Title: A tömegek lélektana
Author: Bon, Gustave le
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.

*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A tömegek lélektana" ***


KULTURA ÉS TUDOMÁNY

A TÖMEGEK LÉLEKTANA

IRTA GUSTAVE LE BON

FORDITOTTA Dr BALLA ANTAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1913

A TÖMEGEK LÉLEKTANA

IRTA

GUSTAVE LE BON

FRANCIÁBÓL FORDITOTTA

Dr BALLA ANTAL

BUDAPEST FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1913

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

_TH. RIBOT-NAK,_

_A REVUE PHILOSOPHIQUE SZERKESZTŐJÉNEK, A COLLEGE DE FRANCE TANÁRÁNAK ÉS
AZ INSTITUT TAGJÁNAK_

_AJÁNLJA_

_G. LE BON._

A TÖMEGEK LÉLEKTANA



ELŐSZÓ.[1]

Előbbi munkánkat[2] a faji lélek leírásának szenteltük. Most a tömegek
lelki világát fogjuk tanulmányozni.

Ezt a faji lelket azoknak a közös tulajdonságoknak összessége alkotja,
melyre a fajhoz tartozó összes egyének átöröklés útján tesznek szert. A
megfigyelés azonban azt mutatja, hogy mikor bizonyos számú egyén
valamely célból tömeggé egyesül, az együvétartozásnak e tényéből
bizonyos új pszichológiai jellemvonások származnak, ezek
hozzákapcsolódnak a faji tulajdonságokhoz és néha nagy különbség van
közöttük.

A tömegeknek mindig jelentékeny szerepük volt a népek életében, de
sohasem olyan nagymértékben, mint napjainkban. A mai kor egyik legfőbb
jellemvonása, hogy a tömegek tudattalan tevékenysége lép az egyének
tudatos tevékenységének helyére.

Megkíséreltem a tömegek nehéz problémáját kizárólag szigorúan tudományos
eszközökkel, vagyis módszeresen megközelíteni, félretéve minden más
véleményt, tant és elméletet. Úgy gondolom, hogy ez az egyetlen mód,
hogy az igazságnak valamelyes részecskéjét elérhessük, mikor még hozzá
az elméket olyan élénken foglalkoztató kérdésről van szó, mint ez
esetben. A tudós, ki valamely jelenséget megállapítani törekszik, nem
törődik a megállapítást zavaró érdekekkel. Egy kiváló gondolkodó, Goblet
d’Alviela, egyik munkájában megjegyezte, hogy én, nem tartozván egyik
mai iskolához sem, néha ellentétben vagyok ezeknek az összes iskoláknak
bizonyos következtetéseivel. Ez az új munka, remélem, megérdemli
ugyanazt az észrevételt. Valamely iskolához tartozás szükségképen azzal
jár, hogy előítéleteit és álláspontját átvegyük.

Mindazonáltal kötelességem megmagyarázni az olvasónak, hogy miért jutok
tanulmányaim alapján egészen más következtetésre, mint amit első
tekintetre várni lehetne; megállapítom például, hogy a tömegek lelki
világa rendkívül alantas, ide számítva a kiváló egyénekből álló
testületeket is, mégis azt mondom, hogy bármennyire alantas is,
veszedelmes lenne szervezkedésüket megbolygatni.

A történelmi események legfigyelmesebb vizsgálata nekem mindig azt
mutatta, hogy a társadalmi organizmusok épenolyan összetettek, mint
egyéb organizmusok és semmiképen sincs hatalmunkban, hogy mélyreható
átalakításokkal hamarjában fölforgassuk. A természet néha radikális, de
nem úgy, mint ezt mi értjük; ezért semmi sem veszedelmesebb valamely
népre, mint a nagy reformok után való mánia, bármilyen helyeseknek
látszanak is e reformok elméletileg. Ezek csak akkor járnának haszonnal,
ha lehetséges volna a nemzetek lelkét is hirtelen átalakítani. De erre
csak az idő képes. A gondolatok, érzelmek, szokások irányítják az
embereket, ezek pedig mind bennünk vannak. Az intézmények és törvények
lelkünk nyilvánulásai és szükségleteinek kifejezői. A lelket nem
változtathatják meg az intézmények és törvények, mert belőle származnak.

A társadalmi jelenségeket együtt kell tanulmányozni a néppel, mely
azokat teremtette. Ezeknek a jelenségeknek filozófiailag lehet abszolut
értékük, de gyakorlatilag csak relativ értékükről lehet szó.

Ha tehát társadalmi jelenséget tanulmányozunk, egymásután két nagyon
különböző szempontból kell szemügyre vennünk. Azt látjuk ilyenkor, hogy
a tiszta ész tanulságai nagyon gyakran ellenkeznek a gyakorlati ész
tanulságaival. Nincs olyan adottság, nem véve ki a fizikaiakat sem,
melyre ez a megkülönböztetés alkalmazható ne volna. A kocka, a kör, az
abszolut igazság szempontjából változhatatlan geometriai ábrák,
szigorúan meghatározva biztos formák által. A mi látásunk szempontjából
azonban ezek az alakok a legkülönbözőbb alakokat ölthetik. A perspektiva
valóban átalakíthatja a kockát pirámissá vagy négyzetté, a kört pedig
ellipszissé vagy egyenes vonallá. Ezek a fiktiv alakok sokkal
fontosabbak, mint a reális alakok, mert csak ezeket látjuk és fénykép
vagy rajz segítségével csak ezeket reprodukálhatjuk. Az irreális
bizonyos esetekben igazabb, mint a reális. A tárgyaknak exakt,
geometriai alakjukban való ábrázolása a természet kiforgatása és
fel-felismerhetetlenné tevése volna. Ha föltételezzük, hogy van egy
világ, melynek lakói csak másolni vagy fényképezni tudják a tárgyakat,
anélkül, hogy érinthetnék, nagyon nehezen tudnának alakjukról exakt
fogalmat alkotni. Ennek a formának ismerete, amely csak nagyon kevés
számú tudós számára közelíthető meg, nagyon csekély érdeklődést keltene.

A filozófusnak, ki a társadalmi jelenségeket tanulmányozza, figyelembe
kell vennie, hogy ezeknek elméleti értékük mellett gyakorlati értékük is
van, és a művelődés fejlődése szempontjából csak az utóbbinak van
jelentősége. Nagyon körültekintő legyen, mikor olyan következtetésről
van szó, amit a logika látszólag közvetlenül nyujt.

Ennek a szabálynak megtartására még egyéb okok is utasítják. A
társadalmi tények olyan összetettek, hogy nem lehet őket egységükben
felfogni és nem lehet előre látni kölcsönös befolyásuk eredményét. Úgy
látszik, hogy a látható tények mögött is sokszor száz meg száz
láthatatlan ok rejlik. A látható társadalmi jelenségek egy óriási
öntudatlan munka eredőjének látszanak, melyet analizisünkkel gyakran nem
tudunk megközelíteni. Az érzékelhető jelenségeket a hullámokhoz
hasonlíthatnánk, melyek az oceán szinén mutatják a talaj alatti
rázkódásokat, de eredő helyükről nem tudunk. A tömegek, tetteik nagy
részét tekintve, roppant alacsony értelmi állapotról tesznek tanúságot;
de viszont egyéb cselekményeikben mintha valami titokzatos erő mozgatná
őket, mit a régiek végzetnek, természetnek, gondviselésnek neveztek, mi
pedig holtak hangjának nevezünk; hatalma félreismerhetetlen, de
lényegéről nincs sejtelmünk. Gyakran úgy tetszik, hogy a népek lelkében
valami titokzatos erők lappangnak, s ezek irányítják őket. Például mi
összetettebb, logikusabb és csodálatosabb, mint egy nyelv? És honnan
ered ez az olyannyira organizált és finom dolog, ha nem a tömegek
tudattalan lelkületéből. A legtudósabb akadémikusok, a legtekintélyesebb
nyelvészek csak gondos regisztrálói a nyelvek törvényeinek, de
törvényeket teremteni nem tudnak. Sőt ami a nagy emberek zseniális
gondolatait illeti, vajjon biztosak vagyunk afelől, hogy ez kizárólag az
ő művök? Kétségtelen, hogy azok mindig magános elmék alkotásai; de az
ezernyi porszem, mely a talajt adja, hol ezek az eszmék gyökeret vernek,
vajjon nem a tömeglélek műve?

A tömegek kétségkívül mindig tudattalanok; de talán ép ez a
tudattalanság erejük egyik titka. A természetben a csupán ösztöni életet
élő lények olyan dolgokat visznek véghez, hogy bámulattal tölt el
bennünket csodálatos összetettségük. Az emberi ész még kezdetleges és
tökéletlen arra, hogy a tudattalan törvényeit fölfedje, de főkép, hogy
azt pótolja. Tetteinkben a tudattalannak óriási, az észnek pedig igen
csekély része van. A tudattalan még ismeretlen erőként működik.

Ha tehát meg akarunk maradni a dolgok szűk, de biztos és tudományosan
megismerhető határai között és nem akarunk bizonytalan hozzávetésekben
és hiábavaló hipotézisekben tévelyegni, egyszerűen konstatálnunk kell a
megközelíthető jelenségeket és csak erre a megállapításra szorítkozni. A
látható jelenségek mögött vannak olyanok, melyeket nem látunk jól, ezek
mögött tán ismét vannak mások, melyeket egyáltalában nem veszünk észre.



BEVEZETÉS.  A tömegek kora.

A jelenkor fejlődése. – A nagy kultúrváltozások a népek gondolkodásában
végbemenő átalakulások következményei. – A mai kor hite a tömegek
hatalmában. – Ez változtatja meg az államok hagyományos politikáját. –
Hogyan kerülnek felszínre az alsóbb néposztályok és mi módon gyakorolják
hatalmukat. – A tömegek elhatalmasodásának szükségszerű következményei.
– Hatásuk csak romboló lehet. – Ők semmisítik meg végképen az elavult
kultúrát. – A tömeglélektant általában nem ismerik. – Törvényhozóknak és
államférfiaknak mennyire fontos tanulmányozni a tömegeket.

A nagy zavarokat, melyek a civilizáció változásait megelőzik, mint
például a római birodalom összeomlása és az arab birodalom megalapítása,
első tekintetre úgy látszik, hogy főleg a nevezetes politikai
átalakulások idézték elő: tudniillik a népvándorlás és a dinasztiák
bukása. De az események alapos vizsgálata azt mutatja, hogy a
látszólagos okok mögött ott van mint valódi ok a népek gondolkodásában
végbemenő mély átalakulás. Nem azok az igazi történeti zavarok, amelyek
nagyságukkal és erejükkel csodálatra indítanak bennünket. Csak azok a
fontos változások, melyekből civilizációk megújulása származik, s a
melyek az eszmék, gondolkodás és nézetek területén mennek végbe. A
történelem emlékezetes eseményei az emberek gondolkozásában végbemenő
láthatatlan változásoknak látható okozatai. Hogy az ilyen nagy események
olyan ritkák, ennek az az oka, hogy a fajban nincs más állandó, mint a
gondolkodás öröklött alapja.

Korunk egyike azoknak a kritikus időknek, amikor az emberi gondolkodás a
kialakulás útján van.

Ezt az átalakulási folyamatot két alaptényező alkotja. Az első azoknak a
régi vallásos, politikai és társadalmi nézeteknek lerombolása, melyekből
művelődésünk elemei származnak. A második merőben új gondolat- és
életföltételek megteremtése a modern tudományos és ipari fölfedezések
alapján.

A mult eszméi, ámbár félig megsemmisültek, még nagyon erősek, azok az
eszmék pedig, melyeknek helyettesíteni kellene őket, kialakulóban
vannak; korunk átmeneti és anarchisztikus időszak.

Hogy mi lesz ennek a szükségképen chaotikus korszaknak egykor a vége,
nem könnyű megmondani. Miféle alapgondolatokon fog felépülni a jövő
társadalma? Ezt még most sem tudjuk. De azt már eléggé látjuk, hogy a
szervezés céljából meg kell alkudnia egy új hatalommal, korunk legújabb
szuverénjével: a tömegek hatalmával. Ez az egyetlen hatalom kerekedett
felül annak a sok egykor igaznak tartott, de ma már elévült eszmének
romján és a sok hatalomnak rombadőlte után, melyek egymás után törték
meg a forradalmakat és úgy látszik, hogy nemsokára ez nyeli el a többit.
Mialatt ami összes régi hiedelmeink ingadoznak vagy már el is tűntek, a
társadalmak régi oszlopai hova-tovább leroskadnak, a tömegek hatalma az
egyetlen erő, mit semmi meg nem rendít, s amelynek tekintélye csak
növekszik. Az a korszak, amelybe lépünk, valóban a tömegek érája lesz.

Alig egy évszázaddal ezelőtt az államok hagyományos politikája és az
uralkodók versengései voltak főfő mozgatói az eseményeknek. A tömegek
véleménye alig nyomott valamit a latban, legtöbbször semmit. Napjainkban
a politikai hagyományok, az államfők személyes céljai és versengései
többé nem számítanak, a tömegek véleménye ellenben nyomatékos lett. Ők
diktálják a királyoknak szándékukat és ezek rajta vannak, hogy tudomásul
vegyék. Most már nem a fejedelmek tanácsában, hanem a tömegek lelkében
készül a nemzetek sorsa.

Átmeneti korunk egyik legszembetűnőbb jellemvonása, hogy a nép föllép a
politikai életben, vagyis fokonként ez lesz a tulajdonképeni vezető
osztály. Föllépését voltaképen nem az általános választójog jelenti;
ennek sokáig csekély hatása volt és könnyen lehetett kezdetben
irányítani. A tömegek növekvő hatalma először is bizonyos eszmék
terjesztése révén jött létre, melyek lassanként magukévá tették az
elméket, aztán pedig olyformán, hogy az egyének lassanként társultak az
elméleti nézetek megvalósítása céljából. A társulás eredménye, hogy a
tömegek formát adtak az ő, ha nem is nagyon igazságos, de nagyon
határozott eszméiknek saját érdekükből, és tudatára ébredtek erejüknek.
Alapítanak szindikátusokat, melyek előtt lassanként a többi összes
hatalmak kapitulálnak; munkásbörzéket, amelyek szabályozni igyekszenek a
munkának és bérnek föltételeit az összes gazdasági törvények ellenére.
Az országgyűlésre képviselőket küldenek, kik meg vannak fosztva minden
kezdeményezési szabadságtól és függetlenségtől és leggyakrabban csak
szócsövei az őket küldő testületeknek.

A tömegek céljai mindinkább szemmelláthatókká lesznek napjainkban és
törekvésük nem kevesebb, mint alapjában fölforgatni a mai társadalmat és
visszavinni abba a primitiv kommunizmusba, amely rendes állapota minden
emberi társaságnak a civilizáció kezdetén. A munkaidő meghatározása, a
bányák, vasutak, gyárak, termőföld kisajátítása; az összes termények
egyenlő elosztása, az összes felsőbb osztályok kiküszöbölése az alsóbb
néposztályok javára stb.; ezek azok a követelések.

A tömegek nem gondolkoznak, hanem annál inkább cselekszenek. Erejük a
mai szervezettségük révén óriási naggyá lett. A keletkezőben levő dogmák
csakhamar birtokába jutnak az elavult dogmák hatalmának, vagyis annak a
zsarnoki szuverén erőnek, amely nem tűr vitát. A tömegek isteni joga lép
a királyok isteni jogának helyére.

A mai nyárspolgárosztályunk kedvelt írói, azok, kik ennek az osztálynak
korlátolt gondolkodását, rövidlátó nézeteit, általános kételyeit, néha
túlzó önzését legjobban kifejezik, teljesen megrökönyödtek ettől az új
hatalomtól, melyet erősbödni látnak, és hogy a lelkek zavarait
leküzdjék, kétségbeesve föllebbeznek az egyház erkölcsi erőihez, mit
egykor annyira megvetettek. Beszélnek a tudomány csődjéről és mint a
Rómából visszatérő vezeklők, felhívják figyelmünket a kinyilatkoztatott
igazságok tanításaira. De az újdonsült megtérők elfelejtik, hogy már
nagyon késő. Ha valóban a kegyelet hatotta át őket, ennek már nem lesz
többé olyan hatalma lelkeken, kik vajmi keveset törődnek az újdonsült
szenteskedők aggodalmaival. A tömegeknek nem kellenek ma azok az
istenek, kik tegnap nekik nem kellettek, s akiknek megsemmisítéséhez ők
is hozzájárultak. Sem isteni, sem emberi hatalom nem kényszerítheti a
folyókat arra, hogy forrásuk felé folyjanak.

A tudományt nem érte csőd és nincs semmi köze a mai lelki anarchiához,
sem az új hatalomhoz, amely ennek közepette fölsarjadzott. Az igazságot
igérte nekünk, vagy legalább is az értelmünk által megközelíthető
viszonyok megismerését. Sohasem ígért sem békét, sem boldogságot. Magas
közömbösséggel viseltetik érzelmeink iránt és mit sem ad
siránkozásainkra. Rendelkezésünkre áll, hogy élni próbáljunk vele, de
nem tudja visszaidézni az illuziókat, amiket elkergetett.

Egyetemes, minden népnél szembeötlő tünetek bizonyítják a tömegek
hatalmának rohamos növekedését, és így fel sem tételezhetjük, hogy
mihamarább megakad a növekedésben. Bármit hoz is számunkra, el kell
viselnünk. Üres szó minden beszéd, amit felhoznak ellene. Lehetséges
talán, hogy a tömegek felszínre vetődése az utolsó lépcsőjét jelenti a
nyugoti művelődésnek, a teljes visszatérést abba a fejetlen, zavaros
korszakba, amely, úgy látszik, meg szokta mindig előzni minden új
társadalom keletkezését. De hogy akadályozzuk meg?

A tömegek legszemmelláthatóbb szerepe eddig abban állott, hogy
lerombolták az elavult civilizációkat. Ez a szerep nem most tűnik föl a
világon először. A történet azt tanítja, hogy abban a pillanatban, amint
a civilizációt fenntartó erkölcsi erők elvesztették uralmukat, a végső
rombolást a tudattalan és brutális tömegek végzik, kiket méltán neveznek
barbároknak. A művelődést eddig egy kicsiny szellemarisztokrácia
teremtette és vezette és sohasem a tömegek. A tömegeknek csak a
rombolásra van erejük. Uralmuk mindig a barbárság korát mutatja. A
civilizáció feltételez szigorú szabályokat bizonyos fegyelmet,
feltételezi az átmenetet az ösztönszerűből az észszerűbe, a jövő
előrelátását, magas kulturális fokot. Mind olyan feltételek, amelyeknek
a magukra hagyatott tömegek sohasem voltak képesek megfelelni. Hatalmuk
csupán romboló lévén, működésüket a mikrobákéhoz lehetne hasonlítani,
melyek előmozdítják az elgyengült vagy megholt testnek fölbomlását.
Amikor a civilizáció épülete megromlott, az összeomlást mindig a tömegek
segítik elő. Ez az ő főfeladatuk és első tekintetre úgy látszik, hogy a
számok filozófiája az egyedüli történetfilozófia.

Ez lesz a mi civilizációnk sorsa? Tarthatunk tőle, de még nem tudhatjuk.

Bármint legyen is, bele kell törődnünk a tömeguralom elviselésébe, mert
valami láthatatlan kezek lassanként fölforgatnak minden korlátot, ami
őket visszatartaná.

Ezeket a tömegeket, kikről most annyit beszélnek, nagyon rosszul
ismerjük. A hivatásos pszichológusok, kik távol élnek tőlük, sohasem
méltatták őket figyelemre és csak abból a szempontból foglalkoztak
velük, hogy miféle bűntényeket követhetnek el. Kétségkívül vannak bűnöző
tömegek, de vannak erényes tömegek, hősies tömegek és mások is. A
tömegek bűntényei pszichologiájuknak csak egy különös részét alkotják,
és ha csak a bűntényeket tanulmányozzuk, lelki alkatukat nem ismerhetjük
meg jobban, mint az egyes emberét, ha csupán bűneit vesszük szemügyre.

De legyünk igazságosak; a világ összes urai, az összes vallás- és
birodalomalapítók, az összes vallások apostolai, a kiváló államférfiak
és szerényebb körben, a kisebb emberi közösségek egyszerű főnökei mindig
öntudatlan pszichológusok voltak, kik a tömeglelket ösztönszerűleg és
gyakran nagyon jól ismerték; és mert nagyon jól ismerték, könnyű szerrel
felülkerekedtek. Napoleon bámulatos módon ismerte annak az országnak
tömeglélektanát, amelyben uralkodott, de teljesen félreismerte a más
fajokhoz tartozó[3] tömegek lélektanát; s mivel erről nem tudott,
háborúkba kezdett – nevezetesen Spanyol- és Oroszországban, melyek
hatalmát megrendítették és őt magát is csakhamar megbuktatták.

A tömeglélektan ismerete lesz az utolsó mentsvára annak az
államférfiúnak, aki nem akarja a tömegeket kormányozni – mert ez nagyon
nehéz lett – csak azt akarja, hogy azok őtet túlságosan ne kormányozzák.

Hogy a törvények és intézmények milyen hatással vannak a tömegekre, ezt
csak akkor értjük meg, ha egy kicsit belemélyedünk a tömeglélektanba;
hogy mennyire nem fogékonyak az olyan nézetek, amelyek nem rögződtek
beléjük és hogy nem lehet tiszta elméleti igazságosságra alapított
törvényekkel vezetni őket, hanem csak azokkal, amelyek rájuk benyomást
gyakorolnak és félre vezetik őket. Ha például valamely törvényhozó új
adót akar kivetni, vajjon az elméletileg legigazságosabbat kell
választania? Egyáltalában nem. A legigazságtalanabb is legjobb lehet
gyakorlatilag a tömegeknek. És ha egyúttal épen nem feltünő és látszólag
legkevésbbé terhes, legkönnyebben keresztül vihető. Így az indirekt
adóra, bármilyen terhes is, a tömegek mindig könnyen ráállnak, mert
napról-napra fillérenként fizetik a fogyasztási szerekért, tehát nem
zavarja a bevett szokást és nem okoz feltünést. De próbáljanak csak meg
arányos adót kivetni a fizetésre vagy egyéb jövedelmekre és ezt
egyszerre kelljen fizetni, ámbár elméletileg tizszer kevésbé terhes,
mint a másik, egyhangú tiltakozást fog előidézni. A naponként fizetendő
filléreket, ami nem tűnik föl, felcserélik egy valóban csak viszonylag
nagy összeggel, s ez óriási nagy lesz, következőleg benyomást kelt azon
a napon, amikor fizetni kell. Csak akkor látszanék, hogy milyen csekély,
ha a filléreket egymás mellé raknák; de ez a gazdasági eljárás már
bizonyos fokú előrelátással jár, erre pedig a tömegek képtelenek.

A megelőző példa a legegyszerűbb; helyességét könnyen meg lehet érteni.
Nem kerülhette ki a figyelmét egy olyan pszichológusnak, mint Napoleon;
de a tömeglelket nem ismerő törvényhozók ezt nem tudják észrevenni. A
tapasztalat még nem tanította meg őket eléggé arra, hogy az emberek nem
alkalmazkodnak sohasem a tiszta ész parancsaihoz.

A tömeglélektannak még sok más alkalmazása is lehetséges. Ismerete fényt
vet számos történeti, gazdasági és nála nélkül teljesen érthetetlen
jelenségre. Még lesz alkalmam kimutatni, hogy Taine, a legjelentékenyebb
modern történetíró, néha nem érettte meg tökéletesen ami nagy
forradalmunk eseményeit, mert nem is gondolt arra, hogy a tömegek lelkét
tanulmányozza. Ő ennek a komplikált időszaknak tanulmányozásában a
természettudósok leíró módszerét követte; csakhogy azok közt a
jelenségek közt, amelyek a természettudósok kutatásának tárgyai,
erkölcsi erők nincsenek. Már pedig ezek az erők alkotják a történelem
tulajdonképeni tartalmát.

Még ha a gyakorlati oldaláról vesszük is a dolgot, megérdemlette a
tömegek lélektana, hogy megpróbálkozzunk vele. Még akkor is méltó volna
rá, hacsak tudományos kedvtelésről volna szó. Az emberi cselekvés
mozgató okainak leírása van annyira érdekes, mint egy ásványnak vagy
növénynek leírása.

Tömeglélektani tanulmányunk csak rövid összefoglalás és kutatásaink
egyszerű összegezése. Nem lehet tőle többet kivánni, mint néhány
érdeklődést keltő szempontot. Mások fogják majd ezt a területet tovább
munkálni. Mi még egész érintetlen területen szántunk.[4]



ELSŐ KÖNYV.  A TÖMEGLÉLEK.


ELSŐ FEJEZET.  A tömegek általános jellemvonásai. Lelki egységük
pszichológiai törvénye.

A tömeg meghatározása lélektani szempontból. – Sok egyén összetömörülése
még nem alkot tömeget. – A pszichológiai tömegek ismertető jelei. – A
gondolatok és érzelmek határozott iránya azoknál az egyéneknél, kikből a
tömeg képződik és a személyes tudat elhalványulása. – A tömegek mindig a
tudattalan uralma alatt vannak. – A nagy agy tevékenysége megszünik és a
gerincagy tevékenysége lesz a túlnyomó. – Az értelem csökken, az
érzelmek teljesen átalakulnak. – A transzformált érzelmek lehetnek jók
vagy rosszak, épúgy mint az egyének érzelmei, kik a tömeget alkotják. –
A tömeg épúgy lehet hős, mint bűntettes.

A tömeg szó közönséges értelemben bizonyos egyének együttlétét jelenti,
tekintet nélkül nemzetiségükre, foglalkozásukra, nemükre vagy a
véletlenre, mely őket összehozta.

Lélektani szempontból a «tömeg» kitétel egészen mást jelent. Bizonyos
adott körülmények között, de csakis ezek közt a körülmények közt,
valamely embercsoportnak új és az azt alkotó egyénekétől nagyon eltérő
jellemvonásai vannak. A személyiség tudata eltűnik s az összes egyedek
érzelmei és gondolatai egyugyanazon irányt vesznek. Egy kollektiv lélek
formálódik, átmeneti módon ugyan, de jól megkülönböztethető
jellemvonásokkal. Bizonyos együttesség jött létre, amit jobb szó híjján
organizált tömegnek vagy ha úgy tetszik, lélektani tömegnek nevezek. Ez
most már egyetlen lény és alá van vetve a _tömegek lelki egységbeli
törvényének_.

Bizonyos azonban, hogy a véletlen körülmény, hogy sok ember együtt van,
még magában nem elég arra, hogy az organizált tömegek sajátságait
fölvegyék. Ha véletlenül ezer ember van együt egy köztéren, de nincs
meghatározott céljuk, még nem alkotnak lélektani értelemben vett
tömeget. Hogy speciális sajátságokat vegyenek föl, ehhez bizonyos
izgalom befolyása szükséges; ennek természetét akarjuk megállapítani.

A tudatos személyiség megszűnése, az érzelmeknek és gondolatoknak
bizonyos határozott iránya, ezek a főbb jellemvonásai a szerveződő
tömegnek; nincs mindig szükség arra, hogy sok egyén egy időben egy
helyen együtt legyen. Számtalan egymástól elkülönített egyén fölveheti a
tömeglélektani jellemvonásokat bizonyos erős izgalomnak, pl. egy nagy
nemzeti eseménynek hatása következtében. Ilyenkor elég egy véletlen,
hogy egyesüljenek és hogy tetteik azonnal fölvegyék a tömegek tetteinek
különös sajátságait. Bizonyos esetben féltucat ember elegendő, hogy
pszichológiai tömeg jöjjön létre, máskor meg véletlenül együtt levő
emberek százai sem képesek tömeget alkotni. Más részről pedig egész nép,
anélkül, hogy csoportosulást lehetne látni, tömeggé válhatik bizonyos
befolyások közreműködése révén.

Amikor a pszichológiai tömeg megalakult provizorikus, de meghatározható
általános sajátságoknak jut birtokába. Ezekhez az általános
sajátságokhoz különös sajátságok járulnak, s ezek változnak a tömeget
alkotó elemek szerint, amelyek lelki alkatát módosíthatják.

A pszichológiai tömegek tehát osztályozhatók, és ha majd az
osztályozáshoz jutunk, látni fogjuk, hogy a heterogén, vagyis a
különböző elemekből álló tömeg, a homogén, vagyis a többé-kevésbé
hasonló elemekből álló tömegekkel (minők a szekták, kasztok, osztályok)
megegyező jellemvonásokat tüntet föl és hogy a közös tulajdonságok
mellett vannak különös sajátságaik, melyeknek alapján egymástól
megkülönböztethetők.

De mielőtt a különböző tömegkategóriákkal foglalkoznánk, összes
általános tulajdonságaikat kell először szemügyre vennünk. Úgy járunk
el, mint a természettudós, aki az általános és a család összes
egyéneinél meglevő tulajdonságok leírásával kezdi, mielőtt azokkal a
közös tulajdonságokkal foglalkoznék, amelyek alapján meg lehet
különböztetni a családhoz tartozó nemeket és fajokat.

A tömegek lelkét pontosan leírni épen nem könnyű, mert szervezetük
változik nemcsak a faj és összetétel szerint, hanem a csoportot
hatalmában tartó izgalom természete és mértéke szerint is. De ugyanez a
nehézség merül föl az egyes egyén lélektanának tanulmányozásánál. Csak
regényben fordul elő, hogy az egyén karaktere élete végéig állandó
marad. A jellem látszólagos egyformaságát a környezet egyformasága
teremti meg. Különben már más alkalommal kimutattam, hogy minden lelki
alkat magában rejti azt a lehetőséget, hogy a jellem megnyilvánuljon
olyankor, mikor a környezet hirtelen megváltozik. Innen van, hogy a
legvadabb jakobinusok közt akadtak jámbor polgárok, kik a rendes
viszonyok közt békés jegyzők vagy tiszteletre méltó hivatalnokok
lehettek. Napoleon köztük találta meg legkészebb szolgáit.

Mivel itt a tömegképződés minden fokozatát nem tanulmányozhatjuk, főleg
abban az alakban mutatjuk be őket, amikor már teljesen szerveződtek. Azt
látjuk majd, hogy mivé lehetnek, nem azt, hogy milyenek mindig. Csak
mikor a szerveződés már előre haladt, járulnak hozzá az állandó és
változatlan faji alapjellemvonáshoz ama bizonyos új és különös
sajátságok és vesz föl a csoportnak egész érzelmi és gondolatvilága egy
bizonyos irányt. Ilyenkor látjuk azt, amit föntebb a _tömegek lelki
egysége_ törvényének neveztem.

A tömegek lelki sajátságai közt vannak olyanok, amelyek az izolált
egyénnél is megvannak; viszont ellenkezőleg vannak teljesen specifikus
és csak az együttességben föllelhető sajátságaik. Ezeket a specifikus
sajátságokat fogjuk most tanulmányozni, hogy jelentőségüket biztosan
megállapítsuk.

A pszichológiai tömegnél ez a legfeltünőbb: Bármilyenek az alkotó
egyének, bármennyire hasonlók vagy nem hasonlók életmódjukat,
foglalkozásukat, jellemüket és értelmiségüket tekintve, azáltal hogy
tömeggé szerveződtek, egy bizonyos kollektiv léleknek jutnak birtokába
és ez másnemű érzésre, gondolkodásra és cselekvésre készteti őket, mint
ahogy elkülönítve éreztek, gondolkoztak és cselekedtek. Vannak olyan
gondolatok és érzelmek, amelyek csak a tömegben levő egyénnél
keletkeznek és válnak tetté. A pszichológiai tömeg átmeneti lény,
heterogén elemekből áll, melyek pillanatra vannak összekötve, épen úgy,
mint ahogy az élő szervezetet alkotó sejtek egyesülve új lénynek tünnek
föl és egészen más tulajdonságaik vannak, mint az egyes sejteknek
külön-külön.

Egy bizonyos felfogással ellentétben, – ami annál különösebb, mert olyan
mélyen gondolkodó bölcselőnél találjuk, mint Herbert Spencer, – a
tömeget alkotó csoportban egyáltalában nincs meg az elemek összege vagy
középaránya. Új jellemvonások képződnek és keletkeznek, épen úgy, mint
ahogy a chémiában bizonyos elemek, a savak és aljak például, ha új
testté egyesülnek, egészen más sajátságaik lesznek, mint azoknak a
testeknek külön-külön volt, melyeket alkottak.

Hogy a tömegben levő egyén miben különbözik az izolált egyéntől, nem
nehéz megállapítani. De kevésbé könnyű megfejteni a különbség okait.

Hogy ezeket az okokat csak valamennyire is megleljük, emlékezzünk a mai
lélektannak erre a megállapítására: nemcsak a szerves életben, hanem az
értelem működésében is a tudattalan jelenségeknek van túlnyomó részük.
Az értelemnek tudatos élete elenyésző csekélység a tudattalan élet
mellett. A legpontosabb analizis, a legmélyebbre ható megfigyelés csak
nagyon csekély számát födözte fel a lelki élet tudatos indítóokainak.
Tudatos cselekvéseink egy tudattalan, s a főleg az öröklődés hatása
folytán keletkezett szubsztrátumból veszik eredetüket. Ez a szubsztrátum
számtalan, ősidőkből lerakódott nyomot tartalmaz, s ezek képezik a faji
lelket. Tetteinknek ismeretes okai mögött kétségkívül vannak rejtett
ismeretlen okok, ezek mögött pedig még rejtettebb okok vannak, mert
azokról mi magunk sem tudunk. Mindennapi cselekvéseink ezeknek a rejtett
és figyelmünket kikerülő okoknak okozatai.

A faji lélekben gyökerező tudattalan elemek okozzák, hogy az egy fajhoz
tartozó egyének mindnyájan hasonlítanak egymáshoz és első sorban a
tudatos elemeknek, a nevelés, de főleg a rendkívüli öröklékenység
eredményeinek tulajdonítható a köztük levő különbség. Hasonlók az
ösztönök, szenvedélyek és érzelmek az olyan emberekben is, akik értelmi
tekintetben egyáltalában nem hasonlítanak egymáshoz. Mindabban, ami
érzelem tárgya: vallás, politika, erkölcs, rokonszenv, ellenszenv stb.,
a legkiválóbb egyének nagy ritkán múlják fölül az átlag emberek
színvonalát. A nagy mathematikus és cipőcsinálója közt nagy közbevetés
lehet értelmi tekintetben, de jellem tekintetében legtöbbször semmi vagy
nagyon csekély különbség van.

Épen ezek az általános jellembeli sajátságok vannak a tudattalan hatása
alatt és ezek az egy fajhoz tartozó normális egyének nagy részénél
csaknem ugyanazon a fokon vannak meg, s ez lesz a tömegekben
általánossá. A kollektiv lélekben az egyének értelmi képességei, ezzel
együtt egyéniségük is eltörlődnek. A heterogén elmerül a homogénben és a
tudattalan sajátságok lesznek túlnyomók.

Épen a közönséges sajátságok általánosulása magyarázza meg, hogy a
tömegek miért nem képesek különösebb értelmet igénylő cselekvések
véghezvitelére. Ha válogatott emberek gyülekezete dönt közérdekű
kérdésekben, de az illetők más-más foglalkozási ághoz tartoznak, a
határozat nem sokkal lesz több értékű, mintha ostoba emberek készítették
volna. Valóban csak azok a közönséges sajátságok lesznek általánossá,
amelyek minden emberben megvannak. A tömegekben a butaság és nem a
gondolkodó ész gyülemlik össze. Nem az «egész világnak» van több esze,
mint Voltairenak, amint ezt gyakorta halljuk, hanem bizonyára
Voltairenak van több esze, mint «az egész világnak», ha ez alatt a
tömegeket kell értenünk.

Ha azonban a tömeghez tartozó egyéneknél az alantas és mindegyikben
meglevő sajátságok általánosulnának, akkor csak középarány származik és
nem keletkeznének új sajátságok, melyekről szólottunk. Azt fogjuk most
kutatni, mimódon jönnek létre ezek az új tulajdonságok.

Hogy a tömegeknél különös jellemvonások keletkeznek, s amelyek az
izolált egyénnél nincsenek meg, ezt különböző okok hozzák létre. Az első
az, hogy a tömegben levő egyént, csupán a szám ténye által,
legyőzhetetlen hatalom érzete szállja meg s ez teszi lehetővé, hogy
enged ösztöneinek, melyeket egymagában szükségszerűleg korlátozott
volna. Az ösztönök korlátozásáról annál kevésbé lehet szó, mert a tömeg
anonim, következőleg felelőségtelen, s teljesen megszünik a felelősség
érzete, ami az egyént mindig visszatartja.

A második ok, a lelki infekció, szintén közreműködik abban, hogy a
tömegeknél speciális sajátságok jelentkeznek és azok határozott irányt
nyernek. A lelki infekció könnyen megállapítható, de meg nem magyarázott
jelenség, melyet a hipnotikus jelenségekhez kell sorolnunk; rögtön
rátérünk. A tömegben minden érzelem, minden tett inficiáló természetű és
olyan mértékben inficiáló, hogy az egyén könnyen feláldozza személyes
érdekét a kollektiv érdeknek. Már pedig ez a természettel homlokegyenest
ellenkező cselekmény és az ember csak akkor képes rá, mikor tömegnek
alkotó része.

A harmadik ok – és ez még sokkal fontosabb – a tömegben levő egyénnél
egészen speciális és olyan sajátságokat hoz létre, amelyek az izolált
egyén sajátságaival teljesen ellenkeznek. Beszélni akarok ugyanis a
szuggerálhatóságról, melynek egyik hatása különben is a föntebb említett
lelki infekció.

Hogy ezt a jelenséget megértsük, idézzük emlékezetünkbe a fiziologiának
bizonyos újabb fölfedezéseit. Ma már tudjuk, hogy egy embert különböző
eljárások segítségével olyan állapotba hozhatunk, hogy elvesztve tudatos
személyiségét, a személyes tudattól megfosztó egyén minden
szuggesztiójának engedelmeskedik és jellemével és egyéniségével
legellenkezőbb dolgok elkövetésére képes. A legmélyrehatóbb
megfigyelések azt látszanak bizonyítani, hogy az olyan egyén, ki sokáig
működésben levő tömeg közé volt szorulva, olyan különös állapotba jut, –
az őt körülvevő áramlat vagy valami ismeretlen ok következtében, hogy ez
az állapot nagyon közel jár ahhoz az igézethez, amelyet a hipnotizáló a
hipnotizáltra gyakorol. A hipnotizált alanynál megbénul a nagy agyvelő
működése és rabszolgája lesz a gerincagy minden tudattalan működésének
és a hipnotizőr tetszése szerint bánik vele. A személyiség tudata
teljesen eltűnt, az akarat és ítélőképesség megszüntek. Minden érzelem
és gondolat a hipnotizáló akarata szerint irányul.

Körülbelül ilyen az állapota annak az egyénnek, ki pszichológiai
tömegnek alkotó része. Nincs többé tetteinek tudatában. Nála, épúgy,
mint a hipnotizált egyénnél, megszűnnek bizonyos képességek, bizonyos
képességek ellenben roppant erőre tesznek szert. Szuggesztió befolyása
alatt ellenállhatatlan erő ragadja bizonyos tettek elkövetésére. Ez a
hév tömegeknél még ellenállhatatlanabb, mint a hipnotizált alanynál,
mert a mindenik egyénre egyformán ható szuggesztió növekszik az által,
hogy kölcsönössé lesz. Azok az emberek, kiknek egyénisége elég erős
arra, hogy a tömegben a szuggesztiónak ellenálljon, nagyon kevesen
vannak arra, hogy az ár ellen küzdjenek. Legfeljebb egy másik
szuggesztió segítségével megpróbálhatják a más irányba terelést. Innen
van például, hogy egy szerencsés szó vagy egy jó alkalommal fölidézett
kép visszatartotta néha a tömegeket véres cselekmények elkövetésétől.

A tömegben levő egyén fő jellemvonásai tehát a következők: A tudatos
személyiség megszűnése, a tudattalan személyiség előtérbe nyomulása, az
érzelmeknek és gondolatoknak a lelki infekció és szuggesztió útján
egyugyanazon iránya, s a szuggerált gondolatoknak tetté való
átalakulása. Most már nem önmaga többé, hanem gép és akarata nincs
többé.

Az egyén azáltal, hogy organizált tömegnek lett részévé, több fokkal
sülyedt le a civilizáció lépcsőjén. Izolálva talán művelt ember volt, a
tömegben barbár, vagyis ösztöneinek engedelmeskedő. Megvan benne a
primitiv lények önkéntelensége, vadsága, enthuziazmusa és hősiessége.
Annál könnyebben közelíti meg ezt az állapotot, minél könnyebben
befolyásoltatja magát a képek és szavak által, amelyek a tömeget képező
egyes egyénekre semmi hatással nincsenek és ragadtatja magát olyan
cselekményekre, amelyek ellentétben vannak az ő leghatározottabb
érdekeivel és legismertebb szokásaival. A tömegben levő egyén csak
porszem a többi porszemek közt, mit a szél tetszése szerint ragad
magával.

Ezért látjuk, hogy az esküdtszékek hoznak ítéleteket, miket egyénenként
minden esküdt kárhoztatna, és hogy a parlamenti gyűlések fogadnak el
törvényeket és rendszabályokat, melyeket a tagok külön-külön
visszautasítanának. A konvent emberei külön-külön felvilágosodott és
békés természetű polgárok voltak. Tömeggé egyesülve nem rettentek vissza
attól, hogy a legszörnyűbb indítványokat elfogadják és guillotin alá
küldjék a köztudomás szerint legártatlanabb embereket; és hogy saját
érdekeikkel ellentétben lemondjanak sértetlenségükről, s önmagukat
megtizedeljék.

És nemcsak tettei juttatják a tömegben levő egyént lényeges ellentétbe
önmagával. Mielőtt teljesen elveszítené minden függetlenségét,
gondolatai és érzelmei átalakulnak annyira, hogy a fösvény tékozlóvá, a
kételkedő hivővé, a becsületes alávalóvá, a gyáva hőssé változik. Az
összes kiváltságokról való lemondást, amit a nemesség a lelkesültség egy
pillanatában 1789 augusztus 4-ikének híres éjtszakáján megszavazott,
izolálva bizonnyal sohasem fogadta volna el a tagok közül egyetlen egy
sem.

A mondottakból következik, hogy a tömeg értelmi tekintetben mindig
alatta áll az izolált egyénnek, az érzelmek és az érzelmek okozta tettek
szempontjából pedig lehet jobb vagy rosszabb. Minden a szuggesztió
módjától függ, melynek a tömeg alá van vetve. Ezt ismerték félre
teljesen azok az írók, kik a tömegeket csak büntetőjogi szempontból
tanulmányozták. Kétségtelen, hogy a tömeg gyakran bűntettes, de nem
egyszer hős is. A tömegek azok főképen, kiket egy hiedelem vagy tan
diadaláért halálba küldenek, akiket lelkesítenek a dicsőségért és
becsületért, kiket a keresztes hadjáratok korában kenyér nélkül és
fegyvertelenül visznek felszabadítani az Isten sírját a hitetlenektől,
vagy 1793-ban megvédeni a haza földjét. Kétségtelen, hogy ez a hősiesség
öntudatlan, de ez a hősiesség csinálja a történelmet. Ha csak a hideg
ésszel véghezvitt nagy tetteket írnák a népek számlájára, a világ
annalesei nagyon keveset jegyeztek volna föl.


MÁSODIK FEJEZET.  A tömegek érzelmei és erkölcsisége.

