Title: Mohács : Két árva gyermek vergődése
Author: Krúdy, Gyula
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.

*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Mohács : Két árva gyermek vergődése" ***


KRÚDY GYULA:

MOHÁCS

VAGY

KÉT ÁRVA GYERMEK VERGŐDÉSE

MOHÁCS

VAGY

KÉT ÁRVA GYERMEK VERGŐDÉSE

IRTA:

KRÚDY GYULA

_BUDAPEST, 1926_

_A PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA_

Budapesti Hirlap nyomdája



ELSŐ RÉSZ  Mária


I.  _Két menyasszony._

Ezelőtt négyszáz egynéhány esztendővel az innsbrucki apácakolostorban
két fiatal leány nevelkedett, akinek személye különösen érdekelhet
bennünket, magyarokat, – aminthogy abban az időben is, négyszáz
egynéhány esztendő előtt, igen sok magyar gondolat szálldosott az
innsbrucki vár felé, amelyet közönségesen kolostornak hivnak.

Nézzük meg közelebbről, ki ez a két 13–16 éves leányka, akiknek sorsához
birodalmak sorsa volt kapcsolódva. Királyné-jelölt, királyok
menyasszonya volt mindkettő.

Az egyik leánykát, a nagyobbacskát, hivják vala Jagelló Annának és a
legnagyobb hatalmu német császár, a leggazdagabb európai uralkodó
valamelyik unokájával, – hogy melyikkel a két fiu közül, az majd csak
későbben volt kiderülendő – van frigyességben.

Csináltak akkoriban ilyen eljegyzéseket a királyok, mert nagy gondjuk
volt arra, hogy gyermekeik, unokáik sorsát jóelőre biztosítsák.
Akármilyen nevezetes tudományok és titkok birtokában volt is az udvari
orvos, a halál éppen úgy leselkedett a császárok tróntermeiben, mint a
szegény emberre az erdőn.

Akkoriban az iskolás feladványok másképpen voltak összeállítva, mint
manapság. Minden félesztendőben felnyilottak az innsbrucki apácakolostor
kapui férfivendégek előtt, akik reggeltől estvélig megvizsgáztatták a
királyi menyasszonyokat tanulmányi előhaladásukról. A vizsgálóbizottság
egész kis hadsereggel érkezett, fullajtárokkal, alabárdosokkal,
ijjászokkal, puskásokkal, lovagokkal, mert akkoriban így volt szokásuk
utazni a nagyuraknak az erdőben tanyázó zsiványság miatt. A vizsgálók
pedig igen nagy urak voltak. A vezetőjük Lang Máté úr, a gurki
bibornok-püspök és a salzburgi koadjutor. A leghatalmasabb pap a
birodalomban, akiből talán még római pápa is lehet valamikor.
Kiséretében ugyancsak hires és nagytudományu papok: Stein Marquard, a
bambergi prépost, Marxius tanár, doctor Cuspinianus, Hamerle Farkas, a
császár titkára, aki egyenesen a császárnak tesz majd jelentést a két
menyasszony tanulmányi előhaladottságáról. Össze kell magukat szedni a
kisasszonyoknak, ha értelmesen akarnak felelni a hatalmas papok
kérdéseire.

A vizsga, természetesen, latin nyelven folyt, mert feltételezhető volt a
két királyi unokáról, hogy éppen olyan folyékonyan beszéli a klasszikus
nyelvet, mintha azt az anyatejjel szívta volna magába.

A bibornok-püspök a nagyobbacska leánykát, Jagelló Annát vette először
vizsgálat alá:

– Hát, leányom, Jagelló Anna, mondd el nekem, hogy kicsoda is vagy te
voltaképpen?

– Én második Ulászló, Magyarország és Csehország királyának az
elsőszülött gyermeke vagyok. Az én apám országai azok, amelyeket Aeneas
Sylvius, a történetíró archirequáknak, azaz főországoknak nevez.
Anyámat, a magyar királynét Anna de Candalla-nak hivták, leszármazottja
volt régi aquitániai királyoknak, a navarrai hercegnő dédunokája, IX.
Lajos francia király nővérének unokája, XII. Lajos francia király közeli
rokona. Rokonaim a lengyel Jagellókon kivül, az angol Kendali grófok, a
francia Orleansok, a Luxenburgok és az Anjouk. Menyasszonya vagyok a
leghatalmasabb német császár, I. Miksa egyik unokájának, Károlynak vagy
Ferdinándnak. Testvére vagyok II. Lajos magyar királynak.

A bibornok végtelen helyesléssel integetett a leánykának. Igy tartotta ő
jónak a gyermeknevelést, a fiatalság elsősorban a szüleit, rokonait,
hozzátartozóit ismerje meg.

Most a kisebbik leányka megvizsgáztatására került a sor.

– Lépjél elő brüggei Mária és mondd el, hogy ki vagy? – emelte fel a
bibornok gyűrűsujját az emelvényen, mire a leányka a következőképpen
válaszolt:

– Az én atyám habsburgi Szép Fülöp, aki fia volt I. Miksának, a
leghatalmasabb császárnak, leszármazója Gazdag Albertnek, a habsburgi
tartományi grófnak, aki a Habsburg-családnak megalapítója volt. Ezért az
én nevem Osztrák Mária, nem pedig Brüggei.

– Jól feleltél, – bólintott a bibornok. – Ámde azért nem szabad soha
elfelejtened, hogy Brüsszelben, a herceglakban születtél, abban a
városban, ahol atyádat Botosnak hivták. És most mondd meg, ki volt
anyád?

– Az én anyám Kasztilliai Johanna volt, gyermeke aragóniai II.
Ferdinándnak, akit mély vallásossága miatt katolikus Ferdinándnak
mondanak. Nagyanyám pedig Kasztiliai Izabella volt, akinél szebb és
okosabb nő nem született Spanyolországban. Testvéreim Károly és
Ferdinánd, akik idővel spanyol királyok, német császárok, római királyok
és római császárok lesznek. Testvérem Eleonora, a francia királyné,
testvérem Katalin, a portugál királyné, testvérem Erzsébet, a dán
királyné. Menyasszonya vagyok II. Lajos magyar királynak, akivel a bécsi
Szent István-templomban jegyeztek el.

A bibornok még elégedettebben bólintott, nagyon szerette növendékeit,
akik ily szép atyafisággal rendelkeztek. Nagy tisztelője volt a
királyoknak, királynéknak.

A vizsgálatnak tulajdonképpen ezzel vége is volt, mert hiszen a félévi
vizsgának az volt az igazi célja, hogy a gurki bibornok-püspök szép
hosszu levelekben számoljon be Ulászlónak, a magyar királynak, valamint
Miksa császárnak, hogy gyermekeik hogyan viselkednek a kolostori
életben, testileg és lelkileg mennyire fejlődnek.

A bibornok és kisérete a nagy tanulószobából éppen a földszinti ebédlőbe
akart vonulni, hogy az ilyenkor szokásos vizsgaebédet elfogyasszák,
amikor Mária hercegnő a bibornok elé lépett és nagybátran ezt kérdezi
vala:

– Mondd, bibornok uram, meddig tart még az én mátkaságom, amelynek most
már harmadik évét töltöm a kolostorban? Rab vagyok vagy királyné?

– Magyar királyné vagy, gyermekem, amikor megkoronáznak
Székesfehérvárott, ahol ősi idők óta a magyar királynékat koronázni
szokás, – felelt a bibornok igen kegyes hangon. – Rabságodnak akkor vége
leend.

– És kitől függ az, hogy mikor koronáznak meg? – kérdezte Mária még
közelebb lépve a biboroshoz.

– Ez függ Magyarország rendeitől, akik olyan hatalmas urak, hogy még a
királynak is parancsolnak. Ezek az urak majdnem olyan hatalmasok, mint
maga a király, vagyonuk pedig éppenséggel több. Meg kell várni, amig a
rendek elhatározzák, hogy a király feleségül veheti jegyesét, – felelt a
bibornok, mintha most ő tenne vizsgát növendékének.

Mária hercegnő összeráncolta homlokát:

– Mondd, bibornok uram, hogyan lehetséges az, hogy az én hatalmas
rokonaim, császári nagyapám, királyi testvéreim, hercegi bátyáim nem
tudnak parancsolni a magyaroknak, hogy engem megkoronázzanak?

– A magyaroknak senki se tud parancsolni Európában, még a királyuk sem.
Mondják, hogy volt egy királyuk nemrégiben, bizonyos Corvin, aki sok
pénzt költött el könyvekre és könyvkötőkre, aki rendet tartott közöttük,
de annak nagy hadserege volt.

– És a mostani magyar királynak, az én vőlegényemnek nincs hadserege? –
folytatta a bibornok vizsgáztatását Mária, az innsbrucki apácakolostor
növendéke.

– A magyar uraknak több katonájuk van, mert több pénzük van! – felelé a
biboros.

– Hát hová lett az a kétszázezer aranyforint, amit császári nagyapám
móringba adott velem Ulászló királynak a fia javára? – kérdezte most
Mária hercegnő felvillanó szemmel, hogy a papok csak összenéztek, a
szemükkel kezdtek integetni egymásnak, a szájukra tették a tenyerüket,
hogy a mosolygásukat elrejtsék, talán még arról is megfeledkeztek, hogy
milyen ebéd várja őket a kolostor ebédlőjében? (Vadpecsenyék voltak,
mert az apácák a vadászaikkal nagy hajtóvadászatot tartattak a bibornok
érkezése előtt, messze elterülő erdőségeikben.)

Hát hogyan vágta ki magát Lang Máté, akit Rómában már néhányszor
pápajelöltnek is emlegettek?

– Gyermekem, az a kétszázezer aranyforint arra kellett, hogy az öreg
király adósságait kifizessék. Az apósod, Ulászló király, ugyanis nem
tudott bánni a pénzzel, lépten-nyomon megcsalták a gonosz emberek,
meghamisították az ország számadásait…

– Persze, mert nem volt királyné a háznál! – rebbent fel a gyermekből
alig felcseperedett hercegnő. – Nálunk, otthon Brüggében az anyám
nézegette meg a konyhamester számadásait.

A bibornok és a papok elvonultak, hogy testi kivánságuknak is eleget
tegyenek, javában csóválták a fejüket a lépcsőkön, amikor
visszagondolnak vala a jövendőbeli magyar királyné kérdéseire.

– Hm, ez a leány majd rendet csinál Budán, – dörmögte doctor
Cuspiniánus, aki amolyan iródeák is volt, aki a császárokkal,
királyokkal levelezett ura, Miksa császár megbizásából és többet tudott
a fejedelmi dolgok házititkaiból, mint más halandó. (Ő tudta, hogy mire
kellett az a kétszázezer aranyforint Budán. Fugger bankár, meg
Fortunátus, az öreg király pénzkölcsönzői nagyon várták vala már e
forintokat.)

A két leány ottmaradt annál a nagy himzőtáblánál, amelyen azokat a
ruhákat himezték, amelyekben majd esküvőjükre akarnak menni. Magyarul és
németül beszélgettek egymás között, mert így tudták egymást leginkább
megérteni.

– Én szeretnék egyszer egy magyart megismerni! – mondá egyszerre Mária
hercegnő, amikor hosszuszálat fűzött be a tűjébe és így volt alkalma az
elgondolkozásra. – Milyenforma emberek lehetnek azok a magyarok, akiknek
valaha mégis csak a királynéjuk leszek? Löwenben, az ódon herceglakban,
ahol valamennyien együtt tanultak a gyerekek: a bátyámnak volt egy
solymásza, aki solymászni tanitott, aki, mint afféle csavargó,
megfordult Magyarországon is. Ez a solymász éppen annyit hazudott, mint
bármely solymász, vadász vagy madarász szokott, de azért lehetett valami
igaz a szavaiban. Ez azt beszélte a magyarokról, hogy nem sokban
különböznek a tatároktól, éppen olyan hosszu nyilaik vannak, éppen ugy
ülnek a lovon, éppen olyan vad harci kiáltásokat hallatnak és az
életüket semmibe veszik, mert borital mellett töltik a napjaikat. Mondd,
Anna testvérem, ilyenek az igazi magyarok?

Ulászló leánya, a másik menyasszony korántsem volt olyan szaporabeszédü,
mint Mária. Meglátszott a viselkedésén, hogy szegényebb házból került
ki.

– Majd én megmondom neked, hogy milyenek a magyarok, mert láttam belőlük
sokat Budán, amikor vásár volt és messzeföldről hajtották fel a
nyájaikat, gulyáikat, méneseiket, hogy aztán megint elhajtsák őket, mert
azt mondták, hogy rossz pénzért nem adják el a barmaikat. Hajukat
csimbókba kötve viselik és füstszinü az arcuk, mintha egész életükben
nádak tüzrakása mellett melegednének. A legdurvább pokrócposztót hordják
öltözetnek és nagy ritkaság, ha valamelyiknek saru van a lábán.
Csendesen állanak hosszu husángjaikra támaszkodva, de gyorsan tudnak
verekedésbe is kezdeni, aminek alig birnak véget vetni az ijjászok. Nem
nagyon magasak, mert az utolsó markot a ló mértékéről már találomra
mondják, de mégis egyetlen ugrással a ló hátán tudnak teremni. Általában
nem félnek semmitől, csak a hamispénztől.

Mária hercegnő elmerengve nézett egy emberi alakocskát, amelyet éppen
aranyból himezett fehér csipkére, amelyből majd gallért fog csinálni.

– Személyesen kit ismertél a magyarok közül, Anna?

– Hát a kérőmet, Zápolya János vajdát.

– De hiszen arról azt beszélik a bécsi udvarnál, hogy Magyarországon
„tót király“-nak csufolják. Nem olyan az igazi magyar ember, mint
amilyen kérőd volt.

A Jagelló kisasszony elgondolkozott:

– Az én kérőm Pozsega megyében született, de ugy tudom, hogy az is
Magyarország, mint minden a Kárpátoktól a tengerig. Olyan szép szakállu
és bajuszos fiatalember, amilyen Szent István a budai várban. Mindig
derüs, kedélyes, vidám: talán ebben különbözik a magyaroktól, akik
gondterhelt, komor, szótlan emberek.

Mária felbiggyesztette az ajkát, ami nagyon könnyen ment nála.

– Hát aztán miféle ember is volt az a te kérőd?

– Olyanféle ember volt, hogy ha Lajos öcsém nem jön a világra
véletlenül, hát akkor már régesrégen ő a magyarok királya. A magyarok
ugyanis egy országgyülésükön törvényt hoztak, hogy atyám halála után
megint nemzeti királyt fognak választani. Szabad lesz ujra a
királyválasztás és Budán azért örvendeztünk, amikor Lajos született,
mert Zápolya uram most már nem lehetett többé király.

– Vajjon miért lett volna király őkegyelme?

Anna hivalkodott:

– Csak azért, mert ő a leggazdagabb magyar ember. Hetvenkét vára van és
temérdek kincse és aranya. Hadai vannak annyian, mint a királynak és ő
egyébként is a leggazdagabb magyar ember. Ő az erdélyi vajda és
Magyarországon is az történik, amit ő akar.

– Hát akkor miért leszel az én bátyám felesége, nem pedig a „tót
királyé“? – csattant fel Mária.

Anna lesütötte a szemét:

– Én azt most nem tudom neked megmondani, mert engem nem kérdeztek soha,
hogy kinek a felesége akarok lenni. Annyi bizonyos, hogy ha nincsen
Ferdinánd, akkor már régen Zápolyáné volnék és nem pedig innsbrucki
fogoly.

– Hát ha olyan nagyur az a Zápolya János, miért nem jön érted a
hadaival? Mért nem veszi el Lajostól a koronát? – fitymálódott Mária.

– Azért, mert a magyarok ugyan kemény emberek, de tisztelik a
törvényeket. Mindenkor ősi törvényeikre szoktak hivatkozni, bármit
cselekednek. Zápolya sem tehet egyebet, mint amit a magyarok törvényei
előirnak. A törvény azt rendeli, hogy amig a törvényes királynak fia
van, nem lehet más a király. Zápolya uramnak tehát minden nagy
gazdagsága mellett félre kellett állania. Amig Lajos él, nem lehet más a
magyar király, mint ő. Igy végeztek a magyarok.

Mária tovább folytatta a himzést:

– Nekem meg kell ismerni a magyarokat, mert hiszen ott birtokaim vannak,
amelyeket jegyajándékul kaptam a te atyádtól, az én apósomtól. Ott van
sóbányám, Máramarosban, ahol annyi só terem, hogy az egész országot el
lehet látni sóval. Ott van Huszt váram, amelyhez még öt város is
tartozik. Az enyém Zólyom vára, ahol nem tudom, hogy terem-e valami. De
az enyém Körmöc is, ahol arany- és ezüstbányák vannak, hogy a király
adósságát mind kifizethetem belőlük. És az enyém Óbuda. Mondd, Anna
testvérem, milyen az az Óbuda, amelyet a palota ablakából bizonyára
gyakran láthattál?

– Szép nagy falu. Mert Magyarországon minden csak falu Budához mérten.

Mária hercegnő most letette a himzőtüt és a délutáni napba nézett, amely
a kolostor sarokablakán át, – igen sok sarokablak volt a kolostorban,
hogy a zárdahölgyek három oldalról is kaphassák a világosságot a
kézimunkájukhoz – az alant emelkedő innsbrucki tornyokra nézett
hosszadalmasan. Aranybarnahaja pirult a napban, fekete, hosszukás
szemeiben a kiváncsiság szikrái szálldostak, mint mikor a hegyek felett
dudolgató szél olykor beszól a kolostor kürtőjén, miután még akkoriban
nem értették a raffinált kályhacsinálást és a kályhában eddig
láthatatlan szikrácskák kezdték üzni egymást, amint táncra kerekedtek.
(Sokszor nézte a két menyasszony az ilyen szikra-táncot a kályha
rostélyán át a hosszu téli napokon és másféle táncok jutottak eszükbe,
amelyeket valaha a bécsi udvarnál, eljegyzésükön lejtettek.)

– És mondd, Anna testvérem, Lajos, a király, milyen szokott lenni
odahaza?

– Gyermek még, – felelt a tizenhatesztendős nővérke. – Bornemissza uram,
az egyik nevelője csak megrázza a szakállát, mintha a havat akarná abból
kirázogatni és Lajosnak engedelmeskedni kell.

– Most már bevallom, hogy én megkértem Lajosomat a bécsi
eljegyzésünkkor, hogy veressen nekem pénzeket a maga arcképével. Tudod,
amilyen tallérokat a császári nagyapámtól nyertünk, amikor utolsó este
leült velünk ostáblát játszani. Szép aranycsikókat, amelyek ugy pengtek
a márványkockákon, mint a vőlegények sarkantyui. Amelyeket császári
nagyapám annak a napnak az emlékére veretett. De Lajos még nem küldött
arcképével diszitett tallért nekem, pedig nagyon szeretném azt nyakamban
viselni, – rebegte Mária és a távolba nézett, amelyről azt hallotta,
hogy arrafelé van Magyarország.

A himzés most már mind lassabban ment, amint alkonyat felé haladt az
idő, a királyi arák ujjai, valamint a himzőtük is fáradoztak a munkában.
A bibornok és kisérete elvonultak, látni lehetett őket a tágas, gyepes
udvaron, amint lovaikra, vagy hintóikra szálltak. Csupán a
bibornok-püspöknek volt gyaloghintója, amelyet hat igen erős ember vitt
a vállán, mögötte sorakozott más tizenkét ember, akik majd felváltva
viendik a gyaloghintót, bizonyos időközökben. A zárda falain kivül
táboroztak a fegyveresek, akik mindenféle játékokat mutattak be a
bástyaablakokon kitekintgető apácák tiszteletére. A lovasok hosszu
lándzsanyelekkel mentek egymásnak és igyekeztek egymást nyergeikből
kivetni. Az ijászok célbalövöldöztek és különösen azokat az almákat
szerették volna eltalálni, amelyeket a kolostor ablakából az apácák
feléjük dobáltak. A gyalogosok vivtak rövid kardjaikkal és olyan
csapásokat méregettek egymásra, hogy csakúgy pengett a vértjük. De,
persze, nyomban végük lett e mulatságoknak, amikor a zárda falain kivül
a bástyakapu nagy nyikorgással leereszkedett és a bibornok kiséretével
kivonul a domboru dobogón. A bibornok megemelgette bojttal diszitett
fövegét ama torony felé, ahol Mária és Anna hercegnőket sejtette. Aztán
elment a daliás csapat, amely egy rövid napra felverte az innsbrucki
kolostor környékét.

Mikor már a bibornok pirosruhája és széleskarimáju kalapja is eltünt a
messziségben, Mária hercegnő antul szomorubb lett:

– Szerettem volna megmondani a bibornok urnak, hogy figyelmeztesse
Lajost arra, már teljesen elfelejtettem, mert nem küldött arcképet,
amelyet mindennap megnézhetnék, megcsókolhatnék. Már csak ugy emlékszem
rá, amint hosszu, misemondó-ruhában, valami kerek koronával a fején az
egyik kezével az én kezemet fogja, a másikkal császári nagyapámét. De
már arra sehogy sem tudok emlékezni, hogy milyen volt a haja, a szeme, a
termete… Azt se tudom már, hogy volt-e olyan nagy Lajos, mint amilyen én
vagyok?

Ezt már annál az ajtófélfánál mondta Mária, amely ajtófélfánál a két
menyasszony hónapról-hónapra rovással feljegyezte, hogy mennyit
növekedett. Anna nagyobbat haladt, de Mária hirtelen nőni kezdett.

Tizennégyéves korában már gyönyörüen kifejlett, mint egy
idegenországbeli virág, amelynek fejlődési szakait még nem ismerik a
kertészek. Junói alakja volt, amelyet még növelt azzal is, hogy mindig
olyan egyenesen tartotta magát, mintha nyársat nyelt volna.

Tizenötéves korában az orrcimpái megérzékenyedtek, gyakran véreztek,
amikor bizonyos erős szagokat, illatokat érzett, és ugyanekkor meg is
növekedtek az orrcimpái, most már teljesen hasonlatosak lettek világszép
nagyanyjáéhoz, Kasztiliai Izabelláéhoz.

Miután tizenötödik évét betöltötte, az alsó ajkán lehetett változást
észrevenni.

Dudorodni kezdett ez az ajak, fitymálni, parancsolni, uralkodni,
imponálni, mint azóta is az ausztriai házból származott hölgyeké. Az
arca is hosszukásabb lett, mint az erdei őzeké és a szemöldökei ugy
szöktek felfelé, mint a kifeszitett ijjak. Nő volt, királyné volt… Csak
még a király volt messzire, aki a koronát a fejére helyezve, amely fejen
már ugy fésülte aranybarna hajzatát, – féloldalosan, hogy arra a korona
akadálytalanul feltehető legyen.

Estefelé, amikor a madarak szállingózni kezdtek messzi fészkeik, erdőik,
hegyeik felé, Mária utánuk nézvén a szálldosó madaraknak, megint csak
arra az ismeretlen Magyarországra gondolt. Megint csak Annát fakgatta,
aki gyermekkorában kerülvén el Budáról: nem sokat tudott a magyar
életről.

– Hát a magyar urak, akik az apád udvarát látogatják: milyenek? Van
olyan szép ruhájuk, mint a bécsi uraknak?

– A magyar urak mindig sötét arccal, medveszemmel, elkomolyodva
nézegettek az anyámra, mert nem szerették. Anyám se szerette őket
dölyfösségükben, gőgjükben, furcsa öltözetükben. Anyám csak akkor
mosolygott, amikor a velencei követ, ez a kedves, finom, piskótaarcu pap
látogatta meg, máskor mindig szomoru volt. Anyám azt szerette volna,
hogy a gazdag velencei köztársaság legyen Lajosnak a keresztapja és
Velencéből szeretett volna szülésznőt is hozatni, mert a magyaroktól
félt. De még velencei osztrigát sem adtak neki, pedig mindig ez után
epekedett… Igaza is volt szegénynek, mert alighogy megkeresztelték
Lajost: csendesen, örökre elaludt, – mondá folytatva Anna, mint valami
kis társalkodóné a valódi királyné mellett.

– Nagyon sirtál, mikor anyád meghalt?

Az érzékeny Anna könnyeket törölt ki a szeméből:

– Nem volt szabad senkinek sem sirni Budán. A primás megtiltotta.

Mária hátrafont karral sétálgatott a szobában:

– Hiszen igaz, hogy nem érdemes sirni az után, aki elment, de egy
édesanya mégis csak más. Azt nem pótolhatja senki. Nekem se kellene
ebben a kolostorban ülnöm, ha volna anyám. Mehetnék, járhatnék,
kelhetnék az öreg Brüggében, vagy Lőwenben, ahol olyan kerekszemü,
elállófülü, gyapjuharisnyás polgárok vannak, akiket csibe-evőknek
neveznek. Ebben a kolostorban sohasem adnak csibehust, pedig én meg
tudnék enni tán három csibét is. Lemehetnék lovagolni a lőweni erdőkbe,
aminél nincs nagyobb boldogság. A lombok legyezik a lovas arcát, olyan
édes levegőt sziv, amilyent gyalogjáró sohasem szippanthat. És mikor
leszállott az este, a herceglakban felgyujtják a fáklyákat, gyertyákat,
az előkelő társaság mind a mi házunk felé törekszik. Egyik gyaloghintó
követi a másikat, lovagok ugranak le az udvaron, a nagy szökőkut
mellett, nagy batárokon, néha ökröktől vont kocsin, – mert nálunk a
lovakat vagy teherhordásra, vagy lovaglásra használják: megérkeznek az
előkelő hölgyek, akik mindig csak nevetgélnek, mintha sohasem lenne se
betegségük, se szomoruságuk. Csicseregnek, mint a madarak. Van
lantpengetés, van zene, van tánc, finom társalgás, amig az éj tart. Ah,
ha még egyszer láthatnám Logus Tamást!…

– Ki volt az a Logus Tamás? – vetette fel a szemét Anna hercegnő, mert
még sohasem hallotta ezt a nevet.

– Logus Tamás?…

Mária hercegnő, bár elég szaporabeszédü volt és müveltségénél fogva a
különböző kifejezéseknek is birtokosa volt, darabidőre elhallgatott,
mielőtt erről az emberről beszélni kezdett volna. Bizonyos huzódozással
fogadta Anna hercegnő ujabb kiváncsiskodását:

– Ki az a Logus Tamás?

– Azt se tudom, hogy él-e még valahol. Hozzánk Lőwenbe a pápa levelével
jött. Kelemen pápa ajánlotta őt hozzánk a herceglakba, mint humanistát,
aki immár kitanult Rómában minden humanista-tudományt és most az európai
udvarokat járja, hogy nagy tudományosságában másokat is részesitsen. Azt
se tudom, hogy öregember volt-e, vagy fiatal? Egyik nap öreg volt, mint
valami vén püspök, amikor leült az udvar hölgyei közé és utazásairól
beszélgetett. Ő tőle hallottam először Buda nevét és valami Mátyás nevü
királyét, aki a humanistáknak nagy barátja volt. Akkor igazán nem
gondoltam arra, hogy valamikor királyné leszek Budán, amikor az
öregpüspök szavait hallgattam. De járt ő minden országban. Pápák,
bibornokok, tudósok, királyok, büvészek voltak a barátai. Azt hiszem,
hogy egy kicsit maga is értett a büvészethez, mert abban az időben,
mikor ő nálunk tartózkodott, az előkelő emberek nem estek semmiféle
betegségbe Németalföldön…

– És mikor nem volt öregpüspök, akkor mi volt? – kérdezte Anna hercegnő,
aki nem nagyon érdeklődött a tudós öregpüspökök iránt.

– Ha nem volt püspök, akkor fiatal lovag volt. Senki olyan könnyedén nem
viselte a vértet, senki ugy nem értett a lándzsaforgatáshoz, a
vadászathoz, tánchoz, mulatsághoz, mint Logus Tamás. Mindenkit kivetett
a nyeregből, aki szemközt mert vele szállani, minden galambot eltalált,
amelyre ijját felemelte és a halászatból soha sem tért vissza zsákmány
nélkül. Mikor fiatal lovagként jelent meg a herceglakban:
konyhamesterünk már az erdőbe szökött, mert minden ételnek az
elkészitését jobban tudta, mint a konyhamester. A lantverők letették a
hangszerüket, mert a lantveréshez is jobban értett. Az öreg kereskedők,
akik még a herceglaki estéken is valamely sarokban huzódtak, ahol
egymásközött flandriai tapétáról, brabanti csipkéről, németalföldi
posztóról, vászonról, árbócfáról és heringről vitatkoztak, elhallgattak,
amikor Logus Tamás közébük lépett, mert a kereskedők dolgaihoz is jobban
értett.

– Hát még? – kérdezte Anna hercegnő egy mesét hallgató gyermek
kiváncsiságával. – Neked mit mondott? Veled hogy bánt? Letérdepelt
előtted, mint a lovagok szoktak, vagy megáldott, mint a püspökök?

Mária büszkén felelt:

– Nekem megjósolta, hogy királyné leszek, mert arra születtem. Mert ő
látta, hogy a csillagokban ez van megírva felőlem, – a csillagokhoz
éppen úgy értett, mint a lángoló szemü lovakhoz, amelyeket az én
hazámból Nápolyba és Moszkvába visznek a kereskedők.

– És még mit tudott ez a Tamás? – nyügösködött a mesehallgató.

– Tudott mindenféle nyelven, amit ezen a világon beszélnek. Nem volt
olyan régi könyv, amelyet nyomban meg ne értett volna. Tudott a madarak,
az állatok, a növények nyelvén, mert még a vad sólymok is leszálltak a
magasságból a karjára, amikor füttyentett nekik, az állatok
megszelídültek, a földhözragadt növények szerettek volna hozzá
futamodni. De úgy látszik, az apám nyelvén is tudott, mert Szép Fülöp
úr, aki odáig csak nagy bottal sétálgatott a város utcáin, attól az
időtől kezdve, hogy Logus Tamás a Herceglakba került: megtanulta a
fáklyatáncot, amelyben minden este résztvett, megszerette a bort a
nagyasztalnál, kitárta a kezét a zenészek felé, mintha kicserélték
volna. Kár, hogy tőlünk Spanyolországba kellett menni Logusnak! Vajjon
találok-e ilyen rendkívüli embert Budán?

– Talán Lajos testvérem? – mormolta minden meggyőződés nélkül Anna
hercegnő, de Mária nem is felelt, csak sóhajtott messzire, amerről az éj
közeledett feketezászlós felhőlovagjaival.

– Hallottad te valaha, hogy mik a humanisták? – kérdezte Mária Annát,
mielőtt nyugovóra tértek volna.

– Nos, hát Logus Tamás valódi humanista ember volt.

Anna a takarót az arcára huzta, mert Budán az ő apja idejében nem
tanitották, hogy mi az a reneszánsz?


II.  _Hogyan házasodnak a királyok?_

Az innsbrucki zárdában éppen olyan csendesen mulnak a napok, mint
azelőtt. Elmulik az ősz, messzire világitó sárga erdőségeivel a
kolostori bástyák környékéről; megérkezik a tél még fénylőbb havaival, a
hegyek a távolban oly fenségesen állonganak fehér köpenyegükben, mint a
régi királyok. Középkori kegyetlenséggel fuj a szél, az alulra és
felülre vezető kürtők, amelyekkel telve van az ilyen régi kolostor,
dörmögő férfihangok ijesztgetik az apácákat, pedig nagyon jól tudjuk,
hogy csak a kályhafütőlegény motoszkál odakünn a folyosón, amint nagy
hasábokban hordja fel a hátán a tüzelőfát a kivülről füthető kályhák
részére. Ámde egyszer valódi férfidörmögés is felhangzott a zárda tágas
udvarán, karcos, téli, rezes hangok…

– Talán vadászok érkeztek a kolostorba? – lobbant fel Anna hercegnő,
akit minden csekélység érdekelt a külvilági életből.

– Nem vadászok jöttek, hanem a te esküvői tanuid, hercegnő, – mondá
Trautmannsdorf grófnő, a zárda fejedelemasszonya, amint a gondjaira
bizott hercegnőkhöz belépett.

Anna elfehéredett, mint már ilyenkor a leányok szokták. Nem, nem
álmodott semmit sem az éjszaka, sem az előttevalón, amely álom
tudomására hozta volna neki, hogy életének mily rendkivüli eseménye
előtt áll.

Mária hercegnő, aki az ablaknál eddig azzal töltötte az idejét, hogy
hártyapapirosra levelet irt császári nagyapjának, most felemelte fejét:

– Hol van a bátyám, Károly vagy Ferdinánd, hogy nem jönnek az
üdvözlésemre? – kérdezte elkomolyodott hangon.

A grófnő-fejedelemasszony bókolva fordult a császári unoka felé:

– A főherceg urak közül egyik sem érkezett meg, mert a házasságkötés a
királykisasszonnyal az ő távollétükben fog megtörténni.
Prokurátor-házasságnak mondják az ilyent, királyok engedhetik meg
maguknak.

– De hát melyik bátyám veszi el Annát? – kérdezte türelmetlenül Mária
hercegnő. – Ferdinánd vagy Károly?

– A császári őfelsége ugy intézkedett, hogy Ferdinánd legyen Anna
királykisasszony férje, miután Károly főherceg urnak eljegyzését a
francia király leányával a pápa Őszentsége nem bontotta fel.

– Ferdinánd! – rebegte Anna. – Még soha sem láttam őt, csak a nagyapját!

– Majd megismered őt, hercegnő, a husvétutáni első vasárnapon, amikor a
valódi házasságkötés megtörténik Linzben, – felelé a mindentudó
grófnő-fejedelemasszony, aki láthatólag örvendezett, hogy e rendkivüli
zárdanövendékek, a királyi arák, végre elmennek a kolostorból. Nagy
felelősség királykisasszonyokra vigyázni.

– Ferdinánd! – mondta most Mária. – Ő a szelidebbik bátyám, korántsem
olyan erőszakos, mint Károly, aki gyermekkorában mindig a Karolingok
történetét szerette hallgatni. Ferdinándban kasztiliai vér van, szereti
a harangokat hallgatni. Nos és kit küldött Ferdinánd maga helyett
követségbe?

– Szolgálatára, hercegnő, – bókolt megint a fejedelemasszony. –
Mollenburgi báró Rogendorf Vilmos karján megy az oltár elé a magyar
királykisasszony. A báró kiséretében vannak Dietrichstein Zsigmond és
Speranzi brixeni prépost.

– Ezek az urak a nagyapám udvarából valók, kérem, fejedelemasszony, adja
át nekik üdvözletemet. Remélem, most már Lajos királynak is eszébejut
velem házasságra lépni!

– A magyar követeket holnapra várjuk, mert megkéstek a nagy hófuvás
miatt, – kegyeskedett a fejedelemasszony. – A két esküvő együtt fog
megtartatni a kolostor templomában.

– A magyarok mindig késnek, – csattant fel hirtelen Mária hercegnő.

Anna hercegnő még mindig azon a kolostori széken ült, ahová első
meglepetésében letelepedett és mindig csak azt ismételgette magában:

– Ferdinánd! Sohasem láttam életemben. Ó, ha az anyám tudná!

Mária hercegnő fel és alá sietett a boltives teremben, amelynek
padlókockáit egytől-egyig ismerte:

– Mért nem indultak előbb a magyarok a jövendőbeli királynéjukért? Mért
késlekednek örökös tanácskozásaikkal, még örökösebb mulatságaikkal?
Bizonyosan valamely vén embereket küldött a király követségbe, akik
azzal kezdik, hogy a szakállukból reám szórják a havat.

Anna csendesen sirdogált a kemény faszékre borulva, mig Mária olyan
léptekkel szaladgált a szobában, mint egy haragos görög istennő.

– Csak egyszer Budára kerüljek, majd összekötöm én a sarkukat azoknak a
vén embereknek, akiket Ludovicus a nyakamra szokott küldözgetni? Én nem
tudok ezekkel a veresbor-képü férfiakkal beszélgetni, akik már régen
elfelejtették a vitézséget, a bajvivást, a tornát! Én magamhoz illő
fiatal lovagokkal akarok lenni, akik tudnak élni, de tudnak habozás
nélkül meghalni is, ha arra kerül a sor. Férfi legyen a férfi, mint
gyermekkoromban Logus Tamás, a humanista.

Anna hercegnő könnyei között megszólalt:

– Ugyan hagyjál már fel azzal a Tamással, akit bizonyosan régen
agyonvertek valahol.

… Az osztrák urak odalent a kolostor ebédlőjében ezalatt ugyancsak
türelmetlenek voltak a magyar urak késlekedése miatt, mert hiszen
hosszadalmas tanácskozások előzték meg a prokurácionális házasságkötés
dátumának, 1520 december 11-ikének megállapitását. Értesiteni kellett
erről az előzetes házasságkötésről a római pápát, akinek a beleegyezése
nélkül a fejedelmek házasságot nem köthettek, ha csak elkárhozni nem
akartak. Az iródeákok szép hosszu leveleket irnak Zsigmond lengyel
királynak, aki távoli országából is mindig érdeklődött a kis Ulászló-fi
viselt dolgai iránt. A királyok is érzékeny emberek, éppen ugy
megorrolnak, mint a mindennapi emberek, amikor nem értesitik őket a
családi eseményekről. Levelet vitt a követ a francia királynak, mert ez
a király is az atyafisághoz tartozott azon a réven, hogy XII. Lajos
leányát éppen Mária hercegnő testvére, Károly jegyezte el. És a magyar
urak még mindig késnek az előzetes házasság ceremóniájától. Talán csak
nem történt Magyarországon valami meglepetés a királlyal?

Az osztrák urak ellenben itt voltak és vaddisznópecsenyét ettek, mert
Rogendorff báró, aki Ferdinándot helyettesiti az esküvőnél: ezt
kedvelte. A vőlegény akarata döntő. Ő körülötte forog az egész ház az
esküvő napján. Speranzinak, a brixeni prépostnak, bár nagyon tekintélyes
ember volt, csak annyi jogosultsága volt, hogy az első ebédnél elmondja
az asztali áldást, amelyet a királyi arák és a kolostor apácái is
végighallgattak. Aztán, mielőtt az ételek az asztalra kerültek volna,
eltávoztak.

A brixeni prépost megforgatta az ékköves pásztorgyürüt az ujján és ugy
kondult fel szava, mint az esztendő utolsó éjszakáján a nagyharangé.

– Mindnyájan tudjuk, hogy milyen nevezetes históriai alkalomból jöttünk
össze… Mert ez a házasságkötés nemcsak két birodalom-leány és nemcsak
két birodalom-ifju egybekelését jelenti, hanem örök időre dokumentálja a
két birodalom, az osztrák és a magyar egyesülését is. A leghatalmasabb
császár ur, I. Miksa urunk két unokája, Károly és Ferdinánd mellett
harmadik fiául fogadta II. Lajos magyar királyt is, mert a hármas
számban rejlik a tökély. Ez a szent házasság, amelynek ebben az ősi
kolostorban meg kell történnie, jelenti, hogy Európa veszedelme, a
pogány szultán, örökre eltakarodik lófarkos hadaival a horizontról, mert
nincsen többé a szultánnak annyi ereje, hogy megbirhasson a házasság
által egyesitett két birodalommal. Jelenti ez a szent házasságkötés,
hogy a két birodalom-családnak többé nem kell aggódni azon, hogy valaha
is magja veszhet, mert ha gyermektelen maradna az egyik frigy, akkor a
másik család fiai öröklendik a kettős koronát. Szapolyai uram és a többi
elégedetlen magyarok e szent házasság megkötése után hiába reménykednek
abban, hogy egyszer csak kihuzhatják a trónust a magyar király alól: nem
érnek vele semmit, mert ha el is üldöznék a kevésszámu Jagellókat, –
quod Deus avertat, – a fiakban bővelkedő ausztriai házzal találnák
magukat szemközt…

A brixeni prépost nagyon okos ember, de ő is csak pap volt; ha letette a
garast, nem egykönnyen hagyta abba a beszédet. Kár, hogy a magyar urak,
akiknek ez a beszéd szánva volt, valahol az erdőségekben késlekedtek a
hófuvásban. Rogendorf báró eddig csak amolyan álvőlegény volt. Amint
majd elvégzi a dolgát az oltár előtt: mehet haza a várába, senki se
kérdi többet tőle, hogy mi a véleménye a török szultánról, a féktelen
magyar Szapolyairól, vagy általában az egész házassági szerződésről.

Csak Anna, a magyar királyleány, zokogott fel a meghatottságtól a
prépost szavainak befejeztével.

– Mondd, miért sirtál, mi közöd van neked a szerződésekhez, amelyeket
királyok kötnek egymás között? – kérdezte Mária hercegnő, aki fölényesen
hallgatta végig a papi orációt.

– Nekem csak megint az jutott eszembe, hogy a leghatalmasabb császárral,
Miksával jegyeztek el, Károly hercegnek voltam a menyasszonya, most
pedig, végezetül, Rogendorfhoz megyek férjhez, – rebegte Ulászló leánya,
aki Budán, a vár ablakából, másformának látta a templomok előtt
lejátszódó lakodalmakat.

A hercegnők szobáikba vonultak, mire Rogendorf báró ünnepélyesen bevágta
a madárpecsenyékkel, füszerekkel, fácánnal töltött vadkanfőt. Egy ilyen
vadkanfő élvezete mellett még a birodalom-szerződésekkel bibelődő
prépostnak is el kell felejteni tudományát. A két hercegnő pedig a maga
lakosztályában odaállott a toronyablakokhoz és nézték a menyasszonyi
ruhába öltözködött országutat, amelyen a magyaroknak kell vala
megérkezni.

Délutánra meg is érkeztek a magyarok és egy nagy szürke farkas
holttetemét huzták maguk után a hóban. Olyan nagyságu farkas volt ez,
amilyent még ezen a vidéken nem láttak. Igaz, hogy a Bakonyból néha
feljövögettek a farkasok Ausztria felé, mert nagyon tolakodó állatok,
különösen, ha éhesek, de Innsbruckig még nem merészkedtek.

– Egy kis bajunk volt az erdőben őkelmével, – mondá az egyik zuzmarás
bajszu, szakállas magyar, amikor a kolostor kapuja előtt a lóról
leszállott. – Elhoztuk a fejedelemasszonynak, csináltasson magának
bundát belőle.

Hát farkasvadászat miatt késtek a magyarok a királyné esküvőjéről.

– Most már kezdem őket ismerni, – mormogta Mária, amikor a forró
lehelletével mindenféle karikákat olvasztott a zuzmarás ablakra. – Egy
vadászatra kerülő farkas fontosabb nekik, mint a királyuk.

– Hátha az életüket kellett megmenteni a farkastól? – vetette ellent
Anna hercegnő. De Mária csak búsan intett.

A magyar urak ezalatt az ebédlőben összeismerkedtek az osztrákokkal.
Könnyen megy az ilyesmi fehér asztal mellett, tartott még a vaddisznóból
és töltelékéből.

– Habár ezek a németek még az anyjuknál sem ettek olyan tölteléket,
amilyennel nálunk otthon Szalában töltik a kolbászt, meg a hurkát, –
mondá a szomszédjának az egyik násznagy-külsejü magyar ur, miután
jódarabot lehasitott a vaddisznó-sajtból.

Ez a szabadszáju magyar ur volt láthatólag a küldöttség vezére,
bazsarózsaarcu, varjujárta homloku, csüngős őszbajszu és rövidrenyirt
szakállu férfiu, akit táncos, kerekded, daliás külsejénél fogva az
Uristen is násznagynak teremtett. Nem lehetett utolsó ember, akit a
magyar király küld a maga nevében esküvőre: Sárkány Ambrus uram volt ő,
a szalai főispán.

A magyar urak, mikor már kellően összebarátkoztak a hosszubajszu
Rogendorffal, kupát koccintottak Dietrichsteinnal és a maguk
rossznémetségével – félig latinul, – elmondanak valamely vaskos tréfát a
brixeni prépostnak, amelynek hallatára nem tudta a tudós pap, hogy
haragudjon-e vagy nevessen, – megtörölték a bajuszukat, leverték a
szakállukról a morzsákat és összeszedelőzködtek.

– Mielőtt még a vaddisznót megemésztenénk, amelyhez még a
magyargyomornak is legalább hat órára van szüksége, ha bőven öntözzük,
menjünk bemutatkozni jövendőbeli királynénknak, – inditványozta a
násznagy.

A kisérő ijjászokon, vadászokon, alabárdosokon kivül Sárkány uram
papokat is hozott magával, sohasem lehet tudni, mily istentelen
tartományba verődik az ember.

Itt volt mindjárt Balbi Ferenc uram, a pozsonyi prépost, aki ugyan
származására nézve olasz volt, nem nagyon szerette a női társaságot,
inkább leveleket irt Rómába, ahonnan a kis magyar király nevelésére
küldték, és csintalan dalokat szeretett énekelni fiatal
papnövendékekkel. Keletlen kenyér külsejü, furcsán elhizott ember volt
őkegyelme, – de a tudományáról nagyon sokat tartottak.

A másik pap, akit Sárkány uram magával hozott, bizonyos erdélyi
származásu Corner János esztergomi pap volt, de emellett apostoli és
császári jegyző, akinek majd irásba kell foglalni és hitelesiteni a
különös esküvő megtörténését. Ez a vikárius Sárkány uram szempontjából
inkább használható ember volt, mert a tintával foglalkozó emberek
szeretik az egyéb folyadékokat is.

A király vitézei közül itt voltak még Móré László, Batthiány Ferenc és
Rétházi Lukács, akiknek a gondjaira volt bizva a királyi pecsét,
amellyel majd az esküvői okiratot megerősitik.

– Mindjárt láthatsz igazi magyarokat, – sugta Anna királykisasszony
Mária fülébe, amikor a kolostor kőkockás folyosóin a magyar urak
sarkantyupengése felhangzott.

Rogendorfnak a bajusza állásán látszott az irigység és bosszuság, amikor
a csengő daliákat Mária hercegnőnek kénytelen volt bemutatni, –
mindenáron a potrohos olasz papot, mint a legelső magyarembert tologatta
előre, hogy emigy is elvegye a kedvét a hercegnőnek a magyaroktól, de
Ambrosio Sarkan (Sárkány Ambrus) a latinnyelvü bemutatás után nyomban a
magyarok élére állott és harangszó hangon üdvözölte az ifju hercegnőt:

– Magyarország királyának üdvözletét hozzuk. Magyarország királya azt
üzeni I-ső Miksa császár unokájának, hogy ne aggodalmaskodjon a tiroli
parasztság lázongásai miatt, amelyek itt Innsbruck környékén már abban
is megmutatkoztak, hogy a Habsburgok kastélyait is gyujtogatják.
Magyarország királya kipróbált őrséget hagy a kolostorban,
megvédelmezésére, azonkivül hadakat küld a parasztok megfékezésére, ha
Miksa császár nem birna el a félrevezetett pórokkal. Eb ura fakó!

A magyar főispán latinul elmondott szavai után sötétpirossá válott
Rogendorf arca, – utóvégre az ő császárát emlegette ez a szittya, aki
valahonnan Ázsiából pottyant ide az innsbrucki kolostorba.

– Ti sohasem mondtátok nekem, hogy a környéken lázadozik a paraszt, –
szólalt meg most Mária hercegnő és a felügyeletet ellátó
grófnő-fejedelemasszony felé forditotta a tekintetét.

– A parasztnak mindig van valami gilisztája. Ha nem a belében, akkor a
fejében, – felelt a fejedelemasszony.

– Magyarország királya azt üzeni a hercegnőnek, hogy tártkarokkal várja
Budán! – hangzott a főispán csengő hangja.

Most Rogendorf szólott közbe, mintha megunta volna a magyar követ
vitézkedését.

– Az én császárom, Miksa cézár rendelkezéséből az elhálási esküvő napja
a jövő husvétutáni első vasárnapra van kitüzve, amely után Anna hercegnő
átadatik Ferdinánd hercegnek, Mária hercegnő pedig Lajos királynak.

– Még karácsony előtt vagyunk, – rebbent fel Mária.

Miután a kihallgatásnak vége volt, a két hercegnő a megszokott
szobájában maradt és a fehér éjben, miután a kályhán át hallgatozó fütő
is aludni ment, sok mindenfélét beszéltek a magyar urakról.

– Milyen furcsa ember lehet a magyar király! – rebegte Mária hercegnő,
amikor a fejét letette a császári koronával himzett párnákra. – Akinek
ilyen követei vannak, akik, mintha egy másik világrészből jönnének: holt
farkast hoznak ajándékba a menyasszonynak!…

– Már javában vigadnak odalent az ebédlőben, – felelt a másik ágyból
Anna hercegnő, amint az üreges zárdafalnak szoritotta a fülét.

– Milyen bátrak, milyen követelők, milyen önérzetesek! Mint a sólymok! –
folytatta Mária. – Mintha nem is a római császár unokájáért jönnének,
hanem valami várgrófkisasszonyért. Vajjon Magyarországon mind ilyen
bátor emberek az urak?

– Most kezdenek táncolni odalent az ebédlőben, – válaszolt Anna a másik
ágyból. – A magyar urak nem szeretik azokat az illedelmes
fáklyatáncokat, bókolásokat, hajladozásokat, ahogyan minket tanitottak
táncolni. Ők derékon kapják egymást és az a legfőbb igyekezetük, hogy a
lábukkal minél nagyobb zajt üssenek. Már hallottam Budán olyan magyar
urról is, aki táncközben eltörte a lábát. Azt mondják, a tatároktól
tanulták ezt a táncot.

– Láttad a párducbőr-bundáját? – folytatta ábrándozó hangon Mária. –
Legalább három párducot meg kellett ölni, hogy ez a bunda kiteljen. Mi,
Németalföldön értünk az állatbőrökhöz is, mert azzal is kereskedünk.

– Az én apámnak, Ulászlónak, bizony foltos volt a csizmája, de csak
azért, mert nem akart vetélykedni a cifra magyar urakkal. Corvin Mátyás
urasága után a magyar urak azt vették a fejükbe, hogy ezentul majd ők
parancsolnak a királynak. Az apám nem is bánta, hogy rongyos a csizmája,
csak legalább békében hagyják.

Mária hercegnő darabideig a falfelé fordulva hallgatott, mintha erősen
gondolkozna valamin. Félálomban szólalt meg:

– Majd másképpen lesz minden husvét első vasárnapja után. Ne félj, Anna,
nem lesznek ilyen hányivetiek a magyar urak, ha egyszer én leszek a
királynéjuk! Ne félj, Anna, majd én is kiteszem Pesten az ablakba a
kesztyümet és a papucsomat, hogy a polgárok vasárnaponként
megcsókolhassák, mint a nagyanyám kirakta Kasztiliában.

– Te még nem ismered a magyar urakat, – sóhajtott a másik ágyban Anna. –
Az én apámnak csak azért hoztak bort, hogy aztán borosfejjel
gorombáskodhassanak vele.

Mária azonban erre már nem is felelt. Álmában ama husvét után következő
vasárnap harsonáit hallotta, amelyek az égből hangzottak alá… Reggelre,
mikor még az ablakokon nem is kopogtattak a hercegnők madarai, amelyek a
kenyérmorzsák kedvéért szivesen eljárogattak vala a kolostor erkélyére:
valóban megszólaltak a harsonások, akiket a pompakedvelő magyar urak
hoztak magukkal. Lelket kell verni a bortól elázott németekbe,
mondogatták a trombitások és teli tüdőből fujták a zárda udvarán.

– Itt van az esküvő napja! – serkent fel álmából Mária hercegnő.

– Vajjon, józanok lesznek-e a magyar urak? – sóhajtotta Ulászló magyar
király leánya, Anna, amint kipillantott az ablakon és ott az udvari
havat alaposan összetaposva látta, mintha legalább is lovagjátékot
rendeztek volna ott az éjszaka a magyarok.

Most már nem sokára készülődni kellett az esküvőre is, mert karcos
reggelre megérkezett Lénárt, a wiltaui premontrei apát is lóhátas
szerzeteseivel, aki majd az esküvői ceremóniákat elvégzendi.

A hercegnők előzőnapon fürödtek, igy nem sok gondjuk volt a
mosakodással. Mária hercegnő egyébként is csak a hazájából való
szappanokat kedvelte, amelyek nem voltak feltalálhatók az innsbrucki
kolostorban. Csupán kezét fehéritette, amelyet a magyar király követének
kezébe kell majd elhelyeznie. Liliom-alaku volt ez a kéz. Milyen jelek
voltak tenyerében? Nem lehetett tudni, hiszen a kolostorba tenyérjósokat
nem engedtek be.

Mikor kellő fehérségü lett a menyasszony keze, Anna hercegnő rajongva
megcsókolta:

– Nincs ennél szebb kéz Magyarországon. Lajos testvérem birja a legszebb
kezet országában.

Ezután a ruhásszekrény nyilott fel, amely müveletnél már Trautmannsdorf
grófnő, a fejedelemasszony is segédkezett.

Mária hercegnő és Anna hercegnő ruhái külön szekrényekbe voltak elrakva.
Miután a fejedelemasszony maga is pompakedvelő volt, előbb a Mária
hercegnő vasalt, boltozatig érő szekrényét nyitotta fel azzal a
kolostori kulccsal, amelyet a régi zárak mintájára, hol előre, hol hátra
kellett forgatni, hogy végre felnyissák a szekrényt.

Voltak ebben a szekrényben felhalmozva türkiz-kék ruhák, amelyek a
nyaknál szögletesen voltak kivágva és fekete- és aranyhimzéssel voltak
diszitve. Voltak füzöld ruhák, ugyanolyanszinü prémes felöltőkkel.
Voltak brokátruhák, magasan álló gallérokkal, hasitott ruhaujjakkal, a
vállon ráncokba rakott és lecsomózott szövettekercsekkel. Majd szétálló
szoknyák és hermelin felöltők. Zárt alsóruhák, amelyek nyakig érők
voltak és hol recézett, vöröses csipkéből készültek, hol meg brokátból.
A finom, ráncokba hajtott ingek, keskeny fodrozataikkal ugyancsak a
nyakig értek és széles nyakszakaszban végződtek, amely nyakszakaszok
ezüsttel és arannyal voltak kihimezve. Voltak négyszögletesen kivágott
feketeruhák és bőujju ruhák, amelyek alá ráncbaszedett, galléros
patyolating dukált.

– Azt gondolnám, hogy a mai jelképes esküvőhöz feketeruhát vegyen fel a
hercegnő, – szólt a fejedelemasszony a ruhásszekrény tartalma felett
szemléttartva. – Sajnos, a férfiak nem értenek az ilyen dolgokhoz és
Rogendorf elfelejtett magával az öltözködésre nézve utasitást hozni a
császári udvartól.

– Olyan ruhát szeretnék felvenni, amelynek hirét elvinnék a magyarok
hazájukba, – felelt Mária hercegnő.

– Hát vegyük akkor ezt a bibornokpiros brokátot, amelyet végtől-végig
gyöngyök ékesitenek, – inditványozta a fejedelemasszony és a szekrényből
kiemelt egy olyan ruhát, amire még Máriának szive is dobogni kezdett.

– Ezt a ruhámat még Löwenben kaptam, kisgyermekkoromban, a derék löweni
kereskedőktől, akik már gyermekkoromban gondoskodtak az esküvői
ruháimról. Ah, ha még egyszer a Lőwenstein-kastély lakója lehetnék! Ott
még nem éreztem árvaságomat, mert a falakról a brabanti hercegek
vigyáztak reám, mig a jobbkezemet Margit főhercegasszony, a németalföldi
kormányzónő, a balt pedig Beaumont Anna, a nevelőnőm fogta. És a löweni
polgárok esküvői ruhával kedveskedtek, – szólt sóhajtó hangon Mária.

– Hát próbáljuk meg akkor a ruhát, – sürgetett a fejedelemasszony.

Mária hercegnőnek olyan termete volt, hogy mindenféle ruha illett reá.
Nyulánk és karcsu volt. A bölcs lőweni kereskedők előre kiszámitották,
hogy milyen termetü lesz Mária tizenhatesztendős korában.

– Pedig többet álltam gyermekkoromban a könyvszekrény előtt, mint a
tükör előtt, – mondá meghatott hangon Mária, amikor a ruhában megnézte
magát és némileg enyhült borus lelkiállapota.

Most aztán az esküvői kalap kiválasztására került a sor.

Ebben a korban, – a reneszánszban – a nőinemen lévők éppen ugy kalapban
jártak, mint a férfiak, azzal a különbséggel, hogy a kalap alatt
fejkötőt is viseltek.

Hát volt bőven kalapja is Mária hercegnőnek. Volt magaskarimáju kalapja,
volt lapos kalapja, reneszánszkalapja, aranyhimzésü fekete barettje és
mindegyik kalap drága gyöngyökkel volt kirakva. Ékkövekből betük voltak
a kalap oldalára varrva, amely betük Mária hercegnőt jelentették.

A menyasszony egy narancssárga, ezüsttel himzett barettot választott ki
a sok közül, amelynek nyakfedőjén gyémántokkal kirakott _p h t_ betük
fénylenek, a betük alján pedig igazgyöngyök himbálóznak.

Mária sóhajtva forgatta a barettot:

– Ezt is még gyermekkoromban kaptam ajándékba a Löwenstein-kastélyban.
Küldi pedig ezt nekem esküvői kalapul, Medici bibornok Rómából, amikor
nevelőm, Adorján mester, a löweni egyetem akkori tanárja, jelentette a
bibornok urnak, hogy vizsgáimat kitünő eredménnyel letettem. Vajjon,
tudják-e a magyar urak, hogy ki az a Medici bibornok, aki az én
tanulásomra felügyelt?

Ezután az esküvői ékszereket válogatta össze a zárda fejedelemasszonya
abból a vasládikából, amelyet a falból, rejtekhelyből elővont.
Nyakbavaló aranyláncok, amelyeken medálionok és gyöngyök himbálóztak, –
fülönfüggők, amelyek csodálatos ékkövekkel voltak diszitve – derékravaló
aranyövek kerültek elő a ládikából.

– Az ékszereim közül csak azokat veszem magamra a mai napra, amelyeket
gazdag nagyapámtól, a császártól kaptam, – mondá Mária, miközben a
kincsek között vájkált.

A folyosón eközben már krákogtak, prüszköltek, köhögtek az esküvői
követek. Valamelyik hosszadalmasan fujta az orrát, mert bizonyosan
szónoklatra készülődött. A fejedelemasszony kiszólott, hogy még várniok
kell a szertartással, mert csak most kerül a sor Anna hercegnő
öltöztetésére.

II. Ulászló király leányának, Anna hercegnőnek az öltözködése nem vett
igénybe annyi időt, mint Máriáé.

A fejedelemasszony kulcsait megzörgette a karikán és odalépett ahhoz a
szekrényhez, amelyen a Jagellók nagykalapos cimere ékeskedett, a farkát
emelő oroszlánnal, a vadkacsával, a sárkánnyal és a kétcsillagos
félholddal. A zár pattant a szekrényen és az ajtók kinyiltak. Itt bizony
nem volt annyi választék az esküvői ruhákban, mint a másik szekrényben.
A fejedelemasszony nyomban megtalálta azt a türkizkék ruhát, amelyet
Anna hercegnőnek az esküvőn viselnie kell. Ezt a ruhát egy Fugger nevü
kereskedő hozta Budáról, amikor Innsbruckon átutazott nagy, vasalt
szekereivel. Erről a Fuggerről azt tudták, hogy pénzt visz egyik
országból a másikba, – de ime ruhát is hozott a menyasszonynak, pedig
csuf, szakállas, varázslókülsejü ember volt.

Anna hercegnő nem is nagyon ellenkezett, amikor a Fugger ruháját
próbálgatta rajta a fejedelemasszony. Az ékszerek közül egy
aranyláncocska került a nyakára. A kalapok közül egy magastetejü
Orleans-kalap, némi ékszerrel diszitve.

