Title: Parent úr
Author: Maupassant, Guy de
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.

*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Parent úr" ***


PARENT ÚR

GUY DE MAUPASSANT

ÖSSZES MŰVEI

XV

A PARENT ÚR (MONSIEUR PARENT) CÍMŰ NOVELLÁS KÖTET ELSŐ KIADÁSA 1886-BAN
JELENT MEG

GUY DE MAUPASSANT

PARENT ÚR

FORDÍTOTTA

KUNCZ ALADÁR

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.–T. KIADÁSA

11644. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája



Parent úr.


I.

A kis Gyuri, négykézlábon állva, homokból hegyeket épített. Kezével
először összeseperte a homokot, aztán piramist emelt belőle s a csúcsára
gesztenyefa-levelet tűzött.

Atyja, ki vas-széken ült, egész figyelmével szerelmesen nézte és az
emberekkel teli kis kertben csak őt látta.

Az egész körbefutó út hosszában, mely a vízmedence s a Trinité templom
előtt vezetett el és a gyepágyat megkerülve visszatért, a többi
gyermekek is el voltak merülve kölyök-kutyákra emlékeztető játékukban,
mialatt nevelőnőik ostoba szemükkel közömbösen bámészkodtak a levegőbe,
vagy anyáik egymással csevegtek, de ellenőrző tekintetüket csemetéikről
egy pillanatra sem vették le.

A dajkák komoly arccal, főkötőiknek rikító, hosszú szalagait maguk után
húzva, párosával sétáltak s karjukon csipkékbe burkoltan valami édes kis
fehérséget tartottak, míg a kis lánykák rövid ruhában, mezítelen
térddel, a karikázást olykor félbeszakítva, nagy komolysággal
társalogtak. A parknak zöldzubbonyos őre a sok finom csöppség között
bolyongott és minduntalan óvatosan kitért, hogy föl ne döntse a
homoképítményeket, rá ne taposson a kis kezekre és meg ne zavarja az
apró emberi lárváknak hangyamunkáját. A nap a Szt. Lázár ucca házai
mögött hanyatlott alá és széles, ferde sugaraival még egyszer elöntötte
a csinosan öltözött gyermekhadat. A gesztenyefákon sárga fény világolt s
a templom magas kapuja előtt a három szökőkút olvadt ezüst sugarakat
lövelt fel.

Parent úr egyre csak homokban térdeplő fiát nézte: szerelmes szeme
követte a kis Györgynek legkisebb mozdulatát is, és félig kinyílt
ajkából csók csók után kelt volna szárnyra, hogy kisfiát féltőn
körülrepdesse. Egyszer azonban a toronyórára tekintett s megállapította,
hogy 5 perccel elkésett. Székéről felemelkedett, kicsinyét karjánál
megfogta, ruhájáról a homokot leverte, kezét megtörölte s a Blache ucca
felé vitte magával. Sietett, hogy korábban érjen haza, mint felesége.
Gyermeke, aki alig tudta követni, mellette nagy igyekezettel tipegett.

Ekkor az apa karjára vette s annyira meggyorsította a lépteit, hogy az
emelkedő úton alig bírta szusszal. Negyven év körüli, már őszülő, kissé
kövér ember volt s gömbölyödő potrohát bizonyos nyugtalansággal hordta,
mint valami agglegény, ki egykor vidáman élt s akit kellemetlen
tapasztalatok félénkké tettek. Néhány évvel ezelőtt fiatal lányt vett el
feleségül, akit gyöngéd szeretettel bálványozott, de aki vele mindenható
kegyúrként, nyersen és gőgösen bánt. Szidta mindenért, akár tett
valamit, akár nem tett. Epésen vetette szemére legkisebb cselekedeteit,
szokásait, legegyszerűbb élvezeteit, ízlését, kézmozdulatait, testének
szerény gömbölydedségét és hangjának szelíd színezetét.

Mégis szerette az asszonyt, de mindenekfölött a kis Györgyöt imádta,
kivel az asszony most három éve ajándékozta meg. Ő lett szívének
legnagyobb öröme és gondjainak legféltettebb tárgya. Húszezer franknyi
évi jövedelméből minden foglalkozás nélkül, szerény tőkepénzes módjára
élt; és felesége, kit fillér nélkül vett el, nem egyszer keserűen
lobbantotta szemére dologtalanságát.

Végre házukhoz érvén, a gyermeket a lépcső alján tette le, homlokát
megtörülte és nekivágott a lépcsőnek.

A második emeleten becsöngetett.

Ajtót egy öreg cseléd nyitott, ki egykor dajkája volt, de most azok közé
a félelmetes szolgálók közé tartozott, akik az egész családon
zsarnokoskodnak.

Szorongó szívvel kérdezte:

– A nagyságos asszony hazajött?

Az öreg cseléd vállat vont:

– Látta már valamikor a nagyságos úr a nagyságát félhétkor hazajönni?

Bátortalanul válaszolt:

– Nagyszerű, annál jobb, legalább lesz időm ruhát cserélni, mert nagyon
kimelegedtem.

A szolgáló dühvel és megvetéssel vegyes szánalommal nézett rá. Duzzogva
jegyezte meg: – Óh, nem vagyok vaksi; jól látom, hogy a nagyságos úr
csupa víz; biztosan szaladt; talán a gyereket is cipelte; mindezt azért
tette, hogy a nagyságát félnyolc órára itthon várhassa. Csakhogy most
már én nem leszek készen erre az időre. A vacsorát nyolc órára készítem
el; s annyi baj legyen, ha várni kell reá; a sültet csak nem égetem oda.

Parent úr úgy tett, mintha oda se hallgatna. Maga elé morogta: »Jól van,
jól. Meg kell mosni a Gyurika kezét, ki homokbuckákat épített. Én meg
azalatt átöltözködöm. Mondd meg a szobalánynak, hogy a kicsikét gondosan
hozza rendbe!«

És belépett szobájába. Mihelyt ott volt, az ajtót magára zárta, hogy
egyedül lehessen, egészen egyedül. Az utóbbi időkben már annyira
hozzászokott, hogy durván bánnak vele és unos-untalan belekötnek, hogy
csupán zárt ajtók mögött érezte magát biztonságban. Már gondolkozni,
elmélkedni és okoskodni sem tudott, ha kulcsfordítással nem érezte magát
védve a rosszaló és gyanusító tekintetek elől. Erőtlenül roskadt egy
karosszékbe, hogy még mielőtt fehérneműt váltana, kipihenje magát, és
arra gondolt, hogy Julis a házban maholnap veszedelmessé növi ki magát.
Meglátszott ugyanis rajta, hogy úrnőjét gyűlöli és hogy még nálánál is
jobban acsarkodik Limousin Pálra, aki ama ritka legénykori barátok közé
tartozott, akik a házasság után hűséges és megbízható házibarátokká
válnak.

Limousin volt az, aki Henriette és a közte előforduló öszetűzéseknél
készségesen vállalta az ütközőpárna szerepét és aki buzgón, sőt kellő
határozottsággal állott pártjára a meg nem érdemelt szemrehányások,
kínos jelenetek és életének naponként ismétlődő gyötrelmei közepett.

S most ez a Julis több mint hat hónap óta rosszindulatú megjegyzéseket
és félre nem érthető célzásokat enged meg úrnőjével szemben. Minden
tettét rosszmájú bírálattal kíséri és naponta legalább húszszor
kijelenti: »Ha én volnék a nagyságos úr helyén, nem lehetne orromnál
fogva vezetni. Dehát én Istenem, kiki a maga természete szerint
cselekszik«.

Sőt egy napon odáig ment, hogy magával Henriette-tel szembe merészelt
szállni, aki este urának csupán annyit mondott: »Te, ha az a teremtés
még egyszer szemtelenkedik velem, egyszerűen kidobom.« Mindazonáltal az
asszony, aki különben senkitől sem félt, mintha az öreg szolgálótól
rettegett volna. Parent feleségének ezt a kezességét arra magyarázta,
hogy az asszony a szolgálóban régi dajkáját tiszteli, s benne azt a régi
cselédet látja, aki a haldokló Parent mamának szemét egykor lefogta. De
most már mindennek vége volt; a dolgok tovább így nem folyhattak;
rémülten gondolt arra, ami be fog következni. Mit tegyen? Az, hogy
Julisnak kiadja útját, olyan félelmesnek tűnt fel, hogy huzamosabban
gondolni sem mert rá. De ép oly lehetetlen volt, hogy feleségével
szemben neki adjon igazat; a dolog most már odáig jutott, hogy egy hónap
telik bele s a helyzet a két nő között türhetetlenné válik.

Lelógó karokkal kétségbeesve ült székén s hiába kutatott módok után,
amelyekkel mindent elsimíthatott volna. Végül is maga elé csak ennyit
morgott: »Szerencsére itt van a kis Gyurikám; nélküle igazán boldogtalan
lennék.«

Azután arra gondolt, hogy megkérdezi Limousint; el is határozta rá
magát; de nyomban eszébe jutott az öreg cseléd és barátja közti
ellenségeskedés s félt, hogy Limousin a kidobás mellett lesz; a
bizonytalanság és aggódó félelem újra elborította.

A falióra hetet kongott. Ijedten ugrott fel. Hét óra s még nem cserélt
fehérneműt! Rémülten, lázasan vetkőzni kezdett, megmosakodott, tiszta
fehér inget vett és oly gyorsan hozta magát rendbe, mintha a szomszéd
szobában igen fontos esemény lejátszódásánál kellett volna segédkeznie.

Belépett a vendégszobába és boldog volt, hogy többé mitől sem kell
félnie.

Belenézett az ujságba; az ablakhoz ment s az uccára vetett pillantást,
majd visszafordult és a kanapéra ült. Az ajtó nyílt s kis fia tisztán,
megfésülve, mosolygó arccal lépett be. Parent karjaiba kulcsolta és
szenvedéllyel csókolta meg. Először haját csókolta, majd szemét, orcáit,
aztán az ajkát, kis kezeit, azután csuklójánál fogva a levegőbe lóbálta,
felemelte egészen a mennyezetig s mikor ebbe belefáradt, térdére ültette
és huszárosdit játszott vele.

A gyermek boldogan nevetett, karjait emelgette örömében. Nagyokat
kiáltott és apja vele nevetett, kiáltozott, nagy hasát rengetve s az
élvezetben jobban elmerülve, mint maga a gyermek.

Egész gyönge, agyonkínzott és lemondó szívéből szerette őt. Szerette
bolond magafeledkezéssel, rajongó hízelkedéssel, minden megcsúfolt,
piruló gyöngédségével, amely belőle sohasem tudott kiáradni, még
házasságuk első perceiben sem, minthogy felesége vele szemben mindig
száraz és tartózkodó volt.

Julcsa megjelent az ajtóban. Arca sápadt volt, a szeme villogott és
hangjában vészteljes keserűség remegett:

– Nagyságos úr, fél nyolc.

Parent nyugtalan tekintetet vetett a faliórára, majd beletörődötten
morogta:

– Úgy van; fél nyolc…

– A vacsora kész.

Parent vihart sejtve, megkísérelte elhárítani: – Hiszen magad mondtad,
amikor hazajöttem, hogy a vacsora csak nyolc órára lesz kész!…

– Nyolc órára?… Ugyan mi jutott eszébe? Volna szíve a gyereket nyolc
órakor vacsoráztatni? Én mondtam, hogy nyolckor?… Hát persze; az ember
beszél néha, csakhogy beszéljen. De a gyereknek elpusztul a gyomra, ha
nyolc órakor etetik! Az anyjától akár éjfélkor is vacsorázhatnék. Sokat
is törődik vele! Ki látott még ilyen anyát?… Drágalátos asszonyszemély,
mondhatom! Az ember szíve elfacsarodik, ha ilyen anyákat lát!

Parenton végigborzongott az aggódó félelem. Világosan érezte, hogy a
fenyegető jelenetnek elébe kell vágnia:

– Júlia, megtiltom, hogy asszonyodról így beszélj. Megértetted? Kívánom,
hogy a jövőben ehez tartsd magad.

Az öreg cseléd az erélyes szavak hallatára csodálkozó döbbenéssel
hátrált. Szó nélkül sarkon fordult és az ajtót úgy becsapta, hogy a
csillár üvegkristályai mind összecsengtek. Pár pillanatig a vendégszoba
csendjében csupán ez a csilingelés hallatszott, mintha láthatatlan, kis
harangok szóltak volna.

Gyuri először meglepődött, de aztán boldogan összecsapta tenyerét és
felpuffasztva arcocskáját, tüdejének teljes erejével nagy »bum«-ot
kiáltott, amivel az ajtó becsapódását akarta utánozni.

Apja ismét ölébe vonta és mesélni kezdett. De elméje szórakozottsága
miatt a történetek fonalát minduntalan elvesztette. A kis Gyuri nem
tudván mire vélni a dolgot, apját csodálkozó szemekkel nézte.

Parent szeme mindig a faliórán függött. Szinte látta, hogy a mutatók
mennek. Szerette volna megállítani az órát, leszögezni az időt, amíg
felesége hazajön. Nem neheztelt Henriettere, de félt: félt tőle, félt
Julcsától, félt mindattól, ami történhetik. Még tíz percnyi késés és
jóvátehetetlen katasztrófa történhetik. Magyarázatok, szenvedelmes
szavak hangozhatnak el, amelyekre még gondolni sem szeret. A
veszekedésnek, a heves szóváltásnak, a levegőt puskagolyóként átfúró
szitkoknak puszta elképzelésére is, szíve hangosan dobogott. A
gondolatra, hogy a két asszony szemben áll egymással, villogó szemük
egymásba mered és ajkukról szitok fröccsen, Parentnak kiszáradt a torka,
mintha napon kutyagolt volna, s maga puhává vált, mint a rongy; oly
puhává és erőtlenné, hogy még gyermekét sem tudta térdén lovagoltatni.

Nyolcat ütött. Az ajtó újra nyílt és Julcsa újra megjelent. Arcáról a
felháborodás eltűnt s helyébe hideg, gonosz elszántság költözött. Így
még félelmetesebb volt.

– Nagyságos úr! – mondta, – megboldogult anyját utolsó pillanatáig
szolgáltam, magát csecsszopó korától fogva mind a mai napig neveltem!
Senki sem mondhatja, hogy nem hű cselédjük voltam…

Itt feleletet várt.

Parent zavartan dadogta:

– Kétségtelenül, Julcsa lelkem.

Julcsa folytatta:

– A nagyságos úr tudja, hogy nem pénzért tettem ezt, hanem iránta való
szeretetből; tudja, hogy sohasem csaltam meg, egy hazug szó nem hagyta
el ajkamat; tudja, hogy nekem semmi tekintetben szemrehányást nem
lehetett tenni…

– Tudom, tudom, Julcsa lelkem.

– Hát akkor engedje meg, hogy kimondjam, ami a szívemet nyomja. Ez már
így tovább nem mehet. Eddig csupa szeretetből hallgattam. Hagytam a
tudatlanságban a nagyságos urat. De ami sok, a’ sok! Az egész ucca nevet
a dolgon. Tegyen, amit tetszik, nagyságos úr, de már meg kell tudnia,
amit az egész világ tud! Nem szokásom a pletykálkodás, nem is azért
mondom, de a naccsága rossz úton jár. Azért nem jön haza idejében.

Parenton elömlött a rémület. Nem merte a szavak értelmét fölfogni, hanem
makacsan hebegte: »Hallgass… Tudod, hogy megtiltottam…«

De az asszony hajlíthatatlan eltökéltséggel vágott szavába.

– Nem, nagyságos úr, most már mindent elmondok. A naccsága régtől fogva
szeretkezik Limousin úrral. Hányszor láttam őket zárt ajtók mögött
ölelkezni! Ó, ha Limousin úr gazdag lett volna, a naccsága biztosan nem
Parent úrhoz megy férjhez. Ha a nagyságos úr csak kicsit
visszaemlékeznék arra, hogy is volt a házasság, akkor maga is mindent
világosan látna…

Parent halottsápadtan emelkedett fel és fenyegetőleg kiáltott:
»Hallgass!… Hallgass!… vagy…«

Az öreg cseléd csak annál élesebben sipította:

– Nem, nem! Elmondok mindent. A naccsága csak a pénzéért ment a
Nagyságos úrhoz. Már első nap megcsalta. Ők ketten mindent szépen
kicsináltak. Turpisságukon a vak is keresztülláthatott… Azért kínozta,
gyötörte úgy a nagyságos urat, mert nem szerette és mégis férjhez
kellett hozzá mennie. Ó, én láttam ezt és eleget vérzett a szívem
miatta…

Parent ökölbe feszült kézzel tett egypár lépést előre s közben folyton
ismételte: »Hallgass!… Hallgass!…« Mást nem tudott mondani.

Az öreg asszony nem hátrált; el volt mindenre szánva.

De a kis György, aki előbb az ijedségtől szólni sem tudott, a fenyegető
hangok hallatára elkezdett iszonyatosan ordítani. Állva maradt apja
mögött, arcocskája eltorzult s úgy üvöltött, ahogy csak torkán kifért.

Fiának kétségbeesett rikoltozása elkeserítette s egyben dühvel s
bátorsággal töltötte el Parent-t. Karjait fölemelve rohant Julcsára s
mindkét öklével ütésre készen kiáltozta: »Te nyomorult, még elveszed az
eszét ennek a kis gyereknek.«

Ökle már arca felé feszült. De az öreg cseléd szemét nem véve le róla
vészes hangon jelentette ki:

– Nem bánom, üssön meg; emeljen kezet arra, aki dajkálta, nevelte; azért
az igazság mégis csak igazság marad: a naccsága megcsalja és a gyerek,
az sem a nagyságos úrtól való!…

Parent visszahőkölt; karja lepetyhüdt s maga gondolat és akarat nélkül
állt az öreg cseléd előtt, mint akin a tenger süketítő árja csapott
végig.

Julcsa folytatta: – Elég ennek a kis boldogtalannak az arcára nézni!
Mintha csak Limousin úrról fotografálták volna le. Egészen az ő szeme,
az ő homloka. A vaksi is kitapogatná rajta a hasonlóságot…

Parent nem tudta már tovább hallgatni. Megragadta az asszonyt vállánál s
teljes erővel rázta, miközben magából kikelten üvöltötte: »Kígyó… kígyó!
Ki innen, kígyó! Menj, menj, mert megöllek!… Takarodj! Takarodj!…«

És vad, kétségbeesett erőfeszítéssel a szomszéd szobába lökte. Az
asszony a felterített asztalra zuhant, amelyen a tányérok, poharak
összetörtek. Egy pillanatig elnyúlt az asztalon, de hirtelen
felemelkedett, az asztalt ura és maga közé tolta s amíg az dühödten
kergette, ő az asztal másik oldaláról habzó szájjal köpte arcába a
szavakat:

– Csak menjen el hazulról ma este… Igen, ma este, a vacsora után… Aztán
jöjjön mingyárt vissza… Majd meglátja!… Majd meglátja!… Majd meglátja,
hogy hazudtam-e?… Tessék megpróbálni!… Majd meg tetszik látni…

Kihátrált a konyhaajtóig, aztán elmenekült. Parent utána iramodott;
felkúszott a padláslépcsőn a cselédszobáig, ahová Julcsa bezárkózott és
megdöngette az ajtót:

– Rögtön elhagyod a házat.

Julcsa a deszkarésen át felelt:

– Nyugodt lehet. Egy óra mulva nem leszek itt.

Azután visszament a lépcsőn, görcsösen kapaszkodva a karfába, hogy el ne
essék. A vendégszobában, ahová benyitott, a kis György bőgött a földre
kuporodva.

Parent székre rogyott és bamba szemmel meredt a gyermekre. Nem értett,
nem tudott már semmit; szédült, fejében az agyvelő megaludt, mintha
nyakszirten taglózták volna. Alig emlékezett már a szörnyű dolgokra,
amiket szolgálója mondott. Majd elméje, mint felzavart víz, lassanként
megnyugodott és tisztulni kezdett. S a förtelmes felfedezés befurakodott
szívébe és kezdte rágni.

Julcsa oly világosan, annyi erővel, annyi biztonsággal és őszinteséggel
beszélt, hogy jóhiszeműségében nem kételkedhetett. De ítélőképességében
annál kevésbé lehetett megbízni. Az iránta való szeretet és Henriette
ellen táplált féktelen gyűlölete megvakíthatta. De, amily mértékben
igyekezett megnyugtatni és meggyőzni önmagát, oly mértékben támadtak fel
emlékezetében egészen apró dolgok, amelyek most jelentőségeseknek
látszottak. Felesége egyes szavai, Limousin vigyázatlan
tekintetváltásai, egy sereg meg nem figyelt, szinte észrevétlen
semmiség, esti kimaradások, együttes távollétek, sőt jelentéktelen, de
kissé furcsa kézmozdulatok, amelyeket nem tudott meglátni, megérteni, de
amelyek szemében most egyszerre sokatmondóvá váltak, közöttük a bűnös
egyetértést nyilvánvalóvá tették. Félelmétől megbokrosított
emlékezetében minden felelevenedett, ami csak jegyességük óta történt.
Mindenre rátalált: a sajátságos hangsúllyal kiejtett szavakra, a gyanús
és számítással játszott jelenetekre. És e különben derék és nyugodt
embernek nyomorult kis elméje, amelyet a gyanú véresre sarkantyúzott,
éles valóságnak állította be mindazt, ami végeredményében csupán
gyanúsító feltevés volt.

Bőszült makacssággal túrta fel házasságuk öt lefolyt esztendejét. Újra
élt minden hónapot, minden egyes napot és a felfedezett nyugtalanító
jelenségek darázsfulánkként hatoltak szívébe.

Nem gondolt többé Györggyel sem. A gyermek egy darabig csendben ült a
szőnyegen, majd látva, hogy senki sem foglalkozik vele, újra keserves
sírásban tört ki.

Apja, hallva gyermeke sírását, hozzá szaladt, karjaiba szorította és
fejét ezer csókkal borította. A gyermeke legalább megmaradt neki! A
többivel mit törődött? Magához szorította, karjaiba zárta, finom szőke
hajába megkönnyebbülten merítette ajkát, amíg vigasztalást szíva
rebegte: »Gyuri,… kis Gyurikám, édes kis Gyurikám…« De egyszerre csak
eszébe nyilallott, amit Julcsa mondott… Igen, azt mondta, hogy gyermeke
Limousiné… Nem, ez lehetetlen, merő képtelenség! Ebben egy pillanatig
sem kételkedhet. Alantas rágalom, amely a szolgaszemélyzet becstelen
lelkében tudott csak megszületni! Ajka újra elrebegte: »Gyuri… édes
Gyurikám…«

A gyermek apja cirógatásai alatt megnyugodott és a sírást abbahagyta.
Parent érezte, hogy a gyermeki test melege a ruhaszöveten át testébe
hatol. A szeretet, a bátorság és az öröm új erővel támadt föl benne. A
gyermeki testnek édes melege körülcsókolgatta, megerősítette,
megmentette.

Kissé messzébb tolta magától a bájos, göndör fejecskét, hogy
szemléletében teljes szenvedéllyel elmerüljön. Epekedő sóvárgással,
mámoros megfeledkezéssel nézte és közben folyton ismételte: »Kis
egyetlenem… aranyos kis Gyurikám!…«

De hirtelen fölbukkant agyában a gondolat: »S ha mégis… Limousinhez
hasonlítana!«

Különös, fájó érzés szorította össze szívét és egész testén szúrós hideg
borzongott végig, mintha csontjai megfagytak volna. Ó, jó Isten, ha
valóban Limousinre hasonlítana!… És csak nézte tovább kisfiát, akinek
arcán mosoly játszadozott. Kidülledt, zavaros, ijedt szemmel nézte őt s
tekintete homlokáról az orrára, orráról a szájára rebbent, lázasan
kutatva bennük a hasonlóságot Limousin homlokával, orrával és szemével.

Gondolatai szerte csapongtak, mint az eszefordulté. Vérbeborult szeme
előtt gyermekének arca eltorzult, furcsa vonalakat és lehetetlen
hasonlóságokat öltött magára.

Julcsa azt mondta: »A vak is meglátná…« Akkor hát valami feltűnő és
letagadhatatlan hasonlóságnak kell rajta lennie! De mi az? A homlok?
Lehet az? Hiszen Limousin homloka keskenyebb! Talán a száj? De Limousin
állát szakáll borítja! Hogyan lehetne a hasonlóságot a szőrös férfiáll
és a gyermeki síma áll között megállapítani?

Parent belezavarodott gondolataiba: »Azt sem tudom, hol áll már a fejem!
Képtelen vagyok akármit is észrevenni… Várnom kell. Holnap reggel, ha
majd fölkelek, jól megnézem.«

Aztán az jutott eszébe: »De ha hozzám hasonlít, akkor meg vagyok
mentve!«

Két lépéssel szelte át a szalónt s a tükör elé állt, hogy a magáé mellé
téve gyermeke arcát, jól megfigyelhesse.

Györgyöt karján tartotta, hogy feje egészen az övéhez símuljon s izgalma
olyan nagy volt, hogy hangosan mondta: »Igen… orrunk ugyanaz… teljesen
ugyanaz… vagyis… nézzük – nézzük!… Nem is olyan biztos; de a tekintet
kétségtelenül az enyém… De még sem… ó, szentséges, jó Isten, a szeme
kék… a szeme kék, ó, ez borzasztó… megőrülök… Nem, nem akarom látni!…
Még eszemet vesztem!…«

Elszaladt a tükörtől messze, a szoba másik végébe; karosszékbe zuhant
erőtlenül, kis gyermekét maga mellé ültette egy másik székbe és
zokogásba tört ki. A sírás torkából kétségbeesett fuldoklással szakadt
ki. György apja nyögésétől megijedve, szintén bőgni kezdett.

