Title: Az angol irodalom története
Author: Voinovich, Géza
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.

*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az angol irodalom története" ***


KULTURA ÉS TUDOMÁNY

AZ ANGOL IRODALOM TÖRTÉNETE

ÍRTA VOINOVICH GÉZA

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

AZ ANGOL IRODALOM TÖRTÉNETE

ÍRTA

VOINOVICH GÉZA

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

E munka először _Egyetemes Irodalomtörténet_ III. kötetében jelent meg
1907-ben, de csak az újabbkori rész, a renaissanceon és reformatión
kezdve. A régibb angol irodalom történetét ott Petz Gedeon írta meg.
Teljesség kedvéért itt röviden ezt a kort is áttekintjük, az érdeklődőt
egyszersmind Petz Gedeon ottani kitünő munkájára utaljuk.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



ELSŐ RÉSZ: KÖZÉPKOR.

Taine Hyppolit az irodalmakat a népek érzése, gondolkodása, egész lelki
fejlődése tükrének nézi, erkölcsi történetének; s példaképpen francia
létére az angol irodalmat elemzi, mely szinte megszakítás nélkül
virágzik, mert e nép ‚egész élete folytán igazán gondolkozott és igazán
írt’.


I. A LEGRÉGIBB EMLÉKEK ÉS AZ Ó-ANGOL KORSZAK.

A szigetországban a pogány-kor óta folyvást virítnak a költészet
virágai.

Mikor a 400-as évek elején a római hódoltság megszünt, a kelta
őslakosság törzsei egymás között hadakoztak; e csatákat megénekelték a
bárdok, köztük Merlin (VI. század). Voltak alliteratiós varázsigéik,
rhythmusos közmondásaik, törvényeik, jövendöléseik; a nép közt prózai
mesék szárnyaltak (mabinogion).

A kelta törzsek testvérharcában a skótok és piktek ellen a britek az
Északi-tenger melléki anglik, szászok, jütek népét hívták segítségül. E
harcokban vívta ki a kelta-részen mesés hírét a későbbi mondák Artus
királya, lovagkörével.

A szerencse a hódítóknak kedvezett; megtelepültek; anglik, szászok a
VIII. században a be-becsapó dánok ellen Egbert alatt egészen
összeolvadtak. Ők adtak e földnek nevet, lakóinak új nyelvet. Ez ó-angol
nyelvben alig van kelta nyom, több a latin, van némi dán, alapjában
germán. Magukkal hozták ős-mondáik magvait. E mondák hőseit emlegeti az
ó-angol nyelven legrégibb dal, a XI. században feljegyzett _Deor
panasza_. Itt maradt fenn a legrégibb germán hős-monda, a _Widsith_ (=
Úti) _ének_, melynek vándorénekese megfordult Ermanaricus gót királynál,
a burgund Gunthernél, Italiában Alboinnál; Atillát is említi s Hagent.
Későbbi nevek utólagos betoldások; földrajza ősidőkre vall. – Volt egy
_Waldere_ (Walther) _ének_ is. Mindezek germán mondák rokonai.

Eredetiség és terjedelem dolgában a _Beowulf_-eposz emelkedik ki, bár ez
is idegenben, dán földön játszik.

A dán király udvarában a vitézek javát sorra leöldösi egy szörny,
Grendel, s elhurcolja a tengerbe; nem tudnak ellene tenni. Végre egy
idegen hős jön az udvarba, ez Beowulf; lakoma után fenn virraszt az
álomra dőlt vitézek közt; midőn a gonosz megjelen s egy vitéz vérét
kiszívja, Beowulf ráront puszta kézzel s karját vállban kiszakítja. A
szörnyeteg anyja bosszut áll: éjjel megint elhurcol egy vitézt. Beowulf
utána megy a tengerbe, megöli és visszatér hazájába. Idő multán otthon,
a geatok földjén (Götland) király lesz. Aggkorában egy sárkány ront
országára, mely kincset őriz barlangjában; Beowulf szembe száll vele,
megöli, de harapásába ő is belehal, miután maga elé hozatta a kincset s
gyönyörködött benne. Testét máglyán égetik el s halmot emelnek fölébe.

Pogánykori mythikus eposz. Grendel a viharos tengert jelenti, mely a
partokat szaggatja s hideget hoz; a világosság és kikelet legyőzi,
ősszel azonban ezt pusztítja el a tél sárkánya; kincse az elvetett mag,
melyet a föld mélyébe rejt, de a tavasz kihozza onnan. E tengeri mythosz
dán vonatkozását azzal magyarázzák, hogy oly ősi korból ered, mikor a
germán népek közkincse volt. Később egy hős-monda olvadt belé. Toursi
Gergely krónikájában ráakadtak Beowulf vitéz királyra, a VI. század
közepén; a szigetre be-becsapó dánok vihettek magukkal róla szóló
énekeket; de van az eposznak eredeti ó-angol része is. Előadásában sok
az ősi gondolat-rhythmus.

Ezzel ki is hal a pogányság költészete.

Szent Patrick már a IV. században meggyökereztette a keresztyénséget
Irországban; a nagy szigeten is terjedt, 597-ben Aetelberth király
felveszi a keresztséget.

Új irányt vesz az érzés, a gondolkodás, az irodalom.

Beda venerabilis (✝ 735) latin nyelvű nagy munkásság mellett János
evangéliumát fordítja a nép nyelvére, ezen írja meg sírversét. Nagy
Alfréd király (849–900) vallásos műveket fordít, köztük Beda
egyháztörténetét s Boethius _Vigasztalásait_. _Alfric_ apát (✝ 1120
körül) homiliákat ír, a biblia nagy részét lefordítja s angol-latin
szójegyzéket állít össze.

Ezzel indul meg a próza-irodalom.

A versekben a bibliai történetek szólalnak meg s a lyrában keresztyén
felfogás. Egy egyszerű pásztor-ember, Caedmon, szózatot hall, hogy
mondja el népe nyelvén a teremtés történetét; szót fogad, szerzetbe is
lép (✝ 680). Himnusa a legrégibb vallásos költemény ó-angol nyelven. A
VIII. században Cynewulf vándor-énekes, aki később szintén kolostorba
húzódik, számos vallásos verset ír, himnusok mellett az apostolok
cselekedeteit, legendát a vértanu Julianáról, ki hitét semmi
fenyegetésre el nem hagyja, meg Helena császárnőről, ki a szent
keresztfát megtalálta.

A lyrát is a keresztyén hit hatja át. _A vándor_ költemény szerzője
elkesergi, hogy elvesztette barátját, rokonait, mindenét s most a puszta
tengert nézi egymagában. «Mulandók a javak, a barátság, maga az ember;
boldog, ki az örökkévaló atyában keres vigasztalást.» _A tengerész_ a
magánosságot panaszolja tengeri útjai közben, de vágya mindig csak
kiviszi a hullámokra, hiszen a szárazföldön is mulandó az öröm, ott is
leselkedik betegség, öregség; a mennyei boldogságot kell keresni. Egy
másik versben a lélek szemére veti a testnek, hogy bűnei kárhozatba
sodorták; a test a lelket okolná, mert ő a gondolkodó, de nem tud
szólni, mert a férgek marcangolják.

A mondákból kikopik a babonás pogány elem. A X. század küzdelmeiről már
históriás énekek szólnak, így Aethelstan harcáról a normannok ellen
(937) s egy másik ilyen csatában Byrthnoth vezér haláláról a X. század
végén.


II. KÖZÉP-ANGOL KORSZAK.

A normannok sűrű beütései Hódító Vilmos hastingsi győzelmével (1066)
állandó hódítássá változtak. Ő ül a trónra s alatta az angolokkal
fajrokon, de elfranciásodott normannok jutnak uralomra: övék a fő
hűbérek, az egyházi méltóságok. Az új előkelőségek francia minstrelek
énekeit hallgatják a maguk csatáiról. Az udvar, az állam nyelve a
francia; ezt tanítják a kolostori iskolákban, ez adja a lovagi élet,
művészet, tudomány kifejezéseit; rányomja bélyegét az angol mondattanra.
E korban némi hézag támad az angol irodalom fejlődésében, ami még csak
egyszer, Chaucer halála után ismétlődik.

Normandia elszakadásával (1203) megszűnik a francia kapcsolat;
angolszászok és normannok egy nemzetté egyesülnek a _Magna charta_
szabadságbiztosítéka alatt (1215). Uralkodó fajuk erélye kiirt minden
ellenállást; e korba esik az az esemény, melyet Arany János _A walesi
bárdok_ban megénekelt.


1. Vallásos költészet.

A normann uralom alatt jobbára a nép közt élő papok művelik a nép
nyelvén az irodalmat. A középkori latin és francia versek mintájára
átveszik a mértéket és rímet, így a _Poema morale_, egy rímes
prédikáció, hetes jambusokban. Ezt követi több kisebb ének, Krisztus
követését ajánlva. Ily mértékben van írva rímtelenül az _Ormulum_
homilia-gyűjtemény is, melyből tízezer sor maradt fenn. Megírják versben
Becket Tamás életét s az ir szent Brendanusét. Egy _Cursor mundi_ című
eposz 24,000 sorban a világ történetét mondja el futtában, a teremtéstől
az utolsó ítéletig, a biblián kívül francia versekre is támaszkodva.

A yorki származású Richard Rolle (✝ 1349) ötezer verspárt ír a világ
bűnösségéről _A lelkiismeret tövise_ címen, III. Ince pápa munkája
nyomán; latinul is megírja. A nem tisztán egyházi tanító-költemények is
bibliai példákat sorolnak elő a _Tisztaság_ és _Türelem_ dicséretére.
Kiemelkedik ezek közül _A gyöngy_ című, melyben egy atya holt leánya
sírján elszenderül, s őt csodaszép országban látja viszont, üdvözülten.
A visió általában keresztyén szellemű. Ilyen William Langland régi módi,
rímtelen költeménye, _Vision of Piers the Plowman_, melyet a fekete
halál pusztitásai láttán írt, 1362.

A szerző álmában látja a megszemélyesített Egyházat, ki az igazság
keresésére buzdítja, azután végignézi a Vesztegetés és Álnokság
házasságát. A Lelkiismeret azt hirdeti, hogy nem a szentek sírjait kell
fölkeresni, hanem az igazságot. Az emberek kívánnák is ezt, de nem
tudnak eligazodni. Egy földműves, Péter, előbb megmunkálja földjét, de
azután elvezeti őket az Igazság tornyához, hol munkás, jámbor életre
biztatják őket.

E vers a hitet nem külsőségekben, hanem munkás szeretetben látja,
elítéli a zarándoklást, péterfillért; ezekkel a reformáció hírnöke.
Népszerűségét mutatja, hogy számos utánzata sarjadt. Wiclifre
(1320–1384) is hatással volt, ki az ó- és új-testamentumot saját nyelvén
adta a nép kezébe s megindította a reformációt.


2. Lovag-epika és népballadák.

A világi költészet anyagát is papok őrizték meg krónikáikban. Godfréd
monmouthi püspök (✝ 1154) a latin nyelvű _Historia Britonum_ban a
briteket krónikások szokása szerint Aeneasnak Brut nevű ivadékától
származtatja, ki a szigetet óriásoktól foglalja el. Könyvébe sok mondát
sző be, kivált Artus királyt s környezetét rajzolja élénk színekkel;
ezzel megmenti a kelta képzelet mondakincsét. E mondák oly költőiek,
hogy Wace normann költő átdolgozza franciára (_Brut_ _d’Angleterre_
címen, 1154); ezt pedig Layamon worcesteri lelkész 1205 körül verses
krónikájában visszafordítja angolra. E vándorlás közben Artur király a
keresztyén lovagok mintaképévé válik s legyőzetése ellenére is nemzeti
hőssé, lovagkörével együtt, akik kerek asztal körül ülnek, hogy ne
legyen elsőbb s alsóbb hely. E krónikákból később önálló lovagi énekek
sarjadnak, így a _Morte Arthur_, valószínűleg Hugh of Eglintoun skót
lord műve (1381); a király eltünéséről, akit hű népe visszavár, Sir
Thomas Malory regényt írt a XV. század derekán. E mesekincs örökéletűvé
lett: Spenser beszövi Arturt eposzába, Milton hőskölteményt tervez róla
s azt Tennyson meg is írja.

A dán harcok idejére mutat a Havelok s a Horn-monda.

Mind a kettő dán királyfi. Az elsőt atyja halála után egy halászra
bízzák; az elviszi Angliába; nagy erejével kitűnik, hozzáadják a rabul
tartott angol királylányt s ő mindkettejök trónját megszerzi. Hornt a
saracénok elől sajkában kiteszik a tengerre; megmenekül, egy király
felnevelteti; hőstetteket visz véghez, a királylány belészeret; erre a
király száműzi, később visszatér a lányért; a király is beleegyezik
házasságukba; de míg Horn visszahódítja királyságát, hitvesét egy álnok
barátja saját várába ragadja. Hegedős képében bejut a várba, megöli a
hűtlen barátot s hazaviszi feleségét.

E mondák francia nyelven is éltek, de a nevek germán eredetök mellett
szólnak. Jártak mondák a Warwickbeli sárkányölő Guyról, aki Colbrand dán
óriást legyőzi; Hamtouni Bevir királyfiról, aki, mint Hamlet, megállja
boszúját apja gyilkosán, akihez anyja hozzáment; e házasságtörő mese
alkalmasint francia eredetű. Szivárogtak be idegen mondák, Nagy Károly,
Roland mondaköréből, de termettek hazaiak is, mint Oroszlánszívű
Richardról. A XIV. század derekáról fennmaradt egy népi vándor hegedős
neve, Minot-é, aki egykorú eseményeket foglalt versbe, mint Tinódi.
Nagyobb költemény szólt, melyet többen Laglandnak tulajdonítnak, II.
Richard királyról, aki rossz tanácsadóira hallgat s nem látja a nép
nyomorát.

A nép ajkán is szálldostak dalok a skót bércek között, balladás
költemények is, történeti vagy regényes eseményekről. Erőszakos,
vérengző kor nagy és szilaj, tragikai szenvedélyei szólnak belőlük. A
Robin Hoodról szólók mythoszokkal kapcsolatosak, Hood erdei dæmont
jelent; később vette magára nevét a normann-hódítás után (mint nálunk 48
után) bujdosásnak eredt, szegénylegénnyé vált vitézek egyike. Szegények
oltalmazói, boszújok állói, sheriffek megtréfálói, az erdő ‚törvényen
kívül álló’ lovagjai. A történeti tárgyúak vérengzők, old heroic
Ballads, mondja Percy; így az otterburni harcról szóló, melyet chevyi
vadászat címen is megénekeltek; skótok harca az angolok ellen; a skót
Douglast nyíl járja át, mire Percyt úgy ütik át dárdával, hogy ‚hátán
kiáll a kopjaszál’; husz-száz skótból 55 marad életben, másfélezer angol
ijászból 53. Ez éneket Philipp Sidney mindig megindulással hallotta.
Némely ballada egészen meseszerű, csak az újabb kutatás akadt rá
történeti alapjára, mint a 18 változatban fennmaradt _Sir Patrick Spens_
történetében, melynek eseménye a XIII. század végén történt. Hatalmasak
az érzések a regényes tárgyú költeményekben is. _A dióbarna lány_ minden
veszedelembe követi kedvesét; a szerelem a halálban sem szakad meg; a
szerető visszajő kedveséért _(Sweet Williams Ghost);_ ezen alapul Bürger
_Lenorá_ja, Arany _Bor vitéze_; a legény is utána hal kedvesének, mint
Margitnak Vilmos; a templomba temetik őket, egyikből hársfa nő, másikból
rózsa, s összefonódnak, mint a két kápolna-virág _Kádár Kata_
balladájában. A meggyilkolt gyermek felszól anyjához a kútból. Vannak
oly balladák, melyek Shakespeare egyes darabjaival rokonok _(Leir király
három lánya)_. A szenvedély ereje e balladákat jobbára tragikaivá teszi,
gyors menetűek: nagy eseményeket aránylag röviden foglalnak össze. Néha
egész eseménysort érintenek, a döntő jeleneteket világítva meg, ezért
hézagosan. Gyakori a párbeszéd, mint az egész angol költészetben; a
szereplők maguk tárják föl lelkük állapotját. Az _Edward_ című merőben
anya és fiú párbeszéde; a fiú kitérő válaszaiban a bűntudat leplezése
látszik, de belebonyolódik, bevallja tettét, hogy megölte apját, anyja
felbujtására, kit végül elátkoz: egész lélektani rajz. E régi
költemények gyűjteményét először Percy Tamás püspök adta ki, _Reliques
of the ancient english Poetry_ címen, 1765-ben (l. alább).


3. Chaucer.

E jobbára névtelen irodalomból egy költő neve magaslik ki termékenység,
eredetiség es művészet dolgában egyaránt: Geoffroy Chaucer. 1340 körül
született, valószínűleg Londonban, hol atyja, nagyatyja bort mért vagy
borral kereskedett. A gyermek 57-ben III. Edward egyik menyének udvarába
került apródnak, ott ismerte meg Lancaster (Gaunt) János herceg, későbbi
pártfogója. 1359-ben a franciaországi hadjáratban foglyul esik. Ezután a
király szolgálatába áll s a királyné egyik hölgyét veszi feleségül, aki
utóbb Gaunt János neje mellé kerül. 1366-ban ismét megfordul francia
földön; megismerkedik a francia irodalommal; Guillaume de Lorris és Jean
de Meung Rózsa-regényét kezdi fordítni, versekben. Gaunt hercegnő
halálát francia mintára, de eredeti versekben gyászolja el, álmában egy
bús lovaggal találkozva, aki a fehér szépséget (Blanche) siratja.
Francia példát utánoz _ABC_-je is, egy himnus, melynek versszakai sorra
az abc betűivel kezdődnek. 1372–73-ban egy évet tölt küldetésben
Olaszországban, hol később is megfordul, ezután Petrarcából fordít,
Dante s főkép Boccaccio hatása érzik munkáin. Küldetése sikeréért
naponta egy kancsó bor jár neki a király pincéjéből, majd a gyapjú- és
bőrszállítmányok felügyelője lesz a londoni kikötőben, mi nagy
jövedelemmel, de nagy elfoglaltsággal is jár. Mégis ez időben szedi
versbe Szt. Katalin legendáját, fordítja Boethiust prózában s ír
Boccaccio nyomán szabadon egy nagy költeményt hétsoros
Chaucer-strophákban: _Troilus and Cryseide_. Edward király halála után
többször jár külföldön az ifjú II. Richard házassága ügyében s a
lakodalomra írja szellemes versét, a _Madarak országgyűlését (Parlement
of Foule, 1382)_, melyben Szt. Bálint napján a madarak párt választanak
maguknak; egy szép sast, több kérője közül, egy ifjú királyi sas; ez
jelképezi az ifjú párt. A hálás királyné közbenjártára a költő
helyettest állíthat hivatalában, így több szabad ideje van. Ekkor írja
_A Hír csarnoka (The House of Fame)_ költeményét.

Álmában Venus templomában terem, onnan kilépve sivatagban találja magát,
majd egy sas fölragadja Fáma házába, ki a hírnevet osztogatja, kénye
szerint, néha érdemetleneknek; maga hol kicsi, hol nagy. A költő nem
vágyik hírnévre, elviszik hát egy folyvást forgó lugasba, hol a hírek
nyüzsögnek s minden szót, suttogást meghallani; éltök tartamát Fáma
szabja ki s Aeolussal fuvatja szét a világba. E lármában a költő
felriad. Jelképes önéletrajz ez: a szerelem kora után sivatagba jut, de
a költészet szárnya hírre emeli, bár ez is szeszélyes. – Hálából s
hódolatul a királynénak írta _Legendáit a jó asszonyokról_, Boccaccio
_Híres női_ példájára, a maga régi módján álomba keretezve, melyben Ámor
szemére veti, hogy sokszor kisebbíti a nőket; Alceste védelmére kel s
vezeklésül egy könyvet rendel nála a jó asszonyokról és hamis
férfiakról. A tervezett 20 helyett csak tízről készült el az ének.

Híre és a királyi kegy emelte. 86-ban a parlament tagja, de még ez évben
fölkelés tör ki Richard ellen, hívei elvesztik állásukat, Chaucer is.
Három év multán a király építkezéseinél (Westminster, Tower) felügyelővé
teszi, ezentúl mégis nehéz viszonyok közt él, pedig az új király,
Lancaster János fia, IV. Henrik, fel is emeli nyugdíját, de azt már csak
néhány hónapig húzza. 1400-ban, október 25-én meghalt.

Utolsó éveiben írta főművét, a Canterburyi meséket _(C. Tales)_.
Akkoriban április havában nagy zarándokutak voltak szokásban, így Becket
Tamás sírjához is, Canterburybe. Egy ilyen csapattal találkozik a költő
Southwarkben, a Tabard fogadóban, közéjök áll, a fogadós szintén; ez
veti fel az ötletet, hogy mindenki mondjon el odamenet két történetet,
visszafelé is kettőt s akié legjobban tetszik, lakomával tiszteljék meg
a Tabardban. Harmincan utaznak, de a 120 elbeszélésből csak 24 készült
el, pedig régebbi munkáiból is vesz föl; sorukban is hézagok vannak. A
keretes elbeszélés mintája Bocaccio, de felülmúlja abban, hogy
alakjaiban nem egy társadalmi osztályt rajzol, hanem számos, csaknem
minden réteget. Van a csapatban lovag, nyalka fiával, szentéletű falusi
pap s víg kedvű kolduló barát, jogtudós, oxfordi diák, földesúr s kis
gazdálkodó, orvos, ki részt kap a patikus hasznából, ács, szakács, meg
molnár, aki nem hagyja el dudáját. Mindnyájan valódi emberek, kiket a
költő jól megfigyelt vonásokkal tud jellemezni. Az apácafejedelemasszony
csínnal viseli rendje öltönyét, ajaka nem hagy nyomot kelyhe szélén,
franciául úgy beszél, mint a stratfordi iskolában; az agyafurt kolduló
barát csuklyája tele van ajándékokkal; csak úgy dül a szó a bathi özvegy
némberből, akinek már öt férje volt. Mind a maguk nyelvén beszélnek s
elmondott történeteik illenek jellemökhöz. A mesélést a lovag kezdi,
Bocaccio _Teseide_jéből fordított történettel; két fogoly vitézről, kik
egy királylányba szerelmesek és megvínak érte, mint Szilágyi és Hajmási.
A molnárban nem áll a szó s belekap a maga nyers történetébe az ácsról,
kit felesége lóvá tesz. Erre másvalaki, aki ács volt, olyan történettel
vág vissza, melyben egy molnár jár pórul. Ennyi élet van az alakokban. A
prior este egy kis fiúról mond mesét, akit a zsidók megöltek, de még
haldokolva is szent éneket énekelt; halálát a szent Szűz ki is deríti.
Ez nyomott hangulatot kelt, mire a vendéglős Chaucerhez fordul: meséljen
ő, az ő arcából jókedv néz ki. _Sir Topas_ történetébe fog, aki az
álmában látott tündérkirálynőbe szeret, keresésére indul, óriással vív,
mindez a lovagi költészet parodiája, de nem tetszik, a fogadós
félbeszakítja, így azután épületes történetet mond el prózában. Ennyire
mozgalmas a társaság, így hozzá vannak szőve a történetek a kerethez.
Mondanak történeteket Liviusból, legendát, a diák Griseldis sorsát
Petrarca után, tréfákat Ovidiusból s fabliaukból, egy állatmesét is a
rókáról és Chantecler kakasról. A költő előadása jellegzetes és eleven,
üde. Jó megfigyelő, humora is van. Alakjaiban századának valóságos
arcképcsarnokát festette meg s művelődéstörténeti képét is.

Ő volt az első költő, kit a Westminster Poets Corner-jébe temettek.

Utánzói közül John Lydgate (1370–1450) válik ki; szerzetes, prior;
főmunkája a _Temple of Glass_, a _Hír csarnoka_ módjára itt Venus a
szerelmet osztja. Megrendelésre dolgozik: így ír a későbbi V. Henriknek
30,000 verssort Trójáról; VI. Henrik parancsára Szt. Edmund életét;
36,000 sor a _Falls of Princes_. – Thomas Hoccleve (v. Occleve) V.
Henrik évdíjas költője, az ő számára írja a _Fejedelmek tükré_t (1412)
Chaucer-strophákban.

Chaucer hatása sokáig érzett; Shakespeare is merített belőle _(Troilus,
A két veronai ifjú)_, Dryden és Pope is; a Prioresse elbeszélését
feldolgozta Wordsworth.


4. A skótok.

A XIV. század elején Skócia egy időre politikai önállóságra jut, mely I.
Jakab angol királyig (mint skót: VI. Jakab) tart; ezalatt részben
önálló, részben legalább külön irodalma van.

Barber szerzetes (✝ 1395) Bruce Róbertet énekli meg, a vak Harry pedig
Wallace-t, a skót szabadság védelmezőit. A szent-andrewsi apátúr versbe
szedi Skócia egész történetét.

Az udvari költészetet I. Jakab skót király (1394–1437) kezdte meg, aki
túszul az angol udvarban élt s ott írt jövendőbelijéhez Chaucer hatása
alatt egy nagy költeményt, a _Királyok könyvét (Kings Quair)_. Henrison
is Chaucert folytatja, _Testament of Cresseid_ versével. Épp úgy a
_Palice of Honour_, Gawain Douglas (1475–1522) püspök műve, az első skót
humanistáé, csakhogy itt nem a hír, hanem az igazságos Isten osztja
jutalmát. William Dunbar (1460–1528) ferencrendi szerzetes, főkép az
udvar eseményeit, ünnepélyeit énekli meg, így a király házasságát _A
tövis és a rózsa (The Trissil and the Rois)_ versében, _A madarak
gyűlése_ módján.

Május királynéja egy kertbe vezeti, hol a Természet uralkodik,
megkoronázva az oroszlánt, a tüskebokrot is, mely védelmet ad s csak a
rózsát állítja fölibe; az előbbi kettő a skót címerben van, a rózsa a
királynét jelenti. Később az özvegyen maradt királynét vigasztalja
verssel. Még egy nagy költeményt írt, _Az arany pajzsot (The Goldyn
Targe)_, melyet az Okosság tart elébe a szépség nyilai ellen, míg a
Jelenlét (a kedvesé) el nem vakítja. Írt _A hét főbűn táncáról_ is,
vaskos humorral.

David Lindesay (1490–1560) Dunbar életében került az udvarba, a királyfi
nevelője volt, szatirákat írt az udvari tányérnyalókra s az egyház
ellen; maga is a reformáció híve. Egy moralitása is van a három rend
(lovagok, papok, polgárok) ellen.

Vele véget ér a külön skót irodalom, mely úgy is Chaucer nyomán járt.
Skócia összeolvadt Angliával, irodalma is ezével.



MÁSODIK RÉSZ: ÚJKOR.



I. KÖNYV.  A RENAISSANCE ÉS A REFORMÁCIÓ.


I. A RENAISSANCE.


1. A versköltészet.

Az angol irodalom a XVI. században éri meg első virágzásának korát.
Kiforrt már az angol nyelv; prózáján John Wiclif (1320–84) le tudja
fordítani a Vulgatát. A versből kikopik a francia szó; az erkölcsös John
Gower (✝ 1408) bocsánatot kér tört franciaságáért: «de hiszen angol
vagyok» – mondja s főművének, a _Confessio amantis_nak már csak a címe
idegen. Chaucer egymásután levetkezi a francia és olasz hatást s a
_Canterbury Tales_ verseiben tiszta angol nyelven valódi angol embereket
rajzol. A népballadák hőseiben testet öltöttek a szenvedélyek, a
csöndesebb és szomorúbb érzések azonban még nem jutnak szóhoz. A
Langland-féle vizióban megszólalt a józan angol gondolkodás, de
meglehetősen bárdolatlanul.

Már egészen szállóigévé vált, hogy a renaissance fedezte fel a
természetet és az embert. Az ember bensőségét, a lélek rejtelmeit, a
szív édes gyötrődését és tiszta álmait, az elmélyedés és fölemelkedés
útjait Angliával is a renaissance ismertette meg, olasz költők révén,
csakúgy, mint a formák finomságait és változatosságát, a filigrán
szonettet és a lágyan csengő stanzákat.

A XVI. század a hatalom és gazdagság áldásaival köszöntött be Angliába s
ezek nyomában jár az ízlés fejlődése. Összetört a spanyolok nagy
ármádája, Amerika és India felől kincsekkel megrakodva vitorláznak haza
a hajók. Palotákkal díszítik Londont; kialakul a Tudor-stílus. A régi
erkölcsökről azonban csak lassankint tesznek le. Az urak medvék és
kutyák marakodásában találják mulatságukat, melynek végeztével halálra
korbácsolják a megkötözött vadállatokat. A nép is ünnepélyeket rendez
utcán és mezőkön; egymást éri a májusfa, aratás, juhnyírás, Szent Márton
és Karácsony ünnepe; mind ittassággal végződik s megszakgatják a lányok
koszorúit. Az ünnepélyek bőven termik a verseket; a mezőn a régi
balladákat éneklik; az utcákon a céhek színjátékokat rendeznek a népnek.
A régi vidám Anglia ez, «merry old England».

Az udvar erkölcsei sem finomabbak. A királynő indulatában arcul üti
udvarhölgyeit és kegyencét. De ez a nyerseség nincs műveltség és
fogékonyság híjján. A lovagok levetik a vértet és a két kézre való
kardot s a könnyű selyem zeke alá oda gombolják Dante, Ariosto vagy
Petrarca könyveit. Eredetiben olvassák a klasszikusokat a nők is,
különös kedvvel a francia és olasz költőket. Ezeket utánozzák a költők.

Divatjukat múlják a száz öles allegorikus oktató költemények,
amilyenekkel William Forrest _(Pleasaunt Poesye of Princelie Practice;
Gryselde the seconde)_ meg Thomas Sackville _(Mirror of Magistrates)_
magasztalták az uralkodó erényeit meg a királyné báját s az angol
történet kiválóságait, Hallásuk kifinomul a lélek elfojtott sóhajai, a
szív halkabb dobogása iránt. Éppen mert az élet csupa erőszak és
szilajság körültök, a költők megtanulják az élet hiábavalóságát,
megismerik a bánatot, mélabút és lemondást.

Sir Thomas Wyatt (1503–42) kétszer kerül a Towerbe, mert bele van
bonyolódva a Boleyn Anna pörébe, akihez fiatalon verseit pengette,
kétszer nyeri vissza VIII. Henrik kegyét, hogy aztán a sors
változandósága elől visszahúzódjék falusi jószágára, hol szatira-írással
s a bűnbánati zsoltárok fordításával vigasztalja magát.

Barátja, Henry Howard, Surrey grófja (1516–1547), a király rokona, hőse
háborúknak és harcjátékoknak, négyszer került börtönbe, mert bőjtben
húst evett s gorombáskodott a királlyal, végre felségárulásért, fejével
lakol. S ez a katona, aki börtönbe zárásakor perdöntő párbajra akar
kelni s kész fegyvertelenül szembeszállni egy vértezett vitézzel,
panaszos versekkel eseng a Fitzgerald tizenkét esztendős leánya előtt,
olyan csábító Petrarca tiszta epedésének a példája. Mestere egészen
megköti a kezét; nem mer olyat írni, amire annál nem lát példát.
Geraldineje sokban a Laura mása, de az angyal-kép alatt már ott van a
komoly, mély szerelmű, tiszta angol nőnek a képe.

Sir Philipp Sidney (1554–86), az ir alkirály fia, aki el akarta kísérni
Draket az újvilágba s már bejárta az egész óvilágot; Párisban érte a
Bertalan-éj, megfordult Magyarországon is, olvasta korának minden
költőjét s jártas minden tudományban: egy lépést sem mer tenni Petrarca
nélkül; úgyszólván a lába nyomaiba lép. Meg van nála a párja Petrarca
minden finomságának, epedésének s mesterkéltségének is. Stellája
(Devereux Penelope, Essex hercegének leánya), a testet öltött erény
maga, a költő «lelkének fészke», vágyainak vezére; ajkai mézillatú
rózsák, gyöngysort rejtő rubintok, arca hajnalodó ég. Sidney korának
mintaképe: tökéletes lovag és humanista, kegyence a királynőnek, akinek
tiszteletére írja ragyogó mascaradeját; korai és hősi halált hal.
Hármajuk közül Wyatt a leggazdagabb versformákban, ő írja angolul az
első szonettet és az első terzinákat; honvággyal tele spanyolországi
elégiáiban megcsendíti az ottava rímát is, sőt megpróbálkozik egy
újfajta verssel, mely a szótagoknak csak számát méri. Surreynek finomabb
érzéke van a vers belső szerkezete iránt, nem hiába fordított az
_Aeneis_ből. A költői erőnek Sidney volt közülök a leglángolóbb
csodálója. A _Defence of Poesy_ban a legmagasabb tudománynak tartja a
költészetet, mert a többi a világhoz vagy az emberekhez van kötve, ez új
természetet s az élőknél hatalmasabb embereket teremthet a képzelet
hatalma által. Ez a hatalom azonban egyiküknek sem jutott osztályrészül.
Az ő napjuk még csak a rügyeket bontogatja.

A virágzás Edmund Spensernél (1552–99) borítja el a fát. Fiatalon
Petrarcát fordítja, de aztán Ariostóhoz fordul s az ő példájára mintázza
meg phantastikus lovagi eposzát. Huszonnyolc éves korában, mikor a
cambridgei egyetemről Irországba megy lord Grey titkárának, két nagy
eredeti munka tervét viszi megkezdve magával. Egyik a _The Shepherd’s
Calendar_ (Pásztorkalendárium, megjelent 1579), mely tizenkét eclogából
áll, didaktikus tartalommal, klasszikus olasz divat szerint. Mindegyik
egy-egy hónap nevét viseli. Szerelmi panaszokból, párbeszédekből, a
királyné dicsőítéséből állanak az egyes énekek; kettőben a reformáció
van szóvá téve s kiviláglik a költő puritán hajlandósága. Tizenkét
esztendővel később jelent meg főmunkájának, a _Tündérek királynőjé_nek
_(The Faerie Queene)_ első három könyve, a királynőnek ajánlva. Spenser
egész életén át dolgozott e művén, még sem készült el vele. Tizenkét
könyvben az aristotelesi tizenkét erényt akarta megtestesíteni. Minden
erény testet ölt egy lovagban, aki védelmezője s lesujtja a vele
ellenkező bűnöket és gerjedelmeket.

Spenser tizenkét könyvre tervezte eposzát; s minden kész könyv 12
énekből áll. De csak a hat első könyv készült el teljesen, melyeknek a
tiszta élet, a mértékletesség, a szűzi szerelem, a barátság, az
igazságosság és lovagiasság személyesítői a hősei. A lovagok az
aristotelesi 12 erény képviselői s Gloriana tündérkirálynő szolgái, aki
a nemes becsvágy személyesítője. Mindegyikben szerepel a Glorianát
kereső szerelmes Arthur király s az egésznek vége az lett volna, hogy
elveszi a tündérkirálynőt.

Össze van itt halmozva az ó- és középkor képzeletének minden gazdagsága;
a szépség pogány imádata és középkori jámborság; az Olympus istennői és
szatirok mellett a lovag-romantika varázslatos barlangjai, sárkányaikkal
és boszorkányaikkal egyetemben; Ariostóra emlékeztető lovagok és
rózsaszín testű nymphák s hozzá tassói gyöngédség és keresztény
tisztaság. Minden más munkája, szerlemi himnuszai, lakodalmi verse
_(Epithalamion)_, az _Amorettik_, a _Pillangósors (Muiopotmos)_ mind
csak önmagának a keresése. A lovagvilág és Tündérország az ő igazi
hazája, akinek képzelete olyan eleven volt, hogy életet bírt adni az
elvont erényeknek s olyan gyöngéd, hogy nem tépte össze a tündérnép
pókháló várát, mikor belépett. Tündérekhez méltók érzései és színei.
Szűzei nymphák és napsugarak leányai, akik pikkely-csónakon járnak a kék
hullámok fölött s a tenger mosolyogva csókolja lábaik nyomát. Boldog
költő ő, aki le tudta festeni az arany sápadt sajogását s a test
rózsaszínű párázatát. A gyönyör kertjében ezüst hullámú forrást
bugyogtat, partján meztelen fiúk játszadoznak. A csermely
jáspis-medencébe gyűl. Madárdal és vízesés moraja szűrődik a levegőbe.
Ott pihen rózsaágyon Akrasia, lankadtan, készen az édes bűnre, ezüst
fátyolban, mely nem födi el testének vonalait s a rajta gyöngyöző
verejték-harmatot. Ilyen képekkel gyönyörködtette Spenser a harcban
kifáradt angolokat, akik nem győzték verseit kapkodni. A királyasszony
birtokot ajándékozott neki kétszer is, de az elsőt vissza kellett adnia,
a másodikat valami lázadáskor földúlták, házát elhamvasztották; sok
kézirata s egy gyermeke is odaégett. Megtörten ment vissza Londonba, a
hol nemsokára meghalt nyomorban és kegyvesztetten, mert egy tanulmányt
írt Irland állapotáról, ami akkor is kényes téma volt. Utolsó,
elvitathatlan birtoka: egy szöglet a Westminster Poet’s Cornerjében. Ő
az allegorikus lovagi költészet utolsó vitéze. Hat esztendővel az ő
halála után jelenik meg Cervantes ütött-kopott lovagja, Don Quijote,
akiben a világ kikacagja a rozsdás lovagi erényeket. Spenser költészete
azonban épen maradt; rózsái nem hervadtak el, nymphái nem vénültek meg.
Az ő tündérligetében virított legszebben az angol nyelv és angol
képzelet Shakespeare előtt. Dús, színes és zengő ez a berek, akármelyik
percben beléje léphet Titánia. A _Faerie Queen_ első könyvének
megjelenése után négy esztendőre (1594) írja Shakespeare a _Szent-Iván
éji álmot_.


2. A színjáték.

a) _Eredete. Shakespeare elődei és kortársai._

A színjáték nem idegen mintára fejlett, hanem a maga erejéből, azért
van, hogy e mellett a gyöngéd és erényes költészet mellett olyan izmos
és megtermett a dráma. Ez az utcákon sarjadt ki, hol pünkösd hétfőjén és
úrnapján végigdöcögtek a céhek hatkerekű szekerei. Tenyeres-talpas
tréfákkal és vaskos ötletekkel fűszerezett egyszerű históriák termettek
ezen a vándorló tákolmányon, amilyeneket a színjátszó iparosok fölértek
ésszel s amelyek megrázták és megröhögtették az utca ácsorgó népét.
Mindegyik kocsi zeneszóval jött, megállt az utcasarkon s ha Heródes meg
Kaifás megszolgálta a maga két shillingjét, mentek tovább s jött utánok
a másik kocsi. Az ember egy álló helyében végig nézhette a bibliai
történeteket a világ teremtésétől Krisztus mennybemeneteléig és az
utolsó ítéletig. Minden céh olyan jelenetet játszott, amely
foglalkozásához talált: az ácsok Noé bárkájának építését, a hajósok és
halászok a vízözönt, a szőlőmunkások a kánai menyegzőt, a pékek az
utolsó vacsorát. Minthogy mindegyiket más céh játszotta, kereknek elég
kerek volt mindenik jelenet, de belső csirázás nem zsibongott ezekben a
_mysteriumok_ban, a biblia készen adta a történetet és az alakokat. Az
apostolok és szentek életét feltüntető _miraculumok_ban (Miracle Plays)
volt valamicske jellem- és sorsfordulat, de égi hatalom munkált bennök.
Csak a bibliai jelenetek közé ékelt Interludesben, a _moralitások_ban
(Moral Play) jutott szóhoz az ember belső küzdelme, az erények és bűnök
allegorikus alakjaiban. Henry Medwallnak a XV. század végén az a
szerencsés ötlete támad, hogy a főbűnök enyhébb álnevek alatt adják ki
magukat: a Fösvénység Takarékosságnak, a Harag Férfiasságnak. Az
allegoria leple alatt így venni észre egy-egy emberi mozdulatot.

Nemsokára egészen levetik ezt az erkölcsös mondásokkal tele himzett
palástot, mely bő redőivel elburkolja a test életét. E beszélő fogalmak
még megszólalnak Skelton színjátékaiban (_Magnificence_, 1515) s
elhirdetik a reformált új hit igazságait John Bale (1495–1563) ír
püspöknek isten parancsolatjairól, Keresztelő Jánosról, Krisztus
megkísértetéséről szóló darabjaiban, melyekben a mysteriumok
összeolvadnak a moralitásokkal. Ők fogadják a deszkadobogón az első hús
és vér embert, az első angol királyt, aki meghódítja utódainak a
színpadot: Bale _János király_át (Kynge Johan). Ynglond vidua, a
megszemélyesített Anglia, maga térdel elébe, oltalmát kérve a papok
ellenében. A Lázadás azonban a Hizelgéssel, a Gazdagsággal, a
Törvénytelen Hatalommal szövetkezik s együtt átok alá vetik Angliát.
Bale protestáns dühében megszaggatja bő palástjukat s a darab közepén
egyszerre Langton canterburyi érsek, toulousei Raymond, Pandolfo legatus
s maga a pápa állnak a nézők előtt az iménti allegoriák csuhájában;
széttépett köntöseiket senki sem foldozza össze többé s nem viselik
azokat tovább az angol színdarabokban.

Az allegoriák átköltöznek az udvar mulatságaira, a hol sokáig élnek,
mint jó alattvalók, akik térdet hajtanak őfelségeiknek; a Hold elsápad
erényeik láttán s Vénus meghódol a királyné bájainak. Egy ízlésesebb
korban, mikor Ben Jonson írja az ünnepi alkalmi játékokat és Shakespeare
e játékok gyöngyét, a _Szent-Iván éji álmot_, az allegoriáknak szárnyaik
nőnek, hogy mint nemtők és áldáshozó tündérek röpködjenek a palotában.
Az elszállt allegoriák után a pőrén maradt moralitások is átvándoroltak
a királyi udvarba, általános erkölcsi tanítás helyett politikai
gúnyolódást véve ajkukra (Soties). VIII. Henriknek egy ötletes
muzsikusa, John Heywood (1495–1565) volt a mestere az ilyen
csúfolkodásnak. Hahotát keltő torznép őgyeleg az ő színpadán: a
Szentháromság lábaujjával s más ilyen ereklyékkel csaklizó
kolduló-barátok, lóvá tett férjek, hazugságban versengő fogadkozók. Van
kacagás, mikor a versenyben az lesz a győztes, aki azt hazudja, hogy
életében sem látott türelmetlen, zsémbes fehér személyt (_The four P’s_
= A négy P., alakjai: Palmer, Pardoner, Poticary, Pedlar = zarándok,
búcsúárús, patikáros, koldus). Vagy mikor az asszony férjét küldi el a
papért, kit pástétomra vár, de mikor férjuram is hozzálátna a lakomához,
elpáholják és otthagyják. Szegény eldöngetett már épp elhitetné magával,
hogy ő kergette el amazokat, mikor eszébe ötlik, hogy jó lenne utánok
nézni, hova lettek. _(Johan the Husbond.)_ Mindennek politikai célzata
volt a reformáció idején, de e mókákban Heywood megmintázta egy pár
vígjátékfigurának a torsóját, amilyen ez a rászedett férj is, azóta
annyi vígjáték-férjnek az őse.

Nemcsak az utcán és az udvarnál divatosak a színjátékok: a diákok
Plautus és Terentius darabjait játsszák az iskolákban
(Westminster-Play). Az etoni iskola érdemes vezetője, Udall Miklós
(1506–66), 1540 körül angol darabot adat elő tanítványaival, melyet maga
írt. Ez az első angol vígjáték, a címe _Royster-Doyster_, (kinyomtatták
1566-ban). Kérkedő hőse távoli rokona a Miles gloriosusnak s némiképen
őse Falstaffnak. Nem valami épületesek ezek az első próbálkozások. John
Still (1543–1608) püspök volt, darabját, a _Gammer Gurton’s Needle_t
(Gurton néne varrótűje) a Christ’s College diákjai a királyné előtt
játszották el, s ez a darab a körül forog, hogy az asszony nem leli
varrótűjét, a keresésben felfordul az egész ház, gyanúba keverednek a
szomszédok s végre el akarja nadrágolni a szolgáját, mikor keze ráakad a
tűre, mely ott maradt a nadrág hátsó részében, mikor foltot vetettek rá
vele.

Ezt a vidám komédiát szertartásossá téve és elfinomítva vezeti fel az
udvar színpadára John Lyly (1554–1606). Holdbeli asszonyról _(The Woman
in the Moone)_, Endymionról, szerelmi átváltozásokról _(Love’s
Metamorphosis)_ szóló párbeszédes mesékkel – szinte látványos daraboknak
lehetne nevezni – gyönyörködteti közönségét. Vontatott és bonyodalmas
prózai regényének, az _Euphues_nek körmönfont bőbeszédűsége,
tudálékossága, nagyképű renyhesége valósággal orgiákat dőzsöl végig
ezekben a színjátékokban, melyekben mintha a földiek örökölték volna az
allegoriák fellengzését. Nagy Sándor bele van bolondulva Campaspéba, de
lemond róla Apelles javára, mert ő nem élhet a szeretkezésnek, neki nagy
feladatai vannak – s elindul Perzsia meghódítására _(The Most excellent
Comedie of Alexander, Campaspe and Diogenes)_. Aristoteles és Diogenes
úgy feleselnek a darabban, mintha a philosophia csak a szószátyárság
tudománya s a vitatkozás puszta nyelvelés volna. Nagy Sándor annyi
szóvirággal búcsúzik, amennyivel beültethetné kertté Perzsia egész
sivatagát. S így megy ez Lylynek minden darabjában. _Galatheá_t és
Phillidát atyáik fiúruhában járatják, attól való féltükben, hogy
világszép leányaikra sor kerülhet az évenként Neptunnak tartozó
hajadon-áldozatok közt. A két leány halálosan beleszeret egymásba,
mindegyik abban a hitben, hogy a másik fiú. Itt csak az istenség
segíthet, aki Phillidát csakugyan férfivá is változtatja. Az értelem
minduntalan eltéved ebben az összevisszaságban és phrasis-erdőben. Az
író, mintha maga is ráunna magára, prózai részekkel pihenteti ki versét
– s azóta minden színműírónál fel-felüti fejét a próza –, de prózája
csak olyan cikornyás és fanyar, akár a verse. Ez a cikornyás dagály, a
léha _euphuismus_, megérzik ennek a kornak minden darabján s nem egyszer
foltot ejt a Shakespeare nyelvén is, mikor úgy dobálja egymásra a
hasonlatokat, hogy e garmadához képest «az Ossa egy bibircsó».

Ezekkel az első vígjáték-csirákkal egy időben pattannak ki az első
tragédiák rügyei. A legelsőt 1560 után adták elő a Temple épületében. A
címe: _Gorboduc_ vagy _Ferrex és Porrex;_ első három felvonását Thomas
Norton (megh. 1584) írta, a végső kettőt Thomas Sackville (később lord
Buckhurst, 1536–1608). Egész meséje ennyi: Gorboduc király megosztja
országát két fia közt. Porrex az egésznek az ura akar lenni s
meggyilkolja bátyját. Az anya kedvesebb fiáért megöleti Porrexet. Erre
fellázad a nép s megöli az öreg királyt és feleségét. – Az ilyen
országrendítő eseményekről, királyi hősökről s erről a vérszomjról nem
is tesz le többé az angol dráma; első emberei: a Gorboducra visszamutató
Leir, Julius Caesar, IV. és V. Henrik, később csupa shakespearei hősök.
Azonfelül Gorboductól örökölték a későbbi tragédiák az ötfelvonásos
beosztást s az ötös jambust, amelyet Shakespeare is használt.

Sackville még maga is hallotta Shakespeare jambusait; ez a legjobb
bizonysága a fejlődés gyorsaságának. Szabadon és hirtelen fejlett ki az
angol dráma, a vallás, erkölcs és illem korlátai nélkül, olyanformán,
mint a görög. A vallásra nem kellett tekintettel lennie: a katholicizmus
már elvesztette uralmát a lelkeken, a reformáció még nem jött el. Az
erkölcs és ízlés sem korlátozta: láttuk ez emberek erkölcsét és
szokásait. Az illem sem; a külvárosi deszkabódé sem adhat már több
szabadságot, mint itt az udvar. Kelete is van: amint az első bódék
felépülnek a városi nép számára, egyszerre tömérdek a közönség s megnő
az írók száma. Igénytelen és egyszerű mulatság ez eleinte. Nem kíván itt
mást senki, csak hogy pezsegjen az élet és mentől több legyen a
látnivaló. A nézők naiv kedélyek, tüstént belemelegszenek a játékba s
három dárda és két paizs láttára átjárja őket a háború minden izgalma.
Könnyenhívők, kötélidegzetűek, akiket szórakoztat a gyilkosság; nem
finnyásak a hullaszagra, hiszen az utcán is mindennap elvész egy pár
emberélet. Ilyen a közönség.

Az írók pedig maguk is e közönség közül valók. Csodálatos keverékké forr
bennök a nyers angolszász természettel a humanista műveltség. Nem hiába
adják darabjaikat felváltva az udvarnál és a nép színházaiban: magukba
szívják a műveltséget, de nem vetkezik le a faji darabosságot. Ben
Jonson egy kőmíves mostohafia, de Magister Artium lett az oxfordi
egyetemen; Marlowenak az apja csizmadia volt, Massingeré inas s amannak
_Faust_ja meglepő hasonlóságokat mutat a Goetheével, Massinger
jellemvígjátéka, _A new Way to pay old Debts_ (Új mód régi adósságok
megfizetésére) olyan elmés meg mulatságos, hogy ma is meg-megjelenik az
angol színpadokon. Sokan egyetemet jártak, mint George Peel (1558–1598),
Robert Greene, Fletcher és Beaumont, de hamar odahagyták, hogy kenyér és
kalandok után fussanak. Többnyire színésznek állnak, így Peel, Ben
Jonson, Marlowe, Shakespeare, Thomas Heywood (1570–1650), Lodget
(1558–1625) az apja ki is tagadja e miatt. Mert a színészeknek nincs
nagy becsületök. A színházakat a külvárosokba szorítja a hatóság. A
_Rose_ Southwarkban áll, 1592 óta, Soderitchben a _Courtain_, nem messze
tőle 1576 óta a Burbageé – itt fog először föllépni Shakespeare – s
mikor leég és lebontják, ennek helyén épül a _Globe_, Shakespeare
színháza. Csak úgy üthetnek tanyát a városban, ha valamelyik nagy úr
pártfogásába fogadja őket. Kis kerek köpenyegben járnak, melyen
pártfogójuk címere csillog. Jórészükben egy zálogházas uzsorás tartja a
lelket, valami Henslowe, aki előlegeket ad nekik s zálogba veszi
kézirataikat, melyeket aztán ő ad el a színházaknak. Az író hét-nyolc
font sterlinget lát egy-egy darabja után; később, a _Globe_ virágzása
idején, húsz fontot. A kiadók nem fizetnek. Irnokaik loppal lejegyzik a
párbeszédeket előadás alatt vagy megszerzik suttyomban a színészektől,
hogy gazdájuk kalózkiadásban kiadhassa. Rengeteget kell hát írniok, hogy
megélhessenek. John Heywoodnak kétszázhúsz darabjáról tudunk. Mennyiség
dolgában nem páratlan az olyan termékenység, mint a Shakespeareé.
Némelyek együtt dolgoznak, mint John Fletcher (1579–1625) és Francis
Beaumont (1584–1616); tizenkettőnél több színművet írnak együtt 1609-től
1616-ig, a Beaumont haláláig; azután Fletcher egymagában húsz darabot ír
életének utolsó kilenc esztendeje alatt. John Websternek (1575–1650)
három munkatársa is van: Dekker, Ford és Rowley. A félénk természetű és
szerény Philipp Massinger (1584–1638) leginkább mások darabjainak
átdolgozásával keresi kenyerét, mégis harmincnál több eredeti színdarab
marad utána. Chapman (1557–1634) eredeti darabjai mellett lefordítja
Homeros munkáit, hetes jambusokban, szabadon. És ilyen roppant munka
mellett is nyomorúságban élnek. Ha egy kis pénzük kerül, eldorbézolják.
Szeretik a szőlő levét; mintha ezen a hideg szigeten az szítta volna
magába a nap tüzét és ragyogását, hogy felgyujtsa vele a vért s lángra
lobbantsa a képzeletet. Mindnyájukra ráillik a Thomas Nash (1567–1600)
beismerése, hogy «mindig összeesküdött saját jó órái ellen». Greene
(1560–1592), ez a gazdag és termékeny szellem, aki számtalan
euphuistikus elbeszélésen kívül egész sereg színdarabot írt, az olasz
Bojardo eposzából Őrjöngő Lorántról, a spanyol Alfonz aragon királyról,
a skót IV. Jakabról s _George a Green_ről, az ő korabeli Robin Hoodról,
a skót lázadás elfojtójáról s III. Edvárd barátjáról, olyan darabot,
amelyet sokáig a Shakespeare munkái közé soroztak: ez az ember színész
és író-cimborái közt valósággal halálra dorbézolja magát. Megházasodik,
csakhogy pénzhez jusson s miközben kedves verseket irogat a rendes
családi életről, feleségének minden pénzét eltékozolja rajnai borra.
Egyetlen inge volt már csak, az is tele féreggel – s ő részegen ődöngött
egyik csapszékből a másikba. Egy szegény csizmadia fogadta a házába,
különben az utcán halt volna meg. Halála előtt, ebben az állapotban, még
ő maga írta meg élete tanulságát egy elbeszélésben: _Egy batka ára
bölcseség, melyet egy millió megbánáson vásároltam_.

Nem különb a többiek élete sem. Marlowe (1564–1593) csizmadiamesterséget
tanul, azután Cambridgebe megy és baccalaureus lesz az egyetemen. Egy
színdarabot ír, amelyet aztán Londonba visz. Ott maga is felcsap
színésznek. Egy dőzsölésben a lábát töri, megsántul, többé nem léphet
fel. A lebújok hőse lesz, aki istenkáromlásáról városszerte ismeretes.
Egy céda szeretőt tart, aki megcsalja. Marlowe tőrt ránt a vetélytársra,
de annak tőre a szemén át agyvelejébe fúródik; meghal, átkozódva,
huszonkilenc éves korában.