– Ebben esküdött anyád, Foix Anna, atyáddal! – mondá a fejedelemasszony,
amikor a kalapot Anna hercegnő fejére illesztette. – És most menj,
leányom, a szomszéd szobába, mert a pozsonyi prépost urnak sürgős
beszélnivalója van Magyarország jövendőbeli királynéjával.

Anna hercegnő apácanövendék módjára kezetcsókolt a fejedelemasszonynak,
megcsókolta Máriát, jobbról-balról.

– Szeretnék a helyedben, a szomszéd szobában lenni, – sóhajtotta Mária,
amikor a karosszékben elhelyezkedett, hogy királyné módjára fogadja a
pozsonyi prépostot.

Balbi Jeromos ur, ez a különös férfiu, aki nem hizott egyenletesen testi
külsejében, hanem termetének megteltebb részei ugy emelkedtek ki
reverendája alól, mint a tengerből a szigetek, – kevés vártatva, látható
türelmetlenséggel a szobába lépett, a fejedelemasszony egy fal mellé
állitott hegyes székecskén foglalt helyet, ahonnan hegyes tekintettel
nézegette a fujó prépostot.

– Legfelségesebb királyném, – kezdte a prépost a kezében lévő
irattekercset széjjel teregetve – Habsburgok, Burgundok, Aragóniak,
Luxemburgok, Anjouk és Jagellók aranylilioma, fogadd tőlem Magyarország
királyának üdvözletét és mélységes hódolatát. Nem megvetendő ez a
hódolat még az olyan hölgy lábainál sem, akit Jó Fülöp, Vakmerő Károly,
Burgundi Károly és a leghatalmasabb Miksa császár maradékának
tisztelünk…

– Az én anyámat Őrült Johannának nevezik Németalföldön és soha sem
szabad őt látnom, – szólott közbe a prépost beszédébe Mária hercegnő,
hogy a sarokban ülő fejedelemasszony csaknem lefordult ijedtében a
székről, de Balbi Jeromos uramnak is darabidőre torkán akadt a szava.

– Nem megvetendő Magyarország királyának hódolata, már csak azért sem,
mert ő is dicső ősökre tekinthet vissza. Ősei között vannak Candali
angol grófok, aragóniai királyok, navarrai királynék, bretagnei hercegek
és francia királyok. Keresztatyja a velencei köztársaság, nevét pedig
ama francia királytól nyerte, akit Szent Lajos néven emleget a
történelem. Már kétesztendős korában lóraültette őt a nádorispán, hogy
Székesfehérvárra vigye, ahol az esztergomi primás Magyarország királyává
koronázta. Hároméves korában Csehország és Morvaország királyává
koronázta Thurzó püspök ur.

– És mi az igazság abból, hogy frissen leölt sertvések meleg bendőjében
nevelték a királyt, hogy életben maradhasson? – hangzott megint Mária
szava a karosszékből, hogy a fejedelemasszonynak elakadt a lélekzete, a
szónokló prépost pedig másodpercekig kutatott az irattekercsben a textus
után.

– Bár árvagyermek Magyarország királya, miután a sors kiszámithatatlan
akarata már születésekor elszólitotta mellőle édesanyját, néhány év
előtt pedig királyi atyját, II. Ulászlót, – még sincsen magára hagyatva
trónusán, – folytatta a pozsonyi prépost és olyan magasra emelte a
hangját, hogy Mária hercegnőnek eszébe ne jusson megjegyzést vetni az
orációba. – A leghatalmasabb Miksa császár, a mai szent napon esküvő
királyném nagyapja fiává fogadta őt. Atyai védőnk X. Leó pápa, aki a
rhegiai érseket küldte a király mellé. Másik védelmezőnk Zsigmond
lengyel király…

– Felesleges őket bemutatni. Táncoltam velük az eljegyzésemen, – szólalt
meg most még váratlanabbul Mária hercegnő.

– Zsigmond király a lengyelországi primást és queseni érseket, valamint
Schydtowiecz kancellárt küldte királyunk védelmére, – folytatta még
emeltebb hangon a pozsonyi prépost, akinek örömöt okozott, ha minél több
előkelőséget sorakoztat fel itt a jövendőbeli királyné előtt. –
Gyámjaink se megvetendő emberek. Bakócz Tamás, az esztergomi érsek,
berzencei Bornemissza János és György brandenburgi őrgróf a tisztelet és
becsülés minden jelvényével fel vannak ruházva…

– Azt hallom, hogy a királyt megtanitották a borivásra, de majd én
leszoktatom róla, – felelt Mária hercegnő, felemelkedett junói
termetével karosszékéből és még egyszer megnézegetvén magát a tükörben,
elindult az ajtó felé, amely fölött márványlap volt a falbaillesztve
Miksa császár cimerével és monogramjával.

A pozsonyi prépost és az innsbrucki kolostor fejedelemasszonya nem
tehettek egyebet, mint szótlanul követték Magyarország jövendőbeli
királynéját.

Ámde a kolostor folyosóján még meg kellett állni, mert ott várakozott a
tulipánarculatu szalai főispán, Sárkány Ambrus uram, aki magyar szokás
szerint ugyancsak nem akart elmaradni a maga orációjával az olasz
származásu pap mögött:

– Királyném! – kezdte a főispán olyan hangon, hogy a csendes zárda
álmatag boltozatai belecsendültek. – A poéta elegans et venustus után,
amint hazánkban a pozsonyi prépost urat nevezik, hadd szóljak egy szót
én is, az egyszerü magyar nemesember, Magyarország királyának nevében,
akinek örökhüséget fogadni indul. A mi királyunk, II. Lajos király, a
legszentebb és legnemesebb ifju egész Európában, aki valaha koronát
viselt a fején. Ékes minden lelkierényességben, ékes eszélyességben,
amit a velencei követek is elismertek felőle. Kedélye nem üres, nem
sivár, mert a humanista törekvéseknek a legnagyobb pártfogója. A minap
is udvarába fogadott VII. Kelemen pápának az ajánlatára egy ifju
humanistát, bizonyos Logus Tamást, aki a királyi udvarokba hordja szét a
szellem kincseit…

Mária hercegnő, aki idáig megfelelő szigorusággal, tartózkodással és
komolysággal hallgatta a főispán szavait, most alig észrevehetőleg
megrezzent.

– Logus Tamás, a humanista iró és tudós, Budán van? – kérdezte.

A főispán gyakorlott szónok volt, mert otthon, Szalában, szavaival elég
gyakran kellett fejbeverdesnie az elégedetlenkedő nemesurakat, – nem
jött ki tehát a flegmájából a hercegnő közbeszólására.

– Sőt más humanisták is megigérték leveleikben Budára való jövetelüket.
A mi királyunk azt akarja, hogy budai udvartartása ismét olyan legyen,
mint Corvin Mátyás idejében volt, ne pedig olyan, mint atyjáé, II.
Ulászlóé, aki nyiratlan hajával, gondozatlan, gubancos szakállával
évekig járta kisértetként a budai palota folyosóit és csak akkor
mutatkozék alvó szemében némi élénkség, amikor Fortunátus uram téli
szánkói a boroshordókkal megállnak vala a palota udvarán. Mi az ujkort
éljük. A mi házi humanistánk Piso, – akit, igaz, hogy csak Medgyesinek,
vagy Borsódi Jakabnak nevezgetünk otthon, de a humanisták őt maguk
között Poeta praeclarissiemus, Orator et Poeta excellens néven
emlegetik. A velencei Suriano, valamint Burgio, a pápai nuncius a
megmondhatói, hogy miként éljük uj életünket Magyarországon.

Mária hosszukás szemei reáerőszakolt közömbösségükből mindinkább
felnyiladoztak, amint a főispán pattogó szavait hallgatta, amely szavak
ugy toporzékoltak a latin szavak enyhe tengerében, mint pusztai táncosok
vad táncolása.

– Tehát humanisták is vannak Budán? Én erről sohasem hallottam.

– De van lovagkor is, amelytől édesdeden ámulnak a női szivek, –
folytatta a szalai főispán jobblábát a bal mögé huzva. – A mi királyunk
valóságos király, aki nem akar árnyék-király lenni, amint ezt már Bakócz
uramnak meg is mondta tizesztendős korában. Szeret ágaskodó paripákon
nyargalni és nagyvadra, szarvasra, vaddisznóra vadászni a budai
erdőségekben. Lovagjáték nem mulhatik el nála nélkül. Ijjazásban,
lándzsavetésben, kardforgatásban bárkivel felveheti a versenyt
országaiban, mert e tudományokban Brandenburgi György a mestere. A
tökéletes lovagnak minden kelléke meg van benne. És ha lakomázásra kerül
a sor, akkor is helyén van Magyarország királya, mert a mi asztalunkról
sohasem hiányzik semmi, ami a bőséges étkezéshez szükséges. Pisztráng,
lazac, fácán, osztriga, pávapástétom, füge, datolya, narancs, – malvai,
porter és cipruszi bor mindig van bőven asztalunkon.

– Alig várom, hogy Budára menjek, – mondá most hirtelen Mária hercegnő,
aki fiatal nők szokása szerint váratlanul olyan éhséget érzett: hogy
szinte belesápadt.

– És minden napkeletkor felségeddel álmodik a király! – fejezte be
szavait Sárkány Ambrus, mire most már semmi akadálya nem volt annak,
hogy a lakodalmasok a kolostor templomába vonuljanak, ahol türelmetlenül
várta őket a sekrestyében Lénárd apát, génuai bársonyból való esketési
ruhájában. A sekrestyések lóbálták a tömjén-füstölőket és koppantgatták
a gyertyákat, amelyek csaknem negyedrésznyire elégtek.

A templom bejárata előtt Mária hercegnő Sárkány Ambrus uram karjába
kapaszkodott, mig Anna hercegnő ama hosszubajszát-rágcsáló Rogendorf
báró karjához érintette a kezét. A téli napból itt a templom boltozatai
alatt mit sem lehetett látni, pedig bizonyosan ragyogott az valahol a
keletre eső tiroli hegyek felett a hómezőkön. A toronymagasságu
oltárképről még mindig nem távolitotta el a lusta egyházfi a pókhálókat,
– régen volt esküvő ebben a templomban – a kolostor lakói pedig inkább a
kápolnát használták a mindennapi imádkozáshoz. A szentelt viznek tavalyi
kakukfü illata volt. A termetes kőkockák alatt, amerre a menet a főoltár
felé közelgett, ugyancsak olyan emberek feküdtek, akik valamikor erre
mentek az esküvőjükre.

A premontrei apát a sekrestyében jól meghallotta a templom belsejében
közelgő lépteket, mert még ma, besötétedés előtt vissza akart menni
Wittauba. Istenhez fohászkodott, hogy a képletes esküvő a
hercegkisasszonyokkal minden fennakadás nélkül menjen véghez. (Hiszen
majd követi ezt az esküvőt egy másik is, amikor valódi férjükkel kelnek
egybe a valódi asszonyok és valódi áhitattól mélyülnek el a lelkek!)

Az osztrákok küldöttségéből kiválott Speranzi prépost és a sekrestye
felé vette lépteit, mig Sárkány főispán uram sarkantyus csizmái mögül
elmaradt Balbi prépost ur, aki ugyancsak a sekrestye felé sietett. Az
ablakokra festett apostolok, szentek, királyok képei az öröklét
nyugodalmasságával néztek az elcsoszogó papok után, de nem igy a
lakodalmasok, akik e mindentudó papok nélkül nem tudták tovább az
esküvői rendet. Hová kell állani a magyar király menyasszonyának és hová
Ferdinánd arájának? Utóvégre templomban voltak, még a magyar urak is
respektálták ezt a helyet, nem akarták a németeket testi erejük
fensőbbségénél fogva az oltár elől elszorongatni. Nem maradt más
megoldás hátra, mint amit az erdélyi Corner, az apostoli és császári
jegyző javasolt suttogó hangon a magyar és német uraknak. A sorsra kell
bizni, hogy a menyasszonyok az oltár mely oldalára kerüljenek. Csendült
a levegőbe dobott és jól megpörgetett aranypénz: – Mária hercegnő a
szalai főispán ur karján az oltár baloldalára került, mig Anna hercegnő
Rogendorffal a jobboldalra. Most már jöhetett a premontrei apát a
sekrestyés csengetése után a miseruhába öltözött prépostokkal, hogy a
képletes házasságot megáldja…

– Istenem, milyen fáradt vagyok! – rebegett egy hang a kolostor általunk
már jól ismert szobájában, amikor a két menyasszonyi ruhába öltözött
hercegnő a képletes esküvő után szemközt ült egymással és szokásszerint
megbeszélte a mindennapi eseményeket.

– A ruháinkat estvélig nem szabad levetni, mert akkor még jön valami
ceremónia, – mondá Anna hercegnő, immár a távollévő Ferdinánd főherceg
felesége. – Pedig én télen nagyon korán szeretek lefeküdni, mindjárt
ebédután és annak örülök legjobban, ha feljön a Rácvárosból, Budán egy
öregasszony, aki a lábomat dörzsölgeti alkonyattal és csodálatos meséket
mond el a régi királyokról, akik a palotában laktak.

Mária hercegnő, – az esküvő óta immár II. Lajos, Magyarország királyának
felesége felbiggyesztette az ajkait, amelyek amugy is kidudorodtak
arcából, mintha ismeretlen csókok számára teremtek volna, – amely csókok
olyan lassan közelednek a téli kolostor felé, mint a tavasz felhői.

– Én másképpen képzeltem ezt az egész dolgot, – suttogta, mintha csak
magához beszélne. – Az oltárnál lehunytam a szemem ama kipödrött,
mézeskalácsarcu uriember oldalán, aki olyan mentét lobogtatott a
vállain, mintha egész éjszaka fekete birkákat hajtott volna az
országuton. Nem, mondtam magamban, ez nem lehet, hogy én Gazdag
Albertnek a maradéka egy ilyen csengő, csilingelő juhásszal esküdjek meg
a király helyett. Lecsukott szemmel vártam, hogy hirtelenében ifjonti
lépések zendülnek fel a hátam mögött, amilyen hirtelen jön májusban az
eső. És lecsukott szemmel elgondoltam, hogy én a brüsszeli
Froidmont-palotában születtem, – az igaz, hogy tizenöt esztendő előtt és
azóta atyám is meghalt hideglázban, Granadában, – anyám buskomor, – de
mégis csak osztrák főhercegnő vagyok, nem mehetek férjhez egy
Tatárországból idekerült csikósgazdához… Bizonyosan megérkeznek a csengő
lépések, Lajos király ott van valahol elrejtve a sekrestyében és csak
tréfát akar velem üzni, vagy pedig kipróbál hüségemről… Egyszerre
megjelenik abban az aranyos ministránsruhában, amelyben nagyapám bécsi
várában láttam őt az eljegyzésünkkor és elhiv megint táncolni a mord
tekintetü vitézek és félelmetes komolyságu papok közül!

De semmi sem történt, csak az oltár tulsó oldalán Rogendorfnak a bajusza
ereszkedett mindig lejjebb, mert bizonyosan nagyon korán reggel pederte
már azt ki. A mellettem álló számadó-gazda egyik lábáról a másikra
nehezedett, mert nagyon szük volt a csizmája. A hátam mögött álló magyar
urak nyilván a késlelkedő papokat szidták, mert olyan nyelven
beszélgettek, egymásközött, mintha folytonosan káromkodnának. Az egyik
azt mondta, hogy olyan vagyok, mint a bubosbanka, amely madár Afrikából
jön. A másik felelte: rózsaszinü seregély vagyok. – Vajjon, általában
tudnak-e a magyarok mást, mint káromkodni?

– Én nem tudom, – felelt Ferdinándné – mert az én apám jókedvében és
rosszkedvében is azt mondta: Dobzse.

– Hallottam, hogy Dobzse Lászlónak hivták az apósomat Magyarországon. De
ha élt volna az öreg király: mégis csak eljött volna az esküvőmre.

– Eljött volna, mert nem hagyta ki az ünnepélyeket, névnapokat és az
emlékezetes évfordulókat életében, – felelt meggyőző hangon Anna.

– De nem jött se öreg király, se fiatal király. Egyszer csak azon vettem
észre magamat, hogy az én kezemet, – amelyet homlokommal együtt a
leghatalmasabb császár I. Miksa és Nassaui Engelbert özvegye tartott
keresztviz alá, – az én kezemet megfogja egy apátur és egy másik kézbe,
egy nyitott tenyérbe helyezi. Felnyitottam boldogtalanul csukott
szememet és körülnéztem, mintha álomból serkentem volna. Ugyanaz a
paprikaarcu, juhászbundás, tarkabarka magyar állott mellettem, aki miatt
szememet lezártam…

– Sárkány főispán ur.

Az oltár tulsó oldaláról Rogendorf báró bajszát harapdálva nézegetett
felém.

– Azt hiszem, a szegény bárónak nem sok bajsza maradt.

Amig az asszonnyá lett menyasszonyok régi leányságukból való fülemüle-
vagy verébcsiripelő hangjaikon megbeszélték az esküvői ceremónia
mindenféle emlékezetes részletét, a kolostorban nagy zajgás keletkezett.
A német és a magyar urak bucsuztak egymástól az ebédlőben. Korán reggel
valamennyien utra kelnek, miután az erdélyi Corner, apostoli és császári
jegyző megirta a jegyzőkönyveket a megtörtént esküvőről.

Trautmannsdorf grófné, az innsbrucki kolostor fejedelemasszonya a
hitükben boldogságot nyert mártirok mosolyával lépett be a hercegnők
szobájába:

– Felségtek immár lefekhetnek, mint esküdött asszonyok. Ez az első
éjszakája egy hosszu, boldog életnek. Álmodjanak szépeket.

Ezután a fejedelemasszony előkereste azt a karikát, amelyen a mindenféle
zárakat nyitó különböző kulcsok függtek, – némelyiknek templom-kereszt
alakja volt – kinyitotta a szekrényeket, levétette a királynőkkel az
esküvői ruhákat és miután azokat kirázta az ablakon át a téli estébe:
éppen olyan gondosan helyükre tette őket, mintha a kisasszonyoknak még
többször is kellene életükben esküvőre öltözködni.

Azután pedig elővette azt a nagy, ovális kereszthez hasonlatos kulcsot,
amelyet a kereszténység őskorából mintáztak a lakatosok, magasra emelte
és a folyosóra nyiló ajtót kivülről, kétszeres zárforgatással bezárta a
királynőkre. A torony ablakán át félhold mutatkozott, a Jagellók kettős
csillagával.


III.  _Utazás Magyarországba 1521-ben._

Az innsbrucki zárdának megvolt a maga gólyafészke, mert ezek a szemtelen
madarak olyan helyen is tanyát vernek, ahol semmi szükség rájuk. Ezeknek
a gólyáknak megérkezte jelentette, hogy itt van a tavasz, közeledik a
valódi esküvő napja, bármennyi ceremóniát csináltak idáig a püspökök és
az udvarmesterek. Mária és Anna „királynék“ naphosszat elnézegették a
gólyapárt a magas fészekben. Egy napon azonban valaki zsarátnokot dobott
a gólyafészekbe és az lángra lobbanva elhamvadt, alig lehetett a
háztetőt megmenteni.

– Ki tette ezt! Ki volt a gyujtogató? – riadozott a grófné
fejedelemasszony.

Az innsbrucki városkapitány kopogtatott a zárda kapuján és kihallgatást
kért a fejedelemasszonytól. A városkapitány jelenti, hogy a környékbeli
tiroli parasztság megint lázadozik, mint már az elmult esztendőben, jó
lesz megkettőztetni az őrséget a kolostor körül.

– Oda van az esküvő, a királyok nem mernek Innsbruckba jönni a parasztok
miatt, – kiáltott fel a fejedelemasszony.

Jagelló Anna sirva fakadt és könnyes szemmel nézte az ablakból a
távolban emelkedő füstfellegeket, amelyek a lázadó parasztok utját
mutatták. Mária ellenben dobbantott lábával:

– Hát már nincs egy férfi Tirolban, aki szemközt merne szállni ezzel a
bandával?

– Nincs. Mert az igazi férfiak mind abban a bandában vannak, – felelt a
fejedelemasszony.

Valóban nem sokára megérkezett a parancs Bécsből, a császártól, – a
fullajtárt, persze, tejben-vajban fürösztötték – hogy Anna királyné
készüljön fel, mert május 26-án megtartatik az esküvő Ferdinánddal, még
pedig Linzben, ahol barátságosabb a helyzet. Ferdinánd már el is indult
Németalföldről, hogy idejében megérkezzen az esküvőre.

– Hát velem mi lesz? Énértem nem mer eljönni Lajos király, akármennyire
vágyakozom utána? – rebbent fel Mária.

A fejedelemasszony lelkendezve csillapitotta a felhevült menyasszonyt:

– Felséged még nem ismeri a magyar törvényeket, mert nincs senki, aki
erre kioktatná.

– Majd megtanit engem mindenre Logus Tamás, ha Budán leszek.

– Én magam is csak ugy félfüllel hallottam, hogy a magyaroknak van egy
törvényük, amely szerint a királynét előbb egy Székesfehérvár nevü
városban meg kell koronázni, csak azután lehet a király felesége.

– Székesfehérvár! Hol lehet az abban a Tatárországban?

A császári fullajtárt néhány nap mulva követték Ferdinánd követei, akik
ugyanazok voltak, akik a decemberi esküvőn segédkeztek. A nagybajszu
Rogendorf báró kedélyesen mondogatta:

– Ugy látszik, ez az esztendő már csupa lakodalmazással telik el.

A barettos, cifrálkodó Dietrichstein Zsigmond nagy, fehér rablószakállát
kefélgette:

– No, felség, most valóban eljárjuk Linzben a menyasszony-táncot, –
krákogott az öreg lovag, mire Jagelló Anna megint csak sirni kezdett,
mint minden olyan leány, aki az esküvője küszöbén nem érzi maga mögött
az édesanyját. (Kitől tanulta volna meg, hogyan kell egy
fiatalasszonynak viselkedni? Talán a pártában maradt, hervadt
fejedelemasszonytól?)

Megjött a brixeni érsek és szerzetes-lovag csapatot hozott magával.
Speranzi lovagjai elől futva menekült a lázadó parasztság, mert a csuhás
lovagok nem ismerték a tréfát. Ahol elkaptak egy gyujtogató pórt: az már
repült is a legelső fára. A szerzetes-lovagok védelme alatt nem érheti
bántódás a királynékat Innsbrucktól Linzig való utazásukban.

– Hát az én magyarjaim hol vannak? – kiáltozott Mária, aki
végeredményében minden virtusa mellett mégis csak gyenge nő volt és
nagyon szégyelte magát, hogy Anna, (aki csak Ulászlónak a leánya)
hamarább megy férjhez, mint ő, aki I. Miksa császár unokája.

– Hol vannak a magyarok? Magyarok! – kiáltozott a magyar királyné.

… Az osztrák urak már csendesen, csemcsegve, sugdolózva nevetgéltek
egymás között, amikor végre megzörgették a kolostor kapuját egy esős
délután és már a kapunyitásnál megállapitották, hogy odakünn magyarok
várakoznak.

Valóban ákosházi Sárkány Ambrus uram, II. Lajos király követe érkezett
meg a szokásos kiséretével… Csakhogy most a bazsarózsás ur társaságában
volt egy feketeruhás öregember is, aki karcsu volt, mint a jegenye,
amely haláláig nem enged nyulánkságából és szimatoló horgas orra volt,
amely bátorság, erély és ész jelvénye e korszakban. Csak a szemei voltak
kicsinyek és azokban mindig gunyolódó, fölényes mosolygás csiklandozott.
A jobbkeze mutatóujján nagy zöldköves pecsétgyürü volt, amiről a
hozzáértőnek meg lehetett állapitani, hogy vérbeli humanistával van
dolga.

A humanista csendes mosollyal közeledett a Sárkány uram kiséretéből
kiválva Mária királyné felé, mintha csak arra lett volna kiváncsi, hogy
vajjon a királyné felismeri-e? A két karját összefonta mellén, amikor
meghajolt és a két sarkát egymáshoz szoritotta.

Mária feldobbant, mint egy meglepett szív:

– Logus! – kiáltott fel. – Valóban ön volna Logus Tamás mester, aki
Brüsszelben nevelőm volt?

– Legalázatosabb szolgálatára, felség és II. Lajos magyar király
parancsára, ismét felséged szolgálatára vagyok rendelve, – szólt a
humanista és felemelve fejét, tanítós komolysággal nézett a királynéra.
– Felség sok mindenben megváltozott, mióta a Herceglakot elhagyta.
Vajjon megirhatom-e most is pápa Őszentségének felségedről, hogy többet
áll könyvespolcai előtt, mint tükre előtt?

– Sajnos, a helybeli kolostor könyvtára sokkal hiányosabb, mint a
brüsszeli palotáé volt. A nagy humanista mesterek müveit itt nem
találtam. Még csak a Medici könyveit sem, aki miatt nem lehetett római
pápa első nevelőm, istrecesti Adorján.

– Pedig megérdemelte volna, mert ő is igazi humanista volt, – felelt
Logus és ismételten meghajolt, mint ezt ama királyi udvarokban tanulta,
ahol hosszu életében annyi időt eltöltött.

Különös jelenség volt itt az innsbrucki apácakolostor nagy
fogadótermében, a szines ablakok mögött fáradt nyilakként hulldogáló
esőzés világitásában, a homályba borult boltozatok alatt és az árnyékba
merült fali szentképek társaságában ez a dárdaalaku öregember, akinek
Mátyáskirályosan borotvált arca, pápa-fehér haja szinte világitani
látszottak a félhomályban, mig apró szemei szentjánosbogárként
villództak. Nem, sehogy sem illett ő a nagy fogadóterem egyik oldalán
még középkorias pompában, páncélosan, vértesen diszelgő osztrák urak
társaságába, akik egyenként is ugy tüntek fel, mintha kezükben tartanák
azt a császári vaskoronát, amellyel Jagelló Annát megbilincselni
szándékoznak. Törhetetlen ez a korona, de viselése gyötrelmesen fárasztó
és örökre kiirtja a tavaszi mosolygást az arcokról. – Büvészeti
mutatvány volt a humanista alakja a terem másik oldalán felsorakozott
magyar urak csoportjának környezetében is, mert a magyar urak ugyanabban
a prémes, kaftános, aranytól és ezüsttől csillogó megjelenésükben
mutatkoztak a zárdában, mint a régmult decemberben. Ugyancsak ki volt
pödörve a bajszuk, tigrisesre vágva a szakálluk, oroszlánosra nyitva a
szemük és a gőgösség trónolt arcukon, mintha sarkantyus arkangyalok
volnának, akik azért jöttek, hogy boldoggá tegyék a leghatalmasabb I.
Miksa császár unokáját, amikor feleségül viszik II. Lajos magyar
királyhoz. – Tünemény volt ez az öreg jegenyefa, amint lombjait
suttogtatta, halkan, megnyugtatón, panasz és kérkedés nélkül eresztve ki
száján a szavakat, amelyek mind oly megfontoltaknak látszottak, mintha
őket előzőleg valamely érzékeny mérlegre rakta volna. Diabolikus
bársonyruhájában hasonlitott ama Faust nevü tanitóhoz is, akiről a
németalföldi udvarban annyit beszéltek a cselédasszonyok és hercegnék.
De mégis inkább valamely olyas furcsa égi felhőhöz hasonlitott, amelyet
elgondolkoztató alkonyatokon a kolostor ablakából láthatni, amikor már a
lement nap idegen országból világit vissza az égboltozatra. Ki tudná,
hol jár már a nap. – Ki tudná, hol jár ennek az embernek a gondolata,
aki éppen olyan ismerős mindenfelé a világon, mint maga a nap?

Mária egy háta mögött álló karosszékbe ereszkedett és nyulánk kezeivel a
szék támlájába kapaszkodott, amely oroszlánkarmokat ábrázolt.

– Azóta sok minden megváltozott, Logus Tamás mester, mióta a brüsszeli
palotát nagyatyám parancsára elhagytam, – kezdte Mária ugyancsak ugy
halkitva a hangját önkéntelenül, mint a humanista. – Sajnos, ön
eltávozott tőlünk, de Petrarca szonettjeit, Boccaccio elbeszéléseit,
Erasmust, Vitéz Jánost, akiről én valaha öntől hallottam, nem
felejtettem el. Itt a kolostorban találtam egy régi görög könyvet,
amelyet örömmel forgattam, mert eszembejutott az ön tanitása, hogy az
antik görög nyelv ismerete nélkül csak félember az ember.

– A héber nyelv ismerete nélkül! – szólott most a régi nevelői hangon
Logus. – A héber nyelv bevilágit a világ összes tudományaiba.
Megvilágitja a spanyol félszigettől messze napkeletig az összes tájakat
és a rajtuk élő embereket. Ez a nyelv az összes nyelvek nagyapja. Merre
tántoroghat az az ember, aki a nagyapját nem ismeri?

Mária felsóhajtott:

– A héber nyelvet nem ismerem még, de remélem, hogy budai királyné
koromban majd találok alapos mesterekre. Mi ujság Budán, Logus mester,
beszéljen nekem valamit a királyról, aki ismét csak követséget küldött
értem, anélkül, hogy maga jött volna értem?

– A magyar király nem mozdulhat ki az országból, mert nem tudhatja, hogy
nem foglalják-e trónusát el mások, amig ő távol van.

– Hát már nem olyan nagy hatalmasság a magyarok királya, mint Corvin
Mátyás alatt, akiről ön gyermekkoromban annyit beszélt nekem, akinek
Korvináit ugy magasztalta?

A humanista megint összefonta a két karját mellén és oly mélyen hajolt
meg, amint a pápai udvarnál szokás:

– Ludovicus Rex Hungariae et Bohemiae már kinőtte azt a kort, amelyet
frissen leölt sertések bendőjében testi megerősödése végett töltött,
amikor atyja, Ulászló, azért aggódott, hogy trónörökös nélkül marad.
Koraszülöttsége nem hagyott nyomot, most már mindenütt emberibőr fedi a
király testét, mint bármely más alattvalójáét. Hat nyelven beszél, ami
nagyon kedvessé teszi őt minden humanista módra gondolkozó ember előtt.
Magyarul, csehül, lengyelül, franciául, olaszul és latinul beszél.

– Nekem azt mondták, hogy a magyar király csak csehül tud, – rebbent fel
Mária.

– Ezt a csehek hiresztelik Ulászló fiáról.

– Valóban egy cseh apácától hallottam itt a kolostorban. És németül nem
tud a király? Hát hogyan fogok vele beszélhetni?

– Németül is tud, de amint én felségedet ismerem, Magyarországon való
tartózkodása alatt megtanul magyarul is, hogy fékentarthassa azokat a
köznemeseket is, akik még azt sem tartották érdemesnek, hogy latinul
megtanuljanak, amikor a királynéjukkal akarnak beszélni, – felelt a
humanista.

– Mennyi furcsa szó van a magyar nyelvben! – kiáltott fel töprengve
Mária. – A magyar férfiaknak például minden második szavuk az, hogy:
boszorkányos, mig Annától ezt alig hallottam.

– Ne felejtsük el, hogy Anna királyleánynak ama hirneves államférfiu,
Borsódi Pisó volt a nevelője, aki éppen olyan humanista, mint jómagam.

– Helyes, megtanulok magyarul, habár még sohasem láttam azt az országot.

– Felséged rövidesen láthatja, mert a linzi Dunán már ott himbálódznak a
dereglyék, amelyek felségedet Magyarországba kisérik, hogy ott királyi
férjével találkozzon.

Mária ellágyult:

– Köszönöm önnek ezeket a szavakat Logus mester. Valóban nagyon vágyódom
már Lajost látni.

A magyar urak féltékenykedve nézegettek a terem sarkából. Még nem
látták, hogy Mária kezet nyujtott volna valakinek.

*

Az innsbrucki kolostor konyhája hiába készült fel, hogy az idegenből
jött uraságokat huzamosabb ideig vendégül lássa. Csupán egyetlen
vaddisznó és szarvas fogyott el, igaz hogy teméntelen apró rák és csiga
is, mert esős volt a május. Az urak rövidesen indultak Linz felé, miután
a lázadó tiroliak elcsendesedtek a környéken, valamint muladozóban
voltak az ezen a vidéken szokásos felhőszakadások is. A nagy
utazóbatárokat, amelyeket egydarab fából faragott kerekek vittek,
elővonták a királynék számára és egész nap tartott, amig a királynék
számára a kocsikat ugy berendezték, hogy pihenhessenek, aludhassanak
utközben, ha ugyan jő álom a szemre, amely másnapon az oltár mennyei
gyertyáit várja megjelenni.

– Mi már ide többet vissza nem jövünk, – mondta Mária, amikor Annával
utoljára bejárta a kolostor kertjét, amelyet négy gömbölyü torony őrzött
és a bástya alatt vasalt gerendák és kőfalak közé szorítva futamodott el
egy hegyifolyó. Romantikusan szép volt a táj, – csak most jutott eszükbe
a királynőknek, hogy ugyan hány esztendeig is nézegették volt a
fenyőerdőket a folyó tulsó partján! Csaknem hat esztendeig a bécsi
eljegyzés óta. Persze, hogy vittek magukkal ama csodatevő füvekből,
amelyeknek nedvével az apácák mindenféle betegséget gyógyitanak.

– Habár nagy különbség van a derékfájdalom és a főfájás között, – mondá
hitetlenkedve Mária. – De az ember mégis csak hisz a babonában.

Annál nagyobb zsákot tömött meg a csodatévő füvel Anna.

Még egy utolsó séta a bástyán, ahol annyit üldögéltek gyermekjátékokba,
vagy ábrándokba merülve. A kőpadon még ottmaradnak a Jagelló és azt
osztrák cimerek a zárdanövendékek emlékezetére.

Az emeleti poros folyosók, amelyek a kolostor lakatlan részét
keresztül-kasul szelik: be sokszor látták bujócskázó játékaikat. A
padlásról egy kerek lyukon át a templomba lehetett nézni, innen
ellenőrizte a fejedelemasszony a vezeklő apácákat.

– Kár, hogy minden elmulik! – sóhajtozott Anna.

– Bár Magyarországon volnék már! – felelt Mária.

… Reggel indultak Linzbe, ahová délután egy és három óra között kellett
megérkezniök, mert akkor tartja bevonulását a városba Ferdinánd is.

Az utazás minden nagyobb baj nélkül történt. Mária még szundikált is a
kényelmes batárban, annál izgatottabb volt Anna. A szerzetes-lovagok
lovagoltak a hintók két oldalán és széles kardjaik bátoritólag zörögtek
lovaglásközben. Némelyik lovagnak spanyol lőfegyvere is volt, amellyel
ebben az időben még nem mindenki tudott bánni.

Délben a szemhatáron ezüstcsik jelent meg: a Duna, amely látomány azt
jelentette, hogy az utasok közelednek Linzhez, amelynek megerősitett
falai, tornyai csakhamar fel is tünedeztek. A kapu felett emelkedő
toronyból egy nagy fehér zászlót kezdtek lobogtatni: ott már várták a
királynőket.

Valóban a városkapujánál állott teljes egyházi diszében a salzburgi
kardinális és a tridenti püspök, mint Károly császár megbizottai. Ott
volt a császár hitszónoka Burgos András is, valamint Lajos bajor herceg.
A gyönyörü urak Anna királynő felé siettek, mig Máriát a három
Brandenburgi-testvér: Kázmér, János, György üdvözölték Lajos király
nevében. Ott volt Ernő bajor herceg és a püspökök közül Pristinger
Bertold, Slatkóniai György, Rauber Kristóf. Nem látott még ilyen fényes
gyülekezetet Linz városa.

Különösen a három Brandenburgi-testvér tünt ki délcegségével, a
királynak gondja volt rá, hogy legjava vitézeit küldje a felesége elé.

Mikor a megszaporodott menet a piacig ért, itt találkozott egy másik
menettel, amely szemközt jött a város másik kapujától. Páncélos, fekete-
és fehértollas vitézek voltak, akik pajzsukon F. betüt hordtak. A
vitézek csoportjában fehér lovon Ferdinánd, aki most odaugratott az
utazóhintóhoz és a nyeregben lehajolva kézcsókkal üdvözölte Annát,
arccsókkal testvérét, Máriát.

A polgárság mindenütt vivátot kiáltozott, amerre a menet vonult és az
alabárdosoknak a dárda boldogabb felével néhányszor végig kellett huzni
a tolongókon, hogy rend legyen.

A menet élén haladó püspökök ekkor a templom felé vették az utjukat és
kegyes éneklés közben közeledtek a hüvös csarnokhoz. A füstölők édes
füsttel töltötték meg a piacot, a harangok szakadatlanul szóltak és az
ügyes harangozó a harangkötélre kapaszkodva kivettette magát a
toronyablakon, hogy ő is lásson valamit a piacon történtekből.

Ferdinánd ugyanis leszállott lováról a templom előtt és Anna kocsijához
lépett. Arról éppen akkor bontogatták le az innsbrucki zárda pecsétjét a
lakatosok, hogy az ajtót ki lehessen nyitni. A kocsiból kilépett Anna és
most már többé nem eresztette el kezével Ferdinánd kezét, mert az ő
oltalmára volt bizva az apácák után. Ferdinánd kézenfogva vezette be
Annát a templomba, ahol már a főoltárnál állott Lang Máté, a salzburgi
kardinális és kitárt karral fordult az ajtó felől közeledő ifju pár
felé.

Ferdinánd Annával az ajtó mellett lévő sekrestyébe fordult be, ahol
leoldozták testéről páncélzatát apródjai. Fehér, himzett galléros,
ráncolt és kézelős ing volt a királyon, amelyet bő fekete bársonyruha
födött. Hosszuorru, nagy olaj-szemü, fehérarcu, ritkás bajuszkáju,
keskenyarcu fiatalember volt Ferdinánd, akin az volt a legfeltünőbb,
hogy husos, vastag ajkait mindig nyitva tartotta, mintha mondani akarna
valamit. Ezek a husos, nyitott ajkak királyi jelentőségüek voltak, – egy
nagy családot jelentettek, amely Európa trónusai közül már hármat birt.
Fekete, hosszu haja kerekre volt vágva Ferdinándnak és az simára volt
lekefélve.

Ugyancsak ekkor adták fel Annára is a menyasszonyi ruhát, amely bőujjas
brokátból volt, kivágott nyakkal, hogy a nyakon elférhessen a gyémántos
nyaklánc, amelyről igazgyöngyökkel kirakott kereszt csüngött alá. Anna
tekintete merevnek, megkövültnek, de nagyon elhatározottnak látszott a
meghatottságtól. Structollas, igazgyöngyökkel, mogyorónyi ékkövekkel
diszitett fekete barettot tett a fejére, amelynek oldalt lecsüngője volt
gyöngyök számára.

Szép volt az ifju pár, még a kritikus Mária is meg volt elégedve a
bátyjával, valamint a sógornőjével.

– Maradjatok mindig ilyen szépek, – rebegte Mária és most már nem érzett
irigységet a szivében, mert hirtelen felmelegedett a templomi áhitatban.

– Csókolj meg, Mária, – mondá Anna, mielőtt az oltárhoz indult volna.

Ferdinánd hosszukás, hegyes ujjaival alig érintve Anna kezét: megindult
menyasszonyával az oltár felé. 1521 május 26-át irták a papok és deákok
az e napon kelt okiratok alá.

*

Mária a hercegi várban töltötte az éjszakát és egész éjjel nem hunyta le
a szemét a nász-zene miatt, amelyet fuvós-zenekarok szolgáltattak az
udvaron. Ferdinánd és Anna korán nyugovóra tért, a várban lábujjhegyen
járt mindenki, csak a muzsikusok nem csitultak.

Az erkély, ahonnan Mária a holdat nézte, egy sötét kis kertre nyilott,
ahol látszólag nem volt emberi lény. De Mária egyszerre mégis csak ugy
érezte, hogy lépteket hall a kertben. Egy nagy árnyék borongott végig a
kerti uton…

– Logus mester! – szólalt meg hirtelen Mária, felismervén a virrasztót.
– Találd el, hogy min gondolkozom?

– Ó, ha még azt sem tudnám, valóban nem érdemelném meg a doktori
kalapot, – felelt a humanista. – Nagy a gondolatnak a világa, mert az
övé a menny és a föld, ámde a felséged gondolatai egyetlen helyhez
vannak megkötve, mint a delejtü az északi sarkhoz. Felséged északi
sarkja a magyar király.

Mária felállott és kihajolt az erkélyen a kertbe.

… Nem kell ezt illetlenségnek venni a jövendő magyar királyné részéről,
mert abban a korban élünk, amikor virágoznak az egyéniségek. A
reneszánszot mindenki ugy magyarázza, ahogyan akarja, – a tudósok
egyenrangunak számitanak a királyokkal.

– Beszéljen Logus mester a királyról, az éj hosszu és aludni nem tudok.
A maga szavain át ugy fogom érezni, mintha a király látogatott volna el
hozzám az éjszaka!

A humanista keresztbefonta a két karját mellén és hátát egy faderéknak
vetette. Körülötte a hercegi kertben nemesitett orgonák voltak, amelyek
most nyillottak és nappal olyan sötétkék szinüek voltak, mint az áhitat.
A humanista szavait reptükkel kisérték az éji lepkék és a denevérek,
amelyek néha keresztül suhantak a fák sötétjében és távol a Dunán
valahol egy vizimalom kelepelt.

– A király senkinek sincs terhére, mert már gyermekkorától fogva ugy
nevelték, hogy senkire sem számíthat sem tanácsban, sem egyéb
támogatásban. Ha ő tanácsot kérne valakitől: az bizonyára nem volna a
várva-várt jótanács. De azért a király mindenkihez szeretetreméltó,
bőkezü, kedves, emberséges, jóindulatu. Csodás lelkületü ifjunak mondja
őt mindenki, aki megismerte. Angyali jóságát, kimondhatatlan
kegyességét, mindenki iránt való jóindulatát és bőkezüségét elismerték
vala a velencei követek is, pedig Ortio Lorenza és Guidoto Vince
ugyancsak megnézik az embereket.

– Tehát vallásos a király? – rebbent az erkélyen Mária.

– A király születésénél fogva áhitatos, kegyes, jósággal teljes, sohasem
lobban haragra, de nem is bosszuálló, mindenkor megbocsát és az őt ért
csapásokon keveset töprenkedik. És a király szent szerelemmel van
eltelve felséged iránt, inkább ma házasodnék, mint holnap.

– Ó, hogy félek, hogy nem lehetek hozzá elég méltó, mert én nem tudom
elfelejteni, hogy az „utolsó lovagnak“, I-ső Miksa császárnak vagyok az
unokája, ugyanezért néha a gőg üt tanyát szivemben.

– Gőgösek csak tudományaink folytán lehetünk, felség!

– Hallom, hogy a király, mint férfi is megállja a helyét?

– Felség, én a tudományoknak vagyok a doktora, nem pedig a
vadászatoknak, lovagjátékoknak és párbajoknak. Hallom, hogy a király a
budai erdőségekben naphosszant szokott vadászni szarvasra, vaddisznóra.
Ezt a mulatságot Magyarországon nem csak nemesnek, de hasznosnak is
mondják, mert hoz a konyhára. Én akkor szeretem a királyt, amikor a
könyvtárban borong Mátyás király könyvei között, vagy pedig a követek
tanácsában üldögél és olyan okos feleleteket ád, hogy a követek
elragadtatással irnak róla a maguk hazájába.

– És valóban csak tizenötesztendős volna a király?

– Egy esztendővel fiatalabb felségednél! – felelt a humanista. – De
immár következik az a szürkülő óra, amelyben az utazók, vadászok,
katonák utra kelnek a maguk tennivalói után, amely órában nincs mit
keresni a kutató szellemnek a földi látványosságok között, mert a
buvárkodáshoz az éj órái a legalkalmasabbak. Pihenjen le felséged is,
mert a Dunapartról immár idáig hallatszik a naszádosokat ébresztő
tülökhang. Felségednek ma kell indulni Magyarországba.

– Végre! Magyarországba! – kiáltott fel Mária. – Végre mindent a saját
szemeimmel láthatok, amiről idáig csak hallani voltam kénytelen.

A humanista az arcára huzta a kámzsáját; mosolygott vagy sirt? ki tudná
azt megmondani!

Mária indulása mise utánra volt kitüzve, amikor előállott a nagy batár,
amely a Dunapartra volt őt szállitandó. A lovagok gyalogszerrel követték
a hintót és a sajkák, naszádok csakhamar feltünedeztek a Duna sikján.
Egy állatbőrökkel fedett dereglye, amely valamennyinél nagyobb volt,
himbálódzott a part mellett. Ezen a dereglyén kell Máriának helyet
foglalni a szolgálóleányával, akit még az innsbrucki kolostorból hozott
magával. Mária rálépett a deszkákra, amelyek a partról a dereglyébe
vezettek és a deszkák inogni kezdtek alatta. De nem rendült meg, nem
kiáltott segélyért, mert eszébe jutott éjjeli fogadalma, hogy mindenben
hasonlatos akar lenni Lajos királyhoz; nem támaszkodik senkire.

És valóban baj nélkül jutott el egyedül is a dereglyébe.

Most ismét felhangzott a tülökhang és a lovagok beszállottak a különböző
sajkákba, csónakokba, amelyek Mária dereglyéjét ugy vették körül, mint a
holdat a csillagok. A linzi tornyokban megkondultak a harangok és
mindaddig kongtak, amig a csónakok eltüntek a kanyaruló Dunán. Mária a
dereglye sátorába huzódva arra gondolt, hogy ime el sem bucsuzhatott sem
bátyjától, sem Annától, mert azok a fogadóteremben nem jelentek meg. Egy
uj élet kezdődik Ferdinánddal és Annával a linzi várkastélyban, amely
élethez neki semmi köze, – meg kell találni a maga életutjait. És még
csak tizenhatesztendős volt!

A naszádosok jól dolgoztak a lefelé folyó Dunán, mert még nem állott be
a sötétség, amikor a Duna mentén feltünedeztek a bécsi tornyok. A parton
a császár kocsijai és paripái várták a vizi utasokat, az éjszakára
mindenkire vetett ágy les a bécsi Burgban.

A parton egy hosszulábu, kajla fullajtár is feltünt azzal, hogy teli
torokból orditani kezdett a közelgő csónakok felé:

– Sárkány uram! Sárkány Ambrus uram!

Ez csak egy magyar lehetett, aki a legünnepélyesebb ceremóniánál igy
viselkedett.

A szalai főispán a dereglye orrához állott és bosszusan felelt:

– Itt vagyok. Talán a ház ég, hogy igy orditasz?

– Hireket hozok Magyarországból, – kiáltott a maga fontosságának
tudatában a kajla legény, – amely hireket csak Sárkány uramnak mondhatok
el.

– Hát várj, amig partra érek.

De biz a legény nem tudott várni, mert a kikötés nagyon lassan ment,
azért teli torokból megint csak orditani kezdett, hogy azt tán a Duna
tulsó partján is meghallották:

– Budáról jövök, onnan azt izenik, hogy tessék sietni a kisasszonykával,
ne tessék minden városban stációzni, lakodalmazni.

– Majd adok én neked mindjárt, – fogadkozott a főispán.

– Meg azt is izenik, hogy Bakócz Tamás uram, az esztergomi biboros az
utolsókat rugdossa, már csak ezért is otthon legyen kegyelmed.

– Öregember az érsek, ugy sem segithetek rajta.

– De izennek még egyebet is, – üvöltött a fullajtár eltorzult arccal. –
Azt izenik, hogy Szulejman Piri basa elindult Nándorfejérvár felé és
fogadalmat tett, hogy nem nyugszik addig, amig a várat el nem foglalja.

– Hát az meg a Tomori baja, – dörmögött a szalai főispán. – Én nem
mehetek most törököt apritani, amikor Magyarország királynéját kell az
országba kisérnem.

De a sajkákon lévő magyar urak, akik nagyon jól megértették volt a
legény szavait, hirtelen úgy elszomorodtak, mintha valamennyinek
elindult volna az orra vére.

No, ez a házasság is jól kezdődik. Nándorfejérvár, az ország védő karja,
veszedelemben… Senki se kérdezte, hogy miféle vacsorával várják őket a
bécsi Burgban, megkapták már a magukét.

Mária ugyan nem értette, hogy miről beszélnek egymás között a magyar
urak, de ösztönösen megérezte, hogy valami olyan hiradás érkezett, amely
őt is közelebbről érdekelné, ha az urak érdemesnek tartanák azt vele
közölni. Alig várta, hogy partraszálljon és találkozzon a humanistával,
aki rendes szokása szerint valamely nagy könyv búvárlatába volt
elmerülve.

– A Burgban majd szeretnék beszélni Logus mesterrel!

– Parancsára, felség.

Miksa császár nem tartózkodott Bécsben, fontosabb ügyei voltak a
birodalmában, mint a jövendőbeli magyar királyné fogadása. „Furcsa ember
a nagyapám, gondolta magában Mária, éppen akkor nem találom meg, amikor
legjobban szükségem volna rá.“ De a jól berendezett császári várban
fennakadás nélkül folyt a vendéglátás, sőt már itt akadtak frájjok is,
akik Mária szolgálatára lettek volna, de Mária csak a humanistát várta a
maga lakosztályában.

A délceg öregember a szokásos ceremóniával megjelent:

– Mi ütött már megint a magyarokba, hogy ismét sugni-bugni kezdenek
egymásközött, mintha megbánták volna, hogy idáig kisértek? Ha nem kellek
királynénak: most mondják meg, ne pedig Magyarországon. Itt a nagyapám
házában biztonságban vagyok előlük, de nem tudom, mi történik, amikor
átléptem velük a határt.

A humanista ama ragyogó mosolyával végighallgatta a Mária szavait, amely
mosolyon nem tudott változtatni semmi sem, mert hiszen örökös könyvek el
nem múló tartalmából volt merítve ez a bölcs mosoly.

– Az olyan bizonyos, mint ahogy itt állok, hogy felségedből Magyarország
királynéja lesz, mert erre kötelezik a magyarokat azok a különféle
szerződések, amelyeket Miksa császárral kötöttek és tanuképpen más
királyokkal is aláírattak. Nem merik a magyarok megszegni ezeket a
szerződéseket, habár elég kiszámíthatatlan emberek egyébként.

– Hát akkor mi bajuk van? – türelmetlenkedett Mária. – Belenyugodtam
abba, hogy az esküvőmet elhalasszák, mit tudom én milyen okokból. A
német császár unokája lenyelte ezt a gorombaságot a mosdattan
magyaroktól, mert szereti Lajos királyt.

A humanista megint csak mosolygott:

– Felségednek nem is kellene törődni azokkal a dolgokkal, amelyek a
magyarok begyét nyomják. Haldoklik Esztergomban egy vén pap, aki még
javaerejében volt: nagy hatalom volt Magyarországon. Bizonyos Bakócz
Tamásnak hívták és ravasz volt, okos volt, furfangos volt, nagy ember az
országban és a magyarok most meg vannak ijedve, hogy mit csinálnak a
tizenötesztendős királlyal, ha ez a nagyon okos ember nem lesz a király
mellett. Tud károgni más varjú is, de nem úgy, mint ez az öreg varjú
tudott.

– No, most már látom, Logus mester, hogy maga nem nagyon szerette a
bibornokot.

– Ő sem szerette azokat, akik Rómából jöttek Magyarországba. Mindig
attól félt, hogy valami olyan új műveltséget hoznak magukkal, amelynek ő
nem tudója. Pedig nem kellett neki félni, mert erdődi Bakócz Tamás
mindenütt megállta volna a maga helyét. De van itt valami más dolog is,
amely miatt a magyarok lehorgasztják a fejüket, hogy nem ízlik nekik a
bécsi udvar vacsorája, sem a fáklyatánc, sem a zene. Annak a
Nándorfejérvárnak a dolga bántja őket.

– Hát nem marad a királynak több vára? Az én nagyapámnak legalább száz
vára van az országaiban.

A humanista csak mosolygott:

– A magyarokról megint csak azt mondhatom felségednek, hogy furcsa
emberek, akiket nem lehet hasonlítani semmiféle nációhoz. Nemcsak az
érinti őket fájdalmasan, hogy ha egy várukat elveszítik, de egy
tenyérnyi föld, amely elsikkad országukból, úgy kihozza őket a
sodrukból, hogy a falnak mennek a fejükkel. Nem akarják elhinni, hogy
azon a helyen, ahol a földjük feküdt: nem támad azért lyuk, mert ott más
király uralkodik. A vár is vár marad, akár török, akár magyar ver tanyát
benne, csak denevérek ne költözködjenek oda.

– Nán-dor-fe-jér-vár! – tagolta az idegen szót Mária, mintha meg akarná
azt tanulni, hogy élete végéig ne felejtse el.

– Nándorfejérvár! Latinul Nandor-Alba, – folytatta a humanista. – A
közhit azt tartja róla, hogy kulcsa Magyarországnak a végvidék felől,
mégis a magyarok tunyaságból nem küldenek oda rendes hadakat, hanem
mindenféle csavargó népséggel védelmeztetik a várat, a hadak mezítláb és
páncél nélkül harcolnak, gyülevész társaság, amely akkor menekül el az
egyik várból a másikba, ha rossz fát tett a tűzre, az élete nagy részét
csavargással tölti a végvidéken, mig utolsó állomására: Nándorfejérvárra
megérkezik. Innen már aligha megy tovább élve. Igaz, hogy bátran tud
meghalni.

– Nem láthatnék egy ilyen vitézt? – rebbent fel Mária, akinek kigyulladt
az arca, amikor férfias virtusokról hallott.

– A nándorfejérvári vitézek nem járnak leánykérőbe, hanem úgy
martalóc-módra rabolják a nőket lóhátról. Az én véleményem szerint nem
nagy kár esik a világon, ha az egész várat felégetik e sisera-haddal,
mondá a humanista és megint csak megmutatkozott az arcán az a bölcs
mosolygás, amelyet a tartalmas könyvekből merített.

Mária töprengve járt fel és alá szobájában:

– Nem ismerem ezeket az embereket és mégis sajnálom őket. Nem is tudom,
hogy mit érzek azóta, mióta ezt a különös magyar szót megtanultam.

A humanista vidáman integetett:

– Nem kell olyan komolyan venni a dolgot, még ha Nándorfejérvárral
együtt elpusztul egész Magyarország is. A magyarok legfeljebb
visszamennek régi hazájukba, oda a Volga mellé, ahol a mesemondásaik
szerint egy másik Nagy Magyarország van, amelyet a tatárok bejövetele
előtt IV-ik Béla király kiküldöttei, a szerzetesek, láttak is,
bennejártak…

– Ázsiában legyek királyné? – kiáltott fel tréfás meglepetéssel Mária.

– Mindegy az, hogy Ázsia vagy Magyarország! – felelte a humanista.

Mária megjegyezte magában, hogy Logus mester mindennap másképpen beszél,
mint ez a reneszánszkorban szokás volt a művelt emberek részéről, akik
örömüket lelték szellemük csillogtatásában. Egy vérbeli humanista éppen
olyan könnyen védelmezte meg Luther Mártont, vagy Magyarországot, mint
elítélhette. Minden kérdésnek két oldala volt, – a legszebb
cselekedeteket lehetett a legotrombább színben feltüntetni.

Mária bucsúzott a humanistától, miután tudomására adta, hogy az éjszaka
imádkozni fog Lajos királyért és Magyarországért.

*

Reggelre a császár gályái állottak elő a Dunán. Ezek kissé másforma
alkotmányok voltak, mint a linci sajkák, a félmeztelen naszádosok
helyett takaros hajósnép sürgött-forgott I. Miksa gályáin, amelyek immár
vitorlát is bontottak, hogy a Duna felett kószáló szelet hatalmukba
kerítsék.

Mária nem hozott magával mást ez utazására se, mint az innsbrucki
kolostor szolgálóleányát, holott a bécsi vár frájjai nagyon ajánlkoztak,
hogy elkisérik Máriát ama különös országba.

– Nem lehet, Lajos király bizonyára gondoskodott udvari dámákról, – tért
ki Mária az ajánlkozások elől.

– Szegény Lajos, – dörmögte a szalai főispán, – annak most a végvárakon
jár az esze, nem pedig a királyné frájjain.

A császár cifra gályái között volt egy magyar naszád is, amelyet Lajos
király Máriáért Bécsig előre küldött. A naszád két oldalán tiz-tiz
evezős foglalt helyet. Az árbócon a háromszínü zászló lengett és a
hajlított vitorla-rúd a naszád egyik végétől a másikig ért. A hajó
csigaalaku végénél hosszu rúddal állott a kormányos, aki mindig a víz
mélységét mérte és a hajó két végén cifra házikók álltak az uraságok
részére. A házikókon ablak-alaku rések, amelyeken át a táj szépségeiben
lehetett gyönyörködni. Mária, természetesen, a magyar naszádon foglalt
helyet és házikójából alig várta a magyar határ megjelenését.

Az utasnak azonban van egy állandó kisérője, amely elől semmerre nem
bújhat el. Ez a kisérő pedig az időjárás, amely nem tesz kivételt se
királynőkkel, se koldusokkal. Mire a kettős-hegyen épült Hainburg várost
elérték volna: kapja magát a felhő és eltakarja a hegytetőn büszkélkedő
kastélyt, el a hegy oldalán futamodó bástyatornyokkal cifrázott falat,
de még a várkapu ásítását is eltakarta a sötétség. A hegyeknek csupán
árnyékuk látszott és a Dunán elindult a szélvihar és az esős zivatar.

Jó volt ekkor a magyar király huszevezős naszádja, még ha egyébként nem
is volt olyan cifra, mint a császár gályája. Mária behúzódott a
szolgálóleányával a hajófaron lévő házikóba és azt próbálgatta kisütni,
hogy ez az erőszakos szélvihar vajjon nem Magyarország felől fúj-e?

Sárkány Ambrus, a szalai főispán a viharban is a megszokott bazsarózsás
arccal álldogált a hajó orránál a vízmélységet mérő hajós mellett. A
férfiak hozzá vannak szokva különb viharokhoz.

– Most érünk a magyar határra! – kiáltotta be a főispán a királyné
házikójába, mire Mária a szakadó esőben kijött a háztető alól, mert
vérében volt, hogyan kell királynőnek viselkedni.

A magyar határon mintha kettős-fejü nagybástya zárta volna el a Dunát,
amelyet a folyónak meg kellett kerülni. Sasoknak és határvédő vitézeknek
volt teremtve ez a kettős sziklafal, amelynek gránitköpenyege redőzve
omlott a Dunába. Alant, a sziklalábnál fellobogózott vártorony
emelkedett, amelynek egyik ablakából fehér füstpöffenet reppent ki piros
lánggal megvilágitottan, majd hegyeket rázkódtató durranás hallatszott.

Huszonnégy ágyúlövés hangzott el a váracsból, bizonyára keményen
megizzadtak a dévényi vár katonái, amig a hegyről ideáig vontatták az
ágyúkat.

És a zivatar függönyén át álomkép gyanánt vonult el a hegytetőkre öreg
fatörzs gyökér-karmaival kapaszkodó dévényi vár is. A hegy kopasz, hogy
ellenfél el ne rejtőzhessen erdőjében. A bástya szilárd, mint a
másvilág. A várkapitány pedig bizonyára ugy unatkozik, mint azok a
várkapitányok szoktak, akiknek nincsen dolguk ellenséggel.

– Most már otthon vagyunk! – kiáltozott a hajó orráról a szalai főispán
és kitátotta a száját, hogy igyon a hazai esőből.