1. §. _A tömegek izgékonysága, változékonysága és ingerlékenysége._ – A
tömeg játékszere minden külső ingernek és visszatükrözteti ennek
folytonos változásait. – Az inger, amelynek engedelmeskedik elég erős
arra, hogy mellette minden személyes érdek megszünjék. – A tömeg semmit
sem gondol meg előre. – A faj hatása. – 2. §. _A tömegek
szuggerálhatósága és hiszékenysége._ – Fogékonyságuk a szuggesztió
iránt. – Elméjükben előhívott képeket valóságnak veszik. – Miért hasonló
neműek ezek a képek az összes egyénekre nézve, kik tömeget alkotják. – A
tudós és ostoba a tömegben egyenlők lesznek. – Különböző példák az
illuziókra, amelyeknek a tömeg egyénei alá vannak vetve. – Lehetetlenség
a tömegek tanúvallomásának valami hitelt adni. – Sok tanú megegyezése
egyik legrosszabb bizonyíték arra, hogy a tényt megállapítsuk. – A
történelmi munkák csekély értéke. – 3. §. _A tömegérzelmek túlzottsága
és egyoldalúsága._ – A tömegek nem ismernek sem kétségest, sem
bizonytalant és mindig a szélsőségek felé hajlanak. – Érzelmeik mindig
túlhajtottak. – 4. §. _A tömegek türelmetlensége, zsarnoksága és
maradisága._ Ezeknek az érzelmeknek magyarázata. – A tömegek
szolgalelkűsége ez erős tekintély előtt. – A pillanatnyi forradalmi
ösztönök nem akadályozzák meg a tömegeket abban, hogy a legszélsőbb
mértékben konzervativak legyenek. – Ösztönszerűleg ellenségei a
változásnak és haladásnak. – 5. §. _A tömegek erkölcsisége._ – A tömegek
erkölcsisége a szuggesztió szerint lehet sokkal alacsonyabb vagy sokkal
magasabb, mint az azt alkotó egyéneké. – Magyarázat és példák. – A
tömegeket néha olyan érdekek irányítják, melyek kizárólag az izolált
egyénnél fordulnak elő. – A tömeg moralizáló szerepe.

Nagy általánosságban kimutattuk a tömegek főjellemvonásait; hátra van,
hogy ezeknek a jellemvonásoknak részleteibe hatoljunk.

Mint majd látni fogjuk, a tömegek különös jellemvonásai között nagy
számmal vannak olyanok, melyeket épen úgy megtalálhatunk a fejlődés alsó
fokán levő lényeknél mint a nők, a vadember és a gyermekek. Ilyenek az
izgékonyság, ingerlékenység, a gondolkodó képesség hiánya, az értelem és
kritikus ész fogyatékossága, az érzelmek túlzottsága és mások. De ez
analogia, s csak mellékesen jegyzem meg. Kifejtése kívül esik ennek a
munkának keretén. Különben is semmi hasznát nem vennék a primitiv lények
pszichológiájával foglalkozók és kevés meggyőző ereje lenne azok
számára, kik ezt nem ismerik.

Kezdem most egymásután azokkal a jellemvonásokkal, amelyeket a tömegek
legnagyobb részénél megfigyelhetünk.


1. §. _A tömegek izgékonysága, változékonysága és ingerlékenysége._

A tömeget, mint az alapjellemvonások tanulmányozása alkalmával
mondottuk, kizárólag a tudattalan vezeti. Tettei sokkal inkább a
gerincagy, mint a nagy agy hatása alatt jönnek létre. Ennyiben közeledik
a teljesen primitiv lényekhez. Véghezvitt tettei bevégzettek lehetnek
végrehajtásukat illetőleg, de nem a nagy agyvelő lévén az irányító, az
egyén a véletlen inger következtében cselekszik. A tömeg játékszere
minden külső ráhatásnak, és folyton visszatükrözteti változásait. Így
rabszolgája a ráható izgalmaknak. Az izolált egyén is ki lehet téve
olyan izgalmaknak, mint a tömegben lévő ember; de a nagy agy megmutatja
neki az engedelmesség következményeit és nem enged. Ezt a jelenséget
fiziológiailag úgy fejezhetjük ki, hogy az izolált egyén uralkodni tud a
visszahatásokon, míg a tömegben lévő egyén nem képes.

Ezek az izgalmak, melyeknek a tömeg engedelmeskedik, az ingerhez mérten
lehetnek jók vagy kegyetlenek, hősiesek vagy ostobák, de mindenképen
annyira erősek, hogy a személyes érdek, az önfenntartás érdeke nem tud
rajtuk erőt venni.

A tömegekre ható ingerek folyton változnak, s a tömegek mindig
engedelmeskednek; ezért olyan rendkívül változékonyak. Ez az oka, hogy a
legádázabb kegyetlenségből egyszerre átcsapnak a nagylelkűségbe, sőt a
tökéletes hősiességbe. A tömeg igen könnyen hóhérrá lesz, de nem kevésbé
könnyen lesz vértanúvá. A tömeg kebléből folyt a véráradat, mit a hit
győzelme követelt. Nem kell visszamennünk a hőskorba, hogy lássuk, hogy
a tömegek e tekintetben mire képesek. Fölkelés alkalmával sohasem
kímélték életüket és alig néhány évvel ezelőtt egy tábornok, ki hirtelen
népszerűségre vergődött, könnyen talált volna százezer embert, kik
készek lettek volna föláldozni magukat az ő ügyéért, ha akarta volna.

A tömegek semmit sem gondolnak meg előre. Egymásután átfutják a
legellentétesebb érzelmek skáláját, de mindig a pillanatnyi izgalom
hatása alá kerülnek. Olyanok, mint a falevél, amit fölkap az orkán,
szétszór minden irányba, azután leejt. Különben majd bizonyos forradalmi
tömegek tanulmányozása alkalmával mutatunk néhány példát érzelmeik
változékonyságára.

A tömegeknek ez a változékonysága nehezen kormányozhatóvá teszi őket,
különösen akkor, ha a közhatalom egy része kezükbe került. Ha nem a
mindennapi élet követelményei volnának a dolgoknak láthatatlan mozgatói,
a demokráciák nem tartanának sokáig. De a tömegek még akkor sem tudnak
sokáig akarni, ha szenvedéllyel akarnak valamit. Tartósan akarni épúgy
nem tudnak, mint gondolkozni.

A tömeg nemcsak izgékony és mozgékony. Épúgy, mint a vad ember, nem vet
számot azzal, hogy közbejöhet valami a vágy és a vágy teljesülése közé.
Ezt annál kevésbé érti meg, minél nagyobb hatalom érzetét adja neki az
egyének száma. A tömegben levő egyénre nézve megszünik a kivihetetlenség
tudata. A izolált egyén nagyon jól tudja, hogy egymaga nem tud
felgyújtani egy palotát, vagy kifosztani egy árúházat, s ha megkísérli,
könnyen meggátolják szándékában. De ha tömegnek lesz része, tudatában
lesz a sokaság adta hatalomnak, s ez elég arra, hogy őt a gyilkosság
vagy fosztogatás gondolatára szuggerálja és vele jár a rögtöni
megkísérlés gondolata. Őrjöngésében elhárítja a váratlan akadályt. Ha az
emberi szervezet megtűrné, hogy a düh örökké tartson, azt mondhatnók,
hogy a düh a fékentartott tömeg rendes állapota.

A tömegek ingerlékenységét, izgékonyságát és változékonyságát épúgy mint
a népek összes érzelmeit, miket tanulmányozni fogunk, módosítják mindig
a faji alapsajátságok; ezek alkotják az állandó talajt, melyben az
érzelmek gyökereznek. Kétségkívül minden tömeg izgékony és ingerlékeny,
de nagy különbség van a fokozatokban. Meglepő a különbség például egy
latin és egy angolszász tömeg közt. Történetünk legújabb eseményei élénk
világot vetnek erre a pontra. 1870-ben elég volt egy egyszerű távirat
egyik nagykövetet ért állítólagos inzultusról, hogy a düh kitörjön,
amiből közvetlenül rettentő háború származott. Néhány évvel később egy a
Langson melletti jelentéktelen kudarcról szóló távirati jelentés új
kitörésre adott alkalmat és a kormányt rögtön megbuktatta. Ugyanekkor az
angol expediciónak sokkal súlyosabb balesete Kartoum előtt Angliában
csak gyönge emóciót idézett elő és nem került a minisztérium bukásába. A
tömegek mindenütt asszonyi természetűek, de legtöbb asszonyiasság van a
latin tömegekben. Aki rájuk támaszkodik, igen magasra juthat nagyon
gyorsan, de közelében jár folyton a tarpeii sziklának, és biztos, hogy
egykor le fog róla zuhanni.


2. §. _A tömegek szuggerálhatósága és hiszékenysége._

A tömegek meghatározása alkalmával említettük, hogy általános
sajátságaik egyike a rendkívüli szuggerálhatóság és kimutattuk, hogy a
szuggesztió mennyire ragadós minden emberi sokadalomban; ez magyarázza
meg, hogy az érzelmek roppant gyorsasággal nyernek egy bizonyos
határozott irányt.

A tömeg feszült figyelemben van leggyakrabban akkor is, ha közömbösnek
gyanítják, s ez könnyűvé teszi a szuggesztiót. Az először nyilvánuló
szuggesztió a lelki infekció folytán megszállja az agyvelőket és nyomban
megvan az érzelmi egység. Mint minden szuggerált lénynél az agyat
elfoglaló képzet tetté igyekszik változni. A tömegnél egyforma könnyen
megy, akár arról van szó, hogy felgyújtson egy épületet, akár arról,
hogy önmagát feláldozza. Minden az izgalom módjától függ és nem, mint az
izolált egyénnél, a kivitel és a megfontoló ész közti kapcsolatoktól,
ami a megvalósítást meggátolhatná.

És mivel a tömeg folyton a tudattalan határai közt bolyong, s minden
szuggesztiónak könnyen aláveti magát és megvan benne az érzelemnek az a
hevessége, mely csak az ész befolyása alá menekülni nem tudó lények
sajátsága, hiányában minden ítélő észnek, nem is lehet más, mint a
legszélsőbb mértékben hiszékeny. Valószínűség nem létezik nála; erre
kell gondolnunk, hogy megértsük azt a könnyű módot, amellyel a legendák
és a legvalószínűtlenebb történetek keletkeznek és elterjednek.[5]

A tömegeknél oly könnyen elterjedő legendák keletkezését nem csupán a
teljes hiszékenység okozza. Az is ok még, hogy az események borzasztón
elferdítve jutnak az embercsoportok képzeletébe. A legegyszerűbb esemény
is átváltozik, ha tömeg látta. A tömeg képekben gondolkozik és a
fölidézett kép egész sor más képet hív elő, de ezek nincsenek az elsővel
logikai kapcsolatban. Könnyen megértjük ezt az állapotot, ha azokra a
különös képzetsorokra gondolunk. amit néha egy élmény felelevenítése
előidéz nálunk. Az ész megmutatja nekünk, hogy ezek közt a képek közt
nincs összefüggés, de a tömeg ezt nem látja; összezavarja a valódi
eseményt azzal, amit az ő mindent kiforgató fantáziája hozzátesz. A
tömeg nem választja el a szubjektivet az objektivtől. A képzeletben
fölidéződő képet valóságnak veszi, pedig leggyakrabban csak távoli
hasonlóságban van a megfigyelt ténnyel.

Ezeknek az elferdítéseknek, amit a tömeg hozzátesz valamely eseményhez,
amelynek tanúja, látszólag nagyon sokféléknek és különböző tartalmúaknak
kéne lenniök, mert a tömeget alkotó egyének más-más természetűek. De nem
így van. A lelki infekció következtében az elferdítés egyfajta és
egytartalmú minden egyénnél. A ragályos szuggesztiónak a deformáció lesz
a magja, amit az együttesség valamely tagja először magáévá tesz.
Mielőtt Szent György az összes kereszteseknek megjelent volna Jeruzsálem
falain, az ott levők közül bizonyára csak egy vette először észre. A
csodát, amiről csak egy adott jelt, a szuggesztió és lelki infekció
révén mindnyájan észrevették.

A történelemben olyan gyakori kollektiv hallucinációknak mindig ez az
eredete; látszólag a hitelességnek minden klasszikus jellemvonása megvan
bennük, mert száz meg száz ember által megállapított jelenségről van
szó.

Az előzmények megcáfolására nem szabad a tömeget alkotó egyének lelki
sajátságait érvül felhozni. Ez a tulajdonság jelentéktelen. Attól a
perctől fogva, hogy tömeg közé kerültek, tudós és tudatlan egyformán
elveszti megfigyelő képességét.

Ez a tétel képtelenségnek látszhatik. Alapos bizonyítására annyi
történelmi eseménnyel kellene előhozakodni, hogy arra több kötet sem
volna elegendő.

De mivel nem akarom az olvasót a bebizonyíttatlan állítás hangulatában
hagyni, előadok néhány idézésre alkalmas példát azok közül, amelyek
véletlenül eszembe jutnak.

A következő eset a legtipikusabb, mert a legkülönbözőbb összetételű,
tudatlan és tanult elemekből álló tömegekben előforduló kollektiv
hallucinációkból van véve. Erről az esetről _Julien Felix_ hajóhadnagy
ád hírt úgy mellesleg a tengeráramokról szóló könyvében és a _Revue
Scientifique_-be is föl van véve.

A _la Belle Poule_ fregát sík tengeren cirkált, hogy a _le Berceau_
korvettet, melyet erős vihar elszakított tőle, megtalálja. Világos
nappal történt. Hirtelen az őrszem egy árbocaitól megfosztott hajót
jelzett. A legénység a jelzett pont felé fordult és valamennyien,
tisztek és matrózok, világosan kivettek egy emberekkel megrakott tutajt,
melyet kis hajók vontattak és ezeken vészjelző zászlók lengtek. Az egész
kollektiv hallucináció volt. Desfossés tengernagy megrakott emberekkel
egy kis hajót, hogy a hajótöröttek segítésére küldje. Amint közeledtek,
a hajón levő tisztek és matrózok láttak «ide-oda mozgó embercsoportokat,
kezüket nyujtva, és sokféle hangból összevegyült tompa, zavaros lármát
hallottak». Mikor a hajó odaért, nehány lombos faágra bukkantak, amelyek
a szomszédos partról odasodródtak. Mikor ez ennyire kézzelfogható
bizonyos lett, megszűnt a hallucináció.

Ebből a példából világosan láthatjuk, hogy a kollektiv hallucináció
működése az általunk kifejtett módon megy végbe. Egyfelől a tömeg
feszült figyelemben volt; másfelől a szuggesztió, amit a tengeren levő
hajóroncsot jelző őrszem keltett, a lelki infekció folytán átragadt az
összes jelenlevőkre, tisztekre és matrózokra.

Hogy a tömeg elveszítse a tisztán látás képességét azt a dolgot
illetőleg, ami előtte történik és a valóságot vele kapcsolatban sem levő
hallucinációk helyettesítsék, nem kell neki nagyszámúnak lennie. A tömeg
mindenféle emberből van összetéve; ha szemenszedett tudósokból áll is,
ezek mindenben fölveszik a tömegek sajátságait, ami az ő szakjukon kívül
esik. A megfigyelőképesség és gondolkodó ész, mely mindegyiknél megvan,
rögtön megszűnik. Érdekes példát hoz föl erre nézve Davey, a jeles
pszichológus, amit nemrégiben az «_Annales des Sciences psychiques_»
közzétett; méltó, hogy itt közöljük. Davey egy kiváló kutatókból álló
gyűlést hivott össze, köztük volt Wallace, Angolország egyik legelső
tudósa. Miután a tárgyakat tetszésük szerint megvizsgáltatta és
lepecsételtette velük, előadta nekik a spiritizmus összes klasszikus
jelenségeit: a lélek anyagosítását, a palatáblán való írást stb. Majd
írásbeli nyilatkozatot vett a válogatott megfigyelőktől, s ebben azt
állították, hogy a megfigyelt jelenségek csak természetfölötti
úton-módon voltak lehetségesek, erre aztán megmutatta nekik, hogy ez egy
nagyon egyszerű cselfogás eredménye. «Davey kísérletében – írja a
közlemény szerzője – a meglepő nem a mutatvány csodálatos volta, mint
olyan, hanem a be nem avatott tanúk nyilatkozatainak rettentő
gyámoltalansága. A tanúk – mondja – tehetnek nagyon sok határozott és
merőben téves nyilatkozatot, de ennek az az eredménye, hogy ha
leírásukat exaktnak fogadjuk el, a leírt jelenségeket nem lehet
csalásból megmagyarázni. Davey módszere olyan egyszerű, hogy az ember
csodálkozik, hogy alkalmazni merészelte; de olyan hatalma volt a tömeg
lelkén, hogy rá tudta beszélni, hogy lát olyasmit, amit nem látott». Ez
a hipnitizőr mindenkori hatalma a hipnotizált fölött. S amikor azt
látjuk, hogy ezt a hatalmat még kiváló szellemeken is mennyire lehet
gyakorolni, ámbár az előzményekben meggyanusítják őket, megérthetjük,
hogy milyen könnyű közönséges tömegeket illuzióba ringatni.

Számtalan sok analog példa van. Épen most, hogy ezeket a sorokat írom, a
lapok tele vannak két vízbe fúlt kis leány történetével, kiket a
Szajnából kihúztak. A gyermekeket először jó csomó tanú határozottan
fölismerte. Az összes állítások annyira egybehangzók voltak, hogy a
vizsgálóbírónak semmi kétsége sem volt többé. Kiállíttatta a halotti
bizonyítványt. Épen akkor mikor készülődtek a temetéshez, véletlen
folytán rájöttek, hogy a sejtett áldozatok még bizony életben vannak és
csak csekély hasonlóság van köztük és az elmerült leánykák közt. Mint
több megelőző példában, az első tanú állítása, aki illuziónak volt
áldozata, elég volt arra, hogy a többit szuggerálja.

Hasonló esetekben a szuggesztió kiinduló pontja mindig egy emberben
többé-kevésbé határozatlan reminiszcenciák folytán fölkeltett illuzió,
azután a lelki infekció az első illuzió közlése által. Ha az első
megfigyelő nagyon izgékony természetű, gyakran elég, hogy a holttesten,
melyet felismerni vél – eltekintve minden valódi hasonlóságtól – valami
különösség, sebhely vagy a ruhának valami ismertető jele van, ez
felidézheti egy másik személy képzetét. A fölidézett képzet azután
kiinduló pontja lehet annak a megrögződési módnak, amely elfoglalja az
értelem egész területét és megbénít minden itélőképességet. Ami ilyenkor
a megfigyelő elé tárul, nem maga a tárgy, hanem az elméjében előhívott
kép. Ez magyarázza meg azt, hogy a gyermekek holttestének fölismerésében
tulajdon anyjuk téved. Ilyen a következő, de már régi eset, amit a lapok
újabban közöltek és a hol pontosan nyilvánulni látjuk a szuggesztiónak
azt a két módját, melynek működését előadtam.

«Egy gyermeket fölismert egy másik, de ez csalódott. Ebből a
félreismeréseknek egész sora származott.

Nagyon különös dolognak voltunk tanúi. Azután való nap, hogy egy iskolás
gyerek agnoszkálta a másik holttestét, egy asszony felkiáltott: «Szent
Isten, ez az én gyerekem!»

Oda vezették a holttesthez, ruháit szemügyre vette és észrevett a
homlokán egy sebhelyet. «Az én szegény gyermekem – mondja – ki még
július végén eltűnt; elrabolták tőlem, megölték.

Az asszony házmesterné a Tour-utcában és Chavandret-nak hívják. Oda
hívták a sógorát, aki habozás nélkül így szólt: «Ez a kis Philibert!» Az
utcának több lakója fölismerte a la Villette-ből való gyerekben
Chavandret Philibertet, nem is számítva tanítóját, akinek az iskolai
érem volt a bizonyíték.

Nos, a szomszédok, a sógor, a tanító, az anya tévedtek. Hat héttel
később állapították meg a gyermek kilétét. Egy Bordeaux-ból való gyermek
volt, akit ott megöltek és Párisba hoztak.»[6]

Amint látjuk, ezek a felismerések leggyakrabban nőktől, gyermekektől,
tehát a benyomások iránt épen legfogékonyabb egyénektől származnak.
Egyúttal azt is bizonyítják, hogy ezek a tanúvallomások mennyit érnek a
törvényszék előtt. Különösen a gyermekek tanúvallomását nem kellene
sohasem igénybe venni. A hatóságok mint közhelyet idézik, hogy az ember
ebben a korban nem hazudik. Ha egy csekély, alapos lélektani
képzettségük volna, tudnák, hogy épen ellenkezőleg, az ember ebben a
korban mindig hazudik. A hazugság persze ártatlan, de azért csak
hazugság. Sokkal jobb volna a «fej- vagy írás-játék» szerint elítélni a
vádlottat és nem gyermektanúvallomás alapján, mint ez annyiszor
történik.

Visszatérve a tömegeken végzett megfigyeléseinkre, az a végső
következtetésünk, hogy a kollektiv megfigyelések a legtévesebbek és
leggyakrabban egy ember illuzióján alapulnak, aki infekció által
szuggerálta a többit. Végtelenségig lehetne előhozakodni olyan
esetekkel, melyek a tömegek tanúvallomásának teljes megbízhatatlanságát
bizonyítják. Ezrek vettek részt a sedáni csata híres lovastámadásánál,
mégis lehetetlenség az ellentmondó nyilatkozatokat látva megtudni, hogy
ki vezényelte. Wolseley angol tábornok egy most megjelent könyvben
bebizonyította, hogy a waterlooi csata legfontosabb eseményeit
illetőleg, amit a tanúk százai hitelesítettek, eddig a legnagyobb
tévedéseket követték el.[7]

Ezek az esetek bizonyítják, hogy mennyit ér a tömegek tanúskodása. A
logikai kézikönyvek a sok tanúvallomás egybevágóságát a legszilárdabb
bizonyosság kategóriáiba számítják, minek alapján megállapíthatjuk
valamely tény exaktságát. De a tömegek lélektana arra tanít bennünket,
hogy ezen a ponton ki kell javítani a logikai kézikönyveket. A
legkevésbé hiteles események bizonyára épen azok, amelyeket legtöbb
ember figyelt meg. Azt állítani, hogy egy esetet egybehangzóan
állapított meg sok tanú, legtöbbször azt jelenti, hogy a tényálllás jó
messze jár az elfogadott híradástól.

Az előzményekből világosan következik, hogy a történelmi munkákat a
puszta fantázia termékei gyanánt kell tekintenünk. Nincs más bennük,
mint rosszul megfigyelt eseteknek fantasztikus elbeszélése, föleresztve
holmi találomra csinált magyarázatokkal. Gipszet habarni hasznosabb
mesterség, mint az időt ilyen könyvek írásával fecsérelni. Ha a múlt nem
hagyott volna számunkra irodalmi, művészeti és építészeti alkotásokat,
teljességgel semmi valót nem tudnánk róla. Van-e egyetlen igaz szó is a
nagy emberek élettörténetében, kiknek az emberiség történelmében oly
nagy szerepük van, mint Heraklesnek, Buddhának, Jézusnak vagy
Mohamednek? Nagyon valószínű, hogy nincs. Különben is az ő valódi életük
voltakép nem fontos ránk nézve. Amit érdemes tudnunk, ez csak a nagy
ember magában véve, úgy amint a népies legendában kialakult. A legendás
hősök és nem a valódi hősök ragadták meg a nép lelkét.

Csak az a baj, hogy a legendák, még ha könyvekbe foglalják is őket, nem
maradnak meg változatlanul. A tömegek képzelete szüntelenül alakítja
őket korok, de főleg fajok szerint. A biblia kegyetlen Jehovája és szent
Teréz szerető Istene közt nagy távolság van; a Kinában tisztelt Buddha
és az Indiában imádott Buddha közt sincs semmi közös jellemvonás.

Hogy a hősökről szóló legendákat a tömegek képzelete átalakítsa, nincs
szükség évszázadok elmúlására. Az átalakításra gyakran csak néhány
esztendő kell. Napjainkban láttuk, hogy a legnagyobb történelmi hősök
egyikének legendája kevesebb, mint ötven év alatt milyen változásokon
ment keresztül. Napoleon a Bourbonok alatt valami idillikus,
emberszerető, liberális személyiség lett, a szegények barátja, akik – a
költők szavai szerint – kunyhóikban sok időn keresztül őrzik majd az ő
emlékezetét. Harminc évvel később a nagylelkű hős vérszomjas zsarnokká
lett, aki bitorolván a hatalmat és szabadságot, három millió ember
vesztét okozta csak azért, hogy becsvágyát kielégítse. Napjainkban tanúi
vagyunk megint a legenda új alakulásának. Ha majd tizenkét évszázad
elmúlik egynéhányszor fölötte, a jövendőbeli tudósok ez ellentmondó
elbeszélések alapján kételkedni fognak majd a hős létezésében, mint
ahogy kételkedtek néha Buddha létezésében is, és nem látnak majd benne
egyebet, mint puszta hitregét vagy a Herakles-monda továbbfejlődését.
Bizonyára könnyen megvigasztalódnak majd ezen a bizonytalanságon, mert
jobban be lesznek avatva a tömegpszichológiába, mint manapság és tudni
fogják, hogy a történelem csak hitregéket örökít meg.


3. §. _A tömegérzelmek túlzottsága és egyoldalúsága._

Bármilyen érzelmek nyilvánuljanak is valamely tömegben, jók vagy
rosszak, kettős jellemvonást mutatnak: nagyon egyoldalúak és nagyon
túlzottak. Ebben a tekintetben, mint sok más egyébben is, a tömeghez
tartozó egyén közeledik a primitiv lényekhez. Érzelmi árnyalatokra nem
képes, a dolgokat egészükben veszi és nem ismer átmenetet. Az érzelem
túlzottsága a tömegben még erősbül azáltal, hogy a megnyilvánult érzelem
a szuggesztió és infekció révén gyorsan tovaterjed, s a látható
helyeslés, amelyben részesül, nagyban emeli intenzitását.

A tömegérzelmek egyoldalúsága és túlzottsága okozza, hogy nem ismernek
sem kétséget, sem bizonytalanságot. A tömeg asszonyok módjára, rögtön a
legvégsőkig megy. Az elejtett gyanú azonnal megdönthetlen bizonysággá
lesz. Egy csekélyke ellenszenv vagy rosszalás, amelyből az izolált
egyénnél alig lesz valami, rögtön vad gyűlöletté fajúl a tömeghez
tartozó egyénnél.

A tömegérzelmek erősségét, féleg a heterogén tömegeknél, fokozza a
felelősség hiánya. A biztos bünthetetlenség, amely biztosság annál
erősebb, minél nagyobb a tömeg, épúgy, mint a számmal együtt járó
momentán hatalom tudata, az együttesség számára lehetővé tesznek olyan
érzelmeket és tetteket, hogy azokat az izolált egyén meg nem
közelítheti. A tömegben az ostoba, a tudatlan, a kaján megszabadulnak
semmiségük és tehetetlenségük tudatától. Ezt egy brutális, múlékony, de
szörnyű nagy hatalom tudata helyettesíti.

Szerencsétlenségre a túlzás a tömegeknél a rossz érzelmekben, az ősember
ösztöneinek öröklött maradványában nyilvánul. Ezt az izolált és felelős
egyénnél a büntetéstől való félelem zabolázza meg. Ezért lehet a
tömegeket bűnös kihágásokra olyan könnyen rávenni.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy a tömegeket ügyesen szuggerálva ne
lehetne hősiességre, nagylelkűségre és a legkiválóbb erényekre képessé
tenni. Sőt sokkal inkább, mint az izolált egyént. Még lesz alkalmunk a
tömegek erkölcsiségének tanúlmányozása közben visszatérnünk erre a
kérdésre.

Az érzelmekben túlzó tömeget csak túlzott érzelmekkel lehet felizgatni.
A szónoknak, ha magával akarja ragadni, erős állításokat kell
alkalmaznia. Túlozni, erősíteni, ismételni, logikus bizonyítékokat
sohasem használni, jól ismert bizonyító eljárásai a néptömegek
szónokainak.

A tömeg azt kivánja, hogy hasonló túlzás legyen hőseinek érzelmeiben is.
Ép azért szükséges, hogy a tulajdonságok és erények bennük mindig
sokszorozva legyenek meg. Nagyon találóan jegyezték meg, hogy a tömeg a
szinházban a darab hősétől olyan bátorságot, erkölcsiséget és erényt
követel, amilyen az életben sohsem fordul elő.

Joggal beszéltek a különös szinházi optikáról. Kétségkívül van ilyesmi,
de szabályainak semmi köze sincs a józan észhez és a logikához. Az a
művészet, amely a tömegnek szól, mindenesetre alantas valami, mégis
különös készséget kíván. Gyakran lehetetlenség olvasásra megállapítani
bizonyos darabok sikerét. A szinházigazgatók, mikor a darabot
elfogadják, leggyakrabban maguk is igen bizonytalanok a sikert
illetőleg, mert hogy azt megitéljék, tömeggé kellene átváltozniok.[8]
Még itt kimutathatnánk a fajnak elhatározó befolyását, ha a dologba
belemélyednénk. Az a színdarab, amely lelkesíti a tömeget egyik
országban, néha semmi vagy tiszteletből származó és konvencionális
sikert ér el egy másikban, mert nincsenek meg benne azok a rugók, melyek
az új közönséget mozgatni tudnák.

Alig kell hozzátennem, hogy a tömegeknél a túlzások csak az érzelmekre
terjednek ki, s egyáltalában nem az értelemre. Már kimutattam, hogy az
egyén azáltal, hogy tömegben van, rögtön és feltünő módon veszti értelmi
színvonalát. Ez az, amit Tarde is megállapított a tömegbűntényekről
szóló fejtegetéseiben. Az érzelem terén tehát a tömegek igen magasra
emelkedhetnek vagy igen mélyre sülyedhetnek.


4. §. _A tömegek türelmetlensége, zsarnoksága és maradisága._

A tömegek csak egyoldalú és szélsőséges érzelmeket ismernek. A
véleményeket, gondolatokat és hiedelmeket, melyeket szuggerálnak nekik,
egészükben fogadják vagy vetik el, és úgy fogják föl, hogy azok abszolút
igazságok vagy nem kevésbé abszolút tévedések. Ép ezért szuggesztió
útján létrejött hiedelemről van itt mindig szó, nem gondolkodás
nyújtotta meggyőződésről. Mindenki tudja, hogy a vallásos hiedelmek
mennyire türelmetlenek és milyen zsarnoki uralmat gyakorolnak a
lelkeken.

A tömeg, nem lévén kétsége az iránt, hogy igazság vagy tévedés valami,
azonkívül mivel tisztában van erejével, zsarnoki és türelmetlen
egyaránt. Az egyén eltűrheti az ellenmondást vagy vitát, de a tömeg
sohasem tűri el. Nyilvános gyűléseken rögtön dühös kiabálásokkal és
goromba fenyegetésekkel felelnek a szónok legcsekélyebb ellenmondására s
ezután könnyen tettlegesség és eltávolítása következik a szónoknak, ha
folytatja. A közbiztonság őreinek aggasztó jelenléte nélkül iziben
elbánnának az ellenmondóval.

A zsarnokság és türelmetlenség általában megvan minden
tömegkategóriánál, de fokozatuk nagyon különböző. Itt megint érvényesül
a faji alapsajátság; ez uralkodik ugyanis az embernek minden érzelmén és
gondolatán. Ez a magyarázata, hogy főleg a latin tömegeknél jut a
zsarnokiság és türelmetlenség a legmagasabb fokra. Náluk teljesen
megsemmisül az egyéni függetlenség érzete, mely annyira erős az
angol-szászoknál. A latin tömegeknek csak szektájuk kollektiv
függetlensége iránt van érzékük. Ennek a függetlenségnek pedig az a
sajátsága, hogy szüksége van arra, hogy gyorsan és erőszakosan
megnyerjen minden hitetlent a saját hitének. A latin népeknél a minden
idők jakobinusai – kezdve az inkvizició jakobinusain – nem tudtak a
szabadságnak más fogalmához felemelkedni.

A zsarnokiság és türelmetlenség nagyon világos érzelmek a tömegeknél;
könnyen felfogják, s a könnyen magukévá teszik és megvalósítják, miután
bennük felidézték. A tömegek készek respektálni a nyers erőt, de
mérsékelten vannak meghatva a jóságtól, mit csak a gyöngeség egyik
formájának tartanak. Kegyes uraikkal sohasem rokonszenveztek, hanem a
zsarnokokkal, kik kegyetlenül elbántak velük. Nekik emelték mindig a
legmagasabb emlékoszlopokat. Ha a bukott hősnek lábaihoz szivesen
sereglenek, ennek az az oka, hogy hatalmának elvesztése után a gyöngék
osztályába került, kit megvetnek, mert nem félnek tőle. A tömeg által
tisztelt hős tipusa mindig Caesar egyéniségét fogja fölmutatni.
Sisakforgója elkábítja őket, tekintélye imponál és kardja félelmet kelt
bennük.

A tömeg a gyönge tekintéllyel szemben mindig vérszemet kap a
felemelkedésre és szolgailag meghúzza magát az erős tekintély előtt. Ha
a tekintély ereje meg-megszakad, a tömeg mindig szélsőséges érzelmeinek
engedve, váltakozva jut az anarchiából a szolgaságba és a szolgaságból
az anarchiába.

De a tömegpszichológia alapos félreismerése volna azt hinni, hogy a
tömegeken csak forradalmi ösztönök uralkodnak. Csak erőszakosságaik
keltik bennünk ezt az illúziót. Forradalmi és romboló kitöréseik mindig
nagyon mulékonyak. A tömegeken túlságosan uralkodik a tudattalan,
következőleg annyira ki vannak téve az ősrégi öröklékenységnek, hogy nem
lehetnek mások, mint túlságosan konzervativak. Kifáradva a
féktelenkedésben, csakhamar elhagyják magukat és ösztönszerűleg térnek
vissza a szolgaságba. A legbüszkébb és legmakacsabb jakobinusok voltak
azok, kik Bonapartét legerélyesebben támogatták, mikor elkobzott minden
szabadságot és vaskezét éreztetni kezdte.

Nehéz megérteni a történelmet, főleg a forradalmak történetét, ha nem
vagyunk tisztában a tömegeknek alapjában konzervativ ösztöneivel.
Szivesen megváltoztatják ugyan az intézmények neveit, sőt néha
forradalmi eszközökkel is megkisérlik ezt a célt elérni; de ezeknek az
intézményeknek alapja sokkal inkább a faji szükségletek kifejezője,
semhogy arra vissza ne térnének. Szüntelen változékonyságuk teljesen a
külsőségekre vonatkozik. Konzervativ ösztöneik valóságban olyan
változhatlanok, mint az összes primitiv lényeké. A hagyományok iránt
való fétisszerű tiszteletük korlátlan s épen ilyen mélyen gyökerezik
öntudatlan iszonyodásuk minden újítástól, ami megváltoztathatná a létező
életfeltételeket. Ha a demokráciának meg lett volna a mostani hatalma,
abban a korban, amikor a fonógépet, gőzgépet és vasútat feltalálták,
ezeknek a találmányoknak megvalósítása lehetetlen lett volna vagy csak
véres forradalmak árán lett volna lehetséges. Szerencse a művelődés
haladására, hogy a tömegek elhatalmasodása akkor kezdődött, amikor ezek
a tudományos és ipari felfedezések már teljesedésbe mentek.


5. §. _A tömegek erkölcsisége._

Ha az erkölcsiséget abban az értelemben vesszük, hogy az nem egyéb, mint
bizonyos társadalmi megállapodások állandó tisztelete és az egoista
ösztönök fékentartása, világos, hogy a tömegek izgékonyságuk és
változékonyságuk miatt nem lehetnek erkölcsösek. Ha azonban az
erkölcsiséget olyan értelemben vesszük, hogy az pillanatnyi előállása
olyan tulajdonságoknak, mint aminő a lemondás, nagylelkűség,
érdeknélküliség, önfeláldozás, jogérzék, azt mondhatjuk, hogy a tömegek
néha a nagyobb erkölcsiségre is képesek.

Az a néhány pszichológus, ki a tömegeket tanulmányozta, csak
bűncselekményeik szempontjából vizsgálta őket; és mivel azt találták,
hogy a bűntények nagyon gyakoriak, nagyon alacsony erkölcsi színvonalon
állóknak tekintik őket.

Kétségtelen, hogy gyakran így van; de miért? Egyszerűen azért, mert a
romboló vad ösztönök megmaradtak még az őskorból és ezek ott lappangnak
mindnyájunkban. Az izolált egyén életében veszedelmes volna nekik eleget
tenni, de mikor egy felelősségtelen tömeg az egyént elnyelte, s ennek
következtében biztos a büntetlenség felől, ez a körülmény teljes
szabadságot ád a kielégítésre. Rendes körülmények közt nem szoktuk
ezeket a destruktív ösztönöket hozzánk hasonlókon gyakorolni; ilyenkor
arra szorítkozunk, hogy az állatokon elégítsük ki. Az elterjedt
vadászszenvedély és a tömegek vad tettei egy forrásból erednek. Mikor a
tömeg halálra gyötri a védtelen áldozatot, igen gyáva kegyetlenségnek
adja bizonyságát. De az a kegyetlenség a filozofus szemében közeli rokon
azzal, amikor egy csomó vadász összejön gyönyörködni abban a látványban,
hogy a kutyák kergetnek vagy széttépnek egy szerencsétlen szarvast.

Jóllehet, a tömeg kész a gyilkosságra, gyújtogatásra és mindenféle
bűntényre, de épen úgy képes nagylelkű cselekményekre, áldozatra és
érdeknélküli tettre; sőt sokkal inkább, mint az izolált egyén. A
dicsőség- és becsületérzésre, a vallásosságra és hazafiságra való
hivatkozással főleg a tömegben levő egyénre hatunk, gyakran annyira,
hogy életét is feláldozza. A történet tele van a keresztes hadjáratokhoz
és a 93-iki önkéntesekéhez hasonló példákkal. Csak a sokaság képes
nagyobb önfeláldozásra és önzetlenségre. Hányszor mentek a tömegek
hősiesen a halálba a meggyőződésért, eszmékért és szavakért, amit alig
értettek meg! Többször sztrájkolnak a tömegek azért, hogy egy jelszónak
engedelmeskedjenek, mint azért, hogy emeljék a csekély munkabért,
amellyel meg vannak elégedve. A tömegeknél nagy ritkán indítóok a
személyes érdek, már pedig az izolált egyénnél ez a csaknem kizárólagos
mozgató. Bizonyára nem a személyes érdek vitte a tömegeket abba a sok
háborúba, melyet ők legtöbbször nem is értek föl ésszel, ahol olyan
könnyen gyilkoltatták magukat mint a vadász tükrétől hipnotizált
pacsirták.

Még a cégéres gazemberekkel is megesik, hogy csupán az a körülmény, hogy
tömeggé verődtek össze, pillanatra határozott erkölcsi elvekhez juttatja
őket. Taine jegyzi meg, hogy a szeptemberi gyilkosok lerakták a
bizottság asztalára a tárcákat és ékszereket, mit áldozataiknál
találtak, pedig könnyűszerrel elrabolhatták volna. Az az őrjöngő,
rongyos, nyomorult tömeg, amely bevette a Tuileriákat az 1848-diki
forradalomban, semmit sem vett el a szemkápráztató tárgyakból, pedig
azok jó néhány napra kenyérhez juttatták volna.

Hogy a tömeg az egyes egyént moralizálja, bizonyára nem állandó, hanem
csak gyakran megfigyelhető szabály. Épen a sokkal kevésbé komoly
viszonyok közt lehet megállapítani, mint amit idéztem. Említettem, hogy
a tömeg a színházi darab hősétől túlzott erényeket követel, s épen a
mindennapi tapasztalat mutatja, hogy a legalantasabb elemekből álló
közönség mutatkozik legszemérmesebbnek. A hivatásos kéjenc, a
szeretőtartó, a mosdatlan szájú aszfaltbetyár nem egyszer zúgnak egy
kissé goromba vagy sikamlós jelenetnél, pedig ez semmi az ő szokásos
társalgásukhoz képest.

A tömegek gyakran aljas ösztönöknek engedik át magukat, de példákat
nyújtanak néha az emelkedett erkölcsiségből származó tettekre is. Ha az
önzetlenség, a lemondás, a teljes magaátengedés egy képzelt vagy valódi
eszmének, erény, azt mondhatjuk, hogy a tömegek nem egyszer olyan fokon
rendelkeznek ezekkel az erényekkel, hogy a legbölcsebb filozófusok is
vajmi ritkán közelítik meg őket. Kétségtelen, hogy mindezt tudattalanul
gyakorolják, de ez nem határoz. Azon pedig ne nagyon sajnálkozzunk, hogy
a tömegeket a tudattalan vezeti és nem a gondolkodó ész. Ha néha
gondolkoztak és elmélkedtek volna közvetlen érdekeiken, a civilizáció
talán nem fejlődött volna földünkön és az emberiségnek nem lett volna
történelme.


HARMADIK FEJEZET.  A tömegek eszméi, gondolkodása és képzelete.

1. §. _A tömegek eszméi._ – Az alapeszmék és járulékos eszmék. – Az
ellentétes eszmék hogyan férhetnek meg egymás mellett. – Vannak
átalakulási folyamatok, melyek a magasabb gondolatokat a tömegek számára
hozzáférhetővé teszik. – A gondolatok társadalmi jelentősége független a
bennük foglalt igazságtól. – 2. §. _A tömegek gondolkodása._ – A
tömegeket érvekkel nem lehet befolyásolni. – Gondolkodásuk mindig igen
alacsonyfokú. – A képzettársításnál csak nyomai vannak meg az
analogiának és szukcessziónak. – 3. §. _A tömegek képzelete._ – A
képzelet hatalma a tömegeknél. – Képekben gondolkoznak és a képek
kapcsolat nélkül követik egymást. – A tömegekre nagy hatással van a
dolgok csodálatos oldala. – A csodák és legendák a művelődés igazi
támasztékai. – A tömegek képzelete volt az államférfiak mindenkori
hatalmának alapja. – A tények mi módon vannak befolyással a tömegek
képzeletére.


1. §. _A tömegek eszméi._

Előbbi munkánkban, melyben az eszméknek a népek fejlődésében való
jelentőségét tanulmányoztuk, kimutattuk, hogy minden civilizáció egy
csekély számú alapeszméből ered. Előadtuk, hogy ezek az eszmék mi módon
bontakoznak ki a tömegek lelkében; milyen nehezen vernek abban gyökeret
és azután milyen hatalmuk van. Láttuk azután, hogy a történelmi nagy
zavarok mi módon származnak leggyakrabban az alapeszméknek
átalakulásából.

Mivel ezt a kérdést eléggé kimerítettem, nem térek rá vissza; csak annak
előadására szorítkozom, hogy mely eszmék jutnak a tömegekhez és milyen
formában válnak azok számukra érthetőkké.

Ezeket két osztályba lehet sorozni. Az első csoportba osztjuk a pillanat
alatt támadt, mulékony eszméket: például lelkesedés egy tanért vagy egy
emberért. A másikba tartoznak az alapeszmék. Ezeknek a környezet, az
öröklékenység, a hit kölcsönöznek szilárd állandóságot. Ilyenek voltak
egykor a vallásos hiedelmek és ilyenek ma a demokratikus és szociális
eszmék.

Az alapeszméket a lassan folyó folyóvíz tömegével lehetne ábrázolni, a
mulékonyakat a kicsiny hullámokkal, melyek a felszínt megrezegtetik, s
ámbár semmi jelentőségük nincs, láthatóbbak mint maga a folyó.

Napjainkban azok a nagy alapvető eszmék, melyekben apáink éltek, mind
jobban-jobban ingadoznak. Elvesztették minden szilárdságukat, s a rajtuk
nyugvó intézmények rögtön megrázkódtak egész alapjukban. Kisebbszerű
átmeneti gondolatok, melyekről az imént beszéltem, napról napra
képződnek; csakhogy úgy látszik, hogy nagyon kevés tud közülük
gyarapodni és túlnyomó befolyást elérni.

Bármilyenek is a tömegeknek szuggerált gondolatok, csak azon föltétel
alatt válnak uralkodóvá, ha nagyon általános és nagyon egyszerű formát
vesznek föl. Ebben az esetben pedig képformát öltenek, mert a tömegek
csak így közelíthetik meg. Ezek a képzetképek nincsenek egymással sem
analog, sem szukcessziv logikai kapcsolatban. Egyik a másikkal
helyettesíthető, úgy, mint a laterna magica üvegei, melyeket a
kísérletező csak kivesz a szelencéből, ahol egymás fölé vannak rakva. Ez
a magyarázata, hogy a tömegeknél egymással ellentétes eszméket látunk. A
tömeg pillanatnyi véletlen folytán elméjében elraktározott képzetek
egyikének befolyása alá kerül, ezért követ el összefüggéstelen tetteket.
És mivel a gondolkodó ész teljesen hiányzik nála, nem veszi észre az
ellenmondást.

