Title: Világok harca : Mars-lakók a földön
Author: Wells, H. G. (Herbert George)
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.

*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Világok harca : Mars-lakók a földön" ***


H. G. WELLS MŰVEI

H. G. WELLS MŰVEI

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

H. G. WELLS

VILÁGOK HARCA

MARS-LAKÓK A FÖLDÖN

FORDÍTOTTA MIKES LAJOS

MÁSODIK KIADÁS

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

«De hát ki lakik e világokban, ha laknak bennök?… Mi vagyunk-e urai a
világnak, avagy ők?… S mi módon teremtetett minden az ember számára?»

_Kepler_.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



I. RÉSZ.  A MARS-LAKÓK MEGÉRKEZÉSE.


I.  A harc küszöbén.

A XIX. század utolsó éveiben nem hitte volna senki sem, hogy a földi
életet oly értelmes lények kísérték beható, éles figyelemmel, akik bár
halandók, mint az ember, ennél hatalmasabbak; hogy az embereket, mialatt
saját ügyeikkel voltak elfoglalva, körülbelül oly gondosan vizsgálták és
tanulmányozták, mint a vízcseppben nyüzsgő, szaporodó, mulékony
teremtményeket szokás mikroszkópiumon keresztül vizsgálni.

Az emberek, apró-cseprő ügyeiket végezve, határtalan elégedettséggel
jártak-keltek a föld hátán s boldogokká tette őket az a tudat, hogy
föltétlenül uralkodnak az anyagon. Lehet, hogy az ázalagok is így érzik
magukat a mikroszkópium alatt. Nem volt ember, aki úgy gondolt volna e
térben lebegő régebbi világokra, mint az emberi nemet fenyegető
veszedelem forrásaira s aki gondolt reájuk, azon a gondolaton, hogy élet
van rajtuk, csak keresztülsiklott, mint olyasmin, ami lehetetlen vagy
valószínűtlen.

Érdekes dolog ennek a kornak szellemi világából egyet-mást
föleleveníteni. A földi emberek legfölebb azt képzelték, hogy a Marson
lehetnek emberek, akik azonban alsóbbrangú lények, mint ők s bizonyára
örömmel üdvözölnének holmi hittérítő vállalkozást. Pedig a tér örvényein
keresztül oly lények irígy szeme tekintett földünk felé, akiknek
szelleme úgy aránylik a mi szellemünkhöz, mint a mienk a veszendő
barmokéhoz s akiknek hatalmas, hideg, önző értelme lassan, de biztosan
kovácsolta a terveket ellenünk. A XX. században nemsokára bekövetkezett
a nagy kiábrándulás.

Aligha szükséges az olvasót arra emlékeztetnem, hogy a Mars bolygó
140.000,000 mérföldnyi[1] középtávolsággal forog a nap körül és hogy
csupán félannyi fényt és meleget kap a naptól, mint a föld. A Mars, ha a
ködelméletben van valami igaz, szükségszerűleg öregebb a mi világunknál
s földünk folyékony állapota még javában tartott, mikor a Mars felszínén
már jórégen meg kellett kezdődnie az élet körforgásának. Az a tény, hogy
a Mars alig egy hetedrésze a föld térfogatának, mindenesetre gyorsította
lehűlését arra a hőmérsékletre, amelyben az élet megkezdődhetett. Van
vize és levegője s van rajta minden, ami az állati lét fentartásához
szükséges.

De az ember oly hiú és hiúságában annyira vak, hogy a XIX. század
legvégeig nem akadt író, aki kifejezte volna azt a gondolatot, hogy ott
a Marson a földi élet színvonalán esetleg messze túlemelkedő értelmes
élet fejlődhetett. Általán véve nem látták be azt sem, hogy a Mars,
minthogy földünknél öregebb, alig egy negyedrésznyi felületű, mint a
föld s a naptól is messzebb van: szükségszerűleg nemcsak az élet
kezdetétől van távolabb, hanem az élet végéhez is közelebb jár.

A százados kihűlés, amely valamikor bolygónkat is meg fogja dermeszteni,
szomszédunkon már valóban nagy arányokat öltött. Fizikai alkata reánk
nézve ugyan nagyjában még mindig titok; de azt már tudjuk, hogy
hőmérséklete déltájban még egyenlítői vidékén is csak a mi leghidegebb
telünk hőmérsékletét közelíti meg. Levegője sokkal ritkább, mint a
mienk; tengerei annyira kiapadtak, hogy felszínének csak egy harmadát
borítják el s amint évszakai lassan váltakoznak, sarkvidékein rengeteg
hótömegek gyűlnek össze s olvadnak meg, amelyek időközönként elárasztják
mérsékelt égöveit. A kimerülésnek az a foka, amely tőlünk még hihetetlen
messzeségben van, a Mars-lakókra nézve aktuális problémává lett. Az
örökösen szorongató kényszerűség elméjüket megvilágosította, hatalmukat
megnövelte és szívüket keményre edzette. S amint a téren keresztül
néznek, eszközeikkel s értelmi képességükkel, aminőkről mi nem is
álmodtunk, ott látják közvetlen közelükben, csupán 40.000,000
mérföldnyire, a nap felé, a remény hajnalcsillagát, a mi melegebb
bolygónkat, zöldelő növényzettel, szürkélő víztömegekkel, amelynek
felhős levegőege temékenységről szól ékesen s amelynek kergetődző
felhőfoszlányain benépesített tájak széles csíkjai s hajójárta tengerek
csillámlanak keresztül.

És mi, emberi teremtmények, akik ezt a földet lakjuk, rájuk nézve
legalább is oly idegenek s annyira alsóbbrendű lények vagyunk, mint
reánk nézve a majmok és a lemurok. Az emberi értelem belenyugszik már
abba, hogy az élet szakadatlan küzdelem a létért; de miért legyen más a
Marsbeli elmék hitvallása? Az ő világuk már nagyon is kihűlőfélben van;
ezen a világon pedig még élet nyüzsög, csakhogy az ő szemükben ez a
nyüzsgő élet alsóbbrendű állati lét. Hadjáratot indítani a nap felé,
valóban ez az egyetlen módja a menekülésnek az elől a pusztulás elől,
amely nemzedékről-nemzedékre egyre közelebbről fenyegeti őket.

De hogy nagyon is kemény ítéletet ne mondjunk róluk, jusson eszünkbe,
mily szörnyű kegyetlenséggel pusztította saját nemünk nemcsak az
állatokat, mint a most már ki is pusztult bölényt és a dodó-madarat,
hanem még saját alsóbbrendű fajtáit is. Tasmánia lakóit, minden emberi
hasonlatosságuk mellett, teljesen elsöpörte a föld színéről az az
irtóháború, melyet az európai bevándorlók ötven évig folytattak ellenük.
Nem vagyunk mi sem az irgalmasság apostolai és nincs jogunk panaszkodni
a Marsbeliekre, ha éppen úgy háborúskodnak, mint mi.

A Marsbeliek, akiknek matematikai tudása nyilvánvalóan sokkal
tökéletesebb a mienknél, úgy látszik, csodálatos finomsággal
kiszámították támadó útjukat és csaknem tökéletes egyöntetűséggel
végezték előkészületeiket. Ha eszközeink tökéletesebbek, a reánk gyűlő
bajt láthattuk volna már jóval a XIX. század vége előtt. A vörös bolygót
– mellesleg mondva, különös dolog, hogy a Mars számtalan századon
keresztül a háború csillaga volt – oly emberek figyelték meg, mint
Schiaparelli; de azokat a változó tüneményeket, melyekről kitünő
térképeket készítettek, nem tudták megmagyarázni. Bizonyos, hogy a
Marsbeliek az egész idő alatt készülődtek.

Az 1894. évi oppozició tartama alatt először a licki obszervatóriumban,
majd Nizzában Perrotin és később más megfigyelők a korong megvilágított
részén nagy fényt vettek észre. Az angol olvasóközönséget erről először
a _Nature_ augusztus második száma értesítette. Én azt hiszem, ennek a
tüneménynek az a magyarázata, hogy hatalmas üreget vájva bolygójukba,
akkor öntötték azt az óriási ágyút, amelyből felénk lövöldöztek. A
következő két oppozició alkalmával sajátságos és mindeddig szintén
megfejtetlen jelek voltak láthatók az említett kitörés közelében.

A fergeteg most hat éve szakadt reánk. Mikor a Mars az oppozició felé
közeledett, Lavelle Jáva szigetéről azzal a csodálatos hírrel remegtette
meg a csillagászati érintkezést közvetítő távírósodronyokat, hogy a
bolygón rettenetes, izzófényű gázkitörést észlelt. Tizenkettedikén
történt éjfél tájban s a nyomban megejtett szinképbontás főleg hidrogént
tartalmazó égő gáztömeget mutatott, amely rengeteg gyorsasággal földünk
felé mozog. Ez a tűzfolyam negyedegy körül éjfél után láthatatlanná
vált. Az egész, a Marsról hirtelen erőszakossággal kilökött hatalmas
láng lobbanásához hasonlított, «mintha valami ágyúból égő gáz lökődött
volna ki».

Ez a mondás fölöttébb találónak bizonyult. De az újságok, kivéve a
_Daily Telegraph_ egy rövid közleményét, a rákövetkező napokon semmit
sem írtak e tüneményről, úgyhogy a világ nyugodtan forgott tovább,
tudomást sem véve arról a veszedelemről, melynél nagyobb sohasem
fenyegette az emberi nemet. Én sem hallottam volna egyáltalában semmit
az egész kitörésről, ha nem találkozom Ottershawban Ogilvyval, a híres
csillagásszal. Az újság mérhetetlenül felizgatta és heves
izgatottságában felszólított, vegyek részt vele éjjel a vörös bolygó
megfigyelésében.

Bár azóta sok minden történt, világosan emlékszem erre a virrasztásra: a
fekete, néma obszervatóriumra, az elsötétített lámpásra, amely a
sarokból gyönge fényt árasztott a padlóra, a teleszkóp óraművének
állhatatos ketyegésére, a tető kis hasadékára – s túl rajta arra a
hosszúkás mélységre, amely mintha csillagporral lett volna behintve.
Ogilvy ide-oda járt. Hallottam, de nem láttam őt. A teleszkópba nézve,
mély kékségű kört láttam, melyben ott úszott a kis, kerek bolygó. Oly
parányinak látszott, oly ragyogónak, gyöngédnek és nyugodtnak. Halovány
sávok keresztezték és kissé laposabb volt a teljes körnél. De oly
parányi volt, oly ezüstös, szelíd világú: egy fényes, kis gombostűfej!
Mintha egy kissé rezgett volna; de ez tulajdonképpen a teleszkóp volt,
amelyet meg-megrezdített az óramű működése, amint a bolygót szembefogta.

Figyelés közben úgy tetszett, mintha a kis csillag hol megnőne, hol
elfogyna, hol közelednék, hol meg távolodnék; de ezt csak fáradt szemem
látta így. Negyven millió mérföldnyire volt tőlünk, – több, mint
40.000,000 mérföldnyi űr volt köztünk! Csak kevesen tudják az űrnek azt
a mérhetetlenségét elképzelni, amelyben az anyagvilág porszemei
rajzanak.

Úgy emlékszem, hogy a bolygó közelében három kis fénypont volt, három
végtelen távolságban lengő teleszkóp-csillag s a bolygó körül nem volt
egyéb az űr feneketlen sötétségénél. Tudjátok milyen ez a sötétség
egy-egy fagyos csillagos éjtszakán? Teleszkópban sokkal mélységesebb. És
szemben velem, parányiságában a messzeség miatt láthatatlanul, gyorsan
és szünet nélkül törve felém e hihetetlen távolságon keresztül, minden
percben ezer meg ezer mérfölddel közeledve, rohant az a valami, amit
onnan küldtek, az a valami, aminek annyi küzdelmet, annyi csapást, annyi
halált kellett hoznia a földre. Álmodni sem tudtam volna róla, amint ott
virrasztottam; és senki a földön nem is álmodott arról a lövegről, amely
célját el nem téveszthette.

Ez éjjel újabb gázfolyam tört ki a távoli bolygóról. Láttam. Hirtelen
vöröses lobbanás volt, körvonalaiban hosszúkás lövedékhez hasonló, midőn
a kronométer éppen éjfélt ütött. Megmondtam Ogilvynek és ő elfoglalta
helyemet. Meleg éjszaka volt; megszomjaztam. Mialatt a sötétben
esetlenül nyújtózkodva tapogatództam a kis asztalka után, ahol a
szódavíz állt, Ogilvy a felénk közeledő gázlobogás láttára felkiáltott.

Ez éjjel a második láthatatlan löveg indult útnak a Marsról a föld felé.
Csaknem másodpercnyi pontossággal számítva, huszonnégy órával az első
után. Emlékszem, ott ültem az asztal mellett a sötétségben; szemeim
előtt zöld és piros foltok úszkáltak. Tüzet szerettem volna, hogy
rágyujthassak, nem is sejtve, mit jelent az a percnyi fény, amit láttam
és mi mindent hoz számomra nemsokára. Ogilvy egy óráig figyelt. Ekkor
abbahagyta a figyelést. Felcsavartuk a lámpást s átmentünk házába. A
sötétségben Ottershaw és Chertsey száz meg száz lakója nyugodtan
szendergett.

Ogilvy egész éjszaka a Mars állapotáról elmélkedett; gúnyolta azt a
köznapi gondolatot, hogy a Marsban élőlények laknak s ezek küldenek
hozzánk jeleket. Az ő véleménye az volt, hogy szakadó meteor-eső hullott
a bolygóra, vagy hogy valami szörnyű vulkános kitörés volt folyamatban.
Kimutatta, mennyire valószínűtlen föltevés az, hogy a szerves fejlődés a
két szomszédos bolygón ugyanabban az irányban haladt.

Így szólt:

– Millió eshetőség szól a mellett, hogy a Marson semmi emberféle lény
nincsen.

Száz meg száz megfigyelő látta a lángot az éjszaka s a következő éjjel,
éjfél körül és a következő éjjel újra s így tíz éjszakán keresztül, egy
lángot minden éjjel. Miért szüntek meg a lövések a tizedik éj után, azt
a földön senki sem próbálta megfejteni. Valószínű, hogy a tüzelés gázai
a Marsbelieknek kellemetlenségeket okoztak. A földről nézve, hatalmas
teleszkópon keresztül, kis, szürke, libegő foltoknak látszó, sűrű füst-
vagy porfellegek zavarták a bolygó légkörének tisztaságát, ismerős
vonásait elhomályosítva.

A Marson észlelhető zavarok végre még a napilapok érdeklődését is
fölkeltettek s mindenféle népszerű közlemények jelentek meg a Marson
levő tűzhányó hegyekről. Emlékszem, hogy a _Punch_, ez a félig komoly,
félig víg folyóirat, ügyesen felhasználta a dolgot a politikai rovatban
is. A lövegek pedig, amelyeket a Marsbeliek kilobbantottak,
másodpercenként sok mérföldnyi suhanással hasítva át az üres tér
örvényeit, senkitől sem sejtve, rohantak óráról-órára közelebb és
közelebb a föld felé. Most szinte hihetetlenül csodás dolognak tűnik fel
előttem, hogy az emberek, fejük fölött e közelgő gyors végzettel, mikép
tudtak olyan nyugodtan szaladgálni apró érdekeik után. Emlékszem,
mennyire ujjongott Markham, mikor képes lapja számára, amelyet akkoriban
adott ki, meg tudta szerezni a Mars legújabb fényképét. Ma már alig
tudják elképzelni az emberek, mily mennyiségben fogytak akkortájt
újságaink. Ami engem illet, én kerékpározni tanultam s nagyon
belemélyedtem egy vaskos munkámba, amely a civilizáció haladásának
keretében az erkölcsi felfogás valószínű fejlődését fejtegette.

Egy éjszaka (az első löveg akkor már nem igen lehetett tőlünk 10.000,000
mérföldnél távolabb) sétálni mentem feleségemmel. Csillagos éjjel volt.
A Zodiacus képeit magyarázgattam s kikerestem neki a Marsot, egy
ragyogó, a zenit felé törekvő fénypontot, amely felé oly sok teleszkóp
szegeződött. Meleg éjszaka volt. Hazatérőben kiránduló társasággal
találkoztunk, amely zeneszó mellett, énekelve haladt el mellettünk
Chertseyből vagy Isleworthból. A házak felső ablakaiból kiszűrődő fény
mutatta, hogy az emberek aludni készülődnek. A távoli vasúti állomás
tologató kocsijainak zaját, a csattogást és dörömbölést a távolság
csaknem melódiává lágyította. Feleségem figyelmeztetett a vörös, zöld és
sárga jelzőlámpák ragyogására, amelyek magasba nyúló kereten függtek.
Csupa biztosság, csupa nyugalom volt mindenütt.


II.  A hulló csillag.

Végre bekövetkezett az éjszaka, mikor az első csillag lehullott. Reggel
felé vált láthatóvá, amint Winchester fölött kelet felé suhant,
lángvonalat írva le magasan a levegő-égben. Száz meg száz ember látta és
bizonyára mindenki közönséges hullócsillagnak tartotta. Albin leírása
szerint néhány másodpercig izzó zöldes sávot hagyott maga után. Denning,
aki a meteor-kérdésben legnagyobb tekintélyünk, azt állította, hogy
kilencven vagy száz mérföldnyi magasságban tűnt fel először s mintegy
száz mérföldnyi távolságban hullott le tőle kelet felé a földre.

Én ebben az órában otthon voltam, munkámon dolgozva; de bár ablakaim
Ottershaw felé nyíltak s redői fel voltak húzva (mert akkoriban
szerettem az éjszakai mennyboltozatra fel-feltekinteni), a hulló
csillagból nem láttam semmit. Ám bizonyos, hogy az a valami, aminél
különösebb dolog sohasem jutott a külső térből a földre, akkor hullott
le, mikor ott ültem s láthattam volna én is, ha éppen akkor találok
föltekinteni, mikor alázuhant. Azok közül, akik látták repülni, néhányan
azt mondják, hogy útjában sziszegő hangot hallatott. Én azonban ebből
sem hallottam semmit. Berkshireban, Surreyben és Middlesexben sok ember
látta lehullani; de legfölebb annyit gondolhattak, hogy valami meteor
volt. Úgy látszik, senki sem nyugtalankodott annyira, hogy még az éj
folyamán elindult volna fölkeresni a lehullott tömeget.

De szegény Ogilvy, aki látta a lehulló csillagot, s meg volt győződve
arról, hogy egy meteorkő fekszik valahol a Horsell, Ottershaw és Woking
között elnyuló réten, jókor reggel azzal a szándékkal kelt föl, hogy a
meteorkövet megtalálja. Megtalálni meg is találta, mindjárt virradat
után, a homokbányák közelében. A lövedék ereje óriási üreget fúrt a
földbe és a kavicsos homokot szétröpítette mindenfelé, úgy hogy a
mezőséget mintegy másfél mérföldnyi kerületben apró homokbuckák
borították. A hangafű kelet felé tüzet fogott és keskeny, kékes
füstszalag szállt fölfelé a virradatban.

A lehullott tárgy maga csaknem teljesen homokba temetve feküdt egy
fenyőfa szétszóródott szilánkjai között, amelyet zuhanása közben
darabokra hasított. Födetlen része óriási, tömör hengerhez hasonlított.
Felületét vastag, pikkelyszerű, sötétes kéreg borította, átmérője
harminc yard lehetett. Ogilvy közeledett a tömeghez, melynek nagysága s
még inkább alakja nagyon meglepte, mert a legtöbb meteorkő
többé-kevésbbé teljesen gömbölyű szokott lenni. A tömeg azonban légi
utjától még oly forró volt, hogy Ogilvy nem igen közeledhetett hozzá. A
hengerből zizegő hang hallatszott; de Ogilvy, aki ekkor még nem is
gondolt arra, hogy a tömeg talán üres, azt hitte, hogy ez a hang a
felület egyenlőtlen lehűléséből ered.

Megállt az üreg szélén, amelyet a lehullott tömeg fúrt magának s
elcsodálkozott ezen a különös jelenségen. Főleg a szokatlan szín és alak
volt az, ami meglepte; de ekkor még csak homályosan sejtette, hogy ez a
valami nem véletlenül érkezett földünkre. A kora reggel csodálatosan
csendes volt s a nap, amint fénye éppen a Weybridge felé emelkedő
fenyőkre esett, már melegen kezdett sütni. Ogilvy úgy emlékezett, hogy
egész reggel nem hallott madárcsicsergést. Szellő sem rezdült. A
salakkal borított hengerből eredő gyönge morgás volt az egyetlen hang,
amelyet hallott. Teljesen egyedül volt a mezőségen.

Egyszerre csak megütődve látta, hogy a meteort fedő hamukéreg szürkés
salakjának egy része a henger végének köralakú széléről lepottyant. Apró
darabokban potyogott le a homokra. Hirtelen egy széles darab vált le s
oly éles zajjal ütődött a földhöz, hogy Ogilvynak elállt a lélekzete.

Az első pillanatban alig tudta elképzelni, mit jelenthet ez s bár a
forróság iszonyú nagy volt, lemászott az üregbe, szorosan a sötét test
mellé, hogy jobban szemügyre vegye. Még akkor is azt gondolta, hogy a
test kihűlése okozta, amit látott; csak az zavarta ezt a gondolatot,
hogy a hamu csupán a henger végéről potyogott le.

De ekkor észrevette, hogy a henger köralakú teteje, bár nagyon lassan,
körben forog. Oly lassan mozgott, hogy észre sem vette volna, ha meg nem
jegyez magának egy fekete pontot, amely öt perccel előbb szemben volt
vele és most a terület tulsó felére került. Még most sem igen tudta a
dolgot megérteni; de egyszerre tompa, csikorgó hangot hallott s látta,
hogy a fekete pont körülbelül egy hüvelykkel ugrik előre. Most hirtelen
világosság gyulladt ki agyában. A henger csinálmány volt, belül üres és
a vége lecsavarható! Valami csavarta a henger belsejében a födelet!

– Nagy Isten! – szólt Ogilvy. – Egy vagy több ember van benne! Félholtra
sülve! Menekülni próbálnak!

S egyszerre, villámgyors gondolatugrással, kapcsolatba hozta a hengert a
Marson észlelt lobbanásokkal.

Az a gondolat, hogy élőlény van a hengerbe bebörtönözve, oly
rettenetesen hatott reá, hogy a forróságról megfeledkezve, a henger felé
rohant, segíteni a forgatásban. De szerencsére, a fénytelen hősugárzás
megállította útjában, mielőtt kezét a még mindig izzó fémen megégethette
volna. Egy pillanatig határozatlanul állt, majd megfordult, kimászott az
üregből s vad futásnak eredt Woking felé. Körülbelül hat óra lehetett.
Egy fuvarossal találkozott, akivel meg akarta magát értetni; de előadott
meséje s külső megjelenése – kalapja az üregbe esett volt – oly vad
benyomást tett a fuvarosra, hogy ez egyszerűen tovább hajtott. Nem
jutott eredményre a pincérrel sem, aki éppen a vendéglő ajtait
nyitogatta, a horselli híd mellett. A fickó azt gondolta, hogy valami
szabadon járó őrülttel van dolga s rá akarta csukni a söntést. Ez
kijózanította őt egy kissé és mikor meglátta kertjében Hendersont, a
londoni újságírót, átkiáltott a palánkon s vigyázott, hogy jól
megértesse vele magát.

– Henderson, – kezdte, – úgy-e látta mult éjjel azt a hulló csillagot?

– Nos? – felelt Henderson.

– Most ott fekszik künn a horselli réten.

– Uram Istenem! – szólt Henderson. – Lehullt egy meteor! Nem baj!

– Csakhogy ez nem közönséges meteor ám! Ez egy henger, mesterségesen
előállított henger, jól értsen meg! És valami van benne.

Henderson, ásóját kezében tartva, fölegyenesedett.

– Micsoda? – kérdezte újra, mivel félfülére süket volt.

Ogilvy mindent elmondott neki, amit látott. Henderson egy pillanatig
elgondolkozott. Majd eldobta ásóját, magára kapta kabátját és kijött az
országútra. A két férfi visszasietett együtt a rétre, ahol a henger még
ugyanabban a helyzetben feküdt. De belsejében a zaj már megszűnt, s a
henger teste és födele között keskeny, fénylő fémkör látszott. A résen
keresztül gyönge sziszegéssel levegő áramlott be vagy ki.

Hallgatództak, kopogtattak egy bottal a pikkelyes kéregen s mivel nem
kaptak feleletet, abban állapodtak meg, hogy a belül lévő egy vagy több
ember eszméletlen vagy halott.

Természetesen egyikük sem tudott semmit sem csinálni. Vigasztaló,
biztató szavakat kiabáltak s visszasiettek a városba újabb segítségért.
Furcsák lehettek, amint homokosan, izgatottan, rendetlenül rohantak a
ragyogó napfényben, végig a kis uccán, ahol éppen az üzleteket s a
hálószobák ablakait nyitogatták. Henderson azonnal a vasúti állomásra
sietett, hogy megtáviratozza a nagy eseményt Londonba. Az újságok
közleményei előkészítették már az emberek lelkét a gondolat
befogadására.

Nyolc órakor már egy csapat gyerek és munkanélküli indult a rétre,
megnézni a «Marsról érkezett halottak»-at. Az esemény híre ebben az
alakban terjedt tovább. Én először az újságkihordó fiútól értesültem
róla, mikor háromnegyed kilenc tájban kimentem, hogy átvegyem _Daily
Chronicle_-omat.

Természetes, hogy megijedtem s egy percet sem vesztve, siettem ki,
keresztül az ottershawi hidon, a homokbányákhoz.


III.  A horselli réten.

Az óriási üreg körül, amelyben a henger feküdt, mintegy húsz emberből
álló csoportot találtam. A mélységbe ágyazott hatalmas tömeget már
leírtam. Mintha valami hirtelen robbanás perzselte volna fel körülötte a
gyepes, kavicsos homokot. Kétségkívül a zuhanás ereje okozta a
fellobbanó tüzet. Henderson és Ogilvy nem volt ott. Azt hiszem,
belátták, hogy egyelőre nincs mit tenniök s elmentek Hendersonékhoz
reggelizni.

Öt-hat gyerek ült az üreg szélén, lábaikat lógatva s míg rájuk nem
szóltam, azzal mulattak, hogy köveket dobáltak az óriási tömegre. Alig
förmedtem rájuk, fogócskát kezdtek játszani, keresztül-kasul bujkálva a
körülállók csoportozatán.

A csoport egypár kerékpárosból, egy kerti napszámosból, aki néha nálam
is dolgozott, egy csecsemőt dajkáló leányból, Greggből, a mészárosból,
aki kis fiát is elhozta és két-három renyhe naplopóból verődött össze,
akik rendesen a vasúti állomás körül szoktak álldogálni. Nem igen
beszélgettek. A köznép legnagyobb részének Angliában akkortájt csak
fölötte határozatlan csillagászati fogalmai voltak. A legtöbben
nyugodtan bámultak a henger vastag, tábla-alakú végére, amely, mióta
Ogilvy és Henderson eltávozott, nem változott. Azt hiszem, hogy ez az
élettelen tömeg nagy csalódás volt azokra nézve, akik azt remélték, hogy
egy csomó szénné égett holttestet fognak látni. Egyik-másik távozott,
míg ott álltam; helyettük mások érkeztek. Lemásztam az üregbe s úgy
képzeltem, hogy lábaim alatt gyönge mozgás hallatszik. Bizonyos, hogy a
henger födele megszünt forogni.

Csak ott, a henger közvetlen közelében, láttam világosan, mennyire
különös egy tárgy volt minden tekintetben. Az első szempillantásra
tényleg nem igen volt érdekesebb egy felfordult kocsinál, vagy az
országúton keresztben fekvő fánál, amelyet a vihar döntött ki. Talán még
ily érdekes sem volt. Leginkább félig a földbe ásott, rozsdás vastag
gázcsőhöz hasonlított. Jóadag tudományos készültségre volt szükség, hogy
az ember észrevegye azt, hogy a henger szürke kérge nem közönséges oxid
s hogy a födél és a henger közti résen mutatkozó sárgásfehér fém
szokatlan színben ragyog. Annak, ami a hengeren «földöntúli» volt, a
legtöbb szemlélőre nézve nem volt semmi jelentősége.

Ekkor már teljesen tisztában voltam azzal, hogy ez a valami a Mars
bolygóról érkezett; de azt nem tartottam valószínűnek, hogy lehet benne
élő teremtmény is. Azt gondoltam, hogy a fedél automatikus módon
csavarodik. Ogilvyval ellentétben mindig az volt a véleményem, hogy a
Marson vannak emberek. Agyamban a legfantasztikusabb gondolatok
kergetődztek. Nincs-e a hengerben kézirat? Minő nehézségekkel fog járni
az üzenet megértése? Hátha érmeket vagy mintákat találunk? És így
tovább. Mindazonáltal ezek kissé nagyon is bizonytalan gondolatok
voltak. Türelmetlenül vártam, mikor fog már kinyílni. Tizenegy óra
tájban, mikor láttam, hogy hiába várakozom, efféle gondolatokba
mélyedve, hazasétáltam Mayburybe. De nagyon nehezemre esett belekezdeni
elvont vizsgálódásaim folytatásába.

Délutánra a rét egészen más látványt nyujtott. Az esti lapok kora
délutáni kiadásai óriási címbetűkkel lepték meg Londont:

«ÜZENET A MARSRÓL»,

«SZENZACIÓ WOKINGBAN»,

stb. stb. Ogilvy csillagászati távirata pedig izgalomba ejtette a hármas
királyság valamennyi obszervatóriumát.

Vagy féltucat wokingi bérkocsi, egy fonott kasú szekér Chobhamból és egy
uriasabb fogat állt a homokbányák mellett az országúton. Oldalvást egész
csomó kerékpár volt. Bár a nap forrón sütött, Wokingból és Chertseyből
gyalog is sokan kiballagtak, úgy, hogy egész tekintélyes tömeg nyüzsgött
a réten, egyebek közt volt ott egy-két világosszínű ruhába öltözött
delnő is.

Vakító forróság volt. Az égbolton egy darabka felhő sem volt látható.
Szellő sem rezdült; csupán a pár elszórt fenyőfa nyujtott egy kis
árnyékot. A hangafű tüze megszűnt már; de a talaj Ottershaw irányában,
ameddig a szem ellátott, fekete volt s egyre függélyes füstszalagok
szálldogáltak fel belőle. Egy élelmes csemegekereskedő a Chobham-útról
kiküldte fiát egy talicskára való éretlen almával és édes sörrel.

Az árok széléhez lépve, láttam, hogy hat-hét ember van benne, –
Henderson, Ogilvy és egy magas, szőke férfi, aki, mint később megtudtam,
Stent volt, a királyi csillagász, több munkással, akik ásókat és
szekercéket forgattak. Stent tiszta, messze csengő hangon osztogatta a
parancsokat. A hengeren állt, amely most már meglehetősen lehűlt.
Kipirult arcáról csurgott a veriték s látszott rajta, hogy valami
felizgatta.

A henger nagy része szabadon állt, de alsó vége még mindig a földbe volt
fúródva. Ogilvy, amint az árok szélén bámuló tömegben megpillantott,
lehitt az üregbe s arra kért, legyek szíves Hilton lordot, az uradalom
tulajdonosát fölkeresni.

Azt mondta, hogy a növekedő sokaság, főleg a gyerekek, komolyan
hátráltatja munkájukat. Jó volna, ha a népet valami kis korláttal vissza
lehetne tartani. Elmondta, hogy olykor-olykor még mindig gyönge zaj
hallható a henger belsejéből s hogy a munkásoknak nem sikerült a födelet
lecsavarni, mert sehogy sem tudtak jól hozzáférni. A henger fala szörnyű
vastagnak látszott és az a gyönge hang, amelyet hallottunk, a henger
belsejében nagy lárma is lehetett.

Szívesen magamra vállaltam, amire kért s előre örültem, hogy így
odajuthatok én is azok közé a kiváltságos emberek közé, akik szemtanúi
lesznek a henger tervbe vett kinyitásának. Hilton lordot nem találtam
otthon; de azt mondták, hogy a hatórai waterloói vonattal várják
Londonból. Mivel még csak egynegyed hat volt, hazamentem, megteáztam,
azután az állomáshoz ballagtam s ott várakoztam reá.


IV.  A henger megnyílik.

Mikor visszatértem a rétre, a nap már hanyatlóban volt. Woking felől
csoportosan, sietve jöttek az emberek; hazafelé alig egy-kettő ment. Az
üreg körül a tömeg megszaporodott. Az égbolt citromsárga világítása
mellett mintegy pár száz főre rugó sokaság feketéllett a réten. Ingerült
hangok hallatszottak, mintha egész kis ütközet folyt volna az üreg
környékén. Sajátságos képzelődések suhantak át lelkemen. Közelebb
nyomulva, Stent hangját hallottam.

– Vissza! Vissza!

Egy gyerek futott felém.

– Mozog! – kiáltotta, mellettem elsietve. – Kifelé csavarodik! Nem nekem
való mulatság. Megyek haza. Megyek.

A tömeghez értem. Két-háromszáz ember lehetett ott, öklözve, taszigálva
egymást. Tevékeny részt vett ebben a már említett néhány delnő is.

– Beesett az üregbe! – kiáltott valaki.

– Vissza! – szóltak többen.

A tömeg engedett egy kissé s utat törtem magamnak ökleimmel. Mindenki
nagyon izgatottnak látszott. Az üregből sajátságos zümmögés hallatszott.

– Ejnye! – szólt Ogilvy, – segítsen visszatartani a bolondokat. Még nem
tudjuk, mi lehet ebben az ördöngös valamiben!

Láttam, hogy egy fiatal ember, valami wokingi kereskedősegéd, áll a
henger mellett és kifelé kapaszkodik az üregből, ahová a tolakodó tömeg
belelökte.

A henger végét időközben tovább csavarták belülről. Körülbelül két
lábnyi fényes csavar volt látható. Valaki megtaszított úgy, hogy kis
híja volt, hogy rá nem estem a csavar tetejére. Megfordultam; ezalatt a
csavar végére járt és a henger födele hangos rázkódással a kavicsos
homokra esett. Oldalba löktem a mögöttem álló embert s fejemet újra a
henger felé fordítottam. Egy percig teljesen feketének látszott az egész
köralakú nyílás. A nyugvó nap éppen szemembe tűzött.

Azt hiszem, mindenki azt várta, hogy most egy ember fog az üregből
előbukkanni, aki, ha talán némileg különbözik is a földi emberektől,
lényegében mégis csak ember lesz. Én legalább ezt vártam. De
odatekintve, az árnyékban csakhamar mozogni láttam valamit, szürkén,
hullámosan s végül szemhez hasonló két fénylő korongot láttam. Majd a
mozgó középpontból sétabot vastagságú, szürke kis kígyóhoz hasonló
valami pattant elő, felém kanyarodva a levegőben. Ezt egy második
követte.

Hirtelen borzongás fogott el. Mögöttem egy asszony hangosan
felsikoltott. Félig hátrafordultam, szemeimet még mindig a hengerre
szögezve, amelyből újabb tapogatódzó kígyócskák tűntek elő s kezdtem az
üreg széléről hátrafelé tolakodni. Láttam, amint körülöttem az emberek
arcán a megdöbbenés borzalomra változott. Minden oldalról tagolatlan
kiáltásokat hallottam. Hátrálni kezdett az egész tömeg. A kereskedősegéd
még mindig kifelé iparkodott az üregből. Egyedül maradtam s láttam, hogy
az emberek az üreg túlsó oldalán futásnak erednek; köztük szaladt Stent
is. Újra a hengerre pillantottam s leküzdhetetlen rémület szállt belém.
Kővé dermedve, bámulva álltam.

Vaskos, szürkés, gömbölyű tömeg – körülbelül akkora, mint egy medve –
emelkedett ki lassan, kínosan a hengerből. Amint fölhengeredett, a
ráhulló fényben úgy csillogott, mint a nedves bőr. Két nagy sötétszínű
szem nézett rám merően. A gömbölyű tömegen volt valami arcnak mondható.
A két szem alatt száj volt, amelynek ajak nélküli, remegő széléről nyál
csurgott. A test fölemelkedett s görcsösen vonaglott. Egy, a testhez
tartozó, hosszú tapogató szerv a henger szélébe kapaszkodott, egy másik
a levegőben lebegett.

Aki sohasem látott eleven Mars-lakót, alig tudja elképzelni, mily
borzasztó külsejük volt. A V-alakú furcsa száj, a hegyes felső ajak, a
szemöldökbarázdák hiánya, az áll nélküli, ékszerű alsó ajak, a száj
szüntelen rángatódzása, a tapogatószervek gorgócsoportja, a tüdő
szaggatott lélekzése az idegen légkörben, a föld nagyobb gravitációs
energiájának tulajdonítható nehézkes, kínos mozgás és mindenekfölött a
két óriási szem rendkívüli átható ereje – valósággal undort ébresztett a
szemlélőben. Nyirkos, barna bőrében volt valami gombaszerű; megfontolt,
nehézkes mozdulataiban valami kimondhatatlanul rettenetes. Már az első
találkozás, ez az első pillantás is undorral és félelemmel töltött el.

A szörnyeteg hirtelen eltűnt. A henger szélén keresztül, fejjel az
üregbe bukott, tompa zuhanással, mintha nagy bőrcsomó hullt volna a
mélybe. Különös, erős kiáltást hallatott, mire nyomban egy másik hasonló
teremtmény tűnt fel a nyílás sötétségében.

Erre az a merevség, mely a félelem első percében elfogott, megszűnt.
Megfordultam s eszeveszett iramodással a mintegy száz yardnyira levő
első facsoportozatig futottam. De csak féloldalt fordulva és bukdácsolva
szaladtam, mert tekintetemet nem tudtam levenni ezekről a borzasztó
teremtményekről.

Pár fiatal fenyőfa és rekettyebokor között megálltam s lihegve vártam,
mi fog történni. A mezőség a homokbányák körül tele volt emberekkel,
akik úgy álltak ott, mint én: félig lenyügözve a félelemtől, rábámulva
ezekre a lényekre, vagy inkább a felhányt homokra az üreg széle körül,
amelyben ezek a lények benne voltak. S ekkor, megújuló borzalommal,
valami gömbölyű, fekete tárgyat vettem észre, amint az üreg szélén fel s
alá himbálódzott. Az üregbe pottyant kereskedősegéd feje volt s a forró
alkonyatban kis feketeségnek látszott. Felhúzta vállát, majd térdét,
majd mintha visszacsúszott volna, újra csupán feje volt látható.
Egyszerre csak eltűnt és mintha gyönge sikoly hatolt volna füleimbe.
Első gondolatom az volt, hogy visszamegyek és segítek neki; de a félelem
visszatartott.

Nem volt látható semmi sem. A mély üreg s a homok, amit a henger
zuhanása halmozott fel, mindent elrejtett. Ha valaki Chobhamból vagy
Wokingból jött volna most az országúton, ugyancsak elbámult volna, látva
azt a szabálytalan körben, szanaszét álló száz vagy még több embert,
árkokba, bokrokba, kapuk és sövények mögé bújva, alig egy-két szót
szólva s azt is röviden és izgatottan kiabálva, meredt szemekkel bámulva
néhány homokbuckára. Az édes sörrel megrakott targonca ott feketéllett a
forró levegőben, keresztben az úton. A homokbányákban egy csomó üres
kocsi állt. Az otthagyott lovak ropogtatták az abrakot az orrukra
akasztott zsákokban vagy kapálták a talajt.


V.  A hősugár.

Az a benyomás, amelyet a Marsbeliek tettek rám, felbukkanva a hengerből,
amelyben bolygójukról a földre érkeztek, szinte elkábított, megbénítva
cselekvőképességemet. Megálltam egy helyben a térdig érő hangafűben,
odabámulva a homokbuckára, amely eltakarta őket előlem. Félelem és
kíváncsiság viaskodott lelkemben.

Nem mertem az üreg felé közeledni; de az a vágy, hogy belepillantsak,
valóságos szenvedéllyé növekedett bennem. Útnak indultam, nagy félkörben
az üreg körül, hogy alkalmasabb helyet keressek magamnak és szünet
nélkül a homokbuckákra szegeztem tekintetemet, amelyek elrejtették
előlem a jövevényeket. Egyszerre csak, mint valami polipkar, vékony,
fekete ostorszíj villant keresztül a szürkületen, rögtön rá
visszahúzódva és utána lassacskán vékony nyél bujt elő, melynek végén
köralakú korong forgott, ide-oda billenve. Ugyan mi történhetett az
üregben?

A nézők legnagyobb része csoportokba gyűlt. Egy nagyobb tömeg Woking,
egy kisebb csoport Chobham irányában verődött össze. Világos volt, hogy
bennük is ugyanaz a lelki harc folyt, mint bennem. Néhányan közel álltak
hozzám. Közeledtem valakihez, aki, mint ráismertem, szomszédságomban
lakott. Nevét nem tudtam; de azért megszólítottam. Csakhogy az idő
aligha volt alkalmas rendes beszélgetésre.

– Micsoda undok fajzat! – szólt szomszédom. – Uram Isten, micsoda undok
fajzat!

Ezt újra, meg újra elismételte.

– Látta ön is azt az embert az üregben? – kérdeztem tőle; de erre nem
válaszolt.

Egy ideig szótlanul, figyelve álltunk egymás mellett s azt hiszem, némi
megkönnyebbülést merítettünk egymás társaságából. Csakhamar egy kis
dombra mentem föl és mikor vagy egy yardnyi magasságból
visszatekintettem szomszédomra, láttam, hogy Woking felé ballag.

Az alkony szürkületre halványult, mielőtt újabb esemény következett be.
A távoli tömeg balra, Woking felé, mintha növekedett volna; halk moraj
hangzott felém onnan. A kisebb csoport Chobham felé szétszóródott. Az
üregből semmi nesz sem hallatszott.

Elsősorban ez a körülmény volt az, ami az embereket felbátorította. De
azt hiszem, az újabb wokingiak érkezése is segített bizalmat önteni
beléjük. Amint besötétedett, lassú, meg-megújuló mozgás kezdődött a
homokbányákban, amely, úgy látszott, egyre erősödik, mikor a henger
tájékáról semmi sem zavarta az esti csöndességet. Felnyúló, fekete
alakok hatoltak előre, kettesével, hármasával. Megálltak, figyeltek,
majd újra tovább mentek. Eközben keskeny, szabálytalan, holdsarlóalakú
sorban helyezkedtek el, melynek vékonyodó szarvai mindjobban körülzárták
az üreget. Én magam is megindultam az üreg felé.

Néhány kocsis, egypár más emberrel, behajtott merészen a homokbányába.
Hallottam a lódobogást s a kerekek nyikorgását. Egy fickó tolni kezdte
az almás targoncát. Majd harminc yardnyira az üregtől, Horsell felől egy
kis fekete csoportot vettem észre. Fehér zászlót lobogtattak.

A küldöttség volt. Tanácskozást tartottak valahol hamarosan és mivel a
Marsbeliek visszataszító külsejük mellett is nyilvánvalóan értelmes
teremtmények voltak, azt határozták, hogy jelzésekkel közeledve feléjük,
tudomásukra kell hozni, hogy mi is értelmes lények vagyunk.

Lobogtatva vitték a zászlót, először jobbra, majd balra. Oly távol
álltam, hogy senkit sem tudtam felismerni; de később megtudtam, hogy
Ogilvy, Stent és Henderson vezette a csoportot, megkísérelvén az
érintkezést. A néptömeg már csaknem teljes körben terjeszkedett szét s a
kis csoport ezen a körön belül haladt lassan előre. Diszkrét távolságban
sötét, fekete alakok követték a csoportot.

Hirtelen fénysugár villant föl; az üregből fénylő, zöldes füst tört elő,
egymásután három füstgomoly, a csendes levegőben egyenesen fölfelé
emelkedve.

Ez a füst (vagy talán inkább azt mondhatnám, láng) oly világító volt,
hogy a mély kékségű égboltozat s a fekete fenyőfákkal borított barna
mezőség Chertsey felé hirtelen elsötétült s a füstgomolyok szétoszlása
után is egészen sötét maradt. Ugyanakkor gyönge sziszegés is
hallatszott.

Az üreg túlsó oldalán a zászlóvivőket feltartóztatták útjukban ezek a
tünemények. A csoport kis, függélyes, fekete alakjai állva maradtak a
fekete alapzaton. Mikor a zöld füst kilobbant, arcuk sápadt, zöld színt
öltött; a füst eltüntével újra elhomályosodtak.

A sziszegés ekkor lassú morgásba, hosszú, hangos dübörgésbe ment át. Az
üregből lassacskán egy púpos alakzat emelkedett ki. Úgy tetszett, hogy
valami kísérteties fénysugár röppent ki belőle.

Nyomban ezután valóságos lángnyelvek lobbantak ki a kis csoportból s
ragyogó fény szökkent egyik emberről a másikra. Mintha valami
láthatatlan gázfolyamba kerültek volna, amely egyszerre fehér lángra
lobbant. Mintha valamennyien hirtelen, egy pillanat alatt, tűzzé váltak
volna.

Majd saját pusztulásuk világánál láttam, amint tántorogni kezdenek s a
földre hullanak; távolabb álló kísérőik pedig futásnak erednek.

Elképedve álltam, nem is sejtve azt, hogy ebben a távoli kis csoportban
a halál szökkent egyik emberről a másikra. Csak azt éreztem, hogy valami
rendkívüli dolog történik. Egy alig hallható, vakító lobbanásra egy
csomó ember hosszában a földre vágódik s ott marad elterülve és amint a
láthatatlan hőnyíl tovább halad, a fenyőfák tűzbe borulnak s valamennyi
száraz rekettyebokor ropogva lángtömeggé válik. És a távolban Knaphill
felé kigyullad hirtelen minden fa, sövény és faépítmény.

Ez a lángoló halál, ez a láthatatlan, elkerülhetetlen hőkard körös-körül
lekaszált mindent gyorsan, egyfolytában. A lángbaboruló bokrokról
láttam, hogy felém közeledik; de a rémület szinte megbénított. Hallottam
a tűz ropogását a homokbányában. Egy ló rémülten fölnyerített; de rögtön
elcsendesedett. Mintha valami láthatatlan, de szörnyű tüzes újj húzódott
volna keresztül a hangafüvön köztem és a Marsbeliek között s a
homokbányán túl egy görbe vonal hosszában az egész fekete talaj
füstölgött és ropogott. Messze balfelől, ott, ahol a wokingi állomástól
indult az út a mezőségre, valami nagy robajjal lezuhant. Nyomban rá
megszünt a sziszegés és a dübörgés és a fekete púpos tárgy lassan
visszasülyedt az üregbe.

Mindez oly hirtelen történt, hogy mozdulatlanul, elképedve álltam,
belevakulva a lobogó fénybe. Ha ez a halál teljes kört járt volna be,
feltétlenül megölt volna engem is első meglepetésemben. De elmult, engem
megkímélve s egyszerre sötét, barátságtalan éjszaka vett körül.

A hullámos mezőség, kivéve a szürke, fakó országutakat, a beálló éjszaka
sötétkék égboltja alatt csaknem koromfeketének látszott. Sötét volt s az
emberek is hirtelen eltüntek róla. Fejem fölött kigyulladtak a csillagok
s nyugatra még mindig sápadt, csaknem zöldeskék színben ragyogott az
égboltozat. A fenyőfák csúcsai s a horselli háztetők éles feketeséggel
váltak ki az esthajnali fényből. A Marsbeliek eszközeikkel együtt
láthatatlanok voltak, kivéve azt a kis árbocot, melyen szüntelenül
forgott, ide-oda inogva, a tükörszerű korong. Itt-ott még füstölgött s
fel-fellobbant egy-egy bokor és magában álló fa s a wokingi állomás felé
fekvő házakból egy-egy lángcsomó sziporkázott fel a csendes esti
levegőbe.

A szörnyű ijedelmen kívül ennyi volt az egész változás. A kis csoportnyi
fekete folt a fehér zászlóval együtt kisöprődött az eleven életből s az
est csendjét látszólag alig zavarta meg valami.

Az jutott eszembe, hogy segítség és védelem nélkül egyedül vagyok itt a
fekete mezőségen. Egyszerre, mintha kívülről zuhant volna nyakamba,
hatalmába ejtett a félelem.

Erőt véve magamon, megfordultam s bukdácsolva futottam keresztül a
mezőségen.

A félelem, amely elfogott, nem okoskodásból eredt. Oktalan, vak
rémületet keltettek bennem nemcsak a Marsbeliek, hanem a sötétség s a
mély csend is körülöttem. Oly rendkívüli hatást gyakorolt rám és annyira
megfosztott férfiasságomtól ez a rémület, hogy szaladás közben csendesen
sírtam, mint valami gyerek. Futásnak eredve, nem volt többé bátorságom
visszatekinteni.

Emlékszem, folyton az a különös meggyőződés forgott fejemben, hogy most,
mikor már-már biztonságban voltam, az a titokzatos halál – amely oly
gyors, mint a fény – utánam ugrik a henger körüli üregből s földre sút.


VI.  A hősugár a chobhami országúton.

Valóságos csoda még most is, mi módon tudnak a Marsbeliek oly gyorsan és
oly nesztelenül gyilkolni. Vannak, akik azt gondolják, hogy valami
úton-módon, oly térben, amely teljességgel nem hővezető, intenzív
meleget képesek előállítani. Ezt a meleget párhuzamos sugarakban vetítik
bármely tetszésök szerinti tárgy felé, csiszolt, parabola-alakú tükör
segélyével. E tükör szerkezetét nem ismerjük. A mi világító-tornyaink
tükrei csak fénysugarat tudnak vetíteni. De nem volt egyáltalán véve
senki sem, aki ezeket a részleteket igazolni tudta volna. Annyi
mindenesetre bizonyos, hogy a dolog lényege valami hősugár. Láthatatlan
hő, látható fény helyett. Minden gyulékony anyagot az első érintésre
lángra lobbant, az ólom folyni kezd, mint a víz, a vas meglágyul, az
üveg ropogva megolvad és a víz, ha hozzáér, rögtön gőzzé változik.

Az éjszakában mintegy negyven ember feküdt a csillagok világa mellett az
üreg körül, megszenesedve s a fölismerhetetlenségig eltorzulva; a
mezőség Horselltől Maybury-ig egész éjjel lángokban ragyogott,
elhagyatva.

A mészárlás híre valószínűleg egy időben jutott el Chobhamba, Wokingba
és Ottershawba. Wokingban az üzleteket csukogatták, mikor a tragédia
történt és sok ember, kereskedők és mások, akiket vonzottak a hallott
események, sétált keresztül a horselli hídon s a mezőségre vezető
országúton a sövények között. A fiatalság, pihenve a napi munka után,
ürügyül használta ezt az újdonságot – de ezt tette volna bármi más
ujsággal is – és vígan sétált párosával, szokás szerint incselkedve,
pajzánkodva. Az esti szürkületben csevegők hosszú sora lepte el az egész
országutat…

Wokingban természetesen ekkor még csak kevesen tudtak arról, hogy a
henger megnyílt, bár Henderson kerékpáros hírnököt küldött a
postahivatalba, külön távirattal egyik újság számára.

