Title: Fagy : Elbeszélések
Author: Kóbor, Tamás
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.

*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Fagy : Elbeszélések" ***


AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA.

KÓBOR TAMÁS

FAGY.

ELBESZÉLÉSEK.

BUDAPEST.

AZ ATHENAEUM R. TÁRSULAT KIADÁSA.

1895.

Budapest, 1894. Az Athenaeum r. t. könyvnyomdája.

Fázott az Északi sark. Annyi ezer meg ezer esztendő után tudatára ébredt
rideg egyedülvalóságának, puszta, fagyos mivoltának. Unatkozott.
Egyszer, mikor kigyulladt körülötte pompázó, hideg szineiben az
észak-sarki fény, mintha tündérmese hullott volna a lelkébe, mintha
ősidőkből álom emléke kisértene, egy világot látott maga előtt, tele
fénynyel, melegséggel. Kék, meleg vizek csobogása, sűrű erdők lassú
zúgása, madárdalolás, virágvirulás… És kimondhatatlan, fájó vágya támadt
szemébe nézni egyszer ennek a szines, hangos tündérvilágnak,
fölmelegedni derült égaljában és feledni egy pillanatra azokat a komor
gondolatokat, melyeket jeges otthonában szőtt.

Arra délre! Onnan jönnek néha langy fuvallatok, melyek megdermednek,
mihelyest jégszféráját elérik. Arra délre! Ha valahol, úgy ottan zöld a
föld, folyós a viz. Ott dalol a madár, ott virul a rózsa, az a
csodálatos virág, melynek illata még az ősidők álmából is feléje
illatozik.

Elindult. Rengett, ropogott a jégtenger, dübörögve omlottak össze a
jégóriások. Ment, ment ezer esztendőn keresztül s nem érte el a meleg
vizek tájékát. Amerre csak látott, minden fehér volt, mint otthon. Pedig
már jó messzire jár. Feneketlen mélységeken, felhőbe hasító hegyeken
gázolt keresztül. Mindenütt jég, hó.

Ment tovább. Miközben kereste az új világot, az utána való vágy egész az
őrülésig fokozódott benne. Dühvel kergette álmát, kereste a virágot,
mindhiába. Peregtek, peregtek az évek, a századok, az ezredek, rengeteg
messze utat tett már meg, olykor-olykor elfogta őt a csüggedés. Egyszer
pedig, amint mélyen elbúsúlva rovogatta jégtorlaszos útját, a távolban
meglátta – saját magát.

Csüggedten, roskatagon közelgett feléje az a havas alak s egy bömbölő
hang szólt feléje:

– Ki vagy?

– Ki vagy? – kérdezte viszont ő is.

– A Déli sark.

– Az Északi sark. Elindultam keresni azt a világot, hol meleg a levegő
és ahol rózsa terem.

– Én is – válaszolt a Déli sark. – Találtál?

– Mindenütt havat, jeget, úgy mint otthon. Mi van arra felé, ahonnan te
jösz?

– Hó, jég. Minden fehér, minden hideg.

Elhallgattak. Az Északi sark mélyen elgondolkodott, aztán nagyot
sóhajtott.

– Azt hiszem, csak álom, mese az a meleg világ.

– Mese – ismételte a Déli sark. – Amerre én jártam, nem találtam
egyetlen rózsát sem.



Mara.

– Jőjj ide, édes lányom, fontos beszédem van veled.

Az édes anyja szavára mindig hajlott. Az édes anyja volt az egyetlen,
aki mindent meg tudott neki mondani.

És Mara az ő szokott erőszakos mozdulatával fölpattant a divánról,
melyen elterült és odakuporodott az édes anyja mellé, az alacsony
zsámolyra.

Nagy fekete szemei odatapadtak az ősz asszony ajkaira és lesték a
szavakat. Halk, suttogó hangon beszélt az, Marán kivül senkisem értette
volna meg.

– Nagyon, nagyon jó hírt mondok neked, aranyos kis lányom. Olyat, amely
nagyon, de nagyon boldoggá fog tenni.

Mara felszökött ültéből, szenvedélyesen két tenyere közé szorította
anyja arczát, aztán visszaszökött, egy pillanatig rábámult égő, ragyogó
tekintettel, majd megint leült a zsámolyra, s mintha két gyémántszög
volnának, úgy néztek szemei, ragyogással, mozdulatlanul.

– Úgy van, édes lányom. Nemsokára szép ruhát fogsz kapni, olyan szépet,
amilyen még sohasem volt. Fehér selyemben leszel tetőtől talpig, hosszú,
suhogó uszálylyal. Mélyen ki lesz vágva, az ujjai könyökön felül érnek
csak, drága, nehéz csipkékkel beszegélyezve. S kapsz a nyakadra valódi,
fehér gyöngysort és a hajadba valódi fehér gyémántéket és egy koszorút
és hosszú fehér fátyolt. Aztán egy virágbokrétát, csupa fehér virágból,
fehér kaméliából. Fehérben leszel tetőtől talpig.

Mara megigézve hallgatta végig. Szemeiben egyre változott a tűz, úgy
látszott belőlük, hogy halluczinácziója van. Hogy amint az édes anyja
sorban leirja neki új ruháját, úgy sorban elképzeli magát benne, először
fehér selyemben, aztán uszályosan, aztán nyílt mellel, aztán a
gyöngysor, a gyémánt, a koszorú, a fátyol, a virágbokréta…

Aztán tapsolt és nagyot sikoltott, felugrott, körültánczolta a szobát,
megállt a tükör előtt és nézte magát, gyönyörködve, boldogan. Majd sirva
fakadt és kapkodva, szaggatott, vergődő hangokat hallatva, nyakába
borult az édes anyjának és csókolta.

– Mikor? Mikor?

*

Mintha most is látnám. A nehéz diófaasztal körül ülnek vagy heten. Az
anya, az apa, két fiú, egy lány és még valaki. A függőlámpa fénye körben
az arczukra hull és halványsárga sugarai megolvadnak a párolgó teában.
Az a sajátságos, kondenzált levegő tölti be a szobát, amilyen csak téli
este, csukott ablaktáblák mellett, oly szobában honol, mely ebédlő és
szalon egyaránt. A konyha felől hallik a tányérmosogatás csobogása,
csörömpölése és idebent szürcsölik a teát és csevegnek, kaczagnak. Az
egymásba szürődő hangok mintha összekeverednének a levegővel s az ember
a tüdejébe színá őket.

Egy rendes háztartású nyárspolgár szobája ilyen. Minden rendben van. A
budget is, a butor is. A fauteuillök vászonba öltözve és a lámpa
mindennap frissen megtöltve. Minden tiszta és izléstelen, hasznos és
szolid. És az emberek, ha körülülik a nagy asztalt, boldogok, úgy érzik
magukat, mint a kik sohasem voltak betegek: sehogyan. Érdekli őket
minden. A szomszéd és a szinház, a külpolitika és a farsang. És tudnak
elbeszélgetni hangosan és jókedvvel és megfeledkezni mindenről, csak az
óráról nem. Mihelyt az tizet üt, kialszik a sárgafényű függőlámpa és
vele együtt az emberek is.

Csak nyolcz és fél óra van, a tea párolog és a jókedv zenitjén áll. Én
vagyok a hetedik az asztal mellett, de nem onnan látom őket. A szoba egy
sötét zugából nézem a társaságot, két száraz, égő szemmel, mely nem az
enyém. Ebben a sötét zugban egy fekete bőrdiván és azon egy
kilenczesztendős leánygyermek, végig terülve, tenyerébe fogott fejjel,
tágra nyilt, fekete szemekkel. Ezek a fekete szemek hatalmukba
kerítettek, én az övék vagyok, ők az enyémek.

Ezekkel a szemekkel csodálatos dolgokat látok. Az emberek, a butorok,
elmosódó határozatlan árnyékok, minden tartalom és szilárdság nélkül
úsznak a sárga sugárárban. De ami az ajkakból kiárad, az villanó, szines
és tüzes. Amint könnyedén, mozgalmasan megnyilnak, egész fénysávok
áradnak ki belőlük, fehér, kék, vörös, zöld sugárszálak, melyek a
levegőben összefonódnak, fényesen czikázva és lassan, lassan
szétfoszolva a sárga világosságban. S ha valaki kaczag és kifehérlenek a
fogai, mindegyik fogról egy-egy vakítóan fehér szalag gombolyodik le s
kigyószerüen átlebegve a levegőn, lobogó végeikkel megcsapják a meredő
gyermekszemeket.

S midőn az a nagy leány nevetve fölkel az asztalról, odaül a zongora
mellé és biztos, erős ujjakkal fogja az akkordokat, egymásután tüzes
fényoszlopok pattannak ki a billentyűkből és őrült tánczra kerekednek.
Már nem férnek el a zongorán, egymásután leszorulnak a szőnyegre és
szivárványos lángokba borítják az egész szobát. Szivárványtüzben ül a
zongorázó leány, tüzben az anya, az apa, a testvérek és ezek a lángok
mind felém bókolnak és kigyujtják az én sötét zugomat is. Hunyd be a
szemed, Mara, mert megsiketül az is!…

A papa megszólít. Mit tartok a legujabb nihilista merényletről? Én
mosolyogva válaszolok a mamának, hogy Török-Bálint igen kellemes nyaraló
hely, s hogy Boccaccio a kedvencz operettem. Gizella nagysám igen szépen
játszsza a keringőjét. A tea igen jó, de, kezeit csókolom, két csésze
épen elég volt.

Szegény Marácska!

A homloka tüzel, a szemei égnek. Belefuródnak az emberekbe és látni
akarják: mit beszélünk mi? Mi az, ami bennünket összetart, s ami őt
kizárja körünkből? Süket is, néma is, két fölégetett híd közte és
közöttünk, melyeket nem lehet helyreállítani sohasem. Nem értjük meg őt
s nem ért meg bennünket.

Szegény Marácska!

Ha tudná, milyen üres, milyen jelentéktelen az, ami nélkül szűkölködik.
Azok a tánczoló lángoszlopok, egy boszantóan elcsépelt operette-ária
hangolatlan zongorán, ügyefogyott ujjacskákkal kiverve, azok a szines
sávok, végtelenül banális, köznapi szószaporítások; igazán, aki hall és
beszél, jó lélekkel mondhatná Marácskának: ne bánd, szegény kis lányom,
a te körödben nem sokat veszítesz azzal, hogy siketnéma vagy!

De mégis, Mara tudja, hogy mi többiek a fülünkkel is látunk. Milyen
lehet az, ha az ember a fülével lát? És tudja, hogy ajkaink mozgásával
teremtjük a fül számára a látnivalókat. Azokat a tarka sávokat, melyeket
ő csak este, lámpavilág mellett, a sötét divánon fekve észlel s melyeket
mi többiek úgy megértünk, mint ő az édes anyja kézlejtéseit. S látja
maga előtt a nyugodt, derült arczokat az általános szintenger közepén,
míg neki fáj tőle a szeme, fáj a homloka, a szive, hogy megerednek
miatta a könyei.

Mozgatja ő is az ajkait. Semmi. A torkát megrezegteti valami. Az asztal
mellől feléje fordulnak a fejek, ők látták, ő nem. Sötét, sötét
körülötte minden, az ő ajka mozgatása nem áraszt fényt. Ő néma.

Az édes anyja a tagolatlan bugásra, mely torkából kivergődött,
hozzásiet, ölébe veszi, megsimogatja a fejét, megcsókolja az ajkát és
szól hozzá, suttogva, szeme járásával, ujjai mozgásával kisérve szavait:

– Álmos vagy angyalkám, a fejed is fáj. Viszlek ágyacskádba, aludj
angyalom.

De Mara hevesen rázza a fejét s nem engedi magát elvitetni.

– Nem, nem, látni akarom, mit beszéltek.

És ott marad, szemeiben azzal a sovárgó tüzes kérdéssel és kutatja: mit
beszéltek? Mig az óra tizet nem üt s a familia nagyon örvendene, ha
mihamarább ismét szerencséje volna hozzám.

*

A zongorát gondosan el kell zárni előle. Mert valahányszor nyitva
felejtik, Mara az öklével csap le a billentyűkre, hogy a húrok pengve
pattognak széjjel.

*

Istenem, nyolcz esztendő! Együtt kergettük ezalatt a halluczinácziókat,
én és ő. Ő hangokat akart látni, én fényt. Ő siket a fülén, én vak
vagyok a lelkemben. És éreztem a kínt, amit ő érzett, midőn hiába
kerestem formát és kifejezést a sovárgásnak, mely emésztett.

Junói termetű, démoni szépségű hajadon lett a kis Marából. Egész izzó
lelke kiég a szeméből. Túl van telítve elektromossággal, a sok ki nem
fejezett érzés, a sok névtelen, benneszorult indulat minden mozdulatában
nyilvánul. Hirtelen, exczentrikus mozgásai vannak, járni nem tud, csak
szökdelni. Ami a keze ügyébe esik, azt felforgatja, szaggatja. Nyolcz
esztendő alatt forrongó vulkánná fejlődött ki, nyolcz esztendő után én
már kénytelen vagyok azt a bizonyos kiégett krátert emlegetni, melynek
egy elpocsékolt ifjuság után a szivünket szeretjük nevezni.

*

Gizella nagysámat tényleg szerződtették az operához. Sohasem hittem
volna. És milyen sikere volt! Csak Marát ne vitték volna el a szinházba.

Sohasem volt ő még szinházban.

A karzatok ezüstös, aranyos ornamentumai, a páholyok égő piros hátterei,
a nehéz drapériák, a szines függöny, a csillogó, világos toilettek és az
a mindent elárasztó fehér elektromos fény megrázták a lelkét. Ezek
hangok! Aztán látta dolgozni a zenekart, felhúzták a függönyt és
ábrándos kékes fényben úszó szintéren csillogó férfiak, asszonyok
hajladoznak, nyiló s mozgó ajkakkal. Majd érzi rezegni a hatalmas
levegő-hullámokat: ezek hangok! Aztán fekete lesz körülötte minden és
haza kell őt vinni.

*

Gizella nagysám kedvesen fogadta gratulácziómat. Rossz embernek tart,
amiért oly soká távol maradtam tőlük. Pedig oly szép most minden ő
náluk! Van külön szalonjuk és neki egy saját külön csevegő fülkéje,
melyben csak legjobb barátjait fogadja. Engem ott fog fogadni. Aztán
minden szerdán nagy társaság van náluk és nagy hangverseny. Jenő is ott
van. Nem ismerem Jenőt? – Lehetetlen. A tenorista Jenőt! Na, lássa!
Tehát a viszontlátásra!

És eljött a szerda és én elmentem a jourra. Olyan unalmasak ezek a
jourok. Különösen, ahol a házi kisasszony primadonna és az egyik vendég
tenorista. Minek is megyek én oda? – Parbleu, mert megigértem s mert
legrosszabb esetben majd udvarolhatok Marának.

Csakugyan, minden szebb most ő náluk. Sőt a nyárspolgárság mintha
veszendőben volna. Mozgalmas csoportok a szalonban, nem ülik már körül a
nagy diófaasztalt. Gizella nagysám fehér ruhájában szinte elragadó. Mara
pedig rikítóan vörös toiletteben van.

– Szegény kis lányom szenvedélyesen szeret kiöltözködni – magyarázta
nekem a mama. – Egyetlen öröme, ha új ruhát kap és folyton szeretne új
ruhában járni. És kedveli az erős szineket. Azt mondja, hogy ezeket
hallja.

Jenő, a tenorista, régi jó barátom. Egy unalmas, szőke fiatal ember, a
kiben úgy van benne a hangja, mint hüvelyben a kard. Nem is egyéb ő,
mint egy tok, melyben a hangját tartogatja. Egyebet se tud, csak
énekelni.

A többi vendéget is mind ismerem, egy kivételével. Azt az egyet
bemutatják. Fehér Béla, puskamüves és siketnéma. A Mara kedvéért hozták
el, hadd legyen neki is valakije, a kivel elmulathat.

De Mara nem akar vele mulatni. Mihelyt fölnyitják a zongora födelét,
visszavonul az ablakmélyedésbe és vigyáz. És én hátradőlve egy
fauteuille vánkosaiba, belemélyesztem szemeimet abba a tágra nyílt két
fekete parázsba és próbálom: vajjon tudok-e még a Mara szemeivel látni?
És érzem, hogy a kiégett kráterben még villog valami, ami lassan-lassan
égető lángokra éled.

És látom újra a hangokat szinekre felbontva, és ezek a szinek őrült
kánkánt járnak körülöttem. A zongora-akkordok ismét ontják a tüzes lávát
és pörkölik a tekintetemet. De egyszerre csak enyhe holdfényre változik
minden és egy szőke sugárhíd képződik az örömtől csillogó, nedves
szemekig, melyeken rózsás amorettek szökdelnek végig, végig a
sugárhídon, a fekete szemeken keresztül, Mara dobogó szivébe. És ott a
sziv mélyén apró ezüst csengetyűket ráznak és Mara hallja az ő
ezüsthangjaikat és szomjas tekintettel, előre konyult fővel bámul a
fényár forrására.

A tenorista énekel…

*

… Majd sirva fakadt s kapkodva, szaggatott, vergődő hangokat hallatva,
nyakába borult az édes anyjának és csókolta.

– Mikor? Mikor?

– Az tőled függ, kicsikém, ha akarod, még ma megrendeljük és három hét
mulva fölveheted. Hanem azzal a ruhával egész életed boldogsága jár
együtt, egy jóravaló, derék fiatal ember, a ki nagyon szeret téged és
akinek a felesége leszel, úgy, mint én vagyok az édes atyádnak.

A nagy fekete szemek kifejezés nélkül bámulnak. Feleség, fiatal ember –
ezt ő nem érti. Csak mintegy öntudatlanul kérdezi:

– Kicsoda?

Az anya lágyan simogatja végig fekete haját s lágyan, kiméletesen
magyarázza neki, hogy kicsoda. Az a szelid, komoly puskamüves, a ki
mindennap följár hozzájok.

S mikor Mara ezt megértette, nagyot sikoltott és felugrott. Utálat és
megvetés sugárzott ki a szemeiből, a mint hevesen, tagadólag rázta a
karjait:

– Nem kell, nem kell, hiszen siketnéma!

De azt a fehér ruhát, azt minden áron kivánja. Hiszen nem kell ahhoz
vőlegény! Viselheti amúgy is, majd ünnepkor, vagy akkor, a mikor
senkisem látja. Majd hirtelen valami átnyilallott az agyán és szemei
felragyogtak.

– Édes anyám, tudod mit? Leszek a felesége annak a szőke embernek, a ki
oly szépen tud énekelni.

Erre aztán megijedt a mama.

– Édes lányom, az nem lehet, mert…

Nem volt bátorsága folytatni. Hanem azt mondotta:

– Hiszen úgy sem hallod a hangját!

– De hallom, hallom, – erősítgette szenvedélyesen a leány – ő az
egyetlen, akinek a hangját hallom. Hallom a szememmel, hallom a
szivemmel, olyan szép, szőke hangja van…

Nem lehet. Mert két menyasszonyi ruhának kellett volna készülnie, egy
Mara számára, a másik Gizella nagysám számára. A Gizella nagysámé el fog
készűlni. Az ujságokban megjelent már a Hymen-hir _művész-házasság_ czím
alatt. A tenorista elveszi a drámai primadonnát.

S Mara ez után a beszélgetés után olyan egészen másként látta a
tenoristát, mint azelőtt. Dobogott a szive, ha ránézett s olykor-olykor
elfogta a vágy, hogy ráboruljon arra a vékonydongájú kebelre és ajkát
odanyomja annak dalos ajkára. S amint egyszer meglepte Gizellát, a mint
megöleli a vőlegényét s az rányomja az ajkait menyasszonya ajkaira,
akkor nagyot sikoltva kapott a füléhez: ez hang volt! Hallotta a csók
csattanását.

Azóta egészen megváltozott. Csöndesen, mozdulatlanul ült egész nap az ő
csöndes zugában. Nem lehetett őt fölvidítani, nem lehetett
szórakoztatni. Csak a mikor hazahozták Gizella menyasszonyi ruháját,
odament az édes anyjához:

– Anyám, anyám, adj nekem is ilyen ruhát.

Megkapta szegény. Hogy örült neki! Hogy dobogott a szive, amint a
tenorista vőlegénynyel kocsiba szállott és elhajtatott a templomba.
Aztán nézte, nézte merev szemekkel az esküvői szertartást, s mint akkor
a szinházban, úgy most is megfeketült előtte a világ és ájultan
szállították haza.

Szegény Mara!

Másnap nem akart fölkelni, míg oda nem adták neki a fehér ruháját. Fehér
ruhában, fehér koszorúval és lengő, hosszú fátyollal ül egész nap a
sarokban. Kergeti, kergeti magában azokat a szőke hangokat, melyek
befonták a lelkét. És nincs ember, a ki föl tudná rázni őt
álmadozásaiból, aki a fehér leány komor lelkületébe sugárt tudna
hinteni.

*

Én pedig minden előadásnál tapsolok a boldog müvészpárnak, mert tényleg
művészek. Gizella nagysám, mióta asszony, sokkal temperamentumosabb és
férje, ha kirántja magából az ő tenorját s szemkápráztatóan
körülvillogtatja, olyan mint egy kis Kinizsi Pál.

Néha kérdezem tőlük, hogy van Mara kisasszony?

– A szegény leány egészen jól viseli magát. Csöndes, nem árt a légynek.
Ha nem ülne mindig menyasszonyi ruhában, nem is látszanék meg rajta,
hogy elmebajos. De azért nem kell intézetbe adni.



Czérna, gyűszű, orvosság.

– Lelkem, már megint egész szabóműhely az asztalom! Hányszor mondjam
még? Az asztalomon nem tűrök meg semmiféle holmit!

– De édesem, hiszen…

– Nagyon jól tudod, hogy ezek a holmik izgatnak. Akkora a lakásunk, hogy
tizen is elférünk benne, mégis mindent az én szobámba raksz. Meglásd,
egyszer majd kiköltöztetlek.

Egy szőke gyermekarczból két mélységes szem bámult félősen, riadtan az
irásaira hajló férfira, aztán csöndesen nyult az apró tárgyak után, mik
az iróasztalon állottak és nesztelenül lépegetett ki a szobából.

Egy gombolyag czérnát, egy ezüst gyűszűt és egy kis kék orvosságos
üveget vitt magával.

Eddig a valóság, a többi már mese.

*

Volt egyszer egy szárnyatlan szőke angyal, nem nagyobb, mint egy kis
iskolásleány. Itt ült ebben a hintaszékben. Gyermek volt még, midőn már
asszonynyá lőn és az is maradt, míg szárnyas angyal nem lett belőle.
Volt neki egy kis kék orvosságos üvege, abból naponta husz csöpp elég
volt, hogy a kicsi asszonyt táplálja. Most már arra a husz csöppre sincs
szüksége.

És a férje ott ül az ő iróasztala mellett, csönd, mélységes csönd
körülötte, olyan félelmes csönd, mintha a levegő kihalt volna. A papiros
üres, a toll veszteg marad, a férfi szemei oda tapadtak az iróasztal
párkányára, a hol egy félben maradt vászon-himzésen egymás mellett van
egy gombolyag czérna, egy kis ezüst gyűszű és egy kék orvosságos üveg.

És az asszonyka is itt van, ott ül a hintaszéken, melyen úgy szeretett
ülni. Nem látja őt senki, csak az, a ki odarakta maga elé a czérnát, a
gyűszűt és az orvosságos üveget, az a munkás, zaklatott ember, a kit
bántott minden, aki, ha dolgoznia kellett, nem tűrte meg, hogy más
valaki legyen vele a szobában s valami kicsinyes tárgy örökkön kizavarja
őt a hangulatából.

A hintaszéken mennyei fehérségben látja az ő édes kis asszonykáját, aki
csöndes, nagyon csöndes s nem hintázik, nehogy az urát zavarja. És az ő
kis ura ködbe borult szemekkel, dobogó halántékokkal aléltan ül a székén
s lázálomban, dadogva, könyörögve ismételgeti:

– Édes kis asszonykám, hintázzál, kaczagjál, nevess… Édes kis
asszonykám, ülj az ölembe, csókoljál, ölelj… Édes kis asszonykám, te
olyan jó, olyan vidám vagy, eloszlik az éjszaka, ha kaczagsz, csevegsz,
csókolsz, ölelgetsz.

Az édes kis asszony csöndben ül a hintaszéken, mint egy megriasztott
gyermek. Az ablakra ráhullanak a finom hópihék, fehér holdfényből és
sürűen hulldogáló hópihékből fehér fátyol szövődik az ablak elé s
valahol messze a város tulsó határában fehér felhőként borul egy kicsike
sirdombra. Ott fekszik a mozgó, a csókoló, csevegő gyermekasszony,
odabent ő nála a szárnyas kis angyal ül a hintaszékben és nem mer
mozogni. Vagy az is lehet, hogy nem tud.

És a férfi, mintha egy örökkévalóságot élt volna már át az ő asszonya
nélkül, kezd neki beszélni a multról.

– Olyan szép volt! A lámpa is máskép égett, a tüz is vigabban lobogott.
Olyan puha, olyan meleg és olyan hangos volt minden. Tündérálom volt.
Midőn te itt ültél velem együtt, én verseket irtam, te varrogattál és
fehér kezeiddel gombolygattad azt a czérnát, mely vigan koppant a
szőnyegen, ha nagyot rángattál rajta. És parányi ujjacskádra huztad azt
a parányi ezüst sisakot, és vakmerően, vigan dudorászva röpítetted a kis
varrótűt. És mig én rímeket kerestem, te minduntalan közbeszólottál,
kedves, bohó mindennapiságokat, és ilyenkor mindig megtaláltam a rímet.
Aztán könyörögtél nekem »Kis uram, hagyd már azt a rímelést. Ülj ide a
hintaszékbe, én az öledbe ülök, aztán utazzunk. Aztán altass el. Aztán
költs fel egy csókkal, sok csókkal.

– Édes, kis asszonykám, emlékszel-e? Nem tudtad sehol sem jól érezni
magadat, csak az én szobámban. Úgy szerettél! És megédesítetted a
levegőt idebent és minden butoron, minden apróságon ott maradt a lelked
nyoma. És rendetlen voltál, iszonyúan rendetlen, mint egy kis gyerek és
nem tudtad a háztartást vezetni és féltél a cselédtől, hogy meg talál
haragudni, ha rajtakapod a lopáson. És nekem kellett utánad rakosgatni
mindent és letörülni a port a butorokról, ha te takarítottál. Olyan
kedves volt! És mindent az iróasztalomra raktál, a varrásaidat, a
czérnádat, a gyűszűdet meg az orvosságot. Még most is ott van, nem is
engedem elvitetni.

És a fehér angyal hallgatja őt a hintaszékben, szomorúan és nem szól
semmit. De a gyűszű összecseng az orvosságos üveggel és a
czérnagombolyag is összebú velök és suttognak:

– Be másként néz most bennünket, mint akkor. Úgy bánt velünk, mint a
mostohákkal. És a mi szegény asszonyunkat is bántotta. Terhére voltunk
mi is, az asszony is. De az emberek mindent csak akkor látnak igazán,
amikor már elmult.

A magános ember nagy félelemmel nézi őket s nem tud tovább beszélni az
asszonyának. És a tüz a kályhában hangosan ropog és a szél egyszerre
harsog a kéményben és rázogatja az ablaktáblákat. Tényleg, úgy van, –
nem jól látja most a dolgokat. De lehetetlen, hogy ő lett volna az az
elvakult zsarnok. Hogy is mondhatta volna ő annak az aranyos gyermeknek:
kérlek, én nem azért élek, hogy folyton ringassalak s asszony kell
nekem, nem éretlen gyermek! – Hát mi másért élt? – Az a gyermek eltünt a
házból és ő most nem tudja, hogy minek él? – Nem is tud dolgozni. Ez a
nagy csönd mintha gunyolná, megfagyasztaná: most már nem zavar semmi –
mért nem dolgozol?

És az özvegy férfi oda áll az ablakhoz, belebámul a fehérlő éjszakába és
zokogva tárja ki a karjait.

– Édes kis asszonyom, gyere vissza!

Eddig mese volt, a többi már valóság.

*

… Nesztelenül lépegetett ki a szobából.

Odabent egy darabig perczegett a toll, öntögette a betüket, de aztán
megállt. A férj kellemetlenül érezte magát, valami hiányzott neki és
bántotta is a lelkiismerete. Mért beszél ő olyan keményen a feleségével,
holott annyira szereti? Mért üldözi ki a szobájából, holott hiányzik
neki, ha nincs ott? Vajjon mit csinál a szegény asszonyka?

Valami zsibbadtság fogja el a testét. Belebámul a lámpa világosságába és
gondolkodik a meséjén. De a meséjéből valami egészen más lett. Mindig az
ő édes kis asszonyát látja, azt a gyermeklelkű, gyenge kis asszonykát, a
ki orvosságból él. – Istenem, olyan gyenge, hátha…

Végig simítja izzó homlokát és kinos félelemmel a szivében, halkan, de
izgatottan benyit a hálószobába. Ott fekszik a gyermek, holt fehérben,
tágra nyílt, révedező szemekkel.

– Nem alszol, édes?

Az asszonyka elébe nyujtja kicsi karjait és a nyaka köré fonja. Aztán
csöndesen sir és azt mondja:

– Édes, kis uram, bocsáss meg, nem foglak többé háborgatni.

De az ő kis ura megijed erre a szóra és szenvedélyesen csókolgatja piczi
ajkait.

– Gyere csak édesem, mindig ülj oda az asztalom elé és rakosgasd tele
kicsi holmijaiddal. Igaz, hogy kissé idegessé tesz, de hogy elmentél,
még kevésbbé tudtam dolgozni. Aztán olyan rosszat álmodik az ember, ha a
feleségét megbántja.

*

Az ágy mellett az éjjeli szekrényen egymás mellett a czérna, a gyűszű és
az orvosságos üveg. A czérna nagyot ugrott örömében és az ágy alá
gurult. A férj utána bújt az ágy alá és az asszonyka hangosan kaczagott
és tapsolt jókedvében.

Aztán kérdezte, mi rosszat álmodott az ő kis ura, de az nem mondta meg
neki.



A bagoly és a kanári madár.


I.

