Title: Hét krajczár : Elbeszélések
Author: Móricz, Zsigmond
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Hét krajczár : Elbeszélések" ***


MÓRICZ ZSIGMOND

HÉT KRAJCZÁR

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST

A „NYUGAT“ KIADÁSA

1909

„Jókai“ könyvnyomdai műintézet Budapest, Thököly-út 28.



HÉT KRAJCZÁR

Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kaczagni.

Nemcsak sirás-rivás hallik a putriban, hanem szivből jövő kaczagás is
elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább
volna oka sirni.

Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generácziója, a melyből az
apám való, megpróbálta az inségnek legsulyosabb állapotát is. Abban az
időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel
az idővel, más sem. Pedig igaz.

És az is igaz, hogy soha már én e jövendő életemben nem kaczagok annyit,
mint gyermekségem e pár esztendejében.

Hogy is kaczagnék, mikor nincsen már piros arczu, vidám anyám, a ki
olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a köny csorgott a végén a szeméből
s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta…

És még ő sem kaczagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal
töltöttünk, hogy hét krajczárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk
is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban… a többi nehezebben került
elő.

Az első három krajczárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is
talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s a mit fizettek, mindig
odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses bánya volt, a melybe
csak bele kell nyulni s mindjárt van terülj asztalkám.

El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, tűt,
gyüszüt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s
egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:

– Elbujtak.

– Micsodák?

– A pénzecskék, – szólt felkaczagva az anyám.

Kihuzta a fiókot.

– Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszokat. Hunczut,
hunczut krajczárkák.

Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt
volna, hogy kirepülnek; ugy is boritotta le, egyszerre, mint mikor
kalappal lepkét fog az ember.

Nem lehetett azon nem kaczagni.

– Itt vannak, benne vannak, – nevetgélt s nem sietett felemelni, – ha
csak egy is van, itt kell neki lenni.

Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes
pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonkép nem is nagyon hittük, hogy
van benne valami.

Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán.

Hozzányúltam a fenekével felfordult fiókhoz.

– Pszt! – ijesztett rám az anyám, – csendesen, még kiszökik. Te még nem
tudod, milyen fürge állat a krajczár. Nagyon sebesen szalad az, csak úgy
gurul. De még hogy gurul…

Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a
krajczár.

Mikor felocsudtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a
fiókot.

– Jaj! – kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy visszakaptam az
ujjom, mintha a sparherthez ért volna.

– Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az utját. Addig a
miénk, mig itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mer
látod mosni akarok, ahoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét
krajczár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még kell négy,
az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha
háborgatják; mert ha megharagszik, ugy elmegy, hogy sose látjuk többet.
Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni.
Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az uri kisasszonyok… Te nem
tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a
csigabigahéjából.

Hányat kaczagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a
csigabiga-csalogató nagyon furcsa volt. Én rá is kezdtem a verset:

  Pénz bácsi gyere ki,
  Ég a házad ideki…

Azzal felforditottam a házat.

Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.

Az anyám savanyuan felhuzott ajakkal kotorászott, hiába.

– Milyen kár – mondta, hogy asztalunk nincsen. Ha erre boritottuk volna
ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.

Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt
gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami
pénzt, de nem tudott róla.

De nekem fúrta valami az ódalamat.

– Édes anyám, én tudok egy helyet, a hon van krajczár.

– Hol fiam, keressük meg, mig el nem olvad, mint a hó.

– Az üveges almáriumba, a fiókba vót.

– Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.

Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már
régen, de a fiókjába ott volt a krajczár, a hol én tudtam. Három nap óta
készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig czukrot vettem vóna
rajta, ha azt is mertem vóna.

– No van már négy krajczár. Sose busulj már fiacskám, megvan a nagyobbik
fele. Már csak három kell. Osztán ha ezt a négyet megkerestük egy óra
alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy
rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.

Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg
almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, a hol sok duggatni
való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt
olyan göthös, szúette, foghíjjas.

Az anyám minden új fióknak tartott egy kis predikácziót.

– Ez gazdag fiók – vót. Ennek sose vót semmije. E meg mindig hitelbül
élt. No, te rosz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajczárod. Ó
ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No neked ne is
legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a
legtöbb, ni! – kiáltotta kaczagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, a
melynek egy csepp feneke se volt.

A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.

– Megállj csak, – szólt hirtelen, – mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az
apád ruhájába lelek.

A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák-csudája, a
hogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy
krajczár.

A szemének alig akart hinni.

– Megvan, – kiáltotta, – itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük
olvasni. Egy – kettő, – három, – négy, – öt… Öt! Már csak kettő kell. Mi
az, két krajczár semmi. A hon öt van, ott akad még kettő.

Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem
lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajczárt.

Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arczán az izgatottságtól, s a
munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle.
Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.

Eljött az ozsonnaidő is, el is mult. Mindjárt este lesz. Az apámnak
holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kutviz nem viszi ki
belőle azt az olajos szennyet.

És akkor a homlokára csap az anyám:

– Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem nézem meg. De bizony, ha
már eszembe jut, megnézem.

És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajczárt. A hatodikat.

Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.

– Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van.

Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.

Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajczárunkkal, mintha egy
se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok ép olyan
szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajczárt!

Nem volt más mit tenni, mint tiszta szivből kinevetni a nyomoruságunkat.

És akkor beállitott egy koldus. Éneklő hangon nagy siralmas könyörgést
mondott.

Az anyám majd belebódult, ugy ránevetett.

– Hagyja el, jó ember, – mondta – ma egész délután itt heverek, mert
nincs egy krajczárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából.

A koldus, jámbor arczu öreg ember, rábámult.

– Egy krajczár? – kérdezte.

– Hát.

– Adok én.

– No még a kéne, kódustól alamizsnát.

– Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a
kapa főd. Avval minden jó lesz.

Kezembe adta a krajczárt s nagy hálálkodással eldöczögött.

– Na hálá légyen – szólt az anyám, – szaladj hát…

Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kaczagott.

– Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt
lámpaolajom sincs.

Fuldoklás jött rá a kaczajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás és a hogy
odaállottam alá, hogy támogassam, a mint két tenyerébe hajtott arczczal
hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.

Vér volt, az ő drága, szent vére. Az anyámé, a ki ugy tudott kaczagni, a
hogy a szegény emberek között is csak kevés tud.



MÁRKUS

Márkus, az öreg harangozó nyögve, két lábra sántítva jött be a
templomkulcsért.

– Mi baj, atyus? – kérdezte a kis cseléd, a ki früstökhöz terített s nem
érezte a térdében, hogy odakint borús, csatakos téli reggel van.

– Mi? – morgott az öreg, – az, hogy nem lyány az anyám.

Beharangozott. A tanító elmondta a kurta szombat reggeli könyörgést, az
iskolás pulyák elfujták, hogy: „Ki hivta az éjszakát elő?“, s Márkus
bátya kinoszogatta a két-három vénasszonyt. Vitte a kulcsot a szegre s ő
maga ment dolgára. Megrakta a tüzet a bibliotékában, a hol egy ódon nagy
kandalló állott, még tán a reformáczió idejéből való.

Azzal lekuporodott a kandalló tövébe egy kis székre, az az ő helye, s
búnak eresztette fejét, az az ő dolga.

Már jó meleg volt a szoba, mikor a nagytiszteletü esperes úr
bedöczögött. Erősen szuszogott az öreg úr, egyet-kettőt krákogott s
megkérdezte, mint tegnap, meg azelőtt, meg annakelőtte mindennap:

– No Márkus, hány hét a világ?

Az egyházfiharangozó felczihelősködött a papja előtt, jóreggelt kivánt s
szint vallott nagy mogorván.

– Hány hét, nagytiszteletű uram? Mával is több!

Az agg pap belesüppedt a feneketlen bőr karos-székbe, elővette a
pipáját, megtömte a szitából dohánynyal, rágyújtott a parázszsal, a mit
Márkus hozott a kandallóból, szippantott egy párat s azt mondta:

– Tán kevesebb, Márkus.

A harangozó, a ki már visszatelepedett a helyére, izgatott lett,
megmozdult. Egyet csosszantott a lábával. Köhintett. Szuszogott. Kivette
zsebéből a kormos cseréppipáját, megkotorgatta a kisujjával s
visszadugta a zsebébe. Aztán elővette a tűzkaparót, belepiszkált a
kandallóba, a hol hatalmas fahasábok égtek s erre izgatottan szikrázott,
serczegett és sírt az égő fa is. Végre megnyugodott, lecsendesedett az
öreg, elvárta, míg a pap az ujságot föltépi, szétteregeti, s nagy
pápaszemén át beletemetkezik. Mikor már nem volt egyéb nesz, csak az óra
kattogása, meg néha-néha az ujság suhogó zizzenése, szót eresztett.

– Bizony több. Mán sok is a hét, nagytiszteletű uram.

A pap leereszté az ujságot, a mely bizony nem nagyon érdekelte. A
szemüveg fölött kibámult az ablakon. Gyönge, szomorkás lágyság csúszott
szét ernyedt vonásain s örökké nedves szürke szemeiben ónos lett az
életkedv szine. Pedig hej, de hatalmasan villogott egykor. Be vígan, be
mutatós lánggal! Lassan lomha füstbodort eresztett ki.

– Igaza van, Márkus… Igaza; csak ne mondaná!…

Újra csönd lett. A nyugalmas, meleg szobában ott ült a jó Isten kifáradt
két öreg cselédje. Nagy dolog a fáradt öregség, munkás, harczos élet
után is. Hát még annak, a ki egész életében csak pihent…

– Hát kend mért nem tőt rá! – mordult fel egyszer a pap.

Márkus felállott. Szó nélkül a dohányszitához czammogott s megtöltötte
háromkrajczáros mocskos cseréppipáját. A zsebében is ott van ugyan a
teli zacskó, s épen ezzel a dohánynyal tömve, mert a paptól dohány dukál
neki a vágásáért. De hát csak nem bolond, hogy a „magáéból“ töltsön,
mikor vendégségben van.

S a két pipa diskurált helyettük. Az esperes puppogva szipákolt, a
harangozó kurta meggyfapipaszára szortyogott.

Derekáig beleette magát az agg pap a lepedőnyi ujságjába, aztán
visszatért az előbbi témára s kibökte a borostyán szopóka mellől.

– Tegyen róla, Márkus. Tegyen róla. Fiatalítsa meg magát. Kevesbítse meg
a heteit. Vén majszter.

– Hát vón annak módja – törülte kétfelé a bajszát a vén szolga.

– Ki vele. Csak ki vele. Halljuk.

– Penzióba kék menni… Ideje vón már kvietálni…

A pap csöndesen leeresztette az ujságját s a megkopott üvegek mögül
odarebben a szeme vén társára. Bizonytalan kóválygással, mint a kivénült
holló keringése. Értetlenül bámult.

– Nem birom már, nagytiszteletű uram. Magas a torony teteje!… Sok a
járás. Az adószedés. A népekkel se birok mán úgy. Jó vón mán
megnyugohodni.

– Van kelmednek esze, Márkus.

Az öreg harangozó megsodorta bajszát, a mitől az nem lett nyalkább. A
pap folytatta:

– Csak azt mondja meg kend, hon az a penzió? Mert mit ér a nyugalom
nyugdíj nélkül.

– Biz a mennél kevesebbet.

– Nohát. Vén bolond. Hol az istenfenéjébe szedte az ilyet? Hol az
áldásba van harangozónak nyugdíja? Papnak sincs. Jó magam tán nem mentem
vóna már régen. De hova? Tarisznyát a nyakamba? Kódulni? Így gondolta
kend?

– Nem egészen, nagytiszteletű uram. Mer én csak azt gondoltam, hogy ha
vóna valahon egy jólelkű ember, a ki aszondaná, hogy: ihon e’, ennyi meg
ennyi pénz; aztat én felajállom az anyaszentegyháznak; hogy annak a
kamatját nyugdíjnak fizessék a harangozónak; mer’ a megérdemli annyi
éktelen törekedéseért, sokféle tűröm-szenvedemért, az Úristen ő szent
felségének harangok által való dicséréseért. Hát mondok, úgy vélekszek,
hogy a szent egyháznak, meg az eklézsiának azt el kell fogadnia.

– Azt el. Azt jól gondolta kend.

– És osztán a penziót ki kell adnia.

– Ki azt, persze hogy ki.

– Nohát.

– Nohát, vén szamár. Hol van olyan ember, a ki kendnek a szép szeméért
ilyen fundátiót tegyen? Az még nem született meg.

– Hátha, – vetette oda ravaszul Márkus, hunyori szemmel.

A papnak még a pipa is kibukott a szájából.

– Kibolond az?

– Én vónék.

Hosszú, nagy csönd lett. A pap újra a pipához folyamodott s idegesen
bubogtatta az apró füstfellegeket. Ezek nagysokára nőni, nyúlni kezdtek,
míg végre elérték rendes formájukat. Akkor aztán megszólalt a pap:

– Van esze kendnek, van esze, Márkus.

A harangozó somolygott, de csak úgy befelé. Nagy ártatlanúl kezdett
megnyilatkozni.

– Nagytiszteletű uram, mán mi régen meghánytuk-vetettük az anyjukommal,
hogy mivel gyerekünk nincs, de még atyafiságunk sincs, inkább mint hogy
idegen prédakézre jusson, az eklézsiának hagyjuk, a mi kicsink van.
Onnan szereztük, térüljön vissza oda. Mán meg is nyugodtunk,
belegyőződtünk, irást akartunk csinálni, mikor rám jött az az én régi
rosz köszvényem. Ezt nem lehet kikúrálni. Ez elvisz, mer e visz el. E
miatt tanáltam ki, hogy be kár, hogy nem lehet az egyházfinak kvietálni.
Már rég itt hagytam vón a nagy állást, de sajnállottam, de fájt a szivem
a sok szép fizetésért. Minden hónapba 16 forint. Nagy veszteség, ha
elmúlik. Osztán megbeszéltük az asszonyfeleségemmel, hogy jobb lesz, a
mi kis pénzünk van, ha életünkbe odaadjuk az egyháznak. Minek ne
élvezzem magam a legelső harangozó-penziót. Nálam jobban nem szolgált rá
senki, nem is fog.

A pap komolyan bólogatott.

– Oszt mennyi vón, a mit alapítványnak szánt kend?

– Épen csak annyi, nagytiszteletű uram, hogy kiteljen belőle a fizetés a
kamatjából. Ötezer pengő!…

Mintha ágyú durrant volna. Csönd lett a nagy szóra. Utána Márkus
folytatta:

– Úgy számítottam, hogy négy pengő száztól, negyven ezertől, épen
kétszáz lesz ötezertől. Ennyi a fizetésem most is; 16 forint minden
hónapba.

– Hol szedte kend ezt az özön pénzt?

– Gyűlt. Meggyűl az, ha az ember hagyja. Jó kis jószág a tallér. Kis
helyen megfér, nem kér enni és mégis fiadzik. Csak nem kell roszúl bánni
vele. Megérzi az, hogy ki szereti űtet; oda szivesen begyűti a pajtásait
is. Nálunk bizony jó dóga volt, megbecsültük, ő se volt háládatlan… Két
cselédnek kicsi kell. Míg fiatalok voltunk, birtuk a nélkülözést, most
meg már mi kell két öregnek. Osztán volt mindenünk. Lakás, fűtés, kert
az eklézsiától, a temetőkaszálás egy tehénkét, himi-humi moslék egy-egy
malaczkát, a talló az aprójószágokat eltartotta. Nagytiszteletű uram is
jó volt, dohánynyal, borocskával, a nagytiszteletű asszony sok más jóval
ellátott… A krajczár az szépecskén meghuzódott a zsebbe, meg a
ládafiába, a jó kis pengő forintocskák besorjáztak a takarék kasszájába.
Mán csak a füzetést számítsuk, mennyire megy az tiz esztendő alatt? Hát
még negyvenöt alatt, mert én húsz esztendős koromtul óta szógállom az
eklézsiát. Igaz, akkor csak két tizes vót a fizetésem egy álló
esztendőre, de az se ment kocsmára. Tizből lesz a száz, százból meg az
ezres…

A vén ember fecsegő lett. Ki kellett önteni, a mi annyi esztendőn át
felgyűlt a szivében. A mit olyan sokszor szeretett vóna a tékozló
gazdája orra alá füstölni; sose merte csak félszóban is megmondani a
véleményét. Most aztán kivele. S érezte, hogy szöges, foltos csizmájával
a lelkébe gázol a papjának. Tudta, hogy az soha többet nem felejti el
neki e mai beszédét. De csak úgy sodródott az árral; az elégtétel napja
ez!

A kis szobában csönd lett. Két öreg ült bent az élet romjain. Kárthágó
romjain. A hol a győző is, a legyőzött is egyformán megroskadt inakkal
gurnyaszt.

Nyugodtan bólogattak, mint a kiszáradt katángkóró, a melyet már a
legelső szél ki fog törni tövéből. A két pipa, a szutykos cserép, meg a
rózsaszinü tajték, egyformán füstölgött, ám a két vén szív érezte, hogy
lezárult közös multjok. Soha többet nem kél újra sok elmúlt együttélésük
órája.

És Márkus, a kehes egyházfi elégedetten érezte: ezért érdemes volt élni!
A nagytekintélyű papi személy pedig keseredve kérdezte: érdemes volt
ezért élni?

Közömbös hangon, higgadtan beszélték meg a részleteket. Aztán a rendes
időben elköszönt a harangozó.

A pap kezet nyújtott neki.

Ez a kézfogás örökre megszüntette a régi viszonyt. És Márkus, a hogy
kidöczögött, körülpillantott az ismerős tárgyakon, a melyeken de sokat
fáradt a keze. Köszönt; elköszönt.

Nagy hetek következtek.

Az egész kis várost befutotta a különös alapítvány híre s Márkus
csordultig megtelt kevély önérzettel. Még az alázatosságról is
megfeledkezett lassan.

Hogyne. Az alapítványát elfogadták, megköszönték, sőt jutalmul,
kitüntetésül, érdemeiért hat százalékot szavaztak meg neki s így felével
még emelték a fizetését, A pap ajánlotta. Ezzel vett magának úri
elégtételt.

Teltek a napok, múltak a hetek, egy-két hónap is elrepült.

Új harangozót választottak s Márkus ott hagyta az egyházi lakást a
temetőben, a maga tulajdon házába költözött. Az is volt neki, sőt még
adósai is a polgárok közt. Nehezen fizető, sokat restelkedő adósok.

Boldog volt az öreg, megelégedett, még a köszvénye is múlt, mióta nem
kellett toronylépcsőt járni. Tele tüdővel szivta az emberek bámulatát,
tiszteletét s az irigy szókat.

Míg egyszer aztán egy reggel mégis csak beállított a papházhoz. Rendes
időben, harangozás után, a bibliothekába. Az új harangozó, János, ott
sürgött-forgott s nagy tisztelettel köszöntötte, már mint neki is
jótevőjét.

Nem szólt Márkus, csak állt, várt.

– Üljön le, Márkus bátyám.

Az öreg keservesen ühmgetett a szóra. Hogy őtet, mint igazán vendéget
kínálják már itt.

– Köszönöm. Nem fáradtam el.

Végre kijön a pap.

– Tyhő, be ritka vendég nálunk! Mi szél hozta erre, Márkus?

– Hát nagytiszteletű uram, úgy esett, hogy el kellett már egyszer
jönnöm.

– Jól tette. Tőtsön rá. Oszt űjjön le.

A pap a régi módján letelepedett, ujságot vett elő, de Márkus csak állt
tétován. A kis, nyápicz harangozó úgy izgett-mozgott körülötte, mint a
kis kuvasz a vén komondor körül. Márkus csak a szemével kisérte az
utódját s néha mormogott, nyögött a szakállába.

Végre egyedül maradtak.

– No, töltsön hát.

Márkus elővett egy pipát a zsebéből. Nem a régit, újat, fehéret.
Alázattal jól megtömködte, rágyújtott s letelepedett a kisszékre.

– Beszéljen kend. Hogy szógáll az új hivatal?

– Mán mék?

– A penzió.

– Rosszúl, nagytiszteletű uram.

– Hogy-hogy?

– Hej. Megvert az Isten, nagytiszteletű uram. Keményen megvert.

– No.

– Háromszorosan. Százszorosan.

– Ne beszéljen.

– Biz a pég úgy van. Felfuvalkodott ember lett belőlem. De meg vagyon
irva, hogy az elsőkből lesznek az utolsók, odaát. No, rajtam még itt
betőtt… Először is. Van egy pár jóféle adósom. Eddig se szerettek
fizetni, de most oda ne menjek feléjük, mer még a pulyájok is azt
hajtja: Minek fizessünk. Tán bolondok vagyunk. Hogy abból is
stipendiumot csináljon magamagának…

A pap nevetett.

– Czudar fajta. Ennyi a baja?

– E még a kisebbik… De ahhoz mit szóljak, hogy – ki lett a helyembe! No,
én elmondhatom: öröködbe uram, pogányok jöttek. Hogyne fájna az, ha
ilyet ér az ember. Hát nagytiszteletű uram nem búsulna rajta?

– Min, Márkus? Hisz János is becsületes ember.

– Mit ér a’, ha nincs szalmája. Hiszen én ma se cserélnék az árvával. Ez
képviselje az anyaszentegyházat? No mán csak a kell, hogy a
nagytiszteletű úr után is egy ilyen kis görbe papot fogjon a város.
Akkor oszt elmehet a nemes város a dicsőségével…

A pap még jobban nevetett.

– Ej, Márkus, nem fonttal, se nem rőffel mérik ma már a becsületet.

Márkus legyintett.

– No, hisz e még hagyján… De kötekező is! Hát olyan embernek csináltam
én penziót, a ki rá lesz szorulva! Hogy kezdtem én az életemet? Miféle
fizetéssel, és hogy kezdi ő? És mégse elég neki… Oszt’ ne fájjon az
ilyet látni?

– Más baja nincs?

Márkus nagyon elhallgatott. Mélységes szomorúság ült az ábrázatára.

