Title: Az éhes város
Author: Molnár, Ferenc
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az éhes város" ***


Molnár Ferenc

Az éhes város

BUDAPEST

1901

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.

Bródy Sándornak



I

– Ez kérem hurut, még pedig a tüdőcsúcsban – mondta az orvos.

Aztán hozzátette:

– De azért ne ijedjen meg.

Egy ifju állt előtte, övig meztelenül. Nagy karosszéken hevert indigókék
kabátja és rózsaszinű, kékcsikos inge. Öltözéke tehát arra engedett
következtetni, hogy bankhivatalnok, ötven-hatvan forint fizetéssel, s
ugy indigószinű kabátját, mint gyönyörű ingét hitelbe vette. Maga a fiu
teljesen jelentéktelen figura volt. Olyan rendes váci-utcai és
Andrássy-uti arc, aminőt vasárnap délelőtt ezen a két korzón százával
látni. Természetesen különbséget kell tenni a koronaherceg-utcai korzó
ifjai és amazok közt; a koronaherceg-utcaiak barnára égett szép szál
legények, diskréten öltözködnek, de alapjában véve éppúgy viselkednek az
utcán, mint a váci-utcaiak. Onnan ismerni meg őket főleg, hogy a
homlokuknak csak az alsó, a szemöldök fölé eső részét égette le a nap. A
felső fele tiszta fehér. Ez az evezős-egyletek kis sapkáitól van. A
váci-utca és az Andrássy-út ifjai vagy egészen fehér vagy egészen
barnára sült homlokkal járnak. Őket ugyanis nem veszik be az
evezős-egyletekbe. Ez azért van, mert ők nem tartoznak a pápa alá, bár
leghőbb vágyuk ez volna. Szegények, ők minden lehetőt elkövetnek: nem
járnak a zsidó templomba, megmagyarositják a nevüket, szidják az
izraelitákat, barátkoznak szegény, eladósodott káplánokkal, agrárius,
klerikális elveket vallanak, s maguk közt ők is alakitanak
evezős-egyleteket szalonképes hiten levő elnökkel s merev
exkluzivitással – de mindhiába. Még az se használ nekik, hogy a
legtöbbjük huszárönkéntesnek megy. A hadseregben van malicia: egy pesti
huszárezredet megtett semita-ezreddé s a jó fiuk ott egymás közt vannak.

Az indigókabát és a gyönyörű ing tulajdonosa ehhez a csoporthoz
tartozott. A homloka egészen fehér volt, s ez majdnem annyi keserüséget
szerzett neki annak idején, mint most az orvos kissé sajnálkozó
kijelentése.

– Orsovai úr, önnek Abbáziába kell utaznia. A tüdőcsúcs-huruttal nem
lehet tréfálni.

Orsovai úr úgy állott előtte meztelen felsőtesttel, mint valami
áldozatra szánt barom. Olyan hangon beszélt, mint aminőn a halálra
itéltek felelnek a bíró ama kérdésére, hogy mi a megjegyzésük a halálos
itéletre.

– Mi az, tüdőcsúcs-hurut? – kérdezte. – Hát van egy tüdőcsúcs? Nem is
tudtam.

– Azt akarja, hogy előadást tartsak róla? Menjen Abbáziába és ott
gyógykezeltesse magát. Ha komplikációk nem lesznek, nem is kell sokáig
maradnia.

Azzal búcsúképpen még koppantott egyet-kettőt az ifjú mellén.

Orsovai úrnak most már elment a kedve a csevegéstől. Fölvette gyönyörű
ingét és a piros-kék schottisch nyakkendőt. Aztán belebujt az
indigókabátba, s egy pillantást vetett a tükörbe. A tüdőcsúcstól
eltekintve, nagyon meg volt elégedve a testével. Csinos fiúnak tartotta
magát. Mondom, semmi különös nem volt rajta. Egy kis bajusz, egy kis
pofaszakáll, rendes orr, szürkésbarna szem, simára fésült, baloldalt
elválasztott haj. Olyan arc, amely csak ilyen rendőri ízű leirást
érdemel.

– Mivel tartozom, doktor úr?

A doktor ujjaival dobolt az asztalon s lesütött szemmel felelt:

– Két forinttal.

Az ifjú letett az asztalra két ezüst forintot, s azzal kiment. A
várószobában sokan ültek. Még hallotta csörrenni a doktor zsebében a két
forintot, s hallotta a hangját is, a mint a következő pácienst
beszólitotta. Aztán belebújt a kabátjába, s tüdejére való tekintettel
erősen begombolkozott.

Az Erzsébet-téren már sárgultak a levelek. Gyönyörű október volt; a
levelek némely őszszel nagyon nehezen válnak meg a fáktól. Ilyenkor
sokáig tart a búcsú, a nap még a késő hónapokban is süt, a köd késik, s
az ilyen délelőttök a finom emberi lélekben a legintimebb érzéseket
keltik.

Orsovai az októbert is tüdeje szempontjából fogta fel. Ez a legjobb idő
Abbáziába menni. Abbáziában jóval későbben kezdődik az ősz, körülbelül
november közepe táján hozzák ki a mű-virulást az üvegházakból. Amikor
ugyanis Abbáziában minden friss zöld és a virágágyak tarkállanak a
szebbnél szebb virágoktól, akkor bizonyos, hogy itt az ősz, mert akkor
hozták ki mindezt a raktárból, tekintve, hogy az igazi virágok
elfonnyadtak. Igy se tartja magát soká a szabadban ez a sok üvegházi
virág, este be kell cipelni. Isten tudja csak, hogy mennyi pénzébe kerül
Abbáziának az a téves közfelfogás, hogy ott későbben van ősz, mint
példáúl nálunk.

Orsovai azonban nem ezen törte a fejét. Ő egyelőre azon törte a fejét,
hogy hol vesz pénzt a fürdőzésre és hol vesz szabadjegyet az utazáshoz.
Arra Pesten nem is szokás gondolni, hogy „hol veszek pénzt
szinházjegyre, vasuti jegyre, a cirkuszba, a villamos vasuti bérletre.“
Pesten sokkal egyszerübben mindjárt azt gondolják: „hol veszek
potyajegyet a szinházba, ki ad vasuti jegyet, ki a cirkusz titkára és
melyik ismerősöm jóbarátja Jellineknek?“ Igy Orsovai is mindjárt egy
hirlapiróra gondolt; csak éppen az volt a baj, hogy ezt a hirlapirót
Zrinyinek hivták, s a vonaton az ilyen név még akkor is gyanut kelt, ha
maga Zrinyi úr utazik. Hátha még másnak adta a jegyét!

Leült egy padra az Erzsébet-téren. A késői napsugáron lassan mászkáló
öreg urak sütkéreztek, és csenevész terézvárosi gyerekek hancuroztak az
utakon. A rokkant honvéd, az Erzsébet-tér katonai kormányzója, egy
széken aludt. Csöndes, szép délelőtt volt, annyira szép, hogy például
egy költő fürdött volna a gyönyörűségben ily csodálatos színek, ily
édes, búcsúzó hangulat láttára. Képzelhető, hogy milyen nagyon szép
lehetett, ha még Orsovai úr is leereszkedett hozzá, mondván magában:

– Nincs is komisz idő.

Egy kicsit pihent, aztán fölkelt s elindult a bank felé, szabadságot és
előleget kérni. A bank a Lipótváros egy előkelő utcájában volt, a régi,
csöndes nagykereskedések közt, ahol nagy társzekerek álltak a házak
előtt, ismerős német nevek kellették magukat a cégtáblákon, ahol minden
oly csöndben és rendben ment: vevők és kiszolgáló segédek nélkül. A
holland-magyar bank itt ütötte fel a tanyáját, most három éve, amikor
megalakult. Ha majd jobb üzleteket fog csinálni, akkor elmegy innen.
Egyelőre azonban kénytelen volt ittmaradni.

Orsovai megkérdezte a szolgától:

– Itt van Lusztig úr?

– Igenis, itt van.

Ez a Lusztig úr, ez volt a váltóosztály főnöke, Orsovai közvetlen
fölebbvalója. Nem volt mai csirke, de azért még nagy érzéke volt a szép
nők iránt, s különösen a szinházak kulisszái mögött kezdődő kalandokat
szerette. Szegény Orsovainak, aki most mindenféle kétségek közt, félve
állt az előszobában, várva, mig távozik Lusztig úrtól egy ismert
nagykereskedő, éppen egy ilyen kaland miatt gyült meg vele a baja. Volt
ugyanis az egyik szinházban egy kis hölgy, aki a maga nemében úttörő
volt, mert őt lehet az első budapesti courtisanenak nevezni. Francia
izlésű ujságirók és piktorok közt élt, s ezek nevelték kokottá. Nem is
volt szép, de utóbb oly kiválóan adminisztrálta magát, hogy meg is
szépült. Pénzt is szerzett, a takarékpénztárba rakta, s azt mondták
róla, hogy neki vannak Pesten a legszebb és legdrágább ékszerei, a
grófnőket és a zsidóasszonyokat sem véve ki. Mindössze tizenkilenc éves
volt még akkor, amikor egyrészről Lusztig urat, másrészről pedig Orsovai
urat megismerte. A többi előre sejthető: Lusztig úr fizette a lakást, a
számozatlan gummikereküt, az ékszereket, a szinpadi ruhákat, viszont
Orsovai úr a napsugár, az éltető tavasz és a szabad szerelem képviselője
volt a kis Anna életében. Hogy „éltető tavasz“, ezt úgy értem, hogy ő
soha nem fizetett semmit, de azért elment Annuskával apró kirándulásokra
a zöldbe, sőt amikor egyszer Lusztig úr egy hónapig szabadságon volt,
együtt is laktak a Svábhegyen. Ez utóbbit aztán megtudta Lusztig úr, s
otthagyta a kis Annát. A kis Anna – istenem, ilyen a szerelem – annyira
megharagudott a pénzes kliens távozásán, hogy Orsovait is kidobta.
Valami báróval látták azontúl, s hogy Orsovai ezt kárörömmel nézte, az
nem csoda; de hogy Lusztig úr is láthatólag örült annak, hogy „ha velem
nem, hát a fiúval sem“ – ez mindenkit csodálatba ejtett. Utóvégre is
Lusztig úr már közel járt az ötvenhez.

A nagykereskedő távozott és Orsovai bemehetett egykori riválisához.

– Voltam az orvosnál, főnök úr.

– Mit mondott?

– Azt mondta, hogy erős tüdőkomplikációim vannak és ha tüstént nem
megyek vele Abbáziába, akkor nem szavatol az életemért…

Lusztig urat még ez az erős hazugság sem hatotta meg. Hozzá volt ő már
szokva ilyesmihez a szabadság- és előlegkérők részéről.

– Wirklich so arg? – kérdezte, miközben gúnyosan nézett a fiúra, mintha
mondaná: „megállj jómadár, most végre a kezemben vagy“.

– Igen – felelt Orsovai, mert a főnök német kérdésére németül felelni
szemtelenség lett volna.

– És mit akar?

– Két hét szabadságot kérnék és harminc forint előleget.

– Hallatlan! Miért nem mindjárt egy évet és negyvenezer forintot?
Úgylátszik Holländer úr, maga azt hiszi, hogy maga nélkül nem is
exisztálhat a bank!

„Holländer ur“ – ez volt a legkellemetlenebb az egész dologban. Ez annak
az embernek a gúnyos hangján volt mondva, aki büszke arra, hogy nem
dobta el ősei nevét. Még csak vissza se lehetett neki adni ezt a
maliciát, mint a többieknek, akik néha egymás közt így szóltak: „Legyünk
őszinték“ s mind a régi nevükön szólították egymást. Orsovai ur egy
héttel azelőtt lett Orsovai, mielőtt a terézvárosi plébániatemplomban
megkeresztelték. Kissé későn, – volt már vagy huszonhárom éves – de ő
úgy gondolkozott, hogy sohsem késő otthagyni egy kellemetlen vallást. A
keresztnevével is volt egy kis baja: csűrte-csavarta annakelőtte az
Izidort, hol Izor volt, hol Izsó, sőt még az Imrét is megkockáztatta;
képzelhetni, mily megkönnyebbülés volt ránézve az, hogy a keresztség
mindeme gondjaitól megszabadította őt, s lett röviden: Pál. Orsovai Pál.
Ez nagyszerű név volt, egyedüli a maga nemében, nem olyan, mint Szabó,
Kovács, Vajda, aminő száz meg száz van s nem is Vermes vagy Fehér, ami
mindjárt azt a gyanút kelti, hogy valaha Weiss volt.

Még egy kicsit kínozta a főnök, de aztán felállt és rászólt:

– Jól van barátom, menjen a fenébe, majd csak megleszünk valahogy maga
nélkül is… ugy-e…?

– Igenis főnök úr – felelt mosolyogva Orsovai, átvette utalványát és
távozott.

Ez tehát meg lett volna. Hiányzott még a szabadjegy. Zrinyi urat este
kereste fel a New-York kávéház irodalmi asztalánál. Ott az írók éppen
egymás egyéniségét fejtegették, amikor Orsovai belépett.

– Már megint itt van ez az alak – mondta hanyagúl Zrinyi – erről még
irok egy tárcát…

Orsovai félrehívta. Összeültek és Zrinyi megígérte neki a jegyet.

– Jőjjön föl négy-öt nap mulva a szerkesztőségbe, a jegy ott lesz. Csak
nagyon kell vigyázni, mert most szigoruak a vasutnál. Itt van, adok
előre névjegyeket és kuvertákat. Ezekkel igazolhatja magát.

Azzal átadott neki két levélborítékot, amin ez volt olvasható:
„Nagyságos Zrinyi Ernő hirlapiró úrnak“, aztán a tárcája másik rekeszébe
nyult s letett az asztalra vagy tíz névjegyet.

– Itt van – mondta – vigyázzon jól magára, hogy meg ne csípjék.

Orsovai megköszönte szépen és hazafelé indult. Hűvös volt az este és
szegény nagyokat köhögött az utcán. Kétségbe volt esve. A melle is fájt,
pénze se volt – istenem, mi az: harminc forint! És itt a hideg őszi
estén neki magának kellett mászkálnia, hogy valamiképp lehetővé tegye
elutazását. Nagyon meggyült benne a keserűség, s ekkor szánandó látvány
volt Orsovai úr, amint mellére szorított kézzel, köhögve ment föl a
lépcsőn, elegáns, vasalt nadrágban, fényes cilinderben, excentrikus
vezetéknévvel, párisi nyakkendővel és katolikus vallással. Amikor a
fordulóknál meg-megállt, hogy nagy köhögési rohamán kevesebb fájdalommal
essék túl, s úgy köhögött, hogy még a szeme is könybelábadt, akkor
mindezek ellenére nem volt más, mint egy szegény, szenvedő zsidó.



II

A tengeren finom fehér habcsipkéket hajtott a szellő. Cherso felől már
párák szálltak fel a vízből és homályba vonták a láthatárt. Lassan jött
az alkonyat, s ahogy Pál a parton ült az őszirózsák és a babérok közt,
nagyon elszomorodott.

Már negyedik hete, hogy itt volt és úgy érezte, hogy a baja éppenséggel
nem javult egy csipetnyit sem. Az orvos ugyan azt mondta, hogy a javulás
szépen halad a tudomány követelései szerint, de úgylátszik, Orsovai
úrnak nagyobb igényei voltak, mint az orvosi tudománynak. Ő csak azt
tudta, hogy fáj a melle, hogy minden köhögésnél úgy érzi, mintha ki
akarna szakadni bordái közül a tüdeje, hogy nem szabad szivarozni és
bizonyos időn túl a szabadban maradni. Mindez fájt neki, mert ő még csak
huszonöt éves volt, s mert annyi sok lány és asszony volt a világon.

E csöndes alkonyi órán felváltva két dologról gondolkozott. Az egyik
dolog az volt, hogy a pénze megint elfogyott. Szegénynek mindig akkor
fogyott el a pénze, amikor már csak kevés kellett volna, hogy az időt
valahol kihúzza. Az átkozottúl kicsiny fizetések, a remunerációk mindig
négy-öt nappal hamarább mondtak búcsút neki, mint amikorára ő
távozásukat előirányozta. – A másik dolog, amin a fejét törte, egy levél
volt. Ez a levél a holland-magyar bank kockás levélpapirjára volt irva;
egy barátja irta, aki vele egy osztályban rótta a betűket és a számokat.
A kolléga azt irta, hogy Lusztig úr az ő betegségét állandóan
„úgynevezett“ vagy „állitólagos“ betegségnek nevezi. A kolléga baráti
előrelátással és gyöngéd figyelemmel intette, hogy ha csak szerét
teheti, jőjjön haza. Az osztályfőnök úrral nem jó tréfálni, s különösen
neki – már mint Orsovainak – nem. Emlékezzék csak – irta a kolléga – a
kis Anna esetére és gondolja meg, hogy ha kidobják a bankból, akár éhen
is halhat, mert a mai viszonyok között mindent kap, csak állást nem.

Ezeken a dolgokon törte a fejét, majd az órájára nézett. Orvosi
rendelkezés szerint hat óráig volt szabad a tengerparton időznie. Most
fél hat volt. Fölállt, hogy ezt a félórát sétával töltse el, s lassan
elindult Volosca felé. Alig tett azonban néhány lépést, utána kiáltott
valaki:

– Orsovai!

Visszafordult, s nagy álmélkodással látta, hogy Zrinyi úr szalad feléje.

– Hogyan, Zrinyi?

– Igen, én! Itt vagyok…

Orsovait legjobban az érdekelte, hogy milyen jegygyel jött ez le
Abbáziába, ha a maga nevét neki engedte át. Zrinyi rögtön megmagyarázta,
hogy déli vasút is van a világon, s ha Orsovai az államvasúton vette
igénybe a Zrinyi névvel járó előnyöket, úgy ő a déli vasúton utazott e
néven.

– Most vettem ki a szabadságomat – mondta, – tudniillik nagyon szerettem
az őszt…

És e pillanatban úgy érezte, mintha az összes falevelek megreszkettek
volna, mintha titkos, szerelmes sóhaj kelt volna az erdőn arra a
kijelentésre, hogy Zrinyi úr szereti az őszt. Zrinyi úr kissé
elbizakodott ifjú volt, s föltehető róla, hogy nagyságát még a
természettel is szerette volna éreztetni.

– Hol fog lakni?

– Hol lakik maga?

„Hopp – gondolta Orsovai – ez most a nyakamra jön.“

– Én? Egy panzióban.

De amikor ezt kimondta, eszébe jutott, hogy ha ez is odamegy lakni, s
még egy ágyat állitanak a szobájába, ez kevesebbe fog kerülni
egynek-egynek. Tehát rögtön megszerette Zrinyit, mondván:

– Tudja mit, jőjjön hozzám lakni. Beállittatok még egy ágyat a szobámba.
Jó?.

– Jó.

– És most pedig haza kell mennem, mert az orvos nem engedi, hogy hat
órán túl künnlegyek…

– Az orvosi tudomány! – nevetett Zrinyi – a jó öreg orvosi tudomány!
Maga még hisz ezeknek a svindlereknek?

Istenem, ha az ember elgondolja, hogy egy kisebbrangú német képes ujság
szerkesztőségében már ennyire napirendre tértek az orvosi tudomány
felett, hogy’ beszélhetnek az orvosokról a _Times_-nél?

Hirtelen más témára tért át Zrinyi, hogy lassan hazafelé indultak a
parti úton:

– Orsovai úr – mondta – én csak most érkeztem Abbáziába, de máris
mondhatok magának egy ujságot.

– Mi az?

– Látott már maga eleven vasútkirályt?

– Nem én.

– Hát majd most fog látni. A Stefánia igazgatójától tudom, hogy a ma
esti hajóval jön egy.

– Mi keres itt?

– A lánya miatt jön, akinek gyönge a tüdeje. Bécsből jönnek.

– És vasútkirály?

– Az. Vasutai vannak, meg rézbányái, meg tudja isten micsodái. Milliók
fölött rendelkezik.

Orsovai nyugodtan mondta:

– Adhatna nekünk egy párt.

– Ki tudja – mondta Zrinyi – talán neki magának sincs több, mint kettő
vagy három. Előttem nagyon sokat levon az értékéből az, hogy amerikai.

– Amerikai!

Ezt Orsovai mondta olyan hangon, mintha valaki azt mondta volna neki:
„Itt van egy igazi hatos, Ujpesten csinálták“. Amerikai – ez már sokat
levont az értékéből. Az amerikai nagybácsik és milliomosok már rég
lejáratták ezt a világrészt s most egy odavaló embernek kétszerannyit
kell kimutatni, hogy a felét elhigyjék.

– Maga mindennek beugrik, Zrinyi mester! – szólt Orsovai.

– Én csak azt mondom, amit hallottam.

Emberek jöttek velük szembe. A hordárok, akiket a nagy mólóról ismertek,
ládákat toltak targoncákon. Mögöttük egy szépen megtermett, vállas öreg
úr jött egy fiatal lánynyal, karonfogva. Aztán inas meg szobalány.
Angolul beszéltek.

– Ezek azok – mondta Zrinyi.

Utánuk néztek sokáig. Igazán nem nézett ki belőlük sok pénz. A borotvált
arcú, izmos öreg inkább lehetett volna skót pap, mint vasútkirály.
Orsovai még egy kicsit gondolkozott fölöttük, aztán hirtelen eszébe
jutott, hogy hiszen Zrinyi mondta erről, hogy vasutkirály.

– Zrinyi, Zrinyi, – mondta neki – maga a világ legboldogabb embere.
Mindent elhisz. Hát hogy lehetett azt elhinni, hogy ez a szelíd polgár
vasútkirály!

Az ujságiró már szégyelte is magát. De hogy a dekórumot megmentse,
vállat vont és határozatlan hangon felelt:

– Már pedig ez vasútkirály.

Hazáig nem is beszéltek róla többet. Csak amikor elhelyezkedtek az
ágyakban s az úttól fáradt Zrinyi hortyogni kezdett, Orsovai a falnak
fordult s így szólt magában:

– A legkevesebb, amit tehetek, az, hogy feleségül veszem a vasútkirály
leányát…

Mikor az ember valami nagyon nehezen elérhető dolgot tesz föl magában,
akkor érzi igazán, hogy kicsoda. Orsovai most hirtelen, mint valami
tükörben, meglátta magát ebben az óriási feladatban s dicséretére legyen
mondva: nem állta meg, hogy el ne mosolyodjék.

Ami a vasútkirályt illeti, ez az ur, névszerint Thomas George Hutkinson,
úgy került Európába, hogy a felesége meghalt. Hutkinsonék csak hárman
voltak: az apa, anya és Elly, a lányuk s amikor az anya meghalt, a másik
kettő nem birt azon a földön maradni, amelyben az ő legnagyobb kincsük,
bánatos gazdagságuk nyugodott. Rendbehozták dolgaikat, T. G. Hutkinson
mindent rábizott a sógorára s átjött egyetlen leányával Európába,
felejteni. Ez télen volt. Akkor Nizzában jártak, majd tavaszra Párist,
nyáron pedig Svájcot látogatták meg. Őszre Bécsbe kerültek, ahol Elly
köhögni kezdett egy kicsit. A legelső orvosi szaktekintély azonnal
megállapította, hogy Ellynek semmi baja sincs, de azért nem fog ártani,
ha egy kis tengeri levegővel szellőzteti a tüdejét. Abbáziába küldte
őket, ahová este érkeztek meg. Elly fáradt volt, azonnal aludni tért. Az
apja ellenben a szomszéd szobában az asztalhoz ült és sorra vette az
utóbbi időben érkezett leveleket, sürgönyöket. A szép szál öreg embernek
nem kellett szemüveg. A preszbiopsz emberek szigorú, messziről való
nézésével vizsgálta az irásokat s aki most látta volna, joggal hihette
volna, hogy vagy egy nagyszabású összeesküvésről kapott jelentéseket,
vagy pedig fejedelem, aki harcoló hadvezérének táviratait betüzi ki. T.
G. Hutkinson azonban sem összeesküvő nem volt, sem fejedelem. A
táviratok és levelek az _Északi Vasúttársaság_ és néhány rézbánya
igazgatójától jöttek. Az igazgató rendes napi jelentéseket küldött az
üzletek állásáról. Körülbelül éjfélig tartott, mig Hutkinson valamennyit
elolvasta s jegyzőkönyvébe mindnyájáról egy-két szó megjegyzést tett.
Aztán körülnézett s vetkőzéshez kezdett. Néhány perc mulva már a lámpa
se égett a Hutkinsonék két szobájában s lenn a fülkében a portás egy
négyszögletü kartonlapra legszebb rond-irásával írta fel:

_T. G. Hutkinson és leánya. Chicago._

Már korán reggel a parkban sétáltak. Mosolyogtak a tengeren, a mi kis
helyi érdekű Quarnerónkon. Az óceánjáró amerikai lány egyszerű szürke
gyapotruhában állt a parton s együtt mosolygott apjával, aki már a
környék összes szigeteinek nevét megtanulta s most a teendő kirándulások
végpontjait mutogatta a leányának. Délelőtt aztán meglátogatták az
orvost, akihez a bécsi tanár ajánlotta őket. Fiatal ember volt még,
néhány évvel ezelőtt a bécsi professzornak asszisztense. Szinte
kellemetlen szolgálatkészséggel fogadta őket, kérdezgette, hogy
tetszik-e a park, milyen a koszt, jó-e a lakás. Aztán felajánlotta, hogy
velük ebédel, ha nincs ellene kifogásuk.

– Csak tessék – mondta apja nevében is Elly – nagyon fogunk örülni.

Az öreg Hutkinson azonban bizonyos barátságtalan indulattal nézett a
csinos fiatal orvosra. Általában minden jóképü, valamire való
fiatalemberre neheztelt. Érezte, hogy a sok derék és csinos ifjú közül
az egyik valamikor eljön és elviszi a lányát. S ő akkor egyedül marad a
világon, teljesen egyedül, mert még maga előtt sem átalotta bevallani,
hogy feleségén és lányán kivül soha senkit nem szeretett ezen a világon.
És mintha mindaz a szeretet, amelyet másoktól megtagadott,
összesürösödve rakodott volna le a szivében, a feleségét meg a lányát
csodálatos, szinte földöntúli imádattal szerette. S amikor az asszony
meghalt, ez a gazdag, nagy szeretet-örökség egyes-egyedül Ellyre maradt.
Ha együtt látta az ember Hutkinsont a lányával, azt hihette volna, hogy
az öreg a férj, Elly pedig a feleség: olyannyira előzékeny, udvarias,
szeretetteljes és féltékeny volt az öreg, s olyan simuló, engedelmes,
szinte kacér volt Elly. Érthető tehát, hogy az öreg nem imádta az Elly
közelébe került fiatalembereket. Minél különb volt az illető, minél
jobban s minél több cimen érdemelte meg Elly kezét, annál csunyább
féltékenységgel nézett rá. Az biztos volt, hogy ha már egyszer férjhez
megy Elly, a férjét nagyon fogja szeretni az öreg. De amig csak ugy járt
a lány körül valaki, addig rablót látott benne, az ő boldogságának
megrontóját.

A fiatal orvost azonban legkevésbbé sem bántotta ez a hangulat. Lehet,
hogy észre se vette, elég az hozzá, hogy délben egyszerre csak megjelent
annál az asztalnál, ahol Hutkinson ült a lányával. S még hozzá nem is
jött egyedül. Egy indigókék ruhába öltözött fiatalembert hozott magával,
aki ez alkalomra szépen megborotválkozott, még rizsporos is volt az
álla. Egyenesen az öreg amerikaihoz vitte:

– Bocsánat – mondta, engedjék meg, hogy bemutassam egy páciensemet és
barátomat, Orsovai urat…

Pál levette a kalapját és meghajolt. A lány közönyösen nyujtotta neki a
kezét. Az öreg mosolyogni próbált, de ez csak ajkával sikerült neki, a
szemével ezt mondta:

– Megint egy rablójelölt!

Az ujon jöttek leültek, s ételt rendeltek. Orsovai összeszedte minden
angol tudományát és a lánynyal kezdett beszélni. A doktor Hutkinsonnal
beszélt. Érdeklődött az amerikai viszonyok iránt, majd pedig erősen
osztrák szívvel magyarázta meg Ausztria és Magyarország furcsa, de
kölcsönös helyzetét.

Az ebéd nem volt valami dús lakoma. Az amerikai egyszerü ember volt, s a
leányát is a maga képére nevelte. Tészta után szivart kért a pinczértől
s rágyujtott egy britannikára, bárminő ambicióval tolta is az elébe az
aranyospiros övvel ékes Henry Claiket, Upmanokat, Bockokat. A fiatal
doktor egy Upmanra gyujtott. Még folyt egy kicsit a beszélgetés, vitázva
szürcsölték a feketekávét, miközben az öreg szeme folyton Pálon volt.
Nem tetszett neki, hogy ez a vad-idegen ember, akivel egy óra előtt
ismerkedtek meg, egészen közel hajlik a lányához, mosolyog rá és úgy
beszél vele, mintha legalább is tíz esztendeje ismerné. Aztán az ilyen
pózból a beszélgetés tárgyára is lehet következtetni: ez az ifjú
bizonyára nem Abbázia klimatikus hatásáról értekezett a kisasszonynyal,
hanem valami olyanról, a mit csak mosolygó szemmel, egészen közel
hajolva lehet tárgyalni.

Orsovai, hogy így merő véletlenségből ily közel került a családhoz,
erősen föltette magában, hogy szerencsét próbál az amerikai
kisasszonynál. Egy csöpp szégyenérzet se dorgálta meg azért, hogy
tisztán a pénz kedvéért kezdett komédiázni a lánynyal. Oly pénztelen és
pénzre éhes társadalomból való volt, ahol a pénzéhség minden gazságnak
kellő mentsége. Sőt ezt természetesnek is találta, s egy pillanatig se
gondolt arra, hogy más embernek az ő helyén lelkifurdalásai lehetnének.

A lány nagyon érdekes teremtés volt. Nem az a képes lapokból és svájci
vasutakról ismert angol tipus, hanem valami egészen európai. Jogos volt
a gyanú, hogy ez a család nem nagyon régen került Amerikába.
Vörösbejátszó barna haja volt, csupa önálló, rakoncátlan szál, amely nem
sorakozik a fésű egy mozdulatára egymás mellé, hanem külön életet él,
másfelé görbül, mint a szomszédja. Ezért bármily szépen és gondosan is
fésülködött, borzasnak látszott. A szemében mély, kissé érzéki
villanások gyúltak időről-időre, valami keleties ragyogás, amelynek a
forrósága az indiai ékkövekre, színgazdagsága pedig a régi perzsa
szőnyegekre emlékeztet. Érzékeny, meg-megreszkető orrcimpaja állandó és
barátságos viszonyban volt az ajkaival. Egy-egy merészebb szóra a
szájaszéle megvonaglott, s ilyenkor az orrcimpája is megrezzent.
Általában beszédes arc volt, tele színnel, mozgással és a mozgásra való
örökös hajlandósággal. Az ilyen arcok az ideális szinésznő-arcok, de
azért nem valók a szinpadra, hanem a legintimebb szerelmes
szinjátékokhoz. Az ilyet közelről kell nézni, néha olyan nagyon
közelről, hogy az ember belát a szem legrejtettebb mélységeibe, ahol az
apró, szerelmes villámok fakadnak, s ahonnan néha a ború jön, bánatos
alkalmakkor. Az ilyen arccal nehéz kacérnak nem lenni, olyannyira
érzékenyek az izmai minden külső hatás iránt. Merevnek, érzéketlennek
látszani meg egyszerüen lehetetlenség. Talán éppen a mások szavainak ez
az állandó visszatükrözése, ez az igazi felelő és meghallgató arc tette,
hogy Orsovai az ebéd vége felé már olyan dolgokról társalgott, aminőkről
odahaza egy évi ismeretség után sem mert volna beszélni.

Az utolsó korty fekete után felállott Hutkinson és kezet szorított az
urakkal.

– Fölmegyünk egy kis délutáni sziesztára, – mondta – Elly még mindig nem
aludta ki az utazást.

Elly felnézett apjára és egy mosolylyal köszönte meg neki a gyöngéd
gondoskodást. Az urak elbucsúztak, mentek. Az öreg Hutkinson karonfogta
a lányát és kissé kedvetlenül ment vele a széles, pirosszőnyeges lépcsőn
fölfelé. A fordulónál, hogy megálltak egyet lélekzeni, megszólalt az
öreg:

– Micsoda ember ez a…

– Akivel beszéltem?

– Az.

– Nagyon kedves társalgó.

Ezzel elindultak tovább. A szobája ajtaja előtt Elly megcsókolta az
öreget és így szólt:

– Nagyon kedves fiú, de annyira más, olyan különösen más, mint a mieink…

Az öreg erre nem is felelt, csak bement a másik ajtón a másik szobába,
táviratokat fogalmazni.

Orsovai egyenesen a kávéházba sietett. Egy asztalnál magányosan találta
Zrinyit, aki a képeslapok tanulmányozásába volt elmerülve.

– Zrinyi mester, – mondta neki majdnem diadalmas hangon – megismerkedtem
a vasutkirálylyal!

– Üljön le – szólt az ujságiró, akinek most már éppenséggel nem imponált
a vasutkirály. Sőt annyira nem imponált, hogy szó nélkül tovább
olvasott.

– Zrinyi, – mondta megint a másik – nem hallja, mit mondok?

– Hogyne hallanám.

– A doktornál voltam délfelé és ez rögtön elhencegett azzal, hogy az új
amerikai vendég az ő páciense. „Nagyon kedves népség – mondta – ha
akarja, bemutatom nekik.“ „Hogyne akarnám!“ – feleltem, s erre elvitt
magával a Stefániába. Ott aztán bemutatott nekik és együtt ebédeltünk.

– Jó volt?

Ebben gúny volt, de egy kis irigység is. Orsovai sem a gúnyt, sem az
irigységet nem vette észre, s jókedvüen felelt:

– Bizony jó. A lány nagyon kedves, egy kicsit szép is.

– Vegye el feleségül – mondta erre szinte gorombán Zrinyi.

Orsovai leült melléje az asztalhoz s azon kezdett gondolkozni, hogy ez
nem is tréfa. Ilyen partit még senki se csinált Pesten. Most, távol
lévén megszokott társaságától, egy kicsit arra is gondolt, hogy lesznek
odahaza olyanok, akik meg fogják vetni ezért a házasságért. De aztán
elmosolyodott arra a gondolatra, hogy máris házasságról ábrándozik. Az
csak az ujságok _Különféle_-rovatában fordul elő, hogy egy amerikai
kisasszony, akinek milliói vannak, beleszeret egy koldusba. Ezen a
ponton aztán abba is hagyta a gondolkozást. Orsovai úr egyébként se
szokott gondolkozni, ezt elvégezték helyette az okos emberek. Ő
legföljebb csak a fejét törte valamin, akár egy új nyakkendőn, akár a
fizetésfölemelésen, vagy valami kis kölcsönön.

– Ha az apja ideadná – szólalt meg egyszerre – már holnap feleségül
venném…

Zrinyi letette az ujságot:

– Jó kis parti. Egyszeribe nagy úr lenne magából.

A másik egy kicsit hallgatott, aztán halkan mondta:

– Ahogy így meggondolom a dolgot, nem is olyan lehetetlen…

Az ujságiró mosolygott. Erre már komolyabb arccal szólt:

– Jó, jó, nevessen. Maga nevet, én meg majd feleségül veszem a milliomos
lányt. Aztán majd én fogok nevetni, amikor maga eljön hozzám pénzt
kölcsön kérni!

– Jön a fene – mondta Zrinyi.

Bosszantotta az a gondolat, hogy ennek a szamárnak, ennek a senkinek
valaha ily sok pénze lehet. És különösen az boszantotta, hogy a dolgot ő
se találta valami nagyon lehetetlennek. A lányok mindig
kiszámithatatlanok s megeshetik, hogy két udvarló közül, ha az első
szép, jó, okos, csak úgy ordít belőle a géniusz, az arcáról a
férfiszépség, a lelkéből a becsület, s a másik – Orsovai, ezt az utóbbit
választják. Ez még dühössé is tette, ez a gondolat. Már szinte szerette
volna megakadályozni ezt a házasságot, már irígykedett. Csípős hangon
kezdett beszélni:

– És nem átallaná szerelem nélkül elvenni, csak úgy, a pénzéért?

– Nem én – felelt a világ legnyugodtabb hangján Orsovai. Majd mosolyogva
tette hozzá:

– Ki beszél itt szerelemről?

Az ujságírót egy kicsit megnyugtatta az, hogy utóvégre is nem olyan
könnyen adják oda az ilyen lányt minden jött-mentnek s nem beszélt
többet róla.

Orsovai a milliókról álmodva tért haza. Otthon postautalványt talált az
asztalán, az apja nevével.

Húsz forint jött.



III

Az indigókék fiatalember igazán komolyan vette a dolgot. Lassanként
elmaradt az egyszerű panzióból, ahol potom árért szokott Zrinyivel
ebédelni. Isten tudja, hol vette a pénzt, talán a rokonaitól csalta ki
azon a címen, hogy már vőlegény, elég az hozzá, hogy a Stefániába járt
ebédre s a panzió hosszú asztalánál nap-nap után üresen maradt a helye.
Erről szó is esett a vendégek közt s Zrinyit ugyancsak ette a méreg,
amikor arról pletykáltak, hogy a fiatal magyart mindig az amerikaiakkal
lehet látni.

A fiatal magyar tüdeje eközben egyre egészségesebb lett. Már haza is
eresztette volna az orvos, ha kérte volna. De nemcsak hogy nem kérte,
hanem egyre ujabb panaszokkal ment elébe. Hazudott neki. Azt mondta,
hogy éjjel még mindig köhög s titokban a tengerbe szórta a porokat,
amiket a doktor írt neki. A pesti kollégától ujabb levél is jött, amely
figyelmeztette, hogy most már igazán jó lesz hazamennie, mert Lusztig úr
a legkomolyabban beszél a kiröpülésről. A levelet a földhöz csapta. Nem
is válaszolt rá. Most már makacsul járt a dolga után. Még Zrinyivel se
beszélt róla, sőt idegesen tért át más témára, amikor az ujságíró
Hutkinsonékat szóba hozta. Egyszer azonban ez mégis kivette belőle a
vallomást. Vacsora után megfogta:

– Orsovai úr, – mondta neki – jöjjön sétálni a parkba.

– Nem megyek – felelt a fiú – mert meglát az orvos.

– Hát még mindig nem szabad?

– Szabad – mondta szemtelen őszinteséggel – de én azt mondom neki, hogy
még beteg vagyok. Ő meg porokat ír nekem. Ez az orvosi tudomány.

És már el is készült az ujságiró legközelebbi, előre sejthető kérdésére:

– Miért hazudik neki?

Nyugodtan felelt:

– Mert szeretem a lányt.

Akármi más feleletet nyugodtan mosolygott volna meg Zrinyi, de erre nem
volt elkészülve. Hamarosan vágta oda:

– Ez nem igaz.

Erre semmi feleletet se kapott. Szótlanul ment mellette a parton a fiú
és maga elé nézett a földre. Neki kellett tovább beszélni:

– Nem szégyelli magát?

– Nem én.

– Csak nem akarja velem elhitetni, hogy szerelmes ebbe a lányba? Tudom
én jól, hogy maga mibe szerelmes.

Orsovainak azt sugta valami, hogy illenék igazolnia magát. Elkezdte hát
magyarázni állitólagos szerelme történetét:

– Ugy van – kezdte – hogy amikor harmadszor is az asztaluknál találtam
az orvost, dühös lettem. Mit akar ez a majom folyton a lány körül? –
kérdeztem magamban. Csak nem pályázik rá? Azért is többet foglalkoztam a
kisasszonynyal. Nagyon összebarátkoztunk. Tudja, ez olyan amerikai
nevelésü lány. Most már mondhatom, hogy egészen más, mint a mi lányaink.
Amikor szerelemről beszéltem vele, egészen megrémült. Őnáluk, úgy
látszik, nem ez a társalgási téma a fiatalok közt. Aztán egyszer
találkoztam vele a parkban ebéd után. Az apja a hotelben aludt, ő meg
lejött egyedül, sétálni.

– Véletlenül találkoztak?

– Azt is megvallom, hogy nem. Igenis, vártam rá. Vártam rá. Érti? Akinek
nem tetszik, akaszsza fel magát!

Érezte, hogy valamivel csak kell pótolni az igazságot, hát goromba lett.
A másik azonban nem hagyta magát. Tulkiabálta:

– Hallja, nekem ne orditson igy! Nézze meg az ember! Hát ki mondta, hogy
nekem nem tetszik? Persze, hogy tetszik!

Erre csönd lett. Az ujságiró folytatta, parancsoló hangon:

– És aztán?

– És aztán akkor megmondtam neki, hogy szeretem.

– És ő?

– Otthagyott. Felszaladt a szobájába. Azóta se láttam.

Leültek egy padra. A tengerben apró fénypontok csillogtak. Az utolsó
hajó most ment Fiume felé és hosszú ezüstsávot húzott maga után a sötét
vizen. Orsovai más témára akart áttérni:

– Nézze, milyen szép – mondta.

A másik azonban visszatért a tárgyra:

– Mikor történt ez?

– Ma délután.

Még ott ültek egy darabig, aztán aludni tértek. Az egész uton nem esett
szó erről az ügyről. Csak amikor már a gyertyát is elfujták, ült föl
ágyában Pál.

– Alszik, Zrinyi? – kérdezte.

– Nem.

– Mondok magának valamit. Tudja maga, hogy az a lány szeret engem?

Zrinyi a fal felé fordult ágyában:

– Nem tudom – mondta, s azzal elaludt.

Pál gondolatban összeszedte azokat a jeleket, amelyekből kétségkivül
megállapitható, hogy a lány szereti. Különösen azt a jelenetet gondolta
el ujból, mikor ebédnél a karjával hozzáért a lány melléhez, hogy a
tálat továbbadta. Megérezte, hogy Elly megrázkódott erre az érintésre.
Általában pedig úgy érezte, hogy igazán lesz valami a dologból.
Szemtelen biztossággal haladt a célja felé és semmi egyébbel nem
törődött. Még soha életében nem adta úgy rá magát teljesen egy dologra,
mint most. Nem írt haza levelet, nem bánta a bankot, csináljon Lusztig
úr, amit akar.

Lusztig úr.

Elmosolyodott az ágyban, hogy Lusztig úr az eszébe jutott.

– Istenem – mondta magában – ha én megkapom ezt a lányt, hogy kidobatom
Lusztig urat a bankból!

Történt egyszer, hogy ebédnél Elly intett az apjának, nagy titokban
figyelmeztette valamire. Orsovai észrevette ezt a pillantást s a lány
fülig pirult.

– Igaz! – mondta az öreg – lássa már majdnem elfelejtettem! Ma délután
Buccariba megyünk. Eljön velünk?

– Óh, nagyon szivesen. Megengedi kisasszony?

A kisasszony nagyon szégyelte magát, hisz most már kisült, hogy ő kérte
az apját. Próbált valamit mondani:

– Ha a papa úgy akarja…

De a szeme, az orrcimpája, az ajka, arcának minden kis vonása hangosan
kiabálta, hogy hazudik. Vérvörös volt, s dacos, majdnem vad pillantással
nézett a fiúra, mintha az megleste volna öltözködés közben. Ez a mély,
de mindenek felett nőnemű pillantás úgy szaladt végig Pál lelkén, mint
valami hizelgő szó. Most már bizonyos volt, hogy szerelmes a kis árva.
Szánalmas is volt már, annyira vergődött. Már mondtuk az előbb hogy az
indigókék ifjú nem szokott gondolkozni. Mert, ha ez szokása lett volna,
most kétségkivül így szólt volna egy hang a lelkében: „Ki vagyok én, mi
vagyok én, hogy ez az édes gyerek belém szeretett? Ki vagyok én, hogy én
rám, egy senkire pazarolja fiatal lelkének minden tüzes gazdagságát?
Miért nem valakire, aki szép, jó, becsületes, lángeszű?“

Orsovai úr mindezt nem kérdezte magában. Egészen természetesnek találta,
hogy ez a szerelmes gyerek őmellette lobbant lángra. Ha van akkora
pénzvágy, amely szerelmet is képes ébreszteni, akkor Orsovai úr ez
irányban igazán minden lehetőt elkövetett. Még ezen a világon soha úgy
nem vágyakoztak pénzre, mint most Pál az amerikai lány milliói után.
Vannak, akik azt vallják, hogy a túlságba menő, iszonyatosan nagy
akaraterő fizikai változásokat képes létrehozni a külvilágban. Ha a
médium _nagyon_ akarja, megmozdulnak a bútorok és képzelt lények hússá
válnak. Ilyen nagy akarat lakott Orsovai szűk fejében, s ki tudja, talán
ezzel fogta meg a lányt.

A legvalószinűbb azonban az, hogy a kisasszony egyszerűen belészeretett.
Hogy miért? Azért. Az ilyet soha senki nem tudja megokolni. A kisasszony
legkevésbbé.

Délután el is mentek hajón Buccariba. A hajózási társaság rendezi az
ilyen kirándulásokat. A hajó elindul délután, Buccariban áll vagy két
óra hosszant s későn este jön vissza. Ezúttal nagyobb társaságban
voltak. Az öreg Hutkinsonnak akadtak honfitársai, két idős amerikai
úriember. Végre a maga nyelvén beszélgethetett, s ez majdnem boldoggá
tette. A hajó vagy kétszáz utassal ért Buccariba, de a kis városban
hamar szétszéledtek a kivándorlók, s a Hutkinsonék társasága is magára
maradt. Sétára indultak; elől Orsovai a lánynyal, jóval mögöttük az öreg
a két amerikaival. Orsovai belekezdett annak a megmagyarázásába, hogy ez
a Buccari a magyar korona alá tartozik, de mégsem Magyarország. Ez
nagyon kínos előadás lehetett, mert a lány, csakhogy könnyebbséget
szerezzen neki, egyre azt mondta, hogy már nagyszerűen érti az egészet.
Közben kiértek a városból, folyton a tengerparton menve, ahol őrtálló
fekete ciprusok merednek az ég felé. Az öreg a két amerikaival egészen
elmaradt. Az Egyesült-Államok küszöbön álló elnökválasztásáról
beszéltek, s ha erről volt szó, számukra semmi egyéb nem volt a világon.
A bokrok közt hirtelen közelebb ment Orsovai a lányhoz.

– Mondja, miss Elly – kérdezte tőle izgatott hangon – hogy érzi magát
Abbáziában?

A vér mind a fejébe szaladt. A lány meg reszketni kezdett. Érezte e
mögött az ostobáúl naiv kérdés mellett az igazi gondolatot, s ez édes
rémülettel rázta meg a lelkét.

– Nagyon jól, nagyon jól… – szólt halk hangon.

Hirtelen megálltak. Pál figyelni kezdett az alkonyi csöndbe, s most már
egy szót se lehetett hallani az öregek iménti hangos vitájából. Nagyon
előre siettek, öntudatlanúl. A lány fölemelte a kezét. Azt akarta
mondani, hogy menjenek visszafelé. De nem tudott szólni. Ijedt volt és
érezte, hogy egy perc mulva már teljesen másé lesz a lelke.

Pál elkapta a kezét. Aztán kissé talán erőszakosan is, de átölelte,
fönn, a vállánál. A lány a mellére bújt a fejével, s forró kis testén
reszketés vonaglott végig.

– Elly – mondta a fiú. Egyebet nem tudott mondani. Hirtelen fölemelte a
lány fejét és megcsókolta előbb a szemét, aztán a száját. Olyan forró
volt a lány ajka, hogy szinte perzselt. A becsületesen, sporttal nevelt
lány most, húszéves korában kapta az első csókot, itt, Európa kellő
közepén, egy horvát zugban, amelyhez semmi köze se volt, egy magyar
fiútól, akihez szintén nem volt semmi köze. Csak meg tudott volna érte
halni e pillanatban, mosolyogva.

Talán ez volt a világ legszomorúbb látványa, ez a csók. Egy lány kapta,
akinek izzó lett tőle az egész teste, s akinek tudatlan gyereklelkét
egészen betöltötte. Egy fiú adta, aki e pillanatban nagyon kevéssel
érzett többet annál a nemi gerjedelemnél, amit mindnyájan, ázsiai
származású férfiak érzünk, ha a legközömbösebb szép lány ajkát
megcsókoljuk. A pogány istenek bizonyára nem engedték volna meg ezt a
látványt, nekik volt érzékük az iránt, hogy a szép a széppel
csókolózzék, hogy puha női formák durva férfiizmokra símuljanak, s hogy
a fiatal lány melle ne egy csenevész, hurutos bankhivatalnok-mellhez
szoruljon. Ilyesmi csak az új isten alatt történhetett meg, aki annyira
szereti a fiait, hogy még ebbe a szomorű jelenetbe is beleegyezett,
csakhogy kedvében járjon egy édes, ártatlan, tisztalelkü gyerekleánynak,
aki már oly régóta minden este imádkozik hozzá. Utóvégre is legyen meg
szegénynek a kedve, ha már nem talált mást ezen a földön, mint Holländer
Izidort.

Hangok hallatszottak; a fiú eltolta magától Ellyt:

– Jönnek.

Hátúl az öreg szólt:

– Lányom, visszamegyünk a hajóra.

Többet egy szót se szóltak, a hajón se. Elől ültek, a hatalmas
kötélcsomón, miközben a lehunyó nap veszett nagy szerelemmel csókolta a
tengert. A bucsú pillanatában megmutatta neki legcsodásabb kincseit: a
fényes aranyzöldet, az ezüstös kéket, az égő rózsaszint, a mély ibolyát,
aztán hogy egyre lejebb ment, hogy eltünt, a felhőkre szórta
színaranyát, a szerelmes vöröset, s a tenger itta, ringatta, ragyogtatta
a nap lobogó színeit.

Csak egyszer ért még össze a kezük, csöndes-szelíden, amikor a hajó
kikötött. Kezet fogtak, mentek, az egyik jobbra, a másik balra. A fiú
még utánanézett és látta, hogy az apja karjába kapaszkodik, széles
vállára simul. Nem birta szegényke a nagy szerelmet.

Zrinyi egy padon szivarozott és számlálta, hogy hány másodperc telik el
a világítótorony egyik villanásától a másikig. Orsovai a sötétben észre
se vette és el akart sietni mellette a parti úton.

– Milliomos úr! – szólt utána az ujságiró.

– Maga az?

Leült melléje. Azon gondolkozott, hogy elmondjon-e mindent, amikor
Zrinyi megszólalt:

– Maga megérdemelné, hogy agyonverjék, milliomos úr.

– Miért?

– Szegény Balázs ma már nekem írt levelet.

(Ez volt az a kolléga, aki egyre sürgette Pált, hogy jőjjön haza.)

– Mit írt?

– Azt írta, hogy maga holnap megkapja a felmondó levelet. Lusztig úr
tudakozódott az orvosánál, az meg azt felelte, hogy maga már rég bátran
hazamehetett volna. Mondhatom, ezt jól kicsinálta.

Orsovai hallgatott.

– Most mit fog csinálni?

Megint nem szólt.

– Hát mi lesz? – kérdezte Zrinyi.

Erre aztán nyugodtan megszólalt Orsovai, kényelmesen elnyujtózva, lábát
messzire kinyujtva maga elé, arcátlanul egyszerű hangon:

– Ma megcsókoltam a vasutkirály lányát.

Zrinyi elképpedt. Szégyelt részleteket kérdezni, de hogy a fiút mégis
vallomásra birja, látszólagos közönynyel csak ennyit mondott:

– Nem igaz.

– Ha nem akarja, ne higyje. Én esküszöm, hogy megcsókoltam, s hogy ő
hagyta magát. Úgy reszketett, mint egy madár. Mit bánom én a felmondó
levelet.

Szótlanúl mentek haza, megvacsoráztak, s lefeküdtek Most Orsovai volt
hallgatag és az ujságiró szeretett volna az ágyban kérdezősködni. De
röstelte a dolgot és nem szólt egy szót sem. Nehezen aludt el, s még
ébren volt, amikor már hallotta Orsovai mély, pihenő lélekzését.

Ami miss Ellyt illeti, ő az úton az apja vállára hajtva fejét csöndesen
sírni kezdett. Az öreg ember rémülten állt meg:

– Az istenért, Elly…

Az egymásba fonódó babérbokrok sátra alatt megálltak s itt a lány hangos
sírásba kezdett. Hogy abbahagyta, lassan mosolygásra derült az arca:

– Bocsáss meg, apa, hogy megijesztettelek. De most legalább tudok
beszélni.

Az öreg Hutkinson bánatosan nézett rá:

– Elly – mondta lemondó hangon – Elly, te szerelmes vagy…



IV

Esett az eső. A buccarii kirándulás napján volt utoljára szép idő.
Azontúl már tizedik napja zuhogott, mintha öntötték volna. A hegyekről
rohanva jött a víz és a tenger tíz nap és tíz éjszaka ugyanabban az
ütemben verte a parti sziklákat. Ez volt a legbántóbb, ez a nyugodni nem
akaró, makacs, szinte dacos csapkodás. Az emberek elbujtak a házakba és
a szállók olvasótermeibe. Ott szőtték tovább a meséket a vasútkirály
lányáról és annak hirtelen szövődött kalandjáról. Ezek a mesék
borzasztón megnövelték Hutkinson alakját s megkicsinyítették Orsovait.
Végül már arról beszéltek, hogy a világ leggazdagabb emberének lánya
feleségül megy egy pesti koldushoz, aki a ferenciek templománál szokott
kéregetni vasárnaponként.

A tizenegyedik napon is esett az eső s Pál barátjával beszélgetett a
közös szobában. A felmondó levél megérkezett, de ő bizony nem is
válaszolt rá. A holland-magyar bank minden tisztviselőjével és
apró-cseprő üzleteivel egyetemben oly kicsinyesnek tünt föl előtte, hogy
nem is törődött vele.

– Éppen jókor mondtak fel – ez volt egyetlen megjegyzése – akkor
fosztanak meg havi hatvan forinttól, amikor milliókat látok…

Nyugodtan szívta a cigarettáját. Már a multra vonatkozólag nem akadt
beszélnivalójuk. Orsovai elmondott mindent. Elmondta, hogy Hutkinson az
első találkozásnál felbátorította s ő erre megkérte a lány kezét. Az
öreg – se szó, se beszéd – megölelte és sírva fakadt, mint valami
gyerek. A dolgot egyébként igen egyszerűnek találta: egy pesti banktól
kedvező információt kapott; a fiatalok szeretik egymást, legyenek férj
és feleség.

Egy szolga jött. Hutkinson úr kéreti szépen Orsovai urat, hogy nézzen el
hozzá a Stefániába. Pál esernyőt vett és a zuhogó esőben fölment hozzá.
Az öreg egy karosszékben ült és kurta matrózpipából szítt valami
átkozottul csípős, mézben főtt amerikai dohányt.

– Kedves barátom – mondta neki – hozta Isten, azért hivattam, hogy
egyetmást megbeszéljünk. Üljön le. Ehhez a kellemetlen időhöz éppen
illik a témám. Tudniillik a vagyoni állapotunkról akarok beszélni…

Orsovaiban volt annyi szemérem, hogy úgy tett, mintha ez iránt a
másodrendű csekélység iránt nem is érdeklődnék.

– Hol van Elly? kérdezte.

– A szobájában olvas. Addig ne is szóljunk neki, amíg nem végeztünk. Nem
szeretek előtte ilyesmiről beszélni. Őszintén megvallva, sohse avattam
be pénzügyi dolgaimba. Féltem, hogy egy-egy nagyobb veszteségnél
megijed… Aztán egyébként is ez nem asszonynak való dolog.

A szekrényhez ment s egy kis acélládát vett elő. Irásokat,
nyomtatványokat, füzetkéket rakott ki belőle az asztalra.

– Pontosan nem tudom megmondani – kezdte egészen nyugodt, természetes
hangon – hogy mennyi pénzünk van. Ha már rendben leszünk, majd egyszer
összeülünk s megállapítjuk a vagyont az utolsó dollárig. Most csak
hozzávetőleges számításról lehet szó.

Orsovai igyekezett nyugodtnak látszani. Olyan arccal ült ott, mintha ez
az öreg ember valami alárendeltje volna, aki jelentést tesz egy pénzügyi
dologról.

– Először is – folytatta az öreg monoton hangon – itt vannak a rézbányák
Chileben, Peruban és Északon a nagy tó körül. Ezek nem kizárólag az
enyéim, hanem a fele Edwardsé. Ez nagyon derék ember, úgy szeretem, mint
a testvéremet. Majd megismeri, hisz az esküvőn találkozni fog vele. A
bányák mostani értéke összesen háromszáznyolcvan–négyszáz…

Pál sejtette, hogy millió, de egy szót se mert kérdezni. Szédült ennyi
pénztől.

– Négyszáz – mondta az öreg és ceruzát vett elő – egy dollár az önök
számítása szerint körülbelül két és fél forint… tehát szorozva két egész
öt tizeddel… ez volna ezer millió forint.

Orsovai csak nézte, mereven.

– Igen ám – mondta szinte védekező hangon Hutkinson – de ennek csak a
fele az enyém. Fele Edwardsé. Ez volna ötszázmillió. A vasutakhoz
azonban nincs társam. Az mind tisztára az enyém. A kilenc vasut: négy
nagy és öt kicsi együtt megér… de mondom, ez nevetségesen átlagos
számítás… mondjuk… hát az önök pénze szerint háromszázötven-négyszáz
milliót. Ezeken kivül még csak egy vállalatom van, egy nagy gyapjugyár
Chicagoban. Ez minden. Ami készpénzünk volt, az részben az
Angol-Bankban, részben a Crédit-Lyonnaisnál, meg Drezdában, Párisban és
Berlinben kamatozik. Ez hoz természetesen legkevesebbet. Az angol bank
másfél percentet fizet és a nyomorultak ezt is fel akarják mondani… Igy
szétszórva van vagy kétszáz millió. Elsőrangú papirokban, a világ
legbiztosabb helyein. Ha már most ki akarnám számítani, hogy mennyi az
évi jövedelmünk, igazán nem tudnám. A vállalataim az előre megjelölt
helyekre küldik a nyereséget, én már tíz év óta nem láttam együtt
nagyobb csomó készpénzt. Fehér papirdarabkákat kapok, értesítéseket a
bankoktól, ebből élünk… Mondhatom, az utóbbi években azon voltam, hogy
Elly mindent megkapjon, amit csak megkiván és mégse tudtunk többet
költeni, mint valami jobbmódú polgárcsalád. Énnekem például elég egy
napra egy dollár…

Ez már nem is izgatta Orsovait. Most már természetesnek találta, hogy
ilyen sok van. Más talán megbolondult volna ennyi milliótól, ettől a
rémületesen nagy nyers hatalomtól, amit magával fog vinni az éhes, a
pénztelen és hitelbe épült Budapestre. De ő ezt nem látta át egyszerre.
Csak azt érezte e pillanatban, hogy soha többé az életben nem lesznek
anyagi gondjai. Az öreg amerikai meg sokkal becsületesebb volt, mintsem
hogy a fiú arcán kémlelte volna a hatást. A maga egyszerű hangján
folytatta:

– Ha jól sejtem, évi jövedelmünk meghaladja a hatvan milliót. A bányák
és a vasutak pompásan jövedelmeznek. A gyapjúgyár egy kicsit pang… Ez a
vállalataim közt a tékozló fiú… Nem is tudom, miért nem tagadom ki. Még
próbálkozunk vele egy-két évig.