Ez a jelenség nem csupán a tömegnél fordul elő; megfigyelhetjük ezt sok
izolált egyénnél is, és nem csak a vad embernél, hanem mindazoknál, kik
a lelki élet egyik oldalával közelednek a vad emberhez, mint például a
rajongó vallásos szekták hívei. Érdekes megfigyelésekre jutottam e
tekintetben a művelt hinduknál, kik a mi európai egyetemeinken tanultak
és itt nyertek oklevelet. Náluk az öröklött vallásos és társadalmi
eszmék fundamentumára rárakódtak a nyugoteurópai eszmék, melyek semmi
rokonságban sincsenek vele, anélkül, hogy megváltoztatták volna.
Véletlenül aztán hol az egyik, hol a másik tűnik föl különös beszéd-
vagy cselekvési mód alakjában, s ugyanaz az ember a legfurcsább
ellenmondásokba keveredik. Az ellenmondások természetesen inkább
látszólagosak, mint valódiak, mert az öröklött képzetek magukban elég
erősek az izolált egyénnél arra, hogy magaviseletének irányadói
legyenek. Az ember cselekedetei csak úgy kerülnek egymással pillanat
alatt teljes ellenmondásba, ha kereszteződés folytán különböző öröklött
indítékok közé jut. Hiábavaló volna ezeknél a jelenségeknél tovább
időzni, oly rendkívül nagy a pszichológiai jelentőségük is. Azt hiszem,
legkevesebb tíz évi utazásra és megfigyelésre volna szükség ezeknek a
megértésére.

Az eszmék csak úgy jutnak a tömegekhez, ha nagyon egyszerű formát
öltenek. Tehát, hogy népszerűkké legyenek, gyakran teljes átalakuláson
kell átesniök. Hogy milyen mély ez az átalakulás, ezt főleg akkor
állapíthatjuk meg, amikor magasabb filozófiai vagy tudományos eszmékről
van szó, mert ezeknek fokról fokra kell leszállniok a tömegek értelmi
színvonaláig. A módosulások függnek a tömegkategoriáktól vagy a fajtól,
melyhez tömeg tartozik és mindig a csökkenésben és egyszerűsbödésben
nyilvánulnak. Ezért szociális szempontból tulajdonképen nem lehet szó az
eszméknek, vagyis a többé-kevésbé magasabb nézeteknek uralmáról.
Bármilyen nagyszerű és igaz volt is az eszme eredetileg, magában az,
hogy a tömeghez jutott és rá hatással van, kivetkőzteti mindabból, ami
naggyá és fenségessé tette.

Különben is jelentéktelen az eszme hierarchikus értéke társadalmi
szempontból. A hatást kell tekinteni, amit létrehoz. A középkori
keresztyén eszmék, a XVIII. század demokratikus eszméi, vagy a mai
szociális gondolatok nem olyan nagyon magasak. Filozófiailag
szerencsétlen tévedéseknek kell őket tartanunk; jelentőségük mégis
rendkívül nagy volt és nagy lesz, és még sokáig lesznek az állami lét
legfontosabb tényezői.

A gondolat még nincs hatással, mikor átmegy azokon az átalakulásokon,
melyek a tömegek számára megközelíthetővé teszik. Hatása csak akkor
lesz, amikor különböző úton-módon – amit még tanulmányozni fogunk –
benyomul a tudattalanba és érzelemmé válik. Ez mindig sokáig tart.

Épenséggel nem kell hinnünk, hogy az eszme azért érhet el hatást még
művelteknél is, mert igazságossága bebizonyult. Erről könnyen
meggyőződhetünk, mikor azt látjuk, hogy a legkézzelfoghatóbb bizonyítás
is milyen csekély hatással van az emberek nagy részére. A művelt
hallgató meg tudja érteni a nyilvánvaló bizonyosságot; de a tudattalan
rögtön visszatéríti eredeti felfogásához. Néhány nap mulva ugyanazokkal
a kifejezésekkel elénk tálalja régi érveit. Bizonyos, hogy ez a régi,
már érzelemmé vált eszmék befolyása alatt történik; mert csak ezek
befolyásolják beszédünk és cselekvéseink mélyebb indító okait. Ez a
tömegeknél sem lehet másképen.

Mikor a gondolat különböző utakon a tömegek lelkébe jutott, hatalma
ellenállhatatlan lesz és a hatások egész sorát teremti elő; de ezt most
figyelmen kívül hagyjuk. A francia forradalmat elősegítő filozófiai
eszméknek egy századra volt szükségük, hogy a lelkekbe beplántálódjanak.
Tudjuk, hogy milyen ellenállhatatlan erejük volt, mikor gyökeret vertek.
Az egész nemzet talpra állása a társadalmi egyenlőség kivívásáért, az
elvont jogok és ideális szabadságok megvalósításáért, megrázkódtatott
minden trónt és fenekestül felforgatta a nyugati világot. Húsz
esztendeig estek a népek egymásnak, s Európa olyan hekatombákat élt át,
hogy azok még Dsingiszkhánt és Tamerlánt is megrémítették volna. A világ
még sohasem tapasztalta ennyire, hogy egy lebilincselő gondolat mit
idézhet elő.

Nagy időkbe került, hogy az eszmék a tömegek lelkét magukévá tegyék, de
nem kevés időre volt szükség, hogy onnét kikerüljenek. Ami különben az
eszméket illeti, a tömeg mindig több nemzedékkel hátra van e tekintetben
a tudósok és gondolkodók mögött. Tudják a mai összes államférfiak,
mennyi tévedés rejlik azokban az eszmékben, melyekről szóltam; de
minthogy befolyásuk még mindig igen jelentős, kénytelenek elvek szerint
kormányozni, melyeknek igazságában maguk sem hisznek többé.


2. §. _A tömegek gondolkodása._

Teljes bizonyossággal nem állíthatjuk, hogy a tömegek nem gondolkoznak
és következtetéssel nem befolyásolhatók. De az ő érveik és azok az
érvek, melyek reájuk hatással vannak, olyan alacsonyrendűek logikai
tekintetben, hogy csak per analogiam nevezhetők logikai gondolkodásnak.

A tömegeknél az alsóbbrendű, épúgy, mint a magasabb következtetések,
asszociáción alapulnak; csakhogy a társított képzetek között csak
látszólagos analógiai és szukcessziv kapcsolatok vannak. Úgy
kapcsolódnak, mint az eszkimó képzetei, ki tapasztalatból tudva, hogy a
jég átlátszó test és megolvad, ha szájába veszi, ebből azt következteti,
hogy az üveg is megolvad, mert szintén átlátszó; vagy mint a vadember
képzetei, ki azt hiszi, hogy ha bátor ellenségének szivét megeszi,
birtokába jut az illető bátorságának; vagy mint a munkáséi, kit egyik
munkaadó kizsákmányolt, s ebből rögtön azt következteti, hogy minden
vállalkozó kizsákmányló.

Látszólagos kapcsolattal bíró, nem hasonló dolgok társítása, egyes
esetek elhamarkodott általánosítása a főbb jellemvonásai a tömegek
gondolkodásának. A következtetéseknek mindig olyan a természete,
amilyent a velük bánni tudó ad nekik; ezek pedig csak azok, kik őket
befolyásolni tudják. A logikai következtetésláncolat a tömegnek teljesen
érthetetlen, ezért mondhatjuk, hogy nem gondolkoznak, illetve hamisan
gondolkoznak és következtetéssel nem befolyásolhatók. Nem egyszer
csodálkozunk olvasás közben bizonyos beszédek gyöngeségén, ámbár azok a
hallgató tömegre roppant hatással voltak; elfeledjük azonban, hogy
ezeknek az volt a céljuk, hogy a sokaságot magukkal ragadják és nem az,
hogy filozófusok olvassák. A szónok belső kapcsolatban lévén a tömeggel,
fel tudja idézni az izgató képeket. Ha ez sikerül, elérte célját. Húsz
kötet kései beszéd nem ér annyit, mint néhány frázis, ha az oda jutott a
meghódítandó agyvelőkbe.

Szinte felesleges hozzátenni, hogy a következtető képesség hiánya
megfosztja a tömegeket minden kritikus észtől, annyira, hogy nem tudják
az igazságot a tévedéstől megkülönböztetni és nem tudnak a dolgokról
pontos ítéletet szerezni. A tömegektől elfogadott ítéletek rájuk
erőszakolt és nem meghányt-vetett ítéletek. Nagyon sok ember van, kik
ebben a tekintetben nem emelkednek felül a tömegen. Hogy bizonyos
vélemények olyan könnyen lesznek általánosakká, annak az az oka, hogy az
emberek nagy része nem képes saját következtetései alapján ítéletet
alkotni.


3. §. _A tömegek képzelete._

A tömegek képzelőereje roppant erős, tevékeny és fogékony a benyomások
iránt, mint mindazoknál a lényeknél, melyeknél a logikus gondolkodás nem
számít. A képzetkép, ha azt valamely egyén, esemény vagy
szerencsétlenség elméjükben felidézi, olyan eleven, mint maga a valóság.
A tömeg hasonlít valamelyest az alvóhoz, kinél egyidőre megakad a
gondolkodó ész és képek ébrednek föl tudatában, de a melyek rögtön
eltünnének, ha gondolkozhatnék róluk. A tömegek, minthogy elmélkedni és
következtetni nem tudnak, nem ismerik a valószínűtlenséget; sőt épen,
ami legvalószínűtlenebb, az ragadja meg rendszerint leginkább
figyelmüket.

Innen van, hogy mindig az események csodás vagy legendás oldala ötlik
fel a tömegeknek. Ha elemeire bontjuk a művelődést, ezt vesszük észre,
hogy támasztékai valóban a csodás és mondaszerű elemek. A történelemben
mindig nagyobb jelentősége volt a látszatnak, mint a valóságnak. Az
irreális van fölényben mindig a reális fölött.

A tömegek csak képekben tudnak gondolkozni és csak képekkel
befolyásoltatják magukat. Csak a képek rémítik meg vagy kápráztatják el
őket és indítják tettre.

A színházi előadásoknak azért van oly rendkívüli hatásuk a tömegekre,
mert legszemléltetőbb formában adják a látszatot. A színház és kenyér
volt egykor a római csőcseléknél a boldogság eszménye és nem is kívánt
többet. Az idők folyamán ez az eszmény keveset változott. A tömegek
képzeletét semmi sem ragadja meg olyan erősen, mint a színházi előadás.
Az egész sokaság ugyanazon érzelemtől van áthatva, s ezek az érzelmek
azért nem változnak rögtön tetté, mert a legelfogultabb néző is tudja,
hogy ő most illuzió áldozata és képzelt eseményeken nevet vagy sír. Néha
azonban a képektől szuggerált érzelmek oly erősek, hogy, mint a rendes
szuggesztiónál, mutatkozik a megvalósításra való törekvés. Sokszor
elbeszélték már annak a népszínháznak történetét, ahol csak szomorú
darabokat játszottak és ahol az előadás után védeni kellett azt a
színészt, aki az árulót adta, hogy megmeneküljön a nézők
bántalmazásától, kik fel voltak háborodva az áruló bűnén, ámbár képzelt
volt. Azt hiszem, ez a legfigyelemreméltóbb bizonyítéka a tömegek
értelmi állapotának és különösen annak, hogy mily könnyű őket
szuggerálni. Az irreális úgy hat náluk, mint a reális. Láthatólag
igyekeznek a kettő közt különbséget nem tenni.

A hódítók hatalma, az államok ereje a népek képzeletére van alapítva.
Erre kell elsősorban hatni, hogy őket lebilincseljük. Minden nagy
történelmi jelenség: a buddhaizmus, a keresztyénség, izlám, a
reformáció, a francia forradalom, és napjainkban a szocializmus
fenyegető inváziója közvetett vagy közvetlen eredményei a tömegek
képzeletére gyakorolt erős impresszióknak.

Minden kornak, minden országnak összes nagy államférfiai, beleértve a
korlátlan despotákat is, a nép képzeletét tekintették hatalmuk alapjának
és sohasem próbáltak ezzel szemben kormányozni. «Befejeztem a vendée-i
háborút – mondá Napoleon az államtanácsban – és közben katolikus lettem;
megvetettem a lábam Egyiptomban, s közben muzulmán lettem; megnyertem
magamnak az olasz papságot azáltal, hogy ultramontán lettem. Ha a zsidó
népet kormányoznám, visszaállítanám Salamon templomát». Nagy Sándor és
Caesar óta talán egyetlen nagy ember sem tudta nálánál jobban, hogyan
kell a tömegek képzeletére hatni. Állandóan gondja volt arra, hogy
felkeltse. Erre gondolt győzelmei, beszédei, tárgyalásai közben és
minden tettében. Még a halálos ágyán is.

Hogyan hatunk a tömegek képzeletére? Nemsokára látni fogjuk. Most csak
annak kijelentésére szorítkozunk, hogy sohasem az értelemre, a
gondolkodó észre való hatással, más szóval nem bizonyítás útján.
Antonius nem tudós retorika segítségével lázította föl a népet Caesar
gyilkosai ellen. Hanem úgy, hogy végrendeletét felolvasta és holttestét
megmutatta.

Mindaz, ami a tömegek képzeletét fölkelti, megkapó és világos kép
alakjában mutatkozik. Minden mellékértelemtől ment, vagy nincs más
járuléka, mint valami csodálatos vagy titokzatos esemény: nagy győzelem,
nagy csoda, nagy bűn, nagy remény. Egészükben kell eléjük állítani és
nem tárni fel eredetüket. Száz kis bűntény, száz kis baleset
egyáltalában nem kelti fel a tömegképzeletet; míg egy nagy bűntény és
nagy szerencsétlenség teljesen fölkelti, ámbár az végeredményében jóval
kevésbé borzasztó, mint a többi kis eset együttvéve. Az influenzajárvány
néhány évvel ezelőtt Párisban 5000 embert elpusztított pár hét alatt;
nem nagyon keltette föl a nép fantáziáját. Mert ez az igazi emberáldozat
látható kép által nem jutott a köztudatba, hanem a statisztika heti
közleményei révén. Egy olyan szerencsétlenség, hol 5000 helyett 500
veszett volna el, de egy napon, valamely köztéren, látható baleset
folytán, például az Eiffel-torony összeomlása következtében,
ellenkezőleg, roppant hatást gyakorolt volna a fantáziára. Egy oceánjáró
hajó állítólagos pusztulása, melyről tévesen azt hitték, hogy a sík
tengeren elmerült, nyolc napig izgatta a tömegek képzeletét. A hivatalos
statisztika kimutatta, hogy abban az évben ezer nagy hajó elpusztult. De
az egymást követő veszteségek, ámbár jóval több emberélet és árú
pusztulását jelentik, mint amennyiről az oceánjárónál szó lehetett
volna, a tömegeket csak egy pillanatra sem lepték meg.

Nem a tények, mint olyanok ragadják meg a nép képzeletét, hanem az út és
mód, ahogy eloszlanak és megjelennek. Szükség van, hogy úgy mondjuk,
bizonyos tömörülésre; ez ad megkapó képet, ami megtölti, magáévá teszi
az elmét. Aki tudja, hogy mimódon kell a tömegek képzeletére hatni,
kormányozásuk művészetét is ismeri.


NEGYEDIK FEJEZET.  A tömegek meggyőződésének vallásos formái.

A vallásos érzés elemei. – A vallás független valamely istenség
imádásától. – Jellemvonásai. – A meggyőződés hatalma, ha vallásos formát
ölt. – Különböző példák. – A nép istenei sohasem vesztek el. –
Visszatérésük új formái. – Az atheizmus vallásos formái. – Ezeknek a
fogalmaknak fontossága történelmi szempontból. – A reformáció, a Szt.
Bertalan-éj, a rémuralom és a többi hasonló események a tömegek vallásos
érzelmeiből származnak és nem izolált egyének akaratából.

Kimutattuk, hogy a tömegek nem gondolkoznak, az eszméket egészükben
fogadják el vagy utasítják vissza; nem tűrnek sem vitát, sem
ellenmondást, a rájuk ható szuggesztiók az értelem egész területét
lefoglalják, s azonnal törekszenek tetté transzformálódni. Kimutattuk,
hogy a kellőkép szuggerált tömegek készek önmagukat föláldozni a
szuggerált eszményért. Azt is láttuk, hogy csak erős és szélsőséges
érzelmeket ismernek és hogy a rokonszenv könnyen imádássá és hogy
csekély ellenszenv gyűlöletté változik. Ezek után az általános adatok
után már sejthetjük meggyőződésük természetét.

Mikor a tömegek meggyőződéseit közelebbről szemügyre vesszük, a hit
korában ép úgy, mint a nagy politikai mozgalmak idejében, pl. az elmúlt
évszázadban, azt találjuk, hogy ezek a meggyőződések mindig valami
különös formát öltenek s azt jobb meghatározás híjján vallásos
érzelemnek nevezem.

Ennek az érzelemnek nagyon egyszerű jellemvonásai vannak: egy felsőbbnek
vélt lény imádása, a neki tulajdonított varázslatos hatalomtól való
rettegés, vak engedelmesség parancsainak; dogmáin nem lehet vitatkozni;
igyekeznek a dogmákat terjeszteni és ellenségnek tekintik azokat, kik e
dogmákat el nem fogadják. Az ilyen érzelem akár valami láthatatlan
istenséghez kapcsolódik, akár fa- vagy kőbálványhoz, hőshöz vagy
politikai eszméhez, mihelyt az említett jellemvonásokat fölmutatja,
lényegében mindig vallásos. A csodálatos és természetfölötti egyaránt
meg vannak benne. A tömegek a politikai formulát vagy a győztes vezetőt,
ki pillanatra fanatizálja őket, öntudatlanul titokzatos hatalommal
ruházzák föl.

Az ember nemcsak akkor vallásos, amikor istenséget imád, hanem akkor is,
amikor lelkének minden erejét, minden akaratelhatározását, rajongásának
egész hevét egy oknak vagy egy lénynek rendeli alá, s ez gondolatainak
és tetteinek végcélja és vezetője lesz.

A türelmetlenség és fanatizmus szükségszerű járulékai a vallásos
érzelemnek. Elkerülhetetlen azoknál, kik hisznek a földi vagy égi
boldogság elnyerésének titkában. Ezt a két vonást megtaláljuk minden
embercsoportnál, mikor valami meggyőződés ragadja őket magával. A
rémuralom jakobinusai ép olyan buzgó vallásosak voltak, mint az
inkvizíció katolikusai és vad dühök ugyanazon forrásból eredt.

A tömegmeggyőződések a vak alávetettség, a kérlelhetetlen türelmetlenség
és az erőszakos propaganda szükségének jellemvonásait öltik magukra, s
ezek mind hozzátartoznak a vallásos érzelemhez. Ennek alapján
mondhatjuk, hogy minden hiedelmüknek vallásos formája van. A hős, kit a
tömeg ujjongat, neki valóban istene. Napoleon az volt tizenöt évig és
még egy istenségnek sem voltak buzgóbb imádói. Egyik sem küldte könnyebb
szerrel halálba az embereket. A pogányság és keresztyénség isteneinek
sohasem volt korlátlanabb hatalma a lelkeken, kiket meghódítottak volt.

A vallásos és politikai hiedelmek alapítói úgy érték el céljukat, hogy a
fanatizmus érzelmét oltották a tömegek lelkébe; ezzel elérték, hogy az
ember az imádásban és engedelmességben lelje boldogságát és életét is
kész bálványáért feláldozni. Így volt ez minden időben. Helyesen jegyzi
meg _Fustel de Coulanges_ a római Galliáról szóló jeles művében, hogy
nem az erő tartotta fenn a római császárságot, hanem a vallásos
csodálat, amit inspirált. «Példátlan volna a világtörténelemben –
mondja, – hogy egy, a lakosság által gyűlölt uralom ötszáz évig tartson…
Érthetetlen volna, hogy a császárság harminc légiója száz millió embert
engedelmességre tudjon szorítani.» Engedelmeskedtek, mert a császárt, ki
a római nagyság megszemélyesítője volt, egyetértőleg istenként imádták.
A birodalom legkisebb zugában is voltak a császárnak oltárai. «Látták
ebben az időben, hogy a birodalom egyik végétől a másikig vallás kél a
lelkekben életre, melynek istenei maguk a császárok voltak. Néhány évvel
a keresztyén kor előtt az egész Gallia, melyet hatvan község képviselt,
közösen templomot emelt Lyon város előtt Augustusnak… Papjai, kiket a
gall községek egyesülete választott, az ország legelőkelőbb emberei
voltak… Mindezt lehetetlenség a félelemnek és a szolgalelkűségnek
tulajdonítani. Az egész nép nem volt szolgalelkű és három század alatt
nem vált azzá. Nem az udvaroncok imádták a fejedelmet, hanem Róma. És
nemcsak Róma, hanem Gallia, Hispania, Görögország és Ázsia.»

Ma már legtöbb lelki nagy hódítónak nincs többé oltára, de vannak
szobraik, képeik és a kultusz, ami kijár nekik, nem nagyon különbözik
attól, amiben hajdan részesültek. Csak akkor értjük meg egy kevéssé a
történelem bölcseletét, ha jól belemélyedtünk a tömegek lélektanának
ebbe az alapvető részébe. Nekik istenek kellenek vagy semmi.

Nem kell hinni, hogy ezek egy más kornak babonái, melyeket az ész végleg
elűzött. Az ész ellen való örökös küzdelemben az érzelem sohasem lett
vesztes. A tömegek nem akarnak hallgatni annak az istenségnek és
vallásnak szavára, melynek nevében oly sokáig szolgáltak, de a fétisek
sohasem uralkodtak rajtuk annyira, mint száz év óta és régi istenek nem
emeltettek maguknak annyi szobrot és oltárt. Akik tanulmányozták az
utóbbi években a boulangizmus néven ismert mozgalmat, láthatták, hogy a
tömegek vallásos ösztönei milyen könnyen felújúlhatnak. Nem volt olyan
falusi kunyhó, hol ne lett volna meg a hős képe. Azt hitték róla, hogy
hatalma van minden igazságtalanság és baj orvoslására; az emberek ezrei
adták volna életüket érte. Milyen helyet foglalt volna el a
történelemben, ha jellemében lett volna erő, csak egy kevés is,
fenntartani legendáját!

Haszontalan szófecsérlés volna ismételni, hogy a tömegeknek szükségük
van vallásra, mert hisz minden politikai, vallásos vagy társadalmi hit
csak úgy talál utat hozzájuk, ha vallásos alakot ölt, mely fölmenti őket
minden vita alól. Az atheizmus, ha lehetséges volna a tömegekkel
elfogadratni, átvenné a vallásos érzelem türelmetlen hevességét és
szélsőséges formában csakhamar kultusszá lenne. Érdekes bizonyítékkal
szolgál a kis pozitivista szekta fejlődése. Az történt vele nagy
hirtelen, ami azzal a bizonyos nihilistával, kinek történetét a mélyen
gondolkodó Dostojewski beszéli el. Egy napon, mikor a szellem fénye
fölvirradt, széttörték az istenek és szentek képeit, melyek egy kápolna
oltárát ékesítették, kioltva a gyertyákat, tüstént felcserélték a
lerombolt képeket, néhány istentagadó bölcselőnek – Büchnernek és
Moleschottnak – munkáival, aztán a gyertyákat kegyesen újra
meggyújtották. A vallásos hitük tárgya más lett, de mondhatjuk-e, hogy
vallásos érzelmeik is megváltoztak?

Ismétlem: bizonyos történelmi eseményeket – és épen a legfontosabbakat –
csak úgy érthetjük meg, ha számot vetünk azzal a vallásos formával,
melyet a tömegmeggyőződések végre fölvesznek. Vannak társadalmi
jelenségek, melyeket inkább pszichológus, mint természettudós módjára
kell tanulmányoznunk. Nagy történetírónk, Taine a forradalmat
természettudósként tanulmányozta, amiért is az események valódi forrása
sokszor elkerülte figyelmét. Nagyon jól megfigyelte a tényeket, de mivel
a tömegek lélektanát nem tanulmányozta, nem tudott mindig az okokhoz
lejutni. Mivel a véres, anarchikus, vad tettek borzalommal töltötték el,
a nagy hős költemény hőseiben nem látott mást, mint örjöngő vad hordát,
mely szabad folyást engedett ösztöneinek. A forradalom erőszakosságait,
a mészárlásokat, a propagandát, a hadüzenetet az összes királyoknak csak
akkor értjük meg, ha meggondoljuk, hogy a tömegek lelkében új vallásos
hiedelem szilárdult meg. A reformáció, a Szt.-Bertalan-éj, a vallásos
háborúk, az inkvizició, a rémuralom egy fajta jelenségek, ezektől a
vallásos érzelmektől lelkesült tömegek művei, kik szükségképen irgalom
nélkül tűzzel-vassal irtanak ki mindent, ami az új vallás
megszilárdításának útjában áll. Az inkvizíció eljárása azonos minden
igaz meggyőződésű eljárásával. Nem lettek volna meggyőződve, ha máskép
jártak volna el.

Az ilyen felfordulások csak akkor lehetségesek, ha a tömeglélek kelti
életre. A legkorlátlanabb zsarnokok sem tudták volna felidézni. Mikor a
történetírók a Stz.-Bertalan-éjt úgy adják elő, mint a király művét,
ezzel azt mutatják, hogy a tömegek lélektanát ép úgy nem ismerik, mint a
királyok lélektanát. Az ilyen tünetek csak a tömeglélekből eredhetnek. A
legzsarnokabb monarchának korlátlan hatalma sem terjedhet tovább, mint
hogy siettesse vagy késleltesse az alkalmas pillanatot. Nem a királyok
okozták a Szt.-Bertalan-éjet és a vallásháborúkat és nem Robespierre,
Danton, avagy Saint-Just csinálták a rémuralmat. Az ilyen események
hátterében a tömeglelket találjuk mindig és nem a királyok hatalmát.



MÁSODIK KÖNYV.  A TÖMEGEK NÉZETE ÉS MEGGYŐZŐDÉSE.


ELSŐ FEJEZET.  A tömegek nézeteinek és meggyőződéseinek közvetett
tényezői.

A tömegmeggyőződések előkészítő tényezői. – A tömegmeggyőződések
föllépése egy bizonyos belső előkészületnek következménye. – A
meggyőződések különböző tényezői. – 1. §. _A faj._ – A faji sajátságok
túlnyomó befolyása. – Az ősök szuggesztióit fejezi ki. – 2. §. _A
hagyományok._ – A hagyomány a faji lélek összetétele. – A hagyományok
társadalmi jelentősége. – Kezdetben hasznosak, de azután ártalmasokká
válnak. – A tömegek legmakacsabb fenntartói a hagyományoknak. – 3. §.
_Az idő._ – Az idő készíti elő fokozatosan a nézetek megszilárdulását,
azután lerombolását. – Ez teremt rendet a chaoszból. – 4. §. _A
politikai és társadalmi intézmények._ – Jelentőségükről hamis fogalmak
vannak. – Befolyásuk rendkívül gyenge. – Csak hatások és nem okok. – A
népek nem tudják a nekik legjobban megfelelő intézményeket
megválasztani. – Az intézmények olyanok, mint az etikett, egy címen
bírálják el a legkülönbözőbb dolgokat. – Hogyan keletkeznek az
alkotmányok. – Egyes népeknek szükségük van bizonyos, elméletileg rossz
intézményekre, mint pl. a centralizáció. – 5. §. _A tanítás és nevelés._
– A mai felfogások a nevelésnek a tömegekre való hatásáról helytelenek.
– Statisztikai bizonyítékok. – A latin nevelés demoralizáló hatása. – A
nevelés befolyása. – Különböző népek köréből vett példák.

Eddig a tömegek lelki alkatát tanulmányoztuk. Ismerjük érzésüknek,
gondolkozásuknak és következtetésüknek módját. Lássuk most már hogyan
keletkeznek és szilárdulnak meg nézeteik és meggyőződéseik.

Ezeket a nézeteket és meggyőződéseket kétféle tényezők határozzák meg:
ú. m. a közvetett és közvetlen tényezők.

A közvetett tényezők lehetővé teszik, hogy a tömegek bizonyos
hiedelmeket magukévá tegyenek és meggátolják egyéb nézetek elfogadását.
Előkészítik a talajt, melyből egyszerre új eszmék támadnak, meglepő
erővel és hatással, de amelyek csak látszólag keletkeztek maguktól.
Bizonyos gondolatok a tömegeknél néha villámgyorsan törnek elő és
valósulnak meg. De ez a hatás csak felszínes, mögötte hosszantartó belső
munkát kell keresnünk.

A közvetlen faktorok hozzájárulnak ehhez a hosszú munkához, nélküle nem
lenne hatásuk; a tömegek meggyőződésének életet adnak, formát
kölcsönözve tehát az eszmének, egybekapcsolják azt minden
következményével.

Ezek a közvetlen tényezők tesznek lehetővé minden felbomlást, ami a
sokaságot hirtelen felkelésbe sodorja; ezek csinálják a sztrájkot vagy
lázadást, közreműködésük által juttatnak hatalomhoz egy embert vagy
buktatják meg a kormányt.

Ennek a két tényezőnek szukcessziv működését minden nagy történelmi
eseményben megállapíthatjuk. A francia forradalomban, hogy
legszembetünőbb példát hozzak föl, közvetett tényezők voltak a
filozófusok iratai, a kizsákmánylás a nemesség részéről, s a tudományos
gondolat előhaladása. Az ily módon előkészített tömeglelket aztán a
közvetlen tényezők, mint a szónokok beszédei, az udvar ellenállása a
jelentéktelen reformokkal szemben, könnyen felingerelték.

A közvetett tényezők között vannak általánosak, melyeket minden
tömegvélemény és tömegmeggyőződés alapjában megtalálunk. Ilyenek: a faj,
hagyományok, az idő, intézmények és a nevelés.

Most e különböző tényezők jelentőségét fogjuk kutatni.


1. §. _A faj._

A fajt első helyen kell említenünk, mert jelentőség tekintetében egymaga
jóval felülmúlja valamennyit. De már ezt egy másik munkámban kimerítően
tárgyaltam, amiért is fölösleges rá visszatérni. Ebben a műben
kimutattuk, hogy mi az a történelmi faj, és hogy amikor jellemvonásai
kialakultak, az öröklődés törvénye folytán olyan hatalma van, hogy a
hiedelmek, intézmények, művészet, egyszóval a művelődésnek minden eleme
ennek a faji léleknek kifejezője. Kimutattuk, hogy ennek a faji léleknek
hatalma olyan nagy, hogy egy néptől egyetlen elem sem juthat a másikhoz
anélkül, hogy merőben át ne alakuljon.[9] A környezet, a körülmények, az
események mint pillanatnyi társadalmi szuggesztiók jelentkeznek. Lehet,
hogy hatásuk jelentékeny, de ez a hatás mindig pillanatnyi a faji
szuggesztiókkal, vagyis a megrögzött ősi sajátságokkal szemben.

E műnek még több fejezetében lesz alkalmunk a faj befolyására
visszatérni, s kimutatnunk, hogy ez a befolyás oly erős, hogy uralkodik
a tömeglélek speciális sajátságain. Ebből az is következik, hogy a
különböző országok tömegeinél jelentékeny különbség van meggyőződéseiket
és magatartásukat illetőleg és nem lehet rájuk egyféleképen hatni.


2. §. _A hagyományok._

A hagyományok a multnak eszméit, érzelmeit és szükségleteit foglalják
magukban. A hagyomány faji szinthezis és teljes súlyával nehezedik ránk.

A biologiai tudományok átalakultak azóta, hogy az embriológia kimutatta
a multnak befolyását a lények fejlődésében. A történettudományokkal
ugyanígy lesz, ha ez a nézet jobban elterjed. Még nem nagyon terjedt el,
s az államférfiak legnagyobb része megmaradt a múlt század
theoretikusainak gondolatvilágában, kik azt hitték, hogy a társadalom
szakíthat a múlttal és pusztán az ész erejével teljesen újra
szerveződhetik.

A nép a múlt által teremtett organizmus és mint minden organizmust, csak
lassan összegyülemlett, öröklött tulajdonságok módosíthatják.

Az embereket, különösen ha tömegben vannak, a hagyományok irányítják; és
mint már többször ismételtem, csak a nevek, a külső formák változnak meg
könnyű szerrel.

Nem baj, hogy így van. Hagyomány nélkül sem nemzeti lélek, sem
civilizáció nem lehetséges. Az ember két nagy munkát végez, mióta
létezik s ez abban áll, hogy megszövi a hagyományok hálóját, aztán
szétbontja, mikor már nem veszi hasznát. Hagyomány nélkül nincs
művelődés, és a hagyomány félretétele nélkül nincs haladás. A nehézség,
megtalálni a helyes egyensúlyt az állandóság és változás között; ez a
nehézség roppant nagy. Ha valamely nép sok nemzedéken keresztül nagyon
megszilárdítja szokásait, nem tudja többé változtatni és mint Kina, nem
tud tökéletesbülni. Erőszakos forradalommal mitsem lehet elérni, mert
ekkor az történik, hogy vagy összeragasztják a széttört láncnak
darabjait és a múlt változatlanul átveszi uralmát, vagy szétszórva
maradnak a töredékek s az anarchiát nyomon követi a sülyedés.

Tehát az az eszményi állapot valamely népre, ha megőrzi a múlt
intézményeit és észrevétlenül fokról-fokra változtat rajtuk. Ez az
eszmény nehezen közelíthető meg. Az ókorban a rómaiak, az újkorban az
angolok körülbelül az egyedüliek, kik megvalósították.

A hagyományos eszmék legmakacsabb fenntartói és megváltoztatásuk
legkonokabb ellenzői természetesen a tömegek, nevezetesen azok a
tömegosztályok, melyek a kasztokat alkotják. Már utaltam a tömegek
konzervativ gondolkodására és kimutattam, hogy a legerőszakosabb
forradalmak is csak azért törnek ki, hogy a szavakon változtassanak. A
XVIII. század végén, mikor az egyházat lerombolták, a papokat kiűzték
vagy leguillotinozták, a katolikus kultuszt egyetemleg üldözték, azt
lehetett volna hinni, hogy a régi vallásos eszmék elvesztették minden
hatalmukat. Mégis, alig néhány évre, általános kivánságra vissza kellett
állítani az eltörölt kultuszt.[10] Egy pillanatra kialudtak a régi
hagyományok, s ismét visszavették uralmukat.

Egy példa sem bizonyítja jobban a hagyományoknak a tömegek lelkére
gyakorolt hatalmát. Nem templomban vannak a legborzasztóbb bálványok és
nem palotákban vannak a legkorlátlanabb zsarnokok. Ezeket meg lehet
semmisíteni egy időre; de a láthatatlan hatalmak, melyek lelkünkben
laknak, kikerülnek minden forradalmat, csak századok tudják őket lassan
megmorzsolni.


3. §. _Az idő._

Társadalmi kérdésekben épúgy, mint az élettani kérdésekben egyik
leghatalmasabb tényező az idő. Ez az egyetlen igazi teremtő és egyetlen
nagy romboló. Ez alkotta a hegyeket porszemekből és a geologiai kor
parányi sejtjeit az emberi méltóságig emelte. Századok elmúlása
elegendő, hogy valami megváltozzék. Jól mondták, hogy egy hangya el
tudná hordani a Mont-Blanc-t, ha ideje volna. Az a bizonyos, akinek
varázshatalma volna az időt tetszése szerint változtatni, olyan
hatalommal rendelkeznék, mint amilyet a hívők Istennek tulajdonítanak.

Itt csak az időnek a tömegvélemények eredetére való befolyásával
foglalkozunk. Működése e tekintetben rendkívüli. Ez tartja függőben a
nagy erőket, mint aminő a faj, melyek nála nélkül nem képződhetnek ki.
Ez hoz létre, ez növel és semmisít meg minden hiedelmet: ez ad nekik
hatalmat és ez veszi el.

Főképen az idő készíti elő a tömegvéleményeket és hiedelmeket, vagyis
azt a talajt, melybe gyökeret vernek. Innen van, hogy bizonyos
gondolatok megvalósíthatók egyik korban és nem valósíthatók meg a
másikban. Az idő halmozza föl a gondolatoknak és nézeteknek törmelékeit,
melyben megszületnek egy korszak eszméi. Nem a véletlen vagy
esetlegesség teremti meg őket; gyökereik nagy múltba nyúlnak vissza.
Amikor virágjukban vannak, az idő készitette elő eljövetelüket; ezért
kell mindig visszamennünk, hogy megérthessük eredetüket. A gondolat a
múltnak leánya, a jövőnek anyja, az időnek mindig rabszolgája.

Az idő ami igazi tanítómesterünk, mindent átalakít, csak rá kell
hagynunk. Manapság nagyon nyugtalanít bennünket a tömegek fenyegető
aspirációja, s a rombolás és zavar, amit hangoztatnak. Csak az idő tudja
majd az egyensúlyt helyreállítani. Jól mondja Lavisse, «hogy
kormányforma még nem támadt egy nap alatt. A politikai és társadalmi
szervezetek századokat igénylő művek. A hűbériség századokon keresztül
kialakulatlan és chaotikus volt, mielőtt szabályait megtalálták volna. A
korlátlan monarchia szintén átélt már századokat, mikor a kormányzás
szabályszerű eszközeit meglelte és az átmeneti korszak nagy zavarokkal
járt».


4. §. _A politikai és társadalmi intézmények._

Az a gondolat, hogy az intézmények elejét vehetik a társadalmi bajoknak,
és hogy a népek haladása a tökéletes alkotmány és kormányzás
következménye és a társadalmi átalakításokat intézményes úton lehet
végezni, ez a gondolat – mondom – még általánosságban el van terjedve. A
francia forradalomnak is ez volt kiinduló pontja és a mai társadalmi
elméletek is erre támaszkodnak.

A folytonos tapasztalatoknak sem sikerült komolyan megingatni ezt a
borzasztó agyrémet. Hasztalan próbálták bölcsészek és történetírók
tarthatatlanságát igazolni. Ámbár nem volt nekik nehéz kimutatniok, hogy
az intézmények, az eszmék, érzelmek és erkölcsök folyományai és hogy nem
lehet eszméket, érzelmeket és erkölcsöket törvénykészítéssel teremteni.
A nép nem tetszése szerint választja intézményeit, minthogy nem tetszése
szerint választja hajának, szemének színét sem. Az intézmények és
kormányformák faji produktumok. Korántsem teremtői, hanem teremtményie
egy korszaknak. A népek nem úgy kormányoztatnak, mint pillanatnyi
szeszélyük kivánja, hanem amint jellemük követeli. Századokra van
szükség politikai rezsim alakítására és századokra van szükség annak
megváltoztatására. Az intézményeknek nincs közvetlen értékük; sem jók,
sem rosszak magukban véve. Azok, amelyek jók, adott esetben egy adott
népre, kárhozatosak lehetnek egy másikra. Tehát egy népnek épenséggel
nincs hatalmában intézményeit valóban megváltoztatni. Erőszakos
forradalmak árán kétségkívül cserélheti a neveket, de alapjában mitsem
módosított. A nevek pedig csak üres külsőségek és a történetíró, ha
mélyére hatol egy kissé a dolgoknak, nem sokat ad rájuk. Innen van pl.
hogy a világ legdemokratikusabb országa, Anglia,[11] pedig monarchikus
kormányformája van, azok az országok pedig, hol a legsötétebb zsarnokság
dühöng, az amerikai spanyol köztársaságok, ámbár republikánus
alkotmányuk van. A népek sorsát jellemük végzi el és nem
kormányformájuk. Ezt a nézetet előbbi munkámban kiséreltem meg
megszilárdítani, biztos példákra hivatkozva.

Amiért gyerekes időtöltés, haszontalan retorikai gyakorlat az időt
bármiféle alkotmánygyártással vesztegetni. A szükségesség és az idő
vállalják ezt a munkát magukra, ha mi bölcsek vagyunk ezt a két tényezőt
működni hagyni. Így volt ez az angol-szászoknál és amit nagy
történészük, _Macaulay_ mond egy helyen, meg kellene könyv nélkül
tanulni az összes latin országok politikusainak. Kimutatva, hogy mi
minden jót eredményeztek a józan ész szempontjából abszurdumok és
ellenmondások tömkelegének látszó törvények, összehasonlítja az európai
és amerikai latin népek zavarokban kimúlt jó néhány alkotmányát
Angolországéval. Ezután bebizonyította, hogy az angol alkotmány mindig
lassan változott, részenként, mindig a közvetlen szükségesség és sohasem
spekulativ okoskodások befolyása alatt. «Sohasem kell a szimmetriával
törődni és sokat kell törődni a haszonnal; a szabálytalanságot nem kell
kiküszöbölni azért mert szabálytalanság; csak akkor kell újítani, ha már
a baj érezhető, de akkor olyan alaposan, hogy a baj megszünjék; a tétel
felállítása sohase legyen tágabb körű, mint az egyes eset, amiről szó
van. Ime, ezek azok a szabályok, amelyek János király kora óta 250
parlamentünk tanácskozásában irányadók voltak.»

Egymásután sorra kéne vennünk az összes népek törvényeit és
intézményeit, hogy kimutassuk, hogy azok mennyiben faji szükségletek és
hogy emiatt nem lehet őket erőszakkal megváltoztatni. Lehet pl.
filozófiailag vitatkozni a centralizáció előnyeiről és hátrányairól. De
mikor azt látjuk, hogy egy legkülönbözőbb elemekből álló nép ezredéves
erőfeszitést fordított a központosítás fokozatos megvalósítására, amikor
megállapítjuk, hogy egy nagy forradalom a múlt összes intézményeinek
tönkretételét tűzve ki célul, kénytelen volt nemcsak tiszteletben
tartani, hanem erősbíteni ezt a centralizációt, mondhatjuk, hogy ez a
szükségesség parancsára történt, sőt létföltétel, és sajnálkozni lehet a
rombolásról szónokló politikusok csekély belátásán. Ha ez véletlenül
sikerülne nekik, ez a siker borzalmas polgárháború[12] rögtöni kitörését
jelentené, ami különben újolag még nyomasztóbb központosításhoz vezetne,
mint amilyen a régi volt.

Az előzményekből következik, hogy a tömeglélek huzamosabb befolyásolása
az intézmények által nem érhető el. Mikor látjuk, hogy némely országok,
mint az Egyesült Államok demokratikus intézményeik révén a jólétnek
magas fokára emelkedtek, míg mások, mint az amerikai spanyol
köztársaságok, a legborzasztóbb anarchiában leledzenek, elmondhatjuk,
hogy az intézményeknek semmi közük sincs az egyiknél a nagysághoz, a
másiknál a sülyedéshez. A népeket jellemük kormányozza és az összes
intézmények, ha nem idomultak hozzá belsőleg ehhez a jellemhez, csak
kölcsönzött ruhák és ideiglenes álöltözetek. Persze voltak véres háborúk
és vad forradalmak és még lesznek is intézmények behozataláért és az
emberek úgy mint a szent ereklyéknek természetfölötti erőt
tulajdonítanak nekik és tőlük várják boldogságuk megteremtését. Bizonyos
értelemben azt mondhatnók, hogy az intézmények hatással vannak a
tömeglélekre, mert lázadásban törnek ki értük. De ilyenkor valóban nem
az intézmények keltik a hatást, mert tudjuk, hogy akár győznek, akár
buknak, semmiféle erejük nincsen. A tömegek lelkére csak az illuziók és
szavak hatnak. A szavak főleg, ezek a semmitmondó hatalmas szavak,
melyeknek csodás uralmát nemsokára kimutatjuk.


5. §. _A tanítás és nevelés._

A kor csekélyszámú de nagy erejű uralkodóeszméi közt – ámbár merő
illuziók, mint már kimutattuk – az első helyet ez foglalja el: a nevelés
jelentékenyen meg tudja változtatni az embereket; megjavításukban és
egyenlővé tételükben biztos eredményre vezet. Ez a tétel az ismétlés
folytán végre a demokrácia legmegdönthetetlenebb dogmájává lett. Ezt
megbolygatni ma már olyan nehéz volna, mint egykor az egyház dogmáit.