Két kicsi ablak az átellenes ház tetejére való kilátással. Egy fekete
roskadó kis kerevet, egy kicsi, alacsony ágy, három durva faszék, egy
nagy ócska iróasztal és egy ódon könyves szekrény. A padlón
szerte-széjjel heverő könyvek, az iróasztalon sok össze-vissza hányt
papiros és a párkányán egy szépen kitömött erdei bagoly.

Ebben az otthonban ül dr. Demkó Tivadar, a filozófia, história és az
összes irodalmak tanára és szijja magába a papirosbölcseséget. A
nadrágja kopott és rövid, a czipője félre van taposva és a kézelője meg
a gallérja rojtos. A haja homlokába nőtt, csak a halántékon kezd
ritkulni. Fekete szemei örökké álmosak, kihegyesedő álla örökké
beretválatlan. A járása sietős, ideges, a melle befelé görbül. A
tudományok elvadult embere ő, nem mutathatja magát senki előtt, csak a
füles bagoly előtt, mely az iróasztalán áll.

Ha ír, ez a bagoly belenéz az irásába, üveges, álmos tekintettel, nagy
komolysággal. Ha hátradől a székébe és gondolkodik, ez a bagoly szembe
néz vele, magába roskadva, szürke gondolatokat kergetve. Olyan komor,
olyan borongó ez a madár, a bölcseség jelképe s mint ilyen szomorú.

Dr. Demkó Tivadar nagyon szereti. Minden reggel gondosan megkeféli
minden egyes pihéjét, lefésüli szemei körül a világos szürke
tolltányérokat és az ujjaival csipi le fölpamacsairól a porszemeket.
Egynek érzi magát ezzel a kitömött madárral. Úgy érzi, hogy a lét óriási
problémái bénitották meg ezt is, mint az ő lelkét. Hogy nemcsak együtt
virrasztanak a nyomorult sárga lámpafénynél, hanem együtt mondtak le a
fehér napsugárról a hangos, dalos, mulató életről is.

Dr. Demkó Tivadar nagy ember. Harmincz éves létére megírt már vagy tiz
kötetet és számtalan tudományos essay-t. Az akadémia megválasztotta
rendes tagnak és mindenki benne látja az első, az egyetlen magyar
filozófust.

De ez a dicsőség csak boszantja őt. Örökös kételkedés, úttalan tétovázás
az, amit eddig írt. Úgy hiszi, hogy csalja a világot. Azt a nagy
gondolatot, melyet ki akar fejezni s melynek kifejtése az ő élete
czélját képezi, nem tudta még tisztán és czéltudatosan maga elé
állítani. És ezzel a benne levő, de rejtőzködő gondolattal vivja ő
napról-napra, éjszakáról-éjszakára halálos, idegsorvasztó tusáit. Majd
átvillan agyán egy-egy világos sugár, azt hiszi, hogy megvan, megfogta s
ilyenkor fölugrik ültéből és dobogó halántékokkal, égő arczczal jár
föl-alá a szűk szobában. A bagoly rendületlenül melancholikus
komolysággal marad meg a zöld keresztfán és gondolkodik tovább. Neki van
igaza. Az a világos sugár az agyvelő egy rakonczátlan villanása volt
csak, egy hamis auto-suggestió, lázas halluczináczió: a nagy igyekvésben
fölizgatott agynak úgy rémlik, mintha megtalálta volna, amit pedig csak
szeretne megtalálni. A bagolynál ez nem történik meg.

– Bárcsak én is ki volnék tömve – sóhajtja ilyenkor dr. Demkó Tivadar,
és halálra csüggedten dűl vissza a székébe.


II.

Dr. Demkó Tivadar már harminczöt éves. Még nem találta meg a bölcseség
kövét, de tudja már, hogy sohasem fogja megtalálni. Nem tudja
megtalálni, mert már nem bírja keresni. Az agya belefáradt a
gondolkozásba, megbénult. Homlokán megmaradtak a gondolkozás mély
barázdái, de a homloka mögött megszünt a működés. Fásultan, gondolat
nélkül bámul a világba. Nem érdekli őt semmi. Nem tud semmit. De a hire
még megvan, tudósnak tartja őt mindenki és ő kénytelen tovább dolgozni.
Tele irja a papiros-lapokat és szélnek bocsátja őket. Midőn leül irni,
maga sem tudja, hogy mit fog irni. A tolla odavet egy szót a papirosra,
erre a szóra eszébe jut neki egy másik, és így készül az egész munka,
melynek éles logikáját és mély tudományosságát dicséri az egész sajtó.
Megveti magát és fél. Megveti magát, mert csalja az egész világot és
fél, hogy elébb-utóbb rajtakapják a csaláson.

Boldogtalan. Elvesztette hitét, Istenét és egyebe nincs. Nincs barátja,
nincs szeretője és olyan nyomorultul elvadult, kizüllött az emberi
közösségből, hogy nem is tudna szerezni. Néha erőt vesz rajta valami
szilaj elkeseredés. Szeretne törni, zúzni, káromkodni, de még csak
káromkodni sem tud. Nem tud semmit. Egy elveszett ember, egy élő
hazugság.

A bagoly ott áll az iróasztalon, változatlan komorsággal. Még mindig
gondolkodik, úgy mint azelőtt, midőn a gazdája is vele gondolkodott.

Egy este tántorogva lépett be szobájába. Valahogyan vacsora közben
eszébe jutott, hogy megiszik egy palaczk vörös bort. Megtette. És ekkor
az ördögök fölébredtek benne. Egy tagolatlan rikoltással kivánszorgott
az utczára és betévedt egy czigányzenés kávéházba. Ott cognacot ivott.
Onnan hazatántorgott. A feje zugott. Körülnézett az ő szobájában és
átkozottul hidegnek, sivárnak találta. Aztán megállt az iróasztal előtt
és nézte a félig teleírt papirosokat. Vad dühvel markolt bele a
kézirathalomba és a fogaival marczangolta szét. Majd ráesett tekintete a
komoran, szürkén maga elé meredő bagolyra és határtalan düh fogta el.

– Csaló, nyomorult csaló, – hörögte – engem nem csalsz meg! Úgy nézel,
mintha gondolkodnál, pedig tudom, hogy kócz van a koponyádban agyvelő
helyett. Le az álarczczal cimbora, ezuttal vége a képmutatásnak!

Ezzel fogta a madarat és a földhöz csapta. Egy pár toll kiesett
szétfeszített szárnyaiból. A madár a hátán feküdt és nézett, nézett
üvegszemével a részeg emberre, komoran, áthatóan, mintha gondolkodna. A
részeg emberen valami kisérteties borzongás futott végig és lassan,
félénken nyúlt a madár után.

– Legalább ne lássalak többé – mormogta és elzárta a könyvesszekrényébe.


III.

A rongyos fekete divánt, a rozzant székeket kidobta és kényelmesen,
elegánsan rendezkedett be. Leberetválta bozontos, tüskés szakállát és
új, divatos ruhát vett. Elegáns, szép ember lett belőle. De az a fátyol,
mely az első üveg bortól a szemére borult, állandóan rajta maradt.
Fátyolosan, mámorosan látta a világot. És megállapodott abban, hogy az
élet mámor és annál szebb az élet, mennél mámorosabb. Könyvhöz sohasem
nyúlt többé, sem a tollhoz. De eljárt a szinházakba, az orfeumokba és
lelke őrült paroxismusával belevetette magát a gyönyörök áradatába.
Örülni sohasem tudott. Epedő, égő szomjúság gyötörte minden után, a mit
élvezett, de élvezni sohasem tudott. Csókolt és szomjazott a csók
gyönyörére. Részeg volt és vágyódott a teljes részegségre, a melyben
megfeledkezhetnék magáról, hogy ne tudja, mit csinál. A lábán nem tudott
megállani, de az agya józan volt. Nem tudott megfeledkezni magáról…


IV.

Valami csoda történhetett, hogy ő már reggeli tiz órakor felkelt.
Ragyogó szép májusi nap volt. Mély csüggedéssel, undorral a lelkében
lépett ki az utczára, az a ragyogó, enyhe verőfény valami fájó,
szentimentális vágyódást keltett benne a természet után. Átment Budára.
Az alacsony házak, a virágmuskátlis ablakok rég elfeledett érzéseket
keltettek benne. Szeretett volna gyermek lenni, szeretett volna sírni.
És ekkor az egyik ablakból madárcsicsergés hangzott. Fölnézett. Ott az
ablakba téve állt a kis kalitka, benne egy parányi sárga madár szökelt
egyik pálczikáról a másikra. Csattogott a torka, tele jókedvvel, kitörő
életörömmel. És odabent a fehér csipkefüggöny mögött megszólalt a
zongora és egy üde, fialal női hang éneke. Egy pajkos operette-keringőt
énekelt. Nem tudta miért? De ez az ének összeolvadt a kanári madár
csattogásával és azzal a sajgó, vágyó érzéssel, mely ma benne támadt.
Odatámasztotta karját az ablak párkányára és ráhajtotta a fejét. Úgy
állt ottan önmagában összeroskadva és hallgatta, hallgatta a madarat, a
leányt, a zongorát és azokat a rég elhalt hangokat, melyek most keblében
újra fölcsendültek.

Ott állt magában elmerülve akkor is, mikor elhallgatott a zongora s a
leány egy pajkos trillával odalépett a kalitkához. Csak akkor riadt föl,
midőn a leány egy elfojtott sikoltással visszapattant, de látván a férfi
dult arczát, lázban égő szemeit, részvéttel hajolt ki hozzá és
csöngetyű-hangon kérdezte:

– Rosszul van?

Dr. Demkó Tivadar ránézett a leányra. A tekintetével majd odatapadt a
lelke is ahhoz az ártatlan, jószivű arczhoz, mely hozzá lehajolt. Úgy
érezte, hogy ha az a leány lenyujtaná hozzá a kezét és fölemelné
magához, akkor meg volna mentve. És a kanári madár olyan boldogan
csicsergett és a muskátlik az ablakból oly erőteljesen, oly egészségesen
illatoztak és piros virágai, zöld levelei körülcsókolták a szép leány
orczáit, aki tágra nyilt félő szemekkel bámult a vergődő, szó után
kapkodó férfira.

– Jőjjön be uram, feküdjék le egy keveset, hisz ön nagyon rosszul van.

A megváltó szó!

– Köszönöm – dadogta és nem volt ereje, hogy beforduljon az alacsony
kapun.

A szép leányfő eltünt a virágok közül és megjelent a kapu alatt.
Bizalommal, biztatóan fogta meg a férfi kezét és vitte magával a
szobába. Sötét volt ott és hüvös. És a falak tele arczképekkel,
szerte-széjjel apró fauteuillök állottak, a sarokban egy parányi puha
peluche-diván. Erre dült le dr. Demkó Tivadar és nézett, nézett merev,
szomjas szemekkel. Oly hüvös, oly tiszta itt minden. És ez a leány olyan
ártatlan, olyan szép és olyan jó. Rátette kis kezét az ő verejtékes
homlokára és ő ettől az érintéstől üdvözült. Mintha lelke körül
megolvadt volna az átkos varázs, mely eddig fogva tartotta. Hirtelen
viziói támadtak. Maga előtt látta az ő ócska, régi lakását, a fekete
divánt, az iróasztalt és a bagolyt. Itt be más minden! Bagoly helyett
kanári madár és ez a kanári madár úgy illik ehhez az illatos, szép
teremtéshez, mint ő hozzá illett a bagoly.

Mennyivel jobb itt! Az ő mostani életmódja kiesett emlékezetéből. Mintha
csak álom lett volna, vagy az sem. A poros, dohos, reménytelen
dolgozószobából vágyódott ide ebbe az illatos, tiszta, madárdalos
fészekbe. Oh, ha ő itt maradhatna!

És szeme könyörgően tekintett a leányra: itt maradhatok? hadd
maradhassak itt. Gyógyíts meg teljesen és azután boldogíts. Én is ember
vagyok. Szeretnék boldog lenni. Irgalom, hadd lehessek boldog!

És ekkor az asztalon virágos üvegfedő alatt egy arczképet vett észre.
Becsületes, szép férfiarczot, nyilt tekintettel, energikus vonásokkal.
Ezt az arczot ő ismerte. Valamikor ez a férfi barátja volt, akkor,
amikor ő is dolgozott. De aztán elváltak útjaik, az ő vesztére. Tudja,
hogy ez a férfi jegyben járt. Itt áll az arczképe, meglátszik rajta,
hogy a szerelem őrzi. Vége, mindennek vége!

Azt mondta, hogy jobban van és megköszönte a leány jóságát. Az
barátságosan nyújtotta neki kezét. Dr. Demkó Tivadar soká tartotta
kezében, aztán sóhajtva távozott. Az ablak alatt még megállt és
hallgatta a kanári madarat. Végre is megindult.

Vissza a bagolyhoz!

Üljünk ismét oda a szúette iróasztalhoz és emészszük magunkat a lét
problémáival. Dolgozzunk, feledjünk, száradjunk és öregedjünk.

Midőn belépett az ő elegáns lakásába, nem ismert rá. Azt hitte, hogy
eltévedt. A régi szegényes butorokat kereste és egy idegen, nem az ő
mivoltának megfelelő lakást talált.

Hol a bagoly?

Odalépett a könyves szekrényhez és fölzárta. A kulcs nyikorogva fordult
meg a berozsdásodott zárban és aztán komor sorrendben meredtek feléje a
poros fóliansok hátlapjai. A legfelsőbb polczon hanyatt feküdt a bagoly.
Demkó Tivadar óvatosan nyult utána és kivette. Amint megérintette,
szerte hulladoztak a tollai. Röppent a szürke por. Azok a sugaras tollak
a madár szemei körül már egészen kihullottak, helylyel-közel kimeredt a
puszta kemény test, de az üvegszemek még most is rendületlen
komolysággal bámultak reá, mintha gondolatokat üznének.

Dr. Demkó Tivadar mereven állt és tartotta kezében a rothadó madarat.
Ahol érintette, ott hullajtotta pihéit. És ekkor tekintete ráesett a
könyves szekrény üvegajtajára és látta benne magát. – Egy kiélt, sorvadó
arczot, magas, ránczos homlokot és azon felül szürkülő, gyér hajzatot,
mely közül itt is ott is kifehérlett a puszta koponyabőr. Demkó Tivadar
bámult, bámult borzongva az üvegbe, mintha most látná magát először és
kiejtette kezéből a madarat:

– Belém esett a moly…



Halvér.

Azt mondták szegény Kondri Istvánról, hogy vér helyett állott viz kering
ereiben. Talán úgy is volt.

Zömök, erős gyerek volt. Koromfekete haja odatapadt erős homlokához,
mely alól két elzsirosodott apró fekete szem kifejezéstelenül,
álomszerűen tekintett a távolba. Az arcza sötétbarna, tömpe orra alatt
sürű, erős bajusza erélytelenül kunkorodott le. A termete is csupa erő
és csupa álmatagság. Rövid, izmos lábain inkább czammogott, mint járt;
karjai, melyekkel vasrudakat tördelhetett, gyámoltalanul, lustán lógtak
alá.

De csak vérében volt a hiba. Az ő érzéstelen, lomha lelkületével a
legcsökönyösebb akaraterő párosult. Nem látta senki, hogyan támadnak az
ő elhatározásai, készen pattantak azok elő, és amit Kondri István meg
akart cselekedni, azt meg is cselekedte, minden habozás nélkül, szinte
plasztikusan.

A mikor Einjährig Freiwilliger Stephan Kondri volt, az ő halvére miatt
sokat szenvedett. A hadnagy urak megennék egymást unalmukban, ha nem
akadna minden esztendőben egy-egy emberük, akin spleenes rosszkedvüket
nyargaltathatnák. Természetes, hogy ez a nevetségesen komoly fekete
gyerek mindjárt első nap a legjobb médiumnak kinálkozott. A leglázítóbb
szekaturáknak volt kitéve egész esztendőn keresztűl, de Kondri István
távolba vesző tekintetéből nem látszott, hogy neki valami köze volna a
dologhoz. Midőn azután novemberben először öltötte magára a hadnagyi
egyenruhát, felrándult Budapestre és sorra bamutatta magát
tiszttársainak, hajdani fölebbvalóinak.

– Tschau – üdvözölte őt az ő volt hadnagya.

– Tschau – mondotta ő, de nem fogadta el a feléje nyujtott kezet.

– Kamerad, – szólt azután – te önkéntesi esztendőm alatt a
leggyalázatosabban bántál velem. Én ezért gazembernek tartalak mostan.

A Károly-kaszárnyában összecsapott vele komisz huszárkarddal és az első
összecsapásnál széthasította a koponyáját.

Aztán hazaczammogott az ő somogyi udvarházába és a legszebb rendben
tartotta a gazdaságot.

Az emberei rettenetesen féltek tőle. Mindent látott és semmiért sem
pörölt. Egyszerűen odament a ludashoz és azt mondta neki:

– Barátom, maga el van bocsátva. Hordja el magát.

És ez ellen nem volt apelláta.

A kis város társas-életében pontosan részt vett. (Róla nem lehet
mondani, hogy élénken.) Ott volt minden városi ülésen, rendesen eljárt a
kaszinóba, minden mulatságra megvásárolta a maga jegyét, el is ment, be
is ült egy kuczkóba és onnan nézte a zajos sokadalmat. Ha tánczosra volt
szükség, tánczolt, ha negyedikre volt szükség, tarokkozott. Ha a jókedv
a kaszinó tetejéig ért, csapkodta ő is az üvegeket a falhoz, de mindig
azzal a kifejezéstelen komolysággal az arczán. Dorbézolni mindenki
látta, örülni senki.

Egyike volt a város leggazdagabb urainak, a háza pedig a legelegánsabb.
Renaissance-frontja hivalkodva vált ki a kopott barna, roskadozó
utczasorból és belűl minden csupa szőnyeg, selyem volt. Egész villamos
drótháló fonta keresztül-kasul a házat, a gázt ő vezettette be elsőnek a
szobái világitására. Volt billard-szobája, vivó-terme, és hálószobája
oly nőies elegáncziával volt berendezve, mintha asszonyé volna. Innen
való az is, hogy az ő halvérüségét sokan gőgből magyarázták, bár nem
volt a városban úr, aki előtt nem ő emelt volna elsőnek kalapot s nem
volt az a szegény ember, a ki üres kezekkel távozott volna tőle.

Volt valami sógorságbeli rokona a városban, aki nagy igyekezettel ápolta
a rokoni jóérzületet, mivel erősen rászorult a Kondri István
zsirálására. Öcsémnek szólította, tisztes ősz szakála révén és sikerült
neki idővel néhány rokonsági fokozatot kitörülve a históriából,
nagybátyjává lenni. Kondri Istvánon nem látszott meg, hogy valamiképpen
viszonozta volna a nagy szeretetet, de Kondri Istvánon egyáltalán nem
látszott meg semmi. Történt azonban, hogy egy nagyobb összegről szóló
váltóval a takarékpénztár ismét őhozzá fordult kiegyenlítés végett.
Ekkor Kondri István beváltotta a váltót, elment az ő szerető
nagybátyjához és odaadta neki azzal a lakonikus kijelentéssel:

– Többet nem irok alá.

És ez ellen sem volt apelláta.

Azaz volt.

A nyáron hazakerültek a »cousine«-ok. Ketten voltak, mindössze egy
esztendő különbség volt köztük, de szépség és vidámság tekintetében
semmi. A cousineok első nap betoppantak a cousinhoz, felverték a
csöndes, nagy házat az ő csicsergésükkel, kaczagásukkal, bejárták az
összes szobákat, megtapogattak minden szőnyeget, függönyt és
megnyomkodták az összes villamos gombokat, hogy csak úgy csöngött az
egész ház és a cselédek mindenünnen eszeveszetten rohantak elő. A lányok
erre majd hanyatt dőltek kaczagásukban, Kondri István azonban megmaradt
az ő komolysága mellett és száraz hangon küldte el ismét a népséget. De
úgy látszik, tetszett neki a kicsinyek csíntalansága, mert bíztatta
őket, hogy csak csöngessenek, amennyit akarnak.

Aztán még az nap elment az ő kedves nagybátyjához és bíztatta, hogy ha
kell aláirás, csak forduljon hozzá.

Hát persze, hogy hozzá fordult!

Kondri István ezóta sűrübben járt el a kaszinóba és ha nem volt is
szükség negyedikre, beállt egy tarokkompániába. Kártyázott sokat és
ivott.

Látszott rajta, hogy szeretne kibujni az ő medvebőréből, olyan lenni,
mint a többiek. Próbált nevetni is, de egy elkényszeredett, savanyú
mosolygásnál nem vitte többre. Négy hét alatt átlátta, hogy nem megy
semmire és ismét kiállt a kompániából.

A cousineok nem mentek többé vissza Pestre, eladó lányok voltak. És az ő
jókedvükkel és szépségükkel csakhamar föléje kerekedtek a többi
lányoknak, ők kapták a legtöbb éjjeli zenét és nekik voltak a legjobb
tánczosaik. Kondri István mindig velük volt, czipelte a belépőiket,
hozott limonádét és tánczolt velük, ha éppen kedvük volt vele tánczolni.
A lányok pedig megszokták már ezt a mindenre használható cousint, talán
nem is láttak benne embert, hanem egy igen elmés szerkezetet, melynek
csak szólni kell, hogy minden meglegyen.

Így ment ez két esztendeig. Akkor Juliska, az idősebb cousine férjhez
ment a járási orvoshoz.

Két héttel az esküvő után Kondri István elment az ő szeretett
nagybátyjához, beűlt egy nagy fekete karosszékbe és hallgatott. A kedves
nagybácsi iparkodott mindenfélével kedveskedni, de Kondri István
öcscséből egy hangot sem csalhatott ki mindaddig, mig Erzsike cousine-ja
be nem toppant hozzájuk, kezében egy óriási orgona-koszorúval, melyet
rögtön Kondri István tömzsi fejére tett.

– Szervusz, Pista, neked hoztam.

– Köszönöm, – mondotta – most állj meg egy komoly szóra.

Ezzel megfogta a leány két kezét, az ő fekete komoly szemeivel
belemélyedt a leány tágra nyílt csodálkozó két szemébe és a
legegyszerübb hangon a világon azt mondta:

– Juliska férjhez ment már, most rajtad a sor. Akarsz-e feleségem lenni?

A leány hátrafelé dűlt, hogy megfeszültek a karjai, de Kondri István nem
eresztette el a kezeit. Aztán nevetésre fintorodott az arcza, de midőn
belenézett a komoly arczú ember szelid bikaszemeibe, melyek úgy néztek,
mint mindig, komolyan, kifejezéstelenül, de valami sajátszerű
áthatósággal, akkor elpirult, lesütötte a szemeit, majd az édes atyjára
nézett… Az meglepetésében szintén nem tudott mihez fogni és zavarában
köhécselt.

– Nos?

És tekintete kényszerítette a leányt, hogy szemébe nézzen.

Hipnotizálva volt. Valami szivreható melegség áradt ki abból a két
fekete férfiszemből és komolyságában, szűkszavúságában, izmos testének
önfeledt lomhaságában s abban a nyugalomban, melylyel feleletet várt,
volt valami parancsoló, aminek nem lehetett ellentállani. Még utolsó
vergődésként hebegte:

– De hát a papa…

Oh a papának nem volt semmi kifogása, sőt nagyon örül neki, hogy a két
gyerek összekerül.

– Akkor hát… szivesen.

– Köszönöm, Erzsike, – szólt rezgő mély baritonján – nem fogod megbánni
soha.

És megszorította jegyese kezét oly melegen, hogy az felsikoltott.

– Bántottalak? – kérdezte alázatosan.

– Fáj – válaszolt halkan a leány s babonás félelemmel nézett Kondrira.

A városban az eljegyzés híre nagy szenzácziót idézett elő. Mindenki azt
hitte, hogy ez a halvérű Kondri sohasem fog házasodni és széltiben
megindult a suttogás, hogy az ostoba legényt befonták a vagyona miatt.
Ennek a suttogásnak azonban hamar vége szakadt, mert Kondri István olyat
csapott öklével az egyik suttogó arczába, hogy betört az orra csontja.
Erre aztán csak gratuláltak, de nem szóltak semmit.

Erzsike, mint afféle jókedvű teremtés, hamar beletalálta magát a
váratlan új helyzetbe. Dalolva és kaczagva járta be István szobáit és
fenekestűl felforgatott mindent. Csak a fogadószobán nem változtatott
semmit, ez a nagy terem, melyben úgy látszott, mintha egy pár a falhoz
támasztott széken kivül nem volna semmi, félő tisztelettel töltötte el.
Úgy érezte, hogy ez a szoba szakasztott olyan, mint az ő vőlegénye, ez
így marad, legfölebb egy tükröt tesz a falra, hogy láthassa magát benne.

Kondri István pedig szerelmében olyan volt, mint egy ragaszkodó kutya.
Levett kalappal lépett csak menyasszonya elé, s ha az kezét nyújtotta
feléje, gyöngéden, a két ujjával fogta csak meg és óvatosan emelte
ajkaihoz. Jegyességük három hónapja alatt sohasem csókolta meg, még a
homlokát sem. De elhalmozta ezer gyöngédséggel és kivánságait a szeméből
olvasta ki.

Erzsike gyakran incselkedett vele.

– Bolondos medvém, hát mindig ilyen leszel? Senkisem nézné ki belőled,
hogy vőlegény vagy.

– Úgy? – tünődött Kondri. – Aztán ez neked kellemetlen?

– Dehogy, dehogy, medvém. Maradj csak, a milyen vagy. Hanem a mancsoddal
megsímogathatnád néha a menyasszonyodat.

A szőlőindás verandán ültek egyszer, két héttel az esküvő előtt.

Az asztalon a vacsora maradványai és két kerti lámpa. Az illatos nyári
este, a csillagos ég, és hogy úgy egymagukban voltak, valami ábrándos
komolysággal töltötte el őket. Kondri István a kezében tartotta
menyasszonya kezét és nézte, nézte a szép, piros arczot és a hosszú
szempillákat, melyek félig eltakarták a kék szemeket. A leány a távolba
nézett, nem látva, nem gondolva semmit, de lelkét valami sajátszerű
fájdalom járta át, nem tudta miért, de úgy érezte, hogy jó volna
felolvadni most a nyári levegőben, mint az illat s nem tudni semmit
arról, ami reá vár. Aztán egy meleg szorítást érzett a kezén s lelkében
remegve, égetően hallotta a nevét csengeni, azon a kifejezéstelen mély
férfias hangon, melyen vőlegénye beszélni szokott:

– Erzsike, Erzsikém!

És aztán lefejlettek kezéről a csontos ujjak, odatapadtak az ő szőke
hajához és perzselő lehellet égette az arczát, amint az a szűkszavú száj
az ő ajkaihoz közeledett és aztán felsikoltott, reszketve, rémülten,
midőn az a férfiszáj oda szorult az övéhez.

– Jaj!

Kondri István elbocsátotta.

– Bántottalak?

– Fáj – suttogta a leány és aztán kezdett keservesen sírni.

És a halvérű emberen hervasztó hevület futott át, a lomha termet
megremegett és a vizben úszó szemekből mintha szikra pattant volna ki.
Térdre roskadt és karjaival átfonta a leány derekát s leszorította fejét
az ő égő arczához.

– Erzsike! drágám! mindenem!…

– Bocsáss, bocsáss, az istenért, könyörülj!

Kondri Istvánból egy pillanat alatt ismét halvérű ember lett. Fölkelt és
alázatosan, szinte félénken kérdezte:

– Fáj?

– Nem tudom, – suttogta a leány – de én félek tőled… Te olyan… különös
vagy.

– Vagy úgy!

És az ő becsületes szemében annyi szomorúság volt, amint lehorgasztott
fővel, kalapját az ujjai közt forgatván, mondta:

– Bocsáss meg Erzsike… azt hittem, hogy szeretsz.

Ezzel távozott.

Már másnap mindenki arról beszélt, hogy Erzsike mégsem akar Kondri
Istvánhoz menni és hogy visszaküldötte neki a jegygyűrűt. Nagyon
helyeselték, hogy a leány az utolsó pillanatban észre tért, mert bizony
ezért a vagyonért kár lett volna magát örökre szerencsétlenné tenni.

Kondri István pedig elment a közjegyzőhöz egy részletes leltárral és
tollba diktálta neki a végrendeletét. Mindenét Erzsike hugára hagyta
kárpótlásul azért a nagy bántalomért, melylyel akaratának ellenére
illette.

Aztán hazament és főbe lőtte magát.

Mert ez a halvérű ember mindent rögtön szokott megtenni.



Az első boa.

Nem találta meg senki az első boát? – Szép, bolyhos fekete boa volt,
puhán, melengetően simult egy gyermekesen sovány nyak köré, és amint a
fázós kis leány jókedvűen rakosgatta a lábait, vidáman tánczoltak lelógó
végei. Olyan szép, olyan kedves volt és aki viselte, az én kedves,
szerelmes kis gyermekem volt.

Aki megtalálta, adja vissza nekem. Ha férfi, adok neki egy meleg téli
kabátot érte, vagy ha uri ember, akkor adok neki tiz forintot kölcsön.
Ha nő, verset irok az emlékkönyvébe, vagy ha nincs emlékkönyve, akkor
megsúgom neki, ki a legszebb nő a földön. De ha nem adja vissza, akkor
őrizze gonddal s szeretettel, óvja a molytól és óvja tolvajkezektől, s
ha felölti, vegye föl előbb legszebb ruháját. Mert ez a boa nem
közönséges boa, hanem az első, melyet az idén viseltek, és az első,
melyet az én kedves, szerelmes kis galambom kapott.

Tőlem kapta. Együtt mentünk az utolsó enyhe őszi estén az Andrássy-uton
és fölnéztünk a csillagokra. Bolondos, szerelmes fővel kérdeztem tőle,
hogy melyik csillagot hozzam le az ő számára és ő ábrándosan nézte a
divatkereskedés kirakatában a Heliosz-lámpákat és szerelmesen suttogta:

– Vegyél nekem egy boát, úgy szeretnék egy fekete boát!

Oh földönjáró, babáról, boáról álmodó gyermeklélek, maradj te csak
mindig a földön! Fordítsd szememet a gázlángok felé, ha a csillagok közt
akarnak kalandozni. Legyen a földön biztos, szilárd menedékem, ha magas
szárnyalás közben lezuhanok a felhőkből. Igen, egy boa, egy fekete boa,
meglesz. Vedd föl, gyönyörködj puhaságában, melegségében és fond
soványka, lányos karjaidat a nyakam köré, mert én is szeretem a boát, a
meleg, puha boát, de fehér legyen, de rózsás legyen és kék ereiben
melegen, szerelmesen keringjen a vér.