Aztán még keresgélt az iratok közt, majd visszatette az egész csomót az
acélládába, az acélládát a szekrénybe és így szólt:

– Hát ezt akartam mondani. A részletes számításon majd két hétig is
dolgozhatunk, ha ugyan kiváncsi rá. Egyszer megtettem, de most igazán
nem érdeklődöm iránta. Öreg ember vagyok, egész életemben egyebet se
tettem, csak dolgoztam. Most már szeretnék pihenni.

Orsovai fölállt. Most már egészen otthonosan érezte magát a milliók
közt. Nadrágzsebébe sülyesztett kézzel föl-alá kezdett járkálni.

– Pihenni akar? – mondta. – Igaza van. Ha már az ember elért annyit,
hogy minden biztosítva van: jövője, gyereke… akkor legjobb, ha pihen. Én
azt ajánlom, hogy jöjjön Magyarországba.

Az öreg nagyokat szítt a pipájából. Nem felelt.

– Jöjjön Budapestre. Ez a világ legszebb városa. Veszünk valahol egy
házat, berendezkedünk és úgy fogunk élni, hogy soha annál jobb élet nem
volt.

Hutkinson fölállt:

– Nézze, – mondta – nekem, őszintén megvallva, az a tervem, hogy maga
eljöjjön velünk Amerikába és ott átvegye az összes üzleteimet.

Ettől megdöbbent Pál. Ezt legkevésbbé sem akarta. Pestre akart menni,
mutogatni a szerencséjét, költekezni, élni, hogy mindenki pukkadjon meg
az irigységtől. Amerikába? Soha! Már hajlandó lett volna azt hinni, hogy
becsapták, megfizetik ennyi pénzzel, mert nem kaptak más vőlegényt. De
meg is ijedt egy pillanatra attól, hogy esetleg mégis el kell mennie
Amerikába…

Nyilt az ajtó. Pál hátrafordult, s Ellyt látta meg a küszöbön, nagy,
boldog, szerelmes mosolylyal az arcán. Ekkor fellélekzett, eszébe
jutott, hogy itt ő a legnagyobb úr, mert utóvégre a szerelem is csak
valami. Odalépett a lányhoz, megölelte, és megcsókolta a homlokát. A
lány nem akarta elereszteni, úgy tartotta, a nyakát átfogva, mint a
repkény. Az öreg amerikai letette a pipáját.

– Pál Magyarországba akar vinni bennünket – mondta Ellynek olyan hangon,
mintha mondaná: „tőled függ, nekem nem nagyon tetszik az eszme.“

Elly a szeme közé nézett vőlegényének és mosolyogva, egyszerüen mondta:

– Ha ő Magyarországba akar menni, akkor én sehová a világon nem megyek,
csak Magyarországba.

És most ő csókolta meg, olyan erősen, olyan boldog szerelemmel, hogy az
öreg elfordult és az ablakhoz ment.

Minden feltünés nélkül, az öreg Hutkinson kivánsága szerint, a
legnagyobb egyszerűséggel tartották meg esküvőjüket Fiuméban. Orsovai
rokonai közül csak az apja jött el, az anyja már rég meghalt. Az
esküvőről Zrinyi, aki másnap már Pestre utazott, vitte el a hirt a
lapoknak. Ezért a szivességért aztán engedelmet kért Páltól, hogy
jövendő terveiről cikket irhasson azon a napon, amikor Orsovai Pestre
érkezik feleségével és apósával. Jövendő tervei Orsovainak éppenséggel
nem voltak. Zrinyi beszélt egyről-másról, munkanélküliek segélyezéséről,
hát ráhagyta, hogy olyat is csinál. Azzal visszamentek Abbáziába.

Mikor aztán már a tengerparton is nagyon jelentkezett az ősz – november
vége felé lehetett – akkor összepakolt a fiatal házaspár és egy délután
áthajózott az öreggel Fiuméba. Eső már nem esett, csak köd volt, csúnya
novemberi köd, amely a tengeren még kietlenebb, mint a szárazon.
Orsovait azonban ez egy csöppet sem bántotta. Úgy ült a hajón Elly és
Hutkinson közt, mint valami csaló, aki két kifosztásra szánt áldozatot
visz a hamis kártyások közé. Egy-egy pillanatra föl is villant benne az
az érzés, hogy talán valamelyik útitársuk ezt suttogja a szomszédjának:

– Nézd, hogy becsapta ez ezt a két szegény idegent… most viszi őket,
kifosztani…

Szomorú látvány volt az édes, szép asszony, amint Orsovai mellé bujva
ült, karját a karjába öltve, s időnként nagy, szűzi szerelemmel, az ő
első szerelmével emelte föl hozzá a szemét.

Hogy közel értek a fiumei kikötőhöz, erős tülkölést hallottak. Orsovai
elmosolyodott:

– Furcsa hang…

– A köd miatt van – magyarázta az öreg amerikai, aki már sokat utazott
tengeren. – A köd miatt, hogy a hajó bele ne ütközzék valamibe.

A hajó csakugyan meg is lassította menetét s óvatosan úszott be a
kikötőbe. Az öregnek igaza volt. Hogy a móló mellett elhaladtak, a ködön
át láthatóvá vált egy ember, aki a hosszú kőrakás végében állt s
torkaszakadtából fújt egy nagy tülköt.



V

Egyideig még fújta, megvárta, mig az abbáziai hajó elhaladt mellette,
aztán egyszerre abbahagyta a tülkölést. Alacsony, vállas, kis olasz
volt, a haja már kezdett egy kicsit deresedni. Így volt a bajuszával is.
Réveteg nézésű, félénk ember volt, azt lehetett róla hinni, hogy minden
mozdulatával bocsánatot kér a többi embertől azért, mert ő is él.

Szétnézett a ködben és csóválta a fejét. Ezt gondolta:

– Ime, most már ez a tizenkettedik ködös nap és minden áldott nap engem
küldenek ide vártára. Ott van a révkapitányságnál egy csomó más ember…
nem, ők engem küldenek, aki iskolákat végeztem és tanult gépész vagyok.
Nem azért kínlódtam öt évig, hogy trombitás legyek.

Úgy rémlett, mintha messziről hajó közelednék. Unott mozdulattal fogta a
tülköt, s akkorát fújt bele, amekkorát csak tudott.

– Gyanús a dolog – mormolta tovább – miért éppen engem?

Szegény sejtette igaz okát annak, hogy miért küldik éppen őt mindennap a
nagy hullámfogó végébe, a lámpás alá. Ez olyan hely, amelyet elhagyni
nagy veszedelmekkel, hajók összeütközésével járna a ködös időben. Akit
tehát ideküldenek, az itt is marad, amig fel nem váltják. És éppen az
volt az érdekes, hogy nem váltották fel. Itt állt dél óta. A köd átjárta
a ruháját, a tüdejére nehezedett.

– Az asszony miatt van – mondta, s kissé összehúzta a szemét, mint
amikor nagyon gondolkozik valaki. Aztán bánatosan hajtotta félre a
fejét.

Ambrosio Posi – ez volt a neve – nagyon boldogtalan ember volt. Amolyan
osztrák-olasz származású. Arco körül született. Siheder korában ráadta
magát a gépészetre és végigjárt minden gépészeti iskolát, majd sorra
letette a kormányosi, a gépkezelői, mozdonyvezetői vizsgát. Könnyen
tanult. A legkomplikáltabb gépek szerkezetével néhány perc alatt
tisztában volt. Tiszta, egyszerű gondolkozású ember volt, rendező agy,
amely még a zavaros dolgokat is könnyen elemeikre bontja, s elrendezi a
józan logika törvényei szerint. A tanárai, a vizsgáló-biztosok egyre azt
mondták, hogy keritsen pénzt és menjen mérnöknek. Meg voltak győződve
arról, hogy nagy feltaláló veszett el a szegény Ambrosióban, hogy ez az
ember az a bizonyos nagy kaliberü mérnök, aki óriási hidakat épit,
telerakja turbinákkal a Niagarát, villamos vasutakat, hatalmas gépeket
komponál. De Ambrosio Posinak nem volt sem pénze, sem fellépése. Esetlen
volt, félénk, tehát semmiféle ösztöndíjat nem tudott megkaparitani.
Tökéletes ellentéte volt mindannak, amit mi élelmesnek nevezünk. Így
aztán csak azt tudta elérni, hogy nagyobb műhelyekben alkalmazást
kapott. Dolgozott az államvasutak műhelyében, a torpedógyárban, majd
végre a révkapitánysághoz került. Mint ennek a hivatalnak alkalmazottja,
megnősült. De ebben sem volt szerencsés. Egy kasszirnőt vett feleségül,
akit egy elsőrangú fiumei kávéházban ismert meg. A kisasszony a
legsötétebb multú hölgyek egyike volt, de ezt ügyesen leplezte. Szegény
Posi belészeretett, nap-nap után mellette kuksolt a kávéházban és minden
este hazakisérte. A kisasszony rögtön megszimatolta, hogy ez az ember
képes a házasságig is elmenni; azontúl oly erkölcsösen viselkedett, hogy
példát vehetett volna róla bárki. Még a kezét sem engedte megcsókolni.
Ambrosio Posi ezt olyannyira méltányolta, hogy egy napon megkérte a
kisasszonyt: legyen a felesége. A kisasszony meggondolási időt kért,
csak azért, hogy ne legyen oly gyors a beleegyezés. Két nap mulva aztán
igent mondott, de egészen az esküvőig olyan korrektül viselkedett,
mintha a legelőkelőbb család gyermeke lett volna. Egy évvel az esküvő
után kezdett kibújni belőle a régi természete. Posit nagyon is csöndes,
unalmas, szótalan embernek találta, ő viszont szerette a lármát, a
fényt, a mulatságot. A vége az lett, hogy rendszeresen csalta. Legutóbb
egy Orkay nevezetű úr volt a szeretője, aki egyébként a
révkapitányságnál férje főnőke volt.

– Az asszony miatt van – mondta ujra Posi és nagyon sötéten nézett maga
elé. Bántotta, hogy ennyire üldözi a balsors. „Hiszen tudom – gondolta –
hogy nincs pénzem, nem vehetek neki ruhát, kalapot, gyűrűt, de ez még
nem ok arra, hogy mással szeretkezzék… Ha egy kis pénzem volna, ha csak
egy pár forinttal többet keresnék, megmutatnám neki, hogy gavallér
vagyok. De így miből mutassam meg?

Pislogni kezdett. Lassan egy könny siklott ki a szempillája alól.

– Miből mutassam meg? – kérdezte síró hangon, lemondólag bólongatva a
fejével.

Aztán megint belefújt a tülökbe.

– Tuú… tuú… – zúgott a ködbe a hang, de Posi már nem birta tovább.
Mérhetetlen düh fogta el, amikor ujból hallotta a tülök öblös hangját.
Elképzelte Orkay urat a feleségénél, amint most mind a ketten ezen a
tülökhangon mulatnak. Fűtött szobában, a kályha mellett. Az asszony az
ölében ül és a szakállával játszik…

Posi leeresztette a tülköt. Egyideig mereven nézett maga elé, aztán a
város felé fordult és teli tüdőből, ahogy csak birta, beleorditotta a
ködbe:

– Miből mutassam meg!?

Azzal megindult visszafelé a mólón. Most történt először, öt év óta,
hogy Ambrosio Posi nem teljesítette a kötelességét az utolsó pillanatig.
Ha barátai ezt látták volna, elámultak volna. Főnökei bizonyára a
szemüket dörzsölték volna: igaz-e, hogy Posi valósággal otthagyta a
helyét, mielőtt az ideje lejárt? Pedig úgy volt. Ambrosio egyre nagyobb
lépésekkel, egyre jobban sietve hagyta ott a helyét, szaladt be a
városba.

Künn lakott, a régi Fiuméban, ahol még magas, ósdi házak sorakoznak
egymás mellé, egymás mögé, rendetlen csoportokban. Ahol hordók és ládák
hevernek az udvarokon, ahol aprók és nem sorjában vannak az ablakok, s
ahol fekete a fal a sok esőtől. Az utca szűk, s innen is, onnan is
lárma, tamburaszó hallatszik a piszkos osztériákból.

Már este volt, pedig az óra csak fél hatot mutatott. A városban égtek a
lámpák, a ködben egy-egy ragyogó fényfolt volt minden gázláng. Ambrosio
sietve ment a nagy utcákon. Amikor bekanyarodott a kis girbe-gurba
közökbe, rohanni kezdett. A lakása elé érve, beugrott a kapun, s a
falépcsőn négy fokot lépett egyszerre, úgy vetette föl magát az
emeletre. Ezen a rémítő, vadállati ugráson lehetett látni, hogy Ambrosio
Posi e pillanatban szakított a csöndes tisztelettel, amely ezelőtt
környezte. Berúgta az ajtót. Benn a szobában nem volt más, mint Orkay
úr, egészen otthonosan, felsőruha nélkül.

– Hol az asszony? – üvöltötte Ambrosio.

A főnök nem felelt. Komolyan állt a helyén. Ilyen drámát nem adnak a
szinpadon, aminő ez volt. Ott a csábítót mindig csak nadrágban és
kabátban látni. Orkay úr talpig fehérben volt. A férj egy széket kapott
föl és azzal kereste az asszonyt. A konyhában találta meg, amint villogó
szemmel kucorgott egy sarokban. Egy szál ingben volt.

Ambrosio összetörte a hátán a széket. Még tovább is verte volna, de
ekkor észrevette, hogy Orkay úr hirtelen a ruhájához ugrik és öltözködni
akar. Akkor már nem volt más Ambrosio kezében, csak egy székláb. Ezzel
ütött egyet a főnökére és ráordított:

– Szaladj, gazember!

És magasra emelte a széklábat. Orkay úrnak a halálfélelem verítéke ütött
ki a homlokán. Azt hitte, hogy ez az ember most agyonüti. Egy nagy
ugrással künn termett a lépcsőházban, Ambrosio utána rohant. Már akkor a
házbeliek mind a lépcsőházban voltak, s ezeknek a sorfala közt
bukdácsolt le a két ember az utcára. Elől Orkay rohant fehéren,
keresztül utcákon, tereken, utána a bőrköpenyes gépész egy tülökkel a
nyakában, magasra emelve a széklábat. A halálfélelem nem ismer
szégyenkezést. Végigszáguldottak a legnépesebb utcákon, a korzón, a
kávéházak előtt, s a járókelők rémülettel nézték ezt a hajszát: elől egy
félmeztelen, orditozó ember, mögötte egy másik, aki agyon akarja vágni.
Egyszerre aztán megállt az üldöző. Nem birta tovább a futást. Orkay úr
eltünt egy kapu alatt, ő pedig kiejtette kezéből a széklábat. Mint
valami részeg, támolyogva, halálra fáradtan vánszorgott a tenger felé.
Még soha életében ilyen nagy izgalom nem érte. Reszketett a keze, s a
térde meg-megrogyott. Bement egy tengerparti kávéházba és kávét rendelt.
Feketekávét, sokat, forrót, erőset. Aztán, mialatt a pincér oda volt a
kávéért, minden gondolat nélkül bámult a levegőbe.

Egy másik asztalnál kis társaság ült: két férfi és egy hölgy. Angolul
beszéltek, habos kávét ittak és cukros kalácsot apritottak bele.

– Milyen furcsán néz ez az ember – mondta a hölgy.

A fiatalabbik férfi, aki indigókék öltönyben volt, egy pillantást vetett
Ambrosiora.

– Ezek az olaszok – mondta a tapasztalt népismerő hangján, – mind
hülyék. A rossz ivóvíz teszi.

Ambrosio megitta a kávéját s azontul egy óra hosszat ült a helyén
szótlanul, mozdulatlanul. Aztán fizetett és elindult. Maga se tudta,
hová megy. Az izmai a régi hivatala felé vitték. Ment, föl a lépcsőn, be
az egyik irodába. Itt szemtől-szembe találta magát Orkayval. A főnök úr
most már fel volt öltözve, de most az arca volt fehér, mint a fal.
Minden harag nélkül szólt rá Posira:

– Posi, ön el van bocsátva, felmondási idő nélkül.

Az olasz egy kicsit felnézett rá, aztán az ablakra bámult. Most már
megint a régi, csöndes Posi volt. Szelíden mondta:

– Jó.

Azzal kivánszorgott. Szépen hazament, de már nem találta otthon a
feleségét. A lakás tárva-nyitva volt, a belső szobában égett a lámpa.
Egy széken hevert Orkay úr mellénye. Ambrosio körülnézett s kihúzott egy
fiókot. Ebben voltak bizonyítványai, itt tartotta azt a kis pénzecskéjét
is, ami még megmaradt elseje óta. Magához vette a bizonyítványokat, meg
a pénzt s kiment. A lámpát el se oltotta, az ajtót be se csukta. A
küszöbön csöndesen sírni kezdett. Könyei lefolytak deresedő bajuszára,
lecsöppentek a kabátjára. Nagyon fájt a szive e pillanatban. Úgy érezte,
hogy ő a legárvább ember ezen a világon, ime, már negyven éves és még
mindig nincs nyugalma. Most megint menni kell, éhezni, kunyorálni, újra
kezdeni az életet.

A pályaudvar felé vánszorgott. Nemsokára kellett indulnia az esti
gyorsvonatnak. A szállók nagy kocsijai egymásután vitték az utasokat a
pályaudvarra. Bent a csarnokban nagy élénkség volt. Az acetilénlámpák
ragyogó fehér fényt árasztottak s künn a perronon indulásra készen
állott a budapesti gyorsvonat. Nagy, tízkerekű mozdony volt elébe fogva,
hatalmas hegyi szörnyeteg, amely nem ijed meg egyhamar a Karszt nagy
szélviharjaitól, sem a meredekektől.

Ambrosio jegyet váltott Budapestre. Aztán kiment a perronra és a többi
ember közé keveredett. Még mindig értelmetlenül, üres tekintettel bámult
a levegőbe s hagyta, hogy vigye magával az emberáradat. Betuszkolták egy
vaggonba. Benyitott az első fülkébe s illedelmesen köszönt. Ugyanaz a
társaság ült itt is, amely az imént a kávéházban úgy megbámulta. Egy
ideig némán néztek rá, aztán az indigókék ruhás ifjú megszólalt:

– Azt hiszem, ön téved… ez itt első osztály…

– Igen? – motyogta Ambrosio és megemelve kalapját, kiment a fülkéből.

– Ezek olyanok, mint a barmok – mondta Orsovai – ha nem lökdösik őket be
valahová, még ide is betolakszanak.

Egy óra mulva már vágtatott velük a nagy mozdony, fölfelé a Karszt kopár
kőóriásai közt, nekiszegezve a ködnek fényes lámpáit. Vitte őket
Budapest felé, Orsovai urat az élete kezdetén, ezer millióval a
zsebében, Ambrosio Posi vizsgázott gépészt és képesitett kormányost
pedig annyi évi szomorú munka után új életet kezdeni, két forinttal. A
szerencse és a pénz az első osztályon utazott, a baj és a nyomoruság
pedig a másodikon.



VI

Budapesten már hetek óta beszéltek erről a házasságról. Október végén
érkeztek haza Abbáziából azok a hölgyek, akik a nyarat valami divatos
fürdőhelyen töltötték s akik onnan hazajövet két-három hétre délre
mennek, megtoldani a nyaralást. Onnan egyenesen a szezonba csöppentek,
amikor hazajöttek. A szinházak már novemberre abbahagyják a magyar
szerzők premiérjeit, amelyeket augusztusban és szeptemberben szoktak
adni üres házak előtt. Angol és francia operettek járták, a zsúrok
megkezdődtek s a hirdetési oszlopokon megjelentek az ismert nagy sárga
plakátok, amelyekre egy-egy zongoraművész vagy hegedűs neve félméteres
betűkkel van nyomtatva.

Ezek a most visszatért utolsó nyaralók hamar szétvitték a hírt. A
lipótvárosi családokban, ahová Orsovai el szokott járni, végigenni a
hatalmas Gerbeaud-uzsonnákat, hogy ne kelljen vacsoráznia, egyébről se
esett szó, mint erről a hihetetlen szerencséről. Az ifjúság – már a
zsúr-ifjúság – amely eddig Orsovait mélyen lenézte s csak azért érzett
iránta némi tiszteletet, mert keresztény volt, most úgy kezdett róla
beszélni, mintha mindeniknek ő lett volna a legjobb barátja. „Palinak“,
„az öreg“-nek nevezték, várták, hogy végre gratulálhassanak neki és
láthassák a feleségét. Az eljegyzése hirét Zrinyivel beküldette a
lapoknak. Akkor már a pletykából valóság lett s az illetékes körök is
figyelmessé lettek az ügyre. Illetékes körök alatt azokat a köröket
értem, amelyek azonnal éjt-napot összetettek annak a hirére, hogy pénz
jön a városba. Bukófélben levő vállalatok hirtelen reményre kaptak. Egy
mulatóhely, amely a tönk szélén állott, s amely ellen minden héten
árverést hirdetett a hivatalos lap, hirtelen összehivta igazgatósági
tanácsát bizalmas értekezletre. Egy óra alatt elhatározták, hogy a
gazdag ifjú meg fog vásárolni egy csomó részvényt. Kiküldték az egyik
igazgatósági tagot, akinek a feleségéhez zsúrozni járt Orsovai, hogy ő
intézze el a dolgot diplomáciai uton. A mentőegyesület, amely mindenkit
megmentett már, csak magát nem, nagy, díszes feliratot készittetett a
pénzes emberhez. A kalligrafusok már napok óta dolgoztak a gyönyörű
kérvényen, amelynek szövegét a nemzet ősz regényírója a szent célra való
tekintettel szivességből készítette el. Maga a felirat annyiba került,
hogy lehetett volna az árán valami kisebbrendű orvosi műszert venni.
Egyéb jótékony egyesületek valósággal lázban voltak. Hölgybizottsági
ülések, rendkívüli ülések, bizalmas ülések váltották fel egymást; a
szónokok mind abból indultak ki, hogy akit ily váratlan, példátlan, vagy
mint némelyek magukat kifejezték: történelmi nevezetességű szerencse
ért, az bizonyára azzal fogja kezdeni, hogy nagyobb összeget szán a
jótékonyság oltárára. A szónokok azonban ennél a pontnál úgy érezték,
hogy az ő zsebük némileg a jótékonyság oltárának egy szerény
expoziturája s ezért magasabb fokú hévvel követelték, hogy
egyesületüknek az őt megillető rész biztosíttassék a lajstromban.
Fantasztikus tervekben utazó építészek összeszedték rajzaikat: ime, újra
egy alkalom… hátha ez eredeti ember s szivesen belemegy a gellérthegyi
villamos, a margitszigeti világfürdő, a Duna alatt fúrható alagút, a
kelenföldi világ-kikötő, a földalatti és földfeletti vasút és a többi
ilyen szükséges és szép dolog létesítésébe.

Meg lehetett látni a városon, hogy érzi a pénz közeledtét. Mintha
mágnestűhöz közelítünk vasdarabbal, már messziről érzi, félméterről
nyugtalankodik, reszket, izeg-mozog, hogy aztán amikor a vas egészen
hozzáér, őrületes vágygyal forduljon feléje – úgy a pesti társadalom
izgatott volt, nyugtalan remegéssel várta a megérkezés napját, a pénz
bevonulását.

A megérkezés napját megsürgönyözték az abbáziai kémek az illetékes
köröknek. Ezek az urak egymást dicsérték a kitünő ötletért, hogy kémet
küldtek Abbáziába. Utóvégre is az kap hamarább, aki hamarább
jelentkezik. „Fél tízkor este érkezik.“ Ez volt a sürgönyben, amelynek
tartalmát azonban csak a legbeavatottabbaknak árulták el. A sürgönyt egy
Walzer nevű fővárosi bizottsági tag kapta, aki feje volt a _kányák_
klikkjének. Ezek terézvárosi főemberek voltak, akik a lehető
legpiszkosabb célok végett egyesültek. A _kányák_ voltak az elsők, akik
kellőleg mérlegelni tudták Orsovai horderejét. Rendes vendéglőjükben
este titkos összejövetelt tartottak.

– Uraim – mondta itt Walzer úr és reszketett kezében a sürgöny – Orsovai
Pál ma este fél tízkor érkezik. Ez titok és köztünk kell, hogy maradjon.
Mi mindent meg fogunk tenni, amit csak lehet. Most, mielőtt kimennénk a
pályaudvarra barátunkat fogadni, röviden összegezem céljainkat: célunk,
hogy Orsovai Pál kerületünkben telepedjék le.

– Úgy van – kiáltott közbe egy nagy, kövér ember, akinek a városliget
felé gyönyörű villatelkei voltak, de aki eddig a nagy szegénység miatt
nem tudott túladni rajtuk.

– Célunk – folytatta a törzsfőnök – az is, hogy Orsovai Pál úr élénken
résztvegyen a közügyekben. Az ilyen kitünő jellem és magasröptű elme
csak hasznára lehet kerületünknek, ha eszméi megvalósítására a szükséges
anyagi eszközökkel is rendelkezik!

– Úgy van! Helyes!

Most már minden oldalról zúgott a helyeslés, mert ez már mindenkinek
érdeke volt. Csak Orsovai vegyen részt a közügyekben. A többit majd ők
elintézik.

– Harmadik célunk – folytatta a haramiavezér – hogy Orsovai úr kaszinónk
tagja legyen, s annak idővel lelkévé váljék.

– Úgy van! – kiáltották a kártyások, a pénzkölcsönkérők és azok az urak,
akik a klubban félrehivják az embert a sarokba, s tintába mártott tollat
adnak a kezébe, hogy a falon egy váltót zsiráljon.

– Ezekkel a figyelmeztetésekkel bocsátom önöket útra, s még megjegyzem,
hogy kilenc órakor a keleti pályaudvaron van a találkozó…

Egy öblöshangú, magas, ősz ember kiáltott közbe:

– És a jótékonyság?

De erre már senki sem felelt. Nem azért, mintha nem tartották volna nagy
dolognak a jótékonyságot, hanem mert Zimmermann G. István úr, az előkelő
patricius egymaga volt érdekelve a dologban. Ő a kerület összes
jótékonysági egyleteit a kezében tartotta. Elnöke volt a
ruhaosztogatóknak, a népkonyha-egyletnek, a _Meleg kanál_ és a _Fázunk_
egyletnek. Nemkülönben választmányi tagja volt a
gyermeksegélyző-egyletnek, a szegényeket munkával ellátó, a szemérmes
szegényeket titkon gyámolitó, a szegény lányok kézimunkáját értékesitő,
a kiházasitó, a tandij-egyleteknek és mind a többinek is. Ezért aztán az
a szabó, akinél ötszáz ruhát rendelt évenkint az iskolásgyerekek
számára, ingyen csinált neki ruhát, s a suszter, aki ebben a mai
konkurrenciás világban ötszáz pár csizmára kapott megrendelést jó
drágán, szivesen adózott két-három pár finom keztyübőr cipővel s egy
báli lakktopánnal a jótékonyság angyalának. A _Fázunk_-egyletnél, amely
fát és szenet osztogatott a kerület szegényei közt – mit tehetett
egyebet – fát és szenet lopott. A _Népkonyha-egylet_ révén a
husszállitók kegyét nyerte meg. De mindennél fontosabb volt a szemérmes
szegények segélyezése, mert ezekről nem vezettek könyvet, ezek nem
voltak kötelesek nyugtát adni. A legszemérmetlenebbül a szemérmes
szegényektől lopott Zimmermann úr, aki így aztán nemcsak, hogy megélt,
hanem csinos kis összeget helyezett el abban a helyi érdekű kis kerületi
bankban, amelynek a kánya-király, Walzer úr volt az elnöke, s amely
banknál fogva Walzer úr és kányái markukban tartották az egész kerületet
és főleg a képviselőválasztást. De azért Zimmermann bácsi – így hivták
őt a kerületben – a legáltalánosabb köztiszteletnek örvendő ember volt,
már többször jubilált is, iskolaszéki és fővárosi bizottsági tag volt, s
úgy csöndes téli estéken, amikor egy-egy kis bronchitis nem engedte ki a
szobából, maga is elgondolta, hogy mily szép élet az ilyen becsületes,
érdemekben megőszült polgáré, aki minden idejét a jótékonyságnak
szentelte, s akit ezért az általános tisztelet vesz körül.

Miután pedig ő igy monopolizálta a jótékonyság ügyét, senki se felelt a
kiáltására. Azt gondolták: „Eridj, boldogulj, ahogy tudsz.“

A derék emberek hazamentek vacsorázni, hogy idején a pályaudvaron
lehessenek. A sarki rendőr illemtudóan köszöntötte őket. Ez el szokta
nézni nekik, ha néha éjfél után zajosan tértek haza a klubból és az
utczán tiltott dolgot cselekedtek, mert az ő fia is kapott ruhát,
csizmát meg tandíjat a Zimmermann bácsi egyleteinek egyikétől. Szóval
szerették őket a kerületben.

A kányáknak azonban nem volt szerencséjük. Hasonló tartalmú sürgöny
érkezett a szabadelvűkörbe is. Ez ugyan még nem lett volna baj, de baj
volt, hogy az egyik kis estilapban nagy cikk volt Orsovai Pál
házasságáról ily cimmel: _Egy szenzációs házasság_. A cikk részletesen
elmondta a házasság történetét, s minden kikezdésben akkorákat hizelgett
Orsovainak, amekkorákat csak tudott. A lapocska ugyanis nagyon gyönge
lábon állott. Csak egy-egy nagyobb hazugság alkalmával tudott eladni
annyi példányt, hogy a költségeit behozza. Most azt remélte, hogy az
érkező milliomost meg fogja hatni ez az előzetes ragaszkodás és
méltányolni fogja azt a népszerűséget, amit az ujság torkaszakadtából
igyekezett neki megszerezni. A cikkben Orsovait mint nagylelkű adakozót,
jótékonyságáról rég ismert embert ismertették. A cikk egyik fejezete ez
volt: _Beszélgetés Orsovai kollégájával_. Ebben egy Schwarz nevű
könyvelő érdekes apróságokat mondott el „lapunk tudósitójának“ a
szerencsés emberről. Elmondta, hogy szegény bankhivatalnok korában mint
osztotta meg utolsó falatját nélkülözést szenvedő kollégáival, mily
bőkezű volt, ha arról volt szó, hogy másokon segíteni kell. Ez a Schwarz
ugyanis többször kért kölcsön négy-öt hatost Orsovaitól és soha nem
kapott tőle egy krajcárt sem, tekintve, hogy Pál fösvény volt és tőle
akár éhen halhatott az egész bank, ha ő Gerbeaudnál akart uzsonnázni. De
Schwarznak gyermekei és adósságai voltak.



VII

A miniszterné – a kereskedelmi miniszterné – jóval éjfélután felriadt az
ágyában.

– István, – mondta férjének – te nem alszol?

Kissé nyugtalan hang felelt a szomszéd ágy párnái közül:

– Nem.

A nagy hálószobának, amelyet nagyon enyhén világított meg egy kis
kéküveges éjjeli mécs, a közepén volt egymás mellett a két hatalmas
tölgyfaágy. Teli voltak faragványnyal, magasak, szélesek voltak, mintha
nem is ágyak volnának, hanem komor faépületek, nagy díszbárkák. Az egyik
különösen magasra volt felpárnázva, ebben a kegyelmes asszony feküdt.
Így éjjel olyan csúnya és öreg volt, mintha anyja volna a nappali
kegyelmes asszonynak. Senki se ismerte volna meg benne a nagy bálok lady
patronessét, akiről a nagyon fiatal urak olyankor ezt mondták:

– Még mindig szép asszony.

Ami szép maradt benne: a termete és a szeme ragyogása, az nem
érvényesült az ágyban. Az arca fényes volt valami kenőcstől, s a keze
régi keztyűben volt, mert beglicerinezte lefekvés előtt.

Felkönyökölt az ágyban és átszólt a férjéhez:

– Mi bajod, István?

Az öreg, sovány miniszter mozdult egyet, szuszogott néhányat, fordult a
kék selyempaplan alatt, aztán lenyomta párnáinak a másik ágy felé eső
részét, hogy láthassa az asszonyt.

– Nincs bajom, csak töröm a fejemet valamin.

Az asszony egészen közel feküdt hozzá, a nyakáig húzta a paplant és
kedveskedve szólt:

– Megmondod, hogy min?

A kis öregnek jól esett, hogy elmondhatja. Minden dolgát mindig a
feleségével beszélte meg, s most megtakarította azt a kellemetlen kis
érzést, hogy ő álljon elő az ügygyel.

– Olvastad ma az ujságban ezt az Orsovai-féle dolgot? – kérdezte.

– Láttam… csak úgy, futólag.

– Pedig érdemes lett volna elolvasni. Ez az ember, fiam, lement
Abbáziába üdülni, mint szegény bankhivatalnok és ott beleszeretett egy
amerikai milliomosnak a lánya. Aztán elvette feleségül és most jönnek
Pestre.

– Ez az egész?

– Várj csak. Ennek az embernek, mint az ujság irja, ezer millió forint
vagyona van. Tudod te, mi ez? Képzeld csak el: ezer millió!

Ezt az „ezer milliót“ olyan tisztelettel, áhitattal, benső megindulással
mondta a miniszter, mint ahogy mi mondjuk: „Isten“ vagy „haza“ vagy
„becsület.“ Most már az asszony is figyelni kezdett. A félhomályban
ragyogott a szeme. A kis öreg fölült az ágyban. Kis mellecskéjén nagy
ráncba esett a hálóing, vékony karocskájával furcsa íveket irt le a
levegőbe, egyáltalán igen mesebeli kis figura volt a kékes fényben,
gnómszerü öreg koponyájával, amelyen a fekvés felborzolta néhány szál
szürkés haját.

– Ezer millió! – ismételte. – Ha én ezt az embert meg tudom fogni,
örökre kint vagyunk minden bajból!

A miniszter a világ legtehetetlenebb frátere volt. Tulajdonképpen neki
magának sem volt sejtelme arról, hogy miért miniszter. Egész életében
egyebet se tett, mint bankigazgatói állásokat és igazgatósági tagságokat
hajhászott. Azonkivül amikor csak az ideje engedte, az arisztokráciához
dörgölőzött, tolakodott, szinte könyökkel dolgozta fel magát a
legmagasabb körökbe. S hogy ezt elérje, úgy vadászta a pénzt, hogy
csodálkozással töltött el mindenkit.

De az arisztokraták, éppen, mert látták, hogy úgy kivánja őket, hogy oly
szerelmes beléjük, magasra tartották az orrukat és alig, hogy közel
engedték magukhoz. A fürge kis öreg pedig úgy dolgozott, mint valamt
elkeseredett szú. Fúrt, rágcsált éjjel-nappal, aki megfigyelte, mindig
hallotta őrlő munkájának neszét. Képes volt hónapokig dolgozni,
fiakkerezni, igérni, vesztegetni, fenyegetni, könyörögni, csakhogy a
felesége a király mellé jusson egy bálban. Barátkozott mindenkivel, aki
csak segíthette céljai elérésében. De nem tudott elégpénzt keresni. Az
asszonynak csodálatos toalettek és hihetetlen ékszerek kellettek. A
szakácsné-arcú kegyelmes asszony, akinek annyit beszélt a férje, mig
végre maga is elhitte, hogy ők nagy emberek, nem kivánt sokat. De a férj
egyre hozta az ékszereket, minden bálra új toalettet csináltatott neki s
vitte mindenüvé, fürdette abban a gyönyörűségben, hogy a férje
miniszter. A gyémántokhoz, a Worth-ruhákhoz, az évről-évre újonnan
vásárolt fogatokhoz, a drága orosz lovakhoz azonban sok pénz kellett,
több, mint amennyit a szegény kis öreg össze tudott harácsolni. Ezért
aztán kölcsönkért fűtől-fától, s most körülbelül a füléig úszott az
adósságokban, s az uzsorások állandóan ki-bejártak modern stilben
berendezett lakásán.

– És hogy lehet megfogni? – kérdezte a kegyelmes asszony.

– Nagyon egyszerűen. Azt olvasom az egyik lapban, hogy intézetet akar
csinálni a munkanélkülieknek. Ez benn van az én programmomban is. Az
állam is akar csinálni ilyenfajta intézményt. Elküldöm hozzá Iványit.

Az asszony egy kicsit gondolkozott.

– Nem – mondta aztán – magad menj el. Az ilyen ember ezért mindent
odaadna…

– Magam menjek?

Szégyelték egy kicsit, mind a ketten. De most már az asszonyban
dolgozott a vágy: szabadulni az adósságoktól, könnyen élni, nem
restelkedni, nem félni – s e pillanatban nem sajnálta ezt a szegény kis
öreg ügynököt. Felébredt benne az önző, nagyravágyó asszony, aki
semminek sem akar még búcsút mondani, se a szépségnek, se a szerelemnek,
se a szereplésnek, s akit minden, minden vágya csak a grófnék felé vont,
az igazi, nagyon régi grófnék felé.

– Menj csak magad – szólt minden kimélet nélkül. – És ne későn menj. Ez
az ember, amikor Pestre jön, még nem tudja, kicsoda. De ebben a
svindlervárosban hamar megtanítják rá. Egy hét mulva már rátartós,
gőgös, hencegő lesz, nem fog fogadni senkit, és talán gyönyörűség lesz
neki egy miniszter közeledését visszautasítani. Ha rögtön megfogod,
akkor megtisztelve érzi magát, büszke lesz és azt teszel vele, amit
akarsz. Mondom, két hét mulva már késő. Akkor már tudni fogja, hogy hol
lakik az isten.

Csönd lett. A kis öreg odahúzódott az ágyhoz és megcsókolta a felesége
keztyűs kezét.

– Milyen okos vagy te – suttogta neki hálás alázattal.

– Mikor érkezik az az ember?

– Holnap reggel.

Hogy ilyen hamar jön, ezt a kegyelmes asszony se remélte. Most
hosszasabban gondolkozott, aztán egy kis daccal szólt:

– Hát elmégy hozzá holnap reggel. És magaddal viszed Iványit. Nekünk
kell a pénz, kell, kell… Itt meg senkinek sincs már pénze.

Többet nem is szóltak. Az asszony elaludt, a miniszter meg még hosszasan
nézte. Mint ahogy gyöngébb elméjü emberek néznek a világosfejü, mindent
kapiskáló, hamar határozó asszonyokra, akik olyan erős kézzel vezetik az
ő életüket.

Aztán ő is megfordult, elbújt a világoskék selyempaplan alá és félénken,
mondhatnám tiszteletteljesen kezdett hortyogni.



VIII

A lapokban megjelent cikkeknek az lett a következményük, hogy már kilenc
órakor nagy tolongás volt a pályaudvaron. A főkapitányt a
szabadelvűkörben a telefonhoz hivták a tarokkasztaltól. Azt jelentették
neki, hogy a keleti pályaudvarhoz lovasrendőröket küldtek, mert valami
tüntetésféle készül. A csőcselék egyre jobban tódul oda, sejtelme sincs
arról, hogy mi lesz ott, de úgy vélekedik, hogy ahol sokan vannak, ott
érdemes lenni. A főkapitány egy pillanatig habozott, hogy melyik
rendőrtisztet bizza meg a rend fenntartásával, aztán egyszerre vállat
vont s belekiáltott a telefonba:

– Mondja meg a tanácsos úrnak, hogy magam megyek ki a hely szinére…

Azzal vette a kabátját. Egy képviselő utánaszólt:

– Hova mégy?

– A hivatalomba – füllentette a főkapitány. Úgy gondolkozott, hogy
mennél kevesebben lesznek ott, annál több a remény.

De már más képviselők szintén öltöztek. Ezek is a pályaudvarra
igyekeztek. Stréber ujságirócskák ugráltak körülöttük:

– A Drechslerbe, képviselő úr?

– Nem, öcsém, máshova.

A telefonnál egy másik ujságiró nagyban működött:

– Szerkesztő úr, kérem – mondta – okvetlenül küldjön ki valakit a
pályaudvarra. Én kimennék, de a mai pártgyülésről kell adatokat
szereznem…

Felhajtott prémgallérral, előkelő csoportban vonultak át a garderobeon
az éltes urak, cilinderben, magasra tartott fejjel, egyik-másik finom
szivarral a szájában. A piros szőnyegen nesztelenül haladtak és csak
suttogva beszéltek:

– Kiváncsi vagyok az asszonyra, mondta az egyik.

– Én a hecc kedvéért megyek.

Mindenkinek volt így tartalékban egy kis oka, annak magyarázatául, hogy
kimegy a vasútra egy idegen ember elé.

A vonatot már jelezték a legközelebbi állomásról. A perron tele volt. Az
érkezési oldal nagy csarnokában a csőcselék szorongott, s a rendőrök
csak ügygyel-bajjal tudtak szűk utat vágni a nagy emberanyagban. A
perron aszfaltján egy csoportban voltak a képviselők, a kányák, az
ujságirók, s Orsovai ismerősei. Bankárok, akik eddig csak onnan
ismerték, hogy a feleségüknek a zsúrjaira járt egy Orsovai nevű
fiatalember, most úgy beszéltek róla, mint családjuk régi intimusáról.
Egy nagykereskedő, akihez valamikor állandóan Orsovait küldték a bank
szolgájával inkasszálni, az magyarázta egy csoportnak, hogy nagyon okos
fiú, pénzügyi talentum. Majd meglátják, fölforgatja a börzét és ha lesz
benne egy kis erély, kitekeri a nyakát egynémely uraknak… Ez a
contremine egy vezéralakjának szólt, aki a közelben állott, s idegesen
simogatta a szakállát. Mind tervekkel voltak tele. Magukbavonult
tekintélyes öreg urak már azokra az összegekre gondoltak, amelyekkel a
vállalataikon ez a nagy pénz segíteni fog. Igazgatók, vezértitkárok
sugdolóztak: „Pénz jön, éppen az jön, ami nincs és ami kellene – s még
hozzá mennyi!“ Elszörnyűködtek, lehunyták a szemüket, amikor
elgondolták: ezer millió! Hiszen százezer forint is mily sok, hát még
tízszer százezer, hát még ezerszer tízszer-százezer! És ez eleven pénz,
amely percenként nagy összegeket kamatozik, nem holmi polgári anya, aki
egyszer egy évben szül gyermeket, hanem csudálatos _alma mater_,
amelynek minden percben erős fia, minden másik percben szép lánya
születik: ezrek, tizezrek…

Kivülről hosszú fütty hallatszott. Aztán megvillant a mozdony két
tűzvörös szeme. Egy pillanatig tartott az egész: a tömeg előrenyomult, a
rendőrök káromkodni kezdtek, s már ott állt előttük a hatalmas mozdony,
lihegve, sisteregve, fáradtan a nagy út után. Mindenki az elsőosztályú
kocsik felé nyomult. Egyszerre csak elkiáltotta magát egy pofaszakállas
úr:

– Da ist er!

Mindenki oda nézett. A kocsi ajtajában egy csodálkozó arcú fiatalember
állott, nyitott felsőkabátban, amely láthatóvá tette az indigókék ruhát.
Nagyra meresztette a szemét, amikor a tömeget látta.

– Kit várnak ezek? – kérdezte a hordártól, aki felugrott hozzá.

– Valami milliomost – mondta a hordár és elrohanván félrelökte,
kétségkivül azért, hogy hamarább lehessen annál a milliomosnál.

Orsovai hátrafordult Hutkinsonhoz:

– Nézze csak – mondta.

Lejött a lépcsőn. Az az úr, aki a _da ist er_-t kiáltotta, most
kalaplengetve kiáltott feléje:

– Isten hozta, Orsovai úr! Éljen! Éljen!

Ez az úr a holland-magyar bank portása volt.

Orsovai megijedt.

– Ezek engem várnak – mondta Hutkinsonnak. Azzal karonfogta Ellyt.

Amikor a tömeg meghallotta a portás éljenét, mintha egy kicsit
megdöbbent volna. Hirtelen csönd lett. Mindenki azt várta, hogy a háta
mögött kezdjék. És el is kezdték: először künn, halkfélénken az
alázatosak, majd a középen kissé bátrabban a polgári elem, kezében a kis
ujság szenzációs számával. Erre föllélekzettek a képviselők, börziánerek
és kányák, hogy végre elkezdte valaki, s az általános rivalgásba ők is
beleharsogtak, kalapjukat lengetve:

– Éljen! Éljen!!

– Érdekes arc – mondta egy asszony, egy képviselő felesége.

– Az asszony is szép – mondta a férj.

Orsovai kezet szorított ismerőseivel. Hamar feltalálta magát s
leereszkedő hangon mondta meg a nevét, amikor a kányákat bemutatták
neki.

– Éljen! Éljen! – kiabált künn a tömeg.

– Jó, jó – mondta mosolyogva Orsovai – igazán nem tudom, mivel
érdemeltünk ily szép ovációt.

Azzal elbucsúzott a képviselőktől, mind a többitől, s magasra emelt
fővel ment át a sorfalon, miközben a rendőrök szalutáltak neki, s maga a
főkapitány kiabált:

– Tartsák szabadon az ajtót!

Egy fiakkerbe ültek s elrobogtak. Úgy köszöntgetett a kocsiból az
éljenzőknek, mint ahogy a királytól látta. Egy kicsit előrehajolt és a
kalapjához emelgette a kezét.

Utána hosszú kocsisor következett; mint valami nagy nászmenet, úgy
robogtak végig a kerepesi úton, a Hungária felé. A többiek azért siettek
utánuk, hogy még ma este letehessék a névjegyüket nála. Hogy a szállóba
ért, már két névjegyet adott át neki a portás. Két hirlapiró nevét
olvasta a kártyákon.

– Istenem – mondta fáradt hangon a portásnak – mondja meg azoknak az
uraknak, hogy ma nem fogadok senkit… fáradt vagyok…

A portás mélyen megemelte sapkáját, az oszlopok mögül pedig két szomorú
fiatalember kullogott elő, s ment ki a szállóból.

A pályaudvar mellett egy embert tuszkoltak a rendőrök.

– Fogja be a száját, – orditott rá az egyik – ne hazudjon! Láttam, amint
tolakodott és nyomta a többit.

– Nem igaz! Ki akartam menni…

– És gorombáskodott a közrendőrrel, amikor tisztességes viseletre
intette. Majd megtanítják magát a kapitányságon!

Egyet ütött a hátába, mert nem akart menni. Valahogy mégis elcipelték a
kapitányságra.

– Jelentem alássan, fogalmazó úr – mondta haptákban a rendőr –
előállítottam ezt az embert, tolakodás végett és aztán rendőrsértést is
követett el.

– Kérem, én csak ki akartam jutni a pályaudvarról, mert…

– Fágjá be á száját! – szólt orrhangon a csinos, cvikkeres fogalmazó és
papirt, tollat vett elő. – Hogy hívják?

– Ambrosio Posi – mondta az idegen.



IX

A pincér nagy ezüsttálcán dús reggelit hozott. A hóna alatt voltak az
összes ujságok. Orsovai sorra nézte valamennyit. Megérkezéséről
mindenikben volt tudósítás. Mindenik kedves hangon üdvözölte azt a
férfiút, akitől e pillanatban annyi mindent vár Magyarország, s
különösen a főváros és hosszú statisztikákkal mutatták ki, hogy ilyen
gazdag polgára még ezer éves fennállása óta nem volt a magyar hazának. E
pillanatban nagyon boldog volt Orsovai. Derűs hangulatban kezdett
öltözködni, s amint felkötött bajuszszal járkált fel s alá a szobában,
egyszerre megállott.

– Milyen szamár voltam – mondta magában – még azt hittem, hogy meg
fognak vetni e miatt a házasság miatt…

És mosolyogva gondolt a tegnapi tüntetésre, a képviselőkre, a főváros
hatalmasságaira, a hirlapirókra, az akadémikusokra, a kereskedelem és
börze portentumaira, akik a perronon várták. Majd hogy nem vette rossz
néven, amért a polgármester nem mondott üdvözlő beszédet.

Felöltözött, levette bajuszáról a bajuszkötőt és a tükör elé állt.
Nagyon tetszett magának, jobbra-balra fordult, majd egy kis üvegből
parfümöt csöppentett a zsebkendőjére.

Kopogtattak. A pincér tálcán egy névjegyet hozott be. Orsovai nagyra
meresztette a szemét.

– A miniszter? – kérdezte.

– Igenis, nagyságos uram – mondta a pincér.

Maga ment az ajtóhoz, kinyitotta. Künn két cilinderes úr állott.

– Parancsoljon, kegyelmes uram.

Négy szobájuk volt egymás mellett. Ez már rendben volt, hát ide vezette
a minisztert.

– Engedje meg – mondta a miniszter, – hogy bemutassam államtitkáromat,
Iványi Sándor urat.

Az államtitkár mosolyogva szorított kezet Orsovaival.

– Önt bizonyára meglepte ez a látogatás – kezdte a miniszter, miután egy
selyem karosszékbe ereszkedett. – De amint az ujságban olvastam ezt a
dolgot, azonnal elhatároztam, hogy személyesen keresem fel önt.

– Parancsoljon velem, kegyelmes uram.

– Azt olvastam egy mai lapban, hogy… (itt nem tudta a miniszter, milyen
címet adjon Orsovainak. Megállapodott a „nagyságos“-ban.)… hogy
nagyságod erősen elhatározta bizonyos munkássegélyző intézetek
létesítését.

Ez Zrinyi cikke volt. Orsovai már alig emlékezett arra, hogy mit mondott
esküvője napján Zrinyinek, de azért ráhagyta:

– Igen, igen.

– Nos, hát – folytatta a miniszter – miután miniszterségem egész ideje
alatt egyébbel se foglalkoztam, mint éppen ezekkel a kérdésekkel,
szükségesnek láttam nagyságodhoz eljönni, hogy mielőtt lépéseket tenne e
nagy cél érdekében, velem is beszéljen… egyszóval – csináljuk együtt a
dolgot. Nekem egynémely kis tapasztalataim vannak ezen a téren és…

Az államtitkár szótlanul ült mellette egy másik karosszékben. Hatalmas,
szép ember volt s a miniszteriumban mindenki tudta, hogy nem ez a
szószátyár öreg ember a miniszter, hanem Iványi Sándor. Ő végzett
helyette mindent. Az öreg úr a miniszterséget úgy tekintette, mint
alkalmat a pénzszerzésre s az arisztokráciához való közeledésre. Olyan
poziciónak tekintette, ahonnan könnyebben megy az ostrom a grófok vára
ellen. Iványi Sándor széles vállain nyugodott az ő egész kormányzata. Ez
a zseniális, szótalan ember, aki még csak nemes se volt, ez volt a
kereskedelmi miniszter, ez csinált ipart, vámpolitikát, ez csinálta a
kis öreg beszédeit, ettől függött minden. A kis öreg csak reprezentált,
mosolygott, adta a bankot és néha hatalmas baklövéseket követett el.
Amikor aztán ezért úgy alulról, mint felülről püfölni kezdték, mindent
az államtitkárára kent. Iványi Sándor soha nem szólt egy szót sem, tűrt
mindent, s végezte tovább a dolgát. Ő látta jól, hogy milyen viszonyban
volt a kegyelmes úr a nagy vállalatokkal és bankokkal, de még csak nem
is mosolygott. Amikor hozzá jöttek, kidobta őket. Egyszerű ember volt,
csupa génie és csupa becsület. Az öreg úgy bánt vele, mint egy
rongygyal.

A miniszter mindazt elmagyarázta Orsovainak, amit az úton a kocsiban az
államtitkárából kivett. A miniszter fütyült a munkásokra, neki smafu
volt az egész munkáskérdés, az egész szociálizmus. Ami alatta a munkások
érdekében történt, azt Iványi Sándor tette. Ezért a kis öreg volt szíves
államtitkárát egy-egy grófnak az estélyén bizalmas körben parasztnak
nevezni, akinek bagariaszagú a csizmája. Arra büszke volt a kegyelmes
úr, hogy az udvarnál nagyon megtetszett ez az elmés jellemzése, s hogy
Bécsben azóta se hívják másként Iványi Sándort, mint csak bagariaszagú
parasztnak.

Iványit bántotta az a fölényes hang, ahogy Orsovai a kis öreggel
beszélt. A kis öreg azonban észre sem vette ezt a hangot, s nagyon
barátságosan csevegett Orsovaival. Mindenáron azt akarta, hogy ez az
ember megörüljön ennek a nagy megtiszteltetésnek, egyre a fejében járt
feleségének okos számító beszéde, s minden örömteli mosolynál, amely
Orsovai arcáról feléje sugárzott, ezt gondolta: „Milyen okos ez az
asszony, mindent előre tud, mindent lát…“ Majdnem könnyek szöktek a
szemébe, amikor így elővette a felesége iránt való véghetetlen rajongás.
Ezért arra is gondolt, hogy bizonyára az asszony tervei értelmében
cselekszik, ha nem marad meg a hivatalos érintkezésnél, hanem áttér a
családi barátkozás terére is.

– Nagyon szeretném megismerni a kedves feleségét – mondta.

– Óh, nagyon fog örülni!

Orsovai felugrott, s átkiáltott a másik szobába:

– Elly, fel vagy már öltözve?

– Óh, már régen – felelt az asszony, s megjelent a küszöbön.

Nagy, uszályos pongyola volt rajta. E pillanatban, hogy az ajtóban
állott, csodálatosan szép volt ez az asszony. A fejét egy kicsit
hátravetette, s így látni lehetett állának és telt fehér nyakának finom
apró domborulatait; a széles, mindig rakoncátlan hajkorona engedetlen
szálai szikráztak a délelőtti napfényen, s a szemén még volt valami
fátyol, amit az álom felejtett ott. De a mély tüzek a fátyolon keresztül
is kisugárzottak. Megtelt vele a szoba, amint belépett. Az ő alakja, az
ő hangja és az ő gyöngéd illata lett úrrá a selyemfotelek közt. Úgy a
miniszter, mint az államtitkár felállt, hogy üdvözölje. A kegyelmes úr
kezet csókolt neki; Iványi, aki szerényen állt a háttérben, egyszerű
kézszoritással üdvözölte. Az asszony helyet mutatott nekik, s azzal
megkezdődött a rendes beszélgetés azokkal a bizonyos témákkal, amiket
minden fiatal asszony magával hoz, ha csupa férfi közé megy.

Ellynek tetszett, hogy miniszterek látogatják meg a férjét. Egy kicsit
hizelgett is neki az a végtelenül barátságos hang, amelyen a kegyelmes
úr a férjével beszélt. Csak Iványival nem volt megelégedve. Ez mindeddig
nem szólt egy szót se. Sőt az éleseszű asszony az első pillanatban
tisztában volt azzal, hogy ez a magas, vállas ember az egész társaságot
lenézi, s hogy ő itt a legnagyobb úr. Valami utálatféle érzést árult el
mozdulatlan, komoly arca, utálatot ez iránt az egész jelenet iránt, a
kis öreg gazember iránt, csekély gyűlöletet Orsovai iránt, aki senki és
semmi, s akinek a pénze kedvéért a miniszter már kora délelőtt
ideszaladt hizelegni. Néha-néha nyugodt pillantása az asszonyra tévedt,
s ezekből a pillantásokból Elly megértette az egész jelenetet. Egy-egy
pillanatig farkasszemet is nézett vele, de aztán elkapta róla tüzes
pillantását, amelyről már elszállott a finom reggeli köd, s amelyből
most dac villogott ki.

Ők ketten hallgattak. A miniszter és Orsovai oly heves beszélgetésben
volt, hogy nem is figyelt egyikük sem a másik kettőre. Két üres és
szószátyár embernek a maga kis szókincsével több mondanivalója van, ha
összekerül, mint két lángésznek.

– Ez is benn volt az ujságban? – kérdezte vitaközben Orsovai.

– Persze, hogy benn volt! – mondta a kis öreg.

– Lehetetlen…

Fölállt, s átment a másik szobába az ujságért. A miniszter utána ment.
Benn aztán úgy nekihevültek a vitának, a tervelésnek, hogy ki se jöttek.
Sőt, amikor a foglalkozást nem találó női munkásokról s azok
életmódjáról volt szó, a miniszter mosolyogva tette be az ajtót,
mondván:

– Ez nem való fiatal hölgyeknek.

A külső szobában magukra maradtak Iványi és az asszony. Elly föltette
magában, hogy a világért sem kezdi meg a társalgást ezzel a vademberrel.
Ő majd megmutatja, hogy neki nem imponál egyikük rangja sem. E
pillanatban az asszony különb akart lenni a férjénél: úr akart maradni
ezekkel az emberekkel szemben. Hallgatott, hallgatott, Iványi se szólt,
s utóvégre is kínossá kezdett válni a helyzet. A csukott ajtó mögött
halkan folyt a beszélgetés. Vagy öt percig hallgattak így, s Elly már
nagyon ideges volt. Toporzékolni szeretett volna, amért ez az ember nem
tartja érdemesnek még csak valami banális beszélgetést is kezdeni. Aztán
egyszerre kicsattanó hangon, amelyből kiérzett az, hogy meg akarja
szégyeníteni a hallgató urat, szólt:

– Ön miért nem tárgyal velük?

– A kegyelmes úr nem hívott – mondta csöndesen az államtitkár. – Ha majd
szólít, én is bemegyek.

Még a hangja rezgése is mutatta, hogy szégyelt idejönni, de köteles
volt, hogy szégyel itt lenni, de köteles, mert a főnöke parancsolta. Úgy
érezte magát, mint a közlegény, akit lopni küld az őrmester, s aki
utálattal végzi ezt a kötelességét. És éppen ez bántotta az asszonyt. Az
amerikai nők őszintesége kitört belőle. Kipirult arccal, komolyan
kérdezte Iványitól:

– Ugy-e ön nem szivesen jött ide?

Ez olyan hangon volt mondva, hogy erre csak őszintén lehetett felelni.
Most már minden tettetés nélkül, erősen az asszony szemébe nézve felelt
is Iványi:

– Bizony nem.

