Title: Éhség
Author: Hamsun, Knut
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.

*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Éhség" ***


ÉHSÉG

REGÉNY

IRTA

KNUT HAMSUN

NORVÉG EREDETIBŐL FORDITOTTA

RITOÓK EMMA

III. KIADÁS

A BORITÉK PÉRELY IMRE MUNKÁJA

BUDAPEST, 1928

NÉPSZAVA-KÖNYVKERESKEDÉS KIADÁSA

VII, ERZSÉBET-KÖRUT 35

Világosság rt. Budapest. – Müszaki igazgató: Deutsch D.



I.

Akkor történt, amikor ott csavarogtam és éheztem Krisztiániában, ebben a
különös városban, amelyből senki sem kerül ki anélkül, hogy bélyege
rajta ne maradjon…

Ébren feküdtem padlásszobámban és hallottam, amint egy óra alattam
egymásután hatszor ütött; egészen világos volt már és a lépcsőkön
megkezdődött a fel-alá szaladgálás. Lent az ajtó mellett, ahol szobám a
„Reggeli Ujság“ régi számaival volt kárpitozva, tisztán el lehetett
olvasni a világitótorony igazgatójának egy tudósitását és kissé balra
tőle Fabian Olsen pék frissen sült kenyerének vastag, dagadó betüs
hirdetését.

Mihelyt kinyitottam a szemem, régi szokásom szerint azon kezdtem
gondolkodni, hogy van-e ma valami, aminek előre örülhetnék. Kissé
szükösen éltem mostanában; az ingóságaim közül egyik a másik után
vándorolt el a „nagybácsihoz“, ideges és türelmetlen kezdtem lenni és
néhányszor egy-egy napig már ágyban is kellett maradnom, annyira
szédültem. Néha-néha, mikor a szerencse kedvezett, valamelyik lapnál öt
koronát kaptam egy tárcáért.

Mind jobban világosodott és én nyugodtan folytathattam a hirdetések
olvasását lent az ajtó mellett; még az ösztövér, vigyorgó betüket is meg
tudtam különböztetni, amelyekből megtudtam, hogy „halotti ruha és
szemfedő Andersen kisasszonynál jobbra a kapu mellett“ kapható. Ez
jóideig foglalkoztatott s csak amikor hallottam, hogy az óra nyolcat üt
odalent, keltem fel és kezdtem el öltözködni.

Felnyitottam az ablakot és kinéztem. Onnan, ahol állottam, egy
ruhaszáritókötélre és széles mezőre nyilt kilátás; messze kint egy
leégett kovácsmühely omladéka hevert és néhány munkás dolgozott az
eltakaritásán. Könyökömre támaszkodtam az ablakban és a levegőbe
bámultam. Ma bizonyosan felhőtlen lesz az ég. Az ősz itt volt, a
gyöngéd, hüvös évszak, amelyben minden szint változtat, mielőtt elmulik.
A zaj már megkezdődött az utcán és engem is csábitott; ez az üres szoba,
amelynek padlója minden rá nehezedő lépésnél meghajlott, olyan volt,
mint valami eresztékeiben szétmálló, borzalmas koporsó; nem volt rendes
zárja az ajtónak és kályha sem volt ebben az oduban; harisnyában szoktam
aludni, hogy reggelig kissé megszáradjon rajtam. Egyetlen mulatságom egy
kis vörös hintaszék volt, ebben szoktam estenként ülni, ábrándozni és
mindenfélére gondolni. Ha nagy szél fujt s lent az ajtókat kinyitották,
mindenféle különös sivitás hangzott fel a padlódeszkák közül és a
falakon át, s a „Reggeli Ujság“ arasznyi széles hasadásokat kapott az
ajtó mellett.

Felemelkedtem és az ágy mellett levő szegletben egy összekötött
csomagból valami reggelifélét kezdtem keresgélni, de nem találtam semmit
és visszamentem az ablakhoz. Isten tudja, gondoltam, hogy érdemes-e még
egyszer valami állás után nézni? Ez a sok visszautasitás, ezek a
féligéretek, a világos „nem“-ek, annyi felvillanó és ujra megcsalt
reménykedés, az uj kisérletek, amelyek mindig a semmibe vesztek, minden
bátorságomat megölték. Utoljára számlakihordó állást kerestem, de már
megelőztek, aztán meg nem is tudtam az ötven korona biztositékot
előteremteni. Mindig volt valami akadály. A tüzoltóságnál is
jelentkeztem. Ott állottunk az előcsarnokban, vagy félszáz ember, jól
kidüllesztve a mellünket, hogy hatalmas és rendkivül merész férfiaknak
lássunk. Egy meghatalmazott járt körbe, hogy megnézze a pályázókat,
megtapogatta a karjukat és kérdezett egyetmást; mellettem csak elment, a
fejét rázva és azt mondta, hogy a szemüvegem miatt előre is ki vagyok
zárva. Ujra jelentkeztem szemüveg nélkül, összeráncolt szemöldökkel
álltam ott és olyan élesen igyekeztem tekinteni, mint egy késpenge, de ő
megint csak elment mellettem és mosolygott – megismert. A legnagyobb baj
az volt, hogy a ruhám egészen megkopott, alig folyamodhattam ilyen
külsővel tisztességes állásra.

Milyen meredeken és rohamosan ment lefelé az életem egy idő óta! Végre
annyira ki voltam fosztva mindenemből, hogy még egy fésüm sem maradt
vagy legalább egy könyvem, hogy olvashattam volna, ha nagyon is szomoru
voltam. Egész nyáron át a temetőbe vagy a kastély kertjébe jártam, ott
ültem, cikkeket irogatva a lapoknak; egyik hasábot a másik után róttam a
legkülönbözőbb témákról, nyugtalan agyam különös gondolatai, szeszélyei,
ötletei szerint; kétségbeesésemben a legképtelenebb tárgyakat
választottam ki, amelyeken hosszu ideig és nagy fáradtsággal dolgoztam
és amelyeket sohasem fogadtak el. Mihelyt bevégeztem, egy másikra
vetettem magam, a szerkesztők visszautasitása sem csüggesztett el;
mindig ujra bizakodtam, hogy egyszer mégis csak sikerülnie kell. És
csakugyan, néha olyan szerencsém volt, hogy valami jót irtam és egy
délutáni munkám öt koronát jövedelmezett.

Ujra felemelkedtem az ablakkönyöklőről, a mosdóasztalhoz mentem és egy
kis vizet dörzsöltem a térdemnél a nadrágomra, hogy feketébbnek és
ujabbnak látszódjék. Mikor ezt elintéztem, szokásom szerint papirost és
ceruzát tettem a zsebembe és kimentem. Nagyon halkan osontam le a
lépcsőn, hogy fel ne ébresszem a háziasszonyom figyelmét; már pár nappal
ezelőtt lejárt a házbérem és nem volt semmim a következő hónap
kifizetésére.

Kilenc óra volt. Kocsizörgés és hangok zaja töltötte meg a levegőt: a
reggel óriási kórusa, amelybe a gyalogjárók léptei és a kocsisok
ostorának pattogása vegyült. Ez a hangos mozgalom mindenfelől azonnal
felvillanyozott és percről-percre vidámabb lettem. Eszemben sem volt
többé, hogy csak a friss levegő miatt akarjam reggeli sétámat megtenni.
Mi szüksége volt az én tüdőmnek a levegőre? Erős voltam, mint egy óriás
és meg tudtam egy szekeret állitani a vállammal. Különös, gyöngéd
hangulat, a vidám gondtalanság érzése fogott el; odaadóan kezdtem az
embereket figyelni, akikkel találkoztam, vagy akik mellettem elmentek,
olvasgattam a falakra ragasztott hirdetéseket, viszonoztam egy
tekintetet, amelyet az elhaladó omnibuszról vetettek felém, minden
csekélységnek a hatását beszivtam magamba, minden véletlent elfogadtam,
ami az utamat keresztezte és továbbtünt.

Csak valami ennivalója volna az embernek ilyen ragyogó napon! A tiszta
reggel hatása egészen a hatalmába keritett, szinte féktelen jókedv
fogott el és minden ok nélkül halkan énekelni kezdtem örömömben. A
hentesbolt előtt egy asszony állott kosárral a karján és az ebédre való
kolbászokon tanakodott; amikor elmentem mellette, megfordult és rám
nézett. Egyetlen foga volt elől a szájában. Amilyen ideges és minden
benyomásra érzékeny lettem az utóbbi napokban, az asszony arca azonnal
visszataszitóan hatott rám; a hosszu sárga fog, mint valami kis ujj,
állott ki az állkapcsából és kolbászok tekintettek rám a szeméből, amint
rám nézett. Azonnal elvesztettem az étvágyamat s a gyomrom émelyegni
kezdett. Mikor a Bazárhoz értem, a kuthoz mentem egy kis vizet inni;
felnéztem – a Megváltótemplom toronyórája tizet mutatott.

Tovább mentem az utcákon; semmire sem gondolva, járkáltam össze-vissza,
minden ok nélkül megálltam egy szegleten, befordultam egy mellékutcába,
anélkül, hogy valami dolgom lett volna ott. Gondtalanul csavarogtam a
vidám reggelen, felszabadultan ringatództam fel-alá a többi boldog ember
között; a levegő könnyü és átlátszó volt és lelkem nem homályositotta
semmi árnyék.

Már vagy tiz perc óta állandóan egy öreg, sánta ember ment előttem. Egy
nagy butyrot vitt az egyik kezében, minden tagjával előre igyekezett,
egész erejéből dolgozott, hogy tovább jusson. Hallottam, hogy szuszogott
az erőlködéstől és eszembe jutott, hogy segithetnék a csomagját vinni;
de mégsem siettem jobban, hogy utólérjem. Fent a vámnál Hans Paulival
találkoztam; köszönt és elsietett mellettem. Micsoda sürgős dolga
lehetett? Eszemben sem volt, hogy egy korona kölcsönért megállitsam és
legközelebb vissza fogom küldeni azt az ágytakarót, amit pár héttel
ezelőtt kértem tőle. Csak egy kicsit lélegzethez jussak, mindjárt nem
leszek az az ember, aki egy takaróval adós marad; talán már ma
megkezdhetnék egy cikket „A jövő bünei“-ről vagy „Az akarat
szabadságáról“, vagy akármi más, megirásra érdemes tárgyról, amivel
legalább is tiz koronát kereshetnék… A cikk gondolata mindjárt
megfogott, egyszerre átjárt a vágy, hogy azonnal hozzáfogjak és duzzadó
gondolataimat kimeritsem; valami jó helyet keresek magamnak a
kastélykertben és addig nem nyugszom, mig az egészet meg nem irtam.

De az öreg nyomorék még mindig éppen olyan rángatódzó mozdulatokkal ment
előttem az utcán. Végre izgatni kezdett, hogy folytonosan ezt a
szerencsétlent kellett magam előtt látnom. Az utazása sehogy sem akart
bevégződni, talán éppen arra a helyre igyekezett, ahová én és most majd
az egész uton a szemem előtt marad. Izgatottságomban azt képzeltem, hogy
minden keresztutcánál lassabban megy egy kicsit, mintha arra várna, hogy
melyik irányba fogok fordulni, aztán megint a levegőbe lenditette
csomagját és minden erejét megfeszitve, igyekezett elébem jutni. Mig igy
tovább mentünk s én ezt az összenyomorodott lényt néztem magam előtt,
éreztem, hogy mindig több keserüség gyül bennem össze ellene; éreztem,
hogyan tapodja szét percről percre boldog hangulatomat és huzza le
magához a tiszta, szép reggelt a rutságba, mint valami nagy, ugráló
bogár, amely erőszakkal akar magának helyet kiverekedni a világban és az
egész utat le akarja foglalni. Mikor a domb tetejére értem, nem birtam
tovább türni a dolgot; megállottam egy kirakat előtt, hogy azalatt
alkalma legyen odább menni. Mikor pár perc mulva ujra megindultam, az
ember megint előttem volt; ő is megállott. Minden meggondolás nélkül
három-négy dühös lépést tettem, utólértem és ráütöttem a vállára.

Azonnal megállt. Mind a ketten egymásra bámultunk.

– Egy shillingecskét tejre! – mondta végre és féloldalt hajtotta a
fejét.

Vagy ugy? Szépen vagyunk. Keresgéltem a zsebemben és azt mondtam:

– Tejre, hogyne. Hm. Csakhogy a mai világban szüken állunk pénz dolgában
és nem tudom, hogy csakugyan olyan rossz helyzetben van-e.

– Tegnap ettem utoljára Drammenben, – mondta az ember, – nincs egy örém
sem és eddig nem kaptam munkát.

– Hát mesterember?

– Igen, tűcsináló vagyok.

– Micsoda?

– Tűcsináló. De cipőt is tudok foltozni.

– Az már más, – mondtam. – Várjon itt egypár percig, hozok egy kis
aprópénzt, egypár örét.

Csaknem futva mentem le az utcán; tudtam, hogy az egyik házban a második
emeleten zálogház van, de eddig még nem jártam ott. Mikor a kapu alá
értem, hirtelen lehuztam a mellényemet, összehajtogattam és a hónom alá
vettem; azután felsiettem a lépcsőn és bekopogtam a zálogos ajtaján.
Köszöntem s az asztalra dobtam a mellényt.

– Másfél korona, – mondta az ember.

– Jó, jó, köszönöm. Ha nem lenne nagyon szük, természetesen nem hoztam
volna ide.

Felvettem a pénzt és a zálogcédulát s visszafelé indultam.
Tulajdonképpen kitünő ötlet volt ez a mellényügy; még annyi pénzem is
marad, hogy pompásan megreggelizhetek, estig pedig kész lehet a
tanulmányom „A jövő bünei“-ről. Abban a nyomban megint barátságosabbnak
láttam az életet és igyekeztem vissza az emberemhez, hogy megszabaduljak
tőle.

– Kérem, itt van, – mondtam. – Örülök, hogy hozzám fordult legelőször.

Az ember elvette a pénzt és elkezdett tetőtől talpig méregetni. Mit
bámult ugy rám? Mintha különösen a nadrágom térdét vizsgálgatta volna,
én pedig hamar megunom az ilyen szemtelenséget. Talán azt képzelte ez a
semmirekellő, hogy csakugyan olyan szegény vagyok, mint amilyennek
külsőleg látszom? Hát nem most akarok éppen egy cikket irni, amelyik tiz
koronát ér? Különben sem féltem egy cseppet sem a jövőtől, elég sokféle
vasat vertem a sikerhez. Mi köze egy vadidegen embernek hozzá, ha ilyen
ragyogó napon egypár shilling borravalót dobok is ki? De a tekintete
bosszantott és elhatároztam, hogy mielőtt tovább megyek, rendreutasitom.
Könnyedén vállat vontam és igy szóltam:

– Jó ember, ugy látszik, magának az a rossz szokása van, hogy más
embernek a térdére bámul, ha egy koronát kap tőle.

Hátra hajtotta fejét egészen a falig és kitátotta a száját. Erősen
dolgozott az esze koldus koponyája mögött, bizonyosan azt gondolta, hogy
bolonddá akarom tenni és visszanyujtotta a pénzt.

A kövezetre toppantottam és szitkozódni kezdtem, hogy tartsa meg. Csak
nem képzeli, hogy hiába szaladgáltam ennyit. Ha jól meggondolom, talán
tartozom is neki ezzel a koronával, talán eszembe jutott valami régi
adósságom és tudja meg, hogy tisztességes ember előtt áll, aki a körme
hegyéig becsületes. Röviden, a pénz az övé!… Sohse köszönje, örülök,
hogy megtehettem. Isten áldja.

Tovább mentem. Végre megszabadultam nyomorék, gyötrő szellememtől és
zavartalanul magam lehettem. Megint lementem az utcára és megálltam egy
élelmiszerbolt előtt. A kirakat tele volt csemegével és elhatároztam,
hogy bemegyek s valamit viszek az utra magammal.

– Egy darab sajtot és zsemlét kérek, – mondtam a félkoronást az asztalra
dobva.

– Sajtot és zsemlét az egészért? – kérdezte az asszony gunyosan,
anélkül, hogy rám tekintene.

– Igen, az egész ötven öréért, – feleltem zavartalanul.

Megkaptam a holmit, végtelen udvariasan köszöntem a vén, kövér
asszonynak és nyilegyenesen tartottam fel a dombnak a kastélykertbe.
Találtam egy elhagyott padot és mohón kezdtem rágni az ennivalómat.
Nagyon jól esett; régen-régen nem volt ilyen pompás étkezésem és
lassankint olyanforma bágyadt nyugalom fogott el, mint amilyet hosszu
sirás után érez az ember. Bátorságom erősen nőni kezdett; nem találtam
többé kielégitőnek olyan egyszerü és közönséges dologról irni cikket,
mint „A jövő bünei“, amit különben akárki kitalálhat vagy elolvashat a
világtörténelemből; éreztem, hogy a legnagyobb erőfeszitésre is képes
vagyok, hogy minden akadályt le tudok győzni és elhatároztam, hogy egy
egész tanulmányt fogok irni három szakaszban „A filozófiai
megismerés“-ről. Természetesen nem fogom elmulasztani az alkalmat, hogy
Kantnak néhány szofizmáját össze ne törjem… Mikor azonban az
iróeszközeimet elő akartam venni, felfedeztem, hogy nincs ceruzám; ez a
zálogházban maradt a mellényzsebembe rejtve.

Istenem, minden a világon ellenem fordul. Egypárat káromkodtam, aztán
felálltam a padról és sétálni kezdtem az utakon. Mindenütt nagy csend
volt; messze a királyné nyári lakánál gyerekleányok tologatták a kis
kocsikat, különben nem lehetett embert látni. Az egész lelkem csupa
keserüség volt és dühösen szaladgáltam a pad előtt fel-alá. Milyen
visszásság kinoz minden oldalról! Szabad egy háromfejezetes tanulmánynak
zátonyra jutnia olyan semmiség miatt, hogy nincs egy rongyos ceruza a
zsebemben? Hátha elmennék ujra a zálogoshoz és visszakérném a ceruzámat?
Még mindig maradna elég időm egy jó darab megirására, mielőtt a sétálók
elözönlik a parkot. Pedig olyan sok függött ettől a tanulmánytól, „A
filozófiai megismerés“-től, ki tudja, talán sok embernek a boldogsága
is! Talán sok fiatal embernek lehet még segitségére, – gondoltam
magamban. Ha jól megfontolom, lehet, hogy nem is támadom meg Kantot;
hiszen ezt könnyen kikerülhetem, csak egy kis kitérést kell tennem az
idő és tér kérdésénél; de már Renanért nem vállalok felelősséget, az
öreg pap Renanért… Mindenesetre most azonban az a legfontosabb, hogy
ennyi és ennyi hasábos cikket kell irnom; a ki nem fizetett házbér, a
háziasszony kérdő tekintete, ha reggelenkint találkoztam vele a lépcsőn,
egész napon át kinozott és még a legvidámabb óráimban is, amikor
egyetlen sötét gondolat sem zavart, fel szokott bennem merülni. Ennek
véget kellett vetnem. Gyorsan elhagytam a parkot, hogy a zálogostól
visszahozzam a ceruzámat.

A kastélydombról lejövet találkoztam két hölggyel, akiket siettemben
elhagytam. De amikor elmentem mellettük, az egyiknek a karját
megérintettem; felnéztem rá, kerek, kissé sápadt arca volt. Egyszerre
elpirult és különösen megszépült, nem tudom, miért; talán valamelyik
járókelőtől hallott egy szót, talán csak egy csendes gondolat futott át
benne. Vagy talán azért, mert véletlenül megérintettem a karját? Telt
melle néhányszor hevesen felemelkedik és kezével görcsösen szorongatja
napernyője nyelét. Mi történt vele?

Megállottam és ujra elbocsátottam őket magam előtt; nem tudtam volna
tovább menni ebben a pillanatban, olyan különösen hatott rám az egész.
Nagyon izgatott lelki állapotban voltam, bosszankodtam magamra a ceruza
elfelejtése miatt és ez a sok evés reggel éhgyomorra egészen
felhevitett. Egyszerre csak különös irányt vettek gondolataim egy
hirtelen ötlet hatása alatt; különös vágy fogott el, hogy megijesszem
azt a hölgyet, utána menjek és valami módon belekössek. Ujra utólértem
őket és amikor elhagytam, hirtelen visszafordulva, szemtől szembe
állottam vele, hogy megfigyelhessem. Ott álltam egyenesen a szemébe
nézve és abban a pillanatban egy nevet találtam ki, amit azelőtt sohasem
hallottam, egy sikló, ideges hangzókból álló nevet: Ylajali. Mikor már
egészen előttem állt, még jobban kiegyenesedtem és hatásos hangon igy
szóltam:

– Kisasszony, elveszti a könyvét.

Hallottam, milyen vadul ver a szivem, mig beszéltem.

– A könyvem? – fordult a másik hölgyhöz. És tovább ment.

A gonoszság csak erősödött bennem és követtem őket. Nagyon jól tudtam
abban a pillanatban, hogy ostoba csinyt követek el, anélkül, hogy ellene
tudtam volna állani; zavart lelki állapotom magával ragadt és a
legőrültebb ötleteket suttogta fülembe, amiket egymásután mind
meghallgattam. Mit sem használt, akármennyit ismételtem magamban, hogy
hülyeségeket csinálok, bután fintorgattam az arcomat a hölgyek háta
mögött és vadul köhögtem, valahányszor elmentem mellettük. Amint aztán
lassan, mindig pár lépésnyivel előttük, tovább mentem és tekintetét a
hátamon éreztem, önkénytelenül meghajoltam a szégyentől, hogy ilyen
tolakodó voltam. Lassankint csodálatos érzésem keletkezett: mintha
messze volnék innen, valahol másutt; valami ingadozó tudatom volt róla,
hogy nem én magam vagyok az, aki itt a járdán összegörnyedve tovább
megy.

Néhány perc mulva a hölgyek a Pascha könyvkereskedéséhez értek, de én
már az első kirakatnál megállottam és amikor elmentek mellettem, elébe
álltam az egyiknek és ismételtem:

– Kisasszony, elveszti a könyvét.

– De hát miféle könyvet? – kérdezte ijedten. – Érted te, hogy miféle
könyvről beszél?

És megállott. Kegyetlenül gyönyörködtem zavarában, az az ijedt zavar a
tekintetében elragadott. Nem tudta felfogni, mit akarok ezzel a kis,
erőszakolt megszólitással; nem volt könyv nála, még csak egy könyvnek a
lapja sem és mégis keresgélni kezdett a zsebében, néhányszor megnézte a
nyitott tenyerét, megforditotta a fejét és maga mögé nézett a járdán;
látszott, hogy kis, finom agyát képtelenül megerőltette, hogy kitalálja,
milyen könyvről beszélek. Az arcszine megváltozott, a legkülönbözőbb
kifejezések váltakoztak rajta és hallhatóan lélegzett; még a ruháján
levő gombok is mintha rám meredtek volna, mint egy sor megrémült szem.

– Ne törődjél vele, – mondta a kisérő hölgy és karjánál fogva kezdte
tovább huzni; – hiszen részeg; hát nem látod, hogy ez az ember részeg.

Bármilyen idegennek éreztem magam saját magam előtt, teljesen hatalmában
valami láthatatlan befolyásnak, semmi sem történt körülöttem, amit
világosan észre ne vettem volna. Egy nagy fekete kutya szaladt át az
utcán, el a bokrok előtt a Tivoli felé, keskeny nyakörve volt
talmiezüstből. Fentebb az utcán ablak nyilt ki a második emeleten, egy
leány hajolt ki felgyürt ruhaujjakkal és elkezdte az üveget kivülről
tisztitani. Semmi sem kerülte el a figyelmemet, teljesen tisztán
gondolkoztam és magamnál voltam, sőt minden dolog olyan ragyogó
világossággal ömlött belém, mintha hirtelen éles fény vett volna körül.
Mind a két hölgynek sötétkék szárny volt a kalapján és skót selyemszalag
a nyakukban. Akkor jutott eszembe, hogy testvérek lehetnek.

Befordultak és a Cisler zenemükereskedése előtt állva, beszélgetni
kezdtek. Én is megálltam. Azután mind a ketten megfordultak,
visszamentek ugyanazon az uton, ahonnan jöttek, megint elmentek
mellettem, az Egyetem-utca szegletén betértek és egyenesen a Szent
Olaf-térre tartottak. Ezalatt folytonosan a sarkukban voltam, amennyire
csak lehetett. Egyszer visszanéztek és félig ijedt, félig kiváncsi
pillantást vetettek felém; nem látszott bosszankodás az arcukon és nem
huzták össze a szemöldöküket. Ez az elnézés kellemetlenkedésem iránt
megszégyenitett és lesütöttem a szemem. Nem akartam tovább
alkalmatlankodni nekik, csak hálából szerettem volna követni őket a
tekintetemmel, hogy ne veszitsem el szemem elől, mig valahová betérnek
és eltünnek.

A második számnál, egy nagy, négyemeletes ház előtt, még egyszer
visszanéztek, azután bementek a kapu alá. Hozzátámaszkodtam a szökőkut
mellett egy gázlámpa-oszlophoz és hallgatództam, mig lépéseik a második
emeleten el nem hangzottak. Ott hagytam a lámpát és felnéztem a házra.
És akkor valami különös eset történt. A függöny megmozdul odafent, egy
pillanat mulva kinyilik az ablak, egy fej hajlik ki és két rendkivüli
szem tekintete nyugszik rajtam. „Ylajali!“ mondtam félhangon és éreztem,
hogy elveresedem. Miért nem kiált segitségért? Miért nem ragadja meg az
egyik virágcserepet, hogy a fejemre dobja, vagy miért nem küld ki
valakit, hogy elkergessen? Mind a ketten ott álltunk egymás szemébe
nézve, mozdulatlanul; eltelik egy perc; gondolatok repülnek át az ablak
és az utca között, de egy szó sem hangzik. Megfordul, én megrázkódom,
gyenge ütés remeg át a szivemen; egy vállat látok, amely megfordul, egy
hátat, amely eltünik a szobában. Ez a lassu távozás az ablaktól, a váll
mozdulatának ez a hangsulyozása ugy érintett, mint egy bólintás; vérem
beszivta ezt a finom üdvözlést és abban a pillanatban csodálatos
vidámság fogott el. Végre megfordultam és lementem az utcán.

Nem mertem visszanézni és nem tudtam meg, vajjon nem jött-e ujra az
ablakhoz; minél többször fontolgattam meg ezt a kérdést, annál
nyugtalanabb lettem. Valószinüleg ott áll ebben a pillanatban az
ablaknál és figyelmesen kiséri minden mozdulatomat; lehetetlen volt
kiállani ezt a gondolatot, hogy az embert igy hátulról megfigyelik.
Kihuztam magam, amennyire csak tudtam és tovább mentem; de a lábam
rángatódzni kezdett és a járásom bizonytalanná vált, mert akarattal
szépnek szerettem volna mutatni. Hogy nyugodtnak és közönyösnek
látszódjam, a karomat gondatlanul kezdtem lóbálni, a járdára köptem és a
levegőbe emeltem az orrom; de semmi sem segitett. Folytonosan tarkómon
éreztem az üldöző tekintetet és a hideg végigfutott a hátamon. Végre
bemenekültem egy mellékutcába és megindultam, hogy a ceruzámat
visszaszerezzem.

Minden nehézség nélkül megkaptam. A zálogos maga hozta el a mellényt és
kérte, hogy kutassam ki valamennyi zsebét. Egypár zálogcédulát is
találtam benne, ezeket is magamhoz vettem és megköszöntem a jó ember
szivességét, akit percről percre megnyerőbbnek találtam és emiatt
egyszerre nagyon fontosnak éreztem, hogy jó benyomást hagyjak magam
után. Egy lépést tettem az ajtó felé, aztán ujra visszafordultam az
asztalhoz, mintha elfelejtettem volna valamit; ugy éreztem, hogy valami
magyarázattal tartozom, valami felvilágositással és elkezdtem halkan
dudolni, hogy felkeltsem a figyelmét. A ceruzát a kezembe fogva,
felemeltem előtte a levegőbe.

– Eszembe sem jutott volna, – mondtam, – hogy ilyen hosszu utat tegyek
meg egy ceruzáért; de ennek egészen más, egészen különös oka van.
Akármilyen jelentéktelennek látszik, egyszerüen ez a ceruzadarab
segitett a sikerhez, ugyszólván ez teremtette meg helyemet a világban…

Nem mondtam többet. Az ember egészen oda jött az asztalhoz.

– Igazán? – felelt és kiváncsian nézett rám.

– Ezzel a ceruzával, – folytattam hidegvérrel, – ezzel irtam meg három
kötetes tanulmányomat „A filozófiai megismerés“-ről. Nem hallott róla
beszélni?

Azt felelte, hogy mintha hallotta volna ezt a cimet emlegetni.

– Nos, hát azt a könyvet én irtam! Igy hát nem csodálkozhatik rajta, ha
minden áron vissza akartam szerezni ezt a kis ceruzavéget; nagyon
értékes dolog előttem, szinte nem is dolog, hanem egy kis barát.
Különben nagyon hálás vagyok a szivességéért és nem fogom elfelejteni –
igen, igen, nem fogok róla megfelejtkezni; az én szavam nem levegő, én
már ilyen ember vagyok és ön meg is érdemli. Isten vele.

Olyan léptekkel és tartással mentem az ajtóig, mintha akárkit be tudnék
protegálni valami magas állásba. Az udvarias zálogos kétszer is
meghajlott, mig távoztam és én is visszafordultam még egyszer isten
önnel-t mondani.

A lépcsőn egy asszonnyal találkoztam, aki táskát cipelt a kezében.
Riadtan huzódott oldalt, hogy helyet adjon, amikor látta, milyen hetykén
jövök lefelé és önkénytelenül a zsebembe nyultam, hogy valamit adjak
neki; de semmit sem találtam benne és ez megint elkedvetlenitett, a
nyakamat behuzva mentem el mellette. Nemsokára hallottam, hogy ő is azon
az ajtón kopogott; acélsodrony háló volt rajta és felismertem azt a
zörgő hangot, amit az ember kopogtatására adott.

A nap delelőn állott, tizenkét óra lehetett. A város kezdett mozgolódni,
közeledett a séta ideje és köszönő és nevető emberek hullámzottak fel s
alá a Karl Johan-utcán. Oldalamhoz szoritottam a könyökömet, összehuztam
magam és észrevétlenül osontam el néhány ismerős mellett, akik az
egyetem szegletén állottak, hogy a járókelőket nézegessék. Gondolataimba
elmerülve, mentem ujra fel a dombon a kastély felé.

Milyen vidáman és könnyedén hordták ezek az emberek a fejüket, –
valamennyien, akikkel találkoztam és milyen gondtalanul siklottak át az
életen, mint egy tánctermen! Nem volt aggodalom egyetlen tekintetben
sem, nem volt teher a vállakon, talán még egy borus gondolat, egy kis
titkolt fájdalom sem homályositotta el ezeket a vidám lelkeket. Én
pedig, aki olyan közel megyek el mellettük, fiatalon és alig kifejlődve,
én már jóformán el is felejtettem, milyen a boldogság! Addig bibelődtem
ezzel a gondolattal, mig ugy éreztem, hogy kegyetlen igazságtalanságot
követ el velem a sors. Miért bántak velem az utolsó hónapok olyan
kiméletlenül? Nem találtam meg többé könnyü hangulatomat és minden
oldalról a legképtelenebb bosszuságok értek. Nem ülhettem le kedvemre
egy padra vagy nem tehettem két lépéssel tovább a lábamat, anélkül, hogy
kicsinyes jelentéktelen véletlenek, nyomorult apróságok ne zavarták
volna meg gondolataimat és ne szórták volna szét minden lelki erőmet
minden világtáj felé. Egy kutya, amint előttem elszaladt, egy sárga
rózsa valamelyik sétáló ur gomblyukában, már felzaklatták a
gondolataimat és hosszu ideig foglalkoztattak. Mi bajom volt
tulajdonképpen? Talán az Ur keze ért el? De miért éppen engem? Miért nem
inkább valakit Dél-Amerikában, ha már meg kellett lenni. Minél tovább
fontolgattam a dolgot, annál érthetetlenebb lett, hogy miért kell éppen
nekem az isteni kegyelem szeszélyének próbakövéül szolgálnom. Mégis csak
különös eljárás ez, amely az egész világot átugorja, hogy éppen engem
érjen utól; itt lenne például mindjárt Pascha antiquár-könyvkereskedő
vagy Hennechen gőzhajó-bizományos is.

Ezt az ügyet fontolgatva, járkáltam tovább és nem tudtam megszabadulni
ettől a gondolattól; igen sulyos ellenvetéseket találtam az Ur önkénye
ellen, aki mindenkinek a bünéért engem büntet. Hiába találtam egy
magányos padot, ahol leültem, tovább is izgatott ez a kérdés és
megakadályozta, hogy bármi másra gondoljak. Attól a májusi naptól
kezdve, amikor viszontagságaim megkezdődtek, világosan követni tudtam
magamban valami lassan növekvő gyengeséget, mintha tulságosan kimerültem
volna ahhoz, hogy magamat vezessem és oda kormányozzam, ahova akarom;
valami romboló kis féreg behatolt a bensőmbe és egészen üressé vájt. Hát
hogyha istennek éppen az a célja, hogy teljesen tönkre tegyen?
Felugrottam és a pad előtt járkálni kezdtem.

Egész lényem a kinszenvedés legnagyobb fokáig jutott; még a karom is
annyira fájt, hogy alig tudtam a szokott helyzetben tartani. Utolsó,
nehéz étkezésemnek is kezdtem érezni a kellemetlen hatását, s a tulságos
jóllakottságtól felhevültem, gyorsan sétáltam fel-alá a pad előtt,
anélkül, hogy felpillantanék; a körülöttem jövő-menők, mint árnyak,
siklottak el mellettem. Végre két ur elfoglalta a padomat, szivarra
gyujtottak és hangosan beszélgetni kezdtek; ez ujra felbosszantott és
meg akartam szólitani őket, de mégis csak hátat forditottam és a park
másik oldalán kerestem egy padot; itt ültem le.

Az istenre való gondolás megint foglalkoztatni kezdett. Azt találtam,
egyáltalában nem igazolható eljárás, hogy valahányszor állást kerestem,
mindig közbelépett és megzavarta az egészet, pedig hiszen csak a
mindennapi kenyér megadását kértem! Azt már megfigyeltem, hogy mikor egy
ideig éhezem, mintha az agyvelőm lassankint kiszivárogna a fejemből, a
koponyám üres marad. A fejem könnyü és sulytalan lesz ilyenkor, nem is
érzem a vállaim között és azt hiszem, tulságosan nagyra nyitott szemmel
meredek rá az emberekre.

Ott ültem a padon és mig mindezt ujra meg ujra átgondoltam, növekvő
keserüség fogott el isten ellen állandó üldözése miatt. Ha azt gondolta,
hogy közelebb visz önmagához és jobb emberré tesz azzal, ha kinoz és
egyik sikertelenséget a másik után dobja utamba, akkor biztosithatom,
hogy nagyon csalódik. És csaknem könnyezve a dacosságtól, néztem fel
abba a magasságba, hogy lelkem csendjében ezt egyszer mindenkorra
megmondjam neki.

Gyermekkori tanulásomnak részletei jutottak eszembe, a biblia stilusa,
hangja zümmögött a fülembe s halkan beszélni kezdtem magamban, mig
fejemet gunyosan oldalt hajlitottam. Miért aggodalmaskodom én, hogy mit
fogok enni, mit fogok inni és mivel fogom megtölteni azt a nyomoruságos
féregtanyát, amit földi testnek neveznek? Nem gondoskodik-e mennyei
atyám rólam, mint az égi madarakról és nem tüntetett-e ki kegyelmével,
hogy kezét kinyujtotta felém? Isten ujjával belenyult az ideghálózatomba
és lassan, gyöngén összezavarta a szálakat. És isten visszavonta az
ujját és ime, rostok és finom idegvégződések maradtak ujja végén a
szálakból. És nyitott seb maradt az ujja után, isten ujja után és
megsebesült a lelkem ujjának sulyától. De isten, miután megérintett
ujjával, békén hagyott és semmi gonoszat nem küldött reám. Hanem békében
utamra engedett, utamra engedett a nyitott sebbel. És semmi rossz nem
származott reám istentől, aki az örökkévaló Ur…

Zenefoszlányokat hozott át a szél az egyetem parkjából, igy hát már két
óra is elmult. Elővettem papirjaimat, hogy megpróbáljak valamit irni és
ezekkel együtt a borbély bérletkönyve is kiesett a zsebemből.
Felnyitottam és megolvastam a cédulákat, még hat maradt meg. Hála
istennek, gondoltam önkénytelenül, még egy néhány hétig legalább
borotválkozhatom és tisztességes külsővel jelenhetek meg! Ez a kis
vagyon, ami még megmaradt, mindjárt jobb kedvre hangolt; gondosan
kisimitottam a lapokat és jól eltettem a zsebembe.

De irni nem tudtam. Néhány sor sikerült csak s aztán nem jutott semmi az
eszembe; a gondolataim máshol jártak és képtelen voltam összeszedni
magam valami nagyobb erőfeszitésre. Minden dolog hatott rám, mind
szórakozottá tett, minden, amit láttam, uj benyomást hozott. Legyek és
kis szunyogok ültek ragadósan a papirra és zavartak az irásban; rájuk
fujtam, hogy elrepitsem őket, mindig erősebben és erősebben fujtam,
teljesen hiába. A kis bestiák hátra támaszkodtak, megnehezitették
magukat és ellentállottak, hogy vékony kis lábuk szinte belegörbült.
Lehetetlen volt elmozditani őket a helyükről. Mindig találtak valamit,
amibe megkapaszkodhassanak, megvetették a sarkukat egy vesszőbe vagy a
papir egy szálába és rendületlenül ott maradtak, mig csak jónak nem
látták, hogy maguktól elrepüljenek.

Egy darabig ezek a kis haszontalan állatok foglalkoztattak; keresztbe
vetettem a lábamat és jó ideig nyugodtan szemléltem őket. De egyszerre
néhány éles klarinéthang a ligetből uj irányba lökte gondolataimat.
Elkedvetlenedve, hogy nem tudtam cikkemet befejezni, ujra zsebre dugtam
papirjaimat és hátra támaszkodtam a padon. Ebben a pillanatban oly
tiszta volt az agyam, hogy a legelvontabb gondolatokat minden fáradtság
nélkül végig tudtam gondolni. Igy, ebben a félfekvő helyzetben,
tekintetem végigfutott mellemen és lábamon és észrevettem, hogy milyen
rezzenő mozgásokat tesz a lábam minden érverésnél. Félig felültem, hogy
lenézzek a lábamra és abban a pillanatban fantasztikus, idegen érzelem
fogott el, amilyet még sohasem éreztem; finom, csodálatos lökés futott
át az idegeimen, mintha fény remegett volna át rajtuk. Amint tekintetem
a cipőmre esett, ugy éreztem magam, mintha régi jó ismerőssel
találkoztam volna vagy mintha egy elszakitott tagomat kaptam volna
vissza megint; az ujra felismerés boldogsága remegett át érzékeimen,
könnyek tolultak a szemembe: olyan különös érzés volt, mintha a cipőm
viszontlátása halkan zengő hangként jönne felém. Gyöngeség! mondtam
szigoruan magamnak és összeszoritottam az öklömet; gyöngeség!
ismételtem. Bolonddá teszem magam ezekkel a nevetséges érzelmekkel,
tudatosan bolonddá; nagyon szigoruan beszéltem magammal és összehuztam a
szemem, hogy a könnyek ki ne csorduljanak. Mintha sohasem láttam volna a
cipőmet, ugy tanulmányozom a külsejét, a mimikáját, ha a lábam mozgatni
kezdem, tanulmányozom a formáját és az elhasznált felsőbőrt,
észreveszem, hogy ráncai és kikopott varrásai kifejezően néznek rám, ugy
szólván egyéni arcra találok bennük. A saját lényemből ment át valami
ebbe a cipőbe, mintha felém lélegzenék, lihegő magam része volna…

És ott ülve ebbe a hangulatba elmerülten képzelegtem tovább, soká, talán
egy óráig is. Akkor egy kicsi öreg ember jött és a pad másik végére ült
le; mialatt elhelyezkedett, erősen fujt a járás után és igy szólt:

– Haj, haj, haj, haj, ugy bizony.

Alig hallottam meg a hangját, valami szél már végigsepert a
gondolataimon, nyugton hagytam a cipőmet és már is ugy éreztem, mintha
az a zavaros lelkiállapot, amelyet éppen most éltem át, valami régmult
időbe tartoznék, talán egy vagy két évvel ezelőtt történt és lassankint
már is eltünik az emlékezetemből. Kezdtem az öreget megfigyelni.

Mi közöm ehhez a kis emberhez? Semmi, de semmi! Csakhogy egy ujságot
tartott a kezében, egy régi számot a hirdetés-oldalával kifelé forditva
és ugy látszott, valami ismeretlen dolog van belecsomagolva. Kiváncsi
lettem és nem tudtam a szemem az ujságról elforditani; az az őrült
gondolatom támadt, hogy hátha valami egészen különös ujság ez, a maga
nemében egyetlen; kiváncsiságom mindjobban nőtt és kezdtem a padon
alá-fel csuszkálni. Talán iratok vagy veszedelmes akták vannak benne,
amit egy levéltárból loptak el. És máris titkos röpiratokra,
összeesküvésre gondoltam.

Az öreg nyugodtan ült és gondolkozott. Miért nem viszi ugy az ujságját,
mint minden más ember, a cimével kifelé? Miféle ravaszság rejlik itt?
Ugy látszik, hogy csomagját a világért sem engedné ki a kezéből, talán
még a saját zsebére sem bizná rá. Mernék fogadni az életembe, hogy
valami rejlik a csomag mögött.

A levegőbe bámultam. Hogy ilyen lehetetlen volt ebbe a titokzatos ügybe
behatolnom, csaknem őrültté tett a kiváncsiságtól. Keresgéltem a
zsebemben, hogy valamit adjak az öregnek, amivel beszélgetésbe vonhatom;
megfogtam a borbélyjegyfüzetet, de ujra visszatettem. Egyszerre
hallatlan merészség ötlött az eszembe, ráütöttem üres oldalzsebemre és
megszólaltam:

– Megkinálhatom egy cigarettával?

– Köszönöm, – mondta. – Nem dohányzott, le kellett mondania róla a szeme
miatt; csaknem egészen vak volt. Mindamellett nagyon köszönte.

– Régen beteg-e már a szeme? Talán már nem is tud olvasni? Még az
ujságot sem?

– Még ujságot sem, sajnos.

– Idegen ön itt? – kérdezte tőlem.

– Igen… De hát még a cimét sem tudja elolvasni annak az ujságnak, amit a
kezében tart?

– Még azt sem. – Különben azonnal meghallotta, hogy idegen vagyok;
valami van a hangsulyozásomban, ami elárult. Kitünő hallása van, abban
bizhatik; éjszaka, ha mindenki alszik, meghallja az emberek lélegzését a
szomszéd szobában. – De mit is akartam kérdezni, hol lakik ön? –
folytatta.

A hazugság azonnal készen volt a fejemben. Akaratlanul, szándék nélkül
és minden hátsó gondolat nélkül hazudtam. Azt feleltem:

– Szt. Olaf-tér, második szám.

– Igazán? – Minden kavicsot ismert a Szt. Olaf-téren. Van ott egy
szökőkut is, meg néhány gázlámpa, egy pár fa, emlékezik mindenre. – De
hanyadik szám alatt is lakik?

Véget akartam vetni a dolognak és felállottam; üldöző eszmém az ujságot
illetőleg a végsőig kergetett. A rejtelmet fel kell kutatnom, bármibe
kerüljön is.

– Ha nem tudja elolvasni az ujságot, akkor miért…

– Nem azt mondta, hogy a második szám alatt? – folytatta az öreg,
anélkül, hogy nyugtalanságomat figyelembe venné. – A magam idejében
minden embert ismertem a második szám alatt. Hogy hivják a házigazdáját?

Gyorsan kitaláltam egy nevet, hogy megszabaduljak tőle, egy pillanat
alatt körüligazgattam s a másikban oda dobtam neki, hogy megmeneküljek a
kinzásától.

– Happolati, – mondtam.

– Happolati, igen, – intett az ember és egyetlen betüt sem tévesztett el
ebből a nehéz szóból.

Bámulva néztem rá; nagyon komolyan ült ott és arckifejezése elmerült
volt. Alig ejtettem ki ezt az ostoba nevet, ami éppen eszembe jutott, ez
az ember máris elfogadta éppen ugy, mintha már régen ismerné. Ezalatt
csomagját maga mellé tette a padra és én éreztem, hogy remeg át egész
kiváncsiságom az idegeimen. Azt is észrevettem, hogy az ujságon
egynéhány zsiros folt ütődött át.

– Nem tengerész az ön házigazdája? – kérdezte az öreg és a gunynak nyoma
sem volt hangjában. – Mintha ugy emlékezném, hogy tengerész volt.

– Tengerész? Bocsánat, akkor ön a testvérét ismeri; az enyém ugyanis J.
A. Happolati ágens.

Reméltem, hogy ezzel már meg fog elégedni; de ő megint jóakarattal
belement a dologba.

– Azt hallottam, hogy ügyes ember az, nem? – próbálkozott tovább az
öreg.

– Ó-oh, de még milyen ravasz, – feleltem, – nagyszerü üzletember, minden
lehetőt közvetit, áfonyát Kinából, tollat és pelyhet Oroszországból,
bőrt, fát, tintát…

– He-he, ördöge van! – szólt közbe az öreg egészen felélénkülve.

A helyzet kezdett érdekelni és ez magával vitt; egyik hazugság a másik
után kelt ki az agyamból. Megint leültem, elfelejtettem az ujságot, a
rendkivüli okiratokat, tüzes lettem és a másiknak a szavába vágtam. A
kis törpe jóhiszemüsége hallatlan merésszé tett, agyon akartam hazudni
és teljesen leverve hagyni ott az öreget a csatamezőn.

– De hallott-e arról a villamos énekeskönyvről, amit Happolati talált
fel?

– Micsoda? villa… mos…

– Igenis, villamos betükkel, amik sötétben világitanak! Egy minden
tekintetben nagyszerü vállalat, több millió korona forgó tőkével,
ércöntődék és nyomdák teljesen felszerelve állanak munkában, nagy
fizetésü gépészmérnökök egész csapata van szerződtetve, ugy hallottam,
mintegy hétszáz ember.

– Hát nem mindig mondtam! – felelt az ember nyugodtan. Többet nem
beszélt; minden szót elhitt, amit mondtam és semmin sem csodálkozott. Ez
a csalódás bosszantott egy kicsit; azt vártam, hogy egészen el lesz
képedve a képzeletem találmányaitól.

Erre még egy néhány kétségbeesett hazugságot eszeltem ki, minden
véletlen ötletemet kiszineztem, elmondtam, hogy Happolati kilenc évig
volt miniszter Perzsiában. – Van-e arról egyáltalában fogalma, hogy mit
jelent Perzsiában miniszternek lenni? – kérdeztem tőle. – Több az, mint
itt a királyság, körülbelül annyi, mint szultán, ha ugyan tudja, mit
tesz az. De Happolati elintézte ezt az egészet és mindig biztos volt a
dolgában. – Azután Ylajaliról, a leányáról is beszéltem, erről a
tündérről és királykisasszonyról, akinek háromszáz rabszolgálója van és
sárga rózsákból vetett ágyon alszik; a legszebb teremtés, akit életemben
láttam és ugy adjon az isten boldogságot, ha valaha hozzá hasonlóval
találkoztam.

– Igazán? olyan szép? – mondta az öreg szórakozott kifejezéssel és
lenézett a földre.

– Szép? Elvarázsló, bűnösen gyönyörü! A szeme szine, mint a nyers
selyem, a karja, mint a borostyánkő! Egyetlen pillantása csábitó, mint a
csók és mikor megszólit, a hangja a szivembe hat, részegitőbben, mint a
bor. És miért ne lehetne ilyen elragadó? Talán valami számlakihordónak
vagy tüzoltóalkalmazottnak képzeli? Mondhatom, hogy olyan ez a leány,
mint az égi gyönyörüség, valóságos mese.

– Lám, lám, – mondta az ember kissé meglepetten.

A nyugalma felizgatott; a saját hangom kissé tüzbe hozott és egészen
komolyan beszéltem. Az ellopott levéltári okiratokat, az összeesküvést
valamelyik idegen nagyhatalommal már elfeledtem; a kis lapos csomag ott
feküdt közöttünk a padon és most már semmi kedvem sem volt megvizsgálni,
hogy mi van benne. A saját meséim teljesen elfoglaltak, csodálatos
látományok suhantak el a szemem előtt, a vér a fejembe szállt és tele
torokkal nevetni kezdtem.

Ebben a pillanatban az én emberem menni készült. Felállott és talán csak
azért, hogy ne olyan hirtelen szakitson félbe, azt kérdezte:

– De hallatlanul gazdag lehet ez a Happolati?

Hogyan? Hát szabad volt ennek a vak, kellemetlen vén embernek ugy bánni
ezzel az idegen névvel, amelyet én költöttem, mintha a legközönségesebb
név volna, amelyik akármilyen boltcégéren ki lehet festve a városban?
Meg nem botlott egy betüjében és nem változtatta meg egyetlen szótagját
sem; ez a név belevájta magát az agyába és azonnal gyökeret vert benne.
Bosszankodni kezdtem, valami benső elkeseredés támadt fel bennem ellene,
hogy semmivel sem lehetett zavarba hozni, semmi sem keltett benne
gyanut.

– Azt nem tudom, – feleltem gyorsan; – erről semmit sem tudok. De
különben engedje egyszer mindenkorra megmondanom, hogy ezt az embert
Johan Arendt Happolatinak hivják, amint a neve kezdőbetüiből is
következtetni lehet.

– Johan Arendt Happolati, – ismételte az öreg, csodálkozva hevességemen.
Aztán megint elhallgatott.

– Csak látná a feleségét, – folytattam dühösen, – kissé kövérebb… Vagy
talán nem is hiszi el, hogy kövérebb?