Ó, Magyarország, Szűz Mária országa! Szép voltál te minden időkben
azoknak a sziveknek, akik benned hittek. Akik mindig csak azt mondták
szemük végső lezárulásáig, hogy Magyarországon a legjobb a viz, mert itt
átváltozik még a felhő is, amely idegen tájakról vándorol ide, itt
megédesedik a forrás, a Duna, amely abból az ősvilágból maradott itten,
amikor a magyarok még Ázsiában voltak. Ó, Magyarország, ahonnan a folyók
nem szeretnek elmenni, (az egy, hütelen Poprád kivételével) mert
idegenben nem éreznék jól magukat, – Tisza, Dráva, Száva, Hernád, Körös,
Szamos, Zagyva, Ipoly, Vág, Maros mind itt születik és itt is hal meg,
mint jó magyarokhoz illik… Ó, Magyarország, kinek könnyeitől még egy
Tisza folyót alkothatna a Teremtő: vajjon érezted-e szived dobbanásában
azt a sorsfordulatot, amely abban a percben történt életedben, amikor
Mária hajója a husz evezőssel átsiklott a magyar határon?

Az eső muladozott, a felhő szakadozott, Sárkány Ambrus uram megint csak
bekopogtatott Mária házikójába.

– Mindjárt Presburchban leszünk. A magyarok ugyan Pozsonynak mondják ezt
a városukat, de a lakosság bizony csak olyan sült német, mint
Ausztriában.

A hegyek alatt valóban megmutatkozott egy soktornyu város. Mária
legelőször is a város tornyait számlálta meg. A számos bástyatorony
között három templomtorony mutatkozott, a hegyen pedig erős vár, amely
legszebb volt mindama várak között, amelyeket Mária életében látott.

– Kié ez a vár? Kié? – kérdezte gyermekmódjára tapsolva kezeivel.

– A magyar királyé, de benne Bornemissza uram a parancsnok, – felelte a
szalai főispán.

– Mért nem a király?

– Mert a királynak szebb vára van Budán.

– Én itt szeretnék lakni!

– Lesz még módjában, felség, – felelt a szalai főispán és bizony nem
gondolta ebben a percben, hogy milyen igazat mondott.

Mária alig várta, hogy a naszád kikössön, már indulni akart, hogy a
várost megnézze, amelyet nagyobbnak itélt Innsbrucknál és Linznél.

De még valami ceremónián kellett átesni. A kikötőben hirnök várta a
hajót.

– Itt van Zápolya uram Trencsénből és hódolatát akarja bemutatni a
királynénak!

– Tyű, – kiáltott fel Sárkány Ambrus uram. – Ez már nagy dolog, hogy a
vicekirály beadja a derekát!

– Ki az a vicekirály? – fitymálódott Mária.

– Több vára van, mint a királynak.

– Jegyezze meg magának főispán uram, – szólott most Mária olyan hangon,
amilyent még nem hallottak tőle a magyarok – hogy én Európa leggazdagabb
családjából származom. Az én családomé Alsó- és Felső-Ausztria, Stiria,
Karintia, Görz, Krajna, Tirol, Trident és Burgundia. Németalföld és
Spanyolország gyarmataival, valamint a Baleárok. Nápoly, Szicilia,
Szardinia ugyancsak a miénk. Ez talán együttvéve ér annyit, mint az
erdélyi vajdaság.

– A Baleárok messzire vannak, de Zápolyának itt vannak a várai a felső
vidéken, egészen a lengyel határig. Hát csak legyünk vele jóban.

A hajó kikötött és a parton leugrott lováról egy vitéz, aki ott gyalogos
katonái között várakozott. Szép szál ember volt, huszonöt-harminc
esztendő között. Sisakja alól kivillogott medve-tekintete, kicsüngött
bozontos, barna szakálla. Talpig páncélban volt, de nem is aranyozott
vagy ezüstözött páncélban, csak olyanban, amilyenben akkoriban a magyar
nemesek öltözködni szoktak.

Mária felé közeledve, kihuzta fejét a sisakból. Válligérő haj övezte
cigányosan barna arcát. Határozottan, szinte büvölettel nézett a
királynéra, mintha egyetlen tekintetével felejthetetlenné akarná magát
tenni. Valóban megjegyezni való külsejü férfiu volt, bár semmi disz,
pompa, feltünőség nem volt rajta, mintha csak a katonai táborból jött
volna.

– Magyarország leggazdagabb és legfösvényebb embere, még magától is
sajnálja a ruházkodást, – suttogta Sárkány Ambrus Mária háta mögött.

Szapolyai uram (akit köznyelven Zápolyának hívtak, mintha ezzel a
tótosan hangzó névvel is éreztetni akarták volna vele, szláv
származását) Mária elé lépett és éppen csak annyira hajtotta meg a
fejét, amennyire egy fiatal férfi egy fiatal nőnek szokta. Miksa császár
unokája bosszusan az ajkába harapott. Ez volt az első sérelem, amely
Magyarországon érte. Dacos indulat ébredt fel benne, hogy megbosszulja a
tiszteletlenséget, amelyhez a ceremóniás bécsi udvarban dehogy is volt
hozzászokva.

Szapolyai latin nyelven üdvözölte a királynét:

– Kerestem magamnak az alkalmat, hogy legelsőnek üdvözölhessem a
magyarok jövendőbeli királynéját az ország területén, miután tudomásom
szerint az országtanács nem engedi meg a királynak, hogy Budáról
elmozduljon.

– Tudom, – felelt egykedvüséget szinlelve Mária. – Nándorfejérvár bajban
van, a királynak azon kell fáradoznia, hogy a nevezetes végvárat, –
Magyarország karját, megmentse Szulejman Piri basa ostroma elől. Azt
reméltem, hogy az erdélyi vajda, akinek vitézségéről és hadai
nagyszámáról már annyit hallottam nagyatyám udvarában is: maga, az
erdélyi vajda Nándorfejérvár védelmében van.

Szapolyai sötét arca még sötétebb lett a királyné szavára, de csakhamar
enyhült ez a sötétség, hogy helyet adjon valamely enyhe, udvarlásos,
rebegő mosolynak, amellyel a férfiak azokat a nőket szokták nézni, akik
első szempillantásra megtetszenek nekik.

– Királyné, – szólt most enyelgő hangon az erdélyi vajda – ha nem mondta
volna meg senki, én most megmondom, hogy Tomori, Nándorfejérvár védője
olyan ember, hogy más vezért nem tür maga mellett. Az erdélyi vajda
pedig nem lehet közlegény Tomori mellett.

– Inkább essen el Nándorfejérvár?

– Inkább essen el Nándorfejérvár!

A tisztelkedés alatt Szapolyai egy percre sem kapcsolta ki szemét Mária
királyné szeméből. Ismerni akarta első látásra ezt a hölgyet, mint akár
valami lovat, ágyut, vagy hadnagyot. Mária változatlan arccal türte
alattvalójának fürkészését. Mozdulatlanság ült arcára, mint egy
innsbrucki apácához illik, nem árult el többé semmi földi indulatot az
első harag után.

Szapolyai uramat a hajóhidig Sárkány Ambrus kisérte el.

– Becses kis portéka. Nem érdemli meg az Árnyék-király, – dörmögte a
vajda.

– De a Festett-király még kevésbbé! – morgott vissza a szalai főispán,
mivel Szapolyait a háta mögött „Festett-királynak“ is csúfolták.

A parton ujabb vendég jelentkezett, aki tisztelkedni akart, mielőtt a
királyné Magyarország földjére tenné a lábát.

Bornemissza János uram, a király egyik nevelője és a pozsonyi vár
kapitánya simogatta lobogó nagy, fehér szakállát a parton. Régi királyi
butor volt az öreg, már Mátyás király korában is ifju levente volt a
budai udvarnál, a Jagellók átvették őt együtt a palotával.

– Az erdélyi vajdát még csak respektáltam, – mondá az öreg bosszankodva
Sárkány Ambrusnak – mert nem akarok ujjat huzni ezzel az emberrel, aki
minden gyalázatosságra képes. De most már valóban a királyné elé kell
jutnom, mert én hozom a király üzenetét.

Sárkány főispán uram a fületövét vakargatta:

– Ebből baj lesz… A király megharagszik mindnyájunkra, ha megtudja, hogy
az ő követét, éppen az erdélyi vajda miatt megváratták.

– Nem kell félni, – bizonykodott Bornemissza uram. – A királyt ugy
nevelték, hogy nem tud ártani egy légynek sem.

Mária nagy érdeklődéssel figyelte a hajóhidon közelgő, magyaros
diszruhába öltözött, kipödrött bajszu, kemény válltartásu és még
keményebb dereku öregembert. Valahogy ugy érezte, hogy ez a bölcsen,
nyugodalmasan közelgő férfiu az igazi, vérbeli képviselője annak a
nemzetnek, amelynek ezentul királynéja lesz. Ez a tempós, akkurátos öreg
ugy közelgett, mint valami ritka látomány, akit álmában szokott látni az
ember, akinek megjelenését ugy magyarázzák az álomfejtők, hogy álombeli
tanácsaikat meg kell hallgatni és meg kell tartani, mert a jó sorsnak a
választott emberei ők… Akik mindig segedelmet hoznak magukkal.

A szalai főispán előrejött.

– Bornemisszát fogom bemutatni, akivel sok dolga lesz felségednek, mert
ő az első ember a budai várban. Még az időjárást is ő szabja meg Budán,
mint mondani szokták Magyarországon.

– No, majd a szemeközé nézünk az időcsinálónak, – gondolta magában
Mária. – Szivesen látom a várkapitány urat, bár nem tudom még csak le
sem ültetni ebben a házikóban.

– Ó, az öreg nem olyan ördögtől megszállott ember, mint az erdélyi
vajda, felséged előbbeni látogatója. Bornemissza János, bár öregember, a
világért sem ülne le királya vagy királynéja jelenlétében, mert ő még
Corvin Mátyás idejében tanulta az emberi illedelmet.

Hát jött a hajóhidon a nagyszakállu öreg, mintha az ötszázesztendős
Magyarország közelegne vele hagyományaival és legendáival,
rátartiságával és sorstól szenvedett megaláztatásaival, elszántságával
és öreges aggodalmasságával: – egy sok mindent látott öregember
ballagott végig a hajóhidon, aki éppen ugy el van készülve a jóra, mint
a rosszra, nem igen csodálkozik már semmin sem ebben az életben. De
hiuság még volt benne, mint a legtöbb öregemberben, mert a multidőt
nagyobbra tartotta a jelenidőnél. Igy tehát igen felderült az arca,
amikor Mária női ösztönösségénél fogva néhány lépéssel elébe ment a hajó
szurkos deszkáin óvatosan lépegető öregnek.

– Bornemissza bátyám, be örülök, hogy láthatom! – kiáltott fel a
jövendőbeli királyné, mintha egyetlen szavával végig az egész életre
megnyerni akarná magának a szívós öreget.

– Nem nagyon érdemlem meg én, felség, hogy valaki is örüljön nekem, mert
én már csak olyan vagyok, mint az őszi szél, amelynek szárnyán a
hópelyhek szoktak elindulni, – feleli nagycsendesen Bornemissza.

– Én szeretem az őszt, mert a nagyapám nevelt fel.

– Minden tiszteletünk a leghatalmasabb Miksa császáré, de mi régi
magyarok azt szeretnénk, hogy felséged elfelejtené elmult gyermekkorát,
az idegen földön töltött éveket, minden idegenszerüségeket és idegen
emléket, amikor ennek a szegény Magyarországnak a földjére teszi a
lábát. A Jagellók immár jó magyarok lettek. Azt reméljük a magyar nemzet
nevében, hogy felséged különb magyar asszony lesz minden magyar
asszonynál, – mondá az öregember olyan hangon, mintha a bibliából
olvasna.

– Nem csalatkoznak bennem a magyarok, – válaszolta Mária.

(Honnan volt ebben a tizenhatesztendős leányban a leleményesség,
bátorság, önbizalom, amellyel mindenféle férfiuval a maga nyelvén
beszélni tudott? Talán éppen azért volt benne annyi bátorság, mint más
nőkben nem szokás, mert az innsbrucki apácazárdában nem volt alkalma
megismerkedni se a férfiak erkölcseivel, se hibáival. Felelt szíve
szerint, igazsága szerint, mint az iskolai vizsgán adják meg a
feleletet, anélkül, hogy annak hatékonyságát előre kiszámítaná magában a
növendék.)

– Most pedig átadva II. Lajos, Magyarország és Csehország királyának
legkegyelmesebb üzenetét felséged számára, – folytatta az öregember,
hirtelen kihuzva magát, mintha nyársat nyelt volna az ünnepélyességtől.
– Király Őfelsége tárt karokkal és áhitatos szívvel várja felségedet
Budán. Jött volna ő maga is a királyné elébe, de az ország ügyei ugy
alakultak, hogy a király őfelségének mulhatatlanul Budán kellett
tartózkodni.

– Tudom. Nándorfejérvár!

– Igen, Nándorfejérvárt meg kell menteni, evégből a király reggeltől
reggelig leveleket ír a külországokba. Követségeket meneszt és
követségeket fogad. Nehéz dolog most Magyarországon királynak lenni.

– Majd én megkönnyitem a helyzetét, mellette leszek éjjel-nappal, amint
Budára értem.

– Ámde ez sem lehetséges, amig felségedet Székesfehérvárott magyar
királynénak meg nem koronázták vala, mert törvényeinket áthágni még a
királynénak sem lehet. Felséged a fejérvári koronázásig nem a budai
királyi palotában lakik, hanem Budán egy másik házban, amelyet Lajos
király már meg is vásárolt felséged számára a Keresztelő Szent
János-utcában! – szólott Bornemissza olyan határozott hangon, mintha
ettől a naptól kezdve nem csak II. Lajos királynak, de Máriának is
nevelőapja volna.

– Hm, – mormogta Mária elgondolkozva. – És ki tiltja meg nekem, hogy a
budai királyi palotában lakhassam?

– A magyar törvények. A magyar Rendek. Az országgyülés, amelyet a
nemesség bármikor összehivathat a Rákosmezejére. A magyar országgyülés a
legnagyobb hatalom a világon. Felette áll a királynak.

Mária lesütötte a szemét, mert nem akarta, hogy feltámadó érzelmeit
valamiképpen észrevegye az öregember.

Bornemissza, miután befejezte hivatalos szavait, hirtelen urambátyámos
nyájaskodással folytatta:

– Most pedig van szerencsém meghívni felségedet arra az ebédre, amelyet
Fischer Mihály, a pozsonyi bíró rendez felséged tiszteletére. Lesz
tizenhárom font tehénhus, öt kappan, egy nyul, sok alma, zsemlye és bor.

Mária megint lesütötte a szemét, mert nem akarta, hogy a hajózás ideje
alatt tartó éhezését Bornemissza észrevegye.

– A pozsonyi bírónak köszönjük a meghívást, valamikor tán meg is
szolgáljuk őkegyelmének a nyájasságát. Most még egy kérdést akarok
feltenni Bornemissza uram. Ér annyit a magyar forint, mint a rajnai
forint?

– Igen, – felelte a királyi követ. – A zsidóknak van a számításukra
nézve valamely külön táblázatuk. 2100 magyar forint, amelyet felséged
utazására költöttünk: 2625 rajnai forintot kaptunk Fuggertől.

Ezután már valóban nem volt egyéb teendője Máriának, hogy elfogadja a
pozsonyi bíró ebédjét, aki, ime, fontokban és számokban közölte vele
előre, hogy mit főzetett ebédre. Máriának kedvenc eledele volt a
tehénhus tormával.

*

A pozsonyi bíró ebédjén ott voltak mindazok, akik Máriát Magyarországra
kisérték: a három Brandenburgi, Logus Tamás és más uraságok is, tehát a
pedáns bíró által előre jegyzékbe foglalt ételek és italok az utolsó
cseppig elfogytak. Csodálkoztak is a pozsonyi urak Mária étvágyán, –
fontszámra fogyasztotta a tehénhust.

– Még növőben van, azért van jóétvágya, – oldotta meg a kérdést a bíró.

Az urak közül csak Sárkány Ambrus szalai főispán hiányzott, aki
előresietett nagyszarvasi kastélyába, ahol Mária az éjszakát volt
töltendő. Vacsoráról kellett gondoskodni.

A megállapodás az volt, hogy Mária lóháton utazik tovább, hogy a Dunán
kivül lásson egyebet is Magyarországból. A bőséges ebéd után Mária
nagyon örült, hogy nyeregbe ülhetett, mert a kolostorban is mindig az
elhizástól féltették, azért lovagoltatták elég sűrűn, ami ugyan
apácáknál nem szokásos. Lovaglásközben Mária módját ejtette, hogy a
humanista kerüljön melléje a maga szürkéjével.

– Beszéljen nekem valamit Logus mester ama Szapolyairól, aki ma reggel a
hajóra tolakodott.

– Nem igen kell annak tolakodni, mert mindenütt szivesen látják őt ebben
a koldus országban. A legnagyobb rabló, aki nem válogatós a
pénzszerzésben. Ott veszi el, ahol találja. Lopó, csaló, hamispénzverő.
De nagyon gazdag őkelme, tehát senki se mer vele kikötni. Más országban
régen kerékbetörték volna, – felelte egykedvüen a humanista.

– A király, a primás?…

– A király gyermek, a primás haldoklik, felségednek kellene rendet
csinálni Szapolyaival is, ha érezne magában annyit erőt. Különösen azóta
lett nagy pártja Szapolyai uramnak a nemesség között, amióta a lázadó
pórokat karóba huzatta, Dózsa Györgyöt tüzesvassal megkoronáztatta.
Hitvány ember, király szeretne lenni, pedig csak bocskorosnak született.

– Kemény katonának látszik…

– Az sokkal könnyebb dolog, mint a könyvekkel harcolni. Magyarországon
mindenki kemény katona, aki még nem merült el teljesen a
részegeskedésben, mint például nádorispán uram maga is, aki reggeltől
estig és estétől reggelig részeg. Sajnos, a nemességnek nagy része
követi nádorispán uram példáját, – felségednek fogalma sem lehet arról,
mekkora ivóedényekből hajtogatják magukba a bort az emberek
Magyarországon.

A három Brandenburgi, aki Mária mögött lovagolt: jól megjegyezte magának
a humanista szavait. Sohasem lehet tudni, hogy mikor van szükség az
ilyesmire.

De már ott is voltak a nagyszarvasi kastélynál, amely inkább valamely
megerősített várhoz hasonlított, a parasztok lázadása óta ilyen volt
minden urilak Magyarországon. Falak és tornyok és a tornyokban
idegennyelvü katonaság, amely nem értette az idevalósi nyelvet.

– Halat főzettem vacsorára, – ujságolta Sárkány Ambrus uram – mert a
holnapi, pénteki napra való tekintetből bőségesen elláttak hallal a
halászaim. Szereti felséged a halat?

Mária kegyesen mosolygott a bazsarózsás arculatu uriemberre, a kolostori
életmód után valóban nagyszerüek voltak azok a változatos ételek,
amelyekkel Magyarországon traktálták. Jól esett ez a különös
vendégszeretet, amelyről addig fogalma sem lehetett…

Ó, Magyarország, amelyet valaha földi Kánaánnak mondanak: számtalan
hibádat, gyengeségedet, tévedésedet tudod felejteni egyetlen
mosolyoddal! Ó, Magyarország, mily drágalátos tudsz te lenni, amikor
nyájaskodva fogadod az idegent és néki házadat, asztalodat, barátságodat
felajánlod! Ó, Magyarország, van-e még föld, ahol nagyobb szeretettel
fogadnák a vendéget, mint a te hajlékaidban, – van-e még ország, ahol
szivesebben vennék elő vendégük kedvéért az emberek mindazt, amit
maguktól megvontak? Ó, Magyarország, tudnak-e még másfelé is ugy
lelkendezni, rajongani, boldogoskodni, dédelgetni, simogatni ugy, mint
benned, mikor vendégszerető kedvedben vagy…

Mielőtt vacsorához ült volna a társaság, egy mezítlábas, zarándokbotu és
kardos szerzetes jelentkezett a várkastélyban. Nyakig poros, bozontos
volt, de a hangja harsogott:

– Én most Nándorfejérvár alá megyek. Felszólítok minden magyart, hogy
kövessen a veszélyben lévő Nándorfejérvár alá!

– Üsse kő Nándorfejérvárt, mikor olyan szépséges ifju királynéja van a
magyarnak, amilyen már régen nem volt, – felelt széles jókedvében
Sárkány uram. – Majd elvégzi ott nélkülünk is Tomori uram. Ülj az asztal
végére páter és vigyázz halaknak a szálkáira.

Hiába ellenkezett a szerzetes, Sárkány uram lenyomta őt az asztalhoz.

Hát azt meg kell adni, hogy remek vacsora volt. A halászlét a Duna
különböző halaiból már akkor is kitünően tudták főzni Magyarországon. A
márnák, sügérek, pontyok, kecsegék jóformán csak arra szolgáltak, hogy a
lének ízt adjanak, mert az igazi halpecsenye abból a vizából tellett ki,
amely a Fekete-tengerből tévedt fel Komáromig és itt a halászok kifogták
őkelmét.

Mária el volt ragadtatva a feketetengeri vizától, ilyent még nem evett
életében.

Csak a pap nyugtalankodott ott az asztalvégen:

– Hát senki se jön velem Nándorba? – fakgatta a szomszédait.

A házigazda végül egy nagy kupa bort állított elébe, azzal a kikötéssel,
hogy addig ne merje kinyitni a száját, amíg egy csepp van az edényben.
Mária ekkor látta színről-színre azokat a borosedényeket, amelyekből
Magyarországon isznak. Meg kell adni, a hirek nem tulozták az edények
nagyságát.

Mária kissé elbágyadt a hatalmas vacsorától, az egésznapi utazástól,
mintegy ködfátyolon át látta, hogy a bortól felhevült urak a
szarvasaggancsos ebédlőből kivetik a Nándorfejérvárra toborzó
zarándokot.

– Már ejtőzni se lehet nyugodtan! – mondta egy bosszus hang.

… Mária elgondolkozva vonult lakosztályába, darabideig nézegette a magas
ablakából a messzi Dunában rengő csillagokat, (mintha erre az éjszakára
a földre szállott volna az égboltozat) aztán hirtelen elszunnyadt a
közeli csalitból hangzó fülemilekoncert mellett. Álmában az anyját
látta, ama Őrült Johannát, aki felemelt kézzel tiltólag intett felé. Az
álom kapujából akkor lépett vissza, amikor a kastély eresze alatt
ezernyi veréb megszólalt, mert bár kőfalakkal, tornyokkal volt kerítve a
kastély, tetőzete mégis csak nádból volt. Kelet felé világosodott az ég
és szél lengette meg a fák szoknyáit. A messzi Dunáról hajótülök
hangzott… Mária megrezzent erre a tülökhangra, pedig még nem tudta, hogy
ez a hajó az, amely éppen érte jött.

De már délelőtt tisztelegtek az urak, amint mámorukból kitisztulkodva,
kipödörve, kimosakodva felvonultak Mária előtt.

– Felség, a király akarata értelmében a mai napon Komáromból Esztergomba
kell mennünk, ahol felséged özvegy Perényi Imréné vendége leend.
Dorottya nagyasszony már várja felségedet, – mondá Sárkány uram és csak
igen gyönge reggelivel, – amely tejből, tojásból, vajból, mézből, friss
gyümölcsből állott – merészelte megkinálni Máriát, mert ebédre Dorottya
asszonynál lesznek, ami nem tréfa dolog. (Ettől az özvegyasszonytól
mindenki félt az országban.)

Máriának még csak ideje sem volt megnézni a cik-cak alakban épült
komáromi várat, amely a Dunára volt építve, amikor az evezősök megint
csak rákezdték a maguk monoton dalát és a naszád repült Máriával és
kiséretével.

*

Az özvegy nádorispánné, akit az egész országban csak Dorottya néven
emlegettek: hatalmas asszonyság volt. Típusa ama régi magyar
nagyasszonyoknak, akik akkoriban teremtek Magyarországon, amikor a
férfiaknak a török elleni hadakozások miatt mind huzamosabb ideig távol
kellett lenni otthonuktól, így tehát az összes gondok az asszonyok
nyakába szakadtak.

Dorottyának nagy háza volt Esztergomban, a Perényi-palota messzi
vidékről magábafogadta a nemes kisasszonyokat, akik itt a nagyasszony
felügyele alatt hasznos nevelésben részesültek. Fonytak, varrtak,
himeztek, járatosságra tettek szert minden házimunkába. Olyik
kisasszony, még ha nem tartozott is szorosan az atyafisághoz, évekig
volt a nagyasszony vendége és a Perényi-házból ment férjhez, miután
megvarrta a staffirungját. Boldog lehetett az a magyar férfi, aki a
Perényiné kisasszonyai közül kaphatott feleséget.

Most is huszonnégy kisasszony volt a háznál a Thurzó-, Batthiány-,
Enyingi Török-, Pekri-, Gyulai-, vingárti Horváth-, Nádasdy-, Erdődy-,
Amadé-, Révai-, Istvánffi-családokból, akik éppen egy oltárterítő
himzésével voltak elfoglalva, amelyet az esztergomi főesperességnek
szántak. Mária már látott ilyesmit az innsbrucki kolostorban, azért
egyszerre otthon érezte magát a Perényi-házban. A leányok hetenkint
felváltva vezették a nagyasszony konyháját, Dorottyának tehát az volt az
első szava, miután házában a királynét kétoldalt megcsókolta az arcán,
hogy ezen a héten kik a konyhai sorosok. Pekri Kata és Batthiány Julia
jelentkeztek.

– Nem bánom, – mondta a nagyasszony – de vigyázzatok a csörgőfánkra,
mert hátrakötöm a sarkatokat. Ne hozzatok szégyent a fejemre.

A nagyasszony végigvezette Máriát a házában, megmutatta neki a mindennap
frissen felsurolt, kőporral fehérített szobákat, a mindenféle
nőiruhákkal telirakott vasalt szekrényeket, a komótok fiókjainak
tartalmát az asztalnemüekkel, sőt még az ágy alatt vonuló fiókokat is
kihuzogatta, hogy dicsekedjen az ágynemüjével.

– Egyszerüen élnek _Prinijné_ házában, de van a vendégnek hová lehajtani
a fejét, van miben megtörölni a száját…

Ó, te régi boldog Magyarország, amikor a női ambiciók, álmok, remények,
boldogságok, mind megtalálták a helyüket a ház körül! Ki láthatta már
közülünk azokat a százesztendős ruhákat, amelyeket kegyelettel őriztek a
női szekrényekben és tartósságuknál fogva bármikor ujat lehetett belőlük
varrni? Ki láthatta, hogy milyenek voltak a régi padlások, ahová még a
kisértet sem merte betenni a lábát az ottani nagy rend miatt? És a régi
Magyarország dus kamráiba ki nyithatott be közülünk, amely kamarák
mindig ugy voltak felszerelve, mintha inséges esztendők következnének? A
baromfiudvarok gazdagságáról, a veteményeskertek terjedelmességéről és
változatosságáról, (ahol tán még a madárijesztőnek is jódolga volt) a
pince bőségéről és a vermek kincseiről ma már csak régi könyvekben
olvashatunk. Ó, Magyarország, ha lelked telve volt sebesülésekkel és
sötét árnyakkal is: testedet mindig tudtad táplálni, hogy legalább az
éhség ördöge kiméljen meg az ezernyi ördög közül.

Mária most látott tőről való nagyasszonyt először életében és ezért nem
győzött eleget csodálkozni Perényiné fáradhatatlanságán, gondoskodásán,
erélyességén, amint szakadatlanul tett-vett a házában. Bocsánatot kért a
felséges vendégtől, hogy darabidőre ottfelejti őt a kisasszonyok között,
de bizony utána kell nézni a konyhának, mert hiszen a leányok nem
tudhatnak még mindent a konyha müvészetéből. Persze, nem csak a konyhát
járta be Perényiné, hanem az egész házat, amely egy órára se
nélkülözhette őt. Milyen üresség marad egy ilyen asszony után, ha
egyszer az Uristen elszólítani találja!

A kisasszonyok egynémelyike tudott latinul, mert nem volt ez abban az
időben olyan nagy ritkaság. Ezen a nyelven beszélt Mária:

– Irigylem tőletek a Dominátokat, bezzeg az innsbrucki
fejedelemasszonynak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy engem a
háztartási dolgokban kioktasson. Mit fogok én csinálni Budán, amikor
majd nyakamba szakadnak a háztartás gondjai?

– Elmegyünk mi segíteni a magyar királynénak! – kiáltotta fel Thurzó
kisasszony és a többi előkelő hölgy is nyomban ajánlkozott, hogy elmegy
Budára segíteni Mária háztartásában.

– Csak egy baj van, hogy én nem vagyok olyan gazdag, mint a nádorné,
akinek bizonyosan sok jó magyar forintot tesz ki a jövedelme. Az én évi
jövedelmem, amelyet nekem apósom, Ulászló, biztosított, nem tesz ki
többet huszonötezer magyar forintnál. És ha meg van még valahol az a
kétszázezer forint, amelyet a nagyapám adott jegyajándékul. Hát ebből én
nem tarthatnék el ilyen háznépet.

Amint ez már fiatal leányoknál szokás, mert hiszen korban valamennyien a
tizenhatodik év körül mozogtak, lett erre nagy fogadkozás, hogy nincs
nekik semmi igényességük, megélnek ők verébmorzsákon is, csak a királyné
mellett maradhassanak.

Perényiné megérkezése vetett véget a jelenetnek.

– A király majd kijelöli a királyné udvarhölgyeit, mert ez az ő dolga,
ti pedig befejezitek az oltárterítőt, mert Oláh Miklós uram már amugy is
duzzog érte. Nem szeretek ujjathuzni a papokkal. A királyné pedig nem
panaszkodhatik az ő szegénységére, mert ugy tudom, hogy már csak a
kelengyéje is olyan, hogy azzal nem vetekedhetik semmiféle magyar nőé.
Brüsszeli csipke, brabanti selyem, flandriai posztó… amilyent mi
Magyarországon sohasem látunk.

– A kelengyéshajóm elment előre Budára. Vajjon nem éri baj utközben? –
kérdezte Mária.

Perényiné önérzetesen felelt:

– Az ország ugyan nagyon szegény, de a királyné holmijára még se
váshatik senkinek a foga, ha csak annak a rabló Zápolyának nem, aki
előtt semmi sem szent.

Mária ezekből a szavakból megérthette, hogy ennél a háznál Szapolyai
uramat szidni szokás. Nem is hozakodott elő a pozsonyi találkozással.

*

Megint csak másnap reggel volt indulóban a naszád, amely Máriát most már
végleg Budára viendi, Sárkány uram nem volt barátja a gyors utazásnak.
Meg aztán nem is igen lehet olyan könnyen elmenni egy ilyen kedves
magyar uriházból. Perényiné örökös ellenség volna.

Csókakalapos, csuklyás, láthatatlan arculatu evezősök vitték most a
naszádot, szélgyorsasággal lefelé a Dunán, török hadifoglyok voltak
ezek, akikkel Tomori uram kedveskedett Máriának. A pilisi hegyek
árnyalakjai borongtak a folyam zöld tükörében, messzire visszhangzott a
víz felett járkáló szél a sűrű erdőségekben, egy erdővágásnál Mária
őzikéket látott átalfutamodni és a Dunának olyan kanyarodása támadt a
hegyek lábánál, mintha örökre eltévesztette volna utját az ősfolyam. A
parton vizivár emelkedett, bástyáin görögdinnye-fejü vitézek nézegették
naphosszat a Dunát.

Sárkány uram tréfálkozó kedvében volt:

– Ha a magyarok megharagusznak a királyukra: idecsukják.

Mária a fogát szívta:

– Remélhetőleg, ez nem fog velünk megtörténni.

Ezután nem is nézegette Mária többé a tájat, behuzódott a hajóházikóba
és mélyen elgondolkozott azokon a dolgokon, amelyek vele az utóbbi
napokban történtek.

Tizenhétéves volt, sok csodálkoznivalót látott még az életen.



MÁSODIK RÉSZ  Lajos


I.  _Mátyás király tróntermében_

– Felség, – jelentette alkonyodással Sárkány Ambrus – az unalmas
víziutazásnak vége felé járunk, felséged birtokához, Óbudához közelgünk,
kegyeskedjen megtekinteni a birtokát.

– Az apósom jóember volt! Bizonyára ő kisért volna el utazásomban, ha
életben volna, – felelt Mária, mire a pirosarcu szalai főispán
lekonyította a fejét, azt hitte magáról, hogy ő a legjobb királyné
kisérő.

Óbuda kerített város volt, bástyákkal, tornyokkal, kikötővel, amelyben a
királyi naszádok horgonyoztak. Elég gazdagnak látszott a város, mert
minden háznak volt tetője, alig jelentette egy-két kormos kémény az
itten szokásos tűzvészek emlékét.

– Na, végre látni fogom Lajost! – gondolta magában elmerengve Mária,
amint a naszád halkan közelgett a kikötő felé.

A parton valóban paripák és urak látszottak, akik a víz felé siettek,
amikor a naszádot megpillantották.

Sárkány uram a szeméhez emelte tenyerét:

– Ahá, itt vannak a király bizalmasai, Máté László, Batthyány Ferenc,
Rétházi Lukács.

– Hát a király? – kiáltotta szívdobogva Mária.

– Azt bizony nem látom semerre.

– Már megint nem jött értem, – csattant fel Mária.

– Türelem, felség, – esdekelt Sárkány uram. – Talán külföldi követeket
kell fogadni a palotában, vagy pedig uzsorásokkal kell megbeszélni az
ügyeket. Mit tudhassuk mi, hogy mennyi dolga van egy királynak?

Takaros vitézek voltak a király követei, meglátszott rajtuk, hogy mindig
jótársaságban mozogtak, nem pedig a vad tábori életben. Először Sárkány
uram beszélt velük, amint a naszádról partra ugrott, a hajósok pedig
tolni kezdték a hidat, amelyen majd a királyné a birtokára lép. A hidon
Sárkány uram tért vissza:

– Ugy-e megmondtam, felség, hogy a királynak Fortunátus Imrével van
ügye? Az ezüstnemüeket ki kell váltani Bakócz Tamás uramtól, – ha ugyan
még életben van a primás.

– A kelengyéshajóm megérkezett-e? – kiáltott fel Mária, akinek szívét
egyszerre szörnyü aggodalom lepte meg a holmija miatt. Hiszen, ha Budán
az a divat, hogy az ezüstnemüeket zálogba teszik: ugyanez megtörténhetik
az ő kelengyéjével is.

Sárkány uram nem tudott felelni, de nem is volt már erre idő, mert a
várakozó magyar urak gyors léptekkel a hajóra siettek és hódolatukat
fejezték ki. Elragadtatásukon meglátszott, hogy mindnyájan gyönyörünek
látják Máriát.

A parton hintó állott, amelyen Mária helyet foglalt és lovagjaitól
kisérve elindult uj otthona, Buda felé. Hat tornyot olvasott meg a
városban, amelyeken kereszt is volt, a többi tornyokon nem volt kereszt.
Mutatkoztak emeletes házak, amelyek különböző szeszélyek szerint hol
hátat fordítottak egymásnak, hol meg összeölelkeztek. Itt-ott bozontos
fák voltak láthatók, amelyek néhol ligetté sűrűsödtek. Az utcákon a
rossz kövezet miatt nagyokat ugrottak a hintó kerekei. Azonkivül
meglehetős szemét is mutatkozott az utcákon, amely itt-ott dombbá
emelkedett, ahol a házak sűrűbbek voltak. Mogorva katonák lökdösték be a
kapukon a lábujjhegyen ágaskodó, kaftános és szakállas zsidókat. A
polgároknak gömbölyü hasuk volt, ami nagyon meglepőnek látszott ebben a
szegényes városban.

Mindenfelé gyaluforgács csüngött le a házereszekről, mintha mindenütt
kocsma volna. Dülöngőzött egy-két részegember is, aki azonban a lovagok
láttára a falhoz lapult, csak mikor már jómesszire vonult el a menet:
kurjantott valamit a maga érthetetlen nyelvén.

De hát hol van a vár, vagy a ház, ahol Mária lakni fog, ahol végre
bezárhatja az ajtókat és élhet magának?

Egy hegynekmenő utcában, ahol valamivel tisztábbak voltak a házak: nagy
lökdösődés keletkezett az ácsorgó polgárok között, integettek a
kalapjaikkal, főleg egy kóbor kutyát akartak elriasztani, amely rémülten
futamodott az ut közepén. A patkócsattogás most már nem csak a hintó
mögött, de a hintó előtt is hallatszott. Lovagcsapat közelgett. – A
király! – kiáltotta egy méla hang a hintó mögött. Mária azt hitte, hogy
a szívverése is megáll, együtt a kocsikerekekkel.

– Brandenburgi! – kiáltotta most egy csengő, de izgalomtól némileg
fátyolozott hang.

A hintó mögül előugrott az ötvenéves, megtermett, kemény férfi, aki
idáig szótlanul viselkedett a királyné kiséretében. Brandenburgi György
őrgróf volt, aki voltaképpen azért küldetett Innsbruckba, hogy mindent
lásson, amit Sárkány Ambrus uram se látna. Az őrgróf egyetlen ugrással
lepattant óriási lováról és a király elé lépett.

– Minden rendben van a királyné őfelsége körül? – kérdezte most Lajos
remegő hangon, mint aki nem merészel az eseményekkel szemközt nézni.

– A királyné a hintóban ül, – felelt Brandenburgi György.

Lajos tetőtől-talpig fénylő vértbe volt öltözve, csillagként ragyogó
sisak fedte a fejét, olyanformán volt öltözve, mintha az imént elmulott
lovagkorból tért volna vissza álomlátásként a szük budai utcába.

Lajos a hintó felé léptette lovát és az ablakon át, meghajolván
derekával, benyujtotta vaskesztyüs kezét Máriának.

– Isten hozott országomba!

A király, bár bizonyosan készült ezekre a szavakra, alig hallhatólag
tudta azokat elmondani. Mig Mária mandula-szemével ijedten nézett a
vaskesztyüs kézre. Sohasem gondolta volna, hogy a királynak ilyen erős,
nagy keze van. Megilletődésében nem jött szó ajkára, – pedig hányszor
elgondolta volt, hogy mit fog a királynak mondani, amikor majd először
látja őt! Milyen szavakkal kéri meg, hogy szeresse őt éppen ugy, amint ő
szereti. Legyen ura, parancsolója, királya, mint akár legutolsó
alattvalójának: csak szeresse, mert Lajoson kivül nincs senkije ezen a
nagyvilágon… Ámde a páncéltól zörgő, vaskesztyüs jelenés láttára nem
jött szó ajkára. Valami keserü csepp csuszott a gondolataiba gyermekkori
emlékeiből, amikor ugyanezt a Lajost, Ulászlót, Zsigmond lengyel királyt
és Miksa császárt aranyos brokátba, selyemharisnyában, hajadonfővel
látta a bécsi udvarnál. Hát most már mindig talpig vasban lesz a király,
hogyan fogja a vason keresztül a szívét megtalálni, – a legnagyobb
kincset, a magyar király szívét? – Ó, felséges középkor, mily szép vagy
te a történelem távlatából, de mily lemondás kellett ahhoz, hogy benned
az élet elviselhető legyen!

A király a hintó mellett lovagolt, amig az urak mind hátrább takarodtak,
csak Brandenburgi György ment a hintó előtt, még pedig kivont karddal,
hogy elriassza mindazokat, akik a hintó, vagy a király közelébe
akarnának férkőzni.

Mária lehunyta a szemét, – mintha megdermedt volna – nem mert többé
semmire se kiváncsi lenni az idegen városból, ahol ezentuli életét
eltöltendi.

– Nyissátok ki a kaput Magyarország királynéja előtt! – harsant fel most
Brandenburgi hangja, mintha valami rézdobot erősen megvertek volna.

Mária láncok csikorgását, zárak nyikorgását, kapuk dörrenését hallotta,
majd hid búgott fel a kerekek alatt, mintha dörgésével életre akarná
gerjeszteni Máriát, de ő csak konokul lezárta a szemét. Félt, hogy
megint azt a páncélos, vasból való lovagot fogja látni maga előtt, ha
nézni bátorkodik.

– Mária, itthon vagyunk! – mondta most egy másvilágiasan meleg, derült,
rábeszélő, hárfai hang a Mária közelében, mikor a hintó megállott és a
királyné álomból serkenve felnyitotta a szemét.

Fáklyafényt látott maga körül, – vajjon meddig tartott ájulása? A
csipkézett falak mellett alabárdosok, fegyveresek; a kövezett udvaron
egy nagy kőkut, amelynek tetején bőgésreemelt fejü szarvas állott. Majd
egy folyosóajtó nyilott és különböző vadászkutyák futamodtak elő,
amelyek körülugrándozták a hintó mellett álló királyt. A sokaság
odakivül maradt a kapukon, a király lehetett ember.

Mária most érezte azt a kezet vaskesztyü nélkül is. Simulékony,
alázatos, játékos kéz volt az, mikor a vas lekerült róla. A karja alá
sietett Máriának, amint a hintóból kisegitette.

– Itthon vagy, királyném!

– Végre… – zokogta el magát Máriánk, mintha évek óta keserü életét mind
ebben az egy szóban akarná kifejezni.

Most egy kapu felé fordult a király Máriával a karján, amely kapu
aranyozott volt, felette holló kifaragva ama Mátyás-gyürüvel csőrében.
Ez a kapu a palota belsejébe vezetett, márványlépcsőkkel, amelyek olyan
tágasak voltak, hogy csapatok vonulhattak volna fel rajta, – ugyancsak
Mátyás-hollókkal a lépcsőfordulóknál. Vaskarikában szövétnek lobogott,
aranyfény bujkált a homályban, csak a levegő volt olyan, mintha már
régen nem szellőztettek volna. Hm, látszik, hogy nincs asszony a háznál.

Most megint egy aranyos és ölnyi magasságu ajtót nyitott fel a király.
És amikor az ajtót megint betette: elmaradtak a lépések a
márványlépcsőkön, a kardok és a sarkantyuk nem zörögtek, mintha csak
idáig lett volna joguk kisérni a királyi párt.

A király és a királyné egyedül voltak egy beláthatatlan nagy teremben,
amelyet alig birt megvilágitani a két szövétnek. Aranyos biborok,
szikrázó cimerek, flandriai tapéták és aranyhollók diszitették a
falakat. A középen állott a királyi trónus, mint valami oltár.

A király felment a trónusba, helyet foglalt a biborvánkoson és igy szólt
Máriához:

– Mondd meg nekem Mária, mily vágyakkal és eszmékkel jöttél országomba?

Igazi humanista kérdés volt ez.

Mária oldalvást leült a trón lépcsőjére és darabideig hallgatagon nézte
a sisaknélküli királyt.

Tulajdonképpen csak most látta először erősen pelyhedző bajszát és
szakállát. Némely szálak tulnőttek a szakállból és azok kigöndörödtek.

A bajusz lefelé csusszant a szilva-alaku ajak mellett. Hosszu, egyenes,
szinte férfias orra volt a tizenötesztendős királynak; az ives, keskeny
szemöldök alatt nagy, érzelmes, vizsla szempár. Haja nyakánál kerekre
volt nyirva és ezüstös fénnyel csillogott, mint a korai dér szokott. A
király termete jónövésünek látszott, mozdulataiban volt valamely nőies
gyengédség, mintegy korán elhalt édesanyja emlékezetére… Tizenötéves
volt a király, de többnek látszott.

Mária a trón lépcsőin igy kezdte szavait:

– Engem ide küldtek, hogy segitsek neked az országod kormányzásában,
mert egymagadban nem birsz el sem a magyarokkal, sem a csehekkel. Én
majd mindig melletted leszek, mert ugy tudom, hogy nincsen senkid, mióta
atyád is meghalt. Az ölembe hajthatod a fejed, amig én itt vagyok, nem
lesz semmi bajod.

Mária tizenhatesztendős volt és ezen korkülönbségnél fogva anyáskodva
bánt Lajos királlyal.

– Hát tanultál te valahol uralkodni? – kérdezte a király trónusából,
ahol olyan poziturában ült, mintha valami külföldi követséget fogadna.

– Nekem uralkodni nem kellett tanulni, mert velem született az, miután
minden rokonom király, császár, – felelt Mária. – Jól ismerem a
nagyapámat, Miksa császárt, hogyan szokott viselkedni, amikor császárnak
kell lennie, nem pedig nagyapának. Remegnek előtte a legelőkelőbb urak,
senki sem tud ugy uralkodni, mint ő. Majd megtanitlak téged is a Miksa
császár módszerére.

A király öregesen mosolygott trónusán, – mintha már ez a gyermek is
megtanult volna csalódni.

– A te nagyapádnak könnyü a dolga, mert neki nincs ügye magyarokkal,
akik fékezhetetlenek. Lásd, ebben a trónusban szoktam ülni, amikor a
pápai nunciust, a velencei követet, a császári követet, vagy a lengyel
király küldöttjét kihallgatom. Mind tisztelnek és elismerik eszemet.
Csak a magyarok akarják mindig, hogy menjek közéjük a Rákosmezejére,
amikor tanácskoznak.

– Azt nem fogjuk tenni ezután sem, – mondá most érceshangon Mária, hogy
a trónterem ajtajait őrző szárnyasangyalok, az aranyozott bronzból való
királyszobrok, a drágakövekkel kirakott ablakredőnyök megrezzenni
látszottak Mária hangjától, midőn először csendült meg az a maga
valóságában a palotában.

A kiskirály a trónus karjára fektette a jobbkönyökét, amikor emigy
folytatta:

– Az anyámat nem ismertem, de nagyon sokat hallottam róla. Ő volt az,
aki utoljára rendet tartott ebben a palotában, aki mindennap
kifényesitette a palotában lévő különböző trónusok drágaköveit, pedig
atyám bármit inkább szeretett, mint trónuson ülni, mert igen egyszerü
ember volt. Anyámnak nagy rábeszélésébe került, hogy kiránduljon vele
Esztergomba, vagy a dunai szigetekre. Ő mindig csak itthon volt, mióta
anyám kényelmessé tette neki a palotabeli életet, kikergetvén innen az
örökös koldusokat és kéregetőket. Az volna jó, ha megint Anna királyné
kora térne vissza a budai palotába.

– Én Mária vagyok, de én sem szeretem a koldusokat.

– Nem csoda, hogy anyám halála után még pókháló is akadt a palotában,
mert atyám nem törődött semmivel; hosszu szakállt eresztett, mint egy
erdei remete. Naphosszat nem lehetett a hangját hallani; legfeljebb azt
mondta: dobzse. És apránként mindent elvittek a palotából, amit
megmozditani lehetett.

– Ezentul majd jobban vigyázunk, – kiáltott fel Mária az előbbi érces
hangon, hogy Lajos király halovány arca csendesen felpirosodott, mintha
a Máriából kicsapodó láng megérintette volna őt is. – Még holnap irok
nagyatyámnak, a császárnak, hogy küldjön Budára egy megbizható követet,
akit szándékainkba, terveinkbe beavathatunk. Azonkivül itt van Logus
Tamás, a humanista is a palotában, aki ugyancsak alkalmatos ember és
nekem nagy hivem. Csak arra kérlek, király, hogy ezentul senkit ne avass
be bizalmadba, csupán engem, mert ezzel könnyitesz mindkettőnknek a
helyzetén.

Igy beszélgetett első este a két gyermek, amikor egy félórára egyedül
maradt a trónteremben. Fiatalok voltak, könnyen ment közöttük a barátság
megkötése, miután az első pillanattól fogva rokonszenvesek voltak
egymásnak. A barátságok éppen ugy pillanatok alatt születnek, mint az
ellenségeskedések.

Mária most felemelte két ragyogó tiszta szemét, mintha ebben a
pillanatban kezdené meg az uralkodást:

– Mondd, király, küldtél hadakat Nándorfejérvárra?

– Nem küldhettem, mert nincsenek hadaim. Követeket küldöttem ellenben a
császárhoz, Ferdinándhoz és a lengyel királyhoz. Utóvégre nekik éppen
ugy kell vigyázni Magyarországra, mint nekem. Megigérték ezt apámnak.

– Mindenki a magáéra vigyáz. Elhozattad a primástól a zálogba tett
ezüstöket? – folytatta Mária az uralkodást.

– Hát ezt már megint honnan tudod? – kiáltott fel Lajos király bizonyos
gyermekes szégyenkezéssel, mintha bizony olyan nagy ritkaság lett volna
a budai várban, hogy bizonyos dolgok darabidőre zálogba mennek.

– Némely magyar urak, akikhez bizalommal vagy: nem olyan titoktartók,
mint hinnéd, – felelé Mária. – Mindenki tudja az országban, hogy a
királynak a holmijai zálogba szoktak vándorolni. De ezentul majd ezen is
segitünk.

Lajos felsóhajtott:

– Hogyan lehetne ezen segiteni, amikor nincs pénzünk? Nem ád már pénzt
se Fugger, se Fortunátus, se a pannonhalmi apát… Talán csak az egy
Szapolyai adna.

– Igen ám, de attól nem kérünk, – rebbent fel Mária. – Nem kérhetjük
olyan embernek a segitségét, aki az életünkre tör. Majd kigondolok én
valamit, hogy pénzhez jussunk. Utóvégre Miksa császár unokája és magyar
királyné vagyok, nem szorultam arra, hogy attól a fanyüvő medvétől
kölcsönözzek pénzt.

Mária minden feszély, elfogultság nélkül beszélt, mintha tudj’ Isten,
mióta ismerné Lajos királyt…

– Sokat beszélgettem én veled álmaimban, Lajos. Óvtalak, intettelek,
féltettelek, mert mindig éreztem, hogy ellenségekkel vagy körülvéve.
Hányszor ugrottam fel az ágyból, hogy a térdeplőzsámolyra siessek,
amikor rossz álmok, lidércnyomások gyötörtek miattad? Hányszor hivtam
égi anyámat, Máriát, hogy vegyen oltalmába tapasztalatlan ifjuságodban,
boritson be mennyei palástjával, hogy ellenségeid el ne találhassanak!
Hányszor tártam ki a két karom arra felé, amerre Magyarországot véltem
és azt kérdeztem a fuvó szelektől, a jövőmenő felhőktől, hogy vajjon
nincs rám szüksége a magyar királynak, hogy otthágy tespedni a
kolostorban?

– Én is mindig sorsom jobbrafordulását vártam a te megérkezésedtől, –
felelt Lajos király és talán le is lépett volna most trónusáról, ha a
neveltetésénél fogva nem tudja vala, hogy a királynak a trónját nem
szabad elhagyni. – Én is álldogáltam az ablaknál és a gondolataim
elszálldostak hozzád, messzire, mert itt nem tudtam volna másra
gondolni, mint szomoruságra. Még nem voltam tizennégyesztendős, amikor
lerongyolódott a csizmám és a velencei követeket trónusomon rongyos
csizmában kellett fogadni, hogy majd lesült az arcom a szégyentől. Akkor
tudtam meg, hogy van rongyos csizma is a világon. Csak te ne lássál
rongyos csizmában soha, Mária.

– Attól ne félj, királyom, amig engem látsz.

– Ebben a trónteremben, amely a nagy Hunyadi Mátyás emlékeivel van
telve, országainak cimereivel feldiszitve, gazdagságával bélelve,
hatalmától megvilágitva… ahol minden szög a falban, minden biborszinü
márványlap a földön, minden aranyajtókilincs a magyar király
dicsőségéről beszél: itt fogadtam rongyos csizmában a velencei
követeket.

Mária töprengve, megrendülve a szégyenérzettől kulcsolta össze a kezét:

– Miért? Hát a magyar királynak nincsen jó csizmája sem.

– De van. Ám, nevelőim mondták, hogy a velenceieknek azt kell látniok,
hogy milyen szegény a magyar király.

Lajos király azért változtatta igy szavait, mert észrevette, hogy mély
csüggedés fogja el Máriát panaszaira. Ebben a kupolateremben, ahol a
trónus körül mindig csak meghajtott derekakat és áhitatos arcokat lehet
látni, mintha a szivek felmagasztosultak volna, amikor a márványküszöböt
átlépték: ebben a teremben valóban furcsán hangzott a kiskirály
panasz-szava, – de hát a boldog fiatalkorral együtt jár, hogy
panaszkodni szoktunk annak, akit szeretünk… Lajos pedig az első
pillanatra megszerette Máriát. Megszerette méltóságáért, bátorságáért,
elszántságáért, amely erények, mint elérhetetlenségek tündökölnek vala
előtte.

A trónus lépcsőjén azonban még mindig meghajtott derékkal ült Mária,
mintha folyton az a rongyos csizma járna az eszében, amelyben az ő
jövendőbelije a rosszmáju velenceieket fogadta. Lajos ugyanezért
fiatalos hévvel vigasztalni igyekezett Máriát:

– Igérem neked, hogy nem sokáig fogsz ülni a trónus lépcsőjén, hanem ide
kerülsz mellém királynénak, mert már Székesfehérvárott van a korona,
amellyel megkoronáznak. Itt ülsz mellettem búban és örömben, hogy
tanácsaiddal, közbenjárásoddal megint olyan dicsőségessé tedd a magyar
király életét, mint amilyen a régi királyok élete volt. És most menj,
Mária, a kihallgatás véget ért.

Mária szinte megbüvölten emelte fel a fejét, amikor a király szájából
ezeket a váratlan kijelentéseket hallotta. Egyik szavával megteszi őt
királynőjének, a másik szavával alattvalóságára figyelmezteti őt, – az
osztrák császár unokáját!

A király most a trónusból kezét nyujtotta, amit tulajdonképpen nem
merészelt volna megtenni, ha a trónteremben rajtuk kivül még valaki
tartózkodik.

– Meg kell tartanunk a ceremóniákat, Mária, – szólt most Lajos, a régi
meleg, hárfázó hangon. – Még nem vagyunk férj és feleség, a kiséret az
ajtó előtt leskelődik, mint már atyámra, Ulászlóra is leskelődött.
Holnap megint kihallgatásra rendellek.

Mária ámulatában egy szót sem válaszolt, hanem megindult ama aranyos
arkangyalok által őrzött szárnyasajtó felé, amelyen a trónterembe jött.
Lajos király a tenyerébe döntött állal nézett a csodálatos nő után, aki
tüneményszerüleg lebegett végig a biborszinü márványkockákon. Ó, be
nehezére esett megmaradnia a trónuson, hogy le ne pattanjon onnan és
amugy páncélosan, kardosan a hölgy lábai elé vesse magát, amint azt a
szive diktálta volna! De királynak kellett maradnia, mert nem lehessen
tudni, hogy mely kulcslyuknál figyelik őt kiváncsi szemek, mint
gyermekkorában ezt gyakorta látta, mikor gunyos kacagások hangzottak
fel, amikor atyja a trónteremben a pénzkölcsönzőkkel huzakodott.

A király az ajtó bezáródása után tovább a trónusán maradt, mert tudta,
hogy látogatója érkezik. Valóban rövid vártatva megjelent az ajtóban egy
széles, beretvált arc, amelyet kétoldalt ama pofaszakállnak nevezett
szőrzet boritott.

– Brandenburgi! – kiáltott fel látható örvendezéssel a király, amint az
öles, vállas férfiu hatalmas léptekkel feléje közelitett. A trónus előtt
a bársonyba, selyembe öltözött vitéz, mintegy megszokásból térdet
hajtott, de minden különösebb ceremónia nélkül állott meg a király
előtt. A király élénken, türelmetlenül kérdezett, mintha már régen
szomjuhozná a Brandenburgi válaszát:

– Mondd el utazásodnak történetét, őrgróf. Képzelheted, hogy szerfölött
érdekel minden szavad.

– Az országtanács rendelkezésére Budára kisértem Innsbruckból Mária
főhercegnőt. A főhercegnő itt van és a megboldogult Anna királyné
lakosztályát rendeztük be számára.

– Tehát nem a Keresztelő Szent János-utcában kell neki laknia? –
kiáltott fel örvendezve a király.

A Brandenburgi könnyedén vállat vont:

– Miután Bakócz uram, a primás elköltözött ebből az árnyékvilágból és
nem adhat többé rendelkezéseket, azt hiszem, eltekinthetünk ettől a
csekélységtől. Felséged arája bizvást lakhatik a budai palotában is.

– Nagyon helyes, mert az anyám mindig nagy gondot forditott a maga
szobáinak a tisztaságára, – felelt a király. – Jól cselekedtél,
Brandenburgi. És most mondd, mi a teendő? Mert egy fedél alatt sokáig
nem élhetek a menyasszonyommal! Nem tudnám megállani, hogy meg ne
csókoljam, mint az a szentföldi lovag, akiről nekem meséltél, aki örökös
tisztaságban élt a feleségével.

A Brandenburgi atyai elnézéssel mosolygott, – ő ötvenéves volt, sok
mindent látott már a világon, nem csodálkozott a király szaván:

– Azt, hogy mi a teendő ezután, meg kell kérdezni valamelyik
jogtudóstól, akik örökké itt sántikálnak a palotában és minduntalan
olyan törvényeikre hivatkoznak, amelyeknek én soha hirét nem hallottam.
Ezeknek a jogtudósoknak, vagy talán a pápai nunciusnak kell tudomással
lenni arról, hogy mikor házasodhatik a király. Én csak arról tehetek
tanubizonyságot, hogy a király járatos a fegyverforgatásban és minden
különösebb erőfeszités nélkül döfi le a vadkant a visegrádi erdőben.

A Brandenburgi egykedvüen beszélt, mint a világ fennállása óta beszélnek
a bajnokok, akik testi ügyességüknél fogva fölényben érzik magukat
mindenféle világi kérdésben.

Lajos azonban nevelőjének eszében is bizott, mert hiszen megismerte őt
erről az oldalról is.

– Az lehetetlenség, Brandenburgi, hogy te nem tudnád a jövőt, hogy mit
terveznek a magyarok, mert hiszen van elég ismeretséged közöttük.

– Amennyiben, felséged, magyaroknak nevezi Stubitzsot, Zettevirtzet és
Krabatot, akikkel vivni szoktam.

– Krabat egy ördögien vadember, de hát vele is elbántunk a minap, –
nevetett a király, amikor valamely emlék jutott eszébe a lovagjátékból.
– De csak halljuk, hogy mit tudtál meg a magyarok magatartásáról, amikor
hirét vették, hogy a királyné Budára érkezik?

A Brandenburgi látszólag nem szivesen beszélt a magyarokról, hiszen őt
Miksa császár küldé ide a kiskirály nevelőjének…

– A magyarok, a szokásos országgyülésüket akarják összehivni a Rákosra,
amely majd arról határoz, hogy a királynét megkoronázhatják-e, hogy
felséged, mikor házasodhatik, mert a magyarok szerint felséged még nem
nagykoru.

Még ha király is valaki, akkor is rosszul esik neki, ha azt mondják
róla, hogy kiskoru, Lajos pedig talpig férfinak érezte magát.

– Az öreg csősz, Bornemissza, tán többet tudna erről a dologról, –
fejezte be mogorva szavait a Brandenburgi. – Én csak annyit akarok
felségednek jelenteni, hogy Mária főhercegnő szokatlan erélyt, testi
megbizhatóságot árult el az utazás alatt, ugy a hajón, mint a lóháton.
Nem kell szégyenkeznünk a királyné miatt sem a vadászatokon, sem a
lovagi játékokon. Felségedet sokan irigyelni fogják a királynéért, –
Szapolyai uram Pozsonyban már be is mutatkozott.

– Szapolyai! Mindenütt utamban áll ez a Szapolyai! – kiáltott fel Lajos.
– Démonom.

A Brandenburgi nem is várta meg, amig a király bővebben kifejezést ád
Szapolyai ellen érzett indulatának, jól ismerte ő azt.