A kettesével, hármasával sétálók a szabadban izgatottan beszélgető kis
csoportokkal találkoztak. Mindenki a homokbánya fölött forgó tükörre
bámult kiváncsian s bizonyos, hogy az újonnan érkezőket is csakhamar
hatalmába kerítette az izgatottság.

Félnyolc tájban, mikor a küldöttség elpusztult, több mint háromszáz
ember nyüzsgött ezen a helyen azokon kívül, akik az országútról letérve
közeledtek a Marsbeliek felé. Három rendőr is volt ott; az egyik lovon
ült, s minden tőlük telhetőt megtettek, Stent utasítása folytán, hogy az
embereket visszatartsák s elijesszék attól, hogy a hengerhez
közeledjenek. Némelyek kiabáltak is azok közül az ingerlékeny üresfejűek
közül, akiknek minden csoportosulás lármára és durvaságra szolgáltat
alkalmat.

Stent és Ogilvy, gondolva minden eshetőségre, Horsellből nyomban, amint
a Marsbeliek felbukkantak, egy század katonaságért sürgönyzött a
kaszárnyába, hogy ezeket a furcsa teremtményeket minden erőszakosságtól
megoltalmazzák. Azután visszatértek, hogy azt a boldogtalan véget ért
küldöttséget vezessék. Pusztulásuk részleteit, a három zöld füstgomolyt,
a mély morgást és a lánglobbanásokat, a tömeg épúgy írta le, mint én.

De ez a néptömeg sokkal nehezebben menekült meg nálam. Pusztán az a
véletlenség mentette meg őket, hogy egy hangafűvel benőtt magaslat
felfogta a hősugár alsó részét. Ha a parabola-alakú tükör néhány yarddal
nagyobb magasságban forog, nem maradt volna életben senki közülök
hírvivőnek. Látták a lobbanásokat és a hanyatt vágódó embereket s mintha
valami láthatatlan kéz gyujtotta volna fel sorra a bokrokat, feléjük
rohanva a szürkületben. És aztán az üreg dübörgéséből kihangzó
süvöltéssel éppen fejük fölött surrant át a hősugár, felgyujtva az
országutat szegélyező bükkfák ormait, széthasogatva a cserepeket,
bezúzva az ablakokat, lángba borítva az ablakrámákat s darabokra
roncsolva a sarokhoz legközelebb fekvő ház homlokzatának egy részét.

Amint a fák hirtelen kigyulladtak, a megrémült tömeg pár pillanatig
tétovázva állt a ropogó-sziszegő lángok között.

Égő gallyak s lángcsomókhoz hasonló levelek potyogtak sziporkázva a
földre. Sok kalap és ruha is tüzet fogott. Rémes ordítás hangzott a
mezőről.

Sikoltozás, jajveszékelés támadt. Hirtelen egy lovasrendőr vágtatott
keresztül a zűrzavaron, kezét feje fölé kulcsolva és kiabálva.

– Jönnek! Jönnek! – sikoltott egy asszony. Egyszerre mindenki megfordult
és szorítva a hátul állókat, utat igyekezett törni Woking felé. Oly vak
iramodásba kezdtek, mint valami megriasztott juhnyáj. Ahol az országút a
magas töltések között szűk és sötét, a tömeg összegabalyodott s
kétségbeesett küzdelem támadt. Nem is menekült meg mindenki; legalább
három embert, két asszonyt és egy kis gyereket, összetapostak s ott
hagytak haldokolva, holtra rémülve a sötétségben.


VII.  Hogyan értem haza?

A magam meneküléséből csak arra emlékszem, hogy egy sereg fába
beleütődtem s kínosan bukdácsoltam keresztül a hangafüvön. Minden
növelte bennem a láthatatlan rémületet, úgy éreztem, hogy a Marsbeliek
könyörtelen hőkardja fejem fölött függve, láthatatlanul ide-oda lebeg,
mielőtt lecsap s életemet kioltja. Horsell és a keresztutak között
jutottam ki az országútra s ezen rohantam tovább a keresztutakig.

Végre nem bírtam már tovább szaladni; az izgatottság s a heves futás
annyira kimerített, hogy támolyogva lehulltam az út szélére, a gázgyár
csatorna-hídjának közelében. Elestem s fekve maradtam.

Jóideig kellett ott hevernem.

Végre felültem, teljesen összezavarodva. Egy pillanatig nem tudtam
világosan megérteni, hogy kerültem oda. A rémület levált rólam, mint
valami ruhadarab. Kalapomat elveszítettem s gallérom leszakadt
inggombomról. Néhány pillanattal előbb csak három dolgot éreztem
tisztán: az éjszakának, a térnek és a természetnek mérhetetlenségét,
saját gyöngeségemet és szorongattatásomat s a közeledő halált. Most,
mintha valami nagy változáson estem volna keresztül, hirtelen más
szemmel láttam mindent. A két lelkiállapot minden átmenet nélkül követte
egymást. Egyszerre csak újra visszanyertem mindennapi énemet; újra
tisztességes, rendes polgárember voltam. A mezőség néma csendjét, az
izgalmas menekülést, a feltörő lángokat mintha mind csak álmodtam volna.
Azt kérdeztem magamtól, valóban megtörtént-e mindez? Nem tudtam elhinni.

Felugrottam s ingadozó léptekkel fölfelé ballagtam a híd meredek
hajlásán. Tisztára oda voltam a csodálkozástól. Izmaim és idegeim
elernyedtek. Csak támolyogtam, mintha ittas lettem volna. A híd-ív
közepén egy fej, majd egy kosarat cipelő munkás alakja tűnt fel. Oldala
mellett kis gyermek szaladt. Mellém érve, jó éjt kívántak. Először meg
akartam szólítani őket; de aztán mégsem tettem. Dörmögtem valamit a
köszöntésre és folytattam utamat a hídon.

A Maybury-hídon fehér, világló füstgomolyokat eregetve, vonat robogott
keresztül délfelé. A kivilágított ablaksor hosszú hernyóhoz hasonlított.
Dübörögve, kattogva rohant, míg el nem tűnt. A villaszerű házakról
Napkeleti Terrasznak nevezett csinos uccácska egyik kapualjában egy
csoport ember beszélgetett. Oly eleven, oly barátságos volt minden. És
mögöttem! Csupa őrület, csupa fantasztikus dolog! – Lehetetlenség, –
mondogattam magamban.

Talán valami rendkívüli lelkiállapot rabja lettem. Nem tudom, ugyanazt
tapasztaltam-e, amit a többiek. Egy-egy pillanatra valami sajátságos
érzés nyomta lelkemet, mintha elszakadtam volna önmagamtól és a
körülöttem levő világtól; mintha valahonnan kívülről, megfoghatatlan
távolságból, a térből és az időből kiemelkedve, szemlélném e világnak
minden tragikus nyomorúságát. Ez az érzés egész éjszaka ólomsúllyal
nehezedett reám. Mintha álmom folytatódott volna.

De ez a zavar abból az ellentétből eredt, amely e derült világ és az
ettől alig két mérföldnyi távolban ide-oda röppenő gyors halál között
tátongott. A gázgyárból kihallatszott a munka zaja s a villamos lámpák
ide világítottak. A beszélgető csoporthoz érve, megálltam.

– Mi hír a mezőségről? – kérdeztem.

Két férfi és egy asszony állt a kapuban.

– Mi baj? – szólt az egyik férfi felém fordulva.

– Mi hír a mezőségről? – szóltam újra.

– Hát nem _onnan_ jön? – kérdezték a férfiak.

– Úgy látszik, az egész világ beleháborodott már a mezőségbe! – szólt
közbe a kapu alatt álló asszony. – Ugyan mi lehet ott?

– Nem hallottak a Marsbeli emberekről? – kérdeztem. – A Marsbeli
teremtményekről?

– Nagyon is sokat hallottunk már! – szólt újra az asszony. – Nem kérünk
belőlük! – s mind a hárman nevetni kezdtek.

Éreztem, hogy meg kell bolondulnom. Dühösködtem magamban. Beszéltem
nekik; de láttam, hogy hiába. Nem tudom megértetni velük, amit láttam.
Szaggatott mondataimra nevetéssel válaszoltak.

– Többet is fognak még hallani róluk! – szóltam végre s tovább
folytattam utamat hazafelé.

Oly zavarodott voltam, hogy feleségem, aki a kapuban várt, megrémült
tőlem. Bementem az ebédlőbe, leültem, ittam egy kis bort és amint
valahogyan összeszedtem magam, elmondtam neki, amit láttam. A hideg ebéd
már az asztalon volt; de míg beszéltem, egyikünk sem nyúlt hozzá.

– De nem szabad elfelejtenünk valamit! – szóltam, hogy rémüldöző
feleségemet megnyugtassam. – Sohasem láttam még náluk nehézkesebben
mozgó teremtményeket. Az üregben vannak s azokat, akik közelükbe mennek,
megölhetik; de az üregből nem tudnak kiszabadulni… De mily borzasztóak!

– Ugyan ne mondd, drágám! – szólt feleségem, homlokát összeráncolva és
kezét kezemre téve.

– Szegény Ogilvy! – sóhajtottam. – Gondolatnak is iszonyú, hogy ott
fekszik holtan!

Feleségem legalább elhitte azt, amit beszéltem. Mikor láttam, hogy arca
halotthalvány, hirtelen elhallgattam.

– Ide jöhetnek! – mondogatta újra meg újra.

Belekényszerítettem egy pohár bort s aztán megpróbáltam bátorítani.

– Alig tudnak mozogni! – szóltam.

Elkezdtem vigasztalni őt is, meg magamat is, ismételve mindazt, amit
Ogilvytól hallottam, aki kifejtette előttem, mily lehetetlenség, hogy a
Marsbeliek ide telepedjenek a földre. Főleg a gravitációs nehézséget
hangsúlyoztam. A föld felszínén háromszor akkora a gravitáció, mint a
Marson, úgyhogy a Marsbeli ember, ha izomereje ugyanaz maradna is, itt a
földön háromszor súlyosabb volna. Saját teste úgy lenyomná, mint valami
ólomköpenyeg. Valósággal ez volt a közvélemény. Például a _Times_ és a
_Daily Telegraph_ is ugyanezt hangsúlyozta másnap reggel. Egyikük sem
vett észre, éppen úgy, mint én, két nyilvánvalóan módosító körülményt.

A föld légkörében sokkal több oxigén és sokkal kevesebb argon van, mint
a Marséban. Ennek a nagymennyiségű oxigénnak a frissítő hatása
mindenbizonnyal jórészt ellensúlyozta a Marsbeliek megnövekedett testi
súlyát. És másodszor elkerülte mindannyiunk figyelmét az a körülmény,
hogy a Marsbeliek mechanikai tudása oly fejlett, hogy szükség esetén
izomerőkifejtéssel is tudnak magukon segíteni.

De ekkor még nem vettem tekintetbe e szempontokat, úgyhogy hiába
okoskodtam azon, mi lesz a támadókkal. Az étel és a bor, bizalmas
otthonom és az a kényszerűség, hogy feleségemet meg kellett nyugtatnom,
fokról-fokra növelte bátorságomat és biztonságérzetemet.

– Bolondok voltak! – szóltam, fölemelve boros poharamat. –
Veszedelmesek, mert a rémület, úgy látszik, eszüket vette. Talán az
remélték, hogy itt nincsenek élő lények, vagy ha vannak is, bizonyára
értelemnélküliek. A végső esetben egy bomba valamennyiüket megöli az
üregben.

Az izgalmas események hatása alatt érzékeim kétségkívül betegesen
érzékenyek voltak. Most is rendkívül elevenséggel emlékszem még erre az
ebédre. Drága nőmnek édes arca, amint a vörös lámpafényben aggodalommal
telve tekint rám, a fehér abrosz az ezüst service-szel és az üvegekkel,
– abban az időkben még a bölcsészek is megengedhettek maguknak egy kis
fényűzést, – bíborpiros borral telt poharam fényképszerű éles
tisztasággal áll előttem most is. Ott üldögéltem az asztal mellett,
cigarettára gyujtva, ebéd után; sajnálkoztam Ogilvy hamarkodásán s
bosszankodtam a rövidlátó ijedtségen, amelyet a Marsbeliek okoztak.

Nagyon hasonlíthattam valami tiszteletreméltó mauritiusi dodo-madárhoz.
Ez is úrnak érezte magát fészkében s a vadhúsra éhes, kegyetlen
hajóscsapat megérkezéséről beszélgetve bizonyára így szólt feleségéhez:

– Agyonvagdaljuk őket holnap csőrünkkel, kedvesem!

Nem tudtam még, hogy nagyon sok rendkívüli, borzalmas nap elteltéig ez
volt az utolsó civilizált ebédem.


VIII.  Péntek éjjel.

Mindama rendkívüli, csodálatos dolgok között, amik ezen a pénteken
történtek, legkülönösebb volt előttem az a látvány, hogyan olvadtak
egybe a mi társadalmi szervezetünk mindennapi szokásai azoknak az
eseményeknek kezdetével, amelyek e társadalmi rend teljes fölforgatására
irányultak. Ha valaki péntek éjjel öt mérföld sugarú kört írt volna le a
wokingi homokbányák körül, alig hiszem, hogy e körön kívül csak egy oly
emberi lényt is talált volna – eltekintve a mezőn halva fekvő Stentnek,
a három szegény kerékpárosnak és a többi londoni halottnak rokonaitól –
akinek kedélyére vagy szokásaira a jövevények, bár a legcsekélyebb
mértékben, zavarólag hatottak volna. Természetesen sokan voltak, akik
hallottak a hengerről s beszélgettek is róla a pihenés perceiben; de az
bizonyos, hogy a henger távolról sem okozott oly szenzációt, mint egy
Németországhoz intézett ultimátun okozott volna.

Szegény Henderson táviratát, a lövedék födelének fokozatos
lecsavarásáról, Londonban aznap este kacsának tartották; s az esti lap,
miután Hendersontól, akit megöltek, hiába kérte táviratilag – hiszen
Henderson meghalt – az első hír megerősítését, elhatározta, hogy nem ad
külön kiadást.

Sőt az emberek nagy többsége még az öt mérföldnyi körön belül is
teljesen érzéketlen maradt. Leírtam már annak a két férfinak s az
asszonynak a viselkedését, akikkel beszédbe ereszkedtem. Az emberek az
egész kerületben ebédeltek és vacsoráztak; a munkások kertjeikben
dolgozgattak a napi fáradalom után, a gyermekeket ágyba fektették, a
fiatalság szerelmeskedve sétált az uccákon, a diákok a könyveket bujták.

Lehet, hogy a falukban összedugták a fejüket az uccán az emberek, a
korcsmákban az új tárgyról folyt a vita s itt-ott egy hírhordó, vagy
éppen az eseménynek egy-egy szemtanúja izgalmat, lármát, futkosást
okozott; de az emberiség túlnyomó része époly nyugodtan végezte a
mindennapi munkát, az evést, az ivást, az alvást, mint máskor,
beláthatatlan évek óta, mintha a Mars bolygónak híre-hamva sem volna e
térben. Sőt még a wokingi állomáson, Horsellben és Chobhamban is így
volt.

A wokingi állomáson még késő éjszaka is vonatok érkeztek, indultak, vagy
tolódtak a melléksínekre, utasok szálltak ki és várakoztak; egyszóval,
minden a rendes kerékvágásban haladt. Egy gyerek kijött a városból s
kijátszva Smith monopóliumát, újságot árult, tele a délutáni hírekkel. A
poggyászkocsik lármája, a gépek éles füttye összevegyült kiáltásaival:
«Emberek a Marsról!» Kilenc óra körül izgatott emberek érkeztek az
állomásra, hihetetlen hírekkel; de néhány berugott ember nagyobb zavart
okozott volna. A London felé robogó emberek, kitekintve a kocsik
ablakából a sötétségbe, Horsell irányában fel-fellobbanó, elenyésző
szikrákat, vöröses fényt vettek észre; közelebb érve, magasba gomolygó
füstszalagot is láttak; de alig gondoltak komolyabb dologra, mint valami
pusztai tűzre. Csupán a mezőség szélei körül támadt egy kis zavar.
Öt-hat villa leégett Woking határában. A három szomszéd falunak a
mezőségre nyíló végén minden házban világosság volt s az emberek
hajnalig virrasztottak.

A chobhami és a horselli hídon egész éjjel kíváncsi tömeg nyüzsgött,
nyugtalankodva. Az emberek jöttek, mentek; de a két híd mindig tömve
maradt. Néhány merész egyén, amint később kiderült, a sötétségben a
Marsbeliek közelébe nyomult; de ezek többé nem tértek vissza, mert
hébe-korba a mezőséget, mint valami hadihajó fényszórójának világa,
fénysugár söpörte végig, melyet nyomon követett a hősugár. A tágas
mezőségen, amely egyébként néma volt és elhagyatott, a megszenesedett
holttestek egész éjjel és másnap egész nap ott hevertek. Sokan azt
mondták, hogy az üregből kalapácsütések zaja hangzott ki.

Így telt el péntek éjszaka. Középütt ott volt a henger, belefúródva,
mint valami mérgezett nyíl, megöregedett földünk kérgébe. De a méreg még
nem igen működött. A henger körül a néma, helyenként füstölgő mező; ezen
elszórva egypár sötét, homályosan látható, eltorzulva heverő alak.
Itt-ott egy-egy égő bokor vagy fa. Ennyi volt az egész. A mezőség szélén
volt némi izgalom, de a méreg által okozott gyulladás egyelőre nem
terjedt még tovább. A nagyvilágban úgy folyt tovább az élet, mint
beláthatatlan évek óta. A harci láz, amely csakhamar megakasztotta a
vérkeringést, megbénította az idegeket és összeroncsolta az agyat, most
még csak lappangott.

A Marsbeliek egész éjszaka kalapácsoltak és dörömböltek, álmatlanul,
fáradhatatlanul készítve gépeiket. Időnként újra meg újra zöldesfehér
füstgomolyok szálltak fel az üregből a csillagos égboltozat felé.

Tizenegy óra tájban egy század katonaság vonult át Horsellon s kordont
formálva, a mezőség szélén helyezkedett el. Később egy másik század
Chobhamon vonult keresztül s a mezőség északi oldalán állt sorfalat. Az
Inkermann-kaszárnya több tisztje ott járt a mezőségen már napközben.
Egyikök, Eden őrnagy, mint jelentették, elveszett. Az ezredes maga is
kiment a chobhami hídra éjféltájban és szorgalmasan kérdezősködött a
hídon álldogáló tömegben. A katonaság vezetői bizonnyal érezték a
helyzet komolyságát. A reggeli lapok azt ujságolták, hogy éjfél felé
Aldershotból egy század huszár, két Maxim-ágyú s a Cardigan-ezredből
mintegy 400 ember indult a mezőségre.

Éjfélután néhány másodperccel a chertseyi és wokingi úton nyüzsgő tömeg
egy csillagot látott az égből lehullani északnyugat felé a fenyő-erdőbe.
Zöldes fénnyel csapott le, nyári villámláshoz hasonló lobbanást okozva.

A második henger volt.


IX.  Kezdődik a harc.

Szombat a bizonytalanság napja volt. A nyomasztó forróságba
belebágyadtunk. A barométer, mint hallottam, gyors ingadozást mutatott.
Én nem igen tudtam aludni; de a feleségem jól aludt. Korán fölkeltem.
Reggeli előtt kimentem a kertbe és hallgatóztam. De hiába. A mezőség
felől csak egy pacsirta hangja hallatszott.

A tejesember jött, mint rendesen. Hallottam kocsijának zörgését s
körülmentem az oldalkapuhoz, hogy megkérdezzem tőle a legújabb híreket.
Elmondta, hogy a Marsbelieket az éj folyamán katonaság zárta körül s
hogy ágyúkat is várnak. Amíg beszélt, barátságos, bátorító hang ütötte
meg fülemet; hallottam, amint Woking felé robog a vonat.

– Nem fogják megölni őket, – szólt a tejes, – ha elkerülhetik.

Szomszédom kertjében foglalatoskodott; egy darabig elbeszélgettem vele s
azután beballagtam reggelizni. A reggel fölötte rendesen telt el.
Szomszédomnak az volt a véleménye, hogy a csapatok a nap folyamán vagy
elfogják, vagy elpusztítják a Marsbelieket.

– Kár, hogy oly megközelíthetetlenül viselkednek, – mondta. – Nagyon
érdekes volna megtudni, hogyan élnek egy másik bolygón; tanulhatnánk
egyetmást.

A kerítéshez érve, megkínált egy marék szamócával. Szenvedélyes, de
bőkezű kertész volt. Egyidejűleg elmondta, hogy a byfleeti golfpálya
körül a fenyő-erdő lángban áll.

– Azt mondják, – így szólt, – hogy ott zuhant le a párja annak az
átkozott valaminek, a második. De egy is elég belőle, annyi bizonyos. A
biztosító társaságoknak szép pénzébe fog kerülni, míg újra rend lesz.

Mialatt így beszélt, jóízűen nevetett.

– Az erdő még folytonosan ég, – folytatta s figyelmeztetett a felszálló
füstfelhőkre. – A föld napokon át égetni fogja a talpukat, mert a talaj
tőzeges és vastag levélréteg borítja.

Ezután elkomolyodva, a «szegény Ogilvy»-ról kezdett beszélni.

Reggeli után ahelyett, hogy munkámat folytattam volna, elhatároztam,
hogy kiballagok a mezőségre. A vasúti híd alatt egy csapat katonára
akadtam. Árkászok voltak, azt hiszem. Keskeny, kerek sipkájuk volt;
kigombolt piros zubbonyuk alól kilátszott kék ingük. Sötét bugyogóban s
rövid bakancsban voltak. Tudatták velem, hogy senkinek sem szabad
átmenni a csatornán.

A híd felé tekintve, láttam, hogy az országúton egy Cardigan-ezredbeli
katona áll őrt. Egy darabig beszélgettem a katonákkal; elmondtam nekik,
hogy előtte való este láttam a Marsbelieket. Közülök senki sem látta még
őket; alig volt fogalmuk róluk, úgyhogy elhalmoztak kérdéseikkel. Nem
tudták, ki rendelte el a csapatok mozgósítását, s az volt a véleményük,
hogy a főparancsnokságon nagy vita keletkezett. A közönséges árkász
sokkal képzettebb a közkatonánál s az én embereim meglehetős
éleselműséggel vitatták meg az esetleges összeütközés eshetőségeit.
Lefestettem nekik a hősugarat és ők rögtön tárgyalásba ereszkedtek maguk
között.

– A’mondó vagyok, hogy elfödve közelükbe kell csúszni s azután rajtuk
ütni, – szólt az egyik.

– Ugyan eredj! – szólt erre a másik. – Mi mögé bujnál, hogy meg ne
gyulladj? Csak könnyebben megsülne az ember! A legegyszerűbb volna olyan
közel menni hozzájuk, amennyire a terep megengedi s aztán futóárkot
húzni.

– Ördög vigyen az árkaiddal! Mindig csak árkokat akarsz; kár, hogy nem
tengeri nyúlnak születtél, Snippy.

– Aztán van nekik nyakuk is? – kérdezte hirtelen egy harmadik, egy
gondolatokba mélyedt, kis, fekete ember, pipáját szopogatva.

Újra leírtam a Marsbelieket.

– Polipok! – szólt erre, – csak azok lehetnek. Nem emberre, hanem halra
vadászunk most!

– Nem is gyilkosság leütni ilyen fenevadakat! – szólt az első katona.

– De miért is nem bombázzuk agyon az átkozottakat, hogy egyszerre végük
legyen? – szólt a kis, fekete ember. – Ki tudja, mi mindent terveznek!

– Hát hol a bomba? – szólt az előbbi. – Nincs is rá idő! Roham kell ide,
én csak annyit mondok, mentül előbb pedig!

Így vitatkoztak tovább.

De nem akarom az olvasót kifárasztani e hosszú reggel és a még hosszabb
délután leírásával. Sehogy sem sikerült végigpillantanom a mezőségen,
mert még a horselli és a chobhami templomtornyokat is katonai méltóságok
tartották megszállva. Megszólítottam egypár katonát, de ezek nem tudtak
semmit; a tisztek el voltak foglalva és titkolóztak. Az emberek a
városban újra biztonságban érezték magukat a katonaság védelme alatt.
Marshalltól, a tőzsdéstől, hallottam, hogy a fia is a mezőségen fekszik
a halottak között. A katonaság felszólítására Horsell környékén elzártak
mindent s az emberek eltávoztak a házakból.

Két óra felé hazamentem délebédre. Nagyon ki voltam fáradva, mert, mint
már említettem, nyomasztó forróság volt. Hogy felfrissüljek, délután
hideg vízben megfürdöttem. Fél négy óra tájban újra az állomásra mentem
esti lapot venni, mert a reggeli lapokban nem volt más, mint Stent,
Henderson, Ogilvy és a többiek pusztulásának felületes leírása. A lapban
alig találtam olyasmit, amit nem tudtam. A Marsbeliekből egy hüvelyknyit
sem lehetett látni. Úgy látszik, nagyon el voltak foglalva; a
kalapácsolás folytonosan tartott s az üregből szünet nélkül gomolygott a
füst. Bizonnyal ütközetre készülődtek. «Újra megkísérelték jelekkel az
érintkezést; de eredménytelenül», – írták a lapok egyhangúlag. Mint egy
árkásztól hallottam, valaki egy árokból hosszú póznára tűzött lobogót
lengetett. A Marsbeliek annyit törődhettek az effélével, mint mi a
tehénbőgéssel.

Megvallom, hogy ez a fegyverkezés, ez a készülődés nagyon felizgatott.
Képzeletem harciasra vált s furcsábbnál furcsább módon verte le a
támadókat. Fölelevenedtek diákkorom hősies harci álmai. A küzdelem
nagyon egyenlőtlennek tetszett. Ellenségeink fölötte gyámoltalanoknak
tűntek fel üregükben.

Három óra tájban ágyúzni kezdtek Chertsey vagy Addlestonne felől.
Megtudtam, hogy a füstölgő fenyőerdőt bombázták, ahol a második henger
lezuhant, azt remélve, hogy szétzúzzák, mielőtt megnyílik. Öt óra volt
már, mikor egy tábori ágyú, amelyet az első henger ellen küldtek,
Chobhamba érkezett.

Este hat óra körül, mikor éppen teánál ültem feleségemmel a lugasban,
élénken tárgyalva a küszöbön álló csatát, tompa roppanást s rögtön rá
tüzelést hallottam a mezőségről. Rá nyomban erős sistergő reccsenés
hallatszott közvetlen közelünkben, hogy a föld megreszketett belé.
Kiugorva a pázsitra, láttam, hogy az _Oriental College_-t környező fák
koronája füstös, vörhenyes lángba borul s oldalt a kis templom tornya
rombadől. A mecset oromzata eltűnt s a kollégium teteje olyan volt,
mintha száztonnás ágyúból bombáztak volna. Egyik kéményünk megreccsent,
mintha lövés érte volna, lezuhant, egy része végig gurult a cserepes
tetőn s a virágágy dolgozó szobám ablaka alatt tele lett vörös
törmelékkel.

Nőm és én elképedve állottunk. Hirtelen felvillant agyamban, hogy most a
Maybury domb teteje a Marsbeliek hősugarának vonalába esik, mert a
kollégium már nincs előtte.

Megragadtam feleségem karját és minden teketória nélkül kiszaladtam vele
az országútra. Aztán kihoztam a cselédet, odaszólva neki, hogy magam
megyek föl az emeletre ládájáért, amelyért kiabált.

– Lehetetlen itt maradnunk! – mondtam.

Eközben a mezőn a tüzelés egy percre újra megkezdődött.

– De hová menjünk? – kérdezte feleségem rémüldözve.

Megdöbbenve gondolkoztam. Majd eszembe jutottak leatherheadi rokonai.

– Leatherheadbe! – feleltem, túlharsogva a lármát.

Feleségem félrefordulva, lenézett a dombról. Az emberek ijedten
szaladtak ki házaikból.

– Hogy jutunk Leatherheadbe? – kérdezte.

A domb alján egy szakasz huszár nyargalt keresztül a vasúti híd alatt.
Három közülük bevágtatott az _Oriental College_ nyitott kapuján; más
kettő leszállt s házról-házra futkosott. A nap vérvörös világgal sütött
keresztül a fák koronájából felszálló füstön s barátságtalan, komor
fényt vetett mindenre.

– Itt állj meg, – szóltam, – itt jó helyen vagy!

És hirtelen elrohantam a «Tarka kutya» felé, mert tudtam, hogy a
korcsmárosnak van lova és egy kétkerekű kocsija. Szaladtam, mert
tisztában voltam vele, hogy egy perc mulva a dombnak ezen az oldalán
mindenki költözködni akar majd. A korcsmáros a söntésben állt s fogalma
sem volt arról, mi történik háza mögött. Valaki, háttal felém fordulva,
beszélt vele.

– Egy aranyat kérek, – szólt a korcsmáros. – Aztán meg kocsisom sincs!

– Két aranyat adok! – szóltam az idegen vállán keresztül.

– Miért ad két aranyat?

– És éjfélre visszahozom! – folytattam.

– Uram Isten! – szólt a korcsmáros. – Mi lelte? Disznómra alkuszom! Két
aranyat ad s vissza is hozza? Mi történt?

Sebtiben elmagyaráztam, hogy távoznom kell s így megkaptam a kocsit. Az
eszembe sem jutott, hogy a korcsmárosnak is távoznia kellett. Csak arra
volt gondom, hogy rögtön hozzá jussak a kocsihoz. Kihajtottam, le az
országúton s a kocsit feleségem és a szolgáló őrizetére bízva,
beszaladtam a házba és egyet-mást, ami értékes volt, egyebek közt az
ezüstneműt is, összekapkodtam. A ház alatt a domboldalon égtek már a
bükkfák és a kerítés az országut felé vörös lángokban lobogott. E közben
az egyik gyalogos huszár házról-házra szaladt s felszólította az
embereket a távozásra. Éppen előttem rohant el, mikor abroszba burkolt
kincseimet cipelve, kiléptem a kapuból. Utána kiáltottam:

– Mi újság?

Visszafordult, rám bámult, olyasvalamit kiáltott, hogy «kifelé másznak
valami födőféle alatt» s tovább rohant a dombtetőn levő ház kapuja felé.
Hirtelen fekete füstroham lepte el az országutat, elfödve őt szemeim
elől. Szomszédom ajtajához rohantam, hogy meggyőződjem, igaz-e, hogy a
felesége is vele ment Londonba. A ház csakugyan be volt zárva. Ujra
házamba mentem, mint igértem, a szolgáló ládájáért. Kicipeltem,
odaerősítettem melléje a kocsi hátulján s megkapva a gyeplőt,
felugrottam feleségem mellé a bakra. A következő pillanatban kijutottunk
a füstből és a lármából, lefelé ügetve a Maybury domb tulsó oldalán,
Ó-Woking irányában.

Nyugalmas, napos táj terült el előttünk. Távolabb az országutat
jobbról-balról búzaföld szegélyezte. Maybury nagy vendéglője előtt
ide-oda lóbálódzott a cégér. Az orvos kocsija előttünk haladt. A domb
alján hátrafordultam, hogy még egyszer végignézzek azon a vidéken,
ahonnan távoztam. Vörös tűzsziporkák szállongtak a feketén gomolygó
füstcsomók között a csendes levegőben, sötét árnyékot vetve a fák zöld
koronáira, kelet felé. Olykor egy-egy tűzsugár tört keresztül a füstön,
amely nagy messzeségbe széthúzódott már keleten a byfleeti fenyőerdőig,
nyugaton pedig Wokingig. Az országutat felénk rohanó emberek lepték el.
És a forró, nyugodt levegőben távoli, de azért egészen tisztán kivehető
gépfegyver kattogása hallatszott, amely azonban hirtelen elnémult.
Közbe-közbe meg-megújult a puskaropogás. Úgy látszott, hogy a Marsbeliek
felgyujtottak mindent, ami beleesett hősugaruk körébe.

Ügyetlen kocsis létemre minden figyelmemet elsősorban a lóra kellett
fordítanom. Mikor újra hátrafordultam, a második magaslat elfödte előlem
a fekete füstöt. Ostorral hajszoltam a lovat s megeresztett gyeplővel
vágtattunk, míg Woking és Send hátunk mögé nem került. Woking és Send
között utólértem s elhagytam az orvost.


X.  A viharban.

Leatherhead körülbelül tizenkét mérföldnyire van a Maybury-dombtól.
Pyrfordon túl tele volt a lég a buja rétek fölszálló szénaillatával s
két oldalt sövények húzódtak végig mosolygó csipkerózsákkal. A heves
tüzelés, amely akkor tört ki, mikor lefelé hajtottunk a Maybury-dombról,
oly hirtelen megszünt, mint ahogy kezdődött. Az este békét és nyugalmat
lehelt. Kilenc óra tájban minden baj nélkül Leatherheadbe értünk. A
lovakat egy óra hosszáig pihentettem. Ezalatt megvacsoráztam az
unokatestvéreméknél s rájuk bíztam feleségemet.

Feleségem gondolatokba mélyedve hallgatott az egész úton. Úgy látszott,
rossz sejtelmek gyötörték. Bátorítottam, kimutatva, hogy a Marsbelieket
rendkívüli súlyuk annyira az üreghez láncolja, hogy legfölebb egy kis
darabra mászhatnak ki belőle. De feleségem mindenre csak igennel vagy
nemmel válaszolt. Ha nem tettem volna igéretet a korcsmárosnak, azt
hiszem, nagyon könyörgött volna, hogy éjszakára maradjak ott
Leatherheadben. Bár ott maradtam volna! Úgy emlékszem, hogy arca nagyon
sápadt volt, mikor elváltunk.

Egész nap lázas izgatottság uralkodott rajtam. Valami harci lázhoz
hasonló érzés pezsgett ereimben, aminő néha-néha hatalmába szokta ejteni
a művelt államokat, s őszintén szólva, nem igen bántam, hogy még az
éjjel vissza kellett mennem Mayburybe. Szinte féltem attól, hogy az a
lövöldözés, amelyet hallottam, a támadó Marsbeliek végét jelenti.
Legjobban az a körülmény jellemzi lelkiállapotomat, hogy csaknem
kívánkoztam a halálos veszedelem után.

Körülbelül tizenegy óra volt, mikor visszaindultam. Az éjszaka
várakozásom ellenére sötét volt; amint a kivilágított folyosóból
kiléptem, valósággal feketének tűnt fel. Oly nyomasztó volt a forróság,
mint nappal. A magasban a felhők gyors mozgással kavarogtak, bár
körülöttünk szellő sem rezdítette meg a bokrokat. Az unokatestvérem
legénye meggyujtotta a kocsin mind a két lámpát. Szerencsémre nagyon jól
ismertem az utat. Feleségem a kivilágított kapu alatt állt s aggódó
pillantásokat vetett rám, míg fel nem ugrottam a bakra. Ekkor hirtelen
megfordult és bement, otthagyva a rokonokat, akik egymás után szerencsés
utat kívántak.

Egy darabig eleinte rám is átragadt feleségem félelme; de gondolataim
csakhamar visszatértek a Marsbeliekhez. Akkor még fogalmam sem volt
róla, hogy folyt le az esti küzdelem. Azt sem tudtam, mi idézte elő oly
hirtelen az összeütközést. Ockhamon hajtva keresztül (mert ebben az
irányban tértem vissza, nem Send és Ó-Woking felé), vérvörös fényt
vettem észre a nyugati láthatáron. Amint közeledtem, a fény lassan a
magasba emelkedett. A kavargó fellegek, a gyülemlő vihar előjelei,
fekete és vörös füstgomolyokkal keveredtek össze.

Ripley főuccája elhagyatott volt s a faluban egy-két kivilágított
ablakon kívül nyoma sem volt az életnek; de ahol az út Pyrfordba fordul,
csaknem belehajtottam egy csoport emberbe, akik háttal álltak felém.
Elhajtottam mellettök a nélkül, hogy megszólítottak volna. Nem tudom,
tudtak-e arról, mi történik a domb túlsó oldalán, s azt sem tudom,
vajjon a hallgatag házakban, amelyek mellett elhajtottam, aludtak-e az
emberek, biztonságban érezve magukat, puszták és üresek voltak-e a
házak, vagy virrasztottak-e bennök nyugtalankodva, rettegve az
éjszakában.

Ripley és Pyrford között, a Wey völgyében eltűnt előlem a vörös fény; de
amint felhajtottam a pyrfordi templomon túl levő kis magaslatra, a fény
újra elém került. A fejem fölött függő vihar első szele végigborzongatta
körülöttem a fákat. A pyrfordi templom órája éjfélt ütött mögöttem,
mikor a Maybury-domb sziluettjét megláttam. A fák s a háztetők éles
feketeséggel váltak ki a vörös fényből.

Hirtelen sárgazöld fény ömlött végig mögöttem az országúton, úgyhogy a
messzeségben láttam a fákat Addlestone felé. A gyeplő megrándult a
kezemben. Láttam, amint a kergetőző fellegeket valami zöldes tűzszalag
hasította keresztül, amely, hirtelen bevilágítva a felhők zavaros
összevisszaságát, lehullt baloldalt a mezőre. A harmadik hulló csillag
volt!

Nyomban rá kipattant a gyülemlő viharból a villám. Az erős ellentét
következtében vakító ibolyaszíne volt. Olyat dörgött, mintha valami
óriási rakétát sütöttek volna ki fejem fölött. Lovam beleharapott a
zabolába és vágtatni kezdett.

A Maybury-domb aljához vezető szelíd lejtőn ügettünk lefelé. Amint a
villámlás megkezdődött, egyfolytában követték egymást a lobbanások.
Sohasem láttam még ily sűrű villámlást. A szakadatlan dörgések,
amelyeket valami különös recsegés kísért, mintha valami működésben lévő
óriási villanygépből pattantak volna ki, egészen máskép hangzottak, mint
a rendes mennykőcsapások. A lobogó fény vakított és kábított s ritkás
hegyes jégeső verdeste arcomat, amint lefelé hajtottam a lejtőn.

Eleinte nem igen láttam egyebet, mint magam előtt az országutat; de
hirtelen valami megragadta figyelmemet, ami sebesen mozgott lefelé a
Maybury-domb szemben lévő lejtőjén. Az első percben azt gondoltam, hogy
valamelyik nedves háztető; de a szakadatlan villámlás fénye mellett
láttam, hogy nagy gyorsasággal gördül előre. Vizió, pillanatnyi káprázat
volt a sötétben; de rögtön rá villámlott, hogy szinte nappali fény
támadt, s ott láttam magam előtt tisztán, élesen, ragyogóan a dombtető
közelében fekvő árvaház vörös falait, a fenyőfák zöld koronáit és ezt a
megfoghatatlan valamit.

S mi volt ez a valami!? Hogy írjam le? Házmagasságú, rémséges háromláb,
amely keresztül lépdelt a fiatal fenyőfákon, félrevagdosva őket útjában;
járó gépezet csillogó fémből, most már a mezőségen lépdelve; acél
lánckötelek lógtak le róla s amint haladt, csattogása összevegyült a
mennydörgések lármájával. Villámlott s tisztán látszott egy percre,
amint egy lábon az úton állt s két lábát a levegőbe emelte. Eltűnt, de
rögtön rá újra villámlott s a háromláb száz yarddal közelebb volt. El
tudtok képzelni egy fejéshez való óriási széket, amint erőszakkal tovább
gördítik a földön? A villanások fénye mellett körülbelül ezt a benyomást
tette rám. Csakhogy a fejéshez való szék helyébe képzeljetek egy három
lábon álló hatalmas géptömeget.

Egyszerre csak, mint mikor az ember kétfelé hajtja a törékeny nádat, ha
keresztül akar törni rajta, a fenyőerdő fái kétfelé nyíltak előttem, egy
nyesésre végig zuhantak a földön, s egyenesen felém rohanva, a rémséges
háromláb párja bukkant elő. S én éppen feléje vágtattam! Amint a második
szörnyeteget megpillantottam, teljesen elvesztettem lélekjelenlétemet. A
nélkül, hogy a fékezésre gondoltam volna, oly erővel rántottam jobbra
lovam fejét, hogy a következő pillanatban a kocsi ráfordult a lóra, a
rúd szétroppant, én oldalt kirepültem a kocsiból s belezuhantam egy
pocsolyába.

Azonnal feltápászkodtam s lábammal folyton a vízben, egy rekettyebokor
alatt húzódtam meg. A ló mozdulatlanul hevert (szegény pára! nyakát
törte) s a villámok fényében láttam a fölfordult kocsi fekete derekát s
a lassan még mindig forgó kerék sziluettjét. A következő pillanatban a
rengeteg mechanizmus mellettem lépkedett el, föl a dombon Pyrford felé.

Közelebbről hihetetlenül különösnek tűnt föl s mozgása közben többnek
látszott egyszerű értelmetlen gépezetnél. Mindenesetre gépezet volt;
menetközben meg-megzörrentek érclábai; furcsa teste körül lebegve,
csörögve, hosszú, hajlékony, csillámló tapogatószervek lógtak, amelyek
közül az egyik egy fiatal fenyőt ragadott meg. A gépezet, amint tovább
lépdelt, az utat gondosan megválasztotta s az a sárgaréz csuklya, amely
belőle kiemelkedve ide-oda mozgott, az első pillanatra maga körül
tekintgető fejnek a benyomását tette rám. A gép hatalmas teste mögött
óriási halászkosárhoz hasonló fehér érctömeg látszott s amint a
szörnyeteg mellettem elrohant, eresztékeiből zöld füstcsomók gomolyogtak
ki. Egy pillanat mulva messze járt tőlem.

Ennyi volt az, amit láttam, mindent nagyon határozatlanul, mert amint a
villámok ki-kilobbantak, a vakító fényesség szüntelenül sűrű fekete
árnyakkal váltakozott.

A gépezet haladásközben ujjongó, süketítő ordítást hallatott: «Elú!
Elú!», túlharsogva a mennydörgést; a következő pillanatban utólérte
társát s félmérföldnyire tőlem, ráhajolt valamire a mezőségen.
Kétségtelen, hogy az a valami ott a mezőségen a harmadik volt a tiz
henger közül, amelyet a Marsból lőttek ki földünkre.

Pár pillanatig fekve maradtam az esőben és a sötétségben s a megújuló
villámok fénye mellett oda bámultam ezekre az ércszörnyetegekre, amint a
sövényeken keresztül lépdeltek a messzeségben. Ritkás jég kezdett
hullani. A szörnyetegek hol homályba vesztek, hol tisztán látszottak.
Olykor szünet állt be a villámlásban s az éjszaka teljesen elnyelte
őket.

Fölülről a jégben, alulról a pocsolyás vízben álltam. Jóideig eltartott,
míg elképedésemből némileg felocsudva, arra gondoltam, hogy felmászom a
töltésre valami szárazabb helyre s általán véve, míg eszembe jutott,
hogy halálos veszedelemben forgok.

Nem messze tőlem egy egyszobás kis zsellér-fakunyhó volt, amelyet
krumpliskert vett körül. Végül feltápászkodtam s meglapulva és
kihasználva minden kis fedezéket, a kunyhó felé szaladtam, zörögtem az
ajtón, de senki sem hallotta, ha ugyan volt valaki a kunyhóban.
Kisvártatva abbahagytam a zörgetést s az út nagyobb részén egy árkot
használva fel, csúszva-mászva eljutottam a Maybury felé elnyúló
fenyőerdőbe, a nélkül, hogy a gépszörnyetegek észrevettek volna.

Az erdő védelme alatt, nedvesen, dideregve saját házam felé nyomultam
tovább. A fák között igyekeztem rábukkanni a gyalogösvényre. Nagyon
sötét volt az erdőben, mert most már ritkábban villámlott s a jégeső,
amely úgy zuhogott, mint a hegyipatak, a sűrű lombozat résein oszloposan
tört keresztül.

Ha tisztában lehettem volna a látott dolgok jelentőségével, bizonyára
Byfleeten keresztül a chobhami út felé törekedtem volna, vissza
Leatherheadbe, feleségemhez. De a sok rendkívüli dolog között, ami az
éjjel történt körülöttem s abban a nyomorúságban, amelybe egész
szervezetem jutott, nem is gondoltam erre. Össze voltam törve, el voltam
csigázva, bőrig áztam, belesiketültem és belevakultam a viharba.

Valami határozatlan gondolatom volt, hogy jó volna házamba menni. Ez
volt az egyedüli ösztön, amely bennem működött. A fák között botorkálva,
beleestem egy árokba, térdemet belevágtam valami karóba s végre
kiláboltam az útra, amely a kollégiumtól lefelé vezet. A szó szoros
értelmében ki kellett lábolnom, mert a vihar árja magával ragadva a
homokot, iszapos hegyi patakban zuhogott le a domboldalon. Ekkor a
sötétben egy férfi botlott belém, úgyhogy hátratántorodtam.

Rémülten felkiáltva félreugrott s elrohant, mielőtt annyira
összeszedhettem volna magamat, hogy megszólítsam. A vihar éppen ezen a
helyen oly erővel dühöngött, hogy a legnagyobb erőfeszítésembe került
felfelé menni a domboldalon. A baloldali kerítés mellé szorultam s a
palánkokba fogózva, törtettem előre.

A dombtető közelében megbotlottam valami puha tárgyban. A villám
lobbanásai mellett lábaim között fekete posztócsomót s egypár csizmát
láttam. Mielőtt tisztán ki tudtam volna venni, hogyan fekszik az az
ember, akibe belebotlottam, a villámfény kilobbant. Állva maradtam s
vártam a következő lobbanást. Erőteljes férfi volt, egyszerű, de nem
szegényes ruhában. Feje begörbült teste alá. Összekuporodva hevert,
szorosan a kerítés mellett, mintha erősen hozzávágódott volna.

Leküzdve azt a természetes ellenszenvet, amelyet mindenki érez, aki
sohasem ért még holttesthez, lehajoltam és hátára fordítottam, hogy
szívéhez férjek. Halott volt. Nyilvánvalóan nyakát szegte. Harmadszor
villámlott s megláttam arcát. Talpra ugrottam. A «Tarka kutya»
korcsmárosa volt, akitől kölcsön vettem a kocsit.

Vigyázva keresztül léptem rajta s rohantam fölfelé a dombtetőre, el a
rendőrállomás és a kollégium mellett, házam felé. A domboldalon nem
égett semmi, bár a mezőségről még egyre idevilágított a vörös fény s
vöröses füstgomolyok viaskodtak a szakadó jégesővel. Amennyire a
villámlás fénye mellett elláthattam, a körülöttem fekvő házak teljesen
épen álltak. A kollégium mellett valami fekete rakás hevert az
országúton.

Az országútról, a Maybury-híd felől, hangokat és lábdobogást hallottam,
de nem volt bátorságom kiáltani, vagy odamenni. Kapukulcsom segítségével
beléptem házamba, a kaput betettem, bezártam és elreteszeltem s a lépcső
aljáig botorkálva, leültem. Magam előtt láttam folyton a hosszú
léptekkel haladó érc-szörnyetegeket s a kerítéshez vágódott holttestet.

Ott kuporogtam a lépcső alján, hátamat a falhoz támasztva s iszonyúan
dideregve.


XI.  Az ablakban.

Említettem már, hogy valahányszor nagy izgalmak ejtettek rabul,
izgatottságom rendesen magamagát emésztette fel. Egy idő mulva
fölfedeztem, hogy fázom, át vagyok ázva és hogy körülöttem apró
víztócsák borítják a lépcsőre felfutó szőnyeget. Csaknem gépiesen
fölemelkedtem, bementem az ebédlőbe, megittam egy kis whiskyt és
átöltözködtem.

Ezután fölmentem a lépcsőn dolgozó-szobámba; de hogy miért, azt nem
tudom. Dolgozószobám ablaka a fák és a vasútvonal fölött a horselli
mezőség felé nyílt. Annyira siettünk a távozással, hogy ez az ablak
nyitva maradt. A folyosó sötét volt s a szobában, amint benyitottam,
áthatatlan sötétség fogadott, az ablakkeretbe foglalt kilátás éles
ellentéteül. Megálltam az ajtóban.

A mennydörgés megszünt. A keleti kollégium tornyai és körülötte a
fenyőfák nem voltak már sehol s nagyon messze élénkvörös világosságban
látható volt a mezőség a homokbányák körül. A világosságban óriási
fekete alakok, furcsák és groteszkek, sürögtek-forogtak ide-oda.

Mintha arrafelé az egész vidék égett volna – egy széles domboldalon apró
lángnyelvek libegtek, csavarodtak az enyésző vihar szélrohamaiban, vörös
visszfényt vetve a magasban nyargaló felhőkre. Hébe-korba valami
közelebbi tűzből füstgomolyok hömpölyögtek tova az ablak előtt, elfödve
a Marsbelieket. Nem láthattam, hogy ezek mit csinálnak, sem azt nem
láttam tisztán, hogy milyenek, sem azt, hogy mik azok a fekete tárgyak,
amiken szorgalmasan dolgoztak. A közelebbi tüzet sem láthattam, bár
visszfénye ott táncolt a dolgozószoba falán és mennyezetén. Éles,
gyantás égésszag terjengett a levegőben.

Az ajtót nesztelenül betéve, az ablak felé közeledtem. E közben a
kilátás kiszélesedett jobbra a wokingi állomást környékező házakig,
balra a megszenesedett, feketére vált byfleeti fenyőerdőig. Lefelé végig
a domboldalon és a vasút mentén egészen a híd közeléig világosság volt.
A Maybury-országút mentén s az állomás közelében levő uccák hosszában a
legtöbb ház égő romokban hevert. A vasútmenti fény eleinte
meghökkentett. Valami fekete tömeget, vörös ragyogást és jobbra egy sor
hosszúkás, sárga négyszöget láttam. Csakhamar észrevettem, hogy
összeroncsolt vonatot látok, amelynek eleje kiugrott a sínekből s
lángokban állt, hátsó kocsijai pedig még a síneken állanak.

E három fő világító középpont: a házak, a vonat és a Chobham felé égő
táj között szabálytalan alakú sötét tájrészletek terültek el, melyeket
itt-ott halványan izzó, füstölgő földdarabok szakítottak meg. A
legkülönösebb látvány ez a tűzzel behintett, elnyúló feketeség volt.
Leginkább éjjeli agyagedény-égetésre emlékeztetett. Embert eleinte egyet
sem vettem észre, bár kimeresztett szemekkel nézegettem mindenfelé.
Később a wokingi állomás fénye mellett egy csomó fekete alakot láttam
egymás után keresztül szaladni a pályatesten.

