Title: Regényirók : Tanulmányok
Author: Voinovich, Géza
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.

*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Regényirók : Tanulmányok" ***


KULTURA ÉS TUDOMÁNY

REGÉNYIRÓK

TANULMÁNYOK

IRTA VOINOVICH GÉZA

BUDAPEST, 1921

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

REGÉNYIRÓK

TANULMÁNYOK

IRTA

VOINOVICH GÉZA

BUDAPEST, 1921

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

  Gogoly  5
  Lermontov  18
  Goncsárov  36
  Turgenyev  50
  Tolsztoj  61
  Dosztojevszkij  81
  Björnson Björnstjerne  116
  Scott Walter  131
  Bulwer  147
  Thackeray  159
  Keller Gottfried  173
  Meyer Konrád Ferdinánd  190

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



GOGOLY.

Az orosz irodalom kezdődő fénykorában, a mult század huszas és
harminczas éveiben, a nyugat-európai mozgalmak hatása alatt, egész sereg
költő és író hirdette lelkesülten, hogy az orosz nem csupán számos,
hanem nagy nemzet is. A szláv életközöny és fásúltság akkor, s az idő
azóta mégis azoknak adott igazat, a kik csüggedten szemlélték a muszka
jellemet és mélabúval az orosz életet. Ezek voltak a mélyrelátó és
komoly hazafiak, s egyúttal a valódi nagy tehetségek. Nem számítva a
tisztán lyrikus Kolzovot, a ki az élet nyomorúságait emberi
általánosságban panaszolja, ennek a nemzeti pessimismusnak adtak hangot
a költészetben Puskin és Lermontov, a prózában Gogoly.

Kortársak voltak. Puskin mindössze tíz esztendővel volt korosabb
Gogolynál, Lermontov öttel fiatalabb. Puskin nevét már országszerte
ismerték, mikor Gogoly-Janowszkij Wasziljewics Miklós 1829-ben, mint
húsz esztendős fiatal ember, Szent-Pétervárra ment szerencsét próbálni,
nem is álmodva arról, hogy valaha Puskinnak barátja s hírnevének
osztályosa lehessen. Nem is sejtette, mennyi tehetség szunnyad benne, s
hogy lelkében milyen szerencsésen vegyül össze a nehézkes orosz
komolyság a kisoroszok nyilt és tüzes természetével. Megvolt benne a
szláv mélabú és révedezés, az örökös leigázottság nyomában járó
fásúltság, mely tompa keserűsegben emészti magát s a hamu alatt mégis
ízzik. De a Dnjeper fölött járó nap tüzet cseppentett a vérébe s Ukraina
verőfényétől lelkének zordonsága is földerengett, mint a jég tükre.
Nagyapja hetman volt a lengyelverő zaporogi kozákok közt; e vad
hordákról hallgatott meséket gyermekkorában; képzeletében ezek a szilaj
hősök száguldoztak, első benyomásai e buja föld képeit vázolták
emlékezetébe, s e népfaj mondáit, melyeket más író nem tarolt le előtte.
A thémákon és vérmérsékletén kívül még mást is köszönhet kisebb
hazájának: azt a hol lelkes, hol meg elégikus mély érzést, mely áttüzel
efajta elbeszélésein, s azt az elfogulatlanságot, melylyel ezzel szemben
a nagy Oroszország életét és népét szemléli.

Mint a hogy’ a mesék kincséhez csak lekaszabolt sárkányokon át juthatni,
a magunk képességei is olyan mélyre vannak rejtve önmagunk előtt is,
hogy csak küzdelmek és erőfeszítések árán akadhatunk rájok. Gogolynak,
mikor Szent-Pétervárra ment, meg sem fordult az eszében, hogy
szülőföldje járatlan vidékének képei s ismeretlen népfajának hagyományai
kész írói anyag, s hogy az a rendkívüli megfigyelő- és leíró-képesség,
mely eddig anyjának írt leveleiben kallódott el, nagyobbra termett.
Határozott becsvágygyal és határozatlan tervekkel érkezett fel
Pétervárra, melyek dúsan nőnek minden húsz éves fiatal ember lelkében, a
tapasztalatlanság televény-földjén. Csak miután egy álló esztendeig
görnyedezett egyik minisztérium hivatalszobájában, a hol a sok köhögős,
szegény irnok közt talán ott kuksolt az együgyű jámbor Akakiévics is;
miután megpróbálkozott a szinészkedéssel, a mihez nem volt elég hangja,
s gyötörte magát nevelősködéssel mágnás-családoknál: csak azután
sugallta neki a folytonos elégedetlenség azt a gondolatot, hogy
ujságczikkeket próbáljon írni. Talán még ekkor sem lett volna belőle
író, ha Puskin nem biztatja, a kinek felötlöttek névtelenül megjelent
legelső czikkei.

Írói tehetségének az a legfényesebb bizonyítéka, hogy első két kötetének
egypár darabja azóta sem vesztette színét, nem fakult ki. Egészen
érthető volna, ha Turgenyev, Tolsztoj, Csehov mesteri apró elbeszélései
után kezdetlegeseknek találnánk az ő régibb vázlatait és rajzait. De
Gogolynak írói alakját nem törpíti el ilyen optikai csalódás. _Bulyba
Tárász_-ról Guizot azt mondotta, hogy a XIX. században ezen kívül nem
ismer epopéiát, mely érdemes volna erre a névre. Csakugyan, a régi
kozákvilág éposa ez az elbeszélés, még pedig marczona hőseinek
szilajságát és faragatlanságát, az erkölcsök nyerseségét, a kegyetlen
törvényeket és durva szokásokat tekintve, szinte homéri eposa. Megvan
benne a regemondó naiv hite és közvetlensége is, hiszen hallomásból,
nagyapja és apja meséi nyomán írt, alig ötven esztendővel az után, hogy
a kozák hordák utoljára sarczoltak lengyel földön. A fényűző lengyelek
úgy vannak itt rajzolva, hogy fölelevenednek előttünk a Matejko fényes
alakjai; a kozákok meg úgy, mintha Rjepin innen válogatott volna
modèle-eket. Shakesperei méretek szerint vannak mintázva ezek az alakok.
Bulyba a kozák-hősiség mintaképe: fiait hadra neveli, az ellenségre
viszi őket; tulajdon kezével oltja el életét a kisebbiknek, mikor azt
egy szép szempár a lengyelek pártjára vonzza; végignézi a nagyobbiknak
kivégzését, a mint a lengyelek összetörik csontját; csak kis csapatának
menekülésével gondol, s tanácsokat kiabál utánok, mikor végezetül őt
magát elevenen megégetik. Igazán, akkor sem lehetne ez az epos véresebb
és kegyetlenebb, ha magában a kozákok táborában támadt volna. Az emberi
és írói erő a kép minden egyes vonásában magára ismer. Ha Gogoly
hozzálágyúl az anyai szív aggodalmainak és búbánatának rajzához, csak
szomorúságát és csüggedését érti meg, s olyan sötét képet rajzol, mint a
Bulyba-fiúk szülőanyjáé, mikor elnézi fiait a hadrakelés éjszakáján, s
titkon, elfojtva siratgatja őket. Csak a lehangoltságban érez közösséget
alakjaival. Itt van tehetségének egyik határa. A női szívbe egyesegyedül
csak a szomorúság ajtaján át van bejárása. Az álmokat és zsendülő
szenvedélyeket nem ismeri; a lengyel hajadon rajza, a ki felgyujtja
Bulyba ifjabb fiának a szívét, olcsó olajnyomat.

Általában a szomorúság embere. Abban a kötetben, melyben _Bulyba Tárász_
1834-ben megjelent, van egy másik elbeszélés is, _A régi jó időkből_.
Egy öreg pár rajza ez, kiket a megszokás erősebben fűz össze a
szenvedélynél. A két összetöpörödött kis emberke a sárga szalma sustorgó
tüze mellett a túlfütött, alacsony szobában, a hol egymást éri a sok
almáriom és láda, melyek közébe kisimított papirok és összegöngyölgetett
vászondarabkák vannak dugdosva, falain meg vékony rámájú, foltos, ódon
aczélmetszetek függnek, felváltva kis zacskókkal, melyekben virág-,
dinnye- és ugorkamagvak vannak eltéve jövőre: mindez olyan, mint valami
ócska bábszínház pókhálós, porlepett alakjai és requisituma, melyet
félrelöktek a padlás egy zugában, s melylyel régesrég nem játszott
senki. Daudet is lefestett a _Lettres de mon moulin_ skizz-könyvében egy
ilyen öreg házaspárt, a bolthajtásos kis szobában, melynek ablakán
betolong a nyári napsugár s a kis kert és a mezők illata; a két öreg
szunyókál, egy kis árvalány sillabizálva olvas fel a szent könyvből,
hogy a legyek is elszundítanak tőle az asztalon s az ablak sarkában.
Daudet csak a szemével nézte őket, s megmosolyogta a vén ember reszketeg
legénykedését, mikor sipkáját félrecsúsztatta a fején, miközben vendégét
kikisérte. Daudetnak mindez azért tetszett, mert új és szokatlan volt
előtte, s a maga hangulatán át mutatta meg alakjait; Gogoly szemlátomást
régi ismerőse ennek a világnak; együtt érez embereivel, s még az
olvasója is érzi, hogy ő maga is ebből a fajtából való, ezek közül a
csüggedt, szűkszavú emberek közül, a kiknek szürke élete hosszú öregedés
és csöndes halálra várás; s éppen higgadt leírásával kelt hangulatot.
Humora nem alakjaival incselkedik, hanem felénk fordul, mintha azt
mondaná: Ime, milyen gyötrelmes semmiség az ember tengődése, és ezt
életnek hívjátok, végigélitek és ragaszkodtok hozzá.

Ez az elbeszélés új világot nyitott meg Gogoly előtt: a múltak mondái
helyett az egész való életet, a hatalmas és apró embereknek, a
kevélyeknek és lealázottaknak örökös herczehurczáival, naponként
megújuló reményeikkel és mindennapos csalódásaikkal, mindazt a türelmet,
törekvést, fájdalmat, az egész állandó összevisszaságot, melyet egy
szóval életnek nevezünk. S rávezette ez az elbeszélés arra a módra is, a
melylyel ezt a világot fényképezni kell: rávezette megfigyelő és
részletrajzoló tehetségére. A mindenséget, az élet nagy problémáit látta
maga előtt fölnyitva; szakított régi terveivel, odahagyta egyetemi
kathedráját, a hol három leczkeóra közül addig is egyen ha megjelent,
hogy várak és városok régi fametszetű képeinek mutogatásával s lassan
döczögő beszélgetésével kihúzza az órát. 1835-ben vidáman írja egy
levelében: «Megint szabad kozák vagyok». Essayket, darabot,
elbeszéléseket ír, ezek közt leghíresebb kis munkáját, _A köpönyeg_et,
melyet nem kisebb ember fordított magyarra, mint Arany János, a ki
czikkei alatt is nem egyszer vette magára álnevűl a szerény vágyaiban is
csalódott Akakievics Akaki köpönyegét.

Egy kis tragédia ez az elbeszélés, egy szegény irnok tragédiája, a ki
egész életét másolással töltötte; nem voltak más ismerősei a betűkön
kívül, melyek közül egynémelyikre, valahányszor egymásra akadtak,
állandó rokonszenvvel nézett, s az ilyeneket összecsucsorított szájjal,
különös gonddal írta le. Ezt a szegény tengődőt is fölkereste egyszer a
vágy jótékony tündére, ha csak élete vége felé s egy melegebb új
köpönyeg képében is, de oly lelket-betöltőn, akár Macbethet a korona
álma, s midőn e tömérdek zsugorgás árán szerzett gallért első estve
elrabolják válláról, a balsors is olyan erővel, halálosan csap le rá,
akárcsak a hatalmasokra. Ma az apró ember apró szenvedése, mint Péterfy
mondja, irodalmi verkli-ária, de a Gogoly idejében az ilyen théma és
felfogás éppen annyira ujság volt, mint az az aprólékos realismus,
melylyel azt az élet másává tette. Ezért a kettős érdeméért tartotta őt
Merimée a legnagyobb orosz írónak, s Vogüé kétszeresen is elmondhatja,
hogy az egész későbbi orosz irodalom ebből a köpönyegből szakadt ki.

Gogoly itt is méla szomorúsággal nézi a maga emberét, s ironiája és
gúnyja a társadalmat, Oroszországban hát elsősorban a
hivatalnok-osztályt illeti, a mely hatalmaskodón, bárgyúvá dolgoztatja
az együgyű munkás-embert, de ahhoz sem esze, sem komolysága, sem ereje
nem elég, hogy ennek a szerzeményét megvédelmezze.

Gyűlölte az orosz hivatalnok-osztályt, hiszen ismerte. Úgy látta, hogy a
sors náluk a nép türelméből és elnyomóinak czudarságából fonja ostorát.
Ki is mondta ezt vígjátékában, _A revizor_-ban, mely kétségbeejtette az
egész orosz hivatalnoki kart. El is tiltották volna előadását, de Miklós
czár elolvasta a darabot, mulatott rajta, végig is nézte és megtapsolta,
akármilyen savanyú arczot vágtak hozzá a kormányzók és hivatalnokaik,
mikor a nép fülük hallatára hahotázott rajtok. A darab azt mutatta meg,
hogy Oroszországban a hivatalnok-sereg a nép sorsa, és hogy milyen ez a
sereg és ez a sors. A közönség előtt feltárultak a hivatalnokok lakásai;
a kórházigazgatók maguk kifecsegték, hogy elvonják a betegektől a
falatot és a takarót; a kormányzók magok bevallották, hogy ok nélkül
korbácsoltattak meg özvegyeket; a postaigazgatót rajtaérjük, a mint
felbontogatja a leveleket, s világos az ostobasága az egész hivatali
csőcseléknek, mely maga löki magát a verembe, mikor abban a sejtelemben,
hogy egy szép napon revizor fog a kormányzóságba toppanni, egyszerre egy
átutazó fiatal emberre kezd gyanakodni, a ki beletalálja magát a
tréfába, a kormányzóhoz költözködik, átdőzsöl nagy lakomákat,
végighallgatja, a mint a hivatalnokok rendre befeketítik egymást,
megvesztegetteti magát mindegyiktől, s szerencsésen odább áll, mikorára
az igazi revizor, mindnyájok rémületére, megérkezik.

Erre a torzképre Gogoly igaz lélekkel illesztette oda mottóul ezt: «Ne a
tükörre vess; a mit látsz, ten ábrázatod». A darab csakugyan az élet
képe; az író mindössze annyi nagyítást engedett meg magának, a mennyi
ahhoz szükséges, hogy a mit mondani akart, a színpad lámpasorán át s a
könyv csendjéből is az élet erejével hasson, s hogy keserű utóízét
valami mosolylyal enyhítse, a mi csak növelte a darab hatását és
népszerűségét, mely máig sem igen apadt meg. Oroszországban az
irányzatos irodalmi munkáknak megvan az a szomorú szerencséjök, hogy nem
avulnak el egy század alatt sem.

A _Revizor_ előleg volt Gogolynak egy nagyobb tervéből, melyben egész
Oroszországot akarta megírni, a népet és a vezetőket, megmutatva,
milyenek ezek, s milyenné teszik a nép sorsát s a népet magát. Ő maga
azt mondja, Puskin biztatta erre a nagy munkára, azzal sarkallva, hogy
Cervantes neve sem maradt volna fenn, pusztán gyönyörű elbeszélései
révén, ha _Don Quixote_-t meg nem írja, Vogüé meg azt bizonyozza, hogy
egyenesen Cervantes hatott reá, a kinek munkáit rendkívül megszerette
Spanyolországban jártakor. Az bizonyos, hogy Gogoly könyveinek is
nemzete, nemzetének lelke a hőse. Hogy Cervantes a spanyoloknak idejöket
múlt kósza ábrándjait figurázta ki a föllengző hóbortok lovagjában,
Gogoly meg a _Holt lelkek_-ben nemzetének éppen földhöz-ragadtságát,
elmaradottságát, tudatlanságát, életközönyét, elfásultságát állítja
pellengére; hogy mindkettejök mosolya a gondolkodó kesernyés gúnyját s a
hazafi elkeseredését leplezi, de a spanyol verőfény ebből is virágokat
pattant ki, az orosz klima pedig tüskéket; hogy Cervantes munkája
igazság szerint a végtelenségig nyújtható kalandos epos, s Gogoly is
költeménynek nevezte regényét, s fejezeteit énekeknek; hogy Cervantes
nemzete rajongását a nyurga vitézben, a nyers józanságot pedig tömzsi
kisérőjében személyesítette meg, míg Gogoly inkább a mellékalakokban
fejezte ki nemzete szellemét; hogy Cervantes elhamarkodva végezte be
könyvének utolsó részét, mert valami irodalmi portyázó a folytatással
elébe vágott, Gogoly pedig csak az elsőt írhatta meg a tervezett három
rész közül: mindez már hiábavaló erőszakolása a párhuzamoknak.

Az bizonyos, hogy Gogoly mindazt a tömérdek arczképet, melyet az első
részben egymás mellé aggatott, élet után festette, csakúgy, mint magát a
főalakot. Gogoly idejében valósággal megtörtént, hogy valami szédelgő
potom pénzen összevásárolta a gazdáktól a holt jobbágyokat, a kiknek a
neve még nem volt kitörölve a reviziós lajstromból, erre az értékre
pénzt vett fel, s már éppen jószágot akart vásárolni, a hol
megtelepedjék és tisztességben éljen, mikor a csalás kiderült s szerzője
börtönbe jutott. Ez a kalandor éppen kapóra jött Gogolynak. Ha egy ilyen
országkóborlót végig kisér jártában-keltében, leírhatja Oroszországnak
minden vidékét és minden fajta emberét. Megfordúl pusztuló tanyákon és
mintagazdaságokban; találkozik iszákos Nozdrevekkel, gyámoltalan
semmittevőkkel, a szervező mania fanatikusaival, rongyoskodó
zsugoriakkal és hitelre dinom-dánomozókkal, a kiknek a hasuk az istenük;
belepillanthat a Téntétnikovok nembánomságába, ebbe a csökönyös orosz
vonásba, mely minduntalan visszatér Dosztojevszkij és Turgenyev
alakjaiban épp úgy, mint a Tolsztoj Bezuhovjában és Levinjében;
megfigyelheti az embereket a kényes pillanatokban, mikor ráismernek vagy
nem ismernek rá a szédelgőre, az alku leplezetlen perczében, a mint
belecsapnak a markába, egyesek gyanakodó óvatossággal, mások gyámoltalan
örömmel, némelyek kapzsin. Benyithat a kormányzósági hivatalszobákba, a
hol az adásvételi szerződéseket kötik; észreveheti, hogy’ járnak
kedvében a főnökök a pénzes embereknek, hogy’ lesnek egy kis
megvesztegetésre az alantasabb hivatalnokok. Magában ebben az első
részben, mely óriásivá nőtt praeludiuma egy el nem készült colossalis
regénynek, egy városra menő embertömeget jellemez, úgy, hogy még a
gestusaik is mások és mások.

Maga Csicsikov, a lélekvásárló, typikus orosz. Pénz és rang nélkül,
abban a világban csak alkalmazkodással és csalással boldogul.
Simulékony, számító és hízelgő; csodamódra bírja a fáradságot, a
sikerért mindent eltűr, a boldogulásért mindent koczkáztat.

Puskin, mikor az első fejezeteket végighallgatta, fölsóhajtott: – Be’
szomorú az ön Oroszországa! – Az a bizonyítvány, melyet Gogoly az
életről és az emberek erkölcséről kiállít, csakugyan nagyon lehangoló. A
mint a Csicsikov trojkája végig csilingel a rossz országút mentén,
nyomorult falvakon át, düledező jobbágyviskók előtt, bámészkodó emberek
közt, a kiknek az életében esemény, ha egy telega elzötyög a házuk
előtt, s a kiket a gazdáik adnak-vesznek, az a gondolat lankaszt el,
hogy az egész civilisatiót csak egypár százezer ember csinálja egymás
kedvéért s a többieknek nincs benne részök. Az emberek ki vannak
szolgáltatva a mások eszének és a saját szenvedélyeiknek; a rosszra
csábítják, a jóra csak rábeszélik egymást; tisztességtelen úton keresik
a gazdagságot, hogy azután tisztességesen élhessenek.

Nem csoda, hogy a közönség fölháborodással fogadta a regényt, mikor
1842-ben megjelent. Gogoly maga is megsokallt ennyi kietlenséget, s
hozzáfogott a második részhez, melyet enyhébbnek szánt. De a milyen
lassan dolgozott, a hosszú munka alatt írói ereje cserben hagyta,
gondolkodása is megváltozott. Az első részt külföldön írta, hová a
harminczas évek derekán szakadt. Sokáig élt együtt Rómában s a Soracte
alján egy Ivanov nevű festővel, a ki már akkor húsz esztendeje dolgozott
egy soha el nem készült Krisztus-képen. Ivanov rajongása vallásos
hallucinatiokig csigázta Gogoly vakbuzgóságát. A Szent-földre készült
zarándok-útra, s hogy a szükséges pénzt megszerezze, szemelvényeket
adott ki barátaival való levelezéséből, melyben a censura szükségét, a
zsarnoki hatalom hasznos voltát s a rabszolgai megalázkodás kötelességét
hirdeti. A legkomolyabb kritikusok, Herzen, Belinszky álmélkodása és
támadásai ellen azzal védekezett, hogy részleteket olvasott föl
_Arabeszkek_ czímen összegyűjtött első czikkeiből, melyekbe
belemagyarázta ez új fölfogásának csiráit. Így látta őt jeruzsálemi útja
után, 1851-ben, utóljára Turgenyev, a ki ezt a találkozást föl is
jegyezte emlékezései közt. Gogoly köpczös alakja megfogyott,
ravasz-vágású hosszas orra megnyúlt, szúró szeme folyvást röpködött,
rendszerint összeszorított ajkai beszédesekké váltak, kis-oroszosan
halántékára simított szőke haja megszürkült és megritkult. A _Holt
lelkek_-et említeni sem volt szabad előtte; a megkezdett második részt
félretette, s halála estéjén, 1852. februárius 21-én – az ó-naptár
szerint, – egyéb írásaival együtt el is égette. Egy másolat őrizte meg,
a mennyi elkészült volt belőle.

Így csonkán is a nagy regények egyike a _Holt lelkek_. Nemcsak azért,
mert egy falu népességét kitevő embertömeget egyénenként elevenen és
találón jellemzett, olyan ügyességgel, hogy e nagyrészt ellenszenves
emberek iránt fel bírta gerjeszteni egész érdeklődésünket; hanem, mert
ezeken át bámulatos írói erővel megrajzolta, sőt meg is magyarázta az
egész orosz nép jellemét és lelkét. A mellett valamennyi orosz író
Gogolyhoz járt iskolába; ő volt az első nagyszabású regényíró orosz
földön. Az olvasónak is nála kell kezdeni az orosz irodalom
megismerését; az ő jellemképeiből ismerheti meg az idegen olvasó az
orosz typusokat épp úgy, mint az orosz realismust. Alkotásai méltán
mértékei lehetnek a többi írók munkáiban rajzolt arczképek
élethűségének, s egyben az írók írói erejének is.



LERMONTOV.

Lermontovról egypár kitűnő írott arczkép maradt reánk, melyeknek nagy
hasznát veszszük. Ezekből kell kiolvasnunk életrajzát is, mert
legmunkásabb éveit az emberek szemétől távol, a Kaukázusban töltötte s
oly fiatalon tünt el, hogy – mint egyik életrajzírója mondja – a
kortársakanak idejük sem volt kivallatni, hol és mikor tanult a fiatal
lángész declinálni és conjugálni.

Turgenyev kétszer látta: valami álarczosbálon, a hol közömbös arczczal,
unottan állt a körülte sereglő masque-ok között; másszor egy
elfogadó-teremben, a testőrhuszárok egyenruhájában, kardosan, keztyűsen
ülve egy alacsony tabouretten, valamelyik pétervári szépség előtt, kinek
nevetésére álmélkodva, szinte sértődötten nézett föl. «Volt rajta valami
tragikai és baljóslatú. A pessimismus és szenvedélyesség, mint valami
félelmes daemoni hatalom, borongott napbarnított arczán; nagy szemeinek
sötét tekintete különös ellentétben volt ajkainak gyermekesen gyöngéd és
nyájas kifejezésével. Zömök alakja, nagy feje és széles vállai nem
tették megnyerővé, ha lehetetlen volt is meg nem látni, hogy kiváló
ember».

E kép a milyen eleven, bizonyára oly élethű is, mert ámbár Turgenyev
öreg korában vázolta fel visszaemlékezéseinek egy lapjára, annak idején
bizonyosan a kezdő író mohó kiváncsiságával véste lelkébe a hírneves
költő vonásait.

A kép hitelességéről különben teljesen meggyőz egy másik, részletesebb
rajz. Bodenstedt 1840–41 telén Oroszországban járva, egy ízben előkelő
fiatal oroszokkal ebédelt; egyszerre új vendég nyitott közéjük. «Urias,
fesztelen magatartású, középtermetű s ritka mozgékonyságú férfi volt. A
mint zsebkendőjét elő akarva venni, hogy deres bajúszát megtörölje,
kirántotta tárczáját, oly hajlással nyúlt utána, mintha minden csontja
össze lett volna törve, pedig a mellből és vállból ugyancsak erős
csontokat lehetett gyanítani. Síma, szőke, kétfelől könnyen bodrozott
haja a rendkívüli magas homlokot egészen szabadon hagyta. A nagy, lelkes
szemeknek, úgy látszott, semmi részük sincs a gúnyos kifejezésben, mely
a finom metszésű száj körül libegett». Az új vendég, kinek finom,
gondosan ápolt kezei különösen feltűntek Bodenstedtnek, egész este
szórta az élczet és gúnyt, oly szaporán, hogy később ugyancsak
igyekeznie kellett kiengesztelni megsértett fiatalkori barátait.
«Belépte óta az egész mulatság úgy hangzott fülembe, – írja a szelíd
német, – mintha valaki üveget karczolászna». Pedig «tudott szelíd,
gyengéd lenni, mint a gyermek s általában mély, melancholikus hangulat
uralkodott rajta. E mély komolyság lelkének alapvonása, melyekkel
könnyebb, élczes költeményei oly viszonyban vannak, mint ajka körül ama
gúnyos vonás, nagy, lelkes szemeivel».

Ez az arczkép is biztosan hű és találó, hiszen a lelkiismeretes és
szorgos fordító már akkor ismerte és csodálta Lermontovnak 1840-ben
megjelent kötetét s a költő annyira érdekelte, hogy később összes
munkáit lefordította, sőt a csak kéziratban elterjedtekből gazdagabb
gyűjteményt adott a németek kezébe az eredeti orosz kiadásoknál.

E portrait-k olyan gondosan vannak festve, hogy ezek nyomán felismerjük
egy harmadik arczkép vonásait.

«Középtermetű ember volt. Deli, karcsú termete és széles vállai oly erős
szervezetre vallottak, a mely képes elviselni a barangoló élet
viszontagságait s a melyet nem tettek tönkre sem a fővárosi élet
kicsapongásai, sem lelki viharok… Keztyűi olyanok voltak, mintha külön
megrendelésre varrták volna apró, arisztokratikus kezeire… Mikor leült,
egyenes termete meghajlott, mintha egy darab csont sem lett volna a
hátában, testének egész alkotása valami ideges gyöngeséget mutatott…
Bőre nőies finomságú volt; természettől göndör, szőke haja festőien
lengte körül halvány, nemes homlokát, a melyen csak hosszabb vizsgálat
után lehetett észrevenni a ránczok nyomait… Szemei nem nevettek, mikor ő
maga nevetett. Ez vagy rosszlelkűség, vagy mélységes, állandó búbánat
jele».

Ezt az arczképet maga Lermontov festette, a _Korunk hősé_-ben és
Pecsorin nevet írt alája. Ez arczmás vonásról-vonásra annyira összevág
Turgenyev és Bodenstedt vázlataival, hogy a biróság sem állapíthatná meg
hitelesebben a személyazonosságot. Nyilvánvaló, hogy Pecsorin =
Lermontov maga.

Lermontovnak ez a képe olyan, mint Wilde regényében a Dorian Gray
képemása, a mely folyton-folyvást magára ölti eredetijének, az élő
alaknak minden vonását. Pecsorin azt mondja a maga fiatalságáról: «Mikor
a szülői felügyelet alól kikerültem, nekiszilajodva kezdtem élvezni
mindazokat a gyönyöröket, melyeket pénzért megvehetni – s természetesen
hamar beteltem velök. Aztán belevetettem magam a társaséletbe s hamar
megúntam azt is; szerelmes voltam nagyvilági szépségekbe s azok is
szeretgettek engem… Elkezdtem olvasgatni, tanulni, de a tudományokat is
megúntam… Akkor aztán rettenetesen unatkoztam. Nem sokára áthelyeztek a
Kaukázusba, ez volt életem legnagyobb öröme. Azt reméltem, hogy az
unalom nem ölhet meg a csecsencz-golyók záporában, – de csalódtam, – egy
hónap alatt úgy megszoktam a golyók süvöltését, a halál közelét, hogy
jobban féltem a szúnyogoktól és még sokkal inkább úntam magamat, mint
azelőtt… Bolond vagyok-e vagy gonosztevő, nem tudtam; de annyi szent,
hogy megérdemeltem a szánalmat».

E sorokat Lermontov életrajzírója szóról-szóra lemásolhatná, csak annyit
kellene hozzátennie, hogy a szülői felügyelet tulajdonképpen nagyanyai
volt, mert az árva kétéves kora óta annál nevelkedett; hogy a szilaj
életet – társaival együtt – már a nemes úrfiak nevelőintézetében
megízlelte, valami efféle csiny miatt oda is kellett hagynia az iskolát
s ez a tört pálya sodorta azután a katonai életre. Megférhetlen
természete ott is bajba keverte s egy időre fogságba jutott. A fiatal
gárdistának a kaukázusi sereghez küldetése enyhébb száműzetés számba
ment, melynek oka először Puskin halálára írt ódája volt, 1841-ben pedig
valami párbaj, a történetíró de Barante fiával. Önjellemzésének benső
meghasonlásra valló végsorához pedig a biographus odajegyezhetné a
tizennyolcz éves fiatalember egyik leveléből ezt a sort: «Nem tudom, mi
vár rám: az elzüllés-e vagy a megbolondulás?» E szomorú sorhoz azonban
az sem fűzhetne jobb kommentárt Lermontov önvallomásánál.

Így áll előttünk Lermontov Pecsorinban; egy búskomor ember egymást érő
kalandok közepett, únottan folytonos izgalmak közben, életcsömörbe esve
fiatalon. A naplóról az olvasónak is az az érzése, a mit Lermontov maga
írt arról: meg lehetünk győződve nagy őszinteségéről annak, a ki oly
kiméletlenül leplezte le gyöngéit és hibáit. A legapróbb részletekig.
Kötekedő természetéért is megvezekelt Pecsorinban: ennek Grusinczkijt
csipdeső békétlensége az ő megférhetetlen természetére ütött, mely
legjobb barátait is élczeinek czéltáblájául használta. A vak véletlen a
végletekig vitte ezt a hasonlatosságot s Lermontovot örökös
ingerkedéseért tulajdon azon Platigorszkban, a hol száműzetését töltötte
s a melyet regényének színhelyévé tett, szakasztott úgy állította
megsértett és ellene ingerelt jó barátja, Martynov kapitány pisztolya
elé, mint Pecsorint Grusinczkij fegyvere végére. Csak a párbaj
kimenetele lett más: Lermontov holtan maradt ott a regényben leírt Masuk
hegye lábánál, 1841 július 15/27-én. Még huszonhét éves sem volt
egészen.

Úgy halt meg, párbajban, mint Puskin (1837), a ki szintén csodálatosan
hasonló módon esett el, mint egyik legkedvesebb alakja, Lenszky.
Csakhogy Lermontovot nem siratta el hozzája méltó költő, a ki az
irodalomban dicsőségének örököse lett volna.

Nemcsak Pecsorin ütött tökéletesen Lermontovra, nem csupán a helyszín
ugyanaz a regényben, a hol Lermontov kaukázusi éveit töltötte, – a
mellékalakok is egytől-egyig természet után vannak mintázva, annyira,
hogy a halálos párbaj egyik segéde azt beszélte Bodenstedtnek: Martynov
azért volt kénytelen párbajra hívni legjobb barátját, mert regényében
teljes hűséggel, félreismerhetetlenül az ő családja tagjait festette le,
olyan világításban, a mit a kapitány nem viselhetett el. E mellett a
tökéletes élethűség mellett föltehető, hogy a regényben elbeszélt,
lazán, csak Pecsorin alakja révén összetartozó események is valóban
megtörtént esetek, epizódok a költő kaukázusi életéből, melyek
együttvéve valószínűleg hű történetét adják első száműzetésének. Ott
vagyunk tehát, hogy a naplóban Lermontov saját naplóját olvashatjuk.
Csak egy kétségünk lehet még: Mért tette közzé gyónását ez a zárkózott
természetű, meghasonlott lélek? Megfelel rá maga: «Egy emberi lélek
története, – ha az a lélek még oly jelentéktelen is, – alighanem
érdekesebb és tanulságosabb egy egész nép történeténél, különösen, ha
érett észszel való önmegfigyelésből ered s úgy van írva, hogy az író sem
részvétet, sem csodálkozást nem vágyik gerjeszteni». Ezzel a felfogással
csak igazat írhatott.

Ez az a pont, a honnan legvilágosabban látni végig a regényen. Pusztán
regénynek szakgatott és csonka mű ez, kivált akkora embertől, a mekkora
Lermontov. Mint egyszerű regényt, nem is illetné mai helye a
világirodalom klasszikus regényei közt, ha írója kitűnő költő is s
munkái közt ez a legkapósabb. Mint Lermontov naplója azonban a
hézagosság és befejezetlenség dolgában tüstént a való életre hárítja a
szerzőséget. Béla, Mary herczegnő esete: ezek egy élet eseményei, melyek
nem tartoznak össze erősebben, mint hogy egy emberélet keretébe estek.
Maximycs Miksa, Vulics, Grusinczkij, Vjera: ezek egy ember ösmerősei,
egyéb közük nincsen egymáshoz. Történeteik nincsenek összeróva, de az
életben sem voltak. Nincs befejezése a regénynek? A mit írója átélt, azt
leírta, annyit írt le, a mennyit átélt; a regényt a sors fejezte be,
fájdalmas stilszerűséggel. Hogy a regényben följegyzett események
széteső epizódok, az való, hogy nem fejlik egyik a másikból, azon nem
lehet segíteni s védelmezni sem lehet egyébbel, csak azzal, hogy a
költött naplóregények könnyen lehetnek tervszerűbbek s hogy nem
okvetlenül a legszabályosabb munkák egyszersmind a legérdekesebbek és
legértékesebbek is.

A mi a compositiót megrontja, ugyanazon sarkallik a regénynek rendkívüli
érdekessége s a jellemek művészi rajza: a valódiságon. Azzal, hogy
Pecsorin álneve alatt a műben önmagát tárta fel, nem csupán párját
ritkító érdeklődést keltett regénye iránt minden időkre, hanem egyúttal
egy különös, beteg lélek bonyolult és ideges életének oly pontos és
őszinte rajzát adta, a milyet ilyen rendkívüli megfigyelő és leíró
tehetség is csak önnönmagáról vehet föl. Hőse igazán szinte példátlanul
bonyolult jellem, sokban ellentétes is önmagával. Pecsorin szenvedélyt
áhítoz érzésre képtelenül s holtra fásultan él szerelmes szivek között;
a város élvhajhászatából az erdők és hegyek csendjébe vágyik, a hová
azonban magával viszi a város bűneit; a nélkül, hogy alapjában gonosz
volna, mégis oly eltompult, hogy szívet repesztő szerelmet játszik
szórakozásból; életunalommal tele, a gyönyörűséget hajszolja s e hajsza
közben is egyre fojtogatja az unalom; közönyös bűn és erény iránt s
mégis megútálja magát a rája frecscsent sár miatt; nem tud akarni, de
cselekvései folyvást a felé húznak, a mit nem akar; érzi
fölöslegességét, a magával való tehetetlenséget s egyre szorosabb körben
kerülgeti a halál keresésének, szinte erőszakolásának gondolata, mint
Faustot a fekete kutya. Lermontov egy operateur érzékeny kezével
feszítette le a burkot erről a túlfinomult ideghálózatról, hogy
megmutassa az életunalomnak, elsatnyult akaratnak, magukba roskadó
vágyaknak, szüntelen gyötrő kielégítetlenségnek zsibbasztó sajgását. Az
életnek ilyen betegei azóta nagy számmal gyűltek össze az újabb
irodalomban, de Lermontov embere nem vész el közöttük. A többi nagy
orosz írók festette muszka tanulmányfejek révén az idegen nemzetbeli
olvasó is ráismer Pecsorinban az oroszra. Szemében ott van a szláv
elfásultság és életközöny, mely a félvad népek szenvedélyességével
temetkezik bele az életunalomba is. Muszka-természetén kiütik magukat a
kor vonásai: a német érzékenység, mely kevéssel azelőtt talált utat
Oroszországba, a francziák élvhajhászata s a byronismus keserűsége, mely
akkoriban nem hiányzott úgyszólván egy irodalmi hősnek a lelkéből sem.

Ilyen sokoldalú jellemet csak gondos részletrajz tehet élővé s
csodálatos, mennyire biztos Lermontov a részletek rajzában s mekkora
erőt mutat az egygyéolvasztásban. Nem is sikerülhetett az úgy másnak,
csak a ki előtt nyitva volt az angol, franczia, német, olasz irodalom,
mert az oroszban még akkor nem lehetett erre példát találni. Így
kétszeresen csodálatraméltó a Lermontov részletező realismusa, még ha
természet után dolgozott is s legbonyolultabb feladatánál a
legmegbízhatóbb modèle-lel segített magán. Maga ez a módszer meglepő
nála, hiszen ő romantikus költő. Azonban Lermontovnak főként meséi
romantikusak; néha – mint a _Számvevőné_ történetében – az sem; a
jellemekről soh’sem hiányzik nála egy-két erősebb kalapács-ütés. Annál
feltűnőbb Lermontov reális hajlandósága, mert még a romanticismus is
újság volt az orosz irodalomban, mely ez égalj alatt Puskin és Lermontov
munkáiban bimbózott először s teljes virágzásra is jutott
költészetükben. De mintha e friss erőben hajtó irodalomban egy fa
kétszer is teremhetett volna. Puskin és Lermontov nem csak a
romanticismus kincseit aknázták ki, hanem új tárnát is nyitottak,
melyből mások a társadalmi és lélektani részletrajzok káprázatos
kincseit hozták napvilágra. Akármilyen fiatalon haltak is meg Puskin és
Lermontov, már mindketten ismerték Turgenyevet, megérték _A revisor_
megjelenését s látták Bielinskit, az új irány úttörőjét az elméletben.

Egyre világosabban úgy látszik ugyan, hogy a realismus voltaképpen faji
sajátság, mely természetesen és önkényt hajt ki a képzeletszegény
éjszakiaknál, legjelentősebben az angolok- és oroszoknál: a fejlődes
mégis oly rohamos, mintha valami jótékony tündér hét mérföldet lépő
csizmákat ajándékozott volna az orosz íróknak. Egy századdal előbb az
irodalmi stilus még alig volt kikelőben a szláv egyházi nyelv göröngyei
közül. A ki a nyelvtant megállapította s a classikai és nyugateurópai
versformákat rendre rápróbálta az orosz nyelvre, Lomonoszovnak születése
csak száz esztendővel előzte meg a Lermontovét. Ez idő alatt Karamsin
megírta nagy történelmi munkáját, tisztára népi nyelven, mély nála
kifejezőnek s tudományos fejtegetésre teljesen hasznavehetőnek
bizonyult; szókötéseit, fordulatait, árnyékoló és színező képességét
aztán Zsukovszkinak számos fordítása gazdagította; Derzsavin pedig új
zománczot vont érzelmekre és gondolatokra azzal, hogy szót adott a
németek lágy sentimentalismusának s a kétely gyötrődéseinek, melyet
Byron a kor költészetének vezérmotivumává emelt. Százados fejlődés után
Kolczov tiszta népi nyelven tökéletes művészi becsű dalokat
énekelhetett, mint Burns, s megszólalhatott Puskin, tagadhatatlanul a
Byron hatása alatt, de mégis a maga egyszerűbb, természetesebb és
nyugodtabb módján, filigrán érzéseit csiszolt formákba és változatos
rímekbe öntve.

Byron hatása Európa-szerte példátlan volt: nem csak az irodalomban
talált követőkre és utánzókra, hanem rányomta bélyegét egész osztályok
gondolkozására és élete módjára is. Oroszország, a hol a műveltség és
irodalom régóta beviteli czikk volt, ennek a hatásnak is tárva-nyitva
állott. Íróik nem csak alakjaikat öntötték byroni mintára, tulajdon
életük is úgy fordult, mintha maguk is byroni hősök lettek volna.
Puskint az udvar fényében fölkeresték a szerelmek és dicsőség, később
száműzetésében a veszélyek és kalandok s mindezzel betelve, hiábavalónak
érez mindent s fásultan temetkezik faluja magányába, mint _Lara_, hogy
aztán a rágalom párbajban vegye el életét. Leveleiben ilyen helyek
vannak: «A mi a boldogságot illeti: e részt atheista vagyok».
«Akármilyen édes megszokás is az élet, elég keserű ahhoz, hogy undorral
végezzük». Gribojedov, a kinek mint testőrnek, diplomatának és költőnek
hármas belépti-jegye volt az élet minden gyönyörűségéhez és
szórakozásához, ilyeneket ír leveleiben: «Ideje meghalnom. Micsoda
iszonyatos unalom! Adj tanácsot, mit tegyek, hogy a megőrülést vagy a
pisztolyt kikerüljem». – Hát Lermontov élete nem olyan-e, mint egy
byroni hősé: rohamos ifjúság, szerelmek és csaták tüzében, dicsőség és
korai halál. – S ilyen volt akkor az egész orosz nemesség élete és
gondolkodása.

A mult század elejének betegsége ez: a féktelen gyönyörvadászat után a
teljes apathia. Ez tépázta meg Byron és Musset idegeit, ez hajtja Don
Juant, ez gyötri Rollát. Ennek a betege Pecsorin is. Ezeket a levelekből
kitépett sorokat akárhol be lehetne iktatni az ő naplójába. Nem «gonosz
iróniá»-ból viseli hát a «korunk hőse» nevet.

Byronhoz különben talán összes követői közül senki sem jutott olyan
közel, mint Lermontov. Puskin, ha szenvedélyes is, boldogabb, elégültebb
természet; rajta inkább a művészi példaadás fogott: az előadás hangjának
elragadó lyraisága, a rövid jambus-sorok természetes könnyedsége, a
meglepő kitérések. Lermontov ezeket már Puskintól tanulta; de lelki
alkata volt rokona Byronénak, élete körülményei pedig még több okot
adtak az elkeseredésre Lermontovnak. Ő reá nem értelmetlenség azt
mondani: az orosz Byron; akkor is ilyen volna, ha Byronnak még a hírét
is ki lehetne törölni életéből; szinte azt mondhatni: ha Byron nem
születik, ő volna Byron.