– Csak azt akarom jelenteni felségednek, hogy a királyné nyugodalma
érdekében vacsorához a nagy földszinti ebédlőben teritettünk és a
vacsora körülbelül készen van. Ezt csak azért mondom, mert az öreg
Bornemisszát láttam az ajtó körül ólálkodni, – hosszubeszédü ember.

A Brandenburgi térdethajtott a trónusnak és táncos, vitézi léptekkel
kikanyarodott a trónteremből.

A király lehajtotta a fejét, gondolatokba mélyedt arról a nőről, aki
hajón és lóháton tanuságot tett testi rátermettségéről.

– Felséged ugy él, mint Marci Hevesen, nem tudja, hogy mi történik
országában! – dörrent most meg egy kongó hang a trónus lépcsőinél, hogy
Lajos király felriadva ábrándjából, szinte kardjához kapott a goromba
szó hallatára.

Bornemissza állott előtte.

– Csendesedj, urambátyám. Mondd el, hogy mi a kivánságod, jól tudod,
hogy mindig engedelmes tanitványod voltam.

A hang a trónus előtt tovább kongott, hogy a hangtól (vagy talán a
nyitott ablakokon beáramló esti széltől) meglobogtak a szövétnekek,
mintha kisértet suhant volna át a termen, amelyet csak a lángok látnak.
A régi királyok aranyozott bronz-szobrai sáppadoztak, mert a Dunából
kinyujtotta félszarvát a hold és elküldé Budára a maga különös
világosságát. Valahol bagoly huhukolt a bástyák körül, vagy talán itt a
trónteremben…

A nagy, molyos, bolyhos, őszszakállból tovább kongott a hang:

– Pozsonyi utazásomból hazatérve: szemlét tarték a palotában, amelynek
rendjét még dicsőséges Mátyás királyunknak esküvel fogadtam meg. Nem
beszélve a rendetlenségekről, a dáridók nyomairól, amelyekkel mindenütt
találkoztam, mióta az esztergomi primás halála valóság lett: egy
földszinten eldugott szobában három elbusult nándorfejérvári hirnökre
akadék, akik már napok óta itt vannak és nem tudnak felséged szine elé
kerülni.

– Nándorfejérvár? Más dolgokkal is találkozhattál volna a palotában, –
felelt szórakozottan a király. – A nándorfejérvári követek éjszaka az
ágyból szoktak kihuzni.

– Ha ugyan van éjszakai nyugalom! – dörrent vissza a baljóslatu hang. –
Azt hallottam, hogy mostanában is rövidek az éjszakák Budán… Azokat a
követeket nem engedheti felséged üreskézzel vissza Fejérvárra. Tenni
kell valamit, mert elégedetlenség van a végvárakban. Massaro, a velencei
követ amugy is a legnagyobb hazugságokat költi rólunk. Azt, hogy
hatszor-hétszer ebédelünk naponta Budán.

Lajos ugy nézett maga elé, mintha nem is hallotta volna öreg nevelője
szavait.

– Tehát a nándorfejérvári követek, – szólt suttogó hangon, mintha valami
rémet látna maga előtt.

– A követek, – ismételte a konok öreg. – Mit szól a kalocsai érsek, ha
meghallja, hogy követei napokig hiába várakoztak felségedre? Mit szól
Tomori?

Tomori nevének emlitése valóban kellő hatással volt, mert a király félig
felemelkedett székében:

– Hivd nyomban a követeket… De megállj! Te öreg, bölcsember most az
egyszer mondd meg nekem, hogy mit feleljek a követeknek, amikor a
fejérvári veszedelemről fognak beszélni?

Bornemissza a szakállába markolt:

– A végváriaknak igazat kell mondani. Azt kell felelni, hogy sereget
gyüjt felséged… Sereget, pénzt, ágyut, szerzeteslovagokat, akikre mindig
lehet számitani a pogány elleni harcokban.

– Még eddig a pápa Őszentsége sem válaszolt segélykérő levelemre.

Bornemissza megrázta a két kezével azt a nagy gubancos szakállát:

– Én pedig azt mondom, hogy nem lehet az, hogy keresztény fejedelmet itt
Kelet felé cserbenhagyják a veszedelemben. Sőt a világ összes
keresztényeinek segitségére kell lenni, mint mentek valaha a
Szentföldre, mikor azt a pogány elárasztotta. A német császár, a francia
király, a spanyol király, a lengyel király, Velence: nem nézhetik
ölbetett kézzel, hogy a pogányság megrohanja a keresztény
Magyarországot, mert az időt erre alkalmatosnak véli.

– Ó, bár dicső elődeimnek lett volna érkezésük arra, hogy végérvényesen
leszámoljanak a pogánysággal! – sóhajtott fel Lajos. – De most már hadd
jöjjenek ők maguk, akik két szemükkel látták a veszedelmet.

Bornemisszának kedvére volt a megbizás. Gyorsan vette a lépést, hogy a
végváriakat a király elé állitsa.

Brandenburgi lépett elő az aranybrokátos, biboros ajtófüggöny mögül,
ahol eddig nyugodtan hallgatózott:

– Te hallgatóztál, őrgróf? – kiáltott fel Lajos.

– Igen, mert I. Miksa császár, a mi leghatalmasabb urunk és pártfogónk
kötelességemmé tette, hogy vigyázzak reád, felség. Én eskümet, amelyet
császáromnak tettem: végső lehelletemig megtartom. A Brandenburgiak
között még nem volt szószegő, – mondá a hatalmas lovag.

– Te hallgatóztál, mint egy asszony? – csóválta még mindig a fejét Lajos
király és ifju arca valamely belső lángtól pirult. – Mióta ismerlek,
mióta atyám helyett atyám lettél: mindig a lovagi erényekre tanitottál.
Mondd, őrgróf, szabad egy lovagnak hallgatózni, amikor királya
magánakvaló kihallgatást tart?

– Szabad, – felelt nyomatékosan Brandenburgi – mikor a hü barát azt
látja, hogy királya élete veszedelemben forog.

– A végvár forog veszedelemben, nem a király élete! – felelt Lajos.

A Brandenburgi azzal a tudatos, bölcs tekintettel hallgatta a királyt,
amely fölényességgel az öreg, tapasztalt emberek szokták hallgatni a
fiatalokat.

– A király nem tudja, hogy mi történik körülötte, de Brandenburgi tudja,
hogy mi történik a király körül. A királyt az esküvője előtt
Nándorfejérvárra akarják csalogatni, hogy ott megmutassák őt ama
mezitlábas rongyosoknak, akikből a végvári vitézek rendszerint kitelnek.
A király személyét tartják némelyek szükségesnek ahhoz, hogy ezek a
sehonnaiak, ezek az ágyutöltelékek kedvet kapjanak a nyilt csatához is a
suttyomban elkövetett, évek óta üzött rablások, tolvajlások után. Azt
akarják némelyek, hogy maga a koronáskirály álljon oda a sarcoló,
fosztogató végváriak élére, hogy szembe merjenek szállani Piri basa
janicsárjaival. Csak éppen erről van szó, nem pedig egyébről. Most aztán
meghallgathatja felséged a nándorfejérvári követeket.

– De hát Tomori? – kiáltott fel a király.

– Ugy látszik a kalocsai érsek megunta a gondoskodást a végvárakról,
holott nagyobb birtokai vannak, mint a királynak. A papzsák telhetetlen,
szeretné megtakaritani a király révén a végvárak ellátását, – felelt a
Brandenburgi és jelentős tekintettel bucsuzott a királytól.

*

Hát a nándorfejérvári hirnökök valóban nem mutatkoztak olyan külsőben,
amely külső bizalomgerjesztő lehetne. Toprongyos, elvadult vitézek
voltak, akiken ugy lógott a kard, mintha nem is volna közük a
kardjukhoz. Ilyen vitézeket még a leszegényedett Budán sem lehetett
látni, – messzeföldről kellett nekik jönni, hogy megmutassák a
királynak, hogy milyen szegény a magyar katona, aki az ország határaira
ügyel fel a végvárakban.

Bornemissza haladt a rongyosok élén és ez látható örömet okozott neki.

A királyon nagy felindulás vett erőt, mert hatékony kezdett lenni a
méreg, amely a Brandenburgi szavaiba volt rejtve.

– Ki küldött benneteket Budára, hozzám?

A sehonnaiak összenéztek, erre a kérdésre nem tudtak felelni, mert
valójában senki sem küldte őket. Csak ugy maguktól indultak el
szerencsét próbálni, miután Tomori amugy is mindenfelé küldött
segélykérő követeket.

– Tehát nem küldött benneteket senki, csak a magatok szakállára vágtatok
neki a világnak? Amit cselekedtetek: megsértése a végvári rendnek,
amiért sulyos büntetés jár. Tömlöcbe velük!

Ezután a király Bornemissza nagy ámulatára elhagyta trónusát és
méltóságteljes léptekkel indult a szomszédszobába nyiló angyalos ajtó
felé. Bornemissza megvakarta a fejét:

– A király parancsolt. Börtönbe veletek.


II.  _A házasság a trón fényében és árnyában_

Másnap Máriát ismét kihallgatásra rendelte Lajos király, de most nem a
nagy trónterembe, ahol kihallgathatják beszélgetését, hanem egy kisebb
teremben, ahol ugyancsak királyi trónus volt. (Mátyás óta több trónus is
állott a budai palotában, amely trónusok mind ékkövekkel voltak
kirakva.)

– Hogyan töltötted a palotámban első napodat? – kérdezte a király.

Mária megint csak a király lábához telepedett. Szelid arckifejezés ült
az arcán, mindenképpen meglátszott magaviseletén, hogy engedelmes,
példás feleség akar lenni.

– Megismerkedtem az udvari hölgyekkel, akiknek némelyike még Anna
királynétól maradt itt, mások pedig a testvéredet szolgálták, felség, és
most ajánlkoztak, hogy engemet fognak szolgálni. Körülnéztem a
lakosztályomban és mondhatom, hogy kedvemre van minden. A nagy rezes
szekrények, a vasalt ládák, amelyekben kelengyémet elhelyeztük, valóban
pompásan zárnak, még a mi németalföldi kovácsaink sem tudnak ilyen
zárakat késziteni.

– Tehát elsősorban a zárakat vetted szemügyre? – kérdezte mosolyogva
Lajos.

– Régi szokásom, hiszen szüleim halála óta jóformán egyebet sem teszek,
mint vándorolok. Egyik esztendőben Brüggében, a másik évben Bécsben,
majd megint Brüsszelben laktam. Minden kastélynak, minden várnak meg van
a maga története, amelyet nagyon szerettem hallgatni. Néha bizony
véresek ezek a történetek, amelyek éjszakának idején kisértettek. Ezért
féltem és bezárkóztam, – felelt gyermekes panasszal Mária, hogy Lajos
megint csak mosolygott ifju nőiességén.

– Ablakodból a palota kertjére láthatni. Ugy tudom, hogy az most kissé
el van hanyagolva.

Mária felrebbent:

– Ó, már ezen segitettem is. Még reggel irtam Németalföldre egy ismerős
kereskedőnek, aki majd a legszebb növényeket szállitja. A
németalföldiek, ha egyébhez sem értenek: kerteket tudnak csinálni.

– Csak nagyon drágák ne legyenek azok a növények, mert kincstárosunk,
Bornemissza uram, fogához veri a garast, minden kiadásra azt mondja,
hogy felesleges! – mondta halkan Lajos, mintha nem merészelt volna
hangosan beszélni Bornemisszáról.

Tovább beszélgettek, mind bizalmasabban, ahogyan gyermekekhez illik.

– Én nagyon keveset fogom elhagyni a palotát, mert itt minden nagyon
tetszik nekem, – szólott Mária. – Én otthonülő természetü vagyok,
szeretem magamat elfoglalni, még háziteendőkkel is. Mikor néha elmegyek
a szobámból és oda ujra visszatérek: ugy érzem, mintha elveszitettem
volna valamit. Egy jó percet, amely bizonyosan meglátogatott volna, ha
odahaza maradok. Tudod, felség, hogy én már gyermekkorom óta
megfigyeltem azt, hogy a butorok élnek körülöttünk. Vannak rosszkedvü és
vannak jókedvü butorok. Semmiféle idegen táj mosolygása nem pótolhatja a
házibutoraink mosolyát.

A király csendesen nevetett: neki még senki se dicsérte az otthonát. Nem
volt arra alkalom, hogy a király körülnézzen a maga palotájában. Ha
Budán volt, – gondok és bajok zaklatták. Igy felelt Máriának:

– A „csibe-falókról“, ahogyan a németalföldieket nevezik: hallottam én
is, hogy mindenféle kincsekkel szerelik fel otthonaikat, mert szeretnek
otthon ülni. Van szibériai hermelinjük, keleti borostyánuk, génuai
bársonyuk és atlaszuk, indiai drágakövük: minden, amiben otthon
gyönyörködni lehet. Ez pedig azért van, mert nincsenek kirándulóhegyeik,
erdőségeik, ahol a természet mutogatja a maga végtelen kincseit. Én a
legszebb indiai drágakövekért sem adnám oda például a visegrádi erdőmet.

A király elhallgatott és Máriát nézte, aki ajkához illesztett kézzel
figyelt rá, mintha minden szavát örökre emlékezetébe akarta volna vésni.

– A budai hegyek bővelkednek vadban. Vén agancsosok jönnek le a
Mátrából, amelyeket akár holnap is megtekinhetünk, mert most van itt az
ideje a szarvasbőgésnek. Én már elejtettem egy huszonnégyes aggancsost
is.

– Imádom a vadászatot, – felelt áhitatosan Mária – de eddig nem
gyönyörködhettem a vadászatban másképpen, mint zárt vadaskertekben,
ahová a legények beterelik a vadakat és mi kocsink tetejéről néztük,
hogyan bánnak el a megvadult disznókkal, a menekedő szarvasokkal.
Olyanforma az ilyen vadászat, mint mikor a szeliditő megy be az
állatseregletbe. Csak sok vért látni, amely emberből és állatból
egyformán folyik. Nagyatyámnak, a császárnak voltak ilyen vadaskertjei
Bécsujhelyen és Linzben.

– Mi, magyarok és lengyelek másképpen vadászunk, – mondá most Lajos
király nem minden büszkeség nélkül. – Mi kimegyünk az őserdőkbe, ahol
még nem kopogott favágó fejszéje és megkeressük a vadat a maga
buvóhelyén. Felriasztjuk és szembeszállunk vele. Üldözőbe vesszük, ha
menekülni próbálna ijjaink, dárdáink, tőreink elől. Arravalók kutyáink
és lovaink, hogy beérjük a leggyorsabban futó vadat.

– Vadászni! – sóhajtott fel Mária és Lajos nagy örömmel tapasztalta,
hogyan derül fel mindinkább Mária arca, amidőn a zordon vadászatokról
beszél:

– Az aggancsos csak a kutyákkal mer szembeszállni, a bika néha
kiforditja a kutya belét, de az embertől menekül, ugyanezért igy
szarvasbőgés idején a vadászaim jóelőre kilesik, hol szokott megfordulni
a szarvasbika. Hol tartózkodik teheneivel, amelyekkel most üli nászát,
ahol legsürübb az erdő, hol birkózik meg féltékenységében az
ellenfelével, a másik bikával, amelyet bőgés idejére el kell verni a
csordától, hogy békesség legyen… Hol iszik hajnalonként friss
forrásvizet, mert a szarvasnak ez az éltetője, a szépitője. Nos, egy
ilyen erdei forrásnál akadtam rá az én huszonnégyaggancsosomra, amelyet
sikerült nyillövéssel leteritettem.

– Be szerettem volna ott lenni, – epedett a trón lépcsőjén Mária.

– Ezentul minden vadászatomban elkisérendesz, Mária, – felelt kegyesen a
király. – Vadászatot pedig elég gyakran tartunk, mert Brandenburgi
utálja a városi életet az irigy főurakkal és a szájbanéző polgárokkal.
Ő, és vele én is legszivesebben vadászunk, mikor már összegyülnek a
bajok Budán, sem az uzsorások, sem a nyakgató követek nem találnak
utánunk például a hegyek közé rejtett Zsámbékra, sem Visegrádra, ahol a
vaddisznókkal szoktunk megküzdeni. Ha neked fogalmad volna, Mária, hogy
milyen nagyszerüen lehet enni, inni a vadászat fáradalmai után, sohase
tennél mást életedben, mint mindig vadásznál.

– Azt fogom tenni veled együtt, – fogadkozott Mária.

A király merengett:

– Majd elviszlek Diósgyőrbe, amely ugyancsak a hozományodhoz tartozik.
Van ott egy torony, ahonnan olyan messzire elláthatni a hegyek közé,
hogy az embernek kedve volna elrepülni a toronyból. Elviszlek
Csepel-szigetére, ahol megmutatom neked a sólymaimat. Nincsen olyan
sólymásza még a lengyel királynak sem, mint az én Krispérem. Csak a
kezét emeli fel és a sólyom a legmagasabb felhőből is a vállára száll.
Itt vannak madarászaim, akik ugyancsak mind derék legények, seregéllyel,
harissal, fogollyal, fürjjel, vadtyukkal, fajddal, fácánnal ők látják el
a királyi konyhát. Most, amint muladozóban van a nyár és a főur és
paraszt behordta a maga termését a földekről: munkába állanak
madarászaim a kihizott szárnyasokra. Nagy hálókat feszitenek ki és
kerepelővel felriasztják a mezők, erdők madarait, amelyek megakadnak a
hálóban. Majd meglátod, Mária, milyen helyes dolog a madarászat.

– A kedvedért madarászni is megtanulok, holott idáig nagyatyám
asztalánál nem láttam másképpen a madárpecsenyét, mint aranyozott
lábakkal…

– Ó, nálunk nem kell külön bearanyozni a madarak lábait, – dicsekedett
Lajos király. – Különösen azokét a madarakét nem, amelyeket az erdélyi
vajda szokott hébekorban küldeni az Aranyos folyó mellől.

– Az erdélyi vajda? Szapolyai? – kérdezte hirtelen Mária. – Ő szokott
neked, felség, ajándékot küldeni, habár egyébként az életedre tör?

Lajos elkomorodott és sóhajtott:

– Tudom, hogy utjában vagyok. Azért jöttem erre a világra, hogy ő ne
lehessen magyar király. Isten akarta igy, hogy Jankónak félre kellett
állni. A Jagellók cimerében van egy karmait nyitó oroszlán, egy arany
vadkacsa, két csillag a félholddal és sárkány. Ezek még nem éltek
annyit, hogy Zápolya a maga cimerével felcserélhesse őket. Ámde ne
beszéljünk szomoru dolgokról, ostáblázzunk, Mária. Ott van a
játékszekrény az asztalkán.

Mária felugrott a trón lépcsőjéről, olyan igyekezettel, mintha jóvátenni
akarná azon hibáját, hogy a királynak rosszkedvet szerzett.

Az ostáblaszekrényke arannyal kivert ébenfából készült és öt szines
mellkép volt rajta, amely mind Lajos királyt ábrázolta: különböző
korban. A gyermekkorától kezdve mostani koráig. Alant, a középső kép
alatt az aranygyapjas-rend jelvénye függött.

– Tudod-e, ki küldte nekem ezt a játékot? Senki más, mint nagyrabecsült
rokonom, Ferenc, a francia király. Igaz, hogy most jobban tenné, ha
pénzt és sereget küldene Nándorfehérvár védelmére.

– Mi történt a nándorfehérvári követekkel? – kérdezte látszólagos
szórakozottsággal Mária, miközben az ostábla köveit kirakta a trón
lépcsőjére.

– Mit tehettem velük? Aranyat, katonát, igéretet nem küldhettem velük
Tomorinak, hát bezárattam őket. A börtönben legalább hallgatnak, nem
zavarják ostoba, otromba panaszaikkal udvarom népét. Az ilyen messziről
jött emberek szeretnek nagyokat mondani, hogy megérdemeljék a
vendéglátást. Nem ez a te véleményed is Mária?

Most volt az első eset, hogy Lajos király Mária véleményét nyiltan
kérdezte. Mária tehát ügyelt szavaira… Nő volt és egy esztendővel
idősebb Lajosnál…

– Felség, a követek jóhelyen vannak a börtönben, de a
nándorfejérváriakon segiteni kell. Pénzt fogunk veretni, felség, hogy
pénzt küldhessünk Tomorinak sereg helyett.

A király az ostábla köveit rakosgatta:

– Ó, Mária, te nem tudod, hogy mit jelent Magyarországon a pénz! Egy
gazdag országból jöttél ide, ahol a császárnak van legtöbb pénze, de itt
viszont a király lát legkevesebbet azokból az aranytallérokból és
ezüstgarasokból, amelyek az ő arcképével vannak diszitve. Van nekem
olyan aranyom is, amelyen lóháton ülök, de ebből aztán igazán nem láttam
még mutatóban sem. Az ezüstgarasok vetődnek ide, hogy darabig
csörgedezzenek, amig valaki el nem viszi őket.

Mária elhatározottan felelt:

– Majd uj pénzt fogunk veretni, amelyre mindketten ráüttetjük az
arcképünket, mint az apám és anyám tették Németalföldön. Ha elfogyott az
apám pénze, az anyámnak mindig maradt az ő tallérjaiból. Meglátod,
felség, a királynénak mindig lesz a maga pénzéből.

A király mosolyogva hallgatta Mária ábrándjait, jobban ismeré az életet
már ebben a korában is, mintsem hiu reményekben bizakodott volna.

– Van egy lótenyésztőtelepem Féltoronyban, ahol az udvar lovait nevelik,
majd zálogba teszem ezt, hogy pénzhez jussak.

– Csak a lovakat ne, felség. Inkább majd körülnézek, hogy mi
nélkülözhető a kelengyémből, – kiáltott fel őszinte ijedelemmel Mária. –
Ló nélkül én nem tudnék meglenni, mert az egészségem megkivánja, hogy
mindennap lovagoljak. Csak akkor érzem az életem pezsgését, a lelkem
bátorságát, a szivem elszántságát, amikor lovam a széllel versenyt fut
és ereimben lobogni kezd a vér, mintha az égbe repülnék. Nem, felség, a
lovakat nem adjuk zálogba sem a zsidóknak, sem a pannonhalmi főapátnak.

– Hát valóban szeretsz lovagolni? – örvendezett a király, mintha valami
nagyon kedves meglepetést hallott volna.

– Inkább a kelengyémet teszem zálogba, mint a lovakat, – felelt Mária. –
Igaz, hogy a kelengyémre itt nagy szükség van, mert nagyon sok mindent
kell pótolni Anna királyné halála óta, ami boldogult anyósom életében
bizonyosan meg volt. Igy nagy hiányosságot veszek észre az
asztalnemüekben, különösen az asztal ezüst felszerelésében. De nem baj,
majd mindent kipótolok, hisz hoztam magammal bőven mindenből.

Az ostáblajátéknak vége lőn, megint csak Lajos nyert, mint hajdanában a
bécsi udvarnál, amikor Miksa császárral és Zsigmond lengyel királlyal az
eljegyzése napján ostáblázott. Igen ügyes volt ebben a játékban, hála
velencei nevelőinek, akik korán megtanitották a játék furfangjaira.

A köveket beleseperte a szekrénykébe és hosszadalmasan nézett a lábai
előtt ülő Máriára:

– Tehát, te valóban azért jöttél ide, hogy velem a gondokat megosszad?
Te akarsz pénzt szerezni a királynak?

– Még pedig nem olyan kamatra, mint Fugger, vagy Fortunátus, ha jól
hallottam a helybeli uzsorások neveit.

– Ó, te máris mindent tudsz… Mária, a kihallgatásnak mára vége van.
Holnap ismét elvárlak ebben az órában, amikor alkonyodik és már békében
hagynak urak, papok és zsidók.

Mária megint csak csodálkozva emelte a két szemét Lajos királyra. Hát ez
igy lesz most már mindig, hogy a király akkor szünteti meg a vele való
beszélgetést, amikor akarja? Őt, Miksa császár unokáját: akkor lehet
kiküldeni a trónteremből, amikor a királynak szeszélye ezt igy akarja?
Ámde nem hiában részesült humanisták és apácák nevelésében, hogy meg ne
tudott volna alkudni a sors változataival. Majd elhivatja magához Logus
Tamást, a humanistát, akitől megtudja, miért akar Lajos király a nap
bizonyos órájában magára maradni.

Azt pedig Logus Tamáson kivül is bárkitől megtudhatta volna az udvarnál.
A király alkonyattal szokta venni ama langyos fürdőit, amelyekhez a
vizet a budai forrásokból szállitották fel a hordós kocsik. A király
minden alkonnyal ezeknek a kocsiknak zörgésére figyelt a várudvaron és
még a hatalmas Velence követének is abba kellett hagyni a mondókáját,
amikor a király fürdéshez készülődött. Honnan örökölte Lajos király ezt
a fürdési szenvedélyét? Atyja, Ulászló még arcára is ritkán vett vizet,
mert nem szerette a felesleges testimozgásokat. Lajos fürdőmestere
ugyancsak Brandenburgi volt, aki idős lovag létére igen jól kitanulta az
élet örömeit.

– De nem elég magában a fürdés, hogy testünket felüditsük, – mondogatta
a Brandenburgi – hanem fürdésközben enni is kell, hogy a forrásvizek
által kiszivott erőket helyrepótolhassuk.

Ugyanezért, amikor Lajos király elindult ama biborszinü márványból épült
kád felé, amely még Mátyás király idejében került a budai palotába: a
konyhában is megszólalt a harang, amely a konyhamestert figyelmeztette,
hogy a király szokásos étkezési ideje elkövetkezett. A konyhamester
kardosan és ércből font kanálnyéllel megjelent a király fürdőszobájában:

– Felség, felolvasom mai étkezésünk rendjét, hogy az ezután következőket
megállapithassuk, – kezdte a konyhamester azzal a szapora beszéddel,
amellyel a világ fennállása óta a szakácsok beszélnek. – Első reggelije
volt felségednek: töltött vadkanfő, amelyet angliai módszer szerint
készitettünk, a Kendali grófok szakácsának irásban megküldött receptje
szerint. Észrevételem szerint, felséged, már unja a töltött vadkanfőt és
ezután más reggelivel szolgálok.

– Meglátom, meddig terjednek képességeid, – felelt Lajos király a
fürdőmedencéből.

– Második reggelije volt, felségednek, az az ökörcimer, amelyet
mindennap elhoznak a budai mészárosok, amely ökörcimerből, miután azt
kellően megfőztük: felséged sajátkezüleg szokott vágni magának és
asztaltársainak.

– Ezt nem fogom ezentul sem elmulasztani, mert ennek az ételnek a
tápláló hatásáról megvagyok győződve.

– Ebédje, felségednek, ama harcsa volt, amelyet óbudai halászaink
mérföldnyire huzódó hajsza után csak ugy tudtak kihuzni hálójukkal a
Dunából, hogy egy bátor halász versenyt uszott a harcsával és
fakalapáccsal addig verte a fejét, amig a hal megadta magát sorsának.

– A hal kövérebb is lehetett volna, – felelt a király.

– Pedig a legfelségesebb V. Károly római császár főszakácsmesterének a
receptje szerint készitettük, finom süteménymorzsával és tiszta vajjal
kirántva, a rántásba csak éppen annyi zöldséget tördelve, hogy valami
mezei illata legyen a halnak ama partokról, amelyek mellett életében
eluszott. Burgio, pápai nuncius ur, aki ebédután aludni szokott:
tudomásom szerint igen könnyü álmot szerzett ettől a haltól. Massaro ur,
a velencei követ, akinek legbensőbb inasát ugyancsak van szerencsém
ismerhetni: nagyon meg volt elégedve a harcsával. Szerémi uram, az
udvari káplán sem panaszkodott az ebédre, pedig éppen elég mondanivalója
van máskor arról a szegénységről, amelyben itt élünk. Csak éppen
Brandenburgi őrgróf nem volt megelégedve, mert azt mondá, hogy
ugyanekkor Thurzó uram budai palotájában is megsütöttek egy harcsát,
amely egy mázsát nyomott.

– Brandenburginak van igaza. A kincstárnok eltehette volna máskorra is
az ő mázsás harcsáját. Képzelem, most mind erről beszélgetnek a Budán
időző külföldi követek és már irják is javában leveleiket. Mondd,
Bosnyák Mátyás, derék főszakácsom, ki adott neked pénzt a mai udvari
koszt ellátásához?

– Tegnap is, ma is a királyné őfelsége! – felelé a konyhamester.

Lajos király elgondolkozva ült a vizben. Gondolatai oly változékonyak
voltak, hogy azokat még legbizalmasabb embere, Bosnyák Mátyás
konyhamester előtt sem merte elárulni. Hál’ Istennek, nem Mátétól, a
pannonhalmi főapáttól, sem Széchy Károlytól nem kellett az ebédrevalót
megszerezni.

Bosnyák Mátyás igy folytatta:

– Most pedig, miután felséged esteli étkezésének ideje elkövetkezett:
gondoltam nyirfajdokra és fürjekre, amelyeket Burgundia királyának
előirása szerint vörösborban fagyasztottam meg, miután elég jegünk
maradt a vermekben. Olasz gesztenyével töltöttem őket, mert talán ez a
legfontosabb.

– Ezeket a madarakat hol szerezted?

– Nagy dinom-dánom volt tegnap a pécsi püspöknél, ott kértem kölcsön a
palotai szakácstól a feleslegből.

– Hát hozzad a fagyasztott fürjeket, mert valóban szükségét érzem annak,
hogy magamat valamivel felüditsem.

A konyhamester bizalmasan mosolygott, mint aki belát a királyok
gyomrába, mint akár másokéba.

– Volna még egy örvendetes hirem felséged számára. Itt van Csepelről a
sólyommester és jelenti, hogy az a jó sólyom, amely felségednek kedvence
volt: megkerült. A Mátrában fogták el.

– Adjatok neki hatvan aranyat! – kiáltott fel élénken Lajos király. – És
hozd a fajdokat, amelyeket most már magunk vadászunk, miután jó sólymom
megkerült.

… A király sokáig időzött ezután a langyos fürdőben, amig ama burgundiai
módra készült pecsenyéket elfogyasztotta, amelyekkel meghitt
konyhamestere kedveskedett.

*

Mária másnap a szokott időben ismét megjelent a trónteremben, – megint
csak Mátyás király tróntermében, mert Lajos királynak jóformán egész
napját a trónuson kellett töltenie. Külföldi követek, magyar főpapok és
magyar urak zaklatták… A király fáradtan mosolygott Máriára, amikor az a
trón lépcsőjén szokásos helyét elfoglalta:

– Rólad volt szó egész nap, Mária. A veled való egybekelésemet beszéltük
meg.

Mária megint csak váratlanul felemelte a tekintetét:

– Hát nem elintézte azt már Miksa császár?…

– Leghatalmasabb pártfogóm, I. Miksa császár már nincs az élők sorában.
Márványba vésetten térdepel immár az idők végtelenjéig az innsbrucki
vártemplom bolthajtásai alatt, – felelt Lajos lemondó hangon.

– De él a testvérem, V. Károly, a római császár, aki tiszteletben tartja
nagyapja szerződéseit, – szólt most erőteljesen Mária.

Lajos király erre a hangra felemelkedett trónusáról. Lelépett a lépcsőn
és két kezét áldólag és bocsánatkérően Mária barna fejére helyezte:

– Ó, Mária, hát nem hiszed, hogy az lesz életem legboldogabb napja,
amikor feleségemmé tehetlek? Még mindig kételkedsz szivemnek
érzelmeiben, amelyek együtt születtek zsenge ifjukorommal, amikor
eszmélni kezdtem? A királyoknak éppen ugy vannak csillagaik, mint a
hajósoknak. Gyermekkorom óta a te csillagod vigyázott reám, miután se
anyám, se apám nem volt.

– Árva király! – sóhajtotta Mária és megcsókolta Lajos király kezét. –
Én is árva vagyok. Se apám, se anyám, – most már nagyapám sincs – csak
testvéreim vannak, akiknek legkisebb gondjuk én vagyok. Mit törődik
velem Eleonóra, a boldog portugál királyné, vagy a még boldogabb
Izabella, a dán királyné? Mi egymásra vagyunk utalva és egymásra
hagyatva: Ludovicus, ezért kell összetartanunk.

Mária ekkor először hagyta el a felség cimzést és a királyt Ludovicusnak
nevezte. A király borusan bólintott Mária felé, – nem szerette, ha
elszomorodnak azok, akik vele beszélgetnek, elég szomoru volt ő magának.

– Tehát miért volt szó éppen én rólam, akit alig ismernek a magyar urak?

Lajos még mindig bólintgatott:

– A házasságunkról beszéltünk, amely házasság csak akkor jöhet létre, ha
előbb téged megkoronáznak, valamint engem nagykorusitanak. Burgio, a
pápai követ, valamint Massaro, a velencei követ mindenben pártolják
ügyünket, de a magyar urak közül néhányan, akik Szapolyaival fujnak egy
követ, már megint csapdosni kezdték a kardjuk tokjával a pádimentumot.
Az egyik még azt is merészelte mondani, hogy minek a királynak feleség,
mikor még a szakálla sem nőtt ki. Pedig, ugy-e, Mária, van már nekem
olyan szakállam, amelyre megházasodhatok.

Mária a két tenyerébe hajtotta gyönyörü homlokát, amig a király a
trónuson beszélt. Élesen gondolkozott valamin és nem felelt mindjárt
Lajos szavára.

– Mária, te is azt hiszed talán, hogy korai még nékem a házasság?

Mária összerázkódott:

– Felség, én azért jöttem Budára, hogy minden poklokon keresztül a
felesége legyek, hogy megmenthessem a magyar koronát, amely után kapzsi
kezek nyulnak ki itt az országban. Látom én már jól, hogy itt mindenki
király akar lenni, akinek sikerült a rablás. Pénzt kell szereznünk, mert
addig nem tisztelnek a magyar urak. Amikor pénzünk lesz: ugy táncolnak,
ahogyan mi fütyülünk.

– Egész nap ezen töröm a fejemet én is, – felelt borongósan Lajos. –
Amikor a követekkel beszélek és ravasz nyájaskodásaikra még ravaszabb
nyájaskodásokkal felelek, mert jól tudom, hogy minden szavamat a kalapja
bélésébe irja titkos jelekkel különösen a velencei: akkor is azon
gondolkozom, hogy mennyivel is tartozom a budai kereskedőknek, akik már
nem akarnak többé hitelezni. Mialatt ma, Dubravszky János, az olmützi
püspök beszélt cseh hireket: hallom, hogy egy budai kereskedő, akinek
már régebben tartozunk bélésáruért, nagyban kiabál az ajtó előtt, alig
lehetett őt elküldeni.

– Máskor csak küldd hozzám a türelmetlen hitelezőket, – ajánlkozott
Mária – én tudok a nyelvükön.

– Ó, Mária, attól kiméljen meg a jósors, hogy valaha is meg kellessen
ösmerned a tiszteletlen, közönséges embereket, akik már a királyuknak
sem hisznek, a királyi szóban kételkednek és mindenféle zálogokat
követelnek biztositékul, – kiáltott fel Lajos király. – Miután aranyom
és ezüstöm nincs, amit zálogul odadobhatnék nekik: kénytelen vagyok
azokat az adókat nekik ajándékozni, amelyek a biztosok hanyagsága miatt
nem folytak be a királyi kincstárba. Ők be birják hajtani az ilyen
elmaradt adókat, mert a vérét veszik a parasztnak és városi polgárnak a
dézsmával együtt.

Mária félig felemelkedve hallgatta Lajos szavait, aztán a hüvelykujjával
„fügét“ mutatott:

– Adnék én nekik adókat! – küldd hozzám a hitelezőidet, Ludovicus. Én
majd beszélek velük, hogy hagyják nyugodni régi követeléseiket és ujabb
hitelt nyissanak részedre. Ne hidd, hogy az én eszemen tuljár akár
Fugger, akár Fortunátus, vagy az a budai rőfös, aki lármázni merészkedik
Mátyás király trónterme előtt!

A király bágyadtan mosolygott, mint aki már nem hisz sorsának
megjavulásában.

– Bizonyos, hogy az olmützi püspök, akinek jó fülei vannak, mert hiszen
a legtitkosabb gyónásokat is meghallgatja, még a mai nap folyamán
levelet ir a lengyel királynak a budai kereskedő lármás magaviseletéről.

Mária vállat vont:

– Fizesse ki a lengyel király a budai kereskedőt! Nem törődhetünk minden
csekélységgel, ami körülöttünk történik. Az emberek többsége gonosz,
alattomos, rosszakaratu, aki szivesen kivánja még királyának vesztét is,
ha a maga rongyos életét azzal meghosszabbithatja. Hiveink közül nem
járt nálad senki, Ludovicus?

– Igen, itt volt Burgo, a római császár megbizotta, aki elhozta azt az
udvari szabályzatot, amely szerint a magyar királynak ezentul élnie
kell, ha azt akarja, hogy alattvalói tiszteljék és megbecsüljék, – mondá
most Lajos félig tréfásan, félig gunyosan. – Vajjon honnan tudja a római
császár, hogy Magyarországon miért becsülik meg a királyt?

– A pénzéért! – szólt keserüen Mária.

Lajos a dolmánya zsebébe nyulott és egy összegöngyölitett hártyapapiros
ivet vont elő, amelyet térdén kiteritett. Mária az állát a tenyerébe
hajtotta, amint a trón lépcsőiről a király szavait ügyelte.

– Hát elsősorban azt akarja V. Károly császár, hogy tiltsák el Budán a
vadászebeket attól, hogy ellepjék a király szobáját, ebédlőjét, mert a
kutyák nem valók a palotába.

– A vadászaton kivül magam sem szeretem a kutyákat! – helyeselt bátyja
levelén Mária.

– Másodsorban nem helyesli a római császár, hogy a magyar király
bizalmas udvarnokai, tanácsosai előtt akár mezitelenül is megmutatkozik,
mert bárki szabadon beléphet a termeibe, bárki meghivás nélkül is
letelepedhetik vendégasztalához, ha van bőviben a konyhán…

Látszik, hogy V. Károly nem ismeri Magyarországot, ahol a jóbarátokat
fesztelen érintkezéssel, valamint fehérasztalnál lehet megszerezni.

– No, már az én asztalomnál nem ülhet le más, mint akit meghivok, –
szólt most Mária. – Az embernek meg kell magát becsülni, mert ugyan ki
becsülje meg az embert, ha még saját maga sem?

– Nem ismered még a magyarokat. Halálos, engesztelhetetlen gyülöletek
fakadhatnak abból, hogy a király nem ültet le valakit asztalához, aki
véletlenül éppen ebédidőben jött látogatóba. Vajjon, miért szálljak
szembe a feldühitett vaddisznóval, ha annak pecsenyéjéből még csak meg
se kinálhatok senkit? Vajjon, miért öltözzek fel azért, mert
udvarnokomnak valamely mondanivalója van az időjárásról, vagy pedig
valamely friss tréfáról, amelyet a palotában elkövettek?

– Mit akar még bátyám szabályzatba venni?

Lajos az ujjaival követte a latinnyelvü irat sorait.

– Azt irja, hogy a király a templomban nem imádkozik, hanem
szórakozottan ül helyén és látszólag máshol jár az esze, mint az
ájtatosságon. A királynak jópéldával kell előljárni az áhitatban, neki
kell legjobban verni a mellét alattvalói vétkeiért is, amelyekért Isten
és a világ előtt felelős.

Mária erre nem válaszolt, mert ugyancsak az volt a véleménye, hogy az
imádkozás a sirjuk felé közelgő öregembereknek való, – Szerémi György,
az udvari káplán már harmadik napja hiába invitálta Máriát a
szentmiséhez a budai várkápolnába. „Én akkor megyek templomba először
Magyarországon, amikor királynévá koronáznak“, – üzente Mária a
káplánnak, aki, persze, nyomban jelentést tett erről a pápai nunciusnak.

– Mit kiván még császári bátyám? – kérdezte Mária az iratba pillantva.

– Azt kivánja, hogy mostani udvarnokaimat, akik mit sem értenek a
királyi szertartásokhoz: bocsássam szélnek, majd küld ő Budára a maga
hiveiből, akik a királyt megtanitják uralkodni. A királyné számára pedig
gondoskodik udvarhölgyekről, akik a Dunán már utban is vannak egy
hajórakománnyal.

– Az bizony nagyon jó lesz, mert már végtelenül unatkozom ezeknek a vén
skatulyáknak a társaságában, akik még az öreg királyné idejéből maradtak
itt, akik olyan nyelven beszélnek, amit nem értek.

– Milyen nyelven?

– Azt hiszem tótul vagy lengyelül.

A király elnevette magát:

– Igen, ők még a nagybátyám, a lengyel király küldeményéből valók, –
azokból a hölgyekből, akiknek már az ó-hazai kolostorokban sem tudtak
megfelelő alapitványi helyet biztositani, idejöttek tehát az apám
udvarába.

– Csak azt szeretném tudni, hogy miért nevetnek, amikor pirossarku
facipőt huzok fel? – mormolta Mária.

– Bizonyára azért, mert azelőtt sohasem láttak olyant. De folytassuk a
császár levelének tartalmát, – szólott Lajos, mert nyilván csak most
vette magának azt a fáradtságot, hogy a napközben átnyujtott iratot
áttanulmányozza. Magában olvasta a latin mondatokat, amelyeket németre
forditva közölt Máriával:

– Az uj szabályzat szerint a királynak nem szabad ünnepnapokon vadászni,
se madarászni, mert amugy is sok időt fordit a király a vadászatokra.
Mise előtt tartózkodni kell az evéstől, bármilyen étvágyas volna is a
király. Nem szabad kerülni a komoly és unalmas emberek társaságát, mert
azoktól bölcsebb dolgokat hallhatni, mint a részegeskedőktől és
poharazóktól. Nem szabad puhitó és gyengitő fürdőket használni. Távol
kell tartani a könnyelmü embereket, akik akár szakállasak, akár
szakálltalanok, mindig csak szórakozások, tivornyák és más becstelen
dolgok felől beszélgetnek.

Lajos mondatról-mondatra derültebb hangon olvasta a részére megszabott
uj életrendet. Végül is összehajtani készült az iratot:

– Az uj szabályzat intézkedik a kutyáimról, csak arra nézve nincs semmi
mondanivalója, hogy honnan szerezzen pénzt a király.

– Olvassuk csak tovább, hátha erről is találunk valamit, – sürgette
Mária a királyt.

Lajos végigböngészte a levelet:

– Nincs, erről egyetlen szó nincsen. Az van még itt, hogy a szabályzat
pontos betartására Kozicki Mihály, a pozeni püspök és alkancellár öccse,
valamint Wirth György orvos Budára érkezendenek. Most már nem csodálom,
hogy Burgo gróf miért adta át térdreborulva a levelet, esetleg az arcába
vághattam volna, mint Bornemissza uram szokta tenni az én
adósleveleimmel, amikor a zsidók bemutatják őket.

Mária elgondolkozva ült a trón lépcsőin. Nem mondta meg Lajosnak, hogy a
császári követ, mielőtt a királynak átadta volna az uj udvari
szabályzatot, előzőleg nála is járt és közbenjárását kérte, hogy
Zsigmond és V. Károly császár kedvéért birja rá a királyt, hogy pecsétét
ráüsse az uj udvari törvényekre. Mária látván a király indulatosságát,
halkan felkelt a lépcsőről és igy szólott:

– Felséged ma nagyon ki van merülve az egész napi foglalkozástól,
pihennünk kell. Holnapig gondolkozunk a dolgokon. – És mielőtt még Lajos
egyetlen szót is szólhatott volna, Mária kisurrant a trónteremből. Lajos
látván, hogy egyedül maradt háborgásával, hangosan elkiáltotta magát:

– Hé, őrség, legénység! Bocsássátok be a kutyáimat!

A trónterem ajtaja kivágódott és egy tucatnyi különbözőfajta vadászeb
rohant be, amelyek nagy ujjongással, kutyaörömmel vették körül a
trónusán ülő királyt. Volt közöttük borjunagyságu sinkorán, amely
habozás nélkül veti magát a vaddisznó hátára, hogy a nyakánál fogva
lebirja; volt vizsla és kopó, amely abszolute nem respektálta Mátyás
király tróntermét, hanem hangos ugatással futkározott a biborkockákon. A
király megelégedetten nézte kutyái játékát, mintha indulatossága
csillapodott volna ettől a látványtól. Megszokta, hogy többre becsülje
az állatokat, mint az embereket.

A kutyaugatásra csakhamar felnyilott a szomszédos szoba szárnyasajtaja
is és a hatalmas termetü Brandenburgi György bodorintott pofaszakállával
és életvidám mosolyával belépett:

– Ezt már aztán szeretem, felséges uram, hogy a nehéz napi munka után a
játékban keressen feledést. Aki annyit dolgozik, mint felséged, annak
jussa van a szórakozáshoz is.

– Őrgróf, holnap vadászatot tartunk, mert ki tudja, meddig engedik meg
ezt a mulatságot a gyámjaim!

– A legjobb időben! – pendült fel az életkedv Brandenburgiban, olyan
erővel, hogy az csakhamar átáramlott a királyra is. – Visegrádról itt
járt a vadász és jelenté, hogy a szarvasbőgéstől hangos az erdő. Valami
fiatal aggancsos tévedt ide a hegyekből, amely sorra elveri az öreg
bikákat. Felséged ijjára vár egy szép lövés.

– Holnapután pedig lovagjátékot rendezünk, olyant, amilyent mi szoktunk,
Mária még talán ugy sem látott ilyesmit.

– Hát az bizonyos, hogy Stubitzs és Zettevirtz fene vad viadorok;
Holubár óta nem mutatkoztak ilyenek Budán.

– És Krabát, az ördög, – lelkendezett Lajos, kutyái felé csettintgetve
ujjával. – És amint Mária udvarhölgyei megérkeznek: táncmulatságot
rendezünk a palotában, ugy sem táncoltunk kisasszonyokkal már nagyon
régen.

Brandenburgi olyannak mutatta magát, mintha örömében a bőréből akarna
kibujni, – tudta ez az uriember, hogyan kell a királlyal bánni, hogy
feledtesse vele borus gondolatait.

– Valóban az utóbbi időben a folyton alkalmatlankodó külföldi követek,
valamint a szemtelen hitelezők miatt nem értünk rá még csak arra sem,
hogy a sarkunkat összeperditsük. Pedig a buskomolysággal még senki sem
tudta eloszlatni a felhőket. Véleményem szerint csak a vigkedélyü
embereknek lehet szerencséjük. Az az ember, aki otthon tudja hagyni a
gondjait: életrevaló, mert a halál ugy is eljön mindenkiért,
szomoruságban vagy vigalomban.

Lajos már sokszor hallhatta ezeket az aranymondásokat nevelőjétől, de az
ötvenéves, életvidám lovag szavainak most is meg volt a hatékonyságuk,
hogy Lajos király apránként felvidámodott. Csak akkor támadt ránc megint
a király homlokán, amikor Bornemissza uram egy pergament-darabbal a
kezében belépett a trónterembe és dühösen szétrugott a neki kedveskedő
ebek között.

– Felség, – állott meg a trón lépcsőinél az öreg, molyette bácsi – itt
megint valamely adósságot kérnek, amelyről eddig nem tudtam. Felséged
kért kölcsön harminchat forintot a pápai nunciustól?

– Kénytelen voltam, mert nem tudtam miből elküldeni a legutóbbi
hirnököket Velencébe, – felelt elvörösödve a király. – Nem hittem, hogy
ilyen sürgetős a pénz a nuncius urnak.

– Megszokhatta volna már felség, hogy Magyarországon nincs hitele a
királynak. Azért kell vigyáznunk minden meglévő tallérunkra, mert ujat
nem kapunk helyébe, ha kiadjuk, – felelt korholó hangon Bornemissza.

A király most felcsattant:

– Talán nekem adtad, öreg, a kincstár pénzét?

– Nem adtam és nem is fogom adni, – felelt Bornemissza az öregek
konokságával. – Csak arra akarom kérni felségedet, hogy a kihallgatásra
jelentkező külföldi követektől ne kérjen kölcsönt minden alkalommal,
mert amilyen igaz, hogy Bornemissza a nevem: nem fizetem ki a legkisebb
adósságokat sem. Rosszabb már ugy sem lehet a hitelünk, legalább a
pénzünk megmarad.

A király lemondólag legyintett:

– Csak ülj tovább is pénzesládádon, öreg, hagyjad, hogy György őrgróf a
magáéból fizesse az udvari testőrök zsoldját, mert szerinted ezek a
léhütők nem érdemelnek meg egy ezüstgarast sem. De vajjon kik
védelmeznek meg a magyar nemesek ellen, ha azoknak egyszer eszükbe jut
beváltani fenyegetésüket és a Rákosról valóban betörnek a palotába?

– A törvények, felség, régi szent királyaink törvényei, amelyeket
megszegni nem juthat eszébe egyetlen magyarnak sem. Szent István utóda
szent és sérthetetlen. Attól ne féljen felséged, hogy kezet emelne
egyetlen kar is felségedre, még ha tárva-nyitva volnának a palotának
kapui, – felelt Bornemissza Lajos szavaira. – Testőrökre tehát nincs
szükség. Ezt a 36 forintot most az egyszer még kifizetem, mert a nuncius
urral valóban magam sem akarok ujjat huzni 36 forint miatt. De kérve
kérem felségedet, hogy hagyná békében ezután a látogatóit. Ha már adni
nem tudunk nekik, legalább ne kérjünk tőlük.

A vén kincstárnok ezután kiballagott a trónteremből, hogy valamely
titkos helyen lévő ládafiából előkeresse a nuncius pénzét.

– Hallottad? – fordult most Lajos a Brandenburgihoz. – Hát hogyan legyen
nekem kedvem Budán maradni, mikor egész nap csak szemrehányásokban van
részem? A vadászatokra legalább nem jönnek utánam sem a nunciusok, sem a
kincstárosok. Fuldokolnak is a méregtől, amikor egy-két napra megszököm
tőlük.

– Holnap tehát megszökünk, – gurgulázott Brandenburgi, mintha a
legmulatságosabb dologról hallana.

– És Máriát is magunkkal visszük, nem hagyjuk itt őt sem martaléknak.

Lajos ezután felvidámodva vonult a fürdőkádas terem felé, ahol a
kőasztalra Bosnyák Mátyás már előkészitette mindazokat a szereket,
amelyek a király kellemetes fürdőzéséhez szükségesek voltak. E napon
éppen Massaro ur, a velencei követ, adott lakomát követtársai
tiszteletére. Bosnyák Mátyásnak onnan sikerült kikölcsönözni két tucat
tengeri csigát, amelyhez egy nagykancsó ciprusi bort készitett a
márványasztalkára.


III.  _Pénz beszél, kutya ugat._

A visegrádi vadászatot Burgos császári követ és Brandenburgi őrgróf
vezették, ez a két főur csakhamar ugy rendezte a dolgot, hogy Lajos
király és Mária hátramaradhasson a vadászok zajongó csapatától, az üzőbe
vett vadkant a kutyapecérek észak felé hajtották, az urak lóháton, vagy
gyalogszerrel utána… Mindenki jól tudta az udvari emberek között, hogy a
vadászatnak tulajdonképpeni célja az, hogy Lajos és Mária kedvükre
beszélgessenek, – a felesleges szemtanukat otthon hagyták Budán.

Mária is lóháton volt, – a király ajándékozott a részére a féltoronyi
lótenyésztésből két kancát, habár Mária kijelentette, hogy jobban
szereti a szilaj méneket, amelyeknek megfékezésével gond van. – Lajos és
Mária a Duna mentén kanyargó uton lovagoltak, mig a vadászat zenebonája
erdős hegységekből hangzott alá.

– Az érsek valóban férfinek látszik a talpán, – mondá Mária a császári
követre célozva, aki mellékesen érsekséget is viselt, habár alig
vetekedhetett vele valaki a tornában, vadászatban, lovagjátékban. –
Örülök, hogy a császár ilyen követet rendelt Budára, akire büszke
lehetek itt még a gőgös magyar urak között is.

– Lásd, Mária, én az érseket nem annyira testi ügyességéért tisztelem, –
mert ez feltalálható Brandenburgiban is, hanem azért becsülöm nagyra,
mert nagymestere ő a tudományoknak, – mondá most Lajos olyan őszinte
hangon, amilyent Mária az eddigi kihallgatások alkalmával még nem
hallott tőle. – Bár tudom, hogy más a hirem, mert az emberre inkább
szeretnek rosszat, mint jót mondani: én a tudományokat becsülöm a
legtöbbre a világon. Ha nem kellene szegénységgel küzdenem, ha nem
kellene örökösen hitelezőimre gondolni és ha olyan békét tudnék kötni a
török szultánnal, hogy az nem fenyegetné állandóan országomat: – én
Budán megint ugy rendezném be a palotát, mint az Corvin Mátyás idejében
volt. Tudósokkal és költőkkel venném magam körül… A szellem kincsében
gyönyörködnék, ha módon volna hozzá, – ördög vigye a vadászatokat. Az
érsek akkor is első helyen volna a budai palotában, ha humanista tudósok
mérnék ott össze csillogó fegyvereiket, mert az érsek tökéletes
udvaronc, amilyen csak a gazdag királyi udvarokban található.

– Ne busulj, felség, nem sokára mi is gazdagok leszünk, – felelt Mária,
amint elmerengve és uj érzésekkel szivében hallgatta a bensőjét
feltárogató király vallomásait.

A király nem felelt Mária szavaira, kezdte megszokni, hogy ettől a nőtől
mindig csak biztatásban, reménykeltésben legyen része. Folytatta őszinte
vallomásait, mert itt a dunaparti országuton, amelyet még az
Anjou-királyok épittettek, nem kellett tartani attól, hogy valaki is
kihallgatná beszédét:

– Tudod-e, Mária, mit szeretek legjobban cselekedni? A Corvinákat
forgatni a könyvtárteremben, amikor a türelmetlen magyar urak a
kihallgatási teremben a kardjuk tokjával verdesik a pádimentomot. Én nem
tudom az ő törvényeiket, mert azt másképpen magyarázta Werbőczy is, meg
a primás is, amikor engem a törvényekre tanitottak. Mindegyiknek a
kezében volt valami ócska kutyabőr, amelyről állitásaik megerősitésére
felolvastak régi királyi leveleket. Néha azon vettem magamat észre, hogy
nem is én uralkodom Magyarországon, hanem Könyves Kálmán, vagy pedig
talán éppen Bakócz uram, aki legjobban ismerte a régi királyok leveleit.
El is neveztek a hátam mögött „árnyékkirálynak“, – de én azzal nem sokat
törődtem, ha elővehettem Corvináimat.

– Hallottam ilyesmit, – felelt Mária, megveregetve lova nyakát. – A
magyarok módfelett fel voltak mindig bőszülve, amikor rákosi
országgyüléseiken hiába hoztak mindenféle törvényeket, amelyekkel a
király nem törődött. Ugy veszem észre, hogy ebben az országban sok a
kiskirály… Ámde mindenféle törvényeik közül engem mégis csak az a
törvény érdekel leginkább, amely arról szól, hogy az országgyülés
bizottságot küldött ki, amely ezentul majd ellenőrzi a király
háztartását, hogy vajjon nem folyik-e ott felesleges pazarlás? Megnézi a
bizottság, hogy mennyi sáfrányt teszek a levesbe, hány pogácsát sütök,
vagy hány inget varratok magamnak… Itt meggyülik a magyarok baja velem,
mert én a háztartásomba belenézni nem engedek. Unus rex, unus princeps.

– De néha még a tanácskozásban is felkelek a trónusomból, hogy elmenjek
kedvenc könyveimhez, – folytatta a király, akit bizonyos időben ugy
megleptek a gondolatok, hogy végtelenül szórakozott lett, még Mária
szavaira sem tudott ügyelni. – Otthagyom az emberölőket, a részegeseket,
a királysértőket, mert hiszen valamennyien azok a nádortól kezdve az
utolsó csizmahuzóig. Nem hiába szokta volt mondogatni Burgio uram, a
pápai nuncius, hogy Magyarországon nincsen olyan három ember, aki
rászánná magát arra az áldozatra, hogy az országot három forinton
megmentse. Ezért aztán ott szoktam őket hagyni, mikor azon tanakodnak,
hogy milyen törvényeket hozzanak királyuk ellen.

– Ennek megint csak a szegénységünk az oka, – felelt Mária, hogy a
király gondolatait végre odaterelje, ahová szerette volna: a
pénz-szerzés módozataihoz.

De a király, ha belejött a magyarokról való panaszkodásba, nem engedett:

– Tegnap is milyen uj dologgal leptek meg a magyar tanácsurak. Maguk
között elhatározták, hogy a király ujjáról le kell huzni a pecsétgyürüt,
hogy többé adósleveleket ki ne adhasson. Salamon Imrét pedig, aki még
talán az egyetlen ember az országban, aki a királynak kölcsönöket
szokott adogatni: el kell távolitani az udvarból, sőt példásan
megbüntetni, mert a királynak olykor segitségére volt.

– Majd elbánik velük az én innsbrucki kereskedőm, akinek már irtam, hogy
jönne Budára a pénzügyeim rendbehozatalára, – kiáltott fel Mária.

– Azzal az innsbrucki kereskedővel megint csak felingereljük a
magyarokat magunk ellen, mert a legközelebbi rákosi országgyülésen éppen
azt akarják törvénybe foglalni, hogy minden idegent el kell távolitani a
királyi udvarból, – mondá panaszosan Lajos. – Törvényt hoznak arra, hogy
a kincstáros, a főudvarmester, a pecsétőr, de még a fővadászmester se
lehessen más, mint magyar. A várakat, földbirtokokat meg pláne el kell
venni az idegenektől, még ha fegyverrel is… Ez az utóbbi törvény éppen a
jó Brandenburgi őrgróf ellen készül, aki a minap szerezte meg Medved
várát a hozzátartozó jószágokkal.

– És felség aláirja azt a törvényt, amelyet éppen leghivebb embere ellen
hoznak? – kérdezte Mária és hirtelen s hosszadalmasan a királyra nézett.

– Mit tehetnék egyebet? – felelt vállát vonogatva Lajos király. – A
magyarok szilaj, fékezhetetlen emberek, akik képesek dühükben mindenre,
az emberölés egyáltalában nem sokat számit náluk. Ugyis mindig egyre
fenyegetnek, hogy ugy járok majd, mint a dán király, akit, tudvalevőleg,
elkergettek. Azt fogom tenni a törvényekkel, amit ők tesznek. Meg fogom
találni a módját, hogy kijátszam őket.

Mária elgondolkozva lovagolt a király mellett. Jó darab ideig
hallgatott, amig válaszolt, mintha jól meggondolta volna minden szavát:

– Őszintén megmondom, hogy engem azok a törvények nem nagyon érdekelnek,
amelyeket a magyar urak hoznak. Az én törvényeimet a mindnyájunkban
lakozó Istenség szabja meg. Nem hiába voltak humanisták a mestereim,
megtanitottak gondolkozni. Engem a törvények csak a pénzszerzés
szempontjából érdekelnek. Ennél a pontnál nem akarok összeütközni a
törvényekkel. Tehát a Brandenburgitól el akarják venni Medved várát?

– Nem csak Medvedet, hanem Varasdot, Rokonokat és Lukavecet is a
hozzájuk tartozó népekkel, – felelte a király. – A jó Brandenburgi már
tudja is, hogy a horvát jószágoktól meg kell válnia, ha nem adja el
idejében: elveszik tőle erőszakkal. Ezért vevőt keres…

– És ki volna a vevő? – kérdezte hirtelen Mária.

– Az, akinek egyedül van pénze ebben az országban. A rabló Zápolya.