Ben Jonsonnak (1573–1635) lelkész volt az apja; egy hónapos korában
árvaságra jut, aztán egy pallér mostohaapa kezei alá. Benjamin megugrik
a kőmívesség mellől s közkatonának áll Nassaui Móric németalföldi
seregében. 1597-ben már a Henslowe színtársulatának tagja. Itt összetűz
egy színésztársával s párbajban megöli. Börtönbe kerül, hol a katholikus
hitre tér. Amint kiszabadul, megházasodik, állás és pénz nélkül. Miután
előadták egy pár darabját, az udvari színjátékok rendezőjeül
szerződtetik (Master of the Revels) s talán poeta laureatusa is Jakab
királynak. Marstonnal és Chapmannal együtt egy darabot ír (_Eastward
hoe_ 1605), amelyről elhitetik a királlyal, ki maga is skót, hogy a
skótokat kicsúfolja. Két társa börtönbe kerül és Jonson önkényt velök
megy. Kicsibe múlt, hogy el nem vesztették fülüket és orrukat (ez volt a
felségsértés büntetése). Azután beutazta Franciaországot, gyalog felment
Skóciába; tanult, könyveket gyüjtött. Hatalmas lélek lakott ebben az
óriási testben, a széles arc mögött, melyet már gyermekkorában
elrútított a skorbut. Hatvankét éves korában halt meg, ismétlődő
gutaütésektől.

Ezek az írók csak tehetség dolgában állanak fölötte közönségüknek,
erkölcs és ízlés dolgában maguk sem jobbak nála, vagy legalább hozzája
alkalmazkodnak, hiszen kenyerüket keresik a színházban. Rendesen
különbséget szokás tenni Shakespeare elődei és kortársai közt. Úttörői
volnának Kyd, Greene és Marlowe, kortársai Ben Jonson és a többiek. De
egyrészt valamennyiök közt Marlowe a legnagyobb, az igazi lángész, aki
közelebb van hozzá, mint kortársai közül bármelyik; másrészt pedig
Greene és Marlowe 1592-ben és 1593-ban halnak meg, mikor Shakespeare már
harminc éves s tíz év óta él Londonban, Kyd pedig 1584–88 közt írja a
Shakespeare előtti korszak leghíresebb tragédiáját, éppen mikor
Shakespeare Londonba kerül, – tehát ezek is kortársai. Azért egyszerűbb,
egyben venni szemügyre, mint fejlődött a szomorú- és a vígjáték azon
mindössze három évtized vagy még rövidebb idő alatt, mely _Gorboduc_ot
és Lyly színjátékait elválasztja Shakespeare első darabjaitól.

Nézzük a Shakespeare előtti korszak leghíresebb darabját, Kyd (megh.
1594) _Spanyol tragédiá_ját, a _Hieronimo_ folytatását, melynek egy pár
körvonala kiütközik a Shakespeare _Hamlet_jén.

A spanyolok és portugálok közt az adó miatt háborúra kerül a dolog.
Hieronimo a spanyol sereg vezére, s fia, Horatio, a sereg hőse. Ez
foglyul ejti Baltazárt, a portugál királyfit, mikor ez megöli a
spanyolok követét, Don Andreát. Itt kezdődik a _Spanyol szomorújáték_.
Baltazár foglyul a spanyol udvarba kerül, s ott beleszeret a Don Andrea
volt jegyesébe, aki azonban Horatiót szereti. Baltazár a lány bátyjával
meglepi és fölakasztja Horatiót. Hieronimo, mikor megtudja, kik voltak a
gyilkosok, eszelősnek teszi magát. Mikor aztán a portugál király fiát
kiváltani Spanyolországba jön, tettre szánja magát. Színjátékot
rendeznek, melyben föllép ő is, a fia volt jegyese, meg a két cinkos. A
játék végén Hieronimo megöli a leány testvérét, a leány pedig a
királyfit, aztán önmagukat is.

Így tele vannak zsúfolva mesével az első színjátékok. A nézők naiv kora
ez még, mikor a pőre tett érdekli őket. Azért olyan rövid az út e
színdarabok embereinél a gondolattól a tettig; egyre-másra kész
elszánások röppennek ki belőlük s a szónak ikertestvére a döfés. Az
emberek csak arra valók itt, hogy cselt szőjenek és gyilkoljanak s a
sikamós vérben tovább vonszolják a darab cselekményét. Minduntalan
kifordulnak a rendes emberi természetből. Iszonyatos tettek és szörnyű
emberek tolonganak itt. Leánygyilkos apák (Massinger: _The fatal Dovry_
= Végzetes hozomány) és anyagyilkos fiúk (Webster: Anyagyilkos),
vérfertőző testvérek (Ford: _’T is a pity she is a Whore_ = Kár, hogy
rima) és fiaikba szerelmes természetlen anyák mellett (Fletcher:
_Thierry and Theodoret_). Rettentő és iszonyatos tettnek kell annak
lenni, ami e vérhez szokott emberek hátgerincét megborzongatja.
Massinger milanói hercegén _(The Duke of Milan)_ egyik vitéze úgy
boszúlja meg elhagyott hugát, hogy gyanút kelt a hercegben hitvese ellen
– mint Jago – s addig szítja, míg a herceg meg nem öli a feleségét. A
boszúálló még akkor sem elégszik meg: orvosi köntösben a halotthoz
férkőzik, s mérget tesz ajakára, mely megöli a halottjára boruló
herceget is.

Semmi sincs messzebb e daraboktól, mint a mese-szegénység. Ha tett kell:
szenvedély, gyilkosság és boszú – irodalom abban nem lehet dúskálóbb
ezeknél az inquisitori phantasiával írott munkáknál, melyekben az író
nemcsak alakjainak hóhéra, hanem közönségét is megkínozza. Nem emberek
ezek, nem jellemek, hanem boszúló ördögök vagy elvérző áldozatok. S az
író a részletekkel még tetézi az egésznek borzalmasságát. Webster (1575?
– 1650?) _Malfyi hercegnő_jét testvérei meg akarják őrjíteni és halálra
kínozni, amért együtt él udvarmesterével. Viaszbábokat küldenek
szobájába, melyek férjét és gyermekeit ábrázolják holtan. Mikor ennek
nincs foganatja, rikácsoló őrültek ugrándozzák körül. Végre megfojtják,
két gyermekével és komornájával együtt, a nézők szemeláttára. Aztán
elhullanak egymás kezétől bátyái és szerelmese. Semmi sem lehet már
szörnyűbb. A tragédia maga is fuldoklik ennyi vértől. Pedig a
legtanultabb írók sem mentek a rémségek e divatától. Jonson is Sejanus
bukásában (_Sejanus his fall_ 1603) és Catilina összeesküvésében
(_Catilina his Conspiracy_ 1611) keresi tárgyát, Marlowe meg Tamerlánban
és a Bertalan-éjben _(The Massacre at Paris)_.

Ezek a tárgyak rettentő emberekkel járnak együtt, akik meghaladják az
életnagyság határait s szinte szétvetik a drámát és a színpadot. Ott van
Marlowenál II. Edvárd s még inkább a _Máltai zsidó (Tragedy of the Rich
Jew of Malta)_. A jellemek mindig több-több téren terpeszkednek el a
színpadon, a cselekmény, melyet az alakok elébb csak úgy vettek magukra,
mint egy tarkán kihimzett bő palástot, most jobban hozzájok feszül: a
mese kezd a jellem öltözete lenni. Barabás, a máltai zsidó magára veszi
az egész darabot. Mindent ő végez és mindennek ő az oka.

Mikor a kormányzó elrendeli, hogy a máltai zsidók vagy keresztényekké
legyenek, vagy fele vagyonukat adóba adják az ostromló töröknek, Barabás
megmaradt kincseit elrejti a házában. De házát is lefoglalják; zárda
lesz belőle. Ekkor a zsidó az apácák közé adja lányát, csakhogy az ő
révén kincséhez férkőzhessék. A lány szerelmeért ketten versengenek: a
kormányzó fia és egy másik vitéz. Abigél emezt szereti, de apja addig
ingerli ezt, míg leszúrja vetélytársát. Így áll boszút Barabás a
kormányzón. A gyilkos azonban maga is belehal sebébe, mire Abigél
csakugyan fölveszi a fátyolt. Apja dühében megmérgezi a klastrom egész
népét. A barátokat, kik rájönnek tettére, elteszi láb alól, végül
meghitt szolgáját is, aki tudója a dolgoknak. Mikor aztán minden
kitudódik s Barabást a várfalról a tengerbe vetik, megmenekülve a
törökökhöz megy s elárulja a várost. Aztán megint a törökök ellen tör,
mire végre eléri büntetése.

Nem tagadhatni, hogy ezek a rémséges történetek és iszonyú hőseik
összeillenek, egészen egy világból valók: egyformán szertelenek. S a
gondolatok, érzések, képeik és beszédök éppen megfelelő. Az egyes
jelenetek felépítése és habzó ereje bámulatos. Az írók olyan
szenvedéllyel élik bele magukat alakjaik lelkébe, hogy minden helyzetet
szétpattanásig megfeszítenek; de azért sohasem jutnak erejök fogytáig.
Olyan gazdag a képzeletök, írói erejök olyan acélos, hogy bár úgy
tetszik, mintha minden egyes jelenetben egész gazdaságukat eltékozolnák,
a következőben megint kifogyhatatlanok. Nem ismétlik sem önmagukat, sem
egymást. Letarolnak minden thémát, jellemet, helyzeteik szinte
kimerítenek minden lehető permutációt, de alig nyúlnak ketten egy mese
és egy alak után. A képek olyan bőven áradnak tollaik alól, hogy sohasem
szorulnak oda nem találó képre vagy érzésre. Lassanként odáig jutnak,
hogy minden szavuk a helyzetből és az alak lelkéből hajt. Marlowe
_Faust_ja, mely egész világosan a Spiess-féle népkönyv után készült, de
csak átdolgozásban (1604) maradt fönn, egészen úgy kezdődik, mint a
Goetheé: a legtermészetesebb módon, amint egy mindent áttanult középkori
tudós, aki sorra vette a philosophiát, az orvosi és jogtudományt a
theológiával egyben, végre a mágiához fordul. Mennyire a lelkéből fakad
minden szava, amint az éjfélt várja, mikor az ördögé lesz! Tudománya még
ekkor is átütközik beszédén; olyan gondolatai és képei vannak, amilyenek
csak egy sokat tudó, tépelődő és kifáradt lélekben támadhatnak a
kétségbeesés villámtüzénél. Ha benézünk – homályos ablakon át – boltíves
cellájába, így halljuk őt vivódni:

    Oh Faustus!
  Csak egy órácskád van még élni hátra,
  Hogy aztán kárhozott legyél örökre.
  Oh álljatok meg, szálló csillagok,
  Álljon meg az idő, ne jőjön éjfél!
  Oh nyílj ki, természetnek szép szeme,
  Egy örök napra! Nyújtsd évvé az órát,
  Hónappá, hétté, bár csak napra is,
  Hogy vezekeljek és lelkem kimentsem.
  O lente, lente currite, noctis equi!
  A csillagok járnak, idő futását
  Nem tartja semmi föl. Az óra üt,
  A sátán jő és kárhozatba visz.
  Az égbe vágyom! ki ránt vissza onnat?
  Lám, az egen az Üdvözítő vére
  Hogy’ ömlik el, – megvált _egy_ csöppje is.
  Megváltó, hallj meg, oh ne szaggasd széjjel
  Szívemet szent neved dicsőségére.
  – – – – – – – – – – –
  Szirtek, halmok, szakadjatok reám,
  Megvédni az ég szörnyü haragától!
  Nem? Jó! Fővel megyek neki a földnek;
  Nyílj meg, te föld! De nem, az sem akar
  Magába venni. – – –

(Az óra felet üt.)

  Telik az óra, már végére jár.
  Ha vezekelnem kell is bűnömért,
  Csak célja voln’ az örök gyötrelemnek!
  Hadd éljek ezer évig a pokolban,
  Százezerig, csak szabaduljak aztán.
  De nincsen cél a kárhozott előtt!
  Mért nem vagyok lélek nekűli féreg?
  Minek legyen a lelkem halhatatlan?
  Oh, bár voln’ a léleknek vándorútja,
  Mint Pythagoras hitte: boldog lennék,
  Ha most lelkem belőlem elszakadna,
  S én vadállattá változnám legott.
  Boldog az állat; hogyha a halál jő,
  Lelke az ősanyaghoz visszatér,
  De én örökké kénkőlángban égek.
  Átok szüleimre, kik világra hoztak!
  Nem, terád átok, Faust, és Luciferre!

(Az éjfélt üti.)

  Most üt; üti. Testem, válj levegővé,
  Vagy a pokolba ránt le Lucifer.
  Lelkem, oszolj párává és csapódj le
  Az oczeánba, hogy ne leljenek rád.

(Mennydörgés. A pokolbéliek jönnek.)

Ennek a mély és sokoldalú beszédnek, amely ennyire a helyzetből s a szív
mélyéből fakad, nem találni párját a Hamlet nagy monologjáig.

A komédia játszi muzsája épp olyan messze elszökdécselt a
Gorton-néne-féle mókáktól, mint kothurnusos nénje a maga első
játékaitól. A nyerseségnek és túlzásnak hasonló gyermekbetegségein ment
át, míg a Ben Jonson keze alatt kinőtt belőle az izmos, ép polgári
vígjáték. Az író a mesének éppen olyan bonyolult szövevényével hálózza
be a néző érdeklődését, mint a tragédiaköltő s az alakok a maguk módján
éppen olyan szertelenek s csak akkora zsákmányt akarnak a hahotából,
mint marcona bátyjaik a hátborzongásból. Az otromba cselédek és
furfangos barátok azonban hamarosan leszorulnak a színpadról s
ötletesebb és fürgébb nép tódul helyökbe, akik szétpukkanásig tömik
bohóságaikkal a mese dagadó iszákját. Amíg a tragédia a borzalmasság
vidékén hajszolja a szertelenségeket, a komédia a varázslatok és
lehetetlenségek csodáit kergeti; túlteszi magát mindenen, megperdíti
talpa alatt a földgolyót, varázslókkal cimborál, boszorkánytükrökbe
pislog, álarcban és álruhában bujkál, úgy vadássza a nézők hahotáját és
tapsát.

A korszak elején Greene darabja a legnépszerűbb: _Historie of Frier
Bacon and Frier Bungay_ (Bacon és Bungay barátok históriája, 1591).

Edvárd (I.) herceg szerelmes Margitba, egy erdész leányába. Barátját,
Lacyt, a leányhoz küldi, hogy azt ő hozzája hajtsa, maga pedig Bacon
bűbájoshoz fordul, aki egy varázstükörben megmutatja neki, mint szépeleg
Lacy a lány körül, akivel egymásba szeretnek. Meg akarnának esküdni s
egy pap is van kéznél, Bungay. Bacon azonban elveszi a Bungay szavát,
aztán őt magát eltünteti a szerelmesektől, Edvárdot meg odasegíti a pár
közelébe. A herceg elébb meg akarja ölni Lacyt, de később megbocsát neki
és hozzáadja Margitot, maga pedig Elinort veszi el, a castiliai
királylányt, akivel apja régen eljegyezte. A mese váza derült végig
(ugyanaz, ami Arany László _Elfrida_jáé és Dóczy _Ellinor_jáé).

Mikor a tragédia cselekménye a jellemekbe veszi magát, mint _Sejanus_ban
meg a _Máltai zsidó_ban, a vígjáték is eltanulja ezt s a cselekményen
itt is elhatalmasodik egy-egy typikus jellem. Ben Jonson darabjai:
_Mindenkinek megvan a maga hibája, Alchimista, Az ördög szamár_ olyan
eleven és találó gúnyképei az emberek különféle fajtáinak, hogy a
jellemvígjáték határát érintik. Az első darab prologusában maga mondja –
versben: – «Olyannak mutatunk szót és tettet, minők valóban s a
jellemet, mint vígjátékba illik, ha a magunk korát akarja feltüntetni s
nem bűneinket, hanem dőreségeinket festeni. E gyöngeségekre, melyeket ma
szemetek elé tárunk, könnyen ráismerhettek, nevetve rajta». Pompás elv,
szilárd alapja a polgári vígjátéknak. Azt a természetességet és
élethűséget, amelyet a tragédiába Shakespeare vitt be, a vígjátékba
Jonson vezette be. Csakhogy Jonson alant maradt, a nagyon általános
gyarlóságok, a felduzzasztott hibák kifigurázásában; nem lelkeket, csak
mulatságos alakokat teremtett, a cselvígjáték olcsó eszközeivel.

_Volpone_ olyan fösvény, akinek a lelkéből minden más kiszorult. Imádja
az aranyat s halálos betegnek teszi magát, csakhogy az örökséglesőktől
ajándékokat gyüjtsön s hálából lóvá tegye őket. Egyikük a feleségét is
neki adja; a másik a fiát tagadja ki s ő rá iratja vagyonát. Mindebben
Volponénak egy furfangos szolga a jobb keze, Mosca. Utoljára azt a
tréfát eszeli ki, hogy ura írjon egy végrendeletet, melyben minden
vagyonát ő rá hagyja. A zsebrák egy függöny mögül élvezi végig az
örökségüktől elesett rokonok tehetetlen dühét. De aztán Mosca az ő eszén
is túljár s a végrendelettel a keze közt fele vagyonát követeli.
Civakodásuk leleplezi csalásaikat s mind a ketten pellengérre kerülnek.

Olyan sok a közönség és az író – Jonsonnak a szolgája is ír, Brome, –
oly nagy a divatja a színjátéknak, hogy feldolgoznak minden idegen
eszmét és mesét is. Fletcher és Beaumont a Don Quijote nyomán írják _The
Knight of the burning Pestle_ c. darabjokat, sorra veszik a régi írók
thémáit, kivált Plautust, az életnek minden oldalát. Van vígjáték az
előkelőkről (Beaumont és Fletcher: _Wit at several Weapons_), a papokról
és ügyvédekről (Fletcher: _The Spanish Curate_), a hivatástalan
költőkről (Jonson: _Poetaster_), a párbajozókról (Fletcher: _The Lyttle
French Lawyer_), nőgyűlölőkről (u. a. _Woman-Hater_), mindenről. Vannak
polgári vígjátékok, mint a Jonsonéi és Massingernél egy pár,
romantikusak, s élnek még az udvar zenétlen operái is, a bús pásztorról
(Jonson) és hű pásztorleányról (Fletcher). A vaskos polgári komédiákból
kiszorult finomság és képzelet ezekben szökdécseli ki magát.
Tündérországban járunk, hol a harangvirágok ütemre csilingelnek, majdnem
olyan szépen, mint az Oberon ligetében.

Ezekkel a színművekkel egy időben adták a Shakespeare darabjait s ezek
íróival együtt élt ő. Mit talált a színpadon és mit hozott maga?

Talált áradó meséket, melyek átcsaptak a rémség és lehetetlenség
határain s elöntöttek minden egyebet: jellemeket, arányt; talált mesébe
illő szörnyetegeket, amelyek túl voltak nagyítva az emberi élethűségen;
vérengző szenvedélyeket, mértéktelen indulatokat a tragédiában,
hasonlóan szertelen varázslókat és torzalakokat a komédiában; hajlékony
és csengő, de túlzásban áradó nyelvet, mely sokszor fuldoklott önnön
phrasisaitól. Shakespeare átveszi és megszázszorozza egész vagyonukat;
eltanulja görög és latin forrásaikat, sőt a spanyolokat és franciákat
is; példájukra nyúl hozzá az angol történelemhez; átveszi kész meséiket,
hiszen újra írja Lear, Caesar és a zsidó tragédiáit s részben Hieronimo
után Hamletet; formáikat is eltanulja; a Ben Jonson-féle polgári
vígjáték mintájára írja a _Windsori víg asszonyok_at; regényes játékaik
mintájára költi a _Téli regé_t és másokat; pásztorjátékaikból sarjad ki
nála a _Szent Iván-éji álom_. Hozni pedig hozta a természetes iránti
érzéket, ízlést és mérsékletet, mely mederbe szorítja a mindent elöntő
mesét, művészi gondot, mely a jelenetek fokozatos fejlesztésével
egyensúlyba hozza az egészet. Arányba és kölcsönhatásba állította a
történetet és alakjait; nála nem fojtják el egymást, hanem támogatják:
az események irányítják a jellemet, a jellemek az eseményeket s ezzel
megadja munkáinak az élet egész complexitását. A természetnek igazabb,
emberibb határai közé szorítja a színpad alakjainak lelkét, indokolja
indulataikat; emberré teszi az embereket, akik előtte – Hamlet szavaival
élve: – «heródesebbek voltak Heródesnél». Ezzel a tragikai tisztulásnak
megnyitja a másik forrását is: az ő alakjai nem puszta iszonyatot
ébresztenek bennünk, hanem rokonszenvet és szánalmat is; ezért feledteti
az ő _Julius Caesar_ja a Jonson _Catiliná_ját, a kétségbeesésig
felbőszültében is érthető Shylock Barabást. Azokat a szertelen
színfoltokat, amelyekkel elődei az emberi lelket inkább vázolták, mint
festették, Shakespeare árnyalatokra bontja s az író-művészet fejlődése
főként az árnyalatok meglátásában mutatkozik. Mindent összefoglalva: ő
teszi az angol drámát élethűvé és művészivé. Úgy áll kortársai mellett,
mint Dante meg Goethe Petrarca és Boccaccio, Lessing és Schiller
mellett. Emezek meglátták az emberi léleknek számos vonását, sok nagy
szenvedélyét, tömérdek finom megrezdülését, remegő vágyait és addig
szóvá nem tett szenvedéseit; Dante, Shakespeare és Goethe azonban
ismerték és megértették s visszatükrözték az egész emberi lelket. Ami
Shakespearet a nagy görög tragikusok meg az újabb civilizáció legnagyobb
költői, Dante és Goethe mellé, sőt ezek elébe állítja, azt ő maga hozta
magával. Fogyatkozásai korának gyarlóságai, érdemei az ő tulajdon
érdemei.

b) _Shakespeare_.

Shakespeare magyarázói hasonlítanak a gyermekhez, akit szent Ágoston
látott a tenger partján játszani, amint kis kobakjával ki akarta
meregetni a tengert. A lángészre nincs magyarázat, még tulajdon élete
rajzában sem. Az egyetlen jogos magyarázat Shakespeare keresztelésének
dátuma: 1564 április 26. Ez az évszám kész milieu. Ez magyarázza meg
mindazt, amin munkáiban a járatlanabb olvasó talán megütközik: író
kortársainak dagályos stílje menti szóvirágait; a kor erkölcsei és
szokásai teszik természetessé, ami benne itt-ott nyersnek, túlzottnak
vagy lehetetlennek tetszik; ez a mértéke nagyságának, melyet negyedfél
század sem homályosított el. Minden egyebet hiába böngészni össze. Mit
köszönhet ő Stratfordnak egy pár eleven gúnyneven és otromba modellen
kívül, minők Bardolph, Fluellen, Peto; mit gyermekkori benyomásainak,
melyeket egy kis boltban szerzett házuk földszintjén, hol atyja húst
mért, magvakat árult, keztyűket varrt s a hol William inaskodott? Jobb
drámákat ír-e vajjon, ha a stratfordi iskola, melyből tizenhárom éves
korában kivette atyja, különb, vagy ha megtanul görögül? Hiszen tudott
franciául és olaszul s e nyelveken olyan jelentéktelen könyveket
olvasott, mint Belleforest _Histoires tragiques_, Sir Giovanni
Fiorentino _Il pecorone és Cinthio Hecatommithi_ című, angolra akkor le
nem fordított munkái – s mit talált ezekben is! Az elsőből vette _Romeo
és Julia_ s részben _Hamlet_ történetének vázát, a másodikból a
_Velencei kalmár_ anyagát; Cinthio elbeszéléséből formálta _Othelló_t és
a _Szeget szeggel_ meséjét. Iskola nélkül is ismerte az irodalom minden
ágát, a classikus és angol költőket, Rabelaist és Montaignet. Payne
Collier összeböngészte mindazt, amit Shakespeare egyáltalán csak
olvashatott. De mindezt mások is olvasták, akikből nem vált Shakespeare.

Bámulatos, hogyan bírt annyit tanulni, mikor egész fiatalsága
szakadatlan küzködés volt. Tizennyolc éves korában elvette egy szomszéd
falubeli birtokos és bérlő leányát, a nála nyolc évvel idősebb Hathaway
Annát. A család nehezen éldegélt. A fiatal házast nem egyszer vadorzáson
érték sir Thomas Lucy békebíró charlecoti erdejében. A nyers úr meg is
vesszőztette s elüldözte szülővárosából. Ez a botbüntetés az egyetlen,
ami kedvezett kifejlődésének: ez keserítette el úgy, hogy 1585-ben
Londonba ment szerencsét próbálni. Egy földije is csábította, Field
Richárd, aki nyomdász volt a Blackfriars városrészben s később
Shakespeare elbeszélő költeményeinek kiadója lett.

London akkor a gazdagság és élvezet ünnepét éli, virágzanak az
ünnepélyek és a színházak. Shakespeare a Burbage társaságához szegődött,
melynek később Chamberlain főudvarmester volt a patrónusa. Eleinte a
rendező segédje volt s a színészekért futkosott, ha jelenésük
következett. Később a színház dramaturgja lett. Abban az időben a
színház megvette a darabot s tetszése szerint javíttatta mással. Ily
javítás közben fejlesztette ki Shakespeare óriási technikai készségét.
Fel is lépett az ujonnan alapított The Rose színházban. Tudjuk, hogy ő
játszotta Hamlet atyjának szellemét s az _Ahogy’ tetszik_ Ádámját.
Egyszerre volt színész, dramaturg és író. Játszott, kocsmázott a
színészekkel és írókkal, javítgatta a mások és írta a saját darabjait.
És senki sem vette észre, hogy köztük él a világ legnagyobb költői
lángesze. Pedig a királyi palota termében kitünő elmék, műértő szemek
figyeltek darabjaira. A főkancellár székéről Bacon nézte; ott ült
Raleigh, aki maga is szonetteket írt s a philosophia kérdésein
töprengett; a fiatal Essex, a németalföldi háborúk hőse és a királyné
kegyence s barátja Southampton, Shakespeare különös pártfogója, akihez
szonettjeit írta s akinek költeményeit ajánlotta. Mindezek nem tartották
őt többnek jókedvű és derék igazgatónál, aki nagyon meg lehet elégedve,
ha száz egynéhány hold földet szerez szülővárosában. Háromszáz költő
verselt akkor Angliában és nem akadt egy, aki észrevette volna, hogy a
népszerű színész álruhájában századokra szóló költő jár közöttük.

Mindegy. Ő maga a nagy egyéniségek egész önkénytelenségével és
őszinteségével tárta fel lelkének egész nagyságát. Hű képeket adott az
életről és halálról, megrajzolta az akarat és végzet határmesgyéjét;
tökéletes hűséggel feljegyezte a szenvedélyek természetrajzát;
megmagyarázta lelkét az emberek legkülönbözőbb fajtáinak. Henrik herceg
a bizonyság, mit tartott egész életnek; tudjuk, mint szeretett, hogy’
búsult, hogy’ gyűlölt, mert Romeo és Troilus, Perikles és Macbeth
értesítenek róla. Korábbi darabjaiban egyszerű, vidám jellemeket
találni, amilyenek otthoni és első londoni ismerősei lehettek. Később
hall tiltott szerelemről, meglesi a csábítás mesterfogásait, hallja a
hír suttogását mérgezés okozta halálokról: megismeri a Macbeth és Lear
udvarát; jellemei bonyolultabbak és zordabbak lesznek; képe az életről
tragikusabb.

Csodálatos, hogy Shakespeare az utolsó lépést nem tette meg: nem hatolt
be az élet értelmébe, hanem csak leírta, amint látta. Ezért nem érti
Emerson, hogy «ez az emberek virága, ki a lélektannak nagyobb tárgyat
adott, mint volt valaha s az emberiség zászlóját mérföldekkel előbbre
tűzte ki a chaosba», soha sem kérdezte meg magától: mit jelent az élet?
Csak egy _Vízkereszt_ vagy _Szent Iván-éji álom_ vagy _Téli rege?_
Mennyivel jelent valamely más kép többet vagy kevesebbet?» Királyi
elméjének úgy tetszett, hogy bennünket azzal elégítsen ki: «Több dolgok
vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes».

Ha lángeszének legbensőbb bástyájánál felhúzta maga után a felvonó
hidat, hol van az a Horatio, aki utána mehetne? Megelégedett azzal, hogy
az életnek csak a képét rajzolja. Ebben ő eddig a legnagyobb. Nagyságát
nem lehet szóval kitenni. Akár azt mondjuk, amit Carlyle, hogy ő a
legnagyobb Intelligencia, akár Taine-nel, hogy ő tud legjobban angolul
(szókincse 15,000 szó): mindig kívül maradunk a házon. Munkái az emberi
értelem legnagyobb alkotásai közé tartoznak. De amellett művei
megtermékenyítettek minden nemzeti irodalmat. Franciaországban Victor
Hugo óta minden író adósa neki. A német irodalomnak, legszebb korában,
példaképül mutatta fel munkáit Lessing. Oroszország is meghódított
tartománya. A mi költészetünk tavasz-korában Vörösmarty, Arany, Petőfi
álltak össze munkái lefordítására, mert «Shakespeare jó fordítása a
leggazdagabb szépliteraturának is felér legalább a felével».

Lángeszének nagysága s egyszerű, józan gondolkodása a mindennapi élet
dolgaiban különös ellentétben tűnik fel. Okiratunk van róla, hogy
_Macbeth_ írása közben bepörölte sir Rogers Fülöpöt 35 shilling 10
pence-ért. Négy font járt akkor egy átdolgozásért; 6–10 fontot fizettek
egy _Hamlet_ért vagy _Lear_ért s ha nagy sikere volt, az író még 10
shillinget kapott. Színészi fizetésével együtt évi jövedelme fölmehetett
130 fontra. 1599 után, mikor a leégett Theatre helyén felépült a Globe,
melynek résztulajdonosa volt, 600 fontra rúghatott. Ez az ember, kit a
múlt század egyik angol költője túlzás nélkül nevezhetett az emberiség
monarchájának, munkáinál büszkébb volt arra, hogy Stratfordban övé a
legnagyobb ház s még két háza és százhét hold földje van.

Ide tért meg huszonnyolc esztendei távollét után. Jakab király ugyan
udvari színészeivé emelte Shakespeare társaságát s ő vele élükön helyet
juttatott nekik díszmenetében Londonba bevonultakor, de vele uralomra
jutott a puritánizmus, minden művészetnek, kivált a színháznak
ellensége. Otthon is jóformán idegennek kellett magát éreznie. Egész
családjában senki sem olvasta vagy látta egyetlen darabját sem,
fiatalabb leánya, Judit, a nevét sem tudta leírni. 1616 tavaszán
meglátogatták Drayton és Ben Jonson. Ward János, a stratfordi pap, azt a
tudósítást hagyta ránk, hogy «úgy látszik, nagyon sokat ittak, mert
Shakespeare aztán erős lázt kapott és belehalt» (1613 ápr. 23).
Hihetőbb, hogy typhus ölte meg; Stratford tavasszal a halál barlangja.

Shakespeare a Michel Angelo halála évében született s egy esztendőben
halt meg Cervantesszel. A tragikai fenségű óriások nagy mesterének s a
komikum kacagtató lovagjának művészete egyesült az ő lelkében. A Mózes
és Sancho Pansa közti mérhetlen távolságot ő benépesítette számtalan
alakjával Lear és Falstaff között.

Hagyatéka a leggazdagabb örökség, melyet az emberiség valaha embertől
öröklött, ámbár nem mondhatni, hogy minden munkája egyenlő becsű.
Elbeszélő költeményei és szonettjei aligha őrizték volna meg írójuk
nevét; _Venus és Adonis_ (1593) meg _Lucretia_ (1594), melyek tárgyát
Ovidiusból vette Lodge és Chaucer közvetítésével, érzéki olvasmányok egy
ifjú főúr számára, elnyújtott, szónokias modorban. De Shakespeare nem
írhatott semmi olyat, amiben ne volna valami shakespearei. Az elsőben a
paripák tüzes leírása vetekszik a legjobb Rubens-képpel.

A szonettekben (154 van, 1593–94) le van tarolva a korabeli szonettírók
minden szóvirága, elnyűtt esdeklése és magasztalása. De Shakespeare
kezén megenyhül a forma merevsége: az egyes négysoros strophák
felszabadulnak egymástól, különválnak s új meg új rímeket csendítenek.
Az alaprajznak ezt a gazdagodását s dicséretben szűkszavú Schopenhauer
is megcsodálja. A tartalom is gazdagodik. A pompás miniature-képeken,
mint a csibét kereső anyáé (146.), a Will-szonettek dévaj szótréfáin, a
törvényszéki stílus elcsavarásán át kibuggyan egy pár önvallomása a
költőnek, aki a színészdicsőség Ikarus-szárnyain száll s Prometheus
kínjait egy deszkabódéhoz lecövekelve szenvedi át. Itt jutnak szóhoz az
életcsömör és önutálat keserű órái (109, 29), melyeket egy jobb ember
sem kerülhet el – addig a visszafojthatatlan versig, melyben legbenső
érzése bibliai erővel és hamleti szomorúsággal szólal meg (146):

  Bűnös poromnak magva, árva lélek,
  Kit lázadó hatalmak hányva-vetnek,
  Mért gyötrenek belül kín s szenvedélyek,
  Míg drága díszt adsz a külépületnek?
  Mért költesz annyit romladó lakodra,
  Holott a béridő olyan rövid?
  Férgek leselgnek hamvadó porodra,
  S a testnek aztán vége lészen itt.
  Jobb, lelkem, így szolgád vesztébül élned,
  Elhagynod a kínt, mely rád nehezül,
  A mulandót örökkel fölcserélned,
  S belülről lenni dúsnak, nem kivűl:
    Így a halál neked javadra vál,
    Nincs több halás, ha meghalt a halál.

(Ford. _Győry Vilmos_.)

A szonettek nagyobb része (1–127) férfihez van intézve, de szerelembe
játszó baráti érzéssel. Sokáig úgy is olvasták ezeket, mintha leányhoz
volnának írva, pedig alig érthető ilyen felfogás. Egyszerűen: akik
nagyon éreznek, azok barátsága méltán látszik többnek és gazdagabbnak a
közönséges emberek szerelménél. A másik egybeolvadó csoport nőhöz szól,
az igazi szerelem hangján. A két részt erősen összekapcsolja egy pár
szonett: barátja is annak a bájnak rabja, mely őt megigézte, így
elveszti barátját is, szerelmesét is, kik egymást szeretik. A barátban
némelyek (Sidney Lee) Southamptonra ismernek; neki ajánlotta elbeszélő
költeményeit s baráti kezéből elfogadott házvételre ezer fontot. Mások
Pembroket tartják a szonettek szép ifjának, akinek ajánlották
Shakespeare barátai a halála után megjelent folio-kiadást. Fürkészték
azt is, ki lehetett az, aki egyszerre szőhetett viszonyt az udvarnál
játszó Shakespearerel és főúri barátjával. A királynő udvarhölgyei közül
kicégérezték a Mary Fitton nevét és beledobták az irodalmi pletykák
özönébe. Nem sok okunk van hinni, hogy eltalálták volna nevét. S ha el
is, mit nyert vele Shakespeare? Minek bolygatni halottjait, mikor elég
embert teremtett ő, akik örökké élnek drámáiban.

Shakespeare egész gazdagsága drámáiban van. Tizenhat darabja látott
napvilágot életében, hat pence-es negyedrét kötetben. Halála után,
1623-ban jelent meg összes munkáinak első foliokiadása, melyben az
előbbieken kívül még húsz színművét adták közre a társaságba állt
londoni könyvkereskedők. A kiadást Shakespearenek két volt színésztársa
és barátja rendezte: John Heming és Henry Condell. A kötet, melyben a
vígjátékok, történelmi színművek és a tragédiák külön-külön csoportba
vannak szedve, címlapján a költő arcképével, Pembroke grófnak és
öccsének ajánlva jelent meg.[1]

Ma minden darabjáról tudjuk, honnan vette meséjét, de ez nem jelenti
nagyságának korlátját. Hogyha Hamlet történetét a Saxo Grammaticus
krónikájában olvasta is, a római darabok tárgyát pedig Plutarchosban, ha
vígjátékainak váza meg volt is idegen elbeszélésekben vagy régebbi
darabokban, a vért, az élet színét és lüktetését ő vitte azokba. Lássuk
egy példán, mi az, amit készen kap és mit farag belőle. _Romeo és Julia_
meséjét az ephesusi Xenophon írta meg, Anthia és Abrocomas történetében,
aztán bejárta Olasz-, Spanyol- és Franciaországot, míg Shakespeare
ráakadt a Brooke Artur rímei alatt (1562-ből). Brookenál csak egy szó
esik a két ház gyűlölségéről, Shakespearenél ez lesz az egésznek
háttere; az ő szerelmesei első csókjukat oly nap estvéjén váltják,
melynek reggelén a két család harca verte föl Verona lakóit. Ott három
hónapig élnek boldog házasságban, Shakespeare három találkozásba sűríti
egész életüket és sorsukat: az estélyen és utána a kertben, másnap a
barátnál s éjjel Julia szobájában. A sors nála tragikai arcot ölt a
kénytelenség vonásaival. Romeo Brookenál önnön sérelmeért szúrja le az
ingerkedő Tybáltot, emitt a sors sodorja oda, hogy boszút álljon
Mercutio ártatlan véreért; előbb még elfojtja a maga sértődését s azt
mondja a dühöngőnek:

  Tybált, okom van, hogy szeresselek.
  Mentségem ez, hogy dühbe nem jövök
  Ily üdvözletre.

Az esetleg okszerűvé válik, a mult érintése megvan a lelken
Shakespearenél. Az írók rendre öröklik egymástól Romeo első szerelmének
megemlítését, de csak Shakespeare használja magyarázatul: Romeóban a már
föléledt s visszafojtott szerelem lobban fel Julia láttára. A jellem és
cselekmény összeolvadnak. Brooke Juliája hirtelen kiissza a
méregpoharat, mert tart tőle, hogyha még gondolkozik, a félelem
visszariasztja. Az igazi Julia előtt megjelenik Tybált, amint Romeót
halálra keresi s ő siet urához.

Így tesz a mondák és a történelem hőseivel is. Holinsheed krónikájának
száraz híradását Macbeth és Lear tragédiájává bontotta széjjel. A
krónika véreskezű zsarnokát megmutatja hős korában; szemünkbe csillantja
koronás vágyát; halljuk, amint önbensejének rejtelme kívülről
visszhangzik felé a fenyér boszorkányai s a várbeli boszorkány, lady
Macbeth, szavában. Hol van a krónika Learjében a Cordelia elűzésével
magaszerezte balsors; hol ez az «ízről-ízre király», aki az első
szófogadatlanságra kifordul magából? A szörnyű éj, a bolond és Tamás, a
Cordélia fellelése, az ébredés, szóval mindazok a jelenetek, amelyek
örökre szívünkhöz nőttek, a Shakespeare kezeírása. A tragikai erő
mindenütt a legnagyobb feszültségig van halmozva. Romeo titkos rokonát,
Tybáltot kénytelen megölni, Hamlet keze az Ophelia atyját találja;
Macbethnek legjobb barátja, Banquo áll útjában, őt teszi el láb alól s
aztán az ő árnyától bűnhődik először. A tragikum csirája az évek során
mind beljebb vonul az alakok lelkébe. Romeo veszte a két ház
gyűlöletéből, kívülről sarjad, Othello szerelemféltését Jago öntözi
ármányaival; Macbethben álma már monomániává fejlődik, Lear tragédiája
nagyrészt öregségéből, Hamleté tisztára lelkének természetéből fakad.

Darabjainak külső compositióját, írói rendszerét bajos rövid általános
szabályokba leszűrni. Oly változatos a teremtésben, mint maga a
természet. De művei felépítésében van egy pár állandó sajátsága.

Minden darabban erősen felduzzasztja a cselekményt s mindig mindent az
elején kezd. Romeóval akkor találkozunk, mikor még nem szerelmes
Juliába, látjuk Leart koronásan. De az első szavak gyorsan nekilendítik
az eseményeket. Kezdje a darabot monolog, mint _III. Richárd_ot, vagy
népjelenet, mint _Julius Caesar_t, az első pár szó mindenről tájékoztat.
A kezdet hirtelen: Romeo tüstént lobbot vet; Lear első pár szavával
megpecsétli sorsát. A cselekvény aztán rohanvást halad. Rendesen a
harmadik felvonásban ér csúcsra; ott a fordulópont. Macbeth sorsa
lejtőre jut, mikor Banquo meggyilkolásakor Fleance megmenekszik; Caesart
megölik az összeesküvők s tüstént kezd alászállni csillaguk. A
katastropha lezuhanásakor azonban nem szakad vége a darabnak. A tragédia
hőseinek sorsával országok sorsa forrt össze s az a hős halálával és így
az után dől el. Csodálatos művészi érzék munkál ebben. A tovább folyó
darab lecsendesíti felizgatott érzelmeinket s a költő a végzet viharai
közül visszahoz az élet partjára. Az áldozatok sírjánál egy jobb jövendő
képe enyhít. S a tovább folyó darab hűbb képe is az életnek, melyet
senki holtteste sem állíthat meg útjában. Oly gyorsan peregnek darabjai,
hogy nem jut hely egyetlen henye epizódnak sem. Minden epizód vagy
belefonódik a főalak jellemzésébe vagy legalább ez kapcsolja oda a
cselekmény valamely mellékágát. Jessica panasza, hogy atyja háza ő neki
pokol, már felindít Shylock ellen. Az ő megszökése kapcsolja össze
Shylock körét a Portiáéval; az ő szökése és útja áll időt kitölteni a
kötéslevél fogalmazása és lejárta közé s ez a szökés keseríti úgy el
Shylockot, hogy nem akar lemondani az egy fontnyi keresztény húsról. A
magánbeszéd is, ha van, csak második fele egy gondolatláncnak, ami
hangossá válik, mint a «Lenni vagy nem lenni»-ben, mely egy néma
gondolatsor folytatása. Shakespeare nem tűr semmi akadályt a cselekvény
útjában. Csak a legpezsgőbb jeleneteket mutatja meg s ezek kedvéért
egyik helyről a másikra röppen képzelete. Hirtelen száll az idő, sokszor
változik a színhely. A mai színpadon bajos is darabjait eredeti
alakjokban adni. Az ő színpadja más volt, célszerűbb és egyszerűbb.

Meg kell néznünk egy színházat, hogy megértsük az angol drámát. A
_Globe_ magas, nyolcszögletű deszkaépület, tetején vörös lobogó. Aki
lovon érkezik, az elé tódul a szolgálatkész fiúk serege, akik ügyelnek a
lóra az előadás alatt. A mende-monda szerint eleinte Shakespeare is így
kereste kenyerét. Az ajtóban egy penny a belépti díj; bent ráfizet az
ember, aszerint, amilyen helyet kíván. A színház elrendezésében a
kocsmaudvar csontosodott meg, a hol régente az előadásokat tartották: az
udvarból lett a földszint, az emeletek körülfutó folyosóiból a páholyok,
háromemeletesen. Itt ülnek elől az urak, hátrább a polgárság. Csak a
folyosók födöttek s a színpad egy része, az épület közepe födetlen. A
nők hát álarcosan jönnek, hogy védjék arcukat a nap és szél ellen s
elrejthessék pirulásukat a sikamlós helyeknél. A födetlen földszinten a
munkásnép ácsorog; ezek itt költik el ebédjüket s a csontokkal nem
egyszer megdobálják a rossz színészeket. Az urak is beszélgetnek és
pipálnak előadás közben. A főnemesek kétoldalt a színpad előrészén
ülnek.

A színpad előrésze nyilt. Oszlopokra támaszkodva jócskán benyúlik a
földszintbe. Ez az előtér a színdarabokban a nyilt tér, utca, kert vagy
csatamező, amint a beszélgetésből kiviláglik, mert dekoráció nincs. Itt
áll őrt Horatio, itt beszél Cassius Brutusszal. A színpad hátsó része
emeletes zárt hely. Az alsó szobát az előtértől két oszlop és függöny
választja el. Háttere a nyers fal, az öltözőbe vívő ajtókkal. Jobb
időkben e falat szőnyeg takarja, mely alatt Shakespeare alakjai olykor
meghúzódnak hallgatózni, mint Polonius. E belső rész mindig szobaszámba
megy; itt játszanak Hamlet színészei, itt ül tanácsot Caesar. E fölött
még egy oszlopos szoba hol szobának, hol erkélyül szolgál. Ide kétoldalt
lépcső vezet fel; e lépcsőn szokott feldöcögni kocsmai szobájába
Falstaff. Ha a színhely változik, a hátsó falra kiakasztanak egy táblát,
melyre föl van írva a hely neve: Velence, Cyprus. A jelenetek
színterének változtatására a három színtér mellett nincsen szükség,
mindig van a színen szoba, erkély, nyilt tér. A darab egyszerre folyik
mind a hármon, ami nagyon meggyorsítja előadását. Nézzünk végig egy
ismerős darabot: Romeo és Juliát. Délután három órakor harsonaszó
jelenti a játék kezdetét. Megjelenik a Prológ, koszorúsan és bottal s
elmondja a bevezető szonettet. Az előtér most piac, hol a két ház
szolgái összetűznek. Aztán egyszerre utca; jön Capulet és Paris, rendes
ruhákban, jelmezt nem ismernek. Fent az emeleti szobában beszél Juliával
az anyja – fiatal színészek, női álarcban – alant, a teremben, gyűlnek a
vendégek. Fönt jelentik a vendégek érkeztét, Julia és anyja lejönnek az
alsó szobába s a darab folyik tovább. Az előtéren megjelenik Romeo
barátaival. Bemennek. A tánc végeztével indulnak haza. A szünet után az
előtér kert, fent az erkélyen megjelenik Julia. Később az alsó szobában
szorgoskodnak a nászlakoma körül, fent a dajka benyit Juliához. Az apa,
anya ott siránkoznak, lent játszanak a muzsikusok, míg az öreg Montecchi
lekiált Parisnak: «Aráddal a halál hált».

Ezen a hármas színteren egyfolytában pereg a darab; a cselekmény
színváltozás nélkül jut be az utcáról a házba, vissza a kertbe, föl a
lakószobába; nem kell megállani az egyes jeleneteknél. Az emberek három
színhelyen mozognak folytonosan; az író ott lepheti meg őket, a hol
leginkább kapóra jön neki s minden nehézség nélkül egyszerre szőheti a
cselekmény minden szálát: láthatjuk Hamletet, amint anyjához hívják, az
imádkozó királyt, akinek termén átmegy és anyja szobáját, a hol beszél
vele. Mindez még puszta külsőség; Shakespeare halhatatlan nagysága élet-
és emberismeretében gyökerezik. A jellem a fő nála, abból sarjad a hős
sorsa, a cselekmény, a tragikai vétség és bűnhödés, minden.
Jellemrajzoló erejével vált az emberiség tanítójává, azzal emelkedik a
világ minden más költője fölé. Elég IV. Henrik I. részében azt a
jelenetet megnézni, mikor Falstaff az eastcheapi kocsmában a királyt
adja, koronaképpen egy párnát nyomva fejébe; mily otromba a vén korhely
bárdolatlan mókája, beszéde milyen lapos és prózai! S mikor Henrik
herceg ül a helyébe, mennyivel komolyabb az ő tréfája; erélyes és
parancsoló tud lenni rövid mondataiban; már kész király (II. 4.).
Ugyanez a jelenet valósággal megismétlődik a III. felv. 2. színében. Az
igazi királynak minden szaván átreszket az apai bánat; vénségében
komolyan és mélabúval emlékezik vissza önnön ifjúságára, küzdelmeire,
trónszerzésére s fájdalommal, amért fia nem méltó hozzá és mindezekhez.
S e fájdalmas vádakra Henriknek, aki a Falstaff komédiázására nem is
válaszolt, ez a pár komoly szó a felelete: «Jövőre inkább úrrá leszek
magam felett». Ebben a két jelenetben, a komoly feddésben és a fonák
csúfondároskodásban, benne van Shakespeare egész jellemfestő ereje. Az
egész ember megnyílik egy-két szavában. Az elkeseredett Brabantio öreg
szívének egész keserűsége és kétségbeesett bosszuvágya tolul ajkára,
hogy megmérgezze Othello szívét az első gyanúval:

  Tartsd szemmel őt, mór, hogyha van szemed,
  Megcsalhat téged is, mint engemet.

A becsületes Horatio ragaszkodása a királyfihoz s Laertes
udvaronc-hízelgése feltárul első szavaikban, mikor Horatio azt mondja
Hamletnek:

  Atyád végtisztességét látni jöttem.

S Laertes a királynak azt:

  Koronázásra vágytam volt haza
  Hűség jeléül.

Ez a jellemző erő fel tudja tüntetni a jellemben a délkörök és
évszázadok különbségeit. Ez is volt célja, melyet Hamletben így fejezett
ki: «A színjáték feladata most és eleitől fogva az volt és az marad,
hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek
önábrázatát, a gúnynak önnön képét és maga az idő, a század testének
tulajdon alakját és lenyomatát».

Magát az őrültséget is meg tudta érteni és rajzolni, nem is egy, hanem
három alakjában: a Hamletét, Learét és a «szegény Tamás»-ét.
Legmélyebbre az emberi lélekbe talán Hamletben szállt alá. Ezt a
munkáját azóta sem bírták megmérni, bár ennek volt legtöbb magyarázója.
E mélységes lélek titkát Goethe jelölte meg legtalálóbban _Wilhelm
Meister_ében: «A lehetetlent kívánja tőle a sors; nem ami teljességgel
lehetetlen, hanem ami ő neki lehetetlen». S ez a magyarázat sem más,
mint átírása annak, amit Hamlet maga mond:

  Kizökkent a világ, óh kárhozat,
  Hogy én születtem helyretolni azt.

A komikum virágos völgye épp ilyen népes; pityókos naplopók szunnyadnak
ott; zsémbes asszonyok pörölnek s a lombok közt tündérek szállonganak,
manók bújnak meg a fák odvában. Milyen változatos, zsibongó vásár! Ha
Botticelli Tavaszának fátyolruhás nymphái elszállanának Van Ostade
füstös csapszékeibe, akkor láthatnánk együtt olyan társaságot, amilyen
Shakespeare vígjátékaiban együtt mulat. Ezekben a jó kedvnek és
mulatságosságnak éppen úgy megtalálni minden árnyalatát, mint a
komorságét és gyászét a tragédiákban. Ugri meg Nyurga kócos fejében csak
úgy hemzseg a szócsavarás, elmésség bimbózik a Portia szavában; a
tunyaság és füllentés minden nevetsége árad a pufók vén lovagból és
rezesorrú cimboráiból; ezer jó ötlet bugyborékol Petrucchióban. S
éjszaka tündérek vesznek szélt a ligetben: a holdsugáron Oberon és
Titánia szitakötő-népe szálldos, a gyepen az incselkedő Puck futkároz, a
bozótban a szörnyeteg Caliban szuszog. Shakespeare képzelete átszökkent
a valóság falán s jellemző ereje a tündérnépnek is életet bírt adni az ő
saját módjukon. Éppen olyan elevennek látjuk a _Szent Iván-éji álom_
tündéreit, mint Habné asszonyomat meg az eastcheapi kocsma lármás
gazdasszonyát.

És mindenkinek a nyelvén tud. Nyelve, a legdúsabb angol nyelv, mintha
minden alak ajkán újjá születnék. Már 1598-ban azt írta Meres: «A Múzsák
Shakespeare nyelvét használnák, ha angolul beszélnének». Szavainak és
képeinek csodálatos szemléltető ereje van. Más költő leírhatja a képeket
és gondolatokat, melyeket benne a reggel ébreszt, Shakespearenél magát a
hajnalt látni, mikor azt mondja: «A vidám nap ujjhegyen áll a ködös
hegyormokon» vagy hogy a hajnal «Keletnek arany ablakát kitárta» s este:
«A fáradott nap arany székbe dőlt el». Más író szava csak jelenti a
dolgokat; Shakespearenél ezek testet öltenek. Övé az egész világ, nem is
csak a föld, hanem a levegő is. Azok közül való, akiket – Dante
szavaival élve – külön minta után alkotott a Teremtő és aztán összetörte
a mintát.

Shakespeare írói hagyatéka olyan dús, annyira meghaladja az emberi
értelem és alkotó erő rendes határait, hogy 1843-ban Gfrörer stuttgarti
tanár, a homerosi kérdés mintájára, azt kezdte hirdetni, hogy a
shakespearei drámák nem egy ember művei. Később J. C. Hart, az
Egyesült-Államok konzula Santa-Crúzban (megh. 1855), _Romance of
Yachting_ munkájában egyenesen megtagadta Shakespeare szerzőségét. Hogy
e színműveket Bacon írta, azt először W. H. Smith hangoztatta e
munkájában: _Lord Bacon volt-e a Shakespeare darabjainak szerzője?_
_(Was Lord Bacon the author of Shakespeares plays?)_ Ennek a felfogásnak
Holmes Náthán amerikai ügyvéd volt a legtanultabb terjesztője, aki
kivált Amerikában sok hívet szerzett e feltevésnek. Azóta számtalan
könyv vitatja ezt a kérdést s társulatok és folyóiratok (Londonban és
Chicagóban egy-egy _Baconiana_) gyűjtik az érveket Bacon javára, a
philadelphiai _Shakespeariana_ pedig Shakespearet védelmezi. A Bacon
hívei abból indulnak ki, hogy ezeket a nagyszerű műveket nem írhatta
más, csak korának legnagyobb embere, Bacon, akit azonban magas állása és
az anyjára való tekintet gátolt abban, hogy színpadi író gyanánt lépjen
fel. Legfőbb bizonyítékuk egy levél, melyben Matthew Tóbiás azt írta
Baconnak, hogy a legnagyobb szellem, akit ismert, az ő nevét viseli,
«bárha más név alatt ismeretes». Ez azonban nem mondja azt, hogy Bacont
a shakespearei darabokért tartja nagynak s nem is ő rá, hanem inkább
Matthew tudós jezsuita barátjára, Thomas Southwellre vonatkozhatik,
akinek mellékneve Bacon volt (Sidney Lee). A kérdés így áll: Bacon ránk
maradt versei műkedvelői gyarlóságok, philosophiai irataiban pedig a
költészet ellen beszél. Azonfelül a tudós Bacon bizonyára nem követett
volna el olyan anachronismusokat és földrajzi tévedéseket, a milyenek e
darabokban vannak. Anyja halála s állásának elvesztése után (1621) Bacon
ki is jelenthette volna szerzőségét, hiszen még hat esztendeig élt
tanulmányainak. Ezzel szemben: Shakespeare szonettjei rokonságot
mutatnak nyelv és erő dolgában drámáival; e szonettek megjelentek
nyomtatásban a Shakespeare életében, az udvar kegyenceinek, a költő
pártfogóinak ajánlva, akik jól ismerték Bacont is. A színművek is ilyen
ajánlásokkal jelentek meg, még a Bacon életében, akinek módjában lett
volna megakadályozni, hogy művei egy színész neve alatt kerüljenek a
közönség kezébe. Az előszó azonban halottnak mondja a darabok íróját,
noha Bacon még élt. A kiadásban több vers mellett ott van Ben Jonsoné
is, Shakespeare legjobb barátjáé, melyben a költőt «avoni hattyú»-nak
nevezi. Ő s e kiadás rendezői láthatták Shakespearet, miközben e
darabokat írta. Azonfelül: Shakespearenek síremléket állítottak a
stratfordi templomban, amelyen őt nagyhírű költőnek nevezik. S végre:
1850-ig senkinek sem jutott eszébe, hogy nem Shakespeare írta e
darabokat.


