Title: Az arany polgár
Author: Lovik, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.

*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az arany polgár" ***


AZ ARANY POLGÁR

REGÉNY

IRTA: LOVIK KÁROLY

BUDAPEST,

LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA

14. kötet, 1928 március 25.

_Copyright by Pesti Hirlap._

A boritékot Byss Róbert rajzolta.

Légrády Testvérek könyvnyomdája, Budapest.

Igazgató: Kertész Árpád.



I.

Pető Péter, egy ifju pesti jogász, szeptember elsején lakás után
kutatott. Bolyongásaiban elvetődött a Terézvárosba, ahol egy ormótlan
sárga ház kapuján a következő cédula fityegett:

„Itt egy szoba kiadó. Megjegyzendő, hogy nem mindenkinek alkalmas.“

A diák, akit a szoba sajátos meghatározása izgatott, befordult a kapu
alá és megkérdezte a házmestert, ki intézkedik a furcsa lakás ügyében? A
háziurhoz utasitották és az ifju csakhamar a második emeleten járt, ahol
egy kemény tölgyfaajtóra ez volt kiirva: „Karpfenbiller“.

– Enyje, de különüs név, – elmélkedett a jogász és erőteljesen meghuzta
az ódon sárgaréz csöngetyüt.

Meglehetős sokáig kellett várnia, mig végre lépések hallatszottak s egy
hang szólalt meg az ajtó mögött:

– Ki az?

– Én vagyok, – felelt Pető öntudatosan.

– Mit kiván? – kérdezte tovább a hang.

– A szobát akarom kibérelni, – volt a felelet.

Az ajtó megnyilt. Pető egy csinos arcu kisasszonnyal állt szemben; a
hölgy nyilván éppen takaritott, a fején kendő, a kezében tollseprő volt.

– Van szerencsém, – mondotta az ifju.

A kisasszony röviden végzett.

– A szobát édesapám adja ki, – jelentette ki. – Szemben velünk van egy
barna ház, abban a földszinten lakatosműhelyt talál, ott beszélhet vele.

Ezzel az ajtó becsukódott s a diák ismét leballagott a lépcsőkön. Amint
kifelé tartott, egy pillantást vetett a nagy udvarra, amely tele volt
zöldséggel, répával, kalarábéval, retekkel, salátával; a töredezett
vakolatu falak között a veteményeskertek nehéz levegője lógott. Az udvar
végén pár lépcső látszott, amelyek a kertféle telekre vezettek. Egy nagy
boglyában rengeteg széna meredezett itt az égnek.

– Furcsa egy ház, – állapitotta meg magában a diák és kiballagva a
kapun, kivülről is végignézett az épületen.

A régi Pest egy jellegzetes maradványával állott szemben. A kétemeletes,
fészerhez hasonló alkotmány multszázad-eleji pallérstilusban épült, apró
ablakokkal, bástyaszerü kéményekkel, mélyen leereszkedő tetővel, amely
még barátságtalanabbá tette az amugy sem kedvező benyomást. A kapualja
rengeteg nagy volt, fölötte Szent Nepomuk álldogált üvegburkolat mögött;
a jóságos védnök piros kancsót tartott a kezében és buzgón öntözött egy
égő házat, amely rácáfolva a perspektiva törvényeire, éppen akkora volt,
mint a szent feje. Jobbra a bejárattól pékműhely helyezkedett el, balra
koporsókereskedés: a kis kirakatban szemfödelek és gipszangyalok
szomorkodtak. A ház falán kőtábla jelezte a nagy árviz egykori állását.

A diák, bevégezvén szemléjét, átment az utca tulsó oldalára s a barna
épület udvarában csakhamar megtalálta a jelzett lakatosműhelyt. Keskeny
ajtón kellett bejárulnia, hogy egy sötét, hideg szobába érjen, amelyben
füstölgő lámpa terjesztett gyönge fényt. A sarokban, rozoga asztal
mellett, prémes galléru, hosszu kabátban, gyapotkendővel nyakán egy öreg
ur ült és egykedvüen pipázott, mig a szomszéd helyiségben vadul
csattogtak a kalapácsok.

– Karpfenbiller ur? – kérdezte a diák, udvariasan megemelve kalapját.

– Nem, – felelte az öreg meg sem mozdulva.

– Ide utasitottak, – folytatta Pető és körüljártatta szemét a rideg
helyiségben, amelynek butorzata egy szék meg egy asztal volt. – A kiadó
szoba miatt érdeklődtem és odaát egy fiatal hölgy azt mondta, hogy
Karpfenbiller ur a lakatosműhelyben található.

A rosszkedvü öreg gunyosan nézett rá a diákra.

– Nem vagyok Karpfenbiller, – felelte aztán.

– Bocsánat, – szólt Pető, – akkor talán szives volna megmondani, hol
találhatom meg Karpfenbiller urat?

Az öreg most gunyosan hunyoritott a szemével.

– Sehol, fiatalur, sehol.

– Sehol?

– Nem bizony. És pedig egyszerü oknál fogva. Azon oknál fogva, mert
Karpfenbiller ur nem létezik.

A diák csodálkozva nézett a prémeskabátura, aztán igy szólt:

– Miként lehet az, hogy Karpfenbiller nem létezik, mikor most voltam a
lakásán s magam szemével láttam ajtajára a nevét kiirva?

Az öreg szippantott egyet-kettőt rosszul égő pipájából.

– Az ugy lehet, fiatalur, – felelte szárazon, – hogy önnek a logikája
rossz. Mert, humillime, miből következteti ön azt, hogy Karpfenbiller ur
létezik? Abból, hogy ezt a nevet kiirva látta az ajtóra. Hát ha azt irom
a lakásom elé: „Asztal“ vagy „Ablak“, abból az következik, hogy engem,
aki benne lakom, Asztalnak vagy Ablaknak hivnak? Én azt irhatom ki az
ajtómra, amit akarok, azt, hogy „Kaptafa“ éppugy, mint azt, hogy
„Diátrum“, az ellen senkinek sem lehet kifogása… Avagy – tette hozzá
csöndes megvetéssel – a mélyen tisztelt hatóság már ezt a jogot is el
akarja tőlünk venni?

Az öreg szavai befejezésével ránézett a diákra, körülbelül azzal a
tekintettel, amellyel a tarokkjátékos, ha befejezésül az ultimót vágja
ki. De Petőre nem hatottak az ilyen dolgok, elve volt, hogy nem
egykönnyen hagyja magát a kerékvágásból kizökkenteni.

– Teljesen értem önt, uram, – válaszolta tehát nyugodtan. – Jogi
szempontból önnek mindenképp igaza van.

– És személyi okokból is, – tette hozzá az öreg. – Igy legalább nem
zavarnak minduntalan alkalmatlan látogatók, kéregetők és egyéb
tolakodók.

Egy kis szünet következett.

– Milyen néven tisztelhetem tehát uraságodat? – kérdezte végre Pető.

– Okvetlen szükséges ezt tudnia? – vetette ellene a háziur.

– Miután ki akarom venni a szobát, mindenesetre.

Az öreg egy ideig hallgatott, aztán röviden igy szólt:

– Bauernebel a nevem.

A diák kissé meglepődött.

– Bauernebel Jeromos? – kérdezte.

– Az vagyok, – felelte a megszólitott.

Pető ránézett az öregre, akinek nevét hallásból, ujsághirekből régen
ismerte. De ki is ne ismerte volna ezt a sajátos különcöt, Pest
leggazdagabb háziurát, aki ötven beépitett telket vallhatott a magáénak
s akinél fukarabb embert még anya nem szült? Házait a város minden
részében megtalálhattad, rosszkarban tartott, nagy, sárga kaszárnyákat,
amelyekről leritt gazdájuk rideg pénzszomja, jóllehet valamennyin ott
állt a Szent Nepomuk, jóságos arccal öntözve az elrajzolt lángokat. A
Bauernebelek együtt keletkeztek Pesttel, együtt gazdagodtak meg vele,
csak a haladásban nem tartottak lépést a fővárossal. Mig körülöttük
minden fejlődött, szépült, addig a Bauernebel-házak megmaradtak azoknak
a rozoga hombároknak, amilyeneknek őket a század elején épitették, apró
ablakokkal, sötét lépcsőházakkal, repedezett falakkal. Némelyik ház a
város legforgalmasabb pontján állott s maga a telek kétszer annyit ért
meg, mint a rajta álló ócska alkotmány. Ám a Bauernebelek nem bontottak
s nem épitettek ujra, nem alakitották át ócskaságaikat, a világért el
nem adták őket. Mint az igazi fukar, aki nem adja takarékba pénzét,
hanem rajta ül a pénzeszsákon, a Bauernebelek éppigy helyezkedtek el
házaikon, nem engedték ki őket a karmaik közül, gyönyörködtek bennök,
imádták őket s valamint egy kabátot addig viseltek, amig rongyokban nem
szakadt le róluk, a házaikat is addig tartogatták, mig össze nem dőltek.
Könnyen tehették, annyi vagyonuk volt, hogy egy vármegyét a
mellényzsebükből kifizethettek volna, szőröstől-bőröstől, hajduval,
pandurral, instrukcióval együtt.

A Bauernebeleknek gazdagságukon kivül két jellemző vonása volt: az egyik
a már jelzett fukarság, a másik a perlekedésre való hajlandóság. Az
előbbit dédapjuk Németországból hozta magával, a répatermő sváb
földekről, a másik hajlandóság magyar szerzemény volt, jele az
aklimatizálódásnak. A garasoskodásban ezek a gazdag háziurak páratlanok
voltak: a személyükre semmit sem költöttek, ötször felmelegitett
ételekkel táplálkoztak s egy rend ruhában mentek át a férfikorból az
aggastyáni mesgyékre. Az utcán messziről meg lehetett őket ismerni
borzasszőrü köcsögkalapjukról, flaskózöld kabátjukról, kampósnyelü tarka
esernyőjükről, amely családi ereklyeként szállt apáról-fiura. Soha őket
élő lélek omnibuszon kivül más kocsin járni nem látta, soha rajtuk
kereskedő, iparos nem keresett. Szórakozás, fényüzés ismeretlen volt
számukra s csak Bauernebel Jeromos engedett meg magának annyit, hogy
délután egy-egy órára bement a kávéházba s ott egy pohár vizet kért,
amelybe aztán a magával hozott cukrot dobta bele.

A fővárosban számos anekdota keringett a gazdag család fukarságáról,
közülök csak egyet jegyeztem föl. Amikor Bauernebel Konrádot, Jeromos
apját, az utcán a guta ütötte meg, két hordár cipelte haza az öreget,
aki már beszélni nem tudott, csak a két ujját mutatta a feleségének,
jelezve, hogy ilyen kulcs szerint fizesse ki a segitő kezeket. Az
asszony a mozdulatból két forintot értett s azt át is adta a
hordároknak, Konrád azonban két hatost gondolt s látva a hallatlan
pazarlást, amelyet felesége mivel, szörnyethalt.

De nemcsak a fukarságban, a Bauernebelek összeférhetetlenségben is
nagyok voltak és szere-száma nincs azoknak a bélyeges papirosoknak,
amelyek az ő ügyeikben bolyongtak fórumról-fórumra. Jeromos boldogtalan
volt, ha egy nap nem pörölhette ki alaposan magát, sőt volt egy
ügyvédje, az öreg Juvenczius, aki nem foglalkozott mással, minthogy az ő
pöreit bonyolitgatta. Bauernebel összekapott az egész világgal,
magányosokkal éppugy, mint testületekkel, családokkal éppugy, mint a
hatósággal. Bepörölte a susztert, – elmaradt haszon és erkölcsi kár
miatt, – ha a kitüzött időnél csak egy nappal is később hozta el a
cipőjét; sikkasztás miatt jelentette fel a cselédjét, ha az a kiszabott
egy darab kenyér helyett két karajt szelt le magának vacsorára; idegen
vagyon rongálás cimén támadt rá lakóira, ha azok a gyufáikat a lépcsőház
falán huzták végig. És e csodálatos pörök, minden biró legrémesebb
álomképei, évszámra folytak, meg lettek appellálva, ki lettek bővitve,
meg lettek ujitva, részben anyagi haszonból, főleg azonban, hogy
Bauernebel Jeromosnak igaza legyen. Ez volt az ő szenvedélye, az ő
alfája és omegája s hogy igaza legyen, nyugodt lélekkel képes lett volna
a legnagyobb igazságtalanságra.

– Tehát, hogy a tárgyra térjünk; egy szoba kiadó a házban? – kérdezte
ujra Pető.

– Igenis, fiatalur, – felelte Jeromos. – Mégpedig egy furcsa szoba. Egy
igen furcsa szoba. Előre figyelmeztetem rá, csak ugy vegye ki, ha jó
idegei vannak. Nem akarom, hogy utólagos differenciák merüljenek fel
köztünk, clara pacta, boni amici.

– Az idegzetem eléggé rendben van, – szólt a diák önérzetesen.

– No, majd meglátjuk, – hümmögött a háziur. – Végén csattan az ostor.

– Tudom, – bólintotta a jogász.

Bauernebel egy percig hallgatott, aztán igy szólt:

– Tehát ha a dolog igy áll, térjünk a részletekre. Mindenekelőtt; ösmeri
ön Jozefint?

– Sohasem hallottam ilyen hölgynek a hirét, – rázta meg fejét az ifju.

– Valóban nem? – kérdezte az öreg, vércsetekintettel kémlelve a
fiatalember arcvonásait.

– Megesküdhetem rá, uram.

– Hát tegye azt, – kapott a szón a háziur. – Tegye azt és esküdjön meg,
hogy nem ösmeri Jozefint és nem Jozefin küldte önt hozzám.

Pető vállat vont. Ugy látszik, az öreg igazat mondott, mikor
kijelentette, hogy a Bauernebel-házban erős idegekre van szükség.

– Ahogy parancsolja!

A pesti Krőzus gyorsan felállt és megeskette az ifjut, hogy sohasem
beszélt Jozefinnel, sem megbizottjával és nem jár el Jozefin semminemü
dolgában.

Pető nyugodtan letette a főesküt.

Bauernebel most megint visszatelepedett a székre.

– Akkor megkaphatja a szobát, – dörmögte lassan. – Fizet érte havonta
tizennégy forint és hatvan krajcárt és pedig mindig előre, elsején, déli
tizenkét óráig.

A diák fölcsapott. Micsoda mulatságos dolgokra van itt kilátás, ha már a
bevezetés ilyen sokat igérő! Dehogy szabad egy ilyen szobát kiengedni!

– Az üzlet meg van kötve, – szólt a háziur, egy ivet vonva elő a
fiókból, – most még tessék a szerződést aláirni.

Rendes kontraktus volt, mindenféle pontozatokkal, amelyek közt az volt a
legérdekesebb, hogy a bérlő kijelentette, miszerint se nem zenész, sem
pedig ipari célokra nem kivánja a szobát, sem azt üzleti helyiségnek nem
fogja használni. A diák aláirta a föltételeket, aztán igy szólt:

– Rendben vagyunk?

– Rendben, – intett a prémkabátos.

– Engedje meg, – szót Pető a kalapja után nyulva, – hogy örvendjek a
szerencsének.

– Majd elválik, – sunyitott az öreg és óvatosan elrakta a papirost.



II.

Pető másnap, egy hordártól kisérve, beköltözött a sárga házba. A furcsa
szoba puritán egyszerüséggel volt berendezve: mindössze egy ágy, egy
asztal, egy szekrény és egy szék állt benne; igaz, még egy ócska
kandalló is, amelyre rá volt irva: „Kályhajavitásokat a háziur nem
végeztet.“ Az utóbbi széljegyzeten Pető, ismerve az előzményeket, nem
igen csodálkozott, az a tény azonban, hogy az összes butorok
vaspántokkal voltak a padlóhoz erősitve, némileg meglepte.

– Csak nem gondolja a háziur, hogy ezeket az ócskaságokat valaki
ellopja? – kérdezte tehát az installációra megjelent házmestertől.

– Óh nem, – felelte Lámpl, a derék kulcsár, akinek gondterhelt sovány
ábrázata messziről elárulta az agyonkinzott alkalmazottat. – Ennek más
oka van!

– És pedig?

– És pedig az, – sóhajtott a házmester, hogy az ur előtt e helyen egy
rosszlelkü fiatalember lakott. Ez a bérlő azt tette, hogy egész éjjel
jobbra-balra huzgálta az ágyat, meg a szekrényt, ugyhogy Bauernebel ur,
aki a szomszéd szobában lakik, percre nem volt képes a szemét lehunyni.

Pető nagy szemet meresztett.

– Egész éjjel huzogatta a butorokat? Talán meghibbant az elméje?

A házmester sóhajtott.

– Nem, uram, óh nem. Távolról sem. Ő a Jozefin őnagysága megbizottja
volt.

A diák most másodszor hallotta ezt a női nevet s azért célszerünek
tartotta megkérdezni, ki tulajdonképpen Jozefin őnagysága, akinek
személye ilyen furcsa dolgokkal van összeköttetésben.

Lámpl ur összecsapta a kezét, mint a történelem tanára, ha a diák nem
tudja, mi az aranybulla.

– Ön nem ismeri őnagyságát? – szólt kételkedve. – Ön nem ismeri?
Lehetetlen.

– A lehetetlen szót Napoleon kitörölte a szótárból, Lámpl ur, – vélte
Pető.

A házmester keserü mosollyal bólintgatta ősz fejét.

– Nos, ha nem tudja, még mindig elég korán fogja megtudni, uram, ki ő?
Tulkorán, uram, tulkorán! És eleget is fog szenvedni tőle, én mondom, ha
ugyan első nap meg nem szökik innét!

E pillanatban különös dolog történt.

Az udvar felől harangok szólaltak meg, komoly, nagy harangok, amilyenek
csak öreg vidéki templomokban vannak: mélyszavuak, ablakrenditők,
messzire repülők. Ha püspököt temetnek, királyfit keresztelnek, akkor
van ilyen harangozás, aminő e percben végigviharzott az ódon
Bauernebel-házon, lepörgetve a falakról a vakolatot.

– Hát ez mi? – csodálkozott a diák. – Templom is van a házban?

Lámpl mélyen felsóhajtott.

– Óh nem. Ez nem templom. Ez őnagysága műve.

– Jozefiné?

– Igen, uram. Csak ő tudja igy az embert megkinozni. Mert tudnia kell,
uram, hogy őnagysága harangműhelyt tart a házban.

– Hát harangöntő ez a hölgy? – kérdezte Pető egyre jobban beleszédülve
Jozefin természetrajzába.

Lámpl megrázta fejét.

– Nem, uram. Ő nem harangöntő, távolról sem az. Ő egy urihölgy, akinek a
története, ha érdekli, a következő: Jozefin őnagysága Bauernebel urnak
az idősebb leánya, egy ifju özvegy, özvegye a tiszteletreméltó Reinhold
vaskereskedő urnak. Reinhold ur meghalt (Isten nyugosztalja, nagy
gavallér volt, a régi cipőit mind én kaptam meg) és mikor Reinhold ur
meghalt, őnagysága igen pazarlóan kezdett élni s ekkor az apja, aki
élére állitja a garast, kitagadta a leányát tékozlás miatt. Ez sulyos
büntetés és más gyermeket bizonnyal megtörne, de Jozefin őnagysága csak
nevette a dolgot. Csak nevette és azt üzentette az apjának: hogy két
vége van a botnak s azzal elkezdte bosszantani az öregurat. Sok, sok
csipős borsot tört az orra alá, alig lehet mind elmondani. Egyebek közt
ezidőszerint harangműhelyt tart fenn abban a két szobában, amelynek
haszonélvezeti jogát a mi házainkban élethossziglan örökölte az anyai
vagyonnal együtt. Ez a két szoba az övé, azt tőle elvenni nem lehet s
igy akár tigriseket tarthat benne. És ezért harangoznak itt, uram,
délben, este, éjjel, reggel, minden órában, minden percben, hogy az
ember dühiben majd kibujik a bőréből.

A hordárnak, aki Pető holmiját hozta, éppen elég volt ennyi a sárga ház
titkaiból.

– Tessék, kérem, engem kifizetni, hadd mehessek, – mondta megszeppenve.

– No, ez kedélyes, – jegyezte meg a diák, kiegyenlitve a targoncás
számláját. – Itt valóban szükség van a jó idegekre. És nem lehet az
őrült harangozás ellen valamit tenni?

Lámpl busan csörgette kulcsait.

– Mit lehetne tenni? Pörlünk, uram, pörlünk, de nincs az a biróság,
amelyik ezen a dolgon el tudjon igazodni!

Az öreg kulcsár elhallgatott és beteg madárként csüggesztette le
szögletes fejét.

Pető nevetett.

– Nono, – mondta, kezét Lámpl vállára téve, – azért nem kell mindjárt
kétségbeesni. Minden zsákra van folt. Hallgasson csak rám, öregem.
Nézze: a botnak két vége van, ugyebár?

– Mindenesetre, – felelt a kulcsár némi gondolkodás után.

– Nos hát, ha ez áll, – érvelt a jogász, – akkor Bauernebel ur is csak
tud szeget-szeggel megfizetni? Nem képes ő is őnagyságát megbosszantani?

A cerberus megrázta fejét.

– Dehogy is nem, uram, dehogy is nem! Hiszen az egész élete nem áll
egyébből, mint hogy ezen gondolkodik és bizonyos, hogy ő is elég borsot
tör őnagysága orra alá. Ime például, uram, látta már a lakatosműhelyt
odaát a barna házban? A barna házban lakik tudniillik Jozefin őnagysága
s Bauernebel ur a műhelyt csak azért bérelte ki a tulajdonosától, hogy
állandóan őnagyságának becsörömpöljön, cserébe a harangokért. Négy
legény egész nap nem csinál egyebet, mint hogy a leglármásabb pléheket
kalapálja, mig azok rostává nem lyukadnak. Maga Bauernebel ur ellenőrzi
őket, ott ül egész nap a műhelyben és biztatja a legényeket: „Csak
rajta! csak vigan!“

– És nem mondják fel neki a műhelyt? – ébredt fel a diákban a jogász.

– Hogyne, hogyne, – bólintgatott Lámpl ur, – hogyne mondanák fel. De hát
mindig ki lehet valami ujat találni. Ki bizony. Okos emberek a
Bauernebelek!

– Engedjen meg még egy kérdést, kedves mester, – szólt Pető. – Tudtommal
Bauernebel Jeromosnak legalább ötven háza van Pesten; miért nem költözik
hát át az ön gazdája egy másik ingatlanába?

Lámpl lemondólag legyintett kezével.

– Mert meddő dolog lenne. Meddő, uram, meddő. Bemenjünk a
Koronaherceg-utcába? Ott pár éve egy ártatlannak látszó örményt
fogadtunk be, aki kanárikat, papagájokat, majmokat, kigyókat árult. Mi
történt? Az örmény egy nap vidékről két ritka kigyót kapott, hogy adja
el őket a patikának és persze az egyik kigyó szerencsésen megszabadult,
bemászott a kályhába s azóta ott kuszik a kürtőkben: az ember sohase
tudhatja, melyik percben dugja ki fejét a spórhertből vagy a
vizvezetékből? Ki mer ilyen házban lakni? Vagy próbáljunk szerencsét a
Duna-parton? Őnagysága megvesztegeti az összes kormányosokat, hogy éppen
a mi házunk előtt huzzák meg a gőzkürtöt, ami olyat szól, hogy az ember
még a ravatalról is leugrik. És különben is: Jozefin őnagyságának minden
házban két szobára való haszonélvezete van, előle nem lehet elmenekülni.

A diák ki volt forgatva érveiből, tehát nevetett és csak ezt jegyezte
meg:

– Valóban kiváncsi vagyok, mi mindent fogok még e különös házban látni
és tapasztalni? Mert az előzmények joggal kiváncsivá tesznek, kedves
Lámpl ur.

A szegény házmester busan bólintgatott fejével, aztán meghajtotta magát
és távozott.

A harangok még mindig zugtak, vadul, kétségbeesve, mintha jeges-felhőt
akarnának megtörni.



III.

Pető nem sokat törődött a zajjal és elrakta holmiját. Nem volt nagy
munka, hat gallér és négy kézelő gyorsan helyet talál, igy a diák pár
perc alatt elkészült a rendezgetéssel s azután nyugodtan élvezte az
ércnyelvek tomboló zenéjét. A legények alaposan müködtek vagy egy
félóráig, néha mulatságból félreverték a harangokat, közbe a
lélekcsengetyünek is szerepet adtak, de végre mégis csak csend lett.

Az ifju most megfőzte teáját, megette hozzá a hazulról hozott rózsaszinü
szalonnát s aztán, késő este lévén, nyugovóra készült. A faágy ugyan
puritán volt, de azért elég puha és kényelmes s Pető már azon jártatta
eszét, milyen furcsa dolgokról fog álmodni az elátkozott házban, mikor
egyszerre a jobb szobában nesz hallatszott s a következő percben egy
mély hang teljes erővel kezdett énekbe:

  Mig ifju voltam
  Sok lányt csókoltam
  Tilaárom haj!

– Ez se rossz, – jegyezte meg magában Pető, mikor a szomszédja azt a
nevezetes tényt, hogy sok lányt csókolt, immár harmadszor erősitette
meg.

A ház falai igazi Bauernebel-falak voltak, pókhálóból, esetleg
csalánszövetből készitve, minek folytán teljes erővel továbbitották az
énekhangot: az ember azt hihette volna, hogy az éjjeli dalnok az ágy
lábánál ülve koptatja öblös torkát. Nagy változatosság egyébként az
énekes előadásában nem volt: a dalnok folyton csak a fönti három sort
ismételte, bámulatos kitartással és egykedvüséggel.

– Jó, jó, – dörmögte magában a diák, – nekem énekelhetsz! Végre mégis
csak elhagyod.

Mikor a szomszéd már vagy huszszor eldalolta érdekes fiatalkori
eseményét, pillanatra elhallgatott. Pető már remélni kezdte, hogy immár
elérkezett a nyugalom ideje, mikor ujra megtört a csend s a dalnok
fagotton kezdte fujni a nótát. A fagott általában nem szimpatikus
hangszer, de a szomszédé különösen förtelmes instrumentum volt; a
magasabb regiszterben recsegett, mint a kifizetetlen cipő, mélyhangjai
pedig vetekedtek a medve bőgésével.

Az uj lakó joggal mondta el magáról, hogy erős szervezete van. Ugy is
volt, a sors karvastagságu idegekkel ajándékozta meg. Egy ideig ugyan
bántotta e szokatlan hangszer, de aztán a diák szép csendesen
elszenderedett. Különös álma volt: lehunyt szeme előtt megjelent a
Koronaherceg-utcai kigyó és udvarias főhajtással keringőre szólitotta
fel, amelyhez a lakatosok ütötték a taktust és Pető már táncra is kelt,
mikor egyszerre rémes dörömbölés hallatszott az ajtón és Petőnek jobb
szándéka ellenére, fel kellett ébrednie.

– Ki az? – dörmögte és azt érezte, hogy tenyerében pofonok viszketnek. –
Ki az a csendháboritó?

Egy rosszkedvü hang válaszolt kivülről:

– A háziur van itt!

– Mit kiván? – üvöltött vissza Pető, aki semmi hajlandóságot sem érzett
arra, hogy kimásszon meleg ágyából.

– Bebocsájtatást, – jelentette ki az előbbi szózat. – Fontos ügyről van
szó.

Mit lehetett tenni, a jogász felkelt és ajtót nyitott. A küszöbön
Bauernebel Jeromos állt, mögötte a házmester, hálósapkában, alabárddal,
istállólámpával a kezében, akár a német városok éjjeli őrei.

A háziur megemelte kalapját és belépett a szobába.

– Mit tetszik parancsolni? – kérdezte a diák, gyorsan visszabujva a
meleg párnák közé.

Jeromos ur egy nyomtatott irást mutatott fel.

– Ezek a hatósági lakbérstatutumok, – mondotta. – Kételkedik bennök?

– Nem! – orditotta az ifju.

– Ez szép öntől, – folytatta a háziur. – Eszerint továbbmehetünk. A
szabályzat, melyet bemutattam, kifejezett jogot ád a háziurnak, hogy a
kiadott lakást bármikor megszemlélheti. Van ez ellen kifogása?

Pető ugy érezte, hogy ki kell bujnia a bőréből.

– És ön a jogával éjjel él?! – bömbölte a téli álmából felriasztott
medve hangjával.

Bauernebel arca jéghideg maradt.

– Ez az én belátásomra tartozik, – válaszolta szárazon. – Miután pedig
házam nappal nem elég nyugodt arra, hogy izgatottság nélkül élhessek e
jogommal, az éjjeli órákat kell e célra felhasználnom.

A diák egy pillanatig nem tudta, mit csináljon: nevessen-e, avagy kapja
fel a sétabotját és kergesse ki a hálókabátos társaságot? Mind a
kettőhöz nagy hajlandóságot érzett volna, különösen az utóbbihoz, de
aztán meggondolta, hogy ha mérgelődik, ezzel csak örömet szerez a
háziurnak, hát vállat vont és aránylag higgadtan igy szólt:

– Tisztelt uram! Bauernebel Jeromos ur! Engedjen meg egy kijelentést. Ön
tökéletes bolond. Megváltozhatatlan, javithatatlan, képezhetetlen
bolond. És ezek után: jóéjt! Jóéjt!

A háziur meghökkent. Mit mondott ez az ifju?

Hogy ő, Bauernebel Jeromos, ötven ház tulajdonosa, az arany polgár, Pest
leggazdagabb embere, bolond? Lehetséges ez? Lehetséges, hogy ekkora
vakmerőség lakozzon egy zöld ifjuban?

A terézvárosi Krőzus kiegyenesedett. Most már ő volt dühös.

– Ön azt tartja, hogy őrült vagyok?! – kérdezte villogó szemmel.

– Azt, – felelte a diák a dunyha alól.

Lámpl megkövesedve állott gazdája oldalán.

– Egy fiatalember meri ezt egy idősebb arcába vágni? – pattogott a
háziur, oly vadul gesztikulálva, hogy kiütötte Lámpl uram kezéből az
istállólámpát. – Egy fiatal jogász?! Egy senki?!

De Pető már nem válaszolt.

Nyugodtan lehunyta szemét, elaludt és álmában ujra táncba bocsátkozott a
kacér kigyóval.

A háziur mégegyszer megismételte a kérdést, de feleletet most sem
kapott.

– Lámpl! – fordult Bauernebel szigoruan a házmesterhez, látva az
eredménytelen kisérletezést. – Lámpl, költse fel ezt az urat!

A szegény cerberus hozzáfogott a hálátlan munkához. Elkezdte rázni
Petőt, könyörgött neki, a fülébe kiabált, az ágyát döngette, vizet
fröccsentett rá, de hiába, a diák sehogysem akart felébredni, nyugodtan,
erős lélekzettel aludt, mint a medve vizkeresztkor. Lámpl egy ideig még
folytatta a harcot, aztán kimerülten fordult a háziur felé.

– Lehetetlen! Lehetetlen, uram! Ettől az idomtalan fiatalurtól kitelik,
miszerint meghalt, csakhogy minket bosszantson.

– Ügyetlen! – vetette oda neki Bauernebel s megvető tekintetet vetett a
diákra. – Előre! – fordult aztán Lámplhoz, aki ugy fujt, mint egy
motola. – Gyerünk a szomszédba!



IV.

Reggel Pető összeszedte a holmiját és beállitott a háziurhoz, aki hosszu
slafrokban ülve, éppen a kávéját szürcsölte. A logika szabályai szerint
az arany polgárnak, amint megpillantotta a goromba lakóját, fel kellett
volna ugrani székéből és visszatérve az éjjeli találkozásra, a
legszenvedélyesek indulatszókban kellett volna kitörnie. De a logika
ezuttal nem állta meg helyét.

