Title: Emberek útja : Egy csavargó jegyzeteiből
Author: Bonsels, Waldemar
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.

*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Emberek útja : Egy csavargó jegyzeteiből" ***


KÜLFÖLDI REGÉNYÍRÓK

KÜLFÖLDI

REGÉNYÍRÓK

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

WALDEMAR BONSELS

EMBEREK ÚTJA

EGY CSAVARGÓ JEGYZETEIBŐL

FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA



ELSŐ FEJEZET.  Szemes.

Életünk valamelyik napján fölkeresnek bennünket ifjúságunk alakjai,
egyik a másik után, mindenik a maga idejében és beszélnek velünk a
halottak is. De nem csak lelkileg, amikor elvonulva visszagondolunk a
multra, hanem gyakran testileg is, személyesen és rendszerint azok, akik
nem csak közel állottak hozzánk, hanem akik döntő befolyással voltak az
életünkre. Röpke létünk e jelenségét ám mondja, aki akarja, véletlennek,
szeretetünk sejtő szelleme lelkünk legmélyén fölismeri a dolgok
értelmének csodálatos és egyszersmind egyszerű összefüggését és a
véletlenben való hitet elnyomja a fény, amelyet jól megértett végzetünk
képe sugároz ki.

Ez alakok visszatérésének mélyebb jelentősége az, hogy figyelmeztetéssel
szolgálnak nekünk. Életünk valamelyik régen elmult idejéből föltámadó
utolsó figyelmeztetés ez, fölrázza a visszaemlékezést és életre kelti
emlékezésünket, úgy, hogy kénytelenek vagyunk kutatni és
összehasonlítani, amíg föl nem ismerjük, hogy testi életünk megtett
útjának mi volt az értéke a lelkünk útjára. Hogy sülyedtünk-e vagy
emelkedtünk, gazdagabbak vagy szegényebbek lettünk-e és hogy pályánk
egyenes volt-e vagy pedig végzetes és veszedelmes kanyarodókon haladt.
Mert a magunk növekedését vagy a magunk elsatnyulását örömet szerző vagy
kegyetlen világossággal gyakran azokon az embereken mérjük meg, akik
valaha közel állottak hozzánk és akik most hosszú távollét után hirtelen
életük új mezében állnak elénk.

Mindez azóta jutott az eszembe, mióta kalandos fiatal napjaim régi
társára új viszonyok közt akadtam rá és megismertem a történetét, amely
maradandó hatással volt rám. Ennek a különös embernek Szent volt a neve,
de én akkor Szemesnek neveztem, mert ő maga megszokván így kivánta és
mert valódi neve nagyon is szokatlan ellentétben lett volna jellemével
és élete módjával. Azok közé a mindig akadályokba ütköző természetek
közé tartozott, akik állandóan sokat kivánó követelésekkel töltik el
napjaikat, akik mindig csak bíráló kicsinyléssel szemlélnek mindent, ami
nem az ő kedvük szerint való és nem az ő tulajdonuk, de még sincs meg az
erejük, hogy sokszor követelődzésig fokozódó kivánságaikat sajátmagukban
és másokkal szemben kielégítsék. Így aztán a bírálatnak és gyengeségnek,
az elégedetlenségnek és fönhéjázásnak keveréke születik meg bennük és
habár bizonyára egyikünknek lelke sem mentes teljesen ettől a
meghasonlástól, mégis különbség van abban, vajjon ez a belső ellentét
előre visz-e bennünket és fölemel, vagy pedig elrontja tiszta
élvezeteinket és csak önámítással engedi tovább élni kínosan
megteremtett életkedvünket. Társam nem értett ahhoz, hogy balsorsáért
magában keresse a hibát; gúnyolódó fönhéjázása akkor először éreztette
velem, hogy lelkünk háztartása sok aránytalanságának mélyebb oka az,
hogy nincs elég nagy véleményünk az emberekről. Ezzel még nem jár
szükségképpen az, hogy magunkat megalázzuk vagy kevésre értékeljük, sőt
inkább fölemelő elégtételünkre szolgál az, hogy nem vagyunk hitványak,
sem tökéletlenek.

Akkoriban sok egyeben kívül erről is beszéltem vele, de kinevetett és
erre alapos okot adhatott neki bizonyítgatásom ügyetlensége. A helyzetem
sem volt olyan, hogy súlyt adhatott volna szavaimnak, mert a cipőm nem
kevésbbé volt rongyos, a kabátom nem kevésbbé kopott, mint az övé és a
nagyváros homályosságából mindketten világosabb helyre vágyódtunk, hogy
valamiféle tevékenységünk jutalmául újra nyugodtan alhassunk és
gondtalanul ehessünk.

Egy nagy kereskedőváros kikötőjében találkoztunk egy hirdetőtábla előtt,
amely állásokat kinált. Zsebredugott kézzel egyideig oldalról figyelt
engem. Mindketten érdektelenséget színleltünk, mintha valami
elszegényedett ismerősünk számára keresnénk helyet. De amikor
elfordultam, így szólt hozzám:

– Munkát keressz? Mit tudsz csinálni? Mi vagy?

– Nem tudom, – feleltem, – annak még csak ezután kell kiderűlnie.

– Nálam megfordítva áll a dolog, – mondta komolyan és szkeptikusan, – én
tudom, hogy mire vagyok képes és mi vagyok, de úgylátszik, ez sohasem
fog kiderűlni.

Ez, mint egyáltalán egész viselkedése, tetszett nekem. Határtalanúl
tiszteltem akkor és tisztelem még ma is bizonyos embereknek ezt a le nem
bírható biztosságát, akik mintha sohasem engednének önérzetükből és bár
jól tudom, hogy ezt gyakran csakis lényük korlátoltságának és minden
akadállyal szemben való szerencsés vakságuknak köszönhetik, a
pillanatnyi hatás mégis megmarad. Az ilyen embereknek az a képtelensége,
hogy magukban valami hibát gyaníthassanak, valamely gyakorlati kérdés
szegényes korlátai közt gyakran bizalmat és erőt ad gyors elhatározásra,
aminthogy a világ folyásában egyáltalán gyakran sokkal többet ér és
többet nyom az ügyességgel összekötött fogyatékosság, mint az
ügyetlenséggel párosuló kiválóság.

Leballagtunk együtt a kikötőhöz, a vízhez levivő kőlépcsők egyikén a
napra ültünk és fiatalos büszkeségünk tartózkodásával létünk
nyomorúságáról beszélgettünk. Emellett eleinte mindketten arra
törekedtünk, hogy csak annyit valljunk be, amennyi amúgy is fölismerhető
volt. Kölcsönösen biztos elhelyezkedést igértünk egymásnak, csak jussunk
egyszer ismét igazunk és rendeltetésünk útjára. Csodáltam szomszédom meg
nem ostromolható komolyságát:

– Szólíts csak Szemesnek; mindig így hittak. Van még pénzed?

Akkora összeget mondtam, mekkorát a viszonyoknak megfelelően mondani
észszerűnek tartottam. Ebben az időben már éppen elégszer voltam szorult
helyzetben, ami megtanított arra, hogy könnyelmű hangulatom túláradása
ellen, ha józan pillanatok megengedik, védekeznem kell. Látni akarta a
pénzt. Milyen nyugodtan és tárgyilagosan tudta kimondani a
bizalmatlanság és megkivánás ez arcátlan kérését. Ilyen dolgokban már a
durvaságig keményítette meg szívét az utca ridegsége. Megmutattam a
pénzt és ő kiszámolta a kőre. Mosolygásomat futólagos, hűvös tekintettel
vette tudomásul és félig lecsukta szempilláit, mintha azon gondolkodnék,
mi ezen a mosolyogni való és hogyan lehetséges az, hogy valaki nem tudja
méltányolni a pénz és a helyzet komolyságát.

– Te bizonyára előkelő származású vagy, vagy pedig…? – kérdezte.

Buzgalommal tagadtam származásomat és mert nem értette meg, hogy miért
teszem, ravaszul ezt mondta:

– Hát akkor van valami a rovásodon!

Ezt annál kevésbbé cáfoltam, mert nagyon szerettem volna, ha valami
ilyes dologgal állhattam volna elő, ezzel mégis csak nőtt volna a
tekintélyem ismerősöm előtt. De nem is kérdezte, hogy miről van szó. A
pénzt egyébként hiánytalanúl visszakaptam, miután előbb rázókurát állott
ki a markában. Úgy látszott, hogy felőlem biztosságban tudja magát.

– Hazudsz, – mondta barátságosan, – te nem pincében születtél.

– Honnan tudhatott? – kérdeztem, – talán padlásszobában.

– Ott éppen nem. A kezeden látom, a kézen minden meglátszik. Sokkal
többet fáradoztam azon, hogy az enyémből valamit csináljak, semhogy ne
tudjam, hogy olyan kézzel, aminő a tied, születni kell. A mosás nem
használ. Ha megtisztítom a körmömet, olyan mintha lúgban főztem volna ki
a mancsomat; a formától függ minden, érted? Ha a te kezed piszkos, még
mindig jobb, mint az enyém megmosva. Téged nem fogad fel senki, mert
senkisem hiszi, hogy kivánhat tőled valamit. Az alárendelt állásoknál a
magunkfajta emberekben először mindig azt nézik az urak, hogy a
szolgálnitudás a vérünkben legyen; ez alighanem így van rendjén, később
én sem csinálom másképpen. Mindenki a maga helyén. Te azonban jobban
teszed, ha valami lány után veted magadat. Ezt is megpróbáltam, de nem
nekemvaló, mert én nem csak élni akarok, egyszerűen egyik napról a
másikra élni, hanem el is akarok érni valamit. Bizonyára tudod, hogy
fölfelé csak egyedül mehet az ember. Mért nem maradtál ott, ahol voltál?

Kérdéséből és beszélgetésünk további folyamából ráeszméltem arra, hogy
amit otthagytam, annak értékesebbnek kellett lennie, mint ahogyan eddig
hittem, világossá lett előttem, hogy amit magam mögött hagytam, amit
nekem nyújtottak, itt sokkal nagyobb értékű volt, mint társamnak akár
legutolsó célja. Gond fogott el és szerfölött rosszúl éreztem magamat. A
szomszédom legkedvesebb témájához jutott el, amelynek gondolatai
teljesen lekötöttek.

– Hol szereztem a műveltségemet? – Ismételte meg egyik kérdésemet. –
Persze, ez föltünik neked. Egyideig ujságot hordtam ki, három hónapig,
azután folyóiratokat, amelyeket csak a legjobb házakban tartanak.
Ezekben az élet minden helyzetének megfelelő anyagot találsz a
művelődésre, a lélek táplálékot kap mindenfelől, élccel vagy oktatással,
szórakoztatással vagy illusztrációkkal, de főként kedéllyel és a
legfinomabb hangon. Bizony barátom, a legelőkelőbb lépcsőkön ültem és
művelődtem, vörös futószőnyegen, rézrudak közt, míg, mert senki sem
kapta meg jókor a folyóiratokat, elkergettek állásomból. Akkor ugyanegy
időben nyolc vagy tíz folytatásokban megjelenő regényt olvastam, anélkül
hogy csak egyszer is összecseréltem volna a személyeket. Pedig minden
második férfi hadnagy és minden harmadik hölgy grófnő volt. Sajnos,
elcsábíttattam magamat arra, hogy egyes füzetekből kivágjam azt, ami
nekem megtetszett, hogy otthon alaposabban olvashassam át. Ez nem volt
az előfizetők kedvére és panaszok érkeztek a könyvkereskedésembe.
Rájöttek a csinyemre és kilöktek, ahelyett hogy olyan állást adtak
volna, amely ismereteimnek és értékemnek megfelel. Amit ott a
könyvvezető, a vén szamár elvégzett, én akár százszor is elvégeztem
volna. Megmondtam ezt a főnökömnek és hozzáfűztem, hogy a fele annak a
fizetésnek, amit az az ember kap, segítene rajtam; de a főnök csak azt
kérdezte, hol van a kalapom. Ilyenek az emberek.

Az emberekről táplált véleményét megtoldottam az enyimével, amely
megerősítette, amit megerősítve akart látni. Lehetetlen volt, hogy
ellentmondjak neki és hitem szerint nem csak azért, mert a meggyőzés
lehetősége csekélynek tetszett, hanem mert nem akartam befolyásolni azt
a képet, amelyet személye és nézetei adtak. Azon voltam, hogy ne
zavarjak és önző kiméletességemért később hamisságot hánytak a szememre.
Szemes azok közé az emberek közé tartozott, akik ellenmondást nem
tűrhetnek, de titokban mindenütt gyanítják és akik sohasem mulasztják
el, hogy később gyöngeségnek vagy alattomosságnak magyarázzák ezt, ha
valaki tekintettel van az érzékenységükre.

Az előttünk levő kikötő kicsiny és nagyobb gőzhajói a szűk területhez
képest látszólag nagyon is nagy sietséggel hasították a zavaros vizet,
alig volt előttünk egyetlen nyugodt területecske, amelyen nyoma ne lett
volna ennek az izgatott hajszának. Vakító déli nap terült el a hangos,
tarka képen, a fehér fény zavartalan égi pompájában csillogott a zavaros
ár kicsiny, szerény hullámaiban és szívemet betöltötte mozgalmas léte
vidámságával, de egyszersmind szememre és érzékeimre éber fáradságot és
álmos jóérzést bocsátott, aminőt csak az ifjúság ismer, amelynek minden
fáradsága mentes még az ürességtől és a boszankodástól.

Társam a szemlélődő déli órában mereven és mélyen elfoglalva
gondolataival a távolba nézett. Figyelemmel vizsgáltam napbarnított,
sovány arcát az okos szemmel, amely egyszerre szemtelenül és
jóindulatúan, felsőbbségesen és tanácstalanúl tovább nézni. Szőke haja
rövidre volt nyírva és a fekete kemény kalap, nagyon is bő, poros és
kopott, szabadon hagyta a homlokot egészen a hajig és mintha csak a
fülön nyugodott volna, amely szinte megsértve és túlságos buzgalommal
eltörekedett a fejről. A vaskos, vörös kéz csodálatos ellentétben volt a
szemmel és a homlokkal, amelyek kétségtelenül nem voltak bizonyos
előkelőség hiányában, sőt amelyek pillanatokra határozottan csinosaknak
látszottak. De a fül, ez a fül… Szeretném a szüleidet látni, gondoltam.

– Menjünk enni, – mondta egyszerre Szemes és fölkelt, mintha ezt már
régen elhatároztuk volna. Helyre és előre igazította a kalapját, de ez
ismét visszacsúszott régi helyzetébe, gyorsan és biztosan mintha jogában
támadták volna meg.

Szemes törzsvendéglőjében egy öreg tengeri medve szolgált ki bennünket,
sült halat és burgonyát, sört és végül pálinkát adott. Ebéd után Szemes,
miután előbb pénzt kért tőlem, egy pillanatra távozott a sötét
helyiségből, de nemsokára visszatért és egy marék cigarettát hozott,
amelyet a maga módján osztott szét úgy, hogy szétterígette az asztalra.

– Ennek mára elégnek kell lennie, – mondta és lefeküdt a fapadra, – be
kell osztanunk a pénzünket.

Mindjárt el is aludt és a gazda velem fizettette ki a szerény számlát.
Minden összevissza alig egy márkába került, mire beláttam, hogy
Szemesnek igaza volt, amikor olyan asztalhoz ült le velem, amelynek
hasznos jólellátottságát az ő tapasztaltságának köszönhettem.

A helyiség csaknem üres volt és a délutáni nap fénysávot vetett az
ablakdeszkára, amelyen vastag sörösüvegben egy aranyhal, különböző
nagyságú nagytömegű légy és ugyancsak üvegben egy vitorláshajó mintája
húzodott meg. A gazda odaült mellém, fogótlan csészében tejeskávé
maradékot hozott, amit elém tolt és beszélgetni kezdett, amibe nem
tudtam belemelegedni. Végre azt mondta:

– Te nem az uton csinálod meg a szerencsédet.

– Az én helyemen sem sikerült megcsinálnom, – feleltem, – hát itt kell
megpróbálnom.

– Itt? Itt nincs út. Én már elhagytam az utat, a tengeren vitt át. Ez a
ház az enyém. Hogyan kerültél Szemeshez?

Elbeszéltem.

– Vele tarthatsz, – mondta a gazda, – meg lehet benne bízni, szerényen
csinálja a dolgot és tanulhatsz tőle. Belőle még lesz valami. De te?
Maga bizonyára elvárja, hogy magázzam?

Tiltakoztam, de sokkal udvariasabban és körülményesebben, semhogy meg ne
erősítettem volna véleményében. Elnézően mosolygott.

– Csak rajta, fiam, a világon végre is mindenki számára akad hely; de
meg ne csalatkozzál. Ti mindig azt hiszitek, hogy ha az első emeleten
hajótörést szenvedtetek, a földszinten jobban boldogultok. De aki
alulról jön, sokkal könyebben megvetheti a lábát valamivel följebb, mint
megfordítva. A tandíj, amit az utca követel, sokkal nagyobb, a jó
kabáton kívül mindig magával visz egy darab bőrt is és az ilyen sebhely
nem gyógyul be. Nálam mindig sokan jönnek össze, mert még senkit sem
nyúztam meg és akiből kinézem a fegyházat, annak nálam kívül tágasabb.
Te még csak tinó vagy, de vigyázz, hogy ökör ne legyen belőled.

Ilyenek vagytok ti, gondoltam magamban, ha félkézzel jót tesztek velünk,
a másikkal megaláztok. Mit tudtok ti az ifjúság ama vágyáról, amely le
akar dönteni minden korlátot, hogy újjá építse a világot! De én,
keservesen fölrázva éreztem, hogy ennek az embernek igaza volt ott, ahol
a tapasztalata uralkodott és ahol a házát felépítette, igaza volt neki
miként Szemesnek is és minden hozzája hasonlónak, akihez a szükségben
vonzódtam, de akihez mégsem tartoztam. De mély hatást tettek reám, mert
erőseknek és életrevalóknak tartottam őket, magamat ellenben gyöngének
és az ő világuk volt szorongatott lelkemnek első élettapasztalata, ez
adott kóstolót a nagy folyam árjából. E hatalmi körnek terjedelmét és
jelentőségét még nem tudtam megítélni, de vaskos, szilárd alkotása
megfélemlített. Nagyjában véve talán csak az volt a hibám, hogy még nem
tudtam senkit és semmit megvetni, mert ez a képesség korán rendszerint
csak elvetemedett lelkekben jelentkezik.

Amikor Szemes felébredt, lementünk a vitorlások kikötőjébe.

– Veled lehet barátkozni, – mondta nyugodtan, amikor megtudta, hogy a
számlát kifizettem.

Vörös füle biztatólag világított.

Dicsértem tapasztalatait és azt, hogy a viszonyokat olyan jól ismeri.

– Ne fáradj, – szólt, – hiszen már mondtam, hogy veled lehet barátkozni.

Amikor arról kezdtem beszélni, hogy munkát szeretnék keresni, megállott
és gondterhesen szemlélte az utca életét.

– Akkor nem szabad a kikötőhöz mennünk, mert ott akadhat munka. Minek is
akarsz már most dolgozni, amikor még annyi pénzed van, amennyi, ha rám
bízod magadat, mindkettőnknek elegendő egy hétre? Később majd szerzek
neked valamit, ha akarod, a tengeren túl is.

Arra az ellenvetésemre, hogy nem szívesen várok addig, amíg bajban
leszek, ezt felelte:

– Én most csak akkor dolgoznám, ha másként nem tudnék magamon segíteni.
Mit használ neked az a munka, amelyhez itt vagy ott hozzájutsz, de csak
ügyetlenül és rövig ideig végezheted? Föltartóztat, visszavet és miatta
talán elmulasztod a jó alkalmat, amikor rendeltetésed helyére juthatsz.
De ha azután az igazi helyre kerültél, akkor persze jó, ha kitartsz, jól
megfogod a dolgot és fölkapaszkodsz. De így… nem, inkább beszélgetek
veled és megmutatom, mi mindent lehet csinálni. Legelőször a ruhádról
kell beszélnünk.

Nekem nem ez volt a véleményem, de nem is mondtam ellent új pajtásomnak.
Azért amit még elveszthettem, nem volt érdemes vele ellenkezni, de
Szemes modora és faragatlansága, cudar reményteljessége és bizonyos
élősdisége kiváncsivá tett. Tapasztalatokat is reméltem, amelyeknek
értékét kétségbe is vontam és kerestem is, jövőm olyan sötétnek tűnt föl
előttem, mint valami áthatolhatatlan ködös éjjel.

– Bemenne-e valaki facipőben a szalonba, ahol függönyök és a tapétán
képek lógnak? – kérdezte Szemes és végigmustrált. – Nem. Hát miért jársz
te a mocskos helyeken papirosgallérral és kézelővel? Mit látok? Mellényt
látok, nyakkendőt, nikkelláncot, sőt valószinűleg zsebkendőd és órád is
van. Nézz meg engem: sipka, a nyakamon kendő, kabát, bársonynadrág, őv.
Neked, te jó Isten, valószinűleg nadrágtartód is van! Aki engem lát,
gondolja: ez tisztában van a helyzetével, tudja hogyan viselkedjék, ott
mozog, ahová való és odavaló, ahol mozog. Több nem kell, a többi majd
elválik.

– De miért vagy magad is az utcán, ha azt hiszed, hogy ész és képesség
dolgában nincs párod?

Egyre jobban bosszantott ez a biztossága, amely csak ott vált be, ahol
beszélnie kellett róla.

– Ne kérdezz ilyen ostobát, – felelte nyugodtan, – talán még az emberek
együgyüségeért is felelős legyek? És hogy tartod a kezedet a zsebedben?
A kezet hátulról kell a zsebbe tolni, úgy hogy a kabát csücske előre
álljon a kar alatt. Megfordítva hamisan van. Aki hátranyomja a kabátját,
amikor zsebre teszi a kezét, arról száz méterre megérezni a fűtött
szobát vagy a biztos jövedelmet. Mi így csináljuk, ide nézz, a kabátnak
hátul feszülnie kell, mint valami ővnek, ez jó formát és meleget ad; így
biztosan halad az ember és előre jut, de ahogyan te hátra lógatod a
frakkodat, arról mindenki az első pillantásra látja, hogy a legközelebbi
sarkig sem jutsz el.

Haragom most már elröpült és nevetnem kellett. Semmi sem volt
meggyőzőbb, mint ez a bölcsesség és egyszersmind semmi sem látszott ily
kevéssé fontosnak. Szemes mint mindig, komoly maradt és kiváncsian és
kétkedve nézett reám. «No, hiszen majd meglátjuk», nyugtatta meg magát;
úgy látszott, hogy nem sokat várt tőlem.

Ismerettségünk ötödik napján elfogyott a pénzem; be kell vallanom, hogy
magam voltam ennek az oka, mert Szemes amennyire takarékosságra
figyelmeztetett, azzal együtt éppen annyira akaratlanul is arra unszolt,
hogy az ő magabizalmáért megkockáztassam utolsó garasaimat. Talán valami
kiváncsiságféle is közrejátszott, hogy megtudhassam, mit fog tovább
csinálni és mert közösségünk utolsó óráiban pökhendi felsőbbségétől
sokat szenvedtem, alighanem jó adag káröröm is, hogy erejét fogytán
lássam majd, mikor az én pénzem elfogy. Már a második éjjelt töltötte
kényelmesen az én fekvőhelyemen, hordta ruhám egy részét és titokban
megkísérelte, hogy leszoktasson a dohányzásról. A két első jelenséget
meglehetősen higgadtan fogadtam, de az utolsó véget vetett a
türelmemnek. Ha az embernek nincs miből élnie, mi tartja benne a lelket,
ha nem a dohány? A pénz, elismerem, nem igazi mértéke a barátságnak, de
hiába, meg van az a különös tulajdonsága, hogy főként akkor választ el
két embert egymástól, amikor nincs meg, de az a pajtás, aki nem osztja
meg becsületesen utolsó dohányát, mindig rossz társ a bajban.

Szemes este fáradtan és átázva jött hozzám, az idő megfordult és az
északi kikötővárosokban az esős napok pénz és élelem nélkül sokkal
nyomasztóbbak, mint bárhol másutt. A tenger, amely máskor mintha
tettekkel és kincsekkel teli derűs távolságokba nyújtott volna kedves
kilátást, most mint elfeledett pálya szürke kietlenben szomorú és
nyomasztó és a szárazföldre visszaszolgáló út mintha el lenne falazva és
nem lenne semmi értelme. A tengeri városok szemükkel mind a tengerre
néznek és a tengerre visznek; aki hosszabb időt töltött a tengeren,
annak a szárazföld mozdulatlan korlátoltságába visszaszolgáló út gyáva
menekülésnek tünik föl és egyszersmind az ár ellen való fáradságos
úszásnak.

Szemes gúnyosan nézett rám, amikor erről beszéltem neki.

– Bogaras vagy, – mondta. – Hol van itt egyáltalán a tenger? Lenn a
sörpalotában egy tizesért egy itcét kaphatunk és ingyenhangversenyt.
Volna még valami pénzed? Ott ismerősökkel találkozom, az ember
összeköttetéseket szerez; holnapra akkor majd csak akad valami.

– Nincs több pénzem.

– És holnap?

– Majd te segítsz.

– Én? – kérdezte Szemes meglepetve, azután hallgatott és gondolkodott.
Mégis csak eszébe juthatott, hogy az a visszautasítás, amely kérdésében
rejlett, nagyon is éles ellentétben volt a nekem tett sok igérgetéssel.

– Jól van, – mondta megfontolva és leült az ágyra.

A szomszédos helyiségben egy kis gyerek kiabált és a finom élethangocska
állhatatos panaszkodásába szomorúan és szakadozottan kapcsolódott bele
egy vigasztaló női hang. Szemes fölkelt:

– Hát ide hallgass, írsz majd az anyádnak vagy inkább én – csak hallgasd
végig, mit akarok mondani – én fogom megírni, hogy megbetegedtél és pénz
meg segítség nélkül fekszel. Akkor majd kapunk pénzt, vagy pedig nem
ismerem az anyákat.

– Nem ismered az anyákat, – feleltem, – ha csak azt tudod róluk, hogy ki
lehet őket használni.

E szavaimra egykedvűnek tetette magát, anélkül, hogy tovább sürgette
volna indítványa megvalósítását, de mégis éreztem, hogy szavaim szíven
találták. Tanácstalanul ballagtunk ki a homályos estbe, éhezve és
fagyoskodva. Késő éjjel, amikor öreg tengeri medvéjének helyiségében
kegyelemből szállást és hitelbe groggot kaptunk, mintha egészen új
témába fogna, hirtelen így szólt:

– Mindig a legnagyobb tisztelettel viseltettem anyám iránt, ameddig élt,
nem szöktem el volna tőle, mint te!

– Engem is tisztelsz? – kérdeztem.

– Ezt éppen nem mondhatom, – felelte habozva, kiváncsian arra, hová
akarok kilyukadni.

– Akkor semmi sem fog megakadályozni abban, hogy tőlem megszökjél.

– Nem, – mondta fontoskodva, anélkül, hogy egészen értené, mit
gondoltam, – nem hagylak magadra.

*

Másnap reggel napkeltekor elhagytam a várost. Nyolc napig úton voltam,
de hamarosan alkalmazást kaptam egy kerekes gőzösön, amely Korsörön át
Kopenhágába ment. Szemest nem láttam többé, míg végre csaknem tizenöt
évi távollét után körülbelül egy évvel ezelőtt ismét találkoztam vele és
így most elbeszélem alakja e csodálatos megujhódását, ami nemcsak ama
régi napokat keltette életre emlékezetemben, hanem a legkülönösebb
változással szolgált, amelyet emberen valaha láttam.

Nem hiszem ugyan, hogy az ember, bármiképpen alakul a sorsa és bármily
eltérően nyilvánult meg a természete ilyen vagy amolyan környezetben, jó
vagy rossz viszonyok közt, valaha is alapjában megváltoznék. És ebben az
összehasonlításban nem annyira a két megjelenés közt levő különbség köti
le gondolataimat, mind inkább az a törekvés, hogy az első képben a
másodiknak vonásait keressem és megfordítva. Az a tapasztalás, hogy az
életviszonyok még jó és nemes tulajdonságokat is háttérbe szoríthatnak,
éppen annyira foglalkoztatott, mint a kérdés, vajjon egyetlen öntudatos
akarás meg tudja-e változtatni az ember külső vagy belső énjét. Ilyen
esetben kétségtelenül inkább ingatag, gyöngébb és kevésbbé határozott
természetű emberek azok, akiknek jó sorsa vagy fájdalma csak fölfogásuk
eltolódásától függ, mert minden nagyszabású lélek nem
változékonyságával, hanem kitartásával, nem valamely szíves
véleményváltoztatással, hanem makacs állhatatossággal intézi sorsát.

Egy meleg őszi napon egy előhegység erdőborította magaslatán jártam. A
város közelében az út jobb és bal oldalán szórványosan házak kezdtek
föltünedezni, nem éppen városi kuriák, nem is parasztházak, hanem a
kisvárosi jólét és a falusi használhatóság olyan keverékei, aminők
csaknem minden vidéki város környékén láthatók. Nem mondhatom éppen,
hogy az a házacska, amely előtt megállottam, különösen vonzott volna, de
egész elhelyezésében, fölépítésében és kertecskéjében volt valami a
szerény életöröm ama félre nem ismerhető jellegéből, amellyel sok tárgy,
mintha csak tulajdonosának lelkét árulná el, meg tud bennünket fogni.
Nálam kétségtelenül valami önkínzó kiváncsiság is járult ehhez, amely
nem mentes bizonyos ártatlan irigységtől, amellyel a nyugodt és békés
élet e biztos helyeit néha vizsgálgatni szoktam. Eközben olykor
gúnyolódó elégtételt és szabadságomon való gonosz boldogságfélét tudok
érezni. Sohasem fog megszünni kiváncsi bámulatom azok iránt az emberek
iránt, akik azt hiszik, hogy lelküknek tett engedmény nélkül teremtettek
maguknak biztosított földi helyzetet.

Néhány fenyő zárta még el a szabad kilátást az előkertre és éppen el
akartam hagyni biztos figyelőhelyemet, hogy folytassam utamat, amikor
egy kerti házacska mögül, amely valami melegházféle lehetett, egy embert
láttam kilépni, aki hosszú pipával félig fölemelt kezében, sétálgatni
kezdett a ház előtt levő kavicsos úton. Önkéntelen buvóhelyemhez
közeledett, hátat fordított és megint visszasétált.

De már ezt meg kellett néznem. Nagyon is sok megelégedettség volt ebben
az ide-odajárásban, könnyen meggörbített kezében mérsékelt, jámbor
taktusban mozgott a pipa és a széles vállak közt kissé ferdén tartott
fej egyenesen jólétről prédikált. Sőt azt lehetett hinni, hogy ennek az
embernek titkos élvezetet szerez maga a járás is, amely kemény és
egyszersmind békés volt.

Bevallom, nekem nem tetszett ez a látvány. Mindig, még a legbizalmasabb
együttlétben is és különösen fiatal korban siralmas látvány, ha önként
értetődő kis dolgokkal fitogtatja valaki az életörömét. Nemes szív ezt
sohasem fogja eltűrni. De ebben az örömben volt valami megfontoltság is
és a sétáló ember homloka és szeme körül rezignáció ült, amely nem
szűntette ugyan meg, de enyhítette viselkedésének kicsinyességét és
elnézésre bírta a szemlélőt.

Mikor a megelégedett sétáló harmadszor fordult felém az arcával, amelyet
nagy barna szakáll körített, hirtelen nagy kikötő vizét, keskeny és
magas házakkal teli utcát láttam emlékezetem messziségében. A haragosan
izgatott vizen a nap csillogott és összevissza szólítgatták egymást a
gőzhajók kürtjei; és még mielőtt tisztába jöttem azzal, hogy mi köze
annak a látványnak a mostanihoz, láttam, hogy a régi kép föltünése ahhoz
a két nagy vörös fülhöz fűződött, mely itt sétált előttem a napon és így
tudtam meg, hogy ez az ember Szemes volt.

Zabolátlan vidámság fogott el olyan rohamosan, hogy szinte szégyeltem
magamat és erőszakot kellett magamon elkövetnem, hogy ki ne nevessem a
méltóságteljes háztulajdonost. Vigasztalan jelenség, hogy érzékeny és
egyszersmind temperamentumos emberek mennyire hajlanak az
elhirtelenkedésre, sőt tapintatlanságra; fölteszik, hogy mindenki olyan
lelkiállapotban van, mint ők és meglepetést keltenek, visszautasításban
van részük ott, ahol rokonérzést várnak. Az átlaglélek rendszerint úgy
van megalkotva, hogy rendezett középszerűséggel szemléli a világot és
minden eltérést ettől többnyire és az első pillanatban csak magasabbra
vagy mélyebbre hangolt megzavarásként érez.

Szenes mindjárt megismert, amint a kerti úton eléje álltam.

– Te vagy? Ó te! Hát megint találkozunk! Ezt sohasem hittem volna, és
hozzá még itt, itt a szárazon.

Szemmelláthatóan zavarban volt és hangosan és kissé hadarva beszélt. Úgy
éreztem, mintha azon iparkodnék, hogy egyszerre mondhasson el nekem
mindent, ami távollétünk hosszú ideje alatt mozgatta és vezette.
Amellett egészen világosan látható volt, hogy bűnösnek tudja magát, ami
eleinte csaknem meghatott és ami komikus ellentétben volt nagyon
méltóságos és erősen kidomborodó polgári megjelenésével.

– Hát így van… Hogy vagy? Te is… te is elértél valamit?

– Nem, – feleltem, – én még mindig ide-oda járok és ott maradok, ahol
kedvem telik. Nekem nincs házam sehol.

– Olyan a külsőd, mintha régen úton volnál. – Tetőtől-talpig végigmért
és úgy látszott, hogy külsőm kínosan érinti. – De gyere be kérlek, légy
üdvözölve házamban.

Mennyire megnyomta az utolsó szót!

– Tessék, tessék, – mondta buzgóan, a bejáratnál kissé meghajolt, azután
maga ment be elsőnek a házba.

Akkor az utcán biztosabban léptél föl, gondoltam.

Úgy láttam, hogy küzködik magával, voltaképpen milyen álláspontot kell
velem szemben elfoglalnia és mintha nem tudta volna eldönteni, vajjon
régi utcai pajtása viszontlátásának e különös helyzetében őt éri-e
nagyobb tisztesség vagy engem. Szembetűnően ingadozott a büszkeség közt,
hogy a hazátlan idegent a maga tűzhelyénél fogadhatja és a kivánság
közt, hogy észrevehető szerénységgel kettős értéket adhasson a szememben
mindannak, amit szerzett.

A tornácon különös alkotmány állott, amelyről zergebakagancsok nyúltak
szét mindenfelé és Szemes rá akarta akasztani köpenyemet erre az ilyen
célra a legmegfelelőbben berendezett készülékre, de nem volt köpenyem.
«Vagy úgy…» mondta, de megnyugodott, mert figyelemre méltattam
zergebakakasztófáját.

– Csinos darab, – mondtam.

– És hasznos, hasznos, – kiáltotta vidáman.

Úgy látszott, hogy kezdjük egymást megérteni. A lakószoba, amelybe
vezetett, nem volt kedvesség híján, bár berendezéséből csekély ízlésre
és kicsinyes gondosság túltengésére lehetett következtetni. A zöldes
tompa világítás, amelyet az ablakok előtt emelkedő magas fenyőfafal
terjesztett, a biztosság jóleső látszatát keltette. Egy másik ablak szép
nyílt kilátást nyújtott a hegyláncra és előterére, amely a nappali fény
ezüstjében csillogott.

– Jó dolgod van itt, – mondtam.

Valamit kellett mondanom, mert Szemes láthatólag egyre elfogultabb lett
és meglepetésemre most először vettem észre, hogy szégyenli kedvező
helyzetét, mintha ez igazságtalanság volna velem szemben. Szinte egészen
határozottan láttam, hogy nem csalódom ebben a föltevésemben és azért
így szóltam:

– Távollétem hosszú ideje alatt mindig meglehetősen jó sorom volt. Nincs
ugyan biztosított otthonom, aminőt te szereztél magadnak, de helyette
nagy világot láttam. Bizonyára te sem első kapásra rendezted ennyire az
életedet, akkoriban még nem integetett nekünk a nyugalom.

A mult e fölemlítése mintha megtörte volna a fagyosságát.

– Hja, akkor… – mondta lassan Szemes, – ama napok, az azt követő évek és
a ma közt sok élmény van! Mindent elmondok neked, – folytatta hirtelenül
új buzgalommal, – éppen neked, hiszen te megérted, mert akkor ismerted
multam és helyzetemet; mostani életem emberei nem ismerik és semmi sem
csábít, hogy velük erről beszéljek, mert csak akkor ismerik és értik meg
az emberek az utcát, ha életük egy részét ott töltötték. Én börtönben
ültem…

Hirtelen elhallgatott és körülnézett a szobában, mintha attól félne,
hogy valami hallgatódzó megzavarja. Úgy látszott, hogy hirtelen
visszatér a múltba, egyik világból a másikba ugrik át és a kettőt nem
tudja egymással összeegyeztetni. Azután azonban olyan határozott
megkönnyebbüléssel nevetett föl, mintha évek óta kínok közt várta volna
azt a napot, amelyen régi élete egyik társának megteheti ezt a
vallomást.

De mielőtt beszélni kezdett, házigazdaként szorgoskodott és különböző
figyelmességekben részesített. Az egyik sarokszekrényből szögletes
üveget szedett elő és közben végigsimítgatta, valószínűleg mert poros
volt és ragyogó szemmel nézett rám, amikor két kis poharat tele töltött
az üvegben levő folyadékkal.

– Fenyőpálinka, – mondá és várakozóan figyelt, miközben barátságosan
unszolgatva biccentett.

Magakészítette fenyőpálinka volt. Már pedig én nem szeretem a
fenyőpálinkát és különösen azt nem, amelyik otthon készült. Rendszerint
nyomdászok vagy tűrhető viszonyok közt élő kisiparosok vagy
hivatalnokcsaládok tagjai foglalkoznak ennek az italnak készítésével és
ezek azután hajlandók is minden alkalommal kinálgatni. Ha meglátják a
vendéget, hozzája sietnek, kényszerítik, hogy megízlelje otthon készült
fenyőpálinkájukat és nagyon bőkezüeknek mutatkoznak, mert maguk már
régen meggyőződtek arról, mily kellemetlen ízű a fenyőpálinka és mily
ritkán sikerül.

Így Szemes sem nyúlt a poharához, de olyan válogatott kifejezésekkel
dícsérte az italt, aminőket tőle sohasem hallottam. Zöldes volt a színe.
Szivart is hozott, de megijedtem tőle, mert világosbarna és meglehetősen
vékony volt; nehéz a hű jellemzése, mert nem szabad föltételezni, hogy
mindenki ért a dohányhoz, de ez borzalmas szivar volt. A nemdohányzók
szoktak ilyet kinálgatni, különösen ha vallásos érzelmű emberek és
ajándékukkal ritka szabadelvűség nagylelkűsége kapcsolódik össze,
nemcsak hogy megtűrik másoknál a gyűlölt bűnt, nem, a fölkínálással még
jószívűeknek is mutatják magukat. De akaratlanul elérik azt, hogy rövid
idő mulva a megajándékozott is bűnnek mondja a dohányzást.

Mialatt leírom az e pillanatokra való visszaemlékezést, a részletek
elmondása önkéntelenül olyan hangot diktál, amely teljesen megfelel
akkori hangulatomnak. A léleknek környezetével való kiegyenlítetlensége
gyakran elégedetlenséget hagy hátra, amely haragban vagy
ellenállhatatlan gúnyolódó kedvben keres magának utat, mert észszerű
módon nem lehet az összhangot megteremteni. Ha társalgásunk folyamán
Szemes új helyzetét egykori helyzetével hasonlítottam össze, úgy
éreztem, mintha tudtán kivül és belső akarás nélkül került volna úgy az
egyikbe mint a másikba. De mégis titokzatosnak tűnt föl előttem, milyen
alapon történt meg ez a különös átváltozás. Elbeszélése előtt nem
ismertem még Szemest annyira, hogy csak úgy egyszerűen meg tudtam volna
érteni, hogy neki és a hozzája hasonló embereknek sokkal kevésbbé
tisztult a fölfogásuk a dolgokról, semhogy minden lelkiismeretfurdalás
nélkül ne tudnának beleilleszkedni minden helyzetbe, amelyet az élet
útján a sors fölajánl nekik. Ha évekkel előbb Szemesben az utca
lelkiismeretes élősdisége tolakodott elém, most mint elősködő
lelkiismeretes embert ismertem meg, akit életének új változata mindenre
rávett, de semmiről meg nem győzőtt. A társadalom megveti vagy
megbünteti azt az embert, aki az utca bizonytalanságába téved, de
elismeréssel van az iránt, aki a társadalmi korlátok biztossága közé
téved és mindkét esetben a helyzet megvizsgálása nélkül itél. Az emberi
természetet vizsgálva azonban mindkét lépés éppen úgy lehet ésszerű mint
ésszerütlen és egyformán eléri a büntetés mindkét tévedőt, ha
természetes rendeltetésétől távolodik el.

Mialatt Szemes mindenféle zavaros dologgal hozakodott elő, körülnéztem a
szobában és az ott lévő tárgyak úgy hatottak rám, mint történetének
illusztrációi, mint dekorativ képei valami rajzolónak, aki gondos
tanulmányozással kikutatta és biztossággal fölismerte ennek az embernek
a lényét. Előttem a békazöld tapétától elütően magaslott fenhéjázó háta
egy pamlagnak, amely fénylő, sötétbarna fából készült és amelynek
cifraságaiban diadalt ült a természeti törvények megcsufolása. A
díszítményeket fölfelé rendszertelenül összevissza rovátkolt lécre
erősített és kis csatornácskákkal átszelt golyók zárták le, amelyek a
világgömböt jelképezték különböző egyenlítőkkel és csak annyiban voltak
bájosak, amennyiben szilárd elhelyezésükkel megcsalták azt a
reménykedésemet, hogy bárcsak legurulnának. Jobbra és balra
pöffeszkedően két ívelt díszítmény terpeszkedett, csigaalakjuk volt és
az alvó polip karjaira emlékeztettek. Közöttük merev tulipánok virágos
csoportja volt elhelyezve, amelyek négyesével más-másfelé fordultak és
úgy fényezésükkel, mint faragásukkal csodálatot keltettek. Az
összbenyomás sokfélesége azonban nem merűlt ki a teremtő természet
gazdagságának ez utánzásában, hanem alkalom nyílt arra is, hogy ezek
mellett az esztetikaiaknak tervezett élvezetek mellett még gyakorlati
szükségleteket is ki lehessen elégiteni, mert úgy a faragott tulipánok
közt, mint a világgömbök mellett fülkék és kis szegélyek díszelegtek
vagy hely volt hagyva arra, hogy mindenféle használati vagy szükségleti
tárgyat oda lehessen állítani vagy állandóan ott lehessen tartani.
Mindezt kellőképpen kihasználta egy gondos kéz, mert sokféle tárgyat
vettem észre, így egy japán vázát, egy bibliát, egy agyagból készült
disznót, amelyet a hátán levő barátságos nyílás takarékpénztárnak
jelzett, egy pávatollat és egy pipát Luther Márton színes képével. A
többi tárgyra már nem emlékszem, különben is nagyobbára papirbokréták
mögé voltak elrejtve, még csak egy időjósló házikóról tudok,
parafatetővel és két vidám tarka alakkal, amelyek mozgó deszkácskán
tengely körül tudtak forogni.

A szoba többi bútora hozzáillett ehhez a pamlaghoz és stílusához. Nem
akarom mind leírni, mert a legtöbb ember tudja, hogy a polgári társaság
e részének otthona földíszítésére nézve mily különösen sokoldalú és
egyáltalán nem megállapodott kivánságai vannak. Bármily csekély
személyes vonatkozásban volt is Szemes szobájának a részleteivel, mégis
észrevettem határozott örömét a külsőségeken, ami minden gondolat fényét
kioltja, mint a langyos zápor a hamúban levő szikrácskát, de lényének
megváltozását még e jelenségnél is világosabban mutatták azok a
célzások, amelyeket életének lefolyására tett. Mialatt beszélt, puhán és
lassan dörzsölgette nagy vörös kezét és ha olyan részlethez ért, amelyet
fontosnak tartott, lélektelen meghittséggel nézett reám. A
legbosszantóbb azonban az a felsőbbség volt, amelyet egyre jobban
mutatott és a melynek állandóan új tápot talált hallgatásomban,
elfogultságomban, vagy poros ruhámban. Egyszer nyugtalanná lévén
megdöbbenésem kifejezése következtében, amit az alkalomnál fogva, amikor
megnyilvánult, nem magyarázhatott föltétlenül a maga előnyére,
abbahagyta a beszédet, jó magasról a vállamra bocsátotta nagy kezét és
elnéző figyelmeztetéssel így szólt:

– Sokan jönnek hozzám, hogy tanácsot kérjenek és így még ifjúságom
tévedése is javára válik magamnak és másoknak. De csak ez juttatja
olykor eszembe az akkori napokat; rossz, elveszett ember voltam.

– Most hát jó ember vagy? – kérdeztem kétségbeesetten nekiiramodva a
vidámságnak, de olyan érzéssel, aminővel fülledt levegőjű szoba ablakát
tépi föl az ember.

– Jó? – ismételte jelentőségteljesen és észrevehető szemrehányással a
magam túlhevülése ellen. – Ki mondhatja magát jónak, régi cimbora?

Úgy tett, mintha magamról mondtam volna.

– Börtönben voltam, – folytatta mesterkélt megfontoltsággal és mintha az
jutna az eszébe, hogy nekem még felvilágosítással tartozik, hozzáfűzte:
– Egy napon azután egy tiszteletremétól ember jött a cellámba. Áldott
legyen az emléke! Én tudniillik lopást követtem el, olyat, amely
kitudódott.

– Egy pap?

– Igen, – felelte Szemes határozottan és bátran vallva, – persze hogy
pap volt. Nemcsak, hogy eljárt az érdekemben, úgy hogy büntetésem egy
részét elengedték, hanem utat mutatott egészen új élethez és lehetővé
tette belépésemet a művelt emberek közé. Most van feleségem és
gyermekem, házacskám nagyobb kertecskével, pompás méhészetem, amely
szépen hoz, biztosságom van és van mire támaszkodnom és mindig jókedvű
vagyok, amióta tudom, hogy a helyes úton járok. Bevallom neked, hogy
akkor eleinte abban a reménységben hallgattam meg azt a derék embert,
hogy fölhasználhatom őt, színleg mindenben igazat adtam neki, úgy
beszéltem és cselekedtem, ahogyan ő akarta és kivánta, titokban pedig
kinevettem. De lassanként beláttam, milyen jó sora volt abban a
világban, amelyért síkra szállott, milyen jól érezte magát benne és
megértettem, hogy megvolt az igazi képzettsége, amellyel elérhet valamit
az ember. Mindene, a nyakkendőtől a cipőig, egyszerű volt, de olyan
rendes, olyan kifogástalan, megtudta becsülni mindennek az értékét,
megértett és ápolt mindent, valóban, ő lebírta az élet veszedelmeit és
győztesen került ki belőlük, mindig megelégedett volt.

Olykor még ma is azon gondolkodom, vajjon mi tartott vissza attól, hogy
ott hagyjam Szemest, önkínzó kiváncsiság volt, különösségeknek némileg
gyanús élvezete és bizonyára végzetes vonzalom, hogy ott maradjak, ahol
minden elnézéssel szemben megvetésem vert gyökeret és tapasztalataim
kertjében kövér gyommá fejlődött. Tudom, hogy Szemesben annál kevesebb
örömöm telt, minél tovább voltam vele együtt, sőt szenvedtem miatta, de
nagyon csábított, hogy szabadjára engedjem, elkeseredett útálattal
élveztem őt és mint valami édeskés italt, amely anélkül hogy ártalmas
lenne, rosszullétet okoz és ezt a növekedő rosszullétemet egyre nagyobb
elégtétellel láttam. Iránta való jogos ellenérzésemnek egyetlen
bizonyítéka volt ez, amellyel habár csupán magamnak, szolgálhattam?

– Nem néznénk meg a méhecskéket? – kérdezte egyszerre csak Szemes,
végigsimogatta szakállát és fölkelt. Ringatódzó léptekkel végigmérte a
szobát. – Azoktól is tanulhatsz, – folytatta, – szorgalmas, élénk
népség, amely rendet tart a maga módján, ha az ember a segítségére van
és útba irányítja. Csaknem ötven erős családom van, negyvennyolc, hogy
az igazat mondjam.

Hej, ha nekem csak egyetlenegy volna, gondoltam.

És mialatt a ház mögött levő rét szűk útjain haladtunk, tiszta kavicson
piciny kerítések közt, amelyek a fűnek nem engedték meg, hogy tovább
terjeszkedjék, mint ameddig szabad, az embernek pedig, hogy a fűre
lépjen, a hatalmas, veszedelmes életre gondoltam. Az életre, rohanó
árjaival és halált rejtegető szakadékaival, szédítő magaslataival,
amelyeknek kápráztató fényessége, míg a lelket gyönyörködteti, elveszi
az ember szemének világát, az életre, tengereivel és tüzeivel, viharával
és pompás napjával. Inkább fojtom a lelkemet szégyenbe és
megaláztatásba, semhogy a te világod árnyéka elsötétítse, inkább
kínszenvedés közt meggyalázom és utolsó csepp véremmel bűnben pocsékolom
el.

– Tü, tü, tü, mondogatta Szemes lágyan és gyöngéden és kényelmesen
mozgatva ujjait, a levegőből valamit magához csalogatott. De
csalogatásának nem volt eredménye.

– Hát ez micsoda? – kérdeztem, készen arra, hogy megfojtsam.

– Engem nagyon jól ismernek a méhecskéim, – oktatott ki jóakaróm, akin
meglátszott, hogy a legteljesebben élvezi a jólétét, – de te, maradj
hátra és vigyázz! Csak a minap vettem el tőlük mézet, az igaz, hogy
mértékkel és jól vigyázva arra, mennyire van még szükségük maguknak az
állatkáknak, de nekünk embereknek ezt nem egyhamar felejtik el és
bosszujokat gyakran nem azon töltik ki, aki a mézüket elvette. Sokat sem
szabad azonban nekik meghagyni, különben ellustulnak a fickók és a
készből élnek.

E fölismerése jogosultságától elkápráztatva, hangosan és hosszasan
nevetett. Ekkor egyébiránt föltűnt nekem, hogy a nadrágja nagyon rövid
volt, de mégis le volt eresztve a cipőjéig. Ezáltal a nadrág fenekének
gömbölyüsége valamivel mélyebbre esett, mint ahol a kigömbölyödés
tekintélyes megteremtője volt és ez az eltolódás Szemes apró lépteivel
együtt annyira korlátozta mozgó vagy pihenő alakját, hogy mély
szánalommal lettem volna iránta, ha minden részvétet, még ezt a fajtájút
is, el nem riasztotta volna az, hogy megelégülést érez, azon is, ami
szánnivaló.

Félrehajtott fejjel szemlélte számokkal ellátott, egyenlő alakú és
egyforma nagyságú kaptárainak tekintélyes sorát. Eközben meggörbített
mutatóujjával gyöngéden, vagy harmincszor és meglehetősen gyorsan az
orrát dörzsölgette. Végre kényeskedő óvatossággal hátulról kinyitotta az
egyik kaptárt és kis üvegablakon át megmutatta a belsejét és mialatt
mindenfélét beszélt nagyszerű édességről és a derék népecske élénk
serénykedéséről, egy pillanatra föltárult szemem előtt és gondolataimban
a méhek államának csodája és valami okból dühös lettem.

Künn a napfényben a méhek nyári hangja zúgott, a kaptárok közt levő
egyik kis nyíláson a zöld tájékot, tágas messzeségben a hegyek havas
csúcsait és az ezüstös kék ég egy darabját láttam csillogni.

– Nem igaz? – kérdezte Szemes, – nem igaz?

Egy mézszállító ládikával babrálgatott, szinte büntetendő áhitattal
ismerve minden szerszám hasznosságát. A pléhedényt védő zsinórok és
pálcikák olyan gondosan voltak megőrizve és összefűzve, mint ahogyan az
öreg anyóka a kotyvalékát őrzi, minden mozdulata, amellyel valamely
szerszámot használt, mintha lágyan és barátságosan ezt hirdette volna:
mégis csak szép dolog, hogy nekünk embereknek van ollócskánk,
kalapácskánk, tartós zsinórunk, szakszerűen megkötött csomócskánk vagy
hurkocskánk és végre pompás póstánk, amelyhez biztos út visz és amely
mindent becsületesen elszállít rendeltetésének helyére.

De miként a dolgok külsején való ez az aljas kedvtelés alapjában nem
csak siralmas, hanem esztelen is, éppen úgy rendetlenség és hanyagság
mellett mindenütt a legkinosabb pontosságot láttam, szorgos tisztaságot
piszok és elhanyagoltság mellett, olyan volt mindez egymás mellett, mint
a fényesre tisztított kilincs a görbe, megrothadt ajtón, vagy mint az ő
dédelgetett teste a lecsúszott nadrágban.