Ezt mégse várta Elly. Hirtelen elfordította a fejét s kinézett az
ablakon, a Dunára. Könnyek szöktek a szemébe. Összeszorította az ajkát.
Most egyszerre megérezte, hogy az ura senki és hogy a pénze, az ő pénze
minden. És mindjárt az első napon találkozott ebben a szegény országban
egy ember, akinek nem imponál ez az ezer millió. Dacos mozdulattal
nézett vissza az államtitkárra. Ez nyugodtan ült a helyén, mintha semmi
se történt volna.

– Ha nem szivesen jött – szólt Elly – még mindig elmehet.

És fölkapta a fejét, mint valami megbántott, dacos gyerek. Iványi
felállt.

E pillanatban nyilott az ajtó, s a vitatkozók visszajöttek. Megint
Orsovai elől és utána a miniszter.

– Hát legyen szerencsém kedden délelőtt a képviselőházban – szólt a
kegyelmes úr. Orsovai a kezét nyujtotta feléje:

– Ott leszek, kegyelmes uram.

A kegyelmes úr még egyszer kezet csókolt Ellynek, aki mosolyogva akarta
ebben megakadályozni. Amikor Iványira került a sor, az asszony föltette
magában, hogy visszautasítja a kezét, ha feléje nyujtja. De Iványi
egészen az ajtóig kisérte főnökét, s onnan nézett csak vissza az
asszonyra; hideg főhajtással üdvözölte és kiment.

Orsovai utána kiáltott a miniszternek:

– Tizenkettőkor jöjjek?

– Igen, igen!

– Jó! Alásszolgája.

Ez már olyan hangon volt mondva, ahogy egy ismert budapesti szabóról
mondják, hogy szokott beszélni a tábornokokkal, akik tartoznak neki a
díszruháik árával. Ezeket állítólag _Excellenzléb’n_-nek nevezte, s
gyakran a vállukra ütögetett, amit a jól nevelt excellenciás urak
mosolyogva tűrtek.

– Pfű, hogy telebeszélte a fejemet! – sóhajtott Orsovai, amikor
visszajött az ajtótól.

– Kedves ember – mondta halkan Elly.

– Pedig látod, ez az ember Magyarország kereskedelmi minisztere. Milyen
kedves, hogy eljött. Aki vele volt, az az államtitkára.

– Ezek a magyarok nagyon neveletlen emberek – mondta erre az asszony, s
felvillant a szeme. Teste minden porcikája égett a haragtól ez ellen a
neveletlen államtitkár ellen. Érezte, hogy ez az ember nagyon megalázta
őket. Nem akarta a férje kedvét elrontani, mert látta, hogy ez mennyire
örült a miniszter látogatásának, hát nem szólt semmit. De amikor magára
maradt a szobában, összeszorított ajakkal nézett ki az ablakon, s valami
keserűség-félét érzett. A másik szobában boldog derűvel gyújtott finom
szivarra a férje, s az asszony most úgy tekintette ezt az embert, mint
valami gyereket, aki nem látja a dolgok igaz állását, s naiv örömmel
örül a kitüntetésnek.

Mivel finom árnyalatok megérzésére is rendkivül érzékeny lélek volt
Elly, most nem nagyon tisztelte az urát, e pillanatban. Egy hónapja
csak, hogy a felesége volt, s ime, már elkövetkezett az a nap, amelyen
csökkenni érezte az ura iránt eddig érzett imádatot. Büszke és öntudatos
agy volt, gazdag elme, s hamar meglátta az urában a kis embert. Ennek az
asszonynak minden érzés számára nyitva volt a lelke. Azok közé
tartozott, akik ezen a földön igazi emberi életet élnek: akik néhány
évtized alatt átfogják a multat és a jövőt, s végigélik újra azt a
néhány ezredévet, amit az emberiség itt végigküzdött. Látomásaikban az
ilyen emberek előre is élnek, a jövőbe. Időben és térben mindent
felölelnek, amit csak ezen a földön lehet. Megismerkednek ennek a
bolygónak minden érdekességével, magasról, mint valami más csillagról
nézik a mi vergődésünket. Az ilyenek teszik túl magukat a konvenciókon,
az ilyenek imádják a költőket, s ezek számára készülnek azok a másnak
érthetetlen nagy zeneművek, amelyekben óriási távolságok zúgnak,
amelyekben a multról énekelnek a hegedűk, s a jövőről ad titokzatos,
nagy perspektivát sejtető képeket a melódia. Ez az asszony a nagy
szimfóniák és a nagy emberek imádója volt: imádni tudta Beethovent,
Napoleont, a zseniális tolvajokat, a nagy írókat, rajongani tudott
mindenkiért, aki távolságokat mutatott neki, s aki oly titkait tárta föl
előtte ennek a bolygócsillagnak, amelyeket eddig még nem ismert. Minden
perc hangulatát öntudatosan tudta érezni. Szerette az esőt borús,
bánatos hangulatáért, s a napot a világosságáért; a sziklás hegyvidék
szépsége épp úgy megreszkettette idegeit, mint a csöndes kertek
szelidsége. Nem is azok számára való ez a földi élet, akik válogatnak, s
szegény és kis ember az, akinek nem tetszik minden a világon – ez volt a
véleménye. Az ő lelkének oly gazdag húrozata volt, mint azoknak a
remekbe készült zongoráknak, amelyeken száz meg száz billentyű van, s
amelyeken nem ugyanaz a fekete billentyű jelzi a mollakkordok
lágyságait, amely az imént egy durakkordnak adott férfias zengést. Így
aztán minden hangulat megtalálta a neki megfelelő húrt ebben a
csodálatos lélekben.

Természetes tehát, hogy az első mámor után kinyilt a szeme, s látta,
hogy kivel van dolga. A szűzi fátyollal együtt a lelkéről is ledobott
egy fátyolt. Most asszony volt, igazán, a maga módja szerint. Erős tüzek
fakadtak a lelkében: megannyi vágy, megannyi új szándék, akarat. Mindez
most új lángra kapott benne az iménti jelenet után. Ahogy az ablaknál
állt, s magamagáról gondolkozott, csupa ideg volt a teste, csupa érzék.
Gyönyörű teremtés volt, az emberi fajnak remekbe született példánya.
Ebben a városban talán sohse élt férfi, aki méltó lett volna arra, hogy
megölelje és szájon csókolja ezt az asszonyt. Amely pillanatban
összevillantak volna a szemeik, a férfi megijedt volna attól a sok
tüzes, színes gondolattól, ami egy csók nyomán ennek az asszonynak a
szeméből kiragyogott.



X

Délután egy úr jelentkezett Orsovainál.

– Salgó vagyok, – mutatkozott be – a _Közvélemény_ főszerkesztője. Ha
talán még méltóztatik emlékezni, volt szerencsém nagyságodhoz balatoni
Schwarzék estélyén.

Orsovai jól emlékezett, de most mosolyogva rázta a fejét:

– Már nem emlékszem… borzasztó feledékeny vagyok. Tudja, vannak olyan
napjaim…

Már kezdett úgy beszélni, mint a nagy emberek, akik folyton adatokat
szolgáltatnak életrajzukhoz.

– Őszintén megvallva – mondta az elegáns főszerkesztő – üzleti ügyben
jöttem. A _Közvélemény_, fájdalom, nagyon rossz kezekben van. A
részvénytársaság, amely megalapította, a faképnél hagyta, s lemondott
arról, hogy valaha visszakapja a pénzét. Megvallom, – hisz hiába
tagadnám, a könyvek átvizsgálásánál úgyis kiderülne, – hogy adósságok
tartják a lelket ideig-óráig a lapban, s ezenkivül az egyik főrészvényes
hiúsága; ez az úr néha ír egy-egy hülye vezércikket, s azt hiszi, hogy
az egész világ róla beszél másnap. De a munkatársakat nem tudják jól
fizetni, baj van a papirgyárral, a bélyeggel, igazán, egy olyan lap,
mint a _Közvélemény_, amely annyira népszerű, el fog veszni apró bajai
miatt; éppúgy, mint zseniális íróink, akik váltóprolongációk és
árverés-elhalasztások miatt kénytelenek elhanyagolni az irodalmat.

– És mit tehetnék én ebben az ügyben? – kérdezte Orsovai.

– A lap eladó. Előfizetője sok van. A híre is jó. Minden banktól kap
szubvenciót; megvannak az állami hirdetései, s erősen pénzelik a nagy
vállalatok. A villamos vasút, gázgyár, Auer-fény és a többi. Szóval
független lap volna, ha megszabadulna az adósságaitól.

– Úgy érti, hogy megvegyem?

– Úgy. Szókimondó leszek: az ilyen embernek, mint ön, aki ekkora –
bocsásson meg a bókért – szellemi és anyagi tőkével jött hazájába,
nélkülözhetetlen egy ujság. Propagandát csinál, ha kell, s ha kell,
megvédi a támadások ellen. Előbb-utóbb úgy fognak róla beszélni, hogy:
„az Orsovai Pál lapja“ – s ez óriási tekintélyt ad.

Az egészből az fogta meg legjobban Orsovait, hogy „az Orsovai Pál
lapja“. Ez roppantul megtetszett neki.

– Ha majd új lakásomon berendezkedem – mondta a főszerkesztőnek,
miközben kikisérte – legyen szerencsém ebben az ügyben…

Aztán, hogy visszajött a szobába, így szólt:

– Most a közvéleményre is befolyást fogok gyakorolni. Minisztereket
fogok buktatni, ha nekem úgy tetszik. Nem is tudtam, hogy ez ilyen
könnyű.

Azzal gondolkozott egy kicsit. Majd megszólalt:

– Jó. Megveszem a lapot. Én leszek a közvélemény.

Szólt, kihajtotta kabátja selyembélését és megnézte magát a nagy
állótükörben.



XI

Ambrosio Posi negyednapra szabadult ki a rendőrkapitányság pincéjéből.
Többféle címeken nagy pénzbüntetéseket róttak rá, s mivel nem volt
pénze, kénytelen volt fővárosi karrierjét négy napi fogházzal kezdeni.
Amint a fogházból kiszabadult, nekiindult a városnak, két krajcárral
zsebében. Ez a pénzecske azonban már a legközelebbi utcasarkon
elfogyott, mert Posi elkövette azt a meggondolatlan pazarlást, hogy
kenyeret vett rajta. A kenyeret megette a Kerepesi-úttól a Váci-körútig.
A Fürdő-utca sarkán aztán elfogyott a kenyér, s Posi Budára indult, a
kereskedelmi miniszterhez. Meg akarta neki magyarázni az ügyét,
bebizonyítani, hogy ő ártatlan a dologban, hogy mindig teljesitette a
kötelességét, s csak azért lökték ki, mert nem volt hajlandó tűrni, hogy
azért a nyolcvan forintért, amit havonként kapott, föllebbvalói a
feleségét is igénybe vegyék. Hallotta ugyan Fiuméban, hogy a miniszter
egy sehonnai fráter, de úgy gondolkozott, hogy ő ezen a világon olyan
kis parány, akinek az ügyében nem is érdemes igazságtalannak lenni.

Elért a lánchídhoz, s így gondolkozva, szó nélkül át akart rajta menni.
A vámszedő utána szólt:

– Hé, a hidpénz!

Posi keresgélni kezdett a zsebében. Egy krajcárja se volt.

– Nincs nálam… aprópénz… – dadogta.

– Tudok váltani – mondta a vámszedő, s kihúzott egy fiókot, amelyben
annyi ezüstforint volt, amennyinek megfelelő bankót Posi még sohse
látott.

Most már nem lehetett hazudni. Hirtelen odafordult egy elegáns urhoz,
aki épp lefizette a két krajcárját:

– Uram, kérem, fizessen helyettem is…

És miután ez volt első koldulása, ezt az esetlen kérést nem tudta
megokolni. Csak elpirult és mereven a szemébe nézett az elegáns úrnak.
Ez szó nélkül megfizette helyette is a hídpénzt. Posi meg se köszönte,
úgy szégyelte magát. Átsietett Budára. Ahogy bement a kapun, utánaszólt
a jóltáplált portás:

– Hová megy, hé?

Már a portásnál megakadt. A szegény emberek mindig a portásnál akadnak
meg. Minél nagyobb úr valaki, annál magasabb hivatalnokkal beszél
először. A rongyost a portás is meg meri szólitani, a szegényest fenn a
hivatalszolga, a külvárosi polgárt az irnok, a gazdag kereskedőt a
titkár. A képviselőkkel maga a miniszter áll mindjárt szóba. Azok ott
kezdik.

– A miniszterhez akarok menni.

– Először is – mondta a portás – az magának nem miniszter, hanem
kegyelmes úr, másodszor pedig oda nem lehet csak úgy bemenni, mint
valami istállóba…

Mindnyájan láttuk már azt a jelenetet, ami most következett. Amint egy
szegény ember a portásnak irásokat mutogatott, s elpanaszolta a baját, s
a portás végighallgatta. Amikor aztán méltóságának elég volt téve,
leereszkedő mozdulattal mutatott befelé:

– Menjen az első emeletre. Majd ott utbaigazítják.

Posi még körülbelül háromszor volt kénytelen elmondani, hogy rajtakapta
valakivel a feleségét, míg a miniszter elé jutott.

– Mit akar – förmedt rá a kis öreg, olyan hangon, amelyben bennvolt
minden utálata azok iránt, akiknek se pénzük, se rangjuk nincs.

Posi most éppen negyedszer mondta el, hogy Orkay urat mily körülmények
közt találta a feleségénél, hogy végig kergette az utcán, s hogy ezért
elcsapták.

A miniszter egy pillanatig a maga feleségére gondolt. De semmi
felháborodást nem érzett. A kis öreg nem lett volna oly erélyes ebben a
kellemetlen helyzetben, az bizonyos. Félrehúzta a száját:

– Kellemetlen ügy… miért nem hagyta, az ördögbe is…

Posi nagyot nézett. A miniszter unta már, s félrelökte a
bizonyítványokat, amiket Posi kirakott eléje:

– Hagyjanak nekem békét ezekkel a szamárságokkal. Vigye… Menjen az
államtitkárhoz.

S azzal kiszólt az ajtón. Egy kövér képviselő jött be mosolyogva:

– Szervusz, kegyelmes uram!

– Ah, szervusz! – mondta a kis öreg, mert a képviselő úr egy cukorgyár
ügynöke volt. A cukorgyár szubvenciót kért, s proviziót igért a
képviselőnek, ha megszerzi. A képviselő pedig most azért jött, hogy
beadja a kis öregnek azt az igéretet, hogy ő is kap, ha éppen ezen
fordul meg a dolog. Becsukódott mögöttük a kipárnázott ajtó, s Posi az
államtitkárhoz sompolygott.

Iványi végighallgatta az ügyet, s megnézte a bizonyítványokat. Csupa
elsőrangú bizonyítvány volt, csupa óda a becsületes kötelességtudásról.
Aztán megkérdezte:

– Hogy hívják azt az urat?

– Orkay István.

Az államtitkár lenézett a földre és felhúzta a szemöldökét.

– Hm, – mondta – hagyja itt az irásait, szegény ember és jöjjön el a
jövő héten.

Posi szépen megköszönte és elment.

Ez a „hm“ és különösen a „szegény ember“ azt jelentette, hogy Ambrosio
Posi soha többé nem kerül vissza a hivatalába. Az államtitkár ismerte az
Orkay nevét. Ez az úr a legbizalmasabb embere volt a fiumei
kormányzónak. Politikai szempontból hasznos ember is volt, mert régóta
lévén Fiuméban, épp a leglázongóbb olasz és horvát elemekkel volt
jóbarátságban. Ahányszor csak valami zavar volt, a kormányzó Orkayt
küldte közvetítőnek. Így aztán világos volt a dolog: a hivatalos eljárás
szerint felelősségre fogják vonni Orkayt, hogy miért dobta ki a szegény
olaszt. De ugyanekkor a kormányzó egész testtel Orkay úr elébe fogja
vetni magát. Rendes körülmények közt sem lehetne megbuktatni a
kormányzót azért, mert egy olasz munkás felesége a kelleténél adakozóbb
volt, s ezt a kormányzót különösen azért kellett respektálni, mert hires
grófi család tagja volt, s mert a családja ama kevesek közé tartozott,
akik befogadták a miniszter feleségét. Hogyne! Majd a kis öreg
feláldozza egy nemzetiségi város nyugalmát s a maga legdrágább
vívmányát, ezt a verejtékkel megszerzett grófi családot, csak azért,
hogy Posi urnak legyen mit ennie!

Amikor ezeket elgondolta, Iványi elmosolyodott azon, hogy ennek a
szegény munkásnak ily nagy pechje van. Talán ha milliomos lett volna, a
miniszter a sarkára mert volna állani a grófi kormányzóval szemben. De
igy…

Miután Budáról Pestre nem kell hídpénzt fizetni, Ambrosio akadálytalanul
jutott vissza a balpartra. Egyideig még kóborolt a korzón, aztán a
kerepesi-út felé ment. Délben megéhezett, de ebédről szó sem lehetett. A
városligetben lefeküdt egy padra s elaludt a csipős hidegben. Most egy
kicsit vissza is kivánta a fogházat, de aztán megnyugodott abban, hogy
az ember utóvégre is nem lehet egészen boldog. Alkonyatkor már alig
birta elcsigázott, átfázott teste az éhséget. Kiment a központi
pályaudvar kis kertjébe. Itt van a szegény emberek börzéje. Itt
táboroznak a facér cselédek, innen mennek a csavargók este aludni a
városligetbe. A facér cselédeknek könnyü, ezek mindig tudnak adni
valamit, amiért a mai világban lehet egy kis kenyeret kapni, sőt néha
lakást is. De mit csináljon a férfi? Posi leült egy padra, amelynek a
másik végében egy éltes asszonyság helyezkedett el. Mivel nagyon sápadt
volt és nagyon látható bánattal nézett maga elé, az éltes asszonyság
megszólitotta:

– Mi baja, lelkem, hogy olyan szomorú?

Posi az ő fogyatékos magyarságával most ötödször mondta el a történetet
a tülöktől kezdve a félmeztelen asszonyig. A kövér asszonyság
résztvevőleg bólintott a fejével:

– Igazán nem evett?

– Nem én.

Az asszonyság közelebb huzódott hozzá. Lehetett már vagy ötven éves. Kis
termetű, elhizott asszony volt, nagy melle jobbra-balra ringott, ahogy
beszélt. Apró szemével sandított egyet Ambrosio felé, aztán így szólt:

– Ha eljönne hozzám, szentem, segíteni, hát én adnék magának kvártélyt,
amíg munkát talál. Aztán kávé is akadna nálam. Az ilyen erős embernek
hasznát lehet venni a mosásnál… aztán özvegyasszony vagyok, magam élek
odahaza…

Posi hálásan nézett rá.

– Aztán mit kell csinálnom?

– Ejnye, de furcsa… hát mosni fog, szentem, úgy megtanítom, hogy
valóságos mosóné lesz belőle…

– Aztán kapok ágyat is?

– Ágy, szentem, csak egy van.

Megfogta a karját és ránevetett. Posi az arcába nézett, hogy legalább
lássa, ki teszi neki ezt az ajánlatot. Az asszonyságnak széles, vörös
arca volt s az orrán meg a szemén otthagyta ismert névjegyét a pálinka.
Úgy látszik, nem csak a kávé járta nála.

– Hát elgyün hozzám?

– El – mondta szomorúan Posi, miközben a mosóné megsimogatta deresedő
fejét.

Egy kicsit még ültek ott, aztán hazamentek. A mosóné az Ujvásártéren
lakott egy pincében. Kis konyhája volt, meg egy szobája. A szobában
teknők és dézsák közt volt az ágy.

– Aztán ha a házbeliek kérdezik, hát azt kell mondani, hogy a rokonyom –
szólt a mosóné, miközben kávét adott Posinak. A derék asszonyság sokat
adott a külszínre. Tekintve, hogy nászéjszakáról volt szó, pálinkát is
kapott Posi. Nagyon utálta magát szegény, de élni kellett. Egy
pillanatra ugyan azt gondolta, hogy ez nem is olyan nagyon bizonyos. De
a pálinka után megjött az életkedve.

Másnap hajnalban már ketten álltak a nagy teknő mellett. Egyik oldalán
az asszony mosott, hatalmas melle majd hogy bele nem ért a vizbe – s
jóleső, megelégedett tekintettel nézte Posit, aki kék köténynyel,
feltürt ingujjal állt vele szemben és szappanozta a ruhát.

– Ugy-e mondtam, szentem, hogy hamar megtanulod – mondta mosolyogva s
elégedett pillantással simogatta végig a férfi fejlett karizmait.

– Igen – felelt Ambrosio s a gépésztanfolyamra gondolt, a kormányosi és
mozdonyvezetői vizsgára, s mind a bizonyítványokra, amelyek az
államtitkárnál maradtak.



XII

Kedden délelőtt Orsovai megcsókolta a feleségét, fiakkerbe ült és a
képviselőházhoz hajtatott. Ott a kocsi ajtaját úgy csapta be, ahogy
valamikor a képviselőktől látta: ellökve magától a kocsit, mutatva, hogy
mennyire nem számít az ő életében az a tíz forint, amibe a kocsi kerül.
Mi szegény polgárok a sáros galocsnit lökjük le ily megvetéssel a
lábunkról.

A portás szalutált neki. Kitaláló elme lehetett, mert még fiatalabb
képviselőknek sem igen szokott szalutálni. S ahogy Orsovai meglepő
otthonossággal szökkent fel a néhány lépcsőn, utána nézett. Bizonyosra
vehető, hogy a portás, aki különben háziúr volt és a fiát egyetemre
járatta, megsejtette benne a pénzt. Ez portás-talentum.

Benn a folyosókon kellemes meleg áradt a kandallókból. Kedves, kedélyes
téli délelőtt volt, a képviselők ilyenkor otthonosan érzik magukat a jól
fűtött Házban. Jól esett a csikorgó hidegre gondolniok, ahogy a kályhák
köré csoportosultak, a hátukat melengették, vagy a padokon ültek egymás
mellett szótlanul, szivarozva. Suttogó hangulat, előkelő félhomály volt
a folyosón. A vastag szőnyegek elfogták a lépések neszét s még az
ujságirók is csöndesen vitáztak a folyosó végén, ahol főhadiszállásuk
van. A folyosó közepéig, ahonnan üvegajtók vezetnek az ülésterembe, csak
a félhivatalos szerkesztője merészkedett, meg egy ellenzéki ujságiró,
szép szál ember, akiről azt rebesgették, hogy már most is ő az egyik
függetlenségi árnyalat esze s a legközelebbi választáson okvetlenül
képviselő lesz.

Orsovaira ügyet se vetettek. Annyi idegen ember járkál a Házban, hogy
már megszokták az ismeretlen arcokat. Csak bizonyos zugokban van még
exkluzivitás, bizonyos kályhák körül, ahol egy-egy nagy államférfiú
szokta melengetni a hátsó felét, miközben a kisebb államférfiak köréje
állanak, s az ő nézésével melengetik az elülső felüket.

Orsovai odafordult egy komoly úrhoz, aki hátra tett kézzel járkált fel s
alá.

– Bocsánat, uram, Orsovai a nevem… a kereskedelmi miniszter úr ő
excellenciájával van itt randevum…

– Orsovai? – kérdezte a képviselő – csak nem a híres Orsovai?

Pál mosolygott, annak a jeléül, hogy ő a hires Orsovai. A képviselő
karonfogta:

– Én Rablay vagyok… jöjjön, barátom uram, majd odavezetem.

A kis öreg hátúl ült, barátai közt. Amint Orsovait meglátta, felugrott:

– Isten hozta, nagyon szép, hogy eljött!

Ez egy kicsit fenhangon volt mondva, s ez volt az első hangos szó, amely
ma délelőtt kivált a folyosó duruzsolásából. A fejek arrafelé fordultak.
Az ujságirók előrementek, s mindenki figyelt. A kis öreget sohse látták
ily előzékenynek. Rablay magyarázni kezdte a többinek, hogy ez a hires
milliomos, vagyis inkább milliárdos, akiről annyit beszélnek a városban,
s akinek a nevével tele vannak a lapok. Mindenki felállt, s most nagy
csoportok nézték az elegáns fiatalembert, aki nevetgélve beszélt a
miniszterrel. Akik a perronon megvárták, most odamentek hozzá és mint
régi ismerősüket üdvözölték. Csakhamar nagy csoport verődött össze
körülöttük. Most már a tulsó folyosókról, a könyvtárszobából és a
háznagyi hivatal felől is jöttek annak a hirére, hogy itt van a hires
Orsovai. Egy ujságiró jegyzeteket csinált holnapi karcolata számára.
Pénzszag terjedt el a Házban. Az ülésteremből is jöttek képviselők.
Ezeknek senkise mondta, hogy a pénzkirály itt van, ezek egyszerűen
megérezték a milliók szagát, ezeket valami telepátikus érzés hajtotta ki
a folyosóra. Egy kormánypárti képviselő, aki a gyorsirodában korrigálta
a beszédét, egyszerre felugrott az irnokok nagy csodálkozására s igy
szólt:

– Érzem, hogy valami történik lenn.

Azzal lesietett a folyosóra.

Akik benmaradtak az ülésteremben, s egy hosszadalmas interpellációt
hallgattak, amit egy ismeretlen nevű képviselő a szakállába motyogott,
azokon valami névtelen izgatottság vett erőt. Mindnyájának idegei pénzre
voltak hangolva, s megérezték azt a sok aranyat, ami most a Házban
képviselve volt. Maguk a miniszterek is feszengtek a helyükön. Ez a
négyszáz finom delejtű egyszerre nyugtalan vibrálásba kezdett, amint a
mágnes megjelent a folyosón. Akik kimentek, bekötött szemmel is
odataláltak volna Orsovaihoz. Valóságos fizikai vonzással vonzotta őket
a pénz, egész életük e körül forgott, mindent ebből a szempontból fogtak
fel, s igy érthető, hogy minden idegszáluk, minden vérsejtjük át volt
itatva a pénzvágygyal. Mint ahogy az alkoholisták agyveleje a boncoló
orvosok tanusága szerint alkoholszagú szokott lenni, úgy ha ezeket az
urakat boncolták volna fel, okvetetlenül a bankófesték illata érzett
volna az agyukon, ahová minden idegszáluk, vágyaik és ambicióik e nagy
táviróhálózata összefutott.

A tömeg nagy lett körülöttük, a képviselők úgy bámulták Orsovait, mint a
külvárosi suhancok a rendőrt, aki egy csoportosulás központja. Az
ülésteremben alig volt néhány ember. A miniszterek közül csak a
miniszterelnök és a honvédelmi miniszter maradt a helyén. A
miniszterelnök szeretett volna kimenni, de úgy vélte, hogy ez nem illik
össze az ő poziciójával. A honvédelmi miniszter pedig nem volt pénzre
hangolva. Talpig becsületes, derék ember volt, minta-katona,
becsületbiróságok és nagy párbajügyek igazságos vezetője. Ő nem is
érezte meg a milliókat, s nyugodtan ült az izgatott Ház kellő közepén.

Mikor már akkora lett a csoportosulás, hogy majd agyonnyomták egymást a
honatyák, a miniszter karonfogta Orsovait:

– Bocsánat, uraim – szólt – egy kis beszélgetésünk volna…

S azzal behúzta a drága zsákmányt a miniszteri szobába. A tömeg utánuk
tódult, tátott szájjal bámult a szerencsés kis öreg után, aki
leghamarabb szaglászta ki ezt az embert. Aztán ott maradtak az ajtó
előtt, mintha várnák, hogy belülről egyszer csak egy nagy csomó bankót
dobnak ki közébük.

A duruzsolásból most izgatott moraj lett. A nagy államférfiak otthagyták
a kályhákat s a kis államférfiak a nagy államférfiakat. A csöndesen
szivarozó urakból nyugtalanúl futkosó emberek lettek, akik nagyokat
szívtak, s izgatottan fútták a füstöt. Ez a folyosó, amely kellemes
félhomályával, csöndes öreg uraival az imént még becsületes vidéki
udvarháznak hatott, most egyszerre azzá lett, ami tulajdonképpen volt
is: börzévé. Az ujságirókat is elfogta a láz és kis szőke fiúk cikáztak
végig a csoportok közt, maguk se tudták, miért, mint vihar előtt a
madarak. Az embertömeg hullámzó mozgással járt-kelt, nagy lett a füst, s
néhány képviselő a karzatra sietett, hogy feleségének vagy ismerőseinek
megvigye a hirt. A karzat is ideges lett erre. A női kalapok ide-oda
hajlongtak, az a néhány kokott, aki Budapesten van, s a képviselőházba
jár szerencsét próbálni, illegette magát az első sorban és remélt. Sőt
az utcára is kijuthatott a hir, mert a jobboldali kaput szorongó csoport
ostromolta karzati jegyért. Néhány perc alatt minden jegy elfogyott
annak a hirére, hogy a milliók és milliók hatalmas ura a képviselőházban
van.

Körülbelül tiz percig volt Orsovai a miniszteri szobában. Akkor kijött a
kegyelmes úrral s ennek a jelenetnek olyan szinezete volt, mint amikor
valami éjjeli mulatóhelyen a vidám társaság megvárja egyik barátját, aki
félrevonult egy csinos hölgygyel. A kis öregnek boldogság sugárzott az
arcáról. Orsovai bután mosolygott, s megállt a csoport előtt.

– Vigyétek fel a karzatra – mondta a miniszter, aki akár a hátán is fel
szerette volna vinni, de úgy találta, hogy ez a már nagyon feltünő
lenne.

Az egész csomó rárohant Orsovaira, s mintegy diadalmenetben vitték a
háznagyi hivatal felé. Két képviselő nagy ravaszul előreszaladt, hogy a
jegyet elébe hozhassa. Ezek valósággal versenyt futottak, s az egyik,
aki nagyon kövér volt, már a féluton kiállt. A soványabbik tovább
rohant. – A csomóban, amely az egyre mosolygó és lassan lépkedő Orsovait
kisérte, tolongani kezdtek a képviselők. Mindenki melléje szeretett
volna kerülni.

– Mit lökdösöl? – szólt rá az egyik a másikra.

– Nem én lökdösök, hátul tolnak – szólt ez, és hátramutatott az éhes
arcokra. Egyesek könyökkel dolgoztak. Nagyszerű dolga volt egy atléta
képviselőnek, aki könnyű szerrel dolgozta magát előre Orsovai mellé.
Hátul már majdnem pofozkodtak:

– Látod, hogy én előbb voltam itt, hát mit tolakodol?

A másik azt szerette volna felelni, hogy ő csőd előtt áll, de félt, hogy
ha ezt mondja, a társa azzal válaszol, hogy neki meg hét gyereke van.
Hát hallgatott, egy pillanatra meghunyászkodott, s aztán, hogy a másik
nem nézett oda, ujra kezdte a munkát a könyökével.

A sovány képviselő lefőzte valamennyit. Ő már elibük hozta a jegyet,
lihegve, a futástól kipirultan. Mögötte állt a háznagy, mintha mondta
volna: „Az én nevemet is tessék fölírni, mert én adtam a jegyet.“

Orsovai felment a karzatra, de a nagy tömegből csak két ember ment vele
egészen a helyéig. A többi csak az ajtóig kisérte, s onnan visszarohant
az ülésterembe. Szégyen lett volna, ha Orsovai ötven képviselő
kiséretében foglal helyet a karzaton. A sovány ezt előre tudta, s
előreszaladt a karzatra. Ő már ott várta a milliomost s szolgálatkészen
mutatta meg neki a helyét:

– Méltóztassék, itt a hatodik szám…

A szolga is odasietett, hogy valami borravalót kapjon, s hivatalos
pofával szólt:

– Kérem a jegyet.

A sovány félrelökte a szolgát:

– A jegy itt van nálam…

A szegény öreg nem mert szólni, s elsompolygott azzal az érzéssel, hogy
a képviselő úr elette előle a borravalót. Orsovai leült és lenézett az
ülésterembe.

Odalent most csak úgy ontotta a két üvegajtó a képviselőket. A
hirlapirói karzat egyszerre zsúfolásig megtelt, s a hirlapirók állva
szorongtak egymás mellett, úgy nézték a magasabb karzatot. Az elnök, aki
eddig félálomban hallgatta a mormolást, egyszerre fölriadt és megrázta a
csöngettyűt. Az öreg szász képviselők, akik a legfelső padsorokban
szoktak aludni, vagy ki-betotyogni a mellékajtókon, most szintén
fölébredtek és nézték a nyüzsgő házat. Fölébredtek az alvó padok és az
ajtók alvó kárpítjai, fölébredt a két nagy angyal a címerpajzs mellett,
az elnök háta mögött, a címeren mintha ezüstös pici hullámokkal folyni
kezdett volna a Duna, Tisza, Száva meg a Dráva, a hármas halmon finom
szellőcske lengette a zöld szőrszálakat, felébredt minden, mozogni
kezdett a levegő is, szóltak, berregtek a csöngettyűk. Láttátok már a
lövöldék durván mázolt tájképeit, amelyeknek közepén fehér körben fekete
pont van? Ha az ember belelő a fekete pontba, vonat szalad ki az
alagútból, kocsi megy át a hídon, s hajó siklik át a kis folyón;
kinyilik a ház ajtaja, s egy kis bádoglegényke integet. – Ilyen kép volt
ez is. Hogy Orsovai helyet foglalt a karzaton, az egész tájkép
megelevenedett. Orsovai érdeklődve nézte mindezt, de fogalma sem volt
arról, hogy őmiatta van ez a nagy kavarodás. Azt hitte, hogy ez mindig
így szokott lenni. Aztán egyszerre érezte, hogy valaki megérinti a
vállát. A miniszter volt.

– Egy kis interpellációt rendeltem meg – súgta a fülébe. – Hála
istennek, még napirend előtt jött. Egy kiváló ellenzéki szónok kérdést
fog intézni hozzám a munkásintézetek ügyében. Azért mondom, hogy el ne
menjen valahogy…

Szólt és eltűnt. Az interpellációnak lenn is híre ment, s most már egy
árva lélek sem volt a folyosókon. Csak két ruhatári szolga ődöngött a
kályha körül.

Benn az ülésteremben egymás hátán szorongtak a képviselők. Némelyek
szerint a véderővita és a polgári házasság óta nem voltak ennyien a
Házban. A gyorsírók asztalai körül nagy tolongás volt, s az elnöki
csöngettyű egyre szólt. A karzatok majd leroskadtak. Valóságos erdő volt
a száz meg száz tollas hölgykalap, amely ide-oda ingott, mozgott, ahogy
az asszonyok egymásnak mutogatták a milliomost. Egy félvilági dáma, aki
valamikor buffethölgy volt a képviselőházban, de most több honatya
jóvoltából elég jómódban, úgynevezett magánéletet él – átmosolygott
Orsovaira, s félrehajtotta a fejét, hogy hasonlítson azokhoz a
mellképeihez, amelyek egy ismert látszerésznél voltak kitéve, s
amelyeken őnagysága nagy tollas kalapban – és egyéb semmiben volt
ábrázolva. Ugyanúgy mozogtak az ősbudavári pezsgőpavillonok hölgyei,
akik eljöttek ide rendesen, hogy szónokolni hallják azokat az urakat,
akik előző este pénzt csúsztattak harisnyáikba, s énekelve tomboltak a
pezsgőpocsolyák közt. Ezek szakértő szemmel vizsgálták Orsovait, s úgy
találták, hogy nem néz ki belőle sok pénz. Ezeknek a szegény lányoknak
nem volt oly jó érzékük annak megitélésére, hogy ki a „vurcni“, mint
egyes képviselőknek. Ez már így van.

Lenn fölállott a kiváló ellenzéki szónok. Erről mindenki tudta, hogy a
világ legtehetetlenebb embere, s hogy többszörös gyárigazgató,
biztosítási társaságok elnöke. De nagy név volt, és sok évvel ezelőtt
elhúnyt apját szentként emlegette a történelem. Ez a szegény árva már
teljesen ősz volt, de egész lényében határozottan állandó szómorúság
tükröződött. A viszonyokkal nem ismerős ember is rámondta volna rögtön
erre az éltes férfiúra, hogy árva. Szemei mintha mindig ki lettek volna
sírva, könnyek nyomát viselték. Lelógó orra, lelógó bajusza s
melankolikusan ringó pocakja egyaránt azt a látszatot keltette, hogy ez
a szomorú ember nem tud hovalenni az intenziv gyásztól. Ez azonban, mint
tudvalevő volt, nem akadályozta meg őt abban, hogy dús állásokat
fogadjon el, s egyebekben a kormánynak legkedvesebb, leghívebb és
legragaszkodóbb ellenzéke legyen. Olyan színezete volt a nagy árvának,
mintha a kormányok egymásután kinevezték volna az ellenzék vezérévé.
Mindig megijedt, amikor egy-egy kormány megbukott, mert félt, hogy a
következő miniszterelnök nem hagyja meg ebben a nyugalmas állásában. De
meghagyták mindig, mert hű volt és kiválóan alkalmas erre az
államhivatalra.

A nagy árva felállt, s olyan hangon, amelyben még mindig élénken
reszketett a bánat, így szólt:

– Tisztelt Ház!

Most először történt, hogy az Árva első szavára halotti csönd lett a
Házban. Egyébként sohse hallgatták csöndben, mint ahogy a félhivatalos
ujságot csak úgy átfutja az ember. De most oly nagy csöndesség lett,
amitől a bánat embere maga is megijedt. Fontossága tudatában halkan
mondta el rövid beszédét, amely a következő kérdésekkel végződött:

1. Van-e tudomása a miniszternek arról, hogy egy milliárdokkal
rendelkező, páratlanul nagylelkű emberbarát oly intézetet szándékozik
Budapesten felállítani, amely hivatva volna a munkanélkülieken alaposan
segíteni?

2. Ha van erről tudomása, szándékozik-e érintkezésbe lépni a nagylelkű
emberbaráttal, hogy a tervbe vett s a költségvetésben már elő is
irányzott hasonló állami intézmény egybeforrasztassék a kiváló
emberbarát intézményével?

Beszédét dadogó, motyogva akadozó mondatokkal fejezte be. Az apja
nemzedékeket tanított meg szónokolni, csak a fiát nem tudta megtanítani.

S mégis olyan éljenzés és taps tört ki a rövid szónoklat után, aminőt a
másik ellenzék vezére, aki idealizmus és szónoklat dolgában méltó
tanítványa volt az Árva apjának, még sohse kapott. Az elnök rémülten
kapott a csöngettyűje után, amikor látta, hogy az éljenzés nem szünik s
hogy a képviselők véresre tapsolják a tenyerüket. Most már az egész Ház
állott s a karzat felé tapsolt, ordítva tüntetett Orsovai mellett. A
nagy üvegtető reszketett, az ujságirók lázasan jegyeztek s a gyorsirók
tehetetlenül néztek jobbra-balra, majd az ő tekintetük is a karzaton
állott meg. A zaj akkora volt, hogy a sovány képviselőnek teli tüdőből
kellett Orsovai fülébe ordítani:

– Hajtsa meg magát!

Orsovai sápadtan nézett a forrongó bolyra, az embercsomóra, amely
fölött, mint sötétvizű tavon fehér vízililiomok: tenyerek mozogtak,
tapsoltak, tenyerek, tenyerek, csupa tenyér, amely csak azért tapsolt,
mert kérni még korán lett volna.

Az elnöki csöngettyű folyton szólt. A kereskedelmi miniszter felállt,
hogy azonnal megadja a választ az interpellációra. A taps és az éljenzés
csak lassan hallgatott el s még mindig voltak hátul olyanok, akik ujra
kezdték. Mint a szinházban, valami nagyon izgató drámai jelenet után,
amikor régóta visszafojtott érzések törnek ki a nézőtérből.

A miniszter néhány szóval felelt. Hogy már érintkezésbe lépett a
nagylelkű emberbaráttal s hogy az állam a maga szerény krajcárjait
egyesíteni fogja Orsovai Pál – „igenis, kimondom ezt a nevet“ – mondta
lelkesen a kis öreg – „hadd ismerje az egész ország a szegények
gyámolítóját – egyesíteni fogja Orsovai Pál büszke millióival.“

Az előbbi jelenet ismétlődött. A taps, az ordítás megreszkettette a vén
épületet és senkinek se jutott eszébe megróni a karzatot, amért az is
tapsolt. A pezsgőslányok és a rikítóruhás, tollaskalapos félvilági dámák
felálltak az első sorokban, zsebkendőiket lobogtatták Orsovai felé. Ezek
a jó lányok úgy vágyakoztak rá, úgy imádták, hogy szerették volna itt a
világ előtt ledobni magukról a ruháikat, hogy úgy lássa őket s
válaszszon közülük. Ezek mind hozzá voltak szokva, hogy vannak napok,
amikor legdúsabb barátaiknak sincs pénzük, emlékeztek a becsapatásokra,
a szabószámlák és házbérek keserveire s most régvárt gyönyörrel érezték,
mint közeledik feléjük a pénz, az érvényes, az igazi, nem kölcsönkért, a
soha ki nem fogyó pénz…

– Hajtsa meg magát! – ordított a sovány képviselő, aki már Orsovai
impreszáriójának tolta föl magát. Orsovai egy kicsit meghajtotta a
fejét. A zsivaj erre még egyszer felharsogott s aztán végleg elállt. Az
emberek belefáradtak. Egy képviselő jelent meg a karzaton. Egyenesen
Orsovaihoz ment:

– Tudja mit mondott a miniszterelnök?

– Mit mondott?

– Azt mondta, hogy „ha ez az ember ilyen népszerű, akkor a legközelebbi
üres kerületet neki adom.“

Orsovai elmosolyodott erre s önkéntelenül is lenézett a
miniszterelnökre. Találkoztak a pillantásaik: a kegyelmes úr
barátságosan, szinte kacéran nézett fel rá. A képviselők oly nyilt
kacérsággal nézték, mint a pezsgőslányok, akik tíz forintért igen
kedvesek az emberhez, a miniszterelnök pedig oly kacérsággal nézte, mint
a szomszéd karzaton egy tisztességes asszony, aki égett a vágytól, hogy
régi szeretőjét kidobja s ezentúl evvel csalja az urát. Ez diszkrétebb,
de piszkosabb kacérság volt. A miniszterelnök választások előtt állott s
bár a leggazdagabb bankdirektorokat és a zsidó-gentry elitjét
megpumpolta azzal az igérettel, hogy mandátumot ad nekik, még a fele
pénz se volt együtt. Orsovai bátorító pillantást vetett a miniszterelnök
felé s kifelé indult.

– Kocsin jött? – kérdezte tőle szolgálatkészen a sovány.

– Igen – mondta – a negyvennégyes fiakkeren.

Amikor a kapuhoz ért, már ordította a portás:

– Negyvennégy!

S oly mélyen hajolt meg előtte, mint még soha senki előtt.

– Hajtson a Hungáriához – mondta Orsovai s beült. Amint a fiakker a
faburkolaton végiggördült, Orsovai kinézett az ablakon s látta, hogy a
Ház előtt a gyalogjárók szélein emberek szoronganak. Ezek voltak azok,
akik nem kaptak jegyet a karzatra. Hogy a kocsija kirobogott a
Muzeum-körútra, a Sándor-utcában meglökött egy embert a rendőr:

– Oszoljanak szét… mit ácsorog itt, menjen dolgára!

A szegény ember, aki egy nagy ruháskosarat cipelt tele szennyes
fehérneművel, lehorgasztott fővel cammogott odább.

– Mozogjon! – kiabált rá a rendőr.

– Va bene, va bene – mondta ez olaszul s befordult egy mellékutcába.



XIII

Egy hét mulva Orsovai beköltözött egy csinos villába, amely a
városligeti fasor házacskái közt úgy külsejére, mint belső berendezésére
nézve az elsők egyike volt. A kányák klikkjének ugyanis sikerült
keresztülvinnie, hogy a milliomos kibérelje Walzer úrnak, a klikk
fejének villáját. Ez már nagy lépés volt a városi bizottsági tagság és
egyéb előnyök felé. Orsovai minden célzat nélkül bérelte ki az elegáns
villát. Előkelő helyen akart lakni, s mivel ezt kínálták neki, hát ezt
bérelte ki. Ámde Walzer bácsinak egyéb céljai voltak. A kiváló polgár jó
drágán el is akarta adni a házát, s ezért hetek óta azon törte a fejét,
hogy miképpen vesse latba összes befolyását, miképpen feszítse meg
minden erejét, csakhogy Orsovai meg is vegye a villát. Így közeledett
Orsovai öntudatlanul, akaratlanul is a felé, hogy városi nagyság legyen
belőle.

Az első héten már sok látogatójuk volt. A miniszter ismét tette
tiszteletét államtitkárával. Orsovai meghívta az államtitkárt vacsorára.
Iványi egyszer kimentette magát, de másodszorra már kénytelen volt
elfogadni a meghívást. Ekkor meglepte az a határtalanul sok
intelligencia, amit az asszonyban észrevett. Eddig azt hitte róla, hogy
semmi egyéb, csak szép és gazdag. Most bámulva tért vissza erről az
érdekes fölfedező útról, s minden mellékcél nélkül, csak azért, hogy
újabb és újabb vonásokkal ismerkedjék meg, föltette magában hogy meg
fogja látogatni az asszonyt. Csak az vonzotta feléje, ami különös és
érdekes volt benne. Iványi szerette a szép dolgokat: lakása valóságos
múzeum volt. Nem moderneskedő zűrzavar, egyszerű, nemes stíl jellemezte
a berendezését. Egy értékes régi porcellánért, egy autentikus
butordarabért minden pénzét oda tudta volna adni; a szőnyegekbe meg
valósággal szerelmes volt. Talán a nemes, drága, ritka dolgok közt való
nevelkedés tette, hogy Elly tetszett neki. A vacsoráról hazamenet egyik
perzsa szőnyegéhez hasonlította az asszonyt. A laikus előtt csinos
látvány volt ez a szőnyeg, de az amatőr szemében kincs. A titkos növényi
nedvek, amelyekkel évszázadok előtt festették, átitták selymes szálait,
s minden egyes csomócskán finom árnyalatokat mutattak. A színek
összeválogatása buján változatos volt, s a műértő szem rögtön meglátta e
színek nagy értékét abban, hogy rendkívüliek voltak. Az évszázadok fakó
puhaságot adtak a rózsaszínnek, a halvány ibolyák és a lehelletfinom
zöldek szelid üvegfénynyel világítottak benne. A fehér már kissé a
sárgás felé hajlott. Fönnebb áttetsző világoskék árnyalatok voltak,
olyan színek, amelyeket csak a szőnyegek nyelvén lehet kifejezni. A
rajza érthetetlen volt a mai szemnek. De ezek a szögletes, egyenetlenül
határolt nemes színfoltok, négyzetek, rombusok, szögletbetört szalagok
valami elmult, titkos világról meséltek. Valahol azt olvastam, hogy a
régi perzsa szőnyegek rajzának hieroglif-értelme van, s volt
szőnyegszövő, aki az élete történetét szőtte bele a munkájába. Ez a
szőnyeg valami sokat szenvedett, szerelmes perzsának a története
lehetett, aki a sirázi rózsakertek színeit szedte össze, amikor
dolgozott. Nagyon szerethette ezt a szőnyeget, talán sírt is utána,
amikor elvitték tőle.

Sok hasonlatosságot talált új ismerőse és e szőnyeg közt. Annak épp oly
hallgatag és mégis sokatmondó fény rezgett a szemében, mint ezeken a
selyemszálakon. A lelkének is annyi rejtett, fölfedezésre váró,
évszázadokon át leszűrődött, öröklött árnyalata volt, mint ennek. S
egyik se volt kevésbbé nemes, kevésbbé csodálatos, mint a szőnyeg
különös csillámú drágakő-színei. A szőnyeg a napon szikrázott, színeket
játszott, szinte mozogtak rajta a színfoltok, úgy itta a napsugarat,
amely egymásba ragyogtatta a kékeket és a selymes zöldeket, a fehéret
egybe sugározta a sárgával és a kopott világoskékkel. Minden perc újabb
fényeket, újabb színes tüzeket lobbantott fel ezen a szőnyegen –
ilyennek képzelte ezt az asszonyt a szerelem pillanatában. Csupa
színforrás, csupa tűzfolt, szikra, láng, de aztán nap legyen az, ami ezt
mind meggyújtja.

Ekkor Orsovaira gondolt, – istenem, mily szegényes volt az ő szőnyege a
petróleumlámpa világánál – s majdnem dühös lett, ahogy hazafelé
bandukolt a magányos kis utcákon, a sötétben. A szép iránt való imádatát
sértette az a látvány, amit hirtelen elképzelt. Micsoda rettenetes
különbség feleség és férj között! És mily rettenetesen ostoba még a
legokosabb lány is, hogy beleszeretett ebbe a rongy emberbe!

Vacsora előtt látta a hálószobájukat. _Egy_ nagy ágyuk volt. S most
megborzadt arra a gondolatra, hogy ez a két ember egymás mellett
fekszik. Még ha valami szép állat lett volna a férj, valami birkózó,
atléta, vagy egyéb szépség, hogy örömmel képzelte volna el az ember az
asszonyt, amint puha karját végigfekteti a keményen modellirozott
izmokon, amint minden asszonyi finomsággal ékes fehér melle egy
bronzszinű, széles mellkasra szorul, amint egy durván faragott, csontos
térdhez ér a térde, ez a véghetetlenül finom szobrászmunka, amit nem is
vésővel márványba, hanem lehellettel habba formáltak a pogány istenek.

Nem, egy kicsit hájas, formátlan bankhivatalnoktest volt a közelében,
aminőt a Császárfürdő uszodájában oly sokat lát az ember.

– Nem, nem illenek össze – vonta le mindebből a konzekvenciákat Iványi,
amikor becsöngetett a kapuján. S ahogy maga elé nézett a sötét
éjszakában, egy pillanatra elbizakodott lett. Hatalmas szilhuettjét
árnyék alakjában látta az aszfalton, s ahogy fölemelte a fejét, olyan
volt, mint valami büszke vad. És oly sok dologra gondolt e pillanatban,
oly rejtett mélységek tárultak fel elméjében, annyi mindennek találta
meg most egyszerre a kulcsát, az értelmét, hogy be kellett hunynia a
szemét. Mondom, elbizakodott lett, mert egy pillanatra azt gondolta,
hogy el kellett volna erőszakkal vinnie azt az asszonyt hazulról,
idehozni, gyönyörű szerelmes tusán lebírni, s a szemébe nézni, hogy
beleszédüljenek mind a ketten. Félisten lesz ez az asszony, ha egyszer
bűnös szerelem fogja meg a lelkét – gondolta, s levette kalapját, oly
forróságot érzett.

Aztán fölment, lefeküdt és verseket kezdett olvasni az ágyban. Alighanem
erős volt a fehérbor Orsovaiéknál.



XIV

– Szabad!

A kis Anna volt. Istenem, hogy megváltozott! Orsovai fölkelt nagy
karosszékéből és elébe sietett.

– Anna, Anna – ezt tudta csak mondani.

A kis Anna megváltozott. Asszonyosabb lett, de megmaradt benne az a
lányos vonás, amely a legasszonyabb szinésznőt is jellemzi. Volna kedvem
azt mondani, hogy a nőnek három fajtája van: lány, asszony és szinésznő.
Ez utóbbi valami örökös átmenet a kettő között. Arcban, termetben,
ruházkodásban. Ilyen volt a kis Anna. Nem hízott meg, de megnőtt.
Komolyabb is volt az arca.

– Üljön le, kis Anna.

– Köszönöm – mondta furcsa mosolygással, olyannal, aminő az egykori
viszonyt jelzi.

– Mi szél hozta? Beszéljen!

Orsovai gyönyörűséggel legeltette rajta a szemét. Ez, ez kellett neki!
Ez illett hozzá. A kis Anna nem is juthatott szóhoz, mert a férfi
kezdett beszélni:

– Gondoltam magára, kis Anna… visszaadtam a kölcsönt Lusztig úrnak.

– Hogyhogy?

A kis Anna szégyelte magát egy csöppet, mert Lusztig úr élete
legviharosabb időszakára emlékeztette.

– Mindjárt az első napokban jöttek hozzám – folytatta egy kicsit hencegő
hangon Orsovai – hogy vegyek holland-magyar részvényeket. Maga az
igazgató volt itt, s minden áron rám akart sózni egypár részvényt.
Eszemágában sem volt venni, de aztán eszembe jutott Lusztig úr. „Jól van
– mondtam – megveszem a részvényeket, egy föltétellel. Ha kidobják
Lusztig urat.“

– Kidobták?

– Mindjárt másnap. Megérte nekik. A lapokban közzétették, hogy Orsovai,
a milliomos, pénze egy részét a holland-magyar bank részvényeibe
fektette… Lusztig úr itt volt nálam kunyorálni, de kilöktem.

– Szegény Lusztig…

A kis Anna mégis csak hálás volt a fülbevalók és a házbér kifizetője
iránt. De aztán egy sóhajtással hamar eltemette az egész multat, s
áttért a jelenre.

Orsovai nagy szeretettel nézte. Nagy szeme, fölfelé irányuló orrocskája
még most is tetszett neki. Annak idején Lusztig úr miatt időnek előtte
szakadt meg a viszonyuk, éppen akkor, amikor a legédesebb volt. A
férfiak szeretik végigszívni a szivart; inkább megkeresik a csutkát,
amit valahová letettek, mintsem hogy uj szivarra gyujtanának. Az utolsó
szippantások oly jól esnek…

– Mi az az ujság?

– Férjhez mentem, Orsovai úr – mondta halkan, de boldog mosolylyal Anna.

A csutkát más szívta el.

– Férjhez mentem – folytatta – és éppen a férjem miatt jövök.

– Ki a férje?

– A férjem egy Landauer nevezetű. Amikor még csak medikus volt, sokat
járt a szinházhoz. megszerettük egymást és egy napon megkérte a kezemet.
Tudja, ezt még egy férfi sem tette velem. Boldog voltam és feleségül
mentem hozzá.

– Tehát orvos.

– Igen, állatorvos. Nem keres szegény semmit és én kénytelen voltam a
szinháznál maradni. Ott aztán fölemelték a fizetésemet és kezdtek jobb
szerepeket adni. Most már kilencven forintom van.

– Nos, és?

– És hát éppen abban az ügyben jöttem. Ne haragudjék rám, hiszen mindig
jó voltam magához…

– Anna… kis Anna…

Közelebb húzta hozzá a székét. Most már pikáns is volt a dolog. A kis
Anna asszony s abban a helyzetben van, hogy házasságtörést lehet vele
elkövetni. Orsovait csiklandozta ez a gondolat.

– Hallottam, hogy maga most már nagy urakkal trafikál. A városban az a
hír, hogy a miniszterek csak úgy járkálnak magukhoz.

Szerényen intett a kezével Orsovai:

– Ugyan, ugyan.

– Hát azt gondoltam, hogy tehetne valamit az érdekében. A
földmivelésügyi minisztériumban most keresnek állatorvosokat. Ha egy
szót szólna a miniszternek, kineveznék. Tudja, nem bánom, hogyha vidékre
küldik is, csak már végre legyen valami keresete. Irja fel a nevét:
Landauer Jenő.

Orsovai már olyan naptárt tartott, mint valami államtitkár. Előkelő
politikusok, nagy pénzemberek nevei voltak olvashatók a „Jegyzet“
rovatban. Előre lapozott s egy csütörtöki napra beírta: _Landauer_.
Aztán ezt is utána tette: _Anna_. A földmivelésügyi miniszter
csütörtökön fogadott.

– Igy ni – mondta aztán s visszament a kis Anna mellé. A szinésznőből
valami édes parfüm áradt. Friss volt, eleven s butácska szeme kedvesen
ragyogott. A haját à la Cléo de Mérode a fülére fésülte. Ugynevezett
„édes kis pofa“ volt.

– És a mult? – kérdezte tőle.

– Óh – felelt Anna – a multnak vége. Nagyon, nagyon szeretem az uramat…

Ez igaz szerelemmel hangzott. Ezek a kis szinésznők mind ily
véghetetlenül szerelmesek a férjükbe, kis családi tűzhelyükbe, az olcsó
házi vacsorákba. Talán nem is szerelem ez, hanem a tisztességes élet
nagy vonzóereje, a fajfentartás gondolatáé, amely nyers erővel markolja
meg ezeket az eltévelyedett kis lányokat.

Orsovai nem gondolt arra, hogy visszaél a helyzetével, ha megfogja Anna
kezét. Megfogta s jól esett visszagondolni a multjára. Ő nem tehetett
róla, hogy belőle nagy embert csináltak. Ő igazán nem törte magát semmi
után. Még a feleségébe se volt szerelmes. Minden úgy jött, egyszerre,
véletlenül, ő semminek sem volt az oka. A kis Anna egy ismerős akkord
volt, amely a régi esztendőket föltárta előtte. Most kezdett csak
csodálkozni, hogy ily rövid idő alatt mennyi változás érte, mily nagy
ember lett. E pillanatban nyomta is ez a teher szegény, érdemtelen
vállát s a kis Anna mellett otthonosan, „entre nous“ érezte magát.
Csöndesen megcsókolta a kezét.

– Hagyja, – mondta Anna – úgyse ér vele semmit.

Nem mert vele ellenkezni, mert a férjének nagy szüksége volt az állásra.
Landauer úr szégyelt a felesége keresetéből élni s ki se mer menni az
utcára, amíg nem lesz állása. Aztán meggondolta Anna, hogy egy kis
tapogatás a férje érdekében még nem bűn, pláne attól, akinek valamikor
sok minden volt szabad.

Orsovai megölelte.

– Hagyja… hagyja…

Csak ezt mondta mosolyogva a szinésznő s próbát tett, hogy kiszabaduljon
a karjai közül.

– Mit akar, kis Anna? Ne bolondozzék… csak nem felejtett el mindent?

Anna egyre feszegette a karját:

– De igen… mindent… mindent… – ezt mondogatta.

Most már csókolta az arcát Orsovai, de a szájához nem tudott férkőzni.
Ezt mindig elkapta előle a kis Anna, bizonyára abban a hitben, hogy ott
kezdődik a házasságtörés. Orsovai kipirult s a kanapé felé tolta. Amint
az asszony ezt észrevette, elsikoltotta magát.

– Szamár! – súgta a fülébe Orsovai – mindent kapsz… állást, pénzt,
ruhát…

– Nem, nem! – kiáltotta Anna.

Künn járkált valaki. El kellett eresztenie a kis Annát, aki égő szemmel,
felborzolt hajjal állt ott. Orsovai dühösen kezdett fel-alá járkálni a
szobában. Az asszony egy helyben állt, tanácstalanul. Félt, hogy
megbántotta Orsovait. Haragudott is magára, hogy ennyire hagyta fejlődni
a beszélgetést. S a férje ügye miatt is megijedt. Halk madárhangon
szólalt meg:

– Ne haragudjék, Orsovai úr.