– Dehogy nem… ilyen embernek…

Az öreg jólelküen és halkan felelt minden kitörésemre és kereste a
szavakat, mintha félt volna, hogy valamivel felingerel.

– Az ördögbe is, ember! Talán azt képzeli, hogy azért ülök itt, hogy
hazugsággal fecsegjem tele a fejét? – kiáltottam magamon kivül. – Talán
még azt sem hiszi, hogy Happolati nevü ember van a világon? Még sohasem
láttam ehhez hasonló fejességet és rosszakaratot ilyen öreg embernél! Az
ördögbe is, talán amellett még azt is hiszi rólam, hogy olyan szegény
ember vagyok, aki a legjobb ruhájában ül itt és egyáltalában nincs a
zsebében tele cigarettatárca. Ilyen eljáráshoz, mint az öné,
egyáltalában nem vagyok hozzászokva, azt mondhatom és nem is fogom
türni, istenemre! sem öntől, sem mástól, azt tudja meg!

Az ember már fennállt. Nyitott szájjal, némán hallgatta végig
kitörésemet, azután hirtelen a padon levő csomagja után kapott és tovább
ment, jóformán tovább futott az uton apró csoszogó lépéseivel.

Ülve maradtam és a hátát figyeltem, amely mindig jobban távolodott és
mindinkább összegörbülni látszott. Nem tudom, miből következtettem, de
olyan hatást tett rám, mintha sohasem láttam volna még becstelenebb,
bünökkel terheltebb hátat, mint az övé és nem bántott, hogy ezt az
embert összeszidtam, mielőtt elment…

A délután lassankint mult, a nap lemenőben volt, a körül levő fák teteje
halkan zugni kezdett és a gyermekek mellett levő leányok, akik távolabb
csapatosan ültek egymás mellett, hozzáfogtak kocsijukat hazatologatni.
Megnyugodtam és jól éreztem magam. Az izgatottság, amely még az imént
feltüzelt, lassankint lecsillapodott, összébb estem, bágyadt és álmos
állapot fogott el; a sok kenyér, amit elfogyasztottam, sem volt többé
alkalmatlan. A legjobb hangulatban támaszkodtam meg a padon, becsuktam a
szemem és mindig álmosabb lettem; már szunyókáltam is, de éppen, amikor
mély álomba merültem volna, jött oda egy őr és a vállamra tette a kezét:

– Idebent nem szabad aludni.

– Igen, – feleltem azonnal és felállottam. És abban a szempillantásban
megint elevenné vált előttem egész gondterhes állapotom. Tennem kell
valamit, valamit ki kell találnom! Alkalmazást eddig hiába kerestem; az
ajánlólevelek, amiket kaptam, már kezdtek elévülni, különben is olyan
kevéssé ismert emberektől valók voltak, hogy nem nagy hatást tettek;
amellett az a sok visszautasitás az egész nyáron át összetört. Nos –
annyi legalább is bizonyos, hogy a lakásbérem lejárt és valamit találnom
kell, hogy ezen segitsek. Addig minden más egyéb nem szükséges, hogy
nyugtalanitson.

Egészen öntudatlanul megint kezembe vettem a ceruzát és a papirt s
minden szegletét gépiesen telefirkáltam az 1848-as évszámmal. Istenem,
csak egyetlen hatalmas gondolat ragadna meg, hogy a megfelelő szavak is
feléledjenek hozzá! Hiszen már megtörtént máskor is, igazán megtörtént,
hogy olyan pillanatok fogtak el, amikor hosszu fejezeteket tudtam minden
erőfeszités nélkül irni és ezek sikerültek a legjobban.

Most pedig itt ülök a padon és számtalanszor leirom, hogy 1848;
keresztben, hosszában, mindenféle formában leirom ezt a számot és várom,
hogy valami használható eszme jusson az eszembe. Laza gondolatok egész
serege repked a fejem körül, az egész nap hangulata levertté, érzelgőssé
tesz. Az ősz eljött és kezdett mindent mély téli álomba meriteni. A
legyek és a kis bogarak már megkapták az első csapást; fákon és földön
hallatszik a küzdő életnek a hangja, nyugtalanul sürögve, zümmögve,
dolgozva az elmulás ellen. A férgek világának egész léte fellázad még
egyszer, sárga fejüket elődugják a mohából, megmozgatják lábaikat,
hosszu szálakon tapogatódznak tovább és egyszerre összeesnek hasukkal
fölfelé fordulva. Minden növény megkapta az első hideg gyönge
leheletétől külön jellegzetes jegyét; minden füszál elhalványodva
igyekszik még egyszer a nap felé és a lehulló lomb olyan zörejjel esik a
földre, mintha selyemhernyók vándorolnának. Ősz van az elmulás
karneváljában; a rózsák vörössége lázassá vált, különös beteg fény vonja
be szinüket.

Ugy éreztem magam, mint egy elmulásra szánt féreg, amelyet már
megragadott a pusztulás ebben a halálba menő mindenségben. A tompa
rémülettől elfogódva ugrottam fel és néhány erőszakos lépést tettem az
uton. Nem, nem! – kiáltottam mindkét kezemet összeszoritva. Ennek véget
kell vetnem! És ujra leültem, kezembe vettem a ceruzát, hogy komolyan
megirjam a cikket. Minden más keveset ér, ha az ember előtt ott van az
elkerülhetetlen házbérfizetés.

Lassan-lassan a gondolataim is rendeződni kezdtek. Hamar alkalmazkodtam
hozzájuk és nyugodtan, meggondoltan irtam egy pár oldalt, mint
bevezetést valamihez; lehetett akárminek a kezdete, egy utleirásnak
éppen ugy, mint politikai cikknek, aszerint, amint később jónak fogom
találni. Igazán kitünő kezdet akármilyen előre nem látott cikkhez.

Most már egy határozott kérdést akartam keresni, amit feldolgozzak, egy
embert vagy dolgot, amire rávethessem magam és semmit sem találtam. E
hiábavaló küzködés alatt megint rendetlenné lettek a gondolataim,
valósággal éreztem, hogy az agyam felmondja a szolgálatot, a fejem
percről-percre üresedik, mig végre minden tartalom és suly nélkül maradt
a vállaim között. Szinte az egész testemmel éreztem ezt a rám meredő
ürességet, ugy éreztem, mintha tetőtől-talpig ki volnék szivattyuzva.

– Uram, istenem! – kiáltottam kétségbeesetten és sokszor egymásután
ismételtem ezt a két szót, anélkül, hogy más egyebet mondtam volna.

A szél zugott a lombok között, vihar készülődött. Még egy percig ülve
maradtam és lélekvesztetten bámultam a papirjaimra; azután összeszedtem
az egészet és lassan belecsusztattam a zsebembe. Hüvös lett és már nem
volt mellényem; nyakamig begomboltam a kabátomat és kezemet a zsebembe
dugtam. Végre felállottam és elindultam.

Ha csak most sikerülne, most egyetlen egyszer sikerülne még! A
háziasszonyom már kétszer tekintett rám kérdően a házbér miatt és én
kénytelen voltam összehuzódva, egy szégyenlős köszönéssel elosonni
mellette. Ezt lehetetlen volt többször megtenni; legközelebb, ha még
egyszer találkozom ezzel a tekintettel, felmondok és becsületesen helyt
állok magamért; végre is ez nem mehet igy tovább.

Mikor a park kijárásához értem, még egyszer megláttam az öreg törpét,
akit dühöngésemmel futásra kényszeritettem. A titokzatos ujságcsomag
felbontva feküdt mellette a padon, mindenféle ételnemü volt benne, amit
most ültében elfogyasztott. Szerettem volna oda menni, hogy kibékitsem,
hogy bocsánatot kérjek tőle viselkedésemért, de az étel visszataszitott;
a vén ujjak, mint görbe karmok, ragadtak bele az olvadó vajaskenyérbe,
undorodni kezdtem és szó nélkül mentem el mellette. Nem ismert meg,
szeme kiszáradt szaruhártyája rám meredt és arcán egyetlen vonás sem
változott.

Én pedig tovább mentem.

Szokásom szerint minden utamba eső kiakasztott hirlap előtt megállottam,
hogy az üresedésben levő állások hirdetését tanulmányozzam és
szerencsémre találtam is egyet, amelyet elfogadhattam volna: egy
kereskedő ajánlata volt, esténkint néhány órára könyvvezetéshez keresett
valakit, fizetés megegyezés szerint. Felirtam a cimét és titokban kértem
istent, hogy segitsen ezt a helyet megszerezni; kevesebbet fogok kérni a
munkámért, mint bárki más tenné, ötven öre nagyon elég lesz, vagy talán
negyven is; beleegyezem, ahogy akarni fogja.

Mikor hazaérkeztem, egy cédulát találtam az asztalomon a
háziasszonyomtól, amelyben kér, hogy vagy fizessem ki előre a lakásbért
vagy költözködjem ki. Ne vegyem tőle rossz néven, de neki magának is
szüksége van a követelésére. Barátilag üdvözli Madame Gundersen.

Megirtam kérvényemet Christie kereskedőhöz, Grönlandsleret 31. szám alá,
boritékba tettem és levittem a szegleten levő postaszekrénybe. Azután
ujra felmentem a szobámba és leültem a hintaszékbe, hogy gondolkozzam,
mig a sötétség mindig sürübb és sürübb lett körülöttem. Kezdett nagyon
nehézzé válni, hogy fenntarthassam magam.



Reggel nagyon korán ébredtem fel. Egészen sötét volt, mikor a szemem
kinyitottam és még sokára azután hallottam az alattam levő lakásban az
órát ütni. Még csak öt óra volt és vissza akartam feküdni, hogy ujra
elaludjam, de már nem sikerült, mindig éberebbé lettem és ezer
mindenféle jutott az eszembe.

Egyszerre csak egy pár kitünő mondat ötlik a gondolataim közé, egy
vázlathoz vagy tárcához való finom gondolat szerencsés kifejezése,
amihez hasonlót eddig még sohasem találtam. Amint igy fekszem és ujra
meg ujra ismételem a szavakat, mindig pompásabbnak találom a kifejezést.
Lassanként még több szó kapcsolódik hozzá, egyszerre egészen éber
leszek, felkelek és az ágy mögött levő asztalról magamhoz viszem a
papirt és ceruzát. Mintha egy ér fakadt volna fel bennem, egyik szó a
másikat követi, összefüggéssé alakul, maguktól kikerekednek a helyzetek;
jelenet jelenetre tolul, események és párbeszédek fakadnak lelkemből és
csodálatos jó érzés önt el. Mint az őrült, ugy dolgozom tovább és egyik
oldalt a másik után irom tele pillanatnyi szünet nélkül. A gondolatok
olyan váratlanul törnek rám és olyan gazdagon ömlenek folytonosan, hogy
egész sereg apró finomságot elfelejtek, mert nem tudom elég gyorsan
leirni, habár egész erőmből dolgozom. És szünetlenül igy tolonganak
tovább elém, eggyé válok a tárgyammal és minden szó, amit leirok,
magától jön a tollamra.

És tart, tovább tart, olyan áldottan soká tart ez a csodálatos pillanat,
hogy tizenöt, husz teleirt oldal fekszik előttem a térdemen, mikor végre
megpihenek s leteszem a ceruzát. Ha igazán van értéke ezeknek a
papiroknak, meg vagyok mentve! Kiugrom az ágyból és felöltözöm. Mindig
jobban világosodik és már majdnem el lehet olvasni a világitótorony
igazgatójának a jelentését az ajtó mellett; az ablaknál pedig olyan
világos van, hogy egy kis üggyel-bajjal irni is lehet mellette. És
azonnal hozzáfogok, hogy letisztázzam a lapokat.

Csodálatos, világosságból és szinekből szőtt sürü köd száll felém a
képzelet ez alkotásából; meglepetten állok meg minduntalan, egyik jó
eszme a másik után! És halkan azt mondom magamban, hogy ilyen jót
sohasem olvastam még életemben. Ittas vagyok a boldogságtól, az öröm
elvakit és elragad, a felhők között érzem magam; megmérem kezemben az
iráscsomót és azonnal öt koronára becsülöm az első hirtelen mérlegelés
után. Kinek jutna eszébe, hogy öt korona miatt alkudozzék; sőt ha a
tartalom nagyszerüségét figyelembe vesszük, még tiz korona is potom ár
érte. Eszembe sem jut, hogy ilyen remek munkát ingyen adjak át;
tudtommal végre is ilyen regényt nem lehet uton-utfélen találni. És tiz
koronára határozom el magamat.

Mindig világosabb lett a szobában; egy pillantást vetettem az ajtóra s
minden megerőltetés nélkül el tudtam olvasni a finom, csontvázszerü
betüket is, Andersen kisasszony halotti ruháit és szemfedőit jobbra a
kapu mellett; de már jó ideje el is mult, mióta elütötte a hetet.

Ott hagytam a helyem és a szoba közepére állottam. Mindent megfontolva,
a Madame Gundersen felmondása éppen a legjobb pillanatban jött.
Tulajdonképpen ez igazán nem nekem való szoba; nagyon is egyszerü zöld
függönyök voltak az ablakon és tulságosan sok szeg sem állott ki a
falból, amire az ember a ruháit felakaszthassa. Az a szegényes hintaszék
a szegletben pedig igazán csak tréfa, a hintaszék karrikaturája, amin
halálra nevethetné az ember magát. Felnőtt embernek nagyon is alacsony
és amellett olyan szük, hogy valósággal csizmahuzóval kellett kivenni az
embert, ha fel akart belőle állani. Egyszóval ez a szoba nem volt
szellemi munkára berendezve és nem szándékozom továbbra megtartani.
Semmi esetre sem tartom meg! Már nagyon is soká hallgattam és türtem,
elég ideig kitartottam ebben az oduban.

Megelégedettségtől és reménytől felfuvalkodva, folytonosan rendkivüli
munkámmal elfoglalva, melyet minduntalan kivettem a zsebemből, hogy ujra
elolvassam, egészen komolyan hozzáfogtam az elköltözéshez. Elővettem a
batyumat, egy veresszélü zsebkendőt, melybe egy pár tiszta gallér s
egynehány ujságdarab volt bekötve, amiben kenyeret hoztam haza,
összegöngyöltem az ágyteritőmet és a zsebembe dugtam a még megmaradt
irópapirt. Azután biztonság kedvéért minden szegletet átkutattam, hogy
itt ne hagyjak valamit és miután semmit sem találtam, az ablakhoz
léptem, hogy kinézzek. A reggel borus és nedves volt; senkit sem láttam
a leégett kovácsmühelynél és a ruhaszáritó kötél lent a kertben keményen
megfeszült az egyik faltól a másikig, amint a nedvesség összehuzta. Ezt
már mind régen ismertem, ott hagytam tehát az ablakot, a hónom alá
vettem az ágyteritőt, meghajtottam magam a világitótorony igazgatójának
a jelentése és Andersen kisasszony halotti ruhái előtt s kinyitottam az
ajtót.

Egyszerre eszembe jutott a háziasszonyom. Mégis tudósitanom kell a
kiköltözésemről, hogy láthassa, milyen rendes emberrel volt dolga. Meg
akartam irásban köszönni, hogy egy pár napig a kikötött időn tul
használtam a szobát. A bizonyosság, hogy most hosszabb időre meg vagyok
mentve, olyan erővel élt bennem, hogy még öt koronát is igértem a
háziasszonyomnak, ha legközelebb pár nap mulva erre járok; azt is be
akartam ezzel még bizonyitani, hogy uri ember lakott a fedele alatt.

A cédulát az asztalon hagytam.

Még egyszer megállottam az ajtóban és visszafordultam. A sugárzó
boldogság, hogy ujra felküzdöm magam, annyira magával ragadt, olyan
hálával töltött el isten és a mindenség iránt, hogy letérdeltem az ágy
előtt és hangos szavakkal köszöntem meg istennek nagy jóságát, melyben
ma reggel részesitett. Tudtam, óh, nagyon jól tudtam, hogy az
ihlettségnek az az elragadtatása, amit az előbb átéltem és leirtam, az
ég csodálatos ajándéka volt lelkem részére és felelet tegnapi
kétségbeesett hivásomra. Ez isten volt, igen, isten! kiáltottam magamnak
és sirtam a meghatottságtól saját szavaim felett; néha-néha
félbeszakitottam magamat és hallgatództam, hogy nem jön-e valaki a
lépcsőn. Végre felálltam és elindultam; zajtalanul lopództam le a sok
lépcsőn és észrevétlenül értem el a kaput.

Az utca fénylett az esőtől, mely a reggeli órákban esett, az ég nehezen,
alacsonyan csüngött a város felett, sehol egyetlen napsugár. Vajjon hány
óra lehetett? Szokásom szerint a városháza felé tartottam és ott láttam,
hogy fél kilencre jár. Volt tehát egy pár elvesztegetni való órám; hiába
is mennék tiz vagy tizenegy előtt a szerkesztőségbe, addig majd
elsétálom az időt és közben kitalálhatok valami utat-módot, hogyan
jussak egy kis reggelihez. Különben ma nem kell félnem, hogy éhesen
fekszem majd le, istennek hála, ezeken az időkön már tul vagyok! Ez
tulhaladott állapot, rossz álom, – mostantól fogva felfelé vezet az ut.

Eközben a zöld ágyteritő kezdett terhemre lenni; csak nem tehetem ki
magam annak, hogy az emberek szeme előtt a hónom alatt ilyen csomaggal
járjak. Mit is képzelnének rólam? Gondolkozni kezdtem, hova helyezhetném
el egy időre biztonságba. Egyszerre eszembe jutott, hogy bemehetnék a
Semb üzletébe és rendesen papirba pakolhatnám; mindjárt tisztességesebb
külseje lenne és nem volna szégyen magammal hurcolni. Beléptem a boltba
és előadtam kérésemet az egyik segédnek.

Először a teritőre nézett, azután reám; ugy vettem észre, mintha magában
titokban lenézően vállat vont volna, mikor átvette a csomagot. Ez nagyon
bántott.

– Teringettét, vigyázzon egy kicsit! – kiáltottam fel. – Két drága
üvegváza van benne; a csomag Smyrnába megy.

Ez hatott, nagyszerüen hatott. A fiatalember minden mozdulata bocsánatot
kért, hogy nem sejtette meg mindjárt, milyen értékes holmi van a
teritőben. Mikor készen lett a csomaggal, ugy köszöntem meg a
szivességét, mint olyan ember, aki hozzá van szokva, hogy drága árukat
szállitson Smyrnába; még az ajtót is kinyitotta előttem, mikor elmentem.

Elkezdtem sétálni az emberek között a Stortorvon, lehetőleg közel az
asszonyokhoz, akik cserepes virágot árultak. A nehéz veres rózsák,
melyek vérszinükkel keményen ragyogtak bele a nedves reggelbe, vágyat
keltettek bennem, bünös kivánságot, hogy elragadjak egyet; az áruk után
kezdtem tudakozódni, hogy minél közelebb juthassak hozzájuk. Ha lesz
felesleges pénzem, ilyet fogok venni, akármi jöjjön is azután; különben
takarékoskodhatom is egyben-másban az életberendezésemen, hogy megint
rendbe jöjjenek a pénzügyeim.

Tiz óra lett és felmentem a szerkesztőségbe. Egy munkatárs, ollóval a
kezében, ócska ujságokban keresgélt; a szerkesztő még nem jött be.
Kérdésére átadom neki vastag kéziratomat, közben sejteni engedem, hogy
nem mindennapi fontosságu a dolog és a lelkére kötöm, hogy a
szerkesztőnek saját kezébe adja át, ha bejön. A nap folyamán később
bejövök a válaszért.

– Jó, – mondta az ember és visszafordult az ujságjaihoz.

Azt találtam, hogy nagyon is nyugodtan fogadta a dolgot, de nem szóltam
semmit, csak kissé közönyösen intettem a fejemmel, mikor kimentem.

Most aztán elég időm maradt. Csak legalább kiderülne! Nyomoruságos idő
volt, szélcsend és nyomott levegő; az asszonyok biztonság kedvéért
felnyitották az esernyőjüket, a férfiak gyapjusapkái furcsán ellágyultak
és elcsüggedtek. Még egyszer átmentem a téren, hogy megnézzem a
zöldségeket és rózsákat. Egyszerre egy kezet érzek a vállamon,
visszafordulok, hát nem más, mint a „kisasszony“ az, aki jó reggelt
köszön.

– Jó reggelt, – feleltem kérdően, hogy minél hamarabb megtudjam a
szándékát. Nem nagyon szeretem a „kisasszonyt“.

Kiváncsian néz a friss csomagolásu pakkra a hónom alatt és azt kérdi:

– Mit visz?

– Sembnél voltam és ruhára való szövetet vettem, – felelem közömbös
hangon; – nem akarok tovább ilyen kopottan járni; az embernek végre is a
külseje iránt sem szabad tulságosan szükmarkunak lenni.

Rám nézett és látszott, hogy meghökken.

– Hogy megy a dolga most különben? – kérdi vontatottan.

– Jól; várakozásomon felül jól.

– Van valami dolga vagy foglalkozása most?

– Valami foglalkozásom? – ismétlem egészen csodálkozva. – Hiszen
könyvvezető vagyok Christie nagykereskedőnél.

– Igazán! – feleli és egy kicsit hátrább lép. – Istenemre, szivemből
örülök rajta. Csak aztán megint el ne kunyorálják minden pénzét, amit
keres. Jó reggelt.

Egy kis idő mulva megfordul és visszajön; botjával rámutat a csomagomra
és igy szól:

– Nagyon ajánlom Önnek a saját szabómat a ruhája megcsináltatásához; az
egész városban nincs finomabb szabó, mint Isaksen. Csak mondja azt, hogy
én küldtem.

Mit üti bele az orrát az én dolgaimba? Mi köze hozzá, hogy milyen szabót
választok? Elfogott a düh; ennek az üresfejü, felpiperézett embernek a
látása annyira elkeseritett, hogy elég durván figyelmeztettem a tiz
korona tartozására. Mielőtt felelhetett volna, már megbántam, hogy igy
rátámadtam, zavarba jöttem és lesütöttem a szemem; abban a pillanatban
egy hölgy ment el mellettünk, hirtelen hátraléptem, hogy átengedjem
köztünk és felhasználva az alkalmat, elsiettem.

Már most mit csináljak addig, mig várakoznom kell? Kávéházba nem mehetek
be üres zsebbel és nem jutott eszembe olyan ismerős sem, akihez a napnak
ebben a szakában ellátogathatnék. Ösztönszerüen felsétáltam a városba,
jó időt eltöltöttem a piac és a vám között, elolvastam az „Esti
postá“-t, amelyet éppen akkor akasztottak ki a táblára, betértem egy
sétára a Karl Johan-utcába, azután megfordultam és egyenesen a
Megváltónk temploma temetőjébe mentem, ahol jó kis helyet találtam
magamnak a kápolna melletti dombon.

Soká ültem itt a csendben, elálmodoztam a nedves levegőbe, gondolkoztam,
szunyókáltam és fáztam. Az idő lassan mult. Vajjon igazán olyan
bizonyos, hogy a tárcám mestermü és müvészi ihletből származott? Isten
tudja, nem csuszott-e mégis itt-ott valami hiba bele? Mindent
megfontolva, nem lehetséges-e, hogy el sem fogadják, hogy egészen
egyszerüen visszautasitják? Talán csak éppen, hogy középszerü volt, vagy
meglehet, hogy rossz; mi biztosit róla, hogy már is nem hever-e a
papirkosár fenekén?… Nyugalmam meg volt zavarva, felugrottam és
kirohantam a temetőből.

Lent az Akersgate-n benéztem egy boltablakon és láttam, hogy még csak
most mult el dél. Ez még növelte kétségbeesésemet; olyan bizonyosan
reméltem, hogy már régen elmult dél és négy óráig hiába is keresném a
szerkesztőt. A tárcám sorsa sötét sejtelmekkel töltött el; minél többet
gondoltam rá, annál képtelenebbnek látszott magam előtt is, hogy valami
használhatót irhattam volna olyan rögtönösen, csaknem alvás közben,
lázas, álmokkal tele aggyal. Természetesen ujra megcsaltam magam és
egész reggel hiába voltam olyan boldog! Egészen hiába… Csaknem rohanva
mentem fel az Ullevaalsveien, el Szent Hanshaugen mellett, nyitott
mezőre jutottam ki, azután keskeny, különös kis utcákon, majd üres
telkeken és szántóföldeken át végre az országuton találtam magamat,
amelynek nem láttam a végét.

Itt megállottam és elhatároztam, hogy visszafordulok. Nagyon felhevültem
a gyaloglástól és lassan, elég leverten mentem vissza. Két
szénásszekérrel találkoztam; a kocsisok hason feküdtek a széna tetején
és énekeltek, mind a kettő kalap nélkül volt s kerek, megelégedett
ábrázattal nótázott. Amint tovább mentem, eszembe jutott, hogy
bizonyosan meg fognak szólitani vagy utánam kiáltanak valami megjegyzést
vagy csufolódást; és csakugyan, mikor közelebb értem, az egyik
lekiabált, hogy mit viszek a hónom alatt.

– Egy ágyteritot, – feleltem.

– Hány óra? – kérdezte.

– Nem tudom bizonyosan, azt hiszem, három körül lehet.

Mindketten nevetni kezdtek és továbbhajtottak; ugyanabban a pillanatban
az egyik fülemen egy ostorütés fájdalmát éreztem és a kalapom lerepült;
a fiatalemberek nem mehettek el mellettem anélkül, hogy meg ne
tréfáljanak. Dühösen kaptam a fülemhez, felszedtem a kalapom az
árokszélről és folytattam az utamat. Lent Szent Hanshaugennél
találkoztam egy emberrel, aki megmondta, hogy már elmult négy óra.

Négy óra! Már el is mult négy! Futva indultam a város felé, be a laphoz.
Hátha a szerkesztő már régóta ott van, hátha el is ment az irodából?
Felváltva mentem és futottam, megbotlottam, nekiszaladtam a kocsiknak,
elhagytam valamennyi járó-kelőt, versenyeztem a lovakkal,
agyonhajszoltam magam, mint egy őrült, csakhogy még idejében
megérkezzem. Berohantam a kapun, négy ugrással fent voltam a lépcsőn és
kopogtattam.

Senki sem felelt.

– Elment! Elment! – gondoltam. Lenyomom a kilincset, nyitva van; még
egyszer kopogok és belépek.

A szerkesztő az asztalnál ült, arccal az ablak felé, és tollal a kezében
éppen irni kezdett. Mikor meghallotta lihegő köszönésemet, félig
megfordult, egy kicsit megnézett és azt mondta:

– Még nem volt időm elolvasni a tárcáját.

Annyira megörültem, – legalább még nem vetette el, – hogy azt feleltem:

– Természetesen, uram, nagyon értem. Hiszen nem is olyan sietős. De
talán egy pár nap mulva, vagy…

– Majd meglátom. De különben nálam van a cime.

És én elfelejtettem felvilágositani, hogy már egyáltalán semmiféle
lakáscimem nincs.

Az audienciának vége volt; hajlongva léptem hátra és kimentem. A
reménység megint fellángolt bennem, még semmi sincs veszve,
ellenkezőleg, éppen most nyerhetek meg mindent. És agyam rögtön mesét
kezd szőni egy nagy égi tanácskozásról, amelyben éppen most határozzák
el, hogy meg fogom nyerni az ügyem, teljes tiz korona tőkét kapok majd a
tárcámért…

Csak legalább valami menedékhelyem lenne ma éjjelre! Fontolgattam, hogy
hol tudnék legjobban elbujni éjszakára és ez a kérdés annyira elfoglalt,
hogy az utca közepén állva maradtam. Elfelejtettem, hol vagyok, ott
állok, mint egy magános jelzőhajó a tenger közepén, amelyet hullámok
ostromolnak és üvöltenek körül. Egy ujságáruló gyerek a „Wiking“-et
nyujtja felém; nagyon érdekes uj hirek! Felnézek és összerázkódom, –
megint Semb előtt vagyok.

Gyorsan megfordultam, a csomagomat magam elé tartva rejtegettem és az
egész Kirkegate-n félősen és leverten siettem le, – talán megláthattak
az ablakból. Átmentem az Ingebrete-n, el a szinház előtt és a Logenál
befordultam a tenger és az erőditések irányába. Végre találtam egy padot
és ujra tanakodni kezdtem.

Hol a csodába találok én ma éjszakára fedelet? Van a világon olyan lyuk,
ahova elbujhatnék, hogy elrejtsem magam reggelig? Büszkeségem
megtiltotta, hogy a szobámba visszatérjek; eszembe sem jutott, hogy a
szavam visszavonjam, felháborodva utasitottam vissza még csak a
gondolatát is és lenézően mosolyogtam magamban a kis veres hintaszék
felett. Eszmetársulás révén egyszerre csak egy nagy, kétablakos szobában
találtam magam, ahol valamikor már laktam a Hagdehauge-n; egy tálcát
láttam az asztalon, tele vastagon kent vajas kenyérrel; egyszerre csak
megváltoztatta külsejét, beefsteak volt, – csábitó beefsteak, fehér
asztalkendő, egész kosár kenyér, ezüst evőeszköz előttem. Az ajtó
felnyilt, háziasszonyom jött be és még több teát kinált…

Látomások és álmok! Azt mondtam magamban, hogyha most enném valamit, a
fejem megint megzavarodnék, láz fogná el az agyamat és őrült
képzelgésekkel kellene küzdenem. Nem birom az ételt, az én szervezetem
már csak ilyen; ez valami különösség bennem, valami egyéni sajátosság.

Talán mégis csak találok ki valami okosat, mielőtt egészen beesteledik.
Egyelőre nem volt sietős; legrosszabb esetben az erdőben kereshetek
valami jó helyecskét, az egész város környéke rendelkezésemre áll és a
levegő fagyponton felül van…

És a tenger nehéz nyugalommal fekszik odakint, hajók és széles tutajok
vágnak barázdát az ólmos felületbe, sávokat vetnek szét jobbra és balra,
aztán továbbsiklanak, mig a füst nagy pára-csomókban tolul ki a
kéményekből és a gépek tolóinak ismétlődő ütődése eltompulva hangzik át
a nedves levegőn. Sem nap, sem szél nincs, a fák nedvesek mögöttem és a
pad, amelyen ülök, hideg és átázott. Az idő mult; ott ültem félig
álmodozva, fáradt voltam és a hátam borzongott; kis idő mulva éreztem,
hogy a szemhéjam kezd lecsukódni; nem álltam ellent…

Mikor felébredtem, sötét volt körülöttem; kábán és fázva ugrottam fel,
kezembe vettem a csomagomat és megindultam. Mindig gyorsabban és
gyorsabban mentem, karjaimmal hadonásztam, dörzsölgettem a lábszáramat,
amely már egészen érzéketlenné zsibbadt; végre a tüzőrséghez jutottam.
Kilenc óra volt; hosszu ideig aludtam.

Mihez fogjak már most? Valahol csak kell lennem? Amint ott állok és a
tüzoltóőrházra bámulok, eszembe jut, hogy vajjon nem sikerülhetne-e
belopódzni valamelyik folyosóra, ha kilesek egy alkalmas pillanatot,
amikor az őr hátat fordit. Felsétálok a lépcsőn és beszédbe akarok állni
az emberrel; azonnal tiszteleg a baltájával és várja, hogy mit fogok
neki mondani. Ez a felemelt balta, amelynek éle felém volt fordulva,
mint egy jeges hasitás vágott bele az idegeimbe, a rémülettől néma
maradtam a felfegyverzett ember előtt és akaratlanul visszaléptem. Egy
szót sem szóltam, csak mindig hátrább-hátrább vonultam tőle; hogy a
látszatot megmentsem, végigsimitottam kezemmel a homlokomon, mintha
valamit elfelejtettem volna és továbbmentem. Amikor ujra a járdán
állottam, olyan felszabadultnak éreztem magam, mintha nagy veszélyből
menekültem volna meg. Amennyire csak birtam, ugy siettem tovább.

Fázva és éhesen, mindig levertebben mentem végig a Karl Johan-utcán;
hangosan kezdtem káromkodni és nem törődtem vele, hogy mindenki
meghallhatja. Az országház előtt, éppen az első oroszlánnál, valami uj
gondolattársulás utján hirtelen eszembe jut egy festő ismerősöm,
fiatalember, akit egyszer kint a Tivoliban egy pofontól mentettem meg és
akit későbben meg is látogattam. Csettentettem az ujjammal örömömben és
lementem a Tordenskjold-utcára, ahol meg is találtam az ajtaját, rajta
C. Zacharias Bartel névjegyével; kopogtattam.

Maga jött ki, sör- és dohányszagot hozva magával, hogy szinte undoritó
volt.

– Jó estét, – mondtam.

– Jó estét. Maga az? De mi az ördögért jön ilyen későn? Lámpavilágnál
semmit sem lehet látni. Azóta egy szalmakazalt festettem rá és mást is
változtattam rajta. Nappal kell megnéznie, most semmit sem érne az
egész.

– Azért mégis csak szeretném megnézni! – feleltem, de különben fogalmam
sem volt, miféle képről beszél.

– Teljes lehetetlen! – felelt. – Az egész csak egy sárga folt este. Meg
aztán valami más is van, – suttogva hajolt felém, – egy kis leány van
nálam ma este, hát teljes lehetetlen.

– Hja persze, akkor szó sem lehet róla.

Visszavonultam, jó éjszakát mondtam és elmentem.

Igy hát nem maradt semmiféle más választás, mint az erdőben keresni
helyet. Csak legalább a föld ne lenne olyan vizes! Megveregettem az
ágyteritőmet és mindjobban megbarátkoztam azzal a gondolattal, hogy
odakint fogok aludni. Annyi ideig gyötörtem magam, hogyan találjak a
városban szállást, hogy most már belefáradtam és beleuntam az egészbe;
szinte megnyugtató gyönyörüséget éreztem, hogy végre pihenhetek,
megadhatom magam és gondolkozás nélkül járhatok össze-vissza az utcákon.
Elmentem az egyetem órája mellett, láttam, hogy már elmult tiz, aztán
megindultam fel a városba. A Hagdehauge-n egy helyen megállottam egy
ablak előtt, ahol ételek voltak kitéve. Egy nagy kerek kenyér mellett
egy macska feküdt és aludt; beljebb zsir állott fazékban és néhány
üvegben főtt dara. Egy darabig ott nézegettem az ennivalókat, de mivel
ugy sem volt miből vásárolnom, hátat forditottam és folytattam az
utamat. Lassan mentem tovább, elhagytam a házakat, mindig messzebb és
messzebb jártam, egyik óra a másik után mult, mig végre elértem a
bükkerdőbe.

Itt letértem az utról és leültem pihenni. Azután hozzáfogtam valami jó
helyet keresni; egy kis hangát és lombot hordtam össze és egy dombocska
tetején, ahol szárazabb volt, elkészitettem a fekvőhelyemet,
felnyitottam a csomagot és kivettem az ágyteritőt is. Nagyon fáradt és
törődött voltam a hosszu járástól és azonnal lefeküdtem. Sokáig
forgolódtam, mig jól el tudtam helyezkedni, a fülem is fájt egy kicsit
és fel volt dagadva a szekeres ember ostorcsapásától, ugy hogy nem
tudtam ráfeküdni. Lehuztam a cipőmet és a fejem alá tettem, rá a nagy
összehajtott csomagolópapirt.

A sötétség elmerülten vett körül, minden csendes volt; minden, csak fent
a magasban zugott az örök dallam, a szél muzsikája, a távoli, egyhangu
susogás, amely sohasem hallgat. Soká hallgattam ezt a végtelen,
fájdalmas zümmögést, mig egészen elkábultam bele; bizonyosan az óriás,
tovagördülő világok szimfóniája zug felettem, a csillagok intonálják
éneküket…

– Az ördögbe is, – mondtam hangosan és felnevettem, hogy felrázzam
magam; – inkább a baglyok huhognak Kanaánban.

Felkeltem, ujra lefeküdtem, – felhuztam a cipőmet, járkálni kezdtem a
sötétben, ujra lefeküdtem, félelemmel és haraggal küzdöttem és kinlódtam
egész hajnalig, amikor végre elaludtam.



Világos nappal volt, amikor felnyitottam a szemem és én ugy éreztem,
hogy már legalább is dél van. Felhuztam a cipőmet, az ágyteritőt ujra
becsomagoltam és megindultam a városba. A nap ma sem sütött és ugy
fáztam, mint egy kivert kutya; a lábam egészen elzsibbadt és a szemem
könnyezett, mintha nem birná ki a napvilágot.

Három óra volt. Az éhség nagyon kellemetlenül kezdett jelentkezni,
egyszer-kétszer félre fordulva kissé hánynom is kellett. Letértem a
nyilvános konyhához, elolvastam a kitett cédulát és tüntetően vállat
vontam, mintha füstölt disznóhus és főtt marhahus nem nekem való ételek
lennének; innen a pályaudvar terére jutottam.

Egyszerre valami különös szédülés fogta el a fejemet; továbbmentem, nem
akartam észrevenni, de mindig erősebb és erősebb lett, ugy hogy végre le
kellett ülnöm egy lépcsőre. Egész tudatom megváltozott, mintha a
bensőmben valami megingott volna, vagy mintha egy függöny, egy fátyol
szakadt volna szét az agyamban. Nagyokat lélegzettem és ülve maradtam a
csodálkozástól. Nem vesztettem el az öntudatomat, mert világosan
éreztem, hogy a fülem kissé sajog még a tegnapi ütés után és amikor egy
ismerős ment el előttem, azonnal felismertem és köszöntöttem.

Mi lehetett ez az uj, kinos érzés, ami az eddigieket is
elhomályositotta? Talán a hideg földön alvás következménye? Vagy az az
oka, hogy még nem reggeliztem? Ha jól meggondolom, egyszerüen semmi
értelme, hogy az ember igy éljen; a Krisztus kinszenvedésére, nem értem
mivel érdemeltem ki a sors ilyen durva üldözését! És abban a percben
eszembe jutott, hogy tulajdonképpen miért ne lehetnék mindjárt
gazemberré; elvihetném rögtön ezt az ágyteritőt a „nagybácsi“
pinceboltjába, zálogba tehetném egy koronáért, amiből háromszor
jóllakhatnék és legalább addig fenntarthatnám magam, mig valami más
akad; Hans Paulit majd bolonddá tartanám valamivel. Már utban voltam a
pince felé, de a bejárás előtt megállottam, kétkedően megráztam a fejem
és visszafordultam.

Minél távolabb jutottam, annál boldogabbnak éreztem magam, hogy ennek a
nehéz kisértésnek ellent tudtam állani. A becsületesség öntudata a
fejembe szállt, nagyszerü érzés fogott el, hogy kiváló jellem vagyok,
fehér világitó torony a piszkos emberáradatban, amelyen csupa roncsok
uszkálnak. Elzálogositani másnak a tulajdonát egy ebédért, saját
lelkiismeretét megenni és meginni, saját maga előtt gazembernek érezni
és szégyelni magát – soha, soha! Nem is volt komoly ez a gondolat
bennem, tulajdonképpen alig is jutott eszembe; szakadozott, futó,
zavaros gondolatokért igazán nem lehet az ember felelős, különösen, ha
ilyen rettenetes fejfájása van és halálra fárasztja magát egy ágytakaró
cipelésével, ami nem is az övé.

Egészen bizonyos, hogy találkozik segitség valami uton-módon, ha eljön
az ideje. Hát az a kereskedő a Grönlandslere-n? Talán bizony minden
órában zaklattam az állásért, mióta a levelet elküldtem? Vagy
reggel-este rángattam a csengettyüjét, mig ki nem dobott? Ugyszólván nem
is jelentkeztem nála a feleletért. Miért lenne ez hiábavaló kisérlet?
hátha éppen most vár rám a szerencse? Hiszen a szerencsének olyan
kanyargós utai szoktak lenni! Felkerekedtem tehát Grönlandslere felé.

Az utolsó megrázkódás egy kicsit kimeritette a fejemet és rendkivül
lassan mentem tovább azon gondolkozva, hogy mit fogok a kereskedőnek
mondani. Talán jólelkü ember lesz; ha jókedvében találom, talán magától
is ad egy korona előleget a későbbi fizetésemre, anélkül, hogy kérném;
az ilyen embereknek néha kitünő ötleteik szoktak lenni.

Beosontam egy kapu alá, megnyálaztam a kezem és ledörzsöltem a nadrágom
térdét, hogy rendesebb külsőm legyen, letettem teritőmet egy sötét
szegletbe egy láda mögé, átmentem az utcán és beléptem a kis boltba.

Egy ember állott benn és papirzacskókat ragasztott ócska ujságokból.

– Christie urral szeretnék beszélni, – mondtam.

– Az éppen én vagyok, – felelt az ember.

– Nos, az én nevem ez és ez, bátor voltam irásban jelentkezni az
állásért s még nem tudom, volt-e valami eredménye?

Nehányszor ismételte a nevemet és elkezdett nevetni. – Most mindjárt
mutatok valamit! – mondta és kivette oldalzsebéből a levelemet. – Tessék
megtekinteni, uram, hogy bánik el ön a számokkal. A levelének a dátuma
1848-ról szól. – Tele torokkal kezdett ujra nevetni.

– Bizony ez egy kis hiba, – feleltem csüggedten, – meggondolatlanság
vagy szórakozottság, ezt be kell vallanom.

– Látja, uram, nekem olyan emberre van szükségem, aki a számokban soha
sem téved, – mondta. – Nagyon sajnálom, az irása nagyon olvasható,
különben a levele is tetszett, dehát…

Egy percig vártam; lehetetlen, hogy ez lett volna az utolsó szava. De ő
ujra hozzáfogott a papirzacskóhoz.

– Sajnálom, – kezdtem ujra, – igazán nagyon sajnálom; de természetesen,
nem ismétlődnék többé és ez a kis iráshiba csak nem tesz teljesen
alkalmatlanná a könyvvezetésre?

– Nem, azt nem is állitom; de az én szememben olyan fontos volt, hogy
egy másik pályázót alkalmaztam.

– Az állás tehát már be is van töltve? – kérdeztem.

– Igen.

– Na, istenem, hát akkor nincs mit tovább beszélni róla.

– Ugy van; nagyon sajnálom, de…

– Ajánlom magamat.

Égő, vad düh fogott el. Elhoztam a csomagot a kapualjából,
összeszoritottam a fogamat, neki mentem békés embereknek a járdán és nem
kértem bocsánatot. Mikor egy férfi megállott és elég szigoruan
rendreutasitott, visszafordultam, valami értelmetlen szót orditottam a
fülébe, összeszoritott öklömet megráztam az orra előtt és továbbmentem,
beleveszve vak dühömbe, amit lehetetlen volt fékeznem. Rendőrért
kiáltott és én boldogan vártam, hogy rendőrt kapjak a kezem közé;
akarattal lassabban mentem, hogy utólérhessen, de nem jött. Hát volt
ennek valami értelme, hogy a legmegfeszitettebb, legkomolyabb
kisérleteim teljességgel ne sikerüljenek? De hát miért kellett 1848-at
irnom? Mi közöm ehhez az átkozott évszámhoz? Már most éhezhetem, hogy a
beleim, mint eltaposott férgek, zsugorodnak össze bennem és hol van
megirva, hogy ma éjszakáig jutok egyáltalában valami ételhez? És minél
több idő mulik el, annál jobban ki leszek szivattyuzva lelkileg és
testileg, máris napról-napra becstelenebb tetteket követek el. Pirulás
nélkül hazudom, más szegény embert megröviditek a házbérrel, még a
legaljasabb gondolatok ellen is küzdenem kell, hogy idegenek ágyteritőit
el ne lopjam – és mindezt bünbánat, lelkiismeretfurdalás nélkül… Rothadt
foltok vannak már a bensőmben, fekete gombák, amik mindig jobban
terjednek. És fent az égben ott ül isten, figyelmesen tekintve le reám,
hogy romlásom a müvészet törvényei szerint menjen végbe, egyenletesen és
lassan, minden ingadozás nélkül. A pokol mélyében pedig a kegyetlen
ördögök ezalatt ide s tova szaladgálnak, dühöngve, hogy olyan sokáig
kell várniuk, mig valami főbenjáró bünt követek el, megbocsáthatatlan
bünt, amiért az isteni igazságszolgáltatás oda letaszithasson…

Sietni kezdtem, az utam rohanássá vált, egyszerre balra fordultam és
felhevülve, dühösen jutottam be egy kivilágitott, feldiszitett
kapubejárat alá. Nem álltam meg egy pillanatra sem; de azért a feljárat
egész különös kiállitása abban a szempillantásban belerajzolódott
tudatomba, minden jelentéktelen apróság az ajtókon, diszeken, falakon,
kövezett folyosón világosan állott belső látásom előtt, mig a lépcsőkön
felrohantam. A második emeleten megrántottam a csengőt. Miért állottam
meg éppen a második emeleten? Miért fogtam meg éppen ezt a csengőhuzót,
amelyik legmesszebb volt a lépcsőtől?

Egy fiatal hölgy nyitotta ki az ajtót; szürke ruhában volt, fekete
diszitéssel. Egy ideig meglepetten nézett rám, azután megrázta a fejét
és megszólalt:

– Nem, ma nincsen semmi. – Azután ujra be akarta zárni az ajtót.

De hát mibe is elegyedtem én ezzel az asszonnyal? Bizonyos, hogy
egyszerüen koldusnak tart; azonnal nyugodt lettem és hidegvérü. Levettem
a kalapom és tiszteletet kifejező meghajlással, mintha nem is hallottam
volna szavait, végtelen udvariasan mondtam:

– Bocsásson meg kisasszony, hogy olyan erősen csengettem, de nem tudtam,
hogy a csengőhuzó olyan könnyen jár. Ugy tudom, itt lakik az a beteg
uraság, aki hirdetés utján keres egy embert, hogy a kocsijában tolja.

Állva maradt, mintha fontolgatná ezt a hazugságot; a személyem felől
való véleménye láthatóan ingadozni kezdett.

– Nem, – mondta végül, – itt nem lakik semmiféle beteg ur.

– Igazán? Egy idősebb ur? Kétórai kocsiztatásról volt szó, óránként
negyven örével fizetve.

– Nem lakik itt.

– Akkor ujból bocsánatot kérek, – feleltem, – talán eltévesztettem az
emeletet. Erre járván, csak fel akartam használni az alkalmat, hogy
ajánljak neki valakit, akit jól ismerek és aki iránt érdeklődöm. A nevem
Wedel-Jarlsberg. – Ujra meghajtottam magam és hátra léptem. A fiatal
hölgy mélyen elpirult, zavarában meg sem tudott mozdulni, ott maradt
állva és utánam bámult, mig a lépcsőn lementem.

Nyugalmam visszatért és a fejem kitisztult. A fiatal hölgy mondása, hogy
ma nem adhat semmit, ugy hatott rám, mint a hideg zuhany. Hát odáig
jutottam, hogy bárki rám mutathat gondolatban és azt hiheti: itt megy
egy koldus, akinek az ételét az ajtón keresztül szokták kinyujtani!

A Möllergate-n megállottam egy kis vendéglő előtt és beszivtam a
pecsenye kellemes illatát, amelyet bent sütöttek; már rajta volt a kezem
a kilincsen, hogy minden ok nélkül bemenjek, de még idejében
meggondoltam magam és tovább igyekeztem. Mikor a Stortorvra értem és
helyet kerestem magamnak, hogy egy kicsit megpihenjek, már minden pad el
volt foglalva és hiába kerültem körül az egész templomot egy csendes kis
helyért, ahová ledobhattam volna magamat. – Hát persze! – gondoltam
sötéten magamban, – ez természetes, természetes! – Megint tovább kellett
mennem. Egy kis kerülőt tettem a Bazár szeglete körül a szökőkuthoz,
lenyeltem egy korty vizet, aztán egyik lábamat a másik után huzva, ujra
nekiindultam; sok időt töltöttem a kirakatok előtt ácsorgással,
meg-megálltam és minden kocsinak utána néztem, ami mellettem elment.
Égető forróságot éreztem a fejemben és a halántékom csodálatosan
lüktetett. A viz, amit megittam, nagyon rosszat tett és kénytelen voltam
a hányinger miatt majd itt, majd ott félre fordulni az utcán. Igy
jutottam el végre a Krisztus-templom temetőjébe. Leültem, rákönyököltem
a térdemre s fejemet a kezemre támasztottam. Ebben az összegörnyedt
helyzetben nem éreztem azt a kis rágást a mellemben.

Mellettem egy kőfaragó hason feküdt egy nagy gránitlapon és a felirást
véste; kék szemüvegje volt s ez egyszerre eszembe juttatta egy
ismerősömet, akit már csaknem elfelejtettem; bankhivatalnok volt és nem
régen találkoztam vele utoljára az Opland-kávéházban.

Csak a szégyenlősségemet tudnám agyonütni! Ha hozzá tudnék fordulni és
megmondanám az egész igazságot, hogy nagyon nehéz helyzetbe jutottam,
annyira, hogy az életemet alig tudom fenntartani, bizonyosan segitene.
Oda adhatnám neki biztositékul a borotválkozó bérletemet… Az ördögbe is,
a bérletkönyvem! Hiszen abban legalább egy korona értékü szelvény van!
Idegesen kapok e nagy kincs után a zsebembe s hogy nem találom meg elég
gyorsan, felugrom, a rémülettől verejtékesen keresgélem, mig végre az
oldalzsebben mindenféle tiszta és befirkált értéktelen papir közt lelem
meg. Előre-hátra sokszor megszámolom ezt a hat szelvényt; nincs rá
tulajdonképpen semmi szükségem; miért ne lehetne most az a szeszélyem
vagy szokásom, hogy nem borotválkozom többet? Itt egy fél korona ára
segitség, egy ezüstfehér, ujveretü félkoronás! A bankot hat órakor
zárják be, hét és nyolc között elfoghatom az emberemet a kávéház előtt.