Ime, ez volt az én kis világom, amelyben évek hosszú során át
biztonságban éldegéltem, ez a tűzben álló káosz! Mi történt a legutolsó
hét óra alatt, azt még mindig nem tudtam. Nem tudtam azt sem, bár
kezdtem már gyanítani, minő összefüggés van a gép-szörnyetegek s azok
között az esetlen tömegek között, amelyeket a hengerből láttam előbujni.
Sajátságos, határozatlan érdeklődés támadt bennem. Az íróasztalom előtt
álló széket az ablakhoz fordítottam, ráültem és a fekete tájra, de főleg
arra a három óriási, fekete valamire bámultam, ami ide-oda járt a
homokbányát elárasztó ragyogásban.

Úgy látszott, hogy iszonyuan el vannak foglalva. Kérdeztem magamban:
ugyan mik lehetnek? Vajjon nem értelmes gépezetek-e? Éreztem, hogy
ilyesmi képtelenség. Vagy talán mindegyikben egy-egy Marsbeli ül, aki
úgy kormányozza, igazgatja, használja, mint a koponyában székelő agyvelő
az emberi testet? Összehasonlítottam őket az emberi gépezetekkel s
életemben először kérdeztem magamtól, vajjon egy alsóbbrendű értelmes
állat miket gondolhat egy-egy páncélos hadihajó vagy egy-egy gőzgép
láttára?

Elülvén a vihar, az égboltozat kiderült és nyugaton az égő talajból
fölszálló füstgomoly fölött a Mars halványuló, gombostűfejnyi, kis
fénypontja hanyatlóban volt, mikor a katona megjelent kertemben. Gyönge
kaparást hallottam a kerítés felől s felriadva a letargiából, amely
elfogott, letekintettem s láttam, amint a félhomályban keresztülmászik a
palánkon. A másik emberi lény láttára zsibbadtságom elmult s hirtelen
kihajoltam az ablakon.

– Pszt! – szóltam suttogva.

Tétovázott s egy percig ülve maradt, szétterpesztett lábakkal a
kerítésen. Majd leugrott s keresztülment a gyepen a ház szögletéig.
Lehajolva, halkan járt.

– Ki van ott? – szólt susogva s megállt az ablak alatt és fölnézett.

– Hová megy? – kérdeztem.

– Isten tudja!

– El akar bújni?

– Igen!

– Jöjjön be a házba! – szóltam.

Lementem, beeresztettem és az ajtót újra bezártam. Arcát nem láthattam.
Feje födetlen volt s kabátja ki volt gombolva.

– Istenem! – szólt, mikor behúztam őt magammal.

– Mi történt? – kérdeztem.

– Mi történt? – A homályban is láttam kétségbeesett mozdulatát. –
Kiirtottak bennünket… egyszerűen kiirtottak, – ismételte újra meg újra.

Utánam jött, csaknem gépiesen, az ebédlőbe.

– Igyon egy kis whiskyt, – mondtam, töltve neki.

Megitta. Azután hirtelen leült az asztal mellé, fejét a két karjára
hajtotta és elkezdett zokogni és sírni, mint egy kis gyerek,
szenvedélyes felindulással, míg én, furamód megfeledkezve saját
kétségbeesésemről, ott álltam mellette csodálkozva.

Jóideig nem volt képes annyira összeszedni magát, hogy kérdéseimre
felelhessen s azután is csak zavarosan, szakadozottan válaszolt.
Tüzérkocsis volt s csak hét óra tájban került a tűzvonalba. Ekkor már
megkezdődött a tüzelés a mezőségen és hallotta, amint mondták, hogy a
Marsbeliek első csapatja egy ércpaizs védelme alatt lassan a második
henger felé közeledett.

Később ez a paizs három lábon botorkált tovább s átalakult azzá a
csatagéppé, amelyet először láttam. Azt az ágyút, amelyet katonám
hajtott, Horsell közelében állították fel, hogy uralkodjék az egész
homokbányán. Megérkezése siettette az ütközetet. Mikor az ágyútaligás
tüzérek hátra vonultak, lova egy lyukba lépett s elesett, ledobva őt egy
mélyedésbe. Ebben a pillanatban az ágyú mögötte elsült, a munició
felrobbant, minden lángba borult s szénné égett emberek és lovak
torlódtak fel körülötte.

– Fekve maradtam, – így szólt, – magamon kívül a megdöbbenéstől, egy ló
eleje alá kerülve. Ki voltunk irtva! S az az iszonyú szag, – Uram Isten!
Az az égett hús-szag! A rám esett ló megsebezte hátamat s ott kellett
hevernem, míg össze nem szedtem magamat. Egy perccel előbb mintha
díszkivonuláson lettünk volna és rögtön rá a futás, a vereség!

– Kiirtottak mindnyájunkat! – szólott.

Egy ideig az élettelen ló alatt maradt elrejtőzve s lopva végig-végig
pillantott a mezőségen. A Cardigan-ezredbeliek rajvonalba oszolva
rohamot kíséreltek meg az üreg ellen; de egyszerűen elpusztultak
valamennyien. A szörnyeteg ezután lábaira emelkedett s elkezdett
kényelmesen ide-oda járkálni a mezőségen a között a pár ember között,
aki menekülni próbált. Fejszerű csuklyája ide-oda forgott, mint valami
csuklyás emberi lény feje. Valami karfélével bonyolult szerkezetű
érctokot tartott, amely körül zöld lobbanások szikráztak s amelynek
tölcséralakú csövéből szóródott ki a hősugár.

Néhány pillanat mulva, amennyire a katona elláthatott, nem maradt
élőlény a mezőségen. A fák és bokrok vagy fekete vázak voltak már, vagy
lánggal égtek. A huszárokat nem látta, mert az országúton álltak, túl a
kanyarodón. Hallotta, hogy a Maxim-ágyúk ropogni kezdtek; de csakhamar
elnémultak. A wokingi állomást s a környező házsorokat megkímélte az
óriás; de végül hirtelen oda irányozta a hősugarat s a városka tüzes
romhalmazzá változott. A szörnyeteg ezután elzárta a hősugarat s hátat
fordítva a tüzérnek, elkezdett afelé a hamvadozó fenyőerdő felé
botorkálni, amelyben a második henger volt. Ugyanakkor egy második
csillámló titán emelkedett ki az üregből.

A második szörnyeteg az első nyomában haladt. A tüzér erre nagy
vigyázattal Horsell felé kezdett kúszni a mezőséget borító forró
hamuban. Sikerült elevenen elérnie az országút mentén huzódó árkot s
ebben Wokingba menekült. Története itt szakadozottá vált. Wokingon
lehetetlenség volt áthatolni. Úgy látszik, hogy néhány ember élt még
ott, de eszméletlen volt; sok megpörkölt, égett holttest hevert az úton.
A katonát a tűz eltérítette útjából s mikor az egyik Marsbeli óriás
visszafordult, elbujt valahol a még csaknem perzselő romok között. A
szörnyeteg üldözött valakit; mikor utólérte, fölkapta egyik
acéltapogatójával s odacsapta fejét egy tölgyfához. Végre a beálló
éjszakában a tüzér hirtelen rohanással eljutott a vasúti töltésre.

Azóta a töltés mentén rejtőzködve Maybury felé közeledett, azt remélve,
hogy ha London irányában halad, kijut a veszedelemből. Az emberek
árkokba és pincékbe rejtőzködtek s az életben maradottak nagy része úton
volt Woking és Send felé. Szomjúság gyötörte, míg a vasúti híd közelében
rá nem akadt egy összezúzott vízvezetéki csőre, melyből a víz szökőkút
módjára bugyogott ki az országútra.

Ez volt az a történet, amelyet szakadozottan elmondott. Beszéd közben,
mialatt meg akarta velem értetni, mit látott, kissé nyugodtabb lett.
Mint beszélgetés közben említette, dél óta nem evett semmit. Az
éléskamrában találtam egy kis ürühúst és kenyeret s behoztam a szobába.
Nem gyujtottunk lámpát, mert féltünk, hogy a Marsbeliek figyelmét
magunkra vonjuk s kezeink minduntalan érintkeztek evés közben. Míg
beszélt, a dolgok körvonalai homályosan kiemelkedtek a sötétségből és az
ablak mellett tisztán látszottak a letaposott bokrok és az összetört
rózsafák. Egész csapat ember vagy állat rohanhatott keresztül a
pázsiton. Lassacskán kivehettem fekete, rémült arcát. Ilyen volt
kétségkívül az én arcom is.

Evés után fölmentünk halkan a lépcsőn dolgozó-szobámba s újra
kitekintettem a nyitott ablakon. A völgy egy éjszaka alatt tele lett
hamuval. A tűz mindenfelé szünni kezdett. A lángok helyét gomolygó füst
foglalta el; de az összeroskadt, puszta házak s a fölperzselt fekete fák
romjai, amelyeket előbb az éjszaka elrejtett, ott hevertek most
kietlenül, félelmesen a virradat kegyetlen fényében. Itt-ott volt
egy-egy tárgy, amely szerencsésen elkerülte a pusztulást. Itt egy fehér
vasúti jelző, amott egy üvegház vége maradt meg fehéren, épen a
romhalmaz közepette. A háborúskodások hosszú történetében sohasem volt
még példa ily különbséget nem ismerő, általános pusztításra. S a hasadó
hajnali fényben a három ércóriás ott állt forgó csuklyákkal, ragyogva,
az üreg körül, mintegy szemléttartva a pusztítás szörnyű munkája fölött.

Úgy látszott, mintha az üreg szája kiszélesedett volna. Újra meg újra
élénk zöldszínű füstgomolyok emelkedtek ki belőle a ragyogó virradatban.
Kiemelkedtek, kavarogtak és széthasadozva elenyésztek.

Az üregen túl ott álltak a tűzoszlopok Chobham körül. Az első napsugár
érintésére vérvörös füstoszlopokká váltak.


XII.  Mit láttam Weybridge és Shepperton pusztulásából?

Amint jobban megvirradt, elfordultunk az ablaktól, ahonnan a
Marsbelieket megfigyeltük, s amily halkan csak lehetett, lementünk a
lépcsőn.

A tüzér egyetértett velem abban, hogy a házban nem maradhatunk. Ő, mint
mondta, London felé szándékozott s onnan a lovastüzérség 12. ütegéhez
akart visszamenni. Az én tervem az volt, hogy visszamegyek egyenesen
Leatherheadbe. A Marsbeliek ereje oly lesujtó hatással volt reám, hogy
föltettem magamban, hogy elviszem onnan feleségemet Newhavenbe s
késedelem nélkül menekülök vele együtt erről a vidékről. Azzal ugyanis
már tisztában voltam, hogy London környékén iszonyú küzdelem fog
lefolyni, míg e rettentő teremtményeket sikerül valahogyan kipusztítani.

Csakhogy közöttünk és Leatherhead között ott feküdt a harmadik henger,
az őrködő óriásokkal. Ha magam vagyok, azt hiszem, elszántam volna
magamat s nekiindulok az egyenes útnak. De a tüzér lebeszélt erről.

– Igazságtalan dolog volna, – így szólt, – erővel özveggyé tenni a
feleségét!

Végre ráálltam arra, hogy vele megyek, az erdők védelme alatt, észak
felé egészen a chobhami útig, mielőtt elválok tőle. Onnan aztán Epsom
felé kerülve, megyek Leatherheadbe.

Azonnal útnak akartam indulni; de társam, aki tényleges szolgálatban
volt, okosabbat ajánlott. Egy palackot kerestetett velem, amelyet
teletöltöttünk whisky-vel s minden használható zsebünket megtömtük
kétszersült-csomagokkal és hússzeletekkel. Azután kimásztunk a házból s
oly gyorsan, amint csak tudtunk, leszaladtunk azon az irgalmatlan úton,
amelyen éjszaka feltörtettem. A házak elhagyottaknak látszottak. Az
országúton három megszenesedett holttest feküdt egy csomóban – a hősugár
áldozatai; s imitt-amott leejtett tárgyak voltak a földön – egy óra, egy
fél papucs, egy ezüstkanál s más efféle értéktelen apróságok. A sarkon,
ahol a postahivatal felé fordul az út, egy kis kocsi hevert törött
kerekére fordulva, tele ládákkal és bútordarabokkal, de ló nélkül. Egy
pénzszekrényt sietve feltörtek, azután a törmelékek közé dobtak.

A kapus házikóján kívül az árvaház mellett, amely még mindig égett, a
házak errefelé nem igen rongálódtak meg. A hősugár leborotválta a
kémények tetejét és tovább suhant. De rajtunk kívül, úgy látszott, más
élőlény nincs a Maybury-dombon. A lakosok többsége, azt hiszem,
elmenekült az ó-wokingi országúton – erre hajtottam volt én is
Leatherheadbe – vagy pedig elbújt.

Lementünk a keskeny úton, el a feketeruhás férfi holtteste mellett,
amelyet az éjszakai jégeső jól megáztatott, és benyomultunk az erdőbe a
domb tövében. A vasút felé törtettünk egy teremtett lélekkel sem
találkozva. Az erdő a vasútvonal mentén megfeketedett romja volt csak az
erdőnek; a legtöbb fa ledőlt s ami állva maradt, komor, szürke törzs
volt csak, sötétbarna lombozattal zöld helyett.

Mifelénk a tűz csak megperzselte a közelebbi fákat. Egy helyütt éppen
dolgoztak a favágók szombaton; frissen hántott, kivágott fák hevertek
egy tisztáson, fűrészporrakások között. A közelben elhagyott ideiglenes
kunyhó volt. Szél se rezdült ezen a reggelen és minden szokatlanul
csendes volt. Még a madarak is hallgattak s mialatt tovasiettünk, csak
suttogva beszélgettünk, minduntalan hátratekintve. Egynéhányszor meg is
álltunk hallgatózni.

Kisvártatva közelebb nyomultunk az országúthoz s eközben lovak dobogását
hallottuk s a fatörzsek közti réseken három lovas katonát láttunk lassan
Woking felé poroszkálni. Köszöntünk nekik. Megálltak, mi pedig
odasiettünk hozzájuk. A 8-as huszárok egy hadnagya volt két
közlegénnyel. Egy teodolitszerű állványt vittek magukkal, de a tüzérem
azt mondta, hogy heliográf.

– Maguk az első emberek, akikkel ma reggel errefelé találkoztunk, –
szólt a hadnagy. – Mi újság?

Arca és hangja csupa kíváncsiság volt. A két legény is kíváncsian bámult
ránk a háta mögül. A tüzér leugrott a töltésről az országútra és
szalutált.

– Az ágyúm elpusztult mult éjszaka, hadnagy úr. Elbújtam. Megpróbálok
visszajutni az ütegemhez. Nemsokára meglátják a Marsbelieket, azt
hiszem, egy fél mérföldnyire innen ezen az úton.

– Hogy néznek ki azok az ördögök? – kérdezte a hadnagy.

– Óriások fegyverzetben, hadnagy úr. Százláb magasak. Három lábuk van és
aluminium-testük, hatalmas nagy csuklyás fejjel, hadnagy úr.

– Ejnye! – szólt a hadnagy. – Micsoda zagyvaság!

– Majd meglátja, hadnagy úr. Valami tokot hordanak magukkal, ami tüzet
szór és halált oszt.

– Valami ágyúfélét?

– Nem, hadnagy úr, – és a tüzér elkezdte elevenen leírni a hősugarat. A
hadnagy csakhamar félbeszakította és felnézett rám. Én még mindig fönt
álltam a töltésen az országút mellett.

– Maga is látta? – kérdezett a hadnagy.

– Szóról-szóra igaz, – feleltem.

– Nos, – szólt a hadnagy, – azt hiszem, az a kötelességem, hogy én is
meglássam őket. – Majd a tüzérhez fordult: – Minket iderendeltek, hogy
küldjük el a házakból az embereket. Legjobb lesz, ha maga tovább megy,
jelentkezik Marvin dandárparancsnoknál és elmond neki mindent, amit tud.
Weybridge-ben van. Oda talál?

– Majd én útba igazítom, – szóltam; a hadnagy pedig megint délnek
fordította a lovát.

– Félmérföldnyire innen? – kérdezte.

– Legfölebb, – feleltem és a fák fölött délfelé mutattam. Megköszönte és
tovább lovagolt. Többé nem láttuk őket.

Odébb három asszonyra és két gyermekre akadtunk az országúton. Egy
munkáskunyhóból rakodtak kifelé szorgalmasan. Kerítettek egy kis
tolókocsit és telerakták piszkos batyukkal és kopott bútordarabokkal.
Úgy el voltak merülve a munkájukba, hogy észre se vettek bennünket,
mikor elmentünk mellettük.

A byfleeti állomásnál elhagytuk a fenyőerdőt. A vidék nyugodt volt és
békés a reggeli napfényben. Itt már jóval kívül estünk a hősugár
lőtávolából és ha a legtöbb ház nem lett volna puszta, hallgatag,
néhányból nem hallatszott volna ki a csomagolás dörömbölése s a vasúti
hídról nem bámult volna egy csomó katona Woking felé, úgy látszott
volna, hogy egészen rendes vasárnapi nap van.

Majoros-kocsik és szekerek haladtak csikorogva az országúton Addlestone
felé. Egyszerre csak egy szántóföld sövénykapujan keresztül hat
tizenkétfontos ágyút láttunk a lapályos réten, egyenlő távolságra,
szépen egymás mellett. Torkuk Woking felé volt irányítva. A tüzérek
figyelve álltak az ágyúk mellett és a közelben ott voltak a municiós
szekerek is. A legénység tüzelésre készen állt.

– Pompás! – szóltam. – Ezek majd jól beléjük lőnek!

A tüzérem megállt a kapu előtt. Majd így szólt:

– Tovább megyek.

Távolabb Weybridge felé, éppen a híd mellett, egy csapat fehér
munkás-zubbonyos ember hosszú sáncot hányt. A sánc mögött ágyúkat
láttunk.

– Nyilak ezek csak a villám ellenében, – mondta a tüzérem. – Ők még nem
látták a tűz-sugarat.

Azok a tisztek, akiknek nem volt dolguk, a fák fölött délnyugat felé
bámultak s a sáncásók is abbahagyták a munkát hébe-korba, hogy ők is
arrafelé bámulhassanak.

Byfleet olyan volt, mint a megbolygatott méhkas; az emberek csomagoltak
és egy szakasz huszár, részben gyalog, részben lovon, sürgette őket.
Három-négy fehérkarikás kereszttel megjelölt állami teherkocsi és egy
ócska omnibusz állt több más kocsi között a főuccán, valamennyit
megrakták holmival. A legtöbb ember ünneplőt öltött s a katonák sehogy
sem tudták megértetni velök, milyen súlyos a helyzet. Láttunk egy
ráncosképű öreget, aki egy nagy láda s vagy húsz orchideás virágcserép
mellett hevesen vitatkozott a káplárral, mert ez azt akarta, hogy ezek a
dolgok maradjanak ott. Megálltam és karon ragadtam az öreget.

– Tudja, mi van amott? – szóltam a fenyőfákra mutatva, amelyek mögött
ott voltak a Marsbeliek.

– Ugyan mi? – szólt megfordulva. – Azt magyarázom nekik, hogy ez csupa
értékes holmi.

– A halál! – kiáltottam. – A halál közeledik! – és otthagyva őt, hogy
eméssze meg a dolgot, ha tudja, a tüzérem után siettem. A sarokról
visszatekintettem. A katona otthagyta az öreget, aki még mindig ott állt
a ládája mellett, rajta a cserepekkel, és tétovázva a fák felé bámult.

Weybridgeben nem tudta senki sem megmondani, hol rendezték be a
főhadiszállást. Oly zűrzavar uralkodott az egész városkában, aminőt még
soha életemben nem láttam. Kocsi és szekér mindenütt, költözködő
emberek, türelmetlen lovak szörnyű össze-visszaságban. A városka
tiszteletreméltó lakói, golfruhás és evezőkosztümös férfiak és csinosan
kiöltözött nők, csomagoltak, a parti naplopók segítségével; a gyerekek
izgatottan mulattak a csodálatos vasárnapi élményeken. A derék plébános
pedig mind e közben nagyon bátor elhatározással korai istentiszteletet
akart tartani és harangja kicsengett a lármás izgalomból.

Én meg a tüzérem leültünk az ivókút lépcsőjére s tűrhetően jóllaktunk
abból, amit magunkkal hoztunk. Katonai őrjáratok – itt már nem huszárok,
hanem fehér gránátosok – figyelmeztették az embereket, hogy siessenek
hurcolkodni vagy keressenek menedéket a pincékben, mihelyt a tüzelés
megkezdődött. Amint keresztül mentünk a vasúti hídon, láttuk, hogy egyre
növekvő embertömeg gyülekezik az állomáson és az állomás körül s a
nyüzsgő perron tele van ládákkal és csomagokkal. A rendes forgalmat
megszüntették, azt hiszem, azért, hogy a csapatok és az ágyúk
eljuthassanak Chertseybe. Később hallottam, hogy vad küzdelem támadt a
helyekért a különvonatokon, amelyeket később indítottak.

Weybridgeben maradtunk délig. Déltájban a Shepperton-zsilip közelében
voltunk, ahol a Wey a Themzébe szakad. A délelőtt egy részét azzal
töltöttük el, hogy segítettünk két öreg asszonynak fölrakodni egy kis
kocsira. A Wey három ágban torkollik a Themzébe. Itt kelnek át kompon
egyik partról a másikra s itt lehet a csónakokat bérelni. A sheppertoni
oldalon kocsma volt gyepes tisztással, amelyen túl a sheppertoni templom
csúcsban végződő tornya emelkedett ki a fák fölé.

Itt nagy tömeg izgatott kiabáló menekülőre akadtunk. Bár a menekülés még
elég rendben folyt, már annyian voltak, hogy az ide-oda járó csónakok
nem győzték az átszállítást. Az emberek lihegve jöttek a súlyos terhek
alatt. Egy házaspár pitvarajtóra rakta holmiját s az egész ajtót magával
cipelte. Valaki azt mondta, hogy az a terve, hogy a sheppertoni
állomáson próbál vonatra ülni.

Össze-vissza kiabált mindenki s egy ember még mókázott is. Úgy látszott,
itt azt gondolták az emberek, hogy a Marsbeliek egyszerűen félelmes
emberi lények, akik meg akarják támadni és el akarják foglalni a várost.
Az emberek minduntalan áttekintgettek a Wey túlsó partjára, a Chertsey
felé húzódó rétekre, de ott minden csendes volt.

Túl a Themzén, kivéve azt a pontot, ahol a komp kikötött, minden nyugodt
volt, élénk ellentéteül a Surrey-partnak. Akik ott partra szálltak a
csónakokból, sietve lefelé baktattak az úton. A nagy komp éppen fordult
egyet. Három vagy négy katona állt a vendéglő gyepes tisztásán, bámulva
és tréfálkozva a menekülőkkel, anélkül, hogy segítettek volna nekik. A
vendéglő zárva volt, mert éppen tilalmi idő volt.

– Mi az! – kiáltott az egyik csónakos és mellettem valaki rászólt egy
ugató kutyára: – Elhallgass, bolond!

Nyomban rá újra tompa durranás hallatszott, ezúttal Chertsey felől.
Ágyúdörgés volt.

Az ütközet megkezdődött. Jobbra a part mentén egyszerre csak a fák miatt
észre nem vehető ütegek kezdtek bömbölni. A lövések gyors egymásutánban
következtek. Egy asszony felsikoltott. Mindnyájunkat megdöbbentett a
harc hirtelen támadt zaja. Az ütközet közel volt hozzánk s mégsem
láthattunk belőle semmit. A sík réteken tehenek legelésztek, alig
törődve a lövöldözéssel és a forró napfényben ezüstös, nyesett fűzfák
csillogtak mozdulatlanul.

– A katonák útjukat fogják állni! – szólt egy asszony mellettem, nem a
leghatározottabban.

Sűrű köd emelkedett a fák fölé.

Egyszerre csak füstlobbanás látszott jótávol fölfelé a folyam mentén. A
füstgomoly után, amely a magasba lökődve a levegőben függött, megrezdült
a föld a talpunk alatt s heves robbanás rázta meg a levegőt. Két-három
ablak csörömpölve betört a közeli házakban. Megrémülve álltunk
valamennyien.

– Itt vannak! – kiáltott egy kék-zubbonyos ember. – Ott! Látjátok őket?
Ott! Ott!

Egymás nyomában, gyorsan, egy, kettő, három, négy fölfegyverzett
Marsbeli tűnt fel, kiemelkedve magasan az apró fák fölé a Chertsey felé
elterülő rétségen. Sebes léptekkel a folyam felé közeledtek. Eleinte
kis, csuklyás alakoknak látszottak, amelyek oly gyorsasággal gördültek
előre, mint a repülő madarak.

Ekkor, oldalról közeledve felénk, feltűnt az ötödik is. Fegyveres testük
csillogott a napban, amint gyorsan az ágyúk felé rohantak, ijesztő
gyorsasággal növekedve mind nagyobbra és nagyobbra, amint közelebb és
közelebb jutottak. Az egyik, amelyik balfelől a legszélén és legtávolabb
volt, szörnyű érctokot ragyogtatott magasan a levegőben s a kísérteties,
rettentő hősugár, amelyet péntek éjjel már láttam, Chertsey felé
lökődött s elérte a várost.

E rendkívüli, gyors és iszonyatos teremtmények láttára a víz mentén álló
tömeg egy pillanatra kővé meredt a borzalomtól. Egy sikoly, egy kiáltás
nem hallatszott. Némán álltak. Majd rekedt zúgás, lábdobogás,
vízcsapkodás keletkezett. Egy férfi, aki nagyon megijedt, hogy leejti
válláról az útitáskáját, megfordult s úgy mellbelökött terhének kiálló
szögletével, hogy hátratántorodtam. Egy asszony hátulról lökött meg,
amint elrohant mellettem. A rohanásnak eredt tömeg engem is magával
sodort; de nem voltam annyira megrémülve, hogy tisztán ne tudtam volna
gondolkozni. A rettenetes hősugár járt az eszemben. A vízbe bújni! Ez
lesz a leghelyesebb.

– A vízbe! A vízbe! – kiáltottam anélkül, hogy hallgattak volna rám.

Újra megfordultam, szembe futottam a közeledő Marsbelivel, egyenesen le
a kavicsos parton s belevetettem magam a vízbe. Mások is utánozták
példámat. Amint a parton lefelé futottam, a csónakból visszatérők
ugrottak kifelé. A sok kő talpam alatt csúszós és iszapos volt s az
alacsony folyamban mintegy húsz lábnyira rohantam már, alig derékig a
vízben. Amint a Marsbeli alig pár száz ölnyi távolságban tornyosodott a
magasba, előre buktam arccal a víz felszíne alá. A loccsanások, amint a
csónakokból egyesek szintén a folyamba ugrottak, úgy hangzottak fülembe,
mint mennydörgések. Az emberek gyorsan partraszálltak a folyamnak mind a
két felén.

A Marsbeli gépezet egyelőre annyit sem törődött a parti futkosókkal,
mint az ember, ha hangyafészekbe lépett, a hangyák összegabalyodásával.
Mikor félig megfulladva, kiemeltem fejemet a vízből, a Marsbeli csuklyás
feje azok felé az ütegek felé irányult, amelyek szakadatlanul tüzeltek
keresztül a vizen. Amint előbbre haladt, szabadon lóbálta azt a tokot,
amelyből a hősugárnak kellett minden bizonnyal erednie.

A következő pillanatban a töltésre ért és innen egy lépéssel félig
keresztül lábolt. Első lába, térdben meghajolva, a túlsó töltésre lépett
s a másik percben újra teljes magasságban fölemelkedett, közvetlenül
Shepperton mellett. Ekkor hat rejtett, a jobb partról nem is látható
ágyú egyszerre megszólalt. A hirtelen közeli dördülések, az utolsó
rögtön az első nyomában, megrázta a szívemet. A szörnyeteg éppen
fölemelte már a hősugarat szülő nagy tokot, mikor az első bomba hat
yardnyira csuklyája fölött szétpattant.

Megdöbbenve felkiáltottam. Nem láttam a többi négy Marsbeli szörnyet s
egyáltalán nem is törődtem velük. Figyelmemet teljesen lekötötte az, ami
közelemben történt. Két másik bomba egyszerre pattant szét a levegőben,
közel a szörnyeteghez, mire a csuklyás fej visszafordult, éppen jókor,
hogy a negyedik bombát szembe kapja, de arra már későn, hogy elkerülje.

A bomba éppen arcába pattant a szörnynek. A csuklyás fej megduzzadt,
fellobbant és vörös húsdarabok s csillámló érctörmelékek röpültek szét
belőle.

– Talált! – kiáltottam félig sikoltva, félig ujjongva.

Hallottam, hogy az emberek mind felkiáltanak körülöttem a vízben. Ki
tudtam volna ugrani a vízből az ujjongás e pillanatában.

A lefejezett kolosszus támolygott, mint egy részeg óriás; de nem bukott
föl. Csodálatosan megtartotta egyensúlyát és nem ügyelve többé lépteire,
gyorsan Shepperton felé botorkált. A sötét kamra, mely a hősugarat
okádta, mereven fölfelé emelkedett. A vezető értelem, a csuklyába bújt
Marsbeli, meg volt ölve s darabjai szétrepültek a világ négy tája felé.
A szörny most már nem volt egyéb, mint bonyolult ércgépezet, amely a
pusztulást hurcolta magában. Egyenes irányban haladt előre, mert nem
volt többé, aki igazgassa. Nekiment a sheppertoni templom tornyának,
leütötte, mint valami faltörő kos, féloldalt dőlve megtántorodott s
azután rettenetes erővel belezuhant a folyamba s eltűnt szemem elől.

Heves robbanás rázkódtatta meg a levegőt s hatalmas vízsugár lökődött a
magasba, tele gőzzel, iszappal és ércdarabokkal. Ahol a hősugarat szülő
sötét kamra a vízhez ért, a víz azonnal gőzzé változott. A következő
percben óriási iszapos hullám söpörte végig a folyamot, fölfelé a
fordulóig. A hullám égetett, mint a forró víz. Az emberek a part felé
törekedtek, erőlködve s a zuhanást követő forrongásban és zajgásban is
hallottam kiáltásaikat és sikoltozásukat.

Az első percben nem törődtem a melegséggel, megfeledkezve az önfentartás
sürgős szükségéről. Gázolni kezdtem a hullámzó vízben, félrelökve egy
feketeruhás embert. Odaérve, ahol a folyam kanyarodik, öt-hat üres
csónakot láttam céltalanul ide-oda vergődni a hullámok között. Lefelé
felbukkant a vízből a belezuhant Marsbeli. Keresztben feküdt a folyamban
és testének legnagyobb része a vízbe merült.

Vastag gőzfelhők gomolyogtak ki a roncsból s a viharos kavargáson
keresztül láttam elmosódva, amint az óriási tagok köpülték a vizet s
iszap- és tajtékcsomókat hánytak fel a levegőbe. A tapogatószervek
hánykolódtak, mint az élő karok s a mozdulatok gyámoltalan
céltalanságától eltekintve, a látvány olyan hatást tett rám, mintha egy
megsebzett lény viaskodott volna a habok között az életéért. A
gépezetből rengeteg mennyiségű vörösesbarna folyadék lökődött ki
lármásan a magasba.

Iszonyú ordítás vonta el figyelmemet e látványtól, mintha gyári
városaink szirénáit hallottam volna. A vontatóút közelében térdig vízben
álló férfi kiáltott felém, mutogatva. Hangja beleveszett az ordításba.
Hátratekintve láttam, hogy a többi Marsbeli óriási léptekkel közeledik
lefelé a töltésen Chertsey felől. A sheppertoni ágyúk ezalatt
eredménytelenül bömböltek.

Hirtelen a víz alá buktam és visszafojtva lélekzetemet, kínosan
botorkáltam tovább, amennyire csak tudtam, a víz alatt, amely szörnyen
hullámzott körülöttem s egyre forróbb lett.

Mikor egy pillanatra kiemeltem fejemet a vízből, hogy lélekzetet vegyek
s szemeimet kitörüljem, a felszálló gőz, mint kavargó fehér ködfátyol,
elrejtette az első percben előlem a Marsbelieket. Siketítő lárma volt.
Majd homályosan kivehettem azokat az óriási, szürke alakzatokat,
melyeket még a ködös levegő is nagyobbított.

Elhaladtak előttem s kettő közülök megállt a tönkrement társ tajtékot
túró, dübörgő romjai fölött. A harmadik és a negyedik mellette állt a
vízben, az egyik körülbelül 200 yardnyira tőlem, a másik Laleham felé. A
hősugarak forrásai magasan lengtek s a sziszegő sugarak folytatták a
rombolást.

A levegő tele volt hanggal, hangok süketítő, zavaros versengésével, a
Marsbeliek csengő robajával, a lezuhanó házak ropogásával, a lángra
lobbanó fák, kerítések, félszerek recsegésével s a tűz bömbölésével.
Sűrű, fekete füst vegyült a folyam gőzével s amint a hősugár ide-oda
járt Weybridge fölött, útját fehéren izzó villanások jelezték, amelyeket
fakó lángnyelvek füstös tánca követett. A közelebbi házak még
érintetlenül várták sorsukat sápadtan, homályosan a gőzben, mialatt
mögöttük ide-oda szökkent a tűz.

Körülbelül egy pillanatig állva maradtam, mellig a csaknem forró vízben.
Helyzetem szinte elkábított. A menekülés minden reményét elvesztettem. A
gőzön keresztül láttam, amint azok, akik velem együtt a folyamban
voltak, kifelé kapálóztak kézzel-lábbal a nád között a vízből, úgy, mint
mikor a kis békák, megriadva az emberi léptekre, a fű közé rohannak,
vagy a legnagyobb ijedelemben ide-oda rohantak a vontatóúton.

Ekkor a hősugár fehér lobbanásai hirtelen felém kezdtek közeledni. A
házak összeomlottak, mintha a hősugár érintésére megolvadtak volna. A
romokból lángok törtek elő. A fák recsegve tűzzé váltak. A sugár ide-oda
libbent a vontatóúton, elnyelve az embereket, akik erre futottak s
lejött a víz szélére, alig 50 yardnyira onnan, ahol álltam. Átsiklott a
folyamon Sheppertonba s nyomában gőzölögve-forrva sistergő hullám
támadt. A part felé fordultam.

A következő pillanatban az óriási hullám, melynek hőfoka megközelítette
a forráspontot, keresztülcsapott rajtam. Hangosan felsikoltottam s
megperzselve, félig vakon, félholtan botorkáltam tovább a
csapkodó-sistergő vízben a part felé. Egy botlás halálom lett volna.
Gyámoltalanul roskadtam le, a Marsbeliek szemeláttára, a széles, kopár,
kavicsos földnyelvre, amely a partról lefutva, a Wey és Themze
torkolatát jelzi. El voltam készülve a halálra.

Homályosan emlékszem, hogy fejemtől 10–20 yardnyira az egyik Marsbeli
lába csikorogva mélyedt a laza kavicsba, felkavarva a medret s azután
újra kiemelkedett a vízből. Ezután hosszú, kínos szünet következett,
majd a négy szörnyeteg társuk romjait cipelve, mintha füstfátyolon
keresztül láttam volna, eltávozott, beleveszett a messzeségbe, túl a
folyón és a réteken. S ezután végtelenül lassan tudatára jutottam annak,
hogy csodálatosképpen megmenekültem.


XIII.  Hogy találkoztam a tiszteletessel?

A Marsbeliek, megadva ezt a gyors leckét azoknak, akik a földi fegyverek
hatalmában bizakodtak, visszatértek eredeti helyzetükbe a horselli
mezőségre. A nagy sietésben, szétzúzott társuk romjait cipelve,
bizonyára nem egy oly félretévedt, jelentéktelen áldozat kikerülte
figyelmüket, aminő én voltam. Ha társukat ott hagyják s tovább
nyomulnak, ekkor még nem találtak volna egészen Londonig néhány
tizenkétfontos ágyúütegen kívül semmit és bizonyára közeledésük hírével
együtt érkeztek volna meg a fővárosba és oly váratlan, oly rettenetes,
oly pusztító lett volna megérkezésük, mint az a földrengés, amely száz
év előtt Lisszabont romokba döntötte.

De nem volt okuk sietni. Henger henger után röpült keresztül a bolygók
közti téren. Minden huszonnégy óra újabb erősödést jelentett. S ezalatt
a katonai és tengerészeti főemberek, akik most már teljesen tisztában
voltak az ellenség rémítő hatalmával, dühös erőfeszítéssel készülődtek.
Minden percben új ágyúkat állítottak fel, úgyhogy szürkület előtt a
külvárosi villák minden bokra, minden ösvénye zsákmányra éhes, fekete
ágyútorkot rejtegetett a dombos lejtőkön Kingston és Richmond között.

És az elszenesedett, kipusztított területen – mint egy húsz
négyzetmérföldnyi körzetben – amely körülfogta a Marsbeliek táborhelyét
a horselli réten, elszenesedett és rombadőlt falvakon át a zöld fák
között, a fekete és füstös boltozatokon keresztül, amelyek tegnap még
fenyvesek voltak, ide-oda mászkáltak az önfeláldozó őrszemek a
heliográfokkal, hogy idejében jelezhessék a tüzérségnek a Marsbeliek
közeledését. De a Marsbeliek most már tisztában voltak tüzérségi
erőnkkel és az ember közellétének veszedelmével. Most immár senki sem
merészkedhetett egyik henger közelébe sem, csak élete árán.

Az óriások a délután első felét valószinűleg azzal töltötték el, hogy
ide-oda járva, áthordtak mindent az addlestoni golfpályán fekvő második
és a Pyrfordban heverő harmadik hengerből a horselli réten levő legelső
üregükbe. Az üreg mellett a fekete réten a szanaszét heverő romhalmazok
fölött az egyik őrt állt, míg a többiek elhagyták óriási hadigépeiket s
leszálltak az üregbe. Keményen dolgoztak késő éjszakáig s a táborukból
felszálló toronymagasságú, sűrű, zöld füstoszlop ellátszott a merrowi
dombokig, sőt amint beszélik, Bansteadig és Epsomig is.

S mialatt mögöttem a Marsbeliek ekkép készülődtek a legközelebbi
támadásra, szemben velem pedig az emberiség gyülekezett a csatára, én
végtelen kínok és fáradalmak között törtem magamnak utat az égő
Weybridge tüzén és füstjén keresztül London felé.

Elhagyott, kis csónakot láttam jómessze lefelé haladni a folyamon.
Ledobva csaknem minden össze-vissza forrázott ruhámat, a csónak után
siettem, el is értem és ezen menekültem a pusztulásból. A csónakban nem
voltak evezők, úgyhogy amennyire összeégett kezeimtől tellett, kézzel
hajtottam a csónakot a vízfolyás irányában Halliford és Walton felé.
Szörnyű lassan haladtam, minduntalan vissza-visszatekintgetve. A folyóra
bíztam magamat, mert úgy gondoltam, hogy a víz legtöbb eshetőséget nyújt
a menekülésre, ha az óriások vissza találnak térni.

A forró víz onnan, ahol a Marsbeli felfordult, velem együtt lefelé
hömpölygött a folyón, úgyhogy vagy egy mérföldnyi úton nem igen láttam
egyik partot sem. Egy ízben azonban mégis észrevettem egy sor fekete
alakot, amely Weybridge felől jött sietve keresztül a mezőkön. Halliford
egész elhagyottnak látszott s több ház, amely a folyó felé nézett,
kigyulladt. Furcsa látvány volt ez a teljesen nyugodt, teljesen
elhagyott hely a forró kék égbolt alatt, amint füstfelhők és apró
lángnyelvek szálltak belőle fölfelé a délutáni hőségben. Sohse láttam
még égő házakat a megfelelő nézőtömeg kísérete nélkül. Egy kissé
távolabb a töltés száraz nádja füstölgött és izzott s egy tűzvonal
befelé húzódott lassan a partról egy réten keresztül.

Jóideig átengedtem magam a víz sodrának, oly nyomorult, oly kimerült
voltam az átélt heves izgalmak után. Iszonyú forróság volt. Majd erőt
vett rajtam újra a félelem és újból evezni kezdtem kezeimmel. A nap
perzselte csupasz hátamat. Végre, amint a fordulónál megláttam a waltoni
hidat, lázam és gyöngeségem felülkerekedett félelmemen. Kiszálltam a
middlesexi partra s halálosbetegen lefeküdtem a magas fű közé.

Négy-öt óra lehetett körülbelül. Nemsokára fölkeltem, mintegy ötszáz
lépéssel beljebb haladtam a partról anélkül, hogy csak egy lélekkel is
találkoztam volna s újra lehevertem egy sövény árnyékában. Úgy
emlékszem, hogy járás közben folyton önmagammal beszélgettem. Szörnyű
szomjas is voltam és szinte sajnáltam, hogy több vizet nem ittam. Furcsa
dolog, hogy feleségemre haragudtam; nem tudom miért, de iszonyúan
gyötört az a tehetetlen vágy, hogy Leatherheadba érjek.

Nem emlékszem világosan a tiszteletes megjelenésére. Valószínűleg
elszunnyadtam. Egyszerre csak kormos ingujjban ülő alakot vettem észre,
amint símára borotvált arccal fölfelé bámult a felhős égre, amelyen
gyönge lobogó visszfény táncolt. Az égbolt bárányfelhős volt, tele a
nyárközépi alkonyat fényében égő felhőfoszlányokkal.

Felültem, s a zajra, amelyet mozdulatom okozott, hirtelen reám
tekintett.

– Van egy kis vize? – kérdeztem tőle, minden bevezetés nélkül.

Fejét rázta.

– Egy óra óta vizet kér, – szólott.

Egy pillanatig némán ültünk, egymást vizsgálgatva. Elég furcsa figurának
találhatott. Nem volt rajtam egyéb, mint átázott nadrágom és harisnyám.
Össze-vissza voltam perzselve s arcom és vállam fekete volt a füsttől. A
tiszteletes arca csupa gyöngédség volt. Álla lelógott, göndör hajának
csaknem lenszinű fürtei homlokára hullottak. Nagy, halványkék szemei
kifejezéstelenül bámultak a levegőbe. Szaggatottan beszélt, a távolba
meresztve tekintetét.

– Mit jelent ez? – kérdezte. – Mit jelentenek ezek a dolgok?

Rábámultam és nem feleltem.

Kinyujtotta vékony, fehér kezét és csaknem siránkozva folytatta:

– Miért történt mindez? Micsoda bűnt követtünk el? A reggeli
istentisztelet után az országúton sétáltam, hogy rendbe szedjem
gondolataimat a délutánra és egyszerre – tűzvész, földrengés, halál
mindenfelé! Mintha Sodoma és Gomorrha lett volna! Minden munkánk oda
van… Mik ezek a Marsbeliek?

– Mik vagyunk mi? – kérdeztem, torkomat reszelve.

Kezét térdére tette s megfordult, hogy újra reám nézzen. Körülbelül
félpercig bámult reám hallgatagon.

– Az országúton sétáltam, hogy rendbeszedjem gondolataimat, – szólt
újra. – S egyszerre csak tűz, földrengés, halál mindenfelé!

Visszasülyedt a hallgatásba. Álla most majdnem térdére lógott.

Nemsokára újra kezdte a siránkozást, kezeit rázogatva.

– Minden munkánk – a vasárnapi iskolák! Mit vétkeztünk – mit követett el
Weybridge? Minden oda – minden elpusztult. A templom! Csak három éve,
hogy újra felépítettük. Odavan! Elsöpörték a föld szinéről! Miért?

Újra szünet következett. Majd megint kifakadt, mint valami tébolyodott.

– Az égő templom füstje fölfelé száll szakadatlanul! – kiáltott.

Szeme lángolt és sovány újjával Weybridge felé mutatott.

Ekkor kezdtem már tisztába jönni vele. Az a szörnyű tragédia, amelyet
keresztül élt, – láttam, hogy Weybridgeből menekült, – az őrülés szélére
sodorta.

– Messzire vagyunk Sunburytől? – kérdeztem közönyös hangon.

– Mitévők legyünk? – kérdezte. – Ott vannak ezek a teremtmények
mindenütt? Ezentúl övék lesz a föld?

– Messzire vagyunk Sunburytől?

– Ma reggel még reggeli istentiszteletet tartottam…

– A dolgok megváltoztak, – mondtam nyugodtan. – Ne veszítse el a fejét!
Van még remény!

– Remény!

– Igen, remény bőségesen – e pusztítás ellenére is!

Kezdtem kifejteni neki véleményemet helyzetünkről. Eleinte rám figyelt,
de mikor tovább beszéltem, szeméből újra kilobbant az érdeklődés fénye,
tekintete megmerevedett és elfordult tőlem.

– Ez bizonyosan a vég kezdete! – szólt, félbeszakítva szavaimat. – A
végé! Az Úr rettenetes nagy napja ez! Mikor az emberek a hegyekhez és a
sziklákhoz könyörögnek, hogy szakadjanak rájuk és rejtsék el őket –
rejtsék el őket annak ábrázata elől, aki a trónuson ül!

Kezdtem tisztába jönni a helyzettel. Abbahagytam rábeszélésemet, talpra
ugrottam s melléje állva, vállára tettem a kezemet.

– Legyen férfi, – szóltam. – Szedje össze magát. Mi jó van a vallásban,
ha a szerencsétlenség idején erőtlen? Gondoljon arra, mennyi földrengés
és vízözön, háború és tűzhányás sujtotta már az embereket. Azt hitte,
hogy Weybridgezsel kivételt tesz az Úristen?… Az Úr nem biztosítási
ügynök, szerencsétlen!

Egy ideig üres hallgatásba merült.

– De hogy menekülhetünk? – kérdezte hirtelen. – Megsebezhetetlenek,
könyörületet nem ismerők…

– Nem áll sem az egyik, sem a másik, – feleltem rá. – És mennél
hatalmasabbak, annál józanabbul és óvatosabban kell minekünk eljárnunk.
Az egyiküket megölték amott, még három órája sincs.

– Megölték! – szólt, körülbámészkodva. – Hogy lehet megölni az Isten
szolgáit?

– Láttam, hogy megölték, – folytattam. – Mi véletlenül belekerültünk a
nagyobbik veszedelembe. Ez az egész!

– Mi az a csillámlás ott az égen? – kérdezte hirtelen.

Megmondtam neki, hogy a heliográf jelzése – hogy emberi segítség és
erőfeszítés jele az égen.

– Benne vagyunk a bajban, – mondtam, – akármilyen nyugodtnak látszik is
a vidék. Az a csillámlás a magasban a közeledő vihart jelzi. Amott a
Marsbeliek vannak és London felé, ahol azok a dombok emelkednek Richmond
és Kingston körül és a fák fedezéket nyujtanak, sáncokat hánynak és
ágyúkat állítanak föl. A Marsbeliek nemsokára megint erre fognak jönni…

Még beszéltem, mikor a tiszteletes talpra ugrott és intett, hogy
hallgassak el.

– Csend! – kiáltott.

Az alacsony dombok mögül, keresztül a vizen, távoli ágyúk tompa dörgése
és valami messziről jövő különös kiáltás hallatszott. Majd minden
elcsöndesült. Egy cserebogár dongott keresztül a sövényen és mellettünk
röppent el. Nyugatra magasan feltűnt a sápadt félhold Weybridge és
Shepperton füstje és az alkonyat forró, tiszta ragyogása fölött.

– Jobb, ha tovább megyünk észak felé ezen az úton, – szóltam.


XIV.  Londonban.

Öcsém Londonban volt, mikor a Marsbeliek lezuhantak Wokingban.
Orvosnövendék volt. Ép vizsgára készült és szombat reggelig nem hallott
semmit a Marsbeliek megérkezéséről. A szombat reggeli lapokban, a
Marsbolygóról és a bolygókon levő életről szóló hosszú cikkek után,
rövid, homályos távirat jelent meg, amely rövidsége folytán csak még
megdöbbentőbb volt.

A Marsbeliek, akiket egy közeledő csoport fölzavart, gyorstüzelő ágyúval
megöltek egy csomó embert, így hangzott a történet.

A távirat e szavakkal végződött:

«A Marsbeliek, akik, úgy látszik, rettenetes lények, nem mozdultak ki az
üregből, amelybe belezuhantak s valószínű, hogy nem is képesek
kimozdulni. Lehet, hogy ennek oka a föld gravitációs energiájának
relatív erejében rejlik.»

A vezércikkírók nagyon bátorítóan terjeszkedtek ki a szöveg végső
soraira.

Természetes, hogy az előkészítő élettani osztályban, ahová öcsém aznap
elment, valamennyi tanuló érdeklődése fel volt csigázva; de az uccákon
nyoma sem volt szokatlanabb izgatottságnak. A délutáni lapok tele voltak
üres hírekkel, vastag címbetűk alatt, de nyolc óráig nem igen tudtak
mást mondani, mint hogy a mezőség körül katonaság foglalt állást s
Woking és Weybridge között lángokban áll a fenyőerdő. Ekkor a _St.
James’s Gazette_ külön kiadásban tudatta azt a puszta tényt, hogy a
távirati összeköttetés megszakadt. Mindenki azt gondolta, hogy az égő
fenyőfák lezuhanása szakította meg a vonalat. Ez éjjel semmivel sem
tudtak többet a küzdelemről. Ez volt az az éjszaka, mikor Leatherheadbe
s onnan vissza hajtottam kocsin.

Az öcsém nem aggódott miattunk, mert az újságok leírásából tudta, hogy a
henger jó két mérföldnyire volt a házamtól. Az volt a szándéka, hogy
este leruccan hozzám, mint mondta, azért, hogy lássa a Marsbelieket,
mielőtt megölik őket. Táviratot küldött, amelyet sohasem kaptam meg,
négy óra tájban, azután este hangversenyt hallgatott.

Szombat éjjel Londonban is vihar volt s az öcsém eljutott kocsin
Waterlooba. A perronon, ahonnan az éjféli vonat szokott indulni,
megtudta, némi várakozás után, hogy valami baleset következtében a
vonatok aznap éjjel nem juthatnak el Wokingba. A baleset mivoltáról
semmit sem tudhatott meg; a vasúti hatóságok sem tudtak még akkor semmit
határozottan. Az állomáson igen kis izgalmat keltett, mikor a vasúti
hivatalnokok, akik nem is képzelték, hogy Byfleet és Woking között más
történt egyszerű forgalmi zavarnál, a színházi vonatokat, amelyek
rendszerint Wokingon haladtak keresztül, Virginia Water vagy Guildford
felé indították. Sürögve-forogva intézkedtek, hogy megváltoztassák a
southamptoni és portsmouthi kiránduló vonatok útirányát is. Egy éjjeli
lap riportere, aki a forgalmi főnöknek nézte az öcsémet – hasonlított is
hozzá egy kicsit – orozva megrohanta őt és interjút próbált csinálni
vele. A vasúti hivatalnokokon kívül csak kevesen hozták összefüggésbe a
forgalmi zavart a Marsbeliekkel.