Az előszoba csengője megszólalt. Parent felugrott, mintha golyó fúrta
volna keresztül. »Itt van!… – mondta magában. – Mit fogok csinálni?…«
Beszaladt szobájába, az ajtót magára zárta, hogy legalább szemét
fölszáríthassa. De kis idő mulva új csengetés remegtette meg. Ekkor
jutott eszébe, hogy Julcsa anélkül ment el, hogy a szobalány tudott
volna róla. Ez tehát aligha nyit ajtót. Mit csináljon? Maga ment.

Hirtelen bátornak, elhatározottnak érezte magát, harcra, vagy ha kell,
ravasz tettetésre egyaránt készen. A szörnyű megrázkódtatás pillanatok
alatt férfivá érlelte. Meg aztán tudni is akart mindent a felbőszített
félénkek dühével, a felajzott pulyák konok makacsságával.

De remegett is! Félt talán? Igen… Félt, biztosan a feleségétől… Ki tudná
megmondani, hogy a vakmerőségben mennyi korbáccsal uszított gyávaság
rejtezik?

Lábujjhegyen ment az előszoba ajtajáig és megállt hallgatózni. Szíve
veszettül kalapált. Csak ezt hallotta: keblében szívének tompa
dobbanását és kisfiának éles hangját, amely a vendégszoba zárt ajtaján
át idáig hallatszott.

Egyszerre csak a csengő közvetlen a feje fölött berregni kezdett.
Visszahőkölt, mintha valami felrobbant volna. Lihegve, erejét veszítve
fogta meg a zárat, fordított a kulcson s tárta fel az ajtószárnyat.

Felesége és Limousin álltak vele szemben a lépcsőházban.

Az asszony csodálkozva és némi ingerlékenységgel kérdezte:

– Hogyan, te nyitsz ajtót? Hol van Julcsa?

Parent kiszáradt torokkal, lihegve állt felesége előtt és hiába
erőlködött, egy szót sem tudott kiejteni.

Az asszony újra megszólalt: – Megnémultál? Azt kérdem, hogy hol van
Julcsa?

Hebegve válaszolt: – Jul-csa… Julcsa… elment…

Felesége dühbe jött:

– Micsoda? Elment? Hová? Miért?

Parent lassanként visszanyerte lélekuralmát és érezte, hogy vérforraló
gyűlölet fut benne össze ez arcátlan, kötekedő asszony iránt.

– Igen, elment végleg… Elküldtem.

– Elküldted?… Julcsát?… Megbolondultál?

– Igen, elküldtem, mert szemtelen volt… és mert… a gyerekkel rosszul
bánt.

– Julcsa?

– Igen… Julcsa.

– És mennyiben volt szemtelen? Kit sértett meg, ha szabad kérdenem?

– Téged.

– Engem?

– Igen… A vacsora odaégett s te nem jöttél…

– És ő megjegyzéseket tett?…

– Megjegyzéseket tett rád vonatkozólag. Oly tiszteletlenül nyilatkozott,
hogy nem tűrhettem… Nem volt szabad tűrnöm…

– Ugyan miket mondott?

– Szükségtelen ismételni.

– De tudni akarom.

– Azt mondotta, hogy szerencsétlen dolog volt feleségül vennem olyan
asszonyt, mint te, aki pontatlan, rendetlen, gondatlan… rossz
háziasszony, rossz anya és rossz feleség…

A fiatal asszony az előszobába lépett Limousintől követve, aki e
váratlan helyzetben szót sem tudott szólni. Az ajtót becsapta maga után,
köpenyét székre dobta és magánkívül rohant férjére:

– Mit mondsz? Mit mondsz? Azt mondod, hogy én…

Parent sápadtan, de nyugodtan állt helyén.

– Semmit sem mondok, kedvesem, – válaszolta. – Csupán ismétlem Julcsa
szavait úgy, amint óhajtottad és hangsúlyozom, hogy éppen e szavak miatt
dobtam ki őt.

Az asszony remegett a dühtől s legjobban szerette volna férje szakállát
kitépni s arcát összekarmolni. Hanghordozásából, magaviseletéből a
lázadást nyilván kiérezte, de szavaira nem volt mit felelnie. Más
alkalmat keresett, hogy közvetlen, sértő szóval újra megkezdje a harcot.

– Vacsoráztál? – kérdezte.

– Nem, vártam rád.

Türelmetlenül húzta föl vállát.

– Ostobaság fél nyolcnál tovább várni. Gondolhattad, hogy akadályozva
vagyok, hogy fontos elintézni valóim, hogy bevásárlásaim voltak.

De egyben sajátságos szükségét érezte annak, hogy részletesebben
elmondja, mire fordította idejét. Elmesélte rövid mondatokban,
amelyekből a sértődöttség kiérződött, hogy nagyon messze, a Rue de
Rennesban, néhány bútordarabot kellett megnéznie. Visszafelé jövet, hét
óra után, a Boulevard Saint-Germainen találkozott Limousinnel s minthogy
roppant éhes volt, vele vendéglőbe ment, ahová különben egyedül nem
tartotta volna illőnek belépni. Így történt, hogy Limousinnel
vacsorázott, ha ugyan ezt vacsorának lehet nevezni; csupán levest és
félcsirkét evett, annyira sietett a hazatéréssel.

Parent zavartalan nyugalommal válaszolta: – Nagyon jól tetted. Nem
teszek érte szemrehányást.

Limousin, aki idáig Henriette háta mögött némán állott, előlépett és
barátjának kezét nyujtotta:

– Hogy vagy?

Parent lágyan viszonozta keze szorítását: – Köszönöm, nagyon jól.

A fiatal asszony azonban férje utolsó szavait nem hagyhatta megjegyzés
nélkül:

– Szemrehányást?… Miért beszélsz szemrehányásról?… Azt hiszem, valamit
forralsz ellenem…

– Szó sincs róla, – mentegetőzött Parent. – Csupán annyit akartam
mondani, hogy késedelmezésed miatt nyugtalan voltam; de ezt nem akarom
bűnül felróni neked.

Az asszony fagyos büszkeséggel, veszekedést keresve válaszolt: –
Késedelmezésem miatt?… Igazán jó! Mintha éjfél után egy óra lenne s én
az éjszakát kint töltöttem volna!

– Dehogy is, kedvesem. Azt mondottam, hogy »késedelmezés«, mert erre más
szót nem tudok. Úgy volt, hogy félhétkor jössz haza s te félkilenckor
érkeztél. Ez késedelem! Nagyon érthetőnek tartom, nem is… csodálkozom
rajta… De… hiszen beláthatod… más szót nem alkalmazhatok.

– Igen, de úgy hangsúlyozod a szót, mintha a szeretőmnél háltam volna…

– Ugyan kérlek… Hogy is mondhatsz ilyet?…

Az asszony látta, hogy férje a pörlekedés elől visszavonul, ezért már
éppen szobájába készült, mikor meghallotta, hogy a kis György sír.
Felindultan támadt férjére.

– Mi baja Gyurikának?

– Mondtam már, hogy Julcsa nyersen bánt vele.

– Mit csinált vele a vén dög?

– Ó, ne nyugtalankodj! Kicsit megtaszította s a fiúcska leesett.

Látni akarta gyerekét s az ebédlőbe rohant. A borral végigöntött asztal,
a feldöntött sótartó s az üvegcserepek láttára azonban méltatlankodva
állt meg:

– Micsoda tatárjárás ez itt?

– Julcsa, kérlek szépen, ő…

Dühösen vágott szavába:

– Ez már igazán sok! Ez a teremtés rossz személynek híresztel engem, a
gyerekemet megveri, edényeimet összetöri, a házamat feldúlja… és te ezt
mind természetesnek találod!

– Egyáltalában nem… Azért küldtem el.

– De drága vagy! Elküldted?… Le kellett volna tartóztatni! Ilyenkor egy
férfi rendőrt hivat!…

Parent csak hebegni tudott: – Kedvesem… ez nem állt módomban… ilyet…
erre nem volt ok… Nem, az ilyesmi nem ment volna…

Az asszony végtelen megvetéssel húzta föl vállát:

– Tudod mit? Soha, de sohasem leszel te más, mint gyáva anyámasszony
katonája, mint puha, nyálas, összetiporható csiga! Jó Isten, ugyan mi
mindent vághatott arcodba az a bestia, hogy ki merted dobni őt.
Szerettem volna itt lenni, ha csak egy percig is!

Felrántotta a vendégszoba ajtaját, Gyurihoz rohant s karjaiba véve a
gyermeket, szenvedélyesen csókolgatta: – Gyurikám, pici kis szentem, mi
bajod? Mondd, egyetlenem!

A gyermek anyja karjai közt elhallgatott. Az asszony újra kérdezte:

– Mi bajod, drága galambocskám?

A kis Gyuri, aki az iménti jelenetben a rémülettől jól látni sem tudott,
szepegve felelt:

– A papát megvejte a Julcsa.

Henriette először meglepetten nézett vissza urára, de aztán bolond
nevetési vágy buggyant fel szemében, szaladt végig, mint borzongás,
finom arcán, ajkát felemelte, orrcimpáit szétfeszítette s végül
kicsattant szájából az örömnek, a vidámságnak hangos, csengő
hangfüzéreként, mint valami levegőbe ijesztett, felröppenő madársereg.
Ragyogó fogai közül a gonosz vihogás szótagokra szelve bocsátotta ki a
szavakat, amelyek mindegyike mérges harapásként hatott Parent érzékeny
lelkére: »Ha! ha! ha!… meg-vert!… ő… té-ged! ha, ha, ha! Mi-lyen
fur-csa! Hall-ja, Li-mou-sin?… Julcsa megverte… Ha, ha, ha… Az
u-ra-mat!… Kitűnő!…

Parent igyekezett tiltakozni:

– Dehogy!… Nem igaz… Ellenkezőleg, én dobtam oly erővel az ebédlőbe,
hogy az asztalt felborította. A gyerek nem jól látta. Én vertem meg a
Julcsát!

Henriette fiához fordult: – Mondd még egyszer, kis bogaram. Julcsa verte
meg a papát?

A gyerek bólintott: – Igen, ő vejte meg…

Aztán hirtelen más jutott az asszony eszébe: – De ez a gyerek még nem is
evett!… Kaptál már vacsorát, édesem?

– Nem, mamuka.

Nyersen kiáltott urára: – De hát megőrültél? Fél kilenc s ez a gyerek
még nem vacsorázott!

Parent kifáradva a heves jelenetekbe, megtörve eddigi élete
összeomlásától, zavartan mentegetőzött:

– Rád vártunk, kedvesem. Nem akartam nélküled vacsorázni. Minthogy
minden este későn jössz haza, nem tudhattam, hogy melyik pillanatban
érkezel.

Az asszony kalapját, amely eddig fején volt, székre dobta és idegesen
fakadt ki:

– Borzasztó együtt élni emberekkel, akik semmit sem értenek meg, semmit
sem találnak ki, akik maguktól egy lépést sem mernek tenni. Ha éjfélkor
jöttem volna haza, a gyerek biztosan éhesen feküdt volna le. Mintha oly
nehéz lenne megérteni, hogy ha fél nyolcig nem jövök, bizonyára fontos,
előre nem látott dolog tart vissza!…

Parent megremegett. Érezte, hogy a harag újra ellepi; de Limousin
közbelépett s rászólt a fiatal asszonyra:

– Kedves Henriette, maga nagyon igazságtalan. Parent nem találhatta ki,
hogy maga oly későn jön haza. Tudtommal ez még nem fordult elő. Meg
aztán, minthogy Julcsát elküldte, egymaga ki sem kászmálódhatott a
bajból…

Henriette ingerülten jegyezte meg: – Már pedig csak kászmálódjék ki
egyedül. Én ugyan nem segítek neki. Ő csinálta, ő igya meg a levét.

E szavakkal mérgesen szobájába ment s azt is elfelejtette, hogy fia még
nem evett.

Limousin a legnagyobb buzgalommal sietett barátja segítségére. A tört
üvegeket és tányércserepeket az asztalról leszedte, a terítéket
rendbehozta és a gyermeket hosszúlábú karosszékecskéjébe ültette, amíg
Parent a szobalányt kerítette elő.

A szobalány csodálkozó arccal lépett be. György szobájába, ahol
dolgozott, a családi jelenetek zaja nem hallatszott be.

Felszolgálta a levest, az odaégett ürücombot s utána burgonyapirét.

Parent gyermeke mellett ült. Feje bódult volt, elméje a nagyhullámú
eseményeken erőtlenül vergődött. Adott enni fiának s maga is falatozni
kezdett. Gépiesen vágta a húst, szórakozottan rágta s mikor nyelni
akart, minden erejét össze kellett szednie, mintha torka összehorpadt
volna.

Leküzdhetetlen vágy ébredt benne, hogy Limousint, aki szemben ült vele
és kenyérlabdacsokat gyúrt, jól szemügyre vegye. Látni akarta, hogy
hasonlít-e Györgyhöz? De nem merte szemét felemelni. Egyszer csak mégis
elhatározta magát és rámeredt az ismerős arcra, amely e percben olyannak
tűnt föl előtte, mintha sohasem látta volna. Sokáig nem állta a nézést,
tekintetét minduntalan elkapta s ellesve egy-egy vonalat, egy-egy
kifejezést, tüstént gyermeke felé fordult. Úgy tett, mintha etetné,
holott arcán a hasonlóságot kereste.

Két szó visszhangzott lázasan fülében: »Gyuri apja! Gyuri apja! Gyuri
apja!« E szavak zsongtak halántéka körül szívének minden egyes verésére.
Igen, ez az ember, aki az asztal másik végén oly nyugodtan ül, talán
Gyurinak, az ő édes kis Gyurijának apja. Letette a kést, villát: nem
tudott enni. Éles, kegyetlen fájdalom sajgott végig egész testén, azok
közül való, amelyektől az ember a földre dobja magát, a bútorokat
harapja és üvölt, mint sakál. Kedve lett volna a kést hasába szúrni.
Ettől megkönnyebbült volna. Ezzel mindent befejezett volna.

Mert hogyan éljen már ezentúl? Felkelhet-e reggel, asztalhoz ülhet-e,
lefekhet-e és alhat-e egész éjszaka, amikor folyton ez a gondolat
kísérti: »A György apja Limousin!« Nem, nem lesz többé ereje, hogy egy
lépést is tegyen, hogy felöltözzék, hogy akármire is gondoljon,
akárkivel is beszéljen! Minden nap, minden órában, minden percben
felvetődnék benne a kérdés és tudni akarná, igyekeznék kitalálni,
kinyomozni a rettenetes titkot. És kicsinyét, az ő édes kis gyermekét
nem láthatná már többé anélkül, hogy a szörnyű kétely föl ne ébredjen
benne, hogy a fájdalom szíve gyökeréig ne nyilaljon. Itt, ebben a házban
kellene tovább élnie egy gyermek mellett, akit gyűlölne és imádna is
egyszerre! Igen, a végén még meggyűlölné. Milyen pokol! Ó, ha legalább
biztos lenne, hogy Limousin az apja! Akkor talán megnyugodnék s
fájdalmát könnyebben tudná legyűrni. De a kétség megöli!

Semmit sem tudni biztosan, örökké csak nyugtalankodni, szenvedni és
csókolni másnak gyermekét, sétálni vinni, karon hordani, érezni ajkain
finom hajának cirógatását, imádni őt és mindig-mindig arra gondolni:
»Talán nem is az enyém vagy?…« Nem sokkal jobb lenne többé nem is látni,
elhagyni, elveszteni az uccán vagy elmenekülni tőle messze, nagyon
messze, hogy többé hírt se halljon felőle?

Az ajtónyitásra felugrott helyéről. Felesége jött be a szobába.

– Éhes vagyok, – jelentette ki. – És maga, Limousin?

Limousin habozva válaszolt:

– Hát bizony, én is.

Visszarendelték az ürücombot.

Parentban felvetődött a kérdés: »Együtt vacsoráztak-e, vagy szerelmi
találkájukon időztek oly soká?«

Mind a ketten farkasétvággyal ettek. Henriette egészen nyugodt volt.
Nevetgélt, tréfálgatott. Férje bátortalanul, lopva vetett rá egy-egy
pillantást. Fehér csipkével díszített rózsaszínű pongyola volt rajta.
Szép telt arca, üde nyaka és húsos keze a kacér, illatos ruhából úgy
siklott elő, mint színes kagylójából a csiga.

Vajjon mit csináltak egész nap együtt? Látta őket öszefonódva, szerelmes
szavakat suttogva! Hogyan lehetett idáig oly ostoba? Hogy nem látott meg
mindent, amikor így szemben ültek vele egymás mellett?

Mennyit gúnyolódhattak rajta, mikor már első naptól fogva rútul
becsapták? Hát lehetséges az, hogy tisztességes emberrel ily csúfot
űzzenek csak azért, mert az apja kis pénzt hagyott rá? Hogy nem lehet az
ilyen szennyes dolgokat a lélekben meglátni? Miért van az, hogy a
tisztaszívű emberek előtt a gonoszlelkűek mesterkedéseit semmi sem
árulja el, hogy ugyanaz a hang tud imádni, amelyik hazudik, hogy a sanda
tekintet éppen olyan, mint a nyilt, őszinte tekintet?

Vizsgálta őket s lesett áruló mozdulatra, szóra, hangsúlyra. Hirtelen
elhatározta: »Ma este rajtuk ütök!« Feleségéhez fordult:

– Kedvesem, minthogy Julcsát elküldtem, kénytelen vagyok még ma este
másik szolgálót keresni. Ha most rögtön megyek, holnap reggelre talán
már találok is egyet. Lehet, hogy későbben jövök haza.

– Menj csak – mondta az asszony. – Én itthon maradok. Limousin addig
szórakoztat. Megvárjuk, míg hazajössz.

Aztán a szobalánynak rendelkezett:

– Fektesse le Gyurit, szedje le az asztalt s menjen maga is aludni.

Parent felállt az asztaltól. Térdei inogtak.

– Mingyárt itt leszek, – morogta, s amíg kiment, a falnak támaszkodott,
mert a parkett hullámzott alatta.

Gyurit elvitte a szobalány. Henriette és Limousin átmentek a
vendégszobába. Alig csukódott be az ajtó, Limousin az asszonyra támadt:

– Elment az eszed, drágám, hogy férjedet így kínozod?

Henriette megvetéssel fordult vissza:

– Kérlek, kissé unalmasnak találom, hogy Parent-t nekem minduntalan
vértanunak állítod be.

Limousin karszékbe vetette magát s lábait egymásra dobta:

– Egyáltalában nem állítom be vértanunak, de mégis nevetségesnek
találom, hogy helyzetünkben ezzel az emberrel reggeltől-estig kötődjél.

Az asszony a kandallóról cigarettát vett, rágyujtott, aztán nyugodtan
mondta:

– Én nem kötődöm vele. Ép ellenkezőleg. De az ostobasága felbőszít… Úgy
bánok vele, ahogy megérdemli.

Limousin türelmetlenül vágott szavába:

– Lehetetlenül viselkedsz vele szemben! Különben e tekintetben ti
asszonyok mind egyformák vagytok. Hát nincs igazam? Itt van ez a derék,
jószívű fiú, kinek a bizalma és az előzékenysége az ostobasággal
határos. Nem gyanakszik ránk, nem zavar bennünket; tőle tehetünk, amit
akarunk. Te pedig mindent elkövetsz, hogy felbőszítsd és nyugodt
életünket megzavard.

Henriette kiesve a játszott nyugalomból, haraggal támadt Limousinre:

– Hagyj békét! Utállak téged is! Te is olyan gyáva vagy, mint a többi
férfi! Félsz ettől a hülyétől!

Limousin székéről felugrott és karjait szétvetve kiáltotta:

– Mondd meg, miben járt ártalmadra? Miért haragszol rá? Szerencsétlenné
tesz? Megver? Megcsal? Nem, ez már igazán sok! Kínozod ezt a fiút, mert
túlságosan jó és haragszol rá pusztán azért, – mert felszarvazod.

Az asszony egészen közel ment Limousinhez és mélyen a szemébe nézett:

– Te veted szememre, hogy megcsalom őt? Te? Éppen te? Na hát ehez
piszkosság kell!

Limousin szégyenlős megjuhászkodással védekezett:

– De édesem, nem vetek én semmit sem a szemedre. Csak arra kérlek, hogy
kíméld őt egy kevéssé. Mindkettőnknek szükségünk van bizalmára. Ezt meg
kell értened.

Közvetlen közelségben álltak egymással szemben: a magas, barna férfi,
illatos pofaszakállával s kissé közönséges nőhódítói megjelenésével s a
kis szőke, rózsaszínű asszony, a félig polgár, félig kokott párizsi
asszony, aki valamely kis bolt küszöbén nevelkedett fel és csábító
tekintetét a járókelőkön próbálta ki. Így ismerkedett meg férjével, a
jámbor sétálóval, aki minden reggel és minden este elmenvén előtte,
bátortalan szemét a lány rőfös kacérságán végleg ottfelejtette.

– Hát nem tudod megérteni, te nagy mafla, – mondta az asszony már
békülékenyebben, – hogy éppen azért gyűlölöm, mert elvett, mert
megvásárolt és mert minden, amit mond, vagy tesz, az idegeimet tépázza?
Kétségbe ejt a butasága, amit te jóságnak hívsz; az esetlensége, amit
bizalomnak mondsz; és végül gyűlölöm, utálom, mert ő a férjem s nem te!
Akármilyen kevéssé is zavar, mindig magunk között érzem. Csókjaink,
öleléseink közé tolakodik szüntelen. Meg aztán?… Ej, mit! Oly ostoba,
oly rettenetesen ostoba, hogy még nem is gyanakszik! Ha legalább kicsit
féltékeny volna! Vannak pillanatok, amikor szeretném a szemébe mondani:
»Hát nem látod, te szerencsétlen, nem fogod fel ésszel, hogy Pál a
szeretőm?«

Limousin felkacagott:

– Nagyon jó!… De mégis jobban teszed, ha hallgatsz és békés életünket
nem kavarod fel.

– Menj már! Egy ilyen baromtól nincs mit tartani! Nem vesz ez észre
semmit!… De engem idegesít, nem is sejtheted, hogy mily mértékben
idegesít! Te persze mindig dédelgeted, udvarolsz neki, a kezét baráti
őszinteséggel szorongatod… Ó, ti férfiak, némely dologban oly különösek
vagytok.

– Színlelni kell, kicsikém.

– Nem erről beszélek. A ti érzelmeitekről. Ti a férfit, akit megcsaltok,
mintha egyszerre jobban kezdenétek szeretni; mi asszonyok gyűlöljük
attól a pillanattól kezdve, amikor megcsaltuk.

– Nem látom át, hogy miért kellene egy derék embert gyűlölni, akinek az
ember a feleségét elcsábítja?

– Nem látod át?… Nem látod át?… Hisz éppen ez a finomság hiányzik
belőletek! Minek is beszéljek róla? Az ilyent meg kell érezni,
megértetni nem lehet… Meg aztán, nem tartozol-e?… De hagyjuk! Kár az
időt vesztegetni ilyesmivel. Nektek férfiaknak rinócerosz-bőrötök van.

És mosolyogva, a sok élményen átviharzott nő szelíd megvetésével,
vállára tette két fehér kezét és ajkát feléje nyujtotta. A férfi
hozzáhajolt, karjai közé szorította s ajkuk egybeforrt. A kandaló tükre
előtt álltak, úgyhogy a márványoszlopos álló-óra mögött a tükörben
képmásuk velük együtt ölelkezett.

Mit sem hallottak: sem a kulcs fordulását, sem az ajtó nyikorgását;
egyszerre csak Henriette élesen felsikoltott s Limousin karjaiból
kiszakította magát: előttük állt halálsápadtan Parent, összeszorított
ököllel, cipő nélkül s homlokába húzott kalapja alól szeme rájuk meredt.

Az őrültek szúrós, villogó tekintetével nézte hol egyiket, hol másikat,
anélkül, hogy fejét megmozdította volna. Egy pillanatig szótlanul, a
földbegyökerezve állt, aztán hirtelen Limousinre ugrott, karjai közé
kapta, mintha meg akarná fojtani s oly hatalmas lendülettel taszította
meg, hogy az elvesztve a talajt lába alól, verdeső karokkal hátrált s
már-már koponyájával a szoba falának esett.

De Henriette, amikor látta, hogy ura szeretőjének életére tör, rávetette
magát férjére s az eszeveszett nőstény természetfölötti erejével mind a
tíz fényes, csiszolt, hegyes körmét oly mélyen belevájta Parent nyakába,
hogy tarkója alatt vére kibuggyant. Közben beleharapott vállába is,
mintha fogaival cafatokra akarta volna tépni. Az asszony markai közt
fuldokló Parent eleresztette Limousint, lerázta magáról nyakába
kapaszkodó feleségét s a derekánál fogva fölemelve, a vendégszoba túlsó
végébe hajította.

Azután, minthogy a gyönge embereknek rövidlélekzetű, önkívületes haragja
forrt benne, lihegve, kimerülten állt meg a kettő között s nem tudta
tovább, hogy mit csináljon. Állati dühe a rendkívüli erőfeszítésben
szétfolyt, mint kibontott pezsgő habja a palackon. Szokatlan erélyessége
lélekzetvesztő tehetetlenségben múlt ki.

Ahogy végre szóra talált, akadozva hörögte:

– Takarodjatok… mind a ketten… tüstént… takarodjatok!…

Limousin nem moccant a sarokban, ahová a rémület szegezte. Henriette
szétzilált hajjal, meztelen kebellel állt; összeszorított öklét a
szalónasztalra támasztotta, fejét előreszegte, mint az ugrásra kész
nőstényfarkas.