Ez nem szólt semmit. Folytatta a dühös járkálást. Az asszony még ott
állott vagy öt percig és semmit se tudott – vagy nem mert – mondani.
Szeretett volna elmenni. Végre megtörte a hallgatást:

– A viszontlátásra, Orsovai úr – szólt minden harag nélkül s az ajtó
felé ment. A kezébe vette a kilincset. Orsovai nem felelt a
köszöntésére, hát még egyszer szólt:

– Alászolgája…

Erre se kapott választ. Felhúzta kis vállát és minden zaj nélkül kiment,
szinte osont, mintha bűnös lett volna. Orsovai egyedül maradt a szobában
s még akkor is fel-alá járkált, amikor dél felé hazaérkezett a városból
felesége, a hidegtől piros arccal, mindenféle csomagokkal, elegáns kis
bundában, ennivaló kacér kalappal a fején.



XV

A _kányák_ pompásan működtek. Nem hiába mondták városszerte, hogy sem a
hadseregek kémszolgálati irodái, sem az anarchisták titkos szövetkezetei
nincsenek oly kitünően szervezve, mint a terézvárosi kányák. Az
alkányák, akik még noviciusok voltak ebben a szervezetben, seregestől
lepték el Orsovait. A legkülönbözőbb helyekről a legkülönbözőbb emberek
csináltak neki kedvet a villájához.

– Megvette ezt a villát? Gratulálok! – mondták s amikor Orsovai szinte
szégyenkezve felelte erre a kérdésre azt, hogy „még nem“ – csodálkozó
arcot vágtak:

– Hogyan, ezt a kis tündérlakot?

Egy estélyen, ahová meg voltak hiva, a feleségét szólította meg egy
asszony:

– Pompásan választottak. Drága volt a villa?

S aztán:

– Hogyan? Hisz mindenki azt mondja, hogy a maguké! S én bolond már
irigyeltem is magukat…

Az öreg Hutkinsont, akinek nagy érzéke volt a jótékonyság iránt,
Zimmermann bácsi vette munkába.

– Mondja a vejének, hogy vegye meg azt a kedves kis házat… mondhatom,
nekem legnagyobb vágyam volt mindig ez a viskó…

Igy aztán Orsovainak lassanként nagy kedve támadt megvenni a villát. Ezt
a házmester útján értésére is adta Walzer úrnak, aki másnap már meg is
jelent a lakásán. A dolog úgy állott, hogy a villa kétszázezer forintot
ért. Maga a telek rémületes pénzt képviselt, s az egyemeletes úrilak,
amely a legelőkelőbb épitészek egyikének tervei szerint készült, pazar
pompájában olyan volt, hogy akármelyik uralkodó herceg beleköltözhetett
volna. De Walzer úr többet akart érte. Hogy mennyit, azt maga se tudta.
Legjobban szerette volna úgy eladni, hogy Orsovai az utolsó krajcárját
is odaadja érte, aztán visszaajándékozza a házat. Ez azonban csak kéjes
álom volt, s Walzer úrnak meg kellett elégednie azzal a valósággal, hogy
annyi pénzt fog érte kicsikarni a milliomostól, amennyit a kányák
fogalmai szerint emberi erővel ki lehet csikarni. A kányák fogalmai
pedig igen erős fogalmak voltak; ők voltak az a híres szövetkezet, amely
annak idején egy képviselőjelölttől, akit mindenki akart, s aki ingyen
is meglett volna, egy félmilliót zsarolt ki. Valami ezer szótöbbséggel
győzött.

A tárgyalások javában folytak, s Walzer bácsi már a kétszázötvenezernél
tartott. Ez időben a kányák ütegei mindenütt a legnagyobb erőfeszitéssel
dolgoztak, s a legváltozatosabb ostromokat intézték Orsovaiék ellen. Egy
ilyen erős ostromnapon beállított Walzer úr a milliomoshoz:

– Abban a helyzetben vagyok, kedves Orsovai úr, hogy önnek egy kellemes
meglepetést mondjak.

– Halljuk, halljuk.

– A kerület polgárai, akiket várospolitikai ügyekben vezetni szerencsém
van, azt óhajtják, hogy a jövő heti választásokon ön bekerüljön a
bizottsági tagok közé. Egy szavába kerül: akar városatya lenni?

– Pénzbe nem kerül?

– Hova gondol! Mondhatom, íjesztő a népszerűsége a kerületben. Kezdek
féltékenykedni önre…

Ez jól esett Orsovainak.

– És mi az a városatyaság? – kérdezte.

– Az… az egy megtiszteltetés. De vannak emberek – itt ravaszul
sanditott, – akik ezreket kerestek ezzel a megtiszteltetéssel. Ismeri ön
a _Nápoly Budapesten_ című vállalatot?

– Ismerem. Bukófélben vannak… Nálam is voltak, minden követ
megmozgattak, hogy vegyek a részvényeikből. Kilöktem őket. Utóvégre is a
pénz nem bab…

– Nos, hát ez a vállalat annak idején nagyon bőkezű volt a városatyákkal
szemben. Arról volt szó, hogy a város nem ad nekik továbbra is
koncessziót. Az ujságok, amelyeket vagy egyáltalán nem fizettek meg,
vagy csak szűken dotáltak, erélyesen követelték a mulató kapujának
bezárását. Piszkos hely, sok embert tett tönkre… A rendőrségnek is sok
panasza volt ellene. Szóval Nápolyék azon a ponton állottak, hogy nem
kapják meg a koncessziót és sok adósságukat nincs, aki kifizesse. Hát a
városatyákhoz fordultak. A városatyák mindent megtehetnek, amit akarnak.
Nagy többséggel határozták el, hogy Nápoly megkapja az engedélyt. Azt
mondják, hogy amikor a szavazás eredményét kihirdették, sokan leköptek a
karzatról a városatyák fejére. Szóval jó pozició… Ez az egyik
meglepetés.

– És a másik?

– A másik az, hogy a kaszinó dísztagjává választotta.

– Engem? Miért?

– Csak nem akarja, hogy bókoljak? Elég az hozzá, hogy dísztaggá
választottuk, s néhány nap mulva meghivást kap a legdivatosabb
arcképfestőhöz, aki ugyanazzal az ecsettel fogja az ön arcképét
megfesteni, amelylyel egy hónap előtt az orosz cárt festette… Nos?

– Nagyon, nagyon kedves. Nem is tudom, kedves Walzer úr, mivel háláljam
meg önnek mind ezt. Mert jól tudom, hogy ön a lelke az egésznek…

– Óh, kérem…

Konyakot öntött neki.

– Én vagyok az öregebb – mondta mosolyogva Walzer úr. Orsovai megértette
a kedves célzást, s poharát az övé felé nyujtva, elfogult hangon szólt:

– Szervusz.

Összecsókolóztak. Gyönyörű látvány volt. Walzer bácsi aztán megtörülte a
száját és komoly hangon szólalt meg:

– Egy kellemetlen hírem is van számodra.

– Ugyan, ugyan.

– Igen. Azt hiszem, nem adhatom el neked a villát. Itt van ez a szamár
Zimmermann, akivel már évek előtt tárgyaltam, s aki most, hallva azt,
hogy te akarod megvenni, a nyakamra jár. Már háromszázezret igért érte.

– Mit? – kiáltott közbe Orsovai, akinek tele volt a szíve köszönettel
Walzer úr iránt – annyit én is adok… Én előlem holmi Zimmermann urak nem
fogják elhalászni a szép dolgokat.

Walzer vállat vont:

– Fiam – mondta – vele kell beszélned. Övé az elsőség. A kaszinóban
minden délután ott találod.

– El fogok menni – dühösködött Orsovai. – Nagyszerű… De téged se
értelek, miért nem dobod ki?

– Nem lehet, kérlek, nem lehet. Gyerekkori pajtásom, régi jó emberem,
sok hálával tartozom neki. De beszéld meg vele.

– Majd meglátjuk, ki birja tovább a licitációt – mondta Orsovai gőgös
hangon, amely aranycsengéssel zengett Walzer úr fülébe.

Még aznap délután fölment a kaszinóba. Most nagy élénkség uralkodott
itt, érezni lehetett, hogy jövő héten lesz a községi választás. Az egyik
teremben valóságos irodát rendeztek be egy gyárigazgató vezetése alatt,
aki zseni volt ebben a bránsban. Mellette dolgozott egy szabó, akiről az
a hír járta, hogy nem annyira a ruhacsinálásból él, mint inkább a
választásokból. Amikor azonban nincs képviselőválasztás, akkor az ilyen
kicsinységekkel is foglalkozik.

Zimmermann bácsi jóságos mosolylyal fogadta Orsovait. Igazán lerítt az
arcáról, hogy ő a kerület szegényeinek, özvegyeinek és árváinak apja.
Mindig vígasztaló arca volt, aminőből például egyes orvosok meg tudtak
élni:

– Bizalomgerjesztő arca van – mondták ezekről a doktorokról – ha csak
belép a szobába, meg van nyugtatva a család…

Ilyen volt Zimmermann bácsi is. A szegények, ha csak meglátták, már
pénzt éreztek a zsebükben. Az öreg csodálatosmód értette a dolgát.

„Ezzel könnyen elbirok“ – gondolta Orsovai, amikor a ház ügyében
beszélni kezdett vele. De az árvák atyja nem azért volt kánya, hogy
engedjen. A kányák jelszavát: _zseb zsebet mos_ – mindig szem előtt
tartotta. Most is egy diplomata finom ravaszságával dolgozott:

– Gondolja meg, édes uram – mondta melankólikus hangon Orsovainak – már
négy éve leghőbb vágyam, hogy öreg napjaimat ebben a házban éljem le…
Úgyszólván erre gyüjtöttem a pénzecskémet…

Oly jól csinálta, hogy Orsovainak eszébe sem jutott, hogy hátha Walzer
úr preparálta a jóságos öreg urat.

– Ne akarja – felelt Orsovai – hogy kegyetlen legyek egy ilyen érdemes
és köztiszteletben álló úriemberrel szemben, mint ön. De a feleségem
egyszerűen szerelmes ebbe a házba és különösen a szép, nagy kertbe…
istenem, ön tudja, mi az: Pest kellő közepén egy ilyen kert…

– Tudom, és éppen ez vonz engem is…

Orsovai már kezdett haragudni rá. Néhány udvarias válasz és viszonválasz
után belátta, hogy hasztalan kérleli tovább. Föltette magában, hogy
többé nem is tárgyal vele, hanem majd Walzer úrnál egyszerűen rálicitál.
Néhány percig ugyan bántotta az a gondolat, hogy hátha Walzer úr fölébe
helyezi a pénznek a gyermekkori jóbarátságot, de aztán a zsebére ütött
és megnyugodott.

Másnap megkötötték az alkut. Walzer úr a fejét vakarva és sajgó szívvel
adta el a házát háromszázhuszezer forintért, s ehhez még olyan arcot
vágott, mintha Orsovai csalta volna meg őt. Délben aláírták a
szerződést, s egyszersmind tudtára adta Walzer úr Orsovainak, hogy a
neves festő holnapra várja.

Harmadnap reggel pedig beállított Orsovai a világhírű festőhöz, aki
földig hajolva fogadta pazar fénynyel berendezett műtermében. Orsovai
szétnézett és csupa megdöbbentően előkelő skiccet látott a műteremben.
Az egyik falhoz támasztva állott a király, tábornoki díszruhában.
Fölötte függött az orosz cár. Itt-ott – elszórt kincsek – mágnásoknak és
mágnásasszonyoknak megkezdett, hízelgően kinyalt képei hevertek. A
zsidóasszonyok arcképei ez alkalommal el voltak rejtve, mert Orsovai
előtt egy grófné ült a neves festőnek. De Orsovai után aldunai
Schlittauer Jakab afganisztáni főkonzul neje következett, s a festő
szolgái éppen előkészítettek egy pár előkelő zsidó arcképet. Amikor
Orsovai a műterembe lépett, a világhírű mester éppen azzal volt
elfoglalva, hogy minden mágnásasszony mellett helyet csináljon egy-egy
zsidóasszony számára. A beavatott szolgák kérdő pillantással néztek a
festőre, amikor Orsovait meglátták. A festő hirtelen meggondolta, hogy
kikeresztelkedett zsidóval van dolga, s miután ezekről sohse lehet
tudni, hogy nem antisemiták-e, előkelő hanyagsággal fordított arccal a
fal felé egy zsidóasszony-képet, amelyet az imént cipeltek be. Az
ajtóban álló szolgának pedig kiszólt:

– Hagyják most a többi képeket. Majd aztán…

Kezet szorított Orsovaival, akin kéjes érzés vett erőt ennyi király és
gróf közt. A finom modoráról ismert festő ezt észrevette és a szolga
után kiáltott:

– Ha a bibornok úr ő Eminenciája jön, azonnal értesítsenek…

Azzal Orsovai felé fordult, s mosolyogva mutatott neki helyet a
pódiumon:

– Tessék.

És Orsovai ruganyos léptekkel ment a pódiumra, a királyok és grófok
közé.



XVI

Ami a munkanélkülieket segélyző intézetet illeti, ennek az ügye
éppenséggel nem haladt előre. Annyira, amennyire – megállapodtak abban,
hogy az intézet a Lágymányoson lesz. Hatalmas telepet fognak építeni
lakóházakkal és műhelyekkel, s akinek nincs munkája, az lakásért és
kosztért itt dolgozhatik addig, amig munkát kap. Ezt a külföldi mintájú
intézményt Iványi hozta Franciaországból, de amikor Orsovai megjelent a
láthatáron, a miniszter kivette a kezéből az ügyet. Az intézet kitünő
fejős tehén volt a kis öreg számára – amig föl nem épül. Ha készen lesz,
többé semmi hasznot nem húzhat belőle. Tehát addig ütötte a tehenet,
amig meleg volt, s minden erejéből azon igyekezett, hogy a
munkanélküliek minél későbben kapjanak intézetet.

Zrinyi, aki az utóbbi időben elmaradt Orsovaitól, most újra járni
kezdett hozzá. Addig beszélt a milliomosnak, mig végre elérte a célját.
Nagy titokban, a főváros egyik legelőkelőbb nyomdájában nyomtak egy
röpiratot, amelyet Zrinyi tákolt össze három éjszakán a New-York
kávéházban, de amelynek merített papirból készült címlapján szecessziós
betűkkel ez állott: _Munka nélkül! – Irta: Orsovai Pál._ A röpiratban
hangulatos szószba mártva tálalta fel a szerző a munkanélküliség nagy
kérdését. Hímnuszt zengett a munkának, a modern század e leghatalmasabb
tényezőjének – mint találóan nevezte. Aztán ismertette azt az intézetet,
amelyet fel akar állítani. Célját, működésének módját költői lendülettel
magyarázta meg. Sűrűn idézte a külföldi költőket egy huszonnégykrajcáros
Citaten-Lexikon segítségével, s az egészet néhány hangulatos, pátosztól
dagadó kikezdéssel fejezte be. A munka merített papiron jelent meg a
Washington-társaság kiadásában. Belekerült vagy hatszáz forintba a
nyomása, s azonkivül Zrinyinek is kellett a mű megírásáért kétszáz
forintot fizetni. De megérte, mert gyönyörű munka volt; a társaság,
amely állítólag „kiadta“, de amelynek Orsovai előre kifizette a nyomás
árát, nagy ambicióval feküdt bele ebbe a munkába. Hogy ő kapja meg,
magát a részvénytársaság igazgatóját, a híres és mogorva öreg kritikust
és akadémiai portentumot küldte a milliomos nyakára. Az öreg méltóságos
úr el is ment, s nagyon szivélyes volt Orsovaival szemben. Még a
stílusát is megdicsérte, amit nem tett meg Vörösmarty óta senkivel. Ez
annak tudandó be, hogy a Washington-társaság is részvényeket akart sózni
Orsovai nyakába. Egy nagy, ötvenkötetes díszmunka kiadása előtt állott,
s erre töméntelen pénz kellett.

A röpiratot, aznap, hogy megjelent, szétküldték az összes lapoknak és az
összes előkelőségeknek. Zrinyi megpróbálta barátainál kivinni, hogy
megdicsérjék, de mire fiakkeren bejárta a szerkesztőségeket, már
mindenütt készen voltak a hasábos kritikák, aminőket soha élő magyar író
nem kapott. Orsovai maga is elképpedt, amikor ezeket olvasta. Dícsérték
hatalmas erejű stílusát, éles logikáját. A hülyébb fejezetekre azt
mondták, hogy nemes egyszerűséggel vannak megírva. Ahol a legbitangabb
banalitások ordítottak a merített papirról, ott – azt mondták a lapok –
„mély gondolatok vannak ragyogó köntösbe öltöztetve“. Ahol sok volt a
kikezdés, ott Carlyle rapszodisztikus stíljét emlegették. Általában
pedig ez volt a statisztika: magyar Ruskinnek nevezte két ujság,
Rousseaunak három, Colbertnek egy, Voltairenek kettő, Turgotnak egy,
Marxnak és Lassallenak négy, Smith Ádámnak egy, Herbert Spencernek
kettő. Valamennyi csodálkozását fejezte ki, hogy ily csodás készséggel
forgatja a tollat, s valamennyi remélte, hogy ezentul gyakran fogja a
nevét látni mély és okos gazdasági könyvek borítékján. „Ilyen penna
vezesse a vitát az agrárius és merkantilis irány közt!“ – kiáltott fel
vezércikkében a _Közvélemény_, amely most már oly fennen kinálta magát
neki, mint valami konfortáblis kocsis. A _Közvélemény_ egyébként már
majdnem az ő tulajdona volt; a tárgyalásokat igen diplomatikus módon
vezette Salgó főszerkesztő úr.

Azon a napon, amikor ezek a cikkek megjelentek, már jelentkezett nála
egy csomó építész. Az első, aki hirhedt antisemita volt, így érvelt:

– Remélem, nem valami zsidóval fogja csináltatni ezt a gyönyörű munkát…

A második zsidó volt és így szólt:

– Remélem, mint jó zsidó, zsidó emberrel építteti az intézetet…

Orsovai kénytelen volt előkelő mosolylyal közbevágni:

– Bocsánat, nem vagyok zsidó.

Az épitész elpirult és abban a biztos tudatban távozott, hogy ha ő volna
az egyedüli épitész a világon, akkor se ő építené a munkanélküliek
tanyáját.

Aztán egy egész klikk jelentkezett. Ezek az urak nem a maguk számára
kérték a munkát, hanem azt kérték, hogy _ne_ Lénárt Istvánnal
építtessen. Ez a szegény Lénárt egymaga harcolt ez ellen a nagy klikk
ellen, amelyben országos nevek is voltak. Önálló szellem volt s a klikk
állandó szánalmas röhögése közepette minden erejéből kereste a magyar
stilt. Minden pályázaton elbuktatták, kevés volt a munkája, ellenben az
összes fiatal épitészek prófétájuk gyanánt tisztelték. Zseniális öreg
ember volt, de semmi érzéke nem volt a csalás és a politika iránt, hát
nem boldogult. Ahol zsidók voltak a pályabirák, ott azt fogták rá, hogy
véres antisemita; ahol templomépítésről volt szó, ott öt perc alatt
kimutatták róla, hogy izraelita; ahol nagy épületet kellett csinálni,
ott azt hiresztelték, hogy kis lélegzetű, villaépítő ember; ahol villa
készült, ott azt tanácsolták a tulajdonosnak, hogy ne vele építtessen,
mert monumentális ember és nem tud gyöngéd bájt kölcsönözni egy
nyaralónak. És mindezek fölött az áskálódások és hazugságok fölött mint
éltető, esőt adó felhő terpeszkedett az ő magyar híre. Hogy félbolond,
hogy beleőrült a magyar stílbe, ami nincs, hogy elront és elcsufít
mindent azzal a kalotaszegi varrottasstíllel, amelyben épít. Az öreg
Lénárt pedig ezalatt ősz hajjal folyton tanult, búvárkodott, egy egész
nemzedéket nevelt s egymaga állandóan anyagot szolgáltatott hasábos
szakcikkekre, vitatkozó könyvekre. Azt mesélik, hogy az ellenklikk egy
embere egy ízben olyannyira agitált ellene egy állami épület ügyében,
hogy a saját maga munkájáról, a főváros egyik legéktelenebb kőhalmazáról
azt mondta, hogy az övé.

– Nézze meg – mondta – a Bokor-féle házat a körúton. Ezt a rondaságot is
ő építette…

Orsovait hamar levették a lábáról. Most már biztos volt, hogy nem a
mozgékony, öreg úttörő fogja építeni az intézetet. Nyugodtan mentek haza
ebédelni.



XVII

Néhány nappal karácsony előtt volt a kaszinóban a bankett, amelyet a
kányák az új dísztag tiszteletére rendeztek. Orsovaiért már hét órakor
eljött Walzer úr és Zimmermann bácsi. Ez utóbbi felhasználta az alkalmat
arra, hogy Ellyt azonnal beírja két-három egyletének alapítói közé. Az
urak aztán egy-egy pohárka konyak után távoztak s magára hagyták az
asszonyt a sötét téli estén.

Elly leült nyitott, francia módszerű kandallója elé, miután eloltotta a
villamos lángokat. A szobában egészen sötét volt, csak a kandalló
húnyófélben levő tüze világított ki a szőnyegre. Künn minden neszt
elfogott a hó, amely reggel óta szállingózott s fehérrel vonta be az
egész fasort. A puha takarón nem hallatszott a járókelők lépése, csak a
korcsolyák csörögtek az ablak alatt, amikor egy-egy elkésett korcsolyázó
sietett haza a városligetből.

Magára maradt a csöndes téli estén s ilyenkor az volt a szórakozása,
hogy leült a kandalló elé és a tüzet nézte. Igazi tűzimádó lélek volt:
órákig tudott belebámulni a lángok játékába s csak akkor dőlt vissza a
karosszékébe, amikor a nagy melegségtől izzóvá pirult az arca és könny
csordult ki a szeméből.

Három hónapja volt asszony s most itt az ő legintimebb oltára előtt
kénytelen volt megvallani, hogy már nem szereti az urát. Igazi mivolta
csak asszonykorában jelentkezett s most már későn volt visszacsinálni
azt a gyerekséget, amit mint tapasztalatlan lány követett el. Ez csak
úgy átvillant az agyán, mint valami hátborzongató, kellemetlen gondolat
s aztán ujra a tüzet bámulta minden gondolkodás nélkül, pusztán csak az
ezerszinű, százezer formájú lángoknak élve. Ez a legnagyobb adománya a
tűznek: rabjává tesz, minden gondolatunkat magába szívja, hogy édes
félálomban nézzük égő cikornyáit, hallgatjuk búgását, sziszegő danáját.

A szobalány jött:

– Egy úr van itt.

– A névjegye?

– Itt van.

Az asszony megnézte a kártyát. Aztán felállt:

– Küldje be.

A keze a villamos csillár csavarját kereste. Egy pillanatig habozott,
hogy meggyujtsa-e. Most egyszerre ezer gondolat támadta meg az agyát:
fogadja-e, ne fogadja, goromba legyen-e vele vagy hideg, udvarias-e vagy
dacos?… De a férfi már ott állt előtte s ehhez a félhomályhoz illő halk
zengésű mély hangon köszöntötte. Mint a régi, százéves óráké, olyan volt
a hangja. Iványi Sándor volt.

– Zavarom talán?

– Nem – mondta az asszony és forró kezét feléje nyujtotta. – Azon
haboztam, hogy meggyujtsam-e a lámpát. De nem fogom meggyujtani. Magáról
azt mondják, hogy zseniális ember, hát meg fogja érteni, hogy most ezen
a fagyos téli napon a meleg kandalló mellett szeretem a homályt. Üljön
le ide ebbe a karosszékbe…

Ő maga is leült vele szemben s hozzátette:

– Most pedig mondja meg, hogy miért jött.

De nem hagyta felelni, mert új gondolat ötlött az eszébe:

– Vagy talán a férjemhez jött?

– Nem – felelt csöndesen Iványi – kizárólag magához jöttem. Akarja, hogy
őszinte legyek?

Az asszony egy darab puhafát dobott a tűzre. Ez azonnal lobbot vetett, s
most már látták egymás arcát. Iványi a nagy lobbanásra hátrahúzódott a
karosszékben, s a homályból csak a szeme ragyogott ki, amelynek mély
fekete tükrében apró sugárzásokká finomodtak a kandalló lángjai.

– Legyen őszinte – mondta Elly.

Iványi monoton hangon kezdte:

– Egyedül voltam otthon, így, mint ön. De nekem csúf agyagkályhám van, s
nem láthatom a tüzet. Nem tudtam mit csinálni és gondolkozni kezdtem,
hogy hová menjek. A kaszinóba nincs kedvem.

– Ott ma nagy ünnepély van.

– Tudom.

– A férjem tiszteletére van valami bankett.

Iványi a szemébe nézett:

– Ezért nem mentem oda. Azt mondta, hogy őszinte legyek.

Most elhallgattak. A tűz duruzsolt közöttük. A lángocskák izgatottan
ugráltak jobbra-balra, mintha attól tartanának, hogy kellemetlen a
jelenlétük. Kivül édes téli csönd volt, amelyben minden kis hang
meghallatszik.

– Ezért nem ment oda. Jó, – mondta Elly – de hát miért jött ide?

Ez igazán kérdés volt, nem csak, hogy éppen mondjon valamit. A szemét
hirtelen fölemelte Iványira és dacosan várt valami mentegetőzést attól
az embertől, aki így mer egy asszonynyal a férjéről beszélni.

Iványi hangja mély zengéssel jött a sötétből:

– Mert most először ebben az életben… talán utóljára is, hogy érdekel
valaki…

Az asszony nem szólt.

– Soha – folytatta Iványi – soha nem tetszett nekem senki. Csak nagy
tömegeket tudtam szeretni: mint a szegény embereket, meg példáúl a
zsidókat, akiket mindenki felrúg. Se férfi, se asszony nem fogott meg
eddig. Maga az első.

Elhallgatott. Az asszony izgatott volt, s öntudatlanul dobálta az
aprófát egyenkint a tűzre. A lángocskák megnövekedtek, dohogva szaladtak
egymásba, nagy nyelvek kanyarogtak a kürtő felé, s a szőnyegen libegett
a vörös fény.

Végig futott a hátán a hideg, amikor hallotta, hogy Iványi megmozdul és
közelebb húzza hozzá a székét. Nagyon ismeretlen dolgok előtt állott,
érezte. A szemét, amely most már ideges fénynyel csillogott, merészen
emelte Iványira. A férfi merően nézett rá és feléje nyujtotta a kezét:

– Ne haragudjék rám. Ne haragudjék, amiért egy magányos ember
idetolakodik, ahol melegséget és színeket kap.

Félt kezet adni neki. A kandalló tüze mintha felforralta volna az agyát,
izgatott, gyors, forró gondolatok buzogtak a fejében. Szeretett volna
öntudatánál maradni, de kétségbeesve vette észre, hogy egyre gyerekesebb
lesz, s egyre kevesebb függ tőle.

Óh, hogy lármáztak most a kis lángok. Az aprófa pattogott, s a nagy
hasáb sziszegve, dorombolva adta ki magából a vizet. A kandalló mélyén
füstfellegecske szállott fel, s az ezer színben játszó parázs, amely
mintha lélekzett volna: hol megizzott, hol elhalványult, úgy ragyogott,
mint valami kis pokol. A tűz elkápráztatta a szemét, nem látott. A
lángok muzsikájától nem hallott. Hátra kellett dőlnie, úgy zúgott a
fülébe a tűz dohogása, amelyből kiénekelt egy mély, édes férfihang.
Ezekből a hangokból akkor értette ki az első pár szót, amikor a férfi
már mellette térdelt és tegezte.

– Te… te… – csak ezt mondta a nagy, komoly ember ennek a kis gyereknek,
s ez úgy a szívére szaladt, hogy könnyes lett a szeme.

– Te… te… – mondták a lángocskák haragosvörös fejüket furcsán
nyujtogatva, ezt duruzsolta az öreg hasáb, ez búgott be a kéményen.

Nem tudott szólni. A melle oly heves mozdulatokban emelkedett, hogy
szinte hangos volt a lélekzése. A szemét végképp lecsukta, s reszketett.

Egy komoly úr, egy negyvenéves államtitkár térdelt mellette, úgy
simogatta a haját, mintha az apja lett volna, s beszélt hozzá gyerekes
gügyögéssel:

– Édesem… szépem… drága virágom… Soha, soha nem szerettem senkit.
Mindenki gazember, mindenki…

Az ölébe hajtotta a fejét. A szoknyáján át érezte, hogy milyen forró a
homloka, s a térdéig hatolt a lélekzete, amint beszélt:

– Most vagyok először szerelmes…

Ekkor kinyitotta a szemét. Ránézett a férfi fejére és ősz hajszálakat
látott rajta. A térde mögött érezte a karját, amint átölelve tartja a
lábát, oly erősen, hogy szinte fájt. Lehajolt ehhez a szép fejhez és
belefektette az arcát a sűrű fekete haj közé, az ajkával kereste a puha
csomókat, ahol jól esik az arcnak a fekvés.

Iványi fölemelte a fejét. Az orcáik oly közel voltak egymáshoz, hogy
minden keresés nélkül egyszerre összetapadt az ajkuk; s amikor a forró
férfiajkat a száján érezte az asszony, már édes kivánsága volt, hogy ez
a két hatalmas kar átölelje. Nem kellett beszélniök, mert értették
egymás gondolatát. Hogy fölállt s magához emelte egy öleléssel az
asszonyt, egymás szemébe néztek. Az asszony csodás öntudattal nézett rá.
Mintha mondta volna: „Ne hidd, hogy kábulatban vagyok, nézd, tudok
magamról és öntudatos akarattal adom neked magamat“.

A lángocskák meghuzódtak. A fa fogytán volt. Most mintha összebujtak
volna egymáshoz a kis égő nyelvek, félénken, amért ily kevesen vannak. A
lármájuk is elhalt, suttogássá halkult, csöndesen mondták egymásnak:
„Pszt, pszt, nézzed…“ És úgy nézték ezt az elkésett szerelmest meg az
asszonyát, aki most valami csodálatosan nagy, de édes fájdalommal
érezte, hogy elhibázta az életét.

Még mindig egymás szemébe néztek, oly sok minden villant át az egyikből
a másikba.

– A tied vagyok – mondta az asszony szeme – soha, soha nem leszek
tisztességes asszony, mert csak annak tudom odaadni magamat, aki lebír…

A férfi szeme ezt mondta:

– Miért most, ősz hajjal, hogy megtalállak?

A lángocskák kilobbantak. Csak a parázs hunyorgott. Most szólalt meg
először az asszony:

– Te. Én élni akarok.

De ezt már akkor mondta, amikor a férfi fölkapta és vitte a hálószobája
felé. A nagy ágy előtt megálltak.

– Nem – mondta az asszony – utálom ezt az ágyat…

Mint egy gyereket, oly gonddal tette le a kanapéra. Aztán a blúzát
kezdte kigombolni. Hogy elkezdte a nyakánál, szemtől-szemben voltak.
Elly szomoruan nézett rá. A férfinek reszketett az ujja, nem tudott
bánni a gombokkal.

– Hasítsd végig – mondta az asszony.

Iványi végighasította a selyemblúzt. A forró asszonyi test
megborzongott. Suttogva mondta:

– Még soha nem tépték le rólam a ruhát.

Izgatott kézzel, egy pillanat alatt bontotta meg a fűzőt, pedig még soha
nem bánt ilyen asszonyi szerszámmal. Amikor künn az utolsó lángocska is
felszaladt a kéménybe, már bezárták az ajtót és a férfi ott térdelt az
asszony előtt. A feje az asszony mellén – édes, fehér, forró párnán –
nyugodott. És ezen a szerelemtől reszkető asszonyi húson át hallgatta,
ahogy Elly beszélt hozzá szomoruan mély, szinte férfias hangon.



XVIII

Oh, az Akadémia szerda-délutánjai!

A Belváros – és újabb időben a Lipótváros fiatal lányai már délelőtt
izgatják az anyjukat:

– Mama, úgy-e ma elmegyünk a Kisfaludy-társaság ülésére?

Az anya szelíd mosolylyal, amelyből szeretet és pedagógia árad, felel:

– Igen, lányom, elmegyünk. Látni fogod szemtől szembe a költőket, akik
tehetségüket a haza javára szentelik s akik az örök szép és örök igazság
hirdetői. Örülök, lányom, hogy szeretnéd őket látni. Az ő látásuk
fölemel bennünket, köznapi lényeket a prózaiság porából a költészet
világos magaslataira, ahonnan lelkünk üde tisztasággal tér vissza a
földre. Tiszteld a költőket, gyermekem, mert az emberi nem legszebb
vágyait tiszteled bennük.

Igy szól az anya s kikeresi gyermekének a legszebb utcai ruháját. Maga
is ünnepi díszt ölt s így mennek a komor Akadémia felé, felületes
pillantást vetve a páraköd alatt siető Dunára, a Lánchíd nagy kőkapuira
és Széchenyi szobrára, amely fenségesen mered a téli alkonyatba.

Január első szerdája fontos szerda volt az Akadémiában. A
Kisfaludy-társaság halhatatlanjai közül meghalt kettő s ezeknek a helyét
kellett betölteni. Az egyik valami Saraglyai nevű felvidéki pap volt,
aki valamikor Petőfi öt versét tótra fordította s a maga harmincegy
verséhez hozzácsatolva _Magyar Lombfüzér_ címen kiadta. Ez huszonhét
éves korában történt vele s azóta sem vett tollat a kezébe. A másik
elhunyt Kisfaludystát Berinkeynek hívták, de erről abszolute semmi
adatot nem találtak a lapok. Máig se tudja senki, hogy mily érdemeiért
választotta tagjává a társaság.

Erre a két megürült helyre három úr jelöltette magát. Az első Szentessy
Antal volt, nagy úr, valóságos belső titkos tanácsos. Büszkén viselte
ezt a címet, amelynek minden jelzője oly nagyon a szájunkba rágja, hogy
ez pozitiv, tényleges valami: _valóságos_ (tehát nem csak címzetes),
_belső_ (tehát igazi, odatartozó, szinte rokon), _titkos_ (tehát csakis
a királyhoz tartozó, négyszemközti) tanácsos. Arra sohse gondolt, hogy
ebből a négy szóból éppen négy a legvilágosabb hazugság, mert tőle ugyan
éppúgy nem kért tanácsot a király, mint Walzer úrtól, a kányák
vezérétől, aki valótlan, külső, nem titkos – csak egyszerűen királyi
tanácsos volt.

A kegyelmes úr barátai unszolására jelöltette magát. Tavaly – ugyancsak
barátai unszolására – kiadta oroszországi utijegyzeteit _Jégen és Havon_
címmel, vastag papiron, nagy formátumban, sok fotografiával
illusztrálva. A könyvről a félhivatalos lapok sírva írták meg, hogy
milyen nagyszerű. És a publikum vette is, mert drága díszmű volt, s mert
ha egy kegyelmes úr könyvet ír, az már valami, az nem holmi zsidó firka.
Egy német kiadót úgy meghatotta a Pester Lloyd félhivatalos kritikája,
hogy elhatározta a _Jégen és Havon_ lefordíttatását. Így foglalt helyet
a kegyelmes úr a világirodalomban, egy könyv révén, amelyben egy ép
mondat se volt. Amikor egy előkelő hetilapunk mutatványt közölt belőle,
az egyik húszforintos kis kezdő-munkatárs javította ki a grammatikai
hibáit, s a kiadó könnyes szemmel olvasta végig. Ki kellett adni a
mutatványt, mert a kegyelmes úr tiz év óta állandóan
kultuszminiszter-jelölt volt, s miből éljen meg a szegény könyvkiadó, ha
nem a miniszter engedélyezte tankönyvekből és a rendőrség-eltiltotta
„népies orvosi“ művekből?

A másik jelölt egy öreg ember volt, Magyarország legnagyobb élő költője.
Szegény zsidó volt, s a Kisfaludysták nem akarták tekintetbe venni, hogy
nem szégyen a Jézus Krisztus fajtájához tartozni. Mindenikük érezte,
hogy ez az öreg ember a legtisztább költői elmék egyike, s hogy az
irodalomtörténetek lezárása óta ő az egyetlen költője ennek a magyar
földnek. De nem kellett nekik, nem, nem, nem. Az öreg ember pedig
jelentkezett, mert jól esett neki megbukni, minden ily bukásából
babérosan kelt föl, s mosolygó arccal, szelid-szomorú hangon mondogatta
a fiataloknak:

– Gyerekek, sikerült kibuknom…

Ugyanaz volt a sorsa, mint Lénártnak, az építésznek. A blazirt ifjúság
hazájában ez a két ember ősz hajjal is úttörő maradt. Ezt nem tudták
nekik megbocsátani. Az építésznek az volt a bűne, hogy öreg fejjel új
stílust keresett, a költőnek pedig az, hogy hatvanéves korában sem akart
hanyatlani. Micsoda merészség, a huszadik század elején! Amikor húszéves
fiúkban már kiégett a tűz, s az ember harmincéves korában kiírta magát.

A harmadik jelölt – Orsovai Pál volt.

Ő az elnök klikkjének volt a jelöltje. Az elnök, aki a
Washington-részvénytársaság igazgatója is volt (Magyarországon
mindenkinek van egy összeférhetetlenségi esete) – az elnök nem magától
jött erre a kitünő gondolatra. Mondtuk, hogy ez a nyomdavállalat egy
hatalmas díszmunka kiadása előtt állott, s pénzre volt szüksége. A
művezetőigazgató tehát egy napon megszólította a részvénytársasági
szobában, valami ülés után az elnökurat:

– Mit gondol, méltóságos uram, ez az Orsovai nem érdemelné meg a
Kisfaludy-tagságot?

Ez a művezető pénzügyi zseni volt. Az elnöknek felvillant a szeme,
amikor ezt a pompás ideát hallotta. De aztán kérette magát:

– Nehéz lesz, nehéz…

– Ha a méltóságod hű emberei akarják, semmi sem nehéz – mondta sunyi
pillantással a pénzügyi zseni, aki sok, sok részvényt szeretett volna
eladni Orsovainak.

– Meg fogom próbálni – mondta az elnök.

Baráti szeretettel szorítottak kezet, s ez a kézszorítás pecsételte meg
Orsovai irodalmi halhatatlanságát. Az elnök már másnap elolvasta a
famózus röpiratot, amelyet Zrinyi tákolt össze három éjszakán a New-York
kávéházban, s erősen megkékceruzázva odaadta híveinek, hogy olvassák ők
is. Aztán tudtára adta Orsovainak, hogy az ilyen talentumu ember
jelöltesse magát. Orsovai eleinte megijedt, de aztán így szólt magában:
„miért ne?“ – s jelöltette magát. Az elnök úr hívei kezeskedtek, hogy be
fogják választani.

Az elnök ur volt az első a kis teremben. Meggyújtatta a gázcsillárt, s
az Akadémia művelt öreg szolgái kinyitották az ajtót a közönség számára.
Egyszerre tódult be a társaság. Egész zsúr-karavánok vonultak fel,
előkelő anyák lányaikkal, jogászok és regattisták a lányok miatt,
gimnáziumi és reáliskolai tanulók, akik az önképzőkör tanárelnökének
buzdítására jöttek, majd még lányok, még asszonyok. A termet farács
választotta ketté: a kisebb rész volt a karzat, a nagyobbik az
ülésterem. A karzat egyszeribe megtelt, de a halhatatlanok számára
fentartott helyen alig lézengett néhány ember. Öt óra felé gyülekezni
kezdtek. Mindig, amikor egy-egy újabb alak jelent meg, a karzaton
összesúgtak a lányok:

– Ki ez?

– Hát az?

Legtöbben egy aránylag fiatal író iránt érdeklődtek, aki egy csapással
ült be a Petőfi- és a Kisfaludy-társaságba, aztán az Akadémiába. A
kávéházi irodalom nem szerette ezt az embert, mert nem járt éjszakázni
és nem játszott alsós kalábert. Azonkivül képviselő is volt. A
_Bozontosok_ asztaltársasága naponként leszamarazta a New-York
kávéházban és nem akadt, aki a fejükbe tudta volna verni, hogy húsz év
óta csak egy lépést tett előre a magyar elbeszélő-irodalom, s ezt az egy
nagyot is a képviselő úr lépte. Az elegáns szőke fiatalemberrel egy pap
társalgott, aki már maga is elfelejtette, hogy mit fordított, de elég az
hozzá, hogy fordított valamit angolból, valami hosszút, s ezért
szótöbbséggel halhatatlanná lett. Ott volt a püspök úr ő méltósága is,
aki halotti beszédeiről volt híres, s ezenkivül fordításairól. Magyar
Herostratesnek nevezték némelyek, mert azzal sikerült nevét minden
időkre bevésni az emberek emlékezetébe, hogy egymaga tönkretett
Magyarországon egy csomó nagy angol költőt és ráadásul az olaszok
legnagyobb dicsőségét.

Ugyanilyen destruktiv dicsőség jutott osztályrészül az elnöknek is, aki
az emelvényen diskurált a titkárral. Az elnök ráadta magát a modern
irodalom kipusztítására, de a rombolásban nem volt olyan szép sikere,
mint a püspöknek. Az elnök úr oly népszerűtlen volt az országban, hogy
az már igazán határos a népszerűséggel. Senki se szerette, de a
zsörtölődéseiről hetekig beszéltek. Egyébként ő is méltóságos úr volt, s
nagy rendjelekre vadászott. Érdekes, hogy a nemzet egy költőjének se
volt soha oly magas rendjele, mint neki. Talán ki fog sülni valaha, hogy
mégis ő volt a legnagyobb magyar költő.

Ez a szent meggyőződés sugárzott most is az arcáról, ahogy egy szigorú
pillantást vetve a közönségre, megnyitotta az ülést. Az első felolvasó
egy száraz úr volt, aki kétezernégyszáz sort olvasott fel új
Iliász-fordításából. Lelkes tapsokat kapott. A második felolvasó egy
kedves, kopasz öreg úr volt, valamikor bálványozott elbeszélő, a
legnépszerübb magyar újság szerkesztője. Most csöndes révből nézte a
világot, s felolvasott egy olyan elbeszélést, amelyen az első
mondatoknál megérzett, hogy a szerzője az _a_ névelő után aposztrofot
tesz, s hogy az _és_ helyett használt _s_-t így írja: ’s. A lányoknak
tetszett az ártalmatlan öreg bácsi, s az anyák ifjúkorukra gondoltak,
amikor még ez a jó úr az eget verdeste, tele volt tűzzel, szellemmel.
Olyan jó, öreges hangulat támadt e percekben a kedélyes kis teremben. A
nagy kályhában pattogott a tűz, a karzaton parfüm áradt, s mindenkinek
volt egy-két ismerőse. Modern zsúr, angol ruhák, villogószemű félszűzek
egy régi udvarházban, motyogó öreg urak között, akik csöndesen kérődztek
ifjukori fordításaik babérjain. Érezte ezt a fiatal képviselő-novellista
is és oly feszesen ült köztük, mintha valamely idegen állam követe lett
volna. Az öreg urat zajosan éljenezték, különösen a mamák. Kevesebb
figyelmet szenteltek két ujabb fordításnak – istenem, megint fordítás,
mindig fordítás! – és végül egy hosszú versnek, amelyet egy szigorú
fekete ember olvasott fel nagy ambicióval.

– Az ülést bezárom – hallatszott erre az elnök szigorú szava, a
csöngettyű egyet szólt, s a kis öreg hozzátette:

– Kérem a közönséget, hogy távozzék. Zárt ülés lesz.

A karzaton mozgás, suhogás támadt. A közönség kiment, a diákok
udvariasan utat engedtek a kisasszonyoknak. Behallatszott a folyosó
lármája a terembe, ahol magukra maradtak a halhatatlanok.

– Persze, hogy kibukik – mondták az öreg költőről.

– Itt nem kell olyan ember, aki a lapja hirdetéseiből él – mondta az
elnök, a Washington-részvénytársaság igazgatója.

– Zsidó… zsidó… – susogták egy másik csoportban, mert mégis csak ez volt
a legjobb érv az öreg költő ellen.

Az elnök magyarázni kezdte egy harmadik csoportnak:

– Az egy határozott nagy talentum, az az Orsovai. A
Kisfaludy-társaságnak kötelessége, hogy új erőket fedezzen föl. Meg
fogjátok látni, ebből az emberből oly nagy iró lesz, a minő még kevés
volt.

– Bizony, bizony – hagyta rá a püspök. – Irálya előkelő, s helyenként a
nagy költő lendülete csapong benne.

Az Iliász-fordító is megszólalt:

– Eszmemenete világos, logikája erős. Nekem nagyon tetszik ez az ember…

Azzal kérdőleg nézett az elnökre, hogy jól beszélt-e. Az elnök
helyeslőleg bólintott, s az Iliász-fordító meg volt elégedve.

– Ezen férfiú – harsogta most már a klikk többi tagjainak a püspök –
valamikor dicsőséget fog hozni ezen érdemes gyülekezetre!

A hallgatók mind bólongattak a fejükkel. A fiatal képviselő-novellista
nagyon utálta ezt a jelenetet, s beszédbe ereszkedett ujból a pappal,
csakhogy ne hallja ezeket a dicséreteket.

A kegyelmes úrról is esett szó. A társaság fiatalabb tagjai középiskolai
tanárok voltak, idősebb tagjai pedig egyetemi tanárok. A kegyelmes úr
már féllábbal kultuszminiszter volt, tehát oly nagy volt a pártja, hogy
biztosra vehette beválasztatását.

– Megnyitom a zárt ülést – recsegett a pódiumról az elnök hangja.

Mindnyájan helyeikre ültek, s valami kis izgatottságot is éreztek, mert
az öreg költő bukása nem volt a lehető legbiztosabb.

– A megüresedett két helyre – szólt az elnök – három jelölés történt. Az
első jelölt Fehér József alanyi költő, a második Szentessy Antal
valóságos belső titkos tanácsos, országgyülési képviselő és iró, a
harmadik Orsovai Pál iró.

Elmormogta azután az ajánlásokat is. Az öreg alanyi költőt a
képviselő-novellista ajánlotta, a kegyelmes urat a püspök, Orsovait
pedig az elnök egy leghívebb embere.

– Kérem a szavazatokat Fehér József költőre.

Huszonkét kis papirlap gyült össze. Kirakta maga elé az asztalra és
sorban felolvasta: igen, nem, igen, nem. De nagyon sok volt a _nem_ és
az eredmény az lett, hogy az öreg költő tizenöt szavazattal négy ellen
kibukott. Három papirlapot üresen adtak be, bizonyára olyanok, akik
szégyelték maguk előtt a költő ellen szavazni, de azért mégse akarták
maguk közt látni. A második jelölt, a kegyelmes úr, húsz szóval lett
halhatatlan, ő nála csak két üres cédula volt. Orsovai Pálra az elnök
rendes többsége leszavazott s ugyanaz a tizenöt választotta be, aki az
imént az alanyi költőt kibuktatta. Üres cédula nem volt, mert a többi
hét ellene szavazott.

A titkár még valami jelentést darált a szakállába s azzal vége volt a
zárt ülésnek.

A mamák és a lányok már vacsoránál ültek otthon s a családfőnek mesélték
a szép délután eseményeit, amikor a halhatatlanok belebujtak prémes
kabátjaikba. A kőnyomatos ujság munkatársa, aki a folyosón didergett,
följegyezte noteszébe a beválasztottak neveit s elszaladt. A költők és
szépírók lassan mentek lefelé s a művelt öreg szolgák eloltogatták a
gázlángokat a költészet szentelt hajlékában.

Az elnököt egy szikár úr várta az utcán. A Washington-társaság
művezető-igazgatója volt.

– Beválasztottuk – mondta neki az elnök felgyűrt prémgallérja mögül –
most már hagyjanak nekem békét ezzel az emberrel…

Köszönés nélkül hagyta ott az igazgatót, olyan arccal, mintha ezt az
egész esetet szívből utálná.



XIX

A minisztériumban éppenséggel nem haladt Ambrosio Posi ügye. Az akták a
szokott lassúsággal utazgattak Budapest és Fiume közt s a szegény gépész
hiába várta ügye végleges elintézését. A mosónéval már nagyban
megbarátkozott. Oly jóban voltak, hogy az asszonyság már verte is.
Gyönyörű viszony volt, bizonyára, mint minden szerelem, ez is tetszett
Istennek. A részeges asszony egyre több verést és kevesebb kávét adott
Posinak. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy amikor a mosóné házhoz
ment mosni, akkor Posi semmit sem kapott. Fűtenie sem volt szabad s
étlen-szomjan, fázva járkált egész nap a városban. A délelőttjeit
ilyenkor a főpostán töltötte. Ah, a főposta világos, jól fűtött termei!
És oly sok van, hogy mindenikben melegedhetik az ember egy-egy
félórácskát, anélkül, hogy ez bárkinek is feltünne. Délutánonkint egy
nagy lap szerkesztőségében volt. Valami pesti olasz család ajánlólevelet
adott neki egy ujságiróhoz, aki olasz forditásai révén nagy olaszbarát
hirében állott. Posi munkát kért tőle.

– Istenem – mondta az olaszbarát – munka, munka… én is szeretnék valami
kis munkát. Ha tudnék szerezni, kedves uram, magamnak szereznék
legelőször…

Adtak neki szivart, odaadták neki a fiumei olasz lapot s utóvégre is a
szerkesztőségi iroda mindig fűtve volt – Ambrosio Posi rendes vendég
lett a lapnál. Az olaszbarát azonkívül pártját is fogta. Leveleket
irkált az ügyében, kis pénzecskéjéből mindig juttatott neki néhány
hatost. Egyszer be is ment az érdekében a szerkesztő szobájába. Elmondta
a szomorú ügyet. A szerkesztő összecsapta a kezét:

– Istenem – kiáltott fel, szemében az igazságérzetnek azzal a
ragyogásával, amely a legblazirtabb ujságiróban is haláláig megmarad –
hisz ez a legnagyobb gazság, amit valaha elkövettek!

– Bizony – mondta az olaszbarát, aki nagyon szeretett volna segíteni a
szegény gépészen.

– Cikket fogok iratni róla! Lehuzatom a bőrt arról az Orkay úrról!
Nekimegyünk a révkapitányságnak, hogy holnap valamennyit elcsapják!

– Én megírom a cikket! – vállalkozott a másik.

A szerkesztő nagyot szítt a szivarjából:

– És miért nem segít rajta a miniszter?

Az olaszbarát kereken megmondta:

– Mert az az Orkay úr a kormányzó bizalmasa. Azt pedig tudja szerkesztő
úr, hogy a kormányzót nem lehet dezavuálni. Már közbe is vetette magát
ennek az embernek az érdekében. A kormány egy lépést sem tehet Orkay úr
ellen.

Csönd lett. A szerkesztő érezte, hogy ő is a kormányhoz tartozik. Fájt
neki e pillanatban, hogy nem támadhatja meg a minisztert.

– Talán nem is volt szegény a miniszternél? – mondta.

– Hogyne lett volna! A miniszter majd hogy ki nem dobta. Az
államtitkárhoz küldték, az meg természetesen hivatalos úton szerezte be
az információkat. Fiuméből aztán megjött a jelentés, hogy Posit azért
bocsátották el, mert hanyag volt s alkalmatlan a szolgálatra.
Természetes, hogy ez hazugság. Aztán jött a kormányzótól egy bizalmas
levél, amelyben a gróf azt írja, hogy ha szivességet akarnak neki tenni,
ne bántsák Orkayt, mert Orkay a legfontosabb sarkköve a nemzetiségi
békének Fiumében. A mi szegény barátunkat tehát kidobták örökre…

Egy pár szegény zsurnaliszta állt körülöttük s hallgatta ezt az
elbeszélést. Egyik se tudott szólni, úgy a lelkükre feküdt ez a
határtalan gazság, ez a végleges összetiprása egy becsületes munkásnak,
tisztán politikai okokból.

A szerkesztő zavartan kezdett beszélni:

– Nem lehet erről írni, barátom, ha a dolog így áll. A kormányt nem
bánthatjuk, nem okozhatunk kellemetlenséget a miniszternek. Fáj a
szívem, de így van. És most mit csinál az az ember?

– Éhezik. Mi adunk neki hatosokat, hogy legyen mit ennie. Tisztességes
lakását, családi életét otthagyta, most egy vén mosóné tartja ki.
Szegényt úgy összepüfölte, kinozta a nyomor, hogy mindent elmond. Nem
szégyel semmit.

Az egyik ujságíró megszólalt:

– A miniszter nem beszélhetne mégis a kormányzóval?

– Nem. A kormányzó ahhoz a grófi családhoz tartozik, amely a felszínen
tartja a kegyelmes urat, meg a kegyelmes asszonyt, aki viszont meghalna,
ha ezek az arisztokraták kitagadnák…

Egy villogó szemű kis emberke magából kikelve kérdezte:

– Hát nincs egy makulányi tisztesség sem abban a bandában? Hát így
tűrik, hogy tönkremenjen egy szegény ember a kegyelmes asszony, meg a
csaló fiumei politika miatt? Hát nincs valami nagy, erős ember, hogy
közibük csapjon és szétpofozza őket? Hát már mind, mind gazemberek
vagyunk?

Senkise szólt. Tehetetlen düh fogta el az embereket. Érezték, hogy
semmit se lehet tenni a szegény Posi érdekében. Semmit, semmit. Ez az
ember éhen fog halni, vagy elzüllik.

A szerkesztő felsóhajtott:

– Urak, menjetek dolgozni. A fél Magyarországot elvinné az ördög, ha
mindenki tisztességes ember volna.

Kimentek. Ahogy még egy szóra megálltak a füstös előszobában,
behallatszott a szerkesztő párnázott ajtaján a beszélgetésük:

– Csak egy, egyetlen egy tisztességes ember kellene!

– Mit, tisztesség! – mondta egy másik hang. – Nem tisztesség kell ide,
hanem pénz. Ha egy kis pénze volna…

Egy ötlete támadt. Hangos rikkantással tette hozzá:

– Ha Orsovai Pálnak hívnák, már rég megbukott volna a kormányzó és a
miniszter a fenébe kergette volna az egész Fiumét!

Azzal aztán végleg kimentek, szobáikban leültek dolgozni. Posi ott ült
az utolsó szobában, a kályha mellett, s könnyes volt a szeme ennyi
szeretettől. Az olasz lapot olvasta, s ahogy ráhajtotta a fejét,
látnivaló volt, hogy most már majdnem teljesen megőszült.

Egy hang szólt végig a szobákon:

– Hát a szabadkőmívesek? Miért nem tesznek azok valamit az érdekében?

Az olaszbarát mosolyogva kiáltott vissza:

– Mert az az Orkay úr is szabadkőmíves.

Erre aztán végleg csönd lett.

Többet aztán nem is volt vita Posi miatt, csak az olaszbarát hozott néha
újabb híreket. Hogy Posi ma megint volt a minisztériumban, hogy megint
kidobták. Hogy Posit ma megverte a mosóné, hogy Posi keze felpuffadt a
sok mosástól. Hogy Posi vért kezd köpni, s hogy Posi annyira el van
keseredve, hogy elmegy a királyhoz, Bécsbe.

Ez az idea tetszett. Összeadták neki az utiköltséget, s a következő
héten elutazott a királyhoz. Örömtől ragyogó arccal tért vissza.

– Mit mondott a király?

– Óh, nagyon kedves volt… rám mosolygott, s azt mondta, hogy
megvizsgálja az írásaimat. Szóról-szóra ezt mondta: „Ha igaza van,
szegény ember, akkor ne féljen, mert biztos az ügye.“ Óh, a jó öreg
király…

Jól esett mindenkinek ez a jelentés. A lovagias öreg emberre gondoltak,
aki nagyobb úr, mint Orkay, meg a kegyelmes kormányzó úr, meg a
kegyelmes miniszter úr együttvéve. Ime, a királynak csak a kisujját kell
kinyujtania, hogy a dolog rendbejöjjön.

A király azonban az egész kezét rátette erre az ügyre. Egy hét alatt
megjött Bécsből a válasz: Posi Ambrus ügye megvizsgáltatott, igaz ügynek
találtatott, s Posi Ambrus királyi kegyelemmel visszahelyeztetik
állásába.

Óh, milyen nagy érzés volt ez a szerkesztőségben, amikor az olaszbarát
elmondta. Óh, micsoda hátborzongató nagy gyönyörűség az igazság! Nem
csoda, hogy emberek pokoli kínok közt haltak meg érte, nem csoda, hogy
fanatikus szerelmesei vannak, nem csoda, hogy nem félik a börtönt, a
számüzetést, a földi poklot, a halált! Kimondani az igazságot, átgázolni
érette megcsúfolóinak tömegén, eltűrni a bántásukat, a szeges korbácsot,
amit a hatalom a kezükbe adott – mindenért, mindenért megvígasztal az a
tudat, hogy néhány ember szemében szikrát fakasztottunk, s hogy
kikerestük a lelkükben ezt a szent érzést. Óh, minden ember tele van az
igazsággal, ha van valaki, aki megmutatja neki.

Ambrosio Posi sírva vett búcsút mindenkitől, s visszautazott Fiuméba.
Már majdnem el is felejtették, amikor egy hét mulva megint megjelent.

Kidobták.

A dolog nagyon egyszerű. A királyi kegyelem visszahelyezte az állásába.
Ezzel Ambrosio Posi megint a révkapitányságnál alkalmazott gépész lett,
akire a szolgálati szabályok érvényesek. Egy héten át a legborzasztóbb
munkákkal bízták meg. Egy hét alatt lesoványodott, s egyre több vért
köpött. Kiküldték a legfagyosabb éjszakákon, fölverték az álmából,
negyvennyolc óra hosszant dolgoztatták egyhuzamban s hogy némi
vigasztalása is legyen, elmondták neki, hogy a felesége most már
közkincse az egész hivatalnak. Végül pedig, amikor kijelentette, hogy
nem birja tovább, a szolgálati szabályzat értelmében – amely a
királyilag visszahelyezettekre is érvényes – egyszerűen kitették.

Már most voltak, akik nevettek a szerkesztőségben. Istenem, ezen az
emberen még a király se tud segíteni! A legegyszerűbb, a legnaivabb
módon teszik túl magukat a főnökei a királyi szó parancsán. És nincs
ellenük törvény – és ha volna, nincs aki alkalmazza.

Megint hatosokat adtak Posinak. A mosóné megint visszavette – óh, minden
mulandó, csak a szerelmet nem fogja rozsda – visszavette, ámbár igaz,
hogy már az első napon majdnem félholtra verte, amiért búcsú nélkül
szökött meg tőle.

Amikor az olaszbarát harminc krajcárt adott neki, Posi szégyenkezve
szólalt meg:

– Mondja meg, kérem, hogy hívják a feleségét?

