Title: Mary
Author: Ferenczi, Sári
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.

*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Mary" ***


MARY

IRTA

ASBÓTHNÉ FERENCZI SÁRI

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1913

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



I.

Október végén egy napos vasárnap délelőtt találkozott Mary először
Fialla Oszkárral. Sétából jött haza, a hajában még ott volt egy-egy
sárga levéltörmelék, az övében egy vörös ág. Messze elment, a hosszú,
kopasztörzsű német fenyők közül, melyeknek számára nincs tavasz, sem
tél, sem nyár, sem ezerszínű tarka ősz. Mary a tölgyerdőben járt, olyan
volt minden odakint, mintha aranynyal szórta volna tele valami tékozló
király. Az aranynak minden szines pompája ott csillogott az utolsó
órákat élő leveleken. Szelid napfény tette derültté, barátságossá a
hervadást és mint valami mosolygó renaissance ötvös-művész úgy
cizellálta ki az aranyesőt.

Most az üveges tornáczon ült Mary, kezében irón, előtte rajzlap, egy
vázában meg szanaszét az asztalon sárga, barna, vöröslevelű ágak,
vörösbabos galagonya, kékbogyós kökény és a kecskerágó furcsa,
sárgaszemű termése. Az egészen pedig átfonódott egy selymes, fehér
iszalag-inda.

A nap besütött és Mary szeretett volna valami nagyon szépet csinálni.
Mit? Azt nem tudta, de különös új formákba akarta belestilizálni az
előtte levő ágakat, a napot, a sétájának és az egész erdőnek az emlékét.
Nagy, erős, kúsza vonalakat érzett hasonlóan a vágyhoz, a mely kinn, a
sárga fák alatt fogta el. Vágy, a milyet az első fiatalságában sem
érezett, a milyet a tavasz soha, csak az ősz, a bizonytalanság tud
megteremteni, mikor a napnak, melegnek és a természet tarka, múlékony
díszének órái már meg vannak számlálva.

Egy órája ült ott Mary, kezében az irónnal és még semmit sem csinált,
csak ült előre hajolva, kicsit meggörbülve, mint mindig, behúzva keskeny
mellét és nézte az az ablakpárkányon nyiló utolsó őszirózsákat, a nagy
babérfákat a veranda sarkaiban, a kosárbutorok vörösmintás párnáit és a
magával hozott ágakat.

Nem tudott dolgozni úgy, mint valaha régen, mikor fiatal nyugtalanság
bizsergett a kezében.

Most már harmincz éves volt, magas és vékony testű, virágszerű, mint a
fiatal német nők, nagy kék mélázó szemekkel.

Kinn csengettek, Mary lépteket hallott maga mögött és egyszerre egy
fiatal ember állt a veranda ajtajában, a ki csudálkozva nézett az idegen
lányra.

Mary felállt és eléje ment.

– Fialla Oszkár – mutatkozott be a fiatal ember.

– Kaftan Mary – mondta a leány és mosolygott.

Aztán odanyujtotta keskenycsuklójú, fehér kezét, a melyet annyi bájjal
tudott belemélyeszteni szőke hajába.

– Nagyon örvendek, hogy a ház híres kedvenczével megismerkedhetem.

– Én még jobban örvendek, hogy végre láthatom az annyit emlegetett
Maryt, Helén nagyon sokat mesélt már magáról.

Idegenszerű kiejtéssel beszélt németül, ami még zárkózottabbá tette,
amúgy is kicsit hidegen előkelő megjelenését.

Mary leült az asztal mellé, a régi helyére, Oszkár a divány sarkába.

– Mióta van már itt Frohnauban? – kérdezte.

– Két hete.

– No lássa és én épen mult vasárnap nem jöttem ki.

– Oh még lesz ideje kipótolni, egész télen itt maradok.

– Akkor Helén bizonyosan nagyon boldog?

– Azt hiszem igen. Helén olyan jó, én nagyon szeretem, maga is büszke
lehet az unokanővérére.

– Igazi jólelkű kis berlini nő, épen olyan mint Arthur bácsi.

– Nem egészen – mondta Mary, – sok dologban emlékeztet a magyar
mamájára.

– Ugyan hogy mondhat olyat, hiszen Bettina néni végtelenül finom,
csendes és sentimentális, Helén pedig tele van a bácsi kicsit zajos,
néha majdnem bántó német humorával és jó kedvével.

– Vannak azért Helénnek is órái, mikor nagyon csendes és egészen puhán
érzelmes.

– De ritkán mi? – kérdezte Oszkár. – Higyje el – mondta aztán, – épen az
az oka, hogy Bettina néni alapjában véve soha sem tudott kibékülni a
házasságával. Én jól ismerem őt, mert egészen olyan, mint az én apám,
nem hiába testvérek. Anyám is határozott és nyugodt német, mint Arthur
bácsi, itt ismerkedett meg apám vele Berlinben, mikor a nővérét jött ki
meglátogatni. De ők különböző természetük mellett is boldogan élnek,
mert sok gyermekük van, egyikünk az egyikhez, másikunk a másikhoz
hasonlít és így mindegyikük megkapta a magáét. Bettina néni azonban
egészen árva, az ő szemében Arthur bácsi és Helén egy összeesküvés, a
mely bármennyire az ő javát, kényeztetését tűzte is ki czélul, mégis a
gyenge és finom szívét gyötri állandóan.

– Lehet, hogy igaza van, de minek keres olyan messzemenő magyarázatokat,
a házasság egyáltalán csak az emberek gyötrésére való, a mit egyik
könnyebben, másik nehezebben tűr el. Végre is szegény Bettina mama
állandóan hazavágyik Magyarországra, ez a fő baja, az olyan sentimetális
természetek nagyon is belenőnek a gyermek és ifjú éveik benyomásaiba, a
környezetükbe, otthonukba és nem igen tűrik el az átültetést.

Az ilyen nők mindig jobban ragaszkodnak a szüleikhez, mint a férjükhöz,
ezeknek regényes szerelmi csalódás és nem házasság való.

– Maga úgy látszik nagy ellensége a házasságnak.

Mary vállat vont és egy ideig hallgattak.

– Sokáig marad itt? – kérdezte aztán Oszkár.

– Egész télen, rajzolni tanulok, a Köhler műtermébe járok be.

– És nem kényelmetlen mindennap bemenni a városba? Egy órát kell vasuton
töltenie.

– Otthon is így van, mi mindig Feldaffingban laktunk a Starnbergi-tó
partján. Onnan jártam be Münchenbe. Az még valamivel hosszabb út, de a
papa meg én, mi még soha sem laktunk városban.

– Az szép lehet nagyon, de akkor végre az ember soha sem tudja igazán,
hogy milyen gyönyörű egy ilyen vasárnapi kirándulás. – Mondta Oszkár, az
asztalról pedig felvett egy galagonya ágat, a nap felé tartotta és úgy
nézte. – Honnan vannak ezek a gyönyörű galyak?

– Én hoztam a tölgyerdőből ma reggel.

– Ma már a tölgyesben járt? De hiszen az majdnem két órányira van ide.

– Az nem olyan sok, tudok én is még élvezni egy vasárnapi sétát.

– Inkább elhiszem, csak ne haragudjék. Úgylátszik maga is vágyik nagyon
a rendes fák után. Ugy-e únja a német fenyőket?

– Nem, én szeretem szegényeket, csakhogy ők nem tudnak ilyen csudaszép
őszt.

Mary kezdte összeszedni a galyakat és megsimogatta a bolyhos, fehér
iszalag-termést.

Ekkor jött Helén, nagy zajjal futott le az emeletről a falépcsőn és a
következő pillanatban már ott állt előttük. Apró, fényes szemei
nevettek, kedves, kicsit széles arcza kipirult és egyik kezével
állandóan leesni kész, barna kontyát tartotta.

– Szervusz Oszkár. Na már megismerkedtetek? Sajnálom, hogy nem én
mutattalak be egymásnak a kellő magyarázatok hozzáfűzésével. Különben
így is jó, csak gyónjátok meg aztán nekem a kölcsönös benyomást, –
Nevetett, túlzajosan, mint mindig, aztán átfogta a barátnője derekát.

– Mit rajzoltál my dear?

– Semmit.

– Semmit, ez a rendes válasza. Csak nem ültél itt egy óráig és a napot
bámultad. Látod Oszkár, ilyen ő, szeszélyes, gonosz, de olyan drága. No
majd te is meg fogsz vele ismerkedni. Komikus grimaszt vágott, a mi
teljesen eltorzította az arczát.

– Kiesik egy hajtűd – mondta Mary és lefejtette derekáról a Helén
karját. – Én most megyek öltözködni az ebédhez.

Gyorsan szedte össze rajzszereit és gyüjtötte nyalábba az ágakat. Oszkár
nézte őt. A nap megaranyozta a lány göndör szőke haját, sima kontyát és
nyakában az apró fürtöket. Kicsit bosszankodott, miközben Helén róla
beszélt és elpirult. Egyszerű ruhája odasimult az alakjára, a sötét,
hosszú ujjak nagyon vékonynyá tették a karjait, a melyekkel a sok tarka
ágat szorította magához. Fiatal volt akkor és szép, mint többé sohasem
életében.

– Hány éves lehet? – gondolta Oszkár.

– Ugy-e szép? – kérdezte Helén, mikor Mary elment.

Nagyon kedves volt egyszerű elragadtatásában, de Oszkár nem látta, ő az
unokatestvére alacsony, kicsit már hizásnak induló alakját hasonlította
össze a másik leány megjelenésével és felelet helyett kérdezett:

– Mondd Helén, hány éves a barátnőd?

– Ugyan nem illik ilyet kérdezni, de én azért szokott őszinteségemmel
felelek. Harmincz éves, egy évvel idősebb mint én.

– Az lehetetlen.

Helén nevetni kezdett. – Ez igazán kedves a részedről. Most azt
gondolod, hogy én sok évvel nézek ki idősebbnek ugy-e? Ezért kapsz egy
csókot.

Aztán kezeibe kapta az Oszkár jól fésült fejét és homlokon csókolta,
minden védekezése daczára.



II.

Félkettőkor gongoztak az ebédhez és Bettina néni kiosztotta apró, fehér
kezeivel a levest. Már több mint két éve élt Oszkár Berlinben és mindig
Frohnauba járt ki családot élvezni.

Jó ebédet kapott virágosan megterített asztal mellett és nem kellett
sürű, barna mártásos német húst ennie a polgári vendéglők foltos
abroszain.

Bettina néni körül minden kicsit ünnepélyesen tiszta, kényesen rendes
volt és vasárnap még Arthur bácsi is fehér mellényt vett a kedvéért.

Azért mégis csak a jó lelkű porosz gyáros maradt ő, a ki keveset törődik
külsejével és az a fehér mellény felesége harmincz évi zsörtölődésének
volt diadala.

Harminczegy éve ment Pestre Busch Arthur egy vízvezetéki berendezést
csinálni, akkor hozta magával a feleségét, és azóta vívták egymással
apró harczaikat.

Vitatkoztak ebéd közben a levesen, a spárgán, a húson, az időn, az
embereken, mindenen, a mi szóba került, miközben Helén apró történeteket
mesélt a tanítványairól, tanítónős szempontból nézve őket. Így volt
minden vasárnap, Oszkár jól érezte magát náluk, a bácsitól mindig újra
meg újra megtudta, hogy ő már igazán túlságosan elkényeztette a
feleségét, Bettina nénitől pedig, hogy férje javíthatatlanul zajos és
faragatlan. Azért nagyon kedvesek voltak mind a ketten.

Bettina néni különösen szerette Oszkárt, mert finom volt és szép, hiába
bosszantotta a férje azzal, hogy a német, szőke mamájához hasonlít
külsőre és természetre egyaránt.

– Hogyne – mondta Bettina néni, – tud is egy német olyan lenni, mint ő.

– Bár soha se is rendeztek volna be vízvezetéket Pesten, ugy-e öregem
ezt gondolod most? Akkor neked sem kellene egy ilyen némettel élned –
tréfálkozott vele olyankor a férje.

Bettina néni pedig megvetéssel mondta: Ugyan Arthur.

Ma is minden úgy volt, mint rendesen. Mary keveset beszélt, csak épen
ott ült, hogy Bettina néni még valamivel ünnepélyesebb legyen.

Mary Oszkárt nézte és azon gondolkodott, hogy hol látta már őt.

– Ugy-e, Oszkár szép fiú? – kérdezte Arthur bácsi, a ki észrevette, hogy
Mary nézi őt.

– De Arthur!

– Mintha nem találnád szépnek te is, hiszen olyan a külseje, mint egy
milliomosnak, pedig egész héten dolgozik. Mondja Mary, el tudja őt
képzelni kék munkászubbonyban, kalapácscsal kezében a pöröly előtt?
Ugy-e nem? Pedig egy évig mint munkás dolgozott a gyárában, a hol most
mérnök. Én láttam kalapálni, olyan volt mint Sigfried. Szőke és erős. Ő
nem szereti, ha erről beszélek, de én büszke vagyok rá nagyon.

Aztán letette Arthur bácsi a szalvétáját és aludni ment, ez volt
vasárnap délutáni szórakozása és Bettina néni megbotránkozva mondogatta,
hogy úgy tud aludni, mint egy napszámos, de azért ment vele ő is.

Megvolt a frohnaui vasárnapoknak a saját programmjuk és öt órakor ma is
bekopogott Frau Professor Röderich és sétára hivta őket. Bettina néni és
Helén mentek vele. Oszkár egyedül maradt Maryvel.

– Mondja – kérdezte Mary, – igazán munkás volt?

– Nem látja a kezeimen? Azokon viselem az emlékét – és Oszkár
odanyujtotta a kezét, a mely csakugyan túlnagy és széles volt az
alakjához.

– Furcsa – mondta Mary.

– Miért olyan furcsa az magának?

– Nem tudom, azt hiszem épen olyan lehetett olajosan és kormosan, a kék
munkászubbonyban, mint Rudolf herczeg a Mystères de Parisban, a mint a
Fleur-de-Mariet keresi, vagy mint a Daudet Jackja. Olvasta Jackot?

– Nem olvastam. Különben is már nagyon régen nem olvastam semmit.

– Nem olvas, hogy lehet az? Miért nem olvas?

– Mert egész nap a gyárban dolgozom, mig kiérek, a vonaton épen csak az
ujságba van időm belepillantani, este fáradt vagyok alig várom, hogy
ágyba jussak és mindjárt elalszom. Vasárnap pedig inkább sétálok és a
jövőről gondolkodom.

– És milyennek képzeli a jövőjét?

– Mit érdekli magát az én jövőm?

– Szeretném tudni, hogy egy olyan fiatal és egészséges férfi, mit kiván
magának az élettől. Én annyival idősebb vagyok, nekem elmondhatja, hogy
miről álmodik vasárnaponként.

Mary kedvesen, melegen nézett fel Oszkárra.

– Ne higyje, hogy olyan sok meggyónni valóm van, az én álmaim nem
bonyolultak. Most huszonöt éves vagyok, nyáron hazamegyek Pestre, valami
megfelelő állást keresek, még egy-két évig erősen dolgozom, aztán
feleségül veszem azt, a kit szeretek és együtt dolgozunk tovább. Még nem
ismerem azt a nőt, a ki a feleségem lesz, de tudom, hogy nevető szemű
lesz és bátor és együtt élvezzük majd mind azt a szépet, a mit most nem
érek rá megnézni és meghallani. A hónapos szobám helyett kedves otthonom
lesz és kis fiam, meg kis leányom. Erre szoktam gondolni vasárnaponként.

– És? – kérdezte Mary.

– És? És nincs tovább. Ez nekem elég az életre.

Marynek hihetetlenül új és érthetetlen volt az, a mit most hallott.
Tizenhatéves fiatalságának ábrándjai jutottak eszébe, mikor rajongva
hitt hasonló boldogságban. Most is vágyódott még, de hinni nem hitt már
semmiben. Most pedig mellette ment egy huszonötéves ember, a ki erős
meggyőződéssel bizott az élet szépségében és magának is kivánt belőle
egy darab tiszta, nyárspolgárias boldogságot.

Marynek az anyja meghalt, mikor ő még egészen kicsi volt. Az apja
műtermében a festmények, a modellek között és a müncheni akadémián
nevelődött fel. Az ő környezete és azok az emberek, a kik neki
szerelemről beszéltek, egészen másként gondolkodtak. Azok lelkesedtek és
elcsüggedtek, rendetlenül éreztek, dolgoztak, rabjai voltak
hangulataiknak és mindig saját magukról elmélkedtek. Maryt sokan
szerették és ő ideig-óráig viszontszeretett, de igazi odaadás és
meggyőződés nélkül.

A házasságról úgy gondolkodott, mint minden független nő, a ki szereti a
szabadságát és a ki nem szerelmes. Egy idegen férfi intim közelsége, két
ágy egymás mellett, aztán a gyerek, a gond és minden önállóságnak vége.
Visszataszító volt és lealázó a Mary szemében.

Igaz, néha ő is szerette volna, ha sok gyermeke van, férje és otthona,
valami positiv érték az életből, melyhez állandóan ragaszkodjék egész
lelkével, de ilyen kivánságok csak a gyengeség és a művészetével szemben
való teljes elcsüggedés pillanataiban vettek rajta erőt.

Most egyszerre az Oszkár egyszerű szavainak nyomán gyönyörűnek látta az
ő elképzelt kis otthonát. Felnézett rá, szép szabályos arcza nyugodt
volt, az, hogy az álmairól beszélt, nem zavarta meg. Látszott rajta,
hogy őt nem állítja meg a vágya, hogy beleveszve elveszítse energiáját,
hanem munkára készteti és vele van mindig, mint egy kész szépség, mint
az élet nagy, szabad mozdulata.

Mary úgy érezte, hogy a délelőtti vágyakozása és ennek a fiúnak a
megjelenése között valami összefüggés van.

Oszkár nagy léptekkel ment mellette és Mary igyekezett vele lépést
tartani, szeretett volna a karjába is kapaszkodni, hinni az ő álmaiban
és úgy menni vele. Elmosolyodott a gondolatán.

– Min mosolyog? – kérdezte Oszkár.

– Azon, hogy maga milyen kedves nyárspolgár. Ne haragudjék érte. Nekem
nagyon tetszik, higyje el. Talán épen azért, mert tudom, hogy sohasem
lehet részem egy olyan boldogságban, egy olyan otthonban, a milyenről
maga álmodik.

– És miért nem?

– Mert nem arra születtem. Az anyámat alig ismertem. Úgy nőttem fel, a
hogy nekem tetszett, a tétlenségben áthenyélt órák voltak a nevelőim.
Rendes háztartás, rendes otthon sohasem volt nálunk. Az apám festő,
festő lettem én is. Tőle tanultam meg, ha néha esténként a kis angol
pipájának füstje mellett elbeszélgetett velem, hogy a művészet egész
embert akar, a kitartást, a türelmet, a szerelmet, a hűséget, mindent, a
mi jó és gonosz van bennünk. Rettenetes feleség válnék belőlem, higyje
el, arra még gondolni sem jó.

– Lehet, hogy én nyárspolgár vagyok, de én mégis csak sok gyengédség és
szerelem között tudok szépnek látni egy asszonyi sorsot – mondta Oszkár.

– Végre ahhoz nem épen kell a házasság.

– Ugyan Mary, hogy mondhat olyat, ezt maga sem gondolja komolyan. Végre,
hogy vállalkozzék egy férfi arra, hogy épen annak a nőnek a helyzetét
tegye tönkre az életben, a kit szeret? Lehet lopva, bújva, félve a
gyermektől, igazi odaadás nélkül, de mit ér az úgy?

– Talán igaza van – felelte Mary, – de magával nem szeretek ilyenekről
beszélni.

Az erdő felé mutatott. – Nézze milyen gyönyörű a naplemente ezek között
a furcsa fák között. Hogy bevonalazzák hosszu törzseikkel az aranyos
eget. Nem olyan épen, mint valami ragyogó kóta-papir, a melyre egy
melancholikus bucsúdal, egy kicsit hidegen szomorú melódia van írva.
Mintha egy nagy, szőke, világoskék reformruhás német asszony halna meg,
a kit szomorúvá tesz az elmúlás gondolata, de azért utolsó pillanatában
is nyugodt öntudattal néz maga körül. «Denn ich habe immer meine Pflicht
getan.»

– Különös világ ez és a mienktől idegen – mondta Oszkár elgondolkozva. –
Már Délnémetország egészen más és közelebb is áll hozzánk. Azt láttam
mult évben mikor hosszab időt töltöttem Drezda mellett a
Lahmann-sanatoriumban. A honnan persze gyakran jártunk be Drezdába.

Most már tudta Mary, hogy hol látta Oszkárt, egy fotografián együtt a
barátnőjével, a gyönyörű Eriksen Lolóval.

– Mikor volt ott? – kérdezte.

– Husvét táján.

– Akkor bizonyosan megismerkedett a barátnőmmel, Eriksennével.

– Hogyne, egy villában is laktunk, nagyon szép és okos asszony. Milyen
kedves, hogy magának barátnője. Már régen ismeri?

– Oh már nagyon régen. Mint egészen fiatal asszony Münchenben tanult
énekelni. A papa akkor le is festette, én még kis lány voltam és nagyon
bámultam őt. Gyönyörű szép volt, a mint modelt ült, én a műterem
sarkából néztem mindig. Fekete ruha volt rajta, egy csomó könnyű sötét
fátyol, rozsdabarna haja magasra volt fésülve és a homlokán egy hatalmas
rubin fénylett. Olyan volt, mint egy szeszélyes, sötét viharfelhő, a
melyen átvilágít a naplemente.

Sokszor elvitt akkor szinházba és hangversenyre, nagyon megszeretett.
Később is vissza-visszajött Feldaffingba tavaszszal és nyáron a kis
lányával és a kis fiával. Lassan a korkülönbség is megszünt köztünk és
jó barátnők lettünk. Maga gyakran jár hozzá?

– Nem, itt Berlinben még soha sem voltam nála.

Mary nem érdeklődött, hogy miért, de hidegen járta át a kérdés, hogy mi
lehetett közöttük annak idején, ha most még találkozni sem akarnak.

Az a finoman felragasztott kis fotografia jutott eszébe, a melyet
hártyapapirba csomagolva, nyáron Feldaffingban látott a Lolo könyvében
és a melyet állandó könyvjegyzékül használt.

Elkedvetlenedett és hazafelé már alig-alig szólt. A ház előtt Oszkár
bucsúzott.

– Nem maradsz itt vacsorára? – kérdezte Helén.

– Sajnos, nem maradhatok, szinházba megyek ma este.

– Kár – mondta Bettina néni, – Lüdersék jönnek ki Berlinből és
muzsikálni fogunk. No majd máskor. Gyere Helén siessünk, mert mindjárt
itt lesznek. Isten veled.

Mary a kertajtóban állt.

– Köszönöm a gyönyörű napot és a nagy kedvességét. A viszontlátásra –
mondta Oszkár és megcsókolta a Mary kezét. Aztán ment, mikor
visszanézett Mary még mindig ott állt a kerítéshez dőlve, Oszkár intett
neki a kalapjával és Mary utánna nézett, a mig a hosszú, egyenes úton az
állomáshoz nem ért.



III.

Másnap délután öt órakor Mary kinn volt Charlottenburgban és sietve ment
az Eriksenék háza felé.

Nem tudott nyugodni, gyötörte a kérdés, hogy mi lehetett annak idején a
barátnője és Oszkár között. Azzal tisztában volt, hogy ha egyedül
találja Lolót egy csendes alkonyati órában, ő mindent elmond neki.

Ismerte az asszonyt, a ki gyerekes szenvedélylyel kereste az
éleményeket, hogy aztán újra meg újra átélhesse a bizalmas órákban,
mikor elmesélve ezerszer jobban élvezte, mint a történés pillanatában.

Mary alig várta a délutánt. Előző este, miután elmentek a vendégek, még
soká nem aludt, folyton arra a kis képre kellett gondolnia, a melyet az
Eriksenné könyvében látott.

Egy fa alatt állt Oszkár és az asszony mosolyogva nézett fel rá. Fehér
sportkabát volt Lolón és a fején egy puha posztókalap.