Mint Byronban, néha Lermontovban is van valami daemoni; verseiben nem is
lelkéről, hanem daemonáról beszél. Mind a ketten kikelnek a világ ellen,
boldogtalanok benne, csakhogy Lermontov elkeseredése természetesebb,
mert őt nem pusztán a hypokriták keserítik, hanem «az urak és szolgák
hazájá»-nak kegyetlen sorsa, ő maga is sínylett börtönben és
száműzetésben. A szabadságért való sóvárgása sem az a nemes bölcselkedés
az emberi jogokról s a lélek szabad fejlődéséhez megkivántató
korlátlanságról, mint Shelley és Byron gyönyörű álmodozása önkéntes
száműzetésükben a világ legszebb vidékén; nem is a Schiller ideális
lelkesedése, hanem az elnyomottságot sínylő fiatal lélek lázongása.
Lermontov maga is számba vette, miben hasonlít Byronhoz s az utolsó pont
az volt, – hogy ő mégis egészen orosz. Való igaz. S itt van köztük a
nagy különbség. Ő szeretetből gáncsolja nemzetét, mert különbnek
szeretné. Költeményeiben nem idegen országok szepségeit rajzolja, hanem

  – A végtelen puszták csendes magányát,
  Ha földre hajtja asszu fű kocsányát…
  … S midőn tavaszszal jégmenten az ár
  Kiönt, s egy tenger az egész határ.

(Ford.: _Arany László._)

Ő is elmondhatná Byronnal, hogy magas hegyek neki érzelmek, mint a hogy
_A cserkesz fiú_ el is mondja:

  Láttam sötétlő szirteket,
  Csoportjukat patak hasítá,
  S én érzém belső éltöket,
  Lelkem erre az ég tanítá.

(_Arany László_ ford.)

Mint Byron, ő is a nagyszerűt, a félelmetest szereti a természetben, de
megtalálja azt hazája földjén, a Kaukázus bérczei közt, a természeti
szépségek, nyers erkölcsök, szilaj erények, kalandok és álmok hazájában.
A nyugati romantikusoknak Kelet csak színes álomvilág, a költők
Tündérországa; Lermontovnak ismerős valóság, élmény, költeményei nagy
részének termő talaja s hazai kerete. Mint e vadregényes tájon a zord
bérczek s a délszaki buja növényzet ellentétei, úgy egyesülnek
költészetében a hősiség és boszúállás kegyetlen indulatai, tikkasztó
szenvedélyek s gyöngéd érzések virágpompája. Romantikusabb tárgyakat
képzelni sem lehet, mint _Hadzsi Abrek_ vérboszúja, a rejtélyes _Ismail
bey_ sorsa: vetélgő fejedelmi testvérek, kedvesét férfi-mezben követő
hajadon, harczok vérpárája közt kivirító szerelem, a lány eltűnése,
testvéri kéz orgyilka. Mindezek a romanticismus állandó motivumai;
emlékeztetnek Byron keleti költői beszélyeire, a boszú _A gyaur_-ra, a
szökés, az álruhás szűz az _Abydosi ará_-ra s _Lara_ rejtélyes
alakjaira, – de mindez épen elődeinél kieszeltség, utánzás és
Lermontovnál eredeti. Ő ott él, maga is harczban a cserkeszekkel, a hol
e történeteket a szájhagyomány őrzi, hol ez erkölcsök s e szenvedélyek
uralkodnak. Minden során érzik, hogy való és ismerős világról ír s a
különösségekben is reális. A grúz föld az ő képzeletét s érzéseit is
buja termékenységre hevíti. Cselekményét nem mondhatni gazdagnak, a
harcz és szerelem motivumai sűrűn ismétlődnek, a lélekrajz sem mély,
többnyire csak egy-egy uralkodó szenvedélyre szorítkozik: de az emberek
és tájak, a harczok és a természet festésében magával ragadó hév lobog s
csak úgy patakzanak a költői szépségek. Az olvasó figyelmét és szívét
rohammal veszi be, mint Arany László mondja, a ki Bodenstedten át sokat
lefordított verseiből s egy kitűnő essay-ben is ösmertette. Ha akar,
mélyre tud szállani a lélekrajzban. A romantikusok egyik főérzelme, a
szabadság utáni epedés uralkodik _A cserkesz fiú_n, kit a kozákok
hazulról elrabolva, egy zárdába adnak, de a rabságot nem birja
elviselni, megszökik, hogy eltévedve, irtózatos szenvedések s a
kimerülés lázálmai után mégis a kolostorba kerüljön vissza s a halálban
találjon szabadulást. E költői beszélynek egyetlen szereplője van, azt
mondhatni: egy gyermek eposa. Főművében, _A daemon_-ban a másik nagy
szenvedélyt rajzolja, a szerelmet, a romantika symbolismusával a
sátánban. A romantikusok hévvel hirdették a szerelemnek mindent legyőző
hatalmát, mely az égieket is megejti (Byron: _Heaven and Earth_, 1821.,
Moore: _The loves of the Angels_, s _Lalla Roukh_-ban _A Paradicsom és a
péri_) s a gonoszt is megnemesíti (De Vigny: Eloa, 1823). Lermontov
gazdagon festi a szerelem gyöngéd és kegyetlen, könyörgő és erőszakos,
édes és megrontó szenvedélyét egy apácza iránt szerelemre gyúló
sátánban, a ki az érzelmek fölbuzgásában maga is könyekre lágyul,
megjavulni, megtérni vágyik, gyötrődésével szánalmat gerjeszt, vágyával
részvétet, végül szerelmet. A fehér angyal s a csábító küzdelme a szent
helyen, a tört hangok a zárda éji csöndjében, Tamara izzó szenvedélye,
melyet hamu alá akar takarni, majd önfeledt odaadása, végül lelkének
Gretchen-szerű mennybevitele: csupa költői fordulat, meglepő
változatosság, megannyi gyöngye a lélekrajznak, egész áradat
feledhetetlen szépségekből. Lermontov egész életén át írta e művet;
1829-ben fogott hozzá, tizenöt éves korában s újra meg újra kezdte, még
1840-ben is, két esztendővel halála előtt. Kinyomatni – ez a muszka
könyvek rendes sorsa – csak 1860-ban lehetett.

A szabadság- és szerelem-vágy e két hatalmas festményében a költő magát
rajzolja, ha nem pillant is ki mindegyre alakjainak álarcza mögül, mint
Byron. E nagy érzések tüze emésztette föl ifjú életét. Ezer
kielégíthetlen kínjának fonáka nála a hétköznapi élet rajzában a mélabú,
a gúny és megvetés, melylyel az embereket nézi. Maga jelöli meg ezt
egyik levelében (1835) fővonásaul: «Cette froide ironie, qui se glisse
dans mon âme irresistiblement, comme l’eau qui entre dans un bateau
brisé». Ez ömlik el _A számvevőné_ rajzán, a tambovi helyőrségi élet ez
episódján, midőn a megrögzött vén kártyástól egy tiszt a játék hevében
elnyeri fiatal feleségét. Csak egy elbeszélő költeménye van, a
Vaszilyevics Iván czár ifjú testőréről s a felesége elcsábítóján boszút
álló kalmárról szóló ének, mely egészen tárgyias s régies
egyszerűségével teljesen elüt egyéb műveitől. A gúnyt és megvetést
különben kisebb költeményeiben sem tudja megtagadni; kikel a társadalom
ellen, mely Puskint egy golyó áldozatául hagyta veszni, becsülete
rabszolgájaként. Szidalmakat szór a francziák nyomorult népére, mely
ujjongani bir, mikor a megalázott Napoleon holttestét Párisba viszik a
tenger szigetéről, hol az óczeán őrizte, az óczeán, «oly nagy és
legyőzhetlen, mint ő».

Talán az emberek e megvetésével kapcsolatos, hogy bármennyire lelkét
önti is ki munkáiban, még kisebb lyrai verseiben sem igen lép nyilt
sisakkal a közönség elé.

Ha ejt is szót magáról, rendesen burkoltan cselekszi. Az orosz költők
épp úgy rászoktak az allegóriára, mint a mieink a szomorú években.
Lermontov azonban akkor is elrejtőzik, mikor csak önmagáról beszél. Ha
valamely természeti kép talál ő hozzá, a hasonlatnak csak első felét
rajzolja meg, a másodikat elhallgatja. Három pálma állt a sivatagban –
beszéli egyik költeménye, – a kik elunták életöket s azt kivánták, bár
utas jőne megpihenni árnyékukban. Megjő a vándor karaván s meghál a
hűsön; reggel aztán kivágják a fákat s tüzet raknak belőlük;
elhamvadtak, most poruk sincs. – Ilyen burkolt képbe rejti az ifjúság
vágyát az új, a kaland, az emberek után, melyek felemésztenek s nem
hagynak nyomukban, csak pusztulást és hamvat. A költő maga bele sem szól
a képbe. Elnéz egy viharban bukdácsoló hajót:

  Vihar, vész hadd himbálja, hagyja,
  Talán enyhet a vészbe lel.

Egy szót sem szól magáról, mégis ő rá gondolunk. – Felhők szállnak az
égen, megszólítja őket:

  Felhők az égbolton, örök vándorcsapat,
  Kik völgyön és hegyen vonúltok szűntelen,
  Hazátokból futtok; tán más hon csalogat?
  Vagy mint én, száműzve jártok ti is velem?
  – – – – – – – – – –
  Nem. Csak a kietlen hont kerűlitek ti,
  Nem érzitek nyügző lefékezés kínját,
  A szenvedélyt, igát nem ismeritek ti…

(_Arany László_ ford.)

A szálló felhők a Lermontov szívét ismertették meg velünk.

Még ilyen burkoltan is keveset beszélt magáról. Egyáltalában nem sokat
írt a közönségnek; életében nem adott ki, csak egyetlen kötetet. _A
szerkesztő, olvasó és költő_ czímű érdekes beszélgetésében, – melyet
németből Gyulai Pál fordított magyarra, – ezt adja okul:

  Mi szükség, hogy tudj a tömeg,
  Kedélyem mért hasonla meg?
  Fájdalmamat eladjam pénzen,
  S a sokaság gúnynyal tetézzen…
  És verseimmel mért tegyek kárt
  Az ártatlan ifjak lelkében?…
  Mért verjem fel a vakság nyugtát
  És a tudásnak forradalmát.
  Nem! Rejtegetve őrzöm mélyen,
  Mit lelkem gondolt, érezett,
  S nem váltok, bárki mit beszéljen,
  Ily átkos áron hír-nevet.

_A Korunk hősé_-ben később mégis feltárta lelkét, álnév alatt ugyan s
talán nem sejtve, hogy így is ráismernek. Valószínű, hogy regényével meg
akarta óvni az ifjúság lelkét a kártól, mely az orosz nemes-ifjak
megszokott életmódjával jár, a melyet ő is folytatott; ez az erkölcsi
czél azonban a regényben homályban marad. Hiába akarta kimélni «a vakság
nyugtát», költeményei elégedetlenséget szitnak, háborgást keltenek s
bármikor jőjjön is el Oroszországban a «tudás forradalma», abban része
lesz Lermontovnak. Mindez következetlenség, de nemes következetlenség. S
jutalma érte az a szép csalódás, hogy bár érzéseiből és gondolataiból
sokat «őrzött meg rejtegetve» pusztán magának, hírneve mégis magasan
száll, át «völgyön és hegyen», mint a felhő, a melyről énekelt.



GONCSÁROV.

Az írót névről is kevesen ismerik, a regényről czím szerint is alig
hallott az idegen olvasó-közönség, noha az orosz regények ma nemcsak
kelendők, hanem egyenest divatosak Európa-szerte. Pedig Goncsárov jeles
író s _Oblomov_ kiváló regény, melynek az a ritka szerencse jutott
osztályrészeűl, hogy főalakját az író nemzete nemcsak a maga véréből
valónak ismerte el, hanem egyenesen magára ismert benne, jellemének
alapvonásában, mint a hogy a norvég nép a maga nemzeti egyéniségére,
lelkére és multjára ismert Ibsen _Peer Gynt_-jének ábrándozó, kalandos
természetében, szomorúan hangolt lelkének zavargásában, hányt-vetett
életének viszontagságaiban, s az egészet a maga képének vállalta.
Oblomov hazájában jellemének fővonásából faragták az «oblomovismus»
szót, s a fogalomról, melyet ez az új szó jelöl, elismerték, hogy
alapvonása az orosz természetnek.

Ki hát ez az érdekes ember és milyen tulajdonképpen?

Oblomov közepes módú orosz földesúr, a ki azonban keveset törődik
falujával: a sztároszta csalja, a jövedelme apad; maga a fővárosban
henyél, s örökösen terveket kohol, hogy majd talpra áll, dologhoz lát,
mindent rendbe hoz, pompás újításokba fog. De hiába nógatja magát, hiába
készülődik, hogy majd összeszedi az erejét és terveket fog kovácsolni,
mindjárt ez a terve is dugába dől. Marad porlepte szobájában, a
foszladozó díványon heverészve, – a honnan jóformán fel sem kél az egész
munkán át. Gyermekien jó, esze is volna, művelt is eléggé, de nincs
izma, afféle emberi puhány, sem tenni nem bír, sem akarni; szerelme
kialszik, mert röstell átmenni a Néván menyasszonyához, a helyett
elveszi a gazdasszonyát, a ki ott lakik mellette a szomszéd szobában s
rendet tart az övében is, egyszerű, tiszta szótalan asszony, a ki
mindenbe beletörődik és soha sem mozgatta meg Oblomovnak sem az érzését,
sem a gondolkozását. A gondolkozástól elszokott, mert közben rendesen
elalszik, az olvasástól is, a könyvet hamarosan leteszi és maga elé
bámúl, míg pillái le nem ragadnak. Semmi sem érdekli, hiábavalónak talál
mindent. Az életközöny lustává teszi a betegségig, azután ostobává,
végül gutaütéses élőhalottá.

Az orosz írók jócskán hozzászoktattak bennünket a különös emberekhez, de
Oblomov kirí valamennyi közül. Dickens szokott ilyen meglepő
szertelenségeket rajzolni, csakhogy az ő vázlatai mulatságos
carricaturák, az orosz írók különczei pedig szomorú torzképek, annál
szomorúbbak, mert igazak. Különczségük rendesen éppen az oblomovismusban
áll, az akarat-gyöngeség és nembánomság vegyülékében. A Dosztojevszkij,
Turgenyev, Gogoly alakjai csupa töprengő, habozó, maguk elszánására
képtelen emberek; Raszkolnyikov és a _Fehér éjszakák_ magányos
őgyelgője; a Kirszanovok és Csulkaturin, a «fölösleges ember»;
Akakievics Akaki és a falujokba temetkezett kisgazdák, a kiket Csicsikov
trojkája egy napra felver tétlen álmodozásukból: egytől-egyig ilyen
akaratbéna tengődők, Puskin Anyeginjével és a Lermontov rajzolta «korunk
hősé»-vel együtt. De ezekben mégis csak fel-felvillan az életnek egy
szikrája; Oblomovban elejétől fogva kialvófélben pislog, míg
erejefogytán utolsót lobban. Ez a kialvás, hamuba-rogyás a regény
lélektani thémája.

Nemcsak az alakokban, íróikban is megvan ez a lankadtság és maguknak
parancsolni nem-tudás. Dosztojevszkij rajongott a családjáért, s még sem
bírta megállni, hogy el ne kártyázza a szó szoros értelmében az ingét
is, mikor otthon a családjának nem volt betevő falatja sem.
Turgenyevnek, mikor a rendőrség egy ideig szemmel tartotta, ez mindjárt
úgy erejét szegte, hogy egész életére külföldre költözött, beleolvadva a
Mme Viardot családjába. Gogoly, miután _A revisor_-ban a hivatalnoki
kar, a _Holt lelkek_-ben meg a vidéki földesurak jobbágyaikkal
egyetemben vesszőt futottak sarcasmusának kancsukája alatt, egyszerre
szétszaggatta regényének folytatását, a kormány hivéűl szegődött, s
vallásos vakbuzgóságba merült. Puskinnak, Lermontovnak teher volt az
élet, a melytől szabadulni igyekeztek. Ennek az akarásra és tettre
képtelenségnek benne kell fészkelnie az orosz néplélekben, különben nem
volna olyan egész történetük és egész társadalmuk, mint egy vulkán
lejtőjén épült város, a hol meg-megrázza a benső háborgás, egyre
elöntéssel fenyegeti a tűzár, mely eddig mégis mindig visszabágyadt és
hamvába halt. S e nélkül a «minden mindegy» nélkül nem volnának úgy
elmaradva fejlődés, műveltség és minden dolgában, mint a hogyan vannak.

Így találni rá könyvalakokban, írók életében, az egész nemzet lelkében
az oblomovismusra.

Ha _Oblomov_-ban nem lenne is egyéb, mint az orosz faj egy leverő
jellemvonásának megfigyelése és visszatükrözése, akkor is érdekes volna
néprajzi, sőt néplelki szempontból. A lélekrajzban azonban erkölcsi
példázat lappang, mikor a nemtörődömségnek és a jóra való röstségnek ez
a főbűne olyan pusztítónak mutatkozik, hogy megemészti gazdájának
nemcsak az érdeklődéseit, szórakozását, hanem apránként megőrli az
egészségét, értelmét, még az élete boldogságát is. Goncsárov nemcsak
résztvevő bánattal hinti be ezt a lehangoló történetet, hanem tanúlságot
is kovácsol belőle. Sokkalta többet kivánt az íróktól a puszta
megállapításnál, élethű tükör-képnél, még a «láthatatlan könnyek»-nél is
többet. Kétségbevonhatatlanul az ő nevében követeli tőlük Oblomov:
«Nyújtsák kezüket az elesett embernek, hogy fölemelhessék.» Nem pusztán
hirdette ezt, meg is cselekedte, a mennyire csak tellett írói erejétől.
A tanítás egyszerű és ósdi módon, de közvetlenül és hathatósan pattan
ki: szembeállítás révén. A petyhüdt Oblomov szellőzetlen, piszkos
szobájába időnkint be-betoppan egy volt iskolatársa, a ki mindig friss,
éltető levegőt hoz magával. Ez a Stolcz nincs megfürösztve a nagy hősök
módjára sárkányvérben, egészen mindennapi ember, de micsoda pompás egy
ember! Egyetlen hibája: szemlátomást úgy van esztergályozva, hogy
ízről-ízre ellenlábasa legyen Oblomovnak; ez a felötlő czéltudatosság
kissé gyöngíti valódiságának hitelét. Példaadásának első pontja pedig
igen is távolról kezdődik: azzal, hogy apja német volt s ő nyugodt,
szorgos komolyságát tőle örökölte; vérében van többi jellemvonása is:
megfontoló, de aztán elszánt, gyönyörűségét találja a munkában,
önbecsülését helyezi a kitartásba, tanult és életrevaló, mindenhez ért.
Szóval egy északnémet vagy svájczi, szemben a szegény, gyermeteg, lomha
Oblomovval. Természetes, hogy amazé a boldogulás, az élet és a szerelem;
az ő felesége lesz a leány, a kit Oblomov szeretett. Goncsárov
szemlátomást gyönyörködik ebben az alakjában s bemutatásakor mélán
elmosolyodik: «Hány Stolcznak kell még orosz nevek alatt megjelenni?»

Goncsárov mértani pontossággal kiczirkalmozta az ellentétet kettejök
között. Úgy bánik velök, mintha két golyóval játszanék, melyeket két
szemközti pontból egymásnak gördít, s a melyek egymást surolva, végül
egymás helyén állapodnak meg. Végezetre Stolcz fönt van, a meredek
tetején, gazdagon, művelten és boldogan, – Oblomov pedig lent, a lejtő
alján, elbutulva, elszegényedve, élőhalottan. Ez a helycsere illustrálja
a tanúlságot: az Oblomov-féle emberek nem életképesek, a Stolczoké a
világ. S ez a tanulság már nincs úgy az orosz földre korlátozva, mint a
néplélek jellemvonásának megállapítása.

Oblomov és Stolcz olyanformán állanak egymás mellett, mint az álmodozás
és józanság halhatatlan két alakja: Don Quixote és Sancho Panza. Maguk
az alakok csöppet sem húznak egymásra; a tulzásaiban is «elmés-nemes»,
nyughatatlan, önfeláldozásra kész lovaghoz mérten a sympathikus,
petyhüdt Oblomov szánalmas figura; Stolcz meg világos eszével,
tanultságával miben ütne a földhöz ragadt otrombaságra? Csak
szembeállításuk módja hasonlatos, írói czél és morális tanulság dolgában
óriási köztük a különbség. Cervantes nevetséget akart támasztani az
idejét múlt lovagi rajongás kifigurázásával, azt keresett a bárdolatlan
nyers józanság vaskos komikumával is; Goncsárov pedig szánalmat kér a
tespedés, az élhetetlenség számára, tiszteletet akar kelteni a józanság,
tevékenység iránt. Világos, hogy az alakok idő folytán szerepet
cseréltek. Ott még az ütött-kopott, ábrándozó lovagé a fölény, ott ő az
érdekes, a mozgató, emitt már Stolcz az új idők munkás vitéze, a józan,
tanúlt, dolgos ember, s most már ő hurczolja magával a gyámoltalan
álmodozót. Don Quixote és Oblomov: mind a ketten elmaradtak az időtől,
de az egyik csak mosolyt kelt kicsorbúlt kardjával, szélmalom-harczával,
a tétlen Oblomov ellenben a maga poros szobájában, foltos zekéjében,
szétmálló kanapéján lenézéssel és haraggal vegyes szánalmat. Cervantes
csak kinevetésre itéli a vénhedt vitézt, Goncsárov tragikummal sújtja az
új-kor henyéjét, az útban állót, a kerékkötőt. Az egyik csak nevetséges,
a másik bűnös. A Sanchok azóta tanultak és komolyodtak; ma ők a vezetők.
Ebben a felfogásban és ebben az igazságszolgáltatásban van az a leczke,
a mely Oroszország határain kívülre is szól, a mit mindenütt
megszívlelhetni. Az ellentétes természetek ilyen tanulságos
szembeállítása emeli felül az _Oblomov_-ot a sekélyes néprajzi regények
színvonalán, s ez a modern szellemű itélkezés igtatja az élet komoly
értékű másolatai, a nagy regények közé.

Ezt a polczot Goncsárov nemcsak lelkiismeretes megfigyelésével érdemli
ki, a miért mélyére tekintett az orosz léleknek, hanem művészi erejével
is, melylyel megfigyelését egy húsból és vérből való életeleven alakká
bírta tenni. Goncsárov a legkitünőbb realisták közé tartozik. Nem éppen
úttörő, mert hiszen Gogoly főmunkái megelőzték az ő első regényét, a
_Köznapi történet_-et (1847), de mesteréhez képest haladást jelent.
Gogoly inkább a külsőségeket szokta leírni, – ebben nem is mérkőzhetik
vele Goncsárov, – alakjainak benső tulajdonságai csak átderengenek azon.
Goncsárov is hasznát vette ennek a módszernek, de csak jelentéktelen
alakoknál: a lomhaságban megrögzött, dörmögő vén inas festésénél, egy
utczarovó világfi, egy megcsontosodott hivatalnok, egy atyáskodó, szájas
semmittevő rajzában, a kiket hogy egyenként leírhasson, rendre odacsődít
Oblomov látogatására; ez is a Gogoly fogása, a ki tárántászba ültette
hősét s bebarangoltatta vele egész Oroszországot, csakhogy minél több
fajta oroszt lefényképezhessen. – Gogolynál csak összetartóul van
egy-egy ilyen alak az egész seregnek központjába állítva, máskülönben az
alakok egyenlő értékűek előtte; így van ez _A revisor_-ban is, a _Holt
lelkek_-ben is; Goncsárov érdeklődése azonban egy alakra van irányozva,
s ha az _Oblomov_-nak két hőse van is, a másik csak az előbbinek
ellenlábasa, s arra való, hogy amazt az ellentét erejénél fogva
világosabban megértesse. Goncsárov a főalak lelkébe olyan mélyen száll
alá, a mire Gogolynál nincsen példa. Igaz, hogy Stendhal és Balzac
nagyszerű lélekelemzései már napvilágot láttak, mielőtt _Oblomov_
megjelent (1856), de Goncsárov nem tőlük tanult.

Egyikök sem tette volna, hogy a többiek rovására csak egy alakjának az
idegeibe vegye be magát, semmi egyébbel nem törődve, csak ennek az
egynek gondolatait és nyilatkozatait gyűjtse, s minden lélekzetvételét
meglesse, csak azért, hogy egy visszariasztó és elkedvetlenítő
tulajdonságnak, az unalomnak természetrajzát adja. Goncsárov munkái
általában hatalmas czáfolatai Brunetière merész állításának, mely
szerint az egész orosz irodalom merő átvétel, természetesen a
francziából. Látszólag e mellett szólna az, hogy társas-életük egészen a
párisinak utánzása, s nemcsak hogy a franczia könyvek nagyon kelendők
náluk, íróik is sokat fordítottak francziából. Ellene azonban sokkal
nyomósabb okok bizonyítanak. Ellene mond mindjárt az, hogy egyes orosz
írókon szemlátomást a német sentimentalismus érzik, másokon a
byronismus. Az orosz realisták munkái gyökeresen elütnek a franczia
realismus alkotásaitól, s inkább az angol írók műveivel mutatnak
rokonságot.

Nem szükséges itt a két nép lelkének nyilvánvaló különbségeit bolygatni;
elég irodalmuknál maradni.

Tárgykör dolgában: a francziának nincs inyére a positiv valóság;
gondolkodása elvont, képzelete mozgékony, ideges. A magasabb délkörök
alatt nem virágzik így a képzelet, sem Angliában, sem Oroszországban; az
éjszaki ember erősebben hozzá van nőve a valósághoz, köztük hiányzanak a
szikrázó temperamentumok. Tainet kileli a hideg, mikor a wakefieldi
lelkész helyébe képzeli magát, annyira fárasztja őket az élet robotja,
olyan kínnal izzadják ki a kötelesség verejtékét. Az orosz író, mint az
angol, mind realista. A gyakorlatias angolnak gyönyörűség a maga rendes
életének elégedettsége, azért rajzolgatja szívesen; az oroszt
elviselhetetlenül nyomorult sorsa lánczolja magához, a min kívül nem is
lát egyebet. Azzal az idegességgel ellentétben, mely a francziák
életében és munkáiban sziporkázik, angolok és oroszok munkáiban éppen a
nagyság és nyugalom a szembetünő. – A francziák Victor Hugo óta keresik
és túlozzák a rútat, hogy meglepő hatásokat csiholjanak belőle az
ellentétek révén: az oroszoknak keresetlenül is elég akad útjokba, a mi
az életükbe tartozik, azért nem is élezik ki, nem idealisálják, annál
kevésbbé, mert úgyis hiányzanék náluk az ellentét ragyogó fele. Ha a nép
alsó rétegéhez szállnak, mint az angolok gyakorta, az oroszok meg szinte
rendesen, ott nem érdekességet hajszolnak a francziák módjára, nem
turkálnak az irtózatban, hanem természetes színében mutatják be a
nyomort, az ember elzüllését benne. Az embereket is elütően látják: a
bűnök a francziáknál szinte kizárólag a ledérségből burjánzanak elő, az
oroszokban a nyomor a talajuk. A francziák rendszerint a túlcsigázott,
elnyűtt idegek nyavalyáiról adnak diagnózist, az oroszok éppen
ellenkezőleg, a fel nem ébredt finomabb érzékek zsibbadtságára mutatnak
példákat.

Megfigyelés dolgában: az oroszok a lélek mélységeit búvárolják, a
francziák az idegekben lesik meg a gyönyöröket és kórságokat, inkább
physiologusok, mint psychologok. Franczia író leírná Oblomov
arczszínének fokozatos szürkülését a viasz-sárgán át a hamu- és
föld-színig, melyet a borivástól lilaszín foltok tarkáznak, beszámolna
hajszálainak csepűszerű kihalásáról, kidülledt szemeinek bizonytalan
merev tekintetéről, a mint lassankint megüvegesedik; apróra leírná, mint
reszketnek kezei, mint kezdi húzni élettelenedő lábát. Goncsárovnál
minderről szó sem igen esik; az írónak nincs szándékában levizsgázni az
orvostudományból. Az orosz írót, s az angolt is, a lélek érdekli.
Tolsztoi is csak az öntudat csökkenéseit, kimaradozását írja le a
meghalásban. Dickens csak a halott Steerforth-t mutatja meg a
hullámokon, Thackeray csak üresen maradt karszékét a meghalt öreg
Crawleynek.

A mi a megírást illeti, a franczia sohasem hanyagolja el az izgalmas
mesét; az angol és orosz kevesebbet gondol annak kerekségével, s
érdek-költést és tanulságot egyaránt a jellemektől vár. A francziáknál
hagyományos a ragyogó compositió, az oroszoknál nem ritkán egészen
elfödi a részletek rajza, mint Raszkolnyikovnál és _Oblomov_-ban is.
Másfelől a franczia egy ponton reálisabb az alakok rajza közben: nem
farag olyan hihetetlen carricaturákat, mint az angol, sem oly
szívszaggató humorú alakokat, mint az oroszok. Természetes is: a
theoretikus ember lelkesedésre hajlik, a realis humorra vagy íróniára.
Azt be kell ismerni, hogy az angol és orosz irodalomban több a különcz,
mint a francziában. A faji sajátságokon felül annak is van ebben némi
része, hogy az angol és orosz író egyaránt óriási számú néphez tartozik,
s ebben már számarány szerint is több a különcz, a kik magukhoz
ragadhatják az író érdeklődését. Egyikük felé a világ minden sarkából
tolong a gyarmatok változatos népessége, különös, az otthoni élettől és
emberektől elütő gondolkozású, szokású, modorú emberek; – a másik előtt
óriási földdarab van nyitva, melynek minden zugában más és másfajta
életmódra, furcsánál-furcsább szokásokra és erkölcsökre, a műveletlenség
babonáira s a félműveltség félszegségeire, lépten-nyomon új meg új
torz-eredetiségre bukkan.

Munkáik velejében: a francziákkal szemben, kik Théophile Gautier óta
egyre teljesebben a l’art pour l’art elvéhez állnak, az oroszok és
angolok egyaránt irányzatosak. Az angol gyönyörködve szemléli a maga
egészséges életét, melyet megszépít a nemzeti nagyság tükröződése,
önelégülten írja le, s nyomorairól csak mint javításra szorúló foltokról
emlékezik meg. Az orosz keserű fájdalommal merül a szomorú muszka-élet
rajzába, a különös emberekébe, kikkel sok százados elnyomás elfeledtette
az akarni-tudást és megszokatta a nyomort. Amannak derűjében, ennek
megindultságában egyaránt olyan valami lappang, a mit a franczia
prózaírókban – Páris bálványozását leszámítva – nem igen találhatni:
mély hazafiság. S ebből az irányzatosságból és ebből a hazafiságból
szűrődik össze az a ‚morális ihlet‘, a mely az ő realismusukat
megnemesíti.

Ez összevetésnek úgyszólván minden egyes pontjánál találó például orosz
részről _Oblomov_-ot idézhetnénk, annyi kiváló tulajdonság egyesül
abban, s oly jellemző példája az orosz regénynek. Ennyi érdem méltán
avatja a világirodalom nagy regényei közé, habár egészében nem ment
jelentékeny hibáktól.

Egyik fogyatkozása kirívó az orosz irodalomban, melynek írói jórészt
átélt eseményeket, szemeik előtt élt embereket írnak le. Ezzel szemben
Goncsárov alakjainál gyanú férkőzik hozzánk: nem képzeletiek-e? Nem áll
ez Oblomovra, a kinek teljes élethűsége kezeskedik arról, hogy természet
után van festve. De már Stolcz ízről-ízre annyira az Oblomov tökéletes
ellenlábasává van faragva, hogy ez a kiszámított ellentét az igazság
rovására megy, árt a szeretetreméltó alaknak. Az alakok e költött volta
legbántóbb utolsó regényében, a _Szakadék_-ban (1870). Ebben is
akaratbeteg férfit rajzol, de itt az finom lelkű, művelt, világlátott
festő, a ki egy leány-rokonát szép és emberi életre akarja kelteni. A jó
házból való, okos lány szerelméért más is verseng, egy szálas derék
erdész. Míg szorongva találgatjuk, melyikük felé hajlik majd a leány, az
a kert végén egy vízmosta szakadék bozótjában mámoros szerelemben él
valami különcz és aljas jött-menttel, a ki lopott gyümölcsön tengődik,
ajándékba kapott elviselt ruhákban jár, és philosophusokat idéz, s a
szabad szerelmet hirdeti. (Az alak a regény tervezgetése idején, 1848
táján, liberálisnak volt szánva, a kivitelnél, 68-ban, nihilista lett
belőle.) A leány később mégis férjhez megy az erdészhez. Könnyű
megérteni, hogy mit akart mondani az író, de lélekrajz és tanulság mégis
csupa kérdőjel. Elvétve megeshetik ilyesmi, lehet egyszer akár
szóról-szóra igaz, de az egész nem olyan, a mi «egészen s mindig az».
Úgy látszik, mintha az alakok a bizarr meséhez volnának hozzácomponálva.
A kritika is, a közönség is túlságosan merésznek találta az egészet s
nagyrészt e kritika volt oka annak, hogy Goncsárov végképp elhallgatott.

Ez az elrajzolt nőalak vezet rá Goncsárov másik nagy írói fogyatkozására
is, s ez az, hogy nőalakjai általában halaványak, határozatlanok,
Oblomov jólelkű, együgyű feleségét kivéve. Ez nem csekély hiba, de nem
egyedül Goncsárov sinylik benne. Végig az egész világirodalmon, a női
lelket szinte kizárólag csupa férfiak rajzolták meg s a rajzokat megint
csak férfi-kritikusok hitelesítették találóknak. A mintákat és
másolatokat egyaránt férfikéz gyúrta, pedig hogy ez ebben a munkában nem
mindig megbizható, arra bizonyságul itt vannak a csak Gabrielle Reuter
rangú nőírók alakjai is, számtalan olyan vonásukkal, melyeket igazaknak
találunk, de a minőkkel férfiíró sem nem tudná, sem nem merné alakjait
illetni. Ezért nagy kár, hogy egyáltalán kevés női arczkép maradt ránk
regényekben női kézből, tökéletes művészi becsűek csak az egy Eliottól,
mert Jane Austen alakjai erény-bábúk, Ouidaéi mesealakok, a Sandéi meg
egy ideges képzelet erotikus lecsapódásai. Eliot élethű férfialakjai,
legfőként Bede Ádám, azzal kecsegtetnek ugyan, hogy miért ne
sikerülhetne férfinak épp ilyen tökéletesen női lelkek rajza, mégis
kérdés, ha egy pár kellő műveltségű és megbízható itéletű asszony ebből
a szempontból venné szemügyre a világirodalom nagy regényeit,
Borvarynén, Sharp Beckyn és Karenin Annán kívül vajjon még hány nőalakot
találna kifogástalanul élethűnek? Goncsárov nőalakjai – amaz egyen kívül
– aligha tartoznának a választottak közé.

Ha Oblomov élethűség dolgában ennyire kiválik Goncsárov többi alakjai
közül, kéznél van a feltevés, hogy abba sokat olvasztott magából. A ki
Goncsárov tehetségével nem mer nekivágni az irodalomnak, hanem
harminczhatéves koráig hallgat, azután minisztériumokban görnyed,
holtáig (1891-ben, hetvennyolcz éves korában) egy postaigazgató
hivatalszobájában üldögél s csak szűkebb szabad idejében dolgozgat
kedvére, Flaubertnél is tovább, tíz-tíz évig pepecselve egy-egy
regényén, abban igazán kell lenni valaminek az Oblomov
bátortalanságából, a munkához félve látó természetéből; nem volt az
puszta rágalom, mikor kritikusai azt írták, hogy az íróban is sok van az
oblomovismusból.

Az pedig, hogy ez a föltett hasonlatosság máig sincs kifürkészve, egy
ekkora írónak az életrajza ma sincs megírva, oroszúl sem, s hogy az
orosz irodalomnak olyan alapos és fáradhatatlan búvára is, a milyen De
Vogüé, az orosz regényről szóló könyvében Goncsárov munkásságán csak
olyan általános szólammal röppen át, hogy «a század derekának
irodalmához tartozik ez a kiváló regény is», – ez meg a kritikusok és
essay-írók pblomovismusa.



TURGENYEV.

Turgenyevvel majd minden olvasója szinte személyes ismeretségbe jut,
olyan nyiltan tárta föl életét és egyéniségét munkáiban. Elvezetett
szülőhelyére, Orelbe (szül. 1818.) és jószágára, Spaszkoje-Szelo-ba,
megmutatta annak népét a _Vadász naplójá_ban. Leírta anyját, az
érzéstelen muszka nemesasszonyt, a ki jobbágyát egy nem tetsző köszönés
miatt Szibériába küldi _(Punin és Baburin)_. Ismerjük atyját, a daliás
szép férfit, kemény apát, hideg férjet, de szenvedélyes szeretőt, a ki
vetélytársa fiának első szerelme idején _(Első szerelem)_. Beavatott
gyermekkorának gyönyörűséggel teli óráiba, mikor a bozótba rejtőzve
hallgatta egy örökké kóborló, dologtalan rajongónak a szavalását, az
első verseket, melyeket életében hallott _(Punin)_. Elmondta önnön első
költeményeinek és szindarabjainak történetét. Leírta az ifjúság nagy
czéljait, melyeket fiatalon olyan közelnek hiszünk, mint a láthatár
szélén lehajló eget; a felséges lelkesülést, melyhez méltó tettek
nincsenek; mind a gyönyörű hajnali álmokat, melyeket a kényérkereső
nappal szétzilál (_Előestve, Now_, stb.). Meghittjévé tett öregkora
szomorú gondolatainak s a halál elősejtelmének, mely átborzong a
_Senilia_ prózában írt költeményein; megírta _emlékezéseit_ egész
életéről.

A mit ő maga elhallgatott, elmondták mások. A nehéz éveket, mikor anyja
kitagadta, a miért nem akart államhivatalnok maradni, s csak szigorogva
tarthatta el magát keresményéből. A két esztendeig tartó rendőri
felügyeletet, mikor Gogolyról egy erőteljes nekrológot írt; e két év
letelte után állandóan külföldre költözött. Ismeretes az a barátság, a
mely Madame Viardothoz, a nagyhírű énekesnőhöz s ennek egész családjához
fűzte. Hét évig élt a kedvökért Baden-Badenben (1863–70.) s velük ment
azután Párisba. Párisi éveinek egész története benne van a Goncourtok
naplójában. Rendes helye volt a «kifütyült írók asztalá»-nál, a hol
Flaubert, Goncourt Edmond, Zola, Daudet szoktak kívüle összejönni,
eleinte Saint-Beuve is. Mindnyájan szerették, legkivált Flaubert, ezt a
‚bájos kolosszust, fehérhajú kedves óriást, a ki olyannak tetszett
nekik, mint valami hegyi vagy erdei szellem‘. «Szép, nagyon szép,
csodálatosan szép, – írja róla a napló – szemei kékek, mint az ég,
oroszosan elnyujtva beszél, a mi nagyon jól áll neki». Viardoték házában
lakott, a Rue de Douay-ban, a második emeleten. Falusi jószáguk mellett
Bougivalban házat és kertet szerzett. Itt halt meg, 1883-ban. Mindenki
ismeri azt a képét, melyen halálos ágyán fekszik; takaró leplén rózsák
hervadoznak.

E rózsák illata ma is elkábítja olvasóit s szokás azt képzelni, mintha
Turgenyev csupa szerelmes történetet írt volna s egész élete sem lenne
egyéb egy símán folyó regénynél. Mind a két hit tévedés. Hiszen élete
magányosan és hazátlanul telt el, pedig éppenséggel nem azért ment
külföldre, hogy a hazájabeli élet sodrát kerülje, hanem hogy szabadon
gondolkozhassék és nyiltan írhasson. Épen nem az a kozmopolita
gondolkozású, lágy kedélyű, síma _conteur_, a kinek tartották. Hiszen
mindig az orosz lelket, orosz nemzeti szellemet búvárolja, azt festi.

Takarjuk el a szerző s a személyek neveit egy tisztán szerelmi
történeténél, pl. _Aszjá_-nál; a jószemű olvasó mégis tüstént rá fog
ismerni az alakokban az oroszokra, az íróban Turgenyevre; oly hű
rajzolója az orosz léleknek s olyan erős egyéniség. Újabban azt szokás
szemére vetni (Brückner), hogy mindig a régi Oroszországot rajzolja, a
‚márczius előttit‘, – s a hatvanas évekbe helyezett alakjait vissza kell
datálni 48-ra. Ez sem áll; csak az idegen olvasó nézheti elbeszéléseit
puszta meséknek; a ki a korabeli orosz életet csak valamelyest is
ösmeri, látja, hogy Turgenyev mindig annak problemáit feszegeti, még
kisebb beszélyeiben is. _Rudin_ a magával tehetetlen orosz természet
megtestesítője; _Milics Klára_ az öngyilkosság egy időben elterjedt
orosz járványának lelki diagnózisa. Nagy munkáiban ott csiráznak az
orosz föld, a mult és jövő nagy problémái; az emberiség, a cultura és
haladás kérdései nála mind az orosz népre vannak vonatkoztatva.
Andersennek van egy meséje a szüléről, a ki elindult gyermeke jövőjét
megtudakolni s az útját álló fagyos tüskebokrot addig melengette a
szívéhez szorítva, míg a cserje kivirított és útbaigazította. Turgenyev
geniusa ilyen: hazája jövendőjét kutatva, annak problémái az ő szívében
írói thémákká nyiladoztak ki. De az idegen közönség csak a szerelmi
történeteket olvasta munkáiban s eleven meséje, úri választékossága,
halk hangja s a francziás könnyedség révén, a hogy meséit elbeszélte,
finom, vonzó, internationalis irónak nézték s e részben is a legjobb
francziákhoz hasonlították. Taine századok óta a legharmonikusabb
íróművésznek tartotta.

Maga az a lágy és mély melancholia, mely legjellemzőbb vonása
egyéniségének, az európai ember elfinomult pessimismusának tetszett.
Pedig ha egyéb kiválóságai csakugyan általános írói előnyök is: ez a
csendes mélabú jellegzetesen orosz vonás. Turgenyevnek a lelke tele volt
a szláv szomorúsággal és életközönynyel. Gyermekkorában gyakran hallotta
a szülei ház udvarán a kancsuka csattogását s a jobbágyság félénk
megalázkodásából az élet szomorúságát és a sors durvaságát olvasta ki.
Fiatalon, a földeken vadászgatva, csupa tragédiák közt mozgott, ha
egy-egy emberrel szóba állt, vagy átlépte egyik-másik viskó küszöbét.
Ezek a tragédiák töltik meg a _Vadász naplójá_-t, első könyvét, mely
hírre kapott. Látnia kellett, hogy ezek a tragédiák különösen
mindennapiak az ő hazájában, a hol a természet még szigorúbb, a sors még
zsarnokabb és vérengzőbb, mint egyebütt. A mult sem tesz tanúságot
egyébről, a jövő sem kecsegtet mással. S hozzá még ennek a szakadatlan
nyomorúságnak sem czélja, sem foganatja, hiszen ha egész Oroszország
egyszerre elsülyedne, mondja Potugin a _Füst_-ben, és magával vinne
mindent, a mit létrehozott, nem hiányzanék egy szög sem a világból. «Mi
nem találtunk fel semmit, csak a kancsukát».

A maga életének szomorúságát s az egész orosz élet czéltalanságát és
közönyét Turgenyev a gondolkozó ember átértésével érlelte meggyőződéssé
s érzékeny lelkének elcsüggedésével terjesztette ki tanulságát az egész
életre. Az lett a hite, hogy az igazság, emberség, jóság elvont
fogalmak, a melyek a sorssal szemben csak olyan tehetetlenek, mint az
önmegadás és a tűrés, mely nem húzódhatik olyan szűk és sötét zugolyba,
a hová el nem érne a sors kancsukája. Átérezte a természet közömbösségét
teremtményei iránt s az élet egész kíméletlenségét.