– A feleségemet? Miért?

– Csak. Szivességet tesz vele…

Az olaszbarát gyanútlanul mondta meg:

– Mária.

– Köszönöm – mondta Posi – és elment.

Két nap mulva visszajött egy pohárral. Talán négy krajcárért vette
valahol a vásáron. Ordináré, öntött üvegből volt. De televéste virággal,
cirádával, az ő naiv módja szerint, s a virágfüzérek közepén ott
ékeskedett gyönyörű kalligrafikus irással ez:

_Evviva Maria!_

– Ezt emlékül hoztam a feleségének – mondta szegény boldog mosolylal,
amikor átadta. Magam véstem…

Az olaszbarát ennek jobban örült, mint bárminek.

– Köszönöm, nagyon köszönöm, kedves Posi – mondta, miközben forgatta a
poharat, nézte a cirádákat, amikkel tele volt zsufolva az egész. Még
néhány felirás volt rajta: Felül ez: _Evviva Ungheria!_ Alul ez: _Evviva
l’Italia!_ Valahol, egy dús virágfűzér közepén ez volt: _Evviva la
Giustizia!_ Éljen az igazság!

Az igazság. Szegény Posi.



XX

A kereskedelmi miniszter őkegyelmessége gyakori vendég lett
Orsovaiéknál. El-elnézett hozzájuk, s mindig tudott valami kedves
ujságot mondani a férjnek, s valami bókot az asszonynak. Orsovaiék
nagyon kedvesek voltak hozzá, s az öreg igazán jól érezte magát náluk.
De amint kitette a lábát a lakásból, az asszony mindig ugyanazzal a
kérdéssel fordult az urához:

– Miért nem hív meg bennünket ez a kegyelmes úr egyszer magához?

Orsovai nem tudott a kérdésre felelni. Hizelgett neki a miniszter intim
barátsága, hát védte az öreg urat. Elly ilyenkor egyideig hallgatta,
villogó szemmel, aztán fölkelt, kiment a szobából és becsapta az
üvegajtót. Egyszer annyira fel volt háborodva, hogy a csukott ajtón át
kikiáltott a férjének:

– Ez az öreg majom a pénzért jön ide!

Azzal bezárkozott, s Orsovai estig nem beszélhetett vele. Általában
mindig magányosan volt, s mesteri módon kerülte ki a férjével való
hosszasabb együttlétet. A magányosságban ujra átélte azoket a perceket,
amelyeket Iványival töltött. A lelke telistele volt nagy, asszonyos
szerelemmel ez iránt az ember iránt, s ha csak egy szót is beszélt vele,
ez táplálékot adott egész délutánok magányos óráinak.

Az utóbbi időben kétszer volt Iványinál. Az esti órákban gyalog sietett
hozzá, a nélkül, hogy előre megmondta volna neki. Ő maga fűtött be az
államtitkár dolgozószobájában, teát főzött s boldogan várta a férfit.
Csodás esték voltak ezek. A földön, Iványi nagy perzsa szőnyegén ültek
egymás mellett, átölelve egymást, mint a gyerekek s a kályha nyitott
ajtaján át szótlanul nézték a tüzet. Nem olyan viszony volt ez, mint a
tucat-házasságtörések, amelyek, bármily költői máz fedje is őket, mindig
utálatosak s a piszkos dolgok benyomását teszik. Ezek a közönséges
viszonyok már a második, harmadik találkozás után elvesztik szereplőikre
nézve a házasságtörés jellegét s lesülyednek az egyszerű állati
szerelemig. Ez a két ember minden pillanatban tudta, hogy bűnt követ el
s ezért valami mérhetetlen, édes szomoruság borongott örökké a lelkükön.
Beszéltek egymásnak az elhibázott életről s ilyenkor az asszony
megbomlott hajjal, sírva csókolta ezt az embert, akivel oly későn
kellett találkoznia, amikor már nem lehetett tisztességgel az övé.
Ilyenkor érezte, hogy ez a csók talán csak az emberek szempontjából bűn;
ime, lánykorában ostoba fővel beleszeretett Orsovaiba – ezt a természet
tette, tehát az isten akarta. Most utálja, őszintén, szívből – s ha van
hatalom, amely a mi sziveinket kormányozza, úgy ezt is az akarta. Végül
pedig lelke és teste minden ízével beleszeretett ebbe az emberbe s úgy
érezte, hogy ha ezt a szerelmet nem az isten akarta, akkor egyáltalán
nincs isten. Igy vitte a végzete erre az útra, amit az emberek ezer és
ezer év óta bűnös ösvénynek tartanak. Ki tehet róla? Ki az oka? Vajjon a
mi szivünknek minden gondolata nem istentől jő-e, s ha tőle jő, van-e
joguk az embereknek rangfokozatokat felállitani az érzések közt,
mondván: ez nagyobbrendű érzés, mert tiszta, az kisebbrendű, mert
bűnös?…

Egy fagyos estén ismét a kályha előtt, a szőnyegen találta Iványi az
asszonyt. Hogy ő is leült melléje, az asszony komoly arccal kezdett
beszélni hozzá:

– Sándor – mondta – ma egy bolond gondolat kergetett ide. El fogok
mondani mindent, jól figyeljen ide.

– Mondja…

– Ma délután, először életemben, hallgatóztam. Egyedül voltam s a másik
szobában a férjem olvasott. Egyszerre csak hallom az inas hangját, amint
bejelenti a kegyelmes urat, a maga főnökét. Bosszankodtam, mint mindig,
amikor ez az ember jön. Utálom. Az első percekben hangosan beszéltek,
időről, politikáról, hát nem érdekelt. De aztán egyszerre elcsöndesült a
hangjuk, suttogni kezdtek. Valami mérhetetlen kiváncsiság vett rajtam
erőt. Mindenáron tudni akartam, hogy micsoda titka lehet ennek a két
embernek. Az ajtóhoz lopóztam, ráfordítottam a kulcsot, hogy rám ne
nyithassák s figyelni kezdtem. A férjem beszélt. Valami szivességet kért
a kegyelmes úrtól, aki azonnal késznek nyilatkozott mindenre. Aztán
hallottam is, hogy miről van szó. A férjem ki akar neveztetni egy
állatorvost. Azt is megmondta a miniszternek, hogy mi a neve. Azt
hiszem, Landauer, ha jól hallottam. Akkor suttogtak leghalkabban, amikor
a férjem megmondta, hogy ez a Landauer a férje egy szinésznőnek, akinek
ő sok hálával tartozik. A kegyelmes úr erre ravaszul, öregesen nevetett
s pajzánkodva korholta a férjemet: „Ej, ej, ilyen szép asszony mellett
maga még szinésznőkre gondol?“ A férjem nem felelt erre, bizonyára
valami olyan gesztust csinált, amelyből a másik mindent megérthetett.
Aztán komolyra fordult a hangjuk és a kegyelmes úr megigérte, hogy szól
a kollegájának és kinevezteti az állatorvost. Erre csönd lett köztük.
Kis vártatva megszólalt a miniszter. Ezt mondta: „Abban a bizonyos
ügyben mi az ujság?“ A férjem azt felelte, hogy: „Megvan.“ Feszült
figyelemmel hallgatóztam, aminek az lett a következménye, hogy minden
lépésüket tisztán hallottam. A férjem fölállt s kinyitotta a
Wertheimkasszát. Aztán visszatért az iróasztalhoz és nagyon halkan
mondta: „Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz.“ A
kegyelmes úr csöndesen felelt: „Köszönöm… nem is tudja, mily
kellemetlenségektől szabadított meg.“ A férjem édeskés hangon jegyezte
meg, hogy örömmel tette s hogy boldog, amért viszonozhatta valamiképpen
azt a sok kedvességet, amiben a kegyelmes úr részeltette. Biztos, hogy
pénzt adott neki. Valószinüleg tízezer forintot. A miniszter erre
elbucsúzott tőle s elment. Ennyi pénzért még csak azt se mondta, hogy
„tisztelem a feleségét.“ Azt hiszem, hogy ha csak ötezret kapott volna,
köszönés nélkül ment volna el.

Iványi halkan mondta:

– Pénzt adott neki…

– Az én pénzemet – mondta az asszony. – Most éreztem először, hogy az a
pénz az enyém, s hogy ez az ember miért vett feleségül. Amig lány
voltam, nem is tudtam, hogy mennyit érek. Most kezdem érezni, hógy én
vagyok az úr, mert enyém a pénz.

– Borzasztó, borzasztó – mondta mély undorral az államtitkár. – Pénzt
kért tőle… ezért járt hozzá, ezért hizelgett… nem sült ki a szeme, nem
égett le a bőr az arcáról…

– Ezért jöttem – folytatta az asszony. – Azt akarom, hogy maga pénzt
adjon nekem. Érti? Pénzt, nekem. Valami azt sugja a lelkemnek, hogy nagy
gyönyörűség lesz az a pillanat, amikor maga énnekem pénzt ad. Maga
szegény ember, énnekem az egész világ a zsebemben van és maga mégis
pénzt ad nekem…

Megborzongott erre a gondolatra és közelebb bújt a férfihez. Rásimult,
csókolni kezdte az arcát, a szemét, a száját, úgy mondta egyre:

– Adj pénzt… fizess meg… hogy te légy az úr, s hogy én tartozzam neked…
hogy ne mindig én legyek az erősebbik…

Iványi kivette a tárcáját:

– Mennyit akarsz?

– Nem keveset, nem csak szimbólumot… Sokat, hogy megérezd a hiányát,
hogy én vehessek rajta valamit, ruhát, vagy kalapot…

Iványi elébeszórta minden pénzét. Volt közte néhány százas, öt-hat
tízes. Az asszony összemarkolta mind és a zsebébe gyürte.

– Most élj így, e nélkül – mondta neki – csinálj adósságot énértem,
énmiattam…

Nagy gyönyörűség járta át lelkét erre a vad gondolatra. Érezte, hogy
most igazán asszony, igazán szerető, akit az erősebb férfi segít.
Érezte, hogy valaki keserves munkával dolgozott érette, hogy neki
legyen, hogy ő vehessen rajta valamit.

Nyolc óra volt.

– Istenem – mondta az óraütés után Iványi – mit fog szólni a férjed, ha
fél kilencre érsz haza?

Az asszony fölegyenesedett, mint valami nemes paripa, hátraszegte a
fejét és dacosan mondta:

– Mit fog szólni? Hát mit törődöm én avval, hogy mit fog szólni?



XXI

A társaság – különösen pedig a társaságnak az a része, amely mindenáron
szeretett volna már Orsovaiék közelébe férkőzni – csak éppen a szokásos
ideig respektálta a fiatal házaspár nyugalmát. Az idő mult, már az új
évben voltak, s attól féltek, hogy elmulik a szezon anélkül, hogy
Orsovaiék a társaságnak bemutatkoznának. Kezdtek tehát a nyakukra járni.
Különösen az öreg Hutkinson unta már az örökös remeteéletet, szegényt
nagyon magára hagyták. A nagy villában két szép szobája volt az öregnek,
ott foglalatoskodott. Megkérte a vejét, hogy továbbra is ő intézhesse a
rézbányák és a vasutak ügyeit, s intézte is, mert Orsovai volt kegyes
megadni erre az engedelmet. Hutkinson Tamás így lassankint a veje
jószágigazgatójává sülyedt, s nem törődött egyébbel, csakhogy a
fiataloknak ne legyen gondjuk semmire, hogy boldogan éljék világukat. A
szegény öreg ember semmit sem látott a fiatalok belső életéből. Csak a
vacsorautáni csókokat látta, amelyek után rendesen visszavonult a
szobájába, boldogsággal telve. Látta, hogy nagy urak járnak a vejéhez,
örült a miniszternek, az államtitkárnak, Walzer úrnak, mindenkinek.
Néhány honfitársának, akivel Budapesten megismerkedett, el is
dicsekedett veje sikereivel. Elmondta, hogy kaszinói dísztag lett, hogy
leleplezték az arcképét, s hogy a Kisfaludy-társaság egy tanulmányáért,
amely pedig nem is volt a szó szoros értelmében irodalommal foglalkozó
munka, tagjai közé választotta. Az egyetlen tökéletesen boldog ember ő
volt hármuk közül. Orsovait bántotta a kis Anna dolga, nem tudott
belenyugodni. S mert ezzel az érzésével teljesen magára maradt, voltak
napjai, amikor még arra is merészkedett gondolni, hogy minden vagyonát
odaadná a kis Annáért.

A társaságnak ezt az egyre tolakodóbb nyomását megérezték. Egyes nagyon
szives hivásoknak nem tudtak ellentállni, s hébe-hóba megjelentek
egy-egy családnál. Egyszer vacsorán voltak Walzer úrnál, megjelentek
Salgó úrnak, a _Közvélemény_ főszerkesztőjének estélyén; Salgó úr
összetett kézzel kérte Orsovait, hogy jöjjön el, tegye érdekessé a
szalonját. A _Közvélemény_ már az ő kezében volt, s így mint valami
alsóbbrendű alkalmazottjához, ereszkedett le Salgó úrhoz.

Előbb-utóbb viszonozni kellett ezeket a dolgokat, s Orsovai inditványára
elhatározták, hogy nagy estélyt adnak. Ezzel fogják megnyitni termeiket
a budapesti társaság előtt. Egy szombati napra tűzték ki az estélyt, s
azonnal hozzáfogtak az előkészületekhez. Az asszony kedvvel dolgozott a
siker érdekében, mert kiváncsi volt ezekre a budapestiekre, érdekelte ez
az előtte ismeretlen, új társadalom. A vacsorával nem volt sok baj.
Egyszerűen megrendelték egy hires cukrásznál, aki abból élt, hogy
vevőinek a bőrét is lenyúzta egy-két cukorsütemény fejében. Neki magának
is fájt, hogy ily szédületes drágán méri a portékáját, de belátta, hogy
ha csak egy krajcárt is enged az árakból, a Lipótváros máshova fog menni
vásárolni. A lakás feldiszítése már több gondot adott. Elly nem ismerte
a budapesti szokásokat, s így kénytelen volt Orsovaira bizni a
diszítést. Orsovai napokig törte a fejét, tervezett, s végre is egy
kárpitosra bízta az egészet. De előbb ellátta tanácsaival; meghagyta
neki, hogy minden diszítésen meglássék, hogy előkelő, gazdag emberek
laknak itt, és hogy a cirádákban sok legyen a szecesszió. A kárpitos
tanácsára egy jónevű festőművészt szólítottak fel a függönyök és
drapériák szineinek összeválogatására. Most következett a legnehezebb
feladat: összeállítani a névsort. Orsovai úgyszólván mindenkit ismert
zsúrjáró korából, tehát anyag, az elég volt. De a válogatás munkáját nem
birta. Elhívta Walzer úrat, hogy ebben a munkában segítségére legyen.

– Először is – mondta egyszerüen Walzer úr – mondd meg, hogy milyen
vacsorát akarsz: zsidó vacsorát, vagy keresztény vacsorát?

– Hm – felelt Orsovai – természetes, hogy keresztény vacsorát…

Aztán elgondolkozott egy kicsit, mert mégis volt néhány zsidó ismerőse,
akit okvetlenül meg akart hívni. A tarkóját vakarta:

– Nem lehetne valami izé… vegyes dolgot csinálni?

– Lehet. Mindent lehet.

Orsovai papirt huzott elő a zsebéből:

– Nézd, itt összeállítottam egy névsort. Azért kérettelek, hogy légy
szives átnézni. Te jól érted ezeket az ügyeket, ismered az embereket. A
cél az, hogy a társaságban ne legyen kivetni való elem.

– Mutasd.

Föltette a szemüvegét s érdeklődő arccal kezdte nézni a névsort.
Mindjárt az elején felkiáltott:

– Óh, de naiv névsor!

– Ugyan miért?

– Hogy lehet például meghivni Rékásynét! Hisz ez az asszony folyton a
szeretőivel jár a Váci-utcán! Az összes asszonyok meg volnának sértve…

– Húzd ki.

– Az ilyen dolog addig nem baj, amíg titok. Amikor már nem titok, akkor
diszkvalifikál.

Kihúzta.

– A miniszter? Nagyon szép… Iványi Sándor. Ez is jó név. Csakhogy egymás
mellé ne ültesd őket.

Tovább nézte:

– Nem látom Dorozsmay képviselőt. Csak nem adsz olyan estélyt, amelyen
Dorozsmay nincs jelen? Az asszonyok örökre megharagusznak rád…

– A csunya Dorozsmayt?

– Persze hogy meg kell hívni. Látom, hogy sejtelmed sincs a dolgokról.
Olyan embereket kell meghívni, öcsém, akik kölcsönösen imponálnak
egymásnak. Azután van egy pár ember Pesten, akit a férjes asszonyok
miatt kell meghívni. Ime: Dorozsmay az első. A második Sárkány, a hires
író és atléta. Erre úgy néznek az asszonyok, hogy rettenetes. Amint ezt
a hatalmas izomembert meglátják, aki e mellett csupa szellem és
finomság, nem tudok velük egy szobában maradni. Olyanok, mint a… Aztán
meg kell hívnod a másik írót is, a szép Baradlayt. Ennek a feje egymaga
jobban diszíti a termet, mint Budapest összes kárpitosai. Meg kell
hívnod dr. Schwarzot, a hires idegorvost is. Persze, te nem tudod róla,
hogy az asszonyok úgy imádják, mint valami bálványt. Valamint arról
sincs sejtelmed, hogy Járay, a szép tenorista nélkül sincs estély. Édes
fiam, ezek az emberek okvetlenül szükségesek. Megtanítlak rá, hogy
miért: mert ezekről mindenki azt hiszi, hogy rettenetes donjuánok,
holott teljesen ártalmatlan lények. Az asszonyok úgy néznek rájuk, mint
a bárányok a mészárosra. „Istenem – gondolják – ki tudja, hány asszonyt
gyűrt le már ez a borzasztó ember!“ És éppen ezért sohse féltsd tőlük a
feleségedet. A csöndes emberek az igaziak. Aki ilyen feltünő, akinek
ilyen nagy szerelmi híre van, azzal mindenki magára hagyhatja a
feleségét. Ezek az urak csak bizonyos olyan helyeken hódítanak, ahová
éjfélután két órakor mennek a diákok. Menjünk tovább. Ez az egész oldal
jó név. Zágonyi szinészt hiába hívod… Ez bolond, önérzetes ember.
Undorodom az ilyen smokkoktól. Képzeld, amikor az én estélyemre
hivatalos volt s felszólítottam vacsora után, hogy szavaljon valamit,
azt mondta: „Miért nem szólítja fel Walzer úr Réczey professzort, aki
szintén végigette a vacsoráját, hogy vágja fel ezt a daganatot a nyakán?
Az neki éppen úgy mestersége, mint nekem a szavalás.“ – Majd hogy ki nem
dobtam.

Orsovai megbotránkozva mondta:

– Szemtelen népség.

– Ha éneket vagy szavalatot akarsz, majd adok én neked olyan neveket,
akik szavalnak és mókáznak egy jó vacsoráért. Mert a legtöbbje szegény
és az éhség nagyobb úr, mint az önérzet.

Ezen mosolyogtak.

– Hívd meg Schneckendorf Poldit is. Ez az összes élclapokat ellátja
szójátékokkal. Kell, hogy ilyen is legyen.

– Mi a foglalkozása?

– Régibb ívású bankhivatalnok. Tudod, abból az időből, amikor még az
összes magyar élclapokat bankhivatalnokok és víg ügyvédek csinálták. A
régi Borsszem Jankó gárdából való… A többi mind jöhet.

Visszaadta neki az írást. Megitták a feketekávéjukat s Walzer úr elment.
Orsovai behívta a feleségét, aki a maga finom, még mindig lányos
vonásaival címezte meg a borítékokat, amelyekben velinkártyákon
szecessziós stílű betük hívták meg vacsorára a címzettet.

Egy szombati napra tűzték ki az estélyt. A kárpitosok egész héten
dolgoztak a szobák diszítésén. Orsovaiék egy napig tűrték ezt a
rendetlenséget, de másnap elhatározták, hogy ezt a hetet szállóban
töltik. Kedden be is mentek a Hungáriába s ekkor teljesen a kárpitosok
birodalma lett a lakás. A falakat fehér szövettel vonták be s erre a
fehér szövetre egy előkelő festő rajzolt szénnel ornamentális diszítést.
Minden szobában kopácsoltak, drapériákat igazgattak. Néha megjelent
köztük Orsovai Walzer úrral, aki nagyon a szivén hordta az estély ügyét.
Rendelkeztek, minden részletet külön megbeszéltek. Péntekre már minden
készen volt. A három legnagyobb szobában öt-hat személynek való asztalok
álltak, amint ez ujabban dívat, hogy a vendégek _en petit comité_
étkezhessenek. Az ebédlő végében ügyesen volt elrejtve a kis szinpad,
amelyen majd a szinészek a jó vacsoráért szavalni fognak s az operai
énekesnők néhány dalt adnak elő. Orsovai dolgozószobájából _fumoir_
lett. Drága szivarok, a kaszinóból hozott húszkrajcáros cigaretták
kinálták itt magukat s egy asztalkán mint megannyi nagy, szines drágakő,
egyforma csiszolt üvegekben ragyogott a piros, zöld, sárga likőr.
Szombaton reggel megjelent a virágkereskedő hat kis lánynyal, akik
kosarakban cipelték utána a virágot. A fehér szöveten virágokkal varrták
ki az előkelő festő modern szénvonalait. Valóságos nagy himzések lettek
ezekből a fehér szövetekből, amelyekben igazi, illatos virágokból voltak
nagy, stilizált virágok és ornamentális vonaldíszben végződő száraik
kirakva. A virágárus lánykák mentek el legkésőbben a lakásból. Még hét
órakor az asztalokat diszítették, vagyont érő drága és ritka virágokat
raktak a finom vázákba és az izléses gyümölcskosarakra. Nevetgélve,
vidáman siettek ki este nyolc órakor a havas utcára s minden irigység
nélkül néztek vissza a villa felé, amelynek minden ablaka szikrázó
fénynyel ragyogott ki a téli éjszakába, mint ahogy a menyasszony szeme
ragyog a nászéjszaka előtt, amikor először várja magához az urát.

A vacsora tíz órára volt kitűzve. Az első kocsi fél tízkor állott meg a
kapu előtt. Behallatszott, ahogy a kiszállók becsapták maguk mögött a
kocsiajtót, s ekkor Orsovai, aki az előcsarnokban állott, egy kicsit
izgatott hangon szólt föl a feleségének:

– Elly!

A lakájok lesegítették az érkezőkről a kabátot, s Orsovai fogadta őket.
Egy ügyvéd volt, a feleségével. Orsovai felkisérte az asszonyt; fenn, a
küszöbön Elly várta őket.

Egyszerű, krémfehér selyemruha volt rajta, hosszú uszálylyal. A ruhán
semmi, semmi dísz. Mintha leöntötték volna ezzel az engedelmes, simuló,
meleg villanásokban ragyogó selyemmel. A melle és a válla födetlen volt.
Haja kétoldalt ereszkedett a szép fejre, majdnem egészen eltakarva a
fülét. A vöröses csillámú hajkorona rakoncátlan szálai szinte szikráztak
a csillárok alatt, a szemében lobogva égett az első szereplés tüze, s az
izgatottság éppen hogy annyi vért kergetett az arcába, amennyi édes
rózsaszínűre festette. Most igazán olyan volt a haja, mint valami
vörösrézből kovácsolt korona, amelyet diadallal viselt. S ahogy az egyre
érkező vendégeket fogadta a mind hangosabbá váló lépcsőházban, egyre
telibb lett élettel, egyre nagyobb lángokat vetett a szemében az
izgalom, a vér finom hullámzásban járta az arcát, a halántékát, az ajka
égőbb színt vett, s a haja kissé megbomolva mindegyre több szikrázó
szállal gazdagította a koronáját. Most már meg lehetett látni benne a
szerelmes asszonyt.

A szobákban tolongott a sok frakkos úr, legyezték magukat a kivágott
ruhájú hölgyek, s a lépcsőházban is egyre jártak föl-le a vendégek. Elly
azonban keresett valakit. Iványi Sándor még nem volt itt. Minden
csoporthoz odament, mindenütt kereste. Az emberek bután mosolyogtak rá,
abban a hitben, hogy nekik szól az érdeklődő pillantás.

A levegő egyre fülledtebb lett, a zaj nagyobb, s alig lehetett járni a
szobákban, oly nagy volt a tolongás. Már tíz óra is elmult, s még mindig
nem ültek az asztalokhoz, amelyeknél már mindenki megkereste a maga
nevét.

– Édesem – súgta oda Ellynek futtában az izgatott Orsovai – jelt kellene
adni már a vacsorára!

Tanácstalanul állt, mintha ez a sok ember mind rá volna bízva, s ő nem
tudna parancsolni a lármás, nyugtalan tömegnek.

– Még várunk – mondta röviden Elly.

Orsovai tovább szaladt. A híres cukrász borotvált pincérei, mint
jégdarabok a láván, fagyos nyugalommal úsztak ebben a háborgó, tüzes
tömegben, s bizonyos lenézéssel viseltettek minden izgalom iránt.

És Iványi Sándor még mindig nem jött. Pedig addig nem akarta elkezdeni
az asszony a vacsorát. Minden ízében nyugtalan reszketéssel, idegesen
várta, nem akart nélküle asztalhoz ülni.

Nagy mozgás lett. A kereskedelmi miniszter jött. A kegyelmes asszonyt
otthonhagyta: „szegényke gyöngélkedik“. Hogyis ne! A grófok félrehúznák
az orrukat, ha megtudnák, hogy a kegyelmes asszony félzsidó-estélyekre
jár. A minisztert körülvették, felkisérték, s most már igazán nem
lehetett sokáig várni. Elly közel volt a síráshoz. Nem, nem, ennyi
idegen közt nem ül le egyedül, várja azt a széles vállat, azt a fiatal,
s mégis őszbeboruló fejet, a mély, szomorú tűzű szemet. Leszaladt a
lépcsőn, s az uszályát fölkapva a kapuhoz sietett. Kinyitotta a kaput és
kinézett a havas éjszakába. Fagyos légáram rohant födetlen mellére, s
ugyanakkor egy cilinder és egy prémgallér jelent meg az arca előtt.

– Iványi…

Az volt. Lement elébe a kertbe vezető lépcsőn, s a karjába kapaszkodott.

– Édes Sándor… jó Sándor…

Iványi nem tudta mit csináljon vele:

– De nézze, nézze – mondta – ezer kocsis látja… jöjjön, hiszen meghűl!

Rémülten vitte be a lépcsőházba. Levette a télikabátját, s karonfogta.
Úgy vezette fel a lépcsőn. Most boldog volt az asszony. A szemével
intett egy lakájnak, aki erre megütötte a lépcsőházban elrejtett nagy
gongot. Exotikus, búgó harangszó hullámzott most a házban, az érc mély
basszusa megtöltött minden zugot. Mint valami harangzúgás közepette, úgy
mentek föl ketten a pirosszőnyeges lépcsőn, az elvesztett s eltaposott
kaméliákon lépkedve, egy nagy, szép ember, s a karján egy asszony,
akinek csupa lázban égő ideg volt a teste, s aki e pillanatban felfogta
izgatott lelkébe az egész világot.

– Vacsorához, vacsorához – mondogatták fönn egymásnak a vendégek. A
miniszter kis, göthös, frakkos alakját majd agyonnyomta az a sok
robusztus stréber, aki utat csinált neki az asztalhoz.

– Utat a kegyelmes urnak! – kiabálták.

S aki hirtelen hátranézve erre a kiáltásra, félreállhatott az útból, az
oly boldog volt, hogy ő is velük kiáltotta:

– Utat a kegyelmes úrnak!

Orsovai mögötte tipegett, boldogságtól ragyogó pillantásokat vetve
jobbra-balra, s e pillanatban hasonlított ama híres margitszigeti
vendéglőshöz, aki, mikor a cigány az ő szerzeményét játszotta,
asztaltól-asztalhoz ment, s vad-idegeneknek is sugárzó arccal mondta:

– Was? Das ist ’was!

Párok tolongtak az asztalok körül, szép asszonyok, csunya asszonyok,
sovány lányok, kövér férfiak, nagy, rendetlen tömeg. Elly magához
szoritotta Iványi karját. Ez hozzáhajolt és halkan mondta neki,
mosolylyal az ajkán:

– Ma délután öt óra óta nem vagyok államtitkár.

Asztalhoz ültek, megkezdődött a vacsora. Orsovai mielőtt leült volna a
helyére, még egyszer végig járta a szobákat, hogy mindenkinek van-e
helye. Érdekesek voltak a csoportok. Az egyik asztalnál Baradlay, a szép
regényíró összekerült egy híres anatómus egyetemi tanárral. Az
asszonyok, akiket éppen az író miatt tettek ahhoz az asztalhoz, dühösek
voltak: Baradlay orvosi vitába elegyedett a professzorral, s emellett is
maradt egész este. Dorozsmay képviselő két érett asszony között ül. A
legvaskosabb dolgokat mesélte nekik, s nem is erőltette meg magát, hogy
kétértelmű legyen. A fiatal nagyságos úr egyértelmű volt, s az asszonyok
egyszerű arccal vettek tudomást a históriákról, amelyeket előadott. A
miniszter egy nagy asztal fején ült, jobbján Orsovai, balján egy
nagykereskedő, aki külön kikérte a maga számára ezt a kegyet a ház
uránál. Szubvenció kellett neki egy alapítandó iparvállalatához. Orsovai
mellett egy mogorva úr ült, egy szinház igazgatója. Erre meg Orsovainak
volt szüksége. A kis Anna ugyanis ennek a mogorva úrnak a szinházánál
volt alkalmazva. Öt perc alatt sikerült is neki a társalgást erre a
témára fordítani.

– Tehetséges nő, – mondta tettetett hidegséggel – érdemes volna
felkarolni. Idővel elsőrangú erő lesz belőle…

Az igazgató, a vén róka már jól tudta, hogy milyen viszony volt kettejük
közt, s meggyőződéstől duzzadó hangon felelt:

– Igaz. Nagyon tehetséges. De lássa, kérem, mit csináljunk? Nincs pénz.
Én a művészekkel tartok, s ha volna pénz, nem fizetést, hanem
civillistát adnék nekik. De nem lehet, mert a részvényesek
greizlerkodnak…

– Bizony ez baj.

– Aztán lássa: utóvégre a szinháznak nem az a hivatása, hogy jól fizesse
a tagjait. A nőket jól fizetik a szeretőik, csak a férfiak kerülnek
sokba. Habár utóbbi időben már azok is keresnek…

Szinháza egy tagjára mutatott, aki a világ legfeltünőbb szabású
frakkjában ült egy érett hölgy mellett. Aztán közel hajolt Orsovaihoz:

– Uram – mondta neki – értsük meg egymást. Az élet rövid, s a
szinleléssel töltött napok nem jönnek vissza. Beszéljünk őszintén. Önnek
tetszik az a nő. Vegyen részvényeket.

Orsovait meglepte ez a nyers hang. De okosnak találta ezt a módszert.

Az igazgató mosolygott:

– Van még egy mód. Én vagyok a szinház igazgatója. Én pusszirozhatom
őnagyságát.

Orsovai ránézett. Nem tudta, hogy rögtön kell-e a tárcájába nyulnia,
vagy majd csak későbben.

– Nem fogunk összeveszni – mondta az igazgató, s egy ötezer forintos
váltóra gondolt.

A másik asztalnál szótlanúl, mereven ült Iványi mellett az asszony. Tele
volt rémülettel és fájdalommal. Nem tudta mire vélni Iványi szavait.
Kérdezősködni nem lehetett. Hogy megbukott, az bizonyos, mert még
tréfából sem szokott hazudni. De miért? Hogyan? És mit fog most
csinálni? Nagy kedve lett volna fölállni, s rövid beszéddel hazaküldeni
az egész társaságot, kiparancsolni a férjét is és maga mellé húzni
Iványit, hogy mondjon el neki mindent. De nem lehetett, hát kínos
nyugalommal ült mellette.

Valamelyik asztalnál már róluk beszéltek.

– Nézze – mondta egy kövér asszony egy másik asszonynak – milyen
közömbös arccal ül az államtitkár mellett. Ismerem ezt, amikor ilyen
közömbösek az asztal fölött… Az asztal alatt bezzeg…

– Pszt! – mondta a másik.

– Nekem beszélhet! – szólt a kövér ajkbiggyesztve – én már kijártam ezt
az iskolát!

Nagy volt a zsibongás. A viták nekihevültek, Dorozsmay körül viharosan
kacagtak az asszonyok, s úgy hátradőltek nevettükben a székeiken, hogy
fehér mellükből még több látszott. Egy asztalnál – valahol csak kell – a
zsidókról beszéltek. Erre az adott okot, hogy az egyik szobában összeült
a gentry, s mintegy kis szigetet alkotott ebben a vegyes óceánban. Egy
nagyhasú kereskedő beszélt:

– Wir Juden…

Egy másík folyton magyarul felelt neki. A nagyhasú roppantúl
panaszkodott valami állítólagos antisemita hecc miatt. Hogy a veje azért
nem lett közjegyző, mert zsidó, s hogy ez nem az egyetlen eset, mert a
Schlittauer fiát, aki pedig magyar nemes _az aldunai_ előnévvel, nem
vették be a honvédhuszárokhoz.

– Szegény Ernő kénytelen volt közös huszárnak menni! – mondta végül
olyan hangon, mintha azt mondta volna: „Szegény Ernő negyven évi
gályarabságra ment.“

Aztán hozzátette:

– Borzasztó időket élünk! Két év mulva annyira leszünk Pesten, hogy
köveket fognak utánunk dobálni az utcán!

A másik asztaltól egy erős férfihang kiáltott közbe:

– Én is dobok egyet!

Mind oda néztek. Aztán mosolyra húzódtak az arcok, mert a közbekiáltó
Baradlay volt, akit jó zsidónak ismert mindenki, s aki sehol se tagadta
ezt, irásaiban legkevésbbé. Nevettek, de Baradlay komoly arcát látva, a
nagyhasú is komolyan kérdezte tőle:

– Ugyan miért?

– Mert maguk megérdemlik, hogy mindnyájukat megkövezzék!

– Ohó! ohó! – kiáltott a nagyhasú elnöklete alatt álló asztal, az urak
nemet intettek a tenyerükkel, a hölgyek nevettek. Baradlay fölállt.
Végre elemében volt: ellene volt mindenki, s egyedül kellett harcolnia.

– Még egyszer mondom – szólt kipirult arccal, miközben fényes, fekete
haja a homlokára omlott – még egyszer mondom, hogy én is ott leszek,
amikor magukat megkövezik és istenjézus uccse én is agyonverek annyit,
amennyit csak tudok!

A nagyhasú most igazán dühbe jött:

– Na, wenn die Juden so sprechen!…

– Ja, – kiáltotta vissza Baradlay – nem beszélek hasból! Maguk az igazi
antisemiták, nem a néppárt! Azok, szegények, igaztalan ügyért harcolnak,
s mivel minden hazugságnak meg kell halnia egyszer, hát az övék is
meghal. De aki magukra haragszik, annak igaza van! Maguk kiuzsorázták a
népet, elvették a gentrytől a földet, zergeszőrös kalapot viselnek,
huszároknak küldik a fiaikat és versenyistállót tartanak! Maguk
tapintatlanok és mi vagyunk a maguk áldozatai! Én, te, ő, mi, a szegény
zsidó középosztály, akik a kezünk keserves munkájából élünk, _mi_
érezzük meg a maguk komiszságait! Amért maga rálicitált az államra,
mikor az állam földet akart venni ruténeknek, hogy a zsidókat is kihúzza
a bajból, igen, amikor maga odament és azt mondta annak a
nagybirtokosnak, hogy „uram, én többet fizetek, mint az állam, adja
bérbe nekem a földjét“ – amért maga ezt tette, azért annak a szegény
öreg zsidónak, aki ott ül a tulsó asztalnál, hatvan éves koráig kellett
várni, hogy egyetemi tanár lehessen, holott az lehetett volna már
harminc év előtt! Amért a maga Schlittauer barátjának a fia huszárnak
megy és le akarja főzni a pénzével a gentryt és az arisztokráciát,
amelynek utóvégre is született joga ebben az országban az urat játszani,
azért az én apám temetése után kiköpött egy ember, és azt mondta: „Pfuj,
zsidó temetés!“ De maga ezt nem érti, kérem! Amért maga igazat ad minden
piszkos falusi uzsorás zsidónak, még akkor is, ha igazán uzsorás, amért
maga bömböl a szövetkezetek ellen, amért maga szidja a katolikus
papokat, ahelyett, hogy összehúzná magát és hálát adna ennek a komoly
magyar fajtának, hogy bevette, testvérévé fogadta, azért az én fiam
sírva jön haza az iskolából, hogy azt mondták neki: „zsidó!“ Amért maguk
ostobák, tapintatlanok és játszszák az arisztokratát, azért kell nekem
azt hallani nap nap után, hogy nem vagyok magyar! Érti ezt maga? Én nem
tudok se németűl, se franciáúl, a világnak semmi más nyelvén, csak
magyarúl. Nem szeretek más földet, csak ezt. Itt születtem, itt van
eltemetve az apám és az anyám és mégis azt kell hallanom, hogy én itt
idegen vagyok! Ennek maguk az okai, maguk, milliomosok és nagy urak,
bankhercegek és börzekirályok, szívtelen pénzvadászok, akiket bár
köveznének meg az antisemiták, én is velük tartanék! Maguk csak rosszat
csináltak ebben az országban, amely a modern nagyságát nagy részben a
zsidó középosztálynak köszöni. Ami jót ezen a földön zsidók csináltak,
azt mi csináltuk, szegény skriblerek, zsidó tanítók, orvosok, mérnökök,
ügyvédek, bírák, zsidó villamos kalauzok, gyári munkások, útkaparók! Ja,
die Juden sprechen so!

Észre se vette, csönd lett körülötte. Leült. Csak a másik két szobában
volt zaj, ez a szoba hallgatott. Kinos jelenet volt. De egypár emberben
felforralta az igazságérzetet. Érezték, hogy ennek az embernek igaza
van. De igaza volt a nagyhasúnak is: a zsidók beszélnek így? Hát akkor
hogy beszéljen a szegény antisemita, aki ebből él? Miből éljen meg, ha
zsidók eszik el előle a falatját? Baradlay mindevvel nem törődött. Ahol
csak lehetett, hangoztatta ezeket az elveket. Meg volt győződve, hogy ez
az igazság, s hogy addig semmire se fogják becsülni a zsidó vallású
magyart ezen a földön, amig a _haute finance_ és ennek rakoncátlan
kölykei tisztességet nem tanulnak, amig a haute finance minden szemérem
nélkül dörgölőzik az arisztokráciához, s amig ezért lenézi, magánál
kisebbrangú embernek tartja saját munkás véreit. Ne legyen bennük meg az
egyenlőség érzete. Igenis, érezzék, hogy az emberiségnek egy általános,
nagy áramlatával állnak szemközt, s ne akarjanak önérzet és munka nélkül
egyszerüen beletolakodni abba az áradatba, amely ellenük folyik. Igenis,
tudják meg, hogy nem csak a szegény zsidónak a sorsa az elnyomatás,
hanem az övék is, tűrjenek tisztességgel, s gondolják meg, hogy ha a
nagy antisemita áradat ellen _harcolni_ kell, akkor nem a Lipótváros
nyalka huszárjai, vagy a bérlők gentry-majmoló fiai, sem az
arisztokraták lefőzésére alakult pénzes ifjak klikkje nem fog harcolni,
hanem a szegény intelligencia, a becsületes ügyvéd és az éhes ujságiró,
a fáradt orvos és a tanár, a középosztály, amely tanult, s amelyben van
az, ami a felsőbb zsidóságban nincs: önérzet és erkölcsi tartalom. És ha
majd ütik a zsidót, hát nem a kereskedelmi bank igazgatóját fogják ütni,
sem a villamos vasutét, sem a börzefejedelmeket, óh, ezeket nem lehet
bántani. A szegény zsidó jogászokat fogják pofozni az egyetemen, az
éhséggel küzdő orvosnövendékeket fogják kiverni és a rosszúl fizetett
ujságirók ablakait törik be. Ezt hirdette Baradlay, harcot hirdetett a
_haute finance_ túlkapásai ellen egy elnyomott vallás elnyomottjai
nevében, azoknak az ezreknek a nevében, akik a lelkük egész, minden
melegével sem tudnak megpuhítani egy darab rögöt ebből a magyar földből
a maguk számára. Ujabb időben sok fiatal is csatlakozott hozzá, de a
régiek, a megcsontosodott vidéki, úgynevezett izraeliták, s a modernek
egy része, amely felekezetnélkülinek iratkozik be az egyetemre, ellene
volt. Bolondnak tartotta és károsnak a zsidóság ügyére nézve. Ezek
szerint az volt a jó, ha egy rongyos uzsorásért az egész magyar zsidóság
exponálta magát. Meg az volt a rossz, a baj, a bánat, a véres sértés és
az antisemitizmus, hogy aldunai Schlittauer Jakab fiát nem vették be a
honvédhuszárokhoz.

Vége felé járt a vacsora. Már a virággal borított gyümölcsöskosarakat
fosztogatták, s néhány perc mulva már minden asztaltól felálltak. A
notabilitások a dohányzóba mentek, a hölgyek egy része a fiatalabb
urakkal a szalonokba vonult. A fagyos pincérek leszedték az asztalokat,
s a drapériák mögül előtűnt a kis szinpad.

A kegyelmes úr körül nagy csoport tolongott a dohányzóban. A kis öreg
buta mosolylyal állt a frakkos urak közt, vastag szivarral a szájában.
Egy sarokban Orsovai erősen tárgyalt a szinházigazgatóval; körülbelül
megegyeztek a kis Annára nézve. A füst kiáradt ebből a szobából, s most
már az egész lakásban dohány és ételszag terjengett, s a pezsgőtől vidám
hölgyek egyre hangosabban viselkedtek. Orsovainé egy karosszékben ült,
mellette Iványi. A férfi mosolyogva beszélt, mintha valami semmiségről
volna szó:

– A holnapi lapokban – mondta – benn lesz a lemondásom. Nagyon
megutáltam az embereket. A dolog úgy történt, hogy a kegyelmes urat
meginterpellálták ma a képviselőházban egy cukorgyár miatt…

Egy másik csoportból idehallatszott:

– Márkus Emilia százszor jobban játszsza!…

– Az öreg felállt – folytatta Iványi – és szó nélkül rámkente az egész
hibát. Akkorákat hazudott, hogy elhűlt bennem a vér. Az ellenzék dühös
lett…

(– Akkor maga sohse látta Dusét!)

– … a miniszter pedig délután magához hivatott és a világ
legtermészetesebb hangján mondta: „beláthatja, kedves Iványi, hogy ezek
után mennie kell.“ Meghajtottam magamat, s egy félóra mulva beadtam a
lemondásomat. Öt órakor a minisztériumban járt a Pester Lloyd
munkatársa, s megkérdezte a kegyelmes úrtól, hogy megcáfolja-e az
államtitkár távozását. Az öreg egyszerűen azt mondta neki, hogy nincs
cáfolat. Ez az egész.

(– Hát a haldoklási jelenet?)

Az asszony minden ízében elkeseredve szólt:

– De hisz ez gazság!

– Ez politika – mondta nyugodtan Iványi. – Most egy hónapra el kell
utaznom.

Ez volt a borzasztó, ettől félt az asszony.

– Istenem, istenem – csak ezt tudta mondani.

A kis szinpadon megjelent a Walzer úr ingyenszinésze és egy monológot
adott elő.

– Nézze a férjét – mondta Iványi.

Odanéztek.

A dohányzó közepén állt most Orsovai. Majdnem az összes férfiak ott
voltak körülötte. A sovány képviselő, aki a parlamentben oly
szolgálatkész volt vele szemben, egészen a közelébe furakodott. Mosolygó
arccal fogadta Orsovai ezt a sok hódolatot. S ahogy egy lépést tett
előre, hogy a szavaló szinészt jobban hallja, tiszteletteljesen utat
nyitottak neki.

Salgó főszerkesztő úr a lépcsőházban magyarázott egy éjszakázó-képű
fiatalembernek:

– Menjen be, Váradi és irhat két hasábot is. Adja a teljes névsort. A
miniszterről külön irjon. Ha elvégezte, még vissza is jöhet. Siessen.

Az ujságíró vette a kabátját és beszaladt a szerkesztőségbe. A kapuból
még visszakiáltott:

– Hozzak levonatot?

– Nem kell. Majd Zrinyi átnézi.

Zrinyi ugyanis szerkesztője lett a _Közvélemény_nek. Fájdalom, nem
vehetett részt az estélyen, mert a lapot kellett csinálnia.

A szavalat után ének következett. Az opera két konkurrens énekesnője
énekelt duettet. De ezekre már senki se figyelt. Csak éppen, hogy az
arcukat feléjük fordították. Az asszonyok a legyezőik mögött suttogtak,
a férfiak pedig most már mind Orsovai körül voltak. Megkezdődött a nagy
imádás. A nehéz boroktól és a sok ételtől mámoros urak vágyó szemmel
néztek rá, s mindenik magára akarta vonni a figyelmét. A miniszter külön
állott egy kis csoporttal, mert ő már biztos volt a dolga felől. Az urak
arról beszéltek, hogy miért nem választatja meg magát képviselőnek.

Egy kereskedő megjegyezte:

– Budapest bármely kerülete boldognak érezné magát, ha egy ilyen
zseniális, népszerű, nagystílű ember lenne a képviselője!

A sovány képviselő ráhagyta:

– A Házban szívesen látnák… hisz tudják az urak, hogy mily tűntető
üdvözléssel fogadták, amikor a karzaton megjelent!

Többen kezdtek beszélni egyszerre. Mindenki be akarta bizonyítani, hogy
Orsovai a legnagyobb magyar. Egy előkelő szobrászunk, akit bizalmas
körben Fabius Cunctatornak neveztek, mert minden szobrával évekig
késett, s aki abból élt, hogy alálicitálta a többit, mosolyogva kiáltott
fel:

– Uram, esküszöm önnek, hogy még soha szobortéma úgy nem lelkesített,
mint az ön büsztéje… nagyon örülnék, ha meglátogatna a műtermemben!

Orsovai felelet gyanánt kegyesen mosolygott. A szobrász öt perc mulva
boldogan mesélte egy másik csoportnak:

– Megrendelte nálam a szobrát…

Zúgott a szoba a dicséretektől. Az urak túlkiabálták egymást. Azt
akarták, hogy képviselő, miniszter, minden legyen Orsovai. Ez a nagy
imádás oly hullámokat vert, hogy odacsődültek a szomszéd szobából az
asszonyok is.

– Igen – ordította tűzpiros arccal a sovány képviselő – kell, hogy
bekerüljön a Házba!

A miniszter alkalmasnak találta a pillanatot. Közbekiáltott:

– Ami késik, nem múlik!

Erre olyan éljenzés és taps tört ki, hogy reszkettek belé az ablakok, s
a kocsisok összecsoportosultak az utcán. Ezzel el volt döntve, hogy
Orsovaiból képviselő is lesz. Mosolygott, egyre mosolygott, nem tudta,
mit csináljon. Legjobban szeretett volna ő is tapsolni és éljenezni. A
pokoli zsivaj nem akart szünni; az emberek egymást kapacitálták, egymást
kényszerítették a házigazda nagyságának elismerésére. Az általános
zavarban kimenekült Orsovai egy kis szalonba. Egy asszony volt ott,
ismert pesti szépség, akinek képviselő volt a férje.

– Orsovai! – kiáltott utána, amikor látta, hogy az izzadó alak tovább
akar szökni.

Orsovai megfordult:

– Parancsol, nagyságos asszonyom?

Az asszony kacér pillantást vetett rá, megfogta a karját és leültette
maga mellé egy székre. Ennek a hölgynek, aki imádta a szép ruhákat, a
páholyokat és a gummikerekű számozatlant, csőd előtt állt a férje.

– Hallgasson ide, maga csábitó szemű ember – mondta neki a világ
legbátoritóbb pillantásával és csöndesen, mintha önkéntelenül történt
volna, rátette térdére a kezét.



XXII

A munkanélkülieket segélyző nagy intézettel annyira voltak, hogy még
mindig nem irták ki a pályázatot. Annyiféle érdeknek kellett eleget
tenni, hogy a pályázati föltételek kidolgozása valóságos kín volt. A
zsürit úgy kellett összeválogatni, hogy az öreg Lénárt minden bizonynyal
elbukjék a pályázaton.

– A pályázat – mondta a miniszter – olyan, mint amikor az ember az
orfeumba megy egy szép nő kedvéért. Hogy vele vacsorálhasson, pro forma
az egész műsort végig kell hallgatnia. Tőlem ugyan ötven tervvel is
pályázhatik az öreg, nem kapja meg a munkát…

A miniszternek nem az volt a célja, hogy a a munkanélküliek intézetet
kapjanak, hanem az, hogy ő pénzt kapjon. Orsovai pedig semmivel se
törődött, csak a kis Annával. Tehát szegény mankanélküliek akár éhen is
halhatnak tőlük…

Kedden, Orsovai fogadónapján egy küldöttség jelentkezett. Előkelő
fővárosi polgárokból állott, a polgármester vezetése alatt. Ezek a
kitünő urak telektulajdonosok voltak, s telkeik a jó isten kegyelméből
éppen a Lágymányoson terültek el, ott, ahol a munkanélküliek intézetét
fel akarták állitani. A polgármesternek nem volt telke, de a
polgármester jó brúder volt, aki szivesen szolgálta a polgárok érdekeit,
tekintve, hogy ő maga igen sokszor szorult rájuk. Ezek az urak a
kányákat apró zsebtolvajoknak tekintették, s megvolt bennük a nagyobb
banditának az a lenézése a kisebb iránt, amelyről Lombroso oly érdekes
fejezeteket irt. Ők a maguk nemében sokkal nagyobbak voltak, ők hatalmas
telekspekulációkat öltöttek városrendezési mezbe, ők összevásárolták a
dunaparti vityillókat, s amikor egy középület épitésére került a sor,
kifosztották ezekért a vityillókért a város pénztárát. Barátjaik voltak
a villamos vasutak főrészvényesei, a közlekedés eme királyai, akiknek
egy szavára emelkedik bizonyos utcákban a lakások ára. Gyönyörű
szervezet volt, mindenkor katonai pontossággal működött. Most is öröm
volt nézni a haditervüket. Egy országos nevű gróf révén, aki milliókat
harácsolt össze dunaparti viskókkal, rámásztak a miniszterre, hogy
proponálja Orsovainak a Lágymányost. A villamos igazgatók kiépítik a
vonalat, új városrész fejlődik, bérkaszárnyák épülnek, egyszobás
uzsoralakások a munkásnép számára, szóval a város nagyobbodásáról van
szó, tehát a polgármesternek erkölcsi kötelessége támogatni a tervet.
Ebből hasznuk lesz 1. a telektulajdonosoknak, akik drágán adják el a
mocsaraikat, 2. a villamos igazgatóknak, 3. a spekuláns építészeknek, 4.
a téglagyári igazgatónak, 5. a kövezési vállalkozónak, hatodszor,
hetedszer és kétszázadszor pedig mindannak a sok nagyiparosnak, aki
tagja volt a társaságnak, s így számíthatott munkára. Ennyi derék polgár
kivánságára érdemes volt a polgármesternek elvállalni a küldöttség
vezérletét, s hosszú szónoklatban ajánlani a Lágymányost.

Orsovai rövid beszédben felelt nekik, kifejtvén, hogy úgy a miniszter úr
ő kegyelmessége, mint az ő csekélysége is a Lágymányosra gondolt, s
több, mint valószínű, hogy ez a világon páratlan intézet ott fog
felépülni. A küldöttség elégedetten távozott, s a kapuban az egyik
haramia meglökte a polgármestert:

– Te, – mondta – ez az ember azért kéreti magát, mert díszpolgár akar
lenni. Mit szólsz ehhez?

A polgármester nyugodtan hagyta rá:

– Én nem vagyok ellene… Utóvégre ez az intézet városunknak igazán
legnagyobb, leghumánusabb, legvilághírűbb…

Mit törődött Orsovai az intézettel! Mint mindig, úgy most se akart
egyebet, csak jól élni. Hogy a körülötte vad forgatagban táncoló világ
mit csinál vele, azzal nem sokat törődött. Egyáltalán nem gondolkozott a
sorsán, nem kutatta sikereinek okát, csak élt. Egy célja azért mégis
volt. A kis Annát megszerezni, s ha ezt eléri – gondolta – akkor
teljesen boldog lesz. A kis Annának is ma kellett jönni, mára igérte,
hogy eljön tudakozódni. Orsovai körülnézett a lakásban, s úgy találta,
hogy az alkalom kitünő, mert a felesége nincs otthon. Elly ugyanis nem
birta ki a nagy bizonytalanságot, s Iványihoz ment, megtudni mindent. Öt
óra körül megjelent a kis Anna. Megint az a hidegtől piros kis arc, az
élénk szem, a kedves, fiatalasszonyos kalap.

– Fogadjunk – mondta, amikor bejött – hogy nem intézték el még a férjem
ügyét!

Orsovai elébe ment, megcsókolta mind a két kezét, s lesegítette válláról
a gallért.

– Még nem intéztük el, kis Anna – mondta meghatott hangon – de legkésőbb
a jövő héten megkapják a kinevezést.

– A jövő héten, a jövő héten! Mindig ezt mondják.

A milliomos úgy állt előtte, mint valami gyerek, engedelmes, kérő
arccal.

– Óh – mondta – bár ezt mondhatnám mindig, Anna, bár ne kellene
elmennie, bár maga mellett maradhatnék örökre.

Kinyujtotta feléje a karját.

– Nem, nem! – szólt az asszony és hátrahúzódott. – Értse meg, hogy ennek
vége. Ilyen komoly, híres ember és nem akarja megérteni, hogy asszony
vagyok…

A férfi a képviselő feleségére gondolt, aki formális ajánlatot tett
neki, s kedve lett volna kiborítani a fiókjából azt a száz meg száz
szerelmes ajánlatot, amit kapott. Minden asszonynak pénz kellett,
mindenki élni akart, s Budapest összes alkalomszerző hölgyeinek
klientélája megrohanta. Egy szavába került volna, s olyan háremet tudott
volna összeállítani, mint senki más ebben az országban.

– De Anna – sóhajtotta elébe térdelve – én nem szeretek mást ezen a
világon, csak magát.

Az asszony vállat vont:

– Édes Orsovai, ha ez igaz, akkor maga szerencsétlen ember lesz. Nézze,
én kockára teszem a férjem állását, s a maga jóbarátságát, de megmondom
az igazat. Én imádom a férjemet…

Imádta is, úgy, amekkora nagy szerelemmel egyes szinésznők, akik pénzt
adnak a férjüknek, szeretik ezeket az urakat. Ezek törvényes Alfonzok,
akik sohse féltékenyek a feleségükre, de akikre mindig féltékenyek a
feleségeik.

A kis Anna elment aztán, így, minden jelenet nélkül. Orsovai egyedül
maradt s nem tudta felfogni, hogy ime van asszony, akinek nem kell a
pénz. S mivel egyszerű elméjű ember volt, hát elhatározta, hogy addig
fogja elhalmozni mindennel, addig fog rá költeni, amíg az asszonynak
egyszer csak magától megjön az esze. Valahol olvasta, hogy a férjes
asszonyok sokra becsülik a hosszan kitartó, soha nem ernyedő udvarlást.
Elhatározta, hogy ilyen udvarló lesz. És leült a székébe és eszébe
jutott, hogy mindez bolondság, hogy soha, soha nem lesz az övé a kis
Anna, és könnyek gyültek a szemébe.

A szinház igazgatója pedig majdnem akkora lelkesedéssel gondolt erre a
szerelemre, mint maga Orsovai. Több ízben föl is kereste a milliomost s
részletes terveket dolgozott ki neki. A nyakába akaszkodott s mint
tapasztalt szinházi ember nagyszerű tanácsokkal látta el. Elmondta neki
minden szinésznő viszonyának történetét s lázas érdeklődést mutatott a
dolog iránt. Közben amúgy mellékesen zsiráltatta az ötezer forintos
váltót.

A szinház főrészvényese, volt gyárigazgató, aki most pénzének kamataiból
élt, egy napon magához hivatta az igazgatót.

– Kedves barátom – rivallt rá – úgy hallom, hogy ön tárgyalásokat
folytat a hires Orsovaival!

– Én?

