Title: Miss Harriet
Author: Maupassant, Guy de
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.

*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Miss Harriet" ***


MISS HARRIET

GUY DE MAUPASSANT

ÖSSZES MŰVEI

IX.

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

GUY DE MAUPASSANT

MISS HARRIET

FORDÍTOTTA

TÓTH ÁRPÁD

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

A MISS HARRIET CÍMŰ NOVELLÁSKÖTET ELSŐ KIADÁSA 1884-BEN JELENT MEG

11645. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.



Miss Harriet.

Heten voltunk az angolos útikocsin, négy nő és három férfi, az utóbbiak
egyike fönn a bakon, a kocsis mellett; így emelkedtünk a lovak minden
lépésénél feljebb és feljebb a nagy dombra fölkígyózó országúton.

Már hajnalban elindultunk Étretatból, hogy megnézzük a tancarville-i
romokat: bóbiskoltunk még, álmos zsibbadtsággal a friss reggeli levegőn.
Főleg az asszonyok csukták le minduntalan szempilláikat, nem lévén
hozzászokva az ilyen vadászosan korai felkeléshez: fejük le-lecsuklott,
sőt ásítgattak is, érzéketlenül a napkelte lírája iránt.

Ősz volt. Az út két oldalán lekopasztott mezők nyujtóztak, sárgán a
levágott zab és rozs rövid torzsaitól, melyek rosszul borotvált szakáll
módjára borostázták a földet. A ködös róna füstölögni látszott. A
levegőben pacsirták énekeltek, a bokrok közt egyéb madárnép csiripelt.

Végre a nap is fölkelt előttünk a látóhatárról s teljesen vörös volt;
amint emelkedett, a percről-percre jobban világosodó mező ébredni
kezdett, mosolygott, szinte megrázkódott s levetette fehér párafátylait,
mint ágyából kelő leány az ingét.

D’Étraille gróf hátrakiáltott a bakról: »Nézzék csak, ahol egy nyúl!« –
s karját a baloldali lóherés felé lendítette. Az ügető állatot eltakarta
a zöld, csak nagy tapsifülei látszottak ki; egyszerre a szántásba
kanyarodott, majd egy pillanatra megállt, hogy aztán újra vad, cikcakos
futásba kezdjen, el-elakadva és nyugtalanul, mindenfelé veszélyt
neszezve s nem tudva tanácstalanságában, merre meneküljön. Végre
nekilódult s hátulsó lábai fölvetésével nagy ugrások közt tűnt el az
egyik széles céklatáblában. A férfiak mind felébredtek a nyúlnézésben.

René Lemanoir kijelentette: – »Ma reggel igazán rossz gavallérok
vagyunk!« – s szomszédjára pillantva, a kis de Sérennes bárónéra, aki
még alig ocsudott fel az alvásból, félhangosan folytatta: – »Maga persze
a férjére gondol, báróné! Nyugodjon meg, a báró csak szombatra jön
vissza. Addig még négy napunk van!«

Az asszony álmos mosollyal felelte: – »Maga ostoba!« – aztán lerázva
kábultságát, tovább beszélt: »Lássák, inkább mesélhetnének nekünk valami
jó, tréfás dolgot. Chenal úr például, akiről az a hír jár, hogy nagyobb
szerencséje volt Richelieu hercegnél is, elmondhatná valamelyik szerelme
történetét, amelyik éppen az eszébe jut.«

Léon Chenal, az öreg festő, a még mindig nagyon szép, erős, büszke
tartású férfi, akit annyian szerettek, kezébe fogta hosszú fehér
szakállát s mosolygott; aztán, némi eltünődés után, egyszerre
elkomolyodott.

– Nem lesz vidám história, hölgyeim; életem leggyászosabb szerelmét
mesélem el önöknek. Kívánom barátaimnak, hogy ne ébresszenek soha
hasonló szenvedélyt.


I.

Huszonöt éves voltam akkor s a normand partok mentén
kamasz-piktorkodtam.

»Kamasz-piktorkodás«-nak nevezem azt a hátizsákos, kocsmából-kocsmába
kószáló életet, melynek ürügye mindenféle természet utáni tanulmányok
meg tájképek pingálása. Nem ismerek jobb mulatságot ennél a kóbor,
ötletszerű ide-odabarangolásnál. Az ember szabad, nem köti semmi nyűg,
semmi gond, semmi egyoldalúság, még a holnappal sem kell törődnie. Azt
az utat választjuk, amelyik tetszik, csak a fantázia irányít, csak a
látás gyönyöre kormányoz. Megállunk, mert egy patak elandalít, mert egy
vendégfogadóból sült krumpli jószaga csap meg. Néha a klematiszok illata
dönti el, mitévő légy, máskor egy kocsmai felszolgáló lány üde
tekintete. Ne nézze le senki az effajta paraszti szerelmeket. Ezeknek a
lányoknak is van lelkük, és van testük is: kemény arcocskájuk és friss
ajkaik; heves csókjuk olyan erős és ízes, mint valami vad gyümölcs. A
szerelem mindig értékes, bárhonnan ered. A szív, mely jöttünkre
feldobog, a szem, mely távozásunk miatt könnyet ont, oly ritka, édes és
drága valami, amit sohasem szabad megvetnünk.

Ízleltem légyottokat kankalinos árkokban, alvó tehenek istállói mögött s
a padlások szalmáján, ahol még az elmúlt nap melege langyoskodott.
Emlékszem durva, szürke vászoningekre, melyek rugalmas és kemény tagokat
takartak s visszavágyom némely naív és keresetlen ölelésekre, melyek
őszinte nyerseségükben finomabbak voltak a kacér és nagyon úri asszonyok
minden agyafúrt szerelmeskedésénél.

Ami azonban legimádandóbb ezekben a kalandos barangolásokban, az maga a
vidék, az erdők, a napkelték, az alkonyok, a holdas esték. A festőféle
ilyenkor éli nászútját a földdel. Az ember egyedül van vele, hosszú és
csöndes pásztorórákon. Heverőhelyem a rét, margaréták és pipacsok
serege, s kitárt szemeim a nap fényzuhatagában a messzi kis falut
látják, hegyes tornyával, melyben delet harangoznak.

Az ember leül a forrás szélén, mely egy tölgy alján fakad, törékeny,
magas, élettől ragyogó füvek hajszál-sűrűje közt. Letérdepelek,
odahajlok, inni a hideg és átlátszó vízből, mely benedvesíti bajuszomat
és orromat: iszom, s ez olyan kéjes testi érzés, mintha szájon csókolnám
a forrást. Olykor egy-egy öblös medermélyedésre találok a vékony vízerek
mentén s megmerítem benne magam, egészen meztelenül: ilyenkor a test,
tetőtől-talpig, valami jeges és gyönyörűséges simogatást érez, a könnyű
és eleven vízfolyás remegő érintését.

A dombon vígság önt el, a tavak partján mélabú: rajongsz, mikor a nap
vérző felhők óceánjába fúl s a folyókra vörös visszfények csóváit dobja.
És este, az ég mélyébe tűnő hold alatt, ezer furcsa dologra gondolsz,
melyek sohasem jutnának eszedbe a nappal égető világosságában.

Nos, mikor egyszer így bolyongtam, még pedig éppen ezen a tájon, ahol az
idén járunk, egy este a Bénouville nevű kis faluba érkeztem meg, mely a
szirtes tengerszegélyre lapul Yport és Étretat között. Fécampból jöttem,
mindenütt a magas, falegyenességű part mentén, melynek krétás, kiugró
sziklái meredek lapokban zuhannak a tengerre. Reggel óta tapostam a
rövid füvet, mely oly finom és bársonyos, mint valami szőnyeg s a
mélység szélén a tenger sós lehében sarjad. Telitorokkal énekeltem,
nagyokat lépkedve s hol egy-egy sirály lassú és kerek elhajlású röptét
néztem el, amint az ég kékjén tovalendítette szárnyai fehér ívét, hol a
zöld tengeren ringó halászbárkák barna vitorláit bámultam: boldog,
gondatlan és szabad nap volt az.

Mondták volt nekem, hogy van itt egy apró major, ahol az utasok szállást
kaphatnak: afféle kis csárda, melyet egy parasztasszony tart fenn,
normand udvar közepén, dupla bükkfasorral övezve.

Elhagyva a partot, el is értem a nagy fák közé bújt tanyát s
jelentkeztem Lecacheur anyónál.

Öreg, ráncos és fanyar falusi néni volt, aki, úgy látszott, vendégeit
kedve ellenére, meglehetős bizalmatlansággal fogadja.

Májusban voltunk; a nyíló almafák illatos virágtetőt borítottak az
udvarra s szüntelenül rózsaszín szirmok keringő esőjét pergették alá,
melyek vég nélkül hulltak az emberekre és a fűre.

Megkérdeztem:

– No, Lecacheur néni, volna-e szobája a számomra?

Elcsodálkozva azon, hogy tudom a nevét, ezt felelte:

– Ahogy vesszük; mind ki van adva. De azér’ majd meglássuk!

Öt perc alatt megegyeztünk s leraktam a tarisznyámat a paraszti szoba
földjére, melynek bútorzata egy ágyból, két székből, egy asztalból és
egy mosdóból állott. A szoba a nagy, füstös konyhára nyílt, melyben a
csárda vendégei együtt étkeztek a majorbeliekkel és a gazdasszonnyal,
aki özvegyasszony volt.

Kezet mostam, aztán kimentem. A néni csirkepaprikást készített estére a
nagy, nyitott tűzhelyen, mely fölött füsttől feketén függött az
üstakasztó horog.

– Szóval más utas-vendége is van még ezidőszerint? – kérdeztem.

A maga morgó módján felelte:

– Egy dáma van még itt, egy idős ánglius-fajta. Az lakik a másik
szobába’.

Napi öt sol ráfizetéssel kieszközöltem, hogy olyan napokon, mikor szép
idő lesz, egyedül étkezhetem künn az udvaron.

Kint terítettek tehát számomra az ajtó előtt s fogaimmal nekiláttam a
normand csibe sovány tagjainak, közben világos almabort hörpintgetve s
bele-beleharapva a nagy fehér kenyérbe, mely már négynapos volt, de még
mindig kitünően ízlett.

A fa kerítés-kapu, mely az útra szolgált, hirtelen kinyílt s egy különös
valaki indult be a ház felé. Nagyon sovány és nagyon magas nő volt, oly
feszesen körülcsavarva vörös kockás skót vállkendőjével, hogy az ember
azt hihette, nincsenek is karjai, ha nem pillantotta volna meg, csípője
magasságában, hosszú kezét, mely egy fehér turista-napernyőt szorított.
Múmiaszerű arca, körülötte a kisütött szürke haj sodort tincseivel,
melyek minden lépésére megreszkettek, valahogyan úgy hatott rám, mintha
egy sós heringet aggattak volna körül vuklikkal. Gyorsan haladt át
előttem, lesütött szemekkel, s eltűnt a kunyhó mélyén.

Ez a különös jelenség jókedvűvé tett; nyilván a szomszédnőm volt, az
»ánglius«, akiről a gazdasszonyunk beszélt.

Aznap nem láttam újra. Másnap, amint éppen festeni készültem annak a
bájos völgynek az ölén, melyet önök is ismernek s amely Étretatig
húzódik le, egyszerre csak, szemeimet hirtelen felemelve, valami furcsa
dolgot pillantottam meg, amely a domb gerincén magaslott fel; holmi
fellobogózott árbocnak rémlett. Ő volt. Alighogy meglátott, eltűnt.

Délben hazamentem étkezni s a közös asztalnál foglaltam helyet, hogy
megismerkedjem ezzel az eredeti öreg nővel. De udvariaskodásaimra nem
válaszolt, sőt apró figyelmességeim iránt is érzéketlennek mutatkozott.
Makacsul töltögettem poharába a vizet, buzgón nyujtogattam eléje a
fogásokat. Könnyű, csaknem észrevehetetlen fejbiccentés, meg valami
halkan mormogott, érthetetlen angol szó volt minden köszönete.

Abbahagytam a vele való foglalkozást, noha gondolataimat továbbra sem
hagyta nyugton.

Három nap sem telt bele s már mindazt tudtam róla, amennyit Mme
Lecacheur tudhatott.

Miss Harrietnek hivatta magát. Egy eldugott faluban akarván nyaralni,
hat héttel azelőtt érkezett Bénouville-be, s amint látszott, még nem
igen szándékozott távozni. Az asztalnál nem beszélt, gyorsan evett s
közben egy-egy apró protestáns vitairatot olvasgatott. Mindenkit
elárasztott ezekkel a füzetekkel. Maga a plébános is kapott belőlük
négyet, amiket egy fiú juttatott el hozzá két sou viteldíj fejében. Miss
Harriet néhányszor, minden előkészítő szó nélkül, egyszerre csak
ilyeneket mondott közös gazdasszonyunknak: »Én az Úristent szeretek
legjobban; én őtet csudálok minden teremtményében, imádok egész
természetében, bent hordozok mindig az enyim szívben.« S a
megrőkönyödött parasztasszonynak mingyárt kezébe is nyomta világmegváltó
röpiratai egyikét.

A falusiak nem szerették. A tanító kijelentette, hogy: »Ez egy ateista«,
– mire holmi megvetésféle nehezedett rá. A plébános Mme Lecacheur
kérdezősködésére azt felelte: »Eretnek személy, de Isten nem kívánja a
bűnös halálát és én egyébként tökéletes erkölcsűnek találom.«

Ezek a szavak: »ateista, – eretnek«, melyeket senki sem értett pontosan,
gyanút hintettek a lelkekbe. Azonkívül úgy képzelték, hogy az angol nő
gazdag s életét azzal tölti, hogy az egész világot bekóborolja, mert
családja elűzte. És miért űzte el a családja? Nyilván istentelensége
miatt.

A valóságban Miss Harriet azok közé az elveken lovagoló, csökönyös
puritán nők közé tartozott, amilyen annyi terem Angliában, azok közé a
jó és kiállhatatlan vénlányok közé, akik Európa minden table-d’hôte-ját
ellepik, elvásítva Itáliát, elmérgezve Svájcot, lakhatatlanná téve a
Földközi-tenger bájos városait, mert mindenüvé elviszik magukkal bizarr
hóbortjaikat, megkövesült vesztaszűzi erkölcseiket, leírhatatlan
ruhadarabjaikat s azt a sajátságos kaucsukszagot, mely azt a gondolatot
kelti bennünk, hogy éjszakánként talán holmi tokban raktározzák el őket.

Valahányszor egy-egy szállodában ilyen példányra akadtam, menekültem
előlük, mint a madár, ha a mezőn madárijesztőt pillant meg.

Ezt az egyet azonban olyan furcsának láttam, hogy már szinte tetszett is
nekem.

Mme Lecacheur a maga ösztönszerű idegenkedésével minden iránt, ami nem
volt paraszti dolog, korlátolt lelkében valóságos gyűlöletet forralt a
vénleány rajongó túlzásaival szemben. Külön szóval is jellemezte Miss
Harrietet, meglehetősen megvető szóval persze, mely nem is tudom hogyan
kerülhetett a szájába, talán valami zavaros és misztikus szellemi
termékből szedte. »Ez egy ördöngös!« – szokta mondani. – Én ezt a szót,
ehhez a fanyar és szentimentális lényhez ragasztva, ellenállhatatlanul
komikusnak éreztem. Azontúl én is csak »az ördöngös«-nek hívtam s furcsa
örömem telt a szó hangos kimondogatásában, ha észrevettem valahol az
angol lányt.

Megkérdeztem Lecacheur anyótól: »No, hát a mi ördöngösünk ma mit
csinál?«

S a paraszt néni szörnyűködve felelte:

– Hinné-e, uram, hogy ma kezibe vett egy varangyot, améknek valaki
letaposta a lábát, osztán bevitte a szobájába és beletette a lavórjába,
meg osztán bekötözte, mintha akárcsak ember vóna. Hát ez csak nem
istenes dolog!

Máskor meg, a sziklapart alján jártában, egy éppen kifogott nagy halat
vásárolt meg, semmi egyébért, csak hogy visszadobhassa a tengerbe. És a
halász, noha jól megfizették, agyba-főbe szidta, mert a dolog
felháborítóbban hatott rá, mintha a miss pénzt lopott volna ki a
zsebéből. Még egy hónap mulva se tudott dühbegurulás és káromkodó szavak
nékül beszélni az esetről. Ó, igen! ez a miss Harriet csakugyan ördöngös
egy nő volt s Lecacheur anyóval isteni sugallat mondatta azt az
elnevezést.

Az istállószolga, akit »az utász«-nak hívtak, mert fiatal korában
Afrikában szolgált, más véleményen volt. Ravaszdi képpel mondta: »Vén
skatulya, aki valaha élte világát!«

Ha a szegény leány mindezt tudta volna!

A kis cseléd, Céleste, nem szívesen szolgálta ki s én sehogy sem
értettem: miért? Talán csak azért, mert idegen nő volt, más fajból való,
más nyelven beszélő, más hitet valló. És, elvégre, ördöngös volt!

Idejét azzal töltötte, hogy bekószálta a vidéket, a természetben keresve
és imádva Istent. Egy este egy bokorban térdepelve találtam. Valami
vöröset pillantottam meg a leveleken keresztül s mikor az ágakat
széthajtottam, miss Harriet emelkedett fel, megzavarodva, hogy így
láttam őt s tekintete rémülten meredt rám, mint a fényes nappal felvert
baglyok szemei.

Olykor, ha a sziklák közt dolgoztam, hirtelen a partmeredély szélén
vettem észre, mint valami szemafór-póznát. Szenvedélyesen nézte a nagy
aranyfényű tengert s a bíborban izzó eget. Néha egy-egy völgy ölén tűnt
fel, amint gyorsan, ruganyos angol léptekkel haladt előre; és én szembe
mentem vele, vonzott feléje valami, nem is tudom mi, talán csak az, hogy
lássam kigyúlt arcát, ezt a száraz, leírhatatan arcot, melyen valami
mély belső öröm elégedettsége ragyogott.

Gyakran találkoztam vele némely tanyazugban is, ahol a füvön ült s az
almafák árnyékában apró, bibliás könyve kinyitva hevert térdein, míg
tekintete a messziségbe révedezett.

Mert én sem mentem el, a szerelem ezer szála fűzött oda a tág ölű és
szelíd tájhoz. Jól éreztem magam a félrebújt tanyán, távol mindentől,
csak a Földhöz közel, a jó, egészséges, szép és zöld földhöz, melyet egy
napon majd mi magunk is önnön testünkkel trágyázunk. És talán, – miért
ne valljam meg? – egy kis kíváncsiság is ott tartóztatott Lecacheur
anyónál. Szerettem volna valahogy megismerni ezt a különös miss
Harrietet, s megtudni, mi megy végbe az ilyen kóbor angol vénlányok
magányos lelkében?


II.

Meglehetős furcsa módon ismerkedtünk össze. Valami tanulmányt fejeztem
be, melyet fenomenálisnak képzeltem, amint hogy az is volt. Tizenöt
évvel később tízezer frankért kelt el. Egyébként olyan magától értetődő
ügy volt, akár a kétszerkettő s rácáfolt minden akadémiai szabályra. A
vászon egész jobb oldala sziklát ábrázolt, egy roppant, szemölcsös
felületű sziklát, ellepve barna, sárga meg vörös zuzmókkal, melyeken
olajosan csordult végig a napsütés. A fény – a mögöttem megbúvó napot
nem lehetett látni, – rátűzött a kövekre s tüzes arannyal vonta be őket.
Jó dolog volt. Az előtér csupa vakító ragyogás és nagyszerű lángolás.

És balra a tenger; nem a kék, vagy a palaszürke tenger, hanem a
vesekőszínű, zöldes, tejes áttetszésű tenger, mintegy megalvadva a
mélykék ég alatt.

Annyira elégedett voltam művemmel, hogy táncoltam, mikor hazavittem a
csárdába. Szerettem volna, hogy lássa az egész világ, és pedig azonnal.
Emlékszem, hogy egy útszélen legelésző tehénnek is megmutattam,
rákiáltva:

– Ezt nézd meg, öregem! Nem egyhamar látsz ehhez foghatót!

A ház elé érve, rögtön előkiabáltam Lecacheur anyót, fülrepesztő
ordítással:

– Hollahé! Csaplárosné lelkem, gyerünk csak, ezt gyertyázza meg kend!

A parasztasszony előkerült s rábámult művemre ostoba szemével, mely
semmit sem látott a képen s még azt sem tudta megkülönböztetni, hogy
ökröt ábrázol-e, vagy valami házat.

Az éppen hazaérkező Miss Harriet abban a pillanatban haladt el mögöttem,
mikor vásznamat kinyujtott karral tartottam a fogadósné orra alá.
Lehetetlen volt, hogy az ördöngös is meg ne lássa a képet, mert a
mutogatás közben gondom volt rá, hogy az ő szeme se kerülhesse el.
Egyszerre csak állva maradt, lenyűgözötten és elképedve. Úgy látszik,
éppen az ő sziklája volt az, ahová fel szokott kapaszkodni, hogy kedvére
elmerenghessen.

Oly nyomatékos és hízelgő britt »Aoh«-t sóhajtott ki magából, hogy
mosolyogva fordultam felé s megszólítottam:

– Legfrissebb tanulmányom, kisasszony!

Rajongva, komikus és megható hangon suttogta:

– Ó, uram, ön igazán megragadva eltalál a természetet!

Isten bizony elpirultam, mert ez a bók jobban meghatott, mintha egy
királynő mondta volna. El voltam csábítva, meghódoltam, legyőztek.
Becsületszavamra, képes lettem volna megcsókolni Miss Harrietet.

Melléje ültem az étkezésnél, mint rendesen. Elsőízben történt, hogy
beszélni kezdett, hangosan folytatva gondolatát:

– Ó! én olyan nagyon szeretek a természetet!

Nyujtogattam neki a kenyeret, a vizet, a bort. Most már mosolyogva
fogadta, apró, múmiaszerű mosollyal. S elkezdtem a tájképfestészetről
csevegni.

Étkezés után egyszerre keltünk fel s járkáltunk az udvaron; majd,
nyilván annak a félelmes tűzvésznek vonzó hatása alatt, melyet a
lenyugvó nap gyujtott a tengeren, kinyitottam a kerítésajtót, mely a
sziklapart felé nézett s elindultunk, egymás oldalán, megelégedetten,
mint két olyan ember, aki megértette egymást és belelátott egymás
lelkébe.

Langyos, lágy este volt az, egyike azoknak a csupa jóérzés-estéknek,
melyeken test és lélek egyformán boldog. Minden csupa öröm és csupa
varázs. A langyos, balzsamos levegő, átitatva a füvek és algák szagával,
szűziesen vad parfőmmel bizsergeti a szaglást, tenger-ízzel csiklandja a
szájpadlást s mélyreható enyheséggel simogatja a lelket. Már a mélység
szélén lépdeltünk, a nagy-nagy tenger fölött, mely alattunk száz
méternyire fodrozta apró hullámait. S nyitott szájjal, tágult tüdővel
ittuk a friss lehelletet, mely megjárta az óceánt s mely végigsiklott
bőrünkön, sósan a habok hosszú csókjaitól.

Kockás kendőjébe csavarva, lelkesülten, szélbe táruló ajkakkal, az angol
nő a tengerbe hanyatló roppant napot nézte. Előttünk, messzire-messzire,
egészen a láthatár peremén, egy vitorlákkal teleaggatott háromárbocos
rajzolta körvonalát a kigyúlt égre, míg valamivel közelebb gőzhajó
vonult tova, füstöt gomolygatva, mely végtelen felhőben maradt utána,
párhuzamosan a horizont vonalával.

A vörös gömb lassan ereszkedett, egyre lejjebb. Nemsokára elérte a
vizet, éppen a mozdulatan vitorlás mögött, mely mintegy tűzkeretbe
foglalva tűnt fel a lobogó égitest tányérján. A nap csöndesen süllyedt
tovább és elnyelte az óceán. Láttuk, mint merül alá, hogyan kisebbedik
és tűnik el. Vége volt. Csak a kis hajó mutatta még mindig elütköző
körrajzát a távoli ég arany alapján.

Miss Harriet szenvedélyes tekintettel szemlélte a nap máglya-halálát s
valami végtelen vágy foghatta el: ölelésébe szorítani az eget, a
tengert, az egész láthatárt.

Suttogott: »Aoh! Úgy szeretek… úgy szeretek… úgy szeretek…« Szemében
könnyet pillantottam meg. Újra kezdte: »Nekem jó lenne kicsi madár lenni
és elrepülnék az égbe.«

S úgy maradt, állva, mint ahogy gyakran láttam már, mintegy odanyársalva
a sziklához, pirosra gyúlva, mint vállkendője bíbora. Kedvem támadt
volna lekapni a vázlatkönyvembe. Az elragadtatás karikaturája lehetne
ilyen.

Elfordultam, nehogy elnevessem magam.

Aztán festészeti dolgokról beszéltem neki, mintha valamelyik kollégámmal
társalognék, tónusokat, valőröket, színhatásokat emlegetve,
mesterségbeli kifejezéseket. Figyelmesen hallgatott, megértett, a
homályos szavak jelentését is kihámozni igyekvőn, hozzásímulva
gondolataimhoz. Olykor-olykor megszólalt:

– Ó! értek, értek. Nagyon megragadva beszél.

Visszafordultunk.

Másnap, alighogy megpillantott, sietve jött kezet nyujtani. És nyomban
jóbarátok lettünk.

Derék teremtés volt, olyanfajta lélekkel, amelyek rúgóra járnak s
melyekben ez a leszorított rúgó a lelkesedés hevében hirtelen szabadjára
lendül. Nem volt meg a kellő egyensúlyozottsága, mint ahogy egyetlen
nőnek sincs meg, aki ötvenéves koráig leány marad. Olybá tűnt, mint a
megtestesült besavanyított és eláporodott ártatlanság, de szívében mégis
megmaradt valami nagyon fiatalos, üde lobogás. Szerette a természetet és
az állatokat, túlzó szeretettel, mely olyan volt, mint a nagyon régi,
erjedt bor, – az érzéki hév égett benne, melyet sohasem ajándékozott
férfiaknak.

Tény az, hogy elég volt megpillantania egy-egy szoptató kutyát, egy-egy
kancát, melyhez kis csikaja búvik a mezőn, egy-egy madárfészket, tele
csipogó kicsinyekkel, amint csőrüket tátogatják, ormótlan fejecskéjükkel
és csupasz testükkel, – s Miss Harriet túláradó megindultságtól
reszketett

Szegény, árva lények, table d’hôte-ok szomorú bolyongói, szegény
nevetséges és szánalmas teremtmények, mennyire szeretlek benneteket,
mióta ezt a társatokat megismertem!

Csakhamar észrevettem, hogy Miss Harriet szeretne mondani valamit, de
nem mer előállani vele s mulattam a gyávaságán. Mikor reggelenként
festődobozommal a hátamon útrakeltem, elkísért egészen a falu végéig,
némán, látható izgalomban, szavakat keresve, hogyan is fogjon a
mondókájába. Aztán egyszerre csak otthagyott s gyorsan ment másfelé,
ugráló járásával.

Egy napon végre bátorságra kapott:

– Szeretném látni, hogy ön hogy csinálsz a képeket. Megengedi? Én nagyon
kíváncsi!

És elpirult, mintha végtelenül vakmerő dolgokat beszélt volna.

Elvittem a Petit-Val-ba, ahol egy nagyobb tájrészletbe kezdtem.

Megállt a hátam mögött, megfeszített figyelemmel kísérve minden
mozdulatomat.

Aztán, mivel talán félt, hogy feszélyez, hirtelen megszólalt:
»Köszönöm«, s otthagyott.

Nemsokára azonban bizalmasabb lett s napról-napra, látható örömmel
szegődött kísérőmül. Hóna alatt magával hozta összehajlítható székét,
sohasem engedve, hogy én vigyem, s leült mellém. Órákig maradt így,
mozdulatlanul és némán, szemével követve ecsetem minden vonását. Ha a
festőkéssel egy-egy nagy, merész színfoltot kentem fel, mely meglepőn és
találón hatott, önkénytelenül apró »aoh«-okban tört ki csodálkozó öröme
és elragadtatása. Meghatott tiszteletet érzett vásznaim iránt, csaknem
vallásos tiszteletet, szemben az emberi munkával, mely így visszatükrözi
az isteni teremtés egy-egy részletét. Tanulmányaimat valóságos
szentképeknek tekintette s gyakran beszélt nekem Istenről, térítgetni
próbálva.

Ó, milyen furcsa, derék bácsi volt az az ő Jóistene, afféle falusi
filozófus, fogyatékos eszközökkel és hatáskörrel, hiszen Miss Harriet
valahogy úgy képzelte el őt, mint aki örökké azokon az
igazságtalanságokon sopánkodik, melyeket szeme láttára követnek el, –
anélkül hogy megakadályozhatná őket.

Miss Harriet egyébként kitünő viszonyban élt ezzel a Jóistennel, sőt
szinte titkai és kellemetlenségei beavatott tudójául viselkedett. »Isten
akarja«, vagy »Isten nem akarja,« – mondta, mint ahogy a káplár beszéli
a regrutának, hogy: »Az ezredes parancsa!«

Szíve mélyéből kétségbe volt esve, hogy én semmit sem veszek tudomásul
azokból az égi kinyilatkoztatásokból, melyeket mindenáron fel akart
tárni előttem; s mindennap ott találtam a zsebeimben, földön felejtett
kalapomban, festékesládámban, reggelenként ajtóm előtt várakozó,
kifényesített cipőimben egyikét-másikát azoknak a kegyes röpiratoknak,
melyeket kétségkívül egyenesen a paradicsomból kapott Miss Harriet.

Úgy bántam vele, mint egy régi-régi jóbaráttal, a jókedvű őszinteség
hangján. Nemsokára észrevettem azonban, hogy viselkedése valahogyan
megváltozott. Eleinte nem igen vetettem ügyet a dologra.

Miközben kedvenc völgyemben vagy valamelyik mély úton dolgoztam,
egyszerre csak láttam, hogy jön, gyors és ritmikus lépteivel. Viharosan
ült le, olyan elfulladtan, mintha nyargalt volna, vagy valami mély
megindulástól pihegne. Arca izzó piros volt, azzal a jellemző angol
pirossággal, amilyet más népnél nem találni; aztán, minden ok nélkül,
elsápadt, földszínűre fakult s csaknem elájult. Lassanként mégis csak
visszanyerte rendes ábrázatát s beszélni kezdett.

Majd hirtelen megállt a mondat közepén, felugrott s oly gyorsan és
furcsán menekült el mellőlem, hogy tünődni kezdtem, vajjon nem
követtem-e el holmi nem tetsző vagy sértő dolgot?

Végre is abban állapodtam meg, hogy nyilván ilyen az ő normális
viselkedési módja s ismeretségünk elején bizonyára csak rámvaló
tekintettel tompított rajta egy kicsit.

Mikor visszatért órákhosszat tartó barangolásairól, a szélpaskolta
partról a majorba, hosszú, csigásan sodort fürtei gyakran szétlazultak s
úgy csüggtek lefelé, mintha rúgójuk eltört volna. Azelőtt egyáltalán nem
törődött ezzel s nyugodtan jött étkezni azon tépázottan, ahogy
szél-nővére hagyta.

Most viszont felment előbb a szobájába, hogy rendbe szedje
csillár-csüngőit, ahogy tincseit neveztem; mikor pedig ismételtem előtte
a szokásos bókot, mely máskor felháborította, hogy: »Ma olyan szép, Miss
Harriet, mint egy csillag!« – azonnal kis vérhullám szökkent arcába,
valami fiatallányos vér, egy tizenötéves bakfis vére.

Utóbb teljesen vad viselkedést vett fel s nem jött többé megnézni,
hogyan festek. Azt gondoltam: »Átmeneti válság, majd elmúlik.« Azonban
nem múlt el. Mikor beszédbe kezdtem vele, most vagy valami affektált
közönnyel, vagy tompa ingerültséggel válaszolt. Nyers, türelmetlen,
ideges szavai voltak. Csak étkezéseknél láttam s többé nem csevegtünk.
Csakugyan azt hittem, hogy valamivel megbánthattam s egy este
megkérdeztem:

– Miss Harriet, miért nem olyan már velem, mint azelőtt? Mivel
haragítottam meg? Nekem ez igazán nagyon fáj!

Roppant furcsa, dühös hangon felelte:

– Én mindig csak vagyok, mint azelőtt. Magának nincs igazad, nincs
igazad, – s máris futott, hogy szobájába zárkózzék.

Olykor-olykor különös szemeket vetett rám. Azóta gyakran képzeltem el
magamban: a halálraítéltek nézhetnek így, mikor kihirdetik előttük
utolsó órájukat. Szemében valami őrültség villogott, titokzatos és vad
őrület; és valami egyéb is: valami láz, valami kétségbeesett vágy, meg
nem valósult és meg nem valósítható, türelmetlen és tehetetlen! És
harcot is sejtettem benne, szíve küzdelmét egy ismeretlen erő ellen,
melyet le akar igázni, – és még egyebet… Mit tudom én… Mit tudom én…


III.

Ez aztán különös felfedezés volt.

Egy idő óta minden reggel már hajnaltól kezdve a következő tárgyú képen
dolgoztam:

Mély útvágás nyujtózott, két rálejtőző szederbokros és lombos odalfal
közé ékelve s egészen beleveszve, elmerülve abba a tejes, vattaszerű
párába, mely néha napfelkeltekor szokott a völgyek felett lebegni. És
ennek a sűrű és áttetsző ködnek a mélyén egy emberpárt lehetett
észrevenni, vagy inkább csak megsejteni, amint ölelkezve, összefonódva
közelednek: a nő a férfi felé emelte a fejét, a férfi pedig ráhajolt a
nőre: szájuk egymást érintette.

Az első napsugár, a lombok közt keresztüllopózva, átfúrta ezt a hajnali
ködöt s a szerelmesek mögött rózsaszínűre gyujtotta, míg bizonytalan
árnyékukat ezüstös derengéssel itatta át. Jó kép volt, isten bizony,
kitünő kép!

Abban a dombhajlásban dolgoztam, mely levisz a kis étretat-i vögybe.
Akkor reggel szerencsém volt: a párák kedvemre gomolyogtak.

Egyszerre csak valami fantómszerű jelenség állt elém: Miss Harriet volt.
Ahogy meglátott, menekülni akart. De utánakiáltottam:

– Jöjjön csak, kisasszony, hamar! Magának való kép!

Közelebb jött, de húzódozva. Odanyujtottam neki a vázlatot. Nem szólt
egy szót sem, csak soká, mozdulatlanul meredt a képre, aztán hirtelen
zokogásban tört ki. Görcsösen, idegesen sírt, mint aki sokáig küzdött a
könnyeivel s nem tud többé ellenállni, de még mindig, önmegtagadásában
is harcolni próbál. Egy ugrással talpon termettem, megindulva ettől a
bánattól, melyet nem értettem s heves, meleg mozdulattal ragadtam meg a
kezét, mint igazi francia, aki gyorsabban cselekszik a gondolatánál.

Néhány másodpercig kezemben hagyta az ujjait, éreztem remegésüket,
mintha a nő minden idegszála vonaglana. Aztán vadul rántotta el a
kezeit, valósággal kitépte őket szorításomból.

Ismertem én jól ezt a remegést, éreztem már máskor is, lehetetlen volt
csalódnom. Ó, a nők szerelmes remegése, legyenek bár tizenöt vagy
ötvenévesek, paraszti vagy úrifajták, olyan egyenesen talál bele a
szívembe, hogy sohasem haboztam, vajjon jól értem-e a dolgot?

Csupa remegés, vibrálás és ellankadás volt az a szegény lélek. Tudtam. S
elment, anélkül hogy egy szót is szólhattam volna hozzá, otthagyott,
mintegy csodától sujtottan, leverve, mintha bűnt követtem volna el.

Déjeuner-re nem mentem haza. Jártam egyet a szikaparton és sírni meg
kacagni szerettem volna egyszerre, olyan komikus és siralmas história is
volt az: magamat nevetségesnek éreztem, őt meg a megőrülésig
boldogtalannak.

Kérdezgettem magamtól: mi a teendő?

Úgy véltem, hogy csak egy megoldás lehetséges: menni! Rögtön el is
határoztam.

Estebéd idejéig kószáltam s egy kicsit szomorúan, egy kicsit elmélázva
fordultam hazafelé.

Úgy ültünk asztalhoz, mint rendesen. Miss Harriet is ott volt, komolyan
evett, egy szót sem szólva senkihez, lesütött szemekkel. Arca és
mozdulatai egyébként olyanok voltak, mint máskor.

Vártam az étkezés végéig; akkor aztán odafordultam a gazdasszonyhoz:

– No, Lecacheur néne, én most már elhagyom magukat!

A jó asszony meglepetve, szíventalálva kiáltott fel, szokott, elnyujtott
hangján:

– Mit beszél a tekintetes úr? Hogy itthagy minket? Pedig má’ olyan jól
összeszoktunk!

Odasandítottam Miss Harrietre: egy vonása se rezzent. Azonban Céleste, a
kis cseléd, rajtamfelejtette a szemét. Tizennyolcéves, testes lány volt,
üde, pirospozsgás, erős, mint egy lovacska és, ami ritkaság, tiszta kis
nő. Néhányszor megölelgettem egy-egy sarokban, pusztán szokásból, a
kocsmai illem kedvéért, semmi másért.

Az estebédnek hát vége lett.

Az almafák alatt gyujtottam pipára, az udvar egyik végétől a másikig
sétálgatva. Az elmult nap minden megfigyelése, a különös hajnali
felfedezés, a nyomában előrajzó kellemes meg zavaró emlékek, – és talán
a kis cseléd tekintete is, ahogy távozásom bejelentésekor rám emelődött,
– mindez valami felajzott hangulattá keveredett és olvadt össze a
testemben, azzá a furcsa bizsergéssé, mely az ajkakat csókra tüzeli s az
ereket ostobaságok elkövettetésére fűti.

Sötétedett, az est árnyai bekúsztak a fák alá s az elkerített rész túlsó
oldalán Céleste-et pillantottam meg, amint megy, bezárni a tyúkólat.
Utána iramodtam, oly halk futással, hogy nem vehetett észre s amint a
tyúkok ki-bejárását elzáró ajtócskát lecsattantotta és éppen
felemelkedni készült, két karom közé kaptam, széles és pufók arcát
csókok jégesőjével zuhogtatva tele. Védekezett, persze nevetve, hiszen
hozzá volt szokva az ilyesmihez.

Miért eresztettem el olyan hirtelenül? Miért fordultam vissza egyetlen
rándulással? Hogyan éreztem meg, hogy valaki ott van mögöttem?

Miss Harriet volt, aki éppen hazatért s meglátott bennünket.
Mozdulatlanná dermedt, mint aki kísértetre mered. Aztán eltűnt a
sötétben.

Szégyenkezve, zavarodottan vonultam el, szörnyűbb elkeseredéssel e miatt
a rajtakapás miatt, mintha valami bűntény elkövetésén ért volna.

Rosszul aludtam, végletekig elcsigázottan, szomorú gondolatok súlyával.
Úgy rémlett, hogy sírást hallok. Bizonyára tévedtem. Többízben azt is
hittem, hogy járkálnak a házban s hogy a kifelé szolgáló ajtót
kinyitották.

Reggelfelé elnyomott a fáradtság s az álom végre győzhetett. Későn
ébredtem fel s csak a déjeuner idejére mutatkoztam, még mindig zavarban
afelől, hogy hogyan is viselkedjem?

Miss Harrietet még senki sem látta. Vártunk rá, nem jelentkezett.
Lecacheur anyó bement a miss szobájába, onnan már elment. Sőt
alkalmasint hajnalban ment el, mint gyakran szokta, hogy a napkeltét
végignézze.

Senki sem csodálkozott a dolgon s csendben enni kezdtünk.

Forró nap volt, nagyon forró, azok közül az égető és súlyos napok közül,
melyeken egyetlen falevél sem rezdül. Az asztalt kivitték az egyik
almafa alá s az »utász« egyre-másra ment le a pincébe a korsóval
almaborért, annyit ittunk. Céleste a konyhából kihozta a fogásokat:
ürüragout-t burgonyával, rántott nyulat és hozzá salátát. Aztán egy
tányér cseresznyét tett elénk, első zsengéit az évadnak.

Hogy a gyümölcsöt felfrissítsem és megmossam, egy vödör jó hideg vízért
küldtem a kis cselédet.

Öt perc mulva azzal jött vissza, hogy a kút kiszáradt. Leengedte az
egész kötelet, a vödör feneket is ért, aztán üresen emelkedett fel újra.
Lecacheur anyó személyesen akart utánajárni a dolognak: elment belenézni
az üregbe. Mikor visszatért, kijelentette, hogy a kútjában igenis látni
valamit, ami egyáltalán nem természetes valami. Talán az egyik szomszéd
dobott bele holmi szalmakötegeket, bosszúból.

Én is meg akartam nézni a kutat, mondván, hogy én majd biztosan jobban
látok s ráhajoltam a kávára. Valami homályos, fehér foltot pillantottam
meg. Mi lehet? Az jutott eszembe, hogy egy kötél végén lámpát kell
leereszteni. A sárga fény végigtáncolt a falazat kövein, lassanként
süllyedve. Mind a négyen a kútnyílásra görnyedtünk: az »utász« és
Céleste is csatlakozván hozzánk. A lámpa egy határozatlan, fehér és
fekete, különös, érthetetlen tömeg fölött állt meg. Az »utász«
felkiáltott:

– Lú lessz, a’ hát! A patkóját is látom! Idetévedt a legelőrül, osztán
éccaka beleesett a kútba.

Én azonban egyszerre velőkig ható borzadást éreztem. Egy lábfej formáját
ismertem föl, aztán egy kimeredő lábszárét. Az egész test és a másik
lábszár eltűnt a víz alatt.

Suttogva dadogtam és úgy reszkettem, hogy a lámpa őrült táncban
rángatózott a cipő fölött:

– Egy nő… egy nő… van… van… odalent… Miss Harriet!

Az »utász«-nak egy izma se rándult meg. Látott ő már különb dolgokat is
Afrikában!

Lecacheur anyó és Céleste éles kiáltozásba fogtak s futva menekültek.

A halottat ki kellett valahogyan emelnünk. Erősen körülkötöttem derekán
a szolgát s aztán a kút csigájának segítségével lebocsátottam, nagyon
lassan, szemmel kísérve, mint merül alá az árnyba. A kezében egy másik
kötelet vitt, meg a lámpát. Hangja, mely mintha a föld középpontjából
jött volna, nemsokára megszólalt: »Elég!« – és láttam, mint kotorász a
vízben valami után: a másik lábszár volt, melyet hozzápréselt a már fönn
úszóhoz, aztán újra kiáltott: »Húzni!«

Hát én húztam is. De a karomat olyan összetörtnek, izmaimat olyan
ernyedteknek éreztem, hogy minden pillanatban attól féltem: el kell
eresztenem a kötelet s az ember visszazuhan! Ahogy a feje kibukkant a
káva fölött, megkérdeztem: »Nos?« – mintha arra vártam volna, hogy
micsoda érdekeset tud mesélni a kút fenekén talált nőről?

Mind a ketten felkapaszkodtunk a káva kőperemére s szemközt állva és a
meder fölé hajolva nekiláttunk a test kiemelésének.

Lecacheur anyó és Céleste messziről lestek ránk, megbújva a házfal
mögött. Amint a megfúlt nő fekete cipőit és fehér harisnyáit
megpillantották a kútperem fölött, eltűntek.

Az »utász« megragadta a holttest bokáit s a szegény, szűz teremtés a
lehető legilletlenebb pozitúrában tűnt elő. Feje szörnyű volt, feketén
és összevissza zúzódva, hosszú, szürke haja pedig fölbomlottan és
tekercseiből mindörökre kirugódva, sártól csöpögve csüggött alá. Az
»utász« fitymálva vetette oda:

– A mindenit; ez oszt’ sovány vót!

Bevittük a szobájába s mivel a két nő nem jelentkezett, magam végeztem,
az istálló-szolga segítségével, a halotti toalett-csinálást.

Lemostam a szomorú, szétpetyhüdt arcot. Ujjaim alatt kissé kinyílt az
egyik szem s azzal a hideg, rettenetes hullatekintettel meredt rám,
amely mintha az élet mögül szögeződne az emberre. Haját, amennyire
tudtam, rendbe illesztgettem s ügyetlen kezeimmel valami új és különös
frizurát rögtönöztem a homlokára. Aztán lehuzogattam agyonázott ruháit s
szégyenkezve, mintha profán merényletet művelnék, kissé szabadabbá
tettem vállait és mellét, valamint hosszú karjait, melyek
ág-vékonyságúak voltak.

Aztán virágokat szedtem, pipacsot, búzavirágot, margarétát, meg friss és
illatos füvet, hogy beborítsam velük a gyásznyoszolyát.

Egyedül maradván mellette, a szokásos formaságokat mind nekem kellett
elintézni. Zsebében levelet találtam, melyet az utolsó pillanatban írt s
melyben azt kérte, hogy ebben a kis faluban földeljék el, ahol utolsó
napjai lefolytak. Szörnyű gondolat szorította össze a szívem. Vajjon nem
miattam akart-e ezen a helyen maradni?

Estefelé összeverődött a szomszédság komámasszony-népe, hogy megnézzék
az elhúnytat, én azonban nem engedtem be senkit: magam akartam mellette
maradni s egész éjszaka virrasztottam.

Elnéztem őt a gyertyák fényénél: szegény nő, akit senki sem ismer itt s
aki oly messzi és nyomorult halált halt! Él-e valahol a föld hátán
barátja vagy rokona? Milyen lehetett a gyermekkora, milyen az élete?
Honnan vetődött idáig, egyedül, kószán, eltévelyedve, mint egy kivert
eb? A szenvedésnek és kétségbeesésnek milyen titkait zárta magába ez a
báj nélkül való test, melyet egész életében úgy cipelt, mint valami
szégyenteljes takarót, a lélek nevetséges csomagolását, mely minden
rokonszenvet és szeretetet messzire űzött tőle?

Milyen szerencsétlen teremtményei is vannak a világnak! Éreztem, mily
súllyal nehézkedett erre az emberi lényre a kérlelhetetlen természet
örök igazságtalansága! Most már vége volt, anélkül, hogy valaha is része
lehetett volna tán abban, ami a legkitagadottabb lelket is gyámolítani
tudja, a reményben, hogy egyszer majd szeretni fogja valaki! De miért is
rejtőzött így el, miért menekült a többiektől? És miért szeretett oly
szenvedélyes gyöngédséggel minden dolgot és minden élő lényt, amelynek
nem ember volt a neve?

S megértettem, hogy ez a nő az Istenben hitt s hogy nyomorúsága
kárpótlását a másik oldalon kereste. Most pedig elment, hogy részeire
bomoljon s virággá változzék. Majd ki fog nyílni a napban, tehenek
legelnek belőle, mag képében madarak viszik tova s így, az állatok húsán
át, megint emberi hús lesz belőle. De az a valami, amit léleknek hívnak,
ott maradt a fekete kút fenekén. Nem szenved többé. Életét cserébe adta
a sok más életért, melyek belőle fognak születni.

Órák teltek el ebben a bús és hallgatag kettesben. Egy sápadt sugár
adott hírt elsőnek a hajnalról; aztán egy másik, vörös sugár kúszott az
ágyig, tüzes sávot fektetve végig a lepedőkön és a halott kezein. Ezt az
órát szerette szegény a legjobban. A felébredt madarak a fák között
dalba kezdtek.

Szélesre tártam az ablakot, félrehúzva a függönyöket, hogy az egész
égbolt ránk láthasson s a jéghideg holttest fölé hajoltam. Kezeimbe
vettem a torzult fejet s aztán lassan, minden iszony és undor nélkül,
egy hosszú, hosszú csókot nyomtam a Miss Harriet ajkaira, melyeket
sohasem ért még addig csók…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Léon Chenal elhallgatott. A nők sírtak. Hallottuk, hogy a bakon
d’Étraille gróf egyre az orrát fújja. Csak a kocsis bóbiskolt. A lovak
pedig, nem érezve az ostort, lépést lassítva, alig húzták a kocsit. Az
úti-bricska alig haladt előre, valósággal hirtelen elnehezedett, mintha
bánattal rakták volna meg.