Miért bántotta őt ez? Kinyitotta az ablakát és kinézett az éjszakába. A
kopasz törzsű fenyők egyenesen, mereven álltak és fehéren világítottak
át közöttük a szomszéd házak.

Különös világ volt ez, rendesebb, csendesebb, tisztább minden másnál.
Beosztott és nyugodt, mint az árnyéktalan fák, kicsi, távoli
koronáikkal.

Ebbe a kemény erdőbe vágnak utakat az emberek, villanyt vezetnek,
lerakják a vízvezetéket, aztán kipusztítanak egynehányat a szigorú
fákból, hogy felépítsék csinos házaikat. Szigorú fák! Szigorúak és mégis
gyengék, kizárva az ábrándok és szeszélyek világából. Mind egyforma
egyenesek, magasak, mintha csak úgy termettek volna növés és fiatalság
nélkül és öröktől fogva ott állnának már, az egész különös erdő összes
katonái.

Mary sokáig állt az ablakban és nézett ki a fehér függönyök közül.
Eszébe jutott, a mit Oszkár a jövőjéről beszélt és szomorúnak érezte a
saját sorsát. Egy fiatal mosolygó asszonynyal a karján látta őt és az
egyedülálló nők végtelen bánata fogta el. Csodálatos, édes kívánság
járta át a testét valami puha, meleg után, a miről nem tudta, hogy mi, a
mint egy nő sem tudja az ő helyzetében, hogy az az egyszerű vágy a
gyermek után, a mely minden asszonyt elfog, ha férfi tetszik neki.

A délelőtti sétáját okolta Mary a nyugtalanságáért, az őszt, a napfényt,
az új környezetét, minden eszébe jutott, csak az nem, a mi a
legközelfekvőbb volt, a mi nincs korhoz, sem időhöz kötve, hogy ő azon
az októberi napon szerelmes lett egy huszonötéves, szép fiúba.

Mary annyit igyekezett azon, hogy olyannak lássék, a milyen nem volt,
hogy tulajdonképen maga sem igen tudta már, milyen igazában. Energikus,
kicsit hideg, czinikus benyomást akart tenni az emberekre és elfeledte
lassan, hogy könnyen befolyásolható, puha kedélyű és teljesen rabja a
hangulatának. – Én és az a gyerek! – mondta volna gúnyosan nevetve, ha
valaki frissen felébredt érzelmeire figyelmezteti, de másnak délután öt
óra után mégis ott állt az Eriksen Lolo szobájában.

Az asszony kicsit kivágott, sötétkék ruhában ült a zongoránál, halkan
játszott és dudolt hozzá. Mikor Maryt meglátta, felugrott és boldogan
futott eléje.

Mary még sohasem volt nála, meg kellett tehát csudálnia a nagy lakást,
mind a tíz szobát, a melyekben olyan különösen keveredtek össze a
polgári jólét, az asszony excentrikus vágyai és a hirtelen
meggazdagodott zsidó ügyvéd férjének művészi törekvései.

A nagy ebédlő gótikus bútorainak helyén Mary a barna kredenczet kereste
a nászajándékban kapott ízléstelen ezüsttárgyakkal, a mely nehány éve
még bizonyosan ott állt. Látta a jól ápolt, szépen fésült asszonyt,
lusta természetének megfelelően, a diványon heverve barchent slafrokban,
a mint regényt olvas és czukrot eszik, körülötte a síró gyermekekkel.
Úgy is lehetett volna! Mary megérezte megint egyszer az emberek
tehetetlenségét sorsukkal szemben. Mert ez a szegény szinészcsaládból
származó leány épen úgy lehetett volna, egy most már elhanyagolt,
koravén asszony, a mint énekesnőt és a berlini társaság díszét csinálta
belőle, férjének meggazdagodása.

A nagy leányát és fiát intézetbe dugta, hogy őt ne vénítsék és gyönyörű
fogadóruhában várta a délutáni látogatásokat. Mi köze volt neki ahhoz,
hogy másként is lehetett volna? Irigylésreméltón, szépen beleillett a
környezetébe és hiába tudta Mary, hogy mint egyszerű, majdnem
negyvenéves polgárasszony sohasem tetszett volna Oszkárnak, így mégis
folyton az ő vállán látta a Lolo finom profilú fejét és az ajakát
egészen közel az ajkához.

Végre visszakerültek a Lolo szobájába, a mely minden tekintetben egy
művésznő szeszélyes boudoirjának benyomását akarta tenni.

A bútorokban nem volt semmiféle összhang. Az egyik nehéz selyemfüggönyös
ablak mellett nagy empir iróasztal állt, a falon egy állványon pompás
régi óra ketyegett és ha ütött, épen úgy hangzott, mint a Santa Maria
della Salute harangja Velenczében, olyan mélyen és szépen csengett.

A szoba másik sarkában egészen új formájú, nagy, szürke bársonyhuzatos
kanapé állt, előtte gyönyörű ébenfa asztallal, a melynek mozaiklapját
telerakta Lolo művészi szerepléseinek nem épen mindig ízléses
emlékeivel.

A világoszöld selyemtapétára koszorú- és csokorszalagok voltak aggatva,
tarkítva híres emberektől emlékbe kapott fényképekkel.

Mindezek felett pedig lógott egy valódi Rubens, mint a gazdagságnak és
pénznek tehetetlen zsákmánya.

Leszámítva két rózsaszín selyemkarszéket, más butor nem állt a szobában,
a melyet majdnem teljesen betöltött a nagy hangversenyzongora.

Mary a szürke kanapén ült és az asszony, miután meggyujtotta a kis
rózsaszínernyős lámpáját az íróasztalon, odabújt melléje a félhomályos
sarokba.

– Igaz, – mondta Mary – tegnap egy kedves ismerősöddel találkoztam.

– Kivel?

– Találd ki!

– Férfi?

– Ugyan, ugyan, neked kedves ismerősöd csak férfi lehet. Várj, majd
segítek, Lahmannál ismerkedtél meg vele.

– Oh az Oszkár! Itt van Berlinben?

– Te nem is tudtad?

– Nem. Azóta nem találkoztam vele.

– Az hogy lehet, féltél a férjedtől? – kérdezte Mary.

– Dehogy! Nem volt tulajdonképen semmi okom félni a férjemtől.

– Tulajdonképen…!?

Lolo már nem hallgatott Maryre, az arca végtelenül szelid és ábrándos
lett, mint mindig, ha az emlékeiről beszélt.

– Azért mégis gyönyörű három hét volt – mondta.

– Három hétig voltatok együtt?

– Három hétig. Ő sem lakott benn a szanatóriumban, hanem ugyanabban a
villában, a hol én, gyönyörű helyen, a domboldalon. Április közepe volt,
épen virágozni kezdtek a fák.

A térdére könyökölt az asszony, fejét kezébe hajtotta és emlékezett.

– És? – kérdezte Mary.

– És?… És semmi több, neked elmondhatom, te hinni is fogsz nekem, igazán
nem történt köztünk semmi. – Lolo mesélni kezdett, mintha egy neki
nagyon tetsző könyvet olvasna. – Én már három hete voltam ott, mikor
Oszkár megérkezett. Hamar megismerkedtünk, nekem mindjárt megtetszett,
mikor a háziasszony először vezette be a szalonba, hogy bemutassa.
Nagyon csinos fiú. Neked nem tetszett? Csak pihenni jött, nem volt semmi
baja, de azért bejárt a szanatóriumba. Tudod ott a betegek nem
gyógyulnak meg, de az egészségeseknek sem lesz semmi bajuk a kúrától.
Reggelenkint mindig együtt mentünk be a szanatóriumba, ő a kertben várt
rám, a míg elkészültem az öltözéssel. Egy padon ült és olvasott, ha
pedig jöttem, gyorsan letette az újságot és elémbe sietett. Olyan jól
látom ma is, igazán nagyon csinos fiú volt. Az asztalnál mellettem ült,
a sétáimban is elkísért és bejött velem Drezdába színházba, utánna pedig
együtt vacsoráltunk. Mindig azt hitte mindenki, hogy fiatal házasok
vagyunk. Nagyon kedves volt és figyelmes és sokszor mondta, hogy szép
vagyok. Azt is szerette, ha énekeltem, csak féltékeny volt egy kicsit,
mert egy nagyon csinos bécsi fiatalember kísért a zongorán. Várj, hogy
is hítták csak? Na nem jut eszembe, mindegy… Akkor az Oszkár kedvéért
mindig fehérben jártam, azt szerette legjobban. Egy gyönyörű estélyi
ruhát vettem magamnak Drezdában, mert nem volt egészen fehér egy sem,
pedig vacsorához mindig estélyi ruhába öltöztünk… A fekvőszékét is egész
közel hozta az enyémhez és ha kúra után kinn feküdtünk a fenyők alatt,
órák hosszat beszélgettünk. Vacsora után is soká lennmaradtunk a villa
szalonjában és sakkoztunk, malmoztunk vagy dominóztunk együtt. A többiek
bridgeztek, de Oszkár nem tudott és azért én sem játszottam.

– Igy tartott több mint két hétig. Tetszettem neki nagyon, láttam,
éreztem, de ő egyszer sem mondta, hogy szeret és az bosszantott nagyon.
Egy este aztán…

Lolo behunyta a szemét, az ajakát szétnyitotta és egy pillanatra
elhallgatott.

Mindig így tett. Mary türelmetlen lett, megfogta a kezét.

– Egy este aztán? – kérdezte.

– Egy este aztán – folytatta Lolo a visszaemlékezés lágy, szomorú
hangján – mikor vacsora után már mindenki aludni ment és mi még mindig
ott ültünk a szalon sarkában a nagy, rózsaszínű lámpa alatt, én a
malomjátszma alatt hozzáértettem a kezem az övéhez. Oszkár hideg és
nyugodt maradt erre is, de én látni akartam, a mint meleg lesz és
szenvedélyes, egyszer akartam és nem törődtem semmi mással. Felálltam,
két kezembe fogtam a fejét és megcsókoltam erősen. Ő nem csodálkozott
egy cseppet sem, átölelt, megcsókolt, de nem szólt semmit. Szerettem
volna tudni, hogy ha ölébe hullana a világ legszebb asszonya, akkor sem
rándulna-e meg egy arczizma sem. Felkísért, mint minden este az
emeletre, az ajtóm előtt kezet csókolt, jó éjt kívánt és aludni ment.
Ettől kezdve séta közben mindig megfogta a kezemet, megcsókolt néha az
erdőben és este is, ha egyedül maradtunk. Sokszor mondta, hogy – ma
nagyon szép, Lolo – de sohasem azt, hogy szeret.

Én pedig minden nap jobban szerettem. A harmadik hét végén, egy szerdai
napon, bementünk Drezdába az operába. Éjjel kocsin jöttünk ki, de a domb
alján kiszálltunk és gyalog mentünk a villánk felé. Oszkár átfogta a
derekamat, én a vállára hajtottam a fejemet és nagyon boldog voltam.
Gyönyörű áprilisi éjszaka volt, a kertben egy virágzó almafa alatt
megcsókolt és erősen magához ölelt. Aztán felkísért a szobámig, az ajtó
előtt megfogta mind a két kezemet és úgy álltunk mozdulatlanul. Nagyon
szerettem volna akkor, ha nem megy el, de ő mindig erősebben szorította
a kezemet és én félni kezdtem. – Most menj – azt mondtam neki.

Tudom, nem úgy hangzott, mintha igazán küldeném, azt vártam, hogy erre a
karjaiba kap és valami olyat mond – szeretlek, nem megyek, – de ő
elengedte a kezemet, mintha soha, soha sem szeretett volna és ment. Úgy
tíz lépésre megfordult, láthatta a félhomályban, hogy még mindig ott
állok, talán hallotta is, hogy utána szóltam – Oszkár! – de nem jött
vissza. Másnap délben elutazott!

Miért ment el? Mondd Mary, miért ment el? Ott hagyott egy asszonyt, a
kiről tudta, hogy szereti őt és a ki neki is tetszett nagyon. Miért?
Lehet, félt tőlem, hogy aztán nem tud többé szabadulni. Azóta annyit
gyötört ez a kérdés, nem is hiszed mennyit.

Nem, Mary nem is hitte. Azt elhitte, hogy Lolónak tetszett Oszkár és
hogy a látszólagos kudarcz nagyon bánthatta a hiúságát. De mit tudott ő
gyötrelemről. Mary már annyi hasonló történetet hallott tőle nagy
szenvedésekről és szerelmekről. Szerette, ha Lolo mesélt, örült az
őszinteségének és kedélye örök ruganyosságának. Csak most bírta volna
elhinni, hogy igazat mondott, Mary nem bízott benne egészen.

Ránézett Lolóra, a ki előrehajolva ült, a lámpafénybe bámult és még
élvezte emlékeit. Szép volt mint mindig, ha a multjáról beszélt és Maryt
bosszantotta most finom, puha arczéle, a melyben máskor nagyon tudott
gyönyörködni. Azon a fehérnyakú kicsi nőn meglátszott, hogy soha semmi
mélyebb érzelem nem zavarta meg a kedélyét.

Most miután Mary nem szólt, hamar megunta a lámpát nézni, mély sóhajjal
eltemette a multat minden melankóliájával és a rendes derüs hangján
mondta: – Na, a mi elmult, elmult. Már ki is gyógyultam szerelmemből, de
azért szeretném Oszkárt újra látni, egész vicczes lenne.

Egyszerre felugrott és megölelte Maryt.

– Te, nekem kitünő eszmém van. Pénteken egy hangversenyen énekelek itt
kinn a Tohnkünstlervereinban, tudod mit, gyertek el együtt. Te úgyis a
rokonainál vagy, könnyen meghívhatod. Vagy mégsem, majd inkább én írok
neki, küldök egy jegyet és nevedben találkát adok neki, aztán a
hangverseny után nálam vacsoráztok. Úgy-e jó? Olyan fényes lesz, egészen
egyetlen a maga nemében, borzasztóan örülök.

Látszott rajta, hogy igazán örült, Maryt pedig daczos küzdelemvágy fogta
el, le akarta győzni az asszonyt, megigérte, hogy elmegy a hangversenyre
és már azon gondolkozott, milyen ruhát fog felvenni.

A falióra hetet ütött, Marynek mennie kellett. Mikor kiért az utczára,
egyszerre nagyon különösen érezte magát, mintha sok, sok minden történt
volna vele, a miről tulajdonképen nem tud magának számot adni.

A hideg esti levegő, a siető emberek hirtelen kijózanították. Mit akart
ő tulajdonképen? Eddig apró, rövidéletű szerelmei sohasem zaklatták fel
az életét és sohasem zavarták meg a munkájában, a melyet mindennél
jobban szeretett és a mely mindennél jobban érdekelte.

Mary nem volt valami nagy tehetség, az olajfestésről és a nagy
vásznakról hamar lemondott az első sikertelen kísérlet után, de az apró,
iparművészeti rajzokat, a meseillusztráczióit gyönyörűen tudta
megcsinálni.

Sokat olvasott, erős, szines képzelettel látott meg mindent maga körül,
az apró virágok, bogarak, a felhők, az eső, a fák, a gyerekek egészen
új, különös formát kaptak az ő szemében.

A berlini mesterénél, a nagy műteremben már napok óta igazi, élő japán
nő állt modellt neki, a kiről furcsa formájú és mozdulatú alakokat
rajzolt, nagy tarka pávákkal, legyezőkkel, virágokkal és csodálatosan
színes pillangókkal.

Ma otthagyott mindent, rácsapta a vázlatkönyvét a hosszúkezű,
magaskontyú nippon leányra, mikor épen színt kellett volna keresnie a
pillangó számára, a mely után kinyujtja vékony ujjait. Otthagyta a
rajzát, a mesterét, a csodálkozó kis japán modellt, hogy Oszkárról
beszéljen Lolóval.

A pénteki hangverseny is eszébe jutott és a vacsora. Minden hirtelen,
váratlanul jött és nyomasztólag hatott rá, a ki lassú elhatározású és
álmatag kedélyű volt, szinte úgy, mint egy lelkiismereti furdalás.

Az eső esni kezdett, Mary nagy, nehéz cseppeket hallott koppanni szép,
új kalapján.

Nem volt esernyője és majdnem futva ment az állomásig. Sietve váltott
jegyet, felrohant a perronra és még épen láthatta elmenni vonatját. Húsz
perczet kellett várnia a következőre, erre nem is gondolt és majdnem
sirt.

Már előre látta a Bettina néni csodálkozó, rendreutasító pillantását,
hallotta a Helén kíváncsi kérdéseit és az Arthur bácsi humoros,
kíméletlen megjegyzéseit, ha majd a legjobb ruhájában, a bársony
kalapjával, megázva, elkésve érkezik a vacsorához.

Húsz percz! Türelmetlenül járt fel-alá. Az irányt jelző táblák
szünetlenül váltakoztak, vonatok érkeztek, a kupéajtók kinyiltak, mintha
csak egy hosszútestű vasszörnyeteg tátotta volna ki egyszerre ezer,
fényes száját. Emberek ugráltak le, majd mások szálltak fel, az ajtók
bezárultak, a kalauz fütyült és a berlini helyiközlekedés, zavartalanul,
szédítő tempóban ment tovább.

Siető férfiak jöttek irattáskákkal, hazatérő gyermekek futva hagyták el
az indóházat, asszonyok érkeztek berlini bevásárlásaikkal, maguk
czipelve nehéz csomagjaikat.

A perron közönsége számtalanszor változott, míg végre Mary is
elhelyezkedhetett egy kupé sarkában. Szemben vele egy öreg nő aludt,
térdén kótákkal, valami szegény zongoratanítónő, a ki meg sem mozdult az
ajtócsukódásra. Más nem volt a szakaszban. Két állomással Frohnau előtt
az öreg hölgy hirtelen felugrott, látszott rajta, hogy mély álomból
ébredt, egy pillanatig Maryre bámult, aztán sietve szedte össze a
holmiját és kiszállt.

Bizonyosan így aludta át minden nap az utat hazáig, a megszokás költötte
fel Wittenaunál és olyankor sohasem mulasztotta el kicsit megcsodálni
utitársait, mindig egészen másokra ébredve, mint a kik között elaludt.

Mary egyedül maradt, a vonat lassan kiürült, a villatelepek között. A
szakadó esőn keresztül tompán világítottak át a házakban égő lámpák és
Berlin mint egy ragyogó fénytenger látszott a távolban.

Mindig melankólikus egy nagy város környéke, a mint a lassan megszünő
kultúra közelébe merészkedik gyáván, sápadtan a természet.

Az utolsó gyárakon túl földszintesek már a házak, körülöttük az apró
zöldelő területekkel, a melyek virágcsokornak porosak és nagyok, kertnek
meg túlon-túl kicsinyek.

Mindig szomorú a nagyváros környéke, hát még egy sötét, esős napon! Mary
elhagyatottnak érezte magát, fehér kesztyűje átázott és bársony ruháján
meglátszottak az esőcseppek nyomai. Behunyta a szemét, fáradt volt.

Nem értette sem magát, sem a tegnapi, sem a mai napot. A vonat zakatolt
tovább és ő egyszerre aztán halkan, önkénytelenül azt suttogta – Oszkár!
– Mosolygott hozzá, mert ez magyarázat, mentség és felelet volt
mindenre.

– Oszkár! – mondta újra és ismételte sokszor, a míg a szakadó esőben
sárosan szaladt a frohnaui elhagyatott állomástól a Buschék házáig.



IV.

Szerdán este, mikor hazaért Berlinből, Mary egy levelet talált az
asztalán Oszkártól.

«Nagyon örvendek a pénteki estének, ha megengedi, félnyolczkor az
előcsarnokban várom.»

Most már tehát bizonyos volt, Mary izgatottan gondolt a találkozásra és
nehezen várta a pénteket.

Buschéknak Berlinben is volt lakásuk, ha este valahova mentek, mindig
benn öltözködtek és benn töltötték az éjszakát.

Mikor délután öt óra előtt Mary hosszas gondolkodás után, egy sötétzöld
estélyi ruhát tett a kis utazó táskájába, bejött hozzá Helén.

– Hova mész? – kérdezte csudálkozva.

– Az Eriksenné hangversenyére. Nem mondtam még?

– Nem, nem szóltál semmit. – Helén, a kit igen féltékennyé tett a Mary
és Lolo barátsága, nagyon szomorúan mondta. – Kár, hogy elmész. Mamáék
meg vannak híva vacsorára és én úgy örültem a mai estének egyedül veled.
Most meg itt hagysz.

Mary nem felelt, azon gondolkodott, hogy milyen díszt tűzzön a ruhájára.
A szekrényből kivett két ékszerdobozt és azokat is betette a táskába.
Aztán feltűzte a kalapját, keztyüt húzott, becsukta a táskát és épen
nyúlt a kabátja után, mikor Helén újra megszólalt.

– Mit írt neked Oszkár tegnapelőtt?

Mary most sem válaszolt, kellemetlenül érintette a kérdés, csendesen
bujt be a kabátjába és indulni készült.

– Milyen csúnya vagy ma hozzám – mondta szomorúan Helén. – Látod Mary,
én nem akarok semmi rosszat, de te ma este Oszkárral leszel együtt és az
nem jó, sehogy sem jó. Te szép vagy, okos vagy és beléd fog szeretni
menthetetlenül. Nem gondolod, hogy kár azért a fiuért? Te soha sem fogsz
benne mást látni, mint egy csinos gyereket, a kit érdemes meghódítani. Ő
túlságosan egyszerű és fiatal hozzád képest. Te, a ki nagy művészek
hódolatához vagy hozzászokva, mit akarsz azzal a gyerekkel, a ki öt
évvel fiatalabb náladnál.

Mary ijedten állt az ajtónál, kezében a kis sárga táskával, a melybe
annyi gonddal csomagolta az esti díszét. Ilyen komolyan nem gondolt ő
még a dologra, szavakba foglalni pedig egyáltalán nem merte volna.

Mit akart ő? Tudta is azt Mary. Ő csak egyet tudott, azt, hogy neki ma
szebbnek kell lennie az asszonynál.

Helén a korára emlékeztette és az eszébejuttatta a helyzet
reménytelenségét. Ha Helén sejtette volna, hogy milyen kicsinek érezte
magát az ő szemében annyira öntudatos és mindig hódító Mary, nem lett
volna ilyen kegyetlen.

Mary az ajtónak dőlve állt és majdnem sírt. Aztán megrázta a fejét, –
mindegy már – gondolta.

Helén csudálkozva nézte őt, Mary meg nézte az óráját és halkan, szinte
bocsánatot kérve szólt. – Sietnem kell, különben lekésem a vonatról.
Szervusz. Jó éjszakát édes öregem.

– Ne haragudjál rám és mulass jól édes drága.

Az ajtó bezárult Mary mögött, Helén kitárta az ablakot, utána nézett és
a jó leány szemei tele voltak könynyel.

*

Félnyolcz előtt nehány perczczel Oszkár ott volt a kis zenepalota
előcsarnokában és már messziről meglátta Maryt, a ki egy oszlophoz
támaszkodva állt nagy, fekete selyem köpenyében.

– Jó estét – mondta Oszkár – bocsásson meg, hogy később jöttem, de csak
öt percz mulva lesz félnyolcz.

– Én is csak ebben a pillanatban jöttem – felelte Mary, a ki már régen
és türelmetlenül várt.

Csengettek, az emberek az ajtók felé siettek.

– Adja gyorsan a köpenyegét, különben lekésünk – mondta Oszkár.

– Nem baj, úgyis bizonyosan soká kell várnunk, a míg Lolo sorra kerül.
Az első szám alatt maradjunk kinn. Jó?

– A mint parancsolja.

Fel és alá sétáltak, benn pedig felhangzott a zenetársaság egyik
tagjának zürzavaros quartett szerzeménye.

– Hogy van, a mióta nem láttam? – kérdezte Oszkár.

– A mint látja jól.

Így kezdtek beszélgetni, miután Mary annyi napon át remegve várt erre a
találkozásra. Felnézett Oszkárra, most mellette ment végre és fekete
ruhájában magasabbnak, idősebbnek, komolyabbnak látszott, mint rendesen.
Egyenes volt, hideg és derék, Marynak úgy tetszett, végtelenül tetszett.
Még a kimért elegancziája is elbűvölte őt, a ki hozzá lévén szokva
művész barátainak bársony zekéihez és egyéni öltözékéhez, majdnem
lenézte a korrektség uniformisában megjelenő férfiakat.