– Igenis, ön. Figyelmeztetem, hogy önnek semmi joga beledugni az orrát
egyébbe, mint abba, amit az ön kedvéért még művészeti vezetésnek is
hajlandó vagyok nevezni. De a pénzügyeinkhez semmi köze, legkevésbbé van
pedig joga kihasználni ennek az úrnak az érdeklődését Landauerné iránt.
Hiába vág ilyen csodálkozó arcot, mindent tudok. Még egyszer őszinte
jóakarattal figyelmeztetem, hogy ha arról van szó, hogy valakit meg kell
pumpolni, hát itt vagyunk mi. Ön tudja, hogy már unjuk egyre adni a
pénzt, az ujabb pénzeket és megint a pénzeket. Unjuk, na, erről kár is
beszélni. A többi már szeretné otthagyni az egész históriát. Nekem
legalább az az ambicióm, hogy valakire tisztességgel rákenjem a bódét.
Hát kire kenjem, ha nem Orsovaira! Ön egy szamár, igazgató úr. Mi
hónapok óta keresünk valakit, aki megvenné, vagy kibérelné, vagy
elsülyesztené ezt a szinházat s amikor akad valaki, ezt ön akarja kis
privátgombostűjére feltűzni, mint valami lepkét…

Az igazgató leforrázva távozott s ettől a naptól fogva a szinház
részvényesei vették kezükbe a dolgot. Érdekes szinház volt ez a szinház.
A Ferencvárosban építették, ahol édes-kevés remény volt arra, hogy sokan
fogják látogatni. De a részvényes uraknak nem is ez volt a céljuk.
Összeálltak öten-hatan, nyugdíjazott, öregedni kezdő brúderek, akiknek
elég pénzük volt erre a lukszusra s mivel más szinházak művésznői rájuk
se néztek, csináltak maguknak külön szinházat. Most tehát volt egy kis
háremük, amelynek néhány nap alatt megalakult a maga külön kis izgatott
élete, a maga kis primadonna-hecce, szépen kifejlődtek benne a
vetélkedések, szóval az öregedő uraknak volt valami csiklandozó, pikáns
foglalkozásuk. Boldog arccal jártak a kulisszák mögött, bekukkantottak
az öltözőkbe, mint a basák a hárem celláiba. A kis szinésznők ezt egy
csöppet se bánták. Ők örültek ennek, mert állandóan volt körülöttük hat
éltes úr, hat gazdag polgár, aki idővel a szó szoros értelmében
belebolondult ebbe a szinházba. A jó urak már egész napjukat ott
töltötték. Az egyikük, volt igazgatója egy nagy vállalatnak, örült, hogy
megint bibelődhetik pénztári kimutatásokkal, ellenőrzéssel, utalványok
ellenjegyzésével, hát már reggel ott volt, nagy kéjjel turkált a
könyvekben, szidta a pénztárost, a titkárt és az ellenőrt, leszamarazta
a szegény igazgatót, akivel mind úgy bántak, mint egy darab rongygyal.
Alig, hogy ez kitette a lábát, jött a másik, aki a fiatalabb
hölgynemzedék tisztelője volt. Ez sorra fogdosta a kóristalányokat,
lyukat fúratott az öltözőjük ajtaján, parancsolt velük, hol csókolta
őket, hol meg felmondott nekik, a lakására citált egyet-kettőt s ez
utóbbi esetben rendesen visszavonta a felmondást. A többi is ott
ténfergett már hét órakor este a folyosókon; az egyik az igazgató nyakán
ült, a másik a pénztárost ellenőrizte, a kis csapat kis többsége azonban
a női öltözőkben lődörgött, be-benyitott s boldogan sütkérezett a sok
fiatal lány társaságában, örült a furcsa szinházi szokásoknak: a
tegeződésnek, a szabad csóknak, a szabad beszédnek, brutalizált
mindenkit, aki férfi volt s éreztette a hatalmát mindenkivel, aki
szoknyát viselt. Amikor pedig vége volt az előadásnak, a köztiszteletben
álló urak távoztak, miközben a portás földig hajolva köszöntötte őket s
egy kis vendéglőbe mentek vacsorálni, hol a szinház hölgytagjaival, hol
azok nélkül. Szerelmesek voltak a szinházukba, örültek, hogy öregségükre
kaptak ilyen játékszert, amelyet fiatal korukban elérhetetlen
paradicsomnak tekintettek, örültek, hogy van egy _igazi_ szinházuk, izzó
élettel, igazi nőkkel, vetélkedő szubrettekkel, kritikusokkal,
közönséggel. Igy csiklandoztatták végig hátralevő napjaikat ezzel a kis
épülettel, amely eleinte még jövedelmezett is.

Jövedelmezett, de csak eleinte. Amikor Pesten sorra kezdett bukni
minden, amikor kocsmát nyitott egy volt milliomos és sok építész
kivándorolt Németországba, sőt egyik-másik Transzválba is, akkor a kis
szinház is inogni kezdett. Ez a kis bódé, amely a mulató, szórakozó
város legtetején cifrálkodott, mint valami kacér kis tortadísz,
szánalmasan feldőlt, amikor kifogyott alóla a fundamentom. Nem volt, aki
mulasson, nem jártak operettekbe az emberek, hanem mindenki korán feküdt
le, hogy korán kelhessen és megmenthesse, amit még lehet. A harmadrendű
szórakozások igazi kedvelői: a gyorsan meggazdagodott, ebül gyült pénzű
gavallérok letörtek s az öreg részvényeseknek kezdett drága mulatság
lenni a szinház. Próbáltak megszabadulni tőle, de ez meg nehéz volt. Két
ujságiró ki akarta bérelni, de mindössze ötszáz forintot tudott
előteremteni erre a célra. Tervnek tehát nem volt gyönyörübb terv, mint
Orsovai zsebébe dugni a műintézetet. Érezni kezdte ezt Anna is,
megsejtette, hogy őrajta keresztül akarják megpumpolni a milliomost s
egyik nagyobb szerepet a másik után ütötte el az ellenprimadonna
kezéről.

Orsovai pedig rendes vendég lett a szinházban. Állandó földszinti
páholya volt s onnan nézte azokat a darabokat, amelyekben Anna is
szerepelt. Ilyenkor le se vette róla egész este a látcsövét, még akkor
se, ha a felesége vele volt a páholyban. A legutolsó kulisszatoló is
tudta, hogy az Anna nagyságának mily előkelő udvarlója van, s maga a kis
Anna nem is haragudott olyan nagyon ezért a hirért. Utóvégre ő hű maradt
a derék állatorvoshoz, s az csak hasznára volt, hogy érdekessé tették,
hogy az egész szinház közönsége a látcsövező szerelmesen mulatott. A
szinház fiatal hölgyei csodálattal néztek rá, büszke volt rá az egész
személyzet. Még a férfiak is oly büszkeséggel mentek el Orsovai mellett,
mintha mondanák: „Úgy nézz rám, hogy nekem jogom van megölelni,
megcsókolni és tegezni azt, akiért te a bolondját járod!“ S valóban,
Orsovai irigyelte is ezeket a szegény fiúkat, akiknek igazán nem volt
egyéb gazdagságuk, mint ez az egy előnyük Magyarország leggazdagabb
embere fölött.

Egy este, amikor Orsovai előadás után hazatért, s látta, hogy felesége
már édesen alszik, bement a dolgozószobájába, egy kicsit gondolkozni. Ez
csak ilyen kétségbeesett helyzetében jutott eszébe. Ahogy leült az
íróasztalához, nagy borítékot látott a mappán. Felbontotta. Valami akta
volt benne, s mellette a miniszter névjegye.

„Kedves Orsovai – írta a kegyelmes úr – magának küldöm ezt a kinevezést,
adja oda annak, akit illet. Azt hiszem, szivességet teszek.“

Az akta Landauer Jenő okleveles állatorvos kinevezése volt. Nevezett úr
felhivatik, hogy jövő hó elsején jelentkezzék a kisbéri állami
ménestelepen.

Tehát itt volt a kinevezés. Ime, van állás, állami hivatal. Nem kell
tovább kínlódni. Annának nem kell a részvényes urak kedvében járni, s
eltűrni, hogy szőrös kezüket csevegésközben födetlen vállára tegyék.
Vége minden bajnak, ime int felé a csöndes vidéki élet, a zavartalan
boldogság.

Orsovai nézte egy kicsit az aktát, aztán visszatette a borítékba és a
zsebébe gyürte. Majd elővett egyet elegáns névjegyei közül, s ezt irta
rá:

„Kedves Anna nagysád! A miniszter úr ő kegyelmessége éppen most értesít,
hogy legnagyobb sajnálatára már minden állást betöltött, s így fizikai
lehetetlenség, hogy k. férjét kinevezze.“

Oh, a kis Anna nem fog vidékre menni. A kis Anna a háremben marad, amig
meg nem puhul. A kis Annának előbb-utóbb rá kell jönnie, hogy vannak
nagy és erős dolgok a világon, de mindeneknél erősebb a pénz.



XXIII

Landauer Jenő, mint már egyszer említettük, szégyelte magát. Önérzetes
ember volt, s álmatlan éjszakákat okozott neki az a tudat, hogy a
felesége keresetéből kell élnie. És még ha olyan kereset volna, mint
aminő a varrónőé, vagy azé az asszonyé, aki zongoraleckéket ad! De
Landauer Jenő érezte, hogy ezzel a kilencven forinttal a felesége szép
lábai is meg vannak fizetve, ezzel meg van fizetve a szinpadon kötelező
kacér mosoly, meg van fizetve szelid hullámban emelkedő fehér melle és a
jog egy csomó piszkos gondolatra. Amikor néha egyedül vacsorázott
otthon, elgondolta, hogy azt a darab kenyeret, amit a szájába vesz, a
szinházi közönség pénzén vették, s hogy ez a közönség ezen a pénzen
jogot váltott az ő felesége lábának a látására. „– Pfuj – gondolta – én
nem vagyok férfi, mert a feleségem testéből élek.“ Ez a komplikált
gondolatlánc, amely dicsőségére válik egy állatorvosi elmének, folyton
kinozta. Alig mert szemébe nézni a feleségének.

De ez még nem volt minden. Az állatorvos Golgotája sokkal meredekebb
volt, mintsem gondolta. Egy napon hazajött Anna és így szólt hozzá:

– Jenő, figyelj ide és érts meg. Te tudod, hogy hű feleséged vagyok, s
hogy nincs más gondolatom, csak te. De az én pályámon kevés ez a
kilencven forint. Az adósságainkat nem tudjuk fizetni, a végrehajtó
minden héten itt van, s kedden nem volt mit vacsoráznunk. Orsovai úr
felajánlotta, hogy megveszi az _India csillagá_-hoz szükséges ruháimat.

Landauer lehajtotta a fejét.

– Jenő – mondta az asszony, miközben megölelte és reszketett a hangja –
Jenő, nekem el kell fogadni ezt az ajánlatot…

Jenő nem szólt semmit, mert az asszony sírt. Nagyon keserves volt az ő
életük. Jenő most érezte igazán, hogy mily nagy dolog az élet s mily
nehéz férfinak lenni. A feleségét gyanúsítani eszébe sem jutott. Érezte,
minden pillanatban érezte forró lehelletét annak a határtalan
szerelemnek, amelylyel az asszony körülvette. Nem felelt egy szót sem.
Hogyan is felelhetett volna? Hisz csak annak a férjnek van joga
rendelkezni a felesége fölött, aki enni ad neki. A házasság gondolatának
legmélyén ott rejtőzik az az elv, hogy a férfi gondoskodik az asszony
szükségleteiről s ezért az asszony odaadja magát neki. Évezredek
civilizációja és irodalma csak nemes zománcot tudott adni ennek a nyers
gondolatnak, megölni nem tudta.

Nem szólt semmit, s Anna elfogadta a ruhákat. Szerepet kapott az _India
csillagában_, s az összes lapok megdicsérték. A _Közvélemény_ külön
tárcát írt róla, s a többi lapok kritikusai is jónak látták kedvében
járni az Orsovai Pál szerelmének. Mindenki megalázkodott, mindenki
hizelgett, mindenki remélt, amikor ennek az embernek a nevét hallotta.
Budapesten abban az időben mindenkinek a zsebében volt egy váltó,
amelyről hiányzott a zsiráns.

Aztán ékszerek jöttek, amelyeknek nagy részét az első napon kölcsön
adták Steinbeiszer úrnak, aki ezért pénzt adott és egy kis sárga
nyomtatványt, amelyet egyrészről zálogcédulának hívnak, s amelyet
másrészről el lehet adni. Landauer Jenőben a nyomorúság bunkósbottal
verte agyon az önérzetet, s a nyomorúságnak van a legnehezebb
bunkósbotja a világon.

– Istenem – jött haza egy másik napon lihegve a kis Anna – ma egy kocsi
várt a szinház előtt két fekete lóval…

Többet nem mondott, de a férje már értett mindent. Másnap titkon, a
függöny mögül nézte, hogy kocsin jön-e haza a felesége. Nem, gyalog
jött. Harmadnap boldog volt Landauer. De negyednapon megállt a ház előtt
a két gyönyörű fekete ló, s a kis Anna ugrott ki a kocsiból. „Sokáig nem
birom ezt“ – gondolta az állatorvos.

De jobban kezdtek élni. A végrehajtó elmaradt, mert Annának fölemelték a
fizetését százötven forintra. Egyszersmind szerepeket is kapott, s az
állatorvos a _Közvéleményben_, amely ingyen járt nekik, mindennap
olvashatta, hogy a felesége a magyar szinpad legnagyobb büszkesége.
Legjobban jellemezte az ő életüket a szinlap, amely a kis Anna nevét így
jelezte: _L. Virág Anna_. A fődolog Virág Anna volt, de mindjárt elől
ott állt tilos-jelzés gyanánt az _L_., éppoly titokzatosan, mint ahogy
Landauer élt, éppoly keveset törődtek vele, s éppoly kevés szerepet
játszott a színésznő nyilvános pályáján. Amikor néha kimerészkedett az
utcára, megállt a hirdetési oszlop előtt és hosszan nézte ezt a betűt.

– Ez én vagyok – mondta magában.



XXIV

Orsovai nem küldte el a névjegyet a kis Annának. Úgy gondolta, hogy
legjobb lesz, ha személyesen hazudik neki. Tudja isten, az ilyen
pillanatok oly válságosak, hogy talán nagyon kedvező fordulat áll be az
ügyben. Másnap délelőtt tehát maga ment el Anna lakására, most először.

Az asszony elpirult, amikor meglátta:

– Az istenért, Orsovai úr – mondta neki – mily szerencsétlen napot
választott! A férjem hetekig nem mozdul ki a házból, s éppen ma Ó-Budára
ment, fizetni az egyik hitelezőnknek! Mit fog gondolni…

Orsovai leült, anélkül, hogy az asszony megkínálta volna helylyel.

– Talán jobb, hogy nincs itthon – szólt komoly arccal – mert szomorú
hírt hozok a számára.

– Nem nevezték ki.

– Úgy van. A miniszter kétségbeesve kért tőlem bocsánatot, de már későn
volt, betöltötték az összes állásokat. Elkéstünk, kis Anna. Most
várhatunk egy évig.

Olyan arcot vágott, mintha ez neki legalább is oly kellemetlen volna,
mint Landaueréknek. S hogy a kis Anna szomorúan horgasztotta le a fejét,
körülnézett a szegényes lakásban. Istenem, a mellényzsebe egy zugából
kitelt volna az a pénz, amelylyel palotát építhetett volna a kis Anna.
Amióta Pesten volt, mindenkit pénzelt, mindenki fosztogatta, de még egy
millió se fogyott el abból a hatvanból, ami egy évi jövedelme volt. És a
kis Annának tudnia kellene, hogy csak egy szavába kerül és az övé a
többi ötvenkilenc.

– Anna, Anna – mondta neki – maga nagyon szeretheti a férjét, hogy ilyen
szegény…

– Mit csináljunk? – mondta szinte mentegetőzve az asszony.

Orsovai hallgatott. Úgy ült az asszonynyal szemközt, szótlanul. A
helyzet egyre kínosabbá vált. Anna szeretett volna szabadulni a
vendégtől, mert a férje minden pillanatban hazajöhetett. Nem akarta,
hogy itt találja Orsovait. Ez azonban úgy ült ott, mint akinek esze
ágában sincs távozni. Hosszú ideig ültek így, szótlanul. Aztán Orsovai
fölemelte a fejét és a szemébe nézett Annának. Az asszony nem bírta
sokáig ezt a vágygyal, a buta emberek szomorú szerelmével teli
pillantást. Lesütötte a szemét. Amikor újra a férfira nézett, már
könnyes volt Orsovai szeme. Ah, ha e pillanatban az irígyek, a
szegények, az alázatosak látták volna a nagy milliomost! A
részletfizetésre vett kredenc mellett, olcsó széken ült, körülötte
minden szegénységet és adósságot lehelt, s őneki könnyek estek ki a
szeméből, az első pár könny a tüdőcsúcshurut óta.

– Maga sír, Orsovai úr?

A férfi összeszorította az ajkát. Aztán egyszerre az arcába szökött a
vér. Térdre esett és átfogta az asszony térdét. A kis Anna megrogyott
egy pillanatra, oly erővel szoritotta magához az előtte térdelő férfi.

– Az istenért! – mondta lángbaboruló arccal, s eltakarta kezével az
arcát.

Orsovai nem bocsátotta el.

– A férjem, a férjem jön!

Ezt csak azért mondta, hogy Orsovai elbocsássa. De ez most még nagyobb
erővel szorította magához:

– Nem bánom – mondta rekedt hangon, s fejét az asszony térdéhez
szorította. Úgy beszélt, hogy a szája a posztót érte. – Nem bánom… azt
akarom, hogy találjon így, nem bírom tovább, nem bírom…

Künn az utcán, vagy száz lépésnyire a háztól valóban jött Landauer úr.
Felgyűrt gallérjába behúzta a fejét, s elégedett volt. A legfontosabb
uzsorását fizette ki végleg, s ez olyan érzéssel töltötte el, mint
valami sikerrel letett vizsga. A száját kicsire húzta össze, talán
fütyörészett. Csöndesen baktatott a ház felé és a jövőjéről
gondolkozott. Mindig a jövőjéről gondolkozott. A folyosón megállt egy
pillanatra. Elnézett a szomszéd udvar fölött, a szép, napsugaras eget
nézte. Tetszett neki az idő, s elhatározta, hogy kiviszi a ligetbe a
feleségét. Azzal becsöngetett.

– Az istenért! – kiáltott benn Anna – úgy-e mondtam… itt a férjem!

Orsovai fölkelt a földről és leporolta a térdét.

– Most üljön le hamar – hadarta az asszony – mert még rosszat sejt az
uram… óh, hogy nem tudott máskor jönni!

Az előszobából ujra berikoltott a villamos csengő. Most élesebben,
türelmetlenül.

– Nyitom, nyitom! – kiáltott a asszony az előszobában. Landauer úr
belépett.

– Mi ez? – szólt – kétszer is csöngetek.

Letette a kalapját és a szoba felé ment.

– Megállj, Jenő – szólt utána a felesége. – Mondok valamit. Találd ki,
ki van benn?

A férfi bután nezett rá:

– Lujza?

– Nem az. Képzeld: Orsovai úr.

– Orsovai úr? Mit akar?

– Hírt hozott. Téged vár egy félóra óta.

A férfi most jól megnézte Annát:

– Ezért vagy olyan izgatott?

– Óh…

Bementek. Landauer úr látta, hogy egy izgatott arcú, kuszált hajú,
kivörösödött szemű úr áll a szobában. Feléje ment és bemutatkozott:

– Nevem Landauer.

– Orsovai.

Kezet fogtak s a milliomos rögtön beszélni kezdett:

– Éppen mondtam a kedves feleségének, hogy szomorú hírt hozok. A
miniszter kétségbeesve kért bocsánatot, de…

Elmondta neki a hazugságot.

Landauer úr nyugodtan felelt:

– Ez lehetetlen.

– Hogyan? Mondom, hogy a miniszter minden állást betöltött. Elhiheti,
hogy nagyon nehezemre esik ezzel a hírrel megszomorítani magukat…

– Lehetetlen – mondta nyugodt arccal a férj – mert most Budáról jövök és
fenn voltam a minisztériumban. Van ott egy barátom, aki állatorvosnak
készült, de most irnok. Azt mondta, hogy látta a kinevezésemet.

Orsovai nevetést erőltetett:

– Akkor tévedett – jegyezte meg könnyedén.

Érezte, hogy ha most ez az ember sokáig faggatja, kisül minden. Egy
ideig bírja a komédiát, de sokáig nem.

A másik csökönyösen megmaradt a kijelentésénél és egyre hangosabban
beszélt:

– Nem tévedett, mert megkérte a titkárt is, hogy nézzen utána. A titkár
bement a referenshez, aki azt mondta, hogy a miniszter egyenes
kivánságára kineveztek. Ez így van.

– Nem értem a dolgot – felelt Orsovai. – Nekem a miniszter azt üzente,
hogy nem lehet.

Már hebegett és minden szaván reszketett a hazugság. Ügyetlenül tette
hozzá:

– Meglehet, hogy utóbb meggondolta…

Landauer úr most már játszott vele.

– A kinevezést – mondta – tegnap délután elküldték önnek a lakására.

Úgy nézett rá, mintha bírája lett volna. Csak most kezdte sejteni az
igazságot. A kinevezés vidékre szólt s Orsovai úr nem akarja, hogy
elmenjenek Pestről. Míg a milliomos valami hazugság után kapkodott, nagy
gyűlölettel nézte végig. Csak azokat tudjuk így gyűlölni, akiktől enni
kapunk. Eszébe jutottak a toalettek, az ékszerek és eszébe jutott a két
orosz trapper. Nagy utálat szállt föl a lelkében, hogy most elöször
szemtől szembe is látta ezt a mérhetetlen pénzhatalmat, aki oly erős,
hogy még neki is parancsol, akihez pedig semmi köze. És ezzel a
gyűlölettel egyidejüleg a szégyenérzet is arcába kergette a vért. Most
látta, hogy ez a hires, félelmetes ember is csak ember, fekete
télikabátban, szürke nadrágban – s erre a fölfedezésre teli lett a lelke
fölháborodással. Nyomatékkal ismételte:

– Elküldték a lakására. Nem látta?

S mereven a szemébe nézett. A kis Anna a háta mögött állt, egész
testében reszketve. A férje válla fölött kémlelte Orsovai arcát.

– Látta, vagy nem látta? – szólt goromba türelmetlenséggel az
állatorvos.

– Nem láttam – felelt Orsovai.

De most a másik kettő már tudta, hogy hazudik. Borzasztó perspektiva
nyilt a lelkükben. Egyszerre meglátták a pénzkirály ostobául egyszerű,
aljas tervét. A férj reszketni érezte a vállához támaszkodó asszonyt s
ez bátorságot adott neki. Mintha hullámzott volna az erő a lelkében,
mindenkinél erősebbnek érezte magát e pillanatban. Egy kicsit
előrehajolt s leorditott az előtte ülő Orsovaira:

– Maga hazudik!

A kis Anna elsikoltotta magát s minden erejéből belemarkolt a férje
vállába. Orsovai halálsáppadt lett és felugrott:

– Hogy merészeli ezt mondani?

– Mert hazudik, hazudik!…

Egy pillanat alatt ütésre állt Orsovai keze. A másik elkapta s most ő
emelte fel a kezét. Pofonverte a milliomost, kétszer.

– Takarodjék! – ordított rá magánkívül s most végre, annyi keserves
tűrés után bömbölve szakadt ki belőle az önérzet. – Vigye a ruháit, a
gyémántjait! Vigye a kocsiját!

Az asszony sikoltozva tartotta vissza.

– Hagyj békén! – ordított rá a férj, kiszabadította magát. Előre ugrott
és feltépte az ajtót:

– Lóduljon, lóduljon!…

Orsovai összeharapta a szájaszélét és sietve ment ki. A külső ajtót
nyitva hagyta. Ebben a pillanatban kis Anna azokra az órákra gondolt,
amikor egy ágyban feküdt Orsovaival. Eltakarta az arcát és sírt. Tele
volt nyomorúsággal.

A szobában csönd lett. A kredenc hallgatott, az asztal, a tükör, mind…
Mint a cselédek, amikor a férj a feleségével veszekszik. Landauer úr a
szoba közepén állt. Most egyszerre rohanták meg agyát a magyarázatok,
egyszerre gondolt mindennek a következményére, a szinházra, a világra, a
miniszterre, a feleségére. S miután csak félig volt férfi, egy kicsit
kellemetlenül érezte magát. Megvakarta a fejét s kiment a konyhába, ahol
a felesége az asztalra borulva sírt. Nem tudta, hogy mit mondjon neki,
de érezte, hogy valami férfias cselekedetnek kell következnie. Néhány
percig hátratett kézzel, szótlanul járkált fel-alá, aztán erősen
megfogta a síró asszony karját, megrázta és rákiáltott:

– Mit bőgsz!



XXV

A segédek napok óta jártak-keltek, tárgyaltak, de sehogyse tudtak
megegyezésre jutni. A golyóváltások száma, a távolság, az avánsz
megannyi állomásuk volt, mindeniknél vesztegeltek, húzták-halasztották
az ügyet. Az igazság az volt, hogy mind a ketten féltek a párbajtól. A
szegény állatorvosnak sohse volt semminemű fegyver a kezében, s ez volt
az első lovagias ügye. Orsovai katonakorában lőtt már néhány lyukat a
huszárkaszárnya falába, de félt ettől az embertől. Olybá vette, mint
valami tigrist, amely a kölykét védi. De kitérni a párbaj elől nem
lehetett sem a verekedő állatorvosnak, sem közéletünk felpofozott
alakjának, a felpofozott kaszinói dísztagnak, a felpofozott
városatyának, a felpofozott Kisfaludystának. Az állatorvosnak két
kollégája volt a segédje; Orsovai részéről Rablay, a lovagias képviselő
és Walzer úr vitte az ügyet.

A tárgyalások harmadik napján kellemetlen dolog történt. Az állatorvos
egyik segédje ugyanis egy levelet olvasott fel, amely Orsovaira nézve
csöppet sem volt hizelgő. A levelet egy Lusztig nevű úr írta, aki
valamikor a holland-magyar bank váltóosztályának főnöke volt, s akinek
most kis banküzlete volt a belvárosban. A levélben el volt mondva egy
évekkel ezelőtt történt eset, abból az időből, amikor – mint a segéd
megjegyezte: – „ellenfelünk ő nagysága a holland-magyar bankban nevezett
Lusztig úr alárendelt hivatalnoka volt.“

A levél szerint így esett meg a dolog. Egy délelőtt Orsovai (Holländer)
Pál (Izidor) a korzón követni kezdett egy hölgyet. Utána ment a
Haris-bazáron keresztül, végig a Váci-utcán, megállt vele Calderoni
előtt, s amikor a hölgy visszafordult, ő is utána ment, az arcába
nézegetett, szólt is hozzá néhány szót. Hogy megszabaduljon tőle, a
kisasszony befordult a Zsibárus-utcába. Orsovai ezt jó jelnek véve oda
is utána ment, de amikor kiértek a Koronaherceg-utcába, szembejött velük
egy fiatalember, aki köszöntötte a hölgyet. A hölgy viszont megállította
a fiatalembert s egy kicsit beszélt vele. Az ifjú erre odament
Orsovaihoz, beszólította egy kapu alá, s ott felpofozta. Orsovai
zsebredugta a pofonokat, mert félt a botránytól. Az ujságok abban az
időben telve voltak cikkekkel az aszfaltbetyárok ellen. Nem merte
provokálni azt a fiatalembert, úgy vélekedett, hogy jobb lesz egyszerűen
elhallgatni az ügyet. Hogy mindez szóról-szóra így történt, azt
bizonyítja 1. Lusztig Mór pénzváltó- és banktulajdonos, 2. kistállyai
Csetneky Lajos törvényszéki jegyző, aki a pofonokat adta s 3. az a
hölgy, akit Orsovai kisért.

„A negyedik, aki a dologról tud – így végződött a levél – maga Orsovai
úr, aki bizonyára nem lesz oly gyáva, hogy a dolgot eltagadja.“

A levél nagy meglepetés volt az összes segédekre nézve. Az ügy ezáltal
kínossá és szenzációssá vált. Hogy azonban a nyilvánosság elé semmi ne
jusson a tárgyalásokból, az állatorvos segédje megkérte az urakat, hogy
a levélről felükön kivül senkinek se szóljanak. Az urak komoly arccal
búcsúztak el egymástól, s Orsovai segédei kissé szégyelték is magukat.
Különösen Rablay, a lovagias ügyekben jártas képviselő érezte magát
rosszul.

A kellemetlen hírt Walzer közölte Orsovaival.

– Azt hiszem – jegyezte meg – hogy ez az a komisz Lusztig, akit
kidobattál a bankból.

– Ez az – mondta Orsovai – most boszút áll.

Walzer úr kiméletesen kezdte:

– Az állatorvos segédeinek kell valamit felelnünk erre a levélre. Úgy
mindjárt nem akartuk a szemük közé vágni, hogy hazugság, jobbnak láttuk
előbb veled beszélni.

Orsovai fel-alá kezdett járni a szobában. Ime, ő mindig Walzer urat
hívta, ha tanácsra volt szüksége, s most ki ad neki tanácsot arra, hogy
mit mondjon Walzer úrnak?

– Nos? – kérdezte ez.

A milliomos megállott és megtört hangon mondta:

– Nézd, öreg, te vagy az egyetlen barátom. Én megvallom neked őszintén,
hogy ez a dolog igaz. De könyörgöm, kérlek, hogy találj ki valamit…

A kányák főnöke csóválni kezdte a fejét:

– Nehéz ügy, bonyolult ügy.

– Ezek az emberek becsületbiróságot fognak kérni – beszélt rosszat
sejtve Orsovai – s ez a biróság diszkvalifikál. Ha pedig diszkvalifikál,
akkor mehetek vagy a Dunába, vagy Amerikába az apósom rézbányáit
igazgatni…

Walzer úrban nem annyira a hála dolgozott, mint inkább jövendő, nagyobb
hasznok reménye. Tudatában volt annak, hogy ez a félóra valamikor
ezreket kamatozik számára, hát elhatározta, hogy Orsovainak a bajból
való kihúzásán fog dolgozni.

– Bizd rám az ügyet – szólt megnyugtató hangon. – Tégy meg mindent, amit
mondani fogok, rendbehozzuk az ügyet. Arra azonban figyelmeztetlek, hogy
sokba fog kerülni.

A másik mosolygott, mintha mondaná, hogy maradt még néhány százezer
forintja, s azonfelül ötvenkilenc elkölteni való millió. Kezet szorított
közéletünk kitünő vezérférfiával, s nyugodtan tért álomra. Elalvás előtt
hosszan nézte feleségét, aki már aludt a nagy ágyban. Valaki
figyelmeztette – ki tudja, talán maga a miniszter – hogy a bukott
államtitkár nagyon udvarol a feleségének. Nézte ezt a szép asszonyt, aki
igazában most kezdett csak fejlődni, egy pillanatra fel is dühödött az
államtitkár ellen. De aztán elmosolyodott:

– Nem – mondta magában – még egy párbaj? Nem vagyok én vívómester…

Azzal megfordult és elaludt.

Másnap reggel Rablay képviselő megjelent Walzer úrnál, s bizalmasan
értesítette, hogy ez az ügy kezd nagyon piszkos lenni. Beszélt azzal a
bizonyos Csetnekyvel, aki a fővárosi társaság kedvelt tagja volt, s aki
megerősítette a denunciáló levelet. A képviselő úr azt tanácsolta, hogy
jó lesz még idején lemondani a segédi tisztről.

– Hogyan? – kiáltott fel Walzer – ön cserben hagyná barátját, éppen
amikor bajban van? Hiszen éppen most van a legnagyobb szükségünk az ön
kiváló érzékére és bölcs tanácsaira.

Ugyanis előbb hizelgéssel akarta megfogni segédtársát, hogy a neki szánt
pénzt ő tarthassa meg. Mert hogy Rablaynak a segédi tisztben való
megmaradását fel fogja írni Orsovai számlájára, az bizonyos volt. De
Rablay szintén meg akarta kapni a maga részét:

– Barátom, – mondta – ha én exponálom magamat ilyen ügyben valakiért,
akkor én már nagy hálával tartozom annak a valakinek…

– Utóvégre – mosolygott rá Walzer – nincs még későn… A mai nap még
hozhat olyan eseményt, amelyért holnap már hála jár…

Óh, a két bácsi már értette egymást. Nem is kellett összemosolyogniuk,
az gyerekes lett volna. Csak elégedetten, szótlanúl szívták a
szivarjaikat, s örültek ennek a kitünő üzletnek. Élni csak kell,
utóvégre a becsületbeli ügy néha a legszebb kereseti ágak egyike.

Orsovai jól sejtette: az ellenfél segédei kijelentették, hogy felük
addig nem ad elégtételt, amig ez az ügy el nincs intézve. Erre viszont
felállott Walzer úr, s azt a kijelentést tette, hogy a levélben foglalt
állítás valótlanság, s aljas bosszú műve.

– Felünk ugyanis – szónokolt nagy hévvel – amikor még a holland-magyar
bank szegény hivatalnoka volt, összeveszett ezzel a Lusztig úrral egy
hölgy miatt…

Itt egy kicsit megállt, mert bizarrnak gondolta a dolgot. Íme a kis Anna
egy másik volt szeretője menti meg a párbajtól a kis Anna mostani
férjét.

– Egy hölgy miatt nagy haragban voltak, s ez a Lusztig úr, ahol csak
tehette, kínozta Orsovait. Végül, amikor beteg volt, ki is dobta.
Orsovai úrnak pedig, amikor a bank igazgatótanácsában helyet foglalt,
első dolga volt ezt a Lusztigot kidobatni. Innen a bosszú. Ami magát a
levelet illeti, az szemenszedett hazugság!

Rablay ámultan hallgatta ezt a beszédet. Nem értette a dolgot. Ő tegnap
beszélt azzal a Csetnekyvel, aki igenis felpofozta Orsovait, s ez a
Walzer most a legnagyobb nyugalommal cáfolja meg az ügyet.

Az állatorvos segédei felük nevében azt a kijelentést tették, hogy addig
nem tárgyalnak, míg vagy egyszerűen lovagias úton, vagy becsületbiróság
útján ezt az ügyet el nem intézik. Erre már haragosan pattant fel
Walzer:

– Belemegyünk a becsületbiróságba!

Rablay nem mert szólni, de nagyon kellemetlenül érezte magát. Még sohse
volt ilyen piszkos ügye. Speciálisan mindig politikai párbajokkal
foglalkozott, ahol nincsenek a feleknek zsebredugott pofonaik. Hát
hagyta a társát, hadd beszéljen. A közismert Walzer bizonyára okosan
cselekszik.

Azzal váltak el, hogy becsületbiróság fog itélni Orsovai párbajképessége
fölött. Rablaynak első dolga volt, hogy az utcán megrohanta kérdésekkel
Walzert.

– Barátom – szólt ez – az a dolog nem igaz.

– De én beszéltem Csetnekyvel!

– Értsen meg: nem igaz. Érti?

A zsebére ütött és hangosan szólt rá:

– Még most se érti?

Erre elhallgatott a képviselő. Kis vártatva azonban megszólalt:

– Azt hiszi?

– Hogyne hinném! Amig bizonyos pénzösszegekről van szó, addig csak
valószínű, hogy mi vagyunk az urak. Amint azonban határtalan a pénz,
bizonyos, hogy az történik, amit mi akarunk.

Rablay egy kicsit szégyelte, hogy oly naivnak mutatkozott. A másik meg
is rótta:

– Csodálom, hogy egy képviselőnek ezt így a szájába kell rágni.

A városban nagyon érdeklődtek a dolog iránt. Hiába fiakkerezte be Salgó
főszerkesztő úr az összes lapokat, egy napon az egyik kiirta két sorban,
hogy Orsovai Pálnak párbajügye van, s másnap az összes lapok közölték
ezt a hírt, óvatosan megnevezve a forrást, amelyből merítették.
Magánkörökben a párbaj történetét is tudták. A jelenet szereplői közül
egyik se szólt róla senkinek és mégis kiszivárgott az egész. Az ember
néha azt hiszi, hogy minden ajtót becsukott, s mindig van egy, amelyről
megfeledkezett. A zsúrokon széltében beszéltek az állatorvos lakásán
történtekről, csak éppen a kinevezési históriáról nem tudott senki. Azt
hitték, hogy az állatorvos rajtakapta a feleségével. A szinházban is
sokat beszéltek róla. Az igazgató némi lelkifurdalásokat érzett, mert
úgy vélte, hogy ő is oka a dolognak. Az öregedő részvényesek pikáns
megjegyzéseket tettek az esetre, s ezeken az estéken nagyobb élénkséggel
mászkáltak az öltözőkben, kémlelték a hatást a félmeztelen hölgyecskék
arcán. Ami a minisztert illeti, ez volt szives az ügy elintézéséig
felfüggeszteni a látogatásait Orsovainál.

A pikáns történet azonban nem maradt meg zsúrtémának. Soha még komoly
testületek: vállalatok igazgatótanácsai, bankok, egyesületek
pikantériától így meg nem ijedtek. Elég volt Walzer úrnak egyszer
kiszalasztania a száján azt a kijelentést, hogy Orsovai elmegy az
apósával Amerikába, ha diszkvalifikálják – s már ideges mozgékonyság
fogta el valamennyit. Még e börze is nervózus lett s táviratok kezdtek
röpködni vidékre.

A becsületbiróságot két napi szaladgálás után hozták össze. Két-két
tagot ajánlottak a felek, s ez a négy úr aztán elnököt választott. A
becsületbiróság tagjai a következők voltak:

1. _Kamerál István_ országgyülési képviselő és fővárosi bizottsági tag.
Walzer úr jóbarátja, aki egyrészről a _kányák_ egyik oszlopos embere
volt, másrészről pedig a legközelebbi választáson képviselő szeretett
volna lenni a Terézvárosban. Mellékesen nagy váltók erejéig volt
érdekelve a Walzer úr bankjánál. Ezt a nagyságos urat Walzer kérte fel,
valamint

2. _rózsahegyi Strausz Henrik_ urat is. Strausz úr becsületbiróságának
okai már komplikáltabbak voltak. Ő igazgatója volt egy előkelő
közlekedési vállalatnak, amely a pénzét a holland-magyar banknál akarta
elhelyezni. Nem azért, mert ez volt a legjobb bank, hanem mert Strausz
úr igazgatósági tag akart lenni. Ha a vállalata millióit odaadja,
igazgatósági tag lesz 30–40,000 forint évi fizetéssel, s ez kellett
neki. A tárgyalások éppen most folytak, s Walzer úrnak igazán zseniális
ötlete volt, hogy ezt a köztiszteletben álló pénzembert felszólította,
tudván, hogy Orsovaitól nagyon sok függ a holland-magyar banknál.

Kevesebb magyarázat szükséges

3. _Almás Géza_ állatorvos és

4. _Bárd Ernő_ harmadrendű festőművész nevéhez. Ez a két úr Landauer
segédeinek választottja volt, minden panama nélkül.

Az elnök báró volt. Báró Rupp. Ez is Walzer úrnak köszönhette ezt a
megtiszteltetést. A báró végleg eladósodott úriember volt, azok közül
való, akik, mikor mindenüket elvesztették, a filosemitizmusra adják
magukat, s ezáltal volt társaságuk szemében mélyebbre sülyednek, mint az
orfeumba kerülő grófnők. A báró volt a lipótvárosi zsúrok
arisztokratája, az úgynevezett és minden valamire való zsúron szükséges
_Representations Christ_.

Íme, ezekből az urakból állott a biróság, amely hivatva volt dönteni
Orsovai párbajképessége fölött. A lapok révén hamar köztudomású lett ez
az előkelő névsor, s az öt úriember néhány napra Budapest legaktuálisabb
öt férfia lett. Báró Ruppot a tárgyalás előtt való napon megrohanták
lipótvárosi barátai, a börze-hercegek. Világos volt, hogyha a
becsületbiróság Orsovait diszkvalifikálja, ez nagy hatással lesz a
tőzsdére. A milliomos számos vállalatnál volt érdekelve, s különösen egy
gyönge lábon álló kőszénbánya-részvénytársaság emberei féltek a
bukásától. Ennek a társaságnak az igazgatója nagyon hosszú ideig
tárgyalt a báróval. Okos érvekkel magyarázta meg neki, hogy Orsovai
bukása nagy kár volna a most fejlődő magyar iparra nézve. Ugyancsak ez
az igazgató egy kis küldöttséget telegrafált fel a bányafaluból. A
küldöttség, amely szegény parasztokból, sáppadt bányászokból állott,
sorra járta a becsületbiróság tagjait, s egyszerű beszédben magyarázta
meg nekik, hogy a falu lakosai éhen halnak, ha a bányatársaság megbukik.
Már pedig a társaság a nélkül is gyöngén áll, s csak Orsovai tartja
benne a lelket. Teljes fegyvertárukat mozgósították mind a félbenmaradt,
haldokló vállalatok, amelyek Orsovai pénzéből éltek s benne
reménykedtek. ránehezedett a becsületbirákra mindenik, szinte a sebeiket
mutogatták nekik, irgalomért könyörögve. Hasonló utakon jött a többi
kérelem, könyörgés, rábeszélés is, a pénzemberek minden
összeköttetésüket kihasználták, hogy megközelítsék a becsületbirákat.
Féltek, reszketve gondoltak arra az eshetőségre, hogy Orsovai fényes
pályája megszakad, hogy egyet gondol és itt hagyja ezt az országot. A
becsületbiráknál még az építészek klikkje is jelentkezett, attól való
félelmében, hogy a munkanélküliek intézetéből nem lesz semmi. Nyomást
kaptak a szabadkőművesség részéről is. A szabadkőművesek minden pénzbeli
cél nélkül, csak azért presszionálták őket, mert féltek, hogy a gyönyörű
jótékonysági intézet meghal, még mielőtt világra jött volna. Az elnök
úrhoz elküldte férjét az a szép képviselőné is, aki az estélyen Orsovai
combjára tette a kezét, s aki erősen reménykedett, hogy az aranykirályt
meg tudja hódítani.

Ami magukat a becsületbirákat illeti, Kamerál képviselőre egyenesen
életkérdés volt, hogy Walzer úr kegyeit megnyerje. Rózsahegyi
Strausz-Orsovaitól függött, s azonkívül ő vette tervbe a kelenföldi
villamos vasutat, amely a hatalmas intézet körül alakuló városrészt volt
hivatva föllendíteni. Almás állatorvos úr független ember volt, Bárd
Ernővel, a festővel pedig az történt, hogy egy napon vették meg az
összes eladó festményeit, még pedig jó áron, s vagy öt-hat lipótvárosi
asszony megrendelte nála az arcképét. Mindenki éreztette ezekkel az
urakkal, hogy Budapest gazdasági életének nyugalma függ tőlük, hogy
tőlük függ a tőzsde, egy csomó vállalat életképessége, s ezen a réven
sok ezer szegény ember sorsa. A birák méltósággal viselték tisztüket, s
mivel egyebet nem tehettek, a legkomorabb arccal járkáltak a városban, s
a kiváncsiak harapófogóval sem tudtak volna egy árva kis ujságot kivenni
belőlük.

A tárgyalás napját nagyra feszült izgalommal várta az egész város,
különösen pedig a város gyomra, a pénzvilág. Azt mindenki sejtette, hogy
Orsovai annak idején tényleg zsebredugta a pofonokat, s aki nem
sejtette, az elébb-utóbb megbizonyosodott felőle, mert Csetneky, aki
örült ennek a lovagias szereplésnek, uton-útfélen hiresztelte a dolgot.

Egy keddi nap estéjén, tiz órakor ült össze a becsületbiróság, hogy a
kényes ügyben döntsön. A Walzer úrék kaszinójában volt a tárgyalás, ahol
kényelmesen elmaradhattak reggelig is. Az urakat Walzer úr kalauzolta.
Sorra járták a szobákat, de egyik se volt szabad. Zavarni meg senkit sem
akartak.

– Van itt még egy szoba, az úgynevezett szecessziós terem – mondta
Walzer úr, s kinyitott egy ajtót. Amikor a villamos lámpát felcsavarta,
egy elegáns szobában találták magukat, amelynek falán egyetlen nagy kép
függött. Egy életnagyságú arckép, amely fekete háttérből előkelően
kivilágló férfiút ábrázolt. Orsovai képe volt, amelyet a kaszinó annak
idején festetett, amikor a milliomost dísztagjává választotta.

– Hm – mondta az elnök, amikor a képet meglátta, s egy kicsit félrehúzta
a száját. De azért elhelyezkedtek a szobában. A kép alá a báró ült,
jobbra tőle Orsovai választottjai, balra a másik kettő. Az elnök előadta
a tényállást, s megjegyezte, hogy az urak kivánságára ki fogják
hallgatni a tanukat. Aztán az egyik kiszólt az ajtón:

– Szabadna kérnem, Lusztig úr.

Lusztig úr bement.

A szomszéd szobában nagy izgatottság volt. Ott várt az egész Nádor-utca,
ott virrasztott a kőszénbánya- és a posztókiviteli-társaság egész
igazgatótanácsa, a gyufagyár, a csavargyár, a varrógép-gyár, az
üveggyár, a villamos vasút és a börze minden előkelő férfia. Az összes
lapok küldtek egy-egy tudósítót, aki részletes jelentést írt minden
félórában. Magának a kaszinónak minden épkézláb tagja ott szivarozott, s
az előszobában ült a lipótvárosi kaszinó egy szolgája, aki szintén
minden félórában vitt jelentést.

– Lusztig úr – szólt az elnök – ön irta ezt a levelet?

Megmutatta neki.

– Igenis, én irtam.

– Fenntartja-e most is emez állításait?

Lusztig úr mosolyogva hallgatott. Strausz úr ismételte az elnök
kérdését:

– Fenntartja-e szóról-szóra?

– Istenem – mondta Lusztig úr – az embert utóvégre elvakítja néha a düh,
s nem gondolja meg, hogy haragjában valakinek az exisztenciáját
tönkreteheti.

Kamerál képviselő szólalt meg most:

– Szóval ön most nem irná alá azt a levelet.

– Nagyon dühös voltam…

Az elnök arisztokratikus henyeséggel dőlt hátra a székében, s rá se
nézve a tanúra, szólt, olyan hangon, mint a vizsgáztató tanár, aki
segíteni akar a beprotegált jogásznak:

– Az ember sokszor téved, s memóriája sem mindig csalhatatlan. Ez a
dolog évekkel ezelőtt történt…

– Nagyon régen – szólt Lusztig.

– S amikor arról van szó, hogy valaki a becsületét elveszítse-e, akkor
nagyon pontosan kell emlékezni.

A tanú zavartan tette hozzá:

– Már pedig, amit a pillanat hevében mint bizonyosságot állítottam, arra
most nem merném a szavamat adni…

Most először szólalt meg az állatorvos-bíró:

– Kérem, a levélben világosan ki van írva az egész eset. Furcsa, hogy
most egyszerre nem emlékszik rá.

– Bocsánat, – szólt nekipirulva a tanú – csak nem fogok úgy emlékezetből
tönkretenni valakit!

– Igaza van – jegyezte meg rózsahegyi Strausz.

Az elnök összegezte a vallomást:

– Szóval Lusztig úr kijelenti, hogy levelét a pillanat hatása alatt
írta, s annak tartalmáért nem vállal felelősséget.

– Kijelentem! – vágta ki Lusztig, még mielőtt az állatorvos
tiltakozhatott volna.

– Köszönöm, szíveskedjék visszavonulni – szólt az elnök, s bekérette a
másik tanút, Csetneky urat.

Walzer úr a külső szobában várta Lusztigot.

– Nos?

– Rendben van.

– Jó. Holnap reggel jőjjön el hozzám.

Csetneky meghajtotta magát az elnök előtt.

– Nemde Csetneky úr?

– Az vagyok.

– Szíveskedjék előadni mindent, ami azon a bizonyos napon a Váci-utcán
történt.

– A korzón sétáltam – kezdte a tanú – és a Zsibárus-utca közelében
találkoztam egy hölgyismerősömmel. A kisasszony megállított és
elpanaszolta, hogy egy szalmakalapos úr mindenütt a nyomában van,
szabadítsam meg tőle. Megjegyzem, hogy ez a hölgy állandóan abban a
hitben élt, hogy a férfiak az utcán követik. „Nagyon szívesen“ –
feleltem, s miután abban az időben még nagyon forróvérű krakéler voltam,
rögtön megszólítottam a szalmakalapos urat: „Bocsánat – mondtam – kérném
csak egy szóra…“ Egy kapu alá mentünk, ahol bemutatkoztam neki, s
megmondtam, hogy mily kellemetlen kötelességet rótt rám a kisasszony.
Orsovai úr a leglovagiasabb hangon jegyezte meg, hogy tévedés lesz a
dologban, mert ő rendes sétáját végezte, s a Váci-utcán mindenki
Calderoniig megy, megnézi az arcképeket és visszafordul. Erre én
bocsánatot kértem tőle és távoztam.

– Hogy eshetett meg mégis – szólt közbe a tenorhangú állatorvos – hogy
mindenki tettleges bántalomról beszélt?

Csetneky úgy tett, mint ahogy a védők szoktak az ügyészszel, a
törvényszéknél: rá se nézett, s továbbra is az elnök arcába nézve felelt
hivatalos hangon:

– Ahhoz semmi közöm, hogy a többiek mit beszéltek.

Szinte ellenséges indulattal volt az állatorvos ellen, úgy, hogy ez
összehúzta magát, érezve az általános hidegséget, amely ellene irányult,
s azontúl nem szólt egy szót sem.

– Különben is, – mondta még a tanú – a szóbanforgó hölgy, fájdalom, oly
csúnya, hogy nem teszem fel Orsovai úr ízléséről, hogy utána ment volna.
De a kisasszony megkért erre a kínos dologra, hát megtettem.

Az elnök hidegen végezte tisztét;

– Köszönöm. Szíveskedjék visszavonulni.

Walzer úr ezt is megfogta künn:

– Rendben van?

– Rendben.

– Jó. Jőjjön el hozzám holnap délelőtt.

A várakozók közt nagy volt az elégedettség, amikor a koronatanú
vallomásáról is értesültek. Az újságírók lázasan jegyeztek, inkább a
külső képre helyezve súlyt, mert a bíróság tárgyalása becsületszó alá
zárt titok volt. A lipótvárosi kaszinó szolgája egy borítékkal a kezében
szaladt el.

A becsületbírák most tanácskozni kezdtek. Az elnök összegezte a
vallomások eredményét, s éppen a forma kedvéért még Kamerál képviselő
szólt néhány szót. Mint tapasztalt becsületbeli férfiú, figyelmeztette a
bírákat tisztük kiváló fontosságára, s arra, hogy e pillanatban egy
ember becsülete, jövője, boldogsága függ tőlük.

– Gondolják meg az urak a szavazás előtt – végezte kis szónoklatát, –
hogy az igazság ügyét szolgálják, s hogy az egész főváros lesi e
pillanatban e kis testület ítéletét.

Erre következett a szavazás. Mindössze egy _nem_ volt a négy cédulán. A
szegény állatorvos írta. Az elnök nem szavazott, ami egy kissé
könnyített a lelkiismeretén. Kihirdette az eredményt: „A becsületbíróság
Orsovai Pál urat a lovagias elégtétel adására és vevésére feltétlenül
képesnek találta.“

Az ajtók kinyíltak, s öt perc mulva a bírák már a kaszinó különböző
szobáiban pezsgőztek, ünnepeltették magukat. Walzer úr Orsovai lakására
szaladt az örvendetes hírrel. A báró négy börziánerrel ült egy
asztalnál, amelyen folyt a pezsgő.

A tárgyalási terem üresen maradt. Egy télikabátos, cilinderes úr, akit a
szolgák nem ismertek, megfogta az egyiket lenn a ruhatár előtt:

– Vezessen csak abba a szobába, ahol a tárgyalás volt.

A szolga fölvezette.

– Itt felejtettem a szivartárcámat – mondta ez az úr, amikor a szolga
újra felcsavarta a villamos csillárt. Azzal az asztalhoz ment,
megtalálta a szivartárcáját, s mielőtt kiment volna, egy pillantást
vetett Orsovai életnagyságú képére. A kép mintha hideg gőggel mosolygott
volna le a magasból reá, a szolgára, a bútorokra, az egész kaszinóra, az
egész világra.

– Pfuj – mondta a télikabátos úr, s kiment.

Az egyik becsületbíró volt. Az állatorvos.



XXVI

Szegény Ambrosio Posiról majdnem megfeledkeztünk. Pedig ezalatt nagy
változásokon ment keresztül. Példáúl egészen megfehéredett a haja, s
izmos nyaka előre görbült. Lassanként fölvette azoknak az embereknek az
arcszínét, akik csak egyszer esznek napjában, s akkor is kávét. A térde
is megrogyott, s most már igazán koldus volt. A szerkesztőségbe, ahová
melegedni járt, egy napon nagyon szomorúan állított be. A mosónéját, aki
szegény, oly rendesen megverte az utóbbi időben minden nap, elvitték a
mentők. Ki tudja, talán vissza se jön többé. Részegen esett össze az
utcán, mindenféle rút betegségekkel égette össze a belsejét az alkohol.
Borzasztó asszony volt, de Posi sajnálta, mint ahogy sajnálunk
mindenkit, aki valaha szeretettel volt irántunk. A mindennapi kávénak
vége volt, s most igazán nem lehetett tudni, hogy mi a teendő. Posi
tanácstalanúl állt az olaszbarát újságíró mellett, aki a szemét nézte. A
szeme ugyanis az utóbbi időben állandóan vizes volt a szegény olasznak.
Mintha a könnyek úgy gondolkoztak volna, hogy miután annyi dolguk akad,
hát legjobb lesz permanenciában lenni, Posi szemén mindig ült egy csöpp,
s e mögött a kis vizecske mögött révedezett bizalmatlan, szomorú
pillantása. Eddig legalább mindig tiszta volt az inge, most azonban
ennek is vége lett. A mentőkocsiban elvitték az ő életét, az ő vagyonát,
az ő tisztaságát, az ő mindennapi híg kávéját, meg a szerelmet is.
Mindent.

Posi határozottan önfejű ember volt. A nyomorúság folyton ujabb és ujabb
hadakat küldött ellene; már minden oldalról körül volt kerítve, már alig
volt benne élet. De Posi még mindig viaskodott, darabokra tépett
lélekkel, véresen, piszkos ingben. Posi – és ez szóról-szóra igaz – a
fejébe vette, hogy még egyszer elmegy a királyhoz. A felséges úr jósága
határtalan s ha egyszer már megértette, másodszor is meg fogja érteni.
„Utóvégre is – ordította valami kétségbeesett hang a szegény ember
haldokló lelkében – igazságnak mégis csak kell lennie a földön s az nem
lehet, hogy valaki igy minden, de minden ok nélkül nyomorultul
elpusztuljon!

A szerkesztőségben körüljárt egy kis papirdarab s mivel Ambrosio már
nagyon erősen köpte a vért, sikerült összegyüjteni számára egy második
bécsi útra szükséges pénzt. Ezzel aztán el is utazott. De hiába járt a
királynál. Azt mondják, hogy amikor a kabinetiroda főnöke a többi
kérvényekkel együtt erről is referált a királynak, őfelsége
elmosolyodott s összecsapta a kezét, mondván:

– Ennek a szegény embernek igaza van, de szegény olyan szegény, hogy még
én se tudok rajta segíteni!

– Információim szerint – jegyezte meg a kabinetiroda főnöke – a magyar
kormánynak fölötte kellemetlen ez az ember. Fiuménak érdeke, hogy ne
kerüljön oda vissza.

– Mit csináljunk – mondta a király – hát nem fogadom szegényt.

Sóhajtott, mert érezte a véghetetlen nyomorúságnak azt a lehelletét,
amely a kérvényből feléje csapott. Föltette a pápaszemét.

– Menjünk tovább – mondta – s a kabinetiroda főnöke monoton hangon a
következő kérvényről referált.

„Menjünk tovább“ – s ezzel vége volt Posi ügyének a legmagasabb fórum
előtt is. Ezen a ponton levette róla kezét az emberek hatalmában levő
földi igazság s most már egyes egyedül vagdalkozott utolsó csöpp
erejével a nyomorúság rémes hadserege ellen. Visszajött Bécsből s
szégyelte, hogy a szegény ujságirók pénzét hiába költötte el.

– Meg kell halni – mondta az első szép tavaszias napon, hogy az
Andrássy-út külső felén sétált. De semmi bátorsága sem volt. Remélt még
egy kicsit, valami majd csak történik vele.

És egyszerre csak megállt. Messziről egy bicikliző hölgy röpült feléje a
kocsiúton. Megdöbbent a látásán, mert nagyon hasonlított így távolról a
feleségéhez. Kiállt a gyalogjáró szélére, hogy jól lássa, amikor arra
karikázik. Egy pillanat mulva már mellette suhogott a női ruha s Posi
megismerte a feleségét. Ő volt, elegáns bicikliruhában. A fején kacér
kis sapka, szőke fürtei kedvesen lobogtak a halántéka körül s arcáról
lemosolygott az, hogy ez az asszony most kelt föl, jól megreggelizett s
nagy élvezettel karikázik a napsugáron. Hogy melléje ért, ránézett a
rongyos emberre.

Megismerte, de semmi meglepetést nem árult el az arca. Sőt nyugodtan
mosolygott, mondhatni kacéran nevetett rá Posira s vissza se nézett rá,
amikor elszáguldott mellette. Egy perc mulva már csak lobogó ruhája
látszott, de, mondom, állandóan könnyes volt Posi szeme, hát nemsokára
már ezt se látta.

Mérhetetlen düh fogta el. Csak most jutott eszébe, hogy ő még mindig
törvényes férje ennek az asszonynak. Hogy még mindig az ő nevét viseli s
hogy ha valamikor alkalma volna valami jól kereső tisztességes
nőszemélylyel házasságra lépni, nem lehetne, mert még nem vált el ettől.
S e pillanatban új reménynyel töltötte el egy jó házasság gondolata.
Valami jó házasságé, hogy az asszony legalább is egy forintot keressen
minden nap. Igen, el fog válni ettől a végleg elzüllött teremtéstől. A
dolog nem lesz nehéz, hisz oly könnyű rábizonyítani a házasságtörést.
Pesten dolgozó fiumei munkásoktól tudta, hogy valami főhadnagygyal él.

Még aznap délután fölkereste az olaszbarát ujságirót. Elmondta neki,
hogy el akar válni a feleségétől. Megmagyarázta neki, hogy a szegény
embernek ez nem kerül pénzébe. Hogy ő majd kijelöl egy fiumei ügyvédet,
aki a maga nemében elsőrendű kapacitás s aki a kamarai szabályok
értelmében ingyen köteles elvállalni a képviseletét. Meg is irták a
leveleket, az elsőt a fiumei kamarának, a másodikat ennek a hires
ügyvédnek s ékes szavakban magyarázták el neki Posi nyomorúságát. Hisz
oly kevésről volt szó… néhány beadvány a törvényszékhez s aztán egyszer
éppen hogy el kell menni. A hirneves ügyvéd válaszára egy hétig vártak.
Akkor megjött a levél. Rövid és erélyes kis irás volt. Hogy a doktor
úrnak most töméntelen dolga van s nem ér rá ilyen apró-cseprő ügyekkel
foglalkozni. De ha Posi úr azonban erőnek erejével ragaszkodik a doktor
úrhoz, kötelességéhez híven elvállalja az ügyét, ámbár nem kezeskedik
arról, hogy a fiumei törvényszék illetékesnek fogja magát tartani, mivel
Posi legutóbbi lakóhelye nem Fiume, hanem Susák volt, s ez már horvát
terület.

– Irjunk egy más ügyvédnek – mondta vigasztaló hangon az olaszbarát.

– Nem – kiáltott Posi – most már nem írunk senkinek! Most már nem kell
nekem semmi! Csak hallotta volna ezt az ügyvédet, amikor képviselőjelölt
volt… Most ránk se akar ismerni!

Az urak, akik körülötte álltak, nem szóltak egy szót sem. Megalázó
látvány volt ez a szegény olasz, akin a világ semmi hatalma nem tudott
segíteni. Megalázó volt minden férfilélekre nézve. Az emberek azt
hiszik, hogy az akarat hatalom. Ime, mit szólnak ehhez a Posihoz? Ott
állt és végső elkeseredéssel szólt:

– Engem mindenki felrúg.

Csitítani kezdték, vigasztalgatták. De már ők maguk se találtak
vigasztaló szót a számára. Egyik-másik kisompolygott, mert utálatosnak
találta ezt a lassú kivégzést, amelylyel a balsors öli az áldozatát.