Milyen lázas kézzel, mily nyugtalansággal, mily éber vigyázattal
válogatta ki azt a boát! Engem egy pillanat alatt választott ki a sok
közül, de a boát kinos figyelemmel válogatta meg. Végre is döntött. A
kezében tartotta és véges-végig nézte. Véges-végig simogatta, aztán
odaállt a tükör elé és a nyaka köré csavarta. Kipirult a boldogságtól.
Üdvözülten nézte magát a tükörben, aztán kaczagva összecsapta kicsi
kezeit és szerelmesen nézett rám:

– Köszönöm, te édes.

És most vigyük sétálni. Hadd lássa mindenki a mi boánkat. Ilyet még
senkisem látott. Milyen szép! Milyen elegáns! És úgy illenek egymáshoz,
mintha isten is egymás számára teremtette volna. Büszke vagyok mind a
kettőre. A boa az övé, ő az enyém, tehát mind a kettő az enyém.

Az Andrássy-uton sok ember jár. Mindenkinek a szeme megakad rajtunk.
Hogyne, hiszen a boa oly csodálatosan szép, aztán az egyetlen az egész
Andrássy-uton. Nini, boa! gondolja magában sok asszony, leány. Tehát már
viselik? – Holnap én is fölveszem az enyémet. – Divatot csinálunk,
angyalom, mint a cumberlandi herczegnő és a bécsi szabó-kongresszus.

Vajjon minek néznek bennünket az emberek, ahogy így egymás mellett
lépdegélünk? Testvéreknek, cousinoknak? – Mondok egyet, kis galambom,
kettő lesz belőle. Nyújtsd a karodat, belé kapaszkodom. Azzal a hanyag
bizalmassággal, mely azt jelenti, hogy te már jobban szeretsz engem,
mint én téged. Akkor majd férjnek és feleségnek néznek bennünket és azt
fogják gondolni: ni, a baba! Milyen fiatal és máris ő vezeti karján a
férjét!

Ha ismerőssel találkozunk? Hát az se baj. Úgy is előbb-utóbb az lesz a
vége, hogy megtudják az ismerősök. Sőt lehetetlen, hogy ne tudják már.
Ha találkozunk, mindenki másfelé néz, ha együtt vagyunk társaságban,
mindig egymás mellé ültetnek bennünket. Nálam tudakozódnak a te
hogyléted felől, tőled kérdik, hogy megszünt-e már a náthám. Hát mi baj,
ha meglátják: egy csöppet sem fognak csodálkozni.

Hogy igazán szeretlek-e? A leghamisabb esküvel, de tiszta, őszinte
szivből biztosítlak, hogy te vagy az első és az utolsó, akit szeretek.
Benned élek, nélküled nem érek semmit. Nem tudom elképzelni az életet te
nélküled, és úgy-e, te sem hagysz el engem soha? Örökké, örökké egymásé
leszünk, legalább ma még s remélhetőleg hosszú időig. Hogy a jövőben
hogy lesz? Honnan tudjuk azt mi? Az ember nem felelhet magáról, sem te,
sem én. Lehet, hogy holnap már nem tetszik neked ez a gyönyörű boa s
lehet, hogy holnapután szégyelni fogod magad, hogy egy ilyen csunya
gyerekbe hogy lehettél te szerelmes. Ha úgy lesz, ne félj semmit, mondd
meg nyiltan, nem haragszom érte. Hiszen magam sem értem, hogy mi az,
amit bennem szeretsz. Nincs én bennem semmi sem, ami szeretetreméltó.
Unalmas vagyok, mint az őszi eső és érzéketlen, mint a rossz termométer.
Ha kiábrándultál, isten veled. De második szerelmed megválogatásánál
légy legalább oly óvatos, mint a boavásárláskor.

Ni, hogy megfeledkeztünk az emberekről! Itt az Andrássy-út végén, a
lombtalan satnya gesztenyesorban mi ketten járunk egyedül, de már ott
fönn az octogonon sem vettük észre az embereket. Megvakultunk, csak
egymást látjuk, ketten vagyunk csak a világon. Fond karjaidat a
nyakamba, azután csókolj meg. Nem tudsz még csókolni? Szégyenlős
szemérmetesség tart vissza, midőn az ajkad ajkam felé közeledik, aztán
hirtelen félre fordítod arczod és vállamra hajtod. Legyen áldva a
tudatlanságod. Meg foglak tanítani csókolni, de ne tanuld meg. Oly
gyönyörűség, hogy nem tudsz csókolni. Egy darab fehér ártatlanságot
tartok a karjaimban, mocsoktalanul, tisztán csüng rajtam s megtisztít
engem is. Tüzes, bűnös csókjaim ráhullanak ajkadra, szemedre s érzem,
mint tüzesedik föl az orczád, kicsattan rajtok a láz… és én imádlak,
szeretlek százszorosan, hogy olyan rossz tanítvány vagy, aki mámorban,
lázban sem tudod megcsókolni azt, kinek csókja neked édes.

*

Istenemre, igazad van, erre jó lett volna gondolni. Mit mondjunk a
mamának, hogy honnan kaptad est idején a boát? Az ilyenek nem hullanak
az égből és az ilyeneket nem ajándékozzák az utczán. Az igazat meg nem
szabad megtudnia. Már most mi lesz a boával?

Lássuk csak, édes gyermekem, talán jut eszünkbe valami okos hazugság.
Szegény mama? Ne sajnáld a szegény mamát, jobban esik neki, ha csaljuk,
mintha megmondanánk neki az igazat. Aztán hazudni bűn ugyan, de a
mamának hazudni kötelesség. Mit ért a mama a szerelemhez? Ő csak ahhoz
ért, hogy mi illik, mi nem. A szerelem pedig nagy illetlenség, melyért
nagyon kikapnánk mind a ketten.

Hát hazudjunk. Mit is mondtál neki: hová mégy? Mariskához? Van
Mariskának boája? Igen? – Hát tudod, majd azt mondod neki, hogy mivel
hüvös volt, hát Mariska ide kölcsönözte a boáját. Aztán majd elfelejted
visszaadni. Az igaz, hogy valamikor mégis csak vissza kellene adni, de
arra ne gondoljunk most. Majd addig eszünkbe jut valami más hazugság.

Édes angyalom, mi mind a ketten igen rosszak vagyunk. De hát a szerelem
az oka. A szerelem mindennek az oka és a szerelem azért mégis csak
szent. Olyan, mint a hattyú tolla, békanyálas, piszkos vizekben úszva is
tiszta fehér marad, nem tapad hozzá semmi szeny. És isten megbocsát
minden bünt, melyet szerelemből követünk el, csak azt nem, hogy
hazudjunk szerelmet, amikor már megszünt. Igérd meg, angyalom, én is
megigérem, hogy egymásnak sohasem fogunk hazudni. Megigéred?

És most menjünk haza. Elkisérlek a kapuig, a kapualjában még egyszer
megölellek és aztán elkisérlek a lépcsőházig, a hol hamarjában
fátyolodon keresztül utoljára megcsókollak. Aztán hosszan nézünk egymás
szemébe: jó éjszakát, szép álmokat, gondolj reám. És nem tudunk
elszakadni egymástól és hosszan fogva tartom a kezedet, meleg, szerelmes
szoritással. Milyen szép vagy! Milyen tiszta vagy! Jó éjszakát. Az első
emeletig még fölkisérlek.

Istenem, hová lett a boa? – Nincs, elveszett. Észre se vettük.
Leoldódott a nyakadról és lehullt. Nem szoktad meg, hát észre se vetted,
hogy hiányzik. Istenem, be kár érte! És könyek gyülnek a szegény szép
leány szemébe és apró szivecskéje megtelik keserű bánattal. Elveszett a
boa, az első boa, melyet életében kapott és elveszítette ugyanazon este,
amelyen kapta.

Már most nem kell hazudni a mamának. Jobb is, hogy elveszett, még
árulónk lehetett volna. Ezzel akarom vigasztalni, de ő szomoruan
szorítja meg a kezemet és vissza sem nézve, fordul be a folyosón. A boa
miatt való nagy szomorúság megkönnyítette neki a válást.

És én lassan, elgondolkodva megyek le a lépcsőn. Az a boa szomorú
sejtéssel tölt el. Nem látom tisztán, de az én szerelmem sorsa
hasonlatos lesz ennek a boának a sorsához. Észrevétlenül, sejtetlenül
leoldódik majd a lelkéről és lehull az út porába… Ki fogja megtalálni?
És ha észreveszi, hogy volt – nincs, vajjon könyek borítják-e el a
szemeit, mint mostan, vajjon fog-e úgy siratni, a hogy a boáját siratja
majd egész éjszaka?

Jobb lesz, édes lányom, ha így lesz, legalább nem kell többet hazudni a
mamának!

De ezt a boát szeretném megtalálni. Én hiába keresném. Valaki
okvetetlenül megtalálta. Ugyan, adja vissza nékem! Babonás vagyok és
valami nagy szerencsétlenség közeledését jósolom ebből az elveszett
boából. Babonás vagyok. Talán, ha visszakapom, tudnék abban is hinni,
hogy ha elveszítem a szerelemben való hitemet, vissza tudom majd azt
nyerni is.

Becsületes megtaláló, adja vissza a fekete boánkat. Megadom érte az
árát, úgy ahogy vettem. A méterje tiz forint volt.



Férfi a háznál.

Tizenhárom esztendős korában a fiú eltűnt hazulról s vagy egy esztendő
multán jött tőle levél valahonnan Tonkingból, melyben azt irja, hogy
nincs szebb élet a matrózéletnél.

Aztán múlt sok esztendő és az ő kis hugaiból nagy leányok lettek, a kik
már saját erejükből tudták előteremteni szüleik számára a temetési
költségeket.

Hárman voltak. A középső valamiképpen férjhez ment vidékre, maradtak
ketten.

Az ember nemcsak szokásból veszi le a kalapját, ha az ő egyszerű, tiszta
lakásukba lép. Van valami tiszteletet, szinte áhitatot keltő abban a
levegőben, melybe férfi lélegzete sohasem vegyül. A sötétes ablakokon
keresztül bevilágító napot fehér imitált csipkefüggönyök szürik
tisztára, a két egymás mellé szoruló kicsi ágyat barna, horgolt takaró
boritja, hogy valamiképpen föl ne tűnjenek. A divánt, a székeket, az
asztalt, a szekrények tetejét mind befonta az a szorgalmas két leánykéz
barna gyapjúhorgolásba, csak a lámpa ernyője köré foly az égő piros
papirosköpönyeg, hogyha beáll az este, piros fényben úszszék a magányos
leányok fészke.

Az egyik ablak mélyedésében varrógép, a másikban varróasztal, rajta
himzőráma, czérna, tű, mindenféle varrószerszám. Az asztalon piros- és
aranykötésű könyvek, csupa szép költemények gyűjteménye, egynéhány
regény és egy imádságos könyv.

Olyan könnyű az ilyen nagy városban magára maradni. Olyan könnyű két
szegény leánynak nem tudni meg, milyen a férfi.

A piros világítású estéken megalkotják maguknak a férfi képét. Nem a
szerelmes férfiét, a ki csókolja szemeiket, hanem aki verseket ír, majd
aki zajongó oczeánon küzd az elemekkel. Ebben a tiszta leányos lakásban
megtisztul még a férfi is.

Jönnek a levelek messze idegenből, mindig máshonnan a kicsi elzárt
lakásba. Az ő bátyjuk úgy szereti őket. Leirja az ő viszontagságos
életét, férfiasan lelkesedve érte, mesélve az idegen világok csodáiról,
színességéről, vadságáról. És ahogy olvassák ezeket a leveleket, egy
barna izmos férfialak válik ki a szoba sötét hátteréből, olyan erős,
olyan szép, hogy a két leány szive ujjong örömében: »ő az, ő az, ez az
erős szép ember a mi bátyánk«.

Aztán jött egy levél, oly szomorú volt s úgy megörültek neki.

»Nem birom tovább, belefáradtam. Nyugalomra vágyom. Itt hagyom a tengert
és hazatérek hozzátok. Erős ember vagyok, sokat tanultam, majd csak
megélünk valahogy.«

És a tiszta lakásban megindult a tisztogatás. A szeretet mindig talál
tisztogatnivalót. Aztán sok olyan dolgot is kell behozni, a mi
szükséges, ha férfi van a háznál. A hamutartóról sem feledkeztek meg.
Hiszen ő majd szivarozni fog. Vagy pipázni is? – Egy gyönyörű szép
tajtékpipára is telik. Aztán egy pár papucsra és sok mindenfélére.

S egy téli este kimentek érte a vasutra.

Egy kicsit remegtek: vajjon meg fogják-e ismerni?

Az utasok hosszú, fekete özönéből azonban legott kivált az ő bátyjuk az
ő nyitott matróz-bluzjával, meztelen barna mellével. Ráborultak arra a
meztelen mellre és aztán mindegyikük fogta egy-egy podgyászdarabját, úgy
vitték utána, mint az uruk után. Istenem, hisz a puszta jelenléte is
mekkora boldogság! Édes lesz érte dolgozni, fürösztik tejbe-vajba.
Hiszen egész Pest városában nincs egyetlen férfi, a ki kemény este
meztelen mellel tudna járni.

Odahaza beültették a legpuhább székbe. Föltálalták neki a főztjüket:
pompásan izlett neki. De valami mégis csak hiányzik neki. Ki is mondta:

– Gyerekek, hát ti nem isztok bort?

Hoztak neki bort is. És vacsora után teát főztek és a teához hozattak
neki rumot is. S a teába is töltött rumot, de meg tea nélkül is itta.
Aztán rágyujtott a szép tajtékpipára és a tiszta lányias levegő tele
lett köhögtető pipafüsttel. És kiverte a pipáját az ujdonatúj
hamutartóba és újra töltött. Bor, pálinka, pipafüst… a piros lámpafény
alig tudott megküzdeni a nehéz szürkeséggel, mely a levegőt telítette.

Férfi van a háznál. Milyen boldogság!

Minden este éjfélig virrasztottak, hogyha megszólal kint a csöngettyű,
rögtön kinyithassák az ajtót. Ilyenkor a szeretett bátya betámolygott
hozzájuk s ledőlt, mint egy zsák liszt. A két testvér pedig szeretettel
ápolta, mintha beteg volna.

Néha délben, midőn pihent testtel, megcsömörlött lélekkel fölkelt,
eszébe jutott, hogy örökkön-örökké ez mégse járja.

– Gyerekek, ideje volna már, hogy valamihez fogjak. Erős vagyok, tudok
én dolgozni.

– Csak olyant ne vállalj, hogy el kell miatta menni innen.

És ment munka után.

Bajos azt találni, ha az ember keresi is, még bajosabb, ha az ember
válogatja.

Pedig az én emberem roppantul válogatós volt. Nem mintha nem akart volna
dolgozni; de a szárazföldi nyugodalmas munka nem volt kedvére való. A
tengert megunta, de a szárazföldet még nem szokta meg.

– Ne törd magadat utána, – biztatták hugai – várjál, míg megszokod.

S ő várt. Matróz módjára a szárazföldi tartózkodást mulatságra
használta. A két leány boldogan virrasztott, míg hazajött s idejüket
munkával űzték el.

A fiú mind későbben jött haza. Néha reggelre sem, néha csak másnap
reggel. S ha haza jött, szomorú volt, szótalan. A testvérjei
vigasztalták.

– Ne emészd magad, hiszen megélünk így is.

S a fiú megcsókolta őket és ez oly boldoggá tette.

Aztán egyszer se másnap, se harmadnap, se negyednap. Kínos nyugtalanság
az első napokban, aggodalom, félelem az első hétben, aztán fejetlen
kétségbeesés:

– Istenem, istenem, mi lelte őt, hova lett?

Majd a szomorú bizonyosság:

– Elhagyott, megszökött!

S a magános fészekben megint nincs férfi. Úgy vannak berendezve, mintha
férfi volna a házban. A hamutartó tele hamuval, bűzös pipaüledékkel,
mellette a pipa, az ágy alatt a nagy papucs. A levegőre mintha ráragadt
volna elmoshatatlanul a dohányfüst szaga, a bor szaga, a pálinka szaga,
az egyik sarokban a nagy láda a fiú holmijaival, a falakon tengeri
képek, a szekrényen egy miniatur hajóroncs. És ebben a férfilevegőben a
szegény leányok szomorúan morzsolják le napjaikat és várnak, várnak:
hátha visszajön…

És nagysokára csakugyan jött egy levél, messziről, nagyon messziről,
soha nem látott postabélyeggel, melyben az van irva, hogy nincs szebb
élet a matróz-életnél.



A patkány.

Kedves, jó barátom! Eljegyzésed hire kellemesen lepett meg engem, úgy
beragyogta a mi szegény házunkat, mint szomorú téli napot a ragyogó
napsugár. Őszintén, szivből örülök neki, hogy a nagy hajótörésből,
melynek valamennyien áldozatai vagyunk, legalább te menekültél meg
sértetlenül és boldogan.

Olyan kiváncsi vagyok a menyasszonyodra! Nem küldenéd meg nekem
arczképét? – Mondd neki, hogy valaki, aki igen jól ismer téged, gratulál
neki a szerencséjéhez. S tudasd velem a czímét is, hogy közvetlenűl is
megirhassam neki. Hiszem, hogy szivesen hall szépet és jót arról a
férfiúról, akit ő is egész egy életre szépnek és jónak talált.

Azt úgy-e tudod már, hogy amióta nem láttuk egymást, meghalt szegény
apa. Kétségbeesésében halt meg. Az ujságokban az a hír járta, hogy
megmérgezte magát, de ez nem igaz. Szegény jó apa ezt nem tette volna
meg soha, ezekben a súlyos napokban nem hagyott volna el bennünket az
utolsó pillanatig. Ott találtuk őt halva az iróasztala mellett,
karosszékében összeroskadva, előtte a könyvei, számokkal teleirt
papirlapokkal. Azokból a könyvekből látta át akkor éjszaka a
kikerűlhetetlen csődöt s ezeken a papirosokon számította ki magának a
halált. Szivszélhüdés érte.

Most látom csak: milyen jól tetted, hogy már félévvel előbb kiléptél az
üzletből. Mamától tudom, hogy te voltál apának a jobb keze és azt is
mondta, hogy ha te el nem hagyod, nem jutottunk volna ennyire. Istenem,
én szegény tudatlan leány vagyok, nem értek az ilyen dolgokhoz, csak azt
látom, hogy milyen mérhetetlen szerencsétlenségtől óvott meg téged a
sors, midőn elfogadtad azt a bécsi igazgatói állást. Tekintélyes, jómódú
ember vagy, nemsokára boldog férj leszel, míg így áldozata lettél volna
apa szerencsétlen spekuláczióinak, nem volna semmid és talán még vád alá
is helyeztek volna, mint a hogy apáról is mondják, hogy nem kerülte
volna el a börtönt, ha életben marad.

Köszönöm jóságos leveledet. Jól esik tudnom, hogy még gondolsz reám. És
gondolsz reám mostan, amikor szerelmed boldogságában megfeledkezhetnél
az egész világról.

Amióta szegények vagyunk, nem láttam ismerőseink közül senkit. Itt
minálunk a szűk kis lakásban minden oly szomorú. El tudsz-e engem
képzelni egy kétszobás józsefvárosi lakásban? Oh, de a szegénység egy
csöppet sem bánt, nem is hinnéd, milyen hamar szoktam meg. De fáj, hogy
mama nagyon szenved alatta. Semmiképpen sem tudja felejteni a multakat.
Szenvedése igazságtalanná teszi és sokszor keserűen fakad ki egyik-másik
jóbarátunk ellen, akire azt mondja, hogy ő az oka romlásunknak. Minek
tagadjam? Sokszor téged is vádol s legfőbb megrontónkat benned látja, de
hát csak felindulásában teszi és ha én azután szép szavakkal
megmagyarázom neki a dolgot, akkor lecsitul és azt mondja: jó, jó, nem
szólok és nem hiszek semmit. – Úgy-e, nem haragszol azért reá?

Különben is sok bajom van vele. Zongora-leczkéket adok és fordítok
franczia és angol regényeket, ő azonban nem akarja tűrni, hogy
dolgozzam. Azt mondja, hogy ez nem méltó hozzám, hogy nem azért adott
uri nevelést, hogy most szatócsok leányait zongorázni tanítsam. Azt
mondja, hogy nincs egy csöpp önérzetem, mert ha volna, akkor inkább
éhezném, semhogy megalázkodjam a világ előtt. Édes istenem, de azért
hűségesen bemondja nekem reggelenkint, hogy milyen szárnyast, milyen
bort szeretne ebédre.

Olyan bajos megszabadulni a hajdani gazdagságtól. Milyen boldogok a
szegények, a kik bölcsőjüktől fogva azok! Szegény zongoratanitónő
létemre kénytelen vagyok Párisban készült toillettekben járni, mert
megmaradt az egész garderobe-om s a jövedelemből nem futja egyszerű
ruhára. És az emberek azt hiszik, hogy hivalkodom, hogy puczczos vagyok.
Mit csináljak? Eladjam őket? Azok a drága toilettek csak akkor drágák,
ha az ember megrendeli őket, de semmi értékük sincs, ha el akarja adni.
Megmaradok tehát annak, aminek a szomszédok neveznek:
Koldusprincessznek.

Nagyon, de nagyon bánt, hogy öcsém tőled pénzt kért. Úgy fájt ez nekem,
s szinte nehezteltem reád, hogy ezt megirtad. Bocsásd meg meggondolatlan
öcsémnek ezt a tettét. Hiszen ő jó fiú, de nem úgy lett nevelve, hogy
tudjon dolgozni. Úgy kértem, hogy senkihez se forduljon pénzért, csak
hozzám. A mi viszonyainkhoz mérten hallatlanul sokat költ. Kérlek,
nagyon kérlek, tudasd velem: mennyit adtál neki? Nem tudom elviselni a
gondolatot, hogy ő neked tartozik, még kevésbé, hogy ajándékoztál neki.
Nem – parazitáid nem akarunk lenni, az istenért, csak ezt ne gondold
rólunk!

Csodálatos dolog – a te leveled olvasásakor emlékeztem vissza először a
mi gazdagságunk idejére. Tudod-e, hogy mikor ültem utólszor kocsin, a mi
kocsinkon? Szegény apa temetésén. Oly szomorú voltam! A rákövetkező
napon mindenünkből kiforgattak. És gondoltam akkor reád. Istenem, mindig
csak rád gondoltam. És úgy fájt, hogy megtiltották még a neved említését
is. Hiszen oly rettenetesen csúf dolgok azok, amiket rád fogtak, hogy
nem lehetnek igazak! És elgondoltam, ha te itt volnál és velem együtt
gyászolnál, akkor nem volnék olyan szomorú. Istenem, azelőtt is sokat
gondoltam reád. Az első hónapban alig tudtam ebédelni, mert hiányzott a
virágbokréta, melyet minden nap küldeni szoktál. Apa is hozott nekem
virágot, szépet, sokat, de az ő bokrétája még csak jobban emlékeztetett
reá, hogy a tied nincs meg és nem is lesz meg. Aztán, hogy
elszegényedtünk, nem éreztem hiányát sem a vadnak, sem a drága boroknak,
de a bokrétát az ebédnél csak nehezen nélkülözöm most is.

Viszesz-e a menyasszonyodnak is virágokat? – Természetes. Talán
ugyanolyanokat, mint nekem? És szereti úgy, mint én szerettem? Szeretném
őt látni. Küldd el, kérlek szépen, az arczképét. Olyan kiváncsi vagyok
reá. Úgy fájt, ha szegény apa kifakadt ellened és patkánynak nevezett.
Hiszen kinek volt még akkor sejtelme a következendőkről, mikor te
megváltál tőle? S lám, most magad is irod, hogy ha tudtad volna az ügyek
állását, eltürted volna apa szeszélyeit és nem tüztél volna vele össze.
Én is mindig ezt mondtam mamának.

Mama azt mondja, hogy jó parthiet csinálsz. Istenem, milyen csunya szó
az ilyen fontos és szent lépésre, amilyen a házasság!

Nem tudom megérteni, hogy az emberek miért olyan bizalmatlanok. Hát te
valóban gondolod, hogy menyasszonyod szülei nálunk tudakozódni fognak
felőled? Hát nem elég nekik, ha szemedbe néznek, ha szavadat hallják,
hogy tudják, milyen derék, milyen jószivű, milyen becsületes férfi vagy?
És te szükségesnek tartod, hogy bennünket a félreértések feledésére
kérj? Ez nem szép tőled! Oh, nem volt közöttünk félreértés! Egy perczig
sem kételkedtünk benned, legalább én nem kételkedtem benned.

Istenem, hiszen olyan jó voltál hozzám! Úgy ragaszkodtál hozzám, annyi
figyelemmel, annyi jósággal viselkedtél irányomban – oh én ezt nem tudom
elfelejteni! Különösen most nem, az én szomorú, szürke életemben.
Hálával gondolok sokszor azokra a szép, sugaras napokra, melyeket együtt
töltöttünk, a kaczagó nyári reggelekre, mikor te tanítottál lovagolni és
troubadouromnak mondtad magadat. Akkor nyílt az én együgyű leányszivem
is viruló, virágos, boldogító érzelmeknek, melyek álmaimat is
bearanyozták. Köszönöm, nagyon köszönöm neked az elmúlt szép napokat, a
virágokat, miket nekem hoztál, az édes jó szavakat, melyekkel lelkemet
tápláltad és azt a mostani, kissé fájó, de szomorú, egyhangú életemben
megnyugtató tudatot is, hogy nekem is voltak illuzióim.

Még egyszer fogadd szivből fakadó jó kivánságaimat. Fogadd köszönetemet,
hogy te tetted meg az első lépést régi barátságunk megújítására. Nagyon
boldogított, éppen most. Mert tegnap nagyon keserű, csunya gondolataim
támadtak. Fáradtnak, halálig fáradtnak éreztem magamat és ekkor egy
egyfogatú békocsi koczogott el mellettem, egy sovány almásszürke ló volt
elébe fogva. Istenem, megismertem benne Dongót, az én kedves, kezes
paripámat, akit czukorral etettem, aki szeretettel vitt a hátán, míg te
gondos szemekkel vigyáztál reám. Ekkor nagyon fájt nekem, hogy minden
így történt és könyes szemekkel néztem a szegény Dongó után. Szegény
Dongó, hogy rosszra fordult mindkettőnk sorsa! Te durva bérkocsis kezébe
kerültél, s mi mindnyájan – be hasonló sorsra jutottunk!

Áldom a jóságos istent, hogy te legalább boldogságban töltöd majd
életedet.



Jani és Juczi.

Jani és Juczi együtt játszottak az udvaron.

A lipótvárosi sötétes piszkos utczában áll a mogorva, barna
háromemeletes ház, melynek erkélyéről messzire fehérlett a Jani édes
mamájának elegáns házi pongyolája, míg lent a kapu aljában a Juczi anyja
ült az ő gyümölcsös kosarai mögött. A Juczi anyja azt mondta a Jani édes
mamájának: »Kezét csókolom, nagysága.« A Jani édes mamája pedig azt
mondta: »Jó napot, Firczákné!« És barátságosan biczczentett a fejével.

Jani mély tisztelettel nézett a Juczi anyjára, aki viszont mód nélkül
megtisztelve érezte magát, hogy a háziur kis fia kenyeres pajtása az ő
kicsi szegény leányának. Korán vénült arcza nem a gyümölcsöt vigyázta,
hanem a gyermekeket, azzal a gondolatlan merev nézéssel, mely mellett a
fogalmak szeszélyes álomszerűségben egymásba kapaszkodnak és viszik,
viszik az embert a végtelenségbe. A gyerekek pedig hajtogatták a Jani
szép nagy fakarikáját, vagy bujósdit játszottak az udvarbeli
szállító-iroda ormótlan ládái és kávés bálnái között.

De Jani tisztelettel viseltetett Juczika iránt is. Mert Jani roppant
csöndes, szelídlelkű fiú volt, míg Juczi szinte rakonczátlan. Kiabálva
beszélt, sokat kaczagott és karikakergetés, ugrálás és bujkálás dolgában
túltett a kis Janin. Amellett sokkal gazdagabb is volt, mint ő.
Rendelkezett az édes anyja összes gyümölcskosarai fölött s juttatott is
bőven a piros bogyókból, sárga ringlókból Janinak, akinek a rendes
étkezési időkön kivül egyebe sem volt az ő nagy fakarikájánál.

Szerették egymást nagyon. Soha össze nem vesztek, soha eltérő hajlamaik
nem voltak. Csak abban nem tudtak megállapodásra jutni, hogy miért jár
Juczi mezítláb és Jani finom sárgacsattos gomboló czipőben? Jani sokszor
kérte az édes mamáját, hogy engedje mezítláb járni, akkor ő is tud majd
olyan gyorsan futni, mint Juczi. De a mama azt mondta, hogy ez nem illik
egy jól nevelt gyermekhez. Mikor Jani ezt megmondta Juczinak, ez
mérgesen rázta barna fejét és hevesen mondogatta:

– Az nem igaz, mert én nem vagyok neveletlen. Hanem a te mamádnak van
pénze, hogy czipőt vegyen neked, az enyémnek nincs. – Mert mi szegény
emberek vagyunk! – tette hozzá szinte kérkedve.

A következő napon Jani egy kis csomaggal a kezében jött le Juczikához,
aki édes anyja öléből nézett két kutyát, melyek a kapu alatt marakodtak.

– Fogadjunk, hogy a kisebbik veri meg a nagyot – kiáltott Jani felé. –
Mindig a kisebbek verik meg a nagyokat.

A fogadást azonban nem köthették meg, mert megérkezett a szállító-iroda
nagy kocsija, mely elzavarta a kutyákat.

Juczi belenyult a cseresznyés kosárba, tele szedte a kötényét és leült
Janival a lépcsőház garádicsára.

– Uzsonnáljunk – mondta.

Jani belenyúlt a köténybe és kezdte majszolni a cseresznyét.

– Mi van ebben a csomagban? – kérdezte Juczi.

– Neked hoztam, – mondotta Jani. – Megkértem a mamát, hogy engedjen egy
pár czipőt neked adni. Itt van.