A korlátolt eszű uralkodó önelégült biztosságával beszélt a méhek
hasznosságáról, amelyeknek családait korholta vagy dícsérte aszerint,
hogy mennyit hordanak és hirtelen ismét fölismertem benne az utca régi
Szemesét. Még mindig irigység és megalázás beszélt belőle, bármily
fontoskodva hangoztatta és mutogatta az ellenkezőjét.

Az életnek ama javait, melyeket egykor, évekkel ezelőtt mutatott és
buzgalommal ajánlott nekem, éppen úgy lopta és jogtalanul voltak a
birtokában, mint azok, melyeket ma mondott a magáénak. És annál
buzgóbban ajánlotta nekem, minél inkább el akarta hitetni, hogy valóban
a birtokában vannak. Nem lopta meg ma éppen úgy a kispolgári társaságot,
mint ahogyan akkor az utcát lopta meg? Még mindig másokat dolgoztatott a
maga javára és minden lényt, minden tárgyat a fölhasználhatósága szerint
értékelt. Nem azon a gyarló módon uralkodott a méhein, amely félreismeri
alattvalóinak szabadságát és amit elértek, a maga érdemének tartotta?
Ahogyan egykor szabadságának a fogságban való elvesztésével bosszulta
meg magát rajta alantos utcai gazsága, úgy ma új fogságban bűnhődött,
amért viszonya életének jelenségeihez gazul sekélyes volt, megakadt a
dolgok külsőségén, mint a pókhálóban a rovar, amely szabadnak tartja
magát, mert lebeg és csak azért nem zuhan le, mert megakadt.

Rohamos sietséggel távoztam, nem hallottam semmi kivánságát és semmi
búcsúszavát. Lábam alatt a kavics mintha meggyötört kötelességérzetében
csikorgott volna, a kertiajtó szigorúan és céljamegszabottan csörömpölt.
De künn szél fútt a hegyekről és gondolatomban és lelkemben javaim
legcsekélyebbje mérhetetlen gazdagságnak tűnt fel, nemes nevet adtam a
nyomorúságnak és a föltörekvő est harmatában és égi aranyában mintha az
emberek fájdalma csillogott volna.



MÁSODIK FEJEZET.  A nyári éj.

Emlékszem a tölgyekre, alattuk a régi úttal, amelyen nemzedékek jártak
nemzedékek után, a fehér házra a sík gyep mögött, amely zöld szőnyegként
terűlt el a külső lépcső előtt és a virágzó rózsákra. A tölgyek árnyéka
lecsalt az országút poros szalagjáról, bárha estére járt az idő és nem
volt már meleg. «Itt menj», mondta egy belső hang és semmi sem
akadályozott meg abban, hogy szót fogadjak. Föltekintettem a tölgyek
koronájára és a fákkal beszélgettem. Kis idő mulva a tölgyágak kúsza
zöldje körül, mint fátyol mögül halvány női arc, kibukkant a világos
házfal egy darabja és az esti szellő felém hozta a rózsák illatát. Női
hang nagyon bensőséges és szomorú éneke hallatszott. Még sütött a nap…

A sűrű parkot magas kőfal vette körül, amelyet az időjárás szürkévé tett
és megrepesztett, de csak kivül, alapjában azonban szilárdan és
megingathatatlanul állott és a kerti bokrok zöld és virágos felhője
áttolakodott a peremén. Láttam aranyesőt és jázmint, a bodza fehér
tányérját is és vadrózsát. A kaput jobbról és balról két oszlop
támogatta, amelyeken régi és szürke kőgolyók pihentek, mint rég elmult
időkből itt maradt két deres fej. A vaskapu borostyán- és tölgylevelek
művészileg megkovácsolt fonadékait mutatta, amelyek erősen és
tetszetősen kapaszkodtak egymásba és a kilátás, amelyet a házra és
előterére nyújtott, elbájolt, ment valami jótett. A lenyugvó nap ott
kacérkodott az ablakok magas üvegében, amelyek egyszerűek voltak és
nagyok és teljes összhangban a fehér üvegajtóval és a csak kevéssé
lejtős palatetővel. Növelte e lakóhely tekintélyességét a házon magasan
túlnyúló fák koronáinak kerete. Ez adott neki igazán jó külsőt, mert
csak akkor van meg az összhang a természet és a beléje illesztett emberi
mű közt, ha a fák túlmagaslanak a házon, amely köztük áll és csak akkor
sugárzik ki valamely telepből a biztosság érzete, amely magához vonz és
azt a bizonyosságot kelti bennünk, hogy embereknek ad otthont.

Ekkor újra hallatszott az ének és nem tudtam megkülönböztetni, hegedűt
hallok-e vagy női hangot. Megállottam, egy kapu fakerítésén át messzire
beláttam a parkba és a ház oldalán gyepes téren, magas jávorfák alatt
ümneplőbe öltözött jókedvű emberek kedves asztali társaságát láttam.
Boros poharakkal és finom edénnyel volt az asztal megterítve és
bőségének, gazdagságának és élvezetének csillogó képe körül jókedvűen,
tetszésük szerint csoportosultak a vendégek itt széken, ott hintaszéken,
távolabb állva vagy a füvön pihenve. Kissé messzebb viruló juniusi rózsa
bokra előtt fehérruhás leány állott az esti világításban és hegedűlt.
Ruhája egyszerű volt és csaknem minden ránc nélkül, úgy, hogy
fényözönként hatott, amely a rózsaágról szakadt alá, hogy itt lenn a
zenétől elvarázsolt földbe sülyedjen.

A szívem szárnyat kapott és boldogságtól reszketett. Nem tudtam ezeknek
az embereknek egyikét sem külön vizsgálni vagy bírálgatni, az egész
jelenség nyügözött le mint valami kép, amelyen a mester szeretete
boldogító nyárnak adott pompás alakot. Elfelejtettem életem
szegénységét, el minden nyomorúságomat és forrásként buzogott föl
lelkemben a remény. Határozottan tudom, hogy nem vagyok csöppet sem
irigy és nem kivántam magamnak semmit a javakból, melyek megleptek,
hanem hogy az emberi öröm fölvillanása nyügözött le. Gondolataimba
elmélyedve nem vettem észre, hogy a kerítésen innen szűk ösvényen egy
ember közeledett és nagyon megijedtem, mikor hirtelen ezekkel a
leereszkedő szavakkal szólított meg:

– No mesterlegény, mit gondolsz azokról az emberekről, ők a boldogok,
vagy te vagy-e az?

A kérdező viselkedésén meglátszott, hogy már hosszabb idő óta
figyelhetett engem és ezt következtettem kérdéséből is, amely tetszett
nekem, mert elárulta, hogy arcomról le kellett olvasnia
megindultságomat. Minden inkább mint friss és egészséges arca is
megfogott, amelyen gondolatteljes lemondás kifejezése ült. Kitünően volt
öltözve, de kicsinyes pepecselés nélkül, kabátjának fekete posztója
csodálatosan kifejezésteljesen és méltóságosan ütött el a bokrok zöld
erdejétől, vakítóan fehér ingét a mellény szélével együtt nehéz
aranylánc körítette és kezét nagy opállal díszített pompás gyűrű
ékesítette.

Úgy látszott az idegen csodálta, hogy bár nem árultam el
zavarodottságot, mégis habozok a felelettel, de sem elsietett válaszra,
sem elfogultságra nem láttam okot. A látszólag kedvezőtlen helyzetet,
amelyben vele szemben voltam, csak azért vállaltam, mert akartam és amit
magamnak kivántam és kerestem, sokkal értékesebbnek tűnt föl nekem, mint
az, ami az ő alakján elkápráztathatott volna. Nem hiszem ugyan, hogy
ilyen bizonyosság mindig védelmet nyújt az elfogultság ellen, mert
föllépésünk biztossága nem függ a külvilághoz való viszonyunktól, hanem
csakis saját lelkünk rendjének és tisztaságának állapotát teremti meg,
ami mindig változik. Ezért van az, hogy valamely helyzet ma erősnek és
elszántnak talál, míg vele rokon vagy hozzája hasonló holnap teljesen
tehetetlenül lep meg bennünket. Szabadon és könnyen verhetett tehát a
szívem, mert nyugodtan és kitérve így válaszoltam:

– Ha igazán választ vár a kérdésére, akkor másképpen kell a kérdését
föltennie.

– Te jó vagy, – felelte gyorsan, – igazán jó! Nézze meg az ember ezt a
mesterlegényt. Tehát azt gondolod…

Közelebb lépett hozzám és a szemembe nézett. Úgy vettem észre, mintha
anélkül, hogy valójában tudná, hálás nekem, mert ellenállásom kiragadta
a magával való foglalkozásból.

– Hát hogyan kellene a kérdésemet föltennem?

– Nem szabad olyan vállveregetve kérdezned, – mondám. – Bárhol is
tesznek föl ilyen kérdést, a felelettel többnyire csak port hintenek a
kérdező szemébe vagy pedig olyan választ kap, amely csak a kabátját és
aranygyűrűs vállveregető kezét tiszteli.

Az idegen egy pillanatra hüvösen és várakozva nézett reám, azután
gyorsan ezt kérdezte:

– Akarod ezt a gyűrűt?

És valóban lehúzta az ujjáról. Kinevettem és ezt mondtam:

– Milyen könnyű győzelmekhez lehetsz te hozzászokva.

Ezzel folytatni akartam utamat, de ő kinyitotta a kaput, utánam jött és
kezét nyújtotta.

– Lépjen be, kérem. Ne menjen el most, amikor abban a tudatban hagyna
magamra, hogy igazságtalanságot követtem el önnel szemben.

Kezet szorítottunk és együtt a kertbe léptünk. Egy keskeny mellékúton,
amelyet mint valami lugast, teljesen beborított a fák zöldje, pad
állott, ahonnan anélkül, hogy bennünket látni lehetett volna,
áttekinthettük a tágas pázsitot és az asztaltársaságot.

– Nem tudom, mi késztet arra, hogy az ön társaságát kérjem, – kezdte kis
idő mulva megváltozott hangon a szomszédom. – Amily kevéssé
gyaníthattam, hogy önben emberi társra találok, annyira kérem, engedje
meg, hogy most csakis ennek tekinthessem. Bocsássa meg, ügyetlenül
fejezem ki magamat, de talán megérzi, mit gondolok. Hadd bízzam egyidőre
önben, az idegenben, ha már éppen az imént idegenül hagytam el azt,
amiben bíztam. Ne tartson attól, hogy visszaélek önnel. Szava a szívem
mélyén talált, igaz, könnyű győzelmekhez vagyok hozzászokva, de tudja
meg, hogy életem vereségét gyászolom és könnyű győzelmeim boldogságát
ugyanazzal az elhatározással dobtam el magamtól, mint amellyel előbb ezt
a gyűrűt ajánlottam föl önnek.

– Kivánom, hogy visszakapja, mint e gyűrűt.

– Ne haragudjék, de ezt a gyűrűt az ön tulajdonának tekintem.

– Ezzel azt akarja tudtomra adni, hogy nem tartja fontosnak, hogy a
könnyű győzelmek ama boldogsága ismét visszatérjen önhöz.

Gondolatban helyeselte szavaimat, amelyekből mintha csak a hozzájárulást
érezte volna ki, de nem a benne rejlő visszautasítást.

– Talán csodálkozik azon, – folytatta kis elgondolkozás után, – hogy
olyan őszinte vagyok önnel szemben?

– Bizonyára ilyen szokott ön lenni ott, ahol nehézzé válik a győzelem.

Úgy látszott, hogy e feleletem nyugodt elviselésére némi erőt kellett
vennie a lelkén, de barátságosan és lassan mégis ezt mondta:

– Nem kellene magát lebecsülnie.

Erre elhatároztam, hogy többé nem vértezem föl magamat e férfi ellen,
mert fölismerni véltem, hogy szerencsétlen. Később megtudtam, hogy nem
tévedtem. Szomszédom nyugodtan és elgondolkodva szemlélte az asztali
társáságot, a derűlt kép világossága mint a fény magára vonta a szemét
és tekintetem követte az övét. Hamar észrevettem, hogy az a leány, aki
hegedűlt, nemcsak a társaságnak volt a középpontja, hanem szomszédom
gondolatai is vele foglalkoztak. Megéreztem, hogy az aggodalom, a
kétségbeesés és a magamegvetés közt való az a veszedelmes hányodás
bántja, amely már gyakran sokkal többet árult el a lélek mélyéből, mint
a legbecsületesebb akarat őszinte vallomása.

– Az ön külseje egyre annak elfeledésére csábít, hogy ön nem az, aminek
látszik, Isten tudja, miféle okokból csavarog, maga különös ember.
Amikor először megláttam, azt gondoltam, ez éppen jókor jön, irigysége
meg fog vigasztalni, amikor odaátra néz, bízik annak a világban az
értékében, mellyel én torkig vagyok. Igaz, kicsinyes elégtétel, ha azzal
nyugtatjuk meg magunkat, hogy egy koldust látunk vágyakozni az után,
amit mi fájdalommal, undorral és csalódással eldobtunk, de némiképpen
mégis kárpótolva érezzük magunkat, mert azt hisszük, hogy
szabadságunkban áll a megvetés. Amikor azonban beszélni hallottam önt és
megéreztem, hogy anélkül, hogy valaha is az öné lett volna, könnyű
szívvel le tud mondani valamiről, aminek túlbecsülése engem megrontott,
elhatároztam, hogy egészen más irányban használom föl önt. Gondoljon
amit akar, de hagyjon beszélni. Odaát azt állítják, hogy egy «bizonyos
dolog» hiányzik nekem. Tudja talán, mi az a «bizonyos dolog»? Becsülik
jó tulajdonságaimat, de a «bizonyos dolog» hiányzik… a jó tulajdonságok
egyáltalán nem fontosak.

Megértettem, hogy ezzel alapjában véve nem intézett hozzám kérdést,
hanem állított valamit és hogy nem adhattam volna olyan választ, amelyet
szomszédom már régen magától is ne tudott volna. Amikor e szavait
mondta, gúnytól és elkeseredett tisztelettől valósággal eltorzult az
arca. Ezt kérdeztem:

– Mióta ismeri ezt a leányt?

– Igen, – felelte, – igen, erről a leányról van szó.

A leány felé néztem, figyelmesen vizsgálgattam, mialatt szomszédom
folytatta:

– Eljegyzését ünnepli ma azzal a férfival, akinek ősz fejét oldalról
láthatja a lakáj mellett, aki éppen bort tölt az asztal végén. Ön éppen
jókor jött ehhez az ünnephez és én, ha szabad így kifejeznem magamat,
némiképpen megkésve, hogy megkiméljem önt és magamat olyan dolgok kínos
részletezésétől, amelyeknek fejtegetésétől az érdekelt személy
végeredményben csak az igen-t vagy a nem-et hallja ki. Engem nem hagytak
kétségben a «nem» határozottsága felől, de mert gyermekkorunk óta
barátok voltunk, megtörtént, hogy megokolást követeltem, amelynek
értelméről máig sem szerezhettem teljes biztosságot. Nézzen rám, ahogyan
itt ülök ön mellett, minden megvan, a legfontosabb is, csak egy bizonyos
dolog nincs meg, így szól az itélet. Ön érti, mit gondolhatnak az alatt
a bizonyos dolog alatt?

– Ha választ kellene adnom, ismernem kellene a hölgyet.

– Ezt kivánom is. Engedje meg, hogy okaimat ne mondjam el. Megvan a
bátorsága, hogy átjöjjön velem a társasághoz?

Ezt feleltem:

– Ahhoz nem kell bátorság, de én csak zavarni fogom a társaságot,
senkinek sem lesz kedvére a látogatásom és a hölgyek és urak rossz néven
fogják venni.

Nyugodtan mondtam ezt, de biztosságomnak egyszerre vége szakadt. Kisérőm
várakozásteljesen és gonoszul mosolygott, de nem rajtam. Átmentünk a
pázsitos téren, két farkaskutya bukkant föl és nekünk rohant, de vezetőm
szavára azonnal megnyugodtak és hozzája csatlakoztak, velem pedig nem
törődtek többé. Hát talán e háznak az ura, gondoltam és mindenre
elszántam magamat, mert arról volt szó, hogy egy nagy sereg bámuló arc
és kiváncsi szem elé állják. Egy inas néhány gyors lépéssel felénk
tartott, valószinűleg, hogy átvegyen a gazdájától, de ótalmazóm a szeme
pillantásával félreparancsolta, mire, akit a pillantás ért, mintha
hirtelenül láthatatlan akadályt került volna ki és eloldalgott fönhéjázó
és gőgös mosollyal, amelyben több megvetés volt, mint amekkorát akár
olyan ember is mutathat, akinek joga van hozzá. Bár nem csekély izgalom
fogott el, mégis pontosan emlékszem a most következett részletekre.

– Új vendéget hoztam ünnepünkre, – mondta kisérőm meglehetősen kimérten
és szimpatikus határozottsággal, amely annál inkább helyén volt, mert
minden arcról kiváncsiságon és érdeklődésen kivül visszautasítást, sőt
meglepetést és fölháborodást is le lehetett olvasni. Ezt annál
érthetőbbnek kall találni, mert a ruha, amelyben beállítottam, föltünő
ellentétbe sodort e finom társaság ismertető jeleivel. Nyitott
vászonkabát volt rajtam, a nyakamon kendő, alatta szines ing, a
nadrágomat őv tartotta, alsó széle, mint ahogyan az eresz jégcsapjai a
földdel keresnek érintkezést, a cipőm porába lógott és a kalapomat egy
falusi lelkésztől kaptam, aki már nem sokra becsülte, bár nagyon nagy
volt. Magamvágta fűzfabot volt velem és oldalt a karom alatt egy darab
vásznon a batyúm lógott. A vászon foltozott volt és a csomója a vállamon
kuporgott mint valami nagy, szőrös poloska. Emlékszem, hogy már ahogyan
a magány mindenféle ostobaságra veszi rá az embert, útközben párbeszédet
folytattam vállam e lovagjával, az is lehet, hogy azért, mert egyszer
amikor még nem szoktam volt meg, bogárnak hittem.

Kétségbeesésféle fogott el és ez adott nekem biztosságot. Azt gondoltam,
hogy rosszabbul már nem állhatok, mint ahogyan most állok és anélkül,
hogy következtetésemnek megokolást kerestem volna, föltettem, hogy tehát
jobbra kell fordulnia mindennek. Az ősz szakállú öregebb úr, akiről a
barátom azt mondta, hogy ő a vőlegény, hintaszékében kissé fölemelkedve,
barátságos integetéssel a kezét nyújtotta, de szemlátomást nem is várta,
hogy elfogadjam a kezét és helyet mutatott egy fehérlábú vörös
plüss-széken.

– Foglaljon helyet fiatal ember, szivesen látjuk…

Haragos pillantással odaintett egy inast, aki ahelyett hogy engem a
székhez vezetett volna, amit valószínüleg tennie kellett volna,
odasietett a parancsolóhoz és alázatosan zsebre vágott egy meglehetősen
hangos «szamár» szót, azután csöndben eltávozott anélkül, hogy csak egy
arcizma is megrándult volna.

Egy öreg hölgy mellett ültem le, aki fekete selyembe volt öltözve és a
csipkék, fodrok és bodrok olyan rendkivüli gazdagsága lógott rajta, hogy
mint a madár, szinte tollal borítottnak tűnt föl. Amikor leültem, alig
észrevehetően félrehajolt és mosolyával a többiek mosolyát iparkodott
elfogni. Nyilván bizalmatlan volt és zavarában ez a szerencsétlenség is
érte, hogy társakat kereső feszélyezettségében jóakaróm szép barátnője
mellé ült, akinek nyugodt arcáról lepattant a mosolya és elhalt, mint az
ablaküvegbe ütődő pillangó, csak még sokkal gyorsabban. Fehér keztyűbe
bújtatott hatalmas kéz poharat tolt elém és félig megtöltötte borral.
Védelmezőmre pillantva ezt feleltem az öreg úrnak:

– Az úton találkoztunk és elfogadtam a meghívást, amellyel az ön családi
ünnepének részese meglepett. Remélem, nem zavarok senkit azalatt, míg
ezt a bort e nap boldogjainak boldogságára ürítem.

– Bravó! – mondta az öreg úr.

Ez a fölkiáltás teljesen visszaadta biztosságomat, de nem a benne rejlő
elismerés okából. Azt gondoltam, hogy ha én lennék ily vidám társaság
ura, sokkal szeretetreméltóbb házigazda lennék, az utca szegény
csavargójával, akinek engem gondoltak, mindenekelőtt egyet éreztetnék,
szabadságom fényét és örömét. Kiváltságos helyzetem lelkét és igazát, de
nem külső látszatát, úri voltom szabad nyugodtságát mutatnám ki, amely
nem nyilatkozhatik meg másban, mint abban a műveltségben, amely az
emberben először mindig az embert látja meg és nem árulja el, mekkora
gondot okoz neki a maga állásának helyes képviselése és az idegenének
helyes értékelése.

Fönn az asztalfőn egy öreg hölgy, minő elég volt ebben a társaságban,
így szólt a szomszédjához:

– Hogyan beszél ez a legényke! Nézze meg az ember…

Néhány fiatal úr, aki nyílt csoportban állott a szép menyasszony körül,
olyan föltünő tapintatos volt, hogy csaknem kínossá vált. Személyem
iránt való fölismerhető érdeklődésükkel nyilván nem akarták elrabolni
biztosságomat és ezért méltánylandó erőködéssel valami messzieső
dologról beszéltek, de észrevettem, hogy őket sem nagyon érdekelte és
hogy egyik sem hallgatott a másikra. Nem lehetett kétségbe vonni, hogy a
barátom meggondolatlanul járt el és senkinek sem szerzett örömet
emberbaráti buzgalmával. De azt hiszem, be kell ismernem, hogy néhányan
talán érezték, hogy egészen más okok vezették őt, mint a jótékonyság
gyakorlásának egyszerű hajlama és az is igaz lehet, hogy az ünnepi öröm
hangulata, amely ezt a társaságot egyesítette, már amúgy is valami
titkos aggodalom vagy elidegenkedés nyomásától szenvedett és már előbb
is kényszeredett volt.

Szomszédnőm felém fordult, de csak immel-ámmal:

– Nem akar kényelembe helyezkedni? – kérdezte és nyeles szemüveget
tartott a szeme elé.

Hát kényelembe helyezkedtem, mihez csak a batyumat választhattam. A
poloskacsomónál egy inas ujja hegyével megfogta és akkora gondossággal
tette a fűre, hogy igazi gyönyörűségem telt benne.

Most egy ládika szivarral kínáltak meg. Igaz, hogy figyelmesek voltak
irántam. De amikor már bele akartam nyúlni, belső szememmel hirtelen
megláttam magamat, amint utcai rongyaimban párnás széken ülök, szájamban
szivarral, mely többet ér mint a kabátom és nagyobb, mint a tekintélyem.
Éreztem, hogy ez a külföldi szivar szétrombolta volna egyéniségem
körvonalait és hogy nevetségessé váltam volna, amikor pedig alkalmam
nyílt arra, hogy a magam viszonyainak keretében egész maradjak. Ekkor
erőm és ellenállásom fölhevülésében elhatároztam, hogy a magam
szerepében biztosabbnak mutatom magamat, mint aminőnek azok a magukéban
bizonyulnak, félretoltam a ládikát és a mellényzsebemből két ujjammal
kitünő szivarcsutkát kotortam elő, amelyet délről tettem el az erdőben
tervezett esti pihenőre. Ugyanott régi divatú gyújtó sovány csomóját is
találtam, az egyiket hidegvérrel végigrántottam a nadrágomon,
rágyújtottam a jó bagóra és füstbe meg kénbe burkolva, hálát adva az
Istennek, körülnéztem, de anélkül, hogy tekintetemmel bárkit is kihívtam
volna.

Mellettem az inas térde reszketett, kisegítettem nagy bajából úgy, hogy
néma kéréssel eléje toltam kiürített poharamat. Tisztességtudóan
bólintott és ezuttal egészen megtöltötte.

Az észrevehető csöndben, amely egy pillanatra beállott, boldognak
éreztem magamat, de akkor nem értettem meg teljesen, miért. Az a
határozatlan érzésem támadt azonban, hogy a társaság nevetése
letompította cselekedetem hatását és hogy figyelembe kellett volna
vennem a nevetés okát, ha nem akartam tapintatlanabbnak bizonyulni, mind
a birálóim. A mellettem ülő tollas hölgy elhagyta helyét és a pázsiton
virágot kezdett szedni. Egy másik hölgy a közelemben, aki fiatal volt és
szőke, fölkelt és elmenekült. Csupa aggodalommal tekintettem utána,
azután szemem a vezetőmével találkozott. Komolyan és várakozva nézett
reám, de nem titkos feszültség nélkül. Kedvemre volt a hallgatása.
Megsértett volna, ha most, amikor már megvallotta a bizalmát,
segítségemre jött volna. De úgy tűnt föl, mintha ő és én tudnók, hogy
ebben a pillanatban ellenséges indulattal van a társaság mindkettőnk
iránt, ami ujabb közösséget teremtett köztem és ez okos és meghatott
férfi közt, akit csaknem percről-percre jobban szerettem. Szépnek és
különösnek tünt föl nekem nyugodt szemével és arca kétkedő
fáradtságával, amint ott fekete és nagyon nyúlánk alakja egy fához
támaszkodott. Éreztem, hogy a helyzetet könnyen megtudta volna
változtatni a mi javunkra, azt is hiszem, hogy ezek az emberek hozzá
voltak szokva ahhoz, hogy az eseményekkel szemben ő szabja meg az
álláspontjukat és hogy ezért tanácstalan nyomottságuk jó részét ebben a
pillanatban ő okozta. Általam akarta őket megbüntetni és meggyőzni, hogy
tehetetlenségüket mint középszerűségükön való titkos bosszút élvezze?

Ki tudná biztossággal megmondani? A vendégek közül néhányan csoportosan
és párosan szétszórodtak a kerti utakon, alakjuk a homályból világosan
kicsillámlott és feketén sötétlett, fönn a vén fák sudarán kialudt az
esthajnali csillag. Az asztalnál egyideig csak az öreg úr maradt és
fiatal menyasszonya és két hölgy, akik nyilván barátnői voltak, akik
azonban csaknem alázatos figyelmet mutattak iránta, de nem csak iránta,
hanem barátommal szemben is, aki mellém ült és akivel beszélgettem. De
minél sűrűbb lett az est sötétje, ez ünnep vendégei annál inkább
gyülekeztek ismét a földíszített asztal köré, az inasok tarka
papiroslámpákat hoztak, amelyeket a fák ágai közt erősítettek meg, hideg
ételeket kinálgattak egymásután, anélkül, hogy különösen törődött volna
bárki is ezzel az élvezettel vagy túlságos időt szentelt volna neki. A
füvön ott csillogtak a pezsgővel teli nikkelvödrök, lassanként kihalt
körülöttünk a világ és a fák meleg és szellős levélbarlangjában tarka
fényárban úszó, hangos és vidám külön világ keletkezett. Most kissé
másként alakultak a csoportok, néhány öregebb hölgy nem jelent meg
többé, én többnyire fiatalabb emberek közt ültem és a szürkület meg a
bor mozdulataimnak és lelkemnek természetes szabadságot adott, nem volt
már az az érzésem, hogy idegen, vagy éppen ellenséges indulatú emberek
körében időzöm, sőt az ünnepi hangulat, amely mintha ismét teljes vidám
fesztelenségében uralkodott volna, társas örömének árjába ragadott engem
is. Barátomnak egyszerű, kissé kategorikus fölszólítására még a nagy
szivarok egyikére is rászántam magamat, a félhomály eltüntette ruhámmal
való ellentétét, mozdulataimmal és szavaimmal pedig nem volt
ellentétben.

De bármennyire is az volt a látszat, hogy buzgalommal érdeklődöm minden
iránt, ami a társalgásban engem érintett, szemem és gondolatom éppen oly
szűntelenül e különös ünnep vendéglátó asszonyánál időzött és
választottjánál, annál az öregedő embernél, aki bízvást az apja lehetett
volna. Gondolataimban és aggodalmaimban köztük állott jóakaróm karcsú
úri alakja, rezignációja, végtelenűl finom, melankolikus gúnyja,
rejtett, elkeseredett vágyódása és ami benne a legkülönösebb volt és
sehogysem illett bele az összbenyomásba, lemondása. A két fiatal
teremtés szeme olykor egy-egy pillanatra összekapcsolódott, a férfi
olyankor derűlten és mindig nyugodtan néhány szót mondott, amit
állandóan udvarias, csaknem szerény válasz követett, amely semmi
hidegséget sem árult el. Tegezték egymást, a férfi Mechtildisznek
szólította és ha a nő az ő nevét ejtette ki, Pál, ez megszokottan,
testvériesen és bizalmasan, sőt melegen hangzott.

Míg egymással való érintkezésük kevés fölvilágítással szolgált e két
szeretetreméltó és valóban finom ember közösségéről vagy
ellenségeskedéséről, a hölgy lénye eleinte még kevesebb bepillantást
engedett a természetébe, különösségébe vagy értékébe, de legkevesebbet
abba, hogy mi a helyzet fiatal kérőjéhez, akinek röviden érintett
története sajátságosan elfogulttá tette itéletemet. Egy csöndes órát
kivántam magamnak pihenőül, hogy összegyűjthessem gondolataimat és
benyomásaimat és világosságot teremtsek magam körül. Az a bizonytalan
érzés, hogy új barátom azt a föladatot szánhatta nekem, hogy kettőjük
viszonyában valamiféle szerepet játszak, nem szerzett éppen
megkönnyebbülést és még kevésbbé tartózkodó, kissé feszes
méltóságteljessége az öregebb úrnak, aki a kegyelt szerepét játszotta e
rendkivüli előkelő és megrendült lelkek életének ünnepies mozzanatában.
Igaz, hogy ebben a szerepében szeretetreméltó volt és kimért
nyugodtságot mutatott, biztos volt anélkül, hogy nagyon is erősnek
látszott volna, igényes amaz elbizakodott jókedv nélkül, amely oly
kevéssé illik megőszült szerelmeshez és kissé szánakozó magával szemben
is. Emellett büszke volt Mechtildiszre, de egyszersmind idegenszerű
határozott bizalmat is mutatott, amelynek ereje nem lelkének valami
kiválóságában rejlett, hanem abból a hatalomból táplálkozott, amely
ebben az esetben jogosultság nélkül uralkodott a fiatal test és a
szerelem tavaszának viruló tengerén. Olykor hajlandó voltam arra, hogy
tekintélyesnek és gazdagnak tartsam, de ha ez a fiatal leány ezekért a
kincsekért választotta volna, hogyan lehet ezt összeegyeztetni a
szavakkal, az igényekkel és az elkeseredéssel, amelyeket mint a maga
csalódása, vagy a leány csalódása okául adott értésemre ismerősöm a
találkozásunk után? Talán az a már öregedő ember rendelkezett a
«bizonyos dologgal», amelyről oly szenvedélyesen és parancsolólag, annyi
kegyetlen vágyakozással és sajnálkozással volt szó? Nem hihettem, de meg
úgy láttam, mintha a fiatal kérő is rendelkeznék külső javakkal és
összehasonlításaimban és következtetéseimben eleinte talán arra sem
gondoltam, hogy esetleg azok az értékek, amelyeknek hiányát magában
érezte a barátom, alapjában véve csak szerelme tárgyában hiányoztak.

A bor boldogító hatalma tarka pillangó csapongásához hasonlóan szabaddá
tette a lelkeket. Nem éreztem már azt az eltitkolt ellenmondást magammal
szemben, amely kezdetben annyira rám nehezedett, nagyon is fiatal voltam
ahhoz, hogy továbbra is megőrizzem a megfontoltságot, amely talán annál
inkább kötelességem volt, minél őszintébben közeledtek felém, az
országútról betoppant teljesen idegen felé, de a szomszédom
észrevehetően bátorított, hogy ne feszélyeztessem magamat. Nem azért
tette ezt, hogy felületes tetszését fejezte volna ki vagy könnyelmű
elismeréssel lett volna csavargói tapasztalatomból vett ártatlan tréfáim
iránt, amelyekkel a társaságot mulattattam, de mindig olyankor tette,
amikor az az őszinte meghatottság, amely e szép óra boldogsága
következtében erőt vett rajtam, lelkemnek vagy gondolataimnak
megnyilatkozásával többet árult el a lényemből, mint amennyit a
társadalmi szabályok szerint mutatni szabad lett volna. Ez előkelő
magatartása határozatlanul, de azt éreztette velem, hogy ha egyáltalán
volt valami célja vele, ez nem lehetett nemtelen vagy könyelmű és néha
bizonytalanul úgy éreztem, mintha kevésre tartotta volna barátnőjének
lelki gazdagságát és értékét.

Nekibátorodtam és arra kértem, hogy hegedüljön még valamit. Ekkor nézett
először egészen és nyugodtan az arcomba és mintha arany hullám csapott
volna rajtam keresztül. Az ifjúság misztikus babonás hite, hogy az
örömhöz örök joga van, mint hőstettek sora rezgett át a lelkemen, azt
hittem, hogy ebben a pillanatban megtudnék tenni mindent, a
legnagyobbat, legszebbet és legfönségesebbet, amit valaha ember megtett
és semmiféle áldozatot sem láttam elég nagynak, hogy habozás nélkül meg
ne hozzam. Haja mint puha aranysapka tömötten és éles határral borult
világos homlokára és tiszta, komoly szemében, amelynek mintha ebben a
pillanatban tárulna föl legelőször az emberi sorsok vad hevülete, a nagy
éjszaka és az én megzavart, ügyetlen szívem tükröződött. Mintha sohasem
láttam volna olyan szépet, mint az ő arca és meglátván alakját, amikor
fölállott, hogy átvegye hegedűjét az egyik inastól, a lánysága, a
szeretet, a bor és az éj megszédített úgy, hogy le kellett hunynom a
szememet, hogy el ne áruljam túlságos meghatottságomat.

Valamit kérdeztek tőlem. Hát mit szeretnék hallani, ismételte meg
szomszédom barátságosan a kérdést. Erre mint valami eltévedt madár,
felém röpült a visszaemlékezés arra a muzsikára, amelyet otthonom biztos
szeretetének napjaiban gyakran hallottam, amikor szemem a leány bűvös,
várakozó és gúnyolódó pillantásával akadt össze. És anélkül, hogy csak
egy pillanatig is gondolkoztam volna, dacosan ezt mondtam:

– Valami vidám táncot, keringőt, ilyesfélét…

Homloka világán finom árny suhant el, ó nem a csalódásé, hanem az
elégtételé. Kissé elfordította a fejét, azzal a lekicsinyléssel, amely
csak szép nőknél kellemes, kicsiny, finom, nem hallható sóhaj és jóságos
türelmetlenség volt ebben az elfordulásban és csaknem szomorú, de
rendkivül büszke felsőbbség. Bolond vagyok, gondoltam magamban, igazi
bolond. Poharamat az inas elé tartottam. Még ma mindnyájan nevethettek
rajtam!

Ekkor azonban megszólalt a hegedű emberi hangja és hálát éreztem.
Fölöttünk megnyílt az éjszaka kupolája és világos lett az ég. Játékának
hangjai olyan széppé ékesítették a fiatal nőt, mint amily széppé teszi
tavasszal a növényt a virágja. A nemes zenének sokáig nélkülözött
élvezete egészen az elragadtatásig fokozódott és az engemet magával
ragadó tiszta megindultság hullámaiban minden nagy lett és jó, a mult,
amilyennek lennie kellett, a jövő gazdag és sugárzó és legjobb erőim
buzogását éreztem. Ha nem a nyári éj tiszta nyugalmába olvadt volna bele
a véget érő játék, a kijózanodás, amely a valóságba való minden
visszatéréssel összefügg, bizonyára fanyarabb lett volna. Az előadást
meglehetősen közvetetlen lelkes tetszés követte, csak a szomszédom
hallgatott és nézett maga elé a megvilágított kerti bokrokba.
Mechtildisz lassú, fürkésző tekintetett vetett az arcára,
összeszorította az ajkát, és gyorsan és látszólag megkönnyebbülve leült.

Jegyese nyugodtan és szeretetteljesen mondta:

– Fölfogásod lassanként közeledik e zene lelkéhez. De ennél a
zeneszerzőnél semmi sem tünik föl nekem nagyobb veszedelemnek mint az,
ha nagyon is sok érzéssel adják elő szerzeményeit.

Ez feddés volt. A fiatal leány ránézett tiszta szemével és véleményét
nyugodtan, a legcsekélyebb neheztelés nélkül megerősítette. Azután a
szomszédomhoz fordult és leereszkedően kérdezte:

– Te mint mindig, bizonyára minden kifogás nélkül meg vagy elégedve?

Bár tréfálkozó hangon, szinte ártatlan incselkedéssel mondta e szavakat,
a belőle kiérezhető lekicsinylés mélyen sértett és úgy éreztem, hogy fél
az ő dicséretétől. Aggódva durva választ vártam, de a megszólított
hallgatott és barátságosan bólintott. Valaki a pártját fogta, e
fáradozás komolysága azonban elveszett a kacagásban, amelyet valami
tréfa keltett az asztalnál. Ekkor a fiatal leány így szólt hozzám:

– Ön bizonyára ebben az esetben is minden kétség nélkül csatlakozik a
szomszédjához vagy nem találta elég vidámnak a táncot?

Mélyen el voltam keseredve.

– Nem értek a zenéhez, – feleltem és elfordultam.

– Úgyis gondoltam, – vetette oda félvállról.

Ekkor azonban e rövid éjjeli órák új barátja, aki a maga érdekében nem
beszélt, pártomat fogta és így szólt:

– Igazán gondoltad? Rendesen nem szoktad kezedbe venni a hegedűt olyan
valaki kedvéért, akiből nem nézöl ki többet, mint azt, hogy alkalmilag
szórakozni óhajt.

– Azt hiszed?… – kérdezte hűvös tekintettel. – Hja úgy, a vendégünk, no
persze, persze… de hiszen ő maga mondja.

És felém fordulva, mentegetődző mosolyával fűzte hozzá:

– Mégis úgy van, nemde, vagy fontosnak tartja, hogy itéletet mondjon?

Nos, ezt nem tartottam fontosnak. Lelkem remegésében nem vettem észre,
hogy ebben a párbeszédben mily keveset törődtek velem és hogy ők ketten
rajtam keresztül tulajdonképpen a maguk régi viszályát intézték el. De
nagy, haragos büszkeség lángolt bennem magasra, bármi lett légyen is az
oka. Kitaszítottak elérzékenyültségem világából és nincs hely, ahol
nagyobb erővel elevenednék meg értékünk tudata. Mintha kilöktek volna
abból az égből, melyben még az imént otthon éreztem magamat és úgy
gondoltam, hogy most már nincs mit veszítenem. Ha ti nem törődtök
azokkal a fájdalmas zavarokkal, gondoltam haragos gyászomban, amelyek az
érző lélek szenvedése, én sem törődöm a ti szabadságtokkal, mert mulandó
hatalom viszfénye. Fölálltam és reszkető ajakkal ezt vágtam kedves,
finom arcába:

– Olyan kérdéseket intéz hozzám, amelyek megfeleléséből csalódást vár,
mert azt akarja, hogy önnek legyen igaza, amikor leereszkedő itéletet
mond az emberekről, de feledi, hogy ezeket a kérdéseket olyan helyen és
olyan emberek közt intézi hozzám, akiknek jelenlétében a feleletnek
igazolnia kell az ön keserű kivánságát. Mi lenne azonban, ha úgy
felelhetnék önnek, hogy nem kellene kimélnem sem önt, sem mást? És
amikor azt az óhajtott csalódást könnyű szívvel besöpri, elfelejti, hogy
magamagát csalja meg és hogy az ön fönhéjázó elvonultsága alamizsnából
él. Nem irigylem önt, mert ilyen módon szerzi meg az igazságát és hogy
bebizonyítsam érdektelenségemet, ezentúl semmit sem felelek önnek. Az a
vágyódás, hogy lenézzük az embereket és megvethessük őket, nyomoruságos
akkor is, ha nagy és sokszor megcsalatkozott igény a szülője, mert nemes
szív sohasem követel mástól olyast, amit előbb vele szemben nem
teljesített.

A meggondolatlan szavaimat követő csöndben, sőt dermedtségben, mozogni
kezdtek mellettünk a faágak és a papiroslámpák egyike lobbot vetet. A
gyertya nyilván észrevétlenül leégett és meggyújtotta a vékony anyagot.
Egy pillanatra fáklyafény vetődött az arcokra és alakokra, mindannyian
mintha fenyegetődzést rejtegettek volna magatartásukban és komor
érdesség nyomult a kellemes lágyság helyére. Senkisem nézett a másiknak
arcába. Egy inas, mintha rabló lett volna, a láng fényénél átrohant a
pázsiton és puszta kézzel szétverte az égő papirosrongyokat, azután
ismét régi, gyanútlan és bizalmatkeltő külsejével zavartan mosolyogva
felénk nézett. De a meglepetést, amelyet ez az esemény keltett, senkisem
használta föl arra, hogy a szavaim által okozott nyomottságot
eloszlassa, sőt éppen ez az eset különösképpen igazolni látszott az
önkényt, amellyel dacosságom szétrombolta a társaság külső harmóniáját.
Ekkor az öreg úr, a látszólag súlyosan megtámadott hölgy vőlegénye,
hanyagul kimért mozdulattal felém fordulva, hidegen így szólt:

– Ajánlatos volna, fiatalember, hogy legalább addig, ameddig még a
vendégünk, iparkodnék megóvni azt a hangot, amely a mi társaságunkban
szokásos.

Szavai párducként torkomon ragadtak. Miféle törvény alapján
parancsolgattak itt önhatalmulag és dobták a szégyen prédájául a
meghatottságot? Ha a ti erkölcstök és életszokástok e helyén valami
rosszat cselekedtem, nos akkor volt egy más világ, amelyben más
igazságosság volt otthonos, mint az, amelyet én figyelmen kivül hagytam.
Kétségbeesett energiának vad forgataga ragadott el. Föl kell fedezned
ezt a világot, unszolt egy belső hang és biztosítanod kell mindazok
számára, akikre valaha le fog sújtani e vonaglás a düh, a tehetetlenség
és a szégyen közt. De határozottan éreztem, hogy most nem tudtam volna
többé egyetlen értelmes szót sem mondani és ekkor rám esett a
megfeddettnek és a megvédelmezettnek pillantása és fölismertem mély
igazságtalanságomat. Keblemet, mintha elfojtott könnyek árja öntözte
volna. Mit ér minden akarás és cselekedet, minden az igazságért
kardoskodó ellenállás, ha a megzavarodott ember szomorú borongásába a
kegyesség és gondoskodás ily sugarai világítanak bele? Két hatalmi kör,
két világ ostromolt, harc és kibékülés, itélkezés és kegyelem, nem
találtam kiutat és lassan visszavonultam, anélkül hogy megfordultam
volna, világossá lett előttem, hogy a jövőre való gyors, tiszta gondolat
vigasztalt. A legszívesebben ezt mondtam volna a fiatal nőnek: «Mindent
jóvá fogok tenni!» De nem volt már bátorságom a beszédhez.

A félhomályban valami közeledett felém és egy kezet éreztem a vállamon.
Amennyire fölismerni véltem, öregebb hölgy volt, akinek arcáról jóakarat
és egyszersmind ijedtség volt leolvasható.

– Fiatalember, hogyan feledkezhetett meg ennyire magáról?

Kissé siránkozó hangon kibékitően hatolt e kérdés a fülemhez.
Kijózanodva magamhoz tértem. Csavargó vagyok, gondolám, semmi más csak
csavargó, mi történt velem, mi van velem? Mire gondolok? Az idegen,
fonnyadt kezet lesöpörtem a vállamról és dühösen és haragosan mondtam:

– Nem feledkeztem meg magamról annyira, mint amennyire most ön.

– Ó maga durva ember, – mondta a siránkozó hang és gazdája elmerült a
homályban.

A földön, a fűben a batyúmat kutattam. Mi közöm is van ezekhez az
emberekhez?

– Hol van a kofferom? – kérdeztem az egyik inastól, aki valahol ott
alakoskodott az én elkerült atmoszférám körül.

Batyút akartam mondani, de haragomban azt hittem, hogy valamiféle
előzékenységet kell mutatnom ennek a lakájnak képzeleti világa iránt. Az
én vállamon egyhamar bizony nem fog többé olyanfajta kéz nyugodni, mint
aminőt elijesztettem, ott ismét a csomópoloskám, az esti szél és a
hajnali harmat kap helyet.

Egy borospohár finom ezüsthangja, mint valami csodálatos madár szava
hangzott föl a csöndben. Mintha üres lett volna a kert. Nem futhatok el,
gondoltam, mert a társaság hallgatása úgy hatott rám, mint egy jogáról
lemondó, ártatlanul szorongatott tömegnek magamegfékezése és fölváltva
harag meg bünbánat ostromolta lelkemet. Megkönnyebbültem volna arra a
parancsra, hogy dobjanak ki a kertből. Ekkor barátom hangját hallottam
és hirtelen tudtam, hogy általában csak őt várták. Persze azok ott
jobban tudták, mint én bolond, hogy ott egész este, sőt egész napon át,
talán már régóta, miről volt szó. Mindenről, csak éppen arról nem, amit
én mondtam. Oly távol, annyira oldalt álltam az ő ügyeik területétől,
mint amily messze voltam most a félhomályban az ő asztaluktól. Miért nem
távoztam el, ki szeretheti, ha ügyeinek elintézésénél egy idegen van
jelen mint néző?

E gondolatok ellenére, amelyek bizonyára csak ama kesernyés hangra
támadtak bennem, amely most hanyagul és egyszersmind tele akaraterővel
lekötötte mindenek figyelmét, ott maradtam, azok felé néztem és
füleltem. A beszélő a kezével lassan forgatgatta a borospohár vékony
nyelét, a legcsekélyebb magakelletés nélkül egykedvűen hátra
támaszkodott a székén és semmi sem árulta el belső megindultságát,
amikor ezt mondta:

– Tisztelet, becsület az intézkedéseinek, báró, de ebben a különös
esetben arra kérem, vegye fontolóra, hogy ezt az idegen fiatalembert én
hoztam a társaságunkba, tehát amennyiben segítségre van szüksége, ha
szabad úgy mondanom, az én különös védelmem alatt áll. Nincs erről szó
akkor, amikor kimondja azt, amit gondol, de akkor igenis, amikor
véletlen jog ennek a szabadságától fosztja meg őt.

– Mindenkinek elismerem a maga jogát, – volt a felelet, – ameddig
bántódás nem éri azt, akinek nincs meg az eszköze, hogy ily durva
fegyverrel szembe szálljon. Nem vetnénk véget a dolognak?

– Nem, – mondta a fiatal úr komolyan. – Az ön szavai nem vetnek neki
véget, mert nem társaságunk egyik tagját hívták ki, amint ön föltünteti,
hanem a vendégünket. Semmiféle eszközt nem használt, amelynek
alkalmazásában bármelyikünket bármi is megakadályozna, hacsak nem az
oktalanság és a szívtelenség. Ha valaki visszaélt a véletlenül
rendelkezésére álló hatalmi eszközzel, amely fölsőbbséget biztosit neki
és amellyel csak arcátlanság tudna szembe szállni, akkor ön az.

A báró lassan kiegyenesedett a székén és kérdezte:

– De nem önnel szemben, Pál, amint utolsó mondatából következtetnem
kell?

– Látom, hogy megtette, – felelte nyugodtan a megfeddett, – de azt
hiszem, hogy e házhoz való tartozásom nem korlátoz engem annak az
eszköznek a használatára, amelyet ön szavaim mögött sejt. Engedje meg
annak kijelentését, hogy szavaim és hangom is olyan, aminőt az igazság
megkövetel. Amikor csak föltételesen arcátlanságról beszéltem, abban
láttam az arcátlanság erőszakos előidézhetésének veszedelmét, hogy
asztaltársunkat állása és azok a kötelességek, amelyek reá mint vendégre
hárulnak, olyan akadályokkal veszik körül, amelyek nekünk rendkivül
könnyűvé teszik az ő megalázását, neki pedig megnehezitik, hogy a
szerénység látszatát keltse ott, ahol mi könnyen tünhetünk föl
szerényeknek, anélkül, hogy azok lennénk. A mi helyzetünk bizonyos külső
értelemben kiváltságos az övével szemben, de ha ezt a kedvezést a
tekintély eszközévé teszik, ugyanezt a hibát követik el, amelyet ön a
vendégünknek vet a szemére. Hogy teljesen megérthessük azt, ami a
következménye lett a rideg válasznak, amelyet házunk egyik hölgyének
adott, mindenesetre fontolóra kell vennünk annak a megbántásnak a
súlyát, amely szavai előtt őt érte. Ha nem szabad föltételeznem, hogy
ezt mindenütt teljesen belátják, akkor az még nem enyhíti a megtörtént
dolog bántó voltát ott, ahol egész élességével sebet ejtett. Arra nem
adom rá magamat, hogy az én társadalmi állásom különös szabadságait a
lélek általános szabadsága fölé helyezzem, de még kevésbbé fogom
megtűrni, hogy azok a szabadságok, amelyek mulékony tulajdon,
kiszorítsák a belső értékü szabadságokat. Ez pártatlan, ha mindjárt
személyes követelés és ha ezt kertelés nélkül ma először állítom föl
önnel szemben, akkor szíveskedjék meggondolni, hogy eddig nem magamat
akartam kimélni, hanem önt és talán másokat is.

– Ez hálára kötelez, – felelte a báró gúnyosan, de mégis
fölegyenesedett, kezét jobbról és balról nekifeszítette az asztal
szélének és csak most láttam, milyen hatalmas ősz fej nyugodott a széles
vállak közt. Szeme oly biztos nyugodtságú hideg életre kelt, mintha az
általa legyőzött és leigázott élet láthatatlan védőköpenyként borúlt
volna akaratára. Egyfolytában, egyforma hanghordozással és észrevehető
izgatottság nélkül beszélt tovább:

– Egészen különös tulajdonságok és az ilyen nézetekkel való mély
rokonérzés kellenek ahhoz, kedves Pálom, hogy az ember a «fönhéjázó» és
más szavakat, amelyek idegen oldalról hangzottak el, ellenmondás nélkül
magától értetődőknek tartsa és ne vegye észre, mennyire sértők. Mentsen
föl az alól, hogy szóról-szóra vizsgálgassam azt, amit ön szabadságnak
mond, irigység nélkül átengedem önnek és hozzája még azt a hitet is,
hogy azért hallgatok, mert nehezen tudom megcáfolni, amit ön mondott. De
nem hagyhatom szó nélkül az ön, és mivel látszólag úgy akarja, azt
mondom a _ti_ véleményteket, hogy ama határokon belül, amelyeket én
jónak látok megvonni, nincs szabadság. Amit én mint modort megkövetelek,
korlát, amelyet nem ejtek el, mielőtt a fölfogást, amely ostromolja, nem
tarthatom méltónak ahhoz a fölfogáshoz, amely védi. Nagyon szeretném, ha
annyira megtudnátok érteni a ti szabadságtok fogalmát, hogy ugyanakkora
bizalommal lennétek hozzája, mint akkorával én viseltetem korlátozásaim
iránt. Nincs kedvemre, hogy az erő bebizonyítására célpontúl egy fiatal
asszonyt válasszanak, ha ez természetes kötelességének árán történik és
ez első sorban háza erkölcsének a megóvása. Ha igazságtalanság miatt van
panasztok, forduljatok hozzám, vállalom a felelősséget.

– Önhöz fordultam, báró és arra kérem, hogy rajtam kereskedjék és hogy a
«ti»-t fordítsa ismét egyes számra. Ön a vendég be nem bizonyított
kötelességét állítja szembe a bebizonyított joggal, amellyel önhöz
szólok. Amikor erre elhatároztam magamat, nem ama korlátok súlyában és
erősségében kételkedtem, amelyek mögött ön biztosságban tudja magát,
csak magasságában. Nem velem történt különös igazságtalanság, amiért
talán bosszút állok, hanem igazságtalanság történt. Ez az
igazságtalanság pedig az volt, hogy az erkölcs köpenyéből, amelyet ön
dícsér, mérgezett nyíl röpült ki. Nem habozom beismerni, hogy nekem volt
szánva. De éppen úgy, ahogyan igazságot szolgáltattam az ön igényeinek,
ameddig csak rólam volt szó, tiltakozom, ha szemem láttára egy
érdektelent bántanak meg, aki arra nem szolgált rá. Az ön szavai után
nem várom már, hogy ezt belássa, hanem elégtételt követelek.

– Bocsánatot kérjen Mechtildisz ettől a csavargótól?

A báró fölállott.

– Nem, – mondta ellenfele, – de kivánom, hogy egy megsebesített ember
jajszavát ne bélyegezzék arcátlanságnak. Amennyire emlékszem, ön
vállalta a felelősséget, mi okom lehetne tehát azt kivánni, hogy most
más valaki viselje?