3. A próza.

Az olvasó önkénytelenül azt kérdi magától: honnan sodorja fel ez a bő
forrás a benne villogó gondolatok csillámait és hol keveredett belé a
stilusnak ennyi iszapja, mely itt-ott zavarosra festi vizét? Az
irodalomnak milyen rétegeiből szedte föl ezeket?

A választ az e korbeli próza adja meg: egy kapós, cikornyás regény,
_Euphues_ fertőzte meg a nyelvet; ami a gondolkozást illeti, az oly
kifejlett, hogy most írják munkáikat More és Bacon.

Mária angol királynőnek (1553–58) a férje, II. Fülöp spanyol király,
magával hozott hajóin sok fényes spanyol ruhát, sok cikornyás bókot és
egy pár könyvet, melyeknek tudálékos képekkel telehímzett stilusa mintha
minduntalan bókot vágna önmaga előtt. Guevara spanyol jezsuita atya volt
a mestere ennek a stilnek s első esztergályosa a cirádás «alto
estilo»-nak. Az angol írók lefordították a királyné számára férje
országának könyveit. John Bourchier, lord Berners, bordeauxi Hugó
történetét fordította le a páter munkáiból s ezzel ő telepítette át
Angliába Oberon és Titánia tündérudvarát. A hímes mondatok épp úgy
elbűvölték az udvart, mint a grandok arannyal kivarrt bársony ruhái;
éppen úgy csillogtak és suhogtak. Lyly (l. előbb), az udvar kegyenc
költője, megpróbálta, nem lehetne-e ilyen ruhát szabni az angol nyelvből
is? Gazdag redőkbe szedett minden mondatot s fényesre köszörült szavakat
rakosgatott a ráncokba. 1579 lett, mire a regény megjelent. Címe rövidre
fogva – _Euphues_.

Meséje mindössze annyi, hogy egy jónövésű és széptehetségű – Plato
értelmében «euphyes» – athéni ember, Euphues, ellátogat Nápolyba s ott
az Eubulus (= jó tanácsot adó) tanácsa ellenére dorbézolásnak adja
magát. Így barátkozik össze Philautossal (önszeretet). Mind a ketten egy
leányba szeretnek, ellenségekké válnak, míg át nem látják, hogy a leány
csak kacérkodik velök. Euphues aztán hazamegy, Philautos Nápolyban
marad. – A regényhez két függelék van csapva: egyikben Euphues
tanácsokat ad a jó nevelés dolgában, a másikban megtérít egy hitetlent.
– A könyv nagyon kapós lett, csak azt kifogásolták, hogy Euphues nem
látogat el Londonba is s hogy szépjellemű nő nem fordul elő benne. Az
író egy esztendő alatt kipótolta mulasztásait egy második részben,
melyben a két jó barát Angliába megy s Philautos el is vesz egy kitünő
angol hajadont; Euphues megint hazamegy Nápolyba.

A cselekmény gyér, de az otrombán dagályos stílus, az «euphuismus», mely
egy századra megrontotta az angol nyelvet, felpuffasztja. Tele van
levelekkel és szónoklatokkal s az alakok és az író szünet nélkül olyan
pöffedt nyelven beszélnek, amelynek minden szava mintha fel volna
dagadva. Akárhogy lötyögött is a vézna kis mese ebben a
szószátyárkodásban, a regény tetszett; egy emberöltő alatt nyolc kiadást
ért.

A pyrenei-félszigetről másik bevándorló is akadt: a pásztorregény.
Philipp Sidney szólaltatta meg először angolul, _Arcadiá_jában, mikor
1580–81-ben Wiltonba húzódott a királynő haragja elől, akit elég merész
volt lebeszélni házassági tervéről, mikor feleségül akart menni Anjou
katholikus hercegéhez. A regény szemlátomást mintáira ütött, a Sanazaro
_Arcadiá_jára és a portugál Jorge de Montemayor _Szerelmes Dianá_jára. A
bukolika nála is belenő a lovag-romantikába s az udvari csűrt-csavart
nyelv, a monológok, a regényt átszövő versek finomkodása az udvari nép
kedvének keresésére vallanak.

Két királyfi, a thesszáliai Musidoros és a makedoniai Pyrokles,
hajótörést szenvednek, melyből megmenekülve, az első Spártába, a másik
Arcadiába kerül. Mikor a két állam harcba száll, mint ellenséges vezérek
találkoznak. Békét kötve, szerelmi kalandba bonyolódnak. Arcadia királya
vadonban, rejtve nevelteti leányait. Musidoros azonban Dorus pásztornak
öltözve, közelébe férkőzik Pamelának; Pyrokles pedig amazonruhában
Philokleának. Ebből nagy bonyodalom támad, mert a király maga beleszeret
a szemrevaló amazonba. A királynak a sógorasszonya azonban, aki a maga
fiának szánta Philokleát, megszökteti a két leányt, amazonkísérőjükkel
együtt. Itt végződik az első rész. A másodikban Musidoros elveszi
Pamelát s hazaviszi Thessaliába. Pyrokles is bevallja csinyjét s
feleségül kapja Philokleát.

Ezek a regények Athénben és Tempe-völgyében játszanak, embereik
levegőben élnek, lábuk sem éri a göröngyöt. Éppen ilyen kecses és boldog
nép a francia mintára ütött lovagregények többi hőse, a Ford _Parismus_a
és Henry Robert _Pheander_je. Elterjedtek a Gomberville hősi regénye
_Polexandre_, és angol párja, _Parthenissa_, Roger Boyle regénye (1654)
és a George Mackenzie _Aretiná_ja. De nemsokára támad olyan regény is,
amely az életnek és az emberszívnek a tükre akar lenni. 1554-ben jelent
meg Spanyolországban az első gézengúz-regény, _Lazarillo de Tormes
élete_, Mendozától. Hőse egy szegény gyerek, akit egy vak koldus megvesz
az anyjától vezetőnek; a kis csirkefogó tömérdeket szenved és rengeteg
csínyt követ el, de mi ránk csak az tartozik, hogy hamarosan odaát terem
Angliában. 1586-ban már ismerik ott s 1599-ben már van eredeti angol
kalandor-regény is: a Thomas Nash _Jack Wiltona_, egy apród története,
aki végigkísérte Surrey grófot német-, francia- és olaszországi
kalandjain. Semmi sem mutatja jobban az ilyen regények népszerűségét,
mint hogy rövid időn másik ilyen regény is akad, _The english Rogue_ (Az
angol csavargó), szerzője Richard Heads. Különösen tetszenek az olyan
elbeszélések, amelyek a tengeren túl is meghurcolják hőseiket,
hajótörésbe sodorják, aztán valami puszta szigetre vetik, hol a
megmenekültek patriarkális életmódot élnek, amint a biblia tanítja, mely
még a puszta szigeten sem hagyja el őket. Ilyen regény az _Isle of
Pines_, mely 1668-ban látott napvilágot. Lassanként aztán erkölcsi
irányzat szivárog be ezekbe az elbeszélésekbe. Aphra Ben _Oronooko_ja,
melyet surinami tartózkodása emlékeiből írt, egy néger rabszolga
történetével a rabszolgaság eltörlése mellett emel szót, mintha az író
ezzel a munkájával ki akarná engesztelni az erkölcsöt, a mért
vígjátekaiban oly kegyetlenül kigúnyolta és összetörte. Ezekből a
kalandos regényekből fejlődik tovább az angol regény, erre a mintára
ütnek első classikus alkotásai is: _Robinson és Gulliver_.

Nyomdák is vannak már – William Caxtoné az első – amelyek terjesztik a
prózaműveket, kinyomatják a krónikákat. 1516-ban jelenik meg Robert
Fabyan londoni takács angol történelme, mely VII. Henrik koráig halad.
Hall Edvárd a rózsák harcát írja meg (IV. Henrik – VIII. Henrik), könyve
gyakran forgott Shakespeare kezén. Lord Berners a Froissart krónikáját
fordítja le; Raleigh toweri fogsága alatt (1603–15) megírja a világ
történetét a teremtéstől kezdve _(History of the World)_. Hooker
pompásan megírt nagy munkája mellett: _Laws of Ecclesiastical Polity_,
keleti nyelvészettel foglalkozott; Thomas Starkey nemzetgazdasági, Elyot
államtudományi értekezéseket ír. Legnagyobb hatással a próza fejlődésére
Roger Ascham (megh. 1568) volt, _The Schole Master_ c. neveléstudományi
könyve révén.

Elég sokoldalú hát e kor tudományos irodalma; mélységét semmi sem
mutatja jobban, mint hogy két neve – csak a nevek és nem a munkák –
szinte olyan elterjedt és ismeretes, mint a Shakespeareé, ez a kettő:
Thomas More (Morus, 1480–1535) és Francis Bacon (1561–1626). Mind a
kettő lordkancellár volt. Moret lefejezték, mert mint buzgó katholikus,
ellene szólt a király elválásának Arragóniai Katalintól; Bacon
elvesztette méltóságát, mert többször szégyenletesen megvesztegettette
magát s egész jelleme alacsony volt. More az első angol történetíró, aki
szemügyre vette a tények indokait s a kor viszonyainak és a
vezéregyéniségek jellemének befolyását a korszak alakulására V. Edvárd
és III. Richárdról szóló művében. Nevét azonban államberendezési nagy
ábrándja, az _Utópia_, tette öröklővé (1516-ban jelent meg). A
testi-lelki boldogság élvezése egyetlen céljuk a sziget boldog lakóinak.
Plato eszményi Atlantisa ez. Vallás- és jogegyenlőség társadalmuk
alapja, munka- és vagyonközösséggel együtt. «Ha a fennálló államokat
nézem, Isten úgy segéljen, nem látok egyebet, mint a tehetősek
összeesküvését, hogy az állam cégére alatt tulajdon hasznukat lessék».
Egyformák a lakások, közösek a lakomák; pénz nem forog; mindenki
tartozik a földet mívelni, naponként hat óra hosszat. Mindenki dolgozik,
a nők is; csak a lealázó, piszkos munkát végzik «rabszolgák», a bűnösök,
büntetésből. A gonosztevők bilincse aranyból van, hogy az ékszer
utálatossá váljék. Ideális minta-állam az övé, nyomor, henyélés és
irígység nélkül való társadalom. Kár, hogy a boldog sziget nem akadt
útjába Amerigo Vespuccinak.

Még nagyobb a Verulami Baco érdeme, mert ő éppen egy útat fedezett föl.
Philosophiájának tulajképpen nincs is tartalma, módszere a fő. «A tan,
melyet ő tanított, a tanok felfedezésének tana volt.» Azt hirdette, hogy
az értelmet és érzékeket meg kell tisztítani a balítéletektől s a
tapasztalás útján férkőzni közelébe a természetnek. Csak a tapasztalás a
tudás egyedüli forrása. Az inductivmódszert nem ő fedezte fel, de új
irányt jelölt ki annak. Az embert állította a gondolkozás központjába s
javát keresni volt szerinte a gondolkozás tárgya. A régi philosophia is
kutatta a természet törvényeit, de gyakorlati felhasználásukat
lealázónak tartotta a tudományra nézve s csak az ember értelmi és
erkölcsi tökéletesítésével gondolt. Bacon haszna szerint becsülte a
tudományt s arra keresett módot, hogy a tökéletlen ember jól érezze
magát a világon. Ez a cél nem olyan magas, mint a Platóé vagy sok
philosophusé, akik az embert tökéletessé akarnák tenni, de elérhetőbb
azokénál. S «egy hold föld Midlessexben többet ér, mint egy hercegség
Utópiában» – mondja Macaulay Baconról írt kitűnő essayjében. Latin
nyelven írta nagy munkáit: _De dignitate et augmentis scientiarum_
(1605, 1623) és _Novum Organum scientiarum_ (1620), csak essayit írta
angolul, de minden munkája legszebb lapjaihoz tartozik az angol
gondolkodás történetének. Negyedfél század váltotta be eddig
végrendeletének óhajtását: «Nevemet s emlékemet az emberek
könyörületességére s idegen nemzetekre és jövendő századokra bízom».

Bacon dolgozószobájából kétfelé nyílik előttünk nagy kilátás. Egyik
oldalt a dús természetbe látunk, melynek gazdag életében új meg új
igazságok lesznek nyilvánvalókká s a lombok között egy csarnokon akad
meg szemünk: az 1662-ben alapított Royal Society ez. Ebben fogja
kihirdetni nagy fölfedezését Newton (1642–1727). Másik oldalon a sziklák
között utat vág egy kis csapat a szabad gondolkodás ormai felé. Ezen az
úton találkozunk majd Lockekal.

Az emberi szellem megújhodása a renaissance idején Itáliában a
hagyományokból sarjadt ki, új művészetet és tudományt teremtve;
Németországban az erkölcs forradalma a reformációt hozta létre. Anglia
partjaihoz elverődött mind a két áramlat s mind a kettő gyakorlativá
vált. A renaissance itt a jólétben leli támaszát s egy költőt terem, aki
az emberi természet ismeretében a legnagyobb, tárgyait nagyobbrészint a
nemzeti mondákból és történelemből meríti, s egy gondolkodót, aki a
természet megismerését veszi tárgyul, céljául az ember jólétét. A
reformáció pedig megtisztítja az erkölcsöket, újjá formálja a
társadalmat s önálló nemzeti államvallássá alakul.


II. A VALLÁSOS VISSZAHATÁS. A PURITÁNOK.


1. Bunyan és a költők.

Erzsébet kicsapongó udvara már a királynő életében elkeseredést keltett
országszerte. A polgárság nem érte be az államivá tett anglikán egyház
újításaival, mely megoltalmazta a régi hierarchiát és erkölcsöket,
mindössze a legfőbb hatalmat ruházta át a pápáról a királyra. Tyndal új
bibliafordítása (1547), melyet az eredetiből fordított s Rotterdami
Erasmus latin és Luther német fordításának glossáival magyarázott,
széthordta a német reformáció érzéseit és eszméit Angliaszerte. Az új
hit vértanúi a máglyáról is azt a boldogságot hirdették, melyet a benső
élet tisztasága (puritas) ád. Híveik egészen közelébe áhítoztak az
ó-testamentomnak: a Sabbathot ülték, bibliai neveket viseltek. 1633-ban
még megbüntetik William Prynnet, aki egy pár vendégszerető francia
színésznő erkölcstelensége miatt _Histriomastix_ában minden drámát és
színpadot gyaláz; 1642-ben azonban a parlament I. Jakab háromszori
közbelépése ellenére bezáratja az összes színházakat s megkorbácsolják
és becsteleneknek nyilvánítják a színészeket. Összetörik a templomok
ékességeit és kivágják a májusfákat az egész országban; s ez nem
metaphora. Cromwell köztársasága és protectorátusa (1649–1660) idején
levetik a csipkegallért és színes ruhát; feketében járnak, rövidre
nyiratják hajukat és fahangon beszélnek. Mindenkit megszáll az
istenfélelem. Bacon is írt imádságokat; Cromwell jóslatokat szokott
keresni a Szentírásban s hallucinációk gyötörték, valahányszor
feszületet látott. A közkatonák rendesen zsoltárokat énekeltek az
őrjáraton. Hiába vannak az államegyháznak olyan kiváló emberei, mint
Laud, olyan szónokai, mint Jeremy Taylor (1613–1667), aki akkora úr a
képzeletnek és a kifejezésnek minden gazdagságán, mint kevés költő;
hiába olyan érzelmes és elegáns írói, mint Thomas Fuller (1604–1665): e
korszak legolvasottabb könyve a fanatikus John Bunyan _Zarándok útja_. A
bibliát, Shakespearet és Robinsont leszámítva, nincs ennél népszerűbb
könyv Angliában.

Bunyan (1628–88) szegény üstfoldozó volt, mint az apja. Indulatos és
káromkodó volt gyermekkorában, de egy pár csodálatos eset vallásossá
tette. Egyszer egy vipera az ujjához kapott, de nem harapta meg.
Katona-korában őrszemnek rendelték ki, egy barátja a helyére
kéredzkedett s alig állt oda, megölte egy golyó. Ezekhez hasonló esetek
rajongóvá tették. Látomásai voltak s ha multjára gondolt, testében
érezte az ördög karmait. Húsz éves korában elvett egy szegény leányt,
akinek egész vagyona egy pár vallásos könyvből állott. Ezeket olvasta
éjjelenként a férje s mikor erősnek érezte hitét, prédikálni kezdett.
Ezért tizenkét esztendőre börtönbe zárták, hol vas madárfogókat
iszkábált s a bibliát és a vértanúk könyvét olvasta. Maga is írt:
_Elmélkedések a börtönben_, _A szent város vagy az új Jeruzsálem_ és _Az
én hitvallásom_ a tömlöcben keletkeztek. Legelterjedtebb munkája _A
zarándok útja ebből a világból a másikba_ (The Pilgrim’s Progress from
this World to that Which is to come). Ez a könyv tíz esztendő alatt
(megj. 1679) tízezer példányban kelt el.

Az egész egy álom leírása: keresztény allegoria, melyben az erények és
bűnök szerepelnek emberi formában. A jó Keresztényt kísérjük végig földi
vándorlásain. Elindulva a romlás városából, egyik allegóriát a másik
után éri útjában. Evangelista igazítja a jó útra; társa, Alkalmazkodás,
a Csüggedés mocsarába fullad. Útközben megismerkedik Együgyűséggel,
Restséggel és Elbizakodottsággal meg Betűrágóval és Hízelgővel, mire egy
nagy kastélyba ér, hol Éber, az őr, leányaira, Jámborságra és Okosságra,
bízza. Útját folytatván, egy ördögre, Apollionra bukkan, akit legyőz.
Keskeny úton, lángok között, a Halál árnyékának völgyébe jut. Itt egy
barlangban két óriás lakik: Pogány és Pápa. Mindezek után a Hiúság
városába érkezik, azután a Kétségbeesés hatalmába kerül, aki tőrt és
kötelet ád neki, hogy szabadítsa meg magát bajaitól. Végre mégis fölér a
Boldogság hegyére, honnan már látszik a mennyei Jeruzsálem, csak még egy
mély vizen kell átúszni kapujához; ez a Halál folyója, melyből a lelkek
halandó ruháik nélkül lépnek partra. Mikor Keresztény bement a kapun, a
város úgy ragyogott, mint a nap délben, az utcák merő aranyból voltak s
azokon sokan járkáltak, fejükön koszorúk, kezükben zsoltárok és arany
hárfák, hogy dicséneket énekeljenek. – A künnrekedt allegóriák azonban
túlélik Keresztényt s életök, sorsuk és haláluk felől olvashatni a könyv
második részében.

Bizonyos értelemben egy protestáns vallásos eposz ez, prózai _Divina
Commedia_-féle, mely meghordozza a hivőket a borzalom és kétség útján,
az erények és bűnök közt, a mennyei Jeruzsálemig, vagy Dante nyelvén:
míglen ki nem érünk a csillagokhoz.

Előre láthatjuk, hogy ez az áhítat és komorság megöli a költészetet.
Egyetlen egy szerencsés ember akadt mindössze, akiben nem tettek kárt a
színházak bezárása és a párttusák: John _Denham_ (1615–68). Olyan
szerencsés volt, hogy még 1641-ben előadták egy tragédiáját _(The
Sophy)_, amely ismeretessé tette nevét s később (1643) meleg
hangulatképet festett a _Coopers-Hill_ről, ahonnan elnézi a Themzét, az
óceán legkedvesebb gyermekét, amint anyja ölébe siet. A politika és
vallásos elmélkedés meg-megzavarja szemlélődését, de az egésznek
hangulata egységes és üde marad, noha – Milton _Allegro-_ és
_Penseroso_jával együtt – ez az első hangulatfestő költemény, amely
műfaj Angliában később olyan divatos és népszerű lett. Egyetlen költője
korának, aki ezt a nevet valamennyire megérdemli. Körülte, utána csupa
sivárság. A versköltészetet előbb a színház nyomta el, azután, még
inkább, a puritánizmus komorsága. Shakespeare korában még bőven hajtott
a szonett, Thomas Lodge, William Drummond, Drayton gyűjteményeinek bőven
volt olvasójuk is, de az igazi költészet égi harmata csak kevesen
csillogott e szóvirágok közül. A költészet legtöbbjüknél puszta
rím-esztergályozás, mellyel Samuel Daniel a Yorkok és Lancasterek
küzdelmét cifrázza ki, Warner Anglia történetét, Drayton (1563–1631)
pedig a _Polyolbion_ harminc énekében hazája egyes grófságainak
leírását. Még élnek a Spenser hagyományai; George Wither (1588–1667) és
William Browne (1590–1645) pásztorregényeket és eclogákat írnak,
Fletcher Phineas áthozza Itáliából a halászverseket. De a nagyobb tért
itt is ó-testamentomi alakok népesítik be. Francis Quarles (1592–1644)
egy pár pásztorvers mellett Jónás, Eszter, Jób történetét foglalja
versbe.

Alig van, még az udvari pártiak közt is, aki szerelmi verseket írna.
Robert Harrick (1611–1674) kedves, anakreoni könnyedségű verseit,
William Habington, Richard Lovelace (1614–58) szerelmes sóhajait, John
Suckling népies kísérleteit beissza a vallásos és tudákos versek
sivataga. A kor asszúsága és fanyar életközönye kiapasztja a költői
képzelődés friss patakját. Meggyőződés és szív nélkül verselnek. John
Donne (1573–1631) katholikus korában Mária-énekeket és legendákat ír,
kitérése után keserű szatirákat. Edmund Waller (1605–87) előbb Cromwellt
magasztalja s halálát könnyárral siratja el; azután II. Károly és II.
Jakab udvarába szegődik. E rímkovácsok közt még Cowley Ábrahámnak
(1618–67) volt valamelyes tekintélye, de ma már őt is végkép elfeledték,
ámbár sokfelől megostromolta a hírt és halhatatlanságot. Két
színdarabját, a _The Guardian_t és a _Naufragium Joculare_t előadták a
cambridgei egyetemen, az elsőt Károly (II.) királyfi előtt. Írt ódákat
Pindaros és Horatius modorában, többek közt Jézsaiásról és az egyiptomi
csapásokról; eposzba fogott Dávid királyról s hat énekes tankölteményben
vette sorra a növényeket. A benső forrongás, a korszak lelke nincs meg
ezekben az írókban, azt mások fejezték ki; vallásos rajongását és hívő
buzgalmát Bunyan, érzelmeit és eszméit pedig Milton, akinek életében
benne van a puritánizmusnak egész története is.


2. John Milton (1608–1674).

Ő a legigazibb puritán; egész munkásságát, fiatal éveinek költői kedvét,
mely korai termékenységében finom és komoly hajtásokat nevelt: egy
hymnust Krisztusra s két hangulatfestő költeményt a lélek vidámságáról
és komolyságáról _(Il Allegro és Il Penseroso)_, ennek az erkölcsi
irányzatnak szentelte; férfikorának, munkaerejének legjobb éveit is, sőt
szemevilágát és vagyonát minden tanultságával együtt. A politikai és
vallásszabadság első szószólóinak egyike. Szabadságot kíván a családban
is, hogy az össze nem illő házasfelek – ő hozzá sem volt való első
felesége – elválhassanak. Nem hiába volt író maga is: nincs hatalmasabb
munkája az _Areopagiticá_nál (1644), mely a legtüzesebb védirat a
sajtószabadság mellett. «Majdnem annyi egy könyvet meggyilkolni, mint
egy embert. Aki embert öl, értelmes lényt öl meg, isten képe mását; de
aki megsemmisít egy jó könyvet, magát az értelmet gyilkolja meg». Olyan
világos és erőteljes ez a könyv, hogy mikor, egy század multán, a
franciáknál Mirabeau vívja e harcokat, nem tud jobb fegyvert képzelni
magának, mint ha lefordítja ezt a munkát.

Elgondolhatjuk, mit fog írni a szabadságnak ez a rajongója, mikor a
király megöletése után az államtanács, mint külügyi latin titkárjára, ő
rá bízza, hogy magyarázza meg Európának a királygyilkosság szükséges
voltát. _A királyság és a hivatalok állása_ (1649) csakugyan a népfelség
bibliája. Kegyetlen élvezettel szedi szét porcikáira a Gauden püspök
királyvédő röpiratát, az _Eikon basilik_ét (Királykép), a maga
_Eikonoklastésá_ban (Képromboló, 1649), mely – abban az időben! –
hamarosan 47 kiadást ért. S mikor a holt Károly fia valami Saumaiseből
Salmasiussá tudákosodott francia bérenc íróval megkisérli megvédelmezni
a királyt a _Regia defensio_ban (Királyvédelem), Milton – hogy egész
Európa megérthesse – két latin röpirattal kél védelmére az angol népnek
_(Defensio pro populo Anglicano)_. – Akárcsak ostorral vágná vérig a
királypártiakat, olyan sujtón és kegyetlenül hirdeti, hogy a nemzet
méltán lökött félre útjából egy esküszegő és hazaáruló királyt. Mintha
Rousseaut olvasnók, száz esztendővel Rousseau előtt, olyan
meggyőződéssel látjuk könyvében megírva, hogy a hatalom nem istentől
való, hanem a nép bízza az uralkodóra és hivatalnokaira a közjó
érdekében. E hatalmas szónoklat érdemét csak egy csökkenti: hogy a
_Regia defensio_, amelyet összetör, hitvány és aljas munka volt. Mégis
olyan tűzzel kelt ki ellene s akkora megerőltetéssel dolgozott második
_Defensio_ján (1652) is, hogy végkép elvesztette amúgy is meggyöngült
szemevilágát. De azért tovább dolgozik és izgat; a restauráció küszöbén
s könyvet ír a könnyű és kész módról, hogyan lehet szabad köztársaságot
alapítani.

Cromvell kidőlte után a régi királyi ház mégis visszatért s vele a régi
szolgaság (1660). A puritánokat üldözték; Cromwell holttestét a sírjából
vonszolták ki, hogy a bitóra akasszák. Milton vakon és hallgatva
tengődött. Vagyonának nagy részét elvesztette, háza leégett a londoni
nagy tűzben kis földbirtokát elkobozták. Második felesége, akit egész
lelkéből szeretett, meghalt; a harmadikat elkeserítette a nyomorúság;
leányai rendre eladogatták könyveit a «rongyszedőknek». Csak egy világ
volt nyitva előtte: a képzeleté. De _Comus_ának bájos és vidám jelenetei
elrajzottak az ifjúság álmaival. Sötét és néma lett a rengeteg, melyben
reszkető árnyék fenyegette az eltévedt hajadon lépteit, amint bátyjait
kereste, míg a lombok közt Circe fiának, a repkénykoszorús Comusnak
harsány dorbézolása harsogott; eltüntek a szerelmes istenek és a földi
szűzeket megvédelmező najádok; kialudt a fény és árny játéka a bokrokon.
A játszi mythológia azóta lehiggadt komor puritán theológiává; ő, aki
szonettjeinek is komoly tárgyakat keresett s azokban Cromwellt és
Shakespearet magasztalta, a vallásüldözést kárhoztatta és vakságán
panaszkodott, most a legnagyobb tárgyhoz fordult: az örök jó és rossz
harcához, az ember bűnbeeséséhez. A mennyei seregek és a pokol
fajzatának harcát, a classikus eposzok két ellenség közt végigzúgó hősi,
valósággal homéri harcait nézzük végig az _Elveszett Paradicsom_ (1667,
magyarul Jánosi Gusztávtól) vergiliusi tizenkét énekében; ezek teszik
mozgalmassá az ő poklát és mennyországát, mozgalmasabbá a Dante
szemlélődő ég- és pokol-járásánál. A Danteé egy apokaliptikus
mennyország, hol a lelkek csillagok gyanánt lebegnek, hol visiók
seregelnek s a titokzatos rózsa nyílik; ennél a vak embernél azonban a
képzelet abban találta gyönyörűségét, hogy a földi világhoz hasonlóvá,
olyan reálissá és mozgalmassá tegye az eget, olyan elevenekké, testiekké
az ég és pokol lakóit, aminők a földi emberek. Az ő mennyországa
mintaképe egy jól berendezett földi államnak; van ott dicsének és
vezényszó, fényesre csiszolt fegyver és társzekér. Az ÚR abszolut
uralkodó s abszolut monarchiájának égi seregei ugyanazt a keserves
komédiát játsszák végig ágyúzással és előnyomulásokkal, amelyet idelent
halálig megúntak a Cromwell legényei. Csak egy másik és nagyobb föld az,
tele fáradsággal, bizonytalansággal, előrelátó szónoklatokkal (II.
95–138) és tervekkel. A sátán és népe érdekesebb és szenvedélyesebb.
Pokluk szabad köztársaság; talán ezért sikerült a rajza jobban
Miltonnak. A két hatalom versengése közt állnak az első emberek. Épp
olyan kifogástalan szónokok, mint a menny kormányzója s már is
feltalálták az államrendet és philosophiát csak úgy, mint a
vendégbarátságot.

Igaza van Tainenek – aki különben félreérti Miltont – ez az Ádám
csakugyan Oxfordon át került a Paradicsomba. Bizonyos, hogy vannak
szükséges anachronismusok; ha nem volnának, Ádám egy szót sem szólhatna
vagy legalább nem volna érdemes meghallgatni makogását, de az is biztos,
hogy költő sohasem élt többet e szabadsággal, mint Milton itt.

_Elvesztett Paradicsom_a nem az a könyv, melyet nem kellene elolvasni
mindenkinek: azért fölösleges elmondani tartalmát. Ez úgy sem adhatna
fogalmat érdeméről, anélkül a mély vallásos érzés nélkül, mely minden
sorából kisugárzik. Ez a tárgy – megmondta Goethe – nem költői; nem is
annyira vallásos eposz, mint inkább költői theodicea az egész, egy
különszakadt, kisebb érdemű befejező résszel, a _Visszanyert
Paradicsom_mal, melyben a Megváltó legyőzi a Sátán kisértéseit s példát
ad a rossz leküzdésére. Az első rész azonban a nyomorúságnak a földön
való megöröködésével végződik s egy érzékeny és mélységes léleknek
fájdalomkiáltása. Hogy Milton talán a maga puritán köztársaságát siratja
az elveszett Édenben, hogy nyelvének felséges orgonabúgásában egy
szegényes irodalmi kor tökéletes művészi emlékhez jutott, az az angolok
dolga; de az a fájdalomszó ma is elhat mindőnk lelkébe, az egész
világon; s irójának alakja be van vésve minden nemzetnek a lelkébe.
Nagyobbrészt a költő egyénisége teszi vonzóvá könyvét, nem a könyv kelt
érdeket írója iránt. Az eposzhoz szükséges nagy formáló erő hiányát
eltakarják a lyrai szépségek s a sok gyönyörű tájfestés, mindent pótol a
költő impozáns egyénisége, magát a hatvankét éves embertől nem telő
tüzet és szenvedélyt is.

Egyénisége sok helyütt áttetszik epikai nagy művén. (III. ének.) Ilyen
vonatkozások mélyítik el tragédiájának, _Samson Agonistes_nek tartalmát
és hatását. Ezt a restauráció idején írta. Ő a vak Sámson, aki tűrni
kénytelen a dorbézoló filiszteusok csúfondároskodásait, míg rájok nem
zuhan a tető. De ezt, a Stuartok elűzetését, Milton nem érte meg.
Elkeseredve és szegényen halt meg, ahogy’ utolsó éveit élte. Úgy, amint
Munkácsy képe lelkünkbe véste alakját: a puritánok egyszerű fekete
ruhájában, mellére csüggesztve fejét, mert szeme elé úgy sem rajzol
képeket a napfény; leánya, Deborah, írja a halhatatlan verseket. Az
egész Milton benne van ebben a képben: a gondolatok forrongása hatalmas
homlokán, feje tartásában elmerültsége a maga komoly világába, az
egyszerű szobában és ruhákon egy olyan hazafinak a szegénysége, akinek
vagyonát elkobozták elveiért s egy olyan költőé, aki egy halhatatlan
művel életében mindössze tíz fontot szerzett.



II. KÖNYV.  CLASSICUS KOR.


I. A RESTAURÁCIÓ.


1. Erkölcse és költői.

Mialatt a kor legnagyobb költője csöndben és homályban dolgozik nagy
művén, vidám és zajos élet tobzódik körülötte. II. Károly, the merry
Monarche, magával hozta Franciaországból az ottani erkölcsöket és
szokásokat. A király évdíjat, példát és szeretőket kap XIV. Lajostól,
akik együtt kocsikáznak a királynéval. Megvan a lever és coucher, akár
csak Franciaországban; a király bálvány, az állam maga. Volt nevelője,
Hobbes (1588–1679), dolgozza ki a királyi hatalom korlátlanságának
elméletét a _Leviathan_ban (1651). E tan szerint a nép a királyért van,
ez csak a királyok királyának tartozik számadással. Hobbes még így is
elvesztette II. Károly kegyét, mert nem hirdette az Isten kegyelméből
való királyságot; pedig máskülönben mi a különbség Cromwell és Károly
uralkodása közt? Ennek a hatalomnak természetes kifejlődését aztán
Robert Filmer rajzolta meg _Patriarcha or the natural power of kings_ c.
munkájában (1680), melyben Ádámot tartja az első uralkodónak. A királyi
hatalmon most nem vett erőt semmi. A puritánizmusnak együtt bukott meg
hatalma és erkölcse. Úgy járt, mint előtte az anglikán egyház: a vallást
oly szorosan összekapcsolta az állammal, hogy dőltében az egyik magával
rántotta a másikat. Szigorúsága, mely az áhítatot testi megcsonkítás,
fogság és pénzbüntetés terhe alatt rótta az emberekre, gyűlöletessé,
számtalan szektája s a buzgóság jutalmazása révén elterjedt képmutatás
pedig nevetségessé tette.

Az _Elvesztett Paradicsom_mal körülbelül egy időben jelent meg egy
humoros költői elbeszélés, _Hudibras_, mely csúffá tette a puritánokat
(három részben 1663, 1664, 1678). Írója, Samuel Butler (1612–80), éveken
át titkára volt Cromwell egyik hadvezérének, Sir Samuel Lukenek; innen
ismerte a puritánokat s róla mintázta Hudibrasát, a kóbor lovagot, aki
szolgájával útnak indul, kiirtani a puritánizmus minden ellenségét. Az
ütött-kopott kalandkereső azonban minduntalan pórul jár.

Alig indul el, már elveri egy medvehajszára készülő csapat, akiknek az
állatkinzás ellen akar prédikálni. Mikor elszélednek, a vitéz foglyul
ejt egy féllábú csavargót s a városba viszi és kalodába zárja. Az iménti
csőcselék azonban kimenti az áldozatot s magát a lovagot ülteti helyébe.
Kushadtából egy asszony szabadítja meg, akit aztán el akar venni, de
mikor az asszonyság cselédei ördögöknek és boszorkányoknak öltözve
éjszaka rajta ütnek, egy-kettőre kivallja, hogy csak a pénzeért venné
el, mire az asszony kiveri házából s a jámbor puritán hiába igyekszik
azután kiengesztelni.

A lelemény nem új; az elszánt presbyterián lovag a Don Quijote útján
indul el, együgyű, independens szolgájával. Az angolok nagyon rossz
szolgálatot tesznek Butlernek, mikor a két munkát összemérik. Híre sincs
itt annak a rokonszenves mosolynak, mellyel Cervantes nézi a maga
ábrándozóját; Butler utálja és kineveti az otromba puritánt, ezt a
hogarthi alakot, aki csizmájáról a sarat kardjával kaparja le, azután
meg hagymát ültet vele. Nem is kedvessége vagy írói értéke tette a
könyvet népszerűvé, hanem irányzata; bele van abba szőve a forradalom
egész története s ki van benne csúfolva minden puritán, az egy Miltont
kivéve, és pedig olyan alaposan, hogy Voltaire is hathatós eszköznek
találta az álszenteskedés és kegyesség kiirtására s Butlernek 1720-ban
állított sírkövére is azt vésték rá: qui simulatæ religionis larvam
detraxit.

Ámbár a királypárt dicséretére sem volt szava, a könyv mégis nagy
szolgálatot tett az udvarnak; nem hiába tudta Károly az egészet könyv
nélkül s szokta egy-egy példányát ajándékba adni. Durvaságain és
befejezetlenségén nem akadt fenn senki. A párosával összerímelt négyes
jambusok, ezek a torlódásig szapora rímek könnyen megragadtak az
emlékezetben s a költeményt ismertté és népszerűvé tették, ismertebbé és
népszerűbbé Miltonénál. S ha Miltonnal kiállta a versenyt, mástól nem
kellett tartani. A Boileau tanácsai és mintái szerint készült
tanköltemények, a Roscommoné a jó fordítás módjairól, Buckingham hercegé
a szatiráról, Rochesteré az emberről, üres stilgyakorlatok voltak,
melyekben a francia classicismus finom formáin minduntalan púpot
dudorított az angol nehézkesség. A könnyebb verselők pedig úgy
hadonáztak az elmés frivolság szúrós-virágos galyával, hogy a virágok
egy szálig lehulltak s a tüskék vért serkesztettek. Nem is lehetett
máskép; a költészet az udvar bérence volt s a kegyenc olyan lesz,
amilyen a pártfogó.


2. A színház.

A legtöbb írót a színház vonta magához. Károly kedvét találta a
színjátékokban, politikából is azon volt, hogy a népnek visszaadja régi
mulatságát (1663), melytől a puritán köztársaság megfosztotta.

Az új színpadot gyertyafény világította meg, mozgó díszletek
ékesítették, gépei voltak s nagyobb érdekesség kedvéért nők léptek fel a
női szerepekben. Így szórakoztatón lehetett előadni olyan látványos
zenés darabokat, amilyet egy párat a színháztilalom alatt is
eljátszatott William Davenant (1606–68), I. Károly udvari költője és
játékrendezője s amilyen volt az ő _The Siege of Rhodusa_ is, az első
darab, melyet a tilalom vége felé (1656) elő mertek adni.

Az új színpad nem a nagy angol drámaírók tartománya. Egy tanulságos
memoire-író nyiltan bevallja, hogy középszerű darabnak találja
_Othello_t s unalmasnak a _Szent Iván-éji álmot_. S ha Dryden úgy
emlékezik is meg Shakespeareről és kortársairól, mint «özönvíz előtti
óriásokról», nem habozik _A vihar_t meg _Troilus és Kressidá_t üres
szószátyársággá felpuffasztani, amilyenné válik a kezén Milton
_Elvesztett Paradicsom_a is, amelyet _Az ártatlanság állapota és a
bűnbeesés_ címen viszen színpadra.

A zabolátlan hősök helyén erényes lovagok sétálgatnak itt most, rímbe
csengő tirádákat szavalva, zenekiséret mellett. Gazdag cselekmény és
természetes fejlődés helyett választékos párbeszédek és elegantia után
áhitoznak az írók. Davenant, Howard és Stapleton darabjaiban ezek a
tulajdonságok lesznek a hősi színjátékok (heroic play) áhított érdemei.
Az aranykorát élő francia classicismus a minta; Boileaut tanulják,
Corneillet fordítják és lopják Molièret.

John Dryden (1631–1700) az új drámának a vezéralakja. Ő állapítja meg
annak elméletét, egyes darabjainak előszavaiban s két nagyobb
tanulmányban (_Essay on dramatic poesy_, 1667; _Essay upon heroic
plays_, 1670). Arany középutat keres a divatos francia és a régi angol
dráma közt. Szabadulni szeretne a hármas egységtől s a sivár és fárasztó
bonyodalomtól; sokallja a kicirkalmazott nagy orációkat; viszont a régi
angol drámában zavarónak érzi a több cselekményből egybefont mesét, a
szüntelen helyváltozást, a gyakori gyilkosságot, mit a francia író a
színfalak mögé rejt. Magasztalja Shakespeare csodálatos természetességét
a jellemalkotásban, de úgy érzi, hogy a tragédia méltósága nem teljes a
rímes beszéd nélkül. Darabjai ez elméletnek megfelelőek. A lovagi
szerelem és hősiség dicséretétől duzzadnak e tragédiák versei, a
párjával összerímelő, kifogástalan ötös jambusok, amelyek
összecsendülését nem élheti túl a gondolat; a harmadik sor küszöbét a
világért sem lépheti át. Kifogástalan hősök jönnek-mennek a színpadon,
elpanaszolják boldogtalan szerelmüket, sorsuk csapásait, amelyekbe végül
bele halnak.

Elég egy pár címet megemlíteni: a _Zsarnoki szerelem vagy a királyi
vértanú_ Szent Katalin történetét dramatizálja, a középkornak ezt a
szűzi szép legendáját, _Almanzor és Almahida_ vagy _Granada elfoglalása_
a Boabdil történetét és a mórok elüzését, az _Indiai császár_nak Cortez
hódítása a tárgya. Mindez csupa szerelem és szörnyűség.

Ha bizonyság kell, ime az _Indiai császárnő_ meséje, melyet Dryden
sógorával, Robert Howarddal együtt írt. Montezuma, a hős hadvezér, nem
nyerheti el Horácia királyleány kezét, mert ő nem királyi vér. Erre az
ellenséghez szegődik; egy csatában elfogja a királyleányt apjával
együtt. Az ellenséges királynő meg akarja öletni a leányt, mert félti
tőle Montezumát, akibe beleszeretett. A gyilkos terv hallatára a
királynő fia megöli magát, mert ő is szerelmes Horáciába. Közben lázadás
tör ki s Montezumát királlyá teszik. Ráadásul az is kitudódik, hogy
királyi sarj. Erre elveszi Horáciát.

A színházat és a hallgatók idegét temérdek trombitaszó rázza meg; ebben
keresi Dryden a hősies hatást, mint’ ahogy a fenségest meg a
lélekjárásokban. Ha itt áll meg Dryden, nevéhez százados hatás helyett
annak az emléke fűződik, hogy nevetségessé tette a tragédiát a
Shakespeare halálának századában. Egy görcsös-fütykös szatira azonban
más útra térítette. Georg Villiers írta ezt, Buckingham hercege, Butler
és mások segítségével, Davenant és Howard ellen, de utóbb Drydenra
fordította s Lacy, a pompás komikus, Dryden maszkjában játszotta el a
főszerepet. _The Rehearsal_ volt a címe, _Színházi próba_, amelyben
egész sereg jelenetet játszanak el, burleszk módra, Dryden szomorú és
vígjátékaiból. A darab olyan hatásos, hogy még 1819-ben is adták, a maga
korában pedig újjá formálta a színművet.

De ezt az újjáformálást megint Dryden végezte. A színházból élt,
évenként három darabra volt kötelezve az udvari színpad számára; – hát
kénytelen volt szerencsét próbálni valami újjal. Nem rémítgette többé a
közönséget kisértetekkel, be hagyta rozsdásodni a trombitákat; a hatást
bensőbb eszközöktől várja: összeköti a jellemeket és a cselekményt s
mindegyiket indokolja s a természetesség kedvéért még a versekről is
lemond – igaz, hogy ezt a verses _Troilus és Kressida_ előszavában
hirdeti ki, de később csakugyan sző is közbe prózában írt részleteket.
Jóformán ennyi volt az, amit újabb elméletéből meg bírt valósítani. Amit
ezután írt: Shakespeare _Antonius és Kleopátrá_jának esetlen
átdolgozása, a Leevel együtt írt _Oedipus_ s legjobb darabja, a
vérfertőző _Dom Sebastian_ – mind tisztára a francia mintaképek
utánzatai. Élete azt a sajátságos ellentétet mutatja, hogy mikor
elméletben feladta a franciáskodást, darabjaival akkor erősítette meg az
angol tragédiában hosszú időre a francia classicismus stílusának
uralmát.

Nemcsak darabjaival, hanem költeményeivel is. Termékeny író volt;
tizenöt tragédiát, nyolc vígjátékot, három tragikomédiát és két operát
írt s amellett számtalan ódát, hymnust és szatirát. A kornak minden
eseménye, minden hangulata megvan munkáiban, nem mintha kora hangulatát
akarta volna megörökíteni, hanem mert köpönyegforgató volt, mint
akkorában mindenki. Elébb Cromwellt magasztalta, aztán dicshymnussal
fogadta Károlyt (_Astraea redux_ = az igazság visszatérte); mikor
Monmouth herceg, II. Károly törvénytelen fia, el akarta ütni a király
öccsét, Jakabot, a tróntól, _Absolon és Achitophel_ történetét újítja
fel; aztán a katholikus Jakab alatt a király vallására tér s új egyházát
hosszadalmas allegorikus költeményben védelmezi, melyben az egyházat
jelentő sértetlen fehér szarvastehén a vallás dogmáit fejtegeti
üldözőjének, a párducnak _(The Hind and the Panther);_ végül még
diadalénekkel köszönti III. Vilmost is. Mindezen verseinek a nyelvén
megérzik a francia pompa-keresés. Szatirája, _Mac Flecnoe_, egyenes
utánzata a Boileau _Lutrin_jének, mint ahogy _Meséi_nek nagy része
Boccaccióból és Chaucerből van átdolgozva.

Nem élt meg egyetlen nagy írói sikert sem, de – ami ennél több – hatása
volt. Udvari történetíró és költő lett, de ennél többre vette azt, hogy
vagy száz író utánozta modorát, akik Boileaujuknak tartották. Nagy
tisztességszámba ment, ha valaki eljárhatott asztalához, a
Will-kávéházba, hol kényelmes karosszék várta délutánonként, nyáron az
ablaknál, télen a kályha mellett. Itt szokott ítélkezni és tanácsokat
osztogatni.

Utódai közül csak kettő tehetség. Nathanael Lee (1657–92) az egyik, aki
az őrültek házába került s részegességébe halt bele. Egy pár munkájában
segítőtársa volt Drydennek. Ideges képzeletét csupa véres thémák
vonzották, Nero, Sophonisbe, Mithridates, Borgia Cézár; Nagy Sándor
haláláról írta a maga korában leghíresebb darabját. Szerelmes volt a
rímbe s mikor a rímes tragédia már divatját multa is, ő még
lépten-nyomon rímeket csempészett a szabad jambusokba. Thomas Otway
(1651–85) kisebb tehetség, de két darabja a mult századig tartotta magát
a színpadon: _Az árva leány (The orphan)_ és a _Megszabadított Velence
(Venise preserved)_.

Véres tragédiák ezek. Az árvát két testvér szereti. Az egyik titkon meg
is esküszik vele s megegyeznek, hogy a leány éjjel bebocsátja sötét
szobájába, de egy hang nélkül, nehogy valaki neszét vegye titkuknak. A
másik testvér kihallgatja ezt és semmit sem sejtve a házasságról, ő
lopózik a leányhoz. Másnap minden kiviláglik. A leány megmérgezi magát,
az ura megöli testvérét és önnön magát.

Gyors a cselekvény, tragikus az összeütközés, a jellemekből folyik a
kifejlés; de éppen a világos alaprajz, gyors lepergés és óvatos
előkészítés az, amiben szemlátomást ráismerni a francia mintákra, melyek
uralmát az udvar ízlése és Dryden munkássága sokkal inkább
megszilárdították, hogysem egyhamar felszabadulhatott volna alóla az
angol dráma.

Az új vígjáték nem üt el annyira a régiektől; a régi is eléggé
szabadszájú volt, prózai nyelve is érintetlenül maradt, csakhogy a
csiklandós vígjáték-thémák nyerseségét most sértőbbé teszi az apróra
kiszámított hatásvadászat s a jobb tárgyra méltó írói ügyesség. Az
alacsony szenvedélyek pőrére vetkőzve hancúroznak a színpadon. A
házasságtörés ezekben a darabokban állandó mulatsága a férfiaknak s
rendes szórakozásuk a nőknek. Az erény nevetséges itt, a jóság csak
ravasz képmutatás lehet. Az író a nőszereplők szájába adja a
legegyértelműbb sikamlósságokat s teljes a siker, ha hozzá az író maga
is nő, mint Aphra Ben (1640–89), a kém és örömleány, vagy Susanna
Centlivre (1678–1722).

Legmesszebb William Wicherley (1640–1715) vitte ezt az irányt.
Királypárti atyja Franciaországba küldte, honnan mint elegáns úr és
buzgó katholikus tért haza, mert ott ez is a jó modorhoz tartozott.
Azután még kétszer cserélt vallást. Eleinte a clevelandi hercegnővel,
őfelségének és sok másnak a szeretőjével tartatta el magát; úgy
befurakodott az udvar kegyébe, hogy a király meg is látogatta betegágyán
s később őt szemelte ki fia nevelőjének. Azután elvett egy kikapós
özvegyet, akinek áhítozott vagyona azonban nem szállt reá. Mikor családi
vagyona kezeihez jutott, hetvenöt éves korában megint megházasodott,
csakhogy unokaöccsét kiüsse az örökségből. Megdézsmálta Shakespearet,
Molièret, Racinet és Calderont s minden alacsonnyá vált kezei közt.
Munkáiban nincs más érdem, mint azok a sorok, melyeket újra írt a vers
nagymestere, Pope, ki rövid barátságuk alatt fiatal lelkesedéssel
segített javítani a híres vén író munkáit. Wycherley maga nehezen írt;
már Rochester adta rá a «lassú» jelzőt. Csak egyben volt eredeti és
kifogyhatatlan: az ocsmányságokban. Legnépszerűbb darabja, _A vidéki
asszony_ (_The country wife_ 1675), a körül forog, hogy egy férfi
elhíreszteli magáról, hogy ő már nem sértheti meg a férji jogokat; ezért
a férjek szívesen bízzák rá feleségeiket, akiket aztán ő meggyőz az
ellenkezőről. A _The gentleman Dancing-master, The plain-dealer, Lowe in
a Wood_ semmivel sem különbek.

Az utolsóban egy legény el akarja adni szeretőjét egy előkelő úrnak. Úgy
feldicséri neki, mint egy jó tehenet szokás. Aztán bekopogtat a
leányhoz. Az anyja nyit ajtót, aki megint másnak árulja a portékáját. A
puritán uzsorástól alku közben ebédre, pántlikára, cipőre valót zsarol
ki. A leány, mintha semmiről sem tudna, táncmesternek nézi az öreget.
Végre kiabálni kezd. Beront az anya, rendőrséggel. Az uzsorás ötszáz
font árán menekszik a kezükből.

Nem lehet ezen túltenni. Sem író, sem emberei nem lehetnek már
aljasabbak. William Congrevet (1670–1729), ha nem is erkölcse, legalább
tehetsége visszatartotta az írásmesterség ilyen lealacsonyításától. Ő is
divatos piperkőc volt, neki is meg volt a maga hercegnője s vágya
gazdagság és úri élet után; később be is telt az, mikor Jamaika
kormányzója lett. Szeretett úgy beszélni, mintha csak kedvtelésből, gond
nélkül irogatna, pedig jó ideig abból élt s ebben a korban nem is volt
nagyobb írói tehetség nála, sem zajosabb sikerek az övéinél. Dryden a
Congreve _Agglegényé_t (_The old-Bachelor_, 1693) és _Kétszeresen
kereskedő_jét _(Double dealer)_ tartotta a kor legjobb vígjátékainak,
Johnson Sámuel a _Gyászoló menyasszony_t (_The mourning bride_, 1697) a
legjobb tragédiának; s Macaulay azt olvassa ki az évkönyvekből, hogy
vígjáték még nem aratott azelőtt akkora sikert, mint a _Szerelmet
szerelemért (Love for love)_, egy másik darabját, a _Világ útját_ (_The
way of the World_, 1700) – mely a maga idejében megbukott – ma
általánosan jeles munkának tartja a kritika. Huszonhét éves korában azon
emberöltő legelső költőjének tartották a víg- és szomorújátékokban
egyaránt. S ezt a hírét nem vesztette el, noha később nem írt darabot,
csak egy-egy értekezést vagy mesét. Pope neki ajánlotta
_Ilias_-fordítását, Voltaire meglátogatta. Igaz, hogy ő is szabadszájú s
a cselekményben és párbeszédben nem sokkal finnyásabb Wycherleynél. Jobb
darabjaiban is van mindenikben két vagy három csábítás és házasságtörés,
melynek előkészületeit és utójátékát is végig nézzük. Egyik hőse azzal
csillapítja szemrehányásokban kitörő kedvesét, akit máshoz adott
férjhez: ha undorral van férje iránt, attól majd kedvet kap
szeretőjéhez. De azért ő sokkal különb Wycherleynél. Ez szellemes volt
és egy kevéssé olvasott; Congreve tehetség és rendkívül művelt.
Wycherley úgy vét az illem ellen, mint a vén kéjenc és számító író;
Congreveben ez az erőszakos fiatalság kitörése, mely a szellemességnek,
leleménynek, élcnek egész zuhatagával indul elénk. S ha illetlenségek
megesnek is nála, a beszéd nem forog folyvást a körül.

Sokan keresik még ezen az úton a sikert s köztük ötletes írók is, mint
Etheredge és Ravenscroft, de az erkölcsök már tisztulni kezdenek s a
«dicsőséges forradalom» megtisztítja a politikai életet és az
erkölcsöket s ezzel az irodalmat és a színpadot is.


II. A SZABAD GONDOLKOZÁS ÉS A TISZTA ERKÖLCSÖK KORA.


1. A gondolkozók.

A Stuartok elűzésével megváltozik Anglia képe. Orániai Vilmosnak alá
kell írnia a Declaration of rights pontjait s ebben király és nemzet azt
a kétoldalú szerződést kötik meg, melyen már Milton szerint is nyugszik
az uralkodó hatalma és a nemzet joga. John Locke (1632–1704) a kész
példából formál elméletet, midőn nagyszerű értekezéseiben: (_Two
treatises on civil government_, 1690), azt fejtegeti, hogy király és
nemzet közt kétoldalú szerződés áll fenn, mellyel a nép a felségjogot
átruházza a királyra, aki viszont kötelezi magát, hogy hatalmát a
törvények és jogok megvédésére fogja használni.