Szerette Oszkárt nagyon. Miért? Mit tudta, egyszerre fogta őt el ez a
nagy szerelem. Új volt számára és más mint minden, a mit eddig érezett.
Soha sem szeretett még igazán és most eljött az életébe az a férfi, a ki
minden nő számára csak egyszer jön, a kinek a rabszolgája tudna lenni, a
ki felé akaratlanul tárja ki karjait és a kivel engedelmesen menne,
minden kérdés, számítás nélkül, bármikor, bármerre.

Szépek az ilyen nagy szerelmek, de szomoruak nagyon, mert nem megható
odaadás kell a hódításhoz, hanem sok minden más, a mit Mary eddig
tudott, de most elfelejtette egészen.

– Ha tudná mennyire szeretem – gondolta csendesen.

– Milyen különös, vasárnap beszélgettünk csak Eriksennéről és ma már
nála vacsorálunk – mondta Oszkár.

– Hétfőn délután voltam nála és akkor nagyon csudálkozott, hogy maga
Berlinben van.

– Nem tudja, mit fog énekelni?

– Valami modern szerző dalait, a ki természetesen az egyesület tagja.

– Kár, Lahmannál mindig Schubertet énekelt, azt szerettem legjobban. Még
nem vettem műsort. Soká tart, a mig sorra kerül?

Mi lesz, ha újra hallja, mi lesz, ha újra látja? – gondolta Mary, míg a
műsort nézte át. – Ő az utolsó – felelte aztán.

– Borzasztó. Ámbár nem mindenki gondolkozik úgy, mint mi, nézze, az a
barnaruhás nő milyen türelmetlenül lesi, hogy vége legyen az első
számnak és bebocsássák.

Mary nevetni kezdett. – Igazán nagyon furcsa, a mint izgatottan forgatja
kezében a jegyét, egyesületi tag, szabadjegye van. Hogy is késhetik el
valaki, mikor olyan gyönyörű czvikkere és olyan zsinórozott téglaszinbe
öltözött leánya van.

– Ne is beszéljünk a ruhájukról, az rettenetes, hogy itt miket tudnak
felvenni az asszonyok és épen az úgynevezett művelt középosztály. Nálunk
Pesten nem igen lát az ember egyetlen nőt sem így jelenni meg egy
hangversenyen.

– Ja, a németeknél fő a lélek.

– Hogy lehet, hogy maga egészen más?

– Én kétszer voltam Párisban és ott úgylátszik elromlottam.

– Mikor volt Párisban?

– Utoljára a mult nyáron papával. Odakellene magának is mennie, ott meg
lenne elégedve a nők öltözékével.

– Ne gondolja, hogy én olyan követelő vagyok, de épen azok a nők, a
kikkel én itt Berlinben társaságban találkozom, többnyire lehetetlenek.
Gondoljon csak szegény Helénre és barátnőire. Higyje meg valóságos
gyönyörüség magát látnom.

Mary mosolygott, az arcza piros lett, boldog volt.

Benn elhallgatott a zene, a barnaruhás és téglaszínű leánya követve az
összes elkésettektől, berontottak tapsolni.

Oszkár levette a Mary válláról a köpenyeget és ők is eltüntek a vörös
posztófüggöny mögött.

– Szép pár – mondta egy öreg úr, mikor beléptek és mindenki utánuk
nézett, a míg végigmentek a termen.

Oszkárnak jól esett a sikerük, tetszett neki Mary nagyon, hizelgett a
hiuságának, hogy ez a szép, elkényesztetett művésznő foglalkozik vele és
érdeklődik iránta.

A jegyük a második sorba szólt és mire eljutottak a helyeikre, már a
pódiumon megjelent egy szalonkabátos, idősebb zongorista, egy fiatal
frakkos hegedűs és egy hosszú hajú, smokingos csellista, hogy az
utóbbinak egy öt tételes trioját játsszák el.

A hosszú hajú izgatott volt, hamisan játszott és Oszkár késégbeejtőnek
találta a helyzetet.

A közönség képe épen olyan sivár volt, mint a trio maga, sok rosszul
fésült asszony és sok lehetetlen férfiú ült körülötte. Egy termetes úr
hosszú fekete kabátban, bordó nyakkendőben és barna utczai mellényben
jelent meg.

A nők azokat a bizonyos szines szövetből készült vasárnapi ruháikat
vették fel, a melyek annyira jellemzők tudnak lenni. Ott ültek zöldben,
zsandárkékben, barnában, bordóban és melegük volt nagyon,
czérnakesztyüik teljesen átnedvesedtek. A fiatalabbak és hiubbak
iparművészeti törekvésű, tarka himzéses, fekete bársonyt viseltek, a
melyet a Kunst valamelyik számából másolt le egy-egy rossz szabónő.

De ők keveset érdeklődtek egymás iránt, nem kutatták szomszédnőik
öltözékét, frizuráját kritikus pillantásokkal, hanem előrehajolva,
átszellemült arczczal figyeltek valamennyien.

Mary is úgy ült Oszkár mellett, mintha teljesen el lenne merülve a
zenében. A pillantása rátapadt egy fehér oszlopra, fekete kesztyüs keze
pedig mozdulatlanul pihent az ölében.

Időnként, a mint egy-egy tétel befejeződött, felhangzott a taps, a
hosszúhajú felállt és meghajolt, majd, a szünni nem akaró
tetszésnyilvánítások közben, hátra mutatott a hegedűsre és a
zongoristára, mert mindent csak nekik köszönhet, azok pedig a közönség
tombolása közben ugyanolyan nobilis kézmozdulattal hárítottak rá minden
érdemet a szerzőre. Ez is sok időt vett igénybe, de felemelően szép
volt, a közönség lelkesedése nem akart szünni és a finálét
megismételték.

Végre elvonultak.

– Ez borzasztó volt – mondta Oszkár mély meggyőződéssel.

– Nem is volt olyan borzasztó – és Mary megint elmerült gondolataiba. Ő
várt, minden érzésével és idegével az asszonyt várta, nem volt sem
türelmetlen, sem nyugtalan, órákig tudott volna csendesen ülni, hogy
messzebbre tólja ki a találkozást, a melytől félt és a melyet mégis
kivánt.

A művészszoba ajtaja újra megnyilt és egy hosszú, sovány ifjú jelent
meg, lábikráig érő, fekete kabátban. Leült a zongora mellé és
eljátszotta az ezen hangszerre szerzett, jó ég tudja hányadik zephirt és
serenádot.

A közönség kedvencze volt, mert minden eddiginél hatalmasabb tapsvihar
jutalmazta játékáért. A művész hálából életének leghosszabb
szerzeményét, valami végnélküli variácziót adott elő egy unalmas téma
fölött.

A bajusza meg-meg rezdült, művénél is hosszabb kabátja a földet seperte,
haja csapzottan hullott a homlokába, nehéz izzadtságcseppek koppantak a
billentyükre, de a művész csak játszott tovább rendületlenül.

Szépen és jól, lehet, mert a közönség áhitattal hallgatta, a nagy
zeneértők pedig fejükkel bólintgatták ki a taktust elismerésük jeléül.

Oszkárt azonban, a ki a külsőségek embere volt, undor fogta el és nagyon
megkönnyebbült, mikor a zongorista végre felállt, megtörülte verejtékező
homlokát, még nehányszor meghajolt, aztán eltünt a művészszobában.

– Most jön ő – mondta Oszkár Marynek, – ezért igazán megszenvedtetett
bennünket. Nagyon szépen kell énekelnie, hogy kárpótoljon. Maga nem
találta kétségbeejtőnek?

– Nem – felelte Mary és az Oszkár arczát vizsgálta, de nem fedezte fel
rajta az izgalom legparányibb nyomát sem.

Az egyik oldalajtó megnyilt, egy alacsony, kövér férfi jelent meg és
leült az első sorban.

Az emberek suttogva mutogatták egymásnak. Eriksen volt, a művésznő
férje. A kis ember mellén összefonva karjait mozdulatlanul ült és
borotvált arcza vörös volt nagyon az izgalomtól.

A szerepléshez szokott ügyvédet csak akkor hagyta el a nyugalma, ha a
felesége énekelt. Az a fehér csipkeruhás asszony, a ki most lépett ki a
művészszoba ajtaján, volt életének legnagyobb büszkesége, az ő pénzén
vett csillogó műkincs, a melyet nehéz munkája árán szerzett meg magának
és formált ragyogóvá, híressé, finommá.

Eriksenné nagyon szép volt, nagy ibolyacsokrot tartott a kezében és
magasra fésült hajában egy gyémánt fésű ragyogott. Este, kivágott
ruhában, a lámpafényben, az izgalomtól fényes szemekkel, alig látszott
harmincz évesnek. Valami egészen fiatalos volt az arczában, mikor a
mosoly helyén, a melylyel a közönség üdvözlését fogadta, megjelent a
kicsit furcsán, majdnem kislányosan komolyodó kifejezés, miközben a
kisérője megütötte a zongorán az első hangokat.

Jelentékeny fejű, fiatal művész ült a zongoránál. A komponista, a ki nem
régiben lett Strauss Richard követője, lapozott és izgatottan ütötte egy
ujjal a taktust. Csak nehezen engedte át másnak a kisérést, de a
mellette ülő fiatal ember, a kit Eriksenné hozott magával, Mencsikof
volt, a világhírű orosz művész és nem lehetett ellentmondani.

Az asszony énekelni kezdett, a zürzavaros, komoly szövegű dalok nem igen
illettek neki, de a két utolsót, a melyet még Schumann-Brahms-modorban,
két Heise versre írt a szerző, végtelenül bájosan énekelte.
Kisterjedelmű, de gyönyörűen iskolázott hangja hozzásimult az egyszerű
szöveghez, torka vibrált, mint egy énekes madáré és egészen kipirult.

A közönség lelkesedett.

– Ez igazán végtelenül kedves volt – mondta Oszkár, a ki felállt és úgy
tapsolt.

– Vége, mindennek vége – gondolta Mary és Eriksen után nézett, a ki
ragyogó arczczal hagyta el a termet.

Lolónak újra, meg újra meg kellett jelennie a pódiumon és ő
mindannyiszor magával hozta nemcsak a szerzőt, hanem Mencsikofot is, a
kinek gomblyukát teletűzte az ibolyáival és legelragadóbb mosolyával
nézett fel rá.

– Menjünk most már – mondta idegesen Mary és boldogan lélekzett fel,
mikor az embertömegből kiértek az utczára.

Oszkár Maryt nézte. – Sápadt nagyon – szólalt meg végre – valami baja
van?

– Nagyon fáradt vagyok.

– Azt igazán nem csudálom – mondta Oszkár és akkor már a kapuhoz értek.



V.

Mikor beléptek az Eriksenné zeneszobájába, az asszony a zongorához
támaszkodva állt és Mencsikoffal beszélgetett. A házi úr a szürke divány
sarkában ült két nő között, a kik közel hajolva hozzá, épen hangosan
nevettek valamin. Az egyik egy amerikai hegedűművész felesége, szép
volt, mintha egy Mackart-képből vágták volna ki a fejét. Göndör, barna
haj fogta körül kicsit sárgásbőrü, erősen rózsás arczát. A másik egy
hatalmas termetű német énekesnő égszinkék selyem ruhában, nagy volt,
lenhajú, kékszemű és széles piros ajkait mindig egy kicsit szétnyitva
tartotta.

Mary és Oszkár idegenek voltak ebben a társaságban, mindenki csak
zenéről és művészi sikereiről beszélt. Az asztalnál is többnyire
szótlanul ültek egymás mellett. Körülöttük élénken folyt a társalgás,
mindenki alig várta, hogy szóhoz jusson és magáról beszélhessen,
leszámitva az amerikai nőt, a ki távollevő férje helyett dicsekedett.

Nagyon kedves volt a társaság, épen olyan mint mindig, ha művészek
vannak együtt. Mary egész otthonosan is érezte magát, neki csak a téma
volt idegen, mert egyáltalán nem értett a zenéhez.

Oszkár azonban még sohasem volt ilyen társaságban, neki különös és új
volt a nagyúri, fényes ebédlőben az a bizalmas, szókimondó modor,
melylyel itt az emberek egymással beszélgettek. Csodálkozva nézte
Eriksennét, a kit Lahmannál egészen másnak ismert, nagyon finomnak,
ábrándosnak és halkszavúnak, most hangos volt, vidám, sokat nevetett és
feltünően kaczérkodott Mencsikoffal.

A legtöbbet a háziúr beszélt, erőltetetten kedélyeskedő modorban adta
elő hangversenyéleményeit.

– Igen – fejezte be egyik apró történetét – a művészek gyakran merész
turpiságokkal élnek, hogy a sikert biztosítsák maguknak.

– De mennyire szükséges is nem egyszer – mondta Mecsnikof – magam is…

– Pardon – Eriksen szavába vágott – most jut eszembe a legjobb, a mit
megértem. Egyszer Frankfurtban jártam üzleti ügyben és a milyen
zenebolond vagyok, az estét persze hangversenyben töltöttem. Valami
lengyel zongorista, egy híres Liszt-játékos solo-estélye volt. A mint a
drágapénzen váltott helyemet elfoglaltam, egy hely húsz korona volt,
csodálkozva látom, hogy a zongorán két hatalmas gyertyatartó áll.
Kénytelen voltam azonban belenyugodni a dologba, már nem értem rá
felvilágositást kérni, mert megjelent a művész és játszani kezdett.
Kitünően értette a dolgát, meg kell adnom. Teljesen átengedtem prózai
lényemet a zene varázsának, mikor egyszerre óriási robaj ijeszt fel
álmodozásomból és látom, hogy az egyik gyertyatartó a legmerészebb futam
közben leesett. Az egész közönség összerezzen, több hölgy sikolt, néhány
el is ájul, de az én művészem nyugodtan játszik tovább és egy pillanatra
sem hagyva abba a nehéz rapsodiát, lehajol, felemeli a gyertyatartót és
a helyére állitja.

Mindenki ámulva nézi, a darab végéig síri csend és áhitatos némaság
uralkodik az egész teremben, de mikor a művész befejezte játékát, olyan
tapsvihar és tombolás tört ki, a milyet még életemben nem hallottam.

Magam is elragadtatva csudáltam a nagy férfiú lelkinyugalmát, a míg
később egyszer valahol elmeséltem az esetet és akkor megtudtam, hogy ez
egy állandó trükkje volt, a melylyel a legkényesebb közönség előtt is
biztosította mindig a sikerét.

Eriksen elégedetten dőlt hátra karosszékében és programmszerűen,
hangosan kaczagott.

– Nekünk is ki kell találnunk valamit, ha együtt megyünk majd
hangversenykörútra – mondta Lolo Mencsikofnak.

– Nekünk megvan már az, a mi feltétlenül biztosítja sikerünket.

– Nos és mi az? – kérdezte Eriksen – halljuk! Én mint férj jogosan
érdeklődhetem.

– Hogy lehet ilyet még kérdezni is, hát nem elég biztositék, a nagyságos
asszony meglepően gyönyörü megjelenése.

– Ezt már igazán nem tűrném – kiabált a szőke nagy énekesnő, – hogy így
udvaroljanak jelenlétemben a feleségemnek.

– Én nyugodt vagyok a Lolómat illetőleg – ez volt a háziúr egyik
legkedvesebb, sokat hangoztatott kijelentése.

Lolo megsimogatta az ura rövid ujjú, kövér, fehér kezét. – Igazad van
édes piczikém – hizelgett kedvesen.

– Isten tartsa meg a nyugalmát – mondta gúnyosan a szőke.

Oszkár ránézett az asszonyra, aztán az urára, aztán a szép Mencsikofra
és saját tapasztalatai jutottak eszébe. Vajjon ez a kis ember csakugyan
bízik a feleségében, vagy neki csupán dísztárgynak kell, a ki bármi
áron, de biztosítsa neki, az ambicziózus kis zsidónak, hogy művészek,
írók, szóval nevezetességek forduljanak meg a házánál?

Nagyon furcsa volt mindez az Oszkár szemében és egyszerre az asszonynyal
eltöltött tavaszi idilljét is egészen más színben látta.

A háziúr felemelte a poharát. – Engedjék meg, hogy ezt az aranyszínű
rajnai bort a Mary barátnőnk egészségére üritsem.

Koczintott a leánnyal és hogy jobban megnézte őt, rajta is felejtette a
szemét. Nagyon szépnek találta a sötétzöld ruhában, a mely kicsit
halaványnyá tette, de annál finomabban tüntette fel a vonásait.

– Milyen gyönyörű virágai vannak – jegyezte meg aztán, mintha azokban
gyönyörködött volna.

Marynak egy csomó lila-rózsaszin orchidea volt az övébe tűzbe.

– Ilyet még csak kirakatban láttam, – mondta az amerikai asszony, – soha
sem volt még olyan heves bámulóm, a ki ezekkel a drága virágokkal
ajándékozott volna meg.

– Valld be Mary, kitől kaptad – és Lolo jelentőségteljesen nézett
Oszkárra.

– Magam vettem – felelte Mary egyszerüen.

– Mutasson egyet – kérte Mencsikof.

Mary kihúzott egy szálat a csokorból és átnyújtotta Mencsikofnak.

A művész egy ideig a lámpa felé emelve nézte, a mint a villany fénye
átvilágitott a finoman erezett szirmokon.

– Ez a legszebb virág – mondta – titokzatos, csudálatos, szelid és buja
egyszerre. Olyan mintha egy szőke, hideg leány valahol az indiai
templomokban, a tarka pompa között, a hol fényes szemű, sötét bőrű,
ékkövekkel telerakott nők csábítják a férfiakat, vad, keleti tánczba
kezdene a forró éjszakában, disztelenül, karcsún, fehéren, egy nagy,
kétségbeejtő érzelem hatása alatt.

Sápadt arcza kipirul, tiszta bőre ég, szőke haja leomlik a tánczközben
és szemérmesen eltakart válláról lecsúszik szűzi ruhája.

Nem látják mindezt a rózsaszínű, halaványeres, különösre kinyilt
szirmokon? Milyen üde most még és milyen hirtelenül fog elhervadni, a
mint az én szőke nőmnek is hirtelen kell meghalnia a táncz után, megöli
a szégyen, a mint abbahagyja és tudatára ébred mezitelen vállainak, égő
arczának. Szegény, szép fehér leány mereven, hidegen alszik az ezer
csillagos, indiai éjben. Ezt a virágot szeretném elmuzsikálni és azt a
lányt. Majd egyszer megcsinálom.

– Kegyedhez nagyon jól illenek az orchideák – tette hozzá Maryhez
fordulva.

– Egy dalt írjon róla és én majd eléneklem – mondta Lolo és ajkához
emelte a virágot.

– Oh kedves barátnőm, nem talál magához ez a furcsa virág, sokkal
egyszerűbb, illatosabb diszt és hangulatot kiván a maga lénye.

Az asszony engedelmesen tette le az orchideát, a melyet a férje vett a
kezébe, egy ideig nézte, de minthogy semmi találó sem jutott eszébe,
hármat köhintett, visszaadta Marynak és a boráról kezdett mesélni, hogy
hol, mikor és mennyiért vette.

Mary hosszú, fehér kezében tartotta az orchideát. Mencsikof áthajolt az
asztalon és halkan mondta. – Tűzze a szép hajába.

– Sohasem tűzök virágot a hajamba – felelte Mary és elengedve az
orchideát, önkénytelen mozdulattal a kontyához nyúlt.

Oszkárt boszantotta a Mencsikof bizalmaskodása, felvette a virágot és
mikor a leány beleegyezőleg bólintott, a gomblyukába tűzte.



VI.

A vacsorának vége volt. Mencsikof zongorázott, eloltotta a nagy lustert
és a kis sárga ernyős lámpa fényében Chopint játszott.

Mary a szomszéd szobából hallgatta. Egy magas támlájú faragott székben
ült, a Lolo szalonjának sarkában. Vörös fényű, régi ampolna égett a feje
fölött és titokzatosan világította meg a bútorokat.

A szoba közepén, egy emelvényen, hatalmas menyezetes nyugágy állt, nehéz
szőnyeggel letakarva. Tarka selyempárnák hevertek az egyik végében,
melyek fölött a menyezetről egy illatszerrel telt szenteltviztartó
lógott. A kagylót tartó bizanczi angyal és a kemény, gótikus ágy a
keleties, buja kényelmet jelképezték, a mely a legjobban izgatta a Lolo
képzeletét és a melyre mindig vágyott.

Nehéz, arannyal himzett függönyök lógtak az ablakon, biborszinű
bársonynyal bevont székek álltak a sarkokban és az egyik falon gyönyörű
himzett gobelin takarta el a vörösselyem tapétát.

– Ebben a szobában minden régi – szokta mondani vendégeinek Eriksen.

Mary mellett a sötét, nehéz asztalon voltak az Eriksenné ibolyái és az
Oszkár névjegye.

Egyik kezével a nagy, lila csokrot simogatta, és úgy hallgatta a zenét.

Oszkár a zeneszobába vezető ajtóhoz támaszkodva állt és Maryt nézte.
Szőke haja egészen bronzszinű volt a vörös lámpa fényében, és vékony
alakja gyönyörűen beleillett a régi, merev támlájú székbe.

Tágra nyitott szemekkel várta, a míg elérnek hozzá a hangok és élvezett,
a mint csak nem zeneértő emberek tudnak muzsikát élvezni, a kikben csak
érzést és hangulatot ébresztenek a melódiák és a kik kritika nélkül
adják át magukat a mindennél szebb álmodozásnak.

Mary álmodott. Hosszú, fehér kezével az ibolyákat simogatta, mintha azok
a virágok mesélnék el a nagy és csudálatos hangokat.

Oszkár nézte Maryt, a ki idegenszerű, zárkózott és finom volt ebben a
társaságban. A míg a tőle kapott orchidea hervadt a gomblyukában,
büszkén érezte, hogy egy kicsit ma este övé ez a nő, mert ő hozta ide és
ő viszi majd megint el.

Mencsikof befejezte a játékot és az asszonyok körülfogták.

– Hol van az orchideás leány? – kérdezte a müvész.

Mary hallotta a kérdést és felállt, Oszkár feléje közeledett, de abban a
pillanatban Mencsikof is a szobába lépett.

– Szóljon ön is hozzám valami kedveset – mondta Marynek.

– Mit mondjak?

– Azt már csak nem kívánja, hogy én legyek a sugója ebben a pillanatban.
Vagy nem tetszett magának? Pedig én nagyon szépen szerettem volna
játszani.

– Nagyon szépen is játszott és én régen, régen nem élveztem úgy, mint ma
este – mondta Mary.

– Lássa ez kedves. Szereti a zenét?

– Szeretem, de nem mindig, én annyira nem vagyok zeneértő. Nálam csak
hangulat kérdése, én azt a muzsikát élvezem leginkább, a mely mellett
legszebben tudok gondolkodni és mikor azt kell hinnem, hogy mégis a zene
a leghatalmasabb a világon.

Mencsikof elgondolkozott. – A zene a leghatalmasabb a világon, azt
hiszem, igaza van. Emlékezzék csak vissza, hogy Turgenyev is azzal
fejezi be a «Tavaszi hullámok» czímű regényét. «Vannak érzések, melyeket
csak a zene bir kifejezni» és nem ir többet.

– Igen, igen – mondta Mary – vannak érzések, a melyeket csak a zene bir
kifejezni. Miért nincs is meg minden szép könyvnek a maga zenéje?
Zenésznek és költőnek együtt kellene járniok, de nem operában, meg
dalban, a hol egymáshoz nyomorodik zene és vers, hanem valahogyan
egészen másként. Mihelyt érzésekről van szó, a zeneköltő hatalmasabb az
irónál.

– Látta a Klinger Beethoven szobrát? – kérdezte Mencsikof.

– Láttam Lipcsében. Miért kérdi?

– Mert itt lóg a képe velünk szemben a falon és szeretném tudni,
milyennek találja. Én azt hiszem, egyike a zene leghatalmasabb
megtestesítéseinek.

Mary közelebb lépett a képhez, a vörös világitásban, egy régi rámában
egészen más volt, mint a hogy ő látta eredetiben a számára külön épitett
hideg, kék-fehér kápolnában.