Parent most erősebb hangon, magából kikelve ordította:

– Takarodjatok mingyárt… Takarodjatok!…

Felesége látván, hogy kétségbeesett ereje lelankadt, kiegyenesedett, pár
lépést tett feléje s már majdnem szokott arcátlanságával kérdezte:

– Elment az eszed?… Mi lelt hirtelen?… Mit jelent ez a minősíthetetlen
orvtámadás?…

Parent fölemelt ököllel fordult felé:

– Hallgass!… Te nyomorult… te… te szajha! Mindent hallottam!… mindent!…
mindent!… Nyomorult!… Nyomorult! Aljasok vagytok mind a ketten!… Ki
innen!… Takarodjatok!…

Az asszony megértette, hogy most már vége. A férje mindent tudott.
Lehetetlen a kimagyarázás: engedni kell. De kétségbeejtő helyzetében
gyűlölete férje iránt, ösztönös szemérmetlensége föltámadt benne s
bosszúra, kötődésre hergelte.

Nyugodt, tiszta hangon szólt:

– Jöjjön, Limousin. Minthogy elkergettek, magához megyek.

Limousin azonban nem mozdult. Parent-on új dühroham futott végig:

– Takarodjatok, nyomorultak!… Takarodjatok!… Mert különben!…

És egy széket kapott fel, amelyet feje fölött megforgatott.

Henriette sietve átment a vendégszobán, megfogta szeretője karját, akit
a félelem a falhoz ragasztott és az ajtó felé húzta magával:

– Jöjjön, kedvesem, jöjjön… Látja, hogy ez az ember megőrült… Jöjjön
már!…

Az ajtóból még egyszer visszafordult az ura felé s akart még csinálni,
mondani valamit, amivel vérig sebzi, mielőtt elhagyja a házat. És
gonosz, méreggel itatott gondolata támadt, amelyet csak rút asszonyi
ravaszsága sugalmazhatott.

Határozott hangon szólt:

– A gyermekemet magammal akarom vinni.

Parent elámulva hebegte:

– Gyermekedet?… A te gyermekedet?… Még mersz beszélni róla? Mered… mered
követelni őt… azok után… Ó, te nyomorult, te céda… Erigy!… Erigy!…

Az asszony visszajött hozzá, szemtől-szembe fordult vele s a sikerült
bosszú kéjes mosolya már ajkán terpeszkedett:

– A gyermekemet akarom… Neked nincs jogod visszatartani, mert nem a
tied… Megértetted?… A gyerek nem a tied… A gyerek Limousiné.

Parent eszét vesztve kiáltotta:

– Hazudsz! Nyomorult, hazudsz!…

Az asszony egészen közel hajolva hozzá sziszegte:

– Ostoba! Az egész világ tudja rajtad kívül. Limousin az apja… Ő az apja
s nem te… Aki a gyerekre néz, mingyárt látja…

Parent szédülve hátrált előle. Azután hirtelen visszafordult, gyertyát
kapott fel s a szomszéd szobába rohant.

Egy pillanat mulva már vissza is tért, karján hozva a paplanjába burkolt
gyereket. A fölébredt, megriadt fiúcska keservesen bőgött. Parent
felesége karjai közé dobta és szót sem szólva tuszkolta őt ki az ajtón a
lépcsőházig, ahol az óvatos Limousin várakozott.

Azután becsukta az ajtót, a kulcsot kétszer ráfordította és azonkívül
elreteszelte. Ereje addig tartott, amíg a vendégszobába lépett. Ott
egész hosszában végigesett a padlón.


II.

Parent egyedül, egészen egyedül élt. A szakítás utáni első hetekben
életének újsága elterelte gyötrő gondolatait. Újra úgy élt, mint
legénykorában: vendéglőben étkezett s napjait céltalan lődörgéssel
töltötte. Minthogy a botrányt kerülni akarta, ügyvédje által felesége
számára tisztességes évjáradékot biztosított.

De gyermekének emléke lassanként kezdte kísérteni. Esténként, ha egyedül
üldögélt otthon, nem egyszer tisztán hallotta Gyuri hangját, amint
kiáltotta: »papa«. Szíve lázasan dobogott, sietve nyitotta ki a
lépcsőház ajtaját s lenézett, hogy vajjon gyermeke nem jött-e vissza
véletlenül? Hiszen visszajöhetne ő is, mint ahogy a kutyák, vagy a
galambok szoktak visszatérni. Miért lenne a gyermekben kevesebb ösztön,
mint az állatban.

De belátva, hogy tévedett, visszaült székébe s a kicsire gondolt. Néha
órákon, napokon keresztül gondolt rá. Nem csupán erkölcsi kényszer volt
ez nála, hanem még inkább testi szükséglet. Ideges, érzéki vágy kínozta,
hogy megcsókolja, karjaiba vegye, játsszon vele, térdére ültesse, vagy
bukfencet hányasson vele. Az elmult dédelgetések emlékére szívét gyötrő
fájdalom szorongatta. Érezte nyaka köré fonódó meleg kis karjait, kis
száját, amint szakállára nagy csókot cuppant s finom haját, amely arcát
csiklandozta. Üde, illatos bőre, huncutkodó hízelgései után olyan őrült
epekedést érzett, mint imádott asszony után, aki megszökött.

Az uccán szemét ellepte a könny, ha arra gondolt, hogy most az ő nagy
Gyuri fia mellette tipeghetne, mint egykor, amikor sétálni vitte. Haza
kellett mennie s fejét karjába hajtva egész éjszaka zokogott.

Napközben is százszor és százszor fölvetette a kérdést: »Apja-e vagy nem
Györgynek?« De a végenélküli, gyötrő okoskodások különösen éjszaka
kezdődtek. Alighogy lefeküdt, agyában föltámadtak minden este ugyanazok
az érvek s a két lehetőség körül megindult a kétségbeesett, belső
szócsata.

Felesége távozása után szentül hitte, hogy a gyermek Limousiné. De a
bizonyságot lassanként újra habozás váltotta föl. Henriette szavainak
nem lehetett hitelt adni. Kötődött vele, a kétség örvényébe akarta
taszítani. Ha a mellette és ellene szóló bizonyítékokat higgadtan
átgondolta, akkor igen sok reménye lehetett arra, hogy felesége
rosszhiszeműen hazudott.

Egyesegyedül Limousin mondhatná meg a teljes igazságot. De hogyan
lehetne kikérdezni s rábírni, hogy vallomást tegyen?

Néha az éjszaka kellős közepén felöltözködött s eltökélte, hogy rögtön
fölkeresi Limousint s ha kell, kéréssel, könyörgéssel, egész vagyonának
felajánlásával is, de mindenképpen véget vet rettenetes gyötrelmeinek.
De aztán eszébe jutott, hogy Limousin szintén hazudni fog. Biztosan
hazudni fog, csakhogy megakadályozza az igazi apát gyermekének
visszaszerzésében. És megint csak lefeküdt, hogy észbontó töprengéseit
tovább folytassa.

Mit csináljon hát? Semmit!

Kár volt az eseményeket ily durván siettetni. Várni kellett volna
türelmesen két-három hónapig, várni és ügyesen színlelni, hogy mindenről
saját szemével szerezzen közvetlen bizonyságot. Ha azt hiszik, hogy ő
nem gyanakszik, maguktól árultak volna el mindent. Elég lett volna csak
egyetlen egyszer látni a másikat, hogy csókolja meg a gyermeket s abból
mindent megértett volna.

Ó, a barát nem úgy öleli meg a gyereket, mint az apa! Milyen jól
megtehette volna ezt az ajtó mögül! Miért is nem gondolt erre akkor? Ha
Limousin egyedül maradva Györggyel, nem ragadta volna meg rögtön, nem
zárta volna karjai közé, nem csókolta volna meg szenvedélyesen, ha
hagyta volna, hogy játsszék s maga közömbösen ült volna mellette, akkor
nem lett volna semmi kétség: nem az apja, nem hiszi, nem érzi magát a
gyermek apjának!

Milyen jó lett volna akkor! Elkergeti anyját s maradt volna gyerekkel.
Egyedül az édes kisgyerekkel. Ó, milyen boldogság lett volna!

Verejtékezve, fáradttá gyűrve forgolódott ágyában és igyekezett
visszaemlékezni arra, hogyan bánt Limousin a gyerekkel? De semmi, semmi
sem jutott eszébe. Egy kézmozdulat, egy szó, egy tekintet sem, egy
gyanús csók sem! Meg aztán az anya is alig törődött a fiúval! Ha a
szeretőjétől lett volna, bizosan jobban szerette volna!

Igen, csak bosszúból, csak kegyetlenségből választották el gyermekétől.
Csak azért, hogy a rajtakapásért megbüntessék.

Elhatározta, hogy kora reggel, amint kinyitják a hivatalokat, elmegy a
kerületi kapitányságra és fiát visszaköveteli.

Alig állapodott azonban meg ebben s már a másik lehetőség, mint tiszta
bizonyosság, meredt elébe. Ha Limousin Henriettenek első naptól fogva a
szeretője, a választott, szenvedéllyel szeretett férfia volt, akkor
bizonyosan neki adta oda magát azzal a hévvel, azzal a teljes
magafeledkezéssel, amely a nőket anyává teszi. Mindent Limousinnak
adott; neki csak hideg csók, vonakodó ölelés, ellenséges asszonyi test
maradt, amely szerelmétől soha meg nem termékenyülhetett!

Menjen már most, követelje ki, hozza magával, tartsa magánál és
dédelgesse – másnak a gyerekét? Nem tudna ránézni, nem tudná
megcsókolni, nem hallhatná hangját, amikor »apu« – nak szólítja anélkül,
hogy a szörnyű gondolat minduntalan szívébe ne nyilaljon: »Nem is a te
gyermeked!« Önmaga ítélné el magát örökös szenvedésre, amelyben minden
pillanat kínzó hóhéra lehetne! Nem, akkor már jobb lesz egyedül élnie,
egyedül megöregednie és egyedül meghalnia!

És a rettenetes kétségek és szenvedések, amelyeket semmiféle ír sem
gyógyítani, sem enyhíteni nem tudott, minden nap, minden éjszaka újra
kezdődtek. Különösen az esthomálytól, szürkületek sivár szomorúságától
félt. A leszálló árnyékokból szívére az elhagyatottságnak, a
kétségbeesésnek valóságos záporesője hullt, amelyben az tehetetlen
vergődéssel merült el. Félt gondolataitól, mint leselkedő gonosztevőktől
s üldözött vadként futott előlük. És rettegett üres, sötét szobáitól is,
az elhagyatott, kis uccáktól, ahol csak itt-ott pislákol egy gázláng s
ahol minden magányos járókelő gyanús csavargónak tűnik fel, aki
gyorsítja vagy lassítja lépteit aszerint, amint hátunk mögött, vagy
velünk szembejön.

Parent ösztönszerű menekvéssel kereste a kivilágított, forgalmas
uccákat. A fény és a tömeg vonzotta, lefoglalta, bódította. Mikor aztán
az uccai zsivaj kifárasztotta s a járókelők is ritkultak és kezdtek
kiürülni a nagy körutak, akkor a magánytól és a csendtől való félelem
nagy, fénnyel elöntött, ivókkal zsúfolt sörcsarnokok felé kergette.
Ment, mint lepke a fénybe, leült egy kis kerek asztalhoz és korsó sört
rendelt. Lassan ivott s közben minden távozóra nyugtalan pillantást
vetett. Szerette volna karjuknál fogva visszatartani, maradásra bírni
őket, annyira félt a perctől, amikor a dühös pincér elébe áll s rákiált:
»Zárunk, kérem! Meddig tetszik még itt ülni?«

Mert minden este utolsónak maradt. Végignézte, mint rakják egymásra az
asztalokat, mint oltják ki egymásután a gázlángokat, míg végre csak
kettő égett: az övé és a kasszáé. Kétségbeesve figyelte a kasszirosnőt,
mily gyorsan számolja a pénzt s mikor már a fiókba zárta, akkor is a
takarítónak kellett valósággal kituszkolni barátságtalan megjegyzések
kíséretében:

– Alig lehet a székéről lekaparni! Itt nincs éjjeli menhely!

Amint az elnéptelenedett, sötét uccára lépett, tüstént Györgyre kellett
gondolnia. A visszanyomott gondolat mohón támadott megkínzott
agyvelejére s újra kezdődött a gyötrelmes játék: apja-e vagy nem
gyermekének?

Így szokta meg a kocsmázást; a vendégek iszogatva zsibongtak körülötte s
mindegyikük barátságos, szórakoztató volt: a pipa vastag füstje
tompította nyugtalanságát és a sör nehéz mámora elméjét kábította,
szívét békéltette.

Lassanként itt töltötte egész napját. Ahogy fölkelt, ide jött, hogy
törzsvendégtársain felejtse tekintetét és kínzó gondolatait. Aztán csupa
lustaságból itt is étkezett. Délfelé a söröskorsóval kocogott a
márványasztalon: a pincér fürgén hozott tányért, poharat, asztalkendőt
és a napi ebédet. Étkezés után lassan kiitta kávéját és szemét már előre
kéjjel legeltette a konyakos palackon, amelynek felejtető nedűje agyát
legalább is egy órára elzsibbasztja. Először csak ajkával érintette az
italt s nyelve hegye a csillogó fölületről csupán az ízt, az arómát
szívta föl. Aztán hátravetette fejét s a poharat cseppenként ürítette
szájába. A maró folyadékot lassan végigfolyatta szájpadlásán,
nyeldeklőjén, az arc sikamlós, nyers visszáján, s a perzselő érintésre
előbuggyanó áttetsző nyállal összekeverte. Az így felhígult keveréket
egyszerre nyelte le és élvezettel figyelte, mint csurog le torkán át
egészen a gyomra mélyére.

Minden étkezés után magába szürcsölgetett így három-négy pohárkát, ami
egy kissé elbódította. A fejét a mellére hajtotta, szemét lecsukta és
álomba szenderült. Egy óra mulva fölébredt és első mozdulatával a pohár
sör után nyúlt, amelyet a figyelmes pincér még szunyókálása alatt
készített elébe. Kiitta, fölnyujtózkodott a piros bársonydíványról,
nadrágját a cipőjéig rázta, mellényét kikukkanó inge fölé rántotta,
kabátja gallérját leporolta, gömbölyű manzsettáit előhuzogatta és újra
helyet foglalva, a már végigolvasott lapokba mélyedt.

Az első sortól az utolsóig elolvasott mindent újra, az apróhirdetések
rovatait, a tőzsdehireket és színházi műsorokat sem felejtve ki.

Négytől hatig a körutakon sétált, hogy, amint mondta, levegőt
szippantson. Azután visszajött, a fentartott asztalnál helyet foglalt és
abszintot kért.

A törzsvendégek közül már több ismerőse volt, akikkel megbeszélte a napi
híreket, a különböző eseményeket és politikai fordulatokat. Az idő
eltelt vacsoráig. Estéje épúgy folyt le, mint a délután, egészen a
záróráig. Ekkor következett el a szörnyű pillanat: ki kellett mennie a
sötétbe, haza kellett mennie a kietlen szobába, ahol rettenetes emlékek,
kínzó gondolatok és félelmek várták. Régi barátai, rokonai közül senkit
sem látott. Senkivel sem akart találkozni, aki mult életére emlékeztette
volna.

Végre is ki akarván szakítani magát házi poklából, szép, nagy szobát
bérelt egy forgalmas helyen lévő szállodában. E kirakatos otthonban
többé már nem volt egyedül. Az emberek élete körülötte zsibongott. Az
ablakredőnyök mögül fölhangzott a járókelők beszéde. És ha a magányos
tűzhely és elhagyatott ágya körül a régi gyötrelmek újra föléledtek,
kiment a széles, kivilágított folyosóra, ahol föl és alá járt, mint
ügyeletes pincér. Az ajtók végtelen sora előtt bánatosan nézett a
párosával kitett cipőkre, a csinos, apró női topánkákra, amelyek
szerelmesen hajoltak a nagy férfilábbeliekre. Az volt az érzése, hogy a
zárt ajtók mögött csupa boldog pár alszik. Szinte látta őket fekhelyük
melegében gyöngéden egymáshoz símulni.

Öt év mult el így. Öt hideg, szerelemtelen esztendő, amelyet néha pár
órás megfizetett ölelések szakítottak meg.

Egy nap aztán, amint a Madeleine és a Drouot ucca között szokott sétáját
végezte, egy nőt pillantott meg, akinek a járása figyelmét különösképpen
lekötötte. Magastermetű úr és kis fiú voltak társaságában. Tünődve
kérdezte: »Hol láttam én ezeket az embereket?« Az asszonynak egy
kézmozdulatát hirtelen fölismerte: a felesége volt. A felesége, vele
Limousin; s a kis gyerek: az ő fia, az ő kicsi Gyurikája.

A szíve veszettül kalapált. Mégsem állt meg. Látni akarta őket. Ezért
nyomukba lépdelt. Jómódú polgárembereknek látszottak. Henriette Pál
karjára támaszkodott, kedvesen csevegett vele és néha szerelmesen
ránézett. Ilyenkor Parent megpillantotta kedves arcvonalát, bájosan
mosolygó ajkát és melegpillantású szemét. De különösen gyermeke szívta
föl minden figyelmét. Milyen nagy és erős lett már! Arcát nem láthatta,
csupán hosszú szőke haját, amely csigákban hullt kihajtott, fehér
gallérjára. Gyuri lenne vajjon ez a meztelen térdű, magas gyerek, aki
oly nagy komolysággal megy anyja oldalán, mint valami kis emberke?

Megálltak egy kirakat előtt s Parent most jól szemügyre vehette őket.
Limousin megőszült, arca megöregedett és megsoványodott; felesége
ellenben jobb színben volt, mint valaha: talán kissé meg is hízott; a
legjobban Gyuri változott meg mindhármójuk közül. Parent alig tudott
ráismerni.

Újra megindultak. Parent egy darabig követte őket, majd nagy lépésekkel
elébük vágott, hogy újra visszafordulhasson és szemtől-szembe láthassa
őket. Amint a gyermek mellett elment, őrült vágy fogta el, hogy karjaiba
kapja és elszaladjon vele. Nem tudta megállni, hogy legalább hozzá ne
érjen, csupa véletlenségből. A gyerek felé fordította fejét és
elégedetlenül mérte végig az ügyetlen járó-kelőt. Parentnak a szívébe
hatolt a tekintet s megrettenve futásnak eredt, mint a tolvaj, hogy
felesége és szeretője tetten ne érjék. Megállás nélkül rohant rendes
kocsmájába és lihegve rogyott székére.

Ez este három abszintot ivott.

A véletlen találkozás sebe négy hónapig sajgott szívén. Minden éjszaka
maga előtt látta őket. Boldogan és nyugodtan mentek, az apa, az anya és
a gyermek. Végigsétálnak a boulevardon, aztán hazamennek az édes
otthonba vacsorázni. Ez az új látomás elfeledtette a régi képeket. Ez
más volt. Más kísértés, más gyötrelem. A kis György, régi kis Gyurikája,
akit valaha oly nagyon szeretett, akit annyiszor csókolt, eltűnt egy
messzi mult távlatán s helyét elfoglalta az új gyermekkép.
Rövidharisnyás, komoly kis fiú, aki mintha bátyja lenne a másiknak és
aki őt nem ismeri!… Rettenetesen szenvedett ettől a gondolattól. Kis
gyermeke egykori szeretete örökre meghalt. Közöttük most már semmi
kapocs sem volt. Ez a gyermek karját biztosan nem tárná elé, ha
meglátná… Ó, nem, hiszen oly hidegen és gonoszul nézett rá!

Azután, lassan-lassan, lelkének háborgása újra elült; a kínzó gondolatok
éle tompult; a kísértő kép mind homályosabbá vált s mind ritkábban
jelentkezett. Visszabódult megint rendes életébe, abba az életbe,
amelyet majd mindenki él s amelyet élnek főleg a nagyvárosi tétlenek,
akik sört isznak kerek kis márványasztalok mellett és kávéházi díványok
foszlott bársonyán nadrágjukat koptatják.

Dohányfüstben öregedett meg, haja gázlángok fénye alatt hullt ki és
élete nagy eseményeinek a hetenkénti fürdést, a félhónaponkénti
hajvágást, egy-egy új ruha vagy kalap vásárlását tekintette. Ha a
sörcsarnokban új föveggel jelent meg, mielőtt leült volna, a tükörben
hosszasan nézte magát. Kalapját többször fölvette és letette,
kitanulmányozta minden állásban s végül is régi barátnőjéhez, a pénztár
kisasszonyához fordult, aki őt nagy érdeklődéssel nézte és tőle kért
véleményt: »Milyennek találja, kisasszony, új kalapomat?«

Évenként kétszer-háromszor színházba is ment. Nyaranta estéit néha a
Champs-Elysées egy-egy zenéskávéházában töltötte. Dallamokat hozott
innen, amelyek emlékezete mélyéről heteken át föl-fölcsendültek s
amelyeket a söröskancsó előtt ülve s lábával az ütemet verve
kedvteléssel dudorászott.

A hosszú, szürke évek egymásután teltek és múlásukat alig vette észre,
mert semmi tartalmuk sem volt. Mozdulatlan megadással, ellenállás nélkül
robogott a halál felé, kezében a söröskorsóval, rákönyökölve magányos
vendéglői asztalára. Rajta az idő pusztítását, amely futva fut és a
szegény emberkéket magával sodorja, egyesegyedül a nagy tükör verte
vissza, amelynek mindinkább kopaszodó fejét támasztani szokta.

A szörnyű drámára, amely életét földúlta, alig gondolt már, mert a
borzalmas este óta húsz év pergett le. De az élet, amelyet folytatott,
elpuhította, kimerítette és elnyűtte; a sörcsarnok tulajdonosa – hatodik
már, mióta ide járt – fejét rázva mondta a kassziroslánynak:

– Hallja csak, ezzel a szegény Parent-nal sehogy sincs rendben a dolog.
Még se jó az, ha valaki mindig csak a nagyváros falai közt él. Beszéljen
a fejével, magára talán hallgat. Bírja rá, hogy ránduljon ki néha a
zöldbe. Nemsokára itt a nyár. Egy kis levegőváltoztatás helyrehozná az
egészségét.

E naptól fogva a kasszíroslány, aki jóakaró szánalommal viseltetett a
kitartó és hű vendéggel szemben, nem hagyott békét Parentnak:

– Ugyan, ugyan, Parent úr, határozza már el magát egy kis kiruccanásra.
Olyan szép a vidék, ha jó idő van! Ha tehetném, mindig csak vidéken
élnék!

És a kisasszony hosszasan beszélt neki álmairól, a boltokba zárt
robotoló lányok egyszerű, bűvös álmairól, akik egész éven át csak a
kirakaton túli mesterséges, uccai életet szemlélhetvén, vágyakozó
merengéssel gondolnak a nyugodt és szelíd vidéki életre. Ott tündökő
napfény aranyozza be a mezőket, a hűvös erdőket, az üde patakpartokat, a
fűben heverésző jószágot s a mező minden virágát: a kék, a piros, a
sárga, a lila és a fehér virágokat, amelyek oly törékenyek, puhahúsúak
és illatosak s oly pompásan mutatnak, ha csokorba szedi őket az ember.

Maga a lány is kedvet kapott, hogy el nem ért és örökké elérhetetlen
vágyáról beszéljen a szomorú, öregedő vendégnek, aki kedvteléssel
hallgatta. A vendég ezentúl már a kassza közelébe ült és itt csevegett
Zoë kisasszonnyal a vidéki élet gyönyöreiről. Így aztán lassanként
homályos vágy támadt benne, hogy megnézze, vajjon valóban oly elragadó-e
az élet Párizs falain túl.

Egy reggel a következő kérdéssel fordult a kisasszonyhoz:

– Mondja csak, hol lehet Párizs környékén jól ebédelni?

– Menjen ki Saint-Germainbe. Ott olyan szép!

Régen, jegyes korában, megfordult ott Parent úr. Elhatározta, hogy oda
megy.

Egy vasárnapot választott ki, minden különösebb ok nélkül, csupán azért,
mert kirándulni vasárnap szokás, még ha egész nap semmit sem csinál is
az ember.

A következő vasárnap reggelén tehát kiutazott Saint-Germainbe. Ragyogó
és meleg júliuseleji nap volt. A vasúti kocsi ablakán kibámulva,
közömbösen nézte, miként iramodnak szembe vele a fák, távíróoszlopok s a
párizskörnyéki furcsa kis házak. Szomorú volt s nagyon únta magát.
Sajnálta, hogy szokásaival szakítva, engedett az ujdonság ingerének. A
mindig változó s mégis mindig ugyanazon tájék fárasztotta. Szomjas volt;
szeretett volna minden állomáson leszállni s az épületen túl
megpillantott kocsmába beülni s egy-két pohár sör elfogyasztása után az
első vonattal visszautazni Párizsba. Az utat rettenetesen hosszúnak
találta. Elült volna napokig nyugodtan, ha maga előtt ugyanazokat a
dolgokat látja, de ülni s mégis folyton helyet változtatni, nem mozdulni
s maga körül az egész világot bomlott száguldásban látni, szerfölött
fárasztónak és idegesítőnek találta.

A Szajnát mégis bizonyos érdeklődéssel nézte, valahányszor átrobogtak
rajta. A chatoui híd alatt meztelenkarú evezősök ütemes csapására
hosszú, könnyű csónakok hasították a hullámokat.

– Ezek a fickók bizonyára nem unatkoznak, – gondolta magában Parent.

A pecqi híd két oldalán föltűnő kies partvidék szíve mélyén homályos,
bátortalan vágyat ébresztett folyóparti barangolások után. De a hivogató
kép eltűnt, a vonat sötét alagútba fúrta magát, amely után mingyárt a
saint-germaini állomás következett.