Ez volt Ambrosio Posi válópöre, amely után nem mert többé a
szerkesztőségbe menni. Szégyelte, hogy már hónapok óta ezekből a
vagyontalan fiukból él s hogy bécsi útjára külön is megpumpolta őket.
Kiment megint a központi pályaudvar kertjébe, de most nem volt
szerencséje. Ropogós szoknyájú cselédlányok boldogan sétáltak bakákkal
és mesterlegényekkel, kézenfogva. Hiába keresett, hiába nézett körül,
sehol sem látott valakit, aki utódja lehetett volna a mosónénak. Igaz,
hogy a külseje nem volt bizalomgerjesztő. Rongyos és piszkos volt,
sovány és görbe, vizes szeméből éhség és bánat villogott, a haja
hosszúra nőtt s megőszült, szóval Ambrosio Posival olyan alaposan elbánt
a Gondviselés, hogy érdemes lett volna lefotografálni.

Innen is elsompolygott, s kifelé ment a külvárosi utcákon. Most még
egyszer visszagondolt a jó meleg fogházra, a rabkosztra, amelylyel ez a
vendégszerető nagy város mindjárt az első napon megkínálta. Egy rendőr
jött véle szemben, s nagyon gyanúsan nézett rá. Posi sejtette, hogy
ezeknek a gyanús nézéseknek előbb-utóbb megint börtön és toloncház lesz
a végük. De a rendőr, hála istennek, tovább ment. Hagyta Ambrosiot.
Ambrosio pedig köhögni kezdett, s hogy a köhögése nem akart szűnni,
nekidőlt a temető falának, így legalább volt, ami megtámasztotta. Úgy
köpte a vért a gyalogjáróra, az ő szegény, drága vérét, amely minden
köhögéssel fájdalmasan szakadt ki a tüdejéből. Reszketett a térde, s az
arca egészen elsáppadt. Nagy kábulat fogta el, s oly gyönge volt, hogy a
cókmókjaikkal hazatérő zsibárusoknak és tót munkásasszonyoknak, akik
undorodva kerülték ki a véres gyalogjárót, csak egy bánatos mosolylyal
tudott felelni.



XXVII

Iványi Sándor vidékre utazott, s úgy beszélték, hogy soha többé nem is
jön vissza. A politikát megutálta, s a bátyja birtokán pihen. Azt is
mondták, hogy az irodalomra adta magát, s egy regényen dolgozik. A
képviselők egy kis frakciója, amely sokra becsülte a bukott
államtitkárt, egyideig lármázott az érdekében, de hiába. Iványinak
magának se volt kedve visszatérni a politika piszkos labirintjába.
Vidéken volt, elbujt, s azt akarta, hogy elfelejtsék. A stréber
politikusok örültek ennek, s egy félóra alatt szívből elfelejtették. Egy
asszony sírt csak utána sokáig, hosszú délutánokon, még hosszabb
éjjeleken át.

Mert most már éjjel is lehetett sírnia. A párbajhistória óta külön
szobában aludt Elly. A kis budoárjából valóságos leányszobát csinált.
Úgy rendezte be, mint ahogy valamikor az édesanyja rendezte be a
szobáját Chicagóban. Világoskék mennyezetes ágyat állított bele, s
világoskék bútorokat. Ebbe a kis zugba zárkózott be, itt foglalkozott
emlékeivel és itt sírta ki magát, amikor már nem tudta visszafojtani a
könnyeit. Nagy gonddal és szeretettel igyekezett azon, hogy megint lány
legyen belőle. Lányoknak való regényeket vett, s iparkodott együtt
érezni a szentimentális hősökkel. Egyszer az az ötlete támadt, hogy
naplót fog vezetni. Ezt lányos gondolatnak találta, de amikor másodszor
irt az ezüstcsattos kis könyvbe, úgy érezte, hogy ez komoly dolog, mert
jót tesz a lelkének. Ebből az időből valók az itt következő sorok,
naplójának harmadik fejezete:

_Hétfő._

„Éjfél van, s megint egyedül vagyok a szobámban, mint két évvel ezelőtt,
amikor a mama még élt, s amikor még félnem kellett, hogy rajtakap a
virrasztáson. Hogy ezt a szót: _mama_, leírom, úgy érzem, mintha idegen
nyelven írnék. Két éve idestova, hogy ezt a szót ki nem mondtam, le nem
írtam. Szegény mama a földben van, elképzelem a hó alatt nyugvó temetőt,
s a keményre fagyott földet, amely mamának szép fehér mellére nehezedik.
Óh, mily jó volna, ha most is itt volna a szomszéd szobában, hogy így
egy ingben átmehetnék hozzá, a nyakába akaszkodhatnám. Ma történik
először, hogy hosszasabban gondolok mamára. Azt hiszem, hogy ez azért
van, mert nagyon egyedül vagyok. Sándor elutazott, s érzem, hogy soha
többé nem jön vissza. Apa egész nap a kimutatásaival foglalkozik, s nem
akarom megrontani azt a hitét, hogy boldog vagyok. Istenem, ha
elgondolom, hogy egy idegen ország kellő közepén vagyok, s nincs más
senkim, csak ez a papirlap, amely közönyösen tűr mindent, amit a
tollammal ráírok… Ma szigorúan elhatároztam, hogy nem alszom soha többé
egy szobában a férjemmel. Amikor utoljára feküdtünk egymás mellett a
nagy ágyban, s én virrasztottem, nehéz álma volt. A kínlódó emberek
nyugtalan álmát aludta, gyötrődés volt csak nézni is. Mélyen lélekzett,
s izgatottan hánykolódott. A haját összekuszálta a sok forgolódás és a
szája kinyilt. Talán láza is volt, oly vérpirosnak láttam az arcát az
éjjeli lámpa fényénél. Ez a szegény ember szerelmes, olyan szerelmes,
mint valami tizennyolcéves fiú. Furcsa, hogy a férfiak nem utálnak a
feleségük mellé feküdni, ha másba szerelmesek. Én a legnagyobb kínokat
álltam ki minden este, amikor melléje kellett feküdnöm, s boldog voltam,
ha valami gyűlésen vagy banketten volt, hogy magam aludhattam el a nagy
ágyban. Most egyedül fekszik benne, s én boldogan nyújtózom el a takaróm
alatt, egyedül, szabadon.“

„Óh, ha apa nem volna, már nem kellene virrasztanom. Mindennap fölteszem
magamban, hogy elmondok neki mindent, elsírom, öreg vállára hajtva a
fejem, minden panaszomat, de nem tudom megtenni, nem tudom. Amint
meglátom jó arcát, amint látom, mint örül, ha mosolygó arccal szólok a
férjemhez, egyszerre elröppen a lelkemből az akarat. Nem tudnék
fájdalmat okozni ennek az áldott öreg embernek, s marcangolja a szívemet
az a tudat, hogy egy napon mégis csak ez lesz a vége. Egy napon nagyon
össze fog gyülni bennem a keserűség, s mindent elmondok neki, hogy
vigyen vissza Amerikába, hogy új életet kezdjek. Hátha az az új
sikerülni fog, hátha megbocsátja a jó isten, hogy ezt a régit
elhibáztam. De mit csináljak, ha megint meglátom boldogságtól sugárzó
szemét? Apának még legföljebb tíz esztendeje van ezen a földön, s ebből
a tízből legalább is egyet tönkreteszek ezzel a vallomással, – ha ugyan
nem mind a tízet. Van-e jogom éveket venni el az apám életéből, s nem
kötelességem-e tovább csalni, hogy boldog legyen? Érzem, hogy nagyon
sokkal tartozom apának. Nem, nem, soha nem szólok neki. Legalább is
addig, amíg birom ezt az életet.“

„De hogy birjam Sándor nélkül? Sándor, Sándor, mindig csak visszatér
hozzám a képe, látom ősz hajszálait, mély szemét, s azt a sebhelyet a
vállán, amit valami párbajban kapott. Tudom, hogy asszonyért kapta,
kitaláltam, meg mernék rá esküdni, s mégis odaadnám az életemet, ha még
egyszer megcsókolhatnám azt a kardvágást.“

„Tegnap megismerkedtem egy nagy politikussal. Roppant érdekes ember.
Valamikor miniszter volt, s azt mondják róla, hogy ő a legerősebb fej
ebben az országban. Azt magam is tapasztaltam, hogy rettenetes
igazságérzet lakik benne. Nem szép ember, de erős. Mindenki reszket tőle
ebben az országban. Nagyritkán nyilvánítja csak a véleményét, de azért
mégis ő itt a legnagyobb úr. Csöndes magányából ő kormányozza a
miniszterelnököt és a királyt. Az udvarnál utálják, és félnek tőle.
Furcsa dolog; nem teszem fel erről az országról, hogy ne akadna benne
még egy-két ilyen erős elme, s mégis ezt az egyet imádják csak. Talán
azért van ez így, mert nagyon tisztességes ember. Azt pedig fölteszem
erről az országról, hogy ilyen tisztességes ember nincs több benne.“

„Szeretem ezt az embert, mert sokban hasonlít Sándorhoz. De Sándor
érzékenyebb, mint ő. Ez az ember sohse fogja megutálni a politikát, mert
ővele senki se mer komiszkodni. Sándor finomabb ember. Ez nyers, azt
mondják, durva is. Érdekes, hogy ez is imádja a drága szőnyegeket és a
régi képeket. Hallom, hogy a lakásán valóságos kincseket rejteget,
tisztán a maga gyönyörűségére. Ha férfi volnék, irigyelném, nagyon
irigyelném. Ez az igazi férfi-élet! Úrnak lenni, kényszeríteni a többit
a megalázkodásra, az imádatra, minden hatalmi forma nélkül, tisztán
észszel és erővel kormányozni a leghatalmasabbakat, nem fogadni el
semmit, magányosan járni a hegyeket, lenézni mindent és mindenkit.
Érzem, hogy még mindig nem irtam le igazán ezt az embert. Nem barlangban
élő bölcs, akihez tanácsért járnak, nem is intrikus, akivel számolni
kell. Egy darab nyers, de öntudatos erő. Úgy képzelem el, mint valami
hatalmas vizesést. Egy ügyes miniszterelnök belékapaszkodhatik, s
hajthatja vele a maga kis gépeit, ha neki is úgy tetszik. De porrá zúzza
és elsodorja azt, aki nincs a kedvére. Egymagában az igazság nem lehet
ily félelmetes, s egymagában az erő nem lehet ily tiszteletreméltó. Ez
az ember – most azt hiszem, eltaláltam – az igazságnak és az erőnek
vegyüléke, erős igazság vagy igazságos erő. Egyszer beszéltem vele, de
már imádom, mint figurát. Ha regényben olvasnám, szerelmes volnék belé.“

„Nem, egészen őszinte leszek. Ha nagyon elkeseredem és mindenről
lemondva megpróbálok szeretőket tartani, ez lesz az első. Az asszonyok
félnek tőle. Talán érdekelni fogja egy asszony, aki legalább az első
napon reszketés nélkül mer a szemébe nézni. Imádom a nagy erőt, a
férfit, s mindig félek magamtól, ha ilyen emberrel kerülök össze. Kéjes
borzongás fut végig a hátamon, ha magamnál valami véghetetlenül
hatalmasabbal állok szemközt. Szeretem gyöngének érezni magamat. Talán
ezért állok meg reszkető imádattal a tenger partján s a nagyon magas
hegyek alatt. S talán ezért utálom ezt az életet s azt a szegény embert,
aki a másik szobában egyedül hánykolódík a nagy ágyon.“



XXVIII

A szegény ember valóban nyugtalanul hánykolódott a nagy ágyon. Nem
tudott elaludni, s ilyenkor mindig kénytelen volt gondolkozni. A párbaj,
amelynek alkalmából mind a ketten lyukat lőttek a levegőbe, erősen
kiélezte a helyzetét. Landauer úr azonkivül megkapta a kinevezését, s
már előkészületeket is tett az útra. A szinház nagyban hirdette a
szeretett primadonna bucsúfölléptét, amely szenzációs estének
igérkezett. L. Virág Anna egyszeribe híres lett, arcképe azonnal
megjelent Calderoninál s azokban az állandóan megszünőfélben levő
hetilapokban, amelyek oly ismeretes tipusai a magyar időszaki
irodalomnak. A pénzvilág emberei megváltották jegyeiket erre az
előadásra, mert igazán kiváncsiak voltak arra a hölgyre, aki miatt majd
hogy déroute nem volt a börzén, s a ki miatt egész csomó vállalat állott
az örvény szélén. Csak Orsovainak nem volt kedve megjelenni azon az
estén. Hiába rohanták meg a virágárusok mindenféle virágkosár és
virágeső-tervezetekkel, nem kellett neki semmi. Bágyadtan végezte azt a
kis dolgát, ami volt, s úgy járkált, mint aki tudja, hogy valaminek
történnie kell vele, de sejtelme sem volt arról, hogy mi lesz az a
valami.

A miniszter, az elpusztíthatatlan öreg újra megjelent nála, amikor a
becsületét oly gyönyörűen megreperálták. A miniszter egyébként így
gondolkozott:

– Sohse fogom ezentúl cserbenhagyni ezt az embert, mert most már
meggyőzött arról, hogy ő a legnagyobb úr a világon. Szégyellem magamat,
amiért becsületügye tartamára felfüggesztettem a barátságot. Tudnom
kellett volna, hogy az ő becsülete abszolute sérthetetlen. Azt tudtam,
hogy mindenki éhes, de azt nem sejtettem, hogy ennyire nagy az éhség.
Most tudom, s nincs okosabb politika, mint az élelmezővel barátkozni.

Megjelent, s most igazán nem zsenirozta magát.

– Édes öcsém – mondta – borzasztó helyzetben vagyok.

Orsovai gépies mozdulattal ment a kassza felé. A miniszter folytatta:

– Itt van ez a Schön, aki a négyezer forintjáért zaklat. A másik zsidó
tizezerért zaklat, minden zsidó zaklat.

Orsovai minderre nem felelt, csak rámutatott a nyitott kasszára. A kis
öreg odament és nagy otthonossággal piszkált benne. A miniszternek
határozott betörő-talentuma volt. Ezt a komplikált, sokajtós, fiókos
kasszát egyszer látta csak belűlről, s most mégis minden rekeszét
pontosan ismerte. Ráncos kis keze ügyesen járt a fiókocskák közt,
bütykös ujjai oly mozgékonysággal húzogatták a fiókokat, mint ahogy a
gyakorlott orgonajátékos húzogatja a regisztereket. Igen, a kegyelmes
úrnak ez volt a hangszere, a Wertheim-kassza. Művésze volt ennek az
instrumentumnak, de a szegény orgonistához hasonlatosan ő is mindig
olyan hangszeren játszott, amely nem volt az övé. A kis öregnek nem volt
kasszája, s ez volt az ő korának egyik legnagyobb komikuma.

Kikotorászott egy csomó pénzt és hangosan kezdte olvasni:

– Kettő, négy…

A milliomos blazírtan intett:

– Ne számolja… Vigye el, úgy, ahogy van. Vegyen, amennyit akar.

A kegyelmes úr bánatosan nézett vissza a kasszára, most már sajnálta,
hogy nem vett ki többet. De tapasztalt ember volt, tehát tudta, hogy az
életnek vannak kellemetlen percei, s hogy a teljesített vágy mindig egy
kis csalódást hord a méhében.

Zsebregyűrte a pénzt.

– El kell mennem – sóhajtotta, s kezet nyujtott Orsovainak.

Ez a hintaszékén ült s maga elé bámult. Csak úgy hanyagúl adott kezet a
miniszternek, s tovább szívta a szivarját. Föl se kelt.

– El kell mennem – ismételte a kegyelmes úr, mire Orsovai nagyon
csöndesen, bánatos szelidséggel szólalt meg:

– Bánom is én.

Nagyon bizalmasak voltak, ez úgy kifejlődik idővel. A kegyelmes úr
nevetett, s távozóban fejcsóválva jegyezte meg:

– Fiú, fiú, ma nincs jókedvében…

Azzal elment.

A fiú egyedűl maradt, s új szivarra gyujtott. Nagyon elégedetlen volt, s
várta azt az eseményt, ami majd valami határozott irányba vezeti az
életét. Mert így csupa bizonytalanság volt az exisztenciája. A
feleségével hetek óta alig, hogy beszélt, s az biztos volt, hogy ez nem
maradhat így. A hatalma minden irányban oly nagyra növekedett, hogy ő,
akinek soha egy gondolata nem volt, aki soha véleményt semmiről nem
alkotott, utálni kezdte az embereket. A legváltozatosabb formákban is
mindig egy és ugyanazt a dolgot látta: az általános nagy éhséget, s azt
az üres helyet a váltókon, amely a zsíráns hiányát jelentette.

Ez a bizonytalan hangulat úgy dobálta, mint a hullámos tenger egy
fadarabot. Hozzácsapdosta kemény igazságokhoz, belelökte a piszokba,
majd megint felszalasztotta egy hullám tetejére, hogy a napot lássa.

Egy napon például a következő dolog esett meg vele. Egész délután otthon
volt, s unatkozott. Végigböngészte a lapokat, de ebbe beleunt. Föl-alá
járkált a szobájában, s egyszerre csak megállott a könyvtára előtt. Ez
most történt vele először. Amikor a villába behurcolkodott, egy
könyvkereskedő rásózta ezt a hatalmas könyvtárat. De soha nem jutott
eszébe egy könyvet is a kezébe venni. Most a félhomályban csak úgy
találomra belenyúlt a szekrénybe és kihúzott egy kis kötetet. Annak a
költőnek a versei voltak ebben a könyvben, aki ugyanakkor bukott ki a
Kisfaludy-társaságból, amikor őt beválasztották.

– Fehér József – olvasta a szerző nevét – ez nagy szamár lehet, ha
kibukott a Társaságból.

(A Kisfaludy-társaságot bizalmasan csak Társaságnak nevezte.)

De azért belenézett, s végig olvasott egy kis szerelmes verset. A költők
legnagyobb hatalma abban áll, hogy minden szerelmes versük ráillik az
olvasó esetére. Orsovai konstatálta ezt, s örült a versnek, mert a költő
is reménytelenül szeretett, s arról énekelt, hogy a leány soha sem lehet
az övé.

– Ez nem is rossz – mondta Orsovai.

Lámpát gyujtott s leült az íróasztalához. Mosolyogni kezdett. Most már
nem nézett a könyvbe, hanem a szivarfüstöt bámulta, s a mosoly egyre
szélesebb lett az arcán. Végül halkan elnevette magát.

– Verset fogok írni – mondta.

S bemártotta a tollat. Gondolkozni kezdett, hogy miképpen kezdje. De
csak odáig jutott, hogy gondos kalligráfiiával felírta a nevét a
papirra. De már úgy érezte, hogy valami gondolat támad a fejében, s
amikor ezt írta: _Pál, Pál, P, P, P,_ nagyon kezdett fájni a szíve. Most
kérdezte először magától, hogy mire való ez az egész élet. Ez a hatalmas
kérdés megrázta a lelkét. Igen, mire való az élet és mire való a
hatalom, mire való minden ezen a világon, ha az ember egy kis szerelem
miatt elveszíti az egész lelkét? Az arca kipirult egy kicsit és
izgatottan irta le az első sort:

Mire való az élet?…

De ekkor bejött a szolgája:

– Egy úr akar beszélni a nagyságos úrral.

– Nem vagyok itthon.

A szolga kiment, de mindjárt visszajött:

– Azt mondja, hogy okvetlenül kell beszélnie a nagyságos úrral.
Tolnainak hívják.

Orsovai hangosabban ismételte:

– Nem vagyok itthon.

A szolga megint kiment, de harmadszor is benyitott, s csöndesen mondta:

– Azt mondja az az úr, hogy sikkasztási ügyben jött.

– Sikkasztási ügyben?

– Azt mondja.

Letette a tollat, s a papirlapot megfordította. Azzal felállt:

– Küldje be.

Egy kiéhezett arcú fiatalember jött be. Hosszú fekete haja volt, s a
szeme kissé keresztbe állott. Kopott fekete szalonkabát volt rajta, s
lerítt róla az a kínos kényszer-elegáncia, amely onnan van, hogy egy
Ferenc-József kabátot kapott valakitől, s most ezt hordja, mert nincs
más.

– Orsovai úrhoz van szerencsém?

– Az vagyok. Micsoda sikkasztási ügyről beszél?

A kopott ifjú közelebb ment az íróasztalhoz, amelyet erősen
megvilágított egy kis villamos állólámpa. A szoba egyébként sötét volt,
mert a zöld ernyő mind a fényt az asztalra verte. Az ifjúnak csak az
éhségtől ragyogó szeme világolt ebben a homályban, egy kis zöld
fénynyel, amit a lámpaernyőtől kapott.

– Én kérem – kezdte – az a Tolnai vagyok, akit elbocsátottak, mert
tizenöt forintot sikkasztottam.

– Honnan bocsátották el?

Az ifjú csodálkozva nézett rá, hogy nem tudja. Azt hitte, hogy a neve
már meg van bélyegezve az egész világ előtt.

– A vállalattól – felelt – az intézettől… A nagyságos úr intézetétől a
munkanélküliek számára.

– Hát maga sikkasztott?

– Én, kérem.

Csönd lett. Orsovai kelletlenül nézett rá:

– Hát most mit akar?

– Vissza szeretnék jutni, kérem, mert én becsületes ember vagyok. Azt a
pénzt azért loptam, mert nagyon szerelmes voltam és egy asszonynak
vettem rajta valamit. Bevallom nyiltan.

A szeme mutatta, hogy nem hazudik. De ettől a kínos vallomástól reszkető
lett a hangja.

– Most két napja, hogy nem ettem – folytatta szemérem nélkül. Azért
jöttem, hogy tessék nekem megkegyelmezni és visszavenni az irodába. A
tizenöt forintot le lehet húzni két hónap alatt. Az anyám sírjára
esküszöm, hogy becsületes ember leszek.

Ez a hang meglepte Orsovait. A szemébe nézett a fiúnak:

– Micsoda maga az irodában?

– Irnok vagyok, kérem.

Orsovai a tollával kezdett játszani:

– Egy asszonyba szerelmes?

– Óh, igen.

Szerette volna most jól mégvacsoráztatni, s megkérni, hogy mondja el a
szerelmét. Szerelmes történetet akart hallani és jól esett volna neki,
ha ez a fiú boldogtalanúl lett volna szerelmes. Olyannyira nem volt
senkije a milliók urának, hogy e pillanatban úgy érezte: ez a szegény
kidobott irnok a legjobb barátja, osztályos társa a boldogtalanságban.

– És aztán mondani is szeretnék valamit.

– Húzza idébb azt a széket és üljön le – mondta neki barátságosan
Orsovai. Látom, hogy maga nem romlott ember. Ha megigéri, hogy
tisztességes lesz, visszaveszszük.

– Óh…

– Hát mit akar még mondani?

– Az nagyon hosszú. Alig tudok beszélni, mert nagyon éhes vagyok…

Orsovai csöngetett. Hideg felvágottat hozatott, s teát főzetett.
Tetszett neki ez a titokzatos kaland, ez a vad-idegen ember, akit öt
perc óta ismert, s aki élete legnagyobb titkait máris elmondta neki. Az
irnok mohón ette meg a sonkát s amikor a forró teát kezdte kanalazni, a
milliomos rászólt:

– Na most már beszélhet.

– Előre kell bocsátanom – szólt az irnok – hogy szocialista vagyok. Már
többször ültem a rendőrség fogházában és benn van az arcképem az
albumban. Megmondom nyiltan, nem bánom, ha ki is dobnak megint. Azért
álltam be a vállalathoz, mert annak a célja egyezik az elveimmel. És azt
akarom megmondani önnek, hogy nincs az egész vállalatában egy
tisztességes ember sem.

Orsovai furcsán nézett rá. Azt hitte, hogy azok közül a rajongó fiatalok
közül való, akik nem is tudják, hogy miért, de folyton haragszanak.

– Ne mondja…

– Hiába mosolyog uraságod, mindent be fogok bizonyitani, Megvallom, nem
hittem, hogy mindezt szemtől-szembe elmondhatom önnek. Azt hittem, nem
is fogad. De most itt ülök és nem megyek el addig, amíg mindent el nem
mondtam. Kezdjük elől. Azt senki se mondta meg önnek, hogy a pályázatnál
csalás történt. A pályabíróság már előre tudta, hogy Pusztainak a terve
fog győzni. Egy Lénárt nevű építész sokkal nagyszerűbb és olcsóbb tervet
adott be. Ez nem az én ítéletem. Hallgatóztam az ajtón és hallottam őket
káromkodni. Az egyik zsüritag pártolta ezt a tervet és napnál
világosabban kimutatta, hogy jobb és olcsóbb, mint a többi. De azért
mégis Pusztai kapta meg. Azt is megmondom, hogy miért. Mert Pusztai
albérletbe fogja adni a munka egy részét a pályabíráknak. Azonkívül a
pályabírák provízíót húznak azoktól az iparosoktól, akik Pusztai
emberei. Ezeknek érdekük volt, hogy ők szállítsák a téglát, a bádogot, a
fát, üveget, lakatosmunkát, vízvezetéket, satöbbi. A téglagyári igazgató
sógora Pusztainak, s ez a gazember megkente az egész zsürit. Ezért
kibuktatták Lénártot, de harmadik díjat adtak neki. Ez talán ezer
forint, de aki a munkát megkapja, az százszor annyit nyer. Ugy-e érti,
hogy egy nagy ringbe csoportosultak, hogy az ön pénzén, meg az állam
pénzén megosztozzanak? Rosszabb és drágább lesz ezáltal a munka. Azok a
nyomorúlt szegény emberek is meg fogják ezt sínleni, akik az intézetbe
kerülnek. Ez egy.

Ivott néhány kortyot a teából és folytatta:

– Ott van a felügyelő-bizottmány, amelyre semmi szükség nincs. Walzer
úrnak ötszáz forintja van havonként, s ezért nem csinál semmit. Ezt
kilopja az ön zsebéből.

– Walzer úr…

– Tessék végighallgatni. Walzer úr bejött az irodába és megnézte a
vízvezetéki munkára beérkezett pályázatokat, s aláhúzta egyiknek a
nevét. Ez egy Weiner nevezetű, aki a kaszinóban alelnök. Meg se nézték a
többit, s most ezt bízták meg a munkával. Utána lehet nézni, kék
ceruzával van aláhúzva a neve. Menjünk tovább. Azon a helyen, ahol a
telkeket még egy hónappal ezelőtt négyszögölenként két-három forintért
adták, az ön bizottsága negyven és negyvenöt forintot fizetett egy
négyszögölért. De ez semmi. Az eredeti tervet már megváltoztatták Manger
Boldizsár miatt. Ez a Manger az, aki a polgármester karriérjét
megcsinálta. Tudja, ez az, akivel tavaly az a botrány volt, mert
pimaszkodott egy tanítónővel, aki be akart jutni a fővároshoz és
protekcióért járt nála. Ennek a Mangernek volt ott egy mocsara, s hogy
ezt eladhassa, nagy pénzért átrajzoltatták az egész tervet és bevették
az ő telkét is a megveendők közé. Maga a polgármester beszélt Walzer
úrral ebben az ügyben, s a telekért százhúsz forintot fizettek
négyszögölenként. Tudja ezt?

Orsovai nem felelt. Erősen szivta a szivarját és hátradőlt a székében.

– De ez még mindig semmi – mondta a sáppadt ifjú. Lénárt ajánlata
szerint egy év alatt fel kellett volna épülni az egész intézetnek. Maga
a miniszter járt közben, hogy a Pusztai kétéves tervét nyújtsák el három
évre. Igy az összes urak tovább húzzák a fizetésüket, s tovább van
honnan lopniuk. Menjünk tovább. A szobrászati munkával már megbíztak egy
művészt, aki bele is kezdett. De aztán mindenféle ürügygyel elvették
tőle, s odaadták egy másiknak, aki drágábban csinálja meg. Ez az ember
kiadta az egész munkát szegény, fiatal szobrászoknak, akik a pénz
tizedrészéért csinálják meg a szobrokat. Ez mind az ön pénzén megy,
mindenki azon töri a fejét, hogy miképpen lophat többet. Gondolkoztam,
csak úgy kedvtelésből, azon is, hogy hogyan lehetne ezen segíteni. De
nagyon felizgatott a dolog, mert láttam, hogy nincs segítség. Már arra
gondoltam, hogy egy röpiratban leleplezem az egész bandát. Úgy vannak
szervezve, mint egy elsőrangú rablóbanda. Mindenik függ a másiktól,
mindenik lop az ön pénzéből és mindenik ad belőle a másiknak is.
Fiakkerpénzért a mult héten csütörtökön százhetven forintot fizettek ki.
Ez egy nap. De nehogy azt higyje, hogy bérkocsin mentek. Van a
Terézvárosban egy fuvaros, a _fiakkermeister Strausz_, ez adja a
kocsikat. Ez azért van, mert a választásokon is ez a párt fuvarosa. És
ilyet mondhatnék még ezret, de felfordul a gyomrom, ha mind az eszembe
jut.

Nagyon izgatott volt. Ragyogott a szeme, s halvány arcán pirosság
jelentkezett. Elhallgatott, s csak nagy, erős lélekzése mutatta, hogy
forr benne a düh ennyi gazság miatt. Orsovai megszólalt:

– És miért mondja el mindezt nekem?

– Hogy tudja, kikkel van dolga. Ha majd egyszer állni fog ez az intézet
és a miniszter nagy beszéddel megnyitja, gondoljon arra, hogy minden
téglája lopás és rablás, minden kilincse hazugság, mert nincs egy
tisztességes ember sem ebben a városban. Ha másokkal csináltatta volna,
akkor mások loptak volna. A legszentebb igazságot szolgálja ez az
intézet, és haramiák építik. Amilyen hatalmas erő van a gondolatban,
annyi a piszok a kivitelben. Sírni tudnék…

Összeszorította a fogát. Látszott rajta, hogy még zöld ifjú és sejtelme
sincs az életről. Nevetségesen komolyszámba vette ezt a sok panamát,
holott ez mind természetesnek tünt fel Orsovai előtt. Orsovai az utóbbi
időben, mint már többször említettük, gondolkozott, s így most hamar
rájött arra, hogy ez az ifjú még nagyon fiatal.

– Barátom – monda neki kisfaludysta-hangon, s e pillanatban mint
halhatatlan, mint városatya, mint dísztag, mint becsületbiróságilag
kvalifikált lovag, mint országos hirű ember, mint nagy jótevő, mint
előkelő elme, mint leendő díszpolgár és képviselő, és mint suttogták:
báró, szóval mint mindaz, ami csak lett belőle, szólt a nagy emberek
nagy mondásainak klasszikus nyugalmával:

– Barátom, az életet úgy kell venni, ahogy van.

A fiú rá se figyelt, haragos szemmel nézett a sötétbe. A fiú, a szegény
szerelmes sikkasztó úgy tele volt becsülettel, hogy nem akart ebbe
belenyugodni. Egyre módokat keresett, hogy ezen a sok piszkon segítsen.
De nem talált.

Orsovai felállt.

– Így van ez – sóhajtott – most el kell mennem. A kaszinóban találkozom
Walzer úrral, majd szólok neki az ön érdekében. Hogy is hivják?

– Tolnai István.

– Jó.

Az ifjú is felállt és vette a kalapját.

– Alásszolgája – mondta.

Orsovai visszahivta:

– Mondja csak, szereti magát az a bizonyos asszony?

– Óh, nagyon. Legalább én azt hiszem.

– Úriasszony?

– Igen. A férje nagyiparos és bizottsági tag a városnál. Ő is szállító
az intézetnél. Sokat fognak nyerni.

Csönd lett. Az ifjú az ajtó felé ment, s onnan még egyszer
visszafordulva csöndesen jegyezte meg:

– Ő protegált be a vállalathoz.



XXIX

Még egy részlet Elly naplójából:

_Szombat_.

„Napról napra különösebb viszonyban élek a férjemmel. Szinte szégyellem
magamat. Szegény úgy járkál a lakásban, mint valami gyerek, aki rosszat
cselekedett s nem mer az anyja szemébe nézni. Nem bánom, legyen most már
mindig így: legyek én az erősebbik, legyek én az úr. Nem is tudom
elképzelni másként az életemet. Még csak az kellene, hogy ezek után
szabad se legyek!“

„Apa csöndesen él az ő kis lakásában és azt hiszi, hogy boldogok
vagyunk. Édes, jó apa. Az utóbbi időben azzal szórakozik, hogy órákat
bont széjjel és aztán megint összeállítja őket. A ház valamennyi óráját
megreparálta, s most azon töri a fejét, hogy minden segítség nélkül
egymaga fog csinálni egy órát. Én úgy teszek, mintha nagyon örülnék
ennek a foglalkozásának, mert látom, hogy szórakoztatja. Csak attól
félek, hogy az az óra, amit csinálni fog, nem fog járni. Ez nagyon
elszomorítaná…“

„A nagy politikussal megint találkoztam. Ez a nyers ember úgy vonz, mint
a nagy darab vas vonzza a mozgékony, ideges kis mágnestűt. Ismeretlen
reszketések fognak el, ha a közelébe jutok, s érzem, hogy lenyűgőz. Azt
beszélik, hogy most ellenzéket fog csinálni a miniszterelnök ellen, s
meg fogja buktatni. A miniszterelnök reszket ettől a gondolattól. Egy
politikus ismerösön úgy fejezte ki magát, hogy „nagyon elkomiszodott a
kormány, kell, hogy valaki felfricskázza őket.“ Már pedig én láttam a
hüvelykujját: ha ő egyszer felfricskáz valakit, akkor nagy a baj. Egy
csomó képviselő vele megy az ő saját külön ellenzékébe. A legnagyobb
részük tisztességből és a „nagy Nyughatatlan“ iránt érzett határtalan
tiszteletből. A kisebb rész, amelynek minden mindegy, okosságból tart
vele, úgy gondolkozván, hogy a hatalom mindig az ő erős kezében marad.
Most veszem csak észre, hogy érdeklődni kezdek a politika iránt. Talán
Sándor hatása…“

„Sándor… Elment, s most már biztos, hogy nem jön vissza. Nyugodt vidéki
életet él s én talán soha többé nem látom édes ősz hajszálaít s a
kardvágást a vállán. Sándor ezt egy asszonyért kapta, ez nem megy ki a
fejemből. De vajjon van-e jogom ezt a szemére vetni? Ő sohse kérte
számon tőlem a multamat. Sándor… Csöndes éjszakákon mindig fogok rád
gondolni, a te csodaszép perzsa szőnyegedre, a te szegény pénzedre, a
melyet elvettem tőled. A te késői szerelmedre, a te véghetetlen
jóságodra, szelid komolyságodra, s arra, hogy az élet nagyon szemtelenül
dobál bennünket.“



XXX

Egy délután a szobája ablakából nézte Elly, mint száll be a férje a
fogatába, nagy szivarral a szájában. Valami részvénytársaságnak a
közgyülésére ment. Alig robogott el a kocsi a ház elől, bejött a
szobalány:

– Nagyságos asszony kérem, itt van Iványi méltóságos úr.

Az asszonynak úgy teleszaladt boldogsággal a szíve, hogy hangosan
elnevette magát.

– Jöjjön be!

És Sándor bejött. Becsukta maga mögött az ajtót és kezet csókolt
Ellynek. Szomorúnak látszott. A letört emberek bánatos tehetetlensége
érzett ki a pillantásából. Hatalmas termete, amely oly jól illett a
parancsoló államtitkárhoz, a zseniális emberhez, a nagy szervezőhöz,
most mintha teher lett volna, meggörnyedt egy kissé. Nem volt harmónia
az uralkodásra termett test és a minden hatalmától megfosztott lélek
közt.

Kezet csókolt az asszonynak, de az megkereste ajkával a száját, s ott
maradt, úgy, lehunyt szemmel, várta, amig a lelke utóléri azt a nagy
örömet, amelyet a test egy pillanat alatt magába vesz. Aztán leültette
maga mellé a pamlagra és a szemét nézte.

– Sándor, Sándor…

Mást nem tudott mondani.

– Azért jöttem – kezdte csöndesen a férfi – mert nem tudlak elfelejteni
soha többé ebben az életben. Ez úgy van, hogy az én koromban, ahol az
emlékezés kezdődik, már nem lehet elfelejteni semmit. Egyideig
próbáltam. Klasszikusokat olvastam, de ezek oly világosak és átlátszóak,
hogy olvasásközben valamennyin keresztül téged láttalak. Hát kerestem
izgató, zavaros olvasmányt, amely jobban lekösse a gondolkodásomat. De
ezt meg nem tudtam olvasni. Aztán elhatároztam, hogy magam írok.
Belekezdtem egy regénybe; eleinte igen jól ment a munka, de már a
huszadik oldalnál minden alakom olyan volt, mint te. Nemcsak minden nő,
a férfiak is. Próbáltam a legkülönbözőbb karaktereket festeni, de
valamennyiben téged rajzoltalak le. Hát abbahagytam, nem ment tovább…

Ezt keserűséggel mondta. Úgy érezte: az is a letöréséhez tartozik, hogy
nem tud regényt írni. Halkan tette hozzá:

– Nekem többé semmi se sikerül.

Ebben vád is volt, és ez szinte jól esett az asszonynak. Érezte azt a
nagy kapcsot, amely rémületes erővel kötötte hozzá ezt az embert.
Hozzáhajolt, most már csókolni se tudta, csak nagyon komolyan mondta:

– Sándor…

A férfi egy kicsit gondolkozott, aztán valami mosolygásféle jelent meg
az arcán.

– Meg még valami hozott vissza – mondta. – Abban a kis faluban, ahová
elbujtam, s amely körül a bátyámnak az erdői vannak, van egy ezüstbánya.
Amikor gyerekek voltunk, még jól ment a dolga a bányának. Vidám
hivatalnokok vezették, az igazgatója egy kedves porosz öreg úr volt és a
részvénytársaság szép osztalékot fizetett. Aztán, hogy az igazgató
meghalt, a bánya is egyre rosszabbul ment. Csak, hogy éppen meg nem
szűnt. Most viszontláttam a bányát, éppen, amikor újjászületett. Az első
napokban csöndben aludtunk minden éjjel. Aztán egy éjszaka felriadtam. A
völgyből az éji csöndön át valami rég nem hallott dobogás jött. Nehéz,
tompa ütések. Felköltöttem a bátyámat. „Mi ez?“ – kérdeztem. Béla felült
az ágyban és hallgatózott. Aztán azt mondta: „Te, ez a zúzónak a
hangja.“ Azt mondom: „A zúzóé? Hiszen már évek óta nem jár.“ Azt feleli
a bátyám: „Ma elkezdték, most föllendül megint a bánya, mert pénzt
kaptak attól az Orsovaitól.“

Már pirosabb volt az arca és valami tűz égett a szemében.

– Képzelheted – folytatta – mit éreztem. Béla befordult és tovább aludt.
Én meg hallgattam, hogy’ kalapál a zúzó. „Bum, bum“, – lassú ütemben
járt, ahogy gyermekkoromban hallottam. Nagyon elérzékenyültem. Két óra
lehetett, hajnali kettő. Felöltöztem és kimentem a nagy utcára. Ott még
jobban lehetett hallani. Eszembe jutott minden gyermekemlékem. Annyi
mindenre gondoltam, hogy észre se vettem, már lenn voltam a
bányatelepnél. És itt már zuhanásnak hallottam, amint a nehéz gerendák
ráestek a kövekre, és a patakot is hallottam, amint sziszegve,
sustorogva veszekedett a nagy kerékkel. És nagy keserűség fogott el. Hát
itt se hágy békében ez a név? – gondoltam. Én eljöttem ide eltemetkezni,
csöndben elhantolni az emlékeimet és egyszerre elkezd dübörögni az
éjszakában a nagy zúzó, zuhannak a vasvégű gerendák, kopognak a teknők,
a villamos motor megint dolgozik, fény van mindenik ablakban, mert a te
férjed pénzt adott. Az inspekciós szobában új hivatalnokok kártyáztak, a
nagy szellőztetőnek megint hallgattam azt a szomorú, bőgő hörgését,
amire úgy emlékszem… minden zaj, minden éjjeli világosság azért volt,
mert te pénzt hoztál ebbe az országba. Itt, a világ végén, az isten háta
mögé dugott kis tót faluban, ahová a madár se jár, elnyult a te urad
keze, beledobott egy marék aranyat, felrázta a félhalott bányát!
Elszörnyedtem, hogy milyen nagy dolog ez. Hajnalban hosszú sorban jöttek
a bányászok, égő mécsessel, emberek, akiknek eddig nem volt kenyerük, s
akik kukoricaliszttel kevert meleg vizet ebédeltek, s akik most húst
esznek és munkába mennek, pénzt kapnak, törődnek a jövőjükkel, terveket
szőnek, házasságokat terveznek – mind azért, mert ti odadobtatok egy kis
pénzt. És verte, verte, egyre ütötte a szívemet ez a nagy dobogás, a ti
pénzeteknek a hangja, amely nem hagyott aludni és úgy felzaklatta az én
szegény lelkemet, hogy sírni tudtam volna.

– Sándor, te jó, te okos…

Sándort úgy felizgatta az elbeszélés, hogy fölkelt és járkálni kezdett a
szobában. Halkabban folytatta:

– Akkor hajnalban, amikor hazafelé bandukoltam, irigyeltem az urad
pénzét. Féltékeny voltam, nem rá, hanem a pénzére. Azt gondoltam, hogy
ez a hatalom, amely más országban is nagy volna, de ezen a szegény
földön egyszerűen rettenetes, megfogja a te lelkedet. Megmondom
őszintén. Komolyan féltem attól, hogy te beleszeretsz az uradba, amiért
ilyen nagyon hatalmas ember. Mi vagyok én hozzája képest? Ki vagyok én?
És tudom, hogy a te lelkedet csak valami rendkivüli dolog töltheti be.
És utóvégre az is gyönyörű, ha valaki ilyen nagyon gazdag. Azon a
mértéken, ahol az energiákat mérik, a te urad pénze nyom annyit, mint
egy nagy hadvezér, egy nagy költő, egy reformátor…

Az asszony letérdelt eléje.

– Sándor – mondta – te vagy az úr. Verj meg és én megcsókolom a cipőd
porát.

A férfi megsimogatta a fejét. De másra gondolt. Erős elhatározással
szólt:

– És el fogok menni.

– Hová?

– Amerikába. Dolgozni fogok. Ha igazán erős ember vagyok, két életet is
megtudok élni.

Elly, ahogy térdelt, hátradőlt és ráült a sarkára, mint a porban játszó
gyerekek szokták. És a világ legegyszerübb hangján felelt neki:

– Én pedig elmegyek veled.



XXXI

A választások napja közeledett. A bukófélben levő miniszterelnöknek ez
volt utolsó ténykedése. A lelke mélyéig erkölcstelen, de erélyes
politikus föltette magában, hogy egy utolsó nagy erőfeszítést tesz.
Pénze bőven volt ehhez: a gazdag zsidók és arisztokraták felekezeti
különbség nélkül hordták hozzá az aranyat, hogy segítsenek rajta. Az
irodája lázasan dolgozott, a telegrammok csak úgy röpködtek az
országban, a felcitált főispánok és helyi kapacitások megtöltötték az
előkelő szállókat. A város rendes képén ez mit sem változtatott, de a
politikai világ hatalmas forrongásban volt. Csupa bizonytalanság volt a
közélet, az emberek valami nagy rázkódást vártak. Vagy annak kellett
következnie, hogy az erélyes kormányelnök felrugja magát a felszinre,
vagy annak, hogy a kormány megbukik, s vele megy a semmiségbe az egész
erkölcstelen rendszer, a hazugságok sok hatalmas épülete, elszakad a
millió érdekszál, amely eddig a nagy többséget együtt tartotta, s jön
valami levente, valami _chevalier sans peur et sans reproche_, aki
rendet csinál ebben az országban. Izgatottan járkáltak a kormánypárt
nagy portentumai, akik nem tudták, hogy maholnap nem jutnak-e
koldusbotra, s a nagy Nyughatatlan okos fejjel diktálta a vádpontokat,
óvatosan rendezte el kis hadseregét. Még ujságja is akadt, amely első
hirnöke volt ennek az erkölcsi forradalomnak. A kormánypárt zöme, amely
kitartott a miniszterelnök mellett, gúnyosan jakobinusoknak nevezte a
kivált töredéket. A töredék pedig testvéri szeretetben harcolt együtt,
azaz hogy semmi aktiv dolgot nem cselekedett.

Az ő jelentőségük abból állott, hogy külön pártot alkottak. A Házban nem
szónokoltak, a nyilvánosság előtt nem szerepeltek. De az egész ország
tudta, hogy a Nyughatatlan vezetése alatt megtagadták a közösséget az
eddigi rendszerrel, s az ország tapsolt nekik. A kormány helyzete egyre
szánalmasabbá vált.

Ebben a zavaros időben történt, hogy a miniszterelnök egy napon magához
hivatta Orsovait. Orsovai délután ment fel Budára, s otthon meghagyta,
hogy nem jön haza vacsorázni.

A miniszterelnök nyájasan fogadta:

– Üljön le, kedves uram – mondta neki – és hallgasson végig, figyeljen
mindenre, amit mondok.

Orsovai leült, s a kis Annára gondolt e pillanatban. Semmi más gondolata
nem volt, ez gyötörte fájdalmas következetességgel. Mintegy kábultan
látta csak a körülte forrongó világot, nem emlékezett a tegnapra s a
holnappal nem törődött. A pénz meg még jobban folyt a kezei közül, most
már azt a csekély ragaszkodást sem érezte amely eddig az aranyhoz
kötötte. Hadd vigyék el, neki nem kell, hadd boldoguljanak, neki csak
egy szinésznő kell, egy középtehetségű szegény kis szinésznő, akit
elvisz a férje vidékre, hogy soha többé nem fogja látni. A férje, egy
rongyos állatorvos, egy bizonyos Landauer nevezetű, egy senki, egy
semmi, aki talán csak úgy véletlenül jött a világra…

Alig vette észre, hogy a miniszterelnök beszélni kezdett hozzá, nyers
katonahangon, szinte parancsolva; a gorombaságig brutális őszinteség
recsegett ki a hangjából:

– Kedves uram – mondta neki – mindenekelőtt jöjjünk tisztába egy
dologgal. Én azt hallottam, hogy ön szeretne képviselő lenni.
Megjegyzem, hogy világosan kell beszélnie, mert én is nevén szoktam
nevezni a gyereket. Igaz ez?

Mit tehetett mást, mosolyogva hagyta rá:

– Igaz.

– Nézze édes barátom – folytatta a miniszterelnök – én magát ezennel
megkinálom egy kerülettel. Legyünk őszinték: nekem nagy szükségem van
önre. A pénzére, a népszerűségére, a nevére, s főleg arra a rémületesen
sok összeköttetésére, amit a vállalatai révén szerzett. Hogy egy kicsit
tapogatóztam a városban, megdöbbenve konstatáltam, hogy Budapesten
minden ember az ön rabszolgája. Uram, ha ön akarná, holnapután császár
lehetne.

Orsovai csak mosolygott. A kegyelmes úr szigorú hangon folytatta:

– A vásár kettőnkön áll. Én felajánlok önnek a magam részéről egy ülést
a képviselőházban. Hogy ez mi mindennel jár, azt ön tudja. Pénz önnek
nem kell, tehát ez az ülés az ön számára csak címet, méltóságot és díszt
jelent. Nem akarom feldicsérni a portékámat, úgy adom, ahogy van. Ha
önnek tetszik az az eszme, hogy Budapest főváros egy kerületét képviseli
az országházban, nyujtsa a kezét és legyen a barátom. Még azt is
megmondom, hogy hálás ember vagyok és inkább összetöröm a mások
csontjait és összetöretem a magaméit, semhogy cserben hagyjak valakít,
akinek tartozom. Érti?

– Értem.

– És mi a válasza?

Orsovai még mindig mosolygott, s szótlanul nyujtotta a kezét a
miniszterelnök felé. Kezet fogtak. A kegyelmes úr erre elővette a
szivaros skatulyáját és megkinálta belőle a milliomost. Aztán így szólt:

– Most pedig szivarszó mellett hallgassa meg tanácsaimat. Jól figyeljen,
mert néhány nap mulva már talán egy percnyi időt sem szentelhetek önnek,
annyira el fog foglalni az általános szervezkedés. A dolog egyébként
nagyon egyszerű: ön elmegy Walzer úrhoz, s megmondja, hogy nálam volt.
Egyszersmind holnap délután fél hatra ide küldi. A többi teendőjére
nézve fogadjon szót ennek az úrnak. Régi emberem, bár minden kerületben
volna egy ilyen. Menjünk tovább. Ami a kötelességeit illeti, egyelőre
csak arról van szó, hogy nekem nagyon sok pénz kell. Sok százezer
forint. Legjobb az ilyet így kereken kimondani. Utálom az udvarlást. Az
asszony, az más. Igazam van?

– Óh, természetesen…

– Sőt annyira megyek, hogy most megmondom: hagyjon magamra. Egy
negyedóra mulva itt lesz a kis haditanácsom és készülnöm kell a
jelentésre, amit nekik tenni fogok. Ha majd minden rendben lesz, másnak
fog látni. Most viharos napokat élek és minden mondatom ki van számítva.

A milliomos fölkelt, köszönt és ment.

– Ime – gondolta a lépcsőn lemenet – most képviselő vagyok. Soha egy
lépést nem tettem ezért a méltóságért, nem jártam senkinek a nyakára.
Senki sem mondhatja, hogy nem a magam erejéből lettem az, ami vagyok.

A Duna felé ment. Most már tavaszias illat szállt esténként a Duna
fölött. Az első tavaszi napok járták. Titkos, kezdődő ibolyaillatot
hozott a szellő a Gellérthegy felől, s valami édes, vizes szaga volt a
levegőnek, valami erjedő, izgató elem volt benne, tele ébredő erők
hangulatával. A városban most kezdték gyujtogatni a lámpákat. Még nem
volt egészen este, s a citadella kivált az égből. A Margitsziget felől
reszketett az utolsó vöröses világosság az égen, de ez csakhamar eltűnt.
Hogy Orsovai megállt fenn a várhegyen, alatta feküdt az egész nagy
város, amely most készült éjjeli toalettjéhez. Ezt az utcákon járó
emberek nem vették észre, ezt csak a magasságokból lehetett látni. A
Dunasoron mint két izzó gyöngysor, villant fel a száz meg száz gázlámpa,
s a Gellérthegy oldalában, mint este ébredő éji bogarak, csillantak meg
a szerteszórt apró lángok. A Duna minden lámpát visszatükrözött,
kanyargó vonalakká húzta a lángokat, hosszú ezüstcölöpöket mutatott a
villamos ívlámpák alatt, s a Gellérthegytől le egészen Ó-Budáig
reszkettette az apró és nagy fénypikkelyeket. A távolban néhány
gyárkémény tüzes füstöt okádott. A nagy, örökké dolgozó gyárak lázas
lehellete volt ez. Pénzt csináltak, pénzt vertek mindenütt, de még
mindig nem volt elég. Egy malom, amely közvetlenül a Duna partján állt,
minden ablakából világított. Olyan volt ez a hatemeletes óriási kőkocka,
mint valami boszorkányműhely, amely messze búgó morgással dolgozott az
estében, ez is pénzt csinált, de hiába, még mindig éhes volt mindenki.

– Haj, hó, képviselő vagyok! – mondta vígan Orsovai, egy kis időre
megfeledkezve a kis Annáról.

Pestről idáig lehetett hallani a kocsirobogást, a villamos csengését, s
azt a halk morajt, ami az élő városokból hallszik, ha az egészet
egyszerre látjuk. Hajók úsztak le csöndesen a Dunán. Ezeken is pénzt
nyer valaki, de a hajók folyton fognak úszni, a kormos gépészek mindig
fűtenek, mindig izzadnak, a kazán alatt nem hal meg a tűz, s a csavar
örökkön forog, még mindig kell pénz, még mindig éhes a gazda. A partra
nézett és látta, hogy hordják a zsákokat egy hatalmas fekete bárkába. A
nagy szörnyeteg nyelte a búzát, reggel óta hordták bele, de még mindig
kért. A fürdők felől katonazene hallatszott.

– Haj, hó, az leszek, ami akarok! – mondta Orsovai.

Hogy a rengeteg sok házat látta, amelyek fölött már úrrá kezdett lenni a
sötétség, s amelyek közül kiviláglott halvány fehér sugározással a
keleti pályaudvar, egy pillanatra arra gondolt, hogy majdnem mindenik
házban van valaki, aki függ tőle. Erre a gondolatra kifeszítette a
mellét és mosolyogni kezdett. Lenézett a szabadelvükörre. A nagy veranda
kékes fényben ragyogott. Ez a hatalmas üvegkalitka úgy fénylett a
sötétben, mint valami lázbeteg szeme. Nem lehetett tudni, halál lesz-e a
vége ennek a forró láznak vagy gyógyulás. De betegesen nagy fény volt,
annyi szent, s izgatottságot, lármát, forrongó lelkeket sejtetett.
Orsovai elképzelte mindazokat a képviselőket, aklk várakoznak, remélnek,
reszketnek, s akik egyszer oly megdöbbentő lelkesedéssel fogadták az
országházban. Ezek voltak a legéhesebbek. Ezek ordítottak a hatalmas
étvágytól, ezek ölni és rabolni tudtak volna valamiért, amivel jól
lehetett lakni. Mi történik, hogy fogják ezek fogadni, ha egyszer majd
mint képviselő fog bevonulni az országházba?

– Haj, hó, császár leszek! – mondta Orsovai, s eszébe jutott egy
ellenzéki politikus, aki négy évvel ezelőtt azt mondta, hogy adjanak
neki kilenc milliót és az egész magyar parlamentet beviszi a bécsi
Reichsrathba. Ez négy év előtt volt, s ama férfiú kilenc millióról
beszélt. Neki pedig ötvenkilenc van, és ráadásul még ezer! Szent Isten…

Gyalog indult Pest felé, mert levegőre volt szüksége. Úgy ment végig a
lánchídon, mint valami hatalmas király. A fejét gőgösen vetette hátra, s
nem nézett rá senkire. Lassan haladt az éjjeli életét kezdő város felé,
s tele volt hatalmának érzetével. Arra gondolt, hogy holnap miképpen
fogja fogadni a nagykövetet.

Óh, a nagykövet…

Az ügy egy kissé bonyolódott. Valami amerikai konzurcium nagy
szénbányákat talált Ázsia egy kis országában, közel a tengerparthoz. A
hatalmas széntömeg kiaknázására hamar megalakult a részvénytársaság, s a
munka megkezdődött. Eleinte rendben ment minden, a bánya pompásan
jövedelmezett. Edwards – a jó Edwards, az öreg Hutkinson társa – vett is
részvényeket. De aztán alaposan fordult a kocka. A bányarészvények
hanyatthomlok estek lefelé. Ez részint a háborús világ miatt történt,
részint pedig azért, mert rémületes sikkasztásoknak jöttek nyomára.
Edwards, az óvatos Edwards most egyszerre elvesztette a fejét.
Mindenáron túl akart adni a részvényein, fűnek-fának kinálta a
halványzöld íveket. Hutkinson látta ezt és Hutkinson nagyon szerette
Edwardst. Megvette tőle a részvényeket és eltette a fiókjába. Ő nem volt
oly ideges ember, mint a társa, s úgy gondolkozott, hogy ha mindenki
csal, hát a föld nem csal. Ahol szén van, onnan arany jön, elébb utóbb.
A sok részvény évekig hevert így a fiókjában, mig aztán egyszer elővette
őket. A szénbányákban lázas munka kezdődött, s az ujjászülető társaság
élelmes igazgatója egy bankon törte a fejét, egy bankon, amit a bánya
közelében kell felállitani. Tervét előadta Hutkinsonnak, aki a felesége
életében még tele volt vállalkozó kedvvel. A bank meg is alakult, s
várakozáson felül sikerült. A környék szegény népét valósággal
kifosztotta, s rövid hét év alatt az exotikus bank igazgatója nagyobb úr
volt a kis országban, mint maga a fejedelem. A fejedelem ugyanis
hatalmas összegek erejéig volt a banknál érdekelve, a fejedelem a bank
pénzén mulatta végig kétszer Európát, s ennek fejében a banknak minden
szabad volt.

Történt azonban, hogy az angol gyarmatügyi miniszternek megakadt a szeme
ezen a kis országon, amely tele volt gazdagsággal. A bank hatalmas
vállalkozásai terelték rá a figyelmét. S mivel a kis országnak egy
nyulványa leért egészen a tengerig, a terv hamarosan készen volt. Az
angol királynő ő felségének tengerészeti minisztere elhatározta, hogy
ezen a parton ugynevezett szénállomást létesit. A szénállomás olyan
állomás, ahol a hadihajók szenet vesznek föl, s ezen a cimen folyton ott
okvetetlenkednek. Hogy a szénfölvételtől a bombázásig s a csapatok
partraszálitásáig mily rövid az út, azt tudják őfelsége tengerészeti
miniszteriumában. Tehát az angol kormány alkudozásba bocsátkozott a
fejedelemmel.

Ám a bank igazgatója nem volt rest fiú. Egy napon beállitott a
fejedelemhez, s csontos, szögletes kalandorpofáját oly közel tolta a
fejedelem olajbarna arcához, hogy az megijedt tőle. Az igazgató
szigorúan ráparancsolt a fejedelemre, hogy legyen kissé tekintettel a
bankra is. Aztán követelte tőle, hogy neki is legyen beszólása ebbe a
szén-ügybe. Erről a kihallgatásról, amelynek alkalmából a fejedelem
egészen az ajtóig kikisérte az igazgató urat, Abbáziába is ment egy
tudósitó távirat. Akkor olvasta ezt az öreg Hutkinson, amikor a
Stefánia-szálló portása legszebb rond-irásával irta fel egy kartonlapra:
_Hutkinson G. Tamás és leánya, Chicagó_. A távirat jelentette, hogy
minden rendben megy, az angol kormány legközelebb megkezdi a
tárgyalásokat a bankkal is, úgy a bányák, mint az erdők és egyéb
hatalmas vállalatok ügyében s a fejedelem és az országnagyok adósságai
ügyében. Szóval az angol kormány tudta, hogy a bank nagy úr, de amig
lehetett, nem állt vele szóba, mert azt is tudta, hogy viszont ez a
csevegés pénzbe kerül. Most azonban kénytelen volt vele, hát elkezdte.
De nem tudtak megegyezésre jutni. Hónapokig tárgyaltak, de a
szögletesarcú igazgatónak oly kemény volt a feje, hogy még az angolok se
tudtak vele bírni. Végre ez a szögletes ember megunta a sok hercehurcát,
s ráordított az angol kormány emberére, hogy ő nem tárgyal többet,
tessék a gazdával beszélni. A gazdát Hutkinson Tamásnak hívják és most
Magyarországon lakik, mert a leánya beleszeretett egy ottani koldusba.
Az angol kormány embere erre összepakolta az irásait, vette a
bőrtáskáját, köszönt és visszautazott Londonba. A miniszter dühbe jött,
amikor meglátta.