– Van nekem nagyobb bajom is. Itt! – s ököllel ráütött a mellére. – Itt,
nagytiszteletű uram. Azt mondja a lelkiösméretem: Márkus, poltron ember
vagy! Aszongya a szentirás, hogy ha jót akarsz tenni, úgy cselekedjed,
hogy ne tudja a te balkezed, mit cselekszik jobbkezed. Mással tedd, a
szegénynyel, a ki rá van szorulva, és titkon. Én pedig magammal tettem,
a ki rá se szorultam és nyilván, síppal, dobbal, nagytiszteletű uram. Öl
engem az én lelkiismeretem, jobban rág, mint az oroszlánkölyök. Azér
csak azt mondom, – s felállott a roskatag öreg nagy ünnepélyességgel, –
megvert engem az én istenem. De megboszulom magamat magamon. Tehetném,
hogy lemondok mindenről s az egyháznak hagyom a fizetést, de nem teszem.
Csak holtom után maradjon rá minden fillérem, addig pedig menjen minden
úgy, a hogy indult és büntessen az Isten, a hogy érdemlem…

A pap előtt furának tetszett az önsanyargatásnak ez a módja. De most már
nem nevetett, komoly arczot öltött, papi arczot. Gondolkozott, mit
mondjon rá. De nem volt íze bölcs szóhoz.

– Sose törje magát, Márkus. Fújja a füstöt.

– Ó, nagytiszteletű uram, még a pipám is eltört. A se esik mán jól
nékem. Új pipa. Trafika. Nem érdemes élni ezen a világon.

A papnak megesett a szive ennyi emberi nyomorúságon.

– Nem kell búsulni. Jó az Isten. Van még jó embere kendnek, Márkus. Ott
a helye ni, csak látogasson be rendesen. Oszt itt a szita. A pipa is
majd csak megkozmásodik lassan.

És összenézett a két öreg s a két pár szemet valami szivből felbugygyant
meleg nedv öntötte el. Csak néztek maguk elé: úgy, úgy, bólogatva.
Harcz?… Minek a? Csönd!… Csönd!… Béke! Most kezdeni? Mikor egy arasz az
élet? És még azt is olyan nehéz két sánta lábon megmászni?… Hej,
Uramisten, Uramisten!



HIMES TOJÁSOK.


I.

A Tisza partján hosszú töltés nyulik Parittyás és Galambos között.

A töltés egyik oldalán messze, messze, a meddig szemmel látni, zöldellő
buzatáblák vannak; sehol sincs rajtuk még annyi dimb-domb sem, a milyen
magas a töltés.

A másik oldalon szeszélyesen kanyarog a Tisza, nagy vargabetüket ir,
csak tavaszi áradáskor egyenes a medre, mert ilyenkor kiönt s az
innenső, meg a tulsó parti töltés közt tengerré árad, a melyből csak a
füzesek látszanak ki, mint csupa Robinson-szigetjei.

A töltés alatt a szekérúton olyan sár van, hogy négy ló is alig birja
áthuzni az üres szekeret egyik faluból a másikba, de fent fúj a szél és
szépen megszáritotta az agyagos földet.

Három kis lány vigan tipeg előre a töltés tetején. Piros fejrevaló
kendőjük virit, mint a pipacs, fehér babos kék szoknyácskáik
libegnek-lobognak a friss szélben, mint a harangvirág a szárán.

Egy uriember ül azon a szekéren, a melyik a sárban eviczkél. Ugyis jól
esik a lovaknak, ha egyet fújnak, hát megállitja a szekeret és
megszólitja a kis lányokat:

– Hova, hova, lányok?

– Jövünk Galambosról, megyünk Parittyásra.

– Ugyan mi jóért?

– Tojásért.

– Miféle tojásért?

A kis lányok összenéznek és elnevetik magukat. Úgy kaczagnak, mint három
kis giliczemadár.

Hogyne kaczagnának. Hát nem furcsákat kérdez ez az úr? Még azt se tudja,
miféle tojásért.

Zsuzsika, a legcsintalanabb, megfelel neki.

– Megyünk tojásszedni. Hát nem tudja maga, hogy ma Nagypéntek van?

Az idegen úr mosolyogva rázza a fejét.

– Tudom, hogy Nagypéntek van, de nem tudom, mire nektek a tojás!

A kis lányok ujra kaczagnak, hangosan, jókedvűen, csufondárosan.

Zsuzsika megint nyelveskedik.

– Hát nem tudja maga, hogy:

  Nagypénteken sokat sirtak,
  Sok himes tojást megirtak?

– Tudom én.

– Na hát nálunk úgy szokás, hogy Nagypénteken összeszedődünk mink kis
iskolás lányok és elmegyünk csapatostól a fius házakhoz fehér tojást
szedni. A fehér tojásból himes tojást csinál nagyanyám, ha majd jönnek
Husvét másodnapján a fiuk locsolódni, abból adunk nekik.

– Ejha, hát ha én elmennék, tán még nekem is adnátok?

A lánykák még hangosabban kaczagtak ezen s integettek piroskendős
fejecskéikkel, hogy adnának.

– No még csak azt mondjátok meg, hogy csak a galambosi lányok járnak
Parittyásra tojásért? Onnan tihozzátok nem mennek tojást szedni?

– O be kicsit tud maga! – helytelenkedett Zsuzsika. – Hiszen mindenki
tudja, hogy Galamboson milyen sok a lyány, Parittyáson meg sok a fiú.
Ezér osztán Nagypénteken lyányok mennek Parittyásra, de Husvétba kell
megnézni a tőtést, csak úgy sorjázik a sok fiú Parittyásról mifelénk.

Az idegen úr megcsóválta a fejét, mosolygott s egy-egy fehérpénzt adott
a kis lányoknak, azzal elköszönt tőlük, elhajtatott, azaz, hogy tovább
eviczkélt szekere a sárban.

A leánykák pedig sietve tipegtek előre, piros kendőcskéik messze
viritottak a zöld vetések és zöld füzfaerdők között.

Mentek vigan, kaczározva, dalolászva Parittyás felé. Apró kosárkáikat
magasra lengették s ragyogott az arczuk, ha elgondolták, hogy tele
kosarakkal térnek meg déltájon.


II.

Szabados Zsuzsika volt a vezető.

Ez a bogárszemű csöppség olyan volt, mint a csík. Eleven, mozgékony,
szemes, ügyes, csinos, aranyos.

Ő már a mult esztendőben is volt Parittyáson, az igaz, hogy még akkor
csak a nénje mellett döczögött, de azért jól megnézett mindent s most
csak úgy ömlött belőle a szó, mikor magyarázott:

– Azt mondom nektek, lányok, hogy sehonnan sem kérünk tojást, csak a
hova maguktól híjnak be.

Marcsa, Tót Marcsa, egy irigyszemű szeplős kis lány, a kit az anyja
varrt a Zsuzsika nyakába, nyávogó hangon szólalt meg:

– De hát ha sehova se híjnak be?

– Azt csak bizzátok rám.

Borcza, a kis Kávás Borcza, a ki a másik oldalon ment Zsuzsika mellett,
szelid arczú szép kis lányka, bizalommal s csillogó szemmel nézett rá
Zsuzsára. Ő is volt már tavaly Parittyáson és tele kosárral ment haza.

Hamar odaértek a falu alá. A kopasz fák közül messze csillogott a
parittyási torony aranyos bádogteteje.

A hogy beértek a falu nagy utczájára, Zsuzsika hirtelen rázenditett a
tojásszedőnótára:

  Tyukom, tyukom, kendermagos,
  Hány a tojás, káráld ki most.
  Tizenkettő, három hijján,
  Jaj be kevés a ház hijján.

  Kukuriku, tollas kakas,
  Minek olyan üres a kas?
  Ha hónapra több nem akad,
  Kitekerem a nyakadat.

Úgy visított a Zsuzsika hangja, mint a szél.

A keritéseken belül mindenfelé kiszaladtak a gyerekek s kiabálták:

– Jönnek a galambosi lányok tojásszedni!

Innen is, onnan is kiszólt a gazdasszony:

– Hej lányok, kis lányok. Tán nem akartok bejönni?

– Ha híjnak! – vágott rá Zsuzsika.

– Hászen híjlak!

Arra bementek.

– Ki lyánya vagytok te? Ni hisz ez a Szabados Gábor lyánya, a Zsuzsi. Hé
be megnőttél te pulya. Hát te danoltál? Be jó torkod van. Te kis jércze,
nesze három tojás. Három fiam van nekem, az mind meg fog öntözni… Hát ez
kicsoda?

Borcza szemérmesen felelt:

– Kávás Borcza.

– Csak nem a Kávás Péter lyánya?

– De.

– Cz. Cz. Be a nyakunkra nőttök, csöppségek. Nesze neked is egy pár
tojás… Hát ez a kis jószág kinek a cselédje?

Tót Marcsa irigyen, sanda szemmel nézett már. Dünnyögve mondta:

– Tót Pál uram lyánya vagyok.

– Úgy? A Tót Pál uramé? No, téged nem híjtalak, de azért nesze itt egy
tojás.

Kiválasztotta a szakajtóból a legkisebbet, odaadta neki. Persze, Marcsa
szegény nem tudhatta, hogy az ő apja rosszban van Korczosékkal, a hol
most vannak.

Három pirosképű fiú csintalanul leskelődött a lyányokra. A
legnagyobbiknak már csipkésszélű kis kendő volt a lajbija zsebében, ez
tavaly került ki az iskolából. Nagyon megakadt a szeme Zsuzsikán.

Oda is szólt neki:

– Hé, be megöntelek Husvétba.

Zsuzsika kaczkiásan szólt vissza:

– Elfelejted te akkorra, mék vagyok én.

A fiúnak szinte felakadt a szeme, úgy meglepte a kis lány kaczér vágása
s úgy megnézte rá Zsuzsát, hogy soha életébe nem fogja elfelejteni.

A kis lányok elköszöntek, siettek ki az utczára.

Ott Zsuzsika rázenditett a tojás-nóta többijére:

  Libám, libám, őke, őke,
  Van-e tojás az ülőbe.
  Van bizony ott akár száz is,
  A nyakadba nincs több kláris.

  Ludam, ludam, jó gunárom,
  Hány tojás volt a mult nyáron,
  Jaj ki győzné számba venni,
  Alig értem vámot szedni.

A Zsuzsika hangja csak úgy hasított.

Az apró fiuk mind az anyjuk szoknyáját czibálták, hogy ezeket híjják be,
ezt a lyányt szeretnék ők megöntözni.

No, híjták is.

Mire a templomig értek, annyi volt a tojás, hogy Zsuzsika nem tudta már
hova tenni.

Inditványozta, hogy térjenek haza.

Borczának is elég volt s a jó kis lány szivesen ráállott, hogy
hazaforduljanak.

De Marcsa azt mondta, hogy ő neki biz ez nem elég. Igaz is, hogy az ő
kosarába még akárhány elfért volna; de az is igaz, hogy a kis kapzsi jó
nagy kosarat hozott.

Elvált hát a másik két lánytól, hogy ő még tovább megy az alvég felé.

– Erigy, – mondta Zsuzsika, – kár is volt velünk jönni.

Ezzel sarkon fordult s Borczával ketten hazaindultak.

Minden kapuban kint álltak a fiuk s kaczagva kiabáltak utána, hogy igy
meg úgy, vederrel fogják meglocsolni.

Zsuzsika mindenkinek tudott valami tréfásat, csipőset mondani.

Igy ért ki a faluból.

Hanem Marcsa alig ment túl a templomon, nagyot gondolt s rákezdett a
„Tyukom, tyukom“ nótára. Csakhogy valami fura, suta hangon. Nem tudott
dalolni szegény feje, nem jól állott neki.

Még a kutyák is kiállottak a kapuba s egyik ugatott, másik vonított.

A fiuk meg hamarosan csapatba verődtek s kaczagva bámulták a kis lányt.

Ez igen megijedt, szégyenlette is magát nagyon.

– Hé, te is galambosi lyány vagy? – kérdezte egy nagy kamasz.

– Ühüm.

– Hát te pulykatojást akarsz, úgy-e?

– Nem.

– Nem bizony! Hiszen a képed épp olyan, mint a pulykatojás.

A kölykök nevettek a gonosz tréfán. Marcsa sápadt, vörösödött
rémületében.

– Nem is kell neked tyuktojás, – mondta az akasztófáravaló.

Azzal megfogta a kosarat és elkezdte rázni. A többi vásott fattyak
nevetése közben addig zötykölte, mig csak össze nem tört minden, minden
tojás a kosárban.

Szegény Marcsa orditott, a hogy csak birt.

Bezzeg ez jobban hallatszott, mint az előbb a nótája.

Egyre-másra gyültek is kifelé az emberek a házakból. Valamelyik botot
kapott, azzal kergette szét a fiukat.

Ezek messzire elfutottak, de onnan is oda kiabáltak az árva kis lánynak:

– Na lám, milyen jó dolga van a szeplősnek. Mingyán himes tojást visz
haza.

Másik azt mondta:

– Ne félj szeplős, úgy se locsol meg téged senki.

Marcsa keservesen sirva ment vissza az alvégről az egész falu
szemeláttára, a szomoru tojásos kosárral.


III.

Feltetszett himes Husvét hajnala.

A parittyási fiuk kiugráltak az ágyból s egybe hozzáfogtak öltözni.

Most nem lustálkodtak szurtosan, murczosan a kuczkóban. Zaklatták erősen
édes szüléjöket, hogy öltöztesse már őket. Adja elé a vasárnapló ruhát,
a csipkés kis kendőt, a darutollat a kalap mellé.

De az öreganyjuk előbb rájuk zörgött:

– Nem addig, mig tisztára nem fényesititek a sok apró sáros csizmát,
olyanra, mint a tükör, meg a Salamon orczája.

A zsivajgásban úgy sem lehet aludni, hát a gazda is mind felneszelt s
apai szeretettel nézte el csemetéit, hogy készülődnek.

A türelmetlen és ügyetlen kis kezekből kivették apámuramék a sárbafult
csizmákat s egy-kettőre tisztába tették őket.

Mire igazán kivirított a hajnal virágos kis kertjében a nap rózsája,
akkorra rendben haladt egyik raj pulya a másik után Parittyásról
Galambosra.

Legelől vezetett Korczos Pesta a két testvérével. Szél fujta, fujdogálta
pántlikás kalapját s pirosra csipte az orczáját is.

Csengett a sarkantyus csizma, a gyarmati vásárról csak a mult héten
hozta az édes apja.

Folyvást azon törte a fejét, hogy fogadja majd Zsuzsika. Vajjon
ráismer-é? Mert ő ráesmerne száz lány közt is, ezer közt is.

De a galambosi lányok sem aludtak ám délig.

Mire az első róta fiú beért a faluvégen, nem volt olyan ház, a hol
rendbe ne lettek volna a lánykák. Hajukat szépen, feszesen simára fonta
az édes anyjuk, csak úgy ragyogott a tiszta fehér homlok. Újmódi
ruhájukon libegett-lobogott a szalag, csipke. S a ház is tiszta volt ám,
mintha lánykérők jöttek volna.

Korczos Pesta többször is volt már Galamboson, erre kell átmenni az
újlaki vásárra, de bizony idáig még nem törődött vele, merre laknak
Szabados Zsuzsikáék.

Ezért nagy gondba volt most.

El volt tökélve, hogy addig másfelé nem megy, mig őt meg nem locsolja,
de megkérdezni restelte, hol laknak.

Mitevő legyen most?

Csak ment előre, csak ment. Itt-ott fiuk jöttek szembe velük, ezek is
rózsavizes üveget szorongattak, locsolódni jártak.

Csak leány nem látszott sehol. A lányok odabent várják ilyenkor a kis
gavallérokat.

Hej törte-marta Pesta koma a fejét, hogy találjon rá Zsuzsára.

Egyszerre csak meglepetve néz fel.

A falu közepén egy szép új ház homlokára fel van irva:

„Isten segitségével. Épitette Szabados Gábor.“

– Tyhő, ez lesz az a ház! Ez a Zsuzsika apja.

– No, ide bemegyünk, – szólt oda öcscseinek s már be is lépett a rácsos
kis kapun.

Beállitott a pitvarba. Onnan a szobába.

Megállottak egymás mellett az ajtóban szépen, azzal Pesta rákezdte jó
hangosan:

  Ma nyilt meg az égnek ragyogó kebele,
  Ma szállt le a földre az égnek szelleme,
  Megtörte a halált a földnek porában,
  Dicsőséget szerzett az ég tárházában…

Mondta ő a jó hosszú verset szorgalmasan végig, de azért közben
furtonfurt szerteszét nézelődött, hátha meglátná, a kit keres.

Nem látta sehol Zsuzsikát. Volt ott nagyobb lány is, kisebb is, csak ő
nem volt sehol.

Már az öcscse is elmondta a maga versét:

  Locsolódni jöttem, rózsavizet hoztam,
  Vigyázzatok lányok, megöntelek mostan…

Még a legkisebb is elsorolta, hogy:

  Én kis Múzsa
  Gyenge rózsa,
  Nem jártam még
  Iskolába,
  Mégis tudom azt az egyet,
  Hogy a Jézus ma született.
  Szivemből kivánom,
  A garast elvárom.

Pesta csak akkor neszelt fel, mikor hatalmas kaczagással fogadták a
kisöcscse versét a háziak. Ő is akkor vette észre, hogy a kis bölcs a
karácsonyi rigmust mondta el kétségbeesésében.

Restelkedett szörnyen, rá is mordult a kis Jóskára, de a házigazda
vállára veregetett a kicsi pironkodó fiunak:

– Jó van öcskös, legalább tudom, mért van két ünnepünk. Tegnap meghalt a
Jézus, ma ujra megszületett. Ezért a versért két himest kapsz… No, hol
az a lány a himessel?

Pesta is ezt várta nagyon.

Ekkor nagy dolog történt.

Az oldalszoba ajtaja kinyilt és megjelent a küszöbön Zsuzsika,
torkaszakadtából visítva.

– Mi baj, mi baj! – ijedt meg mindenki.

– Valaki összetörte a himeseket! – rebegte Zsuzsa, szinte fuldokolva a
zokogástól.

– Ki volt az, ki tette azt! – kiabált haragosan apja, anyja.

Ki volt az? Ki tette azt? Hát ki más, mint Marcsa. Tót Marcsa.

Tegnap este itt volt a kis rossz s elpanaszkodta, mi történt vele
Parittyáson. Aztán eldicsekedte, hogy azért az ő anyja mégis egy egész
kosár tojást himez neki. Megbámulta, megdicsérte, megirigyelte a
Zsuzsika tojásait s ő volt, ki más lett volna, hogy mikor eltették s
magára maradhatott a kamarában, mind összetörte.

Pesta csak nézte, nézte, hogy sir Zsuzsika, egyszer odalépett hozzá:

– Ne sirj Zsuzsi, lesz még himes tojás! Ne félj, mert téged meglocsol
minden parittyási fiú a nélkül is, de annak a szeplősnek senki se lép be
a kapuján. Ezt én mondom, én la, Korczos Pesta.

Zsuzsi egyszerre felnézett.

– Hát te vagy a! Hiszen a te tojásod megvan. Azt én jó helyre tettem.

Odalépett az öreg ruhaszekrényhez, kivett a szépen rakott czifra
szőttesek közül három gyönyörű himes tojást és odaadta mind a hármat
Pestának.

Ezt ő már tegnap jókor elkészitette, hogy valamikép el ne cserélje
másnak.

Pesta ránézett Zsuzsira, melegen, csak úgy sütött a szeme. Azután azt
mondta:

– Ugyi hogy megismertelek. Ugyi hogy te nem ismertél meg?

Zsuzsika megrántotta a vállát, kaczagva.

Olyan furcsa volt igy. A szempilláján köny csillogott, de a hamis kis
szája már nevetett. Mintha már nem is sajnálta vón az összetört
tojásokat.

Az öregek, az apjuk, meg az anyjuk összenéztek és szeretettel paskolták
meg a két gyerek hátát.

A két kisebb Korczos fiú egyenesen ott is maradt a házban, mert Pesta
kimondta, hogy bizony ő nem megy tovább locsolódni.

A helyett kiállott a kapuba s minden érkező parittyási fiúnak elmondta,
mi történt.

És Zsuzsikát sorra meglocsolta minden fiú. Galambosi, parittyási, tojás
nélkül is.

De Marcsának ott vesztek a himes tojásai, az egész szakajtóval, senki se
nyitott rá ajtót.

Délfelé három czigány-rajkó mégis bement hozzájuk.

A Marcsa anyja mérgében nekik adta az egész szakajtókosár himes tojást.

De Marcsa utánok ment és mind visszavette tőlük. Még ezektől is
elirigyelte.

Nem is nézett többet feléje még a czigánypurgyé sem.



MAGYAROSAN

A fiatal tanitó bekattantotta zsebkését, befejezte magános ebédjét üres,
rideg, hideg szobájában, a mely olyan volt, mint a kollégiumi coetus,
vagy valami tömlöcz. Jó az neki igy is; majd bebutorozza az asszony.

Igy is nagyon kapós az asszonyoknál, a kik két esztendő alatt a suta,
gyámoltalan kis prepából nyegle, hányi-veti ripők rektort neveltek. De
hiába, kevés a fiatalember, becses a sánta, meg a félszemű is.

A tanitó eleinte roppant örült a nagy sikernek; el is hitte magát, hisz
a legelső kisasszonytól az utolsó parasztlányig mind bomlik utána; élt
is a szabadságával. Sehol sem szaladt el a gyümölcs elől, nem félt, hogy
ha a nyakába hull az érett körte, kárt tesz benne. Csak olyankor hökkent
meg, ha valahol baj volt. Még eddig szerencsésen kimászott a csávából
mindig, de ma nagy aggodalomban van. A kovács lánya az este kutba akart
ugrani miatta, a hogy a vén gazdasszonyától tudja. Ez pedig nagy baj,
mert a lány apja igen tisztességes ember, olyan, a ki férjhez akarja
adni a lányát, s nem is paraszt, hanem valami lezüllött uricsalád sarja.
Kellemetlen eset.

Czigárót sodort a hetesből s felváltva töprengett, lesz-é valamely
komoly következménye a komédiának, s hogy vajjon adna-e még egy liter
bort az aláirására a korcsmáros.

Az öreg gazdasszony leszedte az asztalt s ő az ablak elé állott. Kint
szép téli nap volt. A szemközti nagy parasztházból óriási fürtös gubában
kijött a gazda, a kurátor. Ez most ő hozzá indul délutáni templom előtt
egy kis beszélgetésre. Vasárnap van, ráér.