_Jegyzet._

A _Miss Harriet_ eredetileg _Miss Hastings_ címmel jelent meg a _le
Gaulois_-ban, 1883 július 9-én. Maupassant később azért alkalmazta az
egyébként is átdolgozott és megbővített novellában a _Harriet_ nevet,
mert, mint egy levelében írja, ez a szó »csinosabb szerkezetű s amellett
éppen annyira angolos«. Később a Bouffes-Parisiens igazgatójával akadt
afférje az írónak, mert egy operette számára akarták elsajátítani a
Maupassant hősnőjének nevét. Az író tiltakozására végre is _Miss
Hélyett_ lett az operette címe.



Az örökség.


I.

Bár még nem volt tíz óra, a hivatalnokok áradva özönlöttek a
tengerészeti minisztérium nagy kapuíve alá, sietősen gyülekezve Párizs
minden zugából, mert közeledett újév napja s ez a kettőzött buzgalom és
az előléptetés időszaka volt. Szapora lépések kopogása töltötte meg a
labirintmódra tekervényes, hatalmas épületet, melyet bonyodalmas
folyosók kereszteztek, számtalan ajtótól szaggatva meg, amik a hivatalok
bejáratai voltak.

Mindenki belépett a maga rekeszébe, kezet szorított a korábban érkezett
kollégákkal, levetette a kabátját, fölhúzta az ócska munkazubbonyt s
leült asztala mellé, melyen halomba rakva várták a mindenféle papírok.
Aztán átszállingózás kezdődött a szomszéd szobákba, híreket hallgatni.
Először kiki afelől érdeklődött, bent van-e már a főnök, jó hangulatban
van-e és hogy a napiposta terjedelmes-e?

Az »általános anyag«-ot lajstromozó rendtiszt, César Cachelin úr, aki
valaha alacsony sarzsi volt a haditengerészetnél s csak az idők hosszú
során vitte föl a főtisztviselőségig, egy nagy könyvbe iktatta bele
mindazokat az iratokat, amelyeket az osztálybeli szolga behozott neki.
Vele szemben az »expedíciós« Savon apó, akinek elbutult öreg fejét
minisztériumszerte hírhedt házaséleti baleseteiről ismerték, lassú
kézzel másolta a főnök egy táviratát, miközben oldaltfordult testtel,
rézsút nézéssel, az aprólékosan pepecselő másolók merev tartásába
dermedt.

Cachelin úr nagy darab ember volt, fehér és rövidre nyírt haja kefemódra
sörtéllett a fejebúbján s a napi munka végzése közben egyre beszélt:

– Harminckét sürgöny Toulonból. Ez az egy kikötő több munkát ad, mint a
többi együttvéve.

Aztán feltette Savon apónak azt a kérdést, melyet egyetlen reggel sem
felejtett el:

– No, Savon apó, hát a kedves neje hogy van?

Az öreg, félbe sem szakítva munkáját, felelte:

– Hagyja, Cachelin úr, hiszen tetszik tudni, nekem nagyon kínos ez a
téma.

És a rendtiszt nagyot nevetett, mint minden reggel, valahányszor
ugyanezt a feleletet hallotta.

Nyilt az ajtó s Maze úr lépett be. Szép barna fiú volt, túlzott
elegánciával öltözködve, aki hivatalnoki helyzetét lealacsonyító
valaminek érezte, külsejéhez és uras szokásaihoz méltatlannak. Vastag
gyűrűket viselt, hatalmas óraláncot s – mivel a chic így kívánta –
monoklit is, melyet munka közben mindig letett. Gyakran rántott
egyet-egyet csuklóin, hogy ragyogó és nagy gombokkal díszes kézelői jól
láthatókká váljanak.

Már az ajtóban megkérdezte:

– Sok munka van-e mára?

Cachelin válaszolt:

– Mindig Toulonnal vagyunk nyakig. Látszik, hogy közel van az újév: a
fickók odalenn ugyancsak megerőltetik magukat.

Az ajtóban azonban máris újabb érkező jelent meg, Pitolet, a
tréfacsináló és széplélek. Nevetve jegyezte meg:

– Mintha bizony mi is nem éppen úgy buzgólkodnánk mostanában!

És óráját előhúzva, kijelentette:

– Hét perc mulva tíz s már mindenki a helyén! Maze úrfi, mit szól ehhez?
Fogadok, hogy őkiválósága, Lesable úr, már kilenckor itt volt, akár csak
illusztris főnökünk!

A rendtiszt abbahagyta az írást, füle mögé dugta a tollat, – így mondta,
rákönyökölve a pulpitusára:

– No, ha az előre nem rukkol, nem a stréberségén fog múlni!

Pitolet az asztal sarkán ülve lógatta a lábait:

– Dehogynem fog az rukkolni, Cachelin papa! Csak legyen egészen nyugodt!
Húsz frankot teszek egy sou ellen, hogy tíz éven belül osztályfőnök lesz
belőle!

Maze, aki combjait melengette a tűznél s cigarettát sodort, közbeszólt:

– Püff neki! Én bizony inkább megmaradnék egész életemben a
kétezernégyszáz mellett, semhogy úgy tönkrenyúzzam magam, mint ő!

Pitolet fordult egyet a sarkán s ingerkedve mondta:

– Ami viszont mind nem akadályozza meg önt, kicsikém, abban, hogy ma,
december 20-ikán, már tíz óra előtt itt tartsa az orrocskáját!

Hivatalnoktársa azonban közönyösen vont vállat:

– Nagyszerű, csak nem hagyhatom, hogy az egész banda átgázoljon rajtam!
Miután önök mind idejönnek a hajnal üdvözlésére, én is így cselekszem,
bár igen lenézem ezt a nagy tolakodást. Ettől még nagyon messze van az,
hogy »kedves jó főnök úr«-nak szólítsam a főnököt, mint Lesable teszi,
meg hogy félhétkor menjek haza és különmunkákat cipeljek a lakásomra.
Különben is, én társaságbeli ember vagyok s egyéb kötelezettségek veszik
el az időmet!

Cachelin abbahagyta a lajstromozást s elmerengett, maga elé ejtett
tekintettel. Végre megkérdezte:

– Csakugyan azt hiszitek, hogy még az idén elő fogják léptetni?

Pitolet felkiáltott:

– De még mennyire, öregem! Tízszer bizonyosabb, mint az ellenkezője! Nem
ingyenbe megy az a nagy dörgölődzés!

S megint az előléptetések és fizetések örök kérdését kezdték
hánytorgatni, mely egy hónap óta fenekestül bolygatta és zsongatta fel
ezt a nagy bürokrata-kaptárt.

Találgatták az esélyeket, kombinálgatták a számokat, mérlegelték a
jogcímeket s eleve méltatlankodtak az előrelátható igazságtalanságok
miatt. Vége-hossza nem volt a tegnapról-mára átnyúló vitáknak, melyek
holnap ugyanily változatlansággal lesznek megújulandók, ugyanazokkal az
érvekkel és okoskodásokkal, ugyanazokkal a szavakkal.

Még egy hivatalnok lépett be, kicsiny, sápadt, beteges külsejű ember,
Boissel, aki mintha állandóan Dumas-père valamelyik regényében élt
volna. Az ő számára minden azonnal rendkívüli kalanddá vált s minden
reggel elmesélte asztalszomszédjának, Pitoletnek, micsoda különös esete
volt az este, milyen drámákat észlelt abban a házban, ahol lakik, s
micsoda titokzatos uccai kiabálásokra nyitott ablakot éjszaka 3 óra 20
perckor Mindennap akadtak verekedők, akiket szétválasztott,
megbokrosodott lovak, amelyeket megfékezett, asszonyok, akiket nagy
veszélyből mentett ki, s noha szánalmasan gyönge fizikuma volt, ki nem
fogyott az izmai erejével végbevitt hőstettekből, melyeket vontatott
hangján, teljes meggyőződéssel sorolt fel,

Mihelyt meghallotta, hogy Lesable-ról beszélnek, kivágta a nagy szót:

– Egyszer majd még jól megmondom a magamét ennek a taknyosnak s ha
fölibém mer kapaszkodni, úgy lepotyogtatom, hogy örökre elmegy a kedve
az újabb próbálkozástól!

Maze, még mindig cigarettázva, ugrató hangon mondta:

– Legjobb lesz még ma elkezdeni, mert biztos forrásból tudom, hogy magát
az idén félretolják és Lesable kerül a helyére.

Boissel hadonászott:

– Esküszöm, hogy ha…

Újra nyílt az ajtó s egy kistermetű fiatalember sietett be, akiről
lerítt a nagy elfoglaltság. Tengerésztisztes, vagy inkább ügyvédes
pofaszakállt viselt, nagyon magas állógallérja volt s úgy hadarta el a
szavait, mintha sohasem lenne elég ideje elmondani mindazt, amit akar.
Úgy osztotta szét a kézfogásait, mint aki nem ér rá sokat ácsorogni s a
rendtisztre rontott:

– Kedves Cachelinkém, kegyeskedjék ideadni a Chapelou-dossziét,
zsinegelt csomó, Toulon, A. T. V. 1875.

A hivatalnok fölkelt, fölnyúlt az egyik, feje fölött lévő papírdobozért,
kivett belőle egy kékfelzetű aktacsomót s átnyujtotta:

– Tessék, Lesable úr. Bizonyára tudja, hogy a főnök úr tegnap már három
sürgönyt kivett ebből a dossziéből?

– Tudom. Megkaptam őket, köszönöm.

S a fiatalember sietős léptekkel távozott.

Alig tűnt el, Maze kijelentette:

– No a mindenét, milyen akkurátusan csinálta! Megesküdne az ember, hogy
máris főnöknek érzi magát!

Pitolet ráduplázott:

– Türelem, csak türelem! Előbb is lesz osztályfőnök, mint akármelyikünk!

Cachelin sehogy sem tudta újra elkezdeni az írást. Mintha valami
rögeszme nyűgözte volna le. Újra megkérdezte:

– Hát csakugyan olyan szép jövő várhat erre a fiúra?

És Maze megvető hangon dörmögte rá:

– Akik nagyra tartják a minisztériumi karriért, azoknak a szemében igen!
De másokra nézve – semmi az egész!

Pitolet félbeszakította:

– Maga talán nagykövet óhajt lenni?

A másik türelmetlen gesztussal felelte:

– Nem rólam van szó. Én fütyülök az egészre! De ez nem változtat azon,
hogy az egész osztályvezetői állás nem valami nagy izé!

Savon apó, a sürgönymásoló, eddig szünet nélkül tisztázott. Néhány
pillanat óta azonban hiába mártogatta be egyre-másra a tollát a tintába
s fente oda csökönyösen a kalamárist körülvevő vizes spongyához,
egyetlen betűt sem tudott leírni. A fekete folyadék végigfolyt a hegyes
acélon s kerek foltot pöttyentve esett a papírosra. A jó ember
kétségbeesve és rémülettel nézte másolatát, melyet újra kell kezdenie,
mint már annyit bizonyos idő óta s mély és szomorú hangon mondta:

– Már megint hamisított tinta!…

Kacagás csattant elő minden torokból. Cachelin hasától remegő táncra
kelt az asztal, Maze kétrét görnyedt, mintha mingyárt bele akarna
hátrálni a kandallóba. Pitolet topogott, köhögött, csapkodott a
jobbkezével, mintha vizet rázna le róla s maga Boissel is fuldokolt a
nevetéstől, noha általában inkább tragikus, mint komikus oldalukról
fogta fel a dolgokat.

Savon apó azonban, aki végre is a redingote-ja lebernyegébe kente a
tollat, újra megszólalt:

– Nincs ezen mit nevetni. Kétszer meg háromszor is újra kell kezdenem a
munkámat!

Mappájából új ívet vett elő, beleigazította a sorvezetőjét s újra kezdte
a megszólítást:

»Miniszter úr, kedves kollégám!«…

A toll most nem csöppentette el a tintát s tisztán rajzolta le a
betűket. Az öreg rendes keszegtartásába zökkent s folytatta a másolást.

A többiek még mindig nevettek. Pukkadoztak a lefojtott jókedvtől. Már
körülbelül féléve csinálták az öreggel ugyanezt a tréfát, anélkül hogy
észrevette volna. Néhány csöpp olajat öntöttek a toll tisztogatására
szolgáló nedves szivacsra. Az acélt ilyenformán zsíros réteg fogta be s
a tinta nem ragadt meg rajta. A másoló-hivatalnok órákig álmélkodott és
sopánkodott a dolgon, egész doboz tollakat és üveg tintákat pocsékolt el
s végre is oda lyukadt ki, hogy a hivatali felszerelés teljesen
megromlott.

A tréfa aztán valóságos hajszává és kínzássá fajult. Puskaport kevertek
az öreg dohányába, különféle szereket töltöttek vizes palackjába,
melyből időnként inni szokott egy-egy pohárral s elhitették vele, hogy a
komműn óta a szocialisták a legnagyobb forgalmú cikkeket meghamisítják,
így akarva kellemetlenkedni a kormánynak és újra felidézni a
forradalmat.

Savon apó rettenetes gyűlöletet táplált az anarchisták ellen, akikről
azt hitte, hogy ott leselkednek és lapulnak mindenütt. Titokzatos
rettegéssel félt valami megbúvó és szörnyű ismeretlentől.

Egyszerre azonban csengetyűszó nyilalt végig a folyosón. Jól ismerték:
Torchebeuf-nek, a főnöknek a csengője dühöngött így. Mindenki az ajtónak
ugrott, hogy elfoglalja a maga rekeszét.

Cachelin ismét nekilátott a lajstromozásnak, majd újra letette a tollat
s kezébe hajtott fejjel tünődött el.

Egy gondolat érlelődött meg benne, mely egy idő óta nem hagyta békén.
Régi tengerész-altiszt volt, aki háromszori sebesülése után – egyszer
Szenegálban, kétszer Cochinchinában sérült meg – szolgálatképtelenné
válván, kivételes kegyből a minisztériumba léphetett át. Hosszú, súlyos
alárendeltségben telt pályája alatt tömérdek nyomorúságot, durvaságot és
megalázást kellett eltűrnie, nem csoda hát, ha a tekintélyt, a hivatalos
tekintélyt legszebb valaminek érezte a világon. Egy-egy osztályvezetőt
kivételes lénynek látott, aki magasabb légkörben él s azokat a
hivatalnokokat, akikről olyasmiket hallott, hogy: »Ez betyár fickó,
gyorsan fel fog kapaszkodni!« – más fajtából való, egészen más
természetű lényeknek tartotta, mint saját magát.

Lesable nevű kartársával szemben tehát különös megbecsülést érzett, mely
már a mély hódolat határán járt s azt a titkos és csökönyös vágyat
érlelte meg benne, hogy leányát Lesable-hoz adja feleségül.

A leány egy szép napon majd gazdaggá lesz, nagyon gazdaggá. Ezt az egész
minisztérium tudta, mert a Cachelin nővérének kerek egy milliója volt,
tehermentes, biztos milliója, amit ez a hölgy, mint mondták, szerelemmel
szerzett ugyan, de utóbb kegyes életmódjával ismét tiszta vagyonná tett.

A vén leány, a hajdani könnyűvérű hölgy, ötszázezer frankkal vonult
vissza, melyet tizennyolc év alatt duplájánál is többre gyarapított,
hála elszánt takarékoskodásának és életmódjának, amely a szerénynél is
szerényebb volt. Már jó ideje fivérénél lakott, aki özvegyen maradt s
egyetlen leánykájával éldegélt, Coralie-val. Az öreg kisasszony csak
igen jelentéktelen pénzecskével járult hozzá a házi kiadásokhoz,
kuporgatta és halmozgatta aranyait, egyre hajtogatva Cachelinnek:

– Mindegy az, hiszen úgyis a lányodé lesz a pénz, csak add férjhez
gyorsan, mert szeretném már látni az unokaöcsécskéimet. Coralie szerezze
meg nekem azt az örömet, hogy egy vérünkből való gyermeket
csókolgathassak!

A hivatalnoki kar ismerte a dolgot s nem hiányoztak, akik szerencsét
szerettek volna próbálni. Beszélték, hogy még Maze is, a szép Maze, a
hivatal arszlánja, látható igyekezettel forgolódik Cachelin apó körül. A
régi őrmester azonban, a világ minden táján végigpofozott öreg róka,
olyan fiút akart, akinek jövője van, akiből egy szép napon főnök váljék
s aki így majd tekintélyt sugározzon vissza őreá is, César-ra, a hajdani
altisztre. Lesable csodálatosan megfelelt a szíve vágyának s régóta
leste a módját, hogyan csalhatná lépre.

Hirtelen felállt s a kezeit dörzsölgette. Eltalálta a megoldást.

Jól ismerte mindenkinek a gyöngéjét. Lesable csak a hiúságánál, hivatali
hiúságánál fogható meg. Protekcióért fog hozzá fordulni, mint ahogy egy
szenátorhoz vagy képviselőhöz megy el az ember, valamely magas
személyiséghez.

Nem részesülvén már öt éve előléptetésben, Cachelin bizonyosra vette,
hogy ebben az évben végre lesz része benne. Úgy fogja tehát megjátszani
a dolgot, mintha Lesable-nak köszönné s hálából meghívja magukhoz
ebédre.

Mihelyt megfogant a terve, azonnal hozzálátott a megvalósításhoz.
Szekrényéből leakasztotta az uccai kabátját, az ócskát levetette, s
összeszedve mindazokat a már lajstromozott okmányokat, melyek kollégája
munkakörébe tartoztak, belépett abba a szobába, ahol Lesable – különös
kegy következtében, buzgalma jutalmául és fontos megbizatásaira való
tekintettel – egymaga dolgozott.

A fiatalember nagy asztalon írt, nyitott dossziék és szétszórt, piros
meg kék tintával megszámozott papírlapok közepette.

Ahogy megpillantotta a rendtisztet, bizalmas hangon szólította meg,
melyből megbecsülés is zengett ki:

– Nos, öregem, sok munkát hoz?

– No, ki lehet bírni! Aztán meg beszélni is szeretnék önnel.

– Üljön le, barátom, hallgatom!

Cachelin leült, köhécselt, zavart képet vágott s elfogódott hangon
kezdte:

– A következő ügy vezetett önhöz, Lesable úr. Nem köntörfalazok, őszinte
leszek, mint ahogy dukál egy vén katonához. Meg akarnám kérni valamire.

– És pedig?

– Két szó az egész. Az idén soros volnék az előléptetésben. De nincs
senkim, aki protegálhatna, hát önre gondoltam.

Lesable elpirult egy kicsit, ámuldozva, de elégedetten is, eltelve
büszkeséggel és zavarral. Azonban felelt:

– De hiszen, barátom, én itt nem vagyok semmi. Sokkal kevesebb vagyok,
mint ön, aki nemsokára főtiszt lesz. Én nem csinálhatok semmit. Higgye
el…

Cachelin tiszteletteljes tiltakozással vágott a szavába:

– Lári-fári! A főnök hallgat önre s ha ön egy jó szót szól nála az
érdekemben, kész az előléptetés. Gondolja meg csak, másfél év mulva
jogom lesz a nyugdíjba menetelre, ami ötszáz frankommal kevesebbet fog
jelenteni, ha január elsején hoppon maradok. Tudom, hogy azt szokták
mondani: »Cachelin nincs rászorulva, hiszen a nővérének egy milliója
van!« Jó, ez igaz, a nővéremnek csakugyan van egy milliója, de fiadzani
rakja a pénzét s nem ad belőle. Majd a lányomé lesz, az is igaz, dehát
én, meg a lányom, az kettő. Jól nézek majd ki, ha a lányom meg a vőm
szépen világgá pályáznak, nekem meg nem lesz harapnivalóm se. Úgy-e,
megérti a helyzetemet?

Lesable bólogatott:

– Helyes, nagyon helyesen beszél. Ön nem építhet a jövendő vejére. S
különben is mindig az a jó, ha az ember nem tartozik senkinek. Nos, hát
én megígérem önnek, hogy megteszem, ami tőlem telik, beszélek a
főnökkel, előadom neki a dolgot s visszatérek rá, ha kell. Számíthat
rám!

Cachelin felkelt, elkapva a kollégája két kezét s katonásan
megszorította és megrázta őket; közben hebegve hálálkodott:

– Köszönöm, köszönöm. És legyen meggyőződve, hogy ha alkalom kínálkozik…
ha valaha is abba a helyzetbe kerülök…

Nem fejezte be, nem találván illő végét a mondatának. Elment s a folyosó
csakúgy döngött obsitos-lépéseinek kemény ritmusától.

Távolról azonban idegesen berregő csengetyűszót hallott s futni kezdett:
ráismert a csengetésre. Torchebeuf főnök úr hívatta rendtisztjét.

Egy héttel utóbb Cachelin egy reggel lepecsételt levelet talált az
asztalán. Ez volt benne:

»Kedves kollégám,

van szerencsém jelenteni, hogy a miniszter, igazgatónk és főnökünk
előterjesztésére, tegnap aláírta az ön főtiszti kineveztetését. Holnap
kapja meg a hivatalos értesítést. Addig persze semmiről sem tud semmit,
úgy-e?

Híve:

_Lesable._«

César azonnal fiatal kollégája szobájába futott, hálálkodott,
mentegetőzött, lekötelezettségét hajtogatta, olvadozott a
meghatottságtól.

Másnapra csakugyan köztudomásúvá lett, hogy ketten, Lesable és Cachelin,
előléptetést kaptak. A többieknek kedvezőbb esztendőre kell várakozniok
s addig is, kárpótlásul pótlékban fognak részesülni, mely ötven és
háromszáz frank között váltakozik.

Boissel kijelentette, hogy valamelyik éjszaka, pontban éjfélkor, meglesi
Lesable-t az ucca sarkán s úgy elveri, hogy otthagyja a fogát. A többi
hivatalnok hallgatott.

A rákövetkező hétfőn Cachelin, mingyárt érkezése után, ünnepélyesen
belépett protektora szobájába s szertartásos hangon mondta:

– Remélem, hogy megtisztel bennünket s együtt ebédel velünk a
Háromkirályok örömére. A napot ön választja meg.

A fiatalember kissé meglepődve emelte fel a fejét s farkasszemet nézett
kollégájával; aztán, tekintetével még mindig a másik gondolatát
kémlelve, felelte:

– De, kedves uram,… nekem jóidőre minden estém le van foglalva…

Cachelin kedélyes makacssággal folytatta:

– No, csak nem tesz velünk ilyen csúfságot, hogy visszautasít, miután
olyan nagy szolgálatot tett nekem. Nagyon kérem, családom és a magam
nevében…

Lesable zavarodottan habozott. Értette a dolgot, de nem tudott mit
válaszolni, nem lévén ideje a fontolgatásra s a pro- és kontra-érvek
mérlegelésére. Végre is ezt gondolta: »Az ebéd elfogadásával még semmire
sem kötelezem magam«, s kegyesen elfogadta a meghívást a jövő szombatra.
Mosolyogva tette hozzá:

– Mivel akkor másnap nem kell korán felkelnem!


II.

Cachelin a Rochechouart ucca táján lakott, egy ötödik emeleti, erkélyes
kis lakásban, ahonnan egész Párizst látni lehetett. Három szobája volt:
egyik a nővére, másik a leánya, harmadik a saját használatára; az
ebédlőt egyszersmind szalónnak is használták.

Egész héten izgult a megtartandó ebéden. Az étlapot hosszasan
meghányták-vetették: polgári étkezés legyen, és mégis disztingvált. A
következőkben állapodtak meg: erőleves tojással, hors d’œuvre, apró
rákok és kolbászkák, homard, finom tyúkhús eltett zöldborsóval,
májpástétom, saláta, fagylalt, csemege.

A májat a szomszéd hentesnél vásárolták, a legkitünőbb minőséget
könyörögve ki. Az egész tál különben három frank ötvenbe került. A borra
nézve Cachelin a sarki borkereskedőhöz fordult, aki kimérve adott neki
abból a vörösből, melyet maga is fogyasztani szokott. Nem akart valami
nagy üzletbe menni, így okoskodván: »A kicsinyben eladók ritkán jutnak
hozzá, hogy finom boraikat forgalomba hozzák. Így aztán sokáig
pincézett, nagyszerű bort adnak.«

Szombaton korábban ment haza, ellenőrizni, hogy minden rendben van-e? A
cseléd paradicsomvörös arccal nyitott neki ajtót, mert dél óta egyre a
tüzet rakta, nehogy elkéssék valamivel s így az egész napos hőség
teljesen megpörkölte, de meg az izgalom is fűtötte.

Cachelin az ebédlőbe vonult, hogy mindennek utánanézzen. A kis szoba
közepét a kerek asztal nagy fehér foltja foglalta el, villogva a zöld
ernyős lámpa erős fényében.

A négy tányér mellett, melyekre Cachelin kisasszony püspöksüveg-formában
tornyozta fel a szalvétákat, ezüst evőeszközök sorakoztak s mindegyik
előtt egy nagy és egy kis pohár állott. César nem találta a látványt
elég mutatósnak s kikiáltott:

– Charlotte!

Nyílt a baloldali ajtó s egy alacsony, öreg nő jelent meg. Tíz évvel
volt idősebb fivérénél és sovány arcát fehér tincsek keretezték,
tekercsekbe sodorva. Vékony hangja még apró, görnyedt alakjához is
gyönge volt s kissé vontatott járással, álmos mozdulatokkal lépkedett.

És róla mondták valaha, ifjúsága idején: »Milyen pompás kis nő!«

Most elszáradt, vén teremtés volt, még a hajdani megszokás következtében
agyontisztálkodva, önkényes, csökönyös, korlátolt lélek, hajszálhasogató
kicsinyességű, könnyen izguló. Vakbuzgó vallásosságában, úgy látszik,
teljesen elfelejtette az egykori víg napokat.

– Mit akarsz? – kérdezte.

Cachelin felelt:

– Szerintem két pohár nem elég mutatós. Hátha pezsgőt is adnánk… Nem
kerülne többe három-négy franknál s fölrakhatnók a pezsgőspoharakat is.
Mingyárt másképpen hatna az egész szoba.

Charlotte kisasszony szembeszállt:

– Nincs értelme így kidobálni a pénzt. Különben te fizeted, nekem semmi
közöm hozzá.

Cachelin habozott, saját magát biztatgatva:

– De ha mondom: úgy takarosabb lenne minden. És a Háromkirályok
kalácsával is jobban sikerülne a móka!

Ez az érv döntött. César vette a kalapját s újra lerohant a lépcsőn,
hogy öt perc multán egy palackkal térjen vissza, melynek oldalán széles
fehér címke-lap ékeskedett, hatalmas címerdísszel: »Legfinomabb
champagne-i pezsgő, de Chatel-Rénovau gróf uradalmából.«

Cachelin triumfált:

– Csak három frank volt s nagyon kitünőnek látszik!

Maga szedte elő a szekrényből a karcsú poharakat s helyezte el a
terítékek előtt.

Most a jobboldali ajtó tárult fel. Cachelin lánya lépett be. Nagy darab,
kövérkés és rózsaszínű jelenség volt, jó fajtájú, szép teremtés,
gesztenyebarna hajjal és kék szemekkel. Egyszerű ruha símult kerek és
hajlékony csípőihez, erős hangjában, mely csaknem férfiasan hatott, mély
zengések voltak, melyek belebizseregtek a hallgató fülébe. Elkiáltotta
magát:

– Nini, pezsgő! Istenem, de jó lesz! – s gyerekes jókedvvel tapsolt.

Atyja figyelmeztette:

– Aztán kedves légy ahoz az úrhoz, aki olyan nagy szolgálatokat tett
nekem!

A leány csengő kacagással felelt, mely ezt mondta:

– Tudom!

Megszólalt az előszoba csengője, ajtók nyíltak és csukódtak. Lesable
megérkezett. Feketében volt, fehér nyakkendővel és fehér kesztyűkben.
Mély benyomást keltett. Cachelin zavart elragadtatással rohant felé:

– De hiszen, drága uram, csak családi körben leszünk: nézze, én
hétköznapi gúnyában vagyok!

– Tudom, – felelte a fiatalember, – ön előre megmondta, de én sohasem
szoktam este frakk nélkül menni sehová.

Meghajolt, klakkját hóna alá szorítva, gomblyukában virággal. César
bemutatta családját:

– Nővérem, Charlotte, – leányom, Coralie, akit meghitt néven csak
Corá-nak hívunk.

Kölcsönös meghajlások. Cachelin folytatta:

– Szalónunk nincs. Bajnak baj, dehát így is megleszünk valahogy.

– Sőt, nagyon kedves így! – felelte Lesable.

Elszedték tőle a kalapját, melyet magánál akart tartani. Nekilátott
kesztyűi lehuzogatásának.

Leültek. Messziről nézegették egymást, az asztalon keresztül s
hallgattak. Cachelin szólalt meg:

– Sokáig maradt benn a főnök? Én korán jöttem el, hogy segítsek a
hölgyeknek.

Lesable fesztelenül felelte:

– Nem. Együtt jöttünk el a főnökkel, mert még meg kellett beszélnünk a
brest-i hajóvédővásznak kérdését. Nagyon bonyolult ügy, még sok bajunk
lesz vele.

Cachelin jónak látta, hogy nővérét beavassa s magyarázva fordult feléje:

– A hivatalban minden nehéz ügyet Lesable úr intéz. Valósággal jobbkeze
a főnöknek.

A vénleány udvariasan biccentett s megjegyezte:

– Ó, jól tudom, hogy Lesable úr milyen kitünő tehetségű ember!

A cseléd lépett be, térdével nyomva előre az ajtót s magasba emelt két
kezével hatalmas levesestálat emelve. A házigazda elkiáltotta magát:

– Asztalhoz, kérem! Tessék, Lesable úr, nővérem és a leányom közé!
Remélem, nem fél a hölgyektől!

És a lakoma megkezdődött.

Lesable kedves volt, némi önteltséggel, sőt szinte leereszkedéssel, – s
szeme sarkából nézegette a fiatal leányt, elámulva üdeségén és
kívánatos, egészséges szépségén. Charlotte kisasszony, ismerve fivére
titkos szándékát, kitett magáért s ébren tartotta a szokványos
szólamokhoz tapadó társalgást. Cachelin ragyogott: hangos volt,
tréfálkozott, s töltögette a bort, melyet egy órával előbb vásárolt a
sarki kereskedőnél:

– No még egy pohárkát ebből a burgundiból, Lesable úr. Nem mondom, hogy
valami híres itóka, de jó, – pincéből való és nincs megkeresztelve:
erről felelek. Vidéki barátainktól kaptuk.

A fiatal leány, kissé pirulva s félve is egy kicsit, egy szót sem szólt:
elfogódottá tette a mellette ülő férfi, akinek sejtette a gondolatait.

Mikor a homard következett, César ünnepélyesen vágta ki:

– Most olyan valaki jön, akivel igen szívesen kötök ismeretséget!

Lesable mosolyogva beszélte el, hogy egy író a homard-t »a tengerek
bíborosá«-nak nevezte el, nem tudva, hogy mielőtt megfőznék a rákot,
fekete a színe. Cachelin telitorokkal nevetett s ismételgette:

– Oh-ho-ho! ez aztán fura!

Charlotte kisasszony azonban elkomolyodva jegyezte meg:

– Nem értem, hogy lehetett ilyesmit kigondolni. Az az úr legalább is
illetlen volt. Én mindenféle tréfát megértek, igazán mindenfélét, de az
ellenemre van, hogy a papi méltóságot kifigurázzák előttem!

A fiatalember, meg akarván tetszeni a vénleánynak, élt az alkalommal s
hitvallást tett jámbor katolicizmusáról. Rossz ízlésű embereknek nevezte
azokat, akik könnyedén kezelik a nagy igazságokat. Így fejezte be:

– Én tisztelem és megbecsülöm atyáim vallását, melyben nevelkedtem s
melyhez halálomig hű leszek.

Cachelin már nem nevetett. Kenyérgalacsinokat gyúrva dörmögte:

– Persze, persze…

Aztán fordított egyet a társalgáson, melyet unalmasnak érzett s azoknak
az embereknek természetes irányú érdeklődésével, akik mindennap ugyanazt
a foglalkozást űzik, kérdezte:

– Úgy-e, a szép Maze úrfi most ugyancsak dühönghet azért, amiért
elmaradt az előléptetése?

Lesable mosolygott:

– És aztán? Mindenkinek az jár ki, amire rászolgált.

A minisztériumról kezdtek csevegni s ez a tárgy mindnyájukat élénken
lekötötte, mivel a két nő csaknem olyan jól ismerte a hivatalnokokat,
mint Cachelin maga, hiszen esténként egyébről sem hallottak. Charlotte
kisasszony sokat foglalkozott Boissel-lel, akinek romantikus szelleme és
elregélt hőstettei kapták meg, Cora pedig titokban a szép Maze iránt
érdeklődött. Egyébként különben még sohasem látták egyiket sem.

Lesable a fölény hangján beszélt róluk, mint ahogy a miniszter mondana
bírálatot alantasairól. Figyelték:

– Maze nem haszontalan fiú, de ha az ember el akar jutni valameddig,
többet kell dolgoznia. Szereti a nagyvilági életet meg a szórakozásokat.
És ez aztán megzavarja a gondolkodását. Az ő hibája, ha nem sokra viszi.
Összeköttetései révén talán segédfőnök is lehet belőle, de több semmi
esetre sem. Pitolet viszont, meg kell adni, jól fogalmaz,
tagadhatatlanul elegáns formában, de nincs magva a munkájának. Nála
minden a fölületen mozog. Sohasem lehetne valamely fontos hivatal élére
állítani, intelligens vezetés alatt azonban, ha mindent jól a szájába
rágnak, igen használható erő.

Charlotte kisasszony megkérdezte:

– És Boissel?

Lesable vállat rándított:

– Ő, szegény feje, afféle letört úr. Semmit sem lát a megfelelő
arányokban. Históriákat eszel ki, amiktől állva is elalszik az ember.
Ránk nézve ő teljesen értéktelen.

Cachelin nevetni kezdett s kijelentette:

– A legjobb mégis csak Savon apó!

Mindenki vele nevetett.

Aztán a színházakról beszélgettek, az évad darabjairól. Lesable a
tekintélynek ugyanazzal a fölényével ítélte meg a drámai irodalmat is,
pontosan osztályozta a szerzőket s megállapította jó és rossz
oldalaikat, – azoknak az embereknek szokásos biztonságával, akik
csalhatatlanoknak s mindenhez egyaránt értőknek érzik magukat.

Végeztek a sülttel. César most leemelte a májpástétomos tál fedelét,
szinte áhitatos vigyázattal, sejtetve az edény nagyszerű tartalmát.

– Nem tudom, – kezdte, – hogyan sikerült ez a fogásunk. De rendszerint
nagyszerű szokott lenni. Egy strassburgi cousinunktól kaptuk.

S egytől-egyig tiszteletteljes lassúsággal eddegélték a sárga cseréptál
hentesremekét.

Mikor a fagylalt következett, az kész csapás volt. Mártás lett belőle,
vagy inkább leves, valami világos lé, uszkálva a befőttes tálban. A kis
cseléd, aki félt a fagylalthoz nyúlni, a cukrászinast kérte meg, – még
hét órakor, mikor a fiú a háznál járt, – hogy vegye ki a formából.

Cachelin elkeseredve akarta visszavitetni az egészet, de aztán
lecsendesedett: a Háromkirályok kalácsa jutott eszébe, amelyet misztikus
körülményességgel szelt szét, mintha valami főfő titkot rejtene magában.
Minden tekintet a szimbólikus tészta-építményre szegeződött s körbe
adták a tálat, hogy kiki szemlehúnyva vegye ki a maga darabját.

Kinek a szeletébe lesz belesütve a babszem? Az ajkakon réveteg mosoly
jelent meg. Lesable halk »áh«-val álmélkodott el s felmutatta a hüvelyk-
és mutatóujja közt tartott nagy, fehér paszulyszemet, amelyre
tésztadarabok tapadtak. Cachelin tapsolni kezdett, aztán felkiáltott:

– No, most válassza meg a királynét! válassza meg a királynét!

A »király« szívében rövid habozás dúlt. Nem volna-e politikusabb
megoldás Charlotte kisasszonyt választani? Ezzel hízelegne neki,
megnyerné, a maga pártjára hódítaná! Azonban azt is elgondolta, hogy
igazság szerint Cora kedvéért hívták meg s ostobaság volna a nagynéninek
kurizálni. Fiatalabbik szomszédnője felé fordult tehát s a királyi
babszemet neki nyujtotta át:

– Kisasszony, engedje meg, hogy felajánljam önnek…

Először néztek egymás szemébe. A leány felelt:

– Köszönöm, uram… – s átvette a királynői méltóság zálogát.

Lesable ezt gondolta magában:

– Igazán csinos kis lány. Nagyszerű szemei vannak. És jóvérű teremtésnek
látszik, a kutyafáját!

Durranó hang rezzentette össze a hölgyeket. Cachelin robbantotta ki a
dugót a pezsgőből, mely hevesen habzott elő az üvegből s az abroszra
folyt. Megtöltötték a poharakat a gyöngyöző itallal s a házigazda nagy
hangon jelentette ki:

– Látni rajta, milyen pompás minőség!

Amint pedig Lesable, hogy a pezsgő ki ne fusson a poharából is, inni
készült, César elkiáltotta magát:

– A király iszik most! a király iszik! a király iszik!

És Charlotte, aki szintén felvillanyozódott, éles hangon sipította vele:

– A király iszik most! a király iszik!

Lesable a jártas biztonságával ürítette ki poharát s visszatette az
asztalra:

– Amint látják, nem kéretem magam!

És Cora felé fordult:

– Most önön a sor, kisasszony!

Cora inni akart, mivel azonban mindannyian kiabáltak, hogy: »Most a
királyné iszik! a királyné iszik!«, – elpirult, kacagni kezdett s a
poharat visszatette maga elé.

Az ebéd teljes jókedvben ért véget s a király buzgón udvarolt a
királynénak. Mikor a likőrre tértek át, Cachelin bejelentette, hogy:

– Most pedig leszedik az asztalt, hogy több helyünk legyen. Ha nem esik,
kivonulhatunk egy percre az erkélyre.

Mindenáron meg akarta mutatni a kilátást, bár már sötét éjszaka volt.

Az üveges ajtót tehát kinyitották. Nedves légáram tódult be. Odakünn
langyos volt a levegő, mint áprilisban; mindannyian felhágtak a
lépcsőfokon, mely az ebédlőt a széles balkóntól elválasztotta. A roppant
város fölött csak valami bizonytalan világosság lebegett, mint azoknak a
fénykorongoknak a villódzása, amiket a szentek homloka köré festenek.
Helyenként ez a világosság élénkebbnek látszott s Cachelin
elmagyarázgatta:

– Nézze! Amott az »Éden« ragyog úgy. Errefelé a boulevardok vonala
húzódik. Nagyszerűen meg lehet különböztetni őket! Nappal óriási innen a
kilátás. Messzire utazhatna, míg szebbet találna!

Lesable rákönyökölt a vaskorlátra, Cora mellé, aki némán, elfeledkezve
bámult a semmiségbe, elkapva attól a hirtelen, méla fájdalmú
merengéstől, mely néha úgy elzsibbasztja a lelket. Charlotte kisasszony,
aki félt a nedves páráktól, visszahúzódott a szobába. Cachelin folytatta
előadását, kinyujtott karral döfködve arrafelé, amerre az Invalides-nek,
a Trocadéro-nak, meg az Arc de Triomphe de l’Étoile-nak kellett lenniök.

Lesable félsuttogva kérdezte:

– És ön, Cora kisasszony, szereti innen a magasból elnézni Párizst?

A leány egy kicsit összerázkódott, mintha álomból riasztotta volna fel a
kérdező s felelt:

– Én?… igen, különösen este. Elgondolom, mi minden történhetik odalenn,
előttünk. Mennyi boldog és boldogtalan ember él ebben a tenger sok
házban! Ha valamennyit láthatnók, mennyi mindent megtudnánk!

A fiatalember közelebb húzódott, úgyhogy könyökük és válluk érintkezett:

– Holdfény idején tündérszép lehet ez!

A leány suttogott:

– Meghiszem azt! Mint egy Gustave Doré-metszet! Nagyszerű élvezet lenne,
ha az ember végigsétálhatna a háztetőkön!

És a fiatalember sorra kérdezte, mi mindent szeret Cora, mikre vágyik,
miknek örül. A leány minden zavar nélkül válaszolt, higgadt és okos
hajadon módjára, aki nem ábrándosabb lelkű a kelleténél. Lesable nagyon
helyes gondolkodásúnak találta s elképzelte, milyen jó lenne átfonni a
karját ezen a kerek és kemény leányderékon s hosszú, lassú csókokat
hinteni, – ahogy a nagyon jófajta pálinkát kortyolgatja az ember, – erre
az üde arcocskára, a fül táján, melyre rátűzött a messzi lámpasugár.
Erős vonzódást érzett, elfogta a nő nagy közelségétől fűtött izgalom, az
érett és szűzi testért égő szomjúság, a fiatal leány finom csábítása.
Úgy vélte, órákig tudna így maradni, egész éjszakákon és heteken át,
egyre Cora mellett könyökölve, csakhogy érezze szomszédságát s
átivódhassék érintése bűbájától. S valami költői érzésféle is kelt
szívében az előtte nyujtózó, nagy, ragyogó Párizzsal szemben, mely most
éjszakai életét éli, a kéjek és gyönyörök életét. Azt érezte, hogy most
úrként áll a roppant város fölött, nagy magasságokban lebegve.
Elképzelte, milyen gyönyörűség lenne estéről-estére itt könyökölni a nő
mellett a balkónon, szeretni, ajkon csókolni egymást, összefonódni a
hatalmas város fölött és minden szerelem fölött, melyet magába zár,
minden közönséges kielégülés, minden olcsó vágy fölött, egészen közel a
csillagokhoz.

Vannak esték, mikor a legkevésbé rajongó természetű lelkek is ábrándozni
kezdenek, mintha szárnyuk nőne. Lesable talán be is csípett egy kicsit.

Cachelin, aki a pipájáért ment, újra visszajött és rágyujtott:

– Tudom, – mondta, – hogy ön nem dohányzik, azért nem kínálom meg
cigarettával se. Pedig nincs annál jobb, mint ezen a helyen füstölni
egyet. Én, ha földszinten kellene laknom, tán nem is élnék tovább. Pedig
mehetnénk földszintre, mert a ház a nővéremé, csakúgy, mint a jobbról
meg balról szomszédos két másik ház. Csinos jövedelme van belőlük. Annak
idején persze nem kerültek sokba!

És a szoba irányába fordulva, bekiáltott:

– Mennyit is fizettél ezekért a telkekért, Charlotte?

A vénleány éles hangja kerepelni kezdett. Lesable csak egy-egy
mondatfoszlányt kapott el: »… Ezernyolcszázhatvanháromban… harmincöt
frank… később felépíttettem… a három házat… egy bankár… legalább
ötszázezer frankot megérnek…«

Charlotte úgy beszélte el a szerencséjét, mint ahogy a kiszolgált katona
mesél a hadjáratairól. Elsorolta, miket vett, milyen ajánlatokat kapott
azóta, hogyan emelkedtek a bevételei, stb.

Lesable nagyon érdeklődni kezdett s megfordult, most már háttal
támaszkodva a terasz oszloprácsának. Mivel azonban így is csak
szómorzsák jutottak hozzá, hirtelen otthagyta fiatal szomszédnőjét s
bement a szobába, hogy mindent jól halljon. Leült Charlotte kisasszony
mellé s hosszasan elbeszélgetett vele a bérek valószínű emelkedéséről és
arról, hogy a jól forgatott pénz kamatra vagy ingatlanba fektetve
jövedelmez-e többet?

Éjféltájban ment el, megígérve, hogy legközelebb újra eljön.

Egy hónapra rá a minisztériumban egyébről sem beszéltek, mint a
Jacques-Léopold Lesable és Céleste-Coralie Cachelin kisasszony
házasságáról.


III.

A fiatal házasok ugyanazon az emeleten rendezkedtek be, egy ugyanolyan
lakásban, mint a Cacheliné és Charlotte-é volt. A régi lakót kidobták.

Lesable nyugalmát azonban zavarta valami: a nagynéni sehogy sem sietett
döntő módon biztosítani Cora számára az örökséget. Végül mégis
megesküdött, »az Isten szent színe előtt«, hogy végrendelete elkészült s
le van téve Belhommenál, a közjegyzőnél. Egyébként megígérte, hogy egész
vagyona unokahúgának fog jutni, de csak egy feltétel alatt! Mikor a
feltételt tudakolták, megtagadta a felvilágosítást, azonban újra
megesküdött, – s jóakaratú kis mosoly kísérte az esküt, – hogy annak a
feltételnek könnyű lesz eleget tenni.

Lesable úgy vélte, hogy ezek elől a magyarázkodások s kegyeskedő,
vénlányos makacskodások elől ki kell térni s mivel a fiatal leány nagyon
tetszett neki, határozatlanságán győzött a vágy s végül is engedett
Cachelin csökönyös manővereinek.

És most boldog volt, bár a kétség bele-bele nyilallott. Szerette a
feleségét, akivel szemben semmi várakozásában nem csalódott. Élete
nyugodtan és egyhangúan folydogált. Egyébként néhány hét alatt beleélte
magát az új házasemberi állapotba s továbbra is a régi, tökéletes
hivatalnok maradt.

Elmúlt egy év. Újra beköszöntött az újesztendő. Lesable, legnagyobb
meglepetésére, nem kapta meg az újabb előléptetést, amelyre számított.
Csupán Maze és Pitolet jutottak magasabb fizetési osztályba s Boissel
bizalmasan közölte Cachelinnel, hogy a két kollégát tönkre agyabugyálja,
majd egy este, mikor hazamennek, még pedig szemben a főkapuval, mindenki
szeme láttára. Persze, ebből semmi sem lett.

Egy hétig Lesable aludni sem tudott azon való izgalmában, hogy miért nem
lépett elő, noha mindig buzgón dolgozott. Hiszen ökörmódra vonta az
igát, vég nélkül helyettesítve Rabot segédfőnököt, aki kilenc hónapja
feküdt a Val-de-Grâce-kórházban. Minden reggel félkilenckor érkezett,
minden délután félhétkor távozott. Mit akarnak tőle még többet? Ha még
ezt a munkát és ezt az erőfeszítést sem tudják be érdeméül, akkor
egyszerűen ő is úgy fog dolgozni, mint a többiek. Kinek-kinek fizessenek
az érdeme szerint! Hogy lehet az, hogy Torchebeuf, aki eddig úgy bánt
vele, mint a fiával, most egyszerre így elejtette? Tisztán akarta látni
a dolgot. Be fog menni a főnökhöz s magyarázatot kér tőle!

Egy hétfőn reggel aztán, még mielőtt kollégái megérkeztek volna,
kopogtatott a rettegett úr ajtaján.

Barátságtalan »szabad!« volt a válasz. Belépett.

Torchebeuf a mindenféle iratokkal elborított nagy asztalnál ült és írt:
apró emberke volt s roppant feje olybá tűnt, mintha azzal nyomtatták
volna le az írómappát. Amint megpillantotta kedvencét, üdvözölte:

– Jó reggelt, Lesable, hogy van?

– Jó reggelt, kedves jó főnök úr, nagyon jól, és ön?

A főnök abbahagyta az írást és fordított egyet a székén. Vékony,
törékeny, sovány teste, mely igen komoly szabású fekete redingote-ba
volt préselve, egyáltalán nem állt arányban a nagy, bőrtámlájú székkel.
A becsületrend hatalmas, rikító tiszti gombja, ugyancsak ezerszeresen
nagyobbra szabva, semmint viselőjéhez illett, izzó parázsként tüzelt a
szűk mell fölött, melyet valósággal agyonnyomott a tekintélyes koponya,
mintha az egész ember holmi kucsmagomba módjára nőtt volna ki a földből.

Állkapcsa kihegyesedett, arca beesett, szemei viszont előre dúdorodtak.
Ormótlan homlokából hátra volt fésülve a fehér haj.

– Üljön le, barátom, – mondta Torchebeuf, – s mondja el, mi járatban
van?

Minden más hivatalnokkal szemben katonás ridegséget mutatott, mert úgy
tekintette magát, mint holmi fedélzeten parancsoló kapitányt, az egész
minisztérium nem lévén egyéb az ő számára egyetlen nagy hajónál: ez volt
az ő szemében az összes francia flották vezérhajója.