Egy másik tudósításban ezekről az eseményekről azt olvastam, hogy
vasárnap reggel «egész Londont felvillanyozták a wokingi hírek». De ez
nem volt egyéb frázisnál. Londonban a legtöbb ember nem hallott a
Marsbeliekről a hétfő reggeli pánik előtt. És aki hallott, annak is
időre volt szüksége, hogy a vasárnapi lapok sebtében szövegezett
táviratainak a jelentőségét felfogja. Londonban a legtöbb ember nem is
szokott vasárnapi lapokat olvasni. De ettől eltekintve, a londoni
emberekben oly erős gyökeret vert a személyes biztonság érzete s annyira
megszokták a lapok riasztó híreit, hogy minden nyugtalanság nélkül
olvashatták a következőket:

«Tegnap este hét óra tájban a Marsbeliek kibujtak a hengerből és
ércpajzsok védelme alatt teljesen rombadöntötték a wokingi állomást a
környező házakkal együtt s a Cardigan-ezrednek egy egész századát
lemészárolták. A közelebbi részletek hiányoznak. A Maxim-ágyúk teljesen
használhatatlanoknak bizonyultak fegyverzetükkel szemben. A tábori
ágyúkat ártalmatlanokká tették. A huszárok vágtatva menekültek
Chertseybe. Úgy látszik, hogy a Marsbeliek lassan Chertsey vagy Windsor
felé vonulnak. West-Surreyben nagy félelem uralkodik és földsáncokat
hánynak, hogy megakadályozzák előrenyomulásukat London felé.»

Így írt az esetről a _Sunday Sun;_ a _Referee_-nek egy ügyes és
fölöttébb szellemes cikke pedig a Marsbelieket a faluban hirtelen
elszabadult állatsereglethez hasonlította.

Londonban senkisem tudott semmi bizonyosat a felfegyverzett Marsbeliek
mivoltáról, és általános volt még mindig az a rögeszme, hogy ezek a
szörnyetegek nehézkesen «csúsznak», «kínosan másznak» – így jellemezte
őket csaknem valamennyi korábbi tudósítás. Egyik táviratot sem küldhette
olyan tudósító, aki szemtanuja volt a Marsbeliek előnyomulásának. A
vasárnapi lapok külön kiadásokat adtak újabb hírekkel, egyik-másik újabb
hírek nélkül is. De voltakép nem is igen volt mit közölni az olvasókkal,
amíg késő délután a hatóságok át nem adták a sajtóügynökségeknek saját
híreiket. Megállapították, hogy Walton és Weybridge, valamint az egész
ottani vidék lakossága London felé özönlik az országutakon. Ennyi volt
az egész.

Öcsém reggel a lelencház melletti templomba ment, semmit sem tudva még
arról, mi történt előtte való éjszaka. A templomban, ahol célzásokat
hallott a támadásról, külön imát mondtak a békéért. Kijövet vett egy
_Referee_-t. Az újság hírei felizgatták s kiment újra a waterlooi
állomásra, hogy megtudja, megindult-e már újra a rendes forgalom. Az
omnibuszokat, kocsikat, kerékpárosokat és a sok ünneplőruhás járókelőt
látszólag alig érintette a furcsa szenzáció, amelyet a rikkancsok
terjesztettek. Legfölebb a környék lakosai miatt aggódtak. Öcsém csak az
állomáson tudta meg, hogy a windsori és a chertseyi összeköttetés is
megszakadt. A portások azt mondták, hogy korán reggel Byfleetből és
Chertseyből több fontos távirat érkezett az állomásról, de a táviratozás
hirtelen megszünt. Öcsém roppant kevés pontos részletet tudhatott meg
tőlük. «Harc folyik Weybridge körül», – ez volt minden, amit mondhattak.

A vasúti szolgálat most már roppant rendetlen volt. Az állomás körül
egész sereg ember álldogált, akik a délnyugati vasúti hálózatba tartozó
helyekről ismerősöket vártak.

Egy őszfejű öreg úr keservesen szidta öcsémnek a Délnyugati Társaságot.
«Pellengérre kell állítani!» – ismételgette.

Egy-két vonat érkezett Richmondból, Putneyból és Kingstonból egy napi
evező turára kirándult utasokkal, akik a zsilipeket zárva találták és
pánikot éreztek a levegőben. Egy fehércsíkos, kék flanellzubbonyos férfi
megszólította az öcsémet és furcsa híreket ujságolt neki.

– Tömegesen tódulnak az emberek Kingstonba, kocsikon, szekereken,
értékes holmival tömött ládákat hozva magukkal, – mondotta. –
Moleseyból, Weybridgeből és Waltonból jönnek és azt mondják, hogy
ágyúzást hallottak Chertseyben, heves tüzelést, és hogy lovaskatonák
szólították fel őket a gyors távozásra, mert jönnek a Marsbeliek.

– _Mi_ is hallottunk ágyúzást a hamptoncourti állomáson, de azt hittük,
hogy az ég dörög. Mi az ördögöt jelent mindez? Hiszen a Marsbeliek nem
tudnak kimászni az üregükből. Úgyebár?

Az öcsém erre nem tudott mit felelni neki.

Később észrevette, hogy az ijedelem határozatlan érzése átterjedt a
földalatti vasút utasaira is és hogy a vasárnapi kirándulók rendkívül
korán szállingóznak vissza a délnyugati mellékvonalakról – Barnesból,
Wimbledonból, Richmond Parkból, Kewból; de egy teremtett lélek sem
tudott egyebet mondani kósza híreknél. Akinek csak kapcsolata volt a
pályaudvarral, mind rosszkedvűnek látszott.

Öt óra tájban szörnyű izgatottság szállta meg az állomáson nyüzsgő
tömeget, mikor megtudta, hogy megnyitották azt a közlekedési vonalat,
amely a délkeleti és a délnyugati állomások között csaknem állandóan el
volt zárva. A tömeg izgatottsága csak fokozódott, mikor látta, hogy
hatalmas ágyúkkal megrakott vagónok és katonákkal zsúfolt kocsik
vonulnak tova. Az ágyúkat Woolwichból és Chathamból küldték Kingston
fedezetére. Megkezdődött a tréfálkozás is:

– Felfaljuk őket!

– Megszelidítjük a fenevadakat! – és így tovább.

Nemsokára rendőrök érkeztek az állomásra, hogy eltávolítsák a tömeget a
perronokról s öcsém újra az uccára ment.

A harangok vecsernyére kongtak-bongtak s egy csoport leány az Üdv
hadseregéből vonult végig énekelve a Waterloo úton. A hídról egy csapat
ácsorgó nézett figyelmesen valami furcsa barna tajtékos tömeget, amely
foltokban sodródott lefelé a folyamban. A nap éppen lehanyatlóban volt s
a Tower és a parlament két háza a legbékésebb égbolt felé tornyosodott,
amely csupa arany volt hosszú, bíborvörös haránt felhősávokkal.
Beszéltek egy úszó holttestről is. Az egyik ember, amint mondta,
tartalékos, azt mondta az öcsémnek, hogy látta nyugat felé a heliográf
villogását.

A Wellington-uccában egy csomó markos fickóval találkozott az öcsém,
akik a Fleet-utcából rohantak ki, kezükben még nedves hirlapokkal s
kiabáló plakátokkal.

– Rémes katasztrófa! – kiabálták egymásnak, végig a Wellington-uccán. –
Ütközet Weybridge mellett! Részletes leírás! A Marsbelieket visszaűzték!
London nagy veszedelemben!

Öcsém vett egy lapot három pennyért.

Ekkor, de csakis ekkor, kezdett valami képet nyerni e szörnyetegek
óriási hatalmáról és rettenetességéről. Megtudta, hogy nem apró, esetlen
teremtmények, hanem hogy hatalmas géptesteket irányító értelmes lények,
gyorsan mozognak s oly erővel képesek lecsapni, hogy a legnagyobb ágyúk
ellenállása is semmivé törpül velük szemben.

Úgy írták le őket, mint «roppant pókszerű gépeket, amelyek csaknem száz
láb magasak, az expreszvonat sebességével haladnak és forró hősugarat
tudnak kilőni». Leplezett ütegeket, főleg tábori ágyúkat, állítottak fel
a horselli rét körül, legtöbbet a wokingi kerület és London között. Öt
gépezetet láttak haladni a Themze felé és egyet, a véletlen szeszélye
folytán, elpusztítottak. A lövedékek a többi esetben célt tévesztettek s
a hősugarak egy szempillantás alatt megsemmisítették az ütegeket. A
katonaság súlyos veszteségeiről is említést tett a távirat, amelynek
hangja azonban egyébként optimista volt.

A Marsbelieket visszakergették; a Marsbeliek nem sebezhetetlenek.
Visszavonultak abba a háromszögbe, melyet a Woking körül vont körben
hengereik alkotnak. Heliográfos jelzőőrszemek cirkálnak körülöttük
minden oldalról. Ágyúkat szállítanak nagy gyorsasággal Windsorból,
Portsmouthból, Aldershotból, Woolwichból, sőt még északról is; egyebek
közt kilencvenöt tonnás, hosszú sodronyágyúkat Woolwichból. Összesen 116
darab van már fölállítva, vagy közeledik gyorsan, főleg London
védelmére. Sohasem összpontosítottak még Angliában ily gyorsasággal
ekkora katonai erőt.

Azt remélték, hogy minden újabb hengert egyszerűen el lehet pusztítani a
magasban szétrobbanó lövedékekkel, amelyeket gyorsan gyártottak és
szétosztottak. Kétségtelen, folytatta a közlemény, hogy a helyzet
rendkivüli és nagyon komoly, de a közönségnek nincs oka a rémüldözésre.
Tagadhatatlan, hogy a Marsbeliek szörnyű félelemgerjesztők; de végre is
legföljebb huszan lehetnek, szemben az emberek millióival.

Az illetékes tényezők a hengerek nagyságából arra a következtetésre
jutottak, hogy egy-egy hengerben legfölebb öt, összesen tehát tizenöt
Marsbeli lehet. És egyet – esetleg már többet is – el is intéztek már. A
közönség óvakodjék a veszély közelébe jutni. Részletes intézkedések
történtek a fenyegetett délnyugati külvárosok lakosságának védelmére. Ez
a kiáltványféle azzal végződött, hogy ismételten hangsúlyozta London
biztonságát s azt a körülményt, hogy az illetékes tényezők bíznak abban,
hogy a nehézségeket legyőzik.

Mindez rikító nagybetűkkel volt nyomtatva, oly frissiben, hogy a papiros
még nedves volt s látszott, hogy egy szó magyarázat hozzáfűzésére sem
volt idő. Különös volt, mondta az öcsém, hogy a lap egyéb közleményeit
milyen kiméletlenül megnyirbálták, csakhogy helyet szorítsanak a
kiáltványnak.

Végig a Wellington-uccán izgatottan olvasták az emberek a rózsaszínű
lapokat; a Strandot az előfutárok nyomában egyszerre egész csapat
rikkancs lármája verte fel. Az emberek tolakodva ugráltak le az
omnibuszokról egy-egy újságért. Bizonyos, hogy ezek a hírek felrázták az
embereket eddigi apátiájukból. A Strandon egy térképkereskedés redőit
lebocsátották, mesélte az öcsém, s a kirakat tábláján keresztül
látszott, amint egy ünneplő ruhás férfi citromsárga keztyűs kezével
gyorsan Surrey térképeit erősítette rá az üvegre.

Öcsém, amint kezében az újsággal végigment a Strandon a Trafalgar-térre,
látott néhány menekülőt West-Surreyből. Egy férfi volt feleségével, két
gyerekkel s néhány bútordarabbal zöldséges kocsin. A Westminster-híd
felől hajtott s nyomában szénásszekér döcögött, amelyen öt-hat jobbmódú
ember ült ládák és batyuk között. Valamennyinek arcán zavar és ijedtség
tükröződött és egész megjelenésük feltűnő ellentétben állt az
omnibuszokban ülők vasárnapi külsejével. Divatos ruhákba öltözött
emberek kandikáltak rájuk hintóikból. A menekülők megálltak a téren,
mintha nem tudnák, merre menjenek s végül kelet felé fordultak a Strand
mentén. Nyomukban nemsokára egy munkásruhás férfi jött régi divatú
triciklin, kis előkerékkel. Az arca piszkos és sápadt volt.

Öcsém Victoria felé folytatta útját és egy csomó ilyen emberrel
találkozott. Azt gondolta, hogy talán meglát köztük engem is.
Szokatlanul sok rendőr őrködött a forgalomra. Néhány menekülő új híreket
kiáltott át az omnibuszokban ülőkhöz. Egyik azt mondta, hogy látta a
Marsbelieket.

– Lábakra állított gőzkazánok, ha mondom, s úgy lépkednek, mint az
emberek!

A legtöbb közülök izgatott volt az átélt különös dolgok miatt.

Victorián túl minden kocsma tele volt ilyen jövevényekkel. Az
uccasarkokon az emberek csoportokba verődve újságokat olvastak,
izgatottan beszélgettek, vagy ezekre a szokatlan vasárnapi látogatókra
bámészkodtak. Mindig többen és többen érkeztek, amint esteledett, míg
végre az országút, mint öcsém mesélte, az epsomi országúthoz hasonlított
a Derby napján. Öcsém többeket megszólított a menekülők közül; a
legtöbbjétől ki nem elégítő feleleteket kapott.

Egyikük sem tudott újságot mondani Wokingról, egy férfin kívül, aki azt
állította, hogy Woking teljesen elpusztult mult éjszaka.

– Byfleetből jövök, – mondta; – egy kerékpáros ember érkezett oda korán
reggel s kapuról-kapura rohanva, figyelmeztetett bennünket, hogy
távozzunk. Majd katonák jöttek. Kimentünk az uccára és füstfelhőket
láttunk délfelé – semmi mást, csak füstöt és egy lélek se jött azon az
úton. Azután hallottuk az ágyúzást Chertsey mellett és emberek érkeztek
Weybridgeből. Én is bezártam hát a házamat és eljöttem hazulról.

Ezidőtájt nagyon zúgolódtak az uccákon az emberek a hatóságok ellen,
hogy nem képesek végezni a támadókkal s tűrik ezt a nagy felfordulást.

Nyolc óra tájban nagy tüzelés hallatszott tisztán London egész déli
részében. Az öcsém nem hallotta a főútvonalak forgalma miatt, de mikor a
csendes mellékuccákba fordult be a folyam felé, ő is tisztán hallotta a
lövöldözést.

A Westminstertől visszasétált lakásába a Regent’s Park közelében. Most
immár nagyon aggódott miattam és izgatta őt a nyilvánvalóan igen nagy
veszedelem. Ő is a katonai részleteken tépelődött, úgy, mint én
szombaton. Elképzelte a némán várakozó ágyúkat, a hirtelen pusztasággá
lett vidéket. Megpróbálta elképzelni a százláb magas, «lábakra állított
gőzkazánok»-at.

Egy-két szekérnyi menekülő az Oxford-uccán vonult végig és több más a
Marylebone-úton; de a hírek oly lassan terjedtek, hogy a Regent-ucca és
a Portland-út tele volt a rendes vasárnapesti sétálókkal, noha most
csoportokban beszélgettek, s a Regent’s Park szélén sohasem tanyázott
több szerelmes pár az elszórt gázlámpák alatt. Az éjszaka meleg és
csendes volt és egy kicsit nyomasztó. Az ágyúzás újra meg újra
megkezdődött s éjfél után délen mintha villámok fényébe borult volna az
égbolt.

Öcsém újra meg újra elolvasta az újságot s attól tartott, hogy engem
nagy szerencsétlenség ért. Hazament, de vacsora után újra kiment
kószálni. Mikor visszatért, vizsgajegyzeteivel próbálta figyelmét
másfelé terelni; de hasztalanul. Éjfél után lefeküdt s hétfőn a kora
reggeli órákban ajtócsapkodás, az uccáról behangzó futkosás, távoli
dobolás és harangzúgás riasztotta fel valami zavaros álomból. A
mennyezeten vörös visszfény lobogása táncolt. Egy pillanatig nem tudta,
nappal van-e, vagy a világ bolondult-e meg. Majd kiugrott az ágyból s az
ablakhoz rohant.

Magasan lakott s mikor kidugta fejét az ablakon, végig az uccán
mindenfelé nyitogatták az ablakokat, amelyeken az éjjeli rendetlenség
minden fajtájában bővelkedő fejek jelentek meg.

– Mi az? Mi történik? – hangzott a kérdezősködés.

– Jönnek! – kiáltott egy rendőr, zörögve a kapun. – A Marsbeliek jönnek!
– s rohant a legközelebbi kapuhoz.

A dobolás és trombitálás az Albany-uccai kaszárnyából hangzott. Ami
templom csak volt a közelben, mind iszonyú vészharangozással iparkodott
kiverni az álmot a szemekből. Folytonos ajtónyitogatás hallatszott s a
szemben fekvő házakon egyik ablak a másik után ragyogott ki hirtelen
sárga megvilágításban a sötétségből.

Az uccán zárt kocsi közeledett. Dübörgése, amint a sarkon befordult,
erősödni kezdett, az ablak alatt csattogássá fokozódott s távozóban
lassacskán elhalt. Mingyárt rá egypár könnyű kocsi száguldott,
előhirnökei egy hosszú sor menekülő járműnek. Legtöbbje a chalk-farmi
állomáshoz hajtatott, ahonnan az északnyugati különvonatok indultak.

Öcsém hosszú ideig merően kibámult az ablakon, elképedten figyelve a
kapuról-kapura bezörgető rendőrt és megfoghatatlan üzenetét latolgatva.
Egyszerre csak kinyílt háta mögött az ajtó s belépett rajta a
lépcsőfordulón túl lakó szomszédja, ingben, nadrágban és papucsban. A
nadrágtartója a derekán lógott s a haja kócos volt a párnától.

– Mi az ördög az? – kérdezte. – Tűz van? Micsoda zenebona!

Mind a ketten kidugták fejüket az ablakon s erőlködtek, hogy meghallják,
mit kiált a rendőr. Emberek bukkantak elő a mellékuccákból s a sarkokon
csoportokba verődve megálltak beszélgetni.

– Mi az ördög lehet ez? – szólt az öcsém szomszédja.

Az öcsém határozatlanul felelt neki valamit és nyomban elkezdett
öltözködni. Minden ruhadarabbal az ablakhoz ugrott, hogy el ne mulasszon
semmit az uccákon növekvő izgalom részleteiből. Egyszerre szokatlanul
korán újságárulók kezdtek kiabálni az uccákon:

– Londont megfulladás fenyegeti! Kingston és Richmond elveszett! Szörnyű
mészárlás a Themze-völgyben.

És öcsém körül mindenütt – lent a szobákban, a házakban mind a két
oldalon és lent az úton és hátul a Park terraszain és a száz többi
uccában Marylebone-nak ezen a részén és a Westbourne Park kerületben és
St. Pancrasban, és nyugaton és északon Kilburnben és St. John’s Woodban
és Hampsteadben, és keleten Shoreditchben és Highburyben és
Haggerstonban és Hoxtonban, egyszóval London egész rengetegében
Ealingtől East Hamig – az emberek a szemüket dörzsölték, kinyitották az
ablakokat, hogy kibámuljanak, és céltalanul kérdezősködtek, és gyorsan
öltözködtek, mikor a közelgő tűzvihar első lehellete végigfújt az
uccákon. Megvirradt a nagy pánik napja. London, amely kábultan és
tétlenül feküdt le aludni vasárnap éjjel, hétfőn korán reggel a
veszedelem eleven érzésére ébredt.

Öcsém, mivel az ablakból lehetetlenség volt megtudnia, mi történt,
lement az uccára, éppen mikor az égboltozat hajnali rózsaszínben kezdett
ragyogni a házak között. A gyalog- és kocsiutakon menekülő emberek száma
percről-percre növekedett.

– Fekete füst! – hallotta kiabálni az embereket. – Fekete füst!

Természetes, hogy az általános félelem érzete mindenkire átragadt.
Mialatt öcsém tétovázva állt a kapuban, egy újságárús közeledett feléje.
Sietett lapot venni. A rikkancs tovább futott, futás közben adogatva el
lapjait, példányonként egy shillingért. Furcsa keveréke volt ez a
jelenet a nyerészkedésnek és a rémületnek.

Az újságból öcsém a katonai főparancsnok következő vészes sürgönyét
olvasta:

«A Marsbeliek rengeteg mennyiségű fekete mérges gőzfelleget képesek
rakétaszerűen lövöldözni. Ütegeinket megolvasztották, Richmondot,
Kingstont és Wimbledont elpusztították és lassan London felé nyomulnak,
elpusztítva mindent, ami útjukba kerül. Lehetetlen őket megállítani. A
fekete füsttől nem véd meg más, csak a gyors menekülés.»

Ennyi volt az egész; de ennyi is nagyon elég volt. A nagy város hat
milliónyi lakossága nyüzsgött, forrongott, szaladgált; nemsokára
tömegekben özönlött észak felé.

– Fekete füst! – kiabáltak mindenfelé. – Tűz!

A szomszédos templom harangjait félreverték. A házakban sápadt sárga
fény lobbant ki itt is, ott is, és nem egy kocsinak lent az uccán még
mindig világított a lámpása. És fönt a magasban a virradat egyre
ragyogóbb lett a derült, nyugodt égboltozaton.

Öcsém léptek dobogását hallotta a szobákban s fel és le a lépcsőn a háta
mögött. A kapuban megjelent a háziasszonya, pongyolában és sállal; az
ura kiabálva nyomon követte.

Öcsém, amint kezdett tisztába jönni a történtek jelentőségével,
felsietett szobájába, ami készpénze volt – tiz font lehetett
össze-vissza – zsebébe tette s kisietett megint az uccára.


XV.  Mi történt Surreyben?

Mialatt a tiszteletes a sövény mellett ülve, zavarosan beszélgetett
velem a réten, Halliford közelében, s mialatt öcsém a Westminster-híd
mellett a menekülő tömeget nézegette, a Marsbeliek folytatni kezdték a
támadást. Amennyire a későbbi ellentmondó tudósításokból megállapítható,
nagyobb részük előkészületekkel foglalkozva a horselli üregben maradt
este kilenc óráig, szorgalmasan dolgozva valamin, amint a rengeteg
mennyiségű zöld füst mutatta.

De hárman nyolc óra tájban bizonyosan előbujtak s lassan és óvatosan
nyomulva előre, Byfleeten és Pyrfordon keresztül Ripley és Weybridge
felé haladtak, napnyugta felé szembe jutva a várakozó ütegekkel. Nem egy
csomóban vonultak, hanem egymás után, körülbelül másfél mérföldnyire
egymástól. Érintkezésüket különös szirénaszerű erős hangok
közvetítették, amelyeknek skálaszerű változatai voltak.

Ezt az üvöltést s a Ripley és St. George’s Hill körül felállított ágyúk
dörgését hallottuk Felső-Hallifordban. Ripleyben a tapasztalatlan
tüzérönkéntesek, akiket nem lett volna szabad ilyen helyre állítani,
vad, elhamarkodott, hatástalan sortüzet adva, ki lovon, ki gyalog
futásnak eredtek keresztül az elhagyott falun, úgyhogy az első Marsbeli
nyugodtan átsétált ágyúikon, hősugarát nem is használva, óvatosan
közéjük lépett s elhaladva előttük, váratlanul a Painshill Parkban
felállított ágyúkhoz érkezett, amelyeket elpusztított.

A St. George’s Hill emberei azonban vagy ügyesebbek voltak, vagy jobb
parancsnokuk volt. Mivel a fenyőfák eltakarták őket, észrevették, hogy a
hozzájuk legközelebb levő Marsbeli egészen váratlanul bukkant reájuk.
Oly óvatosan készítették elő ágyúikat a lövésre, mintha valami
díszkivonuláson lettek volna s mintegy ezer yardnyi távolságból
tüzeltek.

A gránátok mind a Marsbeli körül vágódtak le s látták, hogy a lövés után
még néhány lépést tesz előre és támolyogva lebukik. Ujjongva
felkiáltottak s az ágyúkat, amily gyorsan csak lehetett, újra
megtöltötték. A felbukott Marsbeli elnyujtott üvöltést hallatott, mire
egy második csillogó óriás tűnt fel délről a fák fölött, felelve neki.
Úgy látszik, hogy egyik gránát összezúzta valamelyik lábát a három
közül. A második sortűz a Marsbelitől jómessze csapott a földbe s két
társa hirtelen rávetítette hősugarát az ütegre. A munició felrobbant, a
fenyőfák az ágyúk körül mind lángra lobbantak s a tüzérek közül alig
egy-kettő menekült meg, akik már előre a dombtető felé kezdtek rohanni.

Ezután, úgy látszik, a három Marsbeli tanácsot tartva, megállt. A
portyázó őrszemek, akik messziről nézték őket, azt jelentették, hogy
félóráig nem mozdultak helyükből. A felbukott Marsbeli lassan kimászott
csuklyájából. Tömzsi, barna alaknak látszott messziről, amint
szétroncsolt lábát javítgatta. Kilenc óra tájban készen lett munkájával,
mert csuklyája újra feltűnt a fák fölött.

Kilenc óra után néhány perccel aznap este a három őrszemhez négy újabb
Marsbeli csatlakozott. Vastag, fekete cső volt mindegyiknél. A három
elsőnek is hoztak ilyen csövet. Átadták nekik s azután egyenlő
távolságban helyezkedtek el egymástól, félkörben St. George’s Hill,
Weybridge és Send között, Ripleytől délnyugatra.

Vagy egy tucat rakéta röppent fel a dombokról előttük, mihelyt
megindultak, figyelmeztetve a Ditton és Esher körül várakozó ütegeket.
Ugyanekkor négy hadigépük, szintén csövekkel felszerelve, átkelt a
folyamon és kettőt közülük, feketén kiválva a nyugati égbolt
derengéséből, megpillantottam én meg a tiszteletes, amint fáradtan és
kínlódva siettünk a Hallifordból északra kiinduló országúton. Úgy
látszott, mintha felhőn jártak volna, mert tejszínű köd borította a
mezőket, felérve egyharmad magasságukig.

A tiszteletes láttukra halkan felkiáltott és futásnak eredt; de én
tudtam, hogy a Marsbeliek elől nem jó futni, oldalt ugrottam hát s
harmatos csalán- és tüskebokrok közt lemásztam az országutat szegélyező
széles árokba. A tiszteletes hátranézett, látta, hogy mit csinálok és
megfordult, hogy csatlakozzék hozzám.

A két Marsbeli megállt. A közelebbi Sunbury felé nézve, a távolabbi,
amely elmosódó szürkeségnek látszott az esthajnali csillag fénye
mellett, Staines felé fordult.

A Marsbeliek időnként fel-felordítottak; de az ordítást nemsokára
abbahagyták. Teljes némaságban foglaltak állást rengeteg sarló-alakban a
hengereik körül. A sarló két szarva tizenkét mérföldnyire lehetett
egymástól. A lőpor feltalálása óta sohasem kezdődött harc ilyen
csendesen. Ha valaki Ripley tájékán szemlélte volna a Marsbelieket,
ugyanazt a benyomást nyerte volna, amelyet mi. Úgy látszott, hogy a
Marsbeliek egyedüli urai a sötétülő tájnak, amelyre a félhold, a
csillagok, a napvilág utófénye s a St. George’s Hillről és a painshilli
erdőkből látszó vöröses sugárzás vetett némi világosságot.

De szemben ezzel a félholddal mindenütt, Stainesben, Hounslowban,
Dittonban, Esherben, Ockhamban, dombok és erdők mögött a folyamtól
délre, s a füves réteken a folyamtól északra, ahol csak elegendő
fedezéket nyujtott egy-egy csoport fa vagy falusi ház, ott várakoztak az
ágyúk. A jelző rakéták felröppenve szikrazáport szórtak az éjszakába,
azután elenyésztek és a figyelő ütegek lelkét feszült várakozás
telítette. Mihelyt a Marsbeliek a tűzvonalba jutnak, azok a mozdulatlan
fekete embertömegek, azok a kora éjszakában oly sötéten csillámló ágyúk
azonnal mennydörgő csataordításba robbannak ki.

Az ezernyi virrasztó elmében épúgy, mint az enyémben, kétségkívül az
volt az uralkodó gondolat, vajjon mennyit értenek meg belőlünk a
Marsbeliek. Vajjon felfogják-e, hogy mi, a magunk milliónyi tömegében,
szervezettek és fegyelmezettek vagyunk és összedolgozunk? Vagy pedig úgy
magyarázták-e váratlan tüzeléseinket, gránátszurkálásainkat, táborunk
körülzárását, mint ahogy mi szoktuk magyarázni egy megbolygatott kas
méhrajának dühös, egységes rohamát? Arról álmodoztak-e, hogy kiirthatnak
bennünket? (Akkor még senki sem tudta, milyen táplálékra van szükségük.)
Ezernyi ilyen kérdés viaskodott elmémben, mialatt éberen figyeltem az
óriási őrtálló alakra. És elmém mélyén ott lappangott az érzése az
összes rengeteg ismeretlen és rejtett erőnek London felé. Csináltak-e
vermeket? Készen álltak-e a hounslowi lőporgyárak kelepcéi? Lesz-e
bátorságuk a londoniaknak új nagyobb Moszkvát csinálni hatalmas
háztartományaikból?

Kimeresztett szemekkel kuporogtunk az árokban. Egyszerre csak, amint
nekünk tetszett, végtelen hosszú idő mulva, távoli ágyúdörgéshez hasonló
hang rázkódtatta meg a levegőt. Majd újra dörgött közelebbről és még
közelebbről. S ekkor a Marsbeli mellettünk a magasba emelte csövét,
elsütötte, mint valami fegyvert, úgy, hogy erre a feleletre megrázkódott
a föld. A Staines felé álló Marsbeli rögtön válaszolt rá. Lobbanás, füst
nem látszott. Csak a dörgés hallatszott.

Ez a gyors egymásutánban következő heves tüzelés annyira felizgatott,
hogy elfeledkezve saját biztonságomról és leforrázott kezeimről,
felkapaszkodtam az árokból a sövényre és Sunbury felé bámultam. Hirtelen
újabb válasz következett s nagy lövedék zúgott el fejem fölött Hounslow
felé. Azt vártam, hogy legalább füstöt, tüzet, vagy valami más efféle
észrevehető nyomot fogok látni. De nem láttam egyebet, mint fölöttem a
sötétkék égboltozatot, egyetlen csillaggal s a földön lent a mindenfelé
szétterjedő fehér ködöt. Semmi recsegés nem hallatszott s elmaradt a
választadó dördülés is. A csend újra helyreállt. Minden perc háromszor
oly hosszúra nyúlt.

– Mi történt? – kérdezte a tiszteletes, felállva mellém.

– Isten tudja! – válaszoltam.

Egy denevér repült el mellettünk. Eltűnt.

A távolból kiabálás hallatszott; majd megszűnt. Újra a Marsbelire
tekintettem s láttam, hogy megindul kelet felé a part mentén, gyors,
gördülő mozgással.

Minden pillanatban azt vártam, hogy valami rejtett üteg fog rátüzelni;
de az estéli csendet nem törte meg semmi. A Marsbeli alakja mindig
kisebb lett, amint távolodott, s egyszerre csak a köd s a leereszkedő
éjszaka elnyelte. Önkéntelenül mind a ketten magasabbra kapaszkodtunk.
Sunbury felé sötét tömeg látszott, mintha hirtelen kúp-alakú domb támadt
volna, elrejtve előlünk a kilátást; messzebb, túl a folyamon, Walton
fölött egy második emelkedést vettünk észre. Ezek a domb-alakú tömegek
lelapultak és szélesebbek lettek, amint reájuk meredtünk.

Egy hirtelen gondolattól megkapatva, észak felé néztem és láttam, hogy
ott egy harmadik ilyen fekete felhős tömeg emelkedett.

Egyszerre minden teljesen elcsöndesedett. Jó messze délkeletről,
meg-megszakítva a csendet, hallottuk, hogy a Marsbeliek kiáltanak
egymásnak és újra megrázkódtatta a levegőt fegyvereik távoli, tompa
dördülése. De a földi tüzérség nem válaszolt.

Akkor nem tudtuk ezt megérteni; de később megtudtam, mi volt a
jelentősége azoknak a szürkületkor támadt végzetes emelkedéseknek.
Mindegyik Marsbeli, a nagy félkörben állva, amelyet leírtam, valami
ismeretlen jelre ágyúhoz hasonló csövéből óriási szelencét lőtt ki
minden szemben levő dombra, bokorra, házcsoportra, egyszóval mindenre,
ami csak ágyúkat rejthetett. Némelyik egyet lőtt, némelyik kettőt, mint
az is, akit láttunk. Az egyik Ripleyben, mint mondják, nem kevesebbet,
mint öt szelencét lőtt ki. Ezek a szelencék a földre vágódtak – nem
robbantak fel – és szakadatlanul rengeteg mennyiségű koromfekete, sűrű
gőzt okádtak, amely fölfelé gomolyogva, hatalmas felleget, gázzal telt
dombot alkotott. Ez a domb visszalapulva, lassan szétterjedt az egész
környéken. S ennek a gőznek az érintése, maró szálkáinak belehelése
megölte mindazt, ami lélekzett.

Ez a gőz súlyos volt, súlyosabb, mint a legsűrűbb füst, úgy, hogy az
első erős fellökődés és szétömlés után lesülyedt a levegőben és
szétáramlott a földön, inkább folyékony, mint légnemű testhez hasonlóan.
A dombokat elhagyva, elborította a völgyeket, az árkokat, a
vízfolyásokat épúgy, mint a tűzhányó üregeiből kiözönlő karbonsavas gáz
szokta tenni. S ahol csak vízzel érintkezett, vegyi változások álltak
be; a víz tükrét hirtelen porszerű tajték lepte el, amely lassan
elmerült, hogy új tajtéknak adjon helyet. A tajték egyátalán nem
oldódott s tekintettel a gáz gyors hatására, különös dolog, hogy a víz
leszűrés után nem volt ártalmas. A gőz nem terjedt szét úgy, mint a
valódi gáz szokott. Egy csomóban maradt, renyhén lefelé ereszkedve a
lejtős talajon. A szél birkózva hajtotta maga előtt, míg végre szörnyű
lassan össze nem vegyült a köddel s a levegő nedvességével és por
alakjában le nem sülyedt a földre. Ez anyag természetéről ma sem tudunk
egyebet, mint azt, hogy a színképbontásban a kékszínben négy vonalból
álló csoportot mutatott s teljesen ismeretlen elemnek volt tekinthető.

Amint az első heves fellökődés véget ért, a fekete füst már a lecsapódás
előtt is oly alacsonyan lebegett a föld felett, hogy ötven lábnyi
magasságban, nagy házak tetején és felső emeletein, magas fákon,
teljesen meg lehetett menekülni a benne rejlő méregtől, amint már akkor
éjszaka is bebizonyosodott a cobhami és dittoni úton.

Az az ember, aki az előbbi helyen megmenekült, csodálatos történetet
mond el a göngyölődő folyós tömegről és arról, hogyan nézett le a
templom tornyáról és látta a falu házait kiemelkedni mint kísérteteket a
koromfeketeségből. Másfél napig ott maradt fáradtan, éhezve, a napon
perzselődve, a kék ég alatt és a távoli dombokkal szemben fekete bársony
takarónak látva a földet, piros háztetőkkel, zöld fákkal és később,
fekete fátyolos bokrokkal és kapukkal, pajtákkal, melléképületekkel és
falakkal, imitt-amott kiemelkedve a napfénybe.

De ez a cobhami úton történt, ahol a fekete gőz ott maradhatott, amíg
saját magától le nem sülyedt a földre. A Marsbeliek rendszerint, ha a
füst megtette szolgálatát, nyomban megtisztították a levegőt oly módon,
hogy belegázoltak a füstbe s gőzsugarat irányítottak reája.

Ezt tették a közelünkben emelkedő füsthalmokkal is, amint a
csillagvilágítás mellett egy elhagyott ház ablakából láttuk
Felső-Hallifordban, ahová visszatértünk. Innen láttuk, hogy a richmondi
és a kingstoni dombtetőn fényszórók mozogtak ide-oda s tizenegy óra
tájban megrázkódott az ablak és hallottuk azoknak a nagy ostromágyúknak
a dörgését, amelyek ott a dombokon voltak felállítva. Negyedóráig
időközökben megújult az ágyúdörgés. Találomra lövöldöztek Hampton és
Ditton felé a láthatatlan Marsbeliekre. Egyszerre csak a villamos fény
halvány sugarai eltűntek, fénylő vörös ragyogásnak adva helyet.

Ekkor zuhant le a negyedik henger, – ragyogó, zöld meteor, – amint
később megtudtam, a Bushey Parkba. Mielőtt a richmondi és kingstoni
dombvonal ágyúi megszólaltak, szaggatott ágyúzás hallatszott jó messze
délnyugatról. Azt hiszem, találomra ágyúztak, míg a fekete füst el nem
borította a tüzéreket.

A Marsbeliek, oly rendszeresen járván el, mint mikor az ember
darázsfészket akar kifüstölni, elárasztották ezzel a különös fojtó
gőzzel az egész vidéket London felé. A sarló szarvai lassan széjjelebb
terjedtek, míg végre Hanwelltől Coombeig és Maldenig értek. Romboló
csöveik egész éjjel működtek. Attól a perctől kezdve, mikor St. George’s
Hillben egyikük felbukott, egyetlen egyszer sem nyujtottak alkalmat a
tüzérségnek hatásos működésre. Ahol csak ágyúk lehettek előttük
elrejtve, mindenütt új meg új fekete gőzszelencét lőttek ki s ahol nyilt
mezőn voltak felállítva az ágyúk, a hősugarat hozták működésbe.

Éjfélkor a Richmond-Park lejtőin lobogó fák s a Kingston-domb ragyogása
fekete füsthálóra vetették fényüket, amely elborította az egész
Themze-völgyet s szétterjedt mindenfelé, ameddig a szem ellátott. A
hálóban két Marsbeli gázolt lassan, ide-oda irányítva sziszegő
gőzsugaraikat.

A hősugarat akkor éjszaka nagyon kímélték, meglehet azért, mert a
hősugár előállításához szükséges anyag csak korlátolt mennyiségben állt
rendelkezésükre, vagy azért, mert nem akarták a vidéket elpusztítani s
megelégedtek azzal, hogy az ellenállást, amelyet támasztottak, leverjék
és megfélemlítsék. Ezt az utóbbi céljukat tökéletesen elérték. Vasárnap
éjszaka véget ért előnyomulásukkal szemben minden szervezett
ellentállás. Oly reménytelen vállalkozásnak bizonyult velük szemben a
harc, hogy ez éjszaka után emberi csapat nem is állt többé útjukba. Még
a gyorstüzelő-ágyúkkal fölszerelt torpedó-naszádok és rombolók
legénysége sem akart közelükben időzni. Valósággal lázadozni kezdtek s
vissza is fordultak a Themzén. Ez éjszaka után az emberek már csupán
arra szorítkoztak, hogy aknákat és vermeket ástak vad kétségbeeséssel.

Az Esher felé álló ütegeknek a sorsát, amelyek oly feszülten várakoztak
a szürkületben, kiki elképzelheti úgy, ahogy tudja, mert senki sem
maradt meg a szemtanúk közül. Elképzelhetjük a feszült várakozást, a
résen álló fürge tiszteket, a készen álló ágyúkat, a kéznél lévő
felhalmozott municiót, az ágyútaligás tüzéreket a lovakkal és
szekerekkel, a polgári ruhás nézőket, akik oly közel álldogáltak
csoportosan, amily közel csak megengedték nekik, az esti csöndességet; a
tábori kórházkocsikat és sátrakat, a weybridgei összeégett halottakkal
és sebesültekkel; majd a tüzelő Marsbeliek lövéseinek tompa visszhangját
és a formátlan lövedékeket, amint a fák és házak fölött hömpölyögtek és
a szomszédos mezőkre lecsapódtak.

Elképzelhetjük azt is, amint a feszült figyelem hirtelen másfelé
fordult: afelé a tekergő, duzzadozó feketeség felé, amely gyorsan
közeledve a magasba tornyosult, tapintható sötétséggé változtatva a
szürkület homályát, különös, ijesztő ellentéteül a gőznek, amely
elborította áldozatait; amint közelében az emberek és lovak elmosódva
futkostak, sikoltoztak, elvágódtak, kétségbeesetten kiabáltak, az ágyúk
hirtelen magukra maradtak, az emberek fuldokolva vonaglottak a földön s
a sötét füstkúp egyre magasabban szétterpeszkedett. Majd beállt az
éjszaka és a pusztulás – semmi más nem látszott a vidéken, csak a
halottakat rejtő, áthatatlan gőz néma tömege.

Virradat előtt a fekete gőz szétáradt Richmond uccáin s a kormányzat
széthulló szervezete végső erőfeszítésében nem tehetett egyebet, mint
hogy London lakosságát menekülésre szólította fel.


XVI.  A londoni kivándorlás.

Ezek után érthető a félelem, amely hétfőn virradóra, mint zúgó hullám,
söpörte végig a világ legnagyobb városát. A menekülés folyama gyorsan
zuhogó áradattá dagadt, mely tajtékzó csapkodással vette körül a vasúti
állomásokat, rémes torlódással rohanta meg a Themze kikötőhelyeit s
minden felhasználható csatornán észak felé és kelet felé özönlött. Tíz
óra tájban a rendőri szervezet, sőt délben a vasutak szervezete is
elvesztette tömörségét, alakját és erejét s feloldódva, elmerült a
szétfolyó társadalmi test gyorsan növekvő árjába.

A Themzétől északra húzódó összes vasúti vonalakat s a lakosságot
délkeleten a Cannon-uccában vasárnap éjszaka éjfélkor értesítették. A
vonatok hamar megteltek; de az emberek még két órakor is vadul
viaskodtak egy-egy állóhelyért a kocsikban. Három órakor már a
Bisphosgate-uccában is iszonyú volt a tolakodás. Pár száz yardnyira a
Liverpool-uccai állomástól pisztolyokkal lövöldöztek, késekkel
szurkáltak s a rendőrök, akiket a forgalom rendezése végett küldtek oda,
kimerülve s nekidühödve, fejét verték be azoknak az embereknek, akiknek
védelmére voltak hivatva.

S amint nappal lett és a gépészek és a fütők vonakodtak Londonba
visszatérni, a folyton érkező menekülők kiszorították az állomásokról az
embereket és egyre sűrűbb néptömegek nyüzsögtek előre az észak felé
vezető országutakon. Délben egy Marsbeli tűnt fel Barnesban s lassan
ereszkedő fekete gőzfelleg közeledett a Themzén és a lambethi síkságon.
Amint renyhén mind előbbre nyomult, elvágta a menekülés útját a hidakon
keresztül. Egy második felhő Ealing fölé borult s a Castle Hillen
körülzárt egy kis szigetnyi életben maradt embert, akik képtelenek
voltak menekülni.

Öcsém, miután eredménytelen harcot vívott, hogy Chalk-Farmban valamelyik
északnyugati vonaton menekülhessen, – a teherpályaudvarban megrakott
vonatok gőzgépei valósággal barázdát vágtak a sikoltozó emberek között s
tíz-tizenkét markos legény alig volt képes visszatartani a tömeget, hogy
a gépészt a kazánhoz szorítva agyon ne nyomja, – a chalk-farmi
országútra fordult, keresztülvergődött egy sereg robogó járművön s oly
szerencsés volt, hogy a legelsők közt vehetett részt egy kerékpár-üzlet
kifosztásában. Amint a gépet az ablakon keresztül kirángatta, az első
kerék gumiabroncsa kilyukadt, de azért ráült a gépre s eliramodott.
Mindössze annyi baj érte, hogy kezéről lehorzsolódott a bőr. A
Haverstock-domb meredek alján néhány felfordult ló zárta el az utat s
öcsém átcsapott a Belsize-útra.

Így kijutott neki is a rémület dühöngéséből s az Edgware úton hét óra
tájban Edgwareba érkezett, éhesen és fáradtan, de jóval megelőzve a
menekülők tömegét. Az országút mentén kíváncsi, bámészkodó emberek
álldogáltak. Számos kerékpáros, néhány lovas és két gépkocsi haladt el
mellette. Edgwaretól ezer lépésnyire egyik kereke eltört s gépe
használhatatlanná vált. Ott hagyta az út szélén s bevánszorgott a
városkába. A főúton sok üzlet félig nyitva volt és a gyalogjárón, a
kapukban, az ablakokban nyüzsgő tömeg bámult megdöbbenve a menekülők
furcsa seregére, amelynek vándorlása már megkezdődött. Szerencséjére,
egy kocsmában hozzájutott egy kis ennivalóhoz.

Egy darabig Edgwareban maradt, nem tudva, mitévő legyen. A menekülők
száma egyre növekedett. Sokan úgy, mint öcsém, Edgwareban szerettek
volna maradni. A Marsbeliekről újabb híreket senki sem tudott.

Az országúton ekkor már sokan haladtak, de tolongásról még szó sem volt.
Nagyrészt kerékpárosok voltak; de csakhamar gépkocsik, kétkerekű fogatok
és hintók követték egymást, sűrű porfelleget verve fel a St.-Albansba
vezető országúton.

Valami határozatlan terv arra késztette öcsémet, hogy Chelmsford felé
iparkodjék, ahol több ismerőse élt. Letért az országútról egy kelet felé
vezető csendes keskeny átjáró útra. Nemsokára lépcsős sövényhez ért.
Átment rajta és észak-keletnek folytatta útját egy gyalogösvényen. Több
majorság s néhány kis falu mellett elhaladt, amelyeknek nevét nem tudta.
Látott néhány menekülőt is, míg végre egy High Barnet felé vezető gyepes
úton találkozott két hölggyel, akik útitársnői lettek. Éppen jókor
találkozott velük, hogy megmenthesse őket.

Hallotta sikoltozásukat és a fordulóhoz sietve, látta, hogy két férfi ki
akarja ráncigálni őket kis pónis-csézájukból, egy harmadik pedig a
megvadult póni fejét fogja nagy erőlködéssel. Az egyik hölgy,
fehérruhás, alacsony nő, beérte a sikoltozással; a másik azonban,
fekete, karcsú alak, ostorával vagdosta a férfit, aki egyik karját
megragadta.

Öcsém rögtön tisztában volt a helyzettel, felkiáltott s a küzdők felé
rohant. Az egyik férfi abbahagyta a küzdelmet s öcsém felé fordult.
Öcsém, aki ügyes boxoló volt, amint az ellenfél arcáról észrevette, hogy
a harc kikerülhetetlen, nekirohant s egy jól irányzott ütéssel a kocsi
kerekéhez vágta.

Lovagiasságra nem volt idő az ökölharcban. Öcsém egy rúgással
elnémította ellenfelét s azután galléron ragadta azt a férfit, aki a
karcsú hölgy karját ráncigálta. Hallotta a ló patáinak dobogását, az
ostor arcon suhintotta, egy harmadik ellenfél a szeme közé sujtott az
öklével, s az, akit galléron fogott, kiszabadította magát a kezei közül
és elinalt visszafelé azon az úton, amelyen öcsém érkezett.

Félig elkábulva látta, hogy azzal az emberrel áll szemben, aki a ló
fejét fogta s észrevette, hogy a kocsi ingadozva távolodóban van tőle s
a benne ülő nők hátranéznek rá. Ellenfele, egy vaskos útonálló, készült
a döntő mérkőzésre, de öcsém megelőzte s öklével az arcába vágott. Majd
mikor látta, hogy egyedül maradt, megfordult s futni kezdett a kocsi
után. Az izmos csirkefogó nyomon követte s távolabb közeledett a
visszafordult szökevény is.

Öcsém ekkor megbotlott és elesett. Az, aki a nyomában volt, tovább
rohant, de mikor öcsém talpra ugrott, két ellenféllel találta szemben
magát. Alul maradt volna a mérkőzésben, ha a karcsú hölgy bátran meg nem
állítja a lovat és segítségére nem siet. Elővette revolverét, amely az
ülés alatt volt, mikor az útonállók megtámadták a kocsit. Hat yardnyi
távolságból tüzelt s csaknem eltalálta az öcsémet. A gyávább rabló
futásnak eredt s társa is követte, átkozva az előbbinek gyávaságát. Mind
a ketten megálltak az úton, ott, ahol a harmadik társuk hevert
eszméletlenül.

– Fogja! – szólt a karcsú nő és átadta öcsémnek a revolverét.

– Menjen vissza a kocsihoz, – szólt az öcsém, letörölve hasadt ajkáról a
vért.

A nő szó nélkül megfordult – mind a ketten lihegtek – és visszamentek
oda, ahol a fehérruhás hölgy alig bírta visszatartani a megriadt
ponilovat.

A rablók nyilvánvalóan megelégelték a dolgot. Mikor az öcsém
hátranézett, látta, hogy valamennyien visszavonulnak.

– Majd ide ülök, – szólt az öcsém, – ha megengedik, – és felugrott az
üres bakra. A hölgy megfordult.

– Majd én hajtok, – mondta s rávágott ostorával a póni vékonyára. A
következő pillanatban kanyarodott az országút s a három útonálló eltűnt
mögöttük.

Öcsém így, egészen váratlanul, azon vette észre magát, hogy lihegve,
megsebzett szájjal, összezúzott állkapoccsal és véres bokával, egy kis
kocsin üget tova ismeretlen úton ezzel a két nővel.

Megtudta, hogy azok egy stanmorei sebész neje és huga. A sebész kora
reggel, amint Pinnerből jött, ahol veszélyes műtétet végzett, útközben
több vasúti állomáson hallott a Marsbeliek előnyomulásáról. Haza
sietett, fölkeltette a nőket, – cselédjük éppen két nappal előbb
távozott, – összecsomagolt egy kis ennivalót, revolverét, öcsém
szerencséjére, az ülés alá dugta s meghagyta a nőknek, hogy hajtsanak
Edgwareba, ahol, mint gondolta, vasútra ülhetnek. Ő maga otthon maradt,
hogy beszéljen a szomszédokkal. Úgy mondta, hogy félöt tájban utóléri
őket; de azóta, bár már kilenc felé járt az idő, még nyoma sem volt. A
hölgyek nem állhattak meg Edgwareban, mert a forgalom óriásivá
növekedett; így hajtattak azután erre a mellékútra.

Ennyit beszéltek el a hölgyek szaggatottan s nemsokára New-Barnethoz
közelebb újra megálltak. Öcsém megigérte, hogy legalább is addig velük
marad, míg meg nem állapodhatnak abban, mitevők legyenek, vagy míg a
távollevő férj meg nem érkezik. Csakhogy bizalmat keltsen bennük, azt
mondta, hogy kitünő revolverlövő, bár revolverrel még sohasem lőtt.

Az út szélén tábort ütöttek s a póni egész boldog volt a fűben. Öcsém
elmondta menekülését Londonból s elmondott mindent, amit a Marsbeliekről
tudott. A nap mindig magasabbra hágott s egy idő mulva beszélgetésük
félbeszakadt. Kínos sejtelmek foglalkoztatták mind a hármukat. Az úton
több vándor haladt s ezektől öcsém megtudott annyi újságot, amennyit
csak megtudhatott. A szaggatott válaszok csak erősítették benne azt a
benyomást, hogy végzetes szerencsétlenség nehezedett az emberiségre, és
teljesen meggyőzték arról, hogy azonnal folytatni kell a menekülést.
Igyekezett hát erre rábeszélni a nőket.