– Mit jön ide, – mordult fel bosszusan a tanitó – láthatta, hogy nem
hozattam bort.

Jól ismerte már a parasztjait; a kurátor meg szokta figyelni, hozat-e
bort a tanitó ebédre, olyankor mindjárt befordul egy pár szóra, de ha
nem hozat, akkor neki is másutt van dolga. Könnyű neki, szemben lakik,
de a távolabbi nagy gazdáknak csak a szimatjukra kell bizni magukat s az
mostanában már nem mindig vág be, nem úgy mint régen, mig kezdő volt a
kis rektor.

– Hát hogy vagyunk, tanitó úr! – köszönt be a nagy paraszt.

– Köszönöm… hát kurátor úr?

– Mondok, benézek egy kicsit mán a tanitó úrhoz.

– Jól tette, kurátor úr.

Leült a lóczára, a gubát le sem tette, hogy mutassa, nem soká lesz itt,
meg a koldus tanitónál nincs is olyan meleg, hogy el ne birja. Persze
hogy nincs; a kurátor az oka. Meg kellene csinálni a rosz kályhát, de ne
adj isten, „nem telik az eklézsiának“, meg osztán „a rektornak jó igy
is.“ Szembe ültek egymással s nézték a padlót. Egyik sem szólt, délelőtt
látták egymást, azóta nem sok megbeszélni való történt.

– Hát mi lesz, tanitó úr!

– Mi lenne. Eső után sár – mondta tréfálva a tanitó, a ki még otthonról
értett a népies stilushoz. Parasztfiú ő maga is.

– Hehe. De úgy látom, ma nem ázunk el – czélozgatott tapintatosan a
kurátor.

– Hát bizony ma száraz lábbal gázolunk át a veres tengeren.

– A petákba! Csak nem leszünk zsidók.

– Ránk férne egy kicsit.

– Hamar még. Ráér, ha megházasodik.

Új vendég jött. Vak Áron, a bibliás, papos. A kurátor tréfacsináló
társa. Ez a két ember hires volt arról, hogy ha összekerülnek s
nekiakaszkodnak, a világból is ki tudnának kergetni akárkit, mikor
kedvük van a tréfára.

Jöttek többen is, hárman, négyen, mind nagy gubában, vagy vaskos
ködmönben, mint a medvék. Paroláznak, köszöngetnek s letelepednek sorban
a lóczára, székekre, ágyra, kinek hová jut hely.

– Hát itt csak igy őrnek? – vette fel a szót Vak Áron.

– Hogy? – bökte ki a kurátor.

– A hogy látom, szárazon.

– Hehe, ma igy.

– Rossz szokás, mer a kenetlen szekér is csikorog, de a locsolatlan
gégén meg nem jön ki a bőlcs ige.

Nevettek az emberek, a tanitó is nevetett fanyalogva. Régente csak
egy-két ilyen mondást kellett megereszteni, már szalajtott a borér, de
két esztendő alatt rájött, mért van tele ezeknél a hambár. Nem hozatna a
tiz pár ökrös gazda sem egy pint bort, ha a lelke kiugrana érte, mert
garas kell azért. Hát ő lesz a bolondjuk?

Igy aztán, mikor bizonyossá lett, hogy ma falra hányják a borsót,
forditottak egyet a beszéden a vendégek. Ha már nincs haszon, legyen meg
a gyönyörűség. Minek gyül ennyi ember egy bokorba, ha nem azért, hogy
felfaljanak maguk közül valakit. Háta mögött kárálni valakire:
asszonyoknak való; férfiember szemtől-szembe rágja le a hust a
csontjáról, a kire kitette a czélt.

Papos Vak Áron bólogatott a fejével, mint a ki nagyon elgondolkozott
valamin, aztán megrázta magán a gubát s megszólalt:

– Hallottátok mán, hogy a Mukics lyány majd a kutba esett az este?

– Nem esett a, ugrott! – szólt valaki a sarokból.

– Ne beszélj mán!… Csak nem!… Kifordult a világ szekere!… – mondogatták
sorban s úgy tettek, mint a ki semmit se tud a dologról. Pedig ma egész
nap ezen rágódnak, hogy a lyányt „úgy kellett megfogni“. Kár volt
megfogni, mondta a közvélemény, ha mán egyszer elszánta magát. Ugyis mit
akar? Tanitóné lenni? Jó is volna, mikor a nagy gazda lyánya se kell
neki. Meg aztán mit van olyan nagyra a csufságával, járt ugy mán különb
lyány is, még se dicsekedett vele.

A tanitó vörös volt, mint a rák, s igen örült, hogy senki sem nézett rá.

– Osztán miért a bóldogtalan? – kérdezte a kurátor.

– A jó ég tudja. Csak rájött, hogy neki kedve van kutba ugrani.

– Firidni akart.

– Februárba nagyon alkalmatos.

– No, kinek hogy. Nekem még gubába se esne jól.

– Mindenkinek más a természetje.

Nevettek, kajánul, a bajusz alatt. Vak Áron a szemével vágott a
kurátornak.

– Más oka vólt annak – vélte ez.

– Csak tán nem.

– Legény van a dologban, a hogy hallottam.

– Legény?

– Olyanformán.

– Ha legény, jó gusztusa van, formás lyány.

– Csak fiatalabb vónék harmincz-negyven esztendővel, magam se inaltam
vón el elüle.

– A poczok bujjék kendbe, vén kutya.

– Vén a nagyapám, a ki száz esztendeje hótt meg. Nem vén az ember, mig a
lábát lógatja, – nevetett Vak Áron.

Mindnyájan göczögtek, kaczagtak.

– De koma, – szólt a kurátor, s odébb vitte a hajtást – kétszer is
meggondoltad vón te, hogy jobbra lógjon-e a lábod, vagy balra.

– Én-e?

– Te a! Kovács a lyány apja.

– Hát osztán?

– Biz annak igen a kezeügyébe a kalapács! Pedig az rosszabb a liliomnál,
ha simogat vele.

– Nem megy az odáig!

– Nem? Dejsz ahogy én tudom, a vén Mukics megesküdött a szentháromságra,
hogy megtanitja a lánya megrontóját, merre mennek semerre!

Ez ugyan nem volt igaz, bár nagyon valószinű, de a tanitó halálosan
belesáppadt s a keze remegni kezdett. Körülrebbent a szeme ezeken a
pogányokon, a kik igy turkálnak a lelkében, s örült, hogy másfelé néz
valamennyi, mintha ő róla nem is tudnának. Mintha nem látná az ember, a
mit nem néz! Nagyot dobbant a szive, eszébe jutott a revolver, a amit a
párnája alatt őriz.

Valamelyik embernek megesett a szive a tanitón.

– Nem igaz az! Nem olyan ember a Mukics.

– Én nem a szájából hallottam – mentegetőzött a kurátor.

– Onnan nem is hallhattad – tóditotta álnok jámborsággal Vak Áron –
Csendes vér az öreg. Szántani lehet rajta. Nem nagy istória az egész,
legfeljebb megitélik a tartást, akkor még meg is csókolgatja a
jótevőjét.

A tanitó felállott, kinézett az ablakon, feltünés nélkül az ágyhoz ment,
kivette és zsebre tette a revolvert. Senkise vette észre.

Nagyon megkönnyebbült, mintha pánczélba öltözött volna. Még bele is
szólt a társalgásba, nyers, köszörületlen hangon, de hetvenkedve.

– No, nem is megy az olyan könnyen! Valakit könnyü fenyegetni, de nem
lehet csak ugy agyoncsapni. Nem élünk Tatárországban. Kulturállamban
élünk. Van törvény.

– Persze, persze.

– Mit! – kiáltott a tanitó. – Emberére is akadhat, a ki megpróbálná!

Ebben a perczben nyilt az ajtó és belépett rajta Mukics Mihály, a
kovács.

A vékony, ideges tanitó ott állott az asztala mellett, szemben az
ajtóval. A torkára fagyott a szó, s ugy bámult a belépőre, mintha
kisértetet látna.

– Jónapot kivánok, – szólt csendesen, szomoruan a kovács. Erős, vaskos
ember, vastag posztóruhába öltözve; valami urias van benne, az ősi
önérzet uriassága, a mit generácziók szegénysége sem tud lekoptatni, a
hagyomány táplálja.

– Mit akar itt kend? – orditott rá a tanitó, a ki rögtön elvesztette a
fejét.

– Nem vagyok kend, tanitó ur. Kend nem vagyok.

– Semmi közöm az úrhoz!

A kovács nagyot sóhajtott.

– Bár nekem se volna az úrhoz.

– Mit akar itt, Mukics úr? – szólt a kurátor békitően.

– Én? Uramjézus, mit? Rosszat nem akarok. Nyiltan, becsületesen meg
akarom kérdezni ezt az urat a falu előtt… ugyis mindenki jobban tud
mindent, mint én…

– Semmi dolgom magával – kapkodott idegeskedve a tanitó. A zsebébe tette
a kezét, meg ujra kirántotta, az ujja megijedt a hideg aczéltól.

– Velem nem, – a lyányommal…

– Menjen a dolgára!

– Majd csak azután.

– Menjen a dolgára! – orditott a tanitó.

– Uram! Bántom én az urat? Nekem hat gyermekem van, azoknak szükségük
van én rám… Uram! Egy barátságos ajánlatot teszek! Vegye el a lyányom.
Vegye el a lyányom!

A hangja egyszerre rideg és parancsoló lett, s mindenki megdöbbenve
nézett rá.

– Vegye el, tanitó ur, – folytatta enyhébben, – nem bánja meg. Szép
lyány, azt tudja. Jó lyány, azt én mondom. Munkás, jólelkü, takarékos,
okos. Bizony kincs! Nem is utolsó. A fajtám még most is úr; nagyurak
vannak közte, az anyja után meg éppen nagy család. Hogy én csak igy
élek? Mi az? Becsületesen élek, gépész-kovács vagyok… A sógorom pap.

– Mukics úr is elmehetett vón annak – szólt közbe Vak Áron, a kinek már
forralta az epéjét, hogy itt mindjárt jó vége lesz a dolognak. Neki
magának is volt eladó lánya, de jóformán eszébe se jutott, hogy
tanitónét csinálhatna belőle. Ez a rongyos meg idejön, földicséri magát
és még kicsinálja…

– Papnak? – lélegzett fel a kurátor a komája szavára. – El is menne,
csak parókiát kapna!

– Van neki most is katedrája, pedig szépen szól; még beszélni sem kell
belőle, mégis beprédikálja a jó kenyeret.

A kovács mámoros szemmel nézett körül, mint a bika a kutyák közt. A
tanitó kurtán fölnevetett; megkönnyebbült, hogy a község igy a pártjára
kelt.

– Menjen csak, Mukics úr, dolgára. Eddig se volt közünk egymáshoz,
ezután se legyen.

– Bár ne vóna, bár ne lett vón. Elfértünk vón ezen a világon… Ejhaj, sok
bitang van a földön – s legyintett a kezével.

– Micsoda! – kiáltott fel hetvenkedve a tanitó.

– Bitang! – mormogott a kovács s elfordult.

A tanitóban, a parasztfiuból lett urban fölpezsdült az úri önérzet.

– Fogja meg kend a nyelvét, mert kidobom.

– Kit dob ki az úr? – lángolt fel a vén ember szeme a hamuhodó pillák
alól.

– Az ilyen részeg disznót.

– Disznó vagy ebadta! Részeg!… – s lebirta magát. – Hogy fáj a szó. De
majd még megtanálom a neved mondani magyarosabban!

A tanitó elfehéredett. Minden ize reszketett, görcsösen markolt a
zsebére.

– Ilyen emberhez a lányomat! Piha! Leköpni való! Taknyos!

– Hahá! – röhögött fel a tanitó elmeredő arczczal. – Igy kell férjhez
adni a lányt! Csak hadd játszszanak vele, ha meglesz a baj, teszünk
róla… Mi! Czudar paraszt!

– Paraszt az apád! – üvöltötte a kovács és a mellére csapott. – Az enyém
mindenkor nemes Mukics volt.

Egy lépést tett előre fenyegető mozdulattal.

A tanitó a zsebére kapott s kiczibálta onnan a revolvert. Ráfogta az
emberre.

– Egy lépést. Meghalsz! – rikácsolta.

– Mit! Rám fegyvert!… – mordult a vén ember.

A szemét vér futotta el s rávetette magát az asztalon át a tanitóra,
vakon, szemben a fegyverrel.

Egy csattanás és egy ökölcsapás.

A golyó a falba furódott, de a tanitó hanyatt bukott a földön.
Irtózatosan leütött fejét még a fal sarkába is belevágta s elterült.
Holtan.

A parasztok ott ültek a lóczán, a székeken, az ágyon. Gubákban,
bundákban. Egy se mozdult. Álmélkodva, elszörnyedve nézték, a mi
történt.

Odakint megkondult a harangszó. A kovács őrülten bámult, bámult s nem
értette, mi volt ez.

Végre hangot adott a kurátor.

– No, Mukics úr, maga megmondta a magáét magyarosan.

Felczihelődtek. Papos Vak Áron igy szólt:

– Nincs Istene magának, Mukics úr, méltán rothad meg a teste a tömlöcz
szalmáján. Még templom utánig se várhatott…

Egy harmadik paraszt is megböffent:

– Hát bizony máskép kellett volna ezt, mester úr. Most mán járhatunk a
törvényre, tanúskodni; üsse meg a guta…



ARANYOS ÖREGEK

Délutáni templom végeztével igy szólt a tiszteletes úr a feleségéhez:

– Anyókám, én most szököm.

A tiszteletes asszony mosolyogva nézett rá.

– Gyere akkor közelebb öregem, hadd igazitsam meg a nyakkendődet; úgyis
tudom, hogy szép asszonyok után mégy, sose tagadd. Így ni, ne mondják
rád, hogy: jaj, be vén ember!

A pap nyájasan engedte, hogy a felesége gombolja be a kabátját is,
gyönyörködve nézte, milyen piros, milyen fiatal ez az ő kis felesége
harminczöt évi házasság után is. Az ajtóból visszaszólt még:

– De valamit lopok is…

– Ugyan mit?

– Azt majd csak akkor vallom be, ha utól is ér a hátulütő fa.

Ezzel betette háta mögött az ajtót s kiment derülten, jóleső érzéssel, a
boldog ember egészséges hangulatával.

A tiszteletes asszony egyedül maradt s várta nagy megnyugvással, hogy
valaki majd csak ajtót nyit rá egy kis délutáni tereferére.

Az öreg úr pedig óvatosan lépdelt az utczán az egy szál deszkapallón, a
mit a tiszaháti ész huzott végig a sártenger szinén. Vastag bottal
szurkálta a sarat, igy törekedett jó sikerre az egyenes lépésben. A
szembejövők sorra leléptek előtte, ki a kerités tövére, ki az itt-ott
még jeges földre s nagyokat köszöntek a tiszteletes úrnak.

Végre a Somorjai Gedeon kapuja előtt megáll az öreg úr. A kis ajtót
belöki s alaposan megméri: át tudná-e ugrani a küszöbön tul levő
tengert. Haj, régen volt debreczeni nagybotos diák, igy aztán csak
belegázol a pocsolyába.

A hogy keservesen feleviczkél a tornáczra, akkor látja, hogy egy másik
öreg úr, a házigazda kajánul nevetve nézi a kinlódást.

Végre szemtől-szemben állanak az ámbitus alatt s egy pillantásra
feltünik, a két ember közt micsoda különbség van. A pap gondosan nyirt
körszakállt, mocsoktalan, tiszta attillát visel; azok közül a tiszta,
csinos, kedves öreg urak közül való, a kik hetvenötesztendős korukban is
tultesznek udvariasságban a mai vánnyadt lelkü fiatal urakon. A másik
öreg bácsi is érdekes alak. Zsinóros magyarja még a hatvanas évek „uj“
divatját őrzi, de tele száz pecséttel; lobogó szakállát évtizedek óta
nem nyeste olló; vöröses, nedves szemei, bizonytalan karakterü
arczvonásai elárulják a korhely hajlamot; de még peczkes legény s
erőszakos, hányiveti mozdulatai a hajdani daliás erő nyomát jelzik.

– No, hál’ Istennek! – kiált le a vendég felé – csakhogy sár van az
udvaron. Már azt hittem, sohase merül meg a csizmám a disztóól előtt.

– No hallja, – mordult fel a pap, mikor végre teljesen felkapaszkodott
az eresz alá, – ötvenhárom esztendeje hallgatom, mi bolondot tud mondani
a paraszt, de még ezt nem hallottam.

– Hászen papnak nem kell sár. A katétrában mindig megterem a próvent,
meg a kongrua, akárhogy mutat az idő. De mi parasztok nem szántunk, ha
nincs sár. Látszik, hogy hiába tartjuk a nyakunkon ötvenhárom
esztendeje, hóttig sem tanulja meg a pap, mikor mit imádkozzon a
hiveinek.

– No, csak ne prédikáljon, az az én dolgom, – dörmögött a pap, – menjen
a disznókhoz, én meg megyek az asszonyokhoz. Ki-ki dolgára.

Kezet fogtak a pörölők. Lágy, remegő, erőtelen tenyerek illeszkedtek
egymásba, s élő bizonyságai lőnek, hogy az embernek tovább mozog
békebontó nyelve, mint rendcsináló ökle.

A házigazda el is ment a disznókhoz és gázolta a sarat, de bizony csak
csinyján, hogy el ne sikamodjék a pap szeme láttára.

Ez egy perczig csakugyan valami kis kárörömmel nézett utána,
bólintgatott, mintha mondaná:

– Vén ember kend, vén ember, mint jómagam.

Benyitott a pitvarba, onnan a baloldali szobába kopogtatott.

– Jó napot, szép asszony, jó napot, – köszönt be a „tessék“ után, –
mulat a menyecskék közt?

Öreg, megrokkant, kövér asszonyság próbált felállni egy kényelmes
karszékből. Körülötte két-három öreg asszony, a „menyecskék“, mert hisz
az egyik leánya, másik kettő menye. De a pap csak neki köszönt s csak ő
fogadta tulajdonképpen az öreg urat.

– Sose mozogjon, lelkem komámasszony, – mondta a tiszteletes, – ördög
vigye azt a széket, hogy nem akar magától mozogni.

– Nem akar az, komám uram, nem az, – szólt az öreg néni is mosolyogva, –
pedig nem köszvényes a lába, mint az enyém.

– Jaj, dehogy nem, – vágott közbe az egyik „menyecske“, – abba is
beleesett már a szú.

– Könnyü az ilyen fiataloknak, – hamiskodott a pap, – az én feleségem
sem érti meg, mi az a hetvenöt esztendő. No nem baj, mi is voltunk
valaha szépasszonynak kocsisa. Akkor még mi alattunk se volt szuvas a
szék, úgy-e komámasszony?

Nevettek rajta mindnyájan, jólelkü csendes nevetéssel, a mi be szokta
fejezni az évődést.

– Hát mit hoztam én magának, szép asszony? – kezdte ujra a pap a
beszédet, letevén gyászszalagos kalapját egy ágyra. Öreg ember
kalapjáról soh’se fogy le a gyászfátyol, tudja isten, hogy van, ezek a
mai fiatalok olyan könnyen, olyan sürün halnak.

Az öreg, fogatlan, kiapadt szemü, reszketős kezü asszonyság gyermekes
kiváncsisággal nézett a papra s úgy eltöprenkedett, vajjon mit is
hozott.

– Nem tudom én már kitalálni – motyogta kis vártatva; mintha még ennek
is a sok év volna az oka; ilyen hiuk az asszonyok, ha öregek.

– Óh persze, pedig nem adjuk ingyér. Ezt ki kell találni, lelkem
komámasszony.

– Nem vagyok én találós… sose is voltam.

A pap csipett a szemével:

– Tudjuk, a régit jól tudjuk… Nohát itt van, ezt hoztam. A feleségemtől
loptam. Ki is kapok érte, ha hazamegyek, de sebaj, harminczöt esztendeig
rászokott a hátam…

Mindenki nevetett a tréfán s ő hunyorgatva, mókázva szedett elő zsebéből
egy kis csomagot, belőle kitakart egy darab gyönyörűen sült halat.

Az öreg néni szóhoz sem tudott jönni a meglepetéstől. Nagy ritkaság a
hal mostanában, vagy tiz esztendeje, – mióta a tyukodiak nem hordják
szekérrel, mert az ecsedi lápon málé terem, nem csík. Kivált meg az
ilyen szálkátalan nagy hal, jól sült hal s még legnagyobb ritkaság az
ilyen prezentbe kapott hal.

Az öreg úr letévén a „szép asszony“ kezébe az ajándékot, maga is
leereszkedett egy szuhos lábu öreg karosszékbe s a termetes
boglyakemencze befütötte szobában jóleső, bizalmas lelki melegség
áradozott.

A pap elővette zsebéből a pipát, rátöltött, meggyujtotta, lenyomkodta s
apró, száraz szippantásokkal pöfékelte a nyirségi szűzdohányt. Az öreg
asszony remegő ujjaival ezalatt foszlányokra szedte szét a halat s nagy
kivánsággal, de kicsiny étvágygyal eszegette.

A másik szobából nagy zsivaj hallatszott s pár percz mulva két kis
dédunoka rontott be, az ötéves Birike, meg az oskolás Pista. A pap tett
igazságot a nagy pörben, mely köztük kitört, a dédanyó meg egy-egy
csipetet adott nekik a halból.

– Hát komám Estók! – intette elő a pap bácsi a pipaszárral az oskolás
fiut – azt mondta a tanitó úr, hogy hatszor fenekelt fel a héten.

Pista első az iskolában, ezért elevenen tiltakozik az „azt mondták“
ellen, a mivel mindennap ráijeszt a tiszteletes bácsi.

Birike is kap egy-egy meghökkentő:

– Bakk! – horkantást, a mire nem győz eleget kaczagni.

Igy játszik a pulyákkal az öreg úr. komolyan, mint a kinek semmi más
gondja dolga.

Végre hatalmas kopogás, csoszogás az előszobában, jön a házigazda.

– Hó! – kiáltja, mihelyt belép, – igy bizza az ember asszonyokra a
vendégét. Hát a kancsó hol van, papom?