És mert nagyon subiectiv természet volt, ezt a leverő tanulságot átvitte
összes munkáiba. Annyira subiectiv, hogy minden munkájába beleszűrődik
egész egyénisége s egyes művei közt hiába keresnénk olyan különbségeket,
a minőket hangban és hangulatokban, témák és érzések dolgában megtalálni
a legnagyobb írók, Balzac, Thackeray, Tolsztoj művei közt; de ez az
egyéniség olyan vonzó és rokonszenves, hogy sohasem ununk rá. Ámbár
regényeket írt, egyéniségéről alakjai kedvéért sem tett le soha. Sőt
inkább: azzal tette élőkké alakjait, hogy a maga hangulatait, érzéseit,
tulajdonságait osztotta széjjel köztük. Mindössze háromféle embere van:
néhány ideges alakja, mint Csulkaturin az _Ötödik kerék_-ben; azonkívül
csak gyöngék és erősek. A gyöngéket, a Litvinovokat, Kirszanov
Nikolájokat, Nezsdanovokat a maga érzéseibe és gondolataiba öltözteti s
a maga szokásaival, hajlamaival, életének eseteivel ruházza fel őket,
olyan aprólékosságokig, hogy például Fenicska is az ő spaszkójeszelói
házából és életéből került a Kirszanov Nikoláj házába. Az erőseket, a
milyenek Bazarov és Szolomin, élő minták után rajzolja. Megfogadta, a
mit Belinszkij tanácsolt neki, mindjárt legelső elbeszéléseinek
megjelenésekor: «Ha nem csalódom, az ön hivatása az lesz, hogy a való
élet jelenségeit megfigyelje s hagyja átvándorolni képzeletén és aztán
írja le… csak a puszta képzeletre ne bízza magát». Turgenyev szót
fogadott kritikusának s kevés kivétellel a legmegbízhatóbb modèle-t
választotta: önnön magát, az idealis oroszt, a ki az idegen földön is
mindig vele volt. De akár magát írja le alakjaiban, akár másokat, az ő
subiectiv természetéből rögtön kisugárzik, hogy milyen rokon- vagy
ellenszenvvel van alakja iránt. S minthogy hangulatait csodálatos
élénkséggel és közvetlenül tudja velünk közölni, nem sokára mi is úgy
érzünk irántok, mint ő. Azzal, hogy így megmozdítja mellettök
érzésünket, teszi őket elevenekké.

Neki magának az erősek tetszenek jobban, a Bazarovok és Szolominek,
talán épen azért, mert ő maga azok közé tartozott, a kik verseket
olvasnak és megkönnyezik, mint Kirszanov Nikoláj s jobban értenek a
zenéhez, mint gazdaságukhoz. Ezeket egy mélabús mosolylyal hárítja félre
az élet útjából és gyönyörűséggel nyitja meg azt a kemény fából való
emberek előtt. Ezeknek a németes erényeitől és erejétől várta
Oroszország megujhodását. Főmunkái erről a jobb jövőről szólnak, az
_Apák és fiúk_ bizalommal, csüggedéssel a _Now_.

Asszonya is kétféle van. Egyik oldalt a csábítók és megrontók állanak,
tele puhasággal, bájjal, szeszélylyel, érdekességgel: az Irinák és
Odinczovák, a kik sorsai a férfiaknak, – másik felől a tiszták, hívek,
megbocsátók, egyszerűek és szorgosak: ezek a Tátjánák és Mariannák, az
élettársak. Azokról álmodoznak az elvénült testőrtisztek, mint Kirszanov
Pável, őket bámulja a német fürdők népe; emezekkel mennek ki a világba a
Nezsdanovok, ezek a Szolominok élettársai. Azok a szerelemre valók, ezek
az életre.

Legtöbb elbeszélésének az a tárgya, mint hagyja el egy-egy Litvinov a
maga Tátjánáját egy ragyogó asszonyért és később mint tér vissza hozzá,
vagy mint marad magára örökre. Ez a meséje a _Füst, Nemesi fészek, Egy
boldogtalan, Tavaszi hullámok_ elbeszéléseinek. Annyiszor ismétlődik ez
a théma, mintha ez a mélabús, magányos ember azt akarná bebizonyítani
egy egész sereg példával, hogy az életnek még legszebb érzése is vagy a
szenvedély lángjának van híjával, vagy elhamvasztja az élet nyugalmát
örökre. Talán a maga életének is ez volt a tanulsága, mert hiszen ő alig
írt le mást, mint a mi emléke volt és a mit maga érzett.

Legnagyobb munkáinak alapgondolatát is tulajdon benyomásaiból merítette,
otthoni látogatásainak hangulatából. Maga beszélte, hogy legkedvesebb
alakját, a ki tőle magától legmesszebb esik: Bazarovot egy fiatal muszka
orvosról mintázta, a kivel egyik oroszországi útján a vasúti kocsiban
ismerkedett meg s a ki annyira érdekelte, hogy tulajdonképen ennek az
alaknak a kedvéért írta meg az _Apák és fiúk_-at. Ez Turgenyevnek a
legszebb könyve. Tervét Ventnorban, Wight szigetén dolgozta ki,
1860-ban; még ebben az évben megírta első fejezeteit s a következő évben
Spaszkoje-Szelóban fejezte be. Az egész világirodalomban ő nyúlt először
ehhez a thémához; ő mutatta meg és indokolta költői és lélektani módon,
hogy mennyire és miért nem értheti meg egymást két szomszédos nemzedék,
az apák és a fiúk. A saját élménye érttette meg ezt véle, ott, a vasúti
kocsiban, a melyben ő volt a vénhedő törzs s egy fiatal orvos az új
sarjadék. Ez a regény nem csak a Turgenyev korának és a rákövetkező
nemzedéknek a rajza; minden régi és új generátiónak a könyve az. De
magában Oroszországban az általános emberin felül nemzeti vonatkozást is
olvashattak ki belőle: eljöttét egy új, tanult, munkás nemzedéknek, a
mely hozzágyűrkőzik a cselekvéshez. Csakhogy mind a két tábor megütődött
a könyvön. A fiatal Oroszország carricaturának vette a Bazarov alakját,
a ki csak beszél és nem cselekszik, lenézi a művészeteket s észbeli
ereje csak puszta kritika, semmi más; a reactionáriusok pedig
visszadöbbentek a fiatal nihilistától, – ezt a szót Turgenyev faragta és
a regény majdnem olyan ismeretes lett, mint a szó, – a ki semmiben sem
hisz az értelmen kívül.

Nagy munkáiban mindig ennél a problemánál maradt: a jövendő kérdésénél,
az ifjúság törekvéseinél. Mikor a fiatalság a nép felvilágosításáról
álmodozott s a tanulók százával «mentek a nép közé», Turgenyev szeme
elkisérte őket oda is. 1876 augusztus 8-án azt írta Bougivalból
Flaubert-nek: «Chose incroyable, j’ai achevé mon grand diable de roman».
Ez a regény a _Now_. Turgenyev nem prófétája volt ennek a mozgalomnak,
hanem történetírója. Turgenyev regénye a kihalt törekvések kései
elégiája, mely egy jószándékú fiatalság gyönyörű rajongását gyászolja el
s azzal a búskomor tanulsággal végződik, hogy az életnek nem a nagy
elszánások adják meg a tartalmát, hanem a lassú, de folytonos munka. Nem
azok fogják megváltani Oroszországot, a kik barricade-okról szónokolnak,
sem a kik úgy közelednek a föld népéhez, hogy együtt isznak velük, a míg
ez a nép maga föl nem jelenti őket: hanem a Szolominok, a kik tanultak,
megfontoltak, dolgoznak és türelmesek.

Ez a nagy skeptikus egyben hitt: a culturában. Attól remélte, hogy ki
fogja gyógyítani nemzetét az életfásultság- és tudatlanságból. Másképen
munkái vigasz nélkül valók. Olyan közömbösnek érezte a sorsot az ember
iránt, hogy azt hitte, annál közelebb férkőzik a valósághoz, minél
messzibbre kerüli a szokásos költői igazságszolgáltatást. Nezsdanov – a
_Now_-ban – annyi törekvés, elszánás, önfeláldozás után önnön kezével
veszti el magát, a nélkül, hogy életének akármi haszna volna. Bazarov
küzdelmeinek nincs más emléke a sírkövén kívül. Legszembetűnőbb ez az
élethű igazságtalanság _A puszta Learjé_-ben. Mikor ez az öreg paraszt
szétosztja jószágát a leányai közt, azok kitúrják őt a ház utolsó
zugából is. A vén emberből kitör a keserűség: «Ha nekem nincs födelem,
nekik se legyen». És gyerekes szószerintvevéssel viszi véghez boszúját.
Felgyújtja a házat, fölkapaszkodik a tetőre s a lángban-füstben zúzza a
tetőt, tördeli a gerendákat, míg maga is le nem zuhan és szörnyet nem
hal. És leányai? Boldogulnak; az egyik vezére a raszkolnikoknak, a másik
messze földön híres gazdasszony. «Megérdemelte-é a boldogságot? Ilyesmit
csak fiatal korában kérdez az ember. Minden a világon, a jó épen úgy,
mint a rossz, nem érdeme szerint jut ki az embernek, hanem valami, most
még ismeretlen, de logikus törvény szerint, a melyet én nem
feszegethetek, ámbár néha úgy rémlik, mintha volna róla valami homályos
sejtelmem».

De nem csak zűrzavarában akart közelébe jutni az életnek, hanem azzal
is, hogy sohasem lépte túl a természetességnek, sem a saját
természetének és képességének határait. Összes munkáiban nem rajzolt egy
valószínűtlen jellemet, ámbár jellemző-erejét kemény próbára tette,
mikor az állhatatlanságot és ellenmondó tulajdonságok összetapadását
emelte jellemző vonássá, mint _Rudin_-ban. Meséit sem feszítette túl a
valószínűség legbensőbb határán soha, ámbár köre rendkívül megbővült,
attól fogva, hogy egy-egy embernek a tragédiáját beszélte el, mint a
_Vadász naplója_ kis történeteiben, a két-három alakból kipattanó
szerelmi problémákon át odáig, mikor minden alakja egy társadalmi
osztályt, vagy más-más nemzedéket jelképez s az egyéni és szerelmi
történetek a jövendő problémáinak burkává feszülnek. Ezen az egész úton
egyetlen egyszer sem vált keresetté, vagy nem-igazzá, mert nem festett
olyan szenvedelyt, a melyet maga nem érzett, vagy a melyre képes nem
volt, nem írt le gondolatot, a mely nem forrt ki benne. Azt a
hasonlatosságot pedig, a mely alakjai közt így keletkezett, éppen mert
majdnem valamennyit önmagából írta, változatos cselekményekkel és
mozgalmas jelenetekkel tudta feledtetni s ezeket a meséket olyan elmés
és választékos módon, olyan közvetlenül és melegen mondta el, hogy ezek
a külső események szinte egymagukban is vonzó és olvasott íróvá tették
volna.

Mindezek olyan kiválóságok, a melyek nemcsak az orosz, hanem az egész
európai irodalomban is érdemes és érdekes íróvá teszik. Különös érdeme
és érdekessége mind a két helyen, hogy ő ismertette meg először az orosz
földet és népet az európai irodalomban. Ő volt az első orosz író, a
kinek munkáit minden európai nyelvre lefordították. Turgenyev írta le az
idegeneknek először az orosz föld tavaszát és őszét, az orosz
aristokratiát, a földesurat, a diákot és a népet, leírta a régi és a
forrongó új Oroszországot. Megrajzolta a nemzeti önhittséget a
jobbágyság eltörlésének idején a _Füst_-ben; kipellengérezte a léha
aristokratiát és a tanulatlan, nyegle reformátorokat. Megértette a
fiatal Oroszország vágyait és küzdelmeit, a mozgalmak czélját és
kétségbeejtő meddőségét.

A kép, a melyet hazájáról és nemzetéről rajzolt, olyan elfogulatlan és
őszinte, a milyet talán nem is festhet, csak a ki idegenben él. S
külföldi élete és külföldi sikerei mellett ez lehetett a főoka annak,
hogy míg munkái Európa-szerte ismeretessé tették Oroszországnak életét
és irodalmát, népének szokásait és természetét: őt magát mindegyre
idegenebbnek nézték otthon. Mikor holtteste hazatért a szentpétervári
Wolkowo-temetőbe, a muszka ujságok egy része azt írta, hogy Turgenyev
nem is orosz, hanem európai s Oroszország csak megvetést érezhet a
pseudo-orosz iránt.

A «pan-orosz sphinx», melyről egyik prózakölteményét írta, ő rajta is
megmutatta, hogy épen azokat tépi szét, a kik megfejtik a talányait.



TOLSZTOJ.

Mikor egy élet kialszik, a halál küszöbén még egyszer megelevenülnek a
közemberek is, életök és jellemök föléled, legalább hozzátartozóik
emlékezetében. Rendesen hamar elmossa ezt az idő; de a nagy emberek még
élőbbekké lesznek, mikor kilépnek a milliárd élő közül, a kik csak
eltakarták alakjukat. Életöket világosabban látni s jobban érezni
érdemöket. Tolsztoj alakja sem halványult halála hirére, sőt elevenült.
Elfogott bennünket a parasztok babonája: szinte láttuk, a mint benéz
ablakunkon és ránk szegzi szemét. Mintha hirtelen átolvastuk volna
összes műveit, oly élénken támadt föl hatásuk újra. Az ellentétes
ítéletek közt, melyek róla elterjedtek, annyi világos, hogy ma nincsen a
földön ily világraszóló író, s talán hozzáfogható ember sincs, a kiben
annyi szeretet s oly erős meggyőződés élne s ki oly lankadatlanul
kutatná az élet czélját.

Az élet valóban csak elhomályosította Tolsztoj egyéniségét, a miben nagy
része van annak, hogy Oroszországban élt. Alakjára az ellenmondások köde
borult. Egy kitünő író, a ki hátat fordít az irodalomnak, becsmérli a
művészetet, s ha munkáit hallja említeni, indulatba jön; gazdag ember, a
ki szegénységet hirdet s elítél minden magán-vagyont; kezdik vallásos
rajongónak tartani, s egyháza éppen akkor zárja ki; tanítása és tettei
közt is könnyű ellenmondásokat találni. Egyéniségét illetőleg ily
ellentétek közt botorkált az érdeklődés és a kritika; nem csoda, ha ez
maga is ellentmondásba szédült. Szokássá vált Tolsztojt ketté hasítani:
magasztalni benne az írót és mosolyogni a gondolkodón. Így próbáltak
egyezséget kötni csodálói az ócsárlókkal. De leszámítva azt, a mi
egészen természetes, hogy röpirataiban csakugyan nincs meg szépirodalmi
munkáinak nagy művészete: máskülönben ez sem egyéb badar ellenmondásnál,
hiszen regényei és elbeszélései, melyeket bírálói csodálattal említenek,
tele vannak azon eszmékkel, melyeket röpirataiban gáncsolni szokás.
Olvasói lelkesültek az alakokért, kiknek ily eszméik voltak, de
mosolyognak az írón, mikor azokat maga is komolyan veszi. Eszméi,
melyeket később közvetlenebbül és következetesen fejtett ki, áthatják
szépirodalmi munkáit is. Gondolkodása épp azon körülményekből és
hatásokból táplálkozik, mint elbeszélő művészete: jelleme alapvonásai- s
élete viszonyaiból.

Másféléves korában elveszti anyját, nemsokára apját is; egy nagynénje
neveli tovább, a kinek elve, hogy fiatal emberből csak valami előkelő
asszonynyal való viszony faraghat úri gavallért. Moszkvában él, a kazani
egyetemet látogatja, kevés sikerrel. Aztán hazamegy birtokára, Jasznaja
Polyanába s már ekkor, tizenkilencz éves korában, jobbágyainak akarja
szentelni magát; új kőházakat építtet nekik a régi putrik helyébe, –
csakhogy azok lustaságból nem akarnak átköltözni; iskolát alapít, de a
szülék azon könyörögnek, ne gyötörje gyermekeiket tanítással. A jó
szándékok hajótörése után Pétervárra megy, a nemes úrfiak mulatságait
keresi, a szerelem és kártya örömeit, melyekért adósságba veri magát. A
tönk széléről egyik testvérbátyja magával viszi a Kaukazusba; ott
katonának áll, csatároz a cserkészekkel, azután részt vesz a török
háboruban; áll a golyózáporban Sebastopol ostrománál. Közben föltámad
írói hivatása; első kisérletét Nekraszov örömmel fogadja. Most sokat
olvas, írók közé jár, kiknek társaságában folyvást a haladásról hall
beszélni. Zaklatja a kérdés: vajon a Nyugat civilisatiója, a melyet
annyit dicsőítnek, jobbá és boldogabbá tette-é ott az embert? Beutazza
Nyugat-Európát, az úton eltemeti legkedvesebb testvérét, sokat lát,
sokat tanul, s 1861-ben, Oroszország megújhodásának időszakában, azzal
az eltökéléssel tér haza, hogy fölszabadítja jobbágyait, birtokán fog
élni, a nép nevelésének és az irodalomnak, megházasodik és családot
alapít.

Ily változatos életen ment keresztül harminczhárom éves korára. Ismerte
a falut és a várost, a paraszt népet s a főúri körök mulatságait;
katonáskodott és gazdálkodott, élt háborúban és béké-ben, látta
Oroszországot és a külföldet, próbált szenvedélyeket és küzdelmeket.
«Nem volt bűn, a mely ez évek alatt nem száradt volna lelkemen, – mondja
_Gyónás_-ában, – nem vétek, melyet el nem követtem. Hazugság, lopás,
mindenféle tobzódás, erőszak, gyilkosság, mindebben vétkes voltam, pedig
csak a jó után epedtem, s embertársaim aránylag erkölcsösnek tartottak s
annak tartanak ma is. Jószágomon henyéltem s elittam, eljátszottam,
eltékozoltam, a mit jobbágyaim munkája szerzett; csaltam és eladtam
őket, s ezért csak dicséretet arattam. De kivétel nélkül lenéztek és
kinevettek azért, a mi jót tenni megkisérlettem». Mert ennyi mindent
átélt és ismert, azért lehetett kitünő íróvá, s mert mindezt ismerte s
hibáztatta és megvetette, azért lett gondolkodóvá.

Lelki fejlődését könnyű követni, mert első szépirodalmi műveitől kezdve
valósággal időrendben beszámol a hatások- és rázkódtatásokról, a melyek
érték. Jobbára önnön életét írja, tulajdon lelkét bonczolja
beszélyeiben, vagy legalább a társadalmi osztályokat rajzolja és
bírálja, melyekkel megismerkedett. Legelső műve (1852.) egy abbamaradt
önéletrajzi regény az ember életének négy korszakáról, melyből azonban
csak a gyermek-, serdülő- és ifjú-kor rajza készült el, a férfi-kor
hiányzik. Kevés alakítással a maga életét rajzolta Irtenjev alakjában:
mint veszi körül anyja halála után először az idegenek világa, mint kezd
benne homályos sejtelem derengeni a lányok és fiúk különbözőségéről,
mint nézi csodálkozó irigységgel bátyja szabadabb modorát azokkal
szemben; hogy’ kezdi magában bírálgatni hozzátartozóit, hogyan keresi
egy barátjával, Nehljudov-val közösen a férfi-kor küszöbén az élet
czélját, melyet az egyén és az összesség tökéletesülésében talál, a
mihez a maga számára életszabályokat dolgoz ki. Szorosan ehhez
kapcsolódik második munkája, egy nagyobb terv egyetlen elkészült
részlete, _Egy földesúr reggele_ czímen, mely mások vezetését rajzolja a
tökéletesedés felé. Nehljudow alakjában saját földesúri reform-terveit s
azok kudarczát rajzolja, a minek okát az úri osztály és a nép között
tátongó ürben látja, az urak sok évszázados nemtörődömségében s a nép
elmaradottságában, mely el sem bírja gondolni, hogy urai valóban javát
akarnák.

Ebből a szempontból nézi e két osztályt élete további folyamán. Erősen
bírálja a városiak és előkelőek könnyelmű életét, a nemes úrfiak léha
mulatságait: az Irtenjevben rajzolt első gerjedelmek följebb szitását
_Egy marqueur följegyzései_-ben (1856), melyben pajtásai első, vásárolt
szerelmi kalandjára csábítják Nehljudovot, a ki azzal tér vissza
czimborái közé: Ezt sohasem fogom nektek megbocsátani, de magamnak sem.
A tiszti élet feslettségét rajzolja a _Két huszár_, apa és fia
történetében; az apa meghódított volt egy vidéki özvegyet; húsz esztendő
multán fia vetődik el e vidéki házba s majdnem megismétli apja esetét az
özvegy leányával (1856.). Ezekben a maga társaságát festi, a gazdagok és
műveltek alacsony gondolkodását, kegyetlen önzését, fékezetlen
élvezet-vágyát, melyek apáról fiúra öröklődnek; de a magából kifordult
Nehljudovban s fiatal huszár társában, a ki fellázad barátjának önzése
ellen, – az író lelkiismerete jut szóhoz. Művelt emberek, a kik erkölcsi
alap és akaraterő hiánya miatt elzüllenek, visszatérő alakjai Tolsztoj
elbeszéléseinek (_Találkozás egy moszkvai ismerőssel; Albert_ 1857.) s
regényeinek is.

Más elbeszéléseiben a föld népét jellemzi. Nem szépítgeti erkölcsüket a
Turgenyev módjára, nem is pusztán elkeseredve és szeretettel nézi, mint
Gogoly és Dosztojevszkij, hanem minden során érzik, mennyire szeretne
segíteni. Ott van Polikuska története (1869.). Egy részeges kocsis; hogy
bizalmát kimutassa, földesasszonya rábízza a városból egy pénzeslevél
elhozatalát. Polikuska az úton addig tapogatja a pénzt sipkája alatt,
míg végtére elveszti. Szégyenében és bánatában fölakasztja magát.
Felesége fölrohan hozzá a padlásra, ott elájul s azalatt gyermeke, a kit
éppen füröszteni készült, belefúl a teknőbe; az asszony megőrül
fájdalmában. Az elveszett pénzt egy gazdag paraszt találja meg, a ki nem
akarta öcscsét kiváltani a katonaságtól. Most e pénzen kiváltaná, de
öcscse e gondolattól visszadöbben. Az öregben is föltámad a
lelkiismeret, visszaviszi a pénzt a földesasszonynak, de az iszonyodik e
pénztől s a megtalálónak ajándékozza, a ki most már kiváltja öcscsét,
megbékül vele s Istenhez tér. Tolsztoj nem titkolja a nép együgyüségét,
alacsony furfangját, számító kapzsiságát, még szívtelenségét sem, de a
sötétségben itt is a lelkifurdalás, a szégyen, önvád és megbánás érzései
derengenek, a megigazulás kálváriájának állomásai.

A nép egyszerű életét és lelki világát mintegy az anyatermészethez
tartozónak érzi s e réven még szinte állatiságukban is talál valami
nagyszerűt. Nem fürkészik, de a természettel együtt élve tisztábban
látják az élet értelmét, nyugodtabbak rejtélyei előtt. Alenyin, egy
tizennyolcz éves életúnt úrfi, a ki gondot és munkát nem ismert s
mindenben csak műkedvelő volt, a Kaukázusba kerül; egy vén kozákkal
vadászni jár s hallgatja annak egyszerű életbölcseségét. Szeretne ő is
egyszerű emberré válni, köztük élni és közülök házasodni; de a
kozákleány, a kibe beleszeret, hű marad a maga kozákjához s midőn
Alenyin feleségül kéri, csak ennyit mond: Ugyan eredj! Szoktak is urak
kozáklányokat feleségül venni! _(Kozákok.)_ Alenyinnak éreznie kell,
hogy a műveltek és a nép világa annyira elszakadt egymástól, mintha két
külön emberfaj állna szemben, a kik nem bírják egymást megérteni.
Valahányszor a két világfölfogás szembe kerül, Tolsztoj mérlege a nép
felé hajlik. A halált is nyugodtabban és természetesebben veszik. Az
egész világirodalomban sincs író, a ki megrendítőbben s több meghalást
írna le Tolsztojnál. Töprengéseinek egyik kristályosuló pontja a halál
gondolata, melyet _Iljics Iván_ lassú haldoklásának rajzában egész
köteten át elemez és rajzol. Egyik elbeszélésében három halált ír le.
Egy beteg bárónő a délvidékre menekülne a halál elől, de útközben
rosszabbul lesz s meg kell állania egy útszéli fogadóban. Ott a kemencze
padkáján egy öreg paraszt haldoklik; a postakocsis megkívánja az öreg jó
csizmáit, annak már úgy sem kell, ha meghal. Az öreg oda is adja neki,
ha megigéri, hogy majd sírkövet állít érte. A bárónő útközben elhal;
sírján nemsokára nagy emlékkövet emelnek. A vén paraszt is meghalt még
azon éjszakán, de a kocsis nem bír sírkövet venni, hanem kimegy az
erdőre, hogy keresztet faragjon s fejszéje alatt kidől egy fa,
halálküzdelem és részvét nélkül, még nyugodtabban, még csöndesebben az
öreg parasztnál is. (_Három halál_. 1859.)

Ilyenek Tolsztoj fiatalkori elbeszélései, melyekből nem csupán az írót
ismerni meg, hanem a gondolkozót is. A maga lelkének ez a bonczolása a
huszonnégy éves írónak első munkájában, vágya a tökéletesedés felé,
önvallomásai s erkölcsi szabályai: ime a gyónó és vezeklő Tolsztoj
alapvonásai a fiatal íróban. Nehljudov népboldogító tervei, a gazdagok
és műveltek megvetése, a természethez való visszatérés sürgetése,
vonzódás a nép életéhez, nagyvonású gondolkozásának megbecsülése – nem
ezeket hirdetik e Tolsztoj későbbi tanításai? Nincs-e meg a vagyon és
pénz ellen való föllázadásának csírája Polikuska történetében, a hol az
elvesztett pénz egy embert családostúl szerencsétlenné tesz és
elpusztít, de boldogít másokat, kik véletlenül hozzájutnak. A tulajdon
ellen lázong _Egy ló történeté_-ben is, abban az időben, mikor
Oroszországban a jobbágyokat is úgy adták-vették, mint a lovat. Tolsztoj
lova álmélkodik azon, hogy az emberek milyen nagyra vannak egy szóval,
mint ez is: enyém; a ki a legtöbbre mondhatja, az köztük a
legszerencsésebb; pedig ez nem jelent semmit; őt magáénak tartja egy úr,
de nem az eteti, gondozza, lovagolja; más egy házat mond magáénak,
melyben nem lakik, földet, melyet nem látott soha. «Nincs ennek semmi
más alapja, csak az ember állati, önző ösztöne, melyet maguk közt
tulajdonjognak hívnak». Beszélyeiben sok ily gondolatra bukkanni, melyek
mintha evangéliumából volnának kiírva. Hallgatja a kaukázusi éjt, a mint
távolról sakálok ordítása, tücskök czirpelése, békák kuruttyolása
hallik, összevegyülve a megmagyarázhatatlan, halk neszszel, melyet az éj
csöndjének hívnak; közelről tompa lódobogás hallatszik s összeverődő
fegyverek zörgése. «Igazán nem férnek meg az emberek e szép világban, e
mérhetetlen csillagos ég alatt? Lehetséges, hogy e tündéri természet
közepett az emberi lélekben az ártalom és bosszú indulata, embertársai
kiirtásának dühe lihegjen? Minden gonoszságnak el kellene tűnni az
emberi szívből, a természet, a szépnek és jónak e megtestesülése előtt,
azt hiszem». _(Egy rajtaütés.)_ Sebastopol alatt a fegyverszünet idején
elgondolja: «Sok ezerre menő embertömeg tolong itt, beszélgetve és
nevetgélve s ezek mind – keresztények, kik a szeretet és önmegtagadás
parancsát vallják s még sem hullnak térdre annak láttán, a mit
elkövettek, töredelmesen és bűnbánón az előtt, a ki nekik az életet adta
s a jónak szeretetével együtt szívükbe oltotta a halálfélelmet is!»
Szakasztott ez jár Bezuhov fejében a borodinói ütközet alatt: Na most
abbahagyják, mert elszörnyűködtek azon, a mit cselekedtek, – gondolja.
Alenyin, a bérczek és erdők között keresve a megelégedést, arra jön rá:
«A boldogság abban áll, hogy másokért éljünk, ez világos. Ha vagyonra,
élvezetre, hírre, szerelemre törekszünk, úgy fordulhat, hogy nem
érhetjük el egyiket sem. Ezek tehát jogtalan kívánságok, de a boldogság
utáni vágy jogos. Milyen kívánság teljesülhet hát a külső körülmények
nélkül? – csak a szeretet, az önmegtagadás». Nem úgy hangzik-e mindez,
mintha gondolkodásának alaptételeit idéznők későbbi röpirataiból? –
Luzernben, a Schweizerhof előtt egy tiroli énekes dalol, de senki sem ad
neki semmit. Az elbeszélő utána siet, visszahívja s meg akarná
vendégelni. A szálloda hajlongó cselédsége most félvállról néz rájuk,
alig akarják beereszteni az étterembe, a hol az angol vendégek
fölháborodással húzódnak félre mellőlök s mindenki féleszűnek tartja a
különös szeszélyű urat. Ez fontosabb és mélyebb esemény, mint a melyeket
napilapjaink s a történelmi könyvek közölni szoktak, – mondja az
elbeszélő, – hogy annyi művelt és humánus ember közt nem volt egy
jótét-lélek. Az emberek nyugodtan beszélnek chinaiak és kabylok
lemészárlásáról s humánus és jó embereknek tartják magukat. – Nem úgy
hangzik-e ez, mintha Tolsztoj _Gyónás_-ának egy kitépett lapja volna?
Pedig egy elbeszélés, «Nehljudov naplójából», _Luzern_ a czíme (1875.).

Ily eszmék és vonások nagyobb műveiben sem hiányzanak, melyeket mindig
erős szál fűz az író lelki életéhez. _Családi boldogság_ czímű nagyobb
beszélyét szintén a maga töprengéseiből kovácsolta, házassága küszöbén
(1859), midőn elgondolta, mennyire kihívja a sorsot, ha magánál
fiatalabb leányt vesz feleségül. Nagy regényeihez is merít élményeiből,
így kaukázusi és sebastopoli emlékeiből a _Háború és béke_
csataképeihez. Egy-egy alakjába itt is tulajdon lelkét önti, mint
Bezuhovba, a ki keservesen keresi nihilismusából a kibontakozást, – mint
Tolsztoj, – mystikus tépelődéseken keresztül törtetve az élet és halál
megértése felé, a mi nélkül, úgy érzi, nem tud élni, míg végre az
evangéliumi szeretet megnyugtatja. Sokban reá üt a _Karenin Anna_
Levinje, kinek falusi javító törekvései, folytonos töprengései,
önelemzése egészen az író vonásai, épp úgy, mint lánykérésének jelenete,
melyet a magáéról másolt. Bezuhov és Levin, mind a ketten egyszerű
parasztok hatása alatt gázolnak ki a hinárból s állanak talpra, mint
Alenyin, a mi erősen tolsztoji vonás.

Ez alakok arczán Tolsztojnak természetesen csak egy pár vonása dereng,
azok is a személyek egyéb vonásaival összefolyva s elmosódottan.

Regényei elsősorban az író művészetét tükrözik.

Tolsztojt otthon első kisérletei óta a legkitünőbb írók közt emlegették,
külföldön két nagy regénye tette nevét világhírűvé. Az orosz kritika
«nemzeti epos»-nak nevezte a _Háború és béké_-t (1865–68.). Flaubert
lelkesedve írt róla Turgenyevnek, a lélekrajzot magasztalva: «Il me
semble, qu’ il y a parfois des choses de Shakespeare!» Turgenyev is
«bámulatos mű»-nek tartotta, de kifogásolta történeti oldalát, hogy
«hiányzik belőle a korszak jellemvonása». Ebben mintha volna valami.
Igazat kell adnunk Mereskovszkijnak, hogy a regényen a nevek és
események történelmi csengésein kívül alig érezni, hogy nem napjainkban
játszik, levegője jóformán ugyanaz, mint _Karenin Anná_-é. Hiba e
részben az is, a mily igazságtalanul kisebbíti Napoleont, a miben orosz
érzése árulja el magát. De mind e megjegyzések s Flaubert gáncsa mellett
is, hogy a harmadik rész hanyatlik – kissé vázlatszerű, – a világ
regényirodalmában aligha van hatalmasabb alkotás ez óriási körképnél,
melynek hőse sincs, vagy jobban mondva: az orosz nép a hőse, mint
sebastopoli csataképeinek. Központja az egésznek Oroszország küzdelme,
melylyel a regényben szereplő családoké összefonódik. Ez tartja össze az
egészet.

Másik regénye, _Karenin Anna_ (1875–78.), a jelen társadalmában játszik,
mely harminczöt év óta máig jelennek maradt és még sokáig az fog
maradni. Mintegy a _Családi boldogság_ képzelhető másik befejezéséből
indul ki: egy férjes asszonyban föltámad a szerelem, elhagyja férjét és
gyermekét, de ily áron nem talál boldogságot, a megaláztatásokat s kétes
helyzetét nem bírja elviselni, végre megöli magát. Ez eseményeket még
jobban kiemeli egy ifjú pár szerelme, Leviné, mely házassággal végződik.
Tolsztoj sokat töprengett a szerelem és házasság fölött, mint az élet
minden nagy problémáján. S bár másképp mindenben az egyén szabadsága
mellett kardoskodott, itt erkölcsi szükségnek érezte a legitim viszony
kötelékeit. Kárhoztatta és megvetette az érzéki föllobbanást, mely
Karenin Annát is eltántorítja. Hibáztatja az ily szenvedély költői
fölékesítését, mely úgyszólván az egész irodalmat betölti s az ifjúság
csábítója lesz. A _Kreutzer-sonatá_-val s a hozzáfűzött magyarázatban a
köznapi szerelmet ostorozza, azt bizonygatva, hogy a házasságnak a férfi
és nő tisztább viszonyán kell alapulnia. Ő a házasságot kötelességnek
nézi egymás és a gyermekek iránt, melyet a szerelem ellobbanása után
nemesebb és tartósabb kapcsok tartanak össze. Így rajzolja ezt a
_Családi boldogság_-ban, s Levin és Kitty szerelmében: «a kezdete bájos
idyll, aztán következik a család, a gyermekek, az örömök és a gondok».
Az érzelmek fakulását tünteti föl Bezuhov és Natasa házassága is, s
Rosztov Nikolájé szintén, de egyszersmind lehiggadást és
megállapodottságot is s az életczél világosabb tudatát a gyermekek
javáért való törekvésben.

Nagy regényeiben éri el tetőpontját Tolsztoj művészete.

Mint kész naturalista író toppant elő s e részben «megelőzte az új
franczia iskolát», mondja róla egy franczia, De Vogüé. Szemét nem
fátyolozza el semmiféle előítélet. Úgyszólván első kisérleteiben
megfosztja a cserkeszek világát a hagyományos romantikától, melybe
Puskin és Lermontov óta burkolva volt s a byroni visszfény helyett saját
színében tünteti föl. Kitünő szeme van; élethíven jellemzett egy várost
kitevő embertömeget s százféle viszonyaikat. E tekintetben alig van
hozzáfogható író; talán az egy Balzac vetekszik véle. Egyik későkori
remekében, _Hadzsi Murat_-ban, I. Sándor czár mellesleg odavetett pompás
arczképe mellett négy, roppantúl különböző társadalmi osztályt rajzolt
egyforma élethűséggel: az előmenetelre sovár nagyrangúakat a kormányzó
körül, a korlátolt kisvárosi tisztet együgyű élettársával, a nyers orosz
közkatonát, s az üldözött, nyomorult cserkesz-népet, mely földhöz
ragadt, de jó érzésű, gyönge és tehetetlen, de elszánt az
önfeláldozásig. Maga Murat nagyszerű kép: természettől eszes, de
körülményeinél fogva korlátolt, hol gyanakvó, hol bizakodó, nemes és
alacsony, hű és hűtlen egyszerre; olyan, mint egy hatalmas ragadozó.
Mikor valamelyik nagy regényét leteszszük kezünkből: mintha egy
megszokott városból költöznénk el, a hol tömérdek jó ismerőst hagyunk.
Szeme mélyre fúródik az emberek lelkében. Nem egy alakot jellemzett úgy,
hogy általa könnyebb megérteni élő embereket; nem egy eseményt rajzolt,
mely segít az élet hasonló eseményeit megmagyarázni. Mintegy egyesítette
magában a kiváló orosz írók sajátságait, de új egyéni tulajdonságokkal
bővítve. Tud gúnyolni és elítélni, mint Gogoly, részletezni, mint
Goncsárov, oly gyöngédségre képes, akár Turgenyev, s úgy beleveszi magát
alakjai lelkébe, mint Dosztojevszkij. Ők ketten a lelkiismeret költői.
Tolsztoj alakjai sokat vergődnek, lelkiismeretük rendkívül élénk.
Embereit nem szenvedélyök, hanem lelkiismeretöknél fogva tartja a
kezében, a mint későbbi röpirataival is az emberiség lelkiismeretét
törekszik fölébreszteni. Van egy oly vonása is, mely nincs meg
honfitársaiban s egyebütt is ritkítja párját: ez gondolat-gazdagsága.
Eszméinek s ember-typusainak egy része átment az újabb orosz irodalomba.
Gorkij híres _Éjjeli menedéke_ a szenny és bűn közt szeretetről
prédikáló Lukácscsal, puszta képben Tolsztoj drámaibb és dúsabb meséjű
színművének, _A sötétség hatalmá_-nak (1887) hajtása. Színműveinek nagy
hatásában is egyedül írói ereje érvényesül, mert a színpadnak nem csak
fogásain, de még megszokott formáin is túlteszi magát, a genius
souverain jogával. _Az élő holttest_ czímű, megtörtént eseten alapuló
darabja még a felvonásokba való sürítést is mellőzi s az elzüllésbe
sülyedő férjnek és elhagyott családjának életét párhuzamos képek során
rajzolja, a mi regényszerű ugyan, de ennél a kétarczú tárgynál a
legtermészetesebb és legvilágosabb.

Szembetűnő sajátsága műveinek, hogy egészen távol esnek a megszokott
szerelmi kalandok regényeitől, melyek udvarlás és csábítás körül
forognak. Ezekben is van szerelem és házasság, hiszen az életet
rajzolják, de írójuk nem ezzel igyekszik érdeket kelteni. A szerelemnek
jobbára kriziseit és kihülését rajzolja, a mint a mindennapi élet
megfakítja; pedig felségesen tudja festeni az ébredő vágyak pirkadását
is, mint a _Háború és béké_-ben azt a feledhetetlen karácsonyestét a
maskara-játékkal; a _Kozákok_-ban egyik fiatal tiszt s a paraszt leány
szerelmes játékát. – _Karenin Anna_ sem szerelmi regény, hanem
lelkiösmereti, akár a _Bűn és bűnhödés;_ hőse a kötelesség, – mondja De
Vogüé, s jobban a regényes hajlam végzetét, a vér lázadását, az engedés
bűnhödését, a megtagadott mult bosszúállását festi. Elbeszélései sem
szerelemből élnek, mint futólag említett rajzaiból is kitetszik.

A lélek benső harczát rajzolja, az erkölcs és szenvedély küzdelmét, mint
_Az ördög_-ben, hol a fiatal földes-urat egy paraszt-asszonynyal való
legénykori viszonyának új-házas korában föl-fölébredő emlékei az önvád,
szégyen és maga megvetése útján az öngyilkosságba kergetik. _Szergij
atyá_-t, a ki menyasszonyában csalódva, gárdatisztből szerzetesnek áll,
a kisértés, hosszú évek önfegyelme után, remeteségében is fölkeresi;
egyszer fejszével csapja le egyik ujját, hogy kínjával eloltsa
gerjedelmének tüzét; de másodszor megejti a felizgatott vér, s aztán
szégyenében világgá bujdosik a tájról, hol szent hírben állt. Mindebből
komoly intelem hangzik gyarlóságunk, esendő voltunk felől, s az a
keserves igazság világlik ki, hogy a szenvedély erőszakosabb a jó
szándéknál, hogy egy bűn megront tíz erényt, egy ballépés, egy botlás az
egész lelket kiforgatja magából s halomra dönti egy élet egész munkáját,
mint a hogy’ egy parányi szenny keserűvé teszi egy egész kert leszűrt
mézét.

Nagyon kevés író tudott ily változatos, ennyire mély és komoly tárgyakat
találni költészetének.

Nagy regényei után Tolsztoj hosszú időre elhallgatott, hiába kérte
halálos ágyán Turgenyev, hogy térjen vissza az irodalomhoz, «mert
tehetsége is Attól van, a honnan minden egyéb származik». Ez elnémulás
oka nem az volt, mintha, a mint mondani szokás, kiírta volna magát, bár
az sem lett volna csoda, – hanem egészen más. Kora ifjúsága óta
folytonos lelki válságok között élt. Ezek hullámai borítják el Levin
alakját, a kiben utoljára rajzolta önmagát. Írása közben maga is sokat
volt megint parasztjai közt s jobban érezte, mint valaha, hogy az élet
czélja a tökéletesülés, a munka s a mások javán való munkálkodás.
Regényei befejeztével újult szenvedélylyel fordult eszményeihez,
melyeket ott csak elfátyolozva fejezhetett ki. Most mintegy szét akarja
törni a művészi formák béklyóit, hogy egészen fölolvadjon gondolataiban.

Meg akarja valósítani régi eszméit, vissza kíván térni a természethez,
hogy a nép javára, fölvilágosításának éljen, a mire régóta törekedett a
Jasznaja-Polyanán állított iskolával, s a nép nevelésére vonatkozó
elmélkedéseit külön folyóiratban fejtegetve. Innen nézve, szemében a
divatos irodalom csak a szenvedélyek szépítgetője naplopók
mulattatására. Ezt hirdette a művészetről és a művészet ellen írt
röpirataiban; ebből a szempontból támadta Shakespeare cultusát. «A
művészetnek – azt mondja – nem lehet tovább is kizárólagos tárgya a
becsvágy, pessimismus vagy érzékiség rajza, hanem csak egy oly embernek,
a ki a mindünkkel közös életet éli, érzelmei, melyek korunk vallásos
meggyőződésén alapulnak s mindenkinek hozzáférhetők». Ez elv hajtása,
tartós elnémulás után, utolsó regénye, a század végén, a _Föltámadás_,
melyben régi kedves alakját, Nehljudovot eleveníti föl. Lelkiismereti
regény ez, melyben a költő szépirodalmi alakban régi eszméit hirdeti s
pedig tovább fejlesztve. Nehljudov itt azon a ponton lép elénk, a hová
Tolsztoj többi alakjai hosszú tusakodás után vergődnek el: megveti
addigi életének ürességét, önzését legyőzve, mások javára kíván élni,
sőt egész vagyonát szét akarja osztani. Nehljudov katona korában
nagynénje házánál elcsábított egy szegény leányt; gyermeke is született
tőle, de a lelenczházban meghalt. Maszlovát elkergették a háztól s a
nagy városok mulatóhelyeire került. Valahogy gyanuba keveredik, hogy
megölt és kifosztott egy embert. Az esküdtek ártatlanul elítélik s
Szibériába küldik. Az esküdtszéknek tagja történetesen Nehljudov is, a
ki ekkor házasulófélben van. Ráismer áldozatára, s eltökéli magát, hogy
kimenti és feleségül veszi. Folyamodványát elutasítják s ő utána megy
Maszlovának Szibériába. Megint egy ellentétes pár, mint Tolsztoj régebbi
munkáiban. A befejezés is hasonló: midőn végre kijáratja a leány
fölmentését, az nem megy hozzá, hanem egy szocziálista ábrándozót
választ, mert homályosan úgy érzi, hogy Nehljudov csak szánalomból és
vezeklésből venné el. Könnyű elgondolni, mint használja föl Tolsztoj e
mese mozzanatait a fiatal urak lelkiismeretlen könnyelműségének s a
lelkiismeret megmozdulásának leírására, az igazságszolgáltatás, a
büntetés és a börtönök rajzára, mely utóbbi pontban Dosztojevszkij
_Halottak házá_-n is túltesz. Egy lélek önmarczangolása e mű tárgya, a
ki vezekelni akar a maga és a társadalom vétkeiért.