– Gyönyörű – mondta elgondolkozva – egy lépés a mindenség felé. Így,
képen inkább visszatetsző, mert így a bécsi polgár mezitelenül, az
eredetiben azonban Beethoven, a kinek nincs ruhája. Eszembe jut, mikor
szemben álltam vele egyedül. A lábainál sasok ülnek, angyalok mutatnak
fel rá és a széke a mindenség. A szemét behunyja, nincs szeme, csak
összeszorított ökle van és úgy ül az emberiség drámaszékében. Ha
behunyom a szemem, látom a szobrot. Hallom és látom, mint a legtisztább
zenét, a melyhez már fül sem kell, a mint a süket Beethoven számára is
hangtalan volt. Ő csak leereszkedett hozzánk, mikor kótákba foglalta,
hogy halljuk mi is. Az a szobor vágyat ébreszt bennünk megkeresni a
dolgokban élő azt az absolut valamit, a melyet régen a vallás takart. Én
ne én legyek többé, engem ne egy képről ösmerjenek, hanem talán egy
mozdulatban, a melyet sohasem mozdultam, egy mosolyból, a melyet sohasem
mosolyogtam, de a melyben benne élek egészen.

Beethovennek nincs ruhája, nincs kora azon a szobron, lehetne húsz éves,
lehetne hatvan és élhetett volna minden időben. Nem tudom…

Mary elhallgatott, mintha álomból ébredt volna. Eriksenné jött be és
Oszkárhoz lépett mosolyogva.

– Mondja tovább, mondjon még valamit – kérte Mencsikof Maryt.

A régi óra kettőt ütött, aztán komolyabb hangon tizenkettőt.

– Fél egy, mennem kell már – mondta Mary.

– Elkisérem – ajánlkozott Oszkár – de Frohnauba már nem juthat ki.

– Benn alszom Berlinben a Buschék lakásán.

– Akkor rendben van.

– Mikor látom újra? – kérdezte Mencsikof.

– Ki tudja – válaszolta Mary.

Újra kint voltak az utczán és mentek együtt az állomás felé a csillagos
ég alatt.

Még csak néhány napja mult, hogy Mary ugyanezen az úton lihegve,
szomorúan szaladt az esőben. Néhány napja! Neki egy örökkévalóságnak
tetszett, mióta Oszkárt ismerte. A szél szétfújta a köpenyegét és ő csak
nehezen birt vele megküzdeni.

– Jőjjön kapaszkodjék a karomba – ajánlotta Oszkár.

Mary megállt, nevetett, összébb kapta a kabátját és aztán karonfogva
mentek tovább.

– Hogy összefújt minket a szél – mondta Oszkár.

– Összefújt a szél, de ha olyan nagyokat lép, én nem birok lépést
tartani magával.

– Lássa, lássa, még nem szoktam meg így menni valakivel. Különben
mindjárt meg is érkeztünk.

– Kár.

– Miért sajnálja?

– Mert nagyon jól esik a friss levegő. – Mary úgy érezte, hogy még soha
életében nem volt ilyen jó kedve, dalolni szeretett volna, ugrálni,
nevetni, mint egy kis leány. Az egész világ megszünt számára, csak az az
egy charlottenburgi utcza maradt, meg ők ketten, karonfogva, éjfél után,
az őszi szélben egyedül.

– Fáradt? – kérdezte Oszkár, mert Mary egyet sem szólt.

– Nem, nem vagyok fáradt.

És ez az egyszerű válasz úgy hangzott, mint egy diadalének. Így csak
egészen kis gyerekek mondják, hogy itt a karácsony, szép, fiatal lányok,
hogy tizennyolcz éves vagyok és nagyon boldog nők, mint ő, egy egész
közömbös valamit, a mi azt jelenti szeretlek. – Nem, nem vagyok fáradt –
fekete kendője lecsúszott a fejéről, szőke hajával játszott a szél és
így szeretett volna menni még soká az éjszakában.

Hogy tudnak a tárgyak úgy megváltozni hétfőtől péntekig, mert hétfőtől
péntekig megszépült a charlottenburgi utcza, az állomás, a jegypénztár
és a vonat is.

Mary felugrott egy szakaszba, fiatal pár ült a sarokban, ő tapintatosan
átment a szomszéd fülkébe, ott is egy ifjú pár, a harmadikban szintén
két szerelmes rebbent szét és Mary ijedten húzódott vissza.

Oszkár nevetett: – Ha maga nem akar zavarni, akkor Berlin körül, éjfél
után, egyáltalán ne üljön vonatra.

– Nem, nem, itt van már egy üres fülke – mondta Mary és leült a sarokba.

– Ugy-e ma nagyon szép volt Lolo? – kérdezte egy idő mulva Oszkártól.

– Szép, de maga sokkal szebb volt.

– Igazán?

– Igazán, hiszen az oroszt is meghódította egészen.

Mary vállat vont.

– Most úgy tesz, mintha nem törődnék vele, pedig egész este egyedül az
volt a czélja.

– Miből gondolja?

– Láttam és hallottam. Vagy különben miért volt vele olyan bizalmas?

– Mikor?

– Mikor együtt beszélgettek.

– Hiszen mi csak zenéről és a Beethoven-szoborról beszéltünk.

– Igen, igen, de milyen modorban, maga a szívét, lelkét kitárta. Mintha…

– No mintha?

– Nem tudom, mintha nagyon akart volna tetszeni.

– Lássa, mikor én régen Lipcsében, egyedül álltam az előtt a szobor
előtt és végtelen nagyot éreztem, akkor tudtam, hogy ha egyszer boldog
leszek, az a pillanat fog eszembe jutni. Olyan csodálatos, hogy ma épen
ott lógott a képe a falon.

– Hát ma olyan boldog volt?

Mary bólintott.

– Miért? – és Oszkár Mencsikofra gondolt.

Miért? Mary felnézett rá, minden ott ragyogott a szemében, mert most
szeretett először és úgy mint hétfőn egyedül, magyarázatul, mentségül,
feleletül most is azt suttogta, – Oszkár!

– Mary! – Oszkár örült és csodálkozott. Megfogta a Mary kezét és
simogatni kezdte, a leány szőke feje a vállához ért és megcsókolták
egymást, mint már annyian előttük a Berlin felé menő kis vonaton.



VII.

Deczember elején a nagy szerelőcsarnok utolsó fülkéjében állt a mozdony,
a melyet Oszkár tervezett és rajzolt és a mely az ő próbamunkája volt.

Majdnem öt hete, mióta az alkatrészek elkészültek és a hatalmas gép
szerelés alá került, Oszkárnak minden idejét és gondolatát lefoglalta.
Kora reggeltől késő estig dolgozott, rendelkezett és a vasárnapot is a
gyárban töltötte egyedül a rajzaival.

Az Eriksenné estélye óta egyszer sem volt kinn Frohnauban és Maryről is
megfeledkezett egészen.

Most végre elkészült a mozdony és csak nehány nap választotta el első
útjától.

Oszkár büszkén nézte, vizsgálta a műszereket, miközben a munkások az
utolsó kalapácsütéseket tették.

A gyár igazgatójától megjött az utasítás, hogy szombaton délután a
stettini vonalon próbálják ki az új gépet.

Oszkár nagyon boldog volt, szerette volna valakivel közölni az örömét és
azért ott a zajban, a füstben, a térdén megírta Frohnauba, hogy
szombaton délután arra fog elmenni új mozdonyával.

Szombaton két órakor az egész gyárban szünetelt a munka. A mozdony be
volt fűtve, Oszkár kipirult arczczal, gyöngyöző homlokkal rendelkezett,
az igazgató és gyárvezetőség körülvették a gépet.

A munkások sorfalat álltak a csarnok két oldalán. Mindenki látni akarta
a gép távozását, a melynek mindnyájan dolgoztak egy-egy alkatrészén és a
mely így mindnyájuké volt.

A gép lassan indult meg a csarnok mélyéből. A felvigyázók előreszaladva
nyitottak számára utat a kitárt kapuk felé és a mozdony prüszkölve,
fujva, fütyülve ért ki a napfényre, a gyár népe pedig hangos éljenzéssel
búcsúzott tőle.

Oszkár a tüzelőtéren állt előrehajolva, figyelte az utat, vizsgálta a
szerelvényt és kék vászonsapkás feje, a gyárilányok vágyó pillantásaitól
kísérve, eltűnt a messzeségben.

Ő nem látott és nem hallott semmit, számára az egész világ az a kis
tüzelőtér és az a nehány műszer volt, a melyek előtt szigorú vizsgáját
tette le. Ő alkotta a hatalmas gépet, neki is kellett először
kipróbálnia, rohanva a fényes sínpáron, mielőtt átadnák hivatásának,
hogy vidám és szomorú embereket, jó és rossz híreket vigyen az élet
egyik állomásáról a másikra.

Frohnau előtt, a nyilt pályán, meghúzódva a töltés mellett Mary várta
Oszkárt. Már reggel bement volt Berlinbe, délben titokban jött vissza és
azóta várt.

Gyönyörű őszi nap volt, a milyenek deczember elején szoktak néha lenni,
mikor a későn beálló tél előtt a nap mégegyszer és utóljára tisztán,
melegen ragyog a kék égen.

Mary régen várt, de nem lett türelmetlen, öt hét óta megszokta már
nagyon várni és hiába várni.

Az első vasárnap a hangverseny után végig várta a Berlinből jövő
vonatokat mind. Szívdobogva, mindig új reménynyel leste a kupéajtók
nyilását, azt hitte, el kell jönnie Oszkárnak, biztosan hitte.

Emberek érkeztek, kiszálltak, elsiettek, a vonatok már kivilágítva
robogtak el Mary előtt és ő még mindig várt, hét óráig várt arra, a
kiről azt hitte, hogy nem hagyhatja őt aznap egyedül.

Van-e szomorúbb a hiába való várásnál? Mikor a pillanatok is
jelentőséget nyernek és mikor mégis nyugodtan nézünk szembe azzal, hogy
egy–két–három óráig is elállunk egy helyben mozdulatlanul, ha csak a
legparányibb reményünk van arra, hogy eljön az, a kiért minden türelem
és szenvedés semmi nekünk.

Oszkár nem jött és Mary fáradtan, kifosztva, szomorúan ment haza. A
következő vasárnap már nem várta az állomáson, csak rágondolt
szünetlenül, mint minden más napon is egész héten át. Dolgozni nem
tudott, alig, alig ment be Berlinbe és akkor sem a műterembe,
legszívesebben az utczákon bolyongott, Oszkárt kereste, kereste ott is,
a hol tudta nem találja és mindig azt remélte, hogy mégis feltűnik majd
magas alakja az emberek között.

A harmadik vasárnap is eltelt és Mary régen tudta, hogy nincsen joga úgy
várni Oszkárt, mint azt, a ki őt szereti. Kedves volt hozzá az Eriksenné
estélyén, mert féltékeny volt kicsit Mencsikofra és megcsókolta, mert
hangulatos, gyönyörű este volt, megcsókolta úgy, mint Lolót és
bizonyosan már nagyon sok nőt.

– Mi van vajjon Oszkárral? – kérdezte ebédnél Arthur bácsi.

– Nem tudom, – mondta Helén – ilyen sokáig még nem maradt el soha.

Akkor már aggódott Mary és bizonyosra vette, hogy valami baja történt,
nagyon sápadt lett és a gyárban szeretett volna utána kérdezősködni.
Aztán megjött a kártya és vele a vigasz. Él, egészséges! Csak azért nem
jött, mert sok dolga volt és Mary szombaton várta, várta a töltés
mellett, hogy legalább arra menni lássa.

Két bükkfa állt az út mellett, rajtuk volt még a sok száraz levél és úgy
nyujtogatták egymás felé sárgán zizegő ágaikat. Fáradt színű füvön állt
Mary, barna, száraz, szúrós virágok között. Letépett egyet, azt hitte le
fog hullani, de a virág megtartotta bársonyos, párnás fejét.

– Ezek a nyár múmiái, – gondolta – ezekből minden lehullott már, a mi
meg tudott halni. Igy maradnak most a hó alatt tavaszig, akkor
mégegyszer megnézik a napot, aztán meghalnak, eltűnnek egészen.

Soká nézte a szúrós virágokat, magát hasonlította össze velük és szedett
belőlük egy csokorral. Tele volt már a keze barna virágokkal, a mikor
egy füttyöt hallott és felkapta a fejét. A szíve nagyot dobbant, a
napon, a fényes síneken a lokomotiv közeledett. Jön! Tágra nyitotta a
szemeit és akkor már el is robogott mellette a hatalmas gép. Csak egy
kék alakot látott, egy kis gépészsapkát, de Oszkár volt mégis és a kék
sapka az ő szőke fejét fedte. Aztán újra várt. Várta, a míg visszatér. –
Az egész nem lehet több, mint egy félóra – gondolta és nekidőlve egy
fának, a távolba nézett. Zsebkendőjét a kezébe fogta, integetni akart,
ha feléje fordulna az Oszkár kéksapkás feje.

Lemenőben volt már a nap, a levegő fehér köddel kezdett megtelni, mikor
végre feltűnt a mozdony. Gyorsan jött, egész közel ért Maryhez.
Oszkárnak nem volt már szüksége a nagy vigyázatra, minden rendben ment
és ő a vaskorlátnak dőlve a vidéket nézte.

– Talán engem keres – gondolta Mary.

– Itt vagyok, itt vagyok, várlak, – nevetett a boldogságtól és fehér
zsebkendőjével integetett. Oszkár meglátta, lekapta a sapkáját,
visszaintett, aztán eltűnt a messzeségben.

Mary elindult hazafelé, nagy kerülővel az erdő szélén. Egészen este
lett, néma őszi este, Mary lassan ment a barna fatörzsek mellett, egy
jött a másik után és a hold hidegen nézett le rájuk, mint egy tejüveges
éjjelilámpa. Az egész egy szép, mélabús könyv volt, minden barna, kopasz
törzs egy-egy barna sor, egy-egy barna, holdfényes, ezüstös sor.

Kis köpcös kökénybokor állt az út mellett, Mary megsimogatta az ágait, a
kesztyűjén át is érezte a tövisek szúrását és a könnyű fájdalom nyomában
nagy nyugtalanság szorította össze a torkát, iszonyú várakozásteljes
melegség.

A barna száraz virágokból szedett csokrára nézett. Nem, nem, ő nem volt
még a tavasz múmiája! Fehér lehellete eltűnt az őszben és ő nekiszaladt
a hervadásnak.



VIII.

Másnap kint ebédelt Oszkár Buschéknál, de Mary egy pillanatig sem
lehetett egyedül vele. Arthur bácsi teljesen lefoglalta. Töviről-hegyire
el kellett mesélnie mozdonyának egész történetét.

Délután uzsonna volt Bettina néninél és egy csapat vendég már három
órakor megérkezett. Korán jöttek és rendesen vacsorára is ott maradtak
mindnyájan, mert elvégre nagyon nagy utat kellett megtenniök, a míg
kiértek.

A lányok asztalt terítettek az üveges tornáczon és Oszkár nézte őket.
Mary lassan, finoman mozgott a könnyű rozsdarózsaszín ruhájában, Helén
világoskék szövetbe préselve, lihegett, szaladgált, a haja leesett, az
arcza vörös lett és fényes.

– Olyan vagy, mint egy molett gazella – mondta neki tréfálkozva Oszkár.

– Mindjárt leöntlek – és Helén magasra emelte a vizeskorsót. – Hát Mary
milyen? – kérdezte aztán.

– Mary, Mary mindenesetre egészen más, mint te, két fejjel magasabb és
tíz kilóval könnyebb.

– Ne engem sértegess, a hasonlatot halljuk.

– Mencsikofnak igaza van, ő olyan…

– Helén! – szólt ki Bettina a nappaliból

Helén beszaladt. Mary megállt egy csészével a kezében és Oszkárra
nézett.

– Mint egy rózsaszinű orchidea – mondta Oszkár halkan, Mary a nagynénje
vendégei között csábítóan szép volt.

Helén visszajött. – Nos, Mary, olyan? Különben ki az a Mencsikof?

– Te még azt sem tudod, Mary nem mesélt a hódításáról? – kérdezte
Oszkár.

– Nem. Mary, most igazán haragszom.

– Majd este elmondom, – mondta Mary. – Most hívd őket uzsonnázni.

A nyolczvanhárom éves Baumanné ült a háziassony mellé az asztalfőre. Tíz
élő gyermeke volt. A legfiatalabb leánya, Anna, ült mellette és
vigyázott rá, az is megvolt már negyven éves.

A Mary szomszédja, Jörgenné is az ő leánya volt, nagy erős nő, feszes
ruhában, czvikkerrel az orrán. Hat felnőtt gyermeknek volt az anyja és
sokat beszélt az ifjúság neveléséről.

A Bettina néni szomszédasszonya Frau Professor Röderich egyetemi
tanárné, harisnyát kötött a fia számára és a kötőtűk néha nekiütődtek
arany-gummi öve szecessziós női fejjel díszített csatjához. Az ő fia is
nagy lehetett már, legalább a harisnya arra vallott.

Sokan voltak még ilyen asszonyok, egyik rosszabbul öltözve és fűzve,
mint a másik. Mindnyájan három-négy csészével ittak a híg, takarékos
német kávéból és két nagy tál czukorral bevont édes sütemény fogyott el.

Egy nyugalmazott gimnáziumi tanár, Oszkár és a háziúr képviselték a
férfiakat, ki-ki a maga módja szerint.

A társaság központja az az őszhajú, vastagujjú, kövér, köszvényes kezű
öreg nő volt, a ki a háziasszony balján ült. Frau Petersennek
szólították nagy tisztelettel az asszonyok.

Ő Maryt is érdekelte, okos, fiatalos fényű, kék szeme átvilágított a
szemüvegén. Hatvan éves lehetett, húsz éve volt már özvegy. Majdnem
állandóan utazott, most Ausztráliába készült. Mindig egyedül ment. –
Nekem senkim sincs a világon, mindegy hol, mikor és hogyan ér utól a vég
– szokta mondogatni. A családjáról és viszonyairól keveset beszélt, csak
az utazásairól szeretett mesélni.

Az asztalnál nem igen jutott szóhoz. Ott kiki a saját szomszédjával
vitatta meg a gyermeknevelésre, lakás- és fűtésviszonyokra vonatkozó
fontos kérdéseket, de későbben a kis fogadószobában körülülték az
asszonyok az alacsony, kényelmetlen, kék bársony székeken, hogy mindenik
kérdezzen valamit.

Szinte megható volt látni a sok vöröskezű, dolgos asszonyt, a mint
műveltségüket igyekeztek kiegészíteni. A magyar származású Bettina néni
finoman és fölényesen mosolygott. Mary egy ablakmélyedésben állt, a
férfiak a szomszéd szobában beszélgettek.

– Frau Petersen, beszéljen nekünk a theosophiáról – kérte Jörgenné. –
Most újra olvastam róla, szeretném, ha megmagyarázná.

Az öregasszony pedig magyarázni kezdett, nyugodtan és világosan, mint
egy lexikon, melegen és szeretettel, mint egy nagymama. Széles, kövér
arczában világított a kék szeme, két keze a zizegő selyem ölében
nyugodott.

– Frau Petersen, meséljen az ázsiai halottégetésről, multkor Wolféknál
olyan érdekes volt – mondta egy másik asszony.

– És múmiákról, meg Egyiptomról – kérte Baumann Anna.

– Frau Petersen, melyik népet és országot szerette a legjobban? –
kérdezte Helén.

– Közép-Olaszországot és Párist.

– Miért?

– Mert Közép-Olaszországban a legvidámabbak és Párisban lehet leginkább
megismerni az embereket.

– És milyen gyönyörűek, finomak ott az asszonyok – szólt közbe Bettina
néni.

– De könnyelműek – jegyezte meg Frau Professor Röderich, aztán közelebb
emelte kötését a lámpához, mert elérkezett a sarokapasztás kényes
részéhez.

– Nem könnyelműbbek, mint másutt, – mondta az öreg Petersenné – csak
talán más módon azok, ha azok. Az irodalomban látszanak a legjobban a
különböző árnyalatok. A német házasságtörő regények hősnői, mindmegannyi
szentimentális mártír követik el a bűnt, a franczia regényekben
szeretetreméltón, bájosan, kicsit mindig szatirikus világításban
vétkeznek. Csalni azonban egyformán csal ez is, meg az is, még a nagyon
tragikus orosz Karenin Anna is.

– Milyen boldog ön, hogy annyi mindent látott és hallott – mondta
Jörgenné. – Én egész életemben csak a férjemért és gyermekeimért
dolgoztam, olvasni is alig értem rá.

Frau Petersen egy pillanatig az ölébe nézett, aztán felemelte a fejét és
talán a szeme is könnyes volt.

– Boldog én? És ezt maga mondja, édes lányom, a kinek férje és szép
gyermekei vannak? Nekem mondja, a ki az uramat, két felnőtt fiamat és a
tizennyolcz éves lányomat temettem el? A legnagyobb kincs egy asszony
számára, a mit a sors adhat neki, a férje és gyermekei, a fiai, a lányai
és a kis unokái. Ha nekem csak egyetlen egy kis unokám volna! Dolgozzék
csak a férjéért és gyermekeiért, csendesen, elvonulva és legyen
meggyőződve, hogy nagy boldogság jutott magának osztályrészül.

– De, Frau Petersen, hogy mondhat ilyet? Hiszen ön küzd a leglelkesebben
a női emanczipáczióért. – Baumann Anna mondta ezt, nagyon önérzetesen.

– Igen, az elhagyatott, csalódott, egyedülálló nők számára. Azoknak
követelni kell a jogokat, hogy vigaszt találjanak a munkában és a
társadalmi érvényesülésükben, úgy mint a férfiak. De a boldog
asszonyoknak nincs is szükségük azokra a jogokra. Hallott-e már valaki
nőt, a ki a kis gyermekét hordta a szíve alatt, választói jogra vágyni?
Látott-e már valaki szerelmes leányt dolgozni, küzdeni, kívánni? Nem!
soha senki sem látott. A női emanczipáczió nem más, mint egy nagy, nagy
elégedetlenség. Mi más fából vagyunk faragva, mint a férfiak, lehetünk
épen olyan eszesek és tehetségesek, de gyengébbek, sokkal gyengébbek.
Nekik mindig első a munkájuk, nekünk a szerelmünk. Minket az anyaság
puhává, álmodozóvá tesz, bennük a tudat, hogy apák lesznek, újabb
tetterőt és ambicziót ébreszt. A női emanczipáczió egy nagy
elégedetlenség, azoknak az elégedetlensége, a kiknek számára nincs nagy
szerelem, család és rózsaszínű bőrű, kicsi gyerek. Istenem, hiszen még a
legerősebb asszony is beteg egyszer minden hónapban, a mikor érzékeny,
mikor gyengédségre és kényeztetésre vágyik. Ha lányom lenne, úgy
nevelném, hogy egyedül is megállhassa helyét az életben, hogy mindig
találjon megelégedést a munkájában, de ha szeretne és boldog tudna
lenni, ha anya akarna lenni, ha kis unokát akarna adni nekem, ha…
Istenem, ha nekem csak egy kis unokám volna. Van-e nagyobb,
csodálatosabb egy olyan kis jószágnál? Hiszen a nagy életismerő
renaissence festők is egy gyermekfejben tudták kifejezni a világot
megváltó szeretetnek és szenvedésnek minden mélységét.

Az asszonyok nem feleltek, a szobában csend volt, csak a Frau Professor
Röderich kötőtűi verődtek önérzetesebben és gyorsabban egymáshoz.

Kint esett az eső, a kertkapuig vezető kövezett úton nagyot koppantak a
nehéz cseppek. Mary az esőt nézte, némely csepp ernyedten, fáradtan
folyt szét a fényes úton, egy-egy azonban kis tornyocskában csapott
vissza, a melyen ragyogva világított át egy pillanatra az utcalámpa
fénye, aztán eltűnt az ellenállás kicsi tornyocskája és a makacs csepp
is belefolyt a többibe az elmúlás nedves kövezetén. Kis csepp, nagy
csepp, fáradt csepp, bátor csepp, egyik úgy, mint a másik. Elmúltak
mind, de a tornyocskákon mégis átvilágított a lámpa ragyogó fénye, mégis
aranyos volt egy pillanatra a deczemberi esőcsepp, a mely a végtelen,
szürke égből hullott.