Locke maga is hasznát látta az egyezségnek: a politikai és vallási
üldözések megszüntével ő is hazatért Hollandiából, kiadta leveleit a
vallási türelem dolgában s 1670-ben nagy munkáját az emberi értelem
vizsgálatáról: _Essay on human understanding_. Ez a könyv szabadította
fel az emberi értelmet a carthesiusi «velünk született fogalmak», innata
ideák alól. Locke azt vallotta, hogy az értelem tiszta lap, tabula rasa,
melyre ismereteinket a tapasztalás rója fel: a külső érzéklés
(sensation) és a belső észrevevés (reflection). Az ismeretnek nincs más
útja, csak amely érzékeinken át vezet.

Locke munkásságából háromfelé visz út. Sensualismusa éppen olyan biztos
utat tör a megismerésnek befelé, mint Bacon a külső világ felé. Ezen az
úton jelenik meg azután David Hume (1711–76), aki még szűkebb határokat
szabott a megismerésnek. Közelebbről vizsgálva az érzéklések
összekapcsolását és a fogalmak genezisét: észreveszi, hogy két dolognak
csupán hasonlóságáról vagy különbözőségéről, egy időben vagy egy helyen
való együttlétéről lehet biztos ítéletünk, oki összefüggésüket azonban
nem láthatja át az értelem; két dolognak rendszerint való egymásra
következése csupán a gyakori tapasztalat nyomán kifejlődött szubjektiv
meggyőződésünk, amelyet átviszünk a külvilág jelenségeire. A másik út az
ő észvallásán át – mert egy angol sem meri megtagadni a vallást, hanem
kiegyezik vele – a deismushoz s ezen át a materiálismushoz vezet. Az
erkölcstannak is új szakasza fűződik – közvetve – Lockehoz. Mikor az
innata ideák házát sámsoni erővel összedöntötte, födél nélkül maradt az
erény. Lord Shaftesbury (1671–1711) fogta ezt pártul, a görögökre
emlékeztető, nemes stilű dialogokban védelmezvén az erényt, mint
erkölcsi szépséget s hirdetve cultusát, az új erkölcs-esztétikát, valami
görögös kalokagathiát, oly korban, mikor a főurak meglehetősen szilaj
életet élnek s lord Chesterfield (1694–1773) sziporkázó levelekben
oktatja fiát a boldogulás alacsony mesterségére s a csábítás
művészetére. Shaftesbury nyomán sokáig összakapcsolják a gondolkozók a
jót a széppel, így Francis Hutcheson (1694–1746), ki mindkettőre
egyforma elégedettségben ismer rá. Ezentúl egyforma mértékben terjed a
moralphilosophia és az erkölcs maga. Csak Bernard de Mandeville pengeti
még egy verses elmefuttatásban _(A méhkasról)_ a rossz szükségességét,
mint ami nélkül a társadalom föloszlanék s a kultura megszünnék, mert a
jó emberek visszahúzódnának a magányba. Mandeville rászolgált volna,
hogy megérje a mai kulturát. A philosophiainál semmivel sem csekélyebb
Locke hatása a politikában. Ő a constitutionalismus atyja. Az ő tana
szerint nyert részt az államban az egész nemzet. Hogy mennyire átment
Locke tanítása az egész nemzet meggyőződésébe, azt legjobban az az
ellenállás bizonyítja, amely meghiúsította III. Györgynek korlátlan
uralkodásra törekvő terveit. Az erős és önérzetes polgárságban
védelmezőre talált az alkotmány s fényes szószólóra Junius leveleiben A
vallási, politikai és philosophiai szabad gondolkodás kimondhatatlanul
sokkal tartoznék Lockénak, ha az igazság tiszteletének nem az volna az
egyedüli módja, hogy eltanuljuk és felhasználjuk.


2. A költészet. Pope.

Oraniai Vilmos a politikában megtörte a francia beavatkozást, a
sajtószabadság szárnyat adott a gondolkozásnak; Boileau hatalma azonban
erősebb és szívósabb volt a XIV. Lajosénál. Ennek a kornak a
legcsodáltabb költője, Alexander Pope, abban az esztendőben született,
mikor Orániai Vilmos kikötött Angliában (1688). Ötvenhat esztendeig
dolgozott szakadatlanul s mindvégig éppen olyan sérthetleneknek tartotta
a francia classicismus szabályait, mint mestere, Dryden. A verstan és
műforma szabályaiban való jártasság, tanult elmésség és elegáns modor,
szerencsés költői szólásformák bő szótára és alkalmas fordulatok
gyűjteménye volt az, amit a költészethez szükségesnek tartott. Úgy
tanulta a versfaragás mesterségét, mint más a szépírást. Gyermekkorában
azzal mulatott, hogy rendre utánozta Chaucer, Spenser, Dryden verseit s
fordított Statiusból és Ovidiusból. Végigolvasta a legjobb kritikusokat,
a görög, latin, angol, francia költőket eredetiben, az olaszokat
fordításban. Nem is volt egyébre való, mint szobai életre és tanulásra.
Mindössze négy lábnyi magas kis nyomorék volt; derekát vászonba kellett
csavarni, hogy egyenest ülhessen; lábára háromszoros harisnyát húztak,
hogy valami formája legyen. Olyan kopasz, hogy nem lehet el sipka
nélkül. Meglett korában magas gyermekszékre kell ültetni az asztalnál.
Egészen rendes dolog, hogy az ilyen ember tehetsége révén akar kitűnni.
Tizenkét esztendős korában egy tragédiát ír az _Ilias_ után és ódát a
magányhoz. A következő két esztendőben négyezer kiráspolyozott verssort
illeszt egymás mellé egy eposzban. Tizenhétéves korában átjavítgatja a
hetven éves Wicherley verseit; ennek kértére olyan szigorú, hogy azt
végre is kihozza sodrából, ámbár nagyon örvend a kicsiszolt
verssoroknak. Huszonegy éves korában tankölteményt ír a kritikáról
_(Essay on criticism)_. Szünet nélkül dolgozott, összegyűjtött munkái
tíz kötetre mennek. Swift csúfolgatja, hogy soha sincs érkezése
beszélgetni, mert mindig valami költői terven jár az esze. Johnson pedig
azt beszéli, hogy társalgás közben minden valamire való gondolatot vagy
találó kifejezést, amelyet hallott vagy mondott, nyomban följegyzett.
Éjjel is fel szokta költeni a gondját viselő asszonyt, csak hogy egy
ötletet se veszítsen el. Fáradhatatlan volt a másolásban; sokszor évek
múltán visszakérte leveleit, hogy átnézze és simítson rajtok.

Nem is való volt másra, csak ilyen irodalmi ékszerésznek, aki
kifejezések filigrán kiesztergályozásával pepecselget. Nincs fordítás,
mely fogalmat adhatna erről a szabatosságról. Az is a címe az
irodalomtörténetben: the prince of rhyme. Fizikuma stíl-aprólékoskodásra
ítélte; még tárgyait is az határozta meg. Az életet nem ismerte;
szenvedélyek nem fértek abba a satnya testbe. A francia classicismus
hideg, leíró idylljei, magyarázó tankölteményei és elmés levelei vagy
csipkedő szatirái voltak az ő tehetségéhez illő mintaképek, amelyeket
sikerrel utánozhatott. Nem igen indul el határozott minta nélkül.
Pásztori költeményeiben (_Pastorals_, 1709) erősen felhasználja
Vergilius Eclogáit és Spensert. De minden kimért, hideg és szabatos lesz
nála; Heloise levele Abelardhoz egy képekből és leirásokból szabályos
rendbe rakott máglya, melyet az író sajnál felgyujtani a szenvedély
tüzével. Négy énekes nagy tankölteménye az emberről, az _Essay on man_
(1734), Milton nyomán járó theodicea, mely érveit, mint Lessing
kimutatta, Shaftesbury és King érsek munkáiból veszi. Még legjobb
munkája, _A fürtrablás_ (_The rape of the Lock_, 1712) közben is
gondolt, legalább egy kissé, valamire: a Boileau _Lutrin_jára. Ez víg
eposz, melynek tárgya az az eset, hogy lord Petre lecsippentett egy
fürtöt a miss Arabella Fermor hullámos szép hajából. Nagy háború lett
ebből a két család közt. Egy közös barátjuk ajánlotta ezt a thémát
Popenak s célt is ért abban a reményében, hogy a rablás kifigurázása
összebékíthetné a haragosokat.

Pope pompásan nagyította az esetet. Négy énekes eposz lett belőle,
részletes expositióval, amelyben Belinda – ez itt a neve Arabellának –
felöltözik, hogy hajókázni menjen a Themzén. Víg mulatság ez, csak a
Belinda védőszelleme sejt valami veszedelmet. S a lord csakugyan ekkor
teszi fel magában, hogy el fog orozni egy fürtöt Belinda hajából. S
estve egy társaságban meg is teszi, bár sylphek, manók, nymphák
védelmezik. Követek járnak visszakövetelni a drága zsákmányt, de hiába.
Erre Belinda barátnőivel és szolgálóival harcot kezd a férfiak ellen,
Csokonai _Dorottyá_jának elkeseredett harcát. Az istenek is
beleavatkoznak a háborúba s végtére Zeus az égre szegzi az elrablott
fürtöt, a csillagok közé.

A nagy eposzok hatalmas gépezete csikorog itt, egy tréfa körül,
előhordva sülyesztőkön a mythológia nympháit s repülőgépen az isteneket,
hogy harcot álljanak egy semmiségért, minek komoly előadása közben
torz-ötletek bugyborékolnak föl, magukat viselőseknek képzelő
férfiakról, leányokról, akik azt hiszik, hogy palackok és dugók után
kiabálnak. A nevetségig tökéletes forma: ez volt az, ami Pope
tehetségének éppen kapóra jött. Nincs más munkája, mely vetekednék
ezzel. Epésebb szatirája, a _Dunciade_, melyet Lewis Theobald ellen írt,
aki megtámadta Popenak csakugyan felületes Shakespeare-kiadását s melyet
később egy másik támadója, Cibber ellen fordított, többet ártott
Popenak, mint támadóinak. Pope csakugyan olyan nagyra tartotta magát,
hogy átalta idejét a nyers Shakespeare gondos kiadására fordítani s nem
ereszkedett le a megromlott szöveg pontos kritikájáig.

Nem volt több kimélettel Homeros iránt sem, mikor az _Ilias_t s az
_Odysseá_t fordította. Naiv stílusát szónokivá cicomázta fel, az egészet
rímes pentameterekbe törte át s azon volt, hogy a Dryden tanácsa szerint
úgy beszéltesse Homerost, amint akkor beszélne, ha Angliában és a Pope
korában élne. A nagy philológus, Bentley, meg is adta neki: «A költemény
nagyon csinos, Pope úr, csak ne nevezze Homerosnak». És mégis nagy
érdeme van ennek a fordításnak: kifogástalanabb, tisztább, szabatosabb
nyelvet nem ismer az angol költészet. Annak idején azt is vitatták, hogy
ez a fordítás többet ér az eredetinél és Johnson is ehhez a párthoz
tartozott. Oly elterjedt volt ez a két fordítás, hogy hatezer font körül
jövedelmezett Popenak; ezen a pénzen vette twickenhami villáját. Ő maga
mondja az _Essay on criticism_ben: «Ítéletek gyakran különbözők, miként
egymástól órák térnek el», de abban semmi kétség, hogy bárki bármint
vélekedjék is Pope munkásságáról, azt senki sem tagadhatja, hogy nyelve
kifogástalan s minden egyes verspárja műremek. Byron egyik levelében azt
írta róla Moorenak: «Nevezze ön Shakespearet és Miltont pyramisoknak, ha
kedve tartja; én többre nézem a Theseus templomát és a Parthenont
akármekkora téglahegynél». Ez persze túlzás; de Popenak többet ér a
Byron tévedése, mint a mi igazságunk.

Pope tehetsége és sikere hosszú időre példa volt: azok a műfajok
virágoztak, amelyekhez ő adott mintát. Matthew Prior (1664–1721)
tankölteménye, _Salomon_, szatirái Dryden és Boileau ellen, forma és
hang dolgában Pope mintáira ütöttek; szerelmesei, _Henry and Emma_, ő
hozzá jártak iskolába. Legtehetségesebb tanítványa, az orvos Akenside
(1721–70), az ő rendes hősi verseiben írja meg tankölteményét a képzelet
gyönyörűségeiről _(Pleasures of Imagination)_, Addison egy értekezése
nyomán; John Pomfret (1667–1703) Pope módján puhatolgatja a boldogság
útjait _(The Choice)_. Leghamarabb a pásztorok népe szabadul fel Pope
kormánypálcája alól. John Gay (1685–1732) már azzal dicsekszik
eclogáiban _(The Shepherd’s Week)_, hogy az ő pásztorai nem
tilinkó-billegetéssel töltik az időt, hanem kévét kötnek s nem
myrtus-bokor alatt hűselnek, hanem a sövény árnyékában. A skót James
Thomson (1700–1748) már csak a műformákat kölcsönzi Popetól; de
érintetlenül csupán az allegorikus tankölteményt hagyja, amilyen a
szabadságról szóló verse meg a _Tunyaság vára (The castle of
Indolence)_, amelyben egy varázsló várába csalogatja dőzsölni a népet,
de azután a megbánás tornyába veti őket s hiába jő megváltásukra a nemes
lovag, the Knight of Arts and Industry, már erőtlenek a szabadulásra. A
négy évszakot festő verseknek _(The Seasons)_ már csak a hátterében
sötétlik Pope szürke _Windsori erdeje;_ ez a természet nem hideg kép
után készült rézkarc, minden csupa mozgás és élet itt, minden sor
egy-egy personificatio. Egyszerű eleven vonásokkal van belerajzolva a
tájképekbe az állatok, kivált a madarak élete. A leírásokba beleolvad az
író elegikus kedélye. A sorok alatt érzés áramlik, amely nem kanyarodik
vissza minduntalan a rím kedvéért. Az érzés és a gondolat kormányozza a
verset s Thomson, Alfréd királyról szóló egyik gyönge darabjában, már
meg tudja írni azt a nemzeti dalt, amelyet a hazafiság szenvedélye repít
előre, amely a szívvel egy ütemre lüktet s amelyet ma is énekel egész
Anglia: a _Rule Britannia_t!

Egy másik költő is ilyen réven lett érdekes és népszerű. Edward Young
(1681–1765) ez, II. György udvari papja. Ő is mankón indult el: gyönge
színdarabjaiban a régi nagy drámaírókat utánozta, az utolsó ítéletről és
a vallás erejéről írt tankölteményeiben meg szatiráiban Popet. Egyszerre
nagy csapások érték: meghalt a felesége, leánya és ennek a vőlegénye. A
fájdalom elragadta Youngot, bánata átfeketéllett terjengő versein. Nyolc
hosszú költeményben írta le éjszakai vívódásait s a kilencedikben a
vigaszt (_The Complaint or Night Thoughts_, 1743). Az emberi élet
szomorúsága és a hit vigasza áradoz e versekben; az egészben csakúgy
nincs fejlődés, mint a Thomson leírásaiban, mégis kapós volt a könyv,
mert hosszú idő multán a szív mélyéről csendül fel egy hang, az utánzás
és keresettség korszakában megszólalt egy igazi érzés. Young
önkénytelenül fedezte föl a természetességet, ha a stilusban nem is,
legalább érzésben, de megbecsülte a talált kincset. Egy kis
elmefuttatást írt _On original composition_, azt vitatva, hogy a
természetet kell utánozni, nem a könyveket; Shakespeare, a legnagyobb,
csak két könyvből tanult: a természetből és emberből. Young tanulmánya
1759-ben jelent meg s ebben az esztendőben született Burns.


3. Az erkölcsös színdarabok.

A színpadon hamarább gyengült meg az idegen hatás, mint a versben. A
hármas egység ugyan erősen tartja magát és sok görög hős jön-megy a
színpadon, de a verssorok végéről lepattog a rím, a gondolatot nem
fejezik le minden második sor végén, hanem kedvére hagyják kószálni a
szabad jambusokban. A szóáradat nem csörgedez csupán azért, hogy a
sorvégző jambusnál nagy harsogással rímekbe csapódjék széjjel. A darabok
ezentúl nemcsak szabályosak, hanem tartalmasak is; nem eresztik el az
olvasót tanulság és erkölcsi prédikáció nélkül. Dryden is azt tanította,
hogy a szenvedélyeket a tragikus példák s azok tanulsága tisztítja meg,
de leckéi csak ódon közmondások voltak, amilyet százat lehet kiolvasni
egy eseményből. Orániai Vilmos és Anna királyné koráról a följegyzések
csupa jót mondanak s ez a közerkölcsösség adhatott súlyt Richard
Blackmore (1695) és nagytiszteletű Collier Jeremiás (1698) a színház és
a színdarabok erkölcstelensége ellen írt röpiratainak. Nemsokára Anna
királynő eltiltja a vallásba vagy jó erkölcsbe ütköző darabok előadását
s az álarcos színházlátogatást.

A régente oly igen szapora házasságtörések és királygyilkosságok közül
egy sem marad többé büntetlenül. Ha egy asszony urának holt hírét
hallva, apósának gyűlölködése elől más férjhez menekül, mint a Thomas
Southerne (1660–1746) darabjában: _The fatal marriage_, a férj most
okvetlen előkerül s kegyetlen véráldozat mossa le a bűntelen
paráznaságot, csakhogy az író végül odakiálthassa: Kegyetlen apák,
tanuljatok megbocsátást! Ha egy királyné most a halálba kergeti idősebb
mostoha fiát, tulajdon gyermeke meggyűlöli, mert Nicolas Rowe _(The
ambitious stepmother)_ nem érheti be olyan külső igazságszolgáltatással,
mint a _Ferrex és Porrex_ szerzője. Rowe (1673–1718) _Szomorú
feleségé_ben egy feleség minden kisértésen át hű marad urához. Mikor ez
hazatér, vágytársa, a király, börtönbe veti, de egy fölkelés
kiszabadítja, mert «Az erénynek sohasem kell kétségbe esni», mint ez a
mese mutatja.

A classikus kor valamennyi darabja közt formai és erkölcsi tisztaság
dolgában legkiválóbb Addison _Cato_ja. Cato az erény, önmegtagadás,
jellemszilárdság maga.

Uticában van s el van szánva, hogy utolsó lehelletéig védelmezi a
szabadságot. Cæsar közeledik. Cato szobájába megy, egy karddal és Plato
értekezésével a lélek halhatatlanságáról s többé nem jő ki onnan élve.
Nem csupán a forma, ez a cselekmény is maga a tisztaság. Mellékalakjai
és epizódjai is. Cæsar követe Cato elszántságának láttára könnyezve tér
vissza. A numida királyfi, Juba szerelme Marciához, olyan tiszta, mint
egy márványrelief alakjaié. Szeretik egymást, de Sempronius is szereti
Marciát. Jubának öltözve, hozzá lopózik, az igazi Juba ezért megöli s a
leány keservesen elsiratja, mert Jubának hiszi, Juba meg ebből látja
csak Marcia hű szerelmét, akit haldokló apja rája bíz.

Emberek ennél erkölcsösebbek már nem lehetnek. Pope szerint Catót nem
csodálhatták úgy annak idején Rómában, mint most Angliában; a franciák
maguk is Corneille darabjai mellé sorozzák ezt. Éppen az mutatja ennek a
kornak jobb erkölcseit, hogy ezt a darabot harmincöt estvén át adták
megszakítás nélkül. Csakhogy e sikerben része volt a politikának is. A
toryknak szinte abszolut hatalma idején a whigek mindent elkövettek,
hogy népszerűvé tegyék a népszabadságnak a dictátorság ellen szegülő
nemes bajnokát. A tory párt vezére pedig, Bolingbroke, tüntetőn
magasztalta a darabot s páholyában ötven guineával ajándékozta meg
Boothot, a Cato személyesítőjét. Csak ez az egy nem volt egészen tiszta
ebben a darabban: a sikere.

A vígjáték mélyen zuhant volt a fertőbe, hát nehezebben is emelkedhetett
ki. Hiába volt az első írók jó szándéka, akik megszívlelték a Collier
intelmeit, egyelőre vissza kellett térniök a régi fajta borsos
tréfákhoz. George Farquhar (1678–1707), egy hányt-vetett ir ember,
akinek oda kellett hagynia a színpadot, mert szerepe tüzében megfojtott
egy színészt, aztán meg szegénysége miatt kénytelen volt eladni tiszti
rangját, végül színdarabírónak csapott fel s olyan darabokat próbált
írni, amelyek szerencsés leleményökkel, fordulataikkal, ötletes
párbeszédekkel kötnék le a közönség figyelmét, anélkül, hogy
nevetségessé tennék az erényt s aljassággal mulattatnák a nézőt. Egy pár
darabja _(Love and a Bottle, The constant Couple, Sir Harry Wildair)_,
csélcsap fiatal emberek megjavulását és boldog családi életét rajzolják.
Előszavaiban el is mondja, mekkora gonddal volt arra, hogy a nők ne
piruljanak. De ha nem pirultak, nem is mulattak s Farquharnak vissza
kellett térni az örökségvadászókhoz és nőcsábítókhoz (The beaux
Stratagem).

John Vanbrugh (1666–1726) azonban megmaradt a jobb úton. Legjobb
darabjai, _The Relapse or Virtue in danger_ és a _Provoked husband_, az
erény diadalával végződnek. Az első egy asszony ingadozását rajzolja,
aki végre is megállja helyét; a jellemzésben és a helyzetekben egyaránt
annyi ügyesség van, hogy e mesét Sheridan is kölcsönvette _(Trip to
Scarlborough)_, Voltaire iratai közt pedig ráakadtak a fordítására
_(Comte de Boursoufle)_. A másik sem lehet még el egészen valami
sikamlósság nélkül: míg egy előkelőségre vágyó feleségétől agyongyötört
apa Londonban állás után futkároz, a leányát kicsi híján elcsábítja egy
semmiházi, a fia pedig majdnem elvesz egy nem feleségnek valót. De még
minden jóra fordul s e jobb befejezésekkel jobbra fordul a sorsa magának
az angol vígjátéknak is.

Ezt a darabot Colley Cibber (megh. 1757) fejezte be, aki önéletrajzában
azzal dicsekszik, hogy az ő darabjai voltak az elsők, melyek kimélték a
házasélet tisztaságát s a nézők jó erkölcseit.

Olyan erkölcsössé, amilyen ebben a korban a tragédia, Steele tette a
vígjátékot, az Addison barátja. Thackeray azt mondja róla, hogy hosszú
idő óta ő mutatott először tiszteletet a nők és a női erkölcsök iránt.
Csak négy darabot írt, de ez a négy erényessé tette az egész angol
színpadot. _The funeral or Grief à la mode_ (1702), _The tender husband
or the accomplisted fools_ (1703), _The lying lover_ (1704), _The
conscious lovers_ (1721) a címök s már ezekből is kitetszik szatirikus
vagy erkölcsdicsérő tartalmuk. Nem minden porcikájuk valószínű. A
_Funeral_ban egy lord, akivel élvvágyó felesége kitagadtatta fiát,
tetszhalottan, később magához térve nézi végig az özvegy hamar
uraskodását; a _Tender husband_ férfinak öltöztetett régi szeretőjével
kémlelteti a feleségét. Bizony bohózatos ez, de Steele nem is törődik
egyébbel, csak egy-egy jellemmel és egy pár helyzettel, amelyből
kiolvashatja a tanulságot.

Olyan erős a Steele hatása, hogy még a zsiványdarabok is erkölcsösek
ezentúl. A John Gay (1688–1732) _Koldus operá_ja (_The beggar’s opera_
1728) tele van Macheathnek, az elegáns rablóvezérnek s a nők
kegyencének, szeretkezési és egyéb aljasságaival, kétszer börtönbe is
kerül; először kiszabadítja a porkoláb leánya Lucy, akinek házasságot
igér; másodszor azonban már az akasztófa várja, mikor Lucyn kívül még öt
más asszony is eljön börtönébe, elsiratni s legtöbbjük gyermeket is hoz
a karján. A kétségbeesett zsivány maga kiált hóhér után, aki azonban
kegyelmet hoz neki, mire a lator hites feleségének a karjába dől s az
erény és a család itt is győzedelmeskedik. Ez volt ennek a kornak a
legnépszerűbb színdarabja, az első opera. Gay ki akarta figurázni a
divatos olasz operát, dalokat énekeltet darabjában s átszövi azt a régi
népdalok gyönyörű melódiáival, amelyek kedvéért ma is élvezettel
hallgatják a darabot. A másik nyitja hatásának az volt, hogy tele van
politikai célzásokkal. Minden bűn és gazság a Walpole minisztériumra
mutat. Csoda, hogy megtűrték ezt a darabot a színpadon; csak a
folytatását, _Polly_t, tiltották el.

A vígjáték ezzel odáig jutott, mint a tragédia: nemes példái és keserű
gúnyja a politikai életet illették. A színpad szószék lett, ahonnan
erkölcsi példák és feddések hangzottak.

Világos, hogy a vígjáték nem fejlődhetett ide egymagától; segítette a
szabad sajtó, a politikai hírlapok s különösen azok az erkölcsi
folyóiratok, amelyeket azok alapítanak és írnak, akik az erkölcsös
irányt bevitték a vígjátékba és a tragédiába: Steele es Addison.


4. A sajtó. Steele és Addison.

Orániai Vilmos alatt a nemzeti és polgári szabadság mellett a sajtó is
felvirágzott. Már a század dereka óta jelentek meg ujságok, de ezek csak
puszta tényekről adtak hírt, a kritikától tartózkodtak. Az idegen király
behívása idejen azonban két pártra szakadt a nemzet s eszerint a
hírlapok is. Vilmos uralmának első négy esztendeje alatt huszonhat új
lap indult meg; közülök egyik a kormánynak hivatalos lapja. A censurán
ezek úgy fogtak ki, hogy a két nyomtatott laphoz két másikat fűztek,
amelyeken kézírással értesítették a vidéket a politikai eseményekről.
1693 ban örökre eltörölték a censurát; erre magában Londonban
tizennyolcra szökött a politikai hírlapok száma. 1704-ben Defoe
befogadja a maga szemléjébe az erkölcsi és irodalmi kérdéseket. 1709-ben
megindul Európa legelső napilapja, a _Daily courant_.

E hírlapok hasábjain nemsokára komoly értekezések jelennek meg az állam
és a társadalom alapjairól meg nemzetgazdasági kérdésekről: a hajózási
törvény, az érték és ár, adóalap és munkabérek dolgában.

A hírlapokban jutnak szóhoz a kor politikusai és tudósai, William
Temple, North, Davenant, Locke; a lapok körül sereglenek az írók:
Steele, Addison, Defoe, Swift. Az irodalom fejlődése Richard Steele
(1671–1729) és Addison (1672–1719) erkölcsi folyóiratainak köszön
legtöbbet. Együtt dolgoznak s elütő egyéniségeik szerencsésen egészítik
ki egymást. Steele főképpen a politikáról ír indulatos hévvel, Addisont
az erkölcsi kérdések vonzzák. Jó pajtások voltak már az iskolában.
Steele aztán gárdistának állt s egy ideig szilaj életre adta magát,
Addison theológiát végzett s latin verseket irogatott. Mindkettőjöket az
irodalom vonzotta magához és a színpadon találkoztak, hol ők juttatták
szóhoz a tisztább erkölcsöket, Addison a tragédiában, Steele
vígjátékokban. 1709-ben együtt erkölcsi folyóiratot is indítottak, a
_The Tatlert_ (csevegő), «hogy Nagy-Britannia földjéről száműzzék a bűnt
és a tudatlanságot». Az előfizetési felhívás hiteles értesülésekkel és
megbízható levelezőkkel dicsekszik, bizonygatja a vállalat szükséges
voltát, igéri, hogy mulattatni fogja a szépnemet s ingyen ajánlja fel az
első számot, szóval: akárcsak ma írnák, olyan. Értesülései is pontosak:
hiszen Steele egyúttal a kormány hivatalos lapjának a szerkesztője.
Mikor azonban a whig-kormány megbukott, Steelet kitudták a _Gazette_től,
a _Tatler_ nem kapott politikai híreket s azontúl tisztán erkölcsi
fejtegetésekkel volt tele, a fényűzés, a párbaj és a szerencsejáték
ellen, értekezésekkel a nevelésről, nyelvtisztaságról, vasárnapra
vallásos elmélkedéseket közölt. 1711-ben _The Spectator_ címmel
átalakult napilappá, mely irodalmi kérdésekkel is foglalkozott s nem
ritkán idézte példákúl a régi népköltészet hajtásait. Anna királyné
alatt, mikor a politikai élet megint összebonyolódott, a lap megint
átváltozott, _The Guardian_ (Gyám) címmel őrködött a politikán; s hogy
erre több tere legyen, később ketté is szakadt s lett belőle a
politikai: _The Englishman_ és az erkölcsös _The Lover_. 1715-ben ezek
is végkép megszünnek, mikor Addison, aki közben maga is adott ki
lapokat, első államtitkárrá lett.

Egyik épp olyan kapós volt, mint a másik; a _Spectator_ naponkint
tizennégyezer példányban kelt el. A közönség nem győzött betelni Steele
velős magyarázataival s legkivált Addison virágokkal telehintett
fejtegetéseivel. Ezek a lapok nevelték fel az angol olvasóközönséget.

Még nagyobb érdemük is van. Minthogy jóformán minden számot ők ketten
írtak tele névtelenül, abban kerestek változatosságot, hogy más és más
személyek mögé rejtőztek. Minden álnév novellisztikus alakká nő s ez
alakok sorsáról egész kis regény folyik a lapokban. A _Tatler_ben eleven
életet él Bickerstaff esquire, a _Spectator_nak egy szemfüles hírhordó a
lelke, akinek barátjaival is megismerkedik a közönség, kiknek sorsáról a
szerkesztők be is számolnak, mikor a lap megszűnik; a _Gyám_ egy
tapasztalt öreg úr, aki egy barátjának a gyermekeit oktatja az élet
mindenféle dolgaiban. A közönség itt kedvelte meg a társadalmi és
családi élet jeleneteit, melyek az angol népnek legkedvesebb
olvasmányai.

Addison rá is vezette ezeket a regényeket az angol regény rendes útjára.
A _Spectator_ elmélkedéseiben megadta az erények és bűnök egész
leltárát; leírta a kisértéssel kacérkodó nőket, szót emelt a kivágott
ruhák és álarcos mulatságok ellen s aprólékos kifogásai közben
megrajzolta eszményi képét az angol nőnek és hitvesnek, az angol
regények e kedves és tiszteletreméltó alakjának. Éppen így megrajzolta a
lelkiismeretes polgár és derék földbirtokos képét, az angol regények
brit férfiának mintaképet. Taine azt mondja: «Nem kis dolog divatba
hozni az erkölcsöt; Addison megtette». Nem kisebb dolog megkedveltetni
az olvasást és ők ezt is megcselekedték. Azonfelül kicsíszolták a
széppróza stilusát, moralizálásukkal és novellisztikus alakjaikkal utat
törtek az erkölcsös regénynek, mely a legspeciálisabb műfaj az egész
angol irodalomban.


5. Az első nagy regények. Swift és Defoe.

Az első elterjedtebb regények még a régi kalandos elbeszélésekre
ütöttek. De csak külső formában. Annak a két e korbeli regénynek,
melyet, legalább peadagógiai átdolgozásban és gyermekkorából, mindenki
ismer, mélységes tartalma van, úgy, hogy ez a gyermekkori ismeretségünk
merő félreismerés. _Robinson_ a felnőttek számára is ugyancsak magvas
olvasmány, _Gulliver_t pedig politikai és társadalmi szatirának írta
szerzője. Jonathan Swiftet (1667–1745) kitűnő életrajzírója, Walter
Scott, nem is annyira írónak nézi, mint inkább politikusnak. Swift arra
is termett, de szegénynek született s hogy megélhessen, titkárnak
állott, előbb William Temple, azután Berkeley lord házában, jobbfajta
cselédnek, aki az inasok asztalánál eszik, ódákat ír gazdája
tiszteletére, kiadja annak munkáit s végzi az istentiszteletet. Végre,
bár hitetlen volt, nagynehezen egy kis papsághoz jutott, az irek közt,
akiket gyűlölt. Ránk maradt prédikációja a templomi szundikálók ellen,
mutatja, milyen szatirákat szokott volt prédikálni. Mindent elkövetett,
hogy bejusson a felsőházba s ámbár határozott jellem volt, mindig az
uralkodó párthoz állt s lapjában, az _Examiner_ben védelmezte a
kormányt, noha támadónak született. Végre is egy irlandi decanatust
vetettek oda néki. Nem csoda, ha ennyi nyomorúság és megaláztatás végre
elvette az eszét. Egy sziget volt ebben a tenger keserűségben: szerelme
Johnson Eszterhez, aki miatta nem ment férjhez s akit azzal keserített
meg, hogy közben viszonyt szőtt egy más leánnyal, akihez pedig olyan
verseket írt, hogy: «ha termetedet és éveidet ketté vághatnák, nem volna
takarosabb nympha nálad» _(Cadenus és Vanessa)_. Élete végén megőrült;
hetekig nem aludt, egy évig nem szólt egy szót sem; utolsó szava ez
volt: Megőrültem. Vagyonát őrültek-háza építésére hagyta.

Lelke olyan sivárrá lett ebben a küzdelemben, hogy csak egy érzése van:
az utálat; egy hangja: a gúnyé; egy formája: a szatira. Ha a
politikusokra gondol, viseletökből _A politikai hazugság mesterségé_ről
szóló értekezést vonja le. Az asszonyokról beszélve, öltözőszobájokat
_(The Ladys dressing-room)_, szépítőszereiket _(The Progress of Beauty)_
és a gyógyszertári segédeszközök egész seregét írja le _(A Love-poem
from a Physician)_. Semmi sem ment utálatától. Verset ír tulajdon
haláláról s kifigurázza barátait, akik meggyászolják. Szétfröccsenti
utálatát az egész világra, vallásra, államra, társadalomra. Pap létére
kifigurázza a vallásnak minden felekezetét. Nem csoda, ha nem akadt
kormány, mely a _Tale of a Tub_ (1704) íróját ki merte volna nevezni
püspöki székre. Oly jellemző ez a szatira, hogy minden egyház felismerte
benne a maga képét s oly kegyetlen, hogy egyik sincs benne csak
valamivel is inkább kimélve, mint a másik.

Egy atya három gyermekének egy-egy ruhát hagyott azzal a kikötéssel,
hogy a ruhát azon egyszerűen viseljék. De mikor a városba mentek,
elcsavarta a fejöket három csábító fehér cseléd: _Pénz, Rangné, Gőg_.
Péter nagy csalafintán bele is magyarázza a végrendeletbe a divatos
vállrojtok, vitézkötések, lángszín selyem bélés engedelmét. A
scholastikus Péter azután nagy örökséghez jut. Mylordnak hivatja magát s
lenézi testvéreit. Ezek újra elővették a végrendeletet, áhítatosan
szavát fogadták, kezdték lefejteni ruháikról a cifraságokat. Az anglikán
Márton kimélte a szövetet és meghagyott egy pár sujtást. János, a
puritán, minden ilyet leszaggatott s ruháját összetépte; rongyosságában
aztán irigykedni kezdett Mártonra, hogy majd elment az esze. Beszédébe
unos untalan beleszőtte a végrendelet szavait, a zsebe mindig tele volt
kővel, hogy megdobálhassa a cégtáblák képeit, aztán összeszövetkezett
Péterrel a Márton megfojtására, de mikor Pétert a rendőrség keresni
kezdte, elpártolt tőle s leste az udvar kegyét.

Odáig ment Swift a gúny élvezetében s az emberek lenézésében, hogy úgy
beszélt erről a könyvéről, mintha az államvallás védelmére volna írva.
Pályáján nagy akadálya volt ez a mérges szatira; az irodalomban Steele
és Addison tiszteletét es barátságát szerezte meg neki. Hatása nagy
volt. Swift barátja, John Arbuthnot (1667–1735) e mese példájára írta
politikai allegoriáját John Bullról (1713), mely név maig rajta maradt
az angol népen. Swift világgyűlölete valósággal rendszerré nőtte ki
magát. Az a könyv, mely annyi kacagást csendített meg mohó kis olvasói
ajkán, _Gulliver utazásai_ (1720–26) az undor és utálat teljes
rendszere.

A kalandszerető Gulliver, a szegény matróz, a világtól való megundorodás
egész iskoláját végig járja. A lilliputiak szigetének kacagtató kis
állama hat hüvelyknyi lakóival, akik közül a legjobb kötéltáncosok
lesznek államminiszterekké, Swift szemében Anglia képe volt, torzzá
kicsinyítve, a presbitériánok mozgolódásai eltörpítve, az angol-francia
háború – kicsinyítő üveg alatt. Az apró-cseprő államélet szigetéről
Gulliver az óriások szigetére vetődik, Brobdingnagba. Ez a nép csupa
hegytestű barmokból áll: értelmük nem nőtt hozzá testalkatukhoz, csak
szenvedélyeik: óriásokhoz méltó módra érzékiek, kicsapongók és vadak. A
törpe államocska után kacagtatók az érzékiségnek ezek a méretei, pedig
ez a sziget is Anglia. Aztán egy levegőben úszó szigetre vetődik, hol
senki sem törődik a közönséges élettel, mindenen a mathematika törvényei
uralkodnak, a lakók egytől-egyig tudósok, – világos, hogy a királyi
akadémia tagjai, akik a légürben lebegnek, nem tudni, hová. Még sem elég
a nevetségből, még egy tartományt kell megismernünk, a Houyhnhmmok
országát, a bölcs lovakét, akik lenézik az embert, aki csak a yahoohoz
hasonlít, a sziget piszkos szörnyetegeihez, melyeket Swift az ember
formájára ír le. Megvan bennök minden emberi szenvedély: a pukkadásig
torkosak, marakodók, szeretik nézni a ragyogó köveket, valami mérges
gyökeret szopogatnak, míg mámorukban a sárban fetrengenek. Nincs már
hova menni; szegény Gulliver megundorodott már a politikai és társadalmi
rendtől, az ember belső életétől, a tudománytól; látta, hogy az állatok
is különbek az embernél, ez csak a legpiszkosabb dögökhöz hasonlatos.
Mikor hazaér, az a tanulság vár rá, hogy az ember még ezeknél is
utálatosabb. Nem állhatja feleségének és gyermekeinek a szagát s
visszakivánkozik a lovak tiszta országába.

Igazán, csak a gyermekek olvashatják ezeket a leírásokat anélkül, hogy
megundorodjanak az embertől és a világtól. Ami a felnőtteket
kétségbeejti bennök, az nekik mulatság: hogy a huncut kis törpék és az
otromba óriások szakasztott olyanok, mint az emberek.

Legfurcsább szörnyetegei is elevenek. Olyan részletességgel és annyira
komolyan mond el mindent, hogy alig van író, aki ennyi valószínűséget
tudna szerezni polgári történeteinek, olyan könnyen kormányozná
hiszékenységünket, mint Swift. Egy-egy lehetetlenségből kiindulva,
teljes realissággal halad tovább. Messze felülmúlja ebben mintaképét, a
Cyrano Bergerac könyvét: _Histoire comique des états et empire de la
Lune_. Stílusának ez az egyszerűség és keresetlen természetesség ad
erőt, ez teszi oly metszővé gúnyját, de szárazzá is. Swift megnevettet,
de maga nem nevet velünk. A sors azt a bosszut rótta rá, hogy aki
megnevettette az egész emberiséget a világ aljas, gonosz és komikus
apróságainak, az ember csenevész tudományának, kolosszális
romlottságának és nevetséges esztelenségének a képeivel, maga mindezek
miatt csak elkeseredést érzett, kétségbeesést és dühöt, ámbár maga írta,
hogy a harag esztelenség, mert magunkon bünteti meg a mások hibáit. –
Szerencséjök a gyermekeknek, hogy ennek a törpékről és óriásokról szóló
mesének a mérge olyan csontos héjba van beleékelve, melyet nem törhet
fel, csak a tapasztalat; s még nagyobb szerencséjök, hogy a felnőttek
értetlensége a kezökbe juttatott egy második kalandos regényt is, melyet
ha nem értenek is meg jobban szüleiknél, mindenesetre szívesebben
olvasnak s amelyet minden komoly olvasó a munka és műveltség őszinte és
költői dicsőítésének talál. Nem írhatta ezt a könyvet más, csak aki maga
is lelkesült a civilizációért s szünet nélkül dolgozott. Daniel Foe
(1661–1731) – mert csak később faragta a D. Foe-ből az előkelő Defoet –
valósággal megtestesülése szorgos Robinsonjának. Hősének sincs több
terve és szorgosabb keze, mint neki. Harmadfélszáz kisebb-nagyobb mű
maradt utána, politikai meg közgazdasági értekezés, vegyest versekkel és
regényekkel. Ott volt a Monmuth táborában és Orániai Vilmos seregében,
mikor London felé masirozott, mintha nem is lett volna egyszerű
harisnyakereskedő. Ha Spanyol- vagy Franciaországba vetődött, többet
gondolt az államformákkal, mint boltjával; nem csoda, ha csődbe jutott.
De tervben nem ismert hiányt. Egyik munkájában _(Essay on projects)_ ő
sürgeti először az országutak javítását, őrültek-háza építését,
biztosító társulatok és takarékpénztárak alapítását s mindezeknek
létrejöttében is bő része volt; később megírta a kereskedelem
történetét. Amellett verset írt a király védelmére, akit ócsároltak
idegen voltáért, mikor nincs a világnak zagyvább népfaja az angolnál
(_The true-born Englishman_ = A valóságos angol). Vilmos személyesen
köszönte meg neki ezt a jó szolgálatot s akármikor jelent meg a
palotában óriási parókája, mely alól kivillogott szúró szeme, rögtön
megnyílt előtte a király ajtaja. «Ismerem a világ ragyogó oldalait épp
úgy, mint kegyetlenségét; utam a börtön odujából a király szobájába
vezetett. Elvesztettem vagyonomat jó nevemmel együtt, csakhogy
megőrizzem becsületemet és elveimet – nem is bántam meg. Most szegényen
és megvetetten élek, de én megvetem ezt a megvetést». Ő maga ezekbe a
mondatokba foglalta össze életét. S a börtön épp oly igazság ebben, mint
a király szobája. Mikor a dissenterek üldözésének idején, akikhez maga
is tartozott, azt írta, hogy legegyszerűbben úgy bánhatni el velök, ha
mindnyájokat kivégeztetik, pellengérre ítélték; de a nép elborította
virággal annak környékét s naphosszat énekelte mellette versét, melyet a
pellengérre írt. A Newgateban röpiratokon és szatirákon járt az esze s
ott írta meg első számát a legelső reviewnek, melyben irodalmi
kérdéseknek is tért nyitott; azután jobb keze volt a kormánynak az
Anglia és Skótország közti unio összekovácsolásában, aminek történetét
meg is írta. Másodszor is börtönbe került, mert a Hannover-ház
örökösödési jogát védelmezte, de I. György alatt megint bizalmas embere
lett a minisztériumnak.

Ennyi munkával is nehezen tudott megélni, úgy hogy jóformán szükségből
kezdett regényeket írni, mindenfélét. _Moll Flanders_ (1722), _Colonel
Jack_ (1722) és _Roxana_ (1724) a kalandor és gézengúz-regények
vegyülékei; mindegyik mélyre sülyedt emberek története, melyek azonban
egytől-egyig erkölcsösen végződnek. Különösen tetszettek tengerjáró
kalandos regényei; _Singleton kapitány kalózkodása_ (1720) és _Duncan
Campbell kalandos élete_ (1720) meg _Carleton kapitány
visszaemlékezései_ (1728). Egypár regénye ma is kelendő, a családot
illető iratai is: _A házi nevelő_ (1719) és _A vallásos család_.
Különösen egy fényes írói tulajdonság tünik szembe valamennyiben: az
elhitetés művészete. Annyi komolysággal, olyan részletesen és
hosszadalmasan ír le mindent, hogy a sok részletképből pontosan kialakul
előttünk az egész s az az érzésünk, hogy mindezt csak az írhatja le
ilyen pontosan, aki valósággal látta. Úgy írta le a londoni pestist,
hogy dr. Mead bátran hivatkozott ezekre a megfigyelésekre; _A gavallér
emlékiratai_t úgy idézték, mint I. Károly korabeli kútforrást. Amit ő
leír, szinte a látással ér föl. Ez a kiválósága teszi örökké azt a
könyvét is, melyre csak nagynehezen találkozott kiadó, aki tíz font
sterlingen megvegye s amely ma egyik legelterjedtebb könyve a világnak
Amerikától Szent-Pétervárig és Arábiáig. Ez a könyv _The life and
surprising adventures of Robinson Crusoe;_ megjelent 1719-ben.

Nem csökkenti Defoe érdemét s nem emeli a könyv érdekességét, ha az
irodalomtörténet kifürkészi, hogy a magva megtörtént eset, hogy egy
Selkirk nevezetű makacs matrózt kapitánya csakugyan kitett Juan
Fernandez szigetére, hol négy esztendőn át élt egyes-egyedül, míg Rogers
kapitány meg nem mentette. Az eset meg volt írva Rogers és Cook
utirajzaiban meg a Steele _Englishman_jében, de egyikben sem volt
kirajzolva az, ami Defoe könyvének a tárgya: az ember küzdelme a
természettel. Defoe könyve a civilizáció története, regény formában.
Robinson kicsiben elvégzi a civilizáció egész munkáját, magára
hagyatottságában feltalálja úgyszólván az egész kulturát. Nem hiába
akarja Rousseau Emilje ezt az egy könyvet adni minden gyermek kezébe
olvasmányul. Defoe maga sem érte utól ezt a művét; leleményes feje nem
talált többé hozzátenni valót, _Robinson_ folytatásai puszta kalandok.

Minden olyan egyszerűen van elmondva, hogy átérezni minden helyzetet s
ez a másik nyitja annak, hogy a könyv olyan érdekes és valószínű.
Robinson fiatal szívének kaland- és szabadságvágyában, a veszély,
megmenekülés és elhagyatottság láttára az érzések egész scáláját végig
érezzük. Minden egyes találmánya és munkája az élete biztonsága révén is
érdekel. Egymás mellett látva őt és Pénteket, latra vetjük az értelem és
civilizáció értékét a műveletlenséggel szemben. Mikor hozzájok vetődnek
a spanyol matrózok, átérezzük az emberi összetartozás érzését s látjuk
nyomában a társadalmi rend kialakulását. Végül, hogy semmi ki ne
maradjon, megjelenik egy bölcs pap, az erényes élet apostola.
Philosophiai értekezés ez a művelődés történetéről s meg kell csodálnunk
a Defoe művészetét, aki ezt természetesen tudta belevinni egy embernek
az életébe s aki a legtisztább valószínűséggel rajzolt meg olyan
érzéseket és gondolatokat, amelyekből a polgárosultság kellő közepén
semmit sem tapasztalhatott magán.

A szülők, akik a gyermekek kezébe adták ezt a könyvet, nem értették sem
mély tartalmát, sem finom művészetét s az ő segedelmük nélkül a gyermek
szeme sem nyilhatik meg ezek iránt, legfeljebb ösztönük érez valamit. A
gyermekek azért jól jártak: a világ egyik legérdekesebb könyvét kapták
olvasmányul és jól járt Defoe, mert a felnőtteknél mohóbb és hálásabb
közönséghez jutott. Jól jártunk mi is, mikor olyan könyvet adtunk
gyermekeink kezébe, amelyből többet és hasznosabbat tanulhatnak, mint a
mi példáinkból.[2]


III. A POLGÁRSÁG EMELKEDÉSE.


1. Állambölcselők és közgazdák.

A _Habeas Corpus_ és a _Declaration of rights_ óta folyvást emelkedett a
polgárság. A parlamenti háborúk során megerősödött, a gyarmatokban
meggazdagodott; Locke elmélete az állam éltető erejévé tette. Tudatában
is van erejének és féltékenyen őrzi jogait. Mikor a király ki akarja
zárni a parlamentből Wilkest, amiért lapjában szóvá tette a
trónbeszédet, négyszer választják meg újra s mikor a megvásárolt követek
mégis kizárják, a felsőházban Chatham, az alsóban Burke kél ki ez önkény
ellen, a londoni polgárság pedig felír a királyhoz, hogy ez a parlament
nem képviseli a népet s így törvénytelen. Fel kellett azt oszlatni és
befogadni belé Wilkest. Pedig Wilkes üres politikai kalandor volt, de
éppen az mutatja a polgárság értelmét, hogy kitartott az elv mellett, ha
ilyen egyénről volt is szó. Részt vett a küzdelemben az egész nemzet. A
_Public Advertiser_ nagy időközökben politikai leveleket adott közre a
Wilkes esetről, Junius aláírással, melyek mind nagyobb feltünést
keltettek. Elmés, csípős és fordulatos volt a levelek hangja, eleven a
formájuk – kivált mikor az író Philo-Junius néven önmagával polemizálni
kezdett, csakhogy ismételhesse és megerősíthesse nézeteit – meggyőzőek a
fejtegetések, tiszteletreméltó írójuk bátorsága, mely akkor sem lohadt,
mikor a lap kiadóját a király ellen írt levél miatt törvény elé
állították. 1768 november 21-étől 1772 január 21-ikéig 69 levél látott
napvilágot, később kötetbe gyüjtve is megjelentek. A könyv előszava azt
mondja: «Hallgassatok meg, mikor arra intelek: sohase tűrjétek elszánt
és szívós küzdelem nélkül, hogy alkotmányotokat megtámadják, akármilyen
csekélységben is. Egyik eset a másikat vonja maga után. Felhalmozódnak
és törvényekké válnak… Írjátok lelketekbe s véssétek bele gyermekeitek
szívébe, hogy a sajtó szabadsága palladiuma az angol nép minden polgári,
politikai és vallási jogának. A király hatalma s az előljáróké nem
önkényes hatalom. Csak megbizottai az állammnak, nem tulajdonosai».

Nemcsak az angolokénak, minden alkotmánynak védelme a Június
levélsorozata. Az angolok legnagyobb politikai írójuknak tartják e
levelek szerzőjét s magánlevelek kézírásának, stilisztikai fordulatainak
és felfogásának összevetéséből kinyomozták, hogy e vasálarc mögött a
dublini születésű Sir Philipp Francis (1740–1818) rejtőzik, aki a
hadügyi hivatalban nem bírván előre menni, 1774-ben átlépett a kalkuttai
bírósághoz, 1781-ben visszatért Londonba s a Bath-rend lovagja lett. Ő
mellette mások is küzdöttek az angol nép politikai szabadságaiért. Oly
államtudósai voltak ennek a kornak, mint Burke, aki a választójog
szabályozásában s a nyilt szavazásban kereste a parlament
megtisztításának eszközeit s olyan szónokai, mint William Pitt, később
Earl of Chatham (1708–1778), akinek cicerói beszédeit ma minden
gimnazista ismeri Angliában, és Sheridan, aki a Byron szemében
felülmúlta Foxot, Burket s korának minden szónokát.

A szabadság mellett támadnak szószólói a jólétnek is. Adam Smith
(1723–1790), az erkölcstan és logika tanára Glasgowban, értekezést ír a
nemzetek jólétének természetéről és okairól. Oly korban, mely csak az
arany és ezüst felhalmozásában kereste a gazdagságot s mindent
elkövetett, hogy ami máshol olcsón terem, azt az ország sorompóinál
drágává tegye: Smith a szabad kereskedés hasznosságát hirdette s azt,
hogy a jólétnek egyedüli forrása, minden értéknek teremtője: a munka.
Tanításai, amint azokat Cobden Richárd tovább fejlesztette s Malthus
kiegészítette, ma az útfélen röpködő szárnyas igék; de hogy azzá lettek
és ma is azok, éppen az a bizonyság igazságuk mellett.


2. Az erkölcsös és szatirikus regény.

Megnövekedett erkölcsi és anyagi erejével a polgárság lett a nemzet
magva. Ebben a rétegben csirázott a jövő. A főurak életét a gyarmatokból
beözönlő kincsek hallatlanul színessé és fesletté teszik s oly
elkeseredetté a szegény népet, hogy félős az utcákon járni a rablók és
gyilkosok miatt. E két véglet közt a polgárság munkás, vallásos és
erkölcsös. Belőlük kerül ki az olvasóközönség, nekik és róluk írnak az
írók. A regény, mint eleinte mindenütt, itt is demokrata s itt annak is
marad, formában, tartalomban egyaránt; a köznapi élet prózáját választja
nyelvül; a mindennapi életet rajzolja és a tömeg embereit. A tapasztalás
és megfigyelés eszközeivel dolgozik; érdeme a józanság és élethűség. Itt
mindig is ezen az úton marad a regény, mert e tulajdonságok a nemzeti
jellem alapvonásai. A közönségnek maig is azok a könyvek tetszenek
legjobban, melyek nem zaklatják föl a szenvedélyt és képzeletet, hanem
meghagyják olvasóikat a maguk világában. Szeretnek gyönyörködni a maguk
erényeiben s elítélik a főurak paráznaságait. Az írók tehát erényt
prédikálnak és kigunyolják az erkölcstelenséget. Megterem a polgári élet
józan és élethű rajza, a nem regényes regény: az erkölcsös és
szatirikus.