E vezeklést s a társadalom ostromát folytatja egész sereg röpiratában.
Töredék-eszméit csoportosítja s tovább következtet belőlük. Új
munkássága egy kiépítetlen gondolatkör szakgatott vonalait mutatja,
melynek központja az emberszeretet, küllői az állami és társadalmi
intézményeknek e szempontból való bírálata. Egy részükben – elve szerint
– egy igaz életet élő ember önvizsgálatát tárja föl, szívének
fölmelegülését a vallás érzelmei által, vétkeit és bűnbánatát, a
megigazulás útját. _(Gyónásom, Milyen az én életem?)_ Főképp a vallásos
élet foglalkoztatja; bírálja az egyház dogmáit és szertartásait,
kárhoztatja összeforrását az állammal, melynek törvényei eltűrik, sőt
megkövetelik a gyilkolást és egymás elnyomását, a mit a lelkiismeret
tilt. Lépésről-lépésre a tiszta keresztyén eszmékhez s az evangéliumhoz
jut, melyet hogy eredeti szövegében megérthessen, héberül is megtanul. A
keresztyén elvek lassankint áthajlanak a communismus eszméihez, Krisztus
tanításait a magunk és felebarátaink iránti kötelességekről Rousseauéval
kapcsolja össze, hogy a civilisatió megmételyez, hagyjuk oda a
nagyvárosok henye fészkeit, térjünk vissza a természethez, dolgozzék
mindenki magának; a föld épp úgy mindenkié, akár az ég, a magántulajdon
agyrém és vétek.

Tanításával prófétája lett a muszka népnek s kétségtelen, hogy ez a
hatása otthon közvetlenebb és nagyobb volt az iróinál.

Tanai közt találhatni ellentmondásokat, még többet elvei és életmódja
közt, hiszen ez utóbbinak oly indiscret tanui voltak, mint sógora, Behrs
tanár, Seuron kisasszony, a ki hat évig nevelősködött házánál, és
Sergejenko. Gondolhatjuk, hogy mint némely szentek, csak azután jutott
el a lemondás- és önmegtagadáshoz, miután élvezte az élet minden örömét.
Igaz, hogy a szegénységet és a vagyonfölosztást hirdette, s birtoka
folyvást gyarapodott. Muzsik-ruhát viselt, de azt mondják, fehérneműjét
sachet-val szokták illatosítani. Bizonyára nem volt hiba nélkül való s
messze maradt maga-alkotta eszményképe mögött; de gyarlóságait bizton
maga érezte legjobban s mindent jóvá tevő őszinteséggel vallotta meg.
Utolsó napjai, elbujdosása családi köréből, hogy magányban, szegényen, a
halálra gondolva végezze életét: mutatják, hogy lelkében elevenen éltek
és forrongtak eszméi, melyeket halálával megpecsételt. Életének
gyökereit kellett elvágnia, hogy talajából kiszakadjon, s mikor elvágta,
kidőlt a fa.

Élete és munkái egyaránt megérdemlik, hogy tisztelettel gondoljanak rá
«a népek milliói», kiknek utolsó szavai szóltak.

Azt mondják, halála előtt nem sokkal egyik levelében azt kívánta: bár
sodorná el a vihar s temetné be a hó. Ily halált írt le elfelejthetlenül
_Úr és szolga_ elbeszélésében. E rajz végső sorai jutnak eszünkbe.
«Jobb-é neki ott vagy rosszabb, a hol a halál után fölébredt,
csalódott-e vagy megtalálta, a mit remélt, – idővel mindnyájan meg
fogjuk tudni».



DOSZTOJEVSZKIJ.

Dosztojevszkijt a föld kerekének könyvolvasói közül sokkal kevesebben
olvassák eredetiben, mint az angol és franczia írókat, mégis mindenütt a
classikusok közé számítják. Közel negyven év telt el halála óta (1881),
s népszerűsége és dicsősége egyre nő. Pedig nem tartozik a szórakoztató,
pihentető, a sokakat gyönyörködtető írók közé; nehéz, fanyar és keserű
olvasmány. Világa a nyomorultak, a lelki szegények és bűnösök világa;
elbeszélő módja sokszor fárasztó, lelki boncztana szinte gyötrő. De ez a
fáradság a nagy utak jutalmazó fáradsága, e gyötrődés a lélek
tisztulása. Egészen magában álló író; nem hasonlít senkihez, ő hozzá sem
hasonlít senki. Minden olvasója érzi, hogy óriással van dolga. Kietlen
tájakon jár, de varázsvesszője folyvást érzi a mélyben a jóság meleg
forrását. Oly mélyen száll az emberi lélekbe, a gyarlóságok és bűnök
sziklarétege alá, a hol érezni a belső tüzet, a szenvedések tisztító
tüzét. Mint a katakombák folyosóin, sötétben, lélekzetfojtó szűk
sikátorokon, árnyak és borzalmak között vezet, de itt-ott egy résen az
ég sugara lövell alá s fényében a sötét falakon megelevenül egy-egy
szent elmosódott képe.

Lelki alkatát s tehetségét életének és fejlődésének körülményei
magyarázzák, ezeket pedig híven tükrözik levelei, melyekben munkáinak
czélját és magyarázatát is megtalálni. Nem volt szorgalmas levélíró, de
ha hírt adott magáról, mindig terveiről és munkáiról beszélt.

1821-ben, egy moszkvai szegény-kórházban született, hol atyja orvos
volt. Mintha már a pólyába örökre hozzákötözték volna a nyomorúságot.
Diák-korában mindennapi theájára sem telt; kenyéren és tejen élt, azzal
is adós maradt. Sohasem tudott a szükségből kikászolódni, mert a pénz
nem melegedett meg a zsebében. Mikor egy kezdő orvossal lakott egy
szobában, annak minden szegény betegét, a kinek nem volt hová lehajtani
a fejét, ott akarta marasztani, ámbár maguknak sem volt betevő falatjuk.
Mint a katonai mérnöki iskola növendéke, sátor alatt lakik, zsúpon hál,
a szó szoros értelmében éhezik, összezördül tanáraival, nehezen boldogul
– panaszkodik, hogy «nehéz remény nélkül élni» – de _Homert_ olvassa, a
kit Isten ajándékának tart, eltelik Shakespeare nagyságával, kivált
_Hamlet_tel, csodálja Walter Scottot, a kit később a serdülő ifjúság jó
nevelőjéül ajánl, lelkesül Racineért és Victor Hugo «keresztyén»
lyráján, a századok csodájának nevezi Balzacot, lefordítja _Grondet
Eugeniá_t, de Suet is olvassa, s benne az érdekfeszítő előadást
tanulmányozza; George Sandot sem veti meg; elmerül Goethében s bátyjával
együtt fordítani készül Schillert, kinek _Haramiái_ már tíz éves korában
elragadták; Hoffmannt is olvassa, s kisérteties képzelete hat reá. Az
orosz írók közül főkép Gogoly ragadja el. Ily változatos szellemi
táplálékkal él. Ki is lép a katonai szolgálatból; drámát tervez, regényt
kezd írni. 1844 őszén el is készül vele, de újra írja, kétszer is,
Chateaubriand példájával vígasztalva magát, a ki _Atalá_t tizenhétszer
dolgozta át. Mindent erre tett föl. «Ha ez a regény be nem üt,
alkalmasint a Névának megyek.» De beütött. A beszélyíró Grigorovics,
Dosztojevszkij kor- és iskolatársa, a kivel ekkor közös szobában lakott,
beszéli, hogy egy napon Dosztojevszkij, a ki írva vagy olvasva, folyvást
íróasztala mellett görnyedt, odahívta őt: «Tegnap végeztem be egy munkám
tisztázását; szeretném felolvasni, de ne szakíts félbe.» A mit
felolvasott, első regénye volt, a _Szegény emberek_, egy öregedő szegény
írnok s egy leányrokona levél-regénye, a kik egymás előtt öntik ki
szenvedéseiket, miközben a férfi elárulja öntudatlan szerelmét, melyet a
sors keze szétfoszlat. «Az első pár lap után tisztában voltam vele, hogy
ez mindennél többet ér, a mit én valaha írtam» – mondja Grigorovics.
Mikor végére érnek, fölkapja a kéziratot, Nekraszowhoz szalad vele s
felolvassa neki. Mind a ketten sírnak rajta, s hajnali négy órakor
együtt mennek el a szerzőhöz, hogy Nekraszow, a ki szerkesztő volt,
megbeszélje vele a kiadás fötlételeit. Bjelinszky is, e kor kritikai
bírája, a ki ‚madárének‘-nek tartott mindent, a mi nem volt az életből
véve, szintén kéziratban olvasta, s nem győzött betelni lélektani
finomságaival. A költő ilyen híreket írhat leveleiben bátyjának:
«Mindenki világcsodának tart»; «Turgenyev belém szeretett, Sollogub is».
«A mieink azt mondják, a _Holt lelkek_ óta nem volt nálunk ilyen könyv,
hogy valóban genialis». «Fényes jövő nyílik előttem». «Tele vagyok
tervvel, de nem akarok megrendelésre dolgozni». Harmad éve él már az
irodalomban, s mégis csupa mámor, írja 47-ben. «Szünet nélkül dolgozom»
– mondja. Benső izgalma feledteti véle gyönge egészségét. Föllobbanó
munkakedve több elbeszélésbe fog; némelyiket önbírálata abbanhagyatja s
megsemmisíti. Műveit nem fogadja merő magasztalás. «A közönség
háromnegyed része szidja könyvemet – írja a _Szegény emberek_ről –
egynegyede azonban dicsőíti… Szidják, szidják, szidják, és mégis
olvassák.»

Különösen hosszadalmasságukért gáncsolják munkáit, «pedig nincs nálam
egy fölösleges szó» – védi magát testvére előtt. Kúszának és zavarosnak
találják ezt a gyámoltalan stílt, mely nem az övé, hanem alakjaié; «nem
akarom a magam arczát mutatni» – mondja. Rovására írják, hogy a
szegénység és szenvedés e világa rokon a Gogolyéval, kivált _A
köpönyeg_gel, s nem igen veszik észre, hogy az új író még mélyebbre
hatol a benső jellemzés dolgában. Csak Bjelinszky emeli ki a lelki világ
atomjainak nagyszerű ismeretét. Mindebben alaptulajdonságai vannak
megjelölve, melyekbe a sors keze hamarosan erősebb szineket kever.

1848 forrongásainak híre s eszméi Oroszországba is eljutottak. A
pétervári ifjúság sűrűn csoportosult magánlakásokban, megvitatva a
külföldi eseményeket. A két Dosztojevszkij minden pénteken este ott volt
Petrasevszkijnél, egy külügyminiszteri hivatalnoknál, a ki a
közhasználatú idegen szavakat (pl. constitutio) szótárba gyűjtötte,
satirikus fogalmi magyarázatokkal kisérve. Felolvastak Lammenais és
Fourier munkáiból, s irodalomról és socialismusról folyt a szó. Az
irodalomtörténetíró Miljukov beszéli, hogy Dosztojevszkij jártas volt az
európai socialista irodalomban, de utópistáknak nézte őket, s azt
hirdette, hogy Oroszországban ez eszmék csak a maguk módján, az orosz
népélet hagyományaiból testesülhetnek meg. Bármily zártkörű volt is e
társaság, a titkos rendőrség egy kémjének sikerült közéjök férkőzni, s
egy este valamennyiöket elfogták (1849 ápr.). Nyolcz hónapig sínylett
börtönben, azután halálra itélték őket. Dosztojevszkij maga leírta
bátyjának még aznap, mint vezették ki őket a térre, csókoltatták meg
velök a feszületet, törték ketté fejök felett a kardot, adtak rájok
fehér inget, s állították az első hármat a bitó alá. «Én hatodik voltam
a sorban, így csak egy percznyi életem volt még. Reád gondoltam, bátyám…
Még volt időm megölelni két társamat, a kik mellettem álltak. Egyszerre
trombitaszó, az oszlophoz kötözötteket eloldják és kihirdetik, hogy a
czár megkegyelmez életünknek.»

Ez a kegyelem annyit jelentett, hogy nyolcz esztendeig volt Szibéria s a
börtön rabja, meg közkatona.

Szenvedéseit maga leírja egy levelében bátyja előtt. Óh, ez a rettenetes
út, melyen folyvást hullároznak a száműzöttek bús csapatai, fekete
varjúsereg a hóban! Karácsony estéjén rakták rájok a bilincseket, s
négyesével a szánkókon megindultak Szentpétervárról. Néha negyven fokos
hideg vágta beléjök fogait. «Szomorú volt, mikor átkeltünk az Uralon.
Hóvihar tombolt… Európa és Ázsia határán állottunk, előttünk Szibéria és
a titokzatos jövő, hátunk mögött egész multunk; nagyon szomorú volt;
könny szökött a szemembe.» Tobolsknál az 1825-iki
dekabrista-összeesküvés száműzötteivel találkoztak, «kiket huszonöt évi
szenvedés próbált meg», s a kik vigasztalták és bátorították őket,
megajándékozták eleséggel s ruhaneművel és egy-egy bibliával;
Dosztojevszkij a magáét fogsága egész idején a vánkosa alatt tartotta.
Ijesztő híreket is hallanak tőlük leendő parancsnokuk kérges szívéről.
Omszk katonai fegyházában még fegyencztársaik részéről is gyűlölet és
elkeseredés várja őket, mert nemes emberek voltak. «Felfaltak volna, ha
módjukban áll. ‚Nektek nemeseknek vas csőrötök van és szétmarczangoltok
bennünket‘. Négy éven át folyvást ez a théma járta; százötven
ellenségünk nem fáradt bele üldözésünkbe; ez volt gyönyörűségök,
szórakozásuk, időtöltésük.» Petrasevszkij s egy másik társuk
megtébolyodott. Lakásuk egy reves faépület, a szél átsüvít rajta, a víz
becsöpög a tetőn; a piszok a padlón egy pár hüvelyk magas; az ablakokon
háromujjnyi a jég, úgy hogy nappal is alig olvashatni mellettök.
Szennyesöket is ebben a helyiségben kell mosniok. Iszonyú bűz van.
Puszta deszkán hálnak, csak bundájokkal takarózva. Mindenki valami kézi
mesterséggel próbálkozik, hogy valamicskét keressen. Dosztojevszkij az
egész idő alatt sem lépett ki önkényt a börtön falai közül, csak ha
kényszermunkára vitték, néha oly irtózatos hidegben, hogy a higany
megfagyott a hőmérőben. A tábornok jóvoltából egyidőben csak könnyebb
munkára fogták, gipsz-őrlésnél kerékhajtásra, alabástrom-égetésre,
hóhányásra. Keservesen panaszolja, mily kínos az ilyen czéltalan munka,
főkép pedig az egyedüllét teljes hiánya, gondolatainak és terveinek
elfojtása. A fiatalabb tisztek jó szívvel voltak kivált a műveltebb
foglyok iránt, néha behívták őket a tiszti szobába s elbeszélgettek
velök; Dosztojevszkij ilyenkor sohasem ült le, s nem lehetett szavát
venni; kitért minden szivesség elől, beszélték e kadettek Martjanovnak.
‚A részvét minden jele gyanús volt neki.‘ Ha lehetett, otthon tartották
őket házi vagy irodai munkára; Dosztojevszkijt ezért egy izben meg is
vesszőztette az őrnagy, mint simulánst. Idegei végkép szét voltak
roncsolva, néha nehézség gyötörte; a rohamait megelőző földöntúli
gyönyör perczei voltak talán az egyedüli pillanatok, melyekben boldognak
érezte magát. Sokszor került a kórházba; ott, ha lopva is, legalább
olvashatott.

Ez évek örök nyomot véstek lelkébe. Fogolytársai általában nem szerették
zárkózottsága miatt, de itt a bűn és nyomor tanyáján is talált egy pár
megindító jellemet, kikhez vonzódott. «Ha nem akadtam volna itt egy pár
emberre, tönkre kellett volna mennem» – írja bátyjának. «Bátyám, nagyon
sok nemes lélek van a világon». «Még a fegyházban, a gyilkosok közt is
találtam emberekre. Hidd meg, vannak közöttük erős, mély és szép
természetek; sokszor nagy örömet szerzett, ha a nyers külső alatt
termés-aranyra bukkanhattam. S nem egy vagy két ilyen eset volt, hanem
több… Egy fiatal cserkeszt (a kit rablógyilkosság bűne hozott ide) írni
és olvasni tanítottam oroszul. Milyen hálás volt érte! Egy másik
fegyencz sírva fakadt, mikor elbúcsúztam tőle. Igaz, néha pénzt adtam
neki, de nagyon keveset, hálája pedig határtalan volt… Mennyi alakot és
jellemet ismertem meg a népből! Beleéltem magamat sorsukba, s ezért azt
hiszem, jól ismerem őket. Hány csavargónak és tolvajnak élete folyását
ismertem meg, s általában a köznép szomorú sorsát! Időm nem telt hiába.
Oly jól megösmertem az orosz népet, mint csak kevesen ismerik. Erre hiú
vagyok. De remélem, ez a hiúság megbocsátható.»

Itt erősödött hát meg benne a szegények és lealázottak iránti szeretet,
itt szerezte jártasságát a megtévedtek és bűnösök lelki világában.

Itt merült el a maga lelkének s általában a lelki világnak mélységeibe.
A magábavonúltság, egy állandó és szűk kör folytonos, aprólékos
megfigyelése kifejlesztette a magába mélyedést s a lelki elemzés
képességét. «Az örökös concentratio – írja, – a menekülés önmagam és a
keserű valóság elől, meghozta gyümölcseit.»

Itt hatalmasodott el benne, e vonásokkal kapcsolatban, a mély
vallásosság is, jellemének és világnézetének alapja. «Néha az ember aszú
fű módjára sovárog a hit után – írja egy barátnőjének – mert a
szerencsétlenségben világosabban látni az igazságot. Én is a kor
gyermeke vagyok, a hitetlenség és a kétség fia, s valószinűleg az is
maradok éltem fogytáig. Mennyire kínzott (s kínoz most is) az epedés a
hit után, mely annál erősebb, minél több érvem van ellene. S Isten
némely pillanatban mégis tökéletes nyugalommal ajándékoz meg; ily
pillanatokban állítottam föl hitvallásomat, a mely előttem világos és
szent. Ez a hitvallás roppantul egyszerű; ime, ennyi az egész: hiszem,
hogy nincs szebb, mélyebb, meghatóbb, észszerűbb, férfiasabb és
tökéletesebb, mint az Üdvözítő… ha valaki be tudná előttem bizonyítani,
hogy Krisztus kívül áll a valóságon és a valóság Krisztuson, inkább
maradnék Krisztussal, mint az igazsággal.»

Jellemének, világnézetének három fővonása: az emberszeretet, a lélekbe
való elmélyedés és mély vallásossága, ime, a börtön sötétjében hajtott
ki, keresve az útat a fény felé.

E leveleket 1854 február végén írta, mikor fegyházbüntetése már letelt;
onnan leveleznie sem volt szabad. A szabadulás is azt jelentette, hogy
közkatonának küldték egy szibériai ezredbe, Semipalatinskba. Csupa
faházból álló kis város volt ez, hatezer lakossal, a katonaságot is
beleértve; félvad világ; az egész helységbe tizenöt újság járt.
Dosztojevszkij eleinte a kaszárnyában lakott, később magán-házban
fogadhatott lakást, egy alacsony, sötét szobát. A városban volt egy-két
úriasszony, azok jók voltak hozzá, köztük későbbi felesége, Issajewné,
Mária Dimitrijevna, a kinek eltávozását, midőn férjét áthelyezték, alig
birta elviselni. Szerelmes volt a harmincz év körüli, művelt és
exaltált, csinos szőke asszonyba, kinek halvány arczán már ekkor ott
égett a tüdővész pírja. Sűrűn ostromolta leveleivel, sőt egyszer egész
napra elszökött állomáshelyéről, csak hogy láthassa. Az asszony
részvéttel volt az író szenvedései és nyomora iránt, a kiről azt
tartotta, hogy «nincs jövője»; – Dosztojevszkij a szánalmat szerelemre
magyarázta. Féltékeny volt, mégis abban fáradt, hogy az asszony ahhoz
mehessen férjhez, a kit nálánál jobban szeret. E gyötrődésekből szőtte a
_Megalázottak és megszomorítottak_ regényét, melynek egyik főalakja, az
akarat-beteg, de jószándékú, két nő közt ingadozó s mindkettőnek szivét
megnyerő Aljosa, mintha a _Félkegyelmű_-nek első vázlata volna. Közben
egy jó barátra is tett szert. Szerencséjére Mihály testvérének egy jó
ismerőse került oda hivatalnoknak, báró Wrangel, tehetséges fiatalember,
a ki jelen volt az abbamaradt kivégzés előkészületeinél s onnan ismerte
Dosztojevszkijt. Wrangel leveleket vitt neki, s rendesen átadta orosz és
külföldi hirlapjait. Sokat voltak együtt és jó barátok lettek. Két
nyáron együtt mentek ki lakni a kazakovi kertekbe, az Irtis partjára, a
hol szabad idejökben halásztak, fürödtek, lovagoltak, virágot ápoltak.
Wrangel, a ki leírta az író ottani életét, így rajzolta őt: «Most is
előttem van, a mint a virágokat öntözi; katonakabátját levetette s
rózsaszínű mellényben állt a virágágyak közt. Nyakában hosszú láncz
függött, apró kék üveggyöngyökből, nyilván gyöngéd kezek ajándéka. E
lánczon hordta hagymaforma ezüst óráját.» Ez időben rövidre nyirt hajat
s rövid bajuszt viselt, szakáll nélkül, egészen katonás arcz. Sokat
olvastak, Dosztojevszkij nagyszerű felolvasó volt.

A mi a fegyházban a magába mélyedt író lelki fejlődéséből hiányzott, a
tanultság és művészi tanulmány híját most szorgos olvasással pótolta. A
fegyházban kapható könyvek nem kellettek neki; csak _Copperfield_-et és
a _Pickwickiek_-et olvasta végig a kórházban. Semipalatinskban nem
lehetett könyvhöz jutni; bátyjától kér tehát. «Jegyezd meg: a könyvek az
én életem, a táplálékom, a jövőm. Ne hagyj el, az Isten szerelméért!»
Régi és újabb történetírókat kér tőle, Guizot, Thierry, Ranke munkáit,
közgazdasági műveket; Kant _Tiszta ész kritikáját_, Hegel _Philosophia
történeté_-t, főkép pedig a Koránt s egyházatyákat. Wrangel följegyezte,
kiket olvasott legszivesebben: Victor Hugot, Puskint és Gogolyt.
Valósággal ráveti magát az újabb orosz irodalomra, melytől fogságában
elmaradt. Olvassa a _Vadász naplójá_-t, s azt írja a költő Maikovnak:
«Turgenyev tetszik nekem legjobban; kár, hogy akkora tehetség mellett
egyenetlen. Tolsztoj is nagyon tetszik.» Ostrovskijról azonban azt
találja, hogy «ideál nélkül való költő.» Feltámadt irodalmi hivatása s
tervei egyre dúsabban sarjadnak. «Életünk egyhangúságáért búsásan
kárpótoltak azok az órák, midőn Dosztojevszkijt megszállta teremtő
lelkesedése. Ezekben az órákban oly emelkedett hangulatban volt, hogy ez
rám is rámragadt – írja Wrangel. – … sajnos, e hangulat ép oly gyorsan
tűnt el, mint jött.»

«Mikor a szolgálatból hazajöttem – beszéli máshol – sokszor már
lakásomon találtam őt, ha előbb szabadult a gyakorlótérről vagy az
irodából. Kigombolt kabátban járkált szobámban fel s alá, pipázva s
magában beszélve; feje mindig tele volt új gondolatokkal. Nagyon jól
emlékszem egy ilyen estére; akkor _A bácsika álma_ és _Stepancsikovo_
tervei főttek a fejében.» Mindkettő humoros rajz. Hogy ötlött eszébe
ilyesmi a szenvedés ez éveiben? Vannak, kik e munkákat 1848-ból
keltezik, de a szerző levelei mást mondanak. Talán épen enyhülésül
mulatta magát velök? Vagy szenvedései közül gúnynyal mérte a hétköznapi,
alacsony világot s botlásait? Bő humoros ér buzgott benne; legkomolyabb
lapjain is találni egy-egy ferde szót, félszeg mozdulatot, valami fájón
mosolyogtató gyarlóságot. Nem gondtalan, nevető humor ez, hanem a mely
szúróra húzza össze a szemet; realis és túlzó, grotesque és kesergő
egyszerre. Van benne valami fájdalmas, mint a börtön-udvaron növő fákon.
Néhány elbeszélése szinte a bohózatot súrolja, de ezeken is valami
fanyar keserűség érzik. _Az idegen asszony_ a féltékeny férj
álszenvedélyének kipellengérezése, a ki az utczán épen felesége
udvarlójától tudakozódik, ki aztán maga is rájön, hogy az asszony őt is
megcsálja; máskor meg eltéveszti az emeletet, más lakásba ront be,
idegen asszony ágya alá búvik, a hol már rejtőzik valaki; mint
suttogásukból kivenni, épen feleségének udvarlója, a ki szintén rossz
ajtón nyitott be. _A krokodil_ a hivatalnoki hiúság, rangkórság és ferde
észjárás satirája; a _Nagybácsi_ a kisvárosi társadalomé, melyben
mindenki töri magát egy hebegő, félkegyelmű vén herczeg látogatásáért, a
kit akarata ellenére mindenki boldogítani akar s egy élelmes úriasszony
a leányának szeretné megkaparintani férjül, de a vén ember végre is
belehal a sok izgalomba. 1856-ban azt írja erről Maikownak: «Tréfából
egy komédiát kezdtem írni; annyi komikus alakot és komikus esetet
gondoltam ki és hősöm annyira tetszett, hogy letettem a vígjáték
alakjáról, ámbár kedvem volt hozzá, csak hogy minél tovább
gyönyörködhessem hősömben, s minél tovább nevethessek rajta… Eddig csak
egy pár kalandot írtam le, most elég és összevarrom az egészet.» Az író
maga többre tartotta a _Stepancsikovoi jószág_ot. Ebben a regényben –
írja testvérének 1859 májusában – «természetesen igen nagy hibák vannak,
mindenekelőtt túlságosan hosszúra nyúlik, de szilárdan hiszem, hogy
nagyon jó oldalai is vannak, s hogy legjobb munkám. Két éven át
dolgoztam rajta… Egész lelkemet bele tettem, testemet és véremet. Nem
mondom, hogy egész lényemet kifejeztem benne… Még van sok mondanivalóm.
Kevés is benne a szívbeli elem, a szenvedély (pl. Turgenyev _Nemesi
fészké_hez képest), de van benne két colossalis typikus alak, ezeket öt
éven át faragtam és jegyezgettem fel; ezek, azt hiszem, kifogástalanok;
tősgyökeres orosz alakok, a melyekre az orosz irodalom eddig nem volt
elég figyelemmel». – Egyik egy arczátlan ingyenelő, a másik egy jó
ember, a kit anyja elnyomott és többé önálló akaratra nem jut.

Főmunkája ebben a korban a _Följegyzések a halottak házából_, melyben
börtöni életét rajzolja. Még ott, a fegyházban kezdte írni, a kórházban,
hova egy emberséges orvos, Troitzkij, többször hosszabb időre befogadta.
Az ő tudtával látott munkához; a foglyok írószerhez sem juthattak. A
kész első fejezeteket egy segédorvos őrizte magánál. Semipalatinskban
újra nekilátott. «Szerencsésnek érzem magamat – írja Wrangel – hogy
láthattam Dosztojevszkijt inspiratiója közben, s hogy tőle magától
hallhattam e páratlan mű első terveit.» Nyomasztó körülményei, szerelmi
gyötrődése, gyönge egészsége csakhamar szárnyát szegték. «A
katonaruhában ép olyan fegyencz vagyok, mint azelőtt. Csak annak
örvendek, hogy lelkemben hosszú időre elég türelmet érzek». Rettenetesen
el volt gyengülve. «Sokszor féltettem az eszét» – mondja Wrangel.
Munkája czéltalan is volt, a számüzetés alatt semmit sem volt szabad
kiadnia; Wrangelt kérte meg, hogy az ő neve alatt bocsáthassa közre
munkáit; e dicsőséggel járó cselbe az természetesen nem egyezett bele.
De mindent elkövetett, hogy barátjának szabadságát visszaszerezze;
szünet nélkül ostromolta pétervári ismerőseit közbenjárásért.
Dosztojevszkij maga is mindent elkövetett. Költeményt írt I. Miklós czár
haláláról s II. Sándor trónraléptére, melyeket Wrangel juttatott el az
udvarhoz. Majd hosszú levéllel fordult Totleben tábornokhoz, melyben
többek közt ezt írja: «Eszméink és meggyőződéseink változnak, maga az
ember is; mily keserves olyasmiért bűnhődni, a mi már idegen rám nézve,
sőt ellenkezőjére fordult bennem; tévedésekért bűnhődni, melyeket már
rég ilyeneknek tartok». E levelet is Wrangel kézbesítette, a ki 1855-ben
eltávozott Semipalatinskból. Szerencsétlen barátja folyvást ösztökélte
közbenjárásra; tanulmányokat is szándékozott hozzája küldeni, egyet
Oroszországról, egy másikat a művészetről, hogy kiadassa; de ezek
sohasem jutottak kezéhez. Wrangel fáradozásainak lett is foganatja,
barátját 1856 tavaszán altisztté, őszszel zászlóssá léptetik elő,
1857-ben visszanyeri nemesi jogait s elveszi régi szerelmét, Issajew
özvegyét. 1859-ben végre hadnagyi rangban elbocsátják a katonai
szolgálatból, egyelőre Twerbe internálva, de az év végén már Pétervárra
költözhetik.

Ily megváltozott körülmények közt lát újra hozzá _Följegyzései_nek
folytatásához. Szent irat ez, az emberi kínszenvedésről, a fájdalom és
hit egy új Jób-könyve. Maga a szerző álarcz alatt marad; Szibériát,
politikai elítélteket emlegetni sem volt szabad, tehát egy
féltékenységből feleséggyilkossá vált nemes úr háta mögül hagy benézni e
szörnyű világba, de e szenvedő lélek, ez éles szem s a festés művészete
az íróé. A nyomor és szenvedés egyszínű, sötét alapján gazdag és
változatos képet rajzol, az egyéni arczképek egész seregét, a czivódók,
az elkeseredettek, a lázongók, elfásultak és megtörtek fajtáját, a dacz
és fölengedés, a durvaság és megilletődés változatait, a meg nem bánó
makacsság, a nyomorúságban való megnyugvás, a szenvedés megváltó
erejében remelő hit fokozatait; látni az élő-halottak egész nyomorult
életét: istentiszteletüket, a fürdést, melyet Turgenyev Dantéba illő
képnek nevez, a kényszermunka és pihenés jeleneteit, a várudvar állatai
közt, honnan világgá eresztik a sebzett szárnyú sast, hogy szabadon
muljék ki; s mind e nyomorúság és szenvedés közt látni az emberi lélek
szépségének pinczei sápadt hajtásait, a mint a napsugár felé hajolnak.
Csupa tárgyilagos rajz, mégis megindító, panasz-szó nélküli, mégis
vádirat.

A könyvnek óriási hatása volt; a kritika rögtön fölébe emelte mélység és
művészi erő dolgában Silvio Pellico _Börtönei_ rajzának. Tolstoj
1880-ban is azt írja róla: «Sokat olvastam és sokat elfeledtem, de az
egész újabb irodalomban, Puskint is beleszámítva, nem ismerek jobb
könyvet ennél: oly őszinte, természetes és keresztyéni az.»

E munkában az író megszépíti és művészivé emeli emlékeit, s megszabadul
gyötrelmeitől. Ezentúl egymást érik nagy munkái; élete műve és dicsősége
egyre nő, mint a pharaók pyramisai, melyeket uralkodásuk alatt minden
évben új réteg kővel növeltek. Szoros összeköttetésbe lép
folyóiratokkal; maga is szerkesztésbe kap, kétszer is, de kevés
szerencsével. A balsors folyvást rajta tartja a kezét. Eltemeti
feleségét s meghal testvére, ráhagyva családját és adósságait. Adósságai
elől háromszor is külföldre menekül, hol új benyomások érik; megfordul
Páris- és Londonban, majd Rómát látja és Firenzét s a német városokat.
Pénzzavara s feldúlt idegei Wiesbadenben, később Baden-Badenben a
roulette-asztalhoz csábítják; le akarja bírni a sorsot, hogy aztán
hivatásának élhessen; eleinte nyer, aztán mindenét elveszti, ruháit is.
Egyszer kiadója küld pénzt, máskor honfitársaitól kér kölcsön,
Goncsarovtól, a ki maga is erősen játszott; Turgenyevnek szintén régi
adósa, a mi nagyon bántja, s az írói vetélkedés mellett talán egyik oka
ellenszenvének. Még ez izgalmait is megfigyeli, elemzi, s seismographiai
följegyzést készít az idegek rezgéséről _Egy játékos naplójá_ban.
Tárgyát azonban elmélyíti; egy nagy typust rajzol, a külföldön élő
oroszét, egy nyilt és sokoldalú, de meg nem állapodott emberben, a ki
elvesztette hitét, de nincs bátorsága a hitetlenséghez, s tespedő
tettvágyát, egész életerejét a roulettebe öli, melynél valami nemeset
lát a koczkázatban és merésben; így magyarázza czélját az író egyik
levelében (Strachowhoz, 1863 szept. 30.).

Egyik külföldi útján fog hozzá legteljesebb és legolvasottabb művéhez, a
_Bűn és bűnhödés_hez. Thémáját még a börtönből hozta s csaknem egy
évtizedig forgatta fejében. «A főalak új – írja testvérének 1858-ban, –
még senki sem írta meg, s minthogy nálunk az életben sűrűn előfordul
(mint az új eszmékből és mozgalmakból gyanítom), azt hiszem, sikerül
otthon majd új megfigyelésekkel gazdagítanom.» A könyv Raszkolnyikov
diák tör énete, a ki nyomorúságában elkeseredve, előre kitervelten megöl
egy uzsorás vénasszonyt, a kinek élete semmit sem ér az emberiségre
nézve; aztán lelkifurdalás gyötri, s egy idő multán maga föladja magát.
Orosz irodalomtörténetírók igazolják a szerző nézetét; ily esetek
akkortájt sűrűn fordultak elő, nemcsak Oroszországban, hanem Nyugaton
is. Az író leveleiből tudjuk, hogy a kiadó is fönnakadt e forrongó belső
világon, ez ‚erkölcsi nihilismus‘-on, s egyes fejezetek átdolgozását
követelte, a mi meg is történt; pedig a mű merő erkölcs, az
egyensúlyából kibillent lélek bűnhődésének rajza. Az író oly finom lelki
szövedéket tár elénk, melynek nincs párja az egész világirodalomban.
Fölelevenült régi beszélgetések, álmok, a fiatal kornak mohósága az élet
után, s önzése, a rendkivüli emberek rendkívüli jogáról vallott kedvencz
tana, a bűn elméletének s a bűnösök lelkének tanulmányozása, melyről
Raszkolnyikov értekezést írt, ennyi szálból szövődik a végzet pókhálója,
melyben fennakad. Az esemény művészi feldolgozásban is elférne a könyv
tíz oldalán; de itt az egész csupa lélektan, a szándék és megbánás
kiforrásának természetrajza. A bűnöst elárulják beteg idegei, a melyek
ágyba döntik, tettetett fesztelensége, a gyanú elaltatása kedvéért
folytatott merész beszélgetései a vizsgálóbíróval, melyek során a gyanú
folyvást szűkebb körben kering körülte, mint Faust körül a fekete kutya.
E vergődés közben megérik a vezeklés belső kényszere: bevallja bűnét egy
bukott leánynak, térdre veti magát előtte, leborulva az emberi
nyomorúság előtt; a leány a vezeklés gondolatával gyógyítja: kiáltsa ki
bűnét az utczán, csókolja meg a földet és adja föl magát. Ez a leány
aztán vele megy Szibériába. Ezt a tervezett második részt az író csak
egy epilogba vonta össze. A könyv így is egész; egy lélek története,
_egy_ léleké, de a költő változatossá teszi a közbeszőtt alakok által;
mindjárt elején ott van Marmeladov, az iszákos kishivatalnok, a ki nem
bírja eltartani családját s végre leánya áll ki az utczára, a nyomorúság
vértanúja, hogy kenyeret vihessen kis testvéreinek; ott van
Raszkolnyikov anyja és huga, a csábításnak kitett nevelőnő;
Svidrigajlov, feleségének gyilkosa s a házbeli nevelőnők és cselédek
megrontója; a vizsgálóbíró, a ki azt suggerálja a fiúnak, hogy a vétkes
«psychologiailag nem szökhetik el ő előle», hanem maga fog jelentkezni.
Dosztojevszkij maga írja _Pétervári álmok_ czímű följegyzéseiben, hogy
egész tömeg hullámzott körülte, a kikről álmodozott, s micsoda pompás
álarczos menet telt volna belőlük! Minden munkáján érezni, mint
tolakodnak körülte az alakok, bebocsátást kérve könyveibe, hogy alig bir
tőlük szabadulni. Itt is a bűn és nyomor egész serege tolong. Mindez még
gazdagabban hat az által, hogy alakjai kettős életet élnek, a való
mellett álmaik is feltárulnak előttünk, a lélek másik, öntudatlan
hazája. Embereinek rendesen látomásaik vannak, Szónyának,
Svidrigajlovnak, Raszkolnyikovnak, a ki önmagát látja, gyermekkorában, a
mint egy halálra kínzott kis ló mellett jajveszékel, ő, a ki most embert
készül ölni! A mellett a legszigorúbb lélektan útján haladva is
lépten-nyomon meglepetésekkel döbbent meg. Például: a gyilkosság után
Raszkolnyikov egyszerre ott látja a szobában a meggyilkoltnak a hugát;
az ajtót nyitva feledte! Most a kitervelt mellett még egy második
gyilkosságba sodródik. Mikor meg a vizsgálóbíróval beszél, egyszerre
bejő egy mázolólegény, s önmagát mondja a gyilkosnak. Mikor bevallja
tettét Szonyának, a szomszéd szobában kihallgatja Svidrigajlov; ez új
lehetőségeket nyit; aztán ez az egyetlen lehetséges vádló is meghal, s ő
mégis feljelenti magát. Ezek nem az érdekességet tovább feszítő
fordulatok, hanem a lélekrajz csavarodik velök egyre mélyebbre s e
tiszta lélekrajz mégis érdekfeszítő; az író maga dicsekszik vele, hogy a
folyóiratnak, a mely közölte, előfizetői száma felszökött. Mind ennek
hátteret és mélységet a «szenvedés ama vallása» ád, mely oly megrázón
szólal meg a Puskin fölött tartott emlékbeszédben, a megalázkodás és
vezeklés tanítása, a mely letörli a gyarlóságokat, megadja a lélek
tisztaságát s az élet nyugalmát.

Ily lelki világot tár föl legközelebbi nagy regényének, _A
félkegyelmű_nek (1868), főalakjában is. Mint maga írja, czélja egy
valóban tökéletes és szép ember feltüntetése; ez a legnehezebb a
világon, kivált manapság. A keresztyén irodalmak valamennyi szép alakja
közül Don Quixotet látja legtökéletesebbnek, «mert egyszersmind
nevetséges is». «Az olvasó rokonszenvet és részvétet érez a kigúnyolt, a
saját becsét nem ismerő szép iránt. S a humor titka épen abban a
művészetben rejlik, hogy az olvasóban rokonszenv ébredjen.» A regény
hőse, Myskin herczeg, valóban ilyen; mosolyt, boszúságot, sőt lenézést
kelt környezetében, s lassankint mégis mindenki hatása alá kerül, nők,
gyermekek, cynikusok, az ő jóvoltából tengődő naplopók, a lelkes és
túlzó fiatalság. Őszinte szavaira mindenki meghökken, de mindenki
önlelkébe néz és őszintévé válik, legalább önmaga előtt. Ő is kibillent,
rendhagyó lélek, nyavalyatörős is, s útja az elmegyógyintézetből a
nagyvilágon át néhány hónap alatt végkép az őrültekházába vezet. Az író
roppant részletességgel bonczolja e különös lelket; a munka első
negyedrésze egy nap története, melyen a herczeg megismerkedik új
világával. Ez aprólékos elemzés az oka, ha a nagyközönség e regényt nem
fogadta a régi lelkesedéssel. Pedig a tárgy, az események s az alakok
egyaránt érdekesek. A hős ébredő érzelme két nőalak közt ingadoz, egy
márványszép tábornokleány s egy elcsábított, szenvedélyes és szeszélyes,
hol szilaj, hol bűnbánó Magdolna közt: ez a két női typus későbbi
regényeiben is ismétlődik. Az utóbbiak ragadják magukhoz a férfiakat,
még a herczeg is ehhez hajlik, bár inkább szánalomból és lelki
orvosképen; Filipovna Násztászja is szereti, de épen azért meg akarja
kímélni magától. Belé egy nyers, érzéki, szenvedélyes férfi is
szerelmes, Rogozsin, a ki féltékenységből a herczegnek életére is tör;
Filippovna Násztászja hozzá megy, egyrészt, hogy a herczeget megmentse
magától s Rogozsintól, másrészt, mert ekkora szenvedélynek nem lehet
ellenállni; de Rogozsin féltékenysége így sem lohad, s hogy megőrizhesse
magának, az esküvő napján megöli. A herczeget odavezeti a sötét szobában
az ágyhoz, megmutatja neki a holtat: együtt virrasztanak mellette; a
herczeg magához vonja a gyilkos fejét s könnyeivel áztatja, melyekről
maga sem tud.

A mi itt oly megragadó, a finom lelki elemzésnek s az erőteljes
realistikus ábrázolásnak összeolvasztása, általában jellemző
Dosztojevszkijre, de ily jelenet nála is a ritkaságok közé tartozik.
Rogozsin egész alakja titáni kézre vall. A herczeg körül sereglő
szegény, beteges és képzelgő fiatalok a Raszkolnyikov lelki rokonai.
Maga azt írja róluk: «A legszélsőbb gondolkozású ifjúság modern
positivista typusait rajzoltam bennök és jól rajzoltam, mert én
tapasztalásból ismerem őket, más nem is figyelte és tanulmányozta
ezeket.» Ezekben rejlik némiképen jövendő nagy munkájának csirája.