– Hiszen nem mindenkinek a temploma a pincze, imádságos könyvecskéje az
iczcze, mint magának.

– Nono, többször láttam én már magát kótyagosan, mint maga engem.

– Hisz azt mondani se kell, maga nem is láthat senkit másképpen csak
kótyagosan – replikázott a pap.

A vén borivó nem vette rossz néven, sőt örült neki, mintha bókot kapott
volna. Szedte elő a butellát, meg a poharakat, még asszonysegitségre se
várt.

– Hallja, – szólt a pap, – már igazán nem várok tovább, elszeretem a
feleségét. Fogadom, hogy nem viszi aranylakodalomra. Pedig már csak egy
hónap van odáig…

Az asszonyok nevettek a tréfán, de a vén Somorjai Gedeon hátraszegte a
fejét, mint a vén csataló, ha ágyuszót hall messziről. De meggondolta a
dolgot, nem mondott gorombaságot, tovább töltötte a bort s igy tréfált
vissza:

– Én nem bánom, ha a feleségemet az egész világ szereti is, csak ő ne
szeressen mást, csak engem.

Az öreg néni csendes mosolygással nézte a versengőket. Hozzá volt már
szokva, félszázados patvarkodás ez.

A pap nekimordulva válaszolt ujra:

– Csak ne hetvenkedjék vén tömlő… azt még értem, hogy akkor el tudta
csavarni egy leány fejét. De az már tisztára lehetetlenség, hogy egy
asszony, a kinek benőtt a feje lágya, ki ne szeressen egy ilyen
tizenhárompróbás vén korhelyből.

Somorjai Gedeon letette a kancsót s vizes szemeivel gúnyosan nézte végig
a vaskos, nehézkes papot, azzal fölemelte poharát s élesen, kevélyen
felelt:

– Hát szent atyám, Lőrincz Áron, emlékszik-e, hogy ezt mondta nekem ma
ötven esztendeje is! Jól emlékszem, papom. Hát arra emlékszik-e, én mit
mondtam?… Azt, úgy-e, hogy: „maga fog megesketni Sátor Sárikával!…“ Na
hát papom, most se mondok mást, csak azt, hogy: maga fog megesketni az
aranylakodalmamon is Sátor Sárikával.

Nagy csönd lett a szóra.

A fiatalok elbámulva hallgattak s föltárult előttük egy hosszu élet sok
apróbb-nagyobb torzsalkodásának igaz oka. Régi szerelmi harczról lebbent
el a fátyol; a sejtelmes mult nagy emlékei támadtak föl a lelkekben.

Sátor Sárika ködös pillantását rávetette az urára s a szem tükrének
homályában elveszett az élet igaz képe, elmosódtak a ránczok, csak a
pillanatnyi tüzes magatartás daliássága tünt fel, s egy perczig őt
látta, leányszivének hajdani lángját… s megértette, a min ő maga is
annyit gondolkozott: miért ezt a könnyelmü, csapodár, mulatós embert
választotta a kettő közül, miért nem azt a másikat, a komoly, derék,
gondos, jólelkü papot…

A vén pap pedig összevont bozontos szemöldökei alól keményen szikrázott
vissza a támadásra… de aztán hüvösen, közönyösen ereszkedett le
pillantása a pipa szádáig s hidegvérrel kezdte el böködni a fekete
sziporkázó kis kráterben a hamut. Végre megszólalt, erősen szipákolva a
csutorát, minden szó után:

– Csak azt az egyet várom nagy lelki nyugalommal, nemes Somorjai komám
uram, hogy szívszaggató bucsuztatóval kisérhessem ki magát.

Az öreg korhely felnevetett:

– Ott is én leszek az úr, papom. Engem visznek, de maga kutyagol utánam.

– Ugyan, ugyan, – szólt közbe édesen, nyájasan, csillapitóan a
vénasszony – mit pörölnek már megint maguk rossz gyerekek.

– Nohát kocczintsunk! – szólt a házigazda.

A pap is felállt. Felemelte poharát szó nélkül, de visszatette:

– Hopp, hát a szép asszony?… No, komámasszony! úgyis átkozott a hal a
harmadik vizben…

– No, hol van hát az a pohár – szólt Sátor Sárika s fonnyadt, ránczos,
remegő kezeibe vette a poharat:

– A békességre!

És a három öreg lélek bágyadtan, energia nélkül mosolygott s reszkető
csengéssel kocczintotta össze a három poharat.



CSIPKÉS KOMÁROMINÉ

A tanitó úr, ámbár pap is egyuttal, nem született valami nagy
gondolkozónak.

Nem is az kell ilyen kis templomba. Elég, ha dörög a szó s a lévita öles
mondatokat egy szó hiba nélkül tud eldeklamálni azon a pompás katétrai
hangon, a mely álomba ringat minden jó keresztényt.

Mi lenne, ha Vak János, a fiatal gencsi lévita megelégelvén falujának
bámulatosan laza erkölcseit, – a melyek ellen ugyan nem mint tüzesvérű,
kapós fiatalembernek volt kifogása, – mi lenne abból, ha a maga nyelvén
mondaná meg, hogy:

– Kedves atyámfiai, czudarok vagytok, fajtalanok. Nincs több ilyen
ebhitű falu, még ezen a híg erkölcsü magyar glóbuson sem.

De hálistennek konganak a könyvből tanult középkori általánosságok s a
kurátor meg a biró, meg a falu kovácsa már utána horkolják a
predikácziót, a lányok vigan adják kézről-kézre a virágbokrétát s az
„erényes asszony“, a ki erényeért szenved, nem fakad könyre a szép szón,
a mi tele tüdővel zeng:

„vagy ha a vállaidra nehezedő keresztek alatt meggörnyedve kebledből
elfojtott keserves sóhaj tör ki s száll fel az Egek Urához; vagy ha a
gyász és siralom sötét lepelként kedélyvilágodra ráborul; ha nincs többé
e földön kitől részvételt, segitséget vagy csak egy jó szót is
várhatnál: ime egy láthatatlan erős kar fölemel a porból, letörli
könnyeidet, eloszlatja bánatodat, hogy…

Ebben a perczben valami esett a darálóba s az megállott.

A derék szónok be letalált nézni a Csipkés Komárominé szemébe s rögtön
elfelejtette, mi lesz az erényes asszonyokkal. A helyett valami gonosz
manó egy nótát csapott a fülébe:

  Teszek néki olyan kacsintást,
  Elfelejti, felejti a létániát.

Nagyon gonosz manó lehetett, a ki a szent helyet sem respektálta;
legalább kálomista nótát idézett volna.

De nem ezen rémült el a lévita, a kinek reszketni kezdett a térde s
veriték ütött ki a homlokán; az Ur szemére is hiába nézett a padláson,
az már igen lepattogzott, nem lehetett kiolvasni belőle a folytatást.

Végre is, magyar ember lévén, dühbe jött, egyet káromkodott magában:

– Az istenáldását ennek az asszonynak! – s olyat ütött a bibliára
ököllel, hogy mindenki felriadt.

És ő felragyogó arczczal, mennydörögve vágta ki:

  „hogy élj! küzdj! bizzál! higyj! és remélj!“

Na hálistennek. Tovább nem volt baj, de nem is mert rá pillantani többet
arra a pokolra való szép asszonyra.

Csak lent, a papszékben; mikor már baj nélkül nézhette. Kecsesen ült a
hires szép asszony az első padban s egyszer sem nézett felé.

Teringettét, be szép ez a teremtés. Predikáczió ide, predikáczió oda,
ennek a kedveért szivesen rátaposna a második kőtáblára.

Micsoda mellette a volt rektor kisasszony lánya, a ki az úriszékből
olyan szemeket vet a levitára, majd elolvad bele. Ez a meleg nézés azt
jelenti, hogy ő az egyetlen, a ki megértette és élvezte a szép beszédet.
Ez ugyan inkább bók a tudós debreczeni professzornak, a ki azt szerzé,
mint a jó fiúnak, a ki undorodott a kisasszonytól; különben is
parasztfiú, parasztgusztusa van.

Ej be más is ez a Csipkés Komárominé. Ez már tetsző. Majd felröppen
gyönyörű ruhájában. Formás, habarczú. Szemérmes. Olyan, mint egy
szűzlány. Dehogy is. Szebb. Kivánatos. Látszik, hogy menyecske,
tüzrőlpattant… S látszik, hogy nem sír utána se kicsi, se nagy, pedig öt
esztendős asszony.

A negyedik verssornál feláll, ő az első az asszonyok között. Kilép s
ruganyos termete reng-ring a szárán; szoknyája ezer ráncza közt piros és
lila virágok tüzeltek s ahogy ráesett a kerek ablak szines fénye, olyan
volt, mintha tündelevény jelent volna meg.

Káprázott utána a tanitó úr szeme s kóválygó szivárványos fellegekkel
tölt el a lelke.

Nem is volt kedve diskurálni ma a templom ajtajában a falu fejeivel. Még
az se bántotta, hogy a predikáczióból senki sem ismételt semmit.
Meglátta, hogy amott a nagy eperfánál beszélgetve ácsorog Csipkés
Komárominé. Úgy látszik, a kertek alatt akar menni s akkor a tanitó
utján megy haza.

Megdobbant a szive. Ez őreá vár. Hamar elparolázott és utána sietett.

Gyönyörű nap volt. Kemény, buja, vakító szinek. Vadzöld a fű, a falomb,
élesen fehér a meszes út; szemszuróan csillog a tócsák vize.

– Jaj de szalad szép asszony!

Az asszony megállott, bevárta. Már csakugyan be is fordult a
gyalogösvényre.

– Szalad a szél, tanitó úr.

A férfi ránevetett. Gonoszul, ahogy az asszonyéhes férfiak szoktak
nevetni.

– Hogy van gyöngyöm, be szépül.

Az asszony csintalanul elmosolyodott s a szemébe kacsintott, mint egy
kis lány.

– Tudja is tanitó úr, mi a szép, ha engem is úgy csufol.

– Hogyne tudnám. Hisz az minden tudományom.

– Jól erisztették el a kollégyiumbúl.

– Jól hát, azért biztak rám dupla hivatalt.

– Na, sokat ér, ha se egyik, se másik, – kötekedett az éles nyelvü
menyecske.

– Még maga beszél?

– Azér van nyelvem.

– Mi szüksége magának papra, tanitóra?

Az asszony belenézett a fiatal ember szemébe s kunczogva mondta:

– Kinek van, ha nekem sincs.

– Nono, maga se nem keresztel, se iskolába nem járat.

– ’Sz… épp a…

A tanitó meghökkent. Úgy meghökkent, hogy nem mert ránézni az asszonyra.
Mintha hirtelen nagy fényesség lobbant volna fel előtte s megpillantotta
volna az igazságot.

Csaknem futva mentek egymás mellett. Egyik sem szólott.

Végre a férfi nekidurálta magát, egyet köszörült a torkán s száradt
hangon szólott.

– Mért nem veszi elő az urát miatta?

– Van is kit…

Az asszony nevetgélt, de az arcza piros volt, mint a pipacs.

A tanitó megállott s rámeredt. Nem merte hinni, hogy érti ezt az
asszonyt.

Egy-két lépés után az is megállt s visszanézett. Puha batiszt kendője
gyönyörűen köritette piros arczát, homlokán a kontycsipke, mint ezüst
köd reszketett.

A fiatal férfi merészen nézett be a szemébe. Az asszony pillantása
állotta.

– Hát minek ment az urához? Ahoz a kiszáradt fához. A száraz tőke utolsó
ágához. Tudhatta, hogy arra nem rakna fészket a madár se, mert letörne
alatta…

Az asszony kissé fölemelte a fejét. Valami kevélység, gőg volt a
hangjában.

– Azér, tanitó úr, mert szép név. Nagy név. Első familia. Nagy vagyon.

– Mit ér az! – legyintett a kezével a férfi.

– Mit? Nohiszen jó tőkébe lehet ojtani.

Mintha bunkóval vágtak volna a fiatal ember homlokára. Zöld, meg vörös
karikák szikráztak a szeme előtt. Lehunyta a pilláját s mikor ujra
fölnyitotta, majd rárohant az asszonyra. Most már ott volt az arczán a
tudás.

Olyan veszett, vad sóvárgás ült ki az arczára, hogy az asszony szinte
visszaszökött előle.

– Hát csak rajta! – mondta durván, lihegve, – az is mesterségem!…

Az asszony egyszerre olyan hideg lett, gőgös, felfuvalkodott, a milyen
csak az igazi módos parasztasszony tud lenni. Végig nézte a szeme
szögletéből a tanitót és igy szólt:

– Még nem ismerem a fajtáját!…

Azzal azt sem mondta: agyisten, elment.

A tanitónak eszébe jutott, hogy az apja zsellérember az alföld másik
végén s az ő neve Vak Jankó. Ott maradt leforrázva s hideg vizzel
leöntve. Csak bámult az elsiető szép asszony után.

Valaki ráköszönt. Oda se pillantott. Körülnézett, hol van, hát a
tulajdon hátulsó kiskapuja előtt állott.

Kinyitotta, belépett s bevágta maga után.

Üres volt a ház, mint mindig. Az ajtó be volt zárva. Megrázta a
kilincset, nem nyilt s ingerültségében olyat vágott öklével az ajtóra,
hogy beszakadt az egyik táblája. Akkor jutott eszébe, hogy hiszen a
zsebében a kulcs.

Egész meg volt dühödve. Mikor végre bejutott, bezárta maga után az ajtót
s ujra zsebrevágta a kulcsot.

Bement a szobába, a mely tele volt dohányfüsttel. Ugy dobta az asztalra
a két vaskos könyvet, hogy azok tovább ugrottak s az ágy alá repültek.
Akkor elkezdett káromkodni.

– … annak a czédának! Mit akar velem! Orromnál vezet? De megemleget, ha
egyszer a markomba kerül a serénye.

Dobogva járt le s fel, ömlött a szájából a szitok, jobban, mint ma a
prédikáczió.

Egyszer keményen megrugott valamit, hogy belefájdult a lába. A sulyzója
volt.

Eszébe jutott, hogy hisz ő a „vasprepa“, a hogy a kollégiumban hivták.
Hamar lehányt magáról kabátot, inget, felkapta a két sulyzót s a derék
huszonöt kilóval ugy megdolgozott, hogy szakadt róla a tajték.

Épen jó, hogy hozták az ebédjét. Farkaséhesen ült neki.

A legjobb falatnál földhöz vágott kést, villát:

– Mit akar velem ez az asszony?

Egész nap ki se mozdult, csak hevert diákosan a deszkaágyán és füstölt
keményen. A segédjegyzőt, a ki meglátogatta, be se eresztette s hogy
sokat okoskodott, majd megverte.

Éjfélkor is ruhástól feküdt még, de elaludt.

Hirtelen felugrott. Megérezett valamit. A következő pillanatban
megverték az ablakát.

– Tanitó úr! Tanitó úr! Ölik az uramat! Gyilkolják az uramat!

Csipkés Komárominé volt.

A tanitó felkapta az asztalról kurta vasbunkóját s ki akart rohanni a
házból. Az ajtó nem nyilt; nekiesett, megrázta, kiszakitotta sarkából.

– Jőjjön tanitó úr. Azóta vége.

Rohantak a korcsma felé.

Bent rémes jelenet. Egy ember az asztalra borulva s öten-hatan ütik,
vágják ököllel, bottal, széklábbal. A vér patakokban ömlik.

A tanitó beront. Két-három ütés jobbra-balra s véresen, szédelegve
dülnek a legények. Vagy kettőt leteper, mint a medve, mint a veszett
farkas és pár percz mulva mindnyájukat kihányja a korcsmaajtón. Akkor
azt bezárja riglivel s hozzáfog, hogy az aszonynyal felélessze a
félholtra vert embert.

A sovány Csipkés Komáromi támolyogva áll talpra.

– Megölöm! – orditja és a zsebében kutat. – Parasztok! Gatyások!
Bikkfagatyás parasztok! A falamiámba tapostak!

Kimosták a részeg ember fejét. Akkorára az előkeresett a zsebéből egy
nagy peneczilust, kinyitotta az araszos pengét s esküdözött, hogy utánok
megy.

– Megölöm, – rikoltozta folyvást. – Ha én vagyok, én vagyok az utolsó
Csipkés Komáromi! De mind leölöm, valahol egy bikkfagatyás paraszt…

Ott volt a részeg alakban a nagy familiából minden gőg, – egyéb
lelkitulajdonság már nem maradt rá.

Lefogták, lefegyverezték, haza czipelték az ágyába, a hol aztán el is
aludt békével.

A tanitó, mint a ki jól végezte dolgát, elköszönt; eszébe sem jutott a
déli jelenet, csak otthon, a hol tárva-nyitva, kitörve várta az ajtó…
Magával megelégedve mosolyodott el:

– No legalább megmutattam, milyen a vasprepa.

Harmadnap délben csak beállit hozzá, kiöltözve szépen, a Csipkés
Komáromi pár.

– Azër gyöttünk tanëtó úr, – mondta az ember, a ki uri fajta parasztok
szokása szerint, parasztosabban beszélt, mint a zsellérnép, – hogy
mekköszönnyem, hogy nem ërisztett el akkor iëcczaka. A mien kutyagyerek
vagyok, mind lebicskáztam vón az istenadta parasztokat.

A tanitó nevetve látta a száraz embert, a kiben józanon se volt kevesebb
a fajgőg, mint részegen.

Eldiskuráltak, mi volt, hogy is volt.

Aztán indultak a vendégek.

– Menjen csak kend haza, – szólt az asszony az urához, – nekem még
mondanivalóm van a tanitó urnak.

– Hászen mongyad.

– Majd az orrodra kötöm, – s tréfásan kitolta az ajtón.

Az ember elkoczogott, hallatszott, hogy a kis kapút is behuzta maga
után.

Az asszony ekkor nézett fel. Zavarodott volt, pirult, a szeme égett.

– No… szólt a tanitó, a kit lángok lobogtak körül, mintha a pokolban
perzselődött volna.

– Tanitó úr, – szólt az asszony, s a kendője csücskét babrálta
szemérmesen.

– No.

– Hát, hát…

– No hát.

– Hát mán láttam a fajtáját!…

A férfinak leesett a karja, le az álla, le a nagy hősége. Most már
mindent megértett. Ez a szemérmetlen czélzás, ez olyan volt, mintha
jeges zuhanyt bocsátottak volna a nyaka közé.

– Ugy? – kiáltotta berekedt hangon. – Hát osztán jó a fajtám? Czéda!
Érdemes beoltani vele a hires fát?!

Felemelte az öklét s vadul, dühöngve nézett rá.

Az asszony előbb megijed, elsápadt. Hátrált is egy lépést.

Aztán magához jött és lobogó szemmel, kedvtelve nézett a tüzes legényre.
Csak ugy áradt körülötte a világosság, a fényesség.

Kevélykedve, de meleg pillantással hajtotta félre a fejét.

– Hát iszen én nem a Komáromiaknak kerestem a fajtát. Azoknak akármilyen
jó vón, – de nekem nem!…

S az arczán tüzrózsák égtek, perzselők, észveszejtők.

Hirtelen lesütötte a szemét, kecsesen megrántotta a vállát:

– Hát iszen semmi na… – s mozdulatot tett, hogy elmegy.

A fiatal férfi tisztára megőrült. Odaugrott az ajtóhoz, ráforditotta a
kulcsot.

És egy szó nem sok, annyi sem jutott eszébe a predikáczióból, a
vasárnapi predikáczióból.



SUSTORGÓS, ROPOGÓS TAFOTÁBA

Az alsóvégen van egy kis házikó. A mesében sincs különb. Hófehérre,
fényesre meszelve, magas szalmatetején gólya – az eresz alatt a fecske
vert tanyát. A rédelyes tornácz gerendáján cserepes virágok, a csurgóban
egy dézsában pompás, ezervirágu leánder. A sövénykarókon tejesköcsögök,
feketefalu, fehérvirágu bányai fazekak, kékfehér mázas turi csuprok.
Rendes, tiszta udvar, szekér fel nem vágja, gaz be nem növi.

Itt lakik maga a boldogság.

Azaz, hogy Kerek Péter, az öreg, meg a felesége, Márta. Az egész falunak
Péter bátyja, Márta nénje. Az ember biróviselt személy, bölcsességben,
tisztességben megvénhedett patriárcha, az asszony derék, sok gyereket
termett anya.

A kikről senki se tudott volna rosszat soha, de a kiken az egész falu
nevet, mióta uriasszony lett a lányuk. A Rozi, a legkisebb, a
legtakarosabb, a legkezesebb.

A két vén cseléd bent van az alsó házban. Az asszony tegnap jött haza –
Pestről, a lányától, a kit ő meg-meglátogat néha. Csak az ember állja,
hogy öt év óta sose ment el hozzá. Az öreg asszony, most ért odáig az
elbeszélésben, a mely huszonnégy óra óta szakadatlanul tart, hogy az
igazi elmondani valóra rátérjen.

– Jaj bizony, hála légyen az istennek, most má jól vannak a lelkemek. Má
mind letisztázták az adósságot, a kit az ura legénykorába felgyűtött,
most má maguknak takaritanak. De még má a lelkem lyányomnak olyan ruhára
is tellik, hogy semmi ahho a rektorné, meg a papné, meg a jedzőné; de
még a nemzetes asszony is! Sustorgós, ropogós tafotába jár a mi Rozink,
csak ugy csapja a szelet, a hun lép. Mer a neki dukál, mer a neki
muszáj, mer az ü ura bent van a miniszterijomba.

A száraz kis öreg asszony ott ült a ládán, a kemencze mellett; a
tulipántos ládán, a melyet hazulról hozott, a mi neki minden hozománya
volt. És úgy mondta ezt a szót „bent van a miniszterijomba“, mintha
becses pohárról mondaná, hogy az bent van az almárijomba.

Az ura meg ott ült a megbarnult vén asztal mellett, a falnál a hosszu
festett lócza sarkán és hallgatta, elhallgatta a sok szófia beszédet.

Hogy végre az asszonyban is megfáradt a szó, s nagyot pihent már
egyszer, az öreg ember is megmozdult. Látszott rajta, hogy bent
megindult a gőz, a mely mozgásba hozza a dugattyukat, kerekeket, a
nyelvet.