E páros vita alatt a homályos háttérben állottam akkora testi és lelki
megrázkodtatással, hogy sohasem fogom tudni leírni. Csak most láttam,
hogy csaknem egyedül maradtam a megharagított emberrel és a fiatal
hölggyel, a vendégek két fiatalember kivételével, aki nyilván közel
állott a háziúrhoz és az inasok kivételével, nesztelenül visszavonultak
és eltávoztak. Az a rendkivül elszánt és minden szenvedélyessége mellett
is mérsékelt elkeseredés, amellyel a két férfi eddig és később is
viszályát elintézte, eltörölhetetlen hatással volt reám. Társadalmi
osztályuk szokásának lenyügöző hatása alatt, az előkelő ruhában és
magatartásukkal majd színészeknek tűntek föl nekem, akik egy harmadik
ember lelkének viharát személyesítették meg, majd frakkba bújt ragadozó
állatoknak és fölváltva arra hajlottam, hogy nézőnek érezzem magamat
vagy pedig mint az eseményben részes ember megborzadjak. De a vidámságra
való hajlandóság, amely megragadott, nem volt más, mint megindultság és
nevetésem borzalom lett volna. Amikor a fiatal nőre tekintettem,
csodálat és halálfélelem fogott el és ennek a kimagyarázkodásnak egész
komolyságát most először mint irtózatos veszedelmet láttam. A lámpa
fényében úgy ült, mint egy nem szent Madonna a trónusán, a két férfi
haraggal terhes akaratával tömjénként bűntelen és szép, halvány és
mozdulatlan feje körül, mintha egy minden civakodástól ment világból
származnék.

Az a kihívó mód, amellyel az érdekeltek fiatalabbika ellenfelére
hárította legutoljára a felelősséget, nem hagyott kétséget az iránt,
hogy ebben az ügyben hajthatatlanul olyan feleletet vár, amely
elégtételt szolgáltat neki. Egyre világosabbá vált előttem, hogy a
szóbanforgó vita nem okot, hanem csak alkalmat adott egy régi harag
elintézésére és ha ezt más körülmény nem bizonyította volna,
bizonyította a fejtegetéseknek tág köre, amiből határozottan, nemcsak e
tárggyal való sok alapos foglalkozásra, hanem szenvedélyes elkeseredésre
és versengésre is lehetett következtetni. Bármily meggyőzően és okosan
hangzott is barátom utolsó felelete, mégsem látszott, mintha a báró vélt
igazából csak egy tenyérnyit is hajlandó volna engedni, rövid, haragos
válaszában határozottan harcias kedvű megkönnyebbülés, sőt erejét ismerő
elfojtott düh volt, amikor ezt mondta:

– De sok mindent véghez tudtok ti vinni szóval, ha tettvágytok azok elé
az akadályok elé ért, amelyeket, mert nincs elég erőtök hozzá, nem
tudtok jogotok természetes határának tekinteni. Ha már harcolnunk kell,
engedelmet kérek arra, hogy ezt származásom hagyománya szerint nyílt
sisakkal és becsületes fegyverrel tehessem. Hiszen amit itt ürügyül
fölhoznak, mindaz össze van hordva részint a saját keblünk csalódásából,
részint az utcáról. Nem volna végre itt annak bevallásának az ideje,
hogy még ilyen eszközök nem téveszthetnek meg afelől, hogy elvesztettük
a játszmát?

Akinek e szavak szólottak, elhalványult, fölállott és most először
vettem észre, hogy küzdelmébe kerül a nyugodtság. A levegőt mintha
fájdalom és erőszak telítette volna, úgy hogy elállt mindenkinek a
lélekzete és a szív csak nagynehezen végezhette a munkáját. De még
mindig nem esett egyetlen hangos szó sem, valami távolabbi néző még
mindig nem látott volna mást, mint a szokott nyugalmat, de én úgy
éreztem, mintha szétrepedés előtt álló takaró alatt gerjesztett tűz
izzanék és semmi sem szerzett volna nekem nagyobb megkönnyebbülést, mint
ha a bilincsbe vert tűz akadálytalanul föllángolhatott volna. De még nem
történt ilyesféle, a felelet nyugodtan hangzott:

– Nem irigylem önt olyan hagyományért, amelynek lelkét és itéletét
tényekkel meggyőzni és vezetni lehet, anélkül, hogy szégyelné
tehetetlenségét, mert a mélyebb okokat és a dolgok gyökerét nem tudja
fölismerni. De elnéző leszek és követem önt arra a térre, amelyen ön
biztosnak hiszi magát. Akkor azonban nincs más feleletem az ön számára,
mint az, hogy ott, ahol én az ön véleménye szerint elvesztettem a
játszmát, önnek nincs többje, mint amennyit nekem magasabb igények
kedvéért vissza kellett utasítanom.

– Micsoda igények lehetnek azok, – mondta a báró hidegen, – amelyekkel
ön az én szerencsém fényében sütkérezik.

Lehetett-e ember szenvedő szívét még mélyebben találni? Mekkora ereje
volt ennek az ökölcsapásnak; a gonosz ütés teljébe találta e kebel drága
gyöngeségét. Halvány ajka reszketett e sebtől és alakja a szilárd akarat
hüvös magatartásából egy pillanatra bánkódásba, sőt kínszenvedésbe
roskadt össze, úgy hogy megremegtetett a veleérzés és forró düh rázott
mint a láz. Mintha álomképben rövid, kínzó időre egy fa törzséhez láttam
volna kötve ezt a testet, amelyet átjártak kegyetlen ellenfeleinek
nyilai és vékony vérpatakocskák csorogtak alá eltorzult tagjain.
Megértettem egy új idő martirjainak, egy erő szentjeinek szenvedését,
akik nemes gyöngeségük keserves dicsőségét egyre megismétlődő vereségben
kóstolgatták ki.

E látomás hatása alatt, mintha hangos kiáltással világosított volna fel
valaki, hirtelen megértettem, mi az a «bizonyos dolog», amelyről annyi
határozatlansággal panaszkodtak, ami hiányzik és aminek kedvéért
titokzatos kegyvesztettség reménységétől és boldogságától fosztotta meg
e különös éjjelen szerzett barátomat. A gyönyörű száj, amely oly
biztosan mondta ki ezt az itéletet, nem ismerte annak az erőnek a nevét,
amely a férfinek hatalmat adott a beszédre és a hallgatásra és amely
legyőzte a száj kedves gazdáját. Én azonban úgy éreztem, mintha mi
hárman fájdalmas világossággal már ismernők a kimondhatatlan nevet, itt
a pillanat és a kemény valóság mindenhatóságában az a bizonyos dolog, a
földi szellem intézkedett és uralkodott.

Ezek a benyomások azonban csak futólag kaptak gondolataimban teret és
világosságot. A megsértett fölpattant, de új magatartása irtózattal
töltött el, éreztem, hogy végzetes változás ment benne végbe és hogy az
ellenfele által erőszakosan fölidézett fölfogás szinte parancsolólag
hatalmába kerítette a lelkeket. Egy belső hang, amelynek értékét nem
ismertem föl, fölriasztott és szerettem volna odakiáltani a bilincseitől
megfosztottnak: «Hallgass! Hallgass! Fordulj el tőlük, gyere el innen,
inkább menekülj, semhogy azzal a fegyverrel élj, amely téged megsebzett.
Menekülésed a győzelmed lenne, egy drága jószág titkos megmentése és a
csöndes homályban két szem várja a győzelmedet. Ne mutasd meg e
szemeknek, mily nagy a hatalom, amelynek engedelmeskednek. Ha erényed
kedvéért megadod magadat, akkor megvetni tanulja, amit eddig
vetélytársadban megcsodált, de ha ugyanazokkal a hatalmi eszközökkel
élsz, amelyek aljasak, akkor annak az asszonynak a szemében, akit
szeretsz, hiú fönhéjázás és gyönge öncsalás árnyékbirodalmává lesz a te
világod.» De lefogva a hatalmaktól, amelyeket valamennyien uraltunk,
hallgattam, bizonytalanabbul mint haragos apjának hangjától a megfeddett
gyerek. Hallottam a válaszul adott szavakat és már az első hangból
kiéreztem bosszúvágyukat:

– Ha kiutasít vélt boldogsága területéről, báró, ahogyan már előbb a
vendégünket kiutasította a házából, fogadja búcsúzóúl ama
biztosításomat, hogy annál szívesebben leszek az ő utódja, mert az ön
elődjének szerepében már nem éreztem magamat valami jól.

Ijesztő csönd. Megtörtént a döntés, a harc örökre elveszett, a sötétség
diadalmaskodott és mint tisztátalan játékszer széttaposta minden szív
szorongó szeretét. Vad bánat fogott el, láttam a fiatal szép nőt és ezt
kiáltottam: «Neked volt igazad.» Alig tudtam, mit beszélek vagy mit
teszek, lelkemben ennek az órának a háborgása, a magamhoztérésre és jó
tettre hajtó határozatlan ösztön és az élettől való kínzó félelem
tombolt. Távoznom kellett innen és nagy léptekkel kimentem az éjszakába,
egyenesen oda. Harsogó, mintha fekete fogak közül előtörő nevetés kísért
és eközben mint kaján torzarcokkal teli függöny mögött elsülyedtek a
képek.

– Kiszolgáltatta őt, – dadogtam magamban, – kiszolgáltatta őt! Mit ér
most még neki a menekülése és az az egy, a szentsége?

A kert facsoportjai olyanok voltak, mint sötét hegyek; bokrok közé
jutottam, amelyeknek levelei harmattal voltak tele, a hold lement, csak
mögöttem fénylett a sötétségben mint tűzvész utolsó, parázsodó szikrája
egy lámpa az események elhagyott helyén. És mint romhalmaz körül még
egyszer hallottam a báró hangosan és nyugodtan szóló szavát,
diadalmaskodás nélkül, de az erő olyan öntudatával, amely szépen és
nagyszerűen hatott:

– El innen! És élj boldogul, ahogyan tudsz! Nem csökkenti a nő értékét
az, hogy nem volt meg az erőd, hogy megtartsd magadnak.

Ő fölnevetett és most úgy látszik, mintha valamennyiükhöz szólna.

– Ördögnek hisztek engemet? Akkor majd meg kell változtatnotok azt a
véleményt, hogy minden ördög szomorú. Nekem sokkal rövidebbek az élet
napjai, semhogy a ti beteges aggodalmaskodástokkal töltsem. Ami az
enyém, élvezni akarom…

Nem értettem, hogy még mit mondott, mert a hangját mérsékelte. Úgy
látszott, hogy a barátom eltávozott, az utolsó szavakat talán utána
kiáltották, az asztalnál mindenkit mintha ugyanegy dolog foglalkoztatott
volna, még föllángolt egy fény és csengett a pohár. A nedves bokrok
mögött ráakadtam a falra és átvetettem magamat rajta. Az országutat
nehezen lehetett fölismerni, de mert csillagos volt az ég, rátaláltam az
útra az égen a fák koronái közt. Amikor jobbról az erdőhöz értem,
tapogatódza a fák közé mentem és ott, ahol állottam, a fák alatt a
földre vágódtam. Gondolatok kergetődztek az agyamban, amelyeket sohasem
tudtam elfelejteni és amelyek még ma is külön helyet foglalnak el
emlékezetem világában, mert nem tudnak szépen beleilleszkedni, mint ez
már néha megszokott történni olyan fölismerésekkel, amelyek soha meg nem
ismétlődve nagy lelki izgatottságunkban nyilvánulnak meg nekünk. Úgy
látszik, hogy ezek a fölismerések az ifjúság, a szenvedély és az állapot
külön tulajdonságaihoz vannak kötve és némiképpen hasonlítanak azokhoz a
nevezetes napokhoz, amelyeknek valami dátumot adunk és amelyek a mi
személyünkkel kapcsolatban még egyszer nem ismétlődhetnek meg az
emberiség történetében. Hogy lelki világunk épületében mi az értékük
mint építőkönek, titokzatos és föl nem ismerhető, nem jelölhetjük meg,
nem is használhatjuk föl tetszésünk szerint és mégis érezzük, hogy bele
van illesztve a sötét, terhethordó falba.

A földi szellem hatalmasabb mint valamennyi félisten, gondolám és
mennyivel boldogabbak a hivatatlanok, mint azok, akik bár hivatottak,
mégsem kiválasztottak. Mi jobb a világ mulandó és nem mulandó
birtokaiért és élvezeteiért való harcban, a szív ököl nélkül, vagy ököl
szív nélkül? Szív és ököl együtt, ez az erő… Az agyamat döngető
gondolatoktól kínozva, a kimerültség rövid, álomtalan álmába merűltem.

Mikor fölébredtem, a hajnal hasadását láttam a fatörzsek mögött. A
levelek közt, fönn a fák csúcsai közt tompán zúgott a szél. A reggel
vajudása alatt ismét lezártam szememet és ekkor az éjjel hallott zene
motivuma, a pásztordal, tele az öröm jámborságával, mint tarka édes
hűsítő járta át szívemet és elűzte lelkemből az emésztő várakozás
kínját, amely az átéltekre való visszaemlékezéssel fölébredt. Az erdő
fái közül kiléptem az útra és elmentem, tovább, anélkül, hogy
visszanéztem volna. Nemsokára egészen kivilágosodott és harmat hullott,
a szürke utat megszabadította az előző napra való visszaemlékezéstől és
köröskörül mindent fölfrissített. A lankáson és az árkokban kemény és
kevéssé illatos nyári virágok nőttek, többnyire vöröses színük volt,
barna vagy sárga szín keveredésével, szabálytalan bokrosodással és
porosak voltak. Szederindák és partilapuk közt várakozva álltak e korai
reggeli óra nagy csöndjében és ürességében. Cipőm egyenletes kopogását
nem kísérte semmi madárfütty és semmi rovarzümmögés. A napra gondoltam,
amelynek nemsokára jönnie kellett és a fölvidulásra, amely aranyos
sugaraival mindannyiunkat hatalmába fog keríteni. Egy kanyarodó után,
ahol patak halk csörgedezését hallottam, szabad mezőre vitt az út és a
már érő búza tompaszürke és ezüstös szőnyegével megnyílt előttem a
világ. Egy mezei út elágazásánál, amelyen tovább menni szándékoztam, két
kőrisfa közt Mária-képet láttam. Ferde fatető alatt állott az égi
asszony és fájdalommal és boldogsággal teli mosollyal nézett le a
karjában pihenő gyermekre. Kissé fölemelve kebléhez szorította, egyedül
e tág vidéken, harmat és hajnalhasadás és búza közt. Lábam megtorpant e
látványra, fölnéztem reá, de csak rövid, gyors pillantással, mert
szépsége oly hatalmas lett bennem, hogy tovább menve a botomat meg
kellett suhogtatnom a levegőben és dobognom kellett a földön.



HARMADIK FEJEZET.  Penina.

Ha az alsóbbrendű emberi ösztönök régiójában és a napi szükségletekért
folytatott harcban nem tudtam érvényesülni, gyakran gondoltam Szemesre,
akit akkor csak első találkozásunk révén ismertem. Nem tűnt föl a
tucatemberek közt, ami biztosságot adott neki, senkinek sem tűnt föl,
könnyen alkalmazkodott. Mert a föltűnés az utcán egyet jelent az
idegenkedés és bizalmatlanság fölkeltésével, a csak az éhség és az aljas
vágyak csillapítását szolgáló haszonért és nyereségért folyó civódás
területén mindenki a tömeg ellenségének számít, aki, ha csak
szerénységgel vagy tisztességtudással kiemelkedik belőle. Talán az a
legkínzóbb kényszer, amely a mindennapi életben ránehezedhetik a létéért
küzdő emberre, hogy közönségessé kell válnia és meg kell magát aláznia,
ha meg akar állani. Mennyivel könnyebb a szegényes gondolkodású embernek
értelmesnek és szívesnek föltűnnie, mint az érzőnek igényeit és
gondolkodását megtagadnia. Gyakran gondoltam, hogy ha már ily keservesen
szenved a bizonytalan és értékének meg akaratának tudatára még alig
ébredt lélek, mekkora fájdalmat okozhat a jó és mindent teljes
öntudattal fölismerő embernek csak az is, hogy él. A világ szentjei
vértanúságának távoli és első sejtése fogott el és megértettem, hogy
testi szenvedésük lelki kínjaiknak csak szerény jelképe volt. Velük
szemben szerencséseknek hirdettem a hősöket, az akaratukban meg nem
ingathatókat, akiknek nagy lelke vak volt tetteik értéke iránt és
akiknek tiszta akaratuk volt a legértékesebb tettük.

Az egészséges ifjúság természetes hite azonban nem győzhető le és bár
itéletét még a tények és jelenségek világából meríti és tényekkel
meggyőzhető, fölemelhető és lesújtható, mégis az övé az erősebb hit,
erősebb még a tapasztalt ember tudásánál is. Életünk kezdetén hiszünk a
jóban, bár nem ismerjük, később hinnünk kell, noha ismerjük, a
betetőzése azonban a megismerés, ami nem más, mint bizalom. Örök szava
ez: elvégeztetett. Nem künn valahol a világban, amelynek berendezését ti
fantasztái a készséges vádnak, ti a tisztátalan lélek tisztaságának
pathetikusai ócsároljátok, hanem minmagunkban. Elvégeztetett annyi, mint
készen vagyok, mert hiszek. Tudni akarjátok miben? Ha azt kérdezitek,
sohasem fogtok feleletet hallani, mert a feleletet ismerni annyi, mint
kiválasztottnak lenni. A hivatottak kérdeznek és a kiválasztottak nem
felelnek.

Ifjúságomban gúny és aggodalom gyötört, de nem rontott meg. Hamar
megtanultam, hogy az ember a világon mindig csak egyszer meglevő saját
lelkének semmi sajátságosat, mindig magányos lényének semmi különöset
sem mondhat vagy tehet anélkül, hogy, a többi közt, nevetségessé is ne
tegye magát. De megtörve és megalázva, mint láng a romhalmazból, egyre
újra föltámadt a bizalmam és künn, egyedül fák alatt, menekülő úton
gyakran mondtam: «Én, az utca rongyos legénye tudom, hogy a hit, amely
engem nevetségessé tesz, tisztábban ragyog a világba, mint a ti lelketek
halvány pislákolása, amely megóv titeket a gúnytól és aggodalomtól.
Senkisem fog titeket kinevetni és senkisem fog áldani.»

Az emberi alakok közül, melyekkel a fönhéjázás és megalázkodás közt
váltakozó ingadozás ama nyugtalan napjaiban találkoztam, alig van egy,
amely szorosabb és vigasztalóbb közösségben lenne emlékezetemmel, mint
Peninaé, ámbár arca úgy bukkant föl és sülyedt el ismét az élet
hullámaiban, mint az éjszaka homályos egén kergetődző felhők mögött a
csillag. Azt hiszem, e találkozásban az volt a vigasztaló, hogy életének
gyalázata ellenére, amely sokkal nagyobb volt, mint az enyém, mégis oly
tisztán megóvta a sötétségben egy érző szív emberi fényét, hogy a magam
nyomorúságát könnyebbnek éreztem és reménységem ismét visszanyerte az
erejét.

Már nem tudom biztosan, hogyan akadtam akkor össze az ódon
kikötővárosban, a «Barlang»-ban Peninával és társaival. Amaz üres
éjjelek egyikén volt, amelyek sivárságban és vágyódásban és
végeszakadatlan, értelem és cél nélkül való nyugtalan ide-odajárkálásban
telhetnek el és amelyeket mindenki ismer, aki idegenben ifjú évei
tanácstalansága miatt szenvedett. Hogy ifjúságunk magárahagyatottsága
áldássá váljék, erő kell hozzá és valami cél, a fejlődés tervtelen
éveiben ez a magárahagyatottság a legjobbak közül is nem egyre nézve
végzetessé vált.

Kis Penina, virág az utca porában, nem foglak elfeledni, tündöklő
ékesség lelkem ruháján. Kedves a nap, amelyen megtaláltalak és
elhagytalak, hogy többé el ne veszítselek. Emlékezetem kertjében tovább
virulsz, pedig nem ápollak, nem is gondozlak. Sőt megtörtént, hogy
hosszú időre elvesztél emlékezetemből, jó napokban vagy veszedelmes
jólétben, amelyet mulandó dolgok adhatnak nekünk. De hideg szélben,
vészes és zord úton megnyugtatásomul, békességemül ismét érzem illatodat
a lelkemben. Vannak a léleknek virágai, amelyek csak akkor nőnek,
virulnak és illatoznak, ha a szél és a fény áthatol az összetépett kabát
rongyain, selyem és prém alatt elhervadnak és ha ápolt kéz gondozza
őket, elszárad a kelyhük.

Ilyen virágok kedvéért rohantam mindig újra a vándorlás
bizonytalanságába és békétlenségébe. A magányosság elégedetlenségében
lakozik a legtisztább remény, az egyik a csendből hallja ki Isten
szavát, a másik inkább a viharból, sőt van ember, aki csak külső
viharban leli meg belső nyugalmát. Sokaknak a jelenségek értelmébe való
hosszú szemlélődő elmerülés után villan meg valamelyik életigazságuk
fénye, másoknak ellenben hirtelen egész lényük megrázkodtatásában
nyilvánul meg, itt szelid mosolynak enged az akadály, amott könnyek árja
omlik és az eltakart fenékről elmossa a zavarodottságot és lényünk
szerint az enyhe fény vagy az égő áram csábit bennünket. De nem mindig a
megismerés a végső cél? Ha másképpen tudjátok, oktassatok ki. Én úgy
láttam, hogy a világon minden nemes harc a megismerésért folyik, mert ez
ad erőt nagy áldozatra és biztositja az egyetértést.

A késő éjben messziről halvány fényt láttam az utcán. Feléje tartottam,
mert magához csalogatott, de egyszersmind bizonyos kellemetlen érzést is
okozott. Akkoriban egy timármesternél dolgoztam, aki nem mintha valóban
szüksége lett volna reám, hanem inkább szánalomból időnként alkalmazott,
hogy végre némi rendet teremtsen könyvei és irományai közt. Időközben
meg kellett látogatnom üzletfeleit, különböző megbizásokat végeztem és
bevásároltam a számára. Még nem voltam húsz éves.

Az a társaság, amelyet éjjel a «Barlang»-ban, ebben a legutolsó lebujban
találtam, sokáig lekötötte érdeklődésemet és ez betöltötte életemet.
Külsőleg kevéssé különbözhettem azoktól a fickóktól, akik közé
keveredtem, bár volt még valami pénzem, de a ruhám eléggé szegényes
volt. Minden akadékoskodás nélkül fogadtak maguk közé, mint ahogyan azok
az emberek szokták, akik egészen jól tudják, hogy nem egykönnyen akad
ember, akinek még nagyobb elnézésre van szükségük, mint maguknak. Köztük
ült Penina, vérvörös kartonbluz volt rajta, világos haján színtelen
kendő és különös szeme szürke volt és kissé ferde. Nagy szája a sóvárgás
és szomorúság szenvedő kifejezésével, az ajak minden ivelése nélkül,
széles volt és egyenes, mintha erős ecsetvonással festették volna és
csaknem színtelenül illeszkedett bele keskeny állába. Arca, mint egész
lénye egyszerre megragadta az érzékeket és fájdalmas édességében mégis
valami elpusztított fönség volt, valami távoli, világos ég tükröződött
benne.

Félreismerhetetlen hajlandósággal az odaadásra ült, csaknem feküdt egy
karcsú legény mellett, akiről nem tudtam levenni a szememet, bár
gúnyosan lekicsinylő tekintete elárulta, hogy nem akar rólam tudni és
már rövid idő mulva leplezetlenül kimutatta megvetését. De arca annyira
tele volt gonosz, kemény élettel, olyan komor, szép és hetyke
egyszersmind, hogy majd gonosztevőnek tünt föl, majd fiatal uralkodónak,
aki itt romlásnak és megalázásnak tette ki a méltóságát. Kubas volt a
neve.

Egészen pontosan nem tudtam fölismerni, kikkel volt tulajdonképpen
dolgom ebben a társaságban, egyet azonban hamar megláttam: könnyen
vették az életet. Ámbár csupa fiatalember volt együtt, a korán
tapasztalatot szerzett emberek dacos fölsőbbségével viselkedtek,
szemtelen biztosságot mutattak, hallgatások ravasz volt és öntudatos,
egykedvűen vették gonoszságukat és vakmerőségük tele volt megvetéssel a
polgári társaság jogai iránt, amelyet gyűlöltek. Mert az utca korán edz
és érlel, nevelése senkit sem kényeztet el és zavaros hullámaiban
gyakorlottabb úszók vannak, mint a biztosított életviszonyok csöndes
árjában. Fiatalságában tetterősebbnek, vakmerőbbnek és életrevalóbbnak
bizonyult nem egy ezek közül az elzüllött legények közül, mint sokan,
akik hasznos óvatosságuk szegénysége miatt sohasem lettek emberek, akik
nem mennek ugyan tönkre, de nem is állnak meg a maguk erejéből.

Néhány nap mulva, amikor egymagamban ültem, Kubas odajött hozzám és ezt
kérdezte:

– Mit akarsz itt nálunk?

– Nem tudom.

– Nekem mondod? Peninát akarod.

Rettenetesen megijedtem, de Kubas megrendíthetetlenül nyugodt volt.
Becsmérlőleg nevetett és kiváncsian nézett reám.

– Nem akarom őt, – feleltem.

– Dehogy nem akarod. Meg is kaphatod, de ne ajánljál neki pénzt, nagyon
érzékeny. A pénzt nekem adhatod.

Érzelmeimet nem tudtam rendezni, megrohantak, mint vadászkutyák a vadat.
Szeme észrevette legtitkosabb óhajaimat, amelyeket magamnak sem mertem
bevallani és megláttam benne, hogy gyalázatosan visszaél velük és
bepiszkolva megszentségteleníti őket. Szeme egyszersmind fenyegetődzött,
csak az a kivánság lelkesítette, hogy beleegyezésemet hallja. Ez a
követelés volt a leghatalmasabb e pillanatban, nekem támadt és
védekeztem ellene, amikor ezt mondtam:

– Penina téged szeret.

És hirtelen hatása alatt mindannak, amit szemem a legutóbbi napokban
forró csodálattal, szánalommal és haraggal látott, folytattam:

– Tiéd ő egész szívével, lelke legmélyéből. Ha beszélsz, reszket a
figyelemtől, ha elmégy, elhal és föllélekzik, visszatér beléje az élet,
ha visszajösz. Az árnyékod ő, betakar a szeretetével, amely áhitatosabb
bármely imádságnál. Amikor egyszer megütötted, reszketett
meghatottságában, mert durvaságodban csak azt látta, hogy törődsz vele …
és most… azt mondod nekem…

Kubas kiváncsian vizsgált. Halvány, gonosz arcán semmi elfogultság nem
látszott. Ez az ember valóban gonosz volt, gonosznak született, az volt
hiúság és megbánás nélkül. Gonosz volt legbelsőbb hajlamánál fogva csak
magáért a gonoszságáért, nem bánatból vagy bosszúérzetből, nem is
csalódásból vagy elkeseredésből, csak legsajátosabb énjének
engedelmeskedett és a gonoszságban egyszerű volt és erős. Megértettem,
hogy Penina az élettől való félelemtől megborzadva egészen odaadta magát
neki. Ezt a félelmet csak az ifjúság ismeri, amely még azt hiszi, hogy a
lét elemei valami titkos igazságosztás jóakaratától függnek. Most
értettem meg először a gonoszságot, amely eredetére és értelmére nézve a
napi jelenségek hiábavalóságától egészen a vallás miszteriumáig örökre
titok marad nekünk embereknek.

Kubas gondolkodott.

– Te bolond, hiszen ha nem úgy volna, ahogyan mondod, nem ajánlhatnám
föl neked. Azt hiszed különben, hogy valami ujság ez neki? Utólag
fizethetsz. Nos?

Az után, amit mondtam, biztos volt ellenszolgáltatásomról, mert a
gonoszok sokkal tisztábban ismerik föl az érzés őszinteségét vagy
hamisságát, mint ahogyan az érző emberek a gonoszság örvényeit egész
mélységükben csak megérteni merészelhetnék is.

Mivel hallgattam, Kubas hirtelen és anélkül, hogy megkötöttük volna az
üzletet, fölkelt. Amikor az ivószobából távoztam, láttam, hogy szép,
kemény, élesráncú arcával egy darab papirosra hajolva a gázláng
szegényes vilgításánál firkálgat valamit. Penina nem volt ott, a sötét
kapualjban a kijáratnál találkoztam vele.

– Gyere velem, – mondtam, – csak egy pillanatra.

– Benn van Kubas? – kérdezte alt hangján.

Kisebbnek láttam, mint máskor, az utcai halvány fény ráesett szánandó
gyermekvállára és úgy látszott, hogy fázott nyomorúságos ruhájában,
amely izgatóan mutatta testének formáit. Ősz is volt már és az
alkonyatban falevelet és papirdarabokat kergetett az utcán a szél.

– Később is ott lesz még. Kérlek, gyere, kérlek.

Habozva jött velem, minden együttérzés nélkül. Egy lámpánál megállott és
kérdő tekintettel nézett föl reám. Összeszedtem magamat:

– Penina, szegény kis Penina… ez a Kubas…

– Hallgass!

Szava ütött és úgy talált, mint valami kéz a sötét levegőből. Én ostoba,
aki szánalmat mertem mutatni a szeretetnek és megvetést a tárgyának.
Egyetlen szót sem tudtam többé mondani, se szegényt, se gazdagot,
megrendülve és tehetetlenül állottam az utcai szélben és nem volt
gondolatom. Csak az az egy tudat gyötört a kínszenvedésig: nem fogom
legyőzni az életet, nem fogok rajta uralkodni.

Penina vizsgálódva, csaknem kutató szomorúsággal rám nézett és hirtelen,
mintha valami régen elvesztettet fedezett volna föl arcvonásaimban,
elfordította a fejét és lerázva a kezemet válláról, homlokával nekidőlt
a vas lámpaoszlopnak és sírt. Arcát nem takarta el a kezével, sírt, mint
ahogyan sötét felhőből zápor zuhog a földre.

– Hát így van, – mondta lassan, amikor lecsillapodott. – Ne gyere többé
közénk. Hallod? A te utad a világosságba vigyen.

Elfutott és eltűnt a szemem elől a régi kapú sötét torkában, a melyen
korcsmacégér fölött kicsiny, vöröses fényű lámpa égett. Soha sem láttam
többé.

De míg mi el vagyunk telve becsületességünk látszólagos gazdagságával,
addig talán a világ örök lelkiismerete kimondta az irgalom megváltó
szavát Peninára, akinek tisztasága elvesztett egéért omlott égő könnye
minden bűnt kimosott lelke ruhájából.

Csak sokkal később életem folyamán, amikor megkezdődött gondolataim
harca az egyetlen, a nagy megváltás szóért, állott Penina ismét mellém
és könnyeit, mint valami fénylő követ, odanyujtotta kétkedésem
sötétségébe.



NEGYEDIK FEJEZET.  Az első vacsora.

A szél ágról-ágra röpítette a virágport és megtöltötte vele a kelyheket,
megmozgatta a gyönge gabonaszálakat és a mezők szőnyegébe világoszöld
vándorló fényszigeteket varázsolt. Egész reggelen át pacsirtadal kisért,
úgy, hogy a kék ég mintha hangosszavú csengőkkel lett volna tele.

Mekkora gazdagság a meleg földeken! A tavasz éltető ereje behatolt
keblem sötét börtönébe, ahol a szívem dobogott és a vér mint a rét
forrása és patakja csurgott a maga útján. Köröskörül kankalinnak és
erdei földnek a szaga terjengett, úgy hogy a szél simogatása
gyermeknapjaim emlékeivel töltötte meg érzékeimet és gondolataimat,
lengedezésével tarka világot keltett életre, mintha színes képekkel telt
átlátszó kendőket lobogtatott volna a szemem előtt. Szabadon csapongtak
gondolataim, mint a szél, majd azt a tájékot keresték föl, majd ezt,
egyik ritka órától a másikhoz röpültek, embertől emberhez, a
leirhatatlantól a megfoghatóhoz, pajkos tréfáktól a vér biborvörös
mélységeibe, ahogyan az akarat igája alól fölszabadult gondolatok
szokták és előttünk sürögnek-forognak, tréfát űzve a hatalommal, amely
máskor megfékezte őket, magukkal, velünk, a világgal.

De most magamhoz szólítottam őket és villámgyorsan jöttek, mint ezer
nyíl, amely mindenfelől egy kis cél felé röpül. Valami fontos,
rendkivüli fontos dolog jutott az eszembe, de ekkor fölöttem a magasban
gólyákat láttam röpülni és a gondolatok ismét megszöktek és magukkal
vitték a tárgyat, amiért magamhoz szólítottam őket és messzi künn,
valahol a tavaszban csöndben és gyorsan elejtették, mint ahogyan a kép
sülyed el a szem elől, ha kialszik a szobában a világítás. A gólyák az
ég vakító kékjében északnak röpültek és amikor szememmel követtem őket,
a szemhatáron a dombon malmot pillantottam meg és mögötte
templomtornyot. Ekkor tudatára ébredtem, hogy mily régen nem ettem
becsületesen és elhatároztam, bár nem volt pénzem, hogy megteszem abban
a faluban.

Valahányszor szeretettel és odaadással tettem, gondoltam vagy éreztem
valamit, közönbös voltam minden külső esemény iránt és tele voltam
bizalommal, ha ellenben nyomorúságosan, tétlenül és szeretet nélkül
teltek el az órák, az élelemért való gond mint sötét fal állott előttem.

A faluba érkezve, elhatároztam, hogy a lelkészhez megyek. Belsőmben nem
éreztem magamat eléggé ellentállóképesnek arra, hogy azzal a humorral
tudtam volna rendelkezni, amely szükséges lett volna ahhoz, hogy egy
parasztot bírjak bizalomra, szánalomra és bőkezűségre. Hogy az
ilyesfajta bizalmatlankodókat, mint aminő rendszerint a paraszt,
magunknak meghódíthassuk, testben-lélekben frissnek, erősnek és
egészségesnek kell magunkat éreznünk, de nekem e pillanatban az volt a
gondom, hogy fáradság és áldozat nélkül juttassam jogához a testemet.
Fölkerestem tehát a paplakot, amelyre fehérre festett kerítés és egy
fenyőfasor mögött hamarosan rá is akadtam. A kertiajtó nyitva volt, az
út gyepes téren át kissé hegynek vitt, láttam, hogy istállók és pajták
tartoznak a lelkészi hivatalhoz, az előtéren tyúkok sürögtek-forogtak és
egyikük az utam mellett levő biztos helyét elhagyva, előttem az útra
ment, hogy elmenekülhessen előlem. A tyúk néha kedvét leli ebben, valami
okból szívesen elmenekül előlünk, azért megy olyan helyre, ahol erre
lehetőség nyílik. A tyúk lelki életének legfontosabb részleteit még nem
fedezték föl és nem mondták el, most alkalom nyílnék, hogy némi
fölvilágosítást adjak, de máskorra kell halasztanom, mert a lelkészről
és házában való élményeimről akarok számot adni.

Mivel szaporán lépdeltem előre, az említett tyúk azt hitte, hogy
üldözöm, szárnyát lelógatta, nagyokat lépett és hogy mások figyelmét
fölhívja szorongatott helyzetére, hangosan kiáltozni kezdett. Végre a
ház nyitott ajtaján besurrant a paplak tágas előcsarnokába, amely
tisztára föl volt surolva és fapadlója fehér homokkal volt behintve. A
tyúk mivel ide is követtem, azt hitte, hogy elvágom az útját vagy
sarokba szorítom és az új helyzettel számolva a lehető legnagyobb lármát
csapva fölugrott az ablakdeszkára és bátor szárnycsapással nekiment az
ablaküvegnek.

A mezőkön és falvakon át folytatott vándorlásomban némi tapasztalatot
szereztem, hogyan kell a tyúkokkal bánni és ezért tudtam, hogy az ilyen
állatnak nem szabad a segítségére sietni, mert a tyúkok visszautasítják
az ügyeikbe való emberi beavatkozást. Hát inkább az előcsarnokot vettem
szemügyre, amely a tiszta fehér ajtókkal és a régi állóórával nagyon
tetszett nekem. Az óra számlapja befuttatott acélból készült, a mutatók
cérnaszálvékonyságúak és ketyegése lassú volt, mint valami különködő
ember magányos beszéde. A számlap alsó felén kicsiny, köralakú
égboltozat volt látható aranyos félholddal, csillagokkal és a nappal.

Balról kinyílt az egyik ajtó és egy tekintélyes külsejű idősebb asszonyt
láttam, aki egy pillanatra megállott, hogy azután a gyanútlanul és
bátran kinyitott ajtót gyors mozdulattal és halk ijedt kiáltással ismét
becsapja. Rövid időre megint üres és csöndes lett az előtér, csak a tyúk
lármázott tovább az ablakon, kis pihenőkkel, amelyeket kotkodácsolással
töltött ki. A padlón ide-oda surrant árnyéka a napfényben. Azután az
ajtó mögül a konyha zajával egybeolvadó ijedten szólítgató hangot
hallottam és megértettem a szavakat:

– Ellop egy tyúkot!

Futkosás támadt, asszonyi hangok hallatszottak, a tűzhelyen mintha
kifutott volna a forró víz, mert sistergés támadt, mint valami
pályaudvaron. Majd becsapódott egy ajtó, utána még egy, úgy látszott,
hogy valaki szobáról-szobára haladva átmegy a ház másik oldalára, míg
csakugyan jobbról hallottam hangokat, egy heves és suttogó nőit és egy
megnyugtató basszust. Csoszogó lépteket hallottam és az ajtó lassan
kitárult. A küszöbön ott állott a lelkész. Szeretetreméltó jelensége
bizalommal töltött el, egészséges telt arca körül kellemes szellőcske
lengedezett és jóságos kék szeme kiváncsian érdeklődött irántam.

– Mi lesz? – kérdezte férfiasan és gyors pillantást vetett a tyúkra.

A levegőt szimatolgatva ezt feleltem:

– Úgy érzem, valami tápláló lesz, de talán jobb, ha ezt a feleségétől
kérdezzük meg.

Nem felelt, hosszúszárú pipáját mint valami puskát tartotta lebocsátott
kezében, de megértvén, miképpen magyaráztam a kérdését, hangosan és
jóízűen az arcomba nevetett.

– Tehát az éhség hozott ide! Ez nem ujság a paplakban, lesz mit enned és
mindjárt meg is tudakolom, hogy mi. Van még valami kivánságod? Gyere be.

Meglóbálta a pipáját és visszalépett, hogy bebocsásson. Ez aztán pompás
dolgozószoba volt! Fölteszem, hogy mindenki ismeri és nem akarom
részletes leírásával az időt vesztegetni, mert a szokásos módon volt
berendezve szürke és aranyosan fénylő könyvállványokkal, túlterhelt
íróasztallal, amelyen a prédikációk készülnek, pipafüsttel és
napsugarakkal, amelyek a virágzó gyümölcsfákon át hatoltak be. A szoba
közepén levő asztalon virágcserép nagyságú hamútartó állott és az ajtó
közelében faszék a parasztlátogatók számára. Az egyik sarokban
Thorwaldsen gipszből készült és kissé füstös áldástosztó Krisztusa
magaslott, barátságosan fölemelt egyik karjára csak úgy futólag,
valószínüleg, mert hirtelen kellett kézből letenni, egy pamlagpárnát
akasztottak.

Mert a lelkész azt kérdezte tőlem, van-e még valami kivánságom, leülvén
az ajtó mellett a faszékre, azt mondtam:

– Azután egy könyvet szeretnék becserélni.

– Egy könyvet? Becserélni…?

– Igen, a batyumban van egy könyv, amelyet már kiolvastam, szeretném, ha
másikat adna helyette, amelyet még nem ismerek.

Az öreg úr figyelmesen vizsgált, de csak habozva nyilvánult meg
érdeklődése, mindamellett nyugodt volt és nem lehetett észrevenni, hogy
nem tetszik neki a viselkedésem, amely idegen volt neki. Csak életének
mindennapi tapasztalata tette idegenné a számára, ellenben veleszületett
hajlandósága révén igenis volt érzéke olyan ember természetes szabadsága
iránt, aki tehernek érez mindent, ami nem természetes. Különös és kedvre
derítő, ha észrevesszük, hogy a legtöbb ember sokkal gyorsabban és
szívesebben látja az elfogulatlan kiméletlenség kendőzetlen
megnyilvánulását, mint az elfogult kimélet megszokott vonásait és akinek
nem romlott a gondolkodása, oly gyorsan belenyugszik ebbe, mintha
haszontalan és nehéz fölkapaszkodás után valami jóságos szellem
megengedte volna neki a visszatérést származásának meghitt völgyébe.
Igaz, hogy a lelkész nem kevéssé meglepődött, sőt megütközött
elfogulatlanságomon és határozottan észrevettem, hogy fontolgatja, nem
kell-e mint szemtelenséget kifogásolnia a viselkedésemet. De senkisem
tünik föl szemtelennek, akinek szívében szeretet lakozik, még akkor sem,
ha valóban az.

Kissé kétes határozottsággal rám mosolygott és kelleténél hangosabban
így szólt:

– Könyvet is kaphatsz tőlem, anélkül, hogy a tiedet ideadod.

– Ezzel nem segít rajtam, – mondám, – egy könyvet is elég cipelnem.

–… elég cipelned. Igen, igen… – felelte.

– Igen. Mindig így teszek, ha egy könyvet kiolvastam, mert vándorúton
vagyok és eddig még mindig fáradság nélkül be tudtam cserélni az
enyémet. Azzal nem törődtem, hogy melyik drágább és melyik van jobb
állapotban, csak az vizsgáltam, hogy új-e nekem a tartalma és
szórakozást igér-e.

– Jó, ó… ez jó, igazán jó! Mintha bizony mindenki csak úgy egy szóra
odaadná könyvtárának egy darabját.

– Hiszen éppen az imént maga ajánlotta föl nekem. De különben is
lehetetlen, hogy minden ember oly zárkózott lenne, mint ahogyan az ön
kétkedéséből következtethető. Könyörtelen eljárás az, ha megtagadunk egy
könyvet valakitől, aki nincs abban a helyzetben, hogy vásárolhasson
magának, ezt épp oly kevéssé szabad megtenni, mint ahogyan nem tiltanók
meg senkinek, hogy egy szép képre tekintsen. És mindig legelőször azokat
a legjobb könyveket kellene odaadnia az embernek, amelyeket legjobban
szeret. Aki valami szellemi örömét magának tartja meg, annak lelke sötét
pince, amelybe véletlenül napsugarak jutottak be, de nem tudnak életet
kelteni nedves hüvösségében. Adjon hát egy könyvet, ime itt az enyém.

Ezeket az utolsó szavakat csak azért mondtam, mert másfelé akartam
terelni a lelkész válaszát. Éreztem ugyanis és láttam, hogy a válasz
megszégyenített volna. Melegen rám nézett jóságos kék szemével, fölkelt
és kezet nyújtott.

– Mi az? – kérdeztem, – hiszen még nem ettünk.

– Nem akartam öntől elbúcsúzni, sőt most látom igazán szívesen. Legyen a
vendégem, ha úgy tetszik. Foglaljon újra helyet, nem itt, itt, mondja
el, kicsoda ön, mi vitte vándorútra, beszéljen az életéről, arról
szeretnék valamit megtudni.

– Mit mondjak az életemről? Élek, nem elég ez? Bárhová nézek, mindenütt
azt látom, hogy az emberek arcát fakóvá és fáradttá teszi a gond életük
értékeért és értelméért. Az én életem értelme sohasem fog előttem az
életemen való öröm árán megnyilvánulni.

Az öreg úr elgondolkozott és komolyan, csöndben sokáig maga elé nézett.
Meglepődése, ez az enyhe, ha mindjárt akaratlan megsértődése megszűnt és
őt figyelve, ezt gondoltam: hozzád jó tudnék lenni. Nincs gondolat,
amely valakivel szemben derűltebbé tudna tenni bennünket, mint ez és
boldogságunk tisztaságára nézve teljesen mellékes, vajjon viszonozzák-e.

– Jól van, jól van, – mondta lassan a lelkész és tekintetemet keresve
rám nézett, – de hát annak idején mit szeretne mondhatni, hogy miért
élt?

Csaknem nevettem. Más felelet aligha elégítette volna ki, mint az, amely
valami szellemi vagy gyakorlati sikert mond életem céljául. De érezve
kérdésének jogosultságát és a benne rejlő jó szándékot, ezt feleltem:

– Ha erre egy mondattal felelhetnék, olyan egyszerűen, mint ahogyan a
kérdést fölteszi, akkor aligha állanék ma ön előtt.

– Hogyan adhat ilyen bizonytalanság biztosságot, hacsak nem könyelműség
ez a biztosság?

– Az én biztosságom nem az, hogy ismerem a célomat, hanem az, hogy
feléje haladok, csakis abban a tudatban, hogy megtalálom, ami az én
részem.

– Bámulatraméltó önérzet ez fiatal barátom, amelyet meg kell okolnia.

– Bizakodásom nem ezen az önérzeten nyugszik, hanem hitemen.

– Hitén? Ugyan miben hisz oly bizakodva?

– Hiszek. Nem elég ez?

A lelkész úgy érezhette, hogy elsietve kényszerült kérdésre és
feleletre, arcán titkos aggodalom volt észrevehető.

– Mindez nem olyan egyszerű, – felelte kis idő mulva, – de talán mégis –
kezdet. A cél azonban az a bizonyosság, hogy Istenben hiszünk,
közösségünk van vele és hogy szeret bennünket.

Hallgattam.

– Ön hallgat, – mondta kisvártatva lassan és vizsgálódva. – Bizonyára
egy öreg falusi lelkészt lát bennem, aki egyházának dogmái szerint
beszél. Talán úgy is van, de egész életemben fontosnak tartottam, hogy a
józan ész szabadságát gyönge erőmhöz képest megóvjam és ne homályosítsam
el valami át nem gondolt szabály kényszerével.

Erre habozva és a gondolatokat fáradságosan keresve, ezt feleltem:

– Nem hiszem, hogy cél és maradandó vigasz az a bizonyosság, hogy Isten
szeret bennünket. Ez a kiskorúak előjoga. A szeretet lényét, fényét,
mindenhatóságát nem érezheti senki, aki maga nem szeret. Isten csak az
én szeretetemben elevenedik meg, de nem abban, amit ön az ő irántam való
szeretetének nevez. De ha szeretni tudok, akkor Isten bennem él, őt
magamban tudni: ez maradandó vigasz, benne nagykorú leszek. Az az ember,
aki szeret, sohasem fogja magát istentelennek érezni. Ha azonban így áll
a dolog, akkor nem tudom azt kivánni, hogy Isten szeressen engem, mert
Isten az én szeretetem.

– Nem mondok önnek ellent, – mondta a lelkész, – de mi hiszünk Istenben,
mint minden dolog megteremtőjében, aki előttünk volt és mindig lesz.
Azzal, hogy ilyen vagy olyan módon megelevenedik bennünk, bebizonyitja
szeretetét; abban hogy úgy teremtett meg bennünket, hogy képesek leszünk
neki lakásul szolgálni, fölismerjük irántunk való szeretetét, amelyre
érdemessé lenni és amelyet mindig tudni a mi célunk és bizodalmunk.

– Semmi más lény szeretete nem fog engem megváltani, csak az enyém, –
felelém. – A tűz világít és melegít, de egyetlen tűz sem ég, hogy
világítson és hogy melegítsen. Nem, az ön Istenében, akinek szeretetét
kérnem kell, nem hiszek többé, én nagykorú akarok lenni.

– A nagykorúak és a kiskorúak… – mondta elgondolkozva az öreg ember, aki
fölkelt és föl és alájárt a szobában. No most láthatja, hogyan
kerülhetnek szóba beszélgetés közben olyan dolgok, amelyekre nézve az
emberek sohasem tudnak megegyezni. És mégis azt kell mondania az
embernek, amit gondol; ha áhitattal és megismerés vágyából teszi,
sohasem történik hiába. E dolgokról elhangzó minden állításban és minden
ellenmondásban ugyanegy szellem nyilvánul meg. Majd másképpen fog ön
gondolkodni, most azonban bizonyára joga van ahhoz, hogy úgy
gondolkozzék, ahogyan teszi. Ezt, higyje el, nem mindenkinek engedem
meg, de csekély lenne a bizalmam Isten vezérlő kezében, ha minden embert
ugyanegy útra akarnék küldeni. Talán igazán csak a kiskorúaknak vagyunk
rendelve. – De van-e, aki föléri ésszel, hogy mi kergeti önt ebben a
nyomorúságos ruhában az országútra! Önnek olvasnia, tanulnia kellene…

Föl s alájárt a szobában, amíg az íróasztalán szemébe nem ötlött a
könyv, amelyet a batyúmból vettem ki. Legutóbbi szavaival való
eszmetársulás révén a kezébe vette, lapozgatott, olvasgatott benne és
óvatos ujjakkal belül-kivül megvizsgálgatta, azután a pápaszemét
kereste.

– Hát lehetséges ez? – kérdezte. – Ez akarja nekem fölajánlani, ezt
állítsam a könyveim közé?

Már alig gondoltam a könyvre, aminthogy azt az inditványomat is, hogy
cserélje be, első szavaim elfogódottságával elsietve tettem. A könyvet
az egyik szálláson egy kis púpos kárpitoslegénytől kaptam, aki egy
éjjelre hozzám csatlakozott és őszinte megindultsága akkora volt, hogy
megbántottam volna, ha amikor búcsúzáskor nekem ajándékozta,
visszautasítottam volna. Dróttal összetartott első tiz füzete volt egy
kitagadott grófkisasszonyról szóló regénynek, aki egy ballépése után
sokféle kaland közt vetődik a világban. Mindenik füzetben valami új
szörnyűség készülődött, amely a következőben csaknem, az azt követőben
majdnem és a negyedikben még mindig nem következett be. Be kell
vallanom, hogy érdeklődéssel kisértem az eseményeket és lefolyásukat,
mert nem tartoztam azok közé az emberek közé, akik csak úgynevezett jó
könyveket tudnak olvasni. Még mindig inkább kötött le olyan könyv, amely
az életet írta le, mint az, amely szerzőjének bizonyos írói készségéről
tett tanuságot, de mással nem is szolgált. Az írásra való hajlandóság,
mert azt hisszük, hogy tudunk hozzá, dilletáns fáradozás, akinek igazán
van mondani valója, csak akkor aggódik tehetsége miatt, ha valami
akadályozza az írásban.

Körülbelül ezt mondtam mosolygó házigazdámnak a könyvekről, de
egyáltalán nem azért, hogy megvédjem az én könyvemet, mert az bizony
igazán rosz könyv volt. Ezt kertelés nélkül be is ismertem, de azzal a
mentséggel, hogy engem nagyon érdekelt.

Barátságosan és nekihevülés nélkül mondta:

– Hogyan érdekelhet valakit ilyen könyv?

– Attól függ, hogy ki olvassa, – feleltem, – a könyvekben a legnagyobb
élvezet magának az olvasónak a teljesítménye és a legjobb könyv az,
amely az olvasóval a saját gazdagságát érezteti.

Kopogtak és az óvatosan kinyitott ajtóban egy fiatal leány alakja jelent
meg, aki tisztességtudó határozottsággal, de nagyon félénken azt a hírt
hozta, hogy ebédhez várják az apját. A lelkész egy pillanatra
észrevehetőleg zavarba jött, közelebb intette a leányát és egyszerre egy
körülbelül húsz éves fiatal leánnyal állottam szemben. Megmagyarázták
neki, hogy úgy kell engem fogadnia, mintha nem az lennék, amint akinek
gondolnia kellett. Azt hitte, hogy fura tréfát űznek vele és míg világos
szeme szinte valószínűtlen gyermetegséggel mosolygott, habozott, hogy
mit tegyen. De vonakodásféléről nem lehetett szó, itt céltudatos rend és
pontos engedelmesség volt az úr, úgy hogy egy alig érezhető pillanatra
csaknem élettelen kéz került hüvelykujjam és mutatóujjam közé. Az
üdvözlés tehát a kivánt rendben megtörtént, de lefolyása egy lépéssel
sem vitte előbbre a házigazdámat, aki úgy látszik ráeszmélt, hogy a
közvetetlenség szelleme az ő családi életének házi szellemei közt
tulajdonképpen idegen kísértet volt és hogy egy idegen hozta a házába
sokkal hirtelenebbül, semhogy övéit ne kellene előbb erre előkészítenie.

– Majd értesítem a feleségemet és megmondom neki, hogy ön itt van, –
mondta elfogultan, leányát karon fogta és maga előtt kitolta az ajtón,
úgy hogy egyidőre magamra maradtam és kötelességszerűen azon aggódtam,
hogy itt alkalmatlanságot okozok. Ha kevésbbé komolyan vettem volna a
lelkészt, nagyon könnyen tetszetős hídat verhettem volna, de nem vitt rá
a lelkem, hogy leányával szemben ugyanazt az elfogulatlanságot
tanusítsam, mint amellyel őt nyertem meg magamnak.

Kis idő mulva hangokat hallottam, az egyik az ellenmondásé volt, a másik
mély basszus, amely csitítgatott és rábeszélt. Majd nyomosabb és
hatásosabb lett a basszus, amit hallgatás követett, amelynek
alázatossága közvetetlenül azután hangos ajtócsapkodásban nyilvánult
meg. Meglehetősen nagy idő mulva kinyilt az előcsarnokba szolgáló ajtó
és egy nagy szőke szakácsnő jelent meg előttem. Tetőtől-talpig
végigmustrált, ifjonti anyáskodással aggódóan megrázta vörös fejét és
gorombán rám szólt:

– Gyere velem, mosakodjál meg, az urasággal egy asztalnál fogsz enni.

Előttem elhimbálódzott a konyha egyik sarkába, ahol faszéken mosdótál
állott, a szék támláján vastag törülköző lógott, mellette pedig egy
darab szappan feküdt, akkora mint egy kenyér.