Dosztojevszkijnél a kor typusaival sokszor találkozunk, de a kor nagy
kérdéseit nem kérdezi s nem felel rájok. Csak egy regénye van, melyben a
kor lelkét idézi fel és harczra kél vele. Mikor külföldi útjai közben
haza-hazatért, otthon a nihilismus merényletei, határozatlan és
rejtelmes tervei forrongtak országszerte. E szót Turgenyev faragta s
eredetileg a nyugatias positivistákat jelölte vele; így rajzolta meg
első typusukat az _Apák és fiak_ Bazarovjában. Dosztojevszkij fiatal
kora óta híve, sőt munkása volt az átalakulásnak, meg is szenvedett
érte, de mindent a vallásos orosz néptől várt, melyben – mint mondja –
‚még nem volt cynismus, sőt közte a socialismus is az érzelmesség révén
terjedt‘. Féltette az idegen, homályos értelmi nihilismustól; ezt a
szellemet szerette volna kiűzni népéből, a sertésekbe kergetni, mint a
bibliában (Lukács, VIII. 32–37; alkalmazása a regény XXII. fej. 3.
szakában); ezért nevezte művét _Da monok_nak (megjel. 1871–72); alakjai
mind megszállottak. Nem egy embert fest, mint Turgenyev, hanem egész
sereget, egy titkos szervezetet. Leveleiből kivehetni, kik voltak mintái
alakjaihoz, másokra ráismertek bírálói. Idegen olvasókra ezek közül csak
egy érdekes, Karmasinov, az idegenben élő, öntelt, szenvelgő író,
Turgenyev torzképe. Sokat merít a Petrasevszkij-kör s rabsága idejéből;
innen válnak elevenekké e változatos typusok: a lelkes meggyőződésű, az
elméletgyártó, a félénken óvatos, az egyéni okból csatlakozó, a
véletlenül közéjük cseppent s valamennyiök zsarnoka, a ki
megfélemlítéssel uralkodik rajtok, elkápráztatva szemüket a titokzatos
erővel, melyet voltaképen bennök keres. Az író vázlatokat vetett papirra
az egyes jellemekhez; ezekben így jellemzi ezt a Werchowenskij Pjotr-t:
«Tulajdonképen nem is bánom a népet; csak azt tudom, hogy most föl lehet
lázítani s ez nekem elég.» Ebben van Dosztojevszkij kritikája az akkori
czéltalan nihilista mozgalmak felől. Ez a Pjotr a Stawrogin herczeg
nevelőjének, egy finom, francziás öreg úrnak – «a ki mintha mindig
piedestálon állna» – a becsvágyó, helyzete által magát sértve érző fia,
a kit épen ez a megalázás sarkantyúz. Itt is megvan hát az ‚apák és
fiak‘ problémája, a szakadék a két szomszédos nemzedék között. Ép így
elszakad a maga világától a mozgalom titkos vezére, a regény főalakja,
Stawrogin, a ki vezérségét épen előkelő származásának, vagyonának s némi
részben szépségének köszöni. «Typusa az igazi orosznak, a kit
öntudatlanul saját ereje nyugtalanít, a mely nem tud mihez fogni» – így
jellemzi az író előzetes följegyzéseiben. Bonyolult jellem; élvhajhász,
különcz, kiszámíthatatlan; «csak azért él, hogy az embereket boszantsa»
– mondják róla a regényben, másutt pedig, hogy ‚az aljasság és
gyalázatosság már a genialitással határos nála‘. Tettei, szándékai,
egyénisége homályosak, de sokszor a többieké is. Az író egyszer
félrevetette, később újra kezdte kéziratát, de mégis sokat fölhasznált
belőle, innen némi kúszáltság és zavar. A mozgalom eszmeköre sem
kristályosult még fogalommá, csak egyesekben erjedt, s Dosztojevszkij
épen ezt akarta rajzolni, e határozatlan és megnevezhetlen erjedést, egy
heves láz káprázatait. E rejtélyes embereknek sorsuk is merő talány.
Minden fejezet megold félig-meddig egy rejtélyt, de rögtön másikat ad
föl. Ez teszi a regényt helyenként oly érdekfeszítővé, hogy íróját
Dumas-val hasonlították össze. A mint Stawrogin multjáról és lelki
életéről lepattognak a zárak, megtudjuk, hogy megrontott volt egy
gyermekleányt; azután vezeklésül titokban elvesz egy féleszű, nyomorék
némbert. Mindezt csak akkor érteni meg, mikor bevallja bűnét egy
szentéletű papnak. Ez önvallomás oly erős szinekkel van festve, hogy e
részt máig sem adták ki; így e jellem kulcsa hiányzik, nem csoda, ha
túlságosan rejtélyes, szinte érthetetlen. A mozgalom meghiusul,
Stawrogin Schweizba megy, a hol új életet szeretne kezdeni egy tiszta nő
oldalán, de egy napon önkezével véget vet életének. E történet szinte
elvész a regény mozgalmai közt, mégis ez és Stawrogin egyénisége a
kristályosodás központja. Dosztojevszkijnek minden problémához egy
kulcsa van: az egyéni psychologia. Ez alak belső harczában ismét sok van
letéve az író mondanivalójából. Stawrogin is a megalázkodás és vezeklés
szükségét érzi, s harczai közt olykor sóvárog a vallás lelki békéje
után. Egyszer azt kérdezi magától: lehet-e hite civilisált embernek?
Egyik társa később így felel erre: «Ön atheista, mert nemes ember…
Szerezze meg magának Istent, munka által, közönséges paraszti munkával».
Idézik Stawroginnak ezt a mondását, melynek párját megtalálni az író egy
régebbi levelében: «Ha mathematikailag bebizonyítanák, hogy az igazság
nem Krisztusban van, akkor is inkább Krisztussal maradnék, mint az
igazsággal.» Ő is odajut a maga útján, a hová Gogoly és Tolstoj: a
vallásban látja az egyén és a társadalom gyógyszerét.

A regény főbb alakjai majdnem mind ez útra lépnek, így a haldokló öreg
Werchowenskij, Kirilov, ez a szinte sokratesi alak, a ki magába
zárkózottságában jóformán a beszédet is elfeledte, s a ki egyértékűnek
tartva az életet és halált, önkényt keresi emezt; főkép pedig Satov, a
kinek kételyei és forrongásai végül russophil érzésében nyernek
megnyugvást. Dosztojevszkij russophil érzésében a nemzete nagy
hivatásába vetett hit összeolvadt vallásos érzésével. Az egyént és az
orosz népet egyaránt a vallás útján akarja megváltani és fölemelni. Az ő
szemében, mint Gogoly- és Tolstojnál is, a vallás az egyén és társadalom
egyetlen gyógyszere. Mikor Turgenyev a _Daemonok_ban végignyilalló
vonaglásokkal szemben válaszul a békés és biztos átalakulás képét
rajzolta a Nowban, Dosztojevszkij bizalmatlanul nézte a nép közé menő
művelt diákokat, «a kik nem értik a népet s nem is műveltek». «A ki
hozzája közeledni akar, annak tisztelni és szeretni kell mindazt, a mit
a nép tisztel és szeret, elsősorban Istent és a vallást.» «Atheista vagy
közömbös lélek nem értheti meg az orosz népet, sem az orosz nemzeti
érzést». Az orosz nép vallásossága szerinte nemzetfentartó erő, mert az
ő hite szerint e nép hivatása a keresztyénség fenntartása és
beteljesítése. Hiténél fogva vár az ‚igazhitű orosz népre‘ az ország és
az emberiség jövőjében megváltó hivatás.

A néptől reméli a vallás fenntartását, a vallásosságtól a lelkek
nemesbülését, a szegények és lealázottak fölemelését, a nép helyzetének
javulását.

Így forr össze nála az Istenben és a népben való hit: ez az ő
evangeliuma, ez politikája is. Mint Tolstoj, ő is a vallás utján vezérli
követőit a socialismushoz.

Ez eszméket hirdeti _Egy író naplója_ czímű folyóiratában, melyet
egymaga ír, egy időre háttérbe szorítva szépirodalmi munkásságát.
Tanítása mellett prófétai heve is rokon Tolstoj későbbi fejlődésével; de
Tolstoj társadalmi elveket is vallott, Dosztojevszkij inkább vallásos
próféta, a lelkek orvosa, a jövő magvetője, a ki a Krisztusban való
hittel együtt hirdeti a népbe vetett hitet. Arcza is, hosszú szakállas
askéta arcza vézna testén olyan volt, mint a zarándokoké, a kik kis
szilkéjökkel hátokon róják az orosz földet.

Utolsó nagy műve egészen a vallás körül forog. 1869-ben említi először,
hogy regényt akar írni az atheismusról; 70-ben már közelebbi tervekről,
megnevezett mintákról és tanulmányairól szól, _Egy nagy bűnös életírása_
czímmel. E tervekből forrta ki magát az az óriás méretű regény, mely
_Karamazov testvérek_ czímen 1879–80-ban jelent meg. Nem egy alakról
szól, hanem egy egész családról, melyen az átöröklés szúja őröl. Az öreg
Karamazov buja, haszonleső, mindenkit megcsal, fiaival szemben fukar,
közönséges, sőt aljas ember. Fiaiban az ő mérgezett vére kering. A
legidősebb, Mitja, megint a két női typus között áll; derék menyasszonya
van, de vérén egy ketes hírű nő uralkodik, a kit atyja is szeretőjévé
akar tenni, pénzt ajánlva neki, míg házasulandó fiának nem adja ki
örökségét. Mitjában a szenvedély és elkeseredés megszülik a bűn
gondolatát. Egy éjjel, míg apja a szeretőjét várja, átmászik a
kerítésen, agyonüti a háznak lármát csapó öreg szolgáját, aztán
elmenekül. Azon éjjel a ház ajtaját nyitva, s az öreg Karamazovot
meggyilkolva találják. A tettet az öregnek egy félkegyelmű
koldusasszonytól való törvénytelen fia követte el, egy nyavalyatörős, a
kit szolgának tart házában, de kezét a második testvér, Iván vezette,
elvakítva e páriát a «mindent szabad» hangoztatásával. A gyanú
természetesen Mitját veszi czélba, a ki felindultságában szinte maga sem
biztos önmaga felől.

Kettős tér nyílik itt az író művészetének: egyrészt az izgalmaktól
marczangolt szenvedélyes lélek rajza (egészen más léleké, mint
Raszkolnyikov), másrészt az igazságszolgáltatásé. A tárgyalás kétszáz
lapon át folyik; pompás vád- és védbeszédeket olvasunk; az igazság
mérlege hol jobbra, hol balra rezdül; a valaha elítélt író egész gúnyját
és keserűségét kiönti a törvénykezésre. Iván, a gyilkosság értelmi
szerzője, ki korcs féltestvérének minden készülődését sejtette, hogy
bátyját megmentse, föl akarná jelenteni magát; kivallatja a gyilkost a
részletek felől s ekkor tudja meg, hogy bátyja teljesen ártatlan. De a
gyilkos felköti magát, s a bírák nem adnak hitelt a halottra tolt vádnak
s a testvér mentő tanuságának. Mitját elítélik.

Ez nem csupán az első fiú története, a féktelen szenvedélyé, hanem Iváné
is, a ki hallgatagon ül az apai házban, a más kezét lendíti, s
szenvedélyt, gyűlöletet, mindent az ész nyelvére tud lefordítani.
Higgadt sakkozó módjára játszik az élet bábjaival. Számot vet öröklött
vére átkával, s mint egy egyenletet, úgy számítja ki jövendőjét. Hittel
és erkölcscsel szakított, de az erkölcsöt az aljastól és gyávaságtól
való irtózat pótolja nála; ez sarkallja arra is, hogy föladja magát.
Mindhármójok vérében van egy-egy csöpp anyjoktól is: Mitjában a
féktelenség, a másik kettőben a második asszonyból, a ki vallásos
rajongó volt, atyjokhoz mérten valami nemesség, legalább egy kis
képzelgés, erkölcs dolgában legalább lelkifurdalás. A lelki vegyületek
ily elemzése valóságos lelki chemia. Mitjában a szenvedély képzelgése
ez: gyorsan kiforró szándéka szinte összetéveszti magát a tettel; az író
egy helyütt azzal jellemzi: ‚az ilyen emberek nehéz helyzetekben a
legphantastikusabb terveket találják a legvalószínűbbnek‘. Ivánban az
ész és a beteg idegek képzelgése van meg. Mikor a gyilkosból kicsikarja
a vallomást, s kezdődő ideglázzal hazamegy: szobájában egyszerre egy
rejtélyes vendég ül vele szemben, a ki gyakori és meghitt látogató
gyanánt viselkedik, fesztelenül beszél Iván titkos érzéseiről, melyeket
önmagának sem vall be, valónak mond sejthető, de még meg nem történt
eseményeket. Az ördög ily köznapi alakja s látogatása azóta számos
utánzatnak az őse; ezeket Dosztojevszkij nemcsak az ötlet eredetiségével
mulja felül, hanem a lélektani rajz gazdagságában is, az agyrém és
fel-felvillanó öntudat, az önvád és lelkifurdalás, titkolt érzelmek és
kényszerű önvallomás vegyületében. Pedig elpanaszolja, mennyire
hibáztatták, a mért az ördögöt idézni merte, s boldog volt, mikor egyik
orvos ismerőse hűnek találta a hallucinatio rajzát.

Ivánnál ily látomásnak nemcsak lelki állapotában van alapja, hanem
természetében is. Eleven értelme tétlen élete közben képzelődésben éli
ki magát; gondolatai könnyen csapódnak le alakokba. Egyszer föl akarja
tárni hitbuzgó öcscse előtt a maga hitetlenségét s egy költeményt
rögtönöz prózában. Krisztus még egyszer visszajő a földre, Sevillában,
az inquisitio idején. Csodákat tesz; a bibornok-főinquisitor elfogatja s
börtönbe veti. Éjjel bemegy hozzája. Rátámad, hogy miért jött vissza;
tanításához nincs mit hozzátenni. Ő túlbecsülte az embert, mikor a
szabadság veszélyes ajándékát adta neki; másfél évezredbe telt, míg azt
elfojthatták. Most végre az ember gyöngeségéhez illő boldogságot adnak
neki, a csoda, a titok és a tekintély segélyével, hogy nyugodtan éljen
és reménynyel haljon meg. Hagyja őket Krisztus munkálkodni. Az Üdvezítő
nem felel, csak megcsókolja a petyhüdt ajkakat. A főinquisitor kitárja
előtte az ajtót: Menj, és ne jőjj többé vissza! A csók ég a pap
szivében, de megmarad meggyőződése mellett. E költeményben Iván bonczoló
eszét, sarcasmusát, egész lelkét harczba viszi hitbuzgó öcscse, Aljosa
ellen. Aljosában sok az anyai örökség. Egészen a szív embere. Megfér
atyjával, szereti testvéreit, segíteni kíván mindenkin. A Karamazov-vért
lehűtik benne a zárda hűvös falai, a hol él, a szentéletű, csodatevő
remete, Szoszima starecz oldalán. E kegyes, fölvilágosult és népies pap
s az ő szívbeli vallása tökéletes ellentéte Iván inquisitorának; ez a
lélek szerint való, Istennek tetsző, igazi pap. Az ő és Aljosa viszonya
volt a regény csirája és főtárgya, «a fiatal farkas, a mint a szent
Tichonnal találkozik». Halála előtt a starecz elbeszéli környezetének
egész életét s tanulságát örökségül hagyja rájok. Aljosának meghagyja,
hogy az ő halála után menjen ki a világba. «Megáldalak nagy feladatodra.
Hosszú vándorlás lesz részed, fiam. Sokat el kell viselned, míg
visszatérsz oda, a honnan elindultál. Sok lesz a tennivalód. De benned
nem kételkedem… Krisztus veled lesz. Őrizd meg őt s ő is megőriz téged…
Örökségül ezt hagyom reád: keresd a boldogságot a szenvedésben». «Sok
ellenséged lesz, de még azok is szeretni fognak. Sok szenvedést mér rád
az élet, de csak a szenvedés boldogít, s szenvedéseidért fogod áldani az
életet s másokat is rá fogsz vezetni, hogy áldják – a mi a
legfontosabb.» Ebben ráismerünk az írónak s régebbi alakjainak lelkére.
A maga lelkéből csöppenti ezt az író alakjai lelkébe. Mitja is bűnbánó:
a szenvedés által új embert akar magában föltámasztani. A gyermekek is,
a kiken Aljosa munkáját kezdi, gyűlölködésből szeretetre vezetvén őket,
azokon is van valami fölmagasztosuló vonás; egyikök fölkiált: «Szeretnék
szenvedni az összes emberekért.» A második rész, mely Aljosát végig
kísérné útján a világban, s melyhez az első rész csak előkészítés,
elmaradt. Így is hatalmas alkotás, kitetszenek belőle a tervezett
egésznek körvonalai.

Hová fejlődött e regény első csirájától, a ‚nagy bűnös életírásától‘ – a
kivitelig! Ez óriási mű egy család tagjaiban az emberi lélek főirányait
tükrözi: a szenvedély és akarat, az ész és számítás küszködését s
mellettök Aljosában és mesterében a hit és szív megváltó erejét. A bűn
és tisztulás útját rajzolja; mi nagyobb ennél?

A halál kivette a fáradt kézből írótollát (1881 jan. 23.). De Vogüé
leírja, mint özönlötte el a nép a halott író kis szobáit, hullámaival
majd fölemelve az asztalon fekvő koporsót. A szenvedők a magukénak
vallották a szenvedők költőjét. Prófétát sirattak benne, a ki vigaszt
nyujtott a nyomorúságok közt, fönségesnek hirdette a szenvedést, s a
megalázottak előtt kinyitotta a mennyország kapuját. Még Pobjedonoscev
is gyászolta, az ő korának ‚főinquisitora‘.

Munkái nagyrészt csonkán maradtak, de így is teljes becsűek, mint a
Julius pápa el nem készült síremlékére szánt szobrok. Ő maga ritkán volt
elégedett munkáival; a _Félkegyelmű_ről kedve lett volna szigorú
bírálatot írni. A _Daemonok_at sem szerette, «már pedig hogy’ lehetne az
jó, a mivel az író maga sincs megelégedve». «Írónak lenni roppant nehéz
mesterség» – írja egy levelében. Ő valóban nehezen írt; hosszan érlelte,
újra meg újra kezdte műveit, szemlátomást küzd tárgyával. A hosszú
tervezés után a megélhetés gondjai gyors munkára sürgetik. A
_Félkegyelmű_ egész első részét huszonhárom nap alatt tette papirra;
éveken át három ivet írt hónaponként. Szinte féltékenyen gondol a
Turgenyev vagyonára, Gogoly és a ‚nagyok‘ honoráriumaira, a melyek
mellett nyugodtan dolgozhatnak; «de én szegény ember vagyok, a pénz
kedvéért gyorsan kell írnom és így mindent elrontok». Pegasusa mindig
járomba volt fogva. Tehetségében volt valami zsarnoki, daemoni vonás,
valami megszálltság, a mi folyvást sarkalta. Egészen felolvadt
munkáiban; maga mondja első könyvéről a _Megalázottak_-ban, melyben
önmagának is szerepet juttat: «Ha boldog voltam valaha, hát nem első
sikerem mámorító perczeiben, hanem akkor, mikor még senkinek meg nem
mutattam kéziratomat… akkor együtt éltem alakjaimmal, a kiket magam
alkottam, velök éltem úgy, mintha családomhoz tartoztak s valóban éltek
volna; szerettem őket, velök örültem, búsultam, sőt néha őszinte
könnyekkel és fájdalommal sírtam velök!» – A tárgyak és alakok csak úgy
tolongtak elébe, munka közben is. «Legnagyobb kínom, hogy még most sem
vagyok ura eszközeimnek. Ha egy regényen dolgozom, egész sereg külön
regényt és novellát gyömöszölök belé, ezért aztán az egészből hiányzik a
mérték és harmonia.» Mindig új meg új szálakat sző a szövetbe.
Szenvedélylyel ássa magát egyre mélyebbre alakjai lelkébe, mintha önmaga
számára is meglepetéseket keresne ott. Néha sokáig szerepeltet egyes
személyeket, mielőtt a cselekményhez kapcsolná őket; ezzel előbb az
érdeklődést, a kiváncsiságot fokozza, aztán annál drámaiabban haladhat
tovább. Sokszor óraszám tartó beszélgetéseket egész teljességökben ír
le, minden részletükkel, kihagyás nélkül, a mi nem ritkán fárasztó,
kivált mikor a gondolatmenet zürzavarosságát, az élőbeszéd kitéréseit,
vagy a beszélő ravasz bőbeszédűségét jellemzi, mint a _Megalázottak és
megszomorítottak_ herczegének össze-vissza kerepelésében. Néha a
párbeszéd egy-egy szava eseményeket pótol és indokokat jelöl, olykor
messziről új világot vetve már ismerős eseményekre. Ez leköti a
figyelmet, az érdeket szítja, s az élet complexitását tükrözi, de e
távoli vonatkozásokat nem minden olvasó bírja összekapcsolni. Némely
helyütt szándékkal hagy valami félhomályt, megtűr egy kis ködöt a
háttérben; nem szivesen váltja föl tetteinkben a rejtély hányadát a
megnevezés aprópénzére. «Az ember önkénytelenül kerüli, hogy kimondja az
utolsó szót, tartózkodik a kimondott gondolatoktól», – írja egy
levelében.

Tárgyaiban, előadásában kevés a változatosság, munkái meglehetősen
egyszínűek. Nagy részök kívülről kriminologia, de belül merő
psychologia. Nála is vannak meglepetések, nem annyira a cselekvényben,
inkább a lélektanban, abban, hogy midőn tolla már szédítő mélyre hatolt,
még meg tudja toldani egy lépéssel. Turgenyevhez, Tolstojhoz mérten
egyszínű, azok könnyedsége, világossága, változatos hangulatai
hiányoznak nála. Tolstoj nagyobb művész, de Dosztojevszkijben valami
ingerlő titokzatosság van, s lélekrajza még Tolstojénál is mélyebb. Őt
olvasva, az ember azt hinné, hogy Oroszországban nem süt a nap és nem
nyílik virág. Olvasója mintha valami nagy fájdalmon menne át. Komorságát
még fokozza sarcasmusa, s érzéke bizonyos mosolyogni való s egyben
szomorú félszegségek iránt, emberek és helyzetek rajzában; ez állandóan
kihangzó mellékzöngéje hangszerének. Csak egy enyhület van itt: az
emberszeretetben olvadó szív melege. Írói készsége mégis roppantul
gazdag; mintha minden eszköze megvolna, csak érte kellene nyúlni. Nagy
írói vonásai és képességei mellett psychopathologia, symbolismus,
phantastikum és naturalismus, minden föltünik munkáiban, a miből később
egyenként az epigonok egész irányai élnek. Lehet azt mondani, hogy
nyelve egyhangú s alakjai mind az ő nyelvén beszélnek, de még sincs nála
drámaibb író; lehet gáncsolni fárasztó elemzéseit, de mindig izgatóan
érdekes. Könyve úgy leköt, hogy fogyatkozásait csak olvasás után venni
észre, midőn az erős benyomások elmélkedésre késztetnek nemcsak a tárgy,
hanem az író ereje felől is.

Megdöbbentő képzelete van s még sincs nála realisabb író. Egész
művészetére talál, a mit idealismusáról mondott: az én idealismusom
egészen realistikus. Turgenyevet szemtől-szembe kigúnyolja, mikor
külföldön élve, hazai kérdésekről merészel írni: ‚Hozasson magának egy
jó messzelátót Párisból – tanácsolja neki – mert a távolság igen nagy‘.
Ő csak otthonn tud dolgozni. Külföldön valósággal lázas a munka vágyától
s terveitől, s folyvást azt írja, mint Raszkolnyikov előtt:
«Költészetemnek – másról nem is szólva – szüksége van Oroszországra.
Olyan vagyok, mint hal a szárazon; minden erőm elhágy»; a
Karamazov-tervről is: «Okvetlenül otthon kell lennem, az orosz életben
élnem». Ő rajta nem eshetett meg az, a mit Turgenyevnél megfigyeltek,
hogy alakjai későbbi munkáiban is mind a negyvenes évek typusai;
Dosztojevszkij boldog volt, mikor egy barátja azt írta neki a
_Daemonok_ról: ezek a Turgenyev emberei – de korosabbak.

Ő a legoroszabb író; a lelkek, viszonyok, események fölött mindig érezni
az orosz levegőt, e végtelen puszták tiszta szelét s e barbár
nagyvárosok miasmáit. A kor nagy kérdéseit – a _Daemonok_ kivételével –
nem kérdezte, ez egyik fogyatkozása; de egész világnézete és tanítása az
orosz népről és az orosz népnek szól.

De nem csak az orosz néphez szól. Tanításának egy része is, a bűn
gyötrelmeiről, a hit és jóság isteni erejéről, általános emberi; de
főkép azzal tanít, mert a világirodalomban ő a legmélyebbre ható búvára
az emberi léleknek. Mint Michel Angelo, ő is csak embereket teremt;
tájkép, háttér nincsen nála. Mindig siet benyitni az emberi lelkek
ajtaján, hogy odabent mindent egy tudós lelkiismeretességével
leltározzon. Mereskovszkij azt mondja róla: regényeinek egyik-másik
részlete olyan, mint Goethe némely költeménye vagy Lionardo egyes
rajzai: bajos eldönteni, a művészet vagy a tudomány körébe tartoznak-e.
Nyugtalanítón mélyre lát a lélekbe, s az olvasó úgy érzi, mintha halott
szeme őt is átjárná. Irgalmatlan a lelki bonczolásban; ezért nevezte
Mihajlovszky ‚kegyetlen tehetségnek‘, Turgenyev marquis de Sadehoz
hasonlította. Főként a bonyolult, rendhagyó organismusok érdeklik, s
mint a jó orvos, az egészségeseken is rögtön észreveszi a kór csiráit.
Őt is az érdekes és súlyos esetek vonzzák, a lélek kóros állapotai: a
hallucinatiók, jövőbe látó álmok; nemcsak a lélek logikáját képes
föltárni, hanem elhajlásait, rendhagyóságait is. Deák azt mondta
Dickensről, hogy ha regényeit olvassa, néha azt képzeli, mintha a
bolondokházában volna; mit mondana még Dosztojevszkijre? Az ő alakjai
csupa különös teremtések, a kikben elpattant valami: lelkiszegények,
iszákosak, félkegyelműek, nyavalyatörősek, megháborodásra, gyilkosságra
és öngyilkosságra jegyzettek. Mintha a bélpoklosokat látnánk a Bethezda
tava körül, várva az angyalt, a ki odatámogassa őket a csodatevő tó
vizéhez, a melyben tisztára mosdjanak s a mely meghozza egészségüket.
Még e körön belül is csak a szegényeket és a városiakat rajzolja; a
nyomor és a város írója.

De bennök az emberi lélek költője is.

Azt rajzolta, milyen jók és milyen rosszak az emberek egymáshoz.
Igyekezett megértetni a gyarló s mégis minden jóra képes emberi lelket.
Ez a legnagyobb és legnemesebb föladat, a mire művész csak
vállalkozhatik s minden külön tanulság nélkül is a legtanulságosabb.



BJÖRNSON BJÖRNSTJERNE.

Norvégiának irodalmi önállósága a dán politikai és szellemi fenhatóság
leráztával kezdődik (1814.). Az irodalom két-három évtized alatt egészen
nemzetivé fejlik s világhirre is emelkedik. A Karoling-idők félvad
hordái, majd Gusztáv Adolfnak a protestantismusért vívott küzdelmei óta
most tűnnek fel újra észak e tája felől hódítók és szellemi áramlatok
vezérei s nevükre hamarosan a világhír dicsősége sugárzik; e két név:
Ibsen és Björnson.

Életük és munkásságuk párhuzamosan folyt. A mint Björnson gyönyörű
meséjében (_Arne_ elején) a lejtő fái, a nyír, fenyő, boróka elindulnak
a hegytetőre, s odafenn ámúlva veszik észre, hogy a túlsó oldalon épen
úgy nyomultak fölfelé testvéreik, kikkel a csúcson találkoznak: mintha
csak kettőjük munkásságának képe volna.[1] Fiatalon a százkezű, harczias
Björnson járt elől, otthon háttérbe szorította Ibsent, (ő nyerte el az
utazási stipendiumot, később az írói évdíjat is), – később külföldön
Ibsen kerül elébe. Björnson feddő és fanatizáló prédikátor; Ibsen
szigorú gyóntató. Björnson sürgette a politikában az Európához, első
sorban Németországhoz való csatlakozást, s Ibsen valósította meg azt az
irodalomban. Mind a ketten nemzeti irányban indultak, s az általános
emberihez emelkedtek. Björnson gyakorlatibb, a norvég élet problémáiból
indulva, az emberi vonások rajzával emelkedik általánossá; Ibsen
elvontabb; hazájától távol élve, az általános emberi kérdések ragadják
meg, s a norvég szinezet inkább különös alakjainak rajzában nyilvánul,
kiknek mintáit elzárkozott élete őrzi emlékezetében. Ibsent a világ
minden nemzete olvassa és játszsza színpadain, – Björnsonról azt mondja
honfitársa, Brandes, hogy ha nevét kimondják, olyan, mint ha felhúznák a
norvég lobogót.

Lelkében hazájának képe tükröződik, munkáiban korának problemái. Alakja
és egyénisége hasonló a tenger-parti bérczhez, mely meredeken szegi föl
fejét, megtépi a viharfelhőket s dús tenyészetet hord sziklavállain, míg
rajta az erős levegőjű tenger mosolya csillog. Természetében egyesül a
zordon Dovrefjeld, hol született (1832. deczemberében), s a
Ramsdale-vidék derűje, hova atyja, a paraszt-származású pap,
átköltözött, mikor fia hat éves volt. Jól jellemzi az a vallomása, hogy
az évből az áprilist szerette, mely viharokat hoz, de tüzes napfényt is,
mindent életre zsendít, s az igéret és fejlődés kora. Ő maga is ilyen:
csupa terv és igéret. Alig rázza le magáról az iskola porát, s már
könyvben és színpadon tiszta norvég irodalmat akar teremteni, megtörve a
dán hatást; egyszerre ír színbírálatot, darabokat, elbeszélést és
verset. Nem sokkal azelőtt gyűjtötték össze Norvégiában a népdalokat és
meséket, s mint világszerte mindenütt, a költői szellem itt is
megerősült ez üde forrás éltető vizében. Európában mindenütt a nép felé
fordult a figyelem, s az irodalom követte a politika irányát. Jütlandi
rajzok, Zimmermann és Auerbach paraszttörténetei láttak napvilágot.
Norvégiában is akkor terjesztették ki a választó-jogot s a népben látták
a jövő erejét és magvát. Ily időben jelentek meg Björnson népies
elbeszélései, s e körülmények között szinte irány-művek gyanánt
hatottak. Jól ismerte a népet, belőle eredt, köztük élt, ismerte
hagyományait és dalait, mint azok az övéit énekelték; ő a szerzője a
norvég nemzeti dalnak; egyéb költeményei közül a gyermek _Finn
Niels_-ről szólót, a ki elveszti hótalpát s rejtelmes hang és erő
lehúzza a hó alá – Goethe _Tündér királya_ mellé állítják. Elbeszélései
közé gyermekkori emlékei szövődnek, minő a pompás rajz atyja hatalmas
igás-lováról, mely megküzd a medvével s leteperi patáival; e paripa egy
Rubens-képre emlékeztet. Egyik első beszélye, a _Veszedelmes leánykérés_
(1856), a nép erejét és bátorságát mutatja a szegény kérőben, a ki midőn
kedvesének hozzátartozói elállják előle a járható utat, a meredélyen
kapaszkodik fel hozzá, s merészségével és ügyességével megnyeri a leány
kezét. Emlékeinek e lyrai ere az erő vonásai között siklik el.
Legnagyobb hatást _Solbakken Synnöve_ elbeszélése tett (1857); ez
Dániában is feltünt s valóságos diadalt jelentett; méltó párja _Arne_
(1858); nem legmélyebb prózai művei szerzőjüknek, de elbeszélő
művészetének gyöngyei. Sok bennök az egyéni emlék. Björnson maga
mondogatta, hogy ő ismert oly gyöngéd és nemes paraszt-leányokat,
környezetüknek oly virágait, mint Synnöve és Éli, s hogy míg sorsukat
írta, a sorok közül mindig reá mosolygott arczuk. Emlék az is, hogy
Thorbjörnt atyja nem szívesen keresztelteti e névre, csak nem mer a
szokással szakítani; minden második nemzedékben ezt viseli a családban a
fiú, de ezeknek nincs szerencséjük; – a költőt sem akarta atyja Björnnek
keresztelni, épen ily okból, s azért tette a Björn (medve) mellé a
csillagot (stjern). Mintha mind a kettőből volna benne valami; vaskos
józansága eszmékért való lelkesüléssel párosul. Írás-művészetében is a
józan realismus híve, de nem a nyers, hanem a nemes ideal-realismusé.
Természetes és egyszerű, mégis idylli, a tiszta jókedv sem idegen tőle,
mint a _Vidám legény_ rajzában. Életviszonyok rajzába, jellemfestésbe, a
nyelvbe is az ősmondák ereje vegyűl, de tiszta erkölcsi felfogás,
emelkedett és gyöngéd érzelmek mellett; egyszerű, sőt szegényes
viszonyokat rajzol, de bájjal és költészettel gazdagon. Nálunk Baksayhoz
hasonlít. Egész Norvégia benne van ez elbeszélésekben: a nép és a tájak,
mintha csupa Normann-képet látnánk, s a tenger tiszta levegője. Nyelve a
dán-norvég irodalmi nyelv, mely kapcsolatot keres a déllel, Európával, a
miért az ifjak, Arne Garborg s a tiszta norvég nyelv harczosai, meg is
itélték. Művészi tekintetben a hazai kritika különösen a párbeszédek
szűkszavuságát dícsérte.

A norvég olvasó nem csak abban találhatta örömét, hogy irodalmuk egészen
a norvég élet képét tárja elébe, hanem abban is, hogy milyen művészi e
kép, s az ifjú irodalomban milyen kitünő tehetség támadt. Mind ennél
többet jelentett s az idegen olvasót is az hódítja meg, hogy e beszélyek
olvasása édes gyönyörűség. A művész és gondolkodó egyesül bennök, noha
az élet nagy kérdései még csak önkénytelenül tükröződnek az élet
rajzában s nincsenek kiemelve. Synnöve történetében a derűltebb hitet a
puritán haugianismussal állítja szembe; e théma többször visszatér
munkáiban s _A halász-leány_-ban, az _Isten nyomai_-ban mind szigorúbban
nézi az írás betűihez ragaszkodó komorságot. Másrészt az átöröklést
érinti, az Ibsen-féle _Kisértetek_ thémaját. Az elbukott leány, a falu
bolondja festésében sötét színekhez is nyúl, minők a mi falusi
életünkből sem hiányzanak. _Arne_ a nép dalos kedvének megtestesítője,
egy élő nótafa, rokon Andersen _Rögtönző_-jével; a lelkében fakadó
versek elárulják vágyódását a hegyeken túlra, – s ebben a norvég
léleknek kivált egy időben erős és általános vágyát, az Amerikába
vándorlás veszedelmét; az anyjához való szeretet s egy szép szempár
azonban megköti, s megtanítja rá, hogy a csalogató vágynál többet ér a
nyugodt élet és a csöndes boldogság. E kérdést vizsgálja másik oldaláról
_A halász-leány_, kit a nép sarjában szunnyadó tehetség nagy színésznővé
emel, s a ki ezzel kiszakad a családi boldogság köréből. Egészen a
későbbi Björnsonra vall _A sasfészek_ elbeszélése; a ragadozó elhordja a
szegény falu csibéit, bárányait, egy gyermeket is elragad; a fiatal
nemzedék mind arra készül, hogy szétrontsa a kártevő madár
megközelíthetlen fészkét; egy legény rá is szánja magát, s kezd az
oromra felkúszni a szakadék nyílásán; de a kő mállik, lezuhan. Egyik
aggastyán azt mondja a holttest mellett: «Vakmerőség volt; de mégis jó,
ha van valami olyan magasan, hogy nem éri el akárki». Nem önnön lelkébe
világít-e ezzel az északi gondolattal a problémák későbbi költője, az
_Erőnkön felül_ írója?

Első színművei is ily erősen norvég jellegűek, s ezek szövegében is ott
csillámlanak mind a lyrai vonások, mind a nagy kérdések arany-szálai.
Színműírói jártasságát mint színbíráló és színigazgató szerezte. Itt is
úttörő. Az ő eleven, mozgalmas kis drámája, a _Csaták közben_ (1856), az
első norvég történelmi színmű. A középkor zordon hőseit, nagy
szenvedélyeit idézi fel, valódi költői erővel. Egy úton jár Ibsen
fiatalkori darabjaival. _Sánta Huldá_-ja a _Helgelandi hősök_-kel rokon,
a főalakok egy vérből valók; _Stuart Mária Skótországban_ a
katholicismus és protestantismus küzdelmét rajzolja, a vallások és
világnézetek harczát, mint Ibsen az _Északi hadút_-ban; de Björnsonnál
több a lyrai szinezet, az egész közelebb áll az élethez, a múlt rajzában
a jelen küzdelmei tükröződnek _Sverre király_-ban a parasztság s a
conservativ nagyok közt dúl a harcz, mintegy az újkori demokraták
küzdelme, s a király a föld népével tart. Jeruzsálemi Sigurd táborában a
vitézek arról beszélnek, mint vonja sokukat, mint Arnét, messze a tenger
és a vágy, s hogy Harald Harfagar valamelyik utóda talán majd
összegyűjti népét s elindul új hazát keresni Dél felé. Ez – századokkal
visszavetítve, – az amerikai kivándorlás láza. Mindebből egy állandó
vonás emelkedik ki: a nagy ember hivatásának érzete. _A csaták közben_
Sverre királya keserűn panaszolja, hogy romok és holttestek közt jár,
ördögnek tartják, pedig ő jót akar, gyógyítani kíván s békét szerezni
mindenkinek. Sigurd-nak is nagy tervei vannak a róla szóló trilogiában;
«elbűvöli saját ereje», de az út el van torlaszolva előtte, (együgyű
féltestvére ül a trónon), s ereje és türelmetlensége késztetik
erőszakra. Az írót a tettre hivatott nagy ember problémája köti le, s az
a nagy ember, a ki e történelmi alakok tettvágyában és vivódásában
lappang, – a költő maga. Ő is tettvágytól feszül, hívja az élet; őt is
félreértették, gyülölettel és szenvedélyes ellenállással találkozott – s
mint Sigurd önkényt számüzetésbe, elkeseredésében ő is külföldi útra
megy, hogy tisztultabb lélekkel térjen vissza.

Sigurdnak, a kihez az ország harczos népe áramlik, azt mondja testvére:
hozza meg hazájának a legnagyobb áldozatot, áldozza föl harczi
dicsőségét. Björnson ily áldozatot hozott: kész volt feláldozni írói
dicsőségét. Külföldön inkább az életet, mint az irodalmat tanulmányozta,
s hazatérve, tanulságait előadásokon hordja szét országszerte, belemerül
a politikába; nincs társadalmi kérdés, melyhez hozzá ne szólna.
Mindenképen az életet, a haladást szolgálja. Irodalmi termékenysége,
fejlődése szinte megakad, míg a hetvenes évek derekán egy második nagy
európai út új benyomásaival ismét föl nem ébreszti s magasra nem lendíti
alkotó erejét.

Akkoriban szakított a nyugati irodalom a múlt rajzával, s a modern élet
problémái felé fordult. Ez irány magával ragadta Björnsont, kinek mindig
éles szeme volt az élet kérdései iránt s bátorsága azok kimondásához.
Ott, külföldön, az általános emberi feladatok, a jelen nagy kérdései
kötik le. S miután megteremtették Ibsennel együtt hazájuk nemzeti
irodalmát, most összekapcsolják azt a nyugati áramlatokkal s az
emberiség nagy eszméivel. Ettől fogva Björnson az eszmére veti munkáiban
a súlyt s feláldozza annak a művészi formát és hatást, de hazája földjét
és levegőjét nem hagyja el soha. Nem gyönyörködtetni, hanem felrázni,
nem hódítani, hanem hatni akar; Flake, jeles kézikönyvében, Björnsont
pályája második felében «problémaköltőnek» nevezi.

Már külföldi útjáról két szinművet küld haza, melyek a jelen
visszaéléseit ostorozzák. Egyik, _A szerkesztő_, a sajtóra lövi nyilait
(érintkezik Ibsennek _Az ifjúság szövetségé_-vel); a másik _A csőd_, az
első norvég társadalmi dráma, mely Ibsen _Társadalom támaszai_-ra is
hatott. Norvégia a krimi háború után súlyos gazdasági válságon ment át,
s Björnson heves czikkekkel támadt a hirtelen meggazdagodottak fényűző
életmódjára, mely sok kereskedő-házat megrendített. Itt is ily hivalkodó
házat rajzol, mely nehezen előteremtett új meg új kölcsönökkel tatarozza
a sülyedő hajó lékeit, míg a kártyavár összedül. A család ekkor új
életet kezd, jobban mondva elülről kezdi az életet; a kényes lányok is
munkához látnak, segíti őket régi hű könyvelőjük, kihez az egyik leány
most hozzámegy; a végső felvonás ezt a józan, komoly és derült új életet
rajzolja, melynek munkája van, de gondjai nincsenek. E befejezés az
élénken lüktető dráma végén kissé édeskés, de a közönséget épen ez
nyerte meg, nem csak otthonn, hanem Németországban is. – Társadalmi
problemát feszeget _Az új rendszer_ is, a kereskedői és közélet
erkölcsét, igazságot és szókimondást követelve. Ez is actualis hazai
eseményekkel áll kapcsolatban, noha ezek csak oly külső eszköz szerepét
viszik, mint _Nórá_-ban a váltó. Akkoriban (1878–79) Norvégiát különösen
foglalkoztatta a vasútak ügye; a darabban egy Amerikát járt fiatal
mérnök rájön, hogy a nagyhírű új vasúti rendszer, mely a
vezérigazgatónak positiót és jólétet adott, téves és káros; megírja ezt
egy szakmunkában, mely felrázza a közvéleményt. A vezérigazgató hívei,
fia, a ki barátja volt a támadónak, leánya, a ki szinte jegyese, mind
elfordulnak tőle, de végre a bátorság és igazság győz, és visszatérnek
hozzá. Oly küzdelem ez, mint _A nép ellené_-é, de itt a győzelem nem
marad az önérzetre korlátozva: az igazság kivívja jogát, s a boldogulást
és boldogságot is, harczosa számára. Így akarja ezt a szerző életkedve
és optimismusa.

A munka és erkölcs állandó tárgya Björnson gondolatkörének. Öregkori
munkái közül is erről szól két darabja, a _Laboremus_ és _Storhovén_. Az
érzékek káprázata, a szenvedélyek csábja, a lelki harczok mind a munka
békéjében nyugosznak el, mi az ember legfőbb hivatása. A harmadik,
_Daglannet_, az ifjak és öregek örök harczát is erre vezeti vissza: az
új nemzedék a maga munkáját kivánja végezni, annak tör útat, s ez egy
lépést jelent előre.

Költészetének másik oldala a társadalom és erkölcs vizsgálata. E téren
ép oly forradalmár, mint Ibsen. _Leonarda_ a visszás erkölcsi mérték
ellen lázít, egy derék asszony rajzával, a kinek társadalmi helyzete
megdől, mihelyst kitudódik, hogy egy kalandor felesége; ő, a
legderekabb, hozza a legtöbb áldozatot, még leányától is el kell
szakadnia, ha nem akarja jövőjét tönkre tenni, – s a felületes
társadalom férjével őt is elitéli, mintha erkölcsi téren ma is fennállna
a barbár szokás, hogy a holt férjjel el kell égetni feleségét. A költő a
vallásos és erkölcsi türelem szószólója; csak a lélek arany-tartalmát
nézi s korbácscsal üzné az illem és társadalmi külsőségek kufár lelkeit.
Utolsó nagy regénye, _Mary_, egy leány története, a ki szerelemből az
esküvő előtt odaadja magát szíve választottjának, büszkén és nemesen, de
a férfiban a győztes önhittsége elárulja alacsonyságát; Mary
csalódásában már halálra itéli magát ballépéseért, midőn mellőzött másik
kérője mindent jóvá tesz, mert meg van győződve, hogy a mit szerelme
tárgya tett, az nem lehet rossz.