Az erkölcsös regény megteremtője Samuel Richardson (1689–1761), maga is
egyszerű polgárember volt; szedőségen kezdte, azután meggazdagodott és
nyomdát nyitott. Nyugodt kedélyű, megelégedett ember s meghiggadt, ötven
éves, mikor első regényét írja. A címe: _Pamela, vagy az erény jutalma_.
Pamela erényes cselédleány, aki addig áll ellent lord-gazdája
kísértéseinek, míg az, meghatottan ekkora lelki nagyságtól, a VIII.
kötet végén feleségül veszi. Richardson elmondja egyik levelében, hogy
hallotta ezt az esetet s alkalmasnak találta arra, hogy a fiatalságnak
megmutassa az erény hasznos voltát. A második regényben (_Clarissa_,
1748) Harlow Clarissát kedve ellen erőltetik férjhez pénzvágyó szülői,
mire ő régi lovagjához, az elmés, csélcsap Lovelacehoz menekül, aki
hosszas ellenállás után, altató segítségével zsákmányául ejti. Clarissa
meghal bánatában; egy rokona megöli Lovelacet, aki bűnbánón hal meg.
Tanulság: Ne erőszakoskodjatok gyermekeitek szívén, szülék; leányok, ne
hallgassatok a mézes-mázos beszédre; csábítók, meglakoltok ám! – Végül
megírta az erényes férfi és nő jellemrajzát _Sir Charles Grandison_ban
(1753) és szerelmesében, Poretta Clementinában, aki inkább zárdában
hervad el, mintsem protestáns férj neje legyen. Nem hiába volt a regény
első címe The good man: Grandison valósággal a jóság tökéletes
automatája. Ennyi erényt már a puritán közönség is megsokallott. De
Richardson a tanulság kedvéért írt s ezt be is vallotta a _Pamela_
előszavában. Szerencsére a sivár oktatáson kívül van ezekben a munkákban
egyéb is. Megdöbbentőn terjedelmesek ugyan s a levélalak, melyről
Richardson nem tud letenni, hamar válik unalmassá, de szerkezetök olyan
kitünő, hogy Diderot kész drámáknak nevezte e regényeket s a levél
bizalmas formája annyi finom részletrajzzal teszi elevenekké az
alakokat, hogy nemcsak az író maga könnyezett sorsukon, hanem a közönség
is. Smollett abban kereste e regények legfőbb érdemét, hogy az
írásműveknek egészen új műformái. Kétféle értelemben is: mint erkölcsös-
és mint levélregények. Hatásuk elér Voltaireig és Lessingig, másfelől
Rousseau _Nouvelle Heloise_áig.

Walter Scott azt írta Richardson életrajzában, hogy ő rántotta le a
regénybeli mesés királyfiak merev álarcát s addig elburkolt arcukat ő
árnyalta ki az élet színeivel. De azért alakjai még erkölcsi szabályok
példái maradtak, akiket nem egyéniségük hajt, hanem az író vezet.

Az élet egész össze-visszaságát, rossznak és jónak egybetorlódását Henry
Fielding (1707–1754) tudta először összebogozni alakjai lelkében. Ő nem
egy csendes comptoir kis ablakán át nézte a világot; legaljáig ismerte
az életet, minden szenvedélye végig szántott lelkén. Volt víg etoni diák
s mikor a szegénység onnan elkergette, felcsapott színigazgatónak
Londonban, aki könnyedén odavetett bohózatokkal kereste kenyerét, többek
közt a Hüvelyk Matyi történetével. Azután jogot tanult a Templeben,
közben röpiratokat és regényeket írt s mint békebíró halt meg. Az emberi
természetnek majdnem minden vonása megvolt benne: jószívű a
könnyelműségig, vidám a léhaságig. Mikor házassága és valami örökség
révén vagyonhoz jut, három év alatt elveri; de azután is tökéletesen
boldog, ha valamelyik lebujban egy darab húshoz jut vacsorára. A maga
életét rajzolja _Amelia_ (1752) c. regényében, mikor Amelia összekészíti
szerény kis vacsorájukat s dobogó szívvel várja férje hazajöttét, az meg
ezalatt újabb bánatot hoz a fejére. Ebben a regényben feleségét
gyászolta el, akit lelkéből szeretett. Hónapokig együtt siratta
szolgálójukkal, azután feleségül vette ezt. Természetes, hogy ez az
ember nevetségeseknek találta a Richardson erénybábjait. Tulajdonképpen
azért fogott tollat, hogy azokat kiparodizálja. Nem az erényt gúnyolta
ki, csak az erényesség affektálását. Képmutatóknak tartotta a túlságosan
erényes embereket s a _Tom Jones_ Blifiljében megmutatta, mennyi
gonoszságot takar az álszenteskedés. Gyönyörködik az emberi
fonákságokban, jóízűen nevet rajtuk. Tom Jones kitöri a karját, Square
maximákkal vigasztalja, hogy a gondolkodó ember egykedvűen tűri a
fájdalmakat; beszédközben azonban megharapja a nyelvét s tüstént
kiloccsan belőle egy pár káromkodás.

Ment volt minden mellékes céltól, pusztán az emberi természet rajzában
találta kedvét s abban kereste az olvasóét. _Tom Jones_ első fejezetében
azt mondja: «Amit itt feltálalunk vendégeinknek, semmi egyéb, mint az
emberi természet… A válogatósak, félős, azt vetik ez ellen, hogy ez
közönséges és mindennapi; hiszen mi más a tartalma valamennyi regénynek,
elbeszélésnek, színdarabnak és versnek, amelyek megtöltik a
könyvesboltok kirakatait? De hány pompás eledelről kellene az
epikureusnak lemondania, ha ezen a réven visszautasítana minden köznapit
és közönségest, csak mert hasonló elnevezésű fogásokat a legutolsó
lebujokban is találni. S csakugyan, az íróknál éppen olyan ritkán
találni igazi emberi természetet, mint a boltokban valódi bayonnei
sonkát és bolognai kolbászkákat». S hátrább (X. könyv. I. fej.) azt
mondja az emberi jellemekről: «Okosnak sem tartom, ha angyali vagy
ördögi alakok szerepelnek a költeményben, minthogy láttukra az embert
hamarább aggodalom és szégyen fogja el, mintsem hogy példát venne róluk.
De alapjában jó embereknél a hibák és vétkek annál szembeötlőbbek, mert
kirínak erényeik közül s láthatjuk, hogy ezek a hibák mennyi bajba
keverik e szeretetreméltó jellemeket».

Ezekben a sorokban Fielding maga jellemzi magát. S munkái pompásan
megfelelnek elveinek. Abraham Adams a legderekabb alakja s Thackeray azt
a regényét nézi legtöbbre, amelyben ez a becsületes pap, a wakefieldinek
előképe, a főszemély: _The Adventures of Joseph Andrews and of his
friend Mister Abraham Adams_ s mennyi gyarlóságát ismerjük meg ennek is.
Fielding nem teszi alakjait a jómód üvegburája alá; kiűzi őket az
életbe, a kocsmák borgőzébe, az országutak szennyébe, nélkülözések és
gyarlóságok közé; ott válik el, hogy milyenek. Mennyi ütleget kap az ő
kedves lelence, _Tom Jones_, amíg elnyeri a Squire Western leányát. A
realitás iránt való kitűnő érzéke révén vált Fielding a realista regény
atyjává s a legnagyobb regényíróvá Dickens előtt. Regényeit ma is
olvassák s egy pár erős neveletlenséget nem számítva, most is
gyönyörűséggel.

A korszak hű képét adja ez emberöltőnek több más írója is, de az emberi
léleknek ilyen pontos és könnyed rajzát nem találni sem Smollett, sem
Sterne munkáiban. Tobias Smollett (1721–71) annyira a valószínűség után
veti magát, hogy minden története egy-egy darab valóság; a nevek nála
egytől-egyig álnevek, melyek őt magát leplezik. _Roderick Random_ja
hajóorvos, mint ő volt s tengeri kalandjai és szerelmi története az író
tulajdon életéből valók; az _Előkelő hölgy emlékezései_ a _Peregrine
Pickle_ben épp ilyen hitelesek, lady Vane írta ezt a részt s vétette fel
jó pénzért a kapós író regényébe. _Humphrey Clinker_ útileveleit az ő
saját skóciai útjának emlékei teszik elevenekké. Mindezen regényeiben s
_Fathom_ morális és _Sir Lanncelot Greaves_ kalandos történeteiben is,
frissebb és leleményben dúsabb elbeszélő Richardsonnál; a lélekrajz
élethűségében nem messze marad Fielding mögött. De Fielding emberei
szeretetreméltóbbak s jobbak is, bár a francia kritikusok már róla is
azt mondják, hogy «a bő aratásból, melyet tele kézzel hoz, kifeledte a
virágokat». Nyersek és illetlenek az ő emberei s erős és durva
természetük annyi kalandon tombol át, amennyi, ha őket nem is, az
olvasót bizonyára kimeríti. Nyers őszinteség dolgában közeli rokona
Hogarth a maga reális rajzsorozataiban.

Finomabb elemző Laurence Sterne (1713–68). Egyszerű falusi lelkész,
vérköpős beteg ember, akinek az élet csak egy gyönyörűséget engedett
meg: a szemlélődést. Ebből aztán ki is vette a részét. Szeretetreméltó,
meleg kedélyű író, akinek a közelében jól érezzük magunkat; azok az apró
illetlenségek, melyeket itt-ott elkövet, a kor rovására mennek. Munkái
nem is egyebek örökös megfigyelésnél; mind csupa ötlet és megjegyzés; az
író elmésen társalog, szórakoztat és lebilincsel, de a regény áll, sőt
alig indul meg. _Tristram Shandy_ban a hős csak a harmadik kötetben jő
világra s a hatodikban adják rá az első nadrágocskát. Ez lett volna a
világ legterjedelmesebb életrajza, ha ebben a tempóban egyáltalán
elkészülhetne. Lassúságán látszik, hogy a maga gyönyörűségére ír. Egy
kissé mindig azok pártján van, akiken nevet s közel van hozzá, hogy
hálás legyen azok iránt, akik másoknak egy mosolyt ajándékoznak. Minden
alakja oly rokonszenves, mint Yorik, a lelkész, akiben magát rajzolta,
de a legkedvesebb egyéniség könyveiben: az író maga s nincs okunk valami
nagyon bánkódni azon, ha alakjai nem jutnak tőle szóhoz. Mint az embert,
a természetet is úgy figyeli meg; az _Érzelmes utazás (Yorik’s
Sentimental Journey)_ címében ő faragta a rá nézve annyira jellemző
szót: sentimental. Könyvében az út érzelmek közt vezet, amelyek Francia-
és Olaszország természeti szépségeiből sarjadnak. Pompás apró
hangulatképek, kis genreképekkel tarkítva. Ennek a könyvének vége is
van, éppen mert csupa apró skizzekből áll, amelyek akárhol
abbamaradhatnak.

Ezek az írók, Fieldinget kivéve, ma már csak nevek az
irodalomtörténetben. De maradt fenn ebből a korból egy kis regény, mely
ma is ott forog az olvasók kezén. Népszerűségre kiállja a versenyt
Robinsonnal, érték dolgában a legkitűnőbb elbeszélés Dickens előtt.
Oliver Goldsmith (1728–1774) regénye ez: _A wakefieldi pap_ról _(The
Vicar of W.)_.

Meséjét összefoghatni egy pár mondatban. Egy jámbor lelkész családja
örömest veszi a fiatal földesúr látogatásait. Az úrfi elcsábítja a
nagyobbik leányt, álpap előtt feleségül veszi, azután elhagyja. A leány
testvérbátyjának egy indiai ezrednél szerez helyet s a szükséges pénzt ő
hitelezi az apának. E réven azután az ellene támadó apát az adósok
börtönébe juttatja s azalatt elraboltatja kisebbik leányát is, akit
azonban a családnak egy régi szegény ismerőse megment. «Legyünk
törhetlenek s a szerencse végre hozzánk hajol» – mondja az egyik fejezet
címe, amelyben csakugyan jóra is fordul a csüggedetlen papnak és
észretérő családjának a sorsa. Kiderül, hogy az élvhajhász úrfi esküvője
Oliviával igazi házasság volt egyik cinkosa cseléből, aki e bűn
tudójaként akart pénzelni az úrfitól; a kisebbik leány megmentőjéről
kiviláglik, hogy a csábítónak nagybátyja, dúsgazdag baronet, aki most
feleségül veszi a leányt s kiváltja ipát a börtönből. Az Indiából
hazajött fiú, kit a csábító börtönbe juttatott, mikor huga gyalázatáért
párbajban akart bosszut állni, elveszi régi szerelmesét, az úrfi
mátkáját.

E kis mesében sok a képtelenség; de az író maga azt mondja rövid
előszavában: «Lehet a könyv mulattató, ha sok hibája van is és lehet
unalmas egyetlen képtelenség nélkül». Az egész úgy van összeállítva,
hogy az erkölcsi intelem és tanluság minél hatásosabb legyen. Minden
fejezetnek megvan a maga tanulsága. Mikor az úrfi jövedelmező állások
ürügye alatt a leányokat Londonba szeretné csalogatni, de terve
szerencsére füstbe megy, Goldsmith előre azzal az axiomával kereszteli
meg e fejezetet: «Látszólagos balesetek valóságos áldások lehetnek».
Ilyen erkölcsi axiomákkal szolgál valamennyi szakasz. A párbeszédekbe is
vitatkozások vannak szőve az angol szabadságról, az irodalomról, a
börtönökről, a törvényekről, melyek büntetni akarnak, nem javítani.
Maguk az alakok erkölcsi mintaképek. A családfő azt tartja, hogy a
becsületes ember tartozik honának hasznot hajtani, derék emberek
felnevelésével; ezért házasodott meg. Hitvesét úgy választotta ki, mint
ez az esketőruháját, nem a külcsínnal, hanem jóságával gondolva.
Felesége jó gazdasszony, gondos anya; ő a ház feje; ő szeleteli fel a
húst, közben elmondja minden tál históriáját. A gyermekek az ő szemükben
a hazának adott ajándékok, akiknek kötelességök szüléiket ebéd után
énekkel vidítani; a fiúk a gazdaságban segítenek. Az apa maga «a világ
három legnagyobb hivatását egyesíti: lelkész, férj és családapa». Még
pedig milyen férj! Előre megírta s berámázva a kandallón tartja neje
sírversét. Apának is ilyen: ha marka üres, bő tanácscsal ereszti világgá
nagyobbik fiát. Életének minden percében lelkész. Midőn megtudja, hogy
leányát megszöktették, elátkozza a csábítót. «Bocsásson meg az ég nekem
s neki, amiért ezt tettem», teszi hozzá nyomban. Mikor a börtönbe
hurcolják, megdorgálja azokat, akik ki akarnák szabadítni; a tömlöcben
vallásos tanításokat tart rabtársainak. Jámborsága néha majdnem
túlságos, de mindig őszinte. A lelkész és polgár tökéletes mintaképe az
öreg Primrose, akiben atyját rajzolta Goldsmith. Goethe lelkesülve
beszél ez alakról s e csöndes, elégedett életről a _Dichtung und
Wahrheit_ban.

Ez a regény mintája minden későbbi angol regénynek. Az erős erkölcsös
érzés, az elvetemült gazemberek s a derék, vallásos, tűrő jók,
szerencsétlenségeik, türelmök és diadaluk meg van minden angol
regényben. Goldsmith jellemzési módja is átszállott utódaira. Az angol
józanság, a pontos megfigyelés jut itt szóhoz, hogy divatba hozza az
élethű realizmust.

Hányt-vetett életén át, mely szinte a Primrose György életére
emlékeztet, Goldsmith mindennel megpróbálkozott: de színdarabjai
megbuktak, görög, római és angol történelme nem keltett figyelmet,
természetrajza befejezetlen maradt. Két költeménye _(The traveller, The
deserted village)_ komoly becsű munka, de egymagukban nem szereztek
volna hírt írójuknak. Mint Manon Lescaut története a Prevost abbéét, úgy
tartja fenn az ő nevét kis regénye, mely hű képe az angol népnek,
mintája az angol családnak, dicsérete az angol erkölcsnek.

Az angol regény, éppen mert tulajdonságai a nemzeti jellemből sarjadtak,
mindig az maradt, ami akkor volt: nem fordult el sem a köznapi élettől,
sem a józanságtól, sem az erkölcstől.

Külföldön a regény útja kettészakad; az egyik a külső világ
megfigyelése, az életviszonyok vizsgálata felé halad s a naturalismus
révében köt ki; a másik a belső emberbe fúrja bele magát, lélektani
eszközökkel dolgozik s az analysisben leli gyönyörűségét. Mindegyik utat
keresztezik a tudományok és eszmeáramlatok, a regényíró lélekbúvár és
szociológus, történetíró vagy az erkölcsök kritikusa, a regény pedig a
korszak encyklopaediája. Ezek az utak Angliában nem szakadnak úgy külön,
mint egyebütt.

Az író levetheti a mindennapi élet zubbonyát, fürkészhet kivételes
jelenségeket, lehet világfelfogásában arisztokrata s ha kedve tartja, a
képzelet lovagja, mindez csak egyéniségét jellemzi, nem a műfajt.

A külső és belső élet rajza egybefonódik náluk s jórészt ennek
köszönhetik íróik, hogy hírnevüket nem sodorják el a korszellem változó
divatai. A régi classikus regények nem kopnak ki a könyvtárakból a
regényírás classicus századában sem, melyben az angol közönség Scott,
Dickens, Thackeray műveiben gyönyörködhetik.


3. A polgári színmű és a bohózat. – Garrick.

A színházaknak ugyanaz a közönségük volt, mint a regényeknek s e
közönségnek ugyanaz volt az ízlése itt is. A színmű tehát hasonló lett a
divatos regényekhez, csak a színműírók tehetsége maradt messze a
regényíróké mögött. A főurakat a színpadról is kiszorítja a polgárság.
Beszédükről lepattog a rím és rhythmus fénye, a francia drámák
eleganciája veszendőbe megy. Megbomlik a szabályos alaprajz; kuszán van
odatoldva egy-egy részlet itt is, ott is, mint a polgári házaknál. A
rend iránti ízlés kivész; a cselekmény kedve szerint szökellhet ide-oda.
Ez emberek lelkének nincsenek mélységei; a darabok csupa felpuffasztott
napi hírek, melyek szembe állítják a bűnt és az erényt, akárcsak a
Steele és Addison kritikái.

Egy fiatal embert rávesz egy csábító asszony, hogy lopja meg gazdáját,
egy gazdag boltost. Azután megöleti vele nagybátyját, hogy gazdag
örökséghez jusson. Egyszerre minden kiderül s mind a kettőjüket
kivégzik. Ez a kor legnépszerűbb színdarabja, George Lillo _George
Barnwell_je. A city kereskedői esztendőkön át ide küldözték tanulóikat
és segédjeiket, hogy megtanulják, mire vezet a hűtlenség és lopás.
Szakasztott ilyen Lillónak (1693–1739) valamennyi darabja s a másoké is.
Edward Moore (1712–57) _A játékos_ban _(The gamester)_ egy hamis játékos
leálcázásával és bűnhődésével gyönyörködtette a közönséget. Nincs
ezeknek az együgyű színdaraboknak egyéb érdemök, mint hogy Voltaire és
Lessing ezek mintájára faragják ki a polgári drámát.

A vígjáték is erősen az élethez símul. Young Sam Foote (1720–1777), a
kitünő színész és igazgató, a maga kis színháza számára csupa olyan
bohózatot írt, amelyekben általánosan ismert személyek voltak
kifigurázva. Sokan próbáltak szerencsét a vígjátékban, némelyek, mint
Garrick és Goldsmith, a felsőbb komikum felé is igyekeztek. Igazi
tehetség egyetlenegy akadt: Richard Brinsley Butler Sheridan
(1751–1816), akinek atyja is színigazgató volt; ő maga színműírói
sikerekről álmodott, míg később kitünő parlamenti szónok lett s Cornwall
főadószedője. De azért holtáig vidám legény maradt, tele adóssággal, úgy
is halt meg, a végrehajtóval halálos ágya mellett. Meséiben nem sok az
eredetiség; ha visszafizetné, amivel a régi angol drámaírókon kívül
Molièrenek és Kotzebuenak is tartozik, egy árva jelenete sem maradna
éppen. Mégis nagy tehetség; lobogó jókedve, röpködő élcei, kedves
dévajsága, a frissen surranó cselekmény, mulatságos helyzeteivel és
eleven, talpraesett alakjaival Beaumarchaishoz teszik hasonlóvá
egyéniségét, természetesen ennek történelmi jelentősége nélkül. _The
Rivals, St. Patrick’s Day, The Duenna_ voltak első darabjai. Legnagyobb
sikert a _School for Scandal_ aratott. Mint Tom Jones és Blifil, úgy áll
itt szemben a két Surface testvér. A kisebbik csupa derékség, a
nagyobbik merő képmutatás; egy második Tartuffe, a tisztességnek csak
látszatára ügyel, de lelkiismeretes annyira, amennyire előmenetele
megkívánja. Viszonyt sző gyámjának a feleségével s öccséről hírleli ezt.
Az nyiltságában mindent kitálal, de azután össze is békíti a házaspárt.
Örökre élő alakok ezek s velök együtt Sir Anthony és Mister Malaprop a
_The Rivals_ban. A legelevenebb mégis Puff, a darabgyártó és színházi
kritikus, a pózoló reklámhős, a _Kritikus vagy egy tragédia-próba_ című
darabban _(The Critic, or a Tragedy Rehearsed)_, melyet Cumberland
szörnyű tragédiái ellen írt, mint Buckingham Dryden ellen a magáét.
Shakespeare óta nem látott az angol színpad ilyen vérbő és mozgékony
embereket; a vígjátékban maig sem akadt ott párjok. – Sheridan nélkül
merő sivárság lett volna az angol színpad élete, ha éppen ez időtájt fel
nem támad maga Shakespeare. E kor első színésze, David Garrick (1716–79)
huszonöt Shakespeare-szerepet játszott; igaz, hogy nagyrészt a maga
átdolgozásában, elferdítve. Ő rendezte az első nagy
Shakespeare-ünnepeket Londonban és Stratfordban, ő gyüjtött Shakespeare
első szobrára. Megérdemli, hogy ott feküdjék a Westminsterben,
Shakespeare szobra alatt – Heine szavai szerint: «mint a hű kutya
gazdája lábai előtt». Ekkor kezdődik Shakespeare elmúlhatatlan uralma a
színpadon.


4. Aesthetikai elméletek; a kritika. Johnson Sámuel.

A regény és a színdarab új útra tértek, de az új iránynak még nem akadt
aesthetikusa. A kritika codexe még Pope és Dryden tanácsaival volt tele.
A messzebb néző moralista gondolkodók meg a művészi gyönyörűség eredete
körül puhatolóztak, rendesen közös forrását keresve a szépnek az
erénnyel, mint Francis Hutcheson (1694–1746). Mások, Gerard es Home,
atomokra darabolják az emberi lelket s ilyen parányaiban keresik a
szépség egyes árnyalatainak fészkét, mint ahogy Gall és Lavater a
koponyának külön-külön dudorodásába szállásoltak el minden egyes
tehetséget. A szerencsésebb elmélkedők is szűk elméletekbe rekednek.
Addison a fenségesről értekezik; Burke a fenségesnek és szépnek a
gyökere után az önfentartás és társulási ösztön rétegéig ás le;
szerinte: ami az elsőt megfélemlíti, hatalmasnak és vészhozónak tetszik,
vagyis fenségesnek; ami az utóbbit kielégíti, kellemes és gyönyörködtető
s ez a szép. William Hogarth, a szépséget a maga művészetében
analysálva, úgy találja, hogy az: egység a változatosságban, aminek
egyszerű példája és jelképe a hullámvonal.

E gyakorlati tanácsok és lélektani találgatások közt jelenik meg az első
igazi műbíró, Samuel Johnson (1709–84). Apjának lichfieldi kis
könyvesboltjában nőtt fel, azután az egyetemre ment, ahonnan szegénysége
miatt nemsokára kimaradt. Hogy megélhessen, elvett egy csúnya vén
asszonyt s hozományából iskolát nyitott szülőföldjén. De mindössze három
tanítványa akadt; görvély elrútította arca, folyvást hunyorgó gyönge
szeme, gorombasága, böfögő beszédje visszariasztottak tőle mindenkit.
Nagynehezen bejutott a _Gentlemen’s Magazine_ szerkesztőségébe; volt
tanítványa, Garrick, előadta szomorújátékát, _Irene_t, de az megbukott;
Juvenalist utánzó költeményei _London_ról meg _Az ember vágyainak
hiábavalóságáról_ ráfordították Pope figyelmét, aki főiskolai
minősítvényt szerzett neki; Addison mintájára indított két lapja, a _The
Rambler_ és a _The Idler_, egymásután megszűntek s ennyi kisérlet és
igyekvés után is szegény volt; hogy anyját eltemettethesse, hét nap
alatt tákolt össze egy regényt _Rasselas_ abissziniai királyfi
vándorlásairól, aki végtére visszatér a boldogság völgyébe.

Szépirodalmi munkái egytől-egyig ódivatúak, de mikor kalandos életű
barátjának, Savage Richardnak életrajzát adta ki, a nyelv tökéletessége,
irodalmi ismereteinek gazdagsága, világos fejtegetései és tiszta
irodalmi ítélete egyszerre Pope tekintélyének örökösévé tették. Kávézó
helyén körülte seregeltek az írók. Egy piperkőc skót jogász, valami
Boswell, úgy sarkához nőtt, mint Goetheéhez Eckermann. Húsz éven át járt
be Edinburghból Londonba, csakhogy megfigyelhesse Johnson életét,
roskatag kis házában a kereskedők során, amelyben annyi ágrólszakadtnak
adott födelet, amennyi csak elfért alatta. E gyönge tehetségű ember
könyve éppen bőbeszédűségénél fogva igen érdekes. Az egész ország
magasztalta Johnson nevét és tudományát. A könyvkiadók őt kérték fel az
angol nyelv nagy szótárának megszerkesztésére. Hét esztendeig dolgozott
ezen a művén. Etymológiája nem szerencsés ugyan s meghatározásaiba
belekeverte minden indulatát – így pl. az évdíjról azt mondja, hogy az
ellenszolgáltatás nélkül húzott tartásdíj, melyért a kormány bérencei
eladják a hazát – de mikor megjelent, mégis olyan lelkes fogadtatásban
volt része, mely effajta könyvnél példátlan. A kormány évdíjat adott
Johnsonnak s még 1855-ben is, száz esztendővel a szótár megjelenése
után, a parlament évdíjat szavazott meg két szegény rokonának; a
kérvény, melyet Macaulay, Carlyle, Dickens, Thackeray, Disraeli is
aláírtak, azt mondja a szótárról: «Az a szótár, mely egy szegényes
fenyőfa-pulpituson készült, büszkesége az egész angol nemzetnek. S nem
csupán philológiai tekintetben. Ez a szótár kiváló módon
architektonikus; tervének massziv biztosságára, a kivitel férfias
correctségére és hűségére nézve, lángeszű felfogás, értelem és
jellembeli kiválóság dolgában alig van ehhez fogható könyv; a maga
nemében a Szent Pál kathedrálishoz hasonlatos».

Irodalmi jártassága és ítélete még jobban szembetűnik az angol költők
életrajzgyűjteményében _(Lives of the most eminents English Poets)_,
mely a régebbi költőknek Cowleynél kezdődő új kiadásához készült. A pár
ívre tervezett munka Johnson tudományától tíz kis kötetre duzzadt.
Életrajzai élvezetesek, az egyes írók s az egész irodalom fejlődésének
feltüntetése mesteri. Ízlése ósdi, mint a legtöbb irodalomtörténetíróé.
Popeot tartotta a legnagyobb költőnek, Drydenben a nyelv kifinomítóját
tisztelte; többre nézte az erkölcsös és finom Addisont Shakespearenél,
akinek természetességét, elütő és színes jellemeit s ízlését, mely csak
a cselekmény egységére ügyelt, magasztalja ugyan kiadása előszavában, de
nem foghatja meg, hogy oly kevés erkölcsi leckét adott, nem egyszer ok
nélkül feláldozta az erényt, kellő indokolás nélkül zúdította le a
katastrophát. A maga korabeli írók közül Richardsont méltányolta;
közbenjárt a _Wakefieldi pap_ kiadása dolgában; a Percy ó-angol
balladagyűjteményéről kicsinyléssel beszélt s _Ossian énekei_ben is azt
becsülte legkevesebbre, ami azokban legtöbbet ér: a természetes,
eredeti, népies hangot.

Ítéletein sokat változtatott a kor, de meghagyta azt az érdemét, hogy ő
az első komoly irodalomtörténetíró s az első igazi kritikus, bár iránya
és ízlése még életében lejárta magát. A balladák és Ossian magukhoz
hódítják az írókat. Young arra biztatja a költőket, hogy dobják el a
szabályok mankóit, álljanak a maguk lábára, nézzenek Shakespearere, aki
csak két könyvből tanult: a természetből és az emberből. Hugh Blair
1783-ban azt hirdeti, hogy a költészet a szenvedély és képzelet beszéde,
melyben az író egyénisége jut szóhoz, melynek fő célja a jellemfestés,
mintaképe pedig Homeros _(Lectures on rhetoric and belles lettres)_.

S mikor ezek a könyvek megjelennek, már mindenfelé olvassák a Percy
összegyűjtötte ó-angol balladákat, melyekből először csendül bele a nép
hangja az angol irodalomba s már él és a mezőn az aratókkal együtt
énekli a skót népdalokat Burns, a népies irány legnagyobb mestere.


5. A népies költészet. Burns.

Thomas Percy püspök félénk és óvatos előszóval adta közre
ballada-gyűjteményét, 1765-ben, _The reliques of ancient English
Poetry_. Szinte bocsánatot kér, amért ezeket az egyszerű és igénytelen
verseket összeszedte; csak halványan villan át fején a gondolat, hogy
ezeknek a költőknek, akik gyér hallgatóság tetszéseért daloltak, érdemök
nagyobb lehet a tanult és kiművelt költőkénél. Féltében műdalokat is
soroz e népi versek közé s nem vehetni ki, hogy teljes értékök szerint
becsülte volna e maga kedvére gyűjtött népénekeket, e szűkszavú,
homályos, hézagos, drámai és tragikai népballadákat, melyek e műfaj örök
mintái, melyekről Arany is példát vett. A gyűjtemény termékenyítőn
hatott nemcsak az angol, hanem az egész európai költészetre. A vándor
költői tárgyak, megszokott kölcsönzések helyébe nemzeti tárgyak,
események, szokások lépnek, melyeken a régi kor s a népi képzelet hit-
és világnézetének zománca csillogott; hatalmas szenvedélyek mellett naiv
érzések s mint a népköltészetben mindig, a föllengző műköltészettel
szemben bizonyos józanság, realizmus érzett; a szerkezet egységes
világossága együtt járt a természetes jellemekkel, az egyszerű nyelvvel,
naiv hanggal; a szobai költészet helyébe a mezők szabad levegője áradt.
Percy példáját követte a németeknél Herder, _Stimmen der Völker_
gyűjteményével, mely minden nép énekeiből közöl fordításokat, sokat
Percy után (1778); e példákra jött létre nálunk Erdélyi népköltési
gyűjteménye s Krizáé, segítve nálunk is a költészet népies, nemzeti
megújhodását.

Percy gyűjteményénél akkoriban még nagyobb hatása volt írókra és
közönségre egyaránt egy öt évvel előbb megjelent gyűjteménynek, melyben
egy fiatal skót theológus, Macpherson Jakab, tizenöt elbeszélő éneket
adott ki e címen: _Töredékek a régi költészetből_. Ossiant, e borongós
költemények szerzőjét, Blair Hugo fölébe tette Homerosnak; egy pár év
alatt egész Német-, Olasz- és Franciaország ismerte és rajongott érte,
Goethe Wertherének a szívéből is «kiszorította Homerost», nálunk Petőfi
együtt emlegette a mult idők e két nagy költőjét; Arany is, abban az
időben, mikor mi is olyanok voltunk, mint Kaledonia népe: «Enyésző nép,
ki méla kedvvel Multján borong»… Elképzelhetni, mekkora volt e könyv
hatása megjelenésekor. 1765-ben megjelentek Ossian összes művei. A
roppant siker támadókat is szült: a franciák ráfogták Ossian énekeire,
hogy a Macpherson csinálmányai; de ez eredeti költeményei szerint
gyöngébb tehetség volt, hogysem ez énekek szerzője lehetne, a gael
nyelvet pedig nem ismerte úgy, hogy arra hosszú angol költeményeket
fordíthatott volna. E költemények tartalma ősrégi korra vall;
képzeletből azt nem restituálhatta így költő: fejedelmek kelnek bajra
egy tehénért; a király a tenger partján vendégeskedik; házasságnak,
későbbkori kulturának semmi nyoma. Olyan naivak és egyszerűek nyelvben
meg érzésben ez énekek, akár Homeroséi, de Ossian inkább hat a szívre,
Homeros a képzeletre. Homer felségesen írja le a világot és az embert,
Ossian mélyebbre férkőzik lelkébe; elegikusabb és erkölcsösebb. Az
«allons dans le jardin!» jelszava idejében ez egyszerű és természetes
világnak egyszerű és költői leírása minden szívet meghódított s mindenki
oda hallgatott mikor

  A lefolyt időknek bárdja
  Együtt beszél atyáival,
  Fejdelminkkel az őskorban.

Az írói cselfogásnak tartott kaledoniai énekek az egyszerűség és
természetesség utánzása mellett divatba hozták a régiességgel való
szédelgést is. Henry Ireland, egy agyafúrt fickó,
Shakespeare-kéziratokat adogatott el hiszékeny atyjának, többek közt a
_Lear_ét s egy addig ismeretlen – öngyártotta – darabot is, Vorrtygerne
királyról, melyet elő is adtak. Egy nagy tehetséggel megáldott gyermek,
Thomas Chatterton (1752–70), egy bristoli templomszolgának a fia, valami
Rowley barát neve alatt adta ki költeményeit, mintha a templom régi
levelesládájában bukkant volna rájok. A csalás, bármily ügyes volt is,
hamarosan kiderült; a nagyravágyó gyermeket csalónak nézték; nyomorba
jutott és megmérgezte magát, tizennyolc éves korában.

A balladák s a bárdok énekei azonban jobb és állandóbb hatással is
voltak. Azon a napsugáron, mely ezekre sütött, zsendült föl az egyszerű,
naiv népies költészet. A Thomson-féle természetleírásokat utánzóinál,
Glover, Dyer, Falconet munkáiban átmelengette a belső természetesség.
Szóhoz jutnak a lélek bensőbb hangulatai. A mélabús, beteges William
Cowper (1731–1800), aki kétségbeesve és tébolyultan hal meg, szíve
lágyságát szólaltatja meg szerelmes verseiben; boldogtalanságát
panaszolja s hogy «rá nem ragyogott a szerencse csillaga». _John Gilpin_
humoros balladájában a patkócsattogás népies ütemet ver ki s maga hosszú
elmélkedő költeménye, melyben lady Austen kívánságára annak pamlagát
énekli meg – ezért a vers címe _A feladat vagy a pamlag (The Task or the
Sopha)_ – semmiben sem üt az ósdi szószátyár tankölteményekre. Nem tudta
megbocsátani Popenak, hogy kézművességgé alacsonyította a költészetet s
egész erejéből rajta volt, hogy gondolatát egész mélységében, érzését
forrtában fejezze ki. Szerepe inkább a Mózes szerepe volt, mint Józsuáé.
«Megnyitotta a szolgaság házát, de nem jutott el az igéret földjére».

Azt a skót Robert Burns hódította meg. Általában Skócia a megújhodás
földje. Ott soha sem hallgatott el a népdal: hajtásait maguk a költők
gyűjtötték. Allan Ramsay (1686–1758) két ilyen kötetet adott ki
(_Teatable-Miscellany_ és _Evergreen_, 1724 és 25) s verseiben is a
népdal eleven ritmusa lüktet. Robert Fergusson (1750–1774) is egyszerű
és természetes. Az ő versein tanulta meg Burns, mint lehet művészivé
emelni a skót népdal természetes érzéseit és egyszerű hangját. _A
földmíves tűzhelye_ c. versének hatása meg is érzik a Burns híres
_Szombat estvéjén_.

Burnsnek az a jelentősége az angol irodalomban, ami nálunk a Petőfié és
Aranyé; ott az ő lángesze avatta költőivé a népi élet jeleneteit,
természetes érzelmeit és egyszerű hangját. Maga is földmíves volt; egy
vertfalú kunyhóban született, mely pár nappal azután összeomlott,
Doonholmban, 1759-ben, Schillerrel és Kazinczyval egy esztendőben.
Apjának hét holdnyi bérlete volt s maga vitte gazdaságát, hét
gyermekével. Robert alig is látott iskolát; olvasni is csak azt olvasta,
ami könyv megvolt a falu kovácsánál, kihez lovaikat patkoltatni járt.
Testvéreivel együtt cselédi sorban dolgozott egész nap, kivált mikor
huszonkét éves korában rászakadt a család eltartása. Hasztalan próbált a
nyomorúság elől odább-odább vándorolni; szántott és aratott mindazon
folyók partján, melyeket verseiben említ. De az alkony rendesen csókokat
hozott neki. Legszebb szerelmes verseit egy kis szolgálóleányhoz írta, a
fiatalon meghalt Campbell Marihoz. Nem is illett volna hozzája más,
hiszen maga is olyan szegény volt, hogy későbbi feleségét, Armour
Jankát, apja, egy vén kőműves, évekig nem adta hozzá, noha már gyermekük
is volt. Első költemény-kötetét is azért adta ki, hogy árán Jamaicába
mehessen szerencsét próbálni (1786); s mikor bejárt Kilmarnockba a
nyomdába, ebédje rendesen bablepény volt s két penny ára sör. A kiadás
csak 20 font sterlinget hozott, de azonfelül baráti meghívást
Edingburghba. A fővárosban a tüzes szemű, szép arcú athléta, magas
csizmájában, szarvasbőr nadrágjában, a földmívesek kék zekéjében
egyszerre ismert és ünnepelt emberré lett. «Bizonyos mennyiségű pudding
és dicséret koronkint szívesen cserélődött ki az ő jelenlétének
bűbájaért» – írja Carlyle. Mackenzie magasztaló cikket írt «az ayrshirei
paraszt»-ról, versei hamarosan második kiadást értek s ez ötszáz font
körül jövedelmezett. E pénz nagy részét anyjának és testvéreinek adta; a
megmaradt részből síremléket állíttatott Fergussonnak, a többin földet
bérelt Ellislandban, a Nith vize partján, Dumfrieshez közel, hová végre
feleségestül költözött. De itt is nehezen boldogult, pedig családja
szaporodott; négy fia született. Edinburghi pártfogóinak segítségével
állás után nézett. Akózónak nevezték ki a vámhivatalnál 50, később 70
font évi fizetéssel. Ebben az állásban halt meg, harmincnyolc éves
korában. Emlékét sírkápolna, festmények, három nagy életrajz, Currie,
Walker, Lockhardt tollából s Carlylenak egy essay-je őrzi; mindezeknél
inkább pedig saját költeményei.

Minden verstárgy neki és mindig szer a dalra. Juha belebonyolódik a
pányvába s megful, nyomban versben gyászolja el; ekéje szétrontja egy
mezei egér fészkét, vers lesz belőle, ott nyomban az eke mellett; estve,
mikor hazamegy, hamarjában leírja emlékezetből. Erejének igazi nyitja
abban van, hogy amilyen egyszerű és természetes, olyan költői is.
Kiszánt egy százszorszépet; érzése és gondolata szárnyra kap s ilyen
messze száll:

  Így jár az egyszerű leány,
  Ki a mezők virága tán;
  Tőrbe csalja a szerelem
  Ártatlanúl,
  Míg mint te, törve, védtelen
  A porba hull.

  Így jár a dalnok is, szegény!
  Bolygván az élet tengerén,
  A jobb irányt és tájakat
  Nem ismeri,
  Vihar zudul, hullám dagad
  S őt elnyeli.

  Így jár számos derék, bizony,
  Kit szenvedések terhe nyom;
  Csel zaklatja, gőg kergeti,
  Erője fogy –
  Csupán az ég marad neki,
  Míg összerogy.

  Ki most e százszorszép felett
  Busongasz, ép így lesz veled,
  Már a nyomor ekéje dúl,
  Érezheted;
  Míg a barázda rád borúl,
  Ez végzeted!

(Lévay ford.)

Nyelve olyan cikornyátlan, hogyha régi népdalokból sző be versébe egyes
sorokat vagy szakokat, azok soha sem rínak ki az övéi közül. Dala mind
rövid és formás, hamar megragad az emlékezetben; nem csoda, hogy ma is
mindenfelé danolják.

Mester a nyugodt leírásban és az arcképfestésben is. A _Víg koldusok
(The Jolly Beggars)_ minden egyes alakja, a vén csavargó, aki féllábát a
csatában hagyta, a zsebmetsző lotyó, a vándor üstfoldozó egytől-egyig
mesteri rajzok. Másik nagyobb költeményében, a _Tom o Shanter_ben,
melyet Burns maga legtöbbre tartott s melyet Arany János fordított
magyarra _Kóbor Tamás_ címmel, a pityókos Tamás, szürke gebéje, a
széljárta sötét vidék a boszorka-haddal, amint a bámuló legénynek utána
zúdul s megtépázza lova farkát: a táj- és hangulatfestésnek valóságos
példái s a boszorkánytáncban művészin keveredik össze a torz a
félelmessel. Maga a kárvallott Tamás felesége is kész kép, noha nincs
több mondva róla, mint hogy otthon ül:

  Ránc homlokán, mint vész egen,
  S ápolja mérgét melegen!

(Arany ford.)

A _Szombat estve a kunyhóban_ épp oly teljes és hű rajza a skót
földmíves családnak, mint a magyar háznak a _Családi kör_. Sok
hasonlatosság is van a két család között, csakhogy a magyar szomorúbb s
Arany leírása festőibb.

Külön kellene szólani Burns humoráról. A népmesék pajkos képzelete sem
elevenebb és üdébb s természetesebb és egyszerűbb, mint az övé (például
_Árpa Jankó_ban).

Burns sokoldalú tehetségében két fővonás az állandóan uralkodó: tárgyai,
képei természetessége, hangja földmívelő életéből sarjadnak s szorosan
hozzásímulnak a természethez; közelebbről ezt a skót természet színezte,
amit ő maga szerényen a skót balítéletek árjának nevezett. Ez a két
jellemvonás csillan fel két honfitársában, az elbeszélő költeményeket
szerző pásztorfiúban, James Hoggban (1770–1835) s a kőmíveslegény Allan
Cullinghamban (1784–1842), ha sokkal halványabban is, mint ő benne.
Burns szépségei megmutatták, hogy a Dryden és Pope szabályai nélkül is
költővé lehet valaki, aki természetes érzéseit erővel bírja kifejezni,
akárha a népdalok hangján is; az iskolák egyhangúak, a szentesített
elméletek megölői a költészetnek, melynek megváltója minden új írónak új
egyénisége és eredetisége. A szabályok összetörtek a XVIII. század végén
s a XIX. század nem a szabályokat, hanem a költők egyéniségét tekinti
fődolognak.



III. KÖNYV.  A XIX. SZÁZAD.


I. KÖLTÉSZET.


1. A romantikusok.

Az élet nem szokott megpihenni a századok sorompóinál, de Angliában a
XIX. század költészete mégis merőben elüt az előbbi századokétól.
Megszűnik a zsarnok forma symmetriája; a költészet összeforr az élettel.
A kor mozgató eszméi: a politikai szabadság és a társadalmi problémák
utat lelnek a költészetbe s szabadon sugárzik széjjel minden költői
egyéniség. A két kor közt Burns a kapocs, akiben tetőpontjára jutott a
természet átérzése s kifejlődött a szabad egyéniség mintaképe. Ez a
kettő egyre terebélyesedik az új században. Minden újabb költőn
végigrezzennek a természet mélasága és viharai, Wordsworthtól Byronig. A
leírás sokaknál németes bölcselemmel telik meg. Mások a szabadság
rajongói, mint Shelley és Byron; csodálják a nagy szenvedélyeket s
annyira viszik az egyéniség cultusát, hogy legillanóbb hangulataikat is
megörökítik. Természetimádásuk s egyéniségüknek ez az érzékenysége
egybetorkollik egy nagy elégedetlenségben a körültök való világgal és
társadalommal. Megfürdenek India és Perzsia gyönyörűségeiben, mint
Moore, magukba szívják elföldelt öltők életét, mint Southey és Scott.
Ezek minden irodalomban a romanticizmus jellemvonásai.

Még él a Thomson iskolája: Robert Bloomfield (1766–1823), egyszerű
csizmadia, az ő mintájára az évszakok rendjében írja meg a parasztlegény
életét, George Crabbe (1759–1832) a _Város_t és _Falu_t. Mások előbb
hagyják el Anglia földjét, mint a régi példákat. Samuel Rogers
(1763–1855) tankölteményei _(Az emlékezet örömei)_ és tetszetős kis
eposza _(Jacqueline)_ mellett Kolumbus útjáról s Itáliáról rajzol
képeket. John Wilson (1785–1854) edinburghi tanár, a Pálmák szigetére
_(The Isle of Palmes)_ kalandozik el s onnan néz vissza a civilizáció
pestises városára _(City of the Plague)_. A skót Thomas Campbell
(1777–1844) a remény gyönyörűségeit fejtegető ódivatú tankölteményének
honoráriumán beutazza Németországot s a német irodalom megnyitja szemét
a természet ereje és rejtélyessége iránt. Ő vezeti be az angol
irodalomba a természet gyermekét, Chateaubriand (_Atala_, 1806) és
Cooper nemes indiánusát, _Gertrud of Wyoming_ (1809) c. elbeszélésében.

Ezentúl a költők nem érik be a tájképek szemléletével, hanem mélyére
szállnak a természetnek s hol rejtett bölcselmét érzik ki, mint
Wordsworth, hol természetfölötti erőit, mint Coleridge, vagy változó
színpompájának csodálatába merülnek, mint Southey. Fiatal korukban mind
a hárman forradalmárok voltak; William Wordsworth (1770–1850) francia
földön töltötte 1791-et s verset írt a királyok ellen, Coleridge, és
Southey drámát írnak Ropespierreről s szabad telepet készülnek alapítani
Amerikában. Később megházasodnak, mind a hárman Cumberlandban telepednek
le, a tavak környékén; Wordsworth a Grasmere tava mellett, Southey
Keswick közelében. Angliában a nevök is _Lakists_. Coleridge a kormány
hírlapírója lesz, Wordsworth és Southey évdíjas és poeta laureatus.
Nyugodt, szemlélődő életet élnek s megverselik minden benyomásukat.
Wordsworth legnagyobb munkájának címe is _Excursion_. A költő séta
közben szóba áll előbb egy házalóval, aztán egy remetével, akiktől sok
történetet hall, végül a falusi pappal, aki elvezeti a temetőbe s
elbeszéli egy pár halottnak az életét. Mindegyik az emberi sors példája.
Minden bölcselmi gondolatot kelt benne, amit lát. Ha egy macska száraz
levelekkel játszik, rögtön arra gondol, hogy a bölcs is így babrál az
élet elhullt leveleivel. Minden kép gondolatot és felindulást ébreszt
benne. A természetből természetfölöttit olvas ki. Előbb, mintsem Byron
megírta volna a _Childe Harold_ban (III. én. 72), hogy «magas hegyek
neki érzelmek», Wordsworth már elmondta magáról a _Tintern Abbey_ben,
hogy a vízesés moraja lenyűgözi, mint valami szenvedély. Bérc és vadon
érzések neki. Ruskin e korszak legnagyobb tájfestőjének nevezte. Minél
közelebb van valami a természethez, annál jobban érdekli őt. Az állat
szenvedése jobban megindítja, mint az emberé. _Peter Bell_nek az a
tárgya: hogyan térít egy elvetemedett napszámost az erény útjára egy
elkínzott szamár önmegadása. Az emberek közül a föld egyszerű népéhez
vonzódik, akikben a természettel való együttélés mélyebben veti el az
érzéseket. Kivált a gyermekeket szerette, akik még nem régen szakadtak
ki a nemlét állapotából. Emberei egytől-egyig ebből a világból valók: a
messze szakadt falusi gyerek, aki hazatérve, csak a sírkereszteken akad
ismerős nevekre; egy együgyű fiú, aki éjtszaka a városba lovagol
orvosért és eltéved. Mindent olyan higgadtan mond el, mintha nem
benyomásokat és érzéseket énekelne, csak emlékeket. A pillanatnyi
érzéseket, a szenvedély fellobbanását s a humor kacaját nem ismeri.
Ezért nem sikerülhetett drámája _(The Borderers)_. Ehhez képest nyelve
is egyszerű, higgadt. Első kötetének (_Lyrical Ballads_, 1798)
előszavában azt fejtegette, hogy a költői nyelv édestestvére a
mindennapi beszédnek. Verse csakugyan nem más, mint összerímelt próza.
Minderről tanuságot tehet egyik legismertebb költeménye, a _Heten
vagyunk_.

Samuel Coleridge (1772–1834), épen ellenkezőleg, természetfölötti,
rejtélyes erők természetes leírásában találja gyönyörűségét.

Plato s a mystikusok voltak kedvenc könyvei. Töredékben maradt elbeszélő
költeményében, _Christabel_ben előérzetek és szellemjelenések a rugók.
Egyetlen befejezett nagyobb munkája, _A vén tengerész (The Ancient
Mariner)_ elbeszélése rémektől hemzseg.

A vén matróz kint a tengeren lenyilazott egy albatroszt. A tájék
védőszelleme ezért megbünteti a hajót: a szél elül, ivóvizük elfogy, a
tengert körültök ázalékok lepik el. A hajó egész népe a gyilkost
kárhoztatja; büntetésül hátára kötik a megölt albatroszt. Egy vitorla
bukkan fel; feléjük tart; egy hajóroncs, födélzetén egy nőalak kockázik
a halállal. Vakot vet; a bárka népét elepeszti a szomjúság; egy szálig
meghal a négyszer ötven ember; csak a vén matróz marad életben, hogy
végig szenvedje a halál minden borzalmát. Csoda csodát ér, rémség
rémséget. A holtak éjjel munkába állnak s a légben rejtélyes hangok
siránkoznak. Végre partot ér a gálya. A vén matróz elbeszéli irtózatos
történetét, mely megbűvöli az embereket; a hallgató megfeledkezik
barátja esküvőjéről, nem tud szabadulni tőle.

Hátborzongatón igaz a szörnyűségek leírása s Coleridge azt is éreztetni
bírja, hogy a «való borzalminál a képzelt rém nagyobb». De a felséges
leírásokban az angol kritika hosszas magyarázgatása sem tudott más
tartalmat és alapeszmét találni, mint azt az állatvédő egyleteknek való
jeligét, hogy: «Ne bántsuk az állatokat!» Érzéke lassanként egészen
eltompult a való világ iránt; költeményei mintha visszajáró álmok
volnának; ezért nem írhatott igazi drámát, noha háromszor is
megkísérlette. _Kubla khán_ verséről maga azt híresztelte, hogy álmában
szőtte és félálomban írta le. Később ópiumevésre adta magát; orvosa
házába költözött s családját sógora, Southey gondjaira bízta.

Robert Southey (1774–1843) költészetét ez a gond ölte meg. A maga és
Coleridge családján kívül ő volt a kenyérkeresője másik sógora, Lovell,
családjának is, nála élt Chatterton nővére, hát tömérdeket kellett
írnia. Munkái tíz kötetre mennek. Megírta Braziliának és a francia-angol
háborúnak a történetét, Bunyan, Chatterton, Nelson életrajzát; fordított
spanyolból _(Chronicle of the Cid)_ és portugálból; írt töméntelen
ujságcikket, _Specimens_t szerkesztett az újabb angol költők munkáiból s
mint évdíjas és udvari költőnek verseket kellett gyártania minden
évfordulóra és névnapra a királyi házban. Pedig fiatal korában
forradalmár volt, drámát írt _Wat Tyler_ről és eposzt _Joan of Arc_ról.
Fiatal tüze szűntén kiapadt költői ere. Ő volt az első angol költő, aki
keletre ment érdekes tárgyakért. Hősei: a kelta _Madoc_, a kalandos
királyfi; _Roderik_, az utolsó gót; a varázsgyűrűs arab _Thalaba_, a
mágusok kiirtója; az ind varázsló Kehama rádzsa, aki tulajdon fiát
átkozza el, amért parasztlányt akar elvenni _(Curse of Kehama)_. De csak
az arcok Ézsau-arcok, a lélek Jákobé: arab hőseinek szívében angol
erkölcsök fészkelnek; Thalaba a monotheismust fejtegeti s kikel a
többnejűség ellen. Mély erkölcsisége tette a pogány Byron ellenségévé,
ezért nevezte őt s a körülte sereglő szilaj, dacos és szabadszájú
költőket «sátáni iskolá»-nak.

Akkor egész Anglia Southey és a tavak higgadt költői mellé állott, ma az
újítók dicsősége sugárzik ki a korszak irodalmából. Az érzések és
gondolatok ezekben lobognak fel szabadon. Nem merengenek el a természet
szelid képein; viharaiért lelkesülnek, erejét érzik s meghatottságukban
pantheistákká lesznek, mint Shelley. Nemcsak ódákat írnak a
szabadságról, hanem küzdenek hazájuk szabadságáért költői tehetségükkel,
mint Moore, vagy a sajtóban, mint Leigh Hunt, vagy akár idegen népekért
karddal, mint Byron vagy Landor. Lelkükben nemcsak lágy érzések
tanyáznak; bevallják szenvedélyeiket; erőteljesen éreznek és őszintén
beszélnek. Majdnem valamennyiüket kiüldözték Angliából. Byron és Shelley
idegenben éltek és haltak, Landor Flórencben, Keats Rómában van
eltemetve.

Néhány írót csak politikai meggyőződése révén soroznak az új irányhoz,
munkáikon nem érzik annak sugallata. Ilyen Walter Savage Landor
(1775–1864), a szabadság rajongója, aki Spanyolországban magatoborzotta
csapat élén harcolt Napoleon ellen, azután garibaldista volt s nyolcvan
éves korában kihirdette, hogyha valaki meggyilkolja III. Napoleont, ő a
gyilkos családjának ajándékozza vagyona maradékát. Inkább tudós volt,
mint költő; legnagyobb munkáját, _Gebir_ c. eposzát (1798) latinul írta;
drámái, Count Julian s bennünket magyarokat különösen érdeklő drámai
trilogiája: _Andrea of Hungary, Giovanna of Naples, Fra Rupert_
könyvdrámák. Értékesebbek prózai munkái, kivált _költött beszélgetései
írókkal és államférfiakkal_, melyekben szó esik mindenről a világon s
amelyek eredetisége s formatisztasága méltán tette büszkévé szerzőjüket.

Az amerikai születésű Leigh Hunt (1784–1859) barátság révén szít e
csoporthoz. Mikor hírlapi támadásai az uralkodó herceg, a későbbi IV.
György ellen börtönbe juttatták, kiszabadulása után Olaszországba ment,
hogy szerkesztője legyen Byron és Shelley lapjának, a _The Liberal_nak,
mely azonban, főként Shelley halála miatt, a negyedik számmal megszűnt.
Ez ismeretségre vonatkozó feljegyzései szereztek olvasókat
önéletrajzának, ami később arra indította, hogy e barátságot Byronról és
kortársairól szóló könyvében bántó módon kiuzsorázza. Szépirodalmi
munkáin annak a világfájdalomnak a lehellete érzik, mely Byronban elemi
erővel szólalt meg. A Dante _Pokla_beli Francesca da Rimini epizódjából
kikerekített költői elbeszélése, a _Story of Rimini_, egyetlen jelentős
költői alkotása.