Mária negédesen hintázta magát a nyeregben:

– Bevallom, ilyen nagyurral nem konkurrálhatok, holott éppen arra
gondoltam, hogy az őrgróf jószágait megveszem én magamnak. Tőlem,
remélem, nem veszik el a lovagias magyar urak.

Lajos király nagyot nézett:

– Milyen pénzből vennéd te meg a nagyértékü birtokokat?

A királyné elnevette magát, amint az oldalán függő vadásztáskára ütött a
tenyerével:

– Van nekem pénzem, nem hiába töltöm az időmet Magyarországon. Levél
várt rám Selmecről, amelyben jelentik, hogy az ottani bányáim, amelyeket
még boldogult apósom ajándékozott nekem: igen jól jövedelmeznek. Erre a
jövedelemre csak kaphatok tán kölcsönt bármelyik budai zsidótól. Én már
kiszámitottam magamban, hogy 40.000 arany évi jövedelmem van. Kár volna
ezt az egész jövedelmet a budai mihasznákba önteni. Lehet azon hasznos
dolgokat is vásárolni.

Lajos felkacagott:

– Még megérem, hogy te fogsz nekem kölcsönpénzt adogatni!

– Miért ne? – felelt Mária csodálkozó hangon. – A jóbarátok között ez
kötelező. Különösen, ha tervem sikerül.

Lajos a nagy érdeklődésben megállitotta hátaslovát és egészen Mária felé
fordult:

– Halljuk hát tervedet, Magyarország jövendőbeli királynéja.

– Többféle tervem is van arra nézve, hogy ebből a pénzügyi
nyomoruságból, ebből az utálatos, megalázó szegénységből megszabaditsam
mindkettőnket. Először is birtokokat, várakat, jószágokat fogok
vásárolni, mindent megveszek, ami eladó ebben az országban.

– De hol veszed a pénzt a vásárhoz? – nevetett megint Lajos király, aki
nem tudta még akkor megérteni, hogyan lehet pénz nélkül is vásárolni.

– Éppen ez a kérdés az, amihez a felség segitségére van szükségem.
Tudnod kell, felség, hogy a magyar forint most jobb a rajnai forintnál.
25.000 magyar forintért bármikor könnyü szerrel kaphatunk 31.250 rajnai
forintot, 2000 magyar forintért pedig kaphatunk 1000 morva schokot,
amely most Európában a legjobb pénz. Magyar forintot kell tehát
szereznünk, hogy rajnai forintot és morva schokot szerezhessünk. Erre
nem fogunk ráfizetni.

Lajos király álmélkodva hallgatta Mária nyugodt, higgadtan elmondott
szavait, mintha valami csodát látna a visegrádi Dunaparton. Hiszen
beszélgetett ő már azelőtt is pénzről és még többet hallott róla, amikor
atyja, a csavaros észjárásu Ulászló lábainál üldögélt, amig az
mindenféle furfangokkal pénzt hámozott ki a palotába rendelt zsidókból.
Atyja módszerét követte Lajos is, bár korántsem volt olyan találékony a
zálogbaadásnál, mint Ulászló. Ulászló fantasztikus dolgokat is el tudott
zálogositani, talán még a lelkiüdvösségét is felkinálta egyszer-másszor
a budai zsidóknak, mig Lajos a meglévő dolgokon, az adókon, a dézsmákon,
a királyi jövedelmeken kivül mást nem tudott zálogbavetni, ha pénzmagra
volt szüksége. Honnan tudta volna ő azt, hogy a magyar forint jobb, mint
a rajnai forint. Mindegy volt neki, hogy a zsidók milyen pénzben
fizették ki a kölcsönt: csak pénzt lásson.

Mária megismételte szavait:

– Magyar forintot kell tehát veretnünk.

– Vernek eleget Körmöcbányán.

– Csakhogy az nem a miénk, abból mi nem látunk egyetlenegyet sem.
Felséged csak kölcsönbe adja a képét a pénzekre. Olyan magyar forintot
kell szereznünk, amilyent mi magunk verünk.

A király meghökkent:

– Pénzt akarsz veretni, Mária? Hiszen ehhez nincs jogunk!

De Mária nem hagyta magát megzavartatni a király közbeszólásával.

– Megnéztem tegnap azt a házat ott Budán, a Keresztelő Szent
János-utcában, amelyet ugyancsak apósom jóságából birok. Jól megépitett,
falakkal körülvett, nagyudvaros ház az, ahol ugy lehetne felállitani a
pénzverő mühelyt, hogy még a szomszédok se vennék észre.

Lajos megint legyintett:

– Vajjon miből akarsz pénzt veretni, Mária? Ha csak a trónusomból nem,
mert a palota egyéb kincsei már régen zálogba vannak téve.

– Hát gondolkoztam én ezen is, mert olyan természetü vagyok, hogy ha
valamit a fejembe veszek, abból egykönnyen nem engedek. Szeretek végére
járni minden dolognak. Makacs Máriának hivtak a brüggei Herceglakban. Ez
a nándorfejérvári veszedelem éppen kapóra jönne nekünk, ha azt jól ki
tudnánk használni. Nándornál valóban ott áll a török, ezt már tudja
mindenki, még a római pápa Őszentsége is. De ugy-e bár, idáig sehonnan
se küldtek pénzt, egy fityinget sem, hogy segitségünkre legyenek a
törökök visszaverésében. Legfeljebb tanácsokat küldenek jobbról is,
balról is, – tanácsot pedig nem kell adni, tudom én a dolgomat Zsigmond
nagybátyád nélkül is, felséges uram.

– A nagybátyámat ne bántsd, Mária, – szólt most elkomolyodva Lajos. – Ő
jóember, csak hát éppen ugy meg van kötve a keze a maga országában, mint
az enyém. Valamelyik lengyel nemesnek széles jókedvében eszébe jut
elrikkantani magát, hogy: Nyepoz volim! Mire aztán sutba kell dobni a
legjobb törvényeket, amelyeket Zsigmond nagybátyám kigondolt.

– Hát a magyar nemes urak vajjon nem ugyanezt cselekszik? – szisszent
fel Mária. – Tudom én, hogy őkelmék azért jönnek fegyveres hadakkal a
Rákosra, hogy ha másképpen nem megy: az erősebb joga révén érvényesitsék
az akaratukat. De hát minden fegyvernél erősebb fegyver a pénz, amelynek
láttára majd a nyakas magyar urak is beadják a derekukat.

– Amint Szerencsés Imre mondja: pénz beszél, kutya ugat, – mondá most
Lajos király, aki élete végeig nagyon szerette ezt a mondást. – De hát
mondd már, miből akarsz a Keresztelő Szent János-utcában pénzt veretni,
Mária?

– Megérkezésem után, természetesen, bejártam a budai templomokat, mert
hiszen egy magyar királynénak illik ismerni azokat a templomokat
jóelőre, ahová majd népéért imádkozni jár, – felelt elkomolyodva Mária,
aki általában igen komoly volt az egész beszélgetés alatt, a királynak
egyetlen megjegyzésére sem mosolyodott el. – Templom-látogatásaimban
feltünt, hogy mennyi mindenféle kinccsel vannak felruházva ezek a
templomok. Arany és ezüst mindenütt, amerre a szem néz. Kelyhek,
keresztek, keresztelő-medencék vert ezüstből, aranyból. Régi
pásztorbotok gyüjteményben, amelyeknek a végük szinaranyból van.
Misemondóruhák ékkövekkel diszitve…

– Hja, a mi papjaink nagyon gazdagok, – mondá Lajos király nem minden
büszkeség nélkül.

– És ott hever mindez a temérdek egyházi kincs a maga tétlenségében,
holt mozdulatlanságában, amikor veszélyben van Nándorfejérvár! Az én
katolikusságom ellen nem lehet kifogása Őszentségének, mert gyermekkorom
óta megtartok minden bőjtnapot és bucsunapot, de még a legmélyebb
vallási áhitat közepette is megfordult fejemben az a gondolat, hogy
minek a papoknak ez a teméntelen kincs, amikor ugy sem tesznek vele
egyebet, mint jól elzárt szekrényekben tartják? Nem adhatnák azt
kölcsönbe a királynak?…

Lajos ijedten, tiltakozva, szinte megborzadva emelte fel a kezét:

– Az egyház pénzéhez nem szabad nyulni, mert átkot vonhatunk a fejünkre,
ami már nem ismeretlen a magyar királyok előtt.

Igy szólt a király és sarkantyuba kapta lovát, mintha erről a témáról
többé nem is akarna beszélni. Mária alig észrevehetőleg az ajkába
harapott és követte a királyt, aki valamely különös dologra lett
figyelmes.

Az erdőből ugyanis emberi kiáltozás hallatszott, még pedig oly
félelmetes erővel, kétségbeeséssel, amilyenre csak ritkán képes emberi
hang. Lajos király bátor ember volt, nem ijedt meg a kisérteties
üvöltéstől, hanem behatolt az erdőbe, ahol a szörnyü rémet kereste.
Mária mindenütt nyomában.

Rövid keresgélés után egy fára kötözött emberi alakra találtak, aki teli
tüdőből orditott, amire volt jó oka is.

Emberünk ugyanis a lábainál fogva volt felakasztva egy kinyuló faágra és
a feje éppen egy hangyabolyhoz ért, amelyből a harcias vörös hangyák
annál bőségesebben rohantak elő, minél jobban kapálózott emberünk. A
hangyák már ellepték az ember fejét és testét… A királyné irtózva nézte
a látványt, de nem igy Lajos. Pillanat alatt leugrott lováról és
tornászi ügyességgel felkuszott a faderékon addig az ágig, amelyhez az
ember lábai szijazva voltak. Az éles vadászkés hamarosan végzett a
szijakkal és a felkötött ember a földrezuhant. A király lecsuszott a
fáról, felült lovára és megvárta, mig az ember megtisztálkodik a
hangyáktól.

– Ki kötött a fára? – kérdezte a király.

Az ember vakarózott:

– Felséged vadászai.

– Miért kötöttek fel?

– Egy kis szarvasünő miatt!

– Ha tudtam volna, nem váglak le a fáról, – felelt egykedvüen a király.
– Pusztulj a szemem elől.

Az ember az erdő sürüje felé hátrált nagy nyomorékságában, mert most már
az is látszott rajta, hogy a fárakötés előtt jól megütlegelték vala a
vadászok.

A királyné egy tallért vetett az ember után, aztán lova fejét a királyé
után forditotta. Megint a dunaparti-uton voltak, amikor azt kérdezi a
király:

– Mondd, Mária, mért adtál pénzt ennek a vadorzónak?

– Gyakran szándékozom az erdőségben vadászni. Ki tudja, mikor lehet rá
szükségem.

A király nem felelt, csak elgondolkozott Mária különösségén. Ő már adott
nagy ajándékokat a hiveinek, de az ellenségeinek még soha. A vadorzó
pedig, miután az ő vadját pusztitotta: mi lehetett volna más, mint
ellensége?

Mária pedig halk, oktatós hangon beszélt, a király mellett lovagolva:

– Az én véleményem szerint minden embert meg lehet pénzzel venni. Legyen
az nyomorult vadorzó, vagy pedig zászlós ur. A különbség csak annyi,
hogy egyiknek-másiknak nagyobb az ára. Adnál bőséges pénzt a nándori
végvárnál a török előtt legyávult katonáknak, majd meglátnád, milyen
hősiesen harcolnának.

– A nyomorultak! – felelt Lajos király a fogát szíva. – Hát az nem elég
korbács a hátukba a bátorság megtalálására, hogy a török rabszijra kötve
hurcolja el őket, ha a csata után életben maradnak? Még pénz is kellene
nekik?

– Pénzzel a halál is olcsóbb, – folytatta Mária. – A katona szivesen
meghal, de tudni akarja, hogy miért. Én hallottam arról a
Nándorfejérvárról. Azt mondták nekem, hogy az maga a pokol, ahonnan
ritkán jön valaki vissza elevenen. Tudják ezt maguk a kapitányok,
vitézek mind, hogy Nándorfejérvár az utolsó stáció az életükben. Innen
nem lehet csak a másvilágra menni. Hát most, könnyen elképzelhető, hogy
milyen kedvvel mennek azok az emberek a másvilágra, akik még a
zsoldjukat sem kapták meg!

– A kutyák! – felelt megint a király. – Mióta az eszemet tudom, mindig
ők nyuznak, ők követelőznek, ők fenyegetőznek. Miattuk kellett
Zsigmondtól csaknem térdenállva pénzt kéregetni, hogy befogják a
szájukat. És most, amikor annyi idő után: egy kis harcra kerül a sor,
feledve a mult és a sok áldozat. Megint csak ugy ostromolnak pénzért,
mintha sohasem kaptak volna.

– A pénz elfogy, a barátság elmulik, azért kell mindig friss pénz, hogy
az embernek friss barátai legyenek, – mondá Mária.

A Dunapart mentén immár feltünik a vizivár hasas alakja, ahol a vadászat
végeztével az urakkal a találkozás meg volt beszélve.

Salamon-tornyának kerek udvarán már ott találták a Brandenburgit az
általa elejtett vadakat rendezgetve festői helyzetekbe, mert nem
szerette, ha a vendégek tévednének a vén vadkan korában, – amelyet
agyarairól és sörtéjéről is meg lehet állapítani, valamint a szarvasok
agancsainak a számában. Véres volt az őrgróf, mint egy mészáros.

A várudvar másik felében De Burgos gróf, császári követ és érsek
akasztgatta hurkokra azokat a madarakat, amelyeket sólyma segitségével
elejtett. Hires sólyma volt az érseknek. Kétszáz aranyat is hiába
kinálgattak érte. A jeles sólyom most is kitett magáért, mint mindig:
tucatszámra függtek a karikákon a pettyes nyirfajdok, a tuzokok, a
foglyok, a vadkakasok, – nem is hinné az ember, hogy milyen vérengzést
tud elkövetni egy ilyen jól betanitott madár, ha szabadjára eresztik.

A vár pincéjében pedig éppen azokat a halakat jegelték, amelyeket a
dunai halászok hoztak a királyi vadászat örömére. A dunai halászoknak
Sárkány Ambrus szalai főispán volt a prefektusuk, aki nagyon jól tudta,
hogy Mária mily határtalanul szereti a halpecsenyét. Nem nyugodott tehát
addig, amig csukát nem fogott, amelyet majd a királyné gusztusa szerint
megtöltenek.

Mária nagy érdeklődéssel nézegette a vadászat zsákmányát. Sörtét tépett
ki a Brandenburgi vadkanjából, mert tudta, hogy ennek örvendez a vadász.
Megemelgette, megfontolgatta a kövér madarakat a császári követ
kiállitásában. Kérte, hogy egy nyirfajdot tegyenek félre a számára, mert
ilyen madarat még sohasem evett. A halakra pedig rámosolygott az izzadó,
fujó Sárkány Ambrus uram nagy örömére.

– A potykát majd rácosan fogjuk megfőzni, itt is van már Szentendréről
egy ember, aki ért az ilyesmihez, – szólt homlokát törölgetve a szalai
főispán.

Amig a vacsora elkészült, Mária felment a királlyal a vár legmagasabb
emeletére, ahol megtalálták azt a kerek szobát, amelyben valaha Salamon
király töltötte napjait. Bizony, nem igen volt ez a szoba királyhoz
méltó, de az ablakaiból, ezekből a keskenyre szabott lőrésekből
csodálatos tájképet lehetett látni az ég mind a négy tája felé. Zöld
hegyek rakták örökös koszorujokat a tájra és mély völgyek mutatkoztak,
ahonnan az égbe lehet kivánkozni. Magyarország őre volt ez a táj, ahol
még a Duna is irányt változtatott, mintha álomba szenderült volna a nagy
folyam Magyarország ölében.

A király, aki sokszor gyönyörködött innen országa tájaiban, feszülten
várta az Innsbruckból jött Mária megjegyzését a tájképre, amely az
emberi szivekben a legkedvesebb indulatokat szokta felébreszteni.

– Mennyi gazdag falu látszik ezen a környéken! – sóhajtott fel Mária. –
Amerre a szem eltekinthet, mindenütt jómódu tornyok és megelégedett
házak látszanak. Amott szemben, a hegyoldalban valami nagyon gazdag
községnek kell lenni, mert legalább száz házat olvastam meg…

– Szentendre, ahol jeruzsálemi András szeretett mulatozni, amikor már
Budán nem birta a magyar urak nyakaskodását, – felelt a király.

– Vajjon fizetnek-e elegendő adót a királynak ezek a községek? Kiváncsi
volnék a számadásaikra, – folytatta Mária. – Ha majd az innsbrucki
kereskedőm megjön: átvizsgáltatom ezeket a számadásokat. Mert az talán
még se türhető, hogy a parasztok, ispánok, földesurak itt a legnagyobb
boldogságban éljenek, amikor a királynak a legszomorubb anyagi gondjai
vannak. Talán mégis csak az ország van a királyért…

– A király van az országért, Mária, – szólt Lajos király elkomolyodva.

A hegyekből mindenfelől kürtök zengedeztek alá. Egyik hegy a másiknak
adta a visszhangot. Olyik kürt percekig zendült és szép zenét
szolgáltatott, mert nyilvánvalóan a kürtösök erre a percre tartogatták a
tudományukat. A kürtszóra felemelték fejüket a várudvaron foglalatoskodó
vadászok, akik a vadak megtisztitásával voltak elfoglalva, – a nagy
Dunán uszó tutajosok ugyancsak lassitani látszottak, amig a kürtök a
hegyekből hangzottak.

A torony lépcsőin most döngő lépések közeledtek felfelé. Vajjon, ki az a
vakmerő, aki a király és Mária együttlétét megzavarni bátorkodik? Senki
más, mint a Brandenburgi őrgróf, aki véres ruháját immár levetvén,
selyembe és bársonyba öltözött, mint egy lovaghoz illik. – A megtermett
lovag alatt nyikorogtak a lépcsőfokok.

– Már teritik az asztalokat! – kiáltotta szemhunyoritva a Brandenburgi,
mint aki tudja, hogy nem a legrosszabb hirrel köszönt be.

Valóban, Mária, elsápadva az egésznapi lovaglástól, kinzó éhséget
érzett, de erről nem mert szólani. A szabadban lévő vadászkonyhákról
venyigék fanyar-füstjei, öreg fagyökereknek parázs-párái, rotyogó
ételeknek az izei szálldostak fel a toronyszobába. Nagy lajtokban
hordták a vizet a hegyiforrásból és a pincékből boroshordókat guritottak
elő pirosképü pincemesterek, akik arra látszanak teremtve lenni, hogy
vidámságot és borszagot árasszanak maguk körül. Mária szenvedett az
éhségtől, de még mindig nem mozdult:

– Egyedül leszek az asztalnál, udvarhölgyeim nélkül? – fordult a
királyhoz.

Brandenburgi őrgróf, aki bár a legtiszteletteljesebb állásban
várakozott, most vidoran megszólalt:

– Ó, az udvarhölgyek már mind megérkeztek, persze, csak a fiatalabbak,
akik elbirják az ilyen vadászutnak a viszontagságait. És itt vannak már
a zenészek, a muzsikusok, az énekesek, a táncosok, akik minden
vadászatunkra hivatalosak szoktak lenni.

– Akkor talán mehetnénk, – mondá Mária óvatoskodva, bár a szeme csaknem
szikrázott az éhségtől.

A várudvaron volt teritve, – természetesen, jól elkülönitve minden nem
odavalósiaktól – és az elsőfogás turkesztáni dinnye volt, amelyet török
foglyok termesztettek Szentendrén. A dinnye jégbe volt hütve és
csodálatos zamatot, étvágyasságot, felfrissülést szerzett az éhségtől
elgyötört gyomroknak.

– Ezt nagybátyámtól, Zsigmond királytól tanultuk, – mondá Lajos király
Máriának, amikor az megdicsérte a dinnyét.

Ezután ugyancsak lengyel-módon készült leves következett, amelyet
közmegelégedésre főzött egy Lesieczki Márton nevü nemesember, aki a
lengyel király ajánlatára, már kora ifjuságától kezdve Ulászló és Lajos
király udvarában tartózkodott.

A leves elfogyasztása után Brandenburgi a lengyel nemest valóban be is
mutatta a királynénak.

Most következtek Sárkány uram halai, amelyek feltálalásánál a főispán
felügyelt és több pofonokat osztott ki a halfőzők között, bár
gesztenyével töltött csukáért valóban nem kellett szégyenkezni.

Szerémi György, udvari káplán, aki darabideig Tomori mellett is szolgált
a végvárakban, most arra kért engedelmet, hogy a törökök nemzeti ételét,
a piláfot felszolgálhassa, mert nem árt, ha azt is tudjuk az
ellenségről, hogy az milyen étellel táplálkozik. Fogoly török szakácsok
főzték a rizskásából és bárányból való eledelt, amelyet olyan
szerszámokkal füszereztek, amelyeket eddig nem ismertek Magyarországon.

Borsos és paprikás természete miatt a piláf megköhögtette Máriát, amire
a király megjegyezte:

– Én alig tudom elhinni, hogy a törökök, mint bornemissza népek, ilyen
erős eledeleket fogyasszanak.

– Azt hiszem, az érett paradicsom hiányzik belőle, – mondá Mária.

A káplán ur nem is felejtette el sohasem Máriának a köhögését…

Természetesen, minden étel után különböző borokat öntöttek a kelyhekbe a
nemesi apródok, akik ott lábatlankodtak mindenkinek a háta mögött. A
dinnye volt csak kivétel, mert az magában is szomjuságcsillapitó volt,
de például a leves után már használatba kerültek azok az apró kelyhek,
amelyekben a tokaji aszut szolgálták fel. A halakat nem hiába ajánlotta
ama régi mondással Sárkány Ambrus uram, hogy ne felejtsük el: a hal
uszni akar. Somlai bor járta. A török eledel után szerémi ürmös
következett, miután ez a bor ott terem, amely földet bőven öntözi a
portyázó ellenség vére.

Most Del Burgos gróf, az érsek lépett elő nagy ünnepélyességgel és a
kifogástalan udvaronc modorában jelenté, hogy a királyi pár utólagos
engedelmével néhány hizott ökröt hozatott Bécsből, amely városban
emberemlékezet óta a legjobb marhahust mérik. A legszebb ökörcimert
személyesen hozta ezüsttálcán a királyi párnak. Mária, miután hazájáról
volt szó: ujult erővel látott neki az evésnek. Az ökörcimerhez mustárok,
szószok és olyan tormák voltak mellékelve, amelyek Máriát ugyancsak
megköhögtették.

Most megint a nemes őrgróf Brandenburgi állott elő és a következőket
jelenté:

– Miután a mai vadpecsenyék még alkalmatlanok arra, hogy abból emberfia
ehessen, ugy intézkedtem, hogy egy két hét előtt elejtett vaddisznó
pecsenyéjét vegyék elő a szakácsok, mert ez a vaddisznó eleget állott
bepácolva ahhoz, hogy a felséges párnak örömére legyen.

– Brandenburgi érti a vadakat! – sugta Lajos király Mária fülébe.

És a vaddisznó, bár már némi szaga volt: oly porhanyósnak mutatkozott,
amint azt a fejedelmi udvarok szakácsai előirják.

Most még szakajtókban felszolgált apró, piruló tiszai rákok következtek,
amelyeknek ollóját, farkát harapdálni, szopogatni lehet, amelyekből akár
száz darabot is elfogyaszthatni, anélkül, hogy az megkottyanna. A rákok
harapdálása mellett, – amelyeknek héjait Lajos a tenyerébe gyüjtötte,
hogy aztán a várudvar sarkába vesse őket, mig Mária egy tányérkára
helyezte a rákmaradványokat – csendesen beszélgetett egymással a királyi
pár.

– Azért szeretem a vadászatokat, – mondá Lajos király – fesztelenül
lehet étkezni. Budán mindenki a király szájába néz és hire megy minden
jófalatnak, hogy szóbeszéd, irigység gerjesztője legyen a budai
palotákban. Mig itt csupa meghitt embereimmel vagyok körülvéve, akik
valóban szivből örvendeznek annak, ha a királynak jóétvágya van.

Mária a rákcsemegét igen jóétvágyassággal falatozta, mert ilyen
eledelhez, tiszai rákhoz, még eddig nem jutott. Ügyes keze hamar
megtanulta a rákkal való bánásmódot és az ollókat, farkokat pompásan
nyitotta fel, hogy a benti hushoz jusson. Majszolásközben helyeslően
bólintott a királynak:

– Mindaddig, amig nem lesz elegendő pénzünk ahhoz, hogy a budai
palotában éppen olyan konyhát vezethessünk, mint bármely püspök vagy
főur a maga palotájában: vadászatokra fogunk járni, hogy jóllakhassunk.
De, ha egyszer rendbejövünk, nem cserélem el én a budai konyhámat a
visegrádival.

– Mária, ne álmodozzál, mi sohasem jöhetünk rendbe, mert a magyar urak
azt el nem viselhetnék, hogy a királyuk gazdagabb legyen, mint ők. Elég
volt nekik Mátyásból, aki kisegitette őket, ha nem pénzzel, hát a fekete
seregével. De már atyámat, Ulászlót, nem engedték lélekzethez jutni…

Mária abbahagyta a rákok tördelését:

– Vajjon, mennyit ér most egy Mátyás-arany?

– Nagyon sokat, bár elég van belőle az országban. A pénzváltóknak az
átszámitási kulcsuk a Mátyás-arany. Mindenféle pénzt azzal hoznak
kapcsolatba. Ennyi, meg ennyi Mátyás-aranyat ér ez a pénz, vagy amaz a
pénz.

Mária elgondolkozott:

– Én ezt a számitást meg fogom tanulni. Nyomban leckét veszek az
innsbrucki kereskedőmtől, amint az megérkezett, mert Logus Tamást hiába
kérdezném ebben az ügyben. Ő csak a tudományokhoz ért.

A király legyintett:

– Ne hidd azt, ezek a humanisták jobban értenek a pénzhez, mint azt mi
gondolnánk. Bankár mindegyik.

Ezenközben halkan pengeni kezdett valahol a zene, amelynek étkezés alatt
tilos volt megszólalni, hogy ne zavarja az uraságok étvágyát. Hárfa
volt, amely valahol megszólalt és oly andalgó hangzatokat hallatott,
hogy a király elfelejtette a Mátyás-aranyakat, amelyekről éppen bővebben
akart Máriának beszélni.

– Itt a hegyek között már augusztusban érezni az őszt, amint a nap
lement a hegyek mögött. Menjünk a várba, Mária, ahol bizonyára már
együtt vannak hiveink és gondtalan mulatozással töltik idejüket.

– Csak a kezemet mosom meg előbb! – felelt Mária és egy kis apródot
ugyancsak zavarba hozott ama kivánságával, hogy az mosdóvizet hozzon
neki.

A bálteremben valóban ugy piroslott az élet, mint akár a szövétnekek
lángja.

A német udvarhölgyek igen rövid idő alatt megismerkedtek a magyar
urakkal, hiszen az volt a tennivalójuk, hogy mindenkihez kedvesek
legyenek. Rövid fertályóra alatt mindenkinek tudták a nevét, – néha csak
a keresztnevét, amint egymást szólongatták a jóbarátok. Az udvari hintók
hét udvarhölgyet hoztak a visegrádi vadászatra Budáról, körülbelül annyi
uriember volt, aki a király legbensőbb környezetéhez tartozott.
Brandenburgi, Burgos érsek, Sárkány Ambrus, Lesieczki… Az öreg
Bornemisszát, mint amugy is hasznavehetetlen embert, szokás volt otthon
hagyni az ilyen mulatságokból.

A várterem olyan szőnyegekkel, függönyökkel volt diszitve, amelyek
bizvást beillettek volna a budai palotába is. (Talán éppen onnan
kerültek ki.) Brandenburgi töltötte be a házigazda tisztét és ő
vezényelte a mulatozást, miután a királyi pár elfoglalta helyét egy
törökös kereveten, amely az ablak mellett állott és összehuzható
függönyökkel volt ellátva. Mária figyelmesen körülnézett, mielőtt leült
volna és mindent kedvére talált, csupán az nem tetszett neki, hogy éppen
a háta mögött jött fel a hold, amely oly pirosan izzott, mintha távoli
csatáknak a képét mutogatná. Talán csata van valahol, a végeknél,
Nándornál?

De már megszólaltak a muzsikások, akiket ugyancsak a bécsi udvarból
szerzett Brandenburgi ama lengyel zenészek helyett, akik valaha Ulászló
királynak muzsikáltak. Ezek tanult zenészek voltak, akiket akár a
templomi kórusokra is lehetett volna alkalmazni. Volt közöttük egy
trombitás, aki az ötödik királyi udvart szolgálja. Képzelhető, hogy
mennyi nótát tudott ez a trombitás, amig a spanyol félszigetről a budai
palota szolgálatába került!

A Brandenburgi tapsolt, mire a zenészek elkezdték játékukat, miközben
egy függönyt leeresztettek a mennyezetről, amely a muzsikusokat
elrekesztette a mulatóktól. Jó volt ez a függöny a mulatóknak is, meg a
zenészeknek is. Emezek ölükbe vehették azokat a kőkorsókat, amelyekből a
németalföldi sört élvezhették a Brandenburgi bőkezüségéből; amazok pedig
nem feszélyezték magukat többé az alsóbbrendü népség előtt.

A Brandenburgi most mindenkinek kijelölte a helyét. A várteremben és
szomszédos fülkékben pihenők voltak felállitva, ahol majd a fáradalmakat
kipihenhetik azok, akiknek erre szükségük van. Természetesen, Heléne, a
cseh udvarhölgy, kapta a legkényelmesebb helyet a királyné után, – az
udvari pletyka jól tudta, hogy miért?

– Ez az a bizonyos Heléne? Akit Csehországból szöktetett meg az őrgróf?
– kérdezte halkan Mária a királyt, amint szemügyrevette a sudártermetü,
vöröshaju, lángoló tekintetü udvarhölgyet, aki pirossarku cipőjében
éppen táncba indult a Brandenburgival.

Más, hivatalos udvari bálokon rendszerint férfiak férfiakkal párosulva
szokták megnyitni a fáklyatáncot, a hölgyek csak később következnek
sorukra, amikor is álarcot szoktak viselni. A Brandenburginak az volt az
ujitása, hogy álarc nélkül táncolhattak a hölgyek, miközben szenvedélyes
tekintetük ujabb lobogásra gerjesztette a táncban fáradozó férfiakat.

Heléne valóban papnője volt a táncnak. Bár, már nem látszott egészen
fiatal nőnek: termete kifogástalan volt és egyetlen lépést sem
tévesztett. Amint a zene ütemeire, kezében gyertyával, táncolni kezdett
a Brandenburgival, hol kacéran közeledve, hol csalogatóan távolodva;
amint ezt ama tánc természetrajza előirja. Olykor a levegőben látszott
szállani Heléne, miközben az őrgróf hatalmas ugrásokat tett feléje,
amely ugrások azonban nem voltak medveszerüek, hanem könnyedek és
fiatalosak.

– Furcsa öregember! – sugta Mária a királynak. – Ugy táncol, mint egy
legény.

– Még sok furcsaságot fogsz tapasztalni a Brandenburginál, ha őt
közelebbről megismered, – felelt Lajos ama fiatalos lelkesedéssel, amely
néha elővette.

A táncoló pár most a kezükben tartott gyertyákat átadta egy másik
párnak, (Lesieczkinek és Hartlében grófnőnek) akik most folytatták a
gyertyákkal a táncot az őrgróf és Heléne körül, akik egymás két kezébe
kapaszkodva lejtettek.

A zene mind tüzesebben vonta és a két gyertya megint tovább vándorolt
egy másik pár kezébe, amely most már a karéjba fogózkodott négyest
táncolta körül. Amig az utolsó párra is rákerült a sor és a gyertyákat
tartóikba visszatéve, az egész társaság körbefogódzva lejtette a
gyönyörüséges táncot. Egyforma piros álarc költözött az urak arcára a
tánc hevületében, szemeik ijesztően kezdtek lobogni, homlokuk csapzottan
világitott, – mig a hölgyek többnyire megkisebbitették szemük bogarát,
amint figyelmesen nézték a lovagjaikat.

– Felség, ha megengedi, én is szeretnék táncolni, – szólalt meg most
Mária a király mellett, aki előrehajolva ült helyén és egy pillanatra se
vette le szemét a táncosokról.

– Táncolj a Brandenburgival. Ő a mester, – felelt nagylelküen a király.

Mária azonban hizelkedően akaratoskodott:

– Én felségeddel szeretnék táncolni.

– Hát akkor várj, frissitőt veszek magamhoz, mert a vacsora sokkal
bőségesebb volt, mint gondoltam volna. Reggel mindkettőnknek inni kell
ama források vizéből, amelyek budai hegyeimben fakadnak.

– Ezentul majd én állitom össze az ebédek és vacsorák sorrendjét és
igérem felségednek, hogy sohasem lesz szüksége források vizére.

– Az nagyon jó, Mária, Budán mind azt isszák a hosszuéletü emberek. Én
pedig most már hosszuéletü akarok lenni a te kedvedért.

A király a szomszéd fülkébe távozott, miközben a tánc szünetelt, –
Brandenburgi, mint figyelmes házigazda, nyomban az egyedül maradott
Mária mulattatására sietett.

– Mondd, őrgróf, mennyi fizetést kapsz a királytól, hogy ilyen
mulatságokat rendezel? – kérdezte Mária váratlanul a felhevült lovagot.

– Kétezer arany a fizetésem! – felelt Brandenburgi és csodálkozva nézett
Máriára.

– Nekem negyvenezer arany az évi jövedelmem, de sajnálnék ennyi pénzt
elherdálni táncra, muzsikára, borra…

A lovag meghajolt:

– Felséged még nem tudja, hogy a Brandenburgiak királyukért nemcsak a
vagyonukat áldozzák fel kész örömmel, hanem az életüket is.

– Majd meglátjuk! – mondá Mária és jelentőségteljesen a lovagra nézett
és abban a másodpercben éreznie kellett, hogy egy másik női szempár
hirtelen, mint a fellobbanó tüzjel az éjszakában, ugyancsak kettejük
közé furakodik. Heléne volt, a Brandenburgi által ünnepelt udvarhölgy,
aki a hegyes tekintetet a várterem sarkából a királyné felé repitette,
hogy Mária nem tagadhatott meg tőle egy szánakozó pillantást.

– Hallom, lovag, – folytatta a királyné odavetőleg, mintha valami
érdektelen kérdezősködéssel akarná tölteni az időt a király
visszaérkezéséig – hogy vagyoni romlás fenyeget. A magyarok el akarják
venni Medved váradat.

– A magyarok! – felelt az őrgróf és valamely kicsinylő mosoly futamodott
végig beretvált, patkóval környékezett, széles arcán. – Kettőn áll a
vásár, felség. A magyarok el akarják venni, én nem akarom odaadni.

– Törvényt hoztak ellened. És ebben az országban a törvényeket
tiszteletben tartják.

– Ha valakinek haszna van belőle.

Mária most hátrafordult, mintha a várablak mögött pirosló holdvilágtól
kérne tanácsot:

– Ha egyszer eladni akarnád a váradat, gondolj reám. Adok érte annyit,
mint Szapolyai, vagy Fugger.

A király visszatért, Brandenburgi Heléne mellé vonult, a zenekarból az
eddigi tánczene helyett andalgó hárfapengetés hangzott, amely oly
szomjassá teszi a sziveket, mint a forrásukat hiába kereső szarvasokat.
Ám Heléne, az ünnepelt, igen elkomolyodva nézett maga elé, holott eddig
a zene ütemeire arckifejezése mindig más és más érzelmeket árult el,
mint aki szivből együtt érez a zenészek vidor vagy bús dallamaival. A
király hallgatott, Mária nyugtalankodva nézegette a háta mögött emelkedő
holdtányért, mintha a holdbeli emberkék különböző jeleket adnának neki.

A hárfa pengett és valahol, valamerre, – ki tudná, hogy mely függöny
mögül – csiklandós, egerésző női nevetés hallatszott… Bizonyosan egy
pirosarcu magyar ur dicsérgette felhevülten valamely udvarhölgy piros
cipősarkait.

A hárfa pengett és a király alig észrevehetőleg megérintette Mária
kezét, amelynek olyan formája volt, mint egy litániának az innsbrucki
apácakolostorban, – hosszukás volt ez a kéz, a szentek örökké imádságra
nyult ujjaival.

– Megkoronáztatlak, Mária, és feleségül veszlek, – rebegte a király,
mintha most eszmélt volna arra, hogy miért is üldögél ez augusztusvégi
éjszakán a római császár huga mellett.

Mária hálatelt pillantást vetett Lajosra:

– Köszönöm, felség, hogy mindig reám gondol, itt a hegyek között is,
ahol gondtalan szivvel mulatoznak a vadászok a jól sikerült vadászat
után. Sohasem fogom elfelejteni felségednek, hogy éppen akkor vigasztalt
meg szavával, amikor éppen borus gondolataim kezdtek támadni.

– Hadd most a borut, Mária, ugy sem kerülhető el annak árnyéka a mi
életünkben, – szólt Lajos és gyengéden megszoritotta a Mária kezét. –
Holnap visszamegyünk Budára és a máért felelősségre von Burgio báró, a
pápa küldötte, miközben gyanakvólag vizsgálja, hogy hol töltöttem az
éjszakát. Rókamosollyal jelentkezik kihallgatásra a velencei Massaro,
aki olyan szégyenteljes dolgokkal feketit be a Doge előtt, hogy az
elbujdosáshoz volna kedvem, ha nem volnék magyar király. Dörmögve, mint
valami vén erdei szellem, jár Bornemissza uram, a kincstárnokom és pénzt
kér tőlem, holott azt neki kellene megszerezni. Holnap visszamegyünk
Budára és megint csak a trónuson találkozhatunk mindaddig, amig a
veszprémi püspök Szent István koronájával meg nem érinti a jobbválladat…
Vigadjunk kevés hiveink között.

– Táncoljunk, felség, mint ahogy megigérte, – felelt Mária hirtelen
nekividámodva, mintha ebben a percben ébredt volna tudatára annak, hogy
neki voltaképpen nincs más hivatása, mint a buskomoly király
mulattatása.

A király felemelkedett ültéből és Máriát kézenfogva, a terem közepére
sietett ama könnyed, fiatalos léptekkel, amelyek csak jóidőben
tisztelték meg vendégségükkel a lábszárait.

– Lejtsünk, amig nem virrad! Reggel templomba megyünk.

Brandenburgi, aki házigazdának példája volt ebben az országban, két
aranyozott gyertyát hozott elő, amelyeket a szövétnek lángjánál
meggyujtva a király és királyné kezébe adott. Tapsra verte a tenyerét,
mire az eddigi hárfahang méla zokogásba fulladt és a függöny mögött a
trombitások előrántották hangszereiket, hogy a fáklyatánc ütemes
tánczenéjébe kapjanak.

Mária – Lajos király toborzó lépései helyett – oly andalgó szelidséggel
kezdte a fáklyatánc lépéseit, mintha az innsbrucki vár termében
táncolna, ahol a karra kötött fehér kendő jelezte a női növendékeket,
akik a táncnál a férfiak szerepét töltik be…

A király szépen táncolt, meglátszott táncán a Brandenburgi nevelése.

Habár toborzósan kezdte: még se táncolt ugy, mint azok a magyar urak,
akik mindennap teleitták magukat és ugyanezért mindennap táncoltak. A
király nagyon birta az italt és a vacsoránál elfogyasztott bormennyiség
meg se kottyant neki. (Ezt is Brandenburgitól tanulta.) Ugyanezért
hibátlanul táncolt, anélkül, hogy ingadozott vagy csetlett-botlott
volna, ami étkezés után nem volt szokatlan a budai palotában.

Mária táncán viszont meglátszott, hogy koragyermeksége óta olyan
atmoszférában nevelkedett, ahol nagy sulyt helyeznek vala a táncra és
zenére. Táncát nézvén, a szemlélőnek eszébejuthatott akár a brüggei ódon
Herceg-lak, akár I. Miksa császár bécsi udvara. Báj és kivánatosság volt
ebben a táncban, amelyet Mária lejtett karjára kapott lovaglóöltönyével.
Szarvaslábai pontosan kirakták a taktust, mint valamely életfigurát,
amely szerint a fiatal hölgynek majdan folytatni kell életét. Egyetlen
lépést sem hibázott a pirossarku cipőben, amelyet sohase mulasztott el
vadásztarisznyájába tenni későbben sem, amikor a vadászat véget ér és az
ezüstsarkantyus csizmák lekerülnek a lábról.

Lajos király nedvesedő halántékkal figyelte arája táncát, gyönyör és
elámulás ült arcára, röviden, forrón lélekzett, mint akár a leghevesebb
lovagjátékban, a Jagellók szlávos mélabúja eltünedezni látszék
tekintetéből, hogy helyet adjon ama paradicsomi kedélynek, amely anyja,
De Foix Anna, révén spanyol és francia királyok véréből került ereibe.

– Kik tanitották táncolni, felség? – kérdezte Mária, amikor a tánc
végeztével visszatért Lajos királlyal a kerevetre.

A király egy velencei kendővel a homlokát törölgette.

– Mesterem volt György őrgrófon kivül Balbi főtisztelendő ur is, aki
valaha Firenzében az Ifjak Virágos Kertjének tanára volt. Némely figurát
az érsek urtól, Burgos urtól tanultam. És te hol tanultad ama istennői
mozdulatokat, amelyek oly rózsaszinüek, mint maga a nagy Reneszánsz,
amelynek mi ketten késői maradékai vagyunk?

– Ne mondja, felséged, hogy a Reneszánsz elmulott… Itt van az bennünk,
felettünk, körülöttünk, csak éppen Magyarországon nem mivelhetjük a
helybeli szilaj, akaratos, nyakas életmód miatt. Persze, a szegénységünk
is hozzájárul, hogy ne élhessük ki magunkat, hogy ne gyümölcsöztethessük
a bennünk rejtőző értékeket, hajlamokat, hangulatokat, müvészi
becsvágyakat… Az emberi életmód itt oly megkötött, mint valami régi
törvény, amelyet ódon, dohos királyok állitottak fel arra nézve, hogy
alattvalóik lelkét megkötözzék. Az életnek pedig egészen más célja van,
mint a régi királyok törvényeinek a betartása. Minden élet külön élet, –
független a többitől – nem igazodhatik senkiéhez sem, mert az a
rabszolgaságot jelenti. Egyedül él mindenki, mint ahogy egyedül hal meg…

Nem tudta Mária teljes bizonyossággal, amikor Logus Tamás, a humanista
szavait idézte itt a vizivárban Lajos király előtt, hogy vajjon a király
megértette-e ezeknek a szavaknak jelentőségét? Nyakszirtjét
hátrafeszitve várta a király válaszát… De a király látszólag nem figyelt
szavaira, azok a halk sikolyok, kuncogó kacajok, fojtott kiáltások
kötötték le figyelmét, amelyek a biboros, bársonyos függönyök mögül
hangzottak, ahol a lovagok mulattatták az uj udvarhölgyeket.
Brandenburgi mély hegedühangja valahonnan nagy távolságból hallatszott.
Mintha távolodott volna a vizivárból, hogy egyéni külön életet éljen
valahol az erdő lombjai alatt, vagy a Dunapart füzeseiben. A király
fájdalmasan hallotta, hogy az éjszakában egy női hang is felelget az
őrgróf bugó, bika-morduláshoz hasonlatos hangjaira. Vajjon, beváltja
régi fenyegetését Brandenburgi és valóban megházasodik? A király nagyon
egyedül érezte magát, amikor leghüségesebb hivének, mentorának,
nevelőjének hangját kivül a váron hallotta. S ezért szórakozott gőggel
szólalt meg:

– Azt kérdeztem tőled, Mária, hol tanultál táncolni, te pedig olyan
dolgokról beszélsz, amelyeket egy király sohasem érthet meg. Mi nem
élhetünk magunknak, mi az országnak élünk. Arra felelj tehát, amit
kérdeztem, hol tanultál táncolni?

Mária feszült magatartása felengedett. Kutató, gyors, lélekbenéző
pillantást vetett a királyra és mosolyogni kezdett, mintha édes
ábrándokat hallgatna abból a hárfa-hangból, amely a függönyök mögött
ismét megszólalt…

– Én tulajdonképpen senkitől sem tanultam táncolni, mert hiszen a nőkkel
együtt születik a tánc. Amikor először lábamra vonták a pirossarku
cipőt: már ugy éreztem, hogy táncolni is tudok. Brüggében minden este
táncoltak a palotában…

– Budán nehéz volna ezt megtenni a primás és többi magyar urak miatt, –
felelt Lajos király panasztalan hangon. – A primás azzal fenyeget, hogy
árnyékkirállyá válok a magam országában, ha táncmulatságokat rendezek a
palotában. Egy magyar királyhoz nem méltó a tánc.

Mária megint csak azzal a különös, kutató tekintettel nézett a királyra,
mintha legrejtettebb elhallgatott gondolatait akarná kikémlelni, aztán,
miután a zene megint táncütembe kezdett, hirtelen felemelkedett, mint
egy virágszál, amely az imént még térdepelt a nap előtt.

– Lejtsünk egyet, felség, miután Budán amugy sem szabad táncolni!

A függönyök mögül lovagok és urnők jöttek elő a tánczenére, akik azonban
nyomban visszavonultak, amikor Máriát táncba indulni látták. Valami
titkos parancs lehetett arra nézve, hogy a királyi jegyespár mulatozását
ne zavarja senki.

Mária talán megejtőbben táncolt, mint az előbb. Bűbáj volt a táncában,
amelyet késő öregségükig nem felejthetnek el a férfiak. Babonázás volt
minden mozdulatában, amely babonásság holdvilágos éjszakán is eszébejut
az erdőn járó lovagnak. Alattomos láz rejtőzött lépéseiben, mintha
valamely olyan vérhullám hajtaná lábait, amely vérhullám a nagy
boldogságokat, vagy a nagy boldogtalanságokat okozza a szivekben. Egész
lénye, valója felnyilni látszott, mint egy érett gyümölcs, amelyből méz
csurgadozik… A király, aki Máriát a táncban követte, megittasult
darázsként hömpölygött az előtte ringó-rengedező rózsaszál után.
Brüggében, a Herceglakban valóban jól tanitották a táncot.

Mikor a zenekar elhallgatott és Mária kezét nyujtotta Lajosnak, hogy a
kerevethez visszavezesse: a király halántéka lobogott…

– Mit adhatok neked azért a gyönyörüségért, amelyet nekem okoztál
táncoddal, te égből földreszállott tünemény, te sohasem látott pillangó?

– Ajándékozd nekem, felség, Vöröskő váradat, hogy megvethessem alapját
jövendőbeli gazdagságunknak, – felelt Mária olyan egyszerüen, mintha egy
tyuktojásról lenne szó.

– Legyen mától fogva a tied Vöröskő vára, bár nem látom be, hogy ennek
az eladósodott, elhagyott bagolyfészeknek bármi hasznát is vehetnéd, –
mondá hirtelen Lajos.

Mária ugyan felhevült volt a tánctól, de fekete szeme nyugodtan,
felindulás nélkül tapadt a királyra, mint az örök józanság és számitás.

– Köszönöm ajándékát, felség, majd megkérem Logus Tamást, hogy az irást
készitse el.

– Gyermek! – kiáltott fel Lajos király. – Ne köszönd meg ezt az
ajándékot. Rosszabb ez, mintha kigyót ajándékoztam volna neked.
Harminchatezer aranyforint adósság terheli Vöröskő várát. És azzal a
pénzzel éppen a Szapolyainak tartozom.

Mária halkan nevetett:

– Majd elszámolok én Zápolya urammal. Nemcsak elszámolok vele, de
leszámolok vele, mert szivemet nem sérti egyéb, mióta ennek az országnak
a földjére tettem a lábomat, hogy itt vannak mindenféle Zápolyák, akik
sokkal gazdagabbak a királynál. Elpirulok akkor is, amikor egyedül
vagyok és megfeszitett erővel gondolkozom azon, hogyan segithetnék uram,
királyom, Ludovicusom bajain. Vajjon hány vára, hány földje van annak a
Zápolyának? Akármennyi is legyen neki, majd rajta leszek, hogy nekünk is
ugyanannyink legyen.

– Mielőtt elmennék Ferences barátnak, aki II. Gyula pápa utasitására már
atyám életében a magyar királynak adta az összegyüjtött
Péter-filléreknek felét.

Mária egyik percben tudott könnyein át mosolyogni, másik percben
mosolyogva sirni. Most az utóbbit választotta:

– Felség, ne beszéljen igy, mert szivem szakad. Mi nem lehetünk elveszve
addig, amig a török veszedelem fenyegeti Magyarországot. Ez a veszedelem
pénzt ér, – ez a veszedelem nekünk arravaló, hogy mindig találjunk
forrást kiürült erszényünk felujitásához. Nem hagyhatnak el bennünket se
a napnyugati királyok, se a pápa Őszentsége, de még a nyakaskodó magyar
urak sem, amig a török a határon áll. Mi vagyunk azok a szegények,
akiken akkor is kell segiteni, ha törik-szakad. Mért nem küld felséged
Nándorfejérvárnak segitséget?

– Mert ötven forintba kerül az ágyuknak elszállitása Budáról a Szávához.
Ez az ötven forint se égen, se földön nincs.

A zene ujra megszólalt és most már Lajos állott fel Mária mellett:

– Lejtsünk egyet, Mária, mert lelkemben kisérteteket ébresztettél
szavaiddal. Segiteni ugy sem tudunk azzal, hogy itt egymást gyötörjük e
kellemetességekre szánt éjszakán. VIII. Henrik angol királynak már
megirtam, hogy az ország erei annyira megtörvék a hosszas háborukban,
hogy semmi módon már fel nem tartóztathatja akkora ellenség támadását.
Erre az évre ötmillió aranyat ajánlottak fel adóba az ország rendei, de
45.747 forintnál többet behajtani nem lehetett. Mért busulnánk tehát,
Mária? Lejtsünk egyet!

Mária tiltólag emelte fel a kezét.

– Nem, felség, hagyjuk most már a táncot, gyönyörködjünk inkább
jóhiveink táncában, akik szegénységünkben is kitartanak mellettünk.
Nézzük táncra perdülni a lovagokat, akik eddig hölgyeikkel kénytelenek
voltak a függönyök mögött meghuzódni, mert a király táncolt… Beszéljünk
nyitott szemmel a veszedelemről. Mindig csak a felettünk lévő
veszedelemről beszélgessünk, amig a jótanácsot megtaláljuk. Nem azért
lettem magyar királyné, hogy elveszitsem a koronámat, mielőtt azt a
fejemre tették volna.

Lajos kiegyenesedett a kérlelő, kedvszegő, fájdalmat célzó szavakra és
álltában igy válaszolt Máriának:

– A magyar királynak ugyan kevesebb a hatalma, mint például a békaszemü
VIII. Henrik angol királynak, akinek olyan vastag nyaka van, hogy alig
fér bele a gallérjába… Kevesebb hatalma van tán Zsigmond nagybácsinál
is, akinek csak annyit engednek meg az országában, hogy hosszu bajuszt
nevelhessen. De annyi hatalma még mindig van a magyar királynak, hogy
táncra perdüljön, amikor a lelke kisértetei elől szabadulni akar. Jer,
tehát Mária és kisérj táncba észvesztő gondolataim elől.

Mária bár kelletlenül követte Lajost a táncba, ezt nem mutatta, mert a
királynak testi nehézségei az este elfogyasztott ételektől és italoktól
voltaképpen csak most kezdtek muladozni. Bár még nem töltötte be
tizenhatodik életévét, különös táplálkozása miatt olyan volt az
emésztése, mint azoké az idős embereké, akiknek ejtőzni, vagy aludni
kell étkezés után.

A király most kézenfogva táncolt Máriával, a nemes apródokat, akik a
gyertyákkal elősiettek a fáklyatánchoz, visszaparancsolta. És átadván
magát a tánc gyönyörüségének, vidám hangon beszélt Máriához, aki hiába
próbált elhaloványodott arcára mosolyt erőltetni. Valamely vándorgólya,
amely ezen az éjszakán a Duna felett átrepült: elvitte kedvét Máriának a
vizivár lovagterméből.

Táncközben igy beszélt Lajos király Máriához:

– Az apám gyakran látott kisérteteket, amelyekről nekem beszélt, amikor
gyermekkoromban a térdén lovagoltatott. A budai palota folyosóján
gyakorta szemközt jött vele Szapolyai György, vagy Werbőczy, mindketten
ellenségei, akiket hiába akart megragadni, mert csak levegőt
markolhatott. A palotát akkor kivülről fütötték, amig Diósgyőrből, a mi
birtokunkról pontosan küldték a fás-szekereket. A kisértetek rendszerint
egy ilyen fütőlyukban tüntek el apám elől. Apám felnyitotta a
kályhaajtót, odabenn a zsarátnok világitott és a piszkafa, a fütő lopott
sódarjait és kolbászait találta a kályhakürtőben. Holt anyámat is évekig
látta a palota kertjében, ahonnan hivogatólag integetett felé fehér
kezeivel… Mária, te mégsem tudsz ugy táncolni, mint eleinte hittem!

– Felség, a szivem…

– A szivükre hivatkoznak mindazok, akik félnek az élettől vagy a
haláltól. Apámnak is nyomban megfájdult a szive, amikor Esztergomból a
palota udvarára berobogott Bakócz primás uram, a maga hatszáz lovasával,
mert sohasem lehetett tudni előre, hogy miféle kivánságokkal jön ez a
félelmetes pap. Az én szivem is mindig fáj, mert tudom, hogy a halál,
amely apámat elvitte: leselkedik körülöttem. Ezért felejteni akarok…
Mária, mosolyogj rám!

– Felség, a kedvem…

– Gyermekkorom óta megszoktam, hogy mindig rosszkedvü embereket lássak
magam körül. Ezért szeretem most azt az embert, akinek jókedve van… Ne
légy tehát szomoru soha Mária, mert a szomoru ember nekem olyan, mint a
füst, amelyet a nyári nap heve a kéményből a nyitott ablakon szobámba
fuj… A szomoru ember nekem olyan, mint az éjszaka virrasztó szél, amely
egymagában csavarog a pusztaságokban, hegységekben.

– Felség, én szeretem a szomoruságot. De felséged kedvéért ezentul vig
leszek.

– A legtökéletesebb szomoru ember, akit valaha láttam, az apám volt. Ő
már olyan szomoru volt, hogy a szakállát sem vakarta meg, mert az
esetleg örömet okozott volna neki. Az apám azt hitte, hogy minden
mosolyért, minden kedves óráért jóelőre meg kell szenvedni az
embereknek, mert az örömöket nem osztogatják ingyenben. Igy aztán
tulajdonképpen sohasem bocsátotta véglegesen fejét a bubánatnak az apám,
mert meggyőződése volt, hogy a rossznapok nélkül nem következhetnek el a
jónapok. – Mária, hiszel abban, hogy még reánk is virradnak jónapok?

– Fiatalok vagyunk, felség, még sok mindent megérhetünk. Különösen, ha
pénzünk leend.

– Én nem értek a pénzszerzéshez, csupán a pénz elköltéséhez. Nem
tanitott engem arra senki, hogy lehetne akár egy rajnai forintot is
szerezni, ha csak nem kölcsönbe a zsidóktól. Talán te hoztál magaddal
valamely tudományt a külső országokból, vedd hasznát.

A király időközben megunta a táncot, mert verejtékezni kezdett és nagy
szomjuság lepte meg. A kancsók és a vödrök, mint minden vadászatkor,
szinültig voltak töltve a vizivár pincéjébe, ahová néhány lépcsőfok
vezetett. A király a pincének vette az utját, mint aki jól ismeri erre a
járást.

Brandenburgi őrgróf éppen megérkezett az éjjeli kalandozásból és egy
függöny mögül megmutatkozott. Mária nagy örömmel intett neki.

– Van már valamim, amit cserébe felajánlhatok Medved várért. Vöröskő
vára a király ajándékából mától fogva az enyém.

A Brandenburgi hódolattal meghajolt:

– Felségednek csak egy szavába kerül, hogy az ország bármely várát lábai
elé rakják.

Mária ugy tett, mintha nem is hallotta volna az őrgróf szavait.
Szemöldökét magasan homlokára vonta, amikor tovább alkudozott a
Brandenburgival:

– Nos és mennyi készpénzt kell fizetnem, hogy a csere létrejöhessen?

– Valami csekélységről van szó… Jóformán beszélni sem érdemes róla, –
legyintett az őrgróf. – Valami adósság van a birtokon, amelyet
Szerencsés Imre hitelezett. Ezt az adósságot meg kell fizetnünk.

– Tehát mennyi az a pénz? – ismételte Mária sürgetőleg, mert
elhatározásaiban szerette magát gyorsnak mutatni.

Brandenburginak láthatólag nehezére esett a pénzügyi tanácskozás, mert
hiszen mégis csak a bécsi udvar lovagja volt, ahol a hölgyekkel nem volt
szokás pénzről tárgyalni.

– Az összeget, őrgróf!

– Hát bevallom, hogy mindenféle kamatokkal együtt 17 ezer és kétszáz
forinttal tartozom Fortunátusnak…

– Mennyi az rajnai pénzben? – kérdé Mária és magában számolt.

Brandenburgi kivágta:

– Ahogyan mostanában Budán számolják a zsidók a rajnai forintot: ez az
összeg megfelel 26 ezer és 812 rajnai forintnak.

– Nem lehetne arról tenni valamit, hogy a magyar forintot a budai zsidók
kedvezőbben számitsák? – kérdezte hirtelen Mária bizonyos elgondolkozás
után.

– A magyar királynak erre nézve semmi hatalom sem áll rendelkezésére, –
felelt a Brandenburgi.

Mária ezután sokáig szórakozott szótalansággal ült helyén és a
táncosokat nézte, de nyilván nem látta őket. Messzirejártak a
gondolatai… Olyan messze, ahol tizenhétéves leányoké nem szokott.
Számolt magában…

A király csak jódarab idő multával került elő, mert a bormérőszobában
találkozott az ékesszavu Burgos-szal, a császári követtel, aki szokás
szerint Európa legkeresztényebb fejedelmeként ünnepelte Lajost.

A kora őszi, hervadtan hüs és sokszinü hajnal eregette már buskomoly
fényeit, amikor a mulatságnak vége lett és a vadásztársaság visszaindult
Budára. Az utmenti erdőkben már a sötétkéknyakravalós cinke hallatta
télies hangjait, a Dunán sietve eregették lefelé tutajaikat a Vág
tótjai, mert még alkonyattal városhoz akartak érni, ahol fájukat
eladhatják.

A király az éjjeli mulatozástól kifáradtan: lehorgasztott fejjel
lovagolt és alig szól vala Máriához. Mária gondolataiba volt elmélyedve…

Budán nagy meglepetés várta őket, a királynak, valamint a többi uraknak
is nyomban kiszállott az álom a szemükből. A város határában találkoztak
Logus Tamással, aki lórakapva éppen Visegrádra akart nyargalni a király
után. A humanista tudós, bár ez éppen nem volt szokása: nagy
felindulással adta elő a dolgokat.