– Játszszék nekünk valamit – mondta a háziasszony Frau Petersennek.

Az öregasszony a zongorához ült. – Mit játszszam?

– Mendelsohnt nekem – kérte Helén.

Oszkár bejött és búcsúzott. Mary kiosont a szobából és nagy
esőköpönyegben az ablak alatt várta őt.

Benn játszani kezdte az öreg asszony vastag köszvényes ujjaival az
édes-bús melódiát, német zenét, a német asszonyoknak.

Mary hátra hajtotta a fejét és az eső az arczába esett, úgy mint
gyermekkorában régen. A nagy Starnbergi-tóra gondolt, meg hosszú
kószálásaira egyedül, mikor néha hangosan kellett verseket mondania és
aztán lerohanni a hegyoldalon. Milyen messze, messze volt mindez már!…

– Elkísérem az állomásig – mondta, mikor meghallotta az Oszkár
sárczipőinek löttyenését a nedves lépcsőn.

– Ebben az időben?

– Az idő mindig olyan, a milyen a hangulatunk. Nekem ma szép.

– Hiszem, hogy gyönyörűnek találja, a mint látom, még a fekete
selyemczipőit is feláldozza.

– Nem akarja, hogy menjek?

– Sőt boldoggá tesz.

– Akkor mit törődik a czipőimmel, mikor a feje felett Mendelsohnt
játszanak és én boldoggá teszem.

– Kérem ne gunyolódjék. Sajnálom, hogy nem ajánlhatom fel a
sárczipőimet, de túlságosan nagyok.

– Köszönöm, úgysem fogadnám el, maga tudom sajnálná a lakkczipőit. Most
azonban induljunk. Nem gondolja? Másként lekésik a vonatról.

– Gyerünk hát. Nem fázik meg? A lába teljesen át fog ázni.

– Nem, nem fázom meg.

A kertkapu bezárult mögöttük és ők kinn voltak az elhagyatott frohnaui
utczán.

Oszkár beszélt, megköszönte, hogy Mary várta őt tegnap, örült, hogy
akkor nem volt ilyen rút idő. Elmondta milyen gyönyörű volt a ragyogó
napfényben a rohanó mozdonyon és milyen pompás volt hazatérni a jól
sikerült, kipróbált géppel. Ezeket mondta, de semmi olyat, a mit Mary
várt.

Oszkár még zavarban sem volt, ő tisztán hangulatnak tekintette azt, a mi
az Eriksenné estélye után a berlini vonaton történt. Egy meleg emléknek,
egy érzésnek, a mely egyszer jön, aztán eltünik örökre.

Mary okos volt, jó és nagyon szép, Marytől szeszély volt csupán, a
melyért nem akarta bántani, még emlékeztetni sem arra, hogy egyszer
magához ölelte gyönyörű fejét.

Pedig olyan szomorú idő volt, a mely mindig közelebb űzi egymáshoz az
embereket és ha egy más lány megy Oszkár mellett, egy olyan lány, a kit
kevésbbé tisztel, de sokkal jobban szeret, azt a lányt bizonyosan újra
megcsókolja egyedül az esőben, az estében.

Mary szótlanul ment mellette, a nedves kavics csikorgott a lába alatt és
vékony cipője egészen átázott.

Kiértek a villák közül, az állomás már közel volt, egy kis erdő, nehány
üres telek, aztán vége.

– Mikor jön ki újra? – kérdezte Mary.

– Nemsokára, azaz hogy… Nem szóltam, hogy elkerüljem a búcsúzkodást és
csak utólag akartam megírni, de magának bevallhatom. Holnap este
hazautazom Budapestre.

– És nem jön vissza többé?

– De igen, márczius végén, most jön karácsony, februárban van a hugom
esküvője, addig szabadságot kaptam a gyártól. Itt különben is befejeztem
a dolgomat, most már otthon kell állás után néznem. Ha sikerül munkát
kapnom, akkor már csak csomagolni és búcsúzni jövök vissza.

Mary megállt, nem bírta, nem akarta elhinni azt, a mit most hallott.
Megfogta az Oszkár kezét, átfogta szorosan a két kezével és minden
könyörgéssel a hangjában mondta: – Ne menjen el, ne menjen el, Oszkár!

– Mennem kell – mondá Oszkár és csodálkozott.

Mary beletemette az arczát a kezeibe és sírt. Este, sötétben egyedül
volt azzal, a kit olyan nagyon szeretett, nem tudott ő most magán
uralkodni.

– Mary, mi baja?

– Semmi, semmi, már igazán semmi – felemelte a fejét, rámosolygott
Oszkárra, az útszéli lámpa az arczába világított épen, még egyszer
megnézte őt Mary. Annyi kemény életerő volt a vonásában, olyan tiszta
kilátás a hideg kék szemében.

És ő szerette, úgy mint egy váratlan ajándékot, mint a kis gyermekek a
karácsonyt.

– Isten vele. Most már mennem kell haza – mondta és odanyujtotta
búcsúzóul mind a két kezét.

Oszkár megcsókolta, előbb az egyiket, aztán a másikat és míg a Mary
esőtől, könnytől nedves, hideg keze belesimult a kezébe, érezte ő is,
hogy nehezebb az elválás ettől a leánytól, mint gondolta.

– Viszontlátásra Mary.

– Viszontlátásra.

Egy lélek sem járt az úton, a fenyők mélyen, szomorúan zúgtak.

Mary mosolygott és Oszkár magához ölelte és megcsókolta búcsúzóul.

Mary mikor hazaért, azt izente, hogy a feje fáj és nem ment le a
vacsorához.

Behunyt szemmel feküdt a szobájában a pamlagon. Kinn szél kerekedett, a
kopasztörzsű fenyők a ház körül haragosan hajlongtak, mintha csak az
esővel harczolnának, mert nem esik zsinóregyenesen, hosszú, merev
törzseikkel egyirányban, hanem össze-vissza, szeszélyesen, a mint a
deczemberi vihar parancsolja.

Mary nem hallotta a szelet és nem törődött az esővel, ő csak egyet
tudott, a mit makacs, kegyetlen kitartással ismételgetett folyton
magának, azt, hogy Oszkár elmegy. Eszébe jutott, a mit Eriksenné
mondott:

– Megölelt, megcsókolt, nagyon boldog voltam és másnap elutazott!

Elutazik, messze megy és Mary talán soha, de soha sem fogja őt újra
látni.



IX.

Gyönyörű vasárnap délelőtt volt, harangzúgással, napfénnyel teli
márcziusi nap. Az Unter den Linden vén fáinak már rügyezni kezdő ágai
kéjesen nyujtózkodtak az enyhe levegőben és a sok szürke ház csudálkozva
bámulta meg a tavaszt. Hogy is férkőzhetett be ebbe a nagy, füstös
Berlinbe annyi fény, annyi fiatal ragyogás?

Az Unter den Linden tele volt emberrel, világos ruhás asszonyok
sétáltak, ünnepélyesen mosolygó arcczal új kalapjaik alatt. Virágárusok
kínálták az ibolyát és piros, lila, zöld luftbalonokkal voltak
felékesítve a gyermek-kocsik. Gondos családapák karjukon vezették
feleségeiket, kiknek szeme aggódva követte az előttük kézenfogva haladó,
ünneplőruhás, angyali gyermekek minden mozdulatát. Az ilyen jó kis
polgár mamákszámára nincs sem tavasz, sem vasárnap, sem ünnep, csak
szent, nagy aggódás örökösen, a melyet még a márcziusi pajkos napfény
sem mer kigúnyolni, ha még olyan ferdére csúszott is szőke fejükön a
díszkalap.

A Tiergarten felé igyekeztek a kis családok, a melynek már zöldelni
kezdő fái, mint egy sejtelmes, üde fátyol, hivogatólag integettek az
embereknek.

Tavasz volt! A napfény megcsókolta a Mary arczát is és meleg, aranyos
ujjaival akarta elsimítani róla a bánatot. Mary a műteremből jött és
búcsúlátogatásokat akart tenni, mert levelet kapott az apjától, hogy
menjen már haza.

Mary nem bánta, szivesen ment, neki csak nem volt ereje az
elhatározásra, pedig a tavasz felébresztette benne a vágyakozást az
otthoni rügyezni kezdő, nagy fák és a kis szobája után, a melynek
ablakából olyan messze lehetett ellátni a csillogó tavon. Mary nem volt
kétségbeesve, nem sírt soha, a hosszú téli hónapokban sokat dolgozott, ő
csak tele volt lemondással, mint a ki mögött messze elmaradt az ifjúság.
Az Oszkárral együtt töltött idő fájó érzést hagyott a lelkében,
visszahozhatatlan, örökre elmult szép óráknak emlékét.

Mary lassan ment a széles úton, a mosolygó embertömegben, a reményekkel,
sejtelemmel teli márcziusi hangulatban és ugyanakkor az Unter den Linden
másik végén Oszkár indult el, hogy aztán valahol a közepe táján
bizonyosan találkozniok kelljen, mert úgy rendezte el a szeszélyes sors
ezen a márcziusi napon.

Oszkár csak nehány napja jött vissza Berlinbe és most szeretett volna
kirándulni, valamerre tavaszt nézni, de először életében nem volt kedve
egyedül menni.

Határozatlanul ballagott a napfényben, meg-megállt a kirakatok előtt, a
melyek díszesek voltak az új, tavaszi árúktól. Egy virágkereskedés elé
ért és soká elnézte az ibolyákat, a szegfűket, a hosszú tölcsérű zöldes
liliomokat és az első halavány rózsaszín pünkösdi rózsákat.

Egy budapesti, épen ilyen, virágos üzlet jutott eszébe és vele együtt az
a kékruhás lány, a kivel ott találkozott. Ismerte őt már régen, de évek
óta nem látta, tudta, hogy tanítónő lett azóta, és akkor előtte állt a
huszonhárom éves szigorával, sötét fátyolos kalappal barna fején,
könyvekkel a hóna alatt, a mint fehér szegfűket vásárolt.

Nagyon kedves volt, épen olyan, mint egy, a nők jogaiért síkra szállni
készülő, kis amazon. Köszönés közben egy pillanatig ránézett Oszkárra, a
kinek most a virágok láttára eszébejutottak sötét szemei. Úgy, a mint az
ember télen hirtelen a frissen kaszált rét illatát érzi, a melyen nyáron
járt, úgy, a mint váratlanul lepi meg egy elmult hangulat mosolygó
emléke, vagy fülébe csendül egy régen hallott, kedves melódia. Úgy
jutott eszébe, mint a legszebb emlékeink, a melyek gyakran térnek vissza
hivatlanul.

Oszkárnak jól esett a sok virágot nézni és arra a havas délelőttre
gondolni, a mikor annak a lánynak a láttára, a téli nap a maga
sivárságával úgy feltépte lelkében a tavasz utáni vágyakozást, hogy
azóta önkénytelenül mindig újra egy bátor, kis szövetséges kezet
keresett, a mely a napfénybe vezesse, talán épen azt a szürke keztyüs
kezet, a mely akkor januárban a tíz szál fehér szegfű után nyúlt.

Az bizonyos, hogy most először életében nem volt semmi kedve egyedül
indulni el a sétájára, ma először szeretett volna nagyon, de nagyon
kézenfogva menni valakivel és sok, sok virágot venni annak a valakinek.

– Oszkár – szólalt meg akkor egy női hang mögötte.

Oszkár megfordult és szemben állt Maryval, mert úgy akarta ez a
szeszélyes márcziusi nap.

– Jó napot Mary. Hát még itt van? Azt hittem régen haza utazott.

– Holnapután megyek. Maga mikor jött meg?

– A mult héten. Várjon! – és Oszkár bement az üzletbe. Úgy örült, hogy
van már a kinek virágot válasszon, aztán egyszerre igen, igen jó kedve
lett és derűs hangon tíz szál fehér szegfűt kért a kisasszonytól.

Tíz szál üde, fehér, illatos szegfűt nyujtott át Marynek diadalmasan,
mintha ez lett volna a legnagyszerűbb gondolat, a mely ennek a ragyogó
napnak a melegében termett.

– Na, most hova megyünk? – kérdezte aztán.

– Hogy érti azt, hogy hova menjünk? Én látogatóba megyek egy barátnőmhöz
és nagyon örülök, ha elkisér.

– Ugyan egy ilyen szép napon. Jöjjön inkább velem ki Halenseeba. – Olyan
kedves hangon kérte, hogy Marynek mennie kellett.

– Jó, nem bánom – mondta Mary – de délután öt órára visszajövünk, mert
akkor találkám van Helénnel a műterem előtt.

– Esküszöm, hogy öt órára ott lesz. Nem is hiszi mennyire örülök, hogy
találkoztunk. Siessünk, jön már az autobuszunk.

Oszkár szaladni kezdett a megálló felé, víg volt, mint egy gimnázista,
olyan víg, hogy még a kalauz is megvárta a kedvéért Maryt, a ki aztán
maga sem tudta hogy, egyszerre csak fennült a pöfögő, sárga szörnyetegen
és a mi még tiz perczczel előbb lehetetlennek tünt volna fel, Halensee
felé ment Oszkárral, egy csokor fehér virággal a kezében.

A következő állomáson a kocsi teljesen megtelt vasárnapi közönséggel, de
mintha ünnepnapokon megnőne a közlekedési eszközök befogadóképessége, a
kalauz atyai hangon biztatta az utasokat. – Tessék beljebb menni a kocsi
még üres.

– Nézné meg az én zsebemet, ha üreset akar látni – mondja egy úr – bár
az lenne úgy tele mint ez a jármű.

– Na hallja – kedélyeskedik a szomszédja – maga a fél Berlint zsebre
szeretné vágni.

Erre mindenki nevet, Oszkár is nevet és az általános jókedv ráragad
Maryre is, lassan magához tér és örülni kezd a kirándulásnak. Elfelejti
azt, a mi őszkor volt, elfelejti a hosszú, hosszú telet, a mely egyetlen
egy levelet sem hozott számára attól, a kit szeretett, csak azt tudja, a
mi ma van. Holnap talán ismét vége mindennek, holnap talán újra kezdheti
a lemondást, de most Oszkár viszi őt el a tavaszba, messze viszi és ma
estig az övé lesz egészen.

A tóparti vendéglő erkélyén ebédeltek a napfényben. Elhagyatott, csendes
volt körülöttük minden, csak délután volt látogatott Halensee és este
zsúfolt a vendéglő, mikor a kivilágított tó partján felvágottat lehetett
enni és nehány elfogyasztott pohár sör fejében élvezni a tűzijátékot.
Egy ebédet fizetni a napfényért, azt igen soknak találja minden berlini
zseb, különösen mikor a fák alatt olyan jól el lehet költeni a hazulról
hozott elemózsiát, baráti és családi körben. Csak egy német ember tudja
igazán felfogni a vízhatlan galléros, szegesczipős, rucksackos vasárnap
délután költészetét.

Igazában azonban ez a vasárnap a Maryé volt, övé volt a napnak minden
apró sugara, a tó csillogása és a tavasz egész pompája.

Egy fehér asztalnál egyedül ült Oszkárral és ez az együttlét otthonos
melegséggel töltötte el őt. Fehér kezére hajtotta a fejét és az ujjai
belevesztek a sötét bőrkalapja alatt szőkén ragyogó hajába.

– Na, most mesélje el nekem, hogy volt Pesten – mondta az ebéd közben
Oszkárnak.

– Mire kiváncsi?

– Elsősorban arra, hogy milyen eredménnyel járt a jövőjét illetőleg.

– Minden jól sikerült, azt hiszem. Egy nagy vállalatnál kaptam állást.

– Mikor megy végleg el?

– Nem tudom még bizonyosan, de nemsokára, május elsején el kell
foglalnom az új állásomat.

– Örül?

– Nagyon örülök.

– Nem sajnálja az öreg Berlint egy cseppet sem?

– Nem, mert az, hogy elmegyek, az egy lépéssel ismét közelebb visz a
czélomhoz. Különben is meg van az a tehetségem, hogy könnyen tudok
elszakadni egy helytől és környezettől és fáradság nélkül hozzászokni
más helyhez és más környezethez.

– Én azt nem értem, nekem minden elválás fájdalmas, még a szoba is, a
melyben laktam és minden bútor, a melyet használtam az enyém lesz
egészen.

– Igen, mert átadja magát erősen a benyomásainak és mindig rabja a
hangulatainak. Pedig lássa Mary, az embernek nem szabadna olyan bőkezűen
bánni a ragaszkodásaival és az érzéseit meg kell őriznie a saját nagy
boldogsága számára.

– Maga olyan feltétlenül hisz abban az eljövendő boldogságban? –
Kérdezte Mary és gúnyosan előretolta kicsit az alsóajkát.

– Igen, feltétlenül hiszek benne, mert szükségem van erre a hitemre, ez
ad erőt a munkához. Már egész kis fiú koromban mindig kerestem valakit,
a kihez a gondolataimat fűzzem és apró gimnázista szerelmeim taníttatták
meg velem a számtant vagy latint. Később, ó még alig voltam tizenhat
éves, ez már nem elégített ki, nyitott szemmel akartam az életet járni,
tudni akartam minden mélységét és akkor át kellett látnom ezeknek az
érzéseknek mulandó és kicsit nevetséges voltát. Semmim sem maradt,
nyugtalan, mélázó, türelmetlen fiú lettem, untam a gyermekségemet és
csak nehezen tudtam tanulni. Ezerszer kellett elmondanom magamnak, hogy
nem szabad megbuknom, még az egyetemen is és így tettem le a vizsgáimat.
Aztán kikerültem az életbe, a saját munkámra voltam utalva, attól
függött a megélhetésem és akkor megváltoztam egészen. Mert minél több
piszokkal találkoztam, minél inkább elfogott az undor az alacsony,
mulandó érzések láttára, annál inkább nőtt bennem a hit, hogy a sors
valami szebbet tartogat számomra. A szerelem csak nem merülhet ki az
árúházi lányokkal töltött estékben, és nem ölheti meg vágyakozásunkat a
flirt, a mely rövid időre egy-egy asszonyhoz, vagy leányhoz fűz. Nem az
erkölcsösségem lázadt fel mindezek ellen, higyje el, hanem az egyszerű,
természetes emberi érzésem. Tudom, hogy egyszer találkozom majd
valakivel, a ki be fogja tölteni a gondolataimat és a kivel gyönyörű
lesz a munka és a küzdelem.

Nem nézett Maryre, halkan, kicsit elfogódva mondta el mindezt, mint az
olyan ember, a ki magáról nagyon ritkán beszél és egyébként is keveset,
de azért már magában kiformálta és kicsiszolta gondolatait és nézeteit.

– Mondja még soha sem szeretett senkit? – kérdezte Mary.

– Ó igen, tetszett nekem ez is, meg az is, de mindig elűzött az élet és
mert utólag nem sajnáltam, abból láttam, hogy egyik sem volt az igazi.
Az igazinak úgy kell jönnie, mint a sorsnak magának, hogy ne lehessen
másként tenni, mint magamévá tenni őt örökre. Akkor nem lehet majd sem
okoskodni, sem magyarázni, ott nem lehet helye meggondolásnak, az
fátumszerűen fog jönni és magával visz ellenállhatatlanúl. – Oszkár
elhallgatott, a csillogó vizet nézte és az apró hullámok játékát.

– Mire gondol most? – kérdezte egy idő mulva Mary.

– Arra, hogy milyen jó, hogy mi ma találkoztunk, szép megint együtt
lenni, szeretek magával beszélgetni. Magával tudok is. Nem is hiszi
milyen sok, sok gyengédség árad a lényéből.

– És mégis ma talán utoljára látjuk egymást az életben.

– Ne beszéljen olyan csúnyákat kérem.

Oszkár kinyujtotta a kezét az asztalon át és Mary beletette a magáét, az
Oszkár széles ökle összecsukódott és csak a Mary leghosszabb ujjának
körme látszott ki akkor.

– Milyen jó is lehet boldognak lenni – mondta Mary eltünődve, a fejét
kicsit félrehajtotta és behunyta a szemét.

– Miért is nem az? férjhez kellett volna mennie Mary, higyje el. Miért
is nem tette? ne haragudjék, ha kérdezem.

– Nem haragszom, most már úgyis késő, eddig nem mentem, mert nem
szerettem senkit. No meg nem is igen kértek meg.

– Nem kérték meg, mert nem akarta, hogy megkérjék, az egy kicsit a nőtől
is függ és én magának még azt sem hiszem el, hogy így is nem kérték meg
sokan.

– Egyszer igen, egy régi jó barátom. Hat éve. Azt mondta újra eljön, sok
év mulva megint eljön értem, ha addig nem megyek férjhez máshoz. Most
nálunk járt, a papa írta, és ha haza megyek, meglátogat ismét.

– És most hozzá megy feleségül?

– Nem, azt hiszem nem, azaz, hogy bizonyosan tudom, nem. – És lassan
kihúzta a kezét az Oszkár kezéből.

Sétára indultak ebéd után, először a villák között mentek a szép, széles
úton, aztán neki vágtak az erdőnek.

– Itt nem is érzi az ember a tavaszt – mondta Mary – nem szeretem a
fenyőfákat, örökké egyformák, ősszel kicsit kopottabban, tavasszal
üdébben zöldek, de szúrósak és ridegek mindig.

– Ezek a német fenyők nem is fenyők Mary, de egy igazi, nagy fenyőerdő
talán nekem épen a legszebb.

– Én azt sem szeretem, mindig egy hidegen csipkézett, gótikus templom
jut az eszembe, ha azok alatt a sejtelmesen, fájdalmasan susogó, nehéz
fák alatt járok. Egy orgonazúgással telt, mindig félhomályos, szürke
falú templom. Én csak a napos templomokat és a gyöpös, lombos erdőt
szeretem, a melybe bejuthat a napfény és a tavasz is.

– Parancsoljon egy kis darab igazi tavaszt – mondta Oszkár és az út
melletti bokorról letört egy sárga csokros somvirággal rakott ágat.

– Köszönöm, milyen kedves, ennek majdnem legjobban tud örülni az ember,
mert az első bokor, a melyik nyílik. Nem olyan, nézze, mintha csak
rásütött volna a nap a kopasz ágakra és aztán minden napfoltnak ott
maradt az aranyos nyoma?

– Mégis csak mindennél szebb a tavasz.

– Magának talán Oszkár, a ki előtt nyitva még az élet, az én hangulatom
inkább az ősz hangulata már. Régen én is a tavaszt szerettem, akkor
nekem is az volt a legszebb nap, a melyen gyáván, félénken kinyilt az
első somvirág, a mikor még nagyot vártam a rózsaszínen virágzó mandula
fák alatt, nagyot, mindig nagyobbat egész addig, míg az utolsó almafa
virágai is lehullottak. Most már az őszt szeretem, a haldokló erdőt, a
zöldes-sárgavörös leveleket, a melyekre rá van festve az egész
természetnek minden bűbája, minden tragikuma, minden bölcsesége. Az őszi
kikerics az én virágom, finom alakjával, melankolikus bájjal telt
szineivel, úgy kifejezi mind azt a vágyakozást, a tiszta, a légies, az
elmulás után, a milyet csak a nyár minden szenvedélyét átélt, letarolt
mező érezhet. Az a mező, azokkal a szomorú, finom virágokkal az enyém
egészen.

– Mary miért olyan levert ma? mindezt olyan szomorúan mondta és úgy
remeg a szája széle, mintha sírni akarna.

– Nem, igazán nem vagyok sem szomorú, sem levert, nagyon, nagyon jól
érzem magamat.

– Ne mondja azt, nekem úgy fáj, mikor annyi lemondással mosolyog. Maga
okos, kedves, jó és nagyon szép. Miért nem örül a tavasznak?

– Mert mi ezen a napfoltos erdei úton, mindig csak az elválás órája felé
megyünk és én mondtam már magának, hogy nekem fájnak az elválások.

Oszkár ránézett Maryre, a ki a fehér, már kicsit hervadó szegfűkbe
temette az arczát. Oszkár nem tudta, hogy mennyire szereti őt Mary, de
azt látta, hogy nagyon szomorú. Megfogta a kezét, megsimogatta,
megcsókolta, aztán lehajolt hozzá, benézett a kalapja alá és úgy mondta
– higyje el Mary, nekem is ebben az egész nagy Berlinben csak magától
fáj a bucsú.