Megtettem, amit kivántak és a szakácsnő kérdésére azt feleltem, hogy
tanult országútgázoló vagyok, de most hely nélkül.

– Mázoló?

– Nem, gázoló. Inkább enném itt künn veled, mint az urasággal.

– Azt elhiszem, – felelte. És tegez ez az ember… – Mi jutott az úr
eszébe.

– Ó, semmi rosszat nem forgatok a fejemben.

– A háziúrról beszélek, nem rólad, – jelentette ki vendégszereplésem
ellensége. – Siess!

Kikapta kezemből a törülközőt és kegyesen oldalba lökött, hogy ne
kelljen külön megmagyaráznia, mely irányban kell mennem.

Azt hiszem, hogy a lelkészné asszony, akihez most jutottam, jó akarattal
magának is, nekem is megkönnyíthette volna a helyzetet, amelyet férjének
kivánsága teremtett meg a számára, mert amikor az ebédlőbe léptem, a
család már asztalnál ült és én természetesen betolakodónak éreztem
magam. Derűlt nyugodtságom és egykedvüségem elhagyott, mert nem tudtam
magamat arra kényszeríteni, hogy úgy tessem a ház nőinek, mint ahogyan a
háziúr nyilván kivánta és remélte. A lelkészné olyan nyilvánvaló,
izgatott ellenérzéssel volt irányomban, hogy semmisem csábított a
legyőzésére, hiszen csak olyan mozdulatok és szavak segítségét
használhattam volna, amelyek fölületesek, tetszeni vágyók és hiúk lettek
volna. De mert úgy éreztem, hogy ok nélkül aláztak meg, elhatároztam,
hogy ugyanazzal a pontossággal fogok fizetni ezért a gyalázatért, mint
amellyel velem szemben elkövették. Haragudtam egészen az elkeseredésig,
az élet áprilisában gyorsan változik a lélek időjárása…

Belépve néhány szóval üdvözölni akartam a hölgyeket. Hárman voltak, mert
még egy másik, fiatalabb leány is volt a paplakban, de a lelkészné
asszony üdvözlő szavaimnak röviden véget vetett:

– Hát… csak üljön ott le.

Meg akartam fordulni, hogy távozzam, ekkor elfogtam az öreg ember
pillantását és leültem. Barátságosan szólt hozzám, de egyszerűsége
elfogult és kissé leereszkedő tartózkodássá változott, amelytől ő maga
szenvedett. Nyilván reám és segítségemre várt, belsőleg neki is
rugaszkodtam és kudarcot vallottam.

A ház asszonya föltünően sovány magas nő volt, arcvonásaiban az élet
gondjainak kínos kifejezésével, amely mellett a megdicsőülés halvány
lehelete sem volt található, pedig ezt még a legnagyobb nyomor is
megadja minden nő arcának, aki szerető feleség és anya volt. Korlátolt
nézetekben és kicsinyes szokásokban meggyökeresedett természet képét
mutatta, de a feszesség, amelyet lénye elárult, olyan józan volt, hogy
megfélemlítette az embert. A virágocskákra tekintettem, akik e
magabíráskodás pedáns jótéteményei közt virultak föl és megnyugodtam,
mert a két fiatal leány bár kissé megfélemlített frissesége úgy hatott,
mint a megujuló természet megváltása. Bensőmben kissé kibékültem az
anyával és egészen kibékültem volna vele, ha csak a legcsekélyebb
előzékenységet mutatta volna.

Az öreg ember kedvéért, aki szeretettel szólt hozzám, azt latolgattam
magamban, nem lenne-e talán ajánlatos, hogy háza hölgyeinek némi megértő
engedményt tegyek; beszélhettem volna apám állásáról és házáról és
arról, hogy nem azért koborlok ilyen ruhában a világban, mert
elveszettnek hittem magamat, hanem mert magamat kerestem. De lemondtam
erről az előzékenységről a fiatalság ama makacsságával, amelynek előjoga
az engedmény gyülölése. A fiatalság szenvedélyes tévedése
meggyőződéseért szebb, mint a fölnőttek szenvedélytelen erénye, még
akkor is, ha a tapasztalat ezeknek ad igazat. Hiába, már én csak
eltökéltem, hogy nem ismerek tiszteletet, csak ha az én személyemnek és
legsajátosabb javamnak szól.

Fehér abrosszal terített hosszú asztalnál ültünk világos szobában,
amelynek üvegajtaja a kert felé ki volt tárva. A két fiatal leány
terítéke nagyon közel volt a szüleikéhez, úgy hogy nekem nagyon sok hely
maradt. A lelkészné asszony erőszakosan és hangosan gondoskodott rólam
azzal a visszataszító szolgálatkészséggel, amelyre csak azok az
asszonyok képesek, akik egyszerre engedelmesek és akaratosak és bosszús
megadásuk mellett meghúzódik az a kivánság, bárcsak minél előbb
ostobának bizonyulna be a férj parancsa. A látszat tehát az volt, hogy
nagyon tiszteli férje akaratát, a valóságban azonban mindent, amit a
férje akart úgy teljesített, hogy jó szándékainak érvényesülése
lehetetlen volt. Nagyon jól láttam és éreztem mindezt és beérhettem
volna azzal, hogy jól mulatok e titkos megfigyelésemen, de nagyon is
óhajtottam, hogy vendéglátó házigazdám egyszerű emberiessége
diadalmaskodjék feleségének szűkkeblű előitéletén. Tehát vagy el kellett
tűrnöm hallgatagon a megaláztatást, amely a ház asszonya részéről ért,
vagy pedig energikusan meg kellett kísérelnem, hogy cselekvő akarattal
és olyan szembetünően fogjam jóakarómnak a pártját, hogy vele
ellenfelünket látható és döntő vereség érje. Ez azonban nem történhetett
volna meg megszégyenítése nélkül, amit pedig nem mertem megkockáztatni,
mert attól tartottam, hogy ezzel azonnal elvesztem pártfelem segítségét.

De mielőtt még véglegesen határoztam, a véletlen döntött és én
megszabadultam minden további fontolgatástól. Éppen azzal próbáltam
tisztába jönni, hogy az asztalnál levő pártok melyikéhez húznak a fiatal
leányok, amikor megjelent a szakácsnő és elvitte a levest, hogy új ételt
tálaljon föl. Tányért váltott, de az enyém kivételével, amelyet a
lelkészné asszony rosszaló homlokráncolására ott hagyott előttem. A
lelkész úr ezt csak akkor vette észre, amikor már körbejárt a hús, a
főzelék és a burgonya és a szakácsnő valamennyiünk balszerencséjére már
távozott volt a szobából, amikor visszafojtott fölháborodással
meglehetősen hangosan így szólt a ház ura:

– Vendégünknek azonnal hozzanak másik tányért.

Az öreg ember ajka reszketett, mintha őt magát érte volna valami
megszégyenítés. De az asztalnál nem mozdult senki, a két fiatal leány
szinte parancsszóra egyformán elpirult és olyan feszesen és szótlan és
csöndben ültek, mintha vihar nyomta volna őket le és a legcsekélyebb
megmozdulásuk a villámot csalná elő. Nem, ebben mégis csak az anyjuknak
kellett igazat adniok, nagyon is sok lenne, ha azt kivánnák tőlük, hogy
ezt a csavargót még személyesen is kiszolgálják.

– Ez igazán nem szükséges, – mondta a lelkészné kényszeredett
jóakarattal és olyan meggyőződéses magabiztossággal, hogy ingerültsége
csaknem erénnyé vált.

Ez ugyancsak kellemetlen barátságosság volt! Istenem, gondolám, miért
bántja meg így a férjét? Akkor még nem értettem meg, hogy ő maga és
csakis ő volt az oka, ha felesége lényében ilyen viselkedés vert
gyökeret. A férfiúi jóságnak és elnézésnek van egy fajtája, amellyel
visszaél minden asszony, mert a megélhetésére és lelkének boldogságára
való jogos igény egészen határozott, legyőzhetetlen erő a férfi
lelkében. Ha a férfiben ez az erő nincs meg, gyöngeségét a felesége
nemsokára súlyos szemrehányásként fogja fölhasználni, amelyből kicseng
tudatos vagy öntudatlan igénye legfőbb és legszebb életjogára, korlátlan
odaadására. Hiszem ugyan, hogy alapjában véve egyedül a férfi szeretete
és jósága az előföltétele az őt szerető nő odaadásának, de nem hiszem,
hogy a nő ha bizalma e tenger dagadó hullámain nem ragaszkodik ahhoz a
kézhez, amely a kormányt tartja, ezt a szeretetet és jóságot annak
ismeri föl és annak veszi, a mi.

Valószinű tehát, hogy tulajdonképpen itt sem a tányérról volt szó, hanem
csak alkalmul szolgált arra, hogy az asszonynak sokkal mélyebben
gyökerező ellenkezése megnyilvánuljon. Az öregebbik leány, akinek Berta
volt a neve, de Bertácskának szólították, elérkezettnek látván a
pillanatot, hogy segítségre készen beleavatkozzék a dologba, halkan
mondta: «De papa…» és felsőtestét jobbra meg balra tologatta, mintha
valami nehéz hátizsákot rázogatna helyére a vállán. Az anyja pártját
fogja, gondoltam a legnagyobb meglepetéssel, amikor a fiatalabbik
testvér hirtelen fölugrott, a konyhába futott és tiszta tányért hozott
be, amelyet elém tett.

Micsoda megváltás volt ez! Még az anyának is mosolyognia kellett és az
öreg úrnak az arca olyan tisztán elárulta hálás meghatottságát, hogy
visszatért egész elfogulatlanságom és minden jókedvem. Nyugodtan a
fiatal leányra néztem és ezt mondtam:

– Ez a tányér világosabbá és szebbé teszi a szobát, mint a legpompásabb
virágbokréta!

Egy pillanatra lesütötte a szemét, azután minden zavar nélkül
fölpillantott, komolyan rám nézett és az elfogulatlan gyermek
nyugalmával felelte:

– Az apa akarta így.

Láttam tiszta szemét és oly boldogságot éreztem, amelyre szót még ma sem
tudok, nem is keresek. Azt hiszem, hogy az emberi élet zavaros
forgatagában nincs a világosságnak olyan szigete, amelynek fényét a
gyermek nyilt tekintetével lehetne összehasonlítani. Benne már minden el
van határozva, amit az élet nyujthat, de még érintetlen tulajdona a
szeretet rejtve szunnyadó forrásának és a tisztelet és a boldogság,
amelyet lelkünk e tisztaság hatása alatt érez, egyszersmind a
legnemesebb figyelmeztetés és igéret, amellyel mi megjelöltek és
megbélyegzettek utunkon találkozhatunk. Valahányszor véletlenül vagy
szándékosan gyermek szemébe merült a tekintetem, később mindig úgy
emlékeztem vissza erre, mintha a magasba néztem volna föl, el hegyeken
át, távoli messzeségekbe, ahová sötétség el nem juthat. Ennek
köszönhetem azt a hitemet, hogy a végtelenség minmagunkban van és hogy
visszatérünk az öröm tiszta birodalmába, amelynek fénye egykor a mi
szemünkből is kisugárzott.

Ami eddig gátolt és megzavart, mindattól megszabadultam és úgy éreztem,
hogy részemről az sem jelentene már engedményt, ha alázatosan
beleilleszkedném ennek a háznak a szellemébe. De legboldogabb maga a
lelkész volt, vidám lett és olyan elfogulatlan, hogy még feleségének
kiméletlen legyőzése is úgy tűnt föl utólag, mintha megegyezés történt
volna. A növekedő bizalomba fiatalabb testvérével ellentétben csak
Bertácska nem tudott beleilleszkedni, gyanakvása még mindig a
mesterlegényt látta bennem, akiről minden pillanatban kisülhet, hogy
zsebtolvaj, éjjel azonban egészen bizonyosan az ágy alatt rejtőzködő
gonosztevő lesz.

Egész délután, mialatt a pintyek csattogtak az almafákon, a kert illatos
földjében dolgoztam a lelkésszel a tavaszi napfényben. A hónapos retek
már gumósodott, várták a babot a karók gúlái közt és itt-ott az
átmelegedett talajban csírázó vetemény már áttörte a föld burkát. A
fözeléktermesztésre nézve fontos részleteket tudtam meg, különösen pedig
azt, hogy a kertészkedés nagyon illik tudós öreg emberhez, ha nem
foglalja le túlságosan sok gondolatát. Elvétve más dologra terelődött a
beszéd, gyakran messzire elkalandozott és végül a láthatatlanba röpült
el, mint a pipánk füstje. Házigazdám gondolatvilága főként a szolid és
praktikus erkölcs alapelvei körül forgott és amikor erről beszélt, ezt
azzal a terjengősséggel tette, amely vigasztalanul kifárasztja a
hallgatót. Az élénk fiatalság sohasem fog elidőzni tudni ezekben a
gondozott zsákutcákban, amelyekben a korlátolt, személyes tapasztalatot
habozás nélkül világbölcseségnek tüntetik föl és szükség van a fiatalság
ellenmondására, bármily igazságtalannak és kegyetlennek látszik is
gyakran. A fiatalok és az öregek közt rendszerint nem az öregek elnézése
teszi lehetővé, mint sokan hiszik, az okos érintkezést, amely nem csak
külsőségekre szorítkozik, hanem a fiatalság elnézése.

Így tehát jól megértettük egymást, de megszégyenítve és bizonytalannak
éreztem magamat. A fiatalabb leány kávét hozott a kertbe, fehér
abrosszal terítette be a fűzfa alatt álló roskatag asztalt, szétrakta a
tányért és csészét és kávét töltött bele számunkra. Elnéztem
buzgólkodását és megkönnyebbült a szívem, mintha már azzal is becsületes
dolgot műveltem volna, hogy egy pillantást vetek kedvességére. Megtudtam
most azt is, hogy Márta a neve és a falusi életről váltottam vele pár
szót, amely bosszantott. Egy ideig vizsgálódva csupa szomorúsággal
nézett reám, azután elfordult, mintha csalatkozott volna bennem és nekem
feledve, hogy még gyermek, reá kellett gondolnom.

Elfogadtam a család meghívását, különösen mert maga a lelkészné asszony
is barátságosan kért, hogy aludjak éjjel ott. Alighanem embertelennek
tartotta, hogy valakit éjnek idején útnak bocsásson. Semmi sem
nyugtalanította annyira, mint az, hogy nem tudtam megmondani, mi a
célom, hová igyekszem.

– Valahová mégis csak el akar jutni! Hogy értsem ezt? Vég nélkül mindig
a bizonytalanságba, ki teszi ezt?

Amennyire vele szemben tehettem, magyarázgattam a dolgot. A terített
asztalnál ültünk és a lámpa, amelyet tarka képekkel teli ernyő borított,
különböző színű enyhe fényt bocsátott reánk. Az én szemem előtt az
Egyiptomba menekülés képe volt, Mária szamárháton ült, József a szamarat
hajtotta és a gyermek aludni látszott az anya karjában. Pálmák alatt
vitt az útjuk…

– Még keresem a helyemet, – mondtam kinos érzéssel, – eddig még nem
sikerült, hogy engedmény nélkül vállaljak valami munkát.

– Engedmény nélkül? – ismételte meg lassan a lelkészné. – Mindnyájunknak
engedményt kell tennünk.

Le akartam csillapítani, mert láttam, hogy Márta a lámpa mögül
előrenyujtotta a fejét és nyugtalan gyermekszemmel kérdve nézett rám.
Úgy látszott, hogy feleletemet várja és azért úgy iparkodtam válaszolni,
hogy legalább ostobaságot ne mondjak.

– Aki jó szándékkal és lelkiismeretfurdalás nélkül tesz valamit, amit
engedménynek tart, valószinűleg nemsokára észreveszi, hogy amit tett,
nem volt engedmény, hanem kötelesség. Ám az is meglehet, hogy ily
jóhiszemű korlátozás nem hagy nyugton bennünket.

– Lárifári, – mondta a lelkészné és felém bökött egy nagy horgolótűvel,
amelyet az ölében fekvő különös horgolásból húzott ki. – Még csak ez
hiányzott! Tessék, most kibújt a szög a zsákból, – tette hozzá
diadalmaskodva és sorjában végignézett rajtunk. – Éppen akkor, amikor
azt hiszi, hogy nem lenne nyugta, ha valami állandó dologba fog, akkor
kezdődik a harc, a harc… – A tűvel megint felém bökött. – Megértett?

– Hát beszéljen, – mondta Márta hirtelen halkan és olyan követelően,
hogy megijedtemt.

– Nem, – feleltem, – az anyjának igaza van.

A lelkész ujságot olvasva elszundikált, mire fölkeltem és kértem,
mutassák meg nekem a kamrát, amelyet éjjeli szállásul igértek.
Elbúcsúztam a lelkésznétől és a leányoktól, mert reggel korán akartam
útnak indulni, de a lelkész úr biztosított, hogy ő koránkelő ember, ez
az oka mostani fáradtságának is és reggeli kávénkat még együtt fogjuk
meginni. Gyertyát vett a kezébe és bő házikabátjában elindult előttem a
nagy üres pitvaron át. Fölmentünk a világos fából készült lépcsőn,
vászon és nedves frisseség szaga áradt szét, a fakorlát árnyéka őrülten,
csöndben és megnagyobbodva vetődött a falra, mintha óriások kergetnék
egymást. Az emeletről még egy másik, keskenyebb lépcsőn haladtunk
fölfelé, amely a padlásra szolgált. Az oromzata bemeszelt deszkákkal el
volt választva úgy, hogy ott kis szoba alakult. Amikor az ajtó kinyilt,
a gyertya elaludt, de a hold bevilágított a ferde tetejű kis helyiségbe
és sajnáltam, amikor fényét kis időre még egyszer elnyomta a gyertya
világa. Miután bezárult az ajtó és magamra maradtam, az ablakhoz léptem
és egy virágzó fának koronáját, mint hófehér kupolát, láttam magam felé
lebegni. Virágzó fáknak egész tengerén siklott végig a tekintetem.
Halotti csöndben állottak a tavaszi éjjel holdfényében. A szobámba
beáramló éjjeli levegő illata olyan tiszta volt és hatalmas, hogy
átkaroltam az ablak fáját, mintha ember lett volna. Egyedüllétem oly
nyomasztó volt, hogy azt hittem, nem bírom el tovább, aminthogy mindig
akkor súlyosodott reám legjobban, ha valami nagy és szép dolog lett úrrá
fölöttem.

Megfordultam tehát és gyertyám fénykörében körülnéztem. Elhatároztam,
hogy eloltom a gyertyát, mihelyt tájékozódtam a szobában. Festett fából
készült asztal és szék állott benne, alacsony ágy vörös és kék vagy
vörös és zöld négyszögletes mintájú tarka huzattal. Az éjjeli
szekrénykén biblia feküdt és a mosdóvíz mellett, amely vasállványon
huzódott meg, ismét azt a nagy darab szappant pillantottam meg, amelyet
már ismertem. Az ágy fölé fekete plakát volt függesztve, amelyen ezüstös
betűket fedeztem föl. Fölemeltem a gyertyát és olvastam: «Akik pedig őt
szeretik, olyanok legyenek, mint ahogyan a nap fölkél hatalmában.»

Megrendített az ige és homályos erő kelt életre a belsőmben. Ennek a
szózatnak tüzes követelése röpülve suhant végig évezredeken át és a
szeretet fénylő nyomán az örökkévalóságba szárnyalt. A nagy szárnyakra
bíztam reményemet is.

Világosszemű sasa a nagy követelésnek, mit időzöl itt a szelid, félénk
szárnyasok ez istállójában, gondoltam. De mintha ekkor kis időre,
gyorsan fölbukkanó és hamar eltünő kép módjára, megértettem volna annak
a szellemnek rejtett értékét, amely e házban lakozott. E szavakat, bár
idegen az értelmük, türelmes és engedelmes kézzel erre a falra nem ti
függesztettétek? Ha megértenétek, megsemmisítené boldogságtokat, mily
jó, hogy nem halljátok, hát hamisítás nélkül álmotokban hirdetitek.

Eloltottam a gyertyát és bebocsátottam magamhoz a tavaszi éjjelt, de nem
tudtam, hogy mily hatalmas. A nyíló virágok tengerének csöndes
hullámverése zúgott és hatalmas erejével behatolt lelkembe és
gondolataimba és nem találtam többé nyugalmat az éjszaka meleg
világosságában. A virágzó fák fényvilágán át gyönyörű alak közeledett,
odaadó mosolya az engedelmesség édes mámorává varázsolta át az erőmet,
de ugyanekkor mélyből jövő komor fenyegetődzés könnyre fakadó haragig
sebzett meg. A kezemet tördeltem és imádkoztam, bárcsak valami csoda
történnék, hogy ez a két hatalom egyesülne és békét kötne az emberben,
akinek hazavágyódása az öröm bűn nélkül.

A szívemre ütöttem, mintha vasból lett volna. Hosszú az út és szent az
erőd. Szenvedj és röpülj! A földet, a meleg völgyet hagyd a vakoknak, az
engedelmeseknek. Tüzes engedetlenséggel a készséges vér
figyelmeztetésével szemben a lélek a világos magaslatokra rohan, ahol «a
nap fölkél hatalmában». A halhatatlanságban nincs cél, amely bizonytalan
távolságban van, az ilyen cél azoknak a megnyugtatására szolgál, akik
reménységükkel együtt cselekvésüket és fáradozásukat is a messzi jövőbe
küldik. A világ minden nemes küzdelme a készenlétért folyt, ez a
mindennapi cél, ez minden órának a célja és nincs ember, aki többet fog
elérni.

Tikkasztó lehellet hatolt be hozzám az ablakon át és elűzte
gondolataimat. Szorosan a patak mellett vagy az árkok fölött alighanem
kivirágzott az orgona, mert illatával együtt nedvesség szaga is
terjeszkedett fölfelé és a földre gondoltam a tavalyi lombjával a bokrok
kupolái alatt. Emlékek merültek föl és jótékonyan belekeveredtek
nyugtalanságom különös gyönyörébe.

Ekkor a házban hallható halk zaj ijesztett föl. A lépcső nyikorgott.
Semmi kétség, fokról-fokra közeledett, lépés volt, amelyet nehezen
tudtak tompítani és mintha éreztem volna a titkos erőködést, amellyel a
közeledő, hogy a padlózat áruló hangját mérsékelje, a súlyát könnyiteni
iparkodott. Az ajtóra meredt a tekintetem, mint valami tükörre, melyben
nem láthattam magamat és éreztem szívem verését, mintha csak életem
utolsó másodperceit számolta volna valaki. A vaskilincset most lassan
lenyomták, tisztán láttam, mert a holdfény megvilágította a szobácskát
és mindjárt utána három oldalról vörös fényvonal mutatta az ajtó
körvonalait. Kivülről kinyitotta valaki, aki gyertyával jött. A jövevény
nyilván nem mert csak úgy egyszerre belépni az ajtón, halk, félénk
tapogatódzást hallottam.

Azt hiszem, ezt mondtam: tessék! A gyertya lángjánál, amelyet az egyik
kéz a léghuzat ellen védett, fehér ruhában jól megvilágított alakot
láttam és megismertem benne Mártát, a ház legfiatalabb leányát. Szemembe
nézett, tekintete merev volt, mint az alvajáróé és látszott, hogy
belsőleg nincs semmi közössége számára kínosnak és érthetetlennek látszó
cselekedetével. Megjelenésének álomadta biztossága elvette az erőmet
attól, hogy megkönnyítsem neki, amit látszólag akaratlanul tennie
kellett, szótlanul belesodort bűvkörébe a meleg éjszakának, amelyben
mintegy más világban előbbre lépett. Már előttem állott és rám
mosolygott, mint egy halott. A szelid léghuzatban az asztalra tette a
gyertyát és a lángot még mindig különös gonddal óvta, mintha kései
vándorlásának ez volna a lényege és ezt a fontos föladatot bízták volna
reá. Erről a semmiségről való aggódó gondoskodás kijózanított,
megembereltem magamat, fölkeltem és betettem az ajtót.

A kis láng most nyugodtan pislákolt, Márta mereven és élettelenül állott
a csöndben és kinézett az éjszaka ezüstös csillogásába, amely most a
szoba világosságában csodálatosan szürkének és szegényesnek látszott.
Nagy szeme szomorúságot árult el, amely állati öntudatlanságra vallott
és minden tetterőt kiszívott a véremből úgy, hogy reszkető
engedelmességgel feszülten vártam, mi a terve egy titokzatos hatalomnak
a leánnyal, velem és a tavaszban pompázó föld lélekzetével. Csak amikor
észrevettem, hogy támolyog, mintha egész testével keresne valamit, amit
a fényből és az égből és a melegből átölelhetne, szántam rá magamat
arra, hogy karomat a derekára tegyem és csöndesen leültessem a székre,
amely közöttünk volt. Kebléből, mint finom fájdalomkiáltás, az öntudat
álomszerű mélységéből hangos sóhaj tört elő és fájdalmasan édes félénk
mosoly torzította el halvány száját, mintha ajkával kegyetlenül és
esztelenül láthatatlan kéz játszott volna.

Silány tapasztalatunkban bízva milyen szegények is vagyunk, milyen
kínosan egyszerűek, milyen durvák: egy pillanatra egészen komolyan azt
gondoltam, hogy beteges alakoskodással, gyermekes ostobasággal és
tetszeni vágyó túlzással van dolgom, amelynek alapja talán sértett
hiúság vagy valami lekicsinylésen érzett bosszúság. Ó, a mindennapi élet
józan határozottsággal újra és újra megmutatja nekünk, mily fölületes az
igazságuk az egészséges erő hőseinek, akik betegségnek mondanak mindent,
ami nem közönséges. A tökéletes ártatlanság, ha nem volna oly szerfölött
ritka, mily gyakran keltené föl a leggyalázatosabb gyanút. Dühös
gyűlölettel bizalmatlanságom iránt összeszedtem magamat, erőt éreztem
abban az akaratban, hogy csakis szeretetemet engedem szóhoz jutni és
megfogtam a leány kezét, amelyet nyugodtan át is engedett, mintha nem
volna az övé. Megreszketve csak most láttam, hogy haja felbomlott,
gazdag szőkesége mint élő áradat, puhán és melegen omlott le
halántékáról vállára és nyakára és mint arany kendő, hozzásimult a
fiatal testhez. Vékony ruhája mint egy köpeny csak könnyedén volt rajta
és nyitva volt és a világos lepel alatt alvó élet engedelmes összhangban
együtt lélekzett a fölöttünk levő tavasszal, mintha a tavaszt és nem a
szegény gyermeket szeretné, aki édes halotti mosolyával mintegy viruló
tengeren sodródott tovább.

De mindjárt ez áhitat után, miként ha farkas támadott volna meg, durva
gúnynak, kegyetlen cselekedet hideg keménységének és csufolódó
semmibevevésnek szükségét éreztem. Majdnem fölnevettem hangosan. Milyen
gyönge is vagyok, gondolám, vihar dúl bennem és magam semmi, szegény
fickó vagyok. Igen, bizonyára a gyöngeség érzete volt, amely azt
sejtette velem, mily nehéz embernek lenni. Ott künn virágok, fák,
állatok vannak, gondoltam, bennük nem hasonlott meg az Isten és az ő
sorsukat nem szentségteleníti meg semmi összeütközés. Gondolatban majd
magas vidékeken jártam, amelyek tiszták voltak és fehérek mint a hó és
elárasztottak hűvös fényükkel, majd vérvörös tengerben állottam,
amelynek hullámai egészen a szememig csaptak föl olyan égető tűzzel,
hogy elállt a lélekzetem és a hullámok fölemeltek, magukkal ragadtak, én
pedig panaszos jajjal föloldódtam bennük.

Ekkor mintha hirtelen fölébredtem volna, megérteni véltem, hogy ez az
emberi vér, amely idegen és mégis különösen jólismert alakban mellettem
lüktetett, ugyanazt a fájdalmas boldogságot és szégyent érezte, mint én,
nem egyszer, nem időnként, nem most, hanem állandóan, bennük született,
azoknak engedelmeskedett, nekik volt rendelve és bennük üdvét lelte vagy
átkát szenvedte, tele nemes akarattalansággal, fájdalmas
engedelmességben, szegényen és gazdagon. Egyszer, tavasszal, ártatlan
engedelmességére gyulladt és lassan, lassan kialudva ment a nagy, az
egyetlen éjszaka felé. És éreztem: e fájdalmas, szent mámoréletének te
vagy a tartalma, te, a fiú, a férfi, az isten…

– Márta, – mondám hangosan, mintha magamat is, őt is föl kellene
ébresztenem. Annyira reszkettem, hogy keze megremegett az enyémben és
nem értettem többé magamat.

Föltekintett és aggódva a gyertya lángjára nézett, mintha ez a láng
erőszakos beavatkozás lett volna, valami gonosz szellem, üldözője abból
a világból, amelyből elmenekült. Kezemmel eloltottam a lángot és az
éjszaka világosságának lassú beáramlásával együtt mélyen föllélekzett a
leány; de még mindig nem szólt és én nem mertem kérdezni, sem
vigasztalni, ámbár világosan éreztem, hogy kétségbeeséssel határos
szorongó félelem kergette mindennapi életének területéről annak az
idegenszerűnek és újnak körébe, amit nyugtalan gyermekszíve bennem
láthatott. De természetének mely titkos forrásai érlelhették meg ezt az
elhatározását, mily áldozatra kész a fiatal női lélek, ha ébredésének
meg nem értett aggodalmai kínozzák. Kissé megkönnyebbültem, mikor
észrevettem, hogy nyugodtabban lélekzik és olyannak éreztem
fölébredését, mintha félálma finom köd lett volna, amely most terjedő
melegség hatása alatt szétfoszlott. Talán nem is kell semmit, egyáltalán
semmit sem beszélnünk, gondoltam, ó vajha megeshetnék emberek közt, hogy
a kimondhatatatlanban értik meg egymást, abban sejtenek és hisznek,
mintha testük tökéletes ártatlansággal, vigasztaló közösségbe vinné
egymáshoz lelkük világát. Mily boldognak látszott künn a néma világ.
Igen, a szó torzit és öl, a sejtéssel teli bizonyosság magaslatáról
lassan visszavisz a tévedésbe, a kúsza bizonytalanságba, amelyből a
lélek hazavágyódásában elvándorol. Ilyen pillanatokban a szó, ha jó és
igaz, csak a feledés balzsama, amialatt lerogyunk, visszacsúszunk a
mulandóba, a félig öntudatosba, amaz igazság borongó viszfényébe, amely
oly ritkán érint bennünket.

A szobában megint mindent föl lehetett ismerni, mert szemem megszokta a
holdvilágot. Lenéztem Mártára és most, hogy testvonalainak természetes
fesztelensége nyilvánvalóvá tette kecsességét, láttam, mily szép leány
volt. Alig ismertem meg benne azt a gyermeket, aki az elmult órákban a
közönséges erkölcs szűk korlátainak hatása alatt állott. Minden embernek
van nappali és esti arca, nappali és esti alakja és az ember lénye
sokkal igazabban nyilvánul meg nekünk este, mintha a lélek
akadálytalanabbul és tisztábban világítana felénk, ha külső fény nem
zavarja szemérmes életét.

Fejét kissé lehajtotta és míg szememmel hajának lágy aranyvonalait
követtem és rabja lettem a szomorúság varázsának, amely a feje búbjától
nyakára és vállára kigyózó hajtól eleven hajlásban rejlett, láttam, hogy
szeméből apró csillogó fénypontok töredeztek le és a térdére hullottak.
Testének e meleg, élő vonalai lágy súlyukkal egy álomszerű pillanatra
tájkép látásának érzetét keltették föl bennem, elvesztettem az érzékemet
a közeli és a távoli, a nagy és a kicsiny iránt és láttam a források
fakadását a földön.

Ez a néma sírás kimondhatatlanul meghatott, mert úgy éreztem, mintha nem
ez a test sírna, hanem mintha valami idegen és távoli sírna benne. Az a
misztikus babona, amely a női könny nyomában jár, erőtmegfojtó
hatalmával letiport. Az asszony ősrégi és örök függőségének átlátszó
jele ez, amely egyforma kisérője ártatlanságának és bűnösségének; több
erő tört meg ennek az árjában, mint a világ valamennyi folyamában és
tengerében, némán és fájdalmasan kegyes itéletre figyelmeztet és harmat
minden bölcsőn.

Megint szólni akartam, de képtelen voltam, mert ehhez a fájdalmatlan
szenvedéshez nem lehetett résztvevő szavakkal vagy megértő jósággal
hozzáférkőzni, nem is lehetett így meggyógyítani, mert idegen volt
mindkettőnknek és egyikünk sem tudta volna a nevét.

A leány vállából és hajából, mintha virággal lettek volna tele, illat
terjengett, fuvallata különös világot tört össze bennem, hangtalanul
összeomlott, magára hagyta a testet, éreztem, hogy beteggé leszek és
aggodalmamban zokogtam. A leány fölfigyelt és mintegy álomban bólintott,
könnye elapadt és hozzám simult. Az agyam nyugtalan buzgalommal most
megint dolgozni kezdett és a gondolatok fájó tisztasággal kergették
egymást, oly égetően, mint ahogyan a túlságosan vakító világosság
kínozza a sötétből jövő szemet. Két világ nyilt meg előttem, az egyik
úgy sodort magával, mint valami meleg folyam, semmit sem gondoltam és
mindent megértettem, a másikban pedig dacos ébrenlétben, hideg
védekezéssel gondolkoztam és semmit sem értettem meg. Kínomra volt az,
hogy minden részlet oly világosan préselődött be az elmémbe, sőt
vizsgálgattam és értékeltem azokat, ostoba semmiségeket pedáns
pontossággal láttam, de a fölismerésnek ez az ereje mégis oktalan volt
és mint erőtlen embert megvetettem magamat. Azután ismét úgy éreztem,
hogy hideg és számító keményszívű ember vagyok és mégis sejtettem, hogy
ez az elszánt tartózkodás akaratom ellenére rettenetes odaadás
hatalmából, gyönyört adó engedelmesség birodalmából, sötét ár
hullámaiból mentett ki.

Éles hang ezt kiáltotta bennem: «Kell valaminek történne, valami vak,
vad cselekedetnek!» Viszhangja azonban ezt mondta: «Mindennel, amit
cselekszel, megszentségteleníted azt, aminek veled történnie kell.»
Rajtam uralkodó alaktalan akarat erőszakoskodó sürgetéssel figyelmeztett
és érthetően imigyen szólt: «Miért iparkodsz előlem menekülni? Én
erősebb vagyok mint te és még az istened sem állhatja el utamat. Én a
lépés vagyok, az örökkéjövő, bennem istenek és emberek támadtak föl és
sülyedtek el; érzelmeid és mozdulataid egyike sem hasonlítható az én
lényemhez; csak egyet akarok neked megnevezni, egyet, ami az érzelem és
a mozdulat közt van, amiben távoli sejtés szunyad és ez az egy a mosoly.
A tér a terek közt, a bölcsőtengely az öröm és a fájdalom közt, az «és»
az élet és a halál közt. Ha most megmutathatnám neked arcodat, talán rám
ismernél abban a mosolyban, amely a te vonásaidon van, de már ha
fölemelem a tükröt, elsülyed a mosoly. Azt a mosolyt, amelyhez én
hasonlítok, a halottak mosolyogják, ameddig nyitott koporsóban időznek a
világosság és a sötétség között, még földi alakjuk viszfényéban, de már
átváltozásuk éji köpenyében. Add meg magad nekem! Én ártatlanság és bűn
fölött állok, senkisem menekül előlem.»

Valami megmozdult a padlón, az árnyékban kicsiny, sötét folt vándorolt
ide-oda. Most a holdvilág fényszőnyegére csúszott, egér volt. A fényben
ülve maradt, fölegyenesedett és fülelt. Finom fülét mozgatta és mellső
lába talpával buzgón dörzsölgette hegyes száját. Azután mintha megijedt
volna, az ágy alá menekült, nesztelenül mint az árnyék. Mily nehezen
lehetett megkülönböztetni, kékek vagy zöldek voltak-e az ágyterítő
kockái. Künn a fehér tenger halotti csöndben hullámzott, az éjszaka
végtelenül nyugodt volt, szélnek és lombnak semmi nesze, semmi állathang
nem hatolt be hozzánk. A denevér élesen metsző hangja csak a nyár
közeledtével hallható, az ő ideje akkor érkezik el, amikor a kis rovarok
népsége elszaporodik. Hogyne tudnám ezt, hiszen annyit virrasztok és
mindig egyedül vagyok…

Úgy éreztem, hogy a leány, aki erőtlenül hozzám simult, alszik, de amit
jelentett, az a térben és a lelkemben ébren volt. Ha ránéztem és ha csak
gondoltam is rája, lecsillapodott a viszály belsőmben és fölismertem,
hogy az a világ, amely az előttem nyugvó kedves alakba rejtőzött,
sohasem lehet olyan források és romok tanyája, mint aminő az én lényem
volt. Ebben az órában az a bűnöm, így éreztem, hogy nem gondolok Márta
csak reád, és egyesegyedűl reád. Ihless meg, hogy lelkem meghasonlásában
magára találjon egy egységben, aki te vagy, hogy ne ismerjek és ne
gondoljak semmi mást, ne éljek meg magamban semmi többet, mint téged,
hogy a feledésben ismét magamra találjak, hogy az összeroskadásban
talpra álljak, hogy a halálban éljek. Csak ez tenne erőssé és adna nekem
bátorságot, amitől nem ijedek meg, de te ezt nem tudod megtenni. Te
idegen vagy nekem, mint egy szentkép, tele jóslással, de távolálló és
hűvös, mint egy hasonlat. Olyan vagy mint a dal a kedvesről, tiszta
szózat. A te gyámoltalanságod a mi megmentőnk és az én bátortalanságom a
te értékedet magasztalja.

De eljön egyszer az óra, amikor mint bor halvány kehelyben fogok folyni,
gondoltam megborzongva. És te ott, nálam, szép alakú kehely leszel; ha a
fény sokszorosan és csodálatosan meg is törik csillogásában és
tükrözésében, az edény ugyanaz marad, ugyanaz értékre és mindig
egyforma; a csábító üresség általunk telik meg és új alakot ad nekünk,
új jövőt és új, örök életet. De legyünk részesei annak az egynek, ami a
kelyhet és a bort szent serleggé teszi: a szeretetnek. Ez a bizalom árad
ki gyámoltalanságunk könnyeiből, elfogultságunk kínszenvedéséből és
mindenikünknek a maga élete tavaszának fenyegetődző üdvözítéséből.

És hirtelen úgy éreztem, mintha már régóta távoli ének hatott volna
reám, anélkül, hogy öntudatosan hallottam volna; most hatalmas erőt vett
rajtam az ujongó bizonyosság, hogy gazdag vagyok. Térdre ereszkedtem,
arcomat a leány ölébe rejtettem és keblem minden forrása megnyilt. A
kehely meleg szélén szerelmi erőm tüzét és nagyságát éreztem. A fiatal
testben, amely támogatott, megéreztem az aggodalmat, a vágyódást és az
ártatlanságot és ifjúságunk fölött az angyal kardjának tűzfényét.
«Tudod-e te is, aki itt sírsz mellettem, álomban fölébredve és
áttüzesítve a tavasztól, hogy egykor szeretni fogsz és mint én,
támologsz megsejtve az élet közeledő gyönyörét, amelyre hivatva vagy te
is, mint én és amihez még egyikünknek sincs meg az erőnk, mert legyőz
bennünket és feszült bámulatba ejt és égi megdöbbenésbe sodor már az
előíze is annak, aminek velünk majdan meg kell történnie? Lásd, remegek
és szenvedek, mint te és megértem, mit kerestél nálam, nálam, akit nem
szeretsz, aki nagyon is tisztán érző lelkével szenvedést okozó
fölismeréssel látja, hogy te többet keressz, mint amennyit ő adhat. A te
várakozásod fényétől megijed a vérem, nem látom a fényt, de lelkem
megérzi. Tudd meg, nekem is csak egy kivánságom van a világon: tovább
akarok élni! Nem tettekben, nem dicsőségben, nem az idegen viszfényében,
hanem mélyen magamban magam előtt, a hússá lett istent akarom átölelni
és olyan akarok lenni, mint ő. Hallgass meg, nézz reám: szeretni akarok!
A bor akarok lenni, amely isten vére, nem akarok meghalni.»

Mondta-e valaha tavasszal ajkam e szavakat, már nem tudom, de a lelki
állapotom olyan volt, aminőnek e szavak, csak még sokkal bensőségesebben
mutatják. Lelkileg nyitott ajtó voltam, mint künn a virágok vagy mint a
fiatal nő, akit átkarolva tartottam, hozzájuk tartoztam és nem tudtam
sem vigasztalni sem megváltani. Szempillám fának hideg virágja lett és a
testem mint az ág a mozgó levegőben himbálódzott enyhén és félig
elrejtve, átlátszóan eltakarva és messzi távol a tudatosságtól törzsével
összekötve, de a fény tápláléka mint az én tulajdonom átcsorgott a
homlokomon és mindenkié volt, a törzsé és a testvéreké.

Minden föloldódott, szétfolyt és egyesült, a húsnak és vérnek áradata, a
viruló föld, a mindenség áldásosan leszálló világossága. De közepettük
fönséges őserővel megtartotta a helyét az Én, az isteni csoda, a
tudatossá lett világ, amely szellemalakot öltött, eltörülhetetlen minden
élővel való összefüggése által, de nagy és magasztos csak magányos célja
által önmagában.

*

Márta, mintha fölébredne, kimutatott a vöröses világosságra, amely a
szemhatáron szétterjedt és rám mosolygott, félénken és elbájolóan, de
tele szabadsággal. Elváltunk, anélkül hogy egy szóval is érintettük
volna ennek az éjszakának az élményét. A reggel néma csöndjében, a
szürkületben üresnek és elhagyottnak tetszett a világ és úgy éreztem,
hogy csak ketten vagyunk a világon, ez a leány és én és hogy
mindkettőnket meglep, mert a földön találkoztunk és most folytatnunk
kell az utunkat, az egyiknek erre, a másiknak arra.

Elhagytam a csöndes házat. A lépcső és a pitvar a fakó szürkületi
világosságban vászon és fa szagát terjesztette, a tornác homokja halkan
csikorgott ebben a barátságos kietlenségben. Kezemmel megakadályoztam,
hogy megszólaljon a csengő, amely az ajtó fölső részén volt és az ajtót
csak betámasztottam. Azután a kőlépcsőkön lementem a reggeli levegő, a
frisseség hangtalan tengerébe és ki a pihenő virulásba. Semmi sem
mozdult körülöttem, még nem ébredt föl a madárhang és még nem hullott le
a harmat. A derengő világon még ott voltak az elmult nap vonásai, minden
ott állott és feküdt a helyén, mintha örökre ott hagyták volna. Utam az
előtér pázsitja körül, a kerítés mellett levő hallgatag fenyők alatt
vitt el és öntudatlanul neki mentem a közeledő világosságnak, a célnak.

Mire fölkelt a nap, elérkeztem az erdő széléhez és a reggeli fényesség
megaranyozta a bükkfák fiatal zöldjét, amelyek alatt a hervadó lomb
illatából tavaszi virágok bujtak ki és kitárták kelyhüket. A harmat
megcsillant a mohán, az erdő zengett. És hangosan kiáltottam:

– Ó természet, te józan erő, te igazi szentség! Te nem vagy nekem
idegen, nem vagy más, mivel te vagy, vagyok én is és mert én vagyok, te
vagy. Csak szeretetem emel ki a fényben úszó környezetből és amikor
magasan állok benne, dícsérlek téged.



ÖTÖDIK FEJEZET.  Esti találkozás.

Egy délután város közelében levő erdőn haladtam át. Magas, vén bükkök
alatt kanyargó szűk gyalogösvényre tértem remélve, hogy ezzel levághatok
valamit az országútból és azon gondolkoztam, miért hogy nekem ebben a
pillanatban és a legtöbb embernek oly sok más pillanatban fontosnak
látszik, hogy minden sürgető ok nélkül megrövidítse az útját. A cél
csalogatja az embert, gondoltam, még ha nem is igér semmit vagy ha nem
is ismerjük, hív és húz magához még akkor is, ha tudjuk, hogy nem vár
bennünket se ember, se esemény, semmi más csak az, amit egy órával
későbben is megtalálnánk. Mi lehet ennek az oka, gondoltam és
meglassítottam lépteimet. Ennek, mondták a gondolataim, az a
magyarázata, hogy még egyikünk sem tanulta meg a jelenben való élést,
vizsgálódásainkkal sokkal könnyebben tudjuk életre kelteni a jövőt, mint
a jelent. Biztos vagy bizonytalan reményünk mindig előttünk vándorol és
maga után húz bennünket, mint ahogyan a világosság csalja magához az
éjjeli lepkét és eközben nem vesszük észre utunk szépségét,
rendezettségét és gazdagságát. A lélek az, amely elcsábítja a testet, de
nem csalja-e meg akaratlanul, ha kivánságát félreértjük vagy nem
ismerjük? Utunk szépséges rendezettsége és gazdagsága, ha megtanultuk
volna, hogy mellettük elidőzzünk, nem tenne-e bennünket szerencsésebbé,
mint a szüntelen rohanás mindig új cél felé, amely eltolódik, mint ama
vándorló gyerek előtt a hely a messzi szemhatáron, ahol az ég a földet
érinti? Ekkor megállottam a fák alatt és azt gondoltam: az öregség! Az
öreg emberek megtanulták, nem gazdagabb tapasztalatukkal, mert az
öregség csak a gazdagokat gazdagítja, csak a jók lesznek általa jobbak
és csak az okosak okosabbak, hanem egyszerűen azért, mert az öregek a
reménykedést lassanként a visszaemlékezéssel cserélik föl. E belső
változás újra tudatossá teszi a jelen értékét, a napok teltével úgy
járnak az emberek, mint a pénz: csak ha megszámláltattak, akkor ismerik
az értéküket.

Az erdei út enyhe dombra vitt föl, a fák ritkulni kezdtek és amikor
föltekintettem a mezőkön elterülő világosság felé, fönn a csúcson emberi
alakot pillantottam meg, amely csodálatosan mélyre horgasztott fejjel és
különös merev helyzetben a földre nézett, mintha túlzott aggodalommal
hangyabolyt vagy valami furcsa állatot figyelne, amely fölkeltette
kiváncsiságát, de egyszersmind utálattal töltötte el. Minél magasabbra
jutottam föl a dombra, az alak annál nagyobbnak látszott, de nem
mozdult, csöndes maradt, mintha lebegett volna. Ekkor fölismertem, hogy
ez az ember nem állott, hanem egy ágon függött.

Tavasz utója volt, de a veresbegy még énekelt, máskülönben csöndes volt
az erdő és néptelen, szellő sem mozgatta a leveleket és a nap sütött.
Hirtelen szomorúság fogott el, amely annyira a hatalmába kerített, hogy
legyőztem minden irtózást, minden kis gondolatot, sőt részvétet is a
halott iránt, aki hidegen és mozdulatlanul csüngött a langyos tavaszi
légben, amely az esti messziségből áramlott felém. Arca nem volt
feltünően eltorzulva, mintha viaszból lett volna kiöntve, előrenyúlt a
lecsüggő vállból, a szeme csukva volt, keze térde fölött a combot
érintette. A mohán, amelyet a halott lába csaknem érintett, egy kis
könyv, egy pénztárca, egy mezeivirágbokréta és egy óra feküdt, mellettük
kövel leszorítva cédula, amelyre az volt ráírva: Regináért. A mezei
virág már fonnyadt volt és bizonyára már egész napon át ott hevert a
helyén.

Leültem egy fatönkre, hogy egy ideig a halottnál maradjak, gondolkozzam
róla vagy magamról. Ezt a meggondolatlan elhatározásomat az
elköltözöttnek mély hallgatása érlelte meg és az élők birodalmából való
megváltoztathatatlan eltávozásának megrendítő valósága. Nem csak a halál
csodája nyügözött le, hanem annak az elhatározásnak a hatalma is, amely
ott reszketett az előhívott halál nyugalmában. Ennek az akaratnak a
hevessége benne remegett a csöndben, mint ahogyan a fájdalom szótlanul
is szólni tud hozzánk vagy miként a mindenség zúgó mozgalmassága beszél
a mezőkön egy nyári délután hangtalan nyugalmasságából.

Kis idő mulva, amikor alkonyodott, a halott beszélgetni kezdett velem és
én megértettem, mert megszoktam, hogy virágokkal és állatokkal, a
széllel, a felhőkkel és kövekkel beszélgessek. Minden tárgy, amelyen
rajta van az élet jele, beszél és szava hangosan vagy titkon visszhangot
kap lelkünk vidékein, ha az áhitat enyhe napfény gyanánt rásimul virágzó
tájaira és ha rájöttünk arra, hogy még a legkisebb dologban is örök
szimbolum van.

– Szemeddel életre akarsz kelteni? – kérdezte a halott, – halottakat
akarsz életre kelteni az életben való hiteddel? Akkor nem szabad arcomra
tekintened, sem arra a nyomorult testre, amely itt függ most előtted az
ágon, mert nem én vagyok ez a szánalmas valami, amelynek enyészete
megkezdődött és amely oly siralmasan meg van fogva a kenderburokban. Ez
már nem ad neked képet rólam és távozásomról, megtérésem szabad és
szerencsés lépés volt a nyugalomhoz. Tudom, hogy az emberek borzadnak és
irtóznak az öngyilkostól és mindig elitélik, még ha nem is ismerik
tettének indító okait. De csak magukért érzik ezt és ezért talán jól van
így; nem is bánt. Sohasem törődtem sokat azzal, mit gondoltak rólam
mások, magamról sem sokat gondolkodtam, mindig úgy fogadtam az életet és
jelenségeit, ahogyan rám találtak és értelmük ritkán okozott nekem kínt.
A szerencsét sem hajszoltam, mert anyám arra oktatott a halottas ágyán,
hogy valójában csak az lehet szívünknek boldogságára, ami fáradozásunk
nélkül vagy akaratunkon kívül jut nekünk és azt is mondta, hogy a
szerencséből csak a mi részünket kaphatjuk meg, a másik rész béke nélkül
jön hozzánk és csak átmenetileg részesülünk benne, anélkül hogy
áldásunkra válnék.

Életem egyik napján megismertem Reginát, vagy helyesebben, személyes
ismerettséget kötöttem vele, mert szemem és gondolatom már régóta
kisérte őt mindenüvé és jobban ismertem, mint sokan mások, akik közelebb
állottak hozzá. Abban a kis helységben, ahol éltünk, meglehetősen
bizalmasak voltak egymás iránt ez emberek és tulajdonképpen sohasem
voltak egymáshoz idegenek. Regina, egy órás leánya, öreg apjának szerény
háztartását vezette és csöndben, visszavonultan élt apja korlátozott
tevékenységének hatáskörében. Közeledésemet kissé meglepett jóakarattal
fogadta és házuknak vendége lettem. Hogy terhére ne legyek, de mégis
közelében lehessek, sokat üldögéltem apjának, az öreg embernek
műhelyében, amely boltja is és lakóhelye is volt. Legalább száz óra
ketyegett ott a falon és lomha vagy serény élethangjuk
elválaszthatatlanul összekapcsólódott előttem Regina képével.
Valahányszor magam elé idéztem szép alakját, órák ketyegését hallottam,
ez a zaj lett az ő atmoszférájának hangja, mint titokzatos ruha vette
körül a képét, mint emlékezésem heves lélekzése.

Regina nagy, szőke és hallgatag leány volt. Azt hiszem, hogy
természetében kevésbbé voltak meg azok az izgató elemek, amelyek gyakran
oly bájossá és veszedelmessé tehetik a legjelentéktelenebb leányt is,
csak alakjának nyugodt szépsége, egészsége és mozdulatainak kerekdedsége
és arányossága adták meg neki azt a varázst, amely anélkül, hogy
titokzatosnak tünnék föl, mégis jobban ragyogtatja a nőiesség titkait,
mint nem egy ámító rejtély. Azt mondják, hogy a szerető szem
túlbecsülésre csábítja a szívet és talán ezért történt, hogy Reginát
többre értékeltem másoknál, de hibámul ezt nem róhattam föl magamnak,
mert sohasem mondtam vagy mutattam neki többet, mint amennyit
természetes értékének titkos követelése megengedett. Nem változott meg a
dolog akkor sem, amikor eljegyeztük egymást. Viszonyunk nőtt és
kifejlődött azzal a nyugodt biztossággal, amelyben reggel és este,
tavasz és tél váltogatja egymást és viharok nélkül és ha nem éltem volna
meg azt, hogy más férfiak megirigyeltek, akkor semmi sem befolyásolta
volna lelkem nyugalmát. Minden természetes gerjedelmet, amelyet
ifjúságom és vérem szólaltatott meg, alárendeltem az erkölcsi
követelményeknek, amelyeket a polgári társaság állít föl és azt hittem,
hogy ezzel eleget tettem menyasszonyom kivánságának. Sohasem beszéltünk
más dolgokról, csak olyanokról, amelyekről a nővéremmel is beszélhettem
volna és biztosra vettem, hogy szintén szeretnek. Igazi gyerekmódra
csináltam meg életem nagy számadását, anélkül, hogy megadtam volna a
természetnek teljes jogát és meg is bosszulta magát rajtam azzal az
egykedvűséggel, amelynek törvényei szerint halad az élet tovább, nem
törődve tévedéseinkkel.