Az történt, hogy a király nagykorusitása és Mária megkoronáztatása
ügyében késő őszre országgyülés volt hirdetve a Rákosra. Csak novemberre
volt kitüzve az országgyülés ideje, de egyes vidékekbeli magyarok,
különösen a Szapolyai-részekből, a hosszu ut miatt hamarabb elindultak
és Budán a Fehér Farkas-hoz cimzett fogadóban szállottak meg. Hogy, hogy
nem, egyszerre sugni-bugni kezdtek a fogadóban valaki azt találta ki,
hogy a király nagykorusitása után felszabaditja a jobbágyságot, hogy igy
tegyen szert elég erőhatalomra a török ellen… A visegrádi vadászat hire
éppen kapóra jött a Fehér Farkasbeli uraknak, mert elhatározták, hogy
betörnek a palotába és ott mindent szétszórnak. Tervük tán könnyen
sikerülhetett is volna, ha ugyancsak ezen a napon véletlenül a végekről
meg nem érkezik Tomori uram a maga huszonöt lovasával. Tomori már a
budai palotában volt, amikor a kapu előtt gyülekezni kezdtek a nemes
urak és éktelen káromkodásba kezdtek. Tomori azonban helyén volt
bezáratta a palota kapuját, majd mikor a nemes urak fokosaikkal döngetni
kezdték a kaput: a végek kapitánya megtöltetett egy nagy puskát és azzal
a dühöngő nemes urak közé lövetett.

– Tomori Budán! – kiáltott fel Lajos király és megsarkantyuzta lovát,
hogy gyorsabban érjen a palotájához.

A palota előtt Tomori végvári vitézei őrködtek… Üres volt térség és
utca, mindenki házakba bujt az elszánt vitézség elől.

– Tomori! – kiáltotta a király, amikor benyargalt palotájába és lováról
leugorva egy szőrcsuhás szerzetes nyakába vetette magát.

Mária ekkor látta először Tomorit…



HARMADIK RÉSZ  A mohácsi pénz


I.  _Mária üzletet köt_

– Tomorinak pénz kell, mert a végeket nem lehet tartani, – sugták-bugták
a budai palotában, a király Fortunátus Imre után küldött és bezárkózott
vele legbelsőbb szobájába. Mária is naphosszat tanácskozott azzal az
innsbrucki kereskedővel, aki egy estén megérkezett és kvártélyt a
királyné házában, a Keresztelő Szent János-utcában kapott. Habár
szakállas ember volt az innsbrucki: még se volt zsidó. Deresedő,
hatalmas szál ember volt, aki a két ujja között meghajlitani tudott egy
magyar forintot, pedig éppen elég rezet kevertek abba a puha ezüst
mellé. Az innsbrucki azok közé az emberek közé tartozott, akik mindennel
foglalkoznak, ami némi jövedelmet hajt. Sajnos, az innsbruckinak nem
volt akkora szerencséje, mint elszántsága, mert mostanában is bukás
miatt kellett menekülnie a külső országokból. Wild Jánosnak hivták és
olyan köpenyeget viselt, mint a csillagjósok. A köpenyeg zsebéből soha
sem hiányzott az a kis, érzékeny, kétkaru mérleg, amellyel Wild János
mindent megmért, pénzt és embert egyformán. Egyébként szükszavu ember
volt, Márián kivül senkivel sem beszélt a budai palotában.

Mária egy szép őszi délután a palota kertjében sétálgatott, hátán
összefont karral és mélységesen elgondolkozva, mint ez az utóbbi időben
szokásává válott. Mátyás király olasz kertészei rendezték be valaha ezt
a kertet, de az őszi hervadás ellen ők sem tudták megvédelmezni. Sárgult
már minden, az őszi madarak mindenfelé jelentették a bekövetkező
évszakot.

A kerti bástyán, ahonnan a Dunára lehetett látni: Mária emberi alakot
vett észre, öregember merengett ott a bucsuzkodó napsugárban, Logus
Tamás volt, aki nagy könyveivel ide kivonult.

A jövendőbeli királyné nyájasan közeledett a humanistához:

– Miféle tudományok volnának azok, amelyek még ismeretlenek volnának
főtisztelendőséged előtt?

A humanista ama kor divatja szerint nyomban lovagi poziciót öltött fel
testtartásában, amint egy hölggyel beszédbe ereszkedett, de Logus Tamás
féltérdre is ereszkedett Mária előtt…

– Semmit sem tudunk, bármennyit tanulunk. Üres koponyával megyünk a föld
alá, még ha a világ valamennyi könyvét is végig olvashatnánk. A tudósok
csak kérkednek azzal, hogy bármit is tudnak. Én bevallom, hogy olyan
szegény vagyok tudományos ismereteimben, mint egy koldus.

Mária igen jól ismerte Logus Tamás uram képmutató szavait, azért nem is
válaszolt a tudós szerénykedő szavaira, inkább a könyveket vette
szemügyre. Keleti irással irott könyvek voltak ezek. Mária nem sokat
tudott meg belőlük.

– Vajjon mi lehet ezekben a könyvekben? – kérdezte szórakozottan.

Logus Tamás halkan, egyszerüen felelt:

– Ezekben a könyvekben a budai palota hirei és eseményei vannak leirva,
amint a velencei követ őnagysága azokat a köztársaságnak megjelentgette.

– Hm, – felelt Mária. – És hogyan kerültek ezek a könyvek a
főtisztelendőséged kezébe?

– Nekünk mindenütt vannak barátaink, vagy legalább is
humanistatestvéreink, akik gondoskodnak arról, hogy ne járjunk sötétben.
Velencében is van valaki, aki gondoskodik arról, hogy az éj világos
legyen.

– Aki ellopja a budai követ jelentéseit és azokat elküldi Budára, – mond
Mária. – Hát halljuk, hogy mit jelentett legutoljára a velencei követ
őnagysága Budáról a tanácsnak.

Logus Tamás a disznóbőrös könyvre helyezte a kezét és óvatosan beszélt:

– Azt jelentette, hogy Magyarországon olyan elégedetlenség van, hogy nem
csodálkozna, ha azok a prédikátorok, akik mindenfelé elmennek a Luther
Márton tanaival: egyszerre megjelennének Magyarországon is.

– Ugy tudom, hogy törvények vannak, amelyek szerint a luteránusokat
elégetik, – felelt bizonyos fitymálással Mária.

– Én nem tudom, hogy jólteszik-e, amikor a Luther hiveit elégetik, –
felelt Logus Tamás. – A máglya füstjét és tüzét szét szokta fujni a
szél.

– Hát még mit jelentett követ őnagysága? – kérdé Mária.

– Ez már valamivel érdekesebb… Azt jelenti, hogy a köztársaság ügyeljen
a Magyarországból jövő tallérokra, mert Budán pénzhamisitás készül.

– Mindig gyülöltem Velencét! – kiáltott fel Mária. – Hűtelen, csalfa,
önző, – egy osztrigát sem ad csalárd gondolat nélkül. Ha egyszer ajtót
mutathatnék azoknak a velencei nobiliknek, akik alattomos lépteikkel
keresztül-kasul bejárták a budai palotát és minden szekrénybe
bekukucskálnak! Még szegény boldogult anyósom szoktatta ide a
velenceieket. Az ő egyszerü lelkivilágában nagy tiszteletet táplált a
velencei kereskedők iránt. Mit ir a pénzhamisitásról a követ ur
őnagysága?

Logus Tamás minden felindulás nélkül felelgetett, hiszen azért volt
humanista:

– A követ ur őnagysága azt irja, hogy a budai udvarnak igen jó alkalma
van most, miután a török veszedelem folyvást közeledik, hogy
kinyujtogassa kezét olyan kincsek után, amelyekhez egyébként semmi köze
nem volna. Követ ur nagysága világosan megjelöli a budai templomok
egyházi kincseit, amelyek szerinte veszedelemben forognak. Tomorinak, a
végek védelmére pénz kell és a király nem fog tudni máshonnan pénzt
elővenni, mint a templomokból. Figyelmeztetni kell pápa Őszentségét,
figyelmeztetni kell Burgio nuncius uramat, fel kell lármázni az egész
katolikus világot, hogy a terv ne sikerülhessen.

– És ha valóban szükség volna a jó egyházi ezüstre, aranyra: vajjon nem
Velence volna az első, amely azt elfogadná? – kérdé most fojtott hangon
Mária.

– Erre nézve azt jegyzi meg, követ ur őnagysága, hogy nagyon fél attól,
hogy az uj pénzbe több rezet fognak keverni, mint a régibe, mert azt nem
a királyi pénzverdékben szándékoznak veretni, hanem valamely pincében,
ahová nem láthatnak be a szemek.

– Ó, a kutyák! – rebbent fel őszinte haraggal Mária.

A humanista összekulcsolta a kezét:

– Nem lehet haragudni, felség, az egész világon igy vagyunk a pénzzel,
mindenütt kevesebb értéküt akarnak adni. A hamispénz körülutazza az
egész világot, valahol aztán megragad, parasztnál vagy katonánál, mert
hiszen valakinek fizetni kell a hamispénzért!

– És a zsidók?

Logus Tamás hangtalanul nevetett:

– A zsidókon nem lehet kifogni. Nem hagyják ők itt Magyarországot akkor
sem, akármilyen hamis pénzt veret a király. Csak éppen a jópénzeiket
helyezik mindjárt biztonságba. Amint a követ ur őnagysága irja, máris,
amikor még hire-hamva sincs az uj pénznek: a kitünő Mátyás-aranyakat a
zsidók már kocsiderékkal küldik kifelé az országból. És néha éppen a
legkatolikusabb országban, felséged bátyjának országában,
Spanyolországban találják meg a legjobb rejtekhelyet aranyaik számára. A
pénz elmegy, a zsidók tovább is ittmaradnak.

– Inkább a zsidók mennének el, – sóhajtott fel Mária, aki már akkor
tisztában volt azzal, hogy jövendőbeli terveiben éppen a zsidókkal lesz
baja. Nem lehet ezek elől az emberek elől egy tallért sem eldugni…
Számontartanak minden forintot az országban. Mesterem egyszer azt
mondta, hogy legalább is annyi ideig élt a getthókban, mint a
kolostorokban, mert mindenféle fajta embert meg kell ismerni. Mesterem
ért a zsidók nyelvén. Mit mondjak nekik, hogy segitségemre legyenek?

A humanista arcán fölényes mosoly jelent meg, – ismerte ő Máriát
gyermekkorától, tudta, hogy Miksa császár unokája a pénz kedvéért
ellenségeivel, a zsidókkal is megbékülne. De hát még mindig nem tudta,
hogy voltaképpen miben is töri a fejét Mária, amikor a zsidókkal keres
összeköttetést?

– Ismerek itt egy zsidó pénzváltót, akinek valaha apró szivességeket
tettem, amikor szerteszéjjel utazgattam a világba és mindenféle
leveleket kellett eljuttatni messzi országokba, – leveleket kellett
hozni, amelyeknek pontosan meg kellett érkeznie. A zsidók mindent tudnak
és mindenről értesitik egymást, nehogy valahol bajbajussanak. Én
szeretem ezt a furcsa népet, mert okos embernek könnyü boldogulni velük.
Mindig az ész szavára hallgatnak.

Mária a humanista vállára tette a kezét:

– Mesterem többet tud, mint amennyit nekem most elmondani akar. Ne
dicsérje előttem a zsidókat, mert eleget tanultam róluk az innsbrucki
kolostorban.

Logus Tamás alig észrevehetőleg elmosolyodott:

– Hát majd beszélni fogok azzal a bankárral… De hát nem is tudom, hogy
mit mondjak neki? Mit kiván a felség?

– Én akarok vele beszélni, még pedig titkon, este, amikor senki sem
láthat, bárhol, csak a palotában nem, mert itt kémekkel vagyok
körülvéve, amint az a velencei követ jelentéseiből látszik. Hallgatóznak
rám a falak és a függönyökön szemek vannak. Mesterem, majd elkisér a
zsidóhoz a palotából.

– Az ilyen zsidóhoz nehezebb bejutni esti időben, mint a budai palotába,
– felelt a humanista. – Nagy kapuk, lakatok, erős falak védik azt a
zsidót, akinek már van valamije. Gyanakvó, bizalmatlan emberek, mert
tudják, hogy csak a pénzükért beszélnek velük. Felség, gondolja meg,
hogy a jövendőbeli magyar királynéhoz még se egészen méltó, hogy egy
pénzváltó boltjába betegye a lábát.

– Mesterem arra tanitott, hogy mindenféle emberekkel meg kell
ismerkedni, – felelt Mária. – Estére elindulunk.

Mária alkonyattal megjelent azon a rejtek-lépcsőn, amelyet már
megérkezése első napján megmutatott neki Lajos király arra az alkalomra,
ha menekülni kellene a palotából, ami mindig megtörténhetik az
elégedetlenkedő magyar urak, vagy a még türelmetlenebb parasztok miatt.
Ez a lépcső a Lógod felé vivő utra vezetett ki, észrevétlenül végződött
egy erdőcskében… A sötétség már beállott, amikor Mária az erdőcskéből
kilépett bő, galléros köpenyegben és lovagcsizmákban. Az uton ugyancsak
köpenyegbe burkolózva a humanista várakozott rá.

– Felség, még mindig meggondolhatja…

Mária legyintett:

– Nemcsak én rólam van szó, hanem a királyról is. Nem lehet arra várni,
hogy végképpen koldusok legyünk. Hogy hivják azt az embert?

– Simonnak. Itt van a háza a vár alatt. Vár bennünket.

A földszintes, erős ház tölgyfakapuja felnyilott a kopogtatásra, majd
elvonszolták a támadásra készülő ebeket, egy hatvanév körüli ember
szövétnekkel közeledett az udvaron. Az őszi hold szivfájósan bujdosott
egy kémény mögött.

Az öregember felnyitott egy ajtót és olyan nagy terembe léptek be,
amilyent a kicsiny házról el sem lehetett volna gondolni. A küszöb
mellett egy életnagyságu Merkur-szobor állott. Vastag abroszokkal
leteritett asztalok mutatkoztak, mindegyiken pénzesládák, valamint
mérlegek. Az alacsony székecskéken most senki sem üldögélt, de
elképzelhető volt, hogy itt nappal komoly hivatalnokok vannak, akik a
pénzesládák felett üldögélnek.

Az öregember egy asztalnál mutatott helyet a banküzlettől megilletődött
Máriának és kisérőjének. Ő maga egy szomszédos asztalhoz telepedett,
amely a legnagyobb volt az asztalok között. A falakon képek és szobrok,
– különös jólét, amilyen a pénzzel szokott járni, ha az valahová beteszi
a lábát.

– Tudom, hogy ki van a házamban, – mondta most mély, kongó hangon a
házigazda, mintha a pincéből huzta volna elő a hangját, amely tán
ugyancsak valamely pénzesládába volt csukva eddig. – Itt vagyok, hogy
mindent elvégezhessek, amelyre nézve józansággal és becsületességgel
vállalkozhatom.

Mária még soha sem látott ilyen embert.

Kaftánja volt, amelynek prémjébe elkeveredett dereshaja és fehér
szakálla. Vastagember volt, – valószinüleg ülőmóddal járó foglalkozása
miatt. A keze nyugodtan, remegés nélkül feküdt egy mahagóni ládácskán. A
szeme, mint valami bálványé: mit sem fejezett ki: közöny, vagy tán
unalom volt ebben a tekintetben, mintha régen eltompult volna a világ
látványosságaitól. Lassan forditotta szemét Mária felé, minden
kiváncsiság nélkül, mintha már látta volna valahol. Általában nem
csodálkozott a látogatáson. A pénz mindenhez hozzá van szokva.

Mária e bálvány láttára összeszedte magát és halkan beszélni kezdett,
mintha csak a figyelmesen hallgató Logus Tamáshoz intézné szavait.

– Nekem bizonyos hitelre van szükségem a budai kereskedőknél. Négyezer
forintért kell selyem-, arany- és ezüstszövet, posztó. Négyezer
forintért kell vászon, gyolcs és flandriai tapéta. Négyezer forintért
brabanti csipke, génuai bibor és más olyan dolog, amire az asszonyoknak
van szükségük. Nem ismerek az itteni kereskedők közül senkit, azért
jöttem ide.

– A kereskedők minden bizonnyal el fogják vinni a megrendelt árukat a
palotába, – felelt a bálvány – miután azon megfelelő hasznuk leend. Én
csak azt akarom tudni, hogyan és mikor lesz a fizetség?

– Erről majd későbben, – felelt Mária, aki pillanatonként biztosabb lett
a dolgában. – Elcserélem vöröskői váramat a Brandenburgi őrgróf Medved
várával, de a cseréhez szükséges 30 ezer rajnai forint, csakhogy én ezt
a pénzt mind Mátyás-aranyban akarom.

A bálvány felelt:

– Ennyi Mátyás-aranyat nem adhat ki a kezéből egyszerre senki. Azt ugy
kell megcsinálni, hogy a pénzt különböző pénzekben fizetjük ki. Igen
jópénz a morva schock és igen jópénz a rajnai forint, de magyar forintot
is el kell fogadni.

– Éppen ezt akarom elkerülni, – szólt rögtön Mária – mert magyar
forinttal én akarom fizetni a tartozásomat.

A bálvány indulat nélkül felelt:

– Ez nagyon megneheziti a kölcsönt, mert a mostani öt magyar forintért
csak egy Mátyás-aranyat adunk, de a külföldi kereskedők már csak 32
forintért adnak tiz Mátyás-korabelit. 150 uj magyar forintért pedig egy
régi forintot számolnak mindenütt a világon, ahol pénzváltással
foglalkoznak.

– Hiszen éppen én is pénzváltással akarok foglalkozni, – rebbent fel
Mária.

– Ezt mindjárt gondoltam, – mondá a bálvány. – A terv nem rossz, csak
aligha sikerülhet a budai kereskedők miatt, akik foglalkozásuknál fogva
leginkább jutnak abba a helyzetbe, hogy a pénzváltáson mutatkozó hasznot
megszerezzék maguknak. Fuggerékkal nehéz felvenni a versenyt.

– Vajjon miért? – kérdezte Mária.

– Azért, – mondá a bálvány – mert Fuggerék diktálják a különböző pénzek
árfolyamait egész Európában. Ha Fugger öt magyar forintért csak egy
Mátyás-aranyat ád, mi sem adhatunk többet.

– És ha én többet adnék?

– Ehhez az üzlethez sehol sem adnának pénzt a mostani világban, – felelt
a bálvány a legnagyobb egykedvüséggel. – Ámde beszéljünk most a
fedezetről, amelyet bankházam kap, ha mindezeket a kölcsönöket és
jótállásokat biztositanák?

Mária nyilván előre jól meggondolta, hogy mit fog mondani a
pénzkölcsönzőnek, ha majd arra kerül a sor. Most már levette szemét
Logus Tamásról és a bankár homokszinü arcába nézett, mintha tekintetének
rábeszélőképességét is elővenné a maga igaza mellett:

– Először is már készül a törvény, amely szerint a király iránt mindenki
tisztelettel legyen.

A bankár bólintott:

– Ezt lehet törvénybeiktatni, de amig Burgos András, a császári követ,
Salamanca, Ferdinánd főherceg bizalmasa és Zsigmond király követe
állandóan azt jelentgetik uraiknak, hogy a király pazarlása az
eszelősséggel határos, mindent, amije van elajándékoz, adományleveleket
állit ki fünek-fának nagy összegekre és várakra, addig hiába minden
törvény.

Mária erre a válaszra is készen volt:

– Ugyancsak törvény készül arról, hogy a királyi felség, avagy a
kincstárnok ur részéről a királyi jövedelmekről bárkinek kiadott
kötelezvényeknek és akármiféle leveleknek semmi erejők ne legyen: hanem
az összes királyi jövedelmeket azonnal és tényleg, csupán a királyi
kincstárnok kezébe szolgáltassák.

A bálvány bólintott:

– Ez a törvény mindenesetre jobb lesz ama régebbi törvénynél, amelyet
bácsi törvénynek mondanak, amely azt mondja, hogy mivel annak a tenger
sok adósságnak a kifizetésére és megtéritésére, amelyekkel, tudjuk, hogy
a királyi felség tartozik, és őfelsége jövedelmeinek és javainak
felszabaditására, valamint a végvárak jókarban való hozatalára, maguk a
királyi jövedelmek még rendbehozataluk után sem látszanak elégségesnek:
azért kimondatik, hogy az összes prépostok, főesperesek, lelkészek
jövedelmeik tizedrészével legyenek megróva. De vajjon egyetlen egy is
befizette valaha ezt a tizedrészt?

Mária kezdte észrevenni, hogy méltó ellenfélre talált, holott az utóbbi
időben nem tett egyebet, mint Balbi Jeromos prépost ur utján a királyra
vonatkozó magyar törvényeket magyaráztatta magának.

– Lehetséges, hogy a törvényeiket ezideig azért hozták a magyarok, hogy
legyen mit meg nem tartani. De engem ennek az esztendőnek karácsony
havában Veszprémben megkoronáznak. Ettől az időtől fogva reméljük, hogy
nagyobb tiszteletük lesz a törvényeknek.

A bálvány most tette az első emberi mozdulatot, kitárta üres két kezét.

– A törvények megtartása még nem elég fedezet az én bankházam részére,
mert lehetséges, hogy holnapután éppen a zsidók ellen hoznak valami
törvényt.

Mária most politikát változtatott, elhatározta, hogy őszintén beszél a
bankárral.

– Nekem 40 ezer arany évi jövedelmem van a nászajándékom után, de be
kell vallani, hogy ezek a jövedelmek nagyon rendetlenül és fogyatékosan
folynak be. Van a nászajándékomban olyan birtok is, amely már Mátyás
király idejében zálogban volt, nem beszélve, azokról, amelyekre apósom,
Ulászló szedett fel kölcsönt. De a bányavárosok pontosan fizetik a 25
ezer magyar forintot, amely rajnaiban 31 ezer és 250 forintot teszen ki.
Ezt a jövedelmemet hajlandó vagyok felajánlani biztositék gyanánt.

Simon, a bankár erre nem szólott semmit, irószerszámot vett elő egy
fiókból és nagy gondossággal irni kezdett. Mária az örök kölcsönkérők
aggodalmaskodásával figyelte a bankár irását. Logus Tamás a szemével
biztatólag integetett a királynénak.

Végre a bankár elkészült irásával és Mária elébe nyujtotta azt. Latinul
volt az adósságlevél megfogalmazva, de Mária igen jól tudott latinul,
nem volt szüksége Logus Tamásra a szöveg megértéséhez.

Mária kezébevette az irószerszámot:

– És mikor kapom meg a pénzt?

A bálvány a legnagyobb egykedvüséggel felelte:

– Akár mindjárt, ha van valaki kéznél, aki harmincegy ezer rajnai
forintot elvigyen.

Logus Tamás, az öreg humanista megszólalt:

– Nohát annyi erőnk még van, hogy ilyen potom pénzt elvigyünk.

Mialatt Mária aláirta és lepecsételte az adóslevelet, a bankár
felnyitott egy vasládát, amely szinültig volt rajnai tallérokkal. A
tündérmesékben látni ennyi pénzt egy halomba… Elővett egy olyan kanalat,
amilyennel a kőmivesek a meszet hányják a házépitésnél és suly szerint
megmérvén a tallérokat, két egyenlő zsákba öntötte. A tallérok kongtak,
zörögtek, pengtek, mintha bucsuzkodnának a bankártól. Logus Tamás az
egyik zsákot kapta a köpenyege alá, Mária a másik zsákot. A bankár
megint elzavarta a kutyákat és nagy zörrenéssel kinyitotta az utcára
nyiló tölgyfakaput.

– Az éjszakák már hüvösek, – mondá mély, kisértet-hangján, látogatói
után és bezárta mögöttük a kaput.

Logus Tamás Máriával szótlanul sietett a budai palota felé, csak akkor
állottak meg néha-néha, amikor a sötétségben előttük vagy mögöttük
lépéseket hallottak, – mintha lopott holmit vittek volna.

*

A király ezalatt tróntermében ült és fáradozva a napi kihallgatásoktól,
szórakozottan figyelte tanácsosait, akik reggel óta szakadatlanul
körülvették, mert Tomori kijelentette, hogy addig nem hágy nyugovást
senkinek a palotában, amig neki pénzt nem adnak a végvárak részére.

A király egész nap nem ivott, nem evett. Mély karikák voltak a szeme
alatt. Legjobban szeretett volna elvonulni palotája valamely legbelsőbb
szobájába és ott jól kisirni magát… Ó, hogy irigyelte magában a
Brandenburgit, aki a mai nap folyamán apróvadra indult el vadászni, hogy
a királyi palota vendégeit legyen mivel megtraktálni másnapon. Az
apróvad, a fürj, a fogoly, sőt a fajd is hamarább kerül használhatóbb
állapotba, mint a nagyvad, amelynek sokáig kell pácban állania. Milyen
szivesen ment volna solymászni a király a Brandenburgi helyett! Azonban
itt kellett maradni a trónusban, egész napon át, bár a szeme majd
leragadt az álmosságtól. Tomori azonban nem hagyta…

– Már kölcsönkértem mindenkitől, akitől ebben az országban akár három
forintot lehet szerezni. Lekötöttem, felséged, utólagos beleegyezésével
a tolnai félforintnyi adókat a pannonhalmi főapát urnak, akinek
kikölcsönözni való pénze van. Megterheltem a kalocsai érsekséget
mindenféle adósságokkal. Sőt még Zápolyához is üzentem kölcsönért, pedig
erről a gyanus urról az elfogott levelekből jól tudjuk odalent a
végváraknál, hogy áruláson töri a fejét, titkon uszitja a pogányt az
ország megtámadására. Igaz, hogy Zápolya azt felelte, hogy neki volna
szüksége kölcsönre a zsoldok kifizetésére… Most már nincs más mód, mint
a királynak kell adni a katonák zsoldjára, mert a legények előbb-utóbb
kóbor farkasokká válnak, akiket többé soha sem lehet összegyüjteni se
Nándorba, se Jajcába.

Tomori szokásszerint a trónus előtt járkálva adta elő mondanivalóját és
a nyomaték kedvéért olykor dobbantott sarkantyus-saruival, amelyek
mezitelen lábára voltak vonva. Hát bizony ez a vadember sehogy sem
illett be ide Mátyás tróntermébe, amelyben az aranyozott hollók
beszéltek a nem régen letünt uraságról. A kalocsai érseknek és a
végvárak főkapitányának olyan durva szőrcsuhája volt, amilyenbe a
kolduló barátok járnak, akik a szegénységükkel akarnak részvétet kelteni
maguk iránt. Nem, ez a hatalmas pap nem sokat költött a külső
ruházkodására, – olyan rongyos volt, mint bármelyik közkatonája. Igaz,
hogy a pogány dijat tüzött ki a fejére, nem volt neki tanácsos feltünő
ruházatban mutatkozni. Csak a nagy seprő szakálláról ismerték fel, néha
a saját katonái is.

– Hát lesz-e pénz, vagy nem lesz pénz, – mert én nem mehetek vissza üres
tarisznyával a hadak közé, – ismételgette Tomori és most már a kardja
tokjával is verdeste a padlót.

A király nem mert válaszolni a felindult főkapitánynak. Burgio báró, a
pápai nuncius felé nézegetett, aki a trónustól jobbra egy biboros
karosszékben ült és látható szomorusággal figyelte a jelenetet. Reggel
óta tartott ez már, Tomori csapkodása és a király szótalansága… A
nuncius selyemruhás, pápai udvarbeli, finom pap volt, ugyancsak fáradtan
ült a helyén, hiszen a felindult végvári kapitány keresztülment az ő
lelkén is. De a Péter-fillérek nagyon gyéren gyülekeztek Magyarországon,
a nunciusnak sem volt mindig elegendő készpénze a budai és az esztergomi
templomok perselyeiből.

Tomori észrevevén a király pillantását, most a nuncius ellen forditotta
a szót:

– Azt megértem, hogy külföldi országok királyai nem adnak nekünk egy
dénárt sem, mert még sohasem fizettünk vissza egyetlen polturát sem. Da
a pápa Őszentsége mégis csak a világ ura és neki tudnia kell, hogy a
magyar végvárak jelentik a kereszténységet. Török lesz itt mindenki,
amint a végvárak elesnek, amint hogy Zápolyáról már titkon rebesgetik,
hogy áttért a mohamedán vallásra. Ismerni kell a magyarokat, IV. Béla
királyunk alatt sokan lettek közülök tatárok és ha most Szolimán beteszi
egyszer ide a lábát, amit nem akarok élve megérni, a félország törökké
lesz.

De a nuncius még mindig hallgatott, – nem akart szószátyárságba esni,
mint azok a magyar urak, akik a király hivására itt napközben
megfordultak, alaposan hajbakaptak egymással, aztán haragtól párologva
elrohantak, nélkül, hogy valamit végeztek volna.

Bornemissza uram, a palota kincstárosa, nagy fehér szakállával a trónus
baloldalán ült és olyan szomoruan nézegette térdkalácsát, mintha előre
is jelezni akarná, hogy ő hozzá ugyan felesleges még szólni is, mert
amugy sincs egyetlen krajcárja sem. De nem igy a fékezhetetlen Tomori,
aki most a többi magyar urak elpárolgása után az öreg kincstárosnak ment
neki olyan erővel, mintha feltett szándéka volna, hogy a kősziklából is
forrást fakaszt.

– Bornemissza uramnak is mindig csak olyankor halljuk a hangját, amikor
azt kell mondani, hogy: nem adok, hogy: nincs, hogy: üres a pénzesláda.
Akkor aztán halljuk panaszkodni Bornemissza uramat, mint a tálogos
tehenet. De hol van őkelme olyankor, amikor adni kellene? Mikor jött elő
Bornemissza uram a maga nagy szakállával, hogy azt mondja: nesztek, itt
van, ennyit takaritottam meg… Pedig a pozsonyi várba befalazva tartja az
ezüstöt.

– Attól orrod foghagymás, érsek, – kiáltott fel Bornemissza uram. – Kell
az a pénz arra az időre, amikor a nyugat felől majd a német is kedvet
kap hazánkba belopakodni a török után…

– Hát a pozsonyi harmincad? Hol van az a pénz? Ki számol el arról? –
orditott Tomori, akit mélyen sértett az, hogy a békességes állásu
pozsonyi várnagy, Bornemissza uram, magát egyenrangu végvári kapitánynak
véli vele, a szorongatottal.

Bornemissza uram azonban nem hagyta magát, kétfelé sodorta a szakállát
és kemény szóval válaszolt Tomorinak:

– A pozsonyi dézsmát ne keressük, mert annak keresgélése ebben a
palotában felségsértésnek számítana.

Tomori villámló szemmel felelt:

– Tudom, Szerencsés Imre, a zsidó zsebében van. De lesz még országgyülés
Rákoson, amikor erről beszélünk.

A király trónusáról nagy szorongattatással nézett körül, miután éppen ő
volt az, aki ama bizonyos Fortunátus Salamonnál zálogbatette a pozsonyi
harmincadot. A pápai nuncius, aki hivatalánál fogva a magyar király
mindenkori védelmezője volt, most is a király segitségére volt:

– Érsek ur, haragjában mindenkihez igazságtalan…

– Még megérem, hogy ama Salamont veszi védelmébe a báró ur, – pattogott
Tomori.

A nuncius ellenben tovább folytatta a megkezdett mondatot:

– Az érsek ur igazságtalan pápa Őszentségéhez, de hozzám is, még ha
eltekintünk attól, hogy Bakócz bibornok halála után ő, a kalocsai érsek
van kiszemelve magyar bibornoknak. Érsek urnak tudni kell, hogy a pápák
mindig érezték, hogy Magyarország van kitéve leginkább a pogány
veszedelemnek, ugyanezért már VI. Sándor, II. Gyula Őszentségeik teljes
bucsut hirdettek azoknak, akik a pogány ellen való hadjáratra pénzt,
vagy bármi segélyt nyujtanak. X. Leó pápa Őszentsége pénzt, eleséget,
lőszert és egyéb szükségeseket küldött a pogány ellen való küzdelemre. A
veszprémi püspök, Beriszló Péter levele se maradt meghallgatás nélkül
Rómában.

Tomori a pápai nuncius szavai alatt csak a kardtokjával verte a
pádimentumot:

– Ez mind jeles és igaz dolog, – kiáltott magából kikelve – de hol van
az az ötven forint, amelyen ágyukat szállithatunk a Szávához?

– Itt van a pénz! – mondá most egy hang, amelyet a tanácskozásokban
eddig nem hallottak, és Mária előlépett a trónus aranybrokát függönyei
mögül.

A tanácskozó urak elképedve néztek a váratlanul megjelenő Máriára, csak
Lajos király hajolt előre, örvendezve trónusán, érezte, hogy Mária
megjelenésével meg van mentve szorongatott helyzetében.

És mielőtt a tanácskozó urak magukhoz térhettek volna meglepetésükből:
Mária a trónus háta mögül két zsák pénzt cipelt elő, amelyet a király
lábainál helyezett el. Azután egy szót sem szólva, ugyanazon az uton,
amelyen jött: eltünt. Jobban ismerte ő a budai palota rejtekutjait, mint
az, aki évekig élt a palotában.

A megrőkönyödött urak közül először Bornemissza uram tért magához, –
mert mégis csak őt nevezték vala a háta mögött „zsidónak“, a pénzzel
való foglalkozása miatt.

– Hadd lássuk, nem-e tréfált meg bennünket vadgesztenyével a királyné? –
mondta a kincstartó és izgatottan előkereste vadásztőrét, amellyel
lemetszette a zsákok száját záró kötelékeket.

Szikrázott az öregember szeme, amikor a zsákokban a valódi rajnai
tallérokat szemügyre vette. Ennyi pénz már rég volt együtt a palotában.
A kincstárnok egyik-másik tallért megharapta. Jó ezüstből volt az.

– Lefoglalom a végvári katonák zsoldja javára, – kiáltotta most Tomori
uram, amint elképedéséből magához tért.

– Hohó, – védekezett Bornemissza. – Hát a palota adósságait tán a kutyák
fogják megfizetni? A budai zsidókat, akik azóta megint adnak némi
hitelt, mióta azt hiszik, hogy elkerülhető a háboru, – mióta Bélay
Barnabás utján ideiglenes békét kötöttünk a szultánnal? A mészárosokat
és a molnárokat? A cselédeket, akik elmaradt bérükért duzzogva verdesik
ránk a palota ajtajait? Há? Itt maradjunk koldusan, mig Tomori uram az
ágyutöltelék sehonnaiaknak elviszi a váratlan kincset?

Igy beszélt Bornemissza uram és az öreg karjaival magához szoritotta az
egyik pénzes-zsákot.

Tomori a felindulástól egy darabig szólani sem tudott; a száraz,
csontos, erős embert csaknem meglegyintette a szél… Aztán oroszlánként
orditott:

– Hé, kutyák! Tudjátok, hogy a végvárakban a katonák dohos lisztből való
kenyeret esznek? Hogyan merészeltek ti itthon kalácsot enni? Hé,
emberek, magyarok, nemesek és parasztok: tudjátok, hogy annyi zsoldot
nem kapnak a végvári vitézek, hogy a szakállukat levágatnák, amivel a
pogánytól megkülönböztetnék magukat? Tudjátok, hogy még fedele sincs a
végvári várnak, itt pedig az istállók bronz-lófejekkel és aranyozott
ökörfejekkel vannak diszitve, még a kutyák ólján is réz kutyafej van?

Tomori elfulladt, holott a végvári csatákban megszokhatta a folytonos
kiáltozást, mert a csatákat akkor ugy vivták. Állt felemelt karokkal,
holtsápadttá válván, mintha Kapisztrán János tért volna vissza a
históriából.

A király tanácstalanul nézett körül… Hol van Mária, aki megmondaná, hogy
kinek hozta az ismeretlen eredetü pénzt: a végvári katonáknak, vagy a
budai palotának? A rajnai flóresek alattomosan csillogtak a nyitott
zsákokban. A teremben égő szövétnekek körül denevérek cikáztak, mint a
mindenütt jelenlévő ördögök. Az öreg Bornemissza pedig csak ölelte a
pénzes-zsákot és rövid, asztmatikus szavakban beszélt:

– Te, barát, én tettelek azzá, ami vagy, mert mehettél volna nyavalyás
szerelmeddel haszontalan lantverőnek, ha én meg nem mutatom neked az
utat a kolostor felé. Ugy-e, azóta nem fáj semmid, mióta rádadattam a
csuhát… Ugy-e, azóta más ize van a levegőnek, a viznek, a kenyérnek,
mióta letétettem veled a szerzetesi fogadalmat? Az ördögök nem
huzogatnak minden éjszaka a hajadnál fogva a pokolba, a boszorkányok nem
nyargalásznak a hátadon, nem öldököl többé a szerelem, mióta ez a csuha
védelmez… Nagyobb tisztelettel beszélj tehát velem, aki öregapád
lehetnék!

– Bornemissza apám, – harsant most fel Tomori hangja, – Krisztus öt
sebére mondom, hogy nincs pénz a végvárakban, – kiürült minden zsák,
amelyben valaha egy garas volt – rablásra adják fejüket a legényeim, ha
a török idejében nem gondoskodik arról, hogy vitézi tisztességben
mehessenek el a másvilágra! Ne vegye el a vitézeim zsoldját, mert a
barátcsuhámra mondom, hogy elfelejtem nagy ősz fejét, elfelejtem azt,
hogy valaha együtt szolgáltuk Mátyás királyt! – Igy Tomori és a
rezeskardjával olyant sujtott a pádimentumra, hogy beillett volna
ágyulövésnek is.

Bornemissza János azonban makacs volt, mint minden öregember, nem
tágitott attól, amit egyszer feltett magában. Szemrebbenés nélkül,
kőkemény arccal hallgatta végig Tomori szavait és fölényesen legyintett:

– Kölyökbeszéd, amit folytatsz, érsek. Engem nem lehet neked megsérteni,
mert én több vagyok neked, mint az apád. Te vigyázhatod a végvárakat,
mert azért lettél Kalocsa érseke, de én nem hagyom koldusságba esni a
budai palota népeit a te sehonnai bitangjaid miatt. Szerezz nekik
zsoldot ott, ahol tudsz, a te dolgod, a te gondod… Annyi rongyos emberbe
nem kell vékaszámra az arany, meg az ezüst.

– Bátyám, – üvöltött Tomori – tizenhét hónapja egy dénárt nem adtatok a
végváraknak. Miből éljünk? Rosszutra térjünk?

Bornemissza azonban kegyetlen keménynek mutatta magát, amikor a rajnai
forintokat elvenni akarták tőle:

– Mondok én neked valamit te, barát, hogy végét szakitsuk ennek a
disztelen vitatkozásnak, itt a király Őfelsége, valamint a nuncius ur
őnagysága jelenlétében. Ha megtéped a szakállad, ha földhöz vágod a
kardodat, ha tüzet okádsz rám, mint a medve: akkor is kimondom, hogy
régen elmult az az idő, amikor reátok, végvári rongyosokra, még szüksége
volt a magyar hazának. Elmehetnétek a fenébe, ahonnan jöttetek. Olyan
idők következnek, amikor a pogánnyal éppen ugy le kell számolni
Magyarországnak, mint Hunyadi János idejében. Ebben a nagy leszámolásban
nem sokat jelent, hogy ti a világon vagytok, vagy nem vagytok. A ti apró
csatácskáitok, kirohanásaitok, jelentéktelen csetepatéitok a pogánnyal,
– amelyekről kapitányaitok olyan bőséges, hősies jelentéseket szoktak
küldeni – nem sokat jelent abban a nagy háboruban, amely most van
készülőben… Itt az egész magyar glóbusznak, a nemzetfenntartó magyar
nemességnek kell megvivni a harcát a pogánnyal. Bizonyos, hogy az lesz
megint a pogány sorsa, ami Hunyadi János óta mindig. A magyar nemességet
nem lehet legyőzni. Bevert fejjel megy vissza a pogány a Száván. Azért,
mert ti egy-két kóborló törököt levágtok ott Nándornál, különösebben egy
ezüst tallért sem érdemeltek meg. Majd jön a nagy csata…

Bornemissza uram szavai ugy kopogtak, mint a kődobás, meglátszott
beszédén, hogy azt csiszolni már akkor tanulta meg, amikor még a
Hunyadiak korában divatban voltak a szép hosszu orációk. Mig ebben a
korban a rövid indulat-szavak jellemzik vala az emberi beszélgetéseket.

Tomori tulvilági látományként, megmerevedve állott a trónterem közepén.
Arcán az indulatok kigyói tekergőztek és fájdalma, keserve némaságba
fulladt.

Ezt a szünetet használta fel Burgio ur, a pápai követ, hogy Tomorihoz a
következő szavakat intézze:

– Nem kell kétségbeesni, érsek, majd én is segitek valamit a dolgok
kiegyenlitésében. Egyelőre ezer vitéznek a zsoldját és felszerelését
vállalom, amely vitézeket toborozd össze költségemre, váraid védelmére.
Mielőtt a pápa Őszentsége beleegyezése megérkezik, én magamtól merem
előlegezni neked ezt a költséget…

De Tomori indulatát nem csillapitották a nuncius szavai. Hirtelen
felemelte sarkantyus saruját és Bornemissza uram által őrzött
pénzes-zsák felé rugott, hogy a rajnai tallérok szerteszéjjel gurultak a
trónteremben:

– Hát maradjon itt nektek az egész pénz husvágóra, posztósra, zsidók
fizetésére. Nem kell egy polturátok sem. De akadjon meg torkotokon a
falat, amikor kilós ürüdarabokat lenyelnétek, jöjjön vissza a torkotokon
a bor, mielőtt az még elérte volna gyomrotokat. Ezt kivánja nektek
Tomori, a rongyosok, a sehonnaiak, a bitangok végvári kapitánya.

Tomori ezután minden további szó nélkül kirohant a trónteremből, a
következő percben már az udvaron hallatszott harsány hangja, amint
nyergelést parancsolt a vitézeinek. A palotaudvar kövezetén nyugtalanul
dobogtak a lovak patkói, a vitézek dörmögő káromkodások kiséretében
szerszámoztak. Az égboltozaton békességesen ragyogtak a nyárvégi
csillagok. Tomori még abban a fertályórában elindult vitézeivel a budai
palotából. Vajjon, mikor érkezik hir felőle?


II.  _A rákok_

Tavasz vége volt Budán, hosszutollu darukat hoztak ajándékba a királyné
részére a solymászok, mert más madarakat még nem volt érdemes leüttetni
a sólymokkal. Mária szeretett darutollakat viselni a barettja mellett.

Sok minden történt azóta, mióta Máriát utoljára láttuk.
Megasszonyosodott, kifejlődött, megnövekedett, megkomolyodott azon idő
óta, mióta Erdődy Simon, a zágrábi püspök Veszprémben megkoronázta, –
még többet használt egészségének az az esztendő, amelyet szeretett
férjével Prágában töltött, amikor is cseh királynénak az olmützi érsek
koronázta.

Most éppen levélirással foglalkozott, – a bátyjának, Ferdinánd
főhercegnek irt: „Én vagyok a legboldogabb asszony a világon, mert még
ugy nem szerettek asszonyt, amint Lajosom engem szeret…“

Halk, ruganyos lépések hallatszanak Mária háta mögött és valaki csókot
lehelt tömött szőke hajára. A király volt, göndör puha szakállával,
őszülő, hosszu fürtjeivel. Mintha láthatatlanul is mindig Szent István
ezüstös fényü, ó-arany koronáját viselné fején.

– Ó, Lajos, éppen reád gondoltam! – rebbent fel Mária.

– Én mindig reád gondolok, Mária, – felelt a király. – Megszöktem egy
kicsit az uraink közül, mert megint rájukjött a tanácskozási szenvedély.
Megint estélig akarnak gyötörni a beszédeikkel. Mennyi kiváló szónok van
ebben az országban! De a legszebb szónoklatnál is jobban szeretem a te
hangodat, Mária, hallani! Beszélj nekem valamit, hisz már reggel óta nem
találkoztunk. Mi történt a palotában, mióta az urak trónusomra
beszoritva tartanak?

– Apró-cseprő házidolgok, amelyek nem érdekelhetnek egy királyt, –
felelt megadó mosollyal Mária.

– Ó, Mária, engem még az aranyfácánjaidnak a tojásai is érdekelnek…

Mária mosolygott és anyáskodva megsimogatta a király arcát. Lajos, bár
elég fejlett fiatalember volt: gyermeknek látszott a megasszonyosodott
Mária mellett.

– Engem pedig csak a te dolgaid érdekelnek, Lajos. Szeretném tudni
mindig, hogy kivel és miről tanácskozol… Szeretnék melletted állni,
amikor az uriravaszság vermet akar ásni lábaid előtt… Szeretném, ha
egyetlen szavadat se mondanád ki mielőtt velem nem tanácskoztál.
Vigyáznunk kell egymásra, Lajos, mert nincsen senkink. Olyanok vagyunk,
mint az erdőben eltévedt két árvagyermek: ha elbocsátjuk egymás kezét,
eltévedünk a sötétben és felfalnak a vadállatok.

Lajos király, mint aféle érzelmes lélek, szerette a szép szavakat, –
elég gorombaságot kellett hallgatnia a tanácsosaitól.

– És, ugy-e, mi sohasem hagyjuk el egymást? Nem tévedünk el a sötétben?

Mária a zsámolyon előtte térdelő király hajzatát simogatta és
megcsókolgatta az ezüstös fürtöket.

– Amig reám hallgatsz, Lajos, addig nem történhetik velünk semmi baj,
mert én mindent nagyon meggondolok és szeretem tudni másoknak a
gondolatait is.

– Valóban értenél a gondolatolvasáshoz, mint a palotában mondogatják?
Mondd meg tehát, hogy mit gondolok én most magamban?

Mária a király szemébe nézett, mintha ott valamit keresne, – az ujja
hegyeivel pedig kitapogatta a király homlokát, mintha ott keresné a
gondolat mogyoróját. Aztán halk, varázsló hangon, mintha valami nagy
titkot mondana, igy szólt:

– Mióta a szobámba léptél: egyetlen dolog felett gondolkozol… Hogyan
mondhassad el nekem, hogy a Brandenburgi őrgróf és Szalkay esztergomi
primás ugy összevesztek, hogy csaknem karddal mentek egymásnak…

– Szent igaz, – kiáltott fel Lajos király. – Otthagytam őket a
trónteremben. Báthory nádorispán uramra bizván a dolgot, hogy őket
egymással kibékitse.

Mária szórakozottan nézett maga elé:

– Nehezen fog menni a béke, mert asszony van a dologban. Az a bizonyos
megtermett, vöröses, derék asszonyság, a csehországi Heléne, aki hol a
Brandenburgit, hol az esztergomi papot vezeti orránál fogva. Az ilyen
Heléne féle nőknél sohasem lehet tudni, hogy kit is szeretnek valójában…
A Brandenburgi, bár elmult ötvenesztendős, még mindig férfi a gáton,
akit mindenkinek észre kell venni. De az esztergomi primás viszont
nagyon gazdag, aki elevenen nyuzza meg a zsidókat, hogy pénzüket
kicsiholja belőlük. Vajjon, mit szeret inkább Heléne, – a vitézséget
vagy a pénzt?

A király nem mutatta, hogy valami tulságosan érdeklődne Heléne testi és
lelki bájai iránt, inkább bosszuság látszott az arcán.

– Az ördög hozta ide ezt a boszorkányt Csehországból. Annyi most már
bizonyos, hogy egyik jóhivünket miatta elveszitjük, – nem maradhatnak
egymás mellett a megvadult urak. A Brandenburgi már széltében hirdeti,
hogy a magyar urakat a legközelebbi országgyülésen felpiszkálja, hogy
nézzenek utána az érsek számadásainak, – mig Szalkay uram fogadkozik,
hogy mindaddig, amig a Brandenburgi a budai palotában van: egyetlen
dénárt sem kölcsönöz nekünk. Most mondd meg, Mária, hogy mit tegyünk?

Mária sürgősen felelt:

– Te ne avatkozz a dologba. Rá kell bizni Helénéra, hogy intézze el a
dolgot a lovagjaival. Amelyiket a kettő közül Heléna választja: amugy is
az lesz a győztes a szarvasbikák tülekedésében.

Lajos király a homlokára szoritotta a két tenyerét és panaszosan
felkiáltott:

– Mindig csak pénz, az az átkozott, nyomorult pénz, amely miatt nem
tarthatok olyan rendet a budai palotámban, amilyent szeretnék. El kell
türnöm, hogy a jelenlétemben káromolják egymást az urak, mert nem tudom,
hogy mely órában lesz szükségem egyikre-másikra. El kell nyelnem, hogy
tiszteletlen viselkedésük nem tetszik és inkább ülök egy rozoga
vadászkunyhóban a budai hegyek között, mint Mátyás trónusában.
Hallgatnom kell, amikor urak, papok és zsidók hangos lármával követelik
azon pénzösszegeiket, amelyeket a királynak kölcsön adtak. És nem
szólhatok akkor sem, amikor azzal fenyegetnek, hogy majd elküldenek az
országból… Valamit tenni kell, Mária, mert agyam megpattan a két korona
sulya alatt, amelynek kellő viseléséhez többé nem kell korunkban más,
mint teli pénzes-szekrény.

Mária ismét kezébevette Lajos király fejét és anyáskodva, vigasztalva
simogatta:

– Lásd, Lajos, én sohase mondtam neked, hogy milyen gazdag voltam
lánykoromban, én azt a szót, hogy pénz, csak attól a naptól kezdve
hallottam, mióta magyar királyné lettem. A mi országainkban a férfiak
maguk végzik el azokat a dolgokat, amelyek a pénz megszerzéséhez
szükségesek. De én ezért nem teszek szemrehányást neked, mert fiatalabb
vagy nálam egy esztendővel. Ifju mellett öregasszony lettem…

Lajos király máskor tán felnevetett volna a királyné szentimentális
szavain, de ma sokkal borusabbak voltak a gondolatai, mint sem kedve
lett volna a nevetéshez… Akár Brandenburgi megy el a palotából
elégedetlenül, akár Szalkay érsek uram: mindenképpen megvan a baj… Az
előbbi fizette a budai palota lovastestőreit a maga zsebéből, az utóbbi
szerezte a pénzt, amikor arra szükség volt.

– De hát az imént mondtad, – kiáltott most fel Lajos király – hogy össze
kell tartanunk. Kihez forduljak a gondolataimmal, ha nem hozzád?

– De mikor ezek a gondolatok mindig csak pénz körül járnak? –
ellenkezett Mária. – Egy fiatal nő másról is akar hallani attól a
férfitól, akit lelke mélyéből szeret, mint a papok, vagy a zsidók
pénzéről.

A király most türelmetlen mozdulattal emelkedett fel a zsámolyról,
amelyen üldögélni szeretett, amikor Máriával beszélgetett:

– Megyek is már vissza az urak közé, mert nyilván tüvé teszik értem a
palotát? Voltaképpen csak akkor van kedvük a jóizü veszekedéshez, ha
engem is bele tudnak vonni a dolgokba. Egymást utálják, unják, szóra sem
tartják érdemesnek. Igérem, Mária, hogy ezentul odakivül a küszöbön
hagyom a gondolataimat és bajaimat. Mindig oly vidoran fogok hozzád
belépni, mint egy vőlegény.

Mária most hirtelen felállott és bensőséges csókot nyomott a király
szájára.

– Ne menj el tőlem sohase csók nélkül, mert mikor egyedül vagyok és a
magány gondolatai kinoznak, mindig azt gondolom magamban, hogy már többé
sohasem látlak.

Lajos király felelevenedett a királyné csókjától, mint egy tetszhalott.
Viszonozta a csókot, átkarolván élete párját. Hosszu ideig állottak
összeölelkezve, feledve urakat, papokat és zsidókat…

– Az étkezésnél együtt leszünk ismét, – rebegte Lajos, kibontakozva a
királyné karjaiból.

– Ó, hogy a pokol fenekére kivánok minden érseket, őrgrófot és
tanácsurat, amikor téged elmenni látlak mellőlem, Lajos! – kiáltott fel
Mária. – Az arcuk kajánságát, tekintetük alattomosságát, róka-beszédüket
én nem birom elviselni. Ha férfi volnék, mindennap halált osztogatnék
közöttük. Csak a lelkedet, tündöklő fényes lelkedet nyomorgatod,
királyom, amikor a társaságukban a trónusra ülsz, holott ők mindannyian
a trónust akarnák kitépni alólad.

– Az étkezésnél együtt leszünk, Mária, – felelt a király és megint csak
átölelte a feleségét, mintha nem tudná elhagyni a legrövidebb időre sem.

– Majd készittetek neked valami meglepetést. Van egy budai kereskedőm,
aki rendületlenül bizik abban, hogy a magyarokkal való csatározásban
előbb-utóbb mi leszünk a győztesek. Majd elküldöm a konyhamestert ehhez
a kereskedőhöz…

A király ugyan megszokta, hogy Mária jókedvében maga törődött a királyi
konyha ügyeivel, de ez mindig különös örömet okozott neki. Édesanya
nélkül növekedett fel, azt várta Máriától, hogy a holt édesanyát is
pótolja. Már az ajtónál volt a király, a keze a brabanti csipkével
bevont kilincsen, amikor mégegyszer visszatért és megölelte Máriát.

Mária betartotta a szavát, valóban szerzett meglepetést a királynak az
étkezéshez a mindennapi vadpecsenye mellé, amelyet a királyi vadászok
ingyen szállitottak a konyhának. Mária ismerőse, az a bizonyos budai
kereskedő, a dunai halakat vásárolta meg a halászoktól és ezen szép
vagyont szerzett. Miután éppen olyan időpontja volt az esztendőnek:
amikor a hozzáértők a rákot élvezhetőnek mondják: Mária a konyhamestert
azzal a paranccsal küldte el, hogy attól a bizonyos kereskedőtől rákot
szerezzen, mert ezt a csemegét igen kedvelte vala Lajos király.

A király nagyon megörvendezett, amikor a fiatal ludak (özvegy Perényiné
Kanizsay Dorottya küldte őket Győrből, mert ez az asszonyság hires volt
arról, hogy már januárban is tudott fiatal luddal kedveskedni az
ismerőseinek) és a bárányok elmultával a szokásos, szijas vadpecsenye
helyett a konyhamesterek egy nagy ezüstszakajtóban körülbelül száz darab
piros rákot állitottak az asztalra.

– Mária, – kiáltott fel Lajos király – ezek nem mindennapi rákoknak
látszanak. Az már az első pillanatra megállapitható, hogy nem Sárkány
Ambrus uram termései, mert a főispán még mindig azt hiszi, hogy az ő
nagyranevelt szalai rákjai az igaziak, pedig azoknak húsán érezni az
elhullott állatokat, amelyekkel Sárkány uram a maga rákjait felneveli.
Ezek a rákok még csak nem is a Dunában termettek, hanem valami kisebb
folyóban, valami pocsolyában.

Mária felelt:

– A Csele-patakban Mohácsnál; onnan hozták fel őket a naszádosok, akik a
nuncius ur igérte két ágyuért jöttek…

– Igen, a két ágyu, amely ott hevert az udvar sarkában – felelt
szórakozottan Lajos király. – Azokat az ágyukat senki se merte elsütni…
Remélem, a nuncius ur kovácsai alaposan megjavitották őket… Nyomban
látni ezeken a rákokon, hogy valami olyan vizben növekedtek, ahová apró
halon kivül ritkán kerül valami zsákmány. Ezért maradnak meg az efajta
rákok is apróknak, de nagyon izleteseknek.

Lajos király nagyon szeretett a teritékre került ételekről beszélni,
mert már atyjától is igy hallotta.

A rákokat kézzel szokás enni, legfeljebb csak egy kis kést kell hozzájuk
használni, amellyel a rák ollóját és farkát megtisztitani lehet. A
király ellenben a fogaival roppantgatta fel a rákhéjakat, amelyek
nagyokat pattantak. Mint a mogyorót eszik a gyermekek, olyan mohón
fogyasztotta a rákot a király. Igazi Jagelló volt, aki
testestől-lelkestől átadta magát az evés gyönyörüségének.

De Mária ugyancsak értett az evéshez, nem sajnálta magától a
legzsirosabb falatokat sem, – ő még darabideig a Perényiné ludjainak a
csontjait szopogatta és apró zsemlyécskével törölgette a zsiros tálat.

Ettek szótlanul, mint kiéhezett gyermekek.

Ha valaki látta volna őket a palota ama kis szobájában, ahol akkor
teritettek a számukra, amikor nem láttak asztaluknál vendégeket: bizvást
azt gondolhatta volna magában, hogy ezeknek a fiataloknak semmi bajuk
nincs, mert hiszen az evésben olyan kárpótlást találnak szenvedéseikért,
mint a mesebeli gyermek a hamupogácsában.

Az evés befejeztével a király átnyujtott egyet Máriának ama
halszálkákból, amelyet Brandenburgi őrgróf tanácsára mindig a zsebében
hordott.

– Mária, – mond a király – sajnálom az öreg Bornemisszát, aki már
esztendők óta tejeskásán él a rossz gyomra miatt.

– Nem is való más ilyen vén fukarnak! – felelt Mária. – Ahányszor
asztalunkhoz ültetem, a vén embernek ugy jár a szeme, mint egy zálogosé.
Összeolvasta az ezüstevőeszközöket, a sótartókat, a tálakat, mintha azt
lesné, hogy nem küldtünk-e valamit zálogba. Kiszámitja magában, hogy
ennek, vagy amannak az ételnek elkészitése mennyi pénzbe kerülhetett.
Meglesi, hogy mennyi ételmaradékot hordanak le az asztalról a cselédek
és érdeklődik, hogy mi történik azzal. A multkor is nagy patáliát
csapott, mert észrevette, hogy a szakács egy rácvárosi kocsmárosnak
adott el ételmaradékot.

A király jóizüen ejtőzött:

– De mindig csak tejeskását enni, Mária!… Milyen lehet az ilyen embernek
a kedve, a gondolata! Emlékszem, gyermekkoromban, amikor nagyon
szegények voltunk itt a budai palotában: évekig juhoskását főzetett az
apám. Ó, mennyit szidták szegényt a háta mögött, mert a cselédeknek enni
kell adni, nem elégszenek meg a jószóval, amelyben bőven volt részük az
apámtól.

– Hát ennek az időnek most már örökre vége van, – mondá Mária. – A
juhoskását elvitte magával emlékbe az öreg Jagelló. Fényleni fogunk
megint, bármint törekednek is arra a magyar urak, hogy a királyukat
örökös szegénységben tartsák. Távollétedben itt járt a pápai nuncius ur,
királyom, és megigérte, hogy a déli veszedelemre való tekintetre
kieszközli a szentatyánál azt, hogy a budai templomok egyházi kincseiből
pénzt veressünk.

– Régi terved tehát valóra válik, – kiáltott fel Lajos király ebédutáni
kedvvel és megfelezte Máriával annak a kristály-kancsónak a maradékát,
amelyben a sashegyi vörösből szolgáltak fel az ebédhez. A Sashegy még a
királyé volt.

Mária nem utasitotta vissza az italt, mert mióta asszony lett, a budai
udvarnál megszokta az ebédutáni poharazást. Igaz, hogy sohasem ártott
meg neki az ital, mert a megnyergelt paripa mindig készen állott, hogy a
királynét a bőséges evések és ivások után szélsebesen a budai hegyek
közé vigye, hogy gyomra, veséje rendbejöjjön.

De ma hiába várt a megnyergelt paripa, a királynénak nem volt kedve
kilovagolni, bár Lajos király szemhéjai már fáradtaknak látszottak.

– És hogyan akarod a pénzverést végrehajtani? kérdezte csendesen Lajos
király.

– Szabad kezet kérek tőled, királyom, hogy az én dolgomba senki ne
avatkozhasson. Akkor el leszünk látva mindketten pénzzel, amiről amugyis
folytonosan ábrándozol. Ugy tanultam, hogy a Szent Bibliában
pajzsosembernek nevezik a szegénységet. Nos, hát a pajzsosembert
mindörökre kitesszük az ajtón.

– Gondold meg, egyházi kincsekről van szó, Mária.