Parent leszállt s fáradtságtól kimerülve, hátratett kezekkel ballagott a
fákkal, virágokkal díszített terasz felé. A vaskorláthoz érve megállt,
hogy végignézzen a látóhatáron. Hatalmas síkság tárult ki szeme előtt,
végtelen, mint a tenger, mindenütt zöld és telehintve városoknak beillő
falvakkal. A széles térséget fehér utak szelték át, összefolyó
erdőszigetek élénkítették; Vésinet tavai csillogtak, mint öntött ezüst
és Sannois és Argenteuil messzi dombjai könnyű, kékes ködfátyol alatt
ellégiesítve rajzolódtak ki. A nap bőséges, meleg fényben fürösztötte az
egész óriási tájat, amelyet még kissé elfátyoloztak a reggeli párák, a
hirtelen fölmelegített földnek kigőzölgése és nedves lehellete a
Szajnának, amely mint végtelen kígyó, mezőket szelt át, falvakat került
meg, s engedelmesen húzódott végig dombok lábánál.

Langyos, fák nedvétől és virágtól illatos szellő cirógatta a bőrt,
ömlött be a kebelbe és a vért megpezsdítette, az elmét felvidította s a
szívet megfiatalította.

Parent mohón szívta be a levegőt és a nagy fénnyel elöntött távlatba
belevakulva, megelégedéssel morogta:

– Ejnye no, hiszen egészen jó itt!

Néhány lépést tett előre; majd újra megállt. Egészen új és ismeretlen
dolgokat fedezett fel; nem szemmel látható dolgokat, hanem olyanokat,
amelyet csupán a lélek tud előre megsejteni: a boldogságnak lehető,
megcsillogó igézetét, egy egészen új, soha nem is gyanított életet,
amely most szinte megnyilatkozásként tárult föl előtte, amint e végtelen
táj látóhatárával szemben állt.

A földet elöntő fénytenger láttára nyilván érezte eddigi életének
kicsinyes, sivár szomorúságát. Látta kávéházban eltöltött komor,
egyhangú, gyötrelmes húsz esztendejét. Utazhatott volna, mint mások,
mehetett volna messze tájakra, idegen népek közé, tengerentúli,
csodálatos világokba; érdeklődhetett volna tudományok, művészetek iránt
és szerethette volna ezt az ezerarcú, csodálatos életet, amely lehet
vidám, lehet megindító, de mindig változik, mindig kiismerhetetlen és
roppant érdekes!

Most már késő. Az élete még néhány pohár sör, amelyet ki kell innia;
azonkívül semmi: sem család, sem barátok, sem remény, sem érdeklődés
akármi iránt is. Végtelen szomorúság fogta el: szeretett volna
elszaladni innen, visszamenni, elbújni Párizsban: a kocsmai élet butító
egyhangúságába. Mindazt a gondolatot, álmot és vágyat, ami a fáradt
szívek mélyén aludni szokott, fölébresztette, megmozgatta a mezőkön
csillogó napsugár.

Érezte, hogyha tovább marad itt ezen a helyen, őrültségbe szédül és
ezért gyorsan a _Henri IV_ vendéglőbe ment, hogy ebédeljen, fejét
borral, pálinkával elkábítsa és legalább beszélgessen valakivel.

Egyik lugas asztalánál ült le, ahonnan az egész vidéket be lehetett
látni; összeállította étrendjét s kérte, hogy azonnal szolgálják ki.

Más kirándulók is érkeztek és szomszédságában telepedtek le. Mihelyt nem
volt egyedül, mingyárt jobban érezte magát.

Nem messze tőle egyik virágos fülkében hárman ebédeltek. Többször rájuk
esett már tekintete anélkül, hogy megállapodott volna rajtuk.

Egyszerre csak egy asszonyi hang ütötte meg fülét, amely megrázta
gerince velőjéig.

– György, vágd fel a csirkét, – mondta a hang.

És egy másik felelt:

– Igen, mama.

Parent rájuk emelte szemét. Most már tisztán megértette, kitalálta, kik
lehetnek ezek az emberek. Bizonyára sohasem ismerte volna fel őket!
Felesége egészen ősz volt, s nagyon elhízott; komoly, tiszteletreméltó
idős hölgynek látszott. Előrenyujtott fejjel evett, hogy ruhájára folt
ne essék, bár az asztalkendőt magára tűzte. György férfivá serdült.
Arcát egyenlőtlenül nőtt, színtelen szakáll fedte, amilyen a
fiatalemberek állán pelyhedzik. Cilinder, fehér divatmellény volt rajta
és csupa előkelőségből monoklit is hordott. Parent elképedve nézte őket.
Fia lenne ez a fiatalember? Nem, az ő Gyurikája s e között a fiatalember
közt semmi rokonvonás nem lehet.

Limousin háttal ült és evett; válla kissé meggörbült.

Ez a három teremtés boldognak és megelégedettnek látszik. Ismert,
előkelő kirándulóhelyekre jönnek ebédelni. Megelégedett, kellemes életet
élnek meleg családi fészkükben, amelyet az életet édesítő semmiségekkel,
a vonzalomnak százféle megnyilatkozásával, a kiterebélyesedett
szerelemnek gyöngéd szavaival díszítettek fel és tettek a maguk külön
világává. Így élnek a tőle lopott pénzen már régesrégen, őt kifosztva,
megcsalva és elveszejtve! Igen, ők voltak azok, akik őt, a hiszékeny,
ártatlan, jámbor embert, a magányosság minden gyötrelmére, uccák és
kocsmák hontalan életére, mindenféle testi és lelki nyomorúságra
kárhoztatták! Haszontalan, züllött csavargót csináltak belőle, eltévedt,
szerencsétlen öreg fiút, akinek semmi remélni-, várnivalója nincs már ez
örömtelen világban. Az ő számára a világ üres volt, mert senkit sem
szeretett már! Mehet, ahová akar, bejárhatja Párizs minden uccáját,
benyithat minden házába s nem talál egyetlen ajtó mögött sem rámosolygó,
édes asszonyarcot, lelkendező gyermeket, aki jöttét lesi. Ez fájt
különösen neki, az ajtó hiánya, amelynek kilincsére fölragyogó arccal
tehetné kezét, tudván, hogy mögötte várják…

És ez ennek a három nyomorultnak a bűne. Az aljas asszonyé, a gonosz
baráté és ezé a szőke ifjoncé, aki hetyke arccal ül itt.

Rá most épúgy haragudott, mint a másik kettőre. Nem Limousin fia volt-e?
Magának tartotta volna, szerette volna oly hosszú ideig, ha nem az övé?
Ó, az ember mások gyermekeit nem neveli föl! Limousin rég otthagyta
volna az anyját is, fiát is, ha nem tudta volna biztosan, hogy a gyermek
az övé!

Itt ült hát egészen közel hozzá a három gonosztevő, aki életét
megmérgezte.

Parent nem tudta róluk szemét levenni s amily mértékben emlékébe
tolultak a keserűségek, szenvedések, melyekért őket vádolta, oly
mértékben nőtt haragja, elkeseredése ellenük. Különösen békés,
megelégedett arckifejezésük bántotta. Szerette volna megölni őket,
fejükhöz vágni a szódásüveget, behasítani Limousinnak bárgyu fejét,
amely minden pillanatban a tányér fölé hajolt s megint fölegyenesedett.

És így fognak ezek továbbra is élni: gond, nyugtalanság nélkül! Nem,
nem! Ez igazán sok lenne! Megbosszulja magát! Megbosszulja magát most
rögtön, amíg a keze közt vannak. De hogyan? Kéjjel válogatott a kivitel
regényes módozataiban, de ezek egyikét sem lehetett itt alkalmazni.
Egyik poharat a másik után hajtotta föl, hogy dühét tüzelje, hogy
bátorságát megnövessze és el ne szalassza a kedvező alkalmat, amelyhez
hasonlót sohasem talál.

Hirtelen egy ötlete, iszonyú ötlete támadt. Az ivást is abbahagyta, hogy
annál nyugodtabban végiggondolja. Ajka mosolyra rándult, amíg magában
mormogta: »Kezemben vannak. Kezemben vannak. Mingyárt meglátjuk.
Mingyárt meglátjuk.«

– Parancsol még valamit? – kérdezte a pincér.

– Semmit; csupán kávét és konyakot; a legfinomabbat.

Amíg a konyakos poharakat egymásután szürcsölgette, folytonosan őket
nézte. Itt nem csinálhatott velük semmit, sokan voltak körülöttük; majd
ha sétálni mennek, akkor követi őket. Mert bizonyára, vagy az erdőbe,
vagy valamelyik teraszra mennek sétálni. Amikor majd mindenkitől távol
lesznek, hozzájuk szegődik és megbosszulja magát. Igen, megbosszulja
magát! Huszonhárom év szenvedésével váltotta meg ezt a pillanatot! Ah,
ők nem is sejtik, mi vár rájuk!

Éppen most fejezték be ebédjüket és békésen társalognak. Parent nem
hallotta, amit mondtak, de látta nyugodt kézmozdulataikat. Különösen
volt felesége arckifejezése bőszítette fel. Gőgös modort vett föl;
elvekkel páncélozott, erénnyel övedzett, elhízott, szenteskedő
teremtésnek látszott, aki még lényegesnek merte tartani, hogy
megközelíthetetlen.

Nemsokára fizettek és fölálltak. Ekkor látta szemtől-szembe Limousint.
Nyugalomba vonult diplomatának hihette volna az ember, annyi méltósággal
hordta sárga arcát az ősz pofaszakállak között, amelyeknek hegye
redingoteja gallérját súrolta.

Kifelé mentek. Gyuri szivarozott és cilinderét nyeglén félrecsapva
viselte. Parent tüstént követte őket.

Először a teraszon keringtek s jóllakott emberek módjára meg-megálltak a
kilátásban gyönyörködni, azután az erdőbe mentek.

Parent örömében a kezét dörzsölte és távolról, bujkálva ment nyomukban,
hogy figyelmüket túlságosan korán ne vonja magára.

Kis, kényelmes léptekkel mentek, mintha langyos fenyőillat- és légfürdőt
vettek volna. Henriette férje karjára támaszkodott és magát kihúzva ment
jobbján, mint ahogy magában bízó, büszke feleséghez illik. Gyuri
sétapálcájával a faágakat csapdosta és az árkokat könnyedén ugorta át,
mint türelmetlen csikó, amely vágtatni szeretne.

Parent lassanként közeledett feléjük, lihegve az izgalomtól és
fáradtságtól, mert a gyaloglástól már egészen elszokott. Nemsokára
utolérte őket. De megmagyarázhatatlan, zavaros félelem fogta el és
eléjük került, hogy visszafordulva, szembetalálkozzék velük.

Hevesen dobogó szívvel ment előre, maga mögött érezvén őket és többször
mondta magában: »Rajta, itt a pillanat; bátorság, bátorság! Itt a döntő
pillanat!«

Hirtelen visszafordult. Nagy fa tövében telepedtek le mind a hárman és
kedélyesen társalogtak.

Parent összeszedte minden erejét és gyors léptekkel ment feléjük. Mikor
hozzájuk ért, megállt az úton és szembefordulva velük, töredező,
felindultságtól remegő hangon dadogta:

– Itt vagyok. Én vagyok az! Úgy-e nem vártatok?

Mind a hárman vizsgálgatva mérték végig, mert bolondnak tartották.

– Talán meg sem ismertek? – folytatta. – Nézzetek csak jól meg! Parent
vagyok, Parent Henrik vagyok. Úgyebár nem vártatok rám? Azt hittétek,
hogy minden rendben van, hogy többé soha, de sohasem láttok engem.
Tévedés, tévedés! Ím itt vagyok! És most leszámolunk.

Henriette rémült sikoltással rejté keze mögé arcát és kétségbeesetten
nyögte: »Ó, Istenem!«

György az ismeretlen láttára, aki anyját fenyegetni látszott, fölugrott
s ütésre készen állt elébe.

Limousin megsemmisülve meredt a kísértetre, amely pár pillanatig
kipihegve magát, így folytatta:

– Eljött a számadás órája! Végezzünk egymással! Megcsaltatok,
fegyencéletre kárhoztattatok és azt hittétek, hogy sohasem kerültök a
kezembe?

György vállon ragadta és félrelökte a fenyegetőző embert.

– Mit akar? Megbolondult? Takarodjék, különben ellátom a baját.

– Mit akarok? Meg akarom neked mondani, hogy kik ezek az emberek.

György mind nagyobb indulattal rázta és már meg akarta ütni, mikor a
másik rekedten kiabálta:

– Ne bánts! Apád vagyok!… Nézd csak, nézd, vajjon még mindig nem
ismernek rám ezek a nyomorultak?

Az elképedt fiatalember kieresztette kezéből és anyjára nézett.

Parent, kiszabadulva, az asszonyhoz közeledett:

– Hát mondd meg neki te, hogy ki vagyok! Mondd meg, hogy Parent
Henriknek hívnak s az ő apja vagyok, minthogy őt Parent Györgynek
hívják. Mondd meg, hogy te a feleségem vagy s hogy mind a hárman a
pénzemből, abból a tízezer frankból éltek, amit én tartásdíjul fizetek,
amióta téged kirúgtalak. Mondd meg azt is, miért rúgtalak ki?
Kirúgtalak, mert rajtacsíptelek ezzel a hitvány, aljas csirkefogóval,
aki a szeretőd! Mondd meg neki, hogy tisztességes, becsületes ember
vagyok s te csak a pénzemért jöttél hozzám és már az első naptól fogva
megcsaltál. Mondd meg, kik vagytok és ki vagyok én…

Az utolsó szavakat már hebegve, fulladozva mondta a düh miatt, amely
mindinkább úrrá lett rajta.

Az asszony kétségbeesve visította:

– Pál, Pál, hallgattasd el! Ne engedd, hogy fiam előtt így beszéljen!

Limousin is fölkelt György után s halkan mormogta:

– Hallgass! Hallgass! Gondold meg, hogy mit teszel.

Parent magából kikelve válaszolt:

– Nagyon jól tudom, hogy mit csinálok. És ez még nem minden. Van valami,
amit tudni akarok, ami már húsz év óta gyötör.

És Györgyhöz fordult, aki kábultan fához támaszkodott:

– Hallgass meg! Most hozzád beszélek: Mikor elment tőlem ez az asszony,
nem tartotta elegendőnek, hogy megcsal; még a kétségbe is akart
taszítani. Te voltál mindenem, egyetlen vigaszom a világon. Ő magával
hurcolt téged és esküdözött, hogy nem én vagyok apád, hanem ez itt ni.
Hazudott? Nem tudom. Húsz esztendeje töprengek rajta.

Odament az asszonyhoz végzetszerű, rettenetes lépéssel és kezét, amely
mögé bújt, arcáról lerántotta:

– Aljas teremtés, felhívlak Isten és felnőtt gyermeked színe előtt,
mondd meg, melyikünk az apa: ő-e vagy én; szeretőd-e vagy férjed? Csak
ki vele! Mondd meg! Mondd meg!

Limousin ráugrott. Parent visszalökte és rikácsoló hangon üvöltötte:

– De bátor vagy ma! Sokkal bátrabb vagy, mint akkor, amikor a
lépcsőházba menekültél, hogy le ne üsselek. Nos, ha a szeretőd nem
felel, felelj te! Te éppen úgy tudhatod, mint ő. Mondd, te vagy az apja
ennek a fiúnak?… Csak rajta! Felelj! Felelj!

Visszament a feleségéhez:

– Ha nekem nem akarod megmondani, mondd meg legalább a fiadnak. Férfi
már. Joga van tudni, hogy ki az apja. Én nem mondhatom meg, mert nem
tudom és nem tudtam soha, de soha! Én nem tudom megmondani neked,
gyermekem.

Őrjöngött, hangja visítássá élesült. Karjával értelmetlenül hadonászott
a levegőben, mint nyavalyatörős.

– No… no… Felelj hát… Nem tudja… Fogadok, hogy nem tudja… Ha, ha!… Nem
tudja, mert mind a kettővel szeretkezett… Nem tudja senki… Senki sem
tudja a világon… Lehet az ilyesmit tudni? Te sem tudod meg, gyermekem;
soha, de sohasem tudod meg, épúgy, mint én… Kíséreld meg… Na… kérdezd…
Meglátod, nem tudja… Én sem… ez sem itt ni… te sem… senki… senki… Tehát
választhatsz… Igen… Válassz!… Én vagyok _az?_… Jó estét!… Vége… Ha netán
mégis megmondaná neked, fiacskám, jöjj el a Continent-szállóba és közöld
velem… Úgy-e eljössz?… Égek a kíváncsiságtól… Jó éjt, urak, jó éjt,
hölgyem… Jó mulatást!…

Azután elment, heves kézmozdulatokat írva le s tovább beszélve magában,
a nagy fák alatt, a kristálytiszta, nedvek illatától terhes levegőben.
Vissza sem fordult, hogy lássa őket. Csak ment, mintha dühe és
szenvedélye vakon taszítaná előre, ment és közben elméjét folyton
rögeszméjével kínozta.

Egyszerre csak a pályaudvar előtt volt. Vonat indult. Fölszállt. Utazás
közben haragja lassan lecsillapodott és eszméletét visszanyerte. Mikor
Párizsban kiszállt, maga csodálkozott legjobban vakmerőségén.

Olyan fáradtnak érezte magát, mintha csontjait összetörték volna. Mégis
pohár sörre benézett megszokott kocsmájába.

Zoë kisasszony csodálkozva fogadta:

– Már visszajött? Nagyon fáradt?

– Igen… igen… nagyon fáradt vagyok, – felelte szórakozottan. – Tudja… a
szabad levegőtől elszoktam. Már nem is nekem való. Többet nem megyek
vidékre. Jobban tettem volna, ha itt maradok. Ezentúl nem mozdulok
innét.

A kisasszony szerette volna, ha elmondja, miként folyt le a kirándulás,
de nem tudott belőle semmit sem kiszedni.

Ez este, életében először, holtrészegre itta magát, úgyhogy haza kellett
vezetni.



Borigó gazda fülbaja.

A haveri »gyorsparaszt« indulni készült Kriktóból. Az utasok Malandain
és fia _Zöld kulacshoz_ címzett vendéglőjének udvarán várakoztak nevük
szólítására.

A gyorsparaszt sárga, viharverte láda volt, amelynek kerekei is egykor
sárgák voltak, de most már a rájuk rakódott sártól szürkévé voltak
átmázolva.

Az első kerekek egészen kicsinyek voltak, a hátsók magasak és
bizonytalanul roskadozók a föléjük illesztett csomagszállító ládától,
amely duzzadozott, mint állapotos tehénnek a hasa.

Három fehér gebe volt az alkotmány elé fogva libasorban. Nekik kell a
megviselt bárkát, amelynek a kinézésében volt valami szörnyetegszerű,
mozgásba hozni. A lovaknak aránytalanul nagy fejük volt s vékony
lábszáraik kerek, idomtalan térdekbe bogozódtak. A fáradtságtól már most
is álomba szenderültek.

Horlavil Cézár, a kocsis, bajuszát kezefejével törölve, megjelent a
szálló kapujában. Kicsi, nagyhasú ember volt, mégis elég fürgén mozgott,
mert a bakra való fel- és lemászás nem kis testi éberséget kívánt. Arcát
a mezők éles levegője, az esők, viharok és az útközben kiürített
pálinkáspoharak pirosra festették. Szemével állandóan pislákolt, mintha
szelek és jégesők csapkodásaitól védekeznék.

A mozdulatlanul álló parasztasszonyok előtt széles kerek kosarakban
ijedt majorság repdesett. Horlavil egymás után kapkodta fel a kosarakat
és a kocsi tetejére lendítette. Azután már nagy óvatossággal helyezte
melléjük a tojásoskosarakat. Végül következtek a búzával, kukoricával
tömött zsákocskák, kis zsebkendőbe, vászondarabba vagy ujságpapírba
csomagolt holmik, amelyeket hármasával-négyesével hajigált föl. Mikor
ezzel készen volt, kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, zsebéből előhúzta
az utasok listáját és egymás után böngészte ki a neveket:

– A gorzsvilli főtisztelendő plébános úr.

A hatalmas termetű, kövér, széles, kékvörös arcszínű és barátságos
tekintetű pap előlépett; fölhúzta reverendáját, mint szoknyájukat az
asszonyok, hogy lábát a lépcsőre emelhesse és fölmászott a bárkába.

– A rollboszk-grineti tanító úr?

A hosszú, sovány, félénk és térdig érő redingotba öltözött ember nagy
lépésekkel szelte át az udvart és csakhamar eltűnt a kocsi nyitott
ajtaján.

– Billegor gazda. Két hely.

A nyurga és a sok szántástól meggörbült hátú Billegor gazda földresütött
szemmel baktatott elő. A sok koplalástól lefogyott arcán, amelyen
pergamenné keményedett a mosdatlan bőr, konok és érthetetlen szomorúság
honolt. Felesége is olyan búskomor, bizalmatlan és sovány volt, mint ő,
csakhogy egészen kicsi. Kezében óriási zöld esernyőt tartott s ura
mellett óvatosan lépdelt, kis fejét minduntalan megbiccentve, mint magot
kereső tyúk.

– Campo gazda. Két hely.

Campo habozva állt meg, minthogy gyanakvó természetű volt. Meg is
kérdezte a kocsistól:

– Má’ mint én vónék az, akit kend szólít?

A kocsis, akinek »vicces-spriccer« volt a gúnyneve, már éppen egy jó
tréfával akart válaszolni, mikor Campo gazda hirtelen előre billent a
hatalmas lökéstől, amelyet hátára ölestermetű, hangos kedvű felesége
irányított, akinek hasa domború volt és kerek, mint a hordó s kezei
szélességben malomkerekek lapátjaival versenyeztek. Campo gazda fejjel
előre siklott be a kocsiajtón, mint patkány a lyukba.

– Pampus gazda.

Kövér és nehézkes paraszt lépett elő, aki fejét bánatosan nyujtotta
előre, mint az ökör. Az egész sárga kaszli nyikorgott, amikor ajtaján
valahogy begyömöszölte magát.

– Borigo gazda.

A vézna, hórihorgas Borigo gazda fájdalmas arckifejezéssel, nyakát
oldalra fordítva lépett elő s tarka zsebkendőjét fülére nyomta, mintha
rettenetesen fájna a foga.

Fekete vagy zöldes színű posztóból készült különös és őskeletű ünnepi
ruhájukon mindnyájan kék blúzt hordtak, amelyet csak Havre uccáin
szándékoztak levetni. Fejükön fekete selyemből készült kürtőskalap
díszelgett, amely magas volt, mint a torony. Ez a normandi divatnak
elengedhetetlen kelléke volt.

Horlavil becsapta az ajtót, fölmászott trónusára s ostorát
megpattogtatta.

A három ló felijedt álmából s megmozdította nyakát, amire a rajta levő
csengők halk és gyorsan megszűnő csilingelésbe kezdtek.

A kocsis erre teljes tüdőből üvöltötte: »Gyí te Pici, gyí te Nyalka, gyí
te Álmos, a teremburádat!« S a nevükön szólított lovakon két kézre
fogott ostornyéllel vágott végig. A lovak húzásba feszültek,
meglódították a kocsit és sántító, lassú ügetésben útnak indultak.

Mögöttük haladt zörögve és csörömpölve a sárga kocsi.

Nyikorgó rúgói, meglazult ablaküvegei kifogyhatatlanok voltak az
üvegneműek és vasszerszámok válogatott zenebonájának rendezésében. A
bentülők kettős vonala a zökkenések természete szerint hol előrebukott,
hol hátralendült, híven követve az apadó és dagadó tengeri hullámok
váltakozó mozdulatát.

Kezdetben hallgattak, mert a plébános jelenléte feszélyezte a kedélyek
megnyilvánulását. A tisztelendő úr azonban csevegő és kedélyes
természettel bírván, maga kezdte el a diskurzust.

– Hogy szolgál az egészsége, Pampus uram?

A paraszt-góliát, aki a paphoz testi méreteik hasonló túltengése folytán
természetes rokonszenvvel vonzódott, mosolyogva válaszolt:

– Csak megvónánk, köszönöm kérdését. És a tisztelendő úr?

– Nekem semmi bajom, hál’ Istennek!

– És kend, Billegor gazd’uram? – érdeklődék tovább a plébános.

– Hát bizony, jobban is mehetne! Ne vóna a repce oly nyomorék ezidétt!
Avval szereztem mindig a garast.

– Hja, nehéz időket élünk.

– Úgy a’, egye meg a fene, – szólalt meg egy vezénylő őrmester hangján
Campo uram harcias felesége.

Minthogy az asszony a szomszéd faluból való volt, a plébános csak névleg
ismerte.

– Ifjasszony a Blondelék lánya?

– Én biz’ a, tisztelendő úr. Campo uram hites felesége.

A félénk, vézna Campo arcán elégedett mosoly terpeszkedett. Fejét
üdvözlő bókolással hajtotta meg, mintha azt akarta volna mondani:

– Úgy ám! Én vettem bizony el a Blondelék lányát!

Borigo uram, aki nem szűnt meg zsebkendőjével fülét tapasztgatni,
hirtelen keserves nyögésben tört ki:

– Jujj-jujj… jujj-jujj, – nyöszörögte siralmasan s közben a lábával
topogott, hogy rettenetes fájdalmának kifejezést adjon.

– A foga fáj talán? – kérdezte a plébános.

A paraszt egy pillanatig abbahagyta a nyöszörgést és síró hangon
válaszolt:

– Á, nem… nem a fogam, tisztelendő úr… a fülből gyün… a fülnek a
legislegmélyirül…

– Mi van a fülében? Talán valami üledék?

– Ó, dehogy is ül az, tisztelendő úr!… Éppeg, hogy futkos, a fene
bestiája… Egy nagy féreg, ami az éjjel mászott a fülembe a szénáról,
ahun aluttam…

– Nagy féreg? Biztos benne kend?

