napja – a háborúban már a második – és
mennyi mindent kell lefejtenünk az agyvelőnkről, hogy megértsük a maga
igazi, a maga régi értelmében azt, hogy mit tesz az, hogy egy fiatal,
egészséges embernek meg kell halnia. Ennek a gigantikus első pillanatnak
még oly erős a kábulata, hogy valóságos kínlódás, a míg az ember
kiszabadítja az eszét alóla és megpróbál a régi józan eszével
elgondolkozni csak egyetlen egy katonának is a sírja fölött. Mennyi
hivatalos jelentést, mennyi külpolitikát, diplomácziát, mennyi
újság-stratégiát, mennyi csalóka fogalmat kell lekaparni az embernek az
agyáról, mennyi olyan nyomorultul elterjedt és belenyugvással
szentesített frázist: mint «csekély veszteség», «nagy veszteség», «véres
küzdelem», «erős ellenállás» – kell fölfejteni, elemeire bontani,
önmagunknak megmagyarázni, a míg megint eljutunk ahhoz a józan
állapotunkhoz, a mely 1914 nyarán még közkincs volt és a mely világosan
látta még egyetlen egy ember ártatlan és korai halálának is minden
borzalmasságát. Halottak napján minden embernek be kellene zárnia a
lakását, vendéget, ujságot, levelet nem volna szabad magáohz bocsátania,
hogy egy kicsit megpihenhessen a józan értelme, hogy egy kicsit
ráeszméljen arra, hogy mi mindenbe törődött bele egy év alatt, hogy mi
mindent szokott meg hűtlenül és árulóan és mi mindent kezd egyszerűen
természetesnek találni. Halottak napján minden embernek föl kellene
ráznia magát, hogy a benne leülepedett sok altatószer, a sok ilyen
kifejezés, mint «előrenyomulás» és «akczió» és «partraszállás» és
«ellenintézkedés» és «erősítések» és «átkaroló mozdulat» – és mindez a
sok nehéz, lelket elborító, bódító iszap felszabaduljon és kavarogni
kezdjen, apró szemeire oszoljék és megmutassa magát a maga igazi
mivoltában, abban a képében, a miben 1914-ben láttuk volna: ártatlan
emberek kínhalálában, éjszaka a víz sodrával küzdők alámerülésében,
emberek kiáltásában, a kiknek a lágyába vágódik törött acélfazekak
repülő éles darabja, – hogy ebből a sok belénk oltott ragályos
hadi-frázisból felkavarodjék egy-egy kép: a magyar kishivatalnoké, a
mint hirtelen megtorpan, mert a homlokába repül egy hegyes aczéldarab –
(három sor a halálozási rovatban, benne van a név, az ezred-szám, a
katonai rang, az orosz falu neve, minden, csak épen maga a lényeg nem) –
ma fel kell szabadulnia mindenkinek ezek alól a nyűgök alól, mert
különben nem tud a lelkében igazán gyertyát gyújtani minden elesett
magyar katonának. Még a legszebb elringató, vigasztaló szót: a «hősi
halált» is el kell ma egy órára felejteni, mert ma halottak napja van,
ma legbelülről kell gondolkozni, mert valamikor csak el kell jönnie még
ebben a világ-részegségben is egy napnak, egyetlen napnak legalább, a
mikor az ember magára zárja az ajtót és lehúnyva a szemét, végre egyszer
– belülről – megnézi a meztelen, véres szívét, a régit, az igazit, a
melyre valamikor a názáreti Jézus hívta fel nyomatékosan és mindörökre
feledhetetlenül az elme figyelmét. Így valahogy lehetne pótolni azt a
rengeteg gyertyát, a mit nem tudunk hova küldeni, hol meggyújtani. A
fájdalmas, kínos, háborús halálnak – ha csak egy perczre is, – _igazi_
elgondolása az egyetlen lángocska, a mit a polgár meggyújthat a mai
estén a névtelen magyar fakeresztek tövében.