Juczi felugrott ültéből, hogy a cseresznyék csak úgy gurultak
szerte-szét. Aztán fogta a csomagot, melyet Jani feléje nyújtott és a
földhöz csapta.

– Koldusnak nézel, hogy a te ócska czipődet nekem adod? Hát azt hiszed,
hogy ha akarnám, nem volna száz pár czipőm is? Az én mamámnak van annyi
pénze, mint a tiednek, talán több is!

– De hiszen azt mondtad, hogy ti szegények vagytok és nincs pénzetek
czipőre?

Juczi egy darabig habozott, nem tudta, mit feleljen. De aztán eszébe
jutott valami.

– Azt csak úgy mondtam. Tudod, hogy honnan vagyunk mi gazdagok? Az én
mamám minden héten tesz husz krajczárt a lutriba és akkor ternót csinál.

– Mi az?

– Hát bekarikázzák a táblán az ő számait és akkor kap sok pénzt. Száz
forintot! Oh – mondta és ujjaival a levegőben kaparászott – sok, nagyon
sok pénzünk van. De én jobb szeretek mezítláb járni.

Jani búsan nézett az ő csomagjára, melynek szétrepedt papirosán egy
gombolós czipő oldala kilátszott, Juczi is sováran kacsingatott rá, de
erőszakosan megrázta a fejét.

– Add valami szegény embernek, nekem nem kell.

– Szedjük össze a cseresznyét – indítványozta Jani.

A mire Juczi gőgösen felelt:

– Csak nem akarod megenni a piszkos cseresznyét? Hozok mást. Hála
Istennek, nekünk annyi cseresznyénk van, mint a királynak.

*

Janit julius elején elvitték nyaralni s ezzel a mindennapos
együttjátszásnak egy darabra vége szakadt. Midőn őszi esőzések idején
visszaérkezett, Juczit tisztább ruhában és czipősen találta. A leány
maga is sokkal komolyabb volt, nem kergetődzött az udvaron, hanem ott
ült az édes anyja helyén a gyümölcsöt őrizve.

Jani egy kicsit félve nézett rá, nem tudta hamarjában, hogy ily hosszú
idő mulva Juczi barátságban van-e még vele, vagy sem. Juczi pedig nagy
komolyan szólt az ő kosarai mögül: »Kezét csókolom, nagysága«, úgy ahogy
az édes anyjától hallotta.

Megérkezvén fönt az első emeleti lakásban, Jani kérdezte az édes anyját:

– Úgy-e mama, most már megint játszhatok Juczikával?

– Ma még lemehetsz hozzá, rövid időre, de holnaptól fogva már szépen a
szobában kell ülni és tanulni. Holnaptól kezdve a nevelő úrral leszel.
Aztán csunya hideg és esős az idő most, úgy sem mehetnél le. Ha azonban
jól viseled magad, akkor időnkint meghívhatod Juczit uzsonnára és akkor
eljátszhattok idefönt.

Jani leszaladt a kapu alá és odaállt Juczi elé:

– Hát most te vagy a kofa?

– Mi közöd hozzá?

– Én holnaptól kezdve a nevelő úrral leszek.

– Én meg iskolába járok. Tiz óráig mindig iskolában vagyok, az első
Á-ban.

– Jé, – csodálkozott Jani és elgondolkodott.

– Mi nyaralni voltunk – kezdte azután.

– Itt is elég meleg volt – válaszolt Juczi hetykén.

– Játszunk? – kérdezte Jani.

– Majd ha megjön a mamám, addig nem mehetek el.

– Kivel játszottál eddig?

– Senkivel. Gyümölcsöt árultam. Mert én tudok már!

– Én meg veloczipéden jártam, de eltört.

– Mert ügyetlen vagy.

– Amikor nem kell tanulni, feljöhetsz hozzám, aztán együtt játszunk.

– Jó, ha kedvem lesz.

A kis Juczi határozottan gőgös lett, míg Jani távol volt. Valami
koldusgőg töltötte el. Úgy érezte, mintha Jani kérkedni akarna előtte az
ő gazdagságával és tudná, hogy ő szegény. Azért torkolta le minden
szavánál.

És ezentul is folyton zsarnokoskodott fölötte. Ő az iskolában sokkal
hamarább tanult meg írni és olvasni, mint Jani az ő nevelőjétől, ami
arra a kijelentésre csábította, hogy az iskola sokkal drágább is, mint
az otthonvaló tanulás. Janinak pedig iszonyúan imponált az iskola,
melyről Juczi csodadolgokat tudott mesélni.

Uzsonnát semmi áron sem akart elfogadni. Azt mondta, hogy ő nem éhes, ha
enni akar, van neki otthon is uzsonnája. Ellenben fölényesen kijavította
a Jani olvasási hibáit s az irásáról egyszerüen kinyilatkoztatta, hogy
ilyen csunya irást egész életében nem látott.

Semmin sem csodálkozott, semmisem lepte meg. A szőnyeges padló, a
bársony székek, az üvegsallangos nagy aranycsillár mind elbódította az
eszét, de nem mutatta. Úgy tett, mintha hozzá volna szokva az ilyen
szobákhoz. Ha Jani valami új holmiját mutatta neki, egyszerűen azt
mondta, hogy neki is van ilyen otthon, vagy volt, de elajándékozta. Jani
pedig mindent elhitt.

Így ment ez sok-sok ideig. Juczi Janinak mintegy második tanítója volt,
de amellett jókedvű játszótársa. Jani a nyáron mindig elment nyaralni,
de mikor visszakerült, újra együtt éltek. Tartott pedig ez a barátság
mindaddig, a míg Jani gimnázistává nem lett.

Ekkor minden megváltozott. Már előzőleg is Juczi gőgje és fölénye
mindinkább ellanyhult, mikor pedig Jani először jött haza a
gimnáziumból, teljesen elveszett és Jani került felül. Nagyon megnyúlt a
fiú, vagy egy fejjel volt nagyobb Juczinál. Aztán az ő feszes fekete
harisnyáiban, elegáns kék, ezüstgombú öltözetében és hetykén a feje
búbjára vágott széles szalmakalapjával olyan uri jelenség volt, hogy
szegény Juczi egyszerre csak érezte, hogy lógnak le róla az ő szegényes
rongyai. És járván Jani iskolába, új fiúpajtásokat szerzett, a kik
el-eljöttek hozzá. Kezdetben Juczi csak tartott velük, de alig egy-két
összejövetel után érezte, hogy az ő helyzete a jómódú fiúk között
roppant lealázó. Volt olyan is ezek között, aki megvetőleg bigyesztette
föl az ajkát s nem állt vele szóba. A többi is idegenkedett tőle, sőt
Jani is úgy tett, mintha röstellené az ő eddigi hűséges játszótársát.
Aztán ezek a fiúk mind erősebbek voltak nálánál és olyan tudós dolgokról
beszéltek, amikhez ő nem értett. Mértan… természetrajz… azt sem tudta,
mi fán teremnek.

S mivel Janinak most már sok barátja volt, röstelt a kapu alatt a
Firczákné gyümölcsös kosarai mögött is állani. Az utczán pedig elpirult,
ha a mezítlábú Juczi per »hallod-e Jani« szólította és
hozzácsatlakozott. A közvetlen gyermekbarátságot bizonyos feszültség, a
kényelmetlenség érzete váltotta föl s midőn Jani első gimnáziumi
vakácziójáról visszatért, vége volt már egészen. Még csak nem is
köszöntötték egymást.

Míg Janiból amolyan isten-igazából rakonczátlan iskolás gyerek lett,
addig Juczi egészen megkomolyodott. Iskolába nem járt már, s ha a
szegény ember gyermeke nem jár iskolába, akkor felnőtt ember lesz
belőle. Vége volt a játéknak, mind sűrűbben ült az anyja helyett a kapu
alatt és árulta a gyümölcsöt. Szép gyermekarczára kiült a szegénység
vénhedt kifejezése és a sok árulgatás mellett a gyermek gondatlan
közvetlensége a jómód előtt való megalázkodássá, szegény sorsának
tudatává változott. Minden forradalmi indulat nélkül ismerte el a Jani
fölebbvalóságát és nem is merte többé megszólítani.

Tizenkét éves volt, mikor varróműhelybe küldték. Jani már a harmadik
gimnáziális osztály padját nyomta – roppant középszerű eredménynyel,
midőn szegény Juczi reggeltől estig ült és varrogatott, vagy csikorgó
téli hidegben, vékonyka kendőjét a fejére húzva, ormótlan skatulyákat
vitt a kisasszony után. Délben pedig ott a kapu alatt bögréből ette az ő
szegényes ebédjét az édesanyjával együtt, s vénhedt komolysággal
beszélgetett vele a szegény emberek thémáiról. Ebben az időben igen
ritkán látták egymást ő és Jani. Ha Jani délben hazajött is az
iskolából, félrefordította a fejét és Firczákné alázatos »jó napot
ifiúr«-jára sunyin tolta kalapját a szemére és mormogott valamit.

Egy szép tavaszi napon Juczival nagy változás történt. Kisasszony lett
belőle. Megkapta az első heti bérét és azon vett magának fekete
szalmakalapot. Úgy érezte, hogy ő most fiakkerbe is ülhetne, olyan
elegáns. Pedig füzőtlen dereka ferde volt, kopott vörhenyes-barna
ruhája, melyre egy avult tunique-et rakott, féloldalt állott rajta s
minden lépésnél a rosszúl begombolt tunique-en keresztűl látszott a
takarékosság czéljából szürke klott-ból készült szoknyabetét. Nagy vörös
kezein nem volt keztyű és formátlan czipői félre voltak taposva. A
ruhájára tapadó czérna-sallangok száz lépésről elárulták a varróleányt,
de ő büszkén ment végig az utczán s a Firczákné kapujába röstelkedve
fordult be. Nem ült az édes anyja mellé, mint azelőtt, hanem megállt a
kosarak előtt és beszélgetés közben majd ebbe, majd abba nyúlt, hogy az
arra elmenők vevőnek nézzék, aki válogat. Ebédközben pedig letette a
kalapját. Ha kalap nem volt rajta, nem röstelte az édes anyját.

Jani pedig ugyanakkortájt kapta meg az első pantalon-nadrágját. Jól
megtermett kamaszfiú volt, az állán gazoskodott egynéhány szál szőr; az
orra alatt valami piszokféle kezdett sötétleni. Abban a korban volt,
amelyben ismeretlen pezsgésnek indul a vér és a fiú elpirul, ha leány
szemébe néz. De annál vadabbul folyik a henczegő szóbeszéd a leányokról
az iskolában. A fiúk sorra eldicsekednek vele, hogy mennyi
leányismerősük van és boldogok, ha a pajtások az utczán látják egy-egy
muzikos leány oldalán.

Ebben az éretlen, epekedő és álmodozó állapotban ismét megakadt Jani
szeme az ő volt játszótársán. Semmi más nem vonzotta őt hozzá, csak az,
hogy Juczi leány. Sőt szép leány. Nagyon tetszett neki az ő hosszú barna
haja, meg hogy a szeme olyan határozatlan szinben ragyogott. Néha azt
hitte, hogy kék, máskor hogy fekete. Aztán olyan komolyan járt, olyan
méltóságosan. – Jani most sűrűn került déltájban haza, éppen akkor,
mikor Juczi ott volt az anyjánál. De csak lopva nézett rá és úgy került
a kapun belűl, mintha rá sem hederítene. Pedig dobogott a szive s
mindennap fölfogadta, hogy megszólítja őt, mint régi jó barátot. De
Juczi olyan komoly volt s rá se nézett, bizonyosan letorkolná.

Juczi pedig minden éjszaka arról álmodott, hogy Janival együtt van úgy,
mint régen s mindennap azt várta, hogy Jani megszólítsa. Őt sem
érdekelte a gyermekkori játszótárs, csak a fiú, a kit ő már fiatal
embernek nézett, mivel önmagát nagy leánynak tartotta – és különösen a
jól öltözött gazdag fiatal ember, a ki más légkörben él, mint ő, a kinek
egész mivoltából árad az a bódító fluidum, melyet ő a gazdagságnak
tulajdonított. De hát hiába várta, ez a Jani sokkal előkelőbb és sokkal
gőgösebb, hogy vele, a kofa leányával szóba álljon, ha kalapot visel is
és tunique-et.

*

Midőn Jani először jött haza a kaszárnyából, újdonatúj huszárönkéntesi
uniformisában, sarkantyus csizmájában, csörtető kardjával és foghegyre
fogott virginia-csutakjával, mintaképe volt az egyéves önkéntes
ficsúrnak. Az egyenruha minden hepcziája töltötte el, minden lányra az
utczán szemtelenül kacsingatott s midőn befordult a kapun, jókedvűen
integetett fehérkeztyűs kezével az ott kuporgó leánynak:

– Adj isten, Juczika!

Juczika elpirult, hogy szinte szétpattant arczán a bőr. A kanál, melyet
kezében tartott, oda csörömpölt az agyagtányérhoz, vaczogva, reszketve.
Először, végre megszólította! És milyen szép volt!

– Ejnye be szép leány ez a Juczi – gondolta magában Jani. – Egész helyes
szerető lesz. Pompás!

És másnap megállt a kapu alatt, szétterpesztett lábakkal, két kezét a
háta mögött a kardjára támasztva s virginiája füstjét Juczi arczába
fújva, úgy beszélgetett hozzá, mintha mindennap együtt lettek volna.
Juczi pedig zavarosan, hebegve és pirulva válaszolgatott neki. Mikor egy
óra tájt Juczi föltette a kalapját, hogy munkába menjen, Jani egyszerűen
hozzácsatlakozott és elkisérte. Az úton aztán katonásan szerelmet
vallott neki. Denikve, az önkéntesi esztendő alatt Jani és Juczi a
legjobb barátok voltak megint, úgy mint régente.

*

Az esztendő letelte után Jani külföldi útra ment, aztán Bécsbe a keleti
akadémiára. Diplomácziai pályára készült, be is osztották valamely
nagykövetséghez és ott maradt vagy tiz esztendeig. Juczira természetesen
nem is gondolt. Juczi pedig járt tovább a varróműhelybe, fölvitte már
hat forint heti bérre és a legöregebb leány lett a műhelyben. Az arcza
lesoványodott, a háta meggörbült, a lelke egészen elsorvadt, álmai
szétfoszlottak, közömbösen, fásultan gondolt csak néha arra a szép
huszárönkéntesre, akinek játékszere volt. S midőn az anyja férjhez adta
egy csizmadiához, hát hozzáment és elmaradt a varróműhelyből.

És száradt, száradt egyre. A férje részegeskedett és nem dolgozott.
Gyerek sírt a bölcsőben és édes anyja megkapta a rheumát és az aszthmát.
Otthon hagyta tehát az anyját a gyerek mellett és kiült a kapu alá
gyümölcsöt árulni és harisnyát kötni. Szemei gondolattalanul függtek az
elhagyott utcza egyhangú képén, ahol csak a szállító-iroda nagy
stráfkocsijai zörögtek, apró szegény gyerekek jöttek egy-egy krajczárral
egy-egy almáért. Még nem volt harmincz esztendős, de olyan volt már,
mintha ötven esztendős volna.

Az első emeleti lakásban egyszer nagy takarítás volt, új butorokat
hoztak, munkások dolgoztak benne vagy két héten keresztűl, aztán jött az
uraság. Büszke tartású, fekete szakállú, majdnem egészen kopasz férfi és
egy csöpp kékszemű, csipkékbe öltöztetett babaasszony. A férfi nagyon
komoly volt, az asszony nagyon vidám. S ha déli séta után betértek a
kapu alá, Juczi alázatosan köszöntötte: »Kezét csókolom nagysága!« És a
baba barátságosan biczczentett fejecskéjével:

– Jó napot, Jutka néni!



Az angyal.

Volt egyszer egy feketehajú, kékszemű kis leány és egy fekete
szilajlelkű kis fiú. A kis leány és a kis fiú mindig együtt játszottak
és módnélkül szerették egymást.

– Ha nagy leszek, akkor te leszel a feleségem – mondotta a kis fiú
büszkén.

– Én pedig a feleséged leszek – nevetett vigan a kis leány, aztán
szaladtak együtt az utczára, a hol éppen a tüzoltók robogtak tova a
gyakorlótérre.

A kis leány tiz éves volt, mikor meghalt.

A fiú pedig már akkor fiatal ember volt, vagy tizennégy esztendős és a
negyedik gimnáziumot járta. Engedélyt kért a professzorától, hogy ma
délután elmaradhasson az órákról, mert el kell mennie egy kis leány
temetésére. És a könyek némán peregtek végig az ő üde piros
gyermekarczán, végig az orczáján és áztatták azt a kis pelyhes bajuszát,
mely éppen most serkedt az ajka fölött.

Nagyon szerették egymást.

*

A kis leány fehér lelke pedig felszállt az égbe és ott angyal lett
belőle. Valóságos szárnyas angyal, olyan mint a többi, a kik őrködnek
még a földön járó egy-egy kedves rokonlelkükre. Az új fehér angyal
lenézett az égből az ő kedves játszótársa szobájába és látta a szegény
fiút az ő szomorúságában és hiábavaló epedésében elköltözött, elrepült
kis játszótársa után. És akkor a kis angyalnak nagyon fájt az ő kis
szive barátja szomorúsága miatt, de jól esett neki ez a szomorúság.

– Leszek a te őrangyalod – susogta magában és mintha az a fiú odalenn
meghallotta volna ezt a susogást, fölemelte a fejét, bizalommal
tekintett föl a magas égre és gondolta:

– Gizike most fönn van az égben, az angyalok között. Ő lesz az én
őrangyalom!

*

A kis fiúból rövid hat esztendő alatt másodéves jogász lett. Belemerült
a pandekták és pénzügytan miszteriumaiba és ezek a komoly, nehéz
tudományok kitörülték emlékéből az ő kis őrangyala képét. Aztán meg nem
is hitt többé abban, hogy az aczélos kékségében a látóhatárt befogó
égbolt angyalok tanyája volna. Járta, járta az ő tudományos pályáját, és
ha elfogta őt néha a könnyelmű játékhajlam, akkor egy csomag kártya után
nyúlt, és ha szivében mozgott néha az a névtelen vágy, akkor
megcsipkedte egy szép szobaleány orczáját, vagy udvarolt kis nièce-jei
gouvernante-jának. Csinos fiú volt, jókedvű és ügyes, és az asszonyok is
szivesen tűrték az ő neveletlenkedéseit. Semmiben sem különbözött a húsz
esztendős fiatal emberektől.

Mikor pedig letette az ügyvédi szigorlatokat, akkor miben sem
különbözött a huszonnégy éves fiatal emberektől.

Az ő őrangyala pedig egyre vigyázta őt az égből és nagyon fájt a szive,
hogy kedves játszótársa ily hamar megfeledkezett róla. És ez a fájdalom
olyan szomorú volt, hogy könyek perdültek ki a szemeiből és a menyország
üdve nem tudta őt fölvidítani.

A fiatal ember odalent pedig mind mohóbban kergette az örömöket.
Belevetette magát a nagyvárosi élet áradatába és az áttivornyázott
éjszakák alatt sok sár tapadt a lelkére. Az ő angyala hiába szállt le
éjszakánként hozzá és hiába könyörgött neki, hogy térjen meg, a
tivornyák zajában, a csókos szerelem mámorában az angyal hangtalan szava
nem tudott a lelkéhez hatni.

Ekkor a fehér angyal odaborult a Mindenható zsámolyához és könyörgött
neki: Mindenható jóságos istenem, fiatalon szólítottál el a földről,
mielőtt hivatásomat teljesíthettem volna. Ha lent élnék még halandó
emberként, akkor társa volnék annak a szegény fiatal embernek, aki
tönkremegy azért, mert én nem vagyok oldalánál. És az én ártatlan lelkem
nem talál üdvöt az üdv birodalmában, amíg ő boldogtalan és az én
mennyben lakó szivem is epedve eped a föld gyönyörűsége, a szerelem
virágos kertje után. Oh engedd, hogy visszatérjek a földre, akár csak
kevés időre, hadd gyógyuljak én is meg és hadd gyógyítsam ki azt a
szegény embert, akinek én vagyok szerelmes őrzőangyala.

S a Mindenható jóságosan mosolygott a könyörgő kis angyalra.

– Legyen meg, visszamehetsz a földre; maradj ott, amíg neked tetszik. De
ne felejtsd el hogy angyal vagy!

*

Dr. Földi Béla egy este, úgy nyolcz óratájt végigmenvén a
Dorottya-utczán, egy ennivaló kis varró- vagy masamód-leányt látott maga
előtt tovasurranni. Tüneményes karcsú termete nyomban lekötötte a
figyelmét, nem kevésbbé az a lányosan síma haj, mely hosszú, fekete
tekercsben omlott le a pajkos kis gigerli-kalap alól.

– Megcsipem – gondolta magában és utána sietett.

Midőn melléje került, merész, frivol tekintetével a kis leány arczát
kereste. Ez az arcz hamvas és kerek volt, s midőn a férfi tekintete
érte, elborította a vér.

– Süldő még, elpirul, – gondolta dr. Földi Béla, nehezen megy majd, de
annál érdekesebb lesz.

Állhatatosan az oldala mellett maradt, hogy a többi járókelő azt
hihette, hogy együvé tartoznak.

A kis leány egy darabig állotta, pirultan, reszketve, aztán félénken
rávetette szemeit a férfira. Két nagy, babonás kék szemből egy megriadt
gyermeklélek tekintett reá, és ez a tekintet, mintha megrázta volna az
embert. Nem tudta mi az? de úgy érezte, mintha ő ismerné ezeket a
szemeket, mintha ismerné ezt a félő gyermeklelket. S valami érthetetlen
fájdalom járta át a lelkét, olyas valamit érzett, amit már régen nem
érzett. Eszébe jutott az édes anyja és az ő eltünt gyermekélete és
végtelen szánalom és undor fogta őt el saját maga irányában. Aztán
eszébe jutott, hogy mit akart ő tulajdonképpen, midőn e gyermek mellé
furakodott és mélységesen elszégyelte magát. Szeretett volna elmenekülni
előle, de nem volt ereje hozzá. Szükségét érezte, hogy bocsánatot kérjen
előbb tőle, s azután odább fog állani, mint a megvert kutya,
szégyenkezve, megalázkodva.

– Kisasszony – szólt reszkető hangon. – Amit önnek mondani akarok, azt
meghallgathatja. Távol tőlem minden sértő szándék. El is hagyom önt
rögtön. De nem távozhatom anélkül, hogy meg ne mondjam önnek, hogy önt
egészen másnak, jobbnak, nemesebbnek tartom, mint a többi nőket mind.
Bocsássa meg nekem, hogy azt mondtam önnek és bocsássa meg különösen
azt, hogy aljas, alávaló módon merészkedtem önhöz közelíteni.

Midőn beszélni kezdett, a leány megijedt és félénken húzódott tőle
félre. De azután, mintegy hipnotizálva a fiatal ember remegő hangjától
és attól, amit az neki mondott, rászögezte az ő csodálatos nagy szemeit.
Majd köny futotta be azokat és a földre szegződtek.

A férfi feleletet, legalább elutasítást várt tőle; de ő néma maradt.

– Nincs számomra bocsánandó szava? Haragszik? – kérdezte végre szinte
félénken.

– Oh nem, – suttogta a leány – most már nem, bár kezdetben féltem öntől.

– Köszönöm, köszönöm, nem is tudja, mily végtelenűl jól esik nekem, hogy
nem haragszik reám.

Majd egy kis szünet mulva hozzátette:

– És most, ha kívánja, távozom – örökre.

– Oh, ne, – mondotta a leány – hiszen ön olyan jó ember, aztán nincs
abban semmi rossz, ha ön mellettem marad.

Dr. Földi Béla úr erre kicsöppent az ő extatikus, bőjti hangulatából.
Hogyan, hiszen ez a kis leány egészen olyan, mint a többi, akik szintén
nem látnak semmi rosszat benne, ha egy fiatal ember melléjök szegődik az
utczán és elkiséri őket. Dicséretére legyen mondva, ez a gondolat
kellemetlenül érintette őt. Jobban szerette volna, ha ezeknek a kék
szemeknek földöntúli ragyogása nem hazudott volna és lángsugarai
elkergették volna innen. De hát – a kicsi igen szép, legyen tehát úgy, a
hogy első pillanatra gondolta. És mézédes szavakkal, óvatos kerülőkkel
kezdte szőni a hálót a mellette haladó szép leány körül. Gizinek hívják
– oly szép ez a név! Szegény virágkészítő leány! Oly szomorú, ha az
ilyen szép fiatal leánynak dolgoznia kell. És el fog hervadni
szegénységében és esetleg ki lesz szolgáltatva egy durva férjnek, akinek
nincs érzéke az ő illatos szépsége, gyöngéd, himporos lelke iránt. Mire
a kerepesi-út közepére értek, megkötötték már az ideális barátságot s
megbeszélték, hogy a doktor úr holnap ugyanilyen tájban, ugyanazon a
helyen fogja őt várni, ahol ma találkoztak. De a kerepesi-útnál tovább
nem szabad őt kisérnie, ezt az egyet kiköti magának. A viszontlátásra.
Jó éjszakát!

Dr. Földi Béla várt egy kis ideig, aztán utána sietett a leánynak, hogy
megtudja: hol lakik? De nem bírta többé elérni, eltűnt.

– Majd holnap – gondolta, s elment vacsorálni.

Másnap pontban nyolcz órakor csakugyan ott voltak mind a ketten. Gizike
nyájasan, szeretően nézett reá és mintegy hálásan szorította meg a
kezét.

– Önről álmodtam, – szólt a doktor úr halkan, olvadozva. – Oly szép álom
volt!

Gizike elpirult, de nem tudott válaszolni (Ma már czélt érhetek,
gondolta a doktor és kikomponálta a haditervet.)

De tudja isten, a kipróbált roué nem mert az ő szokott brutalitásával
fellépni. Még kerülő úton sem. Volt annak a leánynak a mivoltában
valami, ami félő tisztelettel töltötte el. Boszankodott magára. Hiszen
az a leány épp olyan, mint a többi, hát mért vagy olyan gyáva? Talán
szamárnak is tart, hogy így olvadozol, talán itt fog hagyni a faképnél,
mert olyan tuskó vagy! – Hiába. A kisértő szó ajkára tolúlt, de nem volt
bátorsága a kiejtéséhez. És egész valóját valami szentimentális, epedő
hangulat töltötte el. Elborongva lépett a leány mellett és méla, ideális
szavakat mondott.

Midőn ahhoz a kerepesi-úti mellékutczához értek, ahol válniok kell,
akkor dr. Földi Béla – maga sem tudja hogyan – elpuffogtatta az ideális
szerelem minden frázisát és maga is hitt benne – az ő ideális
szerelmében. El is felejtette, hogy meglesse a leány útját, elborongva,
magába merűlve járt, járt, maga sem tudta: hová.

Az este nem is vacsorált.

*

Így ment ez vagy két héten keresztűl.

Gizike boldog volt, hogy ennek a szép férfiúnak szerelme az övé, hogy
örökre az övé. És ő is megmondta neki, hogy szereti, hogy nagyon szereti
s hogy szeretni fogja örökké. A doktor úr pedig, ha egyedűl volt, egyre
fogadkozott, hogy legközelebb véget vett a platonikus viszonynak és
fölveti a kabinetkérdést: vagy–vagy! De nem jutott sohasem annyira.

Volt valami rejtelmes a leány egész viselkedésében. Olyan szivrehatóan
szép volt és hangja olyan lágy, oly tiszta. Aztán se azt meg nem
tudhatta, hol dolgozik, sem azt, hogy hol lakik. Ha befordult abba a
mellékutczába, mintha a föld nyelte volna el, eltűnt.

Egy este azonban a sarkon a férfi oly lágyan és szépen könyörgött, hogy
ne távozzék még, hogy a leány nem tudott ellentállani. Lassan, kéz a
kézben, mentek együtt, önfeledten, egymás közelsége által boldogítva,
míg a városligetbe nem értek. Enyhe májusi este volt. A fiatal lomb
szerelmesen susogott fejük fölött, amint egy padon egymás mellett ültek,
szótalanul. És a lelkük felolvadt az enyhe tavaszi levegőben, és édes,
boldogító érzés fogta el őket. Földi Béla mintegy önfeledten fűzte
karját a leány dereka körül és feje lehanyatlott a szép fiatal vállra.

– Édes, édes, egyetlen angyalom! – susogta megrészegítve a tömött fekete
haj illatától, mely arczát legyintette. Oh, mond, hogy az égből szálltál
le egyenesen az én üdvösségemre, és én elhiszem. Hiszen úgy van, oly
földöntúli szép vagy és oly boldoggá tettél engem!

A leány összerezzent. Kéjes öröm zsibongott végig az ő szivén és
átölelte a férfi nyakát és boldogan szorította kedves arczát most
arczához.

– Igen, igen – rebegte – az égből szálltam le a te megmentésedre. Igen,
eltaláltad. Angyal vagyok, a te őrangyalod, a ki nagyon, nagyon
szeretlek, jobban mint a mennyország fényességét.

És leejtette válláról az ő fekete köpenykéjét és a hátán két ragyogó
fehér angyalszárny bomlott széjjel és fölemelkedett a levegőbe és
mosolyogva lebegett a kővé vált férfi fölött.

Majd gyöngéden, szeretettel leereszkedett melléje és szerelmesen sugta:

– Szeretsz, úgy-e szeretsz? Régóta ismerlek, mikor még kis fiú voltál és
én kis gyerek voltam. De aztán meghaltam. És most angyal vagyok. A te
angyalod, a ki örökké melletted lesz hűséges társadként a földi életen
keresztül. Jó lesz?

– Jó lesz – válaszolta a férfi gépiesen.

És midőn az angyal megcsókolta, hideg maradt és az ő csókja is fagyos
volt, midőn az angyalajkakhoz tapadt.

– Késő van, gyerünk haza – mondotta végre.

– Tehát holnap? – kérdezte szerelmesen Gizike.

– Holnap – ismételte a doktor és sietve távozott.

Másnap pontban nyolcz órakor Gizike a szokott helyen volt, de a doktor
nem jött. Várta, várta, hiába várta.

A következő napon sem jött, harmadnap sem, egyáltalán nem jött.

És a fehér angyal sírva szállt vissza az égbe és onnan nézett le
szerelmes férfiára.