De ezen a ponton ép úgy, mint sok másban, a demokratikus eszmék
legnagyobb összhangtalanságban vannak a lélektani és tapasztalati
adatokkal. Több kiváló filozófusnak, köztük Herbert Spencernek, nem volt
nehéz kimutatni, hogy a nevelés sem erkölcsösebbé, sem boldogabbá nem
teszi az embert. Az öröklött szenvedélyeket és ösztönöket nem
változtatja meg, sőt gyakran – kivált ha rosszul alkalmazzák – inkább
veszedelmes, mint hasznos. A statisztikusok megszilárdították ezt az
álláspontot, kimutatván, hogy a kriminálitás növekszik a tanítás vagy
legalább is egy bizonyos tanítás általánosításával és hogy a társadalom
leggonoszabb ellenségei, az anarchisták az iskolák babérkoszorúsai közül
kerülnek ki. Egy kiváló hivatalnok, _Adolphe Guillot_, egy újabb
munkájában közzé teszi, hogy 1000 iskolát nem végzett bűnösre 3000
iskolát végzett esik és hogy ötven év alatt a 100,000 lakosra eső
bűnösök száma 223-ról 500-ra emelkedett, ami 133%, emelkedést jelent.
Hivataltársaival egyértelműleg jegyzi meg, hogy a bűnözés a
fiatalkorúaknál van növekvőben, kiknél mint tudjuk, az ingyenes és
kötelező iskola helyettesíti a patronátust.

Azért nem biztos, – még senki sem állította – hogy a helyesen irányított
nevelésnek nincsenek nagyon hasznos gyakorlati eredményei, ha nem is az
erkölcsiség emelésében, hanem legalább is az élethivatásra való képesség
fejlesztéséban. Sajnos, a latin népek, kivált huszonöt év óta, nevelési
rendszerüket hamis elvekre alapítják és a legkiválóbb szellemek
megfigyelései ellenére megmaradnak sajnálatraméltó tévedésükben. Én
magam is kimutattam különböző munkáimban,[13] hogy a mi mai nevelésünk a
társadalom ellenségévé teszi legnagyobbrészt azokat, kik belőle
részesülnek és a szociálizmus félszeg formáinak számos következménye
innen veszi eredetét.

Ennek a nevelésnek – melyet joggal neveztek latin nevelésnek – az első
hibája egy lélektani alaptévedésből származik, nevezetesen, hogy a
könyvek kivülről való tudása fejleszti az értelmet. Azóta tanulnak
amennyit csak lehet. A fiatal ember az elemi iskolától a doktorátusig
vagy az államvizsgáig egyebet sem csinál, mint kívülről tanul könyveket,
anélkül hogy ítélő és kezdeményező képességét gyakorolta volna valaha. A
nevelés nála leckefelmondást és engedelmességet jelent. «Megtanulni a
leckéket, könyv nélkül tudni a nyelvtant vagy kivonatot, jól ismételni,
jól utánozni különös egy nevelés, ahol az minden törekvés, hogy hinni
kell a tanító csalhatatlanságában és nem eredményez mást, mint hogy
gyöngébbekké és tehetetlenné tesz bennünket.» – írja Jules Simon a volt
közoktatásügyi miniszter.

Ha az egész nevelés haszontalan volt, nem tehetünk mást, mint hogy
sajnálkozunk a szerencsétlen gyermekeken, kiknek, ahelyett, hogy hasznos
dolgokra tanították volna őket az elemiben, Clotaire fiainak
genealogiáját, Neustria és Austrasia harcait és az állattani osztályokat
verték a fejükbe. De még sokkal komolyabb veszedelmet is rejt ez
magában. Ez okozza, hogy akik ebben a nevelésben részesültek, undort
éreznek az iránt az állapot iránt, melyben születtek és kikivánkoznak
belőle. A munkás nem akar tovább munkás maradni, a paraszt nem akar
többé paraszt lenni és a legutolsó nyárspolgár sem képzel fiai számára
más pályát, mint valami államilag javadalmazott hivatalt. Az iskolák,
ahelyett, hogy az élet számára készítenék elő az embert,
államhivatalnokokat nevelnek, hol sikert lehet aratni anélkül, hogy az
illető megerőltetné magát vagy egy szemernyi kezdeményezőképességnek is
tanújelét adná. A létra alsó fokán a sorsával elégedetlen mindig
lázadásra kész proletár-hadsereget szaporítja; fent pedig, ami frivol,
egyszerre kételkedő és hiszékeny nyárspolgárságunkat, mely babonás
hittel az állami tekintély iránt, melyet közben folyton gyaláz, a
kormányra kenve mindig saját hibáit, semmihez sem tud kezdeni a
tekintély közbenjárása nélkül.

A diplomásokat mind az állam kreálja tankönyveivel, de csak kevésnek
tudja hasznát venni és a többit szükségképen állás nélkül hagyja. Az
egyik részt táplálnia kell a többit ellenségévé teszi. A társadalmi
pirámis tetejétől a csúcsáig, a kis hivatalnoktól a professzorig és
préfet-ig, a diplomások roppant tömege szállta meg a hivatalokat. Míg a
kereskedő alig talál ügynököt, ki őt a gyarmatokban képviselje, addig a
legszerényebb hivatalt ezer pályázó ostromolja. Csak magában a
Seine-departement-ban 20,000 tanító és tanítónő van állás nélkül, kik
megvetve a mezei munkát és műhelyt, az államra számítanak
megélhetésükért. A kinevezettek száma korlátolt, tehát az
elégedetleneknek roppant számban kell lenni. Ez utóbbiak mindennemű
forradalomra készek, bárki legyen a vezér és bármi legyen a cél, amiért
küzdjenek. Az ismeretszerzés, ha nem talál az illető alkalmazást, biztos
mód arra, hogy az ember forradalmár legyen.[14]

Bizonyos, hogy ezzel az árral szembeszállni már nagyon késő. Csak a
tapasztalat, a népek e végső tanítómestere lesz hivatva megmutatni
tévedésünket. Ez maga elég hatalmas lesz bebizonyítani a mi gyűlölt
tankönyveink és siralmas vizsgáink pótlásának szükségességét olyan
hivatásos oktatással, mely az ifjúságot a mezőkre, műhelyekbe, a
gyarmatok vállalataiba tudja majd terelni, amit ma minden áron kerülni
igyekszik.

Ebben a tervszerű nevelésben, amit ma minden fölvilágosodott ember
óhajt, részesítették egykor apáinkat, és ezt azok a népek, kik ma
akaratukkal, kezedeményezésükkel, vállalkozó szellemükkel uralkodnak a
világon, fenn tudták tartani. Egy nagy gondolkodó, Taine, azokon a
figyelemre méltó lapokon, melyeket majd idézni fogok, világosan
kimutatta, hogy a mi nevelésünk egykor csaknem az volt, ami a mai angol
vagy amerikai nevelés. A latin és angol-szász nevelés közt vont
figyelemreméltó párhuzamban világosan kimutatja a két módszer
következményeit.

Végső szükségben még talán hajlandó volna az ember a mi klasszikus
nevelésünk minden hibáját elszívelni, még azt is, hogy elégedetleneket
és kitaszítottakat teremtett, ha az a sok felületes ismeret, az a sok
kívülről tudott könyv emelné az értelmi színvonalat. De emeli-e valóban?
Sajnos, nem! Ítélőképesség, tapasztalat, kezdeményezés, jellem, ezek a
siker föltételei az életben és ezt a könyvek nem adják meg. A könyv jó
arra, hogy belenézzünk, de teljesen hiábavaló hosszú töredékeket
megtartani a fejben belőlük. Taine nagyon szépen kimutatja, hogy a
hivatásos nevelés hogyan fejlesztheti az értelmet és ez homlokegyenest
ellenkezik a klasszikus neveléssel.

«Az eszmék csak természetes és normális környezetükben fejlődnek. Ami
pedig csírájukat életre kelti, a számtalan benyomás, amit a fiatal ember
naponként szerez a műhelyben, a bányában, a törvényszéknél, az irodában,
a hajógyárban, a kórházban, az eszközök, anyagok és műtét látása közben,
ha ott van a kliensek és munkások közt, a munkánál, a jól vagy rosszul
végzett, a költséges vagy kifizető vállalkozásnál. Lám, a szemnek,
fülnek, kéznek, sőt a szaglásnak az ilyen apró-cseprő saját észrevételei
önkéntelenül szerződnek és öntudatlanul dolgozódnak fel, ő benne
szerveződnek és előbb vagy később új összetételt, egyszerűsítést,
megtakarítást, tökéletesítést vagy feltalálást szuggerálnak neki.
Mindezektől az értékes kontaktusoktól, mindezektől az asszimilálható és
nélkülözhetetlen elemektől a francia ifjú meg van fosztva épen a
legtermékenyebb korban. Hét, nyolc évig be van rekesztve az iskolába,
távol a közvetlen és személyes tapasztalattól, amely megadta volna neki
a dolgoknak, az embereknek és a velük való különböző bánásmódnak pontos
és eleven ismeretét.

«… Tíz közül legalább is kilenc elvesztette az időt és fáradságot, több
évet veszített életéből és épen a legtermékenyebb, legfontosabb és
legdöntőbb éveket. Vegyük még hozzá először felét vagy kétharmadát
azoknak, kik vizsgára jelentkeznek, értem a bukottakat; azután a
vizsgára bocsátottak, egyetemi fokozatot, végbizonyítványt nyerők és
diplomások felét vagy kétharmadát, vagyis a túlterhelteket. Sokat
kívántak tőlük és megkövetelték, hogy azon a bizonyos napon széken ülve
vagy tábla előtt, két óra hosszáig bizonyos tudományágban minden emberi
ismeret élő repertóriumai legyenek. Valóban azok voltak körülbelül két
óra hosszáig azon a napon; de egy hónappal utána már nem; az új vizsgán
már nem tudnának átmenni. Az a sok zűrzavaros ismeret minél előbb
kiszóródik a fejükből, és újjal nem pótolják. Az elmeerő eltompult, a
termékenyítő nedv kiszáradt; előttünk a kész, gyakran már «végzett»
ember. Már hivatala van, házas, oda van kapcsolva egy körhöz, de
állandóan ugyanahhoz a körhöz, körülbástyázza magát szorosan vett
hivatalába. Ezt pontosan betölti, de ezenkívül semmit sem tesz. Ilyen az
átlag; bizonyos, hogy a bevétel nem fedezi a kiadást. Angliában és
Amerikában – épen úgy, mint 1789 előtt Franciaországban – megfordított
eljárást követnek, itt a bevétel egyensúlyban van, vagy pedig több».

A kiváló történész kimutatja azután a különbséget a mi rendszerünk és az
angol-szász rendszer között. Náluk nincs meg a mi számtalan speciális
szakiskolánk; az oktatást nem könyvekből, hanem a dolgokból merítik. A
mérnököket például gyárban képezik és nem iskolában; így aztán elérheti
azt a fokot, amire értelme képesíti; munkás vagy felügyelő marad, ha
tovább nem tudja vinni és mérnök lesz, ha tehetségei megvannak hozzá. Ez
az eljárás másképen demokratikus és hasznos a társadalomra, mint az,
mikor az emberek egész pályája egy tizennyolc vagy húsz éves korában
letett pár óráig tartó vizsgától van függővé téve.

«A bányában, műhelyben, kórházban, az építésznél, a bíróságnál tölti el
a fiatalon szabadjára bocsátott növendék tan- és próbaidejét,
olyanformán, mint nálunk az irnok az irodában és a festő a műteremben.
Megelőzőleg mielőtt belépett volna, hallgathatott néhány általános
összefoglaló előadást, hogy keretet nyerjen, amelyben majd elhelyezheti
óráról-órára szerzett megfigyeléseit. Felfogóképességéhez mérten
látogathat gyakran bizonyos technikai előadásokat, hogy módszeresen
rendezhesse naponként szerzett tapasztalatait. Az ilyen módszer mellett
gyakorlati készsége magától növekszik és fejlődik addig a fokig, ameddig
a növendék tehetsége bírja és abban az irányban, amelyben jövendőbeli
hivatása, speciális munkaköre, amire magát elszánta, követeli. Ilyen
módon aztán Angliában és Amerikában a fiatal ember hamar kimutatja
minden képességét. Huszonöt éves korában, vagy előbb, ha a feltételek
nem hiányoznak, már nemcsak hasznos munkás, hanem önálló vállalkozó, nem
kerék a gépben, hanem inkább motor. Franciaországban, hol a megfordított
módszer van érvényben, amely nemzedékről-nemzedékre mindinkább kínai
lesz, borzasztó az elveszett erők mennyisége.»

A nagy filozófus a mi latin nevelésünk és az élet közti diszharmóniát
illetőleg a következő megállapodásra jut:

«A nevelés három fokán, a gyermek, serdülő és ifjú korban, az elméleti
előkészítés könyvekből és padokban túlhosszú és megterhelő. Csak a
vizsgára, iskolai fokozatra, oklevélre és végbizonyítványra van
tekintettel és semmi egyébre. Eszközei rosszak, természet- és
társadalomellenes módszert alkalmaz, a gyakorlati tanítást túlságosan
elhalasztja; ehhez járul még az internátus, a mesterséges lelkesítés és
gépies eljárás, a túltömés, mit sem törődve a későbbi korral, az ifjú
korral, a férfi hivatásával; semmi tekintettel a valódi világra, melybe
a fiatal ember minden órában beleeshetik, a társadalomra, mely őt
körülveszi, s amelyben majd érvényesülnie kell, s az emberi küzdelmekre,
amelyben előre fölfegyverkezettnek, gyakorlottnak és edzettnek kell
lennie, hogy magát megvédhesse. Ezzel a nélkülözhetetlen készséggel,
ezzel a minden másnál fontosabb ismerettel, a józan észnek, akaratnak és
idegeknek szilárdságával, ami iskoláink nem törődnek. Ellenkezőleg,
ahelyett, hogy képesítenék az embert, alkalmatlanná teszik jövendőbeli
definitiv hivatására. Kijutva az iskolából, belépése a világba, első
lépései a gyakorlati élet mezején, leggyakrabban nem egyebek, mint
fájdalmas bukásoknak sorozata, amelyből megsebezve, hosszú időre
elcsüggedve és kétségbeesve kerül ki. Ebben a kemény és veszedelmes
próbában megbillen az erkölcsi és észbeli egyensúly és az a veszély
érheti, hogy nem áll helyre többé. Itt a kiábrándulás a maga
hirtelenségében és teljességében; nagy volt a csalódás és nagy volt a
gyalázat.[15]

Vajjon eltértünk-e az előzményekben a tömegek lélektanától? Bizonnyal
nem. Ha meg akarjuk érteni azokat a gondolatokat és nézeteket, melyek ma
gyökeret vernek és holnap előtörnek, tudnunk kell, hogy a talaj mi módon
készült elő. A nevelésből, amelyben egy ország fiatalsága részesül,
megtudhatjuk, hogy milyen lesz az illető ország jövője. A mai ifjúságnak
adott nevelés igazolja a legsötétebb sejtelmeket. A tömeglélek jobbulása
vagy megromlása kapcsolatban van az oktatással és neveléssel. Szükséges
volt tehát kimutatni, hogy a mai rendszer mit hozott ki belőle, és hogy
a közömbösök és semmivel nem törődők csoportja hogyan lett lassanként az
elégedetleneknek iszonyú táborává, akik készek bármiféle utópista vagy
szónoki szuggesztiónak engedelmeskedni. Az iskolák képezik ma az
elégedetleneket és anarchistákat és itt készítik elő a latin népek
számára a bukás közelgető óráját.


MÁSODIK FEJEZET.  A tömeg nézeteinek közvetlen tényezői.

1. §. _A képek, szavak és formák._ – A szavak és formák varázsszerű
hatalma. – A szavak hatalma az általuk előhívott képekhez kapcsolódik és
független azoknak valódi értelmétől. – Ezek a képek változnak korok és
fajok szerint. – A szavak elavulása. – Példák néhány nagyon használatos
szó értelmének lényeges változására. – Hogy a régi dolgokat új nevekre
keresztelik, ennek politikai haszna van, ha a korábbi elnevezések rossz
hatást gyakorolnak a tömegekre. – A szavak értelmének változása fajok
szerint. – A demokrácia szónak más a jelentése Európában és Amerikában.
– 2. §. _Az illuziók._ – Jelentőségük. – Minden civilizáció alapjában
megtalálhatók. – Az illuziók társadalmi szükségessége. – A tömegek
mindig többre becsülik az igazságnál. – 3. §. _A tapasztalat._ – Csak a
tapasztalat tudja a szükségessé vált igazságokat a tömeg lelkébe oltani
és a veszedelmes illuziókat megsemmisíteni. – A tapasztalat csak úgy
hat, ha gyakran ismétlődik. – Mibe kerülnek a tömegek meggyőzésére
szükséges tapasztalatok. – 4. §. _Az ész._ – A tömegeknél semmi
jelentősége sincs. – Csak a tudattalan érzelmek befolyásolásával
hathatunk rájuk. – A logika szerepe a történetben. – A valószínűtlen
események rejtett okai.

Kikutattuk azokat a távoli és előkészítő tényezőket, melyek a tömegek
lelkének különös befogadóképességet adnak és lehetővé teszik náluk
bizonyos érzelmeknek és gondolatoknak előállását. Most következik, hogy
a közvetlenül hatni tudó tényezőket tegyük vizsgálat tárgyává. Egy másik
fejezetben látni fogjuk, hogy ezeket a tényezőket mi módon kell
alkalmazni, hogy minden hatásukat kifejthessék.

Ennek a munkának első részében a sokaság érzelmeit, gondolatait és
gondolkodását tanulmányoztuk; ennek megismeréséből világosan
levezethetjük a tömeglélekre való hatás általános módját. Már tudjuk,
hogy mi tesz benyomást a tömegek képzeletére, ismerjük a szuggesztiók
hatalmát és ragályosságát különösen akkor, ha képek alakjában
jelentkeznek. De a szuggesztióknak különböző lévén eredetük, a tömegek
lelkére hatással levő tényezők is más-másfélék lehetnek. Külön kell
tehát őket szemügyre vennünk. És ez nem hiába való fáradság. A tömegek
hasonlítanak valamennyire a mesebeli sphinxhez: meg kell fejtenünk a
rejtélyt, amit pszichológiájuk elibünk ad, vagy el kell rá szánni
magunkat, hogy fölfalnak bennünket.


1. §. _A képek, szavak és formák._

A tömegek képzelőerejének tanulmányozása közben láttuk, hogy főleg a
képek teszik őket benyomásra fogékonyakká. Ezek a képek nem állnak
mindig rendelkezésünkre, de előhívhatók szavak és formáknak ügyes
alkalmazásával. Művészettel alkalmazva, csakugyan megvan az a titokzatos
hatalmuk, amit egykor a mágiába beavatottak tulajdonítottak nekik. A
legborzasztóbb viharokat fel tudják kelteni a tömegek lelkében és le is
tudják csendesíteni. Cheops piramisánál magasabb pirámist lehetne emelni
csak azoknak az embereknek csontjaiból, kik a szavak és szóképek
hatalmának áldozatai.

A szavak hatalma az előhívott képekhez kapcsolódik és merőben független
valódi jelentésüktől. Nem egyszer ép azoknak van legnagyobb hatásuk,
melyeknek értelme leghatározatlanabb. Ilyenek például az ilyen
kitételek: demokrácia, szocializmus, egyenlőség, szabadság stb.;
értelmük oly szétágazó, hogy vaskos kötetek nem volnának elegendők
megállapításukra. És mégis bizonyos, hogy valóságos varázslatos hatalom
fűződik e kurta szavakhoz, mintha az összes problémák megfejtését
hordoznák magukban. Mert összetevői a legkülönfélébb tudattalan
vágyaknak és a reményeknek, hogy megvalósulnak.

Az ész és érvek hasztalan küzdenek bizonyos szavak és formák ellen.
Áhitattal ejtik ki a tömegek előtt, s amikor kimondták, az arcok
ünnepélyes színt öltenek és a fejek helyeslőleg bólintanak. Sokan
természeti erőknek vagy természetfölötti hatalmaknak tekintik őket. A
lelkekben nagyhatású és határozatlan képeket hívnak elő és ép ez a
homályosság, mely őket beburkolja, növeli titokzatos erejüket. A szentek
szentje mögé rejtett félelmetes és titokzatos istenségekhez
hasonlíthatnók őket, ahová a hívő csak remegve közeledik.

Mivel a szavak által előhívott képek függetlenek a szavak értelmétől,
azonos formák alatt korok és népek szerint változnak. Bizonyos szókhoz
csak ideiglenesen csatlakoznak bizonyos képek; a szó csak külső kép,
mely őket megjeleníti.

A képek előhívására nincs valamennyi szónak és formának ereje; vannak
olyanok, amelyek elavulnak és nem ébresztenek föl többé semmit a
lelkekben. Ilyenkor üres hangokká válnak és csak az a hasznuk lesz, hogy
azoknak, kik használják őket, nem kell gondolkozniok. Egy kevés
szóforma- és fráziskészlettel, amit az ember fiatal korában elsajátít,
untig el van látva mindennel, hogy az életen átevickéljen, anélkül, hogy
meg kellene magát a gondolkodásban erőltetnie.

Ha megfigyeljük valamelyik nyelvet, azt találjuk, hogy a szók, melyekből
áll, az idők folyamán elég lassan változnak; ellenben szüntelen
változnak a képek, mit fölidéznek és az értelem, mely hozzájuk fűződik.
Ezért jutottam én másik munkámban arra a következtetésre, hogy egy
nyelvnek tökéletes fordítása, főkép ha kihalt népekről van szó,
teljességgel lehetetlen. Mert voltaképen mit csinálunk, amikor latin,
görög vagy szanszkrit kifejezést franciával helyettesítünk, vagy ha meg
akarunk érteni saját nyelvünkön két- vagy háromszáz évvel ezelőtt írt
könyvet? Egyszerűen azokat a képeket és képzeteket, melyek a mai életből
jutottak tudatunkba, tesszük azoknak a teljesen más fogalmaknak és
képeknek helyére, amiket a régi élet hozott létre egy, a miénkhez nem
hasonló életfeltételek közt élő faj lelkében. Amikor a forradalom
férfiai azt hitték, hogy a görögöket és rómaiakat utánozzák, csak azt
tették, hogy a régi szavaknak olyan értelmet adtak, amilyen sohasem volt
nekik. Mi hasonlóság lehet a görög intézmények és azok között, amelyeket
ma megfelelő szókkal jelölnek? Mert mi egyéb volt akkor a köztársaság,
mint lényegében arisztokratikus intézmény, melyet kis apró zsarnokok
alkottak, kik a legszélsőbb alávetettségben tartott rabszolgatömegen
uralkodtak. Ezek a községi arisztokráciák rabszolgaságra voltak
alapítva, enélkül egy percig sem létezhettek volna.

És vajjon a szabadság szó ugyanazt jelenthette-e, amit ma értünk rajta,
abban a korban, amikor a gondolatszabadságot még nem is sejtették, ahol
nem volt nagyobb és ritkább gonosztett, mint a város isteneiről,
törvényeiről és szokásairól vitatkozni? És a haza szó mi mást jelentett
egy athéni vagy spártai lelkében, mint Athenae vagy Spárta kultuszát és
nem Görögországét, amely versengő és folyton háborúskodó városokból volt
összetéve. Ugyancsak a haza szónak mi lehetett a jelentése a versengő
törzsekből álló, faj, nyelv és vallás szerint elkülönült régi
gallusoknál, akiket Caesar azért győzött le olyan könnyen, mert mindig
voltak köztük szövetségesei. Csak Róma adott Galliának hazát, megadva
neki a politikai és vallásos egységet. De nem kell nagyon visszamennünk,
mindössze alig két évszázadra, és elhitetjük-e, hogy ugyancsak a haza
szó azt jelentette a francia hercegeknél, amit manapság, kik, mint a
nagy Condé, idegenekkel szövetkeztek királyuk ellen? És ugyanennek a
szónak nem volt-e más értelme, mint ma, az emigránsok szerint, kik azt
hitték, hogy a becsület törvényének engedelmeskednek, ha Franciaország
ellen harcolnak; és az ő szempontjukból csakugyan ennek
engedelmeskedtek, mert a hűbéri törvény a vazallust urához és nem a
földhöz köti és ahol a fejedelem volt, ott volt az igazi haza.

Nagyon sok szó van, melynek értelme az idők folyamán lényegében úgy
megváltozott, hogy csak nagy erőlködéssel tudjuk megérteni, hogy egykor
hogyan értették. Nagyon jól mondották, hogy sok olvasásra van szükségünk
csak annak megértésére, hogy mi volt a jelentése dédapáinknál a «király»
és «királyi család» szavaknak. Hát még a komplikáltabb kifejezéseknek?

A szavaknak csak bizonytalan, átmeneti, korok és népek szerint változó
jelentése van. És amikor a tömegre akarunk velük hatni, azt kell
tudnunk, hogy mi a jelentésük a tömegnél az adott pillanatban és nem
azt, hogy mi volt egykor és hogy mi lehet más lelki alkatú egyéneknél.

Ha tehát a tömegekben politikai zavarok vagy nézetváltozás miatt mély
ellenszenv ébredt bizonyos szavak által felébresztett képek iránt, a
valódi államférfiúnak első kötelessége a kifejezéseket megváltoztatni,
de – jól megértsük – úgy, hogy ez magukat a dolgokat ne érintse. Ezek
ugyanis sokkal jobban össze vannak forrva az öröklött lelki alkattal,
mintsem, hogy változtathatók volnának. Már régen megjegyezte a szellemes
Toqueville, hogy a konzulátus és a császárság műve főleg abban állott,
hogy új szavakba öltöztette a mult intézményeinek nagy részét, azaz,
azokat a kifejezéseket, amelyek a tömegek képzeletében gyűlölt képeket
idézték elő, újakkal cserélte föl, s ezeknek új volta meggátolta
felidéződésüket. A «taille» lett telekadó, a «gabelle» lett sóadó, a
fogyasztási adók indirekt és jövedelmi adók lettek; a mester- és
céhtaxát kereseti adónak nevezték stb.

Az államférfiak egyik legfontosabb tevékenysége, hogy azokat a dolgokat,
melyeket a tömegek régi nevükön nem tűrnek, népszerű vagy legalább is
semmitmondó nevekre kereszteljék. A szavak hatalma oly nagy, hogy elég
jól megválasztott szóval jelölni a leggyűlöltebb dolgokat, hogy a
tömegek elfogadják. Jól jegyzi meg Taine, hogy a jakobinusok a
szabadságra és testvériségre, az akkor népszerű szavakra való
hivatkozással, «Dahomey-hoz méltó zsarnokságot, az inkvizícióhoz hasonló
törvényszéket és a régi mexikóiakhoz hasonló emberáldozatokat
rendeztek». A kormányzás művészete épúgy, mint az ügyvédség, szavak
alkalmazásában áll. Ennek a mesterségnek az egyik legnagyobb nehézsége,
hogy ugyanabban a társadalomban ugyanazoknak a szavaknak igen gyakran
nagyon eltérő jelentése van a különböző társadalmi rétegeknél; látszólag
ugyanazokat a szavakat használják, de sohasem beszélik ugyanazt a
nyelvet.

A megelőző példákban bizonyítottuk, hogy az idő a főtényező a szavak
értelmi változásában. Ha ide számítjuk a fajt is, látni fogjuk, hogy
hasonló civilizációjú, de más-más fajokhoz tartozó népeknél ugyanazoknak
a szavaknak igen gyakran a legeltérőbb képzetek felelnek meg. Sok utazás
nélkül lehetetlenség ezeket a különféleségeket megérteni, ezért nem is
bántom őket. Csak annyit szándékozom megjegyezni, hogy ép azoknak a
szóknak népek szerint legváltozóbb a jelentése, melyeket a tömegek
használnak. Ilyenek például a demokrácia és szocializmus szavak, melyek
ma annyira forgalomban vannak.

Valóban merőben ellentétes gondolatok és képek felelnek meg nekik a
latin és az angol-szász elmékben. Ez a szó: demokrácia, a román népeknél
az egyéni akarat és kezdeményezés háttérbe szorulását jelenti az állami
közösséggel szemben. Az államra nehezedik hovatovább minden, a vezetés,
központosítás, egyedárúság és gyártás. Erre apellál szüntelen minden
párt kivétel nélkül: a radikálisok, szocialisták és monarchisták
egyaránt. Az angol-szászoknál, nevezetesen az amerikaiaknál, ugyanez a
demokrácia szó ellenkezőleg az akarat és egyéniség intenzív fejlődését
és az állam lehetőleg teljes háttérbe szorítását jelenti és a rendőrség,
hadsereg és diplomáciai ügyeken kívül semmit sem engednek az államnak
vezetni, nemkülönben a közoktatást sem. Tehát ugyanaz a szó egyik népnél
az egyéni akarat és kezdeményezés teljes elnyomását, a másiknál az
akarat és kezdeményezés lehető kifejtését és az állam[16] háttérbe
szorítását jelenti, vagyis homlokegyenest ellentétes értelme van.


2. §. _Az illúziók._

A tömegek mindig ki voltak téve illuziók befolyásának a művelődés
kezdetétől fogva. Az illuziók keltőinek emelték a legtöbb templomot,
szobrot és oltárt. Egykor vallásos illúziók, ma bölcseleti és szocialis
illuziók – ott vannak ezek a szörnyű hatalmasságok az élén az összes
civilizációknak, melyek egymás után fölvirágzottak bolygónkon. Nevükben
épültek Chaldea és Egyiptom templomai, a középkor egyházi épületei,
nevükben forgatták föl száz évvel ezelőtt egész Európát, és nincs
művészeti, politikai vagy társadalmi alkotásunk csak egy is, mely
hatalmas nyomukat magán ne viselné. Az emberek lerázzák néha őket rémes
fölfordulások árán, de úgy látszik, arra vannak kárhoztatva, hogy mindig
újra felvegyék. Nélkülök nem juthattak volna ki az ősi barbárságból és
nélkülök mihamarább oda sülyednének még vissza. Hiú árnyak ezek
kétségkívül; de álmainknak e szülöttei kényszerítették a népeket arra,
hogy megteremtsék mindazt, ami a művészet fényét, s a művelődés
nagyságát alkotja.

«Ha megsemmisítenénk a múzeumokban és könyvtárakban és összetörnénk a
templomok előcsarnokaiban minden művet és műemléket, melyhez a vallás
adta a lelkesítést, mi maradna az emberiség nagy álmaiból?» írja egy
író, ki a mi tanainkat összegezi. «Reményben és illuzióban részesíteni
az embereket, ami nélkül nem tudnak meglenni, ez az igazolása az
istenek, hősök és költők létezésének. Ötven éven keresztül úgy látszott,
hogy a tudomány tölti be ezt a hivatást. De az eszményiségért lelkesülő
kedélyek előtt kompromittálta az, hogy nem mer eleget igérni és nem tud
eleget hazudni.»

A mult század bölcselői teljes hévvel szentelték magukat azoknak a
vallásos, politikai és társadalmi illuzióknak lerombolására, melyekben
apáink sok századon keresztül éltek. De lerombolásukkal kiszárították a
reménynek és lemondásnak forrását. A feláldozott agyrémek mögött a
természet vak és süket erőit lelték; könyörtelenek lévén a gyöngeségek
iránt, nem ismernek ezek részvétet.

A filozófia az ő minden előrehaladásuk mellett sem tudott a tömegeknek
olyan eszményt adni, hogy az meghatotta volna őket. De minthogy nekik
mindenáron illúziók kellenek, ösztönszerűleg mint a rovarok fényhez,
sereglenek a szónokok köré, kik ezzel ellátják őket. A népek
fejlődésének nagy mozgatója sohasem az igazság volt, hanem a tévedés.
Hogy a szocializmus olyan hatalmas manapság, az az oka, hogy még eleven
illúziót tartalmaz. Folyton tért hódít a tudományos bizonyítások
ellenére. Főereje abban áll, hogy olyan emberek védik, kik annyira nem
ismerik a dolgok valóságát, hogy vakmerően boldogságot mernek igérni az
embernek. A szocialis illúzió uralkodik a multnak fölhalmozódott
törmelékein és övé a jövő. A tömegek sohasem szomjúhozták az igazságot.
A nekik nem tetsző bizonyságok elől elfordulnak és inkább a tévedést
istenítik, ha ez őket elkápráztatja. Aki illúzióba ringatja őket, úr
lesz fölöttük, de áldozatuk az, aki megpróbálja őket kiábrándítani.


3. §. _A tapasztalat._

A tapasztalat körülbelül az egyedüli eredményes módja annak, hogy a
tömegek lelkében az igazság megrögződjék és a veszedelmessé vált
illúziók megsemmisüljenek. E mellett szükséges, hogy széles alapon
nyugodjék és gyakran ismétlődjék. Egy nemzedék összegyülemlett
tapasztalatainak általában nem veszi hasznát a következő; ezért nem
lehet a történelmi tényekre mint bizonyító adatokra hivatkozni. Egyedüli
hasznuk annak igazolása, hogy a tapasztalatoknak milyen mértékben
kellett korról-korra ismétlődniök, hogy valamelyes hatást gyakoroljanak
és hogy kiirtsanak a tömegek lelkében csak egyetlen erős gyökeret vert
tévedést is.

Századunkra és a mult századra bizonyára úgy hivatkoznak majd a jövő
történészei, mint érdekes tapasztalatok korára. Egy kor sem tud annyit
felmutatni.

E tapasztalatok közül legszörnyűbb volt a francia forradalom. Egy millió
embert kellett legyilkolni és egész Európát húsz éven át fenekestül
fölforgatni, hogy bebizonyosodjék, hogy a társadalmat nem lehet a tiszta
ész diktálmányai szerint újra szervezni. Hogy pedig kísérletileg is
nyilvánvalóvá legyen, hogy a Caesarok sokba kerülnek az értük áhítozó
népeknek, ötven év alatt két megrázó tapasztalatra volt szükség, s ámbár
szemmel láthatók voltak, úgy látszik nem voltak elég meggyőzők. Ámbár az
első három millió emberbe és egy invázióba került, a második
szétdarabolásba és az állandó hadsereg szükségességébe. A harmadik épen,
hogy meg nem történt, és biztosan be fog egykor következni. Hogy az
egész nemzet lássa, hogy az óriási német hadsereg nem holmi
ártalmatlan[17] nemzetőrség, mint 1870 előtt hirdették, szükség volt
arra a borzasztó háborúra, melyet olyan drágán fizettünk meg. Annak
megértésére, hogy a protekcionizmus tönkreteszi a magukat alávető
nemzeteket, legalább is húsz évi keserves tapasztalatra lesz szükség.
Végtelenségig lehetne a példákat idézni.


4. §. _Az ész._

Mivel előszámláltuk a tömeglélekre hatni tudó tényezőket, szinte
fölösleges volna az észt megemlítenünk, ha nem volna szükség
befolyásának negativ értékéről szólanunk.

Már kimutattuk, hogy a tömegek nem befolyásolhatók észokokkal és csak a
durva képzettársításokat értik meg. Épen ezért mindig az érzelmekhez
fordulnak és sohasem az észhez azok a szónokok, kik őket befolyásolni
tudják. A logika törvényeinek nincs náluk foganatja.[18] A tömeg
meggyőzése céljából eleve jól számot kell vetni az őket lelkesítő
érzelmekkel, színlelni kell, hogy bennünk is megvannak, aztán módosítani
kell őket, felidézve a kezdetleges asszociáció segítségével bizonyos
nagyon szuggesztív képeket. Szükség esetén ismételni kell tudni ezt a
munkát és mindenekfelett kitalálni a keletkezendő érzelmet. Annak
szükségessége, hogy az ember szónoklás közben a pillanatnyi hatás
szerint folyton tudja beszédét módosítani, előre hatástalanná teszi a
megtanult és elkészített beszédet. Mert ha a szónok saját gondolatait és
nem a hallgatókét követi, ez már magában megsemmisíti befolyását.

A logikus elmék, kik hozzá vannak szokva, hogy valamennyire szoros
gondolatláncolattal győzik meg őket, önkéntelenül választják ezt a
módszert akkor is, ha tömeghez fordulnak és mindig meglepődnek érveik
hatástalanságán. «A szokásos mathematikai következtetések
szillogizmusra, vagyis az egyenlőségi asszociációra vannak alapítva –
tehát szükségképeniek – írja egy mathematikus. «A szükségesség azt
követelné, hogy ezt a még szervezetlen tömeg meg megértse, ha tudná csak
az egyenlőségi asszociációt is követni.» Bizonyos, de a tömeg époly
kevéssé tudja követni, mint az anorganikus tömeg, sőt meg sem tudja
érteni. Próbáljuk meg például következtetéssel meggyőzni a primitiv
elméket, a vad embert vagy gyermeket, rájövünk, hogy milyen csekély
értéke van az érvelés eme módjának.

Sőt nem is szükséges a primitiv lényekhez visszamennünk, hogy belássuk a
következtetés teljes tehetetlenségét az érzelmekkel való küzdelemben.
Gondoljunk csak arra, hogy milyen szívósak voltak századokon keresztül a
vallásos babonák, melyek a legközönségesebb logikával ellenkeznek. Vagy
kétezer évig hajoltak meg törvényük előtt a legkiválóbb lángelmék és a
legújabb időknek kellett bekövetkezni, hogy igaz voltukat csak kétségbe
lehessen vonni. A középkor és a renaissance idejében is volt elég
fölvilágosodott ember; de egy sem akadt köztük, akinek a gondolkodó ész
megmutatta volna ezeknek az előítéleteknek gyerekességét, és egy csekély
kétséget is támasztott volna bennük az ördög incselkedése vagy a
boszorkányégetés szüksége felől.

Kell-e sajnálkoznunk, hogy soha nem az ész a tömegek irányítója? Nem
mernénk állítani. Kétségtelen, hogy az emberi észnek nem sikerült volna
olyan hévvel és gyorsasággal ragadni előre az emberiséget a művelődés
útján, mint ahogy ezek az agyrémek vitték. Bizonyára szükség volt ezekre
az agyrémekre, a bennünket vezető tudattalan szülötteire. Minden faj
lelki alkatában hordja végzetének törvényeit és tán e törvények azok,
amelyeknek még a látszólag legészellenesebb impulzus hatása alatt is
leküzdhetetlen ösztönből engedelmeskednek. Néha úgy látszik, hogy a
népek olyan titkos erőknek vannak alávetve, mint amelyek a makkból
tölgyfát növesztenek, vagy az üstökösöket pályájuk megtartására
kényszerítik.

Azt a keveset, amit ezekből az erőkből sejthetünk, valamely nép
fejlődésének egész menetében kell kutatnunk és nem az izolált tényekben,
honnan néha látszólag erednek. Ha csak a tényeket vesszük külön-külön
figyelembe, úgy látszik, hogy a történelemben a valószínűtlenség és
véletlen uralkodnak. Valószínűtlen volt az, hogy egy tudatlan galileai
ácsmester kétezer esztendőn keresztül mindenható isten lehessen és
nevében alapítsák a legfontosabb civilizációkat. Valószínűtlen az is,
hogy egy arab horda, otthagyva a pusztáját, meghódíthassa a régi görög
és római világ legnagyobb részét és Nagy Sándorénál nagyobb birodalmat
alapítson. Valószínűtlen még az is, hogy a vén és hierarchizált
Európában egy szürke tüzérhadnagynak sikerüljön uralkodni népek és
királyok tömegei fölött.

Hagyjuk csak az észt a filozófusoknak, de ne kívánjunk tőle túlságos
nagy részvételt az emberek kormányzásában. Nem az ész közreműködésével,
hanem ellenére támadnak az olyan érzelmek, mint a becsület, lemondás, a
vallásos hit, a dicsőség és hazaszeretet, s ezek voltak máig minden
civilizáció nagy forrásai.


HARMADIK FEJEZET.  A tömegek vezetői és rábeszélési módszereik.

1. §. _A tömegek vezetői._ – Minden tömegnél ösztönszerű szükséglet,
hogy vezetőknek engedelmeskedjék. – Csak ők tudnak hitet teremteni és
tömegeket szervezni. – A vezetők szükségképen zsarnokok. – A vezetők
osztályozása. – Az akarat szerepe. – 2. §. _A hatás eszközei a
vezetőknél._ – Az állítás, ismétlés, lelki infekció. – E tényezők
szerepe. – Hogyan jut a lelki infekció alsóbb társadalmi rétegekből
magasabb társadalmi rétegekbe. – A népszerű gondolat minél előbb
általános gondolattá lesz. – 3. §. _A presztizs._ – A presztizs
meghatározása és osztályozása. – A szerzett és személyes presztizs. –
Különböző példák. – Hogyan szűnik meg a presztizs.

Most megismertük a tömegek lelki alkatát, azt is tudjuk, hogy miféle
erők tudnak lelkükre hatni. Azt kell most már kutatnunk, hogy mimódon
kell ezekkel a mozgató erőkkel bánni és kik tudják ezeket haszonnal
alkalmazni.


1. §. _A tömegek vezetői._

Mikor bizonyos számú élőlény egyesült, akár baromnyájról, akár
embertömegről van szó, ösztönszerűleg alávetik magukat egy főnök
tekintélyének.

Az emberi tömegekben a valódi főnök gyakran csak egy vezető, de mint
ilyen jelentékeny szerepet tölt be. Az ő akarata a mag, mely körül a
vélemények képződnek és kiegyenlítődnek. A heterogén tömegeknél a vezető
az organizáció első eleme és előkészítője szektákká szerveződésüknek.
Idő multán irányítja őket. A tömeg engedelmes nyáj, gazdátlanul nem tud
meglenni.

A vezető kezdetben legtöbbször vezetett volt.

Őt magát hipnotizálták egy gondolattal, melynek később apostola lett. Ez
őt annyira eltöltötte, hogy rajta kívül minden elveszett számára és
minden vele ellenkező nézet babona és tévedés. Ilyen volt például
Robespierre, kit hipnotizáltak Rousseau filozófiai gondolatai és
terjesztésükre az inkvizició módszereit alkalmazta.

A vezetők leginkább a tett és nem a gondolat emberei. Előrelátásuk
csekély, s nem is lehet máskép, mert az előrelátás általában kételyre és
tétlenségre visz. Főleg az ideges, izgatott, félig megzavarodott egyének
közül kerülnek ki, kik már közel járnak az őrültség határához. Bármilyen
abszurdum is az eszme, amelyért síkra szállnak és a cél, amiért
küzdenek, meggyőződésükkel szemben vége minden logikának. A megvetésre
és üldözésre mit sem adnak, sőt bátorítólag hat rájuk. Feláldoznak
mindent, családot, személyes érdeket. Az önfenntartás ösztöne is
megszűnik náluk, annyira, hogy a vértanúság az egyetlen jutalom, melyre
törekszenek. Hitük erőssége nagy szuggesztiv erőt ad szavaiknak. A
sokaság mindig kész hallgatni arra az emberre, ki erős akarattal van
megáldva és tud neki tiszteletet parancsolni. A tömeggé verődött emberek
elvesztik akaratukat és ösztönszerűleg fordulnak a felé, akiben megvan.

Vezetőkben a népek sohasem szükölködtek; de kell az hogy erős
meggyőződés lelkesítse őket, mely apostollá tesz. Gyakran ügyes
szónokok, kik csak személyes érdek után járnak és az alantas ösztönöknek
hízelegve keresik a hatást. Befolyásuk így is nagy lehet, de mindig
múlékony marad. A nagy rajongók, kik magasba ragadták a tömegek lelkét,
a remete Péterek, a Lutherek, a Savonarolák, a francia forradalom
vezérférfiai azért kápráztatták el az embereket, mert őket magukat
kápráztatta el egy hiedelem. Így tudták megteremteni a lelkekben ezt a
hitnek nevezett félelmetes hatalmat, mely az embert álmainak feltétlen
rabszolgájává teszi.