Bauernebel nyugodtan ülve maradt, – dühe az éj folyamán lecsillapodott.
Ennek a magyarázata a következő: Az arany polgár – ahogy kortársai
nevezték – hajthatatlan és összeférhetetlen természet volt ugyan, de
éppen azért meg tudta érteni, ha más embernek is hasonló tulajdonságai
voltak. Hogy aludt egyet rá, fejéből kipárolgott a harag, a magáéhoz
hasonló karaktert fedezett fel a jogászban, sőt még tetszett is neki,
hogy valaki, akinek nincs semmije és nem is lesz semmije, aki egy
öröknek igérkező nulla, egy mittudoménki, ilyen vakmerőn mer vele, a
hatalmas háziurral szembeszállni. Éppen azért kissé gunyosan, de mégis
mosolyogva fogadta Petőt.

– Nos, tisztelt fiatalur, – kérdezte szemét hunyorgatva, – hát csak még
sincsenek oly erős idegei, ahogy gondolta?

A diák vállat vont.

– Erős idegeim vannak, Bauernebel ur, – felelte kurtán, – de azokat nem
az ön, hanem a magam számára kaptam az Uristentől.

Az arany polgár bólintott a fejével.

– Ebben igaza van, tisztelt fiatalur, feltétlen igaza. Ez jól van
mondva. Bár nálam is ugy állna a dolog.

– Ön más. Ön egy kellemetlen, összeférhetetlen természet, tisztelt
Bauernebel ur, – jegyezte meg a diák nyugodt szemtelenséggel, – de én,
én a légynek sem vétek. És éppen azért a lakást felmondom. Az én hajamat
maga nem fogja megfehériteni, mint a szegény Lámplét.

Bauernebel nem haragudott meg: mosolyogva kapta be a tejeskifli
csücskét, aztán felállt és Pető vállára tette kezét.

– Nagyon jól beszél, kedves barátom uram, nagyon jól. A fő az
őszinteség! Én összeférhetetlen vagyok, sőt házsártos is a legnagyobb
mértékben. Tisztában vagyok büneimmel. Mea culpa! De csak egyet kérdek.
Látott ön már embert, akinek kártyában, asszonyban telik öröme, s
megérti ön az ilyen embereket?

– Meg, – felelte a diák, aki maga is szeretett kártyázni és asszonyok
után futkosni.

– No hát, barátom uram, – bólintott a háziur, – ahogy másnak a szép
lány, a pique dame a passziója, nekem a pörlekedés nyujt élvezetet.
Hiszi ön, hogy ez igy van?

– Elhiszem, – felelte Pető. – Én minden rosszat készséggel hiszek el
önről.

A háziur most sem haragudott meg.

– Hahaha, – kacagott kesernyésen. – Meg kell mondanom, hogy az
őszintesége nincs ellenemre. Velem ezen a hangon nem igen mernek
beszélni az emberek. De nem ám! Éppen ezért, sajnálnám, ha ön, aki
tiszteletreméltó kivétel, ily gyorsan elhagyná házamat.

Pető vállat vont.

– Azt hiszi, szerencsének tartom, – felelt félvállról, – ha minden
éjszaka alabárdosok kiséretében tesz nálam látogatást?

Bauernebel ravaszul pislogott.

– Ah, az csak próba volt, barátocskám. Ez még nem ok a haragra. Sőt, ez
alap a barátságra. Ne nézzen csodálkozva reám. Mindjárt kimagyarázom
magamat.

– Kiváncsi vagyok.

– Nos, akkor figyeljen rám, – mosolygott a háziur. – Ön, nemde,
megesküdött nekem, hogy semmiféle összeköttetésben nem áll Jozefinnel,
sőt erről kötelezvényt is adott. Ez szép, de hát tudjuk, hogy minden
irásból, esküből van valami kibuvó, van valami mentalis reservatio –
másképp a fiskálisok már rég éhen vesztek volna. De maradjunk a
tárgynál. Tehát én éltem a gyanupörrel, hogy ön mégis csak valamelyes
nexusban áll Jozefinnel, tudom is én, hogy s miként: talán tizenöt
emberen keresztül, talán ugy, hogy maga sem tudott róla s ezért
elhatároztam, hogy kipróbálom önt.

– Nagyon kedves, – jegyezte meg a diák szárazon.

– Tervem a következő volt, – folytatta a háziur. – Ha ez a Pető ur az
első őrült éjszaka után megtartja a szobát, akkor föltétlen a Jozefin
embere, mert a Jozefin megbizottaival tehetek, amit akarok,
agyonszekirozhatom őket, azok minden ördög és pokol dacára itt tanyáznak
a nyakamon, vide a harangöntők vagy a fagottművész. Jozefin ugy
megfizeti őket, hogy ha a ház összedől, a harangok még mindig zugni
fognak benne s a fagottista még mindig ifjukoráról ábrándozik. Ha tehát
az első éjszaka után a diák ur azt mondja: „alászolgája!“, akkor a dolog
rendben van, ő nem megbizott, nem a leányom bérence és én csak
örülhetek, hogy ilyen jó lakóm akadt.

Petőnek nevetnie kellett.

– Az ön logikája, – felelte meghajtva fejét, – valóban bámulatos!

– Nos tehát, – folytatta tovább az arany polgár, – ön kiállta a próbát s
azt mondta: „Alászolgája!“ Ennek következtében ezennel leteszem ön előtt
a fegyvert s igérem, hogy több éjjeli inspekciót nem tartok.

– Ez esetben – jegyezte meg a diák, – visszavonom a felmondást.

Bauernebel átszólt a másik szobába.

– Tilda! Tilda! Gyere csak át! Vendégünk van!

Az ajtó megnyilt s a küszöbön megjelent egy csinos fiatal hölgy:
ugyanaz, aki annakidején Petőt a lakatosműhelyhez irányitotta.

A diák meghajolt, a kisasszony pedig odanyujtotta keskeny fehér kezét.

– A leányom, – mondta Bauernebel büszkeséggel s azután hozzátette: – Az
apja leánya! Ezennel bemutatom neked Pető urat!

Tényleg volt benne valami az öregurból: a makacs szem, az okos homlok s
a parancsoláshoz szokott száj az arany polgárra vallott, de a kemény
vonásokat a fiatalság és üdeség zománca puhitotta meg.

– Nos, hogy tetszik? – kérdezte a házigazda a diákot.

Pető habozott.

– Azt nem lehet egy-kettőre megállapitani, – szólt megfontoltan. – Ha
azt fogom mondani, hogy a kisasszony szép, ugy a kedves leánya, aki az
„ön leánya“, föl fogja biggyeszteni az ajkát és azt mondja: olcsó bók!
Ha pedig az ellenkezőjét állitanám, összeütközésbe kerülnék az
igazságérzésemmel.

Bauernebel bólintott a fejével.

– Nagyon jó, fiatal barátom, nagyon jó. Ön a rébuszt helyesen fejtette
meg.

Tilda nem osztotta apja véleményét.

– Ez is csak bók, – jegyezte meg hidegen, – ha mindjárt más formában.

A diák nem jött zavarba.

– Nem kezdhetem meg az ismeretséget rögtön igazmondással, – felelte
nyugodtan. – Mert méltóztasson elhinni, kegyeddel csak olyan férfi tudna
megférni, aki keményen fogná a gyeplőt.

A leány dacosan nézett Pető szemébe.

– Abba nekem is van beleszólásom.

– Kérem, – hajtotta meg magát az ifju, – én nem vágyom e szerepre.

Az arany polgár a kezét dörzsölte.

– Nagyon jól beszél ön, fiatal barátom, nagyon jól. Kész debatter, kész
dialektikus. Tehát térjünk a tárgyra. Ön ezek szerint megtartja a szobát
s én lemondok az inspekciózásról: clara pacta, boni amici.

– Rendben van. Ha ön azonban megszegi a szavát, – jelentette ki az ifju
vésztjóslóan, – akkor én holnap elmegyek Jozefinhez, beállok bérencének
s lőporgyárat nyitok a szobámban.

Pető fölkelt s távozni készült.

A háziur kezet fogott vele, aztán, mintha nagy kegyet osztana, igy
szólt:

– Ha kivánja, leszedetem a szobája butoráról a vaspántokat. Biztos
vagyok benne, hogy ön éjjelente nem fogja az ágyat jobbról-balra
huzgálni.

– Ez több, mint amennyit megérdemlek, – jegyezte meg az ifju szerényen s
azzal távozott.



V.

Amint Pető visszament a szobájába, a folyosón egy különös emberrel
találkozott, egy zordarcu urral, aki nagy fekete karbonári-köpenybe volt
burkolva s a hóna alatt rengeteg kottacsomót tartott. Nyilván zenész
volt: bársonykalapja s hosszu haja legalább arra vallott, s ezért a diák
joggal szomszédját vélte fölismerni benne.

Pető gondolt egyet.

– Bocsánat, uram, – szólitotta meg udvariasan a karbonári-köpönyegest, –
nem ahhoz a kiváló fagott-művészhez van szerencsém, aki mellettem lakik?

A bársonykalapos meghajtotta magát.

– Valóban, uram, – felelte, – a fagottista én vagyok.

– Pető a nevem, – mondta a diák kezét nyujtva.

– És engem Bulcsu Emődnek hivnak – felelte a zenész. – Bulcsu, ez t. i.
a művészi nevem. Valóban azonban a Buchwald család tagja vagyok.

Pető elgondolkozott egy pillanatig. Mi az ördögnek kell a regényes
Bulcsu név ahhoz, hogy az ember egész éjjel azt fujja: „Mig ifju voltam,
sok lányt csókoltam, tilaárom haj!?“ Ezt ugyan a derék Buchwald név is
megteszi.

A karbonáris nyilván megsejtette szomszédja titkos gondolatát.

– Ah, uram! – szólt sóhajtva, – engedje meg, hogy röstelkedésemnek adjak
kifejezést. Nagy röstelkedésemnek, mert az előzmények után ön engem
bizonnyal félreismer, mint sokan a világban.

– Tessék elhinni, hogy ez a szándék távol áll tőlem, – udvariaskodott a
jogász.

– Nem, ne mondjon ellent, – erősködött a fagottista. – Tisztában vagyok
a helyzettel. Elismerem, hogy sokat vétek a muzsa ellen, sokat hibáztam
önmagammal szemben, de… nem tisztelne meg egy percre látogatásával? –
tette hozzá szobája ajtaja felé mutatva.

– Tartom szerencsémnek, – hajtotta meg fejét Pető s azzal már bent is
volt a fagott-művész odvában.

Barátságosnak az ifju zenész lakását mondani nem lehetett. A butorzat
még puritánabb volt, mint a jogásznál s szobadiszül csak egy ócska
lovaglóostor szolgált, amely busan fityegett le a falról.

– Ön lovagolni is szokott? – kérdezte Pető a hippológiai szimbólumra
mutatva.

– Oh dehogy, – tiltakozott szomoru mosollyal a művész, – ez az ostor nem
az enyém. Ez az elődömtől, egy nyugdijazott kapitánytól maradt fönn.
Mert én itt, mint talán sejti, csak albérlő vagyok. A lakás tulajdonképp
egy nyugdijazott századosé, akit azonban a harangöntők első nap
szerencsésen kizavartak az elátkozott falak közül. Ekkor Jozefin
őnagysága kibérelte számomra e helyiségeket. Helyiségeket mondok, mert
még három szobám van. Cifra nyomoruság: négy szoba és egy tál étel se.
Méltóztasson megpillantani a lakosztályt!

És a művész végigvezette uj ösmerősét további három szobán, ahol a
butorzatot mindössze egy öreg kalap és egy kitömött galamb képviselték.
Mikor a szemle véget ért, visszakerültek az első helyiségbe, Pető egy
kottákkal megtömött ládára, a fagottista pedig az ágyra telepedett le.

– Üdvözlöm önt lakomban, – kezdte el ujra a zenész, – és remélem, hogy
nem leszünk ellenségek, jóllehet önnek erre, belátom, oka és joga van.
Kétségtelennek tartom ugyanis, hogy kegyed, mint a legtöbb ember, nem
barátja a fagottnak, valamint annak sem, ha valaki ezerszer énekli el a
szomszédjában azt, hogy: „Mig ifju voltam, sok lányt csókoltam, tilaárom
haj!“ Én sem vagyok kedvelője az ilyen zenei élvezetnek, legkevésbbé
sem. De hajh! az élet nehéz! Engem e szörnyü hangszerhez az a kérdés
füz, hogy mi jobb: éhenhalni, vagy fagottozni? Nem nehéz eldönteni:
nyilván az utóbbi, azért hát jobb meggyőződésem ellenére kénytelen
voltam elfogadni Jozefin őnagysága ajánlatát és magamra venni ezt az
átkozott igát! Havi harminc forintért napestig bosszantanom kell
Bauernebel urat, ez az én hivatásom, ez az én életem, – piha!

Bulcsu mester elkeseredve lóbálta a lábát, majd igy folytatta:

– Az emberek, s köztük ön is, joggal hihetik, hogy egész valóm nem ér
egy pipa dohányt. A látszat is e mellett szól. Pedig tévednek, nagyon
tévednek. Bennem is léteznek ambiciók, én is tudom, mi az ideális cél s
remélem, hogy azt egykor el is érem, hogy egykoron lesz belőlem valami.
Anch’ io sono pittore. Tessék itt körülnézni, a szoba, nemde, csupa
kotta. Tudja mi ez? A Nero cimü nagy opera előmunkálatai,
partitura-részletek, megkezdett dalok, hangszerelési kisérletek. Ez az
én életcélom, ambicióm. De amint belemelegszem a munkába s emelkedem a
Parnasszus felé, egyszerre eszembe jut, hogy tulajdonkép mire is
szerződtem: semmi másra, mint hogy megbosszantsam Bauernebel urat,
valamint, hogy kiszekirozzam a többi bérlőt, s igy rá kell gyujtanom a
fagottra. Oh, te utálatos szerszám! – tört ki belőle az elkeseredés, –
csak téged ne látnálak, csak te pusztulnál el, csak téged ragadna már el
a zord enyészet, amely annyi sok más derék embert s intézményt tesz
tönkre!

Pető részvéttel nézett uj barátjára. Tényleg, naphosszat jobb
meggyőződés ellenére fagottozni, nem lehet a legkellemesebb életpálya.

– És mióta tart a pörlekedés apa és leánya közt? – kérdezte a jogász a
zenésztől, aki még mindig gyilkos tekintetet lövelt a fagottra.

– Ki annak a megmondhatója?! – sóhajtotta a muzsikus. – Azt hiszem, ez a
pörlekedés már évszázadok óta tart és ugy sejtem, sohasem fog véget
érni.

– Ez a Jozefin nagy hárpia lehet, – vélte Pető egy kis szünet után.

Bulcsu mester tétován nézett a jogászra.

– Ön nem ismeri őnagyságát? – kérdezte aztán.

– Sohase láttam; egyébként is, most jöttem vidékről.

A zenész tiszteletteljesen fölállott, mintha szemben lenne Jozefinnel.

– Bauernebel ur leánya, – mondta sok kenettel, – bájos, szeretetreméltó
teremtés. Üde, okos, kedves, csaknem olyan üde és kedves, mint Tilda.

A Tilda szónál a zenész alakoskodáshoz nem szokott muzsikus-arca
hirtelen kigyult, ugyhogy Pető, aki pszichológiailag némileg képzett
volt, gyanakodva nézett szomszédjára.

– Tilda, ugy látszik, tetszik önnek? – kérdezte egy kis szünet után a
fagottistától.

Bulcsu az ablakhoz ment. Ott állt egy ideig és szomoruan nézett ki az
utcára, ahol, az utcagyerekek éktelen visitása közben, éppen a
külvárosok szenzációja, a sintérkocsi döcögött végig.

– Hogy tetszik-e? – mormolta inkább a zenész, semmint mondta. – Kinek ne
tetszene a hajnal, a rózsabimbó, a napsugár? Kit ne illetne meg a
szépség, a szűzi tisztaság? Oh! Hiszen ez az én tragédiám! Ez az én
kétségbeejtő, ödipuszi tragédiám! Minek is tagadnám! Fülig szerelmes
vagyok Tildába és mindazonáltal gyűlölnöm, bosszantanom kell őt. S
mindezt a nyomorult pénzért! Uram! Négyfelvonásos szomorujátékot lehetne
irni rólam, szivhasogató, keserves tragédiát!… Hopp! Megszökött! – tette
hozzá egyszerre élénken, az ablakon át meglátván, hogy egy nagy kuvasz,
amelyet a pecér éppen elcsipett, diadalmasan eltépte a dróthálókat.

Pető is odalépett az ablakhoz.

– Ez bizony szomoru, kedves barátom, szólt, kezét a muzsikus vállára
téve, – de az élet, a kenyér igazolja önt. Én értem helyzetét… Ki
vehetné rossz néven öntől, hogy alkalmazkodik a lét rideg törvényéhez?

– Nekem csak az fáj, – szólt Bulcsu lemondással, – hogy Tilda rossz
néven veszi működésemet. Pedig, ha tudná, hogyan imádom, hogy minden
dalom neki szól, hogy még éjjel is róla álmodom, talán jobb véleménnyel
lenne rólam!… De elég volt, – tette hozzá, végigsimitva homlokát, mintha
a gondokat akarná letörölni róla, – lássunk munkához!

Visszafordult a kályhához, levette a falról borzalmas hangszerét és
elkeseredve, kipirult arccal, kidült szemmel kezdte fujni a fagottot,
amely recsegve, dörmögve engedelmeskedett ura parancsának.



VI.

Amint Pető másnap az utcán végigballagott, egy urifogat robogott el
mellette és kiméletlenül lefröcskendezte sárral. A diák – ahogy ilyenkor
mindenki tenni szokta – megvetéssel nézett utána az udvariatlan
kocsisnak, amelynek lovai hirtelen mozdulattal a barna ház előtt
állapodtak meg. A zöldkabátos inas leugrott a bakról, kinyitotta a fogat
ajtaját s egy kék selyembe öltözött hölgynek nyujtotta kezét.

– Ez bizonyára Jozefin, – konstatálta a jogász s rögtön megjegyezte: –
Valóban oly csinos, amilyennek Bulcsu festette!

A szép asszony egy percre megállapodott a kapunál. Az utcán ugyanis a
következő dolog történt:

A szomszédos épületből a veteránzenekar indult utjára s a tábornok
megpillantva Jozefint, tisztelgést vezényelt őnagysága előtt, majd a
zenekar a diszindulóba fogott. A kisdob gyorsan pörgött, a klarinét
nemes harcra kelt a bombardonnal s a kecskeszakállas suszterek peckesen
lépkedtek az utca pocsolyáiban.

A diák nevetett s aztán megkérdezte a szonszéd gyertyamártótól, aki a
nagy zajra szintén kiszaladt az üzletéből, vajjon mi az oka a
hadastyánok e nagyrabecsülésének? A gyertyamester ekkor azt a választ
adta, hogy őnagysága védnöke s mecenása az egyletnek. Ő tartja fönn az
egyletet, ő veszi a hangszereket. A derék katonák, a világ legrémesebb
malacbandájával nap-nap után végigvonulnak az utcán, persze csak azért,
hogy az öreg Bauernebel kibujjék a bőréből, részben a hamis játék,
részben a leánya pazarlása miatt.

– Kedves egy családi élet, – vélte a jogász s még egyszer megnézte
Jozefint, aki bájos mosollyal bucsuzott el a parádéző hadastyánoktól.

Pár nap mulva Pető ujra összeakadt a szép asszonnyal és pedig a
következő módon.

Jozefinnek két paripája volt s egy sétalovaglásról hazatérve, az
urhölggyel a Király-utcában a következő dolog történt: Egy csomó
suszterinas, akik már pár nap óta ellenséges magatartást tanusitottak
vele szemben, utána szaladt s a fővárosi csibészifjuság szokása szerint,
mindenféle gunyos szavakkal illette az amazont.

– Kisasszony! Hosszabb a péntek, mint a szombat! – ezt kiáltották, meg
azt:

– Néni, néni! Ha leesik, jöjjön ide, majd felemelem!

Edward, az angol lovász, jéghideg ábrázattal türte a gyalázatos
sértéseket, amelyekkel szemben védtelen volt, de Jozefinnek kigyult az
arca a haragtól, egyrészt szégyentől, másrészt mert érezte, hogy a
jelenetet az apja rendezte.

Ugy is volt; az öreg Bauernebel nekiszélesedett ábrázattal ült ott az
ablakban és látható örömmel élvezte az épületes botrányt, amely ugyan
hatvan krajcárjába került, de ezt az összeget bőven megérte. Az
összecsődült utca népe is ezen a véleményen volt, a kintornások, kofák,
utcaseprők csomóba verődtek és hangos derültséggel fejezték ki
tetszésüket, mialatt a két lovas mielőbb otthon szeretett volna lenni.

Az egyik suszterinas, aki, amint látszott, a többi vezére volt, éppen
egy ujabb tréfára készült s egy tulérett almával célba vette Edward
kokárdás köcsögkalapját, amikor váratlan dolog történt. A gyalogjáróról
ugyanis egy ur a csirkefogók közé ugrott, az egyiknek jól meghuzta a
fülét, a másodikat felpofozta, majd a vezért a gallérjánál fogva
felemelte a magasba, ahogy a kutyakölyköket szokás, mialatt szabad
kezével tovább osztotta jobbra-balra a nyakleveseket.

Ez a titokzatos idegen, talán nem kell mondanom, a lovagias Pető vala.

A hatás meglepő volt.

A cipészifjuság pár pillanat alatt le volt fegyverezve s ahány inas,
annyifelé szaladt éktelen sivitással. Maga a levegőben függő vezér is
forditott egyet a dolgon s kétségbeesve rimánkodott a diáknak, hogy
kegyelmezzen meg ifju életének, hogy őt csak felbérelték, hogy életében
többé nem fog ilyet tenni s még holnap mindent meggyón a templomban.

A diák hajlandónak mutatkozott az irgalomra s a földre tette a vezért, a
kezét azonban nem eresztette el.

– Elbocsátlak, – szólt szigoruan, – de csak ugy, hogy előbb odaméssz a
nagyságos asszonyhoz, kezet csókolsz neki és alázatosan bocsánatot kérsz
tőle.

A suszterinas minden feltételt elfogadott és Petőtől kalauzolva, bement
a barna ház udvarába, amelyet ezalatt Jozefin, a diák közbelépése
alapján, immár háboritatlanul ért volt el. A szép hölgy éppen leszállt
paripájáról, mikor a rab és kisérője hozzáléptek.

– Nos, mit mondasz? – kérdezte a jogászalakba öltözött nemezis, nagyot
lóditva a póruljárt vezéren.

A suszterinas lerótta az eléje szabott feltételeket: kezet csókolt és
alázatosan bocsánatot kért a megsértett hölgytől.

– Elmehetsz – intett Pető a szép aktus után. A csiszlik azonnal neki is
iramodott a végtelenségnek. Mikor azonban a kapuhoz ért, visszafordult,
tölcsért csinált a kezéből és éles hangon visitotta a jogász felé:

– Dunavadász! Dunavadász!

Dunavadász – azaz: Donaujaeger! – a hatvanas években ugyanazt a gyanus
fogalmat fedte, mint ma a csirkefogó szó s ennek következtében Petőt oly
érzékenyen érintette, hogy a diák szó nélkül ujabb üldözésére akart
indulni a csiszliknek s már ugrott is egyet, mikor egy puha kéz megfogta
a karját és visszatartotta az amugy is meddőnek látszó hajszától. A puha
kéz, mint jól sejtik, a Jozefiné s nem Edwardé volt.

– Hagyja el, – szólt őnagysága mosolyogva, – ez a háboru! Adunk is,
kapunk is sebeket.

A diák meghajtotta magát és bemutatkozott:

– Pető vagyok, – mondta, félszemmel még mindig a suszterinas felé
sanditva.

Őnagysága kecsesen biccentette meg fejét.

– Ön odaát lakik, apám házában? – kérdezte, szép kék szemét az ifjura
függesztve.

– Valóban, – dadogta a jogász meghatva. – Hogyan tudja ezt a nagyságos
asszony?

– Mindenről pontosan vagyok tájékozva, ami odaát történik. Ön hétfőn
hurcolkodott be a második emeletre, egyik szomszédja Bulcsu, a másik az
apám; igaz?

– Tényleg ugy van, – mondotta a diák, mert ugyan mi mást mondhatott
volna?

Jozefin kissé gunyosan mosolygott.

– És hogy van megelégedve a lakással?

– Mondhatom, furcsa diáktanya, – szólt a diák és megállapitotta, hogy
Jozefinnek nemcsak szép szeme és arca, hanem bámulatos haja és pompás
termete is van.

– És hogy jutott az eszébe ideköltözni – kérdezte őnagysága, mialatt egy
lesiető inas kék köpenyeget boritott vállára.

– Egyrészt azért, – felelt a diák, – mert barátja vagyok az érdekes
dolgoknak, már pedig e házban ugyancsak sok nevezetes esemény akad,
másrészt pedig kitünő egérutnak tartom a jövő számára.

– Egérutnak?

– Ugy van. Az okos jogász a jövőbe néz, ellentétben a történelem
barátjával, aki a multakat fürkészi. Ha pedig leveszem a következendő
idők képéről a fátylat, éppen nem tartom kizártnak, hogy a vizsgáim oly
jól sikerülnének, mint azt az édesatyám kivánja. Méltóztatik érteni?

– Legkevésbbé sem, – válaszolta őnagysága őszintén.

– Akkor hát folytatom. Vegyük a dolgokat ugy, ahogy vannak. Vegyük azt
az egyszerü, mondhatnám magától értetődő esetet, hogy az alapvizsgáimon
megbukom. Mit teszek akkor? Mint igazolom magamat szüleim előtt? Rendes
körülmények között semmivel, ha csak azzal nem, hogy lusta voltam. De e
házban a helyzet más. Ha itt megbukom, egyszerüen Pestre kéretem apámat,
elviszem a szomoru négy fal közé, végighallgattatom vele a veteránok
koncertjét, Bulcsu mester szerenádját és a harangöntők fulgura
frango-ját s aztán azt mondom neki: „Hát lehet itt tanulni? Hát tudnál
te itt előkészülni vizsgára?“ és az öregur, mint igazságszerető lélek,
kénytelen lesz velem együtt belátni, hogy fiának tökéletesen igazsága
van e tárgyban.

Jozefin kezet fogott az ifjuval.

– Önt sem a csirke költötte, – jegyezte meg mosolyogva.

– Valóban nem, – csatlakozott nézetéhez Pető. – Csókolom a kezét!

A szép asszony kegyesen megbiccentette fejét, aztán még egyszer
megszólitásával tüntette ki a jogászt.

– Tud lovagolni? – kérdezte szeretetreméltóan.

Pető habozott. Igazat mondjon-e, vagy hazudjon? Ha az előbbi irányhoz
tartja magát, ugy be kell vallania, hogy nem ért e mesterséghez, de
micsoda lovag az, aki nem tud paripákkal bánni? Végre is győzött benne a
jobb érzés és őszintén nyilatkozott:

– Nem tudok, – mondta szemét lesütve.

– Kár, – biggyesztette fel ajkát őnagysága, – néha talán kedve lett
volna engem elkisérni.

A jogász lehorgasztotta fejét és átkozta sorsát, amiért nem tud
lovagolni. Micsoda hiányos nevelésben is részesült! Elsajátitotta a
matézist, a szintaxist, a fizikát, a geometriát, de mit ér ez ahhoz
képest, ha valaki nyeregbe tud ülni! Ha ő mindezzel tisztában volna,
most lovagja lehetne a szép asszonynak, együtt vágtatna át vele
tüskén-bokron, mig igy egy bizonyos ür van köztük s ő szomoruan
kénytelen megállapitani, mily nagy hiba, ha valaki az összes hippológiai
eseményekből csak az Augiász istállóját ismeri.

Jozefin karcsu alakja már eltünt a lépcsőházban és Pető még mindig ott
állt az udvar közepén, tétován nézve a szép asszony után. Be szép is
volt ez a karcsu hölgy, csak most látta igazán, hogy szembe állt vele,
hogy a közelségét, a százszorszép parfümje illatát érezte. Még ilyen
bájos nőt nem látott s a szivében egy eddig nem sejtett érzelem támadt
föl, és nőtt, nőtt ijesztő gyorsasággal, mint a paszuly szára a bőséges
éjszakai eső után.



VII.

Amint belépett a sárga ház kapuja alá, Pető ott találta Bauernebelt, aki
slafrokban, taplósipkával a fején, szokás szerint Lámpl urral
pörlekedett, ezuttal azért, hogy miért gyujt olyan korán lámpát a
lépcsőházban, holott sokkal jobb, ha a sötétben marad, legalább a lakók
nem csoszognak annyit a grádicsokon, amelyek koptatásáért ugy sem
fizetnek egy rézfityinget sem.

Mikor a háziur megpillantotta Petőt, abbahagyta a megrémült Lámpl
korholását és a diákhoz fordult:

– Servus humillimus, – mondta gunyosan hunyorgatva macskaszemét, – tehát
megvan a barátság, megvan?

A jogász rosszkedvüen nézett az arany polgárra.

– Micsoda barátság, ha szabad kérdeznem? – vetette oda kurtán.

– Hehe, – nevetett Bauernebel. – Mintha nem tudná? Hát micsoda
barátságról lehet szó? Talán az Arabi pasáéról? Vagy a szerb püspökéről?
Dehogy is, dehogy!

– Ugy sejtem, hogy ön Jozefin őnagyságára céloz? – kérdezte Pető
szárazon.

A háziur ujra nevetett.

– Hahaha! Persze, hogy persze. Önnek éles elméje van, fiatal barátom.

A jogásznak nem volt kedve tréfálni.

– Akár éles az elmém, – felelte hüvösen, – akár nem, önnek ahhoz semmi
néven nevezendő köze. Kizárólag tőlem függ, hogy kivel tartok
barátságot, kivel nem!

Az arany polgárt nem lehetett kihozni a sodrából.

– Igen helyesen beszél, t. barátom uram. Igen jól beszél, sőt igaza is
van, ami két különböző dolog. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy az
egész ügy nagyon a kedvemre van, nagyon is kedvemre.

A fiatalember nem válaszolt.

– Nos, – folytatta tovább a háziur, – nem kiváncsi rá, hogy miért?

– Nem.

– Pedig önt is érdekelné. Két gombot egy ellen, hogy önt is érdekelné.

– Mégsem óhajtom, hogy velem okait közölje.

– Ej, ej, de föl van paprikázva, – nevetett a terézvárosi Krőzus. – És
hogy égnek az orcái, hogy lángol a tekintete! Hahaha! Szép asszony a
lányom, mi?

Pető észbe kapott. Haraggal nem lehet a Bauernebelekkel boldogulni,
számukra kész öröm, ha valaki reagál a csipkedésükre. És éppen ő, akivel
nem olyan könnyen lehet elbánni, ő tenné meg e szolgálatot nekik? Oh,
nem!

A jogász tehát vállat vont és nyugodt mosollyal fordult a háziurhoz.