Voltak pillanatok, amikor mintegy titokzatos figyelmeztetésre tisztán
láttam a hibámat. Regina huszonnégy éves volt és már nem gyermek,
szenvedést okoztak neki vérének öntudatlan tapasztalatai, amelyeknek
tudatra ébredése balga fiatalságomat megfékezte abban a reményben, hogy
ezzel megbecsülöm az ő értékét, de a természet sem jóban, sem rosszban
nem engedi a jogát elvenni. Olykor titokzatosan vizsgálgatva tekintett
reám, mintha panaszkodnék szép és erős élete tavaszi napjainak elmulása
miatt és én forró köszönettel szerelmem kincsei közé tettem ezeket az
érzelmeket és reméltem, hogy az ő szerelme irántam annál áhitatosabb és
hálásabb lesz, mert hiszen mi emberek mindig azt hisszük, hogy a
szerelem meg tud élni jótéteményekből, hálából vagy jóságból. Pedig csak
szerelemből él. Véleményem szerint határtalan volt bizalmam Regina iránt
és tudd meg, hogy nem azért lógok most ezen az ágon, mert bizalmamat
megcsalta, hanem mert nem volt elég nagy a bizalmam ahhoz, hogy a
fiatalság legfontosabb életjogát is a maga fényének körébe vonja. Ha a
világ megismeri a történetemet úgy, ahogyan a tények szerint folyt le,
akkor valószinüleg az én pártomat fogja és Reginát elitéli. De én
megvetem ezt az itéletet és fölmentem a leányt. Ha hibáról akartok
beszélni, engemet mondjatok hibásnak, megkönnyebbülök, ha magamra
vállalhatom, nem fölületes nemeslelküségből, hanem mert látszólagos
terhéből a való megismerés szikrácskája lett a részem és ez értékesebb,
mint az öntelt világ itélete.

Ha ifjúságomra gondolok és visszaidézek emlékezetembe egyes eseményeket
és élményeket, úgy érzem néha, mintha falevelet néznék, amelyet játszva
kerget maga előtt a szél. Mindig újra megpihen egy ideig, nyugodni és
kapott biztosságának örülni látszik, de mindjárt azután újra belevágódik
rohanásának forgatagába, vakon és esztelenül, képtelenül, hogy tisztába
jöjjön sorsával, céltalanul és elveszve, míg újra hirtelen megállás és
váratlan csönd éri.

Így jár életem részleteivel az emlékezetem is. Olyan vihar volt az
ifjúságom, bárha külsőleg gondtalan volt és vidám, de lelki világom
viharai úgy kergettek át az élet tájain, mint a szél azt a falevelet és
az a néhány részlet, amely mélyebben bevésődött emlékezetembe, úgy tünik
föl, mint ama megpihenés szigetei, mint az eszmélés sajátságos fészke.
Közöttük elzúg a sodró szél és mintegy sötét porfelhőkbe dobott, szinte
megvakítva a legközelebbi tisztánlátásig. És ahogyan véletlenül és
önkényesen kiválasztottaknak látszanak azok a helyek, amelyeken a szél
elbocsájtja könnyü áldozatát, úgy emlékeim sincsenek egymással semmiféle
vonatkozásban és fejlődésemmel sincsenek fölismerhető összefüggésben.
Egyszer nevetséges semmiség körül forognak, máskor jelentéktelen
különösségek körül, amelyekről nem tudnám megmondani, miért éppen ezek
ragadtak meg az emlékezetemben. Ritkán maradt meg az emlékezetemben
olyan élmény, amely döntő változást vagy fordulópontot jelent az
életemben. Így például emlékszem arra, hogy egyszer mint kis fiú arra
kértem az apámat, távolítson el egy csomót egy zsinórról. Apám létrán
állott, hogy egy vörös lámpást aranyos láncon a menyezetre akasszon és
lehajolt, hogy segítsen rajtam. Akkor négy éves lehettem. Ez legrégibb
visszaemlékezésem. Sokkal később képet láttam, amelyen folyó partján,
mező alján fehérruhás asszonyok ültek székeken, azután ismét hatalmába
kerített a feledés homályos vihara mindaddig, míg iskolába nem kerültem.
A kényszer és kötelesség ez első napjainak benyomásaiból a legtisztábban
az maradt meg, hogy az a fiú, aki az iskolapadban a szomszédom volt, egy
napon két palavesszőt hozott, amelyek csaknem félig vörös és aranyozott
mintájú, brokátszerű papirral voltak körülragasztva. Lelkem szegény
levelét ezeken a palavesszőkön pihentette meg a zavaros vihar.
Mosolyogsz azon és csodálkozol, hogy miért mondom el mindezt neked?
Összefügg azzal, amit előbb elmondtam és azzal, amit még el akarok neked
beszélni. Sohasem jártam másképpen, mint a gyermek és talán nem tévedek,
ha fölteszem, hogy a legtöbb embernek egész életén át ugyanez a sorsa. A
fejedet rázod. Nos, hát mondjad el, hogy a legutóbbi évből való emlékeid
miféle vonatkozásban vannak lelked fejlődésével. Máris habozol és
nemsokára szövevényes utaknak és a pihenés meg nem értett helyeinek
kúsza képe lesz előtted! Ki tanulta meg, hogy a lelkével éljen? Pedig
csak ott van az út, amelynek értelme és célja a megismerés, a megismerés
azonban megszünteti a zavaros vihart, mint ahogy egykor Krisztus szava
lecsöndesítette a szelet a hullámok fölött és az így nyert nyugalomból
az el nem mulónak tükörképe fénylik és bezárja a kört a tiszta szívben.

Valamivel magasabban vagyok, mint te. Mérd meg; tenyérnyivel magasabban.
Ebből a helyzetből szól hozzád egyszerű szavam, de abban az időben,
amikor az életet szenvedtem, mint sokan, én is csak levél voltam a világ
komor szelében. Így fiatal szerelmem ama boldog napjairól is csak
keveset tudok elmondani, oly keveset, hogy mosolyognál szegénységemen. A
szerelem nyugtalanságában ébred föl az első figyelmeztetés, de a lelkem
nem értette meg, a halállal föltámad az utolsó figyelmeztetés, mert hidd
el nekem, senkihez sem megy a halál, hogy időt ne engedne neki, a
szellemvilág egy fénylő alakja egy pillanatra mindig visszatartja a
borzalmas kaszát és a tiszta szemek nálad rólad kérdezősködnek.

– Várj, – kiáltottam, – várj, hadd kérdezlek! Ha a halál ruhájában
hátrafelé tekintve a jövő tisztább birodalmából szólsz hozzám, akkor
mondj meg nekem egyet, egyet mindenekelőtt, egyet a legérthetőbben,
mondd meg, mi az igazság.

A halott a csillagok fényében mosolygott.

– Ó, te élő ember, – mondta jóakaratúan. – Ugyan mit nem kérdezel! Az
igazság inkább az, ami téged kérdezésre unszol, mint az, amit bármikor
is feleletül kaphatnál. Aki megízlelte az igazságot, nem kérdez többé
senkit, mert tudja, hogy az igazság szentsége az üdvösségnek, melyre
elhivattatott. Az igazság hang a mulandóban való otthon nélkül, virág
gyökér és talaj nélkül. A lélek tiszta mélységeiben virágzik, illatozik
és sugárzik. Aki érezte szagát, fényét, nem kutatgatja többé lényének
értelmét, megmagyarázni az igazságot nem lehet, de érezni lehet és benne
lehet lenni.

– Ha visszatekintek a Reginával töltött boldog napokra, – folytatta a
halott kis hallgatás után az elbeszélését, – azt hiszem, hogy úgy az
örömmel, mint a szenvedéssel a gyermekségemért fizettem meg.
Gyermeknapjaim külső lefolyásukban bizonyára olyanok voltak, aminőket
általában boldognak szoktak mondani, derűlten teltek el és akadályok
nélkül, de azt hiszem, hogy ez a jólét lett a végzetem. A gyermek
létében fölbukkanó akadályok, az életnek minden keménysége, amelyet idő
előtt éreznie kell, egyáltalán nem hatnak oly károsan, mint általában
hiszik. Lehet, hogy a lélek egyik-másik gyönge hajtását zavarják a
fejlődésben, sőt le is törik, de egyszersmind kifejlesztik a lélek
ellenálló erejét és ez az utóbbi hasznosabb a földi utazásra nézve, mint
amennyire káros az előbbi. Ezt a valóságot magamon tapasztaltam és azon
az igazságon alapszik, hogy igazi kedélyt alapjában nem lehet károsan
befolyásolni, gyönge ellenálló erőt ellenben, amely nagy dologra
tartogatja magát, nagyon is erősíteni lehet. Így fölnövekedésem éveiben
szellemem és lelkem gyönge és ingatag sarjakat fakasztott és bár
senkinek sem voltam terhére, amikor férfi kezdtem lenni, de magam sem
voltam fölvértezve szorongattatások ellen. Sejteni kezdtem, hogy csak
azért voltam kedves az emberek szemében, mert életjogaimat korlátoztam
és amikor láttam, hogy annak az emberi közösségnek, amelybe jutottam,
szolgáló tagja lettem, hasznos, tűrt és becsült, rájöttem egyszersmind
arra, hogy a sekélyes társadalmi életnek nyujtott kis szeretetadományok
kedvéért eltemettem magamban ez erős és kiméletlen egyéniség iránt való
nagyobb szeretetet.

Efféle megfontolgatások és következtetések akkor bizonytalanul
ébredeztek öntudatomban és pedig annál inkább, minél jobban szembe
állította a szerelmem jellememet és személyemet a tiszta természet
jelképével, amelyet Regina lénye mutatott. De nem kínoztak túlságosan,
mert nagyon is tapasztalatlan voltam, semhogy sokkal többre ne becsültem
volna a szerelem lecsillapító jótéteményeit, mint a legnagyobb
igazságosságra való könyörületlen akaratát. Azok közé a boldog emberek
közé tartoztam, akiket vakká tesz a szerelem, vakká mindenekelőtt a
saját igényeik értéke vagy értéktelensége iránt. Joggal hirdetem ezt az
állapotot földi boldogságnak, mert jaj a léleknek, amely szerelme
tüzében látni tud, fájdalmasabb a végzete mint a vértanúk szenvedésének
útja.

Mindezzel azonban csak azokban a napokban jöttem igazán tisztába, amikor
Regina egy másik férfi iránt kezdett érdeklődni. Az idén kora tavasszal
láttam azt az idegent először. Meleg, gyönge szívemet, mintha hideg kéz
markolta volna meg, rettegés fogta el, anélkül, hogy meg tudtam volna
magamnak magyarázni, mi okozta ezt a megrázkódtatást. Vasárnap délután
volt és Reginával a folyó partján ültem kis erdei vendéglő előtt. A
parton gyermekek régi csónakkal játszadoztak és a tavaszi fény ott
csillogott a vizen. Mivel későre járt az idő, a legtöbben a vendégek
közül már útra keltek a város felé. A kert elhanyagoltnak és
egyszersmind otthonosnak tetszett, a lenyugvó nap sugarai a bükkök
ágainak fiatal zöldjén keresztül végigúsztak az elhagyott asztalokon és
székeken és a földön papirosfoszlányok hevertek. Az idegen az erdőből
jött egy kisérővel és a korcsmárost hívta, akivel valami okból civakodni
kezdett. Talán megtagadták tőle, amit kivánt, talán csak Regina
figyelmét akarta magára terelni, biztosan nem tudnám megmondani, mert
erre az emberre az első pillanattól kezdve azzal az előitélettel
tekintettem, amelyet az irigység és a csodálat szül. Vannak férfiak,
akiknak megjelenését, mint láthatatlan folyam, erejük és képességük
atmoszférája lengi körül, sőt úgy látszik, mintha átlátszó köpenyként a
vállukon viselnék sorsukat, végzetüket vagy szerencséjüket, látjuk őket
lépni, járni, szeretni vagy beszélni és egyidőben lesujtanak és magukhoz
vonzanak. Mások érdeklődésének világát, a körülöttük levő fényecskék
gyönge sugarát beleszívják élethatalmuk forróbb zónáiba, közvetetlenül
jóakaratot vagy ellenérzést, de minden esetre állandóan érdeklődést
keltenek. Azok a férfiak, akik személyük e hatását nemcsak ismerik, de
uralkodnak is rajta, gyakran már nem tudják minden egyes esetben, hogy
ezt a hatást mennyiben érvényesitik alkalmilag, véletlenül vagy
szándékosan.

Elfogtam egy pillantást, amelyet az idegen Reginára vetett, hosszú,
fölbátorítóan nyugodt pillantást, amikor fejét félig feléje fordította.
És különös, hogy amily szemtelennek tűnt föl állhatatos nézése, az arcán
tükröződő szeretetreméltó bámulás, derűlt és őszinte csodálkozása éppen
oly öntudatosnak és szinte szükségesnek tetszett, hogy igazán nem
tudtam, büszke legyek-e vagy haragra lobbanjak. Hasonló hidegvérrel
készítette elő a velünk való megismerkedést. Föltünő érdeklődésén való
fölháborodásomat annyira fokozta, hogy később büszkeségből mindent
inkább meg tudtam volna tenni, mint azt, hogy visszautasítsam
csónakkirándulásra szóló meghívását. Odajött az asztalunkhoz. Úgy tett,
mintha arra menve akkor vett volna észre bennünket, szinte hirtelen
ötlet hatása alatt megállott, kalapot emelt és megszólított bennünket.
Gúnyos mosolya, amellyel habozásomat fogadta, meggyőzőtt arról, hogy
szántszándékkal hívott ki és hogy önérzetem fölingerlésével hasznára
akarta fordítami ellenállásomat. Tekintete azután rólam nyugodtan,
csaknem szomorú bátorítással a leányra vándorolt, majd némiképpen
sajátmagára és úgy éreztem, hogy a szeme azt mondja nekem: ennek a
leánynak érzelmeit nem merészeled magadért kockára tenni vagy
kipróbálni.

Magától értetődött tehát, hogy bár tisztában voltam azzal, hogy
esztelenül cselekszem, beleegyeztem, nehogy erkölcstelennek tűnjek föl.
Azt vártam, hogy fölháborodás vagy harag megkönnyebbülést fog nekem
szerezni, de az idegennek magatartása következtében megcsalódtam e
várakozásomban, szeretetreméltó volt és tapintatos, Regina iránt nem
volt figyelmesebb mint irántam és a legkevésbbé az a tapasztalatom
elégített ki, hogy ha már önző számítás volt az eljárásban, nagyra
becsülte a jegyesemet. Este együtt tértünk vissza a tavaszi erdőn
keresztül és a városka kapujánál váltunk el egymástól, miután közösen
kifejeztük ama reményünket, hogy ismét találkozni fogunk. Regina
utunknak utolsó részén, amelyet apja házáig kellett megtennünk, élénk
volt és vidám, nyiltan és tartózkodás nélkül elmondta, hogy az idegen
nagyon tetszett neki és hogy a barátja nyilván a kisérők ama fajtájához
tartozott, akik csak éppen kisérők, ott vannak, de egyébként nem
számítanak. Észrevehetőleg gúnyolta és a róla mondott könyelmű itélet
egyes részletei, melyeket magamra is vonatkoztathattam volna, sértettek.
Valószínűleg csak lehangoltságom tette lehetővé ezt a fölfogásomat és
Regina beszédje egyáltalán nem izgatott volna, ha már nem lettem volna
érzékeny és bizalmatlan azzal a képpel szemben, amelyet ezen az estén az
idegen mellett én magam nyujtottam.

Viszonyunkban azután elkövetkezett egy időpont, amely lehetetlenné tett
és annál jobban megzavart, minél határozottabban bizonyos terv szerint
cselekedtem. Egyszer ajánlatosnak tartottam, hogy hidegebben és
önérzetesebben lépjek föl, másszor meg azt hittem, hogy kemény
elzárkozottságommal igazságtalanságot követtem el. Nemsokára azonban azt
gondoltam, hogy a némi kis lenéző leereszkedéssel párosult engedékenység
is oktalan és melankólikusnak, mindig gondolatokba elmerűltnek mutattam
magamat. És képzeletben mindig magunk közt láttam az idegent, aki
elrabolta biztosságomat. Sohasem beszéltünk többé róla, szinte
elfeledtük és eltűnt az életünkből, de mégis naponta érezni véltem a
befolyását. Nehány komoly vagy víg megjegyzését visszaidéztem az
emlékezetembe és megfelelő helyzeteket teremtve, amelyeket Regina sem
meg nem értett, sem meg nem tűrt, mert megérezte bennük az önkénykedést,
titokban cáfolgattam Regina előtt azokat a megjegyzéseket. Magányos
bánkódás után áldott órában egyszerű elhatározás mentett meg:
elhatároztam, hogy a jövőben csak olyannak fogok mutatkozni és úgy fogok
cselekedni, amilyen vagyok. Megvetéssel néztem vissza arra a nevetséges
fáradozásra, amelyre az elhamarkodott féltékenykedés kényszerített, nem
értettem meg boldogságomat és a könnyezésig szégyeltem magamat, mert azt
mertem remélni, hogy szemfényvesztéssel megvigasztalhatom és
meggyógyíthatom szenvedésemet. Betörőnek láttam magamat, aki a maga
házába tör be és szenvedtem, mert életem boldogságát a magam teljes
mivoltomnak kockáztatása nélkül akartam megerősíteni vagy kiküzdeni.

Most azonban hogy megfontolva és szent buzgalommal kezdtem Reginával
beszélni és azon iparkodtam, hogy gondosan mérlegelt szavakkal csak
legigazibb érzelmeimet tárjam ki előtte, azt kellett látnom, hogy
kevesebb figyelemmel hallgatott, hogy mintha csak azt várná, hová
lyukadok ki, kissé gúnyos kiváncsisággal, sőt csaknem lenézően
vizsgálgatott, hogy azonban mindenesetre bizalmatlankodott és csak
ritkán egy-két pillanatig törődött velem komolyan. Ekkor fölismerni
véltem, hogy a nő alapjában véve keveset törődik a férfi őszinteségével,
csak azok a megnyilvánulások érdeklik, amelyek csakis őt illetik és hogy
többre becsüli a személyét érintő hazugságot az igazságnál, amely
túlterjed az ő pillanatnyi érdeklődésének világán. Emellett észrevettem,
hogy jószándékú odaadásom visszautasítását olykor gyöngeséggel határos
ingerültsége váltja föl, amely siránkozásban, makacskodásban és
szeszélyességben nyilvánult meg, de nem volt szeretetreméltóság híján és
konok, hanem tele volt fájdalommal és mintha ártatlan türelmetlenség
könnyeit fojtotta volna vissza.

E kínzó szorongattatásomban én ostoba ismét elmulasztottam az egyetlen
utat, amely a közösségünkben történt titkos szakadást áthídalhatta
volna. Az a kívánságunk, hogy egy szeretett nő lelkének kitárjuk
magunkat, abban a mértékben veszít gyöngén elkeserítő
kielégületlenségéből, amely mértékben odaadta magát nekünk, mert a
gyermek az egyszerű embert is szinte megnyugtatja az odaadásra való
törekvésében és belső erejének kimutatásában. Nem voltam több egy
egyszerű embernél és felelőségérzet meg mélyebb becsvágy hiányában
szűkölködő lényem legalább azzal a haszonnal járt, hogy sohasem éltem
vissza frivol gondolkozású nő érzelmi világával, amint azok szokták
tenni, akik kötelességérzésüket nem tudják az asszonyhoz és a gyermekhez
való viszonyukra korlátozni.

Ismerőseim egyike megkérdezte tőlem egyszer, vajjon egyáltalán nem
veszem-e észre, hogy menyasszonyom és jövendőbeli hitvesem magaviselete
ha nem is tesz éppen csúffá, de mégis kissé nevetségessé tesz.
Körülményesen szőtte egymásba szavait és a felebarátjáért aggódó ember
köpenyében állott elém, amely ruhát gyakran választják az emberek, hogy
kárörömüket leplezzék vele. Nagyon komoly volt és atyai, én azonban
örvendezőnek és gyermekesnek láttam, de ahelyett hogy arcul ütöttem
volna, úgy fogadtam a szavait, ahogyan hozzánk, bajban levő szegényekhez
illik, gondtalannak és hálásnak mutatkoztam, gyanakvó mosolygását, kissé
meghökkenve, hasonlóval viszonoztam és megigértem neki a helyzet
megvizsgálását. Emellett éreztem, miként áramlik ki a vérem a
szívkamrákból és fenyeget megfulladással, aggodalmam akkora volt, hogy
nem tudtam semmit sem gondolni, sem határozni még akkor sem, amikor már
régóta ismét egyedül voltam. Először éreztem egészen világosan, hogy
nincs semmiféle eszköz, az erőnek, a cselnek, az alázatosságnak
semmiféle eszköze, amely ilyen hatalmakkal, ha életünkre törnek, szembe
tudna szállni. Jóakaratú árulómnak minden szavát, már amikor elhangzott,
egykedvűen eleresztettem a fülem mellett, de ez a magatartásom
megbosszulta magát később, amikor nyilatkozatait visszaidéztem az
emlékezetembe és értelmüket meg súlyukat mérlegelni próbáltam. Este
együtt mennek a városligetbe és a városban mindenki, aki nem olyan
könnyelmű és tájékozatlan mint az az idegen, egészen jól tudja, melyik
pad van ott a legrejtettebb helyen, de Reginán mégis csak csodálkozni
kell. Ezzel nem akar semmi becsületbevágót mondani, igazán nem, csak
éppen nem elég óvatosan cselekszik. Körülbelül így hangzottak a
gúnyolódó szánakozással teli fulánkos szavak. Nem láttam a gyalázatomat,
nem megcsalt bizalmamat, csak Reginát, a nagy szőke leányt, kedves
élettulajdonomat láttam egy másik ember kezének, szemének és akaratának
hatalmában.

Egyre jobban hatalmába kerített az az egyetlen kivánság, hogy legelőször
is mindenekelőtt bizonyosságot szerezzek. Elégtétel, büntetés,
megbocsátás és talán egy megujult fájó boldogság, minden attól a
bizonyosságtól függött, amelyre törekedtem, amelyet kerestem és amely
megölt engem. Estéről-estére elrejtőztem az erdőben a fenyők alatt, ama
pad közelében, amelyet nekem megjelöltek, miután előbb a szokott esti
órában gyanutlannak és elfogulatlannak mutatkozva, elbúcsúztam
Reginától. Már a negyedik estén megláttam mindkettőjüket, amint a
homályos úton közeledtek. Regina habozva ment a férfi mellett, kissé a
karjába kapaszkodott és szalmakalapját erőtlen kezében vitte. Amikor
leültek a padra, amely mögött a fenyőágak alatt feküdtem, Regina mély
sóhajtását és sírását hallottam. Az idegen bátorította. Szavait nem
értettem, bár tisztán hallottam a hangját, amely lágy volt és kissé
éneklő, de a szavakat zúgó gyűlöletemben, amely eltöltött, mint a tenger
hangja valami nagy csigát, nem tudtam elfogni. Azt azonban megértettem,
hogy az érdeklődés, amely lelket adott a szavaknak, sokkal lagymatagabb,
nyugodtabb és közönbösebb volt, mint aminőnek látszani akart. Szavaiból
bizonyos egykedvű, csaknem neheztelő mellékzönge volt kiérezhető,
amelyet leplezni óhajt az az ember, aki már biztos a győzelmében és még
kiméli a legyőzöttet, hogy várt megadásának meggondolatlanul elébe ne
vágjon. Éreztem, hogy a Regináért folytatott küzdelem órái már mögötte
vannak és hogy ez az erdei esti séta erejének volt az eredménye. A
meghatottság élessé teszi az érzékeket és egyszersmind meg is bénitja,
kinyilatkoztatásokat tesz a megszokott tudás helyére és mint valami
megváltozott tükör, eltolódva mutatja minden tapasztalat egész
eredményét.

Itt ezen az ágon, a haláltól megnyomorítva, úgyszólván csak mint
meghalásom példázata függök, mert valójában azon az estén a fenyőágak
alatt haltam meg. Lassan, kortyról-kortyra, mint valami méreggel telt
serleget üritettem ki életem derűltségébe a halált, hogy maró sötétsége
lassanként megemésszen. Erős testem és lelkem egészséges volt, töretlen
emberi voltom tudata, mint meleg érzékeny vér áramlott rajtam át.
Éreztem miként oszlik föl magamban énem, megfigyeltem haláltusáját,
elszáradását, mint valami virág pusztulását a száraz csészében, amelyet
könyörtelen tűz lassan ízzóvá tesz.

A két alak fönn, magasan fölöttem, a hold halvány fényétől körülölelve
hosszú csókban olvadt össze, de Regina hirtelen, mintha fájó csúfság
esett volna meg rajta, eltépte magát. De mintha valami démon kiáltotta
volna oda nekem, megéreztem, hogy fölháborodása leplezett csábítgatás és
ereimben megállott a vér. Az idegen pedig ravaszul és elnézően, a
boldogságérzetet eláruló különös módon nevetett és ez akkora gyűlöletet
szított a véremben, hogy összeharapdoztam a kezemet, nehogy fölordítsak.
Láttam, hogy Reginát ez a nevetés megijesztette, vállánál fogva megint
ellökte magától a szorongatót, hogy a holdfénynél arcába tekinthessen.
De ez tovább nevetett, csak még egykedvűbben, vágyakozva és annyira tele
ártatlan győzelmi tudattal, hogy megrettentem tőle. Ekkor a leány, mint
valami állat, megborzongató megadásban halkan és panaszosan fölkiáltott
és meghatóan bűnös mozdulattal lebocsátotta a karját. Panaszos és édes
nyöszörgése irtózatos látomásokkal töltött el. Egy haldoklót láttam, már
teljesen föloszlót, amint vihogva gyöngyöző bort szürcsölget és egy
pajkos leány meztelenül és szemtelenül szemérmetlen táncot lejtett a
temetőben. A két különböző lény arca, mint a sárga márvány hidegen és
csöndesen fénylett, a két test egymás mellett feküdt mint rögei a
fölszántott földnek, amely tele volt nagy világos virágokkal és a leány
a halott kialudt szeme fölött táncolt. Kár, kár, hogy nem volt már jogom
fölugorni és a boldoggá tett embert galád mámorában megfojtani, nem
tehettem, az előttem levő mozdulatlan fenyőágakat kellett figyelnem,
mert mindenikükön a holdfénynek parányi, ezüstös útja futott végig,
amely csillogott mint a hó és a földön is szorosan álam előtt két kis
gomba ütötte föl a fejét, az egyik valamivel nagyobb mint a másik, de
mindkettő még igazi törpe társaik közt. A hold halvány világában
gyöngéden és tisztán állottak gömbölyü fejecskéikkel, mint nagy barna
gyöngyök. Hirtelen magamat láttam a két gomba közt jönni, úgy ahogyan
vasárnaponként szoktam sétálni és a gombák árnyékuk különös világában
védelmet adtak nekem.

Ott feküdtem és nagyokat, lassan és csöndben lélekzettem, hiszen nem
volt szabad zavarnom és úgy éreztem, hogy a tüdőm hideg üreg a
mellemben. Szívem tompa kalapácsütésekkel verte a földet, amelyre kezem
és állam támaszkodott, gyantaszagú volt és hozzám kegyes. Hálából sírni
tudtam volna, gyermeki és értelmetlen módon, de sírásom rokon lett volna
azzal, amelynek könyével a kiskorúak tehetetlensége zokog az anyához.

Ruha és levél suhogott köröskörül a nyomasztó mindenhatóságban, amely
legyőzött mindnyájunkat, mindenkit a maga végzete szerint. Most lomha,
vontatott lépések zaja vegyült bele szívem dobogásába, az üres padra
ráesett a holdfény és az ülés alatt átnézve, messze az erdő lombjai
mögött színesen pislogó csillagot láttam az égen. Így egyedül feküdtem
most és néztem az égen a csillagot. Milyen messze is volt az a csillag.
Eszembe jutott, hogy sohasem törődtem az égi csillagokkal, amelyek földi
talaj nélkül haladnak tovább, mily kegyesek, mert nem törődnek a
vágyainkkal, tiszták és jók a távolból. Semmi elérhetőt nem fogok többé
megérinteni, fölmentve akarok lenni és út nélkül akarok tovább haladni.
Lassanként, mint ködön áttörő látomásban, tisztán állott előttem, hogy
az út, a kötelesség és a szándék elgondolt, meghatározott és kijelölt
pályája volt, az amely a földet oly fájdalmassá teszi.

Amikor nemsokára hazamentem, hogy az éjben elhozzam a kötelemet és
azután visszatértem erre a helyre, ahol rámtaláltál, könnyű volt a
szívem és nem szenvedtem. A sors első súlyos csapása és amaz órák közt,
amelyekben a fájdalom belénk ékelődik, üres tér van. Kissé szégyenkezve
még ezen a téren haladtam keresztül. Gondolataim ismét a rendes útra
terelődtek ugyan, különösen amikor szobám megszokott dolgait láttam, a
barátságos butort és Regina bekeretezett képét, de tulajdonképpen csak
tárgyi tereken mozogtak és magammal csak mellesleg foglalkoztak. Amíg az
élők közt voltam, legutolsó elégtételem, amelyre emlékszem, az volt,
hogy ura voltam a testemnek és az eltávozásra irányuló vágyam
szerencsére egészen új lényben fogamzott meg. Így azután nem kínok közt
távoztam az életből, hanem a szégyenkezés érzetével, amelybe didergő
fájdalom vegyült. Ebben az állapotban határoztam el, amikor
kivilágosodott, hogy virágokat keresek és búcsúzóul leteszem, de ez nem
bánatból történt, hanem inkább udvariasságból, ahogyan tehetetlen
emberek szokták tenni, akik bocsánatot szeretnének kérni állapotukért. A
léleknek ehhez hasonló fölbuzdulását olykor haldoklókon is észrevették;
nekünk meghalóknak valahogyan kínos, hogy már nem vagyunk teljes
erőnkben. Nem tagadom, hogy Reginára és halálomra vonatkozó gondolatok
is foglalkoztattak, de jelentéktelen természetűek voltak és fontosság
nélkül, aminthogy életemben a szabadsághoz vivő ez az út el volt zárva
létem elől. Abban csúcsorodtak ki, hogy jó lesz, ha hamar elkotródom,
mert ha a szerencsém most ez egyszeri fontos alkalommal cserbenhagy,
akkor egy ismételt találkozáskor nem lennék ügyesebb és a lassú
sülyedéstől sokkal jobban féltem, mint az ismeretlen haláltól. Lehet,
hogy a közönséges gondolkodás nem így szokott okoskodni, de a szerelem
ismeri ezt a hangot, mert a világ folyásában olykor az értelemmel
ellentétben igazolja magát, és aki nemesen gondolkodik, gyakran irigyli
a holtakat.

Szerelmem nyugodt lelkiismeretet adott a tettemhez. Ó, gondoltam, a
szerelem hatása alatt milyen jó is a lelkiismeretünk minden
cselekedetünkben, még a legrettenetesebbikben is. Nincs jog, amely
vitássá tehetné a szerelem jogát. Mit törődik a gyermek az emberek
tilalmával és ennek következményeivel, ha a természet engedelmet adott
neki? Kesernyés, kissé dacos diadalérzet lelkesített és gyásszal meg
fénnyel teli bátorság.

Testem összeroppanása és rövid ellenállása, amikor ezen a fán a halál
erőszakosan megérintette, mély, izzó gyönyört okozott, összeolvadt a
testem és a lelkem, valami amit elvesztettem boldogítva belém tért és én
tudtam, mi volt az. Órák ketyegését hallottam és láttam anyám arcát,
akit életében alig ismertem.

Most itt ülsz és rám bámulsz, de nem veszed észre, hogy a reggeli
csillag már világos égtájon pislákol és hogy itt-ott fölébred a csöndben
a madarak szava, gyönge, érces hanggal, mintha acélt élesítenének vagy
vékony üveg törne össze. Ha a fák közül kiérsz majd a földekre, hajnali
derengésben lesz a tájék előtted és nemsokára a magasba röpül a
pacsirta. Amikor ott látlak, lélekzetet véve és okosan gondolkozva,
élve, teli várakozással, visszaemlékezésem lassan ismét reménységgé
válik. Mily szép az élet. És még mindig tart, még mindig…



HATODIK FEJEZET.  Teja.

Abban az időben történt, amikor jóllehet már elmultam húsz éves, először
jutottam könyvekhez és igazán olvasni kezdtem. Könnyű podgyászomban
egyre több helyet foglaltak el a könyvek, alig maradt egy tizedrésznyi
hely az élelmiszer és a fehérnemű számára. Nappal és éjjel válogatás
nélkül elolvastam mindent, amihez hozzáférhettem és amit kerestem vagy
ajándékba kaptam, annak minden fölösleges garasáért könyvet vásároltam.
Ez a hajlamom, mint minden amire ráadtam magamat, zabolátlan
szenvedélyemmé vált és helytelen kizárólagossággal hódoltam neki, miatta
minden mást elhanyagoltam és csekélyre becsültem, még magamat is. Minden
igazi szenvedély sajátossága az, hogy gazdáját kiméli a legkevésbbé.

A patakban mostam az ingemet és a szabadban háltam, gyakran nappal, mert
ébren sokkal jobban bírtam a hideget, mint alva és hogy éjjelenként
olvashassak, mindig volt velem gyertya, amely a szénakazalnál, az erdő
mélyén vagy a padláson ott égett kinyitott könyvem mellett. Ha meleg és
száraz idő volt, inkább a szabadban maradtam, lombsátrat építettem és
barlangot kerestem buvóhelyül és gyertyám világa odacsalta az éj
állatait. Mindig azt a költőt, akit éppen olvastam, tartottam a
legnagyobbnak mindazok közt, akik valaha éltek, mint ahogyan olyan
lelkek szokták tenni, akiknek tapasztalata még nem forog saját élményük
biztosított középpontja körül.

Az izzó öntudatosságtól egészen legmélyebb megalázkodásomig
végigkóstoltam a megérző embereknek minden boldogságát és minden
szenvedését, teljesen elvesztettem elfogulatlan biztosságomat a szellemi
világgal szemben és homályos sejtés lélekzetfojtó elfogódásában most
előszőr értettem meg, mekkora utat kell a lelkemnek megtennie, míg
visszanyeri természetének nyugalmát, amelynek szerénységéből
fölriasztottam. Ez a szenvedéssel teli út a gondolatokon át a sorsa
mindenkinek, aki öntudatosan járja életének útját, ezt a kijelölt utat,
amelyet mégis sajátmagának kell megépítenie. Csak az élettel szemben
gyávákat és a nem őszintéket kiméli meg és még azok közül is, akik
fiatalos lelkesülésből és az igazság megismerésének vágyából léptek erre
az útra, csak a legkevesebben térnek vissza önmagukhoz. Eltévednek a
gondolatok és érzelmek számtalan fonalának labirintusában, amelyek
hálóként körülszőtték az emberiséget. Egy napon azután, az úton
kimerülten összerogyva, idegen tűznél melegednek és nem a maguk
szabadságának világát lélekzik be. Mert a legtöbb ember nem bízik sem a
maga bölcsességében, sem a maga jogában, sem a maga hibájában. Igaz,
hogy ezek mégis komoly emberek és senkisem nevet rajtuk, de akinek elég
nagy volna a szíve, mégis sírna miattuk.

Az emberek nem azért bíznak keveset a maguk értékében, mert kevés az
eszük és hiányos a gondolatviláguk, hanem mert fogyatékos a szeretetük.
Csak a maguk szeretete erejének a tudata ad az embereknek igazán
bátorságot, szabad lelkiismeretet, bizalmat a jogukban és erőt hibájuk
fölismerésére. Ezekben a dolgokban rejlik az emberi boldogság és az a
hazatérés, amelyet a világ bölcsei áldozatnak vagy beteljesülésnek
mondanak és az egyház föltámadásnak nevez.

De mi sors érheti az embert ifjúságában! Le akarom írni élményeimet
Tejaval. Úgy érzem, mintha felelnének egy kérdésre, amely gyakran
nyugtalanitott és a feleletet nem tudom másképpen elmondani, csak ebben
a történetben. Ha leírom, nem azért teszem, hogy mások megtudják vagy
elhigyjék, hanem mert jól esik, ha mindenre erősen visszagondolva
emlékezetemben foglalkozhatom vele. Az emberi szellem valamely művének
igazsága különben sem az események sorrendjében rejlik, hanem csak
abban, hogy mi a viszonyuk egymáshoz és az élethez, valamint abban, hogy
alkalomadtán mit mondanak róluk.

Ez a történet nem új, mert már sokan átélték és még sok ember át fogja
élni, mindenki a maga módja szerint. Persze az átélés az a művészet,
hogy a jelenségeken kivül azok okait is fölismerjük és ezért viszont
Teja sokaknak idegen és bár találkoztak vele, mint én, róla csak a maguk
bajára való visszaemlékezés maradt meg. Ezt a különös leányt nyárutóján
az erdőben kora reggeli órában láttam meg. Áttetsző hajnali köd úszott a
nyirfákkal és fenyőkkel födött előttem elterülő völgyön, fönn a szálerdő
szélén a vörös reggeli nap megvilágította a fák koronáját. A lomb
itt-ott már a nyárutó színét öltötte magára, csöppek hullottak és a
gyalogszeder megérett a tisztások kapaszkodóin. Szarkacsörgés
megállított az utamban, minden friss és elhagyott volt körülöttem a
reggeli világban.

Valahányszor szép volt az idő, újra lemondtam arról a tervről, hogy téli
tartózkodásra biztos helyet keressek magamnak, csak az éjjelek okoztak
gondot, rosszabb volt a sorom, mint bármikor és a legutóbbi hetekben
csaknem mindig a szabadban kellett az éjszakát eltöltenem. Nem tudom,
meddig álltam gondolatokba elmerűlve a reggeli napban, amelynek gyönge
melege lassanként fölfrissítette a véremet, amikor észrevettem, hogy nem
voltam egyedül. Nem messze tőlem ledöntött fatörzsön, az erdő szélén
vadászsátor alatt vadászruhába öltözött fiatal hölgy ült, fegyvere a
térdén, tekintete a völgy ölén. Oldalvást pillantottam meg és sokáig
figyelmesen szemléltem, de nem tudtam tisztába jönni azzal, hogy mi
bilincsel le annyira megjelenésén. Még azt sem tudtam, hogy egyáltalán
lebilincsel, csak mint érzékeim gondolattalan foglya néztem őt. Azután
odamentem, meghajoltam és alázattal köszöntöttem. Olyan kalapom volt
akkor, amelyet a karimája kiválóan alkalmassá tett a köszönésre és ezért
ez a szokatlan találkozás különös örömet szerzett nekem. A fiatal hölgy
rám tekintett, de nem viszonozta köszönésemet, hanem csak vizsgálgatott
nyugodt szemmel. Azt hittem, hogy talán megijesztettem és hogy alakom,
különösen az erdei magányosságban és e szokatlan órában, nem tölthette
el föltétlen bizalommal. De tévedtem, az aggodalomnak árnyéka sem
látszott okos arcán, amely figyelemmel felém fordult.

– Kisasszony, gondolja meg – mondám, – hogy a port ha kissé be van
aranyozva, a leggyakrabban többre becsülik, mint az aranyat, ha kevés
por födi. Barátságos szavakat kérek.

Finom homloka mögött mintha idézetemről gondolkodott volna, azután
tiszta szeme föltünően és biztosan föl s alávándorolt rajtam; hamar
észre lehetett venni, hogy figyelmét semmi sem kerülte el és semmit sem
kimélt. Azt gondoltam, hogy most formálja meg itéletét rólam, tehát be
kell avatkoznom. De a fiatal hölgy megelőzött, látszólag kielégítve a
nagy szó értelmétől, amely az elmult éjjeli olvasmányomból maradt az
emlékezetemben, mosolygott és így szólt:

– Fönntartással elhiszem az aranyat, de az már pártoskodás, ha
kabátjának a porát kevésnek mondja. Honnan vette azokat a szép szavakat?

Mialatt a kezemmel megpróbáltam a kabátom kiporolását, már elhangzott a
második kérdés:

– Hová iparkodik? Korán kelt föl.

– A bizonytalanságba kisasszony. Az erdőben aludtam.

Leültem a fatörzs végére és ezt kérdeztem:

– Mi van itt a vadásztáskájában?

– A reggelim.

– Mi a menykő!

Mosolygás és szó nélkül odanyujtotta nekem a táskáját.

– Nem akarom megrabolni, de talán osztozkodhatnánk, – mondtam.

– Igen, ezt megtehetnők… – ismételte meg lassan indítványomat és
szűntelenül figyelmesen vizsgált.

– De mégis megvárom, míg a vadászást befejezi és jobban is szeretném, ha
ön osztana.

– Jól van, de a vadászáshoz nem sokat ért,

– Gyerekkoromban az apámmal néhányszor elmentem vadászni, de azóta…

– Már csak így… – vágott bele a szavamba.

Eleresztette a puskát és mindkét kezével belemarkolt sűrű szőke hajába.
Mozdulata olyan meggyőzően hű volt és arca olyan pompásan utánozta
valami tetves csirkefogó arckifejezését, hogy hangosan nevetnem kellett.
Ő nem nevetett velem.

– Mi az, – kérdezte gyermekesen, – nincs igazam?

– Ilyesmit még sohasem láttam, – feleltem őszintén. – Előkelő hölgyből
egy pillanat alatt csirkefogóvá tud változni.

– Pedig magának nem egészen idegen ez az átváltozás.

Az arca komoly volt. Úgy láttam, mintha a nevető fény, amelynek
huncutsága lelket adott a szemének, finom két fátyol mögé bujt volna. Ez
a kifejezés olyan hirtelen vágyat ébresztett bennem, hogy megijedtem.
Titkos aggodalmat éreztem, de egyszersmind kijózanodást is. Így szóltam:

– Amikor idejöttem, attól féltem, hogy megijed tőlem, de most látom,
mily ostoba volt ez a föltevésem, hiszen önnek erős fegyvere van.

– Csak ez a puska, – vetette oda, de tekintete mélyen a szemembe
vésődött és észrevettem, hogy a felelettel kitért, de hogy szavaimat úgy
értette, ahogyan én gondoltam. Tekintete érdeklődést árult el és
egyszersmind kétséget az iránt, vajjon gyors fölfogásomat nem köszönte-e
meg időnek előtte azzal, hogy kötélnek állott. Egyszerűen és
barátságosan mondá:

– Nos, egyék.

A fiatal hölgynek sokkal jobban kellett volna késlekednie adományával,
hogy egykedvűvé vagy vakmerővé tegyen. Nekem nem az evés volt a fődolog,
talán megértette, hogy miért és ezért nem unszolt többé. Kis idő mulva
mintha régi ismerőssel beszélne, ezt mondta:

– Akkor indultam el, mikor a kastélyban még mindenki aludt. Van-e valami
szebb, mint fölébredni hajnalhasadáskor, szabadon és egyedül lenni és
kimenni a szűz hajnali harmatra? Mély álom után hatalmas, tiszta élettel
van tele a korai óra, a csönd, a hegy, a mező, az erdő, a kebel.
Gazdagnak, jónak és mások fölött állónak érzem magamat, csak lassanként
a nap teltével hull por a vérbe, gondolatok, összehasonlítások…

Gyönyörrel hallgattam szavait és nem éreztem a szükségét, hogy feleljek.
Aki igazán egyedül van, a váratlan vallomást a maga titkolt
boldogságaként fogadja, mint ahogyan a szomjas ember gyorsan és
szótlanul kiüríti a vizespoharat. Amikor tovább beszélt, úgy éreztem,
mintha ilyen poharat ürítettek volna ki a fejemre.

– Magának másként kell öltözködnie. Ebben a ruhában nevetséges keveréke
a papjelöltnek, a cirkuszi bohócnak és az utcai rablónak. Jobb lesz ha
csak egyik mellett marad meg. Nagyon kínos lehet, ha az ember
nyomorúságában még komikusan is hat.

– Nem törődöm azzal, minek látszom.

– Ebben tetszeleg magának, valószínűleg azért mert e pillanatban nem
tehet mást. Hát ez is valami, de nem sok. Egyre megy, hogy maga minek
nevezi a helyzetét, mindenesetre szomorú és szenvedni fog miatta nem
csak külsőleg, nem talán csak egészségileg, hanem általában. Azonkivül a
ruha, amelyben valaki szemünk elé kerül, mindig valami vonatkozásban van
az illető lényével és mindenkinek joga van ahhoz, hogy idegen embert a
külseje szerint értékeljen.

– Nem véletlen, nem is a magam önkénye, hogy úgy élek, amint látja.
Ahonnan eljöttem, nyomorultnak éreztem magamat; amióta azonban úgy élek,
mint most, jól vagyok. Ahol születtem és nevelkedtem, nem találtam
magamnak helyet, megkiséreltem, hogy engedmények tételével kivárjam,
miért vagyok a világon, de eközben rájöttem, hogy ezek az engedmények
megrontottak. Tudom, hogy két baj körül a kisebbiket választottam.

– Képzelem, mennyire megveti a tanácsokat abból a világból, amelyből
mint gondolta, menekülnie kell, mert nem tudott beleilleszkedni. Az én
indítványomnak azonban semmi köze sincsen azoknak az embereknek önhitt
magabizásához, akiket az élet még alig érintett. Lehet, hogy magának egy
ideig szüksége van erre a zabolátlanságra, de célnak ezt mégsem
tekintheti.

– Talán végzet, amely önnek csak e külső formában nem tetszik. A mi
korunk legjobbjai csavargók.

– Milyen határozottan mondja ezt! Mintha a bibliából olvasná. Hogyan
lehet ez? De nem kell felelnie. Akárhogyan gondolja is, minden attól
függ, hogyan érti meg az ember a korát és kiket nevezünk a legjobbaknak.

– Valamely kor legjobbjai azok, akik megadják neki szellemi jellegét,
akik tovább fejlesztik és egyszersmind egykor az emberek szemében
állandóságot adnak neki.

– De mi köze van ennek a csavargókhoz?

Megcsalódottnak látszott.

– A vágyódásnak, mint a szerelemnek, nincsen hajléka.

Szürke szeme kételkedő figyelemmel nézett reám; elmélyedése mintha
egyidőre elrabolta volna szabad biztosságát. Azután nyugodtan és
meggyőződéssel így szólt:

– Gyűlölöm a szegénységet és a megalázást, amellyel az embert sújtja. A
nyomorban gonosz az ember és akarata ellenére gonoszat tesz és fájdalmat
okoz magának. Nem is tehet másként. Talán igaza van abban, amit az
emberi érzelmekről mondott, minő a szerelem, és a vágyódás, talán úgy
áll a dolog, ahogyan mondja, de mégsem kényszeríthet senkit sem az
utcára csak azért, hogy része legyen bennük.

– Kinek adtam tanácsot? Tényről beszéltem, ahogyan látom, éppen úgy mint
ahogyan ön a szegénységről, a megalázásról és következményeiről beszélt.
Ha a vágyódásnak és a szerelemnek nincs hajléka, akkor nem lesz
palotájuk azoknak, akik igazán tele vannak velük. Többet nem mondok.
Ketten szerelemről beszélnek, az egyik zokog és a másik nevet, másik
kettő vágyódásról beszél, az egyik meghal, a másik vihog.

– Kérem, csak ne faljon föl. Másik kettő pedig szegénységről beszél. Az
egyiknek része volt benne az elzüllés határáig, végigkóstolta gyalázatát
egészen a lealacsonyodásig és megromlott a vére és a lelke, a másik
fiatalos kalandvágyból, kiváncsiságból vette magára. Az egyik én vagyok
és a másik maga. Mit néz rám olyan hitetlenül? Nem maga követelte, hogy
senkit se itéljünk meg csupán külső megjelenése szerint? Maga a
kastélyra gondol, amelyről beszéltem, azt és úri ruhámat illeti hitetlen
mosolya, de mégis igaz, amit mondok. Magának sohasem volt vándorlása
közben olyan nyomorúságos fekvőhelye, mint nekem gyerekkoromban abban a
nagyvárosi pincében, ahol születtem és fölnőttem.

– A lelke jóságában nem tett kárt.

– Honnan tudja ezt oly határozottan? Ha csak a fele igaz azoknak az
igényeknek, amelyekre az imént célzott, akkor óva intem a csalódástól
arra az esetre, ha fáradságot venne magának, hogy a lényemet illető
elsietett állításának helyességét alaposan megvizsgálja. Nem tételezem
föl ezt az érdeklődést, de nem gyávaságból vagy gyermeki utálatból
gyűlölöm a szegénységet, hanem azért, mert ismerem pusztító hatásával
együtt.

– Szép lenne és boldoggá tenne, ha alkalmam nyilnék arra a vizsgálatra,
amelytől óva int.

– Nem vonom ki magamat alóla, – mondta egyszerűen és meleg nyilt
mosollyal a fiatal leány. – Örülök, hogy önnel találkoztam, mert most ha
rágondolok, mi mindent mondtam önnek, látom, hogy már régen nem
beszélhettem ilyen őszintén.

Félretolta a vadászfegyver závárzatát, a fegyvert ketté hajlította és
kivette a patront a csőből.

– A vadászatból már nem lesz semmi. Nem jönne velem a kastélyba?

– Ilyen vendég szégyenére válnék.

– Egyedül vagyok, – felelte, – de ha nem volnék egyedül, akkor is
meghívnám vendégül. Talán túlbecsülöm a jólétet, amely osztályrészemül
jutott, de mégsem annyira, hogy föláldoznám neki szabadságomat.

Előbb a reggeli napfényben a fatörzsön közösen megreggeliztünk. Elfogott
bennünket az a lassú kijózanodás, amely mindig jelentkezik, valahányszor
szellemi foglalkozás külsőséges dologgal váltakozik és elfogódottan
tekintettünk egymásra. De mert mindenikünk fölismerte a másiknak
zavarát, ez futólagos megértésben ismét összekötött bennünket. Mégis
mintha valami új tárgyat kellett volna keresnünk a beszélgetésre.
Egyikünknek sem volt kedvére, hogy közönbös dologról beszéljünk, mert
első találkozásunk nem folyt le eléggé gyanútlanul és sokkal idegenebbek
voltunk egymásnak, semhogy valami könnyelmű fecsegés ismét
megteremthette volna azt a komolyságot, amelyre mindketten áhítoztunk.

– Mégis csak jobb lesz nekem, ha tovább megyek a magam útján, – mondtam
hirtelen, csaknem akaratom ellenére.

– Ejnye, minden vakmerősége ellenére is mennyire el tudja veszteni a
bátorságát, – mondta a fiatal hölgy, – de ahogyan önnek tetszik…

– Engem csak az ellenállás tesz bátorrá, – feleltem.

De jobban foglalkoztatott ez a gondolat, mint a szomszédnőm. Tudtuk
mindketten, hogy nem akarunk elválni. És mintegy magammal beszélve,
folytattam elmélkedésemet:

– Azt kérdezem magamtól, vajjon mindig úgy voltam-e a bátorságommal,
mint ahogyan az imént mondtam; nem így van és csak egészen különös
esetekre áll. Teljesen attól függ, milyen az állapotom és főként, hogy
az a föladat, amellyel meg kell birkóznom, elég nagy föladat-e. Arra
gondolok, hogy jó vagy rossz erőnket és tulajdonságunkat hozza-e
mozgásba. Eltűrtem olyan megalázást és vereséget, aminőre remegés nélkül
gondolni sem tudok és amely, ha csak ráemlékezem, a düh könnyét kergeti
a szemembe. Amíg ezek a sebek begyógyulnak és amíg forradásuk, hogy úgy
mondjam, az ellenállás páncéljává lett, addig gyakran gyáva voltam
egészen a gyalázatig. Gyakran gondolom, hogy a bosszú olykor
határozottan megváltás kell hogy legyen. Nem bosszulhatom meg magamat…

– Az életben jelentkező akadályok legyőzését mindig ilyen módon teszi
föladatává? – kérdezte szomszédnőm teljesen átérezve azt, ami
foglalkoztatott.

Megreszkettem a boldogságtól és ránéztem. Lesütötte a szemét és vonásai
valami kedves, gondolatokba merűlt aggodalmat árultak el. Majd
fölvetette a fejét és gyorsan ezt mondta:

– Én a könnyebb végét választottam a dolognak. Nekünk nőknek a
gondolatok világába való menekülés csak ritkán adatik meg vigaszul, mi
könnyebben meg tudunk változtatni valami gonosz helyzetet, mint
megérteni vagy magunket benne megérteni. Talán kevesebb a
lelkiismeretünk és ezzel csekélyebb a felelősségünk. Amikor először
ébredtem erőim tudatára és egyszersmind közülük azokéra, amelyek az
életben külsőleg hasznomra lehetnek, nem törődtem többé azzal, hogy
használatuk valami más téren nem járhat-e számomra kárral. Hogy az ember
ezt megfontolgassa, ahhoz a léleknek sorsában való elviselhető
egyensúlya kell, amivel az én lelkem akkor nem rendelkezett.

– Elérte, amit célul tűzött ki magának?

– Úgy van. Mihelyt megtudtam, hogyan lehet boldogulni a világon, mindent
elértem, amit megkivántam, de nem lettem boldog. Ámbár azonban
elégedetlen vagyok, nincs erőm arra, hogy lemondjak arról, amit
kiküzdöttem magamnak. Semmiféle igéret, még ha a belső nyugalom és
megelégedettség egész egét hozná is, sem tudna elcsábítani, hogy
lemondjak megszerzett életmódomról, mert ha csak gondolatban is
eloldódik a kezem, nem látok mást, mint feneketlen mélységét a pokolnak,
amelyből kimentettem magamat.