– Pénzünk van, – szólt a karcsú hölgy tétovázva.

Szeme találkozott öcsém szemével és tétovázása véget ért.

– Nekem is van, – mondta az öcsém.

A karcsú hölgy elmondta, hogy harminc fontjuk van aranyban és egy
ötfontos bankjegyük s úgy vélekedett, hogy ennyi pénzzel eljuthatnak
vasúton St. Albansba vagy New-Barnetbe. Öcsém ezt a tervet
reménytelennek gondolta, mert látta, hogy a londoniak milyen
eszeveszetten megrohanják a vasutakat. Azt ajánlotta hát, hogy Essexen
keresztül iparkodjanak eljutni Harwichba s onnan meneküljenek el egészen
az országból.

Elphinstonené asszony – ez volt a fehérruhás nő neve – nem akart érvekre
hallgatni s folyton «György»-ét emlegette; de sógornője csodálatosan
nyugodt és megfontolt természetű volt s végre hozzájárult öcsém
javaslatához. Folytatták hát útjukat Barnet felé, elhatározván, hogy
keresztülvágnak a Great North-úton. Öcsém hajtott, hogy kímélje a lovat,
amennyire csak lehet.

Amint a nap magasabbra emelkedett, szörnyű forróság támadt s az utat
borító vastag, fehéres homokréteg égetett és vakított úgy, hogy csak
nagyon lassan haladhattak előre. A sövényeket szürke por lepte el. S
amint közelebb jutottak Barnethoz, egyre erősödött valami nyugtalanító
mormogás.

Csakhamar többen jöttek velük szemben. Legnagyobb részük maga elé
bámészkodott a levegőbe, zavaros kérdéseket mormolva, elgyötörve,
elvadulva, piszkosan. Egy estélyruhás férfi gyalog ment el mellettük,
tekintetét a földre szegezve. Hallották hangját s utána nézve, látták,
hogy egyik kezével haját tépi, a másikkal láthatatlan dolgok felé
csapkod a levegőben. Amint dührohama elmult, folytatta útját, egyetlen
egyszer sem tekintve hátra.

Mikor öcsém társasága közeledett a keresztút felé Barnettől délre, egy
asszony jött szemben velük át a mezőkön balról az út felé, karján egy
kis gyermekkel; mellette két másik gyermek szaladt s utánuk egy piszkos
feketeruhás férfi baktatott, egyik kezében vastag bottal, a másikban egy
kis útitáskával. Majd amint kanyarodott az út az országút felé, a villák
közül egy kis kocsi bukkant ki, amelyet verejtékes fekete póniló húzott
s egy sápadtképű legény hajtott, fején portól szürke kriketkalappal. A
kocsiban három lány és két kis gyerek szorongott. A lányok eastendi
gyárilányok lehettek.

– Erre visz az út Edgwareba? – kérdezte a sápadtképű, zavaros tekintetű
legény. S mikor öcsém megmondta neki, hogy balra kell fordulnia,
rávágott ostorával a pónira és elhajtott köszönés nélkül.

Öcsém halványszürke füstöt vagy ködöt vett észre fölfelé emelkedni a
szemben fekvő házak közül, amely eltakarta a villák mögött futó úton túl
levő terrasz fehér homlokzatát. Elphinstonené asszony hirtelen
felkiáltott, amint a szemben levő házak fölött egyszerre csak egy csomó
füstös, vörös lángnyelv szökkent a magasba, az izzó, kék égbolt felé. A
messziről hallható zaj többféle hang zavaros keverékévé olvadt fel.
Kerekek csikorgása, kocsik dübörgése, lovak dobogása vegyült egybe. Az
út hirtelen kanyarodott alig ötven yardnyira a keresztúttól.

– Nagy ég! – kiáltott Elphinstonené asszony! – Mi az, amibe belehajt
velünk?

Öcsém megállította a lovat.

A főúton tolakodó emberek zúgó áradata, valóságos szakadó hegyi ár,
hömpölygött észak felé. A nap vakító fényében ragyogó fehér porfelhő
borított mindent zavaros szürkeségbe, húsz láb magasságig. A lovak, a
gyalogos férfiak és nők siető lábai s a mindenfajta járművek kerekei
szakadatlanul új meg új porfelhőt vertek föl.

– Utat! – kiabáltak mindenfelőlről. – Engedjenek utat!

Mintha valami tűzvész füstjében haladt volna a kocsi az út és az
országút találkozó pontja felé. A tömeg zsibongása tűzropogáshoz
hasonlított s a por forró és éles volt. És valóban, az országút mentén
kissé följebb, lángokban állt egy villa; fekete füsttömegek gomolyogtak
belőle keresztül az országúton, még jobban növelve a zűrzavart.

Két férfi haladt el mellettük, majd egy piszkos asszony, aki nehéz
csomagot cipelt és zokogott. Egy eltévedt vizslakutya szaladgált
körülöttük bizonytalanul, kilógó nyelvvel, megrémülve, kimerülten; öcsém
rákiáltott, mire az eb futásnak eredt.

Amennyire a jobbra fekvő házak között elláttak az országúton London
felé, beszorulva a villák közé, mind a két oldalon, piszkos emberáradat
zajongott hömpölyögve. A fekete fejek, a tolongó alakok tisztán
látszottak, amint a forduló felé rohantak s tovább siettek; azután
belemerültek újra a távolodó sokaságba, amelyet végül porfelhő nyelt el.

– Előre! Előre! – kiabáltak mindenfelől. – Utat! Utat!

Az emberek kezei az előttük állók hátához szorultak. Öcsém a póni
fejénél állt. Valami ellenállhatatlanul vonta, hogy lépésről-lépésre
előre nyomuljon, le az úton.

Edgwareban zűrzavar volt, Chalk-Farmban lármás tolongás; itt azonban
egész népvándorlás volt. Nehéz tiszta képet alkotni erről a tömegről. A
tömeg a maga nagyságában nem látszott. Az alakok kiözönlöttek,
elhaladtak a fordulónál s azután távolodtak, háttal az úton levő
csoportozatnak. Az országút szélein haladtak a gyalogosok, az
elgázolással fenyegető kerekek elől bele-belelépve az árkokba, egymásba
gabalyodva.

A kocsik és fogatok egymás hátán nyüzsögtek s nem igen engedtek utat
azoknak a gyorsabb és türelmetlenebb járműveknek, amelyek, amikor csak
lehetett, nekiiramodtak, odaszorítva az embereket a villák kerítéseihez
és kapuihoz.

– Előre! – kiabáltak. – Előre! Előre! Jönnek!

Egy taligában vak ember állt az Üdv hadseregének egyenruhájában; görbe
ujjaival gesztikulált és ezt rikoltotta: «Örökkévalóság! örökkévalóság!»
Rekedt hangja olyan erős volt, hogy öcsém sokáig hallotta még akkor is,
amikor a por régen elnyelte őt szemei elől. A szekereken szorongó
emberek közül némelyek bambán csapdosták ostorukkal a lovaikat és
veszekedtek más kocsisokkal; némelyek mozdulatlanul ültek,
nyomorúságosan a levegőbe bámulva; némelyek a kezüket harapdálták
szomjúságukban vagy arcra fekve elnyultak kocsijukban. A lovak zablája
tajtékos volt, a szemük véres.

Számtalan kétkerekű kocsi, szekér, üzleti targonca, teherkocsi
zsufolódott össze; egy postakocsi, egy öntöző kocsi, a «St. Pancras
sekrestye» jelzéssel, egy óriás fásszekér mind tömve volt vadképű
emberekkel. Egy sörös kocsinak véres volt a két bal kereke.

– Utat! – hangzott a kiabálás. – Utat, utat!

– Örök–ké–va–lóság! Örökké–való–ság! – visszhangzott végig az
országúton.

Jól öltözött, szomorú, ijedt asszonyok bandukoltak, kiabáló, bukdácsoló
gyermekeikkel, akiknek csinos ruháját bemocskolta a por, fáradt arcát
bemázolta a könny. Férfiak is jöttek velük, egyik-másik támogatta a
nőket, sok dühösen szitkozódott. Velök együtt tolakodott az ucca
csőcseléke is, fekete rongyokban, kimeresztett szemmel, mocskos szájjal
lármázva. Izmos munkások nyomakodtak előre az úton, nyomorult kócos
férfiak, hivatalnokok, boltosok; az öcsém látott egy sebesült katonát is
öklöződni, több vasúti hordárt s egy kétségbeesett alakot, aki
hálóingére kapta fel a kabátját.

De bármily változatos összetételű volt is ez a sokaság, közös volt
minden tagjában az arcukon tükröződő kín és félelem. A félelem hajszolta
őket hátulról is. Amint itt-ott veszekedés támadt egy-egy helyért
valamelyik kocsin, az egész tömeg egyszerre megelevenedett. Még egy
roskatag térdű ijedt férfit is új életre galvanizált egy pillanatig az
üres hely reménye. A forróság és a por alaposan kikezdte már a
sokaságot. A bőrük száraz volt, az ajkuk fekete és cserepes. Mind
szomjasak és kimerültek voltak. Mindenkinek sajgott a lába. És
vitatkozás, szemrehányás, fáradt nyögések lármája keveredett. A legtöbb
ember hangja gyönge és rekedt volt. A lárma refrénje mindig ez volt:

– Utat! Utat! Jönnek a Marsbeliek!

Néhányan megakadtak és félreálltak az áradatból. Az út ferdén torkollott
az országútba; szűk nyílása volt s majdnem úgy tetszett, mintha London
felől indulna ki. De egy örvénylő csoport mégis belefurakodott az út
nyílásába. A gyöngébbek könyökükkel törtek maguknak utat, ki az
áradatból; de ez egy pillanat alatt újra magába nyelte őket. Kissé
lejebb az úton egy férfi feküdt a földön. Csupasz lába véres rongyokba
volt csavargatva. Két barátja föléje hajolt. Szerencséje, hogy voltak
barátai.

Egy kis öreg ember, szürke, katonás bajusszal, piszkos, hosszú fekete
kabátban, kibicegett a tömegből, félreült, lehúzta csizmáját, –
harisnyája csupa vér volt, – kavicsot rázott ki belőle s azután tovább
sántikált. Majd egy nyolc-kilenc esztendős kis leány, aki egészen
egyedül volt, zokogva odavetette magát éppen öcsém mellett a sövény
aljába s így kiáltott:

– Nem tudok tovább menni! Nem tudok tovább menni!

Öcsém magához tért abból a merevedésből, amelybe a megdöbbenés ejtette,
fölemelte a kis leányt, gyöngéden kezdett hozzá beszélni s oda vitte
Elphinstonené asszonyhoz. Amint öcsém hozzányúlt, egyszerre teljesen
elcsendesedett, mintha megijedt volna.

– Helén! – sikoltott a tömegből egy asszony, könnyekkel a hangjában: –
Helén!

A gyermek hirtelen kisiklott öcsém karjaiból, felkiáltva:

– Mama!

– Jönnek! – szólt egy lovas, amint tovább nyargalt az úton.

– Félre az útból! – kiáltott egy kocsis, fölemelkedve a bakon; és öcsém
látta, hogy egy szekér befordul a keskeny útra.

Az emberek tolakodva hátráltak a ló elől. Öcsém a pónit és a csézát
hátrább tolta a sövény alá s a szekér elhajtott mellette és megállt az
út fordulójánál. A szekér rúdja kétlovas volt, de most csak egy ló volt
melléje fogva.

Az öcsém látta homályosan a szekéren keresztül, hogy két ember leemelt
valamit egy fehér hordozóágyon és óvatosan letette a fűre a
fagyalfa-sövény mellett.

Az egyik ember az öcsémhez futott.

– Van itt víz valahol? – kérdezte. – Haldoklik és nagyon szomjas. Lord
Gavrick.

– Lord Gavrick? – szólt az öcsém. – A királyi főtörvényszék elnöke?

– Van víz? – szólt a másik.

– Talán akad egy pohár víz valamelyik házban, – szólt az öcsém. – Nekünk
nincs vizünk. És én nem merem itt hagyni az enyéimet.

Az ember tolakodva megindult a sarokház kapuja felé.

Ezután egy szakállas, sastekintetű férfi vonta magára öcsém figyelmét.
Kis kézitáska volt a kezében, amely éppen akkor, mikor öcsém rajta
felejtette tekintetét, megrepedt és egész halmaz aranyat öntött ki
magából. A pénzdarabok szerteszét gurultak a földön, az emberek és a
lovak nyüzsgő lábai alá. A férfi megállt s bamba tekintettel bámult a
tömegre. Az egyik kocsi rúdja vállon ütötte úgy, hogy megtántorodott.
Felsikoltva félreugrott az útból; de a kocsi kereke végighorzsolta.

– Utat! – kiáltottak az emberek körülötte. – Félre az útból!

Amint a kocsi elhaladt mellette, rávetette magát mind a két kezével az
aranyrakásra és tele marokkal elkezdte az aranyakat zsebeibe rakni;
csakhamar egy ló közeledett feléje és a következő pillanatban, amint
már-már fölemelkedett, a ló lábai alá került.

– Megállj! – kiáltott öcsém és félretaszítva útjából egy asszonyt, meg
akarta ragadni a ló zaboláját.

Mielőtt ezt megtehette volna, sikoltást hallott a kocsi alól s a
porfellegen keresztül látta, amint a kerekek keresztül fordultak a
szegény nyomorult hátán.

A kocsis ostorával öcsém felé suhintott, aki a kocsi mögé ugrott. A
tömeg ordítása elkábította. Az elgázolt ember ott vonaglott a porban
szétgurult aranyai között. Nem tudott fölkelni, mert a kerék eltörte
hátgerincét és alsó végtagjai megbénultak. Öcsém fölegyenesedve,
rákiáltott a következő kocsisra s egy fekete-lovas férfi is segítségére
sietett.

– Vigye félre az útról! – szólott s öcsém szabadon levő kezével megkapva
az elgázolt férfi gallérját, félrevonszolta őt. De ez még mindig pénze
után kapkodott, dühösen nézett öcsémre s arannyal telt öklével öcsém
karját csapkodta.

– Tovább! Tovább! – kiáltoztak mögöttük haragosan. – Utat! Utat!

Nagy csattanás hallatszott, amint egy szekér rúdja recsegve beleütődött
a kocsiba, amelyet a fekete-lovas férfi feltartóztatott. Az öcsém
föltekintett, az arany gazdája pedig hátracsavarintotta a fejét és
beleharapott az ökölbe, amely a gallérját fogta. Nagy rázkódás támadt. A
fekete ló oldalt botorkált és a kocsiba fogott ló elvágtatott előtte. Az
egyik patája majd rátaposott az öcsém lábára. Öcsém eleresztette az
elgázolt ember nyakát és hátra ugrott. Látta, hogy a földön fekvő
szegény nyomorult arcán a harag rémületté változott; de egy pillanat
mulva eltünt az egész ember s az öcsém, akit a tömeg kiszorított a
keskeny útból, csak nagy üggyel-bajjal került vissza újra az út
nyílásába.

Látta, hogy Elphinstone kisasszony eltakarta a szemét s egy kis gyermek,
a gyermeki kíváncsiság teljes rokonszenvével, szemét kimeresztve bámult
valami poros csomóra, amely feketén és csendesen hevert, összetaposva a
gördülő kerekek alatt.

– Menjünk vissza! – kiáltott öcsém és visszafordította a pónit. – Nem
törhetünk keresztül semmi áron ezen a poklon! – szólott.

Vagy száz yardnyira haladtak visszafelé azon az úton, amelyen jöttek,
míg a tolongó tömeg eltünt előlük. Amint oda értek, ahol fordul az út,
öcsém látta a fagyalfasövény alatt az árokban a haldokló ember
krétafehér arcát. A hideg verejték csurgott róla. A két nő borzongva,
szótlanul kuporodott össze a kocsiban.

A fordulón túl öcsém újra megállt. Elphinstone kisasszony sápadt volt és
sógornője zokogva ült, oly kétségbeesetten, hogy «György»-öt sem volt
képes már emlegetni. Öcsém meg volt rémülve s össze volt zavarodva. Alig
fordultak vissza, belátta, mily sürgős és mennyire elkerülhetetlen, hogy
megpróbáljanak áthatolni a tömegen. Hirtelen elhatározással Elphinstone
kisasszonyhoz fordult:

– _Erre_ kell mennünk! – szólt és újra visszafordította a pónit.

Ez a leány most aznap másodszor tett bizonyságot lelkierejéről. Hogy
kikényszerítsék az útat vissza a népáradatba, öcsém belemerült a
forgalomba és visszatartott egy lovat, mialatt Elphinstone kisasszony a
ló feje fölött hajtotta a pónit. Egy teherkocsi megakasztotta egy
pillanatra a kerekeket és lehasított egy hosszú szilánkot a csézából. A
következő pillanatban az áradat elkapta és magával sodorta őket is.
Öcsém, akinek arcán és kezein ott vöröslött a kocsis ostorcsapása,
felkapaszkodott a csézára és elvette a gyeplőt Elphinstone
kisasszonytól.

– Fogja rá a revolvert arra az emberre a hátunk mögött, – mondta,
átnyujtva a leánynak a revolvert, – ha nagyon tolakodik. Nem! – inkább a
lovára fogja rá.

Azután körülnézett, hogy lássa, merre törtethetne keresztül jobb felé az
országúton. De belejutva az áradatba, hiába akart bármit is: részévé
vált a poros gabalyodottságnak.

Az ár magával ragadta őket, keresztül Chipping-Barneten. Csaknem ezer
lépésnyire voltak már a város közepétől, mikor végre sikerült keresztül
törniök az országút túlsó oldalára. Leírhatatlan lárma és zűrzavar volt;
de a városban s a városon túl az országút többször is kétfelé nyílt,
úgy, hogy a szorongás egy kissé csökkent.

Hadleyn keresztül kelet felé folytatták útjukat. Az országút mindkét
oldalán s tovább másutt is, nagy sokaságot láttak inni a folyamból.
Sokan a víz felé tolakodtak. Odább East-Barnet közelében egy dombról két
vonatot láttak egymás nyomában minden rend és jelzés nélkül lassan észak
felé haladni a «Great Northern Railway» sínein. A kocsik színültig tömve
voltak, emberek álltak még a gépek mögött is a szén között. Öcsém jól
sejtette, hogy a vonatok Londonon kívül teltek meg, mert az emberek
eszeveszett rémülete a központi pályaudvarok használatát lehetetlenné
tette.

E hely közelében töltötték a délután hátralevő részét, mert az átélt
izgalmak már mind a hármukat végkép kimerítették. Kezdték érezni az
éhség gyötrelmeit is. Az éjszaka hűvös volt s egyikük sem mert elaludni.
És este számtalan ember sietett tova az országúton pihenőhelyük
közelében, ismeretlen veszedelmek elől menekülve abban az irányban,
ahonnan öcsém érkezett.


XVII.  «A Villám».

Ha a Marsbeliek csak pusztításra törekszenek, hétfőn megsemmisíthették
volna London egész lakosságát, amely lassan szétszóródott a közeli
grófságokba. Az országúton nemcsak Barneton keresztül, hanem Edgwareon
és Walthamon át is és kelet felé a Southendbe és Shoeburynessbe vívő
utakon s a Themzétől délre Deal és Broadstairs felé ugyanaz a megvadult
sereg hömpölygött előre. Ha valaki e júniusi reggelen léghajóban London
fölött lebeghetett volna a ragyogó, kék magasban, az uccák végtelen
hálózatából északra és keletre futó országutakat feketére pontozva látta
volna a hullámzó menekülőkkel. Minden pont a rémület és a testi
kimerültség kínjaiban vergődő embert jelentett volna. Az előbbi
fejezetben hosszasan időztem öcsémnek a Chipping-Barneton keresztül
haladó országútról adott leírásánál azért, hogy az olvasó elképzelhesse,
milyen benyomást tettek ezek a nyüzsgő fekete pontok egy-egy szemlélőre,
aki maga is pont volt a pontok között. Az emberiség történelmében
sohasem volt még példa arra, hogy ekkora emberi tömeg együtt mozogjon és
szenvedjen. A gótok és a húnok legendás hordái, a legnagyobb seregek,
melyeket valaha Ázsia látott, vízcseppek lettek volna ez áradat
tengerében. S nem is volt ez fegyelmezett előrenyomulás; vad futás volt
– óriási, szörnyű futás – rendetlen, cél nélkül való vad futás. Hat
millió fegyvertelen, élelem nélkül való ember rohant előre
eszeveszetten. Kezdete volt ez a civilizáció szétbomlásának, az emberi
nem lemészárlásának.

A léghajós, egyenesen maga alatt, közeli-távol uccák hálózatát, házakat,
templomokat, tereket, kerteket látott volna, – mindent elhagyottan, –
mint valami óriási térképet, amely délfelé _egy nagy folt_. Úgy tetszett
volna, mintha Ealing, Richmond, Wimbledon fölött óriási tollak
tintacsöppeket ejtettek volna a térképre. És a fekete foltok
állhatatosan, szüntelenül növekedtek, terjedtek, elágazva mindenfelé,
hol feltornyosodva valami emelkedés előtt, hol egy-egy magaslatról
sebesen aláömölve az útjukba eső völgyekbe, olyan módon, mint a
tintacsepp szokott az itatós-papiron szétterjedni.

És távolabb, a folyamtól délre emelkedő dombokon, ide-oda járkáltak a
csillámló Marsbeliek, nyugodtan, rendszeresen terjesztve méregfelhőjüket
e darab terület fölött s azután, ha céljukat elérték, gőzsugaraikkal
eloszlatva a felhőt s birtokukba véve a meghódított területet. Úgy
látszik, nem is annyira a pusztításra törekedtek, mint inkább arra, hogy
teljes fejvesztettséget idézzenek elő s minden ellenállást lehetetlenné
tegyenek. Az útjukba kerülő lőporraktárakat felrobbantották, az összes
távíródrótokat elvágták s itt-ott a vasúti síneket is összeroncsolták.
Bénává tették az emberiséget. Úgy látszik, nem igen siettek
hadműveleteik terének kiterjesztésével, mert egész nap alig jutottak túl
London középső részén. Lehetséges, hogy Londonban hétfőn reggel számosan
ott ragadtak a házakban. Bizonyos, hogy sokan megfulladva a fekete
füstben, otthonukban haltak meg.

Körülbelül déltájig a Themze a London-híd alatt megdöbbentő látványt
nyujtott. Gőznaszádok s mindenféle hajók időztek rajta, bátorságot
merítve a menekülők által fizetett rengeteg pénzösszegből. Amint
mondják, nem egy embert, aki kiúszott ezekhez a hajókhoz, póznákkal
visszavertek, úgyhogy a folyamba veszett. Délután egy óra tájban a
fekete gőzfelhő foszlányos maradványa tűnt fel a Blackfriars-híd
boltozatai között. A Themze egyszerre eszeveszett zűrzavar, harc és
küzdelem színhelyévé lett. Egy ideig megtorlódtak a hemzsegő naszádok és
bárkák a Tower-híd északi íve alatt s a matrózoknak és a rakodóknak vad
verekedést kellett folytatniok azokkal, akik a partokról rájok zúdultak.
Az emberek valósággal a híd oszlopain kúsztak le hozzájuk felülről…

Mikor egy órával később megjelent egy Marsbeli a Toweren túl és
belegázolt a folyamba, nem úszkáltak már csak hajóroncsok Limehouse
körül.

Az ötödik henger lezuhanásáról később fogok beszélni. A hatodik henger
Wimbledonban hullt le. Öcsém, aki éppen virrasztott egy réten a kocsiban
alvó nők mellett, látta zöldes lobogását messze túl a dombokon. A kis
társaság, egyre a tengeren túlra törekedve, kedden Colchester felé
folytatta útját a nyüzsgő vidéken keresztül. Az a hír, hogy a Marsbeliek
egész Londont hatalmukba kerítették, igaznak bizonyult. Látták őket
Highgateben, sőt, amint beszélték, Neasdonban is. De öcsém szemei elé
nem kerültek, csak másnap.

Ezen a napon a szétszóródott sokaság érezni kezdte, mily égető szüksége
van táplálékra. Amint megéheztek, megszünt a tulajdon jogainak minden
tisztelete. A majorosok kivonultak, hogy fegyverrel kezükben védjék meg
aklaikat, magtáraikat és érésnek indult kalászaikat. Számos ember, úgy
mint öcsém, kelet felé fordult s nem egy kétségbeesett lélek
visszaindult még London felé is, hogy táplálékot szerezzen. Főleg az
északi külvárosokból való emberek voltak, akik csak hallomásból
szereztek tudomást a fekete füstről. Öcsém hallotta, hogy a kormány
tagjainak fele Birminghamban gyült össze és hogy rengeteg mennyiségű,
magasban szétrobbanó lövedék készült a középangliai grófságokban ásott
önműködő aknák számára.

Azt is hallotta, hogy a Midland Railway Company pótolta az első napi
pánik szökevényeit, megindította újra a forgalmat és észak felé vonatok
robogtak St. Albansból, hogy enyhítsék a torlódást a főváros körüli
grófságokban. Chipping Ongardban plakátokon közölték, hogy nagy
lisztkészletek vannak már az északi városokban és hogy huszonnégy órán
belül kenyeret is fognak kiosztani az éhező embereknek a környéken. De
ez a hír nem térítette el öcsémet menekülési tervétől és hármasban
tovább törtettek kelet felé egész nap. Kenyérosztást nem láttak sehol és
tény, hogy más sem látott. Aznap éjszaka zuhant le a hetedik henger a
Primrose Hillre. Éppen Elphinstone kisasszony virrasztott, aki a
virrasztás kötelességét megosztotta az öcsémmel. Látta is a csillagot
lehullani.

A három menekülő, az éjet egy búzaföldön töltvén, kedden Chelmsfordba
érkezett, ahol a lakosság egy csoportja, valami úgynevezett
közélelmezési bizottság, elvette tőlük a pónit azon a címen, hogy élelem
s nem akart érte semmi mást adni azon az igéreten kívül, hogy másnap ők
is részesülhetnek belőle. A városban az a hír járta, hogy Eppingben
Marsbeliek vannak és hogy a katonák a Waltham apátság melletti
lőporgyárakat felrobbantották, de eredmény nélkül, mert a támadók közül
egyik sem sérült meg.

A városban sokan lesték a templomtornyokból, nem jönnek-e a Marsbeliek?
Öcsém szerencséjére jobbnak találta azonnal tovább nyomulni a tengerpart
felé, mintsem az ennivalóra várakozni, bár mind a hárman nagyon éhesek
voltak. Délben keresztül mentek Tillinghamon, amely – elég furcsa volt –
teljesen némának és elhagyottnak látszott, kivéve néhány táplálékra
vadászó fosztogatót. Tillingham közelében egyszerre csak meglátták a
tengert, amelyen az elképzelhető legkülönfélébb vízijármű rettenetes
sokasága nyüzsgött.

A hajósok, mivel a Themzén nem mehettek tovább fölfelé, az essexi part
mentén haladtak Harwichba, Waltonba, Clactonba s azután Foulnessba és
Shoeburybe, hogy felszedjék az embereket. A hajók óriási sarló-alakú
félkörben helyezkedtek el, amelynek vége beleveszett a ködbe Naze felé.
A parthoz legközelebb angol, skót, francia, holland és svéd
halászbárkák, themzei gőzösök, yachtok és villamos naszádok voltak.
Távolabb nagyobb teherhajók, egy csomó piszkos szénszállító, erős
kereskedelmi hajók, marhaszállítók, személyszállító naszádok,
kőolajszállítók, óceánjárók, köztük egy ócska fehér jármű is, csinos
fehér és szürke southamptoni és hamburgi postahajók nyüzsögtek. A kéklő
part hosszában öcsém homályosan egy csomó nyüzsgő naszádot vett ki,
amelyek a lapos parton álló emberekkel alkudoztak. A parti sokaság egész
Maldonig elhúzódott.

Pár mérföldnyire a parttól egy páncélos volt oly mélyen a vízben, mint
valami elsülyedt hajó. A _Villám_ volt; az egyetlen látható hadihajó; de
a távolban jobbfelé a tenger síma tükrén, a teljes szélcsendben, fekete
füst kígyózott annak jeléül, hogy közel vannak a csatornaflotta
páncélosai. Ez a flotta a Themze széles torkolatában cirkált elnyúló
vonalban, teljes gőzzel és harcra készen, a Marsbeliek hódításának egész
ideje alatt résen állva s mégis erőtlenül arra, hogy az előnyomulást
megakadályozza.

A tenger láttára Elphinstonené asszony, sógornőjének minden biztatása
ellenére, iszonyúan megrémült. Soha életében nem volt még távol
Angliából: inkább meghal, semhogy idegen országra bízza magát,
ismerősök, barátok nélkül és a többi és a többi. Szegény némber! úgy
látszik, azt képzelte, hogy a franciák és a Marsbeliek szörnyen
hasonlítanak egymáshoz. Idegessége, rettegése és csüggedése a két napi
utazás alatt egyre növekedett. Egyre az járt fejében, hogy visszamegy
Stanmoreba. Stanmoreban mindig oly jól érezte magát s oly biztonságban
volt. Azt hitte, hogy Stanmoreban megtalálja Györgyöt is…

Nagy üggyel-bajjal vehették csak rá arra, hogy lemenjen velük a partra,
ahol öcsémnek csakhamar sikerült egy themzei lapátos gőzösön levő néhány
ember figyelmét magára vonni. Kiküldtek egy csónakot s harminchat
fontban alkudtak meg mindhármuk szállítási díja fejében. Úgy mondták,
hogy a gőzös Ostendébe tart.

Két óra lehetett már, mikor öcsém, miután a szállítási díjat a
kikötőhídon lefizette, a gőzösön biztonságban érezhette magát. A hajón
volt ennivaló is, igaz, hogy rettenetes árakon és csakhamar mind a
hárman evéshez fogtak az egyik padon.

A hajón egész sereg utas volt már. Sokan minden pénzüket arra költötték,
hogy helyet biztosítsanak maguknak. A kapitány azonban még délután öt
órakor is a part közelében időzött, egyre több utast szedegetve föl, míg
az üléses födélzet szinte veszedelmesen meg nem telt. Valószínűleg
tovább is ott maradt volna még, ha ágyúzás nem hallatszott volna, amely
ezidőtájt kezdődött délen. Mintegy feleletül, a páncélos elsütött a
tenger felé egy kis ágyút s felvonta a lobogókat. Csöveiből füst
lökődött a magasba.

Nem egy utas azt gondolta, hogy ez a tüzelés Shoeburynessből ered; de
csakhamar észrevették, hogy folyton erősbödik. Ugyanekkor messze
délkeleten három páncélos árbocai emelkedtek ki egymás után a tengerből,
fekete füstfelhők alatt. De öcsém figyelme csakhamar visszafordult a
délről hangzó távoli tüzelésre. Mintha a távoli szürke ködből
füstoszlopot látott volna kiemelkedni.

A kis gőzös kelet felé haladt már a hajók hatalmas sarlójától s az
alacsony essexi part kékes ködbe kezdett borulni, mikor feltűnt egy
Marsbeli, homályosan a nagy távolságból, amint Foulness irányából tovább
nyomult az iszapos part mentén. Erre a hídon álló kapitány ijedten,
haragosan kezdte ordítozva átkozni saját késlekedését. Rémülete szinte
átragadt a hajó kerekeire is. A hajón mindenki a gerendázaton vagy a
padokon állva bámult arra a távoli alakzatra, amely magasabb volt a
fáknál és a templomtornyoknál s valósággal parodizálta az emberi
lépteket, amint kényelmesen közeledett.

Ez volt az első Marsbeli, akit öcsém látott. Inkább elképedve, mint
ijedten állt, odafigyelve erre a titánra, aki óvatosan közeledett a
hajók felé, mindig mélyebbre gázolva a vízben, amint a talaj sülyedt.
Távolabb egy másik lépkedett keresztül néhány elnyomorodott fa fölött,
majd egy harmadik még messzebbről közeledett, mélyen gázolva keresztül
egy csillámló, sekélyebb, iszapos helyen, amely úgy látszott, mintha
tenger és ég között lebegne.

Mind a hárman a nyilt tenger felé tartottak, mintha meg akarták volna
akadályozni a Foulness és Naze között nyüzsgő rengeteg sok hajó
menekülését. A kis lapátos naszád, bár gépei zakatolva erőlködtek és
kerekei csak úgy hányták a tajtékot, ijesztő lassúsággal hátrált e
végzetes közeledés elől.

Öcsém északnyugat felé pillantva, látta, hogy a hajók nagy sarlója
megbomlott már a közeledő rémület hatása alatt. A hajók egymás mögé
kerültek, egyik-másik a sarló közepéből a sarló végére került a gőzhajók
fütyültek és füstgomolyokat okádtak, a vitorlák kifeszültek, a bárkák
ide-oda siklottak. Ez a látvány s a balról közeledő veszély annyira
megigézte, hogy a nyilt tenger felé nem is tekintett. Egyszerre a gőzös
egy hirtelen mozdulatára (a gőzös azért mozdult meg, hogy elkerülje az
elgázolást), fejjel előre lerepült a padról, amelyen állt. Körülötte
kiabálás hallatszott, lábdobogás és ujjongás, amelyre mintha gyönge
válasz is érkezett volna. A gőzös megtántorodott és öcsémet négykézláb
görgette.

Talpra ugrott s jobbra tekintve, látta, hogy féloldalt dőlt gőzösüktől
alig száz yardnyira, mint valami ekevas, óriási vastömeg hasítja
keresztül a vizet, rengeteg tajtékzó hullámot verve fel jobbra-balra,
amelyek a gőzös felé csaptak, úgyhogy lapátjai tehetetlenül meredtek a
levegőbe, a födélzet pedig csaknem a víz színéig belesülyedt a habokba.

Egy tajtékos habzuhany egy pillanatra szinte megvakította öcsémet. Amint
újra tisztán látott, a szörnyeteg a gőzös mellett elhaladva, a part felé
rohant. Hatalmas, hosszúkás vasszerkezetéből kettős kémény emelkedett
ki, tüzes füstfelleget lökve a levegőbe. A _Villám_ torpedóromboló volt,
amely teljes gőzzel rohant a fenyegetett hajók védelmére.

Öcsém megállva valahogy a szörnyeteg lökésétől ide-oda ingó födélzeten,
a támadásra rohanó Leviathánról a Marsbeliekre vetette újra tekintetét.
Szorosan egymás mellett állt mind a három, oly mélyen a tengerben, hogy
lábaik csaknem teljesen elmerültek.

Amint vízbe merülve állottak, messziről sokkal kevésbbé rettentőeknek
látszottak, mint az az iszonyú vastömeg, amelynek sodrában gőzösünk oly
gyámoltalanul bukdácsolt. Úgy látszik, megdöbbenve vizsgálták az új
ellenséget. Lehet, hogy értelmük méltó ellenfélnek tekintette az óriást.
A _Villám_ egy ágyút sem sütött el, hanem egyszerűen rohant feléjük
teljes gőzzel. Valószínű, hogy csupán azért tudott oly közel férkőzni
hozzájuk, mert nem tüzelt. Nem tudták, mitévők legyenek vele. Ha csak
egy gránátot röpít is ki feléjük, nyomban elpusztították volna a
hősugárral.

A torpedóromboló oly gyorsan haladt, hogy egy pillanat mulva a gőzös és
a Marsbeliek közti távolság felét megtette s egyre kisebbedő fekete
tömeggé vált, amint a távol elnyúló essexi part felé közeledett.

Egyszerre csak a legközelebbi Marsbeli leeresztette csövét s egy fekete
gázzal telt szelencét lőtt ki a páncélosra. A szelence a torpedóromboló
bal oldalát találva, koromsötét lövedékbe vetődött szét, amely a nyilt
tenger felé görgött, mint valami szerteszét terjedő fekete füstzuhatag.
A páncélos sértetlenül nyomult előre. A gőzösön figyelőknek, mélyen a
vízben és szemben a napfénnyel, úgy látszott, mintha már a Marsbeliek
között lett volna.

Látták, amint az ösztövér alakok a part felé vonulva külön-külön
kiemelkednek a vízből s egyikük fölemelte azt a sötétkamarához hasonló
szerkezetet, amely a hősugarat fejlesztette. Ferdén lefelé irányozta és
a víz, ahol a hősugár érintette, gőztömegekké tornyosult. A hősugár
bizonyára úgy keresztül furódott a hajót borító páncélon, mint az izzó
vasvessző a papiroson.

A gőzgomolygásból láng lobbant fel s rögtön rá a Marsbeli inogva
megtántorodott. A következő pillanatban levágódott s hatalmas víz- és
gőztömeg lökődött a levegőbe. A _Villám_ ágyúi megszólaltak a gőzön
keresztül, egymásután; az egyik lövés éppen a gőzös mellett csapott a
vízbe s az észak felé menekülő többi hajók felé szökdelve, végre egy
parti halászbárkát szétforgácsolt.

De ezzel nem igen törődtek az emberek. Amint a Marsbeli lezuhant, a
hídon álló kapitány tagolatlan ordításban tört ki s felkiáltottak
egyszerre a hajók farán szorongó utasok is. S rögtön rá újra
felkiáltottak, mert túl a fehérlő zűrzavaron valami hosszú, fekete tömeg
nyomult előre, közepéből lángok szóródtak ki, szelelői és kéményei tüzet
ontottak.

A _Villám_ még mindig eleven volt; úgy látszik kormánykereke nem sérült
meg s gépezetei működtek. Hegyével egyenesen a második Marsbelinek
tartott s körülbelül száz yardnyira lehetett tőle, mikor a hősugár
rávetődött. Borzasztó dördülés hangzott s födélzete és kéményei vakító
lobbanással felrobbantak. A Marsbeli a robbanás erejétől megtántorodott,
a következő pillanatban a lángban álló roncshalmaz, teljes sebességgel
rohanva még mindig előre, belevágódott s összeroncsolta őt, mintha
papírból lett volna. Öcsém önkénytelenül felkiáltott. Újra forró
gőztömeg borított el mindent szemei elől.

– Kettő! – ordított a kapitány.

Kiabált minden, ami csak élt. Vad ujjongás harsogott az egész gőzösön; s
hirtelen egyik járműről a másikra terjedve, ujjongó ordítozás hangzott a
nyilt tenger felé törekvő valamennyi hajóról és naszádról.

Néhány pillanatig gőzbe borult a víz, elrejtve a harmadik Marsbelit és a
partot. A gőzös az egész idő alatt gyorsan a tenger felé lapátolt el a
küzdelemtől; s mikor a zűrzavar eloszlott, fekete gőzhalom terjengett
ide-oda a part és a gőzös között, úgy hogy a _Villám_-ból nem volt többé
semmi kivehető s a harmadik Marsbelit sem lehetett többé látni. A többi
páncélos a part felé haladva, szorosan a gőzös mellett siklott tovább.

A kis hajó folytatta rohanó útját a nyilt tenger felé s a páncélosok
lassan eltüntek, a part felé közeledve, amelyet még folytonosan eltakart
a gőz, füst és fekete gáz csodálatos módon összevegyült, kavargó, foltos
gomolygása. A menekülő hajósereg északkelet felé szétszóródott; a
páncélosok és a gőzös között több parti halászbárka vitorlázott. Egy idő
mulva a hadihajók, mielőtt elérték volna a sülyedő felhős halmot, észak
felé fordultak s azután hirtelen ellenkező irányba csapva, belevesztek
délfelé a felszálló sűrű esti ködbe. A part halványodott s végül eltűnt
a hanyatló nap körül meggyülemlő alacsony felhőhalmok között.

Majd egyszerre ágyúdördülések rezegtették meg az alkonyat fényében
megaranyozott ködöt s fekete, mozgó árnyak tűntek fel. Mindenki a gőzös
korlátjához tolult s kimeresztett szemekkel bámult bele az alkonyat
vakító fénytengerébe, de semmit sem lehetett tisztán megkülönböztetni.
Fölfelé kígyózó füsttömeg fedte el a nap képét. A gőznaszád zakatolva
folytatta útját végtelennek tetsző várakozás között.

A nap szürke fellegek közé merült, az égbolt bíborszínben ragyogott,
majd elsötétült és feltűnt az esti csillag rezgő fénye. A mély
szürkületben egyszerre csak felkiáltott a kapitány s a magasba mutatott.
Öcsém kimeresztette szemeit. Valami kiválva a szürkeségből, fölfelé
suhant a magasba, kígyózva, iszonyú sebességgel a napnyugatra lebegő
felhők fölé boruló esti fényben, valami lapos, széles, nagyon nagy
tárgy. Görbe vonalat írva le, kisebbedett, lassan lefelé zuhant a
beleveszett újra az éjszaka titokzatos szürkeségébe. Amint eltűnt, mély
sötétség borult a tájra.



II. RÉSZ.  A FÖLD A MARS-LAKÓK URALMA ALATT.


I.  A romok alatt.

Az első részben öcsém viszontagságainak elbeszélése közben annyira
elkalandoztam saját élményeimtől, hogy a két utolsó fejezeten keresztül
a tiszteletessel együtt folytonosan Hallifordban rejtőzködtem az
elhagyott házban, ahová a fekete füst elől menekültünk. Itt folytatom
tovább. Ott tartózkodtunk vasárnap éjszaka s egész hétfőn – a rémület
napján – a napvilág egy kis szigetkéjén. A fekete füst elzárt a világ
többi részétől. Nem volt mást mit tennünk, mint hogy e két unalmas napon
át fájdalmas tétlenségben várakozzunk.

Tele voltam aggodalommal feleségem miatt. Elképzeltem őt Leatherheadban,
rémülten, veszedelemben forogva, amint halottnak tart és gyászol engem.
Fel-alá jártam a szobákban és hangosan fel-felkiáltottam, valahányszor
arra gondoltam, hogy el vagyok szakítva tőle s mi minden történhetett
vele távollétemben. Tudtam, hogy unokatestvérem elég bátor volt minden
eshetőséggel szemben; csakhogy nem volt az az ember, aki veszedelem
idején gyorsan feltalálja magát és gyorsan cselekszik. Nem bátorságra
volt most szüksége, hanem körültekintésre. Az a hit volt egyetlen
vigasztalásom, hogy a Marsbeliek London felé nyomultak, mind messzebbre
feleségemtől. Efféle határozatlan aggodalmak fölötte érzékenyen és
kínosan érintik az ember lelkét. Nagyon kimerültem s izgatott a
tiszteletes örökös jajgatása. Undorodtam már ettől az önző
kétségbeeséstől. Többszörös eredménytelen fejtegetés után elszöktem
mellőle egy másik szobába, amely, mint a benne levő földgömbökről,
padokról és füzetekről láttam, nyilvánvalóan tanterem volt. Mikor ide is
utánam jött, fölmentem a ház felső részén levő lomtárba s bezárkóztam,
hogy egyedül lehessek sajgó nyomorúságommal.

A fekete füst egész nap s még másnap reggel is minden remény nélkül
körülzárva tartott. Vasárnap este a legközelebbi házban emberi jeleket
vettünk észre. Az ablakban egy arc jelent meg. Lámpafény mozgott ide-oda
s később becsaptak egy ajtót. De nem tudom, kik lehettek ott s mi lett
belőlük. Másnap nyomuk sem volt. A fekete füst hétfőn egész reggel
lassan a folyó felé hömpölygött, egyre közelebb nyomulva hozzánk, de
végül elvonult az országút mentén a ház előtt, amelyben rejtőzködtünk.

Déltájban egy Marsbeli közeledett, keresztül a mezőn. A hömpölygő árt
szétoszlatta izzó gőzsugarával, amely sziszegve ütődött a falakhoz,
bezúzva minden ablakot, amelyhez odaért s megpörkölve az elülső szobából
menekülő tiszteletes kezét. Mikor végre keresztül kúsztunk a leforrázott
szobákon s újra kinéztünk, észak felé olyan volt a táj, mintha fekete
hófergeteg vonult volna el fölötte. A folyam felé tekintve, megdöbbenve
láttuk, hogy a leperzselt rétek feketeségébe valami megfoghatatlan
vörösség vegyül.

Egy ideig nem tudtuk, mennyiben javított e változás helyzetünkön,
eltekintve attól, hogy a fekete füsttől nem volt mit többé tartanunk. De
később beláttam, hogy többé nem akadályoz semmi sem abban, hogy tovább
ne menjünk. Amint rájöttem arra, hogy a menekülés útja megnyílt, újra
cselekvésről kezdtem álmodni. De a tiszteletes esztelen letargiába
esett.

– Itt biztonságban vagyunk, – ismételgette, – itt nincs mitől tartanunk.

Elhatároztam, hogy elhagyom. Bár így tettem volna! Okulva a tüzér
tanácsain, ennivalót és italt kerestem. Égett sebeimre találtam olajat
és rongydarabokat, föltettem egy kalapot is és magamra vettem egy
flanell-inget, amelyre egyik hálószobában bukkantam. Mikor a tiszteletes
látta, hogy komoly szándékom a távozás és hogy belenyugodtam abba is,
hogy egyedül távozzam, elszánta magát s velem jött. Délután minden
nyugodt volt. Amennyire meghatározhattam, öt óra tájban indultunk útnak
a megfeketedett országút mentén Sunbury felé.

Sunburyben s elszórtan az országút hosszában, eltorzított holttestek, –
lovak és emberek, – felfordult kocsik s mindenféle lim-lom hevert.
Vastag, fekete porréteg borított el mindent. Ez a salakos portakaró
eszembe juttatta, amit Pompei pusztulásáról olvastam. – Minden baj
nélkül érkeztünk Hampton Courtba; útközben furcsa, kellemetlen látványok
foglalkoztatták gondolatainkat, úgyhogy Hampton Courtban szemeink
valósággal felüdültek, amint egy zöld foltocskát vettek észre, amely
megmenekült a fojtó áradattól. Keresztülmentünk a Bushey-parkon, ahol
szarvasok szaladgáltak ide-oda a diófák alatt. A távolban férfiak és nők
siettek Hampton felé. Ezek voltak az első emberek, akiket láttunk. Így
jutottunk el Twickenhamba.

Az országúton túl Ham és Petersham mögött az erdők még mindig égtek.
Twickenhamet nem érintette sem a hősugár, sem a fekete füst s errefelé
meglehetős sok ember volt, de egyikük sem tudott semmiféle újságot.
Többnyire úgy, mint mi, éjjeli szállásukat igyekeztek fölcserélni az
ideiglenes nyugalom perceiben. Az a benyomásom, hogy itt több házban
benne voltak még a megriadt lakók, akik nem mertek menekülni sem. Sok
nyoma volt itt is az eszeveszett menekülésnek az országúton. Élénken
emlékszem, hogy három összezúzott kerékpár hevert az úton egy rakásban,
darabokra zúzódva az utánuk érkezett kocsik kerekei alatt. Félkilenc
lehetett, mikor a richmondi-hídon mentünk keresztül. Természetesen
sietve mentünk a veszedelmes hídon, ahonnan észrevettem, hogy számos
vörös csomó úszik lefelé a folyamban. Egyik-másik több láb széles volt.
Nem tudtam, mi lehet, mert nem volt időm a vizsgálgatásra és sokkal
ijesztőbb magyarázatot eszeltem ki erre a látványra, mint aminőre
tényleg rászolgált. A Surrey-parton újra fekete por borított mindent,
amely előbb füst volt. Holttestek hevertek mindenfelé, az állomás
közelében egész halommal; de a Marsbelieknek hírük-hamvuk sem volt, míg
jó darab utat meg nem tettünk Barnes felé.

A távoli sötétségben három embert láttunk egy mellékuccán lefelé
szaladni a folyamhoz; de egyébként elhagyott volt minden. Fönt a dombon
javában égett Richmond városa; a városon kívül nyoma sem volt a fekete
füstnek.

Ekkor, amint Kewhoz közeledtünk, hirtelen egy csomó ember jött velünk
szemben rohanva s a háztetők fölött, alig száz yardnyira tőlünk, egy
Marsbeli hadigép felső része ötlött szemünkbe. Halálra rémülve álltunk a
veszedelem torkában s ha a Marsbeli letekintett volna a földre,
mulhatatlanul el kellett volna pusztulnunk. Rémületünkben nem mertük
folytatni útunkat. Letértünk az útról és elrejtőztünk egy kerti
kunyhóban. A tiszteletes keresztet vetett, csendesen zokogott s nem
akart hallani sem arról, hogy újra útnak induljunk.

De engem az a rögeszme, hogy Leatherheadba érjek, nem hagyott nyugodni,
úgyhogy a szürkületben újra kimerészkedtem. Keresztül bújva a bokrokon,
egy nagy ház mellett futó ösvényen, amely a házhoz tartozó telken
haladt, kiértem a Kew felé vezető országútra. A tiszteletes, akit a
kunyhóban hagytam, csakhamar rohanva jött utánam.

Ez a második felkerekedés volt életem legesztelenebb cselekedete, mert
nyilvánvaló volt, hogy a Marsbeliek körülöttünk vannak. Alig ért utól a
tiszteletes, láttuk újra azt a hadigépet, amelyet előbb láttunk volt; de
lehet, hogy másikat láttunk, jó messze a Kew Lodge felé elterülő
réteken. Négy vagy öt kis fekete alak szaladt előtte a mezőség
zöldes-szürkeségén keresztül s azonnal világos volt előttünk, hogy a
Marsbeli üldözi őket. Csak hármat lépett és már közöttük volt, mire az
emberek minden irányban szanaszét szaladtak lábai elől. A Marsbeli nem
használta a pusztító hősugarat, hanem egyenkint felkapkodta s
beledobálta őket a háta mögött emelkedő nagy érckasba, amely olyan volt,
mint a munkások vállaira akasztott kosarak.

Első ízben támadt bennem az a gondolat, hogy a Marsbeliek talán nem is
akarják elpusztítani a legyőzött emberiséget, hanem valami más szándékuk
van vele. Egy pillanatig kővé dermedve álltunk, majd megfordultunk és
egy kapun keresztül, fallal szegett kertbe menekültünk, belebukva egy
szerencsénkre ott levő árokba. Itt hevertünk és susogva is alig mertünk
beszélni, míg a csillagok fel nem tűntek.

Azt hiszem, éjjeli tizenegy óra volt, mikor annyira összeszedtük
magunkat, hogy újra fölkerekedtünk. Arra nem volt bátorságunk, hogy az
országúton folytassuk útunkat. A sövények mentén, ültetvényeken
keresztül csúszva haladtunk; a tiszteletes jobbfelé, én pedig balfelé
tekintve, feszülten figyeltünk a Marsbeliekre, akik, úgy látszott,
valamennyien körülöttünk tanyáztak. Egyszerre fölperzselt fekete
tisztáson, amely kihűlt hamuval volt tele, szanaszét heverő holttestekre
bukkantunk. Fejük és törzsük rettenetesen össze volt égve, de lábaik és
csizmáik csaknem sértetlenek maradtak. Körülbelül ötven lábnyira négy
roncsolt ágyú és összezúzott ágyúkocsi mögött élettelen lovak testei
hevertek.