– Látja, milyen naiv ön, kedves Bauernebel ur, – mondta fölényesen. – Az
előbb a kedves leányával beszélgettem odaát s ő igy szól hozzám: „Kedves
Pető ur, tegye meg nekem azt a szivességet, s ha találkozik odaát az
apámmal (mert bizonyos, hogy ő kileste ismerkedésünket), vágjon
kétségbeesett arcot s meglássa, az öreg ur egész regényt fog az
ábrázatából kiolvasni. Hogy én önt megvesztegettem, hogy egy uj
ellensége támadt, hogy jó volna önt lefegyverezni.“ Őnagysága kivánsága
szerint cselekedtem is és tényleg, ön már meg is komponálta a históriát.
Bökje ki hát szaporán!

Az arany polgár ravaszul mosolygott.

– Jó, jó, – mondta, kezével távozást intve Lámpl urnak, aki kész örömmel
engedelmeskedett a parancsnak, – azért az ostor a végén csattan.

– Ne mondja!

– De bizony, ott csattan, szervusz humillimus.

– Aztán hogy, kedves Bauernebel ur?

Az öreg szippantott egyet tubákos szelencéjéből.

– Nagyon egyszerüen, – felelte meggondoltan. – Ime a textus. Ön
megismerkedett Jozefinnel, s ahogy én a helyzetet látom, ön sonica
beléje fog szeretni. Jozefin nagy művésznő az ilyesmiben, – a manó
tudja, kitől örökölte, hogy az emberek oly szeretetreméltónak tartják?

– Bizonyára az apjától, – szemtelenkedett a jogász.

– Hahaha, – nevetett az öreg, – nagyon jó. De ez nem tartozik a dologra.
A dologra az tartozik, hogy ön bele fog szeretni Jozefinbe és pedig
őrülten. Ez a tény pedig nekem…

– Egy ujabb ellenfelet jelent, – vágott közbe a diák.

– Ujabb ellenfelet? – kacagott tovább az arany polgár. – Oh, dehogy.
Távolról sem. Sőt ellenkezőleg: egy ujabb barátot!

– Ne mondja! És hogy képzeli ezt a metamorfózist?

Bauernebel az ifju vállára tette kezét.

– Csak ugy, hogy ez a mi kedves Jozefinünk önt, amikor hozzá az első jól
kicsiszolt vallomással közeledik, egyszerüen kineveti, mint már annyi
más ifjut. Kineveti, elkergeti, eladja, mint egy ócska kabátot. És mi
történik erre? Az történik, hogy ön sértett önérzetében elrohan és igy
kiált föl: „Most már ellenségek vagyunk mindhalálig!“ Hogy pedig ennek a
mondásnak tényleg is legyen foganata, arra nincs a világon jobb mód,
mintha ön szépen beáll Bauernebel Jeromos házi gárdájába. Eddig van.
Nincs másképp, mert a matézis nem csal.

Pető csöndesen bólintgatta sétabotját.

– E szerint tehát udvaroljak őnagyságának? – kérdezte némi szünet után.

A háziur kézzel-lábbal integetett.

– Természetesen! Minden uton és módon! Nappal és éjjel! Hahaha! Nagyon
jó! Szakállamra, nagyon jó! Hahaha!

– Nagyszerü! – jegyezte meg Pető gúnyosan, – óriási! Önben egy
Anaximenes veszett el, kedves Bauernebel ur.

– Nem veszett el, – tiltakozott a háziur. – Megvan! Itt él bennem!
Hahaha!

– Hahaha! – nevetett az ifju is és sok méltósággal fordult be a sötét
lépcsőházba. – Végén csattan az ostor, kedves Bauernebel ur! A végén!



VIII.

Egy borus téli alkonyaton Pető átment Bulcsu mesterhez, akit egy kis
vacsorautáni kirándulásra akart elcsábitani. A jogász figyelmét már
hetek óta felköltötte volt egy tarka plakát, amely uton-utfélen
Christophe ur, a csodálatos kigyómester mutatványait ábrázolta. A
hirdetmény szerint Christophe urnak nem volt gerince, ami abban az
időben még ritkaságszámba ment. Ma persze az ilyesmi már nem kelt
föltünést.

Mikor Pető belépett a zenész hideg odvába, az ifjut a félhomályban komor
arckifejezéssel látta ágya szélén ülni.

– Mi baj van, Bulcsu Péter? – köszöntött rá a jogász.

A fagottista nagyot sóhajtott, s csak azután felelt.

– Hiszen ön tudja, – mondta siralmasan. – Ahányszor egyedül vagyok és
nem dolgozom keserves robotban, elém áll Tilda alakja s megerősiti azt a
hitemet, hogy kétségbeejtően szeretem őt.

Pető hidegebben fogta föl a dolgot.

– Nos, ez még nem oly kétségbeejtő, – vélte letelepedve egy partiturára.
– Sőt: részben örvendetes. Mutatja, hogy az ideálizmus még nem veszett
ki a földről.

A zenész szomoruan intett jobbjával.

– Ha az ideálizmust nekem kell fönntartanom, attól félek, hogy ez a
lelki érzelem mihamar elveszti egyik támaszát.

Pető nevetett.

– Csak nem gondol öngyilkosságra, Bulcsu ur?

A fagottista fölállott és komor arccal felelt:

– De igen. Ön eltalálta. Meg szeretnék válni az élettől. Egyszer s
mindenkorra. Ez a leghelyesebb megoldás. Ezt parancsolja a lélek. A test
azonban gyönge s nem meri a tervet végrehajtani.

– Ezt a test helyesen cselekszi, kedves barátom, – állapitotta meg a
diák.

– Nem cselekszi helyesen, Pető ur, – rázta meg a zenész dús fürteit. –
Nem cselekszi helyesen, mert ez férfiatlanság. Sőt: egyenesen gyöngeség,
förtelmes gyávaság. De ki tehet róla? Be kell vallanom, hogy ereimben a
nyulak vére lüktet.

A jogász megrázta fejét.

– A gyávaság a sors véletlen adománya, Bulcsu, csakugy, mint minden
lelki tényező. Ugyanolyan joggal, hogy gyávává tette, a sors önt
bátornak is alkothatta volna.

A zenész nem mondott ellent.

– Ebben önnek igaza van, – felelte némileg megvigasztalódva, – bátorság,
gyávaság, erény, bűn, tehetség, mindez csak véletlen a földön. Semmi se
függ tőlünk, sem az élet, sem a halál. Isten kezében vagyunk
mindannyian. Ebbe én is belenyugodnám, de egy benső hang ennek dacára
egyre azt harsogja bennem, hogy minden ahogy van, nincs jól, hogy földi
pályafutásom haszontalan, szégyenletes, hogy egész életemben rossz
fagottista maradok, hogy szerelmem is dőre, ostoba, s hogy végre:
menedék csak a sirban van.

A Néro szerzője sóhajtva kelt föl és miután közben öreg este lett,
meggyujtotta a lámpát. Amint az első fénysugár fölcsillant, Pető arra a
meglepő tapasztalatra jutott, hogy a fagottista asztalán pénz, – valódi,
hamisitatlan, csillogó pénz, – fekszik, egy-két aranydarab és néhány
ezüstforint, amelyek bizalmasan simulnak egy zöldhasu bankjegyhez.

– Mi ez? – kérdezte meglepetve a jogász, aki elszokott az ilyen
látványosságtól.

– Ez pénz, – felelte Bulcsu megvető mosollyal. – Pénz, amely e földet
uralja. Pénz, amely mutatja, mily nagyok azok, akiknek sok van belőle s
mily nyomorultak vagyunk mi, akiknek semmi sincs e fajtából. Ez a pénz
teszi azt, hogy nekem reggeltől-estig fagottoznom kell s ugyanez a pénz
magyarázza meg, amiért Tilda sohase lehet az enyém. És ez a nyitja, hogy
most, ha volna bennem egy csöpp bátorság, golyót kergetnék a fejembe.

– Különös magyarázat! – vélte a jogász, akit a pénz éppen ellenkező
következtetésekre hangolt.

– Pedig ugy van, – folytatta a zenész nekihevülve. – Hallgasson rám.
Bennem a szerelem és a kötelesség borzalmas tusát végez. Borzalmas
tusát, mondom, s a vég kell, hogy szomoru legyen. Oly sima s mégis oly
kétségbeejtő a helyzet! Ime, lássa ön is. Egyrészről itt van Tilda, akit
ugy szeretek, mint ahogy még ember a földön nem szeretett, másrészről
pedig itt áll Jozefin őnagysága, aki azért fizet, hogy az öreg
Bauernebelt bosszantsam. A Montecchik és Capulet-k egymáshoz való
viszonya Castor és Pollux barátsága ahhoz képest, ahogy az én személyem
az öreg Bauernebellel szembe került. Hogy remélhetném, hogy csak valaha
is egy jó szót kapjak imádottamtól. Hogyan gondolhatnám, hogy Tilda
valaha az enyém lehetne, mikor tűz és viz, ég és föld, hegy és völgy
közelebb állanak egymáshoz, mint én és tisztelt háziuram? Avagy hiszi
ön, hogy ez lehetséges!? Van ebből a csávából más menekülés, mint a
pisztoly!?

Pető vállat vont.

– A sors már nagyobb különbségeket is kiegyenlitett, – mondotta
könnyedén, miután jó tanácsokat osztogatni tényleg nem nehéz.

– De ezt nem fogja kiegyenliteni, – rázta meg fejét Bulcsu. – Nem, nem,
már csak azért sem, mert mindentől eltekintve, a világ
legszerencsétlenebb embere én vagyok. Én vagyok a forditott Midás.
Amihez nyulok, amire ránézek, az már az ördögé, az már elveszett; ha ma
a kezembe adnák Rotschild vagyonát, egy éjjelen át szecskává változna.

– Az ön fantáziája tul szines, Bulcsu mester.

A muzsikus sötéten bámult maga elé.

– Higyje el, hogy nem, – mondotta. – Vagy érhet-e valakit nagyobb
szerencsétlenség, mint engem a Bauernebel-kisasszonnyal? Nem! A világon
millió és millió fiatal hölgy van, millióba és millióba lehetnék
szerelmes, de nem, nekem éppen az az egy kell, akit soha el nem érhetek,
akiről még csak álmodni is a legmegbocsájthatatlanabb dőreség.

Pető mosolygott.

– No, no, – válaszolt nyugodtan (mert hisz végre is nem ő volt szerelmes
Tildába, tehát nyugodt lehetett), – a helyzet nem oly reménytelen. Ön
fiatal is, tehetsége is van. Megir egy operát, a Carot…

– Nerot! – tiltakozott a zenész.

– Pardon, Nerot, – igazitotta helyre szavait Pető, aki csak arra
emlékezett, hogy a várandó operának valami kutya-neve van. – Tehát
megirja a Nerot, hirnevet, pénzt szerez s akkor az öreg Bauernebel
boldog lesz, ha önt házában egyáltalán vendégül láthatja. Ez a dolog
tehát nem olyan nehéz. De most engedjen meg egy közbevető kérdést, hogy
kerül ide ez a sok pénz?

Bulcsu mester szomoruan függesztette le fejét.

– Ez a pénz a Judás-pénze, – mondotta némi szünet után.

– Talán az Izsáké? – kérdezte a jogász a szomszéd házban lakó és
zálogkölcsönökkel foglalkozó derék Blau Izsákra célozva.

– Nem, nem, – felelte Bulcsu bánatosan. – Judás-pénz alatt azt értem,
hogy szégyen-pénz, pénz, amelyért talán a tulvilági üdvösségemet adtam
oda, pénz, amelyért az Orkusban valószinüleg fej nélkül fogok
megjelenni.

– Fej nélkül? – riadt föl Pető.

– Igen, – bólintott a fagottista, – ez már egyszer igy van. Sőt biztos,
hogy igy van. Engedje meg, hogy könnyitsek a lelkemen és megvalljam az
egész dolgot. – Nagyot sóhajtott, aztán folytatta: – Az eset az, hogy
agyon akartam magamat lőni. Hisz ezt ön is tudja. Azt azonban nem sejti,
hogy előbb ki óhajtottam egyenliteni a földön levő becsületbeli
kötelezettségeimet. Igy a mosóné- és a suszter-számlámat, két fájó
tételt, amelyeknek rendezetlensége már eddig is sok gondot okozott
nekem, főleg pedig a hitelezőimnek. Továbbá revolvert is kellett
vásárolnom, töltényeket természetesen szintén. E nélkül nincs főbelövés.
Mindehhez azonban pénz kellett, sok pénz s nekem semmi kilátásom sem
volt rá, hogy ez anyagi eszközökre szert tehetek. És ezért fogok az
Orkusban fej nélkül megjelenni!

– De hát pénze is van s a feje is megvan, – szólt Pető, megpengetve az
egyik csillogó aranyat. A jogász tudniillik azt hitte, hogy álmodik s
azért óvatosságból megcsörgette a pénzt. Nem álmodott, az arany vigan
csilingelt az asztalon.

– A pénz tényleg megvan, – felelte a zenész. – Csak azt ne kérdezze,
hogyan? Ne kérdezze, honnan? Nie sollst Du mich befragen, véli Wágner.

Pető tiltakozott a kitérő válasz ellen.

– Ez nem ugy van. Én teljesen méltánylom ugyan az ön érveit s belátom,
hogy ez magánügy, de elvégre is, mi jóbarátok vagyunk, én legalább ugy
hiszem. Én is gyakran kerülök hasonló pénztelen helyzetekbe. Ön csak nem
fogja előttem, a jóbarát előtt, eltitkolni a módját, hogy juthat az
ember adott esetekben anyagi eszközökhöz?

Bulcsu le volt fegyverezve. Tényleg, Pető jó cimborája volt, aki rövid
barátságuk dacára, melegen érdeklődött iránta s megérdemelte, hogy
bizalommal legyen vele szemben.

A fagottista tehát ujra nagyot sóhajtott (numeró nyolc), azután igy
szólt:

– Ám hallja titkomat, tudjon meg mindent és azután vessen meg.

Neró szerzője most szünetet tartott, majd lesütött szemmel igy
folytatta:

– A dolog előzménye röviden a következő. Nekem harmincnégy fogam van!

A jogász tétován nézett barátjára.

– Harmincnégy foga? Nem értem a dolgot.

Bulcsu szomoruan mosolygott.

– Mindjárt meg fogja érteni, – mondotta keserüen. – Egy pillanat alatt
megérti. Nekem, mint emlitém, harmincnégy fogam van s ez a szakértők
nézete szerint furcsa egy ritkaság, oly nagy ritkaság, hogy a párját
talán sehol sem lelik meg. Érti most már?

– Nem, – felelte Pető s azt hiszem, az olvasó is ugyanezt mondaná.

– Akkor hát tovább fejtegetem e szomoru tárgyat, – sóhajtotta (numeró 9)
Bulcsu. – Egy nap a fogam fájt, rettenetesen, kétségbeejtően. Csak nekem
tud ilyen bolondul fájni a fogam. Mit tesz az ember ilyenkor? Nemde,
elmegy a fogorvoshoz. Én is igy cselekedtem és felkerestem egy orvoskodó
jóbarátomat s elpanaszoltam neki bajomat. Barátom azonnal munkához
látott, kipeckezte a szájamat, megkopogtatta a fogsoromat, elővette a
fogót, de azután egyszerre igy kiáltott fel: „Tudod-e, mi van a
szájadban, Bulcsu?“ „Fogak és nyelv“ feleltem fájdalmasan. „De hány fog?
– kérdezte barátom. – Hány fog?“ „Lesz vagy harminc, harminckettő“,
feleltem őszintén s nem értettem, miért érdeklődik cimborám a fogaim
mennyisége iránt, amikor orditok a fájdalomtól. „Harminckettő? –
kacagott erre barátom. – Óriási tévedés! Óriási! Neked pont harmincnégy
fogad van.“ „Huzz ki egyet, – jegyeztem meg rezignáltan – s akkor
mindjárt kevesebb lesz eggyel!“ Erre az én barátom elhatározottan azt
mondotta: „Soha, öregem, soha! Ha valakinek harmincnégy foga van, az épp
olyan ritkaság, mint a kétfejü borju vagy a hatlábu kutya. Ez orvostani
kuriózum s ezt okvetlen be kell mutatnod a klinikán.“ Én tiltakoztam, de
pajtásom, ellenkezésem dacára, megfogott, betuszkolt egy konfortáblisba
és menten elvitt az orvosi körbe. Ott a doktorok már a puszta hirre
felugráltak a tarokk mellől és egy álló óráig egyebet sem tettek, mint a
fogsoromat tapogatták, ahogy a lovaknál szokás. Mind el voltak
ragadtatva, mind a szájamba nyultak, végül pedig az egyik hálából
áthozatta a műszereit, sebtiben megplombálta a fogamat és boldognak
vallotta magát, hogy ezen a csodálatos állkapcson működhetett. Nos,
érti-e most már? – fejezte be előadását Bulcsu.

Pető még mindig a fejét rázta.

– Egy kukkot sem értek, – szólt makacsul.

– Akkor tehát még tovább kell folytatnom, – törölte le homlokáról a
verejtéket a fagottművész. – Hallja tehát, mi történt. Egy héttel az
esemény után levelet kaptam az orvosi fakultás embertani intézetétől,
hogy sziveskedjem ott megjelenni. Elmentem s akkor értésemre adták, hogy
amennyiben szives volnék időszakonkint fogaimat a tanulóifjuságnak
bemutatni, minden egyes alkalommal öt forintot fizetnek.

– Most már értem! – kiáltott fel Pető diadalmasan. – Onnét van tehát a
pénz!

Most Bulcsu mesteren volt a fejrázás sora.

– Még mindig nem érti, kedves barátom, – jelentette ki csüggedten és még
jobban lehorgasztotta fejét. – Még mindig nem érti. Oh, a pénz nem ebből
a forrásból fakadt!

– Hát honnét? – kérdezte türelmetlenül a jogász, aki ugy vélte, hogy a
zenész története szövevényesebb a Rocambole-énál.

Bulcsu egy kis szünetet tartott, aztán bünbánóan bökte ki a tényt.

– A pénz Lux urtól származik.

– Lux urtól?

– Igen, tőle. Ismeri ön Lux urat?

– Nem.

A fagottista tovább haladt a Kálvárián.

– Lux ur ügynök, – világositotta fel a barátját, – részben kereskedő,
részben uzsorás, aki nadrágokat, házakat, daxlikat, gyárakat, ócska
kályhacsöveket, földbirtokot vesz és elad. Lux ur mindent megvásárol: a
gyertyakoppantóktól kezdve a mennydörgős ménküig, hasonlóképpen mindent
megkaphat nála, ha bajuszpedrőre, ha éjszaksarki hajóra van szüksége. De
most már csak érti?

– Szakállamra, nem! – ütött az asztalra a diák.

A Neró szerzője megadással haladt tovább tüskékkel megjelölt pályáján.

– Akkor hát nem köntörfalazom tovább. Rövid leszek. Egy nap megjelent
lakásomon Lux ur. Elmondotta, hogy tudomása van harmincnégy fogam
létezéséről s hogy ő abban a szerencsés helyzetben van, miszerint a
Barnum-muzeum nevében kétszáz pengő forintot ajánlhat fel a koponyámért.

– A koponyájáért?! – hökkent meg a jogász.

– Igen. A koponyámért. Természetesen a halálom után. Nekem csak alá kell
irnom egy nyilatkozatot, amelyben megengedem, hogy holtam után fejemet a
Barnum-muzeum vegye át, azzal a kétszáz forint máris az enyém. A
halottnak, vélte Lux ur, ez ugyis mindegy, ha van feje, ha nincs, de
élőnek kettőszáz (mindig igy mondja: kettőszáz!) forint nagy pénz!

– És ön elfogadta a kettőszáz forintot? – kérdezte Pető kiváncsian.

A zenész szomoruan pislogott.

– Sokig haboztam. A terv borzalmas volt. Egyrészt az ember szereti, ha
legalább a halála után békessége van, másrészt kérdés, hogy a másvilágon
mit fognak szólni hozzá, ha fej nélkül jelenek meg, harmadsorban pedig a
Barnum-muzeum nem más, mint egy anatómiai kabinet (külön osztállyal
felnőttek számára), ahol a sziámi ikrekkel, az összes rablógyilkosok
viaszkszobraival és számtalan állati szörnnyel: lólábu majmokkal,
kutyafejü kigyókkal, spirituszba tett csodákkal müködnék együtt. Soká
tusakodtam, mondom, amig végre a nyomor, továbbá a halál utáni vágy
győzött fölöttem. Ma délután elmentem Lux urhoz és felvettem a pénzt. És
most vessen meg, kedves Pető ur, – fejezte be elbeszélését a zenész
elborult arccal.

A jogász azonban nem vetette meg barátját, sőt melegen kezet szoritott
vele. Ó, neki érzéke volt a pénzügyi tranzakciók iránt, miután maga
legjobban tudta, mily sulyos és gyakran bonyodalmas feltételekhez vannak
azok kötve.

– Önnek semmi szüksége arra, – mondotta tehát Pető megnyugtatólag, –
hogy magának szemrehányást tegyen. Először, mert az élet a halál elé
való; másodszor, mert ezzel örökké emlékezetessé teszi magát, hiszen
évszázadok mulva is beszélni fognak egy Bulcsu nevü zenészről, akinek
harmincnégy foga volt; harmadszor, mert ezzel a tudománynak tett
szolgálatot.

– A tudománynak? – mosolygott keserüen a muzsikus.

– Igenis, mert a nagy tömegek embertani felvilágositása éppoly fontos,
mint a klinikák orvosnevelési törekvése, – rekesztette be kissé gyönge
érvei sorozatát az ifju.

Bulcsu azonban nem vette észre az argumentumok vérszegénységét. Sápadt
arca felcsillant, kő esett le a szivéről. Tehát a világ, amelyet e
percben a jogász képviselt, nem itéli el, sőt megérti tettét!

– Ez az ön őszinte véleménye? – kérdezte fellélegezve és kezét a diák
felé nyujtva.

– A legőszintébb! – felelte Pető komolyan.

– Akkor engedje meg, hogy önt megöleljem és jóltevőmnek nevezzem.

– Ahogy tetszik, – jelentette ki a jogász és szó nélkül kiállta Bulcsu
baráti kitörését.

– Oh, milyen boldog vagyok, – ömlengett tovább a fagottművész. – Milyen
másnak látom a világot, hogy az nem vet meg cselekedetemért, milyen
megkönnyebbülést szerzett ön nekem! Még egy órával azelőtt azt hittem,
hogy én vagyok a föld legnyomorultabb embere s most látom, hogy
igazságtalan voltam önmagammal szemben s én is érdemes vagyok a
napsugárra, az Isten éltető levegőjére!

– Hagyjuk a frázisokat, öregem, – mondotta Pető kalapja után nyulva, –
ez mind felesleges dolog. Az ember sose törődjék a nagyvilággal, hanem
nézze ugy a tényeket, amint azok vannak. Magunknak élünk, nem a
karzatnak. Az érzelmi, a tulzott becsületbeli, a pszichológiai
sallangokat az emberek rakták rá a tárgyakra és élő lényekre, sőt az
elvont fogalmakra is, ugyanazok az emberek, akik alapjában a
legönzőbbek, a leghidegebbek és a legkönyörtelenebbek. Hagyjuk ezt;
okosabbat mondok. Szedjük össze a cók-mókunkat és nézzük meg Christofe
urat, a kiváló kigyóembert!

– A kigyóembert! – kiáltott fel Bulcsu mester. – Erre tényleg magam is
kiváncsi vagyok! Hetek óta izgatnak a hirdetményei! Fel a kigyóemberhez!

Magára kapta karbonáriköpönyegét és feltette bársonykalapját.

– Mehetünk, – szólt és egy határozott mozdulattal zsebre tette Lux ur
aranyait.

A harmincnégy fog, a koponya, Lux ur egy pillanat alatt a feledés
homályában vesztek el.



IX.

A „Kék Macska“, az akkori idők legszennyesebb mulatóhelye, a most is még
ismert piszkos, füstös helyiség, pár lépésre volt tőlük. Rövid időn
belül már ott is ültek a kormos teremben, ahol egy pepitanadrágos,
zöldfrakkos népénekes dalolt kuplékat a vizvezetékről. Türelemmel
hallgatták végig s figyelemmel adóztak egy hasitott szoknyáju kövér
hölgynek is, aki viszont a snájdig hadnagyokról énekelt. A többi
műsorszám – hasbeszélők, lengyelzsidók, kutyaidomitók – hasonlóan
alacsony szinvonalu volt, a kigyóember azonban tényleg nagy művésznek
látszott. A derék férfi nagy ötleteséggel csavargatta össze tagjait, sőt
egyizben olyan csimbókot kötött a testéből, hogy maga is belegabalyodott
s a csomót előhivott impresszáriója csak nagy nehézséggel tudta
megoldani. Ami utána következett, ismét selejtesebb volt s éjfél felé az
ifjak kissé csalódva indultak haza.

– Igyunk még egy kávét, – inditványozta Bulcsu utközben s miután barátja
csatlakozott a tervhez, a két korhely már bent is ült a „Két
Huszár“-ban. A fojtó szagu kávéházban már csak egy-két elkésett vendég
ült, deresfejü korhelyek, akik az éj befejezéséül krampampulit ittak.

– Az este mondottál valamit, – szólt Bulcsu, mert a „Kék Macská“-ban az
ifjak természetesen megitták a baráti poharat, – az este mondottál
valamit, ami nem megy ki a fejemből. Emlékszel rá?

– Nem emlékszem, – felelte Pető, aki sohasem tulajdonitott szavainak
maradandó értéket.

– Akkor hát ismételni fogom nyilatkozatodat. Mikor elpanaszoltam neked
reménytelen szerelmemet s vázoltam azt a nagy távolságot, amely köztem
és háziurunk közt lebeg, igy szóltál: „A sors már nagyobb különbségeket
is kiegyenlitett.“ Mondtad ezt?

– Tényleg, ezt mondtam.

– Nos és hiszed is, hogy ez lehetséges? – tudakolta tovább a fagottista.
– Vagy csak vigasztalni akartál?

– Semmi lehetetlent sem látok benne, – vonta meg vállát Pető.

A zenész komoran nézett barátja szemébe.

– Gondolod, hogy szerelmem valaha célt érjen? De őszintén nyilatkozzál!

– Gondolom, hogy célt érhet. Feltéve, ha Tilda szivében hasonló vonzalom
lakik.

A Neró szerzője sóhajtott.

– De hát lakhatik-e benne rokonvonzalom az adott viszonyok közt? –
kérdezte kétségbeesve.

A jogász megint könnyebben fogta fel az ügyet.

– Azt sosem lehet tudni, – mondta határozottan. – Gondolj csak Rómeóra
és Juliára és számos rokonesetre. Minden lehetséges. Csupán egyet
szeretnék tudni, beszéltél-e legalább valaha Tildával?

Bulcsu bólintott fejével.

– Igen. Egyszer. A lépcsőházban találkoztunk s én udvariasan, ahogy az
az egy házban lakókhoz illik, köszöntem neki. Erre ő azt válaszolta: „Ön
az a zenész, aki szomszédunkban lakik?“ – „Igen“, feleltem szerényen. –
„Ön még sokra fogja vinni“, mondotta ő rettentő hidegséggel és azzal
tovább ment. Nem kétségbeejtő ez?

– Legkevésbbé sem, – vélte Pető. – Sőt a legtöbb szerelem igy kezdődik,
mert az ellentétek vonzzák egymást.

A jogász szivarra gyujtott, aztán egy ideig hallgatott, ugy tetszett, az
eszébe jutott valami. Tényleg, az ellentétekről beszélve egy terv magja
röppent agyába, egy röpke terv, amely azonban gyorsan fejlődni kezdett.
Még nem jegecesedett ki, még nem volt felszerelve, de a jogász ugy
vélte, hogy ezen az alapon lehetne valamit csinálni.

Bulcsu tiszteletteljesen bevárta, mig elgondolkodó barátja ujból
felveszi a beszéd fonalát. Pár perc mulva Pető aztán megszólalt.

– Bulcsu! – mondotta ünnepélyesen. – A fejemben kavarog valami. Lehet,
hogy a bor szelleme, de lehet, hogy egy ötlet, egy kisérlet, amely lehet
rossz, lehet jó, de ártani semmiesetre se fog. Próbáljunk vele
szerencsét. Ha nem válik be: nem történt semmi, ha sikerül, akkor talán
boldog ember leszel. Tudnál bizni bennem?

– Én vakon hiszek benned, – lelkesedett a Neró szerzője, aki rövid
barátságuk alatt megtanulta, hogy kettőjük közt Pető feltétlenül az
erősebbik, ügyesebbik és okosabbik.

– Akkor hát bizd magad rám, – inditványozta a jogász. – Vágjunk neki a
dolognak. Csak egyet igérj meg, azt, hogy leteszel arról az
ostobaságról, amit az este terveztél.

– A legnagyobb örömmel! – jelentette ki a fagottista, akinek az a
lemondás nem került nagy küzdelmébe. – Igérem, hogy kivánságod
teljesülni fog. És most: Szabad tudnom tervedet?

Pető megrázta fejét.

– Egyelőre nem. Hátha az első lépésnél kudarcot vallok s akkor
kikacagnál. Engedj csak egyedül kisérleteznem. Amint azonban a remény
legcsekélyebb fénysugarát megpillantom, rögtön értesitlek s akkor kéz a
kézben folytatjuk a munkát.

– Ahogy parancsolod. Én vakon bizom benned.

– Nagyon szép, – könyvelte el a bizalmat a diák. – Hanem akkor lássunk
munkához, mindenekelőtt pedig feküdjünk le, mert reggeledik. Egy
véleményen vagyunk?

– Feltétlenül.

Lassan hazaindultak.

Az égbolton már rózsaszinü felhők lógtak.

A sárga házban vigan szóltak a harangok, a barnában viszont a lakatosok
kalapáltak kétségbeesetten.



X.

Néhány nap mulva Pető látogatást tett Bauernebeléknél. Éppen jókor jött:
a háziur kemény csatát vivott a fiskálisával, az öreg Fabricziussal. Az
ügyvéd, bár szokva volt kliense hevesebb kitöréseihez, ezuttal maga is
kissé meg volt lepve az indulatok káprázatos megnyilatkozásától és
folyton ezt ismételgette:

– De Bauernebel ur, mérsékelje magát! De Bauernebel ur, tisztesség ne
essék mondván, kérem, ne izgassa fel magát!

Majd némi gondolkodás után még azt is hozzátette:

– Ha önt most megüti a guta, az egész világ azt fogja hinni, hogy én
öltem meg.

E többször elrecitált mondat második részénél lépett be Pető. A harc nem
lepte meg – rövid idő alatt a sárga házban már különb dolgokat látott –
s azért nagy nyugalommal hajolt meg a háziur előtt, majd bemutatkozott
Fabricziusnak. A fiskális, egy vatermörderes, kecskeszakállas
nyárspolgár, a régi Pest tipikus alakja volt. Hosszu gérokkja
flaskózöld, a nadrágja trombitaalaku, mig a cipőit egy-egy rézcsatt
tette feltünővé. A kezében fekete sétabot volt, amelynek fogantyuja
delfint ábrázolt. Fabriczius nem szégyelte az idegen előtt a pörpatvart,
sőt abba a vendéget is mielőbb belevonni iparkodott.

– Kérem szeretettel, – mondotta vékony, édeskés hangon, – Bauernebel ur
igen fel van indulva, amiért egy pört, amelyhez eleve nem lehetett
bizni, elvesztettünk és Bauernebel ur ezért velem szemben igazságtalan.
Kérem szeretettel, hallgasson meg ön is. Az eset tudniillik a következő.

– Kérem szeretettel, – utánozta a fiskális magas hangját az arany
polgár, – az esetet majd én mondom el!

– Ahogy paracsolja, – hajlott meg Fabriczius udvariasan. – De
figyelmeztetem, hogy jogi megvilágitás nélkül Pető ur nem fogja a
tényállást kellőképpen megérteni.