– Olyan biztos vagyok benne, mint a paradicsomban, tisztelendő úr… Iszen
ott kapirgál szüntelen a fülem pincéjében… Még megeszi a fejemet, hogy a
rosszseb rágja ki!… Jujj… jujj… jujj… Most mászik a fejembe!…

És a lábával újra elkezdett keservesen topogni. Az utasok között nagy
érdeklődés ébredt. Mindenki véleményt nyilvánított. Billegor szerint a
kérdéses állat pók volt, a tanító szerint hernyó. Hasonló esetet látott
is már Campmueretban, ahol hat évig nevelte az ifjúságot. A hernyó
bemászott az illetőnek fejébe s az orrán jött ki. Természetesen egyik
fülére megsiketült, mert a dobhártyája átlyukadt.

– Én azt hiszem, hogy valami bogárka, – nyilatkozott a plébános.

Borigo gazda oldalra billentette fejét s az ajtó kilincsének támasztva
folyton csak jajongott.

– Ó, jaj!… ó, jujj!… szentséges jó Isten!… attól félek, hogy hangya!…
úgy harap, mint a veszett kutya!… nagy, fekte hangya!… Boldogságos szűz
Mária, most meg galoppírozni kezd!… Jujj, jujj!… Átlikasztja a fejemet!…

– Vót a doktornál kend? – kérdé Pampus gazda.

– Dehogy is vótam!

– Há má mér nem?

A doktortól való félelem egyszerre elmulasztotta Borigo uram fájdalmait.

Kiegyenesedett, de azért a zsebkendőjét továbbra is a fülén tartotta.

– Mér nem? Tán kendnek telik a pénzből ilyen naplopókat hízlalni? Gyütt
vóna eccer, kéccer, háromszor… tízszer! Minden vizitér’ egy forint… Az
kitesz tíz pengő forintot! És csinált vón’ valamit? Fészkesfenét a
füledbe! Csak a píz kell neki!… Hát nem?

Pampus uram fölkacagott:

– Tudom is én!… Most meg hová megy kend?

– Mék Haverba a Csambérlénhöz.

– Ki vóna az?

– Hát a felcser!

– Micsoda felcser?

– A felcser, aki apámat is helyrehozta.

– Mi baja vót a kend apjának?

– Szél vót a hátába, oszt nem tudta se lábát, se combját mozdítani.

– Oszt mit csinált vele a kend Csambérlénje?

– Meggyúrta mind a két kezével a hátát, mint az asszony a kenyeret. El
is múlt a baja tőle rövidesen!

Borigónak eszébe jutott, hogy a felcser bizonyosan a szükséges
varázsigéket is hozzámondta, de ezt nem merte a plébános előtt említeni.

Pampus uramnak valami eszébe jutott s jóízűen fölnevetett:

– Mondja csak, kend, Borigo uram, nem valami nyúl kotorász a fülében?
Tán meglátta a retket s azt hitte, hogy az ő lukába fut? No, várjon
csak, mingyárt kibillegetem én őkelmét!

És Pampus uram, tölcsért alkotván kezéből, elkezdte a vadászkutyák
ugatását utánozni. Csaholt, vakkantott, üvöltött és vonított. Mindenki
nevetésben tört ki, még a tanító-mester is, aki pedig sohasem szokott
nevetni.

Minthogy Borigo uram neheztelni látszott a dolog miatt, a plébános más
irányba akarta a társalgást terelni. Campo uram harcias kinézésű
feleségéhez fordult:

– Vannak-e gyerekei, ifjasszony?

– Van egynéhány, plébános úr… Sok gond jár az apró cseléddel!

Campo uram fejével bólintott, jelezni akarván:

– Bizony, sok gond jár az apró cseléddel!

– Hát aztán hány van?

Az asszony büszke önteltséggel válaszolt:

– Tizenhat, plébános úr! Tizenöt belőle az uramtól!

Campo arcán erre a mosoly még szélesebbé vált. Fejével helyeslőleg,
megerősítőleg bólogatott. Biz’ úgy van: tizenöt gyerek s mindez csakis
tőle, egyesegyedül tőle! Hiszen a felesége maga bevallja! Kétség hát nem
fér hozzá. Büszke is lehet rá az ember, aki áldóját!

Kitől volt a tizenhatodik? Az asszony erről hallgatott. Bizonyára az
első volt? Lehet, hogy az emberek tudtak róla, mert senki sem
csodálkozott. Maga Campo gazda mit sem árult el.

Egyszerre csak Borigo gazda újra kezdte a nyögést.

– Ó, jujji jujj, hujijujji jujj!… Má megint bolondját járja… Bent
kotorász a fejemben!…

A gyorsparaszt éppen megállt a Pollux-kávéháznál. A plébános Borigóhoz
fordult:

– Ha egy kis vizet csöpögtetnénk fülébe, talán kibujna. Mit szól hozzá
kend?

– Hátha a tisztelendő úr gondolja!… Talán segít rajtam.

Mindenki leszállt, hogy a műtétnél segédkezzék.

A plébános lavórt, törülközőt s egy pohár vizet kért. A tanítót
megbízta, hogy a páciens fejét jó mélyen hajtsa le s ha a víz a fülbe
hatolt, hirtelen fordítsa vissza.

De Pampus gazda, aki már Borigo uram fülébe kémlelt, hátha a férget
puszta szemmel felfedezi, elképedve kiáltott föl:

– Hú, a teremtésit a fülének, mennyi a kulimáz benne! Előbb ki kéne
pucolni. Soha itt teremtett állat ki nem hatol, mert mind a négy lába
beleragad a lekvárba.

A plébános maga is szemügyre vette a kijáratot és megállapította, hogy
Pampus uram aggodalmai nem alaptalanok. Az eltorlaszolt kijáratot a
tanítónak kellett szabaddá tenni gyufaszálra csavart rongyocska
segítségével.

Ekkor általános és feszült figyelem közepette a tisztelendő úr
félpohárnyi vizet öntött a megtisztított csatornába. A fölös víz
végigcsurgott Borigo gazda haján és nyakán. A tanító az adott jelre
hirtelen a mosdóedény felé fordította Borigo fejét, mintha ki akarta
volna üríteni. Néhány csepp víz visszahullt a lavórba. A körülállók nagy
érdeklődéssel hajoltak az edény felé. Állatnak, vagy féregnek azonban
nyoma sem volt.

Borigo mindazáltal elégedetten jelentette ki:

– Nem érzek már semmit.

A plébános diadalmasan kiáltott föl:

– Bizonyára megfulladt!

Mindenki meg volt elégedve. Újra fölszálltak a kocsiba.

De alig indult meg a bárka, Borigo uram máris rettenetes kiáltásokat
hallatott. Az állat úgy látszik magához tért s dühöngővé vált. Sőt
Borigo gazda állítása szerint ezúttal már egészen biztosan az agyvelőben
kapirgált s abból falatozott. A szegény áldozat oly rémesen kiabált s
arcát oly kínosan fintorította el, hogy Billegor asszony ördögtől
megszálltnak tartván, pityeregve hányta magára a keresztet.

Mikor fájdalma kissé lecsillapult, Borigo elmesélte, hogy az állat
fülében körsétát rendez. Ujjával mutatta mozdulatait, s szinte látta,
figyelte, ahogyan mászik: »Most gyün lefelé, már egészen lent van… jujj
jujj… most újra kezdi… hű, de fáj, de fáj!«

Pampus gazda türelmetlenkedni kezdett: »Biztosan a víz dühítette föl a
bestiát. Adjék kend bort neki, tán attúl megcsitul.«

Erre mindnyájan nevettek. Pampus gazda tovább folytatta: »Ha a Burbo
kocsmájához érünk, töltsön be neki kend két icce bort. Tudom, nem moccan
az többet.«

Borigo uram azonban már nem bírta ki a fájdalmat. Úgy üvöltött, mintha a
lábát fürészelték volna. A plébános kénytelen volt fejét támogatni s az
utasok megkérték Horlavilt, hogy a legközelebbi tanyánál álljon meg.

Nemsokára elérkeztek egy kis házhoz, amely az út szélén állott. Borigót
ide szállították. Lefektették a konyhaasztalra és a műtét újra
kezdődött. Pampus kitartott véleménye mellett, hogy legjobb lesz
pálinkával keverni a vizet. Így elszédítik vagy elaltatják, sőt talán
meg is ölhetik az állatot. A plébános azonban az ecet mellett foglalt
állást.

A keveréket most már cseppenként öntötték be, hogy egészen a mélyre
hatoljon s egypár pillanatig benne tartották a fülben.

Újból mosdótálat hoztak s a két atléta, a plébános és Pampus gazda,
Borigo uramat, mint a pácolt húst, egyszeribe a másik oldalára
fordították, míg a tanító ép fülét ütögette, hogy ezáltal a másik jobban
kiürüljön.

Maga Horavil kocsis is leszállt bakjáról s ostorral a kézben a nézők
közé állt.

Egyszerre csak a mosdótál alján feltünt egy apró barna pontocska, alig
nagyobb, mint a hagyma magja. De mozgott! A csodálkozás hangjai
hallatszottak, majd kitörő nevetés csattant föl. Egy bolha! Ez már
igazán nagyszerű! Egy árva kis bolha! Pampus uram a térdét csapkodta
nevettében, Horlavil az ostorát pattogtatta; a plébános rengő hassal,
teli torokból harsogott, mint ahogy a szamarak ordítanak, a tanító úgy
kacagott, mintha trüsszentett volna és a két asszony aprózott vihogása
tyúkok kotyogására emlékeztetett.

Borigo felülve az asztalon, a lavórt térdére emelte s mély figyelemmel,
szemében kárörvendő elégültséggel nézte a legyőzött kis bestiát, amely
szüntelenül keringett a csepp vízben.

A kielégített bosszú kéjes érzésével morogta: »Fulladj meg, dög!« És
rája köpött.

A kocsis még mindig röhögött s folyton csak ezt ismételte: »Átkozott kis
bolha! Átkozott kis bolha! Na most a vízbe pottyantál!«

Aztán kissé magához térve, felébredt benne hivatalának öntudata: »De
most gyerünk! Elég időt elloptunk!«

Az utasok erre folytonos nevetés közt a kocsi felé indultak.

Borigo, aki utolsónak érkezett, kijelentette: »Én meg visszamék
Kriktóba. A városban már úgy sincs mit keresnem.«

A kocsis fölvonta a vállát: – Csináljon kend, amit akar. A helyét
azonban fizesse meg.

– Nem fizetem, csak felét, mer hisz az útnak felét nem tettem meg.

– Meg kell fizetni az egészet, mert a helyet lefoglalta kend.

Vita indult meg, amely nemsokára dühös veszekedéssé fajult: Borigo
esküdözött, hogy ötven krajcárnál nem fizet többet; Horlavil pedig nem
engedett a forintból.

Egymásra meresztett szemmel, arcukat majd összesúrolva állt a két ember
s egyik túlkiabálta a másikat.

Pampus gazda erre leszállt a kocsiról s blúzánál fogta Borigót:

– Elsőben is fizet kend egy forintot a tisztelendő úrnak, azután nekünk
egy pohár pálinkát, ez annyi mint harminc krajcár, összesen egy forint
harminc krajcár s ad még ötvenet a kocsisnak. Jó lesz így, »vicces
spriccer«?

Horlavil, elragadtatva a gondolattól, hogy Borigóból egy forint és
nyolcvan krajcárt húznak ki, beleegyezőleg bólintott: – Rendben van!

– Fizet a hóhér, nem én! A tisztelendő úr nem doktor. Neki nem jár pénz.

– Ha nem fizet kend, belódítom a kocsiba és elvisszük Havreba!

És a vasgyúró Pampus gazda már a levegőbe is emelte Borigót, mint
gyermeket.

Borigo belátta, hogy fizetni kell. Előhúzta a harisnyaszárt, amibe pénze
volt téve és leszámolt.

A kocsi elindult Havre irányában, míg Borigo gazda visszafordult Kriktó
felé. Az utasok most hallgatagon ültek s a fehér országúton Borigo uram
kék blúzát nézték, amely hosszú lábszárain ide-oda imbolygott.



Eladó.

Milyen részegítő mámor gyalog elindulni, mikor a nap fölkel s bolyongani
harmatos mezőkön, amelyek a nyugodt tenger partján húzódnak végig!

Részegítő mámor, melyet beléd szemeden át a fény, orrodon át az üde
levegő s bőröd pórusain át a simogató szellő lop!

Miért is őrizzük emlékünkben oly élesen és féltve a Földdel való
szerelmeskedésünknek egyes édes pillanatait? Emlékét a gyorsan múló
elragadó érzéseknek, amelyeket egy út kanyarulatán, egy völgy nyílásán,
vagy egy tovacsörgedező patak partján fölbukkanó bűvölő tájkép, mint
futólag látott bájos leányarc, szivünkben támaszt?

A sok nap közül különösen egyre emlékezem. A breton tengerparton mentem
a finistère-i csúcs irányában. Gyorsan lépkedtem a halkan csobbanó
hullámok mentén és nem gondoltam semmire sem. Quimperlé környékén volt
ez, ahol az egyébként kopár breton föld zöld lankák s virágos mezők
díszét ölti magára.

Tavaszi reggel volt. Napfényes ébredés, amely húsz évvel megfiatalít és
szívedbe ifjúkori álmokat, csalogató ábrándképeket varázsol vissza.

Végtelen búzamezők s végtelen kék vizek közt mentem alig járt ösvényen.
A kalászok néma mozdulatlanságban szívták a napfényt s a hullámok csak
néha-néha ütődtek a parthoz. A levegőben éredező búza és partra vetett
moszat illata keveredett. Minden gondolat nélkül mentem az úton előre,
tengerparti kószálásaimnak immár tizenötödik napján. Fiatalnak, erősnek
és boldognak éreztem magamat. Mentem és nem gondoltam semmire.

Minek is gondolkozni a mély, öntudatlan, nagy testi öröm óráiban, amely
a fű közt szaladgáló gyík, vagy a kék eget átszelő madár öröméhez
hasonlatos? Messziről áhitatos egyházi ének kórusa zengett. Valahol
körmeneteztek talán, mert éppen vasárnap volt. De amint egy kiugró kis
hegyfokot megkerültem, csodálkozó elragadtatással kellett megállnom. Öt
nagy halászbárka úszott a vízen, tömve férfiakkal, asszonyokkal és
gyerekekkel, akik a plouneveni búcsúra igyekeztek.

A fekete hajók közvetlen a part mellett csendesen haladtak előre. Az
enyhe szellő néha megduzzasztotta barna vitorláikat, de hamarosan belé
fáradt s a vitorlák, mint összecsukott szárnyak, petyhüdten nyúltak el
az árbocokon.

A nehéz, zsúfolt bárkák zajtalanul, jelenségszerűen úsztak s az emberek,
akik rajtuk voltak, mind énekeltek. A férfiak magas kalappal fejükön
köröskörül álltak és zengő hangjukat teljesen kieresztették; a nők
erőltetett hangja visítássá élesült s a nagy kenetes énekharsonában a
gyermekek, mint rosszul hangolt sípok, rikoltoztak.

És az öt fekete hajó utasai mind ugyanazt az éneket fújták, amelynek
egyhangú ritmusa a derült, ragyogó ég felé emelkedett. Az öt hajó pedig
halkan úszott a vízen, egyik a másik után, közvetlen közelségben…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Jöttek szembe velem, elhaladtak előttem s láttam őket a kék
végtelenségben elveszni, hallottam hangjukat mindinkább elhalkulni s
aztán a napfénycsillogásban teljesen feloldódni.

És álmodoztam édes, elringató dolgokról gyermekes gondatlansággal, mint
az egészen fiatal emberek.

Mily gyorsan elmult az álmok kora, az életnek ez egyetlen boldog
időszaka! Ha magunkban hordjuk az isteni képességet reményeink útján
szárnyrakelni, messzi kóborolni, soha, de sohasem vagyunk egyedül,
sohasem vagyunk kedvtelenek, szomorúak vagy kétségbeesettek, ha magunkra
maradunk. Mily tündérország ez: a szállongó gondolat álomvilága, ahol
minden tüneményes gyorsasággal valóra válik! Mily szép az élet, ha álmok
aranypora csillog rajta!

Sajnos, az ábrándvilágnak hamar vége!…

Álmodoztam. Miről? Mindenről, amit csak várhat az ember, amit csak
kívánhat: szerencséről, dicsőségről, asszonyról.

Nagy lépésekkel mentem és simogattam a kalászok szőkülő fejét, amelyek
ujjam alatt meghajoltak s bőrömet csiklandozták, mintha hajat érintettem
volna.

Egy helyen a part megint kanyarult s kiérve a sziklák mögül, szűk, kerek
parti tisztás bukkant elém, amelynek a hátterében hármas és a vízig
lenyuló teraszon kis fehér ház emelkedett.

Miért dobogott föl szívem a házikó láttára? Tudom én? Talál így néha
kóborlás közben az ember tájrészeket, amelyek oly kedvesek, meghittek,
mintha az ember már régesrégen s boldogabb időből ismerné. És vajjon
valóban nem ismerősek-e, nem színhelyei az ilyenek életünk más
korszakának?… Hiszen minden oly jelentősen, lebilincselőleg hat ránk és
ragad el: a látóhatár szelíd vonala, a fák elrendezése, a homok színe!

Ó, a csodálatos kis fehér házikó, egymás fölé emelt földteraszok
magaslatán! Gyümölcsfák szegélyezik a teraszokat, amelyek a tengerpartig
ereszkednek le, mint óriási lépcsők. Tetejüket virágzó spanyol rekettyék
hosszú sora pompás aranykoronával vonja be!

Vágyakozó izgalommal közeledem a kapuhoz s a rács egyik oszlopán nagy
cédulát találok ezzel a felírással:

ELADÓ!

Hirtelen öröm és kielégültség tölt el, mintha felajánlták volna,
ajándékba adták volna az elragadó kis fészket! Miért, vajjon miért?…
Igazán nem tudnám megmondani.

Eladó! Tehát már úgyszólván senkié, mert mindenkié lehet, s így az enyém
is, igen, az enyém is lehet!

De miért fog el oly végtelen öröm, oly kimagyarázhatatlan és mélységes
megkönnyebbülés? Hiszen jól tudtam, hogy nem vásárolom meg! Mivel
fizetném ki? Mindegy: a bűvös lak eladó! Csak a kalickába zárt madár
uráé, a szabadon röpülő enyém, mert senkié.

Beléptem a kertbe. Ó, a kedves kert: az egymásra következő teraszok, a
gyümölcsfák, amelyeknek ágai mint vértanuk keresztrefeszített karjai
nyúlnak szét, a tömött, aranyvirágos rekettyék és az öreg fügefák,
amelyek mindegyik terasz sarkában mintegy őrt állanak!

Mikor a fehér márványlépcsőkön az utolsó síkra érkeztem, megtekintettem
a kilátást. A kis, kerek homokpart lábaim előtt terült el. A tenger felé
eső részét félkörben hatalmas sziklák zárták el, amelyek viharok idején
a nagy hullámokat megtörik.

A tetőn két óriási kőszál: egy menhir s egy dolomit emelkedett. Az egyik
talpon állt, a másik már ledőlt. Olyan volt ez a két szikla, mint
elvarázsolt, különös házaspár, amelyet feloldhatatlan bűvölet köt.
Mozdulatlanul nézték a házat, amelyet ők, akik már századok óta ismerik
a magányos öblöt, láttak fölépíteni s amelyet bizonyára majd látnak
ledőlni, darabokra hullani és elporladni. Kicsi, hivogató fehér ház, hát
most dobra kerülsz!

Öreg, ősi dolomit és menhir, hogy szeretlek titeket is!

Csöngettem az ajtón, mintha otthon lennék. Öreg, feketébe öltözött
asszonyka nyitott ajtót, aki fehér főkötőjével olyan volt, mint apáca.
Úgy tűnt föl, hogy már régóta ismerem őt is.

Azzal kezdtem:

– Mondja csak, nem breton maga?

– Nem, uram, Lorraineből való vagyok, – válaszolt az öreg nő. – A házat
akarja megnézni?

– Természetesen.

Beléptem.

Fölismertem mindent, a falakat, bútorokat. Szinte csodálkoztam, hogy az
előszobában nem találom botjaimat.

Benyitottam a derűs, kicsi szalónba, amelynek padlóját gyékényszőnyeg
fedte. Három széles ablaka a tengerre nyílott. A kandallón kínai
porcellánok között egy asszonynak fényképét pillantottam meg. Tüstént a
fényképhez közeledtem s meg voltam győződve, hogy azt is fölismerem. És
fölismertem, noha tudtam, hogy soha az életben nem találkoztam vele. Ő
volt az. Az asszony, akit hívtam, kívántam és vártam, aki álmaimban
gyakran keresett föl. Ő volt az, akit mindig és mindenütt keresünk;
akinek az uccán elénkbe kell toppannia, aki bizonyára ama piros napernyő
alatt van, amelyet a mezőkön messziről észreveszünk s aki ott ül a
vasuti kocsiban, ahová fölszállunk, a szálloda csarnokában, ahová
megérkezünk s a szalónban, amelynek ajtaját előttünk kinyitják.

Ő volt az egész biztosan, minden kétséget kizáróan! Ráismertem szeméről,
amely rám mosolygott, angolosan fülei elé húzott hajtincseiről s főleg
az ajkáról, amelyen ott játszadozott a mosoly, amely csak számomra nem
volt talány.

Felesleges volt kérdeznem:

– Ki ez a hölgy?

A fehérfőkötős asszony szárazon és ellenségesen válaszolt:

– A nagyságos asszony.

– A maga úrnője?

Az öregasszony arcán a vakbuzgóság engesztelhetetlen keménységével
válaszolt:

– Ó, dehogy.

Leültem és csak úgy odavetettem:

– Beszéljen nekem róla!

Az asszony csodálkozva, ijedten nézett rám s hallgatott.

De én nem engedtem:

– Akkor hát a ház tulajdonosnője?

– Nem, uram!

– Kié a ház?

– Tournelle úré, a gazdámé.

Rámutatott a fényképre.

– És ez az asszony? Ki ez?

– A nagyságos asszony.

– Gazdája felesége?

– Ó, dehogy!

– A szeretője?

Az apáca nem válaszolt. Tovább kínoztam, mert gazdája iránt titkos
féltékenységet, különös gyűlölséget éreztem, amiért ezt az asszonyt
megtalálta.

– Hol vannak most?

A ház őrzője alig érthetően morogta: – Az úr Párizsban van. Az asszony,
nem tudom, hol van.

Felujjongtam: – Áh, nincsenek már együtt!

– Nincsenek, uram.

Hirtelen ravasz lettem s komollyá váló hangon szóltam: – Mondja el
őszintén, mi történt. Talán szolgálatot tehetek urának. Ismerem jól az
asszonyt. Gonosz teremtés!

Az öreg szolgáló rám nézett. Nyilt és egyenes tekintetem lefegyverezte.
Most már közlékenyebbé vált:

– Ó, uram, ez az asszony gazdámat nagyon boldogtalanná tette.
Olaszországban ismerte meg s magával hozta, mintha felesége lett volna.
A nagyságos asszony gyönyörűen énekelt. Az uram úgy bolondult érte, hogy
szánalom volt ránézni. A mult nyáron ezen a vidéken utazgattak s úgy
találtak erre a házra, amelyet valami hóbortos ember ide, a várostól két
mérföldnyire épített. A nagyságos asszony meg akarta tüstént venni, hogy
az úrral örökre itt maradjanak. Az úr megvette, csakhogy kedvében
járjon. Aztán itt is laktak az egész nyáron. Az úr még télen is.

– Egy délben, ebéd idején, egyszer csak hivat az úr: – Mari, hazajött
már a nagyságos asszony? – Nem, nagyságos úr.

– Egész nap vártunk. Az úr dühös volt, mint egy bolond. Kerestük
mindenfelé, de sehol sem találtuk. Elutazott búcsúszó nélkül. Sohasem
tudtuk meg: hová és miként?

Ó, micsoda öröm töltött el! Szerettem volna az apácát megcsókolni,
derékon kapni s végigtáncolni vele a szalónban!

Hát elutazott? Elmenekült? Fáradtan és undorodva hagyta el őt! Ó, milyen
boldog voltam!

Az öregasszony tovább folytatta: – Az úr annyira szívére vette a dolgot,
hogy majd belehalt. Engem itt hagyott a férjemmel, hogy a villát
eladjuk. Ő pedig Párizsba utazott. A villáért húszezer frankot kér.

Én azonban már nem figyeltem arra, amit mond! Őreá gondoltam és hirtelen
úgy éreztem, hogy csak ki kell mennem innen és megtalálom. Biztosan
visszajött ide, hogy lássa a gyönyörű tavaszt s a kis fehér házat,
amelyet _nélküle_ bizonyára nagyon szeretett volna.

Tíz frankot nyomtam az öregasszony kezébe és magamhoz ragadva a
fényképet, elrohantam. Milyen őrült és feltartóztathatatlan vággyal
csókoltam a kartonkeretbe foglalt képmást, míg a lépcsőkön lerohantam!

Visszamentem az útra s amíg mentem, mindig csak őt néztem. Milyen öröm,
hogy szabad, hogy megmenekült! Ma, vagy holnap, a héten vagy a következő
héten biztosan találkozom vele, mert hiszen elhagyta őt! Elhagyta őt,
mert az én órám következett el!

Akárhol is van, szabad! Én pedig megtalálom, meg kell hogy találjam,
mert ismerem!

És tovább simogattam a hajladozó kalászokat, ittam a tengeri levegőt,
amely keblemet dagasztotta és éreztem a napfényt, amely arcomat
csókolta. Részegen a reménytől, beleveszve boldogságomba, mentem és
mentem…

Mentem és tudtam biztosan, hogy nemsokára megtalálom s visszahozom ide
az »_eladó_« házikóba. A tündérlak lakói ezúttal _mi_ leszünk s ő
bizonyára soha, de sohasem fog elkívánkozni innen!



Az ismeretlen.

Szerelmi kalandjaikról beszéltek. Mindegyikük a legkülönösebbek közül
választott: meglepő, édes kalandok közül vasuti kocsikban, szállodákban,
külföldön, tengerparton. Des Annettes Richárd szerint a szerelem
kikristályosodására a tengerpart a legalkalmasabb.