Lesable kicsit elfogódottan, kicsit sápadtan dadogta:

– Kedves jó főnök úr, azt jöttem megkérdezni, hogy talán valamily
tekintetben elégedetlennek méltóztatik-e lenni velem?

– Dehogy is, kedves barátom, hogy is kérdezhet ilyet?

– Tudniillik engem kissé meglepett, hogy ebben az évben nem kaptam
előléptetést, mint más esztendőkben. Engedje meg, kedves jó főnök úr,
hogy kifejtsem a mondandóimat s előre is kérem szíves bocsánatát
vakmerőségemért. Jól tudom, hogy az ön részéről kivételes kedvezésekben
és nem remélt előnyökben részesültem. Azt is jól tudom, hogy az
előléptetés csak két-háromévenként jár ki, azonban engedtessék meg
rámutatnom, hogy én a hivatalban majdnem négyszerannyit dolgozom, mint
más rendes hivatalnok és legalább kétszer annyi időt töltök el. Ha tehát
fáradozásaim eredményét, mint munkateljesítményt, mérlegre tennők azzal
a másik eredménnyel, melyet díjazásom jelent, az utóbbi bizonnyal igen
alatta maradna az előbbinek!

Lesable gondosan főzte volt ki ezt a mondatot, melyet kitünőnek érzett.

Torchebeuf meglepetten keresgélte a válasz szavait. Végül elkezdte,
kissé hideg hangon:

– Bár elvben nem engedhető meg, hogy ezeket a dolgokat főnök és
alkalmazott egymásközt megbeszéljék, ez alkalommal mégis feleletet adok
önnek, tekintettel igen érdemes szolgálataira. Én az idén is, mint az
előző években, ajánlottam önt előléptetésre. Az igazgató azonban kihúzta
az ön nevét, azon az alapon, hogy önnek a házassága szép jövőt biztosít,
sőt oly jólétet és vagyont, amilyenben szerény kollégáinak sohasem lesz
részük. Vajjon nem méltányos-e, végeredményben, azt is tekintetbe venni,
hogy ki milyen viszonyok közt él? Ön gazdag lesz, nagyon gazdag.
Háromszáz franknyi javítás az ön számára semmit sem fog jelenteni, míg
mások zsebében ez a csekély többlet vagyont jelenthet. Nos, barátom, hát
ez az oka az ön ezidei lemaradásának.

Lesable zavarodottan és ingerülten vonult ki.

Este, az étkezésnél, kelletlenül ült a felesége mellett. Az asszony
rendszerint vidám és eléggé egyenletes kedélyű volt, csak akaratos: ha
nagyon kívánt valamit, semmiképpen sem engedett. Az első idők érzéki
bűvöletét sem érezte már közelében a férj s bár a menyecske üdesége és
csinossága mindig újra fel tudta ajzani vágyódását, olykor mégis azon a
csömörszerű kiábránduláson kapta magát, mely két lény mindennapi
közösségű életében hamarosan ki szokott fejlődni. A lét ezer
túlközönséges vagy félszeg részlete, a hanyag reggeli külső, a
közönséges, kopott, ócska kelméjű pongyola, a színehagyott fésülőköpeny,
– hiszen nem voltak gazdagok! – s mindaz a sok szükséges ez s az, amiket
a szegény háztartásokban nagyon is közelről lát az ember, lepattogtatták
Lesable előtt a házasság politúrját, elhervasztották azt a virágos és
költői színt, amely a jegyeseket, távolról, úgy csalogatja.

Charlotte néni is csak kellemetlenné tette a lakását, mert sohasem
mozdult ki tőlük: mindenbe beleavatkozott, mindent dirigálni akart,
mindenre volt valami megjegyzése s mivel folyvást remegtek, hogy
valamivel megsérthetik, inkább lemondással tűrtek, egyben azonban vad,
rejtett elkeseredésük is egyre nőtt.

Öreges, vontatott járásával végigtipegett a szobákon s vékony hangja
szüntelenül ismételte:

– A helyetekben ezt tenném, a helyetekben azt tenném!

Mikor a két házastárs magára maradt, Lesable kimerülten kiáltotta:

– A nagynénéd kezd elviselhetetlen lenni. Nekem elég volt belőle! Érted?
Elég volt!

Cora nyugodtan felelt:

– De hát mit csináljak vele?

Lesable-ből kitört a düh:

– Undorító egy család az ilyen!

Cora még mindig nyugodtan vágott vissza:

– Persze, a család undorító, de az örökség jó, – mi? Csak ne játszd az
ostobát. Neked éppen annyira érdeked csínján bánni Charlotte nénivel,
mint nekem!

És a férj elhallgatott, nem tudva mit felelni.

A néni mostanában egyre azzal a rögeszmével gyötörte őket, hogy gyereket
szeretne már látni. A sarokba vonta félre Lesable-t és belesuttogta az
arcába:

– Öcsémuram, gondja legyen rá, hogy apává legyen, mielőtt meghalok.
Látni akarom az örökösömet! Ne akarja velem elhitetni, hogy Cora nem
való az anyaságra. Csak rá kell nézni! Mikor az ember megházasodik,
öcsémuram, azért teszi, hogy családot alapítson, hogy sarjai legyenek.
Szent anyánk, az Egyház, elítéli a meddő házasságokat. Én tudom, hogy
maguk nem gazdagok s hogy egy gyerek sok költséggel jár. De én utánam
majd semmiben sem fognak szűkölködni. Egy kis Lesable-t akarok, –
akarom, megértette?

Mikor aztán kívánsága közel másfél évi házasság után sem vált valóra,
kételyei támadtak s elkezdett sürgetőzni. Halk hangon tanácsokat adott
Corának, gyakorlati utasításokat, mint olyan nő, aki valaha sok mindent
tudott s alkalmilag még ma is vissza bír emlékezni rájuk.

Egy reggel azonban Charlotte néni nem tudott felkelni, rosszul érezte
magát. Mivel soha életében nem volt beteg, Cachelin igen felindultan
kopogtatott veje ajtaján:

– Szaladj hamar doktor Barbette-ért, a főnöknek pedig mondd meg, hogy, –
úgyebár? – ma nem mehetek hivatalba, tekintettel a körülményekre…

Lesable az egész napot izgalmak közt töltötte, képtelenül minden
munkára. Nem tudott fogalmazni, nem tudott belemerülni az ügyekbe.
Torchebeuf meglepetten szólt rá:

– Milyen szórakozott ma ön, Lesable úr!

És Lesable idegesen felelte:

– Nagyon fáradt vagyok, kedves jó főnök úr; az egész éjszakát szegény
néni mellett töltöttem, akinek az állapota nagyon aggasztó.

A főnök azonban hidegen jegyezte meg:

– Ha egyszer Cachelin mellette maradt, az éppen elég lehetne a
gondoskodásból. Nem engedhetem, hogy az egész hivatal felborúljon
alkalmazottaim személyes ügyei miatt!

Lesable kirakta az óráját maga elé az asztalra s lázas türelmetlenséggel
várta az öt órát. Mihelyt a főudvar nagy órája ütni kezdett, elrohant,
elsőízben hagyva ott a hivatalt a szabályszerű időben.

Sőt bérkocsiban ment haza, annyira nagy volt az izgalma; a lépcsőn futva
ment fel.

A cseléd nyitott ajtót; Lesable hebegve kérdezte:

– Hogy van a beteg?

– Az orvos azt mondja, hogy nagyon rosszul.

Lesable-nak nagyot dobbant a szíve. Elfogódottan állt meg:

– Ah! igazán?

Hátha esetleg éppen most hal meg Charlotte néni?

Nem mert belépni a beteg szobájába, hanem kihivatta Cachelint, aki
odabenn őrködött.

Lesable apósa rögtön megjelent, óvatosan nyitva ajtót. Hálókabátban és
bojtos sipkában volt, ahogy vidám estéit szokta tölteni a
kandallózugban. Halk hangon mormogta:

– Rosszul van, nagyon rosszul. Négy óra óta nincs magánál. Délután már
felvette az utolsó kenetet is.

Lesable úgy érezte, hogy valami nagy gyöngeség kúszik le a térdéig.
Leült:

– Hol a feleségem?

– Mellette!

– Az orvos mit mondott pontosan?

– Azt, hogy rohama volt. Kilábolhat belőle, de éppen úgy meghalhat még
az éjszaka.

– Van rám szükségetek? Ha nincs, jobb szeretnék inkább be se menni.
Kínos volna számomra, Charlotte nénit ebben az állapotban látni.

– Ne is gyere be. Eredj csak hozzátok. Ha valami ujság lenne, rögtön
hivatlak.

Lesable a szobájába vonult. A lakást egyszerre megváltozottnak látta,
nagyobbnak, világosabbnak. Mivel azonban sehogy sem találta helyét,
kiment a balkónra.

Július utolsó napjai járták s a nagy napkorong, mielőtt végkép letűnt
volna a Trocadéro két tornya mögött, tűzesővel árasztotta el a tetők
rengeteg táborát.

Az ég, amely alul égő vörös volt, följebb sápadt arany színeket cserélt,
aztán sárga árnyalatokba ment át, majd zöld lett, könnyű, fénnyel áttört
zöld, hogy végül kékre váljon, tiszta és üde kékséggé borulva az emberek
feje fölé.

Fecskék suhantak át, mint a nyilak, alig szemmelkísérhetőn, az ég
bíborára rajzolódó szárnyaik íves és tünő vonalával. S a házak roppant
tömege felett, meg a távoli síkság felett valami rózsaszínű felhő is
lebegett, valami tüzes köd, melyből mintegy megdicsőülve emelkedtek ki a
templomtornyok és az emlékművek karcsú csúcsai. Az Arc de Triomphe de
l’Étoile mint roppant fekete tömb tűnt fel a horizont tűzvészében s az
Invalides kupolája valóságos második napnak látszott, mely az égről
lezuhant egy földi építmény tetejére.

Lesable két kézre markolta a vaskorlátot s úgy szívta a levegőt, mint
ahogy a bort issza az ember. Ugrálni, kiáltozni szeretett volna, vad
mozdulatokkal könnyíteni magán, annyira megrohanta a mély és ujjongó
öröm. Ragyogónak látta az életet, csupa boldogságnak a jövőt! Mit is fog
csinálni? És elábrándozott.

Valami zaj rezzentette föl, mely a háta mögül jött. A felesége volt.
Szeme környéke kivörösödött, arca kissé megduzzadt s igen fáradtnak
látszott. Homlokát csókra nyujtotta férje felé, aztán megszólalt:

– Papánál fogunk ebédelni, hogy a beteg közelében maradhassunk. A cseléd
mellette lesz, míg mi eszünk.

Lesable követte feleségét a szomszéd lakásba.

Cachelin már asztalnál ült, várva leányát és a vejét. Hideg csirke,
krumplisaláta és egy tál szamóca volt kikészítve a tálalóra, a
tányérokban leves gőzölgött.

Leültek. Cachelin kijelentette:

– Ezek azok a napok, amilyeneket nem kívánok gyakran magamnak. Ilyenkor
nem valami vidám az élet.

Közöny volt a hangjában s az arcán csaknem megelégedettség. Aztán falni
kezdett, nagy étvágyú emberek módjára, kitünőnek találta a csirkét s
nagyszerűen frissítőnek a krumplisalátát.

Lesable-nak azonban elszorult a gyomra s ímmel-ámmal, izguló lélekkel
evett, egyre a szomszéd szoba felé fülelve, amelyben olyan csönd volt,
mintha teljesen lakatlan lenne. Cora-nak sem volt étvágya, dúltan és
el-elpityeredve törülgette meg olykor-olykor a szemét szalvétája
csücskével.

– Mit mondott a »fő«? – kérdezte Cachelin.

És Lesable részletes beszámolót tartott, mivel apósa apróra kikérdezte,
elismételtetve minden szót, mintha legalább egy éve nem lett volna
tájékán se a minisztériumnak.

– Csinos feltűnést kelthetett, mikor megtudták, hogy Charlotte beteg,
mi?

S arra gondolt, milyen diadalmasan vonul majd be a haláleset után,
micsoda képeket vágnak majd a kollégák. Mindazáltal, mintegy titkos
lelkiismeretfurdalásának engedve, így beszélt:

– Szegénykének igazán nem kívánok semmi rosszat! Isten a tanum, mennyire
szeretném még soká jó egészségben látni. De azért mégis csak nagyot
fognak nézni odabenn! Savon apó még a komműnt is el fogja felejteni
bele!

Éppen a szamócába fogtak, mikor nyilt a betegszoba ajtaja. Roppant
megdöbbentek s azon vették észre magukat, hogy valamennyien felálltak az
ebédtől. A kis cseléd jött be, szokott csendes és ostoba esetlenségével.
Nyugodtan mondta:

– Má’ nem lélekzik.

Cachelin, asztalkendőjét a tányérok közé dobva, őrült módjára rohant be;
Cora dobogó szívvel követte; Lesable pedig ott maradt az ajtóban,
messziről kémlelve az ágy sápadt foltja felé, melyet alig világított meg
a búcsúzó nap. Látta, hogyan görnyed apósa háta a fekhely fölé,
mozdulatlan vizsgálódással. És egyszerre a hangját is meghallotta, amely
mintha messziről, nagyon messziről, a világ végéről jönne, valami
álombeli hang, a csodákat mesélő álmoké. A hang ezt mondta:

– Megtörtént! nem hallani semmi pihegést.

Látta, hogyan esik hirtelen térdre a felesége, arcát a takaróba rejtve
és zokogva. Elszánta magát, hogy ő is belép s amint Cachelin
felemelkedett, a vánkos fehérségén megpillantotta Charlotte néni arcát,
lecsukott szemű, beesett, merev és fakó arcát, amely olyan volt, mint a
viaszbabáké.

Aggódva kérdezte:

– Vége?

Cachelin, aki szintén a halottat nézte, most feléje fordult s egymásra
pillantottak.

– Igen, – felelte César s arcát szomorú kifejezésre akarta erőltetni. A
két férfi azonban nyomban belelátott egymásba s nem is tudva: miért,
ösztönszerűen kezet szorítottak, mintegy megköszönve egymásnak, amit
egymásért tettek.

Aztán, nem vesztegetve az időt, buzgón láttak hozzá a halottaknak kijáró
teendők végzéséhez.

Lesable vállalta, hogy elmegy az orvosért s hogy a lehető leggyorsabban
elintéz minden szükséges eljárnivalót.

Vette a kalapját s futva indult le a lépcsőkön; minél előbb kinn akart
lenni az uccán, egyedül maradni, fellélekzeni, gondolkozni, magányosan
élvezni a boldogságát.

Mikor elvégezte útjait, hazamenés helyett a boulevardra igyekezett:
hajtotta a vágy, embereket látni, belesodródni a forgalomba, az este
boldog életébe. Szeretett volna odakiáltani a járókelőknek: »Ötvenezer
livre évjáradékom van!« – s zsebredugott kezekkel csatangolt,
meg-megállva a kirakatok előtt, nézegetve a drága szöveteket, az
ékszereket, a nagyszerű bútorokat, vidáman gondolva el, hogy: »Ezt most
már mind megvehetném magamnak!«

Gyászruhabolt előtt ment el s egyszerre megcsapta a döbbenet: Hátha nem
is halt meg? Hátha csalódtak?

Meggyorsított léptekkel fordult haza, lelkén ott kóválygott a kétség.

Ahogy megérkezett, első kérdése így szólt:

– Volt itt a doktor?

Cachelin felelt:

– Igen. Konstatálta a halált és megcsinálta a halottkémi jelentést.

Beléptek az elhúnyt szobájába. Cora még mindig sírt, egy karosszékben
ülve. Halkan sírt, szinte már minden fájdalom és bánat nélkül, a nők
könnyű zokogási készségével.

Mikor aztán hárman egyedül maradtak a lakásban, megszólalt Cachelin
csöndesre fogott hangja:

– Most, hogy a cseléd aludni ment, utánanézhetünk, nincs-e valami
elrejtve a bútorokban?

És a két férfi munkának látott. Kiürítettek minden fiókot, kiforgattak
minden zsebet, széthajtogattak minden apró papirost. Éjfélig semmi
különöset sem találtak. Corát elnyomta a kimerültség, horkolt is kissé,
szokott csendes módján. César felvetette a kérdést:

– Virrasszunk?

Lesable zavarában ezt tartotta megfelelőbbnek. Erre az após is így
döntött:

– Akkor, – mondta – hozzunk be karosszékeket.

És becipelték a két másik kipárnázott széket is, melyek a fiatal házasok
bútoraihoz tartoztak.

Egy órával később a család mindhárom tagja aludt, egyenetlen
horkolással, az örök mozdulatlanságba dermedt holttest előtt.

Világos nappalra ébredtek fel, mikor a kis cseléd belépett a szobába.
Cachelin rögtön elismerte, szemeit dörzsölve, hogy:

– Elszundikáltam egy kicsit, alig lehet félórája.

Lesable azonban, aki azonnal úrrá vált magán, kijelentette:

– Vettem észre! Én egy percre sem bóbiskoltam el, csak csukva tartottam
a szemem, hogy pihenjen.

Cora visszavonult a szobájába.

Lesable ekkor színlelt közönnyel kérdezte:

– Mikor menjünk el a közjegyzőhöz, megtudni, hogy szól a végrendelet?

– Hát… akár még ma reggel, ha akarod.

– Szükséges, hogy Cora is velünk jöjjön?

– Talán úgy lesz jobb, mert hiszen végeredményben ő az örökös.

– Akkor megyek, szólok neki, hogy készülődjön fel.

S Lesable ment, szokott gyors lépteivel.

Belhomme úr irodáját éppen nyitották, mikor Cachelin, Lesable és
felesége megjelentek, mély gyászban, vigasztalan arccal.

A közjegyző azonnal fogadta és leültette őket. Cachelin vitte a szót:

– Uram, tetszik ismerni, én a Charlotte Cachelin fivére vagyok. Ez itt a
lányom meg a vőm. Szegény nővérem tegnap meghalt, holnap temetjük.
Minthogy végrendelete önnél van letéve, bátorkodunk megkérdezni, hogy a
megboldogultnak nincs-e valami külön meghagyása az elföldelésre
vonatkozólag s egyébként is, nincsenek-e önnek közlendői velünk?

A közjegyző kihúzott egy fiókot, borítékot vett elő, feltépte,
kihalászott egy papírlapot s jelentette:

– Tessék, uram, a végrendelet másolata, melyet azonnal megismertetek
önökkel. A másik példány, mely ezzel pontosan egyezik, kezeim közt
marad.

És olvasta:

»Én, alulírott, Victorine-Charlotte Cachelin, a következőkben
nyilvánítom végső akaratomat:

Egész vagyonomat, mely körülbelül egymillió százhúszezer frankra rúg,
azokra a gyermekekre hagyom, akik unokahúgom, Céleste-Coralie Cachelin
házasságából fognak származni, azzal, hogy a jövedelmet az elsőszülött
nagykorúságáig a szülők élvezzék.

Az alább következő rendelkezések szabályozzák az egyes gyermekekre jutó
részt, valamint azt a részt, amely a szülőké marad halálukig.

Abban az esetben, ha halálom előbb következnék be, semhogy unokahúgom
örökösnek adna életet, egész vagyonom közjegyzőm kezei közt marad, három
évig, megjegyeztetvén, hogy fentebb jelzett akaratom teljesíttessék,
mihelyt ezen idő alatt a gyermek megszületnék.

Abban az esetben azonban, ha Coraliet az Ég nem áldaná meg gyermekkel a
halálomat követő három év alatt, vagyonom osztassék szét, közjegyzőm
közbenjöttével, a szegények közt és azon jótékonysági intézmények közt,
melyek lajstroma alább következik.«

És most mindenféle szeretetház-nevek, számok, rendelkezések és
meghagyások végtelen sora következett.

Aztán Belhomme úr udvariasan átnyujtotta az okmányt Cachelinnek, aki
elképedve állt előtte.

A közjegyző szükségesnek vélte, hogy maga is szóljon pár magyarázó szót:

– Mikor Cachelin kisasszony – mondta – legelsőízben tisztelt meg azzal,
hogy közölje velem ezen értelemben leendő végrendelkezési szándékát,
kifejezte azt is, mily végtelenül vágyódik egy véréből származó örökös
után. Ellenvetéseimre akaratának mind határozottabb megformulázásával
felelt, ami egyébként vallásos érzéseiből sarjadt, mivel, – úgy
gondolta, – minden meddő házasság égi átok alatt áll. Nem tudtam rávenni
szándéka legcsekélyebb megváltoztatására sem. Élénken sajnálom, tessék
elhinni.

Aztán hozzátette, Coralie felé mosolyogva:

– Nem kételkedem benne, hogy az elhúnyt _desideratum_-a mihamarébb
teljesülni fog!

S a három örökségváró távozott, nagy megdöbbenésükben szinte gondolkodni
sem tudva.

Mentek hazafelé, egymás mellett lépkedve, hang nélkül, szégyenkezve és
dühösen, mintha kölcsönösen megrabolták volna egymást. Még Corának is
egyszeriben eloszlott minden gyásza: nagynénje hálátlansága felmentette
a siratás kötelessége alól. Végre Lesable, akinek sápadt ajkait görcsbe
szorította a bosszúság, odaszólt apósának:

– Adja csak ide azt az írást, hadd ismerjem meg _de visu_ is!

Cachelin odanyujtotta a papírt s a fiatalember elkezdte olvasni. Megállt
a járdán s miközben a járókelők neki-nekiütköztek, úgy maradt, beleásva
kutató és gyakorlott szemét a sorok közé. A másik kettő pár lépésnyire
tőle várt, még mindig hallgatagon.

Végre ezekkel a szavakkal adta vissza a végrendeletet:

– Nincs mit tenni ellene! Szépen lóvá tettek bennünket!

Cachelin, akit reményei pusztulása ingerültté tett, felelt:

– Teringettét, a te kötelességed lett volna gyerekről gondoskodni! Jól
tudtad, hogy Charlottenak régesrég ez volt a fővágya.

Lesable válasz helyett rándított egyet a vállán.

Ahogy hazaértek, egész tömeg várta már őket, csupa olyan ember, akiknek
mestersége a halottak körül folytatódik. Lesable rögtön visszavonult,
semmivel sem akart tovább törődni, César pedig mindenkit
végiggorombáskodott, kiabálva, hogy őt hagyják békén s csinálják minél
gyorsabban a dolgukat. Úgy érezte, hogy szándékosan késleltetik a
hullától való megszabadulásban.

Cora, szobájába zárkózva, meg se mukkant. Cachelin azonban, egy óra
mulva, bekopogtatott a veje ajtaján:

– Kedves Leopold, – mondta, – azért jövök, hogy hányjuk és vessük meg a
teendőket, mert végre is meg kell állapodnunk valamiben. Véleményem
szerint mégis csak tisztességes temetést kell rendeznünk, nehogy a
minisztériumban neszét vegyék a történteknek. A költségeket majd
elintézzük. Különben sincs veszve semmi. Még nem régóta vagytok házasok
s igazán ritka pech lenne, ha nem születne gyereketek. Majd gondotok
lesz rá, ennyi az egész! Most intézzük el a legsürgősebb tennivalókat.
Te úgye mielőbb bemégy a minisztériumba? Most összeírom, ki mindenkinek
kell gyászjelentést küldeni!

Lesable fanyarul ismerte el, hogy apósának igaza van s leültek, szembe
egymással, a hosszú asztal két végére, hogy megcímezzék a
feketeszegélyes cédulákat.

Aztán első ebéd következett. Cora közömbös arccal jelent meg, mintha
mindez egyáltalán nem érintené s az este óta tartó böjt után jól
befalatozott.

Étkezés után rögtön visszazárkózott a szobájába. Lesable elment a
tengerészeti minisztériumba, Cachelin pedig kitelepedett a balkónra,
lovaglóülésben helyezkedve el a széken s pipára gyujtott. Lomha nyári
napsütés verte a házfedelek tömegét s egyik-másik üvegtető lángolva
izzott, vakító sugarakat szórva, melyeket a tekintet nem tudott
elviselni.

S Cachelin, ingujjra vetkőzve, hunyorgó szemmel a fény özönében, a
messzi, messzi dombokat nézte, melyek zölden intettek felé, túl a nagy
városon, túl a poros külső telkeken. Arra gondolt, hogy locsog most a
széles, csöndes és hűvös Szajna a halmok alján, melyeknek lejtőin fák
vannak s hogy milyen borzasztóan jobb volna most a lombok alatt, hasalni
a fűben, egészen a folyam szélén, a vízbe köpködni s nem a terasz
ólomlapján sülni. S rossz érzés kezdte émelyíteni, szerencsétlenségük
kínzó gondolata és fájdalmas érzése, a váratlan balsors, amely annál
keservesebb és vadabb volt, mert olyan eleven és hosszú reménykedés
előzte meg. S hangosan mondta, ahogy nagy lelki megrázkódtatások idején,
a rögeszmék kábulatában fakad ki az ember:

– Piszok ringyó!

Háta mögül, a szobából, a temetkezési vállalat embereinek motozását
hallotta, a koporsószögező kalapács szakadatlan kopácsolását. A
közjegyzőnél tett látogatás óta nem nézte meg újra holt nővérét.

Lassanként azonban a dús nyári nap melege, vidámsága és fénylő varázsa
átjárták testét-lelkét: eszébe jutott, hogy még nincs oda minden. Miért
is ne lehetne gyermeke az ő leányának? Hiszen még két éve sincs, hogy
férjnél van! Veje pedig izmos, kemény, jó erőben levő embernek látszik,
ha kicsiny is. _Lesz_ gyerekük, a mindenét neki! Lesz, mert különben is,
kell lennie!

Lesable lopva surrant be a minisztériumba s hivatali szobájába. Asztalán
papírlap várta, ezekkel a szavakkal: »A főnök kéreti.« Először
türelmetlen mozdulatot tett, lázadozva a zsarnokság ellen, mely újra a
nyakába ül, aztán vad és heves vágy lepte meg, csak azért is
felülkerekedni! Őbelőle is lesz még főnök, és pedig hamar; – aztán
előre, még magasabbra!

Le sem vetve kimenő-redingote-ját ment be Torchebeuf-höz. Azzal a
lesújtott arccal jelentkezett, amilyet szomorú alkalmakkor vesz fel az
ember, sőt mi több, valami mély és igazi bánat jele is ott volt a
kifejezésében, az az önkénytelen levertség, melyet a váratlan csapások
vésnek a vonásokba.

A főnök vaskos feje, mely most is valami papírlap fölött csüggött,
felemelkedett s nyers hang kérdezte:

– Egész délelőtt szükségem lett volna magára. Miért nem jött be?

Lesable felelt:

– Kedves jó főnök úr, csapás ért bennünket, Charlotte nénémet
elvesztettük s azért is jöttem, hogy meghívjam önt a holnapi temetésre.

Torchebeuf arca azonnal nyájassá derült. S szinte elismeréssel
válaszolta:

– Az már más, kedves barátom. Köszönöm a meghívást s mingyárt
szabadságot is adok önnek, mert most bizonyára sok a teendője.

Lesable azonban ragaszkodott a hivatalnoki buzgósághoz:

– Köszönöm, kedves jó főnök úr, de már minden el van intézve s itt fogok
maradni a rendes hivatalos időig.

Azzal visszatért a szobájába.

A hír elterjedt s a hivatalokból mindenfelől jöttek az érdeklődők, akik
inkább gratulációkkal, mint részvétnyilatkozatokkal halmozták el s
kíváncsiak voltak, hogyan viselkedik az új örökös. Lesable elszántan,
egy színész álarcával fogadta a frázisokat és tekinteteket, oly kitünően
találta el a viselkedését, hogy elbámultak rajta. »Jól tartja magát«, –
mondták. »Mindegy, – szóltak közbe mások, – alapjában véve bizonyára
nagyon meg van elégedve.«

Maze, aki merészebb volt a többieknél, megkérdezte tőle, a világfiak
fesztelen modorában:

– Tudja már a hagyaték pontos összegét?

Lesable tökéletes nyugalommal felelte, mint akit a dolog egyáltalán nem
érdekel:

– Nem egész pontosan. A végrendelet körülbelül egymilliókétszázezer
frankról szól. Onnan tudom, mert a közjegyzőnek sürgősen közölnie
kellett velünk bizonyos kikötéseket, amelyek a temetésre vonatkoznak.

Általános volt a vélemény, hogy Lesable nem marad a minisztériumban.
Hatvanezer livre évjáradékkal az ember nem körmöl tovább. Úgy már valaki
az ember s tetszése szerint lesz belőle, ami akar. Voltak akik azt
vélték, hogy az államtanács felé fog kacsingatni, mások inkább úgy
hitték, hogy majd képviselő igyekszik lenni. A főnök várta a lemondást,
hogy az igazgató elé terjeszthesse.

Az egész minisztérium kivonult a temetésre, melyet szegényesnek
találtak. De híre járt, hogy maga Cachelin kisasszony kívánta így: benne
volt a végrendeletben!

Cachelin már másnap folytatta a szolgálatot, Lesable pedig, egyheti
gyöngélkedés után, szintén megjelent, kissé sápadtan ugyan, de szívós és
lelkes munkaerővel, mint azelőtt. Mintha semmi változás nem történt
volna az életükben. Mindössze annyit lehetett észrevenni, hogy
tüntetőleg szívtak vastag szivarokat s hogy járadékokról, vasutakról,
nagy összegekről beszéltek, oly emberek módjára, akiknek értékpapírok
vannak a zsebében. Rövid idő multán annak is híre ment, hogy Párizs
környékén villát béreltek s ott fejezik be a nyarat.

Az emberek ilyeneket gondoltak: »Éppen olyan fösvények, mint a
vénkisasszony volt; családi vonás; megtalálta zsák a foltját; mindegy,
azért mégse úri dolog bentmaradni a minisztériumban ilyen vagyonnal.«

Aztán nem törődtek velük többet. Megmérettek és könnyűnek találtattak.


IV.

Charlotte néni temetése után Lesable egyre csak a millióra gondolt s
dühében, mely annál hevesebben marta, minél jobban kellett titkolnia, az
egész világot meggyűlölte siralmas balsorsa miatt.

Ő is kérdezgette magában: »Kétévi házasság alatt miért nem született
gyermekünk?« S a félelem, hogy családi élete meddő marad, riadtan
doboltatta meg a szívét.

És ekkor, akárcsak a suhanc, aki felnéz a magas és zsírosan fénylő
mászórúd csúcsára s a kitűzött lepényt szemlélve, keményen teszi fel
magában, hogy törik-szakad, de neki lesz ereje és kitartása a sikerhez,
Lesable kétségbeesett elszántsággal határozta el, hogy apává kell
válnia. Hiszen annyian lettek azzá, miért ne lehetne hát ő is? Talán
hanyag volt, gondatlan, talán nem is tudott eleget a dologhoz, hiszen
teljesen közönyösen hagyta eddig az ilyesmi. Sohasem érezvén az
utódhagyás erős vágyát, nem törekedett teljes lélekkel erre az
eredményre. Ezentúl majd megfeszíti minden erejét, nem hagy figyelmen
kívül semmit s meglesz a siker, mert így akarja.

Mikor azonban hazament, valósággal rosszul érezte magát és ágyba kellett
feküdnie. A csalódás nagyon is nyers volt, nem bírta ki a visszahatást.

Az orvos meglehetősen komolynak találta állapotát s feltétlen pihenést
rendelt, mellyel további, jócskán hosszúra szabott önkímélési idő
kényszerűsége is járt. Súlyos idegláz veszélye fenyegetett.

Egy hét mulva mégis újra talpraállt Lesable s ismét elfoglalta hivatalát
a minisztériumban.

Azonban még mindig betegnek érezte magát s nem mert közeledni a hitvesi
ágyhoz. Habozott és reszketett, mint a hadvezér, aki csatára készül,
csatára, melytől jövője függ. S estéről-estére a másnapot leste, az
egészség, a testi-lelki jóérzés és energia egy olyan órájáért sóvárogva,
mikor az ember mindenre képesnek hiszi magát. Minden pillanatban az
üterét tapogatta, hol gyöngének, hol túlgyorsnak találva az érverést,
izgatószereket szedett, félig nyers húst evett, hazamenés előtt hosszú,
edző sétákat tartott.

Mivel sehogy sem kapott erőre úgy, ahogy szerette volna, azt vette a
fejébe, hogy a meleg időszak végét valahol Párizs környékén tölti el. S
csakhamar megérlelődött benne a hit, hogy a mezők szabad levegője döntő
hatással lesz vérmérsékletére. Az övéhez hasonló állapotban csodás,
biztos eredményeket szokott hozni a vidéki élet. A közeli sikernek ez a
bizonyossága megnyugtatta s újra meg újra elmondta apósának, sokat
sejtető hangsúlyozással:

– Ha kinn leszünk a falun, teljesen összeszedem magam s minden rendben
lesz.

Már a puszta »falu« szó is valami misztikus jelentőséggel csengett a
fülében.

Kibéreltek tehát egy kis házat Bezonsban s mindhárman kiköltöztek a
faluba. A két férfi reggelente gyalog lábalt át a síkon a colombesi
állomásra s este is gyalogosan tértek vissza.

Cora, akit elbűvölt ez az élet a szelíd folyam mentén, le-leült a lejtős
parton, szedte a virágot s szőke és reszkető fűkalászokból kötött nagy
csokrokkal ment haza.

Esténként mind a hárman lesétáltak a folyam hosszában a Lazacos-gátig s
betértek egy-egy üveg sörre a Hársfa-vendéglőbe. A folyam, megtorlódva a
hosszú cöveksoron, átsustorgott a réseken, s vagy száz méternyi
szélességben szökellt, dobolt és tajtékzott tovább. A zuhogó hullámok
harsogásától rengett a part, a levegőben pedig finom vízpor felhőzött,
lengő és nedves pára, mely úgy emelkedett föl a vízesésből, mint holmi
könnyű füst, a szétpaskolt hab és a felkavart iszap illatát hintve szét.

Leszállt az éj. Szemközt, messzire, a nagy világosság Párizst hirdette s
Cachelin minden este elmondta rá:

– Hű! Mégis csak fene nagy város ez a Párizs.

Olykor-olykor egy-egy vonat, amint áthaladt a sziget végét
keresztbeszelő vashídon, mennydörgésszerűen robajlott s csakhamar
eltűnt, jobbra vagy balra, Párizs vagy a tenger felé.

Lassú léptekkel fordultak vissza s nézték a felkelő holdat, leülve
egy-egy árok szélére, hogy minél tovább láthassák a csöndes folyamba
omló puha és sárga fényt, mely mintha együtt úszott volna a vízzel s
melyet az ár völgyelései úgy remegtettek át magukon, mint valami tűzből
szőtt habselymet. Felzendült a békák rövid, fémes hangú kurjongatása.
Éji madarak egymást hivogató hangja hasított át a levegőn. S olykor
egy-egy nagy néma árny suhant tova a folyón, megtörve fénylő és csöndes
iramlását. Portyázó halászok bárkái voltak, melyekből hirtelen
ki-kivetették a hálót s zajtalanul vonták be újra, tág és sötét öblében
a villogó és ficánkoló potykákkal, mint valami vízmélyi kincset, ezüst
halak élő kincsét.

Cora megindult gyöngédséggel támaszkodott férje karjára, kitalálva a
férfi vágyát, noha sohasem beszéltek a dologról. Mintha jegyességük
másodvirágzását élték volna, új várását a nászi csóknak. A férj olykor
lopva végigsimította a nő füle mögött a nyakszirt kezdődő hajlatát, a
lágy formák finom zugocskáját, ahol az első pelyhek selymesednek. Az
asszony kézszorítással válaszolt s vágytak egymásra, egyelőre mégis
lemondva egymásról, felajzottan és visszakorbácsoltan egy még
hatalmasabb akarat parancsától, a millió álomképétől.

Cachelin, akit lecsillapított a maga körül érzett reménykedés, boldogan
élt, nagyokat ivott és evett, s alkonyattájt valami költői
megszállottságba ringatózott, abba az együgyű ellágyulásba, mely a
legtompább lelkeken is erőt vesz egy-egy természeti látványosság előtt:
mikor fény záporoz végig a lombokon s a távoli dombok közt lemegy a nap,
bíbor visszfényekkel a folyó tükrén. Kibökte:

– Ilyenkor, ha efféléket látok, hiszek az Istenben. Az ilyesmi belém
markol, – folytatta, gyomra táját tapogatva – s valósággal megtérek.
Egész furcsákat érzek. Mintha valami fürdőbe mártogattak volna, amitől
sírni szeretnék.

Lesable pedig kezdte magát jobban érezni, hév ébredt benne, melyet már
elfelejtett, futni szeretett volna, mint egy csikó, meghempergőzni a
fűben, kiabálni jókedvében.

Elérkezettnek látta az időt. Igazi új nászéjszaka volt az.

Azután a mézeshetek jöttek, tele szerelemmel és reménykedéssel.

Azután tapasztalniuk kellett, hogy minden kísérletük meddő maradt s
bizakodásuk hiúnak bizonyult.

Maga volt ez a kétségbeesés, a katasztrófa! Lesable azonban nem
veszítette el a bátorságát, emberfölötti erőfeszítéssel makacskodott.
Felesége, ugyanannak a vágynak izgalmával s ugyanannak a félelemnek
remegésével, egyszersmind pedig a maga izmosabb testiségével is,
készségesen engedte át magát férje kísérleteinek, tüzelte csókjait s
szűntelenül élesztgette lankadó hevét.

Október első napjaiban tértek vissza Párizsba.

Életük elkomorodott. Szájukon most már kellemetlen szavak csúsztak ki, s
Cachelin, kiszimatolva a helyzetet, a maga mérgezett és trágár
obsitos-kiszólásaival gyötörte őket.

S szűntelenül üldözte mindegyiküket, vájta és hegyezte kölcsönös dühüket
a megkaparíthatatlan örökség gondolata. Corának most már felvágták a
nyelvét s agyonkínozta a férjét. Kisfiú volt a szemében,
anyámasszonykatonája, aki nem számít. Cachelin pedig minden ebédnél
elismételte:

– Nekem, ha gazdag lettem volna, csőstül volna gyerekem… Persze, ha
szegény az ember, okosnak kell lennie…

S leánya felé fordulva, még hozzátette:

– Te biztosan olyan is vagy, mint én, dehát ez itt…

És jelentős pillantást vetett a veje felé, megvetéssel teljes mozdulatra
rántva a vállát.

Lesable nem szállt vitára, felsőbbrendű emberként, aki parasztcsalád
közé keveredett. A minisztériumban úgy találták, hogy rossz színben van.
Egyszer a főnök meg is kérdezte:

– Nem beteg ön? Mintha valahogy megváltozott volna!

Felelt:

– Dehogy, kedves jó főnök úr! Talán a fáradtság látszik meg rajtam.
Mostanában sokat dolgoztam, hiszen láthatta ön.

Nagyban számított az évvégi előléptetésre s ebben a reményben újra
nekifeküdt minta-hivatalnoki robotjának.

Teljesen jelentéktelen jutalomfélét kapott, kevesebbet, mint bárki másé.
Apósa, Cachelin pedig semmit.

Lesable, szívén találva, újra bement a főnökhöz s ezúttal elsőízben
szólította egyszerűen »uram«-nak:

– Uram, hát érdemes úgy dolgozni, ahogy én teszem, ha az ember nem látja
semmi gyümölcsét?

Torchebeuf vaskos feje sértődött mozdulattal ütődött fel:

– Mondtam már önnek, Lesable úr, hogy az ilyfajta eszmecserének nincs
helye köztünk. Újra ismétlem, hogy ildomtalannak találom ezt a
kérdőrevonást, mivel ön az adott esetben igen gazdag ember szegény
kollégáihoz képest…

Lesable nem türtőztethette tovább magát:

– De ha egyszer semmim sincs, uram! Nagynénénk a házasságomból
születendő elsőszülött gyermekre hagyta a vagyonát. Én és apósom a
fizetésünkből élünk!

A főnök meglepődött, de aztán válaszolt:

– Nos, ha ma még nincs is semmije, legközelebb mégis csak gazdag lesz.
És így egyre megy…

Lesable takarodót fújt, jobban lesujtva az elveszett előléptetés, mint a
megmarkolhatatlan örökség miatt.

Mikor azonban, pár nappal később, Cachelin megérkezett a hivatalba, a
szép Maze ajkán mosoly jelent meg, majd Pitolet lépett be s a szemei
csillogtak. Utána Boissel nyomta be az ajtót s fürgén sietett előre,
sunnyogó jókedvvel nézve össze a többiekkel. Savon apó tovább másolt,
szája csücskében lógó agyagpipájával, magas székén kuporogva, felrakott
lábakkal, ahogy a kisfiúk szoktak ülni.

Senki sem szólt egy szót sem. Mintha valamire vártak volna. S Cachelin
iktatta az ügydarabokat, szokása szerint hangosan mondva maga elé:

– Toulon. Tiszti csajka-felszerelés a _Richelieu_ számára. – Lorient.
Úszóövek a _Desaix_ számára. – Brest. Angol gyártmányú
vitorlavászonminták.

Lesable jelent meg. Mostanában minden reggel bejött a rája eső aktákért,
mivel apósa nem vett magának annyi fáradságot, hogy a szolgával küldje
be őket hozzá.

Miközben Lesable a rendtiszt asztalán heverő papírok közt kotorászott,
Maze oldalt sandított rá, kezeit dörzsölve, a cigarettáját sodró Pitolet
szájaszélén pedig vidám vonás vetett kis ráncot, a már
visszafojthatatlan jókedv hirdetője. A másoló öreghez fordult:

– Úgye, Savon papa, maga sokat tapasztalt világéletében, mi?

Az öreg, tudva, hogy most gúnyolódni akarnak vele s megint a feleségével
hozakodnak elő, nem felelt.

Pitolet újrakezdte:

– Maga biztosan rátalált a nyitjára, hogyan kell gyerekeket fabrikálni,
mivelhogy több gyereke is volt, úgy-e?

Szegény öreg felemelte a fejét:

– Ön tudja, Pitolet úr, hogy nem szeretem az efféle tréfákat.
Szerencsétlenségemre méltatlan személyt vettem feleségül. Mikor
megbizonyosodtam a hűtlenségéről, el is váltam tőle.

Maze közömbös hangon kérdezte és nem nevetett:

– Több ízben is megbizonyosodott, nem?

Savon apó komolyan válaszolta:

– Igen, uram.

Pitolet kapta el újra a szót:

– Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy apja ne legyen egypár
gyereknek, háromnak vagy négynek is, ahogy hallom.

A jámbor öreg roppantul elpirult, úgy hebegte:

– Ön sértegetni akar, Pitolet úr, de ez sem fog önnek sikerülni.
Feleségemnek valóban volt három gyermeke. Okom van feltételezni, hogy az
első tőlem való, a másik kettőt azonban nem ismerem el.

Pitolet folytatta:

– Csakugyan, mindenki azt mondja, hogy az első a magáé. Ez elég is.
Nagyon szép dolog, ha az embernek van egy gyermeke, nagyon szép dolog és
nagy boldogság. Fogadjunk, hogy Lesable sokat adna érte, ha csak egyet
is tudna sikeríteni, úgy, mint maga tudott!

Cachelin abbahagyta a lajstromozást. Nem nevetett, noha Savon apó a
szokásos, megkínzott pofozógép-arcot mutatta s ilyenkor a szabadszájú
tréfák özönét szokta rázúdítani az öreg házastársi viszontagságaira.

Lesable már összeszedte az írásait, de érezve, hogy a támadás neki szól,
maradni akart, visszatartotta a dac, egyben pedig zavart és ingerült is
volt, próbálta kitalálni, ki adhatott így túl a titkán. Aztán eszébe
jutott, mit mondott a főnöknek s nyomban megértette, hogy azonnal a
legteljesebb energiát kell tanusítania, ha nem akar az egész
minisztérium céltáblája lenni.

Boissel le és föl járt a szobában, szinte vinnyogva. Az uccai kikiáltók
rekedt hangját utánozva bődült el: »A gyerekgyártás titka, csak tíz
centime, két sou! Tessék, tessék, a gyerekgyártás titka, monsieur Savon
szabadalma, töméntelenül borzasztóan érdekes!«

Mindenki nevetett, csak Lesable és az apósa nem. Pitolet pedig
odafordult a rendtiszthez:

– Mi baja, Cachelin úr? Hová tette a jókedvét? Azt hinné az ember, hogy
nem is mulat azon, hogy Savon apónak mégis csak van egy gyereke a
feleségétől. Ez pedig nagyon jó vicc, szerintem. Nem mindenki tudja
idáig vinni!

Lesable újra elkezdett a papírjai közt babrálni, úgy tett, mintha
olvasna és nem hallana semmit, de sápadt volt.

Boissel megint rákezdte a piaci kikiáltást:

– Használhatja mindenki, aki meg akarja kapni az örökségét, csak tíz
centime, két sou, tessék, tessék.

Ekkor Maze, aki alantasnak találta az ilyenfajta elménckedést s aki
különben is személyes haragot forralt Lesable ellen, amiért megfosztotta
a vagyon reményétől, melyet titokban ott táplált a szívében, közvetlen
kérdéssel állt elő:

– Rosszul van, Lesable? olyan sápadt!

Lesable felkapta a fejét s farkasszemet nézett kollégájával. Pár
másodpercig remegő ajkkal habozott, valami metsző, de szellemes mondást
keresve, de sehogy sem találva. Felelt:

– Kutyabajom. Csak csodálom, mennyi finom puskaport elpazarolnak az
urak…

Maze, még mindig háttal a tűznek, redingote-ja két szárnyát maga elé
fogta s nevetve mondta:

– Az ember igyekszik, kedvesem. Úgy vagyunk vele, mint ön: nem mindig
úgy sül el, ahogy kéne…

Kitörő hahota szakította félbe. Savon apó, aki félhülyén is sejteni
kezdte, hogy most már nem őt bántják és gúnyolják, lefittyent szájjal
várt, tolla megakadt a levegőben. És Cachelin is várt, készen bármely
pillanatban ököllel esni annak, aki éppen a kezeügyébe kerül.

Lesable dadogott:

– Nem… értem… Mi nem sült el?… hogy érti?…

A szép Maze visszaejtette az egyik redingoteleffentyűt, hogy
megpödörhesse a bajuszát s finomkodó hangon mondta:

– Jól tudom, hogy önnek rendszerint minden vállalkozása jól sül el.
Alapjában tehát nem helyes, hogy önt is szóbahoztam. Különben is Savon
papa gyerekeiről volt szó és nem az önéiről, hisz önnek nincsenek is.
Hiszen tekintettel arra, hogy önnek minden vállalkozása jól üt ki,
nyilvánvaló, hogy gyermekei is csak azért nincsenek, mert nem akarta,
hogy legyenek…

Lesable nyersen vágott közbe:

– Talán nem ütné ilyesmibe az orrát…

A kihívó szavakra Maze is felemelte a hangját:

– Kérem, micsoda hang ez? Beszéljen tisztességesen, mert meggyűlhet
velem a baja!

De Lesable már reszketett a dühtől s elveszített minden mértéket:

– Maze úr, én nem vagyok holmi léha figura, vagy kinyalt uracs, mint ön.
Ha szabad kérnem, kíméljen meg ezentúl a barátságától. Semmi közöm
önhöz, és a magafajtájú népséghez.

Kihívó tekintettel kísérte szavait Pitolet és Boissel felé.

Maze hirtelen megértette, hogy az igazi erő a hallgatás és az irónia;
azonban hiúsága alapjaiban lévén megsértve, szíven akarta találni
ellenfelét s protektori hangon, a baráti jótanács szavával szólalt meg,
miközben szemében ott izzott a düh:

– Kedves Lesable, ön túlmegy a határon. Egyébként megértem bosszúságát;
gonosz dolog elesni a vagyontól s hozzá még olyan kicsiség miatt, olyan
könnyű, egyszerű izé miatt… Nézze csak, ha akarja, én szolgálatára
állok, teljesen ingyen, baráti szívességből. Öt perc az egész…

Még beszélt, mikor Savon apó kalamárisa, melyet Lesable hozzávágott,
melle közepén találta. Tintaáradat fröccsent szét az arcán, meglepő
hirtelenséggel csinálva négert belőle. Előre ugrott, a szeme fehérje
forgott, kezét ütésre emelte. Cachelin azonban fedezte a vejét,
átnyalábolva a nagy Maze-t, akit jól összerázva és oldalbadögönyözve
nekilódított a falnak. Maze vad erőfeszítéssel szabadította ki magát,
feltépte az ajtót s visszakiáltott a két emberre:

– Még hallanak rólam!