Különösen sokat foglalkozik a házasélet erkölcsével. Már ifjan írt egy
kis szinművet az _Új házasok_-ról, melyet ma is folyvást adnak német
színpadokon. Arról szól, mily nehéz a fiatal asszonynak elszakadni
szüleitől s a régi környezet hatalmától; mily boldogtalanná teszi ez a
férjet, a ki egészen magának kivánná feleségét, mert csak ez az igazi
házasság. A kritika kifogásolta, hogy ez a szeretet a darabban kölcsönös
féltékenység útján támad fel, s hogy a hitvesi szeretet itt prózai
kötelességnek, a házasság szinte nevelőintézetnek van feltüntetve; de
ily túlzások gyakoriak a tételes daraboknál, Björnson pedig egyenesen
ezért ír, nem a könnyed szórakoztatás kedvéért. E tárgykörbe esik _Mikor
az új bor forr_ czímű derüs darabja, mely a fiatal házasok nehéz
összeszokását, az elkényeztetett leánynak magabálványozásáról való
keserves lemondását, a régi házastársak egymásra únását rajzolja, s hogy
a gyermekek szerelmétől mint mozdul meg a régi parázs. – _Magnhild_
elbeszélése egy leányról szól, a ki a pap házában kifinomult, s
egyszerre, szinte észrevétlenül, hozzá megy egy idős mesteremberhez, a
kitől inkább idegenkedik. Nem is igazi felesége, inkább cselédje. A sors
ő tőle sem tagadja meg az élet álmát s feltámad érdeklődése egy
tüdőbajos művész iránt. Egy barátnője is segít feltárni lelkét. Midőn
Magnhild fel akarja bontani házasságát, hogy a munkában keressen
életczélt, mert az embernek nem csupán egy rendeltetése van, férje azt
kérdi tőle: honnan veszi ehhez a jogot; ilyesmi nincs a szent írásban;
az új Nóra homlokára mutatva, azt feleli: Így van megírva itt. A
Nóra-probléma ez, hogy a nem igazi házasság, mely nem épül a lelkek
összhangján, lealázó iga, a melytől szabadulni kell. _Isten nyomai_
czímű nagy regényében a válást és második házasságot kárhoztató szigorú
pappal szembe állítja a derék orvost, elvált asszonyból lett hitvesével,
a kit az emberek elfordulása, mint rá súlyosodó átok, megöl, de a kiknek
élete a papot is az élet és szeretet istenéhez téríti. A házasságban
teljes összhangot s egyforma erkölcsi alapot kíván; azt követeli, hogy
mind a két fél egyforma tisztán várjon a nászra. _A keztyű_ czímű
darabjában a menyasszony, mikor megtudja, hogy vőlegényének szerelmi
viszonya volt, szeme közé vágja keztyűjét. Az alak typussá vált, mint
Nóra s szenvedélyes vitákat keltett. A költő maga is előadásokat tartott
a monogamia vagy polygamia tárgyáról, kitérve az átöröklés nagy
kérdésére is, mely e kort sokat foglalkoztatta (Ibsen: _Kisértetek_), s
ostorozza azt a balhitet, mintha az átöröklés kizárná a nevelés hatását,
hiszen senki sem örököl csupa rossz tulajdonságot s a jó vonások
öröklése csak megkönnyíti a nevelést, mert erősbödve, erkölcsi tőke
gyanánt öröklődnek át. A nevelés nagy feladatát az anyára hárítja, több
elbeszélésben fejtegeti ezt. _Absolon haja_ egy ifju rajza, a kit vére
méltatlan asszony hálójába ejt, fellázad anyja, mint Absolon az atyja
ellen, de csalódva és megtörten visszatér hozzá, mert az anyai szív nem
ismer ellentéteket és megbánást. Az anyai érzés általánosságánál
mélyebbre száll a _Lobogók a városban és kikötőn_ beszélye. Rendalen
Tamás zabolátlan nemzetség sarja; atyja kicsapongó volt, de erélyes is.
Az özvegységre jutott anya, hogy szelídebbé tegye, saját
leányiskolájában neveli fiát, a ki később átveszi az iskolát. A költő a
maga eszményi iskoláját rajzolja itt: a fölvilágosítás s a gondos testi
nevelés módszerét, melynek Norvégia ifjú nemzedéke sokat köszön. Ennek
szükségét egy iskolás leány elbukásával magyarázza, a kinek csábítóját
aztán, mint _A keztyű_-ben, eltaszítja menyasszonya; az esküvőre
kitüzött zászlók ezt az erkölcsi diadalt ünneplik. – Sokat foglalkozott
a költő az iskolával _Daglannet_-ben is, kivált az amerikai példával, a
gyermek ottani tiszteletével, önállóságra, szabad fejlődésre
szoktatásával.

Mindez, a munka, erkölcs és nevelés kérdése a jobb életet és jobb jövőt
szolgálja. Az élet és a jövő szeretete az, a mi Björnson munkáiból árad;
a közfelfogást, az intézményeket mind ehhez kívánná szabni. Ebben van
munkáinak gyakorlati vonatkozása és becse; a gyakorlatiság e súlya óvja
meg túlzó elvek- és eszméktől.

Épen erre, a túlságok kerülésére s az emberi erő határaira világít rá az
a nagy drámai költemény, mely életének főműve. Czíme is _Erőnkön fölül_.
A vallásos hit túlságát s a társadalmi elméletekét rajzolja s e túlságok
káros, veszedelmes, kivihetetlen voltát. Az első részben Sang lelkész az
igaz keresztyénség példája kíván lenni, mint Brand; imájával akarja
meggyógyítani régóta beteg s álomtalanul fekvő feleségét; az asszony az
ima alatt csakugyan elszunnyad, mintegy delejes álomban fel is kél
ágyából, de egyszerre holtan rogy össze; férje a kétség sikolyával kap
szívéhez, és ő is halott. A csoda megtörtént, de az emberek nem birják
elviselni, nincs hozzá elég erejök. A sok évvel később írt második rész
sociális dráma, a társadalmi elméletek túlságát, a forradalmi láz
rombolását mutatja. Sang lelkipásztor gyermekei valami amerikai örökség
útján meggazdagodtak; a kik atyjuk vallásában nem tudtak hinni, most
hisznek a társadalmi elméletekben. A fiú, Éliás, szétosztja vagyonát a
bányászok közt; atyjáéhoz hasonló rajongó vágy él benne, hogy valami
nagy áldozatot hozhasson, magát is föláldozza munkás-testvéreiért. Egy
tanácskozás alatt a levegőbe röpíti a gyárosok egész gyülekezetét, s
maga is elpusztul. A feladat meghaladta erejét; a világ nem fordul ki
sarkaiból, a régi rend csak megerősödik. A haladás útja nem a rombolás.
Testvére, Rachel, kórházat épít, ott ápolja azt a gyárost is, ki
testvérét a merényletnél lelőtte. Az ő buzgósága mutatja az emberi
erőhöz való s az emberi erőhöz méltó feladatot. Két gyermekkel, a kiknek
Spes és Credo (hit és remény) a nevük, reformálni akarja az iskolákat, a
találmányok útján jobb sorsba emelni, egészségesebbé tenni az embereket.
Ez a nagy feladat, a mely nincsen erőnkön fölül: a haladás. Az ő ajkára
van adva az alapeszme: «Iszonyodom a nagy számvetéstől. Áttörnek az
emberinek körén, pedig a megváltás csak ebben van. Irtózom a nem
emberitől. Nem irtózatos-e valóban? Éliás velem szenvedte, a mit csak
szenvedni lehet a csoda emberfeletti erejétől, s most ugyanő
emberfeletti theoriák között botorkál». Mintha e két darab hőse az
emberiség maga volna, a mint a középkor vak hite után most az elméletek
vak hitébe veti magát.

Rachel tanítása merő általánosság, sőt naiv, de igazi emberszeretet árad
belőle, nem a végtelenbe vesző, elméleti szeretet, hanem gyakorlati és
munkás. Ez a Björnson tanítása.

A helyett, hogy Björnsonról beszélnénk, ime, folyvást őt beszéltetjük,
munkáinak tartalmát és eszméit adjuk jellemzés helyett. De ez maga a
legjobb jellemzés, s boldog író, a ki nem szorul magyarázatok mankójára.
Munkáinak ismertetése mutatja, hogy Björnson egész életét munkában,
eszmék szolgálatában töltötte, mint lapszerkesztő a vidéken és a
fővárosban, mint színigazgató, író, politikus, felolvasó és népszónok.
Egész munkássága gyakorlati, s szoros kapcsolatban van Norvégia
életével; nem csak olyan irányzatos munkái, mint _A király_ czímű
drámája, melyben a királyság intézménye ellen küzd, a miben később más
útra tért, hanem valamennyi. Alakja Norvégiának nemcsak irodalmi
életébe, hanem történetébe tartozik. Egyike azoknak, a kik kivívták a
norvég szellem önállóságát, s később segített kivívni hazája politikai
függetlenségét a svéd uralkodó házzal való personal-unio ellenében.
Tanítás élete és egyénisége is; egy ily egészséges, gondolkodó és küzdő
ember látványa mindig tanulságos és fölemelő. Munkáit úgy szórta el,
mint magvető hinti a magvat s az eszmék, melyek Észak hótakarója alatt
kihajtottak, az egész világnak teremnek.

Brandes azzal jellemzi őt: Norvégiára nézve több puszta költőnél. Érezte
ezt róla mindenki. A népnek egy egyszerű fia azt mondta róla: Ibsent
csodáljuk, de Björnsont szeretjük. – Ibsen maga, a kivel utaik sokszor
elváltak, de mindig újra találkoztak, egyik tartós meghasonlás után azt
írta neki: Munkáid első sorban állnak az irodalomtörténetben. De ha
rajtam állna, minő felíratot véssenek emlék-kövedre, e szavakat
ajánlanám: «Élete volt legszebb költeménye».



SCOTT WALTER.

A sok mindenféle feladat közt, melyeket az egyes öltők az utókorra
hagynak, alig lehet szomorúbb tiszt a népszerűségek átvizsgálásánál. Van
abban valami kegyetlenség, ha holtukban igazságot akarunk gyakorolni
azokkal szemben, a kik iránt a maguk kora csupa elnézés volt és hódolat.
Méltánytalanság, kiszólítani az írót kortársai közül, a kiknek érzései
és gondolatai keringtek benne, s számon kérni tőle, hogy van-e
mondani-valója egy száz évvel utána élő nemzedék számára is? Csakhogy az
emberiség nem őrizhet minden nevet az emlékezetében, nem vihet útján
magával minden művet; időnként egy-egy sereget át kell utalnia a
szakkönyvek névmutatóiba. S egy pár keserű leczke árán éppen azok a
nevek intenek bennünket leghamarabb óvatosságra, a melyek körül a maguk
korában sokat zúgott a taps.

Nem mintha a legnagyobbak közül is sokan, a kiknek igazi megértői csak a
választottak lehettek, hódolatra nem szólították volna egész korukat.
Goethe weimari háza előtt kalaplevéve ment el minden német, s Petőfi
versein a kecskeméti kofák is lelkesültek. Az ilyen népszerűség ma is
virágzó; a classikusok sírján nőtt babérfa nem hervad el soha. Az
aranyfüst azonban megpattog egy-két évtized alatt, s ha megkopott,
talminak hiszszük, a mi alatta volt. Bizonyosra vehetni, hogy a kit
sokan megértenek, az csak olyat taníthat, a mi nem haladja meg a sokaság
értelmét, s a kit a maga kora egészen a magáénak foglal le, annak nem
sok mondanivalója maradhat más korok számára. Igaz, hogy a ki javára élt
a maga korának, az élt minden kornak, – mégis, ha nagyon hangos volt a
hűhó és az örömzaj, az író azzal elvette fáradozása díját s az utókornak
nincsen tartozása irányában. Az utólagos kritika kevés hírnevet hagy
érintetlenül, s rendkívül ritka az olyan művész vagy író, a ki a maga
korában nagy népszerűséget élvezett, s dicsőségén holta után sem esett
csorba hosszú időkig.

Scott Walter ezek közé a legszerencsésebb írók közé tartozik. Életében
kivette részét a dicsőségből, s népszerűsége, ámbár most már kezd
foszladozásnak indulni, átélt egy századot, és pedig olyan századot,
mely lángelmék dolgában eléggé termékeny volt.

Ennek a kivételes tisztességnek nála két magyarázata van. Egyik az, hogy
a maga korában hosszú ideig versenytárs nélkül állott Angliában; csak
élete vége felé kezdett föltünni Bulwer és Disraeli; a regény hazájában
két évtizeden át ő volt az egyetlen kiválóbb regényíró.

Sikere tartósságának pedig az a nyitja, hogy munkáival a regénynek
szinte új faját alapította meg, s ezért neve mindig ott lesz a
regényírás classikusai között.

A mult század elején nem volt nála kapósabb író. Senkinek sem volt több
olvasója és senkit sem fizettek jobban. Munkái olyan kapósak voltak,
hogy volt idő, mikor egy-egy regényének kézirata a kiadónak
másfélszázezer koronát ért. Ez a nagy kelendőség nem szorítkozott
pusztán Angliára. Taine hozzávetése szerint csak Francziaországban
másfélmillió kötete forgott a közönség kezén. S ez az elterjedtség nem
volt csupa olcsó siker, irodalmi méltóság híján való. Goethe élvezettel
olvasta e munkákat, tisztelettel beszélt írójukról, s levéllel kereste
fel őt. Nyomán iskola támadt, s nem is csupán a fiatal angol írók közt,
hanem Európában is. Hatása nálunk is érezhető Jósika Miklós regényein.

A népszerűségben a kápráztató mellett sok kisszerű vonás van. Az a
népszerűség azonban, melyet Scott élvezett, nemesebbnek látszott a
szokottnál abban a tekintetben, hogy közvetlenül könyveinek szólt;
legnépszerűbb munkáin, regényein, az író hosszú ideig meg sem nevezte
magát. Csak utolsó könyveire tette rá nevét, mikor már neve szerzett
kelendőséget munkáinak. A _Wawerley_ (1814.) nagy sikere után azonban az
irodalom meghittjei is csak ügygyel-bajjal tudták kifürkészni, hogy a
regény írója egy negyvenhároméves edinburghi ügyvéd, valami kis
zúg-prókátornak (writer) a fia, családos ember, ugyanazon Scott Walter,
a kinek nevét már egész csapat könyv viseli homlokán: három kötetet
gyűjtött össze a skót határszél dalaiból (1802–1803), kiadta Dryden
munkáit tizennyolcz kötetben, megírta életrajzát, most Swift munkáinak
hasonló kiadásán dolgozik, s azonfelül számos eredeti verses elbeszélést
írt. A szimatolókat éppen e költeményeknek a regénynyel való rokonságuk
vezette nyomra: a multért való rajongás. A skót mondák s a britt
történet óriás termetű hősei elevenedtek meg a Scott képzeletében, az
Arturok és Bruce Róbertek, hogy vágtató paripáikkal megrázzák a
csatamezőket, s azután az ősi nótákat énekelve, vidám kedvvel
kóboroljanak a vadászkürt szavától hangos erdőkben. Mint a Rajna mélyén
az óriások kincsei: ez énekekben is egymásra vannak halmozva történeti
nevek, hagyományok s a mesék minden gazdagsága. Vitézi öltözetben a
népregék alakjai bolyonganak itt: apáczaszöktető hősök, a kik bűneikért
hős halállal vezekelnek, Marmion módjára; szerelmes lovagok, mint
Roland, a kik az álmukban megjelent szűzet keresve, a hősiség csodáit
viszik véghez _(A triermaini nász);_ a szarvasűzés közben eltévedt
király, V. Jakab, kit üldözött hősének leánya vendégel és ment meg; a
gyűrű, melyet a búcsúzó vendég ad s mely aztán a leány atyjának, a hős
Douglasnak életét váltja meg _(A tó leánya)_. Történeteinek színes
összeszövéséből sűrűn kicsillog a regék aranyszála; nem hiába hallgatta
gyermekkorában nagyapja falusi házánál a pásztorok meséit. Csakhogy a
szálak többnyire történelmi központ körül vannak összebogozva; a költött
alakok közül rendesen kimagaslik egy-egy történelmi név; a kóbor lovagok
paripái a nagy csatamezők felé tartanak, a skót dicsőség termőtalajára.
Elbeszélésein így történelmi hangulat rezeg. Fölhalmozott történelmi
ismereteiből munkáiban mindent, a mi színes és ragyogó. Tökéletesen
ismerte a lovagi élet szokásait, a harczjátékok minden szabályát, a
csatavívás valamennyi változatát, párharczok cselfogásait; valóságos
búvára és tudósa volt mindennemű emlékeknek; öröme telt benne, ha
fölkereshette a skót várak omladékait, s gyönyörűségét találta régi
fegyverek szemlélgetésében; tömérdek pénzen maga is gazdag gyűjteményt
szerzett össze. De helyes érzéke volt abban, hogy ezt az élettelen
decoratiót nem tette ki a komoly történelem józan világításának:
mindenütt a mondák homálya ködlik, borostyán növi be a csonka romokat, a
boltíves folyosókon az ódon vértek mintha megmoczczannának a
félhomályban. Sohasem épített magára a komoly történelemre, mindig a
költőibb hagyományra; de kiszínezte ezt a történelem vonásaival és
emlékeivel. Nem történelmi verses elbeszéléseket írt, még kevésbbé
hőskölteményeket; csak hosszabb lélekzetű népmondákat, melyeknek «epikai
hitel»-ét nem tárgyuk való voltában kereste, elhitetésüknél a múlt
varázsára s a maga költői erejére számított, meg olvasóinak képzeletére
s rajongására minden iránt, a mi hősi. Hogy ez a számítás a romantika
idején nem volt koczkázatos, annak az egész világirodalomban egyik
legnagyobb bizonyítéka éppen Scott sikere.

A véletlen is ugyancsak kezére dolgozott: jóformán alig volt
versenytársa. A skótok halhatatlan énekese, Burns, már halott classikus
volt, mikor Scott első költeménye megjelent, s hagyatéka is egészen más
természetű volt, mint Scott költészete. Egész Angliában sem hallatszott
tetszetősebb és csengőbb hang; Wordsworth vértelen elmélkedései
elhalványultak az ő tüzes skót hazafisága mellett, Southey
napszámos-munkában görnyedt; Anglia déli része felől az egy Moore neve
hangzott, de ez meg épp annyira ír volt, mint ő skót. Azonfelül Scottban
az utóbbi időknek úgyszólván minden jobb írójából volt valami, olyan
hajlama volt az eltanulásra, s olyan hajlékony volt egyénisége. Burns
könnyed, természetes hangja ellenállhatatlan volt; Scott igyekezett épp
oly egyszerűn írni. A közönség kapott Wordsworth tájleírásain, – Scott
tüstént versenyre kél vele. Túlságosan is fogékony volt minden hatás
iránt. Munkatervét is folyvást a körülményekhez szabta. Percy püspök
gyűjteménye folyvást növekvő érdeklődést keltett a népköltés iránt,
Scott maga is lelkesedéssel olvasta e verseket, – tehát csakhamar maga
is gyűjteni kezdett, s első fellépése az irodalomban egy háromkötetes
gyűjtemény közrebocsátása. Későbben Goethe felé fordul az angol írók
érdeklődése, Lewes, Shelley, Carlyle fordítani kezdik munkáit; Scott
mindjárt a legelsők között van _Götz von Berlichingen_-ével és egész
sereg balladával, melyeket aztán, Bürgeréivel együtt, mintául vesz a
maga próbálkozásainál. Ebből a folytonos lázas igyekvésből az
élelmességnek szinte kereskedői foka fejlődik ki benne. Ügyelni kezd
arra, hogy legjobb sorai szembetűnő helyre kerüljenek; az énekek elejére
és végére rendszerint különös figyelemmel kidolgozott sorokat illeszt.

Ez az alacsony és elkedvetlenítő vonás a Scott nagy népszerűségében,
hogy ilyen rejtek-útakra akadni nála, a melyeken elébe sietett a
hírnévnek. Természettől fogva ellenállhatatlan hajlam élt benne, mely
arra késztette, hogy a közönség ízléséhez alkalmazkodjék. Nem bányászta
ki önnön lelkének kincseit, nem fürkészte, hogy kivé kellene néki
lennie, – a helyett azon fáradt, hogy egyben-másban, a mennyire telhetik
tőle, a divatos írókhoz hasonlítson. Sohasem aknázta ki tehetségét egész
mélységében, de szerencsével értékesítette azt, a mit kis fáradsággal a
felszínen talált. Eötvös mondja valahol, hogy a ki nagyon is magasra
száll, embertársai szemében csak egy parányi pontnak látszik; a ki
csupán székre áll, az vállal kimagaslik a többiek közül. A Scott
nagysága ilyen volt.

Alacsony fának könnyen szedhetni gyümölcsét. Munkái olyan kelendők
voltak, hogy jövedelmükből földet vásárolhatott a Tweed mentén, a
merrefelé valaha a Scottok jószágai terültek, s a melynek partján minden
bokrot ismert gyermekkorából, mikor betegeskedése és sántasága miatt,
hogy erősbödjék, sokat időzött nagyatyja majorjában.

A mennyi népmondát hallhatott vasárnapi bolyongásai közben a falvakban
és tanyákon, a milyen mozgékony volt képzelete és a mily könnyen állt
nála az írás: bizonyára egész életén át nem fogyott volna ki a tárgyból
s győzte volna munkakedvvel; úgy halhatott volna meg, mint Anglia egyik
legtermékenyebb és legnépszerűbb versköltője.

De egyszerre megjelent Byron, összehasonlíthatlanul nagyobb és
érdekesebb tehetséggel s egészen más írói készséggel.

1812-ben jelent meg a _Childe Harold_ első két éneke, s ettől fogva egy
időre az irodalomban minden érdeklődést Byron foglalt le. 1813-ban még
megjelent Scott rendes évi verses beszélye, de azután már csak kettőt
fejezett be. Byronnal nem lehetett versenyezni: még termékenyebb is
volt, mint Scott azelőtt. Esztendőre megint új sensatiója volt az angol
irodalomnak. Egy regény jelent meg, _Wawerley_ czímű. Brit földön
játszott, eseményei a cullodeni csata körül csoportosultak, melynek
történetén mindössze hatvan év könnyű köde borongott. A regény
meglettebb olvasói még atyáiktól hallhattak e napok felől, melyek
emlékét eleddig csak a töredékes szájhagyomány ápolta.

A könyv érdekességét még fokozta, hogy névtelenül jelent meg; megint egy
új lángész felbukkanására gondoltak, míg lassankint a verses művekkel
való rokonságból gyanítani kezdték, hogy a történelemnek és hagyománynak
ez az alapos ismerője nem lehet más, mint Scott Walter. Ő rá vallott a
regény fürge leleménye, a könnyed és kedvtelt előadás, a hősök
természete, a festői leírások, minden. De ha a régi maradt is Scott, a
regény formájában szabadabban érvényesültek egyéniségének megnyerő
vonásai: komoly erkölcse, egészséges életfelfogása, az az áhitat,
melylyel a múlton csüggött, s mely látni engedte, hogy maga is kedvét
találja abban, a mit ír. Érthető, ha a könyv párját ritkító
népszerűségre tett szert úgyszólván napok alatt, még azok körében is, a
kiket Byron tartott igézete alatt. Egy regény közönségét nem
csökkenthette Byron divata; annyira másfajta mű volt, hogy minden alap
hiányzott az összehasonlításra. Sokaknak jól esett, hogy a sok csapongás
után, a miből Byronnál kivették a részüket, megint angol földre
léphettek; átélhették apáik korát, melyről gyermekmeséik szóltak;
csélcsap szerelmi kalandok helyett a józan angol életet szemlélhették, s
azzal a szigorú erkölcscsel találkoztak, mely már kezdte a polgári
házakból kiüldözni Byron munkáit.

Anglia bágyadt vagy szenvedélytől marczangolt költői közt megjelent egy
egészséges, józan ember. A pillanat rendkívül kedvező volt a sikerre
nézve. A közönség már kezdte megsokallni az erkölcsös és kalandos
regényeket, melyek írói Richardson mintájára halommal faragták az
erény-bábukat; a kalandszövők meg egyre szörnyűbb borzalmakkal gyötörték
olvasóik képzeletét. A mióta a polgárság lett a nemzet magva, a
színpadról is kiszorúltak a színes nagy jelenetek, s helyüket a
mindennapi életből vett napihír-színdarabok foglalták el. A közönség
kezdte híját érezni az udvari és lovagi történeteknek, melyeknek a
polgárság mindig készséges bámulója volt. A franczia forradalom és
Napoleon nyomában felgyúlt a nemzeti érzés, népszerűk lettek a
történetírók, Hume, Robertson, kelendők a történeti művek. Meg volt
tehát a fogékonyság a múlt idők érdekessége s a képzelet színessége
iránt, – s éppen ez a két vonás egyesült Scottban ritka költői erővel.

Nem mondhatni, hogy e regények vetekedhetnek _Tom Jones_-szal vagy a
wakefieldi lelkész történetével, de ha olyanok nem voltak is, viszont
egészen mások voltak. A történelmet nem hőskölteményben vagy
tragédiában, hanem egyszerű prózában, mindennapi események gyanánt adni
elő: ez ujság volt. S hozzá még: Scott a nagy regényíróktól is
eltanulta, a mi bennök leghódítóbb, nem csak a leírások és festések,
hanem szerkezet és fejlődés tekintetében is kitünő. Sokszor csak egy-két
emberöltő választotta el alakjait az olvasóktól, egészen közel vannak
egymáshoz; e bizalmasságot még fokozza, hogy a történelem ünnepélyes
eseményeit átszőtte a polgári regények kedvességével, meleg
családiasságával. S a skót szokások és jellem rajza mellett az egészen
eláradt erős skót nemzeti érzése, mit a romanticismus csak elősegített.
Új mezőt foglalt magának, a melyen ismét versenytárs nélkül
uralkodhatott; de új útat jelölt ki az egész műfaj számára is.

Most prózában még fokozottabb mértékben kezdődött újra a régi
termékenység. Mint azelőtt a versek, ezentúl évenként megjelent egy-egy
«Wawerley-regény». Scott a polgári elem Homérja lett. Lankadatlan
képzelete egymás után járja be a századokat. Második regénye, _Guy
Mannering_, az író gyermekkorában játszik, egy főúri sarj története, a
kit nagybátyja haszonlesésből szinte a halálba üldöz, de a ki sok
viszontagság után mégis jogaiba és birtokához jut. _Rob Roy_, a
haramiavezér, egy emberöltővel előbb pusztítgatta a herczeg javait, a ki
földönfutóvá tette. A lammermoori menyasszony a XVII. században emelt
volt kezet hitestársára, a kihez szíve ellenére kényszerítették.
Lassankint a hagyománytól magukhoz hódítják a történelmi események és
személyek: a nagy forradalom és a restauratió _(Peveril, Woodstock)_,
Stuart Mária és Erzsébet királynő _(the Abbot, Kenilworth)_.
Legkedvesebb hősei mégis azok, a kiknek vállára egy mondát teríthet
palástul; legvonzóbb hely előtte a zöld erdőben az a tisztás, a hol
Oroszlánszívű Richard kezet ráz az íjas Robin Hooddal _(Ivanhoe)_.

E regények természetesen nem mind egyenlő becsűek. _Wawerley_, mint első
kísérlet, a leggondosabb munka, _Ivanhoe_ leggazdagabb mondai
vonásokban; _Redgauntlet_ alakjain legtöbb az életből ellesett vonás;
ezek a legsikerültebbek. A Scott közönsége azonban nem latolgatta a
regényeket egyenként, hanem kapva-kapott minden újabbon. Két évtizeden
át ő volt Anglia mesemondója. Úgy látszott, hogy a mily kifogyhatatlan
az író képzelete, épp oly határtalan a közönség érdeklődése s e munkák
népszerűsége. Az erkölcsi és anyagi siker egyaránt páratlan volt. Scott
sheriff lett, azután a kamara titkárja, barátja az uralkodó herczegnek,
a ki 1820-ban baronetté ütötte. Munkáinak anyagi haszna is ritkítja
párját. Olyan vagyont szerzett, mely még Angliában is számottevő.

Nem mondhatni Scottról, hogy, ha kereste is a népszerűséget, merő
hiúságból vagy a haszonért tette volna. Egészen képzelete világában élt;
a vagyon az ő szemében csak arra szolgált, hogy olyan életet láthasson
maga körül is, a minőben alakjai éltek; hogy ő is olyan jó, nagylelkű,
adakozó lehessen, mint hősei.

Ezért vásárolt földeket a Tweed mentén, nem termékeny, de csupa
történelmi földet, melynek nevét, mint Kazinczy Bányácskáét Széphalomra,
Cartley-ból, a mi szemétdomb-félét jelent, Abbotsfordra változtatta,
mert ez a környék azelőtt Melrose apátsághoz tartozott. Később
hozzávásárolta a völgyet, melyben valaha a rímelő Tom tanyázott. Boldog
volt e történelmi hangulat közepett, a hol magát egy szétágazó skót
családfa törzsének álmodhatta. Nem bírt ellentállni a vágynak, hogy a
mint verseiben a Scottok földjét szerepeltette, most birtokán ne
játszassa új regényeinek egyikét _(The Monastery)_. A víz partján pompás
kastélyt építtetett, mely minden egyes részletében a legszebb skót
várkastélyokról volt másolva. Egymást érte itt az ünnepély, lakoma és
vadászat. A ház ura mint a skót vendégszeretet képviselője fogadta a
szomszéd birtokosokat és bérlőket, volt rá eset, hogy tizenhat
társaságot is egy napon, mint veje, Lockhardt, följegyezte életrajzában.

Olyan színes és mozgalmas ez az élet, akárcsak Scottnak valamelyik
könyve, sőt még regényesebb és tartalmasabb is, mert a vídám jelenetekre
itt komoly megpróbáltatások következnek; a tanulság is több életében,
mint munkáiban. Vállalkozó kedve s a szerencsében való bizakodása
részesévé tették Scottot kiadója üzletének. Az nem értette a dolgát,
csődbe került s magával rántotta Scottot is, ki a végső perczekben,
mikor még lehetett volna, átallott egymagában menekedni. Mindabból, a
mit szerzett, csak Abbotsford maradt meg, melyet jóval azelőtt legidősb
fiára íratott jegyajándékul, az is adósságokkal megterhelten. Tisztelői
készséggel segítettek volna rajta, de ő maga akarta kifizetni minden
adósságát, a keze munkájával. Kész volt úgyszólván elülről kezdeni az
életet. Újra kezdődött a régi lázas munkásság, de nem a régi kedvvel, s
nem a fiatalkori erőben. Egyes munkáin meg sem érzik erejének fogyta; az
unokáinak elmesélt angol történelem és Skóczia népszerű története ma is
olvasott könyvek. Későkori munkáinak legtöbbjében azonban már csak a
szándék szép és tiszteletreméltó. Öregen, özvegyen, robotba is oly
fáradhatatlanul dolgozott – többek közt Napoleon óriás arányú életrajzán
– hogy másodszor is tekintélyes vagyont szerzett s azzal letörlesztette
adósságainak nagyobb felét (vagy három millió koronát) s visszaváltotta
könyvtárát. A szerencsével együtt a dicsőség is visszamosolygott rá még
egyszer. Mikor betegeskedni kezdett, a kormány a nemzet vendégeül
családostul egy hadihajón vitette Nápolyba. Itt a classikus földön új
erőt adott neki állandó szenvedélye a múlt iránt, s a mit még a nagy
emlékeknél is jobban élvezett, szemének homályosuló tükrére rég áhított
képek rajzolódtak: a Rajna-menti váraké, a melyek előtt hazafelé menet
végig hajózott, s még egyszer szívére hajolt örök szerelmese, a
romantika. Ez volt utolsó útja; otthon már várt reá a sötét bárka, mely
a túlsó partra vitte. 1832 szeptemberének végén meghalt.

Ettől fogva csak egy sereg könyv viseli Scott Walter nevét. Sok könyv
csak nyer azzal, ha szemünkben magára állhat s írójának emberi
gyarlóságai, sőt talán foltjai nem tapadnak többé hozzája. De Scott
Walter, míg élt, kétségtelenül többet ért holt munkáinál. Olvasói előtt,
míg e könyveket kezükben tartották, egy szép és kedves ember állott, a
kinek az élete is kész regény, ki barátja volt a trón örökösének és
Byronnak, szemefénye egész Skócziának; legjobb adomázó és legpompásabb
elbeszélő a társaságban, víg pajtás a vadászaton, a kinek nevét egész
Európa ismeri. Sok szeretetreméltó vonása, nyílt lelke, derült kedélye,
csüggedetlen bizalma és csorbíthatlan becsületessége vele aludt ki.
Írónak is sokkal kiválóbb volt és sokkal nagyobb tehetség, mint a
minőnek munkái vallják. Hagyatéka nem csekély becsű, de tőle különb is
telt volna. Csakhogy lelkét sohasem feszítette az alkotás kényszerűsége,
művei nem óvatos művészi gond közt jöttek a világra, hanem a vak
véletlenre bízva, minél rövidebb idő alatt, mert másképp sem hoztak
volna többet. Mennyit gondolhatott munkáival, mikor czéljuk az volt,
hogy az abbotsfordi birtok határa egy-egy dülőfölddel szélesedjék, vagy
hogy a kastélyhoz új meg új vártornyot lehessen toldani. Óriási
tehetségnek kellett annak lenni, a ki egy pár terem berendezéseért és
vadász-lakomákért ilyen művekkel fizetett. De ezen a nagy tehetségen is
meglátszik, hogy sebtében és dictando dolgozott; ez is megsínyli, hogy
az írónak sohasem jutott eszébe más modèle-ek után nézni, mint a
szomszédos kisbirtokosok; más olvasóközönségre sem számított soha ezeken
túl. Minél többre szaporodtak alakjai, annál szembetűnőbbé vált, hogy
typusonként egymásra ütnek; későbbi regényei egészükben is majdnem
szakasztott olyanok, mint a régebbiek. Olykor szinte úgy tetszik,
mintha, akárcsak a faluzó színészek, a regényíró is állandó társasággal
s egyre kopottabb díszletekkel vándorolna századról-századra.

Kétségkívül igen kitünő tehetségek laktak benne, de hiányzott belőle az
a nemes nyughatatlanság, mely az erőket ösztönözni bírja, hogy megfelelő
nehézségekkel szemben végső határukig feszüljenek. Scott nem igen tüzött
maga elé olyan feladatot, a melyről előre ne érezte volna, hogy játszva
tudja teljesíteni.

Ez okból nem illeti hely a világirodalom nagyjai közt, noha az
íróművészet egyik-másik vonása dolgában a legkülönbekkel vetekszik.
Csakhogy az ő kiválóságai egytől-egyig kirívó fogyatkozásokkal
párosulnak. Kellemesebben, könnyebben kevesen írtak nála, de
könnyelműbben és üresebben sem igen. A mi a meseszövés adományát illeti,
alig lehet valaki nálánál kifogyhatatlanabb és leleményesebb, – de a mit
elmond, az nem is több puszta mesénél. Munkáiban az idézet-szemelgetők
nem akadnak egy emlékkönyvbe való gondolatra sem. Alakjain egy-egy vonás
a legmagasabb rendű művészetre vall, – de aligha alkotott jellemet, mely
következetesen keresztül volna víve. A legválságosabb pillanatban hősei
rendesen lebocsátják sisakjuk rostélyát. Alakjai rajzában egyáltalán
ritkán hatol belül a vérten. Olykor gyanúnk is támad, hogy a pánczél
üres, vagy rugóra jár. Majdnem egyforma gondja volt az embernek és
vértjének megismertetésére. De hiszen a múlt reconstruálásához őt magát
is merő külsőségek segítették el, csorba fegyverek, horpadt sisakok, a
minőket halomszámra kapott tisztelőitől; nem csoda hát, ha képzelete nem
bírt elszakadni attól, a mitől erejét kölcsönözte. Hőseinek valódiságát,
történeteinek realitását sokszor csakis ez az aprólékos leírás
támogatja, a mennyire ettől telik. Festői leírásai rendesen mesteriek,
de éppen azért nagyon is gyakoriak, s rendszerint hosszadalmasak is.

Így ha a világirodalomban nem is, az angol irodalomban kimagasló hely az
övé s világszerte elismert érdeme van a regény fejlődésében. A mivel a
nálánál nagyobb tehetségek közül is csak kevesen dicsekedhetnek: ő itt a
fölfedezők közé tartozik.

Jórészt ő rajta magán mult, hogy útját még nagyobb emlékek nem jelölik.
Nem ébredt benne vágy, hogy megizlelje azt az érzést: mit teszen az,
lángésznek lenni; csak a boldogulásnak és szerencséjének örvendett. Nem
érezte a nehéz munkával való elégedettség boldogságát, de élvezte a
könnyű alkotás gyönyörét. Hírneve nem fogja épen kiállni az idők
változását, de művei megjelenésük után egy századdal sem ismeretlenek
Európában, s még mindig elég olvasottak otthonn.



BULWER.

Bulwert nálunk idejét mult írónak, könyveit antiquar ócskaságoknak
tartják sokan, a kik ötven évi mesgyét sem tudnak átlépni az irodalom
történetében. Igaz, hogy a romantikus iskola, melynek korában könyvei
megjelentek, elvesztette uralmát a lelkek fölött, az újabb irodalom más
útakon jár, de az akkori írók munkáit nem mindenütt temette el az idő.
Bulwer könyvei még kelendők hazájában; színdarabjai közül is műsoron van
egy-kettő. A németek is sűrűn olvassák; igaz, hogy náluk különösen nagy
kelete van a fordításoknak. Minálunk azonban Bulwernek jóformán még a
neve is kikopott az emlékezetből; könyveit mintha a föld nyelte volna
el. Pedig a maga idejében ugyancsak kapós író volt nálunk is. A mint
híre eljutott hozzánk, Nagy Ignácz mindjárt lefordította egyik darabját,
s _Születésjog_ czímmel kinyomatta _Színműtár_-ában, 1841-ben. Hiresebb
regényei mind megvoltak magyar fordításban. Mi hát az oka, hogy nevét
sem hallani nálunk, mikor Angliában és Németországban még élvezetet
találnak munkáiban?

Ha az író elveszti közönségét, annak egyrészt a közönség az oka,
másrészt az író. Minél nagyobb olvasóköre volt egy írónak, annál
lassabban apadhat el népszerűsége. Természetes, hogy a hol többet
olvasnak, ott több olvasójuk akad régibb íróknak is, s munkáik nem
kopnak ki egyhamar az emlékezetből. A gazdag irodalmak csakugyan
conservatívak. – Nálunk azonban meglehetősen szűk körű az
olvasó-közönség, s egyáltalán nem régóta van szabadabb és élénk szellemi
élet. Külső hatások, új irányok és divatok egymás sarkában jelentek meg,
s kis csapatot ostromoltak. Pedig a szellemi áramlatok hasonlók a nagy
vizek hullámzásához: kis szigeten hirtelen átcsapnak, a nagyot új meg új
réteggel növelik. Ehhez járult még, hogy nálunk a könnyed franczia
irodalom divatja honosult meg tartósabban, s ez eltompította az
érzékeket a józan és higgadt angol könyvek iránt. Egyáltalán elmerűlt
nálunk a régebbi, a Bulwerrel egyidős irodalom; őt Jósikával és
Keménynyel együtt olvasták, ma ezeket is alig olvassa valaki. Nem utolsó
oka ennek nyelvük avultsága, nehézkessége; s az eredeti művekével együtt
elavult természetesen a régi fordítások stílje is. Érdekes lesz látni:
mennyire tud megifjodni Bulwer új fordításban.

Az is igaz másrészt, hogy Bulwer nem a halhatatlan írók közül való. Nem
lángész, hanem tehetség. De vajjon oly gazdag-e a világ új
tehetségekben, hogy félszázad alatt nyom nélkül tűnhetnek el a régiek?

Mindenesetre komoly és erőteljes tehetség. Mikor az ő regényei
megjelentek, az angol irodalomnak már voltak nagy regényírói és kitünő
regényei, s Bulwerből mégis hamarosan olvasott és kedvelt író lett.
Pedig az angol izlés és kritika ritkán tévedt, s akkor is inkább az
ellenszenv vezette, mint Byronnal szemben; arra nem igen van példa, hogy
ok nélkül való magasztalásba esett volna.

Azt azonban el kell ismerni, hogy Bulwer dicsőségének útját sok minden
egyengette. A közönség szűkében volt új regényeknek. Scott már kifáradt,
elevensége elhagyta utolsó munkáiban, s néhány év óta már nem is jelent
meg tőle számottevő munka, mikor Bulwer első regénye, _Falkland_,
1827-ben napvilágot látott. Egy évtizednél tovább maradt Bulwer az angol
közönség legkapósabb írója, mig Dickens és Thackeray megjelentek. Ez idő
alatt egyetlen komoly vetélytársa lett volna, Disraeli, de azt a
politika hódította magához; csak azért írt, hogy nevét ismertté tegye
könyvei czímlapján, mielőtt a politikában is szerephez jutna. Regényeit
sebtében vetette papirra, három-négy hét alatt egyet, csakhogy politikai
eszményeit megismertesse a közönséggel. Bulwer kevésbbé ötletes, de
sokkal lelkiismeretesebb és gondosabb író. Ő is volt tagja az
alsó-háznak, sőt gyarmatügyi miniszter is, s politikai érdemek fejében
baronet és lord lett belőle, de az irodalomtól sohasem pártolt el,
haláláig író maradt (megh. 1873., 70 éves korában). Politikai sikerei
csak növelték az érdeklődést írói munkássága iránt. Származása és
egyénisége is előkelő volt, a mi hasznára vált honfitársai szemében.
Tábornoknak a fia volt s unokája Warburton-Lytton híres nyelvtudósnak.
Mindig az előkelő körökben forgott, megbízhatóan és érdekesen írta le
azokat, a mi nagyban biztosította munkái iránt az érdeklődést. Tárgya is
mindig érdekes volt. _Falkland_ levelekben elmondott története egy
férjes asszony szerelmének, a ki belehal a fölfedeztetés izgalmaiba.
Regényei többnyire elzüllésnek indult s megmentett gyermekek, eltünt
vagy meghamisított végrendelet, hosszú időn át szerencsésen titkolt nagy
bűnök kiderülése körül forognak, a mi az angol közönséget ma is érdekli.
Mennyi izgalom, s végül mily fényesen diadalmaskodik az erkölcs! Ez
éppen az angol közönségnek való.

Az első kötetével keltett érdeklődést Bulwer termékenységével és
sokoldaluságával igyekezett ébren tartani. Eleinte minden év irodalmi
termésében ott volt az ő neve és munkája, csak később kényszerített rá
néhány évi szünetet politikai szereplése. Külföldön is olvasták, a mi
csak fokozta otthoni népszerűségét. Kivált a németeknél volt kapós; ez
egyrészt Schiller fordítójának s a német irodalom nagy tisztelőjének
szólt; másrészt annak köszönhette, hogy munkáin sok helyt érzik a német
hatás, sőt olykor a német mintakép is, a mi nem kevéssé hizelgett a
német hazafiságnak.

Termékenysége mellett sokoldalusága sem hagyta ellankadni iránta az
érdeklődést. Az irodalomnak majd minden ágában próbára tette erejét. Írt
fashionable regényeket, mint _Pelham_; _Clifford_ és _Aram_ bűnügyi
regények; _Devereux_ XIV. Lajos udvarában játszik. Olaszországi utazása
alatt írja _Rienzi_ és _Pompeji utolsó napjai_ történelmi regényeit. A
_Caxtonok_-kal próbát tett a humoristikus regényben, a _Rajnai
zarándokok_-kal a mesében; _Zanomi_ spiritiszta regény, _A jövő_
_nemzedéke_ phantastikus. A mellett írt színműveket La Vallière
asszonyról, Richelieuről, Walpoleról; de a saját korából is; egy
vigjátékával, a _Pénz_-zel, nagy sikert aratott. Epost írt Arthur
királyról classikus mintára, utánozta a régi milesiákat, s gondos
történelmi tanulmányok alapján regényes korrajzba fogott Pausaniasról.