Bauernebel dühösen csapta le a házisapkáját.

– Az ön jogi megvilágitása már jó néhány ezresembe kerül! – csattant ki.
– Bár soha pörvesztőt ne hozott volna utamba a sors! Bár ne tudnám, mi a
jogi megvilágitás!

– De Bauernebel ur, – vetette ellen Fabriczius édeskésen. – Ne izgassa
fel magát! Még meg találja ütni a guta – szeretettel legyen mondva – és
az egész világ azt fogja állitani, hogy én öltem önt meg.

– És abban a világnak igaza is lesz! – kiáltotta Bauernebel, ujra
feltéve a taplósapkát. – Ön visz a sirba, kedves Justinianus ur!

Fabriczius nyugodtan simogatta kecskeszakállát és igy szólt:

– Az eset, igen tisztelt Pető ur, a következő…

– Hagyjon engem beszélni! – harsogta közbe a háziur. – Hagyjuk egy kissé
békén azt a jogi megvilágitást!

Pető, aki eddig csendesen malmozott az ujjaival, most szükségesnek
tartotta, hogy ő is megnyilatkozzék.

– De uraim, – szólt tehát egy csodás pillanatban, amikor mind a két fél
egy percre elhallgatott, – igy sohasem értjük meg egymást. Lassan a
testtel. Amennyiben tényleg kiváncsiak a nézetemre, közöljék velem békés
uton a harc magját képező tárgyat.

Fabriczius meghajtotta magát és karikaalaku kézmozdulattal jelezte, hogy
a beszéd fonalát átadja kliensének.

– Csakhogy végre szóhoz juthatok, – fujt Bauernebel, aki pedig már egy
órája egyebet se csinált, csak beszélt.

– Halljuk tehát az esetet, – szólt a jogász, akit igen mulattatott az
öreg urak pörpatvara.

A háziur szekrényéhez ment s kocsiderékra való aktát, kétrét
összehajlitott pöriratot vett ki belőle.

– Tetszik látni ezt a sok bélyegespapirost? – kérdezte gunyos mosollyal
Petőtől.

– Látom, – felelt az ifju.

Bauernebel gyilkos oldalpillantást vetett a fiskálisra, majd igy
folytatta:

– Ez a sok haszontalan irka-firka a galamb-pör. A legszomorubban csinált
magyar pör. Az örök pör, a tengeri kigyó, amely évtizedek óta kisértett
és kisért. Hol ennél, hol amannál a fórumnál bukkanik fel és ugy
tetszik, soha el nem fog tünni a föld szinéről. Azaz, mit beszélek? Nem
tünt el? De bizony eltünt, ma tünt el, amikor Fabriczius urnak végre,
hosszu tusa után, mint annyi mást, ezt a pört is sikerült elveszitenie.

Az ügyvéd felemelte a kezét.

– Igen, mert a pör ab ovo Ledae nem volt jogos, – vetette közbe.

– Mert a fiskális nem volt elég erélyes, – mordult vissza Bauernebel. –
Lehetetlenségnek tartom, hogy az ember ott, ahol igaza van, a rövidebbet
huzza. Ez csak Fabriczius ur közbenjárása mellett sikerül. És Fabriczius
urnak ezuttal is sikerült a lehetetlen.

Nagyot fujt és elhallgatott, vasvillatekintete azonban annál szilajabban
járta át meg át az ügyvéd flaskózöld gérokkját.

– De hát mi tulajdonképp a galamb-pör? – bátorkodott Pető megkérdezni. –
Mindenekelőtt ezt lenne szükséges megállapitani.

– A galamb-pör, mint már a neve is mutatja, – vette fel a szót orvul a
fiskális, de kisérlete kudarcot vallott, mert az arany polgár harsányan
kiáltott közbe:

– Az esetet majd én mondom el, tisztelt uraim! Majd csak én! Fabriczius
ur eleget szónokolhatott a törvényszék előtt, egyszer hadd beszéljek én
is…

– Csak ne izgassa fel magát, – jegyezte meg a fiskális szerényen. – Még
meg találja ütni a guta és akkor…

– A galamb-pör – csapott le reá Bauernebel, aki közben mély lélekzetet
vett – a következő. Van nekem egy házam a Ranolder-utcában, egy
kétemeletes, rendes ház, melyet a nagynénémtől, özvegy Rozmanek
Ottiliától örököltem, anno 56, als das Holz so rar, und als der kalte
Winter war. Ez az épület átjáróház, egyéb általános megjegyzésem nincs
rá. Átvettem tehát örökségemet s jó ideig nem is volt vele semmi baj,
amint az rendes házakhoz illik. De nem fenékig tejfel. Egy téli reggelen
a házmesterem, Stámpfl Ágoston, beállit s azt jelenti, hogy: „Uram,
tenni kellene ám valamit a galambok ellen.“ „Miféle galambok ellen?“ –
kérdeztem én. „A ház udvarán tanyázó galambok ellen“, – szólt a
házmester, aki igen pontos, rendszerető ember volt. „Hát mit csinálnak a
galambok?“ „A galambok, uram, sok piszkot csinálnak, – jelenti ki
Stámpfl, – s arra ingerlik a házban lakó összes ebeket, hogy folyton
utánuk szaladjanak és kergessék, ugassák őket, minek következtében a
házban akkora a lárma, mint egy hajtóvadászaton.“ Hohó! gondolom erre
én. Hogy szabad a galamboknak ezt tenni? Melyik házirend türi ezt meg?
Miféle városban élünk? „Önnek igaza van, Stámpfl, ez nem járja“ – mondom
tehát – „távolittassa el a partájjal a galambokat.“ Erre a házmester azt
válaszolja: „Szivesen eltávolittatnám őket, uram, de nem tudom, kiéi a
galambok, kit kell felszólitanom, hogy őket elvigye?“ „Hát a
tulajdonosukat.“ „Nincs azoknak tulajdonosuk“, – feleli a házmester.
„Hogy lehet az?“ – kérdezem. „Ugy, uram, – válaszolja Stámpfl, – hogy a
galambok egykor a házban lakó Maurer nevü csizmadiáé voltak. De Maurer
már régebb idő óta kihurcolkodott.“ „Hová?“ volt az én kérdésem. „Azt
nem tudom.“ „Hát tudja meg.“ No, jól van, Stámpfl, mint mondom, pontos
ember volt, azért tüvé tette a várost, lótott-futott s kideritette, hogy
Maurer csizmadia ezidőszerint kint lakik a váci temetőnél. Beszélt is
vele, azonban Maurer semmi hajlandóságot nem mutat, hogy a közben
felszaporodott galambokat eltávolitsa. Egyrészt, ugymond, a galambok nem
hagyják magukat megfogni, másrészt meg, ugyis csak visszarepülnének arra
a helyre, amelyet megszoktak. Egyébként pedig neki, már mint a
csizmadiának, más dolga van, mint galambokat átköltöztetni.

Az arany polgárnak egy pillanatra kifogyott a szusza.

A fiskális megragadta az alkalmat.

– Én már akkor azt tanácsoltam Bauernebel urnak, miszerint hagyja abba
az egész dolgot, nem fog a célhoz vezetni, – jegyezte meg tőle telhető
gyorsasággal.

A háziur mérgesen tekintett ügyvédjére.

– Ezt csak rossz pervesztő tanácsolhatja, – torkolta le a közbeszólót, –
mert evidens, hogy jogos uton voltam. Avagy türni vagyok kénytelen, hogy
a házamban egy csomó idegen galamb garázdálkodjon s folytonos lármára,
pörpatvarra ingerelje a lakókat? És türnöm kell, hogy a madarak
elronditsák a drágán festett falakat? E fölött csak nem lehet
disputálni! A jog az jog, az igazság az igazság s minden jóravaló
embernek ahhoz kell magát tartania, ha mindjárt csak egy lyukas dióról
van szó. Ha tehát jogomban és igazságomban vagyok, akkor megkövetelem
annak respektálását, ahogy én is tiszteletben tartom a más jogát és
igazságát. Ez principiumom és ebből nem engedek egy jottát, ha
millióról, ha susztertallérról van szó. De hadd maradjak a tárgynál.
Bizva igazságomban, felszólitottam Fabriczius urat, hogy inditson pört a
renitens csizmadia ellen. Követelem, hogy Maurer vigye el a galambokat
záros határidőn belül. Velem ilyen dolgokban nem lehet packázni. A pört
meginditottuk, közbe azonban történt valami. Valami váratlan dolog.
Maurer egy nap sonica meghalt. Ilyen ravaszok az alperesek mind. De hát
azért a világ még nem dől össze. Elhivatom az ügyvéd urat. „Mit teszünk
most?“ – kérdeztem tőle. Nos, fiskális ur, mit felelt ön erre? – fordult
Bauernebel az ügyvédhez, aki egyre csak a kecskeszakálát simogatta.

– Azt feleltem, – válaszolta a megszólitott, – hogy ha kimondottuk az
á-t, mondjuk ki a b-ét is. Ha konzekvensek akarunk maradni, akkor
pöröljük az örökösöket. Ez a dolog rendje.

– Ugy van, – bólintott a háziur. – Tehát pörölni kezdtük az örökösöket,
pöröltük, pöröltük, sokáig pöröltük, mig végre kiderült, hogy örökösök
nincsenek. Maurernek nem volt se felesége, se gyermeke, se apja, se
anyja. Ilyenek az alperesek! „Hát most mit csinálunk?“ – kérdeztem ujra
az ügyvéd urat. – „Pöröljük a hagyatékot“ – volt a bölcs válasz. Jó.
Folyt a tinta, fogyott a bélyeg, tanácskoztak, tanácskoztak a birák, mig
végre egy szép nap kiderült, hogy hagyaték sincs, a csizmadia után
mindössze egy dikics, egy kalapács, meg egy csirizestál maradt, azt
pedig valaki ellopta. Nincs kin követelni a jussunkat! Fékomadta, most
már én is kezdtem dühös lenni. Járja ez, igy kicsufolni az igazságot?
Szabad komédiát üzni a magántulajdonnal? Ugyebár nem. Tehát gyerünk
tovább! Bűnfenyitő feljelentést adtunk be ismeretlen tettesek ellen,
hogy a hagyatékot elsikkasztották. Ugy bizony. A rendőrség meg is
inditotta a nyomozást, ki is hallgatott egy csomó tanut, fogyasztotta a
papirt, de eredményre nem lyukadt. A tolvaj sosem került meg.

– És itt aztán bevégződött a pör? – kérdezte Pető kissé kimerülve a
hosszu fejtegetéstől.

Bauernebel a fejét rázta.

– Oh, nem, – mondta, folyvást az ügyvédre szegezve tekintetét, – a dolog
csak itt kezd bonyolódni. Fabriczius ur ugyanis kideritette, hogy a
galambok tulajdonképp szintén némi értéket képviselnek. Azokat az
örökösök értékesithetik s mi viszont az örökösökön hajthatjuk be a kárt.
Nekem más nézetem volt. Szó nélkül el akartam adni a Széna-téren a
gyalázatos madarakat, azonban Fabriczius ur közbelépett s igy szólt:
„Ezt nem szabad megtenni. Ez hagyatéksikkasztás volna. A galambok
Maureréi voltak, nekünk nem szabad hozzájuk nyulni.“

– Ez volt a helyes jogi felfogás, – bólintott az ügyvéd.

– Igen, igen, – bólintott vissza gunyosan az arany polgár. –
Természetesen. Minden a jogé, az egyéné semmisem. Optime. Tehát
maradjunk csak a jogi uton. Megint vissza kellett menni oda, ahonnét
kiindultunk. Ujra ki kellett fürkészni Maurer örököseit, hadd vegyék át
a galambokat, hogy azután legyen kit pörbe fogni. De örökös most sem
akadt. Kincsért sem akadt. A galambok eszerint gazdátlanok voltak,
mindenkiéi, vagy senkiéi, mint ahogy a levegő vagy a napsugár. Azonban
Fabriczius mester ebbe nem nyugodott bele. Egy szép napon kisütötte,
hogy: „Hopp! Örökös hijján a vagyon a fiskusra száll.“ Korszakalkotó
felfedezés! Nosza, rajta, pörölni kezdtük tehát a fiskust. Ez volt aztán
a pör! Elhuzódott évekig, most jobbra, most balra s végre is alaposan
elvesztettük az egész histórát, mert a fiskusra csak jogok szállhatnak
át, nem pedig kötelességek. A galambok pedig ezalatt szaporodtak,
gyarapodtak és ma már hálisten vagy négyezer darabra rugnak, ugyhogy az
ember a kapun se járhat be tőlük s egy lakó sem akar megmaradni a házban
miattuk. Ráadásul pedig nekem még etetnem is kell őket, nehogy a pör
tárgya elpusztuljon, mert akkor jogommal, igazságommal direkte a pokolba
mehetek.

Pető nyugodtan hallgatta végig e rémes történetet.

– Valóban érdekel, hogy mi történt ezután? – jegyezte meg kiváncsian.

– Hogy mi történt? – kérdezte Bauernebel, mintha a válasznál mi sem
volna természetesebb. – Hogy mi? Az történt, hogy nem engedtem a
jussomat s mentünk tovább. A sarkamra álltam én is. Ez csak természetes.
Lehetséges-e, kérdém, hogy civilizált városban az ember négyezer
galambot megtürni legyen kénytelen a házában? Ugyebár, ez nem
lehetséges? Ilyen módon akár négyezer farkas vagy négyezer elefánt
sétálhatna az udvaromban. Már pedig a házak nem azért épülnek, hogy
kóbor állatok tanyái legyenek: ez a kétszer-kettőnél is világosabb. Az
ilyen invázió ellen meg kell, hogy oltalmazva legyünk s ez a védelem a
hatóság feladata. Ezért fizetünk adót, ezért tiszteljük a törvényt.

– Tehát mi történt?

– Az történt, hogy a város ellen fordultam. A közigazgatáshoz
apelláltam. Felszólitottam a hatóságot, hogy mint illetékes fórum,
egyrészt távolittassa el hivatalosan a galambokat házamból, másrészt
pedig téritse meg nekem a káromat. A város kötelessége polgárai
nyugalmáról, valamint a határain belül álló házak biztonságáról
gondoskodni.

– És volt beadványának eredménye? – tudakolta a diák, akit lassan
izgatni kezdett a galamb-pör.

Bauernebel gunyosan kacagott.

– Hogy volt-e? Hahaha! Hogy volt-e? Kitünő, nagyszerü, pokoli!

– Szóval: nem volt, – emelt gátat a jelzők árjának a diák.

– De mennyire nem volt! – kacagott az arany polgár gunyosan. – Hiszen
Fabriczius ur vitte a dolgot! Annyira nem volt, hogy mikor
előterjesztésemet a tanácsban felolvasták, az egész konzilium sonica
sentis elkezdett nevetni, uram, nevetni és ha nem lett volna más dolguk,
még most is nevetnének. Szerencsére azonban egyéb tárgyalni valójuk
akadt, ezért abbahagyták a kacagást, nekem pedig egy irást küldtek,
amelyben kijelentik, hogy kérelmemnek nem adhatnak helyet, igy és igy,
amugy és amugy, miután ugyanily alapon más polgárok az egerek,
svábbogarak, verebek, sőt a szunyogok hivatalos eltávolitását is
követelhetnék.

– És ezzel a dolog befejeződött?

Bauernebel szomoruan bólintott.

– Igen, ez már a vég kezdete volt. Még egyszer feltápászkodtunk ugyan s
bepöröltük a várost, bizonyitgattuk az igazunkat, nyaltuk az
okmánybélyegeket, jártuk a fórumokat, de ez már csak haldoklás volt. A
láng egyre jobban pislákolt, aztán sötétség lett. Ma végre Fabriczius ur
közölte velem a hirt, hogy a galamb-pör menthetetlenül elveszett, a
legfelsőbb fórum elutasitott és ezzel az összes aktákat eladhatom a
sajtosnak.

Bauernebel a hoszu regénytől elfáradva dőlt vissza székébe és letette a
zárókövet.

– A dolog eddig van. Vége, punktum. Visszavonhatatlanul vége van.

– Jogilag mindenesetre vége, – bólintott Fabriczius, akinek szakálla már
fénylett a sok simogatástól. – Én legalább nem látok módot a
pörujitásra.

Az arany polgárnak csak egy megvető mosolya volt az ügyvédje számára,
aztán ujra Petőhöz fordult.

– És most kiváncsi vagyok, – szólt a diákhoz, – hogy ön, az elfogulatlan
hallgató, mit szól az esethez?

A jogász véleménye már régebben kialakult, forma kedvéért azonban az
ifju némi szünetet tartott s csak aztán felelt.

– Nézetem az, – mondotta nyugodtan, – hogy az egész pör egy szépen
kifejlett őrültség.

Bauernebel nem haragudott. A gorombaságok mindig hatottak rája, a világ
sora megtanitotta, hogy az udvariasság, figyelmesség: céltudatos
hazugságok, őszinteség csupán a gorombaságban lakik.

– Az eset lehet őrültség, – felelte tehát bölcs mérséklettel, – de maga
az igazság elvitathatatlan benne.

– Az bizonyos, – felelte a jogász. – De épp ilyen igaza volna önnek
akkor, ha tiltakoznék az ellen, miért nincs télen este hétkor is
világosság, holott nyáron még nyolckor se kell lámpát gyujtani.

– A hasonlat sántit, – vetette ellent felcsillanó szemmel az arany
polgár, mert azt remélte, hogy a diákban ujabb áldozatra lel, akivel
disputálni lehet, – a nap fénye ugyanis földi erőnk felett áll, az az
Isten jogkörébe tartozik. De a galambokat a földi igazságszolgáltatás is
ráncba szedheti. És ráncba is szedte volna, ha nem Fabriczius ur
dirigálja a pört.

– De hát mit tett volna ön a helyemben? – kérdezte a zöldkabátos
pörvesztő mézédesen.

Bauernebel fagyosan nézett a fiskálisra.

– Hogy mit tettem volna? Magától értetődő. Nem kérdeztem volna se
hatóságot, se birákat, se polgármestert, hanem fogtam volna magamat, az
első percben kicsavartam volna a galambok nyakát és aztán eladtam volna
őket a Rókusnak.

– Ez interverzió lett volna! – emelte fel kezét tiltakozólag Fabriczius.

– Jó, jó, – legyintett az arany polgár. – Ez pedig clades. Sőt annál
rosszabb, mert – nevetséges. És az egész dologban ez a legfájdalmasabb,
beismerem. Én, Bauernebel Jeromos, az okos, hideg, gazdag ember e
percben nevetségesebb vagyok az utolsó utszéli csavargónál. Rajtam, aki
a mellényzsebemből ki tudom őket fizetni, rajtam mulatott a
polgármester, a jegyző, a tanácsnok, az egész kupaktanács, sőt az egész
város! Ennyire kellett vinnem Fabriczius ur jóvoltából! Ezért költöttem
pénzt, fáradságot erre a végnélküli pörre, hogy befejezésül még a
Kladderadatschba kerüljek!

A háziur arca kigyult. Most igazán haragudott, tiszta szivből, lelke
mélyéből, őszintén, nem a rendes veszekedési szenvedélyből, hanem attól
az örök lelki erőtől hajtva, amely mindnyájunkban él, ha érezzük, hogy
valaki csuffá akar tenni. Száraz homlokán kidőltek az erek, ádámcsutkája
gyorsan járt fel és alá.

– De megbosszulom magamat! – kiáltotta rekedten. – Meg én, ha addig élek
is!

Pető ugy vélte, hogy az eset kezd kedélytelen lenni. Jobb lesz talán
odább állani. Felkelt és bucsuzáshoz fogott.

– Ön tehát nem ád nekem igazat? – kérdezte Bauernebel, aki, hogy ilyen
szépen benne volt, szeretett volna veszekedni.

A jogász nem állt kötélnek.

– Önnek feltétlen igazsága van, – szólt udvariasan, – csak a
világrenddel van baj. A világrend ugyanis a teremtés kezdetétől fogva
mindig az erősebb mellett volt. Igy eszi meg a fogoly a hernyót, a róka
a foglyot, a tigris a rókát, a vadász a tigrist, a kolera a vadászt s
igy tovább, ha ugyan természetrajzi geográfia szerint a magyarázat
helyes. Igy eszi meg ön is a kis partájt, a fizetni nem tudó szabót s
igy győzi le önt végül a fiskus, meg a hatóság, a két bölcs tényező,
amely a törvényt alkotva elsősorban önmagára gondolt. Ebbe már bele kell
nyugodni, kedves Bauernebel ur, mert ez évezredek óta igy megy.

– De nem nyugszom bele! Én is vagyok valaki és meg tudom mutatni, hogy
ki!

A jogász felhuzta a kesztyüjét, Fabriczius is a nyaka köré csavarta
hosszu pamutkendőjét.

– Már pedig itt kevés a remény, Bauernebel ur, – jegyezte meg a jogász
és az ajtó felét tartott. – Ajánlom magamat szives jóindulatába!

A háziurat elfogta a méreg.

– Nincs ugy! – mondotta pulykapirosan. – Az igazság az én pártomon áll s
az igazságnak érvényre kell jutni! És ha le is szakad a Lánchid!

Pető már kint volt a folyosón. Fabriczius, aki végre körülcsavarta
végnélküli kendőjét, az ifju után akart surranni, de öreg lábai már nem
voltak elég gyorsak: a háziur elcsipte a küszöbön és megfogva flaskózöld
gérokkja szárnyát, igy kiáltott a fiskálisra:

– Avagy nincs igazam!? Feleljen! Nem vagyok jogomban!?

Fabriczius ijedten állt meg.

– Igaza van, persze, hogy igaza van, – bólintotta csendesen. – Erről
beszélni se lehet. De egyre kérem, kérve-kérem. Mérsékelje kissé
fölindulását.

Majd felhasználva azt a szünetet, mialatt a háziur kifujta magát, édes
hangján hozzátette:

– Még meg találja ütni a guta s akkor – tisztesség ne essék mondván, –
az egész világ azt fogja mondani, hogy én öltem meg Bauernebel urat.



XI.

– Nos? nos? – kérdezte este Petőtől Bulcsu mester, aki, ugy látszik, azt
hitte, hogy a világot egy nap alatt teremtették. – Van-e eredmény?
Széna-e vagy szalma?

Pető mosolygott.

– Az eddigi eredmény az, hogy megismerkedtem Fabriczius urral és
tájékozást nyertem a galamb-pört illetőleg.

– Ki az a Fabriczius ur? – tudakolta a zenész lehangoltan.

– Bauernebel Jeromos ügyvédje.

– És mi a galamb-pör?

– Az a modern Odyssea. Penelope kézimunkája. Danaidák hordója. Egy pör,
amely arról tárgyal, köteles-e a háziur a más galambjait a saját telkén
megtürni?

Bulcsu orra hosszura nyult.

– Ez minden?

– Minden.

– Én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere, – horgasztotta le fejét
a muzsikus. – Mi közöm nekem a galamb-pörhöz?

Pető nyugodt maradt.

– Minden kezdet nehéz, kedves barátom, – szólt a rozoga szalmazsákra
ereszkedve. – Ajtóstól nem lehet a házba rohanni; az ember ott fogja meg
a dolgot, ahol lehet. Türelem nélkül nincs rózsa… és mondhatnék még több
hasonló bölcseséget, ha ilyesmivel okos embert meg lehetne győzni.
Miután azonban erre nincs kilátás, igy csak annyit jelentek ki, bizd
magad reám és higyjél. Érzem, hogy nem fogsz csalódni. Az én sejtelmeim
helyesek szoktak lenni. 21-esben is mindig tudom, kell-e tizennyolcra
bevágnom.

A fagottművész szemében felcsillant a remény.

– Én feltétlenül hiszek benned, – mondotta meggyőződéssel, mert ő is
tudott huszonegyezni.

Bulcsu igazat beszélt, ő nemcsak bizott barátjában, de Petőt, aki oly
nyugodt és körültekintő tudott lenni, mint egy öreg hadvezér, egész
különleges, akadályt nem ismerő férfinek tartotta, akinek barátságát
nagyrabecsülte. Viszont pedig a diák is megkedvelte ezt a szegény
ördögöt, aki a kivert kutyák félénkségével és bizalmával csatlakozott az
első emberhez, akiben könyörületes szivet vélt feltalálni.

– Elhiheted, – dörmögte Pető és valami ellágyulásfélét érzett, amikor
Bulcsu megalázkodó, szerény tekintetével találkozott, – elhiheted, hogy
amit tehetek, azt megteszem érted. A jóakarat megvan hozzá.

Ugy is volt, ezen nem mult a dolog. A jogász, aki nehezen fogott
valamihez, de ha kezébe vette a dolgot, olyan erősen ragadta meg, mint a
sas a süldőnyulat, másnap ujra elment az öreg Bauernebelhez, abban a
reményben, hogy talán összetalálkozik Tildával és megindithatja az
előcsatározásokat. Törekvésének azonban ezuttal se kedvezett a
szerencse. Az arany polgár agyát az utolsó időkben kizárólag a
galamb-pör foglalkoztatta, másról nem is akart tudni s most is, alig
hogy az ifju helyet foglalt a horgolt csipkével betakart diványon, az
öregur már kedvenc tárgyára terelte a beszédet.

– Nos, fiatal barátom, hát mit szól most a galamb-pörhöz, minekutána
aludt egyet rája?

Pető tőle telhetőleg iparkodott, hogy ne legyen ez ügyben véleménye.
Kész veszedelem lett volna friss anyagot adnia a vitára. Éppen ezért az
ifju, látva, hogy a galamboktól nem bir megszabadulni, rövidre fogta a
látogatást és sietve menekült a gerlicék, Maurer csizmadia, annak
ismeretlen örökösei, valamint a fiskus, a polgármester és a felsőbiróság
árnyai elől.

– A dolog nehezen megy, – állapitotta meg magában a folyosón, de azért
harmadnap ujra felkereste Bauernebelt azon ürügy alatt, hogy szabad-e a
szobáját zöldre festetnie? Erre a szépészeti ujitásra ugyan nem volt
semmi szükség, de az ifjunak ugy tetszett, hogy látogatását illik
valamivel indokolnia.

A háziur némi habozás után beleegyezett a zöld szinbe, természetesen
azon feltétel alatt, hogy az összes költségeket a bérlő viseli. Pető ezt
magától értetődőnek jelentette ki, mire az arany polgár hirtelen
szökéssel ismét a galambokra terelte a szót.

– Nos és a pört illetőleg nem változott-e a véleménye, – kedves jurátus
uram? – kérdezte mohón.

Pető nem állt kötélnek, beszélt az időjárásról, a rossz
omnibuszközlekedésről, a „Zampa“ cimü operáról, amely épp második
feltámadását ünnepelte, feldicsérte Bauernebel burnótját és lehordta az
uj stinkadóreszeket, de hiába, az arany polgárt nem lehetett kisodorni
kerékvágásából; mereven megmaradt a maga pályáján és ujra meg ujra csak
a nevezetes galambokra tért vissza.

Pető sürgősen elbucsuzott.

– Ez a dolog sehogy se megy, – vakarta meg fejét a lépcsőházban, de
azért nem csüggedett és két nap mulva ismét beállitott a háziurhoz.

Bauernebel éppen a kályha előtt állott és mérgesen szítta a fogát. A
diák köszönését alig viszonozta, nyugtalanul tipegett egyik lábáról a
másikra és ujjaival a falon dobolt.

– Ugy látszik, rosszkor jöttem, – szólt az ifju udvariasan és
visszavonulni készült. – Majd inkább máskor, Bauernebel ur!

A háziur türelmetlenül legyintett kezével.

– Önt mindig szivesen látom, – mondotta az ő furcsa logikájával, – mert
ön okos és goromba ember. Gorombasága csupa őszinteség, okossága csupa
ravaszság. Ön még sokra fogja vinni, mert tudja a módját, mikor kell
gorombának és mikor okosnak lenni. Ez a dolgok rendje és veleje. Én
azonban nem tudok mértéket tartani s ha az egyikbe vagy a másikba
belekeveredem, a végletekig viszem. Ha például elkezdek haragudni, meg
nem állanék másnap délig és ugy pörlök, veszekszem, hogy a végén
beleszédülök és akkor, mint most is, órákhosszat meleg sót kell a
gyomromra rakni.

– És használ valamit a meleg só? – tudakolta Pető udvariasan.

– Csíp. Átkozottul csíp, – szítta a fogát az arany polgár. – Ugy csíp,
hogy a lélegzetem eláll. Egyébként tessék helyet foglalni, kedves
barátom, rögtön visszatérek, csak lerakom a sóskendőt, mert már épp elég
volt belőle.

Bauernebel átment a hálószobájába, a földhözvágta a sóskendőt, aztán
valamivel vidámabb ábrázattal tért vissza.

– Hálistennek, – szólt nagyot fujva, – most egy időre megint jobban
vagyok.

– És mi ingerelte föl ennyire, tisztelt Bauernebel ur? – bátorkodott a
jogász megkérdezni.

A háziur homlokerei kidőltek.

– Hogy mi? hogy mi? – ütött az asztalra. – Jobb róla nem is beszélni.
Förtelmes dolog. Egyébként… Eh, ha benne vagyok, hát nem csinálok belőle
titkot. Kedves Jozefin leányomról van szó.

– Ugyan? – álmélkodott Pető, mintha most hallana először őnagyságáról.

Az arany polgár gunyosan bólintgatott fejével.

– Bájos gyermek ez az én Józefinem, annyi szent. Páratlan leány. És
elmés, akár Heine. Kitalálja-e, hogy mit csinált már megint?

– Nem én.

– Nem is találná ki soha, humillime. Inkább magam mondom el.

– Ön valóban kiváncsivá tesz, – jegyezte meg a jogász, boldogan
lélegezve fel, hogy ezuttal nem került a galambokra a sor.

Bauernebel elővette a tubákos szelencéjét, a tetejére ütött, aztán
megkinálta vendégét, majd maga is jókorát szippantott.

– Tehát figyeljen reám, – kezdte el mérgesen, – és mondjon itéletet a
gyermeki tiszteletről. Azt ön, ugyebár, jól tudja, hogy Jozefinnel
hadilábon állunk. Arról is van tudomása, hogy Jozefin abban a két
szobában, amelynek haszonélvezeti joga az épületben rá van ruházva,
harangműhelyt nyitott. Azt se kell elmondanom, nemde, hogy ezzel szemben
jó magam az átellenes épületben havi husz pengő forintért kibéreltem a
lakatosmestert, hogy egész nap, egész éjjel a legzajosabb pléheken
kalapáljon.

– Mind e felől tájékozva vagyok, – bólintott Pető.

– Nos tehát, ezek a lakatosok igen derék emberek voltak, akiknek
maguknak is örömük telt benne, hogy valakit ugy istenigazában
megbosszantsanak, minek folytán ugy dolgoztak a pörölyeikkel, mintha
minden kalapácsütésért egy-egy körmöci aranyat kapnának. Gyakran magam
ültem be a boltba őket ellenőrizni, – épp egy ily alkalommal ösmerkedtem
meg önnel is, – de arra utóbb nem igen volt szükség, hiszen a dörömbözés
idáig fölhallatszott. Nos tehát, ez a história, a lakatosok és
harangozók harca jó ideig vigan folyt s meg vagyok győződve, hogy
Jozefin közben majd kibujt a bőréből. Ez a háboru. Fogat fogért, szemet
szemért. Helyes. De mi történik ma? Már a reggelinél föltünt nekem, hogy
a lakatosi pörölyök meglepő szeliden működnek, sőt a csukott ablaknál
egyáltalán hallani se lehetett őket. „Hopp, mi ez?“ mondok magamban és
átmegyek a műhelybe. Hát mit látok ott? Azt, hogy a lakatos meg a
legényei kalapálnak ugyan, de oly óvatosan, mintha tojásokat ütögetnének
pörölyeikkel.