Azzal eltűnt.

Pitolet és Boissel követték. Boissel azzal magyarázta ki tartózkodó
viselkedését, hogy beavatkozás esetén alighanem agyonütötte volna
valamelyiket a dulakodásban.

Szobájába visszatérve, Maze azonnal a tisztálkodáshoz látott, de ez
sehogy sem sikerült: lila másolótintával fenődött be, amelyet
kitörölhetetlennek és eltávolíthatatlannak mondanak. Dühöngve és
kétségbeesve állt tükre előtt, vadul dörzsölve arcát hurkára csavart
törülközőjével. Csak még feketébb lett, vöröses árnyalatokkal, mert a
vér odatódult a bőrhöz.

Boissel és Pitolet utánajöttek és tanácsokat adtak neki. Pitolet azt
mondta, hogy tiszta táblaolajjal kell lemosni az arcot, a másik
ammóniákot ajánlott. A szolgát gyógyszertárba szalajtották megfelelő
szerért. Valami sárga folyadékkal és egy habkődarabbal tért vissza.
Semmi eredmény.

Maze csüggedten ült le s így szólt:

– Most már a becsületügyi részt is el kellene intézni. Akartok segédeim
lenni s kielégítő magyarázatot vagy fegyveres elégtételt kérni
Lesable-tól?

Mind a ketten vállalkoztak s megbeszélték a teendőket. Fogalmuk sem volt
az efféle ügyekről, de nem akarták bevallani, s hogy korrekt uraknak
lássanak, óvatosan félénk és kerülgető megjegyzéseket tettek.
Elhatározták, hogy bevonják a tárgyalásokba a fregatt-kapitányt, aki a
szénügyek intézésére volt beosztva a minisztériumba. A kapitány sem volt
sokkal okosabb náluk. Némi fejtörés után mindazáltal azt ajánlotta, hogy
keressék fel Lesable-t s szólítsák fel két barátja megnevezésére.

Amint kollégájuk szobája felé indultak, Boissel egyszerre csak megállt:

– Nem kellene mindenekelőtt kesztyűt húzni?

Pitolet habozott egy másodpercig:

– Persze, valószínűleg…

De hogy kesztyűt szerezhessenek, el kellett volna menni a hivatalból, a
főnök pedig az ilyesmiben nem értette a tréfát. A hivatalszolgát küldték
el tehát, hogy hozzon valamelyik boltból választékot. A szín miatt
sokáig fennakadtak. Boissel feketét akart, Pitolet szerint ez az
árnyalat most nem volt helyénvaló. A viola színben állapodtak meg.

Amint a két ünnepélyes, kesztyűs alak belépett, Lesable felkapta a fejét
s riadtan kérdezte:

– Mi tetszik?

Pitolet felelt:

– Uram! barátunk, Maze úr, megbízásából jövünk, hogy magyarázatot vagy
fegyveres elégtételt kérjünk azok miatt a tettlegességek miatt, melyeket
vele szemben magának megengedett.

A még mindig agyonizgatott Lesable felkiáltott:

– Mit? Ő sért meg, és még ő provokáltat? Mondják meg neki, hogy
megvetem, igen, megvetem, akármit üzenget vagy csinál!

Boissel tragikusan lépett egyet előre:

– Uram, Ön arra kényszerít bennünket, hogy az ujságokban olyan
jegyzőkönyvet tegyünk közzé, amely Önre nézve igen kellemetlen lesz.

És Pitolet rosszmájúan tette hozzá:

– És amely súlyos ártalmára lehet az Ön becsületének és jövendőbeli
előrehaladásának.

Lesable lesujtva nézett rájuk. Mit tegyen? Időt kell nyerni, gondolta.

– Uraim, tíz percen belül megkapják a választ. Lesznek szívesek ezt
Pitolet úr szobájában megvárni?

Amint egyedül maradt, körüljártatta a szemét, mintegy tanácsot, védelmet
keresve.

Párbaj! Párbaja lesz!

Reszketett, rémüldözött, mint az olyan békés ember, aki sohasem gondolt
efféle lehetőségre, sohasem gondolt ilyen kockázatra és izgalmakra,
sohasem edzette hozzá bátorságát ily borzalmas esemény víziójához. Fel
akart kelni s nyomban visszaroskadt, dobogó szívvel, elgyengült inakkal.
Dühét és elszántságát mintha elfútták volna. De amint arra gondolt, hogy
mint vélekednek majd a minisztériumban s milyen tereferéket kelt majd a
dolog az összes hivatalokban, lankadó gőgje újra felhorgadt s nem tudva,
hogyan is döntsön hát, bement a főnökhöz, miheztartás végett.

Torchebeuf úr nagyon meg volt lepve és alaposan zavarban volt. Nem látta
feltétlenül szükségesnek a fegyveres mérkőzést és arra is gondolt, hogy
ez az egész ügy még rendetlenséget is csinálhat a szolgálati
organizációban. Ezt ismételgette:

– Én a magam részéről nem tudok mit mondani. Becsületbeli dologról van
szó, ami nem tartozik rám. Szóljak az Ön érdekében Bouc kommandáns
úrnak? Ő szakember az ilyesmiben és segítségére lehet Önnek.

Lesable elfogadta az ajánlatot s bement a parancsnokhoz, aki mingyárt
párbajsegédnek is vállalkozott. Az egyik főnökhelyettest vette maga
mellé társul.

Boissel és Pitolet felkesztyűzötten várták őket. Az egyik
szomszédszobából még két széket kértek kölcsön, hogy mind a négyen
leülhessenek.

Komolyan üdvözölték egymást, azzal helyet foglaltak. Pitolet kezdett
beszélni s vázolta a helyzetet. A parancsnok végighallgatta, aztán ő is
megszólalt:

– Súlyos ügy, de nem látom reménytelennek; minden attól függ, hogyan
fogjuk fel a sértési szándékot.

A ravasz öreg tengeri fóka mulatott magában.

Hosszú megbeszélés kezdődött, melynek során négy levélfogalmazványt
gyártottak egymásután, kölcsönös bocsánatkérésről lévén szó. Ha Maze úr
elismeri, hogy elvben nem volt szándéka megsérteni Lesable urat, az
utóbbi is készséggel nyilvánítja ki, hogy helytelenül cselekedett, mikor
a tintatartót elhajította s bocsánatot kér a meggondolatlan sérelemért.

Ezzel a négy megbízott visszatért a felekhez.

Maze, aki most asztala előtt ült, tele volt a készülő párbaj izgalmával,
bár számított ellenfele visszavonulására s közben hol az egyik, hol a
másik felét nézegette arcának abban a kis kerek cintükörben, amely ott
található minden hivatalnok fiókjában s arravaló, hogy este, távozás
előtt rendbehozza előtte az ember a szakállát, a haját meg a
nyakkendőjét.

Elolvasta az eléje tett leveleket s látható elégedettséggel mondta:

– Nagyon tisztességes elintézésnek találom. Hajlandó vagyok aláírni.

Lesable a maga részéről ellenvetés nélkül fogadta el segédei
fogalmazványát s így szólt:

– Ha Önök így látják helyesnek, én nem tehetek egyebet, mint hogy
belenyugodjam.

És a négy meghatalmazott újra összeült. A leveleket kicserélték, komoly
üdvözlések következtek s az affér elintéződvén, ki-ki elvonult.

Az egész hivatal rendkívüli izgalomban várt. A tisztviselők új
részletekért járkáltak egymáshoz, egyik ajtóból a másikba fordultak, a
folyosón tárgyaltak.

Mikor az ügy befejeződött, általános volt a csalódás. Valaki megszólalt:

– No, Lesable-nak ettől se lesz gyereke! A megjegyzés szájról-szájra
járt. Az egyik kolléga vicces verset rögtönzött.

Mikor azonban már minden elintéződöttnek látszott, Boissel új nehézséget
vetett fel:

– De most már hogy viselje magát a két ellenfél, ha újra szembekerülnek
egymással? Köszönjenek egymásnak? Vagy tegyenek úgy, mintha nem ismernék
egymást?

Úgy döntöttek, hogy a főnök szobájában fognak találkozni, mintha merő
véletlenség volna s Torchebeuf úr jelenlétében néhány udvarias szót
fognak váltani.

A szertartásos jelenetet azon melegében végig is csinálták s Maze,
miután bérkocsit hozatott, hazahajtatott, végérvényesen lesikálni a
bőrét.

Lesable és Cachelin együtt mentek föl a házba, szó nélkül, elkeseredve
egymás ellen, mintha a történteknek akár egyikük, akár másikuk lenne az
oka. Lesable, mihelyt belépett otthonába, hevesen vágta le kalapját a
fiókos szekrényre. Rákiáltott a feleségére:

– Most aztán elég volt, mondhatom! Párbajom van miattad!

Az asszony meglepődve s máris ingerülten bámult rá:

– Párbajod? És ugyan miért?

– Mert Maze megsértett… és te vagy az oka!

Az asszony közelebb lépett:

– Én? Ugyan!

Lesable dühösen vetette magát az egyik karszékbe. Újra kezdte:

– Megsértett… mit magyarázzam tovább!

De a felesége tudni akarta a dolgot:

– Légy szíves, ismételd el, mit mondott rólam?

Lesable elvörösödött, aztán dadogni kezdett:

– Azt mondta, hogy… azt, hogy… igen, a meddőségedet firtatta…

Az asszony összerázkódott, majd elragadta a düh s apai örökségül kapott
nyersesége áttört nőiességén. Felcsattant:

– Mit?… Hogy én vagyok meddő! én!… Mit tud az a vadparaszt erről? Meddő…
az hát… miattad… mert nem vagy igazi férfi! Ha máshoz mentem volna,
akárkihez, érted? – volna gyerekem akárhány! Ah, és még te beszélsz! Én
ugyan ráfizettem, hogy egy ilyen löttyedt rongyhoz mentem feleségül!… És
ugyan mit feleltél annak a csavargónak?

Lesable hebegett, elrémülve az orkántól.

– Hát… felpofoztam…

Felesége elbámulva nézett rá:

– És ő erre mit csinált?

– Elküldte a segédeit. Így vagyunk!

Az asszonyt most már érdekelte az affér, vonzódott, mint minden nő, a
drámai fordulatokhoz s hirtelen szelidültséggel kérdezte, már-már
megbecsülést érezve ez iránt a férfi iránt, aki az életét teszi kockára:

– És mikor verekszetek?

A férj nyugodtan válaszolt:

– Nem verekszünk. A segédek elintézték az ügyet. Maze bocsánatot kért.

Az asszony vad megvetéssel meredt rá:

– Fúj! Mélyen megsértettek a jelenlétedben s te hagytad és nem
verekszel! Még csak ez kellett teljes gyávaságodhoz!

Lesable felhorkant:

– Azonnal elhallgass! Jobban tudom nálad, hogy mivel tartozom a
becsületemnek. Különben itt a Maze levele. Nesze, olvasd el és majd
meglátod!

Az asszony elvette a papírlapot, átfutotta, egyszerre kitalált mindent s
gúnyos nevetésre fakadt:

– Hát te is írtál egy levelet? Szóval féltetek egymástól! Juj, hogy a
férfiak milyen gyávák! Ha mi lennénk a helyetekben, mi, nők!… Ebben az
ügyben pláne engem sértettek meg, a feleségedet s te beéred ennyivel!
Na, nem is csodálom, hogy nem tudsz eljutni egy gyerekig. Minden
összevág. Az asszonyokkal szemben épolyan lágy izé vagy, mint a
férfiakkal szemben. Fúj, micsoda remek paprikajancsit szereztem be
magamnak!

Most egyszerre a Cachelin hangja és mozdulatai törtek ki belőle, a vén
kaszárnyatöltelék mozdulatai és nyers férfihangja.

Így állt, csípőre feszített kézzel, magasra nyúltan, erőtől csattanón,
kidagadó keblekkel; arca kipirult, hangja mélyen rezgett, a vér
áttüzesítette lányos üdeségű arcát. Így nézte az előtte ülő
összezsugorodott sápadt férfit, aki egy kicsit már kopaszodott is és
borotvált arcát kurta, ügyvédes pofaszakállka oldalazta. Kedve lett
volna megfojtani, letiporni ezt az embert.

És újra meg újra ismételte:

– Mindenre képtelen vagy… mindenre… A hivatalban is mindenkit a nyakadba
hagysz mászni!…

Nyílt az ajtó. Cachelin jelent meg, akit a zaj csalt be. Megkérdezte:

– Mi az már megint?

Leánya visszafordult:

– Megmondtam a magamét ennek a figurának!

Lesable felemelte tekintetét s észrevette az apa és leány hasonlóságát.
Úgy érezte, mintha fátyol szakadna le előtte, mely igazi mivoltában
mutatja meg most itt ezt a két embert, akiket ugyanaz a vér és ugyanaz a
közönséges, durva fajiság fűz össze. Elveszettnek látta magát,
elkárhozottnak: velük együtt élni végig az életet.

Cachelin is kirukkolt:

– Még ha válni lehetne! Nem valami kellemes lehet kappan úr feleségének
lenni.

Lesable talpra ugrott, dühtől remegve s felsebzetten ettől a szótól.
Apósa felé indult, sziszegve az indulattól:

– Ki innen!… Ki!… Tudja meg, hogy itt énnálam van!… És én kiutasítom!…

Azzal felkapott a fiókos szekrényről egy teli savanyúvizes palackot,
amelyet buzogány módjára forgatott meg.

Cachelin ijedten hátrált kifelé, úgy morogta:

– Hát ezt meg mi leli egyszerre?

Lesable dühe azonban nem csitult: sok volt a jóból. A felesége ellen
fordult, aki nem vette le róla a szemét, kissé elámultan a férji düh
kitörésétől. Lesable letette a palackot a bútorra, s kiáltva mondta:

– Ami pedig téged illet… téged…

Minthogy azonban nem tudott mit mondani, miért cselekszik így, csak
rámeredt az asszonyra, feldúlt arccal, – a hangja elbicsaklott.

Az asszony elnevette magát.

Ettől a vidámságtól, amely csak jobban sértette, egészen nekivadult s
előreugorva, balkezével megragadta a nő nyakát, miközben a jobbal vad
pofonokat mért rá. Az asszony kétségbeesetten, lihegve hátrált. Nekiment
az ágynak s hanyattvágódott rá. Lesable nem engedte el, tovább verte.
Majd hirtelen felemelkedett, elfulladva, kimerülten s hirtelen
szégyenkezéssel brutalitása miatt, dadogta:

– Na lám… na lám… úgy-e?…

Az asszony azonban, mint akit megöltek, meg se mozdult. Hátán fekve
maradt, az ágy szélén, arcát tenyerébe rejtve. Férje közelebb lépett
hozzá, kínos érzéssel, hogy most már mi lesz s várta, hogy a nő felfedje
az arcát: látni akarta, mi van vele? Pár perc mulva szorongása még
nagyobb lett, – súgva szólongatta az asszonyt:

– Cora! hallod? Cora!

A nő nem felelt és nem mozdult. De hát mi baja? Mit csinál? És főleg,
mit akar?

Lesable dühe elviharzott, gyorsan, ahogy jött, – undoknak érezte magát,
csaknem gonosztevőnek. Megvert egy nőt, a saját feleségét, – ő, a hideg
és okos ember, a jólnevelt és mindig józanul gondolkodó, És a
visszahatás ellágyulásában a bocsánatkérés vágyát érezte, hogy térdre
boruljon, hogy csókolgassa az ütésektől kipirult arcocskát. Ujja
hegyével gyöngéden megérintette az asszony kezeit, amelyek láthatatlanná
tették a nő arcát. Cora érzéketlennek látszott. Lesable becézgette,
ahogy a megvert kutyát szokás simogatni. Az asszony erre se mutatta,
hogy érzi. Szólongatta:

– Cora, hallod? én voltam a hibás, hallod?

A nő olyan volt, mint a halott. A férj most megpróbálta lefejteni Cora
kezét. Könnyen engedett s Lesable meglátta az asszony egyik szemét,
amely kinyíltan tágult rá, nyugtalanítva és zavarbahozón.

Újra rákezdte:

– Cora, értsd meg, elragadott a düh. Az apád vitt a végletekig.
Férfiembert nem lehet így megsérteni!

Az asszony nem felelt, mintha nem is hallaná. Lesable nem tudta, mit
kezdjen. Megcsókolta a nőt füle környékén s amint felemelkedett, egy
könnycseppet látott a Cora szeme sarkában, egy kövér könnycseppet, amely
levált és gyorsan végiggurult az arcon: – a szempillák megrándultak,
gyors egymásutánban csapódva össze.

Lesable-t erős, fájó indulat kapta el, s kitárt karokkal borult rá
feleségére; az asszony másik kezét is lefejtette ajka simulásával s
csókokkal borítva a nő arcát, kérlelte:

– Szegény kis Corám, bocsáss meg, no, bocsáss meg.

Az asszony csak sírt, hangtalanul, kitörések nélkül, ahogy mélységes
bánatában sír az ember.

A férfi magához szorította, simogatta, gyöngéd szavakat suttogott a
fülébe, amit csak tudott. De a nő érzéketlen maradt. A sírása mégis
megszűnt. Sokáig pihentek így, fekve és összefonódva.

Jött az este és árnyékkal lepte el a kis szobát. Mikor egészen sötét
lett, a férfi nekibátorodott és olymódon kért bocsánatot, amely
újraéleszthette reményeiket.

Mikor ismét fölkeltek, Lesable hangja és arca a rendes hétköznapi volt,
mintha semmi sem történt volna. Az asszony ellenben meghatottnak
látszott, a szokásosnál halkabb hangon beszélt és alázatos, csaknem
simogató pillantásokat vetett a férjére, mintha a váratlan fenyítés
megenyhítette volna idegei feszültségét s szívét. Férje nyugodtan szólt
hozzá:

– Apád biztosan unatkozik odaát egyedül. Átmehetnél hozzá. És különben
is, már vacsorázhatnánk…

Az asszony ment.

És csakugyan, már hét óra volt s a kis cseléd máris hívta Lesable-t az
ebédlőbe. Kisvártatva Cachelin is megjelent, csöndesen és mosolygó
képpel. Együtt jött a lányával. Mind helyet foglaltak az asztalnál s
ezen az estén olyan meghitten diskurálgattak, mint ahogy már jórégen nem
tették. Mintha mindannyiukkal valami örvendetes dolog történt volna.


V.

Azonban az újra meg újra feltáplált és felajzott remények nem váltak
valóra. A hónapról-hónapra szétfoszló várakozások, amelyeken nem
segített Lesable állhatatossága, sem élettársának jóakarata, lázas
aggodalommal töltötték el őket. Mindegyre egymást okolták a
sikertelenségért és a kétségbeesett, lesoványodott, kimerült férj főleg
a goromba Cachelin miatt szenvedett, aki otthoni hadakozásaik során már
csak »Kakas úr«-nak szólongatta, nyilván annak a napnak az emlékezetére,
amikor majdnem egy palack röpült a Cachelin szeme közé, amiért a
»kappan« szót merte kimondani.

Leány és apa, ösztönszerű szövetségben, feldühödve az állandó
gondolattól, hogy oly nagy vagyon hever a kezük ügyében, amit nem tudnak
megragadni, minden lehető módon megalázták és gyötörték a tehetetlent,
aki balszerencséjüket okozta.

Mikor asztalhoz ültek, Cora napról-napra elismételte:

– Ma szerény ebédünk van. Bezzeg máskép lenne, ha gazdagok volnánk. Nem
rajtam múlik.

Ha Lesable a hivatalba indult, az asszony szobája mélyéből utána
kiáltott:

– Vigyél esernyőt, nekem ne gurulj haza olyan sárosan, mint az omnibusz
kereke. Különben is, nem én tehetek róla, hogy még mindig ezt a
tintanyaló mesterséget kell csinálnod.

Ha pedig ő maga ment el valahová, el nem hagyta volna a mondást:

– Hja, ha más uram lett volna, azóta kocsin járhatnék!

Mindig, minden alkalommal csak ez járt az eszében, szemrehányásokkal
csipkedte, szidalmakkal ostorozta a férjét, Lesable volt az egyetlen
bűnös, Lesable volt csupán felelős a sok-sok füstbement pénzért, ami őt,
Corát illette volna.

Egy este végre, mikor ismét elfogyott a Lesable türelme, felkiáltott:

– De a kutya mindenit, lesz itt egyszer csend? És először is: ha nincs
gyerek, az egész csak a te hibád, érted? Mert ha neked nincs, hát nekem
van…

Hazudott, mert ez mégis csak jobb volt az örökös szemrehányásnál s a
szégyennél, hogy ne tartsák férfinak.

Az asszony végignézett rajta, előbb elképedve, az igazságot kutatva
férje szemében, majd, megértve a dolgot, teljes megvetéssel:

– Neked? gyereked?

Lesable szemtelenül erősködött:

– Igen, egy törvénytelen gyerekem, akit Asnières-ben neveltetek.

Az asszony nyugodtan válaszolta:

– Jó. Holnap meglátogatjuk. Szeretném látni milyen.

Lesable azonban fülig pirult, úgy dadogta:

– Ahogy tetszik.

Az asszony másnap már hétkor fenn volt s mikor férje csodálkozott, ezzel
felelt:

– Hát nem látogatjuk meg a gyerekedet? Tegnap este megígérted. Vagy
talán mára már oda az apaságod?

Lesable kiugrott az ágyból:

– Nem gyereklátogatóba megyünk, hanem az orvoshoz. Az majd megmondja a
magáét.

Az asszony felelt, mint aki biztos a dolgában:

– Igazad van. Az lesz a legjobb.

Cachelin vállalta, hogy a minisztériumban beteget jelent veje nevében; a
Lesable-házaspár pedig, a szomszéd gyógyszerész útbaigazítására,
pontosan egy órakor becsöngetett Lefilleul doktorhoz, több népszerű
szülészeti mű szerzőjéhez.

A fehér falú, aranycirádás szalón, melybe léptek, rosszul volt
bebútorozva s a székek sokasága mellett is kopárnak, lakatlannak
tetszett. Leültek. Lesable zavarban volt, remegett, szégyenkezett. Rájuk
került a sor s iroda-szerű helyiségbe jutottak, ahol egy alacsony,
kövéres úr fogadta őket, szertartásosan és hidegen.

Várta, hogy szóba kezdjenek; Lesable azonban, fülig elpirulva, nem mert
előrukkolni. Végre is a felesége szánta el magát s nyugodt hangon, mint
aki mindenre kész, csakhogy célhoz érhessen, megszólalt:

– Doktor úr, azért jöttünk el Önhöz, mert nincs gyermekünk. Pedig emiatt
nagy vagyon forog kockán.

A vizsgálat hosszadalmas volt, aprólékos és kínos. Azonban úgy látszott,
Corát egyáltalán nem feszélyezte: átengedte magát az orvos figyelmes
munkájának, mint olyan nőhöz illik, akit valami magasabb érdek lelkesít
és támogat.

Bár csaknem egy teljes óra hosszáig foglalkozott a házastársakkal, a
speciálista nem nyilatkozott véglegesen.

– Semmi rendellenességet sem találtam, – mondta, – sem valami különöset.
Maga az eset egyébként elég gyakori. A test is annyiféle, ahány a
karakter. Mikor annyi házasságot látunk, amelyet a két fél össze nem
férő természete ront meg, nem kell csodálkoznunk, ha ismét másutt a
meddőséget találjuk, amelynek oka a fizikai inkompatibilitás. A
nagyságos asszony, azt hiszem, nagyszerűen fejlett és alkalmas a
megtermékenyülésre. Kedves férje másrészt, noha semmiféle
rendellenességet nem mutat, inkább legyöngültnek látszik, ami talán
éppen annak a következménye, hogy túlságosan is igyekszik apává lenni.
Szabad talán kikopogtatnom?

Lesable izgatottan vetette le a mellényét s az orvos hosszasan
nyomogatta rá a fülét a tisztviselő mellére meg hátára, majd makacsul
kopogtatta véges-végig, gyomortól nyakig, vesétől nyakszirtig.

A szívütés első tempójában némi zavart konstatált, sőt a tüdőt illetőleg
is volt aggodalma.

– Vigyáznia kell magára, uram, nagyon vigyáznia. Egyelőre csak
vérszegénységről van szó, kimerültségről, semmi másról. De az efféle
jelentéktelenségek nagyon könnyen gyógyíthatatlan bajokká nőhetnek.

Lesable, sápadtan a félelemtől, utasítást kért, hogyan éljen? Komplikált
életrendre szorították. Vas, félig sült hús, erőleves, testedzés, sok
pihenés, nyáron vidéki vakáció. A doktor arra nézve is tanácsot adott,
mi lesz a teendő, ha majd jobban lesz. Módszereket írt le, amelyek
hasonló esetekben gyakran sikerrel váltak be.

A látogatás az orvosnál negyven frankba került.

Mikor kinn voltak az uccán, Cora tompa dühhel, a jövő minden sötét
sejtelmével kiáltotta:

– Na, nekem ugyan kijutott!

Férje nem felelt. Félelem gyötörte, az uccán is az orvos szavait rágta
és mérlegelte. Nem csapta be a doktor? Hátha máris elveszett embernek
ítélte? Eszébe sem volt most az örökség, meg a gyerek! Az életéről volt
most szó!

Úgy rémlett neki, hogy a tüdeje fütyöl és a szíve vadul ver. A
Tuilériákon áthaladva, gyengeség fogta el és le akart ülni. Az ingerült
asszony, hogy megalázza, állva maradt mellette s fölülről nézett le rá,
megvető szánalommal. Lesable kínosan szedte a levegőt, túlozva az
izgalmával járó lihegést; – balkeze ujjaival jobbkeze csuklóján, ütőere
lüktetését számolta.

Cora topogott a türelmetlenségtől, úgy kérdezte:

– Vége lesz már ezeknek a cécóknak? Mikor készülsz el már?

A férfi felkelt, mint ahogy az áldozatok szoktak s újra elindult, egy
szó nélkül.

Mikor Cachelin meghallotta a vizsgálat eredményét, egyáltalán nem
fékezte a dühét. Ordított:

– Szépen vagyunk, mondhatom, szépen vagyunk!

És vad szemekkel mérte végig a vejét, mintha rögtön föl akarná falni.

Lesable se látott, se hallott: ő csak az egészségére gondolt,
fenyegetett életére. Kiabálhattak ezek, apa meg a lánya, akármit, ezek
nem voltak az ő bőrében és ő ezt a bőrt meg akarta őrizni.

Asztalán orvosságos üvegek sorakoztak s minden étkezésnél kiméricskélte
orvosságait, amit felesége mosollyal, apósa pedig kitörő hahotával
kísért. Lépten-nyomon megnézte magát a tükörben, kezét minden
pillanatban a szívére nyomkodta, hogy ellenőrizze a dobogását, ágyát
pedig egy sötét szobában vettette meg, holmi lomtár-zugban, hogy
elkerülje Corával a testi érintkezést.

Rettegő gyűlöletet kezdett érezni a nő iránt s érzésébe megvetés és
undor vegyült. Ettől kezdve a nők egyébként is szörnyetegeknek tűntek
fel előtte, veszélyes bestiáknak, akiknek csak a férfiak elpusztítása a
hivatásuk; – Charlotte néni végrendeletére pedig már csak úgy gondolt,
ahogy holmi puszta, elmúlt balesetre gondolunk, amelybe majdnem
odavesztünk.

Ismét hónapok teltek el. Csak egy év volt hátra a végzetes terminusig.

Cachelin az ebédlőben óriási naptárt akasztott ki, amelyen minden reggel
áthúzta az elmúlt napot s tehetetlen elkeseredése, a kétségbeesés,
amellyel érezte, hogyan siklik messzebb hétről-hétre a nagy vagyon, a
düh, arra a gondolatra, hogy tovább kell kínlódnia a hivatalban s aztán
kétezer frank nyugdíjból tengődnie haláláig, – mindezek az indulatok
iszonyú szavakra ragadtatták, amelyek kis híján, már-már csaknem a
tettlegességig fajultak.

Nem tudott ránézni Lesable-ra, hogy meg ne reszkessen az őrjöngő
vágytól: ütni, legázolni, összetaposni ezt az embert. Határtalan
gyűlölettel gyűlölte. Ha látta, mint nyitja ki az ajtót, mint lép be,
mindannyiszor az volt az érzése, hogy tolvaj hatolt be hozzá, aki
legszentebb javától fosztotta meg, a család örökségétől. Jobban
gyűlölte, mint a halálos ellenséget s ugyanakkor meg is vetette
gyöngesége és különösen amiatt a gyávasága miatt, hogy az egészségéért
való aggódásban lemondott közös reménységük további hajszolásáról.

Lesable csakugyan még elkülönültebb életet élt a feleségétől, mintha
soha semmi kötelék sem fűzte volna össze őket. Közelébe se ment, nem
nyúlt hozzá, még a tekintetét is kerülte, – szégyenből is, meg
félelemből is.

Cachelin mindennap megkérdezte a leányát:

– Mondd csak, elszánta magát végre az urad?

Az asszony felelt:

– Nem, papa.

Az étkezésnél estéről-estére kínos jelenetek játszódtak le. Cachelin
szüntelenül ismételgette:

– Ha valaki nem férfi, jobban tenné, ha felfordulna és helyet engedne
egy arravalóbbnak.

És Cora hozzátette:

– Ami igaz, igaz. Vannak haszontalan és alkalmatlan figurák. Nem is
tudom, mit lődörögnek a világon, hacsak azért nem, hogy mindenkinek
terhére legyenek.

Lesable nyelte az orvosságait és nem felelt. Egy napon végül az apósa
ezt ordította az arcába:

– Hát tudod, tudd meg, hogy ha most, amikor már jobban vagy, meg nem
változtatod a viselkedésedet, akkor tudom istenem, mit fog csinálni a
lányom!…

A vő felemelte a tekintetét: érezte az új gyalázatot és a szemével
kérdezett. Cachelin folytatta:

– Mást fog befogadni a helyedbe, nahát! És kutya szerencséd, hogy ez
eddig is meg nem esett! Ha valaki ilyen litty-lotty-emberhez megy
feleségül, mindent megengedhet magának.

Lesable fakó arccal felelt:

– Én ugyan nem fogom megakadályozni, ha őnagysága követni akarja az apja
jeles tanácsait.

Cora lesütötte a szemét. Cachelin pedig, aki homályosan érezte, hogy
nagyon is kemény dolgot mondott, egy kissé zavartan hallgatott el.


VI.

A minisztériumban a két férfi látszólag elég jó egyetértésben élt.
Valami hallgatag megegyezés alakult ki közöttük, hogy eltitkolják
kollégáik előtt családi harcaikat. »Kedves Cachelin«-em, – »kedves
Lesable«-om, – így szólítgatták egymást és odáig mentek a színlelésben,
hogy együtt nevettek a tréfákon, mint akik boldogok és meg vannak
elégedve közös életükkel.

Lesable és Maze viszont úgy viselkedtek egymással szemben, azoknak az
ellenfeleknek szertartásos udvariasságával, akik kis híján majdnem
megverekedtek. A meghiusult párbaj, melynek izgalmát mégis átélték,
túlzott udvariasságot teremtett közöttük, fokozottabb figyelmet s talán
a kölcsönös közeledés titkos vágyát is, amelyet holmi új komplikációk
homályos félelme is diktálhatott. A többiek észrevették és helyeselték
ezt a viselkedést, mint olyan úriemberekét, akiknek lovagias ügye volt
egymással.

Már messziről köszöntek egymásnak, kimért komolysággal, keményen és
méltóságosan röpítve le a kalapjukat.

Beszélni nem beszéltek egymással, – egyik sem merte vállalni a
kezdeményezést.

Egy napon azonban Lesable, mikor a főnök sürgősen hivatta, buzgalmában
futva ment végig a folyosón s a fordulónál teljes lendülettel vágódott
éppen a hasába egyik kollégájának, aki ellenkező irányból jött. A
kolléga Maze volt. Mind a ketten visszahőköltek, majd Lesable zavart és
udvarias hadarással tudakolta:

– Pardon, uram, nem történt valami baja?

A másik válaszolt:

– Semmi a világon, uram.

Ettől kezdve illendőnek találták, hogy egy-egy szót váltsanak. Majd,
versengve az udvariaskodásban, igyekeztek kölcsönösen előzékenyek lenni,
amiből nemsokára bizalmasság, majd valóságos meghitt viszony fejlődött,
az a tartózkodással mérsékelt meghittség, amely olyan emberek közt
indul, akik előbb félreismerték egymást s most valami félénk habozás
bénítja meg a lendületüket; végre az udvariaskodásokból, az egymás
szobájában tett vizitekből, barátság nőtt ki.

Most már gyakran csevegtek, mikor a rendtiszti szobában terefere volt.
Lesable sokat vesztett stréberes rátartiságából, Maze is félretette
világfias modorát; – Cachelin pedig bele-belevegyült a diskurzusba s úgy
látszott, érdeklődve figyeli barátkozásukat. Olykor-olykor, a szép
kolléga távozása után, mikor az kihúzott derékkal lépdelt odább,
homlokát majdnem beütve az ajtó szemöldökfájába, Cachelin mordult egyet,
rápislantva a vejére:

– Ez aztán legalább szép szál legény!

Egy reggel, mikor mind a négyen együtt voltak, mert Savon apó sohasem
hagyta abba a másolást, a vén díjnok széke, amelyet nyilván valami
tréfacsináló megfűrészelt, összetört gazdája alatt s a jámbor öreg
végiggurult a padlón, nagyot kiáltva ijedtében.

A három kolléga odarohant. A rendtiszt a kommunisták ármányának
minősítette a dolgot, Maze pedig mindenáron látni akarta a sérült
testrészt. Cachelin-nel összefogva erővel le akarták vetkőztetni az
öreget, hogy, mint mondták, bekötözzék, de Savon apó kétségbeesve
ellenkezett és azt kiabálta, hogy nem történt semmi baja.

Amikor a vidámság elült, Cachelin egyszerre csak elkiáltotta magát:

– Nézze csak, Maze úr, mit szólna hozzá, most, hogy így szépen együtt
vagyunk, ha meghínám magát hozzánk vasárnapra, ebédre. Mindnyájan
örülnénk neki, a vőm is, én is, a lányom is, aki névről úgyis jól
ismeri, hiszen otthon sokszor szóba kerül a hivatal. Beleegyezik, mi?

Lesable, noha hidegebben, csatlakozott apósa kéréséhez:

– Igazán, jöjjön el, nagyon örülnénk.

Maze habozott, zavarban volt, mosolygott, a mende-mondák emléke feléledt
benne.

Cachelin sürgette:

– Ki vele: jön vagy nem jön?

– Hát jó! elfogadom a meghívást.

Mikor az apa otthon azzal lépett be, hogy: – Mit szólsz hozzá, Maze
kolléga nálunk ebédel vasárnap, – Cora első meglepetésében dadogott:

– Maze? – No de ilyet!

És elpirult a haja tövéig; maga sem tudta, miért. Annyiszor hallott
beszélni erről az emberről, a szokásairól, a hódításairól, – mert Maze
ellenállhatatlan nőcsábász hírében állt a minisztériumban, – hogy már
régóta felébredt benne a vágy: megismerni ezt a szép fiút.

Cachelin folytatta, közben a kezeit dörzsölve:

– Majd meglátod, micsoda fenegyerek az és hozzá milyen szép fickó.
Magas, mint egy dragonyos, nem hasonlít ám csöppet sem az uradhoz!

Az asszony nem felelt, zavarban volt, mintha kitalálták volna, hogy már
álmodozott a kidícsért lovagról.

A lakomát ugyanazzal a gondossággal készítették elő, mint annak idején a
Lesable ebédjét. Cachelin megtárgyalta a fogásokat, mindent kitünőnek
kívánt s mintha valami be nem vallott, még határozatlan bizakodás támadt
volna a szívében, vidámabbnak látszott, valamely titkos és biztos jó
sejtelemtől derűsnek.

Az egész vasárnapot az előkészületek lázas ellenőrzésével töltötte, míg
Lesable egy sürgős ügyiratot intézett el, amelyet előző nap hozott haza
a hivatalból. November első napjaiban voltak, az új esztendő közeledett.

Hét órakor megérkezett Maze, nagyon jókedvűen. Úgy lépett be, mint aki
otthon van és udvarias szavakkal nagy rózsacsokrot nyujtott át Corának.
A jótársaságban otthonos emberek bizalmas hangján tette hozzá:

– Asszonyom, én valahogy úgy érzem, hogy már ismerem Önt egy kissé, sőt
hogy már kislány kora óta ismerem, hiszen édesapja sok éve beszélt már
nekem Önről.

Cachelin a virágok láttára felkiáltott:

– Ez aztán előkelő dolog, annyi szent!

És leányának eszébe jutott, hogy Lesable nem hozott virágot annak
idején. A szép gavallér pedig szinte elbűvöltnek látszott, nevetgélt, a
jó fiú volt, aki elsőízben tesz látogatást régi barátainál. Corát
gáláns, diszkrét szavakkal rohamozta meg, amelyektől az asszony arca
bíborpiros lett.

Maze nagyon kívánatosnak találta az asszonyt. Cora meg őt nagyon
elbűvölőnek. Mikor távozott, Cachelin odavetette:

– No, úgy-e jó pofa? Micsoda csirkefogó lehet ez, te! Minden asszonyt
befon!

Cora, kevésbé lelkesedő hangon, de bevallotta, hogy »kedves embernek
találja és nem is olyan pozőrnek, mint amilyennek gondolta!«

Lesable, aki a szokottnál kevésbé fáradtnak és rosszkedvűnek látszott,
szintén elismert annyit, hogy az első időkben »félreismerte« a barátját.

Maze járni kezdett a házhoz, eleinte tartózkodó módon, majd mind
gyakrabban. Mindenki szerette. Hívogatták, kedvében jártak. Cora a
kedvenc ételeit főzte neki. És a három férfi meghitt viszonya olyan
élénkké vált, hogy nem tudtak meglenni egymás nélkül. Az új barát
elvitte a családot a színházba, ujságoktól szerzett páholyokba.

Gyalog szoktak hazamenni, végig a zsúfolt éjszakai uccákon, a Lesable-ék
kapujáig. Maze és Cora mentek elől, egyforma lépésekkel, összesímult
csipőkkel, ugyanannak a mozgásnak, ugyanannak a ritmusnak a ringásával,
mint két olyan lény, akik arra születtek, hogy egymás oldalán járják az
életet. Félhangon beszélgettek, mert csodálatosan értették egymást,
elfojtott, közös kacajaik voltak. És a fiatal asszony olykor
hátrafordult, hogy egy pillantást vessen apjára és a férjére.

Cachelin jóakaratú tekintettel simogatta őket s gyakran jelentette ki,
már nem is gondolva rá, hogy a vejéhez beszél:

– Mégis csak nagyszerű egy pár, öröm őket együtt látni.

Lesable nyugodtan felelte:

– Majdnem egyforma magasak.

És boldogan attól az érzéstől, hogy a szíve kevésbé erőszakosan ver,
hogy a gyors járástól már nem liheg annyira s hogy általában egész
közérzése megjavult, lassanként megenyhült az apósával szemben is, aki
különben egy idő óta be is szüntette már epés megjegyzéseit.

Újévkor Lesable megkapta főtiszti kinevezését. Olyan nagy volt az öröme,
hogy hazaérkezve, megcsókolta a feleségét, félév óta először. Az asszony
egészen zavarodottnak látszott, feszélyezettnek, mintha valami illetlen
dolog érte volna a férje részéről; – Maze-ra nézett, aki szintén eljött,
hogy az újév alkalmából tisztelegjen és minden jót kívánjon. És Maze is
zavar-félét mutatott: az ablak felé fordult, mint aki nem akarja látni,
mi történik.

Cachelin azonban nemsokára ismét ingerlékeny lett, rosszmájú, – újra
gonosz tréfákkal kezdte piszkálni a vejét. Sőt Maze-nak is
neki-nekitámadt, mintha őrá is haragudnék a fölöttük lebegő katasztrófa
miatt, melynek elkerülhetetlen terminusa percről-percre közeledett.

Egyedül Cora mutatkozott teljesen nyugodtnak, teljesen boldognak, a
boldogságtól ragyogónak. Úgy látszott, végleg elfelejtette a fenyegető
és már oly közeli határidőt.

Március is elkövetkezett. Minden remény hiábavalónak látszott, hiszen
július 20-án már itt lesz Charlotte néni halálának harmadik évfordulója.

Kora tavasz zsendítette a földeket s Maze azt indítványozta, hogy egy
vasárnap ránduljanak ki a Szajna-partra, ibolyát szedni a cserjésekben.

A reggeli vonattal indultak és Maisons-Lafitte-ben szálltak ki. A
csupasz ágak közt még téli borzongás futott végig, de az újra-zöld,
ragyogó füveket már fehér és kék virágok foltjai tarkázták; a
domboldalak gyümölcsfái rózsaszínű fűzéreket emeltek sovány karjaikkal,
melyeket kipattogzó rügyek borítottak.

A lomha Szajna szomorúan, a minapi esőktől sárosan, hömpölygött partjai
között, melyeket megtépázott a télvégi áradás; az egész vidék olyan
volt, mintha vízbe áztatták volna: mintegy most kelt ki a fürdőből s
nedves, édes ízekkel párolgott az első napsugarak langyosságában.

Elszéledtek a ligetben. Cachelin rosszkedvűen bökdöste botja végével a
rögöket, a szokottnál is nyomottabb hangulatban, ez a nap csak még
keservesebben emlékeztette a nemsokára teljes balsorsra. Lesable szintén
kedvetlen volt, félt, hogy a lába átnedvesedik a fűben, míg a felesége
és Maze csokorba kötik a virágjaikat. Cora már néhány napja betegesnek,
fáradtnak és sápadtnak látszott.

Most is azonnal kimerült s vissza akart fordulni, hogy most már egyenek
valamit. Kis vendéglőbe tértek be, amely egy omladozó régi malomnak
támaszkodott s nemsokára felszolgálták nekik a kiránduló párizsiak
hagyományos villásreggelijét a kis lugasban, a két szalvétával
megterített faasztalon, egészen közel a folyóhoz.

Ropogtatták a sült kövipontyot, falatozták a burgonyával körített
marhahúst s éppen körbejárt a zöldsalátával teli tál, mikor Cora
hirtelen felkelt a helyéről s futni kezdett a folyópart felé, két
kezével a szájára szorítva a szalvétáját.

Lesable nyugtalanul kérdezte:

– Mi az, mi van vele?

Maze zavartan, kivörösödve dadogott:

– Igazán nem tudom… furcsa… az elébb még egészen jól volt…

Cachelin pedig elképedve ült egy helyben, villája megállt a levegőben, a
hegyén egy levél salátával.

Aztán ő is felemelkedett, hogy leánya után nézzen. Előrehajolva,
meglátta az asszonyt, amint fejét szenvedőn támasztja neki egy fának.
Hirtelen gyanú nyilalt végig az apán, a térde is belebicsaklott:
visszahanyatlott a székre s táguló szemmel nézte a másik két férfit,
akik most szintén zavartnak látszottak, mind a ketten. Cachelin aggódó
tekintettel kutatta az arcukat, nem mert megszólalni, kábultan a
félelemtől és a reménységtől.

Eltelt egy negyedóra, mély csendben. Aztán Cora visszajött, kissé
sápadtan, nehezen lépkedve. Egyikük sem fogadta nyilt kérdéssel:
mindegyiken látszott, hogy valami boldog eseményt sejt, amiről kínos
beszélni, de amely miatt mindegyik ég a kíváncsiságtól és egyben fél is
megtudni a bizonyosat. Cachelin csak ennyit mondott:

– Jobban vagy?

– Köszönöm, jobban, – válaszolt az asszony, – semmi az egész. De korán
menjünk haza, fáj egy kicsit a fejem.

S ahogy útnak indultak, Cora a férje karjába kapaszkodott, mintegy
jelezve a titokzatos valamit, amelyet egyelőre még nem mer bevallani.

A Saint-Lazare pályaudvaron szétvált a társaság. Maze-nak hirtelen
valami állítólag el nem intézett dolga jutott eszébe s az elköszönő
kézszorítások után odább állt.

Cachelin, mihelyt egyedül maradt a lányával és vejével, feltette a
kérdést:

– Mi bajod volt a villásreggeli alatt?

Cora azonban először egyáltalán nem válaszolt; aztán, némi habozás után:

– Semmi az egész… egy kis gyomorrontás…

Bágyadt léptekkel ment tovább, ajkán mosoly. Lesable kényelmetlenül
érezte magát, meg volt zavarodva, össze-vissza, ellentétes gondolatok
zsongtak benne, tele a fényűzés éhségével, süket haraggal, be nem
vallott szégyennel, gyáva féltékenységgel, – úgy tett, mint azok az
alvók, akik reggel behúnyják a szemüket, hogy ne lássák a fénysugarat,
amely besiklik a függöny résén s ragyogva tűz egyenesen az ágyukra.

Mihelyt hazaértek, azt mondta, hogy be kell fejeznie valami munkát és
bezárkózott.

Cachelin ekkor rátette a két kezét a lánya vállaira:

– Nna… úgy-e, hogy terhes vagy?

Az asszony dadogott:

– Azt hiszem, igen… már második hónapja…

Be sem fejezte a mondatot, mikor Cachelin nagyot ugrott örömében; aztán
táncolni kezdett a lánya körül, valami népies kánkánt, amelyre még a
régi katonaidőkből emlékezett. Emelgette a lábát, ugrált, nem törődve a
potrohával, felfordította az egész lakást. A bútorok beleremegtek, a
poharak az ebédlőszekrényben összekoccantak, a függőlámpa ide-oda
himbált, mint valami hajó lámpása.

Aztán karjaiba ölelte drága leányát és viharosan csókolgatta; majd
bizalmas kis legyintéssel csapott oda a leánya hasára:

– Csakhogy helyben vagyunk már egyszer! Megmondtad az uradnak?

Az asszony hirtelen elgyávultan suttogta:

– Még nem… vártam még vele…

Cachelin azonban közbekiáltott:

– Jó, jó… neked kényelmetlen… Várj csak, én majd megmondom neki, ne
félj!

S máris rohant a veje lakásába. Mikor Lesable, aki semmit sem csinált,
meglátta belépő apósát, felemelkedett. A másik azonban nem hagyott időt
a tünődésre:

– Tudod-e, hogy a feleséged más állapotban van?

A férj zavarában nem tudott uralkodni magán, az arca két oldala
egyszerre kipirult.

– Micsoda? Hogy Cora? Igazán? Mit mondasz?

– Azt, hogy Corának gyereke lesz, na! Érted? Micsoda szerencse!

És örömében megragadta a veje kezét, szorongatta, rázta, mintegy
gratulálva vagy köszönetet mondva. Ismételte:

– Végre, csakhogy sikerült. Nagyszerű! Nagyszerű! Gondold meg csak,
kérlek, miénk a vagyon!

Nem bírta tovább, meg kellett ölelnie a vejét. Kiabált:

– Te, több mint egy millió, érted? – több mint egy millió!

Újra táncra perdült, majd hirtelen:

– Dehát gyere, a feleséged vár, legalább csókold meg! – és átfogva a
veje derekát, tolta és gurította maga előtt, mint valami labdát, be az
ebédlőbe, ahol Cora állva maradt, nyugtalanul, a füleit hegyezve.

Amint észrevette a férjét, visszahőkölt, hirtelen rémület fojtogatta.
Lesable megállt előtte, sápadtan, dúltan. Mintha bíró lett volna, a
felesége pedig a vádlott.

Lesable végre megszólalt:

– Úgy látszik, terhes vagy…

Az asszony remegő hangon dadogta:

– Úgy kell lenni…

Cachelin azonban mindkettőjüket nyakon fogta s valósággal egymáshoz
kente őket, összenyomva az orrukat.

– Csókolózzatok hát össze, – kiáltotta, – a kutyafáját! Megéri a
fáradságot!

S mikor eleresztette őket, kijelentette, az öröm vad túláradásával:

– Végre megnyertük a játszmát! Mit szólnál hozzá, Léopold, ha mindjárt
vennénk valami vidéki telkecskét. Ott legalább rendesen
meggyógyulhatnál!

Lesable megremegett erre a gondolatra. Az apósa tovább mondta:

– Meghívnánk oda Torchebeuf urat és nejét is, és mivel a helyettes főnök
már úgyis a végét járja, egész szépen te jöhetnél a helyére. Az ember
így egyengeti az útját.