Egyszerre mindnyájan Gontran véleményére voltak kíváncsiak, aki idáig
hallgatott.

– Ebben is Párizs ér legtöbbet, – mondta ő. – Az asszonyokkal is úgy
vagyunk, mint a régi csecsebecsékkel. Olyan helyeken tartjuk legtöbbre
őket, ahol nem is számítunk arra, hogy találunk belőlük. A
legritkábbakat s a legkülönösebbeket mégis csak Párizsban lehet találni.

Pár pillanatig hallgatott, majd tovább folytatta:

– Komolyan mondom, nincs elragadóbb valami, mint a párizsi tavasz.
Dugjátok csak ki orrotokat délelőtt az uccára. Olyanok ezek a kis
párizsi nők, ahogy a házak mentén tipegnek, mint a fakadásra megérett
virágbimbók. Pompás, üdítő látvány! A levegőben ibolyaillat terjeng,
amely a virágos kofák szekereiről száll fel.

A város vidám. És az ember nézi a nőket. Világos, könnyű ruhájukban,
amelyen áttetszik a bőr, teremtuccse, roppant elbűvölők. Az ember
levegőbe szegzett orral, éber elmével kóborog. Kóborog, szaglász és
lesbe áll. Hihetetlenül szép tavaszi reggelek!

Azt, aki tetszeni fog, már száz lépésről megismered. Kitalálhatod
kalapjának virágából, fejének mozdulatából, járásából. És mind közelebb
jön. Azt mondod magadban: »Vigyázat! Ez az!« és éhes, falánk szemekkel
mégysz elébe.

Vajjon bolti lány, aki megbizatásaiban futkos? Fiatal asszony, aki
templomból jön, vagy szeretőjéhez megy? Mindegy! Keble könnyű blúza
alatt kívánatosan domborodik. – Ó, ha kezemmel vagy – ajkammal
megérinthetném! Tekintete merész vagy félénk? Haja szőke vagy barna?
Bánod is azt! Csupán halk megérintésétől is a melletted eltipegő
szépségnek, a gyönyör végigfut hátadon. És hogy kívánod egész estig őt,
akivel így futólag találkoztál! Sőt néha tovább is! Van legalább is húsz
kis teremtés, akit az uccán így egyszer, vagy talán kétszer,
megpillantottam s akiket azóta sem felejtettem el. Biztos, hogy őrülten
szerettem volna őket, ha közelebbi ismeretségbe kerülök velük.

Dehát hiába! Azt a nőt, akit bolondul imádott volna az ember, sohasem
ismeri meg. Nem figyeltétek ezt meg? Van benne valami különös! Látunk
néha nőket, akiknek a puszta látása gyötrő vágyakat ébreszt. De csak
látjuk, megpillantjuk őket! Megpukkadok a dühtől, ha mindazokra az
imádásraméltó nőkre gondolok, akikkel csak így pillanatnyilag
találkoztam. Hol vannak? Kicsodák? Hol lehetne megtalálni, viszontlátni
őket? A közmondás szerint az ember elmegy boldogsága mellett. Hát bizony
én biztos vagyok benne, hogy nem is egyszer mentem el így édes
teremtmények mellett, akik üde lényük csalétkével úgy elkaphattak volna,
mint horog a buta halat.

Des Annettes Richárd mosolyogva hallgatta barátját. Azután megszólalt:

– Ismerem ezt az érzést. Sőt van is egy furcsa történetem vele
kapcsolatban. Öt éve talán, hogy a Concorde-hídon először találkoztam
egy fiatal, magas, kissé telt asszonnyal, aki csodálatos benyomással
volt rám. Barna nő volt; kiscsontú és teltidomú. Tömött, ércesfényű haja
homlokát eltakarta és egymásba folyó szemöldökei egyik halántékától a
másikig kígyóztak megszakítás nélkül. Ajkait lehelletfinomságú pelyhek
árnyékolták, amelyek álmodozásra csábítottak… a képzeletet
felingerelték… mint ahogy asztalunkra tett fenyőgallyak láttára az egész
nagy erdőről álmodozunk. Tartása egyenes volt, keble kötekedőn, csábítón
rajzolódott ki a megfeszült szövet alatt. Szeme fehér zománcra ejtett
tintafolt. Nem szem, hanem fekete, mélységes nyílás a fehér
asszonyarcon, amelyen át látni lehetett, el lehetett merülni lelkében.
Különös, át nem látszó, üres tekintet. Minden gondolat nélkül való s
mégis olyan szép.

Az volt a benyomásom, hogy zsidóasszony. Követtem. Sokan utána
fordultak. Magakelletésében nem volt sok kecsesség, de annál több
vágyébresztő érzékiség. A Concorde-téren kocsiba ült. Én az obeliszk
lábánál földbegyökerezetten bámultam utána s oly erős vágy fogott el,
hogy sem gondolkodni, sem cselekedni nem tudtam.

Legalább három hétig gondoltam rá; azután elfelejtettem. Hat hónappal
később viszontláttam az opera körül. Szívem oly hevesen dobogott, mintha
egykori, bolondul szeretett barátnővel találkoztam volna. Megálltam,
hogy jól megnézzem. Mikor közvetlen közelben elment mellettem, úgy
éreztem, mintha égő kemence ajtaját nyitották volna rám. Mikor kissé
távolabb volt, az volt az érzésem, hogy arcomon friss tavaszi szellő
játszadozik. Nem követtem. Féltem, hogy valami bolondot követek el.
Féltem önmagamtól.

Ettől fogva álmaimban gyakran megjelent. Ismeritek az efajta
kísértéseket.

Egy évig nem láttam viszont. Egyszer aztán májusi alkonyatkor a
Champs-Élysées fái alatt megpillantottam. Előttem ment a _bois_ felé.

Az ég vörös függönyén élesen rajzolódott ki az Étoile diadalíve. A
levegőben rózsaszínű pára rezgett s a fák mozdulatlan lombján aranypor
fátyla lengett. Egyike volt ama csodálatos párizsi estéknek, amikor a
város a természet kegyéből önmaga megdicsőülését éli.

Követtem a nőt azzal az eltökélt szándékkal, hogy megszólítom,
letérdeplek előtte s vallomást teszek az őrült vágyról, amely
fojtogatott.

Kétszer haladtam el mellette és tértem vissza. Kétszer éreztem ugyanazt
a forróságot, amely már az Opera körüli találkozásnál elöntött, mikor
közvetlen közelről ránéztem.

Viszonozta tekintetemet. Azután egy nagyobb ház kapuján át szemem elől
eltűnt. Két óráig vártam a kapu előtt. Nem jött. Kérdeztem a házmestert.
Nem tudott felvilágosítást adni: »Talán valami látogató«, – mondta.

És megint nyolc hónap telt el anélkül, hogy láttam volna.

Egy téli reggel aztán, amikor a szibériai hidegben szinte futva mentem a
boulevard Malesherbes-en egyik sarkon oly hevesen ütköztem egy
asszonyba, hogy az kezében tartott kis csomagját leejtette.

Bocsánatkérést mormogva néztem rá. Ő volt!

A boldog meglepetéstől pár pillanatig szótlan ostobasággal meredtem rá;
azután visszaadva csomagját, szinte lázas gyorsasággal, beszélni
kezdtem:

– Kétségbe vagyok esve, asszonyom, de egyben végtelen boldog is vagyok,
hogy önbe ütköztem. Éppen két éve, hogy ismerem, hogy bámulom s hogy
őrült vágy emészt megismerkedni önnel; de mindmáig nem tudtam
kinyomozni, hogy kicsoda s hol lakik? Bocsássa meg kissé illetlen
ömlengésemet, de ne tulajdonítsa másnak, mint határtalan vágyamnak
ismerősei közé számíthatni magamat. Nemde ebben semmi sértő sem lehet
önre nézve? Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Báró Des Annettes Richárd a
nevem. Érdeklődjék utánam, asszonyom. Meglátja majd, hogy vendégei közé
fogadhat. Most pedig egy kérésem volna. Ha visszautasít, végtelenül
szerencsétlenné tesz. Mondja meg, hol és mikor láthatom?

Különös, halott szemével pillanatig szótlanul rámnézett s aztán
mosolyogva mondta:

– Mondja meg, hol lakik. Elmegyek magához.

Meglepődésem olyan nagy volt s oly hirtelen támadt, hogy valószínűleg
arcom is elárulta. De felocsudásomhoz nem kellett sok idő. Bizonyos
gyakorlatom volt az ilyesmiben. Gyorsan átadtam névjegyemet, amelyet a
nő fürge kézmozdulattal zsebébe csúsztatott, mintha dugva adott levélkét
tett volna el.

Én már felbátorodva kérdeztem:

– Mikor látom?

Gondolkozott, mintha bonyolultabb számadást kellett volna tennie, amíg
teendőit óráról-órára fölosztotta s aztán halkan megkérdezte: – Vasárnap
délelőtt. Jó lesz?

– De nagyon is!

Ezzel elment. Előbb azonban végignézett tetőtől-talpig, mintegy megmért
s kikémlelt azzal a szinte súlyos, bizonytalan tekintetével, amely mint
valami sűrű folyadék ott maradt az ember arcbőrén. Tintahalak szoktak
ilyen nedvet kibocsátani magukból, hogy a vizet homályossá tegyék és
zsákmányukat elkábítsák.

Vasárnapig végtelen sok agymunkát pazaroltam el arra, hogy kisüssem, ki
lehet e nő s miként lesz legcélszerűbb vele szemben viselkedni.

Fizessek neki? Mi módon?

Elhatároztam, hogy ékszert veszek, valami csinos és értékes apróságot s
azt tokban a kandallóra helyezem.

Vasárnap reggel fáradtan vártam rá, mert egész éjszaka nem tudtam a
szememet lehúnyni.

Tíz órakor jött. Nyugodt és fölényes volt. Kezét úgy nyujtotta, mintha
már régóta ismert volna. Leültettem s kezdtem leszedni róla: kalapját,
fátylát, a boáját s a muffját. Azután némi zavarral arcomon lényegesebb
ruhadarabok gondos lebontásába fogtam, mert kissé sietnem kellett. Az
asszony nem is fejtett ki nagy ellenállást. Talán húsz szót sem
váltottunk s már oly bizalmassággal vetkőztettem, mintha komornája
lettem volna. Csupán az ügyesség hiányzott bennem, úgyhogy ujjaimat a
tűk fölsértették, a zsinórok kezem alatt összebogozódtak. Ügyetlenségem
és lázas sietségem volt az oka, hogy a végén mindent összezavartam,
fejemet elvesztettem és kénytelen voltam az asszonyt saját kezeire
bízni. Addig én kissé távolabb álltam, hogy strucc-szemérmét, amely
minden asszonyban kivétel nélkül megvan, meg ne sértsem s lopva
pillantottam rá… Barátaim, van-e az életben gyönyörűségesebb pillanat,
mint az imádott hölgyet vetkőzni látni? Milyen kecses mozdulatokkal
bontja le magáról suhogó ruhadarabjait! Egyik a másik után siklik lábai
köré s puhán, üresen terül el a földön, mint a lelőtt madár… Most
pattogva bomlik ki az ingváll s előfehérlik a karok s a mell meleg
bársonya. Szívet felverő, káprázatos látvány! Még egy-két mozdulat s az
utolsó darabka marad csak rajta, az utolsó, lenge fátyol, amelyen
kívánatosan tetszik által a test vonala…

De egyszerre csak rémülten veszek észre a lapockák között egy nagy
fekete foltot. Háttal áll felém, jól láthatom. Nagy, fekete folt…
Elfordítom a szememet. Nem akarom látni. Mégis mi lehet? Az ajkak felett
árnyékló bajusz, az összefutó szemöldökök s a hatalmas, tömött hajkorona
eléggé elárulják, hogy miről lehet szó. Szinte számíthattam rá; mégis a
dolog roppant kínosan érint s különös látomások, furcsa
gondolatkapcsolatok foglalkoztatják képzeletemet. Azt hiszem, hogy az
Ezeregyéjszaka varázslónői közül jött el egyik titokzatos, bűvöserejű
némber, aki a férfit ismeretlen örvényekbe szokta rántani. Eszembe jut
Salamon, aki Sába királynőjét tükrön járatta végig, hogy meggyőződjék
arról, vajjon nincsenek-e ördöglábai?

Egyszóval… mikor szerelmi dalomat kellett volna elzengeni, kiderült,
hogy nincs hangom. Nem volt hangom, vagy ha akarjátok, olyan volt a
hangom, mint egy pápai énekesé. Hölgyem ezen szerfölött csodálkozott,
később nagyon megharagudott s öltözködni kezdvén, élesen jegyezte meg:

– Ezért igazán kár volt idefárasztani.

Legalább a gyűrűt akartam elfogadtatni vele, amelyet számára vásároltam.
Visszautasította büszke gőggel: »Kinek tart engem?« Ennyi
megaláztatástól fülig pirultam. A nő köszönés nélkül távozott.

Ez volt a kalandom. A rettenetes benne az, hogy e pillanattól fogva
szerelmes lettem a nőbe. Nem tudok más asszonyra nézni anélkül, hogy rá
ne gondoljak. Mindenki úntat és közömbösen hagy, aki nem hasonlít rá. Ha
valakit meg akarok csókolni, arca mellett mindig ott látom az övét és
kielégíthetetlen vágy gyötör utána.

Minden találkámon ott van, minden csókomba beleavatkozik, minden más
asszonyt szememben gyűlöletessé tesz. Ott van mellette, meztelen, vagy
felöltözve, ágyban fekve, vagy karosszékben ülve, ott van láthatóan,
csábítón a másik mellett, s még sem érhetem el soha. Most már igazán
kezdem hinni, hogy varázslóasszony volt, aki lapockái között titokzatos
talizmánt hordott.

És a legkülönösebb az, hogy még máig sem tudom, hogy kicsoda? Láttam
azóta kétszer. Üdvözöltem, de nem fogadta köszöntésemet. Úgy tett,
mintha nem ismerne. Ki lehet? A bűvös Kelet leánya? Biztosan zsidóleány!
Ettől a gondolattól nem tudok megszabadulni. Zsidóleány! De miért? Miből
gondolom?… Erre igazán nem tudnék felelni!



Vallomás.

A kis Grangerie báróné éppen a kereveten szunyókált, mikor a kis
Rennedon márkiné félreálló kalappal, rendetlen blúzzal berontott hozzá,
székbe vágta magát s fölkiáltott:

– Végre! Megtörtént!

A különben nyugodt és szelíd márkiné izgalma barátnéját nagyon meglepte.
Kíváncsian ült föl a kereveten:

– Mi az? Mit csináltál?

A márkiné nem tudott ülve maradni. Felugrott a székről, izgatottan
járkált fel s alá s végül a kerevet elé vetve magát, amelyen barátnője
feküdt, megfogta kezét:

– Esküdj meg, hogy senkinek sem szólsz arról, amit meggyónok.

– Esküszöm.

– Üdvösségedre?

– Örök üdvösségemre.

– Nos hát! Tudd meg: megbosszultam Viktort!

A másik fölkiáltott:

– Jól tetted!

– Úgyebár? Képzeld, hat hónap óta még kiállhatatlanabb, mint azelőtt. De
minden tekintetben! Mikor férjhez mentem hozzá, tudtam, hogy csunya, de
azt hittem, hogy legalább jó. Istenem, hogy csalódtam! Ő biztosan azt
hitte, hogy a szép szemeiért mentem hozzá. Azt hitte ez a pirosorrú,
nagyhasú Adonisz, hogy szerelmes vagyok bele s úgy viselkedett velem
szemben, mint gerlice a párjával. Én persze kikacagtam. Olyan nevettető
volt, amikor komolyan turbékolni kezdett. El is kereszteltem:
Gerlepapának. Furcsa fogalmaik vannak a férfiaknak önmagukról! Mikor
végre megértette, hogy nálam csak baráti érzelmekről lehet szó,
rettenetesen gyanakvó lett; elnevezett kiélt teremtésnek, fajtalan
nőszemélynek s tudom is én, még minek? De ez még nem minden. A helyzet
mind nehezebbé vált azáltal… hogy is mondjam?… Nagyon nehéz ezt
elmondani… Szóval, nagyon szerelmes belém… Nagyon szerelmes… és ennek
sokszor, igen sokszor adja bizonyságát. Mondd, édesem, lehet-e szörnyűbb
valami, mintha ilyen lehetetlen, ilyen kacagtató alak szereti az embert?
Nem, igazán nem bírtam már tovább kiállni… Rosszabb volt, mintha minden
este fogamat húzták volna ki. Igazán mondom, rosszabb! Képzelj el
magadnak ismerőseid közül egy ilyen utálatos, visszataszító, lehetetlen
figurát nagy hassal, szőrös lábszárakkal!… Úgy-e? El tudod képzelni? És
most képzeld el, hogy ez az ember a férjed. A te férjed, akinek joga
van… minden este… Hiszen érted! Irtózatos! Nem bírtam tovább! A szó
szoros értelmében rosszul lettem… De egész komoly, mosdótálas rosszullét
fogott el! Hát ez mégsem járja! Kellene valami törvénynek lenni, amely
az asszonyt védi… Minden este! Ó, de csunya, utálatos dolog!

Ne gondold, hogy holmi költői szerelemről álmodozom. Ilyesminek már rég
divatja mult. A mi társaságunk férfiai versenyistállótulajdonosok és
bankárok: a lovat vagy a pénzt szeretik. Ha véletlenül egy asszonyt is
megszeretnek, úgy vannak vele, mint szép lovaikkal: mutogatják. Ennyi az
egész. A mi életünkben az érzelmeknek nincs semmi szerepe. Ezért hát úgy
élünk, mint gyakorlati és közömbös teremtésekhez illik. Még estélyeink
sem egyebek, mint rendszeres összejövetelek, ahol mindig ugyanazt
mondjuk és csináljuk. Kit szeressünk? Kivel szemben legyünk gyöngédek?
Férfiaink általában olyanok, mint a kifogástalan bábuk, minden szellem
és finomság nélkül. Ha egy kis szellemre van szükségünk, mint pusztában
utazónak a vízre: művészeket hívunk. És a művészek? Kiállhatatlan majmok
vagy rosszul nevelt csirkefogók! Fiam, én az egész párizsi társaságban
hiába keresek diogeneszi lámpámmal igazi férfit! El is határoztam, hogy
tovább nem nyomozok: kioltom a lámpát!… De térjünk vissza Viktorra!
Minthogy Gerlepapának alsónadrágos és inges megjelenése minden áldott
este tűrhetetlenné vált, minden eszközt, értsd meg, minden eszközt
felhasználtam, hogy távol tartsam… hogy kiábrándítsam magamból. Először
dühöngött; azután féltékenykedett. Eleinte csak felügyelt rám. Minden
férfira, aki a házba jött, tigrisszemeket vetett. Később valóságos
üldözést honosított meg. Mindenüvé követett; a leglehetetlenebb módokat
találta fel, hogy meglephessen. Megtiltotta, hogy a férfiakkal
beszéljek. Bálokon állandóan hátam mögött volt s ha szót szóltam, fejét
hosszú kutyanyakán mingyárt előretolta. Büfébe nélküle nem mehettem; a
táncot hol ezzel, hol azzal a férfival tiltotta el; néha a négyes kellős
közepéből hazaráncigált. A végén is oly nevetséges és ostoba teremtés
lettem az oldalán, hogy többé nem mentem társaságba.

Otthon azonban még rosszabb volt. Képzeld, a nyomorult úgy bánt velem…
csunya szót kell kimondanom… mint kéjlánnyal. Este nyersen mordult rám:
»Már megint kivel szeretkeztél?« Ha sírva fakadtam, arca ragyogott a
boldogságtól. A mult héten aztán betelt a pohár. Kivitt a
Champs-Elyséesre vacsorázni. Egyik ismerősünk, Baubignac, a szomszéd
asztalnál ült. Tehettem róla, hogy a szél éppen oda hordta? Viktor
dühében majd széttaposta lábamat s a sárgadinnye felett fogai közt a
következőket sziszegte: »Nyomorult, aljas nő, találkát adtál ennek a
fiúnak! Megállj csak!« De ez még semmi sem volt. Egyszer csak titokban
kihúzza kalapomból a tűt, s a vadállat teljes erővel karomba szúrja.
Nagyot kiáltok. Mindenki odaszalad. Képzeld a helyzetemet!… Az én
nagyhasú Othellóm erre megbánási komédiát rendez. Nagyon bosszantott az
egész émelyítő jelenet s e pillanatban elhatároztam már, hogy megcsalom,
még pedig hamarosan. Hát mondd, mit tettél volna te a helyemben?

– Megbosszulom magamat!

– Ne félj, én is azt tettem!

– Hogyan?

– Mit? Hát nem érted?

– De kedvesem… Mindazáltal… Nos, igen…

– Igen, igen… És most gondolj csak rá! Képzeld magad elé a fejét! A
puffadt arcát, a piros orrát s a pofaszakállt, amely oly bánatosan lóg
le, mint valami kutyafül.

– Szinte látom.

– Gondolj arra is, hogy mekkora féltékenységi düh kínozza ezt a
tehetetlen kutyafejű embert!

– Nos és?

– Hát én azt mondtam magamban: Megállj csak te goromba, pukkadozó
fráter, majd ragasztok én valamit a fejedre s aztán elmondom neked, de
csakis neked, édes Mariem… Gondolj csak a fejére, gondold el, hogy ezzel
a koponyával még fel is van…

– Hogyan? Hát fel?…

– Persze, de az istenre kérlek, a világon senkinek se szólj! Esküdj meg
rá!… És képzeld őt magad elé! Én egyebet sem teszek, mint a fejét
rajzolom magam elé s rajta látom a… Nincs komikusabb dolog a világon!
Amíg hozzád jöttem, alig bírtam a nevetést visszafojtani!

A báróné barátnőjére nézett, akinek torkából a bolond nevetés kezdett
fölbugyorogni. Neki is mosolyognia kellett. De nem tudott itt megállni.
A nevetés csakhamar rajta is erőt vett, mint valami ideggörcs. Két kezét
mellére szorította, lélekzete elállt, arca eltorzult s dereka
előrehajolt, mintha orra akart volna esni.

A kis márkiné is vele együtt vihogott s közbe-közbe egy-egy szót nyögött
ki, ami csak fokozta jókedvüket: »Gondold csak el!… a fejét!… a pofa…
pofaszakállát… gondolj az orrára!… és most… rajta… hahaha… de ne szólj…
ne… szólj… az istenért… senkinek!«

Szinte belefulladtak a nevetésbe. Beszélni, mozogni nem tudtak, csak
előtörő könnyeiket dörzsölték el arcukon.

Először a báróné csitult le s még pihegve a megerőltetéstől – kérlelve
ölelte át barátnőjét: – Mondd el, édesem!… Hogyan történt? Mesélj el
mindent! Olyan furcsa… olyan furcsa…

A márkiné még nem tudott beszélni, csak nyögve válaszolt: – Amikor
elhatároztam… azt mondtam magamban… csak gyorsan… mentől elébb… És így
ma megtörtént…

– Ma?

– Igen, az előbb… És Viktort ráadásul ide rendeltem. Mingyárt
megérkezik. Milyen jól fogunk mulatni! Gondolj csak a fejére!… Nézz
mingyárt a fejére, amint belép!…

A báróné égve a kíváncsiságtól, tovább nógatta barátnőjét: – Meséld el
részletesen, hogyan történt?… Kivel?…

– Nagyon egyszerűen ment minden. Gerlepapa Baubignacra féltékeny? Hát
jó! Elő Baubignac Adonisszal! Ostoba, de becsületes fiú. Hallgatni fog.
Ebéd után fölmentem hozzá.

– A lakásán voltál? Milyen ürüggyel?

– Istenem, gyüjtőívet vittem… Az árvák számára…

– Mondd, mondd… és aztán?…

– Úgy elbámult, amikor beléptem, hogy a szája nyitva maradt.
Felszólításomra két aranyat fizetett. Én erre a székről fölálltam. Ő
vissza óhajtván tartani, férjem felől kérdezősködött… Most kis jelenetet
rögtönöztem. Kiöntöttem szívemet. Elmondtam Viktorról mindent s még
feketébbre föstöttem, mint amilyen. Baubignac nagyon megindult. Törte a
fejét, miként lehetne rajtam segíteni… Én elkezdtem sírni… Néhány
műkönnyet potyogtattam… Ő leültetett, vigasztalt, s minhogy zokogásom
nem szűnt, karjai közé kulcsolt… »Szegény, szegény barátom«… suttogtam
én. »Szegény, szegény kis teremtés« – suttogta ő. És mind hevesebben és
hevesebben csókolt, míg végre egészen el nem szédített…

– Utána nagy szemrehányási és kétségbeesési jelenet következett. A
»csábítót« elneveztem mindennek. De sokáig nem mertem maradni, mert a
nevetési vágy már ott elfogott. Ott mingyárt eszembe jutott Viktor
feje!… Szinte szaladnom kellett. Azután ki-kiömlött a nevetés belőlem,
mint teli edényből a víz… De visszatartottam magamat. Gondoltam, majd
nevetek Marienál!… És most végre kikacaghatom magamat! Megkapta! Ezt az
egyet megkapta! Hogy félt tőle! Most már jöhet háború, földrengés,
járvány; meghalhatunk mind… de az ott van, amitől úgy félt, ott van
lengő pofaszakállal ékített gyönyörűséges pofája felett! Gondolj csak
rá! Megkapta! Ott van rajta!…

A nevetés újra kezdődött.

– És Baubignackal találkozol még?

– Ó, dehogy! Hogy is képzeled? Az sem érne többet, mint a férjem!

A görcsös, leküzdhetetlen nevetés megint csak erőt vett rajtuk.

E pillanatban azonban megszólalt kint az előszoba ajtajának csengője.
Hirtelen mind a ketten elhallgattak.