Hitet teremteni, legyen az vallásos hit, politikai vagy társadalmi hit,
hit egy végzendő munkában, személyben vagy eszmében, ez főleg a nagy
vezetők szerepe, ezért figyelemre méltó az ő befolyásuk. Az emberiség
rendelkezésére álló erők közül a hit a legnagyobbak egyike, méltán
tulajdonítja neki az evangélium azt az erőt, hogy még a hegyeket is
elmozdítja helyükről. Hitet kell adni az embernek, megtizszerezi erejét.
A történelem nagy eseményeit obskurus hívők keltették életre, kiknek
egyebük sem volt hitüknél. Nem a tudósok és filozófusok és pláne nem a
kételkedők alkották a világot kormányzó nagy vallásrendszereket, sem az
egyik félgömbtől a másikig terjedő nagy birodalmakat.

De ezekben a példákban a nagy vezetőkről van szó, kik elég ritkák arra,
hogy a történelem könnyen megjegyezhesse számukat. Ezek képezik a
csúcsát annak a szakadatlan sornak, mely a hatalmas vezető-egyénektől le
addig a munkásig tart, aki füstös kunyhójában fellelkesíti lassanként
társait, kérődzve folyton az alig érettt közhelyeken, de amelyeknek
alkalmazása szerinte kell, hogy biztosan elvezessen az összes álmok és
remények megvalósításához.

Az összes szociális szférákben, a legmagasabbakban épúgy, mint a
legalsóbbakban, az ember attól fogva, hogy nincs izolálva, a vezető
törvénye alá kerül. Az emberek legnagyobb részének, főkép a
néptömegekhez tartozóknak a saját mesterségükön kívül nincs a dolgokról
tiszta és biztos fogalmuk. Nem tudják önmagukat vezetni. A vezető
kormányozza tehát őket. A vezetőt szükség esetén, de épen nem kielégítő
módon pótolják azok az időszakos közlemények, melyek az olvasók számára
véleményeket gyártanak és gondoskodnak mindenféle frázisról, hogy őket a
gondolkodástól fölmentsék.

A vezetők tekintélye teljesen korlátlan, sőt nem érvényesül másképen,
hacsak nem zsarnoki. Gyakran megjegyezték, hogy milyen könnyen
parancsolnak maguknak engedelmességet a legturbulensebb
munkásosztályokban is, pedig semmi támasza sincs tekintélyüknek. Ők
határozzák meg a munkaórák számát, a munkadíjat, határoznak a
sztrájkokról, ők kezdetik meg és hagyatják abba bizonyos órában.

A vezetők manapság mindjobban és jobban törekszenek a közhatalom
elnyerésére abban a mértékben, amint ez utóbbi támadtatni és gyöngíteni
engedi magát. Ezeknek az újdonsült uraknak zsarnoksága a magyarázata,
hogy a tömegek sokkal jobban engedelmeskednek nekik, mint amennyire a
kormánynak nem engedelmeskednek. Ha valami véletlen következtében a
vezető eltünik és helyét rögtön be nem töltik, a tömeg összetartás és
ellenállás nélküli sokadalommá lesz. A párisi omnibusz-sztrájk
alkalmával elég volt két vezért elfogni, hogy a sztrájk rögtön
megszünjék. Nem a szabadság, hanem a szolgaság szükséglete uralkodik
mindenkor a tömegek lelkén. Annyira vágyakoznak az engedelmességre, hogy
ösztönszerűleg vetik alá magukat annak, ki vezérüknek nyilvánítja magát.

A vezetők osztályában is lehet éles megkülönböztetéseket tenni. Egyik
osztályba tartoznak az erélyes, szilárd akaratú, de pillanatnyi
elhatározású egyének. A másikhoz, ezek jóval ritkábbak, mint az
előbbiek, tartoznak az erős, tartós akaratú emberek. Az elsők hevesek,
vitézek és bátrak. Ezek különösen alkalmasak kézi tusák vezetésére,
veszélyeken keresztül ragadni a tömeget és az újoncokat hősökké tenni.
Ilyenek voltak pl. az első császárság alatt Ney és Murat. Ilyen volt még
napjainkban Garibaldi, ez a tehetségtelen, de energikus kalandor, akinek
sikerült a régi nápolyi királyságot egy maroknyi emberrel bevenni, ámbár
azt kiképzett katonaság védte.

De, ha hatalmas is ezeknek a vezetőknek energiája, nem igen éli túl az
általuk keltett lelkesedést. A hősök, amint visszatérnek a mindennapi
élet forgatagába, kik előbb olyan tüzesek voltak, csodálatos
gyöngeségeket árulnak el, mint azok például, kiket most idéztem. Úgy
látszik, hogy nem tudnak magukba mélyedni és nem tudják önmagukat
vezetni a legegyszerűbb körülmények közt sem, pedig előbb másokat oly
jól tudtak volt vezetni. Ezek azok a vezetők, akik funkciójukat csak
azon föltétel alatt tudják végezni, ha őket magukat folyton vezetik és
ösztönzik, mindig van fölöttük valami gondolat vagy ember és pontosan
megszabott magatartási irányt követnek.

A vezetők második kategóriájába tartoznak az állandó akaratú egyének;
hatásuk a kevésbé csillogó külső forma dacára sokkal inkább jelentékeny.
Ezek közt vannak az igazi vallásalapítók és a nagy munkák végrehajtói:
Pál apostol, Mahomed, Columbus Kristóf, Lesseps. Nem fontos, hogy
intelligensek-e vagy korlátoltak, a világ mindig az övéké lesz.

Tartós akaratuk rendkívül ritka és rendkívül hatalmas tehetség, mely
előtt minden meghajol. Az ember nem is tudja mindig eléggé mérlegelni,
hogy mire képes a tartós és erős akarat; semmi sem áll neki ellent, sem
a természet, sem istenek, sem emberek.

A legújabb példát arra nézve, hogy mit tud az erős és tartós akarat, egy
kiváló ember adta nekünk, aki elválasztott egymástól két világrészt és
megvalósított egy olyan vállalatot, melyet a legnagyobb uralkodók
háromezer év óta hiába kiséreltek meg. Később egy hasonló vállalata
megfeneklett; de akkor már öreg volt, ekkor már minden fogytán van, az
akarat is. Ha meg kell mutatnunk, hogy az akarat magában mire képes, elő
kell adnunk részleteiben azoknak a nehézségeknek a történetét, amelyek a
szuezi csatorna ásatásánál előfordultak. Egy szemtanú, Cazalis doktor
összegyűjtötte néhány elragadó sorban ennek a roppant műnek kivitelét
hallhatatlan emlékezetű alkotójától elbeszélve.

«Napról-napra epizódonként beszélte el a csatorna hőskölteményét.
Elbeszélt mindent, amin neki győzedelmeskednie kellett, minden
lehetetlenséget, amit lehetővé tett, minden ellenállást, az
elleneirányuló szövetséget, a kellemetlenségeket, a bajokat, a
levertséget, de amelyek sohasem vették el bátorságát, se csüggedtté nem
tették; említette, hogy Anglia folyton ellene volt és támadta; Egyiptom
és Franciaország haboztak, a francia konzul jobban ellenszegült az első
munkálatoknál, mint a többi összesen, s amint így ellene fordultak, a
szomjazó munkásoktól megvonták az ivóvizet. A tengerészeti miniszter, a
mérnökök, valamennyien tudományosan képzett, komoly és tapasztalt
emberek, természetesen mind ellenségei, tudományosan meg voltak győződve
a sikertelenségről; kiszámították, kilátásba helyezték, mint ahogy
megjövendölik bizonyos napra vagy órára a holdfogyatkozást.

Az a könyv, mely a nagy emberek életét beszéli el, nem tartalmaz sok
nevet, de ezek a nevek a művelődés és történelem legfontosabb
eseményeinek állottak élén.


2. §. _A hatás eszközei a vezetőknél: az állítás, ismétlés, a lelki
infekció._

Mikor arról van szó, hogy valamely tömeget egy pillanatra magunkkal
ragadjunk és rávegyük, hogy valami tettet elkövessen, egy palotát
kiraboljon, gyilkoltatni engedje magát egy megerősített hely vagy
barrikád védelmében, gyors szuggesztióval kell rá hatni; ezek közül
legerősebb maga a példa. De szükség van arra is, hogy a tömeget már
bizonyos körülmények előkészítsék és főképen, hogy abban, aki magával
akarja ragadni, meg legyen az a tulajdonság, amit alább presztizs néven
fogunk tanulmányozni.

Midőn arról van szó, hogy eszméket, hiedelmeket belerögzítsünk a tömegek
elméjébe – pl. modern, szociális elméleteket – a vezetők eljárása
különböző. Erre szolgál főképen az a három nagyon biztos eljárás: az
állítás, ismétlés és lelki infekció. A hatás elég lassú, de a hatás
eredményei annál tartósabbak.

A puszta, egyszerű állítás menten minden következtetéstől és
bizonyítástól, a legbiztosabb mód arra, hogy valamely gondolat a tömeg
elméjét megragadja. Minél határozottabb az állítás, minél inkább meg van
fosztva a bizonyosságnak és bizonyításnak látszatától, annál nagyobb a
tekintélye. A vallásos könyvekben és minden idők törvénykönyveiben az
egyszerű állítás a mindenkor követett eljárás. Az államférfiak, kik
hivatva vannak valamely politikai ügy védelmére, az iparosok, kik
hirdetményekkel terjesztik árúikat, ismerik az állítás értékét.

Az állításnak azonban csak akkor van igazi hatása, ha folyton ismételik
és lehetőleg ugyanazon kifejezésekkel. Azt hiszem, Napoleon mondotta,
hogy egyetlen komoly retorikai alakzat az ismétlés. Az állított dolog az
ismétlés által annyira elfoglalja az elméket, hogy végre bebizonyított
igazságnak tekintik.

Az ismétlésnek a tömegekre való befolyását jól megértjük, mert hisz
látjuk, hogy milyen befolyással van felvilágosodott elmékre. Ez a
befolyás pedig onnan ered, hogy az ismételt dolog a tudattalannak mélyen
fekvő részeit teszi magáévá, s előkészíti tetteinek rugóit. Bizonyos idő
multán már nem tudjuk, hogy az ismételt állításnak mi az alapja, és
határozottan hiszünk benne. Ebben rejlik a hirdetésnek csodálatos ereje.
Amikor már százszor, ezerszer olvastuk, hogy legjobb az X. csokoládé,
azt képzeljük magunknak, hogy ezt már sok felől hallottuk mondani és
határozottak vagyunk bizonyossága felől. Mikor már százszor-ezerszer
olvastuk, hogy az Y. por kiváló személyiségeket gyógyított ki makacs
betegségből, azon vesszük magunkat észre, hogy magunk is próbát tennénk
vele, ha hasonló nyavalyába esnénk. Ha folyton azt olvassuk ugyanabban
az ujságban, hogy A. közönséges gézengúz és B. ritka tisztességes ember,
határozottan meg leszünk róla győződve, legalább is akkor, ha nem
olvassuk az ellenkező véleményen levő ujságot, ahol a két kvalifikáció
meg van fordítva. Az állítás és ismétlés magukban elég erősek arra, hogy
egymással küzdjenek.

Mikor valamely állítást elégszer ismételtek, és az ismétlésben meg van
az egybevágóság, ép úgy, mint a bizonyos neves pénzügyi vállalatoknál
történik, hogy elég gazdagok arra, hogy megvegyék a konkurrenseket,
képződik az a bizonyos valami, amit gondolatáramlatnak neveznek és főkép
a lelki infekció hatalmas mechanizmusa. A tömegekben a gondolatok,
érzelmek, emóciók, hiedelmek ragályos befolyást érnek el, s az ép oly
intenziv, mint a mikróbák befolyása. Ez a jelenség egész természetes,
mint ezt a tömegben élő állatoknál is megfigyelhetjük. Egyik ló
mozgolódását csakhamar utánozzák az ugyanabban az istállóban levő többi
lovak is. Néhány juhnak a félelme vagy zavaros mozdulata mindjárt
átragad az egész nyájra. A tömeghez tartózó embereknél minden lelki
indulat roppant gyorsan átragad, s ez magyarázza meg a pánikok
villámgyorsaságát. Az agybeli rendellenességek ép úgy ragadósak, mint a
butaság. Tudjuk, hogy az őrültség milyen gyakori az elmegyógyászoknál.
Újabban megemlékeznek az őrültség formái közt a agoraphobiáról, mely az
emberről átragad az állatokra.

Az infekció nem jár az egyéneknek egy ponton való kölcsönös
együttlétével; nagy távolságban is bekövetkezhetik bizonyos események
befolyása alatt, melyek egy érzelemben összekapcsolják az elméket és
megadják nekik a tömegek speciális jellemvonásait, különösen akkor, ha
előkészítették az elméket azok a közvetett tényezők, melyekről föntebb
beszéltem. Ilyenszerű volt pl. az 1848-ki forradalom kitörése; ez
Párisból indult ki, nagy hirtelen Európa nagy részét átjárta és
megrázkódtatta a különböző monarchiákat.

Az utánzás, melynek a társadalomi jelenségekben oly nagy jelentőséget
tulajdonítottak, voltaképen nem egyéb, mint a lelki infekció egyszerű
hatása. Egyébként befolyását már kimutatván, annak ismétlésére
szorítkozom, amit több mint húsz évvel ezelőtt elmondtam, s amit azóta
újabb munkákban több író továbbfejlesztett:

«Az ember az állatokhoz hasonlóan természeténél fogva utánzó lény. Az
utánzás szükséglet rá nézve, különösen akkor, ha ez az utánzás
mindenképen könnyű; ez az a szükséglet, mely a divatnak nevezett
hatalmas befolyást gyakorolja. Mert akár véleményről, eszméről, irodalmi
nyilatkozatról vagy ruháról van szó, ki meri magát kivonni uralma alól?
Nem érvekkel, hanem mintaképekkel vezetik a tömegeket. Minden korszakban
van néhány egyéniség, ki viselkedésének módjával hatást kelt és ezt a
tömeg öntudatlanul utánozza. Ezeknek az egyéniségeknek azonban nem
szabad az elfogadott eszmékkel túlságosan szakítani. Akkor nagyon nehéz
lenne őket utánozni és nem lenne semmi befolyásuk. Épen azért azok az
emberek, kik korukban túlságosan kimagaslanak, nem gyakorolnak rá semmi
befolyást. Mert igen nagy a távolság, Ez az alapja annak is, hogy az
európaiak kulturájuk minden előnyével is csak igen jelentéktelen
befolyással vannak a keleti népekre, mert igen nagy a különbség köztük.

«A multnak és a kölcsönös utánzásnak kettős hatása egy országnak és
kornak embereit végre annyira egyformákká teszi, hogy a gondolat és
stílus egy családhoz tartozókká teszi még a filozófusokat, tudósokat és
írókat is, kiknek látszólag leginkább ki kellene ez alól vonniok magukat
és rögtön felismerhető, hogy mely korhoz tartoznak. Nem is kell
valakivel sokáig beszélgetnünk, hogy megtudjuk olvasmányait, mindennapi
elfoglaltságát és környezetét, amelyben él.[19]

A lelki infekció oly hatalmas, hogy rákényszerít az egyénre nemcsak
bizonyos nézeteket, hanem bizonyos érzési módokat is. Az infekció az
oka, hogy megvetnek bizonyos korszakban némely műveket, mint pl. a
Tannhäuser-t és néhány évvel később csodálják épen azok, akik előbb
legjobban lesajnálták.

A lelki infekció útján és sohasem a gondolkodó ész mechanizmusa útján
terjednek a tömegek nézetei és hiedelmei. A munkások mindennapi fogalmai
a korcsmában a repetició, affirmáció és lelki infekció révén alakulnak
ki; és az összes korok tömegeinek hiedelmei sem másképen jöttek létre.
Találóan hasonlítja össze Renan a keresztyénség első megalapítóit a
«szociálista munkásokkal, kik korcsmáról-korcsmára terjesztik
eszméiket;» és már Voltaire jegyezte meg a keresztyén vallást illetőleg,
«hogy száz éven keresztül a leghitványabb csőcselék tartozott hozzá.»

Megjegyzendő, hogy a lelki ragály, az előadott példák módjára, miután a
néptömeget magáévá tette, átragad a felsőbb társadalmi rétegekre is. Ez
az, amit napjainkban a szociálista tanoknál látunk, amelyek azoknál
kezdenek hódítani, akik legelső áldozatoknak vannak kiszemelve. Olyan
erős a lelki fertőzés mechanizmusa, hogy működése előtt minden személyes
érdek megsemmisül.

Innen van, hogy minden népszerűvé lett vélemény nagy erővel ragadja
magával a legmagasabb társadalmi osztályokat is, bármennyire nyilvánvaló
a diadalmas tan esztelensége. Itt az alsóbb társadalmi osztályoknak a
felsőbb társadalmi osztályokra való reakciójáról van szó, ami annál
érdekesebb, mert a tömeghiedelmek többé-kevésbé mindig valami magasabb
eszméből erednek, mely gyakran nem volt hatással abban a környezetben,
ahol létrejött. Ezt a magasabb eszmét az érte lelkesülő vezetők magukévá
teszik, kiforgatják, alapítanak egy szektát, ez újra átgyúrja, aztán a
tömeg közé jut, s ez tovább-tovább alakítja. Így népszerű igazsággá
lesz, valami formában visszajut a forrásához, s ekkor áthatja a nemzet
magasabb rétegeit. Elvégre az értelem vezeti a világot, de ez az értelem
nagyon messze van tőle. A filozófusok, az eszmék megteremtői már réges
rég porrá váltak, amikor a most leírt mechanizmus útján gondolatuk végre
diadalt arat.


3. §. _A presztizs._

Hogy az állítás, ismétlés és infekció által terjesztett eszmék olyan
nagy hatalmat érnek el, nagyban hozzájárul az a titokzatos hatalom, amit
presztizsnek neveznek.

Mindaz, ami uralkodott a világon, eszmék vagy emberek, mindazt főképen
az az ellenállhatatlan hatalom vitte keresztül, amely presztizs nevet
visel. Ennek a szónak értelmét mindnyájan tudjuk, de sokkal több
formában alkalmazzák, mintsem hogy könnyű volna meghatározni. A
presztizs tartalmazhat bizonyos érzelmeket, minő a hódolat és félelem;
néha ez az alapja, de teljesen meg is lehet nélküle. Legnagyobb
presztizsük épen a holtaknak van, kiktől már nem félünk, mint pl. Nagy
Sándor, Caesar, Mohamed, Buddha. Viszont vannak olyan lények és fikciók,
melyeket nem csodálunk, pl. Indiában a földalatti templomok csúf
istenségei, mégis nagy presztizzsel hatnak reánk.

A presztizs valójában azoknak egyike az uralmaknak, mit valamely egyén,
mű vagy eszme gyakorol lelkünkre. Ez a hatalom megbénítja minden
itélőképességünket s lelkünket csodálattal és tisztelettel tölti el. Az
előidézett érzelem megmagyarázhatatlan, mint minden érzelem, de
szükségképen olyanfajta, mint a kábultság a hipnotizált alanynál. A
presztizs minden uralomnak leghatalmasabb forrása. Az istenek, királyok
és asszonyok sohasem uralkodhattak volna nélküle.

A presztizs különböző alakulataiban két főformát állapíthatunk meg: a
szerzett és személyes presztizst. A szerzett presztizs az, amit a név, a
szerencse és tekintély kölcsönöznek. Ez független a személyes
presztizstől. A személyes presztizs ellenkezőleg valami egyéni dolog,
összefüggésben lehet a tekintéllyel, dicsőséggel, szerencsével vagy
pedig ezek elősegítik, de teljesen meg lehet nélkülök.

A szerzett vagy mesterséges presztizs sokkal elterjedtebb. Már azáltal,
hogy valaki bizonyos poziciót foglal el, van bizonyos szerencséje,
presztizsre tett szert, ha nincs is semmi személyes értéke. A katonának
uniformisban, a hivatalnoknak vörös talárban mindig van presztizse.
Nagyon jól jegyezte meg Pascal, hogy a bíróknak szükségük van talárra és
parókára. Enélkül háromnegyed részét elvesztenék tekintélyüknek. A
legbosszúsabb szociálista is megrőkönyödik mindig egy hercegnek vagy
marquis-nak láttára. Elég egy ilyen címet fölvenni, hogy az ember
bármelyik kereskedőt becsaphassa.[20]

Az a presztizs, amiről beszéltem, a személyek által gyakorolt presztizs;
ide, e mellé számíthatjuk azt a presztizst is, amit a vélemények,
irodalmi és művészeti alkotások stb. gyakorolnak. Ez leggyakrabban csak
felhalmozódott ismétlés. Mert a történet, de főképen az irodalom- és
művészettörténet, nem egyéb, mint ugyanazon véleményeknek ismétlése,
melyet senki sem próbál ellenőrizni, s végeredményben ismétli mindenki
azt, amit az iskolában tanult és vannak nevek, dolgok, melyeket senki
sem merne megbolygatni. Homeros munkái a mai olvasónak tagadhatatlanul
szörnyű unalmasok; de ki merné ezt mondani. A Parthenon mai állapotában
érdektelen rom; de olyan presztizse van, hogy az ember csak a történeti
emlékek teljes összegével látja. A presztizs sajátsága, hogy
megakadályozza, hogy a dolgokat olyanoknak lássuk, mint amilyenek
valójában és megbénítja minden itélő-tehetségünket. A tömegeknek mindig,
az egyéneknek igen gyakran szükségük van teljesen kész véleményekre
minden dologban. Ezeknek a nézeteknek sikere független az igazságtól
vagy tévedéstől, amit tartalmaznak, egyedül presztizsüktől függ.

Most rátérek a személyes presztizsre. Ennek természete nagyon eltér a
mesterséges vagy szerzett presztizsétől, mellyel az imént foglalkoztam.
Ez minden címtől és tekintélytől független tehetség, kevés számú egyén
rendelkezik vele, de amely lehetővé teszi, hogy valóban magnetikus
varázst gyakoroljon környezetére még akkor is, ha az vele társadalmilag
egyenlőkből áll, amelyen semmi más módon sem gyakorolhatnak uralmat.
Környezetükre rákényszerítik gondolataikat, érzelmeiket, s az
engedelmeskedik nekik, mint a vadállat a szelidítőnek, kit könnyen
fölfalhatna.

A nagy tömegvezetőkben, mint aminők Buddha, Jézus, Mohamed, J. D’Arc,
Napoleon, magas fokon meg volt a presztizsnek ez a formája; és főképen
ezáltal érvényesültek. Az istenek, hősök, dogmák, maguktól
érvényesülnek, anélkül, hogy vita tárgyai lennének; sőt maguktól
megsemmisülnek, mihelyt vitatkoznak róluk.

A nagy egyéneknek, kiket idéztem, e varázslatos hatalmuk megvolt,
mielőtt híresekké váltak volna, anélkül nem lettek volna azzá.
Nyilvánvaló például, hogy Napoleonnak, dicsősége magaslatán egyedül
hatalmánál fogva rendkívüli presztizse volt; de ez a presztizs sajátja
volt már részben akkor is, amikor még nem volt hatalma és teljesen
ismeretlen volt. Amikor mint névtelen tábornok protekcióból az
olaszországi hadsereg élére került, barátságtalan tábornokok közé
csöppent, kik el voltak rá készülve, hogy gorombán fogadják a
direktóriumtól rájuk kényszerített fiatal akarnokot. De az első perctől
fogva, az első találkozástól fogva, anélkül, hogy egy szóra, mozdulatra
vagy fenyegetésekre lett volna szükség, megszelidültek, mihelyt először
megpillantották a jövő nagy emberét. Taine egykorú memoárok szerint
nagyon érdekes hírt közöl erről a találkozásról.

«A hadosztálybeli tábornokok, többek közt Augereau, az a hősies és
goromba vasgyúró, ki büszke volt termetére és vitézségére, megérkeznek a
főhadiszállásra elkeseredve a kis parvenü ellen, kit Párisból küldtek a
nyakukra. Augereau már előre bosszús és engedetlen volt iránta a róla
szóló leírás miatt: Barras kedvence, vendemiaire-tábornok, utcahős, kit
medvének tartottak, mert mindig magában gondolkozott, apró emberke,
mathematikus és álmodozó hírében állott. Beeresztik őket; Bonaparte még
váratott magára. Végre megjelenik kardosan, fedett fővel, kifejti
terveit, kiadja nekik parancsait és útnak ereszti őket. Augereau némán
maradt, csak kinn aztán összeszedte magát és újra elkezdte szokásos
káromkodásait; Massenával együtt bevallja, hogy ez az ebadta kis
tábornok őt megfélemlítette; nem értheti, mi az a hatalom, amitől ő egy
szempillantás alatt megsemmisítve érezte magát.»

Miután nagy emberré lett, presztizse elérte teljes dicsőségét és egyenlő
volt legalább is azzal, melyben a jámbor hívők valamely istenséget
részesítenek. Vandamme tábornok, a marcona forradalmár, ki még
Augereaunál is brutálisabb és energikusabb volt, így szólt 1815-ben egy
nap d’Ornano marsallnak, amikor együtt mentek föl a Tuileriák lépcsőjén:
«Kedves barátom, ez az ördöngős fickó, valami előttem érthetetlen
varázshatással van rám. Annyira, hogy én, aki se istentől, sem ördögtől
nem félek, remegek, mint egy gyerek, mikor közeledek hozzá, és rá tudna
venni, hogy a tűlyukon átbújjak és tűzbe vessem magam.»

Napoleon ugyanezt a varázserőt gyakorolta mindenkire, aki hozzá
közeledett.[21]

Davoust mondotta a maga és Maret hódolatáról szólva: «Ha a császár ezt
mondaná nekünk kettőnknek: Politikám érdekei azt kivánják, hogy Páris
elpusztuljon, de senki meg ne tudja és el ne hagyja a várost, biztos
vagyok abban, hogy Maret megőrizné a titkot; csak annyira menne a
megszegésben, hogy családját kivinné a városból. De ami engem illet,
attól tartva, hogy elárulom a titkot, ott hagynám feleségem és
gyermekeimet.»

A varázslatnak erre a bámulatos hatalmára kell emlékeznünk, hogy
megérthessük Elba szigetéről való csodálatos visszatérését; a gyors
meghódítását Franciaországnak egy ember által, ki maga ellen találta egy
nagy ország egész szervezett erejét, pedig attól lehetett volna tartani,
hogy már megúnta zsarnokságát. Csak rá kellett néznie az elfogatására
kiküldött tábornokokra, kik megesküdtek, hogy őt elfogják. Megadták
magukat mindnyájan ellenkezés nélkül.

«Napoleon – írja Wolseley angol tábornok – teljesen egyedül kötött ki
Franciaországban, mint a kicsiny Elba sziget menekültje, mely birodalma
volt és sikerült neki néhány hét alatt vér nélkül Franciaország egész
hatalmi szervezetét fölforgatni törvényes királya alatt. Nyilvánult-e
valaha egy embernek személyes hatalma csodálatosabban? De ennek az
utolsó hadjáratnak elejétől végéig milyen csodálatos hatalmat gyakorolt
még a szövetségesekre is, kényszerítve őket, hogy az ő kezdeményezését
kövessék és milyen kevésen múlt, hogy tönkre nem tette őket?»

Presztizse túlélte s folyton növekedett. Ez avatta császárrá egyik
ismeretlen unokaöccsét. Midőn napjainkban újra éledni látjuk legendáját,
látjuk, hogy ez a nagy árny még mindig milyen hatalmas. Bánjatok az
emberekkel kegyetlenül, amint csak tetszik, mészároljárok őket
milliószámra, vezessétek egyik inváziót a másik után, mindez meg van
engedve, ha van elegendő presztizstek és kellő tehetségtek annak
megtartására.

Kétségtelen, hogy teljesen kivételes presztizsre idéztem itt példát, de
szükség volt rá hivatkozni annak megértésére, hogy a nagy
vallásrendszerek, tanok és nagy birodalmak hogyan keletkeznek. A
presztizs révén a tömegre gyakorolt hatalom nélkül ezeknek eredete nem
volna megérthető.

De a presztizs nem csupán a személyes tekintélyen, hadi dicsőségen és
vallásos terroron alapszik; lehet sokkal szerényebb eredete és még úgy
is jelentékeny. Századunk több példát tud felmutatni. A legmeglepőbbek
egyikét, melyet az utókor korról-korra fog emlegetni, egy kiváló ember
története nyújtotta, ki megváltoztatta a földgömb arculatát s a népek
kereskedelmi viszonyait, elkülönítve egymástól két szárazföldet. E
vállalatában rendkívüli akaratának köszönhette a sikert, de a varázsnak
is, mit azokra gyakorolt, kik körülötte voltak. Elég volt magát
mutatnia, hogy erőt vegyen az egyhangú ellenálláson. Csak beszélt és
lebilincselő egyénisége barátaivá tette ellenségeit. Főleg az angolok
dühöngtek terve ellen; elég volt neki csak megjelenni Angliában,
megnyert minden szavazatot. Később Southampton-on keresztül utaztában,
meghúzták útjában a harangokat, és most készülnek neki Angliában szobrot
emelni. Legyőzve az embereket és dolgokat, azt hitte, hogy nincs többé
akadály számára, és Szuezt a Panamán akarta megcsinálni. Ugyanazokkal az
eszközökkel látott hozzá, de már öreg volt; különben is a hit, mely
hegyeket mozdít ki helyükből, csak akkor mozdítja ki őket, ha nem
túlságos magasak. A hegyek ellenszegültek és a bekövetkező katasztrófa,
megsemmisítette a dicsőség ragyogó glóriáját, mely a hőst körülvette.
Élete mutatja, hogyan nőhet naggyá a presztizs és hogyan veszhet el.
Mikor már nagyságban a világtörténelem legünnepeltebb hőseivel
vetekedett, saját országának felsőbbsége nyomta le a legközönségesebb
bűnös színvonalára. Mikor meghalt, koporsóját egyedül vitték közönyös
tömegeken keresztül. Csak az idegen uralkodók áldoztak emlékének, mint
aki egyike a legnagyobb embereknek, kiket a világtörténelem eddig
ismert.[22]

De a különböző példák, melyeket idéztünk, a szélsőséges formákat
képviselik. Hogy a presztizs lélektanát részleteiben is kiépítsük, e
részleteket egy hosszú sorban kellene felállítani, amely a vallás- és
birodalomalapítóktól a kis emberig terjed, aki szomszédait akarja
elkápráztatni egy új ruhával vagy diszítéssel.

Ebben a sorban a legtávolabbi tagok a presztizsnek a művelődés különböző
alakulataiban – a tudományban, művészetben, irodalomban – nyilvánuló
formái lennének és ekkor láthatnánk, hogy ez a meggyőzés alapeleme. A
presztizzsel bíró egyén, eszme vagy dolog közvetlenül a lelki infekció
révén talál utánzókra s befolyásolja egész nemzedékeknél az érzésnek és
gondolkodásnak bizonyos megnyilatkozási formáit. Az utánzás különben
legtöbbször tudattalan és épen ez teszi azt teljessé. A mai festőknek,
kik felújították bizonyos primitiv festmények élettelen színeit és merev
alakjait, fogalmuk sincs, hogy honnan veszik az inspirációt; olyannyira
hisznek a saját eredetiségükben, hogy ha ezt a művészeti formát nem egy
kiváló mester újította volna föl, csak a naiv és alárendelt oldalak
folytatását láttuk volna benne. Azok, kik egy másik híres mester után
violaszínű árnyékkal vonják be vásznukat, nem látnak több violaszínt a
természetben, mint azelőtt ötven évvel láttak az emberek, hanem egy
festőnek személyes, különös impressziója szuggerálta őket, aki ennek a
szertelenségnek ellenére nagy presztizst tudott elérni. Ilyen példákra
könnyen találunk a művelődés egész területén.

Az előzményekből látjuk, hogy számos tényezőnek lehet része a presztizs
létrejövetelében: a leglényegesebbek egyike volt mindig a siker. Minden
sikert arató embert, minden érvényesülő gondolatot így ismertek el. Hogy
a siker egyik főfő alapja a presztizsnek, az bizonyítja, hogy ez utóbbi
amazzal együtt mindig eltűnik. A hőst, kit a tömeg ma ujjongva dicsőit,
meggyalázza holnap, ha sikertelenség éri. Sőt a visszahatás annál
nagyobb lesz, minél nagyobb volt a presztizs. A tömeg ilyenkor a bukott
hőst vele egyenlőnek tekinti és azért áll bosszút, hogy már többé el nem
ismert nagysága előtt meghajolt. Mikor Robespierre hivataltársait és
nagyszámú kortársait nyakaztatta, szörnyű presztizse volt. Mikor őt
néhány ellenszavazat hatalmától megfosztotta, ezt a presztizst rögtön
elvesztette és a tömeg ép olyan szitkok közt kisérte a guillotinhoz,
mint előtte való nap áldozatait. A hívők mindig dühvel törik össze a
régi istenek szobrait.

A sikertelenség miatt megsemmisült presztizs rút véget ér. Ellene való
küzdelemmel le lehet járatni, de ez nagyon lassú módszer. Ez az eljárás
azonban biztos sikerrel jár. A kétségbe vont presztizs nem presztizs
többé. Az istenek és emberek, kik sokáig megtudták őrizni presztizsüket,
sohasem tűrtek ellenmondást. Aki csodáltatni akarja magát a tömegektől,
távol kell őket magától tartania.


NEGYEDIK FEJEZET.  A tömegnézetek és tömegmeggyőződések
változékonyságának határai.

1. §. _A megrögzött vélemények._ – Bizonyos általános hiedelmek
változatlansága. – Ezek irányítják a civilizációt. – Gyökeres kiirtásuk
nehézsége. – A türelmetlenség mennyiben erény a népeknél. – Az általános
hiedelemnek bölcseleti abszurdítása nem árthat a terjedésnek. – 2. §. _A
tömegek változó nézetei._ – Azok a nézetek, amelyek nem valamely
általános hiedelemből származnak, rendkívül változékonyak. – Az eszmék
és hiedelmek feltűnő változásai legalább egy században. – E változások
reális határai. – Az elemek, melyeken a változás nyugszik. – Az
általános meggyőződések jelenlegi eltünése és a sajtó mindenfelé
valóelterjedése okozza, hogy a nézetek a jelenkorban mindinkább
változnak. – Hogyan van, hogy a tömeg véleményei minden tárgyat tekintve
a közönbösség felé hajolnak. – A kormányok nem tudják a véleményeket
irányítani, mint eddig. – A vélemények mai szétágazódása megakadályozza
zsarnokságukat.


1. §. _A megrögzött vélemények._

A lények anatómiai és lélektani karaktere között némi párhuzamosság van.
Az anatómiai jellemvonások közt találunk bizonyos változatlan elemeket,
s ezek annyira nem változékonyak, hogy megváltoztatásukhoz geologiai
korszakok elmulása szükséges; ezek mellett az állandó, változhatatlan
jellemvonások mellett vannak nem állandó jellemvonások, melyeket a
tenyésztő vagy kertész ügyessége könnyű szerrel alakíthat néha annyira,
hogy a felületes vizsgáló előtt néha elrejtik az alapjellemvonásokat.

Ugyanezzel a jelenséggel az erkölcsi jellemvonásoknál is találkozunk. A
fajnak eredeti lelki alkatrészei mellett ott vannak a nem állandó,
változékony elemek. És ez a magyarázata annak, hogy valamely nép
véleményeit, nézeteit tanulmányozva, mindig lelünk egy szilárd alapot,
melyre a nézetek rakódnak s ezek époly ingatagok, mint a sziklát befedő
homok.

A tömegek nézetei és hiedelmei két jól megkülönböztethető osztályt
alkotnak. Egyik csoportba tartoznak a nagy, állandó meggyőződések,
melyek több századon keresztül tartanak, s amelyeken az egész
civilizáció nyugszik. Ilyenek voltak például hajdan a feudális felfogás,
a keresztyén eszmék, a reformáció; ilyenek napjainkban a nemzetiségi
elv, a demokratikus és szociális eszmék. A másik osztályba tartoznak a
pillanatnyi, ingatag vélemények, melyek leggyakrabban az általános
felfogásokból erednek; minden korban látunk ilyeneket keletkezni és
elenyészni; ilyenek a művészetben és irodalomban bizonyos időszakokban
uralkodó elméletek; ezek hozták például életre a romanticizmust, a
naturalizmust, miszticizmust stb. Legtöbbször csak felszínes dolgok,
mint a divat, s épúgy változnak, mint ez. Olyanok, mint kis hullámok;
szüntelen lesznek és el-eltűnnek a mélyvizű tó felszínén.

A nagy általános nézetek száma csekély. Keletkezésük és elmulásuk a
tetőpontja minden történelmi faj történetének. Ezek alkotják a
civilizáció voltaképeni vázát.

Muló nézetet könnyű beleplántálni a tömegek lelkébe, de nagyon nehéz
tartós hiedelmet megrögzíteni. De ezt az utóbbit ép olyan nehéz
megdönteni, mint amilyen nehéz volt alapját megvetni. Leggyakrabban csak
erőszakos forradalmakkal vihető a változás keresztül. Sőt a
forradalmaknak is csak akkor van erre hatalmuk, ha a hiedelem már
elvesztette a lelkeken való uralmát. A forradalom ilyenkor arra való,
hogy teljesen elsöpörje azt, ami már körülbelül fölösleges volt, de a
szokás kényszerítő igája miatt még nem veszítette el végleg érvényét. A
kezdődő forradalmak voltaképen véget érő hiedelmek.

Valamely nagy hiedelem kimulásának napját könnyen meg lehet pontosan
állapítani; tudniillik akkor következik be, mikor értékét kezdik
kétségbevonni. Mivel minden nagy hiedelem fikció, csak úgy maradhat
fenn, ha vizsgálódásnak nincsen kitéve.

Sőt mikor már alapjában megrendült, még mindig megtartják hatalmukat a
belőle származó intézmények és csak lassan enyésznek el. Mikor aztán
végleg elveszette erejét, omlik össze hamarjában minden, amit
fenntartott. Egyetlen népnek sem volt módjában meggyőződéseit
változtatni anélkül, hogy egész művelődésének átalakítására ne lett
volna kárhoztatva.

Ez a módosítgatás mindaddig tart, míg elfogadásra alkalmas új, általános
nézetet nem talál; addig kénytelen az anarchia állapotában maradni. Az
általános meggyőződések szükségszerű támasztékai a művelődésnek. Ezek
adnak irányt az eszméknek, s csak ezek tudnak hitet inspirálni és
kötelességet teremteni.

A népek mindig érezték az általános hiedelmek hasznát és ösztönszerűleg
megértették, hogy eltűnésük sülyedésük óráját jelenti. Róma fanatikus
kultusza a rómaiak számára azt a hitet jelentette, mely őket a világ
uraivá tette, s mikor ez a hit megszűnt, Rómának vesznie kellett. A
barbárok is, kik letörték a római műveltséget, csak mikor közös
nézetekre tettek szert és bizonyos összetartozást értek el, juthattak ki
az anarchiából.

Nem ok nélkül van, hogy a népek mindig türelmetlenül védik
meggyőződéseiket. Ha gáncsolható is bölcseleti szempontból ez a
türelmetlenség, a népek életében egyik legszükségesebb erény. A középkor
a nagy hiedelmek megszilárdításáért és fenntartásáért mennyi máglyát
emelt, hány feltaláló és újító halt meg kétségbeesésben, ha kikerülhette
büntetését. Ezeknek megvédelmezéséért forgatták föl a világot annyiszor,
és halt meg annyi millió ember a csatamezőkön, és fog még meghalni.

Nagy nehézségekkel jár egy általános hitnek alapját megvetni, de mikor
biztosan meg van alapozva, hatalma legyőzhetetlen; és bármennyire hamis
bölcseletileg, megnyeri a legkiválóbb elméknek tiszteletét is. Vajjon
Európa népei nem tartották megdönthetetlen igazságoknak több mint
tizenöt évszázad óta a vallásos legendákat, melyek közelebbről tekintve,
épolyan barbárok,[23] mint a Moloch-kultusz? Évszázadokon keresztül nem
vették észre annak a legendának borzalmas esztelenségét, hogy egy Isten,
egyik teremtményének engedetlenségeért saját fia szörnyű
kínszenvedéseivel áll bosszút. A legkiválóbb szellemek, egy Galilei, egy
Newton, egy Leibnitz, még egy pillanatig sem tételezték fel, hogy
ezeknek a dogmáknak igazságát kétségbe lehetne vonni. Semmi sem mutatja
jobban a nagy hiedelmek által teremtett hipnózist, de semmi sem
bizonyítja jobban elménk szégyenletes korlátoltságát sem.

Amint egy új dogma beleplántálódott a tömegek lelkébe, ez inspirálja
intézményeiket, művészetüket és maguktartását. A lelkekre gyakorolt
hatalma ilyenkor korlátlan. A tett emberei csak megvalósításáról
álmodoznak, a törvényhozók alkalmazásán fáradoznak, a bölcsészek,
művészek, írók azzal foglalatoskodnak, hogy különböző formákba áttegyék.

Az alapvető hiedelemből eredhetnek a járulékos momentán hiedelmek, de az
alapnézetnek bélyegét mindig magukon viselik. Az egyiptomi civilizáció,
a középkori európai és az arab mohamedán civilizáció csekély számú
vallásos hiedelemből erednek, ez rányomta bélyegét ezeknek a
civilizációknak legkisebb elemeire is, és rögtön felismerhetők.

Ezeknek az általános nézeteknek tulajdonítható, hogy az emberek minden
korban körül vannak véve a hagyományoknak, nézeteknek, szokásoknak
hálójától, ettől az igától nem tudnak szabadulni, s ez teszi őket
annyira egymáshoz hasonlóvá. Az embereket főképen ezekből az általános
nézetekből eredő nézetek és szokások irányítják. Ezek szabályozzák a
lényünkhöz tartozó legaprólékosabb mozzanatokat és a legfüggetlenebb
elme sem gondol arra, hogy magát ez alól kivonja. Az az igazi zsarnok,
amely tudattalanul lebilincseli a lelkeket, mert ez az egyedüli, amely
ellen nem lehet küzdeni. Tiberius Dzsingiszkhan, Napoleon kétségkívül
borzasztó zsarnokok boltak, de Mózes, Buddha, Jézus, Mohamed, Luther,
még sírjukban is sokkal nagyobb deszpotizmust gyakoroltak a lelkekre.
Egy összeesküvés letaszíthatja a zsarnokot, de mit tehet a szilárd
hittel szemben. A katolicizmus ellen való heves küzdelemben, ámbár a
tömegek látszólag vele tartottak, és a rombolásban az inkvizíció
könyörtelen eszközei alkalmaztattak, ami nagy forradalmunk maradt a
vesztes. Az igazi zsarnokok, kiket az emberiség megismert, mindig a
holtak árnyai vagy általuk teremtett illuziók voltak.

Az általános hiedelmek gyakori tudományos lehetetlensége sohasem volt
akadálya diadaluknak. Sőt ez a diadal csak oly feltétel alatt, úgy
látszik lehetségesnek, ha bizonyos titokzatos lehetetlenséget foglalnak
magukban. A szocialista dogmák nyilvánvaló gyönge oldala nem akadály
abban, hogy a tömegek lelkén diadalmaskodjék. A valódi alantassága az
összes vallásos hiedelmekkel szemben csak ebben áll: az eszményi
boldogság, amit ez utóbbiak igérnek, csak a jövő életben valósul meg és
ezt a megvalósulást senki sem tudja bizonyítani. Mivel pedig a
szocialisták szerint való eszményi boldogságnak a földön kell
megvalósulnia, a megvalósítás első kísérletei után rögtön ki fog derülni
az igéret hiábavalósága, s az új hit azonnal elveszti minden
presztizsét. Hatalma csak addig a napig fog növekedni, ameddig diadala
után hozzálát a gyakorlati megvalósításhoz. Ez az oka, hogy az új
vallás, ha destruktiv szerepe van is kezdetben, mint a többinek, nem fog
majd tudni alkotni, mint amazok.