– Mi hasznom nekem abbul, – mondta végre.

A vén asszony felhuzta vékony szemöldökét magasra. Fogatlan száját
összeszoritotta s maga elé bámult. Hej, bizony. Erre nem tud olyan
könnyen felelni. De azért nem hagyta szó nélkül.

– Haszon! Kell is a. Csak ü legalább megéljen. Én nem bánom, ha ippen
semmi hasznomra nincsen is – mondta meggyőződés nélkül.

– Feltángáltam a rossz kutyákat – morogta az öreg, s a másik gyerekére
gondolt, a ki itthon boszantja – a háládatlan czudarokat. Azér annyit se
tesz meg az apjának…

– Mit má?

– Aszontam Miskának, hozza be azt a kis kórót. Megtette? Hogy a keze,
lába!… Tennapelőtt montam, még azótátul a fülét se mozditotta erre.

– Dóga van – kelt pártjára az asszony, mert igy szokta ő minden gyerekét
védeni az apjuktól. Jajaj, ilyen az anya dóga. – Oszt sár van!
Istenkisértés most mezőre menni ebb’ a sárba. Szekervel, ökörvel.

A vén ember hallgatott.

– Felneveljük őket. Fel. Ötöt-hatot. Megesznek. Oszt ha ecczer
kiszabadulnak az apjuk kezei alól, mán mintha sose látták vóna. Má a
maga gazdája mind! Isten mencs, hogy bele szójjak a dógába… Minek
szólnék? Mit bánom én. Mi közöm hozzá? Se károm, se hasznom… Csak add ki
a jusst, vén kutya! Agyon csapnának érte. Én azt is kiadtam. Most oszt
má fel is fordulhatok. Annyit mondanak rá: régen kellett vóna.

– Ó mán na. Minek ez a harag. Mit rontod magad. Csak ük meglegyenek.
Örülj, hogy legalább a legkisebb lányod sora is jól van má.

– A kis rongy. Az haragitott meg legjobban… Még abba vót az utósó
bizodalmam. De nem viszi el szárazon… Felkűdöm Pestre, jó helyre. Minek
küldtem én? Úrnak? Háromszor se küldte haza a fizetését, má szeretőt
fogott magának. Férhe ment. Czafra.

– Örüjjön kend, hogy férhe ment. Még ugyabbul is tehetett vóna. Hátha
úgy jön haza! Pulyával. Oszt azt is tartani kéne.

– Asse vóna roszabb. Legalább mindig itthon vóna. Eltérne… Nekem
dógozna. Ránk tisztálna… Még tartáspízt is kaphatna a gyereke után.

A vén asszony bólogatott. Úgy, úgy. A biz igaz lehet. De hát mit
tegyünk, ha csak így rendelte az isten.

– Most má, hogy jár! Mi? hogy montad? Mibe jár?

– Tafotába, – szólt dicsekvő hangon a vén asszony, – sustorgós, ropogós
tafotába, – csak úgy fercsegett a szájábul a beczéző szó.

– Magára kőt! De mi hasznom nekem abbul?

Nagy gond ötlött hirtelen a öreg asszony eszébe. Ejhaj, be rosszul
kezdte ő a dolgát. Hiszen nagy megbizatással jött ő az édes lányától.
Kéréssel. Most aztán hogy rukkoljon elő vele.

– Nem nagyon kőt… Nem igen telik az árvának. Az az egy van szegénynek, –
forditott a dolgon. – Sok kell Pesten. Az a nagy házbér. Drága a kenyér,
a só, a hus. Semmi sincs a kertbe, se a kamarába. Oszt falura kell menni
szegénykének. Az orvosdoktor parancsolta. Nincs vére. Sáppadt. Elszítta
a két gyerek. Az ura is agyondógozza magát. Annak is vakáczió kéne.
Kimentek tavaly egy faluba, ott a szomszédságba, Pest mellett. A
nyelvüket se értette a lelkem lányom a népeknek. Csak azt, hogy mit
kellett fizetni. Uramjézus. Egy pengőforintot minden napra. Csak a
puszta lakásér. Oszt meg a koszt, forintnyóczvan vót egy pár csirke, öt
krajczár a tojás. Többe került az az egy hónap száz pengőforintnál.

Az öreg ember úgy fülelt, mint a kopó, ha vadat áll.

– Arra vót – mondta.

– Vót ecczer, de minden esztendőbe kéne! Ha telne. De nem telik. Az a
kis fizetés; akárha nem is vóna.

Elhallgatott. Hogy az ura nem szólt, újra kezdte.

– Fáj a szive a lelkem lyányomnak.

Várt. Az öreg ember úgy hallgatott, mint egy darab fa, A vén asszony ezt
jóra vette s kimondta.

– Haza vágyik a gyönyörűségem.

Most aztán, hogy kimondta, könnyebben, gyorsabban ment.

– Elemlegeti, sirva emlegeti az édes apja házát. Ott milyen jó. Ott
milyen szép. Ott magához jönne. Ha még ecczer ott lehetne. Az a tiszta
paradicsom vóna. Hát még a gyerekek. Hogy azok megtanulnák a hazai szót…
Csak egy jót ennének a nagyanyjuk paprikás csirkéjéből. Egyet innának a
Tiszavizből. Firidnének. Szaladgálnának. Mint az anyjuk pulya-korába.
Egész más lennének.

Az öreg ember hallgatott. Félkarja az asztalon volt, a másikat
leeresztette maga mellé a lóczára. Úgy ült ott, mintha faragva lenne
valami feketebarna fából. A lelkébe nem láthat bele senki.

Az asszonya pedig folytatta a beszédet, lelkendezve, rimánkodó hangon; s
megpróbált mindent, hogy az ura szivére hasson.

Egyszer csak az öreg ember kibámult az ablakon s meglátta, hogy szekér
áll a kapu elé. Kóróval megrakott szekér. Felállott, csendesen a lajbi
zsebébe tette a régen kialudt pipát s megszólalt. Az asszony alig várta
a szavát.

– Mibe jár a lyányod? Miféle rongyba? Mit mondtál?

– Tafotába, – szólt meglepetve az asszony s gépiesen elismételte, –
selyemtafotába, sustorgós, ropogós tafotaszoknyába – és bólogatott
hozzá.

A kapu kinyilt, szekér fordult be az udvarra. Az öreg ember kiment
rendelkezni, hová rakja be a fia a kórót.

Három napig egyre sirta a mondókáját a vénasszony. Akkor aztán nem
állotta tovább. Mérgesen felpattant, mint egy pulyka s ráripakodott az
urára.

– Megnémult kend? Hát haza jőjjön a lánya vagy se? Mit irjak neki?

– Bánom én? – szólt flegmatikusan az öreg.

– Hogy a kőbe ne bánná!

– Rajta áll! Az ű dóga! Nekem mindegy. Ha a pesti faluba el tudott
menni, ide is eljöhet.

– Óh édes apjuk, be jó ember kend! – tört ki az asszonyból az öröm. – Be
jó ember!

– Én nem vagyok se jó ember, se rossz ember. Mer én csak ember vagyok.
De hát persze, hogy én is jobb szeretem, ha a lyányom van itt a házamba,
mintha idegen nép.

– Ó be áldott ember kend – hálálkodott tovább az öreg asszony s a
szemébe köny szökött és lepatakzott végig az orczája barázdáin.

És menten megirta a lyányának a szép levelet, hogy csak jőjjenek, ő is,
az ura is, meg a két szentséges apróság is, oszt ne féljenek az öregtűl,
mer az jó ember…

És odafent Pesten, a harmadikemeleti csinos kis lakásban lőn nagy öröm,
vidámság, boldogság. Három álló hónapig mindennap készültek a
nagytatáékhoz, s az asszonyka sápadt arczocskája kipirult, a nagyobbik
gyerek az édes apja térdén verset tanult a nagytata születésnapjára,
mert az épen a vakáczióra esik. S mind a két csöppség mint valami
álomvilág kincseit tanulta meg a Tisza nevét, meg a Malomalját, meg a
füzfát, meg a gólyát, meg a mályvát, meg az ostort, meg az aratás,
lóhajtás, gyerekjátékok szavait.

A miniszteri számtiszt úr idejében kérte a vasuti szabadjegyet s mivel ő
csak augusztusra kaphatott szabadságot, ugy határozták, hogy az
asszonyka a gyerekekkel már egy hónappal elébb lemenjen.

És megérkeztek csengős-bongós kocsin. Az egész falu megbámulta, mikor
megjött Kerek Rozi az urával, a kinek czilinder volt a fején.
Szakasztott olyan uri asszony volt a Rozi, mint a többi nagysága. Hol
szedte, hol vette, de jól beletanult az uraságba. Az igaz, hogy azelőtt
is olyan nyafka volt, olyan „ne nyulj hozzám“. De könnyebb is megtanulni
az uraságot, mint a szegénységet.

Vigan, boldogan telt el a vasárnap. Estére az uri férj vissza is
utazott, hogy másnap a hivatalban legyen.

Rozi majd kibújt a bőréből. Olyan boldog volt, olyan megelégedett, soha
életében ilyen rózsás napsütés nem volt, ilyen szép kis falu, szép kis
ház, mesében sem termett. A gyerekeivel együtt lefeküdt a porba és
csókolta a szemével, a hálás, túlboldog szivével a szülői ház küszöbét.

A falubeliek csudájára gyültek s mindenki megugyanozta apuha fehér
kezét, sápadt arczát, de legjobban az alsószoknyáját, a melynek az anyja
úgy felverte a hirét, – a sustorgós, ropogós tafotát.

Az egész háznál csak az öreg asszony volt nyugtalan. Félt, valami
különöset sejtett, nem tetszett neki az ura, az apjok. Minden perczben
várt valamit, váratlant, félelmeset.

Három napig várt, akkor megtudta, mi lappang a hamu alatt.

Egyszer csak megszólal az öreg; nyersen rászólt a lyányára, a ki
boldogan merengve ült a kis széken s gyermekkori emlékein mélázott.

– Hát te mért nem beszélsz már?

– Mit, édes apám? – szólt az asszonyka mosolyogva s kész volt csacsogni,
nevetni, pedig be nem állott már arra a kedve.

– Mit? Fenét. A pénzrül.

– Milyen pénzről? – mondta az asszony nagy szemet meresztve.

– Hát hogy mit fizetsz. Mit akarsz fizetni?

– Én? Miért?

– Hát hogy itt tartalak. Mi lesz a taksa egy hónapra?

Az asszony belesápadt és szivdobogást kapott.

Mit kiván édes apám?

Az öreg felnézett az alacsony padlásra, a mestergerendára.

– Hajszen nem nyúzlak meg. Látom, hogy jobb itt neked, mint ahun tavaly
nyáron vótál. Hát legalább annyit fizethetsz, mint ott fizettél.

Az asszonyka reszketett. A vér mind leszállott a szivére. Hallgatott.

– Mi? Mit mondasz? – mordult rá durván az öreg.

– Azt gondoltam, szivesen lát édes apám.

– Hát nem látlak? Mi? – kiáltott ridegen a vén ember. – De rajtam nem
fogtok szántani! Majd én ingyenélő pesti jöttmenteket hizlalok! Nem sül
ki a szemed? Idegennek, a kihez semmi közöd, tudsz fizetni, az apádnak
nem? Ez a gyermeki szeretet? Mi?

Az asszony reszketett, de a foga között kieresztette azért a szót:

– Édes apám se sok szülei szeretetet mutat ilyen beszéddel.

– Ejnye, azt a hétnyüstyit! Te czafat! Az apádnak mered ezt mondani!

Az asszony holthalaványan várt.

Az öreg felállott, feltette a kalapját s indult.

– Hallod! Minden napra egy forint a lakásér, másik forint a kosztér… Ne
mondd, hogy pogány vagyok, ötven pengő legyen egy hónapra. Oszt nekem
előre letedd a pénzt! Mire hazajövök, elmenjen Pestre a levél az
uradnak. Osztán itt csókold a kezem, mert ez az én szivem esett meg
rajtad, hogy ennyivel beérem. Te háládatlan. Tavaly egy százasnál többet
fizettél idegen népnek, a kinek a szavát se értetted. Egy hónapra! Most
kettőre sajnálsz ennyit. Vigyázz, ne haragits, mert csak egy szó legyen,
ott ruglak a sustorgós, ropogós tafotádba!

A fiatal, gyenge asszony sirásra álló szemmel meredt el félre; az ágy
nagyvirágos karton takarójára bámult; az öreg ember elkopogott; a
konyhában a vén asszony megdermedve állott s a gyerekek, mint
megszeppent csirkék bújtak az anyjuk kötője alá.

És mire az öreg hazajött a mezőről, a levél sűrű könnyek között
megiródott s a fiatal asszony kezet csókolt az apjaurának.

A bogárhátú, gólyafészkes kis ház úgy mosolygott fehér falaival a meleg,
ragyogó napsütésben, mint az emberi boldogság, jóság, a mese utolsó
kedves fészke.



A CZICZA, MEG A MACSKA

Kék az ég, szinte belátni tiszta vize mélyén a fenekére. Könnyü,
buborodó vitorláju bárányfelhők usznak a szinén. A napsugár perzsel, de
friss szellő legyezi az embert s a hőség nem tikkasztó, rekkenő, hanem
lázba gyujtó.

Az ispán úr almás pején koczogva ér be a kis faluba. A lombok alatt
leveszi széles karimáju szalmakalapját; csinos fürtei szeszélyesen
borzolódva csapzanak szanaszét fehér homlokán. A szeme csillog, barna
arcza tüzel, melle dagad s feketére égett keze idegesen rántja meg a ló
zabláját.

Maga sem tudja mi baja. Lázasnak, hevesnek érzi a vérét. Az arczán
pattanások nőttek s türelmetlen, ingerült. Egyszer csak elment a kedve a
munkától s azt mondta haza kell néznie.

Most itt van, bent a faluban s még most sem tudja mit akar hát
voltaképpen.

Letép egy ákáczfalevelet, a szájába veszi s halkan elkezd vele
sziszegni. Végig néz az utczán. Sehol senki. Nehány liba, tyuk csipeget,
kapargál a kiszáradt árok gazos partján.

Itt a háza, a derék urasági lak, a mely körül alázatosan gurnyasztanak
az apró zsellérviskók. A tőszomszédjában csinos kőház, ebben magagazdája
a paraszt, a ki ott lakik.

Hirtelen nagyot ránt a ló zabláján s bekiált ide.

– Szomszédasszony, galambom, adjon egy csókot.

Az ispán úr szabad száját mindenki ismeri. Nem botránkozik meg azon már
senki, még a tulajdon felesége sem, pedig az ugyancsak kész a
botránkozásra.

A szomszédasszony most jelent meg a tornáczon. Hátulról jön, a kertből,
a tilólástól. Világos, aranyszálas, gesztenyeszín haja fehérbabos
törökpiros kendővel van menyecskésen hátrakötve, de nem úgy, hogy a
legszebb fürtök lazán, boglyasan ki ne kandikáljanak. Fehér pozdorja
lepi haját, arczát, ruháját. Ingvállban van s barnapirosra égett fehér
teste telten, formásan kivirit a vászon ing tágas kivágásán. Ezerránczu
szoknyájának kávébarna alapján nagy vörös rózsák hevernek a redők közé
rejtőzködve. A szoknya féloldalt föl van tüzve csipőre, elfeledte
leereszteni mig beszaladt a házba. Ám igy kilátszik a durva
vászonpendely csücske s alatta a remek láb, a hófehér térde kalácsáig.

A kicsattanó rózsához hasonlatos szépségü fiatal asszony hamiskásan
fölveti a szemét s azt hajitja oda az ispán szavára:

– Majd ha fagy.

Be akar sietni a házba, de a férfi ekkorra éppen a virágos kis kertje
keritéséhez léptetett s egy parancsoló mozdulattal magához inti. Valami
erős van a szemében, s az asszonyka egy kis habozás után eléje megy.

– Na, – mi kő?

– Látni akarlak, – suttogja a férfi s úgy néz rá, majd felperzseli a
szemével.

A menyecske nevet, megzavarodik s még furcsábban, szégyenlősen mosolyog;
fehér fogacskái megcsillognak piros ajka résén át. Aztán szemérmes lesz;
elkezdi lesimitani hajáról, válláról, két karjáról a pozdorját.
Mosakodik s bájos vonalakban vonaglik, mint a czicza, a kéjes, hamis,
tetsző, rőt foltos fehér czicza.

A férfi behunyja a szemét s a pillák közül gyönyörszomjasan néz rá.

– Zsófi – suttog a szava.

Az asszony egyre zavartabb lesz s feltüzött szoknyáját ereszti le,
mintha el akarná takarni szép magát. Nem is gondol rá, hogy ezzel a
mozdulatával árulóvá teszi a keménytörésü ingvállat, a mely öblös redőbe
hajolva paradicsom kapuját nyitja a magasan ülő férfi szeme előtt.

Ennek vér futja el a szaruhártyáját s úgy belvágja sarkát a lova
véknyába, hogy az felszökik; alig birja aztán helyben tartani.

– Zsófi, – megveszejtesz! Belebődülök a szomjuságba. Innom kell…

– Majd – hozok – egy pohár vizet.

– Nem! Én megyek be hozzád! – lihegi a férfi.

A czicza visszahuzza szép gömbölyü fejét a válla, a bársonyos lapoczkái
közé s lesi mi lesz ebből. Bajtól tart.

– Érted! Be, hozzád, egy pohár vizre, egy pár csókra.

– Van esze!? – szökik fel az asszony.

– Nincs!

– Elmenjen!

– Nem én!

– Bolond.

– Az.

– Fényes nappal.

– Ha most áhitalak!

Az asszony elrémül.

– Mit akar maga? Meglát a felesége. Ha szomjas, – kérjen tőle…

A férfi összekapja a fogát, a szemöldökét. Fölpillant a maga házára. A
hátulsó ablakok ide néznek. Magas komlóbokrok takarják a szoba ablakait,
de a konyháéból éppen ide látni.

Fölcsapja kalapját s fütyülni kezd. Bágyadtan, halkan fütyöl egy-két
taktust, megereszti a ló kantárszárát; a pejkó léptetve elindul és
nemsokára befordul a maguk udvarára. Aztán csak néz, néz maga elé,
halkan fütyörész s a szeme vissza sem rebben a menyecskére, a ki
leskődően figyel utána a szürke, kitáguló, hunyorgó czicza szemével.

A ló megáll az üveges, borostyán befutta veranda előtt.

– Béni!

Egy tizenkét éves vaskos kis ficzkó vágtat elő. Nyomában két szép kis
barna urfi ugráncsol.

– Apa, apa! – kiabálnak élénken a gyerekek.

– Vidd a lovat az istállóba. Abrakold meg… Jó van, jó van fiacskáim.
Menjetek játszani Bénivel… Itasd meg azt a lovat te… Nyár van
teringettét, gyerekek!… Ugráljatok, ficzkándozzatok, mint a csikó.

A fiuk torkuk szakadtából visitozva ugrálják körül a lovat, a mely
barátságosan horkant feléjük. Az apjuk kedvtelve néz utánuk. A nagyobbik
gyerek már iskolába megy az ősszel!…

Fellép a verandára, három lépcsőfokon. Lecsapja kalapját.

Bentről babasirás hallik. A prücsök szól.

Sári néni, a száraz dajka eteti a csöppséget, de annak nem kell a tejbe
ázott zsemlye. Inyencz, mint az apja. Pedig nem kapja meg többet a
legédesebb csutorát. Két kanál közt egyre bömböl s kiabál:

– Ma–mma–mma–ma.

A mama a konyhában van s a cseléd segitségével az aratók ebédjén
dolgozik.

– Lelkem, édes lelkem! – szól be hozzá az ura olyan szeliden és békésen,
mint a ki nem is tudna egyet kiáltani. – Gyere be egy kicsit lelkem,
hozz egy pohár vizet is.

Az asszony bámulva néz ki rá.

– Itt a viz, igyál. Friss.

– Melegem van, hadd álljon.

– Mindjárt.

A férfi megállott az ajtóban s elnézte, hogy sürög-forog a felesége.

A sovány, de szép arányu asszonyka hajlékonyan nyult ide, oda. Ebben is
van valami macskaszerü. Fekete ruhájában, a mit valami távoli gyász
miatt visel, s a melyen csak a fehér kötény, meg koromfekete haja alatt
a hófényü, nyulánk nyaka tör világos foltot, igazán olyan volt, mint a
feketeszőrü, fehérfoltos egerésző házi macska.

Körülötte minden ragyog. A rezek, a faedények, s minden a szabályos
helyén. A rendetlenségnek árnyékát sem türi. Mindent a maga idejében, a
maga módján.

Szivós teste aczélos erővel nyulik, hajlik. Nesztelenűl jár-kél, ha
dolgozik, nem csörömpöl, eltörni semminek sem szabad a házában.
Dorombolni nem szokott, csak nagynéha ölbeli babájával, de pörölni,
veszekedni sem. Azonban éles nézésü sárgás-dióbarna szemével úgy rendben
tart mindenkit és mindent, hogy nincs is szükség patvarkodásra.

A férfi sarkon fordult, bement a hűvös szobába, a hol minden olyan
tiszta, kimért, szabályos, mint a skatulyában. A diványon, a gépen, kis
asztalon, nagy asztalon, székek támláján s mindenütt, a hol csak lehet,
horgolt teritők; a szövetbutorok vászon takaróval behuzva; a szekrények
tetején befőttes üvegek friss, ragyogó sora s minden csillog, mint a
tükör. Az ember nem mer leülni, egy széket elmozditani, hogy meg ne
bontsa az érczkemény, hideg rendet.

A férfi belesüppedt egy fotelbe. Nagyot nyujtózik, ásit. Erős, szép
fogait megmutogatja.

És ujra fütyörészni kezd. Halkan, maga sem tudja mit. Kellemetlen
előérzései vannak. Szórakozottan pedergeti a bajszát. Nem gondol
semmire.

Végre nyilik az ajtó s megjelenik a felesége. Fehér porczellán tányérkán
kristálytiszta pohárvizet hoz.

Szó nélkül tartja eléje. Az ember megissza. Fenékig.

– Várj.

– Mit akarsz? – kérdezi csöndesen, közönyösen az asszony s leteszi a
poharat.