– A férjem, – suttogta a kis márkiné. – Nézd csak a fejét!…

Az ajtó kitárult s nyílását egy magas, kövér ember termetével egészen
kitöltötte. Nyakát előreszegte, széles ajkát lebiggyesztette és
pofaszakállai közé ékelt piros arcából két vizsgálódó, dühös szemet
meresztett a nőkre.

Ezek egy pillanatig szótlanul nézték, aztán hátradőltek a kereveten s
oly feltartóztathatatlan erővel kezdtek el kacagni, mintha nevető
görcsöt kaptak volna.

A férj bamba értelmetlenséggel nézett rájuk s dühösen ismételgette: »Meg
vannak bolondulva?… Meg vannak bolondulva?… meg vannak bolondulva?…«



A keresztelő.

– Parancsol doktor úr egy pohár konyakot?

– Szívesen.

És az öreg tengerészorvos, kinyujtva kis poharát, nézte, miként duzzad
föl a mélytüzű, aranyos vörösfényű ital a pohár széléig. Aztán szeme
magasságáig emelte, hogy a lámpa fénye megcsillogjon benne, megszagolta
és pár cseppet fölszíva, nyelvén és szájpadlásának nedves, érzékeny
húsán végigömlesztette; majd kedélyesen megszólalt:

– Ó, a csábos méreg! Vagy inkább, népeknek elbájoló gyilkosa,
gyönyörűséges kiirtója!

Maguk nem tudják, mi az! Az igaz, hogy olvasták a csodálatos könyvet,
amely erről a kérdésről mostanában jelent meg, de nem látták, hogy
miként pusztított el egész vadtörzset, egy kis néger királyságot a
szesz, amelyet csinos, kerek hordócskákban, békés megjelenésű,
vörösszakállú angol matrózok szállítottak partra.

De láttam egészen különös és megindító alkohol-drámát itt a közelünkben
is, egy Pont-l’Abbé körül fekvő breton faluban.

Abban az időben egy évi szabadságomat egy falusi házban töltöttem,
amelyet apámtól örököltem. Ismerik ezt a sík tengerpartot, ahol a szél
éjjel-nappal fütyül a magyalbokrok között s ahol helyenként még állva,
vagy már ledülve, láthatók azok a kőóriások, amelyek egykor istenek
voltak s alakjukban, megjelenésükben még ma is megőriztek valami
félelmetest. Mindig azt hiszem, hogy egyszer csak megelevenednek s a
mezőn gránitoszlopokhoz illő lassú, súlyos léptekkel útra kelnek, vagy
óriási kőszárnyakon a levegőbe emelkednek, hogy elrepüljenek a
druidáktól hirdetett paradicsomba.

A látóhatárt nyugtalan, háborgó tenger zárja el, telve fekete hátú,
sistergő tajtékkal gyűrűzött szirtekkel, amelyek mintha veszett
kutyákként a halászokra lesnének.

És a halászok mennek szüntelen a rettenetes tengerre, amely bárkájukat
zöld hátának egy rándításával fölfordítja és mint pilulát elnyeli. Csak
mennek nappal és éjjel kis hajóikon vakmerőn, nyugtalanul és részegen.
Mert nagyon, de nagyon sokszor részegek. »Ha a rumosüveg tele van –
mondják – az ember látja a szirteket; de ha üres, nem látni semmit.«

Menjenek csak el egy halászkunyhóba. Az apát sohasem találják ott. Ha
kérdezik az asszonytól, hová lett az ura, a zord tengerre mutat, amely
folyton-folyvást morog s mérgesen köpi ki fehér nyálát a partra. Egy
este sokat ivott és ott maradt. A legidősebb fiú szintén. Van még négy
szőke, erős gyerek. Most rajtuk a sor.

*

Amint mondám, Pont-l’Abbé közelében laktam falusi házamban. Rajtam és
inasomon kívül egy breton család lakott még a házban; távollétemben ők
gondozták a birtokot. A család három tagból állt: két nővérből s egy
férfiból, aki a nővérek egyikét elvette s a kertet gondozta.

Karácsonykor a kertész felesége gyereket szült. Férje keresztapának kért
föl, amit nem tudtam visszautasítani. Azonkívül tíz frankot is kért
kölcsön nyúltartási költségekre, amint mondotta.

A keresztelőt január másodikára tűzték ki. Nyolc nap óta a földet hó
takarta: óriási, ólomkék és kemény lepel, amely e sík vidéken
végtelennek látszott. Vakító fehérsége mögött a tenger feketén nyúlt el.
Messziről lehetett látni, mint emeli hátát, görgeti hullámait s hogy
forr a dühtől, mintha sápadt szomszédjára akarna rontani, amely nyugodt,
zord és hideg némaságával halottnak tűnt fel.

A kérdéses nap reggelén kilenc órakor beállított hozzám Kerandec apó
sógornőjével, a nagy Kermagan lánnyal s a bábaasszonnyal, aki a
csecsemőt takaróba göngyölítve a karján hozta.

Megindultunk a templom felé. Sziklarepesztő, metsző hideg volt, amely
meghasogatja a bőrt s rajta a jég fájdalmas égési sebét ejti.

A szegény kis jószágra gondoltam, akit előttünk cipeltek s
megállapítottam magamban, hogy vasból kell lennie a breton fajnak, ha
gyermekei már születésüktől fogva ilyen megpróbáltatások elviselésére
képesek.

Megérkeztünk a templomhoz, de ajtaja még zárva volt. A plébános úr
késett.

Ekkor a bábaasszony leült a küszöb közelében egy sarokkőre s elkezdte a
gyereket vetkőztetni. Először azt hittem, hogy tisztába teszi, de
csakhamar rémülettel vettem észre, hogy a kis nyomorultat a csípős
hidegben meztelenre vetkőzteti. A szörnyű oktalanságon fölháborodva
rákiáltottam az asszonyra:

– Megbolondult! Megöli ezt a kis gyereket!

– A, dehogy is, gazduram, – felelt nyugodtan az asszony. – Úgy illik,
hogy pucéron várakozzék a jó Istenre!

Az apa és a nagynéni nyugodtan szemlélték a dolgot. Ez volt a szokás. Ha
nem követik, baj éri a gyermeket.

Dühöngtem, szidtam a férfit, fenyegetőztem, hogy itt hagyom őket s
próbáltam a kicsit erőszakkal betakarni. Hasztalan volt. A bábaasszony
elmenekült előlem ki a havas mezőre. Ezalatt a gyerek testecskéje
violaszínű lett.

Már éppen faképnél akartam hagyni e vadállatokat, amikor megpillantottam
a plébánost, a sekrestyés és egy parasztfiúcska társaságában, amint a
mezőn át felénk jöttek.

Elébe szaladtam s heves kifakadások között fejeztem ki fölháborodásomat.
A plébános cseppet sem lepődött meg; nyugodtan folytatta útját anélkül,
hogy lépteit a legkevésbbé is meggyorsította volna. Kézlegyintéssel
mondta.

– Mit akar, uram? Ez itt a szokás. Mindnyájan így cselekesznek s mi nem
akadályozhatjuk meg.

– De legalább siessen! – kiáltottam föl. Nyugodtan felelt: – Gyorsabban
már nem mehetek.

A plébános bement a sekrestyébe, amíg mi továbbra is a templom küszöbén
dideregtünk. Gyötrelmem bizonyára nagyobb volt, mint a kis meztelen
újszülötté, aki a hideg lég harapásaitól keservesen üvöltött.

Végre a kapu kinyílt. Beléptünk. A gyermeknek egész szertartás alatt
meztelenül kellett maradnia. A szertartás pedig a végtelenségbe nyúlt. A
pap dadogva mondta el a latin igéket, amelyek ajkán egészen fonák
értelmet kaptak. Egy szent teknősbéka lassuságával mozgott, tett-vett és
fehér karinge szívemet megdermesztette, mintha az is másik hólepel lett
volna, amellyel e férfiú gyötörni akarta volt e szerencsétlen, hidegtől
megkínzott emberi álcát – valamely szívtelen, barbár istenségnek
nevében.

Végre a keresztelés az előírt szokások szerint megtörtént s a
bábaasszony újra becsavarta hosszú kendőbe a megfagyott gyermeket, aki
éles, fájdalmas hangon nyöszörgött.

A plébános hozzám fordult: – Lesz szíves az anyakönyvet aláírni?

Meghagytam a kertészemnek: – És most rögtön menjenek haza s melegítsék
meg ezt a gyereket.

Még néhány tanácsot is közöltem vele, amelyekkel talán a gyermeket még
meg lehet óvni a tüdőgyulladástól.

A kertész mindent megígért és sógornőjével, meg a bábaasszonnyal együtt
eltávozott. Én a sekrestyébe mentem a pap után. Mikor az anyakönyvet
aláírtam, öt frankot kért szertartási költségek címén.

Minthogy az apának már tíz frankot adtam erre a célra, az újabb öt
frankot kereken megtagadtam. A plébános azzal fenyegetőzött, hogy az
anyakönyvi lapot összetépi és a szertartást megsemmisíti. Én viszont az
államügyész közbelépését helyeztem kilátásba.

Sokáig veszekedtünk, de végre is fizettem. Alig értem haza, rögtön tudni
szerettem volna, nem történt-e valami szerencsétlenség. Szaladok
Kérandecékhez; hát az apa, sógornő és a tudósasszony a csecsemővel még
nem jöttek vissza.

A magára hagyott anya fogvacogva didergett ágyában és roppant éhes volt,
mert huszonnégy óra óta semmit sem evett.

– Hová a fenébe mehettek ezek? – kérdém tőle.

Minden izgalom és csodálkozás nélkül felelt:

– Betértek a kocsmába ünnepelni.

Ez is szokás volt itt. A tíz frankom bizonyára a szeszre és nem a
szertartási költségekre kellett.

Húslevest küldettem az anyának s a kandallóban tüzet rakattam. Aggódtam
és dühöngtem a kis gyerek miatt s megfogadtam, hogy ezeket a
vadembereket tovább nem tűröm magamnál. Vajjon mi lehetett a didergő
aprósággal?

Este hat órakor még mindig nem jöttek haza.

Meghagytam szolgámnak, hogy várjon rájuk s magam lefeküdtem.

Nemsokára mély álomba szenderültem, mert jól alszom, mint igazi tengeri
medvéhez illik.

Hajnalban a szolga meleg vizet hozott a borotválkozásra és felköltött.
Alig nyitottam ki szememet, első kérdésem az volt: »Mi van
Kérandecékkel?«

Emberem habozott, azután rémüldözve mesélte el:

– Borzasztó volt, doktor úr! Éjfélkor jöttek haza, mind a hárman
tökrészegen. Nemcsak Kérandec, hanem a két asszony is alig állott a
lábán. Biztosan valamely árokban töltötték az éjt, mert az újszülött
meghalt anélkül, hogy észrevették volna.

Kiugrottam az ágyból:

– A gyerek meghalt?

– Igen. Úgy tették az anyja ágyára. Ez mikor meglátta, keservesen sírni
kezdett. A többiek inni adtak neki, hogy vigasztalódjék.

– Hogyan itatták a beteg asszonyt?

– Igen, doktor úr. Csak az imént tudtam meg. Minthogy Kérandecnek sem
pénze, sem pálinkája nem volt, a lámpaszeszből ittak, amelyet a doktor
úrtól kaptak. Abból ittak mind a négyen, úgyhogy semmi sem maradt az
üvegben. Az asszony elég beteg is lett tőle.

Sietve öltözködtem fel s botot vettem magamhoz, hogy végigverjek e
vadállatokon.

Mikor beléptem hozzájuk, az asszonyt a petroleumtól részegen és
haldokolva találtam gyermeke kék hullája mellett.

Kérandec, a bábaasszony és a nagy Kermagan lány a földön horkoltak.

Hiába volt minden igyekezetem: az asszony dél felé meghalt.

*

Az öreg orvos elhallgatott. A konyakos üveget újra kezébe vette, töltött
magának és az aranyszőke folyadékon át megcsillogtatva még egyszer a
lámpafényt, amitől az olyan lett, mint olvadt topáznak a világos leve, –
a meleg és csalóka italt ajkához emelte s egy hajtásra kiitta.



Veszedelmes játék.

Házasságuk előtt eszményi szerelmükkel a felhők között éltek. Egyik
tengerparti fürdő napszínes élete hozta őket össze. A nagy tengeri
távlaton látta a férfi a lány világos ruháit, színes napernyőit
fölcsillanni és birtokosukat elragadónak találta. Itt a kék vizek és
végtelen ég keretében szerette meg a szőke, törékeny gyermeket és a
gyöngédségét, amelyet az alig fölserdült lányka szívében keltett,
összetévesztette a hatalmas, megfoghatatlan lelkesültséggel, amely
lényét a napfényes hullámok káprázatos játékának láttára eltöltötte.

A lány pedig megszerette őt, mert udvarolt neki, mert fiatal, figyelmes,
gyöngéd és elég gazdag volt. Megszerette őt, mert oly természetes az,
hogy a fiatal lányok megszeretik a fiatalembereket, akik fülükbe rajongó
szavakat suttognak.

Három hónapig éltek így együtt: egymás szemébe beleveszve s egymás kezét
is alig érintve. Ha reggel fürdő előtt az új nap ragyogó üdeségében
összejöttek, vagy este a csillagos ég alatt, a leszálló éj puha
csendjében, halk, egészen halk búcsút mondtak, üdvözlő szavukba már
belopódzott a csók íze, bár ajkaik soha össze nem értek.

Mindig egymásról álmodtak s egymásra gondoltak, amint szemüket
fölnyitották; egymást hívták, egymást kívánták testük-lelkük egész
sóvárgásával, anélkül hogy erről egymásnak szóltak volna.

Házasságuk után szerelmük az égből a földre költözöttt. Életük először
nem volt egyéb, mint vad, fáradhatatlan ölelés; később az érzékek
elfinomult költészetévé vált, amelyben minden egyes tekintetük valami
tisztátlan, de elragadó szerelmi találmányra, minden egyes mozdulatuk az
éjszakák forró belsőségére emlékeztetett.

És ekkor anélkül, hogy bevallották volna önmaguknak, anélkül, hogy
megértették volna, miért, kezdték únni egymást. Hiszen szerelmesek
voltak még mindig, de nem tudtak már semmi titkot felfedezni, nem tudtak
már semmit sem csinálni, amit már gyakran meg ne kíséreltek volna, nem
volt már semmi tanulnivalója egyiknek a másiktól: még egy új becéző szó
sem, egy váratlan lendület, egy szokatlan hangsúly sem, amely a sokszor
ismételt szót egyszerre forróvá tette volna.

Mégis azon voltak, hogy az első ölelések kialudt lángját fölélesszék.
Mindennap gyöngéd ravaszságokat, gyermekes vagy bonyolult cinkosságokat
eszeltek ki; nem volt kétségbeesett eszköz, amelyhez ne folyamodtak
volna, hogy a nászi hónapok kiapadhatatlan tüzét visszavarázsolják.
Néha-néha föl tudták idegeiket őrületes megfeledkezésbe korbácsolni, de
azután a fáradtság és az undor annál erősebb volt.

Hiába keresték a holdvilágos éjeket; langyos esték mámorébresztő
csendjét a lombok alatt; ködbevesző folyópartok költészetét és nagy
köztivornyák izgalmát…

Egyszer aztán egy reggel Henriette a következőket mondta Pálnak:

– Elmegyünk este kávéházba?

– Ha parancsolod!…

– De egy ismert kávéházba?

– Kérlek szépen!

Kérdőn nézett feleségére, mert látta, hogy olyasvalamire gondol, amit
nem akar megmondani.

Az asszony folytatta:

– Tudod, hogy is mondjam, olyan nagyon előkelő és mégis nagyon félvilági
helyiségre gondolok, ahova az urak találkára járnak…

A férj mosolygott: – Szóval kávéházi szeparé?

– Igen, igen. De azt szeretném, ha téged ott ismernének. Ha te ott már
vacsoráztál volna, nem, ebédeltél volna, vagy nem is tudom… Szóval
szeretném, hogy… Nem, nem merem ezt megmondani…

– Ugyan, kicsikém, mondd csak bátran! Végre is, eléggé bizalmas lábon
állunk egymással!

– Nem, erre nincs bátorságom!

– Jeges teringette, de ártatlanná lettél kis bárányom! Mégis, kíséreld
meg…

– Hát nézd, Pali… szeretném, ha – a szeretődnek tartanának… A pincérek,
akik nem tudják, hogy te nős vagy, gondolják, hogy a barátnőd vagyok!…
Sőt te magad is! Hidd azt, ott, azon a helyen, ahová bizonyára sok
hasonló emlék fűz, hogy a szeretőd vagyok… Úgy szeretném!… És én is azt
fogom hinni, hogy a szeretőd vagyok… hogy vétket követek el!… Megcsallak
saját magaddal… Ez csunya, nagyon csunya… Mégis, úgy szeretném!… Ne
piríts el, Palikám!… Úgy is érzem, hogy zavarba jövök… De te azt nem
érted… Olyan furcsa, olyan különös lenne… annyira felzaklatná az
idegeimet egy ilyen nem egészen társasági helyen… egy szeparéban, ahol
minden este szeretnek… Igen, beismerem, borzasztóan csunya… Mégis, oly
jó lenne veled ott lenni… Ne nézz rám, Palikám… Úgy is olyan piros
vagyok már, mint a paprika.

A férfi nagyon jól mulatott az asszony szavain s nevetve mondta:

– Helyes! Készülj az esti nagy előadásra!

Este hét órakor a boulevard egyik nagy kávéházának vörösszőnyeges
lépcsőjén mentek fel. A férfi mosolygó, diadalmas arccal; az asszony
fátyolosan, félénken, boldog elragadtatással.

A szobában, ahová léptek, megterített asztal körül négy karosszék volt
elhelyezve. A fal mellett széles, bordóbársonnyal behúzott dívány állt.
A frakkos étteremfőnök mély meghajlással nyujtotta át az étlapot. Pál
átadta feleségének:

– Mit eszel?

– Nem tudom, mit lehet itt enni!

A férj hangosan olvasta a felsorolt ételek litániáját, miközben
felsőkabátját levetette s átadta a kiszolgáló pincérnek. Azután a
főnökhöz fordult:

– Kaviár töltött tojással – rákleves – csirke olasz mártással –
nyúlgerinc – tengeri rák amerikai módra – orosz saláta jól fűszerezve –
édességek. Ital csak egyféle: pezsgő.

Az étteremfőnök mosolyogva nézte a fiatalasszonyt, majd fölvette az
étlapot és tisztelettudó, de bizalmas hangon fordult a férjhez:

– Durot úr aszút iszik vagy pezsgőt?

– Pezsgőt, de szárazat!

Henriette nagyon büszke volt, hogy ez az ember ismeri ura nevét.

A díványra ültek egymás mellé és enni kezdtek. Asztalukra tíz gyertya
szórta fényét, amelyek a szemben lévő tükörben megkétszereződtek. A
tükör homályos volt a gyémánttal belekarcolt sok száz névtől, amelyek
együtt, mint óriási pókháló, fedték be a csiszolt üveglapot.

Henriette gyorsan ürítette ki a poharakat, hogy megmámorosodjék; pedig
már az elsőktől szédülni kezdett. Pál e helyhez fűződő emlékeitől
izgatva, folytonosan felesége kezét csókolgatta. Szeme ragyogott.

Az asszonyt a gyanús hely állandó, soha nem érzett izgalomban tartotta,
amelyben volt kis szégyen is, de úgy egészben nagyon jól esett. Két
néma, komoly pincér látta el a kiszolgálását gyorsan és előkelően; csak
a szükséges pillanatban léptek be s kezdődő érzelmi kilengéseknél
tüstént eltűntek.

A lakoma közepe táján Henriette már egészen mámorba szédült. Pál szintén
hangosabban beszélt a rendesnél s felesége térdét ugyancsak szorongatta
az asztal alatt. Az asszony piros arccal, élénk, kedves szemekkel
fecsegett:

– Palikám, édes Palikám, vallj be mindent! Úgy szeretnék mindent tudni!…

– Mit, édes galambom?

– Nem merem mondani.

– Na, csak ki vele!

– Volt szeretőd… voltak szeretőid előttem?

Pál kissé zavarba jött. Nem tudta, hallgasson-e, vagy eldicsekedjen
sikereivel?

Az asszony összetette kezét:

– Csak most az egyszer! Tedd meg, amire kérlek! Sok?… Mondd, sok volt?

– Istenem, volt egynéhány.

– Hány?

– Nem tudom. Ki tudja az ilyesmit?

– Nem számláltad meg?…

– Hogy gondolod?

– Szóval akkor nagyon sok volt?

– Uhum!

– Mégis, hány volt körülbelül?… Csak úgy körülbelül?

– Igazán nem tudom, angyalom. Voltak évek, amikor sok volt. Viszont
voltak évek, amikor számuk nem szökött magasra.

– Hányan lehettek évenként?

– Néha húsz-harminc, néha meg csak négy-öt.

– Ó, hisz akkor volt vagy száz nőd!

– Annyi lehetett.

– Fuj, ez utálatos!

– Miért utálatos?

– Mert utálatos, ha az ember arra gondol, hogy mindez a sok asszony
meztelenül… Ó, ó… és mindig ugyanazt a… Nem, Pál, ez nagyon undorító!

A férfi dühös volt, hogy felesége ezt undorítónak találja s olyan
arckifejezéssel válaszolt, amelyet a férfiak akkor szoktak fölvenni,
mikor az asszonyokkal éreztetni akarják, milyen nagy ostobaságot
mondtak:

– Nézd, kicsikém, ha undorító száz asszonnyal, akkor eggyel is az!

– Szó sincs róla!

– Miért?

– Azért, mert egy asszony viszonyt, szerelmet jelent. De száz asszonyt a
karjaid közé szorítani, ez, megengedj, alantas, csunya, ízléstelen
dolog. Föl sem tudom fogni, hogy lehet ezekkel a lányokkal érintkezni,
mikor olyan piszkosak?…

– Élénken tévedsz! Ezek a lányok nagyon is tiszták.

– Nem lehet valaki tiszta, ha abból él, amiből ezek a teremtések.

– Ellenkezőleg! Éppen azért tiszták, mert abból élnek.

– Ugyan, hallgass! Ha valaki csak arra gondol, hogy az előtte való
éjszaka… Fuj, de utálatos!

– Nem utálatosabb, mint ebből a pohárból inni, amelyből ma reggel ki
tudja, ki ivott s amelyet biztosítlak, kevésbbé mosnak ki, mint…

– Nem hallgatsz el mingyárt?! Milyen közönséges vagy!

– Akkor minek kérdezed, hogy voltak-e szeretőim?

– Mondd, a szeretőid mind uccai lányok voltak?… Mind a száz?…

– Á, dehogy is!

– Hát?

– Istenem, hát színésznők… gépírónők… néhány társasági nő…

– Hány társasági nő?

– Hat.

– Csupán hat?

– Csupán.

– Csinosak voltak?

– Igen.

– Csinosabbak, mint a többiek?

– Nem.

– Melyiket szeretted jobban? A lányokat vagy a társasági nőket?

– A lányokat.

– Ó, de csunya vagy!… Miért?…

– Mert egyáltalában nem szeretem a műkedvelőket.

– Ó, borzasztó! Tudod, hogy majd megkövülök a borzalomtól! Ilyen
gyalázatos ember vagy te! És mondd csak, különös örömed telt abban, hogy
az asszonyokat így cserélgesd?

– Természetesen.

– Nagy örömed?

– Nagy.

– Mért? Talán egyik nem olyan, mint a másik?

– Szó sincs róla!

– Semmiben sem hasonlítanak?

– Semmiben.

– Milyen furcsa! Miben különböznek?

– Mindenben.

– A testük is?

– Hát persze!

– Az egész testük?

– Az egész.

– És miben különböznek még?

– Abban, ahogy csókolnak. Ahogy beszélnek. Még a legkisebb dolgokban is.

– Úgy? Szóval élvezetes dolog cserélgetni?

– Tagadhatatlan.

– És vajjon a férfiak is különbözők?

– Azt igazán nem tudom!

– Nem tudod?

– Nem.

– Bizonyára ők is különbözők…

– Bizonyára… kétségtelenül…

Egy pillanatig elgondolkozott pezsgős pohárral a kézben. Aztán kiitta
egy hajtásra s két karját a férje köré fonva, a szájába suttogta:

– Édes, édes, hogy szeretlek!

A férj vad öleléssel szorította magához… Az egyik pincér, aki benyitott,
diszkréten visszahúzódott. A kiszolgálást körülbelül öt percre
fölfüggesztették.

Mikor az étteremfőnök kezében a gyümölcsöstállal megjelent, az asszony
már ismét teli pezsgőspoharat tartott ujjai közt és a sárga, átlátszó
ital mélyére nézve, mintha ott ismeretlen, csalogató dolgokat látna,
álmodozó hangon dünnyögte:

– Igen, mégis csak mulatságos dolog lehet!



Az őrült.

Mint egy felsőbb törvényszék elnöke, mint feddhetetlen életű
főhivatalnok halt meg. Példás életét Franciaország valamennyi
törvényszékén ismerték. Az ügyvédek, fiatal jegyzők és bírák mély
meghajlással üdvözölték, mikor a folyosón feltűnt nagy, sovány és fehér
arca, amelyet mély és villogó szemek világítottak meg.

Egész életén át üldözte a bűnt s védte a gyöngéket. Gyilkosoknak,
sikkasztóknak nála nem volt nagyobb ellensége, mert tudott a lelkük
legmélyéig látni, ismerte titkos gondolataikat és felfedte tetteik
legrejtettebb rúgóit is.

Nyolcvankétéves korában halt meg. Mindenki sajnálta és emlékének mély
tisztelettel adózott. A gyászolók élén kivonult a temetőbe a helyőrség
díszcsapata s a sír felett frakkos urak ejtettek fájdalmas szavakat és
őszinte könnyeket.