– Jozefin őnagysága nyilván megvesztegette őket, – állapitotta meg Pető.

– Kérem, ne szakitson félbe, – mordult emberére az arany polgár, – mert
nevetségessé teszi magát. Jozefin nem vesztegette meg a lakatosokat. Ez
tévedés. Jozefin épp az ellenkezőjét cselekedte.

A jogász megcsóválta a fejét.

– Az ellenkezőjét?

– Igenis az ellenkezőjét. Mikor meginditottam a nyomozást a nem eléggé
erélyes kalapálás miatt, a következő épületes dolgok derültek ki. Tessék
jól idefigyelni. Két hónappal ezelőtt a lányom megfogta volt az utcán a
lakatost és igy szólt hozzá: „De alaposan tud ön a pöröllyel bánni,
kedves mester.“ „Meghiszem azt“, hencegett a lakatos, nagyot mulatva
magában. „És a legényei is derekasan működnek, Jäger ur“, szól ujra a
lányom. „Oh! azok is!“, feleli a lakatos sunyitva. Ekkor Jozefin
mosolyog s a pénztárcájából husz forintot vesz ki. „Tudja, kedves Jäger
ur“, jelenti ki, „én borzasztóan szeretem a pörölyök működését hallani.“
„Szereti?“, kérdé a lakatos csodálkozva. Jozefin csak mosolyog. „Bizony
szeretem, – feleli, – mert ez a lárma a munkát, az erőt, a férfiasságot
jelenti, azokat a tényezőket, amelyek a világot fönntartják. Nekem ez
zene, olyan, mint vadásznak a kopó csaholása.“ Jäger ur nem tud felelni,
csak nagy ostobán, mint a partra huzott harcsa, bámul maga elé. Ekkor a
lányom átadja a husz forintot és igy szól: „Nézze, kedves Jäger ur, itt
van husz pengő. Tiz a magáé, a másik tiz a legényeké. Ezentul minden
hónap elsején kijár maguknak ez a borravaló, s ha lehet, még jobban
fognak érte kalapálni. Mert én nagyon szeretem a pörölyök zenéjét!“ De
már erre megjött Jäger mester hangja. Hisz ez ternó! Husz forint
Jozefintől, husz tőlem, az összesen negyven, egyazon munkáért! Nincs
ennél jobb üzlet a világon. „Köszönöm, nagyságos asszony, köszönöm“,
hajlongott tehát szaporán a lakatos. „Kalapálunk mi! Hogyne kalapálnánk!
Az ilyen szép asszony kedvéért körömszakadtáig kalapálunk.“ És
kalapáltak.

– Nem értem, – szólt közbe őszintén a diák.

– Mindjárt meg fogja érteni, humillime, – hunyoritott Bauernebel. – A
dolog folytatása a következő. Augusztusban a lakatosok, két oldalról
lévén megfizetve, olyan vadul dolgoztak, hogy Vulkán műhelye a
süketnémák intézete volt hozzájok képest. Szeptemberben ujra két
oldalról kapva gázsit, szintén a legnagyobb erőfeszitéssel dolgoztak.
Tegnap azonban, október elsején az történt, hogy mikor Jäger ur a
lénungért jelentkezett, Jozefin őnagysága gunyosan mosolygott és igy
szólt hozzá: „Kedves mester ur! Értésemre esett az a körülmény, hogy ön
apámtól havi husz forintot kap azért, hogy a lehető legnagyobb lármával
kalapáljon. Igaz ez?“ „Igaz“, vallja be a mester egy kis habozás után.
Erre Jozefin nevetni kezd. „Hisz akkor jól van! – jelenti ki. – Ez
tiszta haszon a pénztárcámra. Miért fizessek én havi husz forintot a
kalapálásért, mikor apám ezt már megcselekedte? Ez tiszta őrültség
volna. Igaz ugyan, hogy én roppant szeretem a pőrölyök zenéjét hallani,
de ha ez nem kerül pénzembe, a mulatság kétszeres élvezet. Ezennel tehát
beszüntetem a lénungot!“

– Óriási! – tört ki a kacagás a diákból, aki kezdte érteni a dolgot.

Bauernebel mérgesen folytatta:

– Jäger ur mit tehetett, megfordult és távozott. Lent már vártak rá a
borravalóra éhes segédek. „Fuccs!“ szól rájuk a mester. „Mi a fuccs?“
kérdik a segédek. „Az, – jelenti ki a lakatos, – hogy őnagysága azt
mondja, hogy ingyen is élvezheti az erő, a munka, a férfiasság zenéjét,
tehát nem bolondult meg érte fizetni.“ A segédeknek erre természetesen
szintén leesett az álluk, de a következő percben már megjött az eszük és
igy szóltak: „Ingyen fogja élvezni? Hehehe! Majd, ha fagy! Olyan nincs!
A jövőben olyan csendesen fogunk dolgozni, hogy még a légy zümmögését is
meg lehet hallani.“ És azóta tényleg olyan óvatosan simogatják a
pléheket, olyan finoman csapkodják a pőrölyöket, hogy az ember uri
szalonban képzeli magát!

Petőből elemi erővel tört ki a nevetés.

– No, őnagysága alaposan kifogott magukon! – harsogta. – Micsoda eszme!
És a lakatosok csakugyan elhitték a munka zenéjéről szóló mesét?

– Azt már nem tudom, – szólt dühösen Bauernebel, – de annyi bizonyos,
hogy azóta Jäger ur és legényei nem hajlandók husz forintért
csörömpölni, kalapálni, pléheket döngetni, hanem rajtam követelik a
Jozefin további husz forintját, mert ők bizony ingyen nem szórakoztatnak
egy gazdag urihölgyet! És igy a jövőben nekem ez a mulatság havi negyven
osztrák értékü forintomba kerül. Nohát, mit szól ehhez, humillime?

A diák a szemét törölgette.

– Azt mondom, hogy ez nagyszerü, fenomenális, párját ritkitó. Azt
mondom, hogy őnagysága okos asszony, olyan okos, hogy vele szemben ön
mindig a rövidebbet fogja huzni.

Bauernebel szippantott egyet a burnótból.

– No, no, – jegyezte meg csendesen, – láttam én már karón varjut. Lesz
az még másképpen is. Tempora mutantur. Aminthogy a galambokkal szintén
rendet fogunk csinálni.

Petőnek egyszerre elmult a jókedve. Visszaröpültek a galambok! El!
gyorsan el!

– Mennem kell, Bauernebel ur, – mondta az ifju sürgősen kalapja után
nyulva.

De az arany polgáron nem lehetett kifogni. Elállta a diák utját,
megfogta a kabátja gombját, azzal szépen visszatuszkolta székébe.

– Méltóztasson csak maradni, fiatal barátom, – szólt és legnagyobb
jóindulata jeléül harmadszor is elővette a tubákos szelencét, harmadszor
is a fedelére ütött és harmadszor is megkinálta vele vendégét. –
Sziveskedjék egy kissé még itt időzni, mert egy fontos ügyben óhajtok
önhöz egy-két kérdést intézni.

Pető sóhajtva adta meg magát és elkeseredve szippantott a burnótból.

Bauernebel egy ideig rejtélyes mosollyal járt fel s alá, aztán megállt
Pető előtt.

– Ösmer ön, igen tisztelt uram, – szólt titokzatosan, – egy Quastl nevü
fiatal pesti urat?

– Nem, – felelte Pető határozottan, mert Q-vel kezdődő nevet ő is csak
egyet ismert: Quentzert.

Az arany polgár még egyszer körüljárta a szobát, aztán igy folytatta:

– Kár, hogy nem ösmeri. Mert Quastl ur igen jóravaló és fölötte
tehetséges ember.

– Az szép dolog, – felelt Pető egyre az ajtót nézegetve. – És mi ez a
Quastl ur?

Bauernebel ujabb séta után válaszolt neki.

– Hogy mi? Nos, Quastl ur fiskális. Igenis, ügyvéd. De milyen ügyvéd,
milyen más fából faragva, mint Fabriczius! Az öreg Fabriczius már nem ér
egy pipa dohányt. De ez, ez friss ember, okos, opportunus és
circumspectus, ahogy jó ügyvédhez illik. Mind e jó tulajdonságait az
ösmerkedés első percében észre lehet rajta venni.

– Ne mondja!

Bauernebel fölényesen mosolygott.

– Ön csodálkozik? Nos, elmondom első találkozásomat Quastl urral. A
dolog igy történt: A napokban, egy esős, kellemetlen délután a
Harmincad-utcánál beszálltam az omnibuszba. Kivülem nem volt senki más a
kocsiban s igy döcögtünk a Deák-utcáig. A templom előtt, a kofáknál
valaki megállitja a kocsit s felszáll egy pápaszemes, pirosképü
fiatalember, aki a jólnevelt emberek udvariasságával köszönti az idősebb
utitársat. Pár perc mulva már beszélgettünk, hogy honnét jön? hová megy
ebben a rossz időben? hogy mit szól a rossz kövezethez és igy tovább.
Utitársam, aki magát mint dr. Quastlt, fiskálist, mutatta be,
kijelentette, hogy a kalapkereskedőtől jön. „És mit tetszett vásárolni?“
kérdem én. „Szalmakalapot“, feleli ő nyugodtan. Nekem első pillanatban,
bevallom, leesett az állkapcsom. „Szalmakalapot, – kérdem, mert ugy
lehet, talán rosszul hallottam szavait, – szalmakalapot, októberben?“
„Igen.“ Nem értettem a dolgot. „Kegyed azt hiszi, doktor ur, – mondom, –
hogy idén még van kilátás szalmakalapot viselni?“ „Nem, azt nem hiszem“,
feleli ő. Igen, szóról-szóra ezt válaszolta s most azt kérdem, mit szól
ehhez ön, Pető ur?

A diák vállatvont.

– Azt, hogy Quastl bolond.

Bauernebel mosolyogva rázta meg a fejét.

– Tévedni tetszik, tisztelt barátom, Quastl ur nem bolond, nem hóbortos,
ellenkezőleg, fölötte logikus fej, ami azonnal kiderült abból a
magyarázatból, amelyet uj ösmerősöm a sajátos vásárláshoz füzött. A
megfejtés a következő: Quastl ur azért vett októberben szalmakalapot,
mert októberben már senki se vesz szalmakalapot, minek következtében a
szalmakalap ára hihetetlenül esik. Az emberek ilyenkor bundát,
lábzsákot, kőszenet vásárolnak s nem gondolnak arra, hogy eljön még a
május, amikor szalmakalapra lesz szükség, de amikor annak ára
természetszerüleg magasabb lesz. Quastl ur ezzel ellentétben, igenis
tudta, hogy eljön a május, hogy akkor kalapra lesz szüksége s a tények
megállapitása mellett igen bölcsen cselekedett, amikor a divatcikket
októberben fele áron megvette.

– És ez nyerte meg annyira az ön tetszését? – mosolygott gunyosan Pető,
aki a szalmakalap csodálatos történetében semmi különöset sem talált.

– Igenis ez, – jelentette ki az arany polgár. – Mert miből lehet erre
induktive következtetni? Arra, hogy Quastl ur nemcsak az apróságoknál,
de minden más, komolyabb, nagyobb dolgában is körültekintő, éles
judiciumu ember. Ezenfelül pedig takarékos ifju is, amilyenhez hasonlót
keveset lehet találni a mai világban…

Ez célzásnak is beillett s igy Pető nem tagadhatta meg magától azt az
élvezetet, hogy vissza ne lőjjön Bauernebelre.

– Ha önnek az ilyen szalmakalapvásárlások igazságokat jelenthetnek, –
válaszolta nyugodt szemtelenséggel, – akkor figyelmébe ajánlom egy
Barnabás nevü kollégámat, aki még Quastl uron is tultett körültekintés
dolgában.

– No, szervusz humillimus, – mosolygott gunyosan a háziur, – erre már
magam is kiváncsi vagyok.

– És nem ok nélkül, Bauernebel ur. Hallgassa csak meg az esetet. Az én
barátom tudniillik nagy sörivó, él-hal a komlós italért. Ez az ő alfája
és omegája, akár önnek a pörlekedés. De ne kalandozzunk el. Ez az én
cimborám egy nap azt olvassa az ujságban, hogy Pilsenben a sör
félliterje három krajcáral olcsóbb, mint Pesten. Nosza, neki se kell
több, azonnal csomagoltat, vasutra ül és átköltözik Pilsenbe. Hogy
miért, kérdi ön. Azért, mert ha ott a félliter három krajcárral olcsóbb,
mint itt, akkor ő, aki napjában nyolc-tiz litert szokott bekebelezni,
pro die hatvan krajcárt takarit meg, ami egy hónapban tizennyolc, egy
évben kétszázhusz forint, vagyis oly tekintélyes összeg, amelyen már
földet lehet venni Szentmihályon.

– Ez rabulisztika! – felelt az arany polgár. – A sör és a szalmakalap
oly messze állanak egymástól, mint az erény és a bűn. S ezért ez a
csodálatos történet nem akadályoz meg abban, hogy Quastl urat ne tegyem
meg barátomnak, esetleg Fabriczius utódjául.

A diák tágranyilt szemmel nézett Bauernebelre.

– Ön azt hiszi, tisztelt háziuram, hogy meg tud élni Fabriczius nélkül?

– Vagyok bátor hinni.

– Akkor tévedni méltóztatik. Akkor nem tetszik önmagát ismerni.

– Csakugyan? És vajjon mivel indokolná ezt meg, ha szabad kérdeznem?

Pető vállat vont.

– Azzal, hogy önnek Fabricziusra annyira szüksége van, mint a mindennapi
kenyérre, a levegőre, a vizre. Azzal indokolom, hogy ön pörlekedés
nélkül egy percig sem képes élni s azzal, hogy e célra a
báránytermészetü Fabricziusnál jobb áldozatot millió forintért se kap.

Bauernebel nem sodortatta ki magát a kerékvágásból.

– Nagyon szép, – felelte a mellényét simogatva, – majd elválik. Hiszen
ön, kedves Pető ur, gyakran fején találja a szöget. Lehet, hogy most is
eltalálta. De azért Quastl ur mégis átveszi a jogi ügyleteim kezelését,
sőt ő az egyetlen ember, akit képesnek tartok, hogy a galamb-pört lábra
állitja!

A galambok!

Pető lelki szemei előtt ujra felvillant Maurer csizmadia hagyatéka, a
sárgásveres, haragoszöld és szürkepettyes galambok, a bélyeges
papirosok, a végnélküli birói itéletek és lassan körülkeringtek-forogtak
a szoba gyér világitásában. Nem, nem! El a galambokkal! A diák
visszavonhatatlanul felállt és ajánlotta magát…

– Most jut eszembe, Bauernebel ur, – jelentette ki hirtelen, – hogy
kollokviumom van. Szives engedelmével tehát távozom.

A háziur kezet nyujtott, de még egy kisérletet tett a menekülő
visszatartására.

– Nagyon sajnálom, hogy ilyen gyorsan távozik. Mert még egy fontos
dologban szerettem volna nézetét meghallgatni.

– Az én nézetemet? – szerénykedett a vendég. – De csak nem a galambokat
illetőleg?

Az arany polgár megrázta a fejét.

– Nem; nem a galambokat illetőleg. Egy más kérdés van itt, amelyben az
ön itéletére kiváncsi vagyok. Mert szeretem a nézeteit hallani. Ön
sajátságosan, de egyenesen gondolkodik s aki szavaiból le tudja vonni a
levonandókat, elég értékes anyagot kap. Kérem, ne tiltakozzon, velem
szemben, mint tudja, az ugyse ér semmit. Az én nyilatkozataimba bele
kell nyugodni, ellenesetben disputa következik, ami önnek nincs inyére.
Azért hát legyen türelemmel és mondja meg őszintén: mit szólna ön ahhoz,
ha Quastl urat kombinációba venném egy családi viszonylatot illetőleg?

– Tessék?! – kérdezte a diák tágranyilt szemmel. – Ön Quastl urat
vejének szemelte ki?

Bauernebel nyugodtan folytatta:

– Mi különös volna benne? Miért ne szemelhetném ki vőmül?

A diák még mindig nem találta meg az egyensulyt.

– Miért?… miért?… De hát ösmeri-e ön legalább közelebbről az ügyvéd
urat?

A háziur a szekrényből egy csomó irást szedett ki.

– Egyrészt – válaszolta – nekem az emberekről első percben megvan a
véleményem, amely ritkán változik. Ha valakiről prima vista
megállapitom, hogy gazember, hát arról e nézet helyessége előbb-utóbb
bebizonyosodik, ha pedig valakit megkedvelek, az ritkán lesz érdemetlen
bizalmamra. De hát lehet, hogy ezek csak föltevések. Azonban vannak
pozitivumok is. Itt vannak az irásbeli referenciák és információk Quastl
urról. Egész halmaz s mind a lehető legjobbak. Valamennyien fukarnak,
hideg gondolkodásunak, de emellett szorgalmasnak, ébernek és jómódunak
jellemzik Quastlt. Amikor megházasodtam, ugyanily módon kerestem
magamnak feleséget és mondhatom, nem választhattam volna
szerencsésebben; nem látom tehát az akadályát, a leányom miért ne
lehetne boldog hasonló alapon?

– De a sziv? – vetette ellen Pető. – A szivnek is vannak jogai.

Az arany polgár nevetett.

– A szeretet: a megszokás, fiatal barátom; az ilyesmin a leányom
bizonyára tulteszi magát. Ő az én vérem, az én fajom, az én szivem. És
jómagam sohase hajlottam a regényeskedéshez, ilyesmi a Baurnebeleknél
nem igen fordul elő. De mindettől eltekintve, semmi kifogásom, ha Quastl
doktor és Tilda ezenfelül egymásba szeretnek, aminek komolyabb akadálya
aligha lesz, miután mindketten ifjak és elég csinosak is.

Bauernebel szünetet tartott s aztán hozzátette:

– Egyébként pedig ez a dolog még csak terv, amilyent az ember egy nap
tizet-huszat is csinál, akár csak időtöltésből is. Most azt határozza,
hogy sétálni megy, rögtön rá azt, hogy mégis jobb lesz a
házbérszámadásokat átnézni, majd, hogy talán inkább kitisztitja a
pipáit, mig aztán a legokosabb gondolatnál megállapodik. A tervnek,
mielőtt tetté válna, alaposan ki kell jegecesedve lennie, aminthogy
magam minden teendőmet az összes oldalukról meg szoktam hányni-vetni.
Miután azonban nemcsak az önmagam bölcsesége alapján itélek, hanem más
nézetére is kiváncsi vagyok, bátor voltam az ön véleményét is kikérni.

Pető szabadkozott:

– Hogy lehetne ilyesmire első hallás után válaszolni? – tért ki óvatosan
és szeme előtt egyszerre megjelent a szerencsétlen fagottista alakja,
aki e pillanatban még nem is álmodja, milyen katasztrófa előtt áll…

Az arany polgár helyeslőleg bólintott.

– Természetesen, természetesen. Jó mindenre egyet aludni. Zeit bringt
Rat és remélem, még lesz önhöz szerencsém. Ismétlem, ön furcsán, gyakran
lehetetlenül, gyakran őrülten gondolkodik, de valami igazság akad a
szavaiban.

– Ön lekötelez, Bauernebel ur, – hajlott meg a jogász és végre csakugyan
eltávozott.

Az ajtó bezáródott mögötte és Pető a folyosón volt. Az ifju előkotort
egy szivart.

– A dolog nem megy, a dolog sehogyan se megy, – mondotta némi
elkeseredéssel és mérgében a falon huzta végig a gyufát.



XII.

Az embert a csekélységek viszik nagy elhatározásokra. Newtonnak a fejére
esett alma adott inditóerőt a nehézkedés törvényének megállapitására; a
középkor véres vallási küzdelmeiben egy i-betü játszott első szerepet.
Mi köze volt Petőnek Buchwald Bulcsu mester szerelméhez? Semmi. És
mégis, a jogász észrevétlenül belelovalta magát a dologba, terveken,
megoldásokon törte a fejét és három hétre lemondott volna a
billiárdozásról, ha kifoghat az arany polgáron. Lehet, hogy a harcra az
a természetes ösztön hajtotta, amely adott esetekben mindannyiunkban a
gyöngébb fél javára megmozdul, lehet, hogy a rokonszenv: elég az hozzá,
a diákban egyre erősebb lett a meggyőződés, hogy Tilda és Bulcsu
egymáshoz illenek s hogy a Nero szerzőjének boldognak kell lennie. De
hogy és mint lehetne a Bauernebeleket megfogni?

Egy nap aztán Petőnek elfogadható ötlete támadt. Valósággal csoda, hogy
rögtön rá nem akadt! A dolog alapjában egyszerü volt. Ha az ember
Baurnebellel jó viszonyba akart jutni, szivességet kellett neki tennie.
Milyen módon volt ez lehetséges? Sem jó szóval, sem pénzzel, sem
figyelmességgel. Ennek az embernek megvolt mindene: vagyona, tekintélye,
gőgje, akarata, meggyőződése, e téren vele boldogulni nem lehetett. Csak
egy pont akadt, ahol az arany polgárt meg lehetett fogni: ez a várossal
való pöre volt. Itt lefőzték, kijátszották a terézvárosi Krőzust s itt
megtört a hatalma, a pénze, az akarata. Tehát itt kell megközeliteni,
itt kell lefegyverezni.

Pető elkezdett gondolkodni. Hogy volna, ha az ember valami ujat eszelne
ki a galamb-pörben, ha talán valami módon ki tudná javitani a marasztaló
itéletek tömegét? Az ifju jobb ügyhöz méltó buzgalommal latolgatta az
esélyeket. Hátha fel lehetne fedezni valahol a Maurer-örökösöket? Vagy
ha az ember megtalálná a hagyatékot? Esetleg, ha az ember a városi
statutumokból kiböngészne valami paragrafust, amely az elszaporodott
galambokról intézkedik?

Hiába volt. A Maurer-örökösök elrejtőztek, mint a mezei egér
mennydörgéskor és bár Pető végigkutatta az összes e néven ismert
budapesti lakosokat, egyetlenegyet sem talált, aki valamelyes atyafiui
összeköttetésben állott volna a rejtélyes csizmadiával. Ami pedig a
hagyatékot illette, a diák mihamar belátta, hogy egy dikicset meg egy
csirizestálat, ha egyszer elvesztek, még Lecocq ur sem tudna megtalálni.

A városi statutumokban se akadt paragrafus, amely ez ügyben a reménynek
akár csak leghalványabb sugarával szolgált volna, igy tehát a dolog ez
oldalról is vigasztalannak látszott.

Ekkor azonban az ifjunak eszébe jutott valami. Az a valami, ami a
legtöbb ember lelkében föltámad, ha már minden kötél elszakadt. Ez a
valami a bosszu. A bosszu, amely évezredek hosszu során számos ember
lelki egyensulyát állitotta helyre, amely ezer meg ezer feloldatlan
csomót vágott ketté. Igen, ez az egyetlen mód: Bauernebelnek a sarkára
kell állnia, és meg kell magát bosszulnia a városon, meg kell mutatnia,
hogy ő is valaki, valami, hogy Pest első polgárán nem lehet bántatlanul
végigsétálni.

– Mégis csak okos ifju vagyok, – állapitotta meg magában Pető, azzal
rohant fel Bauernebelhez.

Az arany polgár a kályha mellett ült és a galamb-pör aktáit lapozgatta,
amikor a diák beállitott hozzá.

– Akar-e a város felett győzni? – kérdezte az ifju, in medias res
ugorva.

A háziur szippantott egyet a tubákosdobozból:

– Hogyne akarnék, – válaszolta nyugodtan.

Pető gyorsan beszélni kezdett.

– Akkor figyeljen reám! Napok óta veszkődöm ezzel az átkozott
galamb-pörrel, Maurerrel, a hagyatékával, a megszökött örökösével. Nem
tudom, miért, az agyamba fészkelte magát a dolog és addig nem lesz
nyugtom, amig keresztül nem gázolok rajta. De ez mellékes. A fődolog az,
hogy rájöttem a dolog nyitjára, mit lehetne itt cselekedni?

– Nos, mit? – csillant fel a háziur szeme.

A diák szünetet tartott.

– Semmi egyebet, – jelentette ki, kezét ünnepélyesen az arany polgár
vállára téve – mint, nos, mit gondol, mit?

– Mit? Mit?

– Mint: bosszut állani! Rettenetes, vérfagyasztó bosszut!

Bauernebel tétován nézett maga elé.

– Bosszut? Bosszut? De hogyan?

– Akárhogyan, – felelte Pető.

– De nem csuknak be érte? – ébredt fel az óvatos ember az arany
polgárban.

– Nem fogják érte becsukni, – válaszolt a jogász fölényesen. – A
bosszunak okosnak kell lennie; az ostoba bosszu a borbélylegények
szerelmi tragédiáiba való. Ön bölcs ember és hozzá még gazdag is. Ha
kedve van, kikezdhet egy egész vármegyével.

– No, no, – szerénykedett Bauernebel.

A diák egy percig gondolkodott.

– Csak egy baj van, – mondotta aztán megfontoltan. – Az, hogy ön
rettenetesen fukar. Ha az ember valami komoly ügybe bocsájtkozik, akkor
pénzt tegyen a mellényzsebébe, mint Zrinyi Miklós.

Az arany polgár hunyorgatott.

– No, no, humillime. Hiszen ez más dolog, mintha arról volna szó,
konfortáblison vagy omnibuszon menjek-e haza? És más az is, ha az ember
a szenvedélyének áldoz, mintha a napi szükségletek fedezéséről van szó.
Sok embert ösmerek, aki egész éven át falun él, krumplit eszik, az eke
szarvát nyomogatja, aztán egy szép nap berándul Pestre és akkor még a
kutyája is kávét iszik. Más embernek meg az passziója, hogy kártyázik s
inkább nem eszik, nem iszik, csakhogy kártyázhasson. Hiszen ezt egyszer
már elmagyaráztam önnek. Nekem a szenvedélyem, hogy velem ne
packázhasson senki, hogy rajtam ki ne foghasson senki s erre a célra –
ha kell – áldozni is akarok. Én tudom, hogy ki az arany polgár, mit ér
az arany polgár és nem ijedek meg egypár zöldhasu bankótól.

Pető helybenhagyólag bólintott és igy szólt:

– Akkor az óra jól jár, kedves Bauernebel ur. Figyeljen tehát reám.

– Csupa fül vagyok.

– Az első dolog, hogy ön holnap kátránygyárat nyit…

Az arany polgár kitáguló szemmel bámult a diákra.

– Kátránygyárat?

Pető nem vesztette el a nyugalmát.

– Igenis, kátránygyárat, aszfaltgyárral összekapcsolva.

– De hát micsoda összefüggésben van az aszfalt a Maurer galambjaival? –
kérdezte az elképedt háziur.

A jogász szerényen mosolygott.

– A lehető legegyenesebb összefüggésben, kedves Baurnebel uram. Mert,
mondja csak, van-e kellemetlenebb dolog a világon, mint a következő. Ön
sétálni megy a Váci-utcába. Szivja a friss levegőt. Egyszerre megjelenik
a sarkon az aszfaltos kocsi és pokoli büzt, füstöt terjesztve döcög
végig ön mellett. Az ember krákog, prüszköl, káromkodik, de végre is nem
tehet ellene semmit. Nos, mit szólna hozzá ön, ha valaki husz-harminc
ilyen kátrányos kocsit járatna végig a városon? Mit szólna hozzá a
közönség? Mit mondana a tisztelt tanács? Vagy vegyük a következő esetet.
Önnek van egy szép, nagy telke a Kerepesi-uton, a város legforgalmasabb
pontján. Micsoda esemény volna, ha a telken ön krumplit, kukoricát vetne
s augusztusban a főváros szivében gyönyörü falusi kép bontakozna ki,
nagy örömére azoknak, akik Pestet leendő világvárosnak képzelik? Vagy
micsoda szép dolog volna, ha a Koronaherceg-utca kellő közepén egy
barátságos tanya épülne, istállókkal, ólakkal körülvéve, vigan
kukorikoló kakasokkal, láncos komondorokkal, bégető báránykákkal?…

Bauernebelnek a szeme fölcsillant, de aztán aggodalmai támadtak.

– De szabad-e tehenet a városban tartani?

Pető meg tudott rá felelni:

– Tessék csak bemenni a piaristák udvarára. Az első traktus mögött van
egy kis négyszögletü telek, azon évek hosszu sora óta békén legelészik
két tarka tehén. Ami az egyiknek szabad, nem lehet tilos a másiknak sem.
A precedens megvan rá. És azután: ha lovakat lehet a városban tartani,
mért ne álljon fönt ugyanaz az eset egyéb háziállatoknál?

Bauernebel a kezét dörzsölte.

– Tényleg, – szólt elismeréssel – ön tehetséges ember. Fabriciusnak
ilyesmi soha nem jutott volna az eszébe. Ha csak ez kell, meg tudom én
ugy bosszantani az én kedves szülővárosomat, hogy öröm lesz nézni. És ha
kell, hát áldozni is fogok e célra: de egy Bauernebellel senki se
próbáljon ujjat huzni.

A háziur fölkelt és föl s alá sétált szobájában.

– Micsoda gyönyörü dolog lesz egy kakas-telep a Koronaherceg-utcában! A
legválogatottabb kakasok fognak benne föl és alá sétálni s igérem, hogy
a legdrágább simmenthali tehenet veszem hozzájuk pajtásnak. Ön ügyes
ember, kedves Pető, nagyon ügyes.

A diák szerényen meghajlott.

– Az elismerés mindig jól esik, kedves Bauernebel ur.

– Nos és mikor látunk tetthez? – kérdezte a háziur.

– Akár holnap.

– Rendben van.

– Vagyok bátor magamat ajánlani.

– Servus humillimus, kedves Pető barátom.



XIII.

Pár nap mulva történt, hogy Pető, aki Bauernebellel az ügyek fordulása
révén gyakran összejött, pár percre egyedül maradt Tildával. Az öreg ur
a lakatosokat ment ellenőrizni s e rövid időközt a diák megragadta, hogy
kissé tájékoztassa magát a fiatal leány érzelmeit illetőleg. A
legcélszerübb kiinduló pontnak e célra Quastl ur szolgált.

– Azt hallom, kisasszony, – kezdte el tehát a diák – hogy a közeli
jövőben egy szép családi ünnepélynek leszünk a tanui. Megengedi, hogy
kissé eléje nyuljak az eseménynek és már most szerencsekivánataimat
tolmácsoljam?

Tilda futó tekintetet vetett a diákra.

– Mit ért ön családi ünnepély alatt?

Pető mosolygott.

– Istenem, mit? Hát az eljegyzést, az ön mátkaságát Quastl urral.

A leány egy kissé elvörösödött, aztán nyugodtan nézett a fiatalemberre.

– És ha tényleg ugy volna?

– Nem állitottam az ellenkezőjét.

Egy ideig csönd uralkodott az ódon szobában, aztán Tilda szólalt meg:

– Ha nem veszi rossz néven, kérdezek öntől valamit.

– Tessék parancsolni.

– De őszintén feleljen. Hogyan tetszik önnek az az ur, akiről az előbb
beszéltünk?

A jogász egy kis szünetet tartott, aztán szembe nézett Tildáal.

– Ad valamit a nézetemre?

– Miután okos embernek tartom, tehát: igen.