Sokáig ültem még ott és tovább örültem ennek a gondolatnak. Az idő mult,
heves szél rázta a vadgesztenyefákat körülöttem és a nappal kezdett
szürkülni. Vajjon nem lesz-e mégis nagyon szegényes hat borotválkozó
szelvénnyel állani egy fiatalember elé, aki bankhivatalnok? Ki tudja,
talán két teljesen uj, telt bérletkönyv is van a zsebében sokkal
finomabb és tisztább szelvényekkel, mint az enyém. Minden zsebemet
kikutattam, hogy valami más apróságot tehessek még a szelvényekhez, de
semmit sem találtam. Hátha a nyakkendőmet adnám oda neki? Ezt igazán
könnyen nélkülözhetem, ha a kabátomat nyakig begombolom; ezt pedig ugyis
meg kell tennem, mert hiszen mellényem már nincsen. Levetettem a
nyakkendőmet; nagy, puha csokor volt, ami a fél mellemet eltakarta;
gondosan kisimitgattam és becsomagoltam a szelvénykönyvvel együtt egy
darab tiszta irópapirba. Most már ott hagytam a temetőt és az
Opland-kávéházat kerestem fel.

A városházán hetet mutatott az óra. A kávéház közelében, a vasrács
mellett jártam fel-alá és mindenkit erősen megfigyeltem, aki csak az
ajtón kijött vagy bement. Végre nyolc óra felé megpillantottam a
fiatalembert, amint frissen és elegánsan jött felfelé az utcán, a
kávéház felé tartva. A szivem, mint egy kis madár, vergődött a mellemben
és köszönés nélkül rohantam rá.

– Egy fél koronát, öreg barátom, – mondtam a könnyedet játszva; –
itt-itt van a valuta! – És kezébe nyomtam a kis csomagot.

– Nincs semmim, – mondta, – bizony isten, nincs. – Kiforditotta előttem
a pénztárcáját. – Tegnap este mulattam és most teljesen uszom. Higyje
el, nincs egy fél koronám sem.

– Hogyne, hogyne! Elhiszem! – feleltem és csakugyan elhittem minden
szavát. Nem lett volna semmi értelme, hogy ilyen haszontalanság miatt
hazudjék; és mintha kék szeme egy kissé könnybe lábadt volna, mikor
kikutatta a zsebeit és semmit sem talált. Vissza kellett vonulnom.

– Bocsásson meg! – mondtam, – pillanatnyi pénzzavarban vagyok.

Már mentem lefelé az utcán, mikor a kis csomag miatt visszahivott.

– Tartsa meg, tartsa meg! – kiáltottam vissza. – Talán felhasználhatja.
Egy pár apróság van benne, semmiségek – körülbelül minden, amit a földön
az enyémnek mondhatok. – Saját szavaim annyira meghatottak, olyan
vigasztalanul hangzottak a sötétlő estében, hogy sirva fakadtam…

Hüvös szél kerekedett, a felhők vadul száguldottak az égen és a
sötétséggel együtt lassankint mindig hidegebb is lett. Sirtam az egész
utcán végig, szánalmam magam iránt folyton növekedett és szüntelenül
ugyanazt az egynéhány szót ismételtem, egyetlen felkiáltást, amely ismét
könnyekre fakasztott, alighogy megakadt bennem a sirás: Óh istenem,
milyen szerencsétlen is vagyok! Óh istenem, milyen szerencsétlen is
vagyok!

Eltelhetett egy óra, – végtelenül lassan és lomhán telt el. Egy ideig a
Torvgate-n tartózkodtam, néha leültem egy lépcsőre, beosontam a
kapualjak alá, ha valaki jött, megállottam és bebámultam a kivilágitott
boltokba, ahol az emberek csak ugy nyüzsögtek az áruk körül és
dobálództak a pénzzel, mig egy nyugodt helyre akadtam a templom és a
Bazár közt egy deszkaállvány mögött.

Nem, ma este nem mehetek ki az erdőbe, akármi történik is; nem volna
elég erőm hozzá, hogy ezt a végtelenül hosszu utat megtegyem. Majd csak
eltöltöm ezt az éjszakát, ahogy lehet és itt maradok, ahol vagyok; ha
nagyon hideg lenne, majd sétálok a templom körül, nem érdemes sokat
vesződni az egésszel. Hátra támaszkodtam és félálomba merültem.

A zaj lassanként elhalt körülöttem, a boltokat bezárták, mindig
ritkábban hangzott fel egy-egy járókelő lépése és körül minden ablak
elsötétedett…

Felnyitottam a szemem és egy alakot láttam meg magam előtt; a fényes
gombok, amelyek felém villantak, rendőrt juttattak eszembe; de az ember
arcát nem láttam.

– Jó estét, – mondta.

– Jó estét, – feleltem s kissé ijedten és zavartan állottam fel. Az
ember egy ideig mozdulatlanul állva maradt előttem.

– Hol lakik? – kérdezte.

Megszokásból gondolkozás nélkül régi lakásomat neveztem meg, a kis
padlásszobát, amelyből kiköltöztem.

Megint állott egy ideig.

– Valami rosszat tettem? – kérdeztem félénken.

– Nem, dehogy! – felelte. – Hanem okosabb lesz, ha most már hazamegy,
nagyon hideg van idekint éjszakázni.

– Csakugyan, magam is érzem, hogy hideg kezd lenni.

Jó éjszakát kivántam és ösztönszerüen a régi helyem felé vettem utamat.
Ha nagyon vigyázok, feljuthatok, anélkül, hogy valaki meghallaná;
egészben csak nyolc lépcsőforduló volt és csupán a két legfelső fokon
nyikorgott a lépések alatt.

A kapuban lehuztam a cipőmet és felmentem. Mindenütt csend volt; a
második emeleten kihallottam egy óra halk tikk-takkját és egy sirós
gyerekhangot; azután megint semmi. Megtaláltam az ajtómat, kissé
megemeltem a sarkán és igy kulcs nélkül nyitottam ki, mint szokásom
volt; aztán beléptem a szobába és éppen olyan hangtalanul megint
behuztam az ajtót.

Mindent ugy találtam, mint ahogy ott hagytam; a függönyök félre voltak
huzva az ablak elől és az ágy üres volt. Az asztalon valami fehér papir
látszott, bizonyosan a saját cédulám, amit a háziasszonynak irtam; igy
tehát nem is volt még idefent, amióta elmentem. Rátettem a kezem a fehér
foltra és meglepetésemre éreztem, hogy levél. Miféle levél? Az ablakhoz
vittem, hogy, amennyire a sötétben lehet, megpróbálom kibetüzni a rossz
irással irt szavakat s végre sikerül a saját nevemet kivennem.

– Ahá, – gondoltam, – a háziasszony felelete; bizonyosan megtiltja, hogy
a szobába lépjek, ha eszembe jutna visszatérni.

És lassan, nagyon lassan ujra ott hagyom a szobát; a cipőmet az egyik
kezemben, a levelet a másikban viszem, hónom alatt pedig az ágytakarót
szorongatom. Igyekszem sulytalanná tenni magam, összeszoritom a fogam a
nyikorgó két fokon, szerencsésen lejutok a sok lépcsőn és megint a
kapuban állok.

Ujra felhuzom a cipőmet, sok ideig bajmolódom a befüzéssel, pár percig
még ülve maradok, miután készen lettem s bután bámulok magam elé a
levéllel a kezemben.

Végre felállok és továbbmegyek.

Fent az utca végén egy gázlámpa reszkető világossága fénylik; egyenesen
a világosság alá állok, a lámpaoszlopnak támasztom a a csomagot és
amilyen lassan csak tudom, felbontom a levelet.

Világosság járja át a mellem – a világosság egész áradata és hallom – a
saját felkiáltásomat, az örömnek egy értelem nélküli kis felkiáltását: a
levél a szerkesztőtől jött, a tárcámat elfogadta és már ki is szedték!
„Néhány csekély változtatás… néhány iráshiba kijavitása… nagyon
tehetséges… holnap megjelenik… tiz korona“…

Sirtam és nevettem, ugrálni kezdtem és futkostam az utcán; megállottam,
térdre estem és mindenféle szent fogadalmat tettem, a levegőbe
esküdözve. Igy mult az idő.

Egész éjjel, világos reggelig, futkároztam és énekeltem az utcákon
boldogságomban és nem untam meg mindig ujra ismételni: nagyon
tehetséges… tehát valóságos kis remekmü, a lángész egy fellobbanása. És
tiz korona!



II.

Pár hét mulva egy este odakint jártam.

Megint valamelyik temetőben ültem volt és egy cikket irtam valamelyik
ujságnak; egészen tiz óráig dolgoztam, a sötét meglepett és a kapukat
kezdték bezárni. Éhes voltam, nagyon éhes; a tiz korona, sajnos, nagyon
rövid ideig tartott; már két, sőt csaknem három napja nem ettem semmit
és nagyon gyengének éreztem magam, egészen kimerültem a ceruzával
irástól. A zsebemben egy eltört tollkés és egy kulcsköteg volt, de pénz
még csak egy öre sem.

Mivel a temetőkaput bezárták, haza kellett volna mennem; de ösztönös
félelem tartott vissza a szobámtól, amely sötét és üres volt; egy
elhagyott bádogosmühelyben laktam, amelyet egyelőre nagynehezen sikerült
megkapnom. Igy hát tovább kóboroltam, találomra mentem el a városháza
mellett, ki egészen a tengerig és tovább egy padig a vasuti hid
közelében, ahol leültem.

Ebben a percben egyetlen szomoru gondolatom sem támadt, elfelejtettem
minden bajomat és a tenger látása, amely olyan békésen és szépen terült
el előttem a szürkületben, egészen megnyugtatott. Régi szokásom szerint
még egyszer gyönyörködni akartam a müvem elolvasásában, amelyet éppen
most fejeztem be s melyet szegény, szenvedő agyvelőm a legjobbnak érzett
mind között, amit valaha megirt. Kivettem a kéziratot a zsebemből,
egészen a szememhez tartottam, hogy még meglássam s egyik lapot a másik
után futottam át. Végre kifáradtan tettem el a papirosokat a zsebembe.
Minden csendes volt; a tenger mint kék gyöngyház terült el a messzeségig
és néha kis madarak repültek el hangtalanul előttem. Egy katonai őr járt
fel s alá távolabb, különben egyetlen ember sem látszott, az egész
kikötő mély csendbe merült.

Ujra megszámolom a vagyonomat: egy eltört zsebkés, egy kulcsköteg, de
egyetlen öre sem. Egyszerre benyulok a zsebembe és ujra kiveszem a
papirosokat. Egészen gépiesen teszem, mintegy öntudatlan idegrángásból.
Kikeresek egy fehér beiratlan lapot – isten tudja, hogyan támadt ez a
gondolatom, – és összehajtom, mint egy boltipapirtölcsért, behajtom a
tetejét, mintha csak egészen tele volna és messze eldobom a kövezeten; a
szél még egy kicsit tovább vitte, azután ott maradt.

Most egyszerre rám rohant az éhség. Amint ott ültem és ezt a fehér
papirtölcsért néztem, amely olyan dagadó volt, mintha csillogó
ezüstpénzzel lenne tele, kezdtem magam belehajszolni abba a gondolatba,
hogy csakugyan van benne valami. Felcsigáztam a képzeletemet, hogy
kitaláljam, mennyi pénz lehet, – ha kitalálom, az enyém lesz!
Elképzeltem a kis csinos tizöréseket az alján és a kövér koronákat a
tetejében – egy egész kis zsákocska tele pénzzel! Mindinkább nagyranyiló
szemmel bámultam rá és biztattam magam, hogy lopjam el.

Most hallom, hogy a rendőr köhög – mi ütött belém, hogy én is ugyanazt
akarjam tenni? Felállok a padról és köhögök – háromszor ujra köhögök,
hogy meghallja. Hogy rá fog rohanni a papirtölcsérre, ha oda ér! Ugy
örültem ennek a csinynek, hogy a kezemet dörzsöltem és nagyokat
káromkodtam, hogy csak ugy hangzott. Milyen hosszu orral fog
visszavonulni a kutya! Hogy nem fog elsülyedni a pokol mélységes
fenekére szégyenében a felsülése miatt valami gazfickó ilyen csinyén!
Egy kicsit részeg voltam az éhségtől, a szenvedés mámorossá tett.

Pár perc mulva jön a rendőr, a cipőjének vasalt talpa cseng a kövezeten
és kémlelve néz mindenfelé körül. Nem siet, van elég ideje, az egész
éjszaka az övé; még nem látja a papirtölcsért, nem veszi észre, amig
egészen előtte nem áll. Akkor megáll és nézi. Milyen tisztán és sokat
igérően fekszik ott, talán egy kis pénz van benne, mi? egy egész kis
összeg ezüstpénz, ugy-e?… Most felveszi. Hm, könnyü, nagyon könnyü.
Talán valami értékes kalapdisz, egy toll… És vigyázva kinyitja nagy
kezével, belekukucskál… Elkezdek nevetni, nevetni, a térdemet ütögetem,
és ugy nevetek, mint egy őrült. Egyetlen hang nem tör ki a torkomon, a
kacagásom néma és lázasan beteg, tele van a sirás bensőségével…

A kövezet megint kopogni kezd és a rendőr már a hidon megy át.
Könnyekkel a szememben ültem ott és levegő után kapkodtam, egészen
magamon kivül a lázas jókedvtől. Hangosan kezdtem beszélni, elmeséltem
magamnak a papirtölcsér históriáját, utánoztam a szegény rendőr
mozdulatait, belekukucskáltam az üres tenyerembe és mindig ujra meg ujra
ismételtem: köhögött, mikor eldobta, köhögött, mikor eldobta! Uj
szavakat találtam ki hozzá, mulatságos kis betoldásokat, megforgattam a
szórendet és végül igy egyszerüsitettem le: Egyszer köhögött – khöhö!

Kimeritettem ezeknek a szavaknak minden változatát és késő este lett,
mire a vidámságom elmult. Álmos nyugalom fogott el, valami kellemes
bágyadtság, aminek nem is akartam ellentállni. A sötétség megsürüsödött
és könnyü szél borzolta fel a tenger gyöngyház-felületét. A hajók,
amelyeknek vitorláit az égre lerajzolódni láttam, olyanok voltak fekete
testükkel, mint hangtalan szörnyetegek, melyek óriási, felborzolt
sörtéikkel lesben állanak és reám várnak. Nem fájt semmim, az éhség
mindent eltompitott bennem; de ehelyett egészen kellemes ürességet
éreztem magamban s eltávolodva mindentől, ami körülöttem volt, boldogan
tudtam, hogy senki sem lát. Feltettem a lábamat a padra és hátradőltem:
igy éreztem legjobban az elkülönitettség jólétét. Nem volt egyetlen
felhő sem a lelkemben, a levertség egyetlen szikrája sem és amennyire
csak gondolataim elértek, nem éreztem sem vágyat, sem kivánságot, ami
betöltetlen maradt volna. Nyitott szemmel feküdtem az önmagamtól való
eltávolodás elmélyültségében, boldog messzeségben mindentől…

Még mindig nem zavart meg semmi hang; a jótevő sötétség elrejtette
előlem az egész világot és tiszta nyugalomba sülyesztett – csak a csend
üres zümmögése töltötte meg egyhanguságával a hallásomat. A sötét
szörnyetegek odakint majd magukhoz fognak szivni éjszaka és elvisznek a
messze tengeren át idegen országokba, ahol senki sem lakik. Elvisznek
Ylajali hercegnő kastélyába, ahol embertől nem sejtett pompa vár reám,
nagyszerübb, mint a világ minden nagyszerüsége. Ő maga ragyogó teremben
fog ülni, ahol minden ametisztből van, a trónja sárga rózsákból van
fonva; és felém nyujtja kezét, mikor belépek, köszönt és isten
hozott-tal fogad, amint közeledem és letérdelek: isten hozott lovag
körömbe és országomba! Husz nyara, mióta rád várok; utánad sóhajtottam a
holdfényes éjszakákban és ha bánatos voltál, én is sirtam itt és mikor
aludtál, gyönyörüséges álmokat küldtem neked… És a csodaszép hercegnő
kézen fog és velem jön, és óriás csarnokokon vezet át, ahol ezer ember
kiált hurrát, és sugárzó kerteken vezet át, ahol háromszáz fiatal leány
nevetgél és játszik, mig egy másik terembe nem jutunk, melyben minden
ragyogó smaragdból van. Bent süt a nap, az erkélyekről és csarnokokból
elragadó muzsika hallik és egész illatáradat csap felém. Kezét a
kezemben tartom és véremen a varázslat vad gyönyörüségét érzem
átszáguldani; karomat a teste köré fonom, de ő azt suttogja: nem itt,
jöjj velem tovább! És a vörös terembe érünk, ahol minden rubinból van és
én belehanyatlom a kábitó pompába. Érzem karját, amint átölel, az
arcomba lehel, suttog: Isten hozott szerelmem! Csókolj meg! Még… még…

Csillagokat látok szemem előtt a padon fekve és gondolataim a fény
orkánjába vesznek el…

Elfogott az álom fektemben és a rendőr ébresztett fel. Itt voltam ujra,
visszahiva az életbe és a nyomoruságba. Első érzésem valami ostoba
elbámészkodás volt, hogy szabad ég alatt találom magamat, de ezt
csakhamar bánatos keserüség váltotta fel; azon a ponton voltam, hogy
sirva fakadok a szomoruságtól, hogy még mindig élek. Mig aludtam, esett
az eső, a ruháim teljesen át voltak ázva és minden tagomat átjárta a
kegyetlen hideg. A sötétség olyan sürü volt, hogy alig tudtam a rendőr
vonásait megkülönböztetni magam előtt.

– Igy ni! – szólalt meg. – Most már keljen fel.

Azonnal felállottam; ha azt parancsolta volna, hogy feküdjem ujra le,
ezt is megtettem volna. Nagyon levert és gyenge voltam és még hozzá
abban a pillanatban ujra kezdtem az éhséget érezni.

– Várjon már, maga félbolond! – kiáltott utánam a rendőr, – hiszen kalap
nélkül ment el. Itt van, igy ni!

– Igen, én is éreztem, hogy mintha – mintha valamit elfelejtettem volna,
– dadogtam még mindig félig magamon kivül. – Köszönöm, jó éjszakát!

És tovább botorkáltam.

Ha csak egy kis darab kenyerem volna! Egy egészen kis darab nagyszerü
rozskenyér, amit járkálás közben harapdálni lehetne az utcán. És igy
mentemben pontosan elképzeltem azt a különfajta kis rozskenyeret, amibe
olvan nagyon szerettem volna beleharapni. Keservesen éhes voltam, azt
kivántam, hogy bár messze lennék és meghalhatnék, érzelgőssé váltam és
sirtam. Hát sohasem lesz már vége a nyomoruságomnak! Egyszerre
megállottam, toporzékolni kezdtem a kövezeten és káromkodtam. Minek is
nevezett engem? Félbolondnak? Majd megmutatom én annak a rendőrnek, hogy
mit jelent, ha valaki engem félbolondnak mer nevezni! Ezzel megfordultam
és visszafelé kezdtem szaladni. Éreztem, hogyan önt el a forróság a
dühtől. Az utca végén megbotlottam és elestem, de nem sokat törődtem
vele, ujra felugrottam és továbbszaladtam. A pályaudvar terén azonban
már annyira fáradt voltam, hogy nem birtam volna a hidig tovább menni;
amellett futás közben a haragom is lehült. Végre megállottam és nagyot
lélegzettem. Hát nem egészen mindegy, hogy egy rendőr mit mond az
embernek? – Jó, dehát mégse lehet mindent eltürni! – Igaz, igaz, –
szakitottam félbe magamat, – de hiszen nem is lehet mást várni tőle. –
És ez a mentség egészen megnyugtatott; ujra elismételgettem: nem is
lehet mást várni tőle. És ezzel visszafordultam.

Istenem, mik nem jutnak az eszembe! gondoltam bosszankodva; igy futni,
mint egy bolond az utcán végig bokáig érő sárban ezen a sötét éjszakán!
Az éhség türhetetlenül kinozott, egy pillanatnyi nyugtot sem hagyva.
Néha-néha lenyeltem a nyálamat, hogy igy valamennyire elcsittitsam és
ugy látszott, mintha ez segitett volna. Már hetek óta nagyon gyenge
koszton éltem, mielőtt idáig jutottam és az erőm hanyatlóban volt. Ha
elég szerencsés voltam valami ügyeskedéssel öt koronát felhajszolni, ez
a pénz sehogysem futotta ki odáig, hogy egészen összeszedhettem volna
magamat, mielőtt az uj éhségidőszak reám tört. Legnagyobb baj a hátammal
és a vállammal volt; azt a kis rágást a mellemben egy-egy pillanatra el
tudtam állitani, ha erősen köhögtem vagy nagyon előrehajolva mentem; de
a hátam és a vállam – erre nézve nem tudtam semmit kitalálni. Dehát min
mulhatott, hogy egyáltalán nem akar reám megvirradni? Nem volt éppen
annyi jogom az élethez, mint mindenki másnak, mint például Pascha
antiquáriusnak vagy Hennechen gőzhajóbizományosnak? Mintha nem lenne
olyan vállam, mint egy óriásnak és két erős karom, amivel minden munkát
el tudok végezni és nem megtettem, hogy a Möllergate-n beállottam egy
favágótelepre a mindennapi kenyér megszerzése miatt? Talán dologtalan
voltam? Nem szaladgáltam állás után, nem hallgattam előadásokat, nem
irtam ujságcikkeket és nem olvastam és tanultam éjjel-nappal, mint egy
őrült? Hiszen ugy éltem, mint egy zsugori, kenyeret és tejet ettem, ha
jól ment a dolgom, kenyeret magában, ha rosszul ment és éheztem, ha
semmim sem volt. Vagy hotelben lakom talán, első emeleti szobákban? Nem,
padlásszobában lakom, egy bádogosmühelyben, amelyet isten és ember
elhagyott, mert a mult télen beesett a hó. Igy hát nem értettem semmit
az egészből.

Mindezt végiggondoltam, de a rosszakarat vagy irigység vagy keserüség
egyetlen szikrája sem volt gondolataimban.

Egy festékkereskedés előtt megállottam és benéztem a kirakatba;
megpróbáltam elolvasni a felirást néhány légmentesen elzárt dobozon, de
már nagyon sötét volt. Bosszankodtam magamra, hogy megint ilyen ötletem
akadt és mégis dühös voltam, hogy nem tudom kitalálni, mit tartalmaznak
ezek a dobozok; megkopogtattam az ablakot és tovább mentem. Az utca
végén észrevettem egy rendőrt; meggyorsitottam a lépteimet, egyenesen
elébe álltam és minden ok nélkül azt mondtam:

– Tiz óra.

– Nem, két óra, – felelt csodálkozva.

– Nem igaz, tiz, – ismételtem, – tiz óra, – és a haragtól fujva még két
lépést tettem felé, ökölbe szoritottam a kezem és ujra azt mondtam: –
Hallja, tudja meg: Tiz óra!

Nyugodtan állva maradt, egy kicsit gondolkozott, végignézett rajtam és a
csodálkozástól ujra rám bámult. Végre egészen csendesen mondta:

– Mindenesetre ideje, hogy haza menjen. Hazakisérjem?

Ez a barátságos hang lefegyverzett; éreztem, hogy könnyes lesz a szemem
és gyorsan feleltem:

– Nem, köszönöm! Egy kicsit soká voltam egy kávéházban. Nagyon köszönöm
a szivességét.

A sisakjához emelte a kezét, mikor tovább mentem. Jósága annyira
meghatott, hogy sirva fakadtam; miért is nincs öt koronám, hogy neki
adhatnám! Megállottam és utána néztem, amint lassan tovább ment a maga
utján, a homlokomra ütöttem és mindig jobban sirtam, minél jobban
távolodott. Szidtam magamat és a szegénységemet, mindenféle csufneveket
találtam magamra, kétségbeesett elnevezéseket eszeltem ki, nagyszerüen
durva, szitkozódó szavakat, s ezekkel halmoztam el magam. Az egész uton,
mig haza nem jutottam, ez foglalt el. Mikor a kapuhoz értem,
észrevettem, hogy elvesztettem a kulcsaimat.

Hát persze, természetesen! mondtam keserüen magamban; miért ne veszteném
el a kulcsaimat? Itt lakom egy udvarban, ahol lent istálló van, fent
pedig egy bádogosmühely; a kaput bezárják éjszakára és senki sincs, egy
árva lélek sem, aki kinyithatná – hát miért ne veszitném el a
kulcsaimat? Bőrig vagyok ázva, mint egy kóbor kutya, egy kicsit, egy
ici-picit éhes is vagyok és a térdem nevetségesen reszket a
fáradtságtól, – hát miért ne veszitsem el? Tulajdonképpen miért nem
kerekedett fel az egész ház és miért nem sétált el Akerbe, mire ide
érkezem és be akarok menni?… És nevettem magamban befelé, az éhségtől és
nyomoruságtól dacosan.

Hallottam a lovak dobogását az istállóban és láttam a szobám ablakát
odafent; de a kaput nem tudtam kinyitni és be sem tudtam bujni. Fáradtan
és kétségbeesetten határoztam el, hogy visszamegyek a hidra és
megkeresem a kulcsaimat.

Megint esni kezdett és már éreztem, hogyan hatol keresztül a viz a
vállamig. A városházánál egy mentő gondolatom támadt: megkérem a
rendőrséget, hogy nyittassa ki a kaput. Azonnal egy rendőrhöz fordultam
és könyörögve kértem, hogy jöjjön velem és bocsásson be, ha lehet.

Hja, ha lehetne, igen! De nem lehet, nála nem volt kulcs. A rendőrség
kulcsai nem itt vannak, hanem a detektiv-osztályon.

– Már most mit csináljak?

– El lehet menni egy szállodába lefeküdni.

Szállodába nem mehetek aludni, nincs pénzem. Sokáig mulattam egy
kávéházban, hiszen értheti…

Egy kis ideig még ott állottunk a városháza lépcsőjén. A rendőr
gondolkozott, fontolgatott, megnézte jól a személyemet. Az eső szakadt
odakint előttünk.

– Akkor menjen be az ügyeletes tiszthez és jelentkezzék, mint
hajléktalan.

Mint hajléktalan? Ez eszembe se jutott volna. Ördög és pokol, ez kitünő
eszme! És azonnal melegen megköszöntem a rendőrnek a pompás tanácsot.
Egyszerüen csak be kell mennem és azt mondanom, hogy hajléktalan vagyok?

– Egészen egyszerüen…

– A neve? – kérdezte az ügyeletes.

– Tangen – Andreas Tangen.

Nem tudom, miért hazudtam. A gondolataim feloszolva száguldottak ide s
tova és több ötletet hoztak magukkal, mint amennyit felhasználhattam;
ebben a pillanatban ez a közönvös név ütötte fel magát bennük és én
minden számitás nélkül azonnal oda dobtam, egészen szükségtelenül
hazudtam.

– Állása?

Ez már veszedelmes, mert kiteheti a szürömet az ajtó elé. Hm; először
azt gondoltam, hogy bádogosnak fogom magamat mondani; de olyan nevet
vettem fel, amit nem minden bádogosmester visel, azonkivül még szemüveg
is volt az orromon. Végre elhatároztam, hogy vakmerő leszek; egy
lépéssel előre mentem és határozottan, ünnepélyesen feleltem:

– Ujságiró.

Az ügyeletes felrezzent, mielőtt irni kezdett s én kiegyenesedve,
méltóságosan, mint egy hajléktalan miniszteri tanácsos állottam a korlát
előtt. Semmi gyanut nem keltettem. Az ügyeletes könnyen megérthette,
hogy miért késlekedtem a felelettel. Nem olyan gyakori eset és elég
furcsa – egy ujságiró a rendőrszobában a városházán, fedél nélkül!

– Melyik lapnál – Tangen ur?

– A Reggeli Ujságnál, – feleltem. – Szerencsétlenségre egy kicsit későig
mulattam az este…

– Erről nem is szükséges beszélni, – szakitott félbe és mosolyogva tette
hozzá: – a fiatalságnak mulatni kell… ezt könnyü megérteni. – Egy
rendőrhöz fordult és miután felállt és udvariasan meghajlott előttem,
azt mondta: – Vezesse ezt az urat a fenntartott szobába. Jó éjszakát.

A hideg végigfutott a hátgerincemen saját merészségemtől és ökölbe
szoritottam a kezem, hogy erősen tudjam tartani magamat.

– A gáz tiz percig ég, – mondta a rendőr az ajtó előtt.

– Azután eloltják?

– Igen, eloltják.

Az ágyra ültem és hallottam, hogyan fordul a kulcs a zárban. A világos
cella barátságos volt; egészen otthonosan éreztem magam és jóleső
biztonsággal hallgattam az eső zugását odakint. Sohasem kivánnék
magamnak jobbat ennél a kellemes kis cellánál! Megelégedettségem csak
növekedett, amint igy az ágyon ülve, kalappal a kezemben és
tekintetemmel a falon levő gázlángra meredve, átadtam magam a
képzeletemnek és ujra végiggondoltam a rendőrséggel való első
találkozásom minden mozzanatát. Mert ez volt az első! és hogy bolonddá
tettem őket. Tangen ujságiró! Hogy tetszik? És a Reggeli Ujság! Hogy
sziven találtam ezt az embert a Reggeli Ujsággal! Erről nem is szükséges
beszélni, ugy-e? Természetesen két óráig éjfél után estélyi ruhában a
„Stiftsgaard“ különszobájában mulattunk, a kapukulcsot és a tárcát
néhány ezer koronával otthon felejtettük – vezesse ezt az urat a
különszobába…

Ebben a pillanatban kialudt a gáz, olyan csodálatosan hirtelen hunyt ki,
anélkül, hogy gyöngült, anélkül, hogy pislogott, leapadt volna;
mélységes sötétségben maradtam, nem láttam a kezemet sem, még a fehér
fal derengését sem körülöttem, semmit! Nem volt mit tenni, le kellett
feküdnöm; igy hát levetkeztem.

De nem voltam álmos és nem tudtam aludni. Egy ideig fekve maradtam és a
sötétbe bámultam, ebbe a sürü, megtorlódott sötétségbe, amely feneketlen
volt s egészen értelmetlen, – egyetlen gondolatom sem hatolt át rajta.
Minden fogalmat felülhaladó sötétség volt és éreztem, hogyan fekszik rá
az idegeimre. Lehunytam a szemem, félhangon dudorászni kezdtem és
jobbra-balra forgolódtam a priccsen, hogy elvonjam róla a figyelmemet,
de hiába. A sötétség megfogta a gondolataimat és pillanatnyi nyugtot sem
hagyott. Hátha én magam is felolvadtam a sötétségbe, eggyé váltam vele?
Felültem az ágyon és hadonászni kezdtem a karommal.

Az idegességem teljesen urrá lett felettem és hiába is küzdöttem volna
ellene. Ott ültem a legvadabb képzelődések rabjaként, a magam
megnyugtatására bölcsődalokat énekeltem és izzadtam az erőfeszitéstől,
hogy lecsittitsam nyugtalanságomat. Tovább bámultam a sötétbe; soha
életemben nem láttam még ilyen sötétséget. Egy percig sem kételkedtem,
hogy valami egészen különös sötétséggel állok szemben, valami
kétségbeejtő elemi hatalommal, amit eddig még senki sem vett észre. A
legképtelenebb gondolatokkal küzködtem és minden megrémitett. Egy kis
lyuk a falban az ágyam mellett nagyon foglalkoztatott; egy szegnek a
helye vagy valami jel volt a falban, amelyre ráakadtam. Megtapogatom,
belefujok és próbálgatom kitalálni, hogy milyen mély. Nem valami
ártatlan kis lyuk, arról szó sem lehet; valami cselszövényhez tartozó,
titokzatos lyuknak kellett lennie, ami veszedelemmel járhat reám. És ez
a gondolat annyira üldözött, hogy végre a kiváncsiságtól és félelemtől
magamon kivül fel kellett kelnem az eltört zsebkést megkeresni, amivel
megmérhettem a mélységét és igy megbizonyosodhattam, hogy nem ér át a
szomszéd cellába.

Visszafeküdtem és megpróbáltam aludni, de tulajdonképpen csak ujra
kezdtem a harcot a sötétséggel. Az eső megszünt odakint s egyetlen
hangot sem hallottam. Egy ideig azzal foglalkoztam, hogy lépések zaját
lestem az utcán és addig nem nyugodtam meg, mig csakugyan fel nem
hangzott egy ember járása; a hangja után itélve, rendőr lehetett.
Egyszerre csettenteni kezdtem az ujjammal, többször is egymás után és
felnevettem. Na, ez igazán mulatságos! Ha! – egy uj szót találtam.
Felülök az ágyon és hangosan beszélni kezdek: Ez nincs benne semmiféle
nyelvben, ezt én fedeztem fel: _Kuboaa_. Betüi vannak, mint minden
tisztességes szónak, istenemre – ember! egy uj szót fedeztél fel…
Kuboaa… ennek nagyszerü nyelvészeti jelentősége van!

És a szó világosan állott előttem a sötétben.

Nyitott szemmel elragadtatva ülök ott és hangosan nevetek az örömtől.
Aztán suttogni kezdek; valaki kihallgathatna és nagyon fontos, hogy
titokban tartsam a felfedezésemet. Az éhezés vidám őrülete fogott el;
üres voltam, minden fájdalmam elmult és gondolataim száguldani kezdtek.
Fontolgatni kezdem magamban a dolgot. A legcsodálatosabb
gondolatszökellésekkel próbálom meg az uj szó értelmét kikutatni.
Egyáltalán nem szükséges, hogy „Tivoli“ vagy „isten“ legyen a jelentése
és miért kellene éppen állatkiállitást jelentenie? Hevesen szoritottam
össze a kezem és ujra ismételtem: ki parancsolhatná meg, hogy
állatkiállitást jelentsen? Ha jól megfontolom, az sem okvetlenül
következik, hogy ajtózárat vagy napfelkeltét jelentsen. Egy ilyen
rendkivüli szónak nem olyan könnyü a jelentését kitalálni. Várni fogok
vele, az idő majd meghozza. Addig alszom rá egyet.

Ott fekszem a priccsen és magamban nevetek, de nem mondok semmit, nem
tudok határozni. Eltelik egy pár perc és kezdek ideges lenni, az uj szó
lankadatlanul kinoz, mindig visszatér, hatalmába keriti minden
gondolatomat és kezdek elkomolyodni. Azt már elhatároztam, hogy mit nem
jelenthet, de semmiféle bizonyosságot nem találtam arra nézve, hogy mit
jelentsen. Ez mellékes kérdés! biztositom magam hangosan, megszoritom a
karomat és ujra elismétlem: ez mellékes kérdés. A szó, istennek hála,
fel van fedezve s ez a fődolog. De a gondolat szakadatlanul kinoz és nem
hagy elaludni; semmi sem elég jó és méltó ehhez a rendkivüli szóhoz.
Végre ujra felülök az ágyban, mind a két kezemmel megfogom a fejem és
felkiáltok: nem, hiszen éppen ez az, ami lehetetlen, csak nem jelenthet
kivándorlást vagy dohánygyárat! Ha valami ilyesfélét jelenthetne, akkor
már régen eldöntöttem volna és viselném a következményeit. Nem, ez a szó
csak valami _lelki_ jelentésre alkalmas, érzelemre, lélekállapotra, –
hogy nem tudom ezt belátni? És eltünődöm, hogy valami lelki jelentőséget
találjak ki neki. Egyszerre, mintha valaki beszélni kezdene, beleszólna
hangos gondolataimba és én dühösen feleltem: Mit beszélsz? Ilyen
hülyeséget még nem hallottam! Kötőpamut? Eredj a pokolba! Hogyan, miért
volna kötelességem, hogy kötőpamutot jelentsen, mikor nekem éppen az
ellen van különös kifogásom, hogy kötőpamut legyen! Én magam találtam ki
ezt a szót és jogom van azt a jelentést adni neki, ami nekem tetszik,
akárki mit beszéljen! Amennyire tudom, még eddig nem mondtam semmi
véglegeset…

Az agyam mindjobban megzavarodott. Végre kiugrottam az ágyból, hogy
megkeressem a vizvezetéket. Nem voltam szomjas, de a fejem égett a
láztól és ösztönösen vizet kerestem. Miután ittam, megint visszamentem
az ágyhoz és elhatároztam, hogy erőszakkal is aludni fogok.
Beszoritottam a szemem és nyugalomra kényszeritettem magam. Igy feküdtem
percekig egyetlen mozdulat nélkül, izzadni kezdtem és éreztem, hogy a
vér vadul ver az ereimben. Nem, mégis csak nagyszerü volt, mikor pénzt
keresett a papirtölcsérben; és csak egyszer köhögött: khöhö. Vajjon ott
jár-e még mindig fel-alá?… Vagy az én padomon ül?… Kék gyöngyház… hajók…

Felnyitottam a szemem. Minek is tartanám lecsukva, amikor ugy sem tudok
aludni. És ugyanaz a sötétség mélyült el körülöttem, ugyanaz a
mérhetetlen, fekete örökkévalóság, melybe a gondolataim belevágódtak, de
felfogni nem tudták. Mihez is lehetne hasonlitani? Kétségbeesett
erőfeszitéssel kerestem egy szót, ami elég sötét lett volna, hogy ezt a
feketeséget kifejezze, egy olyan borzalmasan sötét szót, hogy az ajkamat
befeketitse, mikor kimondom. Szent isten, micsoda sötétség! És megint
visszasodródom a régebbi gondolataimhoz a tengerről, a hajókról, a sötét
szörnyetegekről, amelyek lesben állnak, reám várnak. Magukhoz akarnak
szivni, megragadni, hogy tul a végtelen tengeren elvitorlázzanak velem
sötét birodalmakba, hol ember nem lakik. Mintha hajón volnék, érzem,
hogy a tenger magához huz, felhőkön lebegek, sülyedek… sülyedek…
Rekedten kiáltok fel a rémülettől és belekapaszkodom az ágyba; nagyon
veszedelmes utazást tettem, zugva repültem keresztül a levegőn, mint egy
csomó rongy. Milyen boldog érzése a megszabadulásnak, mikor kezemet a
priccs kemény deszkájába ütöm! Ilyen lehet a halál, gondoltam magamban,
most meg fogok halni! Mozdulatlanul fekve maradtam egy darabig és arra
gondoltam, hogy most meg fogok halni. Egyszerre felültem az ágyban és
szigoruan kérdeztem: ki mondja azt, hogy meg fogok halni? Én magam
találtam ki ezt a szót és jogomban van azt a jelentést adni neki, ami
nekem tetszik… Magam is hallottam, hogy félrebeszélek, tudtam, mialatt a
szavakat kimondtam. Őrültségem a kimerültség és gyöngeség deliriuma
volt, de nem vesztettem el az eszemet. És mégis ebben a pillanatban az a
gondolat rohant át az agyamon, hogy megőrültem. A borzalomtól üzve
kiugrottam az ágyból, az ajtóig tántorogtam, megpróbáltam kinyitni,
néhányszor rávetettem magam, hogy betörjem, neki mentem fejjel a falnak,
hangosan jajgattam, az ujjamba haraptam, sirtam és átkozódtam…

Minden csendes volt, csak a saját hangom verődött vissza a falakról.
Leestem a földre, már arra sem volt erőm, hogy a cellában tomboljak. És
akkor magasan fent, éppen a szemem előtt, egy szürkés négyszög kezdett
kivilágosodni a falban, a fehérségnek egy árnyalata, mint egy sejtelem –
a napvilág! Óh, milyen boldogan lélegzettem fel! levetettem magam a
földre, sirtam az örömtől az áldott világosság e halvány jelének
láttára, zokogtam a háladatosságtól és kezemmel csókot küldtem az ablak
felé, ugy viselkedtem, mint egy eszeveszett. És mégis, ebben a
pillanatban is teljesen öntudatosan láttam, mit teszek. Minden
csüggedésnek egy pillanat alatt vége volt, minden kétségbeesés és
fájdalom elmult és nem volt egyetlen elgondolható kivánságom sem, amely
ne teljesült volna. Felültem a padlón és összetett kezekkel vártam a
nappal megjöttét.

Milyen rettenetes éjszaka volt! Hogy nem hallották meg ezt a lármát,
gondoltam csodálkozva. Igaz, hogy a fenntartott szobában voltam, távol a
többi foglyoktól. Egy hajléktalan miniszteri tanácsos, ha szabad magam
igy kifejezni. A legvidámabb hangulatban, tekintetem a falban mindig
világosabbá váló folt felé forditva, azzal mulattam, hogy miniszteri
tanácsos szerepét játszottam. Méltóságos urnak szólitottam magamat és
előkelő hivatalnoki stilusban beszéltem. A képzelgéseim még mindig nem
szüntek meg, habár sokkal nyugodtabb voltam. Hogy is követhettem el
olyan sajnálatos meggondolatlanságot, hogy a pénztárcámat otthon
hagyjam! Részesülhetek abban a szerencsében, hogy a miniszteri tanácsos
urat az ágyához vezessem? És a lehető legkomolyabban, mindenféle
cerimóniával mentem az ágyig, hogy lefeküdjem.

Már annyira világos volt, hogy a cella körvonalait kivehettem és
csakhamar megláttam a nehéz zárat is az ajtón. Ez elszórakoztatott; az
egyforma sötétség, mely olyan izgatóan sürü volt, hogy saját magamat sem
láthattam, meg volt törve; a vérem lenyugodott s éreztem, hogy a
szemhéjam lecsukódik.



Arra ébredtem fel, hogy kopogtatnak az ajtómon. Gyorsan felugrottam és
hirtelen öltözködni kezdtem; a ruhám még nedves volt a tegnap esti
esőtől.

– Tessék jelentkezni lent a naposnál, – mondta a rendőr.

– Hát már megint hivatalos formaságok kezdődnek, – gondoltam aggódva.

Egy nagy szobába mentem odalent, ahol már vagy harminc-negyven ember
várt, mind hajléktalan. És egyiket a másik után hivták fel a protokollum
szerint és egyik a másik után ebédcédulát kapott; a napos minden
alkalommal igy szólt a rendőrhöz:

– Adott jegyet neki? El ne felejtsen jegyet adni. Mindegyikre ráfér egy
kis ebéd.

És én ott állottam, néztem a jegyeket és annyira kivántam volna magam is
egyet!

– Andreas Tangen ujságiró.

Előreléptem és meghajtottam magam.

– Kedves uram, hát _ön_ hogy jutott _ide?_

Megmagyaráztam az egészet, ugyanazt a mesét mondtam el, mint tegnap
este, nyitott szemmel, egyetlen hunyoritás nélkül hazudtam, – a
legnagyobb őszinteséggel hazudtam: – egy kicsit soká mulattam egy
kávéházban, otthon felejtettem a kapukulcsot…

– Hja ugy? – mondta és mosolygott. – Legalább jól aludt idebent?

– Mint egy miniszteri tanácsos, – feleltem; – olyan jól, mint egy
miniszteri tanácsos.

– Ennek örvendek, – mondta és felállott. – Jó reggelt kivánok.

Én pedig elmentem.

Egy jegyet, egy jegyet nekem is! Nem ettem semmit három hosszu nap és
éjszaka óta. Egy darab kenyeret! De senki sem ajánlotta fel a jegyet és
én nem mertem kérni. Ez mindjárt bizalmatlanságot keltett volna. Ha
magánviszonyaim után kezdenek kérdezősködni, azonnal kitalálhatják, ki
vagyok valósággal és elfoghatnak hamis adatok bevallása miatt. –
Felemelt fejjel, egy milliomos tartásával, kezemet a kabátzsebembe dugva
mentem ki a városházáról.

A nap már melegen sütött, tiz óra felé járt és a forgalom a
Youngstorve-n teljes mozgásban volt. Merre forduljak? Megtapogattam a
zsebemet és éreztem benne a kéziratot; tizenegy órakor megpróbálok
bemenni a szerkesztőségbe. Egy óra hosszáig állottam a balüsztrádon és
figyeltem a lent folyó életet; ezalatt a ruháim gőzölögni kezdtek. Az
éhség megint jelentkezett, a mellemet rágta s apró fájdalmas szurásokkal
kinzott. Hát igazán nem volt a földön egy barátom, egy ismerősöm, akihez
fordulhattam volna? Végigfutok az emlékezetemben mindenkin, hogy egy tiz
örére való embert találjak, de hiába. Olyan gyönyörü nap volt, annyi
sugár és annyi világosság körülöttem; az ég mint könnyü tenger,
hullámzott a hegyek felett…

Egészen öntudatlanul hazafelé indultam.

Keservesen éheztem és mikor az utcán egy faforgácsot találtam, felvettem
és rágni kezdtem; ez segitett. Hogy is nem jutott előbb eszembe!

A kapu nyitva volt, a kocsis, mint rendesen, most is jó reggelt kivánt.

– Szép idő van, – mondta.

– Igen, – feleltem, egyebet nem tudtam mondani. Nem kérhetném meg, hogy
adjon kölcsön egy koronát? Bizonyosan szivesen megtenné, ha van pénze;
különben is egyszer megkért, hogy irjak helyette egy levelet.

Ott állt előttem és valamin rágódott, amit mondani akart.

– Nagyon szép idő… hm… Ma ki kellene fizetni a háziasszonyomat. Nem
lenne olyan jó – nem adna kölcsön öt koronát? Csak egypár napra, ha
lehet. Hiszen már máskor is segitett rajtam.

– Nem, igazán nem tehetem, Jens Olai, – feleltem. – Most nem. De talán
későbben, talán még ma délután. – Ezzel már indultam is a lépcsőn
felfelé.

Mikor a szobámba értem, ledobtam magam az ágyra és elkezdtem nevetni.
Micsoda disznó szerencse, hogy megelőzött a kéréssel! A becsületem meg
volt mentve. Öt koronát – isten segitsen, jó ember! Kár, hogy mindjárt
nem öt részvényt kértél vagy egy földbirtokot a határban.

És az öt korona nagyon vidámmá tett és mindig hangosabban nevettem. Csak
fenegyerek vagyok én vagy mi? Öt koronát! Igen, éppen jóhoz fordult!
Vidámságom annál inkább növekedett, minél jobban nekiengedtem magam:
Pfuj, micsoda ételszag van itt! Az egész ebéd szaga bent maradt. És
felnyitom az ablakot, hogy kiszellőztessem a kellemetlen levegőt.
Pincér, egy fél beefsteaket! És az asztal felé fordulva, a tántorgó
asztal felé, amelyet meg kellett támasztanom a térdemmel, mikor irni
akartam rajta, mélyen meghajolva kérdeztem: Szabad tudnom, hogy
parancsol-e egy pohár bort? Nem? A nevem Tangen, Tangen miniszteri
tanácsos. Sajnos, egy kicsit soká mulattam… a kapukulcsot…

És gondolataim fékevesztetten rohantak ujra legvadabb utjaikra.
Folytonosan tudtam, hogy összefüggéstelenül beszélek és nem mondtam
egyetlen szót sem anélkül, hogy ne hallottam, hogy meg ne értettem
volna. Magamban ki is mondtam: már megint összefüggés nélkül beszélsz!
És még sem tudtam segiteni rajta. Olyan volt, mintha az ember ébren
volna s mégis álmában beszélne. A fejem könnyü volt, ment minden
fájdalomtól és nyomástól és gondolataimra egyetlen árnyék sem esett. A
vitorlák messze ragadtak és én nem ellenkeztem.

Jöjjetek be! Csak jöjjetek! Amint látjátok, minden rubinból van.
Ylajali, Ylajali! A vörös, puha selyempamlag! Milyen hevesen lélegzik!
Csókolj meg, szerelmem, még, még! A karod olyan, mint a borostyánkő, az
ajkad ég… Pincér, egy beefsteaket rendeltem…

A nap besütött az ablakomon, hallottam lentről a lovakat, amint a zabot
ropogtatták. Ott ültem és a forgácsot szoptam elevenen, vidám lélekkel,
mint egy gyermek. Közben minduntalan megtapogattam a kéziratomat; pedig
nem is gondoltam rá, de az ösztönöm nem engedte elfeledni, a vérem
folytonosan figyelmeztetett rá. Aztán elő is vettem.

Át volt nedvesedve és kiteregettem a napra. Később elkezdtem fel-alá
sétálni a szobában. Milyen kétségbeejtő volt ez a hely! A padlón körül
apró bádogforgácsok, de nincs egy szék sem, még csak egy szeg sincs a
falba verve. Mindent bevittem már a „nagybácsihoz“ és mindent megettem.
Egy pár iv papir az asztalon, vastag porréteg alatt, ez volt minden,
amit a magaménak mondhattam. Az ócska zöld ágyteritőt Hans Paulitól
kértem pár hónappal ezelőtt kölcsön… Hans Pauli! Csettintettem az
ujjammal. Hans Pauli Pettersen fog segiteni! És azonnal eszembe jut a
cime is. Hogy is felejtkezhettem el Hans Pauliról! Bizonyosan nagyon meg
lesz sértődve, hogy nem fordultam azonnal hozzá. Gyorsan felcsapom a
kalapom, összeszedem a kéziratomat és lesietek a lépcsőn.

– Hé, Jens Olai, – kiáltottam be az istállóba, – hallod-é? Azt hiszem,
egészen bizonyosan segithetek rajtad ma délután.

A városház elé érve, látom, hogy már elmult tizenegy óra és azonnal
elhatározom, hogy utközben bemegyek a szerkesztőségbe. Az ajtó előtt
megállok, hogy megnézzem, vajjon rendben vannak-e a papirok lapszám
szerint. Gondosan kisimitgatom, ujra zsebre teszem és kopogtatok. A
szivem hangosan dobog, amikor belépek.

A munkatárs, mint rendesen, ott ül az ollóval a kezében. Félénken
kérdem, hogy itt van-e a szerkesztő? Semmi felelet. Az ember egy hosszu
ollóval tovább vagdalja a vidéki lapok hireit.

Ismétlem a kérdésemet és beljebb megyek.

– A szerkesztő még nem jött be, – mondja végre az ollós ember, de fel
sem néz.

– Mikor fog bejönni?

– Azt nem lehet tudni, azt egyáltalában nem lehet tudni.

– És meddig van a szerkesztőség nyitva?

Erre megint nem kaptam feleletet és végre is indulnom kellett. Az ember
az egész idő alatt egy pillantásra sem méltatott; pedig hallotta a
hangomat és arról megismert. Hát ilyen jó nevem van nekem itt, hogy még
csak nem is válaszolnak a kérdésemre? Vajjon a szerkesztő akarja igy? Az
igaz, hogy mióta hires tizkoronás tárcámat elfogadta, elárasztottam
kéziratokkal, csaknem minden nap megrohantam az ajtaját használhatatlan
dolgokkal, amiket el kellett olvasnia és aztán visszaadni. Talán ennek
akart véget vetni és óvatosságból uj rendszabályokat adott ki…
Megindultam a Homansbyen felé vezető uton.