– Ó istenem maga még nagyon fiatal és olyan könnyen felejt.

– De miért felejtsem el, nem maradhatunk mi jó barátok Mary?

Barátság, nagy, szép és ritka dolog, Castor és Pollux jut eszünkbe, a
Schiller Bürgschaftja, Patroklos és Achilles és több irodalmi, meg
történelmi példa, de a szó igazi értelme olyan távol áll tőlünk.
Barátunk mindenki, a kivel egyszer véletlenül bizalmasak voltunk,
barátunk, a ki egyszer leült enni az asztalunkhoz és barátságunkat
kináljuk mindazoknak, a kik szerelemmel szeretnek és a kiket nem tudunk
viszontszeretni.

Legyünk jó barátok! mennyi mélységes keserűséget jelent ez azok számára,
a kik reménytelenül szeretnek. Mary egészen átérezte ezt a keserűséget,
ha ő férfi és Oszkár a nő, most nagyon szépeket beszélt volna a csendes
erdőben nagy szerelméről, így csak a fejét rázta szomorúan.

– Én nem tudok a maga barátja lenni Oszkár… És most menjünk gyorsan
hazafelé, különben elkésem a találkámról. – Nyugodtan akart beszélni, de
a szeme mégis tele lett könnyel és a felső ajka reszketni kezdett az
elfojtott sírástól.

Oszkár még mindig a kezét fogta és nem tudta, hogy most mit tegyen.
Régen hozzászokott, hogy szeretik őt a nők, de eddig nyugodtan ment el
mellettük mindig, Mary volt az első, a ki megzavarta. Nem szerette, ha
nem látta, elfelejtette, de ha mellette volt, ha látta a szőke haját,
hallotta a hangját, ellenállhatatlanul vonzotta lényének szomorú, finom
melegsége, a mely elömlött az arczán, a kezén, az egész alakján.
Elvesztette a fölényét vele szemben mindig, mert Maryt sokkal okosabbnak
és többnek érezte magánál, nem tudta elhinni, hogy ez a leány szereti
őt. A mai napnak pedig nagyon örült és most Mary könnyes szemmel és
hallgatagon ment mellette, megszorította a kezét erősen. Mary megállt,
és felnézett rá és Oszkár megint nem tudott egyebet tenni, magához
ölelte, úgy mint télen a Frohnai úton, megsimogatta a haját, az arczát
és megcsókolta könnytől nedves szemeit.

– Én igazán nem akartam bántani magát Mary.

– Tudom, tudom. Miért is szólítottam meg ma, miért nem mentem el maga
mellett észrevétlenül? Mi már egyszer elbúcsúztunk deczemberben, nem
kellett volna mindent újra kezdenem. De azért ne csináljon olyan szomorú
arczot Oszkár, maga nem oka semminek… Maga eljött az életembe, mert
egyszer jönnie kellett, mert enélkül nem lett volna teljes az én sorsom.
Nézze én nem sírok és nem is vagyok szomorú már. Mi találkoztunk,
magának tetszettem én egy kicsit, én szerettem magát nagyon, ez az
egész. De most tavasz van és maga szépnek talál, öleljen meg hát erősen.
Jobb egy óráig boldognak lenni, mint elégedettnek egy életen át, úgy
mondtam régen mindig.

Magának az életem úgysem kell, nem szeret, nem baj, de adja nekem ezt az
órát egészen.

Az Oszkár mindkét kezét fogta, úgy beszélt hozzá, felnézett rá a
lelkével, a szívével, aztán ráhunyta a szemét erre a pillantásra. –
Mindegy, minden mindegy – gondolta, félrehajtotta kicsit a fejét,
mosolygott, végtelenül megható volt így, aztán várt, várta mindazt, a
mit a tavasztól, a mit az élet minden tavaszától csak várni lehet.



X.

Minden elmúlik, mindennek vége lesz, jónak és rossznak órái egyformán
leperegnek, csak Mary hitte azt, hogy az az óra, a melyben fejét az
Oszkár vállára hajtva ment a grunewaldi erdőn át, gyorsabban telt el,
mint minden eddigi életében. Visszaértek Berlinbe, találkoztak Helénnel,
elmondták találkozásuk és kirándulásuk történetét, miközben lassan
ballagtak a vasárnap délutániasan lusta levegőjű utczán.

– Ez mind szép – mondta Helén, – de most már sietnünk kell Mary, ha a
következő vonatig még meg akarjuk látogatni Lüderséket.

– Nekem semmi kedvem sincs most látogatóba menni – felelte Mary.

– Nincs kedved? Szép, de ezt előre is tudhattad volna és nem kellett
volna engem bebolondítanod Berlinbe hiába.

– Csak nem egész hiába – szólt közbe Oszkár, – az is megér talán egy
félórai utat, hogy velem így váratlanul találkoztál. Vagy nem?

– Jó, jó, de így most mit csinálunk a vonat indulásáig.

– Látogassatok meg engem kaptok befőttet is, még úgy sem láttátok a
szobámat soha – mondta Oszkár.

– Jó, nem bánom, már elég öregek vagyunk hozzá, hogy elmehessünk. Ugy-e
Mary?

Mary bólintott és elindultak Oszkárhoz befőttre. Egy nagy ház ötödik
emeletén özv. Schulznénak volt Oszkár egyik lakója. A háziasszony ablaka
a lépcsőházra nyilott és valahányszor nyikorgott egyet a falépcső, annak
az ablaknak a fehér függönye is félrelibbent egy kicsit, Schulzné
kikukkintott, hogy bizonyosan tudja mindig, melyik fia mikor jött haza.
Az özvegynek öt lakója közül Oszkár volt a kimondott kedvencz, mert
rendes volt és mert még sohasem csempészett be nőt.

Ezen a délutánon Schulzné megdöbbent egy kicsit, mikor meglátta a
lányokat.

Kedvetlenül vitte be a rendelt befőttet, de a mint Oszkár bemutatta
Helént, megnyugodott, elhitte, hogy itt igazi rokonságról van szó és
tudta, hogy ebben az esetben az unokanővérség semminemű, általa annyira
gyűlölt viszonyt nem takar.

Schulzné igen erényes nő volt, sokat adott a tisztességre és
orrczimpáján haragosan remegett a nagy szemölcs, ha lakóival e téren
tett keserű tapasztalatairól tartott előadást.

Helén nekilátott a befőttnek, de Mary nem evett, a nyitott ablakban állt
és kinézett. Tudta, hogy bármerre néz, tekintetének minden utját bejárta
már előtte az Oszkár pillantása.

Egy fekete macska ballagott a háztetőn, a hol a lemenő nap utolsó
sugarait élvezte. Mary a cziczát nézte és a nagy ház kövezett udvarát,
majd annak egyik sarkába tévedt a tekintete, a hol vagy két
négyszögméternyi területen füvet vetett a házmester-család. Már egészen
zöld volt a dróttal körülvett, sokat öntözött, kis gyepfolt. Egyetlen
rügyező fácska nőtt az alacsony drótkerítés mellett, alatta egy széken
állt egy uzsonna, az uzsonna mellett egy kis lány ült egy sámlin és
olvasott. Békés volt a kép, kedves és üde, mintha nem is egy nagy szürke
ház komoly ablakszemei néznének le rá állandóan.

Helén és Oszkár beszélgettek és néha-néha hangosan kaczagtak, Mary meg
állt és nézett. Maga mögött tudta a szobát, a melyben Oszkár olyan soká
élt, az ágyat, a melyben aludt, a rajzasztalát, a melyen dolgozott, a
szekrényt a ruháival, a könyveit, az ablakon át pedig mindazt látta, a
mit Oszkár látott reggel, ha felkelt és este, ha a munkából hazatért. Az
Oszkár szobája! Annyiszor képzelte el magának és most az első látásra
kedves és otthonos volt. Búcsúzóul ide is elhozta a sors, hogy egygyel
több emléke legyen szerelmének. Kezében tartotta a fáradt, fehér
szegfűket és szomorú volt ő is, úgy mint a szegfűk és mint a sárga
somvirágos ág.

Alkonyodott, nagy, szürke árnyak telepedtek meg a ház falain és Mary
búcsúzott, most már igazán búcsúzott.

– Mary, ha nem jösz, nem marad neked egy csepp befőtt sem – szólította
Helén.

– Köszönöm, nem is eszem.

– Nem eszem, nem iszom, nem alszom, ez ő, látod Oszkár.

Helén felállt, odament Maryhez, Mary megfordult és átölelte a barátnője
vállát. Helén végtelen gyöngédséggel és bámulattal nézett fel rá.

– Most ő mindig olyan szomorú – mondta azután. – Ismered Oszkár a
Phaidros meséjét a tücskökről? Nem? A Phaidros tücskei olyan emberek
voltak, a kik egész életükben csak a dalra és a szépségekre gondoltak és
megfeledkeztek mellette ételről és italról és minden dologról, a mit
emberek egymás között intéznek. Rosszul is ment a dolguk, a mig éltek,
de haláluk után a múzsák hálából, mert olyan nekik tetszően éltek,
tücskökké változtatták őket, hogy énekelhessenek szünetlenül és ne
kelljen gondolniok ételre és italra soha, sem dolgokra, a miket az
emberek egymás között intéznek. Szegény Mary, te belőled is tücsök lesz
majd egyszer, mert te is megfeledkezel ételről és italról…

– Belőled meg hangya, mert sohasem feledkezel meg ételről és italról –
mondta Oszkár.

– Ugy-e megint gunyolódol velem? Pedig én csak valami szépet akartam
mondani Maryről. Most már ugyis elmegy, itthagy és én ismét búsulhatok
és vágyódhatom utánna. – Helénnek a szeme megtelt könnyel és sokat
igérőleg szedte elő a zsebkendőjét.

– Ugyan édes öregem, ne kezdd el újra, nézd, még sem sírhatsz kedden
délig állandóan. Ennek így kell lennie és engem úgy izgat az örökös
sirás.

– Jó, jó, megyek is már. Beszélgessetek csak nyugodtan, – gyorsan
összeszedte a befőttes tálat, a tányérokat és kiment a szobából.

– Miért volt olyan rossz hozzá? – kérdezte Oszkár.

– Nem szeretem hallgatni a sirást és nem tudom őt vigasztalni, ha magam
is szomorú vagyok.

– Most már vissza se mer jönni szegény.

– Nem, egyelőre nem jön vissza, az bizonyos, előbb kisirja magát.
Különben is meg vagyok róla győződve, hogy mindenkire és mindenre
kiterjedő jóságával ezóta a legnagyobb részvéttel hallgatja a Schulzné
élete történetét, már pedig az ilyen özvegyeknek rendesen hosszú és
bonyolult a biografiája.

– Ó akkor nagyon boldoggá teszi Schulz mamát, ha meghallgatja őt. Ő már
nem is vár mást az élettől, mint minden szobája számára egy-egy lakót és
az év minden napjára legalább egy jó lelket, a ki meghallgatja multjának
és tapasztalatainak érdekes meséit. Nem is hiszi, mennyit tud beszélni,
néha már… de maga rám sem hallgat Mary, mintha maga én lennék, én pedig
Schulzné.

Mary nem felelt, még mindig az ablakhoz támaszkodva állt és nézte a
szobát. Mindent megnézett apróra, időnként pedig behunyta a szemét, hogy
igazán minden tárgynak a képe ott is van már a szempillái mögött és
elviheti magával örökre.

Sötétedett, a nyitott ablaknál fázni kezdett Mary és leült a divány
sarkába, levette a kalapját, melléje tette a virágait, a keztyüjét,
hátrahajtotta a fejét és egészen belemerült a perczekbe, a melyeket most
élt, szerette volna megfogni őket, hogy el ne múljanak soha, úgy a mint
görcsösen kivánt volna belekapaszkodni a már elmult délután minden
pillanatába is.

Lassan aztán, a mig ott ült, odaképzelte az ablak mellé a
festőállványát, a széktámlájára a fehér vászonköpenyegét, az asztalra a
vázlatkönyvét, az írómappáját, az apja képét és azt a sok apróságot, a
mit magával vitt mindenüvé, a hol otthonosan akarta magát érezni, a hova
beköltözött egészen.

Elgondolta, hogy milyen lett volna, ha másképen találkoznak. Ha még
egészen fiatalok. Oszkár technikára jár, ő festeni tanul, az Oszkár
szülei Svábországban termelik a komlót, az ő apja meg Odesszában gyártja
a bombát. Ők pedig találkoznak és összeköltöznek. Lenne egy kis szobájuk
tele rendetlenséggel, könyvvel, szerelemmel. Egy keveset fáznának is és
egy kis schnellsiederen főznék a teát. Aztán később megesküdnének, vagy
elválnának két-három év mulva, egyik menne északnak, a másik délnek,
nehány szép csók emlékével az ajkukon.

Oszkár már nem látta a Mary arczát a félhomályban, szeretett volna
közelebb menni hozzá, de nem mert. Mikor egészen sötét lett, felállt,
becsukta az ablakot és meggyujtotta a zöldernyős lámpát a rajzasztalon.

– Milyen otthonos most magánál – mondta Mary és ismét szétnézett.

Aztán az órájára pillantott.

– Már csak nehány perczünk van Oszkár, jöjjön, üljön ide mellém, nem
búcsúzni akarok, ne féljen, csak együtt lenni még egy keveset.

Oszkár leült melléje, Mary a vállára hajtotta a fejét és akkor egyszerre
Oszkár is otthonosnak érezte a szobáját, a melyben eddig egy meleg
otthonról csak álmodott.

– Miért is megy el Mary? Maradjon még itt egy kicsit Berlinben, a meddig
én is itt vagyok.

– Nem, Oszkár, nem maradhatok. Nem maradhatok, a mai nap után mennem
kell. Mert én megmondtam, hogy milyen nagyon szeretem és maga arra nem
felelhette azt, hogy szeret.

– Nézze Mary… –

– Ne, ne szóljon semmit. Tudom én, hogy szeret, de csak annyira, mint
valami jó és kedves valakit, csak annyira, hogy e miatt egy perczig sem
kell szomorkodnia annak a lánynak, a ki egyszer a magáé lesz, a kit
szeretni fog… majd egyszer egyet nagyon fog szeretni… Én nem maradhatok
itt, hogy helyette öleljen meg még egy nehányszor, hogy velem járja a
tavaszt, a mig eljön ő, én nem maradhatok itt, ha maga azt mondja,
maradjon még itt Berlinben egy hétig, két hétig… én csak akkor
maradhatnék, ha maga azt mondaná: szeretem Mary, maradjon itt, itt nálam
egy hétig, két hétig, a meddig akarjuk mind a ketten, maradjon itt
egészen.

Most elmondott mindent, az egész életét odakinálta, aztán várta a
választ és egy pillanatig hitt egy lehetetlen gyönyörű, nagy csudában.
Egy pillanatig csak… kinn lépések hallatszottak.

– Helén jön – mondta Oszkár.

– Igen, mennünk is kell már. Isten vele Oszkár. Maga nagyon jó és
becsületes és a sors úgy akarta, hogy épen azért legyen hozzám nagyon
kegyetlen. De másként nem is szerettem volna, az a nagy fiatalsága, az
életkedve, az volt minden, hogy úgy tud hinni, istenem, hogy tud még
hinni.

Helén bejött, Mary feltette a kalapját, vette a virágait és az ajtó
bezárult a lányok mögött.

Oszkár szerette volna visszahívni, hogy valamit még mondjon Marynek,
mert csak most eszmélt rá igazán, hogy végleg, hogy örökre elment.

*

Tíz óra elmult már, mikor Oszkár a vacsorája után hazajött és akkor
egyszerre üresnek találta a szobáját. Leült a divány sarkába, oda, a hol
délután Mary ült és végig gondolta a mai napot. Mary megjelent előtte
egész finom szépségében, látta őt az ebédnél, a napfényben, a fák alatt,
látta a szobájában otthonosan, kalap nélkül és a vállán érezte a fejét.
Nagyon, nagyon szerette volna, ha ott van újra és megsimogatja hüvös,
fehér kezével a homlokát. Fájt neki a tudat, hogy többé sohasem ölelheti
meg, bánkódott utánna és egészen elhagyatottnak érezte magát.

Más elválásokra gondolt, nőkre, a kik eddig tetszettek neki, Eriksenné
is eszébe jutott, meg az a délután, mikor kirobogott a vonatja a drezdai
állomásról és az asszony alakja eltünt a szemei elől. Akkor szeretett
volna visszafordulni és mégis örült, hogy volt ereje elmenni.

Maryt sokkal jobban szerette, mint Eriksennét, Maryt egész lelkével
visszakivánta.

Ajtócsukódást hallott aztán és halk nevetést a mellékszobában. A
szomszédja jött haza a kis barátnőjével, a kit mindig ölben hozott fel a
lépcsőn a nagy német diák, mert így nem hallhatta meg Schulzné, hogy
ketten jönnek. Nagyon vigan voltak, Oszkár irigyelte őket a vékony falon
át, ma este jobban, mint rendesen és Maryt hívta, szólította.

Egy fehér szegfűjének a letörött feje ott maradt a diványon, Oszkár két
kezébe fogta a hervadó virágot, szétsimította a már barnás szélű,
csipkés szirmokat és a mint a virágot nézte, egyszerre elfelejtette azt,
a kinek adta, hogy eszébe jusson az, a kiért vette, a kinek szánta.

Nem gondolt többé a Mary szomorú, hervadó szépségére, hanem azt szerette
volna tudni, hogy mit csinál most az a leány, a ki olyan nagyon
megtetszett neki januárban.

Visszaemlékezett arra a régi időre, mikor megismerkedett vele, a mikor
még rövid lerakott szoknyát, aranygombos matrózkabátot hordott és kék
szalagot a hajában. Eszébe jutott lassan minden találkozásuk és az is, a
hogy most újra látta.

– Szeretsz? – hangzott át a szomszéd szobából.

Oszkár türelmetlen lett, egyszerre Pesten kivánt lenni, hogy
beszélhessen a kékruhással és ő is megkérdezhesse végre egyszer
valakitől: «Szeretsz?»

Kinyitotta az ablakot, kinyujtotta a karjait, maga elé képzelte,
belerajzolta a levegőbe a fehérszegfűs nő kedves alakját. A márcziusi
hüvös éjszakában messze küldte a vágyódását és a szegény, szomorú Mary
virrasztásának egyetlen sóhaja sem jutott el hozzá.

Mégis örült, hogy el hagyta menni.



VIII.

Hideg, ködös estén érkezett Mary Feldaffingba, az apja várta a vonatnál.

– Jó estét gyermekem, örvendek, hogy ismét itt vagy nálam – mondta,
mikor a lánya kiszállt, feléje nyujtotta mindkét kezét, aztán homlokon
csókolta. Szeretett úgy viselkedni, mint egy fejedelem, még a néptelen
sötét állomáson is.

Gyalog ballagtak haza a sáros úton. Mary keveset beszélt, nyomasztólag
hatott rá a régi környezet, ő úgy megváltozott ősz óta és most egész
hihetetlennek tünt fel, hogy mint egészen más ember újra úgy éljen itt
épen, mintha soha, soha el sem is ment volna.

Az apja, a szép szakállú öreg festő, nagy ruganyos léptekkel ment
mellette, az időjárásról beszélt, meg az új feldaffingi lakókról. Aztán
egyszerre megállt, belevágta sétabotját a földbe és nagy elszántsággal
mondta:

– Roth Ervin vasárnap megint itt volt, sajnálta, hogy nem találkozott
veled, én elfelejtettem megírni, hogy még nem érkeztél meg, két hete azt
hittem, hogy bizonyosan hazajösz már. No de mindegy. Azt mondta, mihelyt
az ideje engedi, eljön újra.

Tovább mentek, Mary nagy gonddal került ki egy pocsolyát, egészen az út
másik szélére jutott és így nem kellett válaszolnia.

Mikor végre meglátta a kivilágított házukat, belekapaszkodott az apja
karjába hozzásimult és úgy mondta:

– Milyen jó megint itthon lenni!

Milyen jó megint itthon lenni! Még melegebben érezte, mikor vacsora után
ismét együtt voltak a műteremben. Az apja végig feküdt az alacsony
kereveten, rágyujtott kis angol pipájára, Mary pedig odaült melléje egy
nagy párnára, úgy mint régen is mindig, mint egészen kis gyermekkorában
már.

Az öreg Kaftan szép, fehér kezét a leánya fejére tette.

– Örvendek, hogy ismét nálam vagy gyermekem. Nos aztán mit felelünk Roth
Ervinnek, ha megint eljön? Ugy-e, mert mind a ketten tudjuk jól, hogy ő
miért jön?

– Most örültél csak, hogy nálad vagyok és már el is küldenél megint.
Ugy-e, mert mind a ketten tudjuk jól, hogy te azt szeretnéd, ha én
férjhez mennék Ervinhez? – Mary hizelkedve simította bele az arczát az
apja kezébe.

– Nézd gyermekem, nekem legnehezebben esnék, ha te férjhez mennél, de
nem szabad önzőnek lennem. Nem, nem szabad önzőnek lennem, elhatároztam
erősen. Én öreg ember vagyok, maholnap mennem kell és mielőtt
elszólítanak mellőled, előbb mint jó apa szeretnék gondoskodni a
jövődről.

– Ugyan papa, hogy mondhatsz ilyeneket, úgy nem illik hozzád, ha így
beszélsz.

Mary nevetett, nevetnie kellett, ha ránézett az öreg úrra, a mint ott
feküdt fiatalos külsejével, még alig-alig őszülő selymes, szőke
szakállával, senki sem hitte volna el, hogy már közel jár a hatvanhoz.

Tele volt életkedvvel, a sors mindig kényeztette és talán épen azért
szerette úgy az elmulást emlegetni, mert még nagyon távol hitte és
érezte magától a halált. Nagyon kedvesen furcsa volt, ha ő ezekről a
dolgokról beszélt, még hozzá egy jó apa szempontjából.

Mary nagyon, nagyon szerette őt, mint embert, mint művészt, de apja
igazán nem igen volt neki. Az öreg Kaftan is imádta a lányát, szabad
óráiban, ha épen ráért, de másként keveset törődött a nevelésével, vagy
a jövőjével és soha egy perczig sem zavarta meg mulatságaiban a Mary
létezése.

Azért mosolygott Mary, mikor apai aggódással beszélt az ő jövőjéről.

– Ne nevess gyermekem, egyszer komolyan is kell beszélnem veled. – Az
öreg úr felkönyökölt, összehúzta sürű, bozontos, szőke szemöldökét, a
mely alatt fényesen világítottak szürke szemei. Az egyiket kicsit mindig
összehúzta, mintha állandóan valami fény bántaná.

– Szóval te azt kivánod, hogy én férjhez menjek Ervinhez? – kérdezte
Mary.

– Valóban óhajtanám ezt a házasságot, mert ismétlem leányom, én
mindennap meghalhatok és akkor ki gondoskodik rólad, akkor egyedül
maradsz egészen.

– Nézd papa, először is te még nagyon soká fogsz élni, a milyen fiatal
vagy, még engem is túlélhetsz, a ki nagyon sokszor idősebbnek érzem
magam náladnál. Férjhez menni nem akarok sem Roth Ervinhez, sem máshoz,
nekem mindig elég lesz a magam kis mestersége, abból meg élek itt kinn
egyedül is, ha kell, holtam napjáig. Ne beszéljünk róla többet, kérlek
papa.

– Tudom én, hogy megélni megtudsz, nem is arról van szó, én mást, én
többet óhajtanék számodra. Férjet, otthont és gyermekeket. Hidd el,
nincs szebb egy igazi meleg otthonnál, tele sok-sok aprósággal. – Egy
nagy gesztust írt le a levegőben és ebben a pillanatban hitte igazán,
hitte, hogy nincs szebb egy nagy családnál, a mely után eddig még
sohasem jutott eszébe vágyakozni.

– Ó papa nem is tudtam, hogy benned egy pater familias veszett el.

– Hidd el Mary, hidd el, belőlem kitünő családapa vált volna. Jó, hogy
legalább te voltál nekem, legalább egy, a kiről gondoskodhatom.