2. §. _A tömegek változó nézetei._

Az állandó hiedelmek fölött, melyeknek hatalmát az előbb kimutattuk, van
az állandóan keletkező és elmuló vélemények, eszmék és gondolatok
rétege. Némelyik csak egy napig tart és legjelentékenyebbek is alig élik
túl egy nemzedék életét. Már megjegyeztük, hogy a felszínre jövő
változások ezeknél a véleményeknél sokkal inkább felszínesek, mint
valódiak, és hogy mindig a faji sajátságok lenyomatát viselik magukon.
Mikor például a mi országunk politikai intézményeit vizsgáltuk, szemmel
láthatóvá tettük, hogy a látszólag legellentétesebb pártoknál: a
monarchistáknál, imperialistáknál, szocialistáknál stb., van egy
teljesen azonos eszme, és hogy ez az eszmény a mi fajunk lelki alkatával
függ össze, mert más fajoknál hasonló nevek alatt, homlokegyenest
ellenkező eszményt találunk. Mert nem a nézeteknek adott név, sem a
csalóka alkalmazás nem változtatja meg a dolgok lényegét. A forradalom
polgárai, teljesen elmerülve a latin irodalomba, és a római
köztársaságra szegezve szemüket, átvették annak törvényeit, fasceseit és
tógáit, és igyekeztek utánozni intézményeit és példáit, nem lettek
rómaiakká azért, mert egy hatalmas történelmi szuggesztiónak uralma
alatt álltak. A filozófus feladata kutatni, hogy a látszólagos
változások alatt mi az állandó a régi hiedelmekben és elkülöníteni azt,
ami a vélemények mozgó folyamatában az általános hiedelmek és a faji
lélek által határoztatik meg.

Filozófiai kritérium nélkül azt hihetnénk, hogy a tömegek politikai és
vallásos nézeteiket folytonosan és önkényesen váltogatják. Az egész
politikai, vallás, művészet- és irodalomtörténet látszólag valóban ezt
bizonyítja.

Vegyük például a mi történelmünknek egy rövid korszakát, csak 1790-től
1820-ig; mindössze harminc év, egy nemzedék ideje. Itt látjuk, hogy a
kezdetben monarchikus tömegek forradalmiakká majd imperialistákká, végül
ismét monarchikusokká lettek. Ami pedig a vallást illeti, ugyanazon idő
alatt a katolicizmusból átmentek az istentagadásba, majd a deismusba,
végül ismét visszatértek a katolicizmus legtúlzottabb formáihoz. És ezek
nemcsak a tömegek voltak, hanem époly mértékben vezetőik is.
Meglepetéssel látjuk, hogy azok a nagy konventisták, a királyok esküdt
ellenségei, kik sem istenekről, sem urakról nem akartak tudni,
legalázatosabb szolgái lettek Napoleonnak, azután pedig kegyesen vitték
a gyertyákat a körmeneteken XVIII. Lajos alatt.

És a tömegnézetekben milyen változások mentek végbe a következő hetven
év alatt. Ennek a századnak kezdetén még «perfid Anglia» Napoleon
örökösei alatt Franciaország szövetségese lett; Oroszországot, melyet
kétszer megszálltunk, amely annyira örült a mi utolsó vereségeinknek,
egyszerre csak barátnak tekintették.

Az irodalomban, művészetben, a bölcseletben még gyorsabb a nézetek
váltakozása. Egymás után keletkeznek és tűnnek el a romanticizmus,
naturalizmus és miszticizmus. A tegnap még dicsőített művészeket és
írókat holnap már mélységesen megvetik.

De mit látunk, ha elemezzük mindezeket a látszólag oly mély
változásokat? Mindazok, amelyek az általános nézetekkel és faji
érzelmekkel ellentétben vannak, csak mulékonyak, s az eltérített folyó
csakhamar megtalálja ismét medrét. Azok a nézetek, melyek nem
kapcsolódnak valamely alaphithez, vagy faji érzelemhez, s következőleg
semmi állandóságuk nem lehet, ki vannak téve minden esetlegességnek, –
vagy mondjuk – a környezet legcsekélyebb változásának. Mindig
pillanatnyiak, mert a szuggesztiónak és lelki infekciónak köszönik
létüket. Keletkeznek és elmulnak, néha époly gyorsan, mint a szél
alakította homokzátony a tenger partján.

A tömegek mulékony nézeteinek száma napjainkban olyan nagy, amilyen még
sohasem volt; ennek pedig három különböző oka van:

Az első, hogy a régi meggyőződések hova-tovább elveszítve uralmukat, nem
működnek közre többé abban, hogy mint eddig, határozott irányt adjanak
nekik. A kiszorult alapnézeteket egy sereg különálló nézet helyettesíti,
s ezeknek sem multjuk, sem jövőjük nincs.

A második ok az, hogy, mivel a tömegek hatalma növekszik, de mindinkább
hiányzik, ami ellensúlyozná, a gondolatok e túlságba menő csapongásának
semmi sem áll útjában.

A harmadik ok végre az, hogy az újabban annyira terjedő napisajtó, a
legellentétesebb nézeteket tárja szüntelen a tömegek elé. A
szuggesztiókat, amit az egyik fölkelt, csakhamar lerontják az ellentétes
szuggesztiók. Ennek az eredménye, hogy egyetlen vélemény sem tud
széltében elterjedni, és hogy csak mulékony léte van. Megszünik mielőtt
annyira el tudna terjedni, hogy általánossá lehetne.

E különböző okok egy új világtörténelmi jelenséget eredményeztek – s ez
teljesen jellemző korunkra – értem azt, hogy a kormányok nem tudják a
közvéleményt irányítani.

Eddig, és még nem is olyan régen, a kormányok tevékenysége, néhány író
és a kevés számú újság voltak a közvélemény igazi szabályozói. Ma már az
írók elvesztették minden befolyásukat, s az újságok csak visszahatnak a
közvéleményre. Ami az államférfiakat illeti, távol attól, hogy
irányítsanak, a közvéleményt igyekeznek követni. Rettegnek a
közvéleménytől, amely nem egyszer a terrorig megy és megfosztja őket
minden határozott magatartástól.

Mind nagyobb tért nyer az a törekvés, hogy a tömegek véleménye legyen a
politika legfőbb szabályozója. Ma már annyira ment, hogy szövetségeket
csikar ki, mint ezt újabban az orosz szövetségnél láttuk, mely kizárólag
népies mozgalom eredménye. Nagyon érdekes jelenség látni, hogy
napjainkban a pápák, királyok és császárok alávetik magukat az interview
szokásának, hogy egy adott kérdésről való véleményüket a tömegek
ítéletének előterjesszék. Valamikor lehetett mondani, hogy a politika
nem érzelem dolga. Elmondhatjuk-e ma, mikor mind jobban a változékony
tömegek ösztönei az irányadók, kik nem ismernek észszerűséget és az
érzelem egyedüli irányítójuk?

Ami a napi sajtót illeti, a közvélemény egykori irányítóját, kénytelen
volt meghátrálni a tömegek hatalma előtt, épúgy mint a kormányok.
Bizonyos, hogy még jelentékeny hatalma van, de csak azért, mert
kizárólag a tömegvéleményeknek és folytonos változásaiknak visszhangja.
Egyszerű információ-ügynökség lett és lemondott arról, hogy valamely
gondolatnak vagy tannak terjesztője legyen. Követi a közszellem minden
hullámzását, és erre a verseny szükségletei kötelezik, mert különben
elveszti olvasóit. A régi méltóságos és befolyásos organumok, mint a
_Constitutionnel_, a _Débats_, a _Siécle_, melyeket az előbbi nemzedék
olyan kegyesen hallgatott, mint valami orákulumot, eltűntek vagy
információs szervekké lőnek, feleresztve mulatságos krónikával,
mindennapi pletykákkal és pénzügyi reklámokkal. Melyik újság elég gazdag
ma ahhoz, hogy szerkesztőinek személyes véleményt is megengedjen és
mennyi súlya lesz ezeknek a véleményeknek az olvasóknál, akik csak
értesíttetni vagy mulattatni akarják magukat és akik minden ajánlás
mögött spekulációt sejtenek. A kritikának nincs többé hatalma,
forgalomba hozni egy könyvet vagy színdarabot. Árthat nekik, de nem
használ. Az újságok teljesen tudatában vannak annak, hogyha hiábavaló
minden bírálat és személyes vélemény, szűkebb teret adnak az irodalmi
bírálatoknak, és csak a könyv címének és néhány reklámsornak közlésére
szorítkoznak, és valószínű, hogy húsz év mulva így lesz a szinházi
kritikával is.

A közvélemény kikémlelése lett manapság a sajtó és a kormányok
tulajdonképeni foglalkozása. Szüntelen azt tudakolják, hogy milyen
hatást keltett valamely esemény, törvényjavaslat, beszéd; a dolog nem
könnyű, mert semmi sem ingadozóbb és változékonyabb, mint a tömegek
véleménye és semmi sem gyakoribb, mint azt látni, hogy átokkal sujtják
azt, amit még tegnap dicsőítettek.

A közvélemény irányításának ez a teljes hiánya és ugyanakkor az
általános hiedelmek megbomlása végre minden meggyőződés teljes
szétmállását eredményezte és a tömegek növekvő közönyösségét mindennel
szemben, ami nem érinti épen az ő közvetlen érdekeiket. A tanok, mint
aminők a szocializmus, meggyőződéses védelmezőkre csak a teljesen
tanulatlan osztályokban találnak: mint például a bányászok és gyári
munkások. A kispolgár, a kézműves, kik már valamennyire tanultak,
teljesen szkeptikusok, vagy ingadozók.

A harminc év óta tartó fejlődés meglepő. Az előbbi korszakban, még nem
is régen, a véleményeknek volt bizonyos általános iránya; bizonyos
alapvető hiedelmeknek elfogadásából eredtek. Már azáltal, hogy valaki
monarchista volt, voltak neki a történelemben épúgy, mint a tudományban
szükségképen biztos és jól megkülönböztetett gondolatai és a miatt, hogy
republikánus volt, nézetei ellenkezők voltak. A monarchista biztosan
tudta, hogy az ember nem származik a majomtól, és a republikánus nem
kevésbbé jól tudta, hogy abból származik. A monarchistának borzalommal
kellett beszélni a forradalomról, a republikánusnak tisztelettel. Voltak
nevek, mint például Robespierre és Marat neve, melyeket gyanakvó arccal
kellett kiejteni, és voltak nevek, más mint Caesar, Augustus, Napoleon,
melyeket csak gyalázva lehetett kimondani. Egész a mi Sorbonne-unkig a
történetnek ez a gyerekes felfogása volt általános.[24]

Napjainkban a vitatkozás és boncolgatás miatt minden vélemény
elvesztette tekintélyét; élük csakhamar elkopik és csak azokból maradt
kevés, melyek szenvedélyt kelthetnek bennünk. A mai embert mindjobban
megszállja a közönyösség.

A nézeteknek ez általános kimerülésén ne nagyon siránkozzunk. Nem lehet
kétségbe vonni, hogy ez a dekadencia jele valamely nép életében. De
bizonyos, hogy a látnokoknak, apostoloknak, a vezetőknek, szóval a
meggyőződötteknek egészen más erejük van, mint a tagadóknak, a
kritikusoknak és közömbösöknek; de ne felejtsük el, hogyha a tömegek mai
hatalma folytán csak egyetlen vélemény is elég presztizsre tud szert
tenni, hogy érvényesüljön, ennek olyan zsarnoki hatalma lesz majd, hogy
csakhamar minden meghajol előtte és a szabad véleménynyilvánítás korának
jó hosszú időre vége lesz.

A tömegek néha a békés urakat képviselik, mint amilyenek időnként
Tiberius és Heliogabal voltak; de dühös kedélyállapotban is vannak. Ha
valamely civilizáció kezük ügyébe kerül, csak véletlennek lehet
tulajdonítani, ha sokáig fennmarad. Ha még valami föltarthatná egy
kevéssé a sülyedés óráját, ez nem lehetne más, csak a nézetek
legszélsőbb változékonysága, s a tömegek növekvő közönyössége minden
általános vélemény iránt.



HARMADIK KÖNYV.  A TÖMEGEK OSZTÁLYOZÁSA ÉS A KÜLÖNBÖZŐ TÖMEG KATEGORIÁK
LEÍRÁSA


ELSŐ FEJEZET.  A tömegek osztályozása.

_A tömegek általános felosztása._ – Osztályozásuk. – 1. §. _A heterogén
tömegek._ – Differenciálódásuk módja. – A faj befolyása. – A tömeglélek
annál gyöngébb, minél erősebb a faji lélek. – A faji lélek a civilizáció
állapotát, a tömeglélek a barbárság állapotát reperzentálja. – 2. §. _A
homogén tömegek._ – A homogén tömegek felosztása. – Szekták, kasztok,
osztályok.

Ebben a munkában előadtuk a pszichológiai tömegek általános
alapjellemvonásait. Hátra van, hogy kimutassuk azokat a járulékos
különös jellemvonásokat, melyeket a sokaság különböző kategóriái vesznek
magukra akkor, amidőn megfelelő izgalom hatása alatt tömeggé egyesülnek.
Most néhány szóval a tömegek osztályozását adjuk elő.

Kiinduló pontunk lesz az egyszerű sokaság. A legközönségesebb formája
akkor van adva, amikor különböző fajokhoz tartozó egyénekből van
összetéve. Nincs köztük más közös kapocs, mint egy főnöknek félig-meddig
elismert akarata. Az ilyen sokaságnak a legkülönbözőbb fajokhoz tartozó
barbárok adják típusát, kik évszázadokon keresztül támadták a római
birodalmat.

E különböző fajokhoz tartozó sokaságoknál magasabb fokon állnak azok,
melyek bizonyos tényezők befolyása alatt bizonyos közös jellemvonásokat
értek el és végre fajjá alakultak. Ezek alkalom adtán a tömegek
speciális jellemvonásait tüntetik fel, de ezeket a jellemvonásokat még
elfedik valamennyire a faji sajátságok.

A tömegeknek ez a két kategóriája e munkában fejtegetett tényezők
befolyása alatt organizált vagy lélektani tömeggé alakulhat. Ezeket az
organizált tömegeket következőképen osztjuk föl:

A) _Heterogén tömegek._


1. _Anonim tömegek_ (például az utcai csődületek).

2. _Nem anonim tömegek_ (esküdtszékek, parlamenti gyűlések stb.).

B) _Homogén tömegek._


1. _Szekták_ (politikai szekták, vallásos szekták stb.).

2. _Kasztok_ (katonák, papok és munkáskasztok stb.).

3. _Osztályok_ (nyárspolgárosztály, parasztosztály stb.).

Előadjuk néhány szóval ezeknek a különböző tömegkategóriáknak
megkülönböztető jellemvonásait.


1. §. _A heterogén tömegek._

Az ide tartozó sokaságok azok, melyeknek jellemvonásait e kötetben már
tanulmányoztuk. Képződhetnek bármiféle egyénekből, tekintet nélkül
foglalkozásukra és értelmi állapotukra.

Most már tudjuk, hogy az emberek azáltal, hogy működő tömeggé
egyesültek, az ő kollektív pszichologiájuk lényegében eltér egyéni
lélektanuktól és értelmiségük nem vonja ki őket e differenciálódás alól.
Láttuk, hogy a sokaságnál az értelemnek nincs jelentősége. Csak a
tudattalan érzelmek működnek.

Egyik alapvető tényező, a faj, a különböző heterogén tömegeket élesen
elkülöníti.

Már több ízben visszatértünk a faj szerepére, kimutatván, hogy egyike az
emberi cselekvést befolyásoló leghatalmasabb tényezőknek. Hatása a
tömegsajátságok közt is mutatkozik. Egy különböző egyénekből álló tömeg,
de ha ezek mindnyájan angolok vagy kínaiak, nagyban különbözik egy
másik, szintén különféle, de más-más fajhoz tartozó egyénekből álló
tömegtől, például ha azok oroszok, franciák vagy spanyolok.

A nagy eltérések, melyeket az öröklött lelki alkat teremt az emberek
érzés- és gondolkodásmódjában, rögtön napfényre jönnek, ha bizonyos,
ámbár ritka körülmények egy tömeggé egyesítenek, körülbelül egyenlő
arányban, különböző nemzetiségű egyéneket, még ha látszólag azonos
érdekek hozták is össze őket. A szocialisták kísérletei, hogy minden
ország munkásságának képviselői egy nagy kongresszuson egyesüljenek,
mindig a leghevesebb viszályokkal végződtek. Valamely román tömeg,
bármilyen forradalminak vagy maradinak gondoljuk is, követeléseinek
teljesítése végett állami közbenjáráshoz fog fordulni. Mindig
centralizáló és többé-kevésbé monarchikus. Az angol vagy amerikai tömeg
pedig, ellenkezőleg, nem tud az államról és a magánkezdeményezésre
apellál. A francia tömeg mindennél többet ad az egyenlőségre, az angol
tömeg pedig a szabadságra. Kiváltképen a faji különbség okozta, hogy a
szocializmusnak és demokráciának annyi alakulata van, mint amennyi
nemzet van.

A faji lélek teljesen uralkodik a tömeg lelkén. Ez az a hatalmas
szubsztrátum, mely ingadozásaikat határok közé szorítja. Fontos
törvénynek kell tekintenünk, hogy _a tömegek alantasabb jellemvonásai
annál kevésbé élesednek ki, minél erősebb a faji lélek_. A tömegek
szerepe és uralma barbárság vagy visszatérés a barbárságba. Csak egy
bizonyos szilárdan organizált szellem elérése által történhetik, hogy a
faj mindinkább kijut a tömegek öntudatlan hatalmából s kivergődik a
barbárság állapotából.

A faj határain kívül egyetlen helyes osztályozása a tömegeknek
elkülöníteni őket anonim tömegekre, mint például az utcai csődületek és
nem anonim tömegekre, például a határozatokat hozó gyűlések,
esküdtszékek stb. A felelősség érzete elenyészik az elsőnél és
kifejlődik a másodiknál, s ez szabja meg tetteiknek gyakran nagyon
különböző irányát.


2. §. _A homogén tömegek._

Homogén tömegek alá foglaljuk: 1. _a szektákat;_ 2. _a kasztokat;_ 3.
_az osztályokat_.

A szekta az első foka a homogén tömegek organizálódásának. Ide olyan
egyének tartoznak, kiket a nevelés, foglalkozás és környezet erősen
elkülönít egymástól és egyetlen összekötőkapocs köztük valamely
hiedelem. Ilyenek például a vallásos és politikai szekták.

A kaszt a legmagasabb foka a szerveződésnek, amire csak tömeg képes. Míg
a szekta a legkülönbözőbb nevelésű, foglalkozású és környezetből való
egyéneket foglal magában, és a hiedelmek közössége tartja őket össze, a
kaszt olyan egyénekből áll, kiknek ugyanaz a foglalkozásuk, következőleg
a nevelésük és környezetük is többé-kebésbé hasonló. Ilyen például a
katonai és papi kaszt.

Az osztályok különböző származású egyének egyesüléséből alakulnak, nem a
hit közössége révén, mint a szekták tagjai, sem a hivatásos foglalkozás
közössége által, mint ezt a kasztok tagjainál láttuk, hanem bizonyos
érdek, életmód és hasonló nevelés tartja őket össze. Ilyenek például a
nyárspolgárosztály, földmívesosztály stb.

Mivel ebben a munkámban csak a heterogén tömegekkel foglalkozom, és a
homogén tömegekről (szekták, kasztok, osztályok) szóló tanulmányt
megtartom egy másik munka számára, ezért ez utóbbiak jellemvonásainál
itt tovább nem időzöm, s most csak a heterogén tömegek néhány típusként
kiszemelt osztályával foglalkozom.


MÁSODIK FEJEZET.  Az úgynevezett tömegbűntények.

Az úgynevezett tömegbűntények. – A tömeg törvény szerint és nem
lélektanilag bűnös. – A tömegek tetteinek teljes tudattalansága. –
Különböző példák. – A septembriseur-ök lélektana. – Gondolkodásmódjuk,
érzékenysésük, erkölcsiségük.

A tömegeket némely esetben nem könnyű bűnösöknek nyilvánítani, mert
bizonyos ideig tartó izgalom után szuggesztióktól vezetett tudattalan
gépekké lesznek. Csak azért tartom meg ezt a helytelen kitételt, mert
újabb pszichológiai munkák általánossá tették. A tömegeknek bizonyos
tettei kétségkívül bűntények, ha magukban vesszük, de csak olyan
értelemben, mint annak a tigrisnek tette, amely felfal egy hindut, de
előbb szétmarcangoltatta kölykeivel, hogy őket mulattassa.

A tömegbűntényeknél általában hatalmas szuggesztió szolgál indító okul,
és a résztvevő egyéneket annyira áthatotta, hogy mintegy kötelességnek
tettek eleget; ez tehát nem közönséges bűntény esete.

Ezt bizonyítja a tömegek által véghezvitt bűntények története.

Tipikus példaképen idézhetjük Launaynak, a Bastille parancsnokának
meggyilkoltatását. Mikor az erődöt bevették, a parancsnokot minden
oldalról ütni kezdte a körülötte levő rendkívül fölizgatott tömeg.
Indítványozták, hogy akasszák föl, vágják le a fejét, vagy ló farkához
kössék. Kiszabadítva magát, vigyázatlanságból a körülállók egyikét
megrúgta. Erre azzal a rögtön elfogadott indítvánnyal állt elő valaki,
hogy az vágja el a parancsnok nyakát, aki a rúgást kapta.

«Ez állásnélküli szakács volt, egyik bámészkodó, ki azért ment a
Bastillehoz, hogy lássa, mi történik, s azt gondolta – mivel ez a nézet
általános volt – hogy ez hazafias cselekedet, sőt hitte, hogy legalább
is érdemrendre lesz méltó, ha ilyen szörnyűséget elkövet. Egy neki adott
karddal rávágott a meztelen nyakra. De az életlen kard nem fogott,
kivesz hát a zsebéből egy fekete nyelű kést (és mert szakácsminőségben
tudott húst vágni) és szerencsésen elvégezte az operációt.»

Itt világosan látjuk az előzményekben előadott folyamatot. Engedelmesség
egy szuggesztiónak, mely annál erősebb, minél kollektivebb; a gyilkos
meg van győződve, hogy tette nagyon dícséretreméltó, s a meggyőződés
természetesebb abban a mértékben, amint polgártársai helyeslésével
találkozik. Az ilyen tettet bűnösnek lehet minősíteni törvényileg, de
nem lélektanilag.

Az úgynevezett bűnöző tömegek általános jellemvonásai pontosan azok,
melyeket az összes tömegeknél megállapítottunk: szuggerálhatóság,
hiszékenység, változékonyság, a jó vagy rossz érzelmek túlzottsága, a
moralitás bizonyos formáinak nyilvánulása stb.

Ezeket a jellemvonásokat megtaláljuk azon tömegek egyikénél, akik
történetünkben a legszomorúbb emléket hagytak maguk után; t. i. a
septembriseur-öknél. Ezek különben számos hasonlóságot mutatnak a Szent
Bertalan-éj végrehajtóival. A részleteket Taine előadásából veszem, aki
egykorú emlékiratokból merített.

Hogy ki adta a parancsot vagy szuggesztiót a börtönök kiürítésére és a
foglyok lemészárolására, nem lehet biztosan tudni. Akár Danton volt,
mint gyanítható, akár más, nem fontos. A bennünket érdeklő tény a
hatalmas szuggesztió, mely a gyilkolással megbízott tömeget elfogta.

A gyilkosok tömege körülbelül háromszáz emberből állt és a heterogén
tömeg teljes típusát alkotta. Eltekintve a csekély számú hivatásos
csavargótól, szatócsokból és mindenfajta kézművesekből állott, úgymint:
csizmadiákból, lakatosokból, parókakészítőkből, kőművesekből,
alkalmazottakból, szolgálattevő emberekből stb. A rájuk ható szuggesztió
befolyása alatt teljesen meg voltak győződve, mint a föntebb említett
szakács, hogy hazafias kötelességet teljesítenek. Kettős funkciót
végeztek, tudniillik a bíró és hóhér funkcióját, de egyáltalában nem
tartották magukat bűnösöknek.

Áthatva kötelességük fontosságától, hamarjában valami itélőszék félét
csinálnak s azonnal előtünik a tömegek együgyű észjárása és nem kevésbé
együgyű méltányossága. A vádlottak jelentékeny számát tekintve, rögtön
elhatározták, hogy a nemeseket, papokat, tiszteket, a király szolgáit,
szóval mindazokat az egyéneket, akiknek társadalmi állása bűnjel a jó
hazafi szemében, halomra gyilkolják, anélkül, hogy szükség volna
tulajdonképeni határozatra. A többieket külső és tekintély szerint
itélték el. Miután a tömeg csekélyfokú lelkiismeretének ily módon eleget
tettek, hozzáfoghattak törvényesen a gyilkoláshoz, szabad folyást
engedve vad ösztöneiknek – melynek eredetét már kimutattam – és melyet
az együttesség mindig magas fokra emel. Ez nem akadályozza meg őket
abban, hogy ugyanakkor ellenkező érzelmeket is ne nyilvánítsanak, mint
pl. az érzékenység, s ez gyakran époly szélsőséges, mint a vadság, ami
szintén szabály a tömegeknél.

«Meg van bennük a párisi munkás erős rokonszenve és hirtelen
érzékenysége. Amint az apátságban megtudta egyik szövetséges, hogy a
foglyoknak huszonhat órán át nem adtak vizet, meg akarta ölni a hanyag
fogházőrt és azt meg is tette volna, ha a foglyok nem könyörögtek volna.
Mikor az egyik foglyot (a rögtönzött itélőszéktől) szabadon bocsátották,
az őrök és hóhérok mindnyájan megölelték és viharosan üdvözölték, azután
visszatértek a többieket halomra gyilkolni. Az öldöklés közben nem
hiányzott bizonyos szeretetreméltó vidámság. Táncoltak és énekeltek a
holttestek körül, padokkal kínálva «a hölgyeket», kik boldogok voltak,
hogy láthatják az arisztokkraták legyilkolását. Bizonyítékát adták még
egy különös előzékenységnek. Az apátságban egyik gyilkos panaszt emelt,
hogy a távol ülő nők rosszul látnak és hogy a jelenlevők közül csak
néhánynak jut az az élvezet, hogy az arisztokratákat vághassa;
helyeselve az észrevételt, elhatározták, hogy a gyilkosok két sorfala
között kell átmenni az áldozatoknak és csak kardlappal volt szabad ütni
őket, hogy nyújtsák a büntetést. Az erődben teljesen levetkőztetve az
áldozatokat, vagy félóráig aprították őket, végre mikor mindenki látta,
fölkoncolták őket.

A gyilkosok különben nagyon szőrszálhasogatók voltak és bizonyságot
tettek erkölcsiségükről, melyre már rámutattunk a tömegeknél. Az
áldozatok pénzét és ékszereit visszautasították és lerakták a bizottság
asztalára.

A körültekintő észnek kezdetleges és a tömeglélekre jellemző formáit
minden tettükben megtaláljuk. Miután a nemzetnek 1200 vagy 1500
ellenségét ily módon eltették láb alól, megjegyezte valaki, – s hatott a
szuggesztió, – hogy a többi foglyokat, kik vén koldusok, csavargók és
fiatal gonosztevők voltak, és voltaképen csak haszontalan
kenyérfogyasztók, jó volna szélnek ereszteni. Különben a nép ellenségei
közül is kell köztük lenni, ilyen például egy bizonyos Delarue nevű
asszony, egy méregkeverő özvegye. «Az már bizonyosan megdühödött a
börtönben és ha tehetné, fölgyújtaná Párist; kellett már mondania;
mondta is. Végezni kell vele.» A bizonyítás kézzelfoghatónak látszott és
valamennyit együtt levágták, köztük vagy ötven tizenkét, tizenhét éves
gyermeket, kik még csak lehettek volna a nemzetnek ellenségei, tehát
kézzel fogható érdek lett volna szabadon bocsátani őket.

Egy heti munka után a gyilkosok befejezték működésüket és nyugalomra
gondolhattak. Szentül meg voltak győződve, hogy érdemeket szereztek a
hazának s a felsőbbségtől jutalmat követeltek; a túlbuzgók annyira
mentek, hogy érdemrendre vágyakoztak.

Az 1871-iki Commun története a megelőzőkhöz hasonló tényeket foglal
magában. A tömegek növekvő hatalma és a hatalmaknak előtte való
folytonos kapitulációja bizonyára még sok mást is hoz számunkra.


HARMADIK FEJEZET.  A törvényszéki esküdtek.

A törvényszéki esküdtek. – Az esküdtszékek általános jellemvonásai. – A
statisztika azt mutatja, hogy határozataik függetlenek összetételüktől.
– Hogyan befolyásolhatók az esküdtek. – A gondolkodás csekély
jelentősége. – A híres ügyvédek rábeszélési módszere. – A bűnök
természete, melyek iránt az esküdtszékek engedékenyek vagy szigorúak. –
Az esküdtszékek intézményének haszna; végzetes veszedelem volna, ha
helyüket hivatalnokokkal töltenék be.

Ezúttal, mivel nem tanulmányozhatjuk az esküdtszékek összes kategóriáit,
csak a legfontosabbat: a törvényszéki esküdtszékeket vizsgáljuk. Ezek az
esküdtek kitünő példáját nyújtják a heterogén nem anonim tömegeknek.
Megtaláljuk itt is a szuggerálhatóságot, a tudattalan érzelmek
túlnyomóságát, a gondolkodásra való csekély készséget s a vezetők
befolyását. stb. Ennek tanulmányozása közben alkalmunk lesz rámutatni a
tévedéseknek azokra az érdekes formáira, amit a kollektiv
pszichológiához nem értők szoktak elkövetni.

Az esküdtek mindenek előtt a legjobb bizonyítékát nyújtják annak, hogy
mily csekély jelentősége van a döntések szempontjából a tömeget alkotó
különböző egyének értelmi színvonalának Láttuk, hogy mikor egy
határozatot hozó testületet fölszólítanak, hogy mondjon véleményt egy
éppenséggel nem szakszerű kérdésben, az értelemnek semmi szerepe sincs;
és ha a testület tudósokból vagy művészekből áll, az egyesülésük puszta
ténye miatt az általános kérdésekről szóló véleményük nem fog
észrevehetően eltérni a kőmüvesekből és szatócsokból álló testület
véleményétől. Némely körben a hatóság gondosan megválogatta azokat az
egyéneket, akiket esküdtszéki tagnak meghívott, és a legműveltebb
osztályokból válogatták össze őket, mint a tanárok, hivatalnokok, írók
stb. Ma legtöbbnyire kiskereskedőkből, kézművesekből, alkalmazottakból
áll. És a statisztika a szakírók nagy csodálkozására azt mutatja, hogy
bármilyen volt is az esküdtszék összetétele, a határozat azonos volt.
Maguk a hatóságok bármennyire ellenségei is az esküdteknek, ennek a
megállapításnak exaktságát kénytelenek voltak elismerni. Ime, hogyan
nyilatkozik erről a tárgyról Berard des Glajeux, az esküdtszék volt
elnöke emlékirataiban:

«Az esküdtek kiválasztása ma voltakép a városi tanácsosok kezében van,
akik elfogadják vagy visszautasítják őket tetszésük szerint, a politikai
álláspontot követve és azt, hogy az ő pártjukhoz tartozó választók-e… A
kiválasztottak nagy része kereskedőkből áll, akik kisebb jelentőségüek,
sem hogy egykor megválasztották volna őket és hatósági alkalmazottakból…
És mivel a vélemények az ő bírói szerepükben mindenféle foglalkozási
ággal összekeverednek, s mivel a neofiták égnek a buzgóságtól, és a
legjobb akaratú emberek a legfonákabb helyzetekkel találkoznak, az
esküdtszékek szelleme nem változott: _verdiktjeik ugyanazok maradtak_.»

Az idézetből csak a következtetést hagyjuk meg, ami igaz, nem a
túlságosan is gyönge magyarázatot. Ezen a hibán nem kell nagyon
csodálkoznunk, mert a tömegek lélektanával és következőleg az
esküdtszékek lélektanával, amint látszik, leggyakrabban az ügyvédek és
hatóságok sincsenek tisztában. Ennek bizonyítékát találom az idézett író
által előadott azon tényben, hogy Lachaud, a legkiválóbb esküdszéki
ügyvédek egyike, rendszeresen élt a jogával, hogy a legképzettebb
egyéneket az esküdtszékből eltávolítsa. Nos hát a tapasztalat – egyedül
a tapasztalat – határozottan megmutatta, hogy ezek a visszautasítások
mennyire hiábavalók. Az is bizonyítja, hogy ma az igazságügyi
miniszterium és az ügyvédek – legalább is Párisban – erről teljesen
lemondtak; és amint des Glajeux megjegyezte, a verdiktek nem változtak,
«se nem jobbak, se nem rosszabbak.»

Mint minden tömeg, az esküdtek rendkívül befolyásolhatók érzelmekkel és
alig befolyásolhatók következtetésekkel. «Nem tudnak ellenállni – írja
egy ügyvéd – a szoptatós asszony vagy egy csapat árva láttára.» «Elég,
ha egy asszony tetszetős – írja des Glajeux – hogy megnyerje az
esküdtszék rokonszenvét.»

Könyörtelenek az olyan vétkek iránt, melyeknek ők maguk is ki lehetnek
téve – és ami a társadalomra legveszedelmesebb – az esküdtszékek
ellenkezőleg nagyon engedékenyek a szenvedélyből elkövetett bűnök iránt.
Ritkán szigorúak a rossz útra tért gyermekgyilkos lányok iránt, és még
kevésbé az elcsábított lány iránt, aki vitriollal egy kicsit nyakon önti
csábítóját, jól érezvén ösztönszerüleg, hogy ezek a vétkek kevésbé
veszedelmesek a társadalomra és hogy az olyan országban, ahol a törvény
nem védi az elcsábított leányokat, a bosszúálló vétke inkább hasznos,
mint káros, mert elijeszti a kezdeményezéstől az ezutáni csábítókat.[25]

Az esküdteket épúgy, mint a többi tömegeket túlságosan elvakítja a
presztizs és nagyon helyesen jegyzi meg des Glajeux esküdtszéki elnök,
hogy szervezetük nagyon demokratikus, de hajlamaik nagyon
arisztokratikusak: «A név, születés, nagy vagyon, tekintély, valamely
híres ügyvéd jelenléte, minden megkülönböztető és külső fényt adó dolog,
mind jelentékeny támasztékok a vádlottak kezében.»

Érzelmeikre hatni az esküdteknek és nagyon kevés fejtörést engedni
nekik, mint az összes tömegeknek vagy a következtetés kezdetleges
formáit alkalmazni, ez legyen az első gondja minden jó ügyvédnek. Egy
angol ügyvéd, ki híres volt az esküdtszéknél aratott sikereiről,
bebizonyította a hatásnak ezt a módját.

«A védőbeszéd elmondása közben alaposan megfigyelte az esküdteket. Ez a
kedvező pillanat. Az ügyvéd szimatoló ügyessége és gyakorlata
segítségével leolvassa az arcokról minden frázisnak, minden szónak
hatását, s ebből meríti következtetéseit. Erre azért kell súlyt
helyezni, hogy megismerje az ügy számára már előre megnyert tagokat. A
védő biztosítja őket egy kézmozdulattal, azután azokhoz a tagokhoz
fordul, kik láthatólag rossz hangulatban vannak, és iparkodik tőlük
megtudni, hogy miért vannak a vádlott ellen. Ez a munkának kényesebb
része, mert az igazságérzeten kívül számtalan okot lehet felhozni, hogy
egy embert elitélhessenek.»

Ez a néhány sor nagyon jól összegezi a szónoki művészet célját és
bizonyítja egyúttal azt is, hogy az elkészített beszéd mennyire
haszontalan, mert tudnia kell minden pillanatban módosítani a
kifejezéseket az elért hatás szerint.

A szónoknak nem szükséges a testület összes tagjaihoz fordulni, hanem
csak a hangadókhoz, akik majd az együttes véleményt befolyásolják. Mint
minden tömegben, itt is van néhány ember, aki vezeti a többit.
«Tapasztaltam – mondja a fentebb idézett ügyvéd – hogy elég, ha a
verdikt kimondásának percében egy vagy két erélyes ember a többit
magával ragadja.» Csak ezt a két vagy három embert kell ügyes
szuggesztióval meggyőzni. Mindig és mindenek előtt tetszeni kell nekik.
A tömegben levő ember, ha tetszését megnyertük, már meg van győzve és
úgy van hangolva, hogy minden előadott okot kitünőnek találjon. Egy
érdekes munkában találtam Lachaud-ról a következő anekdotát:

«Mint tudjuk, Lachaud, az esküdtekhez intézett beszéde közben nem vette
le a szemét két vagy három esküdtről, kikről tudta vagy érezte, hogy
befolyásosak, de rátartók. Általában sikerült neki a csökönyöseket
megnyerni. Hanem egyszer vidéken olyanra akadt, akit háromnegyed óráig
tartó érveléssel még nem sikerült lekenyerezni: ez pedig az első volt a
második padban, a hetedik esküdt. Ez még kételkedett. Hirtelen épen egy
szenvedélyes passzus közben Lachaud megállt és odafordult az esküdtszék
elnökéhez és így szólt: «Nem lehetne leereszteni az ablakfüggönyt; a
hetedik esküdt urat bántja a napfény.» A hetedik esküdt elpirult,
mosolygott és megköszönte. Ezzel megnyerte a védelemnek.

Újabb időben számos író, köztük több kiváló is, hevesen küzdött az
esküdtszék intézménye ellen, pedig ez az egyetlen mentsvárunk egy
felelőségtelen kasztnak valóban gyakori tévedései ellen.[26]

Egyik rész azt kivánja, hogy a legműveltebb osztályokból válasszák az
esküdteket; de már bebizonyítottuk, hogy a határozat ebben az esetben is
ép olyan lesz, mint a mostaniak. Mások az esküdtszék tévedései alapján
azt kivánják, hogy el kell törülni és bírákkal helyettesíteni. De hogy
feledkezhetnek meg arról, hogy az esküdtek szemére hányt itéleteket
mindig a birók követik el, mert amikor a vádlott az esküdtszék elé
kerül, már több hatóság megállapította bűnösségét: a vizsgálóbíró, az
államügyész, a vádtanács. Nem veszik észre, hogy ha a vádlottat a
hatóságok végleg elitélték volna az esküdtszék helyében, ártatlansága
bebizonyítására minden kilátást elvesztene. Az esküdtek tévedései
először a bírák tévedései voltak. Az ilyesmit egyedül az utóbbiak
rovására kell írnunk, mikor olyan borzasztó bírói itéletet látunk, mint
amilyen X. doktor elitélése volt, aki ellen egy rendkívül korlátolt
vizsgálóbíró eljárást indított egy félhülye lánynak feljelentésére, ki
az orvost azzal vádolta, hogy rajta 30 frankért magzatelhajtási műtétet
hajtott végre és a bagno-ba küldték volna, ha a felháborodott
közvélemény az államfőnél kegyelmet nem eszközöl ki számára. Az elitélt
iránt összes polgártársai részéről nyilvánuló tisztelet hozta napfényre
a goromba tévedést. Ezt maguk a bírók is elismerték, de a
kasztszellemből kifolyólag mindent elkövettek, hogy a kegyelem aláírását
megakadályozzák. Az összes hasonló esetekben az esküdtszék elhalmozva
technikai részletekkel, amihez nem ért, természetesen a bíróságra
hallgat, amely azt mondja, hogy ő az egész ügyben az összes apró
részletekbe behatoló hatóságok után indult. Kik hát a tévedésnek valódi
okozói? A bírók, vagy az esküdtek? Mi buzgón védjük az esküdteket. Ez
talán az egyetlen tömegkategória, melyet valamely egyéniség nem
helyettesíthet. Ez az egyetlen mérséklője a törvény szigorúságának, mely
egyenlő lévén mindenkivel szemben, elvi alapon vaknak kell lennie és nem
szabad ismernie eltérő eseteket. A bíró nem tud kegyelemről, csak a
törvény szövegét ismeri és hivatalos szigorúsággal egyformán bünteti a
rablógyilkost és a szegény leányt, kit csábítója faképnél hagyott és a
nyomor gyermekgyilkosságra vitt; addig az esküdtek ösztönszerűleg nagyon
jól érzik, hogy az elcsábított leány sokkal kevésbé bűnös, mint a
csábító, aki kikerülte a törvény kezét és méltó minden elnézésre.

Én, nagyon jól ismerve a kasztoknak és egyéb tömegeknek lélektanát,
egyetlen esetről sem tudok, ha hamis bűnvád alatt volnék, ahol nem az
esküdtekre bíznám inkább az ügyemet, mint a bírókra. Az előbbieknél
nagyon sok reményem volna a fölmentésre, míg emitt nagyon kevés. Féljünk
a tömegek hatalmától, de még jobban féljünk a kasztokétól. Az előbbiek
meggyőzhetők, de az utóbbiak megingathatatlanok.


NEGYEDIK FEJEZET.  A választó tömegek.

A választó tömegek általános jellemvonásai. – Hogyan történik a
rábeszélés. – A tulajdonságok, melyeknek meg kell lenni a jelöltben. – A
presztizs szüksége. – Hogyan van, hogy a parasztok és munkások ritkán
választják meg a közülük való jelölteket. – A szavak és formák befolyása
a választókra. – A választási küzdelmek általános képe. – Hogyan alakul
ki a választó véleménye. – A bizottságok hatalma. – A bizottságok a
zsarnokságot a legszélsőbb formákban képviselik. – A francia forradalom
bizottságai. – Az általános választójog gyönge lélektani értéke dacára
sem pótolható. – Hogyan van, hogy a szavazatok azonosak maradnak, ha a
választójogot egy bizonyos polgári osztályra korlátozzák is. – Mit
eredményezett az általános választójog az összes országokban.

A választó tömegek, vagyis a választásoknál bizonyos funkcióra
jogosított sokaságok, a heterogén tömegek közé tartoznak; de mikor csak
egy bizonyos tekintetben fejtenek ki működést, tudniillik választanak
több jelölt közül, az előbb leírt jellemvonások közül csak egynehányat
figyelhetünk meg náluk. A tömegek feltünőbben nyilvánuló sajátságai: a
gyönge készség a gondolkodásra, a bíráló ész hiánya, az izgékonyság,
hiszékenység és egyoldalúság. Határozataikban megtaláljuk a vezetők
befolyását, az előzményekben előszámlált tényezőknek: az állításnak,
ismétlésnek és lelki infekcióknak szerepét. Lássuk, hogyan nyerhetők
meg. A legsikeresebben alkalmazható eljárás világít a legjobban
pszichológiájukra.

Az első feltétel, hogy a jelöltnek presztizse legyen. A személyes
presztizst csak a vagyon presztizse pótolhatja. A tehetség pláne a
lángész, nem segítik elő a sikert.

A jelöltnél fődolog, hogy presztizse legyen, vagyis bizonyítás nélkül
tudjon tekintélyt parancsolni. Hogy a választók, kiknek nagy része
munkásokból vagy parasztokból kerül ki, oly ritkán választanak maguk
közül képviselőt, annek az az oka, hogy az ő társadalmi állapotukban
levő egyéneknek nincs náluk presztizse. Ha véletlenül maguk közül
választanak, a leggyakrabban mellékes okokból történik, például, hogy
ellene dolgozzanak valami nagy potentátnak, valamely gyártulajdonosnak,
akitől a választó folyton függő viszonyban van, s most az az illuzió
szállta meg, hogy egyszerre úrrá lett.

De a presztizs birtoka még nem elég a jelöltnek a sikerhez. A választó
sokat ad arra, hogyha hízelegnek becsvágyának és hiúságának; ne
rettenjen vissza a farkcsóválástól és ne legyen fukar a
legfantasztikusabb igéretekben. Ha munkás, ne tudjon mértéket tartani a
munkaadók szidásában és bántalmazásában. Ami pedig az ellenjelöltet
illeti, meg kell semmisíteni és az állítás, ismétlés és lelki infekció
fegyvereivel kell bebizonyítani, hogy a leghitványabb széltoló, akiről
mindenki tudja, hogy sok bűn terheli lelkiismeretét. Magától érthető,
hogy nem szabad semmiféle látszólagos bizonyítékokat felhozni. Ha a
tömegpszichológiát rosszul ismerő ellenfél megpróbálja érvekkel igazolni
magát, a helyett, hogy az állításra állítással felelne, távoli kilátása
sem lesz a győzelemre.