Hans Pauli Pettersen paraszt tanuló volt és egy ötemeletes ház udvarán a
padlásszobában lakott; Hans Pauli tehát maga is szegény ember. De ha
volt egy koronája, azzal nem fösvénykedett. Olyan bizonyosan megkapom
tőle, mintha már a kezemben tartanám. És az egész uton előre örültem
ennek a koronának, olyan biztosan éreztem, hogy megkapom. Mikor a
kapuhoz értem, láttam, hogy be van zárva és csengetnem kellett.

– Pettersen tanuló urral szeretnék beszélni, – mondtam s be akartam
menni; – tudom, melyik szobában lakik.

– Pettersen? – ismételte a leány. – Az, aki a padlásszobában lakott? Az
elköltözött. Hogy hová, azt nem tudom, a leveleit Hermansenhez küldeti a
Toldbodgate-ba – és a leány a számot is megmondta.

Reménnyel és bizalommal telve megyek le az egész Toldbodgate-n, hogy a
Hans Pauli cimét megkérdezzem. Ez volt utolsó menekvésem és ki kellett
használnom. Utközben egy ujonnan épült ház előtt mentem el, ahol néhány
asztalos állott és az utcán gyalult. Belemarkoltam a forgácscsomóba, egy
néhány szép fehéret kivettem, egyet a számba dugtam, a többit a
zsebembe, későbbi időre. Igy folytattam az utamat, már nyögve az
éhségtől. Egy péküzletben csodálatos nagyságu tizörés kenyeret láttam a
kirakatban, a legnagyobb kenyeret, amit ennyi pénzért el lehet képzelni…

– Pettersen tanuló cimét jöttem megtudakolni.

– Bernt Ankers Gate 10. szám, padlásszoba. Talán ön oda készül menni?
Nos, nem lenne akkor olyan szives elvinni neki néhány levelet, ami a
cimére érkezett?

Ujra bemegyek a városba ugyanazon az uton, amelyiken jöttem, ujra
elhaladok az asztalosok mellett, akik bádogedényt tartva a térdük közt,
most fogyasztják jó kis népkonyhai ebédjüket, elhaladok a péküzlet
előtt, ahol a kenyér még mindig ugyanazon a helyen fekszik és végre
félholtan a kimerültségtől elérem a Bernt Ankers Gate-t. A kapu nyitva
van és én megindulok a sok fárasztó lépcsőn felfelé a padlásra. Kiveszem
a leveleket a zsebemből, hogy Hans Paulit mindjárt a belépésemmel
jókedvre hangoljam. Bizonyosan nem fogja ezt a szivességet megtagadni
tőlem, ha megmagyarázom a körülményeket; semmi esetre sem, Hans Pauli
nemesszivü ember, mindig is mondtam róla…

Az ajtón megláttam a kártyáját: H. P. Pettersen stud. theol. – haza
utazott.

Abban a helyben leültem, leültem a puszta földre, tompa fáradtsággal,
összetörve a nyomoruságtól. Néhányszor gépiesen ismételtem: Haza
utazott! Haza utazott! Azután csend lett, elhallgattam. Egyetlen könny
nem volt a szememben, nem volt sem gondolatom, sem érzésem. Nagyra
nyitott szemmel ültem és a levelekre bámultam, anélkül, hogy valamire el
tudtam volna magamat határozni. Igy tartott ez tiz percig, talán huszig
is vagy még tovább, ott ültem ugyanazon a helyen és a kis ujjamat sem
mozditottam. Ez az eltompultság csaknem olyan volt, mint az alvás. Csak
mikor meghallottam, hogy valaki jön a lépcsőn, állottam ujra fel s aztán
megszólaltam:

– Pettersen urat keresem; két levelet hoztam a részére.

– Haza utazott, – felelt az asszony. – De szünidő után visszajön; a
leveleket én is átvehetem, ha akarja.

– Nagyon jó lesz, köszönöm a szivességét; legalább mindjárt megkaphatja,
mihelyt visszajön. Fontos levelek lehetnek. Jó reggelt kivánok.

Mikor leértem, megállottam és az öklömet összeszoritva, a nyilt utcán
hangosan felkiáltottam: De azt mondhatom neked, kedves uristenem:
Megelégeltelek! Dühösen rázom a fejem és összeszoritott fogaim közül
sziszegek fel az égre: ha az ördög elvisz is, megmondom: megelégeltelek.

Pár lépést mentem és ujra megállottam. Hirtelen megváltoztattam
tartásomat, összetettem a kezem és édeskés, jámbor hangon kérdeztem: De
folyamodtál-e hozzá szivedből, kedves gyermekem?

Nem, ez nem az igazi hang.

Nagy H-val kell mondani, olyan naggyal, mint egy templom. Próbáljuk
ujra: Kiáltottál-e Hozzá keservedben, gyermekem? Lehajtottam a fejem és
siránkozó hangon feleltem: Nem.

Még mindig nem ez az igazi!

Miért nem tudsz álszenteskedni, te szamár! Igen! azt kell mondanod;
igen, kiáltottam hozzád, Uram Istenem! És a legsiránkozóbb melódiát kell
a szavaidhoz kikeresned. Na, rajta ujra! Ez már jobban sikerült. De
sóhajtanod is kell hozzá, sóhajtanod, mint egy beteg lónak. Ugy – most
jól van.

Igy oktattam magam a képmutatásban, türelmetlenül toppantottam a
kövezetre, ha nem sikerült, tökfejünek szidtam magam, mig a meglepett
járókelők megfordultak és utánam néztek.

Közben folytonosan rágtam a forgácsot és olyan gyorsan tántorogtam le az
utcán, amennyire csak birtam. Mielőtt észrevettem volna, már lent voltam
a pályaudvar terén. A Megváltó-templom órája fél kettőt mutatott.
Megállottam egy pillanatra gondolkozni. Bágyadt izzadtság verődött ki a
homlokomon és a szemembe folyt. Tegyünk egy sétát a hidon, – szóltam
magamhoz. Persze, csak ha időd van! – Meghajoltam önmagam előtt és
lementem a vasuti hidhoz.

A hajók kint állottak, a tenger hullámzott a napfényben. Mindenütt
sürgölődő mozgás, gőzsipok visitása, teherhordók ládákkal a vállukon,
vidám dalolás a tutajokon. Nem messze egy süteményes kofa ül, barna
orrát az árui felé hajtva; a kis asztal előtte irgalmatlanul tele van
édességgel és én rosszkedvüen forditom el a fejem; az egész part tele
van a szagával. Pfuj, ki kell nyitni az ablakokat! Egy urhoz fordulok,
aki mellettem ül és behatóan kezdem fejtegetni, milyen helytelen állapot
az ilyen, hogy itt is, ott is süteményes asszonyok ülnek… Nem találja?
De annyit mégis csak meg fog engedni… A jó ember azonban rosszat
sejtett, és be sem hagyta fejezni a mondatot, felállt és tovább ment. Én
is felállottam és követni kezdtem, eltökélve, hogy be fogom bizonyitani
neki tévedését.

– Tisztán közegészségügyi szempontból tekintve, – kezdtem ujra és a
vállára tettem a kezem.

– Bocsánat, én itt idegen vagyok és nem értek a közegészségügyhöz, –
felelt és ijedten bámult rám.

Az már más, ha idegen volt… Nem szolgálhatnék valamiben?
Körülvezethetném a városban. Nem? Pedig nekem nagy gyönyörüségemre
szolgálna s neki semmibe sem kerülne.

De az idegen minden áron meg akart tőlem szabadulni és átsietett az utca
másik oldalára.

Visszamentem a padomhoz és leültem. Nagyon nyugtalan voltam és a nagy
kintorna, amint valamivel távolabb játszani kezdett, még rosszabbá tette
a helyzetet. Kemény, érces muzsika volt, Webernek valamelyik darabja,
amelyhez egy kis leány szomoru dallamot énekelt. A fuvolaszerü
panaszosság a muzsika hangjában átrezgi a véremet, idegeim reszketni
kezdenek, mintha a dalt visszhangoznák és a másik pillanatban hátra
hanyatlom a padon és vele zümmögök, énekelek. Milyen sajátságos érzései
vannak az embernek, ha éhezik! Ugy érzem, hogy a hangok magukkal
visznek, beléjük olvadok, velük szállok tovább, egészen világosan érzem,
hogyan szállok magasan lebegve a hegyek felett ragyogóbb világokba.

– Egy örét! – mondja a kis kintornás leány és felém nyujtja a
bádogtányért. – Csak egy örét.

– Igen, – felelek egészen öntudatlanul és átkutatom a zsebeimet. De a
gyermek azt hiszi, hogy bolonddá akarom tenni és szó nélkül azonnal
eltávolodik. Ez a néma elnézés tulságosan sok volt az idegeimnek; ha
szitkozódott volna, könnyebben elviselem; elfogott a fájdalom és
visszahivtam: – Nincs egyetlen örém sem, – mondtam, – de megemlékezem a
tartozásomról, talán már holnap. Hogy hivnak? Nagyon szép név, nem fogom
elfelejteni. Tehát holnap…

De nagyon jól láttam, hogy nem hisz nekem, habár egy hangot sem felelt,
s sirni kezdtem a kétségbeeséstől, hogy ez a kis utcagyerek nem bizik
bennem. Még egyszer visszahivtam, gyorsan kinyitottam a kabátomat, hogy
a mellényem odaadjam neki. – Mindjárt kárpótolni foglak valamivel, –
mondtam, – várj egy pillanatig…

És nem volt mellényem…

De hát mi is jutott eszembe! Hiszen már hetekkel ezelőtt odaadtam! Mi
történt velem? A meglepett kis leány nem várt tovább, hanem lehetőleg
gyorsan visszavonult. És igy kellett elbocsátanom! Az emberek
összesereglettek és hangosan mulatni kezdtek rajtam. Egy rendőr
keresztülfurakodik és tudni akarja, mi történt.

– Semmi, – feleltem, – igazán semmi! Csak a mellényemet akartam odaadni
annak a kis leánynak… az apja részére… Ezen nincs semmi nevetnivaló.
Haza mehettem volna egy másikat felvenni.

– Nem szabad zenebonát csinálni az utcán! – felel a rendőr. – Alló,
előre, mars! – És a kezével odább taszit. – A maga papirjai ezek? –
kiált utánam.

– Az istenért, a cikkem! Nagyon is fontos irások. Hogy is lehettem ilyen
meggondolatlan…

Megkapom a kéziratot, megbizonyosodom róla, hogy rendben van és tovább
megyek pillanatnyi megállás vagy körültekintés nélkül, egyenesen a
szerkesztőségbe. Négy óra volt a Megváltó-templom tornyán.

Az iroda be van zárva. Hangtalanul osonok le a lépcsőkön, félénken, mint
egy tolvaj és tanácstalanul állok meg a kapunál. Már most mit csináljak?
A falhoz támaszkodom, lebámulok a kövezetre és gondolkozom. Egy gombostü
fekszik és csillog a lábam előtt; lehajolok és felveszem. Hátha a
gombjaimat levágnám a kabátomról? Vajjon mennyit kaphatnék értük? Lehet,
hogy nem is érnek semmit, gombok csak gombok; de mégis a kezembe fogtam
és minden oldalról megvizsgálgattam a kabátomon; olyan jóknak találtam,
mintha csak ujak volnának. Mégis csak szerencsés gondolat volt, tört
zsebkésemmel levághatom és elvihetem a „nagybácsihoz“. Az a remény, hogy
ezt az öt gombot eladhatom, megint felélénkitett; lám, lám, mégis csak
rendbe jön minden, ismételgettem. Az öröm egészen hatalmába keritett és
azonnal megkezdtem a gombok levágását, egyiket a másik után. Közben ezt
a néma beszélgetést folytattam magamban:

– Hát látja, egy kicsit szegényesen élek most, pillanatnyi pénzzavar…
Hogy használtak, azt mondja? Ugyan, hogy fecseghet ilyet! Nincs ember a
világon, aki kevésbé használja el a gombjait, mint én. Mindig nyitott
kabáttal járok, mondhatom magának, ez már olyan szokás, egyéni
különösség nálam… Nem, nem, ha éppen nem _akarja_, akkor… de legalább
tiz örét kell kapnom értük. De istenem, hát ki mondta, hogy meg _kell_
vennie? Jobb, ha befogja a száját és nyugton hagy… Igen, igen, csak
hozzon rendőrt, ha akar. Én itt megvárom, mig visszajön vele; ne féljen,
nem lopok el semmit… Nahát! Jó napot, jó napot! A nevem Tangen, tegnap
este egy kicsit sokáig mulattam…

Valaki jön a lépcsőn lefelé. Abban a pillanatban megint a valóságban
vagyok, megismerem az ollós embert s gyorsan zsebre dugom a gombokat. El
akar mellettem menni, nem is fogadja a köszöntésemet és egyszerre nagyon
figyelmesen kezdi a körmét nézni. Megállitom és a szerkesztő után
tudakozódom.

– Nincs itt.

– Hazudik, – kiáltom. És olyan merészen, ami magamat is bámulatba ejt,
folytatom: – Beszélnem kell vele, fontos üzenet. Valami hirt kell
közölnöm a Stiftsgaardból.

– Nem mondhatná meg nekem?

– Magának? – és végigmértem a tekintetemmel.

Ez használt. Azonnal visszafordult velem és kinyitotta az ajtót. A
szivemet a torkomban éreztem dobogni. Összeszoritottam a fogamat, hogy
bátorságot kapjak, kopogtattam s beléptem a szerkesztő szobájába.

– Jó napot. Ön az? – mondta barátságosan. – Foglaljon helyet.

Ha azonnal ajtót mutat, talán könnyebben vettem volna; a sirás
fojtogatott, mikor feleltem:

– Bocsásson meg, hogy alkalmatlankodom…

– Foglaljon helyet, – ismételte.

Leültem és előadtam, hogy megint irtam egy cikket és nagyon fontos volna
reám nézve, ha kiadná a lapjában. Annyi gonddal irtam meg, olyan nagy
fáradságot vettem…

– Elolvasom, – mondta és elvette tőlem. – Hiszen gonddal ir meg mindent,
de tulságosan is heves. Csak egy kissé józanabbul irna, nem olyan
lázasan. De mindenesetre elolvasom. – És ujra az asztal felé fordult.

Igy ültem ott. Kérhettem tőle egy koronát? Megmagyarázhattam, miért
olyan lázas, amit irok? Bizonyosan segitene rajtam; nem először tenné.

Felállottam. Hm! De mikor utoljára nála voltam, panaszkodott, hogy nincs
elég pénz és még a szolgát is elküldte, hogy keritsen, mig
kifizethetett. Talán most is ugyanaz az eset állhatna be. Nem, nem!
ennek nem szabad megtörténnie. Hát nem látod, hogy dolgozik?

– Óhajt még valamit? – kérdezte.

– Nem! – Igyekeztem a hangomat határozottá tenni. – Mikor lesz szabad
ujra eljönnöm?

– Ó, legközelebb, ha erre jár, – felelt, – ugy egynéhány nap mulva.

Képtelen voltam a kivánságomat kimondani. Ennek az embernek a szivessége
határtalannak látszott s meg akartam mutatni, hogy ezt én is meg tudom
becsülni. És elmentem.

Mikor már kint állottam és ujra éreztem az éhség kinzását, még akkor sem
bántam meg, hogy eljöttem az irodából, anélkül, hogy kérésemet kimondtam
volna. Kivettem a másik forgácsot a zsebemből és a számba vettem. És
megint jót tett. Hogy is nem segitettem már régen ezzel magamon?
Szégyelhetnéd magad! szóltam hangosan; igazán képes lettél volna rá,
hogy ettől a jó embertől egy koronát kérj és megint zavarba hozzad?
Elkezdtem gorombáskodni magammal a tolakodás miatt, amit terveltem.
Istenemre, ez a legaljasabb dolog, amit valaha hallottam! mondtam;
rátámadni egy emberre és majd kikaparni a szemét, azért, mert egy
koronára van szükséged, te nyomorult kutya! Ugy, előre! Gyorsabban,
gyorsabban! Semmirekellő, majd megtanitlak én tégedet!

Elkezdtem szaladni, hogy megbüntessem magam, egyik utcát a másik után
mértem végig futó lépéseimmel, elharapott kiáltásokkal kergettem magam
tovább és hangtalan dühvel ingereltem magam, ha meg akartam állani.
Végre egészen feljutottam a Pile-straedere. Itt meg kellett állanom,
csaknem sirva a dühtől, hogy nem birom tovább; az egész testem
reszketett és lerogytam egy lépcsőre. Megállj csak! mondtam. És hogy
folytassam a magam kinzását, még egyszer felugrottam és kényszeritettem
magam, hogy állva maradjak és kinevettem magam és gyönyörködtem a saját
megalázottságomon. Végre néhány perc mulva egy főhajtással megadtam
magamnak az engedélyt, hogy leülhessek, de akkor is a legkényelmetlenebb
helyet választottam ki a lépcsőn.

Istenem, milyen boldogság volt pihenni! Letöröltem az izzadtságot az
arcomról és nagy, mély lélegzetet vettem. Milyen őrülten rohantam! De
nem bosszankodtam miatta, megérdemeltem. Miért is akartam azt a koronát
kérni. Most már viselhetem a következményeket! És gyöngéden kezdtem
magammal beszélni, intettem magam, mint egy jó anya. Mindinkább
elérzékenyedtem és fáradtan, erőtlenül sirni kezdtem, csendes benső
sirással, néma zokogással egyetlen könny nélkül.

Egy negyedóráig vagy talán tovább is ültem ugyanazon a helyen. Az
emberek jöttek-mentek, de egyik sem zavart meg. Kis gyermekek játszottak
körülöttem, egy madár énekelt a fán az utca másik oldalán.

Egy rendőr jött felém és igy szólt:

– Miért ül itt?

– Miért ülök itt? – kérdeztem én is. – Mert kedvem tartja.

– Már egy félóra óta figyelem, – mondta. – Egy félóra óta ül itt?

– Körülbelül, – feleltem. – Akar még valamit? – Felálltam és haragosan
mentem tovább.

A térre érkezve megállottam és visszanéztem az utcába. Mert kedvem
tartja! Hát ez miféle felelet volt? Mert fáradt vagyok, azt kellett
volna mondani és pedig minél siránkozóbb hangon – buta vagy, sohasem
tanulod meg a szenteskedést! – mert teljesen kimerültem! és sóhajtanod
kellett volna hozzá, mint egy beteg lónak.

A tüzoltóőrház elé értem, amikor egy ujabb ötlet hirtelen megállitott.
Csettentettem az ujjammal és hangos nevetésbe törtem ki a járókelők nagy
meglepetésére. – Nahát, most igazán el fogsz menni Levion lelkészhez, –
kiáltottam fel, – ez olyan bizonyos, mint a halál. Csak éppen ugy
próbára. Semmit sem veszithetsz vele; és olyan gyönyörü idő van különben
is.

Bementem a Pascha könyvkereskedésébe, megtaláltam a cimjegyzékben a
Levion lelkész lakását és utnak indultam. – Most el kell dőlnie, –
mondtam. – Csak semmi ostobáskodás! A lelkiismeretedről beszélsz?
Butaság; ahhoz tulságosan szegény vagy, hogy a lelkiismereteddel
törődhess. Ki vagy éhezve és nagyon fontos okból jöttél, ez az első. De
a vállad felé kell hajtanod a fejed és szép dallamosan kell az egészet
előadnod. Nem teszed? Akkor egy lépést sem megyek veled tovább. Tehát
ilyenformán: a kisértésnek szomoru állapotában leledzel, a sötétség
hatalmaival, e rettenetes, néma szörnyetegekkel küzdesz éjszakánként az
elviselhetetlen borzalomig; éhezel és szomjazol étel és bor után és
semmit sem kapsz. Idáig jutottál. Itt állasz és nincs többé olajad a
mécsedben. De hiszel a kegyelemben, Istennek hála, a hited még nem
vesztetted el! És akkor tedd össze a kezedet olyan arccal, mint az
ördög, ha a kegyelemért könyörög. Ami Mammont illeti, Mammont te
lelkedből gyülölöd minden formájában; egészen más volna egy
zsoltárkönyv, egy kétkoronás zsoltárkönyv, emlékképpen… Ott állottam a
lelkész ajtaja előtt és ezt olvastam rajta: Iroda nyitva 12–4-ig.

Már most csak semmi ostobaság! mondtam; most komolyan kell venni a
dolgot! Igy, le a fejjel, még jobban… és csengettem a család lakásának
az ajtaján.

– A lelkész urat keresem, – mondtam a leánynak; de nem voltam képes rá,
hogy isten nevét is hozzá tegyem.

– Nincs itthon, – felelte.

– Nincs itthon! Nincs itthon! – Ez tönkre tette minden tervemet és
mindent félre tolt, amit kigondoltam. Hiába tettem meg ezt az óriási
utat, most itt állok, semmit sem értem vele.

– Valami sürgős ügy volna?

– Dehogy, – feleltem, – egyáltalában nem! Csak olyan istenáldotta szép
idő van, hogy ki akartam sétálni, hogy üdvözöljem.

Én itt állottam, ő pedig amott. Akarattal kidüllesztettem a mellemet,
hogy észrevegye a gombostüt, amivel a kabátom össze volt tüzve; a
szememmel kértem, hogy lássa meg, miért jöttem; de szegény semmit sem
értett meg.

– Igen, igazán istenáldotta idő; a nagytiszteletü asszony sincs itthon?

– Igen, de őt a köszvény bántja, a pamlagon fekszik, meg sem tud
mozdulni… Ne adjak át valami üzenetet?

– Nem, semmit. Néha szoktam ilyen nagyobb sétákat tenni; nagyon
egészséges az ilyen mozgás, különösen ebéd után.

Visszaindultam ugyanazon az uton, semmi értelme sem volt a további
fecsegésnek. Azonkivül erősen kezdtem szédülni is, kevés hija volt, hogy
komolyan össze nem estem. Iroda nyitva 12–4-ig; és én egy órával
későbben kopogtam. A kegyelem ideje lejárt!

A Stortorvén leültem az egyik padra a templom mellett. Uram isten,
milyen szomorura fordult a világ körülöttem. Nem sirtam, ehhez
tulságosan fáradt voltam; a végsőkig elgyötörve ültem ott, nem csináltam
terveket, mozdulatlanul ültem és éheztem. Mintha a mellemben gyulladás
lett volna, olyan kegyetlenül égetett bent. Már az sem használt, ha
forgácsot rágtam, az állkapcsom belefáradt a hiábavaló munkába és
félbehagytam. Megadtam magamat. Még hozzá egy darab barna narancshéj,
amit az utcán találtam és azonnal rágni kezdtem, émelygést okozott.
Beteg voltam; az ütőér kékre dagadtan állott ki a csuklómon.

De tulajdonképpen mit is habozom még? Egész nap futkározok egy korona
után, hogy egynéhány órával meghosszabbitsam az életemet; alapjában véve
nem mindegy-e, ha a kikerülhetetlen egy nappal hamarabb vagy később
következik be? Ha ugy viselném magam, mint minden rendes ember, már
régen hazamentem volna lefeküdni és nyugodtan átadnám magam a sorsomnak.
A gondolkozásom ebben a pillanatban megint tiszta volt. Most kellene
meghalnom, most ősszel, amikor minden nyugalomra tér. Megpróbáltam
minden eszközt, felhasználtam minden segélyforrást, amit csak tudtam.
Elérzékenyedve foglalkoztam ezzel a gondolattal és valahányszor a
menekülésnek egy ujabb lehetőségére gondoltam, elutasitólag suttogni
kezdtem: Te őrült, hiszen már el is kezdted a meghalást! Csak még
egynéhány levelet kell irnom, mindent rendbe hoznom és készen tartani
magamat… Meg fogok jól mosdani, az ágyamat szépen rendbe hozom; a
fejemet arra a néhány tiszta iv papirra teszem, a legtisztább holmira,
amit a magaménak mondhatok és zöld ágyteritőt…

A zöld ágyteritő! Egyszerre magamhoz tértem, a vér a fejembe ment és
heves szivdobogást kaptam. Felugrom a padról és elkezdek sietni, az élet
ismét mozogni kezd bennem s én ujra és ujra elismétlem a szakadozott
szavakat: A zöld teritő! A zöld teritő! Mindig gyorsabban megyek, mintha
csak utól akarnék érni valamit és rövid idő mulva megint otthon vagyok
bádogosmühelyemben.

Egy pillanatig sem gondolkozom tovább, nem habozom tervem kivitelében;
az ágyhoz megyek és összegöngyölöm a Hans Pauli teritőjét. Mégis
csodálatos volna, ha ez a jó ötlet meg nem tudna menteni! Az ostoba
aggodalmakon, melyek még felkeltek bennem, teljesen felülemelkedtem; az
ilyeneknek jó éjszakát mondtam; nem voltam sem szent, sem erényhős és
volt annyi józan eszem…

A hónom alá vettem a teritőt és egyenesen a Stenergate 5. szám alá
mentem vele.

Kopogtattam és először léptem be a nagy idegen terembe; a csengő az
ajtón jó ideig kétségbeesetten harangozott a fejem felett. A
mellékszobából egy ember jött ki, a szája tele volt étellel, amit rágott
és oda jött a boltasztalhoz.

– Adjon kérem egy fél koronát a szemüvegemre, – mondtam; – egypár nap
mulva egészen bizonyosan beváltom ujra.

– De hiszen ez csak acélkeretü szemüveg.

– Igen.

– Akkor nem adhatok.

– Persze, hogy nem adhat; tulajdonképpen csak tréfáltam vele. Hanem van
itt egy ágyteritő nálam, amit már nem szoktam használni és az jutott
eszembe, hogy ön talán megvenné tőlem.

– Sajnálom, de már egész raktáram van ágyberendezésekből, – felelt, és
mikor kezdtem felbontani a teritőt, csak egy pillantást vetett rá és
felkiáltott:

– Nem, bocsánat, de ezt igazán nem használhatom!

– Elébb a rosszabb oldalát mutattam, – szóltam ujra; – a másik oldala
sokkal jobb.

– Sajnálom, nem tehetek róla, nem vehetem meg és nem is fog érte kapni
sehol még tiz örét sem.

– Hiszen az bizonyos, hogy nem sokat ér; de azt gondoltam, hogy egy
másik ócska teritővel együtt elkelne az árverésen.

– Nem, hiába is beszélünk róla.

– Huszonöt öre? – kérdeztem.

– De nem kell, jó ember, mondom, hogy nem kell, ha ingyen itt hagyja
sem!

Igy hát ujra a hónom alá vettem a teritőt és haza mentem.

Ugy tettem, mintha semmi sem történt volna, ráteritettem a szövetet az
ágyra, kisimogattam, mint szokásom volt és igyekeztem utolsó tettemnek
minden nyomát letörölni róla. Nem lehettem tiszta eszemnél abban a
pillanatban, mikor erre az alávalóságra határoztam el magamat; minél
tovább gondolkoztam rajta, annál érthetetlenebbnek találtam, amit
tettem. A gyöngeségnek egy rohama vagy valami más elernyedése a
bensőmnek lehetett csak, ami igy meglepett és legyőzött. Alig botlottam
meg e cselvetésben, már is éreztem, hogy nem lesz jó vége, azért is
próbálkoztam először határozottan a szemüveggel. És nagyon örültem, hogy
nem vihettem keresztül a gonoszságot, amely bepiszkolta volna az életem
utolsó óráit.

És ujra elkezdtem vándorlásomat a városban.

Megint leültem egy padra a Megváltó templománál, teljesen kimerülve az
utóbbi izgatottságtól, mellemre hajtottam a fejemet, az éhségől betegen
és kinlódva. És az idő mult.

Ezt az órát még kint akartam tölteni, mégis világosabb volt, mint
otthon; azonkivül ugy éreztem, mintha a mellem sem fájna annyira odakint
a szabad levegőn; ugyis elég korán érek még haza!

Felváltva álmodoztam, gondolkoztam és szenvedtem. Egy kis követ
találtam, amelyet megtörültem a kabátom ujjába s a számba vettem, hogy
legyen valami, amin rágódhassam; különben nem mozdultam, még a szemem
sem emeltem fel. Emberek jöttek-mentek, kocsizörgés, patkócsattogás és
beszédhangok töltötték meg a levegőt.

De még megpróbálhatnám talán a gombokkal! Persze, ez sem igen fog
sikerülni és azonkivül még elég beteg is voltam. De ha meggondolom,
ugyis a „nagybácsi“ felé kell hazamennem – az én igazi „nagybácsim“
felé.

Végre felálltam és fáradtan, elborultan vontam magam végig az utcákon. A
szempillám égni kezdett, a láz növekedőben volt és amennyire tudtam,
sietni kezdtem. Ujra elmentem a péküzlet előtt, ahol a kenyér még mindig
a kirakatban volt. De most nem fogunk itt megállani, mondtam erőszakolt
határozottsággal. De hátha bemennék egy darab kenyeret _kérni?_ Futó
gondolat volt, csak egy villanás. Pfuj! suttogtam magamban és megráztam
a fejem. És telve iróniával önmagam ellen, mentem tovább. Nagyon is jól
tudtam, hogy ebbe a boltba hiába menne be az ember koldulni.

A Repslagergangon egy szerelmes pár állott a kapu alatt és sugdolódzott;
kissé távolabb egy leány dugta ki fejét az ablakon. Olyan lassan és
elgondolkozva mentem, mintha valamin erősen törném a fejem – a leány
kiszaladt az utcára.

– Hogy mint vagy, öregecském? Mi lelt, beteg vagy talán? Huh,
Jézus-márjám, milyen az arca! – És a leány gyorsan visszafutott.

Hirtelen megállottam. Mi történt az arcommal? Csakugyan megkezdődött
volna már a haldoklás? Végighuztam a kezem az arcomon: sovány, persze
nagyon sovány volt, az arccsontom mint két csésze állott ki, de hát uram
isten, lehet-e másként? És ujra nekilóditottam magam a járásnak.

De ujra megállottam. Hiszen rettenetesen sovány lehet az egész testem.
És a szemem is kezd behuzódni a fejembe. Milyen ijesztő lehet a külsőm!
Ez már mégis csak istentelenség, hogy az embernek elevenen meg kell
rothadnia az éhségtől! Éreztem magamban még egyszer az őrjöngést
fellázadni, az utolsó fellobbanás volt, csak egy izomrándulás. Jézus és
Mária segitsen meg ilyen arc látásánál, ugy-e? Itt járok olyan aggyal,
aminél jobb nincs az országban, egy pár olyan ököllel, amely, isten
bocsássa meg, egy hordárt korpává tudna őrölni és halálra éhezem
Krisztiánia városának közepén! Hát van ennek valami értelme? Minden
akaratomat megfeszitettem, éjjel-nappal dolgoztam, mint egy igavonó
állat; vakká olvastam a szemem a koponyámban és kiéheztem az észt az
agyamból – és mi az ördögöt segitett? Még egy utcalány is az egekhez
folyamodik, hogy megszabaditsa a látásomtól. De most már igazán elég
volt – érted! – most már _stopp!_ még ha az ördög elvisz is!… Dühöm csak
nőtt, a fogam csikorgattam és rettenetes bágyadtságom érzése sirásra és
átkozódásra fakasztott; valósággal őrjöngtem, anélkül, hogy a mellettem
elmenőket figyelembe vettem volna. Ujra kinozni kezdtem magamat,
akarattal nekimentem a homlokommal a gázlámpáknak, a körmömet mélyen
belevágtam a tenyerembe, beleharaptam, mint az eszeveszett, a nyelvembe,
ha nem beszélt elég tisztán és vadul nevettem mindig, ha nagy fájdalmat
okoztam magamnak.

– Jó, de hát mit tegyek most már? – feleltem saját magamnak. És
elkezdtem lábammal az utcakövezeten toporzékolni, mialatt többször
ismételtem: – Hát már most mit tegyek? – Egy ur ment el éppen előttem és
mosolyogva felelt:

– Menjen és csukassa be magát.

Utána néztem. Egyike volt a város leghiresebb nőorvosainak, akit
„hercegnek“ hivtak. Még ő sem értette meg, mi bajom volt, egy orvos,
akit ismertem és akivel már kezet is szoritottam. Egyszerre
megnyugodtam. Becsukatni? Igen, őrült voltam; igaza van. Éreztem az
őrültséget véremben, éreztem, hogyan rohan át az agyamon. Hát igy fog
végződni! Igen, igen! Ujra visszaestem a lassu, gondterhes járásba.
Végre is ide fogok jutni.

Hirtelen megint megállok. Ne csukjanak be, mondom, csak ezt ne! A
félelemtől berekedt a hangom. Könyörögtem magamért, esdekeltem a puszta
levegőbe, hogy ne csukjanak be. Megint a városházára jutnék, bedugnának
egy sötét cellába, ahol a világosságnak még egy szikrája sincs. Csak ezt
ne! Hiszen van még más menekvés is, amit még nem kisérlettem meg. És
mindent meg fogok próbálni; szorgalmasabb leszek, házról-házra fogok
járni fáradhatatlanul, minden időmet erre forditom. Itt van például
Cisler, a zenemükereskedő, ennél még nem is voltam. Bizonyoson találok
még ki valami okosat… Igy mentem tovább és addig beszéltem, mig a
meghatottságtól sirva nem fakasztottam magamat. Csak be ne csukjanak!

Cisler? Vajjon nem valami magasabb ujjmutatás volt ez? Minden ok nélkül
jutott a neve eszembe és nagyon messze is lakott; de azért elmegyek
hozzá, lassan mehetek és közben pihenhetek is. Jól ismerem az utját,
többször is voltam nála a régi jó időkben zenedarabokat venni. Egy fél
koronát kérjek tőle? Ez olyan kevés, hogy restellni fogja; egy egészet
kell kérnem.

Beléptem a boltba és a főnököt kérdeztem; az irodájába utasitottak.
Odabent ült, tekintélyesen, a legujabb divat szerint öltözve és üzleti
papirokat rendezett.

Dadogva kértem bocsánatot és elmondtam a kérésemet. A nyomor késztet,
hogy hozzá forduljak… A legrövidebb idő alatt vissza fogom fizetni…
Mihelyt megkapom az ujságtól a honoráriumot az utolsó cikkemért… Olyan
nagy jótettet követne el…

Még a beszédem alatt visszafordult az asztal felé és folytatta a
munkáját. Mikor befejeztem, oldalt rám nézett, megrázta szép fejét és
annyit mondott: nem! Semmi mást. Magyarázat nélkül. Egy szót sem többet.

A térdem türhetetlenül remegni kezdett és nekitámaszkodtam a kis
politurozott szekrénynek. Még egyszer meg akartam próbálni. Miért jutott
volna különben éppen az ő neve az eszembe, amikor messze odalent álltam?
A baloldalomban egy pár apró szurást éreztem és izzadni kezdtem. – Hm.
Igazán nagy nyomorba jutottam, – kezdtem ujra, – és még hozzá beteg is
vagyok; biztosithatom, hogy egy pár nap mulva vissza tudom fizetni.
Nagyon kérem, legyen olyan jó…

– Jó ember, miért jön maga éppen én hozzám? – felelt végre. – Ön
teljesen ismeretlen előttem, egy X, aki az utcáról beszaladt. Menjen a
szerkesztőségbe, ahol ismerik.

– Csak ma estére, – mondtam. – A szerkesztőség már be van zárva és
annyira éhezem.

Folytonosan rázta a fejét, még akkor is, mikor már a kilincsre tettem a
kezemet.

– Isten önnel! – mondtam és kimentem.

Hát nem volt valami magasabb ujjmutatás, gondoltam keserüen; ilyen
magasra én is tudok mutatni, ha már éppen ezen fordul meg a dolog. Egyik
városnegyedből a másikba vonszoltam magam, csak néha pihentem egy-egy
pillanatig valahol egy lépcsőn. Csak be ne csukjanak! Egész idő alatt
üzött a rettegés a cellától, egy pillanatig sem hagyott nyugton; mihelyt
rendőrt láttam, azonnal beosontam a legközelebbi mellékutcába, hogy
kikerüljem a találkozást. Most száz lépést fogok számolni, mondtam
magamban és ujra szerencsét próbálok. Egyszer mégis csak sikerülni fog…

Egy kisebb cérnakereskedés volt, ahol soha életemben nem jártam.
Egyetlen ember állott az asztal mögött, bent az iroda ajtaján
porcellán-cimlap, a polcok és asztalok tömve áruval. Vártam, mig az
utolsó vásárló is kilépett a boltból, egy fiatal leány, mosolygó, gödrös
arcu. Milyen boldognak látszott! Meg sem próbáltam, hogy valami hatást
tegyek rá összegombostüzött kabátommal, inkább elfordultam.

– Kiván valamit? – kérdezte a segéd.

– Itt van a főnök ur? – feleltem.

– Kiránduláson van Jotunheimban. Valami fontos ügy?

– Egy néhány örét akartam kérni, ennivalóra, – mondtam és megpróbáltam
mosolyogni; – nagyon éhes vagyok és nincs semmi pénzem.

– Akkor éppen olyan gazdag, mint én, – felelt és tovább rendezgette a
cérnacsomagokat.

– Óh, ne utasitson vissza – csak most ne! – mondtam és az egész testemet
átjárta a hideg. – Igazán félholt vagyok az éhségtől, már napok óta nem
ettem semmit.

Minden szó nélkül, a lehető legkomolyabban kezdte a zsebeit kiforgatni,
egyiket a másik után. Ha nem akarom elhinni, amit mondott…

– Csak öt örét, – kezdtem ujra. – Egy pár nap mulva bizonyosan
visszaadom.

– De jó ember, azt akarja, hogy a pénztárból lopjak? – kérdezte
türelmetlenül.

– Igen, – mondtam; – vegyen ki öt örét a pénztárból.

– Akkor nem jó helyre fordult hozzám, – fejezte be és hozzátette: – de
azt is mondhatom, hogy már megelégeltem a dolgot.

Az éhségtől betegen és szégyentől égve kullogtam el. Nem, most már
csakugyan végét kell vetni! Hová jutottam! Évekig fenn tudtam magam
tisztességesen tartani, emelt fejjel viseltem el sok nehéz órát és most
egyszerre a legdurvább koldulásig sülyedtem. Ez az egyetlen nap minden
gondolatomat eldurvitotta, az egész lelkemet bepiszkolta. Nem szégyeltem
magam, hogy nyavalyogva és siránkozva oda álljak a legutolsó kalmár elé.
És mit használt az egész? Nem éppen ugy egy harapás kenyér nélkül állok
itt? Csak azt értem el, hogy undorodtam magamtól. Igen, igen! most már
véget kell vetni az egésznek. Majd a kaput is be fogják odahaza csukni
és sietnem kell, ha nem akarok megint a városházán aludni…

Ez a gondolat uj erőt adott; nem szerettem volna még egyszer a
városházán tölteni az éjszakát. A testemet előrehajtva, kezemet a
baloldali bordákra nyomva, hogy ezzel is csillapitsam a szurásokat,
vonszoltam magam tovább; a tekintetem fel nem emeltem volna a
kövezetről, hogy véletlenül ismerősöket köszönésre ne kényszeritsek; igy
jutottam el a tüzoltó őrházig. Hál’ istennek, még csak hét óra volt a
Megváltó-templom tornyán, még három órai időm van, mielőtt a kaput
bezárják. Mennyire megijedtem minden ok nélkül.

Igy hát egyetlen lépést sem mulasztottam el, mindent megtettem, amit
lehetett. Hogy lehet az, hogy egyetlen egyszer sem sikerült semmi egész
nap! gondoltam. Ha elmondanám valakinek, senki sem hinné el, hogy igaz
és ha megirnám, azt hinnék, hogy az egészet kitaláltam. Egyetlen egyszer
sem! Hiába, ezen már nem lehet segiteni; most már az a fő, hogy ne
járjak tovább és ne érzékenykedjem. Pfuj, biztosithatlak, hogy ez a
legutálatosabb, emiatt undorodom tőled! Ha minden reménynek vége, hát
vége! Vajjon nem tudnék legalább egy maroknyi zabot lopni az istállóból?
Egy pillanatnyi uj világosság, csak egy felvillanás – már is eszembe
jutott, hogy az istállót ilyenkor már bezárják.

Kényelmesen, lassu csigalépésekben vonszoltam magam hazafelé. Szomjas
lettem, szerencsére először egész nap és körülnéztem, hogy hol ihatnám.
A Bazártól nagyon is messze voltam, magánházba pedig nem akartam
bemenni; hiszen várhatok is, mig hazaérkezem, egy negyed óránál nem
telik több időbe. De azért egyáltalában nem volt bizonyos, hogy az a
korty viz is bennem fog-é maradni; a gyomrom nem türt többé semmit, még
ha a nyálamat lenyeltem, attól is émelygett.

De hát a gombok! A gombokkal még nem próbálkoztam. Megállottam és
elmosolyodtam. Talán mégis van menekvés, talán mégsem vagyok még
teljesen elátkozva! Tiz örét bizonyosan megkapok értük, holnap
valahonnan megint keritek másik tizet és csütörtökön már megkaphatom az
ujságcikkem honoráriumát. Majd meg fogom látni, hogy minden rendbe jön!
De hogy a gombokról meg tudtam feledkezni! Kivettem a zsebemből és
megnézegettem, mig tovább indultam; az örömtől minden elsötétedett a
szemem előtt, az utcát sem láttam, amelyen járok.

Milyen jól ismertem a nagy pincehelyiséget, mentsváramat a sötét estéken
és benne az én vérszopó barátomat! Egyenkint nyelte el mélyébe minden
jószágomat, az otthonról hozott apróságokat, utolsó könyvemet. Árverések
napjain rendesen lementem, hogy megnézzem, hova kerülnek és örültem, ha
ugy látszott, hogy a könyveim jó kezekbe jutottak. Magelsen szinész
vette meg az órámat és erre szinte büszke voltam; egy naptárt, amelybe
első költői kisérleteimet irtam, egy ismerősöm vitte el és a frakkom egy
fényképésznél talált otthonra, hogy a mütermében kölcsön adhassa. Ugy,
hogy egyik ellen sem lehetett kifogásom.

Gombjaimat készen tartottam a kezemben és beléptem. A „nagybácsi“ az
asztalánál ült és irt.

– Nem sietős, – mondtam, félve, hogy zavarom s hogy talán türelmetlen
lesz a háborgatás miatt. A hangom idegenül üresen hangzott, magam sem
ismertem rá és a szivem ugy vert, mint egy kalapács.

Mosolyogva jött elém, mint szokott, mindkét kezét laposan az asztalra
támasztotta és szó nélkül a szemembe nézett.

– Van valami nálam és csak meg szeretném tudni, hogy nem használhatná-é…
valami, ami otthon csak utamban van, biztositom, hogy csak alkalmatlan…
egy néhány gomb.

– Miféle gomb? Hol vannak azok a gombok? – És arcával egészen lehajolt a
kezem felé.

– Nem adhatna nehány örét ezekért?… Amennyit éppen jónak lát… a saját
belátása szerint…

– Ezekért a gombokért? – És a „nagybácsi“ csodálkozva bámul rám. –
_Ezekért_ a gombokért?

– Csak egy szivarra valót vagy amit akar. Éppen itt mentem el és csak
meg akartam tudni…

Az öreg zálogos csak nevetni kezdett és szó nélkül visszament az
asztalhoz. Itt állottam megint. Hiszen tulajdonképpen nem is sokat
reméltem, de mégis hittem, hogy valami segitség van még a számomra. Ez a
nevetés a halálos itéletem volt. Most már tudtam, hogy a szemüvegem sem
sokat segithet.

– Természetesen a szemüvegemet is hozzáadnám, ez magától értetődik, –
mondtam mégis és levettem. – Csak tiz örét, vagy legyen, ha már akarja,
öt öre.

– Azt már tudja, hogy a szemüvegjéért semmit sem adhatok, – mondta a
„nagybácsi“, – ezt már a multkor megmondtam magának.

– De egy bélyegre van szükségem, – mondtam reménytelenül. – Még a
leveleimet sem tudom elküldeni, amiket irnom kell. Egy tiz vagy öt örés
postabélyeget adjon érte, amint akarja.

– Ugyan menjen már, az isten áldja meg! – felelt és a kezével
elutasitólag intett felém.

Igen, ennek igy kellett jönni, mondtam magamban. Gépiesen feltettem
megint a szemüvegemet, a kezembe vettem a gombokat és már mentem is; jó
éjszakát mondtam és betettem magam után az ajtót, ugy mint szoktam. Lám
csak, most már igazán nincs mit tenni. Kint a lépcső előtt megállottam
és még egyszer megnéztem a gombokat. Mégis különös, hogy semmi áron sem
akarta elfogadni, mondtam magamban; pedig csaknem egészen uj gombok; ezt
igazán nem értem.

Mig igy elmélkedéseimbe elmerülve állottam, egy férfi ment el mellettem
a pince lépcsőn lefelé. Gyors menés közben kissé meglökött, mind a
ketten bocsánatot kértünk egymástól és én megfordultam, hogy utána
nézzek.

– Micsoda, te vagy az? – kiáltott fel a lépcső aljáról. Visszajött s
akkor megismertem. – De isten ments, mi lelt téged? Betegnek látszol.
Mit csináltál odalent.

– Óh – üzleti ügyek! Te is odatartasz? – mondtam.

– Igen. Mit vittél neki?

A térdeim reszkettek, oda támaszkodtam a falhoz és felényujtottam a
kezemet, amelyben a gombok voltak.

– Mi az ördög? – kiáltott fel, – ez már mégis sok!

– Jó éjszakát, – mondtam. A mellemet sirás fojtogatta.

– Nem, várj csak egy pillanatra!

Ugyan minek vártam volna. Ő maga is a „nagybácsi“-hoz ment, talán a
jegygyürüjét hozta magával, napok óta éhezik, adós a házbérrel.

– Jó, – feleltem végre. – Ha nagyon sietsz…

– Persze, – felelt és karomba öltötte a kezét; – de az igazat megvallva,
nem bizom benned, amilyen félbolond vagy; legjobb lesz, ha lejössz velem
együtt.

Megértettem, hogy mit akar, a becsület egy szikrája megint fellobbant
bennem és azt feleltem:

– Nem lehet; megigértem, hogy a Bernt Ankers-utcában leszek fél
nyolckor…

– Fél nyolckor, persze! De most nyolc óra. Hiszen itt az óra a kezemben,
éppen azt akarom levinni. Igy, előre be, te éhes gazember! Legalább öt
koronát kipréselek a részedre is.

És ezzel betaszitott maga előtt.



III.

Gyönyörü, boldog hét következett.

A legrosszabbon megint tulestem, minden nap volt mit ennem, bátorságom
növekedőben volt és ugyancsak vertem a vasat különböző terveimhez.
Három-négy megkezdett dolgozatom volt munkában s ezek kisajtolták
szegény agyamnak minden gondolatát, megrabolták minden tüzét, de én
mégis azt hittem, hogy most jobban megy a dolgom, mint azelőtt. Utolsó
cikkemet, amely miatt annyit szaladgáltam s amelyben a legtöbb reményem
volt, már vissza is küldte a szerkesztő és én sértett haragomban azonnal
megsemmisitettem, anélkül, hogy ujra átolvastam volna. Jövőre egy másik
lapnál akartam megpróbálkozni, hogy több utam nyilhassék a sikerre. A
legrosszabb esetben, ha ez sem megy, ott voltak még a hajók; az „Apáca“
fölvont vitorlákkal indulásra készen állt a kikötőben, talán csak én is
kaphatok valami munkát rajta, hogy Archangelskbe, vagy mit tudom én
hová, eljussak. Ugy hogy elég sok felé nyiltak uj kilátásaim.

Az utolsó krizis kegyetlenül elbánt velem; a hajam egész csomókban
hullott ki, a főfájás is erősen kinzott különösen reggelenként,
idegességem pedig egyáltalán nem akart mulni. Ha nappal iráshoz ültem,
be kellett ruhával kötnöm a kezemet, mert nem tudtam elviselni, ha a
saját lehelletem hozzá ért. Mikor Jens Olai becsapta odalent az
istállóajtót vagy ha egy kutya betévedt a hátulsó udvarba és ugatni
kezdett, a csontomon és velőmön mint hideg szurás hatolt keresztül és
minden részem fájni kezdett. Erősen le voltam törve.

Napról napra jobban agyonkinoztam magam a munkával; alig engedtem
magamnak annyi időt, hogy az ebédemet lenyeljem, csak hogy ujra
hozzáfoghassak az iráshoz. Az ágyam és a kis bicegő iróasztal teritve
volt jegyzetekkel és teleirt lapokkal, amelyeken fölváltva dolgoztam;
minduntalan uj toldásokkal bővitettem ki, ha valami napközben eszembe
jutott, majd kihuzogattam egyes részeket, majd szines szavakkal
elevenitettem meg egyes holt pontokon és mondattól mondatig a legnagyobb
fáradsággal küzdöttem át magamat rajta. Valamelyik délután végre
elkészült az egyik cikk és én boldogan s vidáman dugtam zsebre, hogy a
„Generális“-hoz elvigyem. Nagyon is ideje volt, hogy megint egy kis
aprópénz után lássak, már nem valami sok volt a zsebemben.

A „Generális“ megkért, hogy üljek le egy pillanatra, azután azonnal… És
folytatta az irást.

Körülnéztem a kis irodában: szobrok, litografiák, kivágott képek és egy
mértéktelenül nagy papirkosár, olyan, hogy egy embert szőröstől-bőröstől
el tudott volna nyelni. Egyszerre szomoruság fogott el ennek az óriási,
ásitó toroknak, ennek a nyitott sárkányszájnak a láttán, mely mindig
készen állott, hogy ujabb és ujabb elvetett munkákat – mindig ujabb
reményeket – nyeljen be mélységébe.

– Hányadika van ma? – kérdezte hirtelen a „Generális“ az asztaltól.

– Huszonnyolcadika, – feleltem örvendve, hogy valami szivességet
tehetek.