Sheen, úgy látszott, elkerülte a pusztítást, de csendes volt és
elhagyott. Itt nem bukkantunk egy halottra sem, bár az éjszaka sokkal
sötétebb volt, semhogy beláthattunk volna a mellékutakra is. A társam
Sheenben egyszerre csak panaszkodni kezdett, hogy bágyadt és szomjas, és
elhatároztuk, hogy próbát teszünk az egyik házzal.

Az első ház, amelybe beléptünk, miután egy ideig bajlódtunk az ablakkal,
egy félig szabadon álló kis villa volt. Ennivalót nem találtunk benne
mást, csak egy darab száraz sajtot. De ivóvizet találtunk s magammal
vittem egy baltát is, mert azt hittem, hogy hasznát vehettem
legközelebbi betörésünknél.

Átvágtunk az országúton ott, ahol az út Mortlake felé fordul. Itt fehér
ház állt, fallal szegett kert közepén; éléskamrájában egész halom
élelmiszerre bukkantunk. Egy teknőben két egész kenyeret találtunk,
azonkívül egy szelet nyers borjúhúst és egy fél ürüt. Azért írom le e
dolgokat oly részletesen, mert sorsunk arra kényszerített, hogy két
hétig ebből táplálkozzunk. Egy állvány alatt palacksörök álltak és volt
a kamrában két zsák zöldbab s egypár fej fonnyadt saláta is. Az
éléskamra mosogató konyhába nyílt, ahol tüzifa volt felhalmozva egy
pohárszék mellett, amelyben tíz-tizenkét palack burgundit, egy csomó
leves- és lazac-konzervet s két doboz kétszersültet találtunk.

Leültünk a sötétben a konyhában, – világot gyujtani nem mertünk, –
ettünk a kenyérből és az ürüből s ittunk az egyik palack sörből. A
tiszteletes, aki mindig oly félénk és nyughatatlan volt, most csodálatos
módon tovább akart indulni. Üggyel-bajjal rávettem az evésre, hogy
erejét összeszedhesse, mikor egyszerre bekövetkezett az az esemény,
amelynek folytán foglyokká lettünk.

– Még nem igen lehet éjfél, – szóltam, mire vakító, élénkzöld fény
lobbant fel körülöttünk. A konyhában egy percre tisztán látszott minden
a zöldes-fekete fényben, azután újra elsötétedett. Rögtön rá oly
csattanás hallatszott, aminőt sem azelőtt, sem azóta sohasem hallottam.
Egy szempillantás mulva hátam mögött tompa zuhanás, üvegcsörömpölés és a
körülöttünk beomló faltörmelékek recsegése és ropogása hangzott; nyomban
rá lehullott a mennyezet vakolata, ezer darabra törve fejünk fölött.
Hosszában végigzuhantam a padlón, belevágódva a kályha fogójába és
elkábultam. Amint a tiszteletestől megtudtam, hosszú ideig eszméletlenül
hevertem. Mikor visszanyertem eszméletemet, újra sötétségben voltunk s a
tiszteletes, akinek arca, mint később észrevettem, a homlokáról szivárgó
vértől nedves volt, vízzel locsolgatott.

Egy ideig nem tudtam visszaemlékezni arra, ami történt. Majd lassan
eszembe jutott minden. Megsebzett halántékom sajogni kezdett.

– Jobban van? – kérdezte suttogva a tiszteletes.

Végre feleltem neki. Felültem.

– Ne mozduljon! – szólt. – A padló tele van a pohárszékről lezuhant
edények cserepeivel. Ha megmozdul, zajt csap s azt hiszem, hogy _azok_
kinn vannak.

Oly csendben ültünk mind a ketten, hogy alig hallottuk egymás
lélekzését. Halálos csönd volt körülöttünk; csak egyszer csúszott le
csörömpölve közelünkben egy darab vakolat, vagy valami téglatörmelék.
Kívülről, nagyon közel hozzánk, meg-megújuló érccsörömpölés hangzott be
a konyhába.

– Hallotta? – szólt a tiszteletes, mikor nemsokára újra hangzott.

– Igen! – szóltam. – De mi lehet ez?

– Egy Marsbeli! – felelt a tiszteletes.

Újra hallgatóztam.

– Nem a hősugár volt, – szóltam elgondolkozva s egy ideig csaknem azt
hittem, hogy egyik nagy hadigép ütközött bele a házba oly módon, mint az
a másik, amelyet a sheppertoni toronyba láttam beleütődni.

Helyzetünk oly rendkívüli, oly érthetetlen volt, hogy három-négy óra
hosszáig, míg csak virradni nem kezdett, alig mertünk megmozdulni. S
ekkor a fény nem az ablakon szűrődött be, – az ablak fekete maradt, –
hanem egy háromszögletű nyíláson, amely hátunk mögött támadt a falon egy
gerenda s egy csomó törött tégla között. Most láttuk csak homályosan a
konyha belsejét.

Az ablakot betörte egy darab iszapos kerti föld, amely keresztülrepülve
az asztal fölött, amely mellett ültünk volt, lábaink körül hevert. Kívül
földhányás tornyosodott a magasba a ház mellett. Az ablakráma tetején
leszakított csatornacső látszott. A padló tele volt összezúzott
vasedénydarabokkal. A konyha vége, a ház felé, be volt törve s amint a
napfény besütött, nyilvánvalóvá vált, hogy a ház legnagyobb része
összeomlott. A romhalmazzal élénk ellentétben állt a csinos, divatos
halványzöldszínű pohárszékállvány, amely alatt egy csomó réz- és
bádogedény volt. A fal tapétája kék és fehér cseréputánzat volt s egypár
színes konyhaeszköz lógott a falon a tűzhely fölött.

Amint jobban megvirradt, a fal résén keresztül egy Marsbeli nagy testét
láttuk, aki, ha jól sejtem, őrt állt a még mindig izzó henger fölött. E
látványra oly óvatosan, amint csak tőlünk telt, a konyha világos
részéből hátramásztunk a mosogatókonyha sötétségébe.

Hirtelen fölvillant agyamban a történtek helyes magyarázata.

– Az ötödik henger, – susogtam. – A Marsból jött ötödik lövés zúzta
össze a házat és temetett bennünket a romok alá!

A tiszteletes egy ideig némán állt, azután így susogott:

– Isten irgalmazzon nekünk!

Csakhamar hallottam, hogy magában siránkozik.

Eltekintve ettől a hangtól, teljes csendben hevertünk a
mosogatókonyhában. Alig mertem lélekzeni, s tekintetemet a konyha-ajtón
beszűrődő gyönge fényre függesztettem. Éppen csak a tiszteletes szomorú,
tojásdad arcát, gallérját és kézelőit láthattam. Kívül megkezdődött az
érckalapácsolás, majd iszonyú ordítozás és egy kis idő mulva sziszegés
hallatszott, mintha valami gép kezdett volna működni. Mindez a
legnagyobbrészt rejtélyes lárma, meg-megújulva folytatódott, sőt, amint
az idő telt, mintha kissé erősbödött is volna. Majd szabályos zakatolás
hallatszott, amelyet olyan rázkódás követett, hogy körülöttünk minden
megrendült s a pohárszék edényei csörömpölve ütődtek egymáshoz. A
zakatolás és a rázkódás folytatódott. Egyszerre csak a fény elsötétült s
a kísértetiesen megvilágított konyhaajtó teljes feketeségbe borult.

Több órán keresztül kuporogtunk némán, borzongva, míg figyelmünk végre
ki nem merült s el nem aludtunk…

Végre arra ébredtem fel, hogy iszonyú éhes vagyok. Azt hiszem, hogy
csaknem egy teljes napig tartott az alvásunk. Éhségem oly tűrhetetlenné
vált, hogy cselekvésre indított. Szóltam a tiszteletesnek, hogy táplálék
után nézek és az éléskamra felé botorkáltam. A tiszteletes nem felelt,
de alig kezdtem enni, a gyönge zaj, amelyet okoztam, őt is mozgásba
hozta s csakhamar hallottam, hogy utánam mászik.


II.  Mit láttunk a rombadőlt házból?

Evés után visszamásztunk a mosogatókonyhába. Itt bizonyára újra
elszunnyadtam, mert mikor hirtelen felriadtam, egyedül voltam. A
zakatolás és a rázkódás fárasztó kitartással folytatódott. Susogva
többször szólítottam a tiszteletest s végre a konyhaajtó felé
botorkáltam. Még nappal volt s a tiszteletes a szoba túlsó végén állt, a
háromszögletű lyukhoz támaszkodva, amely a Marsbeliekre nyílt. Vállait
úgy felhúzta, hogy a fejét nem láthattam.

Különféle zajt hallottam, mintha valami gépezet működött volna. A
zakatoló dörömbölésekre meg-megrázkódott minden. A fal nyílásán
keresztül egy fa tetejét láttam, amely a csendes esti égbolt aranyos,
meleg kékségével érintkezett. Egy pillanatig mozdulatlanul néztem a
tiszteletest, azután mászva közeledtem feléje, a legnagyobb óvatossággal
lépkedve a padlót borító cseréptörmelék között.

Megérintettem a tiszteletes lábát, mire úgy megriadt, hogy egy csomó
vakolat kívül levált a falról s hangos zuhanással a földre hullt.
Megragadtam karját, attól tartva, hogy felkiált s jóideig mozdulatlanul
lapultunk meg mind a ketten. Majd megfordultam, hogy megnézzem, mennyi
maradt állva védővárunk falaiból. Ahol a vakolat levált, merőleges
repedés támadt a romhalmaz között, úgyhogy egy gerendán óvatosan
felhúzódva, a résen keresztül kinézhettem arra felé, ahol a mult éjjel
nyugodt külvárosi országút húzódott. Valósággal óriási változás tűnt
szemembe.

Az ötödik henger mindenbizonnyal a kellő közepébe zuhant annak a háznak,
amelybe először behatoltunk. Az épület eltűnt, teljesen porrá zúzódott
és szétszóródott a lökés erejétől. A henger sokkal mélyebben feküdt az
eredeti alapzatnál, egy mély üregben, amely már sokkal nagyobb volt,
mint az az üreg, amelybe Wokingban belepillantottam. Az üreg körül, a
rettenetes zuhanás erejétől, a szó szoros értelmében szétfröccsent a
föld s halmokba tornyosodott, amelyek elrejtették szemem elől a
szomszédos házakat. Éppen olyan volt, mint mikor hatalmas kalapácsütés
sujt az iszap közé. A mi házunk hátrafelé omlott össze. Homlokzata, még
a földszinten is, teljesen romba dőlt; a konyha és a mosogatókonyha
véletlenül megmaradt, iszapos romok közé temetve; óriási földtömegek
zárták körül minden oldalról, csak a henger felé nyíló rész maradt
szabadon s ez irányban valósággal a szélén függtünk annak a nagy
köralakú üregnek, amelynek készítésével foglalkoztak a Marsbeliek. A
heves zakatolás hátunk mögül hangzott s újra meg újra ragyogó zöldes gőz
szállt a magasba, mint valami fátyol, az előtt a kis nyílás előtt,
ahonnan leskelődtünk.

A henger az üreg közepén már megnyílt s az üreg túlsó szélén az
összezúzott s kavicshalmokkal födött bokrok között az esti égboltozat
felé meredve állt az egyik hatalmas hadigép. Gazdája nem volt benne.
Eleinte, bár helyes lett volna, hogy először ezt írjam le, alig vettem
észre az üreget és a hengert. Eleinte alig láttam egyebet, mint valami
rendkívül módon csillámló gépezetet, amely az üreg készítésével volt
elfoglalva és néhány különös teremtményt, amelyek lassan, kínosan
mászkáltak az üreg közelében levő földhányásokon.

A gépezet ragadta meg először a figyelmemet. Azóta munkagépnek nevezik
az effajta gépezetet és bonyolult szerkezetének tanulmányozása rengeteg
erőfeszítésre ingerelte már az emberi találékonyságot. Amint rám
virradt, eleinte valami ércpók benyomását tette reám, amelynek öt
csuklós, könnyen mozgó lába és számtalan tagozott emeltyűje és rúdja
van; testéből pedig ragadozásra való tapogatószervek nyúlnak ki. Karjai
legnagyobbrészt össze voltak húzva, de három hosszú tapogatójával egy
csomó rudat, lemezt és gerendát halászott ki a hengerből, amelyek a
henger burkolatát töltötték ki és nyilván a henger falainak erősítésére
szolgáltak. Amit kivett, a magasba emelte és azután letette a háta
mögött levő tisztásra.

Mozgása oly gyors, oly bonyolult és oly tökéletes volt, hogy eleinte,
bár ércfényben csillámlott, nem is tartottam gépezetnek. A hadigépek is
effajta gépek voltak és bámulatosan működtek; de a munkagéphez fogható
dolgot nem ismerünk. Aki nem látta soha ezeket az ércszerkezeteket s
csak a művészek rosszul elképzelt utánzásaira vagy a magamfajta
szemtanúk tökéletlen leírására támaszkodik, az alig nyerhet tiszta képet
erről az eleven valamiről.

Jól emlékszem különösen egyre azok közül a röpiratok közül, amelyek
mingyárt kezdetben megpróbáltak beszámolni a háborúról. Ebben a
röpiratban volt egy illusztráció is. A művész nyilván futólag
tanulmányozta az egyik hadigépet, de ezzel véget is ért a tudománya. A
hadigépeket úgy mutatta be, mint födött, merev háromlábakat minden
hajlékonyság vagy finomság nélkül s a benyomásuk monoton és teljességgel
megtévesztő volt. Ennek a röpiratnak igen nagy volt az olvasóközönsége s
én éppen ezért említem, hogy figyelmeztessem erre az olvasókat. A
röpirat hadigépei époly kevéssé hasonlítottak a működésben levő
Marsbeliekhez, mint a bábuk az élő emberekhez. Véleményem szerint a
röpirat sokkal jobb lett volna e nélkül az illusztráció nélkül.

Eleinte, mint már említettem, a munkagépet nem is tartottam gépnek,
hanem inkább valami csillámló burkolattal borított rákfajta
teremtménynek, melynek agyrészét az a Marsbeli képviselte, aki finom
tapogató szerveivel a gépezet mozgását irányította. De csakhamar
szemembe ötlött, hogy époly szürkésbarna, fényes, bőrszerű páncél födi,
mint az üreg túlsó szélén csúszó-mászó többi testeket, mire sejteni
kezdtem ennek az ügyes munkának valódi mivoltát. Amint ennyire jutottam,
érdeklődésem a többi lény felé, a valóságos Marsbeliek felé fordult.
Futólag láttam volt már őket, úgyhogy az első undorító benyomás nem
zavarta többé megfigyelésemet. Azonkívül rejtve voltam, mozdulatlanul
álltam s nem volt semmi okom a sietésre.

Most láttam, hogy képzelni sem lehetett náluk földietlenebb
teremtményeket. Rengeteg kerek tömegek – vagy inkább fejek – voltak.
Minden tömeg átmérője négy láb lehetett. A kerek testeken elől arc volt.
Az arcon nem voltak orrlyukak; úgy látszik, a Marsbelieknek csakugyan
nem is volt semmiféle szaglóérzékük; hatalmas fekete szempár s ez alatt
húsos csőrféle látszott az arcon. A fej vagy test hátulján – alig tudom,
hogy nevezzem – egyetlen szűk, dobhártyaszerű felület volt, melyről
később a boncolás megállapította, hogy fül. A mi sűrűbb levegőnkben
azonban alig vehették hasznát. A száj körül tizenhat, csaknem
ostorszerű, nyulánk tapogató-szerv helyezkedett el két nyolcas csomóban.
E csomókat később Howes professzor, a kiváló anatómus, sokkal
megfelelőbben _kezeknek_ nevezte. Mikor először láttam a Marsbelieket,
mintha csakugyan iparkodtak is volna e kezek segélyével fölemelkedni,
csakhogy ez, tekintettel a földi viszonyok között megnövekedett
súlyukra, természetesen nem sikerült nekik. Észszerűen föltehetjük, hogy
a Marson nagy könnyűséggel járhattak-kelhettek rajtuk.

Itt jegyzem meg, hogy belső szervezetük, mint a későbbi boncolás
kimutatta, csaknem épily egyszerű volt. Szervezetük legnagyobb része az
agy volt, melyből hatalmas idegek ágaztak ki a szemekbe, a fülbe és a
tapogatószervekbe. A bonyolódott tüdőbe torkollott a száj, volt továbbá
szívük és véredényzetük. A külső bőr görcsös rángatózása elárulta, hogy
a tüdő a sűrűbb légkörben s a föld nagyobb gravitációs vonzásában
kínosan működik.

Ennyiből állt a Marsbeliek egész szervezete. Csodálatos, legalább nekünk
embereknek, hogy a bonyolódott emésztési szervnek, amely a mi testünknek
főrésze, a Marsbeliek szervezetében nyoma sem volt. Csupa fej voltak,
csupa fej; beleik nem voltak. Nem ettek s még kevésbbé emésztettek. E
helyett más teremtmények friss, élő vérét befecskendezték saját ereikbe.
Magam is láttam ezt, mint a kellő helyen meg is fogom említeni. Azonban,
bárha finnyásnak fogok is feltűnni, nem vagyok képes leírni azt, amit
nem tudtam végignézni sem. Legyen elég annyi, hogy még élő állatoknak,
legtöbbször emberi lénynek a vérét fecskendezték be kis cső segítségével
közvetlenül a befogadó ér-csatornába…

Kétségtelen, hogy ennek puszta gondolata is visszataszító reánk nézve;
de ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, mily visszataszítók
lehetnek valami értelmes tengeri nyúlra nézve a mi húsevő szokásaink.

A befecskendezés alkalmazásának fiziológiai előnyei tagadhatatlanok, ha
arra a rettenetes emberi idő- és erőpusztításra gondolunk, amelyet az
evés és az emésztési folyamat okoz. Testünk fele oly mirigyekből,
csövekből és szervekből áll, amelyek avval vannak elfoglalva, hogy a
legkülönbözőbb táplálékot vérré változtatják. Az emésztési folyamat s
ennek hatása az idegrendszerre aláaknázza testi erőnket és befolyásolja
kedélyállapotunkat. Az emberek boldogan vagy nyomorultan járnak-kelnek a
szerint, amint egészséges vagy beteg a májuk, vagy épek a
gyomormirigyeik. A Marsbeliek a kedélyállapot és az izgalom mindeme
szervi hullámzásától meg vannak mentve.

Bizonyos, hogy nagy előszeretettel táplálkoztak emberi vérből. Ezt
részben megmagyarázzák azoknak az áldozataiknak a maradványai, akiket a
Marsból hoztak magukkal tápláléknak. Ezek a teremtmények, kezeinkbe
került összezsugorodott maradványaikból ítélve, kétlábúak voltak.
Porhanyós, sziliciumos csontvázuk csaknem a sziliciumos szivacsok
vázához hasonlított. Gyönge izomzatuk volt. Hat láb magasak lehettek.
Kerek, emelt fejük volt, s nagy szemeik csontos üregekben feküdtek. Úgy
látszik, a Marsbeliek kettőt-hármat hoztak magukkal minden hengerben s
valamennyit megölték, mielőtt a földre érkeztek. Mindegy volt e
kétlábúakra nézve, mert a mi bolygónkon, amint próbáltak volna
fölegyenesedni, testük minden csontja összeroppant volna.

Itt, ahol e leírással foglalkozom, kiegészítésül elmondok oly további
részleteket is, amelyekről ez időben ugyan még nem volt tiszta
fogalmunk, de amelyek nagyban elősegítik azt, hogy aki a Marsbelieket
nem ismeri, tisztább képet alkothasson magának e támadó lényekről.

Három más rendkívüli fiziológiai különbség is volt közöttük és
közöttünk. Szervezetük nem ismerte az alvást épúgy, mint az emberi szív.
Mivel az izomzat mechanizmusának felhasznált erejét nem kellett
pótolniok, az alvást, az életnek ezt az időszakos megszünését nem
ismerték. Úgy látszik, fáradtságot egyáltalában nem, vagy csak igen kis
mértékben éreztek. A földön sohasem mozoghattak erőlködés nélkül, de
azért mindvégig folytonos tevékenységben voltak. Huszonnégy óra alatt
huszonnégy órát dolgoztak, körülbelül úgy, mint a földi lények közül a
hangyák.

Másodszor s ez a nemi különbségek világában fölötte csodálatosnak
tetszik, a Marsbeliek teljesen nemnélküliek voltak s így nem volt bajuk
azokkal a viharos izgalmakkal sem, amelyekből a nemi különbség folytán
bőven kijut az embereknek. Most már bizonyos, hogy a háború alatt
csakugyan született a földön egy kis Marsbeli is. Mikor ráakadtak, oda
volt nőve szülőjéhez, részben _kicsirázva_ belőle, úgy, mint kicsiráznak
a fiatal liliomhagymák, vagy az édesvízi polip-újszülöttek.

Az emberből és általában véve valamennyi magasabbrendű földi állatból a
szaporodásnak ez a módja kiveszett; de bizonyos, hogy földünkön is ez
volt a kezdetleges szaporodási mód. Az alsóbbrendű állatoknál, fel
egészen a gerincesekhez legközelebb álló zsákpuhányokig, mind a két
szaporodási mód előfordul egymás mellett; de végül a nemi szaporodás
teljesen kiszorította a másik módot. A Marson ellenben nyilvánvalóan
éppen a megfordított folyamat játszódott le.

Érdemes felemlíteni, hogy egy félig-meddig tudós hírében álló filozofáló
író, jóval a Marsbeliek megjelenése előtt, az emberi szervezetnek oly
átalakulását jósolta meg a messze jövendőben, amely nem nagyon tér el a
Marsbeliek tényleges szervezetétől. Jövendölése, emlékszem, 1893
novemberében vagy decemberében jelent meg az azóta megszűnt _Pall Mall
Budget_-ben és emlékszem arra is, hogy a _Punch_ nevű Mars-korszak
előtti folyóirat ki is csúfolta. Kimutatta az illető – bolondozó, tréfás
hangon, – hogy a mechanikai készülékek tökéletesülése fölöslegessé teszi
a lábakat, a kémia fejlődése pedig az emésztést; hogy olyanféle szervek,
aminő a haj, a külső orr, a fog, a fül, az áll, nem lesznek többé
lényeges részei az emberi lénynek s hogy a természetes kiválasztás a
messze jövendőben állandóan korcsosítani fogja ezeket a szerveket. Csak
az agyvelő marad továbbra is lényeges kellék. A test részei közül csak a
kéznek van kilátása arra, hogy megmarad, mint «az agy tanítója és
végrehajtó közege». Míg a test többi része elsorvad, a kéz egyre nagyobb
lesz.

Ebben a tréfás jövendölésben sok az igazság és például kétségtelen, hogy
a Marsbeliek szervezetének állati oldalát az értelem csakugyan
tökéletesen elnyomta. Nagyon valószínűnek tartom, hogy a Marsbeliek
némileg hozzánk hasonló lényekből származtak, oly módon, hogy testük
többi részének rovására agyuk és kezeik fokozatosan kifejlődtek, az
utóbbiak végül a finom tapogatószervek két csomójává alakulván át.
Agyvelejük, test híján, természetesen fölötte önző, értelmes lénnyé
vált, melyben nyoma sincs az emberi lény érzelmi alapjainak.

A harmadik jelentős különbség e teremtmények szervezete és az emberi
szervezet között olyan volt, amelyet az első tekintetre valószínűleg a
legtöbb ember alárendelt jelentőségű részletkérdésnek lett volna
hajlandó tekinteni. Mikroorganizmusok, amelyek a földön annyi kínt és
bajt okoznak, vagy sohasem voltak a Marson, vagy a Marsbeli egészségügyi
tudomány már évezredekkel előbb végleg kipusztította őket. Száz meg száz
baj, a földi lázak és ragályok, a sorvadás, a rákbajok, a kelések és más
effajta betegségek sohasem zavarták életük folyását. És ha már a
Marsbeli és a földi élet különbségeiről beszélek, célzok itt röviden
azokra a furcsa sejtelmekre is, amelyeket a «vörösfű» támasztott.

A Mars növényvilágának uralkodó színe nyilvánvalóan nem zöld, hanem
élénk vérvörös. Bizonyos, hogy a magvakból, amelyeket a Marsbeliek
szándékosan vagy véletlenül magukkal hoztak, minden egyes esetben vörös
színű növényzet csirázott ki. De csak egyetlen Marsbeli növény bírta
többé-kevésbbé eredményesen a versenyt a földi növényfajokkal. S ez az,
amelyet a nép «vörösfű»-nek nevez. A vörösfű kérészéletű folyondár s
növését csak kevesen látták. Egy ideig azonban csodálatos életerővel és
bujasággal tenyészett. Fogságunk harmadik vagy negyedik napján ellepte
az üreg oldalait s kaktusz-szerű ágai kármin-színű kerettel vonták be
háromszögletű ablakunk széleit. Később láttam, hogy magvaival be volt
vetve az egész vidék, különösen oly helyeken, ahol vízfolyás volt.

A Marsbeliek hallószerve egyetlen kerek dob volt, fej-testüknek
hátulján. Szemeik látóereje nem igen különbözött a mieinkétől, kivéve
azt a körülményt hogy Philips szerint, a kéket, és az ibolyát feketének
látták. Szinte közvéleménnyé vált az a hit, hogy hangokkal és
tapogatószerveik mozgatásával érintkeztek egymással. Ezt állítja például
az az ügyes, de sebtében összeállított röpirat is (nyilvánvalóan
olyanvalaki írta, aki nem volt szemtanúja a Marsbeliek tevékenységének),
amelyet már említettem s amely mindmáig főforrása volt a Marsbeliekre
vonatkozó tudnivalóknak. Nincs élő ember, aki annyit látta volna a
Marsbelieket munkálkodásuk közben, mint én. Véletlenség csak, hogy így
történt, de ez a tény. És én kijelentem, hogy hosszú időn át közelről
megfigyeltem őket s láttam, amint négyen, öten, sőt egy ízben hatan
nehézkesen mozogva, a legbonyolultabb munkákat végezték együtt, minden
hang vagy taglejtés nélkül. Sajátságos kiabálásuk mindenkor
táplálkozásukat előzte meg; e kiabálásban nem volt semmiféle moduláció s
azt hiszem, hogy nem is az érintkezés közvetítésére szolgált, hanem
egyszerűen a levegő kileheléséből eredt, mikor szívó táplálkozási
működésükhöz készülődtek. Bizonyos mértékben jogom van arra a
föltevésre, hogy a pszichológiának legalább az alapvető fogalmaival
tisztában vagyok s nincs, amiről jobban meg volnék győződve, mint arról,
hogy a Marsbeliek minden fizikai közvetítés nélkül cserélték ki
gondolataikat. S mondhatom, nagy elfogultságot kellett leküzdenem, hogy
e meggyőződést magamévá tegyem. A Marsbeliek támadása előtt ugyanis,
amint egyik-másik olvasóm tán emlékezik is, bizonyos hevességgel írtam a
telepátia ellen.

A Marsbeliek nem viseltek ruhát. Felfogásuk a díszről és az illemről
szükségszerűleg eltért a mi felfogásunktól; s nemcsak az időjárás
változásaival szemben voltak nyilvánvalóan sokkal kevésbbé érzékenyek,
mint mi: hanem úgy látszik, hogy a szükség viszontagságai sem ártottak
egészségüknek. De ha ruhát nem is viseltek, annál inkább kitűnt fölényük
az ember fölött mindabban a másféle művészi járulékban, amellyel
testüket kiegészítették.

Mi emberek kerékpárainkkal, korcsolyáinkkal, lilienthali
lebegő-gépeinkkel, ágyúinkkal, botjainkkal s több efféle dolgainkkal
éppen a kezdetén vagyunk annak a fejlődésnek, amelyen a Marsbeliek már
keresztülmentek. Merő aggyá váltak, szükségleteiknek megfelelő különböző
testeket hordva magukkal, úgy, amint az ember különböző ruhát hord; ha
siet, kerékpárra ül; ha eső esik, ernyőt feszít ki. S készülékeikben az
emberre nézve talán az a különös tény a legcsodálatosabb, hogy ami az
ember mechanikai találmányainak uralkodó vonása, azt nélkülözik:
_kerekek_ nincsenek rajtuk; amit csak magukkal hoztak a földre,
mindabban nyoma, sőt sejtése sincs a kerék használatának. Pedig ahol
helyváltoztatásról van szó, legalább is ezt várná az ember. Érdekes,
hogy maga a Természet a mi földünkön sem alkalmazta soha a kereket, vagy
ha igen, a fejlődés folyamán többre becsült más eszközöket. Szinte
hihetetlen, hogy a Marsbeliek a kereket nem ismerték volna. De nemcsak
ennek a használatát kerülték, hanem rendkívül ritkán alkalmazták a
szilárd vagy relatív szilárd sarkpontot, egy síkra korlátozott
körmozgásokkal. Gépezeteiknek csaknem valamennyi tagozata szépen
hajlított, keskeny vápákon ide-oda sikló részeknek egy-egy bonyolult
rendszere. S ha már benne vagyok a részletekben, megemlítem azt is, hogy
gépeik hosszú emelőit ruganyos tokban elhelyezett korongok
izomrendszer-utánzata hozza mozgásba. E korongok, valahányszor keresztül
fut rajtuk a villamos áram, polarizáltatnak és szorosan s erősen
egymáshoz tapadnak. Így jön létre az az állati mozgáshoz hasonló
csodálatos mozgás, amely annyira lesujtotta s megzavarta az emberi
szemlélőt. Mikor először pillantottam ki a résen, efféle izomutánzatokat
láttam abban a rákhoz hasonló munkagépben, amely az üreg kiürítésével
foglalkozott. Összehasonlíthatatlanul több élet volt benne, úgy
látszott, mint a valóságos Marsbeliekben, akik rajta túl lihegve
hevertek az alkonyati világosságban, erőtlenül mozgatva
tapogatószerveiket, elgyöngülve a térben megtett óriási úttól.

Mialatt e gyönge mozgásokra figyeltem a napfényben, szemügyre véve
alakjuk minden különös részletét: a tiszteletes hevesen megrántva
karomat, figyelmeztetett, hogy ő is jelen van. Visszafordultam s komor
ábrázatán, néma, de beszédes ajkán láttam, hogy a rés után vágyakozik,
amelyen egyszerre csak egyikünk pillanthatott ki. Egy darabig
abbahagytam a megfigyeléseket s ezalatt ő élvezte ezt az előjogot.

Mikor újra kitekintettem, a szorgalmas munkagép az üregből kiszedett
géprészeket saját magához hasonló készülékké illesztette már össze; s
balra lejebb egy kis, működésben levő ásómechanizmust vettem észre,
amely zöld gőzgomolyokat lökve ki magából, az üreg körül járt
munkálkodva. Kiszélesítette az üreget és rendszeresen, óvatosan töltést
hányt fel az üreg körül. Ez okozta azokat a szabályos csapkodásokat és
ritmikus rázkódásokat, amelyekre menedékünk romjai meg-megremegtek.
Munka közben sivított és ordított. Amennyire kivehettem, a gép körül
nyoma sem volt igazgató Marsbelinek.


III.  A fogság napjai.

Egy második hadigép közeledése visszaűzött leshelyünktől a
mosogatókonyhába, mert féltünk, hogy a Marsbeli a magasból megpillanthat
bennünket a torlasz mögött. Később nem igen tartottunk ettől, mert
rájöttünk, hogy a vakító napfényben levő szem menedékhelyünket
koromsötétségnek látja; de eleinte a közeledés legegyszerűbb jelére nagy
szívdobogás közt menekültünk a mosogatókonyhába. De bármily rémítő
veszély fenyegetett, a kikukucskálás ingerének egyikünk sem állhatott
ellen. S most szinte bámulattal gondolok arra, hogy bár az éhhalál vagy
esetleg ennél még borzasztóbb elpusztulás veszedelme fenyegetett, mégis
elkeseredett harcot folytattunk a kitekintés eme szörnyű előjogáért.
Groteszk léptekkel mértük fel s alá a konyhát, tele égő kíváncsisággal s
attól félve, hogy zajt csapunk. És azon a néhány hüvelyknyi veszedelmes
területen verekedtünk, lökdösődtünk, taszigáltuk egymást.

Bizonyos, hogy hajlamaink, észjárásunk és cselekvési módunk semmikép sem
fért össze. A veszély és az elszigeteltség még inkább fokozta ezt az
összeférhetetlenséget. Már Hallifordban meggyűlöltem gyámoltalan
jajgatását, ostoba nyakasságát. Végnélküli mormogó monológjai teljesen
megakadályoztak abban, hogy valami menekülési módot kieszeljek s
olykor-olykor valósággal az őrülés szélére kergetett. Annyira hiányával
volt az önfegyelmezésnek, mint egy együgyü némber. Órákhosszat el tudott
sírni s valóban azt hiszem, hogy az életnek ez az elkényeztetett
gyermeke azt gondolta, hogy gyönge könnyeinek van valami haszna. És én
ott ültem a sötétségben, képtelenül arra, hogy kivonjam elmémet ez
alkalmatlankodások hatása alól. Többet evett, mint én s hiába
bizonyítgattam neki, hogy életbenmaradásunk egyetlen reménye nem más,
mint hogy addig, míg a Marsbeliek az üreggel el nem készülnek, a házban
tartózkodjunk s hogy e hosszú várakozás ideje alatt csakhamar
bekövetkezhetik az a perc, amikor hiányát fogjuk érezni a tápláléknak.
Hosszabb időközökben meggondolatlanul nagyokat evett és ivott s csak
keveset aludt.

Amint teltek a napok, szörnyű gondatlansága annyira fokozta szorult
helyzetünk veszedelmét, hogy bármennyire undorított is a dolog,
fenyegetéshez s végül veréshez folyamodtam. Ez egy időre kijózanította.
De azok közül a ravasz találékonysággal telt, gyönge emberek közül való
volt, akik nem törődnek sem istennel, sem emberrel, sőt nem törődnek
saját magukkal sem, a büszkeséget nem ismerik, félénk, vérszegény,
gyűlölködő lelkek.

Kellemetlen reám nézve visszaemlékezni és leírni ezeket a dolgokat; de
azt akarom, hogy történetemből ne maradjon el semmi. Az, aki megmenekült
az élet sötét és rémületes látványaitól, brutalitásomat, a végső
tragédiát előidéző dühkitörésemet nagyon könnyen elítélheti; mert az
ilyen ember mindenkinél jobban tudja azt, mi igazságtalanság; de
sejtelme sincs arról, mire képesek az agyonkínzottak. De akik az
árnyékot járva, végül eljutottak a dolgok alapjaihoz, azokban több lesz
az irgalom.

S mialatt mi belül susogva végigküzdöttük sötét, homályos vitánkat, étel
és ital után kapkodva, verekedve, azalatt kívül a rettenetes június
irgalmatlan napfényében a Marsbeliek tovább folytatták különös, csodás
munkájukat az üregben.

Hadd térjek vissza akkori új tapasztalataimra. Jódarab idő mulva mertem
csak visszatérni leshelyemre. A jövevények ezalatt nem kevesebb, mint
három hadigép gazdáival erősbödtek. Ez utóbbiak új eszközöket hoztak
magukkal, amelyek rendben ott álltak a henger körül. A második munkagép
már készen állt és azzal volt elfoglalva, hogy az egyik új készüléknek
szolgáljon. Ez hatalmas tejeskannához hasonló test volt, amely fölött
körte-alakú tartály ingott ide-oda s amelyből fehér por ömlött egy alul
levő kerek medencébe.

Az ingó mozgást a munkagép egyik tapogatószerve hozta létre. A munkagép
két, ásásra való kezével nagy göröngytömeget ásott ki és dobott bele a
körte-alakú tartályba; egy másik karjával pedig időnként kinyitott egy
ajtót és kormos fekete salakot tisztított le a gép középső részéről. Más
acél-tapogató a port a medencéből barázdás csatornán keresztül valami
más tartály felé irányította, amelyet a kékes porsánc elfödött szemeim
elől. E láthatatlan tartályból vékony zöld füstszalag emelkedett
merőlegesen a csendes levegőbe. Amint nézegettem, a munkagép halk zenei
csengéssel kinyujtotta egyik összecsukható tapogatóját, mely egy
pillanattal előbb csonka kilógó része volt csak neki s a vége csakhamar
eltűnt a göröngysánc mögött. A következő pillanatban fehér
aluminium-rudat emelt föl, amely még érintetlen volt s vakító fényben
ragyogott és letette az üreg szélére álló, egyre növekvő rúd-halomra. A
szürkülettől a csillagos éjszaka beálltáig ez az ügyes gép többet
csinált száz rúdnál a nyers göröngyből s a kékes porsánc folyton
emelkedett, míg végre az üreg száját el nem érte.

E gépek gyors, bonyolult mozgásai és gazdáik tehetetlen, lihegő
ügyetlensége között oly szembeszökő volt az ellentét, hogy napokon
keresztül ismételten azt kérdeztem magamtól, valóban ez utóbbiak-e az
élőlények.

Éppen a tiszteletes nézett ki a nyíláson, mikor az első embereket hozták
az üregbe. Én lenn ültem összekuporodva, feszült figyelemmel
hallgatózva. A tiszteletes hirtelen visszahökkent és én attól tartva,
hogy észrevettek bennünket, ijedten összekuporodtam. A tiszteletes
lemászott a romhalmazról s mellém kuporodva a sötétségben, tagolatlan
hangokat ejtett heves taglejtések közben, úgyhogy egy percre reám is
átragadt rémülete. Csak kezével intett, hogy lemond a nyílásról; s
kíváncsiságom csakhamar oly bátorságot öntött belém, hogy fölkeltem,
keresztüllépve rajta, s felkapaszkodtam a nyiláshoz. Eleinte nem
láthattam, mi lehet az oka rémületének. A szürkület beállófélben volt, a
kis csillagok alig látszottak; de az üreget fényesre világította az
aluminiumgyártás libegő zöld tüze. Az egész kép, szörnyen fárasztva a
szemet, libegő zöld lángok és ide-oda mozgó rozsdás-fekete árnyak
keveréke volt. E tömkeleg felett s rajta keresztül denevérek röpködtek,
minderre ügyet sem vetve. A nehézkesen mozgó Marsbeliek már nem
látszottak; a kékeszöld porrakás annyira emelkedett, hogy elfödte őket;
s az üreg sarkában egy hadigép állt, összehúzott, megkurtított lábakon.
A gép csengő lármája közben egyszerre csak úgy rémlett, mintha emberi
hangokat hallottam volna. Eleinte azt hittem, hogy tévedek.

Összekuporodtam, megfigyelve a hadigép minden részletét s most először
győződve meg róla teljesen, hogy a csuklya csakugyan Marsbelit rejt
magában. Mikor a zöld lángok a magasba lobbantak, láttam bőrének olajos
csillámlását és szemeinek ragyogását. Egyszerre csak ordítást hallottam
s láttam, amint egy hosszú tapogató a gép válla fölött belenyúlt a hátán
puposodó kis ketrecbe, ahonnan valami hevesen ellenkező, rejtelmes
fekete tömeget emelt a magasba a csillagok felé. Mikor a fekete tárgy
megint lefelé ereszkedett, láttam a zöld világítás mellett, hogy egy
férfi volt. Egy pillanatra tisztán látható volt. Erős, vöröses, jól
öltözött, középkorú férfi volt, aki három nap előtt mindenbizonyára mint
nagytekintélyű ember járt a világban. Láttam kimeredt szemeit s az
inggombjaira s óraláncára hulló fénysugarakat. Eltűnt a domb mögött és
egy pillanatig csend volt. De csakhamar ordítás és a Marsbeliek
elnyujtott örömujjongása volt hallható…

Lecsúsztam a romhalmazon, talpra ugrottam s kezeimet két fülemre
szorítva, visszarohantam a mosogatókonyhába. A tiszteletes, aki kezeit
feje fölé kulcsolva, némán kuporgott, felnézett, amint elsiettem
mellette, hangosan felkiáltott és utánam rohant.

Akkor éjjel, amint a mosogatókonyhában leselkedtünk, eltelve
borzadállyal, bár úgy éreztem, hogy sürgős szükségünk volna a
cselekvésre, hasztalanul próbáltam bármily menekülési tervet kieszelni;
de később, a második napon, nagyon világosan fontolóra tudtam venni
helyzetünket. A tiszteletes képtelen volt minden megbeszélésre; a
rendkívüli ijedelmek hatása alatt erőszakos ösztönök rabja lett, józan
eszét és előrelátását pedig elvesztette. Valósággal állati szinvonalra
sülyedt alá. Én azonban annál jobban megembereltem magam. Amint a
tényeket áttekintettem, úgy rémlett, hogy bármily félelmetes is a
helyzetünk, még sincs okunk a feltétlen csüggedésre. Menekülésünk
főreménye az a lehetőség volt, hogy a Marsbeliek csak ideiglenes
tábornak akarják használni az üreget. Vagy ha állandó tábori hely lesz
is, esetleg nem fogják szükségesnek tartani, hogy folyton őrizzék,
úgyhogy alkalmunk nyílhatik esetleg a menekülésre. Meghánytam-vetettem
gondosan azt a lehetőséget is, nem áshatnánk-e utat magunknak az üreggel
ellenkező irányban? De az az eshetőség, hogy valami őrtálló hadigép
szemei előtt bukkanhatunk ki a szabadba, eleinte túlságosan
rettenetesnek látszott. Aztán meg ásni is egészen magamnak kellett
volna. A tiszteletes bizonyára nem segített volna.

Ha jól emlékszem, a harmadik nap láttam a megölt legényt. Ez volt az
egyetlen alkalom, mikor valósággal láttam a Marsbelieket táplálkozni. E
tapasztalat után kerültem a falrést a nap java részében. A
mosogatókonyhába mentem, eltávolítottam az ajtót s néhány órát ásással
töltöttem; oly halkan használva fejszémet, amint csak telt tőlem. De
amint pár láb mélységű lyukat ástam, a porhanyós föld zajt csapva
beomlott, úgyhogy nem mertem folytatni a munkát. Elvesztettem
bátorságomat s hosszú ideig a mosogatókonyha padlóján hevertem, nem
merve mozdulni sem. És most már teljesen lemondtam arról a gondolatról,
hogy utat ásva meneküljünk.

Hogy mily benyomást tettek rám a Marsbeliek, arra nézve jellemző az a
körülmény, hogy eleinte nem igen vagy egyáltalán nem is reménykedtem
abban, hogy úgy fogunk megmenekülni, hogy a Marsbelieket emberi
erőfeszítéssel legyőzik majd. Csak a negyedik vagy ötödik éjjel
hallottam olyasfélét hangot, amely heves ágyúzáshoz hasonlított.

Késő éjszaka volt s a hold fényesen ragyogott. A Marsbeliek félrevitték
az ásógépet s egy hadigépen kívül, amely az üreg távolabbi töltésén állt
és egy munkagépen kívül, amely közvetlenül leshelyem alatt működött az
üreg egyik sarkában, úgyhogy nem is láthattam, a hely elhagyatott volt.
Kivéve a munkagépből eredő sápadt ragyogást, a rudakat és a fehér
holdvilágos foltokat, az üreg sötétségbe borult és eltekintve a munkagép
éles csengésétől, egészen csendes is volt.

Gyönyörű, derült éjszaka volt. Kivéve egyetlen egy bolygót, úgy
látszott, a hold maga vette birtokába az egész égboltozatot.
Kutyaugatást hallottam s ez a barátságos hang indított a hallgatózásra.
Hallottam is aztán egészen tisztán egy tompa dördülést, tökéletesen
olyat, mint a nagy ágyúk hangja. Hat dördülést számláltam meg egymás
után s hosszú idő mulva újra hatot és ez volt minden.


IV.  A tiszteletes halála.

Fogságunk hatodik napján történt, hogy utoljára pillantottam ki a résen
és csakhamar egyedül találtam magam. A tiszteletes a helyett, hogy
szorosan mellém húzódva, megpróbált volna a leshelytől eltávolítani,
visszament a mosogatókonyhába. Hirtelen gondolat villant meg bennem.
Gyorsan, nyugodtan visszamentem a mosogatókonyhába. A sötétségben
hallottam, hogy a pap iszik. Feléje kaptam a sötétben s ujjaim egy
palack burgundit ragadtak meg.

Néhány percig verekedtünk. A palack leesett a padlóra s összetörött.
Erre abbahagytam a küzdelmet s fölemelkedtem. Lihegve, fenyegetőzve
álltunk egymással szemben. Végre közötte s a táplálék között
helyezkedtem el és kijelentettem neki azt az elhatározásomat, hogy erős
fegyelmet fogok tartani.

Felosztottam az eleséget az éléskamrában annyi részre, hogy tíz napig
elég legyen. Azt akartam, hogy a pap ezen a napon ne egyék többet.
Délután gyönge erőfeszítést tett, hogy a táplálékhoz jusson. Én
elszunnyadtam; de egy pillanat sem telt bele, már fölébredtem. Egész nap
és egész éjjel szemtől szemben ültünk egymással, én kimerülten, de
elszántan, ő sírva és éhségről panaszkodva. Tudom, hogy egy éj és egy
nap volt; de akkor úgy tetszett, – s úgy tetszik most is nekem, – mintha
végtelen hosszú idő lett volna.

Így tehát összeférhetetlenségünk nyilt harcban végződött. Két hosszú
napig fojtott hangon s ökleinkkel küzködtünk. Volt idő, mikor őrjöngve
ütöttem-vertem őt; volt idő, mikor hizelgő szavakkal lelkére beszéltem,
sőt egyszer meg akartam vesztegetni az utolsó üveg burgundival, mert
esővíz-szivattyúnk volt, amelyből vizet szerezhettem. De sem erőszaknak,
sem szép szónak nem volt foganatja; valóban elvesztette már tiszta
eszét. Nem akarta abbahagyni sem a táplálékra irányzott támadásait, sem
lármás fecsegését. Nem akartam szem előtt tartani a legelemibb
elővigyázatot sem, mely arra irányult, hogy fogságunk elviselhető
legyen. Lassacskán kezdtem belátni, hogy szelleme teljesen elborult s
hogy egyetlen társam e szűk, egészségtelen sötétségben egy tébolyodott.

Egy-egy határozatlan emlékemből ítélve, hajlandó vagyok azt gondolni,
hogy saját elmém is el-elkalandozott olykor-olykor. Csodás, félelmetes
álmok rohantak meg, valahányszor elaludtam. Furcsán hangzik, de csaknem
azt hiszem, hogy a tiszteletes gyöngesége és őrültsége óvott és
erősített meg engem annyira, hogy épeszű maradtam.

A nyolcadik napon a pap susogás helyett hangosan kezdett beszélni és
semmivel sem tudtam rábírni, hogy mérsékelje beszédét.

– Igazságos, óh, Istenem! – ismételgette újra meg újra. – Igazságos
dolog. Engem sujtson s enyéimet a bűnhödés. Vétkeztünk, célt
tévesztettünk. Szegénység volt, szomorúság volt mindenütt; a szegényeket
a porba tiporták és én békességben tudtam élni. Jóleső ostobaságot
prédikáltam, – Istenem, milyen ostobaságot! – mikor föl kellett volna
állanom, ha meg is haltam volna s rájuk kellett volna kiáltanom:
tartsatok bűnbánatot! – bűnbánatot!… Ti elnyomói a szegényeknek és
nyomorultaknak…

Majd hirtelen átcsapott az eleségre, amelytől eltiltottam. Kért,
könyörgött, sírt és végül fenyegetőzött. Elkezdett hangosabban beszélni;
kértem, ne tegye. Észrevette, hogy ezzel hat reám; fenyegetőzni kezdett
hát, hogy kiabálni fog és ránkszabadítja a Marsbelieket. Eleinte
megijedtem ettől; de a legkisebb engedmény hihetetlenül csökkentette
volna a menekülés reménységét. Nem engedtem hát neki, bár nem voltam
bizonyos benne, nem teszi-e meg, amivel fenyegetett. De aznap, annyi
bizonyos, nem tette meg. Csaknem az egész nyolcadik és kilencedik napon
keresztül folyton emelkedő hangon fenyegetőzött, könyörgött; közbe-közbe
megeredt félig értelmetlen s mindig vizenyős bűnbánatának csatornája,
azért, hogy az Urat renyhén, tettetve szolgálta. Valósággal szánalomra
gerjesztett. Majd egy darabig aludt és azután újult erővel kezdte, oly
hangosan, hogy kénytelen voltam megakasztani.

– Legyen csendben! – könyörögtem.

Térdére emelkedett, mert eddig a rézedények mellett ült a sötétségben.

– Nagyon is sokáig voltam csendben, – szólt oly hangon, amelynek
okvetlenül el kellett hallatszania az üregig, – és most sajátmagam ellen
kell tanuskodnom. Jaj e hitetlen városnak! Jaj! jaj! jaj! jaj! jaj! jaj!
a föld lakóinak!

– Elhallgasson! – szóltam, talpra ugorva s rettegve, hogy a Marsbeliek
meg találnak hallani bennünket. – Az Isten szerelmeért…

– Nem! – kiáltotta a tiszteletes torkaszakadtából, szintén felállva s
karjait kiterjesztve. – Beszélek! Az Úr szava nehezedett rám.

Három lépéssel a konyhaajtóhoz ugrott.

– Magam ellen kell tanuskodnom. Megyek. Már nagyon is sokáig
késlekedtem.

Kinyujtottam kezemet és levettem a falon függő nagy konyhakést. Egy
pillanat mulva utána ugrottam. Félelmemben kegyetlen lettem. A konyha
közepe táján utólértem. Az emberszeretet végső fellobbanásában
megfordítottam a kés pengéjét s vastag nyelével sujtottam le rá. Arccal
előre bukott, hosszában a földre. Megbotlottam benne s lihegve
megálltam. Csendesen feküdt.

Hirtelen zajt hallottam kívülről, leváló vakolat zuhanását s a
háromszögletű nyílás a falban elsötétedett. Felnéztem s láttam, hogy az
egyik munkagép alsó felülete közeledik lassan a lyukhoz. Egyik
megragadásra szolgáló karja a romok közt mozgott ide-oda; egy másik
karja pedig az utat tapogatta a lehullott gerendák fölött. Kővé meredve
bámultam rá. Egy üveglemezfélén keresztül, a test széléhez közel, egy
Marsbeli arcát és szúrós, nagy, fekete szemeit láttam, majd egy
tapogató-szerv hosszú érckígyója nyúlt be, lassan tapogatózva, a lyukon
keresztül.

Erőlködve megfordultam, keresztülbotorkáltam a tiszteletesen és
megálltam a mosogatókonyha ajtajában. A tapogató-szerv körülbelül két
yardnyi hosszúságban bent volt már a szobában, ahol furcsa, hirtelen
mozdulatokkal ide-oda tekergett. Egy darabig lebűvölve álltam e lassú,
rángatózó mozgás láttára. Majd halk, rekedt kiáltással
keresztültörtettem a mosogatókonyhán. Minden tagom remegett; alig tudtam
megállni lábamon. Kinyitottam a fáskamra ajtaját s megállva a
sötétségben, a gyöngén megvilágított ajtón át a konyhába bámultam s
hallgatóztam. Vajjon meglátott-e a Marsbeli? Mit csinálhatott most?