– Épen azért ugy-e megengeded, hogy itt maradjak mindig nálad?

– Nem birod megérteni Mary, hogy én csak a te javadat akarom. Reggeltől
estig csak az jár a fejemben, hogy mi lesz veled ha meghalok. Éjjel
felriadok álmomból és a te jövőd miatt aggódva, gyakran reggelig
virrasztok. Hidd el Mary, hidd el, ez nagyon komoly dolog. Ervinnél jobb
férjet sohasem kaphatsz. Minden más lány ujongva borulna a nyakába. Az
irodája pompásan megy és egy ügyvédből igazán minden lehet, meglátod, az
a fiú még miniszter lesz.

Az öreg Kaftan tűzbe jött, elragadta a képzelete, a gesztusai mind
nagyobbak és hevesebbek lettek és egészen felborzolta hosszú őszülő
haját.

Marynek nevetnie kellett.

– Jó, jó, papa, majd meggondolom.

– Meggondolom! Az nem felelet, az ember aggódik érted, az a fiú szeret
és ő meggondolja, meggondolja!…

– Nézd, most igazán nem dönthetek az utazástól fáradtan, majd holnap
beszélünk róla.

– Igazad van gyermekem. Gyere csókolj meg és menj aludni, csakugyan
fáradt lehetsz.

Az öreg megnyugodott, ismét szájába vette kis pipáját és Mary felment a
szép, sárgabutoros szobájába.

Minden épen úgy volt, mint a hogy ősszel hagyta, még a kályhában is
égett a tűz, mint azon az októberi estén, mikor először bucsúzott el
hosszabb időre az otthonától.

Most megint itthon volt, visszajött a nagy, meleg butorok közé, az
íróasztalához, a könyveihez, a képeihez, a sok apróbb-nagyobb
fotografiához, metszethez, rajzhoz, a melyek mind ottmaradtak a falakon,
úgy a mint tíz éves kora óta felszegezte őket változó izléssel és
változó vágyakkal.

Ismét itt fog élni közöttük, itt fog lefeküdni, itt fog elaludni a fehér
menyezet alatt.

Leült a nagy karszékbe a kályha elé. Vörösen izzó parázs hullott egy-egy
koppanással a hamutartóba, felidézve rég letünt, kedves, téli alkonyok
emlékét, a mikor olyan jól meg tudott itt melegedni, a mikor nem volt
szebb az ő számára, mint összekuporodva a puha ülésen, beleveszni a
bizonytalan, de olyan nagyot igérő ábrándjaiba.

Olyan jól esett akkor, ha kinn tél volt és hideg volt, hogy alkonyodott,
mert a tél csak arra való volt, hogy szép fehér legyen minden, a hideg,
hogy jégvirágokat fessen az ablakára, az alkonyat, hogy legyen idő, a
mikor az ember odabújik a kályha mellé és bámulja a padlón végigtánczoló
vörös fénysávot.

Mary beleveszett a mult emlékeibe, lelkéből, mint az Ezeregy éj
meséjének lepecsételt, bűvös palaczkjából, egymás után keltek ki régen
eltünt hangulatai. Megfakult, megtépett képek, egy-egy hang csupán, egy
érzés, a melyről azt sem tudta mi váltotta ki. Ő is gyermek volt és
milyen boldog gyermek… és most visszatért annak a meleg, annak az örökre
meghalt időnek egy-egy sugara, mikor még árjegyzékekből kivágott képeket
festett, vörösre, zöldre, sárgára, mikor az apja még az ölébe ültette,
csudálatos történeteket mesélt neki és az a szép, tarkaképzeletű festő
volt a legtökéletesebb ember az ő szemében. Miért is kellett meglátnia
egyetlen egy gyengéjét is, miért nem tudott vakon bizni benne ma is,
engedelmeskedni neki, tenni, a mit ő kiván és férjhez menni Roth
Ervinhez? Talán, ha kis gyermeke lenne, a kinek ő mesélné a gyönyörű
meséket, ha egy az övéhez hasonló, ügyetlen gyermekkezet látna,
mindenféle furcsa emberkéket, vasútakat, házakat rajzolni, akkor az ő
számára is visszatérne az az ártatlan, gondatlan idő, a mely ezekkel a
furcsa, kis emberekkel, vasútakkal, házakkal elveszett örökre.

De ő nem tudott az Ervin felesége lenni és rá már csak a csendes,
szomorú megvénülés vár. Felállt, odament a nagy tükre elé, a melyben oly
sokszor nézte magát, a mely előtt annyiszor szerette gyönyörködve a
szépségét, az alakját, a karjait, a finom, fehér arczát.

Sima kontyából kihúzta lassan a hajtűket, a csavarás meglazult és a mint
aranyos fényű haja a vállára omlott, egyszerre benne is elomlott,
ellágyult minden érzés és nagy vágyakozás fogta el valaki után, a ki
beletemesse az arczát, a ki megcsókolja, a ki szeresse azt a nagy,
selymes szőke hajat, a kié legyen, a ki örüljön neki gyorsan, gyorsan, a
mig még aranyos, a mig még selymes.

Oszkár jutott eszébe és a hangját hallotta, a mint a nevén szólította:
«Mary».

Kitárta az ablakot, a szél tisztára fújta az eget és a csillagok
ragyogtak. Az éjszaka úgy borult az alvó földre, mint Csipkerózsa fölé
az ő királyfia. Nagy volt kinn minden és csudálatos a hűvös márcziusi
éjszakában. A levegő nedves volt még az esőtől és a csillagok
reszkettek, talán annak a mindent megtermékenyítő csóknak a
gyönyörűségében, a melyet a tavasz ad a természetnek. Születni,
szeretni, teremteni és meghalni, ez minden odakinn a tó partján és
milyen nagyon egyszerű, milyen szép, világos, milyen tiszta.

Ilyen erősen, mint ebben a pillanatban, csak egyszer érezte még ezt Mary
és most az a meleg júniusi délután jutott eszébe, mikor kinnjárt a
párisi Père Lachaise temetőben. Egyedül ment végig akkor a széles úton,
a nagy dombormű felé, a melyet Bartholomé csinált a halottaknak. «Aux
morts.» Mary nem tudta, hogy ott van, nem várta, nem kereste és bámulva
állt meg előtte, a domboldalba volt beleillesztve és egyszerre elzárta
az útját.

Egy mezítelen fiatal férfi és egy nő feküdt a lábainál. Keresztül
fektetve rajtuk a kis gyermekük. Fölöttük pedig megint csak ők ketten,
ugyanez a férfi és ugyanez a nő, emelt fővel mentek be az elmulás
kilátástalan kapuján, a semmibe, a mely előtt remegve, megtörten,
roskadozva gyülekeztek öregek és fiatalok, más férfiak és más nők, a
kiknek nem telt be a sorsuk úgy mint nekik.

Nagy csokor friss, piros rózsa volt a fiatal nő fejénél. Vajjon ki tette
oda? Ó Mary is szerette volna teleszórni virággal a nőt, a férfit és a
kicsi gyermeküket. Le tudott volna térdelni a fehér, kavicsos úton a
sírok között, hogy annak a két embernek a mindent betöltő szerelmét
imádkozza meg a maga számára.

Abban a pillanatban egész primitiven nőnek érezte magát és egyszerű
vágyakkal telt meg a szíve.

Másnap megvette a dombormű fotografiáját, mikor hazajött, az íróasztala
mellé akasztotta és azóta ott lógott. Sokszor tévedt rá a tekintete, de
annak a júniusi délutánnak kinzó, de olyan gyönyörű nyugtalansága ma
tért vissza először.

Levette a szegről a képet, a lámpához vitte és hosszan nézte. A fiatal
nőt nézte, a ki háttal állt hozzá a halál kapujában.

Aztán a tükörhöz ment, feltűzte a haját és lassan levetkőzött. Neki épen
olyan sima, egyenletesen csavart kontya, épen olyan finoman karcsú teste
volt mint annak, csak a férfi nem állt mellette, a kinek olyan gyönyörű
mozdulattal, annyi bizalommal tegye vállára a kezét.

Újra az Oszkár hangját hallotta: «Mary!» Az ő ölelései jutottak eszébe
és szégyelni kezdte a mezítelenségét. Milyen más volt az, mint a mit a
kis szürke képen látott maga előtt, milyen más, mint a rég elmult
júniusi délután vágyakozása.

Feledni akarta furcsa, reménytelen, nevetséges szerelmét.

Lefeküdt, két kezét erősen rászorította a mellére és magyarázni kezdte
magának, hogy ő már harmincz éves, Oszkár huszonöt. Oszkárt ő sohasem
fogja többé látni… A körmeit belemélyesztette a fehér bőrébe és a
hirtelen fájdalomra egyszerre jól esett Roth Ervinre gondolni, valakire,
a ki nagyon, nagyon gyengéden szereti őt, olyan régen már, mindig őt,
csak őt.



IX.

Csendes, egyforma napokat élt Mary Feldoffingban. Az apja nem említette
többé Roth Ervint. Ő, ha egyszer belebeszélte magát valamibe, akkor
nagyon tüzelt, aztán meg elfelejtette a dolgot egészen. Már nem
aggasztotta leánya jövője, az ilyesmi nála csak addig tartott, a míg
beszélt róla és még akkor is egyetlen szóval meg tudta nyugtatni az, a
ki eltalálta a kellő szót, vagy a ki épen befolyással volt rá. Mary
mindig befolyással volt rá, kis gyermekkora óta az történt, a mit ő
akart, ha egyáltalán érdemesnek találta akarni.

Általában keveset szóltak bele egymás dolgaiba, mindketten a maguk útját
járták, Mary gyakran napokig nem látta az apját, de ha találkoztak,
mindig úgy találkoztak, mint a jó pajtások. Nem űzte őket össze soha a
kényszerűség, a mindennapi családi ebédek és vacsorák, a melyekhez
ugyanazon órában, ugyanazon asztalhoz ülnek le ugyanazon emberek, hogy
korlátlanul meggyötörjék egymást a kellemetlenségeikkel és rossz
kedvükkel.

Nekik örömet szerzett minden ebéd, a melyet együtt költöttek el,
ünnepszámba mentek nagy sétáik és az esték, a melyeken elbeszélgettek
sokáig.

Most mégis örült Mary, hogy az apja majdnem állandóan Münchenben volt és
már napok óta haza sem nézett.

Az április gyönyörű volt és abban a magától érthetődő, csendes,
napfényes világban minden magától érthetődő, csendes és napfényes lett.
Kicsit álomszerű volt a helyzet a berlini élet után, de tisztább és
világosabb sokkal. Annyi izgalom után jól esett Marynek otthon lenni
megint, úgy érezte, mintha végre visszaült volna egy kényelmes, régen
megszokott karosszékbe, a melyből csak nagy elhatározás után állt fel
egyszer, hogy aztán ezerszer megbánja. Belesimult a gyermekkora óta
megszokott életbe, hagyta, hogy a napok teljenek, a hogy épen a sors
hozza őket, az ő akarata és beleavatkozása nélkül.

Egy szombat éjjel azt álmodta, hogy kis gyermeke volt és gyönyörű
vasárnapra ébredt.

A nap nagy, széles sugárban esett az arczába, az ablak nyitva volt és
olyan friss fény áradt be, a milyen csak tavasszal lehetséges.

Gyorsan felkelt és sétára indult a széles, fehér úton, a még többnyire
üres, bezárt nyaralók között.

Egészen elhagyatott volt az út. Mary a berlini utolsó vasárnapjára
gondolt. Mennyi ember tolongott az utczákon. Szép volt akkor az Unter
den Linden, ünnepies és tarka. Sok díszruhás asszony járt virággal a
kezében és a gyermekek majdnem mind fehérben voltak. Oszkár pedig ott
állt a kirakat előtt háttal hozzá. Ő megszólította, meg kellett
szólítania, ajkára tódult az öröm akaratlanul is. Oszkár is örült
nagyon. – Mary! – Milyen kedvesen mondta a nevét.

A visszaemlékezésre meleg lett a Mary arcza, a szíve sebesebben vert,
kicsit elakadt a lélekzete is, elhagyta a napok óta tartó nyugalma és
szerette volna, ha megint találkozik Oszkárral, ha feléje jönne most
egyszerre, a már gyengén, nyáriasan fehérporos úton.

Egy szép nyaralóhoz ért, a melynek jól ápolt kertjében már nyilni
kezdtek a jáczintok és tulipánok, nagy rácsos kapuja előtt pedig egy kis
nyomorék fiú állt. A lábai görbék voltak, túlnagy, kopott kabátja, öreg
arcza, nagy feje, rosszul illettek törpe kis alakjára.

Az iskolából jöhetett, a vasárnapi istentiszteletről, mert táska volt a
hátán, most pedig ott állt és várt.

Maryt nagyon meghatotta a kis fiú és ő is megállt az út másik felén.

Jött egy fiú, meg egy leány. A fiú nagy volt és erős, egykorú lehetett a
kis törpével, de az vállig sem ért neki.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte a nyomorék társától.

– Várok.

– Miért nem csöngetsz?

– Csengettem már, de nem hallják.

– Várj, majd rázom az ajtót.

A leány nevetni kezdett, rongyos, sötétkék gallérja hátra csúszott, az
akasztóláncz, a mely úgy látszik útközben szakadt le, a szájában lógott
és rágott rajta.

– Ne rázd az ajtót, minálunk nem szabad – kérte a kicsi fiú az erős
fiút.

De az nevetett, félrelökte a szegény görbelábút, jól megrázta az ajtót,
még gyorsan egyet lódított a kis sántán, hogy neki esett a kerítésnek,
aztán a galléros lánynyal együtt elszaladt. Mary és a kis fiú pedig
vártak tovább.

Végre jött egy férfi, a ki a házmester lehetett és a gyermek apja.

– Miért nem csengetsz, kis csúnya?

– Csengettem.

– Nem hallottam, szegény fiam.

– Kétszer is csengettem, akkor bizonyosan nem szól.

– Dehogy is nem szól.

A házmester megnyomta a csengőt, nem szólt, erősebben nyomta és akkor
szólt.

– Igazad van, nem szól jól, meg kell nyomni erősebben.

A kis fiú már benn volt a kertben.

– Jaj apám, én nem bírom olyan erősen nyomni.

Megindult fel a lépcsőn, nehezen, lassan, a kezével segített, ijesztő
kis szörnyeteg volt a táskájával hátán, négykézláb a lépcsőn.

– Bizony én nem bírom olyan erősen, kétszer is nyomtam, nem szólt –
ismételte, miközben az apja bezárta a kaput, aztán ölbe vette a szegény
kis fiát.

Mary is tovább ment az úton, nagyon meghatotta a kis sánta, de aztán
ezzel kapcsolatban is magára kellett gondolnia.

– Nem szól, vagy csak nem bírom olyan erősen nyomni? Nem tudom. – Ez
járt a fejében folyton. Nem szól, csak az biztos. Valakinek jönnie
kellene, a ki megnyomja erősen, hogy szóljon, aztán az ölébe vegye őt,
mint a kis nyomorékot az apja.

A fehér út kanyarodott egyet, Mary a kis katholikus templomhoz ért.
Bement! A mise már vége felé járt. A pap gyorsan mormogta a hosszú latin
mondatokat, két egészen kis fiú ministrált, értelmetlenül motyogva
közbe, kemény, szigoru és szent dolgokat.

A miseruhát a pap vállán a Mary anyja hímezte volt, nagy, piros
selyemrózsákat keresztszemmel.

Három miseruhát hímezett az édes anyja, egyet az esküvője emlékére,
egyet a Mary keresztelőjére és egyet, mikor már nagyon beteg volt… a
halálára.

Mindig hímezett reggeltől estig. Az apja egy nagy képet festett róla,
ott lóg mindig a műteremben, azon is hímez. Mary nagyon tudott
csudálkozni ezen gyermekkorában, most nem csudálkozott, most már
bámulta.

A mai asszonyok számára nem is léteznek már ezek a végnélküli
kézimunkák.

És mégis gyönyörű lehetett az anyjának színes selyemszálakkal nagy
virágokat hímezni és egy üres szövetdarabot telis-tele szórni velük. Ő
bizonyosan átérezte az öltögetés fontosságát és tudott hozzá gondolkodni
szépen.

Három ilyen miseruha, egy piros rózsás, egy nefelejtses, egy fehér
liliomos fekete bársonyon, egész asszony-élet.

Mary a piros rózsákat nézte, ő bizonyosan sohasem lesz olyan boldog,
mint az anyja volt, mikor ezeket a nagy virágokat varrta a műterem
ablakában és közbe-közbe rámosolygott a férjére. Talán mégis a régi
asszonyoknak volt igazuk.

A mise véget ért, a rózsák eltüntek, a templom kiürült és Mary is ment.

Lement a tó partjára, leült egy nagy kőre, épen a domb alatt, a melyen a
házuk állt.

Szemben ült a nappal, behunyta a szemét és a behunyt szemén át piros
volt minden, fényes, piros és azt hitte, soha ki sem nyitja többé a
szemét.

Nagyon szép volt és jó, megmagyarázhatatlan boldog érzés beszélt hozzá,
a mely épen olyan titokzatosan jön, mint a nagy, oknélküli bánatok. A
nap pedig sütött és úgy nyugodott a Mary arczán, mint egy nagy, simogató
kéz.

Az anyjára gondolt Mary, a hímzéseire, a gyermekkorára, a vasárnap
varázsát élvezte, egész valójára ráborult valami gyöngéd, lágy, mosolygó
emlék. Delet harangoztak és a harangzúgást követő csendben ismét az
Oszkár hangját hallotta… Mary!

Most ez is szép volt és egyáltalán nem szomorú. A tó csillogott a déli
fényben, a hegyek kéken látszottak a tavaszi, párás levegőben, a túlsó
parton, mint egy mesebeli vár, úgy állt virágos fák között, a leonii
kastély.

A starnbergi hajó ment el fehéren füstölve, széles barázdát szántott a
vizen, a mely hullámokba veszve simult el a part felé, hogy
benedvesedtek és fényesek lettek a kavicsok a Mary lábainál.

Mary meg volt győződve róla, hogy ma eljön Roth Ervin és reá várt. Ott
várt, mert tudta, hogy a házuk kapujából megláthatja őt.

Egy vonatot hallott fütyülni messziről, a a szíve elszorult, nehezebben
kapott lélekzetet. Most jött, ha jön egyáltalán. Várt! Izgatott lett.
Inkább a bizonytalanság hozta magával. Ha nem jön, azt sem bánja, talán
megkönnyebbülést is érzett volna, ha nem jön.

De jött! A kertjük kapuja ismerősen nyikorgott, otthon kereste előbb,
minden úgy történt, a mint Mary gondolta. Még várnia kell egy kicsit.
Most felér a házhoz, megkérdi, hogy ő otthon van-e? Azt mondják nem,
sétálni ment. Ervin elindul, hogy találkozzék vele. A kertkapuból
meglátja őt és… Már lépéseket is hallott maga mögött.

Mary nem mozdult, egyszerre csend lett, a kavics már nem csikorgott,
Ervin megállt, mikor már egészen közel ért hozzá.

Ismét csak a hullámok csobogása hallatszott, a mint a köveket mosták a
napfényen.

Egy percz, két percz, aztán Mary lassan megfordult és újra látták
egymást hat év után.

– Jöjjön, üljön le mellém – mondta Mary és Roth Ervin leült egy másik
nagy kőre.

Nagyon elfogult volt, Mary kezdett beszélgetni. Aztán elgondolkozott ő
is.

– Emlékszik mikor utóljára ültünk itt? – kérdezte.

– Emlékszem Mary, egy szeles alkonyat volt, magának egészen szétborzolta
a haját a szél. Akkor is így ült mellettem, mint most, hogy csak
profilban láttam. Egyetlen egyszer sem nézett rám és úgy mesélt soká.
Arról mesélt, hogy régen a nők haja zenélt, ha a szél belefujt és maga
akkor egy indiai királyleány volt, a kinek sarkig ért a fekete haja és
abban hordott nagy különös színű bogáncsokat. A Gangesben fürdött és
tánczolt a holdfényen gyöngyökkel telehintett zöld fátyolban. Aztán
fekete ruhában feküdt egy puha, vörös kereveten, sok, sok selyem párnán,
a melyeknek orchidea szaguk volt. Emlékszik még maga is?

– Emlékszem. Milyen régen is volt, mikor én még ilyenekre gondoltam.
Azóta valaki beszélt nekem egy indiai lányról, de az szőke volt és
agyontánczolta magát, mert szeretett, elhervadt, mint egy rózsaszínű
orchidea. Így még szebb, de ez sem én voltam. Szomorú mindez nagyon.

– Nem, nem szomorú, Mary. Én úgy vártam, hogy leteljék az idő és újra
eljöhessek magához. Egyszer Münchenben is jártam, elmentem az
atelierhez, a mely előtt annyiszor vártam magára, akkor mentem, mikor
tudtam, hogy senki sincs ott. Lipcséből jöttem titokban… felmentem a
lépcsőkön is, fel kellett mennem. Aztán odatámasztottam a fejemet az
előszobaajtó üvegéhez és talán arra vártam, hogy valami meg fog
elevenedni odabenn. Hogy maga fog kijönni Mary. Nagyon szerettem hat év
előtt is és most még sokkal jobban szeretem. Nem tudtam soha sem egészen
és igazán megmondani mennyire. Nem értem, mindig olyan ostoba voltam, ha
mellettem volt, elbutított a boldogság. Miért is szeretem annyira? Egy
hétig csak látnom és hallanom kellene, a míg aztán telítve az
egyéniségétől, magamhoz jönnék… Nem tudok egy hétig várni már, hat évig
vártam a mai napra. Hat évig türelmetlen voltam és árva. Nem akarja
megpróbálni velem az életet Mary?

– Nem tudom, én már olyan fáradt vagyok.

– Ne mondja azt, az nem helyes, maga még fiatal és szebb mint valaha.
Csak az élnitudás hiányzik magából, mint a legtöbb emberből. Igen sokat
töri a fejét és gondolkodik az életen. Olyan az, mint ha a művészek, a
helyett, hogy hangszereiken játszanának, azok elemzésével
foglalkoznának, sorra vizsgálnák a húrokat, kiszednének egyes részeket,
míg végre már nem is adna hangot az a hangszer.

A élet hangszer Mary, a melyet a természet formál, a mely rejtélyesen
formálódik olyanná, a milyen, a játszani tudók számára. Úgy kell venni,
mint valami kész egészet, valami magától érthetődőt, a melynek
készségébe avatatlan kézzel belenyulni nem szabad.

– Ezt Oszkár is mondhatta volna, ha ő tudna így beszélni – gondolta
Mary.

Ervin folytatta: – Mary, próbálja meg szeretettel és művészettel élni a
maga életét és ne törje a fejét más lehetőségeken. Adja ide a kezét. Én
úgy szeretem magát. Lesz egy jó meleg szobánk, egy kandallónk, nagy
butorok és sok, sok gyönyörű esténk, mikor megvárja míg befejezem a
munkát, a puha vörös kanapén, a selyemvánkusok között várja meg Mary és
én azt mondom – Gyere ide – maga hozzám jön Mary és mesél nekem és én
minden mást elfelejtek. Akarom, hogy maga is csak engem tudjon és semmi,
semmi mást a világon.

Szikrázott a napsugár a homokon, tülekedő bogarak zümmögtek, forró volt
az ég és Marynek jól esett erről a nagy szerelemről hallania. Egy kicsit
várt még, aztán két kezébe fogta az Ervin kezét, az arczához szorította
és valami gyöngéd, nagy megnyugvásra gondolt, a mely kedves volt, derüs
és finom, mint az édes anyja hímzette miseruhán a piros virágok.



X.

Öt évvel később októberben egy müncheni vendéglő ablaka mellett ült Mary
és vacsorázott. Faburkolatos, jellegzetesen német sörcsarnok volt,
gótbetűs verses feliratokkal a sötétbarnába illesztett világosabb barna
táblákon.

Fehérkötényes pinczérlányok hordták az ételt, a kik keveset törődtek az
egyedül ülő asszonynyal, inkább a férfiakat szolgálták ki és soká
megálltak tréfálkozni az asztalok mellett.