– Huszonnyolcadika, – ismételte és tovább irt. Végre összehajtott
egynéhány levelet, több papirost besodort a kosárba és letette a tollat.
Azután megfordult a széken és rám nézett. Mikor látta, hogy még mindig
az ajtónál állok, egy félig tréfás, félig komoly mozdulattal a közeli
székre mutatott.

Elfordultam, hogy meg ne lássa, hogy nincs mellény a kabátom alatt,
mikor fölgombolom s a belső zsebemből kivettem a kéziratot.

– Csak Correggionak egy rövid jellemzése, – mondom, – de sajnos, aligha
van olyan jól megirva, hogy…

Kiveszi kezemből az irást és elkezd lapozni benne. Most éppen szemben ül
velem.

Hát ilyen közelről az az ember, akinek nevét legfiatalabb korom óta
annyiszor hallottam és akinek lapja éveken át a legnagyobb befolyással
volt reám. A haja göndör és szép barna szeme kissé nyugtalan; néha-néha
kissé szuszog az orrán át. Egy skót lelkész sem lehetne szelidebb, mint
ez a veszedelmes iró, akinek szavai véres sebeket ütöttek, ha valakit
eltaláltak. A félelem és bámulat izgató érzése fog el, amint szemben
állok vele, csaknem könnyek szöknek a szemembe és önkénytelenül közelebb
lépek hozzá, hogy megmondjam, milyen sokkal tartozom neki bensőleg
mindazért, amire ő tanitott meg és megkérjem, hogy ne tapodjon egészen
el; tudom, hogy csak szegényes mesterember vagyok, akinek ugyis elég
rossz sora van…

Fölnézett és lassan összehajtotta a kéziratot, mialatt elgondolkozva ült
velem szemben. Hogy megkönnyitsem visszautasitó feleletét, kissé
kinyujtottam a kezem és igy szóltam:

– Ugy-e bár – természetesen nem használható? – És mosolyogtam hozzá,
hogy azt higyje, könnyen veszem a dolgot.

– Csak egészen népszerü cikkeket használhatunk, – felelt. – Hiszen
ismeri, milyen olvasóközönségünk van. Nem dolgozhatná át, hogy valamivel
egyszerübb legyen? Vagy nem találhatna valami más tárgyat, amit a nép
jobban megért?

Elnéző jósága meglepett. Megértettem, hogy a cikket nem fogadja el, de
ennél finomabb visszautasitást el sem képzeltem volna. Hogy tovább ne
zavarjam munkájában, igy feleltem:

– Hogyne, azt megtehetem.

Az ajtó felé mentem. – Hm. Bocsásson meg, hogy alkalmatlankodtam ezzel
a… – Meghajtottam magam és rátettem kezem a kilincsre.

– Ha szüksége van rá, – mondta, – adhatok egy kis előleget. Majd ir
valamit érte.

Éppen most láthatta, hogy nem sokat ér, amit irok s ezért jósága annyira
megalázott, hogy igy feleltem:

– Nem, köszönöm; egy ideig még el vagyok látva. Különben köszönöm a
jóságát. Ajánlom magamat.

– Isten vele, – felelt a „Generális“ és visszafordult az iróasztalhoz.

Mindenesetre érdemen fölül jóakaratu volt s én ezért nemcsak hálával
gondoltam rá, hanem ki is akartam a jóságát érdemelni. Mindjárt el is
határoztam, hogy addig nem megyek el ujra hozzá, mig olyan munkát nem
vihetek magammal, amivel teljesen meg vagyok elégedve s ami a
„Generális“-t is meg fogja lepni egy kicsit, legalább is annyira, hogy
minden további gondolkozás nélkül kiutal érte tiz koronát. Igy hát ujra
hazamentem és megint nekifogtam az irásnak.

A következő estéken ugy nyolc óra körül, mikor a gázlámpákat már
meggyujtották, rendszerint a következő eset történt velem:

Mikor kilépek a kapun, hogy a napi fáradság és gondok után egy kis sétát
tegyek az utcákon, a gázlámpa alatt éppen a kapubejárat mellett, egy
feketébe öltözött hölgy áll, aki felém fordul és követ a tekintetével,
mig előtte elmegyek. Megfigyelem, hogy mindig ugyanaz a ruha van rajta,
az arcát ugyanaz a sürü fátyol rejti el, amely egészen a melléig leér;
kezében kis esernyőt tart, melynek a fogóján elefántcsontkarika van.

Már a harmadik este találtam ugyanazon a helyen; mihelyt elmentem
előtte, lassan megfordult és lement az utcán ellenkező irányban, mint
én.

Ideges agyam azonnal kinyujtotta érzékeny csápjait, mindjárt az az
oktalan sejtelem fogott el, hogy látogatása engem illet. Utoljára már
csaknem megszólitottam, hogy megkérdezzem, keres-e valakit vagy nincs-e
szüksége a segitségemre? hogy habár, sajnos, nagyon szegényesen vagyok
öltözve, ne kisérjem-e haza, ha szüksége van védelemre a sötét utcákon
át? De az a bizonytalan félelem, hogy költségem lehet mellette, ha csak
egy pohár bor vagy egy kocsiut áráig is, visszatartott, mert már nem
volt több pénzem; vigasztalanul üres zsebeim nagyon is lehangoló
hatással voltak bátorságomra és még kérdően sem mertem rátekinteni,
mikor elmentem előtte. Az éhség már megint beköltözött hozzám, már
tegnap este óta nem ettem semmit; ez ugyan nem volt még hosszu idő,
gyakran megtörtént máskor, hogy napokon át is elviseltem, de most már
aggasztóan kezdtem fogyni és nem birtam olyan jól az éhséget, mint
azelőtt; egyetlen nap elég volt, hogy egészen elkábitson és mindjárt
hányingert kaptam egy korty viztől is. Hozzá még egész éjjel dideregve
feküdtem az ágyban teljesen fölöltözve, mint ahogy nappal jártam-keltem;
már kékre fagyva, hidegrázósan feküdtem le minden este és csaknem
megdermedtem alvás közben. Az ócska ágytakaró nem védett meg a besüvöltő
széltől és reggel arra ébredtem, hogy alig tudok lélegzeni az orromon,
annyira befagyasztotta a jeges levegő, mely kivülről egészen hozzám
hatolt.

Csak mentem az utcákon át és azon gondolkoztam, mit lehetne tenni, hogy
fönntartsam magam, mig a legközelebbi cikkem elkészül. Csak legalább
gyertyám volna, akkor nekifognék az éjszakai munkának is; ez, ha egyszer
jól belejöttem, pár órával előbbre vinne s holnap aztán ujra a
„Generális“-hoz fordulhatnék.

További gondolkozás nélkül elmentem a kávéházba, hogy fölkeressem fiatal
bankhivatalnok barátomat és tiz örét kérjek tőle gyertyára; akadály
nélkül végigsétálhattam valamennyi szobán; elmentem egy tucat asztal
mellett, ahol beszélgető emberek ültek, ettek és ittak, behatoltam a
kávéház legbelsejébe, még a „vörös szobába“ is, de az emberemet sehol
sem találtam meg. Leverten, bosszankodva vonultam ki megint az utcára és
megindultam a kastély irányába.

De hát a tüzes eleven ördög örökkévalóságát! Hát sohasem lesz már vége
az én nyomoruságomnak! Hosszu, dühös lépésekkel, a kabátom gallérját
durván föltürve a nyakamba, ökölbeszoritott kezemmel a nadrágzsebemben,
mentem tovább és egész uton szerencsétlen csillagzatomat átkoztam. Hét,
nyolc hónap óta nem volt egyetlen gondtalan órám, alig egy rövid hétig
annyi eleségem, ami éppen az éhenhalástól megmentett s a szükség már
megint a tarkómon volt. És a tetejében még becsületes is voltam a
nyomoruságban, haha! becsületes testestől-lelkestől! Isten bocsássa meg,
hogy ilyen őrült voltam! És kezdtem magamnak elmondani, hogy mennyire
bántott a lelkiismeret, mikor a Hans Pauli ágyteritőjét a zálogházba
vittem. Gunyosan nevettem érzékeny tisztességérzésemen, megvetően köptem
ki magam elé az utcán és nem találtam elég erős szavakat, hogy
ostobaságom miatt kellően kigunyoljam érzelmeimet. Csak most történnék
valami ilyen! Ha ebben a percben egy iskolásgyermek megtakaritott
pénzecskéjét vagy egy szegény özvegy utolsó fillérjét találnám meg az
utcán, fölszedném és zsebredugnám, ellopnám a legmegfontoltabb
nyugalommal és mint a bunda, olyan mélyen aludnék utána. Nem hiába
szenvedtem ennyi kimondhatatlan nyomoruságot át, türelmemnek vége
szakadt, kész voltam mindenre, a legrosszabbra is.

Körülkerültem háromszor-négyszer a kastélyt, azután elhatároztam, hogy
visszafordulok; de még egy kicsit járkáltam a parkban és végre
hazaindultam a Karl Johan-utcán lefelé.

Körülbelül tizenegy óra lehetett. Az utca meglehetősen sötét volt, de
mindenütt emberek jártak, csöndes párok és lármázó csoportok fölváltva.
A nagy óra elkövetkezett, a szeretkezés ideje titokzatos
mozgalmasságával és vidám kalandjaival. Suhogó asszonyi ruhák, itt-ott
egy rövid érzéki nevetés, pihegő mellek, heves lihegő lélegzetek; messze
lent az utcán egy hang kiált: Emma! Az egész utca egyetlen mocsár,
melyből forró gőzök szállanak föl.

Öntudatlanul a zsebembe nyulok, két koronát keresve. A szenvedély, amely
benne reszket minden járó-kelő mozdulatában, még a gázlámpák homályos
világában is, az egész gyönyörüséggel terhes éjszaka kezdett hatalmába
keriteni, – ez a levegő telve volt suttogással, öleléssel, reszkető
vallomásokkal, félig kimondott szavakkal, halk sóhajtással. A
Blomquist-átjárónál egynéhány macska hangos nyávogással szeretkezik. És
nekem nem volt két koronám! Micsoda nyavalya, milyen utolsó nyomoruság,
ha az ember ilyen szegény! Milyen lealázás, milyen megszégyenités! És
ujra a szegény özvegy utolsó fillérjére gondolok, amit ellopnék, az
iskolásgyerek zsebkendőjére vagy sapkájára, egy koldus tarisznyájára,
amit minden utógondolat nélkül a rongyszedőhöz vinnék, hogy elmulassam
az árát. Vigasztalásul és kárpótlásul kezdtem mindenféle kifogást
találni az emberek ellen, akik olyan vidáman suhantak tovább mellettem;
mindannyiszor vállat vontam és lenézően tekintettem végig rajtuk,
valahányszor párosával sétáltak el előttem. Ezek a megelégedett,
nyalakodó diákok, akik azt képzelik magukról, hogy európai
kicsapongásban élnek, ha egy varróleány mellére teszik a kezüket! Ezek
az aszfaltlovagok, bankhivatalnokok, kereskedők, boulevardarszlánok,
akik a matrózok asszonyait vagy a vastag piaci szolgálókat sem vetették
meg, ha az első alkalmas kapualjában elébük estek egy korsó sörért!
Micsoda szirének! A hely meleg volt még az elmult éjszakáról az oldaluk
mellett egy tüzoltó vagy egy kocsis után; a trón éppen üres, éppen most
hagyták el, tessék fölszállani!… Messze kiköptem a járdáról, nem törődve
vele, hogy valakit érhet, haraggal, megvetéssel teltem el az emberek
iránt, akik a szemem előtt bujtak egymáshoz, hogy párosodjanak.
Fölemeltem a fejemet és áldottnak éreztem magamat, hogy tisztább uton
járhatok.

Az Országház-téren találkoztam egy leánnyal; kihivóan nézett rám, amint
elmentem mellette.

– Jó estét! – mondtam.

– Jó estét! – felelt és megállott.

– Hm. Hol jár ilyen későn idekint? Nem volt egy fiatal hölgyre nézve
nagyon is kockáztatott vállalkozás a Karl Johan-utcán ilyen időtájban
végigmenni? Nem? De nem szólitják meg soha, nem alkalmatlankodnak neki
vagy hogy egyenesen kimondjam, nem akarnak-e vele hazamenni?

Csodálkozva nézett rám, az arckifejezésemen kutatta, hogy mit értek a
szavaimon. Aztán hirtelen a karomba dugta a kezét és igy szólt:

– Nahát menjünk.

Követtem. Mikor pár lépéssel tul voltunk a kocsiállomáson, megállottam,
kiszabaditottam a karomat és azt mondtam:

– Hallja, kicsikém, nekem nincs egy vasam sem. – És tovább akartam
menni.

Első pillanatban nem akarta elhinni; de miután valamennyi zsebemet
végigtapogatta és semmit sem talált, megharagudott, hátravetette a fejét
és tökfilkónak nevezett.

– Jó éjszakát! – feleltem.

– Várjon csak egy kicsit, – kiáltott utánam. – Nem aranykeretü a
szemüvege?

– Nem.

– Akkor mehet a pokolba.

És én mentem.

Pár pillanat mulva utánam futott és megint rám kiáltott:

– Azért mégis velem jöhet, – mondta.

De ennek a szegény utcalánynak az ajánlata nagyon megalázott és nemet
mondtam, Különben is későn van már és még máshova is el kell mennem;
oktalanság is volna tőle ilyen áldozatot hozni.

– De most már _akarom_, hogy velem jöjjön.

Én pedig nem mehetek ilyen módon vele.

– Bizonyosan egy másikhoz készül, – mondta.

– Nem, – feleltem.

A vérem nagyon is hideg volt ma és a leány alig hatott rám jobban,
mintha férfi lett volna. A szükölködés egészen kiszikkasztott. De ugy
éreztem, hogy nagyon kétes világitásban állhatok e különös leány előtt
és elhatároztam, hogy legalább a látszatot megmentem.

– Hogy hivják? – kérdeztem. – Marienak? Na, hát hallgasson ide, Marie. –
És elkezdtem furcsa magamviseletét magyarázni. A leány mindinkább
csodálkozva hallgatott. Hát csakugyan olyanfajta embernek tartott engem,
aki éjszaka az utcákat rója, csak azért, hogy fiatal leányokat
kaparitson a keze közé? Ilyen gonosznak képzelt? Hát mondtam én valami
durvaságot vagy illetlenséget az első perc óta? Ugy viseli az ember
magát, mint én, ha rossz szándékai vannak? Röviden beszélve, én csak
azért szólitottam meg s azért mentem vele néhány lépésnyire, hogy
lássam, mennyire akarja vinni a dolgot; a nevem különben ez és ez,
lelkész itt és itt. Jó éjszakát! Menj utadra és ne vétkezzél többet.

És ezzel magam is elmentem.

Elragadtatva dörzsöltem a kezem pompás ötletem fölött és hangosan
beszélni kezdtem magamban. Milyen boldogság igy járni-kelni és
jótetteket gyakorolni! Most adtam talán az első lökést ennek a bukott
teremtésnek, hogy egész életére megmenthesse magát! És ha jól
meggondolja, el is fogja ezt ismerni és még halála órájában is hálás
szivvel fog megemlékezni rólam. Ó, mégis csak érdemes önzetlennek lenni,
önzetlennek és becsületesnek!

A kedvem ragyogó lett, olyan frissnek és erősnek éreztem magam, mint aki
mindent merhet. Ha gyertyám volna most, egészen bizonyosan be tudnám
fejezni a cikkemet! Uj kapukulcsomat a kezemben lóbálva mentem tovább és
fütyörészve gondolkoztam valami módozaton, hogy világot szerezzek. De
nem tudtam mást kieszelni, mint hogy lehozom az iróeszközeimet az utcára
éppen a gázlámpa alá. Kinyitottam a kaput és fölmentem a papirjaimért.

Mikor lejöttem, kivülről bezártam a kaput és a gázlámpa világossága alá
állottam. Teljes csönd volt mindenütt, csak néha hallatszott a szomszéd
utcából egy rendőr nehézkes, csörömpölő lépése és nagyon messziről, a
Szent Hanshaugen irányából, egy kutya ugatása. Semmi sem zavart;
fölgyürtem a kabátom gallérját a fülemre és teljes erőmből gondolkozni
kezdtem. Nagyszerü kilátásaim lehetnének, ha sikerülne ezt a kis
tanulmányt szerencsésen befejeznem. Éppen egy nehéz ponthoz jutottam;
most egy alig észrevehető átmenettel valami ujnak kell föllépnie, azután
egy halk, elfolyó finále, egy hosszantartó kihangzás, amely végül olyan
váratlan, olyan megrázó véget ér a tetőponton, mint egy lövés vagy egy
hegyomlás dörgése. Punktum!

De a szavak sehogy sem akartak eszembe jutni. Elolvastam az egész cikket
elejétől kezdve, minden mondatot külön hangosan is fölolvastam magamnak,
de hiába, nem voltam képes gondolataimat a megrenditő végpontra
irányitani. Még hozzá a küzdelmes percek alatt a rendőr is átjött a
szomszéd utcából, megállt nem messze tőlem és egészen elrontotta a
hangulatomat. Mi köze ennek az embernek ahhoz, hogy ebben a pillanatban
itt állva a „Generális“-nak szánt cikkem nagyszerü befejezését irom?
Uram isten, hát csakugyan lehetetlen a fölszinre vergődnöm, akármit is
csinálok? Ott álltam vagy egy óra hosszat, a rendőr el is ment a maga
utjára, a hideg tulságosan dermesztő lett, nem lehetett tovább maradnom.
Leverten és minden bátorságomat elveszítve az ujabb sikertelen kisérlet
miatt, végre megint kinyitottam a kaput és fölmentem a szobámba.

Nagyon hideg volt idefönt s alig láttam az ablakot a sürü sötétségben.
Tapogatódzva mentem az ágyig, lehuztam a cipőmet s leültem, hogy lábamat
a kezem közt megmelegitsem. Aztán lefeküdtem, ugy mint már régóta
szoktam, teljesen fölöltözve, ugy, ahogy bejöttem.



Másnap reggel, mihelyt világosodott, azonnal fölültem az ágyamban és
megint hozzáfogtam a cikkemhez. Igy ültem ott egészen délig és irtam
vagy tiz-husz sort. Még mindig nem jutottam el a befejezéshez.

Végre fölkeltem, fölhuztam a cipőmet és elkezdtem föl s alá járkálni a
szobában, hogy átmelegedjem. Az ablaktáblák be voltak fagyva; kinéztem:
havazott s lent a hátsó udvarban vastag hóréteg feküdt a kövezeten és a
kuton.

Céltalanul motoztam a szobában, akarat nélkül járkáltam össze-vissza;
körmömmel a falat kapartam, homlokomat óvatosan az ajtóhoz támasztottam,
vigyázva megkopogtattam mutatóujjammal a padlót és figyelmesen
hallgatództam, minden különös szándék nélkül, de nyugodtan és
meggondoltan, mintha rendkivül fontos dologról volna szó. Közben pedig
olyan hangosan, hogy magam is meghallottam, minduntalan ezt ismételtem:
jó istenem, hiszen ez tiszta őrültség! De azért tovább folytattam
oktalanságaimat. Egy idő mulva, talán néhány óra is lefolyhatott, erősen
összeszedtem magam, az ajkamba haraptam és amennyire tudtam, erőszakkal
kiegyenesedtem. Ennek véget kellett vetni! Találtam egy forgácsot, amit
rágicsáljak és elhatározottan nekiültem az irásnak.

Néhány rövid mondatot végre sikerült nagy erőfeszitéssel megirnom; két
tucat szegényes szó volt, amit elkényszeredetten erőszakoltam ki
magamból, csak azért, hogy előbbre haladjak. Aztán megakadtam, a fejem
üres volt, nem birtam tovább. És bár nem tudtam sehogysem folytatni, ott
maradtam ülve és tágranyitott szemekkel bámultam az utolsó szavakra, a
végső rész befejezetlen ivére, rámeredtem ezekre a furcsa, reszkető
betükre, amelyek ugy terpeszkedtek ott a papiron, mintha kis ijesztő
alakok volnának és nem értettem az egészből semmit, nem gondoltam
semmire.

Az idő mult. Hallottam az utcai zajt, a kocsik és lovak lármáját, a Jens
Olai hangját, mely fölhatolt az istállóból, ha a lovakra rákiáltott.
Teljesen el voltam tompulva, csak ültem és néha a szájamat mozgattam; a
mellem nyomoruságos állapotban volt.

Sötétedni kezdett, mindig jobban összeestem, fáradt lettem nagyon és
lefeküdtem az ágyra. Hogy a kezem megmelegitsem, a hajamat kezdtem vele
kuszálni jobbra-balra, össze-vissza; apró hajcsomók jöttek vele ki,
amelyek, mint szálas rongyocskák, az ujjaimra akadtak, aztán
szétszóródtak a párnán. Akkor nem aggódtam miatta, mintha nem is
tartoznék reám, ugyis volt elég hajam. Ujra megkisérlettem, hogy
fölrázzam magam ebből a csodálatos kábultságból, amely mint valami köd,
minden tagomon áthatolt; végre fölültem, a tenyeremmel a térdemre
ütögettem, köhögni kezdtem olyan erősen, amennyire csak elgyöngült
mellem megengedte – és ujra visszaestem. Semmi sem segitett. Lassan,
tehetetlenül halt bennem minden el, mig nyitott szemmel a plafondra
meredtem. Utoljára a mutatóujjamat dugtam a számba és elkezdtem szopni.
Most lassankint valamiféle gondolat kezdett az agyamban mégis föltámadni
és idestova fészkelődni, – egy vad, őrült gondolat: Hátha beleharapnék?
És pillanatnyi meggondolást sem engedve magamnak, összeszoritottam a
szemem és egymásra haraptam a fogam.

Fölugrottam. Végre magamhoz tértem. Egy kis vér szivárgott ki az
ujjamból, amit azután lenyaltam. Nem nagyon fájt, a seb nem is volt
mély, de legalább fölrázott; megcsóváltam a fejem, az ablakhoz mentem és
kerestem valami rongyot, amivel a sebet bekössem. Mig az ablaknál állva
ezzel foglalkoztam, tele lett a szemem könnyel és halkan sirni kezdtem
magamban. Ez a sovány, megharapott ujj olyan szánandó volt! Istenem,
hogy idáig kellett jutnom!

A sötétség ezalatt mindig mélyebb lett. Talán nem is volna lehetetlen a
munkámat befejezni ma este, ha gyertyám volna. A fejem megint
kitisztult, gondolataim ugy jöttek-mentek, mint rendesen és nem nagyon
szenvedtem; még az éhség sem kinzott annyira, mint néhány órával
ezelőtt; lehet, hogy holnapig még ki tudom tartani. Talán még gyertyát
is tudnék keriteni hitelbe az élelmiszerkereskedésben, ha megmagyarázom
a helyzetet. Hiszen jól ismertek odalent; boldogabb napokban, mikor még
volt miből, gyakran vettem kenyeret a boltban. Bizonyosan adnának egy
darab gyertyát a becsületes nevemre. És hosszu idő óta először keféltem
ki egy kicsit a ruhámat s a kihullott hajszálakat is leszedtem a kabátom
gallérjáról, amennyire a sötétben lehetett.

Mikor az utcára értem, eszembe jutott, hogy talán jobb volna, ha
kenyeret kérnék a boltban. Habozva állottam meg, hogy gondolkozzam.
Semmiesetre sem! – határoztam végre. Sajnos, nem voltam olyan
állapotban, hogy a jóllakást el tudjam viselni; az egész história ujra
kezdődnék, látományok, képzelődések és őrült eszmék kinoznának megint, a
cikkem sohasem lenne készen és most az a fontos, hogy minél hamarabb
ujra elmehessek a „Generális“-hoz, mielőtt még elfelejthetne. Tehát
semmiesetre sem! Gyertyakérésre határoztam el magamat. Ezzel be is
léptem a boltba.

Egy asszony állt a boltasztal előtt és bevásárlásait végezte; több apró
csomag feküdt mellette különböző papirosokba takarva. A segéd, aki már
ismert és tudta, mit szoktam vásárolni, ott hagyta az asszonyt és minden
további kérdés nélkül ujságpapirba csomagolt egy kenyeret és elébem
tette.

– Nem – tulajdonképpen ma este gyertyát szerettem volna, – szóltam.
Nagyon halkan és szerényen mondtam, hogy meg ne haragudjék és igy el ne
játsszam minden kilátásomat a gyertyára.

Kivánságom váratlanul jött, annyira megszokta, hogy mindig kenyeret
vettem.

– Akkor várjon egy percig, – mondta és ujra az asszonyhoz fordult.

Ez megkapta a holmiját, egy ötkoronással fizetett, amelyből vissza is
kapott és elment.

Most már a segéd és én egyedül maradtunk.

Azt mondja:

– Tehát egy gyertyát. – És fölszakitja a csomagot s kivesz belőle egy
szálat.

Rám néz, én visszanézek és nem vagyok képes kimondani a kivánságomat.

– Óh, igaz, hiszen ön már fizetett, – szólal meg hirtelen. Egészen
egyszerüen mondja, hogy már fizettem. Hallok minden szót. És elkezdi az
ezüstpénzt kiszámolni a fiókból, koronát korona után, ragyogó, vastag
pénzdarabokat – öt koronából ad vissza, az asszony öt koronájából.

– Tessék! – mondja.

Egy pillanatig csak állok és nézem ezt a pénzt; érzem, hogy valami nincs
egészen rendben, de nem fontolgatom, nem gondolok semmire, csak
csodálkozom azon a kincsen, ami előttem fekszik és ragyog. És gépiesen
összeszedem a pénzt.

Elbutulva a csodálkozástól, összetörve, megsemmisitve állok az asztal
előtt; aztán egy lépéssel az ajtó felé közeledem s ujra megállok.
Tekintetem megakad a fal egy pontján, ahol egy kis csengő csüng egy
bőrszijon és egy csomó zsinór. Ezekre bámulok álltomban.

A segéd, aki azt hiszi, hogy talán beszélgetést akarok kezdeni, mivel
oly soká maradok, rendezgetni kezdi a csomagolópapirosokat az asztalon
és igy szól:

– Ugy látszik, csakugyan megjött a tél.

– Hm. Igen, ugy látszik, csakugyan megjött. Bizony, ugy látszik. – Kis
idő mulva hozzáteszem: – De nem korán jött. Hanem ugy látszik, csakugyan
itt van. De legalább nem tulságosan korán.

Hallottam, hogy zagyvaságot beszélek, de minden kimondott szavamat ugy
hallottam, mintha valaki más mondaná.

– Igazán? Azt találja? – felelt a segéd.

Pénzzel tele kezemet a zsebembe dugtam, lenyomtam a kilincset és mentem;
hallottam, hogy jó éjszakát mondok és hogy a segéd viszonozza.

Alig jutottam egypár lépéssel tovább, mikor a boltajtó fölnyilt és a
segéd utánam kiáltott. Minden izgatottság, a félelem egy szikrája nélkül
fordultam vissza; összeszedtem kezemmel a pénzt a zsebemből, készen rá,
hogy visszaadjam.

– Kérem, itt felejtette a gyertyát, – mondta a segéd.

– Ó, köszönöm, – feleltem nyugodtan. – Nagyon köszönöm!

És tovább mentem az utcán lefelé a gyertyával a kezemben.

Első józan gondolatom a pénz volt. Egy lámpa alá állottam, ujra
megszámoltam, mérlegeltem a kezemben és mosolyogtam. Igy hát itt a
segitség, a váratlan, nagyszerü, csodálatos segitség, – hosszu, hosszu
időre meg vagyok mentve! Ujra zsebredugtam kezemet a pénzzel és tovább
mentem.

A Storgatén megálltam egy étkezőhelyiség előtt és hidegen, nyugodtan
mérlegeltem, hogy megkockáztassak-e mindjárt egy kis vacsorát. Tányér-
és késcsörgés hallatszott ki, aztán, hogy hust vernek. A kisértés
tulságosan erős volt, beléptem.

– Egy beefsteaket! – mondtam.

– Egy beefsteak! – kiáltott be a pincérlány egy nyiláson.

Leültem egy kis asztalhoz, éppen az ajtó mellett és vártam. Kissé sötét
volt ott, ahol ültem, de annál inkább rejtve maradhattam és elkezdtem
gondolkozni. A kisasszony kissé kiváncsi tekintettel nézett néha rám.

Elkövettem tehát az első igazi becstelenséget, az első lopást, amihez
képest minden eddigi csinyem számitásba sem jöhet; az első kicsi – nagy
bukás… Istenem, hát megtörtént. Ezen már nem lehet segiteni. Különben
még szabadságomban áll, hogy rendezzem az ügyet a kereskedővel majd
későbben, ha jó alkalom lesz rá. Nem következés azért, hogy mindig
lejjebb kelljen sülyednem; különben sem tettem fogadalmat, hogy
tisztességesebben fogok élni, mint minden más ember, nem kötöttem le
magam…

– Mikor kapom már meg a beefsteaket?

– Azonnal. – A kisasszony kinyitja a kis ablakot és kikiált a konyhába.

De hátha kiderül a dolog? Hátha a segéd gyanut fog s elkezd gondolkozni
a kenyérbonyodalmon és az öt koronán, amit az asszony hagyott ott? Nem
lehetetlen, hogy valamikor reájön, talán már a legközelebbi alkalommal,
mikor megint odamegyek. Nahát, istenem… Titokban vállat vontam.

– Tessék, – mondja a kisasszony barátságosan és elébem teszi a
beefsteaket az asztalra. – De nem volna kellemesebb a másik szobában?
Itt olyan sötét van.

– Nem, köszönöm; jobban szeretek itt, – felelem. Barátságos modora
egyszerre meghatottá tesz, azonnal kifizetem a beefsteaket, találomra a
kezébe nyomok annyi pénzt, amennyi a markomba akadt a zsebemben és az
ujjait rácsukom. Mosolyog s én tréfálva mondom, de nedves lesz a szemem:
– Ami megmarad, azon vegyen egy házat…

– Ó, kedves egészségére!

Elkezdtem enni, mindig mohóbban; nagy darabokat nyeltem le anélkül, hogy
megrágtam volna. Ugy téptem a hust, mint egy emberevő.

A kisasszony megint visszajött.

– Nem óhajt valamit inni? – mondja és kissé lehajol hozzám.

Ránézek; nagyon halkan beszélt, csaknem szégyenlősen és a szemét
lesütötte.

– Talán egy fél korsó sört, vagy amit szeretne tőlem… amit éppen akar…

– Nem, nagyon köszönöm! – feleltem. – Most nem. Majd legközelebb, ha
eljövök.

Visszament és a kiszolgálóasztal mögé ült; csak a feje látszott ki.
Milyen különös ember!

Alighogy készen voltam az evéssel, azonnal az ajtó felé indultam. Már
éreztem, hogy émelyeg a gyomrom. Nem akartam elébe menni a világosságra,
féltem megmutatni magam a fiatal leánynak, aki nem is sejtette
nyomoruságomat; hirtelen jó éjt mondtam tehát, intettem a fejemmel és
kimentem.

Az étel hatni kezdett, nagyon szenvedtem és alig birtam magamban
tartani. Minden sötét szegletben, amerre elmentem, kénytelen voltam
hányni; igyekeztem visszatartani az ingert, mely megint teljesen üressé
tett volna, összeszoritottam az öklömet, erőszakoskodtam, toporzékoltam
– minden hiába. Befutottam egy kapu alá és előrehajolva, saját
könnyeimtől megvakultan, kiadtam magamból mindent.

Kétségbe voltam esve; sirva mentem tovább az utcán, átkoztam a kegyetlen
hatalmakat, bárkik voltak is, amelyek igy üldöztek, a pokol minden
kinját és borzalmát kivántam rájuk gonoszságukért. Igazán lovagiatlanok
voltak ezek a hatalmak, nem, nem volt bennük egy csöpp lovagiasság sem,
annyi bizonyos… Odaléptem egy emberhez, aki valami boltkirakatba bámult
és nagy sebtében megkérdeztem, mit gondol, mit lehetne olyan valakinek
adni, aki már régen éhezik, mert beefsteaket nem tür a gyomra.

– Azt hallottam, hogy tej a legjobb, forralt tej, – felelt az ember
roppant elcsodálkozva. – Dehát kinek van rá szüksége?

– Köszönöm, köszönöm! – mondtam gyorsan. – Lehet, hogy ez lesz legjobb,
forralt tej.

És tovább mentem.

Beléptem a legelső kávéházba, mely utamba esett és forralt tejet kértem.
Megkaptam, megittam olyan forrón, ahogy elhozták, mohón nyeltem le
minden csöppjét, fizettem és távoztam. Most már hazafelé.

És akkor valami különös történt. A kapum mellett, a gázlámpához
támaszkodva, éppen a világosság közepében ott állott valaki, akit már
messziről megismertem, – a fekete ruhás hölgy volt megint. Ugyanaz a
fekete ruhás hölgy, akit már a mult estéken láttam. Minden tévedés ki
volt zárva, most már negyedszer találom ugyanazon a helyen. Teljesen
mozdulatlanul áll ott.

Annyira meglep a dolog, hogy akaratlanul lassitani kezdtem a lépteimet;
a gondolataim ebben a pillanatban egészen rendben vannak, de nagyon föl
vagyok hevülve s az idegeim izgatottak az evéstől. Szokásom szerint
egészen közel megyek el mellette, a kapuhoz érek és már be akarok lépni.
De mégis megállok, hirtelen egy gondolatom támad. Anélkül, hogy tovább
okoskodnám, megfordulok, egyenesen oda megyek hozzá és a szemébe nézve
megszólitom:

– Jó estét, kisasszony!

– Jó estét, – feleli.

– Bocsásson meg, de talán keres valakit? Már többször is láttam, hogy
itt vár; nem lehetnék valamiben segitségére? Különben ezer bocsánatot
kérek, ha…

– Igazán nem tudom, hogy…

– Senki más nem lakik ezen a kapun belül, mint négy-öt ló és én; csak
egy istálló és egy bádogosmühely van bent. Bizonyosan téved, ha itt
keres valakit.

Félre forditotta az arcát és ugy felelt:

– Nem keresek senkit, csak itt állok.

– Vagy ugy, csak itt áll? – Különös, hogy egyik estéről a másikra állt
itt csupa szeszélyből; minél tovább gondolkoztam rajta, annál kevésbé
tudtam kiokosodni belőle. Elhatároztam, hogy merész leszek. Halkan
csörgetni kezdtem a pénzt a zsebemben és minden bevezetés nélkül
megkértem, hogy jöjjön be velem valahová egy pohár bort inni…
tekintettel arra, hogy itt a tél, he-he… Nem tartana sokáig… de talán
nem akar?

– Nem, köszönöm, az mégsem menne. Azt nem tehetném. De ha olyan szives
lenne egy darabig elkisérni… olyan sötét van és nem szeretek egyedül
végigmenni a Karl Johan-utcán; nagyon is elkéstem.

– Ezer örömmel.

Megindultunk; ő ment a jobb oldalamon. Csodálatosan kellemes érzés
fogott el, annak a tudata, hogy egy fiatal leány mellett vagyok. Az
egész uton mindig reá néztem. Hajának illata, a meleg, amely testéből
felém áramlott, az asszonyiságnak az az illata, amely körülvette, édes
lehellete, valahányszor felém forditotta az arcát – mindez belém áradt,
zsarnokian urrá lett minden érzékemen. Csak egy telt, halvány arc
körvonalait tudtam a fátyol mögött megkülönböztetni és magas mellét
kabátja alatt. Az elrejtett gyönyörüségekre gondolás, amelyeket a fátyol
és kabát mögött sejtettem, teljesen megzavart, egész hülyén, minden ok
nélkül boldognak éreztem magam; nem tudtam magam visszatartani,
megérintettem kezemmel, végigsimitottam a vállán és ostobán mosolyogtam.
Hallottam közben, hogy dobog a szivem.

– Milyen különös leány ön, – mondtam.

– Tulajdonképpen miért?

– Először is, mert az a furcsa szokása van, hogy egy istállóbejárás
előtt áll minden este, anélkül, hogy valami szándéka volna, egyszerüen
csak azért, mert kedve tartja…

– Nos, hátha megvan ennek is az oka, – mondta; különben is nagyon szeret
késő éjjel fönnmaradni, ebben mindig különös kedvét lelte. Vagy talán én
nagyon szeretek éjfél előtt lefeküdni?

– Én? Ha valamit különösen utálok, az éppen az éjfél előtti lefekvés.
He-he!

– No lássa! – Igy hát este, mikor már semmi más dolga nincs, egy kis
sétát szeret tenni; fönt lakik a Szent Olaf-téren…

– Ylajali! – kiáltottam.

– Mit mond?

– Csak azt, hogy Ylajali… Jó, most már folytassa!

Tehát a Szent Olaf-téren lakott az anyjával együtt, akivel nem lehetett
beszélgetni, annyira süket. Olyan valami érthetetlen volt tehát, ha
szeret egy kicsit sétálni?

– Nem, dehogy! – feleltem.

– Nos tehát? – Hallottam a hangján, hogy mosolygott.

– Nincs egy testvére is?

De igen, egy idősebb nőtestvére. Különben, honnan tudom én ezt? Ez
azonban most Hamburgban van.

– Régóta?

Körülbelül öt hete utazott el. Különben, honnan tudtam, hogy testvére
van?

– Nem tudtam, csak ugy kérdeztem.

Elhallgattunk. Egy ember ment el előttünk, aki egy pár cipőt vitt a hóna
alatt. Különben, amennyire csak látni lehetett, teljesen üres volt az
utca. Messzebb a Tivoliból szines lámpák hosszu sora világitott hozzánk.
A havazás megállt, az ég tiszta volt.

– Istenem, nem fázik téli kabát nélkül? – kérdezte egyszerre a leány és
rám nézett.

Megmondjam neki, hogy miért nincs téli kabátom? Eláruljam a helyzetemet
mindjárt és elriasszam magamtól egyszer-mindenkorra? Olyan boldogság
volt mellette lennem és legalább egy kis ideig még tudatlanságban
hagyom. Hazudtam és igy feleltem:

– Nem, egy csöppet sem. – És hogy valami másra tereljem a beszédet, azt
kérdeztem:

– Látta már az állatseregletet a Tivoliban?

– Nem, – felelte. – Érdemes megnézni?

Ha most eszébe talál jutni, hogy oda menjünk! Oda a fényes világosságba,
annyi ember közé! Milyen zavarba jönne! Egyenesen kikergetném onnan
nyomoruságos ruhámmal, sovány arcommal, amit két nap óta meg sem mostam,
talán még azt is észrevenné, hogy nincs mellényem…

– Óh dehogy, – feleltem gyorsan, – nincs ott semmi látnivaló. – És egy
nehány szerencsés ötlet jutott eszembe, amit azonnal fölhasználtam, egy
pár szegényes szó, kiszipolyozott agyam tartalmának valami maradványa: –
Mit is lehetne várni egy ilyen kis állatmutogatástól? Engem különben sem
érdekeltek soha ketrecbe zárt állatok. Ezek a szegény állatok tudják,
hogy elébük állunk és ugy bámuljuk őket; száz meg száz kiváncsi
tekintetet éreznek magukon és ez hat rájuk. Én már csak olyan állatokat
szeretek látni, amelyek nem tudják, hogy nézzük őket, azokat a félénk
teremtéseket, amelyek barlangjukban ődöngenek vagy fekszenek zöld
szemükkel pislogva, a talpukat nyalják és gondolkoznak. Nem találja?

– Igen, ebben teljesen igaza van.

– Csak a saját félelmességében, a saját vadságában ér valamit az állat.
A hangtalan, lopódzó lépések az éjszaka rejtélyes sötétjében, az erdő
zugása és félelmessége, egy elröpülő madár visitása, a szél, a vérszag,
az ismeretlen zajongás fölöttünk a térben, egyszóval a vadak világának
szelleme a vadállatban…

Ekkor megijedtem, hogy a beszédem fárasztani fogja; egyszerre nagy
szegénységemnek érzése is ujból elfogott és letört bennem mindent. Csak
valamennyire jól volnék öltözve, milyen örömet okozhattam volna neki
ezzel a sétával a Tivolin át! Nem értettem ezt a leányt mellettem;
miféle mulatsága telhetett benne, hogy egy félmeztelen koldussal
végigkisértesse magát az egész Karl Johan-utcán? Vajjon mit gondolt
tulajdonképpen? És én mit negédeskedem, minek mosolygok itt hülyén a
semmin? Ugyan miféle elgondolható okom volt rá, hogy ilyen hosszu utra
hurcoltassam magam ettől a selymes madártól? Talán nem került semmi
fáradságomba? Nem érzem a jeges halált a szivemig hatolni minden
szélrohamnál, amely a szemünkbe fuj? És nem sikoltoz már az őrültség az
agyamban, mert hónapok óta nem volt egyhuzamban tisztességes élelmem?
Még abban is megakadályoz, hogy hazamenjek és egy kis tejet érintsek a
nyelvemmel, még egy kanál tejet, ami talán megmaradna bennem. Miért nem
fordit már hátat, miért nem küld már a pokolba?…

Kétségbeesés fogott el; a reménytelenség a végsőkig kergetett és igy
szóltam:

– Tulajdonképpen nem kellene velem jönnie, kisasszony; prostituálom önt
az emberek előtt már csak az öltözetemmel is. Ez igazán igy van,
komolyan mondom.

Meglepetten állt meg. Hirtelen rám nézett és hallgatott. Végre azt
mondta:

– Én istenem! – és semmi egyebet.

– Mit akart ezzel mondani? – kérdeztem.

– Ó ne, ne beszéljen igy… Most már nem messze vagyunk. – És gyorsabban
kezdett menni.

Befordultunk az Egyetem-utcába és már megláttuk a lámpákat a Szent
Olaf-téren. Megint lassabban kezdtünk menni.

– Nem akarok tolakodó lenni, de nem mondaná meg a nevét, mielőtt
elválunk? És nem emelné csak egy pillanatra föl a fátyolát, hogy
megláthassam? Olyan hálás volnék.

Hallgatás. Én vártam.

– Már látott egyszer, – felelt végre.

– Ylajali! – mondtam ujra.

– Egyszer egy fél napig üldözött, egészen hazáig. Nem volt akkor józan?
– Megint hallottam a hangján, hogy mosolyog.

– Igen, – feleltem, – akkor, sajnos, ittas voltam.

– Az elég helytelen.

Egészen lesujtva ismertem be, hogy nagyon helytelen volt.

Elértünk a szökőkutig és fölnéztünk a második szám sok kivilágitott
ablakára.

– Most már nem szabad tovább kisérnie, – szólalt meg; – köszönet a mai
estéért.

Lehajtottam a fejem, nem tudtam semmit sem mondani. Levettem a kalapom
és hajadonfővel állottam előtte. Vajjon kezet fog-e nyujtani?

– Miért nem kér, hogy visszakisérjem egy darabon? – kérdi tréfásan; de
lenéz a cipője hegyére.

– Uristen! – felelek, – igazán megtenné?

– De csak egy kis darabon.

És visszafordultunk.

Egészen meg voltam zavarodva, azt sem tudtam, melyik lábomra álljak; ez
a leány az egész gondolkozásomat kiforgatta. El voltam ragadtatva,
csodálatos öröm fogott el; ugy éreztem, mintha a boldogságtól és
gyönyörüségtől meg kellene halnom. Határozottan ő maga akart velem
visszajönni, nem az én eszmém volt, hanem az ő saját kivánsága. És amint
megyek és folyton őt nézem, mindig bátrabb leszek, ő maga is bátorit s
minden szavával közelebb von magához. Egy pillanatra elfelejtem
szegénységemet, semmiségemet, egész nyomoruságos életemet; érzem, hogy a
vér ugy kering, zug bennem, mint a régi időben, mikor még nem estem igy
össze és elhatározom, hogy egy kis fogással próbálok előbbre jutni.

– Különben nem is önt üldöztem akkor, – mondtam; – hanem a testvérét.

– Igazán? A testvéremet? – kérdi elképedve a csodálkozástól. Megáll,
reám néz, várja a feleletet; egészen komolyan kérdezte.

– Igen, – felelek. – Vagyis… hm, a fiatalabbik hölgyet a kettő közül,
akik előttem mentek.

– A fiatalabbikat! Aha-ha! – Hangosan, szivből nevetett, mint egy
gyermek. – Milyen ravasz ön! Ezt csak azért mondta, hogy fölemeltesse
velem a fátyolomat. Most már értem. De bizony fölsült… büntetésből.

Elkezdtünk nevetni és tréfálni, szünet nélkül fecsegtünk az egész idő
alatt; azt sem tudtam, mit beszélek, olyan vidám voltam. Elmesélte, hogy
ő már látott engem egyszer régen a szinházban. Három barátommal voltam
együtt és ugy viseltem magam, mint egy bolond; bizonyosan akkor is ittas
voltam, sajnos.

– Miből következteti ezt?

– Mert annyit nevetett.

– Vagy ugy? Hja, akkor még sokat nevettem.

– Most már nem?

– Dehogy, most is. Olyan nagyszerü élni!

Leértünk a Karl Johan-utcáig. Akkor azt mondta:

– Most már nem megyünk tovább. – Visszafordultunk és ujra fölsétáltunk
az Egyetem-utcán. Mikor megint a szökőkuthoz érkeztünk, meglassitottam
kissé a lépteimet, tudtam, hogy tovább nem szabad kisérnem.

– Most már önnek is vissza kell fordulnia, – mondta és megállt.

– Magam is azt hiszem, – feleltem.

De a másik percben már azt gondolta, hogy miért ne kisérhetném el a
kapuig. Istenem, hiszen ebben csak nincs semmi rossz, ugy-e?

– Hogy volna, – feleltem.

De mikor a kapuban álltunk, egész nyomoruságom ujra reám zudult. Hogyan
is tarthatná fönn az ember a bátorságát, ha annyira össze van törve,
mint én voltam? Itt álltam egy fiatal hölgy előtt piszkosan, rongyosan,
az éhségtől tönkre téve, mosdatlanul, félig felöltözve, – jobb volna a
föld alá sülyedni. Összehuztam magam és önkénytelenül lekushadtam, mikor
megkérdeztem:

– Nem fogunk találkozni többé?

Nem volt semmi reményem rá, hogy beleegyezzék az ujabb találkozásba;
csaknem azt kivántam, hogy egy éles nem-mel feleljen, ami megerősithetne
és közönyössé tenne iránta.

– De igen, – mondta.

– Mikor?

– Nem tudom.

Hallgatás.

– Nem volna olyan jó, hogy csak egyetlen pillanatra fölemelje a
fátyolát, – mondtam, – hogy legalább meglássam, kivel beszéltem. Csak
egy pillanatra. Tudnom kell, hogy kivel beszéltem.

Hallgatás.

– Itt találkozhatnánk kedden este, – mondta végre. – Ha ugy akarja.

– Igen, kedves, ha megengedi.

– Nyolc órakor.

– Nagyon jó lesz.

Kezemmel végigsimitgattam a kabátját, levertem a havat róla, csak azért,
hogy valami kifogásom legyen, hogy megérinthessem; olyan gyönyörüség
volt ennyire közel lenni hozzá.

– De azért nem szabad semmi rosszat gondolnia rólam. – Megint
mosolygott.

– Ó, dehogy!…

Hirtelen egy elhatározott mozdulattal földobta a fátyolt a homlokára;
egy pillanatig mozdulatlanul néztünk egymásra. Ylajali! mondtam. Ekkor
lábujjhegyre emelkedett, karjával átölelte a nyakamat és megcsókolta a
szájam. Éreztem, hogy a melle hogyan piheg, milyen nehezen, mélyen
lélegzik.

A másik pillanatban kiragadta magát a karomból, jó éjt mondott,
suttogva, lélegzetvesztetten; aztán megfordult és szó nélkül fölszaladt
a lépcsőn…

A kapu becsapódott.



Másnap még erősebben havazott; nehéz, esővel vegyes hó volt, nagy,
kékesfehér cafatokban hullott le és sárrá változott. Az idő élesen
fagyos volt.

Kissé későn ébredtem föl, a fejem csodálatosan zavaros volt a tegnap
esti izgatottságtól, a lelkem boldogan ittas a szép találkozástól.
Elragadtatásomban egy darabig ébren fekve maradtam az ágyban és magam
mellé képzeltem Ylajalit; kitártam a karomat, megöleltem saját magam és
megcsókoltam a levegőt. Végre mégis fölkeltem, ujra megittam egy csésze
tejet, mindjárt azután elfogyasztottam egy beefsteaket és az éhségem
egészen elmult; csak az idegeim lettek megint nagyon izgatottak.

Elmentem a ruhabazárba. Eszembe jutott, hogy hátha kaphatnék olcsón egy
használt mellényt, hogy legyen valami a kabátom alatt, akármi. Fölmentem
a lépcsőn a bazárhoz, fölfedeztem egy mellényt, amit mindjárt
vizsgálgatni kezdtem. Mig ezzel motozgáltam, egy ismerősöm ment el az
utcán és fölkiáltott hozzám. A mellényt ott hagytam csüngeni és
lementem. Technikus volt és az irodába ment.

– Jöjjön velem egy pohár sört inni, – mondta. – De azonnal, mert nincs
sok időm… Miféle hölgy volt az, akivel tegnap este sétált?

– Tudja mit, – feleltem, féltékenyen még csak a gondolatára is, – hátha
éppen a menyasszonyom volt?

– Mi az ördög!

– Igen, tegnap este határoztuk el.

Teljesen le volt főzve, habozás nélkül elhitt mindent. Én pedig
telehazudtam a fejét, hogy minél hamarabb megszabaduljak tőle; megkaptuk
a sört, megittuk és elváltunk.

– Isten vele… Igaz, – fordult vissza egyszerre, – még tartozom önnek
egynéhány koronával; igazán szégyen, hogy eddig még vissza nem adtam, de
a legközelebbi alkalommal föltétlenül megadom.

– Igen, köszönöm, – feleltem. De nagyon jól tudtam, hogy sohasem fogja
megadni azt a pár koronát.