Ennyi mindenféle természetesen nem sikerülhetett neki egyformán s nem
lehet minden téren eredeti. Nem is törekedett erre, sőt szivesen
dolgozott minták után. Fiatalkori költeményein Byron hatása érzik, a
későbbieken Schilleré. Az angol kritika már harmadik művénél (The
Disowned) rámutatott, hogy egyes alakjai Scott-tól vannak kölcsönözve. A
német kritika sem maradt adós annak kimutatásával, hogy _Falkland
Werther_-nek, az eltűnt kedvesét kereső s leányára találó Maltravers s a
szülői házból egy vándorszínész csapathoz szegődő Godolphin meg _Wilhelm
Meister_-nek hatása alatt keletkeztek. _A Caxtono_k-ban szántszándékkal
a nagy humoristák modorát utánozza, főképp Sterne-t. Nem is csupán
elődeit utánozza; rendkivüli tanulékonyságával fiatalabb kortársaitól is
ellesi, a mi bennük újszerű, érdekes vagy megindító. Könnyű volna
kimutatni, hogy néhol annyi meghatottsággal rajzolja a szegénységet,
olyan lélekkel igyekszik megértetni és menteni hibáit, akár csak
Dickens. Gúnyjának nyílait olykor Thackeray kalapácsával élesíti meg.
Egykorú franczia íróknál könnyű megtalálni mintáit a helyzetek
kiélezése, a meglepetések, az alakok egész táborának mozgatása dolgában.
Mindez nem ártott Bulwernek, sőt növelte népszerűségét, hogy benne is
föl lehetett találni a divatos újabb írók sajátságait.

Nyilvánvaló, hogy Bulwer írói egyéniségének képe meglehetősen zavaros és
sok rajta az idegen vonás. A mi egészen sajátja, abban több ügyességet
mint mélységet találni. Ötletes meseszövő, a ki játszva vezet át
tekervényes bonyodalmakon, de olykor nagyon is kacskaringós úton
hajhássza az érdekességet, s mesterkélt kifejléshez igyekszik; alakjait
sok emberismerettel rajzolja, de azokon inkább a társas-élet vonásai
vannak jól eltalálva, az emberi lélek mélységeibe kevésbbé tud
bevilágítani. Vonzó elbeszélő, a ki szellemes elmefuttatásokkal,
közbeszőtt egész kis értekezésekkel gyönyörködtet, de ezek alig
tartoznak a tárgyhoz; választékos stiliszta, a ki az előadás
művészetének éppen csak legmagasabb csúcsait nem tudja megközelíteni: az
egyénenként jellemző nyelvet, a stíl művészi hangváltozásait, mely erő
és báj közt csapongva, a fenséges nyugalomtól az ideges rebegésig
alkalomszerűen változnék a tárgyhoz képest.

Meséit elég érdekesen tudja szőni, bár menetük olykor ellankad s
vontatott. Alaprajzuk egyszerű, szinte kezdetleges. A cselekményt
többnyire két szálból fonja, mint az _Éj és virradat_-ban is, hol két
külön történet folyik a vagyonuktól elesett fiúk s az örökösök körűl,
míg végre e két szál egybe sodródik; a rokonság két ága – s ezzel a
közös vagyon is – ősi szokás szerint házasságban egyesül. Ötleteiben,
melyekkel tovább lendíti vagy összebonyolítja a cselekményt, nem mindig
válogatós; olyan bonyodalmakat sem kerül, melyek hallgatózásból vagy
köpönyeg-elcserélésből állanak elő. Leleménye néha szemlátomást elhagyja
s alig birja meséit tovább gördíteni: ezért szorul annyiszor
intrikusokra. Regényeiben tömérdek fortélyt, gonoszságot,
örökség-vadászást, halálos gyűlöletet találunk, a cselekvényt sokszor
ezek a rugók lendítik odább, itt-ott majdnem a régi gézengúz-regények
modorában. Egész czinkos-bandákat visz néha regényeibe, melyek így
roppantul megnépesülnek, hogy végül alig tud velök mit csinálni. Az _Éj
és virradat_-ban például egész csapat emberre van szüksége ahhoz, hogy
az eltűnt esketési anyakönyv-lapot a jogos örökös kezébe juttassa. Fülöp
nevelteti egy megholt czinkostársának leányát, a ki őt oltalmába fogadta
volt; a leányra szemet vet egy vén lord; el is raboltatja, s történetből
épp abba a falusi házba viteti, melyet sógorától vett, a kire bátyjáról,
a Fülöp atyjáról szállott. Itt kerül elő aztán az írás Fülöp
törvényességéről, s jut az elrabolt leány kezébe, a ki Fülöpöt szereti.
– Ily kerülő útakon vezet sokszor a kibontakozás felé, kínos lassúsággal
derítve ki oly tényeket, melyeket az olvasó régóta bizonyosra vesz. Ez
korának szokása, de csodálatos, hogy oly elmés író semmi áron sem akarja
észre venni, mennyire fárasztó a kiváncsiságnak ez az erőszakos
élesztgetése, mely végtére nem fokozza, hanem eljátszsza az érdeklődést.

Ennyi csűrés-csavarásra azért van szüksége, mert a cselekvény nem fejlik
nála az alakok jelleméből, hanem mankókon vánszorog epizódról-epizódra.
Mintha nem is volna ereje az egyének, csak a társadalmi osztályok
megfigyelésére és leírására. Emberei mintha betanult szerepet mondanának
föl, olykor szinte a súgó hangját is hallani s szinte látni a rendezőt,
a mint a színpadra tolja a szereplőket, hogy a játék meg ne akadjon.
Alakjainak nem látunk a lelkébe; csak foglalkozásaikról, tetteikről
vagyunk tájékozva, érzéseikről, gondolataikról nem igen. A lélek
mélységeibe Bulwer nem igen száll alá, lélektani rejtélyek fürkészéséhez
ritkán kap kedvet. Csak egy problema költötte föl érdeklődését többször
is: hogy’ férhet össze egy lélekben a jó szándék a gonosz tettel,
aljasság nemességgel; hogyan maradhat ez épen, vagy mint merül el az
alacsonyságban. Négyszer is hozzányúlt ehhez a thémához. _Clifford_ egy
szerencsétlen gyermek története, a ki gonosztevők közt s a börtönben sem
züllik el egészen, szerelmében megtisztul, s távol vidéken tiszteletben
és boldogan él. Ez a regény mintegy Dickens _Twist_-jének előképe, de
lélektani igazságához, sőt lehetőségéhez Dickens meggyőzőbb előadása
mellett is szó fér. Lélektani tanúlság dolgában rokon ezzel az _Éj és
virradat_. Bulwer legjobb regénye, mely 1841-ben jelent meg. Egy fiatal
ember atyja halála után nyomorba és bűnös társaságba jut, mégsem sülyed
el, hanem becsületet szerez magának. Ezekben képzelete szerint, szabadon
oldja meg a problémát. _Aram_ élettörténetében azonban a XVIII. század
derekán valóban megtörtént esetet elevenít föl, egy jó és tudós ember
sorsát, kinek lelkét gyilkosság és lopás nyomja, mely végre kiderül, s
összezúzza a vétkesnek nehezen kiküzdött jólétét, szerelmét, egész
munkás életét. Mily ellentétes rajzok, mily ellentmondó tanúlság! Bulwer
vizsgálódása oda megyen ki, hogy némely esetben a sötét múlt megrontja a
bűnösnek egész életét; máskor talán kikerülheti a Nemesist. Ez maga
elegendő bizonyság arra, hogy Bulwer beérte a mesemondással, s nem
fordított nagy gondot és erőt a lélektani festésre és tanúlságra. Még
ezután is kétszer fordúlt ehhez a problémához: _Godolphin_-ban és
_Lucretiá_-ban. A lelkiismeret küzdelméből azonban keveset látni, kivált
_Lucretiá_-ban, mely ennek hiján s a szörnyűségek halmozásával a
rémregények színvonalára sülyed.

Alakjainak nemcsak belső világuk elmosódott, külső lefestésük is
elnagyolt. Nem csupán lelkükről, arczukról sincsen tiszta képünk. Nem
látni őket olyan jellemző helyzetben, mely bevésődnék az emlékezetbe.
Hogy’ ért ehhez Dickens! Gondoljunk csak a kis Copperfield dajkájára, a
kin szétrepedésig feszül a bujka s ha lehajlik, lepattan róla egy-egy
gomb; zsebében ollója, egy keshedt meséskönyv és egy tűtartó a Szent Pál
temploma képével: ez feledhetetlen alak. Vagy ott van Andermatt bankár
Maupassant _Mont-Oriol_-jában, a ki mindent rögtön megbecsül, a mire
csak ránéz; hány emberről nem veszszük ezt észre azután, hogy ő benne
megismertük ezt a vonást. Bulwernél ritkán találni ilyen állandó
emlékezetes vonásokat. Hozzá még az események egész forgatagán sodorja
keresztül alakjait, úgy, hogy alig is van időnk arra, hogy őket
egyszer-egyszer jól szemügyre vehessük. Személyei csak vázlatok, a kik
olykor alig ütnek el egymástól egyébként, mint hogy sorsuk különböző.

Maga is elismerte, hogy a jellemzésben nem szerencsés s alakjai
többnyire typusok. Valóban, egy sincs közöttük, a kit úgy ismernénk,
mintha az életben találkoztunk volna vele; csupa olyan távoli ismerősök,
a kiknek sorsát mintha csak elmondani hallottuk volna.

Meseszövése s alakjainak rajza egyaránt azt sínyli, hogy nagyon is
szabadjára hagyja képzeletét s a könnyű elgondolást nem támogatja
részletes megfigyeléssel. Ezért oly kevés munkáiban a realitás. Erre
vall az is, hogy a maga korában játszó regényei semmivel sem
elevenebbek, sőt nagyrészt halványabbak a történelmieknél; az apró
részletek segítségével, melyeket minden kézikönyvben megtalálhatott,
ezeket még színesebbekké tudta tenni, főképp _Pompeji utolsó napjai_-t,
mely nem igen áll hátrább a lármás sikerű _Quo vadis_-nál; de _Rienzi_
is meg tudta kapni Wagner képzeletét. Még inkább kitetszik azonban
phantasiájának szegénysége ott, a hol magára van hagyatva: phantastikus
regényében, melynek czíme _A jövő nemzedéke_. Egy mérnök valami
bányaszádából a föld gyomrába zuhan s ott egy csodálatosan fejlett,
munkás és művelt népre bukkan, mely a szenvedélyeket nem ismeri, esze
éles, teste erős; már mindazt föltalálta, a miről a földön akkor még
csak álmodni lehetett: fölcsatolt szárnyakon versenyt röpül a madarakkal
s fölhasználja a természet legnagyobb erejét, a vrilt, mely a mi
villanyunkhoz hasonló. E nép szokásainak leírása, háztartásuk,
földmívelésük részletezése szegényes képzelet prózai munkája, mely még
Jules Verne, Bellamy és Wells földönjáró, lapos képzelgéseinek is
mögötte marad.

Való, mind e tekintetben sok újabb író fölülmúlta Bulwert. Voltak, a kik
a képzeletnek káprázatosabb játékaival gyönyörködtettek; vannak, a kik
új fogásokkal gazdagították a regény technikáját s ügyesebben szövik
meséjöket; egyesek élénkebben vagy elegánsabban tudják előadni
mondanivalójukat; némelyeknél több eredetiséget találni a tárgy
megválasztásában, mások ismét a jellemzésben bravúrosabbak. Mindez
azonban nem döntő; a főkérdés az: több mondanivalójuk, magasabb czéljuk
volt-e szerencsésebb vetélytársainak. Egyeseknek kétségkívül; a nagy
többségnek aligha.

Miért veri fel Bulwer a multat s miért száll a jövőbe? Mit akar egyéb
regényeivel? Mi az ő írói czélja? Forma-művészete nem olyan kristályos,
stilusa nem annyira tiszta, képzelete nem oly lebilincselő, történelmi
festményeinek sincs az a színpompájuk, hogy ezen a réven a «l’ art pour
l’ art» maradandóan éltetné műveit. Tanítása nem valami magvas. Jellemei
révén nem öregbíti emberismeretünket. Meséiből nem világlik ki több
tanulság, mint hogy vannak jó és rossz emberek; a jók többnyire
boldogulnak, a mint érdemlik, a gonoszak pedig meglakolnak, a mint
Anglia büntető-törvénykönyve kívánja; a bűn, akárhogy titkolják is,
kiderül és a jóság diadalmaskodik. Merő általánosságok. Minő hatást
keresett hát munkáival? Nyilván csak sensatiót, szórakoztatást. Ha őt
megkérdik, mit tart a regényíró feladatának, alkalmasint azt feleli: az
olvasók szórakoztatását, lehetőleg változatos módokon, a közönségnek
tetszőn, a mi felől az író a maga korában divatos könyvekből
tájékozhatja magát, hogy azok szerint igazodjék. Az író ő szerinte az
emberiségnek nem tanítója, csak szórakoztatója, nemes és művelt
szórakoztatója, ki hírnevében aratja fáradságának jutalmát. A nagy írók
bizonyára másképp fogták föl hivatásukat s többre tanították az
emberiséget. De Bulwert nem csupa nálánál különb írók feledtették el,
legkivált nálunk. Azt sem állíthatni, hogy ne volnának ma is sokan, a
kik pusztán szórakozás kedvéért olvasnak s írók is, a kik ezért írnak. E
tekintetben Bulwer nem szolgált rá a teljes elfeledésre. A Flaubertek és
Tolstojok nincsenek annyian, hogy mellettök Bulwer is ne találhatna
olvasókat.

Tagadhatlan, hogy Bulwer nem sokat bővít olvasóinak gondolatkörén, de
ezzel az újabb írók közül is kevés dicsekedhetik; – talán nem sokat tesz
érzéseik és gondolkodásuk nemesítésére, de kétes és süppedékes tájak
felé sem vezette őket soha. Erkölcsének tisztasága dolgában a nagyobb
írók közül sem sokan vetekedhetnek véle. Mert ne feledjük el, hogy
Bulwer népszerűsége az erkölcsös Angliában virágzott, abban a korban,
midőn komoly meggyőződéssel vallották, hogy könnyebben jut át a teve a
tű fokán, mint Byron szerelmes történetei egy angol ház küszöbén.
Bulwer, ha nem emelte is magasabbra a világ, vagy csak hazája irodalmát
is, bizton nincs egy lélek sem, a kinek érzéseit vagy gondolatait
lealacsonyította. S ezt nem minden íróról lehet elmondani, a ki ma oly
divatos, a milyen elfeledt ő.



THACKERAY.

1841-ben a _Fraser’s Magazine_-ban, melynek hasábjain akkortájt gyakran
lehetett olvasni a Carlyle nevét, egy új regény indult meg. Alig látott
napvilágot néhány folytatása, John Stirling, a kitűnő kritikus, azt írta
róla egy magánlevélben: «Mi különb van Fieldingben vagy Goldsmithben? Ez
az író valódi tehetség, s kellő nyugalomban és kényelemben mesterműveket
teremthet, melyek milliószámra fognak gyönyörködtetni még meg sem
született olvasókat».

A regény _Titmarsh Sámuel története_ volt; Thackeray írta, harmincz
esztendős korában. – Meséje ennyi: Egy gyémántos családi nyakkendőtű
álláshoz juttatja a gazdáját egy bankházban, mert a bankár a nemes úrfi
révén előkelő összeköttetésekre számít. A fiatal ember meg dúsgazdagnak
hiszi főnökét, s rábízza nagynénjének vagyonát, mely ő reá néz. Mind a
két csaló megjárja: egy szép napon a bankház összeomlik, az örökség
odavész, s a gyémánt elhomályosúl. – A vékony mesében nagy a tanulság,
sok az eleven alak, s az egész egy darab élet, – egy darab «hiúság
vására». Thackeray egész életén át ezt írta: a világcsalás komédiáját,
melynek hazugság a kezdete és felsülés a vége. A képmutatásnak és
pöffeszkedésnek egész képtárát, egész társadalmát rajzolta meg, a
nagyképű tudálékos inastól, az egész Londont lekritizáló Charles
Yellowplush Esquiretől Gahagan őrnagyig, az indiai Münchhausenig. Közbűl
esik a _Snobok könyve_, tele carricaturákkal, csupa olyanokról, a kik
többnek akarnak látszani, mint a mik. A mágnásokhoz törleszkedők és
öntetszelgő félműveltek mellett, a kik nem tudják helyesen kiejteni az
idegen szavakat, a melyeket használnak, ott vannak az előmenetelökért
minden mártiromságra készek, a finnyássággal hivalkodók, a tolakodón
figyelmesek és henczegőn szerények. Apránként majdnem az egész emberiség
együvé került ebben a könyvben, s egész Angliában alig találkozott három
igaz ember. – Csupa ilyen keserű értékelemzés a tárgyuk nagy regényeinek
is, az egy _Esmond életé_-t kivéve, a mely egészben oly finom és
szeplőtelen, mint egy emlék, s nagyrészt az is volt már az élete
Esmondnak, mikor önéletírását megírta. De _Pendennis!_ Minden fejezete
azt mondja: Lássátok, ilyen lagymatag valósággal az ifjúság híres
lelkesedése, ilyen lomha a törekvése, ennyire rest a jóra; tessék,
mennyi önfejűség, elbizakodás, önzés és alacsonyság van e gyönyörű évek
alján! – Nem is csak az ifjúság, az egész élet ilyen, a nemes-urak a
falun, a kereskedők a városban, a nagyapák, a férjek és a feleségek, a
gyermekek és unokák, az egész világ: ezt mondja a _Hiúság vására_.[2]

Fanyar mese és keserű tanulság az ilyen, s nem is lett Thackeray soha
abban a mértékben népszerű, mint Dickens. Tulajdon leányai is
szívesebben olvasták Dickens könyveit, mint apjokét. A kiadók sem
tartották nyereséges üzletnek könyvei kiadását. A _Hiúság vásárá_-nak
első fejezetei – a kézíraton ezzel a czímmel: «Vázlatok az angol
társadalomból» – egész sereg kiadót jártak végig; végtére a _Punch_ adta
ki (1846–1848), barátságból, mert Thackeray régi munkatársa volt.

Zápor módra húllott a gáncs az íróra, de le is futott róla, mint a
zápor. A legáltalánosabb vád az volt, hogy emberei nagyon közönségesek
és érdektelenek. Csakugyan nem ütöttek a Scott Walter hérosaira, – a
kiket olyan pompásan kifigurázott a _Rovena és Rebeká_-ban, – sem a
Bulwer érzelmes, poétikus alakjaira; de az e világon élő emberekhez
Thackeray népe hasonlít legjobban. Fölrótták neki, hogy több rossz
embert fest, mint jót, s ezért méltán gáncsolja őt mindenki, a ki az
életben több Dobbinnal és Amáliával találkozott, mint a hány Crawleyt
ismer és Beckyt. Szemére vetették, hogy többet foglalkozik a rossz
emberekkel, mint a jókkal; ezt sem tette volna, ha nem az a hite, hogy
az erény magasztalásánál többet ér megmutatnia: mennyire fáradságos
rossznak lenni, s végtére is milyen haszon nélkül való; s ha nem úgy
látja, hogy a jóság az életben is elnyomva és rejtőzve hordja örökké
nyíló virágát, míg a gyarlóság nő és hajt minden pillanatban. Úgy
találták, a szédelgők eszesebbek könyveiben a becsületeseknél s ezek nem
sok szerencsével vannak megáldva; de azok talán csakugyan többet is
jártatják eszüket furfangjaikon, s az igazaknak és megalázkodóknak az
élet sem igen nyújt más igazságtételt, mint hogy a gonoszok boldogúlása
sem tart örökké. Főképpen azonban: sokallták satiráját, mely egy
életkort és egy osztályt sem kimélt, de Thackeray nem is tartotta
jobbnak egyiket sem a másiknál. Végre: únták kitéréseit, az örökös
erkölcsi feddést, habár regényíró sohasem korholt elmésebben és
magvasabban, sem melegebb szívből, s e részeket a munkákból
kiszemelgetve is gyönyörűség volna olvasni.

A könyv megjelenése után a közönség ritka egyértelműséggel állította
Thackerayt Dickens mellé, de azért megmaradt a Dickens könyvei mellett.
A termékeny, könnyű és kitűnőn elbeszélő írók mindig a legnépszerűbbek,
még ha mások reálisabbak és mélyebbek is. Dickens mindent cselekménynyel
mond el, összes munkáiban sincs egyetlen axióma, mely az olvasót
megakasztaná; Thackeray lépten-nyomon megáll értekezni. Míg ő magyaráz,
Dickens már a puszta mesével könnyre vagy mosolyra fakasztott. Dickenst
lehet úgy olvasni, mint egy meséskönyvet; benne mindenki azt találja
meg, a mit keres: mesét, embert, vagy életfölfogást. Thackeraytől
mindenkinek tanulnia kell, s míg meg nem értettük, nem ereszt tovább.
Minthogy pedig az olvasók legnagyobb része az olvasmányban mesét és
szórakozást keres, azt sokkal többen és sokkal könnyebben megtalálhatták
Dickensben.

Az is, a miben a kritika Thackerayt fölébe emelte Dickensnek, csak ennek
táborát növelte. A jellemzésben Dickens főkép azzal teszi reálisakká
alakjait, hogy külsejöket és környezetüket, lakásukat és utczájokat írja
le. Hogy ismerjük Pegotty bárkáját s az öreg Gill Salamon boltjának
minden műszerét; a czégér kis fa-tengerésze olyan jó barátunk, mint a
regény legélőbb alakjai. Thackeray belűlről mutatja meg embereit, beavat
gondolataikba és érzéseikbe, külsőségekre nem veszteget szót. Ki tudná
lerajzolni Fairoaksot, ámbár eleget jártunk ott, hacsak nem Thackeray
maga? Thackeray módja a mélyebb, de a Dickensé csupa szín és élet. –
Dickens továbbá áldott jó lelkeket és megátalkodott gazembereket rajzol;
Thackeray egy tőbe ojt erényt és gyarlóságot. Abban a regényben, melynek
czíme egész hosszában ez: «Pendennis Arthur jó és balszerencséje,
barátjai és legnagyobb ellensége» – ez az ellenség Arthur maga. Semmi
kétség, a Thackeray eljárása a művészibb, de a Dickensé mozgalmasabb és
tetszetősebb. – Thackeray művészete egészben többoldalú, hiszen ő
verseket és essayket is írt, s három nagy regénye alapszín dolgában
olyan elütő, mintha nem is egy ember írta volna: az egyik merő satira, a
másikba belerezdűl az elégia tört hangja, a harmadik lehellet-finom
festés valami templom-ablakon, a legtisztább erények alakjaival; –
egyenként azonban a Dickens regényei színesebbek és változatosabbak.

Legnagyobb különbség a két író kedélye és világfölfogása között van.
Alig volt író, a ki úgy gyönyörködött volna e szép világban, mint
Dickens, s aligha van olvasó, a kinek szívét néha-néha meg ne sebezte
volna Thackeray keserűsége. Az olvasó elégedetlen, ha kényelmes
karosszékben süppedezve fölnyit egy könyvet s onnan egy szúró tekintetű
idegen azt olvassa rá: Ime, ennyi alacsonyság lakik önben. – Elvégre azt
is tudjuk, mi minden van a testünkben belűl, de nem kellemes arról
végighallgatni egy orvosi magyarázatot. Szívesebben beszélgetünk egy
nyájas emberrel, a ki kevésbbé tanulságos, de érdekes dolgokról
elragadóan tud beszélni, s elégedett és udvarias. Tehát Dickenst
olvasták.

Ez azonban nem azt jelenti, mintha Thackeraynek is nem lett volna bő
közönsége. Mikor fölolvasásokat tartott az angol humoristákról meg a
négy Györgyről, csak úgy özönlöttek oda Anglia és Amerika legműveltebb
osztályai. A Pall Mall sarkán minden reggel álldogált egy pár vidéki,
hogy megláthassa kedves íróját, a föltűnően magas alakot és kora-ősz
fejet, a mint rendes reggeli sétája közben arra megy. Ha mondotta is
néha meghittjeinek, hogy könyvei nem kelendők s munkáit senki sem
olvassa: mégis pompás házat építtetett azok jövedelméből az
Onslow-Square-on Londonban s halálakor (1863) tekintélyes vagyont
hagyott leányaira.

Olvasottsága csak nőtt halála után s a John Stirling jövendőlése tovább
halad teljesülése felé. Akármilyen nagygyá és bonyolúlttá nőtt is azóta
az élet, a _Vanity fair_ éppen úgy ráillik a mi napjainkra, mint a
Thackeray korára, s még igen hosszú időn át fogja azt egyik nemzedék a
másiknak kezébe adni. Mert az igazi tartalom nem avúl el, az élet és az
emberi lélek mindig ugyanaz marad. Kevés író felelt olyan határozottan,
mint Thackeray, a két legnagyobb kérdésre, hogy: mi az élet? és:
milyenek az emberek?

A kérdést ilyen egyszerűen tette föl maga is, és hasonló egyszerűséggel
felelt rá. Nem válogatta ki az életnek irodalmiakká avatott részleteit,
a szerelem, a házasélet és nevelés problémáit, még a társadalmi
osztályok ellentéteit sem vizsgálta. Egészében nézte az életet; úgy
találta, hogy csupa csalódás és csalás, és kimondta ezt. Megmutatta,
mint folyik a képmutatás és ravaszság komédiája férjek és feleségek közt
mindenben; fiatal Arthurok és Blanche-ok között a csalárd játék a
szerelemmel; a nagyzolás tehetség, rokonság és vagyon dolgában a diákok
közt a collégiumban. Az író kézen fog bennünket és végig vezet e hiúság
vásárján; megmutatja, a czifra sátrakban mennyi a semmitérő portéka, a
polczok alatt a szemét, a furfang az alkuban s a rászedés a fizetségnél.
Ha ezt láttuk: – «Jösztök gyermekek, csukjuk be a szekrényt s a bábukat;
vége a komédiának». – És Pent ott hagyjuk a jegyváltásán, Beckyt
meglehetősen homályos helyzetben; – mihelyst kiderült mindennek a valódi
értéke, vége a hiúság vásárának – és a regénynek is.

Ez a világ azért ilyen, mert az emberek önzők és önhasznukat lesők.
Annak kedvéért alakoskodnak és csalnak szűnes-szüntelen, verselgető
missek és cynikus vén őrnagyok. Felséges természetrajzát adta Thackeray
az ember kapaszkodó, kapzsi hernyó-ösztönének, a mint az úrhatnámság, a
rang, a pénz húzza: Fannyt Penhez, Pent Blanchehoz, Blanchet Fokerhez.
Embereit csak úgy nem szemelgette ki, mint helyzeteit. Kimarkolt az
életből egy sereg embert, jót-rosszat vegyest. Mindnyája egyformán
érdekli. A _Hiúság_ _vásárá_-nak czímlapjára oda is írta: regény hős
nélkül. Vágy, akarat és szenvedély egyaránt van mindnyájunk lelkében;
egyaránt születtünk jóra és rosszra, s akármilyen is az ember, a maga
körülményei közt az a természetes, hogy olyan legyen, a milyen. Ha Becky
a Pendennis Helén födele alatt nő, talán valamit hasonlítani fog
Laurához; s legyen Laura egy színésznő gyermeke, kerüljön
kegyelemkenyérre a miss Pinkerton házába, – nem lesz belőle Laura. Azért
egyformán érdekes és tanulságos ő előtte mindenki, s azért jut alakjai
mindnyájának majdnem egyenlő tér, mint a görög reliefeken, a melyeken
lovasnak és gyalognak a feje egyforma magasságig ér. Vajon elfogult
volt-é kedves Penje mellett, a kiben önnön ifjúságát élte vissza;
mennyivel jutott neki több gond, mint nagybátyjának, vagy akár az
iszákos vén Costigannak? Nem olyanoknak festette a fiatal embereket, a
minőknek az anyák kívánnák fiaikat; de vajon csakugyan olyanok-e a fiúk,
mint szüleik kívánnák, – kérdezi egyik életrajzírója, Trollope. Minden
emberén rajta a valóság jegye: egy-egy gyarlóság. A legjobbakon is. Nem
hiába készült torz-rajzolónak: pompás szeme van a ferdeségek
meglátására. Sokkal valóságosabbnak érzi az olyan hűséges férfit, a
kinek motóllakarja és nagy lába van, mint ha valami szemrevaló kapitány
dolmányában mutatkozik be. Nem akar megfeledkezni arról, hogy a
legönfeláldozóbb hitves egyben-másban együgyű lehet; a legjobb anya is
kegyetlen néha, legalább a szegény házmester-lányhoz, a kit fia
szobájában talál.

Mindez megannyi apró leczke, s ahány alakja, annyi intelem: az őrnagy az
öregeknek, Arthúr a fiataloknak. De tanulságuk, a regénynek tartalmához
hasonlóan, általánosságban marad. A Laurák, Amáliák és Esmondok így
szólanak: «Legyetek igazak és hűségesek; csak a jóság és szerető szív
teszi elviselhetővé az életet; bízzatok abban, hogy erényetek fölemel,
magatokat is, másokat is». A Blancheok, Pittek és Beatrixek pedig azt
mondják: «Vigyázzatok magatokra, hogy hozzánk hasonlókká ne legyetek. A
képmutatás hiábavaló, a csalárdság kiderül és az álnokság megboszúlja
magát. A nem igaz élet örökös rettegés, s a vége megaláztatás, szégyen
és elhagyatottság». – A biblia érzik ezeken a leczkéken; de azért volt
Thackeray angol s azért van ott minden angol házban a biblia, hogy a
tízparancsolat szerint ítéljék meg az erényt és a vétket.

Ezt az általános tanítást közbeszőtt rövid értekezések minden egyes
fejezetben apróra váltják. Minden eseményt erkölcsi oktatás kísér; az
író minden bűnt megfedd, megdicsér minden erényt. Thackeray nemcsak
egész munkájában moralista, hanem minden egyes mondatában. Majd minden
regényíró felállít az utolsó fejezetben egy nyaktilót, melynek lépcsőin
a gonoszokról letépnek minden tisztességet, s kicsikarják kezeikből az
összeharácsolt vagyont; végül fejük is a fűrészporos kosárba gördűl.
Thackeray azonban elébb egész kínzó-kamarát rendez be nekik; pellengérre
ülteti, megmártja a gyalázat posványában, siralmas állapotukat
megmutatja a hahotának, s aztán beleveti őket a sarcasmus lúgjába. De ok
nélkül nem vérengző s a vásár tolongásából a jók sem szabadulnak sajgó
nyomok nélkül. Ugyan ki nem érdemelt olykor egy-egy ütleget, s ki nem
kapta meg a sorstól a maga idején? Csakhogy ezeket az iró maga is
sajnálja, s könnye is perdül értök. De ha a balsors alatt megsápadtak és
elgyötrődtek is, csak annál hasonlatosabbak egy-egy szent-képhez; s ő
nem restell meghajolni előttük.

Akármilyen kegyetlen is néha gúnyja, sohasem sértő, mert erkölcsi
nemesség van benne. Az ő sarcasmusa tisztán emberszeretetből fakad; a jó
útra akar téríteni egypár kemény suhintással, s nem sajnálja azt
senkitől, a ki eltér a fenséges erkölcsi eszménytől, melyet ő az
emberről lelkében őriz. Swift utálatából nincs benne semmi. Az ő gúnyja
«könyek árja, a szívbe fojtva s ott méregre válva». Ha megharagszik is
Arthúrra vagy Rawdonra, sohasem szűnik meg szeretni az embert. A
humorista – kivált az olyan komoly és erkölcsös humorista, mint Swift,
Fielding és Thackeray, – szerinte a szeretetet akarja bennünk
fölébreszteni, az érdeklődést és szánalmat; megvetést akar kelteni a
hazugsággal, önhittséggel és álnoksággal szemben, rokonszenvet a
szegények és elnyomottak s általában a szerencsétlenek iránt. «Legjobb
belátása és tehetsége szerint igyekszik szemügyre venni az élet
mindennapi cselekedeteit és szenvedélyeit… S a szerint becsüljük, a mint
jól, még jobban, vagy pompásan látta meg az igazságot».

Azt az igazságot, a melyet ő az életben talált: regényeinek és
alakjainak szomorú tanulságát, a gúny maró nedvével edzette lelkünkbe.
Még egy másik eszköze is volt ehhez: csodálatos realitása. Alakjait
jobban ismerjük legrégibb ismerőseinknél. Otthonn vagyunk minden házban,
a melynek tetejét leemelte előttünk. Egy-egy jelenetet, a melyet
elmondott, úgy látunk magunk előtt, mintha ott lettünk volna, sőt
jobban: úgy, mintha a Thackeray szemével néztük volna végig. Egészen
átéljük eseményeit, mintha a magunk életében játszódtak volna le, s
később is emlékezünk rájok.

Hatásának egyik nyitja az, hogy csupa mindennapi, gyarló és gyönge
embereket rajzolt, a milyenek körülöttünk élnek. Csak olyasmiről
beszélt, a mit látott. Nem írt le fegyenczeket, mert nem ismerte a
bagnót. A másik eszköze, hogy önmaga előtt realizálta az alakokat, a
kikről írt, azért öltenek azok testet mi előttünk is. Olyan fesztelenül
tesznek-vesznek előttünk, olyan egybevágó és egymáshoz tapadó
megjegyzéseket hallunk róluk, hogy végre úgy ismerjük a külsejét is
mindnyájoknak, akár csak eleven modèlejeiket mutatta volna meg az író.
Egy barátjának, Fieldsnek, megmutatta a házat, melybe képzelete az
Osborne-családot telepítette, s nem messze onnan a Sedleyékét. S mert az
író mindig világosan maga előtt látta a helyet, a hol emberei mozognak,
és mert mindig ugyanarra a házra gondolt: az itt-ott elejtett részletek
olyan összevágók s apránként olyan határozott képpé egészítik ki
egymást, hogy végtére mi is egész pontosan ismerjük a házat, a lakást,
hol ezek az ismerőseink a napjaikat töltik, mozognak, alszanak, élnek;
tudjuk, hol vannak, a mikor éppen nem látjuk őket; s ezzel oly
reálisakká lesznek, mintha mindennap megfordulnánk náluk.

Azonfelül: a mint korholni kezdi embereit, egészen külön válik tőlük,
úgy, hogy az az érzésünk támad, mintha egy moralista zsémbelne előttünk
ez s ez urakra és asszonyságokra, a kik ezt és amazt valósággal
elkövették. Minthogy pedig felháborodása ránk is átragad, – mert
Thackeray nemcsak alakjainak, hanem olvasóinak is a lelkiismerete, – s
minthogy szemtől-szembe szól hozzánk, nemsokára úgy tetszik, mintha
együtt csóválnánk fejünket a világ romlottságán és az emberek
gyarlóságain. Megbotránkozásunk olyan valóságos felháborodás, mintha a
tett is megtörtént volna, a mely azt felforralta, mintha az emberek is
élnének, a kiknek szól. – A bábszínház beszédes igazgatója lefoglalja
érdeklődésünket, s észre se vesszük, hogy azalatt ő mozgatja a bábukat;
élő személyeknek nézzük azokat, mert ő is úgy beszél róluk, mintha csak
azok lennének.

Ez a realitás és gúnyjának ez a komolysága, mely a való világnak van
szánva, teszi olyan elevenekké alakjait és azok életét, hogy emberei a
mi ismerőseinknek, regényei átélt, szemmellátott eseményeknek tetszenek;
azért hat tanulságuk is annyira közvetlenül és olyan meggyőzőn, mintha
magunk vontuk volna le az életből.

Ő maga kevés örömet lelt munkáiban. Sohasem feledte el azt az ábrándját,
hogy fiatalon festőnek készült, ezért hagyta oda az egyetemet,
olyanformán, mint Pendennis Arthúr, s az volt legforróbb vágya, hogy
Seymour halála után ő lehessen a _Pickwick-Papers_ illustrátora; de
vázlatai nem tetszettek Dickensnek, s «Mr. Pick wick szerencsésen
megmenekült». Akkor ismerte meg és vette el feleségét (1837), a ki,
szegény, két esztendővel azután holtig-tartó elmebetegségbe esett. Egyéb
csapások is érték. Vagyona valami lapvállalatban odaveszett, s tolla
munkájával kellett eltartania családját. Pedig nehezen és lassan
dolgozott; a míg csak lehetett, halogatta a munkát, s minden egyes ívet
azzal adott ki kezéből, hogy az éppen különösen rosszul ütött ki. A
mellett sokat szenvedett szívgörcsökben. Ez mind hozzájárult ahhoz, hogy
olyan sötétnek lássa a világot. Mikor népszerűsége idején sorsa jobbra
fordult, epéskedésnek találta régi sarcasmusát; letörülte tolláról a
gúnyt, s megírta _Esmond életé_-t, melynek minden szavában szív lüktet s
minden betűje meghatottság. Az erkölcsök és szokások, a jellemek és az
ódon nyelv visszaállítása olyan tökéletesen sikerült itt neki, hogy azt
mások, mint angolok, nem is méltányolhatják érdeme szerint. Régebbi
munkáit felületeseknek találta; egyszer azt is mondta, hogy ötven éves
kora előtt senkinek sem kellene regényt írnia.

Igaz, hogy munkái nem foglalták szavakba az élet minden tanulságát,
hanem csak egyet. Igaz, hogy összes regényeiben is csak Anglia egy
bizonyos osztályának képét rajzolta meg s csak kevés számú ember révén.
Való, hogy az emberi léleknek számos más hajlama és indulata is van
azokon kívül, a melyeket ő megmutatott, s hogy a legnagyobb
szenvedélyeket kikerülte, még a szerelmet is, a melyről beérte azzal a
megjegyzéssel, hogy ez a betegség «ép szervezetekre nem végzetes». De
végelemzésben Dickens, az ő nagy vetélytársa, és Balsac, ez a dús
emberismerő, sokkal több emberben szintén csak egy-egy városnak bizonyos
osztályát tudták leírni, szintén csak némely érzést bírtak
megmagyarázni, s Dickens sem rajzolt soha egyetlen emésztő szenvedélyt,
Shakespere pedig nem hirdette ki a világnak egy tanulságát sem. Ahhoz,
hogy valaki a meglevő világot egész gazdagságában tudja feltüntetni, a
teremtő erőnek éppen akkora gazdagságára volna szüksége, mint a mely ezt
a világot létrehozta. Az ember, a legnagyobb lángész is, csak egy-egy
részletét foghatja fel a természetnek, s ha csak egy szívdobbanást
megértett és egy embert megmagyarázott, megtette a legnagyobbat, a mi
tőle telt.



KELLER GOTTFRIED.

Keller 1819 júliusában született, Zürichben. Atyja esztergályosmester
volt s kisebb vállalkozásokkal némi vagyont szerzett. Jóravaló polgár
módjára érdeklődött a közügyek iránt s bizonyos szerepet vitt
polgártársai körében. Feleségével együtt a szomszéd Glattfeldenből
költöztek Zürichbe; tőlük örökölte fiuk a falusi élet ismeretét és
szeretetét. Az apa fiatalon meghalt, mindössze egy kis házat hagyva
özvegyére és két gyermekére. A szorgos, derék asszony, az önfeláldozó,
de szigorú anya képét, mely csaknem minden munkájában előfordul,
anyjáról mintázta Keller. Egyáltalán mindig természet után dolgozott, a
maga életét írta s a mit maga körül látott. Látszólag egyszerű és
csöndes életet élt, melyet nem zavartak meg nagy események és
szenvedélyek, de bensőleg sok küzdelmen és vívódáson ment keresztül.
Fiatalkori küzdelmeit írja le nagy regényében, _Der grüne Heinrich_-ban.
Maga beismerte önéletrajzában, hogy e művének minden íze való, még az
is, a mi anekdotának látszik. Élethű a szülék leírása s a szülei kis
házé, furcsa lakóival, kik közt a gyermek elődöng; emlékeiből van
merítve az iskolai élet rajza s fellépései a szini előadásokon. Megannyi
arczkép a rokonság Glattfeldenben, hol a regényben magára vett Lee név
ma is elterjedt; a glattfeldeni idyll és Anna hervadása is, kevés
alakítással, való. Szorgalmas életrajz-írója, Baechtold, a ki három
kötetben gyűjtötte össze Keller leveleit és följegyzéseit s ezek kapcsán
írta meg életrajzát, mely rövidítve külön kötetben is megjelent,
Baechtold utána járt a költő élete minden részletének s az önéletrajzi
regénynek minden sorát tényekkel tudja igazolni. Az ő könyvéből tudni,
hogy a festői próbálkozások, az első keserves önképzés, a kontár tanítók
ellentmondó tanácsai s végül a természet és anatómia tanulmányozása épp
oly való, mint a művész-társaság leírása s azé a tanácsadóé, a ki a
kezdő festő tájképének jó motivumait maga festette meg. Híven írja le
München pezsgő életét I. Lajos alatt, hol a festő-akadémia növendéke
volt s a művészek álarczos menetét, melyről a kiadott képes füzeteket is
felhasználta a leírásnál. Élettapasztalat a sok csalódás és nélkülözés,
tengődése eladott cartonjai és zászlónyelek mázolása árán, csüggedése és
önvádja, a szülei házra fölvett kölcsönök s végül hazatérése
hajótörötten, meghiúsult életczéllal, összetört hittel, szegényen és
reménytelenül, huszonhárom éves korában.

Otthonn egy szobát bérelt műteremnek, inkább csak hogy magában legyen.
Önvád gyötörte, a miért anyjának csak gondot szerzett, a helyett, hogy
gyámola lett volna s a miért tűrte, hogy nővére keressen kettejükre
varrogatással, míg ő eltékozolta éveit. Festő kedve és törekvése
megcsappant. A szobát csak gyöngén lehetett fűteni: a kályha mellé
húzódott tehát s ott olvasott vagy jegyezgetett vázlatkönyvébe, mely
lassanként jobban naplóvá alakult. Mindezt maga mondja el
följegyzéseiben. Az átélt sok nyomorúság – írja – s a gond, melyet
anyámnak okoztam, minden valamire való czél nélkül, ezek foglalkoztatták
gondolataimat és lelkiösmeretemet, míg végre tépelődésem abban a tervben
öltött testet, hogy egy kis regényt írjak, egy fiatal művészpálya
tragikus kudarczáról, a melyen anya és fia tönkremennek. Ez volt
tudtommal az első írói terv, a melyet kovácsoltam… Elegikus, lyrai könyv
állt előttem, derült jelenetekkel, de cyprus-homályú véggel, a hol
minden eltemetkezik. Anyám ezalatt lankadatlanul főzte tűzhelyén a
levest, hogy legyen mit ennem, ha különös műtermemből hazavetődöm.

Ez a _Zöld Henrik_ első terve. Hamarosan bele is kapott, hogy
önvallomásaival vezekeljen, de épp oly hirtelen abba is hagyta. Hosszú
vergődés után, csak 1855-ben lett készen a regény, hogy szerzője,
évtizedek multán, még gyökeresen átdolgozza.

Keller épp oly küzdelmesen kereste magában az írót, mint azelőtt a
festőt. A festészettől végképp elpártolt, az többé nem csábította.
Tehetsége ahhoz sem hiányzott, de a jó vezetés, útmutatás híját
sínylette. Halála után a híres írónak tájképfestői próbálkozásáról,
törekvéseiről Berlepsch egész könyvet írt (1895), melyben többek közt
Ernst Zimmermann és Hans Thoma elismerő szavait is idézi. Keller néhány
olajfestésű s aquarell tájképének a könyvben közölt reproductiói azonban
azt mutatják, hogy a tájképek régi, mondhatni kezdetleges divatában volt
elfogulva s a tanuló bátortalanságával utánzott megfésült fákat,
szinpadias elrendezésű vadonokat, keresett festőiséggel elszórt
sziklákat, melyen mohák színfoltjai sötétlenek. A régi tájképfestő az
íróban sem tagadta meg magát; rávallanak prózájának leíró részletei s
nem egy verse. Úti élményeit meg szokta énekelni s azon felül is egész
sereg természetfestő költeménye van. Némelyik valóságos Böcklin-kép,
mint a _Téli éj_, melyben egy tapogatódzó sellő arcza tekint föl a
jéglap alól.