Lesable szemei előtt sorra megjelent mindaz, amiről Cachelin beszélt:
látta magát, amint fogadja a főnököt, a szép fehér vidéki ház előtt, a
folyóparton. Vászonkabát lesz rajta, a fején panamakalap.

A remény valami édességgel töltötte el a szívét, mintha langyos és jó
valamik olvadtak volna fel benne, amik könnyűvé és máris egészségesebbé
tették.

Mosolygott, ha még nem is adott választ.

Cachelin, reményektől becsípve, álmokban ringatózva folytatta:

– Ki tudja? még befolyást is szerezhetünk a vidéken. Talán képviselő is
lesz belőled. Mindenesetre, fogadhatjuk majd a környék társadalmát,
traktákat rendezünk. Tartasz majd egy lovacskát meg egy könnyű kocsit,
ami mindennap kivisz az állomásra.

Lesable lelkében a fényűzés, az elegáns és jó élet képei ébredeztek. A
gondolat, hogy maga fogja majd hajtani kis kocsiját, mint a gazdagok,
akiknek olyan gyakran irígyelte a sorsát, döntött. Nem állhatta meg,
hogy ki ne bökje:

– Az ám, az aztán nagyszerű volna!…

Cora, mikor látta, hogy a férje meg van nyerve, szintén mosolygott,
meghatott és hálás mosollyal; és Cachelin, aki már nem látott több
akadályt, kijelentette:

– A vendéglőbe megyünk vacsorázni. A szentségit, erre csak csaphatunk
egy kis áldomást!

Mikorra hazakerültek, egy kicsit mindnyájan be voltak csípve és Lesable,
aki duplán látott és akinek a gondolatai is táncot jártak, nem talált be
a maga külön odujába. Talán elnézésből, talán feledékenységből, abba az
üres ágyba feküdt le, amelybe felesége készült lepihenni. És egész
éjszaka úgy rémlett neki, hogy fekhelye himbálózik, mint valami hajó,
ide-oda dől, előre-hátra hánykolódik és ringatózik! Holmi enyhe tengeri
betegséget is érzett.

Reggel ugyancsak meg volt lepődve, mikor felébredve, Corát a karjai közt
találta.

Az asszony kinyitotta a szemét, mosolygott s hirtelen kitöréssel
megcsókolta a férjét, hálától és érzéstől áradón. Aztán beszélni kezdett
hozzá, azon a halk hangon, amivel az asszonyok hizelkedni szoktak:

– Ha jó fiú akarsz lenni, ma nem mégy be a minisztériumba. Most már nem
kell olyan pontosnak lenned, hiszen nagyon gazdagok leszünk. Ránduljunk
ki újra, csak mi, így kettesben.

Lesable kipihentnek érezte magát, telve azzal a lusta jóérzéssel, mely
az ünnepnapok kiruccanásait követi, zsibbadtan feküdt az ágy melegében.
Lomha vágyat érzett: még sokáig maradni így, nem csinálni többé mást,
csak ebben a puha csöndben élni. A jó restség új és hatalmas szükséglete
bénította meg a lelkét, lett úrrá a testén. S egyre ott lebegett benne a
ködös, boldog gondolat, hogy gazdag lesz, gazdag és független.

Egyszerre aggodalom lepte meg és halkan kérdezte az asszonytól, mintha
félne, hogy szavait meghallhatják a falak:

– És igazán biztos vagy benne, hogy ez terhesség?

Az asszony nyomban megnyugtatta:

– Hogyne, persze hogy az! Nem csalódhattam…

A férfi pedig, kissé még mindig nyugtalanul, szelíden tapogatni kezdte a
nőt. Kezét végigjártatta a puffadó hason.

– Csakugyan, igaz, – jelentette ki, – de a határidőig már nem betegszel
le. Talán majd megtámadják az igényünket!

Erre a feltevésre düh fogta el az asszonyt.

– Hogyisne! még csak az kéne! ennyi nyomorúság, vesződség és kínlódás
után még belénk is kössenek: – azt már csak mégse lehet!

A nagy méltatlankodástól le kellett ülnie.

– Menjünk azonnal a közjegyzőhöz, – mondotta.

Férje azonban úgy vélte, hogy előbb orvosi bizonyítványt kell szerezni.
Újra elmentek tehát Lefilleul doktorhoz.

Az orvos rögtön megismerte őket.

– Nos, – kérdezte, – volt-e eredménye a kúrának?

Mind a ketten fülig pirultak és Cora kissé zavarodottan hebegte:

– Azt hiszem, hogy igen, doktor úr.

Az orvos dörzsölgette a kezeit:

– Biztosra vettem, biztosra vettem. Az a módszer, amit ajánlottam,
sohasem eredménytelen, ha csak a házastársak egyike nem szenved teljes
alkalmatlanságban.

Miután megvizsgálta a fiatal nőt, kijelentette:

– Brávó, itt a gyerek!

És egy ív papirosra felírta, hogy:

Alulírott orvos, a párizsi egyetem diplomájának tulajdonosa, bizonyítom,
hogy Lesable Léopoldné szül. Cachelin asszonynál körülbelül háromhónapos
terhesség összes szimptomáit találtam.

Aztán Lesable-hoz fordult:

– És ön? mi van a mellével, meg a szívével?

Megvizsgálta a férfit is, és teljesen gyógyultnak találta.

Távoztak az orvostól, boldogok voltak, vidámak, kart a karba fonva,
könnyű léptekkel mentek. Útközben azonban Léopoldnak ötlete támadt:

– Te, mielőtt a közjegyzőhöz mennénk, jó lenne, ha egypár törülközőt
tennél be a derék körül, ez mindjárt szembetűnne és hatásos is. A
közjegyző legalább nem gondolná, hogy időt akarunk nyerni.

Hazamentek tehát s Lesable maga vetkőztette le a feleségét, hogy a csípő
domborúságán megfelelően segítsen. Tízszer is megváltoztatta a
törülközők helyét s néhány lépésre hátrált, hogy mérlegelje a hatást,
vajjon sikerült-e a teljes valószínűség?

Mikor végre meg volt elégedve az eredménnyel, újra útnak indultak s
Lesable az uccán látható büszkeséggel sétáltatta végig a dombos hasat,
amely az ő férfiúi jelességét hirdette.

A közjegyző barátságosan fogadta őket. Majd meghallgatta előadásukat,
végigfutotta a bizonyítványt s Lesable erősködésére, hogy: – Különben
is, közjegyző úr, elég egy másodperc is, csak rá kell nézni! –
helybenhagyó tekintetet vetett a fiatal nő széles és kiemelkedő
derekára.

A házastársak izgatottan vártak; a törvény embere végre megszólalt:

– Rendben van. Akár megszületett a gyermek, akár nem, a fő, hogy megvan,
hogy él. Tehát a végrendelet végrehajtását felfüggesztjük a nagyságos
asszony lebetegedéséig.

Mikor kimentek az irodából, a lépcsőházban összecsókolóztak, annyira nem
bírtak az örömükkel.


VII.

A boldogságot jelentő felfedezés óta a háromtagú család tökéletes
egyetértésben élt. Mindig vidám, zökkenőtlen, békés hangulatban voltak.
Cachelin visszanyerte régi, hangos jókedvét, Cora pedig elhalmozta
gondoskodásaival a férjét. Lesable is egészen más embernek látszott,
elégedett volt, olyan jó fiú, amilyen azelőtt sohasem.

Maze ritkábban járt hozzájuk s úgy látszott, valahogyan nem jól érzi már
magát a család körében; mindenkor szívesen fogadták, de mégis több
hidegséggel, mert a boldogság önző és nincs szüksége idegen
résztvevőkre.

Sőt Cachelin, mintha bizonyos titkos ellenségeskedést is érzett volna a
szép hivatali kollégával szemben, akit pedig, alig pár hónapja, ő maga
vezetett be erőnek erejével a családi körbe. Ő volt az is, aki a család
barátjának bejelentette Coralie terhességét. Egyszer váratlanul rátört
Maze-ra az ujsággal:

– Mit szól hozzá, a lányom másállapotban van!

Maze játszotta a meglepettet.

– Ugyan, ugyan! – válaszolta, – na és persze, nagyon boldogok…?

– Azt már meghiszem! – felelte Cachelin és észrevette, hogy kollégája
viszont egyáltalán nincs elragadtatva. Férfiember nem szereti, ha az a
nő, akinek a szépet tette, ilyen állapotba kerül, akár ő volt az oka az
illető állapotnak, akár más.

Vasárnaponként azonban Maze még mindig náluk ebédelt. De az együtt
eltöltött esték kezdtek kínosakká válni, noha komoly ellentét sohasem
merült fel; – és ez a különös zavar hétről-hétre nagyobb lett. Egy este
aztán, mikor a vendég elment, Cachelin valósággal dühösen jelentette ki:

– Kezdem únni ezt az alakot!

– A dolog úgy áll, – felelte Lesable, – hogy a barátunknak nem igen
válik előnyére, ha közelebbről megismeri az ember.

Cora lesütötte a szemét. Ő nem nyilatkozott. De mindig, mintha
feszélyezve lett volna a szép Maze jelenlétében, aki viszont a maga
részéről csaknem szégyenlős volt a nővel szemben, nem nézett rá
mosolyogva, mint azelőtt, nem ajánlott fel színházi jegyeket s szinte
úgy látszott, csak szükséges teherként viseli a nemrég még oly szívélyes
jóbarátságot.

Történt pedig, hogy egy csütörtökön, ebédidőben, mikor Lesable
hazakerült a hivatalból, Cora a szokottnál is hízelkedőbben csókolta meg
oldalt a férje szakállát és a fülébe súgta:

– Nem fogsz megszidni?

– Ugyan már, miért?

– Azért, mert… mert, ez a Maze már megint itt járt. Én pedig, mivel nem
akarom, hogy az emberek mindenfélét kotyogjanak, megkértem, hogy ezentúl
ne mutatkozzék olyankor, amikor te nem vagy itthon. Úgy látszik, egy
kicsit meg is sértődött!

Lesable meglepetten kérdezte:

– Na, és mit mondott?

– Oh, nem mondott semmi különösebbet, de azért nekem mégse tetszett és
erre már arra szólítottam fel, hogy teljesen szüntesse be a
látogatásait. Jól tudod, hogy papa és te hoztátok ide ezt az embert,
nekem semmi részem se kívánja. Most aztán félek, hogy megharagszol,
amiért kiadtam az útját.

A férj szívét elöntötte a hálálkodó öröm:

– Jól tetted, nagyon jól tetted. Inkább köszönettel tartozom neked.

Az asszony újra kezdte, hogy véglegesen tisztázza a két férfi viszonyát,
ahogy eleve kitervezte:

– A hivatalban úgy fogsz tenni, mintha nem tudnál semmiről semmit, úgy
fogsz vele beszélni, mint azelőtt: csak éppen nem fog többet hozzánk
járni.

És Lesable, gyöngéden karjába ölelve az asszonyt, hosszasan, apró
csókokkal hintette végig a szemeit és az arcát.

– Angyal vagy… angyal!… – ismételgette, és érezte, amint a gyermeket, a
már jól kifejlett gyermeket hirdető has odadomborul a testéhez.


VIII.

A szülés napjáig nem jött közbe újabb esemény.

Szeptember utolsó napjaiban Cora leánygyermeknek adott életet.
Désirée-nek nevezték el, de mivel ünnepélyes keresztelőt akartak
rendezni, úgy határozták el, hogy csak a következő nyáron tartják meg, a
vidéki portán, amelyet közben megvásárolnak.

Asnières-ben nézték ki a házat, a dombon, amely a Szajna fölött
emelkedik.

A tél folyamán nagy események játszódtak le. Mihelyt megkapták az
örökséget, Cachelin beadta nyugdíjaztatási kérvényét, amelyet nyomban
elintéztek s az öreg otthagyta a hivatalt. Szabad idejét azzal töltötte,
hogy finom lombfűrész-munkákat csinált. Órákat, ládikákat,
virágállványokat, mindenféle furcsa, apró holmit fűrészelgetett ki.
Bolondja volt ezeknek a munkáknak, amelyekhez akkor szottyant kedve,
mikor egyszer az Opera-avenue-n meglátott egy vándor árust, amint ilyen
falemezeket dolgozott fel. Mindenkinek meg kellett csodálnia, nap mint
nap, Cachelin új kompozícióit, amelyek tudákosan és gyermekesen cifrák
voltak.

Ő maga, elámulva önnön művészetétől, szüntelenül ismételgette:

– Csudálatos, hogy mi mindenre képes az ember!

Mikor a helyettes főnök, Rabot úr, végre meghalt, Lesable töltötte be
ügykörét, bár a címét még nem kapta meg, mivel legutóbbi előléptetése
óta még nem telt el a szükséges idő.

Cora azonnal egészen más asszony lett, tartózkodóbb, elegánsabb, –
megértette, kitalálta, megérezte mindazt a megváltozni valót, amire a
vagyon kötelez.

Újév napján látogatást tett a főnök feleségénél, aki vaskos asszonyság
volt, harmincöt éves párizsi élet után is vidékinek maradva. Cora úgy
elárasztotta kedveskedéssel és hízelgéssel, hogy Torchebeuf asszony
végre is elfogadta a keresztanyaságot. Cachelin nagyapó lett a
keresztapa.

A szertartást egy ragyogó júniusi vasárnapon tartották meg. Az egész
hivatal meg volt híva, a szép Maze-t kivéve, aki többé nem járt a
házhoz.

Reggel kilenckor Lesable a vasúti állomás előtt várta a párizsi vonatot,
míg a groom, nagy aranygombos libériában, kantárszáron tartotta a kövér
ponnit, amely a vadonatúj kiskocsi elé volt fogva.

Messziről füttyentett, majd föltűnt a gép, maga után vontatva a vagónok
füzérjét, melyből utasok áradata hömpölygött elő.

Az egyik elsőosztályú kocsiból Torchebeuf úr szállt ki nejével, akinek
rikított a toalettje. Pitolet és Boissel a második osztályból kerültek
elő. Savon apót nem merték egyenesen meghívni, de ki volt csinálva, hogy
délután majd véletlenül összetalálkozik vele a társaság és akkor, a
főnök úr beleegyezésével, őt is elviszik a lakomához.

Lesable rohant a följebbvalója elé, aki teljes törpeségében lépdelt
előre császárkabátjában, melyen úgy virított a nagy érdemrend-csokor,
mint valami kinyílt vörös rózsa. A roppant koponya, ráadásul a
széleskarimájú kalappal, szinte agyonnyomta a csenevész testet s a
mutatványos bódék csodáihoz tette hasonlóvá a főnök urat; felesége, ha
egy kissé lábujjhegyre pipeskedik, nyilván megerőltetés nélkül
elnézhetett volna Torchebeuf feje fölött.

Léopold ragyogó arccal hajlongott és hálálkodott. Feltessékelte a
házaspárt a kocsiba, majd kollégáihoz futott, akik szerényen hátrább
húzódtak, – kezet szorított velük, sajnálkozott, hogy az apró kocsiban
nem viheti el őket is:

– Csak gyertek mindig a parton, míg oda nem értek a kapunkhoz:
Désirée-villa, a kanyarodótól a negyedik ház! Siessetek!

És a kocsira szállva, megragadta a gyeplőt s indított, miközben a groom
ügyesen a hátulsó kis ülésre pattant föl.

A szertartás a legsikerültebb módon folyt le. Utána hazamentek,
villásreggelire. Az asztalkendő alatt mindenki ajándékot talált,
megfelelőt az illető vendég fontosságának. A keresztanya tömör
aranykarperecet kapott, férje rubin nyakkendőtűt, Boissel
szattyánbőrtárcát, Pitolet pedig egy pompás tajtékpipát. A háziak
szerint Désirée küldte ezeket az ajándékokat új barátainak.

Torchebeufné kivörösödve zavarában és örömében, felhúzta a csillogó
karikát vastag karjára, a főnök pedig, mivel keskeny nyakkendőjén nem
tudta elhelyezni a tűt, császárkabátja hajtókájába tűzte az ékszert, a
becsületrend alá, mint holmi kisebbosztályú kitüntetést.

Az ablakon át ki lehetett látni a folyam nagy szalagjára, amely Suresnes
felé ívelt, a fákkal benőtt partemelkedések mentén. A napfény záporként
hullott a vízre s tűzfolyammá változtatta. Az étkezés eleinte nehézkesen
folyt, mert a Torchebeuf-házaspár jelenléte nyomta. Később
nekividámodtak. Cachelin vaskos tréfákat eresztett meg, melyeket
megengedhetőnek tartott, hiszen gazdag ember volt; és a többiek
nevettek.

Ha Pitolet vagy Boissel mond ilyeneket, nyilván megbotránkoztak volna.

Csemegénél be kellett hozni a gyermeket, akit mindegyik vendég
megcsókolt. Csipkék felhőjében fulladozva, zavaros kék szemeivel,
melyekből még hiányzott minden gondolat, rábámult a felnőttekre s kissé
oldalt fordította pufók fejét, mintegy a figyelem első ébredezésével.

Pitolet, a többiek lármája közben, odasúgott szomszédja, Boissel fülébe:

– Újszülöttnek csakugyan új: szinte csöpög róla _a Máz!_

A szójáték másnap körbejárt a minisztériumban.

Telt az idő, az óra kettőt ütött, mikor a likőrnél tartottak s Cachelin
azt indítványozta, hogy nézzék meg a háztájat, aztán tegyenek egy sétát
a Szajna-parton.

A vendégek processziója végigjárta az összes helyiségeket, a pincétől a
padlásig, aztán a kertet is, az utolsó fáig és palántáig, majd két
csoportra oszoltak, így indultak sétálni.

Cachelin, akit a hölgyek kissé feszélyeztek, Boissel-t és Pitolet-t
elcipelte a parti kávéházakba, míg Torchebeufné és Lesablené, férjük
kíséretében, a part másik lankáját választották, úriasszonyokhoz illően,
akik nem keveredhetnek a vasárnapi csőcselék közé.

Lassan lépegettek a hajóvontató úton, mögöttük a két férfi hivatali
dolgokról folytatott komoly beszélgetést.

A folyamon csónakok haladtak, nagy evezőcsapásoktól lendülve előre,
vidám fiúk erejétől, akiknek mezítelen karján az izmok dagadtak a lesült
bőr alatt. A nőutasok fekete meg fehér állatbőrökön heverve, kezelték a
kormányt, kábultan a hőségtől, fejük felett vörös, sárga, kék
napernyőket feszítve ki, melyek olyanok voltak, mint roppant, úszó
virágok. Egyik csónakról a másikra kiáltások röpültek át, hivogató vagy
szitkozódó szavak s valami távoli zaj, emberi hangok zavaros és nem
szünő egybeömlése hirdette az ünnepnapok szerte nyüzsgő tömegeit.

Horgászó halászok álltak mozdulatlanul véges-végig a folyó mentén,
miközben a csaknem mezítelen úszók, akik a nehézkes halászdereglyéken
álltak, egymásután ugráltak fejest a vízbe, visszakapaszkodtak s újra
kezdték.

Torchebeufné meglepődve nézte őket. Cora megjegyezte:

– Ez így megy minden vasárnap. Elrondítják nekem ezt a szép vidéket.

Könnyű, halk siklású csónak közeledett, két nő forgatta az evezőt, míg a
hozzájuk tartozó két fiatalember a csónak fenekén heverészett. Az egyik
nő a part felé kiáltott:

– Hollá, hollá! tisztességes úrihölgyek! Férfi van eladó, kell belőle?

Cora megvetéssel fordult el, karját a vendéghölgy karja alá csúsztatva:

– Már mutatkozni se lehet itt, menjünk innen. Micsoda gyalázatos
perszónák!

Visszafordultak. Torchebeuf éppen ezt mondta Lesable-nak:

– Január elsejére rendben lesz. Az igazgató nekem formálisan megígérte.

És Lesable felelt:

– Igazán nem tudom, hogyan köszönjem meg Önnek, kedves, jó főnök úr!

Visszatérőben összetalálkoztak Cachelinnel, Pitolet-vel és Boissel-lel,
akiknek a könnyeik potyogtak a kacagástól, miközben valósággal magukkal
vonszolták Savon apót, tréfából azt állítva róla, hogy egy kokott
társaságában csípték el a parton.

Az öreg rémülten ismételgette:

– Nem igaz, kérem, nem igaz. Nem szép magától, Cachelin úr, hogy
ilyeneket mond, igazán nem szép.

Cachelin fuldokolva kiabált:

– Te vén kópé! Hát nem mondtad neki, hogy: aranyos tyúkocskám, mi? De
megfogtunk, adta vén disznaja!

Még a hölgyek is elkacagták magukat, a derék öreg annyira oda volt.

Cachelin folytatta:

– Ha Torchebeuf úr megengedi, foglyul ejtjük az öreget a ludasságáért és
velünk kell vacsoráznia!

A főnök kegyesen beleegyezését adta. És most azon nevettek tovább, hogy
a Savon apó nője hogy hoppon maradt. Az öreg tovább tiltakozott,
kétségbeesve a gonosz ugratáson.

Estig se merítették ki az esetet s a tréfás kiszólások közé vaskos
malacságok is csúsztak.

Cora és Torchebeufné a terrasz ponyvája alatt ülve nézték a sugárzó
naplementét. A nap bíborszínű port hintett el a lombok közt. Az ágakat a
legkisebb szellő se mozgatta; tiszta, végtelen béke szállt alá a lángoló
és csöndes égből.

Még egy-két hajó vonult el a folyón, már lassabban, a rév felé
igyekezve.

– Úgy látszik, – kezdte Cora, – ez a szegény Savon valami koldusfajzatot
vehetett feleségül.

Torchebeufné, aki a hivatal minden aprócseprő dolgába be volt avatva,
felelt:

– Igen, valami nagyon is fiatal árvalány volt az illető, aki megcsalta
az öreget egy komisz fráterrel s végre is megszökött a csábítójával.

A kövér hölgy még hozzátette:

– Azt mondtam, hogy egy komisz fráterrel. Hát igazán nem is tudom. Azt
mondják, nagyon szerették egymást. Akárhogy is volt a dolog, Savon apó
bizony nem valami daliás jelenség.

Lesablené komolyan válaszolt:

– Ez nem mentség az asszony számára. A szegény öreg mindenesetre nagyon
sajnálatraméltó. Nekünk van itt egy szomszédunk, bizonyos Barbou, aki
ugyanígy járt. A felesége beleszeretett valami festőbe, aki itt szokott
nyaralni és külföldre szökött vele. Nem tudom megérteni, hogy egy
asszony hogy süllyedhet idáig! Az én véleményem szerint külön büntetést
kellene kitalálni az efféle nyomorultak számára, akik ilyen szégyent
hoznak a családjukra.

A fasor végén a dajka jelent meg, a csipkékbe burkolt Désirée-t hozva. A
gyermek közeledett a hölgyek felé, rózsaszínűen ragyogva az alkony
vörös-arany felhői alatt. A csecsemő a lángoló eget ugyanazzal a fakó,
bizonytalanul elrévedező tekintettel nézte, amilyennel az emberek arcát.

A férfiak, akik távolabb csevegtek, mind közelebb jöttek; és Cachelin,
megragadva unokáját, kinyujtott karral fölemelte, mintha az égbe akarná
lendíteni. A gyermek körvonalai rárajzolódtak a láthatár tündöklő
alapjára, hosszú babakelengyéje fehér hullámzásával, mely egészen a
földig ért.

És a nagyapa felkiáltott:

– Egy ilyen gyerek ér a legtöbbet a világon! Igaz-e, Savon apó?

Az öreg nem válaszolt, mert nem volt válaszolni valója, vagy talán, mert
nagyon is sok mindenre gondolt.

Az inas kinyitotta a terraszra szóló ajtót s jelentette:

– Madame, a vacsora tálalva van!


_Jegyzet_.

»Az örökség« _(L’héritage)_ a _la Vie militaire_-ben jelent meg, 1884
márciusában és áprilisában.

Jelen kötet végén található a _Millió_ című novella, melyben _Az
örökség_ ötletét először dolgozta fel Maupassant, mégpedig rövid tárca
formájában.



Denis.


I.

Marambot úr felnyitotta a levelet, amelyet inasa, Denis, adott át neki.
És Marambot úr mosolygott.

Denis húsz év óta szolgált a házban, zömök, jókedvű emberke volt, akit
csudára emlegettek az egész környéken, mint az inasok mintaképét. Most
is megkérdezte:

– A nagyságos úr meg van elégedve? Jó hírt tetszett kapni?

Marambot úr nem volt gazdag ember. Régóta abbahagyta a falusi
patikárusságot, nőtlen volt s abból a kis jövedelemből éldegélt, amelyet
nagy kínnal szerzett össze, mikor még gyógyszereket sózott a parasztok
nyakába.

– Igen, fiam, – felelt most, – Malois apó megretirált a pörösködés elől,
amivel megfenyegettem. Holnap megkapom a pénzemet. Ötezer frank egészen
jól jön a magamfajta agglegény kasszájába.

És Marambot úr a kezeit dörzsölte. Lemondó természetű ember volt, inkább
szomorú, mint víg, aki nem tudott tartósan akarni és szívesen
elhanyagolta a dolgait.

Bizonyára nagyobb jólétre tehetett volna szert, ha hasznára fordítva
egy-egy fontosabb központban letelepedett kollégája halálát, helyükre
furakodott volna, magának szerezni meg vevőközönségüket. Azonban fázott
a költözködéstől s a sok lótás-futásnak a gondolata, amivel az ilyesmi
szükségszerűen jár, mindig visszatartotta. Két napig gondolkozott az
ügyön, aztán ezzel a bölcseséggel nyugtatta meg magát:

– Na jó! majd a legközelebb. Nem veszítek semmit, ha még várok egy
kicsit. Talán még jobb alkalom is lesz.

Denis ellenben vállalkozásokra unszolta gazdáját. Aktív természet volt s
most is szüntelenül ismételgette:

– Hej, csak nekem kerülne egyszer egy kis tőkém, de megszedtem volna már
magam! Csak ezer frank s kész volna az üzlet!

Marambot úr mosolygott, de nem válaszolt, hanem kisétált kis kertjébe,
ahol hátratett kezekkel, álmodozva sétálgatott.

Denis egész nap dalolászott, mint akit nagy öröm ért, népdalokat,
mindenféle hazai nótákat. A szokottnál is nagyobb aktivitás tört ki
rajta, végigtisztogatta a ház összes ablakait, vad buzgalommal
törölgetve az üvegtáblákat, miközben teli torokkal harsogta a nótáit.

Marambot úr, elcsodálkozva ezen a nagy igyekezeten, többször is
mosolyogva szólt rá:

– Fiam, ha így nekilátsz, holnapra nem marad semmi dolgod!

Másnap reggel kilenc óra tájban a levélhordó négy levelet adott át
Denisnek, ura számára. A négy levél közül az egyik nagyon súlyos volt.
Marambot úr rögtön bezárkózott szobájába, a délután jórészét is ott
töltötte. Akkor aztán az inasával négy boritékot küldött a postára. Az
egyik Maloisnak a címére szólt, nyilván a nyugta volt benne a pénzről.

Denis ezúttal nem kérdezett semmit az urától; amilyen vidám volt előző
nap, most olyan szomorúnak és komornak látszott.

Leszállt az éjszaka. Marambot úr a szokott órában lefeküdt és elaludt.

Különös zaj riasztotta fel. Azonnal felült az ágyban és hallgatózott.
Hirtelen felpattant az ajtó s a küszöbön Denis jelent meg, egyik kezében
gyertya, a másikban egy konyhakés. Szemei nagyra meredtek, ajka és
arcvonásai görcsösen eltorzultak, mint az olyan embereké, akiket
rettenetes indulat ráz. Sápadt volt, mint egy kísértet.

Marambot úr első megriadásában azt hitte, hogy szolgája alvajáró lett s
éppen fel akart kelni, hogy elébe menjen, mikor az inas elfújta a
gyertyát s nekirontott az ágynak. Gazdája előre feszítette a kezeit,
hogy felfogja a csapást, amely egyszerre feldöntötte. El akarta kapni a
szolga karját, hogy elhárítsa a rámért gyors döféseket. E pillanatban
azt hitte, hogy Denis hirtelen megőrült.

A kés először a hátán találta, másodszor a homlokán, harmadszor a
mellén. Eszeveszetten védekezett, a sötétben ide-oda csapkodott a
kezeivel, rugdalózott és kiabált:

– Denis! Mit izélsz! Denis! meg vagy bolondulva?

A másik azonban lihegve vadult, döfködött tovább; egy-egy rúgás vagy
ökölcsapás visszavetette, hogy dühöngve kezdje újra. Marambot úr még két
szúrást kapott a lábába, egyet meg a hasára. Hirtelen azonban egy
gondolat nyilalt át az agyán és erre kiabálni kezdett:

– Denis, hagyd abba, hallod? Hiszen nem is kaptam meg a pénzemet!

Az ember azonnal megállt és gazdája a sötétben hallotta sípoló
lélekzését.

Marambot úr rögtön folytatta:

– Egy vasat se kaptam. Malois visszalép; pör lesz; a leveleket azért
vitted a postára. Inkább olvasd el magad is azokat az írásokat ott az
íróasztalon.

És, ereje végső megfeszítésével, előkotorta éjjeliszekrényéről a gyufát,
gyertyát gyujtott.

Csupa vér volt. A falat égő foltok mocskolták be. Az ágynemű, a
függönyök, minden vöröslött. Denis, maga is tetőtől-talpig véresen, a
szoba közepén állt.

Mikor Marambot mindezt meglátta, azt hitte, hogy itt a halál és
elvesztette eszméletét.

Hajnaltájban tért magához. Némi időbe telt, míg visszanyerte érzékeit,
míg értelme, emlékezése megéledt. Azonban hirtelen felújult előtte a
merénylet, a kapott sebek, és olyan erős félelem rohanta meg, hogy
lecsukta a szemeit: nem akart látni semmit. Pár pillanat múlva rettegése
alábbhagyott. Gondolkodni kezdett: nem halt meg rögtön, tehát még
kilábolhat a bajból. Gyöngének érezte magát, nagyon gyöngének, de éles
fájdalom nélkül, noha teste egyes helyein kellemetlen sajgásféle
bántotta. És jéghidegnek is érezte magát, meg egészen nedvesnek is, – és
mintha szorosan begöngyölték volna holmi kötelékbe. Azt gondolta, hogy
ezt a nedvességet a kiontott vér okozza s a félelem borzongása rázta meg
a rettenetes elképzelésre, hogy ez a vörös tenger az ő ereiből
árasztotta el az ágyat. A szörnyű látvány félelme úgy tönkretette, hogy
szemeit erővel csukva tartotta, mintha maguktól, az ő ellenére, fel
akartak volna pattanni.

És mi van Denis-szel? Valószínűleg elmenekült, persze…

De hát most ő, Marambot, mit csináljon? Felkeljen? segítségért
kiabáljon? Hiszen, ha csak egyet mozdul is, sebei nyilván fölfakadnak és
ő abba halna bele, hogy elvérzik.

Egyszerre csak azt hallotta, hogy benyitják a szobája ajtaját. Majdnem
elállt a szíve dobogása. Biztosan Denis jött vissza, hogy teljesen
végezzen vele. Visszafojtotta a lélekzetét, hogy a gyilkos azt higyje,
minden rendjén sikerült, műve be van fejezve.

Marambot érezte, hogy felemelik a takaróját, aztán megtapogatják a
hasát. A csípője táján éles fájdalom nyilalt át, amibe belereszketett.
Most valaki megmosogatta friss vízzel, szép gyöngéden. De hiszen akkor
felfedezték a bűntényt és most ápolni, megmenteni jöttek az áldozatot!
Eszeveszett öröm ragadta el, de azért annyi óvatossága maradt, hogy ne
árulja el mingyárt feleszmélését: kinyitotta a szemét, csak az egyiket,
a lehető legnagyobb elővigyázatossággal.

Kit ismert fel? Denis állt ott mellette, – Denis, személyesen! Irgalmak
istene! Sietve csukta be megint a szemét.

Denis! De hát mit csinál ez itt? Mit akar? Miféle rettenetes tervet
koholhat még?

Hogy mit csinál? Hát lemossa, hogy eltüntesse a nyomokat! És aztán? Majd
elássa, a kertben, tíz lábnyi mélyen, hogy sohase találjanak rá többé!
Vagy tán éppen a pincében, a finom boros palackok alá?

És Marambot úr olyan heves reszketésbe fogott, hogy minden tagja
belekoccant.

– El vagyok veszve, veszve vagyok! – mondogatta magának. És
kétségbeesetten szorította össze a szempilláit, hogy ne lássa a kést,
mikor a kegyelemdöfést kapja. De nem kapta meg. Sőt Denis most felemelte
és lepedőbe szárogatta. Aztán gondosan nekifogott, hogy bekötözze a
lábsebet, ahogy annak idején tanulta, mikor ura még gyógyszerész volt.

Többé nem lehetett kétség a szakember számára: szolgája, aki előbb meg
akarta ölni, most azon igyekszik, hogy megmentse.

Ekkor Marambot úr, elhaló hangon, kiadta a gyakorlati utasítást:

– A lemosást és a kötözést kátrányszappanos vízzel csináld!

Denis felelt:

– Úgy csinálom, uram.

Marambot úr kinyitotta mind a két szemét.

Nem volt többé nyoma sem a vérnek, sem az ágyon, sem a szobában, sem a
gyilkoson. A sebesült szép fehér ágyneműben feküdt.

A két ember egymás szemébe nézett.

Végül Marambot úr szelíden csak ennyit mondott:

– Tudod, milyen nagy bűnt követtél el?

Denis felelt:

– Éppen azt akarom jóvátenni, uram. Ha nem tetszik feljelenteni,
hűségesen szolgálom majd, mint azelőtt mindig.

A pillanat nem volt alkalmas arra, hogy Marambot úr a szolgája ellen
nyilatkozzék. Inkább lecsukta a szemét, úgy felelt:

– Esküszöm, hogy nem foglak följelenteni.


II.

Denis megmentette ura életét. Éjt-napot eggyé téve, virrasztott, nem
hagyta el a beteg szobáját, sorra készítette a porokat, a herbateákat, a
kanalas orvosságokat, tapogatva Marambot pulzusát, aggodalmasan
számlálva az ér ütéseit, – és ebben a kezelésben egy kitünő ápoló
ügyessége egyesült valami fiúi önfeláldozással.

Minden pillanatban megkérdezte:

– Tessék mondani, uram, hogy tetszik lenni?

Marambot úr gyönge hangon felelte:

– Valamivel jobban, fiam, köszönöm.

És ha a sebesült éjszaka felébredt, gyakran látta, hogy őrzője ott
sírdogál a karosszékben és csöndesen törülgeti a szemeit.

A volt gyógyszerészt soha életében nem látták el jobban, nem
kényeztették, nem becézték ennyire. Eleinte még azt mondogatta magában:

– Mihelyt meggyógyultam, szélnek eresztem ezt az akasztófavirágot.

Most azonban lábadozni kezdett és napról-napra halogatta a pillanatot,
amelyben válnia kell gyilkosától. Meggondolta, hogy senki sem venné
körül ennyi figyelemmel és igyekezettel, mint ahogy ez a fiú, merő
félelemből; és végre is azt mondta neki, hogy a jegyzőnél írást tett le,
amelyben ott foglaltatik a feljelentés, arra az esetre, ha újabb baj
történnék.

Ez az óvintézkedés, – úgy vélte – megvédi a jövőben minden új
merénylettől; és így – kérdezte önmagától – vajjon nem egyenesen
okosabb-e maga mellett tartani ezt az embert, hogy a szeme mindig rajta
lehessen?

Mint annak idején, mikor azon habozott, hogy beszerezzen-e egy vagy más
nevezetesebb orvosságot, most sem tudta döntésre szánni el magát.

– Majd… nem sürgős, – mondogatta magában.

Denis pedig változatlanul a páratlan szolga maradt. Marambot úr
felgyógyult. És Denis-t nem bocsátotta el.

Egy reggel aztán, mikor éppen végzett a früstökjével, egyszer csak nagy
lármát hall a konyhából. Odaszalad. Denis két csendőrrel birkózott, akik
lefogták. Az örsvezető komolyan jegyezgetett a noteszébe.

A szolga, amint megpillantotta az urát, zokogni kezdett és elkiáltotta
magát:

– A nagyságos úr feljelentett! Nem szép dolog, mert mást ígért. Hát ez a
becsületszó, Marambot úr? Csunya egy dolog ez, bizony csunya egy dolog!…

Marambot, aki el volt képedve s akit a gyanusítás szíven talált,
felemelte a kezét:

– Isten színe előtt esküszöm, fiam, hogy nem jelentettelek föl.
Egyáltalán nem is sejtem, hogy a csendőr urak hogy tudhatták meg, hogy
te meg akartál engem ölni.

Az örsvezető felhőkölt:

– Mit mond, Marambot úr? Hogy ez az ember Önt meg akarta ölni?

A gyógyszerész fejvesztetten felelte:

– Hát igen… De én nem jelentettem föl… Én nem szóltam senkinek…
Esküszöm, hogy senkinek… És azóta is mindig nagyon derék szolgám volt…

Az örsvezető zordonan jelentette ki:

– Az Ön vallomását jegyzőkönyvbe veszem. A bíróság majd tudni fogja,
Marambot úr, mi a dolga ezzel az új adattal, amit eddig nem ismert.
Nekem most azért kell letartóztatnom az Ön szolgáját, mert suba alatt
elemelt Duhamel úrtól két kacsát, amely bűncselekményre tanuk is vannak.
Bocsánat, Marambot úr. Az Ön szavait illetékes helyen jelenteni fogom.

És emberei felé fordulva, kiadta a vezényszót:

– Mehetünk, indulj!

A két csendőr magával cipelte Denist.


III.

Az ügyvéd befejezte védőbeszédét, melyben az őrültségre hivatkozott,
egymással támogatva a két bűncselekményt, hogy érvelését erősítse.
Világosan bebizonyította, hogy a két kacsa eltulajdonítása ugyanabból az
elmebeli állapotból ered, mint a Marambot úr személyének jutott nyolc
késszúrás. Finoman elemezte a múló természetű elmezavarnak ezt a fokát,
amely kétségkívül meggyógyulna, pár hónapon belül, ha kezelnék valamely
kitünő elmegyógyintézetben. Lelkes szavakkal emlékezett meg a derék
szolga szüntelen odaadásáról, a páratlan gondviselésről, amellyel
körülvette urát, akit pillanatnyi eltévelyedésében megsebesített.

Marambot úr, akit ez az emlék a szíve mélyéig meghatott, úgy érezte,
hogy a szemei megnedvesednek.

Az ügyvéd észrevette ezt és széles lendülettel vetette szét karjait, úgy
tárva ki talárja hosszú ujjait, mint két denevérszárnyat. Rezgő hangon
kiáltotta:

– Oda nézzenek, esküdt uraim, oda nézzenek, nézzék ezeket a könnyeket!
Mit mondhatnék még védencem érdekében? Micsoda szónoklat, micsoda érv,
micsoda okfejtés érhetne fel védencem gazdájának eme könnyeivel? Ezek a
könnyek hangosabban beszélnek az én szavamnál és a törvény szavánál is;
ezek a könnyek azt kiáltják: »Bocsássatok meg annak, akit egy óra
őrületbe sodort!« Ezek a könnyek esdekelnek, feloldoznak, megáldanak!

Az ügyvéd elhallgatott és leült.

Ekkor az elnök odafordult Marambothoz, – akinek a vallomása kitünő volt
szolgája javára – és azt kérdezte:

– De elvégre is, gyógyszerész úr, még akkor is, ha elfogadjuk, hogy Ön
ezt az embert őrültnek tekintette, – ez nem magyarázza meg azt, hogy
továbbra is megtartotta a szolgálatában. Hiszen azért nem kevésbé volt
veszélyes!

Marambot a szemeit törölgetve felelte:

– Hát mit tehettem, elnök úr kérem? Hiszen amilyen időket élünk…
borzasztó nehéz cselédet kapni… és semmiképpen sem jártam volna jobban…

Denist felmentették és gazdája költségére elhelyezték egy
elmegyógyintézetben.



A szamár.

A legkisebb fuvalom se mozdította meg a folyón alvó vastag ködöt. Olyan
volt, mintha egy szürke gyapotfelhő nehezedett volna a vízre. Maguk a
parti dombok is bizonytalanul rémlettek föl, – eltűnve a furcsa párák
hegyeket játszó torlódásai alatt. A hajnal azonban hasadóban volt, a
dombhát meg-megmutatkozott. Aljában a derengés újszülött fényében
lassanként feltünedeztek a gipszpáncélos házak nagy fehér foltjai. A
baromfiudvarokban megszólaltak a kakasok.

Túlnan, a ködbe temetkezett folyam másik oldalán, Frette faluval éppen
szemközt, egy-egy pillanatra könnyű zaj zavarta föl a szélcsöndes
levegőég nagy hallgatását. Majd olyan bizonytalan csobbanásféle volt,
amilyet a bárkák óvatos járása ver, majd valami száraz hang, mint az
evező koppanása a csónak oldalán, majd holmi puha tárgyra emlékeztetett,
amely belepottyant a vízbe. Aztán megint semmi.

Olykor megint halk beszéd sejlett, nem tudni honnan, – talán nagyon
messziről, talán nagyon közelről – mintegy eltévedve a sűrű ködben,
talán a part, talán a víz színén születve – szavak, amelyek ijedten
siklottak tova, mint a nádas vad madarai, amelyeket az ég első, sápadt
tüze már menekülni költ, hogy folytassák örök vándorútjukat és amelyeket
csak egy-egy pillanatra láthatunk, amint átnyilallanak a ködön, szelíd
és félénk kiáltással verve föl társaikat mindenfelé a partok mentén.

Hirtelen, a part közelében, a falu végénél, egy árny jelent meg a vizen;
eleinte alig volt kivehető, aztán megnőtt, határozottabb formájú lett,
majd előtörve a folyóra omló ködfüggöny mögül, egy lapos csónak orra
csusszant a parti fű közé. A csónakban két férfi volt.

Az a férfi, amelyik evezett, felemelkedett és a jármű mélyéből hallal
teli vödröt vett elő, majd hátára vetette a még csöpögő hálót. Társa,
aki meg se mozdult, így szólt:

– Hozd ki a fegyvert is, hátha puskavégre kaphatnánk a parton egy pár
nyúlfiat. Kihozod, Sulyok pajtás?

A másik felelt:

– Nem bánom. Várj meg, mingyárt visszajövök.

Azzal elosont, hogy halászzsákmányukat biztos helyre rejtse.

A másik, aki a csónakban maradt, lassan megtömte a pipáját és
rágyujtott.

Labouise volt a tisztességes neve, de csak _Tuskó_ komának hívták és
közösben dolgozott a cimborájával, Maillochon-nal, vagyis helyesebben
_Sulyok_ pajtással. Együtt űzték a potyaprédások balog és bizonytalan
keresetét.

Alacsonyabbrendű hajósemberek voltak, akik rendszerint csak éhkop idején
vízifuvaroztak. Egyébként inkább a potyaprédát lesték. Éjjel-nappal ott
csavarogtak a vizen, az eleven vagy élettelen zsákmány mindegy volt
nekik, – vízi vadorzók, a sötétség lesipuskásai, afféle csatornakalózok
voltak, hol a saint-germaini-i erdő őzeit hajtva fel, hol a vízben
lebegő hullákat, amelyeknek kiforgatták a zsebeit, – összehalászták az
úszó ringy-rongyot, az üres palackokat, amelyek úgy imbolyognak a vizen,
felnyujtott nyakkal, mint a részeg emberek, a mindenféle fatárgyat amit
elsodor az ár, – Labouise és Maillochon csak eléldegéltek valahogy.

Olykor-olykor gyalog vágtak a világnak, déli irányban, csavargók módjára
bolyongva. Megebédeltek valamelyik parti korcsmában, aztán újra együtt
mentek tovább. Két-három napig voltak oda, míg egy reggel újra látták
őket, amint ott kóvályogtak abban a szemét alkotmányban, amelyet
csónakjuknak használtak.

A szomszédságban pedig, _Joinville_-ben, meg _Nogent_-ban, a
kétségbeesett csónakosgazdák kereshették a járművüket, amely egy éjszaka
valahogy eltűnt, valaki leoldotta és elvitte, nyilván tolvaj; – míg
húsz-harminc mérfölddel arrább, az Oise mentén, némely parti kisbirtokos
elégedetten dörzsölgette a kezét, nem győzve betelni új csónakjával,
amelyet előző nap vásárolt, kéz alatt, csekély ötven frankért, két
embertől, akik éppen erre jártak és neki ajánlották fel a csónakot, mert
olyan bizalmatkeltő képe van.

Maillochon újra megjelent puskájával, amely rongyokba volt bugyolálva.
Negyven-ötven év körül lehetett, nagy, sovány alak, azzal a gyors járású
szemmel, amilyen a törvény kellemetlenségeitől meg-megugró embereké, meg
a gyakran felvert vadállatoké. Inge nyílt eleje látni engedte szürke
szőröktől bozontos mellét. Viszont úgy látszott, mintha az arcán sohase
nőtt volna egyéb szőr a rövid, kefeforma bajusznál, meg a kis
sörtecsomónál az alsó ajka tövén. A halántéka ki volt kopaszodva.

Ha a fejéről levette azt a piszok-lepényt, amit sapka gyanánt viselt, a
fejbőre olyan volt, mintha bizonytalan pelyhek borítanák, inkább csak a
sejtelme a hajnak, – a koppasztott csirkének ilyen a teste, mielőtt
kisütnék.

Tuskó pajtás ellenben vörös és pattanásos volt, kövér, vaskos, szőrös
arc, mint egy nyers bifsztek, amit valami bozontos kucsmába dugtak.

A bal szemét szüntelenül behúnyva tartotta, mintha célbavenne valamit
vagy valakit és ha ezt a szokását kifigurázták és rákiáltottak, hogy:
»Hé, Labouise, nyisd ki a szemed!« – nyugodtan felelte: »Ne félj,
húgocskám, arra is rákerül a sor!« – Egyébként ez is állandó szokása
volt: mindenkit »húgocskám«-nak titulált, még vadorzócimboráját is.

Tuskó pajtás tehát újra nekilátott az evezőknek és a csónak ismét
besüppedt a folyó mozdulatlan ködébe, amely közben tejfehérségűre vált a
rózsaszínű reggel világosságában.

Labouise megkérdezte:

– Hányas sörétet hoztál, Maillochon?

Maillochon felelt:

– Egészen aprót, kilencest, az való a nyulacskáknak.

Olyan lassan, olyan csendben közeledtek a másik part felé, hogy semmi
nesz sem árulta el őket. Ez a parti oldal a saint-germain-i erdőhöz
tartozik és éppen határa a vadas fiatal erdőknek. Tele van a gyökerek
alá vájt nyúl-odukkal; és a nyulak hajnalban itt hancúroznak,
jönnek-mennek, ki-be bujkálnak.

Maillochon a csónak elejére térdelve lesett kifelé, a puskát a csónak
fenekén rejtegette. Hirtelen előkapta, célzott s a dörrenés hosszan
görgött végig a csöndes tájon.

Labouise, két evezőcsapással, már a partnál volt s társa, kiugorva a
szárazra, fölszedte a kis, szürke nyulat, amely még egész testében
vonaglott.

A csónak újra elmerült a ködben, hogy a túlsó partra jutva ment lehessen
a vadőröktől.

A két ember most két ártatlan csónakázót játszott a vizen. A fegyver
eltűnt a rejtek-deszka alatt, a nyúl meg a Tuskó koma dagadozó ingében.

Negyedóra múlva Labouise felvetette a kérdést:

– No, húgocskám még egyet?

Maillochon felelt:

– Nem bánom! gyerünk!

És a csónak újra nekilendült, a víz irányában suhanva. A folyót borító
köd oszladozni kezdett. Mint valami fátylon át, látni lehetett a parti
fákat és a megtépett köd apró felhőkben követte a víz sodrát.

Amint a csónak közelébe ért a szigetnek, amelynek a csúcsa Herblay
mellett esik, a két ember lassított és újra megkezdték a lest. Nemsokára
a másik nyúl is el volt ejtve.