Pető tényleg okos ember volt, s azért megállapitotta, hogy ez a
legalkalmasabb pillanat, amikor Quastl urat jó alaposan eláztathatja.
Soha többet ilyen kedvező alkalom.

– Nos, tehát, – kezdte el a diák – mindenekelőtt meg kell állapitanom,
hogy én Quastl urat csak felületesen ismerem. A minap találkoztam vele
először édesapjánál és akkor husz vagy harminc szót váltottunk
egymással. Azt hiszem, ez nem elegendő alap arra, hogy valaki fölött
végleges itéletet mondhassunk.

Tilda száján gunyos mosoly jelent meg.

– Ön, ugy látszik, ki akar térni a válasz elől, – mondotta
ajkbiggyesztve.

– Legkevésbbé. Nekem megvan a magam véleménye Quastl urat illetőleg, nem
tudom azonban, vajjon ez a nézet megegyezik-e az általános
benyomásokkal? Egy ember társadalmi megbirálását illetőleg csak a
közvélemény összessége dönthet s könnyen meglehet, hogy szerény
felfogásom elszigetelten fog állani a többség nézetével szemben.

– És mi ez az ön véleménye?

– Az, hogy olyan ember, aki decemberben szalmakalapot vesz, lehet igen
jó üzleti szellem, sőt lehet jó ügyvéd is, de vőlegénynek, vagy
éppenséggel amorózónak nem alkalmas.

– És miért?

– Mert könnyen megeshetik, hogy Quastl ur mátkasága egy világos
pillanatában következőképpen gondolkodik. Az okos ember végeredménykép
azért házasodik, hogy legyen, aki rendbe tartsa a házát, a konyháját,
aki öreg napjaiban ápolja, aki a fehérneműjét számon tartsa és a
leszakadt gombjait fölvarrja. De ha ezt akarom elérni, sokkal bölcsebb,
ha rögtön tapasztalt gazdasszonyomat veszem el, semmint egy fiatal
kisasszonyt, aki regényeket olvas, a zongorát veri és a korcsolyapályára
jár. És igy megeshetik, hogy Quastl ur önt egy szép napon cserben hagyja
és a szakácsnőjét vezeti oltárhoz.

Tilda arca kigyulladt.

– Ön elfelejt egyet, – szólt haragosan – azt, hogy…

Pető közbevágott:

– Azt, hogy ön a vagyonos osztályhoz tartozik. Ez mindenesetre ok rá,
hogy a fiskális ur jobban ragaszkodjék kegyedhez, mint a
gazdasszonyához.

Tilda visszanyerte nyugalmát. Már gyermekkorában uralkodni tudott az
idegein és tisztában volt vele, hogy a vitában csak a nyugalom visz
előre, azért gyorsan visszasietett sáncai közé.

– Nos, ha igy is van, – felelte csipkekendőjével játszva, – akkor is
elsősorban rajtam áll a vásár. Nekem ez az ur minden egyébtől
eltekintve: tetszik, talán éppen azért, mert az egész világ ellene
nyilatkozik. Szeretek a magam utain járni.

A diák észbe kapott.

Teringettét! A leány véletlenül elszólta magát. Persze, hogy azért
tetszik neki Quastl, mert a fiskálist illetőleg mindenki – az ellenkező
véleményen van. Tilda nem lett volna igazi Bauernebel, ha pörbe nem
akarna szállani az egész világgal. Mentől inkább iparkodik valaki őt
valamiről lebeszélni, annál szilárdabbá fogja tenni elhatározását. És ő,
az okos Pető, még malmára hajtaná a vizet!

A jogász gyorsan köpönyeget forditott.

– Kedves kisasszony, – jelentette ki mosolyogva – meg kell vallanom,
hogy ön páratlan lény. Szivemből gratulálok. Ön a próbát jelesen állta
ki.

Tilda csodálkozva nézett a fiura.

– Miféle próbát?

– A legnehezebbet. Mert az ember a vőlegényének sok mindent
megbocsáthat, az ifjukori botlásait, az adósságait, az egykori
szerelmeit, csak egyet nem lehet elfelejteni: azt, ha a jegyesünk
nevetséges. Aki ezen tul tudja magát tenni, az bebizonyitotta, hogy
igazán szerető sziv és még a siron tul is ragaszkodni fog a szerelméhez.
Tisztázzuk az eszméket. Quastl ur, bár komoly férfinak látszik, apró
szőrszálhasogatásaival mégis nevetséges benyomást tesz. Novemberben
szalmakalapot venni! Juliusban ujévi gratulációkat vásárolni! Ki tudná
az ilyesmit, – ha fiatal és okos – mosolygás nélkül elnézni? Ön azonban
más fából van faragva, önnek helyén van a szive és ez a sziv önzetlenül,
a mellékkörülményekre való tekintet nélkül, ver Quastl urért. Ön ez
ifjunak a lelkét szereti, s ahogy a vőlegényének el tudja nézni, hogy
nevetséges, éppugy napirendre tudna térni a fölött, hogy lopott avagy
gyilkolt. És ez, igen tisztelt kisasszony, az igazi, a föld felett
lebegő, a tisztult szerelem, amelyre csak kevés halandó hivatott.

Pető befejezte a szónoklatot és – miután már megszokta – nagyot huzott
Bauernebel ur tubákos szelencéjéből.

A leány összehuzta a szemöldökét.

– Önnek tehát nincsen kifogása ellene, hogyha Quastl urnak nyujtom a
kezemet?

– Én önt nagyrabecsülöm és tisztelem, akár a Garcchusok anyját, –
felelte ünnepélyesen az ifju. – Sőt becsülöm Quastl urat is, mert, aki
iránt kegyed hajlandóságot mutat, az feltétlenül derék, kitünő ember
kell, hogy legyen. Mondhatom, öröm lesz, ha közelebbről fogok
megismerkedni az ön leendő férjével.

Az ördögöt csak a falra kellett festeni: abban a pillanatban megnyilt az
ajtó és Quastl ur, az arany polgárral sulyosbitva, megjelent a küszöbön.

– Szervusz humillimus, – intett kezével az ajtóból a háziur. – Nagyon
jó, hogy itt találom. Rögtön áttérhetünk a galambokra.

A galambokra! A jogász hátán végigfutott a hideg. Hogy gyülölte e derék,
szegény állatokat és mégis mennyit kellett velök foglalkoznia! De hiába.
Halottak nélkül nincsenek harci sikerek.

– Nagyon szivesen, – felelte tehát meghajolva. – Előbb azonban engedje
meg, hogy Quastl urat üdvözöljem és becses egészségéről tudakozódjam.

A fiskális peckesen megbiccentette fejét. Láthatólag jól esett neki az a
tisztelet, amelyet irányában Pető tanusitott. Komoly, hosszukás fejével,
kampó-orrával, vékony lábszárával e pillanatban erősen hasonlitott a
tyukketrec kakasához, aki ünnepélyes, sőt szomoru nyugalommal fogadja a
körötte csipogó csirkék hódolatát. A férfiből kevés volt az ügyvédben,
petyhüdt arca inkább a tudákos vénasszonyokéra emlékeztetett; ruházata,
amely az Alt Wient juttatta észbe, egy puha és kellemeteskedő kor
hangulatát terjesztette maga körül.

– Engedje meg kijelentenem, – szólalt meg Quastl ur vékony hangon – hogy
üdvözlése kellemesen érint. És engedje meg, hogy hasonló módon
tudakozzam az ön hogyléte iránt.

Pető mosolygott.

– Köszönöm kérdését, jól érzem magamat.

Az ügyvéd letette ébenfa-pálcáját és a nyakába csavart hosszu
gyapotkendőt.

– Optime, – felelte nyugodtan.

A diák most Bauernebelhez fordult.

– Valóban, – mondta komolyan – amerre az ember jár-kel, mindenütt csak a
legjobbat hallja Quastl urról. Sokan benne látják a jövő Magyarország
Justinianusát. A jeles Wenzel professzor éppen tegnap jelentette ki egy
kollokviumon, ahol egyikünk sem tudott felelni: „Ah! csak itt lenne
Quastl, az majd megmagyarázná önöknek a jus civilet!“

A fiskális belülről rohamosan hizott, külsőleg azonban higgadt maradt és
szinte leereszkedőleg fogadta Pető hazugságait.

– Oh, igen, a jó Wenzel tanár ur! Ő nagyon kedvelt! És magam is
ragaszkodtam hozzá. Sokat köszönhetek neki.

A szót ujra Pető vette fel.

– Hát még a praxisban mennyit hall az ember Quastl urról! Beadnak egy
érdekes pöriratot. Ki csinálta? Quastl ur! Megnyernek egy lehetetlen
pört. Ki vezette? Quastl ur! Csak mi jogászok tudjuk őt egész
nagyságában megérteni.

Tilda, aki eddig elgondolkodva ült, megszólalt.

– Mi jogászok, mondja ön? Tehát Quastl urnak vannak jó emberei is?

– Hogy vannak-e?

– Nos, igen. Én azt hittem, hogy Quastl urat a rendszeretete és tudása
miatt irigylik, gáncsolják, talán gyülölik is?

Pető megrázta a fejét.

– Csak a felületes emberek, kedves kisasszony, csak a felületesek. Azok,
akik a tehetséget méltányolni tudják, a legnagyobb tiszteletet
tanusitják vele szemben. És ezzel csak a kötelességüket teljesitik, mert
bár jogász-nép vagyunk, igazi Justinianusaink nincsenek.

A leány nem felelt, az arca azonban azt jelezte, hogy nincs éppen
megelégedve a kijelentésekkel. Ő szeretett ujjat huzni a világgal s
eredendő tulajdonsága volt a feketére fehéret mondani.

Egy pillanatig csönd támadt és Bauernebel mohón ragadta meg a kedvező
alkalmat.

– Talán térjünk át a galambokra, – mondotta gyorsan, nehogy
félbeszakithassák. – Mennyire vagyunk a várossal?

A diák megadással sóhajtot egyet.

– A várossal elég jól állunk, kedves Bauernebel ur. Tegnap p. o. bátor
voltam az ön részére husz kocsi szalmát rendelni, s azokat a
Koronaherceg-utcán át vezényeltem a budai telkére. Éppen ünnepnap
délelőtt volt és az utca hemzsegett a sétálóktól. Mondhatom, mindenki
hazavitt a kabátján egy-két szál szalmát, mert az utca oly szűk, hogy
egy konfortáblis alig fér el rajta.

Bauernebel nevetett.

– És mit szóltak a járó-kelők?

– Mit szóltak? Mérgelődtek és szitkoródtak. Épp akkor ment arra a
polgármester, aki egy angol vendéget kalauzolt végig a városon. A jó
angol ugyancsak bámult, amikor husz szalmás szekeret látott a City
középpontján végigdöcögni, a polgármester pedig csaknem elsüllyedt
szégyenében.

Az arany polgár a kezét dörzsölte.

– Kitünő! Kitünő! És nem érdeklődött a polgármester az iránt, hogy kié
ez a sok szalma?

Pető bólintott a fejével.

– Dehogy is nem! De mennyire érdeklődött! Meg is kérdezte az egyik
kocsist, hogy kié ez a sok szalma? Mikor a fuvaros kijelentette, hogy a
szekerek Bauernebel ur portékáját szállitják, a polgármester vörös lett
és marokra fogta a sétabotját.

A terézvárosi Krőzus ugy elkezdett nevetni, hogy belefogózott a székbe.

– Ez kell nekik! – kacagott harsányan. – Ez kell nekik! Nagyon jól van,
humillimus, nagyon jól van!

Quastl ur is mosolygott, azonban volt egy ellenvetése.

– Ugy gondolom, hogy a tanács mihamar intézkedni fog, hogy a város
legforgalmasabb pontjain ne mehessenek keresztül szalmásszekerek.

Pető legyintett a kezével.

– És ha ugy volna? Az ember legfeljebb valami ujat talál ki.

– Igaz, igaz, – hagyta helyben a fiskális, mintha valami ujat kitalálni
a legegyszerübb dolog lenne a világon.

E percben az ablak alatt dobpörgés, majd vidám rezes hangok
hallatszottak. A Jozefin veteránjai vonultak fel széles muzsikaszóvalt!

Bauernebel felszisszent.

– Hah! Csak ő rajta tudnék kifogni! Csak ezen tudna segiteni, barátom,
uram! Mert megöl ez a veterán-zenekar! Megöl!

Petőre is hatott a hadastyánok dobpörgetése, ám ellenkező irányban:
eszébe juttatta Jozefint és azt az egyre növekvő meleg érzelmet, amelyet
a szép asszony iránt táplált. Mert, mi tagadás, az ifju természetesen
szerelmes volt s álmaiban gyakran jelent meg egy karcsu, lovaglóruhás
hölgy, aki kecsesen nyujtotta csókra finom kezét. Sőt Pető tovább ment:
képzeletében gyönyörü béke-ünnepélyt látott maga előtt, amelyben a
Bauernebel-család összes tagjai, továbbá Bulcsu mester és saját
csekélysége vesznek részt és halálra itélik a pereskedés nemtőjét, amely
szomoruan forditja lefelé fáklyáját.

A diák ugy gondolta, hogy nem ártana egyet sétálni Jozefin ablaka alatt.
Ha a zenekar kivonult, a szép asszony mindig az erkélyről nézte a
komédiát.

– Bocsánatot kérek, – szólt az ifju, kalapja után nyulva – időm lejárt.

Bauernebel sajnálkozott.

– Igazán kár. Milyen szépen meg lehetett volna beszélni a következő
eseményeket.

Quastl ünnepélyesen nyujtotta kezét az ifjunak.

– Örvendek, hogy önnel találkozhattam.

A jogász mélyen meghajolt.

– Enyém a szerencse, doktor ur. Fölöttébb kitüntetve érzem magamat.



XIV.

Egy esős napon Pető omnibusszal döcögött ki a Terézvárosba. Amint a
kocsi a Sugár-uthoz ért, beszállt Tilda kisasszony, megrakodva
mindenféle cók-mókkal. A leány láthatólag rosszkedvü volt, aminek rögtön
magyarázatát is adta.

– Csupa csaló ez a város, maholnap már egy jóravaló üzletet se lehet
találni. Itt van például ez a csomó selyemszál. Közönséges sárga
selyemszál. Mit gondol, hogy jutottam hozzá?

– Sejtelmem sincs.

– Mályvaszinü selymet akartam venni. Elhinné, hogy öt üzletet jártam
végig és egyikben se akadt mályvaszinü?

– Ne mondja!

– De mondom. Végre aztán a hatodikban nagynehezen megtaláltam. Veszek
egy jókora csomót és megkérdezem, mit fizetek? Egy forint és harminc
krajcárt. Hogyan? Egy forint harminc krajcárt? Lehetetlenség! Ennyi
pénzen már ékszert is lehetne venni. A kereskedő ötöl-hatol, végre enged
tiz krajcárt. Ki van zárva, felelem én. Akkor enged még tiz krajcárt.
Nem lehet róla beszélni, válaszolom az ajtóból. Hát mit ad érte a
kisasszony? kérdi a boltos. Nyolcvan krajcárt, jelentem ki erélyesen. A
jó ember gondol egyet, aztán felcsap. Isten neki, mondja, ma még ugy se
kerestem semmit se – és azzal már be is akarja csomagolni a selymet.
Ekkor azonban nekem eszembe jutott valami. Kitalálja, hogy mi?

– Nem.

– Nos hát, az jutott az eszembe, hogy olyan üzlet, amelyikben valami
portékáért elsőbb egy forint és harminc krajcárt kérnek, aztán öt perc
mulva ezt a portékát nyolcvan krajcárért ideadják, az nem lehet
tisztességes bolt s nem érdemli meg, hogy az ember ott vásároljon. És
éppen azért fogtam magamat és otthagytam a derék kereskedőt mályva
selyemszálaival együtt és miután a többi boltosnál ilyen szinü portéka
nem volt, hát sárgát vettem.

– No, ez igazi Bauernebel-logika, – gondolta Pető, de egy szót sem
szólt, mert föltette magában, hogy világért se keveredik Tildával
vitába.

– És igy jártam a többi bevásárlásaimmal is, – folytatta a leány. – Az
ember jobb ha otthon marad, a városban egyebet sem lehet tenni, mint
bosszankodni.

A diák udvariasan mosolygott.

– Vannak az életnek szerencsére kellemesebb oldalai is. Mit törődik az
üzleti dolgokkal az, akinek gazdag és szines a lelkivilága? A boldognak
nem ütnek az órák és nem kukorékolnak a kakasok.

– Boldogság? – mosolygott gunyosan a leány. – Nem vagyok olyan dőre,
hogy álomképek után futkossak. Ha férjhezmegyek, első jelszavam a
józanság lesz.

– Nos és a józanságot nem véli feltalálni Quastl urban, ebben a páratlan
férfiuban?

– Páratlan férfiuban! Micsoda lehetetlen jelző! Van-e egyáltalában
páratlan ember a világon?

– Ha valaki az, ugy elsősorban a doktor ur. Pontos, rendszerető, okos,
takarékos, kifogástalan erkölcsü, szóval az összes jó tulajdonságok
gyüjtőtára.

– Külsőleg és jellemileg mindenesetre.

Pető ugy érezte, hogy a hal horogra akadt.

– Hogyan érti ezt a kisasszony?

– Ugy, hogy már sok embert láttunk, aki vén napjaira veszti el a fejét.
Ha az ördögből öreg korára remete lesz, ugy a remete is, ha megvénül,
ördöggé válhat.

– Csak nem tesz fel ilyesmit egy komoly és köztiszteletnek örvendő
férfiről?

Tilda nem válaszolt.

– Ha a hallgatás beleegyezést jelent, – vette fel ujra ravaszul a szót a
jogász, – akkor bátor vagyok az ellenkező véleményen lenni.

Ellenkező vélemény! Ezt nem lehetett büntetlenül egy Bauernebelnek
odamondani. Az arany polgár családja e tekintetben könyörtelen volt és
Tilda sem volt kivétel a szabály alól.

A leány tehát nem is hagyta annyiban a dolgot.

– Hallgasson rám, Pető, – mondotta nyugodtan. – Meg fogom önt győzni,
hogy nincs igaza.

– Arra kiváncsi vagyok, – tóditotta nevetve a jogász.

– A dolog egyszerü. Próbára fogjuk tenni Quastl urat és ő maga fog
dönteni, ki itélt jobban.

– És mi lesz a próba?

– Azt bizza reám. Valami csekélység. Például, rá lehetne-e venni, hogy
Quastl ur a ma esti álarcosbálba elmenjen?

– És ha elmegy, azzal már bebizonyitotta, hogy hajlandósága van a
könnyelmüségre?

– Legalább részben. Hiszen lehet őt aztán egyéb feladatok elé is
állitani.

Pető megrázta a fejét.

– Rosszul esik hallanom, hogy ennyire bizalmatlan egy jeles férfiuval
szemben.

– A bizalom a saját tulajdonom.

Pető meghajtotta fejét.

– Az természetesen magától értetődik.

Egy ideig csend volt, az omnibusz recsegve-nyikorogva döcögött az utcán.
Utóbb ismét a diák vette fel a szót.

– Ön azt mondotta, hogy az ördögből vén korára remete lesz és
megforditva.

– Én csak a lehetőségét állitottam fel e tételnek.

– Nos, ha ez a tétel helyes volna, vagy a helyességnek csak a látszata
lengne rajta, ugy a legmintaszerübb emberek egyikének Bulcsu mester
igérkezne.

– A fagottista?

– Igen, az a kellemetlen szomszéd, aki egész nap egyebet se tesz, mint
hogy azt nyikorgatja okarináján: „Mig ifju voltam, sok…“ De hiszen ön is
betéve ismeri e nótát. Nos, ez az ur volna rá hivatva, hogy a
legderekabb férjet adja, mert ő a világ legnagyobb korhelye.

– És ön ezt kizártnak tartja?

– Körülbelül. Sőt: egyenesen.

– És miért?

– Mert ez a Bulcsu mester született korhely, aki egész életében cigány
volt és mindig az is marad. Nem lesz, nem volt soha egy krajcárja, ami
részben szerencse, mivel ha pénze volna, véglegesen az italnak szentelné
ifjuságát, férfikorát és agg napjait.

Tilda egy ideig hallgatott, aztán igy szólt:

– Azt hittem, hogy Bulcsu önnek a barátja? Mindig együtt szoktak járni.

– Az nem zárja ki, hogy a Neró szerzője ne lehessen csélcsap ifju.

– Mi az a Neró?

– A Bulcsu leendő operája. A nyitány első üteme már meg is van. Az üstök
szólnak s ugyanakkor a hegedük pizzicató játszanak. Pokoli ötlet. Kár,
hogy a leendő mester még nem érkezett el a második ütemig s igy nem
részletezhetem tovább dalművét.

– Nem szép, ha az ember barátairól kedvezőtlen véleményeket terjeszt, –
jegyezte meg a kisasszony.

– Amit róla közöltem, csak az igazság megállapitása volt.

– Talán mások nem igy gondolkodnak róla.

A diák kacagott.

– Oh, persze! Kérdezze csak meg a szabóját, a mosónőjét vagy a
suszterjét. Azok Bulcsut a világ legrettenetesebb emberének tartják.

A leány elgondolkodott, majd valami eszébe jutott.

– Mennyire nincs igaza, – mondta diadalmasan. – Emlékszem, egyizben
Lámpl ur emlitette előttem, hogy Bulcsu ur szépen hegedül.

– Lámpl urnak bizonyára kitünő zenei érzéke van, – bólintott gunyosan
Pető.

– És egyébként, a gyalázatos okarináját kivéve, a zenészre más panasz
még nem volt a házban.

– Nos? És az okarina nem elég? Egy fiatalember, aki pénzért bosszantja a
háziurat? Nemes dolog ez?

– Bizonyára azért teszi, hogy kenyérre valója legyen. Ha önt nem látnák
el a szülei, örülne, ha legalább ezen a módon szerezhetné meg a
mindennapit.

– No, ez nem egészen igy van, – jegyezte meg Pető, sértődöttséget
szinlelve.

De Tilda nem törődött a mű-érzékenységgel és tovább folytatta. Már benne
volt az ellentmondásban!

– Ha valaki az életben küzd és emellett eszményeket hord a szivében, az
tiszteletet érdemel. Bulcsu egész nap okarinázik, éjjel pedig arról
álmodozik, hogy egykor jeles férfiu lészen, aki csak a művészetnek fogja
magát szentelni. És, ha nem lenne a röghöz kötve, szegény fiu talán már
megirta volna művét. Igazán sajnálom, hogy eddig oly rossz véleménnyel
voltam róla, de azt hittem, hogy nem ér egy hajitófát sem. Okarinázni
rendesen a cirkuszi bohócok szoktak; arról sejtelmem se volt, hogy
Bulcsu az akadémiára jár.

Pető – ha szabad ezt a tulmerész kifejezést leirnom – a lelki kezeit
dörzsölgette. Hisz ez a siker első lépése volt. A győzelem első sugara!
Tildában felébredt az érdeklődés Bulcsu iránt, aki mellett eddig
szótlanul, hideg közömbösséggel haladt el!

A kocsi a terézvárosi templomhoz érkezett. Le kellett szállaniok.

– A viszontlátásra, – nyujtotta kezét Tilda. – És ne nézze le a szegény
embereket, meg a munkát.

Pető meghajolt és szerényen mosolygott, körülbelül ugy, mint a fiatal
Napoleon Toulon bevételénél.



XV.

Történt, hogy egy napon a jogász összeakadt Jozefinnel, aki éppen a
ligetbe ment sétálni. A szép asszony kegyes volt és megengedte, hogy a
diák elkisérje. Pető örömmel kapott az alkalmon, azonban mihamar
kellemetlen felfedezést tett. Ő, aki oly bőbeszédüen és vigan tudott
elcsevegni Bauernebellel, Fabricziussal, sőt Quastl urral is, ő, aki
Tildát észrevétlenül, csupán beszélgetések utján, ellenkező véleményekre
tudta birni, Jozefinnel szemben elfogult és hallgatag volt, mint egy
harmadik gimnázista. Jóllehet már egy negyedóráig sétáltak az
ugynevezett Bimbó-vendéglő és a zöldhináros tó körül, sehogyan se
találta meg a társalgás fonalát és össze-vissza kalandozott a
leghétköznapibb tárgyak, sőt még az időjárás és a husdrágaság között is.
Be kell látnunk, hogy ez az ifjut kissé bosszantotta, mert ostoba
embernek nem kivánt látszani.

Ám, ha Petőt gondolatszegénysége bántotta is, a szép asszony látszólag
jól mulatott a jogász zavarán és mivel se járult hozzá, hogy a csevegést
talpra segitse. Az ifju egy ideig ötölt-hatolt, aztán, ugy vélte, hogy
az egyenes ut mégis csak a legjobb s azért igy szólt:

– Meg kell vallanom, nagysád, bár ezt ön furcsának nevezheti, hogy a
társaságában ostobának érzem magamat. Ne tessék félreérteni, kegyed
szellemes asszony, akivel mások bizonyára kellemesen tudnak elcsevegni.
Csak én vagyok elfogult, ha önt látom, pedig máskülönben elég jó
beszélőszervekkel áldott meg a sors. Miután szeretek természettudományi
alapon állani, kutatom az okokat, amik arra vezetnek, hogy a kegyed
közelében állandó zavarban vagyok. De – érdekli-e?

– Oh, hogyne, – mosolygott Jozefin jóindulatulag. – Egészen bátran
beszélhet.

– Akkor hát bátor leszek. Meg fogom állapitani elfogódottságom okát, de
kérem, ne ijedjen meg tőle. Én ugyanis azt hiszem, hogy szerelmes vagyok
önbe.

A szép asszony nevetett.

– Be kell ismernem, – mondotta aztán, – hogy ön eredeti ember.

– Nem haragszik? – tudakolta a jogász, kissé megijedve a vitézségén.

Jozefin nem felelt, az arca azonban nem mutatott haragot, azért Pető,
aki, ha benne volt valamiben, az ördögtől se ijedt meg, tovább
folytatta:

– Igenis, én szeretem önt, minden jel arra vall. Éjjel önről álmodom,
reggel versiráshoz van kedvem. Gyakran szórakozott vagyok és tegnapelőtt
is az omnibusz helyett egy zöldséges kocsira szállottam fel. Továbbá:
gyakran minden ok nélkül magyar népdalokat énekelek és félrevágom a
kalapomat.

– Ez tényleg a szerelem, – vélte Jozefin jóindulatuan.

– Tesék elhinni, hogy az. Én ismerem magamat. Még sohase történt meg
velem, hogy omnibusz helyett zöldséges kocsira szállottam volna fel. Sőt
még egy élményemet közölhetem. A minap egy trafikba mentem, szivart
vásároltam és aztán szivar helyett az esernyőmre gyujtottam rá, az
esernyőmet pedig a zsebembe akartam tenni.

– Szegény barátom!

– Bizony, szegény. Mert ugy érzem, hogy ez az én szerelmem dőre álom,
utólérhetetlen álomkép. Mindegy. Örülök, hogy ezt önnek elmondtam és
ezennel sorsomat kezébe tettem le.

Egy ideig hallgattak, aztán ujra a lendületbe jött jogász vette fel a
szót.

– Kétségtelen, hogy első perctől fogva igaz érzéssel vonzódtam önhöz.
Emlékszik arra a – nekem oly szép! – napra, mikor ön lovagolni volt és a
csirkefogók Edwards-ot rothadt almákkal dobálták meg? Még ma is előttem
áll a találkozás minden mozzanata. Megfogtam egy suszterinast, az
kegyelemért esdeklett kegyedhez, majd mikor szabadjára bocsátottuk, a
kapuból ezzel a megszólitással tisztelt meg: „Dunavadász“.

– Tényleg, azt mondta: dunavadász, – hagyta helyben Jozefin kissé
elgondolkozva.

– Azóta mindazt, ami önnel összefügg, tisztelni és szeretni tanultam
meg. Nemcsak a karcsu alakját, a nemes homlokát, bájos vonásait becsülöm
nagyra: ragaszkodással nézem el a lakása ablakait, a paripáit, sőt még a
veteránzenekarát is. Gondolja, hogy ez nem szerelem?

– Meglehet, – felelte Jozefin, aki végre maga is még ifju volt.

– Mennyire örvendek, hogy ezt hallom! – lelkesedett Pető. – Mert meg
kell vallanom, amikor vallomásomba kezdtem, ugy hittem, hogy pofon lesz
a vége s éppen ezért választottam ki mondókámra ezt a helyet, ahol egy
kutya se jár.

Tényleg: a liget néptelen részébe kerültek. Vékony nyirfák közül feléjük
villant a kopott Fuit sirkő.

– Jó lesz visszafordulni, – inditványozta az asszony.

Hazafelé mentek, mialatt Petőből hatalmas sugárban ömlöttek a szavak.

– Micsoda gyönyörü érzés a szerelem! Milyen másként látja az ember a
világot! Mennyivel különb szemében az utolsó hangya is! Lehet akármilyen
borus az ég, rám azért nap süt, rombadőlhet az egész város, azért én a
tavaszt érzem magam körül! Nem hittem soha, hogy ilyen hangulatok
foglalhassanak helyet bensőmben, meg voltam róla győződve, hogy cinikus,
hideg ember vagyok és most, ime, azt látom, hogy a szivem tele van
melegséggel, ragaszkodással és jó gondolatokkal.

Mindezt már elmondták százezerszer Pető előtt, de azért e szavaknak még
mindig van hatása. Jozefin is szivesen vette tudomásul, hogy a jogász
szivében tulipánok virulnak és hogy lelke az erények központi
gyüjtőpénztára lett. A szép asszony elgondolkodva nézett maga elé és nem
mondott ellen a fiatalurnak, aki végre is elég csinos és kellemes
embernek látszott.

Sajnos, mi sem tart örökké és végre ők is a kapuhoz értek.

– Szabad-e remélnem, – kérdezte Pető régi lovagok módjára, – hogy
viszontláthatom e nemes virágszálat?

Jozefin mosolygott.

– Majd meglátjuk, – felelte óvatosan és csókra nyujtotta kezét.

A diák boldogan illesztette ajkát a puha keztyükre, aztán emelkedett
hangulatban tért haza. Gondolatai még visszakalandoztak a Városligetbe
és az elhangzott körmondatokra, amikor a költészetből egyszerre a kötött
nyelv birodalmába hullott. A kötött nyelv országát Bulcsu képviselte,
aki zordonan állt meg előtte.



XVI.

A zenész szokása szerint el volt szontyolodva.

– No, te ugyan szépen képviseled érdekeimet, – mondotta kesernyésen. –
Egész délután Jozefinnal beszélgetsz, szavalsz és az én ügyem kátyuban
reked.

Petőnek jó kedve volt.

– Hadd el, – szólt pajtása vállára csapva. – Biztos remény van, hogy
lesz még szőlő, sőt lágy kenyér is. Érdekeidet szivemen viselem és ha
Isten megsegit, diadalra is viszem.

Bulcsu orra nem lett rövidebb e vigasztól.

– De vajjon hogy és mikor? – kérdezte zordonan.

A jogász eddig nem közölte volt a barátjával beszélgetését az
omnibuszon. Még várni akart, hogy a dolgok jobban kifejlődjenek. Most
azonban, hogy örömében osztályosa legyen, ugy vélte, illik Bulcsut is
kissé felvillanyozni s ezért nagylelküen beavatta őt titkába.

– Ám hallgass rám, – kezdte el titokzatosan, – és aztán itéld meg,
helyes nyomon járok-e? De ne szólj ellent, mig be nem fejeztem.

– Ugy lesz, ahogy parancsolod.