Együtt lassan útnak indultunk, amerre a fiatal hölgy vezetett. Pompás
erdőn át mentünk, de dombos irtásokon is haladtunk, amelyeken a nap
forró sugarától szürkére halványított facsonkok közt magas fű nőtt. Egy
elhagyott rókabarlangnál, amelynek bejáratát szederbokor buján benőtte,
kisérőnőm ismét leült és mintha a bevezetést csak gondolatban mondta
volna el, szinte ennek folytatásaként ezt beszélte el:

– Nem sok világosság jutott abba a pincébe, amelyben szüleim éltek.
Anyám beteg volt és apámtól már régóta nem kapta meg azt, ami neki és
nekünk gyermekeknek a megélhetésre kellett. Nem sok az új dolog ebben a
szomorú történetben. Az apám annak idején talán más reményekkel, talán
erejének ama gondatlan túlbecsülésében kötött házasságot, amely
jellemének sajátossága volt, talán minden megfontolás és meggondolás
nélkül, mint ahogyan fiatal teremtések a mi társadalmi körünkben
rendesen házasságot kötnek. A pincelakásnak két helyisége volt, de ajtó
nem választotta el őket egymástól. Nyolc éves voltam, amikor lassan
kezdtem megérteni azt a lealacsonyítást, amelynek az anyám lassanként
áldozata lett. Ha már ebben a korban nem kellett volna három évvel
fiatalabb öcsémről gondoskodnom, akkor valószínűleg elpusztultam volna
ama benyomások és gondok hatása alatt, amelyek bennünket négyünket ebben
a sötét lyukban fojtogattak. Nem tudom, hogy az utolsó években mi volt
az apám foglalkozása, de valószinüleg nem csinált már semmit, mert az
anyám kereste meg a kenyerünket, ha csak féligmeddig egészséges volt.
Láttam őt apám ökle alatt összeroskadni, láttam második kis öcsémet
születésétől kezdve egészen a haláláig, mindjárt a születése után. A
hangok, amelyek fiatalságomat betöltötték, lárma volt és jajgatás,
könnyeket láttam és elvetemültséget, piszkot, sötétséget és a börtönömön
kivül levő világból alig láttam többet, mint pinceablakaink előtt sárban
vagy napfényben az utcán elhaladó emberek lábát. Az emberekből csak a
test szükségletére való durva fölhasználhatásukat ismertem, a péknél és
füszeresnél megtanultam, hogy nyomorúságommal élelemre váltsam föl
azoknak a mohóknak a szánakozását, akik maguk is keserves harcban
állottak az élettel, megtanultam, hogy sajnálatraméltónak mutassam
magamat és így egy pohár tejet koldulhassak öcsém, a gyerek számára.
Azután az apám a kikötőben rakodáskor részegen két vasuti kocsi közé
került, testének összetört roncsait a barlagunkba hozták és amikor végül
elvitték, az anyámmal együtt fölmostam vérét a kőkockákról.

Jóval későbben, amikor az anyám már régen el volt temetve, egy nénémtől,
aki gondozásba vett, megtudtam, hogy anyám jó családból származott és
csakis apám iránt érzett szerelme sodorta abba a mélységbe. De ennek a
ragaszkodásnak ott nem szerelem volt a neve. Rám azután olyan idő
következett, amikor szájam lélekzetvételét, az éhségemet csillapító
kenyeret és az éjszakai nyugvóhelyet kegyelemként kellett fogadnom,
jótéteményként, amelyért nem lett volna elég nagy semmiféle köszönet.
Minden fillért a szememre vetettek és véremet nem érte fénysugár, hogy
már előbb mint megalázást el ne szenvedtem volna. Egy este messze künn a
kikötőben, ahol kirándulás után a csónakját a fészerbe húzta,
megszólított egy fiatal úr, megsimogatta a hajamat, jó meleg szavakat
intézett hozzám úgy, hogy megremegtem és utána futottam. Magához
fogadott és én nála maradtam. Tizennégy éves voltam akkor.

Ekkor tudtam meg, hogy a hajam szőke és a szemem világos, megtudtam,
hogy szájam nevethetett anélkül, hogy megszidtak volna érte és hogy
mosolygása egy ember keblében kegyességet szült és örömet keltett.
Hallottam hangom csengését, láttam lábam lépését és éreztem szívem
dobogását. Az életemet adtam volna oda, ha mindennek fönségességét csak
sejtettem volna mily korlátlan odaadással nyujtottam oda mindent, amit e
gazdagság egész teljességeért elvártak tőlem. Mit jelentene, ha azt
mondanám, kinyilt előttem az élet? Üres, semmitmondó szó lenne ama
menyországhoz képest, amelynek fényébe beléptem.

Mindent amit tettem, ezért a férfiért tettem. Még mindig nem mertem
hinni, hogy az én életemnek is vannak jogai. Az ő kedvéért megtanultam,
amit föladatomnak tűzött ki, neki öltözködtem az ő kedve szerint,
reszketve lestem a kivánságát, megölt a szégyen és aggodalom, félve
attól, hogy valamivel adósa maradok az ő barátságosságának. Meghatva
látta szívem ügyetlenségét, de amikor egyszer le akarta csillapítani
szerelmi buzgalmamat, ellágyult és könnye a kezemre hullott, amelyet a
kezében tartott. Ez az életemmel ajándékozott meg…

Az elbeszélő elhallgatott és körülnézett helyünk napfényes világában,
mint az az ember, aki az erdőben mély gondolatokból ébredve föltekint és
észreveszi, hogy eltévedt. De amikor rám nézett, megütközése
lecsillapodott és kezét nyujtotta. Arcomról bizonyára leolvasta
részvétemet és aggódásomat, mert mintegy feleletül ezt mondta:

– Nem, sohasem fogom megbánni, hogy nyiltan beszéltem önnel és annál
inkább hiszem, hogy ön bizalmat érdemel, mert nem szándékosan történt,
Bánt azonban, hogy változtatnom kell azon a rólam kapott képen, amelyet
tisztává és értékessé tett a szánalom és a természetes vonzalom.
Változtatnom kell rajta, mert irtózom attól a titkos megalázástól, amely
sajátmagunk egyoldalú leírása után lenyom bennünket, akár többnek akár
kevesebbnek mutattuk be magunkat, mint ami vagyunk. Milyen egyszerű
volna, ha úgy fejezhetném be ifjúságom rövid történetét, ahogyan az
emberek kis ideáljaik szegényes igényeihez képest az élettől elvárják.
Velem másként történt és úgy, ahogyan történnie kellett, mert az apám
vére volt bennem, az a vér, amelyet a padló gödrös köveiről töröltem
föl. Aki az életben igazán fölébred, mindig a maga öntudatára ébred;
ameddig az ember idegen akarat vagy idegen gondolatok és nézetek hatása
alatt él, alszik, mint a legtöbben. De jobb ébren lenni a pusztában,
mint a paradicsomban aludni. Ezzel az igazsággal vigasztaltam magamat.
Kinek ne jutna ez az eszébe olyan időben, amikor harcolni kell? Nem
maradtam a barátomnál; tizennyolc éves voltam, amikor elváltam tőle. Az
is lehetséges, hogy ő vált el tőlem. Ki tudná ilyen esetekben a
cselekedetünk okául szolgáló érzelmeket tisztán megkülönböztetni? Úgy
vettem észre, hogy én közönbösebb lettem a szemében, az ő jótéteményei
pedig számomra vesztettek értékükből, minél inkább elveszteni véltem a
szerelmét. Akkor, amint mondani szokás, nagylábon éltünk, az élet
örömmámorában és szellemi, meg muló élvezetekben teltek el a napok és az
éjjelek. Amikor szemem más férfira pillantott, akkor éreztem először a
számomra megnyíló lehetőségek korlátlanságát és mert úgy láttam, hogy ez
az én értéktelenségemet bizonyítja, csökkent az akaraterőm. Így hát
nemsokára, amint ti mondani szoktátok: kézről-kézre jártam, de
helyesebben úgy kellene mondani, hogy tetszésem szerint magam
választottam és bocsátottam el. Nem dicsekszem vele, de nem is hallgatom
el. Lelkem mélyén sejtettem, hogy amikor először engedtem át magamat, a
természetemen kegyes erőszakféle esett meg, amely végzetésé vált, amikor
szúnyadó véremet hálás lelkem zálogául kellett adnom. De a szerelem
dolgait csak a szerelem szemével lehet fölismerni, később már csak
bizonytalanul és még saját emlékezetünkben is csak mint fény, de nem
mint alak marad meg a szerelem. Ma tehát nem tudom már a titkot
megfejteni, bizonyos azonban, hogy megmaradt számomra az, hogy a vérem
hangját magamban figyelni tudom, mint a vándorló az erdőben a forrásét,
de nem mint a fa a maga zugását.

Két kezemre támasztva a fejemet, fatönkön ülve a leányra tekintettem,
aki hozzám e szavakat intézte. Azt a tiszta természetességet, amely
benne volt, mindenben ami tőle jött hozzám, elhomályosította a csodálat
kínos megmozdulása, amelybe ellenmondással teli idegenszerű
megkivánásnak mély nyugtalansága vegyült bele, amellyel nem tudtam
tisztába jönni. Gyors döntő cselekvésre éreztem harcrakész vágyódást és
egyúttal alázatos megadásra való hajlandóságot. Csaknem dühössé, dacossá
és némává tett az az égető kivánság, hogy gyorsan és egy csapásra
érvényesüljek. Új volt az életemben ez az erő, amelyet ebben a nőben
találtam és sokkal erősebben hatott reám, mint maga az elbeszélés,
bármennyire meghatott is ez. Ezt gondoltam: nem úgy beszél, mintha egy
harmadik személy lenne köztünk? Hűvös fuvallatot éreztem, de ez a
lehellet lángra lobbantott.

A leány hallgatott és a messzeségbe nézett, ám nem szomorúan, sem
elgondolkozva, hanem szilárd tekintettel. Valójában most láttam az arcát
először és rájöttem, hogy az élet, de nem vonásainak szabályossága adta
meg a szépségét. Korát nehezen lehetett meghatározni, körülbelül harminc
évesnek tartottam, de voltak pillanatok, amikor arcának kifejezése olyan
volt mint a gyermeké. Folyton változott, de öntudatos magatartás állandó
határai közt. E kép életteljes játékából mintha egyetlen vonás sem
hiányzott volna, amely ne lett volna igazán nőies. Csodálatosan szép
volt a keze, világosbarna és kissé széles, finom, de nem gyöngéd.

– Mi a neve? – szóltam bele hirtelen a hallgatásunkba.

Felelet helyett levette a kalapomat és határozottan és egyszerűen,
szinte csak azért, hogy több tere legyen a tekintetének, elsimította a
hajamat homlokomról. Vizsgálódva nézett reám, azután lassan így szólt:

– Teja a nevem. Nevezzen csak így. Reánk asszonyokra tulajdonképpen csak
az a név jellemző, melyet életünk későbbi folyamán azoktól kapunk, akik
közel állanak hozzánk és amely nevet bizonyos tekintetben magunk
választunk a számunkra. A családi név csak a férfiaknál jelent valamit.
Én Teja vagyok.

Gondoltam: ritkán mosolyog, mint azok az emberek, akik másoknál sok vagy
semmi megértést sem tételeznek föl és akik bizonyosra veszik szavuk
hatását, vagy akik nem törődnek azzal, helyesen értik-e meg őket. Az a
mód, ahogyan föltételezte az emberiességet, értelmet és erkölcsöt,
kitüntetett és boldoggá tett, úgy éreztem, mintha az ő lényével szemben
semmi alávalóság sem rosszaság nem tudna megállani, szabad volt és erős
és mégis tele titokkal. Emellett azonban nem volt jó abban az
értelemben, amelyben rendesen jónak szokták mondani az embert, sőt
inkább hiányzott a természetéből az önzetlen gyöngeség értelmében vett
minden jámborság, jó volt és veszedelmes. Szívem a boldogságtól és
nyugtalanságtól hevesen dobogott. Ezer gyors szó égett a véremben az ő
dícséretére, ami elszomorított és nem tudtam tisztába jönni, vajjon
hallgatásom búsított-e el vagy az a kényszer, hogy dícsérnem kell azt,
amitől féltem.

– Sokáig, sokáig kellene élnem, – mondtam hirtelen.

Teja rám nézett, mintha ezt kérdezné: miért mondja ezt egyszerre? De nem
kérdezte, mert nem akarta hallani azt, hogy gazdagságának és okosságának
titka kínnal és szerelemmel azt a vágyat ébresztette bennem, hogy minden
élővel való összefüggésben egészen megértsem és méltányolhassam őt.
Talán tapasztalásból tudta, hogy mi férfiak, ha önálló nőben okosságot
és bájt találunk, kényszerítve vagyunk arra a szenvedélyes
túlbecsülésre, amelyet csupán ébredező szerelmünk igazol saját magunk
előtt. Én nem tudtam és még ma sem tudom, mert ez a föltevésem
valószínűleg már arra a túlbecsülésre vall. Teja futólagos rövid
gondolkodás után, olyan hangon, amellyel udvariasan, de nem túlságosan
komolyan, valami véletlen megjegyzésről szokott az ember beszélgetni,
ezt mondta:

– Sohasem törődném sokat azzal a fiatalemberrel, aki nincs meggyőződve
arról, hogy sokáig kell élnie. A kacérkodás a korai halállal gyönge
természetre vall vagy éretlenségre, amellyel nem lehet komolyan
foglalkozni. Az ilyen fölfogás csak a viszonyok kiegyenlítetlenségét, a
saját jogokkal és határokkal szemben való elfogultságot vagy vakságot
árulja el.

– Aki így hallja önt beszélni, szívtelennek tarthatná.

– Kérem, – felelte hüvösen.

De azután komolysága hirtelen vidámsággá változott, az arcomba nevetett
és így szólt:

– Azok a napok, amelyekben életemet leélni kénytelen vagyok, elmulásukig
arra fognak esküdni, hogy a szív melegét és jóságát nem lehet a
vakságtól, érzékenységtől és szerénységtől elválasztani. Az okosságot
nem tudják elképzelni hidegség nélkül, az éleselméjűséget hamisság és az
erőt durvaság nélkül. Csak ne volna olyan fülledt és elhasznált az a
levegő, amelyben e fölfogás evangelistái élnek. Sokszor gondolom, hogy a
mi időnknek gyakran legbecsületesebb és legderekabb emberei még mindig a
halott ideálok régi divatú ruhájában járnak, e stílus szerint igazítják
mozdulataikat, lépésüket, magatartásukat és új reményeik fényét
erőszakos állhatatossággal ez elposványosodott fölfogás
gyertyapislákolása szerint nevezik el. Már nem tudnak úgy gondolkodni,
ahogyan elavult meggyőződésük szerint vélik, hogy gondolkodniok kell, az
új tapasztalatokat a régi névvel jelölik meg, igaznak akarják
elfogadtatni, amit már régóta nem hisznek és magukban és másokban
dícsérik azt, amit már elkezdtek megvetni.

– Ez az én rongyaimnak véletlen igazolása, – feleltem. – De nem tartom
fontosnak ezt az itéletet. Azt hiszem, mindig így volt és mindig így
lesz. Nem hiszek az úgynevezett idők változása fontosságában és egyetlen
korszakot sem tartok réginek egy másikkal, mint újjal szemben. Sohasem
volt még ifjúság, amely a maga idejét ne tartotta volna újnak az apái
régi korával szemben. Aki a maga lénye háztartásának rossz helyzetéért a
viszonyokat okolja, nem érti meg sem magát, sem a kort. Minden idő
minden embernek ugyanazt kinálja. Csak attól függ, hogy kiről van szó.
Azt hiszem, hogy Ádám óta egészen a mi együttlétünk ez órájáig sohasem
az volt a döntő a világon, régi-e valami avagy új, hanem csak az, hogy
igaz volt-e vagy hamis. Azt hiszi, hogy szívemben csupa elkeseredett
ellenmondással, azért járok rongyokba burkolva a világban, mert az
emberek sokkal rosszabbak, sokkal nyomorultabbak vagy sokkal
érdemetlenebbek arra, semhogy kitarthassak a körükben? Egyedül akarok
lenni és azt akarom, hogy ne akadályozzon senki, legkevésbbé mulandó mű
iránt való saját kötelességeim, amelyeket a közösség az emberekkel
könyörtelenül és joggal megkövetel. Ami azonban engem a magányosságba
űz, az a várakozásom, hogy a világon nincs fönségesebb, nincs
hatalmasabb és nagyszerűbb az embernél. Félek, hogy eljöhet a nap, amely
arra csábít, hogy az események kuszáltságában ne tudjam áttekinteni az
egészet vagy hogy saját érdekeim sarokba szorítanak. Aki azt állítja,
hogy az élet tarka és piszkos utcáinak nyugtalansága nyitotta ki a
szemét az emberek aljassága iránt, az előbb mondja meg, hogy mit
keresett köztük. A csalódások okául akárhányszor arra jöttem rá, hogy az
ok a saját, mulandó haszon volt, amelyet nem találtak meg. Azt akarom,
hogy ne zavarjanak az ember fönségességében való hitemben, ez minden.
Milyen sorsot készítenek nekem az emberek, azzal éppen oly keveset
törődöm, mint a ruhámmal. Minél többet ismerek föl az értékükből, annál
gazdagabb lesz az életem.

– Maga boldog ember, – mondta Teja nyugodtan és egyszerűen, – de én nem
tudok úgy érezni és gondolkodni mint ön, mert nagyon sokat szenvedtem.

Minden erőmre szükség volt, hogy ura lehessek a meghatottságnak, amely e
szavakra elfogott. Azokban a pillanatokban vagyunk a leggyöngébbek,
amelyekben valami emberi szenvedés ténye meggyőződésünk körébe nyomul és
becsült emberekkel érintkezve mindig elkövetjük azt a hibát, hogy
meghatottságból gyors engedményt teszünk. Pedig ezek a gyöngeségszülte
engedmények a végzetes kezdete minden elkövetkező félreértésnek, sőt
csalódásnak és a keservesen közeledő szakításnak. Elveszik tőlünk minden
okos közösségnek legfontosabb előföltételét, belső szabadságunkat. Kis
idő mulva tehát így feleltem:

– Nos, most ön fog engem szívtelennek nevezni, mert nem hiszem el, amit
mond. Az ön arcáról nem olvasható le az a szenvedés, amely a valóságban
elrabolhatja tőlünk emberektől az emberek szeretetét. Elhiszem, hogy
sokat kellett szenvednie, de kit vádol joggal? Sajnálatraméltó szüleit,
azt a rokonát, aki nyomorúságában csak a maga javát kereste, a férfit,
akit elhagyott, vagy valamelyik későbbit, akitől talán szintén megvált,
anélkül, hogy mint mondja, világosan meg tudta volna különböztetni
azokat az érzelmeket, amelyek a válást okozták? Vagy éppen az életet, a
lelkileg kiskorúaknak és mindazoknak meg nem fogható adóskönyvét, akik
nem mernek saját keblüknek kamráiba nézni? Nem, az ilyen baj és
szenvedés erős és gazdag élet alkotórésze és előbb-utóbb csaknem jóleső
fájdalommá válik. Még a halál sem tud olyan sebet ütni, amely be nem
gyógyulna. A kiengesztelhetetlen szenvedés vallomásairól ellenben nem
tud meg a világ semmit, mert le van pecsételve azoknak az ajkuk, akik
ezt a vallomást megtehetnék, a büszkeség zárja le ajkukat, míg
gyalázatukat és fájdalmukat a föld betemeti. Nincs joga, hogy azt
mondja, sokkal többet szenvedett, semhogy még nagyot és jót tudna
elvárni az embertől.

Teja rám tekintett és szemében kiváncsiságot és kétkedést láttam, de
annak a kellemetlen érzésnek árnyékát is, amely elfog bennünket, ha
érzelmeink készséges bevallása után visszautasításban részesülünk. De
föllángolt mellette a várakozásnak az a fénye, amely csak női szemben
csillan föl, igéreteket árul el és fogékonyságot és megfelel ama férfi
szeme csillogásának, aki igéretet ad és egyszersmind bebizonyítja
akaratát a cselekvésre. Szótlanul kérdezett, de könyörtelen kihivással
és éreztem, hogy beszélnem kell, mert meg kell mondanom, milyen
szenvedésről szóltam és mi az, ami nekem elhamarkodottnak tűntette föl a
bajából levont következtetést.

Ekkor mintha forró szél csapott volna le reám a magasból, ahová hogy meg
ne haljak, szegény életem elhagyottságában fölemeltem a szememet.
Bizonytalanul éreztem, hogy már csak Isten tudta volna eldönteni,
magamért beszéltem-e vagy azok kedvéért, akik szenvednek. Csak aki a
meghatottság szenvedélyes tüzét ismeri, tudja, hogy vannak pillanatok,
amelyekben a maga ügyének védője összeolvad az üggyel, amikor csakis ezt
szolgálja. Ezek életünk legtisztább és legfönségesebb pillanatai; a nő
lelke nem részesülhet bennük és a lényükben levő ez a különbség eredete
a nemek minden ellenségeskedésének.

– Teja, – mondám, – a szenvedés, amelyért nincs kiengesztelődés, azoknak
van föntartva, akiknek szerelmi ereje és korlátlan odaadásuknak
hevessége makulátlan volt és akik mindkettőt folyamként ontották, de
egész értékük izzó föláldozásában mégis visszataszították és megvetették
őket. Nem akárki tette ezt meg velük, hiszen nagy szív nem adja magát
oda tévedésből, hanem ugyanaz, aki igazában érdemes volt erre a
szeretetre és odaadásra. Csak itt kezdődik meg valamely végzet
sötétsége, amelyben az elvérző szerelem nem tud meggyógyulni, hanem
forrása, ha pillanatokra kialszik a szerelem tudata, mint emésztő
gyűlölet tovább buzog. Ilyen szíveknek nem adatott meg az a menekülő út,
amelyet tragikus szánalmában odakínál az élet azoknak, akik gyógyulást
képesek találni annak a szeretett embernek megvetésében,
lealacsonyitásában és végre elfeledésében, aki elfogadni, viszonozni és
mégis megvetni tudott. Nem, a kegyetlenül kiválasztott elől elzárja ezt
az utat soha nem nyugvó igazságossága a látó szerelemnek, amely nem tud
kevésre becsülni azért, mert őt nem becsülték. Megérti-e ön, mit jelent
az, ha széttapossák az ember legnemesebb büszkeségét és ha telibe
találják egész életét? Hogy a szerelem égi tüze az ajakon halálos
gyülöletté változik, hogy még a világon a legszentebbnek, a maga
gyermekének megpillantására is kölcsönhatásuk irtóztató közösségével
fojtogatja a gyűlölet és a szerelem az élet forrását és hogy majd boldog
reménység, majd emésztő elkeseredettség mérge röpíti gyújtogató
szikráját abba a tiszta világba, amelyben gyermekszemek a jövőt tárják
föl a boldogoknak. Hogy a kiáltás a mélyből: szeretlek! azt jelenti:
gyűlöllek! Hogy az ezer kínban megszületett kiáltás: megöllek! úgy
hangzik, mintha ezt mondaná: áldom erős életedet! És mi akadályozza meg
az ilyen szívet, hogy békéje legyen? Nagy igénye, csak értéke! Teja, az
Isten, aki megnyitotta lelkünk forrását, amelyből ez a sötét erő új
fölismerés fényében áramlik, ilyen szívet nem tud már megváltani. Ez a
szív egy új Istennek fájdalomtól izzó világbölcsője…

Fölugrottam és szavaimmal kirúgtam magam alól a támaszt, amelyet azok a
hasznos és okos korlátozások adnak meg nekünk, amelyek közt az emberek
gondolataikat barátságosan kicserélve, közönségesen érintkezni szoktak
egymással. A most bekövetkezett csöndben, mert Teja hallgatott, magamba
szívtam a napfényt, mint valami boldog beteg és bár nem magamról
beszéltem, leleplezettnek éreztem magamat. Elhagyott utakra gondoltam,
amelyek napfényben úszó hegycsúcsokon visznek át és a magányosságra,
mint valami égi forrásból merített italra. De amikor a leány lesütött
szemét, a száját és a kezét láttam, ezt gondoltam: bolond vagyok!

Bizonyára ennek az okos leánynak csaknem kijózanítóan ható eszessége
okozta, hogy érzelmeim ellenmondás és csodálat keverékében olyan
zabolátlanul lobbantak lángra, mintha valami ősrégi akadály
megostromlásáról lett volna szó. Világosan éreztem most, hogy hirtelen
sokkal fontosabbnak tartottam, vajha Teja inkább indító okaimat értené
meg, mintsem azt, amit mondottam. Kezével átölelte magasra fölhúzott
térdét és még mindig maga elé nézett, mintha messzibb keresne valamit,
aminek magától kell pihenő tekintetének körébe jutnia. Végtelenül
közönbössé vált számomra, meggyőztem-e őt, sőt már azt sem tudtam, miről
is akartam őt meggyőzni. Valami egészen új, kimondhatatlan fontos dolog
állott az óra homlokterében. Nem csupán azért beszéltem, mert a napfény
csöndes aranyos nevetése ott világított ebben a szőke hajban és mert
ennek a nyaknak hajlása kedves árnyas út gyanánt a viruló élet
ismeretlen tájaira csábított vagy mert térdén nyugvó meleg és halvány
keze, homlokomat és szememet magafeledté és nyugtalanná tette…

Amikor Teja egy idő mulva föltekintett és szemünk találkozott, ránk
szakadt az élet, mintha égi fénnyel és könnyekkel teli izzó mélységbe
zuhantunk volna, megfogva és kergetve egy világakarat forró
lehelletétől, amely letepert minden észt, meggondolást és ellenállást.

Mellettem egy hang, az esti nap és madárfütty ébresztett föl, a magas fű
az ég hűvös kékjében hajladozott és lassan, miként ha bátorság és
szomorúság kedves fátyolán át, visszatértek hozzám a világi dolgok.
Közepettük vidám földi biztosságban legyőzhetetlen mindenhatóság
diadalmaskodott, amelynek nincs neve, tehát Teja nevet adtam neki.

Állát mindkét kezére támasztva, könyökével a fűben, mély alt így szólt
hozzám:

– Még a nevedet sem tudom.

*

Amikor az erdő felől az országúton át bekanyarodtunk a kastély
bejáratához, az esti szürkület első árnyékai már ott pihentek a magas
kapu falának szögleteiben, amely bükkök árnyékában öregen és szürkén az
udvarra szolgált. Ennek közepén kútnak kereksége emelkedett és a kastély
kőlépcsőjén ott nyugodott a vörös esti felhők viszfénye. A gondnok,
széles ember nagy, barna körszakállal, amely sűrű volt és színes, mint
valami mézeskalács, Teja elé jött és amikor utasítást kapott tőle,
hogyan kell engem elszállásolnia, meglepődés nélkül szolgálatkészen és
barátságosan biccentett. Mivel visszautasítottam Teja kivánságát, hogy
más ruhát vegyek magamra, csak mint ujonnan szerződtetett embert
vezethetett be, akinek az ő futólagos kegyessége munkát igért. Ezt
mondta:

– Amíg valami más nem akad, a kertben kell munkát adni ennek az
embernek. Később még beszélünk a dologról. A déli épületben engedjen át
neki egy szobát, ahol egyedül lehet és adjon neki mindent, amire
szüksége van, ruhát is.

Barátságos pártfogásának természetessége olyan kedves és elfogulatlan
volt, annyira minden megalázás nélkül reám vagy reá nézve, hogy amikor
Teja e szavak után köszönés és minden további beszéd nélkül magunkra
hagyott és bement a házba, könnyű szívvel és vidámabban követtem a
férfit, mint ahogyan a mi utunkat tettem meg. Így akartam és nem
másként, mert amikor Teja útközben azt indítványozta és ajánlotta nekem,
hogy mint az ő vendége és társadalmi állásom külső jelével időzzem a
kastélyban, mély kínzó aggodalom fogott el és egy pillanatra úgy láttam,
mintha kísértő lépkedne mellettem, aki föladatául tűzte ki, hogy életem
szabadságából olyan világ élvezettel teli jótéteményei közé csábítson,
amelytől féltem. Teja gúnyolódása ártatlan volt, de mégis sértett és
makacsságom nőtt. Tehetetlennek láttam magamat arra, hogy kivánságával
szemben kimagyarázzam magamat.

– Azt gondolod talán, hogy mint te hiszed, szegénységből vagy
kedvtelésből élem az életemet? Fáj, hogy valamit meg kell tőled
tagadnom, hiszen a szerelemnek semmi sem nehezebb, mint a
visszautasítás, de hidd el, maradok ami vagyok. Nekem többet jelent a
szabadságom, mint másoknak az élelem, a fény vagy a jólét, én nem e
világba való vagyok és megront még ha vendégként lépek is beléje. Én a
te lényednek vagyok a vendége, a mosolyodnak, a szépségednek, a
szívednek, de nem a annak az embernek szobájában…

Ekkor jobban megértett.

– Belenyugszom, – mondá, – hiszen a birtokon dolgozhatsz, akkor magad
teremted magadnak a vendégjogot, de egészen nem áll, amit mondasz.

Mindketten hallgattunk és mindenikünk bizonyára a maga módján követte a
gondolatokat, amelyek büszkeséggel, reménységgel és szenvedéssel vitték
annak a szerelemnek a jövendőjébe, amelyet nem megfontolás, vizsgálódás
és szándékosság keltett életre.

Persze nem kerülhettem el egészen, hogy ruhámat kicseréltem és
kiegészítettem, hogy elhanyagoltságom bizonyos jólétté változott,
renddé, amely alkalmazkodott a helyzethez, amelyet mint a bírtok
munkaközösségének egyik tagja elfoglaltam. Alkalmazkodtam annyira,
amennyire jövendő társaim méltósága megkivánta, de nem másként, csak
ahogyan megtettem volna és mindig megtettem, ha valami foglalkozást
vállaltam, hogy pénzt szerezzek vagy nyugalmat találjak, amelyet
annyiszor kerestem, de soha el nem tűrtem.

Amikor bevezettek a szobába, amelyet lakóhelyemül jelöltek ki, alighogy
az ajtó bezáródott a kalauzom mögött, leheveredtem az ágyra és láttam az
alkonyat terjeszkedését a térben és hallottam szívem életlépéseit. A
nyitott ablakon át csak néha hatolt be valami hang hozzám. A kis
kastély, mint a szikla a tenger zöld hullámai közepett, magányosan és a
világ lázas életétől megkimélve állott az erdőben. Egyszer éneklő hang
vonult el fölöttem, mintha az erdőből kelt volna életre, a szabad ég
alatt szárnyát csattogtatta és ismét az erdőben merült el. Az esti égen
egy csillagot láttam megvillanni, világos volt mint a sárgaréz és
felhőláncolatok vöröses fönsíkja fölött, amely mint valami hegység
mozdulatlanul állott a nyugati égen, egymagában halvány ezüstkék színben
ragyogott.

Csaknem fájdalmasan bensőséges és mesésen édes alt hang szólt bele
alaktalan gondolkodásomba; az a hang volt, amely e nap reggelén ébredt
föl és amely, mint ahogyan gátszakadás után elárasztja a tenger a mezőt
és a szántóföldet, élettel teli világot terített ki az enyémmel szemben.
Minden új volt és én nem voltam fölvértezve és ezt gondoltam: Olyan
vagyok, mint aki hirtelen fölébred és ellenséget lát maga előtt teljes
fegyverzetben és amikor harcra készülődik érzi, hogy a szíve ki fogja őt
szolgáltatni ennek az ellenségnek. Így tehát tanácstalan
engedelmességgel egyszerre befelé és kifelé harcol. A kastélyhoz
szolgáló úton Teja megnyugodva és bátran, tele kedves határozottsággal
még sokat beszélt magáról és sorsáról. Ahol nálunk a csodák borongós
világa kezdődik, ott kezdődik nálatok asszonyoknál a dolgok megértése,
gondoltam, az álmodozó húzódozással ti az elérhetőnek tiszta valóságát
állítjátok szembe, a megtörténtet kötelességteknek gondoljátok, én
azonban a megtörténtet csak akkor értem meg, amikor újra megfoglak és
amikor ismét megtartlak magamnak, a csoda újra izzani kezd.

Azután Teja beszédét hallottam és másodszor is füleltem szavaira,
amelyeknek csengését fölújítottam emlékezetemben. De különös, hogy sem
mozdulatait, sem hanghordozását nem tudtam fölidézni, mihelyt másról
volt szó, mint szerelemről. Megtudtam, hogy az emelkedés és a sülyedés
sok éve után jó órában találkozott azzal a férfival, akinek födele alatt
időztem most és hogy ez csaknem atyai szeretettel, mert sokkal idősebb
volt mint ő, szenvedélyes akaratának hűvös komolyságával, okosságával,
gazdagságával magához tudta láncolni az életét. Teja nagy
megbecsüléssel, melegséggel de tűz nélkül, megfontolva beszélt róla és
óvatosan, mint ahogyan olyan jószágról beszél az ember, amelynek
birtokát nem a maga szívének köteléke biztosítja a számára. E férfi
szerelmét nem említette, de kicsendült mindenből, amit a maga
vonzalmáról mondott ő iránta. Képe olyan ember alakjaként tűnt föl, mint
aki megértvén e különös leányt, az okosan öregedő ember lemondó
élnitudását összekapcsolta szerelmével minden élvezetben, amelyet
gazdagsága kinált. Megreszketett a szerelmem, ha itt Teja lényéről
gondolkodtam és szememet lezártam ebben az alaktalan reménységben,
amelyet mámorából merít a fiatalság.

*

Boldogsággal és nyugtalansággal teli nyárvégi napok után közeledett az
ősz. Szobámban egy asztal volt, egy nádfonású karosszék, egy faágy fehér
vánkoshuzatokkal és egy ősrégi faragott parasztszekrény, amely
csodálatosan be volt festve és amelyet kikezdett a szú. Ablakomból mezőn
át a közeli erdőt láttam, mögötte izzott az esti nap, amelynek fénye a
fák megritkult koronáin át sárgásan hullott a szobámba. Ilyenkor a kis
helyiséget meleg, szeles őszi napok túlélénk világossága árasztotta el,
világos kietlensége barátságos volt és mégis nyugtalanított.

Mivel úgy osztottam be a munkámat, ahogyan akartam és bőven volt időm,
asztalom megtelt könyvekkel, amelyeket Teja adott, akit naponta láttam.
A kastély urának könyvtárszobájából vittem el a könyveket és éjjeli
lámpám gyakran csak virradatkor aludt ki. De nem tudtam magamat
összeszedni és rossz lelkiismerettel élveztem e napok boldogságát.
Megértettem ennek az életnek a jótéteményét, de úgy éreztem, mintha
jogtalanul élvezném, nem bíztam az állandóságában és a jólét minden
kiélvezése után tanácstalan szomorúság fogott el. Úgy tetszett, mintha e
javakkal való gyors közösségem hűtlenné tett volna sorsom iránt, mintha
most keltem volna útra, tűrt vendégként gyakran barangoltam a csöndben
és voltak órák, amikor nem szívesen látott betolakodónak hittem magamat,
aki büszke is és hálátlan is. De Teja kedvéért nem tudtam eltávozni, bár
minden óra, amelyet vele töltöttem, éppen úgy kínzott, mint ahogyan
boldogított. Olykor ő is tanácstalan volt, de én nem láttam, mert az ő
tanácstalanságának nem az volt az oka, ami az enyémnek. Így tehát
csakhamar visszanyerte azt a fölsőbbségét, amelyet találkozásunk első
órájától gyűlöltem benne, mert lényének nem mélyéből, hanem annak
hidegségéből fakadt. Ami azonban mindig újra kibékített, az a
becsületessége volt. Sohasem akart másnak föltűnni, mint aminő volt és
apró hiúságait és hazugságait maga vetette meg a legjobban és
kigúnyolta, még mielőtt hatásuk hasznát észrevette. A legveszedelmesebbé
azonban az a csoda tette, hogy csaknem szemérmetlenséggel határos
ragaszkodása az őszinteséghez sohasem törte át női bájának varázsát,
leplezetlensége mindjárt megtalálta a fátyolt is, amely betakarta. Jól
ismerte az élvezetben való elmerülés megrontó édességét, de a test és a
vér táplálékát úgy vette és adta, mint a lélekzetet és nem mint valami
ételt. Lelke azonban minden nyiltsága mellett is átláthatatlan volt,
gyakran dideregtem és szenvedést okoztak reménykedéseim, amelyekkel
magafeledt odaadásról és esztelen gyöngédségről álmodoztam. Olykor úgy
éreztem, mintha kitaszítottak volna valami meleg világból, amelynek
embereit le kellett néznem, mert szükség volt az erőmre. De titokban
olyan szemek tekintettek reám, amelyeknek pillantása melegített, a
gyámoltalanokra gondoltam, a védtelenül érzőkre, az átlátszókra ama
tehetetlenségükben, hogy nem tudnak a gazdag lélek túlereje ellen
védekezni. Bár gyöngének találtam, mégis áldottam őket. Úgy éreztem,
mintha ezzel az átlátszósággal a világot az égi fény árasztaná el, amely
meggyógyít bennünket.

A megbecsülés, amelyet Teja személyem iránt mutatott, gyakran lenézéssel
teli gúnyolódó ellenmondással váltakozott, de tisztelete szerelmem iránt
makulátlan volt. Rajta láttam először azt a csodát, hogy a nő valósággal
át tud élni olyan érzelmeket és állapotokat, amelyek alapjában nincsenek
meg neki; ez a képesség megtagadtatott a férfitől, bárhogyan hiszi is,
hogy rendelkezik vele. De minél inkább megtanultam az elzárkózást,
szerelmem tüze annál fájdalmasabban égett és dohogott keblem
elsötétített kamráiban.

Egyszer, komoly beszélgetés után, amelyben mindketten eltitkoltuk egymás
előtt, hogy a közeli jövőre való gondolat kínoz bennünket, úgy vettem
észre, mintha Tejanak visszaemlékezése első napunkra titkos szégyen
tövisét hagyta volna hátra benne. Habozva így szólt hozzám:

– Különös, mily gyorsan leomlik előtted minden korlát.

– Sohasem törődtem sokat az erkölcsösséggel, Teja, – feleltem, követve
egy gondolatot, amelyet megpendített bennem. Nem értette, miért
válaszoltam így és kétkedve mondta:

– Ez nagyon gőgösen hangzik.

– Lehet, hogy önhitség, de lehet az is, hogy áhitat mondatja el velem,
amit szavaid hatása alatt magamban megélek. Én csak az igazságot mondom,
itéletet mondj te, vagy aki akar. Minél többet gondolkozom azon, mily
belső állapot az előföltétele annak, hogy erkölcsösségre törekedjék az
ember, annál hevesebben utasítom vissza a közösséget az ilyen lelkekkel.

Egy pillanatra megértett és rám mosolygott és valahányszor rája
gondolok, eláraszt a fény, amely ezzel a mosollyal szeméből kisugárzott.

A házbeliekkel mintha csak álomban találkoztam volna és csak úgy
emlékszem reájuk, mintha képen láttam volna őket. Akik velem egy sorban
voltak, kitértek előlem, a kertész és a gondnok kiváló udvariassággal
bánt velem. Úgy látszott, hogy Teja szeszélyességét mindenki éppen úgy
megszokta, mint ahogyan számított valami közeledő erőre, amely elnézően,
de mindenhatóan korlátozni tudja. Csak egy agg háziszolgára emlékszem
világosan, aki kísértetként járta végig az udvart és a szobákat és
senkisem tudta, tulajdonképpen mi is a dolga. Izgatott, hogy mindenkivel
a fönhéjázás kihalt formaságával érintkezett és kiengesztelhetetlen
ellenségemet láttam benne. A hátrahagyott őrt néztem ki belőle, a
rosszindulatú besúgót és Teja ellenségét. De Teja kinevetett, amikor ezt
egyszer szóbahoztam.

– Itt mindenki ellenséges indulattal van irántam, csak maga a gazda nem,
de irántam való hajlandóságában ellentétbe kerül családjának
hagyományával, a szélkakastól egészen apáinak sírjáig. Ő nem látja, vagy
nem akarja látni, én azonban tudom és nem csalódom. Száz ellenséges
szellem sora közt vándorol itt a lelkem, de állom a harcot és nem
ringatom magamat hamis biztosságban. Aki sorsára bizza magát, mert azt
hiszi, hogy szeretik, már félig elvesztette a játszmát.

– Mennyi békétlenséggel lehet tele az életed, Teja.

– Igen, így kell lennie. Talán lemondtam arról, hogy belső nyugalmat
szerezzek magamnak, nem hozok többé áldozatot.

– Okos vagy, Teja.

– Akit rossznak tartunk, azt szoktuk úgy, mint te most mondtad, okosnak
nevezni.

– Az én szavamból nem szólt szemrehányás, hanem inkább némi irigység.

– Ti a szemrehányást mindig azzal az állítással leplezitek, hogy nincs
benne szemrehányás. Nem tudom, vajjon te magad okos vagy-e abban az
értelemben, ahogyan szeretnéd, hogy okosnak tartsanak, de mert van
eszed… várj. Az élet majd okossá tesz és talán senkit sem fogsz többé
irigyelni. Fiatal vagy, ez az egész és ezért nem tudod még ezt
megérteni.

– Azt hiszed, így van? – kérdeztem. – Annak bevallására kényszerítesz,
hogy mégsem csak irigység unszolt a kijelentésemre. Irigységgé csak az a
kivánságom tette, bárcsak én is olyan zavartalanul boldog lehetnék, mint
amilyen te tudsz lenni. Nem is fiatalságom mond neked ellen. Ha a
megöregedés azt jelenti, hogy olyan értelemben lesz okos az ember, mint
amilyen te vagy, akkor én nem leszek öreg.

– Így beszélsz, mert fiatal vagy. Nem jutunk a végére. Hát mi más volt,
ha nem irigység?

Ekkor hideg szélfuvallatként elfogott a bizonyosság, hogy mily
izgatottan hangzott ez a kérdés és hogy magam is titkolt elkeseredéssel
beszéltem. Éreztem, hogy régen elmondtam mindent, amit elmondhattam és
hogy éppen úgy nem fog rajtam segíteni, ahogyan eddig sem segített.
Szomorúság és bátortalanság fogott el és megértettem a kijózanodást és
kisebbítést, amely a nő lényéből származik. De hol mindenütt kerestem az
engem szorongató kétség megfejtését! Csak ott nem, ahonnan származott,
mert aki jobban szeret, annak az a végzete, hogy ami a szeretett
embernél hiányzik, ameddig még hisz, a maga hibájául rója föl.

Lefelé mentünk az őszi erdei úton, amely a halastóhoz vitt. Teján
füstszínű selyemből készült hosszú, nehéz ruha volt és a hajában
fénytelen arany pánt. Szép nyaka födetlen volt és cipője vékony
posztónál finomabb vörös bőrből.

– Mosolyogsz a ruhámon, itt a magányban? – kérdezte. – Ha a belsőm
szomorú és kuszált, a pompás ruha gyakran segít rajtam. Rajtad ma még a
rongy segít, de te is kész vagy áldozatra. Jer, ne mondj ellent, ma csak
megsérthetnél vele. Valamikor én is kész voltam áldozatra. Míg
lenyugszik a nap, üljünk le itt és te mesélj nekem. Beszélj arról, mit
kellett szenvedned és bocsásd meg, ha megvigasztal engem.

– Ezt nem tehetem.

– Tudom. Néha amikor beszélni hall téged az ember, azt hihetné, hogy
életed szép és derűlt élmények egyetlen paradicsomán vitt át, mindig
csak különleges emberek közé és mindig olyan tapasztalatokkal, amelyek
bátorságot és erőt adtak neked vagy fölemeltek. De tudom, hogy ez nem
lehet igaz. Voltak olyan élvezeteid is, amelyek más természetűek, mint
amelyekről olykor beszélsz és nem egy megszégyenítést, nélkülözést és
keserves megalázást szenvedtél el. Nem kell ugyanolyan életnek lennie…

– Senkinek sem tanácsolnám, hogy az én utaimat járja, Teja, a
legfontosabb hiányoznék neki, de sem élvezeteimről, sem szenvedéseimről
nem beszélhetek és legkevésbbé azon a módon, ahogyan te titokban
kivánod. Ezt hiszem, hogy élményeim tényei az irigységet vagy a
szánalmat keltenék föl, de nem azt a részvétet, amely a szereplőt a
háttérbe állítja úgy, hogy másoknak lehetővé válik a részvétel az
eseményekben.

– Mit törődsz vele? Miért?

Világos szeme tele kereső bámulattal és csaknem ellenségesen nézett az
enyémbe.

– Tudod-e, hogy előttem így is a háttérbe lépsz és hogy, amikor minden
amit mondasz a lelkemet talán foglalkoztatja, de mégis ugyanakkor
magamra hagy?

Szörnyen megijedtem, talán az igazság miatt, amely e vádban rejlett,
talán azért is, mert sejtettem, hogy Teja azt vetette a szememre, ami az
ő hibájából nem lehettem neki és amim nem is lehetett.

– Sokszor oly szeretet nélkül és idegenül hatsz reám, – folytatta Teja,
– mindenben, amiben egész lelkemmel követni szeretnélek, érzem, hogy
idegen akarsz maradni. Visszahúzod a kezedet, még mielőtt igazán
megfoghattam volna. Ma gyakran jobban megértem, mint azelőtt, hogy
igazán csavargó vagy. Én egész életemet elbeszéltem neked olyan
őszintén, amilyen, azt hittem, sohasem lehetek emberrel szemben, de ha
mindenre visszagondolok, amit te mondtál nekem, akkor mindig csak
másokat látok, téged pedig csak annak látlak, aminek föltűnni akarsz, de
nem annak, ami vagy. Hogyan higyjek a szerelmedben e nyiltság nélkül?
Valami idegent szeretsz, jobban mint magadat és engem, de mi ez az
ismeretlen és tulajdonképpen mit akarsz?

Bizonytalanul mosolygott, mintha alaptalan gondolatok közé tévedett
volna, de én szerelmem tiszta hallásával megértettem szavainak értelmét.
Kétségeim fölébredtek és ezt susogták: nem hallod, amit elhallgatott?
Hiszed-e, hogy valaha a világon asszony mondta ki először érthetően és
egyszerűen ezeket a szavakat: nem szeretlek többé?

– Miért mondod Teja ezt mekem, miért te teszed ezt?

Hallgatott. Megéreztem szavának távoli igazságát, anélkül, hogy
összefüggését a sorsommal fölismertem volna, egyszersmind azonban azt
is, hogy Teja nem ennek az igazságnak a kedvéért beszélt, hanem valami
más igazságért, amely mögötte rejtőzködött. Némán ültünk az erdőben az
esti szélben, míg besötétedett, szomorúan hallgattunk a bennünket kínzó
kimondhatatlannak nyomása alatt, amely alól úgy látszott csak fájdalmas
megtérés adhat szabadulást. Amikor kibujt a hold és a világra lassan új
és más fény áradt, Teja fölkelt és szólt:

– Holnap megjön.

Most mindent megértettem és mintha függönyök ereszkednének le előttem,
láttam sötét erdőket, végtelen utakat, pusztaságot és halotti csöndes
éjjeleket tele csillagokkal és messzi távolsággal. Még messzebb a vidék
fölött fanyar örömmel, keserű erővel és szerelemmel fény csillámlott. A
keblem tele volt könnyel, de éreztem, hogy nem fog utat találni és
visszafojtottsága fölött hűvös gyönyörűség sugárzott. Belsőm
gondolatainak és mozgalmának hatalmában egy szót sem tudtam szólni.
Gondoltam: légy bűnös magaddal és velem szemben, én majd csak megleszek,
valamit találok és akkor…

Ekkor Teja mellettem a sötétségben halkan megszólalt:

– Akkor öreg vagyok.

Gondolatai, amelyek az én gondolataimhoz hasonlóan bizonyára a jövőbe
tévedtek, más után juthattak el ehhez a kijelentéshez, amelyet feleletül
kellett elfogadnom titkos szavaimra, de kibékített és nyugodt
elhatározásokkal teli éjjelt adott nekem, gazdagot alaktalan
gondolatokban, amelyeket végig kellett gondolnom, anélkül, hogy
megértettem volna őket. Ilyen pillanatokban nem mi gondolkodunk, hanem
valami régi, soha föl nem ismert tapasztalat gondolkodik bennünk.
Lényünk sohasem különösebb, mint amikor valami nagy fájdalom fészkeli
meg benne magát, amelyet eleinte csak mint a vihart megelőző csöndet
érezünk és amelynek hatalmát csak ezután fogjuk megismerni. Tanyát üt a
lelkünkben, mélyen beássa magát és kiterjeszkedik az arany és az omladék
alatt, amelyet aknáikból tudatosságunk tervtelenül mozgalmas fölszinére
dob.

De Tejának rólam mondott utolsó szavai fájdalmas hevességgel órákon át
foglalkoztattak. Majd vádnak, majd panasznak gondoltam és csak sokkal
később értettem meg, hogy el kellett mondania azokat, hogy magát előttem
és maga előtt igazolja. Azzal, hogy eszköznek használta őket, nem
vesztettek igazságukból, abból az igazságból, amely bennem lassan fájó
és büszke bizonyossággá nőtt meg. Csak a magunk szemébe vetett első
tekintettel kezdődik a belső szabadság utunkra, ezen pedig jó, ha az
ember őszinte magával szemben.

Az új nap úgy köszöntött be, mint minden más nap, de föltörekvő
világosságával kijózanodtam abból az elhatározásomból, hogy útra kelek
és a szomorúságból bosszúság és dac lett, amely elkeserített. Másfajta
egészen új erő kelt bennem életre, elégedetlen voltam magammal és tele
gúnnyal és lenézéssel magam iránt. Érzelmeim meghasonlásában a
kastélyban maradtam ahelyett, hogy elmentem volna. Forró önvádtól
egészen a Teját illető legkeményebb szemrehányásig azzal a kérdéssel
kínoztam magamat, mi az oka ennek az elválasztó lemondásnak, amely ki
nem mondott valóság lett köztünk. Teja ellen irányuló haragos
fölháborodásom pillanatokra ki tudott szakítani bizonytalanságomból:
Megvetlek lelkiismeret hiján való élvezetetekkel, megalázkodástokkal,
amely föllángolásokat ismer, amelyek minden nemes odaadástól távol és
magatokon kivül az élet asztali örömévé tette a test és a vér ételét.
Mit törődtök ti a lelkek közösségével, ha lelketlen megkivánástok
fogságába esett a testetek, a visszaélés nálatok megszokássá változott,
mert legfőbb jogotok megtagadtatott. Keserű világossággal emlékeztem
vissza a szavakra, amelyeket Teja első találkozásunk napján mondott
nekem: «A vérem hangját figyelni tudom, mint a vándorló az erdőben a
forrásét, de nem mint a fa a maga zúgását.» Teja sohasem szeretett
engem, hanem föllángolása abból a tűzből származott, amelyet az igazán
szeretők szenvedéséről mondott szavaim gyujtottak az ő szerelemre éhes
vágyódásában. Vágyódva, irigyen és dideregve biztos világában, amelyet
nem tudott otthagyni, azt szerette bennem, ami tőle megtagadtatott. De
bánatomat semmiféle vád és a magam hibájának semmiféle bevallása sem
tudta elkergetni, mert a szerelem nem tárgyának értékéből él, hanem
sokkal hamarább nyomának fönséges fénypályájába vonja értéktelenségét
is. Aki pedig szerelme világából még a magabíráskodó erény
árnyékvilágába is tud menekülni és ott vigaszt talál, sokkal
nyomorultabb, mint akit sohasem érintett a szerelem. Így tehát semmi sem
enyhítette az élet szívtelen képét, amely szigorú hatalmával
mutatkozott.

Mint valami megsértett néző úgy láttam a nap eseményeit, nemsokára pedig
mintha álomban is átéltem volna őket, a lázas ünnepi örömet, a kocsik
útnakindulását, a gazda megérkezését, a kastély világos ablakait és
csillogásukat éjfél után. Ahogyan elmult ez a nap, úgy multak el a
következők és én már nem ismertem magamra. Mindent lehetségesnek
tartottam, csak azt nem, hogy ime ily szótlanul és félrehuzódva
elkotródom, búcsú nélkül és anélkül, hogy a kegynek vagy
kegyvesztettségnek csak még egy jelét is kaptam volna. Nem tudtam, mit
vártam és türelmes fölismeréssel teli nem egy tiszta belátás váltakozott
a test és a lélek tehetetlenségének ájult dühével úgy, hogy mintha a
legfeneketlenebb sötétségben jártam volna, engedelmesen és bolondul is.
Emellett gépiesen végeztem a munkát, amely nekem kinálkozott és a
kertésszel vagy a gondnokkal néhány elfogulatlan szó miatt gyakran úgy
harcoltam, mintha lelkem üdvösségéről lett volna szó. Nem látták-e
valamennyien gyalázatunkat? Emellett szűntelenül valami döntést vártam,
bár tudtem, hogy már megtörtént. Megkínzott létem bizonyos régiójában
egész a lealacsonyitásig megvetettem magamat, a másikban pedig a
várakozás derült nyugalma, mély hit fogott el. De minél tovább időztem
itt, szívem annál erősebben kötött hozzá a kínszenvedés és a boldogság e
helyéhez, amelyeken át változatlanul azt a Teját láttam a messzi
távolban lépkedni, aki a karjaimban feküdt.