A jelölt írott programmja ne legyen túlságosan határozott, mert
ellenfelei később felhasználhatják ellene; szóbeli programmja pedig ne
ismerjen határt a túlzásban. A legrendkívülibb reformokat félelem nélkül
meg lehet igérni. Ezek a túlzások nagy pillanatnyi hatást idézhetnek
elő, s a jövőt illetőleg semmire sem köteleznek. Valóban állandóan
megfigyelték, hogy a választó sohasem gondolt arra, hogy megtudja, hogy
vajjon a megválasztott milyen mértékben teljesítette azt a programmot,
amire megválasztását alapította.

Itt fölismerjük a rábeszélés összes leírt tényezőit. Épúgy megleljük a
_szavaknak_ és _formáknak_ hatását, melyeknek roppant uralmát már
bebizonyítottuk. A szónok, ki bánni tud a tömegekkel, arra vezeti őket,
amerre akarja. Az ilyen kifejezések: az alávaló tőke, gaz
kizsákmányolók, csodálatos munkás, a vagyon szétosztása stb., mindig
ugyanazt a hatást idézik elő, ámbár egy kissé már elcsépelték. De ha a
jelölt új formát talál, melynek még nincs határozott értelme,
következőleg a legkülönbözőbb vágyakat keltheti, mulhatatlan a siker. Az
1873-iki véres spanyol forradalmat egy ilyen bonyolódott értelmű
varázsszó csinálta, amelyet mindenki saját felfogása szerint
értelmezhetett. Egy egykorú író elbeszélte ezeknek az emlékezetes
kifejezéseknek eredetét.

«A radikálisok felfedezték, hogy az egységes köztársaság álruhába
bújtattot monarchia, és hogy őket megörvendeztessék, a Cortez egyhangúan
proklamálta a szövetséges köztársaságot, úgy azonban, hogy a szavazók
azt sem tudták, mit szavaztak meg. De ez a kitétel az egész világot
elkápráztatta, ez valóságos mámor, őrjöngés volt. Mintha az erény és
boldogság uralmát alapították volna meg a földön. Ha egy republikánustól
ellensége megtagadta volna a föderálista címet, halálosan megsértve
érezte volna magát. Az utcán föl s alá rohantak az emberek, kiabálva:
_Salud y republica federal!_ Azután himnuszokban dicsőítették a szent
fegyelmetlenséget és a katonaság autonómiáját. Mi volt ez a szövetséges
köztársaság? Némelyek a tartományok emancipációját értettek alatta, az
Egyesült-Államokéhoz hasonló intézményeket, vagy a közigazgatás
decentralizációját; mások minden tekintély mellőzését látták benne és a
társadalmi likvidáció közeli megnyitását. A barcelóniai és andaluziai
szocialisták a községek teljes önállóságát hirdették, és követelték,
hogy Spanyolországban tízezer független községet kell alkotni és rögtön
eltörölni a katonaságot és csendőrséget. Mindjárt látták, hogy
harapódzik el a felkelés a déli tartományokban faluról-falura,
városról-városra. Mihelyt egy község közzétette _pronunciamento_-ját,
első gondja volt lerombolni a táviróvezetékeket és a vasutakat, hogy
megszűnjék minden összeköttetés szomszédaival és Madriddal. Egy
nyomorult fészek sem volt, amelyik a maga háza előtt ne akart volna
seperni. A federalizmus a brutális, gyujtogató, öldöklő kantonalizmusnak
csinált helyet és mindenütt véres saturnáliákkal ünnepelték.»

Ami azt a befolyást illeti, amit az észszerű következtetések
gyakorolhatnának a választó tömegek lelkületére, sohasem olvastunk még
választó gyűlésről szóló híradást, ha ezzel a kérdéssel nem vagyunk
tisztában. Cserélnek itt az emberek egymással állításokat, szitkokat,
néha még pofonokat is, de gondolatokat sohasem. Csak akkor lesz nyugalom
egy pillanatra, ha valamelyik gondolkozóbb résztvevő fogas kérdést intéz
a jelölthöz, ami mindig megörvendezteti a hallgatóságot. De nem tart
sokáig a békesség az ellenfelek között, mert a fő hangadó hangját
csakhamar elfojtja ellenfeleinek ordítása. A nyilvános gyűlések
mintájának lehet venni a következőt, amit száz egyforma közül vettem ki
a napilapokból:

«Mikor egyik rendező felhívta a jelenlevőket, hogy válasszanak elnököt,
kitört a vihar. Az anarchisták előrontottak, hogy a zavarban hatalmukba
kerítsék a szónoki emelvényt. A szocialisták erélyesen védték, majd
egymásnak rontottak, kölcsönösen kémnek, megvesztegetettnek csúfolták
egymást stb., egyik polgár kékre vert szemmel hagyta ott őket.

«Végre az emelvényt a zűrzavarban jól-rosszul felállították és a tribün
a X. társaságé maradt.

A szónok rátámadt a szocialistákra, kik félbeszakították beszédjét, azt
kiabálva: hülye, bitang, gazember. A szitkokra az X. társaság annak az
elméletnek kifejtésével felelt, hogy a szocialisták mindnyájan «barmok»
és «komédiások».

«Az allemanista-párt tegnap este a kereskedők termében, a Faubourg du
Temple-utcában nagy gyűlést tartott a munkásásg május elseji ünnepének
előkészítése végett. A jelszó volt: «Csend és nyugalom».

G. elvtárs a szocialistákat «bárgyúk»-nak és «szélhámosok»-nak festette.

Ezekre a szavakra a szónokok és hallgatók szidni kezdték egymást, majd
tettlegességre került a sor; székek, padok, asztalok stb. kerültek elő.»

Azt ne higyjük egy percig sem, hogy a vitatkozásnak e módja csak a
választók bizonyos osztályának sajátsága, és hogy társadalmi
helyzetükkel függ össze. A tárgyalás könnyen felveszi ezt a formát
minden sokaságban, akármilyen is az, még ha kizárólag egyetemet
végzettekből áll is. Kimutattam, hogy a tömeghez tartozó emberek a lelki
egyformaság felé hajlanak, és ez lépten-nyomon bebizonyítható. Ime egy
példa, egy híradás kivonata kizárólag egyetemi hallgatókból álló
gyűlésről; egyik napilapból vettem:

«A zavar mindnagyobb lett az est előrehaladtával. Nem hiszem, hogy csak
egy szónok is tudott volna mondani két frázist félbeszakítás nélkül.
Minden pillanatban felhangzottak a kiáltások egy vagy másfelől, vagy
mindenfelől egyszerre; tapsoltak, fütyöltek; majd botjaikat fenyegetően
suhogtatták, taktusba verték a padlót s a közbeszólóknak ezt kiálták: ki
vele! az emelvényre!»

C. úr az egyesületet ilyen jelzőkkel halmozta el: utálatos, nyomorult,
hitvány, eladó, bosszúálló és szerinte el kellene törülni stb.»

Azt kérdezhetné már most valaki, hogy ilyen körülmények között hogy
alakulhat ki a választó véleménye? De ez a kérdés arra vallana, hogy az
illető meglehetős tévedésben van a sokaságot boldogító szabadságot
illetőleg. A tömegnek csak rákényszerített véleményei vannak és nem
meggondolt nézetei. A jelen esetben a választók nézetei és szavazatai a
választó-bizottságok kezei közt vannak, s ezeknek fejei leggyakrabban
borkereskedők, tehát befolyásolói a munkásoknak, kiknek náluk hitelük
van. «Tudják-e, mi az a választó-bizottság – írja Schérer, a mai
demokrácia egyik serény védője – egyszerűen kulcsa a mi
intézményeinknek, főalkatrésze az állami gépezetnek. A mai
Franciaországot bizottságok kormányozzák.»[27]

Nem is nagy nehézség hatni rájuk, csak a jelölt elfogadható legyen és
legyen elég módja hozzá. A vesztegetők vallomása szerint három millió
elég volt Boulanger tábornok többszöri megválasztására.

Ez a választó tömegek lélektana. Teljesen azonos a többi tömegekével. Se
jobb, se rosszabb.

Nem akarok az előzményekből az általános választójog ellen
következtetést levonni. Ha nekem kéne sorsa felől határoznom, meghagynám
olyannak, mint amilyen, épen azokból a gyakorlati okokból, melyek
tömeglélektani tanulmányunkból következnek, amit ép azért elő is adok.

Kétségtelen, hogy az általános választójog hátrányai sokkal
szembetűnőbbek, mintsem hogy félreismerhetnénk. Arról nem lehet
vitatkozni, hogy a civilizációk csekély számú kiváló szellem művei
voltak, kik a piramis csúcsát alkotják, a lépcsőket pedig, melyek a
lelki érték csökkenése arányában szélesbednek, az alsó néposztályok
ábrázolják. A művelődés nagysága bizonyára nem az alsóbbrendű elemek
szavazatától függ, kik csak számot képviselnek. Az is bizonyos, hogy a
tömegek választása gyakran nagyon veszedelmes. Nekünk már több invázióba
került. És ha a szocializmus diadalra jut, a népszuverénitás ábrándjait
bizonyára még jóval drágábban fizetjük meg.

De ezek az elméletben nagyon jól hangzó ellenvetések elvesztik minden
gyakorlati értéküket, ha arra gondolunk, hogy a dogmává változott eszmék
ereje legyőzhetetlen. A tömeguralom dogmáját filozófiailag épúgy nem
lehet védelmezni, mint a középkor vallásos dogmáit; de ennek ma
korlátlan hatalma van. Tehát épúgy nem lehet támadni, mint egykor a
vallásos eszméket. Képzeljük el, hogy egy mai szabad gondolkodót valami
varázshatalom a középkor kellős közepébe tenne. Vajjon hihető, hogy
meggyőződve a vallásos eszmék korlátlan uralmáról, megpróbálna ellenük
küzdeni? Gondolna-e arra, hogy az ördög létét vagy a boszorkányszombatot
kétségbevonja, ha a bíró kezébe jutva, elégetnék, annak a vádnak
alapján, hogy az ördöggel cimborál, vagy részt vett a
boszorkányszombaton? A tömegvélemények ellen épúgy nem lehet küzdeni,
mint a forgó széllel. Az általános választójog dogmája ma olyan
hatalmas, mint egykor a keresztyén dogmák voltak. Szónokok és írók erről
ma olyan tiszteletel és hízelegve beszélnek, hogy olyat még XIV. Lajos
sem hallott. Olyan tartózkodóknak kell irányukban lennünk, mint
valamennyi vallásos dogma iránt. Csak az idő hat rájuk.

Ezt a dogmát annál inkább hasztalan kísérlet volna megingatni, mert
látható észokok szólnak mellette: «Az egyenlőség korában – mondja
helyesen Toquille – az emberek a kölcsönös hasonlóság miatt nem bíznak
egymásban; de épen ez a hasonlóság feltétlen bizalommal táplálja őket a
közvélemény iránt; mert nem tartják valószínünek, hogy mivel
valamennyien egy állásponton vannak, a nagy többség részén nem lelhetni
meg az igazságot.»

Föltételezhetjük most már, hogy a korlátolt – és pedig amint akarják –
az értelmiségre korlátolt választójoggal javítani lehet a tömegek
szavazatát? Egy csöppet sem hihetem, még pedig az elmondott okoknál
fogva, tudniillik, hogy a sokaságnak mindig csekély az értelmi
színvonala, bármilyen is összetételük. Tömegben mindig egyenlőkké
lesznek az emberek és negyven akadémikus szavazata, általános
kérdésekről, nem ér többet, mint negyven vízhordóé. Nem hiszem, hogy az
általános választójognak annyira fölhányt szavazatok, pl. a császárság
visszaállításakor, máskép ütöttek volna ki, ha a szavazókat kizárólag
tudósokból és írókból válogatták volna össze. Valamely egyén nem tesz
szert társadalmi kérdésekben különös belátásra azért, mert ért a
göröghöz vagy a mathematikához, vagy azért, mert építész, állatorvos,
orvos vagy ügyvéd. Nemzetgazdászaink mindnyájan tanult emberek,
tanáraink és akadémikusaink is nagyrészt. De ime, egy általános kérdés:
a protekcionizmus vagy a bimetallizmus stb., vajjon meg tudnának erre
nézve egyezni? Ez az, hogy az ő tudományuk csak kisebbített mása az
általános tudatlanságnak. A társadalmi kérdésekben, amibe annyi tudatlan
beleártja magát, minden tudatlanság egyenlővé lesz.

Ha tehát csak tudománnyal béllelt emberekből alakulnának a
választótestületek, szavazatuk nem lenne különb, mint ma. Őket is főleg
az értelem és pártszellem irányítaná. Nem lenne kebesebb bajunk, mint
most, de bizonyára éreznénk a kasztok otromba zsarnokságát.

Akár korlátolt, akár általános a köztársaságban vagy monarchiában
érvényes választójog, Franciaországban, Belgiumban, Görögországban,
Portugáliában vagy Spanyolországban, a tömegek szavazata mindenütt
egyforma és gyakran kifejezője a faj tudattalan vágyainak és
szükségleteinek. A megválasztottak átlaga minden országban a faji lélek
átlagát képviseli. Ezt nemzedékről-nemzedékre csaknem azonosnak
találjuk.

És így visszatérünk még egyszer a már annyiszor emlegetett faji
alapfogalomra és a másik fogalomra, ami az előbbiből következik, hogy
tudniillik az intézményeknek és kormányoknak jelentéktelen szerepük van
a népek életében. A népeket legfőkép a faji lélek irányítja, vagyis az
öröklött ősösztön, s ez a faji lélek összege. A faj és a mindennapi
szükségletek ösztöne a sorsunkat kormányzó titokzatos hatalmak.


ÖTÖDIK FEJEZET.  A parlamenti gyűlések.

A parlamenti tömegekben legnagyobbrészt megvannak a heterogén nem anonim
tömegek közös tulajdonságai. – A vélemények egyoldalúsága. – A
szuggerálhatóság és határai. – A szilárd, változhatatlan és változó
vélemények. – Miért van a határozatlanság túlsúlyban. – A vezetők
szerepe. – Presztizsük oka. – Igazi urai az olyan testületnek, ahol csak
csekély kisebbség szavaz. – Korlátlan hatalmuk. – Szónoki művészetük
elemei. – A szavak és képek. – Lélektani szükség, hogy a vezetők
általában meggyőződöttek és korlátoltak legyenek. – Lehetetlenség, hogy
a szónok érveit presztizs nélkül érvényesíteni tudja. – A jó vagy rossz
érzelmek túlzottsága a gyűlésekben. – Bizonyos pillanatokban géppé
válnak. – A konvent űlései. – Vannak esetek, amikor a gyűlés elveszti
tömegjellegét. – A szakemberek befolyása szakkérdésekben. – A parlamenti
kormányforma előnye és kára minden országban. – Újkori szükséglet, de
vele kapcsolatos a közpénzek pocsékolása és minden szabadságnak
fokozatos megszorítása.

A parlamenti testületek a heterogén, nem anoním tömegekhez tartoznak.
Ámbár összetételük korok és népek szerint különböző, sok hasonló
jellemvonást tüntetnek föl. A faj befolyása észrevehető a kevesbedésben
vagy túlzásban, de nem az érzelmek nyilvánulásának meggátlásában. A
parlamentek a legkülönbözőbb országokban, Görögországban,
Olaszországban, Portugáliában, Spanyolországban, Franciaországban és
Amerikában tárgyalási és szavazási mód tekintetében nagy hasonlóságokat
mutatnak és a kormányok elé ugyanazokat a nehézségeket gördítik.

A parlamentáris kormányforma egyébként az összes művelt modern népek
eszménye. Azt a lélektanilag téves, de általánosan elfogadott gondolatot
fejezi ki, hogy sok ember együtt sokkal inkább képes bölcs és független
határozatot hozni bármely dologban, mint kevés számú ember.

A parlamenti testületekben megtaláljuk a tömegek általános
jellemvonásait: a gondolatok egyoldalúságát, ingerlékenységet,
szuggerálhatóságot, az érzelmek túlzottságát és a vezetők túlságos
befolyását. Különös összetételüknél fogva mutatnak föl a parlamenti
testületek különbségeket is, amire a továbbiakban rá fogunk mutatni.

Ezeknek a testületeknek egyik legfontosabb jellemvonása a nézetek
egyoldalúsága. Minden pártnál, főleg a latin népeknél, megtaláljuk azt a
megmásíthatlan törekvést, hogy a legbonyolódottabb társadalmi kérdést is
a legegyoldalúbb elvont elvek szerint és általános törvényeknek minden
esetre való alkalmazásával akarják megoldani. Az elvek természetesen
pártok szerint változnak; de az egyének tömeggé alakulásuk puszta ténye
folytán hajlandók az elveket túlozni és a legvégsőkig keresztül
hajszolni. A parlamentek eszerint a szélsőséges nézeteket képviselik.

A testületi egyoldalúság legtökéletesebb tipusát a jakobinusok
valósították meg a mi nagy forradalmunkban. Az összes dogmatikusok és
logikusok, kiknek a feje tele volt zavaros általánosításokkal, arra
törekedtek, hogy szilárd elveket alkalmazzanak, mitsem törődve az
eseményekkel; joggal lehetett mondani, hogy ők átmentek volna a
forradalmon anélkül, hogy látták volna. Azt képzelték, hogy az egyoldalú
dogmákkal, amelyek nekik irányadók voltak, a társadalmat alapjában újra
szervezik és a túlfinomult művelődést visszaviszik a társadalmi
fejlődésnek egy korábbi alakulatára. Álmuk megvalósítására használt
eszközeiket is a teljes egyoldalúság jellemzi. Valójában erőszakos
lerombolására szorítkoztak annak, ami őket bántotta. Különben
valamennyit: a girondistákat, hegypártiakat, thermidoristákat stb.
ugyanaz a szellem lelkesítette.

A parlamenti tömegek roppantúl szuggerálhatók, s a szuggesztió, mint az
összes tömegeknél a presztizzsel bíró vezetőtől ered. De a parlamenti
ülések alkalmával biztos határa van a szuggerálhatóságnak, s ezt fontos
megjegyezni.

A gyűlés összes tagjainak határozott és változhatatlan véleménye van a
helyi vagy vidéki érdekeket érintő kérdésekről, s ebben semmiféle
érvelés meg nem tántorítja őket. Még egy Demosthenes ékesszólása sem
tudná a képviselő szavazatát megváltoztatni olyan kérdésekről, mint
aminők a pálinkafőzők támogatása vagy kiváltsága, mert itt a befolyásos
választók követeléséről van szó. Ezeknek a választóknak előbbi
szuggesztiója elég erős arra, hogy minden más szuggesztiót
megsemmisítsen és fönntartsa a véleményt teljes szilárdságában.[28]

Az általános kérdésekben, mint: a minisztérium megbuktatása, adókivetés
stb. egyáltalában nincs határozott vélemény, itt érvényesülhet a vezetők
szuggesztiója, de nem teljes mértékben, mint a közönséges tömegnél.
Minden pártnak megvannak a maga vezérei, kiknek befolyása néha egyforma.
Ennek aztán az az eredménye, hogy a képviselő ellenkező szuggesztiók
közé kerül és szükségképen nagyon határozatlan lesz. Ezért látjuk
gyakran, hogy egy negyedóra lefolyása alatt ellenkezőleg szavaznak és
egy törvényhez olyan cikket ragasztanak, ami az egészet tönkre teszi,
pl. megfosztják az iparosokat attól a jogtól, hogy munkásaikat
felfogadják és szolgálatból elbocsássák, aztán a rendszabályt egy
módosítással csaknem megsemmisítik.

Ez az oka, hogy a képviselőháznak minden törvényhozási időtartam alatt
vannak nagyon határozott és vannak nagyon ingadozó nézetei. És mert
alapjában az általános kérdések vannak legnagyobb számmal, ezt a feltünő
határozatlanságot a választóktól való állandó félelem éleszti, kiknek
lappangó szuggesztiója folyton ellensúlyozza a vezérek befolyását.

Mindazonáltal legtöbb tárgyaláson a vezetők a tulajdonképeni urak, mert
a gyűlés tagjai megelőzőleg nem alkotnak biztos véleményt.

Nyilvánvaló azonban, hogy szükség van a vezetőkre, mert pártvezérek
néven minden ország hasonló testületeiben feltaláljuk őket. Ők a gyűlés
valódi szuverénjei. A tömegben levő emberek nem tudnak ellenni vezetők
nélkül. Innen van, hogy a gyűlés szavazatai egy csekély kisebbség
véleményét foglalják magukban.

A vezérek nem annyira logikus következtetéseikkel, mint inkább
presztizsükkel hatnak. Ennek legjobb bizonyítéka, hogy ha valamely
körülmény megfosztja őket tőle, többé nincs befolyásuk.

A vezetőknek ez a presztizse egyéni, nem függ össze sem a névvel, sem a
hírnévvel. Igen érdekes példákkal szolgál erre nézve Jules Simon ott,
hol az 1848-iki gyűlés nagy embereiről beszél, mely gyűlésen maga is
részt vett.

«Napoleon Lajos két hónappal azelőtt, hogy mindenhatóvá lett, semmi sem
volt.

Victor Hugo lépett a szószékre. Nem ért el sikert. Meghallgatták ép úgy,
mint Felix Piat-t, de nem aratott hasonló tetszést. «Nekem nem tetszenek
ezek a gondolatok – mondja nekem Vaulabelle Félix Piat-ról szólva; de ez
Franciaországnak egyik legnagyobb írója és legkiválóbb szónoka.» Edgar
Quinet, ez a ritka és hatalmas szellem semmire sem ment. A gyűlés
megnyitása előtt volt pillanatnyi népszerűsége, de az űlésen semmi.

«A politikai gyűlések azok a részei a földnek, hol legritkábban látható
a zseni fénye. Itt csak a körülmény és helyzet számára kisajátított
ékesszólást becsülik, ez a pártoknak és nem a hazának tesz szolgálatot.
Hogy Lamartine iránt 1848-ban és Thiers iránt 1871-ben elismeréssel
voltak, azt a kényszerítő és elodázhatatlan érdek úgy hozta magával.
Ahogy a baj elmúlt, az emberek a félelemmel együtt az elismerést is
sutba dobták.»

Ezt a helyet a tények miatt idéztem, nem az előadott magyarázat
kedvéért. Pszichológiájuk nagyon gyönge. A tömeg azonnal elvesztené
tömegjellegét, ha a végzett szolgálatokat beszámítaná a vezetőknek,
történjenek azok akár a haza, akár a pártok érdekében. A vezetőnek
engedelmeskedő tömeg a presztizsnek veti magát alá, s itt nem jöhet
szóba sem az érdek, sem a hála érzelme.

Viszont az elegendő presztizzsel rendelkező vezérnek teljes korlátlan
hatalma van. Tudjuk, hogy egy kiváló képviselőnek, ki bizonyos pénzügyi
események miatt a legutóbbi választásokon megbukott, mily rendkívüli
befolyása volt presztizse folytán évek hosszú során keresztül. A
miniszterek az ő puszta jeladására megbuktak. Működésének jelentőségét
igen ügyesen jegyezte meg egy író a következő sorokban:

«Főleg X. úrnak tulajdonítható, hogy mi háromszor olyan drágán vettük
meg Tonkint, mint amennyibe kerülhetett volna és hogy Madagaszkárban
bizonytalan a poziciónk, s az alsó Nigernél elestünk egy nagy
birodalomtól, Egyiptomban pedig elvesztettük az előbbi kedvező
helyzetünket. X. úr elméletei nekünk több területveszteségbe kerültek,
mint I. Napoleon vereségei.»

A szóban lévő vezetőre ne nehezteljünk túlságosan. Bizonyos, hogy ő
nekünk nagyon sokba került; de befolyása nagy részt azzal függ össze,
hogy a közvéleményt követte, s ez a gyarmatügyi kérdésekben egyáltalában
nem az volt akkor, ami manapság. Ritkaság, hogy a vezér a közvéleményt
megelőzze; sőt mindig arra szorítkozik, hogy kövesse és minden tévedését
magáévá tegye.

A rábeszélés eszközei a vezetőknél a presztizsen kívül azok a tényezők,
melyeket már több ízben előszámláltam. Ügyes alkalmazásuk céljából a
vezetőnek legalább is öntudatlanul meg kell értenie a tömegek lélektanát
és tudnia kell, hogy hogy kell velük beszélni. Tisztában kell lennie a
képek és alakzatok varázslatos hatásával. Kell, hogy meglegyen nála az
ékesszólásnak az a különös adománya, amely áll erős és bizonyítástól
ment állításokból és olyan képekből, melyek hatásos és nagyon összegező
reflexiókba vannak burkolva. Ilyenfajta ékesszólással minden testületben
találkozunk, beleértve az angol parlamentet is, ámbár az valamennyi
közül a legkomolyabb.

«Folyton olvashatunk az alsóházban lefolyt vitákat – mondja Maine angol
filozófus – hol az egész tárgyalás jelentéktelen közhelyek és goromba
személyeskedések váltogatásából áll. A tiszta demokrácia képzeletére
bámulatos hatása van az ilyen általános szóképeknek. A tömegekkel
sohasem lesz nehéz elfogadtatni a közhelyekben kifejezett általános
tételeket, ámbár ezeket sohasem igazolják, sőt tán nem is igazolhatók.»

A «közhelyek» jelentősége, amiről a föntebbi idézetben szó van, nincsen
túlbecsülve. Már többször hangoztattuk, hogy milyen különös erejük van a
szóknak és szóképeknek. Csak úgy kell őket megválasztani, hogy a
legelevenebb képeket ébresszék. Kitünő példa erre a következő frázis,
amit egyik pártvezérünk beszédéből vettem:

«Majd azon a napon, amikor ugyanaz a hajó viszi a száműzetés láztokozó
földjére a becstelen politikust és a gyilkos anarchistát, tárgyalhatnak
egymással s egyik a másiknak úgy fog feltünni, mint ugyanazon társadalmi
rend két kiegészítő része.»

Az így felidézett kép eléggé világos, s a szónok minden ellenfele érzi,
hogy ugyanaz vár reá. Egyszerre látják a lázt okozó földet és a hajót,
mely őket oda viheti; vajjon ők nem tartoznak a fenyegetett politikusok
nem épen jól elkülönített osztályába? Ők is érzik azután azt a sötét
aggodalmat, amit a konventtagok éreztek, kiket Robespierre kétes értelmű
beszédei csaknem állandóan guillotinnal fenyegettek és a félelem nyomása
alatt mindig engedtek neki.

Minden vezetőnek érdeke, hogy a legvalószínűtlenebb túlzásokba
kapaszkodjék. Az a szónok, akitől a frázist idéztem, nagyobb ellenmondás
nélkül állíthatta, hogy a bankárok és papok bombavetőket tartanak
zsoldjukban és hogy a nagy pénzintézetek igazgatói ugyanazt a büntetést
érdemlik, amit az anarchisták. Az ehhez hasonló állítások mindig hatnak
a tömegekre. Az állítás sohasem túl erős, s a deklamáció sohasem
túlságos fenyegető. Semmi sem rendíti meg úgy a hallgatóságot, mint az
efajta ékesszólás. Tiltakozni nem mernek, hogy árulóknak vagy
bűntársaknak ne gondolják őket.

Mint mondottam, ez a különös ékesszólási mód uralkodott mindig a
gyűlésekben; s a kritikus időszakokban még inkább kiélesedett. Nagyon
érdekes ebből a szempontból olvasni azoknak a nagy szónokoknak
beszédeit, kik a francia forradalom testületeit alkották. Azt hitték,
hogy beszédjüket lépten-nyomon meg kell szakítani, hogy ostorozzák a
bűnt és magasztalják az erényt; átokban törnek ki a zsarnokok ellen és
megesküsznek, hogy szabadon élnek vagy halnak. A hallgatóság fölállt,
vad tapsviharban tört ki, majd ismét leült helyére.

A vezető néha értelmes, tanult egyén; de ez rá nézve általában inkább
káros, mint hasznos. Az értelem rámutatva a dolgok összetételére,
lehetővé teszi kifejtésüket és megértésüket, mindig engedékennyé tesz és
jelentékenyen csökkenti a meggyőződés fokát és erejét, ami pedig
szükséges az apostoloknál. Minden kornak, de főleg a francia
forradalomnak nagy vezetői szánalomra méltó korlátoltak voltak; és épen
a legkorlátoltabbaknak volt legnagyobb befolyásuk.

Köztük a leghírhedtebbnek, Robespierrenek beszédei zavarólag
összefüggéstelenek; ha csak olvassuk őket, nem leljük meg a hatalmas
diktátor roppant szerepének kielégítő magyarázatát.

«Iskolás szónoklásra és latin képzettségre valló közhelyek és
zagyvaságok egy inkább gyerekes mint alantas szellemnek szolgálatában, s
úgy látszik, hogy egész tudománya a támadásban és védelemben egyaránt
abban áll, hogy «gyere elő», mint a diákok mondják. Semmi eszme,
fordulat vagy vonatkozás – ez az unalom a zivatarban. Kedve volna az
embernek ezután a lesújtó olvasmány után a szeretetreméltó Desmoulins
Camillal óh jaj-t sóhajtani».

Néha borzad az ember, ha arra a hatalomra gondol, amihez egy
presztizzsel felruházott embert a legnagyobb fokú korlátoltsággal
párosult erős meggyőződés juttatott. Mindazonáltal szükség van ezekre a
feltételekre, hogy ne ismerjen akadályt és tudjon akarni. A tömegek
ösztönszerűleg urukra ismernek az ilyen erős meggyőződésű egyénekben,
kikre mindig szükségük van.

A parlamenti gyűlésen a beszéd sikere kizárólag a szónok presztizsétől
függ és nem az előadott észokoktól. Erre nézve legjobb bizonyíték, hogy
mihelyt a szónok bármely okból elveszti presztizsét, rögtön elveszti
minden befolyását, vagyis azt a képességét, hogy a szavazatokat tetszése
szerint irányítsa.

Az ismeretlen szónoknak azonban még csak kilátása sem lehet arra, hogy
meghallgassák, ha beszéde helyes érveket, de csupán érveket tartalmaz.
Descubes, egy volt képviselő röviden a következő sorokban adja elő a
presztizstelen képviselő állapotát:

«Amint elfoglalja helyét az emelvényen, kivesz az irattáskából egy csomó
iratot, ezt bizonyos módszerrel maga elé rakja és bizalommal teljesen
hozzákezd.

Azzal ámítja magát, hogy meggyőződését, mely őtet lelkesíti, átülteti a
hallgatóság lelkébe. Hangsúlyozza és újra hangsúlyozza érveit, el. van
telve számokkal és bizonyítékokkal és biztos a felől, hogy igaza van.
Előadásának bizonyossága előtt minden ellenállás hiábavaló lesz. Elkezdi
beszédét, bízva teljes igazságában és kollégái figyelmében, kik
bizonyára meghajolnak az igazság előtt.

Beszél, de rögtön meglepi a teremben támadt mozgás és bántja egy kissé a
zaj.

Miért nem lesz csönd? Miért van ez az általános figyelmetlenség? Mire
gondolnak azok, kik fecsegnek? Mi az oka, hogy egyik-másik elhagyja
helyét?

Nyugtalanság vesz rajta erőt. Összeráncolja szemöldökét és megáll. Az
elnök bátorítja és újra kezdi emeltebb hangon. Hangja erősebb lesz,
kézzel-lábbal beszél: a lárma még nagyobb lesz körülötte. Már nem tud
többet magáról, megint elakad, de aztán szépen tovább folytatja, attól
tartván, hogy majd haragosan oda kiáltják: vége! A zaj tűrhetetlen.»

Amikor a parlamenti gyűlések elérték az izgalomnak bizonyos fokát, épen
olyanok lesznek, mint a közönséges heterogén tömegek, következőleg
érzelmeik a legszélsőségesebb formában mutatják különlegességüket. Látni
fogjuk, hogy készek a legnagyobb hőstettekre és a legvadabb kitörésekre.
Az egyén többé nem önmaga, s annyira nem az, hogy megszavaz személyes
érdekeivel legellentétesebb rendszabályokat.

Forradalmunk története mutatja, hogy a gyűlések mennyire tudattalanok
lehetnek és hogy vetik alá magukat érdekükkel legellenkezőbb
szuggesztióknak. Ilyen rendkívüli áldozat volt a nemesség részéről, hogy
lemondjon kiváltságairól és ezt mégis tétovázás nélkül megtette az
alkotmányozó gyűlés ama híres éjszakáján. A konventtagokra nézve állandó
halálos fenyegetést jelentett a sértetlenségi jogról való lemondás, ezt
mégis megtették, nem féltek attól, hogy önmagukat kölcsönösen
megtizedelik, jól tudván, hogy a vesztőhely, hová ma hivataltársaikat
küldték, holnap nekik is készen áll. De már a teljes önkivületlenségnek
arra a fokára jutottak, amit leírtam és semmiféle meggondolás nem
gátolhatta őket abban, hogy hipnotizálóik szuggesztióinak
engedelmeskedjenek. Ebből a szempontból teljesen tipikus a közülök való
Billaud-Varennes emlékiratainak a következő része: «A szemünkre vetett
határozatokat egy nappal, két nappal megelőzőleg legtöbbször magunk sem
akartuk, csak a válság idézte elő.» Semmi sem igazabb ennél.

A tudattalanságból származó hasonló jelenségek a konventnak minden
viharos ülésén fölléptek.

«Elfogadták és elhatározták – mondja Taine – amitől maguk is borzadtak,
nem csak badarságokat és ostobaságokat, hanem vétkeket is, ártatlanoknak
és barátaiknak megöletését. A baloldal a jobboldallal egyesülve,
egyhangúlag nagylelkesedés közben küldte vesztőhelyre Dantont,
természetes fejét, a forradalom fő-fő mozgatóját és vezérét. A jobboldal
a baloldallal egyesülve egyhangúlag viharos lelkesedéssel szavazta meg a
forradalmi kormány legborzasztóbb határozatait. A konvent egyhangúlag a
csodálat és lelkesedés hangján Collot d’Herbois, Couthon és Robespierre
iránti szenvedélyes rokonszenv jeleivel többszöri önkényes újraválasztás
által tartotta meg helyén a gyilkos kormányt, melyet a völgypárt utált,
mert gyilkos, a hegypárt megvetett, mert őt megtizedelte. A hegypárt és
völgypárt, a többség és kisebbség, határozottan egyetértett abban, hogy
a saját maga megtizedelésében közreműködjék. Prairial 22-én az egész
konvent tartotta nyakát; thermidor 8-án Robespierre beszéde után
következő első negyedórában ismét.»

A kép talán szomorú. De mégis hű. A parlamenti gyűlések ugyanezeket a
jellemvonásokat mutatják, ha eléggé fölizgatják és hipnotizálják őket.
Mozgékony és minden ingernek engedelmeskedő nyájjá lesznek. Egészen
tipikus az alábbi leírás az 1848-iki gyűlésről, amely egyik parlamenti
tagtól Spullertől származik, kinek demokrataságát nem lehet kétségbe
vonni; a Revue littéraire szerint idézem. Itt megtaláljuk a tömegek
túlzott érzelmeit, amit már leírtam, a rendkívüli változékonyságot, ami
előidézője annak, hogy a legellentétesebb érzelmi fokozatokon pillanat
alatt átcsapnak.

«A viszályok, féltékenység, gyanú, majd ismét a vak bizalom és
határtalan remény vesztébe sodorták a köztársasági pártot. Az általános
bizalmatlansághoz csak naivságuk és együgyűségük fogható. Semmi érzék a
törvényesség iránt, semmi fegyelem; határtalan terror és önámítás: csak
parasztok és gyerekek tudnak ilyenek lenni. Nyugalmuk
türelmetlenségükkel vetekszik. Egyforma bennük a vadság és
engedelmesség. Ilyen a még meg nem állapodott és fegyelmezetlen
vérmérséklet. Semmi sem lepi meg őket és minden megzavarja. Remegnek,
félnek, majd egyszeriben rendületlen hősök, lángok közé akarják vetni
magukat és megijednek az árnyéktól.

«Sejtelmük sincs a dolgok eredményéről és viszonyáról. A csüggedés épen
olyan hirtelen náluk, mint a fölbátorodás, minden rémület lenyügözi
őket, mindig túlságos nagyon vagy túlkevéssé, sohasem azon a fokon és
abban a mértékben, mint kellene. Mozgékonyabbak a víznél, minden színt
visszatükröztetnek, minden alakot felöltenek. Rájuk támaszkodva, milyen
kormányzási alapra számíthatunk?»

Nagy szerencse, hogy a leírt jellemvonások a parlamenti gyűléseknél nem
állandók. Csak bizonyos pillanatban válnak tömeggé. Az egyének, kik
alkotják, sok esetben megőrzik egyéniségüket. Innen van, hogy az ilyen
gyűlés kitünő szakszerű törvényeket tud kidolgozni. Igaz, hogy ezek a
törvények szakember művei, ki dolgozó szobájának csöndjében készíti elő
őket és a megszavazott törvény egy ember és nem a gyűlésnek műve.
Természetesen ezek a törvények a legjobbak. De végzetes rosszak csak
akkor lesznek, ha a módosításokat kollektiv úton eszközlik. A tömeg
munkája mindenütt és mindenkor alatta áll az izolált egyénének. A
szakemberek védik meg a gyűléseket a túlságosan szertelen és
tapasztalatot nélkülöző intézkedésektől. A szakember ilyenkor momentán
vezető. A gyűlés nem hat ő rá, de ő hat a gyűlésre.

A parlamenti gyűlések működésük minden baja ellenére azt képviselik,
amit a nemzetek legjobbnak találtak arra nézve, hogy önmagukat
kormányozzák; de főleg arra, hogy minél könnyebben szabadulhassanak meg
a személyes zsarnokság igájától. A kormányzásnak mindenesetre ez az
eszménye, legalább is a filozófusok, gondolkodók, írók és művészek és
tudósok, szóval azok szerint, akik a civilizáció tetőpontját alkotják.

Különben csak két komoly veszedelmet rejtenek magukban, egyik az állami
pénzek elpocsékolása, a másik az egyéni szabadság fokozatos
megszorítása.

Ezek közül a bajok közül az első szükségszerű következménye a választó
tömegek rövidlátó követeléseinek. Ha valamely parlamenti tag indítványoz
egy javaslatot, mely látszólag eleget tesz a demokrácia elvének, például
nyugdíját akar biztosítani a munkásoknak, emelni akarja az útkaparók
vagy tanítók fizetését stb., a többi képviselők a választóktól való
félelem miatt szuggerálva még látszatát sem merik adni annak, hogy az
utóbbiak érdekeivel nem törődve, elvetik az indítványt, ámbár jól
tudják, hogy az majd érzékenyen megterheli a budget-t és új adók
kivetését vonja maga után. A megszavazástól nem lehet visszarettenniök.
A kiadások növekedésének következményei még odébb vannak, s rájuk nézve
nincs káros hatása; ugyanakkor a szavazat megtagadásának eredményei
szemmel láthatók lesznek a legelső napon, amikor a választók előtt meg
kell jelennie.

A kiadások emelkedésének van még egy másik oka is, s ez nem kevésbé
kényszerítő: t. i. helyben kell hagyni minden csupán helyi érdekű
kiadást. A képviselő nem szegülhet ellen, mert az épen a választók
követelése és mert minden képviselő csak úgy érheti el azt, amire
választókerülete érdekében szüksége van, ha enged kollégái hasonló
követeléseinek.[29]

A föntebb említett bajok közül a második az t. i., hogy a parlamenti
gyűlések szükségképen megszorítják a szabadságot, kevésbé feltünő, de
nagyon is reális. Ez annak a sok korlátozó törvénynek következménye,
amit a szűk látókörű parlamenti gyűlések nem látva a következményeket,
megszavaznak abban a hiszemben, hogy kötelességük.

Ez a veszély mindenesetre kikerülhetetlen, mert még magának Angliának
sem sikerült tőle megszabadulnia, pedig bizonyára itt van a
parlamentáris kormányformáknak legtökéletesebb tipusa és itt a képviselő
legfüggetlenebb választóitól. Herbert Spencer egy régebbi munkájában
kimutatta, hogy a látszólagos szabadság növekedését a valódi szabadság
csökkenése követte. Egy újabb művében, a «Man versus state»-ben
föleleveníti ezt a kérdést és az angol parlamentről ezt mondja:

«A törvényhozás ettől az időtől fogva az általam előadott utat követte.
A hirtelen megsokasodott diktátori rendszabályok mindjobban törekedtek
korlátozni az egyéni szabadságot és pedig két módon: évről-évre több
törvényes rendszabályt hoztak életbe, s ezek a polgárság előbbi,
teljesen szabad tevékenysége elé korlátokat szabnak és olyan ténykedésre
kényszerítik, amit eddig saját jószántából tehetett vagy nem tett.
Ugyanakkor a mind nyomasztóbb és többnyire helyi jellegű közterhek
szabadságát már eleve korlátozták, megnyirbálva jövedelmeinek azt a
részét, amivel eddig tetszése szerint adózhatott és fölemelve azt a
vészt, amit elszedtek tőle, hogy elköltsék a közhatalmak kényekedve
szerint.»

A szabadságnak ez a fokozatos megszorítása sajátságos formában nyilvánul
minden országban, amit Herbert Spencer nem fejtett ki és amely a
következő: Azáltal, hogy rengeteg mennyiségű és általában korlátozó
jellegű törvényes rendszabályt gyártanak, szükségképen növelik a számát,
hatalmát és befolyását azoknak a közegeknek, kik alkalmazásukkal vannak
megbízva. Ezek mindjobban törekszenek arra, hogy a művelt országok igazi
urai legyenek. Hatalmuk annál nagyobb, mert a kormányhatalom szüntelen
váltakozása közben az adminisztrativ kaszt az egyedüli, amely nem
változik, ez felelősségtelen, személytelen és örökkétartó. Már pedig
nincs nyomasztóbb zsarnokság mint az, amelyik e hármas formában
mutatkozik.

A törvényeknek és korlátozó rendszabályoknak ez a szakadatlan gyártása,
amelyek még hozzá a legbizantinusabb formaságokba burkolják az élet
apró-cseprő mozzanatait, azzal a végzetes eredménnyel jár, hogy
hova-tovább mind szűkebbre szorul az a kör, melyben az állampolgárok
szabadon mozoghatnak. A népek, áldozatai levén annak az illuziónak, hogy
a törvények szaporításával jobban biztosítják a szabadságot és
egyenlőséget, napról-napra több súlyos bilincset vesznek magukra.

De nem veszik magukra büntetlenül ezeket a bilincseket. Mivel mindenféle
igát megszoktak, előbb-utóbb már keresve keresik az effélét, végre
elvesztik minden akaratelhatározásukat és energiájukat. Így nem egyebek
többé, mint üres árnyak, passziv automaták, akarat, ellenállás és erő
nélkül.

Mikor az ember nem találja meg önmagában az erőt, kénytelen önmagán
kívül keresni. A kormányok jelentősége szükségszerűleg abban a mértékben
nagyobbodik, amint növekszik a polgárok közönyössége és tehetetlensége.
Bennük kell meglenni a kezdeményező, vállalkozó és vezető szellemnek,
mert a polgárságban nincs meg többé. Neki kell mindent vállalni,
igazgatni és védeni. Az állam mindeható istenné lesz. De a tapasztalat
azt mutatja, hogy az efféle isteneknek hatalma sohasem volt sem nagyon
tartós, sem nagyon erős.

Az összes szabadságoknak folytonos csorbítása bizonyos népeknél,
jóllehet bizonyos külső szabadosság azzal ámítja őket, hogy birtokában
vannak, úgy látszik, vénülésüknek és kormányformájuknak következménye.
Annak a sülyedési folyamatnak előjelei ezek, amit egyetlen civilizáció
sem tudott elkerülni.