Végre Mary is megkapta a vacsoráját, disznócsülköt káposztával és egy
nagy korsó sört, a müncheni sörházak rendes étrendjét.

Mary Feldaffingban látogatta meg az apját és két napra bejött Münchenbe,
szétnézni ifjúkori emlékei között.

Nagyon örült ennek az egyedüllétnek, távol a férjétől, távol a kis
fiától. Úgy érezte, hogy el kell mennie tőlük, szabad levegőt szívni egy
kicsit.

Az apjánál volt, a leánykori szobájában lakott, a régi íróasztalát, a
kedves képeit látta újra, a melyek mind ott maradtak megszokott
helyükön. Néha majdnem elfelejtette, hogy asszony és újra járta a tó
partján a nagy erdőket.

Marynek egy kicsit mindig terhére volt a férje és örült, hogy ismét
egyedül élhetett a kis szobájában. Azért nem volt ő boldogtalan
Ervinnel, nyugodtan élt, a fiát nevelte és lassan egészen megváltozott.
Piros arczú lett és egészséges kinézésű, széles csípőjű, beesett mellű,
mint a német asszonyok. A haja megbarnult és nem göndörödött többé
aranyosan a kalapja alatt.

A megelégedett családanyák nyugalmával ült a vendéglő ablakában és evett
disznócsülköt káposztával. Közben kinézett az utczára és
kötelességszerűen az elmúlt időkre emlékezett.

Leánykorában gyakran ebédelt itt és most bele akarta magát élni a régi
helyzetbe, de sehogyan sem sikerült.

Minden otthonos volt, de mégis szokatlan, valami, a mi régen kedves volt
és már kiszakadt az életéből, hogy valami idegen legyen megszokottá.

Mary befejezte a vacsoráját és felnézett és mikor felnézett, Oszkárt
látta végigjönni az éttermen.

Az első pillanatban nagy örömet érzett, olyanformát, mintha valakinek,
valaki öregnek és fáradtnak váratlanul visszaadják a fiatalságát.
Felugrott. – Oszkár! – mondta meglepetten.

Akkor már Oszkár is meglátta és épen olyan csodálkozva mondta ő is –
Mary!

Oszkár a feleségével volt és az asszony mosolyogva biztosította Maryt,
hogy már sokat hallott róla, de azért nem ismerte volna meg, egészen
másnak képzelte, azután leült az asztalához.

Oszkár hamar visszanyerte teljes nyugalmát és vacsorát rendelt, de Maryt
túlságosan meglepte a viszontlátás. Régen tudta ő, hogy Oszkár
megházasodott, de az csak puszta tény volt, a mely eljutott hozzá, hogy
elszomorítsa egy pillanatra, a valóság egészen más volt. A valóság egy
csinos, fiatal asszony volt, a kit Oszkár nagyon gyengéden Juditnak
szólitott.

Az a szürkekesztyűs leány volt, a kit a virágkereskedésben szeretett
meg, a kinek az emléke fehér szegfűket juttatott Marynek, a kit
visszatérve Pestre újra látott Oszkár és a ki már egy éve volt a
felesége.

Oszkár kiszakadt a Mary életéből, mint az ifjúkori emlékei és most
visszatért, egy nővel tért vissza, a kit szeretett. Szép nő volt. Mary
úgy hitte, hogy még sohasem látott olyan gyönyörű színűre lesült és
olyan kemény karokat, mint az ő karjai, soha olyan aczélosan formált
testet. Új, divatos kalapja volt, kicsi, sötétkék és ha férjére nézett,
mindig nagyobbak és fényesebbek lettek a szemei.

Oszkár alig-alig is szólt, a felesége vacsorájáról gondoskodott és Mary
érezte, hogy alapjában véve terhére van.

Judit mesélte el, hogy két hétre utazni jöttek a házasságuk
évfordulójára, hogy kinn voltak Starnbergben és az a nehány nap
csudaszép volt. Feldaffingba is átsétáltak és sajnálja, hogy nem
találkoztak Maryvel. Elvitték volna csónakázni őt is, mert jóformán az
egész nap a tavon voltak. Egyszer délután áteveztek Leoniba, aztán
felmentek a Szépkilátóhoz uzsonnázni és mire visszaértek a csónakhoz,
már este lett. A starnbergi part sötéten veszett bele a tóba és csak a
csónakház előtt világított egy kis lámpa, hogy az útjukat jelezze, úgy
dolgoztak át négy kilométert az éjszakában.

Oszkár a feleségét nézte és hallgatta és Marynek eszébe jutott, a mit
régen mesélt neki a jövő vágyairól.

– Örvendek, hogy olyan boldogok, – mondta Oszkárnak – úgy látszik
mindazt megkapt a a mit régen kívánt magának.

Oszkár megsimogatta a felesége kezét és Mary még megjegyezte: – Talán a
sors is engedékenyebb azokkal szemben, a kik hisznek benne, a kik az
életet szeretik és erősen tudnak akarni. Mondja különben, most mivel
foglalkozik?

– Egy nagy gépgyárnak vagyok a mérnöke, a feleségem is dolgozik, tanít,
mint leánykorában és így nagyon örülünk a szabadidőnknek. Az esték
különösen szépek, akkor sétálni megyünk vagy színházba. Judit a
műveltségemet igyekszik kiegészíteni. Úgy-e szívecském?

Az asszony bólintott, mosolygott és Oszkár bort töltött a poharába.

– Hát maga, Mary, hogy él, mióta nem láttam? – kérdezte aztán.

Most a Mary otthonáról beszéltek és ő egyszerre utálni kezdte a férje
mellett eltöltött nyugalmas öt esztendőt.

Az Oszkárral együtt töltött napokra gondolt és egész este nyugtalan,
ideges, türelmetlen volt.

Érezte, hogy megöregedett és elszélesedett, restelte a nagy krigli sörét
és a vadászkalapját. Szerette volna, ha ma is olyan vékony törékeny a
csuklója, mint régen volt, mikor még a Halensee partján ebédelt együtt
Oszkárral.

Vacsora után moziba akart menni Judit, Mary is velük tartott, nem mert
elválni tőlük, félt attól a pillanattól, ha majd egyedül marad. Pedig
únta az előadást, egyáltalán nem szerette az ostobán humoros és
szentimentális történeteket a fehér vásznon. Olyan jól is tudott máskor
a szerinte együgyű élvezettel gúnyolódni, de ma este nem nevetett a
fiatalasszony mulatságán, irigyelte tőle azt is, irigyelte a gyerekes
örömét és minden nevetését.

A gép berregett, a levegő rossz volt, a zenekar hamisan játszott. Mary
egyedül, elfogultan ült az asszony mellett, a ki az ura kezét fogta,
hozzásimult és úgy mulatott.

Mary is szeretett volna fiatal, boldog asszony lenni, mindent
elfelejteni, a mi volt és csak ma egyetlen egyszer a Judit helyében
lenni.

Együtt indultak el hazafelé, egy szép, új hotel előtt Oszkár megállt. –
Na, mi itthon vagyunk – mondta.

– Kísérjük el Maryt, – ajánlotta az asszony, aztán felmutatott a
negyedik emeletre – ott lakunk a sarkon, gyönyörű szobánk van,
egyáltalában én még sohasem láttam ilyen szép hotelt, egészen új és
hihetetlenül izléses. A mi szobánkban fehér a butor, vörös selyem
huzatokkal, az egész padló szürke plüssel van bevonva és még az ágyban a
pokróczok mintája is egész különösen szép.

Mary egy penzióban lakott, ott, a hol régen leánykorában is, ha
bennmaradt a városban. Oszkárék hazáig kísérték. A ház előtt egy nagy
kulcsot vett ki a táskájából és kizárta a kaput. Már kezében fogta a
kilincset, mikor hirtelen érezte, hogy most így nem válhat el tőlük, mit
fog különben gondolni róla az az asszony.

– Holnap mit fognak csinálni? – kérdezte.

– Még nem tudom, nincs semmi tervünk – mondta Oszkár. – Este az operába
megyünk, csak az bizonyos még, a Pillangókisasszonyt nézzük meg. Maga
meddig marad még itt, Mary?

– Holnap este megyek vissza Feldaffingba.

Csend volt. Judit érezte, hogy most valami kedveset kell mondania.

– Vacsorázzék velünk holnap is. Várjon, de hol? Tudja mit, jőjjön el a
szállodánk éttermébe, hétkor eszünk és aztán megyünk az operába.

– Jó, majd meglátom, talán – felelte Mary és ez a barátságtalan válasz
jól esett neki.

Aztán elváltak, Mary bezárta a nagy kaput, felment a sötét lépcsőn,
fölnyitotta az előszobát is, meggyujtotta a számára odakészített
gyertyát és végre eljutott a szobájába.

Az ágy szélére ült le és gondolkodott a mai estén. Valami bosszantó
megszégyenítő érzés fogta el, bántotta az asszony minden féltékenységtől
ment kedvessége, a melylyel vele bánt és bosszantotta, hogy ő meg
annyira elveszítette a biztonságát, a nyugalmát.

A gyertya pislogva égett, a villanyt már féltizenegykor lezárta a
háziasszony. Mary a félhomályban ülve nézte az egyenes, barnalábú
íróasztalt, a téglavörös mintás tapétát, az ízléstelen, olcsó függönyt.

Ő itt lakott, azok pedig most már hazaértek a fehér szobába, a vörös
selyemhuzatos butorok közé. A szürke bársonyszőnyegen jár az asszony,
rakosgat, vetkezik és Oszkár behúzza a szép, nagy függönyöket.

Az asszony bizonyosan csodálkozik, hogy ő, Mary, olyan, a milyen, másnak
képzelte. Más is azon a képen, a melyet Frohnauban ajándékozott
Oszkárnak. Akkor még hüvelyk- és mutatóujjával tudta átfogni a
csuklóját, most pedig egyáltalán nem érte át. Ha ő olyan lenne, mint
akkor volt, ha holnap megjelenhetne megint a régi rozsdaszínű ruhájában,
talán még féltékeny is lenne Judit. – Mary olyan, mint egy rózsaszínű
orchidea! – Erre csak úgy emlékezett már, mint öregasszonyok az ifjúkori
hódításaikra.

És Oszkár, Oszkár vajjon mit gondol most róla? Semmit, Oszkár nem
törődik már, csak a feleségével, most, míg ő itt ül az ágya szélén,
talán épen megöleli, úgy mint régen őt. Nem, nem úgy, másként, nagy
szerelemmel és boldogok, olyan boldogok, a milyen ő nem volt és nem
lehet sohasem.

Marynek tovább mozgott a képzelete, látta a gyönyörű mintás pokróczokat,
látta az asszony barna fejét a kis fehér párnán, hallotta kaczagni és
egyszerre ott állt előtte, úgy a mint ma este látta, a mint tudta, hogy
most már mindig látni fogja őt, a sötétkék ruhájában, vörös szegélylyel
a fekete áttört selyemzsinórok alatt, a kemény kis alakjával, a mint
profilba fordul, ránéz az urára és mosolyog.

Mary haragudott rá, féltékenynyé szerette volna tenni és nagy, nagy
szomorúságot okozni neki. Irigyelte a boldogságát, de már nem érezte azt
a fájón édes, egész testét megrázó vágyakozást, a melyet régen érzett,
ha Oszkárra gondolt. Az a vágyakozás már meg volt ölve egy
együttélésben, a mely fáradttá és unottá tette csak, boldoggá soha. Már,
már elhitette magával, hogy a nő számára a férfi csak gyermeket jelent,
az ifjúságban kívánt, remélt, sejtett gyönyört soha.

Most látta Juditot, a mint mosolygó biztonsággal nézett az ura szemébe,
látta hozzásimulni, hallotta a szobájukról beszélni és csónakázásaikról
a Starnbergi-tavon.

Mary felugrott az ágy széléről, az ablakhoz ment. Vidám diákok énekelve
vonultak el a szemközti utczasoron. Lenn a vendéglőben még sokan ültek
és a lámpák széles fénysugarakat vetettek a járdára. Póstások robogtak
hazafelé autoczikliken, egy fiatal pár nevetve jött át az utczán és
nevetésük felhallatszott Maryhez. Ezek is boldogok! Talán Oszkár és
Judit most róla beszélnek, Oszkár elmesél a feleségének a
megismerkedésüktől az elválásukig mindent, az egész tovatűnt berlini
barátságukat.

Az asszony meg bizonyosan kitalálja a Mary nagy, reménytelen szerelmét
és sajnálja őt. Ebben a pillanatban sajnálja, a fehér szobában, a férje
karjaiban, mikor ő itt áll a nyitott ablakban elhagyatva, egyedül.

Bizonyosan azt hiszi, hogy ő még mindig szereti Oszkárt s hogy
boldogtalan nagyon a mai találkozás után. Ezt nem akarta Mary, együtt
kell lennie velük okvetetlenül, meg fogja mutatni, hogy boldog ő is, el
fogja felejtetni velük a mai estét.



XI.

Egy vonat robogott az éjszakában Münchenből Feldaffing felé, hideg,
ködös, októberi éjben fázva simult Mary a kupé sarkába. Egyedül és
nagyon szomorúan.

Ismét találkozott Oszkárékkal. Már egész nap kereste őket, a
képtárakban, a sétatéren, a legszebb utczákon, a nagy árúházban,
szeretett volna túlesni a rá nézve olyan nehéz együttléten, de nem
találta meg őket sehol.

Végre eljött az este és együtt ültek ismét, látta az asszonyt estélyi
ruhában is, világos szürkén, selymesen, nagy tollas, kis fekete
kalapban, Oszkárt meg frakkban úgy, mint régen az Eriksen Lolo
hangversenyén. Most még szebb volt, férfiasabb és még derültebben,
fölényesebben nyugodt, mint akkor.

Arról az elmúlt estéről kezdett beszélni Mary, a mosolygó
visszaemlékezés derüs hangján, mintha egy együtt leélt gyermekkor
eseményeiről beszélne csak, olyan vidáman.

Aztán a kis fiáról mesélt sokat és nevelési kérdések felett vitába
elegyedett Judittal. Most végre fölényben érezte magát. – Istenem –
mondta végül – mit is tudja azt az, a ki csak pedagogus, a legegyszerűbb
anya is jobban ért a gyermekekhez. Maguk még nem is tudják, milyen
boldogság a gyerek, minden nő elsősorban anya, a többi mind mellékes. Én
csak azóta élek igazán, mióta megvan a fiam. Még a hiúságról is
lemondtam, a szép ruhák sem érdekelnek többé, pedig az nálam nagy szó.

– Igen, leánykorában nagyon szerette a különös és szép színű ruhákat.
Nekem nagyon tetszettek is, én csak a jól öltözött nőket szeretem, –
mondta Oszkár.

Mary Juditot nézte, a gyönyörű ruháját vizsgálta. – Nincs pedig annak
semmi értelme – jegyezte meg aztán.

Így mentette ki a vadászkalapját, füző nélküli reformruhás megjelenését,
a ragyogóan fiatal Judit mellett.

Oszkárék gyorsan vacsoráztak, siettek az operába. Bucsúzóul az asszony
virágokat vett ki egy csomagból és átadta Marynek. Orchideák voltak,
rózsaszinű orchideák.

– Fogadja el tőlem – mondta – Oszkár úgy emlékezett, hogy ezek a
kedvencz virágai.

Mary megköszönte és végtelen szomorú lett egy pillanatra a szeme, a mint
ránézett Oszkárra, a ki már nem is gondol arra, hogy egyszer féltékenyen
őrizte az ő orchideáját a gomblyukában.

Aztán Mary kinn állt az omnibusz megállóhelyen, egyik kezében az
esernyője és az orchideák, másikban a kis sárga táskája és sok apró
csomag, az egyikben czipő volt a kis Ervin számára, a csomagoló papiros
kiszakadt és kilátszott egy keskeny, fekete sarok.

Judit várni akart, míg jön a Mary omnibusza, de Oszkár nem engedte,
félt, hogy elkésnek és elmulasztják a nyitányt.

Elmentek hát. Judit még egyszer visszafordult és mosolyogva intett
Marynek, a ki utánuk nézett. Oszkár senkivel sem törődve, átfogta a
felesége derekát, úgy tartotta össze a nagy köpenyegét, az asszony a
széllel küzdve előre szegte a fejét és nagy strucztollai libegtek a
kalapján. Még egyszer előbújt szürke selyem harisnyája a lakkczipője
felett, aztán eltüntek a tömegben. Csak néhány könnyű, rózsaszínű virág
maradt belőlük. Még most is ott voltak a Mary ölében, míg a vonat vitte
őt hazafelé. Ölében voltak az orchideák és össze-vissza zürzavarosan
jártak fejében a gondolatok.

Nagyon levert volt, ez a találkozás kizaklatta őt a megszokott, csendes
életéből. Ő szótfogadott a férjének és az elmult öt év alatt keveset
gondolkozott az életen, keveset magán, szeszélyes volt néha és levert,
de magyarázatot nem keresett. Hozzászokott ahhoz, hogy ne várjon a
napoktól mást, csakhogy elteljenek csendesen, izgalom nélkül. Mióta a
fia is meg volt, meg az ezer kedves, apró gond, azóta épen nem törődött
mással, mint az étellel, itallal, a lakásával és a bútorokkal. Magáról
elfelejtkezett egészen, úgy mintha minden napra viseljük már az ünneplő
ruhánkat és elfelejtünk vigyázni arra, a mit valamikor annyi gonddal
őriztünk.

A férje boldog volt vele, neki kényelmesebb volt a lecsiszolt, eltompult
Mary, ő szépnek látta és szerette, az ő szemében örökre élt a régi
varázsa. Csendes, nagy érzelem volt, a melyről sohasem beszélt és
óvatos, kicsit megszorított járása jellemezte egész életüket. Maryt
mindig bosszantotta ez a járás és most ott a kupé sarkában egyszerre
gyűlölte, épen úgy gyűlölte, mint a kifaragott, élesen, biztosan
körülhatárolva előadott véleményeit, szigorú nagy szavait és az Ervin
egész nyugodt, meggondolt szerelmét.

Oszkárra gondolt és arra, milyen lehet ha szeret, ha szenvedélyesen,
fiatalon öleli magához az asszonyát.

A halenseei sétájuk jutott eszébe, a csókjaik, visszagondolt a
búcsújukra az ő szobájában, mikor fejét a vállára hajtva ülhetett
mellette. Akkor Oszkár is szerette egy kicsit. Most már más ül mellette,
mást csókol, más az övé egészen.

Mary sohasem lehet az övé, soha azé a férfié, a kit szeret és sohasem
ölel senkit úgy, a hogy átvirrasztott fiatal éjszakáin az álmait ölelte.

Ostobán hinni próbált Róth Ervinnek azon a rég elmúlt tavaszi napon és a
vágyak elcsitulását várta nála, de az ő vágyai nem elcsitultak egy
szerelemben, hanem lassan haltak meg, múltak el az évekkel.

Most üresen áll és nincs semmije és senkije.

Hazagondolt, a kékvirágos levesestál jutott eszébe, a nagy kanál, aztán
hirtelen gyöngédséget érzett, a kis fiát látta, a mint feléje nyujtja a
tányérját. De mindjárt a férje is megjelent, szemben ült a fiával, most
óvatosan dugja nyakába a szalvétáját és a kis fia, a Mary baloldalán
épen úgy a trikója kivágásába. Épen úgy, mindent épen úgy, mint az apja,
olyan óvatosan, tisztán, rendesen.

A szemei az apja jóságával, gyengédségével vannak tele, minden szava az
ő türelmével és kis kezei fehérek, keskenyek, mint az Ervin kezei.

Egy nagy Ervin és egy kis Ervin, ez az ő élete. Oszkár és Judit pedig
most az operában ülnek, egymáshoz simulva zenét hallgatnak, az asszony
az ura kezét fogja, úgy mint tegnap, és Oszkár ránéz meleg pillantással.
Mosolyog is hozzá, de a szeme komoly marad, csak a sűrű szőke bajusza
mozdul meg. Milyen jól ismerte Mary ezt a mosolyt.

Aztán hazamennek majd a Puccini zenéjének emlékével, a legszerelmesebb
zene emlékével és kicsit ünnepélyes lesz a csókjuk, mintha a színpadon
lennének ők is.

Egyszer Juditnak is lesz bizonyosan kis fia, de az Oszkárhoz fog majd
hasonlítani. Megszagolta az orchideáit és nézte őket soká. Ha ő akkor
régen mégis ott maradt volna Berlinben, talán most neki is volna egy
olyan kis gyermeke. Bolond gondolat, de elképzelni jó.

Minek is ment ő feleségül Ervinhez? Hátha találkozott volna még
valakivel, a kit tudott volna szeretni is. Vagy maradt volna inkább
egyedül, akkor nem pusztult volna el a művészete és nem halt volna meg a
vágyakozása, hanem végtelen, gyönyörű bánattá finomodik eddig.

Apró kezekről álmodozott akkor, kis gyermekkarokat kívánt a nyaka köré,
minden szenvedést megváltó gyermekfejeket látott maga előtt, a melyekről
Frau Petersen beszélt azon a régi esős délutánon, a Bettina néni
szalonjában, a sok asszonynak.

Most megvolt a kis fia, de az apjához hasonlított, az apjához egészen és
Mary nem tudott benne gyönyörködni, mert nem szerette a férfit, a ki
adta és lealacsonyító volt számára a szenvedély, a melyből támadt.

Csak most gondolta végig mindezt Mary, most kapott magyarázatot sok
nehéz órája, most megértette a gyermeke születése után, nagy,
ösztönszerű elégedetlenségéből fakadt sirását.

Megérkezett a vonat Feldaffingba, hideg volt, köd ülte meg a tájat,
mintha láthatatlan kezek lengetnének fehér fátyolokat. Igazi ősz volt,
szeles, hideg október és a fákról hullottak a levelek.

Mary gyalog ment haza, nem félt az éjszakától, egy vonat füttye
hallatszott messziről és a templom-óra ütni kezdett. Csak itt-ott égett
pislogva egy-egy lámpa az út mellett és Marynek vigyáznia kellett minden
lépésére. A küzdelem az úttal, a sötéttel új életkedvet öntött belé,
önkéntelenül valami kibúvót keresett nagy keserűségéből.

Zizegett a sok sárga levél a lába alatt, reménytelensége szomorúság lett
lassan, mély igazságokkal telt meg, függetlennek érezte magát mindattól,
a mi vele történt, külön vált a saját sorsától és elhatározta, hogy
könyvet ír róla.

Nagy tanulsággal teli könyvet az asszonyoknak, a leányoknak, hogy sohase
fogják meg férfi kezét nagy igérettel, ha nem szeretnek, mint ő régen,
régen egyszer tavaszszal.

Igen így is fogja kezdeni. – Tavasz volt, Mária az arczához szorította
az Egon kezét és… –

Gyorsan ment, sietett haza, még ma este el akarta kezdeni. Úgy érezte,
most már elmenekült zürzavaros, sötét helyzetéből és valami nagyon
világosnak és tisztának kell jönnie. Már a finom fejléczeket is látta, a
melyeket a könyvéhez rajzol, felébredt régen elaludt munkakedve és
majdnem vidám lett.

Otthon nem várták, csendesen zárta ki a kaput, felosont a szobájába,
ledobta a kalapját, kabátját, leült az íróasztalához, meggyujtotta a
lámpát, állát gondolkodva támasztotta az összekulcsolt kezére és maga
elé nézett. A fény ráesett a Bartholomé domborművének képére, a mely a
régi helyén lógott, szemben vele.

Mary rajta felejtette a pillantását. Egy fiatal férfi és egy nő aludt
egymás mellett holtan, keresztülfektetve rajtuk kis gyermekük. Ők emelt
fővel mennek be az elmúlás kapuján, míg körülöttük roskadozva
gyülekeznek öregek és fiatalok, más férfiak és nők, a kiknek nem telt be
a sorsuk úgy, mint nekik.

Mary nézte, nézte a képet, a lámpa bizonytalan fényében a férfi lassan
Oszkár lett, a nő olyan mint Judit és a gyermek az ő gyermekük.

Piros rózsák nyíltak most is körülöttük a Mary képzeletében, mint régen
kinn a párisi temetőben… mi ehhez képest minden szó és minden írás?

Mary lehajtotta a fejét az asztalra és sírt.




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Mary" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.