És ezt a gondolatot, – a mely mindenkor máskor ellenállhatatlan erővel
tolakodnék fel, s a melyet csak most kell egy felfordult világ
eszme-romhalmazai és frázisburjánzása alól erőszakkal kikaparni, – ezt a
gondolatot, a magyar katona halálának, mint egyes-ember egyéni
halálesetének ünnepélyes megsíratását a mai napon kímélet és önczenzura
nélkül gondoljuk és szenvedjük végig. Mert ez a rövid ideig tartó
intenziv lelki foglalkozás az ő halálukkal igazán az egyetlen fény, a
mit messzi harcztereken a sírjaik felett gyújthatunk. A megfertőzött és
trainirozott hadi-elme megtisztításával így a régi és romlatlan szív
jusson egy napra a jogaihoz: képzeletben sugározzék minden halott katona
fölött a háború előtti emberség egy-egy gyertyalángja. Így világítsuk ki
emlékező szívünkkel az egész világot ma este, – ne áltassuk magunkat
azzal, hogy ennek a világ-felfordulásnak minden halottja megjelölt
sírban alszik, – minden porladó magyar szív fölött égjen a könnyekben
megfürösztött elme egyetlen világos percze, a krisztusi emberség lucidum
intervalluma – és akkor egyszerre halványan kezd majd fényleni a
tengerek mély zöld vízüvegje, a mely alá a «Zenta» és a «Kaiserin
Elisabeth» magyarjai némán lengve szállottak, akkor a mai estén
felsugároznak a sziklák a Beszkideken, Vereczkénél és Uzsok körül, a hol
az új hó már a tavalyi megfagyottak csontjaira borul, rezgő fények
gyúlnak ki a Visztula, az elfelejtett Nida, Dunajec, a San, a Száva, a
Kolubara, a Drina, a Dnyeszter, a Duna fenekén, a hol a pontonokból
kibukott, örvénytől elkapott, gázlókon térdreesett magyarokon gördül a
futó kavics, – vándorló kék lángok szálldosnak a Tanev mocsarai felett,
a Pripjat iszapján, villódzó fények bujkálnak a Rokitno erdős
ingoványaiban elsülyedt magyar szívek felett, reszketve csillog tőlük a
Bug, a Styr, az Ikva, az Adria, – végig ragyognak tőlük a limanowai
szántóföldek, mint égő ibolyák pislognak a bukovinai erdők éjszakájában,
lobogó kandeláberekkel izzik tőlük a Doberdó nagy kőasztala és
kanyarogva rajzolják a novemberi sötétbe az Isonzó partját, – most, a
ne-szólj-szám esztendejében mit adhatunk az elesett magyar katonának
hamarjában egyebet, mint hogy halottak napján egy rövidke pillanatra
elfelejtjük a megtanultakat és olyan lángot gyújtunk a csontjai felett,
a melynek a tüzét a mi régi, háború előtti, ki nem tanított szívünk
hamuja alól kaparjuk elő? Mert valójában a sírok sötéten szerénykednek a
mai éjszakán. «Ungarischer Soldat» és «Honved» néma alázattal fekszik a
galicziai agyagban, az olasz sziklák alatt, a Macsva sarában és a
volhyniai mocsarak fenekén. Ő nem kért semmit, ő csak meghalt, a mikor a
halál szabadságharczának esztendeje volt. A testvérei ma gyújtsák meg a
gondolkozás gyertyáját az ő elveszett teteme felett. A fiai pedig
keményen emeljék fel a fejüket, a mikor követelni fogják azt, a miért a
magyar tiszt és a magyar baka mukkanás nélkül, parancsra halta a halál
minden nemeit. Szebben 1915 Halottak-napját nem becsülhetjük meg, mint
ha visszatérünk a halál értékének régi felbecsüléséhez. Csak így
mérhetjük fel a mi testvéreink mártiriumát, csak így látunk be jövő
kötelességeink rengetegébe, csak így mered fel előttünk egyre
hatalmasabban a nagy Ellenérték, a mi egy vérző nemzetnek a
gyertyafények e tengeréért Isten és a történelem előtt kijár.



TARTALOM.

I. KÖTET. Téli háború.

  Budapesten  9
  Úton, északról délre  22
  Macsva  29
  Szerbiai történetek  40
  Vissza a hadiszállásra  52
  Limanowa  69
  A főhadiszálláson  90
  Krakó  98
  A Hadfy-honvédeknél  118
  A tüzérek dombjain  136
  Esték a front mögött  154
  A testőr  175
  Kárpátok  187
  Bártfai emlékek  223
  Boroević  240
  Przemysl eleste  245
  Huszárok  266

II. KÖTET. A felszabadított Galiczia.

  Május 2  297
  Tarnow  302
  Jegyzetek  327
  Przemysl  336
  Lemberg  365
  A Hofmann-hadtestnél  392
  A Zlota-Lipánál  411
  Huszárok a lövészárokban  440
  Áttörés…  473
  Levelek a faluból  516
  Arz tábornoknál  531
  1915 Halottak Napján  551


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

15 |Hogyne |«Hogyne

201 |szalutále |szalutál.

201 |n- nagyon |ne nagyon

201 |fe hérben |fehérben.

210 |rltkultak |ritkultak

265 |múvészi |művészi]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Egy haditudósító emlékei : 1914 november - 1915 november" ***


Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.