Tovább mentek lefelé a folyón, Conflans feleútjáig; akkor megállapodtak,
kikötöttek egy fához s elnyujtózva a csónak fenekén, aludni kezdtek.

Labouise olykor-olykor felemelkedett s a nyitott szemével végigkémlelte
a láthatárt. A reggel párái végleg eloszlottak s a ragyogó, nagy nyári
nap elindult fölfelé a kék égen.

Odaát, a folyó másik oldalán, a szőlőtövekkel beültetett domboldal
félkörben gömbölyödött tova. A domb tetején magányos ház állt, fák
koszorújában. Csönd volt mindenfelé.

Csak a part vontató-útján jelentkezett valami halk mozgásféle, alig-alig
jutva előrébb. Egy asszony ráncigálta maga után a szamarát. A köszvényes
állat csökönyösen szegült hátra, csak olykor-olykor nyujtva előre meredt
lábát, mikor már engednie kellett az asszony erőlködésének: – nyakát
megfeszítve, füleit hátrasunyítva, így tett egy-egy lépést, oly lassan,
hogy az ember nem tudhatta, mikorra vesztheti el szem elől.

Az asszony kétrét görnyedve kínlódott, néha-néha visszafordulva, hogy
egy faággal végigvágjon a szamarán.

Labouise, amint észrevette az asszonyt, megszólalt:

– Hé, Sulyok koma!

– Mi az? – hangzott a felelet.

– Akarsz egy kis ricsajt?

– Már miért ne!

– Akkor csak gyerünk, húgocskám, lesz min röhögni!

És Tuskó pajtás nekilátott az evezésnek.

Mikor átjutottak a folyón és szembekerültek a szamaras asszonnyal,
elkiáltotta magát:

– Hé, anyókám, megálljunk csak!

Az asszony abbahagyta a ráncigálást és nézte, mi lesz? Labouise
folytatta:

– Tán biz’ a mozdony-kiállításra viszed azt az izét? Mi?

Az asszony nem felelt. Tuskó beszélt tovább:

– Há’ persze biztosan első díjat nyer a csacsiversenyen, mi? Osztán hová
olyan vágtatva?

Végre az asszony is megszólalt:

– Macquart-hoz menek Champioux-ba. Levágatom a szamarat. Nem jó má’
semmi egyébre.

– Azt meghiszegetem, – felelte Labouise, – oszt mit kapsz érte
Macquart-tól, mit gondolsz?

Az asszony a keze hátával végigtörült a homlokán és eltünődött:

– A jó ég tudja. Három frankot… négyet… ki tudja?…

Tuskó elrikkantotta magát:

– Én száz sou-t is adok érte, osztán nem is kell tovább cipekedned, nem
nagyszerű?

Az asszony, egy kis gondolkodás után, fölcsapott:

– Jó’ van.

És a két prédavadász kijött a partra.

Labouise megfogta az állat kötőfékjét. Maillochon meglepődve kérdezte:

– Mi a fenét akarsz evvel a döggel?

Tuskó koma ezúttal a másik szemét is kinyitotta. Így jelezte, hogy
nagyszerű vicc készül. Egész vörös pofája vigyorgott a jókedvtől.
Gargarizáló hangon mondta:

– Bízd csak rám, húgocskám, most jön a java!

Odaadta a száz sou-t az asszonynak, aki leült az árokszélre, hogy lássa,
mi lesz?

Ekkor Labouise, kicsattanó jókedvvel, előszedte a puskát. Odanyujtotta
Sulyok pajtásnak:

– Mindenki lő. Húgocskám, most az egyszer nagy vadra megyünk; – de ne
eriggy hozzá olyan közel, a mindenségedet, még elsőre el találod
trafálni. Hadd tartson egy kicsit a mulatság!

És vagy negyven lépésre állította fel társát az áldozattól. A szamár,
szabadon érezve magát, megpróbált harapni egyet a part magas füvéből, de
olyan kimerült volt, hogy az inai belereszkettek, mintha el akarna esni.

Sulyok lassan célba vette.

– A füle közé sózok egyet, – mondta, – nézd csak, Tuskó koma!

És elsütötte a fegyvert.

Az apró ólomsörét átlyuggatta a szamár hosszú füleit. Az állat hevesen
rázogatni kezdte őket, előbb az egyiket, aztán a másikat, aztán mind a
kettőt egyszerre, hogy megszabaduljon a kényelmetlen csípéstől.

A két ember a hasát fogta, nevettében görnyedeztek; dobogtak a lábukkal.
A felháborodott asszony azonban előugrott, nem akarta tűrni, hogy a
szamarát tovább kínozzák, inkább visszakínálta a száz sou-t, dühtől
fulladozó, sipító hangon.

Labouise megfenyegette, hogy verést is kaphat és úgy tett, mintha máris
készülne nekigyürkőzni. Fizetett a szamárért, vagy nem? Hát akkor csönd!
Különben a néni is kaphat a szoknyája alá egy pár sörétet, akkor majd
meglátja, hogy meg se érzi az ember!

Az asszony elvonult, a csendőrökkel fenyegetőzve. Még sokáig hallották,
amint vadul szidta őket – annál vadabbul, minél messzebbről hallották.

Sulyok pajtás odanyujtotta a puskát cimborájának:

– Na most te, Tuskó koma!

Labouise célzott és tüzelt. A szamár most a combjába kapta a töltést, de
a sörét olyan apró volt és olyan messziről jött, hogy az állat nyilván
azt hitte: a bögölyök csípik. Ennélfogva erélyesen csapkodni kezdte
jobbra-balra a farkát, hogy megvédje a lábait és a hátát.

Labouise leült, hogy kedvére kinevethesse magát, Maillochon pedig újra
töltött, nagy jókedvvel, szinte beleprüszkölve a puska csövébe.

Pár lépéssel közelebb ment a szamárhoz és, – ugyanoda célozva, ahová az
előbb a cimborája, – újra elsütötte a fegyvert. Az állat ezúttal
megtorpant, valami rugásfélét is próbált, forgatta feléjük a fejét.
Végre egy kevés vér is kicsordult. A sörét mélyre hatolhatott, éles
fájdalmat okozva, mert a szamár futni kezdett a parton, lassú galoppal,
sántán döcögve.

A két ember utánavetette magát, Maillochon nagy ugrásokkal, Labouise meg
szaporázva a lépéseit, az apró emberek kifulladó loholásával.

A szamár azonban, ereje fogytán, megállott és rémültté fagyott szemmel
nézte közeledő gyilkosait. Majd, hirtelen, felnyujtotta a nyakát és
elbődült.

Labouise lihegve kapta el a puskát. Ezúttal egészen közel hatolt, nem
volt kedve újra kezdeni a nyargalást.

Mikor a szamár abbahagyta a panaszos hangot, mint valami segélykiáltást,
a tehetetlenség utolsó feljajdulását, – Tuskó, akinek új ötlete támadt,
felkiáltott:

– Hé, Sulyok pajtás, húgocskám, gyerünk csak, egy kis orvosságot adunk
be a komának!

És amíg a másik ember erőszakkal szétfeszítette az állat összezárt
állkapcsait, Tuskó benyomta a puska végét a szegény pára torkába, mintha
gyógyszert akarna belétessékelni; – aztán így szólt:

– Vigyázat, húgocskám, gyün az a kis jóféle hashajtó!

Azzal megnyomta a ravaszt. A szamár három lépést hátrált, lezökkent a
hátulsó felére, megpróbált felkapaszkodni, végre oldalt dőlt és a szemei
lecsukódtak. Az egész vedlett, öreg test vonaglott; a lábaival úgy
kaszált, mintha futni akarna. Fogai közül ömlött a vér. Nemsokára nem
mozdult többé. Kiszenvedett.

A két ember nem nevetett: nagyon hamar vége volt a históriának, meg
voltak rövidítve.

Maillochon megkérdezte:

– Aztán most mi legyék?

Labouise felelt:

– Ne félj, hugocskám, csak vigyük a csónakba, az éccaka még lesz vele
egy kis nemulass!

Visszamentek a dereglyébe. Az állat hulláját a fenékbe rejtették,
betakarták friss fűvel, – azzal a két csavargó végigterült a fű-rétegen
és újra elaludt.

Dél tájban Labouise a szúrágta, sáros csónak valami titkos rekeszéből
elővett egy liter bort, kenyeret, vajat, meg nyershagymát és falatozni
kezdtek.

Mikor az étkezésnek vége volt, újra lehevertek a döglött szamár fölé és
újra kezdték az alvást. Alkonyatkor Labouise felébredt és megvárva
társát, – akinek az orra úgy harsogott, mint holmi orgona – kiadta az
ordrét:

– Húgocskám, gyerünk! előre!

És Maillochon nekilátott az evezésnek. Szép lassan jöttek visszafelé a
Szajnán, idejük volt bőven. Végigsiklottak a vízililiommal virító partok
mentén, az illatos galagonyák mellett, amelyek a vízre bókoltak fehér
virágcsomóikkal; a lomha dereglye átillant a lapos lótuszlevelek fölött,
félrehajtva a sápadt, gömbölyű, csörgő-formájún széthasadt virágokat,
amelyek mögötte újra fölegyenesedtek.

Mikor a _Sarkantyú_ kerítés falánál jártak, amely elválasztja a
saint-germain-i erdőt Maisons-Laffitte parkjától, Labouise megállította
a barátját, hogy elmondja neki a tervét, amelyet Maillochon csöndes és
hosszantartó röhögéssel fogadott.

Bedobálták a vízbe a füvet, amely a dögtetemet fedte, majd négy lábánál
fogva a partra emelték az állatot és elrejtették, egy kicsit odább, a
bozótosban.

Aztán visszaszálltak bárkájukba és Maisons-Laffitte alá hajókáztak.

Koromsötét éjszaka volt, mikor beköszöntöttek Jules apóhoz, aki
vendéglős és borkereskedő volt egyszemélyben. Amint észrevette a két
cimborát, odament hozzájuk, kezelt velük, leült az asztalukhoz és
megkezdődött a diskurálás mindenféléről.

Tizenegy óra tájban, mikor az utolsó vendég is elment, Jules apó
odavágott a szemével Labouise felé:

– Na, oszt’ van-e valami?

Labouise rándított egyet a fején, úgy mondta:

– Ahogy vesszük, van is, meg nincs is.

A vendéglős tovább firtatta a dolgot:

– Tán csak afféle apró holmi? Szürke jószágocska?

Ekkor Tuskó koma, beleeresztve a kezét gyapjúinge mélyeibe, fülénél
fogva előhúzta az egyik nyulat.

– Három frank párja…

Hosszú alkudozás kezdődött. Végre megállapodtak kettőhatvanötben. A két
nyúl gazdát cserélt.

Mikor a két zsivány felkelt, Jules apó, aki szemmel tartotta őket, újra
megszólalt:

– Más is van a ti bögyötökben, csak nem akarjátok megmondani!

Labouise visszavágott:

– Mér’ ne vóna? – csak semmi közöd hozzá, kis ember vagy te ahhoz!

A korcsmáros feltüzelve sürgetőzött:

– Szóval nagyobb darab, mi? Szóljatok, hátha megegyeznénk?

Labouise, aki a zavartat játszotta, úgy tett, mintha a szemével kérne
tanácsot Maillochontól, aztán vontatottan felelte:

– Hát így vót. Lesen vótunk a Sarkantyúnál, mikor eccer csak valami
mozog a bokorba, mingyár balra, a fal véginél. Sulyok odadurrant egyet,
trafált. De megléptünk, vadőr-szagot éreztünk. Nem t’om megmondani, hogy
mit lűttünk, mer’ ha eccer nem tudom, hát nem tudom. De hogy nagy test
vót, az biztos. Mit mondjak, mi vót? Ha akármit szólnék, becsapnálak,
pedig tudod jól, húgocskám, hogy ha veled beszélek, ami a szívemen, az a
számon.

A korcsmáros belereszketett, ahogy kérdezte:

– Tán csak nem őzbak, te!

Labouise újrakezdte:

– Lehet is, meg nem is… Aszontad, hogy őzbak?… Mér ne?… Vót akkora,
mondjuk, mint egy szarvastehén… Vagyis hogy a világér se aszondom, hogy
szarvastehén vót, mert hát hiszen nem tudom,… de mér ne vóna az?…

A kocsmásgazda tovább firtatta:

– Hát ha éppen hímszarvas?

Labouise arrább lendítette a kezét:

– Azt má’ nem! Hímszarvasnak nem vót hímszarvas, az az egy biztos, az
nem vót! Azt látni kellett vóna, kilátszott vóna a bokorból. Nem,
szarvasbika semmiesetre se vót.

– Mér nem hoztátok el? – kérdezte a korcsmáros.

– Mér? húgocskám, hát azér, mer ezután má’ így lesz, helyibe kell jönni
az árunak. Vevő mindig akad. Egyszerű az egész: az ember arra megy, csak
úgy véletlenül megtalálja az árut, fogja, viszi. Nem reszkíroz semmit a
legénység. Tiszta sor.

A lacikonyhás gazda azért még gyanakodott:

– Osztán, ha má’ nem is vóna ott?

Labouise újra felemelte a kezét:

– Hogy ott van, arrúl az egyrül biztos lehetsz, fogadok! Balra, az első
bokorba. Hogy miféle dög, azt nem tudom. Csak éppen azt, hogy nem
szarvasbika, azt az egyet igen. A többi a te dógod, nézd meg. Húsz
frank, ha helyibe jössz… gilt?

A másik még habozott:

– Nem hozhatnád mégis el?

Most Maillochon vette át a szót:

– Elég vót a tréfábul. Ha őzbak, ötven frank, oszt idehozzuk, ha
szarvastehén, hatvan. Egy vassal se kevesebb!

A korcsmáros döntött:

– Szóval húszér’ érte megyek. Rendben van. És paroláztak.

A lacikonyhás aztán kivett a fiókból négy kövér ötfrankost, amit a
cimborák zsebrevágtak.

Labouise felkelt, kiürítette a poharát és indult kifelé. Mikor már-már
kilépett a sötétbe, még egyszer visszafordult, hogy hangsúlyozza:

– Mondom, nem szarvasbika, az egyszer biztos. De mindegy… hogy ott van,
az szent! Ha semmit se találnál, visszaadom a pénzt!

Azzal eltűnt az éjszakában.

Maillochon, aki a nyomában lépkedett, nagyokat döfött a pajtás hátába, –
nagyon oda volt a jókedvtől.



Idill.

A vonat éppen elhagyta Gênes-t, – Marseille felé igyekezőben, –
mindenütt a sziklás part hosszú hajlatai mentén, – mint egy vaskígyó
kúszott a tenger és a hegyek közt, felkapaszkodva a sárga parti
lejtőkre, melyeket az apró hullámok ezüst hálóval szegélyeztek, majd
hirtelen eltűnt az alagutak fekete torkában, mint az odujába surranó
állat.

A vonat utolsó kocsijában egy nagy darab nő, meg egy fiatal ember ült,
szemben egymással, szótlanul, olykor egy-egy pillantást vetve egymásra.
A nő lehetett úgy huszonötéves és az ajtónál ülve, a vidéket nézegette.
Erős, piemonti parasztasszony volt, fekete szemű, dagadozó keblű, húsos
ábrázatú. A butyrait beraktározta a fapad alá, a térdén kosarat tartott.

A férfi húsz év körül volt, sovány, barnára égett képű, mint azok az
emberek, akik a nap tüzében túrják a földet. Mellette, egy kendőbe
bugyolálva, ott volt az egész vagyona: egy pár cipő, egy ing, egy
alsónadrág, egy zubbony. Neki is volt holmija a pad alatt is: az ásója,
meg a kapája, egy kötéllel összekötve. Munkát keresett valahol
Franciaországban.

Az emelkedő nap tűz-esőt árasztott a partra; május vége felé járt s
gyönyörűséges illatok szállongtak, betódulva a leeresztett ablakú
fülkékbe. A virágbaborult narancs- és citromfák a csöndes légbe lehelték
cukros parfőmjüket, amely olyan édes, erős, bódító tud lenni, – és ez az
illat egybekeveredett a rózsák sóhajával, mert mindenfelé rózsa nőtt
itt, akárcsak máshol a fű, – az út mentén, a gazdag kertekben, a kunyhók
ajtaja mellett, kint a földeken is, mindenütt.

A rózsák mennyire itthon érzik magukat ezeken a partokon! Megtöltik a
vidéket bódító és könnyű zamatukkal, szinte csemegévé teszik a levegőt,
fűszeresebbé a bornál és éppen olyan részegítővé.

A vonat lassan haladt, mintha készakarva időzött volna el ebben a
kertben, ebben az elpuhító környezetben. Minden pillanatban megállt,
minden kis állomásnál, fehér házak kis csoportjai előtt, aztán újra
kezdte csöndes bandukolását, előbb azonban hosszasan fütyült. Senki se
szállt be. Mintha az egész világ elbóbiskolt volna s nem tudta volna
rászánni magát semmiféle helyváltoztatásra ezen a meleg tavaszi
reggelen.

A nagydarab nő olykor-olykor lecsukta a szemét, majd riadtan nyitotta ki
újra, ha a kosár arrább csúszott a térdén, már-már a leesés határán. Az
asszony gyors mozdulattal kapta vissza, pár percig kibámult, aztán újra
elálmosodott. A homlokán izzadságcsöppek gyöngyöztek s pihegve
lélekzett, mintha valami lidérc nyomná.

A fiatalember lehajtotta a fejét s mély, paraszti álomba merült.

Hirtelen, amint éppen elhagyták az egyik kis állomást, a parasztasszony,
– úgy látszik, – végkép felébredt, mert kinyitotta a kosarát, amelyből
egy darab kenyeret, kemény tojást, kis boros flaskót és szilvát vett
elő, – szép vörös szilvát, – azzal nekilátott az evésnek.

Kisvártatva a férfi is felriadt és nézni kezdte a nőt, megnézett külön
minden falatot, amely az asszony térdeitől megtette az utat az asszony
szájáig. Karbafont kézzel ült a legény, a szemei csak bámultak
rendületlenül, az arca be volt esve, a szája össze volt szorítva.

Az asszony úgy falatozott, ahogy a kövér, jóétvágyú nők szoktak, minden
pillanatban kortyintva a borból, hogy a tojások jobban csússzanak, –
aztán egy-egy kis pihenőt tartott, ki-kifújta magát.

Sorra eltüntetett mindent: kenyeret, tojást, szilvát, bort. Mikor az
asszony elkészült az evéssel, a fiú újra lecsukta a szemét. Ekkor a nő,
kissé kényelmetlenül érezve magát, fölgombolta a pruszlikját. A férfi
hirtelen újra kezdte a bámészkodást.

Az asszony nem sokat törődött vele. Tovább nyitogatta a gombokat s
kebleinek erős nyomása széttolta a szövetet, úgyhogy a hasadékon át, a
két rész közt feltűnt valamicske az ing fehér vásznából, meg a nő
bőréből.

A parasztasszony, mikor már megkönnyebbültebb volt az érzése,
megszólalt, olasz nyelven:

– Olyan hőség van, az ember alig tud lélekzetet venni.

A fiatalember ugyanazon a nyelven válaszolt, ugyanazzal a kiejtéssel:

– Éppen utazásra való idő.

– Maga piemonti? – kérdezte a nő.

– Astibeli vagyok.

– Én meg casale-i.

Hiszen akkor szomszédok! Beszélgetni kezdtek.

Azokat a hosszú, banális dolgokat mondogatták el, amiket a föld népe
szüntelenül ismételni szokott s amik megfelelnek lomha és látkör nélkül
való szellemüknek. Beszéltek a vidékükről. Voltak közös ismerőseik.
Neveket soroltak fel s meghittségük növekedett minden új személlyel,
akiről mind a ketten tudtak. A szavak gyorsan peregtek ajkaikról, zengő
olasz végződésükkel és muzsikájukkal. Aztán egymás állapotát kérdezték
ki.

A nőnek férje volt; három gyerekét a nővére gondjaira hagyta, mert ő
maga dajkaságba megy egy nagyon jó francia helyre, Marseille-be.

A férfi munkát keresett. Azt hallotta, hogy odaát kapni bőven, mert sok
az építkezés.

Aztán elhallgattak.

A hőség rettenetes lett, szinte zuhogott a vasúti kocsik tetejére. A
vonat mögött porfelhő szállt fel, behatolt a kocsikba; és a narancs- meg
rózsaillat még erősebbre vált, szinte megsűrűsödött, lomhán megdagadt.

A két utitárs újra elaludt.

Majdnem egyszerre nyitották föl ismét a szemüket. A nap a tenger felé
hanyatlott már, a nagy kék lepedőt fényzáporral világítva ki. A levegő
hűvösebb lett, könnyebbnek tetszett.

A dada lihegett, a pruszlikja nyitva, arca lágyra ernyedten, tekintete
bágyadt fényű. Elgyötört hangon mondta:

– Tegnap óta nem szoptattam; most aztán olyan kába vagyok bele, hogy
szinte az ájulás környékez.

A legény nem felelt, nem tudván mit mondani.

A menyecske újra kezdte:

– Ha valakinek ennyi teje van, naponta háromszor is szoptatni kell,
különben nehezére esik az embernek. Mintha csak valami súly húzná lefele
a szívemet; lélekzeni se tudok tőle rendesen, még a csontjaimat is
megtöri. Rossz egy dolog, ha valakinek ennyi a teje.

A férfi is megszólalt:

– Hát persze, rossz lehet. Megkínozhatja az embert.

Az asszony csakugyan nagyon betegnek látszott, megviseltnek és
ellankadónak. Suttogva mondta:

– Ha csak megnyomja is az ember, úgy jön belőle a tej, mint a forrás
vize. Érdekes még látni is. Nem is hinné az ember. Casale-ban minden
szomszéd átjött megnézni.

– Csakugyan? – mondta a férfi.

– De még mennyire. Szívesen megmutatnám magának is, de nem érnék vele
semmit. Evvel úgyse jönne ki annyi tej, amennyi elég volna.

És az asszony elhallgatott.

A vonat megint megállóhoz érkezett. Az egyik korlát mögött síró
kisgyermeket tartott a karján egy álldogáló asszony. Sovány, rongyos
teremtés volt.

A dajka ránézett. Részvevő hangon mondta:

– Milyen könnyen segíthetnék a baján. És a kicsike is segíthetne az én
bajomon. Lássa, nem vagyok gazdag, hiszen otthagytam a házunkat, a
familiánkat, az én drága apróságomat is, hogy helybe álljak; de szívesen
adnék mégis öt frankot, ha ez a gyerek itt lehetne és tíz percig
szoptathatnám. Ő is elcsendesedne, én is rendbejönnék. Egészen
újjászületnék, azt hiszem.

Megint elhallgatott. Aztán a kezét többször végigsimította a homlokán,
amelyről folyt az izzadság. Felnyögött.

– Nem bírom tovább. Ebbe bele kell halni!

És egy öntudatlan mozdulattal teljesen kigombolta a ruháját.

Előtűnt a jobb keble, hatalmasan dagadva, rajta a barna bimbó. És a
szegény asszony nyöszörgött:

– Jaj, istenem, jaj, istenem, mi lesz velem?

A vonat ismét elindult, folytatva útját a virágok között, amelyek a
langyos alkonyatok átható illatát lélekzették ki. Olykor egy halászhajó
tűnt fel, mintegy álomba merülten a kék tengeren, mozdulatlan fehér
vitorlájával, amely úgy tükröződött a vízben, mintha ott egy másik bárka
volna, fejjel lefelé fordítva.

A fiatalember zavartan dadogott:

– De… asszonyom… hátha én… könnyíthetnék a baján…

A nő töredezve felelte:

– Ó, ha olyan kedves volna. Nagyon nagy jót tenne vele. Nem bírom
tovább, nem bírom…

A férfi letérdelt az asszony előtt; és a nő, feléje hajolva,
dajka-mozdulattal vitte a legény szájához keble sötétszínű dudorát. A nő
érintésétől, mikor emlőjét két kézre fogva nyujtotta oda, egy csöpp tej
jelent meg a bimbón. A férfi mohón itta föl, úgy ragadva ajkai közé a
súlyos emlőt, mint valami gyümölcsöt. És szívni kezdte, falánkan és
ritmikusan.

Két karját átfonta a nő derekán, hogy ezzel a szorítással közelebb hozza
magához; s lassú kortyokban dőzsölt, a torok olyan mozgásával, amely a
kisdedekre emlékeztetett.

A menyecske hirtelen megszólalt:

– Ebből elég volt, most hadd jöjjön a másik.

És a férfi engedelmesen tért át a másik kebelre.

Az asszony két kezét rátette a fiatalember vállára és most erőteljesen,
boldogan szedte a levegőt, élvezve a virágpárák zamatát, mely
elkeveredett a mozgó vonatban szétcsapódó légáramlattal.

– Milyen jó szag van errefelé, – mondta.

A férfi nem válaszolt, – még mindig ezt a húsból fakadó forrást itta,
lecsukva a szemeit, mintha úgy jobban érezné a jóízt.

A nő azonban szelíden eltolta magától:

– Most már elég lesz. Már jól érzem magam. Valósággal a lélek tért
vissza a testembe.

A fiatalember felkelt, kezefejével törölve meg a száját.

Az asszony, miközben visszarejtette ruhájába a két élő kulacsot, mely
megduzzasztotta a mellkasát, – hálálkodott:

– Nagyon nagy szolgálatot tett nekem. Igen szépen köszönöm, uram…

És a férfi nemkevésbé hálásan felelte:

– Én köszönöm magának, asszonyom… éppen két napja, hogy egy falatot se
ettem!…



A zsineg.

Goderville környékén a parasztok és parasztasszonyok valamennyi úton a
község felé igyekeztek; tudniillik hetivásár volt Goderville-ben. A
férfiak csöndesen mendegéltek, egész testük előrehajlításával mozdítva
arrább elgörbült lábaikat, melyeket a sok kemény munka vett ki a
formájukból: az eke szarvára való ránehézkedés, amitől a bal váll is
feljebb szokik, meg az ember dereka is elferdül, – aztán az a sok
kaszálás, aratáskor, amikor szét kell vetni a térdeket, hogy biztosabb
legyen a megállás, – meg minden egyéb lassú és nehéz bajlódása a
paraszti életnek. Kék zubbonyuk, kikeményítve, szinte kisuvikszolva, a
nyak táján meg a csuklókon kis fehércérna-díszítésekkel, úgy
buggyosodott szét a csontos csípők táján, mint holmi elröpülésre kész
léggömb, amelyből egy emberi fej, két kar és két láb nyúlik ki.

Némelyek egy-egy tehenet vagy borjút rángattak maguk után, kötélen. A
feleségük hátulról ösztökélte az állatot, levelestül letört faággal
csapkodva a jószág farát. Az asszonyok nagy kosarakat vittek a karjukra
fűzve, a kosarakból itt egy csirke-fej, ott egy kacsa-csőr kandikált ki.
A nők rövidebb és szaporább lépésekkel jártak férjeiknél, a derekuk
száraz és egyenes volt, feszesen becsavarva egy-egy kendőbe, amelyet
lapos mellükön tű erősített össze, a hajuk körül fehér vászondarab volt
szoritva, fölül lenyomtatva a főkötővel.

Odább szekér zörgött, – ugráló kis ló húzta, – elül két férfi ült egymás
mellett, a szekér belsejében egy asszony. Furcsán zötykölődtek s a nő a
szekér oldalába kapaszkodott, hogy enyhítse a vad rázódást.

Goderville főterén nagy sereglés folyt, emberek és állatok össze-vissza
keveredése. Az ökrök szarva, a gazdag parasztok hosszúszőrű magas
kalapjai, meg az asszonyok fejdíszei kiemelkedtek a tömeg színe fölé. A
kiabáló, éles, rikácsoló hangok állandó, vad zajjá folytak össze,
amelyet olykor elnyomott egy-egy vidéki, hatalmas mellkas jókedvű
kirobbanása, vagy egy-egy házfalhoz kötött tehén elnyujtott bőgése.

És ennek mind istálló-szaga volt, tej- és trágya-, széna- meg
izzadság-szaga, azzal a savanyú, kegyetlen, félemberi és félállati
zamattal, ami oly jellegzetes a szántóföld gyermekeire.

Hauchecorne uram, aki Bréauté-ből jött, éppen megérkezett Goderville-be
és a vásártér felé igyekezett, mikor a földön észrevett egy kis
madzagvéget. Hauchecorne uram igazi normand gazda volt, tehát úgy
gondolta, hogy mindent érdemes fölvenni, aminek hasznát veheti az ember.
Lehajolt tehát, noha kínnal, mert a köszvény bántotta. Fölszedte a
földről a kis zsineg-maradékot és szépen, gondosan össze akarta
tekergetni, mikor észrevette Malandain uramat, a nyergest, aki portája
küszöbén állt és őt nézte. Annak idején volt egymással egy kis
összeakaszkodásuk valami kötőfék miatt, azóta nem is voltak jóban, mind
a ketten haragtartó emberek lévén. Hauchecorne uram szégyenfélét érzett,
hogy az ellensége most így rajtakapta, amint a sárban egy ilyen semmi
madzag után nyúlkál. Hirtelen elrejtette a zsákmányát a zubbonya alá,
aztán a nadrágzsebbe; majd úgy tett, mintha még keresgélne a földön
valamit, amit sehogyse talál meg; azzal elindult a piac felé, előre
hajtott fejjel, kétrét görnyedve a fájdalomtól.

Azonnal el is tűnt a kiabáló, lassú tömegben, amelyet a végtelen
alkudozások izgalma járt át. A parasztok tapogatták a teheneket,
elmentek, visszajöttek, ötölve-hatolva, örökös félelemben, hogy rászedik
őket, – nem mertek dönteni, egyre az eladó szemét fürkészve: mikor
leplezhetnék le az emberük ravaszságát vagy a jószág hibáját.

Az asszonyok, miután lerakták a lábaik elé nagy kosaraikat, előhúzták
belőlük a szárnyasokat, amelyek azután ott hevertek előttük a földön,
összekötött lábakkal, rémült szemmel, vörös taréjjal. A vevők
megmondták, mennyit fizetnek, – az asszonyok meghallgatták, ragaszkodtak
a saját áraikhoz, foghegyről beszélve, szenvtelen arccal, majd hirtelen,
elszánva magukat a kínált kisebb összegre, utánakiáltottak a lassan
odábbállónak:

– Jó’ van na, Anthime gazda. Odaadom annyiér!

Aztán, lassan-lassan, elnéptelenült a tér s mikorra megszólalt a déli
harangszó, azok, akik nagyon messzi laktak, szétszóródtak a kocsmákban.

Jourdain-nél a nagy szoba tele volt falatozókkal, ahogy a tágas udvar is
megtelt mindenféle járművel, talyigákkal, kiskocsikkal, oldalas
szekerekkel, homokfutókkal, a leglehetetlenebb bricskákkal, amik sárgák
voltak az agyagos sártól, meg vedlettek, toldottak-foldottak voltak, úgy
emelve dupla rúdjaikat az égnek, mint két kart, vagy orral előre bukva,
farukkal a levegőben.

Mingyárt az asztalnál ülők közvetlen szomszédságában, a roppant kemence,
tele vígan lobogó lánggal, melegítette a jobboldalon húzódó sor hátát.
Három nyárs forgott, a ráhúzott csirkékkel, galambokkal és ürücombokkal;
s kellemes szagok szálltak, a sült húsé, meg az aranyosra pirult bőrön
végigcsorduló leveké, amitől szerte jókedv gyúlt és megeredt a szájakban
a nyál.

Az egész szántó-vető arisztokrácia itt ebédelt, Jourdain uramnál, aki
kocsmásgazda és lókupec volt egyszemélyben, ravasz paraszt, aki sok
tallért rakott már élire.

A tálak egymást érték, sorra ürültek, mint a sárga almabor kupái.
Mindenki a maga üzletét mesélte, mit adott, mit vett. A termést is
meghányták-vetették. Az idő jó vóna a zöldfélékre, de a gabonára egy
kicsit nedves.

Hirtelen dobszó perdült meg, az udvaron, a ház előtt. Rögtön, mindenki
felugrott, egy-két közönyös alakot kivéve, – odafordultak az ajtóba, az
ablakokhoz, még le sem nyelve a falatot, asztalkendővel a kezükben.

A kisbíró, mikor elkészült a dobolással, szaggatott, éneklésbe felcsapó
hangon kezdte rá:

– Adatik tudtára Goderville lakosainak és egyátaljába mindenkinek, aki
megjelent a vásáron, hogy ma reggel, a beuzeville-i úton, kilenc és tíz
óra közt, elveszett egy fekete bőrtárca, amibe ötszáz frank vót, meg
üzleti írások. A becsületes megtaláló vigye a tárcát haladéktalanul az
előljáróságra, vagy pedig Fortuné Houlbrèque manneville-i lakoshoz,
akitől húsz frank jutalmat kap.

A kisbíró azzal elment. A dob süket pergését és az ember elhalkult
szavát még egyszer hallani lehetett a távolból.

Megindult a beszélgetés az esetről, latolgatták az eshetőségeket,
megkapja-e vagy sem Houlbrèque gazda a tárcáját?

Az étkezés is bevégződött.

Éppen elkészültek a feketével, mikor a csendőrőrs vezetője jelent meg a
küszöbön.

– Hauchecorne gazda, bréauté-i lakos, itt tartózkodik? – kérdezte.

Hauchecorne, aki a túlsó asztalvégen ült, felelt:

– Itt vagyok!

Az örsvezető tovább beszélt:

– Hauchecorne gazda lesz olyan szíves és követni fog az előljáróságra. A
maire szeretne egy szót szólni magával!

A paraszt meglepődve, nyugtalanul hajtotta fel a pálinkáját, felkelt s
még görnyedtebben, mint reggel, – mert az első lépések estek leginkább a
nehezére minden pihenő után, – elindult, egyre ismételgetve:

– Itt vagyok, itt vagyok!

És ment az örsvezető után.

A maire már várta, karosszékében ülve. Egyébként a helység jegyzője
volt, nagy darab, nehézkes ember, aki szerette a cikornyás beszédet.

– Hauchecorne gazda, – kezdte a maire, – magát ma reggel látták, mikor a
beuzeville-i országúton felszedte azon pénztárcát, amit Houlbrèque
gazda, manneville-i lakos, elveszített volt.

A paraszt zavartan meredt rá a maire-re, – megfélemlítette már a puszta
gyanú is, amelyről sejtelme sem volt, miért nehezedik rá.

– Má’ hogy én felszedtem vóna aztat a pénztárcát?

– Úgy ám, személyesen!

– Becsületistenemre azt se tudom, vót-e a világon olyan tárca.

– De ha látták magát!

– Láttak? Má’ ki láthatott vóna?

– Hát Malandain uram, a nyerges!

Az öregnek most minden eszébe jutott, megértette a helyzetet és
elvörösödött dühében:

– Az a büdös dög látott? Há’ mit látott? Azt látta, hogy felszedtem ezt
a koszos madzagot, la, – tessék, maire uram!

Azzal mélyen belekotort a zsebébe és előhalászta a kis zsinegvéget.

A maire azonban hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Csak nem akarja elhitetni velem, Hauchecorne gazda, hogy Malandain
uram, aki pedig szavahihető személyiség, ezt a zsineget pénztárcának
nézte?

A paraszt dühösen emelte fel a kezét, félre köpött egyet, hogy nagyobb
nyomatékot adjon a becsületének, úgy ismételgette:

– De ha eccer ez az isteni szent igazság, maire uram! Testi-lelki
üdvösségemre mondom, hogy így vót.

A maire újra kezdte:

– Miután pedig felvette az illető tárgyat, azután még sokáig keresgélt a
sárban, – hogy vajjon nem gurult-e ki a tárcából egynémely pénzdarab?…

Szegény gazduram, fulladozott a méltatlankodástól és a félelemtől.

– Hogy lehet ilyesmit csak ki is tanálni!… ilyen hazudságokkal sárba
silányítani a becsületes embert… De még ilyet!

Hiába protestált, nem hittek neki.

Szembesítették Malandain urammal, aki megismételte és fentartotta
állítását. Vagy egy órahosszat gyalázkodott egymásra a két ember. Akkor,
saját kérelmére, megmotozták Hauchecorne-t. Nem találtak nála semmit.

Végül is a maire, maga is nagy zavarban, hazaengedte, tudtára adván,
hogy értesíteni fogja az ügyészséget és majd az fog intézkedni.

A dolognak híre ment. Mikor az előljáróságról előkerült, egész tömeg
vette körül az öreget, kikérdezték, komoly meg gúnyolódó kíváncsisággal,
amelybe azonban nem vegyült semmi méltatlankodás. Ő pedig újra előadta a
zsineg történetét. Egy szót se hitt el belőle senki. Nevettek.

Az öreget aztán lépten-nyomon megállították vagy ő állította meg az
ismerőseit s vég nélkül újra kezdődött a történet és a vén paraszt
tiltakozása: kiforgatta a zsebeit, úgy mutatta, hogy nincs nála semmi.

Erre azt mondták:

– Vén kujon, beszélhetsz!

Ő pedig mérgelődött, vad és lázas dühbe jött, kétségbeesve, hogy nem
hisznek neki. De nem tudott mit csinálni, csak újra rákezdte a
históriáját.

Leszállt az alkony, indulni kellett. Hauchecorne három szomszédjával
ment, akiknek megmutatta a helyet, ahol fölszedte a zsinegdarabot. És az
egész úton csak az esetéről beszélt.

Az este még körbejárta Bréauté falvát, hogy mindenki tudja meg a dolgot.
Mindenütt csak hitetlenkedőket talált.

Egész éjszaka ennek a betege volt.

Másnap, déli egy óra tájban, Marius Paumelle béres, aki Breton uramnál
szolgált az ymauville-i tanyán, hazavitte a pénztárcát és tartalmát
Houlbrèque manneville-i gazdának.

A béres azt beszélte, hogy a holmit csakugyan az országúton találta meg,
de mivel olvasni nem tud, a talált tárgyat hazavitte és a gazdájának
adta oda.

A környéken ennek is hamar híre ment. Hauchecorne gazdával közölték a
dolgot. Rögtön fölkerekedett és újra elkezdte története elmondását,
persze kiegészítve a megoldással. Úszott a diadalban.

– Ami a legjobban zokul esett, – mondta, – az nem maga ez az izé vót,
elhihetitek. De a hazudság! Nem rágja az ember szívit semmise úgy, mint
ha hazug szó mián esik csúfságba.

Egész nap az esetét beszélte, úton-útfélen azzal tartotta a járókelőket,
a korcsmában az iddogálókat, a templom kapujában a kijövőket a
legközelebbi vasárnapon. Ismeretleneket is megállított, hogy előadjon
nekik. Most már nyugodt volt, de valami mégis motoszkált az érzéseiben,
anélkül, hogy pontosan tudta volna, mi az? Az emberek mintha tréfás
képpel hallgatták volna. Mintha azok nem volnának meggyőződve az
igazáról. Néha mintha összesúgtak volna a háta megett.

A következő hét keddjén megint elment a goderville-i vásárra, csupán
azért, mert a vágy hajtotta, újra elbeszélni a történetét.

Malandain, aki ott állt a kapujában, röhögött, mikor elment előtte.
Miért?

Megszólított egy criquetot-i majorost, aki be sem várta, hogy befejezze
a mondókáját, hanem hason legyintette és az arcába kiáltott:

– Nagy huncut vagy öreg, beszélhetsz!

Azzal a majoros hátat fordított.

Hauchecorne gazdának elállt a szava. Egyre nyughatatlanabb lett. Miért
mondják rá, hogy »nagy huncut«?

Mikor a Jourdain korcsmájában az asztalhoz ült, újra belefogott a
históriájába.

Egy montivilliers-i lókupec rákiáltott:

– Eriggy má’, vén csutora, tudjuk, tudjuk, most gyün a madzag!

Hauchecorne dadogott:

– De ha eccer megtanálták azt az izét, azt a pénztárcát!

A másik azonban visszavágott:

– Csak hallgassunk, apókám, – úgy van a’: az egyik megtanálja, a másik
meg visszaviszi. Kéz kezet mos, igaz-e?

A parasztnak torkán akadt a lélekzet. Végre megértette, miről van szó.
Azzal gyanusítják, hogy cinkosa van és az vitte vissza a pénztárcát.

Tiltakozni akart. Az egész asztal az arcába röhögött.

Nem tudta befejezni az ebédjét, elment, gúnyos szavak szóltak utána.

Hazatért, teli szégyennel és méltatlankodással, elfúlva a dühtől, a
megaláztatástól, – és annál is inkább lesujtva, mert a maga srófos,
normand eszével csakugyan képes is lett volna olyasmire, mint amivel
most vádolták, sőt el is tudott volna hencegni vele, mint valami jó
csínnyel. Ártatlansága most valahogy bebizonyíthatatlannak ködlött saját
maga előtt is, hiszen mindig nagy kópé-híre volt! És a gyanú
igazságtalansága csak jobban rágta a szívét.

Újra elkezdte a kalandja elbeszélését, minden nap megtoldva a történetet
új érvekkel, erélyesebb tiltakozásokkal, ünnepélyesebb esküdözésekkel,
amiket előre kifundált és előkészített, magánya óráiban, mert agyát már
nem foglalkoztatta más, csak a zsineg históriája. Persze, annál kevésbé
hittek neki, minél szövevényesebb lett a védekezése és agyafurtabb az
érvelése.

– Hazug ember cifrán beszél, – mondták a háta mögött.

És ő érezte ezt, de csak folytatta a vad harcot, a reménytelen
erőlködést.

Szemlátomást pusztult.

Az ugrató természetűek most csak azért is elmondatták vele »a madzagot«,
hogy mulassanak rajta, mint ahogy a háryjánosokkal mondatják el a
hőstetteket. Hauchecorne, elméjében rendülve meg, eszelőssé vált.

December vége felé ágynak dőlt.

Január első napjaiban halt meg, – és, az agónia révületében is
ártatlanságát erősítgette, újra meg újra rákezdve:

– Csak egy kis madzag… egy pici kis madzag… itt van ni, maire uram…



Pincér, egy pohár sört!…

Akkor este miért is mentem be abba a sörházba? Nem tudnám megmondani.
Hideg volt. Finom eső csapkodott, szerteporzó víz, – átlátszó köddel
fátylazta körül a gázlámpákat, fényeket ejtett a gyalogjáróra, melyen
keresztbenyujtóztak a kirakatok sugárkévéi, megvilágítva a híg sarat és
a járó-kelők csatakos lábait.

Nem készültem sehová. Jártam egyet estebéd után. Végigmentem a Crédit
Lyonnais előtt, a Rue Vivienne-en, meg egypár más uccán. Hirtelen egy
nagy, félig megtelt sörház tűnt a szemembe. Beléptem, minden különösebb
ok nélkül. Még csak szomjas se voltam.

Körülnéztem, hol találnék helyet, ahol nem kellene szorosan ülnöm; azzal
letelepedtem egy férfi mellé, aki öregnek látszott és garasos
cseréppipát szítt, feketét, mint a szén. Öt vagy hat pohár-alj volt
előtte egymás tetejébe rakva, – annak a számontartására, hogy már hány
pohár sört fogyasztott eddig. Nem néztem meg alaposabban a szomszédomat.
Egyetlen szempillantás elég volt; láttam: régi sörivó, a megrögzöttek
közül, akik reggel – nyitáskor – jönnek, és este – záráskor – mennek el.
Tisztátalan jelenség volt, a fejebúbja kopasz, míg a kabátja gallérjára
hosszú, zsíros, deresedő hajszálak csüngtek le. Bő ruházatán látszott,
hogy akkor készült, mikor viselőjének még hasa volt. Azt is ki lehetett
találni, hogy a nadrágja nem áll meg a csípőjén, s hogy ez az ember tíz
lépést se tehet anélkül, hogy föl ne húzgálja ezt a rosszul megerősített
ruhadarabot. Mellénye volt-e egyáltalán? A puszta gondolat szomszédom
cipőire és e cipők rejtelmeire borzadályt keltett bennem. A
kirojtosodott kézelők széle teljesen fekete volt, akárcsak az idegen
körmeinek a szegélye.

És alighogy leültem mellé, ez az alak nyugodt hangon megszólított:

– Hogy vagy? Jól?

Megrezzenve fordultam felé és az arcába néztem. Újra megszólalt:

– Nem ismersz rám?

– Nem!

– Des Barrets vagyok.

Elképedtem. Csakugyan ő volt, Jean des Barrets gróf, egykori
gimnázista-társam.

Megszorítottam a kezét, de olyan zavartan, hogy meg sem tudtam szólalni.

Végre kinyögtem:

– No, és te, te hogy vagy?

Nyugodtan válaszolt:

– Hát megvagyok, ahogy lehet.

Elhallgatott. Szeretetreméltó akartam lenni, erőlködtem: mit mondhatnék
valami rendeset?

– És… és mit csinálsz?…

Rezignáltan felelte:

– Láthatod.

Éreztem, hogy elpirulok. Arrább feszegettem a kérdést:

– De amúgy,… állandóan… mit szoktál csinálni?

Barátom nagy füstfelhőket fújt maga elé:

– Mindig csak ezt.

Azzal az asztalon heverő rézpénzzel megkocogtatta a márványlapot és
elkiáltotta magát:

– Pincér, két pohár sört!

Távol egy hang ismételte: Két pohár a négyeshez! Még távolabbi hang
felelt rá szinte sivítva: Itt van! Aztán egy fehérkötényes ember tűnt
föl, amint hozta a két poharat, amelyből futtában kilötyögtette a sárga
italt a homokozott padlóra.

Des Barrets egy hajtásra kiitta a poharát s már vissza is tette az
asztalra, miközben beszürcsölte a bajuszára tapadt habot.

– Na, és egyébként, mi ujság? – kérdezte azután.

Igazán nem tudtam mondani neki semmi különöset. Dadogtam:

– Semmi, öregem, semmi a világon. Én kereskedő lettem.

Des Barrets ugyanazzal az egyforma hanggal kérdezte:

– Na… és az olyan mulatságos?

– Dehogy! Mért volna az? De elvégre csak kell valamit csinálni!

– Mi a csudának?

– Hát… az embernek kell valami foglalkozás.

– Ugyan! mire jó az? Lásd, én nem csinálok semmit; soha, semmit. Azt még
értem, ha valaki azért dolgozik, mert nincs pénze. De ha az embernek van
miből élnie, haszontalanság a munka. Mert mit is érsz vele? Magadért
csinálod, vagy másokért? Ha magadért, és jól esik, még hagyján, jól van;
de ha másokért, marha vagy.

Des Barrets letette a pipáját a márványlapra és újra elkiáltotta magát:

– Pincér, még egy pohárral!

Azzal folytatta:

– Szomjas leszek a beszédtől. Nem vagyok hozzászokva. Hát, mondom, én
nem csinálok semmit, csak élek a világba, öregszem. Ha meghalok, nem
sajnálok majd semmit. Nem lesz semmi emlékem, csak ez a sörház. Se
asszony, se gyerek, se bú, se baj, semmi. Sokkal jobb így.

Felhajtotta a poharat, amelyet közben odahoztak, nyelvével
végigszántotta a szájaszélét és újra fölvette a pipáját.

Bambán néztem rá. Megkérdeztem:

– Nem voltál te mindig ilyen, úgy-e?

– Pardon, mindig ilyen voltam, már gimnázista-korom óta.

– Pedig ez így mégse élet, pajtás. Borzasztó ez! Nézzük csak, biztosan
foglalkozol mégis csak valamivel; van, amit szeress, vannak barátaid…

– Dehogyis. Délben kelek fel. Akkor idejövök, eszem, megiszom a
söreimet. Itt ülök estig, akkor vacsorázom, – további sörök. Aztán,
hajnali félkettő tájban hazamegyek lefeküdni, mert itt zárnak. Ez a
legbutább a dologban. Tíz év óta legalább hat esztendőre valót töltöttem
el ezen a széken, ebben a sarokban; a többit az ágyamban, – és soha
egyebütt. Néha diskurálok a vendégekkel.

– De annak idején, mikor felkerültél Párizsba, eleinte mégis csak
csináltál valamit?

– Jogászkodtam… a Médicis-kávéházban.

– De azután?

– Azután?… átkeltem a Szajnán és idejöttem.

– És erre miért szántad el magad?

– Na hallod, az ember nem maradhat egész életére a Quartier Latin-ben. A
diákok nagyon zajosak. Innen azonban már nem mozdulok. Pincér, egy
pohárral!