A férj, a mint a hűvös fekete asszonyról felnéz a plafondra, úgy érzi,
már nincs semmi mondanivalója.

– Valamit – akarnék – kezdi zavarodottan s jobbra-balra rántja a száját,
hogy a bajuszát hozzádörzsölhesse ugyanahhoz a mutató ujjához.

– Nos?

– Hát gyer ide közelebb, – szólt a férfi nyerseskedve.

Az asszony elbámul.

– Úgy állsz, mint valami szent, – folytatja a férfi a gorombáskodást
erőszakosan, – az ember nem is mer hozzád szólani.

Az asszony vállat von.

– Mit akarsz? Sok a dolgom.

– Nekem is.

– Éppen azért.

A férfi hátraveti magát a fotelben.

– Mi bajod? Azért nem kell összetörni a fotelt, – szól rá felesége s
közelebb lép, hogy helyrehuzza a lerántott vászon boritót.

A férjet megcsapja a hideg szobában az asszony melegsége, hirtelen
átkapja őt s odarántja az ölébe.

– Eh, már egyszer meg is csókolhatnál.

– Megbolondult?

– Meg.

– Hagyjon békén.

– Van eszemben.

Az asszony gyanakodva néz az urára, úgy hogy ez megjuhászodik s egy
kissé mérsékli magát.

– Hát tudod lelkem, azt akarom mondani, hogy máma, – kezdi hadarva s
ujjaival idegesen, megremegve szalad végig az asszony testén. Egy percz
alatt tűz sugárzik át ujja idegein, be az agyába s a következő
pillanatban vasizmokkal szoritja magához az asszonyt, hogy majd
összetöri.

– Jaj! – liheg az föl. – Őrült!

– Még nem vagyok, de megbolonditasz.

Elereszti és izmos markában csipejénél fogva messze eltartja maga elől.

Az asszony arcza kipirul. Kihajtott ruhagallérja elgyürődött, egy kapocs
kipattant s fehér bőréből vékony szöglettel több látszik, mint máskor.
Férje kimeredt szemmel, vágytól szétbuggyant ajkakkal néz belé a
szemébe, a lelkébe.

Aztán ujra magához szoritja, forrón, gyötrőn; csókokkal boritja, s
valamit sug az asszony fülébe.

– Nem! – lihegi az asszony, s a hogy hideg, gonosz macskaszemével ránéz
az urára, valami gyülölködő karneol-láng villódzik meg a szeme mélyén, a
sárga karikában.

– Nem? – hörgi a férj. – Nem? Hát majd én megmutatom, hogy igen.

S majd szétmorzsolja az asszonyát, de az szivós testével elvékonyul a
markában s ki akar szabadulni.

A macskát nem lehet megfojtani, agyonverni, azért ölik vizbe.

– Mi vagyok én? – hörgi a foga közt a férfi s nem birkózik a
feleségével, hanem nyomorgatja azt. – Mit akarsz én velem? Hát sohase
lesz már ennek vége? Tán fogadalmat tettél. Haha. No csak várj, mig még
egyszer beviszlek gyónni.

Kaczagott durván, röhintve s egyik öklével a szék puha karját verte.

Az asszony hangtalanul birkózott vele. De hiába karmolt a fényes szőrü
fekete macska, nem szabadult. Ilyen jelenetnél jutott eszébe az
ősmesemondónak, hogy a gonosz tündér száz alakot ölt az ember keze
között. De ez a férfi még akkor sem eresztette volna ki…

Gyönyörüség volt az asszonnyal még ez az ölelkezés is. Kemény izmait
megfeszitette csontos öklén, hogy nem birt belevágódni az asszony éles
egérfoga s lesiklott róla rózsaszinü puha körme. És át meg átszítta
magát a puha női test tapintásával, illatával, izgató hőségével.

– Csipj, karmolj, harapj macskám. Kis macskám. Szép czirmosom, – lihegte
a fülébe. – Te vadmacska.

Az asszony simára, feszesre fésült, fekete haján csillogott az
ablaküvegről ráverődő fény. S a férfi csókolni kezdte ujra ezt a
kékesfekete vastag hajat, a rózsás fülecskét, a nyakát, a hónyakát, a
gyönyörü formáju nyakát.

Érezte, hogy az asszony belefáradt a marakodásba s egyre jobban
odaengedi magát. És a puhasága mind szilajabb lángokra szította a vérét.
Őrült, vad szerelem gerjedelme gyujtotta máglyába a szivét.

Az asszony már csak idegesen rángatózott. De félig lehunyt szemében
hideg ravaszság kezdett kékes fényt vetni.

Némán, megadással türt s lelkében annál erősebb lett az ellentállás
gőgös ereje.

Háromszor, négyszer kinyitotta az ajkát, hogy kimondja a félrevezető
szót, de félt, hogy a hangja elárulja.

Végre megtörtént. Kimondta.

– Az ajtót. Zárja be az ajtót.

A férfi egy őrült, forró csókba fojtotta a szavát. Aztán felugrott és
támolyogva ment az ajtóhoz. Alig talált a kilincsre, a kulcsra, hogy
nagy csikordulással ráforditsa.

Ebben a pillanatban ajtócsattanást hallott.

Az asszony besurrant a belső szobába s magára csapta az ajtót. Be akarta
zárni, de a kulcs nem volt meg.

Riadtan, rémülten keresett menekvést az ijedt, nagy fekete macska.

Az ablak nyitva volt.

Kivetette magát rajta.

Mikor a férfi betört a kis szobába, senki sem volt ott. Az ablakhoz
ugrott. Kint a szomszédasszony kertjében, a komló-bokrok alatt meglapult
a szökevény.

De a helyett ott állott, szemben, a másik ház tornáczán a másik czicza,
a fehérszőrű, leskelődő, a Zsófi. Bizonyos, hogy mindent látott, mindent
kitalált.

És a férfi rábámult és állva maradt és kóválygott a feje és ködök,
aranyos, szürke ködök kóvályogtak a szeme előtt. Szégyen, harag,
fájdalom szoritotta a szivét és düh, kegyetlen düh. Egyszerre csak félre
nem érthető módon intett. Át hivta. A kaczkiás, az álnok, a szép
cziczát, a mely csak hunyorgott és igent kacsintott rá.

S az ember fáradtan vetette le magát a tarka szövetű divánra. Forró
agyát engedte gőzölögni; bámult gondolat nélkül. Hagyta, hogy
fölzaklatott idegei remegjenek, rengjenek, mint a megvert czimbalom.

A felesége azalatt halálos kétségbeeséssel lopózkodott a komló közt a
szomszéd kamrájáig. Ha valaki meglátná!

Mire odaért, Zsófi is ott volt, mellette. Itt már nem láthatták meg őket
az ablakból.

Zsófi asszony kinyitotta a kamara-ajtót s mind a ketten bementek.
Belőlről magukra csukták az ajtót.

– Látod, látod! A gaz, a nyomorult, a czudar, az alávaló, – borult a
Zsófi nyakába az ispánné. – Láttad!

– Igenis tekintetes asszony.

– Tudod ugy-e, mi vót?

– Igenis tekintetes asszony.

A rendes czime észretéritette s jólesően csillapitotta az asszonyt.

Átölelte egyetlen bizalmasát. Ebben a faluban csupa sült paraszt,
szegény koldusnép lakott. Mind az uradalomból éltek s az ispánnénak
adóztak azzal a tisztelettel, a mivel a méltóságos asszonynak tartoztak
volna. Zsófi volt a legkülömb a faluban. Módos, kedves, szép. Nem is
cselédnép, nem is műveletlen. Öt éve, hogy nincs előtte titka az
ispánnénak. Még a mai esetnek az előzményeit is tudja. Istenem, hiszen
az ember, ha még olyan zárkozott is, de nem lehet néma. Az ispánné rá
volt szorulva a Zsófi bizalmára s azt is elmondta neki, a mit maga előtt
is restellt. És ez a Zsófi meghálálhatatlan, megfizethetetlen becsületes
és ragaszkodó. Soha pletykát nem csinál. Nem lehet eleget dicsérni.
Gyereke nincs és az ispán-gyerekeket úgy szereti, mint a magáét; azok
meg rajonganak érte, jobban, mint az anyjukért. És milyen szép.
Számtalanszor elnézte ezt a gömbölyű, finom arczú, habtestü
parasztasszonyt az úrinő és nem egyszer hizelgett neki.

Most is azt sohajtotta, a mint a zokogása csillapult.

– Mégis, ha olyan kivánatos volnék, mint te vagy, Zsófi.

És Zsófi csakugyan kivánatos volt. Izgatott. Az arcza hol pirult, hol
fehéredett, olyan volt, mint az almafa virága. Keze, keble remegett,
szava, lehellete el-elfult. Szegény czicza, hogy meg van ijedve.

Az ispánné leült egy ládára. De előbb leporolta. A másik asszony is
odakuporodott mellé. S a czicza, meg a macska összebujtak, együtt
duruzsoltak.

– Istenem, Istenem, igy még sose voltam.

– Dühös lehet a tekintetes úr, – véli selymesen az álnok czicza.

– Jesszus, még utánam jön, – s a macska éles körmei támadásra huzódtak,
begörbültek. – Zsófi! az istenért, hagyj magamra! Ha jön az uram, tagadj
el, rejts el Zsófikám. Úgy hálálja meg az isten…

– Hogyne, tekintetes asszony.

Aztán megalkudtak, mit tegyenek. S a cziczus kész volt rázárni,
kulccsal, az ajtót a macskára. De ez fél igy magában. Inkább ő zárja be
az ajtót belőlről.

Megczirógatták egymást gyöngéd szeretettel s a bársonyos fehér czicza
kisiklott az ajtón, aztán leskelt és a mint hallotta, hogy a czirmos
odabent magára kattantja kétszer a zárat, nagyott szökött, usgyé,
lekapott egy tejes köcsögöt a legelső karóról, ment vele át a hátulsó
kis kapun, az ispánékhoz.

– Hol a tekintetes asszony? – kérdezte nagy hangon a konyhában.

– Bent az úrral.

– Akkor én is bemék.

– Méccz a fenébe, – szólt utána az öreg asszony, a tudós szárazdajka.

– Mán mér ne?

– Csak.

– Nekem szabad, – szeleskedett ártatlanul a czicza s épen abban a
pillanatban nyomta meg a kilincset, mikor az öreg asszony valamit sugott
a fülébe.

– Ki az? – szólt belőlről az úr.

– Én, tekintetes úr, a tekintetes asszonyt keresem.

– Hát jöjjön be, – szólt az úr ideges hangon.

Csikorgott a kulcs, a czicza besurrant.

Az öreg asszony pedig botránkozva figyelte meg, hogy bár nagyon halkan,
de megint csikorog a kulcs a zárban.

– Mi a patvar! – motyogta magában. – E czifra!…

Ezalatt a tekintetes asszony odaát a hombárok és szuszékok között ülve,
nagyon furcsa gondolatokon ment át. Mintha elfujták volna, elmúlt a
láza. Szégyelte magát.

Félénken nézegette az idegen helyen az idegen tárgyakat s igen-igen
különösnek tetszett neki, álomba valónak, hogy ő most itt van. Csak egy
percz előtt még rendes életű boldog asszony volt s egy pillanat… Mi
történt vele? Révedezve nézett maga körül. Az ispánné, a tekintetes
asszony a szomszédék kamrájába becsukva. És a gyerekei! És a cselédjei!
És a hús a tűzhelyen! Az odaég; rögtön odaég, az a haszontalan lány, az
sohasem tud vigyázni.

De, hogy is lehetett ilyen goromba az ura? Mintha megbolondult volna,
csak rájön a vadság s… Se ideje, se rendje. Eh, ezek a férfiak igazán
vadállatok.

Hirtelen ujra meg ujra feltünik előtte fonák és nevetséges, mégis
ijjedelmes helyzete. Elpirul. Két tenyerébe rejti lángoló arczát és a
szeme meredve kitágul, mintha még azzal is figyelni akarna, hallgatózni.
Át-átvonaglik a testén valami láz, borzongás. Tulajdon kezének tapintása
kéjes vibrálást idéz elő bőrében s egyszerre csak lázas hőség csap az
ajkaira. Igy marad mozdulatlanul perczekig, az ajkai puhasága cserepes
lesz s odaadóan, mohón, bágyadt vággyal ereszti ernyedtté magát. A
legveszedelmesebb varázsló, a fantázia csap rá észbontó bűvöletével.

S a hogy tovább gunnyaszt a bársonyczirmos, remeg és les és vár és eped
és suttogva liheg ki ajkai közül a szó:

– Édes…

Egy hang, egy nesz sem jön kivülről, olyan, a mit vár. Néha a tiló
csattogását s a lányok danáját söpri be az ablakon a szellő.

A nagy macska lassan-lassan elkezd mosakodni. A tiz körmével elháritja,
rendbe simitja a hajfürteit, de úgy, hogy takarva maradjon az arcza,
forró tenyerébe takarva.

Csak jönne már, csak jönne. Az ura, a férje, a kedvese. Szemegolyóját
szerelem könyje futja, önti el. Szinte várja, érzi a vasmarok
szorítását, a mely világcsúfjára hurczolja vissza…

Nem jön. Megremeg. Baj van?…

Felfigyel, kimeredt derékkal, – aztán uj gondolata támad és arra
egyszerre megenyhűl, ellankad, lággyá lesz bolondos kis macskaszíve:

– Nem akar kompromittálni. Az édes, az édes…

Az. Várja. A szobában, ott visszavárja.

S a kulcs megnyikorog a kamra-ajtó závárjában. És egy sündörgő, félénk,
pompás, ragyodó szőrü macska, elnyult testtel oson ki az ajtó megnyilt
résén.

Körülles és örvendve, hogy senkisem látja, meglapultan, kicsire huzódva
lopózkodik a komló alá, be, be a csorgóig, az ablak elé…

Egy perczig, egy másodperczig remegve leskel. Akkor megdöbben, a szivébe
nyilall. Bentről rosz neszt hall.

Fölegyenesedik. Benéz.

– Szszsz!…

Vad, őrült, dühödött sziszegés tört ki a a foga között.

S odabent a fehér puha, idegenczicza összegomolyodva gurul a sarokba,
szemét nem birva levenni az üldözőjéről.

A hatalmas, villámszemü házimacska tigriskörmökkel, felborzolt szőrrel,
vadul megőrülve néz be az ablakon.



BENT A KUPÉBAN

Az ujjáépitett nagyszerű állomás harmadosztályu várótermében nyüzsög a
nép s orrcsavaró vasutszagban bámészkodik a czifraságokon.

Bot Fábján, a ki számadókondás a grófnál, maga is először van itt. Ha
már itt van, felnéz jobbra-balra; mért ne nézne, nem törik bele a nyaka.
De ennyi elég is neki. Mit bámuljon, nem bornyú ő. Leül inkább. Bolond
ácsorog, ha van elég lócza.

Előszedi a garasos pipát, meg a hárompízes dohányt s rátőt. Azzal
elkezdi szemlélni a szemközti lócza lábát, mintha soha nem került vón
elébe külömb meglátnivaló.

Fel se pillant többet s igy nem veszi észre, hogy egy asszonyszemély
nézegeti őt nagy figyelemmel. Hát iszen, hogy az ő eszével éljünk, nem
igen van mit ügyelni rá, mert az asszony már vénecske. Olyan az ő
korabeli forma. Vékony, összeesett, ránczos arczu szegény asszony.
Eléggé vásott ruhában, zajdával.

Jó idő telik igy. Fábján a széklábat, az asszony meg őt nézdeli.

Csenget a vasuti ember és kiabálja a sok nevet. Mind a ketten ráismernek
a maguk állomása nevére. Sietve felczihelősködnek és az ajtóhoz
igyekeznek.

Épp egymás mellé állanak; az asszony akarja ugy. Az asszony, a ki nagyon
izgatott s nem egyszer majdnem meglöki Fábjánt, hogy nézzen már rá. Ne
álljon ugy, mint a bot. De mégis el-elhagyja s biztatja magát:

– Majd bent a kupéban.

Végre beszállanak. Ablakhoz ülnek, szemben egymással, egy elég üres
rekeszben. Vonat megindul, lárma lecsillapul, kalauz a jegyet
kilyukasztja, Fábján csak nem pillant rá az asszonyra. Nem jár neki már
asszonyon az esze.

Ez aztán elszánja magát s ráteszi a kezét az ember térdére.

– Nézzen mán ide, jó ember. Aggyisten!

Fábján odanéz. Szurós fekete szemei elébb idegenül futkosnak az asszony
idegen ábrázatán, de a hogy nyomot találnak, valami régi emlék nyomát,
elkezdenek össze-vissza ugrálni, szaglászni, hogy a többit is
megtalálják. Végtére csakugyan megvan az igazság. A két fekete szem
megnyugszik.

– Aggyisten – fogadja a köszöntést, szóval, szemmel.

– Tán meg se esmer Fábjány?

– Marcsa… Tót Marcsa.

Az asszony legyint.

– Régen vót a’!

– Hát kihe mentél?

– Fórizs Estánhoz.

A férfi tudomásul veszi. Egy vonása sem árul el érdeklődést.

– Hát hogy van kend Fábjány? Hun lakik?

– Teleken.

– Hm. Kondás?

– A grófnál. Számadó.

– Hm.

Az asszony szemei zavarosak lesznek.

– Jó megy dóga ugyi? – kérdezi olyan sajátságos hangon, a miben
irigység, szemrehányás és a saját sorsán való panaszkodás lappang.

– Hát – jól… Van négy fiam, már férhe adtam két lyánt. Egy-egy
fertájtelket mindeniknek vettem.

Asszonynak a sárga szemébe köny szivárog. Felszijja. Hallgat.

– Én igy vagyok, lássa – és rámutat szegény magára.

Az ember végignézi.

– Megvan az urad?

– Hajszen csak a ne vóna.

– Mér?

– Mindennap az árokba hál.

Az ember meglóbálja a fejét.

– A baj! – Elgondolkodik. – De hát, hátsz’ az Están ’sz a nem vót
kocsmás! Nem igen!

– Rákapott!

– Melletted!

– Én mellettem? – fortyan fel az asszony és köny szökik a szemébe, le is
csordul rögtön. – Isten a tudója, én nem vagyok az oka, én nem! Tudja
Fábjány, én mindent megtettem. Csak a jó Isten látta, mit miveltem én.
Nagy harcz vót ez az élet. De én csak jót akartam, soha rosszat én nem
akartam. De nem hajlott. Nem kellett neki az én jóságom. Mi vót rossz, a
mit én valaha kivántam? Csak a jót. De ő azért is mindig ellene tett.
Soha nem hajlott.

A kondás összekapta a szemöldökét s ugy kilökte az öklével a botot, hogy
majd betörte az ablakot.

– Micsoda beszéd e’? Nem hajlott! Az embernek kell hajlani?

– Hát ha az asszony akarja a jót, akkor az embernek kell… – feleselt az
asszony.

Fábján legyintett, mintha azt mondta vón: Jójó, csak beszélj, látszik,
hogy nem lettél a feleségem, én megtanitottalak vóna. De igy semmi közöm
hozzátok; az az Están már akkor is olyan tutyimutyi vót. Kocsmás lett!…
Hm.

Az asszony is érezte, hogy nagy ellentét került közéjük s nem folytatta
a beszédet. Hallgattak.

– Kit vett el, Fábjány? – kérdezte végre szeliden.

– Ugy se ismered. Más vidékről való.

– Külömb vót nálam?

Az ember ránézett.

– Akkor nem!

– Csak most, ugyi?

– Hát, most nem ilyen szárazhusu.

– Mert maga jó vót hozzá.

Ujra hallgattak. Fábján hirtelen elmosolyodott egy parányit és
megszólalt.

– Hányszor vert meg az urad egy héten?

Az asszony felháborodott s lángba borult az arcza.

– Éngem? Ecczer se!… Ecczer-kécczer próbálta, de meleg lett neki. Alig
maradt meg a félszeme. Javasasszony is kurálta.

Fábján a szeme szögletéből méregette az asszonyt. Aztán furán
felrántotta a szemöldökét.

– Mer én az enyimet minden héten eltángáltam kétszer. De téged
megraktalak vón háromszor.

Mosolygott magában. A feleségét biz ő egyszer se bántotta, kivéve
eleinte, mig beletanult az asszonykodásba; azután elég volt egy hangos
szó is. De ezt a Marit, ezt mindennap megverte volna, meg ő, kétszer is.
Mig a Tiszának nem megy! Veszettadta! Megszokik, vagy megszökik. Tán ő
ment vóna korcsmába!… Ámbár az is lehet… Ki birja az örökös
czudarkodást?

Az asszony fanyarul mosolygott és tréfára forditotta a dolgot.

– Vagy én kötöttem vón kendet az ágy lábához! Czérnára.

– Kötelet se vert még olyat a kötélverő – szólt a foga közül a férfi.

Az asszony ujra megérezte, hogy oda lyukadtak ki, a hova az elébb.
Elhallgatott. Lyányoknak való csak, hogy komoly dolgokon játszva
próbálják ki a körmüket, mint a kis macska. A melyik fába belevág a
körme, arra megpróbál felmászni, a melyiknek a kérge igen kemény, azt
ott hagyja… Ez igen kemény fa! Már akkor is a vót. Eszébe jutott a nagy
eset.

– Vót lakodalma! – szólott váratlanul.

– Nekem? – mondta tempósan az ember. – Hét falu tánczolt rajta. Három
banda huzta.

Ez is csak olyan „tóditás“ volt. Fábján maga sem értette, hogy van, de
ez az asszony most éppen ugy kihuzta belőle, a fösvény, egyszerű,
egyenes emberből a hetvenkedő mondásokat, mint valaha legénykorában.

Az asszony tüzeskedve szólt rá.

– A kellett magának csak!… Azér nem kellettem én. Nem eskető pap kellett
magának, csak lakodalmas banda. Csak azér is! Én egyszerűen akartam,
minden czéczó, sok kőtség nélkül. Maga? Annyit tékozolt volna el, hogy
öt esztendeig nyögtük vón az adósságát.

– Kikerestem vón én azt, Marcsa! – szólt haragba hajló kötekedéssel
Fábján; épp ugy, mint legénykorában.

– A ki egyszer igy tesz, másszor is megteszi.