– Nem kell félned, Lajos, mert a nuncius a mi emberünk. Ez a jóságos
atya belátja, hogy a magyar király nem élhet többé abban a szégyenteljes
szegénységben, amelyben eddig leledzett. A nunciussal megérttettem, hogy
azért nem küldenek hadakat, segitségeket a külföldi fejedelmek, azért
vagyunk mindenfelől magunkra hagyatva, mert nincs pénzünk. Majd másként
beszél akkor őfelsége Ferenc, a francia király, aki most a szultánt
piszkálja ellenünk, amikor hirét veszi, hogy Budán megint annyi pénz
van, mint Mátyás király idejében. De nagyot néz ott a bocskorosai között
Szapolyai Jankó is, a nagyfejü tót-király, ha meghallja, hogy Budán
többé nem éhezik a király… Kiverjük az ellenségeink szemét
jótallérokkal, leverjük kaján mosolyaikat arcukról és ámulttá nyitjuk
rókatekintetüket. Bosszut, édes bosszut jelent elsősorban a pénz, amely
a mi kezünkbe jut. Lajos, nem akarsz bosszut állni ellenségeiden?

Lajos király széttaposott egy rákhéjat, amely az asztal alá került.
Reccsent az csizmája alatt, mintha máris ellenségeivel mérkőzne.

– Saját fészkében kell megverni az ellenséget, amint Mátyás király
csinálta valamikor a csehekkel, amikor hordóváraikban megrohanta őket, –
folytatta Mária, aki igen jól ismerte Lajos királyt, ez a fiatalember
ugyancsak a fiatal Mátyáshoz szeretett volna hasonlitani. – A mi
ellenségeink itt vannak Budán. Nagyobb ellenségeink ők, mint a végeknél
álló törökök. Ezek a gazdag főurak, akik itt mindenfelé a maguk
palotájában laknak és nagyobb hadakat tartanak, mint maga a király… Nem
hallod, hogy minden este hogyan trombitáltatnak, kürtöltetnek, amikor
vendégeiket mulatságba vagy lakomába hivják? Nem hallod, hogy mily
megvetéssel beszélnek a király szegénységéről, aki kénytelen
Brandenburgival vadászatra menni, ha jól akar lakni? Nem hallod aljas
röhejüket, amikor elbeszélik, hogy a királyné hitelbe vett posztót a
budai kereskedőktől, hogy magát és háznépét felruházni tudja? Hát azt
nem hallod, hogy a mi cselédeink elsomfordálnak a trombitáló házakhoz,
hogy részük legyen nekik is abban a mulatozásban, amit a budai palotában
nélkülöznek? Én aszony vagyok, én mindent meghallok, azt is, amit
csendesen mondanak.

– Csak ezért kell pénzt csinálnunk? – kérdezte hirtelen elcsüggedve
Lajos király, aki rendszerint gyorsan változtatta a hangulatait.

A királyné nem felelt, mert a nyitott ablakon át ebben a percben hangos
trombitálás hallatszott be a budai utcákról. Vérezve alkonyodott, az
égboltozat déli szelet jelzett, a kert nagy fái már harsogva vittek
lombjaikban a nagyhatalmu szélből némely hangokat…

– Tudod-e, királyom, hol trombitálnak? – kérdezte szenvedélyes hangon
Mária, amint Lajost a kezénél fogva a palota nyitott ablakához vezette.
– Szalkai uramnál trombitálnak, akinek amott áll a palotája a Viziváros
felé, aki ma este nagy mulatságot rendez ama Heléne nevü nő
tiszteletére, akinek kedvéért ma csaknem kardélre ment a
Brandenburgival… Tudod-e, ki az a Heléne? Egy olyan nő, akinek nevét nem
szokás együtt emlegetni se az asszonyokéval, se a leányokéval… Hazátlan
perszóna, akit szöktetve vittek el Csehországból. És az érsek, hogy
tüntessen vele: nagy lakomát csap ma a tiszteletére. Én láttam innen az
ablakból a kövér tulkokat felhajtani az érsek udvarába; én láttam a
halászokat görnyedni nád-iszákjaik alatt; láttam a budai kenyérsütőket,
amint az édeskenyeret cipelték… És nézd, királyom, mindenki ott lesz az
érsek meghivására, aki csak számit valamit Budán…

– Nézd, most fordul ki a várral szemközt lévő palotájából a
tárnokmesterünk, Thurzó uram, ama Fugger-rokon, aki Szalkai uram gyors
meggazdagodása miatt ugy ráncolgatja a homlokát, mintha varju járta
volna be azt. Most pedig ugy félre van vágva a mentéje, mint valami
násznagyé. Persze, hogy ő lesz ma a násznagy, amikor az esztergomi érsek
ur balkézről feleségül veszi Helénet.

– Amott huzódik lovasaival, a bástya alatt Sárkány Ambrus uram, a
főispán, aki nem mer egyedül elmenni sehová, mert bünei nyomják
lelkiismeretét. Hiába bujkál Sárkány uram a bástya alatt. Én látom őt,
látom a gondolatát is… Vajjon, miféle szerepe lesz őkegyelmének a mai
házasságkötésnél? Megint csak a halakról és madarakról gondoskodik a
lakomához, vagy pedig ő viszi a fáklya-táncban elsőnek Helénet?

– Ej, haj, a vén Bornemissza sem sajnálja kidugni nagy szakállát a
palota kapuján!… Vajjon, minek kell ez a vénség a lakomához, ahol kását
tán nem is főznek? Tán csak nem azért hivták meg vala, hogy a hárfahang
mellett szemérmetlen dalokat énekeljen?

Mária erősen fogta a király kezét, mert minden uj látomány, amely az
esztergomi érsek palotája felől felmerült: minden idegében megrázta.
Mégis csak asszony volt, aki néha nem tudott magán uralkodni… Lajos
király egykedvüséget szinlelt, habár felesége szenvedélyessége,
felindultsága ő reá is átragadt.

– Még csak a Brandenburgi hiányzik a dicső társaságból, – mormogta a
király a szakállába és megszoritotta Mária kezét, hogy az felszisszent.

– A Brandenburginak rossz estéje lehet… Nem csodálnám, ha egy kis
illuminációról gondoskodna az érsek lakomájához, – felgyujtatván néhány
viskót az érsek palotája körül, – felelt sokatmondó tekintettel Mária. –
Remélem, Lajos, nem haragudnál meg ezért a Brandenburgira?…

– Én már többnyire semmiért sem haragszom, – szólt Lajos király és
elvonta feleségét az ablaktól. – Az est hüvösödik, a vadludak már
vándorutra kelnek, nem éri meg Szalkai uram, hogy holnap náthás legyél
miatta…

A királyné megütötte az asztalon álló rézdobot, mire cseléd sietett elő.

– Világitsatok és zárjátok be az ablakokat… Üzenjétek meg a testőröknek,
hogy aki közülük ma éjszakára elhagyja a palotát: az többé akár vissza
se jöjjön. Csend és békesség legyen itt, még ha a fejetetejére áll egész
Buda… Aludni akarunk ma.

A gyertyák és mécsesek sorban kigyulladtak a királyné termeiben. Lajos
király egy széles németalföldi kerevetre feküdt, amelyet Mária hozott
még staffirungba a „csibefalók“ országából, akik az ilyen széles
diványokon szeretik elvégezni az emésztésüket. Összekulcsolta a két
kezét a homlokán, mint gyermekkorában tanitotta erre Balbi Jeromos uram,
a nevelője, mert a kezeknek nem szabad a takaró alatt lenni… A ballábát,
amelyet görcs szokott kinozni a vérkeringési zavarok folytán: egy
párnácskára fektette, mert a görcs igy nehezebben csiphette meg.
Valamely altató-dalt zümmögött magában, amelyről mindig azt hitte
titokban, hogy még az édesanyjától hallotta, pedig az legfeljebb a
másvilágról énekelhetett neki, miután Lajos korai világrajövetele miatt
halálát lelte…

Mária hátrakulcsolt kézzel járt fel és alá a termekben, mintha génuai
bársonyból való ruhájának a zizegését akarná szüntelenül hallgatni. Sok
mindent tud az ilyen bibor-bársonyruha beszélni annak, aki megérti
szavát… Néha, a jónapokban: ugy tud hizelegni ez a ruha, mint valami
dajka… Máskor nem hagyja elaludni az indulatokat, mint Nessus inge a
fájdalmakat. Ma egész különös képeket vont Mária szemei elé a
ruhasuhogás.

Hirtelen feltünt előtte Keresztelő Szent János-utcája, amely
töredelmesen, mintha gyónásból jönne, kanyarodott a hegyoldalában… Az
utca sarkán Szent János-temploma, amelyet magas vasrácsozat vesz körül
ama éjjeljárók miatt, akik a templomok kincseit szeretnék elrabolni,
mert azt hiszik, hogy éjjel alszik az Uristen és a sekrestyés… A
vasrácsos keritésen bévül Szent Mihály-havi napon, amikor János
fővételének napját tisztelik, ez az ut most már a templom körül pirosló
fák leveleivel van behintve, nincs annyi ideje a templom-szolgának a
Szent Mihály-havi levelek elsöpörgetéséhez, mint amennyi idejük van a
fáknak a levelek hullajtásához. A hivők lábnyomait befődik a falevelek,
ledorongolják a hulldogáló vadgesztenyék, átszövik a pókfonalak, mintha
már nagyon régen elmult volna még emlékezete is a tegnapi körmenetnek,
amelyben a királyné, mint az utca leggazdagabb lakója, vitte elől Szent
János ereklyéit… Az omladozó paplak, amely a templomhoz van épitve,
olyan régi, mintha még Szent István király idejében épült volna, de a
vadszőlő szivesen felkuszik falaira, még sárgultan, hervadtan is. A
bodzafák még emelgetik sárga mécseiket, mert még nem köszöntött be az
esős évszak, amely majd végleg elsiratja a fák gyönyörü életévét. Lehet,
hogy némelyik bodzafa nem is fog kivirágozni a jövő esztendőben, mert a
lusta egyházfinak tüzelőre volt szüksége az unalmas télben.

És a düledező paplak mellett van az a ház, ahová Mária gondolatai ez
éjszakán szálldosnak, amig a király fektében a dajkadalt dudolgatja,
hogy álmot erőszakoljon parázsként égő szemhéjaira.

A Mária háza. Még apósa, Ulászló király nászajándékából származik. A
budai palotán kivül csak ennek az egy háznak volt ura a régi király, azt
is a menyének ajándékozta.

Kertes ház, amely ritkaság a Keresztelő Szent János-utcában. Kerités
ugyan nem védelmezi, mert ha volt is ilyesmi körülötte, azt még II.
Ulászló idejében ellopták. Ellenben a virágágy, amely a ház előtt van:
minden évben meghozta a maga termését, gondoskodnak arról a szomszédos
templomtornyon lakó csókák és galambok, amelyek bizonyára a keblükhöz
szoritva hordják a budai hegyekből a virágmagvakat, hogy a királyné
kertje virág nélkül ne maradjon. Ez évben piros virágok nyilnak benne,
nagyok és ritkák, mint az emberek között is vannak ritka példányok.

A ház emeletes. Valamikor – talán még Ulászló előtt – sárgára volt
festve, mert a rácvárosi kőmívesek ezt a szint tartják a
legtartósabbnak. Az ablakok helyén, ablakdeszkákon szövögeti fonalát a
pók, mert ebben a házban nem szokás az ablakokat kinyitni. Benn kongó,
félhomályos termek, ahol a porrétegben már régen nem látszik emberi
lépés nyoma. Ez a királyné háza. Zárt, csöndes, divatjamult, a világból
kiment… Talán kisértetek is laknak benne… S egyszerre kalapácsolás,
dörömbölés hallatszik majd a házból, amelyet már mindenki eltemetett
magában. Itt fogja veretni a pénzt Mária…

– Alszol, Lajos? – kezdte a királyné. – Azt hiszem egyedül vagyunk a
palotában, uraink, papjaink és cselédeink mind elszökdöstek oda, ahonnan
a muzsikaszó hallatszik. Nyugodtan beszélgethetünk tehát a
tennivalókról, a függöny mögött nem hegyez rókafül…

Lajos király felriadt félálmából.

– Senkit sem akarok a közelemben tudni, csak téged, Mária, mert lehet,
hogy meghalok a mai éjszakán, hogy koraősz fejemet elvigyem ebből az
országból, ahol ezt a főt sárral hajigálták meg.

– Ó, királyom, – kiáltott Mária és letérdepelt Lajos fekvőhelye mellé. –
Még mindig az emészti lelkedet, amit a magyar urak mondanak neked,
amikor reggeltől-estig részegek? Szemedre hányják neked, hogy sokat
alszol, délig alszol, mint akár atyád. Mert ők korán kelnek, mert az
ördög nem hagyja őket nyugodni. Korán kelnek és vadat, madarat, zsirt,
hagymát, büdös turót tömködnek korgó gyomraikba, hogy az köszönettel
fogadja a hideg borokat, amelyeket e szörnyü ételekre ráöntenek… Azt
szeretnék, hogy ugy élne királyuk is, mint akár ama Zápolya, akivel nem
tudnék beszélni sem a szakállából és bajuszából kiáradó hagymaszag
miatt…

Lajos király felnyögött, mintha iménti szivszorongásos álma még mindig
üldözné…

– Éppen Zápolyával álmodtam. Medvebőrben és bivalyok bőrében jött be a
palotába. Mátyás király kőkockái mozogtak a lépései nyomán, a hüségükkel
kancsókat emelgető testőrök a falhoz lapulva álltak a szörny előtt, a
frájjaid szőrös kezét csókolgatták és borzadályos lépéseivel behatolt
ide a te szobáidba, ahol te éppen ugy térdepelve vártad őt, mint egykor
engem vártál nászéjszakánkon… Mondd, Mária, igaz lelkedre, nem járt itt
Zápolya, amig aludtam?

Mária az innsbrucki apácák modorában összefonta kezét:

– Senki sem járt itt, csak az imádság fejed körül, amelyet mindig a
szivemben érzek akár látlak, akár nem látlak.

A király megfogta Mária kezét. Jéghideg volt az is, mint az övé:

– És tudod, Mária, mit éreztem még álmomban? Azt éreztem megint, amit
gyorsan elmult ifjuságomban mindig éreztem, hogy engem ezen a világon
nem szeret senki… Jégkéreg támadt álmomban a szivem körül, jegesmedvévé
változott Zápolya, nagy sötétségbe meresztettem a szememet, amely
sötétségben olyan egyedül voltam, mint a koporsóban… Nem szeret senki,
sikongattam magamban. Nincsen senkim, verdestem a mellemet, mint néha
napján, amikor a kancellár meggyóntat. Egyedül kell végigmennem az
életen és a halálon, – gondoltam végül magamban, amikor a megbánás ugy
hullott reám, mint a papok széthintegetett szenteltvize. És Zápolyát
láttam folyton, hol a fejemnél, hol a lábomnál, hol meg – ó, szörnyüség
– a te karjaidban, Mária.

– Hol van Tomori, hogy végre lenyisszantsa ennek a kigyónak a fejét? –
kiáltott fel Mária.

– Álom. Rossz álom, – suttogta Lajos király, mintha nem is hallaná Mária
felkiáltását. – Apám hitt az álmokban. Igaz, hogy öregségére már nem
álmodott mással, mint száraz marhahusokkal, amelyeket álmában evett
kiéhezett gyomra kedvéért. De ezek a husok sohase voltak idejében kéznél
és apám meghalt, anélkül, hogy egyetlenszer is jóllakhatott volna
azokból az ételekből, amelyeket álmában evett.

Mária kivonta kezét a király remegő kezéből.

– Lajos, térj magadhoz… Majd mindjárt hivatok valakit, aki bizonyosan
itthon tartózkodik a palotában, nem ment el az esztergomi érsek ur
dinomdánomjára.

– Ugyan! Ki volna az? – köhintett a király és fektében megfordult, hogy
a szive körül elnehezedő vért kissé megforgassa.

Mária megütötte a rézdobot és a cseléd belépett.

– Logus Tamás főtisztelendő ur jöjjön.

Lajos király hirtelen felnevetett, amint a szivetáján lévő nehézség
muladozni kezdett:

– Nem, Mária, még nincs szükségem a halotti szentségekre. Egyébként is
törvényeink értelmében a magyar királynak kijáró halotti szentségeket
csupán az esztergomi érsek ur szolgáltathatja, az pedig ma éjjel a
nászlakomáját tartja.

Logus Tamás nem volt messzire, ott ült szokott helyén, Mátyás király
könyvtárában, amely a királyi pár közvetlen lakosztályához tartozott.
Egy nagy könyvvel a kezében lépett be a királyné szobájába, arcán most
is ama fagyott mosoly, amelyet tán valamikor ifjukorában vont fel,
amikor először kezdte nézegetni az élet különlegességeit. E percben
azonban öregnek látszott Logus Tamás, mintha megviselték volna a
gondolatok, meggyötörték volna a könyvek, megnyomták volna az éj
kisértetei. Fáradtan tekintett körül a jól ismert szobákban. A fekvő
királyról szórakozottan levonta tekintetét és a kigyó-rugalmassággal
felemelkedő Máriára függesztette a szemét.

A királyné felindulás nélkül, szolgákhoz és házi cselédekhez mért
nyugodt hangon beszélt:

– Őfelségének, Magyarország és Csehország királyának aggodalmai,
boszorkány-nyomásai vannak arról a pénzveretésről, amelyet már régebben
tervbevettem. Mondaná el, főtisztelendő ur, hogyan lehetne nézete
szerint a pénz-csinálást megoldani?

Lajos király a széles németalföldi diványon meghallván, hogy a papot nem
azért hivták elő a könyvtár magányából, hogy vele ördögüzést végezzen, –
amit hajdanában elégszer látott uratyja körül – felvidámodék, fektéből
felülve, térdére csapott két tenyerével:

– Hát halljuk, mit tud a főtisztelendő atya, a humanista tudós, érvül
felhozni arranézve, hogy a magyar király megtölthesse kiürült pénztárát?

Logus Tamás egykedvüen kezdte:

– Egyelőre csak az a jelenteni valóm, amiért éjszakámat felségtek szobái
mellett töltém, hogy körülbelül a növekvő hold megjelenése óta a rácok
városnegyede lángokban van. Némelyek azt mondják, hogy ezt a tüzet a
pogány törökök rendezték a budaiak megrémitésére. Mások viszont azt a
véleményt hangoztatják, hogy a Brandenburgi őrgróf, aki a király előtt
ma bizonyos megszégyenitésben részesült az esztergomi érsekkel szemben,
rendezné ezt a kivilágitást király őfelsége és Szalkai uram
tiszteletére. Holott…

A király és a királyné az ablakhoz siettek, ahonnan valóban tekintet
nyilott a rácok városnegyedére, amely lázpiros hullámba látszott
merülve.

A humanista nyugodtan folytatta:

– Holott az óbudai mezitlábasok mellett éppen a Brandenburgi vitézei
igyekeznek azon, hogy királyné őfelsége háza a Keresztelő Szent
János-utcában épségben megmaradjon…

– Azt remélem is, – kiáltott fel Mária az éjszakában mutatkozó tüzes
fellegeket szemlélve, amelyek a sötétség tengeréhez érkezve oly
nyomtalanul tünnek el vala, mint akárcsak a nagy emberi indulatok.

A humanista a maga egykedvü hangján folytatta:

– A budai darabantok és az éjjeliőrök mindenkori parancsnoka, a királyi
konyhamester ur, azonban már megállapitotta a rácvárosi tüz okát. Egy
pintérmester, aki nagyon fél szájas feleségétől, éppen a házitüzhely
előtt gunnyasztott, amikor felesége a vacsorához hivta őt. A pintér esze
nélkül szaladt az asszony hivására, a tüzet égve hagyta és a tüz körül
felhalmozott aprófa lángot kapott…

– Szóval, megint egy asszony okozója mindennek, – felelt a királyné az
ablak mellől, ahonnan a tüzvész jelvényeit, azokat a megfejtetlen
iramodásu lángnyelveket nézegette, amely jelvények éppen olyan örök
ismeretlenségek maradnak mindörökre az emberek előtt, mint a felhők
járás-kelései, a vizek hullámzásai és a földrengések okai.

Lajos király dermedt szótalanságba merülve figyelte a tüzet. Gyermekkora
jutott eszébe, amikor gyakran volt a tűz atyja palotájának a környékén.

A királyné az ablaktól elfordulva a régi hangon szólalt meg:

– A tüzet majd eloltják Brandenburgi emberei, vagy pedig porig égnek a
viskók, ez igazán nem zavarhatja meg mindennapi életünket. A tornyok
remélhetőleg épségben maradnak és a harangozók holnap reggel éppen ugy
elvégzik mindennapi munkájukat, mint egyébkor. Felköttetném azt a
harangozót, aki holnap délben nem jelentené a házamnak, hogy dél van.

A humanista mindent tudott:

– A Keresztelő Szent János-utcában éppen csak a sarki bormérést rabolták
ki a vitézek. Kellett a mély pincében felhalmozott bor a tüz oltásához.
Királyné őfelsége ugy sem szerette ezt a helyet, ahol a háza
szomszédságában a bormérés látogatói folytonos gajdolással, okoskodó
lármával, asztalverdeséssel töltötték az idejüket. Nem mondhatnám, hogy
nagy kár volna a bormérés elégéséért.

A királyné megint hátrafonta a kezeit, ami azt jelentette, hogy
elmélyedt gondolataiba:

– Arról beszéljünk, főtisztelendő uram, hogy a királyoknak ki adá a
jogot ahhoz, hogy olyan pénzt veressenek a népeik számára, amilyent
éppen akarnak?

A humanista bölcsész a szája szögletében mosolygott:

– A királyok mindig bölcsen cselekednek, mert Isten és történelem
vigyáznak reájuk, hogy dolgukat el ne hibázhassák. Istennel el nem
számolhatunk, de a történelemirókkal igenis van leszámolnivalónk, akik a
királyok cselekedeteit mindig ugy mutogatják nekünk, mintha azok Isten
akaratai lettek volna, amelyeket földi megbizottjaik, a fejedelmek utján
tudattak az emberekkel. Hinnünk kell a történelemiróknak, mert nekik
tanuik vannak mindenre.

A humanista szivesen beszélt volna még erről a témáról, de a királyné
közbeszólott:

– Tehát a királyok olyan pénzt csinálhatnak maguknak, amilyent akarnak?

– A királyok igen, csak az alattvalóiknak, legkülönösebben a zsidóknak
van meg az a jussuk, hogy mérlegre tegyék a királyok pénzét és
összevessék azt más királyok pénzével. Ilyenformán történik, hogy egyik
tallért jobb kongásunak mondanak, mint a másikat.

A királyné megint közbevágott:

– Mi történne akkor, ha én például a királyéhoz hasonló tallérokat
veretnék, csakhogy az ezüst helyett több rezet kevernék a tallérokba,
mert igy több tallért tudnék veretni?

– Nagyobb dolog nem történhetne, mint csak az, hogy a zsidók a maguk
pontos mérlegeivel kiszámitanák, hogy a király tallérjai mennyivel érnek
többet, mint a királynéé…

– Mit törődöm én a zsidókkal? Előbb-utóbb kikergetjük őket az országból.
Mit mondanának az urak és a papok?

A humanista mosolygott:

– Miután a tiszteletreméltó egyesülést ismerem: azok nem szólnának
semmit, ellenben a néptől visszaszednék a király tallérjait, amennyiben
ilyen forog a nép között és kicserélnék a királyné tallérjaira.

A humanistát a királyné ezután kegyelemben elbocsátotta.

Lajos király, aki egész idő alatt hallgatott, nem vette le szemét arról
a parázsló csikról, amely még mindig az iménti tüzvész helyén
mutatkozott.

– Hallottad, Lajos, hogy ennek a jeles férfiunak, akinek bölcsességét
magad is számtalanszor elismerted: mi a véleménye arról, ha az
államtanács megkérdezése nélkül pénzt veretünk? Mit kell azt tudni
Thurzónak, Bornemisszának, Báthorynak, Szalkainak, hogy mennyi pénzt
veretett a király? Talán, hogy nyomban levegyék belőle a maguk sápját?
Nem ezeknek az uraknak akarok pénzt veretni, akiknek amugyis van
elegendő, hanem neked és magamnak.

Lajos király bólongatni kezdett, mint valaha atyja, akit éppen ezért
Dobzsenak neveztek a birodalmában:

– Azt hiszem megterheltem a gyomromat a rákjaiddal, Mária. Nem érzem
magamat teljesen rendbe. Aludni fogok menni.

A király felemelkedett és háromszor homlokon csókolta Máriát:

– Ami pedig azt illeti, Mária, hogy pénzt akarsz csinálni, hát ha kedved
tartja hozzá: csinálj pénzt. Én azt sem bánom. De most menjünk aludni.


III.  _„A király menjen a másvilágra uralkodni…“_

A király és királyné alkonyattal megszöktek a budai palotából a már
ismert rejtekuton át és csavarogni mentek a budai utcákba. Bő köpenyeget
vettek magukra, hogy senki fel ne ismerje őket, mély kalapot nyomtak az
arcukba, mintha álarcosbálba készülődnének: két pajkos gyermek hagyta el
a palotát… Fiatalok voltak, szerették egymást, egymással akartak élni,
miután pedig ez a budai palotában nem volt lehető, meg kellett onnan
szökni.

– Képzelem, milyen nagyszemeket meresztenek a tanácsurak, amikor
hülthelyét találják majd a királynak, – nevetett csimbókos szakállában
Lajos király.

– Mit akarnak már megint az urak? Mi nem történik kedvükre? – kérdezte
Mária szorosan a király karjába kapaszkodva.

– A tegnapi rákosi országgyülésen a részeg nemesurak azt kiáltozták,
hogy Lajos király uralkodjék a másvilágon; Szapolyai Jankó pedig vegye
feleségül Máriát… Hát ebben az ügyben akarnak velem tanácskozni, ami
elől én megszöktem, – felelt minden felindulás nélkül, sőt bizonyos
tréfás hangsulyozással, Lajos király.

Mária azonban megmerevedve állott meg:

– És hol volt Tomori, hogy nem lövetett bele az országgyülésbe? –
kiáltott fel Mária féktelenül. – Veled, Lajos, rendelkezhetnek a magyar
urak, mert királyuk vagy. De nekem nem parancsolnak, mert én amellett,
hogy magyar királyné vagyok, ausztriai hercegnő is vagyok. Ezt jól
jegyezzék meg maguknak a magyar urak. Hol volt Tomori?

A király csillapitólag simogatta Mária karját.

– Tomori a végeknél van, ahová nekem is el kell indulnom, ha Szolimán
valóban átlépi a Szávát. És különben is gyermekkorom óta ugy neveltek,
hogy ne érdekeljen az, amit a rákosi országgyüléseken a magyar urak
beszélnek. Többnyire már részegen érkeznek meg az országgyülésbe és itt
két hétig részegeskednek, majd elszélednek, anélkül, hogy valamit
határoztak volna. Mit törődünk mi azzal, Mária, hogy mit kiabál
egynéhány berugott ember?

– Szeretsz, Lajos? – kérdezte most más hangon Mária.

– Csak a te életed miatt van még kedvem az élethez. A te drága életed
miatt, amelyet kezembe tettél. Azt akarom, hogy te valódi királyné
legyél, ha már engem uton-utfélen árnyékkirálynak csufolnak, – mondá
elgondolkozott hangon Lajos király, amint merengő léptekkel, Mária
karjába kapaszkodva ballagott a budai utcákon.

Keskeny, kanyargós utcácskák, mintha bujdokolnának a valóságos élet
kigyója elől, mint félénk gyikocskák: ilyenek ezek az utcák. Itt-ott még
egy leégett ház helyen gyászosan feketéllik a tavaszi tüzvészből, ezek a
telkek most mindenfelől összegyüjtögetik a száraz faleveleket, amelyeket
a budai hegyek felől eltáncoltat a szélvihar az alacsony házikók felett.
Őszi falevelek temetői lettek azok a helyek, ahol nemrégiben még emberek
laktak.

– Szegény vargák, timárok, pintérek, bormérők! – sóhajtotta a király. –
Vajjon merre széledtek el a nagyvilágban, miután fészkük elhamvadt.
Jártak nálam, hogy a király segitsen rajtuk a nagybajukban, de miből
adjon a király, amikor magának sincs?

Mária a köpenyeg alatt magához szoritotta a király karját:

– Ezentul majd lesz miből adni a királynak! – mondta biztatón.

Tovább mentek, mindig távolabb a palotától, mintha attól félnének, hogy
onnan utánuk futamodnak a tanácsurak és a királyt köpenyegénél fogva
visszacipelik a tanácskozásba.

Az alkonyatban hosszu árnyékokat vetettek a tornyok, amelyek a
messziségben apránként maguk is árnyékokká váltak.

Lekerültek a Dunapartra, ahol nagy, koporsókhoz hasonlatos, zsindelyes
fedelü teherhajók voltak kikötve. Legalább hatvan hajó egymás mellett,
mert a gabonaszállitás ideje még nem érkezett el.

– Ezeknek a hajóknak legalább a fele a Fuggeré. De van hajója a legtöbb
gazdag budai polgárnak, mert a hajósgazdákat külön hely illeti meg a
templomban.

Arrébb vizimalmok sorakoztak egymás mellett, amelyek majd akkor, mikor
az őrlés ideje elkövetkezik, szerte-széjjel mennek a Dunán.

– Ezt az országot mondják szegénynek! – rebegte Mária. – Hiszen itt több
hajó van, mint egész Ausztriában.

– Hajó az van, de olyan hajógazda nincs, aki arra vállalkoznék, hogy az
ágyukat leszállitsa a Szávához, – felelt a király.

A homokos parton egy helyen gyermekhadra találtak, amely török és magyar
csatát játszott a homoksáncokon. S ütötték egymást és kiáltozásaiktól
hangos volt a Dunapart.

– Be jó volna gyermeknek lenni! – sóhajtott fel Lajos király. – Én
sohasem voltam gyermek, mert mióta az eszemet tudom, mindig király
vagyok. Én sohase mehettem játszani, mert nem is voltak pajtásaim.

– Majd ezentul velem fogsz játszadozni, amint a dolgok állásán
segitettünk, – vigasztalta a királyt Mária.

További utjukban elérkeztek a hajósok félig földbeásott csárdáihoz.
Egyikből-másikból már világosság és hurosszerszámnak a hangja
hallatszott ki. Itt-ott egy duhajkodva felhorkanó ének, amely még a
legkezdetét jelenti a mulatozásnak. A Dunaparton járdogáló szellő füstös
pecsenyeillatot hozott a királyi pár felé.

– Tudod, Mária, hogy ezek a hajósok sütik a legizletesebb pecsenyéket?
Szabadtüzön sütik meg a disznónak bizonyos részeit, amig az sötét
rózsapirossá válik és csepegni kezd a zsirtól. Ugy hivják, hogy
lacipecsenye. Tudod-e miért, mert atyámnak, Dobzse Lászlónak, ha kevés
pénze volt: mindig ilyen pecsenyére támadt gusztusa, amelyet a budai
palotába, nagy titokban, felhozatott.

Mária szagolgatta a levegőben szállongó szagot.

– Sok mindenféle szaga van ennek a pecsenyének, – mondá finom orrát
fintorgatva. – A hajósok nagy csizmáinak a szaga is érződik rajta.

Lajos erősködött:

– Mária, ha egyszer megkóstolnád!…

A királyné nevetett:

– Hagyj békében a ti nemzeti eledeleitekkel. A multkor szerbgulyást
etettél velem, amelynek főzési titkát egy végvári katona hozta a
palotába. Köszönöm szépen, többet nem kérek belőle, mert borsa,
paprikája összemarta a torkomat. Most pedig szeretnél bevinni ide valami
hajós-dutyánba, hogy sült disznóhust egyek.

Lajos bizonykodva nevetett:

– Az volna nagyszerü, hogy ha a palotában ezt megtudnák! Vajjon, mit
szólna Burgos ur, az osztrák követ, aki az illedelemnek nálunk a
legnagyobb mestere?

– Hogy Burgos ur mit szólna azt nem tudom, – felelt Mária – de azt
bizonyosan tudom, hogy majd szépen lefestené a velencei követ a dolgot.
A király a hajóslegények között keres cimborákat…

Lajos király elborult:

– Igazad van. Bármit teszek, mindent kiforgatnak a maga valóságából.
Csupa ellenségekkel vagyok körülvéve, akik mindig azt lesik, hogyan
forgathatnák meg bennem a tőrt. Menjünk haza, amugy is olyan
őszieste-szaga van már az időnek. Milyen korán köszönt be az idén az
őszidő!

– Alig volt nyár, buskomoly esztendő, – felelt a királyné. – Ámde, nem
azért hivtalak el a palotából, királyom, hogy megelégedjünk annak a
tudásával, hogy mit főznek a halászcsárdákban. Valahová még el kell
mennünk látogatóba, mielőtt az éj beköszöntene.

– Veled mindenhová szivesen megyek, Máriám.

– Elmegyünk az én házamba, ide a Keresztelő Szent János-utcába és
megnézzük, hogyan halad előre a munka legényeim kezén. Nem árt, ha a
legények látják a királyt is, nem gondolják, hogy csak a királynénak
dolgoznak.

– Mehetünk, Mária. Mindenhová szivesebben megyek, mint a budai
palotámba.

Most elmentek a Dunapartról, – a Duna elmaradott mögöttük őszi, hervatag
alkonyatában, csak a vadmadarak huztak felette déli táj felé, mintha már
kezdenék vándorlásukat. Lajos király, aki nagyon szerette a természetet,
nem tudott olyan gyorsan megválni a Dunától, mint Mária…

– Különös esztendő ez a 26-os. A fecskék hirtelen eltüntek a javanyár
közepén. A varjak magasan szálladoznak, ahol megtalálják azt a hűvös
szelet, amelyben hintáztatni szeretik magukat. A vadkacsák beröppennek
egész a városig. És, ime, a vadludak már hosszusorban vonulnak dél felé.
Azt mondják, a madarak érzik meg leghamarább az időváltozást.
Reggelenkint a palotakertben már látni a budai hegyekből jött cinkéket,
amint javában kérdezgetik a hervadó fáktól: Kis fűz? Kis fűz? – Pedig
fűzfák nincsenek is a kertben.

Mária a maga praktikus modorában más oldalról fogta fel az időjárást:

– Az bizonyos, hogy a nyulak szőre sem ereszt már ugy, mint azelőtt.
Utasitani kell a királyi vadászokat, hogy bőven hozzák a nyulakat a
palotába, mert el akarom tenni a nyulbőröket. Nem azért, hogy a
zsidóknak eladjam, hanem magam akarom felhasználni. De most már menjünk,
Lajos, mert az est szitál alá a hegyekről.

Karonfogta a királyt és vitte őt magával ama hegynek kanyarodó utcácska
felé, amelynek sarkán egy ódon templom állott, Keresztelő Szent Jánosról
elnevezve, mellette a még ódonabb paplak és a paplak után következő ház
a királynéé. A kapu zárva, – nagy tölgyfa-kapu, amely könnyen
ellentállhatna a nemes urak ostromának, ha azoknak eszébejutna a
királyné fészkét felverni. Az ablakok helyén erős deszkák, hogy még
nyeregből se láthasson be senki a ház belsejébe.

A királyné háromszor megkopogtatta a kaput, tolóablakocska nyilása után
ama hosszuszakállu innsbrucki kereskedő nyitott kaput.

– Nos, Wild, hogyan mennek a dolgok?

– Semmi panaszom nincs az ezüstre, – a papok ezüstje jó ezüst – csak a
réz nagyon hitvány, – felelte az innsbrucki pénzverő, mély kongóhangon.

Lajos király álmélkodva hallgatta a szavait. Kérdezni akart valamit
Máriától, de a királyné megszoritotta a király karját.

A nagyszakállu ember megint felrakta a lakatot, előrenyomta a tolózárat
és egy szövétneket vett le tartójából, hogy azzal a királyi párnak az
utat mutassa.

A királyné háza régimódi épitmény volt, mindenféle zegzugos, alig
kiismerhető folyosókkal, mintha a ház épitői arra készülődtek volna,
hogyan védelmezik meg magukat a házukba nyomuló ellenségtől. Grádicsok,
rejtekajtók, földalatti üregek mutatkoztak, vastag porral bevonva, amely
porban nem igen mutatkozott emberi lábnyom.

Az innsbrucki bukott kereskedő olyan ünnepélyesen haladt elől, mintha ő
volna a királyné udvarmestere. Látszott, hogy nagyon büszke
megbizatására. Végre felnyitott egy vasajtót és megindult a mélységbe…

– Hová megyünk? – kérdezte Lajos király, de a mindenható Mária megint
csak egy karszoritással felelt.

Alig tettek néhány lépést a pincelépcsőkön, alantról olyan különös zaj
hallatszott, mintha valami nagy mühely felé közelednének. Kalapácsok
kongása és ércek zengése hallatszott a mélyből, mintha Vulkánus
mitológiai mühelyéhez közelednének.

Az innsbrucki Vulkán valóban felnyitott egy ajtót, amely mögött
földalatti terem látszott, amely erősen meg volt világitva
szövétnekekkel.

A terem bolthajtásokban emelkedett a magasba, mindenféle ördögi
jelvények voltak a falakon, kétszarvu emberek és oroszlánfarkas nők
szobrai, mint a nemrégen kiirtott templárius-rend templomaiban szokott
ez lenni. Valóban a templárius-lovagok budai rendháza volt, valamikor a
királyné háza, azért volt ez igy megerősitve, rejtegetve, félig a
földalá épitve, mert ezek a lovagok nem szerették, ha a külső világ
belenézeget az ő belső dolgaikba.

A templárius-lovagok helyén most is meztelen emberek ültek, akiknek az
egész öltözetük mindössze egy bőrkötény volt. Különböző tuskókon ültek,
különböző tuskók mellett, – az egykori templom hátterében, ahol valaha
az oltár állott, amelynél a templáriusok különös szertartásaikat
végezték: nagy kemence fehéren izzó torka mutatkozott.

– Egy mázsa ezüst és kétszer annyi réz olvad a pokolban, felség, – mondá
halkan az innsbrucki, mintha még a királynénak sem merné bevallani a
vegyarányt, amellyel a pénzveréshez szükséges ércet előállitotta.

Az egykori templom egyik részében érclapok voltak felállitva, amelyek
már elhagyták a mángorlókat s jelenleg arra várakoznak, hogy a
körvésővel a király tallérjaihoz hasonlatos darabokat vágjanak ki
belőlük. Máshelyen már verték a sima tallérokba Mária királyné Signumát,
és a reszelővel jól körülráspolyozták a kész tallérokat, hogy az
ezüstpor ismét visszavándoroljon a kemencébe. Körülbelül harminc ember
dolgozott a fojtogató hőségben. Egy forrás vize vezetett át a templomon.
Innen csillapitották szomjukat azokból a kelyhekből és
keresztelőmedencékből, amelyek még nem kerültek bele a kohóba.

– Tiz mázsa pénzre volna szükségem, – mondá Mária az innsbrucki
boszorkánymesternek. – Megkaphatom azt a palotába?

– Minden bizonnyal, felség, – felelt egykedvűen az egykori kereskedő.

A király ezután karonfogta a királynét és sietve vezette el a földalatti
templomból, ahol az egykori Baphomet oltára helyén éppen olyan
istentelen dolgot müveltek manapság is, mint hajdanában az ördögimádó
templárius-lovagok. Most pénzt hamisitottak… A királynak testét, lelkét
nyomta a levegő, amely a pokol forróságával áradt a kemence felől. Alig
mult huszesztendős a király, – még nem ért rá eddigi életében arra, hogy
pénzt hamisitson.

– Mária, te elraboltad az egyházak kincseit? – kérdezte fogvacogva,
amikor az utcára értek.

– Ha király volnál, aki az országában mindent tud: akkor bizonyára
tudnád, hogy a papok maguktól adták ide kincseiket, amikor a pápa
engedélye megérkezett, – mond Mária hirtelen meghüvösödve és karját
kivonta a király karjából. – Neked megmutattam mindent, amit arra nézve
tettem, hogy fojtogató, megszégyenitő, élethervasztó gondjainktól
megszabaduljunk. Nem hozhatom ide Báthory uramat, hogy rátegye kezét az
én pénzemre, a mi pénzünkre. Ismerheted a kapzsi magyar urakat. Egy
polturát sem hagynának meg a királynak, ha megtudnák, hogy mi van a
Keresztelő Szent János-utcában.

– Mária, én reszketek a jövőért, – mond a király, még mindig a
fogvacogtató, kisérteties hangon, amikor a királyné mellett, minden
izében reszketve, lépegetett a sötét utcán. – Félek, hogy a magyarok
beváltják régi fenyegetésüket és életemet veszik, vagy ami még rosszabb,
elkergetnek a trónusról…

A királyné fitymálva felelt:

– Egyéb bajuk van most a magyaroknak, mint királyt letenni trónusáról és
uj királyt választani. Itt a nyakukon a török veszedelem, Szolimán
orditása már áthallszik a Száván.

– Akkor nekem is menni kell, – felelt Lajos király magába mélyedve.

Mária erre nem is felelt, mert egyelőre nem tudott megszabadulni ama
gondolatoktól, amelyeket a pénz látása ébresztett benne:

– Ne jusson addig eszedbe a magyaroktól félni, amig nekünk pénzünk van.
Senkinek se marad pénze, csak nekünk, Budán, mert a magyar urak már
hetekkel előbb kezdik küldözgetni vala készpénzüket külföldre. Elküldte
pénzét Szalkai érsek…

– Ó, a nyomorult! – szisszent fel a király.

– Elküldte pénzét Thurzó és a Fuggerek mindent bepakkoltak, hogy
németországi rokonaikhoz szállitsák kincseiket. Eltettek itt az utból
minden tallért, amely arra szolgált volna, hogy a közelgő hadjárat
költségeit fedezze. Üres kincstárakat találna a király mindenfelé, ha a
kincstárakat szép szóra, vagy fenyegetésre valahol ki is nyitnák előtte.
Ilyenkor ne segitsen magán a király ugy, ahogy tud? Ott kell venni a
pénzt, ahol van, amikor a pénzre szükség van, – szólott Mária és hevesen
belekarolt Lajosba.

– Ó, bár tudnék ugy gondolkozni mint te! – sóhajtott fel Lajos oly
kétségbeeséssel, mintha lába előtt megnyiló sirját látná.

Mária tovább zümmögött a király fülébe:

– Ismétlem, hogy nem kell addig félnünk, amig a Keresztelő Szent
János-utcai ház ontja nekünk a pénzt. Pénzen vehetünk katonákat, akik
megvédelmeznek töröktől, magyartól egyaránt. Zápolyának is ki lehet
verni pénzzel a szemét… Még őtőle sincs mit félnünk.

A királynak farkas-fogsora, amely duplán szolgált neki a
lakmározásoknál, most megállithatatlanul vacogott. Hiába ragadta karon a
királyné, a belső fázása nem akart csillapodni, egyetlen forró gondolat
sem járta át lelkét. Az a pokolbeli tüz, amit a pénzverőmühelyben
látott, nem melegitette fel, hanem elhervasztotta gondolatait, mint akár
az őszi szél, amely a sötét budai utcák felett csapongott és jajongott.

– Hallod, Lajos, tiz mázsa pénzt küld holnap az innsbrucki a palotába, –
rázogatta a király csüggeteg lelkét Mária. – Tiz mázsa pénzt, amelyben
ezüst is van és szépen cseng… Akarod hallani, hogyan csengenek a
királyné tallérjai?

Egy sötét kis téren haladtak akkor keresztül, amelyre ugy rábarnultak a
kisházak árnyékai, mint a bennlakók szomoru álmai. Mária hirtelen az
övéhez nyult, amelyen táska csüngött:

– Egy marékkal elhoztam az uj pénzből, hogy legyen mivel játszadozni
éjjel a takaró felett… Most majd elhajintok itt egy tallért, ahol
kövezve van a térség. Hogy halljad, milyen szépen peng a királyné
tallérja.

– Megbánod, Mária, – mond Lajos tréfásan.

De Mária nem hallgatott rá, – olyanformán dobta el a kikövezett téren a
tallért, mint a gyerekek szokták a lapos követ a vizen: a tallér pengve,
csengve ugrott egyik kőről a másikra. A pénzcsengésre egy sötét
kapualjból két budai bakter lépett elő, aki odáig ott nagy csendességben
szunditott. Köpenyegük alól elővont lámpásaikkal nyomban keresni kezdték
a pénzcsörgés előidézőjét.

Mária megint csak karonkapta Lajost és sietve vitte egy mellékutcán át a
vár felé:

– Ilyenek a magyarok is, mint ez a két éjjeli őr, ahol pénzcsörgést
hallanak, odatolonganak… – suttogta nagy elégtétellel a királyné.

Amint a vár felé közelednének: különös sürgés-forgást vettek észre a
sötétségbe borult bástyák, tornyok alatt, mintha emberi alaku denevérek
csapongtak volna az éjszakában. A nagy trónteremnek valamennyi ablaka ki
volt világitva, mintha a veszedelmet jelentette volna valamerre messzire
a sötét országba.

– Istenem, mi vár reám itthon? – akadozott Lajos királynak a lélekzete.

– Akármi vár, nem kell tőle félned. Amikor szemközt nézel a durcás, az
elégedetlen, a fenyegető magyar urakkal, azt gondold meg, hogy többé nem
vagy már az a kolduskirály, aki tegnap voltál. Bátorság, Lajos, én,
amikor megesküdtem veled: megigértem neked, hogy segitek rajtad.
Igéretemet beváltottam, – repdesett a királyné hangja, de ebben a
hangban Lajos király most az őszi szunyog szomoru muzsikáját is hallani
vélte.

Mielőtt a rejtekfolyosó bejáratát elérhették volna, a palota udvara
szövétnekekkel világosodott meg és az istállók felől utrakész lovasok
nyargaltak elő, hogy csak ugy pattogott a lovak patkói alatt a kövezet.

Trepka János, az udvarmester, harsány hangon kiáltozott az udvar
közepén, amint a tizenkét lovas között rendet csinált:

– Vazul északnak megy a Duna mellett, Márton a Dunán tulra, Gáspár a
Tisza mellé… Mindenütt már kora hajnalban friss vért kértek a királyi
gazdatisztektől, várnagyoktól, zsidóktól és papoktól, hogy kivont
kardotok reggeltől estig véres legyen. Igy járjátok be az országot…

Lajos király mintegy lázálmában hallotta Trepka János hangját, be sem
várva a királynét, futamodott előre a rejtekfolyosón, mint aki eszét
veszitette. A folyosó végére érve: lekanyaritotta nyakából a farsangos
köpenyeget, eldobta a nemezkalapot és lobogó fürtökkel, lobogó szakállal
rohant szobáról-szobára a nagy trónterem felé.

Mátyás király tróntermében pedig olyan zajgás volt, mint egy rajzó
méhkasban.

A királyi trónus üres volt, de a trónus karjának támaszkodva, mellén
összefont karokkal állott Zápolya Jankó, akit évek óta nem láttak a
budai palotában. Láthatólag ő vezette a tanácskozást, mert arca ördögi
erőt árult el.

A szárnyasajtóban megjelent a király lihegő, holtsápadt alakja, mire
Jankó istentagadó hangon felkiáltott:

– Itt van végre a király! – és karját szétvonva mellén, gunyosan intett
az üres trónus felé.

A király ügyet sem vetett a guny és megvetés e megtestesitője felé,
egyetlen ugrással a trónuson termett, mintha minden erejét erre a napra
tartogatta volna. Bágyadt, melankólikus, fáradozó tekintete eltünt és
villámok mutatkoztak a szemében, amit még soha senki se látott a
halálraitéltek szomoruságához hasonlatos szem tekintetében.
Megpáncélosodtak petyhüdt arcvonásai, mintha valami szörnyü dologra
rettegés nélkül készülődne. Olyan erővel emelte fel a karját, mint egy
lángostort és a félőrülten zajongó magyar urak felé kiáltott:

– Csend legyen, mikor itt van a király, aki kész meghalni a hazáért.

Soha ilyen hang még nem hagyta el a király torkát. Lelketrázó hang volt,
mint a viharé, amely habozás nélkül ront neki a legnagyobb szálfáknak.
Mintha az őszi ködbe merült hegyekből, sárga erdőségekből, felhők alatt
borongó sikságokról tért volna vissza egy régi magyar király… Zápolya
nem fordult többé háttal a királynak, hanem megperdült a sarkán és
tetőtől-talpig végignézte.

De a kavarodás hirtelen megszünt a trónteremben nyüzsgő urak között is.

Abbahagyták egymás hajának és csimbókos szakállának a tépdesését,
amelyet eddig két kézzel üztek, nem kimélvén még az öreg Bornemissza
bolyhos szakállát sem. Hördülésekbe fulladtak azok a cifra káromkodások,
amelyekről a magyarok az egész világ előtt hiresek voltak, – nem
verdesik bele egymás arcába azokat a szörnyü szavakat, amelyek sáros
szégyent és aljas átkot cipelnek magukkal, mint a pokol sarát cipelik
lábukon az alvilági vándorlók. Sőt eleresztették kardjukat, amelyet már
kivonni készülődtek, hogy itt, Mátyás király tróntermében intézzék el
egymás között a nézetkülönbségeket, senki se vigyen el innen mocskos
emléket a lelke terhén. Megállottak a vérbenforgó szemek, előregörbedtek
a hátraszegett nyakak, figyelő gondolkozás ült a dühtől elvörösödött
homlokokra.

A király olyan szóval kezdte beszédét, amely szóra a legátkozottabb
léleknek is vissza kellett fordulni, mielőtt feltartózhatatlan utját
folytatná az elkárhozás felé.

– A király örömmel meghal a hazáért! – kiáltotta még egyszer azon az
orgonahangon Lajos király, amelyet talán a királyné koronázásakor
tanult, mikor legboldogabb volt életében.

És a király körülnézett trónusáról, bátor szemmel szemügyre véve
mindazokat, akik itt távollétében őt szidalmazták. Ott voltak
valamennyien a tanácsosurak, – csak az egy, megbizható Brandenburgi
hiányzott. De hiába kereste tekintetével a király Tomorit is… Itt volt
Szalkai uram, az érsek, és két keze még ökölbe volt szoritva az iménti
vitatkozástól. Ott nézegette csizmája orrát Thurzó kincstárnok, Sárkány
Ambrus, az országbiróvá lett főispán egy ablakmélyedésből várta a
fejleményeket, mig a vén, borzhoz hasonlatos Bornemissza korához nem
illő fürgeséggel futkosott fel és alá. Burgio ur, pápai nuncius is
kijött sodrából az iménti veszekedésben, lila-talárja megcsuszott
nyakán. Báthory, a nádor, részeg volt szokásszerint és hol ittas
indulattal, hol meg bárgyuan nézegetett maga elé. Az ajtónál luciferi
arccal állongott Burgos, a császári követ, mintha azt várta volna, hogy
vajjon mire megy a király ezekkel a magukból kivetkőzött urakkal… A
király kezdte:

– Ti szétküldtétek a véres kardot az országban…

– Nem várhattuk meg, amig a király kalandozásaiból visszatér, –
süvöltött fel Bornemissza.

– A veszedelem a nyakunkon van! – hördült fel valaki a terem sarkában.

– Cselekedni kell…

– Talpra kell állitani a nemességet, amig nem késő…

– Szolimán átlépte a Szávát, lerombolta Jajca várát…

– Meztelen porontyokkal hátukon menekednek sivalkodó asszonyok a déli
határ felől…

– Elszéledt marhacsordák nyomában, – tette hozzá az esztergomi érsek,
aki világéletében praktikus ember volt.

A zürzavarból megint csak Bornemissza hangja kongott ki:

– És a királyt nem lehet megtalálni, a király kalandozni jár…

A király most hirtelen felemelkedett trónusán, mielőtt a vihar teljes
mértékben kitört volna, mielőtt megint a szakálluknál fogva ráncigálnák
egymást az országnagyok… Kiegyenesedett a király deli fiatalságában,
ezüstfürtökkel koszoruzott fejével, férfias szépségében.

– Hallgatás, amikor a király köztetek van és az országot veszedelem
fenyegeti. Hallgatás, ha mondom…

Kard nem volt a király oldalán, sietségében elfelejtette ezt felkötni,
mig a tanácskozó urak mind kardjukkal verdesték a pádimentumot. De a
király szembenállott a fegyverekkel és egyetlen kéznek sem jutott eszébe
megérinteni őt.

Most Zápolya keselyü-hangja süvitett fel a király oldalán:

– Halljuk tehát a királyt, hogyan akarja az elveszettnek mondott
országot megmenteni?

A király féloldalról villámló pillantást vetett Zápolyára:

– Ha a vajda is segit a maga huszezer emberével, akkor Magyarország meg
van mentve.

Zápolya rikácsolva felelt:

– Ha a király nem búvik el gyáván a felesége szoknyája mögé, a seregek
élére áll, akkor mentve Magyarország.

Lajos királynak ekkor elváltozott hirtelen az arca, mintha valami
tulvilági sugár világitotta volna meg azt. Felemelte jobbkezét és esküre
emelte a két ujját:

– Esküszöm Istenem és Magyarország szine előtt, hogy a király helyén
lesz!

Ismételten elcsitult a trónterem.

Zápolya Jankó döngő léptekkel vonult el a trónusteremből és egy
ablakmélyedésbe huzódva, figyelte tovább a tanácskozást.

*

– Mindent hallottam, – szökkent Lajos király vállára Mária, mint egy
falevél, amikor az buskomolyan, öregesen, ébredező koraőszi hajnalon
elhagyta Mátyás király tróntermét és a tanácskozás folytatását holnapra
halasztotta. – Megint csak azt határozták, amit máskor… Levelezés,
követezés, üzenetezés a külföldi királyokhoz, akik eddig se mozditották
a fülükbotját, akármilyen leveleket irtunk nekik… Ó, Lajos!

Mária hirtelen elhallgatott a szemrehányásaival, mert a király arcába
tekintett. Egy éjszakán megöregedett kisértet állott előtte.

A király szeliden tolta el maga mellől Máriát, hogy deréksziját
megoldhassa.

– A király menjen a másvilágra uralkodni! – A király elmegy a másvilágra
uralkodni, – felelt Lajos király.

Mária fokozódott rémülettel nézegette a király megöregedett arcát. Hisz
eddig is látta őt átmulatozott éjszakák után, amikor az éjjeli dér
rátelepedett arcának fiatal rétjeire, de a dér alatt a rét fiatal volt.
Most pedig hűvös őszikép mutatkozik vala a király arcából, olyan néma
szenvedéssel, amint a kertben viselik koraőszi sorsukat a cserjék és a
fák.

És most a király és a királyné ugy nézegettek egymásra, mint vihar után
a vándorlók.

A király megragadta Mária kezét:

– Értsd meg, az életem kell nekik.

Mária csöndes elhatározással felelt:

– Nem adom.

– Az életem kell nekik, amely nem ért soha egy polturát sem a szemükben,
mert különben régen elvették volna. Ha csak annyi értéke lett volna,
mint egy morva schock-nak. És én mégis huszonegyéves koromig küzdöttem
ezért a senkinek se kellő életért. Átokkal kisértek már anyám méhében,
mert azt hitték, hogy az övék a Jagellók koronája, ha én nem vagyok a
világon. Ezért bizta volna magát anyám velencei bábákra, ha korai
születésem be nem következik… Ki tudná, hogy mi volt az oka annak, hogy
oly korán kellett a világra jönnöm? Mily borzadályos dolognak kellett
történni, hogy ijedtében idétlent szült anyám és az idétlen láttára
meghalt?…

– Ó, Lajos, elég volt az éj borzalmaiból, – esengett Mária. – Menjünk
aludni. Az álom jó tanácsot ád.

Ám a király, aki hidegvérét megőrizte a reggeligtartó tanácsban, most
nem birt többé szegény agyonzaklatott idegeivel. Mindegy volt neki, hogy
a királynéval beszél – vagy pedig egy kamarásával. Talán nem is látta ez
órában az imádott Máriát.

– És születésem után csufot üztek belőlem, amint csufot üztek az
apámból, Dobzse Lászlóból. Disznó gyomrába varrtak, hogy disznóvá legyek
magam is… Megvetéssel legyintgettek az életemre, amely nem ért nekik egy
fakovát sem, mert amugy sem vélték tartósnak. Vén babonás dajkákra
biztak, akik mindenféle olyan kotyvalékokkal tápláltak, amelyek miatt
egész gyermekkorom halálos betegségekkel telt el. Nem voltam még
utjukban nekik, de nem is volt szükségük az életemre.

– Kikről beszélsz, Lajos.

– A magyarokról beszélek, akiknek most végre szükségük támadt az én
lenézett, kigunyolt, százszor eladott életemre. Mindig a magyarokról
beszélek, akik azt hitték, hogy annyit sem ér királyuk, mint egy
madárijesztő, akinek nevét szégyen volt kiejteni, akiről gunymosollyal
vagy kárörvendve volt szokás megemlékezni… Ha tudnád, Mária, hogy eddigi
életemben ebből az országból csak a kárörvendő arcokkal ismerkedtem meg!
Mennyit láttam közülük, amig király voltam! Rongyos csizmát huztam akkor
is, amikor volt uj, – szegénységet mutattam olyankor is, mikor a zsidók
suttyomban pénzt adtak – betegséget, szórakozottságot, lustaságot
hazudtam, amikor telve voltam életkedvvel: csakhogy ezek az örök
kárörvendő arcok el ne muljanak körülem. Olyanok voltak a gonosz emberek
körülöttem, mint a bennem lakozó éltető-elem. Ők adtak kedvet ahhoz,
hogy tovább folytassam az életet, mikor már régen meguntam azt… Ó,
Mária, félek, hogy a véres kard láttára elmulnak Magyarországról azok az
arcok, amelyek eddig csak kárörvendően mosolyogni tudtak királyukon!

– Mit akarsz tenni, Lajos? – könyörgött Mária a király nyakába karolva.

A király a szobája ablakához állott és a koraőszi kertet nézte, amelyben
hires piros virágai az éjszakai dértől megviselten hajtották le szép
fejüket.

– Az első hűvös éjszaka az esztendőben tönkretette kertem szép
reménységeit, – mormogta Lajos király, mintha nem is tudná Máriát a
szobában.

– Átkozott éjszaka! – felelt Mária, kezével eltakarva arcát.

– És mindig hüvösebbek lesznek az éjszakák, – folytatta Lajos
elgondolkozva. – Amint én elmentem a palotából, Mária, nyomban kezdjél
mindent becsomagolni, nehogy távollétemben kedve kerekedjen valamely
nagyurnak kirabolni a budai palotát. Láttad, hogy hol horgonyoznak a
budai polgárok hajói, amelyeket nem adtak ide az ágyuk szállitásához, de
neked jópénzért szivesen kölcsönadják. A hajókra rakass be mindent, mert
azok könnyedén felszedik horgonyaikat, kibontják vitorláikat és tova
iramodhatnak a rablók elől. Légy készen arra egész háznépeddel, hogy
menekülnöd kell Budáról, amint én elmentem innen…

– De hát hová akarsz menni, Lajos? – sikoltott fel Mária.

– A király elmegy uralkodni a másvilágra! – kiáltotta Lajos és eszelősen
felkacagott.

*

Mária nem olyan fából volt faragva, aki egykönnyen beleegyezett volna a
király szavaiba… Nyugodtan, száraz tekintettel nézett szemközt Lajos
királlyal, mint egy orvos, aki a bajt kutatja.