Ott látta őt egy éjjeli kávéház sarkában, mellette egy festettajkú szép
leány, akivel vigan koczintott és kiáltotta:

– Éljenek a szép leányok, kiknek csókja tüzes, ölelése forró. Mondhatom
neked galambom, hogy az ilyen tüzes szép leány mint te vagy, többet ér
az ég összes angyalainál!



Szegény Bandi agnoszkálása.


I.

Az édes anyja az ablakban ül és olvassa a bibliát. A lányok dolgoznak.
Serényen pörög a varrógép kereke, a vászon ropog az olló szárai között.
Biri egy szabásminta tanulmányozásában van elmerülve és néha-néha
hangosan dúdol egy-két taktust abból a nótából, mely fiatal fejében
motoszkál. A mindennapi huszonnégy óra telik le a tiszta szegény négy
fal között, mintha senkinek semmi gondja sem volna.

Ezek a szegény teremtések azonban csalják egymást. Halálos aggodalom és
síró szomorúság tölti el mindegyiknek a lelkét, de titkolja a többiek
előtt. A biblia betűi könyesen folynak össze az édes anya szemében és a
varrógép zakatolása, az olló nyiszálása, a vásznak suhogása csak
takargatja a rettenetes kérdést:

– Istenem, istenem, mi lett belőle?

Szegény Bandi jó fiú volt és munkásgavallér. Egyike azoknak az úri
lelkeknek, a kik a blúzba születtek és kikivánkoznak belőle. A munkába
elegáns polgári ruhában jár, sétabottal a kezében és munka után gondosan
megmossa a kezét, hogy nyoma ne maradjon az alacsony foglalkozásnak. Ha
kérdik foglalkozását, szégyelli bevallani, hogy nyomdász és
szégyenérzetét daczos munkásgőg mögé rejti. »Nyomdász vagyok és nem
ismerek nagyobb urat nálam!« Aztán vitatja hangosan a kézművesség
egyenrangú voltát a tintafogyasztó mesterségekkel s megveti társait,
amiért jól érzik magukat alacsony helyzetükben és fogcsikorgatva,
gyűlölködve irigyli a laposfejű tintanyalókat, akik csak annyiban
különbek nálánál, amennyiben szüleiknek módjukban állt az ő
iskoláztatásuk.

Nem is volt senki, aki szerette volna, sem munkástársai, sem munkaadói
között. Ügyes, gyorskezű munkás volt, de megférhetetlen. Egyre
váltogatta a nyomdákat, mindenütt szivesen fogadták föl és két-három
heti ottmaradás után ismét szivesen engedték odább állani.

Így történt, hogy négy héttel ezelőtt újból kiállván a munkából, nem
volt már Budapesten nyomda, ahol nem dolgozott volna. Ha most újból
beállít valahová, olybá vennék, mintha megjuhászkodott volna és
kegyelemért jönne. Ezt nem bírja elviselni. Inkább elmegy vidékre,
inkább szegre akasztja az egész mesterséget és beáll bolti szolgának.

Ebben az elhatározásban élt addig, amíg föl nem váltotta az utolsó
forintját. Ekkor már nagyon közel volt a boltiszolga-állás. És ekkor
megijedt tőle. Végig járt az utczákon, hanyag elegáncziával, a szemben
jövők úrnak tartották és akkor ő elgondolta, hogy ezek az emberek meg
fogjak őt ismerni, ha kabáttalanul, bőrköténynyel vonja maga után a
kézikocsit. Írtózatos. És ő mégsem alázkodik meg azok előtt a gyalázatos
emberek előtt, kiknél ő százszorta többet ér.

Otthon egy árva szóval sem vetették szemére, hogy ő nem keres semmit. A
régi szeretettel közeledtek hozzá hugai, édes anyja és ez bántotta.
Bántotta, hogy ezek a leányok tartják el őt, holott neki kellene
eltartani őket. És sértette őt az is, hogy nem reflektálnak az ő
segítségére. Hát ennyire semmi ő, hogy még otthon is semmibe veszik? Ezt
nem viselheti el. Ha ők megmutatják, hogy nem szorulnak őreá, ő is
megmutatja majd, hogy nem szorul reájuk.

Kezdett zsörtölődni. Azért, hogy ő most rajtuk élősködik, ne higyjék,
hogy megalázza magát. Ő azért van akkora úr, mint volt azelőtt. Azelőtt
kedves, szerető bátya volt, de most, csakhogy kimutassa, hogy ő nem érzi
magát lekötelezve, pörölt, gáncsolt és megkínozta a szegény leányokat.
Azok szó nélkül tűrték szeszélyeit és oktalan kifakadásait. Ez a
béketűrés azonban ismét halálra sértette. Érezve gyöngeségét, rájuk
fogta, hogy ők csak azért tűrik el kifakadásait, mivel éppen tudják
szorultságát s szinte vendégüknek tekintik, akitől mindent el kell
tűrni.

Majd a nagy egoisták érzékenységével szánta magát. Az egész világ ellene
fordul! Még övéi is, akiknek pedig kötelességük, hogy hozzá
ragaszkodjanak, hidegek, zárkózottak irányában. A szegény leányokra
dermesztő fagyként borúlt az ő mogorvasága, melylyel benyitott hozzájuk
és nem mertek még csak nevetni sem, mert ideges, ingerült volt. Nem
mertek szólni hozzá, mert haragosan rivalt rájok, hogy ne törődjenek
vele. És ő ezt szeretetlenségnek, közönynek és rút néma szemrehányásnak
tekintette.

Nap nap után keresztül-kasúl rovogatván a város utczáit, tele szívta
lelkét pesszimizmussal és életundorral. Mi keresnivalója a földön, ahol
senkije és semmije sincsen? Ezen a földön, melyen már galád
igazságtalanság volt a születése is, mert ő nem szegény embernek, nem
lenézett munkásnak való. És vádolta a szüleit is, hogy munkást neveltek
belőle, holott annyi szegény ember van, aki tudta taníttatni a fiát és
embert csinált belőle. De hát az öregek csak arra néztek, hogy minél
hamarább pénzt kereshessen és nyomorúlt néhány forintért eladták az ő
élete üdvösségét. Önzés, önzés minden, nem tartozik ő senkinek semmi
szeretettel, hiszen az ő kedveért nem tettek semmit sem, az ő kedveért
még csak nem is szerették.

És borúlt, borúlt körülötte a látóhatár. Magába mélyedt teljesen és
kiszőtte magában az enyészet filozófiáját. Legjobb nem élni. Bamba,
gyáva, aki a szenvedések közepette továbbvonszolja életét, mint a féreg,
várva, míg valaki véletlenségből összetapossa. Nem, ő nem féreg!

Sajátságos, kegyetlen gyönyörrel töltötte őt el ez az elhatározása.
Otthon az asztalnál ülve, el-elnézegette édes anyja, huga arczát és
kárörvendő gúnynyal mosolygott. Milyen nyugodtan ülnek ezek itt, pedig
az ő fejében a halál kisért. Be el fog rebbenni ez a nyugalom, ha
eldördül az ő revolvere!

És játszott velök – úgy érezte, hogy játszik velök, mint a macska az
egérrel. Enyelgett, tréfált és mikor a szegény leányok kaczagtak, akkor
ő kinevette őket. Kérdezgette, hogy nem volna-e kedvök szinházba menni,
tánczmulatságra menni. És rábeszélte őket, hogy a jövő vasárnapra
készítsék el a báli ruháikat, majd elmennek a nyomdászok
tánczmulatságára.

Az édes anyjának feltünt az ő sajátságos, alattomos mosolygása, de nem
tudta, mit jelent. Csak nyugtalankodott. Homályos, szomorú sejtések
lepték meg. És mikor vasárnap elment a leányokkal a mulatságra, az édes
anyja – maga sem tudva miért? – sirva fakadt és a keblére borúlt. Ez
megrendítette a lelkét, de nem az elhatározását. Elfelejtenek mindenkit,
nem siratják többé az apját sem, majd őt sem fogják örökké siratni.

A mulatságon sokat tánczolt hugaival és sokat ivott. A bor csak
élesztette benne azt a vandál kárörömet a hugai jókedve fölött.
Kifejtette minden szeretetreméltóságát, hogy szinte paroxismusba ejtette
a leányokat. Aztán reggel felé hazavitte őket, a kapuban jó éjszakát
kivánt nekik, ő maga még elment fekete kávéra. Egy félóra mulva ő is
otthon lesz.


II.

Azóta nem látták.

Estefelé jött egy levél. Megirta benne, hogy megunta már, hogy örökké az
ő testvérein élősködjék. Véget vet ennek az állapotnak. Nem irta meg
egyenesen, hogy elemészti magát, mintha ezt már tudnák. »Te, Mari hugom
vagy a legidősebb, a legerősebb és a legokosabb. Viseld gondját a
fiataloknak és mondd nekik, hogy ne búsuljanak miattam, mivel nekem a
földön már úgy sem lehet többé jó dolgom. Különben fiatalok vagytok
mindnyájan, lesz módotok, hogy a múltat és engem felejtsetek. Édes anya
előtt azonban titkold egy darabig. Gondoskodni fogok róla, hogy soha
reám ne akadjon senki s ha megtalálnak is, nem fognak megismerni.
Éljetek boldogul és azt a remélhetőleg rövid időig tartó szomorúságot,
melyet nektek okozok, bocsássátok meg nekem.«

Mari még ugyanabban a perczben, melyben ezt a levelet olvasta,
ugyanarról a papirosról egy másik levelet olvasott föl az édes anyjának,
mely szerint Bandi egy vidéki nyomdatulajdonossal találkozott, aki
rögtön magával vitte, hogy nem is ért rá hazajönni bucsúzásra. Aztán
fogta a kendőjét és ment – valamely munka után – és kint a lépcsőn
keserves zokogásban tört ki s rohant, rohant a rendőrséghez, felmutatta
a levelet és térden állva könyörgött, hogy keressék föl az ő bátyját,
hamar, hamar, az istenért, ne engedjenek neki időt az öngyilkosság
elkövetésére.

A rendőrségi apparátus a legnagyobb egykedvüséggel indult meg, lassan,
meggondoltan, rendszeresen. A rendőrséget nem ragadja el az aggodalom,
itt megszokták már az ilyen példátlan eseteket. Csak egy fiatal
konczipistának esett meg a szive a szegény leányon és biztatta:

– Nyugodjék meg, kedves kisasszony, az ember sokkal hamarabb írja meg,
hogy főbe lövi magut, semmint megteszi. Biztos lehet, hogy bátyja még
soká halogatja a tett elkövetését és addig megtaláljuk, ha ugyan maga
nem tér vissza. Így szokott ez lenni a legtöbb esetben.

A leány belekapaszkodott ebbe a biztatásba, bár nem tudta elhinni. És
mindennap ott járt a rendőrségnél sürgetett és tudakolt és rettegett
tőle, hogy valamit megtudtak. De hát a rendőrségnek igen sok a dolga és
rendszeresen jár el. Multak a hetek, a hónapok és szegény Mari mindennap
megkönnyebbülten távozott, sőt most már maga is kezdett remélni. Hiszen
okvetetlenül megtalálták volna már, ha…

Rengeteg havazások voltak azon a télen. S midőn márczius végén olvadni
kezdett a hó, budakeszi sváb parasztok a Jánoshegy egy tisztásán egy fa
tövéhez támaszkodva találtak egy ülő embert, halántékon lőve, mellette a
revolver és téli köpenye. A hideg, megfagyott hó konzerválta a hullát
majdnem egészen friss volt. Szerte-széjjel apróra tépett papirosok
hevertek, az öngyilkos eleve elpusztított minden irást, mely kilétét
elárulhatta volna. Aztán főbelötte magát, abban a föltevésben, hogy
arcza is fölismerhetetlenné válik.

A hullát beszállították a törvényszéki bonczoló intézetbe. A rendőrség
felütötte az eltüntek névsorát és valószinűnek találta, hogy a hulla
azonos a három hónappal ezelőtt eltűnt Fejér István nyomdászszal.

Be is idézték Fejér Marit és tudatták vele, hogy találtatott egy hulla,
mely minden valószinüség szerint azonos az eltünt bátyjával. Hogy holnap
reggel kilencz órakor a személyazonosság megállapítása czéljából egy
másik agnoszkáló tanúval együtt legyen ott a törvényszéki bonczoló
intézetben.

A szegény leány majd megőrült fájdalmában. Még mielőtt látta, bizonyos
volt benne, hogy ő az, a félve keresett. Siró görcsöket kapott, a kezeit
tördelte és nem tudta, mit csináljon. Könyörgött, hogy ereszszék rögtön
oda, de ez nem volt lehetséges. Majd erőt vett rajta a félelem:

– Istenem, hogy menjek én oda, hogy láthassam őt ezen rettenetes helyen!

Majd hirtelen elálltak a könyüi és valami őrületes szárazsággal
kérdezte:

– Mondja csak, tisztviselő úr, nagyon csúnyán néz ki?

Az a fiatal konczipista megsajnálta és ajánlkozott, hogy majd ő elkiséri
holnap. A leány zokogva köszönte meg szivességét és távozott.


III.

Csatakos, hidegesős reggel volt.

Mari a kapuban állva várta a kis konczipistát. Egy lompos kis
varróleányt vitt magával második agnoszkáló tanúnak. Sem testvéreinek,
sem anyjának nem szólt semmit. Magára vette a gyász egész terhét, ne is
vegye le szegény szivéről senki más az ő szerettei közül. Csak ezt a kis
félkegyelmű gyermekleányt avatta be a dologba, mert szüksége volt még
valakire, aki szegény bátyját ismerte. A kis leány érzéketlenül, buta
kiváncsisággal állt mellette és minden érzés nélkül szomorú képet
vágott, mert az ő mesternője is szomorú volt. Azaz nem is volt az
szomorúság. A külső formák kegyetlensége megfosztotta őt
szerencsétlensége mértékétől. Agnoszkálás, jegyzőkönyv, bonczolás,
hullaszállítási engedély, ezek a formulák kavarogtak agyában. Azt, hogy
bátyjáról, bátyja haláláról, holttestéről van szó, nem fért a fejébe.

A kis konczipista bérkocsiján pontosan megérkezett. Komolyan üdvözölte a
szegény leányt és besegítette a kocsiba. A kocsiban a leány zokogni
kezdett. A kis konczipista nem is próbálta őt vigasztalni. Engedte
zokogni, sírni és az egész úton nem szólt egy szót sem. Szótlanul
segítette őt ki a kocsiból is és szótlanul kisérte a kis bejáráson az
intézetbe.

Egy keskeny csigalépcső vezet a mélyebben fekvő halottas kamrához, a
halottkém szobájába. Egy alacsony barrière mögött, egy iróasztal, rajta
a leltárkönyv. Egy vastag, rubrikás könyv, majdnem egészen teleírva
öngyilkosok neveivel. A leány fájdalmára zsibbasztóan hatott a látása
annak, hogy itt egészen üzletszerűen be vannak rendezkedve az ilyen
mérhetetlen tragédiára, melyről ő úgy érezte, hogy őt sújtotta elsőnek.
A zokogása megszűnt, a könyei elállottak. Zsibbadtan, fásultan
ereszkedett egy padra. A konczipista halkan beszélgetett a halottkémmel.
A halottkém felesége az ajtóban állt és nézte a leányt. A kis varróleány
félénk kiváncsian tekintett körül.

– Nem tart sokáig, – mondotta a halottkém – mindjárt leeresztik.

Az asszony közelébb lépett.

– Azért a jánoshegyi hulláért jöttek?

– Igen – válaszolt kelletlenül a konczipista. Bántotta őt a frivol,
közönyös hang, melyen az az asszony beleelegyedik a dologba.

De az nem tágított. A maga módja szerint iparkodott kellemes dolgokat
mondani a kisasszonynak.

– Vőlegénye volt a kisasszonynak?

– Nem, bátyám – mondotta az és a szeme nézéséből látszott, hogy a
helyzet nem tudatos előtte.

Szegény fiatal ember! Még most is látszik rajta, milyen erős és szép
volt. Aztán nem is hinné senki, hogy hónapok óta halott már. Olyan friss
és romlatlan, mintha csak tegnap ölte volna meg magát.

A szegény leány dermedten, rémülten tekintett a fecsegő asszonyra. Olyan
kicsinek érezte magát, hogy őt lesújtja az, ami ennek a másiknak oly
közönyös csekélység. Egyszerre felsikoltott. Velőkig hatott a sikoltása,
oly metsző, szivrepesztő fájdalommal, hogy még az az érzéketlen asszony
is megijedt tőle.

Felszökött és berohant a barrière mögé az ablak szögletébe, ott
összeroskadt és zokogott, zokogott. Egy szürke téli köpeny lógott ott
egy szögről, annak a szélét fogta görcsös ujjai közé és belétemette az
arczát.

– Az ő kabátja, az ő kabátja, az én szegény drágámé, vége, vége, most
már egészen vége…

És zokogott fuldokolva és levetette magát a földre és ökleivel verte a
fejét.

A buta kis varróleány erre szintén hangos zokogásra fakadt, gépiesen,
minden benső fájdalom nélkül, szinte csak átragadt rája a sirás.

A kis konczipista gyöngéden érintette meg a szegény leány vállát és
halkan, bensőséggel a hangjában mondotta:

– Kisasszony, ha így viseli magát, nem engedhetem meg, hogy megnézze.
Nyugodtan, bátran kell elviselni mindent, úgy mint eddig.

A leány felszökött.

– Hol van? Hol van? Bocsásson, hamar, hamar…

– Csak akkor, ha nyugodt lesz.

Hamarjában fölszárította könyeit.

– Nyugodt vagyok, – hörögte rekedten – egészen nyugodt vagyok.

– Már lehet – szólt a halottkém.

– Várjon még egy pillanatig, kisasszony, előbb magam nézem meg.

Egy percz mulva visszatért. Komolyan, ünnepélyesen fogta meg a leány
karját.

– Jőjjön kisasszony, de legyen erős. Szegény bátyja nagyon el van
csúfitva. Előre mondom, nehogy megijedjen.

Kivezette a kis folyosóra.

A leány rohanni akart, alig birta visszatartani. A kis varróleány
követte őket.

Benyitott a halottas kamrába. Az egyik fal mentén üvegtáblás rekeszek.
Az első szakasz üres volt.

– A másodikban fekszik – suttogta a konczipista.

Csak két lépés kell és meglátja.

És ekkor a leány hirtelen megállt és nem mert előre lépni. Majd
kisérőjére támaszkodva, aki átkarolta a derekát, félénken, lassan lépett
egyet és midőn oda érkezett, nem mert egészen elébe állani, csak
félénken, habozva nyújtotta előre a fejét s midőn már láthatta volna,
hirtelen behunyta a szemét.

Vagy öt percz telt el így.

Kisérője most gyöngéden előbbre vonta.

– Most már meg kell néznie – sugta.

És ekkor a leány fölvetette a szemeit, nagy félénkséggel, nézte, nézte a
szekrényt és arczára valami zavaros, félig csodálkozó, félig kérdő
kifejezés ült. Aztán egész bátran még egy lépést tett előre, előrehajolt
és soká nézte a hullát.

A hulla nézésétől csodálatos megkönnyebbülés szállta meg, szinte
teljesen megvigasztalódott tőle.

Egy rézsut fektetett, lánczokon lógó deszkán feküdt hanyatt, teljesen
felöltözve, úgy, ahogy találták. Csak czipő nem volt rajta, az lerothadt
róla. Bal keze a mellén nyugodott, jobbja mereven kinyujtva, ökölbe
szorítva.

A halántékán egy parányi piros nyilás, vérnek semmi nyoma. Nem is
vérzett. A vér a bőr alatt ömlött széjjel és befutotta az arczát. Kék és
fekete volt az arcz, teljesen fölismerhetetlenné téve, csak az álla volt
világossárga és a fogai fehérlettek ki a nyitott szájból. És ajkaira oda
fagyott az az alattomos, kárörvendő mosolygás, melylyel az utolsó
napokban testvéreit nézte.

Semmi nyoma a régi vonásoknak. És ez töltötte el a leányt azzal a
csodálatos megnyugvással. Hiszen ez egy egészen idegen test, ezt ő
sohasem látta, ez nem az ő bátyja, aki szép volt, aki élő volt és piros
volt, nem olyan kék és nem olyan sárga, mint ez a holttest.

– Megismeri? – kérdezte a halottkém.

A leány tanácstalanul nézett rá.

– Igen, – mondotta a bamba kis leány – a harisnyájáról.

A kis konczipista visszavezette őt a halottkémi irodába. Mari maga elé
meredő, száraz szemekkel gondolkodni látszott. Nem tudott, nem érzett
semmit. De midőn a fogason látta a téli köpenyt, akkor ismét
felsikoltott és most már föltartóztathatlanul zokogott.

– Ő az, ő az, – kiáltotta – az én drága szépfejű egyetlenem, így
elcsúfitva!

Majd fölszökött és megragadta a konczipista karját.

– Uram, – mondotta erőszakosan – ön jó ember és okos ember. Ön
emberismerő. Sohasem bántottuk őt, mindig szerettük. Úgy-e nem lehet,
hogy ő józanul és akarva okozhatott nekünk ekkora szomorúságot? Mondja,
mondja kérem, úgy-e csak önkivületi állapotban tehette meg?


IV.

Amire a rendnek szüksége volt, minden megvolt. Meg volt a halottkémi
bizonylat, az agnoszkálás és a bonczolás jegyzőkönyve, a kis konczipista
megszerezte még a hullaszállítási engedélyt is és Mari eltemethette a
bátyját.

Onnan a halottas kamrából vitték el.

A koporsót már húgai is kisérték. Az ujságból olvasták, hogy megtalálták
a bátyjukat – előttük nem lehetett titkolni. És a szegény leányok sűrű
könyhullatással kisérték a szegényes koporsót a temetőbe. Hamar végeztek
vele. A két kisebbik leány majd hogy a koporsó után nem vetette magát,
de Mari merev nyugalommal, réveteg, gondolkodó tekintettel bámult a
gödörbe. Látta maga előtt az ő élő bátyját és azt a torz hullát, melyre
most hantolják a földet és nem tudta fölérni, hogy a kettő egy. Az a
hulla idegen volt neki és nem tudta siratni.

Aztán haza mentek és vidáman hozzáfogtak a munkához.

Gyászruhát sem ölthettek, meg sem sirathatták nyiltan szegény Bandit,
mert a mamának nem szabad soha, de sohasem tudni róla, hogy Bandi
meghalt. És a mama nyugodt, nagyon nyugodt és elhiszi, hogy Bandi
vidéken van és hallgatja a leveleket, miket Mari hetenkint maga ír és
fölolvas neki.

Szegény Mari!

A fiatalabb leányokon lassankint érvényesítette az idő az ő gyógyító
hatását. A kis Biri már nevetni is tud és a szabásmintát tanulmányozva,
öntudatlanul egy vidám nótát is dúdol magában. De Mari mindig azt a
hullát látja maga előtt és nem ismer benne az ő bátyjára. És beszélvén
róla édes anyjának, mint élő emberről és fölolvasván neki a leveleit,
egyre erősödik benne a remény, hogy Bandi vissza fog jönni a vidékről s
mind bizonyosabbá válik benne a tudat, hogy Bandi él.

A mama pedig nyugodtan olvassa a bibliát. A szent anya fájdalmas
gyászáról olvas gyakran és imádkozik fia lelki üdvösségeért. Mert az
anyát nem lehet megcsalni. Mikor leánya akkor reggel távozott, akkor
megszakadt szivében egy húr és ő tudta, hogy most temetik a fiát. De
rejtegeti ő is a gyászát, hadd gondolják azok a jó, szegény leányok,
hogy megkimélték anyjukat a legszomorubb fájdalomtól.



Magdolna.

Barna Józsi harmincz esztendős korában elhatározta, hogy szerelmi
kalandok után lát. Szelid, jó fiú volt, de még egészen zöld. Valahol
vidéken professzoroskodott s kommentálta Berzsenyit meg Ányos Pált, míg
végre áthelyezték Budapestre. Itt aztán a kávéházi, szinházi és orfeumi
levegő eltöltötte őt azzal az ernyesztő szomjúsággal, melyet csak
leánycsókkal vagy szerelmi versekkel lehet oltani. A versekkel
megpróbálta már, de mivel Berzsenyi volt a poétai mintaképe, nem igen
boldogult velük.

– Elvégre is, vagyok olyan legény, mint akár Duha Péter, – gondolta
magában – akinek minden napra más szeretője van. Megelégszem egyelőre
egygyel.

Tudakolta aztán Duha Pétertől:

– Te Péter, hogy is szerzed te a szeretőidet?

Duha Péter rá nézett az ő zsírban úszó, fekete szemeivel és egyet pödört
a bajszán. Pufókos, idomtalan ember volt, csupa izom és csupa fekete
szőr. Az ember nem tudná, hogy mi is vonzza hozzá a nőket, ha nem volna
oly hallatlanul szemtelen.

– Hát, barátom, annak az a módja, hogy végig sétálok valami népesebb
utczán, aztán, ha akad valami szemre való leányzó, akkor mellé szegődöm.
Első nap én kisérem őt haza, második nap ő engem.

Barna Józsinak ez nem fért a fejébe.

– De kérlek, Péter, csak nem lehet akármelyik tisztességes nőt az utczán
megszólítani, mielőtt az ember tudja, hogy lehet!

– Gyerek vagy Józsi, nem ismered még a pesti életet. Az ilyen sétákra
egy órakor délben, vagy nyolczkor este kell menni. Azok a lányok, a kik
ilyenkor az utczán járnak, azok már megebédeltek, vagy csak akkor mennek
vacsorára. Azokat bátran megszólíthatod.

Notandum, Duha Péter jómódu gentryfiú, aki a tisztesség fogalmát nem
tudja összeegyeztetni a tizenkét órakor való ebédeléssel.

És Barna Józsi ilyen instrukcziókkal ellátva neki indult a kalandos
útnak.

Eleinte mindig esernyővel járt az utczán, abban bizakodván, hogy majd
valami hirtelen záporeső szakad le s akkor találkozik majd egy
hölgygyel, akinek nincs esernyője. Ez a legszebb formája egy ismeretlen
nő megszólításának.

Hanem vagy nem esett az eső, vagy nem akadt védelemre szoruló hölgy,
vagy pedig Barna Józsinak nem volt bátorsága, hogy hozzá lépjen.
Denique, az esernyővel nem boldogult.

– Este könnyebben megy, – gondolta – nem látják az embert, aztán tényleg
nem jár olyan sok megközelíthetetlen nő az utczán, mint nappal.

És bolygott este. Szép, kerek, szőke arczát megvilágitották az
Andrássy-út, a váczi-útcza gázlámpái, majd belemerült a mellék-utczák
sötétségébe. A szeme gyorsabban járt mint a lába, mert valahányszor azt
mondotta magában: »Ez az!« – mindannyiszor meglassitotta a járását, mig
az áhitott alak szerencsésen eltünt valami kapu alatt. Gömbölyödő
termetét lihegve vonszolta egy-egy magános nő után, majd midőn elérte,
mélyen az arczába tekintett. De mihelyt a nő tekintete érte őt is,
hirtelen lesütötte a szemét s mintha jégverem volna a lelkében,
közönbösen haladt mellette el.

– Ez nagyon tisztességes, – gondolta, ha hidegen néztek reá –
méltatlanság volna őt inzultálni, csak azért, hogy elkésett valami
látogatásnál.

Ha pedig mosolyogva, biztatva érte őt a virágos kalap alól valami égető
szempár nézése, akkor fölháborodott benne az ő morális érzése:

– Olcsó diadal, nem kell.

És haladt tovább.

Midőn késő este holtra fáradva becsöngetett az ő lakásába, akkor tünődve
állt meg a szoba közepében.

– Mégis csak gyámoltalan, gyáva gyerek voltál.

Aztán végig nyujtózkodva ágyán, egészen megváltozott. Holnap máskép
lesz! Elvégre is az embernek nem az a hivatása, hogy erényőre legyen
minden női teremtésnek. Aki erényes akar lenni, az maga vigyázzon magára
és ne járjon késő este egymagában az utczán, ahol a hozzá hasonló
veszedelmes vadászok leselkednek reájuk. Minden asszony gyarló, mondotta
Duha Péter, és igaza is van. Mert gyakran tapasztalta az ő éjjeli
botorkálásain, hogy azok az ártatlan nézésű leánykák, a kiket ő nem mert
magszólítani, valami kevésbbé lelkiismeretes uri emberrel folytatták
útjukat. Mert ő csak túlságosan skrupulózus, nem gyáva. Meg fogjuk látni
holnap, a mikor sutba dobja a skrupulusokat.

Az a holnap pedig mindig csak holnap maradt. Szegény jó lelke minden még
oly biztató alkalommal is visszariadt a vállalkozástól. Sokszor már
egészen közel volt hozzá, hogy megszólítson valakit, de nem talált kellő
formát hozzá. Mert forma okvetetlenül kell.

Egyszer azonban szájába repült a sült galamb. Már késő este volt, a
király-utczában, ő éppen haza felé tartott, miután már egy fél tuczat
leányt kisért tiszteletteljes távolságból. Egy fekete ruhás, karcsú
leányalak járt a falhoz lapulva előtte. Tiszta, takaros volt a ruhája, a
fején kopottas sötét szalmakalap, mely alól ragyogóan világlott elő
csodálatosan szép sárgás szőke haja. Barna Józsi egy gázlámpa alatt érte
utól s lopva az arczába tekintve, szokás szerint közönbösen tovább akart
menni. De hirtelen delejes áram futott végig rajta, arczát elborította a
vér s ő megfordult.

Egy mesésen lágy hang szólott utána, félig vergődve, félig fuldokolva:

– Bocsánat, uram!

Barna Józsi lekapta a kalapját és udvariasan lépett a leányhoz.

– Parancsoljon, kisasszony – mondta az ő jóságos lágy hangján, mely
mindig pénzébe került, valahányszor egy jó barátjával szemben használta.

De a kisasszony nem tudott parancsolni. Hamvas, szép arczát (az egész
teremtés nem lehetett több tizenhat évesnél) elöntötte a piros vér s
nagy aczélkék szemeit elborította a viz. Arczszögletei vonaglottak a
nagy fölindulástól. Barna Józsi látta, hogy itt hiába vár parancsot s
jóságos részvéte segített az ő veleszületett élhetetlenségén. Jóságosan,
mint egy nagybácsi, karjába öltötte a leány kezét és biztatóan szólott
hozzá:

– Úgy-e, kisasszony, elkésett és most fél magányosan menni? Majd haza
kisérem – a kapuig – tette hozzá minden félreértés kikerülése végett.