– Az igaz, Tót Marcsa! Megmutattam. Minden gyerekem kódus.

– Jó felesége vót biztosan – rántotta meg epésen a száját az asszony.

– Az igaz. A való!… De én neveltem annak.

És a szeme csak ugy szórta a szikrát és a hangjában ott volt a
férfiönérzet gőgös bugása.

Az asszony harmadszor is elhallgatott. Visszakerült zátonyra a beszéd.

A férfi azonban megelevenedett. Előszedte a pipáját, rátöltött s a
füstfelleg közül ő kezdett támadni.

– Hát hallod-e hékám. Jutottam-é eszedbe, miótátul elkergettél a
falubul?

Ujra parasztlegény volt. Teljesen a régi. Szinte nem is illett rá tovább
az ólompitykés, nehézformáju pásztorgunya. Ezzel pásztormód jár,
mozgásban, beszédben, gondolkodásban. Ő most kifordult magából,
elveszett az évtizedek alatt megszokott közömbössége, a mi a disznófalka
mellett, az erdő csöndjében ráragadt. Beszédes, eleveneszű paraszt lett
megint. A milyen hajdanában volt.

– Én kergettem? Én nem kergettem. A maga bolondsága kergette.

– Hát jó van Mari. Legyen ugy. Az én bolondságom kergetett. Fogd rá,
hagyd rá. De azér mégis szeretném tudni, hogy mikor Fórizs Pestával
megesküdtél, osztán persze lakodalom nélkül…

– Ugy hát – vágta rá az asszony.

– Jó no, okosan, nem is vóna rendjén, hogy mikor egyet eleresztettél a
lakodalom kőccsége miatt fösvénységbűl, a másikhoz hozzá menj
lakodalommal… Mondok, csak azt az egyet szeretném tudni, hogy jó vót-é
neked Fórizs Pesta Bot Fábjány után?

– Ha nem lett vón, nem kellett vón.

– Ugy. Gusztus… Oszt tudod te, ki az a Fórizs Pesta?

– Jobban, mint kend.

– Akkor azt is tudod, hogy ű vót a kapczám.

A paraszt kinézett az ablakon és rossz májjal mosolyodott el.

– Kis Ágnit is beletürűtem, a Fekete Zsuzsit is ráhattam. Azt nem
tuttam, hogy téged is. Jobban, mint azokat. Hallod! ez jó vót! Ezér
érdemes vót egy kupéba kerülni veled. Hogy ezt megtuttam. Mer én
azótátul ugy utáltam azt a falut, hogyha egy odavalósit láttam valami
vásáron, ugy elkerültem, mint az isten az oroszt.

Az asszony reszketett az izgatottságtól. Forralta a vérét ez a gúnyos
hang, ez a lenéző, kicsufoló beszéd, Nem tudott semmit azokról a
históriákról, a mit az ember emlitett, de iszonyu szégyenletesnek
képzelte benne az ura szerepét.

A férfi csendesen röhögött magában és csóválgatta a fejét.

– Fórizs Pesta – dünnyögte,

– Están az! – morogta dühösen az asszony.

– Están?… Jó! Fórizs Están. Hát iszen egy Tót Marcsának jó!…

Az asszony majd szétrobbant. Nem tudott mit szólani.

– Hm, – folytatta a dünnyögést az ember – osztán rákapott a kocsmára!
Hát persze! Neki is kellett egy kis jó ebbül az életbül… Ugy kellett
neki! A ki azt eszegeti, a mit más ecczer megett…

– Hallja! – szoritotta ökölbe a kezét az asszony.

Az ember mosolyogva nézett rá, megdühitő mosolygással.

– A bion vagy ujra kiadja, vagy belebetegszik – fejezte be a megkezdett
durvaságot a vadparaszt.

Ebben a pillanatban az asszony magáról megfeledkezve, arczul akarta ütni
az embert. Csak csendesen. Ugy, hogy ne legyen feltünő. Vagy tán nem is
ütni akarta, csak legyinteni; karmolni, vagy czirógatni, maga se tudta.
A hogy akkor czivódtak, mikor elszakadt a közös életük folyása.
Lyányosan, a szerető nagy szabadságában. De az ember megkapta a kezét s
ugy csavarintott egyet rajta, hogy a némbernek elmeredt szeme-szája a
fájdalomtól.

– Hallodi Tót Marcsa! eltanáltad felejteni, hogy én Bot Fábjány vagyok
ma is. Nem Fórizs Pesta.

Az asszony összehuzta magát; a másik sarokból odanézett valaki s nem
vett észre semmit.

Az asszonyállat csendesen pityergett és kibámult az ablakon. A férfi ült
magának és szítta a pipát. Hallgattak.

Egyik állomás ment a másik után. Végre közel volt, hol az asszony
leszáll.

Felkötötte a zajdát a hátára s ugy ült le.

Sok mindent gondolt át az életéből s igy szólalt meg. Gyáva, megadó
asszonyhangon.

– Hej Fábjány! Kár, hogy te nem akkor törted ki a kezem… Ha te akkor nem
azt teszed, hogy a fejedbe vágod a kalapod, a válladra veted a szűröd,
oszt elmégy, máig se tudta senki, merre, akkor én se lettem vón egy
rossz Fórizs Pestáné… Neked nem kelletett attól félni, hogy kocsmára
szorulsz… De te nem szerettél éngem ugy, Fábjány, mint én téged. Ott
hattál!…

Az ember faarczczal hallgatta. Ugy tetszett, mintha szorulna rajta a
tágas, idegen ruha. Hogy is került ez rá?

Soká nézte a pipa kupakját; egyszerre csak oda pillantott a lyányra.

Hát egészen elbámult, hogy nem a szép kaczkiás, fecsegő, piroskendős
lány ül szemben vele, hanem egy összeesett, ránczos arczu, lógófejü vén
asszony.

A vonat megállt.

– Isten áldja Fábjány – szólt az asszony.

– Isten áldjon Maris – szólt az ember.

És meg sem érzett a hangjukon, hogy nem két idegen köszön el egymástól.



A KOKAS

Terka néni a nagy szabad tűzhelyen, vigan lobogó csutkalángon,
kukoriczát pattogatott. A gyerekek ugráltak, kapkodtak a szerteszét
szikrázó habfehér szemek, a „kokasok“ után.

Lizi is, a fiatal asszonyka, kapta magát, odaguggolt a gyereknép közé, s
csillogó szemmel, csengő kaczajjal versenyezett velük a kokas-fogásban.
Egészen elfelejtette, hogy konty van a fején, fura papirkonty, a melyhez
néha még most is oda-odakap, mert azt képzeli, rárepült a galamb a
hajára. Persze, még csak két hete viseli.

– Jézus Márja! – kiált fel egyszer a kis menyecske. – Végem! Én csak itt
játszok, otthon meg minden hideg. No, én átjöhettem megkérdeni, mit
komendál Terka néném ebédnek. Hány óra? Krisztusom! Dél elmult.
Teremtőm! Kilenczkor gyüttem át. Csak legalább meg ne traktált vóna Teri
néném annyiféle jóval. Most mán kinek főzök? Kedvem sincsen főzni, ha
éhes nem vagyok. Pedig szegény ember, az még hajnalba elment Hajdók
sógorékhoz baltát köszörülni. Azóta akár fel is vágott egy fél öl fát.

Mig a nyelve pörgött, előkapta a rojtos, lányos nagykendőjét, magára
keritette, de nem hagyta lányosan szabadra, hanem hátrakötötte a
derekán. Lányoktól hét singnyire jár a hideg, asszonynak komolyan kell
járni.

– Vigyél legalább az uradnak egy marék kokassát, – nevetett rá a nénje,
a ki épp szakajtóba öntötte a gyönyörüen kipattant szemeket s
megrázogatta a kosarat, hogy a „czipója“ alólra kerüljön.

– Tán hogy megtudja, hol jártam! Majd ád ő nekem kokast, csak azt
megtudja. Hát azér mondta annyiszor, hogy asszonnak otthon a helye?

De azért tartotta a kötőjét s bokorra fogva, kényesen szaladt el a
zsákmánynyal. A házbeliek nevetve néztek utána, ő meg vidáman tapodta a
havat, apró sarkú csizmájával.

Hideg ház fogadta otthon. Hamar kis tálba tette a pattogatott kukoriczát
s hozzá fogott tüzet rakni.

Akkor csapta össze a kezét:

– Jaj! Hát nem elfelejtettem megkérdeni, mit is főzzek ebédre?…

Ezalatt pedig az urában is megmozdult a lélek Hajdók sógoréknál, a hol
reggel óta vigan borozgattak, diskuráltak s még egy kis durákkal is
megpróbálkoztak a legényfiúval az ólban.

– Tyhű a kisbaltáját neki! – rikkantott fel. – Itt a dél, vagy mán túl
is vagyunk rajta, oszt az én fejszém csak nem köszörülődött ki, oszt az
asszony meg mán vár azóta az ebéddel. No, az kivájja ma a szemem. Jó
lesz hazanézni, mer elhül a leves. Szegény, az ott dolgozik nekem
magába, én meg lopom a napot, mint egy lingár. Csak mán legalább az
étvágyamat el ne rontották vóna avval a paprikás szalonnával. Most mán
ki eszi meg azt a jó ebédet.

Magára keritette a gubát, elköszönt, a házba is bekiáltott s
elczammogott, nehézkes, meggondolt lépésekkel, a hogy házas embernek
illik járni, még ha tizenkilencz esztendőske is.

Hazaért, benyitott. A felesége még javába fujta, nekipirosodva,
elkeseredve fujta a tüzet, a mi sehogyse birt életre kapni a vizes
fában.

Ijedten nézett össze a gyermekemberpár. Mi lesz most?

Elébb az asszonyka találta fel magát.

– Felvágtad a fát?

– Majd még mit! – dünnyögte a férjecske.

– Tán nem?

– Fejsze nélkül?

– Hát nem köszörülted ki?

– Köszörü nélkül?

– Hát mi baja a köszörünek?

– … Befagyott.

– Úgy! Lelkemadta! Úgy? Akkor rakjál magadnak tüzet. Egész szent nap itt
fujom, mégse ég. Bolond vagyok, vagy mi?

– Te csak most raksz tüzet?

– Csak hát.

– Oszt az ebéd? Avval mi lesz?

Az asszonyka megrántotta a vállát.

– Tűz nélkül? Tán boszorkány vagyok. Majd még ezután a kisszéken főzöm
meg az ételt.

Az emberke lelökte magáról a gubát a kiságyra. Tempósan leült az asztal
mellé, a mely olyan nagyon vadonatuj volt, hogy ragadt és műhelyszagot
eresztett a festéke.

Lekönyökölt rá s összeránczolt szemöldökkel bámult a frissen meszelt
falra. El nem tudta gondolni, mit kell most tennie.

A menyecske pedig durczás lett. Duzzogó arczot vágott s kapta-fogta,
felült a kemencze padkájára; úgy nézett maga elé, mint egy megboszantott
czicza, a mely rögtön kész a karmolásra.

Még ezen a téren nem volt tapasztalatuk. Mi lesz most?

Hallgattak egy ideig. Végre férjemuram megpödörte a mi nincs s egyet
köhintett. Már ez is valami volt. Igy kezdik azt. Feleségemasszony egy
árva hangot sem adott rá, csak ült magában duzmaszkodva s nézte a sárga
homokkal felhintett házföldjét.

Az emberke ujra köszörült egyet a torkán. Attól rögtön bátorsága jött.
Az asztalra csapott tenyerével s azt mondta:

– Lizi!

Lizi, az asszonyka, összerezzent, de tovább hallgatott.

– Lizi!!

Semmi szó.

– Lizi!!!… Hát te nem is felelsz? Mi?…

– No! Tán meg akarsz verni? – nézett vissza harczra készen a csitri
asszony.

A férjnek fellángolt a szeme. Az ám. Hát persze, hogy meg akarja verni.
Hogy ez neki eszébe se jutott. Annak pedig meg kell lenni. Mer avval
minden rendbe lesz. Mer csak avval lesz minden rendbe.

Most már csak azon gondolkozott, mi czimen eshetne meg a dolog. Azt
régen tudta, hogy minden jóravaló férj megveri néha a feleségét, de
eddig olyan kezes bárány volt ez az asszonyka, hogy nem álmodta, miképp
lehetne rá kezet emelni. Most aztán érezte, hogy ma lesz valami.

Csak úgy forgott a szeme s járt össze-vissza a házban, az újházasok
rideg, üres, apróságok, csecsebecsék, megszokott ócskalomok, gyerekek
híján való lakásában. Okot, ürügyet keresett, hogy istenigazában
beleköthessen a jó kis feleségébe.

Addig-addig kutatott, mig meg nem látta a téka tetején a kistálat, a
mely tetejesen volt a pattantott tengerivel.

– Kokas! – rikkantott fel.

– Az hát! – vágta rá feleselve az asszonyka.

– Hát e’ má hunnan a csudábul való?

Az asszonykába hét ördög bujt. Elkezdett kötekedni a hangja.

– Hoztam.

– Hunnan?

– Terka nénéméktől.

– Ejha! Ott vótál?

– Ott hát!

– Azér nem égett a tűz!

– Azér!

– Azér nincs ebéd!

– Azér!

– Azér kell nekem itt megpukkanni mérgembe.

– Hát ha azér! azér!

– Micsoda! Te itt nekem feleselni mersz?

– De még mást is merek! Majd meg tanálom kérdezni, hogy fagyott be az a
köszörü. Mer a nem fér a fejembe!

– Majd megmutatom, csak még jobban megódódzzon a nyelved.

– Megódódzott a hordó csapja, úgy látom.

– A meglehet.

– Na hát nekem ilyen ne lehessen! – pattant fel a menyecske, mint valami
berzenkedő jércze s elkezdett csatorászni. – Korhely! Naplopó!
Naplopókorhely!

A férj elsomolyodott. Szép hang, új hang. Még ilyenbe se volt része.
Pöröl az asszony. Az ő asszonya!

– Dorbézoló, falucsavargója, dologkerülő, Országos lingár! – ömlött a
csókolni való piros ajkakról a szidalom.

A tejfelesszájú férjecske egyre jobban mosolygott. Tetszett neki a
lárma. Nem vágott elevenbe a sértegetés.

– Persze a Dárius kincsét is el tudná pocsékolni, de fát nem tud vágni.
Bajusza még nincs, de már jobban szekérozza a feleségét a vén
korhelynél. Egy hetes ember, oszt mán vénebb róka a husz esztendős
házasnál.

A kicsi férjet, mintha hájjal kenegették volna. Mind a harminczkét fogát
megmutatta, a hogy ott állt a felesége előtt hátravetett fejjel.

– Csak vihogj, vihogj! – tombolt az asszony. – Te pisze!

– Micsoda! – orditott fel a férjuram, mint a sebzett medve. Mert mi
türés-tagadás, az orrának volt valamelyes hajlandósága arra, a mit az
asszony ráfogott; de olyan kicsi, hogy még az ellensége se merte eddig a
szemére vetni.

– Pisze!

A következő pillanatban csattanás hallatszott.

Az asszony megtántorodott.

– Pisze! – visitotta halálosan kétségbeesett dühvel.

Piff, paff, püff!

Biz az első keresztelő megtörtént. Még pedig alaposan.

Az asszony levágta magát a földre s ott vonaglott hangtalanul zokogva.

A mokány kis férfi meghökkenve állt meg fölötte. Ennek fele se tréfa.

Jóformán maga sem tudta, mi történt itt most.

Teljes bűnbánat fogta el.

– Lizi! Lizi te!… Kejj fel, no! Semmi, no. Ha pisze, legyek pisze.

Az asszony úgy maradt elterülve a földön, mint a holtravált.

Az emberke szive elszorult. Az öklére nézett. Ezekkel a vasbunkókkal
akár agyon is üthette azt a gyenge teremtést.

– Lizi… Hékám. Kis feleségem. No. Hadd el mán, no. Kejj fel virágom.

Nem mozdult az asszony. Nem is sírt, csak meg-megvonaglott s
nyögött-hörgött.

A férjemuram csosszantott, toppantott. Mellé térdelt. Gyengén megrázta.

A felesége végigvonaglott s feküdt tovább a hideg földön.

– Énnye mán no! – motyogta az emberke esetlenül, de fájdalmas szívvel. –
Iszen én nem akartam; nem úgy akartam. Tehetek én róla? Hajszen hát az
vagyok én, a minek mondtál?

Rátette a kezét a lapoczkájára s érezte, hogy a meleg asszonyi test
megrázkódik.

– Utálsz? Lizi. Haragszó? Hé… Mit mongyak mán no! Éj, hogy ide nem
tudott ütni az égnyila, mikor megtettem. Szegény!… Bogár! Te! Csitri te!
Nem kell mingyárt meghalni… Más asszont is megvert mán az ura.

Még se lett baja… Hogy silylyedtem vón el, mikor kezet tettem rád!…

Megijedt.

– Megfázó! Fődön fekünni. Kejj fel szentem… Ne haragiccs!… Kejj fel mán
gyönyörüségem.

De hiába rimánkodott. Hiába szólt akár gyöngéden, akár keményen, az
asszony nem mozdult, csak nyögött, nyöszörgött.

Hirtelen észbe kapott a kis férj. Átnyalábolta a feleségét, ölbe kapta
és feltette hamarosan a kis ágyra, a gubára.

Fehér volt az asszony, mint a halott, csak a félarcza égett vörösen.

A hogy ezt meglátta az ura, belesajgott a szivébe, felhördült s úgy
vágta fejét a falba, hogy a kemény koponyájától szinte kidült a
vályogház.

Mikorra mégegyszer megismételte volna ezt a bolondságot, már a nyakában
volt az asszony és elrémülten ölelte át a férjét.

– Ne, ne… – rebegte megcsukló nyelvvel.

A férfi elröstelte magát s leült az asszonya mellé az ágyra. Lehajtotta
a fejét. A szemébe egy könycsepp gyült össze s lassan legördült a
szempilláján, le az arczán az asszony kezére.

Ez felnézett meglepett, nagy, mély szemekkel. Végigrázkódott s zokogva
elkezdett sirni.

Igy ültek soká. Egyre melegebben karolták át egymást.

Olyan jól esett igy maradni egy óráig is. akár a sirig is.

Egymást ölelve, szenvedve, boldogan.

A gyerekférj bólogatott. Hát bizony mégis csak ártatlanul bántotta a
feleségét… Hogy is volt csak?… Ahá, a kokas!… Szegény asszony fázott,
nem tudott tüzet rakni, átment a Terka néneékhez. Szegény. Mig ő
haszontalanul lopta a napot. És még neki állott feljebb No ez nagy
czudarság volt. A’ való.

S olyan szeretettel ölelte át az asszonyát, hogy annak ropogott a
csontja.

De ez hagyta, nem fájlalta, hogy majd kiöli belőle a lelket. Mert ő meg
azt számitotta ki magában, hogy biz az embernek igaza van. Odajár, mit
tesz, mit nem, az nem számit; tél van, nem kell most dógozni. De hazajön
s nincs ebéd. Éhes. Osztán szegény embert ilyen tálalással fogadja.
Kokassal…

S odaadóan fonódott rá az erős kis emberére.

Nagy idő mulva megszólalt az asszonyka. Gyönge, beteghangon:

– Éhes vagy, Jóska?

– Én? Nem!…

– Ütnék egy kis rántottát.

– Sose bánd lelkem. Ettem Hajdók Lajiéknál. Jól beszalonnáztam.

– Úgy?

– De te, babám. Te éhes lehetsz.

– Én nem vagyok. Teri néném megtraktált.

– Hm. Vagy úgy?

Összenéztek s valami gonoszkodás csillant meg a szemükben.

Egyszerre csak nem sajnálták egymást. Kivált hogy a tüz meggyult a
tüzhelyben, fuvás nélkül s enyhe meleg kezdett terjedezni.

– Hisz ez hunczut! – gondolta magában mind a kettő. – A gonosz! No!
Megérdemelte, a mit kapott!

És még gyöngédebben karolták át egymást.

A tékára találtak nézni s felkiáltottak:

– A kokas!

Összevillant a szemük, elnevették magukat s összebujtak.

– Hozd el! – szólt nyügösködve az asszony. – Neked hoztam, te czudar
ember. Még én se ettem belőle.

A gyerekférj felugrott s nagy buzgón hozta el a tele tálat.

Maguk közé vették s a száj szögletében rejtezkedő csalafinta mosolygás
közt elkezdték szemelgetni, ropogtatni.

– Úgy-e jó, hogy hoztam? – szólt kényeskedve az asszony.

– Jó hát – felelt ravasz komolysággal az ura. – De az orrom nem pisze,
mi?

– Nem bizony! Nem ám! Isten ments! – gyügyögte az asszonyka és játékosan
fricskázta fel.



A NAGY FUNDUS

A Mester elől haladt. Lába nyomán egy porszem se röppent föl s ruhája
tiszta volt, mint a frissen nyilt virág szirma.

Péter mögötte baktatott. Fáradt volt az apostol s mintha vénült volna az
utóbbi évszázadban. Gondolkozva huzta maga után a görbe botját;
musliczaraj keringett előtte s néha boszusan kapott hozzá jobb kezével.
Gubanczos fürtei alól ömlött a verejték s fehérre lepte barna kámzsáját
a könnyü, szálló por.

A Halvány mellett elhaladtak s beértek a kávási ligetbe, a Csöndes
forráshoz.

– Mester – szólalt meg Péter. – A nap delelőre ért s a falu, ugy látom,
messze van. Üljünk le itt e kies kutfőnél s költsük el ebédünket.

– Legyen kedved szerint, Péter.

Leültek. Péter elhevert, kinyujtózkodott. S hogy meg ne lássék rajta a
mohóság, nagy méltósággal kanyaritotta előre a tarisznyát. Kiszedte
belőle a kis elemózsiát.

Ettek. Kenyeret és mézet. Az Ur is falatozott.

Hogy éhgyomrát lecsillapitá, megszólalt Péter.

– Uram, nem jól van ez!

– Mi nincs jól, Péter?

– Az nincs jól, Mester, hogy még ma is sok a szegény.

Az Ur nem szólott. Darázs szállt az ujjára, mézet adott neki.

Péter odakapott.

– Uram, megcsip! – s elhessentette.