– Tehát, tervem kiindulópontja az, hogy: a Bauernebelek mind önfejü, a
saját utaikon haladó emberek, akiket valamire rábeszélni nem lehet.
Nekik mindenről megvan a maguk nézete s ez a véleményük rendszerint
ellentétben van az általános felfogásokkal. Ilyen az öreg Bauernebel
koponyája, ilyen a Jozefiné, ilyen a Tildáé is. Reájuk hatni egy
aranyszáju János sem tudna, Demoszteneszről nem is beszélve. Hogyan
tudnám hát én Tildát valamire persvadeálni?

– No, ez csinos vigasz, – vetette közbe a Nero szerzője.

– Csak lassan, barátom. Arra, hogy az ilyen embereket valami véleményre
birjuk, van más fegyver is. És ez a ravaszság. És a ravaszságon kivül:
az ellentmondás. Ha én valamiről egy Baurnebelnek azt jelentem ki,
miszerint az fehér, az igazi Bauernebel lelki tulajdonságainál fogva azt
fogja felelni: „Nem igaz. Ez fekete.“ Érted?

– Egy kukkot sem, – felelte Bulcsu megrémülve a logikai fejtegetések
láncaitól.

– Tehát példákkal fogom a dolgot megvilágitani. Ha én rólad azt fogom
mondani egy Bauernebelnek, hogy te a világ legderekabb embere vagy, az
arany polgár azt fogja kijelenteni: „Ez a Bulcsu a mérsékelt földöv
leghaszontalanabb frátere.“ De ha én helyezkedem rá arra az álláspontra,
hogy Bulcsu közönséges pernahajder, akkor Bauernebelék azonnal, csakhogy
ellent mondhassanak (mert ez a vérükben van), ki fogják jelenteni, hogy
soha szeretetreméltóbb halandót nem ismertek, mint csekélységedet.

Bulcsu arca kezdett felderülni.

– Teringettét! – felelte. – Kezdem érteni. Hisz ez az ellenpont, ahogy
mi zenészek mondjuk.

– Igen, ez az ellenpont. Avagy a contredanse, ahogy mi jogászok mondjuk.

A muzsikus megállt és a földre koppintott botjával.

– Mégis lángész vagy te, Pető! – jelentette ki erélyesen. – Ilyesmi csak
a te agyadban teremhet.

– No már most – folytatta a diák – a helyzet a következő. Én állandóan
rosszakat fogok rólad beszélni Tildának, viszont Quastl urat égre-földre
magasztalom. Amint hogy az részben már meg is történt. Ha helyesen
számitottam, a kisasszony ennek következtében rólad jobb véleménnyel
lesz, mint eleddig, Quastl urba vetett bizalma pedig csökken. És igy is
van. A minap együtt jöttem haza Tildával és kisérletképp kissé
befeketitettelek. Elmondtam, hogy csélcsap vagy, tehetségtelen, pénzért
mindenre kapható.

– Nem volt kicsit sok?

– Oh, nem. A hatás bekövetkezett. Tilda, aki eddig rád se nézett,
védelmébe vett és azt mondta: „Ha valaki az életében küzd és emellett
mégis eszményeket hord a szivében, tiszteletet érdemel.“ Majd meg: „Ha
Bulcsu nem lenne a röghöz kötve, szegény fiu bizonyára megirta volna már
korszakalkotó zenekari művét, a Nerot.“

– A Nerot!?

– Igenis. A Nerot.

– Ő érdeklődik e munka iránt?

– Érdeklődik.

– Tán elmondtál neki róla egyet-mást?

– Igen. Azt, hogy az első taktus megvan és üstpörgést nyujt, amelyhez a
hegedük halk pizzicatoval csatlakoznak. Kár, – tettem hozzá, – hogy csak
egy ütem kész.

– De hisz ez nem igaz. Az első ütem: vadászkürtök con affetto. És már az
utolsó aktus is megvan.

– Éppen azzal keltettem fel érdeklődését, mert lusta és terméketlen
embernek akartalak odaállitani. És igy lassan belemélyedtünk a
beszélgetésbe, én támadtalak, ő védett, mig az omnibusz végre
szerencsésen kikötött a terézvárosi plébániánál. Azért tehát ne csüggedj
és ha a dolog igy fejlődik tovább, ugy a szénád rendbe jöhet.

Bulcsuból kitört a rég elfojtott lelkesedés.

– Pető! – kiáltott fel elragadtatással. – Nagyszerü fiu vagy!

Karonfogta barátját és boldogan hurcolta el sétálni, azt se tudta,
merre. Csak mentek, mentek, a zenész össze-vissza fecsegett
mindenféléről, dicsőségről, G-kulcsról, ellenpontról, üdvösségről, mig
egyszerre észrevették, hogy a Paskál-malomnál vannak. Szomoru hely ez,
egy ócska csárda, tehénólak és káposztáskertek közé ékelve, de Bulcsuban
még ez is szép gondolatokat ébresztett, mert igy szólt a jogászhoz:

– Pető, tudod-e, mi a szerelem? Az eszményi, a tisztult szerelem?

– Ugy rémlik, tudom, – felelte a jogász, akinek most jutott eszébe, hogy
éppen eleget sétált már ma.

– Te szerelmes vagy? – kérdezte Bulcsu csodálkozva.

– Hogy az ördögbe ne! – méltatlankodott a diák. – Azt hiszed, kizárólag
a te kedvedért találták fel ezt a portékát?

A Nero szerzője egy ideig gondolkodott, aztán hirtelen a homlokára
csapott. Eszébe jutott, milyen lelkes szavalások közt kisérte volt haza
barátja a szép özvegyet.

– Jozefinbe? – szaladt ki Bulcsu száján a szó.

Pető nem akart érzelegni barátja előtt, aki benne eddig a józan, hidegen
cselekvő férfit tanulta meg ismerni. Azért röviden végzett az üggyel.

– Igenis, Jozefinbe, – jelentette ki szárazon. – De most menjünk haza,
mert majd leszakad a lábam. A szerelem végre is nem a járkálásban
fejeződik ki. Ha ez igy lenne, akkor Romeó levélhordó volt, ami pedig,
köztudomásulag, nem felel meg a valóságnak.



XVII.

Akik még vissza tudnak emlékezni a régi Pestre, bizonyára nem
feledkeztek meg arról a förtelmes telekről, amely annakidején az
ugynevezett Uri-utcát megcsufitotta. A város szivében egy külvárosi
zöldségeskert helyezkedett el, kalarábészaggal, napraforgókkal,
salátával és sárgarépával. Ház az ócska palánkkal övezett területen nem
volt, mindössze egy szalmafedeles viskó, amelynek oldalán kezdetleges
ólak huzódtak meg. A felügyelő szerepével egy szürkeingü bolgár volt
megbizva, aki, ha jó kedve volt, kiállt a kapuja elé és onnét eregette
büzös pipafüstjét az égnek. Bentről, az ólak sötétségéből panaszos
tehénbőgés hallatszott, reggelente pedig a kakasok olyan kukorékolásba
kezdtek, hogy a szomszéd házak lakói mérgesen tömték be gyapottal a
fülüket.

Nem kell elárulnom, hogy ez a zöldségestelep a Bauernebel kontra főváros
inditott pörben az arany polgár bosszuja volt. Mit törődött ő azzal,
hogy ezen a területen, ahol ő borjukat nevelt és salátát termelt,
háromemeletes, jól jövedelmező palota emelkedhetett volna? Mit
hederitett ő rá, hogy a derék belvárosi kereskedők és lakók folyton
megujuló peticiókkal fordultak a tanácshoz, hogy segitsen az áldatlan
állapotokon és közben a sárga földig gyalázták a terézvárosi háziurat? Ő
bosszut akart állani s ezt a célját el is érte, mert a polgármester majd
kibujt a bőréből, valahányszor utja az Uri-utcán vezette végig. De
nemcsak a polgármester, a tanácsnokok, a városatyák is szégyenkezve
ballagtak keresztül az utcán, egyéb hiján behunyván a szemüket, mikor a
Bauernebel-féle gazdaság mellett elsétáltak.

A régi Pestnek az Uri-utca volt a szemefénye. Itt láttuk a legjobb
üzleteket, itt emelkedtek a legelőkelőbb házak, itt forgolódott vasárnap
délelőttönként az uri nép. A vidékieket erre vitte első utjuk; a
bennlakók a Párisi-udvarral és a Trattner-Károlyi-házzal voltak
legnagyobbra. És mikor várni lehetett, hogy ez az utca még jobban
kifejlődik, kiszinesedik, hogy világvárosi szinvonalra emelkedik,
egyszerre jön Bauernebel és teheneket, kakasokat, trágyadombokat telepit
belé.

Az arany polgárnak három telke volt az Uri-utcában. Az egyiken ócska ház
meredezett, azon már a terézvárosi Krőzus nem tudott változtatni. Igy
legalább annyit megtett célja érdekében, hogy nem tataroztatta az
épületet és azon kopottan, piszkosan, viharverten, ahogy évek óta volt,
hagyta a házat szomorkodni. A lakók lassan mind kimenekültek belőle,
mert a falak repedeztek, a tető szélben erősen ingadozott, de mit
érintette az Bauernebelt? Csak hadd legyen a Nepomukkal ellátott ház még
kopottabb, még düledezőbb: annál jobban mérgelődik a polgármester! A
másik telken a már emlitett és részletesen megrajzolt zöldséges
kertészet helyezkedett el. A harmadikon Bauernebel annyi szénát és
szalmát helyezett el, amennyit össze lehetett vásárolni Pest környékén.
Ugyaninnen indultak utjukra a kátrányos szekerek, pokoli büzt és füstöt
okádva maguk körül. De nemcsak az Uri-utcában volt ilyen a helyzet. Ahol
a városban Bauernebel-terület volt, az mind a tanács bosszantásán
fáradozott. Az egyiken éktelen pajta emelkedett, a másikon rozsdás
kályhacsöveket és elromlott diványrugókat gyüjtöttek; a harmadikon az
arany polgár juhászkutyákat tenyésztett, amelyek holdtölténél panaszos
karban fordultak az égbeli vándor felé.

Pető megmutatta, hogy képzelőtehetsége a helyén van és nem mult el nap,
hogy valami ujat ki ne talált volna. Hogy pedig a meginditott mozgalom
el ne aludjon, a jogász buzgó ellenőrzőszemléket tartott a különböző
telepeken: elég hangosak-e a kakasok, elég jól fejlődik-e a kalarábé,
elég élénkek-e a komondorok? Ilyen látogatásoknál a jogász gyakran
összetalálkozott Tildával, aki szintén érdeklődött az ügyek állapota
iránt.

Mikor éppen egy ilyen inspekcióról hazasétáltak a Terézváros ódon házai
felé, Pető mindig talált rá módot, hogy szóbahozza zeneszerző barátját.
Hol szidta, amiért megint reggel vetődött haza, hol amiért minden pénzét
dohányra és borra költi. Tilda természetesen más véleményen volt. Ő,
csakhogy ellentmondhasson, meg tudta érteni, ha egy művészlélek kissé
letér a józan nyárspolgáriasság utjáról és a szesz meg a nikotin által
élénkiti a fantáziáját.

– De hát meggyőződött-e ön legalább róla, – kérdezte egyszer Pető, –
hogy ennek a mi barátunknak egyáltalán van tehetsége?

Tilda bólintott fejével.

– Igenis, meggyőződtem róla. Tegnap találkoztam Bulcsuval a folyosón és
megkértem, ha ideje engedi, mutassa be nékem a Nero néhány részletét.
Bulcsu ma délelőtt nálam volt és eljátszotta a nyitányt. Mondhatom, szép
részletek vannak benne.

– És fagotton játszotta el? – elméskedett a diák.

– Nem, zongorán. Bulcsu tudniillik igen jól zongorázik.

Pető megállt egy pillanatra.

– Hát nem kár, hogy az ilyen ember elzüllik?

– Semmi ok sincs rá, hogy ezen a nézeten legyen, – felelt Tilda
sértődötten. – Mindenkinek megvannak az életben a maga küzdelmes
esztendői. És Bulcsu eddig sem nem lopott, sem nem sikkasztott, sőt
becstelenséget sem követett el.

– Ön tehát azt hiszi, hogy lehet rajta segiteni?

– Igenis, azt hiszem. Sőt feltettem magamban, hogy kissé gondot viselek
rá. Szegény fiunak nincs senkije, nem csoda, hogyha nem tud zöldágra
vergődni.

– Én azt hiszem, hogy van neki valami szerelme. Állitólag az a hölgy,
aki a Kék macskában idomitott kecskéket mutat be.

– Az nekem mindegy, – felelt kurtán a leány.

Tilda ilyen módon egyre jobban kezdett érdeklődni Bulcsu iránt. Ő, aki
ezelőtt hideg gunnyal nézte a karbonáriköpönyeges zenészt, most másnak,
nemesebbnek, csinosabbnak látta alakját s éppen nem volt ellenére, ha a
Nero szerzője az utcán is csatlakozott hozzá. És miért ne? Bulcsu a maga
nagy szegénységével és ügyetlenségével rokonszenves benyomást keltett s
miután soha nem mondott ellent senkinek, Tildával se gyülhetett meg a
baja. A muzsikus vakon, szinte kétségbeesve szerette Tildát, kutyánál
hivebben követte minden lépését és boldog volt, ha a leány csak rá is
tekintett. Egyideig a bálványa ugyan nem sokat gondolt dacból készült uj
barátságával, utóbb aztán egyre melegebben érezte Bulcsu szeretetét,
végül pedig maga is vonzódni kezdett ehhez a kócos fiuhoz, aki, ha nem
is szólt róla, bizonyára szivesen a tűzbe ment volna Tildáért.

Pető mindezt éles szemmel figyelte meg. Esténként, ha Bulcsuval
összeültek, a jogász elismeréssel ütött barátja vállára.

– A dolog jól megy, kedves öcsém, a dolog nagyon jól megy!

Bulcsu hizott a boldogságtól és szerette volna, ha pajtása is meg lenne
elégedve.

– Hát a te ügyed rendben van-e? – kérdezte egy nap Petőtől.

A jogász megvonta a vállát.

– No, ugy közepesen, – felelte röviden. – Tudod, Jozefin szeszélyes
asszony és az sincs kizárva, hogy kicsit kacér. Nála az ember sohase
lehet biztos a dolgában.

– Ez szomoru.

– No, azért még nem ijedek meg. Kitartással az ember sokra megy, aztán
meg, hiszen arra sincs okom, hogy kétségbeessem. Jozefin szivesen
fogadja bókjaimat, rózsacsokraimat, sőt kegyes többször letekinteni az
ablakból, ha alatta elsétálok. De lehet, hogy csak szórakozásnak tekinti
ezt a kis kalandot, amelynek nem lehetnek komolyabb következményei.

– És te? Igazán szereted őt?

– Azt hiszem, igazán. De hát miért ne? Hiszen oly szép, oly fiatal és
oly bájos!

Bulcsu gondolkodni kezdett, aztán többet nem szólt az esetről. Mikor
azonban hazaérkezett odvába és az okarinán kinos keservek közt elvégezte
feladatát, ujra töprengeni kezdett a barátja ügyében.

Nem lehetne lóditani a cimbora szekerén? Nem kellene segiteni Petőn,
ahogy ő is segitett az ő ügyén? Dehogy nem, csak az a kérdés, milyen
formában. A zenész egész éjjel álmatlanul hánykódott ágyában, reggel
azonban diadalmasan olyat csapott a homlokára, hogy a feje közepén
diónagyságu daganat támadt.



XVIII.

A kulcs megvolt. Szinte hihetetlen, hogy előbb az eszébe nem jutott,
amikor az eset oly egyszerü. Hiszen Jozefin is a Bauernebel-család
tagja, következésképp Tildához és az apjához hasonlatosan gondolkodik;
erre vall egész élete. Ha tehát Tildát az ellentmondásra való
ingerkedéssel más nézetre lehetett birni, az orvosságnak hatni kell
Jozefinnél is! A kétszerkettő nem lehet világosabb, – minél fogva Bulcsu
azonnal el is határozta, hogy Petőnek kellemes meglepetést csinál és
titokban meghóditja számára a szép özvegyet.

Az életben sok dolog jön kapóra és igy esett, hogy másnap – éppen elseje
lévén, – Bulcsu mester átment Jozefinhez, hogy nála az ugynevezett
Judás-pénzt fölvegye. Az asszony rózsaszinü kuvertában nyujtotta át a
Nero szerzőjének a bűnnel szerzett összeget, aztán a lorgnonjával
játszva, igy szólt:

– Apropos, Bulcsu. Ismeri ön azt a fiatalembert, aki odaát lakik ön
mellett?

A muzsikus csak erre várt.

– Hogyne ismerném, nagyságos asszony. Az az ifju: Pető, a jogász.

– Ugy? És miféle ember máskülönben? – tudakozódott közömbös arcot
mutatva az özvegy. – Én tudniillik csak futólag ismerkedtem meg vele.

Bulcsu lélekzetet vett.

– Nagyságos asszony, őszinte választ akar?

– Mindenesetre, kedves Bulcsu.

– Akkor méltóztassék kérdezni, én majd felelek.

Jozefin a karosszékre mutatott.

– Üljön le, barátom és gyujtson rá. Azután pedig kezdjük el a dolgot. De
nehogy valami ostobaságra gondoljon; Pető engem csak azért érdekel, mert
talán fel tudom használni eszközömül.

– Tudom, – gondolta magában a zenész.

– Mindenekelőtt tehát: mióta ismeri a jogász urat?

– Oh, nagyon régen, – füllentette Bulcsu. – Együtt jártunk iskolába,
ketten mindig a szamár-padban foglaltunk helyet.

– Nagyon szép. De hát az régen volt. A kérdés az, milyen ma Pető?
Megbizható-e?

A muzsikus a tempó megrázta a fejét.

– Nem! Ezerszer nem! Bár barátja vagyok neki, de meg kell állapitanom a
szinigazságot. A helyzet a következő. Nem törődik ez a fiu semmivel,
pedig szép tehetségek laknak benne! Az apja egyáltalán szóba se áll már
vele, az anyja pedig minden héten azt irja kedves fiának, hogy a sirba
fogja vinni.

Jozefin egy kicsit elképedt.

– Nekem Pető azt mondta, hogy jó viszonyban van a szüleivel.

Bulcsu gunyosan fölkacagott.

– Hát persze, itt van mindjárt a második hiba. Az én barátomnak átka, –
mint mondani szokás, – hogy még tréfából se tud igazat mondani.
Veleszületett hazugságban szenved. Ha egy kutyát lát az utcán, azt fogja
mondani, hogy macska volt. Ilyen a természete.

– Furcsa.

– Mindenesetre. De hát, legyünk elnézők, talán ő maga sem tehet róla.

Jozefin gondolkodott, aztán tovább folytatta a kérdéseket:

– Milyen egyébként az ön barátja életmódja? Tanul-e legalább? Nem
korhelykedik?

A zenész ujra lélekzetet vett.

– Ami a tanulást illeti, az utolsó alapvizsgáján egyik professzor
találóan jegyezte meg Petőnek, hogy csak egy kérdésre tudna felelni.
Arra, hogy hány óra van? De még arra se, mert az órája zálogban van.

Jozefint a zenész fölvilágositásai nem valami kellemesen érintették. Ő
Petőt jóravaló, komoly és tehetséges embernek tartotta, aki, bár kissé
könnyen gondolkozik, alapjában tartalmas és érző léleknek látszott.
Éppen azért az arany polgár leánya némileg elkedvetlenedve nézett a
magyarázgatásban szinte kipirult Bulcsura.

– Nos és még egyet, – vette föl ujra a szót az asszony. – Milyen az ön
barátja érzelmi világa?

– Hogy méltóztatik ezt gondolni?

Jozefin közömbös arccal fordult a muzsikushoz.

– Nos, ugy, hogy van-e szive? Szereti-e az embereket és talán a szép
asszonyokat? Nincs-e valami titkos szerelme?

Csak ez kellett Bulcsunak!

A Nero szerzője metsző gunnyal mosolygott, aztán ugynevezett mű-szünet
után igy szólt:

– Ha van-é, kérdi nagyságos asszony? Hahaha! Látszik, hogy nem ismeri
Pető urat! Távolról sem ismeri! Mert, ha csak valamelyest érdeklődött
volna ez ifju magánügyei iránt, tudná, hogy az én jogász barátom Pest
városa legkétségbeejtőbb szoknyavadásza.

Jozefin szeme káprázott, aztán haragos pir futotta el szép arcát.

– Pető szoknyavadász?!

– Szakállamra az, – felelte meggyőződéssel Bulcsu, aki amióta joga volt
Tildát az utcán elkisérni, mindennap megborotválkozott.

Őnagyságának nem kellett több. Dacos ajka megremegett, a torka
pillanatra összeszorult. Hát ennyire vagyunk Petővel? Ez az a nemes
érzelem, amelyről neki a diák a városligeti tó örökzöld hinára mellett
szavalt? Ez az a melegség, ragaszkodás és kristálytiszta gondolkodás,
amelyet belőle a szerelem kiváltott? És ez az ember akarja elhitetni
vele, az okos asszonnyal, hogy szórakozottságában az omnibusz helyett a
zöldséges szekérre szállott föl?

Nem, nem; elég belőle! Dőreség volt egy pillanatra is ráhallgatni és
elhinni, hogy különb a többi ifju joghallgatónál, akik vadul robognak
minden szoknya után, csak szoknya legyen.

Jozefin fölkelt.

– Köszönöm, Bulcsu ur, – szólott hidegen. – Nem akarom tovább
tartóztatni.

A zenész tiszteletteljesen hajolt meg, titokban azonban a padmalyig
szeretett volna ugrani örömében. Hogy is ne: amennyi rosszat ő most
hirtelen elmondott Petőről, százszor elég volna rá, hogy az asszony – a
jusztis elvénél fogva – a diák pártjára álljon! Hadd működjön az
ellenpont!

– Ez sikerült, – mormogta magában megelégedetten a Nero szerzője a
lépcsőn, a kapuban, az utcán és végül a szobájában. Ezt jól megcsináltam
volna.

Azalatt pedig Jozefin elkedvetlenedve, megbántva, megalázva ült
karosszékében és megállapitotta magában, hogy a jogászok a világ
leghaszontalanabb, legrosszabb, legszivtelenebb teremtései.

– Gyülölöm, igen, gyülölöm! – ismételte magában a szép asszony százszor
és százszor.

De ez csak szó volt. A szive bensejében egy addig ismeretlen hang támadt
föl és – akár hiszik, akár nem – egész komolyan ezt mondta:

– Tévedni tetszik, Jozefin.



XIX.

Quastl ur, a derék fiskális, egy nap arra a felfedezésre jutott, hogy
Tilda kisasszony szeszélyes. Ez magában véve nem lett volna nagy baj,
sokkal kellemetlenebbül érintette azonban az ügyvédet az a tény, hogy az
ifju hölgy éppen vele szemben éreztette a szeszélyességét. Tilda mindig
talált valami kifogásolni valót a vőlegényén, hol a kalapját, hol a jogi
fejtegetéseit, hol a világnézeteit kifogásolta. E mellett a lány
állandóan annak a gyanujának adott kifejezést, hogy a fiskális csak a
világ előtt mutatja a komoly és megfontolt embert, titokban azonban
éppen nem veti meg az élet apró örömeit.

Quastl ur egy ideig nyugodtan türte mindezt. Tőle Tilda beszélhetett, az
ügyvéd ur komolyan – mint a halottaskocsik tollbokrétás lovai, –
bólintgatott hozzá a fejével. Egyszer azonban a lány oly területre
tévedt, ahol Quastl ur nem értette a tréfát.

Mint tudjuk, a fiskális arca csupaszra volt borotválva, mindössze az
állán fityegett egy furcsa kis kecskeszakáll, amilyet régi szepesi
polgárok arcképein lehet látni. A Quastl-családban, amely szintén
felvidéki volt, családi hagyomány volt ez a furcsa szakáll. Az ügyvédnek
az apja, a nagyapja, az ükapja is ilyet hordott és az unokák bizonyára
szintén ilyen hajdiszt fognak viselni.

Egy napon Tilda ránézett vőlegényére és igy szólott:

– Hogy lehet kérem ilyen lehetetlen szakállal járni?

A fiskális majd hanyattesett e sértésre. Hogyne: hiszen a Quastl-szakáll
olyan jellegző családi vonas volt, mint a Habsburg-ajak, vagy a
Hohenzollern-áll.

– Lehetetlen szakáll? – dadogta tehát. – Csak nem gondolja ezt komolyan?

Tildát hidegen hagyta az ifju megdöbbenése.

– Igenis, lehetetlen szakáll. Ilyet ma csak kucsébereken látni. Miért
nem visel mindjárt fülbevalót is?

– De Tilda kisasszony! Dédapám a sultész, nagyapám a rektor, és apám a
tanácsnok is ezt a szakállt hordta.

A leány hidegen nézett rá vőlegényére.

– Az nekem mindegy. Nekem ez a szakáll nem tetszik, s ha becsül
valamire, holnap leborotváltatja ezt a pamacsot.

Pamacs! Quastllal forgott a világ. De végre, a galambnak is van epéje,
sőt még az ügyvédnek is. Az ifju tehát felállt, az égnek forditotta
tekintetét és elhatározottan igy felelt:

– Azt nem fogom megtenni, kisasszony. Azt semmi esetre se tehetem meg.

A leány gunyosan bólintott fejével.

– Tehát annyira tisztel, hogy ezt a szerény kivánságomat is
visszautasitja?

A vőlegény begombolta a kabátját.

– Sajnálom, – válaszolta szilárdan, – de e kérdésben nem engedhetek.
Kivánjon akármit, szivesen kapitulálok, de a Quastl-szakáll tradicióit
nem tagadhatom meg.

A leány nem szólt többet. Szépen fölszedte a kézimunkáját és átment a
szomszéd szobába, magára hagyva az elképedt ügyvédet.

Szegény Quastl, mit tehetett volna? Egy ideig elcsevegett a kanárival,
amelyet többszörös „Mándi! Mándi!!“ megszólitással tüntetett ki, aztán
kinézett az ablakon és megszámlálta hány ember megy el alatta, végül
azonban, látva, hogy Tilda nem tér vissza, fogta magát és komoly
léptekkel ballagott haza. Komoly léptekkel, mondom, de, ah! bensejében a
fiskális csalódással vegyes keserüséget érzett. Soha nem tételezte volna
fel Tildáról, hogy ilyen kegyetlen tudjon lenni, sohase hitte volna,
hogy a nőknek áldozatot is kell tudni hozni, végül sohase gondolt arra,
hogy a szerelemben más tényezők is legyenek, mint a házassági szerződés,
az egyházi összeadás és a férji magánjogok. Hogy valakinek a boldogsága
egy szakállon forduljon meg, egészen uj és megdöbbentő volt Quastl ur
praxisában.

Az ügyvéd tehát kissé elkeseredve érkezett haza és némileg a Goethe
Wertherjéhez hasonlatosnak érezte magát. Igen, a fiskális ur el volt
szontyolodva és többször e szavakat ismételgette magában:

– Ez nem helyes. Ez nagyon nem helyes!

(Végre is: az ő vérmérsékleténél ez a kitörés elég erélyes volt.)

Minekutána körülbelü százszor elmondotta volt e szavakat, Quastl ur
elborult ábrázattal hivta be a gazdasszonyát.

– Lizi néni! – szólt zordonan. – Hozzon fel nekem egy kancsó karviniki
sört.

A jó öreg asszony állkapcsa leesett ijedtében.

– Sört? – hebegte. – Azt tetszett mondani, sört?

– Igen, – felelte az ügyvéd szigoruan.

– Sört… sört, – dadogta még mindig Lizi néni, aztán sürü fejcsóválások
között engedelmeskedett a parancsnak.

– Vajjon mi üthetett hozzá? – tépelődött a szegény asszony a
lépcsőházban. – Életében egyszer kért csak sört, mert egy kliense
bepanaszolta a korcsmárost, hogy hamisitott sört árul és bizonyitékra
volt szükség.

Quastl ur mohón hajtotta fel az árpalét, aztán a postája elintézéséhez
látott. Mindenféle hivatalos iratok, törvényszéki értesitések feküdtek
az asztalán, az egyik kék papiros mellett azonban kihivó szemtelenséggel
nevetett feléje egy rózsaszinü, apró boriték.

– Hát ez mi? – dörmögte Quastl ur és feltéve pápaszemét, komolyan vágta
fel a piros levelet.

Bizony ez szép meglepetés volt. A boritékból egy tűzvörös, csókolózó
galambokkal ékesitett lap hullott ki, amelyre kissé férfias vonásokkal
ez volt irva.

„_Tisztelt Uram! Gyakran hallottam már, hogy ön Magyarhon legjelesebb
jogásza. Égek a vágytól, hogy e jeles férfiuval – noha szerény és
tudatlan nő vagyok – megismerkedhessem. Ma este sárga dominóban ott
leszek az álarcos bálban, ismertetőjel: egy oleandervirág a balkézben. A
nagy jogász ismeretlen tisztelője: Bellaria. N. B. Biztossan eljöjjön._“

Quastl ur mindenekelőtt megállapitotta, hogy ezt a szót „biztosan“ egy
s-el irják, aztán elgondolkodott az eseten. A dolog nem volt mindennapi,
őneki legalább még ilyen bókot nem adtak irásban. De ha megtisztelő tény
is volt, hogy ismeretlen hölgyek érdeklődnek iránta, a másik oldalról
kétségbevonhatatlanul bűnös dolog álarcosbálba menni és ott hölgyekkel
csevegni. Az ilyesmit megtehetik könnyelmü ifjak, a Petők, Bulcsuk, de
komoly fiskális nem bocsátkozhatik bele ilyesmibe.

Mindez bölcsen volt mondva, ha a dolognak nem lett volna egy bibije. Ez
a bibi pedig a hiuság volt, a hiuság, amely még Cicero, sőt Justinianus
fejéből sem hiányzott, – hogy állhatott volna tehát ellent neki Quastl
ur? Ha egy hölgy azt mondta volna neki: „Adonis vagy!“ sőt esetleg azt:
„Meghalok érted!“, a fiskális ellent tudott volna állani. De ha valaki
azt mondta neki: „Te vagy a hon legnagyobb jogásza!“, Quastl ur meg volt
fogva, annyival inkább, mert közben a sör karviniki szelleme is feléledt
benne és kidüllesztette a mellét.

– De hát miért ne beszélhetnék egy tisztelőmmel? – töprengett magában az
ügyvéd. – Hátha egy nevezetes törvényszéki esetről van szó? Hátha valami
zsiros pört akarnak reám bizni?

Az utolsó érv döntőleg hatott és Quastl elhatározta, hogy elmegy a
rejtelmes Régi Lövöldébe az álarcosbálba.



XX.

Egy barátságos téli estén – ahogy a régi regényirók mondanák – különös
dolgokat látunk a Bauernebel-házban és pedig az arany polgár lakásában
történni. Az ebédlőben hárman vannak együtt: Tilda, Bulcsu mester és
Pető, aki rejtelmes női ruhában áll a tükör előtt. Ez a titokzatos ruha
nem más, mint egy sárga dominó, amilyent annakidején nagy előszeretettel
viseltek az álarcosbálokba járó hölgyek. Mig Pető bizonyos
megelégedéssel szemlélgette magát a tükörben, Tilda és a zenész egy
sarokban ültek és beszélgettek, közben-közben segitségére menve a
jogásznak, aki a ruhakapcsokkal nehezen jött tisztába.

– Mondja, Bulcsu, – szólt a leány a Nero szerzőjéhez, – mit tenne maga,
ha egy hölgy arra kérné, hogy vágassa le a kecskeszakállát?