De a leány zavara erre csak növekedett. Reá támaszkodott a férfi karjára
és hangos zokogásban tört ki.

– Nincs otthonom, nem tudom, hová menjek.

Erre aztán Barna Józsi jött zavarba. Hiszen még Duha Péter is először
haza kiséri a hölgyét és csak másnap kiséri az őt. Egy pillanatra
átvillámlott ugyan az agyán, hogy Duha Péter ilyenkor azt mondaná:
»Sohase búsuljon kedvesem, az én lakásom elég tágas, elférünk benne
ketten is.« De azért nem mondta. Csak törülte a homlokáról az
izzadtságot s mintegy magában motyogta:

– Ez bizony nagy baj.

A leány ebből a beszédből rosszat sejtett, mert aggódva tekintett föl
kisérőjéhez.

– Uram, – mondotta remegő hangon – segítsen rajtam, vigyen akárhova,
csak el ne hagyjon. Hálás leszek, szolgálója leszek, csak magamra ne
hagyjon ebben az irtózatos éjszakában.

Barna Józsi erre ismét a Duha Péter eszével ezt gondolta:

– Ez ugyan egészen világos beszéd.

De a maga fejével azt gondolta:

– A nyomorral nem lehet visszaélni.

– Arról szó sincsen, – fordult aztán a leányhoz – semmiképpen sem fogom
elhagyni. De hát, tudja, a dolog kissé bajos, mert én magányos ember
vagyok és csak egy szobám van. Ha csak nem riad vissza attól, hogy
valami szállodában tölti egyedül az éjt?

Erre az a könyben uszó két nagy szem rámeredt az ő arczára, meglepetve,
csodálkozva, és amint még Barna Józsi is észrevette, némileg csalódottan
is. Bizonyos lemondó önmegtagadás volt a leány hangjában, a mint
susogta:

– Ahogy ön kivánja. Köszönöm.

– Ez a leány félreértett, – gondolta magában Barna Józsi, de tartok
tőle, hogy én is félreértettem őt. Talán mégis csak elég tágas lesz
mindkettőnknek a lakásom.

Gondolta, de nem mondta. Ellenben észrevette, amint a leány félig
önkénytelenül visszafordult és folyton egy kávéház világos ablakára
bámult.

– Vacsorált már? – kérdezte s be nem várva a fölösleges feleletet,
folytatta: – én még nem. Úgy-e, velem tart?

Beléptek. Valami harmadrangú kávéház volt, amilyen éppen a
király-utczától telik. Álmatlan aszfalt-gavallérok, részeg jogászok és
kétes exisztencziák füstölték tele a tarkatapétás nagy termet. Gúnyos,
szemtelenül hunyorgató pillantások nyilaltak a sarokasztal felé, ahol
Barna Józsi az ő védenczével helyet foglalt, mintha azt mondanák:
»Értünk, értünk, csinos portéka. Gratulálunk.«

Barna Józsinak felforrt a vére fölháborodásában, hogy ilyesmit gondolnak
róla ezek az emberek. Szerette volna mind kihajigálni az ablakon.

Forró tea és hideg sonka mellett aztán megtudott mindent. Nem mondom el
a szép Szabó Magdolna históriáját, olyan közönséges és banális, mint
minden igaz história. Az a kopott nóta az, mely egy szép leányról szól,
akinek nincs kenyere, de van becsülete. Aztán találkozik egy vén
javasasszonynyal, aki kenyérre váltja be a becsületét. Csak egy hónappal
ezelőtt történt. Most örökös rabszolgája, akár szeretője is kész lenni
annak a nemesszivű embernek, aki hajlandó őt föltartóztatni a lejtőn,
melyen áll. Szivesen nélkülöz, beéri bármily kevéssel, csak éjszaka
otthon lehessen, biztos fedél alatt.

Barna Józsit mélyen leverte ennek a bűnbánó szép Magdolnának a beszéde.
Hogyne, mikor a töredelmes szókat a biborban úszó orczák, a mereven
lesütött szempillák olyan megkapó őszinteséggel illusztrálták. Ime, egy
szép gyermekéletű nő, akit lelketlen emberek boldogtalanná tettek. Nem
tudta fölfogni, miképpen lehet valaki olyan kannibál természetű, hogy
egy ilyen gyönge, gyöngéd teremtést megérintsen. Nem, ezt a szép,
szerencsétlen gyermeket ő meg fogja menteni!

Megnyugtatta őt. Ne sirjon, nincs rá többé oka. Ha becsületes, jóravaló
akar lenni, akkor ő mindenben segítségére lesz. Most pedig menjünk haza.

Becsöngetett a lakásán. Aztán meghagyta a házmesternőnek, hogy vezesse a
kisasszonyt föl az ő szobájába, ő maga ma nem megy föl.

– Jó éjszakát, kisasszony, ön itthon van.

Barna Józsi ott ragadt a kapuban, mely orra előtt becsapódott. Aztán
lassan megindult a legközelebbi szálló felé.

– No, ezt a kalandomat nem mondom el Duha Péternek. Kinevetne.

S midőn összekuporodott a szállóbeli rövid, kényelmetlen vaságyon,
elgondolkodott:

– De mintha ez az én filantropiám mégis csak hasonlítana egy nagy
szamársághoz!

*

– Jó reggelt! Kipihente magát? – Derék. Hát, kedves Magdolna kisasszony,
gondolkodtam az éjszaka arról, hogy mitevők legyünk és azt hiszem, az
eredménynyel ön is meg lesz elégedve. Ön természetesen nem lakhatik itt
nálam, hiszen a rossz nyelvek nem hagynának nyugtot. De fogadok ön
számára itt a házban egy kis szobát és gondoskodom önről addig, amíg
saját erejéből meg tud élni. Mert az ön helyzetében csak a munka lehet
az, ami visszaadja önnek lelke nyugalmát és önbizalmát. Úgy-e bár, ön is
ezen a véleményen van?

– Igen – suttogta Magdolna.

– Hát lássuk csak: mihez foghatna. A legkényelmesebb persze az volna, ha
berendezhetnék önnek egy kis trafikot, de fájdalom, ahhoz több pénz
kell, mint amennyi nekem van. Valami más női foglalkozás után kell tehát
látnunk. Ért-e valami kézimunkához?

– Tudok varrni, egy kicsit himezni és – énekelni is. Ezt az utóbbi
képességét bizonyos mohósággal hangsulyozta a szép Magdolna.

– Akkor minden rendben van. Még ma hozatok magának egy takaros kis
varrógépet, munkáról is gondoskodom. Nagy az ismeretségem, munkában
sohasem lesz hiány. Különben is a kezdet nehézségein majd túlsegítem én.

– Nem volna-e czélszerűbb, ha a szinháznál próbálkoznám? – koczkáztatta
félénken a leány.

– A szinházra, kedves gyermekem, nem szabad gondolnia. Jól ismerem azt a
levegőt, nem tesz jót önnek. Örökös csábitásnak, örökös ostromoknak van
ott kitéve. Bizony kár lenne odamenni.

– Igaza van, – válaszolta a leány. – Köszönöm, nagyon köszönöm a
jóságát, dolgozni fogok.

És dolgozott. Egész nap vidáman kopogott a gépe. Szegény Barna Józsi
anyagilag majd tönkretette magát, mert a sok munkát, amit védenczének
hozott, a saját számlájára csináltatta és fizette oly búsásan, ahogy a
varrómunkát sohasem fizették még. De boldoggá tette őt a tudat, hogy ezt
a jóravaló, fiatal szép leányt megmentette a tisztességes életnek. Sőt
gyakran, ha el-elnézegette azt a szenvedő szép arczot, melyen bizonyos
szelid melankólia borongott, hallgatta a gép dolgos kopogását, az a
gondolat is járt át az agyán, hogy miért ne? – hátha a maga számára
mentette őt meg?

Egyszer délután azonban, amint a kávéházból hazatért s bekopogtatott
Magdolna szobájába, az a regényekből jól ismert meglepetés érte őt, hogy
a szép leány helyett egy tintafoltos levelet talált. Szólott ez a levél
az egyetlen jóltevőnek, akit a levél irója örökké hálás emlékezetben
fogja tartani, bár jóságára érdemetlennek tudja magát. Kifejti továbbá
azt a filozofémát, hogy annak, aki egyszer vétkezett, már nincs veszteni
valója és minthogy ő ma a népszinházi karénekes-próbán nagy sikert
aratott, nem akar nemes jóltevőjének továbbra is terhére lenni. Maradt
hálás köszönettel: Szabó Magdolna, s. k.

Midőn Barna Józsi ezt a levelet kisillabizálta, úgy érezte magát, mintha
egy mázsa arany higannyá olvadt volna a markában. Aztán kifordult a kis
szobából s fölhaladva a saját lakása felé, azt mormogta magában:

– Mégis csak nagy szamár voltál.

Két héttel később az Andrássy-úton egy fiakkerben látta Szabó Magdolnát.
Elegáns volt, mint egy grófnő és Duha Péter ült mellette. A leány
észrevette őt s hirtelen odahajolt gavallérjához. Valamit súgott neki.

Másnap pedig Duha Péter mosolyogva veregette meg Barna Józsi vállát és
félig gúnyosan, félig szánakozva mondotta:

– Gyerek vagy te, Józsi, legjobb lesz, ha megházasodol.



Czili néni.

Igen szépen köszönöm, kedves barátném, a meghivást és különösen a
postscriptumot, mely Czili néni megérkezéséről értesít. Nagyon örülök,
hogy Czili néni előre is örül a viszontlátásnak, de fájdalom –
mértéktelen elfoglaltság kifogása alapján – kénytelen vagyok a
találkozás még nagyobb öröméről lemondani.

Ez neki szól. Önnek, kedves barátném, őszintén megmondhatom, hogy Czili
néni megérkezése riaszt el engem mai estélyétől. Pedig úgy szeretek
önöknél lenni. Olyan kedves, apró szobáik vannak, filigrán apró
butorokkal. Apró poharak az apró tálczákon, apró gyermekek, apró
háziasszony és apró örömök – úgy szeretek mindent, ami apró, csak éppen
Czili nénit nem.

Ne értsen félre és ne vádoljon következetlenséggel. Czili néni igen
tiszteletreméltó hölgy. Szép is, jó is, okos is és az a tiszta fehér
haj, mely fiatal szép arczát környezi, egyszerűen földöntúli. De nagyon
unalmas. Unalmas szépségénél, szeretetreméltóságánál és okosságánál
fogva. Unalmas azért, mert ő tudja, hogy szép, szeretetreméltó és okos,
és mégis akar szépnek, szeretetreméltónak és okosnak látszani.

Amilyen émelyítő irásomban ennek a három melléknévnek a halmozása, éppen
olyan émelyítő a Czili nénivel való együttlét. Úgy érzem, mintha czukros
vizben fürödnék és a czukor bevenné magát egész valómba. Egy kis
keserüség, egy kis rútság, egy kevés ridegség és legalább egy csöpp
ostobaság türhetővé tenné a helyzetemet. De semmi, semmi, Czili néni
olyan, mint egy melléknév a hatvanas évekből, nagy betüvel irva.

Egy csöppet sem csodálkozom azon, hogy Czili néni pártában maradt.
Honnan az ég szerelmére vegyen egy férfi bátorságot, hogy a
tökéletességek ilyen gyüjteményét örökre a magáévá tegye? Czili néni
most negyvenéves és az arcza még mindig oly szép és fiatal, mint
tizenhatéves korában volt. És a haja már tizenhatéves korában olyan
galambfehér volt, mint amilyen mostan. Czili néni olyan tökéletes, hogy
az idő, a változás, a hervadás sem fogott ki rajta. Gyermekleány korában
vén leány volt és vén leány korában még mindig fiatal. Ha ez nem
kisérteties, akkor egyszerűen ízetlen.

Jól emlékszem még reá, tizennyolcz esztendős korában. Én akkor vagy
kilenczesztendős gyerek voltam és nagyon szerettem hozzájuk menni.
Szerettem az ő kisvárosi sötétes lakásukat, a virágos szőnyegekkel, az
üvegszekrénynyel, mely tele volt finom üveg- és porczellánneműekkel. A
horgolt asztalterítőt, a díszkötéses könyvekkel és a fehéren bevont
vörös ripszfauteuilleket, melyek geometriai preczizitással voltak
félkörben az asztal körül állítva. Szerettem továbbá az ő süteményeit,
melyek tiszta czukorból, csokoládéból és mandulából készültek,
mazsolával telehintve; akkor még jó fogam volt és nem szivaroztam, akkor
még rajongtam az édességért és szerettem Czili nénit. Már akkor is
megragadott az a megható ellentét az ő piros szép arcza és fehér,
selymes haja között. Tökéletes, karcsú termetét mindig sötét ruha födte
és ő úgy lebegett a sötétes szobákban, méltóságosan, világítóan, mint
bárányfelhős égen a hold.

Háladatossággal gondolok arra az időre, mikor Czili néni arczon csókolt
és az ölébe ültetett. Olyan nagymamás volt irányomban tizennyolczéves
korában. Tisztelettel és áhitattal hallgattam beszédét, ha egy-egy
könyvet, melyet visszahoztam neki, magyarázgatott. Megmutatta nekem az
összes folyóiratok fametszeteit, elmondta nekem, ki festette, hol él,
mekkora nagy festő az illető és milyen iskolához tartozik. Majd a
zongorához ült és a nagy mesterek műveit játszotta nekem, egyre
figyelmeztetve engem a szépségekre, a jellemző motivumokra. Neki
köszönhetem, hogy gyermekkoromban már akkora műveltségem volt, mint
kevés fiatal embernek, midőn rigorózumra készül.

Oh, én rajongtam akkor Czili néniért. A megtestesült jóság és fölény
volt ő, nemcsak az én gyermekszemeimben, hanem az egész kis város
apraja-nagyja szemében. Vasárnap délután, ha a kis város színe-java ő
náluk összegyűlt, a sok okos férfi és szép leány közül ő vált ki
fönségesen, fölényesen, de szeretetreméltóan, szeliden, a megtestesült
harmónia. A fiatal emberek hódolattal közeledtek feléje, a szokott
enyelgő hangot, melyet más leányokkal szemben alkalmaztak, vele szemben
mindig fölváltotta bizonyos tiszteletteljes várakozás hangja. Nem
vitatkozott soha. Szerényen, figyelmesen hallgatta a sokszor heves
vitákat, s ha aztán egyik-másik fél őt hívta föl birónak, akkor
szeretetreméltó, lágy hangon, egyszerű világos szavakkal megmondta a
saját véleményét és az döntött. Olyan kristálytiszta, határozott és
kijelentésszerű volt minden, amit mondott, hogy ahhoz a dologhoz nem
lehetett többé hozzászólani. Ilyenkor mindig perczekig tartó csönd
állott be, mely szinte kinosan hatott. És Czili néni magában elmerülve,
egy kissé nekipirulva nézett maga elé, mintha lelkében újra élvezné
saját nyilatkozatát, de azután, magához térve átlátta a helyzetet és
fölényes szeretetreméltósággal ismét megindította a beszélgetést. Szép
lélek volt a szó nemes értelmében. Rajongott a művészetért, az
irodalomért és különösen a szép verseket szerette. Gyönyörűséggel
czitálgatta az élő és holt költőket, nem mintha olvasottságát akarná
fitogtatni, hanem mivel tele volt költészettel és a czitálás neki épp
oly belső kényszerűség volt, mint más embernek egy dal dudolása, mely
bevette magát a lelkébe.

Ennyi kiváló tulajdonság mellett, az általános tisztelet és csodálat
közepette szinte érthetetlen, hogy lánypajtásai között nem akadt
egyetlen irigye sem. Irigyelték és megszólták a szőke Sárikát, mert őt
tartották a legjobb tánczosnőnek és irigyelték, megszólták az alispán
ferdeszájú Rózsáját, mert az ő házuknál fordult meg a legtöbb
katonatiszt. De Czili nénin valamennyien osztatlan szeretettel csüggtek,
túlliczitálták egymást az ő dicséretében és mindenki örült, ha
szinházban, tánczmulatságon fölragyogott a Czili néni ezüstös szép haja.

Most már értem, hogy a lányok között nem volt rosszakarója. A leányoknak
csodálatosan helyes ösztönük van, ők öntudatlanul kiérezték, hogy Czili
néni minden szépsége és minden fényes tulajdonsága mellett nem
vetélytársuk. Czili néni sokkal fenségesebb volt, semhogy egy fiatal
embernek eszébe juthatott volna, hogy neki udvaroljon. Annyi
tisztelettel és csodálattal töltött el mindenkit, hogy szerelemre
senkisem gondolt. Hiszen Czili néni nem közönséges leány, az olyan
közönséges és léha érzelem, mint a szerelem, dehogy férkőzhetik az ő
tiszta, jó szivébe! Aztán szinte nevetségesnek is tetszett mindenkinek,
hogy Czili néni ezek között a fiatal emberek között hozzá méltó férjet
találhasson. Csak egy nagy művész vagy költő méltó ő hozzá s bizonyosan
egy olyan lesz is a férje, ha ugyan méltó lesz reá.

Öntudatlanul mindenki tisztában volt azzal, hogy Czili néni olyan leány,
akit senkisem fog elvenni, éppen tökéletességénél fogva. Néha ő maga is
mintha sejtette volna ezt, s mintha hizelgett volna neki ez a föltevés.
Később azonban nyugtalanította. Az ő korabeli barátnői sorra léptek az
oltárhoz és Czili néni valamennyinél nyoszolyóleány volt. Csodálatosan
szép nyoszolyóleány. És esküvő után szeretettel csókolta meg a
menyasszonyt és kivánt neki minden jókat.

Végre is egyedül maradt. Tapasztalta, hogy a leányok közül, akik az ő
kedves kis otthonában vasárnap délután összegyűltek, ő nemcsak a
legszebb és a legokosabb, hanem a legöregebb is. A fiatal embereket,
akiket fogadott, abból az időből ismerte, mikor könyvtáskával a
nyakukban, jártak a városi algimnáziumba. Szomorú, merengő lett. Nem
csoda. Hiszen olyan igazságtalanság az élettől, hogy őt ott felejti a
régi helyen. És kezdte magát idegennek érezni a régi otthonban, az új
generáczió közepette s nem maradt számára más vigasztalás, csak a
könyvek, a rézmetszetek és zongora.

Lássa, kedves barátném, midőn hosszú évek múltán újra találkoztam
önöknél Czili nénivel, az ő viruló, változatlanul szép arczával, fehér
hajával és szelid, okos hangjával, akkor mély meghatottság szállt meg.
Oly nyugodtnak, oly derültnek látszott és én mégis sajnáltam őt. És
tanakodtam magamban: hát csakugyan kibékült-e sorsával, valóban olyan
tökéletes-e, hogy szerelem nem fért hozzá soha? És mikor beszélgettem
vele, úgy éreztem magam, mintha még mindig kilenczesztendős fiú volnék
és ő oktatna engem. Még mindig irodalommal és művészettel volt tele és
én bámultam az ő nagy tudását, az ő finom izlését és megsemmisültem
saját tudatlanságom érzetében. Azt hittem, hogy még mindig bámulom őt,
mint annak idejében és hogy az a kényelmetlen érzet, mely elfogott, csak
onnan való, mivel sem tudásban, sem eszmei röptében nem birom őt
követni.

De vacsoraközben, midőn Gessner idilljeit elemezte, tisztába jöttem két
dologgal: ez a művelt beszéd nagyon unalmas és ez a nagyműveltség és
széplelkűség egy pártában maradt vén leány egyoldalúsága. Ez nem többé
jelleméhez tartozik, hanem modorává vált; korbeli hátrányát szellemének
ragyogásával akarja feledtetni. Szóval, én Czili nénit rendkivül hiúnak
találtam. Úgy látszik, hogy ő most úgy gondolkodik magáról, mint annak
idején a többiek és mutogatja magát, gyönyörködik saját magában. És az ő
hiúsága nemcsak szellemére vonatkozik, hanem külsejére is. Tudja, hogy ő
most is olyan szép, mint volt és büszke reá. És erősen fűzi magát és
szinte nyárszerűen meleg tavaszi este kék bársonyruhában jelent meg,
mert az a bársony valóban jól illik neki.

Fáj a szívem, hogy Czili néni, akire hálával és szeretettel gondolok
vissza, most ilyen szinben tünik föl nekem. Szeretnék toleráns lenni és
szeretném szuggerálni magamnak, hogy a régi, a a változatlan Czili néni
époly érdekes, mint volt azelőtt, de nem tudom. Megkönnyebbülten
bucsúztam tőle, midőn tavaly kétheti tartózkodás után visszautazott
szülővárosába és komolyan megijedtem a postscriptumától, melyből
megérkezését tudtam meg. Nem kerülhetem el a vele való találkozást, de
halogatom, amennyire csak lehetséges. Ma estére kegyelmezzen, kérem.
Majd holnap, majd holnapután, vagy a jövő héten, amikor csak bokros
teendőim megengedik. Úgy-e nem haragszik?



A majom.

A zajongó iskolás-gyerekek közé, kik úgy omlottak ki a gimnázium
kapujából, mint a zsákból kirázott macskák, ölyvként csapott le
mindennap egy nevetséges, gyermekformájú asszony. Odatapadt egy
hórihorgas, buta nézesű fiú nyakába és csókolgatta, beczézgette, majd
átfogván a derekát, folytonosan édes neveken szólongatva őt, magával
vonta a magával tehetetlen, iruló-piruló kamaszt. A gyerek-raj pedig
hallózva körülfogta őket és gúnyosan kaczagott, rikoltozott.

– A majom, itt van a majom!

Csakugyan furcsa alak volt ez a vézna, soványképű asszony, akinek
fekete, lázas szemeiből csak úgy sugárzott ki a hiszteria.

Az orra vékony és átlátszó volt, mint egy czitromszelet, keskeny,
vértelen ajkai a fogatlan szájba szinte besüppedtek. Kiálló orcsontjain
a szeplős bőr a megrepedésig megfeszült és valami beteges piros máz
ragyogott rajta. Az egész fej alig volt nagyobb egy jókora almánál és
hihetetlenül vékony, hosszú nyakon himbálódzott, mintha a szél lengette
volna ide-oda.

És képzeljék ezt a monstruozus fejet, nyakat egy sovány, púpos termeten,
ósdi fekete ruháját, mely a vékony derékról mind szélesedve omlott alá,
mintha krinolin volna alatta, és képzeljék melléje az ő kútgémes fiát,
aki ügyetlenül döczögött mellette, akkor át fogják látni, hogy az
iskolás-gyerekek nem tehettek róla, ha e furcsa pár fölkeltette a
jókedvüket.

Önzésből mentegetem őket. Mert a rakonczátlanok között ott voltam én is
és az én vékony gyerekhangom sikította a leghangosabban:

– A majom, itt a majom!

Nemcsak nevetségesnek, de undoritónak tartottuk azt a majomszeretetet,
melylyel ez a nyomorult kis özvegyasszony az ő fián csüngött. A fiú
pedig maga volt a bambaság. Merev nézésű szemeiből sohasem csillant ki
lélek. Ha szóltak hozzá komolyan vagy durván, nem látszott meg rajta,
hogy hallotta a beszédet, ha tréfásan, akkor széles vigyorgásra húzta a
száját s valami csúnya röfögésszerű hangot hallatott. A mellett buta
volt, mint az éjszaka és szorgalmas, mint egy bivaly. Vért izzadva és
sűrű pótvizsgázás közben húzta magát keresztül az osztályokon,
kikiáltott réme a professzoroknak, türelmes, szinte érzéketlen médiuma
társai gúnyjának és kegyetlenségének. Minden óraközben elverték
keservesen, de sohasem ment panaszra. Velünk, társaival sohasem beszélt,
mert félt tőlünk. Felelés közben dadogott, mint Demosthenes, mielőtt
nagy szónokká vált. Aztán mintha süket lett volna, kétszer-háromszor
kellett megismételni a kérdést, mielőtt megértette. Pedig nem volt
süket, csak sok idő kellett az agyának, míg a hangokat megemészthette.

Gyerekkoromban a többiekkel együtt csúfoltam az anyját és ütlegeltem őt.
Midőn kamaszodni kezdtem, fölhagytam a majom-kiáltással, de őt magát
mélységesen megvetettem. Micsoda nyomorult lélek lakozhatik benne, hogy
eltűri édes anyja kicsúfolását! Hiszen ha az én édes anyámat csak
századrészével illetnék azoknak az inzultusoknak, nem nézném a magam
gyengeségét, hanem közéje csapnék ennek a rikoltozó, nyomorult
szarkahadnak s emberhalál esnék. Ez a hórihorgas, emberformájú gép pedig
süket volt minden gúnynak, s midőn az édes anyja ott a nyilt utczán
csókolta, elpirult, megzavarodott és szaporította a lépéseit.
Meglátszott rajta, hogy szégyenli az édes anyját.

Így láttam legalább a dolgot.

Történt egyszer, – már az ötödik osztályba jártunk – hogy óraközi
duhajkodás közben túlságos kegyetlenül bántam a szegény fiúval, úgy,
hogy ő maga is megsokalta. Mintha rúgó pattantotta volna föl, ott
termett a katedrán, minden izében reszketve, szemeit befutotta a köny,
míg jobbjában szorongatta a nagy kalamárist, hogy a legelső támadónak a
fejéhez vágja. Ez hatott. A lárma egyszerre csak megszünt, mindenkit
megdöbbentett ez a szokatlan energia. De szegény fiút is nagyon
megviselte. Kiejtette kezéből a tintatartót, inogott, aztán mintha
villám sújtotta volna, hangtalanul összerogyott.

Az ifjúi rakonczátlanság természetesen rögtön helyet engedett az ifjúi
jószivűségnek. Szaladtak feléje valamennyien, locsolgatták,
ébresztgették s midőn magához tért, közbefogták és bocsánatot kértek
tőle. Ő bambán nézett körül, mintha nem tudta volna, mi történt vele. Én
és még egy komolyabb társam közbefogtuk, ráadtuk a kabátját, kalapját és
vezettük haza. A szegény fiú még egyre reszketett, halotthalvány volt és
hideg verejték csurgott a homlokáról.

Megvallom, dobogott a szivem, midőn a fiú lakásához közeledtünk. Milyen
lesz a majom otthon? S mi lesz, ha látja fiát, szinte halottra válva? De
azért csak megnyomtam a csöngetyűgombot. Az ajtó nyilt, egy takaros,
tiszta szobaleány nyitotta ki, aki meglátva a karjainkra támaszkodó
fiút, elkiáltotta magát:

– Jézus Mária!

Ugyanakkor valaki föltépte a belső szoba ajtaját és a majom vérfagyasztó
sikoltással repült felénk, kitépte közülünk a fiát, a nyakába
fogódzkodott és csókolta, aztán zokogott, fuldokolt, hogy szinte kővé
váltunk. És a fia is fölengedett, ő is magához szorította az édes
anyját, aztán sirtak, zokogtak együtt sokáig.

Nem is kérdezte, hogy mi történt, a fia sem mondta, mégis tudta.

Majd midőn mindaketten lecsillapodtak, a majom (furcsa, még akkor is
gondolatban csak majomnak neveztem) felénk fordult és megindító
bensőséggel köszönte meg, hogy az ő édes Gizikéjének (Gézának hivták)
pártját fogtuk s hazakisértük. Aztán minden szabadkozásunknak daczára
betuszkolt a fogadószobába, leültetett, süteményt hozatott be és likőrt,
és olyan kedvesen, szeretetreméltóan kinált bennünket, hogy –
immel-ámmal ugyan – de ettünk és ittunk.

Még most is látom azt a szalont. Semmisem vallott majomra, az ósdi
kopott ruhájú, madárfejű, púpos majomra. Az a tompa, illatos levegő
honolt benne, mely az előkelő szalonokban érezhető csak. A részletekre
nem emlékszem, csak azt tudom, hogy minden világos, a fauteuillök, a
kerek causeuse, a függönyök, az aquarellek. Csak az egyik sarokban
sötétlett egy karcsú, fekete zongora, rokokkoszerűen kifaragott lábakon
nyugodva. S ami leginkább ámulatba ejtett, Géza, a bamba, az ügyetlen, a
dadogó Gizike, mintha kicserélték volna. Görnyedő háta kiegyenesedett,
merev, elfogult tagjai visszanyerték közvetlenségüket. Egy gavallér
könnyedségével adta a házigazdát. Mulattatott bennünket! Beszélt minden
dadogás nélkül, folyékonyan, sőt fordulatosan is. És én olyan
nyomorultnak éreztem magamat. Úgy ültem előtte, mint ő szokott az
iskolában, bambán, elfogultan. Egyszerre éreztem minden tagomat, a
kezeim zseniroztak, nem tudtam mit csinálni velük. Ha szóltam, éreztem a
zavart mosolyt az ajkamon és dadogtam. Ha nevettem, elkényszeredetten,
röfögve vergődött ki torkomból a hang, csak úgy, mint Gézából az
iskolában.

A majom azonban a régi maradt. Ragyogó, tüzes szemekkel nézte a fiát,
szomjasan itta annak minden egyes szavát és minduntalan levonta a fejét
magához és csókolgatta. Majd megeredt a nyelve és dicsérte végtelen
mondatokban az ő fiacskáját, az ő czukros, egyetlen gyémántos Gizikéjét,
aki olyan jó és olyan okos, hogy nincs párja az egész világon. És én –
Isten tudja – komolyan, áhitatosan hallgattam és egy csöppet sem
tartottam nevetségesnek, hogy Géza a világ legokosabb fia. Határozottan
imponált nekem, de meg a társamnak is.

– Meglássák, milyen nagy ember lesz Gizikéből, – folytatta a majom. –
Olyan geniális, de olyan geniális. Már most is művész és milyen szép
keringőket komponál! Meglássák, ő lesz a legelső zeneszerző a világon.
Nem nyugszom addig, míg nagy művész nem lesz belőle. És milyen hangja
van. Énekes is lehetne, de zeneszerző lesz, az sokkal dicsőségesebb.
Elviszem Párisba meg Rómába, a világ legelső mestereivel taníttatom. Meg
fogják látni. És akkor büszkék lesznek, hogy egy iskolában jártak vele.