– Mindig azt mondtad, hogy nem szereted ezt az országot, teher ennek
koronáját viselni, jobban félsz a magyaroktól, mint a töröktől… Itt van
a legjobb idő megszabadulni az országtól, a koronától, magyartól,
töröktől egyaránt. Még az éjjel Bécsbe szökünk. Akár lóháton, akár
hajón, senkit sem viszünk magunkkal, aki elárulhatna.

Lajos király szomoruan mosolygott:

– Ahhoz nekem már nincs erőm, nekem menni kell arra, amerre az események
és emberek sodornak. Ha még egy év előtt hivtál volna, Mária, hogy
szökve itthagyjuk az országot, akkor még lett volna erőm mindenhez. Hová
menekülhetnék most sirvermem elől? Van a világnak olyan tája, ahol nem
nyilna meg előttem a sirgödör, miután arra már megértem?

– Uj életet kezdünk, Lajos… Az innsbrucki minden percben itt lehet a
pénzzel. Ferdinánd bátyám hatalmas…

A király csendesen legyintett, mint egy öregember:

– Annyi hatalma van, hogy országában becsukasson egy várába, ahol
élhetnénk az élőhalottak szomoru életét, ha te ugyan hamarosan meg nem
unnád magadat.

– Én sohasem hagylak el, Lajos. Életemmé lettél.

– Ha igazán szeretsz, Mária, akkor hagyj utamon menni. Lehet, hogy
elvesztem ebben az utban, de az is lehet, hogy éppen ebben a rámváró
kálvárián találom meg azt az életerőt, amely a királyság további
folytatásához szükséges.

Mária most elvesztvén idegei felett való uralkodását, felsikoltott, hogy
a palota visszhangzott bele:

– Ó, mily őrület, egy gyülölt ország, egy gyülölködő nemzet kedvéért
kockára tenni életed, te balga király!

Lajos király arcán ismét megjelent ama tulvilági fényesség, amely a holt
szenteket szokta megaranyozni: – Az volt a baj, hogy csak gyülölni
tudtam ezt az országot, nem pedig szeretni. A magyarokat szeretni kell,
– ez a titka az uralkodásnak.

*

A király másnap elindult Mohács felé.



NEGYEDIK RÉSZ  A király iródeákjának jegyzetei

Pénteki napon indultunk el Budáról a török ellen, mert ezt a böjtös
napot javasolták a papok, valamint királyném. Mária is szerencsés
napjának mondja a pénteket. Ámde én, szegény diák, már kora gyermekségem
óta ellenséges napnak tekintém a pénteket. Mennyi szárazbabot kellett
ennem a kolostorokban.

Csepelig még csak derekasan haladtunk, mert velünk volt királynénk is,
aki egész idő alatt a király mellett ült a naszádban és annak kezét
fogta. Ha egy ilyen kéz nyom bátorítást a férfi kezébe, akkor a
vesztőhelyre is nyugodtan lehet elmenni.

A csónakosok szomorú nótákat danoltak. Mint már az ilyen vizi emberek
szoktak. Én nappal is, fene meleg volt Szent Jakab hava ebben az
esztendőben, hideget éreztem a hátamban, amikor ezeket a nótákat
hallottam. De beteg voltam attól is, hogy a királyném egész úton nem
vette le a szemét a királyról, mintha örökre emlékezetébe vésni akarná
királyom arcvonásait. Királyomnak a szakálla már javában göndörödött,
bozontoskodott, mint akár az apjáé, mert borbélyt nem engedett magához
az utolsó hetekben. Valahogyan megnőtt az orra is, mint a holtaknál
szokás. Talán mert beesett lett sápadt arca.

A királyné fogta a király kezét és a király hallgatta, hogy mit beszél
az asszony:

– Ne félj, nem történik távollétedben semmi, csak jó. Thurzó Elek
urammal, meg Szalaházy püspökkel, akiket őrizetemre hagytál Budán, majd
elbánok. Rendbehozom a háztartást, kitakarítom a palotát
ellenségeinktől, meg aztán ezek közül a bőrükben nem férő magyar urak
közül is otthagyja egypár a fogát a csatában, minden kincsüket,
jószágukat nem vihetik a másvilágra.

– Ne bántsd a szegény magyarokat, – felelé az uram, királyom, – régen
megbánták ők már azt, amit királyuk ellen vétettek.

– De én asszony vagyok, nekem nem kell nagylelkűnek lenni az
ellenségeimmel szemben, mint ezt ti férfiak prédikáljátok. Én majd
megfizetek nekik, ha másképpen nem: a tíz körmömmel, azokért a
bántalmakért, amelyeket magyar királyné koromban Budán szenvednem
kellett. Hej, urak, ti pénzeszsákok, ti püspökfalattól és hegyaljai
bortól részegeskedők, ti gőgösök, akik a vadászebetekkel jobban
bántatok, mint királyotokkal, – majd jön még kutyára dér. Te csak azon
igyekezz, hogy minél hamarabb hazakerülj Budára. A régi kályhafűtő sem
lesz a helyén. A zsidók mind kitakarodnak az országból. Nem hiába vagyok
a sváb császár unokája.

A naszád végében, a két könyökömre hajtva a vén fejemet, hallgattam
királyném beszédét, mert azóta, mióta a hadjárat megindult, mindig a
király közelében kellett tartózkodnom. Néha még sötét éjfélen is eszébe
jutott neki vala, akihez segedelemért lehetne fordulni. Erdélyi vajda,
erdélyi püspök, horvát bán, Ferdinánd, akik bizony nem sokat törődtek a
mi nagy bajunkkal. Ámde vadászatok, mulatságok sem űzik el vala a
kísérteteket királyom lelkéből. Leveleket kellett írnom még a visegrádi
erdőből is, a vadkan elejtése után. Pedig ez az idő valóban nem
arravaló. Királyom, Lajosom éppen úgy kedvelte a levélírást, mint régi
királyom, Ulászló. De az öreg úrnak csak kölcsönkérési gondjai voltak.
Pénzt mégis csak könnyebben kaptunk kölcsönbe a budai zsidóktól, mint
sereget valahonnan a külországból.

Most is, alig hogy elszundítottam volna a naszád végében, csak szólít ám
királyom testőre, Kiskállói Vitéz János, aki Szabolcs megyéből jött,
hogy a királyt a hadjáratba elkísérje. Levelet kellett írnom Ferdinánd
főhercegnek – ágyúkért. Honnan vegyen ágyúkat Ferdinánd?

Tudtam, hogy Csepelen sokat fogunk sirdogálni, mert királyom nem engedte
meg, hogy királyném útjában őt tovább is elkísérje. Szegedi Antalnak, a
tábori prédikátornak és ferencrendi apátnak kellett közbelépni, a
káplánokkal együtt, hogy a királyt a királynétól el tudják választani.

– Sohasem látlak többet, – jajgatott királyném, amikor a papok
nagynehezen lóraültették Lajosunkat.

Majláth István, a király étekfogója, oda is szólott Horváth Gáspár
királyi istállómesternek, hogy így járnak mindazok, akik asszonyt hadba
visznek.

A királyné kendőjével sokáig integetett eltávolodó férje után, talán a
folytonos hátranézegetés is volt az okozója, hogy a király nem vigyázott
lova kantárjára és a paripa az útban gödörbe lépett. A király leesett a
nyeregből, a megsántult lovat pedig nyomban ki kellett irtani. Estvére
Ercsiben a konyhatűz körül sokat beszélgettünk erről a dologról. Senki
se merte jó ómennek mondani.

Most már lassabban mentünk. Az a háromezer ember, aki velünk jött,
bizony nagy port vert fel a kánikulás országúton. Csak úgy találomra
lehetett megmondani, hogy merre járnak az esztergomi érsek bandériumai.
A felszálló porfellegben csupán a külföldi szerzetesek lobogói
látszottak, akik olyanformán jöttek el messzi zárdáikból Magyarországba,
mintha búcsúra jönnének; igaz, hogy mindegyiknek kard volt az oldalán.

Reggel a király gazdámat, káplánomat, Szerémi Györgyöt hivatja sátorába
és azt mondja vala neki, hogy nagyon rossz álma volt a királynéval.
Hiába mondja neki káplánom, hogy ez mindig így szokott lenni fiatal
házastársaknál, akik megszokták vala az egymás mellett való elhálást, a
király csak a kezébe hajtja a fejét és tovább aggódik feleségéért. Végre
aztán káplánom azt tanácsolja a királynak, hogy a derék Oláh Miklóst
ültesse lóra, küldje el a királynéhoz Budára, hogy az vigyázzon
biztonságára. Ezután nyugodtan utaztunk Pentelén, Dunaföldváron, Pakson,
Tolnán. A királynak az álmai megjavultak. Igaz, hogy reggeltől estig
kifárad a nyeregben, pedig alig megyünk négy mérföldet egy nap alatt.
Napról-napra sápadtabb az arca, amikor előjön sátorából. Enyingi Török,
akivel ismeretségben vagyok még Ulászló uram idejéből, elmondja, hogy
éjszakai testőrködései idején hallja, amikor a király álmában olyan
panaszosan kiáltozik, hogy ő már sokszor kivont karddal akart nekimenni
a kísérteteknek, de félő, hogy a király sátra körül bolyongó lelkek
között a királyné lelkét is kettéhasítaná.

De azért csak utaztunk tovább, habár a tábori konyha nagyon megromlott.
Régi barátom, a konyhamester ugyan esküdözött, hogy most is ugyanazokkal
a szakácsokkal, kuktákkal, inasokkal főzeti az ebédeket és vacsorákat,
mint Budán, de én sok mindennek a hiányosságát kezdem vala érezni. Nem
olyan fűszeresek többé a királyi konyha ételei, mint Budán megszoktuk,
mikor minden este bál volt a palotában.

– A szájad íze romlott el, vén szamár, – mondja konyhamester barátom. –
A társzekerek a hadiszerszámokkal, ágyúkkal, lőszerekkel,
felszerelésekkel ugyan messzire elmaradtak tőlünk. A hajók is
csigalassúsággal jönnek utánunk, de a konyhára, pincére én vigyázok.
Kérdezd meg a mi urainkat, hogy melyik nem rakta tele a bendőjét
éjszakára és melyik nem lett részeg a boraimtól?

No hiszen részeg ember volt elég, még agyon is verdesték egymást, amikor
összeperlekedtek. Hetykeséget és bolondságot ád az emberbe a borivás. Én
mindig mértékletesen ittam, mert természetem olyan, hogy elbírja a bort.

Mohácsnál aztán találkozánk a kalocsai érsekkel, Tomori úrral, aki
nagyon felkavarta még azt a kis étvágyunkat is, amely a hadbavonulás óta
megmaradt. Ez a barát, aki komiszabb posztóból varrott csuhát hordott,
mint a legrongyosabb szerzetes: legelőször is azzal állított be hozzánk,
hogy hol maradtak a társzekerek a hadiszerekkel, meg fegyverekkel?

– Útban vannak, – felelt kiskirályunk és leginkább szeretett volna
sátrába menni a kiabáló hadvezér elől, aki azzal kezdte, hogy mindent és
mindenkit összeszidott.

Tomori ellenben nem engedett és vele szembeszállani senki se mert, mert
hires, erőszakos ember volt. Nándorfejérvárnál már ismeretséget kötöttek
vele a törökök, akik azt mondják róla, hogy a gonoszoknak a
legravaszabbika és legderekabbja volt. Olyan volt, mint az a kemény vas,
mennél több csapást kapott, annál keményebbé lett. Ha, mint veszett
kutyát agyonütötték volna, akkor is feléledt volna.

– Hol vannak az álgyúk? – bömböli Tomori a király sátora előtt és
legjobb volt ilyenkor elmenni valamerre a mezőre és lefeküdni, hogy az
ember ne lásson és ne halljon semmit.

Királyunk, Lajosunk naphosszant könnyezett, mióta ez a kutya pap a
táborba jött.

– Hol vannak az álgyúk? – tombolt tovább Tomori, hogy paraszti posztóból
varrott csuhája keringett körülötte, mintha vergődő szárny volna. Ki
merte volna ennek az őrjöngő papnak megmondani, hogy az ágyúk a dunai
hajókon maradtak, mert nem volt elég időnk azoknak az elszállítására.
Hadd hallja meg az igazságot mástól a pap, én bizony nem állok oda, hogy
a pallosával kettéhasítson. Mióta hadbaszállottunk: minden nap
agyonütöttek néhány embert, mert a régi haragosok a hadiállapotot
nyomban felhasználták arra, hogy bosszújukat kitöltsék.

– Mindegy az, hogy én verem agyon a cimborát vagy a török, – védekezett
egy horvátországi nemesember, aki Batthyány bánnal jött a seregbe és
valamely elintézendő dolga volt More Fülöp pécsi püspök úr számadójával.

Uram, királyom, egyetlenegyszer sem hivatott levélírás céljából. Nem írt
már senkinek levelet, magábavonulva üldögélt sátorában és őszülő
szakállát és bajszát vájkálta a kezeivel. Még arra sem vidult fel,
amikor Tomori némileg lecsillapodva visszatért délután és jelenté, hogy
nem kell már annyira félni, összeszedett valami nyolcvan ágyút, a csata
további sorsát pedig majd csak eldönti a hagyományos magyar vitézség.

– Mert a magyarok élhetnek pulyán, de a halállal szemközt bátrak szoktak
lenni, – mondá orátori hangon a kalocsai érsek.

Királyom Tomori szavaira annyira-amennyire megnyugodott, különösen
akkor, midőn Tomori nem követelte többé rajta az ágyúkat. Alkonyattal
még sétálgatásra is indult a táborban és sétájában mi udvari emberek
távolról követtük.

Hiszen voltunk mi itt annyian, amennyien már régen nem gyültünk vala
össze a török ellen. Voltunk vagy harmincezren, amennyi ember éppen
elegendő lett volna egy kisebb hadjárathoz. Csak az okoskodók mondták,
hogy most olyan nagy erővel jött a török, hogy meggyőzésére kevesen
vagyunk. De hát mirevaló a magyar vitézség, amely sohasem ijedt meg a
kétszerannyi ellenségtől?

Itt volt Tahy János, a vránai perjel, a hadaival, Bánffi János, Pogány
Simon, Erdődi, a zágrábi püspök. Minden vitéz nehéz vértekkel,
sisakokkal, páncélokkal, bontónyársakkal, buzogányokkal, pajzsokkal,
kardokkal felszerelve, ahogy dicső elődeink idején volt szokása a
magyarnak hadbaszállnia. A lovainkon hadipatkó, amely szétzúzza az
ellenség fejét. Ijjaspuska, meg közönséges ijj a gyalogosoknál. A
királyi bandériumban azonban valódi puska is akadt.

Éppen szemlélődéseink alatt hoznak ám Nagy-Nyárád felől a Pekri Miklós
emberei egy csomó török foglyot.

– Kémkedtek a kutyák, – jelentette Pekri Miklós.

Tomori uram szemügyre vette a foglyokat:

– Hm, – dörmögte – ezek nem kémek, ezek rendes janicsárok, látom, hogy
spanyol lőfegyverük van.

Tomori uram Nándorfejérvárnál már elegendő törököt látott életében.
Vallatóra vette a foglyokat a maguk nyelvén…

– Balibég ezeknek a parancsnokuk, az pedig lófarkas csapatvezér. Jó
lenne, ha Pekri uram visszafordulna Nagy-Nyárád felé, amerről most jött
és a Német-Boly felé vezető országúton körülnézne, hogy nincs-e ott
elrejtőzve valamely török sereg, amely bennünket hátulról megtámadhatna.

Pekri uram azonban nem az az ember volt, akinek egy barát
parancsolhatott volna.

– Eb ura fakó, most jövök Nyárádról és elhozám magammal az összes
törököket. Menjen a fővezér úr maga, ha több törököt akar fogni.

Királyom csendesen hallgatta a pörlekedést, még nem ismerte a magyar
urakat eléggé ahhoz, hogy tudhassa, hogy a harc előtt egymásközötti
veszekedéssel szoktuk feldühösíteni magunkat, hogy aztán a csatában
megint csak egymás segítségére legyünk és holtigtartó barátságot
kössünk.

– Hát senki se megy Nyárád felé? – üvöltött Tomori. – Balibéget kell
kiugratni, hogy hátulról orozva ne jöhessen ránk.

– Itt vannak a vitézlő szerzetesek a rendekből és kolostorokból. Azoknak
parancsoljon az érsek úr, – kiabált vissza Pekri uram.

Volt még ezen az estén több veszekedés is a táborban. Drágffy János
országbíró veszett össze Horváth Simon főpincemesterrel, mert az
elrejtette a borokat a vitézség elől. Tharczay János uram Henrik,
dolinai várgróf személyében korholta az egész csehországi nemességet,
hogy kevesedmagával jött el a csatába. Legjobban szerettünk volna
egymásnak menni, de aztán meggondolkoztunk, mikor hire futamodott, hogy
reggelre csata lesz, hajnalban kell indulni, mert a török Mohács alatt
van.

– Majd elvégezzük a dolgunkat csata után, – mondogatták fenyegetőzve az
országbiráék, főpincemesterék, várgrófék. Dehogy is gondolt volna arra
valaki, hogy ez legyen az utolsó éjszakája ama hosszú nagy éjszaka
előtt, amelyből aztán nincs visszatérés.

Félszemmel szundikáltam én is királyom sátrának közelében, sehogy se
ment a fejembe, hogy a csata előtt a királynak nem jut eszébe leveleket
iratni. Itt is, ott is van még valaki, király vagy püspök, aki küldhetne
hadakat, ha akarna. Moré uram, a pécsi püspök, ezer darab arannyal tölti
derekán az éjszakát, azt is kölcsön lehetne kérni valami jó záloglevél
ellenében. Sehogy sem tetszik nekem, hogy a király, mióta Budáról
elindult, senkitől sem kért kölcsönt. Igy tett az apja is, amikor
halálát érezte közeledni.

A csillagok nagy messziségben pislogtak. Uram, Istenem, nézegeti-e
valaki Budán is ezeket a csillagokat? Kölked község felől most kakasszó
hallatszott. Azon vettem magam észre, hogy a meleg harmat kiverte a
homlokomat, nemsokára üt az indulás ideje.

Batthyány és Tahy uram indultak el legelsőnek, mert nekik a jobbszárnyon
legmesszebbre volt dolguk a csapataiknál. Kétezer ember várta már ott
harci türelmetlenséggel a muladozó augusztusi éjszakát. A balszárnyra
Perényi Gábor uram indult el, mikor még olyan sötét volt, hogy a sátrak
köteleit sem lehetett látni. Búcsúzni jöttek az ébren lévő, sátora előtt
álldogáló királyomhoz Tarczay uram, aki a királyi kamarások háromezer
főnyi seregét fogja parancsolni. Korlátkövy Péter uram, aki a főurak
bandériumában tartja fenn a rendet. Trepka és Schlik a zsoldosokkal,
szerzetesekkel, németekkel, csehekkel, tótokkal már éjfélkor elindultak.

– Hát mi hova megyünk, uram, királyom? – kérdeztem felséges uramat,
amikor az írószerszámaimmal előbujtam a sátor mögül.

– Te vén diák, csak maradj mellettem, mert hátha lesz valami üzennivalóm
a királynénak, akkor is, midőn már nem tudom mozgatni a kezemet, – mondá
királyom és az éji esőtől megfehéredett arca, szakálla, haja világított
a szürkületben. Talán Urunk, Jézusunk volt ilyen, amikor a Golgotára
kísérték.

A páncélok, vértek, fegyverek ezüstözve, fénylően együtt voltak a
sátorban.

– Ezt a mellvértet, – mondta Szerémi uram és káplánom, amikor a
királynak segédkezett az öltözködésnél – tegnap kipróbáltam az egyik
török fogoly lőfegyverével. Nem lyukasztja át a golyó még tízlépésnyiről
sem.

– De nehéz is, – felelé királyom.

Igy öltözködött királyom talpig vasba.

– Ne felejtse, felség, a pecsétgyűrűjét, – szólt káplánom és a király
jobbkezének a mutatóujjára felvonta az arany pecsétgyűrűt a magyar
címerrel ékesítve. Ludovici II. regis volt a pecsétgyűrű felirata, régi,
boldog napokban hányszor nyomtuk ezt mindenféle levelekre!

A király, mielőtt sisakját fejére tette volna, letérdepelt a sátorban,
meggyónt, imádkozott és megáldatta magát gyóntatójával, káplánommal.

Még egy pillantás a király ezüstszínű fiatal arcába, mint valami
túlvilági látományéba… Aztán ráborult a sisak a király fejére.

Mikor lóra ültünk, akkor eszméltem rá, hogy reggelizni el is
felejtettem, pedig nem szoktam az ilyesmiről megfeledkezni, amikor
dologba megyek.

Nagy, német ló volt a király lova, sógorától, Ferdinándtól kapta
ajándékba, hogy teljes biztosságban igyekezzen a csatába. A lovat
sokszor kipróbálták az ugratásokban, a vadászatokban, a lovagjátékokban.
Nem hibázott az sohasem. A király vaskesztyűs kezében erősen fogta a
kantárt, mert ilyen fogásra volt szüksége az oroszlán- és bikavérű
paripának. Vajjon meddig győzi erejével a király fékezni ezt a hatalmas
állatot? Sehogy se tetszett nekem, hogy a csatában majd még a maga alatt
levő lovával is birkózni kell a királynak. Jobban szerettem volna látni
amolyan jól futó, hosszúsörényű magyar lovon, amilyent Báthori István
nádor, Bánffi János, Telekessy Imre, Erdődi Péter választottak maguk alá
a csatába. Még Majthényi uram is, az udvarmesterünk amolyan könnyű
lovacskán üldögélt, amelynek nem a szűgyében, hátában, hanem a lábában
van az ereje.

… Ez a nagy német paripa lett aztán a vesztünk, amikor a csatának vége
volt és azt néztük, hogy merre meneküljünk az ordítozó törökök elől.
Nagyon sokan voltak a pogányok, nem bírtunk velük. Annyian jöttek ránk,
hogy némelyiknek a kezébe már nem is jutott fegyver, csak amolyan bunkó,
amilyennel nálunk a Bakonyban verekedni szoktak. A királyom is levágott
néhányat közülük, mert ott verekedtünk az első sorban. Én nem tudnám
megmondani, hogy hány kutyafejű bukott el a kardom alatt. Nagy
szomorúság volt az egész idő alatt a szívemben, nem tudtam kedvemre
verekedni, mint hajdanában a végváraknál tanultam. Maroknyian voltunk a
mindenfelől reánk özönlő pogányság között. Csak itt-ott látszott már
végezetül egy magyar, az is földretiporva, holtan, haldokolva.

Ki tudná, hogy mi történt tőlünk messzebb, ahová a szem el nem láthatott
a tengernyi pogányság miatt? Vajjon ott is úgy szorongatják a szegény
magyarokat a kutyafejű sáskák, mint itt a középen, ahol királyom, uram
oldalán harcoltam? Talán győz Drágffy uram a jobbszárnyon? Talán tartja
magát balról Perényi uram? De nekünk menekülni kellett, ha nem akartunk
az egyre özönlő pogányság fogságába esni.

– Szegény Magyarország! – hallom csak egyszerre királyom, uram
jajkiáltását. Golyó találta a mellvértjét, de nem sebesíté meg.

Itt volt az ideje, hogy megragadjam a király lovának a zabláját. A
szilaj német ló nehezen engedelmeskedik akaratomnak, beleizzadok, amire
a lovat elkormányozhatom az első hadisorból, aztán neki a mezőnek, neki
a pataknak, amely piszkosan, sárgán, Kis Duna módjára kavarogva
futamodik partjai között. A király lova nem akar ugrani. A megveszett
bestia megtagadja az engedelmességet. Kétszer-háromszor vágtatunk neki
az ugrásnak, a király lova félrerántja magát az ugrás előtt. Hogy jó
példával járjak elől, elhatározom, hogy én ugratok előbb a makrancos
állat előtt. „Bele a sarkantyút!“ – kiáltom uram, királyom felé. Az én
lovam partot ér. Hátranézek. A király lova ugrásközben döglötten
visszahanyatlik a partról a patakba. A patak partján az üldöző
pogányság. A király elmerül a sáros vízben.

*

– Alamizsnás Szent János koporsóját mentsétek meg a pogányok elől! –
dördült végig egy hang augusztus harmincadikán, éjszaka a budai palota
folyosóin. Burgio bibornok, a pápai nuncius hangja volt, akit ágyából
ugrasztottak ki azzal a hirrel, hogy Mária királyné még az éj folyamán
el akarja hagyni a palotát.

A szent üvegkoporsóját valóban felkapják vala az udvari legények és
futólépésben viszik a Dunapartra, ahol már várakozik a teherhajó.

Holdvilágos éjszaka volt akkor; a holdsugarak merengve nézegettek be a
budai várba, mintha semmi sem történt volna Magyarországon. A palotában
egyetlen fáklyát sem gyujtottak meg, mert semmi szükség nem volt arra,
hogy a gyanakvó budaiak bármit is észrevegyenek a készülődésből. Budán
még csak annyit tudtak, hogy a csata Mohácsnál elveszett, de a király
sorsát senki se ismeré. Talán csak Mária sejtett valamit, ezért kínozta
szivét szörnyű nyugtalanság. Menni kellett innen, mert különben
reászakadnak a falak.

A királyné a palota északi folyosóján tartózkodott, magára kapkodott
öltözetben és elparancsolta a folyosóról az udvari hölgyeit, akik
asszonyi sivalkodással, hangos jajgatással, kéztördelve körülvették.

– Menjetek innen, nem akarok közületek egyet sem látni, mert
valamennyien olyanok vagytok, mint a tyúkok, amelyek éjszaka
megvakulnak. Szedje rendbe mindenki a cókmókját, mert éjfélkor akkor is
elhagyom a palotát, ha egyedül kell nekivágnom az utazásnak.

– De hát hová megyünk? – sikoltozott a cseh Helene, aki a
legtekintélyesebb udvarhölgy volt Thurzó kincstárnok úr barátsága révén.

– Talán Mohácsra, talán Pozsonyba… amint a király tanácsolta utolsó
levelében. Csak innen el! – felelt Mária és a két karja közé szorított
homlokát a hűvös ablaküveghez nyomta. – Sok rongyot ne hozzatok
magatokkal, lóháton utazunk, mert a hajón még nekem sincs helyem. Ott
csak egy ember részére van tér: a koporsóban fekvő szent részére.

A budai tornyokban csengő hangon vertek az órák, mert még nem menekültek
el Budáról az órások. A palotába a Duna felől becsapongtak a denevérek
és együtt röpködtek a futkározó frájokkal. Lángja és füstje nem volt a
tűzvésznek, amely itt olyan hirtelenséggel kerekedett, mintha valami
madár hozta volna körmei között a parazsat, de néha jobban megriaszt a
tűz, amelyet nem láttunk, amelyet csak érezünk… A királyné minden erejét
összeszedte, hogy össze ne roskadjon e borzasztó órában, huszonegy éves
volt, izmai rugalmasak, ha lelkét pöröllyel össze is zuzták vala az
uralkodás évei. De Néha jobb lélektelenül cselekedni.

– Vajjon hol vannak Thurzó, Bornemissza? Miért bíznak mindent a
káplánokra? – beszélt a királyné hangosan, bár egyedül volt a folyosón.

A távoli folyosókon olyan döngő, szüntelen, megszakítatlan lépések
dörögtek, mintha örökös temetés volna a palotában és a koporsókat
egymásután vinnék le a lépcsőkön. Bútorokat hordtak… A királyné néha
felrezzenve, a folyosó ajtajához ugrott és a holdvilágnál bizonytalanul
mozgó szolgákra, vitézekre sikoltó hangon rákiáltott:

– A bőrével fog fizetni az, aki valami kárt tesz a bútoraimban.
Vigyázzatok az ágyamra!

A bútorok döngve, dohogva, mintha magukban káromkodnának a
rendháborításért, vonultak lefelé a lépcsőkön. Az eresztőkötelek úgy
feszültek, mint a hajók kötelei a viharban. A csigák visítottak, mintha
láthatatlan akasztófákon függnének. A felszálló portól néha fuldokolva
köhögött egy-egy vén katona, akit éppen öregsége miatt hagytak hátra a
palotában… Végre nagy kenderszakállával kísértetként megjelent
Bornemissza János, a várnagy és a kulcsköteget a királynénak nyujtotta.

– Felség, lezártam minden szobát, ahol bútorokat hagytunk. Pecsétet
ütöttem a zárakra.

A királyné a földre dobta a kulcsokat:

– Azt hiszed, hogy nem rabolnak ki itt mindent a távollétemben? Akár a
magyarok, akár a törökök? Csak az a kérdés, hogy melyik jön előbb.

– Felséged a magyaroktól fél? – felelt búsan a várnagy.

– Elsősorban előlük menekülök. Félek Zápolya martalócaitól, félek
azoktól, akik gyáván megfutamodtak a csatából és most elözönölvén az
országutakat, csorba nélkül maradt kardjukat az ártatlanokra emelgetik.
A pogány lassú és tunya, előbb a csatatér halottait rabolja ki, mielőtt
újabb zsákmány után nézne. De a magyar rablók esetlegesen már holnap itt
lehetnek. El innen, Bornemissza, amíg szabad az út.

A várnagy, aki talán az egyetlen férfi volt a budai palotában, aki nem
vesztette el a fejét a csatavesztés hírével megérkező német szolga
(Mária szolgája) láttára, nyugodtan így felelt:

– Ha a király életben van, akkor a magyarok tiszteletben fogják tartani
az ajtókon elhelyezett királyi pecséteket. Ha pedig a király nem jöhetne
többé vissza Budára: akkor mindegy nekünk, hogy mi történik az elhagyott
palotával.

– Hagyj békét, várnagy, ócska bölcsességeddel, – türelmetlenkedett a
királyné. – Tudom, hogy idegeid ércből vagy pedig kőből vannak, nem
pedig emberi húsból. Kerítsd elő Thurzót! A pénzről akarok vele
beszélni.

A várnagy hunyorintott pókhálós szemével. Tudta ő, hogy ebben a bábeli
felfordulásban Máriát megint csak a pénz érdekli, amelyet valahol
rejteget… Thurzó vérpirosan, rekedten, támolyogva közeledett valamerről
a királyné hivására. Nem volt emberi alakja a daliának… Mintha az imént
metszették volna le az akasztófáról. A királyné kétkézzel ragadta meg a
kincstárnok vállát:

– Térj magadhoz, ember. Nem látod, hogy gyönge nő létemre mily bátran
viselem sorsomat? Én nem akarok meghalni, mint ti itt valamennyien
körülöttem. Élni kell Magyarországért, nem pedig a halálba szökni a
bánat elől… Mi történt a pénzemmel, ötven mázsányi vert ezüstömmel?

– Csak tíz mázsáról tudok, – felelt fogvacogva Thurzó. – Negyven mázsát
már régen elköltöttünk belőle a királyra, a hadakra, a hitelezőkre. Ami
ezüst volt a budai templomokban, abból mind pénz lett. Sokba került
nekünk az, hogy a király maga ment el a csatába. Fel kellett öltöztetni
a katonákat, hogy méltók legyenek a királyhoz.

Mária a homlokára szorította a két tenyerét.

– Szóval, koldus lettem. Koldusként hagyom el a palotát, ahová egykor
Miksa császár hozományát hoztam. Ó, hogy ezt a napot is meg kellett
érnem. Beszélj, ember, Thurzó Elek, beszélj, mit vihetnék magammal a
palotából, hogy ne kellessen szükséget szenvednem utaimban?

Thurzó, mintha eszét veszítette volna: csak némán nézett a királynéra,
aki a vállánál fogva rázta:

– Bethlenfalvi! Térj magadhoz, ember! Az éj mulik, reggelre, mire a
budaiak észrevennék: messzire akarok innen lenni, még ha csupasz
életemet vinném is magammal. De Magyarország királynéja vagyok, nem
állhatok ki koldulni az országutakra.

– Tíz mázsa ezüst van a lovak hátára pakkolva, miután felséged lóháton
akar utazni.

– A ló biztos, a hajó bizonytalan. És a tíz mázsa ezüstpénzen kívül?

Thurzó a két tenyerét kifelé fordította, ami bizony elég érthető
mozdulat volt, még a királyné is tanulhatott belőle.

– A Korvinák! – kiáltotta most a királyné. – A Korvinákról
megfeledkezel, kincstárnok? A negyedik Evangeliumot itt akarod hagyni a
pogányoknak vagy a még pogányabb magyaroknak?

– A Korvinákat még sohasem vitték ki a várkastélyból, – felelt
hideglelősen Thurzó. – A Codex aureus quatuor Evangeliorum és a
szertartásoknál használatos Missale című könyvek mindig a király
hálószobájában őriztetnek.

– Most máshol lesz a helyük! – kiáltott fel indulatosan Mária. –
Elviszem a Korvinákat zálogba, hogy legyen valami emlékem abból a
korszakból, amikor Magyarország királynéja voltam. Ló hátára pakkoltasd
a könyveket. Éjfélkor, mielőtt a kakasok megszólalnának: indulunk,
Thurzó.

A palotában növekedett a nyüzsgés, mert a közeli palotákból is
előkerültek az urak, akiket hű szolgáik felvertek a hírrel, hogy a
királyné szökni akar Budáról. Az eleven zálog, akit Lajos király maga
helyett Budán hagyott azoknak a kételkedőknek a megnyugtatására, hogy
nem menekedik el az országból a törökök elől, az eleven zálog itt akarja
hagyni Budát. De hiszen akkor innen másoknak is el kell menni!
Lóhalálban jött a veszprémi püspök, Szalaházy László uram.

– Csakhogy még itthon találom a királynét! – nyomakodott be a püspök a
palotába. – Minden szentekre kérem felségedet, hogy ne hagyja el addig
Budát, amíg biztos értesülésünk nincs a királyról.

– Püspök úr, velünk tarthat, – felelt elszántan Mária. – Útközben
szükségünk lehet bölcs tanácsaira.

A veszprémi püspök, ismervén Mária hajthatatlan természetét: nem
tehetett mást, mint engedelmet kért, hogy palotájába siethessen az
utiszükségletekért.

– A fejérvári kapunál találkozunk, ahol Logod felé visz az út! –
kiáltotta a királyné és előkereste a legegyszerűbb ruháját, amelyben
felismerhetetlen legyen az országútakon, amelyekre, ime, sorsát bízza.
Ámde még a legegyszerűbb ruha is génuai bársonyból való volt, azért egy
udvarhölgyének a háziruháját vette elő nagy keserűséggel.

– Nem kell, hogy bárki is felismerje Magyarország királynéját.

… És most, mielőtt végleg elhagyta volna: mégegyszer bejárta a budai
királyi palotát, bánatainak és örömeinek tanyáját… Nem fakadt sírva,
mert lelke ezen az éjszakán örökké acéllá változott, nem sóhajtozott,
mert sóhajtani felejtett, – csak megsimogatta a falakat, az ajtókat, az
ablakokat, melyeknek nyelvét évek alatt megtanulta.

– Isten veletek, – mondta halkan egyes bútordarabjainak, amelyekhez
szerető barátság fűzte.

A várudvaron lódobogás hallatszott, nyeregbeszállott az az ötven lovas,
amely Máriát bujdosásában elkísérendi. Bornemissza János
kísértetszakálla felfehéredett a holdvilágnál.

– A lovak a bécsi úton várnak, felség.

A királyné felrezzent gondolataiból:

– Menjünk! – kiáltotta elhatározottan a gyermekkirályné és Budára
mutatott ablakából.

– Holnapra úgyse marad itt senki a városból, mint a garastalan szegények
és a zsidók.

Futamodásunkban Esztergomba érkeztünk.

Jól tudtuk errefelé az utat még a sűrűsödő, augusztusvégi éjszakában is,
mert hiszen vadászatainkban gyakorta elkalandoztunk Esztergomig. A
primási palotában szállottunk meg, amelynek gazdája ugyan távol volt, de
a kamrák, pincék telve voltak, így semmiben sem láttunk szükséget. A
kapukat bezártuk, mert az uccákról dobpergetés, lárma hallatszott. A
budai németek, akik a királyné őfelsége német szolgájától leghamarább
tudták meg a mohácsi eseményeket: nem tudtak otthon maradni a helyükön,
hanem nyomban a királyné után indultak, amikor magunk is csak nagy
nehézségek árán vergődtünk el Budáról Esztergomba. Mindig mondtam, hogy
ezek a németek szerencsétlenséget hoznak reánk… S íme, egyszerre telve
lett Esztergom az ő szekereikkel, málhás-lovaikkal, jajgatásaikkal,
utálatos lármájukkal. Nem csoda, hogy Orbánusz Endre, az esztergomi
várnagy, aki amúgy is hajlamos volt a gutaütésre a testi terjedelme
miatt: kijött a sodrából.

– Hát már az ebédutáni álmot is elveszik az embertől ezek a budai
németek? – kiáltott fel és mindjárt parancsot adott a huszárjainak, hogy
csináljanak rendet a menekülők között.

– Maradtatok volna otthon, bestye férgei, – ordították a huszárok,
amikor a piacon jól ellátták a budaiak baját. Aztán pedig a kocsik és
podgyászok megvizsgálásához láttak, vajjon: nem hoztak-e magukkal a
németek valamely tiltott portékát Esztergomba. A várnagy, akit mi udvari
emberek magunk között csak amúgy Orbáncznak neveztünk, sok tiltott
portékát talált.

Alighogy végeztek volna a huszárok a kocsikkal: már izgatott emberek
futamodnak a Duna partja felől, hogy soha nem látott hajóhad közeledik a
Dunán Esztergom alá, amelyet bizonyára a törökök küldtek előre abból a
célból, hogy a várost elpusztítsa. Némelyek szerint 76 hajó közeledik, –
nem látott még ilyent a világ.

Szeretek mindenféle látványosságnál résztvenni, azért hamarosan
otthagytam a jajgató budai polgárokat, akik váltig azt hangoztatták,
hogy a dunai hajók korántsem ellenséges hajók, hanem az ő hajóik,
amelyeket tegnap eresztettek útnak. A huszárok erre még jobban
megdühödtek.

– Tehát alattomban el akartátok foglalni a várost? – üvöltött Orbáncz
barátunk, akire Esztergom kulcsai voltak bízva.

A gályák valóban a vízszinéig megtöltve portékákkal, bútorokkal,
drágaságokkal közeledtek Esztergom felé. Igaza volt annak az embernek,
aki azt mondta, hogy 76 hajót olvasott meg, – 76-ot olvastam magam is.

A hajók kikötöttek a parton. Legelsőnek persze a királyné hajója, a
budai palota kincseivel és a királyné komornáival. Tizenkét takaros
nőszemély volt a hajón, egyiket-másikat jól ismertem Budáról, de nem
mertem mukkanni, amikor Orbáncz kiadta a huszároknak a parancsolatot,
hogy a frájjokat a várba kell szállítani, amelyik ellenkeznék, azt meg
kell kötözni. Hát a szegény komornák nem is nagyon mertek ellenkezni,
amikor éppen a legderekabb huszárok vállalkoztak kíséretükre.

Nem ilyen könnyen ment a sor a polgárok hajóival. Ezek a hajósemberek
szeretnek verekedni, jól bánnak az evezőrudakkal a szárazon is, nem
csoda, hogy nagy csetepaté kerekedett, mikor a várnagy legényei a hajók
átkutatásához kezdtek.

– Ti vagytok az okai annak, hogy háború van! – ordította a várnagy a
hajókon talált polgárokra. – Ha nem lettetek volna olyan gazdagok, a
töröknek sohase jutott volna eszébe betörni Magyarországba.

Orbáncz végigjárta a hajókat. Egyetlen magyar hajótulajdonost sem
talált, valamennyi német volt. Ettől aztán még jobban felbőszült.

Magam siettem vissza a palotába, mert már meguntam a sok jajveszékelést
hallani. Ki tudja, lesz-e nyugodalom a következő éjszakán, nem kell-e
megint futamodásban töltenünk a pihenésre szánt órákat?

A palotában nagy felfordulás volt, még a szakácsok is a folyosókon
tartózkodtak, ahelyett, hogy a vacsorafőzéssel törődtek volna. Talán már
a vacsorázás is kimegy a divatból e nagy felfordulásban? – gondoltam
magamban – pedig bőséges étkezés nélkül nem viselhetők el az izgalmak,
amelyeknek valamennyien ki vagyunk téve.

Az izgalmat a palotában az okozta, hogy megjött Czettricz Ulrik, a
király kamarása, aki váltig azt hangoztatta, hogy a csatában a király
hátamögött állott Aczél Istvánnal együtt. A király a csatából
szerencsésen megmenekült, de a patakot nem tudta átugratni fáradt
lovával. Aczél István, aki a király után ugratott: maga is odaveszett.

Ámde dominám, királyném fejcsóválva hallgatta Czettricz előadását, bár
máskor szivesen szokott hitelt adni ennek a németnek:

– Hát abból mi igaz, hogy királyomat a Csele-patakon túl is látták? –
kérdezte hirtelen a királyné. – Itt olyan hirek vannak elterjedve,
amelyek szerint a király Bátára menekült, ahol Zápolya három
kardszúrással megölte. Nem ez az igazság, Czettricz? Vigyázz szavaidra,
mert börtön jár a hazugságért!

Czettricz Ulrik váltig erőlködött, hogy úgy igaz, amint ő elmondta a
király halálát. A vízbe fulladt, szegény jó Lajosunk. Dominám szólott:

– Hát akkor hozd el nekem a holttetemet, mert addig nem hiszem, hogy a
király meghalt. Menj Sárffy Ferenc uramhoz, a győri várparancsnokhoz,
hogy adjon neked tizenkét lovast, akikkel elhozod a holt királyt nekem,
– mert addig nem tudom elhinni, hogy férjem nincs az élők sorában.

Azt beszélte a pletyka, hogy a királyné olyan erősnek mutatkozott, hogy
egyetlen könnyet sem ejtett.

De bezzeg nem tudta a haragtól sírását visszatartani, amikor a minden
lében kanál pápai nuncius, Burgió báró hírül hozta neki, hogy mi történt
komornáival.

– Hol van az esztergomi érsek? – kiáltozta magánkívül Dominám.

– Az érsek a csatatérről aligha fog visszatérhetni, – felelt a báró. –
Ám a fejveszettség általános az országban a csatavesztés hírére. A
királyné tudja tapasztalásból, hogy a mi hírnökeink és kémeink mindig
gyorsabbak szoktak lenni, mint a királyéi. Ma délután már arról is jött
vala posta, hogy az ország keleti részében bizonyos rozsályi Kiss Pál,
szatmármegyei főnemes, rablóbandát toborzott, amely az Alföldön útját
állja a csatából menekülőknek.

– Zápolya híve! – kiáltotta Dominám.

– De hírt kaptunk Lesieczki Márton uram viselt dolgairól is, aki még
Ulászló királyt szolgálta aféle koldus lengyelként. Lajos király mellett
is éveket töltött. Hát ez a bizonyos Lesieczki is útonállásra adta
magát.

– Azonnal iratni kell Tomieczkinek, a lengyel kancellárnak, aki
gyámságot vállalt valaha Lesieczki felett, – hallgattam egy sarokból
Dominám szavait. – De ugyan ki visz el levelet ily zavaros időkben
Lengyelországba?

A pápai nuncius tovább forgatta a tőrt a királyné szivében:

– Azok a cseh csapatok, amelyek a cseh kancellár vezérlete alatt
elkéstek a csatából, elfogták Brodaricsot. Saly János és Nádasdy uram,
akik Budáról velünk indultak el, 6000 forintot vettek el a kincstártól
és azóta nyomuk veszett…

– Elég! – kiáltotta Dominám – elég volt e veszett csürhéből, amely a
szerencsétlenség e borzalmas óráiban is a maga önös céljaira gondol. Még
az éjszaka tovább menekülünk, mert amint hajóim nem voltak biztonságban
Esztergomban, olyanformán nem érzem biztosnak életemet sem.

Tehát megint csak utazunk éjszaka. Mikor lesz már megállás a
sötétségben?

A vacsorát csak amúgy sietve fogyasztottuk el, nem is volna méltó
beszélni e vacsoráról. Inkább kulacsainkról gondoskodtunk az éjszakai
útra. A pincében elég jó borokra akadtunk. Nem tudom, megköszönte-e
valaki a vendéglátást, mert még éjfél előtt elindultunk Komáromnak.

Emlékszem, hogy ugyanezen úton, ugyancsak lóháton, jött néhány esztendő
előtt Dominám Magyarországba. Akkor is a király nélkül tette meg az
utat, mert a királynak más dolga volt Budán. Most is más dolga van…
Akkor Sárkány Ambrus uram nagyszarvai kastélyában ebédeltünk olyan
halakat, feketetengeri vizákat, menyhalakat, csukákat, amelyeknek az íze
még ma is a szájamban van. Tudtuk, hogy minden Habsburg nagy evő, mert
ez családi tulajdonságuk, de azt a drágalátos étvágyat, amelyet Dominám
mutatott Magyarországba való utazásakor: sohasem felejthetem el.

Komáromban találkoztunk a budai káptalannal, a papok magukkal hoztak
mindenféle régi írásokat, csaknem egy hajót töltöttek meg ezek a régi
kutyabőrök, holott ilyen zavaros időben bízvást szabadulni kellett volna
e semmire sem jó cókmóktól. Dominám, nyilván a sok írás láttára, maga is
kedvet kapott a levelezéshez és miután nekem néhány levelet diktált
mindenféle királyokhoz, Zsigmondhoz, Ferdinándhoz, V-ik Károlyhoz, hogy
a hátam borsózott bele, maga is levélírásba fogott ama Lamberg Jánoshoz,
akinek mindig személyesen szokott leveleket írni, emiatt mindenféle
megjegyzéseket tettek az udvari irnokok.

Sárkány uramat, a jeles vendéglátót nem találtuk Komáromban, másfelé
volt neki dolga, talán ott, ahol szegény királyunknak. Ellenben
előkerült endrédi Somogyi Ferenc uram, a komáromi és tatai vár
kapitánya, de mielőtt bármi is eszébe jutott volna a jó úrnak, Dominám,
okulva az esztergomi példán, kemény hűségesküt vett ki belőle. A jó
Somogyi csak nagyot nézett, hogy minek esketi őt oly nagy szigorúsággal
a királyné. Persze, hiába vakarta őkegyelme a fejét, amikor az
esztergomi hírek elértek hozzá. Nem csaphatott fel rablónak.

Itt ért utól bennünket az a hír, amelyet egy hazugságairól ismeretes
lengyel lovag hozott, hogy a király nehéz sebével Pozsony felé menekül.

– Akkor mi is Pozsonyba megyünk! – kiáltott fel szegény Dominám, mert
nem lehetett olyant mondani a férjéről, amit nyomban el ne hitt volna.

A pozsonyi utazásnak mindnyájan nagyon megörültünk, mert előre tudtuk,
hogy ebben a gazdag városban végre kárpótlásra találunk nyomorúságos
viszontagságainkért. Azonkívül Komáromban is kezdtek már mozgolódni azok
a vitézek, akik nem mentek el Mohácsra.

– Előre tudtuk, hogy ti fogjátok elveszteni a háborút, – kiáltozták a mi
legényeink után a komáromiak.

Sohasem észszerűséges olyan városban maradni, ahol az embert
háborúvesztéssel gyanúsítják. Vettük hát sátorfánkat és harmadnapra,
szeptember 3-án, egy kedves őszi napon, mély gyászruhában Pozsonyba
érkeztünk. Bornemissza uram, aki velünk jött Budáról, előre utazott,
hogy a pozsonyi várat, amelynek kapitánya volt, rendbehozza a királyné
fogadására. Ámde hiába kerestük Bornemissza uramat a pozsonyi kapunál.
Egy követe állott a királyné elé és ezt az üzenetet adá át:

– Bornemissza uram bezárkózott a pozsonyi várba és nem hajlandó azt
átadni másnak, mint az új királynak…

– A kincseim, a pénzeim? – kiáltott fel a királyné. – Mindenem erre az
egy emberre volt bízva. Koldus lettem.

– A kincseket is az új királynak adja át Bornemissza uram.

Most már ott voltunk tehát az áhított Pozsonyban, a becsukott várkapuk
előtt.

Végre a pozsonyiak megsajnáltak és a Főtéren adtak valami kvártélyt,
mert a király régi pozsonyi palotájában idegenek laktak. Most aztán
kórusban kiáltozhattuk:

– Hol vagy, Lajos király?

Csakhogy a királynak semmi nyoma se volt.

– Deák, leveleket írni! – egész nap ezt a parancsszót hallottam a hátam
mögött, mióta Pozsonyba költöztünk, hogy már lúdbőrös lett a hátam, mert
Dominám nem adta olcsóbban a levelezést, mint a királyokkal. Régen
elmúltak azok az idők, amikor a leveleimben csak a subás vágvári
kapitányok gorombaságaira kellett nagyobb gorombaságokkal válaszolni.

Ettől eltekintve: nem ment volna igen rosszul a dolgunk Pozsonyban, mert
a pozsonyiak vendégszeretetében valóban nem csatlakoztunk. Ezek a jó
németek nagyon örvendeztek annak, hogy királyi udvar van a városukban,
ugyanezért bőségesen küldték a halat meg a bort a királynénak. Mindjárt
a megérkezésünk napján 10 csukát, 16 potykát, 3 keszegét, 1 derék
harcsát, sügért, márnát, szőlőt küldtek, 200 kenyérrel és egy akó
borral. Igaz, hogy pontosan felírtak mindent, amit adtak, de ez nem is
volt baj, mert legalább a konyhamester nem lophatott el mindent.

És mindenap érkeztek a pozsonyi házba újabb és újabb vendégek, amikor
híre futamodott annak, hogy itt ütöttük fel szállásunkat, ahonnan újra
meghódítani akarjuk Magyarországot.

Dominám egyebet sem tett, mint reggeltől estig fogadta a vendégeket, még
az imádkozáshoz sem volt ideje. Most már nem az volt a kérdése a
vendégekhez, hogy mi hír Lajos királyról, mert a holt király megjelent
előtte álmában és közölte vele, hogy a másvilágon van, ne várja vissza.
Ellenben minden látogatót ezzel a kérdéssel fogadott Dominám:

– Mit csinál a tót király?

Hát Zápolyáról mindenki tudott egyet-mást, aki Magyarország felől jött.
Hírt hozott róla Brodarics István, a szerémi püspök, aki egy estén
mezítelenül, csupán egy szál köpenyegben és papucsban érkezett meg, hogy
nekünk kellett ruhával szolgálni, pedig ebben magunk is szükösen
voltunk. Brodarics ruháját a cseh rablók szedték el, amikor a mohácsi
csatából menekült. A jó püspök azonban csak nekünk, udvari embereknek
mondhatá el vitézi magatartását a csatában, ahol is szegény királyunk
jobboldalán állott, ötödik helyen a püspökök között… A királynénak az
volt az egyetlen kérdése:

– Mit csinál a tót király?

A jó püspök úr annyit tudott, hogy Zápolyának eszeágában sem volt
megütközni a törökkel.

– Futott az, felség, Szeged alól, Fegyvernekig meg sem állott.

Megjött a csatából Gerendi Miklós, a fejérvári kanonok, Zay uram, akinek
nagyon megörvendezett a királyné. A sánta Báthori uram, a nádorispán sem
késhetett soká. És csak egyszerre megjelent a brandenburgi őrgróf is,
aki hadaival a határszélen rekedt, node most már aztán itt volt
Pozsonyban, a királyné mulattatására.

– Mit csinál a tót király? – kérdezte a királyné Batthyány Ferencet,
Tahy Jánost, Horváth Gáspárt, akik mindig gyanúsak voltak, hogy
Zápolyával tartanak, de dícséretest most még ők sem tudnak vala mondani.

Jöttek mindennap a veszett csatából, akiket török és magyar martalócok
kergettek Pozsonyig. Lerongyolódott, kétségbeesett emberek, akik sehogy
sem hittek a szemüknek, amikor a mi pozsonyi házunkban megtraktáltuk
őket, mert a királynénak gondja volt arra, hogy a konyhán mindig égjen a
tűz és éhes gyomorral senki se menjen el. Itt sírtak egymás nyakába
borulva azok, akik már régen elveszettnek hitték egymást. A
Schlick-testvérek, Albin és Albert, ezek a derék kapitányok, mikor
egymást meglátták a királyné házában, az örömtől és a sírástól szólni
sem tudtak.

Hát nem lehetett panaszkodni, hogy az ürességtől kongott volna a
földszinti ebédlő. A jó pozsonyiak mindennap megtetézték az
ajándékaikat. Különösen azóta, mióta Salm Miklós gróf is megérkezett az
ausztriai katonákkal, hogy a királynénak házi őrsége is legyen. Volt
most már katonai parádé, őrségváltás is, amelyben a pozsonyiak nagyon
szerettek gyönyörködni. Most már nem győzte egy társzekér mindennap
főtéri házunk elé cipelni a konyhára és pincébe való küldeményeket. Két
szekérrel is jöttek az ajándékok, néha még vidulni is merészeltünk a
nagy ebédlőben, ha friss bor érkezett a pozsonyi majorságból. Az örökös
bánat nem jó az egészségnek; ha már életben maradtunk annyi borzalom
után, becsüljük meg az életünket.

– Mit csinál a tót király? – kérdezte szüntelenül Dominánk, Máriánk,
amikor néha szine elé járulhattunk, hogy az ő nyugalmából, meg nem tört
bátorságából új erőt merítsünk a továbbiakhoz. És lassan az udvarnál
híre futamodott, hogy Máriánk, királynénk fél a „tót királynak“ csúfolt
Zápolya Jánostól, az erdélyi vajdától. Hiába vigasztalgatta Häuser
Lénárt ezredes, hogy a pozsonyi őrhaddal pozdorjává veri Zápolyát, ha a
városba meri tenni a lábát. Sőt még Dominánk régi bizalmas híve, Lamberg
János gróf is hiába jött a csüggedő királyné látogatására.

– Félek, hogy elveszítem koronámat, mert a magyarok titkon a tót
királlyal tartanak, – mondogatta Dominám. – Itt körülöttem is mindenki,
kezdve a sánta nádorispántól. Érzem, hogy azok fognak elhagyni
leghamarább, akik ma híveimnek mutatják magukat.

… És egy őszvégi estén, mikor a hideg szelek miatt már csak egymásba
kapaszkodva látogathattuk a pozsonyi bormérőhelyeket, Dominánknak
aggodalma valóra válott, a tót király, Szepes örökös grófja, Pozsonyba
titkon megérkezett. Bizalmas emberével üzent a királynénak, hogy
beszélni szeretne vele, még pedig négyszem között, mert elmondanivalói
olyanok, amelyekhez felesleges harmadik fültanu.

– Férjem gyilkosával álljak szóba? – rettent fel Dominám és olyan fehér
lett az arca, mint a mohácsi nap óta nem láttuk.

Ámde ott volt a sánta nádor, ott volt Batthyány uram, a horvát bán, Tahy
uram, akikről mindenki tudta az udvarnál, hogy Zápolya bűnös zsoldjában
állanak, sietve körülvették Dominánkat és azt magyarázták neki, hogy
szép szóval tán megingatni lehetne Zápolyát ama szándékában, hogy a
magyar korona után nyujtogassa a kezét. Úgy festették ők le a
nagyszakállas Jankót Dominám előtt, mintha nem ismerték volna eléggé.

– És fegyverek ne legyenek a palotában! – üzente még Jankó, mire az
ausztriai gyalogosokat a bormérőhelyre vitték.

Hát persze, hogy Zápolya álruhába, ausztriai ruhába öltözött
fegyveresekkel érkezett meg késő éjszaka az udvarba. A legények tollas
fövege lengedezett, hosszú egyenes kardjukat ügyetlenül viselték. A tót
király a sötét kapualjban futamodásra vette a lépést és rohanvást ment
fel az emeletre, mintha attól tartott volna, hogy tőrt állítottak neki.
Döngtek lábai alatt a lépcsők, mert igen nehéz és erős ember volt,
emeletes tót, aki nem sajnálta magától a vadpecsenyéket és ezért
arculata vörösborszínű volt.

– Mária! – kiáltotta, mintha vadkan támadott volna, amint belépett abba
a szobába, ahol Dominám karosszékben, talpig feketében, fehér kendővel
fején üldögélt, míg én egy páncéltörő, háromélű dákossal felfegyverkezve
egy függöny mögött állottam.

– Királyném! – ismételte ez a fanyüvő Jankó, amikor óvatosan a Dominám
felé lépegetett és fülelve nézett szét a nagy szobában.

– A koronám Budán maradt, – felelt Dominám. – Ne vegye észre özvegyi
viseletemet, vajda, mert nem akarom, hogy búsan távozzon Pozsonyból.

Az erdélyi vajda két lépésnyire megállott királyném előtt és medveszemét
villogtatva meresztette, mintha nagyon gonosz dologban törné a fejét.

– Osztrák Mária, – kezdte ama szívbajos lihegéssel, amely a
lépcsőugrálás és erős felindulás miatt elővette – nekünk meg kell
békülnünk egymással, ha azt akarjuk, hogy Magyarország még egyszer
Magyarország legyen. Én vagyok az erősebb, a hatalmasabb, a gazdagabb,
tehát én jöttem el ide, ahol tudom, hogy gyülölködő szívekkel és
alattomos tekintettel találkozom.

– Mit akar tőlem, vajda? – vágott a Jankó szavába Dominám, mert nagy
felindulásban volt ő is.

– Az országot megmenteni. Király kell az országba.

– Ott van a bátyám, Ferdinánd.

A fanyüvő csúfondárosan nevetett:

– Hiszen az egy szegény koldus. Se vagyona, se hatalma, se jövője.
Hogyan képzelheti azt, királyné, hogy egy szegény osztrák főherceget
valaha királyuknak vállaljanak a magyarok, amíg itt vagyok én, Szapolyai
János, a leggazdagabb ember az országban, akinek a legnagyobb hadai
vannak?

– A törvény, a szerződések, amelyeket nagyatyám, Miksa császár kötött
Ulászlóval… – felelt szívére szorított kézzel Dominám. – A szerződés,
amely az ausztriai háznak biztosítja a magyar trónust, – amelyre
királyok és magyar urak esküt tettek. Ezért lesz itt a király Ferdinánd.

Jankó megint csak amaz ocsmány nevetést hallatta:

– Mária, kegyed éppen olyan jól tudja, mint én, hogy ebben az országban
nincsenek szerződések, az erősebbnek van csak joga szerződést kötni és a
gyengébbnek megtartani. Itt minden felborult, király kell az országnak,
mert többé nem birunk a magyarokkal. És én megint királynévá teszem
Mária… Azért nem házasodtam, hogy egyszer majd feleségül vehessem. A nap
elkövetkezett, a király a másvilágra ment, hogy utat nyisson Szapolyai
Jánosnak.

– Zápolyának, a haramiának! – csattant fel most Dominám hangja, amely
hangot sohasem hallottam tőle, pedig évekig diktálta nekem a leveleit.

Jankó még mindig mozdulatlanul állott helyén:

– Tehát, Mária, maga nem akar a leggazdagabb embernek a felesége lenni?
– kérdezte felszisszenve, mint a kígyó, amelyre botot emelnek.

– Zápolya! – kiáltotta Mária királynőm. – Tüstént hagyja el a palotát.

– Fegyvereseim már megszállották a házat, az én parancsaimnak
engedelmeskednek.

– Zápolya! – sikoltotta megint királynőm, hogy a kezemben megremegett a
tőr. – Azt várja itt, hogy az arcába dobjam az igazi nevét?

– Halljuk tehát!

– Te királygyilkos! – süvített fel Dominám és olyant tett, amire az a
nagy mahomet ember megingott helyén. Az arcába köpött az erdélyi
vajdának és kifutott a szobából. _(1926.)_




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Mohács : Két árva gyermek vergődése" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.