– Hogyan – kiáltott rá – még a szemem elé mer kerülni, szerencsétlen?

Szegényt bedugták valami irodába, s a miniszter most kétszeres
energiával vetette rá magát kedves tervének megvalósítására. Hazacitálta
a bécsi angol nagykövetet, s megmagyarázta neki apróra a dolgot. A bécsi
nagykövet már régóta szeretett volna párisi nagykövetté avanzsálni, s a
miniszter ezt kereken meg is igérte neki arra az esetre, ha sikerrel
végzi küldetését. Az excellenciás úr erre visszautazott Bécsbe, s
táviratilag jelentette Hutkinson Tamásnak, hogy meglátogatja.

Az öreg Hutkinson lázasan dolgozott az óráján, amikor megkapta a
táviratot. Azonnal bevitte a vejéhez.

– Nézze, Pál – mondta neki egyszerűen – én már öreg vagyok ezekhez a
dolgokhoz. Az angol nagykövet ide fog jönni, én fütyülök rá. Beszéljen
vele, hisz maga éppen úgy ismeri ezt az ügyet, mint én…

Letette a sürgönyt az asztalra, s a választ meg se várva, visszasietett
a szobájába, szemére illesztette a nagyitó üveget, s tovább piszkálta a
készülő órát. Orsovai, mielőtt a miniszterelnökhöz ment volna, még
egyszer átfutotta az exotikus bank történetét és évi mérlegeit, hogy
teljesen tájékozva legyen.

Most, hazafelé menet, eszébe jutott a nagykövet, aki holnap reggel
érkezik Pestre, s még délelőtt látogatást tesz nála.

– Angolország beszélni akar velem – mondta nagyon halk hangon, örökös
mosolyával – majd megmutatom én Angolországnak, hogy ki vagyok!

Szinte megreszkettette az a gondolat, hogy Anglia, ez a hihetetlenül
nagy hatalom, elküldi hozzá a képviselőjét, tárgyalni. Előre elképzelte
a jelenetet: miképpen fogja leültetni a nagykövetet, milyen hideg és
mély óvatosságot mutató arccal fog vele beszélni, s mint fogja kelletni
magát.

– Fogadok, hogy egy hétig itt marad, Pesten! – mondta ravaszul
hunyorgatva. – Kecsegtetni fogom, reményt adok neki, aztán megint
visszahúzódom. Angolország lesni fogja a pillantásomat és a nagykövet
megsürgönyzi Londonba, ha összeráncolom a szemöldökömet!

A sarki rendőr szalutált neki.

– Jó estét, barátom – felelt Orsovai, s megszerette volna mondani neki,
hogy ma éjjel jobban vigyázzon rá, mert Angolország izgatottan
érdeklődik az állapota iránt.

A kapuja elé ért és becsöngetett.

– Hopp – szólt egyszerre – ezek nem várnak vacsorával…

Otthon azt mondta délután, hogy a képviselőkkel vacsorázik. De erről
útközben megfeledkezett, s most lusta volt visszafordulni.

Furcsa, nem jöttek nyitni a kaput. Még egyszer csöngetett. Valami
világosság futkosott az ajtó szines üvegje mögött, s kis vártatva
megjelent a szobalány.

– Ejnye, de megváratják az embert!

A szobalány piros volt. Belülről az ajtó csapódása hallatszott.

– Mi ez? – mondta Orsovai a szobalánynak – miért olyan piros maga?

– Semmiért, kezit csókolom – felelt a lány és még jobban elpirult.

Orsovai bement a szobájába, s meggyújtotta a lámpását. Még az asztalon
volt a nagykövet sürgönye. Kezébe vette a papírlapot és meglobogtatta a
levegőben.

– Angolország kunyorálni jön – mondta.

E pillanatban tisztán hallotta, hogy óvatosan kinyitják azt az ajtót,
amely a felesége új szobájából az előszobába vezet.

– Mi ez? – szólt, s összeráncolta a szemöldökét. – Csapkodnak,
mászkálnak… mi történik itt?

Az ajtóhoz ment, egy kicsit kinyitotta, s kinézett az előszobába. Az
előszobában nem égett a villamos láng, de a felesége szobájából halvány
fény szűrődött ki. Orsovai nagyon megijedt. Egy hatalmas férfialak ment
ki lábujjhegyen a felesége szobájából, a kapu felé. Utána a szobalány,
ijedt, nagyrameresztett szemmel, kezében gyertyát tartva, amelynek
lángját a másik kezével eltakarta. A háttérben állt a felesége,
halványlila pongyolában, égő szemmel.

Most hirtelen nem tudta, mit csináljon. Összeszorította a fogát és
ordítani akart. A nagy férfialakban megismerte Iványi Sándort. De ez
ekkor már az utcán volt és a szobalány jött visszafelé a gyertyával.
Aztán becsukódott a felesége szobájának ajtaja s megint sötét lett az
előszoba. Orsovai hallotta, amint hangosan reszket a kezében a sürgöny.
Fölállt, s egy pillanatra tele volt kétséggel. Mit csináljon? Az
állatorvossal való párbaj óta, a feleségétől való különélés második
hetében, az angol nagykövet sürgönyével a kezében, nem csinálhat
jelenetet. Ha a felesége ma éjjel itthagyja, elmegy az apjával, vége
mindennek. Adieu képviselőség, adieu Angolország, adieu minden…

A szobalány kopogtatott az ajtón. Biztos, hogy az asszony küldte,
puhatolózni.

– A nagyságos úr vacsorázni akar?

Orsovai egy pillanatig gondolkozott. Aztán nyugodtan felelt:

– Igen. Hozzon egy kis sonkát… teát is. Hogy van a nagyságos asszony?

– Jól érzi magát. Olvas…

– Hát csak hozza a sonkát – szólt Orsovai könnyű sóhajjal, amelylyel sok
mindent temetett el – hozza a sonkát – mondta, s hanyag előkelőséggel
dobta az iróasztalra az angol nagykövet sürgönyét.



XXXII

A nagykövet azonban nem jött másnap. Egy sürgöny jött helyette, amely
azt jelentette, hogy ő excellenciája el nem halasztható teendői miatt
csak néhány nap mulva teheti tiszteletét. Orsovai a zsebébe gyűrte a
sürgönyt:

– Untat ez a nagykövet – mondta – ha rossz kedvemben talál, még ki is
dobom…

Azzal becsöngette a szolgáját és egy levelet adott a kezébe:

– Ezt vigye azonnal a szerkesztőségbe, Zrinyi úrnak.

A szolga már tudta, hogy a „szerkesztőség“ a _Közvélemény_
szerkesztősége. Orsovai úgy beszélt erről a helyiségről, mintha a
lakásának egy része volna.

– Mondja meg Zrinyi úrnak, hogy minden bizonynyal elvárom.

Ugyanis szükség volt Zrinyi úrra. Walzer a miniszterelnöknél járt és
alázatosan meghajtott fővel fogadta a parancsot: Orsovai lesz a kerület
képviselője. A palota lépcsőjén lejövet azonban mégis megvakarta a
tarkóját, még pedig két okból. Először azért, mert most meg kellett
szegnie a Kamerál Istvánnak tett igéretét. Kamerál úr, akit a
becsületbiróságból van szerencsénk ismerni, bizton számított arra, hogy
végre budapesti képviselő lesz. A másik baj az volt, hogy Orsovai ellen
könnyebb lesz erős akciót kifejtenie az ellenjelöltnek. Az ellenjelölt
egy Harsányi nevű ügyvéd volt, aki vezércikkeket irt egy nagy
napilapnak, szónokolt a népgyűléseken, ostoba módon egyre becsületről
beszélt, s abban a tévhitben élt, hogy a korrupció és a klikkrendszer
tönkre fogja tenni az országot. Ő alapította a Jakobinusok körét, s ő
volt ebben a körben Danton. Most a választás előtt kétszeres erővel
agitált, irt, szónokolt, s elég nagy pártot sikerült csinálnia. Tehát
Walzer úrnak volt oka megvakarni a tarkóját.

De Walzer úr nem azért volt a Kányák elnöke, hogy hamar bizalmat ne
merített volna az eszébe és barátaiba vetett hitből. Vigan állított be
Orsovaihoz és azonnal megkezdte az intézkedést. A választási irodát
berendezték, „fiakkermeister Strausz“ megjelent a láthatáron, jöttek a
zöld tollak és a nagy plakátok, amelyeken ez volt olvasható: _Éljen
Orsovai Pál, szeretett képviselő-jelöltünk_. Néhány nap alatt
teleragasztották ezekkel a szines cédulákkal az egész kerületet, s
megkezdődött a rendes hajsza. A választási irodát ama bizonyos szabó
vezette, aki ruhákat csak éppen a választások közé eső időszakban
csinált, s aki Budapest korteseinek királya volt. Nem kiskaliberű
ordító, ivó és kapacitáló kortes, hanem szervező talentum, amolyan
nagyvállalkozó, aki átlagárban csinálja meg a választást, s amit
megspórol, az az övé. A derék férfiúval ezuttal is fixben egyeztek meg,
s ő azonnal átvette a parancsnokságot. Saját külön, helyesbített
választási névsorából másolatokat csináltatott, s mindenféle gépeket
hozott az írodába. Ő találta fel a választási számológépet, ami igen
ravasz eszköz volt, srófokra, kerekekre járt, s jelezte a szavazatok
arányát. Néhány nap alatt rendbehozta lakatra járó, rézfedelű nagy
könyvét, amelyben minden választó neve mellett betűk és jelek voltak.
Benne volt ebben a könyvben, hogy X-nek pénz kell, ipszilonnak
kézszorítás, az egyiknél kezet kell csókolni őnagyságának, a másiknál
akár gorombáskodni is lehet, mert váltója van a banknál stb. stb.
Orsovai bámulta ezt a zseniális embert, aki némely pillanatban aggódó
hadvezérhez hasonlított, de aztán nemsokára fölvette az operáció előtt
álló sebész öntudatos nyugalmát, mintha mondaná:

– Bátorság, fiatal ember, bizzék bennem, hamar végzünk.

Eleinte Orsovai is részt akart venni a munkálatokban, de a szabó
egyszerüen kidobta.

– Ezek az ő kedves manírjai – mondta büszke, szinte apai mosolylyal
Walzer úr – mindent el kell tőle tűrni, mert amit ő csinál, az rendjén
van.

Tehát Orsovai a beszédekre adta magát. Zrinyi úr megérkezett „a
szerkesztőségből“ és lázasan készítette a szónoklatokat. A szabó
egyszerüen felirta egy cédulára a kocsmák neveit, s Orsovai sorra járta
nagy kíséretével ezeket a piszkos, borgőzös tanyákat, ahol reggelig
ittak és bőgtek a választók.

Valami szerencsétlen és elkeseredett ügyvéd szociálista programmal akart
föllépni. De csak egy óráig volt képviselőjelölt, hamar visszavonult,
látva, hogy a gyárigazgatók kötelezővé teszik műhelyeikben a zöld
tollat.

Amikor hajnal felé vége szakadt a szónoklásnak, Orsovai elszakadt a
kiséretétől. Nem tudott hazamenni, napok óta csak úgy kóborolt,
kábultan, mint valami szerelmes gyerek. A kis Anna már készült az
útjára. Landauer boldogan járkált, zsebében a kinevezéssel, fizetgette
az adósságait és egyre tervelt. Orsovai azt is megtette, hogy egy napon
beállított a Landauerék házmesteréhez. Fejedelmileg megfizette a
házmesternét, aki ezért igaz részvéttel viseltetett iránta, s mindent
elmondott neki. Igy tudta meg, hogy az állatorvosék még csak néhány
napig maradnak Budapesten, s aztán elutaznak örökre, mert az urat
kinevezték vidékre.

Orsovai nem tudta, mit csináljon. Szerette volna, ha valami igaz barátja
tanácscsal segítette volna. De nem volt barátja szegénynek. Csak az
vigasztalta, hogy ha volna is barátja, az se tudna semmit mondani. Mert
a dolgon már nem lehetett segíteni. Itt mindennek vége szakadt, a kis
Anna elutazik, ez valóság, nem jön vissza, ez is valóság, csupa
rémületes, vigasztalan valóság. Hiába minden.

Az utolsó kocsma, amelyben valahogy elhebegte a Zrinyi-készítette
beszédet, közel volt a városligethez. A nagy tömegben elkeveredett s
aztán kiszökött a kocsmából. Hajnali három óra lehetett már, s az édes
tavaszi éjszakában rejtelmes illatok jöttek a liget felől. Elindult a
rügyező bokrok között, kifelé, egyedűl. Kelet felől már derengett egy
kis világosság. De a fenyvesben koromfeketén meredtek az éjszakába a
nagy fák, rejtelmes tömeggel rajzolódtak a világosodó égbe. Orsovai Pál
oly szerencsétlennek érezte magát, hogy kigombolta a mellényét és a
szivére szorította a jobbkezét. Elnézett a fák között, hallgatózott a tó
körül, figyelt egy kis csurgásra, amely a viz felől hallatszott, majd
lehunyta a szemét.

– Fájok – mondta magában, s tetszett neki ez az ostoba íge, amelyet nem
szoktak első személyben használni. De úgy érezte, hogy nagyon ráillik.

– Fájok – ismételte, s érezte, hogy egész teste és az egész lelke tele
van fájdalommal. Hogy a mellét tapogatta, arra a fölfedezésre jutott,
hogy mégis csak itt érzi legjobban a fájást.

– A szerelem a mellben van – mondta halkan – és nagyon fáj…

A hidon túl meglátott egy rendőrt.

– Beszélni fogok a rendőrrel – szólt. – Kiváncsi vagyok, hogyan él egy
rendőr.

A rendőr beburkolózott a köpenyegébe és nekitámaszkodott egy fának.
Úgylátszott, hogy már vége felé jár az ideje, s várja, hogy fölváltsák.
Amikor Orsovai a közelébe ért, köszöntötte:

– Jó reggelt kivánok, nagyságos úr.

Ez is ismerte. Mindenki ismerte.

– Jó reggelt biztos úr – felelt neki Orsovai és megkinálta egy
szivarral. – Régen van már itt?

– Éjfél óta, könyörgöm.

– Hm – mondta Orsovai, s azon gondolkozott, hogy miképpen kezdje meg a
beszélgetést. Aztán egyet vont a vállán s egyszerüen kérdezte:

– Nős ember maga?

– Igenis.

– Gyereke is van?

– Négy, nagyságos úr.

Egy kis csönd lett. Aztán tovább kérdezte a milliomos:

– Boldog maga?

A rendőr mosolygott és szégyenlősen felelt:

– Hát már ahogy mink boldogok szokunk lenni.

– Szereti a feleségét?

– Hogyne szeretném.

Egyre világosodott körülöttük. A fenyők mögűl vöröses lehellet szállt
fel az égen. Egy tejeskocsi zökögött arra.

– Szerelmes volt a feleségébe mielőtt elvette?

– Szerettük egymást, nagyságos úr. Az asszony szobalány volt a báró
Somorjaiéknál, aztán megismerkedtünk egy szüreti mulatságon. Aztán
elgyött hozzám feleségül.

– Hm – mondta Orsovai, s maga elé nézett a földre – nem szeretett maga
azóta mást, mint a feleségét?

– Nem én, nagyságos úr. Nem is érek rá, mert úgy bánnak az emberrel,
mint a kutyával. Akinek protekciója van, az más. Mit csináljon a szegény
ember? Én hiába küzködök, a mult hónapban is mellőztek egy másik
közrendőr miatt, akit a hercegprimás protekciózott.

– Maga nem is tudna szerelmes lenni? – folytatta a gondolatát Orsovai.

– Már miért ne, nagyságos úr, ha valami csinos nőszemélyről volna szó…

– És a felesége? Azt otthagyná?

– Nem én. Az ilyesmihez semmi köze az asszonynak…

Egy másik rendőr közeledett feléjük. Fölváltotta ezt a szegény embert.
Orsovai még egy szivart adott neki, aztán tovább bandukolt az egyre
hajnalodó ég alatt. A fölváltott rendőr csöndesen ballagott hazafelé,
kopogott a csizmája az úton, vitte haza a kis filozófiáját, s boldogan
gondolt a fülledt, de meleg szobára, ahol most aludni fog. Orsovai
sokáig nézett utána. A városból csöndes morajlást hozott a hajnali
szellő. A fák mögött, a kövezett uton egyre több kocsi zörgött végig,
ébredni kezdett a város. Orsovai fáradtnak érezte magát. Most már némi
örömmel gondolt az ágyára, a párnára, a meleg dunnára. Visszanézett a
híd mögé, ahol az előbb egy egyszerű ember oly egyszerüen vallotta meg
neki az életét, egy egyszerű ember, aki elballagott a szürkületben, aki
soha nem zavart vizet, aki született, él és meg fog halni és aki csak
úgy csöndesen, bután keresztülmászik az életen, anélkül, hogy
beválasztanák a Kisfaludy-társaságba, s hogy a nevét szines plakátokon
olvashatná.

Ő is hazafelé indult.

A szürkületben megkezdődött Budapest élete. Zöldséges és tejeskocsik
ügettek az utcákon, még félig leragadt szemű, álmos asszonyokkal a
bakon. Az Andrássy-uton két jól megrakodott fiakker vágtatott a város
felé. Mindenikben két-három férfi és ugyanannyi hölgy ült, minden rend
nélkül, mintha csak úgy egymásra dobálta volna őket valaki. Kurjongattak
a kocsiban, s mintha azt kiáltották volna, hogy: „éljen az élet, éljen a
hajnal!“ A lányok kalaptollait még messziről is látta Orsovai, amint a
kocsik fölött lobogtak.

– Borzasztó – mondta magában – most lefeküdni…

Ilyenkor, reggel felé valami beteges tettvágy fogja el az embert.
Vannak, akik az átvirrasztott éjszaka után munkához is fognak, s csak
akkor érzik, hogy kell az álom. Orsovai semmi álmosságot nem érzett.
Csak az az általános, nagy, türelmetlen fájdalom kínozta, amely mintha a
melléből indult volna ki. „A szerelem nem alszik soha“ – gondolta.

Már közeledett a háza felé, messziről látta is a villát, amely békésen
aludt, csöndesen lehunyva fehér szemhéjait, a csipkés függönyöket. Egy
kis füstszallag szállt a kéményéből a szürke téli ég felé, a konyhában
már fűtöttek.

Orsovai éhes volt. Meglátott a sarkon egy szegény kis kávéházat és
megkívánta a forró fehér kávét meg a friss kiflit. Egyet gondolt, s
betért megreggelizni. Fél hat lehetett.



XXXIII

A kis villa azonban nem aludt. Csak éppen úgy tett, mintha aludnék,
minden szemét csukva tartotta. Az egyik emeleti szobában, amelyet Elly a
maga szobájának rendezett be, két ember volt ébren. Egy férfi, meg egy
asszony.

Az asszony az ágyban feküdt, csipkés hálóingben, mind a két kezét az
egyik orcája alá támasztva és mosolygott. A férfi ingujjban volt s egy
karosszékben ült. Hátradőlt, s félig lehunyt szemmel nézte a
spirituszlámpát, amely előtte égett egy kis asztalon. Teát főztek. A víz
már elkezdte a sustorgást, haragudott a forraló födele alatt, s időnként
mérges pöfögéssel lökött ki egy-egy kis gőzfelleget a födél alól.

– Forr – mondta csöndesen Elly.

A férfi fölállt, hogy eloltsa a lángot. Most látszott csak, hogy milyen
hatalmas ember. Rövidre nyirt fekete szakáll vette körül az arcát, s a
bő, fehér ing alatt hatalmasnak látszott a válla. A haja is rövidre volt
nyirva, de a feje tetején már megjelent az a kis világos folt, amely a
közeledő kopaszságot jelzi. Eloltotta a kék lángot és a forró vizet
beleöntötte a teáskannába. Aztán a függöny csipkéin keresztül kinézett
az utcára.

– Világosodik – szólt – már egészen reggel van.

A hangja nyersen, erősen vágott bele a szoba álmos csöndjébe.

– Lehetetlen – felelt ágyából az asszony – hogy a férjem még nincs
itthon… Különben érthető ez az éjszakázás, most, hogy választás van…

A szélesvállú ember ügyetlenül bibelődött a teával. Olyan erős, széles
tenyere volt, mint valami szobrásznak. Nem is tudta, hogy fogja meg vele
a finom kis csészéket.

– Istenem – szólt az asszony – mit csinálunk, ha a férjem be talál jönni
ebbe a szobába?

– Épp az imént mondta, hogy még sohse jött be, örül majd, ha lefekhetik…

– De az utóbbi időben gyanakszik. Meg mernék rá esküdni, hogy a multkor
látta, amikor maga elment innen. Éppen akkor jött haza.

– Nem bánom – felelt egyszerüen a férfi.

Kis csönd lett. Aztán az asszony csöndesen, őszintén nevetni kezdett a
vánkosába:

– Én se bánom – suttogta.

Aztán hozzátette, kissé komolyabban:

– Utóvégre is én vagyok itt az úr, vagy mi! A nyomorult az én pénzemmel
fizet a kocsmákban és én adtam háromszázötvenezer forintot a
miniszterelnöknek… ő éppen csak, hogy elvitte. Még csak az kellene, hogy
egy szót is szóljon…

Felült az ágyában. A férfinak tetszett ez a hang, s mosolyogva élvezte
az asszony beszédét. Ez pedig most már egészen komoly arccal ült az
ágyában és vad pirosságot kergetett a harag a homloka felé:

– Még csak az kellene, hogy egy szót is szóljon! Még csak az hiányzik,
hogy féltékeny legyen… Nem elég nyomorult az én életem így is? Nem ő
tett-e tönkre, nem ő fosztott-e meg attól, hogy boldog legyek, mint a
többi asszonyok? Mit csináljak, ha már egyszer tönkretette az életemet?
Ujra nem kezdhetem… apa miatt.

A férfi már ott ült mellette az ágyon, s a mellére vonta az asszony égő
fejét. Cirogatta, mint valami gyereket.

– Nem, nem, – kiáltott az asszony – ki fogom lökni, itt én vagyok az úr,
meg az apám!

– De édes…

– Ide nem jön be többet… a pénzemet elviheti, megválasztathatja magát
császárnak is, ezek a kutyák mindennek megteszik, ha pénzt látnak… De
nekem nem kell többé…

– Édes maga nagyon izgatott – vigasztalta a férfi. – Feküdjék vissza a
párnájára és próbáljon aludni… hisz nem aludt egész éjjel…

Az asszony lesütötte a szemét, hogy erre az éjszakára gondolt. Egy könny
is jött a szeméből. Nagyon gyerek volt e pillanatban.

– Mondja csak, maga – fordult a férfi felé – mit szólna maga, hogy ha én
egyszerüen kidobnám most ezt az embert, amikor hazajön…

A szélesvállú egyszerüen mondta:

– Nekem tetszik ez az idea. Ezt még nem hallottam soha.

– Hát én megteszem.

Villogott a szeme. Ugy nézett merőn a férfira, s egy szót se szólt
többet. Nagyon sokat szenvedett s most már nem bírta tovább. Egy
pillanat alatt elvonult előtte a jövője képe. Kidobja, hotelbe küldi, s
ha majd megválasztották képviselőnek, megindítja a válópört. Aztán isten
veled Európa… Az anyja sírját látta a chicagói temetőben. Egyszerre
rohanta meg minden emlék, amit ez az idegen föld elfeledtetett eddig. A
jó Edwardsra is gondolt, akit már oly régóta nem látott. S utálta, az
álmatlan ember nagy hajnali csömörével utálta ezt az idegen várost, ezt
a férjet, ezt a lakást, s a polgárokat, akik egész éjjel ordítottak az
utcán az ő pénzén.

– Megteszem – mondta még egyszer maga elé nézve.

A kis kávéházban e pillanatban kelt föl Orsovai az asztal mellől.
Fizetett, s kinézett az utcára, ahol szállinkózni kezdett a tavaszi hó,
amely még délelőtt el fog olvadni. A meleg kávé jót tett neki, s hogy
végignézte az ujságokat, el is álmosodott. Felhajtotta nagy, prémes
gallérját és kiment a csípős hidegbe. Most már sokan voltak az utcán,
mindenki sietett. Mindenkinek látszott piros arcán, hogy most kelt föl,
most mosakodott, és siet a reggeli hidegben valami jól fűtött iroda vagy
műhely felé. „Érdekes – gondolta – hogy reggel mindenki szemközt jön az
emberrel… alig egy pár ember megy arrafelé, amerre én.“ Kellemes
kábultsággal bandukolt hazafelé, s ahogy a kapuban megállt s megnyomta a
csengőt, behunyta a szemét.

– Milyen jó lesz az ágy – motyogta.

Az inas már fenn volt. Kinyitotta az ajtót, aztán megint becsukta s
leszaladt a konyhába, melegedni. Az első villamos most csörtetett végig
a fasoron, nagyokat csöngetve. Orsovai fölfelé ment a lépcsőn, s még
hallotta, a mint az inas lenne a konyhában ujságolta a szakácsnénak:

– Hű, Mari, esik a hó…

Fönn be volt zárva a lakás ajtaja. Ezt Orsovai különösnek találta. Ezt
az ajtót sohse szokták bezárni. De aztán arra gondolt, hogy a felesége
bizonyára félt egymagában, s bezárkozott. Csöndesen kopogtatni kezdett.
Nem jött senki.

– Álmos vagyok – motyogta, s nagyobbakat kezdett ütni az ajtóra. Ha az
asszony bezárta, most keljen föl és nyissa ki. De az asszony csak nem
jött. Ekkor arra gondolt, hogy fölkelti az öreg Hutkinsont. De az a
tulsó oldalon aludt, s ott csak a falon lehetett volna kopogtatni.
Visszament az ajtóhoz, a fejét csóválta, s haragosan kezdte püfölni a
magas, faragott szárnyat.

– Nyissák ki! – kiáltotta.

Hogy még erre se jött senki, mérges lett. Rúgta, verte az ajtót és
káromkodni kezdett:

– Nyissák ki, a szentséges úristenit, mert berúgom!

Lihegve tette hozzá, magához beszélve:

– Utóvégre csak van jogom bemenni a saját lakásomba…

Ekkor fordult a kulcs a zárban és kinyilott az ajtó. A felesége állt
előtte, ingben, egy szál kék selyem alsószoknyában. A szeme nagy tűzzel
égett, s a fejét dacosan tartotta magasra.

– Tessék visszamenni oda, ahonnan jött – mondta neki, s be akarta csapni
az orra előtt a nehéz ajtót. De Orsovai közbeugrott és visszanyomta.

– Micsoda manír ez! – kiáltotta.

Az asszony beengedte. Orsovai szikrázó szemmel állt meg a küszöbön.

– Mi ez! – szólt nagy haraggal.

Elly csöndesen felelt:

– Ez az, hogy ide nem jön be. Érti? Hordja el magát!

– Nem értem, nem értem!

Az asszony összeszorította a fogát:

– Értse meg, ha nem érti. Éppen elég volt ebből az életből. Utálom,
utálom, érti?

S az ajtó felé tolta. A férfi bután csak azt mondogatta:

– Mi ez? mi ez?

De ekkor már kivül volt a küszöbön. Az egész dolog annyira meglepte,
hogy akaratlanul is engedett az asszony karjának. Amikor künn volt, Elly
becsapta az ajtót, s ráfordította a kulcsot. Aztán a kulcslyukhoz hajolt
és hangosan mondta:

– Zavar engem, menjen a szállodába aludni.

De erre már arcába szökött a vér, s úgy érezte, hogy elborítja az agyát.
Leroskadt a földre, egy székbe temette arcát, s nagy, hangosan csukló
sírás szakadt ki a melléből.

– Óh, édes jó mamám – mondta keservesen bolond hangsúlylyal – milyen
nagyon piszkos az élet…



XXXIV

– Amig a választás tart, itt fogok lakni – mondta Orsovai a Hungária
előkelő igazgatójának, aki meglátogatta a szobájában, amikor délben
fölkelt. De a finom igazgató, aki Pesten a legnagyobb emberismerők
egyike (a szállók az emberismeret legjobb iskolái), látta az arcán, hogy
egyedül szeretne maradni, tehát köszönt és ment.

Orsovai öltözni kezdett. A nagy szobában ugyanazok a bútorok álltak,
amelyek akkor fogadták, amikor először lakott itt, boldogan, annak a
valaminek a kezdetén, amit ő szeretett pályájának nevezni. Megállt a
nagy tükör előtt, s a miniszterre gondolt, aki mindjárt az első napon
meglátogatta egy magas úrral. Ez a magas úr azóta megbukott, de a szívós
kis öreg még mindig tartotta magát.

– Hogy eltűnnek az emberek – gondolta.

Felöltözött s leült egy karosszékbe. Végigsímította a homlokát, mert úgy
érezte, hogy sok az ő fejének az a nagy tömeg gondolat, ami az agyában
nyüzsög. Megint a multakra gondolt, s most hirtelen a buccarii kikötőt
látta, amely olyan furcsán kanyarodik, s a partot, amelyet komoly
ciprusok őriznek.

– Érdekes – mondta egészen halkan – az a kikötő olyan, mint egy tó…

Majd fölkelt és föl-alá kezdett járni. Érezte, hogy nemsokára
gondolkoznia kell, törni a fejét a felesége dolgán, a választáson, a kis
Annán, s félt ettől a sok nagy kérdéstől. Számolni kezdett hangosan:

– Egy, kettő, három, négy…

Egészen százig. Ott megállt s megint az első napra gondolt, amelyet
ebben a szobában töltött. Mily kedves reggel volt az, a kávénak oly
házias, meleg illata volt, a küszöbön állt egy édes, gyerekarcú, szinte
leány asszony, s a folyosóra nyiló ajtó mögül csöndes beszéd
hallatszott, ahogy a miniszternek megmutatták az ajtót. Figyelni
kezdett. Most is kereste valaki. Tisztán hallotta, amint a pincér
magyarázta valakinek:

– Orsovai úr? Jobbra a második ajtó.

Már kopogtattak is.

– Ki lehet ez? – gondolta a milliomos – aki már tudja, hogy itt lakom?

Egy szegény asszony jött be.

– Maga az, házmesterné?

– Én vagyok, nagyságos úr, hírt hozok.

– Mondja, mondja.

A szegény asszony nagyot lélekzett és elkezdte:

– Hát az van, nagyságos úr, csókolom a kezit, hogy a Landáerék
elutaznak.

– Mikor?

– A pakkolás szerint úgy van, hogy holnap a reggeli vonattal. A
csomagjuk már egybe van, ma este a vendéglőben fognak vacsorálni. Én azt
gondoltam, hogy ez javára lesz a nagyságos úrnak, ha meghozom a hírt,
hát elmentem a fasorba, de otthon azt mondták, hogy a hotelbe tetszett
menni, az inas meg azt mondta, hogy valószinűleg ebbe a hotelbe, mert ez
az első… így hát aztán…

– Holnap reggel utaznak?

– Igenis, csókolom a kezit.

Csönd lett. A szegény asszony nem mert tovább beszélni, mert látta, hogy
a nagyságos úr egyszerre nagyon komoly lett.

Meg is ijedt egy kicsit.

– Jól van – mondta Orsovai – köszönöm a szívességét, itt van, ez a
magáé…

Pénzt adott neki. A házmesterné kezet akart érte csókolni.

– Hagyja, hagyja.

Kiment, örült szegény, hogy mehetett.

Most már kellett gondolkozni. Ezt volt az utolsó nap, a kis Anna holnap
reggel beül a vonatba és örökre elmegy. Hangosan mondta ezt a szót:

– Örökre.

És ez fájt neki. Mind ezek a nagy szavak: „soha, mindig, örökre“, fájtak
neki. De még soha nem fájt egyik se oly nagyon, mint most ez az
„örökre“. Ezek az _r_-ek, meg az a _k_ a második _r_ előtt úgy hangzik,
mintha valami nagy alkotmány dőlne össze recsegve, ropogva, maga alá
temetve mindent: örökre, örökre…

– Istenem, mit csináljak? – szólt hangosan, s úgy tett, mint a rossz,
vidéki szinészek: a balkezét a szívére szorította, jobbjával a homlokát
fogta. Mégis csak a legrosszabb szinészektől tanulunk meg szenvedni és a
legrosszabb regényeken tanulunk meg sírni. Talán most érezte először ez
a szegény ember, hogy milyen véghetetlenül nyomorult szamár ő
tulajdonképpen, hogy nincs egyetlen gondolata sem, s hogy hiányzik
belőle minden, amivel csak egy kicsit is segíteni tudna ennyi
szenvedésen. Gyöngesége tudatában másokra gondolt, jóbarátaira, akiknek
váltót írt alá, a nagy urakra, akik pénzt kaptak tőle, a vállalatokra,
amelyek megpumpolták, a száz meg száz részvényre, kölcsönre,
alamizsnára, ajándékra, adományra, amiért cserében most nincs
egyetlenegy okos fej sem, amely segítségére tudna jönni. Egyedül állt
egy hotelszobában, egyedül a világ közepén.

Magára kapta a télikabátját, fejébe tette a cilinderét és lement az
utcára. Nem tudta, hogy miért; az utcán mindig kell valaminek történnie.
Ha az ember kimegy az utcára, akkor mennie kell valamerre, valahova, s
ez mindjárt foglalkozás; ahová megérkezik, ott mondani kell valamit,
törődni kell valamivel, ez mindjárt tett. Ha az ember nem tud akarni
valamit, hát így viteti magát.

Az órájára nézett:

– Istenem, már négy óra… egész délelőtt aludtam…

A választási iroda felé ment. De már éppenséggel semmire sem gondolt,
mert egy utcasarkon, ahol keresztülkasul voltak raggatva a színes
plakátok, hirtelen felkiáltott:

– Hogyan, ma van a választás?

És erre a fölfedezésre megfordult s elindult az ellenkező irányba. Bánja
is ő most, válaszszanak akit akarnak. Visszamenjen könyörögni a
feleségéhez? Nem, ezt nem lehet. Különben is messze van innen a fasor.
Csak ment, bandukolt az utcán a járókelők között, s hogy ne fájjon olyan
nagyon az a valami a lelkében, újra kezdte mormogó hangon a számolást:

– Egy, kettő, három, négy…

De most a száznál nem állt meg.

Ebben az órában már nagyon élénk volt a választási helyiség. A délelőtt
nyugodtan telt el kormánypárti szavazatokkal; amelyek közé csak ritkán
keveredett egy-két pirostollas jakobinus. Tizenkettő után jöttek a
hivatalnokok s a gyári munkások. Ekkor már sűrübb lett az iskola udvarán
a pirostollas csoport s a jakobinus vezérek tízével küldték a
tornaterembe a szavazókat. Egy óra körül ebéd volt, szüneteltek egy
kicsit, mert ritkán jöttek a szavazatok. A nagy lármát, a mozgást estére
várták. A fiakkerek rendben működtek. A kocsisoknak szép zöld
karszallagjuk volt és minden kocsis mellett egy csirkefogó ült a
nemzetiszinű zászlóval s unos-untalan ezt ordította:

– Éljen Orsovai, éljen!

Az elemi iskola előtt, amelynek tornatermében folyt a szavazás, magas
deszkafal választotta ketté az utcát. Az egyik oldalon a pirostollasok
mentek be az iskolába, a másikon a zöldtollasok. Itt a deszkafal mögött
ordítoztak, mindenféle nótákat énekeltek, amelyekben előfordult Orsovai
neve. A közeli kávéházakban, ahol kis kartonjegyekkel fizettek a
választók, nagy volt az élénkség. A füst és a borgőz közül, amikor
kinyitották az ajtót, ki-kirebbent egy hangosan szónokló hang, vagy
máshonnan valami fojtott, füstbefulladt dühös éljenzés. Az egyik
előkelőbb kávéházban a nagy urak foglaltak helyet. Ezek közt képviselők,
nagykereskedők, bankigazgatók, börziánerek, nagyobb vállalatok
vezetőemberei voltak, akik mind oly hallgatag komolysággal vártak az
egyre sötétedő alkonyatban, mintha a szomszéd szobában valami kedves
betegük sorsa éppen most dőlne el.

– Aligha végeznek éjszaka előtt – mondta egy monoklis öreg úr,
föltekintve a Lloydból.

Erre a többiek is letették az ujságjaikat s elevenebb lett a hangulat.
Ugyanekkor nyilt ki a dupla üvegajtó s belépett rajta a Lipótvárosi
Kaszinó egyenruhás szolgája. Az egyik uriember egy cédulát adott neki:

– Itt van, Sándor, siessen vele. És mondja megy a Kiesemann nagyságos
úrnak, hogy jobban tenné, ha ide jönne. Mondja meg neki, hogy itt
vagyunk…

A szolga is kiváncsi volt, megnézte a cédulát:

– Hétszáznyolcvan, kétszáznegyvenöt…

Elmosolyodott s olyan mozdulatot tett, mintha mondaná: „Minek ez az
izgalom, ha ily nagy a többsége?“

Aztán elment. Az urak disputába kezdtek s szidták a jutagyár munkásait,
akiket a maga részére hódított a jakobinus ügyvéd. Majd a telefonhoz
hivták egyiküket.

– El kell mennem – mondta, amikor kijött a fülkéből – a csavargyáriak
még mindig nem jöttek…

Ez is elment. De ujak jöttek helyette, üdvözölték egymást, összetolták
az asztalokat s egyre nagyobb lett körülöttük a füst.

– Kétségtelen, hogy ma ez a legérdekesebb választás az országban – szólt
az egyik.

– Istenem, istenem… – csóválta a fejét egy pofaszakállas, kövér ember,
az ingadozó kőszénbánya-vállalat igazgatója. Ez nagyon pedáns ember volt
s neki voltak a legkeservesebb napjai Orsovai miatt. Alig hogy kilábolt
abból az átkozott becsületügyből, most itt az ujabb izgalom, az ujabb
nyugtalanság.

– Mit jajgat maga? – vetette oda neki egy úr, akinek a fején volt a
cilindere.

– Mit jajgatok? Mi történik, ha ez az ember megbukik nekem?

Ez az. _Nekem_. Ez volt a helyes kifejezés. Mindezek az urak, akik itt
ültek, mindazok, akik kaszinóban gyülekeztek és félóránként hirekért
küldték a szolgát, mindazok, akik vidéken izgatottan várták a szavazatok
arányát jelző sürgönyöket, joggal mondhatták, hogy _nekem_. Igenis,
nekik bukik meg, ha megbukik s nekik lesz meg, ha meglesz. Az a száz meg
száz szál, amely Orsovaihoz fűzte a vállalatok, részvények és mindenféle
már megtörtént és reménybeli kölcsönök révén ezeket az embereket, most
nagy izgalomban izzott, reszketett, mint valami nagy esemény előtt álló
ember idegrendszere. Úgy érezték, hogy még csak a képviselőség hiányzott
ahhoz, hogy Orsovai igazán császár legyen ebben az országban s féltek,
hogy megrendül a hatalma, ha elbukik.

Ujabb félóra telt el s a szolga ismét megjelent.

– Nyolcszáznegyven, kétszáznegyvenhét.

Biztos volt a győzelem. A pirostollasok kimerültek, kínos munkával
tudtak csak felhajtani egy-egy szavazatot. Az Orsovai-pártnak pedig
százakra menő tartaléka volt még s azonkívül mind a hivatalnokokat
estére várták. Olyannyira, hogy a választási iroda nagyon csöndes
helyiség lett, egy hideg pont a körötte forrongó, üvöltő embertömeg
közepette. A szabó nyugodtan állt a falra függesztett listák alatt s a
szemével parancsolt az irnokoknak. Egy pisszenés se hallatszott az
irodában, egy fölösleges ember se volt benne. A hireket egy kis ablakon
adták be a szabónak, aki egy másik kis ablakon csúsztatta ki az
utasításokat.

Nyolc óra körül nagy volt a lárma a választási helyiség körül. Munkások
és hivatalnokok jöttek. Most már az összes fiakkerek dolgoztak, sőt a
külvárosból omnibuszok hozták a szavazókat. A kis ablakon kifüggesztett
cédulán ez állt:

  _Orsovai_  _Harsányi_
     1059       322

Az utcán nyüzsgött a nép s Orsovai nevét ordította. A kocsmából
világosság áradt és a kurjongatástól minden ablak reszketett.
Mindenünnen ének és ordítás hallatszott s még az utca hideg esti
levegőjén is érezni lehetett a dohány és a bor szagát. A gázlámpák
félhomálya megnövesztette a tömegeket s a mellékutcákból kiforduló
csoportok oly félelmetesen nagyoknak látszottak, mintha ez. estén az
egész város idejött volna tüntetni, énekelni, a vállára emelni Orsovai
Pált.

Orsovai Pált, aki e pillanatban a város egyik távoleső részén úgy
surrant végig a házak mellett, mint valami üldözött tolvaj. A kalapja
hátra volt csapva a fején, a télikabátja nyitva. Szinte bukdácsolva
ment, mint valami részeg. Sietett. Az egyik kis utcából a másikba
fordult, beleütközött a szembejövőkbe, bocsánatot kért, tovább szaladt.
Végre megállt egy ház előtt s aztán bement a kapu alá. Becsöngetett a
házmesterhez. A szegény asszony megijedt, amikor ilyen izgatottnak látta
a nagyságos urat. A nagyságos úr, szegény, bebukott a konyhába s
megfogózkodott a kredencben.

– Asszonyság – mondta – én be akarok nézni az ablakukon… látni akarom,
ahogy pakkolnak…

S bólongatott a fejével, lemondólag, keservesen.

– Istenem – sóhajtotta.

A házmesterné megmutatta neki az ablakot s Orsovai odaállt a falhoz s
benézett a szobába egy hasadékon, amely a leeresztett függöny és az
ablak félfája közt maradt.

Benn valóban pakkoltak. Két nagy kézitáska nyitva állott az asztalon,
két nagy koffer pedig a fal mellett. Landauer úr ingujjban járkált,
hordta a fehérneműt és a ruhát, a felesége pedig egy kiskendővel amúgy
szobalányosan bekötött fejjel rakta be a kofferbe az elvinni valót.

Orsovainak kinyilt a szája, hogy meglátta őket. Most a feje is kezdett
fájni, s azon vette észre magát, hogy sír. A mellét rázta a fájdalom, s
a szeméből könnyek jöttek. Nem tudott egyebet tenni, nagy
tehetetlenségében motyogva ismételte ezt a szót:

– Istenem… istenem…

A szája félrehúzódott, mint a gyerekeké, akik vissza akarják fojtani a
sírást.

Benn elfáradt a csomagoló pár. Landauer úr leült a kanapéra, s az ölébe
vette a feleségét. Az asszony elhelyezkedett a térdén, s mind a két
karjával átölelte a férjét. Aztán csókolni kezdték egymást. Az asszony
rászorította az ajkát a férje szemére, az pedig visszaadta a csókot,
belefurakodva szájával az asszony telt nyakába, a mellébe, ahol kétfelé
volt hajtva a blúz és szabadon maradt egy kis puha fehér háromszög.
Nagyon boldogok voltak, s látni lehetett rajtuk, hogy hosszas szenvedés
után végre nyugodt új életet kezdenek, s hogy ez mérhetetlen örömmel
tölti el őket. Most már mintha egybeforrtak volna, szorosan átölelték
egymást, s Orsovai látta, amint a férfi két széles keze szoritja az
asszony hátát, minden nagy csók után elbocsátva egy kissé, aztán vonagló
mozdulattal magához kapva, a melléhez szorítva az engedelmes asszonyi
testet.

– Istenem… istenem…

Az asszony fölállt. Rámosolygott a férjére és tűzpiros volt az arca. A
kendője félrecsúszott, ezt igazgatta. Ekkor látta Orsovai, hogy a blúzán
most nagyobb a nyilás, csókolózás közben kibomlott néhány gomb – vagy
kibontották. Ezt a férj is észrevette, fölugrott, magához kapta az
asszonyt és vad mozdulattal fúrta be a fejét az asszony mellébe, a blúz
alá, amely most már egészen kinyilott. Szinte látni lehetett az asszony
minden mozdulatán, hogy mely pillanatban kap egy vad csókot a melle,
ilyenkor mindig egy kicsit hátracsuklott a feje. A szemét lehunyta és
égő arcán elégedett asszonyi mosoly bujdosott, azzal az erősen érzéki
hangulattal, amelyet minden lehunyt szemmel mosolygó arc kelt. A kis
Anna ebben a percben boldog, szerelmes asszony volt, aki örömmel adja
oda magát a férjének, s akit a hitvesi engedelmességnek ez a szent
gondolata annyira kielégít, hogy ráér egy kicsit arra a kellemes
csiklandásra is figyelni, amit a mellére kapott csókok nyomán érez.

– Istenem.

Az ablak alatt sírt Orsovai. Nem szégyelte a könnyeit, sűrün folytak le
az arcán, végig drága asztrakángallérján. Nem bírta tovább nézni ezt a
két boldog embert. Kiszaladt a kapun, s megállott a kapú előtt.

– Hova menjek? – mondta és alig tudott a lábán állni, mert reszketett a
térde.

Egy omnibusz vágtatott arra. Tele volt külvárosi polgárokkal. Most
hozták a majorosokat, a kertészeket, a vasuti őröket, a villamos
konduktorokat, a tejesgazdákat. Az ócska omnibusz nagy csörtetéssel
haladt el előtte, s a bennülők vígan énekelték:

  Jaj de magas,
  Jaj de magas
  Ez a vendégfogadó…

A bakon ülő fiú lengette a zászlót és ordított. A lovak vágtattak, s az
utca csirkefogói fütyölve, visítva szaladtak a kocsi után.

– Hova menjek? – mondta Orsovai.

Tíz óra felé járt az idő, de a város élénkebb volt, mint valaha.
Mindenütt világosság, fáklyák, ordítozó, szaladó emberek. Az izgatottság
most volt a legnagyobb, mert már kitűzték a zárórát. Orsovainak több
száz többsége volt, s a szabó nyugodtan gyújtott szivarra a választási
irodában. Az iskola vörös fényben úszott, mert fáklyások álltak előtte,
megvilágítva a feketén nyüzsgő tömeget, amelynek nyomása alatt recsegett
a deszkafal. Az utca végén komor fekete vonalban állott két sor
lovasrendőr. A gyalogosokat most váltották fel; kettesével jöttek végig
a tömeg közt. A korcsmákban már nem volt senki. Mindenki az iskola körül
tolongott, s a lovasrendőrök már kétszer ugrattak neki a türelmetlen
tömegnek, amely be akarta zúzni az iskola kapuját. Ott szorongtak a
tömeg közt a kávéház cilinderes urai, a börziánerek és bankigazgatók is,
ők már boldogok voltak, de akarták hallani a választási elnök hivatalos
szavát.

Ebben a szorongó, türelmetlen várakozásban telt el egy félóra. Pontban
háromnegyed tizenegykor kinyilt az iskola kapuja, s kivonult rajta a
választási elnök, nyomában a szavazatszedő bizottságokkal, a bizalmi
férfiakkal, s felment egy kis szószékre, amelyet az ő számára tákoltak
össze délben az asztalosok. A kis szószék a deszkafal tetejében volt,
úgy, hogy innen mind a két párt láthatta az elnököt. Az elnök a kezébe
vett egy ív papirost s az egyszerre elcsöndesedett utcán végigharsogott
a hangja, amint a törvényszabta formulát felolvasta.

– Tehát, igen tisztelt polgártársaim – végezte beszédét – az önök
határozatából Orsovai Pál lett kerületünk képviselője, ezernyolcszázhét
szóval ötszáztizennyolc ellenében. Midőn ezt…

A többit már nem lehetett hallani. Óriási üvöltés szakadt ki a
torkokból, lengették a kalapokat, magasra emelték a fáklyákat, s az
elnök a szószéken néhány nagy gesztus után magasra emelte a kalapját.
Erre megmozdult az egész tömeg, előre jöttek a lovasrendőrök, s most már
nem lehetett bírni ezzel az iszonyatos nagy hanggal, amely nagy
hullámzással verte a házak ablakait, megreszkettette a gázlángokat, s
összecsördítette az egymás mellett álló tányérokat a csöndesen vacsorázó
családok asztalán. A tömeg nagy kavarodással indult el egy szabadabb
térre, ahol megvárhatja az Orsovaiért ment küldöttséget.

A küldöttség az egész napi izgalomtól idegesen, gyors fiakkeren robogott
a városligeti fasorba. Lökdösték egymást, hogy melyik legyen az első,
aki értesítse Orsovait a boldog ujságról. Csöngetésükre kijött a
szobalány.

– Mondja meg a nagyságos úrnak, hogy itt van a küldöttség.

A szobalány megijedt a sok cilinderes úrtól, s nagyra nyitott szemmel
szaladt fel a lakásba.

– Nagysága kérem – kiáltotta – itt van a…

Egy dühös hang kiáltott rá:

– Fogja be a száját!

Az öreg Hutkinson a szoba közepén állt, s egy órát tartott Elly füléhez.
Végre elkészült az első önálló óra, s az öreg ragyogó szemmel mutatta
meg a lányának.

– Hallod, hogy ketyeg?

Az órából valóban jött valami ketyegő, rendetlen kis zörej, s Elly
mosolyogva mondta:

– Hogyne hallanám, papa… nagyszerű… úgy jár, mint egy óra, amit az
órásnál vesz az ember…

Erre aztán levette a füléről az órát az öreg, s csöndesen szólt a
szobalányhoz:

– Most már beszélhet. Ki van itt?

– Itt van, kérem, a küldöttség.

Elly feléje ment:

– Micsoda küldöttség?

– Én nem tudom, nagysága kérem, csupa elegáns urak…

Az asszony fölkapta a pongyolája uszályát és lement. Az urak az
előcsarnokban hangosan üdvözölték.

– Nagyságos asszonyom – mondta izgatott hangon az egyik – tartom
szerencsémnek önnel közölni, hogy kedves férje tíz perc óta kerületünk
képviselője.

– A férjem nincs itthon – felelt nyugodtan Elly. – Úgy hallom, hogy a
Hungáriában lakik.

Halotti csönd lett, ahogy az asszony ezt ily kimért, öntudatos
nyugalommal kimondta. Az urak csudálkozva néztek rá, s Elly folytatta:

– Sziveskedjenek a Hungáriába fáradni, talán ott megtalálják.

Azzal meghajolt és visszament.

– Mi történt maguknál? – kérdezte távozóban az egyik úr a szobalánytól,
amint az kinyitotta nekik az ajtót.

– Én nem tudom – felelt a lány – a nagysága visszamegy az öreg úrral
Amerikába…

A fiakkerben csönd volt. Erősen meghatotta az urakat ez a nagy családi
dráma, amelyre oly váratlanul bukkantak. Aztán megszólalt az egyik:

– Lám, a milliomosok se boldogok.

Egy másik csöndesen jegyezte meg:

– Az asszony Iványi Sándornak a szeretője…

Robogtak a Hungária felé. Aztán egy harmadik is megszólalt:

– Ezt csak mondják. A világ nagyon komisz.

A Hungáriában sem találták. Most már megijedtek az urak, s nagyon
nyugtalanok lettek. Az idő egyre telt, a hatalmas tömeget nem lehet
éjfélig váratni az utcán. De nem tudták, hova menjenek, hát visszaültek
fiakkereikbe, a vezérük visszatette belső zsebébe a mandátumot és
visszarobogtak a választási helyiség felé, Walzer úrhoz, tanácsért.

A nép még mindig várt, éljenzett, türelmetlenkedett az utcán. A
rendőrkapitány kérésére a választási elnök egy kis beszédet intézett a
tömeghez, felszólítva tisztelt polgártársait, hogy legyenek csöndben,
amig szeretett képviselőjük megérkezik. Amikor a küldöttségek fiakkerei
karriérben vágtattak végig a téren, a választási helyiség felé, a tömeg
abban a hitben, hogy most hozzák a képviselőt, kieresztette nagy
hangját, előre nyomult, megvadította a rendőrlovakat, s ordító örömmel
rohant a kocsik után.



XXXV

A Margithid körül, abban a csöndes utcában, ahol a mentők háza van,
lovasrendőrök álltak fel sorjában. Aztán egy szakasz gyalogos jött,
mintha tüntetésre készülnének. Mind a mentők háza előtt állottak fel, s
az a kis tömeg, amely az utcán szorongott, tisztán hallhatta, amikor a
rendőrkapitány kiszólt az embereihez:

– Senkit se szabad bebocsátani, az istent se!

Azzal visszament és bevágta az ajtót.

Benn egy ember feküdt az egyik ágyon s az egész ház személyzete
körülötte állott. A fiatalabb orvosnövendékek, akik pedig a
legblazirtabb mentők, ezuttal igazán bámulva nézték az ágyon fekvő
embert. Az orvosok piszkálták, fogdosták, leszedték róla a ruhát. Egy
asztalnál a rendőrség emberei dolgoztak. A kapitány jegyzőkönyvet vett
föl. A nagy csöndben odament egy nyurga kis rendőrirnok az orvosokhoz:

– Doktor úr kérem, szabadna átvizsgálnom a zsebeit…

És kiszedett mindent a zsebéből. Halkan diktálta a kapitánynak:

– Egy zöld bőrtárca hat darab százforintos, két darab tízforintos és két
darab ötforintos bankjegygyel…

Tovább kutatott:

– Egy aranyóra… lánccal…

A sarokban suttogva szólt az egyik orvosnővendék egy kollégájához:

– Hihetetlen… hihetetlen.

Még néhányan odagyültek, s a kis orvosnövendék suttogva kezdte
magyarázni:

– A házmesternél feküdt, amikor jöttünk és már akkor vége volt. A jobb
halántékán ment be a golyó. Azt mondták, hogy az utcán lőtte magát
agyon, s már halva volt, amikor becipelték a házmesterhez. Fiúk, egy
asszony volt ott… mondhatom nektek…

A szemét égnek fordította, annak kifejezéseül, hogy az az asszony nagyon
csinos volt. Aztán folytatta:

– Azt mondják, hogy ez volt a szeretője. Egy szinésznő és a férje
állatorvos. Ez a barom is ott volt és bámult. De nem bírta sokáig nézni,
úgylátszik, tudta, hogy ez a feleségének a szeretője és hogy valami
kifogást mondjon, azt mondta, hogy bemegy, megnézi a menetrendet, nem
megy-e még az éjjel valami vonat…

– Csöndet kérek, urak – mondta a főorvos.

A fiú halkabban folytatta:

– Az asszony sírt.

Kivülről lárma hallatszott. A rendőrkapitány izgatottan ugrott fel és
kiment.

– Mondtam – hallatszott be az orditása – hogy senkinek se szabad
bejönni! Kicsoda ön?

Egy lihegő hang felelt:

– Bocsánatot kérek, nekem a legjobb barátom. Walzer a nevem…

Beeresztették. Összecsapta a feje fölött a kezét, amint meglátta a
halott embert az ágyon, véres halántékkal, amelynek a közepéről fekete
lyuk meredt feléje, kibontott inggel, meztelen, halálsárga mellel. A
szeme szépen le volt csukva, de lehetett rajta látni, hogy sírt az
utolsó órában. Az arca nyugodt volt, közönyös, mintha valami nagyon mély
álmot aludnék.

Walzer úr leült egy székre és merően nézte.

Egy orvos halkan mondta:

– Sohse láttam még ilyen komoly arcú halottat.

Künn egyre nagyobb lett a moraj. Most már sokan jöttek, a hír futva
terjedt. A lovasrendőrök szorongatták a tömeget.

A másik szobába bejött valaki. A kapitány fölnézett, de a főorvos
megnyugtatta:

– A mi embereink…

Azzal az ajtóhoz ment és beszólt:

– Mi volt az?

– Jó estét kivánok, főorvos úr – felelt egy fiatal hang – semmi különös…
egy szegény munkás. Mire a Rókusba értünk vele, meghalt.

A főorvos becsukta az ajtót, s most lehetett hallani, hogy ugyanez a
fiatal hang diktálta az inspekciósnak:

– Ambrosio Posi, foglalkozásnélküli, Rókus…

Walzer úr feltápászkodott a székről, s megrogyott térddel tett néhány
lépést. Rekedt hangon mondta:

– Intézkednem kell.

Tiszteletteljesen engedtek neki utat a telefonhoz.

– Halló – mondta a kagylóba – kérem Kenessey temetkezési vállalat,
iroda.

Aztán, amikor összekötötték:

– Arnold, te vagy? Szegény Orsovai meghalt… agyonlőtte magát… szeretném,
ha a te vállalatod gondoskodnék szegényről… reggel azonnal intézkedjél…

Majd az orvosokhoz fordult:

– Borzasztó, borzasztó.

Mind a halottra néztek, aki hátrabukott fővel, kinyujtózva feküdt az
ágyon, s akinek a szempillájáról még mindig nem száradtak fel az utolsó
könnyek. Majd Walzer úr lehajtotta a fejét, s mivel jogi gondolkozású
ember volt, e pillanatban hirtelen arra gondolt, hogy ki lesz Orsovai
örököse.

Künn pedig nagy lett a moraj. A tömeg, amely elunta a várakozást a nagy
téren, lassan szétszéledt. Dalolva, nagy csoportokban járta az utcákat,
még be-betért a kocsmákba, inni egyet a diadal örömére. Egy nagy raj a
körúton ment fölfelé. Lehettek vagy több százan. Ezek hatalmas hangon
énekeltek, s minden strófa után pokoli orditásba törtek ki. Mint valami
távoli mennydörgés, úgy hatott el a mentők csöndes szobájáig ez a
rémületes hangáradat. A főorvos idegesen kapott a füléhez. A kapitány
felugrott az asztaltól. Tüntetéstől, nagy utcai zavartól félt.
Kinyitotta az ajtót, s ekkor teljes erőből harsogott a körútról idáig a
tömeg nagy, zengő hangja, amint száz meg száz torok ordította a nagy
házak között ebbe a szerelmes tavaszi éjszakába:

– Éljen Orsovai Pál, éljen!


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

57 |érézte |érezte

62 |kovér |kövér

105 |vezetóje |vezetője

125 |magat |magát

129 |erőfeszités- dolgoztak |erőfeszitéssel dolgoztak

153 |Őt óra |Öt óra

187 |Őt perc |Öt perc

231 |valamenvyit |valamennyit

278 |forrdalomnak |forradalomnak

278 |Üljon |Üljön

285 |Azsia |Ázsia

290 |szemöldöket |szemöldökét

312 |Ékkor |Ekkor

318 |n otyogva |motyogva]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az éhes város" ***


Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.