Ebben már megint a majom hóbortját láttam. Géza, és zeneszerző. Géza, és
énekes! Ő, akinek a hangja beszédközben rikoltott, mint a kakasé!
Nevetséges.

De ügyetlenségemben azért csak bólintgattam a fejemmel és gagyogtam:

– Úgy?

– Géza, zongorázz csak valamit! mulattasd vendégeidet. Tud ön
zongorázni? – kérdezte tőlem.

– Nem, – válaszoltam.

– Majd meghallja, mi a zongorajáték. Eredj csak czukrosom, játszd el az
uraknak a legújabb szerzeményedet.

És Gizike odaült a zongorához és játszott. Nem tudom, hogyan játszott,
de nekem mód nélkül imponált. Az ujjai őrületes sebességgel jártak a
billentyűkön és amit játszott, épp olyan érthetetlen volt, mint az a
Beethoven-féle szimfónia, amit az unokatestvéremtől hallottam egyszer.

Az anyja pedig ott ült mellette egy kis selyempuffon, előre hajlott
fejjel, szoborrá válva a figyelemtől és szemeiből valami őrületes
gyönyörűség sugárzott ki. Az utolsó akkordnál valóságos csókrohamai
támadtak, majd megfojtotta a gyerekét. Az pedig szeretettel és szintén
ragyogó arczczal viszonozta édes anyja csókjait, majd bizonyos
fölénynyel, melyet nem vártam tőle, bontakozott ki karjaiból:

– Hagyd most, kis mama, a barátaim talán unatkoznak.

A majom azonban nem hagyta.

– Most énekelj aranyom, énekelj valami szépet, énekeld az Aufenthalt-ot
Schuberttől. Jaj, olyan gyönyörűen énekli!

És Géza rágyujtott az Aufenthaltra.

Szinte megrendültem. Olyan mély, férfias hangja volt annak az ügyetlen
fiúnak. És mily érzéssel énekelt! Nem tudtam hová lenni ámulatomban s
boszorkányságra gondoltam. Hiszen ez nem az a Géza, akit az iskolában
boldog-boldogtalan ütlegel és csufol, hanem olyan valaki, aki magasan
fölötte áll valamennyiünknek.

Bucsuzáskor nem mertem a kezemet nyujtani feléje, s midőn ő
megszorította az enyémet, hála és megtiszteltetésfélét éreztem.

Az iskolában kereken kijelentettem, hogy aki Gézát vagy a majmot ezentúl
bántani merészli, annak betöröm a koponyáját, ha gyengébb nálam, vagy
följelentem a professzornak, ha erősebb. Kijelentettem, hogy Géza nagyon
okos fiú, akit mi riasztottunk el s hogy akkora művész lesz belőle,
amilyent Európa még nem látott. Harsogó kaczagás volt a válasz. Nem
hitte el senki.

Az én pártfogásomra azonban Géza nem szorult többé. Még aznap levél
érkezett anyjától az osztályfőnökhöz, melyben fia kilépését jelenti be,
akit magasabb zenei kiképzés czéljából Párisba visz. Nem is láttuk többé
s nagy hiányát éreztük. Megszoktuk már, hogy valakit üssünk és
hamarjában nem akadt más. De végre is – elfelejtettük.

Elmult vagy tiz esztendő, Gézát és a majmot már régen elfelejtettem.

Ekkor egyszerre a magyar sajtó nagyra volt a mi hazánkfiával, aki
Párisban őrült lelkesedést keltett hangversenyeivel. Valami tüneményes
baritonhangja van, rendkivül mélységgel és csodálatos magassággal. Páris
valósággal rajong érte és a szinházak ostromolják őt ajánlataikkal.

Tehát mégis! A majomnak az ő majomszeretetével igaza volt.
Keresztülvitte, amit akart, elérte, hogy fiát most mindenki úgy bámulja,
ahogy ő bámulja.

S nem tartott soká és Géza eljött Budapestre és vendégszerepelt a
nemzeti szinházban. (Az operaház akkoriban csak épült.)

Véletlenül találkoztam vele az utczán és – kiábrándultam.

Ugyanaz a hórihorgas fiú volt, mint régen, ugyanazzal a bamba arczczal.
Csipetnyi bajusza nőtt azóta, de ez még butábbá tette fiziognomiáját.
Nem tudtam elképzelni, hogy ezzel a lehetetlen alakkal hogy állhat meg a
szinpadon.

Beszédében a régi, alázatos, félénk Géza volt, akit az iskolában
elvertünk. Midőn megtudta, hogy ujságiró vagyok, alig mert a szemem közé
nézni. Biztattam, hogy neki igen jó hirneve van nálunk s ha csak
valamiképen helyt tud állani, biztos sikerre számíthat. Nagyon megörült
ennek és kért, hogy legyek ott az előadáson.

A földszinti páholyban megláttam a majmot.

Ő sem változott. Sugárzott az arcza a boldogságtól. Őt nem bántotta a
félelem, biztos volt fia sikerében. Traviatát adták, Géza az idősebb
Germond szerepét énekelte. Midőn belépett, midőn énekelt, nem hittem
érzékeimnek. Tiszta lehetetlenség, hogy ez az az élhetetlen alak, akivel
délelőtt beszéltem. Impozáns, férfias megjelenés volt, biztos
mozdulatokkal, előkelő, méltóságos tartással, és hangja duzzadt a
férfias erőtől, tömören, érczesen szólt s felső regiszterében olyan
lágyan, fuvolaszerűen hangzott, hogy a közönség megszakította énekét
tapsaival. El voltam bűvölve. És abban a földszinti páholyban a majom
ült, – egyes egyedül és tapsolt – tapsolt és csókokat hintett a
szinpadra és kaczagott, hangosan, hogy mindenki felé fordult, majd
hirtelen fölkelt és rohant a szinpadra.

Azóta mindig elmentem a szinházba, valahányszor ő énekelt. Különben csak
ritkán találkoztunk s ilyenkor mindig valami kisérteties benyomást
gyakorolt rám. Nem tudtam összeegyeztetni ezt az ügyefogyott alakot
azzal a férfias szinpadi megjelenéssel, ezt a bamba individualitást
azzal a nagy művészi intelligencziával, melylyel alakjait, énekét
interpretálta. Mindig az édes anyjával volt. A szinházban is csak úgy
nevették ezt a furcsa párt, mind hajdanában az iskolában.

Vagy két esztendővel későbben a redakczióban kezembe akadt egy
gyászjelentés. Szegény majom!

Úgy éreztem, hogy valamit jóvá kell tennem. Elmentem a temetésére.

Géza halvány volt, gyászruhát viselt, de különben nyugodt volt. Olyan
volt, mint a szinpadon, nem olyan, mint az életben. Szótlanul, melegen
megszorította a kezemet, aztán követtük gyalog a koporsót a temetőbe.
Kicsike kis gödörbe eresztették a kicsi koporsót s midőn a földre
nyultam a rög után, köny futotta be a szememet. Szegény majom, bocsásd
meg, amit ellened vétkeztem.

Géza pedig nézte, hogy hull a föld az édes anyja koporsójára. Ott maradt
mozdulatlanul, míg a kis halom teljesen föl nem épült s fejtül odatüzték
a keresztet. Ekkor nagyot sóhajtott s megfogta a karomat.

– Gyerünk, – mondotta – sietnem kell.

– Hová?

– Előadásom van ma.

– Csak nem akarsz ma énekelni? Ebben a lelki állapotban!

És ekkor két vastag könycsepp hullt ki a szegény fiú szeméből és
kimondhatatlan gyermekes gyöngédséggel lágy hangjában, suttogta:

– Édes mama úgy szeret engem hallgatni…



Mese.


I.

Figyeljen.

Nagyon, nagyon messze innen történt. Ember oda nem jár, hir onnan nem
jön. Kiesik a világ útjából – talán ez a darab föld nem is forog a
földdel. Túl van a vámsorompón.

Festő-szekrényemmel a kezemben gyakran barangoltam be ezt a halálos néma
vidéket. Sivár homokpusztán túl egy beteges, sárga ákáczerdő. A sárga
ákáczerdő közepén egy fekete víz. A fekete vízben békák kuruttyolnak.
Fölötte varjú károg.

Egyik satnya erdőrészletről a Szomorúságot szoktam festeni, a másikról a
Babonát. A süppedő homokos talajból itt is, ott is egy-egy barna kő
bukkan elő, esőmosta, olvasatlan betűkkel. Temető volt itt.

Köröskörül robog az iparos élet. Kémények merednek ég felé, füstöt
okádva, de ez a füst inkább ott marad a mozdulatlan levegőben, semhogy
leereszkednék erre a vidékre. Két oldalt a vasut sinei kerülik meg és a
vonatvezető ezen a tájon megsarkantyúzza a masináját, hogy sikoltva,
lelkendezve menekül tova a jelenkor felé. Mert ez a darab föld el van
átkozva, meg van babonázva, az idő megállott fölötte, és aki ráteszi a
lábát, rég elmult századokba van visszavarázsolva.

Aki itt meghal, az nem jut a mennyországba, hanem a lelke elvándorol
valamelyik állat testébe. A saját szememmel láttam. Az erdő északi
szélén fatömbökből összetákolt kunyhó, abban lakik az öreg erdész öreg
feleségével. Ismerem őket jól. Be szoktam hozzájuk térni egy pohár
kecsketejre és tudakozódni Margit után. Margit az ő gyermekük. Egy
gyönyörű, háromesztendős vizsla. Benne lakik most a kis Margit lelke,
aki meghalt ugyanazon az éjszakán, mikor a kis kutya született.
Bizonyos, hogy a kis leány lelke belé költözött, mert az anyja úgy tudja
és az anyasziv nem csalatkozik. A vén erdészné azonkivül látta is, ahogy
a kis Margit rózsaszinű lelke egy darabig ott röpködött a fekete udvaron
és aztán eltünt a kutyaólnál. És szeretik most Margitot, a kutyát, ahogy
szerették, mikor még feketehajú, kis gömbölyű leányka volt.


II.

Hallott már a villik tánczáról?

Én láttam őket. Csikorgó téli hidegben odamenekültem. Olyan szomorú
voltam, a múlt jutott eszembe. És menekültem arra az elátkozott vidékre,
ahol minden szomorú és ahol a sírkövek megbarnultak és sülyedőben
vannak.

Minden fehér. Ez a vidék még fehérben gyászol. És átvergődtem a
hópamacsokkal tele bozótokon és egyszerre csak lelapultam és nem mertem
lélekzeni. Előttem a fekete víz, most kerek fekete jégtükörré fagyva és
a jégen fehér gyolcsba öltözött leányok korcsolyáznak, kétségbeesett
gyorsasággal keringve, kóvályogva. A villiket láttam tánczolni, a
szerencsétlen menyasszonyokat, akik meghaltak, mielőtt násztánczukat
ellejtették és most a sok el nem csattant csók nem hagyja őket nyugodni.
Kikergeti őket valamely megátkozott erdőbe és ott összefogózkodnak és
körbe karikáznak, és ha egy férfi téved közéjük, azt megragadják,
megforgatják és el nem eresztik, míg lélekszakadva, holtan össze nem
rogy.

Körbe karikázva hat vakítóan szőke leány, a legfiatalabb alig tizenkét
éves. Őrült, hihetetlen sebességgel, zajtalanul suhantak a jégen, ahogy
halandó ember nem képes. Majd valami víg dalba fogtak, egy lelkendező,
szakadozott nótába, melytől az ember szeretne sírni. És a kör közepén
egy gyönyörű szép teremtés, amilyent még nem láttam, amilyenről nem
álmodtam. Sűrű fekete hullámokban lebegett körülötte a haja, amint
lassan, méltóságosan állott a repülő szőke leánysereg közepén és forgott
saját maga körül. És a szeme olyan fekete, olyan babonás – egy
tizennyolcz éves csillagtalan éjszaka, melyen néha-néha villám czikázik
keresztül.

Majd felbomlott a kör, a szőke leányok kaczagva szétrebbennek és
szilajan száguldanak a jégtükrön. Az a fekete leány pedig méltóságos
lassúsággal indul a tulsó part felé, ahol egy szánkaszéken, fekete
kendővel leborítva, ül valaki. Leül melléje és az ölébe temeti a fejét.
Ezt a csoportot ki kellene faragni márványból és a legboldogtalanabb
ember sírjára helyezni sírkőnek.

Egy kéz nehezedik a vállamra. Végem van – el vagyok veszve. Nem, az én
öreg barátom, az erdész volt, az ő komoly barna arczával, szótlan, egy
fehér rengetegbe vesző ajkaival. Fölkeltem, megszorítottam a kezét. Nem
szoktunk beszélni egymással, ha nincs mondanivalónk.

Remegtem. A leányok észrevettek. És a legkisebbik, mint a villám, ott
terem a szánkaszéknél és száguld vissza, felénk, egy pár régi, rozsdás
fakorcsolyát lóbálván a kezében, egyenesen felénk.

– Tánczoljon velünk!

A villik tánczra hívnak!

És én felkötöm a korcsolyákat és remegve kérdem társamtól:

– Kik ezek?

Az, csizmájáról lerázva a havat, válaszolja:

– Hauer Márton leányai.

Hauer Márton!

Szép asszonyom, kinek rózsás keze most is az enyémben nyugszik, nem
fogja-e irtózva visszavonni, ha megtudja, kinek a kezét szorítottam meg
meleg barátsággal? Gondoljon arra, hogy nem most történt, nem itt
történt, hanem sok száz évvel ezelőtt, azon az átkos vidéken, ahol nem
ismerik még a mi világunkat. Hauer Márton nem ismer bennünket, nem
tudja, hogy mi is emberek vagyunk és hideg vérrel, közömbös szivvel
végzi a munkáját.

Hauer Márton a hóhér.

Tánczoltam velük. Az én holländerjeim, az én ügyes hármasaim a
legnevetségesebb kontárság az ő művészetükhöz képest. És ők kikaczagtak
és mondták, hogy majd ha többször kijövök, majd megtanítanak engem
korcsolyázni. Nem kérdezték, ki vagyok, mi vagyok, mintha régi, régi jó
barátjuk lettem volna, úgy bántak velem.

És odavittek a szánkaszékhez – istenem, szerettem volna leborulni és
imádkozni a szépség e remekéhez. Egy szőke asszony ült ottan, oly szép
és oly szomorú volt. Sírtam, midőn nagy fekete szemébe néztem és ő
sóhajtott – oly természetesnek találta, hogy egy idegen ember sír, ha a
szemébe néz.

És mintha a földből bukkant volna ki, ott termett Hauer Márton. Őszbe
csavarodó hajjal, hollófekete szakállal, valóságos banditaalak. És
durván, erőszakosan szorította meg feléje nyujtott kezemet és szeme
baljóslatúan villogott. Ő sem volt kiváncsi kilétemre.

De midőn arra az asszonyra nézett, mintha tüzes kazánból lángok
csapnának ki, úgy lobogtak a szemei. És az asszony is galvanizáltan,
reszketve szökött föl helyéről és ráborult a széles mellre és őrülten,
szilajan csókolóztak. Párázott körülöttük a levegő és én reszketve
törültem le homlokomról a verejtéket. Láttam az emberi szenvedélyt
sziklákat rombolva, halálon, vészen keresztül rohanni, de erről a
parazsas, izzó szerelemről nem volt fogalmam, míg Hauer Mártont nem
láttam a feleségét ölelve.

A leányok körénk gyűltek és kiváncsian nézegették a festőszekrényemet.

– Mi ez?

Megmagyaráztam nekik. És mutattam nekik néhány vázlatot, az egyiken az
erdész kunyhóját. Ráismertek és nagyon csodálkoztak rajta.

Besötétedett. Haza készültem. Egy darabig együtt mentem velük, aztán
elváltunk. A sötét erdőben egyre világítottak azok a ragyogó szőke fejek
és közülök magányosan, külön világként emelkedett ki az a fekete,
szomorú leányfő. Szomorúbb voltam, mint mikor jöttem és egyre kínzott az
a marczangoló bú, mely annak a szőke asszonynak fekete szemeiből áradt a
lelkembe.

Egyszerre valaki megragadja a karomat és lihegve, szaggatottan kérdi
valaki:

– Hol lakik? Mikor mehetek magához?

Megrendűltem. Az a fekete leány volt. Magam sem tudva, mit beszélek,
hebegtem:

– Mit akar?

– Fessen le engem, fessen le engem, de hamar, még holnap. Úgy-e, hogy
megteszi? Szegény Péternek akarom adni.


III.

Lefestettem szegény Pépát, szegény Péter számára. Igaza volt, jó volt
sietni.

Hauer Márton tornáczos háza mögött nagy veteményes kert van. Ennek a
kertnek a végén kicsi virágos kert. Szegfüvek, százszorszépek és óriási
napraforgók közűl ki-kibukkan egy-egy barna, esőmosta kő, olyan,
amilyenek az erdőben szétszórva találhatók, rajtok ügyetlen fekete
festékes betűkkel egy-egy leánynév.

– Kik ezek? – kérdeztem az erdésztől.

– Hauer Márton leányai.

És most hozzájuk került egy új kő, szegény Pépa számára.

Péter bejárta az egész erdőt és kikereste a legnagyobb követ. Kivájta és
széles hátára vetette, úgy czipelte sűrű könyhullatással a virágos kis
temetőbe. Odatette Pépa sirjára, aztán zokogott, zokogott szinte
állatiasan és aztán csikorgatta a fogait és fenyegetve rázta az ökleit.

– Jaj nektek, ha még egyszer megtörténik!

Szegény Pépa, nem hittem neki, midőn azt mondta, hogy még a tavaszszal
meg kell halnia.

– Nem látja, hogy a hajam már egészen fekete?

A fekete Pépa egy félesztendővel ezelőtt még olyan ragyogóan szőke volt,
mint a testvérei. Aztán egyre sötétedett a haja, mígnem oly fekete lett,
mint az örökkévaló éjszaka. Az ő testvérei is, akiket a kis kertben
eltemettek, mind fekete hajúak lettek, mire meghaltak.

És Péternek, a vadnézésű, csöndes lelkű hóhérsegédnek, Pépa volt a
harmadik menyasszonya. Oly világító szőkeségben ölelte magához a szép
fiatal teremtéseket, de mire esküvőre került volna a sor, megbarnultak,
megfeketedtek a szőke hajszálak és a föld alá kerültek. S mindannyiszor
gyermeksírás verte föl a hóhértanyát – a feketehajú meghalt és nyomban
született egy szőke teremtés.

Pépa és Péter kitudták már ennek a rejtelmes szülés-halásnak a nyitját.
Ezen az elátkozott földön bűn oly szenvedélyesen szeretni, ahogy Hauer
Márton és felesége szeretik egymást. És isten bosszúálló és
könyörületes, megveri a bűnösöket és megkönyörül az emberlelkeken. Erre
a darab földre nem szán többet hét leányléleknél és meg kell halnia a
legidősebbnek, hogy legyen lélek az új magzatnak. És Péter, szegény Pépa
hűlt holttestére borulva, vérben forgó szemekkel rázta az öklét a
gyászoló szülők felé és a fogai közül sziszegte feléjük:

– Gyilkosok vagytok!

Igaza volt, átlátták ők is. Midőn életet adnak egy új magzatnak, ezzel
megölik a legkedvesebb, a legidősebb leányukat.

Legyen nekik isten irgalmas, aki oly kegyetlen sorsot mért reájuk.


IV.

Egy pohár kecsketejre az erdészlakásba. Az első, akit látok, Hauer
Márton felesége, kicsike gyermekével az ölében.

Oly szomorú és oly sápadt volt. És fekete szemei besülyedtek a szép,
hamvas homlok alá.

Az udvar közepén egy százados diófa, annak árnyékában űlt. És a diófa
ágai szomorúan susogtak, egy monoton, bús melódiát, melytől elszenderűlt
a csecsemő és könyekre fakadt a szép, szomorú asszony.

Elhatározták magukat egy súlyos, egy lehetetlen lépésre és megtették.
Váltak. Az a szerelem, mely gyilkol, nem ápolható. Meg sem csókolva a
férjét, kicsi gyermekét ölébe kapva, úgy menekült a hóhér házából az
erdész kunyhójába. Mindennap átzarándokolnak hozzá az ő gyermekei és ő
sírva csókolja végig a szőke fejeket és kérdezi, hogy hogy nincs-e baja
az édes apának. És küldi égő üdvözletét neki és esdekel, hogy ne jőjjön
erre a tájékra, mert halálos veszedelem volna, ha újra látnák egymást.

És Hauer Márton nem is nézett soha feléje. Ott csatangolt az erdőben
őrjöngő kétségbeeséssel a lelkében és vad dühvel kezelte a puskáját. A
sűrű dörrenések áthallatszottak a szőke asszonyhoz a vén diófa alá és ő
megismerte a puska szavát és hányta, hányta a csókokat a táj felé,
ahonnan a puskaszó hallatszott. Ezek a csókok tán el is érték czéljukat,
tán odatapadtak Hauer Márton lázas arczához, mert ez az arcz úgy égett,
ahogy csak neje csókjaitól tud égni.

Meddig tart ez így?

Isten könyörületes. A szőke asszony egyre fogy, egyre gyöngül, már alig
tudja táplálni a gyermekét. Mire elhervad az idei sárga lomb, talán a
nagy istennek egy újabb lelke van és meghagyja élőknek azokat, akik még
élnek.


V.

Mi ez?

Margit, a gyönyörüséges, a szelid, a ragaszkodó vizsla dühösen ugat,
midőn az erdészné oda nyujtja neki a táplálékát.

– Margit, mi lelt? Nem ismersz?

A kutya nyugtalanul morog, aztán nyöszörögve odakúszik az öreg
asszonyhoz és nyalja a kezét.

– Na így, kis aranyom.

De azért a húshoz nem nyúl. Sőt ismét nyugtalanul morog és dühösen
csahol. A szemeit vér borítja el.

– Margit beteg, – jelentette az öreg asszony a férjének és félénken,
reménykedve nézett rá.

– Margit! – kiáltja az erdész.

A kutya az ágy alá bújt és onnan ugat az erdész felé.

– Margit, Margit! – kiáltá ez kétségbeesetten. – Nem ismersz?

És ekkor a kutya dühösen rohan elő, szájából omlik a tajték és az erdész
alig birja nyakánál megmarkolva megakadályozni, hogy meg ne harapja.

Margiton kiütött a veszettség. A szegény öregek tisztában vannak vele.

Margitot el kell pusztítani.

Nem felejtette-e el, hogy kicsoda ez a kutya?

Ez a kutya az ő tulajdon gyermekük, az ő gyönyörűséges kis leányuk,
kinek rózsaszinű lelke abba a kutyába költözött. És most el van veszve
másodszor is és tulajdon kezükkel el kell pusztítani.

Megtehetik-e?

Nem, százszor nem. Inkább vele együtt vesznek, de az apa nem ölheti meg
a tulajdon gyermekét.

És Margit visszahúzódott az ágy alá és fájdalmasan nyöszörög. És a két
öreg szótlanul dűl a faragatlan asztalra, a férfi borúsan néz maga elé,
az asszony kötényét az arczához szorítva, csöndesen sír.

A kemencze mellett a sarokban pedig ül a beteg szőke asszony és nézi
őket. Küzködik magában. Végre fölkel és odanyújtja gyermekét az
erdésznének:

– Vigyázz reá, én elviszem Margitot.

Margit egészen megszelídült. Egyszeri hivásra előbújt és engedelmesen
nyujtja nyakát a zsinegnek. És a szőke asszony megindul vele, lassan,
bátortalan lélekkel az irtózva került, sovárgva áhitott táj felé, ahol
az a férfi lakik, kinek szerelme oly perzselő és oly gyilkos.

Csak a kapuig viszi, ott beengedi a kutyát és menekül vissza. Nem akarja
látni a férjét s ha látja, szárnyakon fog tőle menekülni.

Süt a nap. Mily ritkaság: valahol a közelben madár csicsereg! A levegő
át van itatva erdei illattal, a fák tele ákáczfürtökkel és a bokrok is
virágzanak. Oly édes, oly epedő a nyár, és ő megy hazafelé. Isten adjon
neki erőt.

És látja azt a szerelmes férfit és égető szomjúság fogja el: csókszomj!
– Istenem, lám Margit egészen szelid, lám nincs is baja – jó lesz
visszafordulni.

A lábai inognak. Leül egy kőre. Ha ott maradt volna férjénél, talán ez a
kő már odakerült volna az ő virágos kertjébe annak a főnek jelzéséhez,
mely szőkén, epedve pihen most vőlegénye mellén. Maradjon az a fő
boldogan azon a sokat szenvedett férfikeblen, sorvadjon _ő_ el végképp,
a hogy eddig sorvadott. Nem teszi ki magát újabb kisértésnek, nem megy
vissza.

De ekkor a kutya dühösen szökik reá, alig tudja magától elhárítani a
tajtékos, csattogó szájat. Felszökik és rohan, rohan a kutya előtt, aki
dühösen, veszetten rázza a zsinórt és nem akar előre menni. Majd
megbokrosodik és rá akarja magát vetni az asszonyra. És most az asszony
menekül az üldöző kutya elől, lobogó ruhával, ziháló tüdővel,
kétségbeesetten segítségért kiáltva.

Ott van a hóhérháznál. Neki a kapunak! Öklével kétségbeesetten dönget
egyet rajta s ekkor a kutya utólérte. Ösztönszerűen, tudatát vesztve
markolja meg két kézzel a dühöngő állat nyakát és akkor nyilik a kapu –
egy ököscsapás az állat fejére, amire az élettelenül hull össze és ekkor
ő ájultan fekszik férje karjaiban, aki fuldokolva, lihegve csókolgatja.

Mögöttük valaki sikolt. Péter állt ottan, puskával a kezében és karjába
dőlve a menyasszonya, a negyedik menyasszonya, aki iparkodik leszorítani
a püska csövét.

– Péter! Az apámat!

Péter egy darabig küzd vele.

– Megölöm őket, különben ők ölnek meg téged.

De aztán elejti a puskát és a nyitott kapun keresztül az erdőbe veti
magát.

Sohasem tért vissza.


VI.

Az erdészlakásban a gyerek sir, sir az anyja után. Beesteledett és az
még mindig nincs itt. Az öregek szótalanul, gyászoló lélekkel ülnek az
asztal mellett és várnak. Aztán nyugtalankodni kezdenek. Az öreg végre
fogja a puskáját és kimegy. Hátha azt a szegény asszonyt megharapta az
a…

Egy óra mulva visszatér. Szótlanul, komolyan fogja a síró gyermeket és
viszi magával. Az asszony nem kérdez semmit, tudja, hogy az asszony nem
fog többé visszatérni.

És a következő évben a hóhérnál új gyermek sír a bölcsőben és a virágos
kertben új sírkő emelkedik.



Egy vidám ember története.

Esztendőnkint vagy tíz kiló szűz dohányt küldtek neki hazulról, ez volt
az apanage-ja. Innen van az is, hogy a pipája mindig égett, de a
kályhában nem volt sohasem tűz. Egy piszkos, sötét udvarra nyiló
kamra-féle volt a lakása, s ő délután ott ült az ablakban egy sánta
asztal mellett, orvosi könyvei fölé hajolva és fújta, fújta a füstöt és
dudolta a nótáját:

  Szebb a kutya, mint a macska,
  Mert a kutya nagyobb macska;
  Mert a kutya templomba jár,
  Hát a macskát ki látta már?

Ismerősei, barátjai sohasem látták ebédelni és sohasem látták
rosszkedvűnek. Csikorgó, téli hidegben egy foszlott sárga nyári kabátban
járt, melynek zsebeiből kidagadtak az ő nagy, vörösre fagyott kezei. Az
ő számára még nem találták föl a téli kabátot. Fázott az ember, ha
ránézett erre a hórihorgas sárga alakra, fekete szalmakalapjára, vörös
kampós orrára, hártyás arczára és nevető kék szemeibe. Az egyetemen nem
volt mulatság, míg ő oda nem ért. Akkor aztán megindult a nevető
zsibongás, a vicz és az adoma csak úgy repült végig a bonczolótermen,
hogy szinte odavágódott az ember fejéhez.

Amellett nem volt szorgalmasabb s nem volt értelmesebb tanítványa egy
tanárnak sem nálánál. A sok nélkülözést, a sok nyomorgó testi kínt
mintegy beleölte a könyvekbe s negyedéves korában a tanárok elismerték
tekintélynek s jövendő kollegájukat látták benne.

Midőn sok névtelen kínlódás és nyomorgás után megkapta az orvosi
oklevelét, azzal a száz forinttal, melyet egy kétkötetes orvosi munka
lefordításáért kapott, fölült a vasutra és utazott haza. Egyenruhában
utazott s a kis alföldi állomáson föltette a nagy tollas csákóját, úgy
állított be a szülei viskójába.

Nem mondható kellemes otthonnak. A törött ablakon keresztül sűrű fekete
felhőkben tódult ki éppen a füst – sok, sok idő multán először raktak
tüzet a dűlöngő kemenczében. Az ajtó előtt egy öreg, reszketős paraszt
ült, pipával fogatlan szájában és szintén füstölt. Körülötte a falu vén
asszonyai és a templom koldusai, – az öregnek jó barátjai – akiket oda
gyűjtögetett maga körül, hogy lássák az ő doktor fiát. S midőn meglátta
őt, az ő díszes egyenruhájában, ravaszul hunyorgatott szürke szemeivel:

– Lássátok, még generális is. Most már úr vagyok.

Odabent az egyetlen szűk szobában egy rossz, nagyon rossz ebédhez ültek
le. Az apja, az anyja, a két húga, a sógora, a sógorasszonya, mind azzal
mulattatták, hogy elmondták neki az ő sok bajukat, az ő nagy
nyomorúságukat. Az egyiknek tehénre fájt a foga, a másik az Amerikába
költöző szomszéd két holdjától várta sorsa jobbrafordulását, az édes
anyja egy új házat és az öreg két lovat rendelt meg magának. A húgai
beérték egy-egy selyem viganóval, hiszen ha édes szüleinek új háza és
teli istállója lesz, nincs nekik egyébre szükségük, csak selyem
viganóra.