A sör azonban mindjárt a fejembe szállt és nagyon melegem lett. A tegnap
esti kalandra gondoltam s ez a visszaemlékezés teljesen hatalmába
keritett, egészen megzavart. Hátha nem is fog kedden eljönni? Hátha
meggondolja a dolgot és gyanakodni kezd?… Gyanakodni, de mire?…
Gondolataim egyszerre ujra elevenekké lettek és megint a pénz körül
kezdtek forogni. Félelem fogott el, halálos rémület önmagam miatt. A
lopás minden részletével együtt kinzóan állt megint előttem; láttam a
kis boltot, az asztalt, sovány kezemet, amint a pénz után nyul és
kifestettem magamnak a rendőrség eljárását, ha eljönnek értem, hogy
bevigyenek. Vasraverik kezem-lábam, nem – csak a kezemre, talán csak az
egyikre, tesznek bilincset; a korlát, a napostiszt protokolluma,
pennájának a hangja, amely ugy karcolt; a tekintete, a veszedelmes
tekintete: – Nos, Tangen ur? – És a cella, az örökös sötétség…

Hm. Összeszoritottam az öklömet, hogy uj bátorságot kapjak, mindig
gyorsabban mentem, mig csak a Stortorvra nem értem. Itt leültem egy
padra.

Csak semmi gyerekesség! Hogy a pokolba tudnák bebizonyitani, hogy
loptam? Különben a boltossegéd sem merne lármát csapni, ha valamikor rá
is jönne, hogyan történt a dolog; ezzel az állását veszélyeztetné. Csak
semmi lárma, semmi jelenet, ha szabad kérnem!

De ez a pénz mégis csak nyomta a zsebemet és nem hagyott nyugtot.
Kezdtem megvizsgálni a lelkiismeretemet és világosan beláttam, hogy
boldogabb voltam addig, mig becsülettel éltem és szenvedtem. És Ylajali!
Nem rántottam-e őt is le magamhoz bünös kezemmel? Istenem, én istenem!
Ylajali!

Tisztában voltam magammal, egyszerre fölugrottam és egyenesen az
Elefánt-gyógyszertár mellett ülő, süteményt áruló asszonyhoz siettem.
Még ki tudok menekülni a becstelenségből, még semmi sem késő, meg fogom
mutatni a világnak, hogy mindenre képes vagyok! Ezalatt készen tartottam
a pénzt, minden öre a kezemben volt; lehajoltam az asszony asztala felé,
mintha valamit venni akarnék és habozás nélkül a kezébe löktem a pénzt.
Egy szót sem szóltam, csak továbbsiettem.

Milyen csodálatos érzés volt, megint becsületes embernek lenni! Üres
zsebem nem nyomott többé, mintha ujra születtem volna, hogy megint nem
volt pénzem. Ha jól meggondoltam, ez a pénz nagyon sok titkos bánatot
okozott, tulajdonképpen folyton borzalommal gondoltam rá; hiszen nem
voltam még olyan elvetemedett lélek, igen, tisztességes természetem
föllázadt bennem. Hála istennek, megint fölemelhetem fejem
lelkiismeretem előtt. Próbáljátok meg ezt elérni, mondtam és végignéztem
a nyüzsgő tömegen a piacon, utánozzátok, ha tudjátok! Boldoggá tettem
egy szegény öreg kofát annak rendje és módja szerint; azt sem tudta, mit
csináljon; ma este a gyermekei nem fognak éhesen lefeküdni… Föltüzeltem
magam ezekkel a gondolatokkal és éreztem, hogy nagyszerüen jártam el.
Hála istennek, a pénz nem volt többé a kezemben.

Fölindultan és idegesen mentem tovább az utcán, a megelégedettségtől
fölfuvalkodva. Az öröm, hogy tisztán és becsületesen léphetek megint
Ylajali elé és bátran a szemébe nézhetek, elragadott és ittassá tett;
nem éreztem semmi fájdalmat többé, fejem üres és tiszta volt, mintha ez
a fej a vállam közt csupa világosságot sugárzott volna szét. Kedvem jött
bolond csinyeket elkövetni, képtelen dolgokat csinálni, az egész várost
fenekestől fölforgatni. Az egész uton ugy viseltem magam, mint az őrült;
a fülem halkan zugott és mámorosságom tetőpontra hágott. Merészségemtől
elragadtatva az jutott eszembe, hogy odamenjek egy hordárhoz, aki
különben egy szót sem szólt, megmondjam a koromat, megrázzam a kezét,
erősen a szemébe nézzek s aztán minden magyarázat nélkül otthagyjam. A
járókelők hangjának és nevetésének minden árnyalatát meg tudtam
különböztetni, megfigyeltem az apró madarakat, amelyek az utcán előttem
ugrándoztak, elkezdtem a kövezetkockák kifejezését tanulmányozni és
mindenféle különös jeleket és csodálatos alakzatokat födöztem föl
rajtuk. Igy jutottam el az Országház-térre.

Hirtelen megállottam és a kocsikra bámultam. A kocsisok beszélgetve
sétálnak körülöttünk, a lovak előrehajolva állanak a rossz időben.
Menjünk! mondom magamnak s könyökömmel megütöm a saját oldalamat.
Gyorsan az első kocsihoz lépek és beszállok. – Ullevaals-ut 37. szám! –
kiáltom és a kocsi megindul.

Utközben a kocsis kezdett hátrafelé tekintgetni, lehajolt és
benézegetett a kocsiba az ernyő alá, ahol ültem. Vajjon gyanakodott?
Kétségtelenül elhasznált öltözetem tette figyelmessé.

– Egy urral kell találkoznom, – kiáltottam ki, hogy megelőzzem és
körülményesen megmagyaráztam neki, hogy okvetlenül találkoznom kell
azzal az urral.

Megállunk a 37. szám előtt, kiugrom, fölsietek a lépcsőn, föl egészen a
harmadik emeletre, megfogok egy csengőhuzót és megrázom; a csengő élesen
lármáz odabent vagy hatszor-hétszer.

Egy leány jön és ajtót nyit; észreveszem, hogy arany a fülbevalója és
fekete szövetgombok vannak szürke ruhája derekán. Ijedten néz rám.

– Kierulf urat keresem, Joachim Kierulfot, ha szabad igy neveznem, a
gyapjukereskedőt, egyszóval tudja már, hogy kiről van szó…

A leány megrázza a fejét.

– Itt nem lakik semmiféle Kierulf, – mondja.

Rám bámul, kezét az ajtókilincsen tartja, készen rá, hogy betegye.
Egyáltalában nem erőlteti meg magát, hogy ezt az embert megtalálja;
pedig ugy tetszik, mintha ismerné, akiről kérdezősködöm, csak egy kicsit
gondolkoznia kellene a lusta teremtésnek. Megharagudtam, hátat
forditottam és megint lefutottam a lépcsőn.

– Nem találtam meg, – kiáltottam a kocsisnak.

– Nem volt itt?

– Nem. Hajtson a Tomtegate 11. szám alá.

A leghevesebb fölindulás fogott el és ugy látszik, valami a kocsisra is
átragadt belőle; bizonyosan azt hitte, hogy élet-halálról van szó, mert
azonnal tovább hajtott. Ostorral kezdte ütni a lovat.

– Hogy hivják azt az embert? – kérdezte a bakon visszafordulva.

– Kierulf, Kierulf gyapjukereskedő.

A kocsis is azt találta, hogy itt szó sem lehet tévedésről. – Nem
világos kabátban szokott járni?

– Mit beszél, – kiáltottam, – világos kabátban? Megbolondult? Hát azt
hiszi, hogy egy teásfindzsát keresek? – Ez a világos kabát nagyon
alkalmatlanul jött közbe, egészen elrontotta az emberemet, akit már
elképzeltem.

– Hogy is tetszett mondani? Kierulfnak hivják?

– Igen, igen, – feleltem, – van ebben valami különös? A név csak nem
szégyen!

– Nem veres a haja?

Az nagyon könnyen lehet, hogy veres haja van és amint a kocsis ezt a
körülményt fölemlitette, egyszerre egészen bizonyos voltam benne, hogy
igaza van. Valósággal hálásan mondtam a derék kocsisnak, hogy most
elevenére tapintott az én emberemnek; csakugyan ugy áll a dolog, amint
mondta; különben is ritkaság volna, ha ilyen embernek nem veres lenne a
haja.

– Akkor az lehet, akit egynehányszor már vittem is a kocsimon, – vélte a
kocsis. – Mindig görcsös bottal szokott járni.

Most már világosan és elevenen magam előtt láttam az emberemet és igy
szóltam:

– He-he, ezt az embert ugyan még senki sem látta görcsös bot nélkül a
kezében. Ebben a tekintetben nincs tévedés, annyi bizonyos.

Világos, hogy ezt az embert vitte többször a kocsiján. Ő is fölismerte…

És tovább robogtunk, hogy csak ugy szikrázott a ló patkója.

Ebben a fölhevült állapotban sem vesztettem el egy pillanatra sem a
lélekjelenlétemet. Elmegyünk egy rendőr előtt és azonnal megfigyelem,
hogy 69-es számu. Ez a szám kegyetlenül közelről érint, ugy hatol az
agyamba, mint egy üvegszilánk, 69, éppen 69, ezt nem egyhamar fogom
elfelejteni!

Hátrahuzódom a kocsiban, rabjául a legőrültebb eszméknek; egészen
bekuporodom a viaszosvászon fedél alá, hogy meg ne lássák, ha a szájam
mozog és elkezdek, mint egy hülye, magamban beszélni. Az őrültség tombol
az agyamban és én engedem tombolni; teljes öntudatommal tudom, hogy
olyan befolyások alatt állok, amik fölött nem tudok urrá lenni. Elkezdek
nevetni halkan, de odaadóan minden elképzelhető ok nélkül, még mindig
vidáman és mámorosan attól a két pohár sörtől, amit megittam. Kis idő
mulva izgatottságom szünni kezdett, nyugalmam lassan-lassan visszatért.
Csak megharapott ujjam fázott és én bedugtam az ingem gallérja mögé,
hogy fölmelegitsem. Igy érkeztünk a Tomtegatera. A kocsi megállt.

Lassan kilépek a kocsiból, gondolatok nélkül, elpetyhüdten, nehéz
fejjel. Átmegyek a kapu alatt, bejutok a hátsó udvarba, amelyen
keresztülmenve egy ajtóba ütközöm; ezt kinyitom, belépek és egy két
ablakos folyosón vagy előszobafélében találom magamat. Két utazótáska
áll egymás tetején az egyik szögletben és a hosszabbik falnál egy ócska
festetlen lóca egy szőnyeggel leteritve. Jobbra a szomszédos szobából
hangokat és gyermeksirást hallok és fölöttem a második emeleten olyan
zajt, mintha vaslemezt vernének kalapáccsal. Mindezt azonnal
észreveszem, mihelyt belépek.

Nyugodtan végigmegyek a szobán egyenesen a szembelevő ajtóhoz, minden
sietség, a menekülés minden gondolata nélkül, ezt is kinyitom és kint
vagyok a Vognmandsgaten. Fölnézek a házra, amelyen éppen keresztül
jöttem és ezt olvasom az ajtó fölött: Szállás és étkezés utazók részére.

Eszembe sem jutott, hogy menekülni akarjak, hogy ellopódzam a kocsis
elől, aki reám várt; elgondolkozva megyek végig az egész utcán, nem
félek és nem tudom, hogy valami rosszat teszek. Kierulf, ez a
gyapjukereskedő, aki olyan sokáig kisértett az agyamban, ez az ember,
akiről azt hittem, hogy komolyan létezik és hogy okvetetlenül
találkoznom kell vele, teljesen kiveszett a gondolatomból, elmosódott
többi őrült ötletemmel együtt, melyek egymást fölváltva üldöztek;
legföljebb, mint valami sejtelem, homályos emlék élt még bennem.

Amint tovább mentem, mindinkább kijózanodtam, nehéznek és fáradtnak
éreztem magam és csak ugy huztam a lábamat. A hó még mindig nagy, nedves
pelyhekben hullott. Végre kijutottam a Grönlandra egészen a templomig,
ahol leültem pihenni egy padra. Mindenki, aki elment előttem,
csodálkozva nézett rám. Gondolatokba elmerülve maradtam ott.

Édes istenem, milyen szomoru állapotban is voltam! Belefáradtam ebbe a
nyomorult életbe, bensőleg undorodtam tőle és ugy éreztem, nem érdemes
tovább küzdeni azért, hogy megtarthassam. A visszásságok tulságosan
elhatalmasodtak, nagyon is keményekké váltak; olyan rettenetesen
tönkrementem, hogy csak árnyéka voltam önmagamnak. Vállam beesett,
féloldalra hajlott és már egészen megszoktam, hogy előrehajolva járjak,
ezzel kiméltem a mellem, amennyire lehetett. Pár nappal ezelőtt
déltájban megvizsgáltam a testem fönt a szobámban és csak sirni tudtam
fölötte, mig ott álltam. Már néhány hete jártam ugyanabban az ingben;
egészen megkeményedett a régi izzadtságtól és nagyon földörzsölte a
köldökömet; egy kis vizes vér szivárgott ki a sebből, nem fájt, de olyan
szomoru volt ez a seb ott, a testem közepén. Nem tudtam segiteni rajta,
magától pedig nem akart begyógyulni; megmostam hát és gondosan
letörölgettem, aztán ujra fölhuztam ugyanazt az inget. Mit tehettem
volna egyebet…

Csak ültem a padon és mig mindezt végiggondoltam, nagyon szomoru lettem.
Sajnáltam magamat, még a kezem is visszataszitónak látszott. A
kezemfejének ez a löttyedt, szemérmetlen kifejezése kinozni kezdett és
szinte undorral töltött el; sovány ujjaim durván hatottak rám, gyülölni
kezdem összeesett alakomat és összerázkódom, hogy ezt kell viselnem,
hogy ez vesz körül. Istenem, csak vége lenne már az egésznek! Egész
lelkemből meg szeretnék halni.

Teljesen letapodva, bepiszkolva és megalázva saját öntudatom előtt,
gépiesen álltam föl és hazafelé indultam. Utközben elmentem egy kapu
előtt, amelyen ezt olvastam: Halotti ruhák és szemfedők Andersen
kisasszonynál jobbra a kapu alatt. Régi emlékek! gondoltam és
visszaemlékeztem előbbi szobámra a Hammersbergen, a kis hintaszékre, az
ujságpapirral beragasztott falra az ajtó mellett, a világitótorony
igazgatójának a a körlevelére és Fabian Olsen pék frissen sült
kenyerére. Aj-haj, akkor még sokkal jobb dolgom volt, mint most;
egyetlen éjjel megirtam egy olyan tárcát, amiért tiz koronát fizettek;
most már nem tudok többé semmit sem irni, egyáltalában nem tudok többé
irni, a fejem azonnal teljesen üres lesz, mihelyt megpróbálom. Legjobban
szeretném, ha már az egésznek vége volna! És csak mentem, mentem…

Minél közelebb jutottam az élelmiszerkereskedéshez, annál jobban
elfogott az az öntudatlan érzés, hogy valami veszélyhez közeledem; de
szilárdan ragaszkodtam ahhoz az elhatározásomhoz, hogy ki fogom
szolgáltatni magam. Nyugodtan fölmegyek a lépcsőn, az ajtónál találkozom
egy kis leánnyal, aki egy csészét visz a kezében, elkerülök mellette és
beteszem magam után az ajtót. A segéd s én ujra szemben állunk
egymással, egyedül.

– Na, – mondja, – ez aztán a rettenetes idő.

Mit kerülgeti a dolgot? Miért nem jön nekem egyenest? Dühös lettem és
fölkiáltottam:

– Nem azért jöttem, hogy az időről fecsegjek.

Hevességem meglepte, szük kis szatócsagya csődöt mondott; eszébe sem
jutott, hogy öt koronával megcsalhattam.

– Hát nem tudja, hogy rászedtem? – mondom türelmetlenül és hevesen
fujok, reszketek, kész vagyok erőszakot is használni, ha nem tér azonnal
át a dologra.

De a szegény ember semmit sem sejt.

Na, te nagy világ, micsoda ostoba lények közt kell élnie az embernek!
Összeszidom, pontról pontra megmagyarázom neki, hogy történt az egész,
megmutatom, hol állottam én s hol állott ő, mikor az eset történt, hogy
hol feküdt a pénz, hogyan szedtem össze az egészet és hogy szoritottam
bele a kezembe – mindent megért, de semmit sem tesz. Ide-oda fordul,
hallgatódzik a mellékszobából hangzó lépésekre, csittit, hogy ne
beszéljek olyan hangosan és végre azt mondja:

– Ez igazán piszkos dolog volt öntől.

– Nem, várjunk csak egy kicsit! – kiáltottam, csakhogy ellentmondjak és
fölingereljem. Nem volt olyan alacsony és piszkos eljárás, mint az ő
nyavalyás élelmiszeres agya képzeli. Természetesen nem tartottam meg a
pénzt magamnak, ez eszembe sem jutott; a magam részéről semmi hasznát
sem akartam venni, ezt nem engedte volna meg gyökeréig becsületes
természetem…

– Hát akkor hova tette?

– Oda adtam egy szegény öreg asszonynak az utolsó öréig, tudja meg! Mert
én ilyen ember vagyok, sohasem feledkezem meg teljesen a szegényekről…

Ezen egy darabig gondolkozik, ugy látszik, nagyon kétesnek találja, hogy
csakugyan becsületes ember vagyok-e vagy nem. Végre azt mondja:

– Nem jobb lett volna inkább visszahozni a pénzt?

– No hallja, nem akartam én önnek bajt okozni, kiméletből nem tettem, –
felelek szemtelenül. – De ez a hála azért, hogy az ember nagylelkü! Itt
töltöm az időt, hogy önnek mindent megmagyarázzak és ön nemhogy
szégyelné magát, mint egy kutya, hanem még meg sem próbálja ezt a vitás
kérdést velem kiegyenliteni. De én mosom kezemet. Különben vigye az
ördög az egészet. Isten áldja!

Elmentem és keményen becsaptam az ajtót magam mögött.

De mikor hazaértem a szobámba, ebbe a szomoru lyukba, a vizes hótól
átnedvesedett ruhában, az egész napi vándorlástól reszkető térdekkel,
egyszerre elvesztettem elbizakodottságomat és megint összeestem. Már
megbántam, hogy a szegény kereskedősegédet ugy megtámadtam; sirtam, a
torkomat fojtogattam büntetésül semmirekellő tréfámért és hangosan
szidalmaztam magam. Természetesen nagyon félt szegény, hogy elveszti az
állását, azért nem mert lármát ütni az öt korona miatt, amelyet az üzlet
elvesztett. Én pedig fölhasználtam a félelmét, jól megkinoztam kiabáló
hangommal, megsértettem minden szavammal, amit kimondtam. És azalatt a
főnöke talán a szomszéd szobában ült s csak egy hajszálon mult, hogy ki
nem jött megnézni, mi történik a boltban. Nem, annak már igazán nincs
határa, hogy milyen aljasságokra tudok vetemedni!

De hát miért nem fogtak el mindjárt? Akkor mindennek vége lett volna
legalább. Hiszen szinte kinyujtottam a kezemet a bilincsek után. Nem
állottam volna ellent, sőt inkább segitettem volna nekik. Egek ura, egy
egész napját életemnek odaadnám még egyetlen boldog pillanatért! Fél
életemet egy tál lencséért! Csak még most az egyszer hallgass meg!…

Nedves ruháimban feküdtem le; valami bizonytalan gondolatom jött, hogy
talán meg fogok halni az éjjel; utolsó erőmet összeszedtem tehát s egy
kicsit rendbehoztam az ágyamat, hogy valamennyire tisztességes látszata
legyen reggel a környezetemnek. Aztán összetettem a kezem és
elhelyezkedtem a fekvésben.

Egyszerre Ylajali jutott eszembe. Hogy is felejthettem el olyan teljesen
az egész este! Uj világosság kelt az agyamban megint, lassan, gyöngéden
egy kis napsugár hatolt be, ami olyan áldottan jólesett. És mindig
növekszik a napfény, – meleg, finom, selymes fény simogat kábitó
kéjesen. És a napfény mindig erősebbé válik, fájdalmasan kezdi égetni
halántékomat, nehéz tüzzel forralja kiaszott agyamat, mig végre őrületes
máglya lobban föl szemem előtt fénykévékből, ég és föld lángba borul,
tüztől lobogó emberek és állatok, tüzben lobogó hegyek, tüzet lobogtató
ördögök, egy égő orkán, égő mélység és magasság, egy égő világegyetem,
egy lángoló utolsó itélet.

És nem láttam s nem hallottam többé semmit…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap reggel teljesen átizzadva ébredtem, egész testemről folyt a viz;
a láz kegyetlen erővel ragadott meg. Első pillanatban nem tudtam, mi
történt velem, csodálkozva néztem körül, teljesen megváltozottnak
éreztem egész lényemet, nem ismertem rá magamra. Megtapogattam fölfelé a
karomat, lefelé a lábamat, meg voltam lepve, hogy az ablak azon az
oldalon van és nem éppen az ellenkező falon és a lovak dobogását az
udvarból ugy hallottam, mintha felülről jönne.

A hajam nedvesen és hidegen tapadt a halántékomra; fölemelkedtem a
félkönyökömre és lenéztem a párnára: ott is nedves haj feküdt kis
csomókban. A lábam egészen beledagadt az éj folyamán a cipőmbe, de nem
fájt, csak nem tudtam mozgatni az ujjaimat.

Mikor délutánra fordult az idő és már kissé sötétedni kezdett, fölkeltem
az ágyból és a szobában motozgattam. Eleinte apró, elővigyázatos
lépésekkel próbálkoztam meg, igyekeztem az egyensulyt fönntartani és
amennyire lehet, kiméltem a lábamat. Nem nagyon szenvedtem és nem is
sirtam; tulajdonképpen nem is voltam szomoru, sőt ellenkezőleg, majdnem
boldogan megelégedett; nem is jutott abban a percben eszembe, hogy
valami másként is lehetne.

Azután kimentem az utcára.

Az egyetlen, ami mégis kinzott egy kicsit, az volt, hogy habár utáltam
az ételt, mégis éhes voltam. Szégyenletes éhséget kezdtem érezni, valami
benső, sóvár ennivágyást, ami mindig követelőbb és követelőbb lett.
Kegyetlenül kezdett valami marni a mellemben, hangtalan és gyorsan,
különös munka folyt le benne. Vagy husz apró, finom kis állat hajtotta
az egyik oldalra a fejét és kezdett rágcsálni, azután a másik oldalra
hajtották a fejüket és ott rágcsáltak egy kicsit, egy pillanatig nyugton
voltak, majd ujra kezdték; hangtalanul, sietség nélkül furták tovább
magukat és üres helyet hagytak mindenütt maguk után, ahol
keresztülmentek…

Nem voltam beteg, csak gyönge és izzadni kezdtem. A Stortorvra szerettem
volna menni, hogy egy kicsit pihenjek, de az ut hosszu volt és
fáradtságos; végre már csaknem eljutottam odáig, a piac és az utca
szegleténél álltam. Az izzadtság a szememre folyt, elhomályositotta a
szemüvegemet és egészen megvakitott; megálltam, hogy kissé letöröljem az
arcomat. Nem vettem észre, hogy hol állok, nem is gondoltam rá;
rettenetes lárma volt körülöttem.

Egyszerre egy kiáltás hangzik, egy éles, hideg „vigyázat“ kiáltás és én
hallom a kiáltást, nagyon is jól hallom; idegesen huzódom félre és olyan
gyorsan igyekszem egy lépést visszafelé tenni, amennyire gyönge lábam
megengedi. Egy óriási kocsiszörnyeteg tele kenyérrel megy el olyan közel
mellettem, hogy kereke a kabátomat surolja; ha csak egy kicsit fürgébb
lettem volna, minden baj nélkül kikerülöm. Talán lehettem volna
valamivel fürgébb, csak egy egészen kicsikét gyorsabb, ha jobban
megerőltetem magam; de már minden késő volt, az egyik lábam rosszul
járt, néhány ujjamat összezuzta; éreztem, hogy görcsösen zsugorodnak
össze a cipőben.

A kocsis nagy erőfeszitéssel állitotta meg a lovakat, visszafordult a
szekérről és ijedten kérdezte, hogy mi történt. Ó, még sokkal rosszabb
is lehetett volna… nem hiszem, hogy veszedelmes lenne… remélem, nem tört
el… ó, kérem…

Amilyen gyorsan csak tudtam, egy padhoz sántikáltam; ez a sok ember, aki
körülfogott és rám bámult, zavarba hozott. Hiszen nem volt halálos
baleset, aránylag szerencsésen folyt le, ha már a bajnak be kellett
következnie. A legrosszabb az volt, hogy a cipőm szétrepedt, a talpa
elszakadt a hegyétől. Föltartottam a lábamat és vért láttam a
repedésben. Nos, egyik részről sem akarattal történt, végre is nem volt
a kocsis szándéka, hogy még rosszabbá tegye a helyzetemet, mint amilyen;
látszott, hogy nagyon megijedt. Ha kértem volna egy kenyeret a
kocsijáról, talán adott volna. Bizonyosan szivesen adott volna. Isten
fizesse meg a jószivüségét!

Kegyetlenül éheztem és nem tudtam, mit csináljak ezzel a szemérmetlen
étvággyal. Ide-oda forgolódtam a padon és mellemet egészen a térdemre
hajtottam. Mikor besötétedett, a városházához sántikáltam – isten tudja,
hogyan jutottam el odáig, – és a balüsztrád szélére ültem. Kitéptem a
kabátomból az egyik zsebet és azt kezdtem el rágcsálni, különben minden
föltett szándék nélkül, sötét arccal, kimeredt szemmel, anélkül, hogy
láttam volna. Hallottam, hogy kis gyermekek szaladgálnak körülöttem és
ösztönszerüen megéreztem, ha egy-egy sétáló elment mellettem; egyebet
nem vettem észre.

Egyszerre csak eszembe jut, hogy lemegyek valamelyik bazárba és egy
darab nyers hust kérek. Fölállok, keresztül megyek a balüsztrádon,
egészen a Bazártetők szomszédságáig, itt lemegyek a lépcsőn. Mikor már
közel jutottam a mészárosbódékhoz, visszakiáltottam a lépcső felé,
mintha egy kutyát kergetnék föl és merészen oda fordultam az első
mészároshoz, aki elém akadt.

– Nem volna olyan szives egy darab csontot adni a kutyámnak? – mondtam.
– Csak egy csontot, nem baj, ha nem is lesz rajta semmi; csak hogy
legyen valami, amit a szájában vigyen.

Megkaptam a csontot, egy pompás kis csontot, amin még maradt egy kis hus
is és a kabátom alá dugtam. Olyan szivesen köszöntem meg, hogy az ember
rám bámult:

– Nincs mit, – mondta.

– Ne mondjon ilyet, – mormogtam, – mégis szivesség volt magától.

És ujra fölmentem. A szivem erősen dobogott.

Beosontam egy mellékutcába, amilyen messzire csak lehetett és
megállottam egy hátulsó udvar rozoga kapuja előtt. Sehol sem volt
világitás, áldott sötétség terjengett körülöttem; és elkezdtem a csontot
rágni.

Semmi ize sem volt, csak az állott vér szaga szállt föl belőle és
csaknem azonnal émelyegni kezdett a gyomrom. Ujra megpróbáltam; ha képes
volnék magamban tartani, megtenné a hatását, a fő dolog az volna, hogy
odabent maradjon. De ujra hányni kezdtem. Dühös lettem, beleharaptam a
husba, letéptem egy darabkát és erőszakkal lenyeltem. Semmit sem
használt; mihelyt a kis husdarabok megmelegedtek a gyomromban, azonnal
följöttek. Őrjöngve szoritottam össze az öklömet, elkezdtem
gyámoltalanságomban sirni és mint egy vadállat, rágtam tovább; ugy
sirtam, hogy a csont vizes és piszkos lett a könnyeimtől; ujra hánytam,
káromkodtam és rágtam, sirtam, hogy a szivem majd megszakadt és ujra
hánytam. Végre a világ valamennyi hatalmát megátkoztam.

Csönd. Egyetlen ember sincs a közelben, nincs sem világosság, sem hang.
A legrettenetesebb lelki izgalomban nehezen és hangosan lélegzem és
fogcsikorgatva sirok, valahányszor ki kell adnom a kis husdarabokat,
amelyek valamennyire táplálhattak volna. Miután hiába kisérlem meg ujra
és ujra, tehetetlen dühömben a csontot a kapuhoz vágom, őrjöngve
kiabálok és kegyetlenül fenyegetődzöm az ég felé, isten nevét orditom
rekedten és csökönyösen és mint karmokat, görbitem meg az ujjaimat… Azt
mondom neked, egek szent Baalja, hogy nem is létezel, de ha léteznél,
ugy elátkoználak, hogy az eged a pokol tüzétől égne el. Azt mondom, hogy
fölajánlottam neked szolgálatomat és te visszautasitottál, visszalöktél
magadtól s én mindörökre hátat forditok neked, mert nem tudtad
megválasztani az időt, mikor meglátogattál. Azt mondom neked, hogy
tudom, hogy meg kell halnom és mégis kigunyollak, te égi Apis, akinek
foga a halál. Zsarnokoskodtál velem és nem vetted észre, hogy nem hajlok
meg előtted soha a szerencsétlenségben. Hogy nem látod ezt? Álmodban
alkottad a lelkemet? Azt mondom neked, hogy egész testem és minden
vércsepp benne örvend, hogy kigunyolhat és leköpheti kegyelmedet. Ettől
a perctől fogva megtagadom egész lényedet és minden tettedet, elátkozom
gondolataimat, ha még egyszer eszembe jutsz és kitépem nyelvemet, ha még
egyszer kimondja a neved. Most mondom neked, ha létezel, az utolsó szót
életemben és halálomban, bucsut veszek tőled örökre. Most hát
elhallgatok, hátat forditok és megyek a magam utján…

Csend.

Reszketek az izgatottságtól és a gémberedettségtől, ugyanazon a helyen
állva, még mindig átkokat és szidalmakat sziszegek, föl-fölzokogok a
heves sirás után, összeesve és megtörve az őrületes dühkitöréstől. És
még akkor is csak könyvfrázis és litteratura volt, amit legnagyobb
nyomoruságomban megpróbáltam, csak szó és szó. Vagy egy félóráig álltam
ott szipogva és suttogva s erősen belekapaszkodtam az ajtóba. Ekkor
hangokat hallottam, két ember beszédjét, akik az utcán fölfelé jöttek.
Elosontam az ajtótól, a fal mellé huzódva mentem tovább s ujra a
kivilágitott utcákra jutottam. És mig a Youngsbakkenen lefelé igyekszem,
az agyam egyszerre a legcsodálatosabb irányba kezd fordulni. Eszembe
jut, hogy azok a nyomoruságos bódék a piac szélén, ezek a faviskók, ahol
élelmiszert és ócska ruhákat árulnak, szégyenfoltjai a helynek.
Tönkreteszik az egész tér hatását, elundokitják a várost, pfuj, el
ezekkel a rongyokkal! És mig tovább megyek, gondolatomban költségvetést
csinálok, hogy mibe kerülne, ha a Földrajzi Intézetet, ezt a szép
épületet, mely mindig olyan nagy hatást tett rám, valahányszor elmentem
előtte, ide letolnák. Egy ilyen fajta továbbcsusztatás alighanem
belekerülne hetven, hetvenkétezer koronába – csinos összeg, meg kell
hagyni, helyes kis zsebpénz ugy kezdetnek, hahaha! És integettem üres
fejemmel és beismertem, hogy kezdetnek elég megfelelő kis zsebpénz.
Közben még mindig reszketett az egész testem és néha mélyen
föl-fölzokogtam a sirás után.

Ugy éreztem, hogy már alig van élet bennem és hogy az utolsó versemet
éneklem. De ez meglehetősen közönyös volt most előttem, legalább is egy
csöppet sem foglalkoztam vele; sőt ellenkezőleg, lefelé indultam, neki a
városnak a kikötő felé, mindig messzebb és messzebb a szobámtól. Akár az
utca szélére feküdtem volna le meghalni. A szenvedés mindig
érzéketlenebbé tett; megsebesült lábam erősen lüktetett és a fájdalom
elterjedt az egész lábszáramba, de még ezt sem éreztem valami nagyon,
kiállottam én már rosszabbat is.

Igy jutottam el a vasuti hidhoz. Nem volt közlekedés, semmi lárma, csak
itt-ott lehetett magányos embereket látni, egy favágót vagy tengerészt,
aki zsebre dugott kézzel őgyelgett. Különösen egy sánta ember tünt föl,
aki meredten rám kancsalitott, mikor egymás mellett elmentünk.
Ösztönszerüen megállitottam, megérintettem a kalapom és azt kérdeztem
tőle, nem tudja-e, hogy az „Apáca“ elhajózott-e már? De nem tudtam
ellentállni a vágynak, hogy az ujjammal éppen az ember orra alatt ne
csettintsek egyet, mikor azt mondtam: – Ördög és pokol, igen, az
„Apáca“! – Az „Apáca“! hiszen egészen meg is feledkeztem róla!
Legbensőbb gondolatomban mindenesetre ott szunnyadt öntudatlanul,
bizonyosan magamban hordoztam, anélkül, hogy tutam volna róla.

– Hát bizony az „Apáca“ már elvitorlázott.

– Nem tudná megmondani, hogy hová ment?

Az ember elgondolkozik, a hosszabbik lábára áll, a rövidebb a levegőben
van, még lógázódik is egy kicsit.

– Nem, – feleli. – Nem tudja, mivel rakodott itt meg?

– Nem, – mondom én.

De ekkor már el is felejtettem az „Apácá“-t megint és azt kérdeztem az
embertől, hogy milyen messzire lehet ide Holmestrand, régi, jó földrajzi
mérföldben számitva.

– Holmestrand? Mindjárt csak…

– Vagy Veblungsnaes?

– Azt akartam az elébb mondani, ugy számitom, hogy Holmestrand…

– Ó, hallja csak, hogy el ne felejtsem, – szakitom félbe megint, – nem
lenne olyan szives egy kis dohányt adni, csak egy kis csipetnyit!

Megkaptam a dohányt, melegen megköszöntem az embernek és tovább mentem.
Semmi szükségem sem volt a dohányra és mindjárt a zsebembe is dugtam. Az
ember tovább is rám meresztette a szemét, ugy látszott, valami módon
gyanut fogott ellenem; ahol álltam és mentem, mindenütt követett
gyanakvó tekintete és én nem akartam türni, hogy ez az ember üldözzön.
Visszafordulok, odavonszolom magam megint hozzá és azt mondom:

– Tűcsináló.

Csak ezt az egy szót: tűcsináló. Semmit többet. Erősen ránézek, mig ezt
mondom, ugy éreztem, hogy rettenetes tekintetet vetek rá, mintha egy
másik világból nézném. Egy ideig állva maradok előtte, miután ezt a szót
kimondtam, azután ujra elvonszolom magam a pályaudvar-térre. Az ember
egy hangot sem szólt, csak tekintetét nem vette le rólam.

Tűcsináló? Egyszerre megállottam. Hiszen akkor már sejtettem az előbb,
hogy már találkoztam valahol ezzel a nyomorékkal. Fönt a vámháznál, egy
napos reggelen, mikor zálogba tettem a mellényemet. Mintha egy
örökkévalóság mult volna el azóta!

Mig ott állok és ezen gondolkozom, – álltomban neki támaszkodva egy
házfalnak a tér és a kikötőut szegletén, – egyszerre összerázkódom és
megpróbálok elrejtőzni. De mivel ez nem sikerül, merészen magam elé
nézek, megfojtom minden szégyenlősségemet, – nem volt más menekvés, – és
szemtől szemben állok a „Generális“-sal.

Tapintatlan merészséggel még egy lépést teszek a házfaltól előre, hogy
fölhivjam a figyelmét. És mindezt nem azért, hogy a szánalmát
fölkeltsem, hanem hogy önmagam kigunyoljam, pellengérre állitsam;
fetrengeni tudtam volna az utcán és kérni szerettem volna a
„Generális“-t, hogy gázoljon át rajtam, taposson az arcomba. Még csak
nem is köszöntem.

A „Generális“, ugy látszik, megsejtette, hogy valami nincs rendben s
meglassitotta a lépéseit, én pedig megszólaltam, hogy megállitsam.

– Már föl akartam önt keresni, hogy elvigyek egy cikket, de még nem
sikerült megirnom.

– Igen? – kérdezte. – Tehát még nincs készen vele?

– Nem, eddig még nem készültem el.

De már könnyek tolulnak a szemembe a „Generális“ szives szavaira és
keservesen köhögök és reszelem a torkomat, hogy megerősitsem magam. A
„Generális“ egyet szuszog az orrán át és rám néz:

– Van addig is miből élnie? – kérdi.

– Nincs, – felelem, – egyáltalában nincs. Ma még semmit sem ettem, de…

– Isten ments! Az még sem járja, hogy ilyen halálra éhezve
jöjjön-menjen. – És ugyanakkor a zsebébe nyul.

A szégyen fölébred bennem, ujra visszahuzódom a házfalhoz,
nekitámaszkodom és látom, hogy a „Generális“ a tárcájában keresgél; de
egy szót sem szólok. És akkor átnyujt egy tizkoronást. Minden további
nélkül ide ad tiz koronát. Csak ujra elismétli, hogy nem járja igy
halálra éheztetni magam.

Valami ellenvetést dadogtam és nem vettem el azonnal a bankjegyet: –
mégis szégyen, hogy én… különben is ez nagyon sok…

– Siessen! – mondja az óráját kihuzva. – A vonatra várok és már hallom,
hogy jön is.

Elvettem a pénzt, meg voltam bénulva az örömtől, egy szót sem szóltam,
még csak meg sem köszöntem.

– Igazán nem érdemes ezért restelkedni, – mondja a „Generális“ még
utoljára; – majd irni fog érte valamit.

Ezzel el is ment.

Mikor már néhány lépésnyire volt, egyszerre eszembe jutott, hogy meg sem
köszöntem a segitségét. Megpróbáltam utólérni, de nem tudtam elég
gyorsan menni, a lábam összecsuklott és csaknem az orromra buktam. A
„Generális“ pedig mindjobban eltávolodott. Már nem is igyekeztem elérni,
arra gondoltam, hogy utána kiáltok, de nem birtam és mire annyira
összeszedtem magam, hogy egyszer-kétszer kiáltani tudtam, akkor már
tulságosan messze volt és az én hangom nagyon gyönge, hogy elérje.

Ott állottam a járda szélén, utána néztem és halkan sirtam magamban.
Ilyet még sohasem láttam, – gondoltam, – tiz koronát adott! Visszamentem
arra a helyre, ahol állott és minden mozdulatát utánoztam. Fölemeltem a
tizkoronást nedves szemem elé, megnéztem mind a két oldalát és elkezdtem
káromkodni – káromkodva bizonykodtam, hogy semmi kétség, az, amit a
kezemben tartok, tizkoronás bankó!

Nemsokára azután, – vagy talán jó sokára, mert már mindenütt teljes
csönd volt, – magam sem tudom, hogyan, a Tomtegate 11. száma előtt
állottam. Hiszen itt csaltam meg egy kocsist egyszer, akivel jó sokáig
kocsiztam, itt mentem át az egész házon, anélkül, hogy valaki észrevette
volna. Miután egy ideig ott állottam, hogy összeszedjem magam és
magamhoz térjek a csodálkozástól, másodszor is bementem a kapun,
egyenesen oda, ahol szállás és étkezés volt utazók részére. Szállást
kértem és azonnal ágyba feküdtem.



Kedd.

Napsütés és csönd, csodálatosan tiszta délelőtt. A hó teljesen elolvadt;
mindenütt élet és fény és vidám arcok, mosolygás és nevetés. A
szökőkutakból magas ivben szálltak föl a vizsugarak a naptól aranyosan
és az ég kékjétől kékesen…

Délfelé kimentem lakásomról a városba; azóta a Tomtegaten laktam s jó
dolgom volt, hála a „Generális“ tiz koronájának. A legvidámabb
hangulatban járkáltam egész délután a legmozgalmasabb utcákon s az
embereket nézegettem. Este hét óra előtt még elsétáltam a Szent
Olaf-térre és titokban fölnézegettem a második szám ablakaira. Egy óra
mulva látni fogom! Az egész idő alatt valami könnyü, boldog aggodalommal
járkáltam. Hogyan is lesz csak? Mit fogok mondani, mikor a lépcsőn
lefelé jön? Jó estét, kisasszony? Vagy csak mosolyogjak? Elhatároztam,
hogy csak a mosolygásnál maradok. De természetesen mélyen meg fogom
hajtani magam.

Azután tovább osontam, kissé szégyenkezve, hogy olyan korán megjelentem;
a Karl Johan-utcában járkáltam egy darabig és folytonosan az egyetem
óráját figyeltem. Pont nyolc órakor ujra fölmentem az Egyetem-utcán.
Közben eszembe jutott, hogy talán pár perccel el is késem és amennyire
csak birtam, sietni kezdtem. A lábam még mindig sebes volt, de különben
nem volt semmi bajom.

A szökőkuthoz állottam és kifujtam magam; elég sokáig vártam már és
néztem a 2. szám ablakait, de ő nem jött. Nos, hát várni fogok tovább
is, nem volt semmi sietős utam, talán föltartóztatta valami. És megint
vártam. Csak nem álmodtam talán az egészet? Csak nem annak az éjszakának
a képzelődése volt az egész első találkozás, amikor lázban feküdtem?
Gyámoltalanul gondolkozni kezdek a dolgon és egyáltalában nem vagyok
vele tisztában.

– Hm! – hallom magam mögött.

Jól hallom a torokköszörülést, hallom a könnyü lépteket is a közelemben,
de nem fordulok vissza, hanem tovább bámulok a széles lépcsőre magam
előtt.

– Jó estét, – mondja ekkor.

Elfelejtek mosolyogni, még a kalapom sem veszem le azonnal, annyira
meglep, hogy a másik oldalról jött.

– Sokáig várt? – kérdi s kissé gyorsan lélegzik a járás után.

– Egyáltalában nem, csak néhány perccel ezelőtt érkeztem, – felelek. –
Különben, ha még soká vártam volna is!? De azt hittem, hogy a másik
oldalról fog jönni.

– Mamát kisértem el egy ismerős családhoz; mama nem lesz otthon ma este.

– Vagy ugy? – mondom.

Elkezdünk menni. Egy rendőr áll az utca szögletén és ránk néz.

– De hova megyünk tulajdonképpen? – mondja és megáll.

– Ahova akar, oda, ahova maga akarja.

– Juj, de olyan unalmas ezt magamnak kitalálni.

Hallgatás.

És akkor igy szólok, csak hogy mondjak valamit:

– Ugy látom, hogy maguknál sötétek az ablakok.

– Igen, – felel élénken. – A leány is elment. Egészen egyedül volnék
otthon.

Mind a ketten ott állunk és ugy nézünk föl a második szám ablakaira,
mintha egyikünk sem látta volna még soha.

– Nem mehetnénk föl magukhoz? – mondom végre. – Ha akarja, el sem
mozdulok az ajtó mellől egész idő alatt…

Szinte reszketni kezdtem az izgatottságtól és kétségbe voltam esve a
saját tolakodásom fölött. Hátha most megharagszik és azonnal itt hagy?
Mi lesz belőlem, ha soha többé nem fogom látni? És ez a nyomorult
öltözet, ami rajtam van! Elkeseredve várom a feleletét.

– Egyáltalában nem szükséges, hogy az ajtó mellett üljön, – felel.

Fölmentünk.

Kint a folyosón már sötét volt; megfogta a kezemet és ugy vezetett
előre. – Nem szükséges hallgatni, – mondta, – egészen bátran beszélhet.
– És bementünk. Mig gyertyát gyujtott – nem lámpát, hanem csak gyertyát,
– mialatt ezt a gyertyát meggyujtotta, halkan nevetve mondta:

– De most már nem szabad rám néznie. Huh, ugy szégyenlem magam! De soha
többé nem teszem.

– Mit nem tesz soha többé?

– Soha többé… Isten ments… soha többé nem csókolom meg.

– Nem teszi többé? – mondtam és mind a ketten nevetni kezdtünk.
Kinyujtottam a karomat utána, de ő oldalra siklott, az asztal másik
végére; egy kis ideig egymást néztük, a gyertya ott állott közöttünk.

Elkezdte lebontani a fátyolát és levette a kalapját: ezalatt tréfásan
villámló tekintete rajtam függött és minden mozdulatomat figyelte, hogy
meg ne foghassam. Ujra megpróbáltam egy kirohanást, megbotlottam a
szőnyegben és elestem; fájós lábam nem birt tovább fönntartani. Nagyon
leverten állottam föl.

– Istenem, milyen vörös lett! – mondta. – De mennyire ügyetlen is volt!

– Igaza van.

És megint elkezdtünk körbe futni.

– Ugy látom, hogy sántit.

– Igen, sántitok egy kicsit, de csak egy kicsit.

– A multkor az ujja fájt, most meg a lábának van valami baja; mégis
borzasztó, mennyi minden éri.

– Igen, pár nappal ezelőtt elgázolt egy kicsit egy szekér.

– Elgázolta? Hát megint ivott? Isten ments, milyen életet él maga,
fiatalember! – Megfenyegetett a mutatóujjával és igyekezett komoly
lenni. – Üljünk le, – mondta. – Nem, nem oda az ajtó mellé; ne legyen
olyan félénk; ide, ni; maga oda, én ide, igy… Juj, olyan unalmasak a
tartózkodó emberek! Az embernek mindent magának kell megmondani és
megtenni, semmi segitséget nem várhat tőlük. Például most szépen
rátehetné a kezét a székem támlájára és ezt magától is kitalálhatta
volna, ki bizony. Mert ha én mondok valami ilyet, egyszerre olyan
szemmel néz rám, mintha nem hinné, hogy igaz; már többször észrevettem,
most is ugy tesz. De csak ne akarja elhitetni velem, hogy ilyen szerény
akkor is, ha nem akar… Bezzeg elég merész volt akkor nap, mikor részegen
jött utánam egész hazáig és a szellemességével üldözött: Kisasszony,
elveszti a könyvét, kisasszony, mindjárt elveszti a könyvét! Hahaha!
Pfuj, ez igazán illetlen volt!

Mintha eszemet vesztettem volna, ugy ültem ott és csak néztem rá. A
szivem hangosan dobogott, a vér melegen zugott ereimben. Milyen
csodálatos érzés megint egy emberi lakásban ülni, hallani, hogy ketyeg
az óra és egy eleven fiatal leánnyal beszélni, ahelyett, hogy saját
magammal vitázzam.

– Miért nem beszél semmit?

– Milyen bájos maga, – szóltam végre. – Itt ülök és érzem, hogy
hatalmában vagyok, egészen a hatalmában teljes lelkemmel. Ez ellen nem
lehet semmit sem tenni. Maga a legcsodálatosabb lény, aki… Néha ugy
sugárzik a szeme, amilyet még sohasem láttam, olyan, mintha virág volna…
Hogyan? Nem, nem – talán nem is virág, hanem inkább… Olyan szerelmes
vagyok és tudom, hogy egészen hiába. Hogy hivják, mondja? Most már
igazán meg kell mondania, hogy hivják…

– Nem, előbb hogy hivják magát? Istenem, ezt majdnem elfelejtettem!
Tegnap egész nap arra gondoltam, hogy meg fogom kérdezni. Vagyis
tulajdonképpen nem is egész nap, hiszen csak nem gondoltam egész nap
magára!

– Tudja, hogy én hogyan neveztem el magát? Ylajalinak. Hogy tetszik ez a
név? Olyan lebegően hangzik…

– Ylajali?

– Igen.

– Valami idegen nyelven van?

– Nem, azt nem mondhatnám.

– Egészen csinos.

Hosszu alkudozások után megmondtuk egymásnak a nevünket. Egészen mellém
ült a pamlagra és lábával eltaszitotta a széket magától. Azután ujra
elkezdtünk beszélgetni.

– Ma este meg is borotválkozott, – mondta. – Egészben véve egy kicsit
csinosabb ma, mint a multkor, de csak egy kicsikét, hogy el ne bizza
magát… Na, mert a multkor igazán csuful jelent meg; még hozzá egy rongy
is volt az ujja körül csavarva. És ilyen állapotban minden áron be akart
valahová menni velem egy pohár borra. Nem, köszönöm.

– Hát a nyomorult külsőm volt az oka, hogy nem akart velem jönni? –
mondtam.

– Nem, – felelt és lesütötte a szemét. – Isten a tanum, hogy nem! Erre
nem is gondoltam.

– Hallgasson meg, – szóltam; – maga bizonyosan abban a hitben él, hogy
én éppen ugy élhetek és öltözködhetem, mint ahogy szeretnék. Pedig ezt
nem tehetem, mert nagyon, nagyon szegény vagyok.

Rám nézett.

– Igazán szegény? – kérdte.

– Igazán.

Hallgatás.

– Istenem, hiszen én is szegény vagyok, – mondta fejének egy bátor
mozdulatával.

Minden szava ittassá tett, mintha bort csepegtetett volna a lelkembe,
pedig aligha volt más, mint egy mindennapi krisztiániai leány, azoknak a
szokott zsargonjával, apró merészségeivel és fecsegésével. Egészen
elbájolt a mozdulataival, ahogy a fejét oldalt hajtotta, mikor valamire
hallgatott, amit mondtam. Éreztem a lehelletét, amint az arcomba
áramlott.

– Tudja, hogy, – kezdtem el, – hogy… de nem szabad megharagudnia… mikor
tegnap este lefeküdtem, a karomat ugy helyeztem el, mintha maga… mintha…
ott feküdt volna benne. És igy aludtam el.

– Igazán? Ez már szép volt! – Csönd. – De csak a távolság volt az oka,
hogy meg merte tenni; mert különben…

– Nem hiszi, hogy különben is meg merném tenni?

– Nem, nem hiszem.

– Pedig mindenre el lehet készülve, – mondtam merészen és körülfontam
derekát a karommal.

– Igazán? – Csak ennyit kérdett.

Bosszantott és levert, hogy annyira tisztességesnek tart; összeszedtem a
bátorságom, megerősitettem a szivemet és megfogtam a kezét. De szó
nélkül elvonta tőlem és egy kissé távolabb huzódott. Ez megint elvette
minden bátorságomat, elszégyeltem magam és az ablak felé néztem. Nagyon
is nyomoruságos alak lehettem, amint itt ültem, igazán nem volt jogom
képzelődőnek lenni. Minden más volna, ha akkor találkoztam volna vele,
amikor még emberi formám volt, a jólétem napjaiban, mikor még volt
valami, amire támaszkodhattam.