– Mért tetted ezt, Péter!

– Féltettelek, Uram!

– Egy szegénytől elvetted a falatját. Föl lesz ez irva, Péter!

A jámbor ősz elsápadt.

– Mester! Ne büntess! Ember vagyok!

– Legyen megbocsátva. Igazat szóltál.

Sokáig hallgattak. Péter maga elé bámult és a saruja sarkával árkot vájt
a porban.

– Szabad-e szólnom, Uram? – kérdezte végre.

– Könnyebbülj meg, Péter.

– Uram, nagyot gondoltam ki.

– Látom.

– Mit látsz, Uram?

– Árkot vájsz, hogy a patak vize a szikkadt virágokhoz jusson.

Péter elbámulva nézett a Mesterre, aztán tulajdon művére, a melyről mit
sem tudott. Valóban csak meg kellett botjával nyitni a gátat, s vigan
bugyborékolva futott a forrás vize a sárgára aszott fübe.

Péter lehajtotta fejét.

– Kétszer megszégyenitettél, Uram, – mondá, aztán fölvetette szemét – de
ha elmondom, mit gondoltam ki, fölemelsz érte.

– Vesd le terhed, Péter.

– Uram, mondom, sok a szegény, nagy a szegénység. Nagyobb, mint mióta
erre jártunk, nagyobb, mint valaha. Hatalmasabb a pénz, alárendeltebb a
rabszolga. Ezen segiteni kell, Uram. A szegényen a maga szegénysége
segitsen, a tőkét a maga ereje győzze le. Gyüjteni kell az egész
emberiségtől. Adományokat; kitől mi telik. S teremteni egy nagy fundust.
Valami olyan mérhetetlenül nagy tőkét, hogy abból minden szegénynek
jusson. Még akkor is jusson, ha soha meg nem szünik a három átok: a
protekczió, a gazdagok kapzsisága, a hivatalnokok lelketlensége. Olyan
irtóztató nagyot, hogy lehetetlen legyen bár a legszegényebb szegényt is
kizárni belőle. Még a sánta, vak és szemérmes koldus is kapjon
valamicskét. És csak azért, mert ez a fundus olyan rettenetes nagy, hogy
valami uton-módon hozzá is eljut kamatjának valami kis része…

Péter elhallgatott s várt, mit szól az Úr.

De az nem szólt semmit, mosolylyal nézte a levegőben szálló
pitypangpihét, a mely egy termékeny magocskát röpitett szárnyain.

– Uram, nem felelsz?

– Menj el Péter. Itt van a falu egy kőhajitásra, gyüjts.

Péter lelkesedve állott fel. Egész megifjodott a boldogságtól, hogy az
Úr javasolja gondolatát. Hamar gyüjtőivet csinált s ment.

Beért a faluba, a hol három templomot látott. Mindjárt be is kopogtatott
a faluvégén álló templom tövébe, a kálomista paphoz.

Elmondta szive szándékát s kérte, irjon alá neki valami summát.

– Barátom, – szólt a pap – kicsiny az eklézsia, sok a gyerek, alig van
stóla, kevés a kongrua; magamnak is jó volna, ha valaki adna.

És nem is adott.

– Nem baj, – szólt Péter – ez még csak egy ember.

Azzal betért a falu közepén a pápista paphoz.

Ennek is elmondta szive szándékát. A plébános meghallgatta s azt felelte
mosolyogva:

– Ah barátocskám, magának nagyon gyanus az orra. Engem nem lehet többet
becsapni. A mult heteken egy ilyenforma úr járt itt; úgy beszélt
magasztos eszmékről, mint a folyóviz. Aláirtam neki egy példányt a
„Szentek virágos kertjé“-ből s két példányt küldött. És mindenik példány
harminczkét kötetből áll. Menjen csak tovább, mig szépen van.

És ez sem adott semmit.

– Rossz jel, – szólt Péter – ez már a második ember.

És bement a falu sikátorába, a luteránus paphoz.

Ennek még szebben mondta el szive szándékát. Ez is meghallgatta, akkor
megragadta a kezét, megrázta melegen.

– Kedves édes barátom, – mondta hévvel – boldog vagyok, hogy ilyen nemes
lélekkel találkozom. Önnek igaza van, szent igaza, mert mint a nagy
evangélikus költő oly szépen mondja:

  Nincs szebb erény, mint emberszeretet,
  Ez tesz nemessé sok szép életet!…

Azonban a terve bármily szép és nemes is, szerény véleményem szerint
kivihetetlen. És még ha kivihető volna is, végtelenül sajnálom, hogy
anyagi helyzetem nem engedi meg, hogy hozzájáruljak.

S bizony ez sem adott semmit.

Szegény Péter, azt sem tudta, hogy ért az utczára.

– Baj, baj, – morogta – immár három ember.

Ödöngött az utczán, le s fel. Bemenjen, ne menjen, minden kapuban
hánytorgatta. Aztán bement s úgy jött ki is. Nem adtak sehol semmit.

Végtére a gyerekek rákaptak s mint a nyáj kisérték, nagyobb csúfot űzve
belőle, mint hajdan Elizeus prófétából. Az ő türelme sem tartott örökké,
közéjük vágta botját, hogy egy ártatlan kis csöppség belesántult s aztán
elfacsarodott szivvel vánszorgott ki a faluból.

Mikor már úgy eltávozott, hogy a faluvégi kutyák is elmaradoztak s nem
ugatták tovább, leült az árokpartra és sirt.

Hozzámegy egy asszony. A csordásné, a ki ott lakott a közelben egy
vityillóban. Kérdi, miért sir? Péternek jól esett a résztvevő szó s
elmondta. Az asszony meghallgatta s ráfelelt, hogy bizony igaza van.

Azzal bement a házába és kis idő mulva kijött. Szégyenlősen tartott a
markában egy pár kispénzt.

– Jó ember, – mondta – többem nincs. Ez is csak azért van, mert ebbe a
mi falunkba nem veszik el az ilyen kicsi kis pénzt a bótba. De ha maga
használhatja ezt, én tiszta szívből odaadom…

Péter elvette. Még meg is könnyebbült a lelke. Hát nem járt egészen
hiába. Valamit gyüjtött. Igaz, nem sokat: három fillért.

Szégyenkezve sompolygott az Úr elé.

– Mire jártál, Péter?

– Jaj, én Uram, nem sok jóra.

És sorban elmondta hűségesen, ki mit felelt néki.

Végül elővette a három fillért s annak is elmondta a históriáját.

– Ezzel most mit teszel, Uram? Ennyivel hogy teremted meg azt a nagy,
nagy fundust?

Az Úr szeliden átvette a három fillért s szólott:

– Elég ez, Péter. Éppen elég. Tegyük hozzá ahhoz a háromszoros nagy
kincshez, a milyenről te álmodni sem álmodol. Az én Atyám elébb gondolt
arra. És megadta az örök nagy tőkét, a melyből mindenkinek jut
mindörökké…

S fogta az egyik pénzt, a porba vetette:

– Ez az első tőkéé: a földé!

A másik fillért a forrásba vetette:

– Ez a másodiké: a vizé!

S kinyitott tenyerén tartván az utolsó fillért, igy szólt:

– Ez pedig a harmadiké: a levegőégé!

S a kis fillér mint a pára szállt el a tenyérről.

Péter pedig elvakult szemmel bámult az Úrra, a kinek dicsfény jelent meg
arcza körül.



JUDITH ÉS ESZTER

Szegények voltunk. Koldusnál is szegényebbek. Mert van-e nagyobb nyomor,
mint a tönkrement uraké.

Egy nyirségi kis faluban huztuk meg magunkat, a hol egy talpalatnyi se
volt a mienk a sovány homokból, s édeskés szagu akáczfavirág gyötört.
Csak az emlékezetünkben éltek a kövér, bőtermő repczetábláink, gulyánk,
ménesünk, oszlopos kuriánk ott fenn a ficzfás Tiszaparton.

A világ sarkába huzódtunk, elbujni a szégyenünkkel. Mégis olyan helyre,
a hol van atyafi. Jó a rokon, gondolta az apám, a ki meleg szivü volt s
mindig szerette az embereket.

Pedig átkos a rokon, az atyafi.

A rokon ott lakott a falu derekán, a legnagyobb házban, a mely csak ugy
terpeszkedett a vályogoszlopaival s puffadtan nézett apró ablakaival.
Hol volt ez a mi urias udvarházunk mellett. S micsoda keserves,
nyomasztó nagy gőg áradt belőle reánk. Vincze bácsi, a nagy tokáju,
kemény öklü, bozontos szemü rokon, hiába volt Szobi Kertész, mint mi,
cselédjének akart befogni. Haragudott, hogy az apám nem vetkezett vele
egy gatyaszárra, irigyelte, hogy neki már az öregapja kicseppent az uri
sorból s a mi águnk ennyi ideig birta. Az igaz, hogy osztán jól is
lepottyant, szétmállott a sárban, mint a túlérett körte.

Hát még az asszonyok. Az anyám Judith volt, Simonkay Judith. A nagyanyja
báróleány volt s a rokonsága odafent virágzott a hétágu koronák
világában. A Vincze bácsi, a Szobi Kertész Vincze felesége Csitke Eszter
volt s ennek az apja számadó csikós vala az alföldön s úgy suttogták,
pandurkézen veszett el.

A két asszony olyan volt, mint két éles kés.

Az anyám sose panaszkodott. Hideg asszony lett s egy szissz nélkül türte
az életet. De a faluban rebesgették, hogy a pántos ládákban megőrizte
régi apróvirágos bársonyszoknyáit, nehéz selymeit s drágaságokat
marokszámra. Egy kis igaz volt benne, de nagyon kicsi. Az apám
jött-ment, káromkodott, kaczagott, spekulált, reménykedett; bizott
mindenkiben, várt valamit mindenkitől s csalódott mindennap. Néha
rettenetes jelenet volt kettőjük közt.

Én meg csöndes kis emberke lettem. Félénk közvetitő az anyám és a világ
között. Féltem az emberektől, ujjamat se mertem mozditani. Úgy lestem ki
a világba, mint a csigabiga, minden pillanatban készen a
visszahuzódásra. És mégis nekem kellett kijárni az emrek közé. Én voltam
a család képviselője a falu előtt. Az apám alig volt otthon, az anyám az
udvarra se lépett ki, ha csak muszáj nem volt. Csak én jártam ki a
házból, iskolába, boltba, tejért…

A tej. A mi kis életünk legnagyobb hiánya! A sok apró baj közt, a
mellyel meg kellett küzdenünk, ez volt a legkeservesebb én rám. Nagyon
szerettem a tejet s nem volt tehenünk. A faluban meg nem lehetett kapni,
pénzért is ritkán; a tej arra való volt, hogy legyen mit „a piaczra
vinni“. Istenem, micsoda gond volt az, hogy csaknem mindennap a nyakamba
kellett venni a falut és sorolni tej után. Persze, ha az anyám
beszédesebb lett volna s meghallgatja a szomszédasszonyok pletykáit, nem
kell nekem tej után járni. Helyébe hozzák. De nem tette. És én kevély
voltam az anyámra, mert szegény, mert szép és mert gőgös.

Egy karácsonytáji estén nagy eseménynek lett oka nálunk a tej.

Már bejártam a falut s gyáván nyujtogattam a fehér meg a vörös
krajczárokat, ne adj isten, hogy csak egy pohárral is kaptam volna
valahol. Pedig mindenütt volt bőviben. Előttem csűrölték nagy
kondérokban, háromlábu cseréplábasokban s mégis, ha kértem, a szikár,
élesszemü, pénzéhes parasztasszonyok kiterjegették a két kezük szárát s
mind a tiz ujjukat és csipőre szoritott könyökkel sápitottak:

– Nincs, galambom. Nem lehet. Győteni kell. Gyön az innep. Kell a
kalácsba, bélesbe, piaczra. Most áros a té.

Fáradtan, pityergésre álló szájjal tértem haza.

– Nincs. Nem adnak.

Az anyám nagy fekete szeme kitágult, csak úgy világitott. Nem szólt, nem
sóhajtott, nem fakadt könnyre. De én meglapultam, mint a kis egér, mikor
érzi, hogy rögtön égszakadás.

Az anyám is kalácsot akart dagasztani. Nem szólt, elővette a
vizeskorsót; vizzel kavarta a tésztát.

És én tünődve néztem. Kint gyorsan alkonyodott s a hogy a kavarófa
csomóba olvasztotta a lisztet, egyre merészebben nőtt bennem egy
gondolat.

– Anyám…

Rám pillantott. És én kimondtam.

– Én elmegyek Eszter nénémhez…

Meg sem rebbent a szeme. Pedig nagy szót mondtam. Azon sem csodálkoztam
volna, ha a nagy sárgarézkapcsos biblia, a mely az almáriom polczán
fenyegetően csillogott, rögtön a fejemnek röpül, csak úgy magától…
Eszter nénémtől, a rokontól, soha semmit se kértünk, ha éhen halunk is.

De hisz neki volt vagy hat tehene s a mi házunkban három napja se volt
egy kanál tej. Mindig csak keménymagos leves, meg krumplileves… Már majd
megszakadt a szívem egy kis tejért.

Az ablakon bevilágitott a hideg, vörösfényü napsugár, az anyám csak
kavarta, kavarta a tésztát. Egyszer megszólalt.

– Eredj el.

Azt hittem, nem jól hallok, egy pillanatig vártam, hátha megbánja, s
hogy nem szólt, sietve felmarkoltam az asztal sarkáról a krajczárokat s
elsiettem. Nem. Az ajtónál még egyszer megállottam, visszanéztem az
anyámra.

– Menjek?

– Csak eredj.

Egész uton ugrált, kalapált a szívem.

A kutyák majd lehuztak s én hogy reszkettem tőlük! És sehol sem voltak
olyan dühös ebek, mint a Kertész-portán.

Egy cselédlány jött elő, az mentett meg.

– Hol van Eszter néném?

A czifra lyány mogorva volt, dühös. Úgy tetszett, mintha mérgesebben
vicsoritaná rám a fogát, mint a kutyájok.

– Az ólba – mordult rám.

Igen jámboran, meglappanva, félszemmel az ebekre sanditva mentem az ól
felé. Még a megfagyott szalma sem zizegett a talpam alatt.

A marhaól ajtaján vastagon áradt kifelé a pára.

Hirtelen megállottam, mintha jégbálvánnyá lettem volna magam is. Az
ólból különös kiáltásokat hallottam.

– Haccz békén!? – kiáltotta az Eszter néném hangja, de úgy, mintha nem
akarna kiáltani.

Dulakodás hallatszott; valami deszka, a szénatartó oldala recsegett,
mintha hozzálöktek volna valakit.

– Komisz! – lihegte Eszter néném. – Disznó komisz!

Valami férfihang kaczagott, halkan, nyihogva.

Megismertem. A kocsisuk volt, Pál Feri, a darutollas legény, a kiről még
én is tudtam, hogy a czifra szolgáló miatt hagyta ott a régi helyét s
állott be Eszter nénémékhez.

– Mit akarsz? – sziszegte a néném.

– Gyűjjön ki! – mondta a legény. – Az ícczaka gyűjjön ki.

Csönd lett.

És én úgy állottam, mint a bálvány. A rémület fura kicsi gyerekszobra.
Pedig nem értettem a szóból semmit.

– Eressz! – sziszegte ujra a néném.

– Kigyün?… Ki?… Ha ki nem gyün, rágyútom a házat. Engem ne bolondíjjon…
Ha mán megítetett, ki is gyűjjön… Ijfélbe.

Az ól rácsajtaja kivágódott és a néném kirohant.

A hogy meglátott, bámészan, ijedten, közvetlen az ajtó mellett
ácsorogva, rögtön látta rólam, hogy mindent hallottam, értettem s ettől
úgy megrémült, majd elejtette a zsajtárt.

– Mit akarsz? – ripakodott rám olyan gyilkos szemekkel, azt hittem,
fölfal.

– Édes anyám – hebegtem – tisztelteti Eszter nénémet, tessék adni egy
csupor tejet.

– Nincs! – orditotta, hogy majd felbuktam tőle.

Azzal sarkon fordult s ment a ház felé. Valami nagy okosság jött rám.

Pénzért kéri, – kiáltottam utána olyan hangon, hogy magamat is
meglepett.

Visszafordult, mint mikor egy harapós kis kutya ellen védekezik az
ember.

– Nincs, ha mondom! – s tovább ment. Aztán még egyszer felém nézett. –
Három kemencze kalácsot kell kisütnöm.

A hátam mellett ideges röhejt hallottam. Pál Feri állt mögöttem. És én
nem Eszter nénémre haragudtam meg, hanem erre az állatra.

Leforrázva mentem haza.

Soká álltam az ajtó előtt, mig be mertem nyitni.

Az anyám már meggyujtotta az olajmécsest; ezen a vidéken üvegoldalas
mécsest használnak a házban is, mint az istállóban. S én jól tudtam,
hogy a lámpánkban nincs petróleum, az üvegbe sincs.

Letettem a pénzt az asztal sarkára s elsuttogtam:

– Nem tud adni. Nincs neki.

Az anyám fölegyenesedett, kemény lett és azt vártam, hogy kiabálni fog,
szidni fogja. De nem szólt. Semmit sem szólt. Végigsimitotta a homlokát
s azt mondta:

– Jó.

Szomoru, nehéz este volt. Egyikünk sem szólott. És én egyre csak néztem
a mécses pislogó, hosszu füstöt eregető lángját s arra gondoltam, hogy
csakugyan milyen sok petroleum fogy a nagy lámpában, hogy már megint egy
csepp sincs az üvegben. És arra is gondoltam, hogy két nap mulva
karácsony és csak legalább az apám hazajönne karácsonyra. Pedig neki
jobb, ha nem is jön haza, mert nem szereti látni sem ezt a nagy
szegénységet és ő, ha elmegy, mindig urak közt van, mert csak azokkal
lehet üzletet kötni. De úgy látszik, azokkal se lehet, mert ő mindig
soká van oda, mégis gyalog szokott hazajönni egy krajczár nélkül…

Hamar lefeküdtem és akkor sem jutott eszembe, csupa csak ilyen komoly,
nagyemberes gondolat.

Éjszaka volt, sötét, mikor valaki verte az ablakot.

– Judit! Judit! – hallottuk.

– Eszter! – kiáltott az anyám – te vagy?

– Én. Az Isten irgalmára eressz be.

Az anyám beeresztette. Én ott reszkettem az ágyon. A hideg lelt.

Egy gyufa serczegése hallatszott, de nem gyult meg sem, már rémülten
suttogott Eszter néném.

– Jaj, meg ne gyujtsd, ha nem akarod halálomat. Vess ágyat, végem.

Az apám ágyát bontotta meg az anyám s a néném belefeküdt úgy ruhástól.
Egyszer csak kürtán felsikoltott:

– Hjj! Ne nyulj hozzám! Fáj… Összetört! – és zokogva fakadt. – Megvert.
Majd agyonvert.

Kimeresztettem a szemem és semmit sem láttam. Figyeltem s mintha az
anyám nem is lett vóna, neszét sem hallottam neki.

Tompán, görcsösen zokogott az asszony.

– Én, én, őrült bolond… Rajtakapott… – s csikorgatta a fogát. – És
megvert, hogy ott nyultam el az udvaron. Van egy órája, hogy ott
fagytam. Hová legyek? Kicsukott. Csak hozzád jöhettem. Máshoz ha megyek,
végem. Akárki más kiád rajtam…

S nyögött és lihegett és sírt.

– Tudtam, hogy az urad nincs itthon. És osztán te úgyis tudod.

– Én? – szólt az anyám.

– Nem szólt… a gyerek?…

Én majd leszédültem az ágyról.

Az anyám megszólalt. Azon a rettenetes nyugodt hangon, a melytől én már
rettegtem, a melytől az apám néha majd megbolondult.

– Nem. Az én fiam nem szólt.

És én, az „én fiam“, remegtem, mint a nyárfalevél.

Eszter néném csöndes lett, mint a halott. Többet nem szólt, nem sírt,
egy pisszt sem adott.

Anyám lefeküdt és én, a ki az ő ágya lábjában háltam, éreztem, hogy
hideg, mint a jég.

Reggel, mikor fölébredtem, minden úgy volt, mint rendesen. A kemencze
már meleg volt, anyám fenn járt-kelt.

Felöltözködtem s vártam a reggelit, mikor belépett az Eszter néném
czifra szolgálója.

Lármás volt és jókedvü, nem olyan dühös és vad, mint az este. Inkább
csufondáros.

– Gazdasszonyom egy csupor tejet küldött. Itt az egész esti fejés, csak
épp a tetejét szedte le. Az édes tejfel kellett a bélestésztához.

– Jól van, Zsuzsi, mondd meg a gazdasszonyodnak, hogy köszönöm… Várj.
Vidd el neki ezt a pár fülbevalót, viselje emlékül.

És felemelte a pántos láda tetejét s odaadta a legszebb pár függőjét.

Bizony nem tartottam drágának a tejet. Mert a hogy Zsuzsi lelkendezett a
csecse ékszernek, olyan szivbeli örömmel méregettem én az öblös,
hatalmas cserépfazekat. Vártam, hogy mégis tejet reggelizzek egyszer.

Az anyám pedig fogta az óriás köcsögöt s elkezdte csöndesen, nyugodtan
beleönteni a moslékos dézsába. Mert volt nekünk egy árva malaczunk is.

Fakó lett az arczom és halálos rémület vett erőt rajtam.

Az anyám rám nézett. Meghökkent s keze egyre vékonyabb érben csurgatta a
tejet.

Végre nagyot sóhajtott s ellágyult, fájdalmas szép arczán egy könnycsepp
futott végig. Megszólalt:

– No, add a csészéd, fiacskám…



TARTALOM

  Hét krajczár  5
  Márkus  13
  Himes tojások  25
  Magyarosan  39
  Aranyos öregek  51
  Csipkés Komárominé  61
  Sustorgós, ropogós tafotába  73
  A czicza, meg a macska  85
  Bent a kupéban  103
  A kokas  113
  A nagy fundus  125
  Judith és Eszter  133


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

085 |henem |hanem

96 |Éz ez |És ez

106 |Én mellettem |En mellettem

119 |fogta et |fogta el]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Hét krajczár : Elbeszélések" ***


Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.