John Keats (1795–1821) azért került a proscribáltak listájára, mert
barátja volt Leigh Huntnak. Ezért rontott a _Quarterly Review_ oly
élesen munkáinak, úgy hogy az érzékeny, gyönge ember Itáliába menekült,
hol öröklött betegsége az izgalmakra visszatért s megölte. Egyetlen kis
kötetét az angolok ma legjobb könyveik közé sorozzák. Munkáit éppen az
élteti, amit Wordsworth gáncsul vetett _Endymion_jára, mikor egy darab
pogányságnak nevezte. _Lámia_ is az; tárgya a görög monda, melyben a
viruló szűzzé változott kígyó behálózza s a nászéjszakán megöli Lyciast.
Keats Homeroson és Chauceren nőtt; ennek hatása érzik _Isabella_
történetén, melyben a leány szobájában egy tő virág alá temeti
kedvesének levágott fejét s gyilkos bátyjainak aztán a virág olvassa
fejökre bűnüket. Keatshez az olvasót az érzések pogány elevensége, szín-
és hangbenyomásainak tisztasága vonzza s valami görögös naivság és
üdeség.

Ezekben a költőkben van ugyan egy-egy új vonás, de költészetükben mégsem
fejezik ki koruk vágyait és gondolkozását. Ezek sokkal nagyobb lelkekben
lobbantak ki, amilyenek Moore, Shelley és Byron.


2. A szabadság énekesei; Moore Shelley, Byron.

Thomas Moore (1779–1852) a természetnek csak hímes köntösében
gyönyörködik, mint Southey s kedvtelve dúskál a ragyogó színekben, mikor
lefesti a Bermuda-szigeteknek, a hol hivatalnokoskodott, buja
tenyészetét. Ódákban énekli meg a szabadság földjét, Amerikát, melyet
meg is látogat s összegyűjti népmondáit. Férfikorában dalai saját
hazájának, Irországnak a szabadságát zengik és sóvárogják vissza,
melynek kegyetlen elnyomását atyja szegényes kiskereskedéséből fiatal
korában végig nézte. Meg is írta a nemzeti ellenállás hősének, lord
Edward Fitzgeraldnak, életrajzát s Irország egész történetét.
Honszerelmét rövid, legtöbbször jelképes lyrai sóhajokba tördeli. Egyik
legerőteljesebb versét mindhárom nagy költőnk lefordította: Vörösmarty
1847-ben, distichonokban, elegikus hangon; Petőfi 1848-ban mint a
honszerelem hymnusát; azután 1852-ben, épen költőjének halála évében,
Arany János, hangra, tömörségre híven, mint a hazafi bánat költeményét,
így:

  Eszünkbe jusson, hol veszett el
  Hősink utója, legjava,
  Mind, mind! – s ápolt fényes reményünk,
  Sírjokba szállván, elhala.

  Oh! nyernők vissza csak halálból
  E szíveket úgy, mint előbb,
  Megvíni még egyszer, szabadság!
  Szent harcodat, isten előtt;

  Csak egy percig szakadna még el
  Az akkor ránk vert rabbilincs;
  Nem! nincs erőszak földön, égben,
  Hogy összeforrasztná megint.

  De vége, vége. S bár az évlap
  Kürtölje hóditónk nevét:
  Átkos a diadalmenet, mely
  Elhúnyt szabad szivekre lép.

  Sokkal becsesb a sír, vagy börtön,
  Melyből egy honfinév ragyog,
  Babéritoknál, ti, szabadság
  Romján emelkedett nagyok.

_Irish Melodies_ (1807) című kötetében, melynek minden versében ó-ir
dallam zendül meg, megtalálni a lyrai költészetnek minden faját, vannak
ott szerelmi elegiák, hangulatfestő költemények – a világot bejárt
_Utolsó rózsa_ is ilyen, – bordalok, szerelmes versek Erinhez; de alig
rezdül meg bennük forradalmi hang. Mégis minden borongásnak a hazafi
bánat az alapszíne; az elegiák Moore iskolatársát, Emmet Róbertet, az ir
szabadság martyrját gyászolják vagy menyasszonyát vigasztalják. Más
szerelmi vers olyan magasztos, hogy az idegen olvasó érzése szerint sem
vonatkozhatik földi nőre. Alig akadnak képek e költeményekben, de
mindegyik egy-egy kép maga, melyben minden vonásnak mélyebb jelentősége
van. Vallásos énekeit is (_Sacred Songs_, 1816) hazafias érzés sugallja.
A sanyargatott ir nép már csak az Istentől remélhetett segítséget s a
katholikus vallásban erős nemzeti különbséget ápolt maga s a protestáns
Anglia közt. Vallásos fohászaiban, félénken, a nemzeti vágyak libbentik
meg szárnyukat. Regénye, a _The Epicurean_ s az _Angyalok szerelmei_
című verses elbeszélése mellett, mely földi nők iránt szerelemre gyúlt
angyalok történetét (Mózes I. 6.) beszéli el, legértékesebb elbeszélő
költeménye legszebb részében a hazafi érzésnek köszöni érdekességét. Ez
_Lalla Roukh_.

Aurungsebe tulipánarcú (ezt jelenti Lalla Roukh) leányának utazását
beszéli el vőlegényéhez, Kashmirba. Egy fiatal énekes, Feramorz, négy
verses történetet mond a királyleánynak pihenőkön; a királykisasszony
beleszeret az énekesbe s az utolsó oldalon kiderül, hogy az maga a
vőlegény, aki így akarta aráját meghódítani. E keretben a legszebb
elbeszélés A _tűzimádókról_ szóló s e hősök képe alatt a szabadságimádó
irek lappanganak. Az elnyomott Iránban mindenki a szegény Erinre ismert,
mely «önföldjén, – óh, már nem hazája! – Görbedve hódol», de

  Őrzi bosszu s hit tüzét,
  S miként a gyöngy a nap sugárit
  Felszívja s éjen át sugárzik –
  Múlt szép világát szórja szét.

Az ő multja volt, amire a költő gondolt, mikor elpanaszolta,

    Mint zúzta Irán koronáját
  S gyöngyét szedé vad jövevény,
  Hitére is láncot tevén.

(Ford. Lőrinczi Lehr Zsigmond.)

Irlandszerte Emmet Róbertre ismertek Hafedben, aki vérit ontja «Boldog
honért – szabad hitért» s «szabadságszózat bűszere» – s arájára, az
angolokhoz szító családban élő, vőlegényét holtáig gyászoló Sarah
Curran-re Hindában, aki «Géber ha vérzik, mindegyikben – kesergve holt
ifját siratja». – S a legköltőibb ilyen elbeszélésben is a Paradicsomból
kitiltott péri jóvátételül egy hazáért hullott vércseppet viszen, csak
azután az anya sóhaját gyermekeért s végül – ami aztán megnyitja előtte
a menny kapuját – egy gonosztevő bűnbánó könnyét.

Erős szabadság- és hazaszeretet lüktet politikai szatiráiban is, az
_Elfogott levelek_ben s a szent szövetségnek való mesékben, melyeket
Thomas Brown álnév alatt Byronnak ajánlva adott ki. Ezeket a verseket ma
nem lehet kommentár nélkül olvasni, de ötletei talpraesettek s humora
metsző. Művészi szempontból hasonlíthatlan zeneiség ad értéket Moore
költeményeinek. Nem hiába lelte gyönyörűségét a clavicine hangjában s az
énekben: csodálatos zenei érzéke volt. Az ir melódiákat egyenest régi ir
énekek dallamára írta, szent énekei a Händel, Mozart, Haydn, Beethoven
compositióiban áradó áhítatnak adtak szavakat; verseket írt minden nép
jellemző és hangulatos dallamaira. Így támadt a _National Airs_ kötete,
1815-ben. Ezzel a zenei élvezettel szemben dalai egyetlen megjegyzésre
adnak okot: éppen mert éneklésre vannak szánva, az első stróphák
rendesen mintha gondosabban volnának kisimítva a többieknél, amelyeket
úgy sem szokás énekelni.

Moorenak az irodalomtörténetben, mely nevét egy másik fejezetben mint
Sheridan munkáinak s Byron naplójának kiadóját és Sheridan
életrajzíróját jegyezte föl, két értékjelzője van. Egyik csodálatos
zeneisége, a másik, hogy helyet szerzett az angol irodalomban az irek
érzéseinek, eszükjárásának és dallamaiknak, mint Burns a skótokénak.

Percy Bysshe Shelley egészen más volt. Ő nem tudott élni szabadság
nélkül s mindent feláldozott érte. 1792 augusztus 4-én született. Atyja
baronet volt. Az egyetemen nehezen tűrte azt a szokást, hogy a kisebb
diák tartozik szót fogadni a nagyobbaknak. A francia encyclopaedistákat
forgatta, amiért pajtásai «atheista Shelleynek» nevezték. Tizennyolc
éves korában kiadott egy kis röpiratot _Az atheismus szükségességéről_.
E miatt kizárták az egyetemről, apja is kitagadta. Hugai segítették
megtakarított pénzecskéjükkel, melyet egy barátnőjük révén juttattak
kezéhez, akit Shelley 19 éves korában Skóciába szöktett. Ebben a
magányban válik valósággal a természet és szabadság rajongójává. Ezért
szerette és fordította Petőfi _(A szökevények)_. Huszonegy éves korában
ifjúi áradozással írja meg első nagy költeményét, a _Tündérkirálynő_ről
_(Queen Mab)_, erről a bölcselkedő nemtőről, aki egy szárnyrakelt lélek
előtt az ősi tiszta emberi lélekért lelkesül s az egészséges testért,
melyeket a kultura ront meg, az önzés és zsarnokság, s melyeknek épsége
és tisztasága csak a természet ölén jöhet meg újra. Két évvel kesőbb
(1815), tisztább és érettebb költői erővel, megrajzolja önmagát, aki
álmában megpillantotta a tiszta szépség tüneményét s kit egy démon,
_Alastor_, a tévelygés szelleme, egyre megújúló remények közt végig
hajszol az életen, míg végre a halál csendesíti le meddő vágyát. Ő maga
mégsem tesz le elérhetetlen eszményeiről. _Laon és Cythna_ légies
viziójában (későbbi címe: _Revolt of the Islam_, 1817) azt álmodja
végig, mint változtatja át az államot egy szerelmes testvérpár a pozitiv
vallás- és zsarnokuralom romjain vér nélkül az emberszeretet
társadalmává, melyben a nő egyenjogú a férfival, végezetül abban is,
hogy fegyvertelen községük megdőltével együtt halnak a máglyán.

Már ezek az epikai munkák megvilágítják egyéniségét. Természet- és
szabadságimádó. Ez a két érzés testvér volt benne: a természetet azért
szerette, mert természettől mindent szabadnak látott s azért a
szabadságot tartotta természetes állapotnak. A szabadságnak Byronnál is
tüzesebb rajongója volt. Byron a politikai szabadságért égett, Shelley
imádta a szabadságot mindenben. Fiatal házas korában elment Dublinbe,
hogy küzdjön a katholikusok emancipatiójáért s 1817-ben röpiratot adott
ki a parlamenti reform s a választói jog kiterjesztése dolgában, melyben
megelőzte az 1867-iki újításokat. Vallása elvetette a bibliát, melyet
bilincsnek érzett az észen s melynek istenét, amiért a rosszat megtűri a
világban, zsarnoknak és ellenségnek érezte. Lelkesült a szabad
szerelemért s első felesége halála után házasság nélkül vitte magával
Svájcba Mary Godwint, a regényíró William Godwin leányát; csak élete
végén esküdött véle meg, «mert a világ nőnek nem bocsátja meg az ilyet».
Egyik nagyobb költeménye, _Rosalinda és Helén_, két házasság rajza:
Rosalinda boldogtalan az urával, a másik boldogan él szabad szerelemben
szerelmesével. _Julian és Maddalo_ – tulajdonképpen Shelley és Byron –
párbeszédében az akarat szabadságát bizonygatja.

A költészetnek minden ágában fölgyújtja a szabadság tüzét. A drámában
is. Drámával köszönti Maurokordatót (_Hellas_, 1821), mikor kibontja a
görög szabadság lobogóját. _Fölszabadult Prometheusa (Prometheus
unbound)_ a szabadság hőse. Goethe Prometheusa a bálványoktól elfordult
szabad és munkás emberi szellem; Byronnál az emberiség lenyügzött és
dacos ereje; Shelleynél a jóltevő emberi lélek, akit a Természet s az
emberi szellem segélyével az örök igazság végre is fölszabadít Jupiter
zsarnoksága alól. Itt is, mint _Mab_ban és _Laon_ban: a szabadság az
emberszeretet és jóság szülője, mert visszavezetvén az embert a
természethez, feltámasztja őseredeti jó tulajdonságait. Kisebb
költeményeiben is a szabadság lantosa; hevében kegyetlen szatirát zúdít
a feleségével perpatvarkodó IV. Györgyre, a _Dagadtlábú zsarnok_ban, s
az ördögi Castlereaghre. Szabadságszerelme s természetimádása miatt nem
volt maradása Angliában. Gyermekeit is elvették tőle, nehogy istentelen
forradalmárokat neveljen belőlük. Természetimádását atheismusnak vették,
pedig _Laon_ előszavában azt vallja, hogy munkáját nem a legfőbb lény,
hanem a róla való alacsony fogalom ellen írta. A mindenség élő
organizmus volt az ő szemében, amellyel lelke közös életbe olvadt. Az ő
szemében minden élt s ez a személyesítés nála nem puszta költői fogás.
Úgy látta az anyaföldet, mint aki elaszott kezét melengeti a parázs
hamván, mely valaha a legtüzesebb szellem volt: Napoleon. A felhő nála
azért borítja hóval a bérceket, hogy a fehér párnákon töltse az
éjszakát, a vihar karjaiban. Szóba állott a fákkal és a széllel:

  Bár volnék kobzod, mint a rengeteg!
  Mit bánnám, hullna rólam a levél:
  Csak keltene hatalmas zengzeted
  Szívembe dalt, mely őszies, de mély,
  Mely bús, de édes! Légy a szellemem,
  Vad szellem! Oh légy _én_, zord nyugoti szél.

(Ford. Radó Antal.)

Shelley a természetnek a velejét, lelkét vette ki s _Peter Bell_ ellen
írt szatirájában kikél Wordsworth ellen, aki eunuchja volt és nem merte
övét feloldani. Byront is Shelley vezette be a szentek-szentébe. Byront
eleinte a képek színvarázsa ejtette meg; mikor a genfi tó partján
Shelley közelében él, egyszerre megjelennek _Manfréd_ben az alpok
szellemei.

Byron hát a szabadság és természet szeretete dolgában egyaránt érezte
Shelley hatását; de ő mindegyikben reálisabb. Tájképei földi tájak
rajzai, a szabadságnak pedig hőse is volt, nemcsak hirdetője. Shelley
érzéseinek örökös suggestiója alatt élt, mint egy fanatikus, a földdel
és az élettel nem törődött. Mondanivalóját legszívesebben légies
alakokra bízta, az eszményi szépség nemtőjére, aki felhőn repülve
bejárja a világot s álmukban megjelenve, tanítja az embereket. (_Az
Atlas tündére_, színmű, 1820, _Mab_, _Alastor_). Lágysága azért nem volt
lagymatagság. _Laon_ban a pestis leírása (VI. ének) s Beatrice Cenci
tragédiája, aki meggyilkolja szörnyeteg atyját, az erőteljességnek
felséges példái. Beszéde is olyan volt: aetheri finomságú; verseiben a
szavak lágy csengéssel olvadnak tündéri harmóniába. Maga is szinte csak
eszméinek és érzéseinek megtestesülése volt. Szűkvállú, nyulánk alakja,
finom ajka és beszédes szeme, halavány arca, melyről jóság sugárzott,
mintha nem is e földről való lett volna. Gyermekkori barátai úgy
emlékeztek rá, mint a kin már akkor is feltünt a «természetfölötti
értelem». Mulready azt találta, hogy nem lehet őt lefesteni: «Nagyon is
szép». Legszebb költeményeit kint írta a szabadban. Nagyon szeretett
lovagolni s még ennél is jobban, hanyatt feküdve egy csolnakban, nézni
az eget és gondolkodni a szabadságról. A tenger volt a szenvedélye,
nemcsak a viharos, szilaj, byroni tenger, amely városokat nyelt be s
melyen egy emberélet csak egy buborékot vet, hanem a szeliden szunnyadó
óceán, amelynek ezer fodrán isteni színjátékban csillog a nap sugara.

Halálát is ez a szenvedély okozta. 1822 július 8-án Livornóból Speziába
indult bárkán; vihar támadt s a csolnak népe odaveszett. A tenger
tizennégy napig tartotta magánál szerelmesét. A törvény azt rendelte
védekezésül a pestis ellen, hogy ami hullát a tenger partra vet, el kell
égetni. Byron hatalmas máglyát emeltetett, melyet, mint a görögök
szokták, behintettek sóval és tömjénnel, megöntöztek borral és olajjal.
A halott barátja, Trelawney, a hamvban éppen találta a szívet, a Cor
cordiumot, amint felesége Shelleyt sírkövén nevezte, mely Rómában a
protestáns temetőben áll, Cestius piramisa mellett, ahová vágyott, s hol
együtt fekszik kis fiával. Az égő máglya mellett ott állott Byron,
legjobb barátja, aki osztozott eszméiben és érzéseiben s halála után ő
nála is nagyobb erővel képviselte azokat.

A XIX. század első felében _Noel Gordon George_ Byron az angol irodalom
központja. Minden szál hozzá vezet: Wordsworth előfutárja, Southey
irígye, Moore barátja, Shelley mestere, ő maga a korszak kifejezője.
Lelkesedése a szabadságért, pesszimizmusa, kétségei és melancholiája «a
század testének tulajdon alakja és lenyomata». Műveinek érdekességét
fokozza egyénisége, egyéniségéét művei; személye nem kevésbbé érdekes
hőseinél. Minden vonása olyan határozott, hogy az ellentmondók sem
folynak össze; Walter Scott nem sokat tartott _Childe Harold_ írójának
sem szívéről, sem erkölcséről, de csodálattal beszélt _Kain_ról. Goethe
ugyanakkor «incommensurable» tehetségnek nevezte s _Don Juan_ról azt
mondta, nem lelni benne egy gombostűfejnyi helyet, hol ne volna szellem
és lelemény. Beyle-Stendhal, hetekig élvén környezetében, azt hagyta
ránk, hogy néha épp oly magasztos tudott lenni, mint másszor kellemetlen
s nagy indulatai mellett kicsirázott a világfi kicsinyes hiúsága. Minden
olvasója tudja, hogy a ragyogó szerelmi képeket sötét érzékiséggel
szokta aláfesteni s tekintete a sugárzó csillagokról gyakorta fordul az
ágylepel gyűrődéseire; elkeseredésének palástja sokszor a személyeskedő
gúny tőrét rejtegeti, büszkesége alatt néha oktalan dac lappang; ámbár
magának tiszteletet követel, ő maga mindennel packázik; nem ritkán oly
teljesen meg akarja hódítani a természetességet, hogy átcsap a mesgyén.

Életében és természetében sok ellentét találkozott. Családja atyai ágon
Hódító Vilmos vitézeig, Radulph du Burunig, anyain a Stuartokig ért
vissza, de történetét sok szégyen tarkázta. Atyja kicsapongó volt, anyja
oly indulatos, hogy veszekedés közben bénaságát is szemére lökte fiának,
aki erre kés után kapott, aztán mindegyikük a gyógyszerészhez futott,
hogy ha a másik méregért jönne, ne adjanak neki. Szép volt, arca minta
egy Apollo-fejhez, de bicegett, mert lába megsérült születésekor (1788
január 22). Tehetsége szegénységök miatt skót falusi iskolákban tespedt,
mig tíz éves korában a lordsággal reá nem szállott Newstead Abbey
birtoka. Nem élhetett erős érzések nélkül. Iskolai barátságai is
szenvedélyek voltak. Nyolc éves korától kezdve folyvást szerelmes volt.
Mire a cambridgei egyetemet mint baccalaureus odahagyta (1808), már túl
volt az első nagy szerelmi csalódáson. Még egy évvel előbb kilépett első
verskötetével, _Hours of Idleness_, s mikor ezt az _Edinburgh Review_
megtámadta, azt írva róla, hogy a címlapon bejelentett kiskorúság meg is
érzik a költeményeken, megvívta első írói harcát, egy sújtó irodalmi
szatirával _(English Bards and Scotch Reviewers)_. Nem lelte helyét az
életben. 1809 júliusában a szél már búcsúját vitte hazája felé. Sevilla,
Cadix, Gibraltáron át a Balkán-félszigetre vette útját. Bejárta Albániát
és Törökországot, Delphit, Chaironeát, Thébét s karácsony estéjén Athén
elomlott fellegvára rajzolódott ki az égre hajójuk előtt. Ez útnak
költői leírása _Childe Harold zarándokútjának (Ch. Harolds Pilgrimage)_
első két éneke. Amint ez megjelent (1812), Byron egy reggel arra ébredt,
hogy híres ember. Kiváncsian olvasták keleti történeteit, a tiltott
szeretkezéseket és kockáztatott szökéseket, izgalomtól reszketve
találgatták, mennyiben takar a költői mez átélt kalandot. Hogy a
_Gyaúr_ban _(The Giaour)_ volt kedvese utóléri s tengerbe veszti a
megszökött török leányt; hogy az Abydosi arában a szökevények üldözői
elejtik a félkeresztény Szelimet s Zuleika szörnyet hal rémületében;
hogy _Korinthos ostromá_ban _(The Siege of Corinth)_ elesik a fiatal
velencei Alp, aki a várvédő Minotti leányáért vívja a bástyát, azt csak
a mese elkerülhetetlen kikerekítésének nézték, máskülönben magát a
költőt tették meg e szerelmek és kalandok hősének. Mikor a _Kalóz (The
Corsair)_ megjelent, az a hír keringett, hogy Byron maga is kalózkodott
a Levantén. Ő rá ismertek Larában, a szótlan főúrban, kinek multját
homály fedi; azt képzelték, Lara az új életet élő Konrád, a kalóz, s az
apródruhában körülte forgolódó nő Gulnare, Konrádnak török kézből
szabadítója. Meséket suttogtak arról, mennyi vér tapad kezéhez s nem egy
nő érezte, ami Anglia első szépségének ajkáról nyilt bálban lebbent el:
Ez a halvány arc a sorsom.

A mendemondák nem csillapoltak el akkor sem, midőn Byron 1815-ben
feleségül vette Milbanke baronet leányát, Annabellát. Mikor alig egy
esztendő multán az asszony a kis Adával hazament atyja házába, azt
suttogták, hogy Byront féltestvéréhez, Augusztához köti bűnös
szenvedélye. Byron bűnbánó költeményeket küldött felesége után, de az
asszony, mint valami «morális Klytaemnestra», aki megöli férje jó hírét,
szótlanul tűrte, hogy a «primum mobile», a rágalom, kiüldözze urát
Angliából (1816 ápr. 25). Azután is megbotránkozva tárgyalták, hogy a
genfi tó partján, a Villa Diodatiban, Shelley kedvesének a hugával
szerelmeskedik s szenvedélyüknek már gyümölcse is van. Most Velencében
él, közönséges szeretők karjai közt; most Ravennába megy Gamba Theresa
grófnővel, akit elválaszt férjétől, Guicciolitól. Most Shelley és Leigh
Hunt társaságában lapot indít, a _The Liberal_t, elbizakodottságában,
mint Voltaire, idegen földről kívánván kormányozni hazája szellemi
életét. Alakjaiért elítélték őt s munkáit személyeért. Hiába volt szebb
_Childe Harold_ 3. és 4. éneke az előbbieknél, a magasztalás most
hallgatott. Mikor olasztárgyú munkái szállingóztak haza, _Beppo_ (1817)
vidám farsangi tréfája, melyben az elveszett férj mint renegát állít be
felesegéhez, _Marino Faliero_ (1820) s a két Foscari _(The two Foscari)_
történetéből vett színművei, akkor az kapott szárnyra, hogy comtessa
Gamba kedvéért ime egészen olasszá lett, az ő jövőjükért lelkesül
_(Prophecy of Dante)_ s a Gamba grófokkal együtt a carbonárikkal
cimborál. Régebben alakjainak szerelmeit, most bűneit olvasták reá. Ő
lakolt _Don Juan_ (1818) ledérségeért, őt ítélték el Ugo vérfertőző
szerelméért mostohaanyjával, _Parisiná_val; _Kain_ját (1821) úgy
olvasták, mintha Abel halála is az ő bűne volna; őt látták
_Sardanapalus_ában, az elpuhult kéjencben. Ez az egy hasonlat talált: ő
is felövezte kardját, szembenézett a halállal s hősi elszánással tette
jóvá életének tévedéseit. 1824-ben elment küzdeni a görög szabadságért.
Élete regényének utolsó lapjáról ragyogó kép sugárzik felénk: egy szép
fiatal lovas, aki a korán leáldozó tavaszi nap sugárözönében a
tengerparton vágtat szilaj paripán, Missolounghi falai alatt, amelyekre
ő vontatott ágyúkat, ősi birtokának árán. Körülte ötven suliota sürög,
akik királyuknak nézik; fején arany sisak, családi jelmondatával: Crede
Byron. Április 20-án elmaradt a lovas. Előtte való estve megölte Byront
a mocsárláz, 37-ik évében, Rafael, Burns és Mozart korában.

Regényes életét regényben írták meg sokan (Disraeli: _Venetia_, Lady
Lamb: _Glenarvon_); legérdekesebb életrajzát leveleiben és naplóiban
Moore adta ki; írói értékét Macaulay és Swinburne tanulmányai
állapították meg. Egész irodalom szól róla; legfurcsább hajtása
Guiccioli grófné ezer oldalas könyve, mely külön fejezetekben írta meg
erényeit s hangjának, ajkának szépségét; Medwin kapitány följegyezte
beszélgetéseit. Egyéniségét, mely fajsúlyára nézve lángész,
megnyilatkozási módjára költő, egészen kifejezte munkáiban. Kortársai
annyiban túloztak, midőn őt magát keresték hőseiben, hogy nem tetteik és
sorsuk az övé, hanem lelkük. Meg-megcsillan képe sok helyütt: Harold,
amint hazája a tengerbe merül háta mögött, Lara, megmérgezett életével
idegenek között, Manfréd a havasok között bolyongva, őt juttatják
eszünkbe; de mint darabjában, a _Transformed Deformed_ben _(Átidomított
idomtalan)_, melyben egy anya kicsúfolja fiát sántaságáért, tüstént
megjelenik a démon, aki a bénát átformálja Achillessé, nála is mindenütt
elvégzi az varázslatát. Egy szál mégis valamennyiöket hozzája fűzi: a
szertelenség élvezetben és kétségbeesésben egyaránt; minden érzésük
szenvedéllyé dagad. Ezen át önti mindegyikbe önnön lelkének tüzét s
ezzel teszi őket élőkké. Hőseinek érzése mindig az övé, azért válik
drámáinak párbeszéde csupa kettészaggatott monológgá.

Ehhez járul még realitása a részletekben. A genfi tó partján írta meg a
_Chilloni fogoly (The Prisoner of Chillon)_ történetét, aki ott sorvad
börtönében a svájci protestantizmus ügyéért; Tassóra _(The Lament of
Tasso)_ és Parisinára Ferrarában gondolt, a helyszinén. Ez objectiv
pontosságot ő subjectivségének köszöni: ott jött meg hangulata, hol a
környezet elébe idézte hősét. Leveleiben meg van a vázlata minden
leírásának. Látta a pyrrhi táncot, San Fiorenzo öblében kicsi híjján
átélt egy hajótörést, Ismail ostromát törökországi útjának benyomásaiból
nagyítja fel. Ez az érzése mondatta vele egyszer: «Szeretném tudni, mit
érez, aki valakit agyonütött».

Minden leírása hiteles s rendesen magát sem feledi ki a képből. Amint
_Manfréd_ lefesti a Colosseum düledező boltíveit, egy pillér tövében
mintha ott állna sötét palástban Byron is. Máskor beleszólal, mint Athén
alkonyának leírásába a _Kalóz_ban (Kacziány G. ford.):

  Csúcsíves oszlopok fehér sorára
  Csillogva hull a hold fehér sugára, –
    Odébb mecsetre ciprus árnya hull,
  Víg kéjlak néz ki érctető alúl. –
  A szent magányban bús sötéten állva
  A Theseus-templom mögötti pálma.

  Oly lágyan mormol az Aegei-tenger,
  Csitítva önkeblét, mit vésze vert fel. –
  Egy-egy szigetke rajt itt-ott a folt,
  – S a nyájas tenger arra is mosolyg. –
  Im, mást dalolva, csak rád tévedek,
  S ki lenne az, ki látva tengered,
  Ne rólad zengne, – bármi is regéje,
  Kinek oly bűvös báj tapad nevére.
  Van-é, ki látva egy alkonyt feletted,
  Csodás Athén, éltében elfeledhet!?
  Ah én se, – tér s idő nekem se korlát,
  Varázs köt, oh Cycladok gyöngye, hozzád!
  E hódolat dalomnak méltó része,
  Tied volt egykoron kalózom réve,
  Bár voln’ az újra s a szabadság véle.

Ha nem szól is bele az elbeszélésbe, mindig érezzük közellétét. Minden
az ő pillanatnyi kedvét követi; a hősök sorsa, a stanzák hangja, az
egésznek fejlődése mintha szeszélyétől függne. Cél és terv nélkül fogott
_Childe Harold_ba és _Don Juan_ba is, legnagyobb munkáiba. Szerette a
szabályosságot, még a hármas egység elvét is, nagyra tartotta Popeot, de
írás közben szenvedélye ragadta. Rendkívüli izgalmak között, csodálatos
gyorsasággal dolgozott. Azt beszélte, hogy _Lará_t vetkőzései közben
írta, mikor dorbézolásaiból hazavetődött. A _Kalóz_ készen volt tíz nap
alatt, az _Abydosi ara_ negyednapra. Nem csoda, hogy e korbeli műveiben
az előadás hézagos, a jellemrajz el van nagyolva, az egész nem mindenütt
egyformán csiszolt és kerekített; de mindez éppen így teszett.
Javítgatást, pepecselést nem ismert. «Olyan vagyok, mint a tigris; ha
elhibázom szökésemet, elkullogok a sűrűbe, de ha jól ütött ki, mindent
tönkre tesz».

Minden pillanatnyi hangulata tükröződik versén; pedig ő végletek közt
hánykolódik. Zokogva virrasztott anyja ravatalánál, de koporsóját csak a
kastély kapujáig kísérte, azután vítőreit kérte s tornászni akart.
Munkáiban is szomszédosak ily végletek. Elmélázunk s a következő
strófában frivol megjegyzéssel fricskáz meg, a lelkesedést életunalom
lohasztja le, ellágyulásának sarkában van a gúny.

Érzéseinek a szerelem a központja, gondolatainak a halál; a végletek.
Munkáiban megvan a szerelemnek minden formája. Julia kalandja loppal
járó tolvajkodás, Alpé a gáton átrontó szenvedély, Konrádé a megmentett
élet ajándéka, Larában a lelkek feleződése, Hajdéban a szívet megtöltő
boldogság, melynek egy csillagsugár is csábítója.

Nagy írók rendesen nem serdülő gyermekeknek írnak, de e szerelmeket
mindenki megbotránkozással olvasta s «könnyebben jut át a teve a tű
fokán, mint _Don Juan_ egy jó házba». Byron egymaga tartotta
erkölcsösnek ezt a költeményét, azzal szándékozván jóvá tenni Juan
paráznaságait, hogyha eljutott volna a 24. énekig – csak 16 van meg –
elvinné az ördög, mint ősét a kőszobor-vendég. Első munkáiban tisztább
volt s igyekezett legyőzni gyöngeségeit – önmagában is s hogy bénaságát
legyőzze, átúszta a Hellespontost Cestos és Abydos között – később, merő
dacból, oly bűnöket szenvelgett, melyek nem voltak meg benne.

Drámái a magánynak és nem a színpadra valók; – egyetlen egy színszerű
darabja van, _Werner;_ – tiltakozott is előadásuk ellen. Az élet és
halál, erény és bűn e darabok problémái. _Manfréd_ alig sekélyebb
_Faust_nál. Manfréd nem az ember, mint Faust, hanem egy férfi, amilyet
csak az egyén költője rajzolhatott. Multjában testvérszerelem foltjával,
Manfréd, mint számkivetésében Byron, egyedül bolyong a berni Alpokon,
maga vádlója és bírája magának, nem tudva eligazodni az erény és bűn
útvesztőjében, élete megoldását a haláltól várja, melyet e szavakkal
köszönt: «Meghalni nem nehéz». – _Kain_ az emberiség örök tragédiája,
hogy az életbe szólítnak kedvünk ellenére, szenvedünk mások vétkeért s
elvesztjük életünket kérdezetlenül; szűk jelen és bizonytalan jövő
millió kétséggel ostromol, a természet rendje s az erkölcs szabályai nem
vágnak össze; a jónak az élet alapjának kellene lennie, nem céljának. E
kétségbeesés pecsételi meg Kain sorsát s a mystérium a biblia adatai
szerint, philosophiai megoldás nélkül zárul. Byron nem is akart egyebet,
csak hogy bizonyos érzelmek és kételyek megrezdüljenek bennünk s annyira
fel tud izgatni, hogy józan megoldás nem is csillapíthat le többé.
Egyszerre elhallgat, hősei eltűnnek, csak hatásuk és emlékük rezeg
bennünk tovább.

A végső következtetések, az érzések utolsó dobbanásai nagyobbak, hogysem
szó kifejezhetné. Azért az utolsó szóval rendesen adósunk is marad. Oly
hatalmas szeretne lenni, hogy az író-művészet eszközei cserben hagyják.
Mintha mindent nagyobbá akart volna tenni, embert, szenvedélyt, magát a
természetet. Az írás itt megtagadja a szolgálatot s ő türelmetlenül
kiált föl: «Actions, actions and not writing!»

A Westminster nem fogadta őt nagy írói közé s Anglia legnagyobb
romantikusa, mint legnagyobb klasszikusa is, magában alszik Hucknall
Torkard templomában, nem messze Newstead Abbeytől; de az irodalomban
nagyobb hatása volt, mint sokaknak, akik ott pihennek a nagyság
templomában. Ő mutatta fel az egyéniséget korlátlan szabadságában s ő
házasította össze a költészetet az élettel. A kor mozgató eszméje, a
szabadság, a politikai szabadság vágyának gyakorlati formájában szólalt
meg nála. A nyomor és szocializmus költői tőle tanulták a szókimondás
bátorságát. Minden irodalmon érzik hatása. Lamartine egy utolsó éneket
fűzött _Childe Harold_hoz; Victor Hugo, Musset, Delavigne, Heine és
Leopardi költői arcképén egy-egy vonás ő rá ütött. Puskin _Anyegin_je,
Lermontov _Korunk hőse_ ő rá mutatnak vissza. Visszhangra talált
Spanyolországban és Dániában is. Így okunk van hinni, hogyha beteljesül
is Macaulay jövendölése s az utókor szigorúan megrostálja műveit,
beteljesül a jóslat másik fele is: hogy munkáinak nagy része csak az
angol nyelvvel veszhet el.


3. A társadalmi problemák költői.

A katholikusok emancipatiója s a parlamenti reform meghozta az ország
politikai nyugalmát. A figyelem most belső reformok felé, az osztályok
ellentétére fordult. 1833-ban eltörölték a gyarmatokban a
rabszolgaságot, szabályozták a szegényügyet és adótörvényt, Cobden
összekovácsolta az Anti-Corn-Leaguet, a gabonavám eltörlése érdekében,
mely a szegény népet kiszolgáltatta a belföldi termelők önkényének.
Mindez érzések és eszmék hullámot vetnek az irodalomban. Ezek a költők a
bátorságot, hogy ez égető témákhoz nyúljanak, hangjuk merészségével
együtt Byrontól tanulták. Egyikük, Bryan Waller Procter (1790–1874), a
kitűnő jogtudós, ki Barry Cornwall nevet vett föl az irodalomban,
Harrowban iskolatársa is volt. Szomorújátéka Pico della Mirandoláról s
_English songs_ (1832) c. kötete nincsenek érték híjján. Nyelvének bája
s rokonszenve a szegények iránt a maga idejében sok olvasót szereztek
neki. A szegényházról, egy halálraítélt utolsó éjjeléről és hajnaláról
szóló költeményeit, a fegyencek telepére induló rab búcsúját mindenki
ismerte akkor.

Sokkal forradalmibb Ebenezer Elliott (1781–1849). Maga is egyszerű
kovács, sorsosaival átélte az olcsó munka és drága kenyér kétségbeejtő
nyomorát. A koldusok költőjének nevezték s az is akart lenni. Az ő
elkeseredett hangjukon szólaltatta meg kétségbeesésüket ritka erővel.
_Cornlaw Rhymes_ (1831) című kötetének egyes versei élnek és gyujtanak
ma is, majd nyolcvan esztendő multán.

Thomas Hood (1799–1845) is a szegény emberek költője, kivált a nem
lázadozó, elcsüggedt szegénységé. Sírjára ez van vésve: «Ő dallá az
_Ing-dal_-t» _(Song of the new shirt)_ s ez akkor is fenn fogja tartani
nevét, ha humoros költeményei feledésbe merültek. Egy varróleány dala
ez, minden strófa a kimerültség jajkiáltása:

  Oh férfiak, ha húgotok, –
  Oh, anyátok, nőtök ha van;
  Nem vászon, emberélet az,
  Amit viseltek gondtalan.
  Ölts – ölts – ölts!
  Szenny, éh, rongy közt tovább!
  Kettős szállal egyszerre varrsz
  Inget – s halott-ruhát!…

  De mit nekem a halál is!
  Sápadt, – vigyorgó foga van,
  Nem félem rém-alakját,
  Csak olyan, mint magam,
  Csak olyan, mint magam,
  Ki annyit, annyit koplalok.
  Oh ég! oly drága a kenyér…
  De hús s vér, az olcsó dolog!

  Oh egy órára csak!
  Csak egy kis szünetet!
  Nem szerelemre, nem reményre,
  Csak míg könnyezhetek!
  Ha sírhatnék: szívem könnyűlne;
  De hogy’ ejtsek könyűt,
  Maradjon rejtve, hisz minden cseppje
  Késleltetné a tűt.

(Szász Károly ford.)

Ilyen tragikai képek mellett erős volt humoristának is. Mark Twainre
emlékeztető humorral figurázta ki az utazó angolt _(Up the Rhine)_, írt
humoros költői elbeszéléséket s éveken át kiadta _Comical Annual_ját.

Ezeknek a költőknek verseiből az élet vihara harsog. A csöndes mélázás
és szelid elmélkedés, amivel Wordsworthék megnyitották a századot,
hangját veszti s még a nőírók is Byron és Shelley költészetéhez
szítanak. Sarah Nortont (1807–1877), Sheridan unokáját, egyenesen «a női
Byron»-nak nevezték; egy pár képe, szerencsétlen házassága s a bolygó
zsidóról írt mondája _(The Undying One)_ voltak ez elnevezés alapja. A
londoni életből vett szatirikus rajzának _(Rout of the Dandies)_,
regényeinek s a nők jogait vitató röpiratainak abban az időben elég
olvasójuk volt.

Adelaide Procter (1825–1864), Barry Cornwall leánya, Letizia Landon
(1802–1838) a társadalmi problémákhoz szítanak. Dúsabbak náluk Felicia
Hemans, leánynevén: Browne (1793–1835) és Elisabeth Barrett (1809–61), a
Browning Róbert felesége. Mindkettőjükön Shelley és Byron hatása érzik.
Hemans vallásos, érzelmes költeményei, románcai és balladái, Herder
hatása alatt írt _Cid_je és népdalai költői kifejezéseik, tiszta hangjuk
és kerek formájuk által fel is tűntek. Elisabeth Browning viszont
gondolatokban gazdagabb s tanultabb. Megtanult latinul és görögül s 24
éves korára lefordította Aischlyos _Leláncolt Prometheus_át. Rendesen
nagy dolgokba fogott. Byron _Kain_jával szemben keresztény szellemű
drámát írt (_Drama of Exil_, 1844); hangot adott a szegény gyermekek
jajszavának, kiket a gazdag Anglia bányákban, műhelyekben fiatalon
keserves munkára fog. Urával Firenzében élve, lelkes költeményeket írt
az olasz egység mellett. Az angolok Shakespeare-leányának nevezték, de
ezt csak a chauvinismus mondhatta róla. Nagyobb munkái compositió híjján
szerte hullanak, alakjai nem elevenek, meséje szegényes és elnyűtt. A
_Lady Geraldines Courtship_nak az a tanulsága, hogy a gazdag asszony nem
alázza le magát azzal, ha szegény emberhez megy feleségül. Legnagyobb,
ma is olvasott munkája: _Aurora Leigh_ (1856) verses regénye, sokban
saját élettörténetének felhasználásával, egy költőnőnek a társadalmi
balitéletekkel való küzdelmeit beszéli el, míg végre egy reformátor
karjai közt boldogságot talál. Terjedelemre majdnem az _Odysseá_val
vetekszik ez a munka (12,000 vers); hősnője pompásan van rajzolva s a
női léleknek sok olyan titkát tárja fel, mit csak nő ismerhet.

Sehol sincs annyi nőíró, mint Angliában, sehol másutt nem tartják őket
annyira egyenjogúaknak az írókkal. Abban a korban szólaltak meg, mikor
elhallgattak a szabadságvágy sóhaja és a nyomor jajkiáltásai, a megrázó
érzelmek és hangok. A reformok kiölték a régi hősöket s az új társadalom
koldusait. Polgári társadalom élt és dolgozott a régi helyén. Most
szóhoz juthattak a csöndes érzelmek és gondolatok. A költészet kétfelé
vált: a józan, mindennapi világot élethíven tükrözték a nagy regényírók
munkái; ettől a világtól tündéri képekkel pihentetett ki s a szórakozás
végével zökkenés nélkül tett vissza a földre Tennyson költészete.


II. A REGÉNY.


1. A történelmi regény. Walter Scott.

Classcius regényeket írtak Angliában előbb is, de a regényírás classicus
korszaka a XIX. század. Virágzik a regénynek minden fajtája. A kalandos
regény ebben a században megtalálja a maga tiszta angol formáját a
tengerészregényben, melyet Cooper egy-két kísérlete után Frederick
Marryat (1792–1848) alapított meg. Maga is tengerésztiszt volt, harcolt
a franciák, törökök, Észak-Amerika ellen, őrizte Napoleont Szent-Ilona
szigetén s ő hozta halála hírét Európába. Életének epizódjait s
környezetének alakjait írta le regényeiben, melyek közül _Frank Mildmay
a hajóslegény, A kisérteties hajó_ – a bolygó hollandi hajója – s _Peter
Simple_ ma is kapós olvasmányok, míg a gyermekek kevésbbé érdekes és
geniális, de valószínűbb és részletezőbb új _Robinson_t kaptak tőle
_Masterman Ready_ történetében, mely magyarra a német átdolgozás után
_Rüstig Zsigmond_ címmel van lefordítva. A fő sudár mellett a kalandos
regény kétfelé ágazik el.

Egyes írók a borzalmasig feszítik képzelődésüket, mint Matthew Gregory
Lewis (1775–1818), aki drámát írt a _Vár kisérteté_ről s elbeszéléseit
is _Rémtörténetek (Tales of Terror)_ és _Csodás históriák_ _(Tales of
Wonder)_ cím alatt gyűjtötte össze. Híres regénye _A szerzetes (The
Monk)_, egy barát története, aki elcsábítja tulajdon húgát, azután
anyjokkal együtt megöli őt; a börtönben eladja lelkét az ördögnek, ha az
kimenti, de mint minden ilyen szerződő, ő is pórul jár. Mások, így Clara
Reeve (1764–1823) abban keresik az érdekességet, hogy hőseiket
erőteljesebb korokba viszik vissza. A kalandregények e fajából tisztul
le a történeti regény.

A mult iránti érdeklődést és a történeti érzéket olyan kitünő tudósok
ébresztették már fel, mint Edward Gibbon (1737–94), aki bámulatos
részlet-ismerettel dúsgazdag nyelven idézte vissza a római birodalom
hanyatlásának történetét; David Hume (1711–76), aki Montesquieu és
Voltaire lélektani módján írta meg Anglia történetét Caesartól az
1688-iki forradalomig, nem a dynastiák, hanem a nép történetét, s
William Robertson (1721–93), aki Skócia történetét írta meg Stuart Mária
és VI. Jakab alatt. Meg volt hát a fogékonyság a mult idők érdekessége s
a képzelet színessége iránt; e kettő ritka költői erővel párosult egy új
tehetség, Walter Scott műveiben, aki regényeibe beleolvasztotta a régi
családi regények kedvességét is.

Walter Scott 1771 aug. 15-én született Edinburghban, hol atyja
kisebbfajta ügyvéd volt. A vézna, sántikáló gyermek sokat időzött
nagyatyja falusi birtokán s ott tanulta meg népi mesemondóktól a skót
történetet. Ügyvéd korában az volt legnagyobb gyönyörűsége, hogy bejárja
a skót történet regés helyeit. Bolyongásai közben vették magukat lelkébe
e helyek képei s így gyűjtött össze három kötetnyit a skót határszél
népköltészetéből (_Minstrelsy of the Scottish Border_, 1802). A maga
költészetében is a népies egyszerű hangot vette például s a hősies erőt:
Bürger és Goethe balladáit s _Götz von Berlichingen_t fordította.
Költészetének varázsa is onnan fakad, hogy nem adatokat halmoz össze,
hanem a költőibb hagyomány révén támasztja fel a multat, nem a
társadalmi állapot hű rajzával, hanem a nép érzésének s az emberi szív
költészetének erejénél fogva.

A skót mondák és skót hősök támadtak fel költői elbeszéléseiben. _A tó
asszonyá_ban _(Lady of the Lake)_ pl. együtt van a romanticismus egész
kincstára, a szarvast űző király, V. Jakab, egy hős leánya, aki
megvendégeli az eltévedt királyt, a gyűrű, melyet a vendég ad s mellyel
a leány később atyjának, a hős Douglasnak, életét váltja meg. Épp így a
hagyományból vette regényeinek tárgyait, mikor verses elbeszéléseinek
sorát, melyekből máskép ki nem fogyott volna, megszakította Byron költői
sikere. 1814-ben jelent meg első regénye: _Wawerley, vagy hatvan évvel
ezelőtt_, melynek képzeleti alakjai és eseményei a cullodeni csata köré
kristályosulnak. A skót jellem tiszta rajza s a félszázad előtti világ
embereinek és eseményeinek hallomásból eltanult színes részletei
megkedveltették az új műfajt: a valódi történeti regényt. Egy esztendő
mulva megjelent a második: _Guy Mannering_, egy csempészek elrabolta
gyermek története, aki sok szenvedés után végre birtokához jut. Ettől
fogva minden esztendőben megjelent egy-egy ilyen «Wawerley-regény» néha
több is, Scott haláláig összesen huszonkilenc. Az író képzelete mind
távolabb eső korokat és égtájakat jár be, lankadatlanul.

_Mannering_et a saját gyermekkorába helyezi, _Rob Roy_, a gavallér
haramiavezér (Macgregor Campbell), egy emberöltővel az ő születése előtt
pusztítgatta a herceg birtokát, aki rosszúl bánt vele; a _Lammermoori
menyasszony_ a tizenhatodik században emelt kezet hitestársára, akihez
hozzákényszerítették; _Kenilworth_nak Leicester a hőse, aki Erzsébet
királyné kezére vágyik; _Nigel_ I. Jakab udvarába vezet; _Peveril_ és
_Woodstock_ a restauráció korába; _Ivanhoe_ban Oroszlánszívű Richard és
Robin Hood alakjai csillannak ki a mondák ködéből (XII. sz.)

A regényeknek ilyen futtában jelzett tárgyai is mutatják, mennyire
romantikusak azok. De a mesés cselekménybe rendszerint életet vitt az
emberek természethű leírása. Teljesen ismerte a skót természetet, sokat
köszönt a szájhagyománynak s a krónikáknak, amelyeket gondosan áttanult,
kivált ha idegenbe ment, mint mikor _Quentin Durward_ját átkísérte XI.
Lajos udvarába. Az alakokat élőkké tudta tenni önnön megfigyeléseivel,
minden ismerőse belekerült munkáiba. E réven sokszor sikerült kikerülnie
a typusokat. Igaz, hogy embereit inkább külső tulajdonságaikban ismerjük
meg, lelküknek rejtett bensejébe nem igen van bejárásunk. De hiszen az
elmult korszakok reconstruálásához őt magát is ezek a külsőségek
segítették el, csorba fegyverek, behorpadt sisakok, amilyeneket halommal
kapott tisztelőitől; csoda-e, ha képzelete nem tudott szabadulni azoktól
a tárgyaktól, amelyektől erejét kölcsönözte? Ezekkel a leírásokkal adott
realitást romantikus történeteinek és mesés hőseinek; az emlékezetes
helyek festői leírásainak köszönte nagyrészt honfitársainak csodálatát;
szívesen olvasták azokat akkortájban a külföldön is; nálunk Jósika
különösen e vonásokat tanulta el Scottól.

Nem csodálhatni, ha ilyen roppant termékenység mellett nincs minden
gyümölcs teljesen kifejlődve és megérve. Regényei és költeményei mellett
öt színdarabot is írt, később történelmi meséskönyvet unokáinak;
azonfelül kiadta Dryden munkáit 19, Swiftéit 18 kötetben, mindkettőt
életrajzzal; amellett alapítója volt a _Quarterly Review_nak s
munkatársa az edinburghi _Annual Register_nek. Rendkívüli előmenetelt is
köszönt munkái népszerűségének; sheriff lett, azután a kamara titkárja,
barátja volt az uralkodó hercegnek, aki 1820-ban baronetté ütötte. Még
nagyobb volt munkáinak anyagi sikere: összes munkáival többet szerzett
három millió koronánál. E pénz legnagyobb részén földbirtokot vásárolt a
Tweed mentén, melynek partján pompás kastélyt építtetett. Olyan lovagi
pompában élt itt, Abbotsfordban, mint hősei; mint a skót vendégszeretet
képviselője fogadta a hozzá betévedőket, néha tizenhat társaságot is egy
napon, amint veje, Lockhardt, megírta életrajzában. Ez az élet rengeteg
pénzbe került; Scott részese lett kiadója üzletének; az nem értette a
dolgát s csődbe jutottak. Tisztelői segíteni kívántak rajta, de ő maga
akarta kifizetni minden tartozását a keze munkájával. Öregen, özvegyen,
robotba írta meg Napoleon óriás arányú életrajzát, egy gyönge munkát,
mely mégis 400,000 korona körül jövedelmezett neki, oly kelendők voltak
könyvei. Vagy másfél milliót le is törlesztett, de a túlfeszített munka
megölte 1832 szeptember 21-én.

E csodálatos munkásság értéke nincs arányban népszerűségével. Mestere
volt a könnyű írásnak, hevenyészett munkái jobbak, mint sok jónevű író
verejtékes görnyedezésének gyümölcse, de ő tőle jobb is telt volna. A
történelmi regény terén az úttörés dicsősége az övé. Érdeme az is, hogy
a maga korában jó és szórakoztató olvasmánnyal látta el a maga
közönségét, még jobban rákapatta őket az olvasásra s megkívántatta velük
a magvasabb és kritikaibb regényeket.

Költészetének népszerűsége az utánzók egész raját csődítette mögéje.
Verseit és regényeit egyaránt utánozta William Edmonstone Aytoun
(1813–65), aki az ő mintájára a skót népköltészet virágait is gyűjtötte.
Harrison Ainsworth (1805–82) London környékének, John Banim (1798–1842)
ir hazájának történetét öltöztette regényekbe, utánozva Scott modorát,
de meg sem közelítve tehetségét. A század végén is az ő nyomait kereste
George Macdonald (sz. 1824) legjobb művében: _St. George and St.
Michael_, mely a puritánok küzdelmeibe nyúlik vissza.


2. A társadalmi regény. Bulwer és Disraeli.

A színes történelmi regények mellett a közönség nem vette le szemét a
mindennapi józan életről sem. Az írók portrait-kat festenek a valóság
után. Robert Bage (1728–1801) megrajzolja az _Embert, amilyen;_ Frances
Burney, a későbbi d’Arblay asszony (1752–1840), egy fiatal leánynak a
világba lépését írja le _Eveliná_ban. Nem kopnak ki a régi érzelmes
történetek. Henry Mackenzie (1745–1831) leírja az _Érzelmes ember_t,
akinek szíve megszakad szerelmében. Visszajárnak a régi regényekbeli
bűnök és erények. William Godwin (1756–1836) munkáiban a társadalom s az
igazságszolgáltatás is szinte csak arra való, hogy egy-egy ember
meghatóbb sorsot érjen, mint _Caleb Williams_, a főúr Falkland titkára,
akit volt ura, mert egy gyilkos tettének tudója, rágalmakkal üldöz, hogy
szavának ne legyen hitele, ha vallana. Mikor mégis vall s később
féltében meghazudtolja magát, Falklandban feltámad a lelkiismeret s
beismeri bűnét.

Most is a magasabb társaság vétkei az irodalmi csemegék. Mulgrave
(1787–1863), Blessington grófnő (1789–1849) az előkelő világ
gyarlóságaival mulattatják közönségüket. Az igazi szenzációs, idegrázó
regényt s a törvényszéki történeteket azonban Bulwer írta először komoly
tehetséggel.