Valami nagyon nyugodtan ide-oda mozgott a konyhában: újra meg újra
nekiütődött a falnak s mozgás közben gyönge érczörgést hallatott, mint
mikor a karikára fűzött kulcsokat megrázzák. Majd hallottam, amint
valami súlyos test – sajnos, nagyon is jól tudtam, mi – vonszolódott a
konyha padlóján keresztül a nyílás felé. Ellenállhatatlanul vonzott
valami, hogy az ajtóhoz kússzak, ahonnan kileskelődtem a konyhába.
Láttam, amint a százkarú munkagépben ülő Marsbeli a külső nap fényében
ragyogó háromszögű nyílásban a tiszteletes fejét vizsgálta. Egyszerre
arra gondoltam, hogy annak az ütésnek a nyomáról, amelyet én mértem rá,
rá fog jönni az én jelenlétemre.

Visszamásztam a fáskamrába, magamra csuktam az ajtaját s amily
zajtalanul csak lehetett, elkezdtem a sötétségben, amennyire csak
tudtam, elrejtőzködni a fadarabok és a szén között. Közbe-közbe mereven
hallgatóztam, nem dugta-e keresztül a Marsbeli tapogatóját újra a
nyiláson.

Nemsokára újra hallatszott a gyönge érccsörgés. Szinte láttam, amint
lassan tapogatózik a konyhában. Csakhamar közelebbről hallottam a
mosogatókonyhából, amint megítélhettem. Azt gondoltam, nem lesz elég
hosszú ahhoz, hogy hozzám elérjen. Nem fogytam ki az imádságból. Mellém
ért, gyöngén kaparászva a fáskamra ajtaja körül. Csaknem
elviselhetetlen, végtelennek látszó várakozás következett; majd
hallottam, amint a kilincset tapogatta. Megtalálta az ajtót! A Marsbeli
ismerte az ajtót!

Talán egy percig kínlódhatott a zárral s azután kinyílt az ajtó.

A sötétségben éppen hogy kivehettem, amint a tapogató-szerv – legjobban
elefántormányhoz hasonlítva – felém tekergett, megérintve s megvizsgálva
a falat, a szenet, a fát és a kamra tetejét. Mintha valami fekete féreg
mozgatta volna ide-oda vak fejét.

Egyszer még a csizmám sarkát is megérintette. Hajszál híja volt, hogy
fel nem sikoltottam; beleharaptam a kezembe. Egy ideig elcsendesedett.
Azt képzelhettem, hogy visszahúzódott. Egyszer csak hirtelen koppanással
megkapott valamit – már azt hittem, hogy engemet! – s úgy látszott,
távozik a kamrából. Az első pillanatban nem voltam bizonyos benne, mi
történt. Bizonyára elvitt egy széndarabot, hogy megvizsgálja.

Éltem az alkalommal s kissé megváltoztattam helyzetemet, mert már szinte
görcs fogott el; azután hallgatóztam. Szenvedélyes imákat suttogtam
biztonságomért.

Csakhamar hallottam, hogy a lassú, óvatos zaj újra felém közeledik.
Lassacskán nyomult közelebb, közelebb, kaparászva a falakon és tapogatva
a bútorokat.

Miközben bizonytalanul várakoztam, a tapogató-szerv élesen odaütődött a
kamra ajtajához és bezárta. Hallottam, hogy bemegy az éléskamrába. A
kétszersült dobozok megzörrentek, egy palack összetört és azután erős
ütés érte a fáskamra ajtaját. Erre csend következett, amely végtelennek
tetsző várakozásba olvadt bele.

Eltávozott?

Végre föl kellett tennem, hogy el.

Nem jött be többé a mosogatókonyhába, de én az egész tizedik napon ott
hevertem a szűk sötétségben, szén és fa közé temetve s nem volt
bátorságom még arra sem, hogy kimásszak vizet inni, bár rettenetesen
szomjaztam. Bekövetkezett a tizenegyedik nap, mielőtt ennyire
kimerészkedtem biztos helyemről.


V.  A csend.

Legelőször is jól bezártam a konyha és a mosogatókonyha közötti ajtót s
csak azután mentem az éléskamrába. De az éléskamra üres volt; eltünt az
eleség minden morzsája. Bizonyára a Marsbeli vitt el mindent az előtte
való napon. E fölfedezésre eleinte kétségbeestem. A tizenegyedik és a
tizenkettedik napon sem nem ettem, sem nem ittam.

Szám és torkom kiszáradt s erőm észrevehetően fogyott. Kétségbeesve,
nyomorultan ültem a mosogatókonyha sötétjében. Eszem folyton az evésen
járt. Azt hittem, megsüketültem, mert az a zajos mozgás az üreg tájáról,
amelyhez már hozzászoktam, teljesen megszünt. Éreztem, hogy nem volna
elég erőm odamászni zajtalanul a leshelyhez, mert különben oda mentem
volna.

A tizenkettedik napon torkom már annyira égetett, hogy kockáztatva a
Marsbeliek fellármázását, nekiestem a csatorna mellett álló nyikorgó
szivattyúnak s felhajtottam két pohár fekete, poshadt esővizet. A víz
nagyon felfrissített s mikor a szivattyúzás lármájára semmiféle kutató
tapogató-szerv nem mutatkozott, egészen felbátorodtam.

E napokban sokat gondoltam, zavartan, össze-vissza, a tiszteletesre s
halálának körülményeire.

A tizenharmadik napon még több vizet ittam, el-elszunnyadtam és
összefüggéstelenül gondoltam hol az evésre, hol a menekülés határozatlan
lehetőségeire. Valahányszor elszunnyadtam, irtóztató látomásokról
álmodtam, a tiszteletes haláláról, vagy nagyszerű lakomákról: de alva
úgy, mint ébren metsző kínokat éreztem, amelyek újra meg újra ivásra
ösztönöztek. A fény, mely a mosogatókonyhába beszűrődött, nem volt már
szürkés, hanem vöröses. Zavaros képzeletemnek úgy tetszett, mintha
vérszínű lett volna.

A tizennegyedik napon kimentem a konyhába. Meglepetve láttam, hogy a
_vörösfű_ lombjai a lyukon keresztül belenőttek a falba, a konyha
félhomályát bíborszínű homályra változtatva.

A tizenötödik napon korán reggel történt, hogy különös ismerős zajt
hallottam a konyhából. Figyeltem s megállapítottam, hogy valami kutya
szaglász és kapargál ott. A konyhába mentem s láttam, hogy egy kutya
bedugta az orrát egy repedésen keresztül a vörös lombok között. Ez a
látvány nagyon meglepett. Amint megérzett, vakkantott egyet.

Arra gondoltam, hogyha valamiképpen szépszerével be tudom csalni, talán
képes leszek megölni s megenni. Megölni mindenesetre tanácsos volna,
hogy magára ne vonja a Marsbeliek figyelmét.

Közelebb csúsztam s nyájasan megszólítottam: «Kutyuskám!» de erre
hirtelen visszarántotta a fejét és eltünt.

Hallgatóztam, – nem voltam süket, – de az üreg, most már bizonyos voltam
benne, csendes volt. Mintha szárnysuhogást és rekedt károgást hallottam
volna; de ez volt az egész.

Jódarabig szorosan a leshely mellett feküdtem; de arra nem volt
bátorságom, hogy a vörös növényt, amely a lyukat elsötétítette,
félretoljam. Egyszer vagy kétszer gyönge tipegést hallottam, mintha a
kutya lábai lépkedtek volna ide-oda a homokban, mélyen alattam, és több
volt a madárhang is; de ennyi volt az egész. Jósokára, miután a csend
bátorságot öntött belém, kitekintettem.

Az üregben nem volt más élőlény, mint egy sereg varjú, az egyik
szögletben ugráltak és veszekedtek azoknak vázai fölött, akiket a
Marsbeliek elfogyasztottak. Bámészkodva körülnéztem és alig akartam
hinni szemeimnek. Valamennyi gépezet eltávozott. Kivéve az egyik
sarokban emelkedő szürkés-kék porrakást, néhány aluminium-rudat a másik
sarokban, a fekete madarakat s a megölt emberek csontvázait, nem volt
más előttem, mint egy üres, kerek üreg a homokban.

Lassan keresztülbujtam a vörösfüvön és fölegyenesedtem a törmelék
tetején. Mindenfelé elláthattam, csak hátam mögé, észak felé, nem; de
sem Marsbeli, sem Marsbeli nyoma nem volt látható. Az üreg lábaim előtt
nyúlt a mélybe, meredeken; de kissé odébb használható, lejtős út
vezetett a romhalmazból fel a romok tetejére. A menekülés ideje
bekövetkezett. Remegni kezdtem.

Egy darabig tétováztam; de végre kétségbeesett elhatározással, mialatt
szívem hevesen vert, felkapaszkodtam a romhalmaz tetejére, amely oly
hosszú ideig maga alá temetett volt.

Újra körülnéztem. Észak felé sem volt Marsbeli látható.

Mikor utoljára láttam a nap világa mellett Sheennek ezt a részét,
kényelmes fehér és vörös házak kanyargó uccája nyúlt el előttem, amelyet
számtalan árnyas fa tarkított. Most összetörött tégla-, föld- és
kavicshalmon álltam, amelyet térdig érő, kaktuszhoz hasonló vörös növény
borított, a nélkül, hogy gyökereinek csak egyetlen egy földi növény is
útját állta volna. A közelemben levő fák barnák és élettelenek voltak;
de távolabb vörös fonalak hálózata fonta körül a még élő törzseket.

A szomszédos házak mind romokban álltak; de egyik sem égett el. Néhol
két emeletnyi magasságban is állottak a falak, bezúzott ablakokkal és
törött ajtókkal. A _vörösfű_ buján tenyészett a tető nélküli szobákban.
Alattam nyílt a nagy üreg, melyben a varjak verekedtek a hulladékért.
Számtalan másfajta madár ugrált mindenfelé a romok között. A távolban
sovány macska kuporgott, lesben egy fal mentén; de emberek nyomainak
híre-hamva sem volt. A napfény ragyogása szinte megvakította a börtön
sötétségéhez szokott szememet; az égbolt kék színben izzott. A
_vörösfüvet_, amely minden talpalatnyi szabad földet beborított, gyönge
szellő ingatta szeliden. S végül – mily édes volt a szabad lég!


VI.  Két hét műve.

Egy darabig a romhalmaz tetején tipegtem ide-oda, megfeledkezve saját
biztonságomról. Abban az egészségtelen barlangban, amelyből kibujtam,
csakis közvetlen biztonságunk gondja foglalkoztatott. Arra nem
gondoltam, mi történik künn a világban s e rendkívüli dolgok ijesztő
látványa teljesen készületlenül talált. Azt vártam, hogy Sheent romokban
fogom látni és e helyett egy más bolygóról való különös, komor tájat
találtam magam körül.

Az első pillanatban oly izgatottság ejtett rabul, amely fölulmulta a
rendes emberi érzelmeket s amelyet csak azok a szegény barmok ismernek
jól, amelyeken az ember uralkodik. Azt érezhettem, amit a tengeri nyúl
érezhet, mikor visszatérve a buckójához, váratlanul egy csomó munkással
áll szemben, akik egy ház alapját ássák. Először fogott el az a
sejtelem, amely csakhamar tiszta tudattá válva elmémben, napokon
keresztül hatalmában tartott: a trónvesztés érzete, az a meggyőződés,
hogy többé nem vagyok úr a földön, hanem állat vagyok az állatok között,
a Marsbeliek sarka alatt. A mi sorsunk is az lett, ami az övéké:
leskelődni, résen állni, futni és rejtőzködni. Az a félelem, amelyet az
ember terjesztett, és az ember birodalma véget ért.

De ez a különös érzet, alig nyertem róla tiszta képet, eltünt s a
hosszú, borzasztó bőjtölésemből eredő éhség érzete vált bennem
uralkodóvá. Az üregen túl jó messze, _vörösfűbe_ burkolt falon túl egy
darab kertet vettem észre, amely szabadon maradt a romok között. E
látvány irányt adott gondolataimnak s hol térdig, hol nyakig a
_vörösfűben_ a kert felé kezdtem gázolni. A fű sűrűjében újra
biztonságban éreztem magamat. A fal hat láb magas lehetett s mikor
megpróbáltam felkapaszkodni rá, azt tapasztaltam, hogy nem bírom lábamat
a fal tetejére emelni. Tovább mentem hát s végre egyik sarkon
mesterséges sziklacsoporthoz értem, amelyen felmászhattam a falra.
Levetettem magam a kertbe, ahová kívánkoztam. A kertben néhány fiatal
vöröshagymát, pár liliomhagymát s egy csomó éretlen répát találtam.
Mindezt felkapkodtam s azután keresztülmászva ott, ahol a fal egy része
romokban hevert, folytattam utamat skárlát- és biborvörös fák között Kew
felé. Mintha óriási vércseppekből álló fasoron mentem volna végig. Két
gondolat ejtett hatalmába: minél több táplálékot szerezni s oly gyorsan,
amint csak erőmtől telik, kisántikálni az üreg elátkozott, földietlen
tájékából.

Valamivel odább, gyepes helyen, egy csomó gombát találtam s gyorsan fel
is faltam. Távolabb, oly helyen, ahol rétek szoktak lenni, barnaszínű,
sekélyen folydogáló vízhez értem. Amit eddig ettem, csak még jobban
növelte éhségemet. Eleinte meglepett, hogy forró, száraz nyáron ily
áradás van; de később rájöttem, hogy az áradást a _vörösfű_ tropikus
bujasága okozta. Ahol e rendkívüli növény vízre akadt, azonnal óriási
nagyságúvá növekedett s összehasonlíthatatlan bujasággal tenyészett.
Magvait egyszerűen beleszórták a Wey és a Themze vizébe s rohamos növése
és óriási vízi lombjai rövid idő alatt kiszorították medréből mind a két
folyamot.

Putneyben, mint később láttam, a híd csaknem beleveszett ebbe a
fűhínárba és a Themze vize Richmondban is szélesen, sekélyen
elárasztotta a hamptoni és twickenhami réteket. A fű nyomon követte a
szétterpedő vizet, úgyhogy végül a Themze-völgy rombadőlt villái
egyidőre belevesztek ebbe a vörös ingoványba, amely a Marsbeliek
pusztításának nyomaiból is sokat eltakart.

De végül a _vörösfű_ csaknem oly gyorsan elpusztult, amilyen gyorsan
terjedt. Csakhamar áldozata lett egy pusztító kórnak, amelyet, mint a
közvélemény tartja, a baktériumok egy fajtája okoz. A földi növények a
természetes kiválás következtében ma már oly ellentálló képességre
tettek szert e baktériumokkal szemben, hogy csak a legszívósabb küzdelem
árán pusztulnak el; de a _vörösfű_ oly rothadásnak eredt, mintha máris
élettelen lett volna. Lombjai megfakultak, összezsugorodtak és
törékenyekké váltak. A legcsekélyebb érintésre eltördelőztek s az ár,
amely korai növésüket előidézte, a tengerbe sodorta maradványaikat,
úgyhogy nyomuk sem maradt.

A vízhez érve, természetesen az volt első dolgom, hogy lecsillapítottam
szomjúságomat. Hatalmasat ittam és azután ösztönszerűen a _vörösfű_
lombját kezdtem rágni; de a vizenyős ágaknak egészségtelen érces ízük
volt. Úgy találtam, hogy a víz annyira sekély, hogy bátran gázolhatok
benne, bár a _vörösfű_ akadályozta egy kissé lábaimat; de az ár a part
felé egyre mélyebb lett, úgyhogy visszafordultam Mortlake felé. Arra
törekedtem, hogy a villák, kerítések és lámpák romjai után igazodva, az
országutat kövessem. Csakhamar ki is jutottam az áradásból s a
Roehampton felé emelkedő dombon haladva, a putney-i mezőségre érkeztem
ki.

Itt a rendkívüli, idegenszerű tájat ismerős táj pusztulásának képe
váltotta fel. A terület nem egy része pusztító ciklonról tanuskodott.
Jónéhány yardnyival odább pedig olyan területre értem, amelyen nyoma sem
látszott a zavarnak. A házak redői szépen lebocsátva, a kapuk zárva,
mintha a tulajdonosok egy napra elutaztak volna, vagy mintha a lakók
nyugodtan aludtak volna belül. A _vörösfű_ ritkább lett; s az utat
szegélyező magas fákon nyoma sem volt a vörös folyondárnak. Eleséget
hajszoltam a fák között; de semmit sem találtam. Betörtem néhány
hallgatag házba is; de valamennyit régebben kifosztották már. A nappal
többi részét egy bozótban töltöttem el, mert gyöngeségemben annyira
kimerültem már, hogy nem tudtam utamat folytatni.

Emberi lényt és a Marsbeliek jelét az egész idő alatt nem láttam.
Találkoztam két kiéhezett kutyával; de mind a kettő messze elkerülve
futott előlem, amint közeledtem. Roehampton közelében láttam két emberi
csontvázat, – nem hullát, hanem valósággal tisztára rágott csontvázat, –
s az erdőben több macskának és tengerinyúlnak összezúzott és szétszórt
csontjaira s egy juhkoponyára akadtam. Bár mindent a szájamba vettem s
megpróbáltam rágcsálni, nem volt semmi a csontokon.

Napnyugta után tovább vonszoltam magam az országúton Putney felé, ahol,
úgy gondolom, alaposan működhetett a hősugár. Roehamptonon túl egy
kertben annyi éretlen burgonyára bukkantam, hogy éhségemet le tudtam
csendesíteni. E kertből le lehetett látni Putneyre és a folyamra. A
környék az esti homályban rendkívül vigasztalan képet nyujtott: fekete
fák, fekete, elhagyott romok s lefelé a dombon a fűtől vöröslő kiáradt
folyam ingoványa. S mindenütt – mély csend. Leírhatatlan rémület szállt
meg, ha arra gondoltam, mily gyorsan következett be ez a vigasztalan
változás.

Egy darabig azt hittem, hogy az emberi faj ki van irtva s hogy egyedül
állok a világon, az utolsó élő ember. A Putney-dombnak csaknem a tetején
újabb csontvázra akadtam, melynek kicsavart karjai néhány yardnyira
hevertek a testtől. Tovább haladva, egyre jobban erősödött bennem az a
meggyőződés, hogy az emberi faj kiirtása, kivéve néhány olyan tévelygőt,
aminő én voltam, a föld eme részén már tökéletesen megtörtént. A
Marsbeliek, úgy gondoltam, tovább mentek, elhagyták az elpusztult
vidéket, másfelé keresve táplálékot. Talán éppen most pusztították
Berlint vagy Párizst, vagy az is lehet, hogy észak felé mentek…


VII.  A Putney-dombi férfi.

Az éjszakát egy kocsmában töltöttem a Putney-domb tetején s mióta
Leatherheadból eljöttem, először aludtam vetett ágyban. Nem is mondom
el, mily szükségtelen kellemetlenségekbe bonyolódtam, míg végre betörtem
a házba; később ugyanis rájöttem, hogy a főkapu csak a kilinccsel volt
becsukva. Azt sem mondom el, hogyan forgattam fel minden szobát
táplálékért, míg végre a kétségbeesés szélén valami szolgáló
hálókamrájában patkányrágott kenyérhéjat s két szelence ananászt
sikerült felhajszolnom. A házat már előttem keresztülkutatták s
kifosztották. A söntésben találtam még később kétszersültet és
sonkáskenyeret, ami kikerülte a fosztogatók figyelmét.

Az utóbbit nem tudtam megenni; de a kétszersülttel nemcsak éhségemet
csillapítottam le, hanem zsebeimet is megtömtem. Nem gyujtottam lámpát,
mert féltem, hogy esetleg valamelyik Marsbeli ezen a tájon portyázik
táplálékra az éjszakában. Lefekvés előtt oly nyughatatlan voltam, hogy
ablakról-ablakra járva, fürkésztem, nincs-e nyoma e szörnyetegeknek.
Csak keveset aludtam. Ágyban fekve azt vettem észre, hogy következetesen
gondolkozom, amit – jól emlékszem – nem tettem, mióta a tiszteletessel
utoljára vitatkoztam. A közbeeső idő alatt vagy határozatlan izgalmak
kergetődztek elmémben, vagy bamba tétlenséggel fogadtam magamba a
benyomásokat. De ez éjszaka agyam új erőre kapott, – ha jól gyanítom, a
felhajszolt tápláléktól, – s újra tisztán működött és gondolkoztam.

Három dolog foglalkoztatta elmémet: a tiszteletes halála, a Marsbeliek
holléte és feleségem sorsa.

Az első nem ébresztett bennem sem borzalmat, sem lelkifurdalást;
egyszerűen úgy fogtam fel, mint végtelenül kellemetlen emléket, de a
lelkiismeretem nem furdalt. Láttam magam épúgy, mint most látom, amint
lépésről-lépésre hajszolt a véletlenek következetessége
elkerülhetetlenül a végső hirtelen ütés felé. Nem kárhoztattam magamat;
de az emlék állhatatosan kísértett. Az éjszaka némaságában, közel érezve
magamhoz az Istent, mint nem egyszer a csendben és sötétségben,
felelősségre vontam magamat a dühnek és félelemnek azért a pillanatáért.
Végiggondoltam beszélgetésünknek minden részletét attól a pillanattól
fogva, amikor ott találtam őt magam mellett összekuporodva, nem törődve
szomjúságommal és a tűzre és füstre mutatva, amely fölfelé gomolygott
Weybridge romjai közül. Képtelenek voltunk együttműködni – de a
kegyetlen végzet ezzel nem törődött. Ha előre láttam volna a jövőt, ott
hagytam volna őt Hallifordban. De nem láttam előre; már pedig a bűn oly
cselekedet, amelyet előrelátás előz meg. És leírom ezt is, úgy, mint
ahogy leírtam ezt az egész történetet úgy, ahogy volt. Tanúk nem voltak
– eltitkolhattam volna az egészet. De leírom, és az olvasó ítéljen úgy,
ahogy akar.

És amikor erőt véve magamon, félretoltam emlékezetemből ennek a földön
elnyúlt testnek a képét, elkezdtem foglalkozni a Marsbelieknek és
feleségem sorsának a problémájával. Az előbbire vonatkozólag híjával
voltam minden adatnak; képzelhettem százféle dolgot és így voltam,
sajnos, az utóbbival is. És az éjszaka egyszerre rettenetes lett. Azon
kaptam rajta magamat, hogy ülök az ágyamban, belemeredve a sötétségbe.
Imádkoztam, bár csak hirtelen érné a hősugár feleségemet és fájdalom
nélkül megölné. Mióta visszatértem Leatherheadból, nem imádkoztam.
Mormoltam imákat, bálványimádásokat, mint a pogányok, mikor a
kétségbeesés szélén voltam; de most állhatatosan könyörögve és józanul
imádkoztam, szemtől szemben az Úr sötétségével. Különös éjszaka volt! A
legkülönösebb azért, mert mihelyt derengeni kezdett a virradat, én, aki
az Istennel beszélgettem, kibujtam a házból, mint holmi patkány a
búvóhelyéről – mint valami alsórendű állat, amelyet hajszolhatnak és
megölhetnek bármikor, ha gazdája szeszélye úgy kívánja. Talán ezek az
alsórendű lények is bizalommal az Istenhez folyamodnak. Valóban, ha
semmi egyebet nem tanultunk is, ez a háború megtanított bennünket arra,
hogy – szánalmat érezzünk azokkal az oktalan lelkekkel szemben, akik a
mi uralmunk alatt szenvednek.

A reggel tiszta, ragyogó volt és a keleti égbolt rózsás színét
aranyszegélyű fellegek törték keresztül. A Putney-domb tetejéről
Wimbledonba vivő országúton ott maradtak szánalmatkeltő nyomai annak az
eszeveszett rémületnek, mely vasárnap éjszaka, miután a harc
megkezdődött, áradattal hajtotta az embereket London felé.

Láttam egy kis kétkerekű taligát ezzel a felirással: «Thomas Lobb,
zöldséges, New-Malden»; az egyik kereke össze volt törve s a taligán ott
maradt egy bádogláda. A most immár kemény sárba bele volt taposva egy
szalmakalap s a West Hill elején egy csomó vérfoltos üveget láttam a
felfordított itatóvályu körül.

Oly bágyadt voltam, hogy alig tudtam mozogni. A terveim határozatlanok
voltak. Leatherheadbe akartam menni, bár tudtam, hogy ott aligha találom
meg a feleségemet. Ha csak a halál hirtelen el nem ragadta őket,
bizonyos, hogy unokatestvéremék a feleségemmel együtt elmenekültek
onnan. De azt hittem, hogy ott majd megtudhatom, Surrey lakossága hová
menekült. Szerettem volna megtalálni a feleségemet, fájt a szívem utána,
de sejtelmem se volt róla, hogyan találhatom meg. Tisztán éreztem most
immár teljes elhagyottságomat is. A fordulótól sűrű fák és bokrok
védelme alatt, össze-vissza kószálva, a wimbledoni mezőség széléig
jutottam.

A sötét területből itt-ott sárga tövises rekettyebokrok váltak ki; a
_vörösfű_nek nyoma sem volt s mialatt a szabad térség szélén
határozatlanul ide-oda jártam, felkelt a nap, elárasztva fénnyel és
élettel a mezőt. A fák között apró békák serege munkálkodott egy kis
pocsolyában. Megálltam, hogy elnézzem őket és tanuljak szívós
ragaszkodásukból az élethez.

Egyszerre csak olyan különös érzés fogott el, mintha figyeltek volna rám
s hirtelen megfordulva, észrevettem, hogy valami kuporog a bokrok
között. Megállva, nézegettem, mi az. Majd egy lépést tettem feléje, mire
fölemelkedett és láttam, hogy vadászkéssel fegyverzett férfi. Lassan
közeledtem hozzá. Mozdulatlanul, némán nézett rám.

Közelebb nyomulva láttam, hogy ruhája époly poros és sáros, mint az
enyém. Valósággal olyan volt, mintha valami csatornán nyomult volna
keresztül. Még közelebbről kivettem rajta az árkok száraz, fakó
göröngydarabkákkal keveredett zöldes iszapját. Fekete hajfürtei szemeibe
hullottak. Arca fekete, piszkos, beesett volt. Eleinte nem is ismertem
rá. Arcának alsó részén vörös sebhely látszott.

– Megállj! – kiáltott, mikor tíz yardnyira voltam tőle.

Megálltam.

– Honnan jön? – kérdezte aztán rekedt hangon.

Végignéztem rajta, gondolkozva.

– Mortlakeből jövök, – szóltam. – Romok közé voltam temetve az üreg
közelében, amelyet a Marsbeliek készítettek hengerük körül. Utat törtem
magamnak s megmenekültem.

– Ezen a tájon nincs ennivaló, – szólott. – Ez az én országom. Az egész
domb le a folyamig, visszafelé Claphamig és fel a mező széléig. Itt csak
egy ember számára van táplálék. Merre megy?

Lassan válaszoltam:

– Nem tudom. Tizenhárom vagy tizennégy napig voltam egy ház romjai közé
temetve. Nem tudom, mi történt ezalatt.

Kételkedve nézett rám, majd meghökkent s arckifejezése megváltozott.

– Nincs szándékomban itt maradni, – szóltam. – Leatherheadbe akarok
menni, mert feleségem ott volt.

Hirtelen felém nyujtotta egyik mutatóujját.

– Ön az? – szólt. – A wokingi ember! Hát nem ölték meg Weybridgeben?

Ugyane percben én is ráismertem.

– Ön az a tüzér, aki kertembe mászott!

– Szerencsés véletlen! – kiáltott. – Nagy szerencsénk van! Ki hitte
volna!

Kezet fogtunk és aztán a tüzér így folytatta:

– Egy csatornán kúsztam fel. Nem öltek meg mindenkit. Mikor távoztak,
Walton felé menekültem, keresztül a földeken. De… össze-vissza alig van
tizenhat napja… s az ön haja már ősz.

Hirtelen hátrafordult.

– Csak egy varjú, – szólt. – Az ember megtanulja e napokban, hogy a
madaraknak árnyékuk van. Itt nagyon is szabadon állunk. Másszunk azok
alá a bokrok alá és beszélgessünk.

– Látott Marsbelieket? – kérdeztem. – Mióta kibujtam…

– Távoztak Londonon keresztül, – szólott. – Azt gyanítom, hogy nagyobb
tábort ütöttek arrafelé. Éjjel a hampsteadi út fölött megelevenedik
fényüktől az égboltozat. Mintha valami nagy város volna ott s a
ragyogásban látni őket, amint mozognak. Nappal nem láthatók. De
mostanában – nem láttam őket. – Az ujjain számlált valamit. – Öt napja
már. Akkor láttam, amint kettőjük a hammersmithi úton keresztül cipelt
valami nagy tárgyat. S tegnapelőtt éjszaka… – megállt, majd nyomatékosan
folytatta: – valami fénylő anyag volt; de fent a levegőben. Azt hiszem,
repülőgépet építettek s repülni tanulnak.

Éppen a bokrokhoz értünk. Megálltam úgy, amint voltam, négykézláb.

– Repülni!

– Igen, – szólt, – repülni.

Egy kis lombsátor alatt leültem.

– Vége van az emberi fajnak, – szóltam. – Ha repülni tudnak, egyszerűen
végigjárják a földet…

Intett fejével.

– Meg fogják tenni. De… errefelé egy kicsit könnyebb lesz a helyzet. De
hát… – rám nézett. – Nem az a meggyőződése, hogy az emberiségnek _már
vége van?_ Az enyém az. Leigáztak! Levertek!

Elbámultam. Bármily különös, erre a tényre, amelyet tökéletes
tisztasággal beláttam, amint szóba hozta, ezideig nem is gondoltam. Még
mindig tápláltam valami határozatlan reményt; vagy inkább azt tettem,
ami az emberi léleknek élete fogytáig szokása. Ismételte szavait:
«Levertek!» E szavak a föltétlen bizonyosság erejével hatottak.

– Mindennek vége! – szólott. – Közülük csak _egy_ veszett el, egyetlen
_egy_. És alaposan megvetették lábukat s tönkresilányították a
legnagyobb hatalmat a földön. Egyszerűen legázoltak bennünket. Tiszta
véletlenség, hogy az az egy is meghalt Weybridgeben. S ezek csak az
úttörők. Egyre többen érkeznek. Ezek a zöld csillagok… öt-hat nap óta
egyet sem láttam, de nincs benne kétség, hogy minden éjjel lezuhan egy
valahová. Nincs mit tenni. Leigáztak! Levertek!

Nem feleltem. Magam elé bámulva ültem s hiába törtem a fejemet valami
vigasztaló gondolaton.

– Ez nem is háború – folytatta a tüzér. – Sohasem is volt háború, úgy,
amint szó sem lehet háborúról emberek és hangyák között.

Hirtelen eszembe jutott az obszervatóriumban töltött éjszaka.

– A tizedik lövés után nem tüzeltek többet – legalább is addig nem, amíg
az első henger ide nem érkezett.

– Hogy tudja? – kérdezte a tüzér.

Elmagyaráztam neki. Gondolatokba merült.

– Kissé különös az az ágyú, – szólott. – De ha úgy is volna? Újra
elkezdhetik a lövöldözést. S ha késik is, a vég elkerülhetetlen. Az
emberek és a hangyák története. A hangyák megépítik városaikat, leélik
életüket, háborúskodnak, forrongnak, míg az emberek azt nem akarják,
hogy félrekotródjanak; ekkor azután félrekotródnak. Ugyanez most a mi
sorsunk, valósággal hangyák vagyunk. Csakhogy…

– Úgy van, – szóltam közbe.

– Csakhogy mi megehető hangyák vagyunk.

Egymásra nézve üldögéltünk.

– És mi szándékuk lehet velünk? – kérdeztem.

– Ezen gondolkoztam én is, – szólott, – ezen gondolkoztam. Weybridgeből
dél felé mentem, – gondolkozva. Láttam, mi történt. A közelben a legtöbb
ember jajgatott és izgatta egymást. De én nem igen vagyok barátja a
jajgatásnak. Néhányszor szemben álltam már a halállal; nem cifraságból
vagyok katona s bárhogy vegyük, a halál végre sem egyéb, mint halál. És
aki gondolkozik, mindenen átesik. Láttam, hogy az egész világ délfelé
nyomul. Így szóltam magamban: «Erre nem lesz mit enni» s egyenesen
visszafordultam. Egymagam annyit értem a Marsbelieknek, mint egy veréb
az embernek. Körös-körül mindenfelé, – egyik kezét a magasba emelte, –
csapatostul éhen haltak, egymás hátán tolongva…

Arcomba pillantott és zavartan megállt. Majd így szólt:

– Kétségtelen, hogy azok, akiknek volt pénzük, Franciaországba mentek.

Egy pillanatra mintha nem tudta volna, beszéljen-e tovább. Majd szemembe
tekintve, tovább folytatta:

– Erre mindenfelé van eleség. A boltok tele vannak konzervekkel, borral,
szesszel, ásványvízzel; s a vízvezetéki csövek és a csatornák üresek.
Elmondom önnek, mit gondoltam. Értelmes lényekkel állunk szemben,
szóltam magamban, akik, úgy látszik, belőlünk akarnak táplálkozni.
Először is el fogják pusztítani hajóinkat, gépeinket, ágyúinkat,
városainkat, társadalmi rendünket és szervezetünket. Mindez hagyján. Ha
akkorák volnánk, mint a hangyák, kiheverhetnők. De nem vagyunk. Sokkal
nagyobbak vagyunk, semhogy itt maradhatnánk. Ez az első bizonyosság.
Igaz?

Igazat kellett adnom neki.

– Igaz. Jól meggondoltam. Akkor hát menjünk tovább. Amint szükségük van
reánk, nyomban hatalmukba is kerítenek. A Marsbelinek néhány mérföldnyi
utat kell csak megtennie, hogy elfogjon egy futó tömeget. S
Wandsworthtól egynapi járóföldre láttam, mikor egy Marsbeli darabokra
tördelte a házakat s keresztül-kasul kotorta a romokat. De a
Marsbelieknek eszük ágában sincs ezt folytatni. Amint ágyúinkat és
hajóinkat leszerelték, vasutainkat összezúzták s megtették mindazt, amit
e vidéken már megtettek, akkor elkezdenek rendszeresen összefogdosni
bennünket. Kiválogatják a legjavát s ketrecekben vagy más ily helyeken
felhalmozzák. Ezt fogják tenni nemsokára. Uram Isten! Eddig nem kezdtek
még bele ebbe. Igaz?

– Nem kezdtek bele? – kiáltottam.

– Nem kezdtek bele. Mindannak, ami eddig történt, az az oka, hogy nem
volt annyi eszünk, hogy veszteg maradjunk, hanem ágyúkkal s más ily
ostobaságokkal ingereltük őket. És elvesztve fejünket, sűrű tömegekben
rohantunk arra, ahol semmivel sem voltunk nagyobb biztonságban, mint
ott, ahol eredetileg voltunk. Egyelőre nem törődnek velünk. Van elég
dolguk, míg el nem készítik az utánuk jövők számára is mindazt, amit nem
hozhattak magukkal. Nagyon valószínű, hogy a hengerek is azért nem
érkeznek egy ideig, hogy azokat, akik már itt vannak, le ne üssék. S a
helyett, hogy vakon futkosunk össze-vissza, vagy dinamittal próbálgatjuk
őket felrobbantani, sokkal többet érne megemberelni magunkat s
alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Erre az eredményre jutottam. Ez ugyan
nem igen felel meg annak, amit az ember saját fajának kíván; de a tények
rákényszerítenek erre. S ez az az elv, amely szerint cselekedtem.
Városok, nemzetek, civilizáció, haladás… ez mind odavan. A játszma
elveszett. Le vagyunk verve.

– De ha így van, miért éljünk tovább?

A tüzér rám nézett egy pillanatig.

– Bizonyos, hogy vagy egy millió esztendőre vége van minden gyönyörű
hangversenynek, királyi szépművészeti akadémiának és szó sem lehet
pompás kis lakomákról az éttermekben. Ha szórakozások után eped, én
belátom, hogy a játszma elveszett. Ha szalónias szokásai vannak, vagy ha
undorodik attól, hogy bicskával egye a körtét, legjobb lesz e szokásokat
mielőtt sutba vetni. Ezentúl nem vehetné hasznukat.

– Azt hiszi…

– Azt hiszem, hogy oly emberek, mint én, azért élnek tovább, hogy
fentartsák a fajt. Nem tagadom, hogy görcsösen ragaszkodom az élethez. S
ha jól értettem önt, ön is meg fogja mutatni, amit különben már eddig is
megtett, sokkal előbb is, hogy mennyit ér. A mi sorsunk nem az, hogy
kiirtsanak. Eszem ágában sincs elfogatni magamat, hogy megszelidítsenek,
hizlaljanak és tenyésztésbe vegyenek, mint valami bömbölő ökröt. Pfuj!
Gondoljon csak azokra a barna szörnyekre!

– Talán csak nem azt akarja mondani, hogy…

– De igen. Tovább haladok. Lábaik alatt. Tervem már kész; jól
kieszeltem. Mi, emberek, le vagyunk verve. Nem tudunk még eleget.
Tanulnunk kell, mielőtt sorsunk megváltozhatik. És élnünk kell tovább s
meg kell őriznünk függetlenségünket, mialatt tanulunk. Látja? Ez a mi
tennivalónk.

Megdermedve bámultam rá. Határozottsága teljesen megzavart.

– Nagy Isten! – kiáltottam. – Ön aztán igazi férfi! – s hirtelen
megragadtam kezét.

– Nemde? – szólt csillogó szemekkel. – Jól kieszeltem, nemde?

– Folytassa! – szóltam.

– Jól van. Azoknak, akik nem akarnak foglyul esni, mindenre készen kell
állniok. Én készen állok. Bizonyos, hogy nem mindegyikünk termett arra,
hogy vadállat lehessen. Pedig ez az, amivé lennünk kell. Ezért
nézegettem önt annyira. Megvolt rá az okom. Ön sovány és karcsú. Nem is
tudtam, látja, hogy ön az, fogalmam sem volt arról, hogy ön el volt
temetve. Abból a népségből, amely e házakban lakott és amely _errefelé_
járta a maga útját, azokból az átkozott kishivatalnokfélékből egyik sem
válna be. Nincs bennük lélek; nincsenek sem büszke álmaik, sem büszke
vágyaik; s olyan ember, Úristen! akiben nincs meg sem ez, sem az, nem
egyéb, mint csupa aggodalom, csupa elővigyázat. Csak arra valók, hogy
munkájuk után futkossanak. Százszámra láttam őket, amint kezükben egy
falat reggelivel, vadul rohantak és arcuk felragyogott, mikor nem késtek
le bérletjegyes vasutacskájukról, mert attól féltek, hogy ha lekésnek,
elbocsátják őket; amint munkaközben remegtek, hogy valamit félre
találnak érteni; amint visszafelé futottak, mert attól féltek, hogy nem
érnek haza idejében az ebédhez; amint ebéd után otthon kuksoltak, mert
féltek a félreeső utaktól; amint kitartottak az asszony mellett, akit
nőül vettek, nem azért, mintha kívánták volna, hanem azért, mert
szükségük volt pénzére, hogy biztos alapon futkoshassák végig nyomorult
életecskéjüket a világon. Csupa balesetek ellen biztosított és
betáblázott élet! És minden vasárnap csupa félelem attól, ami vasárnap
után jön. Mintha a poklot tengeri nyulak számára emelték volna! A
Marsbelieket valósággal Isten küldte ezek számára. Csinos, tágas
ketrecek, zsiros falatok, gondos tenyésztés, gondnélküli élet. Ha egy
hétig üres gyomorral szaladgáltak ide-oda, erdőn, mezőn, maguktól elő
fognak jönni s örülnek, ha összefogdossák őket. Az első falat után oda
lesznek örömükben. Csodálkozni fognak azon, mi mindent nem tettek az
emberek, mikor még nem voltak Marsbeliek, akik gondjukat viseljék. S a
naplopók, a ficsúrok, az énekesek! könnyen beleképzelem magam
helyzetükbe. Szinte látom őket, – szólt szomorú mosollyal. – Tobzódni
fog köztük az érzelgés és a vallásosság. Száz meg száz dolgot csak az
utóbbi napokban kezdtem tisztán látni. Seregestül vannak, akik saját
zsirjukon és ostobaságukon keresztül szemlélik a világot. És sokakat
olyanfajta érzés fog gyötörni, hogy mindaz, ami történik, jogtalanság s
hogy valamit tenni kellene. Már most valahányszor olyan a helyzet, hogy
egy csomó ember érzi, hogy valamit tenni kellene: a gyöngék és azok,
akik belegyöngülnek a bonyolultabb gondolkozásba, mindannyiszor a
semmittevés fölötte jámbor és magasztos vallásában keresnek vigasztalást
s belenyugszanak az üldöztetésbe és az Úr akaratába. Azt hiszem, ön is
tapasztalta már ezt. A ketreceket fel fogják verni a zsoltárok, a
himnuszok és a szenteskedés.

Szünetet tartott.

– Nagyon valószínű, hogy akad majd köztük nem egy, akit a Marsbeliek
dédelgetni fognak; rákapatják őket arra, hogy szórakoztatásukra
bohóckodjanak s ki tudhatja, nem érzékenyülnek-e majd el egy-egy kedves
kis kölyök láttára, akit azért nevelnek föl, hogy megöljék? Lehetséges,
hogy néhányat arra fognak közülök idomítani, hogy reánk vadásszanak.

– Nem! – kiáltottam közbe, – ez lehetetlenség! Nincs emberi lény…

– Nincs értelme, hogy hazugságokkal áltassuk magunkat, – szólt a tüzér.
– Vannak emberek, akik örömmel vállalkoznának erre. Esztelenség volna
azt állítani, hogy nincsenek!

Elismertem, hogy igaza van.

– Ha engem vesznek űzőbe, – szólt, – Úristen! ha engem vesznek űzőbe! –
e szavakra feldühödve, gondolatokba mélyedt.

Elmélkedni kezdtem a hallottakon. Nem tudtam semmit sem felhozni e férfi
okoskodása ellen. A Marsbeliek támadása előtti időben eszébe sem
juthatott volna senkinek az a kérdés, kit illet meg a szellemi
felsőbbség: engem, a hivatásos, elismert filozófiai írót-e, vagy őt, a
közkatonát. S íme, ő most már meg is fogalmazta azt a helyzetet,
amelyről az én elmém alig tudott homályos képet alkotni.

– Mi a szándéka? – kérdeztem nemsokára. – Minő terveket szőtt?

Egy ideig habozott. Majd így szólt:

– Mit kell tennünk? Ki kell eszelnünk, hogyan élhetnek tovább az
emberek, hogyan tarthatják fenn fajukat s hogyan nevelhetik fel a
gyermekeket biztonságban. Úgy van, várjon csak egy kicsit, rögtön
elmondom, mi a véleményem arról, hogy mit kell tennünk. Azok, akiket
tenyészteni fognak, úgy járnak, mint valamennyi megszelidített barom.
Néhány nemzedék mulva szép, nagy, bővérű, ostoba birkák lesznek!
Bennünket, akik vadak maradunk, az a veszély fenyeget, hogy elvadulva,
nagy patkányokká degenerálódunk… Láthatja ebből, hogy arra gondolok,
hogy a föld alatt kell élnünk. A csatornák jutottak eszembe. Azok
természetesen, akik a csatornákat nem ismerik, rettenetes dolgokra
gondolnak. De London alatt száz meg száz mérföldnyi csatorna van és
most, hogy London üres, néhány napi eső minden csatornát tisztára mos. A
főcsatornák elég nagyok és elég szellősek. Azután vannak pincék,
boltozatok, raktárak, amelyekből zárt utakat készíthetünk a csatornákig.
S a vasúti alagutak és a földalatti utak. Nos? Kezd már megnyílni a
szeme? Csupa erős, felvilágosult ember fog szövetkezni. Gyávákra nincs
szükségünk.

– Engem is annak tartott, úgye?

– Úgy van; de megmagyaráztam, miért! Vagy nem?

– Ne vitatkozzunk most erről. Folytassa.

– Valamennyien szigorú engedelmességet fogadunk. Szükségünk van erős,
felvilágosult nőkre is, anyákra és nevelőkre. Az érzelgős hölgyeket, a
kacérkodó szemeket ördög vigye. Gyöngéket, együgyűeket nem tűrhetünk. Az
élet újra komoly lett s akiknek nem lehet hasznát venni, akik nehezen
mozognak, akik ártalmasak, azok haljanak meg. Azoknak meg kell halni.
Nekik maguknak kell kívánni a halált. Árulás volna valamennyiünkkel
szemben, ha tovább élnének s megfertőznék az emberi fajt. És nem is
lehetnek boldogok. Azután meg a halál nem is olyan rettenetes; csak a
félelem látja rossznak. És ezeken a helyeken mindig többen leszünk.
London lesz a birodalmunk. Sőt azt is megtehetjük majd, hogy állandó
őrszemeket tartunk s mikor a Marsbeliek távol vannak, futkosunk egyet a
szabadban. Talán még kriketezhetünk is. Így fogjuk megóvni a fajt.
Nemde? Nincs benne lehetetlenség! De megóvni a fajt, magában véve még
semmi sem. Amint már mondtam, ez még nem egyéb, mint patkányélet. Meg
kell óvni, sőt gyarapítani kell tudományunkat. Ez a fődolog.
Csatlakoznak majd hozzánk olyan emberek is, mint ön. Lesznek könyvek,
minták. Lent mélyen, nagy, biztos helyeket kell készítenünk és meg kell
szereznünk annyi könyvet, amennyit csak lehet. Nem híg lére eresztett
regényeket és verseket, hanem gondolatokkal telt tudományos műveket. Ez
a fődolog, ahol oly emberek vannak, mint ön. El kell mennünk a
British-Museumba s valamennyi ilyen könyvet meg kell kaparítanunk. Főleg
arra kell törekednünk, hogy tudományunk gyarapodjék, hogy többet
tanuljunk. Meg kell figyelnünk a Marsbelieket. Egynéhányunknak
kémkedésre kell vállalkozniok. Ha folyik a munka, talán én magam is
vállalkozom kémkedésre. A fődolog az, hogy a Marsbelieket ne zavarjuk.
Még lopnunk sem szabad tőlük. Ha útjukba kerülünk, félrekotródunk. Ki
kell mutatnunk, hogy nem forralunk rosszat. Igen, tudom. De értelmes
lények s nem fognak üldözni, ha megvan mindenük, amit kívánnak s ha azt
hiszik, hogy ártalmatlan férgek vagyunk.

A tüzér szünetet tartott s barna kezét karomra tette.

– Aztán meg, nem is lehet az olyan sok, amit meg kellene tanulnunk,
mielőtt… Képzelje csak el azt, hogy négy-öt hadigépük hirtelen
fölkerekedik, hősugarakat hány jobbra-balra s egyetlen Marsbeli sincs
bennük, hanem emberek vannak bennük, emberek, akik megtanulták a módját.
Lehet, hogy még az én időmben, a mostani emberek. Képzelje el
valamelyiküket a hősugárral, amelynek parancsol! Az se baj, ha az ember
darabokra zúzódik ilyen nagy dolog után! Tudom, megnyilnának a
Marsbeliek szép szemei! El tudja képzelni őket? Látja őket, amint
ide-oda futkosnak, szuszogva, lihegve s a többi mechanikai eszközeikért
kiabálva? Mindenesetre egy kissé fejüket fogják veszteni! És sziszegve,
csörögve, éppen, amikor arra botorkálnak, jön a hősugár és íme! az ember
visszatért az övéihez.

A tüzér képzeletének merészsége, meggyőződésének hangja és bátorsága
egyidőre teljesen hatalmába kerítette elmémet. Habozás nélkül hittem
nemcsak abban a képben, amelyet az emberiség sorsáról festett, hanem
csodálatos terveinek megvalósíthatóságában is. Ha valamelyik olvasóm
hiszékeny bolondnak tartana, hasonlítsa csak össze saját helyzetét,
amint gondolatait olvasás közben nyugodtan tárgyára irányíthatja s az én
helyzetemet, amint rémülten bujkálok a bokrok között, hallgatózva s
folyton attól remegve, hogy foglyul esem. Ily modorban beszélgettünk
egész reggel; később kibujtunk a bokrok közül s miután gondosan
körültekintettünk, nincs-e nyoma sehol Marsbelinek, rohantunk a
Putney-dombon abba a házba, ahol a tüzér tanyát ütött. A szenespincébe
vezetett. Mikor megláttam művét, amelyre egy hetet pazarolt, – azt az
alig tíz yardnyi hosszú vakandtúrást, amelyen keresztül el akart jutni a
Putney-domb főcsatornájához, akkor kezdtem érezni először homályosan azt
az űrt, amely álmai és ereje között tátongott. Ilyen lyukat én egy nap
alatt tudtam volna ásni. De annyira hittem benne, hogy reggeltől kezdve
délutánig együtt ástam vele. Volt egy kerti talicskánk s a kiásott
földet a konyha elé hordtuk. Frissítőül a szomszédos éléskamra
teknősbékaleves-konzervét és borát használtuk. Ez a fárasztó munka nagy
megnyugvásomra szolgált a világ gyötrő, furcsa helyzetében. Munkaközben
meghánytam-vetettem tervét és csakhamar ellenvetések és kételyek serege
nyüzsgött elmémben. De azért dolgoztam egész reggel, annyira jól esett,
hogy újra valami cél felé törekedtem. Egy órai munka után elkezdtem
mérlegelni, mily távolságra lehet tőlünk a csatorna s van-e reményünk
arra, hogy ráakadunk. Leginkább az hozott zavarba, miért ásunk ily
hosszú alagutat, mikor egyszerre is lejuthatunk volna a csatornába
valamelyik tisztitólyukon keresztül s onnan közeledhettünk volna a ház
felé. Azután úgy tetszett nekem, mintha a ház is nagyon rossz helyen
feküdt volna, úgy, hogy szükségtelen hosszúságú alagútat kell
készítenünk. Éppen e dolgokon tépelődtem, mikor a tüzér abbahagyta az
ásást és reám tekintett.

– Jól nekiláttunk a munkának, – szólt és letette ásóját. – Hagyjuk abba
egy kicsit; azt hiszem, ideje, hogy szemlét tartsunk a háztetőről.

Én azt ajánlottam, hogy folytassuk a munkát. Rövid habozás után újra
kezébe vette ásóját. És ekkor hirtelen egy gondolat villant meg
agyamban. Megálltam s megállt rögtön ő is.

– Miért járkált a mezőn, – kérdeztem, – a helyett, hogy itt dolgozott
volna?

– Sétáltam egyet, – válaszolt. – Éppen visszafelé indultam. Éjjel
biztosabb.

– És a munka?

– Óh, az ember nem dolgozhat folytonosan, – jelentette ki.

Egy szempillantás alatt tisztában voltam vele. Határozatlanul tartotta
ásóját.