Azt hittem, hogy csúfolódik velem. Tovább faggattam:

– Nézd csak, beszélj őszintén. Valami nagy bánatod van? Boldogtalan
szerelem, mi? Persze hogy úgy lesz, utólért a balsors. Hány éves vagy?

– Harmincöt. De legalább is negyvenötnek látszom.

Jól az arcába néztem. Ráncos, ápolatlan arca majdnem olyan volt, mint
egy aggastyáné. A fejebúbján néhány hosszú szál szőr lengett a kétes
tisztaságú bőr fölött. Hatalmas szemöldökei voltak, nagy bajusza, sűrű
szakálla. Hirtelen, magam sem tudom hogyan, egy mosdótál víziója jelent
meg előttem, – a tál teli volt feketés vízzel, amivel ezt a sok szőrt
mosná ki valaki tisztára.

Azt mondtam a barátomnak:

– Csakugyan, idősebbnek látszol, mint amennyi vagy. Egész biztosan sok
bánat ért.

Felelt:

– De ha mondom, hogy nem! Ilyen öreg azért vagyok, mert nem járok ki a
levegőre. Semmitől se romlik úgy le az ember, mint a kávéházi élettől.

Sehogyse tudtam hinni Des Barrets-nek:

– Biztosan a szoknyákat is kergetted. Az ember nem kopaszodik így meg, –
csak ha sokat szeretkezett.

Nyugodtan rázta meg a fejét, telehullatva a vállát az apró, fehér
korpával, amely maradékhajából leporzott:

– Nincs igazad, mindig jól viseltem magam.

Tekintetét a lámpakar felé emelte, amely a fejünk felett lobogott:

– Ha megkopaszodtam, a gáz az oka. A gázláng árt a hajnak. – Pincér, egy
pohár sört! – Te nem iszol?

– Köszönöm, nem. Hanem a te dolgod igazán érdekel. Mióta hagytad így el
magad? Sehogyse normális eset ez, nem természetes. Okvetlenül van
mögötte valami.

– Hát jó, gyerekkorom óta vagyok így. Akkor mellbevágott valami, – még
egész apró kölyök voltam, – és azóta fuccs a számomra az egész élet.

– És mi volt az?

– Tudni akarod? Hát ide figyelj! Jól emlékezhetsz a kastélyra, ahol
nevelkedtem, hiszen te is jártál ott ötször vagy hatszor vakációk
idején. Emlékszel, micsoda nagy szürke épület volt, nagy park közepén, a
hosszú tölgy-sétányok közt, amelyek a négy égtáj felé nyíltak! Emlékszel
atyámra és anyámra is, mind a ketten milyen szertartásosak, ünnepélyesek
és szigorúak voltak.

Én az anyámat imádtam, az apámtól rettegtem, – egyebekben pedig
mindkettőjüket nagyon tiszteltem, hiszen hozzá voltam szokva, hogy
mindenki fejet hajt előttük. Ott, a vidéken, csak »a gróf úr« és »a
méltóságos grófné« volt a nevük, és még szomszédaink is, a Tannemare-ok,
a Ravelet-k, a Brenneville-ek, megkülönböztetett tiszteletet mutattak
szüleim iránt.

Akkoriban tizenhárom éves voltam, víg kölyök, elégedett mindennel, ahogy
már ebben a korban szokás, teli azzal a boldogsággal, hogy milyen jó
élni.

Egyszer aztán, szeptember vége felé, amikor már csak néhány nap
választott el attól, hogy visszatérjek a gimnáziumba, az történt, hogy
éppen farkast játszottam a park bokrai közt, mindenütt az ágak és lombok
közt loholva, mikor az egyik sétányon átvágtomban apát és anyát
pillantottam meg, amint arra sétáltak.

Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Nagy szél fútt aznap. Az
egész fasor meghajolt a szélrohamok alatt, nyögött, szinte
fel-feljajdulva, süket és mély üvöltéssel, ahogy a rengeteg szokott a
viharban.

A leszakadt levelek – sárgák voltak már – madarak módjára röpdöstek,
forogtak, hulltak alá, majd végignyargaltak a sétányon, mint holmi gyors
vadak.

Esteledett. A bozótban már sötét volt. A szélnek és a lombnak a
nyugtalansága engem is felizgatott, nyargaltam, mint egy őrült és
ordítoztam, – a farkasüvöltést akartam utánozni.

Amint szüleimet észrevettem, óvatos léptekkel indultam feléjük, a lombok
mögött, hogy meglepjem őket, mintha igazi kóbor vad volnék.

De pár lépésnyire tőlük félelem dermesztett meg. Apám, valami rettenetes
düh kitörésében, ezt kiáltotta anyámnak:

– Anyádnak nincs esze, – és különben is, nem is az anyádról van szó,
hanem rólad. Mondom, hogy nekem kell az a pénz és te alá fogod írni!

Anyám szilárd hangon válaszolta:

– Nem írok alá semmit. Az a pénz a Jean vagyona, meg fogom őrízni az ő
számára és nem akarom, hogy ezt is elverd a hölgyikékkel, meg a
cselédlányokkal, ahogy a te örökségeddel tetted.

Ekkor az apám, remegve dühében, megfordult és torkonragadta anyámat, – a
másik keze teljes erővel belesujtott az anyám arcába.

Anyám kalapja leesett, kibomló haja szétszóródott; – megpróbálta
kivédeni az ütéseket, de nem sikerült neki. És apám, mint az őrült, újra
és újra sujtott. Anyám már a földön vonaglott, két karja mögé bújva az
ütések elől. Akkor apám visszafordította a hátára, hogy tovább üthesse,
és lefeszítette anyám kezeit, amikkel eltakarta az arcát.

Én pedig? Kedvesem, én akkor úgy éreztem, hogy vége van a világnak és
minden örök törvénynek. Azt a lelki fölfordulást éltem át, amilyent
természetfeletti dolgok keltenek, a szörnyű méretű katasztrófák, a
jóvátehetetlen szerencsétlenségek. Gyerekfejem megzavarodott, az őrület
csapott belé. Teljes erőmből ordítani kezdtem, azt se tudva, miért
teszem, – a rémülettől, a fájdalomtól, az iszonyú megriadástól. Apám
meghallotta, felém fordult, észrevett és felkelve, arrafelé indult. Azt
hittem, hogy most mingyárt megöl és elfutottam, mint az űzött vad,
egyenesen neki az erdőnek.

Mentem egy órát, mentem két órát, nem is tudom, mennyit? Mikor éjszaka
lett, eldőltem a füvön, kimerülve, – és ott maradtam, feldultan, gyötrő
félelemben, emésztő bánattal, amely örökre meg tud törni egy szegény
gyermeki szívet. Fáztam, talán éhes is voltam. Kivirradt. De én nem
mertem fölkelni, elindulni, se azért, hogy visszatérjek, se azért, hogy
tovább meneküljek, – rettegtem, hogy találkozhatom az apámmal, akit
pedig nem akartam látni többé.

Talán ott haltam volna meg nyomorultan és éhen az alatt a fa alatt, ha
az őr rám nem akad és erővel haza nem visz.

Szüleimet úgy találtam, amilyenek rendesen voltak. Anyám csak annyit
mondott, hogy: – »Csúnya fiú, hogy megrémítettél, egész éjszaka nem
aludtam.« Én nem feleltem, csak sírva fakadtam. Apám nem szólt egy szót
sem.

Egy héttel később visszamentem a gimnáziumba.

Hát, kedvesem, ezzel aztán végem is lett örökre. Megpillantottam a
dolgok másik oldalát, a rosszabbikat; – és azóta nem tudom észrevenni a
jót. Mi ment végbe a lelkemben? Micsoda különös tünemény, ami
megfordítja az elme járását? Nem tudom. De többé nem kívántam és nem
áhitottam semmit, nem szerettem senkit, fuccs minden vágynak és
ambíciónak és reménynek. Egyre csak szegény anyámat látom, ott a
fasorban, a földön, ahogy az apám üti és veri. – Anyus már meghalt, jó
egypár éve. Apám még él. De nem láttam viszont többé. – Pincér, még egy
pohárral!

Hozták a poharat és egy kortyra fölhajtotta. Amint azonban újra felvette
a pipáját, a keze reszketett és a pipa eltört. Kétségbeesett mozdulattal
mondta:

– Tessék! ez aztán igazi csapás, mondhatom. Most megint szíhatok egyet
vagy egy hónapig, amíg jó fekete lesz.

És végigsüvítette a termen, amely most már tele volt dohányzó és söröző
emberekkel, az örökös kiáltást:

– Pincér, egy pohár sört, – és egy új pipát!



A keresztelő.

A tanyaház ajtajában ünneplő ruhásan vártak a férfiak. A májusi nap
végigöntötte szőke fényét a kinyílt almafákon, amelyek gömbölyűek
voltak, mint valami roppant, fehér meg rózsaszínű, illatos csokrok és az
egész udvart virágtetővel borították be. A fákról szüntelenül hulldogált
az apró szirmok havazása, röpködött és forogva szállt alá a magas fűbe,
amely közt a pitypangok lángocskái és a pipacsok vérfoltjai ragyogtak.

A trágyagödör szélén egy nagy koca szunyókált, roppant hasa és dagadó
emlői voltak, körülötte pedig apró malacnép sündörgött, a farkincájuk
úgy csavarodott körbe, mint valami spárgadarab.

Egyszerre, a távolból, a tanyaházak mögül, megcsendült a templom
harangja. Az érc hang nekiindította a vidám égnek gyönge és messzi
hivogatását. A kék térségen át, amelyet a nagy bükkfák fogtak közre,
fecskék csaptak keresztül, mint megannyi nyíl. Olykor érezni lehetett az
istállók szagát, elkeveredve az almafák lágy és cukros lehelletével.

A kapuban álldogáló férfiak közül az egyik a ház felé fordult és
bekiáltott:

– Gyerünk má’, Mélina, ránk harangoztak!

Harmincéves lehetett ez a férfi. Nagy darab paraszt volt, akit a hosszú
mezei munka még nem görnyesztett meg és nem tett csúnyává. Egy öreg
ember, – az apja – afféle görcsös-szálas alak, mint valami
tölgyfa-derék, bütykös csuklókkal és szétferdült lábakkal, –
kijelentette:

– Olyan még sose vót, hogy a fehérnép idejébe készen lett vóna!

Az öregnek a másik két fia nevetett s az egyik odafordult a bátyjukhoz,
aki az elébb bekiáltott:

– Eriggy értük, Polyte. Délig se kerülnek ezek elő!

És a fiatal férfi befordult a tanyájára.

Egy csapat kacsa, amelyik ott állt meg a parasztok körül, hápogva
kezdett csapkodni a szárnyával, aztán nekiindultak az úsztatónak, lassú
és himbáló tipegéssel.

Ekkor, a nyitvamaradt ajtóban vastag nő jelent meg, aki egy kéthónapos
kis gyereket hozott kifelé. Az asszonyság magas főkötőjének fehér
kantárjai lefityegtek a hátára, a vörös vállkendőre, amely úgy lobogott,
mint valami tűziveszedelem, – a kisded pedig, fehér vásznakba
bugyolálva, a derék bába dombos hasán nyugodott.

Aztán az anya lépett ki, tenyeres-talpas nő, alig tizennyolc éves, – és
üdén és mosolyogva kapaszkodott az ura karjába. A két nagyanya folytatta
a sort, fonnyadtalmaképpel és nyilvánvaló fáradtsággal, mint akiknek a
derekát már régen megtörte a sok hosszútűrésű, kemény házidolog. Az
egyik özvegy volt; ez fogadta el most a karját a nagyapának, aki
megvárta az ajtóban; és élére kerülve a menetnek, elindultak, – mögöttük
a csecsemő a tudós-asszonnyal. A család többi tagja csatlakozott
hozzájuk. A legfiatalabbak papírzacskókat vittek, amik tele voltak
cukros mandulával.

Messziről a kis harang szünetlenül csengett, teljes erejéből hívogatva a
gyenge apróságot, akit vártak a templomban. Az árkok szélére
parasztgyerekek másztak fel, a kerítések mögött emberek jelentek meg; a
tanyák lánynépe megállt, a két tejes csöbröt letették maguk elé, úgy
nézték a keresztelős menetet.

A bába pedig triumfálva vitte élő terhét, kikerülve a mélyutak
pocsolyáit, a fával beültetett lejtő-hajlások közt. Az öregek
szertartásosan lépegettek, bár egy kicsit tétován, amiben része lehetett
a kornak, meg a köszvénynek is. A fiatalok viszont a legszívesebben
táncra perdültek volna s a lányokat nézegették, akik kicsődültek a
csodájukra. Az apa és az anya súlyosan, komolyabban rakták a lépést, úgy
mentek, a gyerek után, aki egyszer majd a helyükre fog állani az életben
és fentartója lesz a vidéken a nevüknek, a Dentu névnek, amelyet
járásszerte jól ismer mindenki.

Kijutottak a síkságra és átvágtak a földeken, hogy megrövidítsék az út
nagy kanyarodóját.

Már látni lehetett a templomot is, a hegyes kis tornyot. Fönt, pontosan
a palatető alatt, mintha át lett volna lyukasztva a torony és ebben a
nyílásban valami mozgott, élénken lendülve erre meg arra, eltűnve meg
előtűnve a szűk ablak mögött. A harang volt, amely egyre csengett,
mintegy kiáltozva az újszülött elé, hogy jöjjön már, leróni első
látogatását a jó Isten házában.

Egy kutya csatlakozott a menethez. Cukros mandulát dobáltak elé és az eb
játékosan ugrált az emberek körül.

A templom ajtaja nyitva volt. A pap, vöröshajú, magas, sovány, erős
fiatalember, maga is a Dentu-nemzetségből, a kisgyerek nagybátyja, az
apának egy másik fivére, az oltár előtt várakozott. És a rítus szent
rendje szerint megkeresztelte unokaöccsét Prosper-Césarnak, miközben a
csecsemő sírva fakadt a jelképes só ízétől.

Mikor a szertartás bevégződött, a család a küszöbön megvárta, amíg a
lelkész leveti a karingét; aztán újra útnak indultak. Most már gyorsan
haladtak, mert a lakoma járt a fejükben. A környék minden lurkója a
nyomukba szegődött és valahányszor egy-egy marék édességet vetettek
közéjük, veszett kavarodás támadt, acsarkodó, bírkózó, hajtépő
hempergés. A kutya is közéjük ugrott, hogy elkapja a mandulaszemeket, –
hiába cibálták a farkát, a fülét, a lábait, csökönyösebben harcolt a kis
fickóknál is.

A bába, egy kissé ellankadva, odaszólt a papnak, aki mellette lépkedett:

– Jaj, kedves tisztelendő úr, nem fogná-e meg egy picurkát az öcsikéjét,
amíg kiáll belőlem a zsibbadás. Valósággal görcs esett a gyomromba!

A pap átvette a gyermeket, akinek hosszú, fehér pólya-takarója villogó
folttal terült el a fekete reverendán. Megcsókolta a kisdedet, nem is
igen tudva, hogyan tartsa, hogyan fektesse karjára a könnyű, furcsán
feszélyező terhet. Mindenki kikacagta. Az egyik nagyanya messziről
odaszólt neki:

– Mondd csak, tisztelendő, nem fáj a szíved, hogy neked soha se lesz
ilyen kis izéd?

A pap nem felelt. Nagy léptekkel haladt, mereven nézve a kék szemű
apróságot, akinek még egyszer meg szerette volna csókolni a gömbölyű
pofikáját. Nem bírt a kívánságával és arcához emelte a gyereket,
hosszú-hosszú csókra.

Az apa rákiáltott:

– Hé, plébános úr, ha neked is kéne egy, csak egy szavadba kerül!

És rákezdték a tréfákozást, a földmíves emberek módján…

Mihelyt asztalhoz kerültek, úgy tört ki belőlük a vaskos paraszti
jókedv, mint valami vihar. A másik két fiú is házasodófélben volt s
mindegyiknek ott volt a menyasszonya is, akik már csak a lakzira jöttek
el. És a vendégek fáradhatatlanul ontották a sok célzást az eljövendő
párosodásokra, amelyeket az új házasságok ígértek.

Zsíros szavak görögtek, borsos beszédek, amelyektől a lányok pirulva
vihogtak fel, a férfiak pedig az oldalukat fogták. Csapkodták az
öklükkel az asztalt, kiabáltak. Vége-hossza nem volt az apa és a nagyapa
malackodásainak. Az anya mosolygott; az öreg asszonyok szintén kivették
a részüket a vidámságból és ők is meg-megeresztettek némely csintalan
mondást.

A plébános, aki hozzá volt szokva ezekhez a paraszti kicsapongásokhoz,
nyugodtan ült a bábaasszony mellett, ujjával meg-megcsiklandozva az
újszülött unokaöccs szájacskáját, hogy nevetésre ingerelje. Olyan
meglepődöttnek látszott, mintha még sohase látott volna kisgyereket.
Elgondolkozva figyelte, merengő komolysággal, valami gyöngédségnek a
felébredésével, amit nem ismert eddig, ezt a különös, heves és egy kissé
szomorkás érzést, ami most elfogta ezzel a kis törékeny lénnyel szemben,
aki a fivérének a fia volt.

Nem hallott és nem látott, csak a gyereket nézte. Szerette volna újra az
ölébe emelni, mert a mellében és a szívében még ott bizsergett annak a
kedves érzése, ahogy a csecsemőt az előbb, a templomból jövet, ő hozta.
Megilletődve révedt erre a kis ember-magocskára, mint valami
kimondhatatlan misztériumra, amit még sohase gondolt végig, ezt a
fenséges és szent titkot, egy új lélek testbe-szökkenését, az élet
kezdetének, a szerelem kibimbózásának, a faj folytatódásának, az
emberiség örök továbbhaladásának a nagy misztériumát.

A bábaasszony kivörösödött képpel, csillogó szemmel evett, – de a kisded
feszélyezte az asztal mellett a kényelmes ülésben.

A pap odaszólt:

– Adja nekem a kisbabát. Én úgyse vagyok éhes.

És átvette a gyereket magához. Minden eltűnt körülötte, minden megszűnt;
a szemével rátapadt a rózsás, pufók arcocskára és az apró test melege,
átjárva a pelenkákat és a reverenda szövetét, lassanként a pap combjait
érte, átáradt belé, mint valami nagyon könnyű, nagyon jó, nagyon szűzies
simogatás, édes gyönyörűség, amitől könnybe lábbadt a szeme.

A lakomázók rettenetesen lármásak lettek. A kisgyereket felverte a
kiabálás, elkezdett sírni.

Egy hang ezt kiáltotta:

– Hé, tisztelendő úr, megszoptathatnád a kicsikét!

Kirobbanó röhögés rázta végig a nagyszobát. Az anya azonban felkelt,
fogta a fiacskáját és átvitte a szomszéd szobába. Néhány perc múlva
visszatért azzal, hogy a csecsemő szépen elaludt a bölcsőjében.

A vendégeskedés folyt tovább. Olykor a férfiak és a nők kimentek az
udvarba, aztán megint visszatértek az asztalhoz. A sok hús, főzelék,
almabor meg vinkó sorra lecsúszott a torkokban, felpuffasztotta a
hasakat, kigyujtotta a szemeket, mámorba borította a fejeket.

Bealkonyodott, mire eljutottak a kávéig.

A pap már régóta eltűnt, anélkül hogy megütköztek volna a távollétén.

A fiatal anya végre fölkelt, hogy megnézze, alszik-e még a kisded? Már
sötét volt, az asszony tapogatózva ment előre a szobában, előrenyujtott
karral, hogy neki ne ütődjön valami bútornak. Hirtelen furcsa zaj
dermesztette meg, azután rémülten szaladt ki, annak a bizonyosságával,
hogy odabent mozog valaki. Visszatért a nagyszobába, halálos sápadtan,
reszketve, és elbeszélte a dolgot. A férfiak valamennyien felugráltak,
részeg, fenyegető kavarodás volt, és az apa, lámpával a kezében,
előreszaladt.

A pap ott térdelt a bölcső mellett és zokogott, a homloka rá volt hajtva
a párnára, amelyen a gyermek feje pihent.



Késő bánat.

Saval úr, akit Mantes-ben csak _Saval apó_nak hívnak, most kelt fel.
Esik az eső. Szomorú őszi nap; a levelek hullanak. Lassan hullanak az
esőben, mint egy másik, sűrűbb és lassúbb eső. Saval úrnak nincs
jókedve. Elmegy a kandallótól az ablakig, aztán az ablaktól a
kandallóig. Az életnek vannak sötét napjai. És Saval úrnak ezentúl már
csak ilyen sötét napjai lesznek, mert már hatvankét éves! Magányosan él,
igazán agg agglegény, aki körül nincsen senki. Milyen szomorú így
meghalni, egészen egyedül, minden odaadó érzés híjával!

Az életére gondol, a letarolt, üres életére. Visszaemlékszik a régmúlt
időkre, a gyerekkorára, a gyerekkorában egy házra, arra, amelyikben a
szüleivel élt; aztán a kollégiumra, a vakációkra, a párizsi
jogászévekre. Aztán az apja betegségére, halálára.

Akkor visszajött, haza, hogy együtt legyen az anyjával. Így éltek
kettesben, a fiatal legény és az öreg asszony, békességben, semmi többet
nem is kívánva. Aztán az anyja is meghalt. Hajh, milyen szomorú is az
élet!

Egyedül maradt. És most már nemsokára ő rá is rákerül a sor, ő is
meghal. Eltűnik a világból és azzal vége. Paul Saval nem lesz többé.
Micsoda borzalmas história! A többi ember élni fog, szeretkezni fog,
nevetni fog. Úgy bizony, élik majd a világukat és ő, ő nem lesz sehol!
Mily különös, hogy az emberek nevetnek, mulatnak, jókedvűek tudnak lenni
a halálnak e mellett az örök bizonyossága mellett! Még ha csupán
_valószínű_ volna ez a halál, akkor még lehetne remélni; de több annál,
– _kikerülhetetlen_! – olyan kikerülhetetlen, mint az éjszaka a nappal
után.

És még ha lett volna tartalma az életének! Ha csinált volna valamit
életében; ha kalandjai, nagy gyönyörűségei, sikerei lettek volna, a
kielégülésnek sok-sok fajtája! De nem volt része egyikben sem. Nem tett
soha egyebet, csak felkelt, szabályos időközökben evett meg lefeküdt.
Így jutott el a hatvankettedik évéig. Még csak meg se házasodott, mint
más emberfia. És miért nem? Igen, miért is nem házasodott meg?
Megtehette volna, hiszen volt némi vagyona. Talán az alkalom hiányzott?
Meglehet! De az ember maga idézi elő ezeket az alkalmakat! Ő pedig
hanyag volt, ez az egész. A nemtörődömség volt mindig a fő bökkenője,
vétke és hibája. Hány ember rontja el az életét merő nemtörődömségből.
Némely fajta embernek olyan nehezére esik minden: felkelni, ide-oda
mozdulni, dolgokban eljárni, beszélni, kérdéseket meghányni-vetni.

Még csak nem is szerette soha senki. Nem volt nő, aki aludt volna a
mellén a szerelem teljes odaadásában. Nem ismerte a várakozás kéjes
aggodalmait, a kézszorítások isteni borzongását, a győztes szenvedély
elragadtatását.

Milyen emberfölötti gyönyör is áradhat el a szíveken, mikor az ajkak
először találják meg egymást, mikor a négy kar ölelkezése egyetlen
lénnyé forraszt össze, egyetlen királyian boldog lénnyé, két egymásba
őrült emberi lényt.

Saval leült, talpait a tűz felé nyujtóztatva. Házikabátban volt.

Ez hát bizonyos, az életének fuccs! Pedig volt ő is szerelmes! De ezt is
titokban cselekedte, fájdalmasan és hanyagul, mint mindent. Igen,
szerelmes volt, régi barátnőjébe, Sandresnébe, régi cimborájának,
Sandresnak a feleségébe. Oh! ha fiatal leány korában ismerte volna! De
későn került az útjába, már mint asszony. Pedig ezt a nőt bizonyára
megkérte volna! És még így is hogy szerette, szüntelenül, az első naptól
kezdve!

Emlékezett, milyen izgalom volt, valahányszor újra látta; milyen
szomorúság, ha válnia kellett tőle; eszébe jutottak az éjszakák, amikor
nem tudott aludni, mert az asszonyra gondolt.

Reggelenként mindig egy kicsit kevésbé szerelmesen ébredt fel, mint
ahogy este lefeküdt. Miért?

Milyen csinos nő volt valaha Sandresné, milyen helyes, szőke, bodros,
kacagó teremtés! És Sandres nem volt neki való férj. Most az asszony
ötvennyolc éves és boldognak látszik. Oh! ha ez az asszony annak idején
őt szerette volna, őt! És miért ne szerette volna őt ez a Sandresné, ha
ő, Saval, annyira szerette az asszonyt?

Ha legalább valahogy kitalált volna valamit a dologból az a nő!… De hát
igazán nem talált ki soha semmit? – nem látta, nem értette, miről van
szó? Nem gondolhatott magában egyet-mást? Ha szerelmet vallott volna
Sandresnénak, – mi lett volna a felelet?

És Saval sorra vetette fel magának a kérdéseket, ezer más részletről is.
Újra végigélte az életét, egész tömegét igyekezett megragadni az
emlékeknek.

Eszébe jutottak mind a hosszú, écarté-játékos esték Sandreséknál, mikor
az asszony még fiatal és olyan bájos volt.

Eszébe jutott minden, amiket az asszony mondott neki, a szavak különös
hangsúlyozása néha, a néma kis mosolyok, amelyek annyi mindent engednek
sejtetni.

Eszébe jutottak a közös séták, hármasban, a Szajna mentén, a falatozások
a fűben, vasárnaponként, mert Sandres hivatalnok volt az
alprefektúránál. És egyszerre egy nagyon éles emlék jelentkezett, egy
délután emléke, amikor együtt volt az asszonnyal egy kis ligetben a
folyó mellett.

Reggel indultak el, kis csomag elemózsiákkal. Remek tavaszi nap volt,
azok közül a tavaszi napok közül, amelyek berugatják az embert. Minden
ízlik ilyenkor, csupa boldogságnak látszik minden. A madarak vígabban
csicseregnek és gyorsabban csapják össze a szárnyaikat. A társaság a
fűben lakmározott, fűzfák alatt, egészen közel a napfénytől álmos
vízhez. A levegő langyos volt, tele a növényi nedvek szagával, az ember
kéjesen itta magába. Milyen jó volt minden azon a napon!

A villásreggeli után Sandres elnyúlt és elaludt: »élete legjobb ízű
álmát aludta« – mondta utóbb, mikor felébredt.

Sandresné belekapaszkodott Saval karjába és kettesben nekiindultak a
part hosszának.

A nő rátámaszkodott Savalra. Nevetett és azt mondta:

– Barátocskám, berúgtam, teljesen be vagyok rúgva.

Saval nézte az asszonyt és még a szíve gyökere is reszketett, érezte,
hogy elsápad; félt, hogy a pillantása túlságosan merész talál lenni,
hogy a keze remegése elárulja a titkát.

Az asszony koszorút font hosszú fűszálakból és vízi liliomokból, és azt
kérdezte Savaltól:

– Mondja csak, szeret maga engem egy kicsit?

Mikor pedig a férfi nem felelt, – mert nem jött szó az ajkára és
legszívesebben térdre borult volna, – az asszony elkezdett nevetni,
elégedetlen nevetéssel és a Saval arcába kiáltotta:

– Nagy mamlasz maga, tudja? Az ember ilyenkor legalább szól egy szót!

És Saval majdnem sírva fakadt, hogy még mindig egy árva szót se tudott
kinyögni.

Mindez feltűnt most az emlékezetében, olyan élesen, mint az első nap.
Miért mondta akkor az asszony, hogy: »Nagy mamlasz! Az ember ilyenkor
legalább szól egy szót!«

És eszébe jutott, milyen gyöngéden dőlt rá az asszony. Mikor az egyik
alacsony ág alatt lehajoltak, érezte a nő fülét, ahogy odaér az ő
arcához és ő vadul hőkölt hátra, mert attól félt, hogy az asszony azt
hiszi, hogy készakarva történt ez az érintkezés.

Mikor pedig megkérdezte Sandresnét, hogy: »Nem kellene-e már
visszamenni?« – az asszony furcsa pillantást vetett rá. Igen, igen,
nagyon különös volt, ahogy ránézett. Akkor nem ütött szöget a fejébe a
dolog, de most egyszerre nagyon élénken emlékszik rá.

– Ahogy gondolja, barátocskám. Ha fáradt, visszafordulhatunk.

Ő pedig azt felelte, hogy:

– Nem a fáradtság; de Sandres esetleg már felébredt…

Az asszony akkor rándított egyet a vállán:

– Ha maga attól fél, hogy az uram felébredt, az más; forduljunk vissza!

Visszafelé az asszony hallgatott és nem támaszkodott tovább a karjára.
Miért?

Ezt a »miért?«-et eddig még nem vetette föl Saval soha. Most úgy
rémlett, egyszerre felfog valamit, amit eddig nem értett meg.

Lehetséges volna, hogy?…

Saval érezte, hogy elpirul és magából kiforgatva pattant fel, mintha azt
hallotta volna, harminc évvel fiatalabban, a Sandresné szájából, hogy:
»Szeretem magát!«

Lehetséges volna ilyesmi? A gyanú, amely csak most ébredt fel a
lelkében, gyötörni kezdte. Lehetséges volna, hogy nem látott jól annak
idején, hogy nem találta ki a dolgot?

Oh! ha ez volna az igazság, – ha elment volna a boldogság mellett
anélkül, hogy kinyujtotta volna utána a kezét!

Így szólt magához:

– Tudni akarom. Nem maradhatok meg ebben a bizonytalanságban. Tudni
akarom!

És gyorsan felöltözött, izgatottan hányva magára a ruhadarabokat.
Gondolkodott:

– Most hatvankét éves vagyok, ő pedig ötvennyolc; most már nyugodtan
megkérdezhetem.

És elment hazulról.

A Sandresék háza az utca másik oldalán volt, csaknem szemben az övével.
Oda tartott. A kis szolgáló jött kaput nyitni a kalapács zajára.

Elbámult, hogy ilyen korán itt látja Savalt.

– Már itt teccik lenni, Saval úr? Csak nem teccik valami bajának lenni?

Saval felelt:

– Semmi, semmi, lányom, de eredj, mondd meg a nagyságos asszonynak, hogy
rögtön beszélni szeretnék vele.

– Igen ám, de a naccsága éppen körtét főz be télire és az üst mellett
van; osztán nincs is rendesen felöltözködve, teccik tudni.

– Jó, jó, csak mondd meg neki, hogy nagyon fontos dologról van szó.

A kis cseléd eltűnt és Saval elkezdett le-fel sétálni a szalónban, nagy,
ideges lépésekkel. Ezúttal azonban nem érzett semmi zavart. Oh, most már
úgy fogja megkérdezni a nőt, mintha csak valami szakács-receptet kérne
tőle. Hiszen mit kérdezhet már egy hatvankét éves ember?

Az ajtó nyílt; Sandresné jelent meg. Kövér asszony lett belőle, széles
és kerek teremtés, kicsattanó arccal, kicsattanó nevetéssel. Ahogy jött,
a kezeit messzire eltartotta a testétől és a ruhaujja fel volt tűrve
meztelen karjain, amelyek maszatosak voltak a sziruptól. Nyugtalanul
kérdezte:

– Mi baj van, kedves barátom? Csak nem beteg?

Saval válaszolt:

– Szó sincs róla, drága barátnőm, de meg kell kérdeznem magától valamit,
ami rámnézve rendkívül fontos és ami nyomja a szívemet. Ígérje meg, hogy
őszintén fog válaszolni.

Az asszony mosolygott:

– Én mindig őszintén beszélek. Halljuk!

– Kérem. Én szerelmes voltam magába attól a naptól kezdve, ahogy
megláttam. Volt magának erről sejtelme?

Az asszony nevetve felelt, némi emlékével az egykori hangsúlynak:

– Maga mamlasz! Az első perctől kezdve tisztán láttam!

Saval megremegett. Már dadogott:

– Maga tudta?… Hát akkor…

És elhallgatott.

Most az asszony kérdezte:

– Mi az, hogy… »hát akkor?«

Saval újra beszélt:

– Hát akkor… mit gondolt rólam?… Mit… mit… felelt volna, ha…?

Sandresné még jobban nevetett. A szirup végigfolyt az ujján és
lecsöpögött a padlóra.

– Hogy mit feleltem volna?… Hiszen soha se kérdezett tőlem semmit! Én
csak nem mehettem oda magához szerelmet vallani!

Saval egy lépéssel még közelebb ment az asszonyhoz:

– És mondja… mondja kérem… Emlékszik még arra a napra, amikor Sandres a
villásreggeli után elaludt a fűben… és mi ketten mentünk… addig a
folyókanyarulatig…

Várt a feleletre. Az asszony most már nem nevetett, hanem a szeme közé
nézett:

– Persze, hogy emlékszem.

Saval reszketve kezdte újra:

– És ha akkor… azon a kiránduláson… bátrabb lettem volna… maga mit
csinált volna?

Az asszony újra nevetett, boldog, asszonyi nevetéssel, amiben már nincs
semmi bánat, – és felelt, őszintén, tisztán zengő hangon, amelyből
irónia is szólt:

– Engedtem volna, barátom…

Azzal sarkon fordult s elmenekült a befőttjei közé.

Saval kikerült újra az uccára, lesujtva, mint valami szerencsétlenség
után. Nagy léptekkel loholt az esőben, egyenesen előre, le a folyó felé,
nem is tudva, merre jár. Mikor a partra ért, jobbra fordult, az ár
mentén. Sokáig ment így, mint akit az ösztöne vezet. Ruháiból patakzott
a víz, a kalapja elferdült, ronggyá ázott, az eső úgy dőlt róla, mint az
eresz csatornájából. Ő pedig csak ment, ment, mindig előre. És egyszer
csak ott volt azon a helyen, ahol az a villásreggeli történt azon a
távoli napon, amelynek emléke úgy gyötörte a szívét.

Akkor leült a tarlott fák alatt és sírt.



Jules bácsi.

Egy fehérszakállas öreg koldus alamizsnát kért tőlünk. Pajtásom, Joseph
Davranche öt frankot adott neki. Elképedésemre így válaszolt:

– Ez a szerencsétlen egy történetet juttatott eszembe, amit mingyárt el
is mondok neked s amelynek az emléke állandóan üldöz. Így szól:

Családom, amelynek Havre az ősi fészke, nem volt gazdag család. Éltünk,
napról-napra, ahogy lehetett. Apám dolgozott, későn jött haza a
hivatalból s nem valami sokat keresett. Két nővérem volt.

Anyám sokat szenvedett nélkülözéseink miatt s gyakran fordult keserű
szavakkal, rejtetten támadó szemrehányásokkal férje ellen. Szegény apám
erre egy mozdulattal felelt, amelynek gyötrelmes hatása volt rám. Nyilt
tenyérrel végigsimított a homlokán, mintha valamely láthatatlan
verejtéket törölne le s egy szót sem szólt. Éreztem tehetetlen
fájdalmát. Rettenetesen takarékoskodtunk; sohasem fogadtunk el
ebédmeghívást, nehogy vissza kellessen adnunk; a végeladásos holmikat
vásároltuk, a selejtes árut. Nővéreim maguk varrták ruháikat s végnélkül
vitatkoztak egy-egy szalag árán, aminek tizenöt centime volt métere.
Rendes táplálékunk zsíros leves volt, belefőtt marhahússal, amihez
minden mártás jó volt. Egészséges és tápláló koszt, úgy-e? – de én már
mást szerettem volna egyszer.

Szörnyű patáliákat csaptak velem egy-egy elvesztett gombért vagy
elszakadt nadrágért.

Vasárnaponként azonban a révgáthoz mindig teljes pompával vonultunk ki.
Apám térdigérő kabátban, cilinderesen, kesztyűsen nyujtotta karját
anyámnak, aki olyan libegő-lobogó díszt viselt, mint egy ünnepnapra
kicicomázott hajó. Nővéreim, akik elsőknek készültek el, várták az
indulási jeladást, az utolsó pillanatban azonban mindig észre kellett
venni egy-egy ottfelejtett foltot az apai redingote-on, amit gyorsan
végigtöröltek a benzinbe mártott rongydarabbal.

Atyám, fején a cilinderrel, ingujjban várakozott a művelet lezajlására,
míg anyám, rövidlátó szemeire pápaszemet illesztve, sietve buzgólkodott,
kesztyűit pedig letette, nehogy bepiszkolódjanak.

Szertartásosan indultunk útnak. Elől nővéreim haladtak, kart karba
fűzve. Eladósorban voltak már s kirakatban kellett lenniök. Én anyám
baloldalán lépegettem, apám a másikon. És emlékszem, szegény szüleim
milyen begyeskedve végezték ezeket a vasárnapi sétákat, mily merev
kifejezés ült az arcukon s mily kimért tartással jártak. Lassan
lépkedtek, kihúzott derékkal s megfeszített lábszárakkal, mintha
viselkedésüktől valamely hallatlanul fontos dolog függene.

S minden vasárnap, valahányszor a messzi és ismeretlen országokból
megtérő hajókat látta, atyám változatlanul ismételte ugyanazokat a
szavakat:

– Tyhű, ha Jules is köztük volna, az lenne csak a meglepetés!

Jules bácsi, atyám fivére, volt a család egyetlen reménye, miután sokáig
réme volt életünknek. Gyerekkorom óta hallottam emlegetni s meg voltam
győződve, hogy első pillantásra megismerném, annyira belevésődött már a
gondolataimba. Élete minden részletéről tudtam, egészen addig a napig,
míg Amerikába nem utazott, pedig mindig suttogva beszéltek előttem
viselt dolgairól.

Úgy látszik, valami baj lehetett vele, elherdálhatott egy kis pénzt, ami
persze a lehető legnagyobb bűn a szegény familiák szemében. A
gazdagoknál, ha valamelyikük könnyelműsködik, egyszerűen csak
_ostobaságokat csinál_. Mosolyognak rajta s azt mondják: éli világát. A
szűkölködők körében azonban az olyan fiú, aki rákényszeríti a szülőket a
félrerakott garasok megbolygatására, gonosz teremtés, hitvány és cudar!

És ez a kétféle elbírálás, noha ugyanazt a tényt illeti, helyes is, mert
csupán a következmények döntik el a cselekmény súlyosságát.

Szóval Jules bácsi alaposan leapasztotta azt az örökséget, amelyre apám
számított; előbb pedig az utolsó sou-ig felélte a saját részét.

Felültették tehát, akkori szokás szerint, egy Amerikába induló hajóra,
amely Havre-ből New York felé vitorlázott.

Amint megérkezett, Jules bácsi valami üzletbe fogott s kisvártatva
levelet írt, hogy sikerült némi pénzt keresnie és reméli, hogy majd
kárpótolhatja atyámat mindazért, amivel megrövidítette. Ez a levél a
családban mély megindulást keltett. Jules, aki, mint mondani szokás, a
hideg vizet sem érdemelte meg, egyszerre becsületes emberré változott,
akinek van szíve, igazi Davranche lett belőle, tiszta jellem, mint a
Davranche-ok valamennyien.

Egy hajóskapitány különben azt beszélte, hogy Jules nagy boltot bérelt s
jelentős forgalomra tett szert.

Két évre rá megjött a második levél s így szólt:

»Kedves Philippe, írok, hogy ne aggódj az egészségem miatt, jól vagyok.
Az üzlet is jól megy. Holnap hosszú útra indulok Dél-Amerikába. Talán
évekig nem fogsz hírt hallani felőlem. De ha nem írok is, azért ne
nyugtalankodj. Egyszer mégis csak gazdagon megyek haza Havre-ba.
Remélem, nem kell sokáig várnunk erre s majd boldogan éldegélünk
együtt…«

Ez a levél családi evangéliummá vált. Minden alkalommal felolvasták,
mindenkinek megmutatták.

És csakugyan, tíz éven át nem érkezett semmi hír Jules bácsitól, atyám
reménykedése azonban együtt nőtt az idővel s anyám is gyakran
mondogatta:

– Majd ha az a derék Jules megjön, minden másképpen lesz. Ő aztán jól ki
tudta húzni magát a csávából.

S vasárnaponként, miközben néztük a láthatár felől gomolygó vastag
fekete füstöt, mely vastag kígyókat köpködött az égre, atyám egyre
ismételgette az örök mondást:

– Tyhű! Ha Jules is köztük csücsülne, az volna csak a meglepetés!

S szinte már láttuk, hogy Jules elkezdi lóbálni a zsebkendőjét és
elkiáltja magát:

– Hahó! Philippe!

Ezernyi terv épült erre a biztos visszatérésre; már ott tartottunk, hogy
majd a bácsi pénzén egy kis vidéki házat veszünk Ingouville közelében.
Nem is tudom, atyám nem kezdett-e már itt-ott tárgyalásokat is a dolog
felől…

Idősebbik nővérem akkor huszonnyolcéves volt, a fiatalabb huszonhat. Nem
kaptak férjet, ami mindnyájunkra nézve nagy szomorúság volt.

Végre a kisebbiknek mégis akadt kérője. Hivatalnok-ember, nem gazdag, de
tisztességes. Szent meggyőződésem, hogy Jules bácsi levele, melyet egy
este neki is megmutattak, volt az, ami végre is megszüntette a
fiatalember habozását s döntő elhatározásra bírta.

Nagy melegséggel fogadták a leánykérést s elhatározták, hogy a lakodalom
után az egész család közös kis kirándulásra megy Jersey-be.

Jersey az ideális kéjutazás szegényemberek számára. Nincs messze, az
ember egy kis gőzhajóval átmegy a tengeren s máris idegen földre
érkezik, a sziget Angliához tartozván. A francia polgár ilymódon kétórai
hajóút árán a szemeivel láthatja a velünk szomszédos népet s
tanulmányozhatja az egyébként siralmas népi szokásokat ezen a szigeten,
mely, amint az egyszerű lelkek szótára mondja, az angol színeket viseli.

Ez a jersey-i út lett a vesszőparipánk, egyetlen nagy várakozásunk,
minden pillanatunk megújuló álma.

Végre elutaztunk. Az egész mintha tegnap történt volna: látom a
granville-i rakodópart felé tóduló füstöt, atyámat, amint rémült szemmel
őrködik három ládánk fedélzetre szállításán, nyugtalan anyámat, ahogy
karon fogja pártában maradt nővéremet, aki testvére elszakadása óta
olyan bódultan ődöngött, mint a csibe, mely az egész költésből egymaga
marad, – s látom magunk mögött a fiatal házasokat, akik mindig
hátramaradoztak, ami miatt aztán egyre visszacsavargattam a nyakam.

A hajó füttyentett. Beszálltunk s a gőzös, elhagyva a rakpartot,
kifutott a tengerre, amely olyan volt, mint egy síma, zöld
márványasztal. Néztük a tovatűnő partokat, azoknak a büszke
boldogságával, akiknek kevés részük szokott lenni az utazásban.

Atyám büszkén domborított a redingote-jában, melyből még csak az imént
dörzsöltek ki gondosan minden pecsétet s a kiránduló napoknak azt a
jellegzetes benzínszagát árasztotta maga körül, melyről mindig
megtudtam, hogy ma vasárnap van.

Hirtelen két elegáns hölgyet vett észre, akiknek két úriember osztrigát
kínálgatott. Egy öreg, rongyos matróz késsel nyitogatta föl előttük a
csonthéjakat, aztán átadta az uraknak, akik viszont a hölgyek felé
nyujtották. A két nő igen finoman evett, patyolatkendőjükre emelve a
kagylókat, előrehajtott fejjel, nehogy foltot ejtsenek a ruhájukon.
Aztán gyors kis mozdulattal szívták ki a nedvet s a héjakat bedobták a
tengerbe.

Atyámat kétségkívül elvarázsolta ez az előkelő osztrigaevés a tovasuhanó
hajón. Úri, válogatott, felsőrendű valaminek érezhette, mert ezzel a
kérdéssel fordult anyámhoz és nővéreimhez:

– Nem akarnátok egypár osztrigát?

Anyám habozott, persze a pénzkidobás miatt, két nővérem azonban rögtön
kapott az ajánlaton.

Anyám kelletlenül mondta:

– Félek, hogy elrontanám a gyomromat. Csak a gyerekeknek vegyél, nekik
se sokat, még betegek lehetnének!

Majd felémfordulva, hozzátette:

– Josephnek pedig semmi szüksége ilyesmire; nem szabad elkényeztetni a
fiúkat.

Én tehát anyám oldalán maradtam, igen igazságtalannak találva ezt a
különbségtevést. Csak a szememmel követtem atyámat, aki peckesen vezette
két leányát és vejét az öreg, rongyos matróz felé.

A két hölgy távozott s atyám elmagyarázta nővéreimnek, hogyan kell
elfogyasztani az osztrigát, anélkül, hogy a levét elcsorgatná az ember.
Jópéldával akart előljárni s kezébe markolt egy osztrigát. Utánozni
próbálta a hölgyeket, de kabátján azonnal végigfolyt az egész nyálkás
nedv s hallottam, amint anyám felszisszen:

– Jobb lett volna nyugton maradni!

Atyám azonban egyszerre csak idegesen fészkelődni kezdett; arrább ment
pár lépéssel s mereven bámult családja tagjai felé, akik szorosan
körülállták az osztriga-bontogatót, majd hirtelen hozzánk lépett. Nagyon
sápadt lett, szemei furcsán égtek. Félhangon odaszólt anyámnak:

– Igazán különös, hogy ez az osztriganyitogató mennyire hasonlít
Julesre!

Anyám megdöbbenve kérdezte:

– Micsoda Julesre?

Apám felelt:

– Hát a… fivéremre… Ha nem tudnám, hogy Amerikában él és jómódban van,
azt hinném, hogy ő az!

Anyám elszörnyedve dadogta:

– Megőrültél? Ha egyszer tudod, hogy nem ő az, miért beszélsz össze
ilyen ostobaságokat?

Atyám makacskodott:

– De csak nézd meg te is, Clarisse! Jobb szeretném, ha saját szemeddel
győződnél meg a dologról.

Anyám felkelt s odament a lányaihoz. Én is jól megnéztem az osztrigást.
Öreg, piszkos, csupa ránc-ember volt s percre sem fordította el
tekintetét az üzletéről.

Anyám visszajött. Láttam, hogy reszket. Gyorsan hadarta:

– Azt hiszem, mégis csak ő az. Eredj: tudakozódj a kapítánynál. Csak
okos légy, nehogy ez az akasztófavirág megint a mi nyakunkba szakadjon!

Atyám elment, de én követtem. Különös megindulást éreztem.

A kapitány, magas, sovány, hosszú pofaszakállas úriember, fontoskodó
méltósággal lépdelt a hajóhídon, mintha csak az indiai postagőzöst
dirigálná.

Atyám szertartásosan üdvözölte s hízelgő udvariaskodásokkal tett föl
neki pár szakszerű kérdést:

– Melyek Jersey nevezetességei? Terményei? Népessége? Erkölcsei?
Népszokásai? A talaj minősége, stb. stb.

Az amerikai Egyesült-Államokról sem lehetett volna behatóbban
érdeklődni.

Aztán hajónkról beszélgettek, az _Express_-ről, majd a legénységre
terelődött a szó. Atyám végül remegő hangon tette fel a kérdést:

– Van itt valami öreg osztriga-bontogató is, nagyon jó pofának látszik.
Mi mindent tud ön erről az alakról?

A kapítány, akit a társalgás már idegesíteni kezdett, szárazon felelte:

– Ez egy öreg francia csavargó, akit tavaly szedtem fel Amerikában és
hazahoztam. Úgy látszik, rokonai vannak Havre-ban, de nem akar
visszamenni hozzájuk, mert tartozik nekik. Julesnek hívják… Jules
Darmanche-nak vagy Darvanche-nak, így valahogy. Odaát valószínűleg meg
is gazdagodott átmenetileg, de most már, amint láthatja, ugyancsak
lecsúszott.

Atyám fakóra váltan, elszorult torokkal, kimeredő tekintettel dadogta:

– Ugyan, ugyan… nagyon jó… igazán nagyon jó… De nem is olyan meglepő…
Köszönöm szépen, kapitány úr!

És sarkonfordult, miközben a tengerész elbámulva nézte, hogyan imbolyog
odább.

Visszament anyámhoz, de oly feldúltan, hogy anyám rászólt:

– Ülj le, még észre találnak venni valamit.