Edward Bulwer (1803–73) maga is az előkelőbb körökhöz tartozott.
Tábornoknak a fia volt s unokája a híres nyelvtudós Warburton Lyttonnak.
Cambridgeben tanult, kétszer is időzött Franciaországban, szerepet vitt
a parlamentben, miniszter lett és Lord Lytton. Nem nagy tehetség, de
rendkívül ügyes s a maga korában nagyon olvasott író volt. Még Scott
életében, 1827-ben, jelent meg első regénye, _Falkland_, levelekben
elmondott története egy férjes asszony szerelmének, aki belehal a
felfedeztetés izgalmaiba. A következő évben _Pelham_mal ostromolta meg a
közönség közönyét, egy fashionable regény kettős szerelmi történetével.
Egyáltalán Bulwer végigpróbált mindenfajta regényt. _Pelham_
félig-meddig erkölcsi regény. _Paul Clifford_ és _Eugene Aram_
törvényszéki regények, de a bűnösök soha sincsenek nála jobb érzés
híjján; _Dévereux_, _Harold_ történelmiek, Walter Scott modorában;
_Pompéji utolsó napjai_ és _Rienzi_ben, melyet Wagner alapul használt
operájához, idegen földre is lépett. Megpróbálkozott a phantastikus
regénnyel _(The Coming Race)_ s a mult századi nagy humoristák
utánzásával is, a _The Caxtons_ban. Utánozta Byront és _Werther_t a
_Falkland_ban, _Wilhelm Meister_t a _Godolphin_ban és _Ernest
Maltravers_ben. Egymásután minden formához hozzáhajlította símulékony
ügyességét s azt érte el vele, hogy ma egyéniségének képe maga a
zűrzavar és határozatlanság. Nem is csak regényeket írt, hanem
költeményeket, szatirákat s hét színművet is, Richelieuről, La
Valliéreről, Walpoleról; egyszer, _A pénz_zel _(Money)_ nagy sikert is
aratott. Belefogott egy történelmi tanulmányba is, Pausaniasról. Sok
ennyi egy embertől, de neki minden nem kis mértékben sikerült.
Szerencsés keze volt: a materialismust és a mesmerismust egyaránt
érdekessé tudta tenni regényeiben ügyes előadásával, csak úgy, mint
ahogy a parlamentben sikerült híres és érdekes szónokká válnia nálánál
sokkal értékesebb tehetségek között, noha a szóbeli előadás mindig
nehezére volt.

Tehetségének az időn nincs követelni valója, a maga kora búsásan
kifizette őt. Egy időben feledtette Scottot is, legkivált ügyességével a
helyzetek rajzában, a szenzációk rendezésében. Mindez egy időben javára
billentette a mérleget, ma épp ellenkezőleg. Meséje sokszor közönséges;
egy oktalan gyilkosság, egy nagy örökség, a családjától messzire
vetődött apa, aki ismeretlenül is vonzódik a leányához, úgyszólván
ráérez: mindez ma nem szórakoztatna bennünket annyira, mint
szórakoztatta _Aram_, az _Éj és virradat_ meg _Maltravers_ olvasóit.
Tagadhatatlan, hogy sokszor typusokba vész, hogy nőalakjait szemlátomást
gyengébben jellemzi; kétségtelenül megérzik könyvein az elsietés, de
írói tehetségét, mely érdeket tud kelteni, szellemességét, mely kibukkan
minden sorából s elmés ítéleteit, amint _Pelham_ben a modern irodalomra
nézvést, _Devereux_ben Addison és Popera vonatkozólag beleszövődnek a
párbeszédbe, ma is élvezzük.

Nagyjában ugyanezek a vonások jellemzik D’Israeli Benjamint (1804–81). Ő
is egyszerre volt író és politikus. Az irodalmat mint arra alkalmas
eszközt becsülte, hogy nevét és programmját ismertté tegye. Ő rá ismerni
első regényének, _Vivian Grey_nek (1825–27) hősében, ő az író-apa fia,
aki káprázatos politikai pályafutásról álmodozik s az a polgár
miniszterelnök, akit itt leír, az ő képzeleti előképe. A politika és
irodalom közt tétovázó _Contarini Fleming_ is ő, nem ok nélkül nevezte
ezt a regényét «lélektani önéletrajz»-nak. Munkái – amennyiben nem
actuális politikai szatirák, mint _Popanilla kapitány kalandja_, melyben
Bentham utilitarismusát figurázta ki – egyrészt a zsidó faj fensőségét
vitatják, másrészt társadalmi és politikai terveket hirdetnek. Azzal,
hogy a zsidóságot mint értékes, életrevaló fajt tüntette fel,
valószínűleg a maga útjából akarta félrehengeríteni zsidó származásának
hátrányait, melyeket hogy kikerüljön, már atyja kikeresztelkedett
(1817). Ő adta a büszkét a maga spanyol-zsidó eredetére s nagy kedvvel
fürkészte ki kortársai közül a zsidó eredetűeket. _David Alroy_
regényében e XII. századbeli zsidó fejedelem nagy zsidó-világbirodalom
alapításán gondolkodik, de belebukik, mert levetkezi faji vonásait; míg
a _The Rise of Iskander_ben Skander bégnek abban van az ereje, hogy
nemzete jellemének a megtestesülése. Maga is elment a Szentföldre, ahová
egyik hősét, _Tancred_et is elzarándokoltatja. Mikor azonban harminckét
évi pihenő után megint regényt ír: az új vallást kereső _Lothair_
visszatér az anglikán egyház kebelébe. Politikai és társadalmi probléma
egy van munkáiban: a nemességnek össze kell házasodnia a munkás
polgársággal, a gyárosokkal, ezt hirdeti _Coningsby (or the new
Generation)_ és _Sybil (or the two Nations)_. Utolsó regénye is a
politikai életet festette: _Endymion_. Puszta regénymesét keveset írt: a
Byront és Shelleyt szerepeltető _Venezia, A fiatal herceg (the Young
Douke)_ és _Henriette Temple_ szerelmi történetei ilyenek. Az utóbbinak
lélektani rajzaiban aratta talán legnagyobb íróművészi diadalát. Minden
regénye a gyors észjárású, nagyműveltségű ember munkája, aki akkor is
leköti érdeklődésünket, mikor hősei nem. Bizonyára nem írt olyan munkát,
mely hű képe volna egész tehetségének; sebtében írt, három-négy hét
alatt készen volt egy regénnyel. Különben elfoglalta előbb a vágy
politikai szerep után, később e szerep maga. Három ízben volt miniszter,
később miniszterelnök; ő tette meg Viktória királynőt az Indiák
császárnőjének, amiért hála fejében ő lord Beaconsfield lett. Ez a név
él a történelemben, talán akkor is, midőn az irodalom Disraelije
halványulni fog.

A három főúri angol írónak – akik úgy állnak az angol regényirodalomban
a XIX. század kezdetén, mint nálunk a három báró – nevét hamar
elhomályosította a mult század két legnagyobb angol szépírója: Dickens
és Thackeray.


3. Az erkölcsös regény. Dickens és Thackeray.

Az angolok uralkodóik szerint osztják korszakokra irodalmuk történetét.
Viktoria királynő trónralépésének évében jelent meg egy könyv a
_Pickwick-club_ról, 1836, s Dickens így a királynővel egyszerre kezdte
meg uralkodását. A könyv a kiadó megrendelésére már kész képekhez
készült, mulattató olvasmányúl, a rajzoló öngyilkossága után azonban az
író a maga kedve szerint folytatta történetét, komoly magvat rejtett a
humoros rajzokba: Pickwick urat, amért lakásadónéját ájultában karjaiba
fogta fel, házassági igéret be nem váltása címén pénzbüntetésre ítélik s
mikor fizetni nem tud, az adósok börtönébe kerül. Ezzel az író
nevetségessé teszi a törvényt, mely feljogosítja a nőt, hogy minden
félreértett szót vagy tettet kötelező házassági igéretnek vegyen s mely
az adósokat börtönre veti, hol a lehetősége is megszünik annak, hogy
pénzt szerezhessenek. A könyv így elevenébe vágott az angol életnek,
sikere óriási volt. Hamarosan kitudták, hogy a címlapon álló Boz csak
álnév, mely valami Dickens Károlyt takar, aki 1812 február 7-én
született Landportban (megh. 1870 jún. 9) egy kis vámhivatalnok házában,
hetedik gyermeknek; hogy tíz éves korában apjával maga is két évig lakta
az adósok börtönét; volt inas egy cipőkenőcsöt áruló boltban, írnok
ügyvédi irodában, parlamenti tudósítója egy pár hirlapnak s most, könyve
sikerére, elvette a hírlapíró George Hogarth leányát s az irodalomnak
készül élni.

Ez élet közben nemcsak megismerte legaljáig az életet, hanem meg is
szerette a nélkülözőket. Barátja és életrajzírója, Forster, beszéli,
hogy mindig szívesen kószált London utcáin s be-bevetődött lebujokba és
szegényházakba. Író jobban még nem szerette az embert, nem látott több
jót és erényt a nyomorultakban s nem fakasztott azok sorsán több
könnyet, mint ő. Feltárta életük minden szenvedését.

_Oliver Twist_nek (1837), e kis lelencnek élete során szívünkbe hasít a
szegényházakbeli kegyetlen bánásmódnak s a hányt-vetett gyermekek
szenvedéseinek rajzával. _Nicholas Nickleby_ (1839) eleven tanúja a
magániskolák embertelenségeinek s élő példája annak, hogy a becsület és
munka boldoguláshoz vezetnek. Nyomozza az emberi léleknek azokat a
tulajdonságait s a társadalomnak azokat a törvényeit, amelyek
nyomorúságot hoznak az emberre. Az _Ódon ritkaságok tárá_ban _(the Old
Curiosity shop)_ egy jó nagyapát rajzol, aki, hogy unokája tőkéjét
gyarapítsa, játékos lett s végül mindenét elveszti, a nyomorúságban
aztán a leány is elhervad. A fiatal _Martin Chuzzlewit_
becsületességével és munkásságával meghódítja gazdag nagyatyját, akit
egy álnok rokon elidegenített tőle; a képmutató végre is felsül. _Dombey
és fia_ a ridegség és szertelenség büntetését rajzolja az apában, aki
elveszti fiát s elhanyagolja leányát, mert nem lehet fenntartója
nevének; nagy későre mégis ebben találja boldogságát. A társadalom
kinövései közül a halálbüntetés ellen szól _Barnaby Rudge_, aki
gyámoltalanságában ártatlanul összeesküvésbe sodródik s kicsi híján
vérpadra jut. _Bleak-house_ a törvénykezés lassúságát vádolja sok
szerencsétlenség okozójául: egy örökségi pör addig húzódik, hogy mire
eldől, a költségek felemésztik az egész örökséget; a perlő férj belehal
bánatába. Mint _Pickwick_, az angol börtönök ellen kél ki a _Kis Dorrit_
is.

Ezek az actualitások a maguk idejében bizonyára csak fokozták e regények
érdekességét; de ma csak avítanák azokat, ha Dickens könyvei
irányregények volnának s gyakorlati célzatuk nem csupán a mesék
szövődésének egy-egy pontján jutna szóhoz, melyen a cselekmény átvezet.
Igazi céljuk e regényeknek az, hogy megmutassák, mennyi nyomorúság van e
világon az emberek között s mennyi jóság és szépség lakik a szegények és
lealázottak körében. Senki sem festett a jóságról és erényről sugárzóbb
képeket, mint Dickens, senki olyan napsugártisztaságú nőalakokat, mint ő
az Ágnesek, Nellyk, Florentinek képében. Dombey rideg palotája mellett
ott van az öreg Gill Salamon kis boltja, a becsületesség és nyájasság
derűs tanyája. Abban a regényében, mely legjobban a szívéhez nőtt,
hiszen nagyrészt a saját életrajza, _David Copperfield_ben, a Peggottyék
szerencsétlen házatája a becsületnek és derékségnek valóságos példája.
Hát Caleb Plummer, a játékgyáros Tackleton szolgája, aki vak leányának
jóságból úgy festi le kis lakásukat, mintha valami tündérpalota volna s
Tackleton a világ legderekabb embere (_A tűzhely tücské_ben, 1861).
Későbbi nagy munkáinak, a _Nehéz Idők_nek (1854) s _A mi közös
barátunk_nak nincs is más tárgya, mint a jóság dicsérete.

Rettentő gonoszakat tud rajzolni, de csak hogy a sok szenvedés után
annál nagyobb legyen felettük a jóság győzelme. Munkáiból az a kettős
tanulság árad: Ime, milyen hiábavaló volt a mi gonoszságunk, milyen
keserves most a bűnhődésünk s mily jóleső megtérésünk; másrészt:
Nézzétek, mennyi jó érzés, mennyi boldogság tanyázik az irgalmasok és
tisztaéletűek szívében. Hát legyetek jók, fogjátok pártúl a
szerencsétleneket, segítsetek a szegényeken; nem győztök eléggé jók
lenni, annyi a nyomorúság a világon.

Mindez Dickensnél nem unalmas erkölcstan, hanem eleven élet.
Csodálatosan értette a módját, mint kelljen valamit élővé tenni.
Kitünően tudott leírni várost, házat, embereket egyaránt. Elég ereje
volt, mozgásban mutatni mindent s ezzel az élet hatását keltette. Másik
nagy ereje az, hogy nem csupán képeket láttat olvasóival, hanem
közvetlenül bírja velök közölni érzelmeit, felháborodását, ellágyulását,
mosolyát, mert mindezt igazán és erősen érzi. Annyira beleélte magát
regényeibe, hogy részleteiket úgy tudta előadni, mintha egy egész
színtársulat játszotta volna el; nem hiába készült fiatalon komikai
színésznek. A közönség csak úgy tódult felolvasásaira, Amerikában és
Anglia vidéki városaiban egyaránt. Írás közben is páratlanul közel van
az olvasóhoz, mintha nem írna, hanem beszélgetne vele; szinte a hangját
is halljuk. Elbeszélésének olyan varázsa van, melyen minden gáncs
megtörik. Különben is csak aprólékosságokra vonatkoznak ezek. Ámbár
sokat és sokfélét írt – regényei mellett néhány bohózatot és vígjátékot
s megírta Anglia történetét gyermekek számára, azonfelül több lapot
indított és szerkesztett – összes munkáiban nincs egyetlen
valószínűtlenség vagy lélektani következetlenség. Rámondhatják, hogy
kikerülte a nagy szenvedélyeket, hogy házasságaival be lehetne
népesíteni egész Angliát, hogy tulajdonképpen csak London egy osztályát
írta le; hogy forma dolgában regényeinek terjedelmességén itt-ott
megérzik, hogy folyóiratoknak s némely részeiken az is, hogy a közönség
szélesebb köreinek készültek; – de ezzel könnyű szembeállítani azt: hogy
regény-világa alighanem a legnépesebb és legelevenebb az egész
világirodalomban, hogy a regénynek új területet foglalt, a nyomorúltak
világát, ezzel gyarapította az olvasóközönséget és demokratizálta az
irodalmat, végül, hogy gazdag írói scálájával, érzelmességével,
rajzával, humorával nemcsak szórakoztatta, hanem jobbakká is tette
közönségét. Hiteles tény, hogy egy karácsony sem látott annyi jótettet
Angliában, mint az 1843-iki, mikor a _Karácsonyi ének_ megjelent, ez a
próza-költemény, melyben egy vén zsugorit ellágyítnak gyermekkorának
emlékei. És bizonyára nem ez egy munkája járt ilyen hatással. Mindez
együttvéve jellegzetesen angol, sőt londoni létére világszerte a
legnépszerűbb írók egyikévé tette. Népszerűségén az sem ütött csorbát,
hogy mindjárt pályája elején komoly vetélytársa támadt William Makepeace
Thackeray (1811–63) személyében, aki azonban sokban éppen ellentétes
tehetség.

A legnagyobb különbséget kettejök közt egy kiváló író így határozza meg:
«Dickens abból indult ki, hogy az életben minden jobb, mint amilyennek
látszik; Thackeray pedig, hogy rosszabb». Első regénye, mely 1841-ben
jelent meg, _Tithmarsh Sámuel története_ volt, egy fiatal emberé, aki be
akar fonni egy bankárt, a bankár meg őt s végre mindakét csaló rajta
veszt. Thackeray egész életén át ezt írta: a világcsalás komédiáját,
melynek hazugság a kezdete és felsülés a vége. A képmutatásnak és
hazugságnak egész képtárát rajzolta meg a nagyképű, urizáló inastól,
Yellowplushtől Gahagan őrnagyig, az indiai Münchhausenig. Közbül esik a
_Snobok könyve_, csupa olyan emberekről, akik többnek akarnak látszani,
mint amik. Ilyen keserű értékelemzés a tárgyuk nagy regényeinek is.
_Pendennis_nek minden fejezete azt mondja: Lássátok, ilyen lagymatag az
ifjúság híres lelkesedése, ennyire rest a jóra, ennyi elbizakodás és
alacsonyság van e gyönyörű évek alján. Nem is csak az ifjúság, az egész
élet ilyen, a nemes urak, a kereskedők, a nagyapák, férjek, unokák: az
egész világ; ezt mondja a _Hiúság vására (Vanity Fair)_.

Emberei is ehhez képest gyarlóbbak Dickens alakjainál. A valóság jegyét
egy-egy gyarlóságban ütötte rájok. Nem hiába készült torzrajzolónak:
pompás szeme van a ferdeségek meglátására. Sokkal valóságosabbnak érzi
az olyan hűséges férfit, akinek motolla-karja és nagy lába van, mint ha
valami szemrevaló kapitány dolmányában mutatkoznék be.

Természetes, hogy ilyen író népszerűség dolgában nem érhette utól
Dickenst; eleinte kiadóra is nehezen bírt szert tenni. A közönség
csakhamar ritka egyértelműséggel állította e mellé Thackerayt, de azért
megmaradt a Dickens könyvei mellett. Dickens mindent cselekménnyel mond
el, összes munkáiban sincs egyetlen axióma, mely az olvasót
megakasztaná, Thackeray lépten-nyomon megáll értekezni; míg ő magyaráz,
már Dickens könnyre vagy mosolyra fakasztott. Dickenst lehet úgy
olvasni, mint egy meséskönyvet, benne mindenki azt találja meg, amit
keres: mesét, embert vagy életfölfogást; Thackeraytől mindenkinek
tanulnia kell s míg meg nem értettük, nem ereszt tovább. Az is, amiben a
kritika Thackerayt fölébe emelte Dickensnek, csak ennek táborát növelte.
A jellemzésben Dickens főkép azzal teszi reálisakká alakjait, hogy
külsejöket és környezetöket, lakásukat és utcájokat írja le. Thackeray
belül kerül; beavat gondolataikba és érzéseikbe, külsőségekre nem
veszteget szót. Thackeray módja a mélyebb, de a Dickensé csupa szín és
élet. Dickens áldott jó lelkeket és megátalkodott gonosztevőket rajzol,
Thackeray egy tőbe ojt erényt és gyarlóságot. Ez a művészibb, de Dickens
mozgalmasabb és tetszetősebb. Thackeray művészete egészben többoldalú,
hiszen ő verseket és essayket is írt s három nagy regénye alapszín
dolgában olyan elütő, mintha nem is egy ember írta volna: az egyik merő
szatira, a másikba belerezdül az elégia tört hangja; _Esmond élete_
lehelletfinom festés valami templom-ablakon, a legtisztább erények
alakjaival; egyenként azonban Dickens regényei színesebbek és
változatosabbak. Legnagyobb különbség mégis világfelfogásuk között van.
Alig volt író, aki úgy gyönyörködött volna e szép világban, mint Dickens
s aligha van olvasó, akinek szívét néha-néha meg ne sebezte volna
Thackeray keserű sarcasmusa. Tehát Dickenst olvasták.

Ez azonban nem azt jelenti, mintha Thackeraynek is nem lett volna bő
közönsége. A Pall-Mall sarkán minden reggel álldogált egy pár vidéki,
hogy megláthassa kedves íróját, reggeli sétája közben. Mikor
felolvasásokat tartott a négy Györgyről meg az angol humoristákról, csak
úgy özönlött azokra Anglia és Amerika legjobb közönsége. Népszerűsége és
olvasottsága csak nőtt halála óta, könyvei nem avulnak el, mert
mindegyik egy darab élet.

Nem válogatta ki az életnek irodalmiakká avatott problémáit, hanem
egészében nézte s úgy találta, hogy csupa csalódás és csalás és kimondta
azt. Ha kiderült mindennek a valódi értéke, vége a hiúság vásárának és –
a regénynek is. Az embereket sem szemelgette ki, csak kimarkolt az
életből egy sereg embert, jót-rosszat vegyest. Mindnyája egyformán
érdekli. A _Hiúság vásárá_nak címlapjára oda is írta: regény hős nélkül.
Minden meséje a világ rosszaságára tanít; ahány alakja, annyi intelem,
de ez a lecke általánosságban marad. «Csak a szerető szív teszi
elviselhetővé az életet; erényetek fölemel, magatokat is, másokat is» –
mondják a jók; a többiek pedig így szólanak: «A képmutatás hiábavaló, a
csalárdság kiderűl, az álnokság megbosszulja magát. A nem igaz élet
örökös rettegés s a vége megaláztatás, szégyen és elhagyatottság». –
Ebben találkozik Dickenssel, ami természetes, mert mindkettejöknek erős
volt az erkölcsi érzésök, mindaketten angolok voltak s ott minden házban
megvan a biblia, hogy aszerint ítéljék meg az erényt és a vétket. A
tanulságot, melyet az életből és emberekből kiolvasott, csodálatos
realitással testesítette meg. Ennek egyik nyitja az, hogy csupa
mindennapi, gyarló embereket rajzolt, amilyenek körülöttünk élnek. Másik
eszköze: hogy önmaga előtt is realizálta alakjait. Fieldsnek megmutatta
a házat, melybe képzelete az Osborne-családot telepítette s nem messze
onnan a Sedleyékét. Azonfelül sokat segített ebben sarcasmusa. Amint
korholni kezdi alakjait, egészen különválik tőlük, úgy hogy az az
érzésünk támad, mintha egy moralista zsémbelne előttünk ez s ez urakra
és asszonyságokra, akik ezt meg ezt valósággal elkövették.

Ő maga kevés örömet lelt munkáiban. Sohasem feledte azt az ábrándját,
hogy fiatalon festőnek készült s az volt a leghőbb vágya, hogy Seymour
halála után ő legyen a _Pickwick-Papers_ illusztrátora; de vázlatai nem
tetszettek Dickensnek s ‚mister Pickwick szerencsésen megmenekült’.
Akkortájban vette el feleségét, aki két évvel azután holtig tartó
elmebetegségbe esett. Egyéb csapások is érték; vagyona valami
lapvállalatban odaveszett s tolla munkájával kellett eltartania
családját. Pedig nehezen és lassan dolgozott. Amellett sokat szenvedett
szívgörcsökben. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy olyan sötétnek lássa a
világot.

Munkái az életnek csak egy tanulságát foglalják szavakba s regényeiben
Anglia egy osztályának képét rajzolta meg s az emberi lélek számos
indulatának és hajlamának nem adott szavakat. De Balzac és Dickens is
sokkal több emberben csak egy-egy város bizonyos osztályát tudták
leírni, szintén csak némely érzést bírtak megmagyarázni s maga
Shakespeare nem hirdette ki az életnek egy tanulságát sem. Az ember
megtette a legnagyobbat, ami tőle telt, ha egy szívdobbanást megértett
és egy embert megmagyarázott s ezt az érdemét Dickensnek és Thackeraynek
még senki sem vonta kétségbe.


4. Újabb regényírók és írónők.

A nagy regényírók óta nem támadt velök vetekedő tehetség, de azért egy
pár kitünő íróval találkozunk a század vége felé is. Különösen Charles
Kingsley (1819–75) munkáit olvasták széles körökben, már tárgyuk és
irányzatuk miatt is. Atyja példájára papnak készült s 1842-ben Eversley
lelkésze lett, ott is halt meg, ámbár közben Viktoria királynő
káplánjává, a cambridgei egyetemen az újabbkori történelem tanárává, a
Westminster dékánjává nevezték ki. Munkáiban is vallásos érzését és
emberszeretetét fejezte ki. A munkásosztályon kívánt segíteni, egyrészt
vallásosságuk fejlesztésével, másrészt életmódjuk könnyítése révén.
_Yeast_ című regénye a mezei munkások életével, _Alton Locke_ egy
szabólegény történetében a városiakéval foglalkozik. Ez a tárgya utolsó
regényének is _(Két évvel ezelőtt)_, épp úgy egyházi beszédeinek.
Legolvasottabb regénye: _Hypatia_, az V. századbeli virágzó
Alexandriában játszik, melynek falai közt találkozik minden faj,
gondolkodás és vallás: Hypatia az új-platonikus bölcsészet híve, a
haldokló pogányság világfelfogásának megszemélyesítője, mellette ott van
Róma præfectusa, egy gót fejedelem s egy bölcs zsidó, a vakbuzgó Cyrill
és egy felvilágosultabb püspök s egy sereg fanatikus barát, akik
meggyilkolják Hypatiát. Kingsley párhuzamba állítja a régi középkort a
mi napjainkkal s a közökön átcsillogtatja az igazi kereszténységet,
melytől azt reméli, hogy végül minden felekezetet, fajt és gondolkodást
magához vonz. A jó keresztények példái mellett megmutatta a jó
hazafiakét is: _Hereward_ regényében az angolszászok és normannok
küzdelmeit beszéli, a _Nyugatra el! (Westward Ho!)_ címűben hazájának a
világuralomért vívott harcait, Drake, Raleigh dicsőségét s a nagy armada
pusztulását. Pompás erővel rajzolta a hatalmas jeleneteket s az
erőteljes embereket. Fel tudta támasztani a korszakok lelkét. Munkáiba
csak hosszas előtanulmányok után fogott, melyeket magvas értekezésekben
össze is foglalt. Mégsem vált soha tudálékossá; attól megmentette erős
költői érzéke, mely sok költeményt is sugalmazott neki. Ugyanez a
vallásos érzés iratta Wiseman kardinálissal (1802–65) a katakombákban
játszó _Fabiolá_t, mely sikerét nagyrészt formásságának köszöni. Anthony
Trollope (1815–82), Thackeray életrajzának írója s modorának utánzója,
három évtizeden át 80 regénnyel árasztotta el az olvasó asztalokat.

Angol regények címlapján csaknem épp oly gyakran akadunk női nevekre,
mint férfiakéra. Ezek a regények természetesen annál erkölcsösebbek.
Mary Edgeworth (1767–1849) népies tárgyú, erkölcsös elbeszélései _(Moral
Tales, Popular Tales)_ ma is olvasottak, főként a fiatalság körében; ő
ismertette meg ir hazája népét komolyan az angolokkal, kik az ireket
addig csak bohózatokban szerepeltették. Jane Austen (1775 1817) is
erkölcsös írónő s szintén a vidéki élet festője. Puszta címei:
_Büszkeség és előítélet, Érzelem és érzelmesség_, elárulják, milyen
mozgató rúgókat és bonyodalmakat várhatunk ez élesszemű, gondos leíró,
szenvedélytelen asszony munkáitól, melyek egyhangú nyugalmába csak erős
szatirai érzéke visz életet; ennek és erkölcsi tisztaságának köszönheti,
hogy Macaulay nagy szeretettel olvasta regényeit. Több szenvedély lobog
a Currer Bell név alá rejtőző Charlotte Brontë (1816–55) alakjaiban. Ő
nem riadt vissza az emberi lélek viharainak szemléltetésétől s ennek
köszöni nagy hatását, noha lélekrajza nem a legpontosabb s tehetsége
rövid írói pályája alatt nem is fejlődhetett ki egészen. _Shirley_ és
_Vilette_-en túl fenn fogja tartani nevét _Jane Eyre_, egy gouvernante
története; ez az alak itt lépett be az irodalomba, hogy aztán _Lowoodi
árva_ címen sok könnyet fakasszon német és magyar színpadokon. Finom,
gyöngéd történeteket szőtt Thackeray egyik leánya, Anne Isabella Ritchie
(sz. 1838.), aki pályáját atyja folyóiratában kezdte. Minden nagy
regényírónak meg volt az utánzója az asszonyok között is. Frances
Trollope (1780–1863), férje (l. fent) modorával ellentétben, Dickenst
utánozta, _Michael Armstrong, a gyári munkás_ történetében. Kingsley
csapásán halad, szociális témák felé, Elisabeth Gaskell (1810–68), egy
lelkész felesége, _Mary Barton_ban eleven képet rajzolt a manchesteri
posztókészítők nagy strikejáról. Mary Humphrey-Ward (1851–1920), szintén
lelkésznek a felesége, szabad gondolkozású, egyházellenes regényeivel
_(Robert Elsmere, David Grieve)_ szerzett hírnevet. Mrs. Craik, Dinah
Mulock (1826–87) _John Halifax_ának ritka sikerével.

Legnagyobb tehetség az angol nőírók közt és a regénynek sokak szemében
Dickenshez mérhető mestere Mary Anne Evans, George Eliot (1820–1880),
amint magát az irodalomban neveznie tetszett. Egyszerű kádárnak, aki
később ispánná lépett elő, volt a leánya s a legműveltebb írók egyike
lett. Olvasott holt és élő nyelveken, Strauss _Jézus életé_t fordította,
olvasta Comte-ot és barátnője volt Spencernek, eskü nélkül ideális
házastársa volt a feleségétől külön élő Lewesnak s hatvan éves korában
is oly bájos volt és szeretetreméltó, hogy egy fiatal emberhez ment
hites feleségül. Első rajzai: _Vázlatok a papi életből_ (_Scenes of
Clerical Life_, 1858) nagy tehetséggel biztattak, _Adam Bede_
megjelenése után Thackeray elsőrendű csillagnak nevezte. Történelmi
regényét, a Savonarola korában játszó _Romolá_t kivéve, későbbi regényei
sem igen mutatnak hanyatlást. A vidéki élet volt az ő valódi tárgya, ezt
ismerte s legtöbb regényéből ennek egyszerű tanulsága szól hozzánk, hogy
az ember nem lehet egészen boldog s meg kell elégednie azzal, amit sorsa
ád. Bede, a derék asztalos, Hettyt szereti, de az megszökik egy
kapitánnyal s Ádám nyugodt életet él a vallásos, tiszta Dinahval.
_Middlemarch_ is azt beszéli el, hogy az összeillő szerelmesek nem
lehetnek mindig egymáséi, de azért le bírják élni az életet mással is.
_Felix Holt_ban a szerelem diadalmaskodik: egy leány lemond örökségéről
s egy iparos felesége lesz. _Bede Ádám_ frisseségét többé nem érte el,
de tanultsága azért nem rontja meg regényeit, csak tanulsághoz segíti.
_Silas Marner_, a raveloei takács, megnemesül egy gyermekhez való
szeretetében; _Daniel Deronda_ a zsidóság védelme. Legtöbb olvasója a
_Vizi malom_nak van, melynek Maggie-ja az ő gyermekkorát éli át.

Könyveiben eleven emberek mozognak; hogy a nők elevenebbek, az
természetes. Objectiv a világgal szemben, igaz és világos a jellemek
rajzában, kedves az előadásban, de széthulló, nem szilárd a
compositiója. Verseiben csak részletek szépek. Mindamellett férfiíró is
kevés van, aki megközelíthetné, nőíró egy sincs hozzáfogható.

Az újabbak közül a continensen az Ouida néven író Miss Louisa de la
Ramée (1840–1908) a legnépszerűbb, talán azért, mert ő hasonlít
leginkább a földrész íróihoz, kivált a franciákhoz, főként színes és
könnyed előadás dolgában, bár az angol hosszadalmasságtól ő sem mindig
bír szabadulni. Francia hatásra vall az is, hogy erejét szívesen
próbálja ki a nagyvilági és félvilági élet rajzában. Itáliát is szívesen
írja le, hiszen ott élt, Flórenc környékén. Regényeinél _(Idalia,
Ariadne, Strathmore, Wanda)_ olvasottabbak elbeszélései –
legismeretesebb az _Egy pár kis facipő_ – melyekben nem minden
affectátió nélküli, de mégis érdekes és vonzó mesék vannak elbeszélve,
szórakoztató, élénk előadásban.

Újabban titokzatos történeteivel nagy olvasóközönséget szerzett Mary
Elisabeth Braddon (1837–1915); Jean Ingelow (1830–97) nevét valósággal
ünnepeltté tette költeményei mellett _Sarah de Berenger_ regénye. Mary
Oliphant és Mrs. Wood nagy termékenységükkel tünnek ki.

Az újabb irodalom regényeiben nem annyira az aesthetikai és lélektani
érték a főcél, mint inkább az érdekesség. A sensatió-hajhászat e
mesterségében Wilkie Collins (1824–89) áll első helyen, akinek rémséges,
titokzatos, érdekfeszítő regényei sokakat lebilincselnek. Dickens utolsó
regényein is megérzik a hatása. Főmunkája a _Fehér asszony (the Woman in
White)_, de nagy kelendősége volt a _The Dead Secret_nek és a
_Boszorkányos vendéglőnek (the Haunted Hotel)_ is. Jóval kevesebb
tehetséggel míveli ugyanezt az irányt Charles Reade (sz. 1814–84), aki a
nagyobb hatás kedvéért útféli közmondásokká csépelt erénytanokat von ki
történeteiből, amelyeknek efféle címeket ad: _Megjavulni sohasem késő,
Tedd magad az ő helyébe;_ tárgyúl pedig a börtönök életét választja vagy
egy tébolyda rejtelmeit _(Hard Cash)_. Nem nagyobb művészettel, de
rokonszenvesebb tehetséggel írta ir regényeit Charles Lever (1806–72).

Rider Haggard (sz. 1856) abban keresi az érdekességet, hogy kevéssé
ismert, titokzatos világrészekbe vándorol olvasóival, Dél-Afrikába,
Egyiptomba, Indiába, ember nem járta földekre, mint a _She_ (Ő), vagy a
föld alá, _Salamon király bányái_ba. Byron hatása alatt született meg az
efajta _földrajzi regény_, Thomas Hope (1770–1831), James Morier
(1780–1849) és Trelawny (1792–1881) munkáiban. Csakhogy Rider Haggard
valósággal ismerte ezeket a földeket s színes képzelete, hajlama a
mystikushoz itt érezte magát igazán otthon. Pompásan festi a buja
délvidéki tájakat s a csodálatos, szinte érthetetlen jellemekben találja
kedvét, a valószínűséggel keveset törődik.

Hasonló eszközökkel vadássza az érdekességet Mayne-Reid (1818–83), aki
az őserdőket zúgatja s az indiánokkal viaskodik könyveiben, mint Cooper,
de több természetességgel, mert ő szemtől-szemben látta ezek életét s
elbeszélt kalandjainak legnagyobb részét át is élte. Kivált az ifjúság
írója. Még tovább, egész a negyedik dimenzióig, távolodik a köznapi
élettől du Maurier Potter (Páris, 1843–96), akinek hypnotikus-bohéme
regénye, _Trilby_, színdarabbá átdolgozva bejárta az egész világot.

Herbert George Wells (sz. 1866) a természettani alapról indulva szövi
képzelődéseit, képtelenségek világa felé, _Az időgép_ről _(The time
machine)_, az első emberről a holdban _(The first man in the moon)_, a
láthatatlan emberről _(The invisible man)_. A háború alatt a vallásos
megújhodás szükségét hirdette, végével pedig egy világtörténeti
kézikönyvet írt, regényes, de nem érdektelen egybekapcsolásával
jelenségeknek, eszméknek.

Ezekkel szemben a komolyabb és tehetségesebb írók a való élet rajzában,
természetes alakok jellemzésében keresik erejök próbáját. Egy részük
nagyon is beleszédül a gyakorlatiasságba, mint James Payn (sz. 1850),
aki a szenzáció-hajhászatot a való életbe terelte s például az anglikán
egyház belső hibáit pellengérezte ki. Tisztább művészi cél vezeti Walter
Besant (1838–1901) tollát. 1882-ig James Rice segítségével dolgozott.
_Mindenféle emberek (All Sorts and Conditions of Man), Élet a kórházban
(Life in a Hospital), Gibeon gyermekei (Children of Gibeon)_ c.
regényeiben a londoni szegény nép életét rajzolja, elfogulatlan, éles
szemmel. Jó sikerrel próbálkozott a történelmi és művelődéstörténeti
regénnyel is _(Hitért és szabadságért, A Szent Pál harangjai)_. Ritka
feltünést keltettek szatirikus regényei, _A férfiak forradalma_, mely a
nőemancipatiót figurázza ki, s _A bábú-ház – és azután_, melyben Ibsen
Nóráját folytatja, logikus következetességgel. Fölülmúlja Thomas Hardy
(sz. 1840), aki írói feladatát nem problémáiban s nem elmés előadásban
keresi, hanem az emberi lélek nyugodt, művészi rajzában. _Far from the
madding crowd_ c. regénye Dickenst és Thackerayt juttatta eszébe a
legkitünőbb kritikusoknak. Az emberek rajzán az élet ereje ömlik el
_Otthon, a szülőföldön_ c. regényében is.

Problémáival s finom elemzésével tünik ki John Galsworthy (sz. 1867);
színműveiben _(Justice)_ s regényeiben társadalmi, szociális kérdéseket
elemez: a tőkepénzesek körét a _The man of property_ (1907), a
nemességét a _The country house_ (1907), az osztálygyűlöletet a
_Fraternity_ (1909); az _előkelők_ről szóló regénye a hivatás küzdelmes
uralmát rajzolja a szerelem fölött; egyik színműve a zsidó-kérdést is
érinti. _(Loyalties)_. Hangulat-festése, az ember és a természet rajza
elbeszéléseiben is kitünő. Ezekben is sűrűn rajzol társadalmi
jelenségeket, így a vén kocsis alakjában, a kinek kenyerét elveszik az
automobilok. Ma külföldön is sokan olvassák. Bennet a vidéki ipari
központok életét festi _(Five Towns)_.

Egy másik gárda a vidéki élethez vonzódik, melynek rajzát Richard
Doddridge Blackmore (1825–1900) a Monmouth-fölkelés történetével
olvasztotta össze rendkívül sikert ért _Lorna Doone_jában (1862). A skót
William Black (1841–98) szülőföldjének és a Hebridáknak tájaival,
embereivel, népjellemével gyönyörködteti az angolokat, akik _Thulei
királykisasszony_át rendkívül tetszéssel fogadták. A siker hatása alatt
annyian kezdtek vázlatokat rajzolni a skót paraszt-életből, hogy egész
iskola támadt belőlük: a «konyhakert-iskola» (Kail-yard-School); ennek
egy tagja, Crockett, annyira pontosan rajzolja a skótok körmönfont
szólásait és tájszólását is, hogy kénytelen munkái végére kis tájszótárt
ragasztani.

Robert Stevenson (sz. 1850. Edinburghban) jogot végzett, aztán egészen
az irodalomra adta magát s első munkáiban főkép Samoa tropikus
bujaságának színes festéseivel vonta magára a figyelmet, hová gyógyulni
ment; ott halt meg, 1894. A leírások mellett kalandok és fordulatok
teszik érdekesekké munkáit. Méltán tisztelik a regény megújítójának: ő
bővítette ki a köznapi élet fakó, sekélyes nyelvét régibb nagy írók
föltámasztott szókincsével és fordulataival, Dickens és Defoe stílusának
eltanulásával s tette a háromkötetes regény helyébe a mi zaklatott
életünk szűk óráiba inkább beleférő egykötetest. Ő az egyedüli modern
író, aki iskolát alapított, melynek tagjai Conan Doyle (sz. 1859), a
Poe-féle detektiv-elbeszélések folytatója, s Anthony Hope (sz. 1863),
aki csupa megnevezetlen emberekre bízza regényeinek főszerepét.

George Meredith (sz. 1828, Hampshire – 1909) nagy értékei nélkül
szegényebb volna az újabb angol irodalom, de éppen nem mondhatni
népszerű írónak. Az angol kritika ítélete szerint _Beauchamp’s career_
(1875) kicsi híján egyik legkitünőbb könyve az utóbbi évtizedeknek,
annyi benne a szépség és erő, oly pompás a jellemek rajza; nemcsak hogy
bepillanthatunk az alakok egész lelkivilágába, hanem elhatározásaikat is
előre kiérezhetjük. De ez a regénye sem ment legfőbb fogyatékosságaitól;
nyelve mesterkélt, túlterhelve fordulatokkal és szokatlan
kifejezésekkel, előadásának vontatottsága még inkább kiemeli
meseszegénységét; nem ritkán homályos, mintha nem venne magának elég
fáradságot, hogy ami neki világos, az olvasónak is világossá tegye.
Valami levertség van benne, még humorában is, pedig éppen
burleszk-szatirikus elbeszélése tünt fel (_Farina_ 1857, _The tragic
comedians_, 1880); komoly értéke _Feverel Richard tűzpróbájá_ban
mutatkozott először. Több kötetre menő lyrai költeményei változatos
hangulatokban s érzelmekben gazdag lélek híradásai.

Legkelendőbbek s erre legméltóbbak is a Rudyard Kipling (sz. 1865)
munkái, aki a gyarmatok életének írója s az anyaország világuralmának a
költője. Megfordult mindenütt, a hol angolok élnek. Bombayban született,
Angliában tanult, aztán visszament Indiába hírlaptudósítónak; később
Északamerikába költözött s végre Angliában telepedett meg,
Rottingdeanben, Brighton mellett. Könyvei az angolok életét rajzolják a
gyarmatokban s rendkívül kapósak voltak otthon, legkivált indiai
történetei, melyek e külön világ életét először mutatták meg igazi
művészi erővel az anyaországnak. Végig futtatja kezét minden scálán, a
torztól az érzelmesig; a bohókástól, amilyen Balestierrel együtt írt
kötete: _Naulahka_, a tragikusig; leírja a vadak királyává felcsapott
brit kalandort; Lispethet, a pahari leányt, a mint hiába várja vissza az
angolt, akit felápolt sebéből; az udvar homokjában játszadozó indus
gyereket, aki egyszerre eltünik örökre; van története még az
orangutánról is, amely megöli a gazdája feleségét, mikor emiatt az
megfeledkezik róla. Csodálatosan erős az állatok rajzában; leghíresebb
könyvében, a _Jungle Book_ állatregényben, valósággal egyéníteni bírja a
vadállatokat. Megindítóan festi a gyermekek és állatok viszonyát,
izgatón érdekes elbeszéléseket kovácsol az állatok életéből és
jellemeiből s meséinek néha mélységes tanulságok van, mint a ritkaszép,
kiváló fehér fókáról szóló történetnek, amelyet a többiek szépségéért,
különb voltáért üldöznek. Képzelete azokon a vidékeken jár, amerre
angolok járnak. Legszebb regényében is, a _Kialvó világ_ban (_The Light
that failed_, 1891) Khartum környéke a háttér. E regény hőse egy fiatal
művész, aki az egyiptomi hadjáratról illusztrált lapoknak küldöz
rajzokat. Mikor lassacskán hírre vergődik, egy csatában kapott
lándzsadöféstől elveszti szemevilágát. E történet Kipling rendkívüli
erejét mutatja a tekintetben, ahogy a művész-élet jókedvű tréfáit össze
tudja olvasztani a legszomorúbb hangulatokkal s a katona-festőből
kicsillog az író kedvtelése a vitéz angol katonák derekasságán.

Kiplingnek újdon a formája: a rövidre fogott egykötetes regény (short
story), új a tárgyköre: a gyarmatokbeli élet; egyéni egész tehetsége,
mely állattörténeteiben új érdekességgel ruházta fel az új életre
keltett állatmesét s néprajzi vonásokkal színezte ki regényeinek és
elbeszéléseinek lélektani értékét. Objectiv rajzainak érzelmi rúgóját
költeményeiben kell keresnünk.


III. A VERS ÉS SZÍNMŰ A SZÁZAD VÉGÉN.


1. A versköltők.

A század végének nincsenek olyan mértékben világhírű költői, mint voltak
elejének. Hiányzanak az olyan égő lángelmék, akikben kigyulladnának
korunk vágyai és problémái; az újabb költészeten bizonyos hidegség
érzik. Maga Alfred Tennyson, aki legmélyebben véste be magát kortársai
közül hazája s az egész világ lelki életébe, higgadt, szenvedélytelen
ábrándozó. Mindvégig megmaradt benne a somersbyi kis paplaknak csöndes
nyugalma és tisztasága, amelyben 1809 aug. 9-én a napvilágot
megpillantotta s holtáig abban találta gyönyörűségét, amiben már 12 éves
korában kereste: a rímek minél tisztább csengésében. Az egyetemről
világgá bocsátott két gyüjteménye észrevétlenül maradt, de mikor
tízesztendei hallgatás után régebbi költeményeinek javát az új terméssel
bővítve kiadta (1842), verseinek zenéje mindenkit elbájolt, a kritika
nem győzte magasztalni szűzies nőalakjait, Elainet, Godivát, hazafias
versei pedig 200 font állami évdíjat szereztek költőjüknek. Híre ezentúl
folyvást nőtt s népszerűsége is; Wordsworth halála után poeta laureatus,
1884-ben lord lett s e díszt még nyolc esztendeig viselte. Az élet
zűrzavara elől elmenekült Wight-szigeti kastélyába meg a mondák és a
naivul kitalált mesék világába, melynek finom hangulatrajzai s
részletező képzelete adtak valódiságot. Ehhez a világhoz illettek tiszta
érzései s csodálatosan egyszerű előadása.

Első nagyobb költői elbeszélése, _The Princesse_ (1847), egy szeszélyes
királykisasszony története, aki tanulásra fogja a nőket s száműz
országából minden férfit, tulajdon vőlegényét is ki akarja végeztetni,
mikor női álruhában hozzá lopózkodik; de mikor a királyfi megsebesül,
odarohan hozzá ápolni, miközben bevallja szerelmét. Ilyen naiv és tiszta
a Tennyson humora, ily csöndes vidámsága; többnyire a búsongás rabja.
Leghíresebb kisebb munkája, _Enoch Arden_ is szomorú; Arden tengerre
száll, híre vész; mire tíz év multán visszatér, felesége másé s ő csak
azért fedi fel kilétét halálos ágyán, hogy hozzátartozói most már
biztosak legyenek halála felől. Az ilyen csöndes szomorúságot festi
legigazabban; ennek minden árnyalatát ismeri. _In memoriam_ címmel egész
kötetet szentel egy barátja emlékének s 131 versében alig van
ismétlődés. De csak az érzelmek e középtere az övé, tragikus
szenvedélyekhez nincsen ereje; _Maud_ (1855) története, akiért bátyja
elesik szerelmese kezétől, mi a leányt is halálba kergeti, épp oly
kevéssé sikerült, mint drámái, melyek nagyobb része _(Queen Mary,
Harold, the Falcon, Promise of May)_ könyvdráma maradt s mindössze a
római történelemből vett _Serleg (The Cup)_ és _Az erdő népe (The
Foresters)_, melyben Robin Hood és legényei szerepelnek, értek
valamelyes sikert.

A kritikának sok kifogása van Tennyson ellen. Azt a sok szépséget és
nemességet, mellyel félszázadon át gyönyörködtette Angliát, az életnek
csak felületéről hordta össze, anélkül, hogy mélyére szállott volna;
egész életén át kerülte az élet viharait, szövevényességét, nagy
összeütközéseit s megmaradt a busongás, nemesség és nyugalom
költészeténél; nem tudott sem tisztán epikai, sem tisztán lyrai művet
alkotni, mindig teljes fegyverzetben indult a harcba, aggodalmasabb volt
költeményének külső csíszoltsága és színjátszása, mint belső széparánya
dolgában s mikor összhangzatosságra és választékosságra törekedett,
olykor egyhangúságba és cikornyák felé tévedt; de hogy így is tudott
világraszóló költeményt alkotni, annak tanuja főmunkája, a
_Király-idyllek_.

Tennyson úgyszólván egész életén át írta e művét. Már első
gyüjteményében (1832) ott volt _Elaine_ vázlata, _Shallot kisasszonya_
címmel; 1859-ben adta ki összeforrasztva az addig különálló
elbeszéléseket s 1885-ben írta utolsó részletét: _Balin és Balan_t. Az
Arthur-monda a történet magva, kihímezve más lovagok és hölgyek
epizódjaival.

Semmi kigondolható finomság el nem kerülte a költő figyelmét; ilyen
például az is, hogy az egésznek háttere az év különböző szakai, aminek
egyrészt leírásainak változatosságát köszönheti, másrészt azt, hogy a
történet tizenkét részlete szemlátomást, mintegy jelképi egységbe olvad.
Arthur újévkor születik, lakodalmát virágfakadáskor üli, májusban.
Lancelot és Elaine sorvasztó szerelme a tikkasztó nyárra esik; a nyári
napfordulóval ér tetőpontjára Arthur lovagkörének dicsősége s azután
lefelé száll, a nappal együtt; Pelleas és a csalárd Ettare története a
csalékony őszbe játszik s az év utolsó napján tűnik el Arthur király a
földről. A költemény utolsó sora ez: Fölkelt az új nap s új évet hozott.
– Ez csak egyetlen finomság ezer közül, melyekkel meg van rakva a nagy
mű minden részlete, legkivált Helén története, az astoláti
liliom-leányé.

Robert Browning (1812–1889) sok tekintetben egyenes ellentétje
Tennysonnak. Tervei sokkal magasabbra szállnak, érzései és szenvedélyei
mélyen járók, de a kidolgozást könnyen veszi, egészen a homályosságig,
úgy hogy még életében külön társaság alakult szövegeinek magyarázatára.
A lélekfestésben az erőt és bonyolultat keresi s mystikus utáni vágyában
néha majdnem a torzig elkalandozik. Kedvenc témája: a szenvedély
összeütközése a hagyomány szentesítette szokásokkal. Csak a mélység
érdekli, az élet és a lélek bonyolult problémái; sohasem szállt alá
ahhoz a nagy közönséghez, mely a népszerűség koszorúját fonja. Első
drámája, _Paracelsus_, mély és nehezen érthető Faust-tragédia.
_Strafford_ is ezért szorul le a színpadról. Pedig a tárgya mindig
érdekes, leírásai színesek, festőiek; vágya nem egyszer vonzza Itália
színpompája felé, hol maga is évenként megfordult s hol a halál is érte.
_Sordello_ c. költői elbeszélése egy olasz költő sorsát festi;
_Harangvirágok és Gránátalmák (Bells and Pomegranats)_ című kötetének
legkedvesebb darabja, Pippa, egy olasz gyári munkásleány történetét
dramatizálja; legolvasottabb munkája, _A gyűrű és könyv (The Ring and
the Book)_, szintén Olaszországban játszik. De színes leírásai és
történetei csak hímzések komoly bölcselkedésén, amely kisötétlik a
karácsonyi áhítat alól is _(Christmas Eve and Easter Day)_ s megszólal a
nagy emberek átköltött életéből _(Men and women)_. Felesége, Elisabeth
Barrett, még bölcselkedőbb.

Tennyson zenei gazdagsága s Browning szenvedélyének erélye egyesülnek
Algernon Charles Swinburne (1837–1909) költői egyéniségében. A hatalmas
erő, melyet szülőföldjének, Northumberlandnak sziklás partjaiban
megcsodált, a lelkébe vette magát. Érzései Angliában szokatlan
szilajsággal törnek ki belőle s szenvedélyének heve, mely miatt az
érzékiség bélyegét ütötték munkáira, az erkölcsös és álszenteskedő
Angliában annyi üldözést zúdított rá, mint annak idején Byronra. Első
kötetét, melyet észrevettek (_Poems and ballads_, 1866), a kiadó
kénytelen volt visszavonni, de azért mindenki elolvasta azt amerikai
utánnyomásokban. Szerencsére elég vagyonos ahhoz – atyja admirális volt,
családja arisztokratikus – hogy nem kénytelen magát hozzátörni a
közönség ízléséhez s szabadjára hagyhatja forró érzéseit, melyek
szabadságszeretetét forradalmivá hevítik s szerelmét olyan erotikussá,
hogy Anglia Shakespeare _Venus és Adonisa_ óta nem érzett ekkora
hőfokot. Lassanként mégis megbarátkoztak költészetével. Újabb
költeményei ünnepélyes fogadtatásra találtak, poeta laureatus lett
Tennyson halála után, akinek babérjára vágyott az Arthur mondakörből
vett költői elbeszélésével. Költeményeinél otthon drámáit tartják
többre. Hírnevét is drámával alapította meg, a sophoklesi formában írott
_Atalantá_val, melynek hangban, formában, compositióban, lelken kívül
mindenben görögös voltát barátja, Walter Savage Landor, hatásának
tudhatni be. Későbbi tragédiái, Stuart Mária történetéből vett
trilogiája, lassúk, vontatottak.

Egyáltalán nem olyan ura a belső szerkezetnek, mint a nyelvnek.
Nyelvének gazdagsága, hajlékonysága és zenéje legnagyobb írói érdeme.
Oly föltétlen ura a formának, hogy szinte fárasztón összehalmoz minden
alakzatot s nemcsak új, szabad formákat tervez, hanem utánozza mások,
kivált Théophile Gautier, Baudelaire, Villon szabadságait is. Ma mégis
úgy néznek már rá, mint aki egyedül lehet alapja a jövő fejlődésnek.

E három «új romantikus» költő mellett dolgoztak a «praerafaeliták», akik
a régi egyszerűséghez próbáltak visszatérni. Dante Gabriel Rosetti
(1828–1881), olasz apa fia, a vezérük, képíró, kit Ruskin fedezett föl
és tett naggyá. Mint rajzoló állott a Pre-Raphaelite-Brotherhood
társaságába s csak a maga gyönyörűségére irogatott verseket feleségéhez,
aki 1862-ben, nem tudni véletlen vagy szándékos laudanum-mérgezés
következtében, meghalt. Rossetti koporsójába temette csodálatosan szép
szonettjeit. Barátai, akik ismerték költeményeit, rávették, hogy ne
hagyja elveszni gyönyörű szonettjeinek egyetlen kéziratát, hanem
exhumáltassa azokat. Így a szonettek 1869-ben napvilágot láttak s
történetük révén, melyet Hall Caine (sz. 1853) regényben is megírt
_(Eternal City)_, még inkább felköltötték az érdeklődést. De nincs
szükségök ilyen érdekességre: érzés- és formatisztaság dolgában kiállják
a versenyt Petrarca szerelmi szonettjeivel s megvan bennök egy oly
vonás, ami hiányzik a Rosetti kortársaiban: a művészi mérséklet.

Ehhez az iskolához tartozik William Morris (1834–1896) is, az
iparművész, a művészi könyvnyomtatás úttörője, aki egyrészt csupa régi
tárgyakhoz nyúl, az Arthur-mondákhoz (_The Defense of Guinevere_ 1858),
Jason történetéhez, középkori legendákhoz (_Earthly paradise_ 1870),
másrészt régies a megírás módja is, miben főként Chaucert utánozza, de
annak gazdagsága és frissessége nélkül, sőt újabban a régi moralitásokat
is.

Mint a prózai elbeszélésben, a költészetben is egészen külön hely illeti
Kiplinget. Ott a gyarmatokat írta le, itt az anyaország és a gyarmatok
eggyéforrásáért lelkesül. Ez az ő hazaszeretete. Hazájának nagyságát,
hatalmát, összekötő kapcsát a tengerben látja, amelynek nincsen egy
hulláma, mely angol halottat ne ringatott volna vagy angol hajóroncsot.

  Tenger kék vizének hogyha vér az ára,
  Hatalmas nagy Isten, megfizettük azt.