– Nekem nincs kecskeszakállam.

– De ha volna?

– Természetesen rögtön levágatnám, – felelte a zenész habozás nélkül.

Tilda elgondolkodott.

– Persze, ezt könnyü mondani, – szólt aztán, – mert önnek nincs
kecskeszakálla. Ha lenne, esetleg meggondolná a dolgot. Mert a dolgot
nemcsak a szakáll, de a hozzá füződő tradiciók teszik. Vannak családok,
ahol a kecskeszakállviselet évszázados hagyomány s igy az illetőknek
nehéz tőle megválniok.

Bulcsu meg volt sértve.

– Kérem, – mondotta határozottan, – a zenészeknél is tradició a hosszu
haj, akár a Sámsonoknál. Ettől megválniok éppoly nehéz, mint a
katonáknak az egyenruhától, a papnak a reverendától. Én azonban, ha
felszólitanak rá, szivesen meghozom ezt az áldozatot, sőt megteszem azt
akkor is, ha senkise kivánja tőlem.

És ezzel a Nero szerzője gyors mozdulattal vette ki Tilda munkakosarából
a pamutvágó ollót és mielőtt megakadályozhatták volna, két
nyisszantással lenyeste lobogó hajdisze nagy részét.

– Tessék! – mondotta olyan vitézül, ahogy Dugonics Titusz dörögte volt a
töröknek azt, hogy: „Gyere, öreg!“

Pető visszafordult a tükörtől.

– Meg vagy őrülve? – kérdezte nyugodtan, aztán ujra a kapcsokhoz tért
vissza.

A leány csodálkozva nézett a Nero szerzőjére. Szegény Bulcsu, alaposan
el volt csufitva; félig levágott hajzatával inkább megtépázott kakashoz,
mint komoly zeneszerzőhöz hasonlitott. De Tilda e pillanatban nem azt
nézte, tisztelője mennyit vesztett külsőségekben, hanem azt, hogy
mennyit nyert az lelkiekben. Hiszen, ha nem is cselekedett rendkivülit,
az ifju mégis csak áldozatot hozott érte, oly áldozatot, aminőre Quastl
ur sohase lett volna képes.

– Maga mégis jó fiu, – mondotta Tilda halkan.

A zenész boldogan egyenesedett ki.

– Akarja, hogy levágjam az egyik fülemet? – kérdezte tőle telhető
hevességgel. – Feleljen: akarja?

– Az istenért! – sikoltott fel a leány. – Legyen esze! Tegye le azt az
ollót!

Bulcsu szerényen mosolygott.

– Mi az egy fél fül? Semmi! Savonarola annakidején mukkanás nélkül
égette el a fél karját.

A zenész láthatólag összetévesztette Savonarolát Mucius Scaevolaval, de
ez mindegy volt, a hatás nem maradt el és Tilda megdöbbenve, szinte
tiszteltel nézett fel a Nero szerzőjére. Egy percig csend volt a
szobában, az a néma, titokzatos csend, amelyben hirtelen addig rejtett
érzelmek sarjadnak ki a lélekből, aztán Pető fordult Tildához:

– Ezek a kapcsok sehogysem fogadnak szót, – mondta, prózai hangon
szakitva meg a beszélő némaságot, – kérem, adjon talán egy biztositótűt.

Tilda felkelt s átment a másik szobába tűt keresni. Mikor az ajtóhoz
ért, a leány önkéntelenül végigsimitotta homlokát.

– Te Bulcsu, – szólt a jogász a zenész mellé telepedve, – meg kell
vallanom, hogy egész jól csinálod a dolgodat.

– Kérlek, – szerénykedett a fagottművész.

– No, no. Ennyit tulajdonképp nem is tételeztem volna fel rólad.
Nemsokára itt az ideje, hogy a magad szárnyára bocsássalak. Mert, ha ez
a leány nem szeret téged, akkor egész életemben sárga dominóban járok.

– Pető!

– Én értek az ilyesmihez és láttam azt a pillantást, amit rád vetett,
amikor azt kérdezted, levágjad-e a félfüledet? Tehát csak üsd a vasat,
megérdemled, hogy boldog légy és két füled legyen.

– Te jó barátom, te! – tört ki a zenészből a lelkesedés. – Remélem, hogy
te is megérdemled!

– A fülemet illetőleg elég nyugodt vagyok, – felelte Pető, aki közben a
legyezőjét próbálgatta, – de egyébként nem vagyok tisztában magammal.
Tegnap is találkoztam „vele“ és őnagysága nem a legmelegebben viszonozta
üdvözlésemet.

Bulcsu mosolygott magában.

– Oh, ne félj, – nyugtatta meg komoly ábrázattal barátját, – a te ügyed
nem kerül kátyuba. Vannak jó szellemek, – tette hozzá szerényen, – akik
őrködnek lépteink felett.

Tilda visszatért a biztositótüvel és igy aztán Pető végre elkészült az
öltözködéssel. Az ifju még egyszer odaállt a tükörhöz és megelégedetten
jelentette ki:

– Zenész legyek, ha Quastl ur nem vall ma nekem szerelmet!

Tényleg: az ifju oly előkelő és tiszteletreméltó volt sárga dominójában,
hogy a hatast még kissé nagy és kissé piros kezei se tudták lerontani.

– Akkor hát menjünk! – inditványozta Bulcsu és az ifjak utrakeltek.

– Nehogy rosszat halljak magáról, – szólt Tilda a fagottművészhez és
megszoritotta a Nero szerzőjének kezét.

Pár perc mulva a két jó barát már a Régi Lövölde fenyőgallyakkal
diszitett termében volt, ujabb néhány perc mulva ráakadtak Quastl urra,
aki bizonyos megilletődöttségel szorongatott balkezében egy
oleandervirágot és ujabb pár perc mulva a magyar Justinianus már
tüneményes komolysággal magyarázta hölgyének a római perjog alapelveit.

– Tudja-e ön, kisasszony, mi az az actio libera in causa? – kérdezte
néhány „séta jobbra“ után szellemesen.

– Oh, igen, – felelte vékony hangon a jogász, aki konyitott egy kissé
ehhez a tárgyhoz, – ez azt jelenti, hogy a tettes beszámithatatlan
állapotban jogsértő eredményt idéz elő, de ez a magatartása beszámitható
állapotban történt elhatározásra vezethető vissza.

– Nagyszerü! Fulmináns! Önnek ily nagy jogismeretei vannak? –
csodálkozott Quastl ur.

– Szeretek joggal foglalkozni, – szerénykedett a sárga dominó. – És épp
ezért kivántam önnel, a hires tudóssal is megismerkedni. De – nem adná
nekem az oleandervirágját?

– Oh, szivesen. Valóban, meg kell mondanom, hogy ily müvelt hölggyel még
nem hozott össze utam. Talán azt is tudja, mi az actio quanti minoris?

– Hogyne, – darált Pető, – ez egy olyan kereset, amelyet a vevő indit az
eladó ellen s amelyben az áru hiányos voltára hivatkozva, a vételár
aránylagos leszállitására törekszik.

– Fenomenális! Ön a női Verbőczy, – szólt a fiskális.

– Ön lekötelez, uram. Azonban, nem mennénk vacsorázni?

Quastl urat ez a közbevető mondat kissé lehütötte, de miután gavallér
volt, a karját nyujtotta és az étterembe vezette hölgyét.

– Mit parancsolnak az uraságok? – kérdezte a sólyomként lecsapó pincér.

– Vaddisznófejet mártással! – inditványozta a jogi dolgokban annyira
járatos Bellaria kisasszony és aztán könnyedén felsóhajtott.

– Vaddisznófej mártással? – döbbent meg magában a takarékos fiskális. –
Hiszen ez az étlap legdrágább fogása! Mintha egy borjuszelet nem éppugy
tenné meg s hozzá nem lenne táplálóbb!

De már késő volt. A pincér előkelő kézmozdulattal hozta el a vaddisznót
és letette a sárga dominó elé, aki alapos étvággyal látott neki a ritka
csemegének.



XXI.

Az alkotmányos éra helyreállitása után történt, hogy a király hosszas
tartózkodásra Pestre igérkezett. A hirt természetesen általános öröm
fogadta s az egész város már hetekkel előbb nekilátott, hogy méltóan
fogadja az uralkodót. Diadalivek emelkedtek, az utcák járdáit
kijavitották, a középületeket rendbehozták, a király szeme hadd lássa
mentől tetszetősebb diszben a magyar fővárost. Ekkor történt, hogy a
polgármesternek, amint végigjárta az utcákat, megnézendő, minden rendben
van-e, az álla hirtelen leesett. Amint ugyanis a derék férfiu végigment
a Koronaherceg-utcán, egy teleknél majd felforditotta két bozontos
kuvasz, amelyek jobb ügyhöz méltó buzgalommal üldöztek egy acélkékszinü
kakast. A kakasnak tudniillik kedve volt egyet sétálni s átröpült a
palánkon, amit a komondorok nem hagyhattak szó nélkül és utána iramodtak
a Koronaherceg-utcába. Hogy a kép teljes legyen, a telek belsejében egy
tehén keservesen bőgni kezdett, mig a kuvaszokat egy ingujjas bolgár
követte, aki, kezében vasvillájával, harsányan ezt kiáltozta:

– Burkus! Filax! Vissza! Azt mondom, hogy vissza!

A polgármester elkékülve nézte az ázsiai képet.

– Mi ez, atyámfiai az Urban, mi ez? – hebegte a szegény városfő és
homlokán verejtékcseppek jelentek meg. – Mi akar ez lenni, az Isten
szerelmére? Tatárok törtek be?

Hogy mi volt? A kakas, a két komondor, az ingujjas bolgár természetesen
a hirhedt Bauernebel-telek tartozékai voltak. Hogy is kerülhettek volna
másképpen a Koronaherceg-utcába? A polgármester is csakhamar rájött a
dolog nyitjára és szomoruan felelt önmagának.

– Ez Bauernebel műve! Ez az ember még a penzióba visz mindnyájunkat! Ha
őfelsége meglátja ezt a telket, meghallja a tehén bőgését, a komondorok
vonitását… jaj! nem is merek a következményekre gondolni.

És a polgármester szomoruan ballagott tovább. Utja elvitte a másik
Bauernebel-ház mellett, amely piszkosan, töredezett vakolatos falakkal
bámult reá, káposzta- és szénaszag lengett rajta. A közigazgatási
hatóság első tisztviselője elhatározottan kapta fel a fejét.

– Nem, nem, – mondotta magában, – ez nem maradhat igy! Ki kell
egyezkednünk ezzel a Bauernebellel, mert soha többet a király sem jön
Pestre, ha azt látja, hogy a város első utcájában szénaszag,
káposztaraktár van és bőszült kuvaszok lökik fel a járókelőket. Itt
tenni kell, – fejezte be elmefuttatását, – még pedig sürgősen!

Másnapra a tanács már össze is volt hiva és a Bauernebel-ügy szőnyegre
került. Mindnyájan igazat adtak a polgármesternek, hogy ez ázsiai
állapotokon segiteni kell s hogy erre csak a barátságos ut alkalmas,
mert az arany polgár tovább viszi pénzzel, ravaszsággal, mint a tisztelt
törvényhatóság. Mit érnek vele, ha el is tiltják tőle, hogy a
Koronaherceg-utcában káposztát és kuvaszokat tartson, másnap kieszel
valami ujat és talán még jobban bemártja őket az uralkodó előtt! Azért
tehát határozatba ment, hogy Bauernebellel meg kell békülni s e célra
rögtön bizottságot is alakitottak.

Az arany polgár egy délután éppen szobájában üldögélt és a pénzét
számolgatta, mikor nyilik az ajtó és belép három feketekabátos,
köcsögkalapos ur: Sartoris Vince, Gutfreund Erazmus és Gámauf Péter, a
város küldöttei, akik némi köhögés után rátérnek jövetelük céljára, a
Koronaherceg-utcai telekre.

Végre tehát!

Ez a perc Bauernebel életének legszebb pillanata volt. Ime, előtte
állanak hát ellenségei és a béke olajágát lebbentik meg előtte. Ime, a
büszke város megalázkodik az egyszerü polgár előtt. Ime, a dacos
polgármester belátni kénytelen, hogy Pest legfontosabb faktora nem ő,
hanem Bauernebel Jeromos. Diadal ez, oly fényes diadal, amilyet álmodni
se mert volna s amely egyszerre elfeledtette a viselt hadjárat minden
kellemetlenségét, nehézségét, borsát, sőt költségeit is!

Az arany polgár egy ideig szótlanul élvezte a győzelem édes mámorát,
aztán kegyesen intett kezével.

– Üdvözletem a nemes uraknak!

A deputáció tagjai szaporán hajbókoltak.

Bauernebel ujabb szünetet tartott, majd igy szólt:

– A Bauernebelek egész földi pályafutásukban józan belátásuak és
méltányosak voltak. Küzdelmeikben sohase vezette őket a bosszu, csak az
igazság kutatása, soha rossz indulatot, csak az őket megillető jogok
törvényadta tiszteletének keresése. Ez volt célom (majdnem azt mondotta:
célunk) a galamb-pörnél is. Tudtam, hogy igazam van és bántott, hogy a
hatóság ezt nem ismeri el. Ezért harcoltam, ezért lettem volna kész
utolsó forintomat is csatába vinni. Ha azonban azt látom, hogy jogaim
elismertetnek, hogy az igazság győz, akkor leteszem a fegyvert és
szivesen nyujtok jobbkezet. Tehát, mindenekelőtt: mi lesz a galambokkal?

Sartoris Vince szaporán kapta el a szót.

– E tekintetben nyugodt lehet, Bauernebel ur. A galambokat a város
megveszi, kisajátitja, agyonlövi, ahogyan ön kivánja s amikor ön
kivánja.

Bauernebel komolyan intett fejével.

– Lőjjék agyon őket.

– Ugy, ugy, – bólintotta vissza Gámauf Péter.

– És a kártérités? Ki fizeti meg azt, hogy a galambokat évszámra
tartottam, hogy azok részben elriasztották lakóimat, részben
tönkretették szépen vakolt falaimat?

– A költségeket is a város viseli, – mondta Gutfreund Erazmus, hogy ő is
szóljon valamit.

– Akkor kitüzhetjük a fehér lobogót! – jelentette ki az arany polgár
méltóságteljesen. – A béke meg van kötve!

Igy fejeződött be a hires galamb-pör, amelynek aktái mai napig
megtalálhatók a főváros levéltárában és igy esett, hogy a
Koronaherceg-utca sétálóit ma már nem veszik üzőbe haragos alföldi
komondorok.



XXII.

Az oleandervirág és az álarcosbáli jelenet végleg betette az ajtót
Quastl urnak. Mikor a derék fiskális másnap látogatást akart tenni
Tildánál, az arany polgár leánya nem fogadta el látogatóját, hanem a
szobaleánnyal egy levelet kézbesittetett neki, amelyben ez állt:

„Vaddisznófej mártással!“

Quastl ur elsápadt s megsemmisülve tántorgott haza. Többé nem merte a
lábát Bauernebelékhoz betenni, ha pedig disznót látott, hátán
végigfutott a hideg. Tényleg: a vaddisznófej mártással a világ
legdrágább eledele, – tőle elvitte Pest városa leggazdagabb
eladóleányát.

Pár napra a nevezetes esemény után Pető lélekzetvesztve rohant be
Tildához.

– Tudja-e, mit beszélnek a városban? – kérdezte rémülten. – Van sejtelme
róla, hogy mit beszélnek?

– Hogy tuladtam Quastl uron?

– Nem! Ezerszer nem! – kiáltotta a jogász, aki még mindig levegő után
kapkodott. – Azt beszélik, hogy Bulcsu megkérte az ön kezét és ön nem
dobta ki a zenészt!

Tilda ránézett a jogászra.

– És mi köze önnek mindehhez? – kérdezte hidegen.

– Hogy mi közöm? – csodálkozott Pető. – Hogy mi közöm? Az a közöm, hogy
én önt nagyrabecsülöm, tisztelem és meg akarom óvni az ilyen
könnyelmüségtől! Ön és Bulcsu! Inkább a tűz és viz, nap és éjszaka, mint
kegyed és ez a korhely zenész! Nem, nem, – tette hozzá fejét rázva, – ez
nem valóság, ez tréfa, ez lehetetlenség!

Az arany polgár leánya a sarkára állt.

– Kedves Pető ur, – mondta erélyesen, – nincsen semmi szükségem az ön
tanácsaira. Hogy mit cselekszem, az kizárólag az én dolgom, akár
tréfának, akár lehetetlenségnek tetszik azt felfogni.

– Tehát igaz? – dadogta művésziesen Pető.

– Az nem kell, hogy önt érdekelje, – válaszolta Tilda és visszavonult a
szobájába.

A jogász láthatólag lehangolva távozott, amint azonban a folyosóra ért,
egyszerre vigan kezdett el fütyörészni és hatalmas ugrásokban tartott a
fagottista lakására.

– Bulcsu! – kiáltotta az ajtóból. – Bulcsu! Hamar, kapd magad, szaladj
át Bauernebelékhez és kérd meg Tilda kezét. Egy pillanatig se késlekedj,
mert még meggondolhatja magát!

– Mit beszélsz? – ijedt meg a Nero szerzője. – Megkérjem a kezét, hogy
kidobasson Lámpl urral?

– Nem fog kidobni! – emelte fel két ujját a diák. – Esküszöm, nem fog
kidobni!

Bulcsu tétovázott.

– Az lehetetlen, – jelentette ki igen szerényen. – Én ismerem magamat.
Egyszer vallottam csak szerelmet egy leánynak és az is hozzám vágta a
pamutos kosarát.

– Ezuttal nem fogják a pamutos kosarat a fejedhez vágni, én mondom,
Pető, aki a vesékbe lát! Vedd a kalapodat, a botodat és menj át, vagy
viszlek!

És nem is várva meg a zenész válaszát, a jogász fejébe vágta barátjának
a kalapját, kezébe nyomta a botját és azzal végighurcolta a folyosón,
becsengetett Bauernebelékhez és belökte az ajtón a Nero mélyen
megdöbbent szerzőjét.

– Végre! – kiáltott fel a jogász és azzal a tekintettel nézett az ajtón
lógó Karpfenbiller-táblára, mint Napoleon Saint-Cloudra.



XXIII.

Önök, kedves olvasóim, akik jártasak a világtörténetben, bizonyára
tudják, hogy Saint-Cloud nem volt az utolsó stáció Napoleon
diadalmenetében. Következett még Marengo és Ulm bevétele. Marengo az
adott esetben azt jelentette, Bauernebel Jeromost megnyerni Bulcsu
részére, Ulmnak pedig tegyük meg Jozefint, akihez való vonzódását Pető
napról-napra erősebben érezte.

Marengo aránylag könnyen adta meg magát. Az arany polgár ugyan első
pillanatban majdnem leesett a székről, amikor Pető elárulta
Bauernebelnek, hogy Tilda és Bulcsu az apai áldást kivánják. Pető
azonban mihamar lábra segitette Bauernebelt, megmagyarázva neki, hogy
Bulcsunál jobb férjet keresve se találhat a leányának, mert a zenész ugy
beleszokott a nyomorba, hogy a hatost is tüneménynek nézi s ehhez képest
becsüli is meg, továbbá, mert: a Nero szerzőjének sejtelme sincs róla,
mi a fiaker, a pezsgő, az uri kényelem, következésképpen nem is vágyik
rája, végre, mert Bulcsu a legjobb üzletember, aki még a fogsorát is el
tudta adni kettőszáz forinton, amire nem volt eset a földön. Azonkivül,
ha a zenésszel békét köt, a förtelmes fagott-hangversenyek is elmaradnak
s Jozefin egyik leghathatósabb támaszát veszti el. Mindezeknek tetejébe
Pető még szerényen megemlitette a galamb-pört, amelyben ő (már mint
jogász) némi kárpótlásra tart igényt s ezt olyan módon állapitja meg,
hogy az arany polgár adja áldását az ifju párra. Ha ez nem következik
be, jelentette ki Pető, ugy csekélysége át fog pártolni a város oldalára
és akkor a polgármester talál rá módot, hogy a pört ujra felvegye és
Bauernebelt megtáncoltassa.

Az arany polgár egy ideig ötölt-hatolt, azután megadta magát. Hiszen
tény, hogy a legjobb az olyan vő, aki nem ismeri az élet édes bűneit,
fényüzéseit, a szegény ifju még a garast is megbecsüli, mig a gazdag
kérőnek az igényei is gazdagok.

– Áldásom reájuk, – dörmögte tehát Bauernebel. – De egyet kikötök. A
fagott első napon a kályhába kerül!

Petőt az ujabb győzelem arra ösztönözte, hogy most már Ulm ellen
induljon. Ami sikerült a Nero szerzőjének, az neki sem lehetetlen.
Felhuzta tehát gérokkját és beállitott Jozefinhez. A jogász nem volt
bátortalan gyerek s ezért rögtön gazdag érzelemvilágára hivatkozott és
fokozott szerelméről biztositotta a szép özvegyet.

A szavak, amelyeket Pető ez alkalommal használt, oly szépen voltak
összefonva, hogy nem tudom őket szerény tollammal hűen visszaadni. Ennek
dacára azonban a hatás elmaradt, mert Jozefin végig hagyta ugyan
beszélni az ifjut, egy szót nem beszélt közbe, denique azonban nyugodtan
ezt jegyezte meg:

– És mindezt elhigyjem önnek, kedves Pető ur?

A jogász meghőkölt.

– Természetesen, – felelte önérzetét összeszedve. – E földön ön az
egyetlen lény, akit imádok.

Jozefin gunyosan mosolygott.

– Az egyetlen? Nem rossz. Ön tehát nem szoknyavadász?

– Én és szoknyavadász? – méltatlankodott Pető. – Hogy tételezheti ezt
fel rólam?

A szép asszony nyugodtan nézett tisztelőjére.

– Bizonyitékok alapján, – jelentette ki aztán hüvösen. – Kétségtelen
adataim vannak rá, hogy ön a főváros legrettenetesebb szoknyavadásza s
hogy emellett a legzajosabb korhelyéletet éli, hogy nem törődik a földön
senkivel, semmivel és hogy tréfából se tud igazat mondani. Azt hiszen,
ennyi bizonyiték elég arra, hogy ne higyjek önnek s hogy az ön
barátságát kételkedő mosollyal kisérjem.

Pető leesett az égből. Saint Cloud és Marengo után, ime, nem Ulm, hanem
Fontainebleau következne! Teringettét, ki számitott erre?!

– Asszonyom! – kiáltotta felháborodva a jogász. – Esküszöm önnek, hogy
mindez csunya rágalom, amelyet ellenségeim találtak ki. Ha ifju is
vagyok, azért nemesen gondolkozom, hűen teljesitem köteleségeimet, nem
futok szoknyák után s ön az egyetlen eszményem. Méltatlan dolog az, ami
velem megesett!

A diák elkomolyodott és lelógatta fejét.

– Van egy ember, – folytatta szomoruan, – aki tudja, mily végtelenül
szeretem önt, mennyit gondolok hónapok óta önre és hogy önön kivül nincs
senkisem a világon. Hallgassa meg ez embert és ha hisz neki, akkor meg
fog róla győződni, mily nagy tévedésben van és milyen alaptalanul
kételkedett bennem!

Jozefin felbiggyesztette ajkát.

– És ki ez az ember? – kérdezte közömbösen.

– Ez az ember Bulcsu! Hallgassa meg őt s ő el fogja mondani, mint
gondolkozom kegyedről, mily tisztelettel, ragaszkodással hordozom képét
szivemben!

A szép asszonyból kitört a gyilkos kacagás.

– Bulcsu! És amit ő fog önről mondani, az igaz?

– Az igaz, – bólintott fejével a jogász, aki természetesen mit sem
tudott arról, mit cselekedett a meglepetést csinálni akaró zenész a háta
mögött.

Jozefin Pető vállára tette kezét.

– Jól van, barátom, – szólott gunyosan, – kivánsága szerint lesz. Sőt,
többet mondok, én már beszéltem is Bulcsuval és óhajához képest hittem
is neki. Sőt még többet közölhetek önnel: a fentebbi adatokat, hogy ön
megbizhatatlan, ingatag, csélcsap és szoknyavadász, éppen az ön tisztelt
barátjától kaptam.

– Tessék!?

– Igen, tőle. Bulcsutól. Tőle.

„Tőle.“ Ez volt a szép özvegy utolsó szava. De azt már Pető nem
hallotta. A jogász ész nélkül kapott kalapja után és vad vágtatásban
robogott át a zenészhez.

A Nero szerzője otthon volt és a gérokkját tisztogatta, hogy az ódon
ruhadarab méltó legyen az eljegyzéshez.

– Bulcsu! – rontott be ajtóstól a házba a diák. – Mit tettél velem!?
Szerencsétlen ember, mit tettél velem!?

A zenész rémülten ejtette ki kezéből a gérokkot.

– Mit tettem!? – dadogta kétségbeesve.

– Hogy mit? – kacagott fel pokolhoz hasonlóan Pető. – Tönkretettél,
elpusztitottál, a kétségbeesésbe löktél! Végem van, igen, végem, – tette
hozzá és oly elkeseredéssel ült le egy székbe, hogy az menten
összeroppant alatta.

– De beszélj hát! – könyörgött a zeneszerző, lábra segitve barátját. –
Én nem tudok semmiről sem! Én nem tettem semmit ellened, hiszen örök
hálára vagyok neked lekötelezve!

Pető iparkodott összeszedni magát. Az okos ember még kétségbeesésében
sem veszti el a fejét. Azért tehát ő is csillapodásra intette idegeit,
azután igy szólt:

– Te azt mondottad Jozefinnek, hogy én csélcsap vagyok, hogy tréfából
sem mondok igazat, hogy szoknyákra vadászok?

Bulcsu komolyan intett fejével.

– Igen, azt mondtam neki.

Pető a padmalyig ugrott mérgében.

– Azt beszélted neki, hogy hazudom, hogy korhelykedem, hogy minden nőnek
utána futok és egyben tagadod, hogy tönkretettél, megcsaltál,
kétségbeesésbe döntöttél engemet, legjobb barátodat!? Miféle erkölcseid
vannak, te szerencsétlen! miféle erkölcseid!?

Bulcsu tágranyilt szemmel nézett barátjára.

– Miféle erkölcseim? Azt hiszem, a legjobbak. Igaz ugyan, hogy a
hazugság magában véve nem szép, de gyakran célravezető s a cél
szentesiti az eszközöket. Ha azt mondottam rólad, hogy haszontalan
fráter vagy, az volt a tervem, hogy téged diadalra juttassalak
Jozefinnél. Hiszen tőled tanultam, hogy a Bauernebeleket ellentmondással
lehet a nekünk kivánatos véleményre birni. Ha valamiről a
Bauernebeleknek azt mondjuk, hogy az fehér, ők örök ellentmondásra hajló
lelkitulajdonságuknál fogva azt fogják rá kijelenteni: „Nem igaz.
Fekete!“ Hiszen ez a rendszer fényesen bevált nálam, megkiséreltem tehát
nálad is és éppen ezért feketitettelek be Jozefinnél. Ez az ellenpont,
ahogy mi zenészek mondjuk, – fejezte be szavait a Nero szerzője, – avagy
contredanse, ahogy ti jogászok hivjátok.

Pető előtt egyszerre kitisztult a helyzet. Teringettét, ez más! Szegény
Bulcsu, titokban segiteni akart rajta és amilyen szerencsétlen ember,
éppen a jóindulatával döntötte kátyuba a szekeret. A jogásznak
akaratlanul is nevetnie kellett a komédián.

– Na, ezt megcsináltad, muzsikus, – jelentette ki a Nero álmélkodó
szerzőjének. – A helyzet tudniillik az, hogy Jozefin mindent elhitt
neked, szóról-szóra, ahogy elmondtad.

– Elhitte? – esett le Bulcsu álla. – Oh, én tökfej! Oh, én százszoros
tökfej!

A szegény ex-fagottista kétségbeesve rohant fel és le szobájában, azután
hirtelen szökéssel kint termett a folyosón s ahogy volt, kalap, kabát
nélkül, rohant át Jozefinhez. A szolgák nem akarták beereszteni, de a
zenész félrelökte őket és betört a szép asszonyhoz, térdreborult előtte
és sirva mondotta el neki az egész dolgot, ugy, ahogy volt, a tudatos
hazugságok indokait, az ellenpontot, amelynek csalhatatlanságában oly
szentül hitt s amely, ime, ekkora keveredést idézett fel.

– Soha többé nem teszem, Jozefin! – esküdött meg végül Bulcsu. – Csak az
egyszer bocsásson meg! csak az egyszer, különben a Dunának megyek!

És kedves Jozefin megbocsátott a Nero szerzőjének, mi több, hitt is
neki, mert hiszen, aki szeret, az ugyis szivesen hisz.

Igy történt, hogy pár hét mulva a második eljegyzés is megtörtént, abban
a reményben, hogy Pető mielőbb leteszi a vizsgáit és beáll komoly
ügyvédnek. A jogász ezt megigérte, meg is tartotta s két év mulva már
cifra cimtábla fityegett az irodája előtt. Pöre az mindjárt akadt.
Tudniillik, egy borzalmas dolog történt, amire még ki kell
terjeszkednem.

Egy napon kiderült, hogy Maurer, a rejtélyes csizmadia annakidején nem
halt meg, csak gyorsan elköltözött régi lakásáról és azért terjesztette
halála hirét, hogy a hitelezői ne zaklassák. Évek mulva azonban Maurer
jobb módba került és egy meggondolatlan pillanatában elment a régi
Bauernebel-házba, megnézendő, megvannak-e még a galambjai? A galambok
azonban már nem voltak meg, épp egy héttel előbb vette át őket a város
és agyonlövette a pecérrel valamennyit. Maurer persze nem hagyta a
dolgát, valaki a fejébe magyarázta, hogy neki nemcsak az egykori
galambokra, de azok leszármazóira is joga van s miután ezek eltüntek,
Bauernebel kártéritéssel tartozik neki. A csizmadia kötélnek is állott
és bepörölte az arany polgárt.

Képzelhetni Pető rémületét, amikor egy nap beállitott hozzá az apósa –
aki, mióta megbékült a várossal és Jozefinnel, senkivel sem
veszekedhette ki magát – és azt a kijelentést tette:

– No, öcsém! Tudod-e, mi ujság? Nagy dolog! Holnap tovább folytatjuk a
galamb-pört! Itt van Maurer és rajtam követeli a gerlicéit!

Az ifjuval forogni kezdett a világ.

Megint a galambok! Ismét előkerülnek hát a métermázsás pöriratok,
elleniratok, felebbezések, megint felvonulnak a tanuk, a hatósági
emberek, az eltünt örökösök, az eltünt hagyatéki tárgyak: a csirizestál
és az ár! Nem, nem, elég volt belőlük!

– Kedves Jeromos! – inditványozta megilletődve Pető. – Hagyjuk ezt a
tengeri kigyót békén nyugodni. Fizessen tiz pengőt Maurernek és az ügy
el van intézve.

– És az igazság!? – kiáltott fel Bauernebel, akiben pokolian égett a
vágy pörlekedni. – Odaadjam az igazamat, a jogomat? Soha! Csak tessék
pörölni! Majd megmutatom én annak a csizmadiának, hogy Bauernebel
Jeromossal nem lehet kikezdeni! Fiat justitia, pereat mundus! Tessék
csak felvenni a pört! Ezer ördög! majd befütök én annak a csizmadiának!

(VÉGE.)




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az arany polgár" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.