Egy reggeli órában, amikor a fölkelő nap a köddel viaskodott és a fákról
csöppek hullottak a lombokra és a hervadt virágágyakra, azzal voltam
elfoglalva, hogy a kertben téli ágyat csináljak magastörzsű rózsáknak. A
vad csemetéket, mielőtt megnyestem, kényelmes munkával megszabadítottam
vörös gyümölcsüktől, a nemes törzsek koronáit pedig szalmába burkoltam
és pipám füstje összekeveredett a reggeli köddel. Ekkor a kastély urát
láttam közeledni, éppen nekem tartott és azt hittem, hogy megdermed a
szívem. Kényelmesen jött, mintha gondolataival lett volna elfoglalva és
úgy tetszett, hogy csak véletlenül állott meg nálam, örülve útja kis
megszakításának. Abbahagytam a munkát és ránéztem.

– Még nincs régen a szolgálatomban?

– Nem gróf úr, hat hét óta.

Barátságosan, csaknem szomorúan nézett reám. Érdeklődése leereszkedőnek
látszott, de fönhéjázás nélkül. Finom, sovány arcába tekintettem, amely
szakálltalanságában és mozdulatlanságában olyan volt, mint valami
előkelő álarc. Kék szeme tiszta volt és bizalmat keltően határozott és
hűvösen biztos a tekintete. Láttam, hogy a halántékán már megőszült a
haja, kezét rövid vadászkabátjának meglehetősen magasan fölvarrott
zsebébe dugta. A kabát, amely keskeny, szürke prémmel volt beszegve,
könnyünek és mégis melegnek látszott.

– A gyümölcstermés mint hallottam, gazdag volt és szerencsésen
betakarították. Maga is segített?

– Igenis, gróf úr.

Úgy éreztem magamat, mintha el kellene fordulnom és el kellene sietnem.
A szívem égett és remegett a szégyentől, a sértett büszkeségtől és attól
a kivánságtól, hogy hangosan és vadul fölkiáltsak. De e férfi
tekintetének vizsgálgató szomorúsága a helyemhez szögezett és erre a
tétlen kivárásra kényszerített. Folytathattam volna a munkámat, de
világosan éreztem, hogy mindez nem volt véletlen, hanem történni fog
valami.

– A tél közeledtével nektek kertészeknek kevesebb a dolgotok. Maga is
eléggé átláthatta a helyzetet és megértheti, hogy a melegházakat,
amelyeknek a jövőben csekély gondozásra van szükségük, Gebhart is
elláthatja. Helyénvaló lenne tehát, ha a segédek számát a munka
mennyiségéhez szabnák.

Szava meggondoltan és barátságosan hangzott minden határozott élesség
nélkül, mintha inkább megfontolgatná szavait, de nem intézkednék.

– Ha éppen ebben az időben nem érinti a dolog súlyosan, – folytatta, –
okosan tenné, ha télre valami jövedelmezőbb foglalkozást keresne.
Segítségemet nem ajánlom föl, mert tudom, hogy nincs rá szüksége. Nem
volna szíves felelni?

Megértettem e kérdés hanghordozását és kisérő tekintetét és úgy éreztem,
mintha izzó szélben állanék. De megerősített egy harmadik akarat
sejtése, amelynek erejét éreztem és amely mindkettőnkkel rendelkezett.
Ezt feleltem:

– Utamra fogok indulni.

Hűvös szeme harag és szeretet nélkül vizsgálta arcvonásaimat. Rövid
habozás, félig sajnálkozás, félig lemondás volt az egyetlen engedmény,
melyet szavaimnak tett, szinte bevallotta, hogy Teja szavai révén ismert
és hogy kegyes szánalom fátylába burkolva akarja tudni, amit a fátyol
neki, az öregedőnek, rólam és Tejáról eltakart. Azután ferdén lefelé
tekintve bólintott és így szólt:

– Jó szerencsét kivánok magának és mindnyájunknak.

E szavakkal kezét nyujtotta, de én nem tudtam megfogni és lenéztem a
földre azt a látszatot keltve, mintha nem vettem volna észre felém
nyujtott kezét. A várakozó tehát kissé megemelte a kalapját és lassan
elfordulva folytatta az útját, mintha erre a rövid időre csak a munkám
iránt való futólagos érdeklődés alkalmi szava állította volna meg. Kerti
bokrok csoportja tolódott közénk és alakja eltűnt szemem elől.

Leültem a szalmára és hallgattam a ködcsöppeket, amelyek a kert
csöndjében a lombokra hullottak. Ő beszélt vele és most általa hozzám
szól. Nem éreztem ki semmi kérést és semmi parancsot, semmi vádat és
semmi reménykedést, hanem csak ezt: «Jobb így.» Ez a hangtalan hang
összevegyült a természet zajával és lélekzetvételével, kiillatozott a
földi lombozatból és mint szürke ragyogás ott feküdt az úton.

Sorsom lenyügöző hatalmában borzongató sietéssel a szobámba mentem és
batyuba kötöttem amim volt. Régi ruhámat már nem találtam, csak nagy
kalapomat láttam a szekrény egyik szögletében és amikor fölemeltem, egy
egér ugrott ki alóla. Hüvös áramlat hatolt be hozzám a nyitott, el nem
függönyözött ablakon át és egy pillanatig abbahagyva a csomagolást
kinéztem a reggeli levegőbe, a tarka lombokra és a barnás mezőre. Azután
rendbe szedtem az asztalomon fekvő könyveket és elbúcsúztam tőlük. Úgy
éreztem, mintha ezek, át nem kutatottak, kérdezősködtek volna utánam,
mintha ártatlanul adósai maradtunk volna egymásnak és mosolyognom
kellett, amikor a szenvedés, szerelem és szenvedély tágas világára
gondoltam, amely ebben az igénytelen burokban rejtőzködött. Ez vidámmá
tett, mint valami csoda fénye és boldog megkönnyebbülés érzése emelt föl
úgy, hogy emberi szegénységem mint valami nagy, világos vitorla állott
előttem a világ szelében. Semmim sincs már és még mindenem megvan,
gondoltam, értse meg, aki tudja, ti is biztosságtokkal és gondjaitokkal.
Előttem a láthatatlan idő tengere terült el és keblemben az erő. Mindent
elvesztettem és egyenesen állok és néhány év mulva, ti és én, mindnyájan
a föld alatt fekszünk.

Fogtam a botomat és elmentem. Az udvar árnyékából a napos országútra
léptem, amely tele volt szomorúsággal, de arany fényben csillogott. Nem
kerestem az utat, mentem, amerre vitt és ameddig ismerős úton haladtam,
nyomott volt a lelkem. De amikor jobbról és balról elmaradt mögöttem az
erdő és szemem előtt kitárult a vidék, ismét körülölelt életem sorsa, az
idegennek fanyar bizalmassága és könnyebben lélekzettem, mint aki
szülőföldjéhez közeledik. Kis idő mulva mögöttem kocsi zörgését, gyorsan
ügető kettősfogat izgatott vidámságát hallottam. A kastély urának
vadászkocsija volt, amely az országút világos szalagján fénylőn,
sötéten, büszkén rohanva közeledett a tájék csöndes tarkaságán át és én
oldalt állottam, hogy elengedjem magam mellett. Teja hajtotta a lovakat,
a kantárt jól megfogta világos keztyűbe bújtatott, kissé
méltóságteljesen fölemelt kezével, hűvös, okos homloka fölött kicsiny
férfikalap és vállának különösen határozott, világos életet adott a
halványszínű fátyol, amely élénken és szinte csintalanul vidáman
hátrafelé röpködött a karjáról. Balfelől ült a kastély ura, amennyire a
magas kocsi keskeny támlája engedte, hátradölve úgy, hogy Tejánál
kisebbnek látszott. Nyugodtan előre a messzeségbe irányzott tekintete,
mintha gyönge fáradtságában jóakaratúlag az őszies vidék szemlélésébe
merűlt volna el, buzgalom nélkül érdeklődve és gondolkodva tépelődés
nélkül.

Amikor Teja elhajtott mellettem, mereven előre nézett, arcának egyetlen
vonása sem mozdult, de halványságával búcsút mondott nekem, valamint
nyarunk napjainak, ifjúsága forrásainak a zöld életvölgyben és a
szerelem ama birodalmának, amely nem ad sem érvényesülést, sem
támasztékot vagy tekintélyt a földön.

A porfelhő mint valami finom fátyol régen szétterjedt és leszállott a
mezőn és elhangzott a kocsirobogás, amikor mély lélekzettel fölébredtem
ebből a búcsúzásból. Tovább mentem és ezt mondtam magamnak: Tovább
szívem, tovább kell mennünk. Ha utam hozzád egykor nem volt az út
sokakhoz, a legjobbak útja mégis mindig az út hozzád.



HETEDIK FEJEZET.  Solander.

Gyakran gondoltam: ma ez vagyok és holnap az, sohasem hasonló magamhoz
és mégis mindig ugyanaz. Azt hiszem, hogy olyan ember vagyok, akinek
egyáltalán nincs úgynevezett karaktere, akinek semmi határt nem szab,
akit semmi sem gátol, aki erős és gyönge, szegény és gazdag. A keblemben
hősök és gonosztevők, szentek és gyermekek, istenek és állatok laknak és
akit szeretek, az én vagyok. Elmerülök minden tűzben, elmenekülök minden
égbe és hány mélységbe zuhantam már le, hogy mindenhonnan mégis abba az
álomszerű bizonyosságba térjek vissza, amely énemet jelenti. Szomorúbb
vagyok és boldogabb, mint valamennyi ember, akit ismerek és mégis
irigylem őket ama képességükért, hogy elfogadni és visszautasítani
tudják, amiről azt hiszik, hogy kis világuk fölépítésére
fölhasználhatják vagy el kell vetniök. Ők vagy ez vagy az, én azonban
minden vagyok és semmi.

Bár úgy magyaráztam a dolgot, hogy a magamegfigyelésnek ez az állapota
bizonyára szüntelen vándorlásom és állandó egyedüllétem következménye,
mégis gyakran okozott gondot, mert nem tudtam megérteni, miféle hasznára
lehet ez magamnak vagy másoknak. Ha könyvben, festményen vagy
tapasztalatom mindennapi életében olyan alakokkal találkoztam, akiknek
lénye tisztelettel töltött el, arra törekedtem, hogy tulajdonságaikat
helyesen értékeljem és buzgón utánoztam viselkedésüket remélve, hogy
akkor kiküzdöm magamnak az ő alakjukat, az ő biztosságukat és az ő
értéküket, de képüket elbátortalanodva csakhamar kilöktem a lelkemből és
támaszték nélkül tovább hányódtam, nyiltan és amint láttam, szegényen és
üresen. Később gyakran úgy éreztem, mintha lelkem háztartása tele volna
zavarral, különféle egyszerű embereket kerestem föl, beszéltem velük és
gyanakvással és lesből figyeltem a hatást, amelyet rájuk tettem és minél
inkább éreztem, hogy más voltam mint ők, annál több aggodalommal
kodródtam vissza elhagyatottságom szakadékai és magaslatai közé.

Akkor még nem értettem, hogy az ember lelki formájának fölépítése és
növekedése titokban és észrevétlenül történik és hogy mindazok, akiknek
tisztelettel és szeretettel szállást adtunk a lelkünkben, ha ismét
eltávoznak onnan, egyéniségükből a nyereség egy-egy építőkövét hagyják
hátra bennünk. Ifjúkorában sok ember nyitott ajtó, a magasba meredező
állvány vagy át nem tekinthető alaprajz, sokkal több történik bennük,
mint amennyit maguk és rendesen mások megláthatnának és a kín, amelyet
bizonytalanságuk okoz, alapjában csak nagyságuknak és annak a
biztosítéka, hogy a széles, sokoldalú alapon majd jó épület fog épülni.
De ők nem tudják és senki sem veheti le róluk a szenvedést. Ezek
másoknál, akik korán belenyugosznak a dolgok folyásába, sokkal több
veszedelemmel környékezve, gyakran a pusztulásba mennek, abban a
törekvésükben, hogy környezetük kedvéért erőszakot kövessenek el magukon
vagy mert szeretetük forrása elapad az embergyűlölet pusztaságában. Mert
érzékenyebbek mint mások, hamarább összeroskadnak; mert figyelmesebbek,
készségesebben engedelmeskednek és az a törekvésük, hogy valamit
jelentsenek az embereknek, elhamarkodva szánalmas szolgálatkészségre
csábítja őket, még mielőtt az emberiség hasznára váló erejüket
megszerezték volna. Mert az érzékenység és a fogékonyság, ha nincs meg
ellensúlyul az erő, amelynek biztos érzéke van az erős jogai iránt, csak
védtelen adománya jószívű angyaloknak, akik Isten nélkül állottak a
bölcsőnknél.

Életemnek ily gondolatokkal és csupa ellenmondás érzelmekkel gazdag
napjaiban toppant elém Solander, csodálatosképpen abban az időben,
amelyben mint valami feleletre, figyelmeztetésre és támasztékra
szükségem volt reá. Mert megszerettem, jelentékeny befolyással volt
reám, lényét előitélet nélkül iparkodtam megismerni és megérteni úgy,
hogy lelkemben annak láttam őt, ami lehetett volna és megmenekültem
attól, hogy túlbecsüljem megalázkodásának visszataszító
megnyilvánulásait. Láttam az élet napját, amely benne lenyugodott, de
nem tüzének salakját, amelyet pusztuló testében hátrahagyott. Másoknak
ifjúságukban válogatottabb nevelőik lehettek, akiket egészen más
megbecsülés fényében követtek és akiknek befolyását a tisztelettudás más
hangján dícsérik, mint ahogyan az az áldás hangzik, amelyet én mondok
Solanderre. Az élet önálló tanulói saját lényük titkos útmutatása
szerint maguk választják nevelőiket és hány önállótlan tanító tördelte
ezért a kezét növendékeinek elvetemültsége miatt. De az én ifjúságom
sorsa az élet szívére és nem a ruhájára irányította a szememet, senkisem
figyelmeztetett bajaira vagy óvott meg azoktól, de nem is tudta senkisem
szememet lezárni a rejtett hatalom és bőség elől, amely csak a bátornak
nyilvánul meg, aki semmi veszedelemmel nem törődve száll síkra és
megveti azt a tant, amely megvédi ugyan nem egy dologgal szemben, de
csak kevésre oktatja ki.

Akkor, bár nyár volt, valami okból a városban időztem. Vándorlásomban a
régi utcákba kerültem és megragadtam bennük, mert szükségét éreztem a
lármának, nyugtalanságnak és feledésnek. Hogy megélhessek képes
levelezőlapot és újságot, könyvet és folyóiratot árultam az utcán és a
vendéglőkben és a város kellő közepén sötét, szögletes téren épült
ősrégi ház padlásszobájában laktam. Ha az ablakomon kissé kihajoltam, az
ereszen túl egy bronzszobor fejének a tetejét láttam. A szobor egy a
legjobb korban levő szalonkabátos urat ábrázolt, aki valamikor nagy
érdemet szerzett a város fejlődése körül. Annyira-amennyire beárnyékolta
két félig elvirágzott hársfa; ágaik közt reggel, amikor a korai nap
végigsimogatta őket, verebek csiripeltek és csúcsaikat olykor bágyadt
szélfuvalom mozgatta, amely a zöld messzeségből, kedves világomból
tévedt a tér falai közé. Sorsomat rokonnak éreztem az övével és késő
éjjel, mikor titokzatos suttogása közben elaludtam, gyakran gondoltam
rá.

Az az üzlet, ahol levelezőlapjaimat és újságjaimat vásároltam, egy
nagyon mozgékony, már ősz zsidóé volt, akinek ezen a bolton kivül,
amelyből a város utcai árusainak többsége táplálkozott, nyomdája is
volt, amely egy szociáldemokrata ujságot és olcsó könyveket adott ki.
Ezeknek a könyveknek a napilapokban közölt és bámulatos sikerrel járó
hirdetésekkel szerzett kelendőséget, amelyek rendszerint ilyenféleképpen
kezdődtek: «Bájos férfi dolgok!» vagy pedig: «Az új kor erkölcsrajzai!»
A rendőrség beavatkozása néha-néha gyors végét szakította egyik-másik mű
sötét útjának, de rendesen már csak akkor, amikor a kiadó bezsebelte a
hasznot. Elkan Benjámin volt a neve. A kis kövér ember piszkos, fekete
kabátjában mogorván, szótlanul és mindig sürögve-forogva haladt
hatáskörének szűk útján; makacsul ragaszkodott mindenhez, aminek egyszer
már hasznát látta és bizalmatlan és vak volt minden olyan lehetőséggel
szemben, amellyel üzletét fejleszthette vagy szabadabb útra terelhette
volna.

Amikor legelőször jártam nála, bevezető szavaim után, amelyekkel tudtára
adtam kivánságomat, fejének lassu ferde meghajtásával helyes arányba
hozta a tekintetét a szemüvegével és ellenséges figyelemmel
vizsgálgatott anélkül, hogy szavamba vágott volna. Amikor elhallgattam,
megkérdezett, nem dolgoznám-e inkább nála a házban, a szerkesztőségben,
az irodában, a kis utcai árusok kiszolgálásában. Ajánlatát
visszautasítottam.

– Biztos födele lesz, asztala, kényelmes széke és tiszta munkája, lárma
és lótás-futás nélkül.

A kezével magyarázgatta a szék formáját. Eszerint párnás szék volt. De
nem mondhattam le a szabadságomról és tudtam, hogy egy óra hosszáig sem
birom ki a zárt üzleti irodában.

– Csak magától függ, – mondta Elkan Benjámin olyan hangon, mintha
elveszett embernek tartana.

Azután egy középút jutott az eszébe:

– Korrekturát olvashat, művelt dolgokat… Nézze meg a nyomdát, a
munkaszobákat.

Büszkén és ügyetlenül futott előttem, mintha menekülő úton lenne.

Magas, melegházszerű rekeszben hosszú asztal volt, amely mellett mint az
iskolapadban férfiak és nők, fiúk és leányok ültek hosszú sorban. Ez a
terem volt a szerkesztőség, a könyvvezetőség és egyszersmind a csomagoló
helyiség. Tejüvegből készült ablakok megakadályozták a kilátást az
utcára, egyetlen napsugár sem juthatott be a világos, kietlen fogságba.
A gyorssajtó dübörgése mindent megremegtetett és ablakajtócskákkal
ellátott homályos üvegfalon át be lehetett látni a szedőhelyiségbe úgy,
hogy az itt és az ott foglalatoskodók egymást ellenőrizhették. Ez ügyes
és csunya spekulálás volt a rosszul fizetett emberek haragos kedvére,
akik megirigyelték egymástól szegény kenyerüket. A raktárban a
menyezetig tele voltak a falak újságokkal, könyvekkel és brosurákkal,
enyvnek és kéregpapirosnak a szaga terjengett, mint valami
könyvkötőműhelyben. Elkan Benjáminnak a viszonya alkalmazottaihoz durván
kollegiális szinezetű volt: mogorva volt és egyszersmind bizalmaskodó,
izgatott és alázatos. Ahol kérnie kellett volna, ott parancsolt és ahol
rendelkezhetett volna, ott követelése óvatos fölkéréssé vált.

– Jól van, – mondá, – hát nem akar. Majd eljön talán akkor, ha rosszabra
fordul az időjárás.

Fölcsúszott székére és egyik alkalmazottjára bízott, akitől megkaptam
mindent, amire szükségem volt. Elkan úr csodálatosképpen nem kivánta,
hogy előre fizessek valamit, amint ilyen esetben szokásos és szükséges,
hanem csak ezt mondta:

– Majd eljön, hogy fizessen.

Amikor egyszer beállítottam hozzá, hogy újra ellássam magamat városi
képes levelezőlapokkal és a városról és környékéról készült néhány tucat
kis kalauzkönyvvel, üresen találtam Elkan úr irodáját, ahová mint valami
boltba közvetetlenül az utcáról lehetett bejutni és a szerkesztőségbe
szolgáló ajtó tárva-nyitva volt. A zsidónak nagyon izgatott hangos
szavát lehetett hallani, más hangok gyorsan és szemtelenül keveredtek
vele: nyilvánvaló, hogy civakodtak. A szedők és foltos kék köpenyében a
gépmester ott állottak a nyomda kijáratánál és érdeklődéssel hallgatták
a vitát, amelyben buzgón résztvettek és látszott rajtuk felelősségük
tudata. Elkan egész lénye nagyon érthetővé tette, hogy az egész
üzletvitelt úgy kezelték és úgy beszéltek róla, mint valami közös
családi ügyről. Elkan védekezett ez ellen, de a főnöki tekintélyt mindig
eljátszotta azzal, hogy nagyon is bizalmaskodó volt alkalmazottaival. Ez
érthetővé tette, hogy fontos nézeteltérések kitörése mindig erőszakos
úton történt. Én már néhányszor megfigyeltem, hogy a tulajdonos mily
nehezen tudott e minőségében érvényesülni és hogy ennek az elvadulásnak
mégis csak maga volt az oka.

Meglehetősen kora reggel volt még, a gyorssajtó pihent, az újság, amely
hetenként háromszor jelent meg, csak délfelé készült el. Eltávoztam
volna, hogy kedvezőbb időben térjek vissza, ha érdeklődésemet le nem
kötötte volna egy férfi, aki Elkannal beszélt, mint valami
iskolásgyerekkel. Különösen szomorú szem alatt, amely csaknem
érdektelennek tűnt föl, nagy szakállas száj ordított a zsidóra, szürke
hajsörény, amely kopasz homlokról hullott hátra a tarkóra, hihetetlenül
kopott kabát barnavörös posztóból és kockás fehér nadrág, amely csaknem
térdig föl volt tűrve, a hang vadságával együtt olyan furcsa emberi
képet adtak, hogy lenyügözve megállottam az ajtóban várva a dolgok
lefolyását.

Nyilván valami politikai munkáról volt szó, amelyet a szerkesztőségnek
ez a fura szentje szolgáltatott be és valaki olyan változtatásokat tett
rajta, amelyekbe a szerző nem akart belemenni. Nem értettem, hogyan
türhette el Elkan ennek az embernek határozottan brutálisan goromba
szidalmait és nem dobatta őt ki, de azután mint meleg légáramlat
elfogott az a még bizonytalan, de hatásában legyőző vélemény, hogy ezzel
a hangos, csunya és tarka lénnyel nem lehet úgy bánni, mint más
emberrel, hogy a szavakban titokzatos érdeklődést keltett maga iránt,
amelynek eredetét nehezen lehetett fölismerni, de mégis meggyőzőbben
hatott, mint magatartásának goromba esztelensége. Különös, hogy az ember
minden tulajdonsága közül a legkevésbbé lelki erejét tudja elrejteni.
Semmiféle más, bármily rossz tulajdonság sem tudja teljesen elnyomni,
sem önzés, sem gonoszság, sőt a piszkosság és alávalóság sem. Csak ez
magyarázza meg, hogy némely embernek megbocsátjuk a legnagyobb hibákat
is, a másiknak pedig még a legkissebbeket sem.

Solanderrel ez volt az első találkozásom. Figyelőhelyemen ifjúságom
buzgalmával az ő pártját fogtam, anélkül, hogy tisztában lettem volna
azzal, miről volt szó, de minél tovább tartott a dolog, annál jobban meg
voltam győződve haragjának jogosságáról. Elkan Benjámin úrnak sikerült a
fölháborodott embert magánirodájába szorítania és betette az ajtót.
Engemet is magukkal toltak, anélkül, hogy a civakodók bármelyike is
törődött volna velem. Solander két teljesen összegyűrt kefelevonatot
tartott a kezében és öklével együtt odacsapta a polcra, mint valami
ládát.

– Ha ezt úgy nyomatja ki, – kiáltotta, – ahogyan itt összenyesték, akkor
ez az utolsó szó, amelyet a maga nyomorult férclapjának, ennek a
hirdetésszennyel és nyárspolgári piszokkal teli hetifüzetnek írtam.

Elkan kissé nyugodtabb lett. Homlokáról letörölte az izzadság csöppeket
és bőrtrónusán himbálódzott, mintha megszokott ülőhelyén biztosabnak
érezné magát mint a lábán.

– Ha úgy közöljük, ahogyan maga írta, akkor igazán az utolsó szó,
amelyet nekem írt, mert betiltják az ujságot. A legutolsó itéletben
benne volt, hogy betiltják a lapomat, akkor aztán befellegzett nekem is,
magának is, mindkettőnknek. Hát bolond vagyok?

– Persze, hogy az, – mondta Solander. – Mi más is lehetne? Ha
megfélemlíteni engedjük magunkat, a hatóság olyan könnyen elbánik
velünk, ahogyan maga remélte a legkevésbbé. Minél többet engedünk, annál
jobban nyomnak bennünket. Valami új dolog ez? Ha a felét akarjuk elérni,
a dupláját kell mernünk. Mi tartja életben a maga sajttakaróját, ha nem
ellenzékisége? Egyetlen tisztességes ember sem veszi többé a kezébe, ha
megszűnünk tisztességtelennek lenni. Ezt a nehézkes polgári bandát semmi
sem untatja annyira, mint saját erénye.

A korrektura fölé hajolt és olvasni kezdte.

– De mit tegyünk, ha…

– Hallgasson! – ordította Solander és Elkan, aki ismerte őt, tudta, hogy
engedni fog és szót fogadott.

Solander a polcról, amely mellett állott, levett egy skatulya gyujtót és
rágyujtott egy szivarvégre, amelyet azonban csak akkor vettem észre a
bajusza alatt, amikor előretolta az ajkát úgy, hogy a dohánymaradékocska
úgy kuporgott vörös ajkai közt, mint a dugó egy üveg vörös nyakán.
Tovább olvasva nadrágja zsebébe csusztatta a skatulyát, amely azonban
lenn azonnal ismét napvilágra került és leesett rongyos cipője mellé.

Solander gyors pillantást vetett rám, fölemelte a skatulyát és így
szólt: Pardon. A zavarnak, a visszautasításnak és a maga kigúnyolásának
alig észrevehető mosolya röpült felém, ami örökre biztosította
vonzódásomat e férfihoz. Szánalom nélkül mély meghatottság fogott el, az
a félig megszégyenítésből és félig szenvedésből alakuló meghatottság,
amely oly sokszor lehet a vonzódás alapja. Valamely embertársunkat olyan
szegénységben pillantjuk meg, amelyet a magunk érdekében nem akarunk
eltűrni és amikor felelősségérzetünk fölébred, segítségünkre jön a
szeretet, mint az egyedüli kivezető út a világ szegénységéből és
nyomorából.

Solander állta a tekintetemet és anélkül hogy szemét elkapta volna,
fesztelenül megkérdezte Elkan úrtól:

– Hát ez mit akar?

– Kicsoda? – kérdezte a zsidó.

Körülnézett és tekintetével szemüvege alatt áthatolni iparkodott.

– Hja úgy, jól van, mondja meg, mit akar tőlem.

Solander végighallgatta beszélgetésünket. Amikor távozni készültem, a
levonatokat Elkan iróasztalára dobta, valami haragos engedményt
mormogott és velem együtt távozott az irodából. Odakünn sütött a nap,
körülbelül délelőtt tíz óra lehetett és pompás idő volt. A ház mellett,
az ablak alacsony kőpadján és az egyik pincebejárat vasrácsánál néhány
öreg asszony kuporgott és állott, aki az újságra várt, hogy széthordja.

– Alapjában véve mindez közönbös nekem, – mondta Solander nyugodtan,
mintha valami régi ismerősével beszélne, – de a végzet kívánja, hogy
mindent amit az ember tesz, pillanatnyilag egész egyéniségével kell
megtennie olyan nevetséges odaadással, amely a magunkfajta emberben
amúgy is megvan és nem csak a különleges tárgy kelti föl. Irigylem
azokat az embereket, akik az alkalomhoz simulva, mindig szükség és
belátás szerint tudnak cselekedni. És mégis sokkal nagyobb okosság
kerget bele minket ostobaságainkba, mint ahogyan ez a banda minden
praktikus ügyessége mellett valaha is sejtette.

– Minél többet kivánunk magunktól, a viszonyok annál inkább el fognak
tolódni a mi hasznunkra, – mondám.

Solander megállott és hangosan és nyomatékkal mondta:

– Ez így van.

Csodálkozott, de nyilván anélkül, hogy tudta volna, hirtelenül magától
értetődőnek fogadott el valamit, amiről lemondani szomorú szokásává
vált. Megszaporázva lépteit, kárörömmel nevetett, mintha az én feleletem
hirtelen igazat adna neki mindazokkal szemben, akik visszaéltek vele.
Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy követem őt.

– Hová megy? – kérdezte, mintha a terhére lennék.

– Magával megyek, – feleltem.

– Ahá, szabad madár, semmi dolga, semmi veszteni valója, belekapaszkodik
az emberbe. Nos, ezt megszoktam.

– Éhes vagyok, – mondtam, – mert azt óhajtottam, hogy valahol nyugodtan
elbeszélgethessünk egymással.

– Hja úgy, – mondta barátságosan. – Jól van. Még van néhány márkám a
zsebemben. Ezért tehát…

– Remélhetőleg nem a nadrágzsebben.

Solander hangosan nevetett és ismét megállott.

– Nézze meg az ember, micsoda viccet csinál. Mindjárt gondoltam, hogy az
imént észrevette, ami a gyujtósskatulyával történt. De nálam egészen
mindegy, hová dugom a pénzt, nem marad meg egyetlen zsebemben sem.

– Magamnak is van pénzem, – mondtam, – hogy megszabadítsam csalódásától.

– Akkor minek jön velem? – kérdezte komoran.

– Hát… csak azért.

– Elmegyünk az én törzsvendéglőmbe, – szólt hirtelen fölvídulva. – Ilyen
szép napon a legsötétebb zúgban kell a napfényt ünnepelni, csak akkor
méltányolja az ember igazán. Hozzája egy kortyocska bor, benne hegyi
napfénnyel a fiatalság éveiből, ez szürke szíveknek való keverék. Rajta
hát!

Előre ment, mintha háborúba vonulna. Kabátja hátrafelé röpült és vállán
a fény tükröződött. Bő kopott nadrágja úgy odasimult a lábaszárához,
mint a zászló a rúdjához és rongyos cipője cserben akarta hagyni. Egyik
harisnyája barna volt, a másik szürke, de ez nem tűnt föl, mert
mindkettő lecsúszott egészen a cúgos cipő szárára. Nemes formájú
elhanyagolt keze, mint az inga, messzire előre-hátra lóbálódzott a
csipője mellett, az emberek kitértek nagyra tervezett hódító útjából és
utánunk néztek.

Talán negyven éves, gondoltam, talán ötven. Az élet mely útjait
taposhatták ezek a lábak. Ő is egyike azoknak a csavargóknak, akik nem
az utcáról származnak, két idő változásában nőtt föl, mint mindkettőnek
gyermeke és tévelyeg köztük, mint ahogyan a madár küzd két felhő
pályájának légforgatagában. A régi megköti, az új megérinti, egyikkel
sem tud megbirkózni, áhitatból bizonytalan és csak a hasztalan
áldozatban erős. Úgy éreztem magam mellett ezt a hallgató embert és
lényét, mintha beszélne magáról. Titkos borzongással rokonnak éreztem
magamat vele és mégis a legjobb reménységgel voltam iránta. Bármi legyen
is, gondoltam, ember. Már régóta tudtam, milyen nehéz embernek lenni.

Ó, mennyivel jobban szerettem a tökéletlen embereket, akiknek szíve
melegített, mint azokat a többieket, akiknek sokféle tökéletes
formájában a föld oly gazdag és akiket száműztem életemből, mert
szívtelenek voltak. Tejára gondoltam és a gyászban, amely beborított,
Solandert szépnek láttam.

– Szeretnék kijutni a városból, – szóltam hozzá, – nyári mezőkön,
hegyen-völgyön vagy messzi szemhatárok közt az ég alatt szeretnék
haladni, nem házak közt.

– Igen, igen, – mondta és jólelkű kárörömmel hunyorgatott felém, – ha az
ember magához hasonlót fogságban talál, akkor gondol a legnagyobb
fájdalommal a maga szabadságára. Úgy-e valami ilyesfélét akart mondani?
De bennünket mai embereket fogva tart a város és aki benne a természet
ellentétét látja, az szemlélődésében szánalmasan megrekedt és a
természet lényegét sohasem tudta másban meglátni, csak a mezőben, az
erdőben, a rétben. Éppen azok, akik azt hiszik, hogy egy köteg szénával
betömhetik lelkük repedéseit, bírják el legkevésbbé a természetet,
mintha éppen nekünk, e század városi embereinek nem kellene sokkal,
sokkal több erő a zabolátlan természet értéketlenségében való éléshez,
mint a léthez az emberi tömegek, a kitaposott utak, a langyos, hangos
levegő, a biztosított vélemények áramlatában.

A korcsma, ahová Solander elvitt, a Mária-templom árnyékában szűk
keresztutcában volt. Kivülről nehezen lehetett nyilvános korcsmának
fölismerni. Az ablakokat rikítóan tarka képekkel fölcifrázott, régi
divatú karikán járó függöny félig eltakarta és az üvegajtón nem volt
semmiféle hivogató fölirás, sem más jel, amiből korcsmára lehetett volna
következtetni. A szélfogóban kis fekete kutya feküdt és a vendégszobába
nyíló ajtó kilincsét bámulta. Solander beszélgetni kezdett vele, de az
állat csak egyetlenegyszer pillantott rá futólagosan, mintha meglepte
volna, hogy valaki szükség nélkül ebben a rekeszben tölti az időt,
azután ismét a kilincset nézte.

Ennek az eleinte kietlennek, elhagyottnak és barátságtalannak látszó
helyiségnek sajátságos varázsát csak fokonként vettem észre, abban a
mértékben, amelyben rájöttem arra, hogy föltünést nem kereső
egyszerűségével milyen jól alkalmazkodott annak a társaságnak
szükségleteihez, amely kis számmal benépesítette. Csak a nagy
cserépkályha két oldalán volt két csábító erkély; egyébként köröskörül a
fali padok előtt faasztalok állottak kopott faszékekkel és piszkos
terítőkkel. A szürkületben álmosan pislákolt néhány üvegedény, amelyről
nem lehetett megállapítani, hogy ivóedény-e avagy légyfogó, napsugár nem
hatolt e falak közé és rumnak, meg gáznak könnyen bódító édeskés szaga
töltötte meg a langyos levegőt. Este rendszerint maga a gazda, akinek
Kalauer volt a neve vagy így szólították, ült az italmérő asztal mögött,
kövér volt és álmos, de vendégei iránt mégis titkos figyelmet
tanusított, amellyel persze inkább a maga javát, mintsem pártfogoltjaiét
szolgálta. Maga mérte ki a bort és a pálinkát, a sör csapolásakor ráfujt
minden teli pohárra, hogy megvizsgálja a hab alatt, vajjon betelt-e már
az előírt mérték vagy még nem haladta-e túl, bagózott és ültében
félkörben nagyokat köpött a padlóra, aminek sötét foltgyűrűje mint a
Szaturnusz gyűrűje, a napszaka szerint több-kevesebb világossággal volt
látható. Később megtudtam, hogy a söntés mögött ajtó nyílt egy második
szobába, amely azonban csak a törzsvendégeknek és azoknak is csak
különleges alkalomkor állott rendelkezésükre. Menyasszonyszoba volt a
neve.

Az első futólagos benyomás azonban, amelyet ez a vendégszoba tett,
ártatlan, kissé elhanyagolt korcsmáé volt, amely a legközelebbi
környezet néhány igénytelen törzsvendégéből élt meg nagynehezen és ahol
az idegen semmit sem várhatott, csak unalmat és rossz bort.

Miután helyet foglaltunk a kályha mellett levő egyik asztalnál, lassú
kijózanodás fogott el bennünket, mint mindig azt, aki különöset várva
ideiglenes célhoz jut. A nagyon is sokat váró nekiindulás után tehát
most bizonyos tekintetben újra kellett kezdenünk a dolgot. Solander
jovialis leereszkedése mesterkélt volt, hangosan kiáltozott a korcsmáros
után és úgy látszott, hogy viselkedése elkedvetleníti a vendégeket. Még
három vagy négy ember volt a korcsmában: egy egyszerűen, de
tisztességesen öltözött ember, aki egy pohár vörösbor mellett az
ablaknál ült és buzgón írt vagy számítgatott, egy fiatal halvány ember,
aki hallgatott és rosszkedvűen egy leány mellett kuporgott és papirosról
ette megkésett reggelijét. A kenyeret és kolbászt pálinkával füszerezte,
a pohár az ujságfoszlányok közt érintetlenül állott a szomorúan az ablak
világosságába bámuló leány előtt és a fiú a villa hegyén néha egy-egy
falatot nyujtott oda a leánynak.

A korcsmáros egykedvűen köszöntötte Solandert és bort hozott. Engem
lassú tekintettel végigmustrált és mosolygott. Solander kitért a
korcsmárossal való beszélgetés elől, aki visszahuzódott a söntése mögé
és nem törődött többé velünk. Még csak azt kérdezte, akarunk-e enni.
Persze, ami van. Valamit bekiáltott egy félig nyitott ajtón, amelyen át
konyhai zaj, leányhang és edénycsörömpölés hallatszott.

Solander nagyott sóhajtott és gyorsan egymásután két pohár bort ivott
meg, mintha a borban keresne támasztékot, buzdítást és szabadságot. Én
kezdtem el tehát a beszédet és elmondtam neki, hogyan élek, egészen
őszintén megmondtam azt is, mi bilincselt le az ő személyén és hogy
nagyon örülnék, ha vele közelebbről ismerkedhetném meg. Figyelmesen, de
titkolt izgatottsággal hallgatta szavaimat, azonban nem vágott közbe,
sőt inkább biztatott, ha mindjárt csak gúnyolodó érdeklődésével is, hogy
folytassam a beszédet. Úgy látszott, mintha elkedvetlenítette volna,
hogy ilyen módon neki nem kedves elsőbbségre tettem szert a
társalgásban; érezte, hogy minden óvatosságom mellett is bizonyos
elnézést tanusítottam és elfogulatlanságot iparkodtam mutatni. Mivel
magam is tudtam, hogy ezt megtettem és hogy neki, különösen szemre oly
kedvezőtlen helyzetében kellemetlen lehet, ha úgy tűnik föl, mintha csak
egy pillanatra is elnézésre lenne szüksége, megértettem amikor ridegen
ezt mondta:

– Magának megvan rólam a helyes képe. Sőt nagyra van vele, hogy többet
látott rajtam, mint amennyit minden második ember lát és végül
unatkozik, azért kuporog itt. Senkisem tartóztatja, érti?

Eléggé megismertem a nyomort, hogy megértsem annak a beszédét, aki éppen
akkor, amikor valaki megérteni látszik a bánatát, megszégyenítő vallomás
helyett dacos büszkeséget mutat. Ezért egy pillanatra sem tévesztett meg
Solander, tudtam, hogy megsértem és hogy csalódást szerzek neki, ha
engedékenyen az ő szavai alá rendelem magamat. Nem az volt a célom, hogy
egy röpke és hiú órára a kedvére legyek neki vagy ő nekem, hanem
megakartam ismerni a lényét, amelynek mély verését bizalmas távolból
hallottam és tudtam, hogy ez sohasem sikerül, ha tartózkodás nélkül ki
nem tárjuk a szívünket.

– Hazudik, – mondtam hidegen, – senkit sem keresek csak magamat, éppen
úgy mint ön.

– Retteg a sorsától kedvesem és bennem akar kissé jövőjének kulisszái
mögé tekinteni.

– Nem teszem meg önnek a magam kárára azt a szívességet, hogy az ön
hiúságának oda dobom a morzsákat, amelyeket talán lenyel, hogy engem
megvethessen.

Solander úgy nézett rám, mint a farkas.

– Nézze meg az ember! Jámbornak látszik mint a juh, pedig fogas ember.
Megértettelek. Egészségedre testvér!

Mosolygás nélkül kocintottam vele. Reszkettem arra a gondolatra, hogy
elveszthetem, amit már megnyertem, nagyon elkomolyodtam és nem értettem
azt az aggasztó gondot, amellyel e férfinak, mint életem első barátjának
megismerése után törtem magamat. Minden ember elhagyatottnak mondja
magát és talán az is, mindenki a maga igényének mértéke, lénye és értéke
szerint, de igazán elhagyatottnak csak az érzi magát, aki soha egy
pillanatra sem szűnt meg hinni minden ember testvériségében.

– Így találunk rá egymásra, – mondta Solander sóhajtva, – és holnap
megint mehetünk tovább. De ma szép napot csinálunk. Te sehol sem
állottál és sehol sem ragadtál meg, ez jó, de veszedelmes. Aki szereti a
veszedelmet, anélkül, hogy átlátná a nagyságát, annak könnyű a dolga, de
aki látja és mégis bátor marad, ez már valami. Én, amint itt látsz –
hiszen csak véletlen, hogy legutóbb külsőleg nem történt minden a
kivánságom szerint – birokra keltem az élettel. Először eltemet minden
omladékkal, de aki kivergődik alóla, az legyőzte. De engem nem fog többé
meglepni, ahogyan egy napon a holdkórosokat meglepi. A legtöbb ember nem
szinte álomban vándorol? Közöttünk még az ostobákat lehet a
legkönnyebben elviselni, ezek az égi atyától kapták az útlevelüket. De
az okosak, akik maguk teszik magukra a szemellenzőt, ez az ellenség.
Egészségedre!

– Én nem tudok ilyen gyors lépést tartani.

– Nekem is mérsékelnem kellene magamat, de ha mértékletes vagyok, nem
érek semmit. Hidd el, hogy a mértékletesség, bármiben gyakorolom is,
megront. Aljas vagyok, ha nem sülyedek, az emelkedés nem válik
hasznomra. A birtok akár vérben, fejben vagy a zsebben, türelmetlenné,
vágyódóvá, sóvárgóvá és lelkemben ingataggá tesz. Ha nálam valami
eltorlaszolódik, tönkre megyek, de ha minden folyik, támaszt és vigaszt
adnak meleg jó gondolatok.

Nagy, vad fejét kissé lehorgasztotta és azzal az akaratlan
szomorúsággal, amely arcának nyugodt kifejezését jellemezte, a
borospohár halvány csillogásába nézett. Azután a zsebéből rövid pipát
vett ki, ügyetlen ujjaival kényelmesen megtömte, mint ahogyan a
vetőbabot nyomja bele az ember a tavaszi földbe és a szárát a bajuszán
át mint valami bokron keresztül az ajka közé tolta.

– Akárhogyan szeretem a szabadságomat, – mondá, – itt kell ülnöm, bármit
tesz is az ember, elmulik a nap. Élünk, csinálunk-e még valamit?
Szerelmes vagyok ez életbe, ez a szülője szeszélyemnek és
neveletlenségemnek, állhatatlanságomnak, búsulásom és boldogságom
váltakozásának. Mások reális házassági kötelékben élnek az élettel, de
tettel vagy gondolattal mégis csak mi nemzük a világnak a megmaradó
szellemi gyermekeket.

Belsejében egészen fölmelegedett a beszédtől és saját tüzében
kivirágzott. Majd fönnhéjázva, majd összezúzva, most megvető
közönbösséggel maga iránt, máskor nemes magasratörés heroikos túlzásával
görgette elém buzgalommal életének tarka képeit és gondolatait.
Folyékonyan beszélt és gyönyörűen, kesernyésen és hiún egyszerre; színes
forrásokban és sötét pocsolyás patakokban tárta ki a lelkét,
elragadtatva az igazmondástól, mély emberi szomorúságtól lesujtva,
frivolan és tele boldog reménységgel.

Ételünket már régen elfogyasztottuk, a bor elhatalmasodott bennünk, künn
a délutáni nap ferdén tűzött a szembenlevő házfal ablakaiba és a korcsma
vendégeket kiszolgált, elbocsátott és ismét ujakat fogadott magába.
Solander azt indítványozta, hogy költözzünk át egy másik helyiségbe, egy
söröspincébe a városháztéren, előbb azonban igyunk kávét. A
korcsmárosnak elhárítólag búcsút intett, az öreg megértette és
bólintott. Körülvett bennünket az üde levegő frissesége és az utcák
jóleső zaja. Solander karon fogott és néma elragadtatásunkra elárasztott
bennünket a mások élete, dolgos sietése, komoly készenléte, ezer
kötelesség lélekzete és a körülöttünk levő embertömeg hallgatag terhe.
Szabadnak és boldognak éreztem magamat, szinte a reménység valami üde
szigetén, mintha az egyetemességben föloldódtam volna, boldogan
elszakadva mindentől és mégis jó szívvel mindenki iránt.

Két órával éjfél előtt Solander tökrészeg volt és ha a korcsmában, ahová
legutóljára bevetődtünk, nem tudták volna a lakását, tanácstalanul
veszve lettem volna. Így azonban nagynehezen sikerült őt haza
szállítanom. Valaki segített, akinek néhány részvétteljes és sajnálkozó
szavára emlékszem, de ezt a közösséget Solander iránt táplált
érzelmemmel visszautasítottam és az idegennek, mihelyt nem volt rá
szükségem, kiadtam az útját.

Amikor Solander kapuján csöngettem, láttam, hogy az öreg házban a kapu
mellett az ablakban elfujtak egy gyertyát és halk léptek közeledését
hallottam. Az utcai világítás fényében egy asszonyt láttam, aki egyszerű
viszonyok közt élő jó származású hölgy módjára viselkedett. Csunya,
gondokkal telt szomorú arc hajolt a tehetetlen ember fölé. Engem alig
méltatott futólagos köszönésre. E csöndes alak sem bosszankodást, sem
utálatot, még izgatottságot vagy türelmetlendéget is alig árult el,
mintha mindezt már kegyetlenül megszokta volna. Egy gyertya világánál
csaknem üres szobát láttam, benne egy ágyat, egy íróasztalt, könyvek és
iratok vadonjával, egy szekrényt és egy mosdószekrényt. A túlterhelt
íróasztalon kivül minden józan rendben volt elrakva, csak a falon függő
különös képek tartoztak, amint látszott, abba a birodalomba, amelyet az
itt rendet teremtő kéz nem érintett. Amikor láttam, hogy Solandernek már
megvan a védelme, nyugtalanul fölzaklatva, fáradtan és mindenen
fölülemelkedve, de egyúttal csalódottan távoztam. Csak most láttam, hogy
keskeny, régi téren voltam, amely négyszögletes volt és egyforma
házaival olyan csöndes és sötét, mint egy udvar. A házzal szemben levő
fasor fölött a fehér telihold állott és a fák árnyait szőnyegként az
utcára terítette. A hold árnyékában padot vettem észre, átmentem és
kimerűlten leroskadtam rája. Valahonnan óraütés hallatszott, úgy éreztem
magamat, mintha egészen idegen városba tévedtem volna. Nappal még
sohasem jártam ezen a vidéken.

Érzékeim és gondolataim lassanként megnyugodtak, de nem voltam
megelégedett, gyötört a kegyetlen élet ez elpusztított helye. Az ég a
zavaros hullámokban visszatükröződik ugyan, de azért nem teszi tisztává.
Ámde fényét nem tiszta sugárral adják vissza? Bizonytalanságom kínzott,
még nem értettem ahhoz, hogy megnyugtatásomra külön válasszam a tények
világát ez eszmék világától, aminthogy Solander sem értett ehhez
sohasem. De sejtettem, hogy ez az ő végzete és félelemmel és haraggal
megértettem, hogy a szellem igazi élete csak az akarat
különválasztásával kezdődik. Ám minél inkább törekedtem a megmentésemre,
annál szegényebbnek tűntem föl magam előtt.

Ekkor Solander szobájában kialudt a világítás. Mindjárt utána óvatosan
kinyilt a kapu és azt a nőt, akivel nála találkoztam, óvatosan és
hangtalanul távozni láttam. Nesztelenül csúszott végig a lába a köveken,
mintha árnyék lett volna és az egyik keresztutcánál eltűnt a sarkon.
Testvéri üdvözletféle maradt hátra az éjszaka csöndjében, sejtése és
fájdalma a névtelen emberszeretetnek, egy ékesség nélkül való értéknek,
amelyet csak az angyalok szeme lát.

*

Sokáig nem tudtam elaludni, kis szobámat megtöltötte az éjjeli
világosság, néha-néha lépés zaja halatszott a téren és visszhangja is
vele futott a házszögletekben. Távol nehézkes kocsik haladtak, a nyári
éj szürkületén át lassanként testet kapott az új nappal. Ablakom az ég
nagyságát tisztának mutatta és világosnak, mint aminő az életem. Amikor
végre elaludtam, azt álmodtam, hogy az embereket mind valami forró szél
elkapta az a követelés, hogy valaminek történnie kell. Ezzel a
követelésükkel tanácstalanul tévelyegtek szerteszét és egymásnak
kiáltozták: Kell valaminek történnie! Mintha mindenikük tudta volna,
mindenikük magában, miről van szó, de senkisem volt képes megmondani.

Amikor fölébredtem, kápráztatta a szememet a nappali fény, amely a nap
széles sugárfolyamával hatolt be a szobámba. Ágyam mellett a széken
Solander ült. A fején kalap, akkora mint egy ernyő és térde közül
hatalmas botnak a kampója ágaskodott ki.

– ’Csés jó napot, – mondá vidáman, – hát csak kényelembe teszi magát az
ember. Elkannál voltam és amikor átjöttem itt a téren, úgy rémlett, hogy
ez a pajta ad neked szállást a padlásán.

– Én mondtam meg neked?

– Alighanem, de az is lehet, hogy Elkan. Bátran ébredj föl egészen.
Rendesen jókedvűen szoktál reggel fölébredni? Különben nem is lehet
másként, hiszen amikor fiatal voltam, én is boldogan ébredtem föl. Most
azonban néha heves, gonosz ijedtség az ébredésem és ilyenkor ezt
kiáltom: végem van, végem… és ha meglátom az ablakon a napfényt, a
szomorúságtól tántorgok. De ma jól éreztem magamat. Nem megyünk a
városba?

Nagy örömmel ráálltam. Mintha örökre eltűnt volna minden, ami az elmult
órákban aggasztott, olyan magától értetődőnek látott ez a különös ember
mindent, ami őt illette, a baját, gondolatainak aranyos
összevisszaságát, barátságunkat. Körülnézett a szobában.

– Szegény vagy?

– Nincs semmim.

– Nem baj testvér. A fiatalságnak jót tesz a szegénység. Figyeld meg
azokat a fiatal embereket, akik nem magukszerzette vagyonnal
rendelkeznek, fogva tartja őket, megrontja erejüket, merészségüket és a
szép szabadságot, amelyet az a tudat ad, hogy nincs semmink. Ama
gondjuknak, hogy valamit elveszthetnek, föláldozzák ama képesség
fejlesztését, hogy valamit megnyerhessenek. Csak harcban lehet nyerni,
még akkor is, ha elveszítjük.

Elővette a pipáját, de ekkor szivarokat vett észre az asztalomon, egyet
elvett, a másikkal engem kinált meg.

– Nesze, füstölj, füstölj az ágyban. Vagy föl akarsz már kelni?

Fölugrottam és gondoltam: azok közé az emberek közé tartozik, akik nem
érzik magukat erősebbeknek azért, mert korábban keltek föl, mint mások.
Ez ritka dolog.

Solander a szivar leharapott hegyét kiköpte az ablakon és füstölni
kezdett mint a kályha, amelynek nincs csöve. Amikor beszélni kezdett,
köhögés gyilkos rohama a mondat felét beléfojtotta. A kezével intett,
mintha ezt akarta volna mondani: csak türelem, elmondok még majd
mindent. Végre ezt kérdezte:

– Van ma valami dolgod?

– Csak akkor van dolgom, ha akarom.

– Jól van, megértjük egymást. Én csak akkor akarok valamit tenni, ha
nincs semmim. Ez nagyon hasonlít a te elvedhez. Vedd például ezt az
Elkant az ő polemikus irkafirka-zászlójával, hát azt hiszed, hogy
szívesen írók a lapjába? De most ez az egyedüli hely, ahol szóhoz
juthatok. Nem baj, majd csak megváltozik a dolog.

Vizsgálódva nézett reám, mintha arra kérne, jelentsem ki, hogy bízom
benne, de mert hallgattam, sóhajtott és a maga bizalmával állott elő:

– El kell jönnie az időmnek, amikor elmondhatom, ami mondanivalóm van az
életben, csak a nyugalmam hiányzott mindig és az idő gondolataim
összeszedésére. Azelőtt másként volt, de akkor megvetettem azokat az
eszközöket, amelyek előbbre vihettek volna. Elszalaszthatja-e az ember a
maga idejét? Hiszed ezt?

– Akinek igazán van valami mondanivalója, annak mindig eljön az ideje.

– Úgy-e? Látod, te okosan gondolkodol, bátorságot öntesz az emberbe.
Kedvem találom ugyan gondolataim gazdagságában, de egész gazdagságomban
még sincs meg az igazi kedvem. Ez a végzetem. Ezt csak az érti meg, aki
törődik lelki háztartásával.

Zavartan maga elé nézett és hallgatott. Gyakran úgy látszott, mintha
meglepődnék saját nyilatkozatain és csak akkor fontolná meg, amikor már
elárulta őket. Érzékvilágának ez a nyers, durva burkolata időnként
mintha nem is sejtette volna azokat a forrásokat, amelyek alatta lelke
mélyén fakadtak. Nem volt itélőképessége és nem volt öntudatos, a mások
szemével látott és mások szívével érzett és a jelenségek világát
gondolataiban csak a véletlen szerint rendezte és eredetüket nem tudta
kikutatni. De ezek a véletlenek gyakran csodálatos fényben ragyogtak.