Dicsőíti a tengerre szálló meg a hazatérő katonákat, egész kötetet írt
róluk, _Tommy_ címűt, ahogy Angliában tréfásan a katonát nevezik.

Kipling verseiben is a legújabb kor költője. Bámulatos erővel tud
hatalmas témákat egy versbe varázsolni, mint ahogy a mesebeli törpék
bele tudnak rejteni egy arany dióba egész királyi palástot. Élővé tudja
tenni az élettelen tárgyakat. Modern világunknak mindaz az ujdonsága,
amit a költészet megölőjének néznek, nála költőivé válik. Verset ír _A
kábeldrótok_ról, melyek a kígyók fészke közt húzódnak a tenger fenekén s
rajtuk át rezdül az emberi szó, bánaté, örömé, a tenger túlsó partjára.

Mintha benne valóra válnának Emerson szavai, hogy a költő épp annyi
hasznát veheti valamely gyártelepnek s a vasútnak, mint a méhkasnak vagy
a pók művészi hálójának. «A természet hamar fölveszi ezeket életkörébe s
úgy veszi a vasutat, mintha saját teremtménye volna». Ez a fajta
költészet Angliában és Kiplingben szólalt meg először. 1907-ben a
Nobel-díjjal tüntették ki.


2. A színpad.

Amilyen gazdag volt tehetségekben a regény- és versköltészet, olyan
szegény a színpad. Byron és Swinburne nem színpadra szabott drámai
költeményei, Browning homályos és Tennyson erőtlen alakjai nem éltek meg
a színpadon. Dickens itt aratta egyedüli kudarcait. Ennek nem pusztán az
írók az okai, hanem főként a közönség. Példák és érdeklődés híjján
apránként egészen kivesztek a komoly színművek; a század dereka felé
alig egy páran tettek vele kísérletet, így Sheridan Knowles (1784–1862)
egy pár hatásos történelmi drámával Caius Gracchusról és Tellről, a
poeta laureatus Alfred Austin (sz. 1835) _Savonarolá_jával, Thomas
Talfourd (1827–62) hellenisztikus _Ion_jával s Douglas Jerrold (1803–57)
a hajóséletből vett látványos meséivel.

Egy pár évtized óta a komoly törekvéseket végkép leszorították a
színpadról a mozgó dekorációk és a színpadi gépek csodái. Ez az irány
végkép elszoktatta a színházból a jobb közönséget s a színpad mindinkább
hozzáromlik a megmaradthoz. Harminc év óta a látványos színmű van
divatban, pazar díszletekkel s mozgó hajókkal a színpadon; modern
Robinzonádok, mint a skót James Matthew Barrie (sz. 1860) _Egyenlősége
(The admirable Criton)_, melyben egy lord családja puszta szigetre
vetődik, hol az élelmes és munkához értő inas lesz a társaság ura és
parancsolója, amiben mélyebb tanulság van. Mester az aprólékos finom
rajzban (ez tünteti ki anyjáról festett arcképét, kinek jellemrajzáról
egész könyvet írt, leányneve, _Margaret Ogilvy_ címen). A társadalmi
élet kritikájának s ezzel a magasabbrendű vígjátéknak útját szegi a
felelőtlen állami censura s a színpadon felburjánzanak az olyan
bohózatok, melyekben a sült kappan belsejéből szerelmeslevél bukkan elő
s az após ötször rálő a lánykérőre, megtudni, hogy nem gyáva-e.

Az angol humorban nincs meg a franciák változatossága és elméssége,
igaz, hogy frivolsága sem. Az angol tréfa vagy a bohózatosságig
szertelen vagy gyermekes. Méltán panaszkodott Stendhal, hogy a csatornán
átkelve, az elmésség huszonöt százalékot veszít értékéből; ezen a vámon
az angol humor viszont 75 százalékkal apad. Puszta mókák komolyabb
vígjátékaik is, mint Jerome K. Jerome (sz. 1859) _Miss Hobbs_a, mely egy
modernebb makrancos hölgy megszelidítésével a mi közönségünket is
megnevettette. Humorukat nem kell úgy irigyelnünk az angoloktól, mint
irigyelhetjük azt a komoly napi munkát, amelynek fáradtságát ez a
sikamlósság nélküli gyerekesség pihenteti ki. Jóízű humora teszi
mulatságossá _Három ember egy csónakban_ és _Hárman csatangolás közben
(Three men in a boat, Three men on the bummel)_ c. köteteit. Van egy
finom, komoly darabja is, _A harmadik emeleti lakó_, Jézus, aki egy
modern penzióban jelenik meg s az ellenségeskedő ottlakókat jóvá
hangolja egymás iránt.

Egy hírnevesebb színműírója volt Angliának a század végén, Oscar Wilde
(Dublin, 1856–1904), a svéd király keresztfia, a keleti és classikus
szépnek rajongója, aki Londonban és Párisban évekig ura volt a
színpadnak, a társaságnak és a divatnak s végre életét a readingi
fegyházban végezte be. Ma darabjait nem adják, sőt nevét sem említik
Angliában. Pedig érdekes tehetség volt. Igaz, hogy különc thémákban
találta gyönyörűségét; de ezeket vonzóan és szépen tudta megírni.
Regényt írt _Gray Dorian arcképé_ről, amely festményen meglátszik mindaz
a bűn, amit gazdája elkövet; elbeszélést írt a halászról, aki elvágja
magától árnyékát s ezzel a lelkét, s a tenger mélyén szerelmeskedik egy
sellővel; a pásztorból lett királyfiról, aki mikor megtudja, hogy az
aranyat, gyöngyöt életveszedelemmel hozzák fel a bányák s a tenger
mélyéből, a pompában szomorúságot lát és elfordul az élettől. Színművei
épp ily különösek. Írt társadalmi színművet és történelmit. Ezekben is
sok a különösség. _A flórenci tragédia_ csupa szín, hangulat,
mesterkedés. _Lady Windermere_ egy bűnös asszony, úgy él leánya
közelében, hogy az nem sejti kilétét, csak egyszer lép elő, hogy leánya
botlását magára vegye. Darabjai sok tekintetben fogyatékosak,
legegyénibb vonásuk a sokszor túlságig is szellemes párbeszéd. Nem
annyira drámai igyekszik lenni, mint inkább festői: főművének,
_Salomé_nak minden jelenete egy-egy gondosan componált kép. Az erkölcsös
angol közönség ma végkép letiltotta színpadáról e színes és érzéki
darabokat.

A század fordulóján az ir Bernard Shaw (sz. Dublin, 1856) jutott
uralomra a színpadon, külföldön is. Ujságíró volt, regényeket is írt,
melyekben a felcsigázott kíváncsiságot egyszerre lelohasztja; így mikor
a phidiasi szép férfiről kisül, hogy – díjbirkozó _(Cashel Byron
mestersége)_. Tanulmányozta Ibsent és magyarázta Wagnert.
Színdarabjaiban a történelmet mindennapiságában akarja festeni, így
_Caesar és Cleopatrá_ban, _Szent_ (d’Arc) _Johanná_ban; Katalin cárnőnek
a hálószobájába vezet; balkáni háborúskodókat rajzol, akik nyugati
tisztek nélkül azt se tudnák, hogyan kell a háborút elkezdeni. Komoly
darabja, _Candida_, érdekes lélektani thémát érint művészien: serdülő
fiatal fiu komoly és bátor szerelmét egy férjes asszonyhoz,
szembeállítva a két férfi rajzában a nagyhírű prédikátor ürességét és az
élhetetlen semmittevésében is igéző eszű és szívű ifjat. Vígjátékaiban a
társadalom bűneit, félszegségeit, ostobaságát ostorozza; ha végig néz a
világon, a legtermészetesebb és legokosabb embernek egy nyers
gépkocsi-vezetőt talál, _Ember és természetfölötti ember_ darabjában,
mely a Tanner John és Anna alakjában a Don Juan mondáját tépegeti szét s
fordítja gúnyossá, hogy a férfi hiába fut futva, álmában akár a pokolba
is, ha a nő egyszer kivetette rá hálóját, lefüleli az áldozatot. Nagyon
túloz, egyes jeleneteket a képtelenségig feszít, ismétli is magát, de
csúfolódásának mindig van magva. Munkái európa-szerte nagyon el vannak
terjedve a színpadokon.


IV. AZ IRODALOM EGYÉB FAJAI.


1. Tudományos irodalom és essay-írók.

A tudományos irodalom Angliában nem válik élesen külön a
szépirodalomtól, mert művelői a nagyközönségnek írván, kiváló gondot
fordítanak az előadás élvezetességére. Amellett alaposság, józanság és
világosság tünteti ki az angol munkákat.

Grote (1794–1871) a görögök 12 kötetes nagy történetében _(History of
Greece)_ egészen beleélte magát Athén politikai életébe, amihez hasznos
iskolául szolgált politikai pályája, mely megérttette vele a
pártszenvedélyek küzdelmeit. James Anthony Froude (1818) Anglia
történetét Wolsey bukásától Erzsébet haláláig drámai, életeleven
rajzokban adja elő, melyek úgy olvastatják könyvét, mint valami
történelmi regényt. Épp ily vonzón tisztázta Anglia őstörténelmét Edward
Freemann, a középkor történetét Henry Hallam (1778–1859). Az angol _nép_
egész történetét John Richard Green. Justin Mac Carthy a legújabb kor
eseményeit kimerítő alapossággal s objektiv ítélettel fűzte hozzá a
történelemhez. Több érdekes regénynek is a szerzője, többek közt egy
_Donna Quixote_nak.

Mind e mély tudományos munkák valóságos példái a művészi előadásnak. Max
Müller (1823–1900) a német származású oxfordi tanár, aki a beszéd s a
szótövek vizsgálata útján nyomult be az emberiség őskorába, mestere az
angol stílnek. John Addington Symonds alaposságuk mellett az olasz
renaissance történetét olyan három kötetben írta meg, melyek stíljük
szépségével, hasonlat- és képgazdaságukkal, az egészen átlengő költői
szellem révén a legszebb olvasmányok közé tartoznak. William Lecky
(1838–1903), kinek költeményei nálunk Szász Károly műfordításai révén
ismeretesek, az európai rationalismus történetének buvára, Henry Lewes
(1817–78) Goethe jeles életrajzának írója, aki ritka népszerűségű
munkájában Thalestől Comteig rajzolta meg a bölcselet történetét,
egyúttal mestere volt az irodalmi és színi kritikának s a lélek nagy
kérdéseit értekezései mellett a regény gyakorlati formájában is
tanulmánya tárgyává tette.

Egészen külön hely illeti Henry Thomas Bucklet (1822–62), az európai
civilisatió történetíróját. Halála, negyven éves korában, végét
szakította a munkának, a bevezetés második köteténél. Buckle azt akarta
megmutatni, hogy az emberi műveltség kifejlődése és elterjedése
nagyrészt azon physikai törvényektől függ, amelyeknek az ember alá van
vetve, amilyenek: az égalj, a talaj, a népsűrűség. A fejlődés a
törvények felismerésétől függ s ebben segítője az emberi szellemnek a
kételkedés, lohasztója az egyházak s egyéb szervezetek gyámkodása. Eféle
gondolatok, határozatlan formában, szállongtak már a levegőben, de
Buckle történelmi példák és gyakorlati érvek segélyével látott
bizonyításukhoz.

Mind e nevek közül az irodalmi érték és népszerűség hasonlíthatlan
fényében ragyog ki Macaulay és Carlyle neve. Lángész és hatás dolgában
vetekszenek, de munkásságuk és életük merőben elütő. Thomas Babington
Macaulay 1800 okt. 25-én született, Rothley Temple-ban. Miközben az
egyetemen ügyvédnek készült, rendre elnyerte a költői és történelmi
pályatételek díjait. Szelleme és műveltsége egyaránt sokoldalú volt. Az
ügyvédséget odahagyta a parlamentért, ezt meg azért, hogy Indiába menjen
a törvényeket reformálni; később a pairek házának tagja lett. Mint
parlamenti tag ünnepelt szónok volt, mikor onnan kimaradt, megírta
hazájának legmesteribb és legnépszerűbb történelmét; kisebb értekezései
példaképei az essay-irodalomnak s közben volt érkezése, hogy
költeményeket is írjon Anglia történeti eseményeiről, így a nasebyi
csatáról, s Róma mondáiból, Personna és Virginia történetéről. Essayi,
melyek sorát a _Milton_ról szóló nyitotta meg az _Edinburgh Review_
1830. évi folyamában, az angol irodalom, gondolkodás és történelem
legérdekesebb alakjaival foglalkoznak, Byron, Bunyan, Bacon, Walpole,
Chatham, Gladstone egyéniségeivel. A külföldről is vizsgálata körébe
vonta a messze kiható intézményeket és alakokat: foglalkozott a pápaság
szerepével, megrajzolta Nagy Frigyes és Mirabeau arcképét s elhárította
Macchiavelliről az emberiség kárhoztatását, megmagyarázva felfogásának
természetszerű kifejlődését. Hallamról írott essayjében azt vallotta,
hogy az igazi történetírás a költészet és bölcselet vegyüléke. Egy
halomba hord mindenféle adatot, gazdasági, társadalmi és műveltségi
vonásokat, politikai és hadi eseményeket, mindebből egy nagy, mozgalmas,
eleven képet festve, mely történeti olvasmánynak vonzó, complexitásában
az élet ereje lüktet s teljességével hű képe a kor életének,
világfelfogásának, egész szellemének. Essayi rendesen a korszakok vagy
irányok egész képeivé szélesednek. Fejtegetései _Clive_ről és _Warren
Hastings_ről magukban foglalják India meghódításának egész történetét,
_Walpole_ és _Chatham_ a hannoverai ház trónfoglalásának korszakát.
Baconról szóló értekezése a gyakorlati és a tisztán speculativ
philosophia fejtegetésévé bővül. Ez különösen tanulságossá és méllyé
teszi minden munkáját; eleven kor- és helyfestései pedig ékesszólásával,
érvelésének hevével párosulva vonzóvá és érdekessé. Nagy munkája, Anglia
története II. Jakab trónraléptétől II. Vilmos haláláig, ezen érdemei
révén a legnépszerűbb történelmi mű. Tele színes leírásokkal, érdekes
fejtegetésekkel, meglepő ellentétekkel, események és jellemek eleven
rajzával, gyakorlati és bölcsészeti axiomákkal; az egész oly csillogó,
hogy egy időben szokás volt felületesnek tartani. Oly alapos és gazdag e
könyv, hogy szinte feleslegessé teszi más angol történelem olvasását.
Világos, sehol sem marad adósunk okkal vagy magyarázattal; néha inkább a
természetest is megmagyarázza s megvilágítja azt is, ami világos.
Pontosan mérlegbe veti minden embernek hibáit és erényeit s valóságos
esküdtszékbe hívja meg az olvasót, melyben vádló és védő az író.
Itélkezésében van nemesítő ereje: erkölcsi tisztasága. (Megh. 1859.)

Thomas Carlyle (sz. Ecclefechanban, Skóciában, 1795, megh. 1881) még
nagyobb hatással volt közönségére; egy időszakon át szinte egész Anglia
az ő esze szerint gondolkodott. Csaknem mindenben elüt Macaulaytől. Nem
élt a való élet zürzavarában, hanem csendesen, előbb mint egyszerű
tanító, azután mint író, később elvonultan, felesége birtokán, a
dumfriesi Craigenputtockban, legvégül London egy félreeső zugában,
valami ódon házban, honnan éjfélkor indult napi sétájára a kihalt
utcákon át. Nem meglepő, ha nincs meg benne a Macaulay természetessége
és józansága. Macaulay világos és határozott, Carlyle borongó és
titokzatos. Macaulay mestere az angol nyelvnek s példája a józan angol
gondolkodásnak: Carlyleon mindkét tekintetben némi idegenszerűség érzik,
valami német hatás, nem hiába volt hazájában első ismertetője a német
irodalomnak s nem ok nélkül fordította le Goethe _Wilhelm Meister_ét s
írta meg Schiller életrajzát. Első nagy munkáján, _Sartor Resartus_
torz-humorisztikus, csapongó fejtegetésén Jean Paul Richter hatását
tapasztalta az egykorú kritika. Később a legeredetibb író lett; minden
új és szokatlan nála: stílus, hang, eszme; de éppen szokatlansága révén
válik néha modorossá. Ez a stíl elvvé teszi a paradoxont. Amaz mestere a
formának, Carlyle meglehetősen széteső és szakadozott. Macaulay csupa
angol gyakorlatiasság és világosság, Carlyle elvont fejtegető, aki
mindenben kettős értelmet lát: a külső köznapin kívül egy rejtettebb
benső fény átsugárzását. Minden eszmét ébreszt benne s minden eszméje
képpé válik. Sem hangjában, sem gondolkodásában nincs egység, a
legnagyobb ellentétek tolonganak egymás sarkában, mint a megilletődés és
gúny. Macaulay lépésről-lépésre halad előadásában, Carlyle felhalmozza
adatait s egy szökéssel a dolgok, emberek és események mélyén terem.
Módszere a lángész intuitiója. Főmunkájának, a _Francia forradalom
történeté_nek, anyagát Stuart Mill adta át neki, de sem felfogása-, sem
módszereért nem tartozik senkinek semmivel. Mindennek mélyebb értelmét
veszi ki, valóságos puritán látnok. Az ilyen történelem nem tarthat
számot arra, hogy minden szavát szent igazságnak vegyük; _Cromwell_ és
_Nagy Frigyes életé_t csak úgy olvashatni, hogy ez emberekről és
tetteikről ime ez a Carlyle véleménye. Az alatt, amit elmond, egy szóval
kifejezhetetlen más világ lappang. A gondolat épp oly élő az ő szemében,
mint az anyagi világ. «Ugyanazon szövetből készültünk, mint álmaink» –
mondja. S ezekből az álmokból kifelé ítéli meg az embereket essayiben.
«Minden, mit e világon megvalósulva látunk, tulajdonképpen külső anyagi
eredménye, gyakorlati beteljesedése és megtestesülése a gondolatoknak,
melyek a világba küldött nagy emberekben laktak. Az egész világtörténet
az ő történetök» – mondja a _Hősökről_ tartott felolvasásaiban. A bennök
rejlő gondolatokból és erkölcsi erőből ítéli meg az események és
korszakok fontosságát. Halálakor a szószékekről mint a puritán erények
mintaképét gyászolták el.

Macaulay és Carlyle legjelesebb művelői az essayirodalomnak, mely a
legérdekesebb thémákat röviden, eredeti felfogással, választékos
irodalmi formában ismerteti meg a közönséggel. Charles Lamb (1775–1834),
Hepworth Dixon (1821–1879) műveltségtörténeti értekezéseivel, Samuel
Smiles (1816–904.) az _Önsegély (Self help)_ írója, a nők közül a
közgazdasággal foglalkozó Harriet Martineau s a természetvizsgáló Mary
Sommerville ezen az úton jutottak el a közönséghez. Kelendő volt Thomas
de Quincey (1785–1859) könyve is, a _Confessions of an English Opium
Eather_, melyben színes és hiteles képet rajzolt az opium-evés
gyönyörűségéről és mérgéről s káprázatosan írta le a domborműképeket,
amelyek végtelen sorban vonultak el előtte kábulatában. Ritka módon
érdeklődik az angol közönség az essayk iránt. Az essayk viszik a
közönség közé a tudományos felfedezéseket és fölfogásokat, teszik
népszerűvé a tudományokat, ismertekké a tudósok neveit s műveltté a
közönséget. A tudománynak bizonyos gyakorlati érvényt szereznek, úgy
hogy bölcselmi munkák is útat találnak a nagyközönséghez.

Darwin (1809–82) nagy műve, _A fajok eredetéről a kiválasztás útján_,
áthatotta, két pártra osztotta egész Angliát, a biblia és a Darwin
híveire. Pedig e könyv thémája nehéz és népszerűtlen. Először
bizonyította tudományosan azt a gondolatot, hogy a növények és állatok
különböző fajai csekély számú, sőt végelemzésben egy közös előképtől
származnak, az alkalmazkodás folyamán különültek el, miközben a létért
való küzdelemben az életrevalóbbak maradnak fenn és szaporodnak. Darwin
ez elvont tételt példákkal bizonyítja s könyve valósággal példája az
angol józanságnak, mely reális alapra építi elméletét.

A gondolkodás náluk nem szakad el az élettől s a gondolkodók maguk
dolgoznak eszméik megtestesítésén. John Ruskinnek (1819–1900) az volt a
hite, hogy a művészet alapja közös az igazságéval s ez alapon szólt
hozzá az erkölcs, művészet, nemzetgazdaság és ipar kérdéseihez. Midőn
művészettörténeti tanulmányai során a kézi munkában rejlő egyéniség és
változatosság megbecsülésére jutott a műiparban is s egy rokkát
vásárolva azt hirdette, hogy azzal fogja reformálni a világot, egyúttal
barátaival a maga ízlése szerint való könyvnyomtató s egyéb műhelyeket
rendezett be s a művészeti megújhodás mellett a nemzetgazdasági és
munkáskérdések megoldása érdekében is sikra szállott.

Az elmult század egyik legnagyobb gondolkozója, John Stuart Mill
(1806–73), midőn a logika modern rendszerét kidolgozta, egyúttal a
nemzetgazdaság törvényei körül buvárkodott; s miután kitünő könyvében _A
szabadságról_, kifejtette az egyén jogait az állammal szemben, egyben –
feleségével együtt – megindítója lett a nőemancipatió mozgalmának. A
gyakorlati élet nyomot hagyott a századvég legnagyobb bölcselőjén is,
Herbert Spenceren (1820–1903). Volt tanító, mérnök, lapszerkesztő;
ismerte az életnek számos oldalát. Csakis ilyen lélekben támadhatott az
a gondolat, hogy egységes rendszerbe foglalja az élettan, lélektan,
társadalomtan és erkölcstan elveit, a külső és belső élet jelenségeit.
_A lélektan alapelvei_ című, 1855-ben megjelent munkájának az az
alapeszméje, hogy külső jelenségek rendes egymásutánja állandósul a
lélekben s így a lélek és természet törvényei egy közös gócpontban
találkoznak. E tapasztalat a nemzedékek során fejlődött ki s azok adták
tovább öröklés útján a gondolkodás formáit. Rendszerét a fejlődés,
evolutió, alapelvére építette s gyönge egészsége mellett is megérte
synthetikus philosophiájának teljes kiépítését, mely őt századának
legnagyobb és legtermékenyebb gondolkozójává avatta.


2. Hirlapok. Irodalmi vállalatok.

Teljesség kedvéért még kettőről kellene megemlékeznünk. Egyik az angol
szónoklat. Egyes kiváló szónokokról, Pittről, Burkéről már esett egy-két
szó, legalább tárgyaik révén; az írók, Sheridan, Macaulay parlamenti
sikereiről szintén. A szónokok azonban egyrészt egész szerepök réven
inkább a politikai történet körébe vágnak, másrészt hatásuk módját és
titkát valósággal csak azok ítélhetnék meg, akik hallották beszédeiket;
harmadszor, e beszédeket nálunk egyáltalán nem olvassák.

Nem kerülhetjük ki azonban a hirlapirodalom fölemlítését, mely azért is
fontos, mert az irodalomnak külső térfogatát méri – amennyiben
bizonysága az olvasás elterjedésének.

A hirlapirodalom Angliában a legnagyobb szabású. Legkomolyabb
napilapjukat, a _Times_t, 1788-ban alapította meg John Walter.
Legelterjedtebb ma a _Standard_, 1827 óta a conservativ párt közlönye;
ez a _Daily Telegraph_ is, melyet 1855-ben alapítottak; a liberálisoké
az 1846-ban megindult _Daily News_, melynek Dickens volt első
szerkesztője.

A képes folyóiratok közül a _The Graphic_ s az _Illustrated London News_
a csatornán innen is ismeretesek. Nagyon el vannak terjedve otthon is, a
continensen is a komoly havi szemlék. Egy ország sem bír annyi ilyent
eltartani, mint Anglia. 1802 óta folyik az _Edinburgh Rewiew_, hol
Macaulay essayi megjelentek; ott van a _Westminster Review, Blackwood’s,
Macmillan’s, Cornhill, Fraser’s Magazine;_ az utóbbiban jelent meg
Thackeray első regénye, _Tithmars Sámuel története_. A heti közlönyök
közül az _Athenaeum_ (al. 1828), _Saturday Review_ (al. 1855) és az
_Academy_ (al. 1869) az elterjedtebbek. Világszerte ismeretesek a
_Punch_ karrikaturái és szatirája, bár sokat szelidült és tunyult
alapítása óta, mikor éles politikai és társadalmi szatira töltötte meg s
Thackeray sarcasmusa s Hood _Ing-dal_a ékesítette lapjait. Az irodalmi
értékű folyóiratok ekkora száma csak ott állhat fenn, hol nagy a művelt
olvasóközönség. Nagy elterjedésüket bizonyítja olcsóságuk is – a heti
folyóiratok ára 1 évre 16 shilling, a napilapok egy-egy száma 1 penny –
s az, hogy ennek ellenére a continentális lapokénál nagyobb
terjedelemben jelenhetnek meg; busásan fizetik a munkatársakat, óriási
szervezettel dolgoznak; a haditudósítók intézményét a _Times_ találta
ki.

Épp oly olcsók a classikus és kapós írók kötetei is. Díszes kiadásaik
mellett egy-egy író összes művei kaphatók 1 shillingért, Shakespeare és
Byron összes munkái is. A continens számára az újabb, élő írók munkáit
is olcsón teszi hozzáférhetőkké az 1842-ben megindult
_Tauchnitz-Edition_, melyben egy-egy vaskos kötet 80 krajcárba kerül. A
vállalat már túljár a 2000-ik köteten.

Ilyen kelendőség s ennek folytán ilyen olcsóság csak oly irodalomban
lehetséges, mely világszerte el van terjedve. Legelterjedtebb az angol
irodalom már azért is, mert két hazája van, Anglián kívül Amerika is,
mely fölszabadulása előtt szellemileg is gyarmata volt az anyaországnak
s mióta független is, irodalma az angolokéhoz tartozik, mert ebből
sarjadt s a kettőnek nyelve és faji sajátságai, csekély eltérésekkel,
közösek.



IV. KÖNYV.  AZ ÉSZAK-AMERIKAI ANGOL IRODALOM.

A hódítás és megtelepedés küzdelmei, az őserdők irtása, szűz területek
megművelése, városok alapítása századokon át egészen lekötötték Amerika
angol népének erejét, úgy hogy nem sok idejök maradt az irodalom
művelésére és ápolására; az anyaország költőin lelkesültek s annak
szépirodalmát olvasták. Külön irodalmuk csak önállóságuk megalapítása,
1776 óta van. Azelőttről (1755) csak Schackburg nemzeti dala, a _Yankee
Doodle_, tett szert világhírre. Újabb irodalmuk önállósága ma sem
tükröződik a nyelvben, mert írásban az teljesen megegyezik az európai
angollal, a kiejtésben pedig tisztább, hanem két bensőbb jellemvonásban.
Az egyik költészetök ideális irányzata eszmék dolgában. A költőket
prófétáknak nézik s úgy csüggnek eszméiken, mint csak fiatal népnél
szokás. A másik erőteljes realismusuk a megírás módjában s az
egyéniségnek a különcségig és bizarrságig menő korlátlansága.

Korszakokra nem oszthatni az egyszázados irodalmat; költőik java része
úgyszólván végig is élte a századot. Az angol hatás alól még nem
szabadultak fel tökéletesen, amit az is gátolt, hogy angol könyveken
nőttek s szinte mindnyájan meg is fordultak Angliában. A század elején
Amerikában is kiüti magát a tavi-iskola hatása. Henry Richard Dana
(1787–1879) legnagyobb költeménye, _The Buccaneer_, Coleridge _Vén
matróz_ának fakóbb másolata. Ez iskola tikkasztó lehellete érzik William
Cullen Bryant (1794–1878) bágyadt bölcselkedésén is.
Természetfestéseiben nagyobb tehetségnek bizonyúl Wordsworthnál, maguk a
tájak is színesebbek, a növényzet bujább az ő ember ki nem zsarolta
vidékein; a természetnek életébe is mélyebben lát bele, de bölcselkedése
lassú és unalmas. Volt ujságíró és politikus s két emberöltőn át Amerika
legnagyobb költőjének tisztelték; ő írta az ünnepi költeményt hazája
önállóságának százados évfordulójára is. Élete vége felé azonban a
népszerűséget tőle magához hódította Henry Wadsworth Longfellow
(1807–82). Otthon és Európában egyaránt ő a legolvasottabb amerikai
költő; ezt a sikert gondolatgazdagsága és csiszolt formája szerezték meg
neki s európai részről talán az is, hogy európai, főként német költők
hatása rezzen át munkáin; nem hiába járt többször Európában s lakott egy
évig a Rajna mentén. Inkább szelidségében megnyerő és nyájas, mint erős
és hatalmas egyéniség. Apró, költői gondolatokat szabatosan öltöztet
költői ruhába. Íme egy példa:

  Kilőttem a légbe egy nyilamat,
  A földre hullt, – ki tudja mi tájon?
  Mert gyorsan ment, mint villanat,
  Hogy a szem nyomába ne járjon.

  Kizengtem a légbe szivem dalát;
  A földre hullt – ki tudja, mi messze?
  Mert hol van a szem, mely annyira lát,
  Hogy a dal menetét kövesse?

  Nyilamat nagy sokára meglelém;
  Ott állt egy tölgybe furódva, épen.
  S egy hű barátom akadt elém, –
  S ott leltem a dalt kebelében.

(Ford. Radó Antal.)

Meglepetést nem szerez soha, de minden verse jótékony, nyugodt
hangulatot kelt. Idealismusából, meghatottságából és lelkesedéséből
valami mindig átömlik belénk. Ezért marad meg az emlékezetben sok
költeménye, mint _A lábas óra, Szent Ferenc prédikációja, Angyalok
lábnyomai, Sziciliai Róbert király_. Szerette a mondákat, melyekből
inkább érzést csiszolt, mint tanulságot. Mint Arany _Buda halálá_ban a
mi eposzainkat, ő az indiánokét szintén öntudatos művészettel
kristályosította ki nemcsak magának, hanem Amerikának is legnagyobb
elbeszélő költeményében, _Hiawathá_ban, az ős-isten mondájában, kinek
alakján egy-egy vonás Krisztusra emlékeztet. Az egyszerű rege a rímtelen
négyes trochæus csöndes hullámzásában, gyöngéd naivságával s ragyogó
környezet-színezetével roppant hódított; egy év alatt 30 kiadást ért.
Kisebb költői elbeszéléseiben is Amerika életét festi, kivált a
gyarmatosokét _(Evangeline, Miles Standish)_. Az érzelmes mondákhoz
vonzódik drámai költeményeiben is. Az _Arany legenda_ az _Armer
Heinrich_ történetének a középkor zárda- és lovagi életével kiszínezett
átdolgozása, mely a _Faust_ aranyával van könnyedén átfuttatva. Ez
legköltőibb drámai munkája; az ezzel kapcsolatos _Isteni tragédia_,
továbbá _Makkabeus Judás_ és _Pandora_ megemlítésnél többet nem
érdemelnek, csak úgy, mint regényei: _Hyperion_ és _Kanavagh_.

John Greenleaf Whittier (1807) a «quakerpoéta» költeményein is megérzik
az európai hatás, legkivált Byroné. Rajongója a szabadságnak. Rövid
költői elbeszélései az első hódítás korába visznek, mint _Mogg Megone_
vagy a polgárháború idejébe, mint _Barbara Fritchie_. Alig van az
amerikai szabadságnak hőse, ha csak egy bátor parasztasszony is, akit
meg nem énekelt. Festőiség és széphangzás dolgában meg sem közelíti
Bryant-ot és Longfellowt, de érzésének erejére, gondolatainak
hatalmasságára nézve felül is múlja.

A legeredetibb és legérdekesebb amerikai költő Edgar Allan Poe
(1809–49). Élete épp oly rendkívüli, mint tehetsége. Egy bostoni
színészpárnak két éves korára egészen árván maradt gyermeke volt.
Anyjának egy barátja, Allan, fogta pártul. Londonba adta iskolába, de
Poe inkább Byron munkáit bujta és különcségeit tanulta el; példájára
átúszta a csatornát, richmondi akadémista (gimnazista) korában
beleszeretett egy pajtásának anyjába, aki nem sokkal azután meghalt s
kihez Lenora-verseit írta. Az egyetemről kártyaszenvedélye űzi el, a
katonaiskolából nyakassága; közben útra kél Görögországba harcolni, de
Szentpétervárott mindenét eljátssza s a konzul hazatoloncoltatja. Gyámja
végre leveszi róla a kezét; azt is beszélték, hogy annak a feleségét
elcsábította. Nyomorban él, de egy irodalmi pályázaton feltűnik,
hírlapíró, azután szerkesztő lesz; megházasodik, nemsokára eltemeti
feleségét s maga is meghal, fiatalon, kórházban, iszákosságának
áldozataként. Halála után kósza, túlzott mende-mondákkal fátyolozták el
emlékét, melyeket életírója, John Ingram, csak harmadfél évtized multán
kísérelt meg szétoszlatni s műveit is összegyüjtvén, négy kötetben
megismertetni a világgal lángeszét. _The philosophy of composition_ c.
értekezésében azt írja: első igyekezete, hogy valami újat vegyen tárgyul
s hogy élénk hatást keltsen. Mindakettőben szemkápráztató. Egy amerikai
költőben sem lakik több lelemény, eredetiség és merész képzelet. Új,
szokatlan, meglepő tárgyakat választ, melyek nem emlékeztetnek más
költőkre, azért ő maga is páratlan, rokonok nélküli egyéniségnek
tetszik. Egészen sajátos, addig ismeretlen hangulatokat is ébreszt.
Tessék csak _A holló, Lenora, Ulalume_ költeményeire gondolni s mindjárt
világos lesz e kettős állítás. Rendkívül bonyolult, nem normális lélek,
érzékeny és képzelgő s ilyenek versei is: rejtelmesek, homályosak. Zörgő
avaron járunk, homályban, a szél süvöltözése közben, sírok közt s a
hollók megszólalnak az éjszakában. A határozatlan vágyat, a magába fúló
kétségbeesést, az elmosódó képzelgést és a borzalmakat vette ki magának
az emberi lélekből. Rejtélyes thémái és sejtelmes hangulatai biztos
szerkezetű költeményekben, szabatos strófák közt bolyonganak, mint
kísértetek a sziklák közt. Mindkét angol irodalomnak legnagyobb
nyelvművészei közé tartozik. Egyformán sikerül neki a világos, tiszta
költemény, mint az Annabel Lee-t sirató, s az olyan, szinte az
értelmetlenségig menő hangfestő mesterkedés, mint a _The Bells_
harangjátéka.

Prózai elbeszélései is phantastikusak, de beállításuk oly izgató,
előadásuk oly idegrázó, hogy nem szabadulhatunk tőle. Senki sem tudott
nála jobban számolni az olvasóra tehető hatással. _Arthur Gordon Pym, Az
üvegbe zárt kézirat_ kalandos történetein Jules Verne is tanult.
Érdekfeszítők detektív-történetei; lélektanilag legérdekesebb közülök az
_Elcsent levél_, melyet a házkutatók csupa rejtekhelyeken keresnek s nem
találnak, mert a levél egyáltalán nincs eldugva.

Efféle munkái valósággal példái az izgalmas amerikai novelláknak. Poe
nagyon érdekes költő a maga különösségében, akit nem lágyítnak el az
ó-világ megszokott érzelmei, kicsiszolt formái s elnyűtt témái. E
tekintetben az újabb amerikai költők mind ilyenek. Eredeti és hatalmas
gondolatok forrnak bennök, amelyeket nem törnek szabályos formába. Walt
Whitman (1819–1892) minden ízében amerikai ember; mint betűszedő,
tanító, lapszerkesztő nagy vagyont szerzett, melyet aztán a polgárháború
idején odaadott kórházakra s azóta tisztelői segedelméből élt. Semmiféle
formát nem ró magára, negyven szótagos sorai öttagúakkal váltakoznak,
megállapodott kifejezéseket egészen új értelemben használ s ebben a
különös ritmikus prózában mégis férfias erővel bírja kifejezni
pantheista eszméit.

Erőteljes s szófukarságában néha szinte homályos a német származású
Joaquin Miller (sz. 1841) is, családi néven Cincinnatus Heine Miller,
aki 1871-ben tűnt fel _Songs of the Sierras_ kötetével, melyben a
kaliforniai élet költői festőjének ígérkezett. Későbbi versei s főként
novellái azonban elmaradtak e gyüjtemény értéke mögött.

A legtöbb amerikai költő nehézkes forma dolgában, mintha nagyon is a
szívükre vették volna egyik társuk, John Dorgan (1835–67) intését:

  Ki vas-korunkra hatni vágy,
  Láng s szenvedély legyen dalán,
  Ne is legyen csapása lágy,
  De vas hárfán vas karddal ám.

(Szász K.)

Pedig a forma elhanyagolása csak akaratukon múlik, mert műfordítóik
tökéletesen hozzá tudnak símulni az eredetihez. Bayard Taylor (1825–78)
berlini követ Faust-fordítása a leghűbb s legszebb angol nyelven,
értékre messze felülmúlja eredeti költeményeit, drámáit és regéjét; nem
kevésbbé sikerült Charles Seland (sz. 1824) Scheffel-fordítása, a
_Gaudeamusé_.

A versköltészetnél jellegzetesebb a prózairodalom. Eszmék és érzelmek
mindig általánosak. Az új világ életének problémái és tarka színezete,
óriási városainak, erdeinek, folyóinak izgatott és dolgos élete,
osztályellentétei, a mindenféle bevándorlók tarka világa, a
telepítvényesek és aranyásók életmódja a regények és novellák
realisztikus részletrajzaiban tükröződnek. Itt találja meg az amerikai a
maga világát és felfogását, az európai pedig az új világ egész életét.

A regényirodalom egyidős a versköltészettel. Ennek tárgya mindig hazai
volt, de azért első hajtásain szintén európai hatás érzik. James
Fenimore Coopert (1789–1851) egyenest amerikai Walter Scottnak nevezték,
midőn a függetlenségi harc korában játszó első regénye, _A kém_,
megjelent (1821). Később nem írt komoly történelmi regényt, de munkáinak
a magva mindig az maradt: az európai műveltség benyomulása az indiánok
közé. Képzeletével mindent idealizál, a valónál is költőibbé színezi az
őserdők életét s nemesszívű, halálmegvető hősökké teszi indiánjait; de
az első hódítás harcait és hangulatát könnyen képzeljük ilyennek s azért
megkap a pusztuló nép hősi küzdelme és naiv élete s megindít kiveszése.
Költészet tagadhatatlanul van ez indián-történetekben, hacsak nem
tévedés annak venni a képzelet szemkápráztató munkáját, mely ragyogó
színekkel festi át a buja őserdők képét s cselekményével az utolsó lapig
egész izgatottságban köt oda meséjéhez. Igaz, hogy egyetlen jellemnek
sem hagyta ránk művészi rajzát, de ha a maga kora nem akadt fenn ezen,
ma sem veszti el e miatt népszerűségét az ifjúság körében, akik ma
egyedüli élvezői a prairiek költészetének s a velök rokon
tengerészregényeknek. Az ő eleven képzeletével nem állhatta ki a
versenyt magvasabb kortársa, Nathaniel Hawthorne (1807–64), aki lélekben
távoli rokona Poenak és Scottnak s szintén érdekes korba ment vissza: a
XVII. század puritán boszorkányégetéseit s a quakerek üldözését
festette, találó kortörténeti és lélektani vonásokkal. Az indián
regényből faragott irányregényt Harriet Beecher-Stowe (1812–96), midőn
egy derék néger rabszolga szenvedéseinek rajzával izgatott a
rabszolgaság eltörlése mellett, a _Tamás bátya kunyhójá_ban. A könyvnek
nem volt más érdeme humánus irányzatánál, ez azonban oly népszerűvé
tette, hogy megjelenése évében 200,000 példány fogyott el belőle, újabb
két év alatt pedig egy millió. De az külső siker volt s a regénynek ma a
történelmin kívül más becse nem maradt.

A szentimentális indián-történetek kivételével jóformán az egész
amerikai szépirodalom humorisztikus. Gondolkodásuk találmányok,
kereskedés, haszon körül forog, egész életök munkában telik: az írótól
pihentetést és vidítást várnak. Humoruk nem fakaszt könnyet, «száraz
humor» az, mely a torzításban találja kedvét; íróik világfelfogás,
hangulat és előadás dolgában különcségre és bizarrságra törekszenek.
Másrészt a naivság iránt fogékonyak s kedvelik a gyermekekről szóló
történeteket. John Habberton pompás könyve, _Helen’s Babies_, Európát is
meghódította. Az effajta irodalom egyidős az amerikai irodalommal. A
humoros és érzelmes irányt rokonszenves egyéniségben, nagy formacsínnal
olvasztotta össze Washington Irving (1783–1859). Jogtudósnak készült,
komoly értekezésekkel lépett fel, többször megfordult Európában, követ
is volt a spanyol udvarnál; megírta Mahomed, Columbus, Washington és
Goldsmith életrajzát. Az _Alhambra_ poétikus leírásán benső
romanticismus ömlik el, _Rip van Winkle_ népszerű történetén is; az
angolul tanulók kedves könyvében – _Sketchbook of Geoffrey Crayon_ – s
egyéb útirajzaiban humor és irónia olvadnak össze az író szeretetreméltó
egyéniségében, mely csak fiatalkori munkájában, New-York szarkasztikus
történetében mulatott túlzásokon.

Effajta útleírásokat, mint az Irvingéi, majd minden írónál találunk,
mert író és olvasó egyaránt szeretik, ha a tárgy és forma
objectivségétől palástolatlanul toppan elő egész különcségében az író
egyénisége. Azért legszívesebben első személyben írnak. Ha azt nem
teszik is, a maguk életéből és környezetéből veszik tárgyaikat, mert
olvasóközönségük is alaposan ismeri az életet s csak teljesen reális
rajzában nyugszik meg. Oliver Wendell Holmes (1809–94), maga is orvos,
egyik verses humoreszkjében egy fiatal orvost figuráz ki, aki új
műszerével mindenkit tüdőbajosnak talál, míg kiderül, hogy a zörejt a
hallgató-műszerbe zárt légy vergődése okozza. Prózáiban is orvosi
thémákkal foglalkozik, így a spiritizmussal. Thomas Bailey Aldrich
(1836–1907) népszerűségén csak az üt csorbát, hogy nincs határozott
tárgyköre, mint pl. Lelandnak (1824), aki rendesen a bevándorlók tört
angol beszédét parodizálja. Két legnagyobb élő írójuk állandó
tárgykörben mozog, melyet a maguk életének érdekes s irodalmilag el nem
koptatott körülményeiből választottak ki. Bret Harte (1837–1902, London)
maga is aranyásó volt az 50-es években Kaliforniában s nyomdász,
szerkesztő, sanfranciscói tanár, németországi meg angliai konzul korában
is megmaradt, verseiben és elbeszéléseiben egyaránt, ez emberek
rajzánál, legfeljebb még a Kaliforniában élő khínaiak életéből vázolt
érdekes és eleven skizzeket. E mindenfelől összeverődött csavargó bandák
életét megható optimismussal írja le; néha szinte úgy rémlik, mintha meg
akarná mutatni, hogy ennyi szenny és nyomor alján néha mennyi jóság,
elvétve mennyi hősiség s egy-egy pillanatra milyen tiszta önzetlenség
ragyog fel, mint a vérszín rubintból a fény. _The luck of Roaring Camp_
elbeszélésében, a legszebbek egyikében, azt írja le, hogy valami
elvetemült asszony a maga élete árán gyermeket hoz világra egy ilyen
aranyásó tanyán, «hol a halál sokkal megszokottabb, mint a születés» s a
védtelen kis poronty iránt érzett felelősség mindenkiben felkölti a nagy
és jó érzést. Ilyen újdonat új a tárgya, a formája és a hangja mindig,
mert ehhez a szegény kalandorhoz nem jutottak el az aesthetika és a
lélektan tanításai; emberismeretét, gondolatait, világfelfogását az
életből szűrte le, azért olyan változatos, mint maga az élet s formája
és előadása azért olyan közvetetlen és sokféle, mert nem eltanult, hanem
mind eredeti és alkalomszerű. Kis vázlatai a maguk életbőségében e
kalandvilág eltűntével maholnap forrásművei lesznek a történelemnek és
művelődéstörténetnek. Ezek a kitünő vázlatok sikerülnek neki legjobban,
nagy regénye, _Gabriel Conroy_ is csak ilyenek sorozata s mint egész épp
oly kevéssé sikerült, akár csak formátlan drámája, _Two Men of Shandy
Bar_.

Az életből, kizárólag abból, amit maga átélt, merítette minden kincsét
Amerikának ma Európában is legnépszerűbb írója: Samuel Langhorne
Clemens, akit matróztársai a Mississippin Mark Twainnek neveztek el
(1835–1910). E korbeli életéről írta egyik legszínesebb könyvét: _On the
Mississippi_ (1883). Humorista, akinek fővonása az abszurd iránt való
eleven érzék; s ez a vonása még kacagtatóbbá válik a természetes és
őszinte naivság révén, mellyel torz mókáit előadja. Humorának főbányája
elfogulatlansága: nincs balítélet és szokás, amelynek nevetséges szagát
meg ne orrontaná s minthogy a világ ezzel a kettővel van tele, Mark
Twain nem fogy ki a nevetségből. Semmit sem vesz komolyan, önmagát és
íróságát sem. Ha egy pár percig komolyan beszélt, menten kineveti
maga-magát. Eszejárásának két útja van: a műveletlenséget a civilizált
világ fiának szemével nézi s az így válik nevetségessé, mint pl. az
eszkimók huszonkét vashorogból álló gazdagsága; a túlműveltség
hóbortjait meg a természetes eszű ember józanságával kacagja ki. Így
írta le első nagyobb művében, _The Innocents Abroad_, amerikai
útitársait, akikkel Európát és a szentföldet járta be. Második útja
során az európai, kivált a német civilisatiót, a _Roughing it_ben
Amerikát s legutóbbi útirajzaiban Ausztráliát is, így apránkint az egész
világot. Munkájának komolyabb tartalma is érdekes azon a réven: hogy’
hat a mi civilisatiónk egy amerikaira? A mellett az előadásnak ritka
változatos művésze. Könyve laza, bárhol kinyithatni; az anekdoták és
tréfák mellett komoly megfigyelésekre és megszívlelni való ítéletekre
akadunk; közben kerek, elmés elbeszélések pihentetnek ki az örökös
változatosságban.

A másnemű irodalomtól sem pártolt el végkép. Gyermektörténetei:
_Huckleberry Finn_ és _Tamás úrfi kalandjai_, a vásott _Tom Sawyer_
esetei a gyermeki léleknek szinte páratlan ismeretéről tesznek
tanuságot. Egészen újat próbált történelmi regényében, a _Koldus és
királyfi_ban, mely csak a kor hangulatát akarja tükrözni s megnevettetni
a királyfi ruhájába bujtatott utcagyerkőc esetlenségeivel; fejetetejére
állítja a valót s ezt azzal símítja el: «Talán így esett, talán nem, de
történhetett volna így is».

A túlhajtásra s nevetségessé tételre való hajlam megvan a komolyabb célú
írókban is, így Edward _Bellamy_ ad absurdum deductióval fordít
bennünket szembe a mindent államosítással, irányregényében, melyben a
2000-ik évet varázsolja elénk _(Looking backward)_.

Elterjedtek az Olaszországban, Luccában született Marion Crawford
(1854–1909, Sorrento) Amerikában és Németországban kalandozó történetei.

A szépirodalommal együtt fejlődött a _tudományos_ is, ámbár az új világ
tudományossága inkább gyakorlati téren tűnik ki. Irving történelmi
életrajzairól már volt szó. William Henry Prescott (1796–1859) Mexico
történetében buvárkodott, George Bancroft (1800–1891) megírta az
Egyesült-Államok történetét, Webster és Worcester szerkesztették a
legjobb újabb angol szótárt. A norvég származású Hjalmar Hjorth Boyesen
(1848–1895) északi komolyságú regényei mellett Faust-tanulmányokat írt.

Van Amerikának egy elsőrangú essay-írója is: Ralph Waldo Emerson
(1803–82), aki hitszónoki kathedrájából vonult a magányba,
íróasztalához. Körülbelül az a maga hazájában, ami Carlyle volt
Angliának, Goethének is épp oly terjesztője. A nagy embereket ő is az
emberi szellem képviselőinek tartja – egyik könyvének ez is a címe:
_Representative Men_ – de nem abban az értelemben, mint Carlyle, hogy a
nagy emberek tettei formálnák az emberiség egész történetét, hanem hogy
ők világos és hangos szószólói a kor gondolkodásának és vágyainak.
Állandó alapgondolatai: a platói hagyomány, hogy «a világ eszmék
színjátéka» s hogy a természet egy nagy egység, «a fák tökéletlen
emberek» s a mindenség egy nagy fejlődés, ami az ásványban jegecül, jár
az állatban és gondolkodik az emberben; minden hírt ad magáról s az
elemben az a vágy él, hogy szóhoz jusson egy kémikusban. Mint Péterfy
nevezte, «költői ihletű gondolkozó», akinek gondolatröpte nem a
csip-csup igazságok körül szállong, melyek félszázad alatt teljesülnek
és lejárják magukat. Essayi félig-meddig költemények s költeményei
bölcselkedéssel vannak tele. Költő, metaphysikus, mystikus és prédikátor
egyszerre. Könyvei azt a ritka látványt mutatják: mint tükröződik a
világ egy minden ízében eredeti egyéniségben, ki a maga útján jár, de a
tudomány és művelődés legbővebb forrásaiból merített. Stílje
hasonlatokba burkolt s oly sajátságos, hogy a különcséghez szokott
amerikai közönség is nehezen tudott vele megbarátkozni, mondatfűzése
hézagos s állításai lazán illeszkednek egymáshoz, mint a kaleidoszkop
tarka üvegszilánkjai, de az egész kép szabályos és tiszta.
Gondolkodásának végcélja az volt, hogy az embert a gondolat és érzés
szépségéhez és nemességéhez kapcsolja. Azt tanította: «Az emberek
eszökkel és szeretetökkel segítnek egymásnak.» A legkomolyabb szó, amely
a tengeren túlról hozzánk hallatszik, az övé s ez azt hirdeti, hogy az
emberiség sorsa és eszményei közösek, a gondolkodás mindenütt ugyanazon
célok felé tör s hírvivője, az irodalom, minden nyelven egy közös kincse
az emberiségnek.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Shakespeare munkáinak magyar fordítására először
Vörösmarty, Petőfi, Arany gondoltak, ez a kiadás azonban nem jött létre.
Az első kiadást az ő fordításaik felhasználásával Tomory Anasztáz
költségén a Kisfaludy-Társaság adta ki Pesten, 1867–79. 18 kötetben,
Arany János, Arany László, Ács Zsigmond, Fejes István, Greguss Ágost,
Győry Vilmos, Lévay József, Lőrinczi (Lehr) Zsigmond, Petőfi Sándor,
Rákosi Jenő, Szász Károly, Szigligeti Ede, Vörösmarty Mihály
fordításában. Ugyanezen fordítások megjelentek a Wenthwort-féle
illusztrációkkal és Csiky Gergely jegyzeteivel az egyes darabokhoz, Ráth
Mórnál, drágább és olcsóbb kiadásban, később átnézve, javítva, újra
rendezve, életrajzzal és bevezető tanulmányokkal dr. Voinovich Gézától a
Franklin-Társulat kiadásában, 1902-ben Shakespeare összes színművei
(Titus Andronicussal), 1903-ban pedig összes munkái.]

[Footnote 2: Robinson elterjedtségét a sok magyar fordítás is mutatja.
Az eredeti munkán alapszik Pákh kivonata a Vasárnapi Könyvtárban, 1858,
s Malmosi Károly fordítása, 1874. Campe átdolgozását fordította le Gelei
József 1787; Gyarmathy Sámuel 1794; Vajda Péter 1836; ahhoz fűződik
Győry Vilmos _Legújabb Robinson_ja, 1873. Volt eredeti magyar Robinson
is: Szekér Alajos szerzetes kétkötetes _Magyar Robinson_ja, 1808–9-ből.]



TARTALOM.


ELSŐ RÉSZ: KÖZÉP-KOR.

  _I. A legrégibb emlékek és az ó-angol korszak._  7
  _II. Közép-angol korszak_  10
  1. Vallásos költészet  11
  2. Lovag-epika és népballadák  12
  3. Chaucer  15
  4. A skótok  19


MÁSODIK RÉSZ: ÚJ-KOR.


I. könyv. A renaissance és a reformáció.

  _I. A renaissance._
  1. A versköltészet  23
  2. A színjáték.
    _a)_ Eredete. Shakespeare elődei és kortársai  29
    _b)_ Shakespeare  48
  3. A próza  67
  _II. A vallásos visszahatás. A puritánok._
  1. Bunyan és a költők  74
  2. John Milton  78


II. könyv Classikus kor.

  _I. A restauráció._
  1. Erkölcse és költői  84
  2. A színház  87
  _II. A szabad gondolkozás és a tiszta erkölcsök kora._
  1. A gondolkozók  95
  2. A költészet. Pope  98
  3. Az erkölcsös színdarabok  104
  4. A sajtó. Steele és Addison  109
  5. Az első nagy regények. Swift és Defoe  112
  _III. A polgárság emelkedése._
  1. Állambölcselők és közgazdák  121
  2. Az erkölcsös és szatirikus regény  124
  3. A polgári színmű és a bohózat. Garrick  134
  4. Aesthetikai elméletek; a kritika. Johnson Sámuel  136
  5. A népies költészet. Burns  140


III. könyv. A XIX. század.

  _I. Költészet._
  1. A romantikusok  148
  2. A szabadság énekesei: Moore, Shelley, Byron  156
  3. A társadalmi problemák költői  174
  _II. A regény._
  1. A történelmi regény. Walter Scott  178
  2. A társadalmi regény. Bulwer és Disraeli  183
  3. Az erkölcsös regény. Dickens és Thackeray  188
  4. Újabb regényírók és írónők  196
  _III. A vers és színmű a század végén._
  1. A versköltők  207
  2. A színpad  214
  _IV. Az irodalom egyéb fajai._
  1. Tudományos irodalom- és essay-írók  218
  2. Hírlapok. Irodalmi vállalatok  226


IV. könyv. Az észak-amerikai angol irodalom. 228–242




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az angol irodalom története" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.