– No lássa! – mondta, – most láthatja, hogy igazam volt: egy
homlokráncolással el lehet kergetni, csak egy kicsit el kell huzódni,
hogy mindjárt megszégyelje magát… – Nevetett és erősen beszoritotta a
szemét, mintha nem tudná elviselni, hogy most ránézzek.

– A mindenhatóra! – törtem ki, – hát majd meglátja! – És hevesen
körülöleltem a vállát mind a két karommal. Elvesztette az eszét ez a
lány! Vagy annyira tapasztalatlannak tart! Hah, majd megmutatom… az élő
istenre! Senki se mondhassa rólam, hogy nem tudtam megfelelni… Az ördög
bujt ebbe a leányba! Ha csak erről van szó…

Mintha már semmire a világon nem volnék való!

Egészen nyugodtan ült ott és a szeme még mindig le volt csukva; egyikünk
sem beszélt. Erősen magamhoz szoritottam, testét a mellemhez nyomtam és
még mindig nem szólt egy szót sem. Hallottam a szivünk verését,
mindkettőnkét egyszerre, mint távoli lódobogást.

Megcsókoltam.

Nem voltam teljes öntudatomnál; valami bolondot mondtam, amin halkan
nevetett, becéző neveket suttogtam a szájába, megsimogattam az arcát és
sokszor megcsókoltam. Fölnyitottam egynéhány gombot a ruháján és a
melle, két fehér kerek melle, mint édes, csodálatos igéret, világitott
elém a vászon közül.

– Engedje, hogy megnézzem, – mondom és megpróbálok még több gombot
fölnyitni, hogy a nyilást nagyobbá tegyem; de a mozdulataim ügyetlenek,
az utolsó gomboknál, ahol a ruhaderék nagyon feszes, nem jutok tovább.
Csak egy kicsit… egy kicsit szeretném látni…

Egyik karját a nyakam köré fonja, lassan, gyöngéden; lehellete egyenesen
arcomat éri pirosló, reszkető orrlyukaiból; a másik kezével maga kezdi
fölnyitni a ruháját, egyik gombot a másik után. Zavarában halkan,
röviden fölnevet és többször rám néz, hogy észreveszem-e, mennyire fél.
Fölnyitja a derékszalagot, kikapcsolja a füzőjét, boldog és remeg
egyszerre. És én durva kezemmel szintén a gombokkal és szalagokkal
bibelődöm…

Hogy elvonja figyelmemet arról, amit csinál, bal kezével elkezdi a
vállamat simogatni és azt mondja:

– Mennyi kihullott haj van itt!

– Igen, – felelem és megpróbálom ajkamat a mellére nyomni. Ebben a
pillanatban nyitott ruhával fekszik előttem. Egyszerre, mintha
meggondolná, mintha most venné észre, hogy nagyon messze ment, félig
betakarja magát és kissé fölemelkedik. És hogy zavarát, kibontott ruhája
miatt, elrejtse, megint elkezd a kihullott hajról beszélni a vállamon.

– Miért hull annyira a haja?

– Nem tudom.

– Bizonyosan sokat iszik és talán… pfuj, ki sem akarom mondani! Nem
szégyenli magát? Nem, ezt igazán nem hittem volna magáról! Ilyen fiatal
és már mind kihull a haja!… És most legyen szives, beszélje el, hogyan
szokott tulajdonképpen élni. Bizonyos vagyok benne, hogy rettenetes
dolgokat fogok hallani! De csak az igazságot, érti, semmi mentegetődzés!
Különben is észre fogom venni, ha valamit eltitkol. Hát már most
beszéljen!

Óh, milyen fáradt lettem! Milyen szivesen ültem volna csöndesen
mellette, hogy csak nézzem, ahelyett, hogy igy törjem magam ezekkel a
kisérletekkel. Nem voltam való semmire, olyan lettem, mint egy fatönkő.

– Kezdje el hát, – mondta.

Örültem az alkalomnak, elbeszéltem mindent és csak az igazságot mondtam.
Nem szineztem ki még rosszabbra, mint amilyen volt, nem szándékoztam
fölkelteni a részvétét; azt is elmondtam, hogy egy este hogyan loptam el
öt koronát.

Nyitott szájjal ült mellettem és szavaimat sápadtan, ijedten hallgatta,
rémült zavar látszott ragyogó szemében. Jóvá akartam tenni a dolgot,
eloszlatni a szomoru hatást, amit keltettem s ezért ujra kiegyenesedtem
és azt mondtam:

– De ezen most már tul vagyok; nem is szükséges többé róla beszélni;
most már biztositva vagyok…

De ő csak levert maradt. – Isten ments! – mondta s aztán elhallgatott.
Rövid időközökben ujra ismételte: – Isten ments! – és mindig ujra
elhallgatott.

Tréfálni kezdtem vele, megcsiklandoztam, a mellemre vontam. De ő ujra
begombolta a ruháját és ez bosszantott. Miért gombolta be a ruháját? Hát
kevésbé voltam méltó a szemében most, hogy nem magam voltam az oka
kicsapongó életemmel annak, hogy a hajam hull? Méltóbbnak tartott volna
magához, ha könnyelmü ember lettem volna?… Csak semmi fecsegés! Most az
a fő, hogy megmutassam! És ha erről van szó, akkor emberére talált.

Ujra kezdtem a kisérletet.

Lefektettem, egyszerüen lefektettem a pamlagra. Ellenkezett, de nagyon
gyöngén és csodálkozva nézett rám.

– Nem… de mit akar? – mondta.

– Hogy mit akarok!?

– Nem… nem, dehát…

– De igen, igen…

– _Nem!_ Hallja! – kiáltott. És ezt a sértő mondást tette még hozzá: –
Igazán azt hiszem, hogy megőrült.

Akaratom ellenére megakadtam és igy szóltam:

– Ezt nem mondja komolyan.

– De igen. Olyan különös most! És akkor délelőtt, mikor utánam jött,
akkor sem volt ittas?

– Nem; de akkor éhes sem voltam, éppen azelőtt ettem valamit.

– Annál rosszabb volt.

– Hát jobban szeretné, ha részeg lettem volna?

– Igen… félek magától! Istenem, hát eresszen el!

Egy pillanatig gondolkoztam. Nem, most nem ereszthettem el. Csak semmi
buta fecsegés késő éjszaka egy pamlagon! Eh, micsoda kifogásokat nem
tudnak ilyen pillanatban találni! Mintha nem tudnám, hogy csak
szégyenlősség az egész! Olyan éretlen már nem vagyok! És most nyugodtan!
Csak semmi habozás!

Nagyon hevesen ellenkezett, sokkal erősebben, semhogy szégyenlősség
lehetett volna. Ugy tettem, mintha véletlenségből földöntöttem volna a
gyertyát, hogy kialudjon. De ő kétségbeesetten ellentállott és végre
halkan följajdult.

– Nem, nem, csak ezt nem! Ha akarja, inkább csókolja meg a mellemet.
Kedves, jó…

Abban a pillanatban visszahuzódtam. Olyan rémülten, olyan gyámoltalanul
hangzottak a szavai, hogy teljesen legyőztek bensőleg. Azt hitte, hogy
azzal, ha megengedi, hogy megcsókoljam a mellét, kárpótolhat! Milyen
szép volt, milyen szép és együgyü! Térdre tudtam volna esni előtte.

– De kedves barátom, – mondtam egészen megzavarodva, – akkor nem értem…
igazán nem értem, hogy mit akart akkor ezzel a játékkal…

Fölállott és reszkető kézzel gyujtotta meg ujra a gyertyát; hátra
támaszkodtam a pamlagon és semmit sem próbáltam tenni. Mi fog most
következni? Nagyon kellemetlenül éreztem magam bensőmben.

Tekintete a falra tévedt, az órára nézett és összerázkódott.

– Jaj, nemsokára itt lesz a leány! – mondta. Ezt mondta legelőször.

Megértettem a célzást és fölállottam. Ő pedig a kabátja után nyult,
mintha föl akarná venni, de meggondolta magát és a kályha mellé állott.
Nagyon halvány volt és mindig nyugtalanabb lett. Aztán, hogy mégis ne
legyen olyan látszata, mintha kiutasitott volna, azt kérdeztem:

– Katonatiszt volt az atyja?

– Igen, katonatiszt. Honnan tudja?

– Nem tudtam, csak ugy eszembe jutott.

– Ez mégis különös!

– Hja, néha ilyen sejtelmek lepnek meg. Haha, ez is az őrültségeim közé
tartozik…

Hirtelen fölnézett, de nem felelt. Éreztem, hogy a jelenlétem kinozza
szegényt és röviden akartam végezni. Az ajtóhoz mentem. Vajjon nem akar
többé meg sem csókolni? Még kezet sem akar adni? Állva maradtam és
vártam.

– Most már menni akar? – kérdezte, de még mindig mozdulatlanul állt a
kályhánál.

Nem feleltem. Megalázottan és zavartan álltam tovább és szó nélkül
néztem rá. Haj, mi minden pusztult el most az életemből! Ugy látszott,
semmit sem jelentett többé neki, hogy el akarok menni, mintha egyszerre
teljesen elvesztettem volna és én kerestem, hogy mit mondjak neki
bucsuzóul, valami sulyos, mély szót, ami megrázná és talán imponálna
neki. És komoly elhatározásom ellen, sértődötten, ahelyett, hogy büszke
és hideg lettem volna, nyugtalanul és bosszankodva csupa
haszontalanságot beszéltem; a megrázó szót nem találtam meg és minden
eredeti gondolat nélkül csupa papirosizü frázist mondtam.

– Miért nem jelenti ki mindjárt világosan és egyenesen, hogy mehetek az
utamra? – kérdeztem. – Igen, igen, miért nem? Igazán nem érdemes
udvariaskodni velem. Ahelyett, hogy a leány hazajövetelére tett
célzással akart az elmenetelre emlékeztetni, egyenesen azt mondhatta
volna: most már tünjék el, mert most már az anyámért kell mennem és nem
akarom, hogy az utcán végigkisérjen. Nem, egyáltalában nem erre gondolt?
De igen, éppen erre gondolt, ezt azonnal kitaláltam. Olyan kevés kell
ahhoz, hogy nyomára jusson az ember valaminek; ahogy az előbb a kabátja
után nyult és mégis otthagyta, az azonnal világot gyujtott. Amint
mondtam, nekem már ilyen sejtelmeim vannak. És tulajdonképpen, miért
lenne ez őrültség…

– Óh istenem, bocsássa meg már, hogy ezt mondtam! Véletlenül mondtam ki!
– kiáltott föl. De azért még mindig mozdulatlanul állott és nem jött
közelebb hozzám.

Én pedig hajlithatatlanul folytattam. Folytattam és tovább fecsegtem,
azzal a biztos érzéssel, hogy untatom, hogy egyetlenegy szavam sem
találja el a lelkét és mindez még sem tartott vissza: – Alapjában véve
az ember nagyon érzékeny természet lehet, anélkül, hogy őrült volna, –
fejtettem ki véleményemet; – vannak olyan természetek, amelyek
apróságokból élnek, de egyetlen kemény szó megöli őket. – És ezzel
éreztetni akartam, hogy én éppen ilyen természet vagyok. – A dolog ugy
áll, hogy szegénységem olyan tehetségeket fejlesztett ki bennem, amik
egyenesen kellemetlenségeket okoznak nekem, igen, biztosithatom, hogy
sajnos, csak kellemetlenségeket. De azért ennek is megvan a maga előnye;
egyes helyzetekben kisegit a nehézségekből. Az intelligens szegény
sokkal finomabb megfigyelő, mint az intelligens gazdag. A szegény minden
lépését meggondolja, amit tesz, gyanakodva figyel minden szóra, amit az
emberek mondanak, akikkel találkozik; minden lépés uj föladatot,
ugyszólván uj munkát ró gondolataira és érzelmeire. Finom hallása és
érzéke van, tapasztalatokat szerez, a lelke tele van égési sebekkel…

És még sokat beszéltem azokról az égési sebekről, amelyek az én lelkemen
is vannak. De minél tovább beszéltem, a leány annál nyugtalanabb lett. –
Istenem! – kiáltott föl végre néhányszor kétségbeesetten és a kezét
törte. Láttam, hogy kinozom a szavaimmal, pedig nem akartam kinozni és
mégis megtettem. Végre ugy éreztem, hogy nagy vonásokban megmondtam a
legszükségesebb mondanivalómat, kétségbeesett tekintete meghatott és igy
kiáltottam:

– Megyek már, megyek! Nem látja, hogy már a kilincsen a kezem? Isten
vele! Azt mondom, hogy isten vele! Igazán felelhetne most már, miután
kétszer istenhozzádot mondtam és az ajtót készülök kinyitni. Még csak
arra sem kérem, hogy ujra találkozzunk, mert az csak kellemetlen volna
önnek. De mondja meg legalább: miért nem hagyott békében? Mit vétettem
ellene? Nem én jöttem az utjába, ugy-e? Miért fordul el tőlem, mintha
egyáltalában nem is ismerne? Csak még jobban szétszaggatott bensőleg,
még szerencsétlenebbé tett, mint valaha voltam. De istenemre, azért nem
vagyok őrült. Maga is be fogja látni, ha gondolkozik rajta, hogy nincs
semmi bajom. Jöjjön és adjon kezet! Jó? Semmi rosszat nem fogok tenni,
csak egy percre le szeretnék térdelni előtte, letérdelni a földre, csak
egy pillanatig; megengedi? Nem, nem, hát nem teszem, látom, hogy
megijedt, hallgasson rám. Istenem, hát mitől fél annyira? Hiszen
csendesen állok, meg sem mozdulok. Csak oda szerettem volna térdepelni a
szőnyegre egy pillanatra, éppen arra a piros szinre a lába előtt. De
megijedt, azonnal láttam a szeméből, hogy megijedt, azért nem mozdultam.
Egy lépést sem tettem közelebb, ugy-e, mikor kértem. Éppen olyan
mozdulatlanul álltam, mint most, mikor arra a helyre mutatok, ahova le
akartam térdelni a lába elé, oda arra a piros rózsára a szőnyegen. Nem
is mutatok az ujjammal, egyáltalában nem mutatok, ezt meg sem próbálom,
hogy meg ne ijesszem, csak arrafelé intek a fejemmel, igy! És igy is
nagyon jól érti, hogy melyik rózsára gondolok, de nem akarja megengedni,
hogy oda térdeljek; fél tőlem és nem mer közelebb jönni. Nem értem,
hogyan veheti a lelkére, hogy őrültnek nevezzen. Ugy-e bár, most már nem
is hiszi? Egyszer a nyáron, már nagyon régen, akkor őrült voltam. Nagyon
sokat és keményen dolgoztam s elfelejtettem idejében ebédelni menni,
annyi gondolkozni valóm volt. És ez napról-napra igy történt; gondolnom
kellett volna rá, de mindig elfelejtettem. Esküszöm az égre, hogy igaz.
Ne engedjen isten erről a helyről elmozdulnom, ha hazudom! Ebből is
láthatja, hogy igazságtalan velem szemben. Nem kényszerüségből tettem;
van nekem hitelem, nagy hitelem van Ingebret és Gravesennél; és
akárhányszor volt sok pénz a zsebemben és mégsem vettem ennivalót, mert
elfelejtettem. Hallgasson meg! Nem mond semmit, nem felel. Meg sem
mozdul a kályhától. Csak ott áll és várja, hogy már elmenjek…

Ekkor gyorsan előre jött és odanyujtotta a kezét. Gyanakodva néztem rá.
Szivéből teszi vajjon? Vagy csak azért, hogy megszabaduljon tőlem?
Karját a nyakam köré fonta és könnyes lett a szeme. Én csak álltam és
ugy néztem rá. Felém nyujtotta a száját; de én nem hittem neki,
bizonyosan áldozat volt tőle, csak eszköz, hogy véget vessen az
egésznek.

Valamit mondott, ami olyanformán hangzott, hogy: Azért mégis szeretem
magát! Nagyon halkan és érthetetlenül mondta, talán nem is hallottam
jól, talán nem is éppen ezeket a szavakat mondta; de egy pillanatig
hevesen átölelt, mindkét karjával megszoritotta a nyakamat, még
lábujjhegyre is állott, hogy jól elérjen és igy maradt.

Féltem, hogy rákényszeriti magát erre a gyöngédségre és csak azt
mondtam:

– Milyen szép most!

Csak ennyit mondtam, visszaléptem, föltaszitottam az ajtót és hátrálva
mentem ki. Ő pedig bentmaradt.



IV.

A tél megjött, rideg, nedves tél, csaknem teljesen hó nélkül, ködös és
sötét, örökké tartó éjszaka egyetlen friss szélfuvás nélkül az első
hosszu héten át. Az utcán csaknem egész nap égtek a gázlámpák és az
emberek mégis mindig egymásba ütköztek a ködben. Minden hang, a
harangszó, a lovak csengője, az emberek hangja, a lódobogás, minden
olyan tompán és földalattian hangzott a sürü levegőben. Egyik hét a
másik után mult el és az idő nem változott.

Én még mindig ugyanott tartózkodtam.

Mindig erősebben le voltam kötve ehhez a szállodához és étkezőhöz utazók
részére, ahol lezüllöttségem ellenére egyszer otthont találtam. A pénzem
már réges-régen elfogyott, de azért ugy jöttem-mentem ezen a helyen,
mintha jogom volna hozzá és ez volna az otthonom. A háziasszony eddig
még semmit sem szólt; de mégis bántott, hogy nem tudtam fizetni. Igy
mult el három hét.

Már napokkal ezelőtt ujra hozzáfogtam az iráshoz, de egyáltalában nem
sikerült semmi ugy, hogy meg lettem volna vele elégedve; nem volt bennem
többé semmi ihlet, ha még olyan szorgalmas voltam is, akár korán, akár
későn fogtam munkához. Akármihez kezdtem, semmi sem segitett, hiába, a
szerencse elhagyott.

A második emelet egyik szobájában, a legjobb vendégszobában ültem, ott
csináltam ezeket a kisérleteket. Zavartalanul voltam idefönt az első
este óta, amikor még volt pénzem és mindent ki tudtam fizetni. Azóta
mindig reménykedtem, hogy sikerül egy cikket kiszoritanom, aminek az
árával kifizethetem a szobát és minden egyebet, amivel tartoztam; ezért
dolgoztam olyan szorgalmasan. Különösen egy megkezdett cikkemtől vártam
nagyon sokat, amely egy tüzvész allegóriája volt, ami könyvkereskedésben
üt ki; erre a mélységes gondolatra akartam minden gondomat forditani,
hogy tökéletesen kidolgozva elvihessem a „Generális“-nak mint
adósságtörlesztést. Hadd tudja meg a „Generális“, hogy akkor igazi
tehetséget segitett lábra; egy percig sem kételkedtem, hogy ezt be fogom
tudni bizonyitani, csak azt kell kivárnom, hogy megint megjöjjön az
ihlet. És miért ne jönne meg az ihlet megint? Miért ne jöhetne meg már a
legközelebbi alkalommal? Nem volt semmi bajom; mindennap kaptam valamit
enni a háziasszonytól, reggel és este egy darab vajaskenyeret és
idegességem csaknem teljesen elmult. Nem kellett többé ruhába göngyölnöm
a kezem, amikor irtam és le tudtam nézni az emeleti ablakomból az
utcára, anélkül, hogy szédüljek. Minden tekintetben sokkal jobb sorom
volt és már valósággal kezdtem csodálkozni, hogy még mindig nem tudtam
elkészülni az allegóriával. Nem értettem, hogy mitől függ az egész.

Egyszer azután rájöttem, hogy tulajdonképpen mennyire gyönge vagyok,
milyen lomhán és nehézkesen dolgozik az agyam. Valamelyik nap ugyanis
följött a háziasszonyom egy számlával és megkért, hogy nézzem át; valami
hibának kell benne lenni, mert nem egyezik meg a könyvével, de ő nem
tudja a hibát megtalálni.

Hozzáültem, hogy összeszámoljam; a háziasszony szembe ült velem és rám
nézett. Összeadtam ezt a husz tételt először fölülről lefelé és
helyesnek találtam, azután alulról fölfelé és ugyanerre az eredményre
jutottam. Az asszonyra néztem, aki éppen előttem ült és a szavamra várt;
ekkor vettem észre, hogy várandós; nem kerülhette el a figyelmemet, de
azért nem néztem rá vizsgálódva.

– Az összeg helyes, – mondtam.

– Nem lehet; nézzen meg minden számot, – felelte. – Nem lehet annyi,
abban bizonyos vagyok.

Erre minden egyes tételt ujra átnéztem: 2 kenyér á 25, 1 lámpaüveg 18,
szappan 20, vaj 32… nem kellett valami éles fej hozzá, hogy ezt a
számsort átvizsgálja, ezt a kis szatócs-számlát, amelyben semmiféle
bonyolódott tétel nem fordult elő és én becsületesen megpróbáltam a
hibát megtalálni, amiről az asszony beszélt, de nem sikerült. Miután pár
percig foglalkoztam ezekkel a számokkal, egyszerre csak azt éreztem,
hogy az egész kezd körben táncolni a fejemben; már nem tudtam
megkülönböztetni a tartozikot a követeltől és mindent összezavartam.
Végre, bummsz, a következő tételnél megakadtam: 3 5/16 font sajt à 16.
Az agyam teljesen fölmondta a szolgálatot, bután bámultam a sajtra és
nem jutottam tovább.

– Az ördög vigye el, hogy milyen össze-vissza van ez az egész irva! –
mondtam kétségbeesetten. – Itt valósággal öttizenhatod sajt van fölirva,
mintha az olyan egyszerü volna. Nevetséges, ki hallott valaha ilyet! Itt
ni, ön is láthatja.

– Igen, – felelte az asszony, – igy szokták fölirni. Ez füszeres sajt.
Igen, ez helyes; öttizenhatod, az öt lat…

– Igen, ezt értem, – szakitottam félbe, habár valósággal semmit sem
értettem többé.

Ujra megpróbáltam ezzel a kis számadással tisztába jönni, amit pár
hónappal ezelőtt egy perc alatt elintéztem volna; izzadni kezdtem,
minden erőmből igyekeztem gondolataimat a számokra irányitani és gyorsan
pislogtam a szememmel, mintha élesen meg akarnám vizsgálni az ügyet; de
föl kellett hagynom vele; ez az öt lat sajt teljesen végzett velem,
mintha csak valami összeroppant volna a homlokom mögött.

De hogy ugy lássék, mintha tovább is dolgoznám a számadáson, mozgattam a
szájamat és néha-néha hangosan mondtam egy-egy számot, mintha
folytonosan lejjebb érnék a sorban és közeledném a befejezéséhez. A
madame ott ült és várt. Végre azt mondottam:

– Most már átnéztem elejétől végig és igazán semmi hiba sincs benne,
amennyire meg tudom itélni.

– Nincs? – felelt az asszony, – igazán nincs? – De nagyon jól láttam,
hogy nem bizik bennem. És egyszerre ugy találtam, hogy a lenézésnek egy
árnyalata volt a szavaiban, valami közömbös hang, amit eddig nem vettem
észre nála. Azt mondta, hogy talán nem szoktam tizenhatodrészekkel
számolni és azt is mondta, hogy valaki olyanhoz kell fordulnom, aki ért
hozzá, mert ennek a számadásnak végre már rendbe kell jönnie. Mindezt
nem valami sértő szándékkal mondta, hogy megszégyenitsen, hanem
meggondoltan és komolyan. Amikor már az ajtóhoz ért, igy szólt, anélkül,
hogy rám nézett volna:

– Bocsásson meg, hogy fárasztottam vele.

És kiment.

Kis idő mulva ujra kinyilott az ajtó és a háziasszony megint bejött; nem
mehetett még a folyosó végéig sem, amikor visszafordult.

– Igaz, – kezdte, – ne vegye rossz néven, de ugy-e, még van önnel
szemben valami követelésem? Nem tegnap volt három hete, hogy idejött? –
Igent mondtam. – Nem olyan könnyü a mai világban egy nagy családot
fönntartani és ezért, sajnos, senkinek sem adhatok hitelbe szállást…

Félbeszakitottam.

– Éppen most dolgozom egy tanulmányon, amiről már régebben is beszéltem,
ha ez készen lesz, azonnal meg fogja kapni a pénzét. Egészen nyugodt
lehet.

– Igen, de hátha sohase lesz készen az a cikk?

– Azt hiszi? De hátha már holnap megjön az ihlet hozzá vagy talán még ma
éjjel; egyáltalában nem lehetetlen, hogy még ma éjjel megjön és akkor
egy negyed óra alatt elkészül az egész. Látja, az én munkám nem olyan,
mint más embereké; én nem ülhetek hozzá, hogy egy meghatározott
mennyiséget megcsináljak naponta, nekem várnom kell az alkalmas
pillanatra. És senki sem tudhatja előre a napját és óráját, mikor jön rá
az ihlet; ennek megvan a maga utja.

A háziasszony kiment. De az bizonyos, hogy a bizalma megingott bennem.

Fölugrottam és kétségbeesésemben a hajamat kezdtem tépni, mihelyt
egyedül maradtam. Nem, nem, nincs semmi menekvés számomra, semmi, semmi!
Az agyam fölmondta a szolgálatot. Hát tökéletesen hülye vagyok már, hogy
egy kis darab sajt értékét sem tudom kiszámitani? De lehetséges-e, hogy
az eszem elvesztettem, ha ilyen kérdést még föl tudok vetni magamban?
Nem vettem-e a számadás megerőltető munkája közben napnál világosabban
észre, hogy a háziasszony várandós; nem volt semmi adatom rá, nem mondta
el senki, nem is véletlenül jutott az eszembe, hanem ittültömben, saját
szememmel láttam és azonnal megértettem, még hozzá abban a kétségbeejtő
pillanatban, mikor a tizenhatodrészekkel kellett számolnom. Hogy tudjam
ezt magamnak megmagyarázni?

Az ablakhoz mentem és kinéztem; az ablak a Vognmansgatera nyilt. Lent a
kövezeten néhány gyermek játszott, szegényesen öltözött gyermekek a
szegényes utcában, akik egy üres palackot dobáltak idestova és hangosan
kiabáltak hozzá. Egy butorosszekér ment el lassan mellettük; valami
kilakoltatott család lehetett, amely a költözködési időn kivül keres
hajlékot magának. Ez azonnal eszembe jutott. A szekeren ágynemü és butor
volt, szuette ágyak és szekrények, vörösre festett háromlábu székek,
matrácok, vasedény és bádogholmi. Egy kisleány, valóságos gyerek, egy
rut kis, megfagyottorru teremtés ült a szekér tetején és szegény kis,
kékre dermedt kezével erősen megkapaszkodott, hogy le ne essék; egy
csomó ronda, nedves matrácon ült, amin gyermekek alhattak és lenézett a
kicsikékre, akik az üres palackkal dobálództak…

Mindezt világosan megláttam és minden fáradtság nélkül megértettem, hogy
mi történik. De mig az ablaknál állottam s mindezt megfigyeltem,
hallottam a háziasszony cselédjét is, aki a szobám mellett lévő
konyhában énekelt. Ismertem a dalt is, amit énekelt és figyeltem, hogy
nem téveszti-e el. És azt mondtam magamban, hogy erre hülye ember nem
volna képes; hál istennek, olyan józan eszem van, mint minden más
embernek.

Egyszerre meglátom, hogy két kis gyermek, két kis fiu elkezd lent az
utcán veszekedni; az egyiket ismertem, a háziasszony fia volt. Kinyitom
az ablakot, hogy meghalljam, mit kiabálnak egymásra és azonnal egy egész
csapat gyermek verődik össze az ablak alatt és vágyakozva tekint föl.
Mire várnak? Hogy valamit kidobnak az ablakon? Elszáradt virágot,
csontot, szivarvéget vagy valami egyebet, amit rágcsálhatnának vagy
amivel játszhatnának? Kékre fázott arcukat végtelen sóvár tekintettel
emelték az ablak felé. Ezalatt a két kis ellenség folytatta egymás
szidalmazását. A szavak, mint utálatos szörnyetegek, hemzsegtek elő a
gyermekajkak közül, borzalmas gyalázó nevek, utcalányok szavai,
matrózkáromkodások, amiket lent a kikötőnél tanulhattak. És annyira el
vannak merülve a veszekedésbe, hogy észre sem veszik a háziasszonyt, aki
éppen akkor fut ki, hogy meghallja, mi történt.

– Igen, – magyarázza a fia, – ez a másik torkon ragadott, alig tudtam
egy ideig lélegzeni! – És amint a kis gonosztevő felé fordul, aki ott
áll és kárörvendőn vigyorog felé, ujra dühbe jön és elkezd kiabálni: –
Eredj a pokolba, te koldus disznó, te! Egy ilyen tetves meri az ember
gégéjét megfogni! Majd megmutatom én, te…

És az anya, ez a várandós asszony, aki vastag testével mintha az egész
szük utcát betöltené, azt feleli ennek a tizéves fiunak, mig a karját
megragadja, hogy magával huzza:

– Csitt, fogd be a szádat! Még te mersz káromkodni! Ugy tátogatod a
szádat, mintha egész esztendőben keritőnék közt ülnél! Most azonnal be
fogsz jönni!

– Nem, nem megyek!

– De bejössz!

– De nem megyek!

Fönt állok az ablakban s látom, hogy az anya mindig mérgesebb lesz; ez a
kellemetlen jelenet erősen fölizgat, nem birom tovább elviselni és
lekiáltok a fiunak, hogy jöjjön föl hozzám egy pillanatra. Kétszer
kiáltok ki, csak azért, hogy megzavarjam ezt a jelenetet, de hiába;
végre teljes erőmből lekiáltok, mire az anya meglepetten fordul meg és
fölnéz. Abban a pillanatban visszanyeri lélekjelenlétét, szemtelenül néz
rám, valósággal lenéző a tekintete és egy rendreutasitó megjegyzéssel
ujra a fiához fordul. Hangosan beszél s én meghallom, amit mond:

– Pfuj, szégyeld magad, az emberek meglátják, hogy milyen rossz vagy!

Mindabból, amit igy megfigyeltem, a legkisebb mellékkörülmény sem
veszett kárba. Fölfogásom rendkivül élénk volt, érzékenységem szinte
beszivta a legcsekélyebb eseményt is és mindegyikről mindjárt megvolt a
biztos véleményem, aszerint, amint végbement. Igy hát lehetetlen, hogy
az eszemnek legyen valami baja. De miért is lenne az eszemnek éppen most
valami baja?

Hallod-é, mondtam egyszerre magamban, tudod mit! Most már éppen eleget
foglalkoztál az eszeddel és elég aggodalmat álltál ki miatta; most már
jó lesz végét vetni ezeknek az ostobaságoknak! Az őrültség jele az, ha
valaki mindent olyan pontosan meg tud figyelni és föl tud fogni, mint
te? Biztositlak, hogy az egész dolog kezd nevetséges lenni, nagyon is
humoros, amennyire látom. Utóvégre is egyszer minden emberrel
megtörténik, hogy megakad és rendesen éppen a legegyszerübb kérdésnél.
Ez semmit sem jelent, ez puszta véletlenség. Amint mondom, hajszál hija,
hogy nevetségessé nem váltál ezzel a dologgal. Ami a szatócsszámlát
illeti, ezt a rongyos öt tizenhatodrész szegény-sajtot, erre nézve csak
annyit mondhatok – hehe, egy kis szegfüszeges és borsos sajt az egész, –
tehát, ami ezt a nevetséges sajtot illeti, mondhatom, hogy ettől a
legjobb fejek is megbutulhatnak; az ilyen sajtnak a szaga elég, hogy
valamire való ember rosszul legyen tőle… engem nem fog bolonddá tenni
egy kis füszeres sajt… nem, akkor már valami izletesebbet adjatok! azt
mondom, akkor adjatok, ha már akartok, öt tizenhatodrész jó friss
majorsági vajat! Az már egészen más volna!

Betegesen nevettem saját élceimen és nagyon mulatságosnak találtam
valamennyit. Most igazán nem volt semmi bajom, mindennel jól el voltam
látva.

Vidámságom mindinkább nőtt, mig a szobában föl-alá sétálva, magammal
beszélgettem; közben hangosan nevettem és hatalmas megelégedés töltött
el. Valósággal mintha csak erre a kis vidámságra, a gondnélküliségnek
erre a pillanatnyi napfényes elragadtatására lett volna szükségem, hogy
az agyam megint munkaképessé legyen. Leültem az asztalhoz és az
allegóriáimmal kezdtem foglalkozni. Nagyon jól ment, sokkal jobban, mint
már isten tudja mióta; nem éppen nagyon gyorsan, de ugy éreztem, hogy az
a kevés, ami elkészült, igazán kiváló. És vagy egy óra hosszáig
dolgoztam már, anélkül, hogy kimerültem volna.

Éppen egy rendkivül fontos pillanathoz értem el ebben az allegóriában,
mikor a tüz kitör a könyvkereskedésben; ez annyira döntő volt az
egészben, hogy mindaz, amit eddig irtam, ehhez képest nem számitott
semmit; mert igazán mélyértelmüen akartam megformálni azt a gondolatot,
hogy nem könyvek voltak, amik elégtek, hanem agyak, emberi agyak, és
valóságos szent Bertalan-éjt akartam rendezni ezekből az égő agyakból.
Ebben a pillanatban nagy sietve fölrántják az ajtómat és a háziasszonyom
vitorláz be rajta. Egyenesen a szoba közepére rontott, meg sem állott a
küszöbön.

Röviden, rekedten kiáltottam föl; igazán ugy éreztem, mintha rám vágtak
volna.

– Mi az? – kérdezte. – Azt hittem, mondott valamit. Egy utazó érkezett
és szükségünk van erre a szobára; ma éjjel nálunk alhatik, kap külön
ágyat. – És mielőtt megvárta volna, hogy mit felelek, elkezdte a
papirjaimat minden teketória nélkül fölszedni az asztalról és mindent
teljesen összerendetlenitett.

Mintha csak elfujták volna vidám hangulatomat, kétségbeesett harag
fogott el, de azért mindjárt fölálltam. Hagytam, hogy az asztalt
összeszedje és nem mondtam semmit; egy szót se szóltam. Mire ő minden
papirosomat a kezembe adta.

Nem volt mit tennem, el kellett hagynom a szobát. Ez az áldott pillanat
is elveszett tehát! Az uj lakóval már a lépcsőn találkoztam; fiatal
ember volt, nagy kék horgonyjellel a kezén; egy hordár követte, aki
tengerészeknél szokásos ládát vitt a vállán. Az idegen bizonyosan
tengerész volt maga is, tehát véletlen átutazó, aki csak egy éjszakára
marad és nem foglalja el hosszabb időre a szobámat. Holnap, ha ez az
ember elutazott, talán megint elég szerencsés leszek, hogy megtalálom
ezt a pillanatot; csak öt percnyi ihletre volna szükségem, hogy
befejezzem a tüzvészről szóló müvemet. Igy hát beletörődtem sorsomba…

Eddig még soha sem voltam a család lakásában, az egyetlen szobában, ahol
éjjel-nappal tartózkodtak: a férfi, az asszony, az asszony apja és négy
gyermek. A cselédleány a konyhában volt és ott is aludt. Kelletlenül
közeledtem az ajtóhoz és kopogtattam; senki sem felelt, de beszélgetés
hangja hallatszott ki.

A férfi egy szót sem szólt, amikor beléptem, még a köszönésemet sem
fogadta; olyan közönyösen nézett rajtam végig, mintha nem is törődnék
velem. Különben az asztalnál ült és egy emberrel kártyázott, akit már
láttam lent a kikötőnél; hordár volt és „Ablaküveg“-nek szokták nevezni.
Egy szopós gyermek feküdt az ágyon és magában gőgicsélt, az öreg ember
pedig, a háziasszony apja, összekuporodva ült az ágypadkán, fejét a
kezére támasztva, mintha a melle vagy a gyomra fájna. Csaknem tiszta
fehér volt a haja és előrehajló állásában volt valami a csuszó állat
összehuzódásából, amely éppen a fülét hegyezi.

– Sajnos, azért jövők, hogy ma éjszakára hajlékot kérjek ebben a
szobában, – szóltam az emberhez.

– A feleségem mondta? – kérdezte.

– Igen. Uj vendég jött a szobámba.

Erre semmit sem felelt, hanem visszafordult a kártyához.

Igy ült ez az ember napról-napra a kártya mellett; leült akárkivel, aki
bejött; játszott semmibe is, csakhogy elverje az időt és hogy legyen
valami a kezében. Különben semmivel sem törődött, csak éppen annyit
mozgott, ami jól esett lusta tagjainak, mig a felesége föl-alá
szaladgált a lépcsőkön, minden zugba benézett és gondoskodott a ház
vendégeiről. A kikötő munkásaival és hordáraival is összeköttetésben
állott, meghatározott összeget fizetett minden szálló vendégért, akit
ide hoztak és gyakran éjszakai szállást is adott nekik. Most éppen az
„Ablaküveg“ hozta az uj utast magával.

Egy pár gyermek is bejött, két kis leány szeplős, fejletlen arccal;
ugyancsak elhasznált ruha volt rajtuk. Nemsokára a háziasszony is
belépett. Megkérdeztem tőle, hogy hova fog éjszakára elhelyezni, mire
röviden azt felelte, hogy alhatom itt is a többiekkel együtt vagy kint
az előszobában az ágypadon, ahogy éppen nekem tetszik. Mig beszélt,
körüljárt a szobában, ide-oda tett-vett és mindenfélét rendbe hozott;
ezalatt rám sem nézett.

Egészen összeestem erre a feleletre, állva maradtam az ajtónál és
kicsire huzódtam össze; ugy tettem, mintha belenyugodnám, hogy a
szobámat átengedjem másnak egy éjszakára; akarattal barátságos arcot
vágtam, nehogy megbosszantsam és teljesen ki ne dobjon a házból. Azt
feleltem: – jó, majd csak rendbejövünk! – és elhallgattam.

Még mindig ott motozott a szobában.

– Különben meg kell mondanom, hogy nem fogadhatok el senkit szállásra és
ellátásra hitelbe, – mondta. – Erre már az előbb is figyelmeztettem.

– De kedves asszonyom, hiszen csak egy pár napról van szó, mig a cikkem
készen lesz, – feleltem, – és akkor szivesen fizetek öt koronával
többet, nagyon szivesen.

De látszott, hogy nem bizik a cikkemben, ezt világosan láttam. Azt pedig
nem engedhettem meg magamnak, hogy büszkén elhagyjam a házat egy kis
megbántás miatt; jól tudtam, hogy mi vár reám, ha elmegyek.



Elmult egy pár nap.

Ezalatt lent laktam a családnál, mert az előszobában, ahol nem volt
kályha, tulságosan hideg volt; éjszaka is itt aludtam a szobában a
földön. Az idegen tengerész még mindig a szobámban lakott és ugy
látszott, nem is igen akar egyhamar kiköltözni. Délben bejött a
háziasszony és elmondta, hogy előre kifizette az egész hónapot; le
akarja tenni a kormányosi vizsgát, mielőtt elutazik, azért tartózkodik a
városban. Én csak hallgattam, mert megértettem, hogy a szoba örökre
elveszett reám nézve.

Kimentem az előszobába és leültem; ha olyan szerencsés volnék, hogy
tudnék valamit irni, az csak idekünn lehetne, ahol nyugalom van. Már nem
az allegória foglalkoztatott; volt egy uj eszmém, egy remek tervem: egy
középkori tárgyu, öt fölvonásos drámát akartam irni „A kereszt jelében“
cimmel. Különösen a jövendőbeli hősnőt gondoltam ki nagyszerüen
magamban, egy pompás, fanatikus, parázna nőt, aki a templomban vétkezik,
nem gyöngeségből vagy szenvedélyből, hanem az ég ellen való gyülöletből,
vétkezik az oltár lábánál az oltárteritővel a feje alatt, pusztán
őrjöngő megvetésből az ég ellen.

Ez az alak mindinkább hatalmába keritett, amint az idő mult. Végre
testestől-lelkestől előttem állott és éppen ugy, mint amilyennek alkotni
akartam. A teste tökéletlen és visszataszitó volt, nagyon sovány és
fenyegetően sötét és mikor járt, hosszu lába minden lépésnél keresztül
látszott a ruháján át; amellett nagy, szétálló fülének kellett lenni.
Egyszóval, nem a szemnek szánt szépség volt, sőt éppen csak elviselhető
alak lett volna. De ami a legjobban érdekelt benne, az a megfontolt
bünöknek a bámulatos szemérmetlensége volt, amely minden mértéket
meghaladt. Már tulságosan is foglalkoztatott; mintha az agyam kibővült
volna, csak hogy befogadhassa ennek az emberi szörnyszülöttnek az
alakját. És teljes két óra hosszáig egy huzamban dolgoztam a drámámon.

Mikor már tiz vagy tizenkét oldalt megirtam, gyakran nagy küzdelemmel és
néha hosszabb időközökben, – amikor hiába elkészült iveimet szét kellett
tépnem, – nagyon elfáradtam, szinte meg voltam meredve a hidegtől és a
kimerültségtől; végre fölállottam és kimentem az utcára. Az utolsó
félórában ugyis folytonosan megzavart a család szobájából kihalló
gyermeksirás, különben sem irhattam volna semmit tovább. Hosszu sétát
tettem a Drammensveie-n, mig be nem esteledett, mialatt folytonosan azon
töprengtem, hogyan folytassam a drámát. Mikor aznap hazafelé mentem, a
következő eset történt velem:

Éppen egy cipőüzlet előtt állottam a Karl Johan-utcában, lent csaknem a
pályaudvar terén. Isten tudja, miért állottam meg éppen ezelőtt a bolt
előtt! Benéztem a kirakatba, ahol állva maradtam, de eszembe sem jutott,
hogy éppen cipőre volna szükségem; a gondolataim távol jártak, más
vidékeken és más világokban. Hátam mögött csapatostól mentek a
beszélgető emberek, de semmit sem hallottam abból, amit mondtak. Ekkor
valaki hangosan köszöntött:

– Jó estét!

A „kisasszony“ volt, aki rám kiáltott.

– Jó estét! – feleltem még mindig szórakozottan. Egy pillanatig ránéztem
a „kisasszonyra“ s csak azután ismertem meg.

– Nos, hogy van? – kérdezte.

– Hát csak ugy… mint szoktam.

– Mondja csak, még mindig Christienél van alkalmazásban?

– Christienél?

– Ugy emlékszem, egyszer azt mondta, hogy most könyvvezető Christie
nagykereskedőnél.

– Vagy ugy? Nem, annak már vége. Lehetetlen volt azzal az emberrel
együtt dolgozni; nagyon hamar meg kellett válnunk egymástól.

– De miért?

– Egyszer véletlenül tévesen irtam valamit és…

– Hamisitott?

Hamisitott!? Itt áll előttem a „kisasszony“ és azt kérdezi tőlem, hogy
hamisitottam-e? Még hozzá milyen gyorsan és érdeklődve kérdezi. Mélyen
megsértett önérzettel néztem rá és hallgattam.

– Hja, istenem, ez bizony a legjobb emberrel is megtörténhetik! – mondta
mintegy vigasztalásul. Még mindig azt hitte, hogy hamisitottam.

– Mi az, ami: „hja istenem, bizony a legjobb emberrel is
megtörténhetik“? Az, hogy hamisit? Hallja, jó ember, igazán azt hiszi,
ugy ahogy ott áll, hogy ilyen aljasságot tudtam elkövetni? Én?

– De kedves barátom, én ugy értettem, olyan világosan azt mondta…

Hátra vetettem a fejem, elfordultam és lenéztem az utcán. Tekintetemet
egy vörös ruha fogta meg, amely felénk közeledett; egy hölgy volt egy
férfi oldalán. Ha nem ereszkedtem volna beszélgetésbe a
„kisasszony“-nyal, ha nem sértett volna meg durva gyanuja és nem
fordultam volna el tőle éppen most büszkén hátra vetett fejjel, akkor ez
a vörös ruha talán ugy ment volna el mellettem, hogy észre sem veszem.
Különben alapjában véve, mi közöm hozzá? Mit törődöm vele, ha akár Nagel
udvarhölgy ruhája is.

A „kisasszony“ még mindig ott állt és beszélt, megpróbálta tévedését
jóvá tenni; nem hallgattam rá, mert folytonosan arra a vörös ruhára
bámultam, amelyik mindinkább közeledett az utcán fölfelé. És akkor egy
mozdulat remegtette meg a szivemet, egy sima, finom szurás és
gondolatban suttogni kezdtem, anélkül, hogy a szám megmozditottam volna:

– Ylajali!

Most a „kisasszony“ is megfordult, észrevette azt a kettőt, a hölgyet és
az urat, köszönt és hosszan követte őket a tekintetével. Én nem
köszöntem, vagy talán mégis?… A vörös ruha tovább lebegett a Karl
Johan-utcán és eltünt.

– Ki kisérte ezt a hölgyet? – kérdte a „kisasszony“.

– A „herceg“, nem tudja? „Herceg“-nek hivják. Ismeri a hölgyet?

– Igen, látásból. Hát ön nem ismeri?

– Nem, – feleltem.

– Pedig ugy láttam, nagyon mélyen levette a kalapját előtte.

– Igazán?

– Talán nem? – felelt a „kisasszony“. – De igazán különös volt. Az a
hölgy folytonosan önt nézte.

– És ön honnan ismeri?

Tulajdonképpen nem is ismerte, csak látásból. Az ősszel történt egy
este. Későn volt már és két vig pajtásával együtt jöttek ki a Grand
Hotelből; éppen Cammermeyer előtt találkoztak vele és megszólitották.
Először elutasitóan felelt, de az egyik vidám ur, aki tüzön-vizen
keresztülment volna egy kalandért, egyenesen, szemtől-szembe arra kérte,
engedné meg, hogy hazakisérje. Isten ugyse, egy hajszálát sem fogja
meggörbiteni, mint irva vagyon, csak a kapuig kiséri el, hogy
meggyőződjék róla, biztonságban ért-e haza, mert különben a szemét sem
tudná lehunyni egész éjjel. Folytonosan beszélt, mig tovább mentek,
hetet-havat összehordott, Waldemar Atterdagnak mutatta be magát és azt
mondta, hogy fényképész. Végre is a leány elkezdett nevetni ezen a
vidámságon, amelyet legnagyobb hidegsége sem volt képes elriasztani és a
vége az volt, hogy hazakisértette magát.

– Na, és hogy végződött a dolog? – kérdeztem a lélegzetem visszafojtva.

– Hogy végződött? Ó, nem ugy! Hiszen uri asszony.

Egy pillanatig mind a ketten hallgattunk, a „kisasszony“ is, én is.

– Az ördögbe! Hát ez volt a „herceg“! Milyen előkelő! – mondta végre
elgondolkozva. – Ha ez a hölgy ezzel az emberrel van együtt, akkor már
nem felelek érte.

Még mindig hallgattam. Persze, hogy a „herceg“ másként fog elvonulni
vele. Nos, isten nevében! Mi közöm hozzá? Jó napot mondtam már neki
minden bájával együtt, – jó napot meg jó éjszakát! És igyekeztem azzal
vigasztalni magam, hogy a lehető legrosszabbat gondoltam róla és egész
gyönyörüséggel huztam le képzeletemben a sárba. Csak az bosszantott,
hogy kalapot emeltem a szép pár előtt, ha ugyan valóban megtettem. Miért
venném le a kalapom ilyen embernek? Nem törődöm már ezzel a nővel,
egyáltalában nem törődöm; nem volt már egy cseppet sem szép,
elvesztegette magát, pfuj, milyen hervadtnak látszott. Meglehet ugyan,
hogy folytonosan rám nézett; ezen nem csodálkoznám, talán
lelkiismeretfurdalásai vannak. De azért még nem szükséges, hogy térdre
essem előtte és ugy üdvözöljem, mint egy bolond, mikor még hozzá annyira
meghervadt mostanában. Csak tartsa meg magának a „herceg“, jó étvágyat
hozzá! Eljöhet még olyan nap is, mikor az jut eszembe, hogy büszkén
menjek el mellette és még arra az oldalra se nézzek, ahol jár.
Megtörténhetik, hogy még akkor is megengedem magamnak ezt az eljárást,
ha egyenesen rám is néz, akármilyen vérvörös ruha legyen is rajta.
Könnyen megtörténhetik, haha, ez volna csak a győzelem! Ha jól ismerem
magam, meg tudom egy éjszaka irni a drámámat és egy hét mulva őnagysága
már a térdén van előttem. Minden szépségével és bájával együtt, haha,
minden bájával együtt…

– Isten vele! – mondtam hirtelen.

De a „kisasszony“ tartóztatott.

– De hát mivel foglalkozik most? – kérdezte.

– Mivel foglalkozom? Természetesen irok. Mi más egyebet csinálhatnék?
Hiszen ebből élek. Ebben a pillanatban egy drámán dolgozom, egy
középkori tárgyu nagy drámán; „A kereszt jelében“ lesz a cime.

– Az ördögbe is, ez nagyszerü! – mondta a „kisasszony“ őszintén. – Ha
sikerül…

– Ez ne aggassza, – feleltem. – Azt hiszem, ugy egy hét mulva többet is
fog hallani rólam.

Ezzel elváltunk.

Mikor hazaértem, azonnal a háziasszonyhoz fordultam és egy lámpát kértem
tőle. Nagyon fontos volt rám nézve most a lámpa, mert ma éjjel nem
akartam lefeküdni; a dráma csak ugy zugott a fejemben és egészen
biztosan reméltem, hogy reggelig jó nagy részével elkészülhetek. Nagyon
szerényen adtam elő kivánságomat a madame-nak, mert észrevettem, hogy
elégedetlen fintort csinált, mikor beléptem a szobába. – Egy rendkivül
érdekes drámám már csaknem készen van, – mondtam; – még csak egynéhány
jelenet hiányzik belőle. – És igyekeztem megértetni vele a dolgot:
megtörténhetik, hogy valamelyik szinházban hamarabb előadják, mint magam
is gondolnám. Ha tehát ezt a nagy szivességet megtenné…

De a madame-nak nem volt lámpája. Hiába gondolkozott, nem jutott eszébe,
hogy valahol bármiféle lámpája lenne. Ha éjfélig várok, akkor talán
megkaphatom a konyhalámpát. De miért nem veszek egy szál gyertyát
magamnak?