Atyám csaknem sírva roskadt a padra:

– Ő az… csakugyan ő az!

Aztán felvetette a kérdést:

– Most mit csinálunk?…

Anyám gyorsan válaszolta:

– A gyerekeket el kell hívni onnan. Mivel Joseph ugyis mindent tud, ő
menjen értük. Különösen arra kell ügyelni, hogy a vőnk meg ne sejtsen
semmit.

Atyám le volt sujtva. Fogai közt mormogta:

– Micsoda katasztrófa!

Anyám, akit hirtelen düh fogott el, ráduplázott:

– Mindig is sejtettem, hogy ez a zsivány csak a napot lopja s végre is
megint a nyakunkra szabadul! Mintha az ember remélhetne valami jót is
egy Davranche-tól!…

És atyám végigsimított a homlokán, ahogy a felesége szemrehányásait
fogadni szokta.

Anyám még hozzátette:

– Adj pénzt Josephnek, hogy rögtön fizesse ki az osztrigákat. Még csak
az kellene, hogy ránk is ismerjen az a koldus! Szép jelenet volna a
hajón! Menjünk a túlsó részbe s legyen rá gondod, hogy az az ember
közelünkbe ne férkőzhessen!

Felkelt s mindketten elsiettek, miután előbb egy ötfrankost nyomtak a
kezembe.

Nővéreim csodálkozva várták vissza atyámat. Azt mondtam nekik, hogy mama
kissé rosszul érzi magát a tenger miatt s odafordultam az osztrigáshoz:

– Mivel tartozunk, uram?

És úgy szerettem volna bácsimnak szólítani!

Felelt:

– Két frank ötvennel.

Odanyujtottam neki az ötfrankost. Aprót adott vissza.

Elnéztem a kezét, azt a szegény, agyonráncosodott matróz-kezet s az
arcába is belenéztem, abban a vén, siralmasan szomorú, meggyötört arcba,
magamban mondogatva:

– Ez hát az én nagybácsim, a papa fivére, a nagybácsikám!

Tíz sou borravalót adtam neki. Hálálkodott:

– Isten áldja meg a fiatalurat!

Akárcsak az alamizsnát köszöngető kéregetők! Eszembe jutott, hogy odaát
mennyit koldulhatott!

Nővéreim elképedve szemlélték bőkezűségemet.

Mikor a két frankot visszaadtam atyámnak, anyám meglepődve kérdezte meg:

– Három frankba került?… Lehetetlen!

Szilárd hangon jelentettem ki:

– Tíz sou borravalót is adtam!

Anyám rándult egyet s a szemem közé meredt:

– Megőrültél? Tíz sou-t adni egy ilyen… egy ilyen csavargónak?…

De nem folytatta, mert atyám a vejük felé intett a szemével.

Aztán csend lett.

Előttünk, a láthatáron, violás árnyék emelkedett ki a tengerből. Jersey
volt.

Ahogy a rakpart felé közeledtünk, vad vágy fogott el, még egyszer látni
Jules bácsit, odamenni hozzá, mondani neki valami vigasztaló
gyöngédséget.

Mivel azonban már senki sem evett több osztrigát, Jules eltűnt,
kétségkívül abban a piszkos hajófenéki lyukban, ahol nyomorult életét
tengette.

Mikor pedig visszautaztunk, a saint-malo-i gőzössel jöttünk, hogy ne
találkozzunk újra vele. Anyámat a nyugtalanság emésztette.

Sohasem láttam többé atyám fivérét!

Ez az oka annak, amit láttál, hogy néha ötfrankost adok egy-egy
csavargónak.



Úton.


I.

Cannes-től kezdve tele volt a vasuti kocsi, az utasok csevegtek,
mindenki ismerte egymást. Tarascon mellett valaki megjegyezte: »Itt
szoktak gyilkolni!« S a beszéd arra a titokzatos, megfoghatatlan
gyilkosra fordult, aki két év óta időnként mindig kioltja egy-egy erre
járó utas életét. Mindenki előadta találgatásait, elmondta véleményét; a
nők borzongva néztek ki az üvegtáblák sötét éjszakájába, félve, hogy az
ajtó-ablakban egyszerre csak egy férfifej bukkan fel. S rémhistóriák
kezdődtek mindenféle szörnyű találkozásokról, őrültekről, akik
szembeülnek az emberrel a gyorsvonatban, kínos órákról, melyeket egy-egy
gyanús alak társaságában élt át az elbeszélő.

Mindenkinek megvolt a saját kis esete, amelyből dícséretesen kivágta
magát, mindenki előhozakodott egy-egy gonosztevővel, akit ártalmatlanná
tett, legyűrt és összekötözött, meglepő körülmények közt, csodálatos
lélekjelenléttel és vakmerőséggel. Egy orvos, aki minden telét Délen
töltötte, szintén sort akart keríteni egy hasonló kalandra:

– Nekem, – mondta, – sohasem volt alkalmam ilyen dologban kipróbálni a
bátorságomat, de ismertem egy nőt, – betegem volt és ma már halott, –
akivel a világ legfurcsább története esett meg, amely egyszersmind
rendkívül titokzatos és megható is.

Orosz nő volt, Baranov Mária grófnő, igen előkelő, finom szépségű hölgy.
Köztudomású, milyen szépek az orosz nők, vagy hogy legalább is mi
mennyire szépnek tartjuk őket, helyes orrocskájukkal, gyöngéd szájukkal,
egymáshoz közel eső szemeikkel, melyeknek olyan meghatározhatatlan,
kékesszürke a színe s hideg és kissé merev bájosságukkal! Van bennük
valami gonosz és egyben csábító, valami büszke és mégis szelíd, gyöngéd
és szigorú vonás, ami tökéletesen elbűvöli a francia embert. Alapjában
véve talán csak a faj- és típus-különbség láttat velem beléjük annyi
mindent.

Orvosa már több év óta tüdőbaj tüneteit észlelte rajta s mindenáron rá
akarta venni, hogy jöjjön Dél-Franciaországba, ő azonban makacsul
ragaszkodott Szentpétervárhoz. Végre a mult ősszel, betege állapotát
reménytelennek látva, az orvos beszélt a férjjel, aki nejét azonnal
Mentonba küldte.

Felült a vonatra, magánosan vonulva az egyik fülkébe, míg cselédsége egy
másik szakaszban helyezkedett el. Az ablakos-ajtónál maradt, egy kicsit
szomorúan nézve ki az elsuhanó mezőkre és falvakra, nagy elhagyatottság
érzésével, hiszen igen sivár élete volt, gyermekek nélkül, majdnem
minden rokonság híjával; s férje, akinek szerelme régen kihúnyt, most a
világ végére küldte, el sem kísérve őt, mintha csak valami beteg
cselédet vitetne a kórházba.

Iván nevű szolgája minden állomáson bekukkantott, megkérdezni: úrnőjének
nincs-e szüksége valamire? Vak alázatosságú, öreg cseléd volt,
készségesen minden parancsa teljesítésére.

Leszállt az este, a vonat teljes sebességgel robogott. A végsőkig
elcsigázott grófnő nem tudott aludni. Hirtelen az jutott eszébe, hogy
összeszámlálja a pénzét, melyet férje az utolsó percben adott át neki,
francia aranyakban. Kinyitotta kis tarsolyát s térdeire ürítette a
csillogó fém-halmazt.

Egyszerre csak hideg légáram csapta meg az arcát. Meglepetten emelte fel
a fejét. A kocsiajtó kitárult. Mária grófnő rémült sietséggel vetette át
vállkendőjét az ölébe szórt pénzen s várt. Pár másodperc telt el, majd
egy födetlen fejű, sérült kezű, lihegő férfi jelent meg, aki estélyi
öltözéket viselt. Becsukta az ajtót, leült, villogó szemmel nézett végig
szomszédnőjén, aztán zsebkendőbe csavarta a csuklóját, melyből folyt a
vér.

A fiatal asszony majdnem elájult félelmében. Ez a férfi bizonyosan
látta, amint az aranyait számlálja s most azért jött, hogy kirabolja és
meggyilkolja.

Az idegen egyre mereven nézett rá, elfulladó lélekzettel, rángatózó
arccal: nyilván rögtön rá akar ugrani!

A férfi hirtelen rászólt:

– Asszonyom, ne féljen!

Nem felelt, képtelen lévén csak kinyitni is a száját, – s hallgatta a
saját szíve vad dobogását; fülei zúgtak.

A férfi újra megszólalt:

– Nem vagyok gonosztevő, asszonyom!

A grófnő még mindig nem szólt egy szót sem, teste egy hirtelen
rándulásától azonban térdei összeverődtek s aranyai nekieredve hulltak
egymásután a szőnyegre, mint valami csatornából a kiömlő víz.

A férfi meglepődve bámult a pénzzuhatagra, majd hirtelen lehajolt, hogy
összeszedje a pénzt.

A grófnő rémülten szökkent talpra, földre gurítva egész kincsét s az
ajtóhoz futott, hogy kiugorjon a sinekre. Az idegen látta, mit akar,
átkapta karjaival, leülésre kényszerítette s csuklóit megragadva,
hadarta:

– Értsen meg, asszonyom, én nem vagyok gonosztevő s ezt azzal is
bizonyítom, hogy összeszedem a pénzét és visszaadom önnek. De elveszett
ember vagyok, halott, ha nem segít átjutnom a határon. Többet nem
mondhatok erről. Egy órán belül az utolsó orosz állomáson leszünk, egy
óra húsz perc múlva pedig átlépjük a birodalom határát. Ha nem gyámolít,
elvesztem. Pedig, asszonyom, én nem öltem, nem raboltam és semmi
tisztességbe ütköző dolgot nem követtem el. Esküszöm önnek! Többet nem
mondhatok!

S letérdelt, összeszedni az aranyakat, melyeket még a padok alól is
előkutatott, ahová messzire elgurultak. Aztán, mikor a kis bőrtasak újra
tele lett, egyetlen szó nélkül nyujtotta át szomszédnőjének s visszaült
a fülke túlsó sarkába.

Egyikük sem moccant. Az asszony némaságba dermedt, még mindig félájultan
a rémülettől, de lassanként mégis csillapodva. A férfinak sem volt egy
mozdulata vagy rebbenése sem; egyenesen ült, maga elé szegezett
tekintettel halálos sápadtan. A grófnő olykor egy-egy hirtelen, gyorsan
elkapott tekintetet vetett felé. Harminc év körüli, nagyon szép ember
volt, igen előkelő külsejű.

A vonat tovább futott a homályban, vad sípjelekkel szaggatva meg az
éjszakát, olykor lassítva, olykor teljes erővel gyorsítva haladását.
Hirtelen azonban elgyöngült az iram s néhány füttyentés után egészen
megállt a vonat.

Iván jelent meg az ajtóban, úrnője parancsait várva.

Mária grófnő még egyszer végignézett idegen utitársán, aztán reszkető
hangon, hirtelen ezt mondta a szolgának:

– Iván, azonnal hazautazol a grófhoz, nincs rád tovább szükségem!

A vén cseléd zavarodottan, nagy szemeket kerekítve, dadogta:

– De… kegyelmes asszonykám…

A grófnő elhallgattatta:

– Egy szót se! Mást gondoltam és nem jössz velem. Azt akarom, hogy
itthon maradj Oroszországban. Nesze, itt az utiköltséged visszafelé. A
sapkádat és a köpönyegedet add ide!

A vén cseléd elképedve vette le a fövegét s nyujtotta át köpönyegét,
hozzászokva az uraságok hirtelen és ellenállhatatlan szeszélyeihez.
Aztán, könnyekkel a szemeiben, távozott.

A vonat újra elindult, most már egyenesen a határhoz.

Mária grófnő most a szomszédjához fordult:

– Ez a holmi az öné, uram, ön ezennel Iván, az inasom. De mindezt csak
egy feltétel alatt teszem: sohasem fog többé hozzám szólni, egy árva
szót sem, se köszönetül, sem semmi egyéb ok miatt!

Az ismeretlen szótlanul hajolt meg.

A vonat nemsokára ismét megállt s egyenruhás emberek vizsgálták át a
kocsikat. A grófnő odanyujtotta nekik írásait s a fülke sarkában ülő
férfira mutatott:

– Ez az inasom, Iván; tessék az útlevele!

A vonat újra elindult.

Egész éjszaka így maradtak, kettesben, teljes némaságban.

Reggelre, amint megérkeztek egy német állomásra, az ismeretlen leszállt;
majd visszajött az ajtóba:

– Bocsássa meg, asszonyom, hogy megszegem ígéretemet; de én
megfosztottam önt az inasától s így illő, hogy helyettesítsem. Nincs
szüksége valamire?

A grófnő hidegen válaszolt:

– Menjen, küldje át a szobalányomat!

A férfi engedelmeskedett. Aztán eltűnt.

Mikor az asszony egy-egy vasuti étkezőben kiszállt, mindig meglátta az
idegent, aki távolról nézte. Így érkeztek Mentonba.


II.

Az orvos egy pillanatra elhallgatott, aztán újra kezdte:

– Egyszer, mikor éppen betegeimet fogadtam a rendelőmben, egy magas
fiatalember lépett be hozzám s így szólt:

– Doktor úr, Baranov Mária grófnő felől bátorkodom érdeklődni. Noha ő
nem ismer engem, egyike vagyok férje barátainak.

Ezt feleltem:

– A grófnő állapota reménytelen. Nem fog visszatérni Oroszországba.

Az idegen egyszerre csak zokogni kezdett, aztán felkelt s tántorogva
ment ki, mint valami részeg.

Még aznap este megmondtam a grófnőnek, miféle érdeklődő tudakozódott az
egészsége felől. Úgy láttam, mélyen megindult s elbeszélte nekem ezt az
egész imént elmondott históriát. És hozzátette:

– Ez az ember, akit nem is ismerek, valóságos árnyékommá szegődött s
mindig látom, valahányszor kimozdulok. Különös módon néz rám, de sohasem
szólított meg.

Elgondolkodott s még megjegyezte:

– Hopp, fogadjunk, hogy most is az ablakaim alatt van!

Elhagyta a pamlagot, szétvonta a függöny szárnyait s kimutatott:
csakugyan ott volt az az ember, aki nálam járt s most a sétány egyik
padján ült, a szálló felé emelt szemekkel. Észrevett bennünket, felkelt
s elment, anélkül hogy a fejét visszafordította volna.

Így lettem tanuja ennek a megragadó és fájdalmas valaminek: két lény
néma szerelmének, akik nem is ismerték egymást.

Az idegen egy megmentett állat odaadásával szerette a grófnőt, halálos
hálával és alázattal. Mindennap eljött hozzám, megkérdezni: »Hogy van
Ő?« – mert kitalálta, hogy felfedeztem a titkát. S gyötrelmesen sírt,
látva, hogy az imádott nő napról-napra gyöngébbre és sápadtabbra válik.

A grófnő viszont ezt mondta:

– Csak egyszer beszéltem ezzel a furcsa emberrel s mégis mintha már húsz
esztendeje ismerném!

Ha olykor szembetalálkoztak, az asszony komoly bájú mosollyal fogadta a
férfi köszönését. Láttam rajta, hogy most boldog, hiszen őt, az
elhagyatott és halálba omló lényt végre szerette valaki, és mily
hódolattal és állhatatossággal, mily túlzott költőiséggel, mily mindenre
kész önfeláldozással! S mégis, híven a maga egzaltált makacsságához, a
grófnő kétségbeesetten utasította el a közeledés minden lehetőségét: nem
akarta megtudni imádója nevét, nem akart szót váltani vele. Mondogatta:

– Nem, nem, ez elrontaná ezt a különös barátságot. Idegeneknek kell
maradnunk az egymás számára!

Gyakran, beteg órái végtelenségében, fel-felkelt pamlagáról, hogy
szétnyissa a függönyöket s megpillantsa az ablak alatt a férfit. S mikor
látta, hogy ott ül mozdulatlanul a padon, ajkain mosollyal tért vissza
párnái közé.

Egy reggel, tíz óra tájban, meghalt. Mikor kiléptem a szállóból, az
idegen sietett hozzám, feldúlt arccal: már tudta a hírt.

– Szeretném látni, csak egy másodpercre, az ön jelenlétében! – mondta.

Karonfogtam s visszafordultam az épületbe.

Amint a halott ágya elé ért, megragadta a hideg kezet s végtelen hosszú
csókkal tapadt rá. Aztán, mint egy őrült rohant el.

Az orvos ismét elhallgatott, majd újra megszólalt:

– Íme, ez a legkülönösebb vasuti kaland, amelyről tudok. És hozzá kell
tennem, hogy az emberek a világ legbolondosabb teremtései.

Egy nő félhangon mormolta maga elé:

– Az a két teremtés nem volt olyan eszelős, mint ön véli,… azok ketten…
azok…

De nem tudta folytatni, szavai könnybe fultak. Hogy lecsöndesítsük,
egyébre tereltük a szót s így nem tudhattuk meg, mit akart voltaképpen
mondani.



„Kegyetlen“ anyó.


I.

Nem voltam már Virelogne-ban vagy tizenöt esztendeje. Az ősszel aztán
újra odakerültem, vadászatra, Serval barátomhoz, aki végre megint
felépíttette a kastélyát, amit a poroszok leromboltak volt.

Mindig végtelenül szerettem ezt a vidéket. Vannak a világnak
gyönyörűséges zugai, amelyek valóságos érzéki varázzsal hatnak a szemre.
Az ember fizikai szerelemmel szereti őket. Mindenki, akit vonz a föld,
őriz a szívében gyöngéd emlékeket egy-egy forrásról, erdőről, tóról vagy
dombról, amelyet gyakran látott és amely úgy meg tudta hatni, mint a
boldogság eseményei. Olykor a gondolat visszafordul egy-egy olyan erdei
zughoz, partrészlethez vagy virágokkal bepúderezett gyümölcsöshöz is,
amelyet csak egyetlenegyszer láttunk, valamely vidám napunkon, de amely
mégis úgy megmarad a szívünkben, mint némely asszonyoknak a képe, akiket
az utcán pillantottunk meg világos és áttetsző ruháikban és akik
testünkben-lelkünkben otthagyták a ki nem elégített, feledhetetlen
vágyat, a boldogság szenzációját, a boldogságét, amelyhez odaértünk egy
pillanatra a könyökünkkel.

Virelogne-ban az egész tájat szerettem, ahogy meg volt hintve apró
erdőkkel és átszelve patakokkal, amelyek úgy nyargaltak a talajban, mint
a föld vérvivő erei. Rákászni lehetett bennük, meg pisztrángokat és
angolnákat fogni! Micsoda isteni élvezet az! Helyenként fürödni is
lehetett s az ember gyakran bukkant vízi-szalonkákra a magas fűben,
amely ezeknek a vékony vízfolyásoknak a partján nőtt.

Könnyen suhantam előre, akár a kecskék és két kutyámat néztem, amelyek
szimatolva törtettek elibém. Serval, jobbra tőlem vagy száz méterre, egy
lucernatáblát vert föl. Megkerültem a bokrokat, amelyek a saudres-i
erdőt határolják s egy kunyhó romjai tűntek a szemembe.

Hirtelen visszaemlékeztem rá, milyennek láttam ezt az épületet, mikor
legutoljára itt jártam, 1869-ben. Akkor szőlővel volt befuttatva és
tyúkok kapirgáltak az ajtaja előtt. Van-e szomorúbb, mint egy ilyen
halott ház, felmeredő, roncsolt, baljós maradványaival, mint egy
csontváz?

Arra is visszaemlékeztem, hogy itt egy derék nénike vendégelt meg egy
pohár borral, mikor egyszer nagyon el voltam fáradva s akkor Serval a
ház lakóinak a történetét is elmondta. A gazdát, aki régi vadorzó volt,
a csendőrök lelőtték. A fiú, akit én is láttam, nagy, mogorva fickó
volt, szintén elszánt vadpusztító hírében. Sauvage-nak hívták őket.
»Kegyetlenék«-nek.

Az igazi nevük volt ez, vagy így csúfolták őket?

Odakurjantottam Servalnak. Jött, hosszú gémlépéseivel.

Megkérdeztem tőle:

– Mi lett ennek a háznak a lakóival?

A következő történetet beszélte el.


II.

Mikor a háborút megüzenték, a Sauvage-fiú, aki akkor harminchároméves
volt, bevonult és az anyja magára maradt otthonukban. Nem igen sajnálták
az öreget, mert tudták róla, hogy van pénze.

Egyedül maradt tehát ebben a házban, amely olyan elszigetelten áll,
messzi a falutól, az erdő szélén. Az öregasszony különben nem félt,
ugyanolyan fából volt faragva ő is, mint a családja férfitagjai, magas
és sovány teremtés volt, aki ritkán nevetett és akivel nem tréfálóztak
soha. A föld leányainak különben sem áll nevetésre a szájuk. A férfiak,
azok tehetik! De ezeknek a nőknek szomorú és szűk körű a lelkük, komor
és fénytelen az életük. A parasztember tanul egy kevés lármás vidámságot
a kocsmában, életetársa azonban komoly marad, örökösen szigorúra
merevedik az arca. A parasztasszonyok arcizmai egyáltalán nem tanulják
meg a nevetés mozdulatait.

Sauvage anyó folytatta rendes életét a kunyhóban, amelyet nemsokára
belepett a hó. Hetenként egyszer bejárt a faluba, kenyeret és egy kevés
húst venni; aztán visszatért a kalyibájába. Mikor arról beszéltek, hogy
farkasok járnak, az öregasszony puskát akasztott a vállára, a fia
rozsdás puskáját, amelynek az agya kikopott a sok kézdörzsölődéstől.
Különös látvány volt, ahogy a hosszú Sauvage anyó, kissé előrehajolva,
lassú léptekkel dagasztotta a havat, miközben a fegyver csöve fölmeredt
a fekete főkötő fölé, amely szorosan feszült az öregasszony fejére,
eltakarva a fehér hajat, úgyhogy nem láthatta soha senki.

Egy nap aztán megérkeztek a poroszok. Szétosztották őket a lakosok közt,
kinek-kinek a vagyoni és kereseti állapota szerint. Az öregről tudták,
hogy gazdag, tehát négy poroszt kapott.

A négy katona mind nagydarab legény volt, akiknek a bőrük is szőke volt,
mint a hajuk, – a szemük meg kék – és akik kövérek maradtak a sok
átkínlódott viszontagság után is, – és jó fiúk is, noha meghódított
országban jártak. Ahogy itt éltek négyen e körül az idős asszony körül,
igyekeztek mindenképpen előzékenyek lenni iránta, megkímélték, –
amennyire csak tehették, – minden fáradságtól és költségtől. Ott
lehetett látni mind a négyőjüket reggelenként a kút körül, – amint
ingujjra vetkőzve mosakodtak, bőven locsolva meg a vízzel fehér és
rózsaszínű északi testüket a vad, havas napokon is, miközben Sauvage
anyó ki-bejárt körülöttük, a reggelit készítve. Aztán azt is látni
kellett, hogy súrolta fel a négy porosz a konyhát, hogy törülgette az
ablakokat, aprította a fát, hámozta a krumplit, mosta ki a szennyest,
szóval hogy hogyan végezték el a ház minden dolgát, akár csak négy jó
fiú, aki az anyja körül sürög-forog.

Az öreg azonban szüntelenül csak a saját fiára gondolt, a nagy, sovány,
horgasorrú, barnaszemű fiára, akinek a nagy bajusza olyan volt a szája
körül, mint egy lószőr-pamacs. Mindennap megkérdezte, mindegyik
katonától, akiket az ő tűzhelyéhez osztottak ki:

– Nem tudjátok, merre jár a huszonhármas francia mars? Az én fiam abba’
ment el.

És azok feleltek: »Mink nem tudni őtet hol vagy…« – és amikor
megértették az asszony fájdalmát és nyugtalanságát, ezer apró
kedveskedéssel halmozták el, hisz valahol messze nekik is volt
édesanyjuk. Az öregasszony különben szerette is ezt a négy ellenséges
katonát; mert a parasztokban nincs meg a hazafias gyűlölködés, – ez csak
a felsőbb osztályok sajátsága. Az alázatos szívűek, akik a legtöbbet
fizetik, mert szegények és mert minden új teher csak őket nyomja jobban,
– azok, akiket tömegesen ölnek le, akik az igazi ágyútölteléket teszik,
– hiszen ők vannak legtöbben, – akik végül is a legkeservesebben
szenvedik meg a háború vad nyomorát, – hiszen ők a leggyengébbek és a
legkevésbbé ellenállók, – ezek az egyszerű emberek nem értenek meg
semmit abból a harci dühből, abból az izguló becsület-kultuszból és
azokból a mondvacsinált politikai komplikációkból, amelyek félév alatt
tönkre tudnak tenni két nemzetet, győztest és legyőzöttet egyformán.

A környéken, ha a Sauvage anyó németjei szóba kerültek, azt mondták az
emberek:

– Na, azok ott négyen jó fészekre találtak.

Egy reggel aztán, mikor az öregasszony egyedül volt otthon, a
messzeségben egy embert vett észre, aki a síkon át az ő háza felé
igyekezett. Csakhamar megismerte, az a gyalogosember volt, aki a
leveleket szokta szétosztani. A levélhordó összehajtogatott papírlapot
adott át neki, az öregasszony pedig elővette a tokból a pápaszemét,
amelyet varrásnál szokott használni. Aztán olvasta:

Sauvage-né asszony, jelen soraimmal szomorú hírt tudatok. A maga fia, a
Victor, tegnap elesett, egy ágyúgolyó úgyszólván derékba szakította
őtet. Én egészen a közelében voltam, tekintve, hogy egymás mellett
szolgáltunk a századnál és ő mondta nekem, hogy azonnal értesítsem
magát, ha nekije valami baja találna lenni.

A Victor zsebibül kivettem az óráját, azt majd visszaviszem magának, ha
a háborúnak vége lesz.

Tisztelem és üdvözlöm

_Césaire Rivot_, közkatona a 23-ik mars második századjában.

A levél dátuma háromhetes volt.

Az öregasszony nem sírt. Mozdulatlan maradt, annyira meglepődve és
elképesztve, hogy még szenvedni sem tudott. »Hát a Victort is megölték«
– gondolta. Aztán lassanként mégis megjelentek szemében a könnyek és a
fájdalom elborította a szívét. Gondolatai is megvilágosodtak, szörnyű,
gyötrelmes egymásutánban. Többé nem csókolja meg már a nagyfiát, soha
többé! A csendőrök megölték az apát, a poroszok megölték a fiút… Az
ágyúgolyó szétzúzta a derekát. És úgy rémlett neki, mintha látná az
iszonyúságot: a lehanyatló fejet a nyitvamaradt szemekkel, miközben a
száj a nagy bajusz tövét rágja, ahogy Victor szokta volt, mikor nagyon
haragudott…

Vajjon mit csináltak a holttesttel? Ha legalább visszaadták volna neki a
gyermekét, mint ahogy a férjét is visszaadták, a golyóval a homloka
közepén…

Egyszerre hangok zaját hallotta. A poroszok voltak, akik hazajöttek a
faluból. Az öregasszony gyorsan elrejtette a levelet a zsebébe és
nyugodtan, a rendes arckifejezésével fogadta a katonákat. A szemét volt
ideje előbb jól megtörölgetni.

A négy porosz mind röhögött, oda voltak örömükben, mert egy szép
nyulacskát hoztak magukkal – persze, biztosan lopták – és jelekkel
mutogatták az öregnek, hogy most valami jó falat kerül az asztalra.

Sauvage anyó rögtön hozzálátott a villásreggeli elkészítéséhez, de mikor
le kellett volna vágnia a nyulat, nem volt hozzá bátorsága. Pedig nem ez
volt az első nyúl, amelyet megölt! Az egyik katona aztán végzett az
áldozattal, nagyot ütve öklével a nyúl füle tövére.

Amint az állat kiszenvedett, az öregasszony lehúzta a bőrt a vörös
testről; a vértől azonban, amelyet látnia kellett, mert ott jártak benne
az ujjai és mert belepte a kezeit, a vértől, amelynek érezte elhűlő
langyosságát és a megalvadását, egyszerre tetőtől-talpig reszketni
kezdett: egyre a nagyfiát látta, derékba törve, éppen ilyen véresen,
mint ezt a még vonagló állati testet.

Ő is asztalhoz ült a poroszaival, de enni nem tudott egy falatot sem. A
katonák elpusztították a nyulat, őrá ügyet sem vetettek. Ő pedig a szeme
sarkából nézte őket, szó nélkül, egy gondolatot érlelgetve, de olyan
szenvtelen arccal, hogy semmit sem vettek észre.

Az öregasszony hirtelen megszólalt:

– Lám, még a neveteket se tudom, pedig már jó egyhónapja, hogy együtt
vagyunk.

Azok megértették, persze nem minden kínlódás nélkül, hogy mit akar a
gazdasszonyuk, aztán megmondták a nevüket. De neki ez nem volt elég;
feliratta velük a nevüket egy papírra, a családjuk címével együtt, azzal
föligazítva pápaszemét nagy orrára, jól megnézte az ismeretlen írást,
majd összehajtogatta a lapot s betette a zsebébe, a levél fölé, amely a
fia halálát közölte vele.

Mikor az étkezésnek vége volt, azt mondta az embereknek:

– Most pedig dolgozom egy kicsit értetek.

És szénát kezdett hordani fel a padlásra, ahol a katonák aludni szoktak.

Azok csodálkoztak ezen a műveleten, de ő elmagyarázta, hogy így majd
kevésbbé fognak fázni a padláson. Erre segítettek neki a szénahordásban.
Felhalmozták a kötegeket egészen a szalmatetőig és ilymódon valóságos
nagy szobát raktak ki maguknak, amelynek a négy fala meleg és illatos
takarmányból volt és amelyben csodálatosan jó alvás igérkezett.

Estebédnél az egyik poroszt nyugtalanította, hogy Sauvage anyó még
mindig nem eszik semmit. Az öregasszony azt állította, hogy görcsei
vannak. Azután jó nagy tüzet rakott, hogy fölmelegedjen, a négy német
pedig felmászott a pihenőhelyére azon a létrán, amelyet minden este
használtak.

Mihelyt a padlásajtó becsukódott mögöttük, az öregasszony elvette a
létrát, majd zajtalanul kinyitotta a kifelé szóló ajtót, hogy aztán
szalmakötegekkel térjen vissza, amelyekkel telerakta a konyhát. Mezítláb
járt-kelt a hóban, oly csöndben, hogy nem hallhatta meg senki.
Olykor-olykor fölfigyelt a négy alvó katona zengő és egyenetlen
horkolására.

Mikor úgy vélte, hogy mindent eléggé előkészített, az egyik
szalmaköteget bevetette a tűzhelyre s mikor a köteg tüzet fogott,
szétszórta a többi szalma közé, azzal kiment és nézte, mi lesz.

A kunyhó belsejét pár másodperc alatt vad világosság ragyogta be, aztán
rettentő parázshalommá vált az egész, gigászi, ízzó kemencévé, amelynek
fénye kicsapott a szűk ablakon és éles sugarat vetett a hóra.

Erre nagy kiabálás hallatszott a háztető alól, aztán emberi ordítozás
lármája, az ijedtség és rémület szívtépő kiáltásai. Aztán, mikor a
padlásajtó lezuhant a kunyhó belsejébe, a padlásra tűzoszlop csapott
fel, áttörte a szalmatetőt és fölnyilalt az ég felé, mint egy roppant
fáklya lángja. Az egész kunyhó lobogott.

Belülről ekkor már nem hallatszott más, csak a tűzvész pattogása, a
falak recsegése, a gerendák tompa zuhanása. A tető hirtelen bedőlt és a
ház égő váza szikrák nagy, bokros csóváját röpítette a levegőbe, a
füstfelleg közepén.

A fehér síkság a tűz fényében úgy csillogott, mint egy nagy ezüst lap,
amelyet vörösre festettek.

A messzeségben egy harang kezdett kongatni.

Az öreg Sauvage-né pedig ott állt összeomló otthona előtt, puskával a
vállán, a fia puskájával, mert attól félt, hogy valamelyik áldozat még
megmenekülhet.

Mikor látta, hogy mindennek vége, fegyverét bedobta a parázs közé.
Durranás hallatszott.

Emberek szaladtak össze, parasztok meg poroszok.

Az öregasszonyt ott találták egy fatönkön ülve, nyugodtan és
elégedetten.

Egyik német tiszt, aki úgy beszélt franciául, mint egy született
francia, megkérdezte:

– A legényei hol vannak?

Sauvage anyó kinyujtotta sovány karját a tűzvész vörös tömkelege felé,
amely már kihúnyóban volt s erős hangon felelte:

– Odabenn vannak!

Az emberek köréje tolúltak. A porosz tovább kérdezte:

– A tűz hogyan támadt?

Az öregasszony megmondta:

– Én csináltam az egészet.

Nem hitték el neki, – azt hitték, hogy a szerencsétlenség egyszeriben
megőrjítette. Ekkor azonban, mikor mindenki ott sereglett körülötte és
őt hallgatta, elbeszélte az egész dolgot elejétől végig, a levél
érkezésétől a házába égett emberek utolsó kiáltásáig. Egyetlen részletet
sem felejtett ki, mindent elmondott, amit érzett és művelt.

Mikor befejezte, a zsebéből előhúzott két papírdarabot és hogy a tűz
utolsó fényénél megkülönböztethesse őket, még egyszer feltette a
pápaszemét, aztán így szólt, felmutatva az egyik lapot:

– Ez itt a Victor halála.

A másikat is felmutatta s a fejével odabökött a vörösen ízzó romok felé:

– Ez meg ezeknek a neve, hogy írhassatok az otthonvalósiaknak.

Nyugodtan átnyujtotta a fehér papírt a tisztnek, aki a vállainál fogva
tartotta. És tovább beszélt:

– Irjátok meg nekik, hogy hogy’ esett a dolog és mondjátok meg
apjuknak-anyjuknak, hogy ezt pedig én csináltam, Victoire Simon, a
Sauvage! A »Kegyetlen«-familiábul! El ne felejtsétek!

A tiszt német parancs-szavakat kiáltott. Az öregasszonyt megragadták s
odadobták a háza még meleg falai elé. Aztán tizenkét ember gyorsan sorba
állt, szemközt vele, húsz méternyire. Az asszony meg se mozdult. Tudta,
mi következik. Várt.

Vezényszó harsant, rá azonnal hosszan dördülő csattanás. Egy elkésett
lövés egyedül szólalt meg, a többi után.

Az öregasszony nem esett el. Csak összébb roskadt, mintha alatta
elkaszálták volna a lábát.

A porosz tiszt közelebb lépett. Az asszony teste majdnem derékba volt
szakítva, keze még görcsösen szorította a vértől ázott levelet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Serval barátom még hozzátette a történethez:

– A németek aztán megtorlásul a falu kastélyát rombolták le, az enyémet.

Én pedig a négy bennégett jámbor legény anyjára gondoltam, meg annak a
másik anyának vad heroizmusára, akit főbelőttek itt e mellett a fal
mellett.

És fölszedtem ott egy apró kődarabot, amely még fekete volt a koromtól.



FÜGGELÉK.  A millió.

A szerény, hivatalnoki család életét élték. A férj korrekt, nagyon
lelkiismeretes miniszteri tisztviselő volt, aki munkáját szigorú
pontossággal végezte. Léopold Bonnin-nak hívták. Ez a jelentéktelen
fiatalember minden téren úgy gondolkodott, ahogyan gondolkodni kell.
Vallásos nevelésben részesült, de később már nem volt olyan hívő, mióta
a Köztársaság az Egyház és az Állam különválasztására törekedett.
Hangosan mondogatta a minisztérium folyosóin: »Vallásos ember vagyok,
sőt nagyon is az, de ez csak azt jelenti, hogy hiszek Istenben és nem
azt, hogy klerikális vagyok.« Bonnin főleg azt domborította ki mindig,
hogy becsületes ember, – a mellét verte, mikor erről beszélt. És az is
volt, becsületes ember, a szónak a leghétköznapibb értelmében. Pontosan
járt be, pontosan ment el, nem »lógott«, és ha »pénzről volt szó«, nem
igen értette a tréfát. Egyik szegény kollégája leányát vette feleségül,
de a kollégának volt egy gazdag nővére, aki annak idején szerelemből
ment férjhez s most egy milliót mondhatott magáénak. Ez a hölgy
gyermektelen volt, ami miatt borzasztóan szomorkodott és ami miatt
vagyonát csak unokahúgára testálhatta.

Ez az örökség járt állandóan a család eszében. Ez a gondolat ott
lebegett a ház fölött, sőt az egész minisztérium fölött is; mindenki
tudta, hogy »Bonnin-ék milliomosok lesznek.«

Gyermeke a fiatal házaspárnak sem volt, de ezt nem is bánták, nyugodtan
élték korlátoltan és békésen tisztes életüket. Lakásuk tiszta, rendes,
zajtalan hely volt, mert csöndesek és mérsékeltek voltak mindenben s azt
gondolták, hogy egy gyerek megzavarná ezt az életet, ezt az otthont, ezt
a nyugalmat.

Nem gátolták meg semmivel, hogy utódaik legyenek; de ha egyszer az isten
nem adott egyet sem, annál jobbnak találták magukra nézve.

A milliomos nagynéni kétségbe volt esve meddőségük miatt s tanácsokat
adott nekik, amikkel végét vethessék. Annak idején ő is megpróbált, –
eredménytelenül – ezer gyakorlati útmutatást, amelyeket baráti körből
vagy kuruzslóktól kapott; mióta pedig ő maga túl volt a fogékonyság
korán, újabb ezer módszert tanult meg, amelyekről elhitte, hogy
csalhatatlanok. Ha már kétségbeesve kellett belátnia, hogy sajátmagán
nem próbálhatja ki ezeket, szívósan oktatgatta rájuk a két fiatalt,
lépten-nyomon ismételgetve: »Na, kipróbáltátok-e, amit a minap
ajánlottam, mi?«

A nagynéni meghalt. A fiatalok szívében az a titkos öröm ébredt fel,
amelyet a gyásszal szokott eltakarni az ember önmaga és mások elől. A
lelkiismeret feketébe öltözik, a lélek azonban remeg a jókedvtől.

Értesítést kaptak, hogy a közjegyzőnél végrendelet van letéve. A
templomból egyenesen a közjegyzőhöz szaladtak.

A nagynéni, híven egész élete rögeszméjéhez, millióját a házaspár
elsőszülött gyermekére hagyta, a jövedelem élvezetét a szülőknek
biztosítva halálukig. Ha a fiataloknak három éven belül nem születnék
örököse, a vagyon a szegényekre száll.

El voltak képedve, le voltak sujtva. A férj beteg lett s egy hétig nem
ment be a hivatalba. Mikor fölgyógyult, energikusan elhatározta, hogy
apává lesz.

Félévig olyan elkeseredetten igyekezett a célra, hogy végül is árnyéka
lett önmagának. Most eszébe jutott a sok módszer, amiket a néni
ajánlott, s lelkiismeretesen végigcsinálta mind, de hiába. Kétségbeesett
akarata olyan ál-erőkifejtésekre ragadta, amelyek csaknem végzetessé
váltak ránézve.

Vérszegénység ásta alá egészségét; a sorvadás réme kerülgette. Az orvos,
akit megkérdezett, ráijesztett s visszaterelte csöndes életmódjába;
amely még csöndesebb lett, mint a régi volt, erőpótló rendszabályokkal.

A minisztériumban vidám pletykák szállingóztak. Mindenki tudta, hogy
felsültek a végrendelettel és az osztályok sorba tréfát űztek a híres
»milliós hecc«-ből. Voltak, akik ugrató tanácsokat adtak Bonnin-nek;
mások elbizakodott hangon ajánlkoztak, hogy eleget tesznek a bajos
végrendeleti pontnak. Főleg egy hatalmas fickó, aki szörnyű életművész
hírében állt és akinek a szerencséje a nők körül közismert volt a
hivatalban, döfködte felé a célzásokat, a sikamlós kiszólásokat,
mondván, hogy húsz perc alatt boldog örökössé tudja tenni Léopold
Bonnint.

Bonnin egyszer aztán méregbe jött s hirtelen felpattanva, – a tollszár
oda volt dugva a füle mellé, – ráripakodott:

– Uram, maga egy közönséges pimasz; ha nem tisztelném önmagam, a szeme
közé köpnék önnek!

Ki-ki megnevezte a segédeit, a minisztérium három álló napig ettől
izgult. Csak a két ellenfél ügyét tárgyalták a folyosókon,
jegyzőkönyvekről folyt a szó, meg hogy kinek mi a felfogása. Végül
találtak egy formulát, amelyet a négy segéd egyhangúan elfogadott s
amelyhez a két érdekelt is hozzájárult. Komolyan köszöntötték egymást és
kezet fogtak a hivatalfőnök előtt, miközben néhány bocsánatot kérő szót
dadogtak.

A rákövetkező hónapban kimért szertartásossággal köszöngettek egymásnak,
jólnevelt túlbuzgósággal, mint ellenfelekhez illik, akik szembenálltak.
Egy napon aztán, mikor egyszer a folyosó fordulójában nekiütköztek
egymásnak, Bonnin méltóságos udvariassággal kérdezte: »Nem történt
valami baja, uram?« Amire a másik felelt: »Oh, egyáltalán nem, uram!«

Ettől a pillanattól kezdve illendőnek vélték, hogy mikor találkoznak,
pár szót váltsanak. Aztán lassan-lassan bizalmasak lettek egymás iránt,
megszokták, megértették és megbecsülték egymást, mint két férfi, akik
eddig félreismerték egymás értékét. Elválhatatlanokká lettek.

Léopold azonban boldogtalan volt a családi életében. Felesége kínos
célzásokkal bántotta, félreérthetetlen döfésekkel. Az idő pedig múlt; a
nagynéni halála óta már egy év telt el. Az örökség elveszettnek
látszott.

Bonnin-né, ha asztalhoz ült, ilyeneket mondott:

– Alig van valamink ebédre; bezzeg máskép lenne, ha gazdagok volnánk.

Mikor Bonnin a hivatalba indult, az asszony ezzel adta oda neki a
sétabotját:

– Ha ötvenezer livre járadékunk volna, nem kellene annyit veszkődnöd
odabent, tintanyaló úr!

Ha Bonnin-né esős időben készült valahová, ezt sziszegte:

– Volna csak kocsija az embernek, nem kéne agyonsároznia magát ilyen
ronda időben!

És végül már minden alkalom, minden óra csak arra volt jó, hogy szemére
vessen a férjének valami szégyenletes dolgot, őt hibáztatva, őt téve
felelőssé egyedül a nagy vagyon elvesztéseért.

Végső kétségbeesésében Bonnin elvitte a feleségét egy híres orvoshoz,
aki, hosszú vizsgálat után, nem mondott semmi bizonyost, kijelentve,
hogy semmi különöset sem talál. Az eset elég gyakran előfordul, – mondta
– a test életével is úgy áll a dolog, mint a lélekével: amint igen
sokszor láthatni házasságokat, amelyeket a két természet
összeférhetetlensége miatt kell felbontani, épúgy nincs csodálnivaló
azon sem, ha más házasságokat a fizikai összeférhetetlenség tesz
meddővé. Ez pedig belekerült negyven frankba.

Újabb év telt el, és a két házastárs közt kitört a háború, a szüntelen,
kegyetlen harc, melyet valami rettenetes gyűlölet fűtött. Az asszony
egyre ismételte: »Hát nem szörnyű, csak azért veszteni el egy nagy
vagyont, mert az ember egy hülyével állt össze!« – vagy: »Ha akkor egy
másik akad az utamba, ma ötvenezer livre járadékom lenne!« – vagy:
»Vannak emberek, akik mindig csak útban vannak. Ezek rontanak el
mindent.«

Főleg az estebédek lettek elviselhetetlenek. Léopold, – nem tudva mit
csinálni, – egy este, mikor félt, hogy újra szörnyű családi jelenet
várja, magával vitte a barátját is, Frédéric Morel-t, azt, akivel
majdnem párbajba keveredett. Morel rövidesen a ház barátja lett, mindkét
házasfél tanácsadója, akire hallgattak.

Már csak félév volt hátra az utolsó határidőig, ameddig a szegényeknek
haladékuk volt a millióra; és Léopold lassanként megváltoztatta
viselkedését feleségével szemben; most ő maga lett az agresszív, ő
osztogatta a szúrásokat homályos célzásaival, titokzatosan beszélve
olyan hivatalnok-feleségekről, akik értettek hozzá, hogy segítsenek a
férjük helyzetén.

Időnként elmesélte egy-egy előléptetés történetét, amely
meglepetésszerűen érte valamelyik tisztviselőt. »A kis Ravinot, aki már
ötödik éve volt számfölötti, most főnökhelyettesi kinevezést kapott.«
Bonnin-né erre így felelt: »No, te ugyan nem tudnád ezt megcsinálni.«

Amire Léopold elkezdte a vállát vonogatni. »Még ha többet tudna másnál
az a Ravinot! De értelmes felesége van, ez az egész! A hölgyike értett
hozzá, hogy megtessék az osztályfőnöknek és azt kapja meg tőle, amit
csak akar. Az életben az embernek tudnia kell alkalmazkodni, hogy a
körülmények ki ne fogjanak rajta.«

Mit akart mondani voltaképpen Bonnin? És a felesége mit értett meg
mindebből? Mi történt közben? Mindegyiknek külön-külön megvolt a maga
naptárja, amelyen megjelölték, hány nap választja még el őket a végzetes
határidőtől. És minden újabb héten érezték, hogyan vesz erőt rajtuk az
őrület, a kétségbeesett düh, az eszeveszett reménytelenség, amely már
odáig sodorta őket, hogy bűntett elkövetésére is képesek lettek volna,
ha a szükség úgy parancsolja.

És íme, egyszer csak egy reggel Bonnin-né, akinek a szemei ragyogtak és
az egész arca szinte sugárzott, két kezét rátette a férje vállaira és
tekintetével a férfi lelkéig hatolva, – erős és vidám nézéssel, egészen
halkan mondta:

– Azt hiszem, teherbe estem…

A férfinak olyat dobbant a szíve, hogy majd nem hanyatt esett a
rázkódástól. Hevesen a karja közé ölelte a feleségét, eszeveszetten
csókolgatta, a térdére ültette, újra és újra összeszorongatta, mint egy
imádott gyermeket, majd, nem bírva tovább indulatával, sírni kezdett,
zokogott.

Két hónap elmultával már nem volt többé kétségük. Bonnin akkor orvoshoz
vitte a feleségét, hogy konstatáltassa az asszony állapotát s a kapott
bizonyítvánnyal elment a közjegyzőhöz, akinél a végrendelet le volt
téve.

A törvény embere kijelentette, hogy attól a pillanattól kezdve, amelyben
a gyermek létezése kétségtelen, – tekintet nélkül a születés
megtörténtére vagy meg nem történtére, – nekik ad igazat s felfüggeszti
a végrehajtást a terhesség végéig.

Bonnin-éknak fiúk született, akit Dieudonnénak, azaz az Isten
ajándékának neveztek el, mert eszükbe jutott, hogy a királyi házaknál is
ez volt a szokás hasonló esetekben.

Aztán gazdagok lettek.

Egy este pedig, mikor Bonnin hazatért a lakására, ahol barátjának,
Frédéric Morel-nek is ebédelnie kellett volna, a felesége egyszerű
hangon így szólt hozzá:

– Éppen most kértem meg Frédéric barátunkat, hogy ne tegye be ide többet
a lábát. Illetlen volt velem szemben.

Bonnin egy másodpercig hálás mosollyal nézett a felesége szemébe, aztán
kitárta a karjait. Az asszony odaröpült hozzá s hosszan, nagyon hosszan
összecsókolóztak, mint két nagyon derék, nagyon gyöngéd,
szívvel-lélekkel egybeforrt házastárshoz illik.

És hallani kell, hogyan szokott Bonnin-né nagyságos asszony beszélni
azokról a nőkről, akiket elbuktatott a szerelem, vagy akiket szívük nagy
fellobbanása a házasságtörésbe sodort.



TARTALOM.

  Miss Harriet  5
  Az örökség  31
  Denis  127
  A szamár  137
  Idill  150
  A zsineg  157
  Pincér, egy pohár sört!…  167
  A keresztelő  176
  Késő bánat  183
  Jules bácsi  192
  Úton  203
  »Kegyetlen« anyó  211
  A millió  222




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Miss Harriet" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.