Ha fontolóra vesszük a multnak tanúbizonyságait és az általánosságban
jelentkező tüneteket, akkor a mi mai művelődésünk eljutott a teljes
vénhedtségnek ahhoz az alakulatához, amely előljárója a dekadenciának.
Úgy látszik, hogy minden népnél végzetszerűen előfordulnak ugyanazok a
tünetek, mert látjuk, hogy a történelem milyen gyakran megismétlődik.

Nem lesz nehéz ezeket az alakulatokat a művelődés egész folyamatában
összefoglalnunk, s ezzel az összegezéssel fejezzük be munkánkat.



Mit látunk, ha nagy vonásokban tekintjük a mienket megelőző kulturák
nagyságának és sülyedésének lényegét?

A művelődés kezdetén a vándorlás, invázió és hódítás véletlenül
összehozott egy különböző eredetű emberből álló csoportot. Ezek közt az
emberek közt, kiknek más-más volt a vérük, nyelvük, hitük, egy főnöknek
félig-meddig elismert törvénye volt a közös kapocs. Ezekben a zavaros
tömkelegekben a legmagasabb fokon találjuk meg a tömegek lélektani
jellemvonásait. Meg vannak bennük a pillanatnyi összetartás, hősiesség,
gyöngeségek, vad ösztön és erőszak. Semmi sem állandó náluk. Ezek még
barbárok.

Az idő végzi munkáját. Lassanként hatással lesznek rájuk a környezet
azonossága, az ismételt kereszteződések, az együttes élet szükségei. A
különböző elemekből álló csapat össze kezd vegyülni, fajt alkot vagyis
közös tulajdonságokkal és érzelmekkel bíró embercsoportot, amit aztán az
öröklődés mindjobban állandósít. A tömeg néppé lett és az a nép ki fog
tudni jutni a barbárság állapotából.

De csak akkor tud ebből az állapotból kikevergődni, ha hosszú
erőfeszítések, szakadatlan ismétlődő küzdelmek, töméntelen újra
hozzákezdés után, valami eszményre tesz szert. Hogy mi ez az eszmény,
Róma kultusza, Athén hatalma, Allah győzelme, ez nem határoz, elég, hogy
a képződő faj egyéneinek megadja az érzelmek és gondolatok teljes
egységét.

Így most már létrejöhet egy új művelődés intézményeivel, hiedelmeivel és
művészetével együtt, A faj, álmaitól ragadtatva, lassacskán eléri
mindazt, amit neki a fény, az erő, a nagyság kölcsönöz. Kétségtelen,
hogy bizonyos órákban még tömeg marad, de ilyenkor a tömegek ingadozó,
változékony jellemvonásai mögött ott van az állandó szubsztrátum, a faji
lélek, amely szigorú határok közé szorítja az illető nép szertelenségeit
és szabályozza a véletlent.

De miután teremtő munkáját elvégezte, az idő megkezdi romló művét, amit
sem istenek, sem emberek nem háríthatnak el. A művelődés, eljutva az
erőnek és belső összetételnek bizonyos színvonalára, megakad a
fejlődésben, most már nem növekszik tovább, hanem gyors sülyedésre van
kárhoztatva. Ütött neki vénülés órája.

Ezt az elkerülhetetlen órát mindig a faji lelket ébren tartó eszmény
gyöngülése jelzi. Amint ez az eszmény halványul, omlani kezdenek
mindazok a vallásos, politikai és társadalmi épületek, melyek
lelkesítőül szolgáltak. A faj eszményének fokozatos eltünésével veszti
összetartását, egységét és erejét. Az egyén személyisége és értelme
növekedhetik, de ugyanakkor a kollektiv egoizmus helyére az egyéni önzés
túltengése lép, ezt követi a jellembeli gyöngeség és a tetterő
elsekélyesedése. A nép először egység, együttesség volt, végtére
összetartás nélküli egyének tömeglege lett, kiket a hagyományok és
intézmények mesterségesen tartanak össze még egy ideig. Ilyenkor aztán
bekövetkezik, hogy az emberek érdekektől és törekvésektől megosztva, nem
tudják önmagukat kormányozni, követelik, hogy a legcsekélyebb dolgaikban
is irányítsák őket, s az állam érezteti mindent elnyelő hatalmát.

A faj elvesztve régi biztos eszményét, végkép elveszti lelkét is; most
már csak izolált egyének csoportja, tömeggé lett, ami kezdetben volt.
Megvannak benne az összes átmeneti állandóság- és jövőnélküli
tulajdonságok. A művelődésnek nincs többé szilárd alapja és ki van téve
minden véletlennek. A plebs-é az uralom és jönnek a barbárok. A
műveltség még látszólag ragyog, mert megvan a külső homlokzat, mit a
hosszú múlt alkotott, de valóban már roncsolt épület, misem tartja
össze, s az első vihar ledönti.

Kijutni a barbárságból a civilizációba, nyomon követve egy álmot, aztán
hanyatlani és meghalni, mikor az álom elvesztette erejét, ez a
körforgása egy nép életének.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ez a nagyhirtelen klasszikussá lett munka különböző
országokban számos közleménynek lett forrása. Midőn az első kiadás
1895-ben megjelent, nem volt egyetlen összefoglaló mű sem, mely a
tömegek lélektanával foglalkozik.]

[Footnote 2: Les lois psychol. de l’évolution des peuples, (A népek
fejlődésének lélektani törvényei), 1894.]

[Footnote 3: Ehhez különben legügyesebb tanácsadói sem igen értettek
többet. Talleyrand azt írta neki, hogy «Spanyolország szabadítóként
fogadja katonáit». Úgy fogadta őket, mint fenevadakat. Egy pszichológus,
ismerve a fajnak öröklött ösztöneit, előre láthatta volna ezt a
fogadtatást.]

[Footnote 4: Néhány író foglalkozott eddig a tömeglélektan
tanulmányozásával, de azok, mint föntebb mondottam, büntetőjogi
szempontból vizsgálták. Mivel ennek a munkának csak egy rövid fejzetét
szenteltük ennek a tárgynak, ezt a speciális részt illetőleg utalom az
olvasót Tarde munkáira és Sighele _Les foules criminelles_ című művére.
Ez az utóbbi munka nem a szerzőnek saját felfogását tartalmazza, hanem
adatok gyűjteménye, melyeket a pszichológusok használhatnak. A tömegek
bűnösségét vagy erkölcsösségét illető következtetéseim azonban merőben
ellenkeznek az említett két író következtetéseivel.

A «Szociálizmus lélektana» című munkámban találhatni a tömeglélektan
törvényeiből levont néhány következtetést. Ezeknek a törvényeknek
különben már a legkülönbözőbb tárgyakban van alkalmazása. A _Gevaert_, a
brüsszeli zeneakadémia igazgatója igen találóan alkalmazta azokat a
törvényeket, amelyeket a zenéről szóló egyik munkámban kifejtettem. «Az
Ön két műve – írja nekem a kiváló tan férfiú elküldve munkáját –
megoldott nekem egy kérdést, melyet azelőtt megoldhatatlannak tartottam,
azt t. i., hogy milyen csodálatos érzéke van a tömegnek bármely
zenedarab iránt, legyen az új vagy régi, hazai vagy idegen, egyszerű
vagy komplikált, föltéve természetesen, hogy szépen játszák és az
előadóknak lelkes karmesterük van. Gevaert ügyesen kimutatja, hogy mi az
oka, hogy «egy zeneművet, amelyet egy kiváló zenész otthoni magányában a
partitura áttekintése alkalmával nem tudott megérteni, gyakran rögtön
megértett egy olyan hallgatóság, amelynek semmiféle technikai
képzettsége nincs.» Azt is nagyon szépen kimutatja, hogy az esztétikai
benyomások miért nem hagynak semmi nyomot.]

[Footnote 5: Azok, kik ott voltak Páris körülzárásánál, nagyon sok
példát láttak arra nézve, hogy a tömegek mennyire hisznek
leghihetetlenebb dolgokban. Egy magasabb emeleten kigyujtott
gyertyafényről azt hitték, hogy az ostromlóknak adott jel és csak néhány
másodpercnyi gondolkodás után jöttek rá, hogy mégis lehetetlenség ennek
a gyertyának a fényét több mérföldnyi távolságról észrevenni.]

[Footnote 6: Éclair, 1895. április 21.]

[Footnote 7: Vajjon egyetlen csatáról is tudjuk pontosan, hogy mi módon
ment végbe? Nagyon kételkedem. Tudjuk, hogy kik voltak a győzők és a
vesztesek, de többet nem. Amit d’Harcourt, mint szemtanú és résztvevő a
solferinói csatáról mond, mindegyikre alkalmazható: «A tábornokok
(természetesen úgy mint a tanúk százával előadják nekik) megteszik a
hivatalos jelentést. A parancs végrehajtásával megbízott tisztek
módosítják ezeket a dokumentumokat és megszerkesztik a végleges tervet.
A vezérkari főnök vitát kezd és új lére ereszti. Viszik a fővezérhez és
az így kiált föl: «Teljesen elhibázták!» és újra megszerkeszteti. Az
eredeti jelentésből semmisem marad. D’Harcourt ezt annak bizonyságaképen
beszéli el, hogy mennyire lehetetlen a legvilágosabb és legjobban
megfigyelt eseményből is megállapítani az igazságot.]

[Footnote 8: Ez érteti meg velünk, hogy mi módon eshetik meg néha, hogy
az összes szinházigazgatóktól visszautasított darabok csodálatos sikert
értek el, ha véletlenül eljátszották őket. Ismerjük Coppée _Pour la
couronne_ darabjának sikerét, melyet az elsőrendű szinházak igazgatói a
szerző neve ellenére tíz éven át visszautasítottak. A _La marraine de
Charley_ című darabot, melyet minden színház visszautasított, s végre
egy börzeügynök költségén került színre, Franciaországban kétszázszor,
Angliában több mint ezerszer adták. A föntebb adott magyarázat nélkül,
t. i. hogy a színházigazgatóknak lehetetlen a tömeget lelkileg
helyettesíteni, érthetetlen a hivatottak tévedése, kiknek érdeke az
ilyen otromba baklövések elkerülése. Ezt a tárgyat ezúttal nem
folytatom, pedig nagyobb tanulmányt érdemelne.]

[Footnote 9: Ezt a még teljesen új tant több fejezeten keresztül
tárgyaltam «a népek fejlődésének lélektani törvényei»-ről szóló
munkámban. Az olvasó itt látni fogja, hogy ámbár vannak megtévesztő
látszatok, sem a nyelv, sem a vallás, sem a művészet, szóval a
művelődésnek egyetlen eleme sem juthat át más néphez anélkül, hogy át ne
alakuljon.]

[Footnote 10: E tekintetben nagyon világos Fourcroy-nak, egy volt
konventistának nyilatkozata, melyet Taine idéz: «Mindaz, amit
vasárnapokon és egyházi ünnepségek alkalmával látunk azt bizonyítja,
hogy a franciák többsége vissza akar térni a régi szokásokhoz és nem
időszerű többé ennek a nemzeti hajlamnak ellenállni… Az emberek nagy
többségének szüksége van a vallásra, kultuszra és papokra. _Néhány
modern filozófus tévedése, melybe magam is beleestem_, olyan műveltség
lehetőségében hinni, mely elég elterjedt arra, hogy a vallásos
előitéleteket megtörje. Vigasztalás forrásai ezek sok szerencsétlen
számára… A néptömegnek tehát meg kell hagyni az ő papjait, oltárait és
kultuszát.»]

[Footnote 11: Ezt még a leghatározottabb republikánusok is elismerik
épen az Egyesült Államokban. Ezt a véleményt fejezte ki újabban a
_Forum_ című amerikai lap, melyet a _Review of Reviews_ 1894. decemberi
száma után idézek: «Ép az arisztokrácia leghevesebb ellenségeinek nem
szabad sohasem feledniök, hogy Anglia ma a világ legdemokratikusabb
országa, hol az egyén jogait legjobban tisztelik és ahol az egyénnek
legtöbb szabadsága van.»]

[Footnote 12: Ha egybevetjük azokat a mélyen gyökerező vallási és
politikai viszályokat, melyek Franciaország különböző területeit
elkülönítik, s amelyek főkép a fajkérdéshez tartoznak, és a még a
forradalom korában föllépő szeparatisztikus törekvéseket, melyek a
francia-német háború vége felé újolag mutatkoztak, azt látjuk, hogy az
országunkban elő különböző fajok távol vannak még attól, hogy
egyesüljenek. A forradalom erélyes központosítása és a mesterséges
département-ok létesítése a régi tartományok egyesítése céljából
bizonyára nagyon üdvös munka volt. De ha megvalósulna a decentralizáció,
melyről az előre nem látó elmék ma annyit beszélnek, a legvéresebb
viszályokra vezetne. Aki ezt be nem látja, elfelejtette egész
történetünket.]

[Footnote 13: Lásd: _Psychologie de l’éducation_, 3. kiad. _Psychologie
du socialisme_, 5. kiad.]

[Footnote 14: Ez különben nemcsak a latin népekre jellemző tünet. Megvan
Kínában, ahol szintén egy állandó mandarin hierarchia kormányozza az
országot és ott, hol a mandarinságot, mint nálunk vizsgák által érik el,
melyeknek egyetlen követelménye vaskos tankönyvek hibátlan felmondása. A
foglalkozásnélküli tanultak csapata a mai Kinában már valóságos nemzeti
veszedelem. Ugyanigy van Indiában, hol mióta az angolok megnyitották a
bennszülöttek számára az iskolákat, melyek nemcsak nevelnek, mint
Angliában, hanem tanítanak is, az iskolázottaknak egy sajátságos
osztálya fejlődött, a Babous-k, kik ha nem kapnak hivatalt, az angol
hatalomnak engesztelhetetlen ellenségévé válnak. Az összes Babous-knál
akár van hivataluk, akár nincs, a tanításnak első hatása, hogy rendkívül
lesülyesztette erkölcsi színvonalukat. Ezt a tényt részletesen
kifejtettem az «Indiai civilizáció» című munkámban, amit ugyanígy
állapítottak meg az összes szerzők, kik jártak a nagy félszigeten.]

[Footnote 15: _Taine._ Le regime moderne 1894. II. k. Ezek a végső lapok
Taine könyvéből. Csodálatos módon összegezik a nagy gondolkodó
tapasztalatainak eredményét. De sajnos, azt hiszem, hogy a mi
egyetemeink tanárai képtelenek megérteni, mert sohasem jártak idegenben.
A nevelés az egyetlen eszköz, mellyel hatni lehet valamelyest a nép
lelkére és mélyen elszomorító még gondolni is arra, hogy jóformán senki
sincs Franciaországban, aki megértené, hogy a mi mai oktatásunk a gyors
sülyedés borzasztó előidézője és ahelyett, hogy tökéletesbítené az
ifjúságot, sülyeszti és megrontja.]

[Footnote 16: «A _Les lois psycholog. de l’évol. d. peuples_» című
munkámban kimerítően tárgyaltam a különbséget, mely a latin és
angol-szász demokratikus eszményt elválasztja egymástól.]

[Footnote 17: A tömegvélemény ebben az esetben nem hasonló dolgoknak
hebehurgya társításából alakult ki, melynek mechanizmusát már előbb
kimutattam. A mi akkori nemzetőrségünk békés és kiképzetlen
nyárspolgárokból állott, kiket nem lehetett komolyan venni; tehát
minden, aminek ez volt a neve, ilyen képeket idézett föl, s azt hitték,
hogy ugyanilyen ártalmatlan. A tömegek tévedését a vezérek is magukévá
tették, ami annyira gyakori az ilyen általános nézeteknél. Egy
államférfiú, Thiers, ki nagyon gyakran követte a tömegek véleményét, de
soha meg nem előzte, egy beszédében, melyet 1867. december 31-én mondott
a képviselők kamarájában, mely E. Ollivier újabb munkájában jelent meg,
ismételten kijelentette, hogy Poroszországban a rendes hadsereg
kivételével, mely a mienkkel egyenlő számú, csak a mienkhez hasonló,
következőleg jelentéktelen nemzetőrség van. Ezek a következtetések ép
olyan exaktak, mint ugyanennek az államférfiúnak a vasút kevés jövőjéről
való sejtelmei.]

[Footnote 18: Első megfigyeléseim a tömegek befolyásolásának
művészetéről és arról a csekély segélyforrásról, amit a logika törvényei
nyújtanak, Páris körülzárásának idejére esnek, arra a napra, amikor
láttam, hogy V… marsallt a Louvre-be hurcolják, a kormány akkori
székhelyére, kit a dühöngő tömeg épen azon kapott rajta, hogy az
erődítményi terveket elvitte, hogy a poroszoknak eladja. A kormány egyik
tagja, G. P… az ünnepelt szónok kiment, hogy beszédet intézzen a
tömeghez, mely a fogoly haladéktalan kivégzését követelte. Én azt
vártam, hogy a szónok a büntetés esztelenségét fogja bizonyítani, s azt
mondja majd, hogy a vádlott marsall az erődítmény tervezőinek egyike és
hogy a terv már minden könyvárúsnál kapható. Nagy meglepetésemre – akkor
még nagyon fiatal voltam – a beszéd egész más lett. «Az igazságnak
kérlelhetetlenül eleget teszünk» kiáltotta a szónok, s közben a vádlott
felé közeledett, «engedjék meg, hogy ügyüket a nemzeti védelem kormánya
végezze el. A vádlottat egyelőre bebörtönözzük». Ez a látszólagos
elégtétel lecsillapította a tömeget, s szétoszlott, a marsall pedig
negyed óra múlva vissza mehetett lakására. Biztosan agyonütötték volna,
ha a szónok azokkal a logikus érvekkel áll a dühöngő tömeg elé, melyeket
akkor még fiatal létemre nagyon meggyőzőknek találtam.]

[Footnote 19: Lásd: Gustave Le Bon. _L’homme et les Sociétés_, II. köt.
116. l., 1881.]

[Footnote 20: A címeknek, rendszalagoknak és uniformisnak a tömegekre
való hatását megtaláljuk minden országban, még ott is, ahol a személyes
függetlenség érzete legjobban ki van fejlődve. Ennek megvilágítására
idézek egy érdekes részletet egy utazónak újabb könyvéből, bizonyos
személyek presztizséről Angolországban.

«Nem tudtam megjegyezni, hogy mi az a különös zavartság, amit még a
legintelligensebb angolok is elárulnak, ha egy angolországi pair-t
megpillantanak vagy közelébe jutnak. Feltéve, hogy a külső fény, amit
kifejt, megfelel méltóságának, már előre megkedvelik, s közelébe jutva,
mindent elragadtatással vesznek tőle. Látjuk, hogy pirulnak az örömtől,
ha közeledik hozzájuk és ha megszólítja őket még növekszik a pirosság és
a szemek szokatlan fényben ragyognak. Vannak nekik vérbeli lordjaik, ez
olyan náluk, mint a spanyoloknál a tánc, a németeknél a zene, a
franciáknál a forradalom. A lovak és Shakespeare iránti szenvedélyük
nincs ilyen erős és nincs ilyen nagy az az öröm és megelégedés, amit
ezek nyújtanak nekik. A pair-ek könyvének igen nagy kelendősége van és
bármerre menjünk, minden kézben megtaláljuk ép úgy, mint a bibliát.]

[Footnote 21: Napoleon nagyon tudatában volt presztizsének s ezt még
növelte azáltal, hogy a köréje sereglő nagy urakkal, kik közt több híres
konventtag is volt, kiktől Európa annyira félt, rosszabbul bánt, mintha
béresek lettek volna. Az egykorú híradások tele vannak erre vonatkozó
eseményekkel. Egy napon az államtanácsban Napoleon gorombán ráförmedt
Beugnot-ra, kivel különben ügyetlen inas módjára bánt: «No maga buta
lény, megtalálta a fejit». Ekkor Beugnot, aki akkora szál volt, mint egy
ezreddobos, földig hajolt és a kis ember a nagyot megragadta fülénél
fogva – «jele a mámorító kegynek és bizalmas, kifejező mozdulata az
emberszeretet nyelvén beszélő nagy úrnak» – írja B. Az ilyen példák
kétségtelenül bizonyítják azt az aljas hasoncsúszást, mit a presztizs
előidéz. Megértetik a nagy zsarnoknak a köréje sereglők iránti mélységes
megvetését, kiket egyszerűen csak ágyútölteléknek tekintett.]

[Footnote 22: Egy idegen újság, a bécsi _Neue Freie Presse_ közölt
Lesseps szerencsétlen sorsa alkalmával igen ügyes lélektani
megjegyzéseket, amit épen ezért idézek: «Lesseps Ferdinánd elitélése
után nincs jogunk csodálkozni Kolumbus Kristóf szomorú végén. Ha Lesseps
Ferdinánd szélhámos, minden nemes illuzió vétek. Az ó-kor a dicsőség
fénykoronájával koronázta volna Lesseps emlékezetét s a nektárserleget
üríttette volna vele az Olympuson, mert megváltoztatta a földnek képét
és véghez vitte azt a munkát, mely betetőzi a teremtést. A föllebbezési
törvényszék elnöke Lesseps elitélésével hallhatatlanná tette magát, mert
a népek mindig tudakolni fogják annak az embernek nevét, mert nem félt
századát annyira lealacsonyítani, hogy fegyencruhába öltöztetett egy
aggastyánt, kinek neve kortársainak dicsősége volt.

«Mert nem beszélünk tovább a hajthatatlan igazságszolgáltatásról ott,
hol bürokratikus gyűlölet dühöng minden merész vállalkozás ellen. A
nemzeteknek szükségük van bátor emberekre, kik bíznak magukban és
tekintet nélkül saját énjükre erőt vesznek minden akadályon. A lángész
nem lehet előrelátó, előrelátással sohasem tudná szélesíteni az emberi
tevékenység körét.

… Lesseps Ferdinánd megismerte a dicsőség mámorát és a csalódás
keserűségét: Szuez és Panama. Itt föllázad a lélek a siker morálja
ellen. Mikor Lessepsnek sikerült összekötni két tengert, fejedelmek és
nemzetek halmozták el ajándékaikkal, és most, hogy hajótörést szenvedett
a Cordillerák szikláin, csak közönséges szélhámos… Ez most a társadalmi
osztályok harca, a bürokraták és hivatalnokok harca, kik a
büntetőtörvénykönyv segítségével bosszút állnak azokon, kik a többiek
fölé akartak emelkedni… A mai törvényhozókat aggodalomba ejtették az
emberi szellem nagy gondolatai; a közönség pedig még kevesebbet ért
belőle és a főügyész könnyedén megállapítja, hogy Stanley gyilkos,
Lesseps pedig csaló.»]

[Footnote 23: Jól megértsük, filozófiailag barbárok, gyakorlatilag
azonban egy merőben új civilizációt teremtettek meg és tizenöt
évszázadon keresztül láttatták az emberrel az álomnak és reménynek
elbűvölő paradicsomát, melyet sohasem fog ismerni többé.]

[Footnote 24: Ami céhbeli tanáraink könyveinek egyes lapjai nagyon
érdekesek ebből a szempontból és bizonyítják, hogy a kritikus észt mily
kevéssé fejlesztette ki ami egyetemi nevelésünk. Példaképen idézem a
Sorbonne egy volt történettanárának, aki közoktatásügyi miniszter is
volt, a «Francia forradalom» című könyvéből a következő sorokat: «A
Bastille bevétele rendkívül fontos esemény nemcsak Franciaország
történetében, hanem az egész Európa történetében is; ez vezetett be az
új korszakba a világtörténelemben. Ami Robespierret illeti, meglepődve
tanuljuk meg, hogy az ő diktaturája főleg a vélemény, rábeszélés és
erkölcsi tekintély diktaturája volt; a pontifikátus egy módja volt egy
erényes (!) ember kezében.» (91. és 220. l.)]

[Footnote 25: Mellesleg jegyezzük meg, hogy az esküdtszéknek
ösztönszerűleg helyes megkülönböztetése a társadalomra veszélyes és nem
veszélyes bűntények között, épenséggel nem igazságtalan. A büntető
törvények világos célja nem a bosszúállás, hanem a társadalom
oltalmazása a veszedelmes bűntények ellen. Törvénykönyveink és főleg
bíráink telítve vannak még az elavult kezdetleges jog bosszuló
szellemével és a «megtorlás» (vindicta, vengeance) kitétel még
mindennapi használatban van. A bíróságnak ezt a célját az is bizonyítja,
hogy sokan közülük vonakodva alkalmazzák a Bérenger-féle kitünő
törvényt, mely az elitéltnek elengedi a büntetést addig, míg vissza nem
esik. Minden bírónak kell tudnia – a statisztika is bizonyítja –, hogy
az első büntetés kivétel nélkül visszaesést szül. Ha a bírák szabadon
eresztenek egy bűnöst, úgy vélik, hogy a társadalmért nem álltak
bosszút. Hogy ez bosszulatlanul ne maradjon, inkább egy veszedelmes
visszatérő bűnöst teremtenek.]

[Footnote 26: A bírói intézmény valóban az egyetlen hatóság, melynek
tettei semmiféle ellenőrzésnek nincsenek alávetve. A demokratikus
Franciaországnak összes forradalmai dacára sincs habeas corpus törvénye,
amire Anglia oly büszke. Száműztük az összes zsarnokokat, de minden
városban szerveztünk hatóságot, mely kénye-kedve szerint bánik a
polgárok becsületével és szabadságával. Egy kis vizsgálóbírónak, aki
alig hagyta el a jogi iskolát, oly nagy hatalma van, hogy tetszése
szerint fogságba vetheti puszta gyanú alapján a legtiszteletreméltóbb
polgárokat és ezért senkinek sem felelős. Vizsgálati fogságban tarthatja
őket hat hónapig, sőt egy esztendeig és elbocsátja őket anélkül, hogy
szüksége volna mentségre vagy igazolásra. Az elővezetési parancs
teljesen egyenlő értékű a «lettre de Cachet»-val, azzal a különbséggel,
hogy az utóbbi, amit igazságosan vetettek szemére a régi monarchiának,
csak nagy személyiségeknek állott rendelkezésére, addig most az egész
polgári osztály kezében van, mely távol van attól, hogy
legfölvilágosodottabb és legfüggetlenebb legyen.]

[Footnote 27: A bizottságok bármilyen név alatt szerepeljenek: klubok,
szindikátusok stb. talán lehető legveszedelmesebb formái a
tömeghatalomnak. Ezek szolgáltatják valóban a zsarnokságnak
legszemélytelenebb, következőleg legnyomasztóbb alakját. A bizottságok
vezérei, kik látszólag a sokaság nevében beszélnek és cselekszenek, fel
vannak mentve minden felelősség alól és mindent megengedhetnek maguknak.
A legelvetemültebb zsarnok sem mert volna sohasem álmodni a forradalmi
bizottságok által elrendelt proskripciókról. Ők megtizedelték – mondja
Barras – és szabályosan szétvagdalták a konventet. Robespierre korlátlan
úr volt, míg nevében beszélhetett. A szörnyű diktátor azon a napon
vérzett el, mikor önzésből elkülönítette magát tőlük. A tömegek uralma a
bizottságok uralma, vagyis a vezetőké. Álmodni sem lehet ennél keményebb
zsarnokságról.]

[Footnote 28: Épen az előbbi, választói érdek folytán megszilárdult és
megmásíthatatlan képviselői véleményekre vonatkozik bizonyára egy
idősebb angol képviselőnek az a megjegyzése: «Ötven éve, hogy a
Westminsterben ülök, száz meg száz beszédet hallottam; egynéhány
megváltoztatta a véleményemet, de a szavazatomat egy sem változtatta
meg.»]

[Footnote 29: Az _Economiste_ 1895. április 6-iki száma érdekes
áttekintést közöl arról, hogy a tisztán választói érdekekből származó
kiadások, nevezetesen a vasutak, évenként mennyibe kerülnek. Langayes-t
(3000 lakossal bíró város) – hegyen fekszik – Puy-vel összekötő vasút
megszavazása 15 millióba fog kerülni. Beaumont (3500 lakossal)
összekötése Castel-Sarrazin-nal 7 millióba. Oust falu (523 lakossal)
összekapcsolása Seix-vel (1200 lakos) 7 millióba. Prades összekötése
Olette (747 lakossal bíró) falucskával 6 millióba stb. Csak 1895-ben 90
milliót szavaztak meg vasúti sinekre, anélkül, hogy a közérdek kivánta
volna. Jelentékenyek a többi kiadások is, melyek szintén választói
érdekeket szolgálnak. A munkás nyugdíjról szóló törvény csakhamar
évenként minimum 165 millióba fog kerülni a pénzügyminiszter szerint, és
800 millióba Leroy-Beaulieu akadémikus szerint. Világos, hogy az efféle
kiadások fokozatos növekedése szükségképen csődre fog vezetni. Ide
jutott már több európai ország: Portugália, Görögország, Spanyolország,
Törökország; a többiek is minél előbb idejutnak. De ezzel nem kell sokat
törődnünk, mert a közönség lassankint minden nagyobb ellenmondás nélkül
elfogadta, hogy a különböző országok a coupon-fizetéseket 4/5 részre
redukálják. A csődnek ez az elmés módja így aztán lehetővé teszi, hogy a
kárt szenvedett költségvetés gyorsan helyreálljon. A háborúk, a
szociálizmus, a gazdasági küzdelmek még sok egyéb katasztrófát
készítenek elő számunkra, s az általános sülyedés korában, melybe
jutottunk, meg kell azzal elégednünk, hogy napról-napra élünk és nem
sokat törődünk a holnappal, mely nincs hatalmunkban.]



TARTALOM.

  =Előszó=  1 l.
  =Bevezetés.= – _A tömegek kora_  7 l.

A jelenkor fejlődése. – A nagy kultúrváltozások a népek gondolkodásában
végbemenő átalakulások következményei. – A mai kor hite a tömegek
hatalmában. – Ez változtatja meg az államok hagyományos politikáját. –
Hogyan kerülnek felszínre az alsóbb néposztályok és mi módon gyakorolják
hatalmukat. – A tömegek elhatalmasodásának szükségszerű következményei.
– Hatásuk csak romboló lehet. – Ők semmisítik meg végképen az elavult
kultúrát. – A tömeglélektant általában nem ismerik. – Törvényhozóknak és
államférfiaknak mennyire fontos tanulmányozni a tömegeket.


ELSŐ KÖNYV.  A tömeglélek.

  =Első fejezet.= – _A tömegek általános jellemvonásai. Lelki egységük
    pszichológiai törvénye_  17 l.

A tömeg meghatározása lélektani szempontból. – Sok egyén összetömörülése
még nem alkot tömeget. – A pszichológiai tömegek ismertető jelei. – A
gondolatok és érzelmek határozott iránya azoknál az egyéneknél, kikből a
tömeg képződik és a személyes tudat elhalványulása. – A tömegek mindig a
tudattalan uralma alatt vannak. – A nagy agy tevékenysége megszünik és a
gerincagy tevékenysége lesz a túlnyomó. – Az értelem csökken, az
érzelmek teljesen átalakulnak. – A transzformált érzelmek lehetnek jók
vagy rosszak, épúgy mint az egyének érzelmei, kik a tömeget alkotják. –
A tömeg épúgy lehet hős, mint bűntettes.

  =Második fejezet.= – _A tömegek érzelmei és erkölcsisége_  28 l.

1. §. _A tömegek izgékonysága, változékonysága és ingerlékenysége._ – A
tömeg játékszere minden külső ingernek és visszatükrözteti ennek
folytonos változásait. – Az inger, amelynek engedelmeskedik elég erős
arra, hogy mellette minden személyes érdek megszünjék. – A tömeg semmit
sem gondol meg előre. – A faj hatása. – 2. §. _A tömegek
szuggerálhatósága és hiszékenysége._ – Fogékonyságuk a szuggesztió
iránt. – Elméjükben előhívott képeket valóságnak veszik. – Miért hasonló
neműek ezek a képek az összes egyénekre nézve, kik tömeget alkotják. – A
tudós és ostoba a tömegben egyenlők lesznek. – Különböző példák az
illuziókra, amelyeknek a tömeg egyénei alá vannak vetve. – Lehetetlenség
a tömegek tanúvallomásának valami hitelt adni. – Sok tanú megegyezése
egyik legrosszabb bizonyíték arra, hogy a tényt megállapítsuk. – A
történelmi munkák csekély értéke. – 3. §. _A tömegérzelmek túlzottsága
és egyoldalúsága._ – A tömegek nem ismernek sem kétségest, sem
bizonytalant és mindig a szélsőségek felé hajlanak. – Érzelmeik mindig
túlhajtottak. – 4. §. _A tömegek türelmetlensége, zsarnoksága és
maradisága._ – Ezeknek az érzelmeknek magyarázata. – A tömegek
szolgalelkűsége ez erős tekintély előtt. – A pillanatnyi forradalmi
ösztönök nem akadályozzák meg a tömegeket abban, hogy a legszélsőbb
mértékben konzervativak legyenek. – Ösztönszerűleg ellenségei a
változásnak és haladásnak. – 5. _§. A tömegek erkölcsisége._ – A tömegek
erkölcsisége a szuggesztió szerint lehet sokkal alacsonyabb vagy sokkal
magasabb, mint az azt alkotó egyéneké. – Magyarázat és példák. – A
tömegeket néha olyan érdekek irányítják, melyek kizárólag az izolált
egyénnél fordulnak elő. – A tömeg moralizáló szerepe.

  =Harmadik fejezet.= – _A tömegek eszméi, gondolkodása
    és képzelete_  52 l.

1. §. _A tömegek eszméi._ – Az alapeszmék és járulékos eszmék. – Az
ellentétes eszmék hogyan férhetnek meg egymás mellett. – Vannak
átalakulási folyamatok, melyek a magasabb gondolatokat a tömegek számára
hozzáférhetővé teszik. – A gondolatok társadalmi jelentősége független a
bennük foglalt igazságtól. – 2. §. _A tömegek gondolkodása._ – A
tömegeket érvekkel nem lehet befolyásolni. – Gondolkodásuk mindig igen
alacsonyfokú. – A képzettársításnál csak nyomai vannak meg az
analogiának és szukcessziónak. – 3. §. _Atömegek képzelete._ – A
képzelet hatalma a tömegeknél. – Képekben gondolkoznak és a képek
kapcsolat nélkül követik egymást. – A tömegekre nagy hatással van a
dolgok csodálatos oldala. – A csodák és legendák a művelődés igazi
támasztékai. – A tömegek képzelete volt az államférfiak mindenkori
hatalmának alapja. – A tények mi módon vannak befolyással a tömegek
képzeletére.

  =Negyedik fejezet.= – _A tömegek meggyőződésének vallásos
    formái_  63 l.

A vallásos érzés elemei. – A vallás független valamely istenség
imádásától. – Jellemvonásai. – A meggyőződés hatalma, ha vallásos formát
ölt. – Különböző példák. – A nép istenei sohasem vesztek el. –
Visszatérésük új formái. – Az atheizmus vallásos formái. – Ezeknek a
fogalmaknak fontossága történelmi szempontból. – A reformáció, a Szt.
Bertalan-éj, a rémuralom és a többi hasonló események a tömegek vallásos
érzelmeiből származnak és nem izolált egyének akaratából.


MÁSODIK KÖNYV.  A tömegek nézete és meggyőződése.

  =Első fejezet.= – _A tömegek nézeteinek és meggyőződéseinek közvetett
    tényezői_  69 l.

A tömegmeggyőződések előkészítő tényezői. – A tömegmeggyőződések
föllépése egy bizonyos belső előkészületnek következménye. – A
meggyőződések különböző tényezői. – 1. §. _A faj._ – A faji sajátságok
túlnyomó befolyása. – Az ősök szuggesztióit fejezi ki. – 2. §. _A
hagyományok._ – A hagyomány a faji lélek összetétele. – A hagyományok
társadalmi jelentősége. – Kezdetben hasznosak, de azután ártalmasokká
válnak. – A tömegek legmakacsabb fenntartói a hagyományoknak. – 3. §.
_Az idő._ – Az idő készíti elő fokozatosan a nézetek megszilárdulását,
azután lerombolását. – Ez teremt rendet a chaoszból. – 4. §. _A
politikai és társadalmi intézmények._ – Jelentőségükről hamis fogalmak
vannak. – Befolyásuk rendkívül gyenge. – Csak hatások és nem okok. – A
népek nem tudják a nekik legjobban megfelelő intézményeket
megválasztani. – Az intézmények olyanok, mint az etikett, egy címen
bírálják el a legkülönbözőbb dolgokat. – Hogyan keletkeznek az
alkotmányok. – Egyes népeknek szükségük van bizonyos, elméletileg rossz
intézményekre, mint pl. a centralizáció. – 5. §. _A tanítás és nevelés._
– A mai felfogások a nevelésnek a tömegekre való hatásáról helytelenek.
– Statisztikai bizonyítékok. – A latin nevelés demoralizáló hatása. – A
nevelés befolyása. – Különböző népek köréből vett példák.

  =Második fejezet.= – _A tömegek nézeteinek közvetlen tényezői_  91 l.

1. §. _A képek, szavak és formák._ – A szavak és formák varázsszerű
hatalma. – A szavak hatalma az általuk előhívott képekhez kapcsolódik és
független azoknak valódi értelmétől. – Ezek a képek változnak korok és
fajok szerint. – A szavak elavulása. – Példák néhány nagyon használatos
szó értelmének lényeges változására. – Hogy a régi dolgokat új nevekre
keresztelik, ennek politikai haszna van, ha a korábbi elnevezések rossz
hatást gyakorolnak a tömegekre. – A szavak értelmének változása fajok
szerint. – A demokrácia szónak más a jelentése Európában és Amerikában.
– 2. §. _Az illuziók._ – Jelentőségük. – Minden civilizáció alapjában
megtalálhatók. – Az illuziók társadalmi szükségessége. – A tömeget
mindig többre becsülik az igazságnál. – 3. §. _A tapasztalat._ – Csak a
tapasztalat tudja a szükségessé vált igazságokat a tömeg lelkébe oltani
és a veszedelmes illuziókat megsemmisíteni. – A tapasztalat csak úgy
hat, ha gyakran ismétlődik. – Mibe kerülnek a tömegek meggyőzésére
szükséges tapasztalatok. – 4. §. _Az ész._ – A tömegeknél semmi
jelentősége sincs. – Csak a tudattalan érzelmek befolyásolásával
hathatunk rájuk. – A logika szerepe a történetben. – A valószínűtlen
események rejtett okai.

  =Harmadik fejezet.= – _A tömegek vezetői és rábeszélési
    módszereik_  107 l.

1. §. _A tömegek vezetői._ – Minden tömegnél ösztönszerű szükséglet,
hogy vezetőknek engedelmeskedjék. – Csak ők tudnak hitet teremteni és
tömegeket szervezni. – A vezetők szükségképen zsarnokok. – A vezetők
osztályozása. – Az akarat szerepe, – 2. §. _A hatás eszközei a
vezetőknél._ – Az állítás, ismétlés, lelki infekció. – E tényezők
szerepe. – Hogyan jut a lelki infekció alsóbb társadalmi rétegekből
magasabb társadalmi rétegekbe. – A népszerű gondolat minél előbb
általános gondolattá lesz. – 3. §. _A presztizs._ – A presztizs
meghatározása és osztályozása. – A szerzett és személyes presztizs. –
Különböző példák. – Hogyan szűnik meg a presztizs.

  =Negyedik fejezet.= _A tömegnézetek és tömegmeggyőződések
    változékonyságának határai_ –  131 l.

1. §. _A megrögzött vélemények._ – Bizonyos általános hiedelmek
változatlansága. – Ezek irányítják a civilizációt. – Gyökeres kiirtásuk
nehézsége. – A türelmetlenség mennyiben erény a népeknél. – Az általános
hiedelemnek bölcseleti abszurdítása nem árthat a terjedésnek. – 2. §. _A
tömegek változó nézetei._ – Azok a nézetek, amelyek nem valamely
általános hiedelemből származnak, rendkívül változékonyak. – Az eszmék
és hiedelmek feltűnő változásai legalább egy században. – E változások
reális határai. – Az elemek, melyeken a változás nyugszik. – Az
általános meggyőződések jelenlegi eltünése és a sajtó mindenfelé
valóelterjedése okozza, hogy a nézetek a jelenkorban mindinkább
változnak. – Hogyan van, hogy a tömeg véleményei minden tárgyat tekintve
a közönbösség felé hajolnak. – A kormányok nem tudják a véleményeket
irányítani, mint eddig. – A vélemények mai szétágazódása megakadályozza
zsarnokságukat.


HARMADIK KÖNYV.  A tömegek osztályozása és a különböző tömegkategóriák
leirása.

  =Első fejezet.= – _A tömegek osztályozása_  145 l.

_A tömegek általános felosztása._ – Osztályozásuk. – 1. §. _A heterogén
tömegek_ – Differenciálódásuk módja. – A faj befolyása. – A tömeglélek
annál gyöngébb, minél erősebb a faji lélek. – A faji lélek a civilizáció
állapotát, a tömeglélek a barbárság állapotát reprezentálja. – 2. §. _A
homogén tömegek._ – A homogén tömegek felosztása. – Szekták, kasztok,
osztályok.

  =Második fejezet.= – _Az úgynevezett tömegbűntények_  150 l.

Az úgynevezett tömegbűntények. – A tömeg törvény szerint és nem
lélektanilag bűnös. – A tömegek tetteinek teljes tudattalansága. –
Különböző példák. – A septembriseur-ök lélektana. – Gondolkodásmódjuk,
érzékenységük, erkölcsiségük.

  =Harmadik fejezet.= – _A törvényszéki esküdtek_  156 l.

A törvényszéki esküdtek. – Az esküdtszékek általános jellemvonásai. – A
statisztika azt mutatja, hogy határozataik függetlenek összetételüktől.
– Hogyan befolyásolhatók az esküdtek. A gondolkodás csekély jelentősége.
– A híres ügyvédek rábeszélési-módszere. – A bűnök természete, melyek
iránt az esküdtszékek engedékenyek vagy szigorúak. – Az esküdtszékek
intézményének haszna; végzetes veszedelem volna, ha helyüket
hivatalnokokkal töltenék be.

  =Negyedik fejezet.= – _A választó tömegek_  165 l.

A választó tömegek általános jellemvonásai, – Hogyan történik a
rábeszélés. A túlajdonságok, melyeknek meg kell lenni a jelöltben. – A
presztizs szüksége. – Hogyan van, hogy a parasztok és munkások ritkán
választják meg a közülük való jelölteket. – A szavak és formák befolyása
a választókra. A választási küzdelmek általános képe. –

Hogyan alakul ki a választó véleménye. – A bizottságok hatalma. – A
bizottságok a zsarnokságot a legszélsőbb formákban képviselik. – A
francia forradalom bizottságai. – Az általános választójog gyönge
lélektani értéke dacára sem pótolható. – Hogyan van, hogy a szavazatok
azonosak maradnak, ha a választójogot egy bizonyos polgári osztályra
korlátozzák is. – Mit eredményezett az általános választójog az összes
országokban.

  =Ötödik fejezet.= – _A parlamenti gyűlések_  176 l.

A parlamenti tömegekben legnagyobbrészt megvannak a heterogén nem anonim
tömegek közös tulajdonságai. – A vélemények egyoldalúsága. – A
szuggerálhatóság és határai. A szilárd, változhatatlan és változó
vélemények. – Miért van a határozatlanság túlsúlyban. – A vezetők
szerepe. – Presztizsük oka. – Igazi urai az olyan testületnek, ahol csak
csekély kisebbség szavaz. – Korlátlan hatalmuk. – Szónoki művészetük
elemei. – A szavak és képek. – Lélektani szükség, hogy a vezetők
általában meggyőződöttek és korlátoltak legyenek. – Lehetetlenség, hogy
a szónok érveit presztizs nélkül érvényesiteni tudja. – A jó vagy rossz
érzelmek túlzottsága a gyűlésekben. – Bizonyos pillanatokban géppé
válnak. – A konvent ülései. – Vannak esetek, amikor a gyűlés elveszti
tömegjellegét. – A szakemberek befolyása szakkérdésekben. – A parlamenti
kormányforma előnye és kára minden országban. – Újkori szükséglet, de
vele kapcsolatos a közpénzek pocsékolása és minden szabadságnak
fokozatos megszorítása.




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A tömegek lélektana" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.