Hallgattam. Nagyon jól tudta, hogy nem volt tiz örém egy gyertyaszálra.
De hát nem természetes, hogy ujra zátonyba kellett ütköznöm? A cseléd is
ott ült közöttünk, egész egyszerüen a szobában volt és nem a konyhában;
a lámpa tehát meg sem volt gyujtva odakint. Ez mindjárt eszembe jutott,
de nem szóltam semmit.

Egyszerre csak hozzám fordul a leány:

– Ugy láttam, hogy a kastélyból jött ki ma délben. Talán ott ebédelt? –
És hangosan nevetett ezen a tréfán.

Leültem, elővettem a papirjaimat és megpróbáltam, nem irhatnék-e
valamit, mig itt ülök. A papirt a térdemre tettem és szünet nélkül a
padlót bámultam, hogy valami meg ne zavarjon; de ez sem segitett, semmi
sem használt, nem tudtam az utolsó pontnál tovább jutni. A háziasszony
két kisleánya bejött és nagy lármát csaptak egy macska, egy furcsa beteg
macska körül, amelyiknek alig volt szőre; ha a szemébe belefujtak, viz
jött ki belőle és lefolyt az orrára. A gazda és két más ember az asztal
körül ültek és huszonegyest játszottak. Csak az asszony volt szorgalmas,
mint mindig. Ő is ott volt és valamit varrt. Nagyon jól láthatta, hogy
semmit sem tudok ebben a zavargásban irni, de nem törődött többé velem;
még mosolygott is, mikor a cselédleány megkérdezte, hogy hol ebédeltem.
Az egész ház ellenségemmé lett; mintha azt a megszégyenitést várták
volna csak, hogy a szobámat át kelljen engedni másnak, hogy ugy bánjanak
velem, mint betolakodóval. Még ez a kis cseléd is, ez a kis barna
utcalány a homlokfürtjeivel és lapos mellével, bolondot üzött belőlem
esténkint, mikor a vajaskenyeremet megkaptam. Folytonosan azt
kérdezgette, hogy hol szoktam elfogyasztani az ebédemet, mert még
sohasem látott a Grand Hotel felé menni. Világos, hogy ismerte
nyomoruságos állapotomat és mulattatta, hogy a szememre vetheti.

Ezek a gondolatok egyszerre annyira elfoglalnak, hogy egyetlen
párbeszédet sem tudok a drámához kitalálni. Ujra meg ujra megpróbálom,
de hiába; olyan különösen kezd zugni a fejem, hogy végre bele kell
törődnöm a sorsomba. Visszateszem a papirokat a zsebembe és föltekintek.
A leány éppen előttem ül s én ránézek; nézem keskeny hátát és alacsony
vállát, olyan az alakja, mintha még nem is volna teljesen kinőve. Miért
vetette olyan gunyosan rám magát? És ha a kastélyból jöttem is ki, mit
ártott az neki? A mult napokban is olyan szemtelenül kinevetett, mikor
egyszer ügyetlenül elcsusztam a lépcsőn, vagy mikor beleakadtam egy
szegbe és elszakadt a kabátom. És éppen tegnap történt, hogy összeszedte
a drámavázlatomat, amit az előszobában széttépve eldobtam, ellopta
ezeket a papirdarabokat és fölolvasta a szobában, nevetségessé tette
mindnyájuk előtt, csakhogy rajtam mulathasson. Pedig sohasem bántottam
meg és nem emlékszem, hogy valaha valami szolgálatot kértem volna tőle.
Ellenkezőleg, mindig magam vetettem meg az ágyamat a földre, hogy ezzel
se okozzak fáradságot neki. Azért is kigunyolt, hogy a hajam hullott;
nevetett rajtam, ha reggel hajak uszkáltak a mosdótálban. A cipőm is
nagyon romlani kezdett mostanában, különösen az, amelyiken a szekér
átment; ebből is gunyt üzött. – Isten tartsa meg önt és a cipőjét! –
mondta; – nézze csak, olyan nagy, mint egy kutyaól. – És igaza is volt,
rettenetesen ki volt taposva mind a két cipőm, de nem tudtam ujat venni
ebben a pillanatban.

Mig mindezt ottültömben az eszemben forgatom és csodálkozom ennek a kis
cselédlánynak nyilt ellenséges indulatán, a két kislány elkezdte az
öreget az ágynál bosszantani; mindketten körülötte ugráltak és egészen
belemerültek gonosz játékukba. Mindegyik egy szalmaszálat tartott a
kezében és azzal szurkálták az öreg fülét. Egy darabig csak néztem és
nem avatkoztam bele a dologba. Az öreg egy ujját sem mozditotta, hogy
védekezzék; csak dühös tekintettel nézett kinzóira, valahányszor felé
szurtak és megrázta a fejét, hogy megszabaditsa magát, ha a szalma már a
fülébe akadt.

Mindig jobban fölizgatott ez a látvány, a szemem sem tudtam elforditani
róla. Az apa fölnézett a kártyából és nevetett a kicsiken, aztán a többi
játékos figyelmét is fölhivta rájuk. De miért nem mozdult meg az öreg.
Miért nem lökte el a gyerekeket maga mellől? Fölálltam és egy lépéssel
az ágyhoz közeledtem.

– Csak hagyja! Hagyja! Béna az öreg! – kiáltott rám a gazda.

És én annyira féltem, hogy éjszakára kint maradhatnék az ajtó előtt,
egyszerüen abbeli félelmemben, hogy az ember bosszankodni talál, ha
beleavatkozom ebbe a jelenetbe, szó nélkül visszahuzódtam régi helyemre
és nyugton maradtam. Minek kockáztassam a szállásomat és vajaskenyeremet
azzal, hogy idegen családi ügyekbe avatkozom; csak semmi ostobaság egy
félholt vén ember miatt. Nem mozdultam és olyan nagyszerüen keménynek
éreztem magam, mint egy darab kő.

A kis huncutok nem hagyták abba kinzásaikat. Bosszantotta őket, hogy az
öreg nem akarta nyugton tartani a fejét s most már a szemébe és az
orrlyukaiba is szurkáltak. Az öreg gyülölködő tekintettel meredt rájuk,
de nem szólt és a karját sem tudta megmozditani. Egyszerre csak
fölemelte a felső testét és az egyik kislánynak az arcába köpött; aztán
ujra fölemelkedett és a másik után köpött, de nem találta el. Láttam,
hogy a gazda lecsapja a kártyát az asztalra és az ágyhoz ugrik. Az arca
kivörösödött és dühösen kiáltott:

– Hogy mersz a gyerekek szemébe köpni, vén disznó!

– De istenem, hiszen egy percre sem hagyták békében, – kiáltottam föl
magamon kivül. De mert folytonosan attól féltem, hogy kiutasitanak, nem
valami hangosan kiáltottam, csak az egész testem reszketett az
izgatottságtól.

A gazda felém fordult.

– Halljátok csak! Hát maga mit avatkozik bele? Fogja be a száját,
amennyire csak tudja, azt tanácsolom; ez lesz saját magára nézve a
legokosabb.

De most fölemelkedett a madame hangja is és az egész ház visszhangzott a
kiabálástól.

– Az uristenre, azt hiszem, mind megbolondultatok, vagy az ördög bujt
belétek! – sikitotta. – Ha itt akartok maradni, akkor nyugton legyetek,
azt megmondom. Nem elég, hogy az ember minden jött-mentnek szállást és
kosztot kell, hogy adjon, nem, még ilyen pokoli itéletnapját és
verekedést is türni kell itt a szobában. De ilyen meg ne történjék még
egyszer, azt mondom! Csitt! Fogjátok be a szátokat, kölykök és
törüljétek meg az orrotokat, hogy nekem ne kelljen odamennem, hogy
megtegyem. Soha életemben ilyen embereket! Bejönnek az utcáról, nincs
egy öre a zsebükben, még tetüzsirra se, és késő éjszaka veszekedést
kezdenek a háziakkal. Ezt nem türöm tovább, értitek! És mindenki
pakolhat innen, aki nem tartozik a házhoz. Azt hiszem, hogy legalább a
saját házamban csöndet kivánhatok.

Egy szót sem szóltam, még a szájam sem nyitottam föl, csak leültem ujra
az ajtó mellé és hallgattam a lármát. Valamennyien egyszerre kiabáltak,
még a gyermekek és a cselédleány is, aki meg akarta magyarázni, hogyan
kezdődött a veszekedés. Ha csöndben maradok, akkor egyszer mégis csak
vége lesz; ha egy szót sem szólok, akkor bizonyosan nem fognak a
végsőkig menni. És mit is mondhatnék? Nem volt egész bizonyosan tél
odakint és még hozzá mindjárt sötét éjszaka? Ez nem arra való idő, hogy
az ember az öklével az asztalra csapjon s a maga igazát megvédje. Csak
semmi bolondság! Nyugodtan ülve maradtam, nem mentem ki a szobából,
habár jóformán kidobtak. Makacsul néztem a falat, ahol Krisztus képe
csüngött olajnyomatban és csökönyösen hallgattam a háziasszony
kitörését.

– Ha ezzel énrám célzott, madame, akkor semmi se áll utjában, hogy
eltávozzam, – mondta az egyik kártyás.

És fölállott. Erre a másik is fölemelkedett.

– Nem, nem reád gondoltam; és rád sem, – felelt a háziasszony mind a
kettőnek. – De ha éppen szükséges, azt is meg tudom mutatni, hogy kire.
Ha csak ezen fordul meg! No bizony, meghiszem azt! Majd kitünik, hogy ki
az…

Szakadozottan beszélt, kis időközökben adta a szurásokat és lehetőleg
elhuzta a mondatokat, hogy annál világosabban értésemre adja, hogy én
vagyok az, kiről beszél. De csak hallgatás! Eddig még nem parancsolta
meg, hogy menjek, nem mondta ki határozottan és világos szavakkal. Csak
semmi gőg, semmi hiábavaló büszkeség! Süketnek kell lenni… Mégis
különös, hogy milyen zöld haja van a Krisztusnak azon az olajnyomaton.
Mintha zöld fü lenne, vagy válogatott pontossággal kifejezve: mintha
sürü rétifü lenne. Ha! ez igazán nagyon találó megjegyzés volt
részemről, valóságos szép, sürü rétifü… És ebben a pillanatban a futó
gondolattársulások egész sora kapcsolódott össze fejemben: a zöld fütől
az irás egy helyéig, hogy az élet olyan, mint a fü, mely elég, innen az
itéletnapjáig, mikor minden tüzben pusztul el, azután egy kis ugrással a
liszaboni földrengésig, mire egy sárgaréz spanyol köpőcsésze és egy
ébenfatollszár állt a gondolataim előtt, amiket az Ylajali szobájában
láttam. Ó, minden olyan mulandó, mint a fü, amely elég! Mindennek a
vége: négy deszka és egy hulla – halotti ruhák Andersen kisasszonynál,
jobbra a kapu alatt…

Mindez végigrohant az agyamon, ebben a kétségbeejtő pillanatban, mikor a
háziasszony azon a ponton állott, hogy kikergessen a házból.

– Nem hallja! – kiáltott föl éppen. – Nem hallja, mit mondok, hogy
takarodjék a házból, tudja meg! Isten bocsássa meg, azt hiszem, ez az
ember őrült! Ebben a percben szedje össze magát és ugy álljon odább,
hogy szó se legyen többet a dologról.

Az ajtóra néztem, nem azért, hogy elmenjek, egyáltalában nem azért;
hanem mert merész gondolatom jött: ha kulcs lenne a zárban, ráforditanám
és bezárnám magamat a többiekkel együtt, hogy ne kelljen elmennem.
Hisztérikus borzalom fogott el arra a gondolatra, hogy megint az utcára
jussak. De a zárban nem volt kulcs és én fölállottam; nem volt semmi
remény többé.

Akkor egyszerre a házigazda hangja vegyült bele az asszony kiabálásába.
Ugyanaz az ember, aki még az előbb megfenyegetett, most csodálatos módon
pártomat fogta. Azt mondta:

– Tudod, hogy éjszaka nem lehet az embereket kikergetni a házból. Ezért
megbüntetnének.

Nem tudtam, hogy ezért büntetés jár, nem is hittem, bár lehetséges volt,
mert az asszony hamar meggondolta a dolgot, elhallgatott és nem szólt
többé hozzám. Sőt még az estére járó két darab vajaskenyeret is ideadta,
de nem fogadtam el; csupa hálából az ember iránt nem fogadtam el és azt
állitottam, hogy már ettem valamit a városban.

Mikor végre kimentem az előszobába, hogy lefeküdjem, a madame utánam
jött, megállt a küszöbön és mig vastag, terhes alakja fenyegetően
fordult felém, azt mondta:

– De ez az utolsó éjszaka, amit itt tölt!

– Igen, igen! – feleltem.

Majd csak akad valami segitség, hogy holnapra hajlékot kapjak, ha jól
utánajárok. Valamiféle buvóhelyet csak fogok találni. Egyelőre annak
örültem, hogy nem kellett éjszakára az utcára mennem.



Reggel öt vagy hat óráig aludtam. Mikor fölébredtem, még sötét volt, de
azért azonnal fölkeltem; a hideg miatt teljesen felöltözve feküdtem le
és igy nem volt szükséges felöltöznöm. Miután egy kis vizet ittam és
lehetőleg halkan kinyitottam az ajtót, egyenesen elmentem, hogy ujra ne
kelljen találkoznom a háziasszonnyal.

Egy-két rendőrön kivül, akik éjszakai szolgálaton voltak, egyetlen
élőlénnyel sem találkoztam az utcán; nemsokára azután néhány ember jött
a gázlámpákat eloltani. Céltalanul jöttem-mentem, a Kirkegatere jutottam
s onnan az erőditések felé indultam. Fázlódva és még álmosan, elgyöngült
inakkal és fájós háttal a hosszu járkálás után és nagyon éhesen ültem le
egy padra s hosszu ideig szunyókáltam. Három hét óta kizárólag abból a
vajaskenyérből éltem, amit a háziasszonyom adott reggel és este; most
már éppen egy napja volt, hogy utoljára ettem, megint kegyetlenül
kinozni kezdett az éhség és igyekeznem kellett mielőbb valami segitséget
találni. Ezzel a gondolattal aludtam el a padon…

Arra ébredtem föl, hogy emberek beszéltek a közelemben és mikor kissé
összeszedtem magam, láttam, hogy már nappal van és az emberek munkába
álltak. Fölállottam és tovább mentem. A nap már a hegyek fölé került, az
ég fehér és átlátszó volt és én annyira örültem a szép reggelnek annyi
sok sötét hét után, hogy szinte elfelejtettem gondjaimat és ugy éreztem,
hogy volt már rosszabb dolgom is életemben. A mellemre ütöttem és
elkezdtem egy kis dalt zümmögni. A hangom olyan betegesen, olyan
szomoru-bágyadtan hangzott, hogy saját magamat könnyekre fakasztottam
vele. Ez a pompás reggel, ez a fehér világosságtól sugárzó ég nagyon is
erősen hatott rám és egyszerre elkezdtem hangosan sirni.

– Mi baja? – kérdezte egy ember.

Felelet nélkül siettem tovább és elrejtettem arcomat az emberek elől.
Leértem a partra. Egy nagy orosz zászlós bárkahajó volt a kikötőben és
szenet rakodott ki; elolvastam a nevét az oldalán, „Copégoro“-nak
hivták. Egy ideig azzal szórakoztam, hogy megfigyeltem, mi megy végbe
ezen az idegen hajón. Már csaknem kirakodhattak, mert kilenc lábnyira
állott ki a vizből, pedig bizonyosan ballasztot is vitt magával és mikor
a szénhordók végigdübörögtek nehéz csizmájukkal a födélzeten, a hajó
egész ürege visszhangzott.

A nap, a fény, a tenger sós párája, az egész mozgalmas és vidám élet uj
erőre hoztak és a vérem elevenebben kezdett keringeni. Egyszerre csak
eszembe jutott, hogy talán meg tudnám a drámám egynéhány jelenetét irni,
amig itt ülök. És elővettem papirosaimat a zsebemből.

Először egy szerzetes válaszát próbáltam megirni egy párbeszédben,
amelynek erőtől és türelmetlenségtől kellett volna tuláradnia, de nem
sikerült. Átugrottam tehát a szerzetest és egy másik beszédet akartam
kidolgozni, a biró vádbeszédét a templomot megszentségtelenitő ellen és
sikerült is egy fél oldalt megcsinálnom belőle, mikor megint megakadtam.
Sehogy sem akart a szavaimba igazi korhangulat jönni. A mozgalom
körülöttem, a hajócsiga lármája és a vasuti láncok folytonos zörgése
olyan kevéssé illett a sötét középkor dohos levegőjéhez, melynek mint
ködnek kellett volna megülni a drámámat. Összeszedtem az irásaimat és
fölállottam.

De szerencsésen annyira mégis belejöttem a hangulatba, hogy világosan
éreztem, hogy most sokat dolgozhatnám, ha semmi közbe nem jönne. Csak
volna hová menekülnöm! Gondolkodni kezdtem, meg-megállottam és ujra
gondolkoztam, de az egész városban nem jutott egyetlen egy nyugodt hely
sem az eszembe, ahol egy kis időre megvonulhatnék. Nem volt más kilátás,
mint visszamenni a szállóhelyre. Összegörnyedtem e gondolat alatt és
folytonosan azt mondtam, hogy ez lehetetlen, de azért arrafelé mentem és
mindjobban közeledtem a tilalmas helyhez. Persze, hogy siralmas dolog,
mondtam magamban, sőt szégyenletes, egyenesen szégyenletes, de nincs más
segitség. Nem voltam egy csöppet sem büszke, sőt ki kellett mondanom a
rettenetes szót, hogy én voltam a legkevésbé büszke lény ebben a
pillanatban a nap alatt. És odamentem.

Az ajtóban megálltam, hogy még egyszer megfontoljam a dolgot. Nos,
jöjjön, ami akar, meg kell kisérlenem! Végre is olyan haszontalanság az
egész, és mégis ezen fordul meg minden. Először is csak néhány órára
akarok bemenni, másodszor pedig isten ments, hogy valaha még egyszer
ebben a házban keressek menedéket. Beléptem az udvarra. Mikor az udvar
hepehupás kövezetén végigmentem, még akkor sem voltam egészen biztos
magamban és csaknem visszafordultam az ajtó felé. De összeharaptam a
fogamat. Csak semmi hiábavaló büszkeség! A legrosszabb esetben azzal
menthetem magam, hogy bucsut venni jöttem, tisztességesen elbucsuzni és
megbeszélni kis adósságom törlesztését, amellyel a háznak tartozom.
Kinyitottam az előszoba ajtaját.

Mozdulatlanul állva maradtam. Éppen előttem, alig két lépésnyire, maga a
házigazda állott kalap és kabát nélkül s a kulcslyukon keresztül a
család lakószobájába kukucskált be. Hallgatva intett a kezével
figyelmeztetésül, hogy csöndben legyek és ujra benézett a kulcslyukon.
Benézett és nevetett.

– Jöjjön csak ide! – suttogta.

Lábujjhegyen közeledtem felé.

– Nézzen be! – mondta és hangtalanul, de izgatottan nevetett. –
Kukucskáljon csak be! Hihi! Ott feküsznek! Nézze az öreget! Látja jól az
öreget?

Bent az ágyban éppen az olajnyomatu Krisztus alatt két alakot láttam az
ágyban, a háziasszonyt és az idegen tengerészt; lábszáruk fehéren
világlott ki a sötét ágydunna közül; az ágyon, a másik falhoz
támaszkodva, ült az asszony apja, a béna öreg és a keze felé hajolva
nézte őket, szokása szerint összeesve és mozdulásra képtelenül…

Megfordultam a házigazda felé. Csak a legnagyobb fáradtsággal tudta
magát visszatartani, hogy hangosan ne nevessen. Kénytelen volt befogni
az orrát.

– Látta az öreget? – suttogta. – Istenem, tán csak látta az öreget! Ott
ül és nézi! – És ujra lehajolt a kulcslyuk elé.

Az ablakhoz mentem és leültem. Ez a látvány kegyetlenül szétszaggatta
gondolataim rendjét és fölforgatta pompás hangulatomat. De hát mi közöm
az egészhez? Ha a férjnek nincs kifogása ellene, sőt még mulatott is
rajta, akkor nekem igazán nincs okom, hogy fölháborodjam. És ami az
öreget illeti, hát ő meg már öreg volt. Talán az egészet nem is látta;
talán aludt is ültében; isten tudja, talán már meg is van halva. Egy
csöppet sem csodálkoznám, ha meg is halt volna. Semmi esetre sem az én
lelkiismeretemnek a dolga.

Megint kivettem a papirjaimat és minden alkalmatlan behatást igyekeztem
eltávolitani magamtól. A biró beszéde egy mondatának éppen a közepén
akadtam el: Igy parancsolja Isten és a törvény, igy parancsolja bölcs
tanácsadóimnak szava, igy parancsolja tulajdon lelkiismeretem… Kinéztem
az ablakon, hogy kitaláljam, mit parancsol a lelkiismerete. Halk zaj
hatolt ki a lakószobából. Na, ez nem tartozik rám, egyáltalában nem; az
öreg ugyis meghalt már, talán ma reggel négy órakor halt meg; nekem
ugyan bensőleg halálosan közömbös, hogy miféle zaj ez; mi az ördögért
gondolkoznám rajta? Csak nyugalom!

„Igy parancsolja tulajdon lelkiismeretem is…“

De minden összeesküdött ellenem. Az ember egyáltalában nem állott
nyugodtan a kulcslyuknál; néha hallottam elfojtott nevetését és láttam,
hogy reszket; az utcán is történt valami, ami szórakozottá tett. Egy kis
fiu ült a szemben lévő járdán a napfényben és játszott; nyugodtan ült és
nem sejtett semmi veszélyt, egy csomó papirszalagot kötözgetett össze,
de semmi rosszat nem csinált. Egyszerre fölugrik és elkezd kiabálni; a
járdáról a kocsiutra hátrál és meglát egy embert, egy vörösszakállu
felnőtt embert, aki a második emeleten a nyitott ablakon át kihajolt s a
fejére köpött. A kicsi dühösen sirt és kegyetlenül szitkozódott az ablak
felé, az ember pedig lefelé az arcába nevetett; ez igy ment vagy öt
percig. Elfordultam, hogy ne lássam a kis gyerek sirását.

„Igy parancsolja tulajdon lelkiismeretem…“

Lehetetlen volt tovább jutnom. Végre az egész kezdett összekavarodni
előttem; ugy láttam, mintha mindaz, amit eddig irtam, használhatatlan
volna, sőt hogy az egész eszme képtelen ostobaság. A középkorban
egyáltalában nem lehet lelkiismeretről beszélni, a lelkiismeretet
legelőször Shakespeare táncmester találta föl, tehát az egész beszéd
helytelen. De hát nem volna semmi jó sem ezeken a lapokon? Ujra
átfutottam az egészet és kétségem megint eloszlott; nagyszerü
jeleneteket találtam benne, hosszu részleteket, amik igazán
jelentékenyek voltak. És megrészegitő ösztönzés nyilalt ujra keresztül
rajtam, hogy megint hozzáfogjak és befejezzem a drámát.

Fölálltam és az ajtóhoz mentem, figyelembe sem véve a gazda dühös
intését, hogy csöndesen távozzam. Határozottan és eltökélt szándékkal
mentem át az előszobán, föl a lépcsőkön a második emeletre és beléptem
régi szobámba. A kormányos ugy sem volt itt és mi akadálya lett volna,
hogy pár percre beüljek ide? Nem nyulok semmiféle holmijához hozzá, még
csak az asztalt sem fogom használni, hanem az ajtónál fogok leülni és
ezzel teljesen megelégszem. Gyorsan kiteritettem a papirost a térdemen.

Percekig nagyszerüen ment a dolog. Teljesen készen lépett egyik válasz a
másik nyomába és megszakitás nélkül irtam. Egyik lapot a másik után
töltöm igy meg, árkon-bokron át rohanok az alakjaimmal, halkan ujjongok
elragadtatásomban pompás hangulatom fölött és jóformán nem is tudok
magamról. Az egyetlen hang, amelyet jóideig észreveszek, a saját boldog
ujjongásom. Nagyszerü gondolatom támad: a darab egyik fordulópontján meg
kell szólani egy templomharangnak. Pompásan haladt az egész.

Egyszerre lépéseket hallok a lépcsőn. Összerázkódom és csaknem magamon
kivül, ijedten figyelve, ugrásra készen várok s az éhségtől fölhevülve
reszketek a rémülettől; idegesen hallgatódzom, a ceruzát tétlenül tartom
a kezemben, – csak hallgatódzom és egy szót sem tudok tovább irni. Az
ajtó fölnyilik és a lakószobában látott pár belép.

Mielőtt időm volna bocsánatot kérni, a háziasszony, mint aki a felhőkből
zuhant le, elkezd kiabálni:

– Uram isten segits! Hát nem itt ül már megint!

– Bocsánatot kérek, – mondom, de nem jutok tovább.

A háziasszony kicsapja az ajtót a falig és ugy sikitja:

– Ha azonnal el nem takarodik, rögtön rendőrt hivatok, ugy segitsen meg
az isten!

Fölálltam.

– Csak bucsut venni jöttem, – mormoltam, – és itt akartam önt megvárni.
Nem nyultam hozzá semmihez, csak ide ültem a székre…

– Nem baj! – mondta a kormányos. – Ugyan kinek ártott vele? Hagyja már
ezt az embert!

Mikor leértem a lépcsőn, egyszerre őrjöngő harag fogott el a kövér,
fölfujt asszony ellen, aki a sarkamban jött, hogy minél hamarabb
kikergessen és egy pillanatra megállottam; szájam tele volt a legdurvább
szidalmakkal, amiket a szemébe akartam dobni. De még idejében
megfontoltam és hallgattam, hallgattam hálaérzésből az idegen ember
iránt, aki utánunk jött és meghallotta volna. A háziasszony folytonosan
követett és szakadatlanul szitkozódott, mialatt az én dühöm minden
lépéssel, amit kifelé tettem, növekedett.

Leértünk az udvarra; nagyon lassan mentem, mert még mindig azon
gondolkodtam, hogy kikezdjek-e az asszonnyal vagy ne? Ebben a
pillanatban egészen meg voltam zavarodva a dühtől és a legborzalmasabb
vérontásra gondoltam, valami olyan ütésre, ami álltó helyében megölné,
egy rugásra a hasa tájékán. Az ajtóban egy szolga ment el mellettem;
köszönt, de én nem fogadtam. Akkor a madame-hoz fordult és hallottam,
hogy felőlem tudakozódik; de nem fordultam meg.

Pár lépésnyire az ajtón kivül a szolga utólér, ujra köszön és megállit.
Aztán egy levelet ad át. Hevesen és bosszankodva szakitom föl, a
boritékból egy tizkoronás hull ki, de sem levél, sem egy magyarázó szó
nem volt mellette.

Ránézek az emberre és azt kérdem:

– Hát ez miféle ostoba vicc? Ki küldte ezt a levelet?

– Azt én nem tudom, – felel; – egy hölgy adta át nekem.

Mozdulatlan maradtam. A szolga elment. Visszadugtam a pénzt a boritékba,
jól összegyürtem az egészet, megfordultam és visszamentem a
háziasszonyhoz, aki még utánam nézett a kapuból és az arcába vágtam a
cédulát. Nem szóltam semmit, egy hangot sem ejtettem ki, csak még annyit
láttam, hogy bontogatni kezdi az összegyürt papirt, mialatt tovább
megyek…

Ha, igy kell az embernek eljárni ilyen népekkel. Egy szót sem szólni,
szóba sem állni a nyomorultakkal, hanem egészen nyugodtan összegyürni
egy nagy bankót és az ellenségnek a szeme közé vágni. Ezt nevezem én
méltóságos föllépésnek! Igy kell velük bánni, a bestiákkal.

Mikor a Tomtegate és a pályaudvartér szögletére értem, egyszerre csak
elkezdett előttem forogni az egész utca, a fejem üresen zugott és
nekiestem egy házfalnak. Egyszerüen nem birtam tovább menni, még csak
föl sem tudtam egyenesedni hajlott helyzetemből; ahogy oda estem a
falhoz, ugy maradtam állva és éreztem, hogy kezdem az eszméletemet
elveszteni. A kimerültségnek ez a rohama csak növelte őrült dühömet,
fölemeltem a lábam és a kövezetre toppantottam. Sok más egyebet is
elkövettem, hogy visszanyerjem az erőmet, összeszoritottam a fogam, a
homlokom ráncoltam, kétségbeesetten forgattam a szemem s ez végre
segitett. Gondolataim kivilágosodtak és megértettem, hogy az elmulás
küszöbén állok. Kinyujtottam a karomat és ellöktem magam a faltól; az
utca még mindig táncolt körülöttem. Elkezdtem csuklani az őrjöngéstől és
lelkem minden erejével küzdöttem elesettségem ellen; igazán bátran
küzdöttem, semmi áron nem akartam összeesni, állva akartam meghalni. Egy
munkástargonca megy el lassan előttem és látom, hogy burgonya van rajta,
de dühömben, makacsságomban azt találom ki, hogy az nem is burgonya,
hanem káposzta és kegyetlenül esküdözöm, hogy káposztafejek vannak
benne. Jól hallom, mit mondok és tudatosan esküszöm többször egymás
után, hogy ez a hazugság igaz, csak meglegyen az a kegyetlen
elégtételem, hogy hamisan esküszöm. Megrészegszem ettől a hallatlan
büntől, az égre emelem három ujjamat és reszkető ajakkal esküszöm az
atya, a fiu és a szentlélek nevében, hogy káposztafejek voltak.

Az idő telt. Leereszkedtem egy lépcsőre, ami mellettem volt, letöröltem
az izzadtságot a homlokomról és a nyakamról, visszatartottam a
lélegzetemet és igyekeztem megnyugodni. A nap kezdett lemenni, délutánra
fordult az idő. Ujra elkezdtem gondolkodni a helyzetemen; az éhség
megint szemérmetlen lett és nemsokára beáll az éjszaka is; még idejében
kell valamit kitalálnom. Gondolataim megint a szálloda körül kezdtek
keringeni, ahonnan ma kikergettek; egyáltalában nem akartam visszamenni,
de nem tudtam ellentállani, hogy rá ne gondoljak. Tulajdonképpen igaza
volt az asszonynak, hogy kidobott. Hogy is várhattam, hogy valahol lakni
engedjenek, amikor nem tudtam fizetni? Még hozzá néha-néha enni is adott
az asszony; még tegnap este is, mikor ugy fölbosszantottam, csupa
jóságból megkinált egy darab vajaskenyérrel, mert tudta, hogy szükségem
van az evésre. Ugy, hogy semmi jogom nem volt panaszkodni rá és mig a
lépcsőn ültem, engesztelni kezdtem magamban és bocsánatot kértem tőle
viseletemért. Különösen azt bántam meg keserüen, hogy olyan hálátlan
voltam és a papirt a szemébe dobtam…

Tiz koronát! Halkan füttyentettem. Kitől jöhetett az a levél, amit a
szolga hozott? Ebben a pillanatban gondoltam erre először világosan és
kezdett derengeni előttem, hogyan függ össze az egész. Szinte beteg
lettem a fájdalomtól és szégyentől, rekedten suttogtam az Ylajali nevét
és megráztam a fejem. Nem én voltam-e az, aki még csak tegnap határoztam
el, hogy büszkén fogok mellette elmenni, ha találkozunk és a legnagyobb
közönyt mutatom majd vele szemben? És ehelyett csak a szánalmát
keltettem föl és alamizsnát csaltam ki tőle. Nem, nem, nem, az én
megalázásomnak sohasem lesz vége! Még vele szemben sem tudtam
tisztességes állást elfoglalni; sülyedek, sülyedek minden oldalon, ahová
csak fordulok, lesülyedtem térdig, lesülyedtem mellig, elmerültem a
becstelenségbe és sohasem fogok többé kiemelkedni, soha többé! Ez volt a
tetőpont! Tiz korona alamizsnát elfogadni és visszadobni nem tudni a
titkos adakozónak, két kézzel összekaparni a rongyos filléreket, ahol
csak lehet és megtartani, kifizetni vele a lakást, mikor bensőleg minden
ellentmond…

Vajjon nem tudnám valami módon visszakeriteni ezt a tiz koronát? A
háziasszonyhoz nem mehetek vissza, hogy elkérjem tőle, ez lehetetlen;
valami más utat-módot kell találnom és ha gondolkozom, sikerülni is fog,
csak meg kell erőltetnem magam és komolyan kell gondolkoznom rajta. De
isten bizony, ebben az esetben nem elég csak olyan közönséges módon
gondolkozni, hanem ugy, hogy az egész testem-lelkem rajta legyen,
csakhogy visszaszerezhessem ezt a tiz koronát. És nekifogtam
gondolkozni.

Most körülbelül négy óra lehet; ma estére talán beszélhetnék is a
szinházigazgatóval, ha a drámám készen volna. Előveszem a kéziratot és
mindjárt ott ültömben erőszakkal is meg akarom irni az utolsó négy-öt
jelenetet; gondolkozom, izzadok és a kezdettől fogva elolvasom az
egészet, de nem jutok tovább. Csak semmi ostobáskodás, – mondom, – csak
semmi önfejüség! És nekifogok és irom a drámát, mindent leirok, ami
eszembe jut, csakhogy minél hamarabb készen legyek. Elhitetem magammal,
hogy ujra olyan ihletett, nagy pillanat fogott el, telehazudom a
fejemet, nyilvánvalóan csalom magam, hogy nincs is szükségem rá, hogy a
szavakat keressem. Nagyon jó! nagyszerü eszme, csak ird le! – suttogtam
magamban.

De végre az utolsó párbeszéd kezd magam előtt is gyanus lenni; annyira
elüt az első jelenetek párbeszédétől és amellett a szerzetes szavaiban
sincs semmi középkori. A ceruzám hegyét eltöröm a fogammal, fölugrom,
kétfelé tépem a kéziratot, minden egyes lapot széttépek, az utca
közepére dobom a kalapomat és rátaposok. – Végem van, – suttogom
magamban; – hölgyeim és uraim, végem van! – És folyton ezeket a szavakat
mondom, mig a kalapomat taposom.

Egy rendőr áll nem messzire tőlem és figyeli, hogy mit csinálok; az utca
közepén áll és semmi másra nem figyel, csak engem néz. Mikor fölemelem a
fejemet, találkozik a tekintetünk. Talán már régen itt áll, már régen
nézi, hogy mit csinálok. Fölkapom a kalapom, a fejemre teszem és
odamegyek az emberhez.

– Nem tudja, hány óra? – kérdem tőle.

Egy pillanatig vár, mielőtt kiveszi az óráját és ezalatt folyton rajtam
van a szeme.

– Négyre jár, – felel.

– Helyes, – kiáltom; – négyre jár, tökéletesen eltalálta! Látom, hogy
érti a dolgát és nem fogok megfeledkezni magáról.

Ezzel továbbmentem. A rendőr egészen elképedve maradt ott, meg sem
mozdult és tátott szájjal nézett utánam, még mindig kezében tartva az
órát. Mikor a Royalhoz értem, még egyszer visszafordultam: még mindig
ugyanabban a helyzetben állt és még mindig követett a tekintetével.

Hehe, igy kell bánni ezekkel az állatokkal! A legválogatottabb
szemtelenséggel kell bánni velük! Ez imponál a bestiáknak, meg kell
rémiteni az ilyen állatokat!… Teljesen meg voltam elégedve magammal s
megint egy dalocskát kezdtem fütyörészni. Feszülten az izgatottságtól,
semmi fájdalmat sem éreztem többé, sőt mintha sohasem lettek volna
kellemetlen érzéseim, mint a toll, olyan könnyedén röpültem át az egész
téren, befordultam a bazároknál és a Megváltó temploma előtt leültem egy
padra.

Mintha nem volna teljesen közönyös, hogy visszaküldöm-e azt a
tizkoronást vagy nem! Ha egyszer nekem küldték, akkor az enyém és ott,
ahonnan küldték, bizonyosan nincs rá szükség. Végre is el kellett
vennem, ha kifejezetten nekem volt cimezve; semmi értelme nem lett volna
a szolgánál hagyni, hogy megtartsa. Még kevésbé illenék egy más
tizkoronást visszaküldeni, mint amit kaptam. Ugy hogy ebben az ügyben
nincs mit tovább tennem.

Igyekeztem a piaci forgalomra figyelni, hogy közönyös dolgokra tereljem
a gondolataimat, de nem sikerült és folytonosan a tiz koronával
foglalkoztam. Végre ökölbe szoritottam a kezem és méregbe jöttem. Csak
megsértettem volna vele, ha visszaküldöm; hát miért tettem volna? Mindig
ugy jártam-keltem, mintha tulságosan előkelő volnék mindenre,
tetszelgően ráztam a fejem és: – nem, köszönöm! – mondtam minduntalan.
Most láthatom, hogy mi volt az eredménye, ujra az utcán vagyok. Mikor
kitünő alkalmam lett volna hozzá, akkor sem tudtam jó meleg lakásomat
megtartani; büszkeségemben az első szóra fölugrottam s hogy megmutassam,
milyen legény vagyok, jobbra-balra szórtam a tizkoronásokat és
elszaladtam… Nagyon elitéltem magam, hogy elhagytam a lakásomat és
megint ilyen alkalmatlanságot okoztam magamnak.

Különben vigye el a sárga ördög az egészet! Én nem kértem a tizkoronást
és jóformán a kezemben sem volt, azonnal kiadtam, vadidegen embereket
fizettem ki vele, akiket látni sem akarok többé. Mert én már ilyen ember
vagyok, megszoktam az utolsó nikkelig fizetni mindent, ha kenyértörésre
került. És ha Ylajalit jól ismerem, ő sem bánta meg, hogy ezt a pénzt
nekem küldte; mit izgatom hát magamat? Ez igazán a legkevesebb, amit
tehet, hogy itt-ott tiz koronát küld. Hiszen szegény leány olyan
szerelmes volt belém, ha, valósággal halálosan szerelmes volt… Ez a
gondolat egészen fölfuvalkodottá tett. Semmi kétség, szegény leány
halálosan szerelmes volt belém.

Öt óra lett. Kezdtem megint összeesni hosszu, ideges izgatottságom után
és megint éreztem azt a tompa zugást a fejemben. Egyenesen magam elé
néztem, kimeresztettem a szememet és szemben az Elefánt-gyógyszertárra
vetődött a tekintetem. Az éhség megint dühöngeni kezdett bennem és
nagyon sokat szenvedtem. Mig igy ülök és a levegőbe meredek,
lassan-lassan mindig világosabban kirajzolódik előttem egy alak, akit
végre fölismerek: a süteményárus asszony volt az Elefánt-gyógyszertár
mellett.

Összerázkódom, kiegyenesedem a padon és elkezdek gondolkozni. Igen,
semmi kétség, ez ugyanaz az asszony, ugyanaz az asztal és mindketten
ugyanazon a helyen vannak. Egyet füttyentek, csettintek az ujjammal,
fölállok a padról és megindulok a gyógyszertár felé. Csak semmi
ostobáskodás! Az ördög bánja, hogy bünös pénz volt-e vagy jó norvég
szatócspénz ezüstből. Olyan nevetséges csakugyan nem leszek, az ember
tulságos büszkeségből éhen halhat!

A szögletig megyek, jól szemügyre veszem az asszonyt és elébe állok.
Mosolygok, barátságosan intek és ugy rendezem el szavaimat, mintha
magától értetődő volna, hogy megint találkozunk.

– Jó napot! – kezdtem. – Talán már meg sem ismer?

– Bizony, nem! – felel vontatottan és rám néz.

Még vidámabban mosolygok, mintha csak ravasz tréfa lehetne tőle, hogy
nem ismer rám és azt mondom:

– Nem emlékszik rá, hogy egyszer egy egész marék koronát adtam magának?
Akkor semmit sem szóltam, ha jól emlékszem; ugy tudom, nem tettem; nem
is szokásom sokat beszélni. Ha becsületes emberekkel van az embernek
dolga, akkor nem szükséges sokat fecsegni és minden haszontalanság miatt
szerződést csinálni. Haha, én adtam magának nemrégen azt a sok pénzt.

– Ni, csakugyan ön volt az! Csak most ismerem meg, egy kicsit
gondolkoznom kellett…

Meg akartam akadályozni, hogy megköszönje a pénzt s ezért gyorsan azt
mondtam, mialatt már szememmel az ennivalók között keresgéltem az
asztalon:

– Most eljöttem a süteményekért.

Nem értette meg.

– Most már el akarom vinni a süteményeket, – ismételtem. – Legalább egy
részét, az első kiválasztást; nem ragaszkodom hozzá, hogy mind ma adja
ide.

– Azért jött, hogy elvigye?

– Persze, hogy azért jöttem, vagy mi! – felelek és hangosan nevetni
kezdek, mintha az első pillanatban be kellett volna látnia, hogy miért
jöttem. Mindjárt föl is veszek egy süteményt az asztalról, egy
kalácsfélét és elkezdem enni.

Mikor az asszony ezt meglátja, fölemelkedik a pinceajtóból, öntudatlanul
olyan mozdulatot tesz, mintha meg akarná védeni az áruit és értésemre
adja, hogy nem várt vissza, nem várta, hogy meg fogom rabolni a
holmiját.

– Nem várt? – mondom. – Igazán nem? Na, maga ugyan mulatságos egy
asszony! Hát megtörtént már magával valaha, hogy valaki egy csomó
koronát adott volna át megőrzésre, anélkül, hogy érte jöjjön és vissza
ne kérje? Ugy-e, nem? No, látja! Tán azt hiszi, hogy lopom a pénzt, mert
másként csak nem löktem volna oda magának ilyen módon. No lássa, ezt nem
hiszi, még jó, hogy nem, igazán jó! Meg kell adni, hogy nagyon kedves
asszony, becsületes embernek tart! Haha! igazán mulatságos!

De akkor miért adtam neki a pénzt? kiabált az asszony elkeseredetten.

Megmagyaráztam, hogy miért adtam, nyugodtan és nyomatékosan
megmagyaráztam: Az a szokásom, hogy igy járok el, mert én az embereket
becsületeseknek tartom. Ha valaki szerződést akar velem kötni, vagy
kötelezvényt akar adni, mindig megrázom a fejem s azt mondom: köszönöm,
nem! Isten a tanum, hogy mindig igy járok el.

De az asszony még mindig nem értette.

Más eszközökhöz kellett folyamodnom, szigoruan kezdtem beszélni és
kikértem magamnak minden huzavonát. Sohasem történt még meg vele, hogy
valaki igy előre fizetett volna? kérdeztem. Természetesen olyan
emberekre gondolok, akiknek van miből megtenni, például valamelyik
konzul? Soha? Hja, én végre sem tehetek róla, hogy ez az eljárás
ismeretlen előtte. Külföldön ez mindenütt szokás és divat. Talán még
sohasem is volt az ország határain tul? Nem, azt mondja? Akkor nem is
szólhat bele ebbe a dologba… És még több süteményt vettem el az
asztalról.

Dühösen mormogott, semmi áron nem akart abból adni, ami az asztalán
volt, sőt egy darab kalácsot ki is kapott a kezemből és visszatette a
helyére. Én is mérges lettem, az asztalra ütöttem az öklömmel és
rendőrrel fenyegetődztem. Még nagyon is elnéző vagyok vele szemben, –
mondtam; – ha mindent elvinnék, ami az enyém, az egész boltját
tönkretenném, mert ugyancsak sok pénz volt, amit akkor adtam. De nem
akarok olyan sokat elvinni tőle, megelégszem a felével is. És azt is
megigérem, hogy nem jövök ujra el. Isten mentsen tőle, mikor már látom,
hogy milyen asszony…

Végre egy néhány kalácsot hallatlan áron ide adott; öt-hat darabot,
aminek ugy fölverte az árát, ahogy csak győzte, azután azt mondta, hogy
most már álljak odább. De én tovább alkudoztam vele, azt állitottam,
hogy még legalább egy koronával megcsalt és különben is kiszipolyozott
kegyetlen áraival. – Nem tudja, hogy az ilyen gazságért büntetés jár? –
mondtam. – Hiszen isten ments, egész életére fegyházba kerülhet miatta,
vén uzsorás! – Végre még egy darab süteményt oda dobott és csaknem
fogcsikorgatva kiáltotta, hogy menjek már onnan.

És én tovább mentem.

– Hah, ilyen javithatatlan süteményeskofát még sohasem láttam! – Mig a
piacon átmentem és a süteményt elfogyasztottam, folytonosan hangosan
szidtam az asszonyt és szemtelenségét, elismételtem, hogy mit mondott
mindegyikünk és azt találtam, hogy minden tekintetben lefőztem az
öreget. Mindenki szemeláttára ettem a süteményt és hangosan beszéltem a
dologról.

És a sütemény elfogyott egyik a másik után; akármennyit ettem, nem sokat
ért, annyira ki voltam éhezve. Uram isten, de mennyire nem volt elég!
Olyan sóvár voltam, hogy csaknem hozzányultam az utolsóhoz is, amelyet
mindjárt kezdetben a kisfiunak szántam a Vogmandsgaten, annak a
gyereknek, akinek a vörösszakállu ember a fejére köpött. Folytonosan az
eszemben járt, nem tudtam elfelejteni az arckifejezését, mikor fölugrott
és sirni kezdett és szitkozódott. Fölnézett az én ablakomra is, mikor az
az ember leköpte, mintha csak azt akarta volna látni, hogy én is
nevetek-e? Csak megtalálnám még, mire odaérek! Igyekeztem minél hamarább
az utcába jutni, átmentem azon a helyen, ahol a drámámat eltéptem s ahol
még most is ott hevert egynéhány papirdarab, kikerültem a rendőrt, akit
annyira elképesztettem a viselkedésemmel és végre ott állottam a
lépcsőnél, ahol a kisfiu ült.

Már nem volt ott. Az utca csaknem teljesen üres. Sötétedni kezdett és
sehol sem láttam a fiut; talán már bement. Vigyázva letettem a
süteményt, az élével fölfelé az ajtóhoz támasztottam, erősen bekopogtam
és gyorsan tovább siettem. – Meg fogja találni, – mondtam magamban, – az
első lesz, amint kilép, hogy megtalálja! – És a szemem könnybe lábadt
arra a gondolatra, hogy a gyerek meg fogja találni a süteményt.

Ujra lesétáltam a pályaudvar felé a partra.

Most már nem voltam éhes, csakhogy a sok édesség kezdett kavarogni a
gyomromban. A fejemben is megint a legvadabb gondolatok kezdtek
kóvályogni: hátha titokban elvágnám valamelyik hajónak a kötelét? Mi
lenne, ha egyszerre „tüzet“ kiáltanék? Még tovább megyek a parton, egy
ládát találok, leülök rá, összeteszem a kezemet és érzem, hogy a fejem
mindig zavarosabb lesz. Nem mozdulok, nem is igyekszem többé fönntartani
magamat.

Igy ülök ott és a „Copégoro“-ra bámulok, arra a bárkahajóra, amelyiken
orosz zászló van. Egy embert veszek észre a fedélzeten; a baloldal vörös
lámpája megvilágitja a fejét és én fölállok s átkiáltok hozzá. Nem volt
semmi szándékom ezzel a kérdéssel, nem is vártam feleletet. Azt mondtam:

– Ma este indul, kapitány ur?

– Igen, körülbelül egy óra mulva, – felelt az ember. – Svédül beszélt. –
Akkor finn lehet, gondoltam még.

– Hm. Nem volna véletlenül szüksége még egy emberre? – Ebben a
pillanatban egy csöppet sem törődtem vele, hogy visszautasitó választ
ad-e, vagy nem. Álltam, vártam és átnéztem hozzá.

– Nem! – felelt. – Legföljebb, ha fiatal ember.

Fiatalember! Összerezzentem, lekaptam a szemüvegemet és a zsebembe
csusztattam; azután ráléptem a kikötőhidra és átmentem a hajóra.

– Nem vagyok tengerész, – mondtam, – de mindent meg tudok tenni, amit
reám biz. Hova megy a hajó?

– Leedsbe megyünk ballaszttal és ott szenet rakodunk Cadixba.

– Jól van, – mondtam és erőszakkal fölajánlottam magam az embernek. –
Nekem mindegy, hogy hova megyünk. Én mindenütt elvégzem a dolgomat.

Egy ideig tétovázott, rám nézett és gondolkozott.

– Még sohasem hajóztál? – kérdezte.

– Nem. De amint mondtam, mutassa meg, mi lesz a munkám és én el fogom
végezni. Szokva vagyok mindenhez.

Ujra gondolkozni kezdett. Már nagyon a fejembe vettem, hogy vele fogok
menni és most félni kezdtem, hogy visszakerget a partra.

– Hát mit gondol, kapitány ur? – kérdeztem végre. – Igazán mindenre
alkalmas vagyok. Mit beszélek! Haszontalan ember volnék, ha többet nem
tennék, mint amennyit kivánnak tőlem. Két őrszolgálatot átveszek
egyfolytában, ha kell. Nekem nem árt, kibirom ezt is.

– Jó, hát megpróbálhatjuk, – felelte és kissé elmosolyodott utolsó
szavaimon. – Ha nem megy, akkor Angolországban elválhatunk.

– Természetesen! – feleltem örömmel. És megismételtem, hogy elválhatunk
Angolországban, ha nem sikerülne.

Igy aztán munkába állitott…

Kint a fjordban egészen átizzadva a láztól és kimerültségtől még egyszer
fölemelkedtem, visszanéztem a szárazföld felé és egyelőre elbucsuztam a
várostól, – Krisztiániától, ahol az otthonokból olyan fényesen
világitottak ki az ablakok.

(1890.)



Tartalomjegyzék.

  Éhség  3
  I. 3
  II. 76
  III. 137
  IV. 221
  Magyarázó jegyzetek a forditáshoz  279




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Éhség" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.