– Szemlét kell tartanunk, – folytatta a tüzér, – mert ha valaki
közelünkbe jő, meghallhatja ásóink zaját és észrevétlenül rajtunk üthet.

Nem volt semmi kedvem tovább ellenkezni vele. Fölmentünk együtt a
padlásra s egy lajtorjáról kikukucskáltunk a padlás ajtaján.
Marsbelieknek nem volt sehol nyomuk, úgy, hogy kimerészkedtünk a
cserepekre és lecsúsztunk a párkány alá.

Innen felülről bozót takarta el előlünk Putney nagyobb részét, de
odalent láthattuk a folyamot, bugyborékos _vörösfű_-takarójával és
Lambeth elárasztott, vöröslő alsó részeit. A vörös folyondár felkúszott
a fákra a régi palota körül és ágaik élettelenül lógtak ki elfonnyadt
levelekkel a vörös lombok közül. Különös volt, hogy mennyire függött a
folyóvíztől ennek a vörösfűnek a tenyészése. Körülöttünk sehol sem
tudott gyökeret verni. A babér és japánrózsa sűrűjéből aranyeső, piros
galagonya és thújafák zöldes ragyogása csillogott ki a napfényre.
Kensingtonon túl sűrű füst gomolygott s a füst és a kék köd eltakarta az
északi dombokat.

A tüzér azokról kezdett beszélni, akik még mindig Londonban maradtak.

– Egy éjjel a mult héten, – mesélte, – néhány bolond rendbehozta a
villamos világítást és fényben úszott az egész Regent’s Street és a
Circus. Egymás hátán nyüzsögtek a piszkos, rongyos részegek, férfiak és
nők, táncolva, kurjongatva hajnalig. Olyan embertől hallottam, aki maga
is ott volt és amint nappal lett, észrevettek egy hadigépet, amely ott
állt Langham mellett és lenézett rájuk. Isten tudja, mióta állt már ott.
Egyszerre csak megindult az úton feléjük és felkapkodott közülük csaknem
száz darabot, akik részegségükben vagy ijedtükben nem tudtak idejében
elszaladni.

Groteszk korkép oly időből, amelyet a történelem sohasem fog teljesen
leírni.

Majd kérdésemre válaszolva, visszatért megint nagyszabású tervére.
Rajongóan beszélt; oly ékesen fejtegette azt a lehetőséget, hogy
hatalmunkba kerítünk majd egy hadigépet, hogy félig-meddig megint hittem
benne. De most már kezdtem tisztába jönni vele és kitaláltam, hogy mért
vet akkora súlyt arra, hogy semmit se csináljunk elhamarkodva.
Észrevettem, hogy arról van szó, hogy ő maga akarta elfogni és legyőzni
a nagy gépet.

Egy idő mulva lementünk a pincébe. Egyikünknek sem volt nagy kedve
folytatni az ásást s mikor azt ajánlotta, hogy együnk valamit, nagyon
szívesen beleegyeztem. Egyszerre csak nagyon bőkezű lett s mikor
jóllaktunk, távozott és kitünő szivarokkal tért vissza. Rágyujtottunk
hát és ekkor optimizmusa magasra lobbant. Nagy hajlandósága támadt arra,
hogy az én érkezésemet nagy eseménynek tekintse.

– Van egy kis pezsgő is a pincében, – szólt.

– Jobban megy az ásás, ha megmaradunk e mellett a Themze-parti
burgundinál, – mondtam én.

– Nem, – válaszolt erre. – Ma én vagyok a gazda. Pezsgőt iszunk! Nagy
Isten! Elég nehéz feladat előtt állunk! Pihenjünk egyet és gyüjtsünk
erőt. Nézze, kérem, ezeket a felhólyagzott kezeket!

S ragaszkodva ahhoz a gondolathoz, hogy ünnep van, evés után azt akarta,
hogy kártyázzunk.

Megtanított az euchre-játékra s miután felosztottuk Londont kettőnk
között, én az északi részt választottam, ő a délit, – elkezdtünk
kerületekre játszani. Akármilyen groteszk dicsőségnek tűnik is fel ez a
józan olvasónak, szóról-szóra igaz volt és ami még különösebb, én magam
nagyon érdekesnek találtam a kártyajátékot és más mindent is, amit
játszottunk.

Mily csodálatos az emberi lélek! Míg fajunk a kiirtatás, vagy a
rettenetes sülyedés szélén állott, míg egyébre, mint szörnyű halálra nem
igen lehetett reményünk, ott tudtunk ülni, gyönyörűséggel elmerülve a
festett kartonlapok változó forgásába. Később megtanított pókerezni s
három hosszú sakkjátszmában is megvertem. Mikor ránk sötétedett, annyira
benne voltunk a játékban, hogy elhatároztuk, hogy dacolva minden
veszedelemmel, lámpát gyujtunk.

A játszmák végtelen sora után vacsoráztunk s a tüzér utolsó cseppig
kiürítette a pezsgőt. Vacsora után szivarra gyujtva, folytattuk a
játékot. Nem volt már többé az emberi fajnak az az energikus
ujjáteremtője, akivel reggel találkoztam. Még mindig optimista volt; de
optimizmusában több volt már az elgondolkozás, mint a fürgeség.
Emlékszem, hogy rátért egészségemre s nem nagyon változatos és
tekintélyes szünetekben bővelkedő beszédekben felköszöntött. Szivarra
gyujtottam s fölmentem a lépcsőn, hogy megnézzem azokat a fénysugarakat,
amelyekről beszélt s amelyek zöldes színben ragyogtak a highgate-i
dombokon.

Az első percben értelmetlenül bámultam végig a londoni völgyön. Az
északi dombok sötétségbe borultak; a tüzek Kensington közelében vörös
fénnyel lobogtak s hébe-korba egy-egy narancssárga lángnyelv lobbant fel
s veszett bele az éjszaka mély kékségébe. London többi része fekete
volt. Majd közelebb különös fényt vettem észre, sápadt, vöröses,
ibolyaszínben játszó villogást, amely rezgett az éjszakai szellőben.
Eleinte nem tudtam, mi lehet, de csakhamar rájöttem, hogy ez a gyönge
villogás bizonyára a _vörösfű_ből sugárzik ki. Ennek láttára felébredt
újra tudásvágyam elszunnyadt érzéke s újra tiszta szemmel láttam
mindent. Felpillantottam a Marsra, melynek vörös, tiszta fénye ott
ragyogott nyugaton a magasságban. Majd nagy figyelemmel vizsgálgattam
hosszú ideig a Hampsteadet és Highgatet burkoló sötétséget.

Sokáig fent időztem a tetőn, csodálkozva az eltelt nap groteszk
változatosságán. Végiggondoltam lelkiállapotomat, az éjféli imádkozástól
kezdve egészen az őrült kártyázásig. Kedélyállapotomban heves változás
állt be. Emlékszem, hogy eldobtam szivaromat, úgyszólván szimbolikusan,
nem törődve a pazarlással sem. Ostobaságom tisztán állt előttem, teljes
nagyságában. Úgy éreztem, hogy hűtelen lettem feleségemhez és elárultam
az emberi nemet. Lelkifurdalás kezdett gyötörni. Elhatároztam, hogy ezt
a különös, fegyelmezetlen álmodozót elhagyom, hadd igyék és tobzódjék
magában, én pedig tovább megyek Londonba. Beláttam, hogy ott lesz
legtöbb alkalmam megtudni, mit csinálnak a Marsbeliek és embertársaim.
Még akkor is ott ültem a háztetőn, mikor a késői hold felkelt.


VIII.  A halott London.

Miután a tüzértől elváltam, lementem a dombról s a High Streetről át a
hídon Lambethbe. A _vörösfű_ buján tenyészett s a híd útját csaknem
eltorlaszolta; de lombjai kezdtek már itt-ott megfakulni a terjedő
kórtól, amely csakhamar kipusztította.

A Putney-hídállomás felé vezető út sarkán egy ülő férfira bukkantam.
Olyan fekete volt, mint a kéménysöprő, a fekete portól; eleven volt, de
tökrészeg. Csak káromkodott és a fejem felé kapkodott. Azt hiszem, ott
maradtam volna mellette, ha nem olyan brutális az arca.

Az országutat, amely a híd folytatása volt, fekete porréteg borította,
amely Fulhamban egyre vastagabb lett. Az uccákon szörnyű nyugalom
honolt. Egy pékboltban találtam eleséget. Savanyú, száraz, penészes
volt; de azért jól esett. Valamivel odébb Walham Green felé az uccákon
nyoma sem volt a pornak s lángban álló házak mellett haladtam el. Az
égés ropogó zaja valósággal megnyugtató hatással volt rám. Tovább
folytatva utamat Brompton felé, az uccák újra csendesek voltak.

Itt még egyszer a fekete porra s holttestekre bukkantam az uccákon.
Körülbelül tizenkét holttestet láttam a fulhami országút mentén. Napok
óta ott heverhettek már, úgy, hogy sietve távoztam közelükből. A fekete
por elborította őket s enyhítette körvonalaikat. Néhány holttestet
kutyák kezdtek ki.

Ahol nem volt fekete por, a becsukott üzletek, az elzárt házak, a
leeresztett függönyök, az elhagyatottság és a csend valósággal a City
vasárnapjaira emlékeztettek. Néhol fosztogatók jártak; de ritkán más
helyeken, mint élelmiszer- és borkereskedésekben. Egy helyütt egy
ékszerüzlet egyik ablaka be volt törve; de a tolvajt bizonyára
megzavarták, mert egész csomó aranylánc és óra hevert elszórva a
kövezeten. Eszemágába sem jutott lehajolni értük. Odébb rongyos némber
kuporgott egy ajtólépcsőn; térdére lógó kezén seb tátongott s vére
lecsurgott rozsdásbarna ruháján; a kövezeten mellette nagy tócsát
csinált egy összezúzott duplapezsgős palack tartalma. A nő aludni
látszott, de halott volt.

Minél mélyebbre hatoltam Londonban, annál mélységesebb lett a csend. De
ez a csend nem annyira a halál, mint inkább a feszült várakozás csendje
volt.

A rombolás, amely a főváros északnyugati széleit elpörkölte s Ealinget
és Kilburnt megsemmisítette, bizonnyal le fog csapni nemsokára e házak
közé is, hogy füstölgő romokba döntse őket. Elkárhozott, elhagyott
városban jártam…

Dél-Kensingtonban nem volt az uccákon sem fekete por, sem holttest.
Dél-Kensington felé közeledve, hallottam először az üvöltést. Csaknem
észrevehetetlenül lepte meg érzékeimet. Ennek a két szótagnak ismétlődő
jajongása volt: «Ulla, ulla, ulla, ulla» és végnélkül folytatódott.
Amint az észak felé futó uccákban haladtam, az ordítás növekedett s a
házak és egyéb épületek felfogták és visszaverték. Le az Exhibition-úton
teljes erejével harsogott. Megálltam s Kensington Gardens felé bámulva,
elcsodálkoztam ezen a különös távoli jajgatáson. Mintha a házak hatalmas
pusztasága hangot talált volna a félelem és az elhagyatottság
kifejezésére.

– Ulla, ulla, ulla, ulla, – hangzott az emberfölötti jajgatás; hatalmas
hanghullámok söpörték végig a széles, napsütötte úttestet a magas
épületsorok között.

Álmélkodva észak felé fordultam a Hyde Park vaskapui felé. Eleinte arra
gondoltam, hogy betörök a természetrajzi múzeumba, fölmegyek a tornyokba
s végigtekintek a parkon. De jobbnak tartottam mégis a földön maradni,
ahol gyorsan el lehet rejtőzködni s így folytattam utamat fölfelé az
Exhibition-úton.

Az út két oldalát övező nagy házak mind üresek és némák voltak s lépteim
zaja visszhangzott a házak falain. Az út végén, közel a park kapujához,
különös látvány tárult elém: egy felfordult omnibusz és egy ló fehérre
rágott csontváza. Egy darabig megzavarodva álltam e helyen, de csakhamar
a Serpentine fölött vezető hídon folytattam utamat. A hang egyre
erősödött, bár a park északi oldalán semmit sem láthattam a házak ormai
fölött, kivéve az északnyugaton lebegő füstfelleget.

– Ulla, ulla, ulla, – kiáltott a hang s úgy tetszett, hogy a Regent’s
Park körüli kerületből ered.

A vigasztalan kiáltás nagy hatással volt rám. Elűzte a hangulatot, amely
a lelket tartotta bennem. A jajgatás hatalmába kerített. Éreztem, hogy
teljesen ki vagyok merülve, lábaim kisebesedtek s már újból éhség és
szomjúság gyötör.

Kilenc óra elmult már. Miért bolyongtam egyedül a halálnak ebben a
városában? Miért maradtam meg egymagam, mikor egész London leterítve
fekszik fekete szemfödele alatt? Magányosságom tűrhetetlenné lett.

Régi barátaim jutottak eszembe, akikről évek óta megfeledkeztem. A
droguisták mérgeire, a borkereskedők likőreire gondoltam.

A márvány-boltozaton keresztül az Oxford-uccába tértem; itt újra fekete
por és holttestek tüntek szemembe s némelyik ház pince-rácsán keresztül
kellemetlen, rosszat jelentő bűz ütötte meg orromat. Nagyon
megszomjaztam hosszú sétám alatt a forróságban. Nagy üggyel-bajjal
sikerült betörnöm egy vendéglőbe, ahol ételt és italt találtam. Evés
után nagyon fáradt voltam s bementem a söntés mögött levő szobába, ahol
egy fekete lószőrpamlagon elaludtam.

Mikor fölébredtem, fülembe zúgott még mindig az a szomorú ordítás: Ulla,
ulla, ulla, ulla. Alkonyodott s miután egy kis kétszersültet és egy
darab sajtot kotortam fel a söntésben, – jó darab volt, de tele
kukacokkal, – tovább folytattam utamat a főváros néma terein keresztül,
a Baker-uccáig – csak a Portman-tér nevére emlékszem – s így végre
kiértem a Regent’s Parkhoz. Amint kibukkantam a Baker-ucca végéről,
távol a fák fölött megláttam az alkonyat fényében annak az óriás
Marsbelinek a csuklyáját, akitől a jajgatás eredt. Nem rémültem meg. Úgy
bukkantam rá, mintha egészen természetes dolog lett volna. Egy ideig
figyeltem, de nem mozdult. Úgy látszott, hogy áll és ordít, de hogy
miért, azt nem tudtam kitalálni.

Próbáltam kieszelni, hogyan járjak el. Az a szüntelenül hangzó: «Ulla,
ulla, ulla, ulla» nagyon megzavart. Lehet, hogy kimerültségemnek
köszönhettem azt, hogy nem igen féltem. Annyi bizonyos, hogy inkább
bántott a kíváncsiság, mi lehet az oka ennek az egyhangú kiáltozásnak,
mint a félelem. Visszafordultam s a Park-útra csapva, körül akartam
menni a parkban. A terraszok alatt eljutottam a Szent János-erdőig,
ahonnan jól láthattam ezt az egy helyen álló, üvöltő Marsbelit. Pár száz
yardnyira a Baker-uccától ugató kórust hallottam s láttam először egy
kutyát, amely szájában egy darab poshadt vörös hússal egyenesen felém
rohant, majd nyomában egy csapat kiéhezett kóbor ebet. A kutya nagy
félkörben elkerült, mintha tőlem is féltette volna zsákmányát. Amint az
ugatás elenyészett lefelé a csendes úton, a panaszos: Ulla, ulla, ulla,
ulla – megint erősödött.

Fele úton a Szent János-erdei állomás felé egy munkagép roncsaira
bukkantam. Eleinte azt gondoltam, hogy egy ház roskadt össze az út
mentén. Csak mikor a romok közé kapaszkodtam, akkor láttam
visszahökkenve, hogy ez a gép-Sámson hever a romok közt, amelyeknek ő
maga volt az okozója. Hajlott tapogató-szervei összezúzva fonódtak
össze. Eleje egy roncs volt. Úgy látszott, mintha vakon nekirontott
volna a háznak, amely összeroskadás közben őt is maga alá temette. Akkor
azt hittem, mindez úgy esett meg, hogy a munkagép elszabadult a vezető
Marsbelitől. Nem kapaszkodhattam fel annyira a romok közé, hogy jól
megnézzem, s a szürkület oly erős volt már, hogy az ülőhelyéhez tapadó
vérfoltok s a Marsbeli porcogó váza, amelyet a kutyák ott hagytak, nem
is látszottak.

Egyre jobban csodálkoztam azon, amit láttam s tovább nyomultam Primrose
Hill felé. A távolban, keresztül egy résen a fák között, egy másik
Marsbelit láttam, aki, mint az előbbi, époly mozdulatlanul állt az
állatkert felé nyúló parkban. Némán állt. Valamivel túl az összezúzódott
munkagép körüli romokon rábukkantam újra a _vörösfűre_ és azt láttam,
hogy a Regent’s-csatorna tele van sötétvörös szivacsos növényzettel.

Mikor a hídon mentem keresztül, az «Ulla, ulla, ulla, ulla» kiáltás
hirtelen megszűnt. Mintha elvágták volna. A csend úgy következett be,
mint a villámcsapás.

A sötét házak homályba burkoltan nyúltak a magasba körülöttem; a fákat a
park felé elnyelte a feketeség. A _vörösfű_ felkúszott mindenfelé a
romokra, felém kunkorodva a félhomályban. Rám ereszkedett az éjszaka, a
félelem és a sejtelmesség szülőanyja.

Míg a jajgatás hangzott, a pusztaság, az elhagyatottság tűrhető volt;
London addig mégis csak élőnek látszott s az a tudat, hogy körülöttem
élet van, erőt öntött belém. S ekkor hirtelen változás, valaminek – nem
tudom, minek – az elmulása és egyszerre oly csend lett, amelyet szinte
érezni lehetett. Nem maradt más, csak ez a kiszáradt nyugalom.

London kísértetiesen meredt rám mindenfelől. Az ablakok a fehér házakon,
mintha koponyák szemüregei lettek volna. Képzeletem ezer meg ezer
nesztelenül mozgó ellenségre akadt mindenfelé. Rémület fogott el;
borzadtam saját vakmerőségemtől. Szemben velem koromfekete lett az út,
mintha be lett volna kátrányozva, s láttam, hogy valami eltorzított alak
hever keresztben a gyalogúton. Nem volt bátorságom folytatni utamat.

Viszafordultam lefelé a Szent János-erdei úton és ész nélkül rohantam el
e tűrhetetlen csendből Kilburn felé. Az éjszaka és a csend elől jóval
éjfélutánig egy kocsifészerbe bujtam a Harrow-úton. De bátorságom
virradat előtt visszatért s mikor az égbolt tele volt még csillagokkal,
még egyszer visszafordultam a Regent’s Park felé. Az uccák közt
eltévedtem s hirtelen hosszú fasor végén, a kora hajnal félhomályában a
Primrose-domb körvonalait láttam magam előtt. A domb tetején, a
halványuló csillagok felé tornyosodva, egy harmadik Marsbeli állt,
egyenesen, mozdulatlanul, mint az előbbiek.

Őrült elhatározás fogott el. Meg akartam halni, hogy mindennek vége
legyen. S meg akartam kimélni magam még az öngyilkossággal járó
nehézségtől is. Semmivel sem törődve, lépdeltem a titán felé s ekkor,
amint közelebb jutottam és a világosság növekedett, láttam, hogy egész
sereg fekete madár kering nyüzsögve a csuklya körül. E látványra nagyot
dobbant a szívem és szaladni kezdtem végig az országúton.

Sietve haladtam a _vörösfűben_, amely elborította a Szent Ödön-terraszt;
mellig vízben keresztül gázoltam egy hegyi patakon, amely a vízművektől
zuhogott le az Albert-út felé és napkelte előtt kiértem a gyepre. A domb
tetején nagy földhányások emelkedtek, rengeteg erődítést alkotva belőle.
Ez volt az utolsó és a legnagyobb tábor, amelyet a Marsbeliek
készítettek. A sáncok mögül vékony füstszalag gomolygott a magasba. A
távolban éhes eb futott, míg el nem tűnt. A gondolat, amely felvillant
elmémben, valóvá, hihetővé vált. Nem féltem, csak remegtem
felindulásomban, miközben felrohantam a dombra, a mozdulatlan szörny
felé. A csuklyából hosszú, barna cafatok lógtak ki, amelyeket éhes
madarak csipkedtek, marcangoltak.

Egy perc alatt felkapaszkodtam a földhányásra s tetején állva,
belenéztem a táborba. Hatalmas tér volt; itt-ott óriási gépek álltak
benne. A felhalmozott rengeteg anyagkészletek között különös födött
helyek voltak. És szana-széjjel, néhányan felfordult hadigépeikben,
néhányan a most már merev munkagépekben s vagy tizenketten megmerevedve,
némán, egy csoportban hevertek a Marsbeliek – _holtan!_ – belepusztulva
azokba a rothasztó, kóros baktériumokba, amelyek készületlenül rohanták
meg őket. Belepusztulva, mint a _vörösfű_. Belepusztulva, miután az
ember minden erőlködése hiábavaló volt, a legparányibb lények gyilkos
erejébe, amelyeket az isteni bölcseség e földre helyezett.

Ezt a véget valóban én is, mások is előre láthattuk volna, ha félelem és
balsors el nem homályosítja elménket. A betegség eme csirái, mióta világ
e világ, megtizedelték az emberiséget, megtizedelték történelem előtti
őseinket, mióta megkezdődött az élet. De a természetes kiválás
következtében kifejlődött fajunk ellenállóképessége; nincs oly csira,
amely küzdelem nélkül bírna velünk; és sok az olyan, amely – mint
például a holt anyagot erjedésnek indító csirák – míg élünk, nem is hat
reánk. De a Marson nincsenek baktériumok s amint a Marsbeliek
megérkeztek, amint ittak és táplálkoztak, mikroszkópikus szövetségeseink
azonnal megkezdték romboló munkájukat. Már akkor is, mikor megvigyáztam
őket, ütött változhatatlan végzetük órája; járás-kelés közben
haldokoltak és rothadtak. Sorsukat el nem kerülhették. Az ember
milliárdok halála árán megszerezte magának e föld örökjogát; s nincs,
aki elvegye tőle. Megmaradna neki, volnának bár a Marsbeliek akár
tízszer is oly hatalmasak, mint amilyenek. Mert sem nem éltek, sem nem
haltak meg az emberek hiába.

Elszórva, mintegy ötvenen lehettek a Marsbeliek a nagy üregben, amelyet
maguknak készítettek. Bizonyára megfoghatatlan volt előttük az a halál,
amelynek áldozatai lettek. Megfoghatatlan volt ez időben előttem is. Azt
tudtam csak, hogy ezek a lények, akik éltek és rémülettel töltötték el
az embereket – meghaltak. Az első percben azt hittem, hogy Szennakerib
pusztulása ismétlődött, hogy az Úr parancsára a halál angyala öldöste le
őket éjszaka.

Belebámészkodtam az üregbe s amint a kelő nap sugarai bearanyozták a
világot körülöttem, szívemet a dicsőség érzete töltötte el. Az üreg még
mindig sötét volt; a hatalmas gépezetek, hatalmuk és bonyolódott
szerkezetük csodás nagyságában, csavaros részeik teljes
földietlenségében, elmosódva, kisértetiesen magasodtak ki a homályból a
fény felé.

Hallottam, hogy mélyen alattam egész sereg kutya viaskodott a
sötétségben, az üreg fenekén heverő holttestek fölött. Az üreg túlsó,
rengeteg, lapos peremén feküdt a nagy repülőgép, amellyel a mi sűrűbb
légkörünkben kísérleteztek, mikor a pusztulás és a halál útjukba állt. A
halál éppen a kellő időben érkezett. Fejem fölött károgás hallatszott,
mire felpillantottam az óriási hadigépre, amely soha többé nem fog
harcolni és a szétmarcangolt vörös húscafatokra, amelyek darabokban
foszladoztak le a Primrose-domb tetején levő felfordult padokra.

Megfordultam s a domb lejtős oldalán végig oda tekintettem, ahol most
nyüzsgő madarak között a két másik Marsbeli állt, akiket éjjel éppen
akkor láttam, mikor a halál urrá lett fölöttük. Az egyik éppen társai
után kiáltott, mikor meghalt; talán utolsónak halt meg és hangja folyton
hangzott, míg csak gépezetének ereje ki nem merült. E háromlábú fényes
érctornyok ártalmatlanul csillogtak most a kelő nap ragyogásában…

Az üreg körül szétnyúlt mindenfelé a városok hatalmas anyja, amelyet
szinte csoda mentett meg a végpusztulástól. Aki Londont csak komor
füstruháiba burkoltan látta, el sem képzelheti házai néma rengetegének
szűzi tisztaságát és szépségét.

Keleten az Albert-terrasz fekete romjai és a templom szétforgácsolt
tornya fölött káprázón ragyogott a napfény a tiszta légben s a tetők
rengetegében egy-egy csiszolt oromról vakító fehérséggel verődött
vissza. A fény juttatott egy kevés titokzatos szépséget a chalkfarmi
állomás kerek borraktárainak és a tágas vasúti udvaroknak is, amelyeket
valaha fekete sínek ereztek. A sínek azonban a kétheti forgalmi szünet
alatt belevörösödtek a gyors rozsdásodásba.

Északon kék színben játszott a kilborni és hampsteadi háztömeg; nyugaton
a város közepe sötétlett; s dél felé, túl a Marsbelieken, a Regent’s
Park hullámzó zöldje, a Langham Hotel, az Albert Hall boltívei, az
Imperial Institute s a Brompton-úti hatalmas bérházak látszottak
tisztán, bár eltörpülve a kelő nap fényében, mert rajtuk túl a
Westminster zeg-zugos romjai ködlöttek a messzeségben. A Surrey-dombok
kékségbe vesztek s a Crystal Palace tornyai úgy csillámlottak, mint két
ezüst rúd. Szent Pál székesegyháza sötéten állt a nap keltében. Csak
most láttam, hogy nyugati oldalán hatalmas rés tátongott.

S amint elmerültem a házak, gyárak, templomok eme néma, elhagyatott
rengetegének szemlélésébe; amint elgondoltam, mennyi reménybe, mennyi
erőfeszítésbe, mennyi megszámlálhatatlan életbe került, míg ez az emberi
szirtzátony felépült: amint arra a gyors, irgalmat nem ismerő
pusztulásra gondoltam, amely fenyegette; mikor elképzeltem, hogy a
veszedelem sötét árnya elvonult, hogy az emberek újra itt élhetnek s
hogy ez az én drága, hatalmas, halott városom újra él s egykor még
hatalmasabb lesz: oly érzelem viharzott lelkemben, hogy csaknem
megeredtek könnyeim.

A gyötrelmek véget értek. A gyógyulás azonnal megkezdődik. Akik a
lakosságból életben maradtak s szanaszét bolyongtak a vidéken, – vezető
nélkül, a törvény védelmét nélkülözve, táplálékot nem találva, mint a
pásztor nélküli nyáj, – ezren meg ezren, akik tengeren menekültek,
vissza fognak térni; az élet egyre erősebben és erősebben fog lüktetni
újra az üres uccákon s a puszta tereken. Bár óriási volt a pusztulás, a
pusztító kéz örökre lehanyatlott. A kietlen romok, a házak fekete vázai,
amelyek oly komoran meredtek a domb napsütötte pázsitjára, csakhamar
visszhangozni fognak az újjáteremtők csákányainak ütéseitől és a
vakolólapátok koppanásaitól. Erre a gondolatra az ég felé emeltem
kezeimet és hálát rebegtem a Mindenhatónak.

– Egy év mulva, – gondoltam magamban, – egy év mulva…

Egyszerre ellenállhatatlan erővel tolult lelkem elé saját sorsom,
feleségem és az a reményteljes, gyöngéd gyámolítással telt régi élet,
amely megszűnt mindörökre.


IX.  Romok.

S most következik történetem legkülönösebb része. De talán nem is
annyira különös. Emlékszem tisztán, élesen, elevenen mindarra, amit e
napon egészen eddig az ideig tettem, mikor könnyezve s a Mindenhatót
magasztalva álltam a Primrose-domb tetején. A továbbiakra nem emlékszem…

A három következő napról nem tudok semmit. Azóta megtudtam, hogy nem én
fedeztem föl először a Marsbeliek pusztulását, mert több oly vándor,
mint én, már az előtte való éjszaka tudomást szerzett róla. Az egyik, a
legelső, mialatt én a kocsifészerben rejtőzködtem, sietett Párizsba
sürgönyözni. Az örvendetes hírek elterjedtek onnan hamar az egész
világon. Ezer meg ezer város, amelyeket szörnyű sejtelmek sujtottak le,
hirtelen tobzódó kivilágításokat rendezett. Mikor az üreg peremén
állottam, tudták már a hírt Dublinban, Edinburghban, Manchesterben,
Birminghamban. Az emberek, mint hallottam, örömükben sírva fakadtak,
kiabáltak, abbahagyták munkájukat, hogy újjongva megrázzák egymás kezét;
vasútra szálltak és Londonba iparkodtak. A harangok, amelyek két hét óta
elnémultak, hirtelen felkapták a híreket, úgy, hogy csakhamar Anglia
összes harangjai megcsendültek.

Lesoványodott, fésületlen kerékpárosok robogtak minden országúton, a
váratlan megszabadulásról kiabálva azoknak a kiaszott alakoknak, akik
kétségbeesve bámultak reájuk az út mentén. S az a sok élelmiszer! A La
Manche-csatornán, az ir tengeren, az Atlanti-Oceánon keresztül csak úgy
özönlött segítségünkre a gabona, a kenyér és a hús. Mintha akkor a világ
valamennyi hajója London felé iparkodott volna.

De én minderre nem emlékszem. Eszemet vesztve jártam-keltem. Mikor
magamhoz tértem, jó emberek házában találtam magamat, akik a harmadik
napon akadtak rám, amint zokogva, őrjöngve bolyongtam a Szent János-erdő
utain.

Azóta elmondták nekem, hogy valami értelmetlen nótát énekeltem az utolsó
emberről, aki élve maradt. Bár maguknak is sok bajuk volt, ezek a jó
emberek, akiknek nevét, bármennyire szeretném is hálámat leróni nekik,
nem írhatom ki itt, gondjaikba vettek és megóvtak saját magamtól.
Bizonyos, hogy tévelygésem napjaiban hallottak tőlem egyet-mást a
történetemből.

Mikor lelkem egyensúlya helyreállt, a legnagyobb gyöngédséggel tudatták
velem, amit Leatherhead sorsáról hallottak. Fogságom kezdete után két
napra egy Marsbeli összes lakóival együtt elpusztította. Amint látszik,
a legcsekélyebb ok nélkül, pusztán hatalmának szeszélyes érzetéből, úgy
söpörte el a föld színéről, mint a gyermek szokta széttaposni a
hangyafészket.

Egyedül álltam a világon s ők nagyon szívesen bántak velem. Egyedül
álltam a világon, telve szomorúsággal és ők résztvettek bánatomban.
Gyógyulásom után négy napig maradtam közöttük. Az egész idő alatt
határozatlan és egyre hevesebb vágy gyötört, hogy még egyszer lássam
legalább azt, ami multam oly boldognak, oly ragyogónak látszott kis
világából megmaradt. Tulajdonképpen arra vágyódtam, hogy belemerülhessek
teljesen reménytelen nyomorúságomba.

Le akartak beszélni tervemről. Megtettek minden tőlük telhetőt, hogy
kiverjék fejemből ezt a beteges szeszélyt. De végre nem tudtam
ösztönszerű vágyamnak tovább ellenállni. Megigértem, hogy hűségesen
visszatérek hozzájuk és miután e négynapos jóbarátoktól – bevallom –
könnyezve elbúcsúztam, kiléptem újra az uccákra, amelyek csak nemrégen
is oly sötétek, oly különösek, oly elhagyottak voltak.

Az uccákon sürgött-forgott már a visszatérő nép, néhol nyitva voltak már
az üzletek is és egyhelyütt vígan csobogott egy szökőkút vize is.

Emlékszem, mennyi gúnyt találtam a nap ragyogásában, mikor a wokingi kis
hajlék felé folytattam mélabús zarándoklásomat; mily mozgalmasak voltak
az uccák s mily elevenen lüktetett körülöttem az élet. Annyi ember
sürgött-forgott mindenütt, hogy szinte hihetetlennek tűnt fel, hogy a
lakosság jókora hányadát lemészárolták. De csakhamar észrevettem,
mennyire megsárgult az emberek bőre, mily borzas a hajuk, mily nagy és
mennyire tündöklik szemük. Láttam, hogy rajtam kívül valamennyien,
akikkel találkoztam, piszkos rongyaikat hordják még. Az arcokon vagy
újjongó öröm és tetterő, vagy iszonyú határozottság tükröződött.
Eltekintve az arcok kifejezéseitől, London valósággal búcsújáró helynek
látszott. Az egyházközségek különbség nélkül osztogattak mindenkinek
kenyeret, melyet a francia kormány küldött. A megmaradt lovak
nyomorúságosan mutogatták bordáikat. Az uccasarkokon fehérszalagos,
sovány, ideiglenes rendőrök álldogáltak. Keveset láttam abból a
csapásból, amelyet a Marsbeliek okoztak, míg a Wellington-uccába nem
értem, ahol láttam, hogy a _vörösfű_ befutotta a Waterloo-híd oszlopait.

A híd végén is láttam e groteszk időknek egy újabb, közönséges
ellentétét: egy ív papírt, amely egy botra szúrva lengett a _vörösfű_
sűrűjében. Az első újság, a _Daily Mail_, hirdette rajta, hogy újra
megjelenik. Vettem egy számot belőle, egy megfeketedett shillingért,
amelyet zsebemben találtam.

Az újság legnagyobb része üres volt, de a lap egyetlen összeállítója azt
a tréfát csinálta, hogy a hátulsó oldalra groteszk hirdetéseket tett
stereotipált lemezekről. Egyébként szánalmas volt a lap; az újság
szervezete még nem állt helyre. Új dolgot csak annyit tudtam meg belőle,
hogy a Marsbeli mechanizmusnak vizsgálata már egy hét alatt is
csodálatos eredményekkel járt. A cikk egyebek között azt állította, –
ezt azonban akkor nem hittem el, – hogy a «repülés titka» meg van oldva.

Waterlooból indították az embereket hazaszállító ingyen vonatokat. Az
első torlódás már véget ért. Kevesen voltak a vonaton s nekem semmi
kedvem sem volt társalgásba elegyedni. Külön kocsiban helyezkedtem el és
keresztbefont karokkal üldögélve, elborultan néztem ki az ablakon a
pusztulás rohanó, napsütötte képére. Alig értünk ki a pályaudvarból, a
vonat egy darabig ideiglenes síneken döcögött előre s a házak az útvonal
mindkét oldalán fekete romokban hevertek. A claphami csatlakozóig a
fekete füstből eredt por csúfitotta el London ábrázatát, bár két napig
dörgött már a vihar és szakadt az eső. A claphami csatlakozónál újra
megszakadtak a sínek. Száz meg száz munkanélküli hivatalnok és kereskedő
dolgozott itt együtt a rendes napszámosokkal és vonatunk gyorsan
összetákolt kisegítő-síneken döcögött tovább.

Innen kezdve a vidék képe mindenfelé barátságtalan volt. Különösen
Wimbledon szenvedett sokat. Walton, mivel fenyőerdői nem gyulladtak meg,
úgy látszik, legkevesebb kárt szenvedett az egész vonal mentén.

A Wandle, a Mole, minden kis folyó tele volt a felburjánzott
_vörösfű_vel s olyan volt, mint a vagdalthús és a savanyúkáposzta
keveréke. De a surreyi fenyőerdők száraz fái nem adtak elég táplálékot a
vörös folyondár fürteinek. Wimbledonon túl látszottak a vasútról az
ottani faiskola területére zuhant hatodik henger körül feltornyosodott
földhalmok. Egy csomó ember állt a henger körül s néhány árkász a henger
belsejében dolgozott. A henger tetején zászló büszkélkedett, vígan
lengedezve a reggeli szellőben. A faiskola kárminpiros volt a fűtől és a
bíborszínű árnyakkal tarkított fakó terület nagyon kínosan hatott a
szemre. Az ember tekintete mondhatatlan megkönnyebbüléssel fordult az
előtér aszott szürkeségétől s komor vörösségétől az enyhe kékeszöld
színben játszó keleti dombok felé.

A vasutat London és a wokingi állomás között még javították, úgyhogy a
byfleeti állomáson szálltam le s a Maybury felé vezető országútra
tértem. Elhaladtam amellett a hely mellett, ahol én meg a tüzér
beszélgettünk a huszárokkal és amellett a hely mellett is, ahol a
Marsbeli megjelent előttem a viharban. Itt rávett a kíváncsiság, hogy
letérjek az útról. Meg is találtam a vörös lombok sűrűjében a felfordult
és összetört kis kocsit és a ló szanaszét heverő összerágcsált fehér
csontjait. Megálltam s egy darabig nézegettem e maradványokat…

Majd visszafelé mentem, keresztül a fenyőerdőn, itt-ott nyakig a
_vörösfű_ben, és megtudtam, hogy a «Tarka kutya» kocsmárosa már el volt
hantolva. Végre elhaladva a kollégium mellett, hazaértem. Egy férfi, aki
az egyik kunyhó nyitott ajtajában állt, nevemen szólítva, üdvözölt,
mikor elhaladtam mellette.

Házamra pillantottam s a remény egy sugara villant fel bennem; de
csakhamar elhalványodott. A kaput feltörték; nem volt elreteszelve s
mikor oda értem, lassan kinyílt.

Újra becsukódott. Dolgozó-szobám függönyei félrelebbentek a nyitott
ablakról, ahol a tüzér meg én együtt virrasztottunk azon a reggelen.
Azóta senki sem csukta be az ablakot. A letaposott bokrok éppen úgy
voltak, mint négy hét előtt, mikor utoljára jártam itt. Betámolyogtam az
előcsarnokba. A házban nem volt nyoma senkinek. A lépcső-szőnyeg gyűrött
volt és megfakult azon a helyen, ahol a katasztrófa éjjelén a viharban
bőrig ázva kuporogtam. Sáros lábunk nyomait még mindig ott láttam a
lépcsőkön.

Követtem a nyomokat dolgozó-szobámba s íróasztalomon a papírnyomó alatt
rátaláltam kéziratomra, úgy ahogy a henger megnyílásának délutánján ott
hagytam. Egy darabig ott álltam, olvasgatva abbahagyott munkámat, mely
az erkölcsi felfogás valószínű fejlődésével foglalkozott, a civilizáció
haladásával kapcsolatban.

Az utolsó mondat egy jövendölés kezdete volt: «Körülbelül kétszáz év
mulva várhatjuk…» itt a mondat félbemaradt. Emlékszem, hogy azon a
reggelen, alig egy hónapja, nem voltam képes gondolataimat értekezésem
tárgyára irányítani. Emlékszem, hogy abbahagytam az írást és lementem,
hogy átvegyem az újságkihordótól a _Daily Chronicle_-met; elébe
szaladtam a kertajtóig és izgatottan hallgattam különös meséjét a
«Marsbeli emberek»-ről.

Lementem az ebédlőbe. Ott volt még, erősen feloszlásnak indulva, az
ürühús és a kenyér s egy felfordult söröspalack, úgy ahogy a tüzérrel
otthagytuk. Otthonom teljesen vigasztalan volt. Beláttam, mily esztelen
reményt kergettem oly hosszú ideig. És ekkor különös dolog történt.

– Nincs itt senki, – szólt egy hang. – A ház üres. Nem járt itt egy
lélek sem tíz nap óta. Ne időzzön itt tovább s ne gyötörje magát
hasztalanul. Nem menekült meg senki magán kívül.

Megdöbbentem. Fenhangon gondolkoztam talán? Megfordultam s láttam, hogy
mögöttem nyitva van a földig érő szárnyas ablak. Odaléptem s
kitekintettem.

És íme, a bámulattól szinte megdermedve, rémülten, éppen úgy, mint én
magam, unokatestvérem és feleségem állt előttem… feleségem sápadtan és
könnytelenül. Halkan felsikoltott.

– Eljöttem, – rebegte. – Tudtam… tudtam…

Kezével fejéhez kapott és megtántorodott. Hozzá rohantam s felfogtam
karjaimba.


X.  Befejezés.

Sajnálom most, mikor elbeszélésem vége felé közeledem, hogy nem sokkal
járulhatok hozzá annyi vitás és még mindig eldöntetlen kérdés
tisztázásához. Bizonyos, hogy egy dologban ki fogom hívni a bírálatot.
Tulajdonképpeni szaktudományom a spekulativ filozófia. Összehasonlító
fiziológiai ismereteimet összesen egy vagy két könyvből merítettem
ugyan, de azért azt hiszem, hogy Carver magyarázata a Marsbeliek gyors
halálának okáról csaknem bebizonyított igazságnak tekinthető.
Elbeszélésem folyamán ezt a magyarázatot fogadtam el.

A Marsbeliek holttesteiben, amelyeket a háború után megvizsgáltak, egy
esetben sem találtak a már rég ismert földi fajokon kívül más
baktériumokat. Az a körülmény, hogy egyetlenegy halottukat sem ásták el
s hogy a legnagyobb gondatlansággal öldökölték az embereket, szintén azt
bizonyítja, hogy fogalmuk sem volt a rothadás folyamatáról. De
bármennyire valószínűnek látszik is ez a magyarázat, nincs teljesen
bebizonyítva.

Nem ismerjük a fekete füst összetételét sem, amelyet a Marsbeliek halált
okozó hatással használtak, s a hősugár eredete is talány marad. Az a
rettenetes szerencsétlenség, amely az ealingi és a dél-kensingtoni
laboratóriumokban történt, elvette a tudósoknak minden kedvét attól,
hogy a hősugár eredetét tovább elemezzék. A színképbontás
félreérthetetlenül kimutatta, hogy a fekete porban valami ismeretlen
elem van jelen, amely három vonalból álló, ragyogó csoportra bomlik a
zöld színben. Lehetséges, hogy ez az elem, az argonnal vegyülve, egy
szempillantás alatt halálos eredménnyel hat a vér valamely alkatrészére.
De efféle be nem bizonyított találgatások aligha fogják érdekelni az
olvasók nagy tömegét, akiknek számára könyvemet írtam.

A barna tajtékcsomók közül, amelyek Shepperton pusztulása után lefelé
sodródtak a Themzén, egyet sem vizsgáltak meg akkoriban s azóta újabbat
nem találtak.

A Marsbeliek anatómiai tanulmányozásának eredményeit, amennyiben a kóbor
kutyák ily tanulmányozást teljesen lehetetlenné nem tettek, már előbb
összefoglaltam, de úgyis ismeri mindenki azt a nagyszerű és csaknem
teljes példányt, amelyet a természetrajzi múzeumban őriznek
spirituszban, vagy ismeri legalább is az erről készített számtalan
rajzot. Minden egyéb fiziológiai és morfológiai részlet különben is
tisztán tudományos érdekű.

Sokkal fontosabb az a kérdés és bizonyára általános érdeklődésre is
tarthat számot, lehetséges-e, hogy a Marsbeliek újabb támadást
intézzenek a Föld ellen? Azt hiszem, hogy eddig nem méltatták távolról
sem kellő figyelemre ezt a kérdést. Jelenleg a Mars-bolygó konjunkcióban
van: de valahányszor visszatér az oppozicióba, ami engem illet, én
mindig készen állok egy újabb kirándulásukra. Annyi bizonyos, hogy nem
szabad elmulasztanunk a kellő előkészületeket. Azt hiszem, meg lehet
majd állapítani annak az ágyúnak a helyzetét, amelyből felénk tüzelnek.
A bolygónak azt a részét szüntelenül figyelemmel kell kísérnünk, hogy
idejekorán értesüljünk a következő támadás kezdetéről.

Újabb támadás esetén a hengert könnyen elpusztíthatjuk dinamittal vagy
tüzérséggel, mielőtt annyira lehűlne, hogy a Marsbeliek előbújhatnának;
vagy amint a henger teteje lecsavarodik, őket is agyonágyúzhatjuk. Azt
hiszem, nagy kárukra vált első vállalkozásuk sikertelensége. Lehet, hogy
ők maguk is így fogják fel.

Lessing kitünő érvekkel támogatta azt a föltevését, hogy a Marsbeliek
betörtek a Venus bolygóra is, még pedig sikeresen. Most hét hónapja a
Venus és a Mars egy vonalba esett a Nappal; azaz a Venus bolygón
figyelőre nézve a Mars oppozicióban volt. Később különös ragyogó,
hullámszerű jel látszott a belső bolygó meg nem világított felén és
ezzel csaknem egyidejűleg a Mars korongjának egyik fényképén hasonló
hullámszerű halványfekete jelet fedeztek föl. Látni kell mind a két
tünemény ábrázolását, hogy teljes jelentőségében felfoghassuk jellegük
rendkívüli hasonlatosságát.

De akár várunk újabb támadást, akár nem, az, ami történt, mindenesetre
nagyban módosította az emberiség jövőjéről alkotott képzeteinket.
Megtudtuk, hogy a Föld nem zárt terület s éppen nem biztos tartózkodási
helye az embernek. Sejtelmünk sem lehet róla soha, micsoda láthatatlan
jó vagy rossz ront reánk a térből váratlanul. Lehet, hogy a mindenség
szempontjából a Marsbelieknek ez a támadása végeredményében javára válik
az embereknek; megfosztotta az embert attól a jövőbe vetett derült
bizalomtól, amely legtermékenyebb forrása a hanyatlásnak. Az emberi
tudást rengeteg új ismerettel gyarapította; s nagyban hozzájárult ahhoz,
hogy az emberiség közös érdekeinek felfogása minél hamarább
tisztázódjék. Lehet, hogy a Marsbeliek a tér végtelenségén keresztül
figyelemmel kísérték előfutáraiknak sorsát s tanultak a saját kárukon;
az is lehet, hogy a Venus bolygón biztosabb letelepedési helyre akadtak.
Bármint legyen is, az az egy bizonyos, hogy a Mars korongját számos
esztendeig a legnagyobb gonddal fogják megfigyelni s hogy azok a tüzes
égi nyilak, a hulló csillagok, valahányszor lezuhannak,
elkerülhetetlenül meg fogják remegtetni az emberek minden fiát.

Az emberi tudás mélyülése, amelyet a Marsbeliek támadásának
köszönhetünk, alig túlozható. Mielőtt a henger lezuhant, az volt az
általános meggyőződés, hogy a tér végtelenségében parányi földgömbünk
vékony kérgén kívül sehol sincs élet. Most tovább látunk. Ha a
Marsbeliek elérhetik a Venust, nincs okunk föltenni, hogy az emberek
ugyanazt meg nem tehetik. És ha a nap lassú lehűlése lakhatatlanná teszi
ezt a földet, ami végül meg is fog történni, lehet, hogy az élet fonala,
amely itt megkezdődött, tovább terjed a Földről s bevonja hálójába
testvérbolygónkat is. Vajjon győzni fogunk-e?

Homályos, csodálatos az a kép, mely lelkemben arról támadt, hogy fog
terjedni az élet a Naprendszer kis melegágyából lassacskán keresztül a
csillagos tér lelketlen végtelenségén. De ez csak távoli álom. Viszont
az is lehet, hogy a Marsbeliek elpusztulása csak szünetet jelent. Talán
az övék lesz a jövő s nem a mienk.

Nem tagadhatom, hogy azóta a szorongattatással és veszéllyel telt idő
óta állandóan van lelkemben valami kétely és bizonytalanság.
Dolgozószobámban ülök, lámpafénynél írva és egyszerre csak magam előtt
látom újra a szép völgyet alul, amint kígyózó lángok lepik el és úgy
érzem, hogy a ház mögöttem és körülöttem üres és elhagyott. Kimegyek a
byfleeti országútra, ahol járművek haladnak el mellettem, egyik kocsin
egy mészároslegény, egy kocsi telve vendégekkel, egy kerékpáros munkás,
iskolába siető gyerekek. És egyszerre csak mindnyájan elmosódnak
előttem, s újra ott sietek a tüzérrel együtt a néma forróságban. Egy
éjjel láttam, hogy a fekete por festi sötétre a hallgatag uccákat s
borítja el az eltorzított holttesteket, amelyek reám támadnak rongyosan,
szétmarcangoltan. Értelmetlen hangokat hadarva, egyre dühösebbek,
sápadtabbak, undokabbak lettek, végre teljesen kivetkőztek minden emberi
formájukból, mire fázva és nyomorultan felébredtem az éjszaka
sötétségében.

Londonba megyek s nézem a Fleet Streeten és a Strandon a nyüzsgő
sokaságot s egyszerre az jut eszembe, hogy ezek az emberek csak a mult
szellemei, akik kísértve járnak fel-alá a néma és romokba dőlt uccákon,
álomképek egy holt városban, az élet gúnyképei galvanizált testben. S
oly különös az is, ha a Primrose-dombon állok, mint álltam egy nappal ez
utolsó fejezet megírása előtt. Oly különös elnézni a füstös ködön
homályosan keresztül kéklő házak rengetegét, mely végül beleolvad a
ráhajló égboltozatba; elnézni a domb virágágyai között ide-oda járkáló
embereket; elnézni a bámészkodókat, akik mindig seregestül állnak a még
mindig ott álló Marsbeli gépezet körül; elhallgatni a játszó gyermekek
zajgását s azután visszagondolni arra az időre, mikor az utolsó nagy nap
hajnalán ugyanitt állva, mindent komornak, hallgatagnak láttam a kelő
nap ragyogásában…

De a legkülönösebb mégis csak az, hogy újra kezemben tartom feleségem
kis kezét s arra gondolok, hogy én őt, ő pedig engem egyszer már a
halottak közé számított…



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Mérföld az egész könyvben angol mérföldet jelent: 1609·33
métert.]



TARTALOM.


_Első rész_. A Mars-lakók megérkezése.

  I.  A harc küszöbén  5
  II.  A hulló csillag  12
  III.  A horselli réten  17
  IV.  A henger megnyílik  20
  V.  A hősugár  24
  VI.  A hősugár a chobhami országúton  28
  VII.  Hogyan értem haza?  31
  VIII.  Péntek éjjel  36
  IX.  Kezdődik a harc  39
  X.  A viharban  45
  XI.  Az ablakban  52
  XII.  Mit láttam Weybridge és Shepperton pusztulásából?  59
  XIII.  Hogy találkoztam a tiszteletessel?  71
  XIV.  Londonban  77
  XV.  Mi történt Surreyben?  89
  XVI.  A londoni kivándorlás  98
  XVII.  A «Villám»  112


_Második rész_. A Föld a Mars-lakók uralma alatt.

  I.  A romok alatt  123
  II.  Mit láttunk a rombadőlt házból?  131
  III.  A fogság napjai  142
  IV.  A tiszteletes halála  148
  V.  A csend  154
  VI.  Két hét műve  157
  VII.  A Putney-dombi férfi  161
  VIII.  A halott London  180
  IX.  Romok  189
  X.  Befejezés  195




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Világok harca : Mars-lakók a földön" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.