A tervbe vett regénytől kisebb költemények írása vonta el. Oly könnyen s
özönével támadtak azok, hogy termékenysége magát is meglepte.
Reggelenkint elsétált a Platzspitz-re, a Sihl és Limmat összefolyásánál
s a ma is ott álló ősfák alatt, mint valami napi dolgozatot, halomra
írta a verseket. Ott keletkezett, 1846 júniusában, két szonettel egy
napon, hazájához írt hazafi éneke, mely Baumgartner Vilmos zenéjével
lassankint az egész svájczi nép közt elterjedt. Jobbára nagyhangú
politikai verseket írt, Herwegh, Freiligrath s Anastasius Grün hatása
alatt. Néhánya megjelent s barátokat és pártfogókat szerzett az ifjú
költőnek, főképp a reactió elől Zürichbe félrevonult német írók és
költők között. Ezek pártfogása szerzett kiadót első verskötetének
(1846), utóbb pedig utazási ösztöndíjat eszközölt számára külföldre.

A verskötet meglehetősen hatás nélkül maradt, sőt az 1851-ben megjelent
második is, mely pedig kiforrtabb tehetséget mutat. Hatásuknak a
közönségnél éppen az állta útját, a mi prózai munkának legjobb oldala: a
természetes érzések egyszerű kifejezése, a nyugodt józanság, a sokszor
darabos erőteljesség. Ehhez járult a változatos rhythmus hiánya s a
szárnyaló kifejezéseké, melyeket nála csengő, de józan nyelv pótolt.
Mindezt nem tudták feledtetni sem a világos compositió _(Abendlied)_,
sem új és megkapó gondolatai _(Bei einer Kindesleiche)_, sem ép és
férfias érzése, üde természetessége s eleven leírásai, mely tulajdonai
révén a különben higgadt költő megkapón tudja festeni a szenvedély
lobogását, nem annyira dalaiban, mint inkább néhány genreszerű képben
_(Waldfrevel)_, melyek között egypár kiválóan sikerült _(Der
Taugenichts)_. Szereti ily mezbe burkolni érzelmeit is. _A vén
koldúsról_ szóló költeményben hazaszeretet szólal meg, olyanformán, mint
Arany _Koldús-ének_-ében. Egyszerű természetességén olykor a
romanticismus lehellete ömlik el, néha szerencsés mérséklettel, de
sokszor keresett helyzetekkel kiszámított hatásra törekszik, a
helyzetdalok hangján, eltanulva néha a romantikusok rémítgetéseit is,
így midőn egy elevenen eltemetettnek érzéseit írja le, s hasonlóképpen a
_Tűz-idyllek_-ben. Föltűnik elbeszélői kedve és tehetsége, főként néhány
népi monda és hagyomány földolgozásában, humora és gúnyja is,
_(Wochenpredigt)_ kivált a _Chamounix patikáriusa_ czímű, sokáig
kiadatlanul hevertetett művében, mely Heine Romancero-ja ellen fordul.
Mindent összevéve, verskötetei eléggé változatosak, a mi a műfajokat
illeti, de egyhangúak hang dolgában. Van köztük néhány maradandó becsű,
de együttvéve nem versenyezhetnek írójuk prózai munkáival.

Másik zsákutczába is tévedt, miközben írói hivatása után tapogatózott.
Dráma-terveket szőtt s a történelmet kezdte tanulmányozni. Hat kínos
otthonn töltött esztendő, az önvád és meddő tervek évei után,
Heidelbergbe ment ösztöndíján. Ott az egyetemen történelmi előadásokat
hallgatott. Két munkátlan év multán tovább vándorolt Berlinbe. Itt a
szinházakat látogatta, dramaturgiai kérdéseket fejtegetett Hettnerhez
írt leveleiben, kivel Heidelbergben barátságot kötött. Hettner e
levelekből egész oldalakat közölt a modern drámáról szóló művében.
Azonban mindössze egy szindarab tervét dolgozta ki fejében s abból is
alig írt le valamit. Egy megtörtént esetet készült polgári tragédiává
alakítani. Anya és leánya egy férfiba szeretnek, a ki a lány kezét kéri
meg. Az anya hiába kisérli meg legyőzni önmagát, aztán leányát
rábeszélni; végtére vízbe ugrik. – E mű néhány töredéke Keller drámaírói
terveinek összes emléke, bár e becsvágy élete végén újra fölébredt
benne, ismét eredmény nélkül. Lyrai természet volt, a ki nem birta magát
megtagadni; előadás-módja, bő részletezése sem illett drámába.

Berlinben végre rátalált valódi hivatására. 1850 szeptemberében komolyan
hozzálátott a _Zöld Henrik_ írásához s szerződést is kötött kiadására
Vieweg braunschweigi kiadóval. Csakhogy a regény megírása majdnem annyi
küzdelmébe került, mint átélése. Mikor a megjelenésre kitűzött határidő
elérkezett, a száz ívből csak nyolcz volt készen. A kiadó előlegeket
küldött, aztán meghívta magához, hogy nála fejezze be művét, a hol gond
nélkül élhet s idejét nem kell szétforgácsolnia; utóbb pörrel
fenyegetőzött. Keller kelletlenül dolgozott. Panaszkodott, hogy a nagy
sietség miatt a mű olyan rajzhoz hasonlít, melyen az utolsó tollvonások
mellett ott látszanak az első czeruza-nyomok. Közben a regény egy
helyett három kötetre duzzadt, a mit a kiadó a kölcsön-könyvtárakra való
tekintettel kívánt. Keller viszont a tiszteletdíj fölemelését követelte.
Vieweg egy dráma s egy kötet elbeszélés kiadására is kész volt, csak a
regény befejeztessék. 1853 vége felé szétküldik a mű három kötetét,
nemsokára igérve az utolsót, a negyediket. A negyedik kötet azonban csak
nagy késedelemmel, 1855-ben jelent meg, a mi nem kis mértékben
csonkította a mű hatását.

Az író maga nagyon elégedetlen volt művével. Előszavában mentegette is a
mese és compositió fogyatkozásait. A bensőbb önéletrajzi részletek,
melyeknek csak pár fejezet volt szánva, nyakára nőttek s terve ellenére
magukkal ragadták. Mások a befejezést hibáztatták. Kiadója jobb szerette
volna, ha a derék Henrik életben marad; föl is kereste Kellert
Berlinben, hogy erre rábeszélje. Hettner és Vischer is jobb véget
kivántak a jóravaló Henriknek. A költő előbb öngyilkosságra szánta hősét
s bár ettől elállt, halála mellett megmaradt; mint maga mondja:
«Egyrészt, hogy alaposan leszámoljon, másrészt mélabús hangulatból.»
Később maga is túlságosan kegyetlennek érezte ezt a véget. Az egész
művet nem tekintette késznek, inkább vázlatnak nézte. Bő húsz esztendő
multán összevásárolta és felfűttette példányait, megátkozva még azt is,
a ki első alakjában valaha újra lenyomatná. Mint gyakorlott író és kész
művész, mégegyszer rátette kezét fiatalkori alkotására, hogy e főművét
tisztultabb alakban hagyja az utókorra. Sokat változtatott. Sokat
elhagyott a politikára és nevelésre vonatkozó hosszadalmas
okoskodásokból, összébb vont sok terjengő részletet, máshol új
jeleneteket toldott be, minő a kaland Huldával s a «Sípcsoda» fejezete.
Arra is gondolt, hogy az egészet egy későbbi ponton kezdi s úgy szövi be
a visszatekintést; utóbb mégis a közvetlen elmondást választotta, első
személyben. A mi az első kiadással szemben bántotta, hogy túlságos
őszinteséggel tárta föl magát a világ előtt, – abban most megnyugodott,
sőt gyönyörűséggel járta «az emlékezet zöld ösvényeit.» A befejezést
egészen megváltoztatta. Az első terv szerint a mű egy nagy elegiában
végződött volna a halálról, mely azonban a nagy sietségben elmaradt.
Most Henrik hazatér, anyja halálos ágyán viszontlátja a bujdosó fiút. Ez
közelebb hozza a valósághoz a mű végső szakaszát, bár a grófi ház
pártfogása szintén puszta költemény, – mint Judit visszatérte is, első
szerelmeséé, ezé «a valóságtól el nem homályosított képzelt alaké.» Az ő
találkozásuk most a regény utolsó fejezete. Összeházasításukat, a mi
banális lett volna, az író kikerülte s művéből, mint Baechthold
megjegyzi, egy kissé az agglegénység dicsérete hangzik ki.

A mint a könyv most az olvasó előtt fekszik, hű rajza Keller fiatalkori
küzdelmeinek. Önéletrajz és regény, való történet művészi előadásban.
Őszinte önvallomás egy nagyratörő ifjú légvárairól, makacs kitartásáról,
vesztett csatáiról, a melyek végén az első kidolgozásban, az átélt
hangulatok hatása alatt, legyőzetik, a másodikban – a higgadtabb
visszagondolás idején – megembereli magát s talpra áll. Lee lelkében az
ifjúság erényei és hibái tükröződnek. – A könyvet egyrészt a _Dichtung
und Wahrheit_-tal hasonlították össze, mert Kellernél is való és költött
elemek olvadnak egybe s a való átköltve jelenik meg; másrészt _Wilhelm
Meister_-rel, mely szintén ily törekvések és küzdelmek rajza. De bár
Goethe hatása Keller egész munkásságára kétségtelen, _Zöld Henrik_
regénye reális előadásánál s erkölcsös czélzatánál fogva inkább hasonlít
_Pendennis_-hez, Pendennis Arthúr ifjú éveinek, hibáinak,
meggondolatlanságának rajzához, a ki maga legnagyobb ellensége
önmagának.

Azonban nemcsak élményeit tudja leírni, a mi magában aligha avatta volna
jeles íróvá, hanem el tud mélyedni mások lelkébe s tud alakokat
teremteni. A fiát hazaváró anya, a szorgos szegény asszony mintaképe, ki
néma aggodalommal kíséri gondolatban fia lépteit, mesteri rajz. Judith
alakja merőben költött, de oly reális, hogy a költő beismerése nélkül
ezt is arczképnek vehetnők.

A mellett Keller regénye egy népfaj és egy kor gondolkozását, erkölcsét
és szokásait tükrözi, melyeket a külfölddel ő ismertetett meg először.
Mind e tárgyi érdekességhez járul még az író vonzó egyénisége, mely
mindent költőivé emel, nemes erkölcse és gondolkozása s mély hangulatai,
melyek minden lapján elömlenek. S nem utolsó sorban az író művészi
érzéke: szilárd szerkezete és gondos részletei, kényelmes és bő, de
sohasem unalmas előadása s erőteljes, aczélos stílje.

Ily sokoldalú Keller tehetsége, ennyi forrásból táplálkozik hatása.

A _Zöld Henrik_ föltárta Keller előtt a teret, melyre tehetsége termett.
Még a regény írása közben belefogott egypár elbeszélésbe, melyeket
eredetileg bele akart szőni a regénybe, de az ívszám a nélkül is nyakára
nőtt. Megszerződött kiadójával egy kötet elbeszélésre, melyeket a regény
után csaknem egyhuzamban írt s melyek már 1856-ban megjelentek. Kettő
kiszorult a gyűjteményből s egy második kötetre maradt, mely azonban
csak tizenhét év mulva látott napvilágot. E történetek mind egyetlen,
képzelt városban játszanak, Seldwylában, melynek lakóiban többnyire
enyhe humorral, itt-ott harsány hahotával rajzolja honfitársainak
gyöngéit és furcsaságait. Tiszta realistának mutatkozik itt; sehol semmi
romantikus vagy sentimentalis vonás; előadása is egészen tárgyias. Az
első kötet elbeszélései komolyak, sőt egy közülök, a _Falusi Romeo és
Julia_, valóságos népi tragédia; oly egyszerű és természetes, hogy
Auerbach a népdalokhoz hasonlította. Az ellenségeskedő, elszegényült
apák gyermekei közt lappangva nyíló s hirtelen kivirágzó szerelem mély
lélektani alapból sarjad s természetes jelenetekben fejlődik egész
végig, úgy, hogy erős érzéki gerjedelmük is nemes és költői marad. Ez
elbeszélés egymaga hosszú időre fenntartaná szerzője nevét. Hasonló
finom lélekrajz nyilvánul a _Három derék fésűslegény_-ről szóló
történetben, a kik nem tudnak összeférni, mert mindenik szeretné
kibőjtölni a másik kettőt, hogy gazdájuk kis boltját magának szerezze
meg. Seldwylában egy egész város haszontalan ember megvan együtt, de
három tisztességes nem tud megférni egy födél alatt. Ebben, bár túlozva,
valódi emberismeret van s a komikum realis lélektani vonásokból
szövődik; kár, hogy a kimenetel a torzhoz hajlik. – A második kötet
inkább anekdotaszerű furcsa eseteket foglal magában, a szabóról, a kit
grófnak néznek s utóbb annak is adja ki magát _(Ruha teszi az embert);_
egy együgyű emberről, a ki gazdag idős emberek házában rokonnak tolja
fel magát, ott kegylesésből udvarol a ház asszonyának; annak gyermeke
születik s az örökség-vadász épp ezáltal elesik a haszontól _(Saját
szerencséjének kovácsa)_. Kellerben volt egy ere az erős, már csaknem
szellemtelen komikumnak; nem ok nélkül fanyalodott Münchenben
kenyérkeresetből nyers humoreszkek írására. Azonban, mintha maga is
enyhíteni akart volna ezen, a kötet végére két komoly elbeszélést
iktatott: _Dietegen_-t és _Az elveszett mosoly_-t.

A mi e két kötetet oly messze elválasztotta egymástól s az író
termékenységét megszakította, megint az anyagi zavar volt. Keller ismét
adósságokba merült, melyekből anyja váltotta ki, a kis házra fölvett
teher árán. Így tért haza az író ismét, hét esztendei távollét után. De
ez nem a tékozló fiú hazatérése volt. Németországban a legjobb
tehetségek közé számították, minden különczsége ellenére a legjelesebb
írók és tudósok méltatták barátságukra a svájcziasan nyers modorú, kis
tömzsi, nagy szakállú, szűkszavú, de szókimondó embert, kinek leghűbb
arczmását Stauffer-Bern rézkarcza őrzi, mely Ricarda Huch könyvében van
közölve. Theodor Vischer, Burckhardt, Gottfried Semper, Moleschott
körében élt. Wagner Richárd, Heyse voltak barátai és Böcklin, kinek
kezétől szintén maradt arczképe. Otthon is megbecsülték; meghívták az
irodalom- és műtörténet tanárának az épülő polytechnikumra. Midőn ezt
nem fogadta el, megválasztották Staatschreibernek s utóbb a nagy tanács
tagjának is. Hogy lelkiismeretes hivatalnok volt, az is mutatja, hogy a
tizenöt év alatt jóformán csak nyári pihenőútjain írt egy-egy
elbeszélést. Nem is jelent meg tőle ezalatt más _Seldwyla_ második
kötetén kívül, csak hét legendája. Ezeket egy régi gyűjteményből
merítette. Mint előszavában mondja: úgy találta, hogy az ősi legendákban
profán elbeszélőkedv nyomaira akadni. Ez elemeket ragadta meg ő s
egészítette ki a maga módján, erős realismussal töltve ki s toldva meg
az eredetiek hézagait, miáltal «az arcz néha más égtáj felé fordul». A
kedvesétől megvetett leány, a ki az égi vőlegénynek áldozza magát s
kedvesét is maga után vonja az üdvösség kertjébe: nála ezt földi
szerelemből teszi. A zárdából csodálatosan eltünt és sok idő multán
visszatérő apácza közbeeső éveit hasonlóképpen földi boldogsággal tölti
ki. Nem sért hitet, sem kegyeletet, csak a földre állítja az alakokat,
kiket a legenda ég felé fordított arczczal ábrázolt; mintha a templomi
festők szárnyas angyalfőihez hozzáfestené a testet is. Ha régi
századokban a józan Svájczban legendákat másoltak volna, nyilván
ilyenformán alakítják.

1876-ban letette hivatalát s ismét egészen az irodalomhoz fordult, hogy
megvalósítsa régi terveit, melyeket évtizedek óta hordott magában. Két
kötetre való elbeszélést írt, a _Zürichi novellák_-at s a
_Sinngedicht_-et, átdolgozta a _Zöld Henrik_-et s kiadott egy új regényt
is, _Martin Salander_-t. Ennek átdolgozását s folytatását is tervezte,
de mindebben megakadályozta a halál (1890).

Újabb elbeszélései további fejlődést mutatnak. Fiatalkori
sentimentalismusa s a régi nyers tréfálkozó kedv most jóízű humorba
olvad össze, bár nem veti meg a kisérteties történetet sem. (A
_Kísértetlátók_ a _Sinngedicht_-ben.) Realismusa finomult, a nélkül,
hogy erőteljességéből vesztett volna. A _Sinngedicht_ inkább regényes
novellafüzér, de a _Zürichi novellák_-ban s a regényben gyakorlatibb
eszme nyilvánul, az írónak ezekben sok mondanivalója van. Az utóbbi
elbeszéléseket szervesen egybefoglalja a keret, mely azt írja le, mint
lelkesül egy fiatalember az eredetiségért, míg egy idősebb néhány
történetet közöl vele, melyekből látja, hogy van nemes és nevetséges
eredetiség. Fölfogását itt tárja föl az író, a ki már nem egy
eredetieskedő ficzkót csúffá tett egyéb műveiben is. – Még erősebb
kritikai ér s több gyakorlati, nevelő czélzat fut keresztül _Martin
Salander_ regényén. Salander tanító volt, de vállalkozásokba vágott;
azonban kezességet vállalt s elvesztette kis szerzeményét. Az újvilágba
ment szerencsét próbálni, kétszer is, mert vagyonát ugyanazon barátjának
csalárdsága folytán ismét elveszti. Az idegenből visszatérő ember éles
szemével figyeli meg a változásokat, az új demokratiát, hol mindenki
elégedetlen sorsával és helyzetével, az általános fölfelé kapaszkodást,
midőn a mosóné is divatos kalapot visel, az igények túlcsigázását, a mi
hasard életre csábít, kalandorokat nevel s a közerkölcs romlásához
vezet.

Salander maga is – kedve ellenére – kénytelen leányait a mosóné
nagyhangú fiaihoz férjhez adni, a kik rohamosan boldogulnak, nagy lábon
élnek, míg kiderül, hogy sikkasztottak s az igazság keze eléri őket.
Mindez napihírekkel igazolhatón hű rajza a hetvenes és nyolczvanas évek
közéletének. Az író csak az új nemzedékben talál reményt, Salander
fiában, a ki derekasan fejlődik, okosan gondolkozik, tanul és dolgozik s
ember a talpán. Főképp, hogy ez alaknak nagyobb szerepet juttasson,
azért akarta Keller átdolgozni művét.

Intő szózat e mű honfitársaihoz, melyben hazája szokásait és erkölcseit,
közállapotait és politikáját, egész jelenét és jövőjét bírálja.

A _Zöld Henrik_ politikai elmélkedésein kezdve az egyes elbeszélések
czélzásain (a pap alakja az _Elveszett mosoly_-ban) és gúnyolódásán
keresztül így emelkedett korának bírálatáig, egy hazafias tett
szolgálatába hajtva realismusát és gúnyját, egész írói tehetségét. E
magas erkölcsi és hazafias czél felé kristályosultak törekvései s
tehetségének minden oldala.

Jó hazafisága munkáinak irodalmi becsét is emelte. Legfőbb írói érdeme
nemes és tiszta realismusa s ezt annak köszöni, hogy műveiben sohasem
hagyta el szülőföldjét; mindig azt írta, a mit átélt vagy látott. Innen
ered munkáinak némi fogyatkozása is: némely motivumok, helyzetek és
alakok ismétlődése. Nemcsak Lee Henrikben rajzolta önmagát; Salander is,
a ki kétszer próbál szerencsét idegenben s végtére boldogul, egy kissé
hozzá hasonlít; ő rá vallanak nyilt szeme, aggodalmai, mély politikai
érdeklődése, a mi jellemző svájczi vonás s Keller alakjainak jó részében
visszatér. _Amrain asszony s legkisebb fia_ rá és anyjára ütnek; ő
Pankrácz, a ki dünnyögve fogyasztja meg nem érdemelt ebédjét anyja s
nővére asztalánál; ezt az egész elbeszélést is nővére kedvéért írta,
kárpótlásul, mert _Zöld Henrik_-ben meg sem emlékezett róla. Egyéb
munkáiban is legalább hallomásból vagy följegyzésekből merített;
_Regina_ cz. elbeszélése egy jó ismerősének családi életét rajzolja, a
ki egy jóravaló szolgálót vett feleségül. Képzeletének mindig szüksége
volt valami reális magra, melyből művét kifejleszsze. Ezért vonzódott a
történelmi tárgyakhoz, melyeket aztán részletező képzelete pompásan
tudott megeleveníteni, mint _Hadlaub_ és _Dietegen_ sorsát, melyek a
középkor kitűnő rajzaivá szélesednek.

Ez a ragaszkodás valami kiinduló ponthoz, korántsem írói szegénység
jele. Lelkében minden kis mozzanat hatalmassá fejlődött; a _Falusi Romeó
és Julia_ egy napihír nyomán keletkezett. Kezén minden terv folyvást
nagyobbá duzzadt: első regénye is megnőtt írás közben; egypár
elbeszélésből _Seldwyla_ két kötete támadt. Ez a hajlama vitte őt a
keretes elbeszélésekhez; voltaképp minden elbeszélése ilyen. Seldwyla
két kötete egy várost és egy fajta népet rajzol, legalább ennyiben
összetartozik; a _Zürichi novellák_-at közös alapeszme fűzi össze; másik
novellakötete valóságos füzére a történeteknek, melyeket a keret
szereplői beszélnek el egymásnak érvekül, a házasság és boldogság felől
vitázva. Polheim a hét legendát is szervesen összecomponált cyclusnak
nézte. A tervek e folytonos terjeszkedését az a tulajdonsága hozza
magával, hogy terveit hosszan forgatta eszében, valósággal beleélte
magát azokba s részletező képzelete szívesen pepecselt velök hosszasan.
Alkalmasint e vonásában is van valami a csöndes svájczi megfontolásból s
higgadt czéltudatosságból, mint javító és csiszolgató türelmében.

Keller ma nagyon olvasott író. A svájcziak legnagyobb írójuknak
tisztelik s Németországban is az újabb német nyelvű irodalom legjelesebb
írói közé sorozzák. Elbeszélései a hatvanadik kiadás körül járnak;
_Salander_ is, utolsó műve, túl van a negyvenediken.

Hatásának nyitja két körülményben rejlik. Az egyik az, hogy mindig
szülőföldjének életét rajzolja, melyet előtte más tehetség nem
zsákmányolt ki. A svájcziak komoly gondolkozása, higgadt erkölcse,
egyszerű szokásaik és szórakozásaik, apró csete-patéik, melyekre Keller
alakjai oly sűrűn fegyverkeznek, örökös dalárünnepeik újak előttünk.
Egyes elbeszélései már e nép lelki világának s e környezetnek művészi
rajzánál fogva is tartós becsűek, mint a _Hét igaz ember zászlaja_, mely
egyik legsikerültebb alkotása. A svájczi vérmérsékletnek,
életszokásoknak hű s szinte teljes tükre ez a mű, melyet már e réven is
hely illetne meg a világirodalomban. Benső vonásokban is fajának
sajátságai tükröződnek, az élet komoly felfogása, nyugodt gondolkodás,
tiszta erkölcs, derült lélek, a munka szeretete. Ez hatja át az író
egyéniségét és legtöbb alakját egyaránt, e vonások nyilvánulnak nyugodt
és világos előadásában is. Pályája annak bizonysága, hogy az író csak
saját fajának ábrázolásával s annak jellemvonásait érvényesítve vívhat
ki valódi és tartós érdeklődést otthon s külföldön egyaránt.

Elterjedésének másik oka, hogy németül írt s a német olvasó-közönség is
a maga írói közé számítja.

Szerencsés író, ki hazájáról írva, tehetségével érdeklődést bir az iránt
ébreszteni s a ki egyszersmind világnyelven írhat.



MEYER KONRÁD FERDINÁND.

Meyer Konrád későn és nehezen lett íróvá. Egyik classikusa az újabb
német irodalomnak s harmincz esztendős korában még nem volt kifogástalan
a németsége. Ritka eredeti tehetség, férfikora derekáig mégis pusztán
abból állott irodalmi munkássága, hogy német történelmi tanulmányokat
fordított francziára. Arra gondolt, hogy a franczia nyelv magántanára
legyen valamelyik egyetemen; későbben jogi pályára, azután festőnek
készült; hivatalt akart vállalni s csak magának szándékozott
verselgetni. Párisban, Münchenben, Olaszországban kereste élete czélját,
pedig lelkének minden szála szülőföldjéhez, Svájczhoz kötötte, melynek
történetéből merítette főbb munkáinak tárgyát. Mikor végre írni kezdett
is, vers- és dráma-themákat forgatott fejében, pedig az elbeszéléshez
legtöbb a tehetsége. Egész élete csupa merő ilyen ellentét. A legerősebb
elmék s a leghiggadtabb emberek egyike s élete folytában kétszer kerül
az őrültek házába. A történet legpompásabb korszakát, a renaissancet
festi legnagyobb kedvvel munkáiban, Rubens a kedves festője, – maga meg
a legszürkébb polgári életet éli, hivatalnoki egyszerűségben. Mindent
elkövet, hogy nyugodt napokat lásson s ezt a nyugalmat végig keresi
Svájcznak valamennyi hegyén-völgyén. Zárkózott, emberkerülő természet,
de jó fiú, gyöngéd testvér s holta után családja marad. Egy napig sem
tud ellenni huga nélkül; véle járja be költői műveinek szinterét, neki
mondja tollba regényeit, a protestantismus harczairól, a renaissance
szenvedélyes hőseiről, – Svájcz valamelyik csöndes völgyében, egy árnyas
fa alatt, míg kutyája lábaihoz lapul, macskája az asztalon dorombol s az
író közben-közben pihenőül morzsát szór a madaraknak.

Svájcz tiszta levegője s az író lelkének ez a nyugalma megérzik minden
munkáján. Verseiben a faji vonások uralkodnak: józanság és egyszerűség,
az érzelmi lágyság mellett is némi darabossággal párosultan. Uralkodó
hangulatuk a resignatió; főbájuk: hogy minden szóban festői gestus
rejlik. Csak nyolcz sort ír a magvetőkről s látni a nap omló sugarait,
érezni éltető melegét; előttünk a megnyílt barázda, a mint kitárt
kebellel várja a magot; lendül a szóró kéz széles íve, mely Sudermann
szemében a teremtés kézmozdulatának mása; s a hőségtől reszkető
levegőben ott rezeg a természetes példázat, az egyszerű alapeszme.


_Magvetők jelszava._

  Ütemre lépj! Most szór a kar!
  A föld soká lesz fiatal!
  Ott egy mag félre hull, kivesz.
  Pihenni jó, jó sorsa lesz.
  Egy a barázdán fennakad.
  Jó annak is. Süt rá a nap.
  Ki egy se hull az ég alul,
  S vigyáz az UR, bárhova hull.

Szereti is hangulatát, érzelmét egy-egy képben kifejezni, melyben szinte
egygyé olvad a természettel; például:


_Alkonypír az erdőn._

  Az erdőbe menekültem,
  Holtra üldözött vad én,
  A nap végparázsa izzott
  A fák síma törzsökén.

  S hogy lihegve elfeküdtem,
  Vér fut el kövön, mohán –
  Vajon sebem vére csordúl?
  Vagy alkonypír az csupán?

Mindig józan, realis, mégis gyöngéd. Daltárgyait s a dal röpke
természetét maga jellemzi _Dalok lelkei_ czímű kis versében:

  Egy éjjel, míg virág fakadt a fán.
  Kedves kisértet-raj riaszta rám.
  A kertbe bolygék nesztelen
  S körtáncz keringett a gyepen,
  Villó fehér fény repdesett,
  Mint tánczoló tündér-sereg.
  Szóba eredtem bátran vélek:
  Kik vagytok, légi tünemények?

  Felhő vagyok, árnyam ring a tavon. –
  Emberi lábnyomok én a havon, –
  Vagyok a fülbe susogva: Titok, –
  Ég fele szárnyaló ima vagyok, –
  Kis gyerek én, kora sírba leszállott, –
  Cserje között én illatos ág-bog, –
  S a kit választasz, melyőnknek kedvez
  A percz ihletje, – abból most dal lesz.

Sűrűn tükröződnek verseiben úti benyomásai, Velencze surranó, sötét
gondolái, melyeket mintha nem csak szóval, hanem színnel is festene.


_A Canal grandén._

  A Canal grandéra mélyen
  Ráfeküsznek már az árnyak,
  Sötét gondolák suhannak,
  Egy-egy suttogó titok.

  Két palota szűk közén át
  Odatűz a nap sugára,
  Izzó, széles sávot vetve,
  Lángszinűt, a gondolákra.

  És a bíbor csillogásban,
  Hangos hangok, kaczagás kél,
  Csábitó mozdúlatok, meg
  Szemek bűnös villogása.

  Egy rövidke pillanatra
  Szilajan pezsg, forr az élet,
  S túlfelől az árnyban elhal
  Értehetetlen mormolásban.

Hangulatkeltőn írja le a csöndes svájczi völgyet s a kis falut, hová
barangolása közben elvetődik.

  Jártomban egyszer egy völgyhöz vetődtem,
  Az ég közel volt, távol a világ,
  Köröskörül az iratos mezőben
  Friss sarjut vágva pengtek a kaszák.

Egyik ház előtt egy vén embert látott ereje fogytán a padon üldögélni, a
tiszta, közel eget nézve; a pad már bizton üres, de a kép még sokszor
eszébe jut, verset ír róla s azzal végzi:

  Szivem erősen ver még, ám elérek
  Én is oda, hogy erőm cserbe’ hagy, –
  Akkor majd lassan a hegyekbe térek
  S megkeresem, hol állott az a pad.

_(Az öreg padja.)_

Ily rajzokban szövi legmagvasabb költeményét is, benső élet- és
jellemrajzát, s abban gondolatait a boldogság s az élet illanásáról.


_Egy zarándok._

_(Epilog verseihez.)_

  Egy templom áll a sabin ég alatt;
  Ifjonta útam arra vezetett; –
  Egy kőpadon ott ért az alkonyat,
  A vállamon bő, hosszu köpenyeg;
  A hegyről csípős szél süvíte le, –
  Egy anya ment el arra s gyermeke,
  A gyermek így szólt súgva, titkosan:
  «Zarándok ül ott, kinek útja van!»

  A gyermekszó eszembe’ megmaradt,
  Uj földet, uj tengert ha értem én
  S mellém nyugtatva vándorbotomat,
  A távol titka kékellett felém:
  Uj életkedv derűlt akkor nekem,
  Csordultig töltve szívem’ és eszem’,
  Ujjongva csendült meg harsány szavam:
  «Zarándok vagyok, kinek útja van!»

  A Garda vagy Como tavon esett,
  Hajóm uszott a tiszta mélyeken,
  Szemben az örök hó-födött hegyek,
  Kedves zarándok-társam volt velem –
  Hugom kihúz sötét hajam közűl
  Egy szálat, a mely már ezüstösül,
  Elnézem s így sohajtok lassudan:
  «Zarándok vagy te, kinek útja van!»

  A meghitt lángnál feleség, gyerek
  Ülvén körül bizalmas tűzhelyem’,
  Nincs _távol_, a mely vonzzon engemet;
  Be’ jó itt! Csak örökre így legyen…
  De hirtelen eszembe jut legott
  A szó, melyet a sabin lány sugott,
  Eszembe tartom azt mindig magam:
  «Zarándok ül itt, kinek útja van!»

Prózai munkáit is hasonló festői mód és erő s érzelmi mélység jellemzik,
mely utóbbi egészen drámaivá feszül.

Mint a bérczek festője, Segantini, ő is tisztán rajzol meg mindent, hogy
világosan látni, a mi távol van is, tájait épen úgy, mint történelmi
alakjait. Munkaközben csöppet sem ideges, szívesen marad egy-egy
leírásnál, a meddig szükségét látja. Semmit el nem nagyol, mindenre
gondja van, a mi csak elénkbe hozhatja alakjait és helyzeteit. Ha két
embert ír le, a mint a napon sétálnak, nem csupán őket magukat rajzolja
meg, hanem sarkukhoz nőtt, összegabalyodó, törpe árnyékukat is. Az egész
német irodalomban nincs senki, a ki festőibb lenne nála. Nem csoda,
hiszen maga is festőnek készült, huga és felesége is festegetett.

Azonban csínján bánik festői erejével s egyetlen sornyi henye képe
sincs, a mely pusztán szín- és szószaporítás volna. Mindenütt hatalmas
művészi erő uralkodik. Annyi eseményt halmoz össze munkáinak egy-egy
jelenetében, annyi fejlődést tud egy-egy mondatba fojtani, hogy helyhez
sem juthat nála semmi fölösleges. Színei alatt mindig mag van és élet s
alakjai nem hogy beléjök vesznének azokba, sőt azokból kelnek ki. Az a
tömérdek tartalom, melyet roppant erővel sűrít jeleneteibe, a
szenvedélyeknek az a lekötött ereje, mely majd szétveti a szót és a
mondatot s szinte szétfeszíti az egész munkának rendszerint fukaron
kimért határait, ennyi színnel átitatva, ennyi festőiségtől éltetve,
olyan drámai erővel hatnak, mintha csupa tragédiákat néznénk végig. Nem
ok nélkül készült Meyer drámaírónak s nem csoda, hogy _Jenatsch_-ot és
_Borgia Angélá_-t drámának szánta s mindegyikből meg is írt néhány
jelenetet, jambusokban. Csupa olyan themák körül forgolódott, a melyeket
mások szinpadra vittek, mint Borgia Lucretiát Victor Hugo, _A szent_
hősét, Becket Tamást meg Tennyson.

Ezt a megkötött erőt még jobban kiérezteti álczázott drámáinak erőteljes
szerkezete s látszólag higgadt epikai hangja. Mert valójában minden
mondat alatt parázs van. Meyer rendkívül lassan dolgozott. _Jenatsch_-ot
nyolcz álló esztendeig hordta magában; _Borgia Angelá_-nak csak a
lediktálása harmadfél esztendejébe került. S ennek az időnek legnagyobb
része abba telt, hogy át- meg átszűrte tervét, miközben folytonosan
tisztult s terjedelem dolgában egyre apadt. Egész fejezeteket
meggazdálkodott s öröm volt neki, ha valamelyik mondatából egy-két szót
megtakaríthatott. Számtalanszor újra másolták munkáit, maga is, huga is;
egy nagyobb költeményét, az _Engelberg_-et, hét átjavított másolatban
tartogatta íróasztala fiókjában s _Jenatsch_-ot is, miután a
_Literatur_-ban megjelent, ki nem adta kezéből, míg újra át nem
gyomlálta. Ez az összesajtolás aczélkeménynyé edzi compositióját s
olyanokká teszi mondatait, mintha mélyükben elvarázsolt szellemek
gubbaszkodnának, a kik minden kis szakaszban egész sereg szolgálatot
tesznek az írónak: előbbre lendítik a cselekményt, szövik a jellemek
szövetét, keretbe foglalnak egy-egy képet s kiszívnak minden
levegő-buborékot a tömör anyag közül.

Mindez még csupa külsőség és írói modor ahhoz képest, a milyen mélyen és
igazán ismeri embereit s a hogyan föl tudja eleveníteni azok korát.
Hasznát látta annak, hogy apja történettudós volt, maga is forgatta
fiatalkorában a krónikákat s egyet-mást fordított is történeti
munkákból. A történelemből vette tárgyait és alakjait. Jobban is
ismerhette a történelmi korszakokat a maga koránál, mikor egész
társaságát csak könyvei tették s a történelmi alakokat, a kikhez nem
átallt közeledni, a maga kortársainál, mikor ezeket kerülve kerülte. Az
ő számára jóformán csak a történelem volt a valóság s önnön
tapasztalatai és emberismerete, a mihez önmagán keresztül jutott. De
csodálatosan erős volt, a mi a mult föltámasztását illeti. Elföldelt
öltők embereit épen azon a módon puhatolta ki a maga korának népéből,
mint a hogy Arany János hántotta ki a bihari gubákból az Átila- és Nagy
Lajos-korabeli magyart. A történelmi nevek közé egy-egy képzelt alakot
elegyített, a kik betöltik a réseket amazok között s indokolják
gondolkozásukat és cselekedeteiket. Ilyen költött személy Planta
Lucretia, a ki belefonódik a Jenatsch György sorsába, sarkallja
hatalomvágyát s eszközlője halálának. Ez a művészi képzelet szőtte
Strozzi Hercules szerelmét Borgia Lucretiához, a mely vérbefojtott
lángjával sokkal telibbé teszi az egésznek renaissance-színét s a
mellett a főbiró az az alak, a kin át a herczegnek, herczegnének, Don
Giuliónak úgy a lelkébe látunk, mint más résen át semerről.

A történelmi hátteret s az egyes alakokat, valódiakat és költötteket
egyaránt, azzal eleveníti meg Meyer, hogy annyira közelükbe férkőzik, a
hol nemcsak ő érezheti át azok tapasztalatait, hanem a maga emlékeiből
is juttat nekik. Egyik régi személyes ismerőse, Frey Adolf, följegyezte,
hogy mielőtt hozzáfogott _Jenatsch_-hoz, sorra járta a Muretto-nyerget,
Malóját, Sogliót, Berbennt, Thusist, megfordult Domleschgben, Fuentesben
és Riedbergen, kedves Bündenének minden talpalattnyi földén, a merre
Jenatsch kóborolt. Minden élményét, a min átment, megosztotta
alakjaival. Ha Waser nehezen tudja kinyitni a berbenni paplak ablakának
fatábláját a galyak miatt, annak az az oka, hogy az író valamelyik éji
szállásának ablakát meg behúzni nem tudta egy fügefa belenőtt
ágabogától. A hol Waser egy ital bort kap, ott őt kínálták meg egy pohár
borral. Ha maga nem barangolta így be a vidéket, a hol valamelyik
munkája lejátszódik, mint a hogy nem járt Pratellóban: legalább a
térképen megkeresi s valamelyik tanár ösmerősétől elkéri egy középkori
olasz várnak a képét s azt írja le Don Giulió lakának.

Az ilyen aprólékos vonások öntenek olyan csodálatos életet munkáiba. Úgy
ismerjük tájait, mintha magunk is jártunk volna ott. Azzal, hogy hő eit
beleártja a maga életének s ezen a réven a mi mindennapi életünknek
kicsinységeibe, nagy dolgaik is igazabbaknak tünnek fel s munkái
megkapják azt a finom patinát, a mit csak nagy írók munkáin találni: úgy
hatnak, mint az átélt események.

Azzal, hogy így egész lelkét beléjök préseli, akkora erőt ád alakjaiba,
hogy akkor is élnek, a mikor nincsenek éppen előttünk. Pedig minduntalan
kemény próbára teszi jellemző erejét s olyan alakokat idéz fel, mint
Dante, Ariosto, Becket Tamás, Rohan herczeg, Pescara, Vittoria Colonna.
Jellemrajzoló művészetének az a leghatalmasabb bizonyítéka, hogy ezek
nála nem kevésbbé súlyosak, érdekesek, lángeszűek és nagyok, mint a
milyeneknek várjuk őket. Csupa fővonásokból rajzolja ki jellemöket,
minden világos, átlátszó bennök; jellemök nem átláthatatlan, rejtélyesen
bonyolult szövedék. A lángésznek és hősiségnek, a szenvedélynek és
fájdalomnak, az erőnek és gyöngédségnek minden árnyalata megvan
műveiben. Szenvedélyüknél fogva nagy részök tragikus óriás. Inkább
termettek tettre, mint szóra. Csak egy hiányzik szinte egészen: a
jókedv, a humor felcsillanása. Egyetlen elbeszélésében tetszik föl
magvas és nemes derűje. Különben minden lapja csupa szomorúság. Legtöbb
alakja tőrt visel övén; ruhájokra vér frecscsent. Szokásaiban szilajabb,
erkölcseiben kegyetlenebb, tettre gyorsabb kort rajzolt a magáénál s
indulatosabb és izmosabb növésű embereket, a kikben csupa erőteljes
indulat él. Kisszerű bűnt, közönséges alacsonyságot, szeszélyt és lármás
háborgást sohasem vett a tollára ez a csöndes ember, a ki, éppen mert
maga szenvedély nélkül való volt és megfontoló, imádta az erőt, a
vágyakban dúsabb hajtású lelkeket, az aczélos fürge testet, a nagyságot,
melynek megvan az alkalma nagynak lenni.

És mindig győzte erővel, a mibe fogott. Ereje néha a végső pontig
kifeszült, a hol olvasói visszahökkentek mellőle. Ilyen a Planta
Lukretia csapása is a véres bárddal, a min Keller Gottfréd nem győzött
eleget szörnyűködni.

Még ez sem a leglelke Meyernek. Munkái olyanok, mint megannyi tó, a
melyeknek nyugodt, ólmos tükre alatt láthatatlan meleg források
bugyognak. A mit munkáin át, az írói mesterkedésen, a festői leírásokon,
drámai jeleneteken, élénken jellemzett alakokon keresztül az író
lelkében látni: az a mélységes komolyság, a melylyel az életet nézte, az
a közöny maga iránt s az az elfordulás a körülte nyüzsgő emberektől, az
a gyönyörködés egy színesebb, viharosabb, nagyobb szabású világban, az
emberi sorsnak ez a tragikus látása, hogy az élet csupa dilemmák közé
szorít bennünket s a boldogságot olyan tulajdonságaink feláldozása árán
vásárolhatjuk meg, a melyek nélkül nem lehetünk boldogok; a tragikumnak
az a fölfogása, hogy a büntetés súlya mindig meghaladja bűneinket: ez az
igazi Meyer, a ki egy munkájában sem fejezte ki magát teljesen s a ki
nem kerülhette el a königsfeldi gyógyintézetet.

Ott, az őrültek házában, azon sajnálkozott, hogy nagy tervei puszta
terveknek maradnak. Ha mindent megír is, a mi fejében megfordult, akkor
sem vált volna belőle soha széles körökben olvasott író. Művészek és
műértők mindig nagyra tartották munkáit; író kortársai, Scheffel, Laube,
Keller az első sorba sorozták koruk írói közt. De munkáinak kelendősége
csak akkora volt, hogy – az üzleti könyvek tanúsága szerint – kiadójának
és neki, közösen, alig fordult egy-egy kötetén öt vagy tíz tallér
hasznuk.

Mikor 1895 őszén, hetven éves korában, miután annyi maradandó művet
alkotott, meghalt, temetése csak Zürich városának és ifjúságának gyásza
volt s a kilchbergi majoré, a hol élete vége felé kis birtokán
gazdálkodott. Azóta egyre nő munkáinak becse, művei újabb meg újabb
kiadásokat érnek. Hányan értik meg s tudják megbecsülni érdeme szerint,
az más kérdés, mert a finom lelkűeknek és hozzáértőknek írt, a kik
mindig és mindenütt kevesen vannak.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: E mesét Brandes a skandináv-népek közös munkájára
magyarázza.]

[Footnote 2: A czím Bunyan-féle _Zarándok-utazására_ utal; ott van
Vanity város, az ottani vásár: Vanity-fair.]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Regényirók : Tanulmányok" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.