Valahogyan megéreztem benne korunk tragikus szellemi tipusát, de ami őt
messze a gyors hatás és hamis páthosz alakoskodó és lelkiismeretlen
fanatikusai fölé emelte, az látnoki meghatottsága volt az emberi
lélekkel szemben. Hiányzott belőle, mint jóval később fölismertem, a
szellemnek az a döntő képessége, amely mint alkotó fantázia újat teremt,
de sokkal gazdagabb volt akárhány embernél, akinek ez az adománya meg
van kicsiben és ennek rövid életű szegényes dicsőséget köszönhet.

Solander úgy gondolkodott és úgy beszélt, mint az az ember, aki
megszokta a hivő hallgatóságot, amely nem ellenőrzi, hanem jóhiszeműen,
csodálattal és irigység nélkül rendeli magát alája. Csak az tanul meg
okosan gondolkodni, aki sokat van egyedül, mert senki sem győzhető meg
nehezebben, mint a magunk kétkedésének és a magunk ellenmondásának
hangja. A magányban meghat minden őszinte ember hiúsága és
megelégedettsége és nemes szerénység a magunk képességének és a magunk
jogának természetes törvénye szerint rendezi az értékeket. Hány
alapjában becsületes lelket csábított már hazugságra és túlzásra az,
mert nem akarta, hogy valami áhitatos oktondi vagy kritikátlan közönség
megcsalódjék a várakozásában.

A városban tett közös sétánk alatt megismertem Solander élete
történetét, amelyet csodálatos egykedvűséggel és minden mentegetődzés és
kimagyarázkodás nélkül beszélt el. Nem vádolta sem magát, sem mást és
semmit sem tüntetett föl magára nézve kedvező színben, hanem annak az
embernek állhatatos, csaknem józan tárgyilagosságával beszélt, aki a
hallgatóra magára bízza a következtetést az eseményekből. Egyszer rövid
gondolkodás után kedvesen így szólt:

– Elkeseríti az embert, ha hazudnia kell; ha eléggé bizik magában, hogy
megkockáztassa az igazságot, már félig kibékült. Hazudni csak viccel
lehet, a humor ellenben mindig az igazság társa.

Egy vidéki lelkésznek volt a fia és mert az apjának semmi kilátása sem
nyilt arra, hogy falusi állását városi hivatallal cserélhesse föl, korán
idegenben nevelkedett. Fiatalságáról csaknem semmit sem beszélt
Solander, csak annyit tudtam meg, hogy anyja elhagyta a férjét és
csodálatos balsors után eltűnt.

– E napokról egészen huszonöt éves koromig jóformán semmit sem tudok
mondani, amit átéltem, külső megélés volt és ezért közönbös.
Öntudatlanul éltem és azt hiszem, hogy eddig a korig minden ember így
van vele, csak később tartják fontosnak az emlékeket. Teljes öntudattal
és egész erővel mindannyian csak néhány évig élünk.

Azután leányok és asszonyok kapcsolódtak bele az életébe, amelyet
mindvégig kihasználtak. Részletekről nem beszélt, de óvatos célzásaiból
kiderűlt, hogy egészen elmerűlt ebben az árban, amely végre is
eltérítette életének céljától. Néha szomorúan beszélt és mindig
dicsekvés nélkül, hanghordozása és célzásainak gondos óvatossága mindent
csaknem borzalmas valóság színében tüntetett föl. Olyan dolgokat beszélt
el, aminőket nem lehet kitalálni, de természetes tapintata, amely mindig
érvényesült, valahányszor komoly volt, megakadályozta, hogy
melankolikussá váljék vagy hogy meg nem érdemelt vereségét bevallja.
Ezért néha kegyetlen gúnnyal beszélt magáról. Bár nem szólt az
asszonyokról megvetéssel, de hiába, ezen a téren vannak dolgok,
amelyekről az ember ha megemlékezik, a legjobb akarattal sem
nyilatkozhatik ünnepiesen, ha pártatlanul gondol rájuk vissza.

– Az én életemben úgy váltották föl egymást az asszonyok, mint valami
póstahivatalban. Rettenetes volt. Kezdetben minden egyes esetben azt
hittem, hogy igazán szerelmes vagyok és csak állhatatlanságomon
csodálkoztam kissé. Milyen szerepe volt ebben a hiúságomnak, nem tudom
megmondani, mert ki tudná pontosan lemérni azokat a kölcsönhatásokat,
amelyekből a szenvedély táplálkozik? Bizonyos az, hogy tulajdonképpen
mindig nagyon is komolyan vettem az asszonyokat, ha nem is volt ez a
látszatja, nagyon is komolyan egy bizonyos és alighanem hamis
értelemben. Mindenikükről azt hittem, hogy valami határozott befolyással
vannak lelki életemre és eközben egészen elkerűlte a figyelmemet, mik
voltak ők. Mennyire megkönnyítették nekem, hogy tisztességgel gyönge,
méltósággal hűtelen és önbecsüléssel rossz legyek. Megtanítottak arra,
hogy legfőbb jogomnak tekintsem az általuk nyujtott élvezetet és ha
legyőztek, mint valami hőst megkoszorúztak. Nemsokára annyira
elhatalmaskodott rajtam ez az élet, hogy már nem tudtam belőle
kimenekülni, hiszen szerencsétlenségéből sokkal könnyebben kiszabadítja
magát az ember, mint végzetes szerencséjéből. Akkor diák voltam és az is
maradtam, amikor az apám meghalt és megszűnt a támogatása. Csaknem
észrevétlenül asszonyoktól kezdtem elfogadni azt, amire szükségem volt
az élethez. Mennyivel több kedvességgel, tapintattal és
természetességgel tudja a szerető nő eltartani az emberét, mint
megfordítva. Az az asszony, aki magát odaadja, minden mást is odaad, a
férfi rendszerint azt hiszi, hogy a maga személyével már túlsokat adott.
Tanulmányom és munkám abbamaradt. A fejem ugyan mindig tele volt
tervezgetéssel, de gondtalan asszonyoknak, akik az élvezetnek élnek,
sokkal kényelmesebb a tervezgetés, mint a tett, mert a tervezgetés nem
vonja el tőlük a férfit. Önbizalmamat olyan készségesen táplálták és
kielégítették, hogy cselekedetre tulajdonképpen nem is volt szükség.
Nagy hangon hirdettem, hogy mit szándékozom tenni és a szobám tele volt
tömjénnel, amely a befejezett munkának hódolt, még mielőtt hozzáfogtam
volna. Az ágyból néztem a tettek szép, kemény, tiszta világát és nem is
hiszed, hogy onnan szemlélve, mily hamar változik ronggyá. És néha mégis
jóra adtam magamat, azt gondoltam, művész vagyok. A magambaszállás
keserű óráit éltem át, de sokkal jobban el voltam kényeztetve, semhogy a
művészettől ne vártam volna azt, amit az asszonyok nyujtottak nekem.
Csakhogy a művészet nem kényeztet el senkit, olyan nő az, aki hűséget
követel, vas szívet és hideg főt…

Megakadt és sokáig hallgatott. Végre egyszerűen mondá:

– Hová lettek mindahányan? Csak egyetlenegy tartott ki mellettem. Tegnap
láttad. Nem az én szegény értékem tartja nálam, hanem az övé. Az
asszonyok lelkét és vérét föl tudtam gyujtani, de egyiket sem tudtam
sokáig magamhoz fűzni. A jó Isten tudja, hogy mi kergette őket hozzám,
hiszen nem voltam se szép, se gazdag. Sokszor azt hittem, hogy a hirem
és élményeim el fogják őket riasztani. De ennek éppen az ellenkezője
történt. Azt hihetné az ember, hogy semmi sem boszantja jobban az
asszonyt, mintha másokkal kell egy férfin osztozkodnia vagy ha sok
elődje volt. De ennek éppen az ellenkezője áll. Az efajta asszonyok úgy
járnak, mint a méhek egy csésze mézzel: egyikük fölfedezi és nemsokára
valamennyi ott van. Az asszony rendszerint kissé megveti azt a férfit,
akinek egyetlen szerelme, nincs elég nagy véleménye magamagáról. De a
nők lényében megvan a kiváncsiságnak, irígységnek és hiúságnak az a
keveréke is, amely ellen nem oltalmaz meg tökéletesen semmiféle jellem.
Ennek alapja talán egyszerű természetük, talán a mai férfiak
józanságának élettelenségének és egyoldalúságának a következménye. Ki
tudná eldönteni? A természet érzéketlen, gyakran kegyetlen játékot űz
mindenkivel, akinek nincs meg az ereje, hogy a megismerés akaratával
idejében szembeszálljon vele vagy akit a szeretet kegyelmével nem fogad
anyai karjába. Csak akkor tudtam meg, mennyire visszaéltek velem, amikor
ez a visszaélés már nem szerzett különös örömet; akkor ismertem meg az
erőmet, amikor már elvesztettem.

Leültünk egy folyó partján, amely a távoli város felé sietett s
keresztül folyt rajta. A meleg, nyári nap gőze beburkolta a várost és
tornyai, sok évszázad intőjelei, olyanok voltak, mint egy kék álomkép,
amelyet megszentelt a távolság és a kor. Solander elővette a pipáját és
szótlanul füstölni kezdett, dac és tanácstalanság kifejezésével az arcán
mosolygott és a tovasiető vízre bámult. Fűzfabokrok árnyékot adtak
nekünk. A tulsó parton pásztor állott legelésző juhai közepette és
kutyája átneszelt hozzánk. Minél tovább figyeltem Solander arcát, annál
világosabban megértettem, hogy ez az élettel és ártalmatlan, céltalan
erővel teli elvadult szív, ez a sohasem nyugvó szellem, ez a végtelenül
izguló lélek, ez az érzékek erős mozgalmában megnyilvánuló hangos jókedv
és ez a gőggel és őszinteséggel teli zsarnoki gyermekiesség az asszonyok
és leányok szívét egykor szenvedő reménykedéssel, anyai részvéttel és
vad vágyakozással tölthette el. Megértettem a veszedelmet, amely egy meg
nem fogható és mégis le nem tagadható szellemi életerő viszfényében a
női lélekre nézve bekövetkezhetik és a könnyűek meg nem állapodott
természetét a szerelem és szolgálatkészség közt való abba az ingadozásba
ragadja bele, amelynek zálogul odaadják a testüket.

De mily kegyetlenül megbosszulták magukat csalódásukért! Haraggal és
könyörülettel éreztem, hogy ez a szellem nem támad föl többé, hogy
szárnya letört, fénye elhomályosult és hogy útját romok borítják.
Solander hirtelen, mintha gondolataim az ő reménytelenségét keltették
volna föl, reám nézett.

– Gyerünk testvér, – mondta mélyet sóhajtva, – és igyunk egyet. Tudok a
közelben egy erdei korcsmát; ha meglátod, mintha a menyországban lennél.
Az ördögbe is! Kettős undort kell borba fullasztanunk, a tegnapit és
azt, amely ma reggeli fecsegésemből támad. Fogadjunk, hogy mindkettőt
elpusztítom.

Miközben tovább haladtunk, várta a feleletemet, de mert hallgattam,
folytatta:

– Te velem tartasz, ezt be kell ismernem, de mindig mint vendég. Mi
gátol abban, hogy teljesen nekiadd magadat? Nem tudom, irígyeljelek-e,
néha azt hiszem, hogy gyűlölni tudnálak. Megijedsz? Ne tedd, hű leszek
hozzád. Megértem azt is, hogy talán arra vársz, míg egyszer egészen
legyőz, nem tehetsz másként… nos, áldjon meg az Ég, ne haragudj rám.

Megszorítottam a kezét és erősen küzdöttem meghatottságommal. Teját
láttam magam előtt, aki ezt mondta: «A kezedet visszahúzod, még mielőtt
igazán megfogtam volna.» Az ő szavaiból és Solanderéból nem ugyanegy
kérdés és vád csendült ki? De azok a szavak, amelyekkel Solander
megtoldotta a szemrehányását és amelyeket Teja nem talált meg, voltak
életemnek első igazi vigasza, ragyogó fénye.

Az erdei korcsma, ahová Solander elkalauzolt, kielégítette azt a
kivánságot, amelyet Solander bennem fölkeltett. A kopott ház zöld
buvóhelyek és lombsátrak szövevényében elvadult kertben, bükkfák
árnyékában épült és az egész telep gondozatlanságukban már alig
fölismerhető utakon lassanként beleolvadt az erdőbe. A zöldben mindenütt
ott fényeskedett a napnak nyugodt arany sugara, az asztalok közt tyukok
kapirgáltak és a háztetőn vidáman népes galambdúcot vettem észre. A
korcsmárosné vaskos bizalmaskodással fogadta Solandert, akit ez, bár
észrevehetőleg örült neki, mintha kínosan érintett volna. Az erdő
szélén, lombok sűrű zöldje közepette választottunk helyet és ott
leültünk a hűvös nyári illatban, hogy föl se keljünk az est
beköszöntéig.

A bor megint szinte második és új életre keltette Solander erjedő
lelkét, megszabadított minden bilincsemtől és megrettentett, hogy ez az
ember, akiről azt hittem, hogy szánnom szabad őt és akitől majd féltem,
majd pedig csodáltam, olyan vallomásokra indított, aminőket magamnak is
először tettem meg. De semmi sem ragadja jobban magával az embert, mint
a pazarlás nemes vágya és Solander egészen új erőszakos vakmerőséget
varázsolt a lelkembe és boldogító közönbösséget minden iránt, ami nem
tartozott a magabecsülés és a reménykedés e forró élvezetének
birodalmába.

Rövid szép napja ifjúságomnak! Solander serlegéből kóstolót ittam a
beteljesülésből, amelyet nem ismertem, megízleltem jövendőbeli névtelen
harcaim szenvedését és a halál sejtését, amely az ifjúságnak, ha együtt
érzi az élet teljességével, jobban ízlik mint a legtüzesebb bor. Az
ellenmondás és a bizalom izgató kölcsönhatásában követtem Solander
tévelygését és fölismerését, fájdalmát és hitét.

Már a hold világított, amikor mélabúsan és szomorúan ezt mondta:

– Egyszer, amikor fiatal voltam, megszületett a legjobb munkám.
Megtalálhatod valamelyik fiókban vagy talán már régen nincs meg ott sem.
Ne mondj gyöngének, mert lemondtam arról, hogy csak neki éljek.
Csábított az élet, a fivérek és nővérek, sokak részvéte, a gyors
szerelem, a mindennapi melegség, olyan lettem tehát, amilyennek a
többiek akarták. Csak azt ne mondd, hogy ez nem más mint gyöngeség.
Irtózatos hatalom van azokban a követelésekben, amelyekkel korunk áll
elénk, hányan lettek koruk áldozataivá és éppen a legjobbak. Minden idők
legnagyobb szellemei, bármilyen fölségesnek látszik is a munkájuk, csak
keveset adhattak magukból, a legértékesebbet azonban, mert nem követelte
tőlük senki, magukkal vitték. Hogy tökéletes mű szülessék, ehhez olyan
tökéletes világ kell, amely követeli azt, az ég bátorítása kell hozzá, a
legjobbak ezért nem alkottak, hanem nélkülöztek és hittek… de te már nem
is értesz meg engem, vigyen el az ördög!

Összerázkódott és ivott.

– Magunkra vagyunk hagyatva, mint az állatok.

– És mégis bennünk lakozik a szerelem.

– Igaz, igaz, – felelte Solander nyugodtabban és tovább akarta fűzni
gondolatait, de már nem tudta.

– Kell-e ezt nekem mondanod? Mikor hallottad ezt tőlem? De ha elveinkből
engedünk, megromlunk. Ha nem teszünk engedményt, tönkre mehetünk ugyan,
de nem romolhatunk meg. A kompromisszum, a langyos középút a megrontónk,
ez az emberiség alattomos járványa, a lelkek homályos szürkülete, nem
nappal és nem éjjel. «Annak okáért mivelhogy lágymeleg vagy, kiokádlak
tégedet az én számból.» Hol is van ez megírva? Természetesen János
evangelistánál, az ő szíve megérezte az igazságot és a legvilágosabban
akkor, amikor elmerűlt. Valamennyiünket ki fognak okádni.

– Én nem teszek engedményt, – mondám.

– Ne beszélj. Persze, hogy nem teszel, mert egyáltalában semmit sem
teszel. Várj addig, amíg elragad a becsvágy, ez a tűz, amely akkor
támad, ha az Isten és az ördög birokra kél bennünk. Várj és figyelj. Egy
napon talán elragad téged, akkor jusson eszedbe Solander. Én tettem
engedményeket, de nekem megvan a vígaszom: tudom, hogy tettem és addig,
gondolom gyakran, míg ezt tudom, nincs minden veszve. Én magam, én
természetesen veszve vagyok, de még nem veszett el minden, érted ezt?
Szinte azt mondhatnám, még hiszem…

– Megértelek és tudom, hogy sokat mondasz el magadról.

– Talán mindent. Nem tudom. De gyakran, amikor úgy érzem, mintha a
szomorúság elvenné az eszemet, idegenszerű fénysugár világít a lelkembe
és sejtem, hogy minden a hittől függ. Ilyenkor azt gondolom, hogy a hit
misztikus értelme, örök lelke annak, ami megváltást jelent. A bennünk
élő hit mintha Isten cselekedete volna a mi tetteinkért. A hitet éppen
úgy kell tisztelni, mint a szeretetet, önmagáért és mint erőt, de nem
tárgya értékéhez vagy igazságához mérten. Az az Isten, akit
nyomorúságomban gyakran elképzelek, senkitől sem fogja kérdezni: «Hiszel
bennem?» Ezt fogja kérdezni: «Hiszel?» Mily belső derű, mily igazi
boldogság áraszthatja el annak a lelkét, aki egyszerűen és kétkedés
nélkül így felelhet: «Igen, hiszek.» Mintha bizony a hit valami
határozott meggyőződés dolga lenne! A hit az igazi jámborság szíve, erős
lelkek egészsége, a hit az örök igenlés.

Hirtelen belső láz kezdte gyötörni. Poharához nyult, mintha abban
keresett volna támasztékot, de földöntötte és keze lehanyatlott.
Borgőzös feje előredőlt és szája, mint a sírással küzködő gyermeké,
eltorzult.

A korcsmárosné jólelkűen fölajánlotta, hogy szállást ad a házában.
Solander, mint valami alaktalan kísértet, a fák alatt elbotorkált a
holdfényben és hangosan énekelt. Az éjjeli erdő visszaverte ezeket a
hangokat, amelyek olyanok voltak, mint valami állat szomorú ordítása.
Kis sütőházban, amelynek törött ablakán bekandikált a holdvilág, a
kemencén vetettek nekem szénából ágyat. Forgott velem a világ és
anyáskodó hangon egy tücsök csiripelt. Tágranyilt szemmel néztem a
csöndes fénybe és ez a tudat, hogy élek, bánatos kiváncsiság szédületébe
merített. Már félálomban bölcsőt láttam, amely mintha lebegett volna,
fényes csillag alatt ringott. Kínos és édes ének dallamára lassan
lengett napjaink világának egyik sarkától a másikig. Itt Erosz, ott az
Evangélium volt a sarok és én azzal a kimondhatatlan bizalommal, amely
látomást tud szülni, megsejtettem, hogy belőle egykor, ha megpihenne,
okos és jó ember derűlt vonásaival új Isten támadna.

*

A következő időkben, hogy Solanderrel találkozzam, betértem Kalauer
korcsmájába, ahol gyakori vendég lettem, bár Solandert ritkán találtam
ott és többnyire olyan társaságban, amely nem volt kedvemre való. Azután
pedig, miután több napig nem láttam, váratlanul a szobámban találtam
este, ha hazatértem vagy amikor reggel fölkeltem. Amikor egyszer a
lakásán kerestem, helyette azt a csöndes nőt találtam ott, aki első
éjjelünkön és sok későbbin is várakozott reá. Néhány szót váltottunk.
Nyugodtan és barátságosan felelt, de szeme nem engedte meg, hogy idegen
tekintet beléje hatolhasson és azzal a tudattal távoztam, hogy nemcsak
közönbös vagyok neki, hanem hogy az ő szeme egyáltalán nem lát bennem
mást, mint valami tárgyat. Más alkalommal Solanderre iparkodtam terelni
a beszédet, ürügyül a sorsáért való közös aggodalmunkat használtam föl
és nem titkoltam, hogy vonzódom hozzá. Székkel kínált, maga csöndesen
ült az ágy szélén és figyelemmel hallgatta szavaimat, de okos, egyébként
kevéssé szép arca csak akkor éledt föl, ha jó vagy csodálkozó szót
hallott arról a férfiról, akit szeretett és akit szolgált. Most először
kezdtem sejteni azt a ritka kizárólagosságot, amellyel csakis neki és
csakis benne élt, később pedig életének története felejthetetlen
odaadásnak és határtalan áldozatkészségnek képét tárta elém. Ő maga
azonban nem beszélt magáról és sorsáról, sem róla, akinek ezt a sorsot
köszönhette. Mintha számára nem lett volna a világon se élet, se ember,
csak alkalom, hogy Solanderért tehessen vagy szenvedhessen. Személyének
és minden jogának ez a föláldozása őszinte volt és becsületes, de
derűltség nélkül, fájdalmat okozó boldogságának gyertyácskája ott
lobogott a Solander élete fölött függő és egyre közeledő végzet sötét
felhője alatt. Ez valami kimondhatatlan szomorúságot adott hűsége
hatalmának, mert reménytelen volt és reménytelenül élt. Erről az
emberről megszűnt minden itélete, mert nem tudta összeegyeztetni
egyszerű, de makacs természetének kötelességtudásával és érzelmeivel és
ha utána járt volna, alighanem tönkre tette volna a konfliktust, mert
eszes volt és jellemes. Solander lénye nem engedett számára más utat,
mint a vak helyeslését vagy az elválásét és mert szerelme később
fölismerte, hogy Solander tőle függ, szidott, lenézett és megcsalt
szeretőből lassanként elnéző és tűrő testvérré változott.

Nem lepett tehát meg, hogy fölékesítette megvetett értékének virágaival
és dicsőítette, mert így akarta magát maga előtt igazolni. Arcvonásain
lassanként olyan női szenvedés jeleit vettem észre, amely nekem új volt
és érthetetlen és amelyet azelőtt sohasem láttam az életben;
megértettem, hogy senki sem szerette és hogy mindenki csak mosolyogva
beszélt róla, ami fölháborított és ki is elégített. Egyszer azt hittem,
hogy valami gonosztevő oldalán glóriás fényben haladó szent, máskor
szánalommal és megvetéssel azt gondoltam, hogy méltatlanul meghódolt. De
ő maga mintegy fájdalmas álomban, mosoly és könny nélkül járta a számára
rendelt utat és nem hallgatott semmi figyelmeztetésre, semmi vádra és
semmi dícséretre.

Jómódu gyártulajdonosnak volt a leánya és Solandert erejének és
reménységének legjobb éveiben ismerte meg, amikor már tíz évi
korkülönbség volt köztük. Lassan-lassan föláldozta érte egész vagyonát.
Látta szétfolyni a keze közt, de sohasem figyelmeztette, mert kedvesének
értékébe és erejébe vetett hitét a kétkedésnek még csak árnyékával sem
tudta gyöngíteni. Jogokkal ruházta föl az emberiesség és erkölcsiség
minden törvényével szemben, látta, hogy más nők áldozatuk hasznát
élvezik, de hallgatott, tűrt Solanderért, akinek végre odaadta mindenét.
Szívós bizonyosság erőt adott neki, érezte, hogy legvégül az övé, csak
az övé lesz, utolsó reménysége Solander tehetetlensége volt és azzal
vigasztalta magát, hogy ha mindenki elhagyta, dolgozni tud majd érte.

Solanderrel érintkezve később gyakrabban találkoztam ezzel az
asszonnyal. Amikor megismertem a történetét, a képe lassan megváltozott
előttem és legyőzve a szenvedésnek szemében élő nyugodt fényétől,
megkövettem, mert nem egyszer kételkedtem méltóságában és büszkeségében.
Az életből mily keveset ismerünk meg, ha az érték, erény, igazságosság
és jóság megszokott mértékével mérjük hatalmas, ezerszeres arculatát!
Mindent elvetni, mindent: ezzel kellene az egészséges ifjúságnak az
életet megkezdenie, hiszen a tiszta erős szív mégis mindig megtalálja az
igaz értéket. Benne pihen mint a virág illata és szíve a bimbójában és
lelke a jó, igaz és fönséges felé fordul éppen úgy, ahogyan a napfény
rátalál a széttárult kehelyre, amely a világosság felé fordul, mert
szüksége van rá. Csak a hit ez összefüggések törvényszerűségében
biztosítja nekünk a magabizalmat, amely nem ingadozik és az emberi
méltóságot, amely nem függ a sorsunktól.

Ennek az asszonynak a képét ma, ha visszaemlékszem rája, megtisztulva
látom minden portól és piszoktól, amellyel egykor a mindennapi élet
elhalmozta. Tövises szőnyegen vitte az útja, a szőnyegnek Solander volt
a neve, ő vitte, életet adott neki és megsebezte, ezen a szőnyegen akart
meghalni. Nem ismert veszedelmet, nem örömet, csak őt ismerte, nem
látott embert, nem Istent, nem eget, csak őt látta. Szeme, ha az ő
szétdúlt arcáról gondolattalan egykedvűséggel visszatért környezete
rendes alakjaihoz, mintha ezt mondta volna: hiába, így van megalkotva ez
az ember, akihez hozzáköt a szerelmem. Nem hallom vagy nem tudom, hogy
jónak vagy gonosznak, gazdagnak vagy szegénynek, csodálatraméltónak vagy
züllöttnek állítjátok-e, mert szerelmemnek mondom őt és olyannak látom,
amilyen a szerelmem. Arra a néhány szerény napra, amelyet a földön
töltünk, mért ne hagyjam őt meg olyannak, amilyen? Tettem valamit érte?
Tetteim, akárcsak a lélekzetvételem, szükségesek voltak az életemhez és
ne dícsérjetek és ne is feddjetek. Ha azt mondjátok, hogy nyomorúságos
és szánnivaló az életem, akkor nem látjátok a szívemet. Tudom, hogy egy
napon szellemében megpihenve a halálos ágyán fog békében feküdni,
halványan és hidegen fölkészülve a földi búcsúra. Hogyan bírhatnám el
ezt a látványt, ha szerelmemnek bármivel adósa maradtam volna? Adósa
volt ő magának vagy a világnak? Mily boldog vagyok, hogy ez a kérdés
csak titeket foglalkoztat és sohasem engem, nekem nem volt adósom, mert
engem kevésbbé szeretett, mint én őt.

Egy felejthetetlen est, amelyet nemsokára éltem át, hogy Solanderrel a
városon kivül sétáltam, új fényt vetett e különös asszony szenvedésének
világára, egyszersmind azonban jobban megláttam, mint bármikor, hogy az
a férfi, aki kemény sorsát okozta, mégis méltó volt erre a vonzalomra és
odaadásra.

Meglehetősen későn még elmentem Kalauerhez. A még mindig nyomasztó meleg
miatt tárva-nyitva volt minden ajtó és ablak. Solander hangját már
harsogni hallottam, amikor még az ablak alatt haladtam el. Két legény és
egy utcai leány társaságában megszokott sarokasztalánál ült és ennek a
csúfolódva elragadott hallgatóságnak zavaros litániát prédikált
praktikus életbölcseségről és misztikus ostobaságról. Látszott rajta,
hogy ez az előadás szenvedést okoz neki, de mégis mohón szívta magába
kis társaságának csodálkozó bámulatát. Ismertem selejtes hatásvágyának
és hiúságának e kitöréseit és csak habozva ültem az asztalához, mert
tudtam, hogy ilyen pillanatokban nem szívesen látott. A mi érintkezésünk
fokát nem tudta összeegyeztetni azzal, amelyen cimboráival kereste a
közösséget és éppen úgy szégyelte magát előttem miattuk, mint ahogyan az
ő jelenlétükben nem szívesen vállalt engem a barátjának. Én a magam
részéről sohasem titkoltam, hogy undorodtam efajtájú társaitól.
Bizonyára túlzott világossággal láttam ragaszkodásukat, amely ezeknél az
embereknél mindig csak akkor érzi magát kielégítettnek, ha áldozatukat
levonszolták a maguk életmódjának alávalóságába. Különösen egy már nem
fiatal, nagyon intelligens litografusnak az ellenségeskedését éreztem,
aki sokat volt Solander körül és akinek az alázatossága és ravaszsága,
amellyel a barátját kizsákmányolta és egyszersmind hizelgett neki,
fölháborított. Azok közé az emberek közé tartozott, akikről az első
pillantásra bizonyosan tudtam, hogy életem ellensége. Vannak emberek,
akik létünk tagadó és romboló elemeit testesítik meg a legteljesebben és
ösztönünk föllázad ellenük, még mielőtt egy szót váltottunk volna velük.
Nincs út, nincs eszköz a kibékülésre és szennyes a kiegyenlítésnek
minden megkísérlése.

De még ennél az embernél is ellenszenvesebb volt nekem az a leány, akit
éppen olyan gyakran láttam e férfi, mint Solander társaságában. Mindenki
csak Jona-nak szólította és minden inkább volt, mint szép, de nagyon
okos és megvolt benne az a mérgező, fölizgató elevenség, amely a
tehetséges leányokat gyakran mérhetetlen romlásba sodorja. Rosszaságában
volt valami szomorú és hideg nagyszerűség, érzékiségének szenvedélytelen
viharában és pusztulásának rothadó színei közt kihalt lelkének már nyoma
sem volt. Amikor először találkoztam vele, tanácstalan irtózattal láttam
leplezetlen szégyenének mélységét és megértettem, hogy a nő látó szemmel
és éber érzékkel, mosolyogva tud leszállani a pokol oly mélységeibe,
ahová férfi bódultság nélkül sohasem juthat el.

Alapjában véve mindenkié volt és senkié, de tulajdonképpen Solanderé és
azé a litografusé, aki úgy látszik azért kötötte magához, mert ismerte
különös ösztöneit, míg a leányt Solanderhez valami szellemi becsvágy
fűzte, ami szívtelen nőknél sokszor megfigyelhető lángeszűnek hitt
férfival szemben. A leány megvetette, de mégis büszke volt arra, hogy
Solander figyelmére méltatta. Akkor csak megijedt sejtéssel láttam e
sötét hármas közösség végzetességét, mert az ellenérzés és a rokonérzés
elhomályosította látásomat, később azonban megértettem a megvetést és a
gyülöletet, amelynek megkellett születnie a lelkekben, különösen abban a
versengésben, amely mindkét oldalon nem igazi szenvedéllyel, hanem itt
nagylelkű babonával, amott számító alávalósággal fejlődött ki.

Néha olyan helyzetbe jutunk, amikor természetes ösztöneink föltámadnak
az ész minden figyelmeztetése ellen, a mélyből jövő kényszerítésük néha
elhomályosítja a lélek minden éberségét és nem ismerjük föl tettünknek
sem eredetét, sem veszedelmességét. Hirtelen hangosan ezt mondtam:

– Kalauer korcsmája disznóól.

Solander, aki mindjárt megértett, megütközve föltekintett, társa lassan
és várakozóan felém fordult és míg végigmustrált vöröses szemöldöke
alatt ülő zavaros szemével, hidegen és kihívóan mondta:

– Azért vonz téged.

Jona fölingerlően nevetett, de csitítóan mondta:

– Csak hadd, az erkölcs kínozza. Megteszi ezt mindannyiunkkal, míg meg
nem gyógyulunk.

– Vagy el nem rothadunk, – mondám.

Verekedésre voltam elkészülve. Solander megértette, mi forgott kockán.
Fölkelt hangosan morogva mint a medve:

– Hallgassatok! Senki sem szól egy szót sem, amíg én itt állok.

– Hát ülj le, – mondta nyersen a másik.

Az asztaloknál szórványosan ülő vendégek figyelni kezdtek bennünket,
Kalauer esetlenül felénk csoszogott, fejét lehorgasztotta és homályos
szemével alulról fölfelé ferdén tekintett reánk. Solander senkihez sem
szólt, de a többiek felé fordult és széles hátával födözött engem,
anélkül hogy tudná, hogy ezzel pártomat fogta.

Jona lustán fölemelkedett.

– Ez kezd unalmas lenni, öregem, csak ábrándozzál kettesben a
cimboráddal.

Magával húzta a barátját a mindig számító nő óvatos határozottságával,
aki jól tudja, hogy a botrányból csak kára lehet. Követték és a társaság
elkotródott; ellenfelem inkább közönyösen, mint még haragosan. Nem
nyerhetett már semmit, mert a leány vele tartott. Az ajtóból kibékítő
búcsúszót kiáltott Solandernek. Én csak most lettem dühös; úgy éreztem,
mintha helytelenül jártam volna el és nem találnék utat a jóvátételre.
Kivülről az eltávozottak megvető nevetését hallottam, az esti szellő
szárnyán bejött és a léptekkel együtt elhalt.

– Tönkre mégy, – mondtam Solandernek, – eldobod magadat. Ez a nő kloaka.

– Te filiszter vagy, – felelte haragosan.

– Ha mindent ennek mondasz, ami nem szennyes, akkor filiszter vagyok.

Dühösen nekem támadt, de mérsékelte a hangját:

– Erkölcsöt akarsz nekem prédikálni? Mit tudsz te a világról, mennyit
ismersz föl egy idegen lélek viszonyáról azokhoz a dolgokhoz, amelyek
ellenedre vannak? Az a kérdés, hogy mit érzek, de nem az, hogy mit ér a
tárgy, amely fölvillanyoz.

– Én is csak arról beszélek, amit érzek. Mindegy nekem, hogy mennyit
tudok, de tudom, mit vetek meg és gyűlölök, mit csodálok és szeretek.

– Eredj a pokolba, fecsegő!

– Jól van. Megyek. Isten veled.

Solander fölugrott és karon ragadott:

– Te bolond, minek szaladsz mindjárt el, ha szerényen kifejtem a
véleményemet. Ehhez talán csak van jogom?

– És nekem?

– Persze neked is; de civakodó kedved van. Gyere, ülj le, beszéljünk.
Visszatartlak, mert beszélnem kell, megöl a szomorúság, ha nem
igazolhatom magamat magam előtt. Csak gazemberek tudják ezt
megelégedésükre megtenni akkor is, ha egyedül vannak. Én nem. Mihelyt
eltávozol, azt hiszem, hogy megbántottalak. Hát hallgass meg. Nem azért,
mintha csak akkor lenne igazam, ha meggyőztelek, hiszen nem is kivánom,
hogy igazam legyen, de csak akkor tudom meg, hogyan állok és hogyan
gondolkodom, ha az ellenmondás kikergeti a kápolnákból és a barlangokból
a bennem levő angyalokat és vadállatokat. Megértesz, mert mosolyogsz. Ó
hidd el, valami egészen különös dolog az, milyen hatása van rám a
gonosznak. Ha akarod, beismerem, hogy ez a nőszemély piszkos cafat. Nem,
ezt nem akarod. Igaz, hogy fölkelti bennem a gonoszat, az aljast, az
elvetemültséget, a gyalázatot és találkozásom vele a vereségem. A
férfiak világában ő az a sötét elem, amelyről az emberiség szinte titkos
megegyezéssel hallgat, nem akarom eldönteni, jogosan-e vagy jogtalanul,
de bizonyos az, hogy ez a hallgatás úgy pusztít az emberek lelkében,
mint a báránybőrbe bujt farkas a nyájban. Az asszonyok arcán mindenütt
meglátod e hallgatás sebeit. De most hallgasd meg, hogyan állok és mit
éltem át. Ilyen megalázás után, mintha megtisztultam volna, mindig
fölébredtek bennem az angyalok szavai. Ha a test sülyed, fölemelkedik a
lélek. Ti ezt még nem tudjátok, pedig naponta állítjátok, hogy más
formában, például a halál után így történik. De így van ez már az
életben is. A magunk megvédéseért aggódva nem fog lelkünk fölemelkedni,
legkevésbbé tettre, mert ha a test jól érzi magát, a lélek megfeledkezik
a szárnyáról. A mulandó létezése csak mulandó javak születését
bizonyítja, a lélek ellenben közeli viszonyban van a test pusztulásával
és gyakran csak az összeroppanó földi biztosság vihara után kap szárnyra
vagy abban a szomorúságban, amely a mulandó romjain uralkodik.

Elhallgatott és rám nézett. Csillogott a szeme és mint mindig, ha igazi
meghatottság szólt belőle, menthetetlenül úrrá lett rajtam szellemi
élete. Aggodalommal és szeretettel néztem világos szemébe, amely arcának
keretén égett, mint két fény a romok közt.

Mintegy magában beszélve lassan folytatta:

– Hány embernek született már meg az Istene betegségében, nyomorában,
gyalázatában! Amíg egészségesek voltak és tiszták, nem ismerték, nem is
keresték. Gyakran gondolok Krisztus szavaira: «Én pedig azt mondom
nektek, hogy a gonosznak ne álljatok ellene.» Te, természetesen, mint a
legtöbben, nem ismered. A hegyi beszédben van. Szavai azt jelentik, hogy
annak a gonosznak, ami velünk történik. Figyelmeztetés ez türelemre
másokkal szemben. De mint Krisztus legtöbb szavának, praktikus értelmén
kivül, még titkos értéke is van és ez az, hogy az ember lelkéhez szól.
Ha jól menne sorunk a földön, senki sem vágyakoznék atyjához az égbe.
Megérted, mi része van a gonosznak a lélek útjából? Én nem azért hagyom
magam néha szabadjára, mert ezt hiszem, hanem mert néha el kell buknom,
vigasztalom magamat ezzel a hittel. Most te beszélj, te is gondolsz
valamit.

– Talán igazad van, megindít, amit mondasz és mégis kell bennünk
valaminek lennie, amit a gonosznak nem szabad érintenie, ami az aljasnak
örök, eltörölhetetlen ellensége. Az Isten nem kezd ki a sátánnal, hogy
diadalmaskodjék.

– Lehet, – mondta Solander nyugtalan szemmel, – de hogyan akarod magadat
megmenteni?

– Végtelen harccal és ha kell, elszánt halállal. Csak ilyen értelemben
lesz a fény kapujává.

– Mit nem mondasz. Gondold meg, csak emberek vagyunk.

– Csak? Miért csak? Emberek vagyunk! Nincs ennél nagyobb. Nem
mentségünkre vagyunk emberek, hanem örök dicsőségünkre. Mily
elhamarkodott idealizmus, valamire törekedni, ami állítólag több mint az
ember. Legelőször mindig csak arra lehet méltóan törekedni, hogy az
embert nagyra becsüljük.

Solander a levegőbe bámult, azután nyugodtan és olyan egyszerűen,
ahogyan csak őszinte szív szólhat, ezt mondta:

– Nem szabad elfelejtened, én csak hivatott vagyok, de nem kiválasztott.

Amikor nyomorúságos arcába tekintettem, amelyet félig elfordított, a
rajta látható igaz szomorúság hallgatásra kényszerített, amely tele volt
tisztelettel elháríthatatlan sorsa iránt. Szavainak őszinteségét alapos
bizonyosságnak éreztem és alázatosságuk vigasztaló sejtés borongó
világába sülyesztette gondolataimat. Úgy éreztem, mintha az
érinthetetlen fényességnek végül mégis meg kell nyilnia ez érzület előtt
és mintha azok, akik igazán ismerik a harc tüzét, sohasem lennének
képesek e birodalom ragyogó kapuinak bezárására.

*

Egyre élénkebb érdeklődésem és vonzódásom Solander iránt szűntelenül
foglalkoztatott és nem engedte megpihenni gondolataimat, itéletemet és
következtetéseimet. Teljesen lefoglalt és azon fáradoztam, hogy vele,
lényével és gondolatvilágával egészen és őszintén tisztába jőjjek. Akkor
azonban még nem volt meg az erőm, hogy képét egészen magam elé tárjam és
igazságosan értékeljem. Ma tudom, hogy nem lehetett megelégedett, mert
eszméi és követelései sohasem lettek a maga természetes életének
alkotórészeivé.

Bizonytalanságom növekedett, életem nyugtalanul és megkínzottan folyt
tovább, egyszer úgy éreztem, hogy vonzódom hozzá, máskor pedig hogy
eltaszít magától és ez állapotok egyikébe sem tudtam beletörődni.
Megtörtént, hogy egyszer nyiltan beszéltem vele érzelmeiről, de felelete
nem elégítette ki sem őt, sem engem, mert mindig rosszul és
bizonytalanul beszélt, ha megfontolva kellett nyilatkoznia, ellenben
meggyőzően és jól, ha valami szenvedélyes érzelemroham nyitotta meg
keblének zsilipeit. Kérdéseim kínozták, mogorván vagy frivol módon
felelt és az volt a benyomásom, hogy a kérdésekben lekicsinylést vagy
kételkedést szimatol.

– Jó véleményed legyen rólam, – mondta egyben békülékeny mosollyal, – és
meglehetsz győződve, hogy jó leszek. Mindig engedelmeskedem minden
ingernek, de szilárd elhatározást nem tudok védiggondolni vagy követni.

Gondolataink összeütközése folyamán egyszer izgatottságában olyan szó
röppent el az ajkáról, amelyet nem felejtettem el és amelynek igazsága
rám nézve fontos lett. Azt vethettem a szemére, hogy a következtetés,
amelyet bizonyos tényből levont, nem elégített ki, mire röviden és
elutasítóan így felelt:

– Aki néz és alakot lát, annak gondolatai érnek valamit, ha mindjárt a
szerencsés erőviszonyok ez állapota nélkül kevés értékűeknek látszanak.
Aki azonban néz és semmisem kap előtte alakot, annak rosszak a
gondolatai, még akkor is, ha élességükért egy világ bámulja őket. Én
olyan alakokat láttam barátom, amelyeknek fényéről és fönségéről nektek
fogalmatok sincs, de nem tudtam elérni, hogy mások is lássák. Ez a
végzetem, mert erre voltam hivatva, most hát szegény sorsüldözött ember
vagyok. Ne gondold, hogy nem tudom, mi a bajom; büszkeségem és
egyszersmind szomorúságomnak forrása, fáradhatatlanságom, békétlenségem
és végre züllésem oka éppen az, hogy tudom. Megérdemlem a sorsomat. Ne
tarts gőgösnek.

A következő napokban észrevettem, hogy a Kalauer korcsmájában történt
legutóbbi esemény árnyékot hagyott hátra Solander lelkén. Elkeseredetten
tépelődött és mogorván, de hasztalanul küzdött szívének kínjával,
amelyet megvetett, de legyőzni nem tudott. Végre kitört a haragja:

– Mi közöd az én életem dolgaihoz, hogy beléjük avatkozol? Talán jobb
most, hogy azzal a kamasszal belegázol minden mocsárba?

– Kicsoda? – kérdeztem bámulva, – miről beszélsz?

– Még kérdezi! Talán én voltam az, aki elkergette? Mit törődöm azzal, mi
az itélete róla másnak, nekem jelent valamit a szerelme. Talán az ő
hibája, hogy nem tud úgy enyelegni és epekedni, mint Margitka és
Annuska?

– A te beszéded arról a…

– Az a piszok magával vonszolja alávalóságának minden pocsolyájába. Mit
törődöm magammal! Nem hagyhatom Jonat elveszni…

Rémes ijedelemmel hallgattam. Egy pillanatig tüzesen forrt bennem az
indulat és hirtelen szenvedélyes rábeszélés oktalan vakmerőségére
akartam magamat ráadni. Azután úgy éreztem, mintha csak egy lökésre, egy
pillantásra lenne szükség, hogy Solander a maga nézetének ellenkezőjét
vallja, mintha neki magának kellene annak lennie, aki engem és magát
meggyőz végzetes tévedéséről. De láthahatlan kéz lefogta a számat.

– Soha, – mondtam hangosan.

– Mi az, hogy soha? Ki akar tőled valamit?

Ismertem makacsságát, bár akkor még nem tudtam igazán, hogy öregedő
éveiben egy nővel szemben milyen démonná válhatik. Az érzékek,
amelyekkel sokáig visszaéltek, mint furiák ébrednek föl, minden
ellensúlyt megfojt az az aggodalom, hogy véget ért az élvezetek ideje és
megöl a borzalom a közeledő ürességtől, amelybe nem hatol a kibékülés
semmi hangja, mert a kebelnek ama soha meg nem kérdezett szellemei
elvesztették vigasztaló szavukat.

– Miért hallgatsz? – kérdezte Solander nyugodtan. – Gyűlöllek
hallgatásoddal, érted, undorodom tőled.

– Nem segíthetek rajtad.

– Nem segíthetsz? Ki kér tőled segítséget? Bolond vagy.

– Aggódom érted, szomorú vagyok, mert szeretlek.

– Mióta téged ismerlek, elhagyott régi boldogságom, ügyességem, jó
kedvem. Kiráncigáltad keblemből a halottakat, az ifjúkornak, a régi
időnek fáklyáit, a kedves arcokat, amelyek régen el voltak temetve, az
életet, amelyet elvesztettem. Azt mondod: segíteni? Az éjszakába döntesz
engem, te, csak te!

Tanácstalan voltam, de rossz néven vehettem-e tőle, hogy
kétségbeesésének tompa bosszúját rajtam töltötte ki? Éreztem, hogy
ismeri e dolgok másik oldalát és attól féltem, hogy még csak jobban
fölizgatom, minél tovább hallgatok vagy beszélek. Elmentem tehát, de
nyugtalanságom este Kalauerhez űzött.

A legnagyobb kavarodásba jutottam bele. Jona, akit elsőnek pillantottam
meg, rikitó vörös ruhában a szoba közepén a gázláng alatt állott a
helyiség gőzében és füstjében és a merőlegesen ráeső fény kemény, szürke
színt adott vonásainak és haragos élességet, amelyet az aggodalom és
feszültség kifejezése még fokozott. Kalauer nedves, rekedt hangon
kiabált, néhány embert visszaszorított Solander asztalától, amely
mellett ez részegen, magánkivül és reszketve, mint valami földühösített
és megkötözött állat szemben állott a litografussal. A tér a két férfi
közt örvény volt. Solander ellenfelének leselkedő és várakozó
magatartása kimondhatatlan gonoszsággal volt tele, egész pokoli
aljassága tudatában biztosságot árult el, óvatos volt, számító és
fölismerhető izgatottság nélkül. A vendéglős rábeszélni igyekezett
Solandert. Úgy láttam, hogy véget akar vetni a civakodásnak, amely mint
már annyiszor, kettejük közt keletkezett, de ostoba ügyetlenséggel
valami olyan haragos szót mondhatott, hogy Solander valósággal őrjöngeni
kezdett. Mivel mindannyian összevissza kiabáltak, senkit sem értettem
meg, de rövid pillanatra hirtelenül a dermedtség csöndje állott be;
megfoghatatlan valami, ami végzetes események bevezetője szokott lenni,
visszafojtotta mindenek lélekzetét és ellankasztott minden tetterőt.
Előre ugrottam, Kalauert félre löktem és Solander nevét kiáltottam, de
még előrerohanásom alatt ez történt: Solander előre lépett, dühös
ordítással tarkón ragadta ellenfelét és a karcsú, szürke ember olyan
mozdulattal dőlt oldalt, mint ahogyan a részeg ember zuhan az oszlop
mellé, amelyet átölelt. De ez a mozdulat visszataszítóan ügyes is volt
és valamennyi érzékemmel egyszerre megértettem, még mielőtt igazán
tudtam, hogy mi történt, ennek az átölelésnek az értelmét és amikor
láttam, hogy Solander fölemeli a fejét és nyitott szájjal, eszméletlenül
vágyakozva, mint a szomjanhaló, tágra nyitott üres szemmel a menyezetet
keresi, megbizonyosodtam a tettről.

Mögöttem fölhangzó hosszú, éles sikítás széttépte a borzalmas ködöt,
amelyben voltunk. Jona sikitott. A litografus meghajolva elrohant
mellettem, földöntött egy széket, elesett, azután eltűnt az ajtón, még
mielőtt teljesen talpra állott volna. Solander mindkét kezét
nekifeszítette a hátának, csipőjét előretolta, térdre rogyott,
felsőteste előrehajolt, azután lassan oldalt esett. Ezzel együtt egyik
keze erőtlenül előre tolódott és vörös fátyolt láttam rajta, nedveset és
elmosódottat, foltjának csekélységével borzalmat keltőt, a halál jelét.

Solander már a halállal vivódott, amikor rám ismert; a düh rohama, amely
testét fölegyenesítette, szitkozódásban és lármában szétfoszlott.
Gyilkosának kése a hátán át a tüdejébe hatolt és megsértette a szívet
úgy, hogy lélekzete és öntudatának percei ki voltak mérve.

– Ez valóság, – dadogta az arcomba színtelen mosolygással, – a tarka
mese, az élet véget ér, testvér. Valósággá lett, engem talált… most meg
kell halnom. Hallod… nem, ti nem hallhatjátok. Milyen különösen érzem
magamat, így még sohasem volt… nekem meg kell halnom, igazán nekem…
testvér.

Szeme üresen és idegenül, borzalmas meglepődéssel tekintett reám. De
azután még egyszer megtelt az emberrélevés melegével, az élet
közelségével és szelíd borulásával. Eltávozó lelke az élet és halál
váltakozó árjának utolsó hullámcsapásában küzdött és így szólt:

– Nem tudtam… az egyet… de hittem… könyörüljetek rajtam.

Remegése átragadt rám és amikor szavait meghallottam, körülöttem
kivilágosodott minden, meghatottságom elűzött aggodalmat és fájdalmat,
mert a haldoklónak utolsó szava úgy megrendített, mint még soha semmi
szó. Fényárként hatolt be a megváltás felelete: «Még ma velem leszel a
paradicsomban.» Nem tudtam, hogyan történt ez, mert mintha valóban
hallottam volna e szavakat, megérintett az a szent sejtés, hogy a
szeretet az öntudat ingatag határain túl rövid pillantást engedett
vetnem az átváltozás és megdicsőülés birodalmába.

Solander teste irtózatosan összerázkódott, fejét oldalt vetette, sokszor
gyors egymásutánban lihegő nyögéssel lélekzett és meghalt.

Mivel már elvégeztetett, fölengedett keblem dermedtsége: már nem a fény
és a sötétség magaslatai és mélységei vettek körül, amelyek közt
lelkileg együtt időztem a haldoklóval, hanem a korcsmaszoba, emberi
testek és hangok, én magam és a régi élet. De belőle vadállatként támadt
rám fájdalmamnak szívbeli dühe.

– Szegény testvérem!

Nehéz, halvány fejét fölemeltem, a szívemhez szorítottam és megcsókoltam
a száján, amelynek ajkából még egy utolsó melegség áradt ki, de már
kezdett megmerevedni; a vad szomorú lélek, a szenvedélyes gondolatok, az
átkozódások, a hazavágyódás e földi útját. Nem volt eltorzulva és egykor
szép ívelésű ajka a halál halvány színében visszanyerte ártatlanságát,
rom volt és virág, elhagyott harctér.

Fölemeltük a halottat, hogy a szomszédos szobába vigyük. Az emberek
szavát megint megértettem. A tettesről beszélgettek.

– Azt nem lehet semmiért sem okolni, mindenki látta, hogy őt támadták
meg.

A vendégszoba megtelt, elküldtek a hatósághoz. Egy öreg kereskedő, akit
ismertem, szorosan a halott mellé lépett és ama régi divatú beszédmód
kissé nevetséges ünnepiességével, amellyel a meghatottság pillanatában
egyszerű lelkek szoktak beszélni, ezt mondta:

– Ez az ember meghalt.

Keresztet vetett, meghajolt, azután megfogta vállamat és amikor
ránéztem, így szólt hozzám:

– Vigasztalódjék. Az apja volt ez? Erre mindannyiunknak el kell készülve
lennünk, egyszer minket is elér.

Solander testét a mellékszobában egy padra tettük, a korcsmáros senkit
sem bocsátott be és kiszorította azokat az embereket, akik a támadók
közt voltak. Maga visszajött és miután az ajtót elzárta, még egyideig
mellettem maradt állva, aggodalmasan a fejét rázta, a vállát vonta és
fölemelte a kezét, miközben kinyitotta, mintha madarat bocsátana belőle
szabadon. Félénk tekintetet vetve reám kiment.

Miután egyideig a halottnál maradtam és lezártam a szemét, ismét kinyilt
az ajtó és a belépőben Solander testvéri barátnőjének kendőbe burkolt
alakjára ismertem. Tágra nyitott szemmel nézett rám és megállott, mintha
várna valamit. Megértettem és azonnal fölkeltem, hogy életének emberét
átengedjem neki arra a rövid időre, amelyben végre az övé volt egyedül.

*

Amikor néhány nappal ez események után távoztam a városból, ősz volt és
tiszta ég alatt kitárult előttem a messzi, tarka vidék. Megint
hallgattam cipőm hangját a napsütötte földön, amelyen még jártam,
amelyben Solander el volt temetve. A madarak a fénynek, délnek
tartottak, mint lelkemben a halott szavai és gondolatai. Úgy éreztem,
mintha utam nem innen oda vinne, nem egyik helyről a másikra, hanem az
egyik elhagyott harctérről másik újra. Földi életünk egy rövid alkalom,
testvérek, egy reggeli óra.




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Emberek útja : Egy csavargó jegyzeteiből" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.