A fiú pedig nevető szemekkel bólogatott hol az egyiknek, hol a másiknak,
és tisztára átlátta, hogy a familiának valóban szüksége van mindezekre.
S mivel a familia nem látta volna át, hogy évenkinti tíz kiló szűzdohány
öt esztendő alatt még sem termi meg mindazt a sok okvetetlenül
szükségeset, kiteregette előttük a nagypecsétes diplomát, ami nagyon
tetszett nekik s odaadta nekik a száz forintját, ami még jobban tetszett
nekik. Az öreg paraszt másnap kiállott a piaczra s mutogatta a pénzét és
nagy fennen kérkedett, hogy hát ezentúl minden máskép lesz. A szolgabiró
is kalapot emel majd előtte.

A doktor-fiú pedig ismét fölült a vasutra, üres zsebekkel, új pénzre
való minden reménység nélkül, s fújta, fújta a friss adag szűzdohány
füstjét és dudolgatta a bolondnál bolondabb nótákat.

– No, mihez fogunk most, kolléga úr? – szólt hozzá visszaérkezte után a
gégeprofesszor. – Van-e már paciense?

– Van, – felelt nevetve – a familiám, az nagyon beteg, de nem orvos kell
nekik, mert maguk irták meg a reczeptet. Nekem majd csak elő kell
állítanom a mediczinát. Három tehén, két ló, öt malacz, két hold föld,
egy új ház, istálló, selyemviganó s még némi telelni való. Sok nyavalya
kell hozzá, hogy én mindezt egy esztendő alatt előteremtsem.

– Terminusa van rá?

– A lehető legszigorubb. Nincs arra prolongáczió.

– Betegei nincsenek?

– Egyelőre csak magam, de hát remélem, lesz más is. Addig a kórházban
kell szednem áldozataimat.

– Jó lesz, ha kiméli magát.

– Sohse bántsa tanár úr, ha a familia kiadta a reczeptet, azt meg kell
csináltatnom – egy esztendő különben elég lesz hozzá.

S vigan, roppant jókedvvel fogott hozzá a munkához. Egy kétszobás
butoros lakást bérelt, ujdonatúj fekete kabátot, czilindert viselt, úgy
robotolta végig a napot, szaladgálva ide-oda a betegeihez, mert tanárjai
mindenfelé beajánlgatták. A páczienseit úgy gyógyította, hogy előbb
megnevettette őket. Roppant jókedvű volt. S este hazament, odaült az
iróasztalához s bújta, bújta tovább a könyveket, hogy új könyvet
irhasson. A legnagyobb jókedvvel tépett le mindennap egy-egy levelet a
kalendáriumról s ráirta az új dátumra a hátralevő napok számát – a jövő
április végeig számítva.

Ezek az ő hátralevő napjai voltak.

Mert az a téli kabát diákkorában mégis föl volt már számára találva, de
ő nem talált reá. És a hideg átjárta a testét és ő elnevethette magától
a fagy és az éhség gyötrelmeit, de nem azt a romboló hatást, melyet azok
a rosszúl táplált s túlerőltetett szervezetben előidéztek. A
tudományával fokozatosan fejlődött ki benne, s midőn tanulmányait
befejezte, az a rettentő, kipusztíthatatlan betegség is teljes volt – a
tudományát csak arra használhatta, hogy megállapította: körülbelül
mennyi ideje van még.

Ez az idő azoké, akik szűzdohánynyal jól tartották. Azoké a szegény,
nyomorult embereké, akik bíznak benne, mint az ő tápláló, kiapadhatatlan
forrásukban, akik az ő naiv tudatlanságukban zsarolják őt, mert azt
hiszik, hogy mindig abban a generális-csákóban jár. Szegény emberek –
hadd boldoguljanak, lerójja a szűzdohány árát.

A három tehén, két ló, öt malacz, két hold föld, az új ház és a selyem
viganók megvoltak már és azonkivül sok egyéb még, mert a szegény emberek
szükségességei olyanok, mint a rossz czipő, ha itt megfoldozod, holnap
ott támad egy új szakadás. Ő pedig foldozgatta, foldozgatta s ebédelt
továbbra is kenyeret meg sajtot.

A háta meggörbült, a melle behorpadt, az arcza megsárgult és a haja
kihullott. Botra támaszkodva, roskadozva járta végig betegeit s mikor
már járni nem tudott, nagy úr lett belőle. Kocsit tartott magának és úri
koszton élt, hogy erejét föntartsa. Beszélni már alig tudott, hangtalan
suttogással mondogatta az ő tréfáit és a betegek kaczagtak rajtok és
bíztak benne, mint az Istenben. Egyik-másik aggódva tudakolta, hogy mi
baja van a doktor urnak s jó volna, ha önmagára is vigyázna. Ő erre
kaczagott, hogy a vér szájába gyűlt s biztatta a kérdezősködőt: »ne
féljen semmit, van még annyi időm, hogy önt meggyógyítsam.«

Gyönyörű enyhe áprilisi éjszaka volt. A doktor az iróasztala mellett ült
és irt levelet – haza. Megirta, »hogy Isten áldjon kedves atyámfiai,
köszönöm a nagy szeretetet, melylyel rajtam csüggtek, reménylem, hogy
most már megélhetnek a maguk emberségéből, mert engem holnapután temetni
fognak.« Gondoskodott róla, hogy ami ingóságai vannak, azok pénzzé
tétessenek és az nekik megküldessék. Aztán szépen föladatta a levelet,
kinyitotta az ablakot és bámult az enyhe csillagos tavaszi éjszakába,
hallgatta azt a halk zsongást, mely a messze mulató utczák felől ide
szürődött. Majd előszedte a pipáját, megtöltötte szűzdohánynyal és
rágyujtott. Az első szippantásra köhögésben tört ki – félre kellett
tennie. Nagyot sóhajtott és nézte, nézte a pipáját. A sárga, halottra
vált arczra valami borongó kifejezés borult… Mégis csak szép az élet!
Aztán odaült megint az iróasztalához s egy szemészeti könyvben lapozott.
De révedező szemei előtt összefutottak a betűk s a kezében tartott
czeruza álmatagon járt a margón. Midőn másnap a hagyaték rendezésével
megbízott barátja fölsietett hozzá, sok értelmetlen szó között ezt a
mondatot is olvasta:

– A sárga nyári kabát téli viseletre nem ajánlható.



India.


I.

Nagymama nem tudott mesélni. Vilmácska legalább nem hallott tőle soha
mesét. A mennyire hét esztendős fejecskéjével vissza tud emlékezni,
mindig az ágyban látja a nagymamát, aki nagyon csunyán köhög, ha csak
három szót mond egymás után. Aztán nem tudott se irni, se olvasni, pedig
idősebb a mamánál is. Valószinű, hogy egész életén át csak ágyban feküdt
és köhögött, mint az már nagymamáknál szokás.

Ez a köhögés bizony nagyon csunya. Vilmácskát ugyan nem bántja, mert
nincs jó hallása, mint a zongora-tanár úr mondja; de bezzeg a mamát
egészen idegessé tette már. Ha kitör szegény nagymamából a köhögés,
(pedig hogy igyekszik visszafojtani!) a mama két kezét a füléhez
szorítja és iparkodik minél előbb a negyedik szobába jutni. Nem is
nézett a nagymama felé soha sem. Etelka meg folyton a zongora mellett
ül, mert művésznő lesz belőle. Őt is zavarta a nagymama. A papa pedig
egész nap az irodában van és mindig rosszkedvűen jön haza. Terhére van
neki még a jó szó is!

– Szerencse, hogy olyan rossz hallásom van, – gondolta Vilmácska, –
szegény nagymama különben egészen magára maradna.

Igy azonban, mihelyt ebéd után megcsókolta az édes szüleit és mihelyt
délután hazajött az iskolából, odakuporgott a nagymama ágya mellé és
ápolta, mint jóbarát. A nagymama olyan öreg és ő olyan fiatal, hogy a
kor megszünt köztük különbség lenni. De mégis – ő volt az erősebb, ő
volt a tapasztaltabb, az okosabb. Ő igazgatta a vánkosokat, támogatta a
nagymamát, mikor köhögött, és rádiktálta az orvosságot, mikor itt volt
az ideje. Mikor aztán a nagymama már nyugodtan feküdt, odaült hozzá az
ágya szélére és mesélt neki. Azon kezdte, milyen volt ma az idő, mi
történt vele az iskolában, mit tanult ott (azt nem mondta el mind, mert
a nagymama úgy sem érti), majd belemelegedett a nyelve is, az agya is és
a valóságba a legcsodálatosabb költészet vegyült. A betegszoba ablakából
csak az átellenes ház kopottas barna fala látható, soha ragyogó napsugár
meg nem csillan az üvegjén, de ha Vilmácska beszél, kiderül az örökös
félhomály és a nyomasztó légkörben tarka pillangók röpködnek szerteszét,
a Vilmácska csapongó színes meséi.

– Tudod-e nagymama, milyen a tenger? Az egy nagy kék víz, mely az
óczeánban van és melynek hullámai olyanok, mint egy négyemeletes ház. A
hajók meg akkorák, hogy nem is férnének el a Dunán és minden ember, aki
azon utazik, tengeri betegséget kap. Nem is megy azon senki más, mint
aki Amerikába megy aranyat keresni, mert oda nem lehet máskép eljutni,
csak a tengeren. Aztán meg azok, kik czethalakat fognak. Láttál-e már
czethalat? Az tulajdonképen nem hal, hanem emlős állat, de a vizben él.
Olyan nagy, hogy a szájába csónakkal mennek be az emberek és igy
tördelik ki a fogait, melyek nagyobbak, mint a deszkaszál. Tudod, egy
ilyen czethal nyelte el Jónás prófétát, mikor a jó Isten megharagudott
rá. Most azonban már nem tudná elnyelni, mert a torka annyira
megszűkült, hogy egy egér sem fér rajta keresztül. Milyen furcsa az,
nagymama, hogy egy ilyen nagy állatnak szűkebb a torka, mint az enyém!
De úgy kell annak lenni, különben elnyelné mind, mind az embereket, akik
Amerikába mennek aranyat keresni.

– Indiában is vannak czethalak? – kérdezte a nagymama.

– Indiában? (Itt nagyot gondolkodott a kicsike.) Igen, azaz úgy hiszem,
nem – nem tudom biztosan, majd megkérdezem Etelkától… de nem, ott
nincsenek, mert India Ázsiában van, és a czethalászok mindig Amerikába
szoktak menni. De hogy jutott most eszedbe India?

A nagymama ez este feltünően jól érezte magát. Jó ideje már, hogy nem
fogta el a köhögés és nem érzett semmi fájdalmat. Félülő helyzetben
feküdt a párnákon, ma bele tudott nézni a lámpába, a nélkül, hogy az
vakította volna. És ahogy belebámult a zöld ernyő alól kiáradó sárga
fénybe, mintha fölengedett volna a befagyott emlékezet és ez elgyötört,
bomladozó szervezetben mintha újra fellobbant volna a régi erő, a régi
öröm és a régi bú.

– Nem hallottál soha semmit Samu bácsiról? Te, Vilmácska, akkor még nem
éltél, mikor ő elment Indiába. Azelőtt én ő vele együtt laktam és ő
szorgalmasan tanult, én meg ügyeltem a háztartásra. Nagyon szeretett
engem és mindennap megcsókolt és beszélgetett velem, ugy mint te. Igaz,
hogy akkor még nem köhögtem és nem voltam neki olyan nagy terhére, mint
mostan a szegény mamának. És akkor, mikor kész orvos lett, azt mondta,
hogy ő itt nem tud semmire se menni, hanem elmegy Indiába, ott nagy
szükség van jó orvosokra. És akkor elment és engem a mamád magához vett
– a jó Isten meg fogja érte áldani, hogy olyan jó volt hozzám – és akkor
én nyavalyogni kezdtem és ágyba estem.

– Aztán nem irt a Samu bácsi sohasem levelet? – kérdezte Vilmácska
halkan.

– Irt, irt bizony, de nem sokszor, mert az nagyon messze van. De én
mindig az ágyban voltam és ha kérdeztem: »Nem jött-e Samutól levél?« Azt
mondták: »Nem!« Vagy azt mondták: »Igen!« És ha azt kérdeztem: »Mit
irt?« azt mondták: »Semmit!« Öreg vagyok és tanulatlan, nem értettem
volna meg a levelet, de olyan jól esett volna csak a hangot is hallani,
mely az ő levelét olvassa és akkor elképzeltem volna, hogy ismét ő
beszél hozzám – de nem olvasták el nekem soha a leveleit és én csak azt
tudtam róla, irt és azt, hogy semmit sem ir. Aztán pedig sok ideig, ha
kérdeztem: »Jött-e Samutól levél?« – mindig azt mondta a mama, hogy:
»Nem!« és mindig ingerültebben: »Nem!« Láttam, hogy a szegény mamát
bosszantja az én ostoba kérdezősködésem és fölhagytam vele és most már
régóta nem tudok semmit se róla, csak azt, hogy még most is szereti az ő
öreg édes anyját és hogy a jó Isten megáldotta őt, mert olyan jó volt
hozzám és ugy szeretett!

Itt a nagymamára rájött a köhögés, Vilmácska tartotta a fejét és jobban
feltornyosította a párnákat. Aztán adott neki orvosságot és a nagymama
ismét megenyhült.

Vilmácska nagyon komoly lett. Igy még nem hallotta a nagymamát beszélni.
Eddig ő magától értetődőnek találta, hogy a nagymama itt feküdjék
örökösön az ágyban, mert nem tudta, hogy máskép is lehetne. Kezdte
sajnálni azt a szegény asszonyt, akit eddig csak szeretett, mert nem
fogta fel, hogy a nagymama nemcsak köhög, hanem szenved is.

– Hát nem fog Samu bácsi sohasem visszajönni?

Oh, ha én azt megélhetném, ha csak egyszer láthatnám édes arczát,
örömmel halnék meg. Azaz dehogy, ha ő itt volna, akkor ő meggyógyítana
engem, hogy ismét fölkelhetnék és együtt élnék vele még sok, sok időig,
mert ő nagyon kitünő orvos és az az orvosság, melyet ő ir édes anyjának,
jobban hat, mint az idegen emberé.

Vilmácska sokáig nézte a nagymama ránczos arczát, aztán lassan fölkelt
és megfogta kezét.

– Nagymama, igazán meg tudna téged gyógyitani Samu bácsi?

– Oly igazán, mint ahogy Isten őt megáldja.

– Aztán, ugy-e nagy örömet okozna neked, ha ismét láthatnád?

– Mondhatatlan örömet! De én öreg vagyok és legjobb volna mielőbb
meghalnom, hogy ne legyek tovább is terhére a mamának, meg a papának,
meg Etelkának, akik nagyon sokat szenvednek miattam.

– Ó ne búsulj nagymama, mert Samu bácsi el fog jönni és meg fog
gyógyítani, – kiáltott Vilmácska és tapsolt örömében.

– Nem, gyermekem! Samu bácsi nagyon messze van, nem ér rá öreg anyát
meglátogatni.

– De el fog jönni, mert én irni fogok neki, hogy te beteg vagy és csak ő
tud meggyógyítani, és erre ő el fog jönni és meg fog gyógyítani. De én
nem szólok erről senkinek és te, nagymama, szintén ne szólj róla
senkinek, mert hátha a mama nem engedné meg.

Ezzel Vilmácska kitépett a füzetjéből egy lap papirost és irt Samu
bácsinak:

Kedves Samu bácsi!

Én a te Vilmácska hugod vagyok és ma hallottam a nagymamától, hogy te
Indiában vagy és orvos vagy. Kérlek szépen, Samu bácsi, gyere haza
mielébb, ha csak egy napra is és gyógyítsd meg a nagymamát, mert nagyon
szenved, köhög és meg akar halni, hogy ne legyen a mi terhünkre. Én
nagyon szeretem a nagymamát és te is szereted, de a doktor bácsi jobban
szereti Etelkát és egész délután zongorázik vele, mig a nagymamának csak
egyszer fogja a pulsusát és aztán magára hagyja. A nagymama már sok, sok
év óta nem hallott rólad semmit, mert nem érti meg a leveleket és azért
a mama nem is olvasta föl neki. De ha látni fog, nagyon meg fog örülni
és én is örülni fogok, ha Samu bácsit láthatom, a ki meggyógyítja a
nagymamát és nekem mesélni fog Indiáról. Jőjj rögtön, csókollak és
ölellek ezerszer, a te kis hugod

_Vilmácska._

U. i. Ne hidd, hogy mindig ilyen csunyán irok, de le srófoltam a lámpát,
hogy alig látok, mert a nagymama azalatt, mig irtam, elaludt. Vannak-e
Indiában is czethalak?

*

A kicsike ujjait a görcs húzta, mire elkészült a levelével. Az óra már
éjfélre járt, a nagymama nyugodtan aludt és ő kezdett fázni a hűvös
szobában. De borítékba kellett még tenni a levelét és rá kellett még
irni a czímét, mielőtt ágyacskáját felkereshetné. Óvatosan, zajtalanul
osont a szalonba, ott meggyujtott egy gyufát és annak világa mellett
vett magának iróasztaláról egy borítékot. Visszasietett a nagymamához,
felhúzta még egy kevéssé a lámpát, mert a czímet szebben és kövérebb
betűkkel kell irni és hozzá látott a dologhoz:

_Tisztelt_

_Bartha Samu úrnak_ _orvos_

_Indiában._

Aztán eszébe jutott, hogy hátha nem lesz elegendő ez a czím és az
»India« alá még oda biggyesztette _Ázsiában_. Aztán könnyű lélekkel,
mint a ki nagy munkát végzett, imádkozott, levetkőzött és menten el is
szenderült.


II.

A nagymama egyre köhög. De tavaszi verőfény költözött elaggott szivébe
és könnyűvé teszi neki a szenvedést. Nem sinyli többé betegségét
reménytelen végtelenségig, csak addíg, mig egy kis levélke elérkezik
mesés Indiákba és elszólítja onnan az ő egyetlen fiát, akinek a keze
érintésétől meg fog gyógyulni. Az a kis levélke pedig jár valahol a
messze világban, vagy henyél valami piros póstahivatalban, mindenképen
hűtlen galamb, mert nem viszi el a reá bizott hírt és vissza sem tér
megmondani, hogy nem viszi el.

Vilmácska sűrűn settenkedik a zongora körül.

– Etelka, tengeren mennek Indiába?

– Tengeren, de meg vasuton is, miért kérded?

– Csak úgy, kíváncsi voltam, hogy ha Samu bácsi meglátogatna minket,
tengeren utazna-e. Aztán soká tart az utazás?

– Körülbelül egy hónapig.

– Szent isten, mily soká! A levélnek is ugyanannyi idő kell?

– Természetesen.

Vilmácska az iróasztalhoz fut és tanulmányozza a kalendáriumot. Azután
berohan a nagymamához.

– Nagymama, augusztus tizedikén itt lesz a Samu bácsi.

– Honnan tudod, angyalkám?

– Megnéztem a kalendáriumban. Most junius van és tizedikén adtam föl a
levelet, egy hónap mulva megkapja Samu bácsi, az lesz julius tizedikén,
egy hónapig tart az utazás, augusztus tizedikén pedig itt lesz. Meglásd!

A nagymamára boldog napok derültek. Vilmácskának vakácziója van és
majdnem egész nap eltrécsel vele. Most már nem járja a mese, csak a
beszélgetés. Vilmácska minduntalan zaklatja Etelkát Indiáról való
kérdéseivel és a mit megtud, hiven tovább adja a nagymamának.

Indiában elefántokon járnak az emberek. A Dunát Gangesnek hívják és
szintén átfolyik a városon. Az emberek sárgalázban halnak meg és angolul
beszélnek. Aztán a kenyeret nem a péktől, hanem a kertésztől veszik,
mert az fán terem, mint nálunk az alma. Aztán van sok, sok kókuszdió meg
gránátalma, kaktusz és pálma. Nagyon szép ott, de nagyon meleg. Samu
bácsi, ha augusztusban megérkezik, fázni fog minálunk. De ő majd hamar
leszokik a nagy melegségtől. És igy tovább. A nagymama meg beszél arról
az időről, mikor a Samu bácsi még az egyetemre járt és ő vezette a
háztartást. Beszélt sokat és bőven és jól esett neki, hogy erről
beszélgethet. Aztán együtt számlálták a napokat és az első hónap a nagy
várakozásban és trécselésben elég gyorsan repült tova.

– Ma utazik el Samu bácsi Indiából, mondotta Vilmácska julius 10-én.

– Egy hónap mulva itt lesz, mondotta a nagymama, aztán mind a ketten
nevettek.

Vilmácskán erőt vett az izgatottság. Mihelyt fölébredt reggel, kinézett
az ablakon, hogy szép idő van-e. Ha esett az eső, nógatta Etelkát:

– Mit gondolsz Etelka, az egész világon esik most az eső?

– Dehogy. Lehetséges, hogy már a zugligetben is süt a nap.

– Ha a zugligetben süt a nap, gondolta Vilmácska, akkor a tengeren annál
inkább szép az idő. Samu bácsinak szerencsés útja lesz.

A nagymama egyre köhög. Kezdi hosszúnak találni az időt, mig Samu fia
megváltja. A fiatal orvos pedig, aki folyton Etelkával zongorázik,
napjában háromszor is benéz hozzá. Vilmácska nagyon örül ennek és most
már ő is szereti az orvos bácsit.

– Mennyi idő van még hátra? kérdezi a nagymama.

– Még csak tizenöt nap, feleli Vilmácska.

– Még csak tiz nap, mondogatja későbben.

– Mához egy hétre. És akkor már ő is remegett a fölindulástól.

Egy este bejött a nagymamához az orvos, a mama, meg Eteka is. Nagyon
komolyak voltak és feltünően szives hangon beszéltek a nagymamához. A
nagymama pedig mereven feküdt a párnákon és fején jeges borogatás volt.
Láz gyötörte.

– Szegény nagymama, suttogta Etelka. Vilmácska átkarolta a nyakát és
megcsókolta érte.

Az orvos még irt a patikának és akkor elvonultak a szalonba. Vilmácska
magára maradt, a nagymama aludt.

– Jaj csak itt volna már Samu bácsi, gondolta magában, a nagymama igazán
már nagyon rosszul van.

És ekkor elképzelte magának a tengert, meg a hajót, amely oly nagy, hogy
a Dunára rá nem fér és Samu bácsit, amint köpenyébe burkolózik és fázik.
Aztán, hogy hogynem, hirtelen nyilallást érzett a szive táján és elállt
a lélekzete.

– Hátha nem kapta meg a levelemet!

Ó, de, hogy is ne! Miért ne kapta volna meg? Hiszen helyesen irta rá a…
Itt érezte, amint a nyelvét hirtelen szárazság lepi el és a torkát
fojtogatja valami.

– Szent Isten nem irtam rá az utcza nevét meg a házszámot!… Felugrott és
besietett a szalonba.

– Etelka, mondd csak sok utcza van Indiában?

Az orvos kaczagott.

– Persze, hogy sok, felelt ő Etelka helyett, annyi, mint a hány szót ejt
ki Vilmácska naponta.

A szegény gyermeknek leesett az álla.

– Hát olyan nagy város az? – kérdezte és alig győzte visszafojtani a
sirást.

– Akkora, mint Európa, aztán nem város az, hanem ország, melyben ezer
város van. Nem tanultad még Ázsia földrajzát?

– Nem, kiáltott Vilmácska és futott ki a szobából. Még hallotta, mint
nevetnek rajta.

Leborult a pamlagra és tenyerébe rejtette az arczát. Olyan végtelen
fáradtnak érezte magát és a szive oly hangosan dobogott, hogy szinte
megrepedt. Torkát fojtogatta a zokogás, de nem volt szabad, nehogy a
nagymamát fölkeltse. Mihez fogjon, mit csináljon most már? Mit mondjon a
nagymamának? – El fog mulni az a négy nap és akkor a nagymama kérdezni
fogja: »Hol marad a Samu bácsi?« És Samu bácsi nem lesz itt és nem lesz
itt egy hét mulva, egy hónap mulva sem és a nagymama azt fogja gondolni,
hogy Samu bácsi már nem szereti őt, ami nagyon fájna neki, vagy azt
fogja gondolni, hogy elsülyedt a tengeren és őt, Vilmácskát fogja
halálával okolni. – Azután Samu bácsi nélkül a nagymama nem fog
felgyógyulni és ennek már csakugyan ő lesz az oka, mert ha nem
titkolózik, hanem megmondja a mamának vagy Etelkának a dolgot, akkor a
levél megérkezett volna és Samu bácsi most csakugyan úton van hazafelé.
– Jóságos Istenkém, segíts, mostan – mit mondjak a nagymamának?

A nagymama meg fekszik nyugodtan. Arcza sárga, mint viaszk. Ajkai
mozognak és alig érthetően jön ki belőle a hang:

– Vilmácska!

Vilmácska felugrik és megcsókolja a takarón nyugvó aszott kezet. Szólni
nem tud.

– Mikor érkezik meg Samu?

– Négy nap mulva – súgja Vilmácska és meghúzódik az ágy fejénél, ahol
sötét van.

– Négy nap mulva – ismétlé a nagymama sóhajtva – azt hittem, hogy
holnap…

Vilmácska nem felelt. A nagymama sem szól. Mintha aludt volna.

– Azt álmodtam, hogy már itt van – kezdi ismét. Olyan szép és olyan jó
volt hozzám. Megcsókolta az arczomat és homlokomra tette a kezét és azt
mondta: »Szegény nagymama«. És én sirtam örömömben és fel tudtam kelni
az ágyból és egészséges voltam. – Négy nap mulva…

Vilmácska arczán végig peregtek a néma könyek. Igy lett volna, ha ő nem
cselekszik oly meggondolatlanul. Most azonban ez az álom nem fog
teljesülni, sem ma, sem holnap, sem négy nap mulva…

– Hiszen nagymama, ez a négy nap hamar fog elmulni és azután…

El sem merte gondolni, mi lesz azután.

– Nagyon beteg vagyok, lehet, hogy addig meg is halok és akkor itt lesz
az én Samu fiam és én nem fogom látni, de ő engem fog látni hidegen,
holtan és öröm helyett csak búban és gyászban lesz, – azt fogja mondani:
»Miért nem hivtatok akkor, amikor még élt, miért hívtatok el engem csak
a temetésre?« – Nem kellett volna irni, Vilmácska, nem kellett volna
irni…

És a vén asszony szemeiből megeredt a köny, a melle fáradságosan
lihegett, szólni nem tudott, de a gyermek fülében egyre hangzott még:
»Nem kellett volna irni, nem kellett volna irni…«

Hogy került ágyába, nem tudta. De midőn reggel felébredt, könytől ázott
volt a párnája. Látta álmában a Samu bácsit, kezében tartva az ő levelét
és szigorú pillantásokat vetve rá. »Igy tanulsz te földrajzot?« feddette
és oda tartotta eléje a borítékot. Vilmácska pedig sirt és hiába
mondogatta neki, hogy ő csak a második osztályba járt és Ázsia
földrajzát csak a harmadikban tanulják, hogy ő szorgalmas és nagyon jól
tudta azt, mire tanították – Samu bácsi csak azt hajtotta: »Mindegy, nem
kellett volna irni…«

– Vilmácska! – szólt a nagymama.

– Igen! – riadt föl Vilmácska.

– Hány nap mulva jön Samu bácsi?

Mintha kést forgattak volna meg a kis leány szivében.

– Három nap mulva, zokogta és visszahanyatlott az ágyába.

A feje nagyon fájt. A nyelve száraz volt és iszonyúan kínozta a
szomjuság. Inni akart, de nem mert föltekinteni. A nagymama pedig jobban
érezte magát és bészélt arról, a mit már oly sokszor mondott, hogy hol
fog aludni Samu bácsi, mi lesz, ha itt lesz és igy tovább órahosszat.
Vilmácska meg hallgatta és nem mert megmozdulni. Midőn jött az orvos,
két betege volt és egyféle orvosságot irt mind a kettőnek… láz ellen.
Majd bejött hozzá a mama és Etelka is. Nagyon sajnálták szegénykét és
megcsókolták. Vilmácska karjai közt tartotta Etelka nyakát és ajkához
vonta a fejét.

– Etelka, édes aranyos Etelka, irj a Samu bácsinak levelet, hogy jőjjön
el és gyógyítsa meg a nagymamát.

– Hová gondolsz, kicsikém, csak nem fog ő ilyen hosszú utat megtenni…

– Etelka, irjál neki, különben én is meghalok, zokogta a gyermek és
csókjaival borította el Etelka arczát.

– Mi lelte ezt a gyermeket? – kérdezte a mama. Különben, tette hozzá
gondolkodva, nem is olyan rossz gondolat, nem a nagymama miatt – rajta
ugy sem segithetne – hanem igen szép volna, ha eljönne az esküvőtökhöz.

– Csakugyan, csakugyan, mondotta Etelka, Béla is örülni fog, ha
megismeri kollega rokonát.

– Tehát irsz? kiáltott Vilmácska… Köszönöm, köszönöm, köszönöm…

És a mint magára maradt, össze tette a kezeit és imádkozott:

»Jó Istenkém, most ez egyszer bocsáss még meg és vigasztald a nagymamát,
hogy még két hónapig várhasson.«

Az orvos bácsi, mióta Etelkának a vőlegénye lett, ugy látszik, nagyon
szereti a nagymamát. Most már óra hosszat ül mellette és figyel minden
lélekzetére. De rá is fér a szegény nagymamára ez a szeretet, mert olyan
gyönge, hogy már köhögni sem tud és már nem ismeri meg az embereket.
Vilmácska nagyon sajnálja a nagymamát, de másrészt örül, hogy nem kell
vele beszélgetnie.

Egy délután, midőn az orvos bácsi kezében tartotta a nagymama pulsusát,
az sokáig tekintett az orvos arczába és alig hallhatóan suttogta:

– Édes Samu fiam!

Vilmácska nagyot sóhajtott. Ma van augusztus tizedike.

– Jó Istenkém, ha én a _harmadik_ osztályba jártam volna!



TARTALOM.

  Fagy  1
  Mara  4
  Czérna, gyűszű, orvosság  17
  A bagoly és a kanári madár  23
  Halvér  33
  Az első boa  43
  Férfi a háznál  51
  A patkány  57
  Jani és Juczi  64
  Az angyal  77
  Szegény Bandi agnoszkálása  88
  Magdolna  104
  Czili néni  115
  A majom  123
  Mese  135
  Egy vidám ember története  149
  India  156




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Fagy : Elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.