Nos hát, ettől a köztiszteletben álló férfiútól feljegyzések maradtak
fenn, amelyeket az elképedt közjegyző abban az iratszekrényben talált,
ahová az elhúnyt a nagy bűnösökre vonatkozó iratokat szokta tenni.

A feljegyzéseknek ez volt a címe:

Miért?

_1851 június 20._ – Tárgyalásról jövök. Blondelt halálra ítéltem. Miért
ölte meg ez az ember öt gyerekét? Miért? Gyakran találkozunk emberekkel,
akiknek különös kéjt okoz életet pusztítani. Igen, igen! Valóságos kéj
lehet ez; talán a legnagyobb mindegyik közül. Mert az ölés nem
ugyanaz-e, mint a teremtés? Alkotni és pusztítani! E két szó magába
zárja a nagy földkerekségnek, az egész világegyetemnek történetét! Miért
oly részegítő ölni?

_Június 25-én._ – Furcsa dolog egy emberi lényre gondolni, aki él,
mozog, fut… Egy élőlény? Mi az egyáltalában? Eleven gépezet, amely a
mozgás elvét s az azt szabályozó akaratot rejti magában! Nincs összenőve
semmivel! Lábai a földbe nem gyökereznek! Életszemecske, amely ide-oda
mozog a föld hátán; nem lehet tudni honnan jött, hová megy;
porszemecske, amelyet szabadon eltaposhatsz. Utána nem következik semmi,
csupán a rothadás, a teljes megsemmisülés.

_Június 26-án._ – Miért bűn hát ölni? Igen, miért? Hiszen nagy
természeti törvény ez. Minden lénynek hivatása az ölés: öl, hogy éljen;
öl, hogy öljön. Az ölés vágya bent él vérmérsékletünkben; ölni kell! Az
állat gyilkol minden nap, lételének minden pillanatában. Az ember
gyilkol, hogy táplálkozzék és gyilkol kéjből is. Ezért találta ki a
vadászatot! A gyerek megöli a férgeket, amelyek keze ügyébe esnek, a kis
madárkákat s mindazokat a kis állatokat, amelyekhez csak hozzáférhet. De
ellenállhatatlan ölési vágyunkat ez nem elégíti ki! Nem elég állatot
ölni: embert is kell ölni! Régen emberáldozatokkal elégítették ki ezt a
parancsoló vágyat. Manapság a társasági élet kényszere az emberölést
bűnné bélyegezte. Elítélik és megbüntetik a gyilkost! Minthogy azonban
nem tudunk élni anélkül, hogy gyilkoló ösztönünknek eleget ne tegyünk,
időnként háborúkat csinálunk, amelyekben egész népek irtják ki egymást.
Ilyenkor nagy vérmámor borítja el az emberiséget: a hadseregek részegek
az ölés izgalmától s még a békés polgárok, az asszonyok s a gyerekek is
megkótyagosodnak, amikor esténként a családi lámpafény alatt a
gyilkosságokról eszményített leírásokat olvasnak.

És talán megvetik azokat, akik e végzetszerű embermészárlásokat
végrehajtják? Ó, dehogy! Kitüntetésekkel halmozzák el! Aranyba, bíborba
öltöztetik; kalpagjukon tollat, mellükön érdemjeleket hordanak; kapnak
keresztet, kegydíjakat s mindenféle megkülönböztetéseket. Tisztelettel,
szeretettel övezve élnek, fejüket büszkén hordják csupán azért, mert
hivatásuk az emberölés! Gyilkoló szerszámukat megcsörrentik az ucca
kövezetén s az arra menő feketeruhás polgár irígykedve nézi azt. A
gyilkolás a természettől szívünkbe vésett örök törvény! Nincs szebb és
nincs dicsőbb, mint ölni!

_Június 30-án._ – Ölni törvény: mert a természet az örök fiatalság, az
örök változás barátja. Minden öntudatlan tette ezt harsogja: »Csak
gyorsan! gyorsan! gyorsan!« És pusztít gyorsan és megint újra alkot.

_Július 2-án._ – Mi az ember? Minden és semmi. Mint gondolat, tükre a
nagy mindenségnek. Mint emlékezés és tudomány, a világ kicsinyített
kiadása s annak egész történetét magában hordja. Minden ember, mint a
tények és dolgok tükre, kis világegyetem a nagy világegyetemben!

De utazz csak! Vess pillantást a nyüzsgő fajokra! Az ember semmivé lesz!
Hajóra ülsz, mindjobban távolodsz az emberekkel tömött parttól s
egyszerre csak semmi mást nem látsz, mint a partot. Az észrevehetetlen
lény eltűnik, teljesen elvész; annyira kicsi, annyira jelentéktelen.
Szeld át gyorsvonaton Európát és nézz ki a vonat ablakán! Emberek,
emberek mindenütt! A mezőkön, uccákon, mindenütt ember lebzsel:
parasztok, akik ép hogy a földet tudják túrni; szörnyű
asszonyteremtések, akiknek minden tudományuk a főzés és a szülés. Menj
Indiába, Kínába s mindenütt embermilliárdokat látsz mozogni, élni, akik
annyi nyomot sem hagynak maguk után, mint a hangya, amelyet az úton
eltaposol. Menj a vályogkunyhókban élő feketék birodalmába; menj a fehér
arabok közé, akik barna sátorokban laknak, amelynek vásznát a szél
csapkodja és megtanulod, hogy a különélő, önmagában vett ember semmi,
egyáltalában semmi. A faj minden! Mit ér például egyvalaki a pusztákon
bolyongó néptörzsből? És ezek a bölcs emberek nem törődnek a halállal.
Az ember náluk nem számít. Az ellenséget meg kell ölni: az élet háború.
Így háborúskodott régen egyik tanya a másikkal, egyik tartomány a
másikkal.

Igen, utazzatok csak a nagyvilágban s nézzétek a megszámlálhatatlan,
ismeretlen embertömegek nyüzsgését! Ismeretlenek? Hát éppen itt van a
rejtély kulcsa! Bűn a gyilkosság, mert az embereket számokkal láttuk el!
Mikor megszületnek, beírják az anyakönyvbe, nevet adnak nekik és
megkeresztelik. A törvény rájuk teszi kezét! Íme a nagy furfangosság! Az
anyakönyvbe fel nem vett ember nem számít: öld meg a végtelen mocsár
ingoványaiban, a pusztán, a hegyek közt! Mintha semmi sem történt volna!
A természet szereti a halált; _ő_ nem büntet miatta!

Csupán az anyakönyv tesz szentté és sérthetetlenné! Különös! E könyv
egyesegyedül védi az embert. Az élet szent, mert ide be van vezetve!
Tisztelet az anyakönyvnek, a törvényes Istennek. Térdre előtte!

Az állam ölhet, mert joga van az anyakönyvet módosítani. Ha háborúban
lemészároltat kétszázezer embert, egyszerűen nagyszámú jegyzői által
kivakartatja nevüket az anyakönyvből. Ezzel vége van! De nekünk, akik
nem változtathatunk az anyakönyvön, nekünk tisztelni kell embertársaink
életét. Anyakönyv, dicső Istenség, aki a polgármesteri hivatalokban
székelsz, üdvözöllek! Erősebb vagy, mint a Természet! Ó, nagy, nagy
Hatalom!

_Július 3-án._ – Hah, milyen különös, kéjes élvezet lehet ölni: kezünkbe
keríteni egy élő, gondolkodó lényt, s azután kis lyukat fúrni rajta s
nézni, hogy ömlik ki belőle a vér… A piros vér, amely életet fakaszt… És
az előbb még meleg test egyszerre csak mint puha, hideg, tehetetlen és
gondolatnélküli hústömeg terül el lábad előtt!

_Augusztus 5-én._ – Istenem, mi lenne, ha én, aki egész életemben
ítélkeztem, kihirdetett szavakkal öltem, guillotinenal kivégeztem
azokat, akik késsel öltek, mi lenne, ha én is úgy csinálnék, mint a
gyilkosok? Mi lenne, ha én is közvetlenül, késsel gyilkolnék? Én, a
törvényszéki elnök? Én, én? Ki tudná meg?

_Augusztus 10-én._ – Meg tudná-e valaha valaki? Gyanúsítanának engem?
Különösen, ha olyan valakit ölnék meg, akinek életére semmi okom sincs
törni?

_Augusztus 15-én._ – Belém furakodott a kísértet, mint féreg s bennem
rág. Bennem csúszik, mászik; egész testemben sétál; ott kering elmémben,
amely csak erre gondol: ölni; ott van szememben, amely csak vért kíván
látni; fülemben, ahol szörnyű, őrjítő hang sikít: a meggyilkoltnak
utolsó kiáltása; lábaimban, amelyekben bolond vágy él odamenni, ahol a
tett végbemegy; kezeimben, amelyek remegnek az ölés vágyától. Milyen
különös, ritka élvezet lehet. Mennyire méltó egy szabadabb felfogású
emberhez, aki a többiek fölött él, szíve fölött rendelkezni tud és finom
élményeket keres!

_Augusztus 22-én._ – Nem tudtam többé ellenállni. Először kis madarat
öltem meg, hogy elkezdjem, hogy az első kísérletet megtegyem.

Jánosnak, a szolgámnak, volt egy stiglice, amelyet szobája ablakára
függesztett kalickában tartott. Elküldtem őt valami ürüggyel s azalatt a
kis madarat kezembe vettem. Melege volt. Szíve hevesen dobogott.
Felmentem vele szobámba. Időnként hevesebben meg-megszorítottam; a
szívecskéje még jobban vert; fájó, de egyben gyönyörűséges érzés volt.
Már majdnem megfojtottam. De nem láttam volna vért!

Ezért ollót kerestem elő. Kicsi, körömvágó ollót vettem kezembe s
háromszori metszéssel lenyisszantottam a nyakát. Kitátotta csőrét,
szeretett volna markomból kiszabadulni, de jól tartottam! Ó, jól
megfogtam! Veszett kutya sem tudott volna görcsösen szorító ujjaim közül
kimenekülni. És láttam a vért folyni… Milyen szép, csillogó, világos és
piros a vér! Kedvem lett volna meginni! Nyelvem hegyét belemártottam!
Jóízű. De a szegény, kis madárnak oly kevés volt! Nem tudtam sokáig az
élvezetben elmerülni. Milyen fölséges látvány lehet, ha egy bika vérzik
el!

Azután úgy jártam el, mint az igazi gyilkosok. Megmostam az ollót, a
kezemet; a vizet kiöntöttem és a madár kihűlt tetemét kivittem a kertbe,
hogy eltemessem. Egy szamócabokorban megfelelő helyet találtam. Itt
sohasem bukkannak rá. Ezentúl mindennap eszem egy szemet erről a
bokorról. Ó, hogy lehet élvezni az életet, ha az ember ért hozzá!

Szolgám sírt. Azt hiszi, hogy madara elröpült. Hogy is gyanakodhatnék
rám! Ugyan, ugyan!

_Augusztus 25-én._ Embert kell ölnöm! Kell!

_Augusztus 30-án._ Megtörtént! Milyen kicsinység! A vernesi erdőben
sétáltam. Nem gondoltam egyáltalában semmire, semmi különösre. Egyszerre
csak kis gyerek jön az úton szembe velem és vajaskenyeret majszol.
Megáll, amíg elmegyek mellette s üdvözöl:

– Kezit csókolom, elnök bácsi.

A gondolat fölcikázik elmémben: »Ha megölném?« Megszólítom:

– Egyedül vagy, gyermekem?

– Igen, bácsi.

– Az egész erdőben egyedül?

– Igen, bácsi.

Az ölési vágy elbódít, mint a szesz. Lassan közeledem hozzá és egyszerre
csak megragadom a torkát… Szorítom, szorítom teljes erőből! Rémült
szemekkel néz rám! Istenem, milyen szemek! Egészen kerek, kiugró,
rettenetes szemek! Sohasem éreztem ilyen vad s ily röviden tartó
fölindulást! Kis kezei a csuklómba kapaszkodtak s teste vonaglott, mint
a tűz fölé tartott lúdtoll. Azután nem mozgott többé.

Szívem hevesen dobogott! A testet az árokba dobtam s leveleket hánytam
rá.

Hazamentem; jól megebédeltem. Mily semmiség az egész! Este jókedvű
voltam; nagyon vidám, szellemes és fiatalos. A főispánéknál, ahova híva
voltam, mindenki el volt ragadtatva tőlem.

De nem láttam a vérét! Nyugodt vagyok.

_Augusztus 30-án._ Fölfedezték a hullát. Keresik a gyilkost. Ó, ó!

_Szeptember elsején._ Letartóztattak két csavargót. Semmi bizonyíték
ellenük.

_Szeptember 2-án._ A gyerek szülei eljöttek hozzám és keservesen sírtak.
Ó, ó!

_Október 6-án._ A nyomozást beszüntették. Egy csavargó követhette el a
bűntettet. Ó, ha láttam volna a vérét, azt hiszem, sokkal nyugodtabb
lennék!

_Október 10-én._ Az ölési vágy gerincvelőmben futkos. Olyan, mint
húszéves fiúknak kínzó szerelmi vágya.

_Október 20-án._ Még egy! Villásreggeli után a folyóparton sétáltam.
Észreveszek a fűzfa alatt egy alvó halászt. Dél volt. A burgonyás
földből kimeredt egy ásó, mintha idekészítették volna. Fölkapom,
markomba szorítom, mint kalapácsot s az élével kettéhasítom a halász
koponyáját. Ez aztán vérzett már! Rózsaszín, agyvelővel kevert vér
ömlött belőle. A vér lassan belecsurgott a vízbe. Lassú léptekkel
távoztam. Ha megláttak volna! Ó, ó! Kitünő gyilkos lett volna belőlem!

_Október 25-én._ A halász meggyilkolása nagy port vert föl. Unokaöccsét
vádolják, aki vele együtt halászott.

_Október 26-án._ A vizsgálóbíró meg van győződve róla, hogy a tettes az
unokaöcs. Az egész város azt hiszi. Ó, ó!

_Október 27-én._ Az unokaöcs nagyon rosszul védekezik. Azt mondja, hogy
akkor ölték meg nagybátyját, amikor ő kenyérért és sajtért a városba
ment. Ki hiszi el?

_Október 28-án._ Az unokaöcs már majdnem vallott, annyira beleszédült a
hercehurcába. Ó, ó! Igazságszolgáltatás!

_November 15-én._ Súlyos bizonyítékok vannak az unokaöcs ellen, akinek
nagybátyjától örökölnie kellett volna. A tárgyalást én vezetem.

_Január 25-én._ Halálra! Halálra! Halálra! Mindenáron halálra kell
ítélni! És sikerült is! Ó, ó! Az ügyész úgy beszélt, mint angyal! Még
egy áldozat! Megnézem a kivégzését!

_Március 10-én._ Vége. Ma reggel metszették le fejét. Alaposan meghalt!
Nagyon szép dolog a kivégzés! A fej lehull s a vér patakokban bugyog
elő. Ó, ha megfürödhettem volna benne. Milyen szédítő gondolat:
aláfeküdni, az ömlő vért arcomon, fejemen érezni s felállni egészen
pirosan!… Ó, ha az emberek egymás lelkébe látnának!

Ezentúl óvatosabb leszek. Oly könnyen elárulja az ember magát. Most már
várhatok és várni is fogok…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A kézirat még több lapból állt, de újabb bűntény nem fordult elő bennük.
Az idegorvosok, akik a naplót olvasták, azt állítják, hogy sok ilyen
ügyes és félelmetes őrült futkos a világon, mint ez az eszefordult
szörnyeteg, anélkül, hogy bárki is tudna róla.



Vidéki pörösködések.

A gorzsvilli járásbíróság egyik terme tele van parasztokkal, akik a fal
hosszában felsorakozva várják, hogy ügyük tárgyalásra kerüljön.

Van köztük mindenféle termetű és megjelenésű: törpe és hórihorgas,
kövér, kicsattanó ábrázatú és sovány, beesett orcájú, akinek a képét
mintha öreg almafa tönkjéből vágták volna ki. Kosarukat maguk elé tették
és most békességesen várakoznak és ügyük kimenetelén töprengenek.
Körülöttük orrfacsarító falusi szag terjeng, amelyben istállónak,
izzadságnak, trágyának és savanyú tejnek külön-külön fölismerhető a maga
egyéni illatárnyalata. A fehérre meszelt falakon legyek donganak. A
nyitott ajtón át behallik a kakas kukorékolása.

Egy emelvényfélén kopott zöld posztóval fedett hosszú asztal áll. Bal
sarkán ráncos, füle nyergén tollat hordó, kopasz fej merül az írásokba.
Jobb sarkán, magát mereven kihúzva, egy zsandár foglalt helyet. A
meztelen falon fából készült, felfeszített Krisztus. A vonagló
Isten-ember szenvedését felajánlja ez állatszagú emberek ügyéért.

Végre belép a bíró úr. Piros arcú, elhízott ember. Hivatalos talárja
suhogva lebben nagy testének siető mozdulataira. Az asztalra helyezi
süvegét és mély megvetéssel néz a közönségre.

A bíró úr vidéki irodalmi nagyság. Horatiust fordítja; Voltaire kedves
írója és a vaskos humorú költészetnek maga is művelője.

Rászól a jegyzőre:

– Kedves Potel uram, kezdődhet a futam!

Azután mosolyogva dünnyögi:

– _Quidquid tentabam dicere versus erat._

A jegyző kopasz feje fölmerül a papírok közül. Érthetetlen, únott hangon
hadarja:

– Baskel Juliána asszonyság, mint felperes és Paturon Márton, mint
alperes.

Hatalmas termetű vidéki asszonyság járul a bíróság elé. Igazi
járásszékhelyi előkelőség: rikító szalaggal díszített kalap; a nyakáról
nagyszemű aranylánc fut le a mellén; ujjai gyűrűkkel rakva; fülében
óriási függők, amelyek izzadtan fénylenek, mint az égő viaszgyertyák.

A bíró kis, ismerősöknek járó fejbiccentéssel üdvözli és szemében némi
gúny csillan föl, amíg mondja:

– Baskelné naccsád, terjessze elő panaszát.

A »naccsád« ellenfelei a másik oldalon foglalnak helyet és összevissza
hárman vannak. Középen húsz-huszonöt éves parasztlegény, pufókra hízott,
pipacspiros arccal. Jobbján fiatal felesége; kicsi, sovány asszonyka,
egészen laposra fésült hajjal, amelyen mint kakastaréj, rózsaszínű
főkötő fityeg. Szeme kerek, csodálkozó és oldalra pislogó, mint a
majorságé. A fiú balján áll az apja: öreg, görnyedt férfiú, akinek
megcsavarodott, vékony teste úgy tűnik el a kikeményített zubbonyban,
mint valami harangban.

Juliána asszony előadja sérelmeit:

– Nagyságos bíró úr! Éppeg tizenöt éve, hogy ezt a fiút magamhoz vettem.
Úgy dédelgettem, mintha anyja vónék. Embert faragtam belőle.
Megesküdött, hogy sohasem hágy el. Szó, ami szó, még egyességet is
kötöttünk. Papírosra írtuk az egyességet. Neki adtam a bec-mortini
fődemet, ami legalább is 3000 forintot ér, ő pedig megígérte, hogy
szógálatomban marad. Hát, nagyságos bíró úr, eccer csak gyün ez a kis
nyavalyás, ez a kis ringy-rongy, ez a cifit-cafat…

A bíró közbeszól:

– Mérsékelje magát, naccsádkám.

Juliána asszony tovább folytatja lihegő dühvel:

– Jön ez a kis… ez a kis… Minek mondjam? Jön, összekuruzsol, tudom is én
mit igen, mit nem, s ez a nagy mafla, ez a tejfeles szájú pipogya fráter
elveszi őt feleségül. Megesküsznek az ótárnál s ez a híres az én
bec-mortini fődemet adja jegyajándékba… Hát mán hallottak ilyet?… Én sem
estem ám a fejem lágyára!… Papír van a kezemben! Itt van ni… Adja vissza
legalább a fődemet!… Egyességet kötöttünk a fődre nézve a jegyző előtt,
a barátságra nézve csak magunk között, de írásban… Egyik ollan, mint a
másik. Vagy-vagy! Tessék megolvasni, bíró úr!

És e szavakkal nagy, bélyeges papírt nyujt át kitárva a bírónak.

Paturon Márton megszólal:

– Nem igaz a’!

_A bíró:_ Hallgasson kend! Várjon, míg sorra kerül. _(Belenéz az
írásba):_

»Alulírott Paturon Márton Mihály megígérem Tekintetes Baskel Tivadarné
Juliána ifjasszonnak, az én nemeskebelű jóltevőmnek, hogy soha e földi
életben el nem hagyom, hanem hűségesen kiszolgálom, mint eddig is.

Gorzsvill, az Úrnak 1883-ik esztendejében, Szt. János napján.«

_A bíró:_ Aláírás helyett kereszt van itt. Hát nem tud kend írni?

_Márton:_ Nem én!

_A bíró:_ Kend műve a kereszt?

_Márton:_ Mán hogy vóna, naccságos bíró úr!

_A bíró:_ Ki csinálta hát?

_Márton:_ Az ifjasszony!

_A bíró:_ Kész megesküdni kend, hogy a keresztet nem maga pingálta oda?

_Márton (hadarva):_ Édesapám, édesanyám, nagyszüleim és a jóságos Isten
fejire esküszöm, hogy nem én írtam a keresztet. _(Kezét fölemeli és
oldalra köp, hogy esküjét támogassa.)_

_A bíró (mosolyogva):_ Milyen viszonyban volt kend az itt jelenlevő
Baskel Tivadarné asszonysággal?

_Márton:_ A kéjjányom vót! _(Nevetés a hallgatóság körében.)_

_A bíró:_ Mérsékelje kend kifejezéseit. Azt akarja talán mondani, hogy
viszonyuk nem volt oly tiszta, mint őnagysága föltünteti?

_Az apa (átveszi a szót):_ Még tizenötéves sem vót, naccságos bíró úr,
mikor az ifjasszony pórázonságra csábította.

_A bíró:_ Tán paráznaságot akar mondani?

_Az apa:_ Magam se’ tom má’, bíró úr. Tény az, hogy még gyerek vót. De
nem is ő vót az első. Mán három gyereket édesgötett így a naccsága.
Tömte minden jóval űket, hízlalta a pukkadásig s mikor már megértek, hát
elrabolta tőlük a szemérmüket…

_A bíró:_ A szemérmüket?… És maga hagyta ezt?

_Az apa:_ Ez vagy egy másik? Úgyis el kell az ilyesminek jönni!…

_A bíró:_ Hát akkor minek panaszkodik?

_Az apa:_ Én nem panaszkodok, bíró úr! Nekem semmi károm sincsen!! Csak
ha a fiú má’ nem akar többet, hát hagyja békiben! Mindenki ott szeret,
ahun akar. Tessen a bíró úrnak erre a törvényt citálni!

_Juliána asszony:_ Ezek a parasztok mindent összehazudoznak, bíró úr! Én
csináltam férfit a fiúból!…

_A bíró:_ A teringettét!

_Juliána asszony:_ És most megtagad, itthágy! Ellopja a birtokomat!

_Márton:_ Nem igaz a’, bíró úr! Már öt év előtt is el akartam hagyni,
merhogy nagyon hízásnak ereszkedett. A’ pedig nem az én gusztusom.
Mondtam is neki, hogy én már csak elódalgok. De ű bőgni kezdett, mint a
borjú és a könnye megeredt, mint az ereszcsatorna. Kért, könyörgött s a
végin nekem ígérte a bec-mortini fődet, ha még maradok pár évig. Erre
meglágyultam én is s mondám, hogy maradok. A bíró úr is úgy tett vóna.

Ott is maradtam öt álló esztendeig. Egy órát sem blicceltem el belőle.
De evvel osztán meg is szógátam a fődér, aki áldóját! Megadtam az árát
becsülettel. _(Márton felesége, aki idáig hallgatott, papagályhangon
visít fel erre):_

– Nézze meg, nézze meg bíró úr ezt a rohadt hordót, hát meg lehet
fizetni egy kis főddel, ha valaki öt évig szógálja?

_Az apa (fejét rázva meggyőződéssel ismétli):_ Bizony, a Márton
megdógozott érte. _(Baskel asszonyság aléltan hull a padra és keservesen
sírni kezd.)_

_A bíró (atyai hangon):_ Kedves naccsád, a dolgon nem segíthetek. Kegyed
a bec-mortini földet törvényes formák között iratta rá. Ez már
kétségbevonhatatlanul az övé. Következéskép jegyajándékba is viheti a
feleségének. Ami a kérdés… érzelmi részét illeti, abba nem avatkozhatom.
Én csak a törvényt alkalmazom. A többi nem tartozik rám.

_Az apa (büszkén):_ Akkor hát nyugodtan hazamehetünk?

_A bíró:_ Elmehetnek kendtek. _(A parasztok a többiek rokonszenves
tekintetétől kísérve, elégedett arccal vonulnak ki. Baskel asszonyság
még mindig sír a padon.)_

_A bíró (mosolyogva):_ Szedje össze magát, naccsádkám. Ha valamit
mondhatok, az csupán ennyi: feledje el a hálátlan fiút s keressen… egy
másik tanítványt…

_Juliána (könnyei fátylán át):_ Többet nem találok már, bí-ró úr!…

_A bíró:_ Sajnálom, hogy nem szolgálhatok eggyel. _(Juliána asszony
fájdalmas tekintetet vet a fölfeszített Krisztusra, azután
föltápászkodik és zokogását zsebkendőjébe rejtve, maradozó léptekkel
kifelé indul.)_

_A bíró (a jegyző felé fordulva csintalanul felkiált):_ Kalypso Odysseus
távozása miatt vigasztalhatatlan vala… _(Majd komolyra válva):_ Nézzük a
többi ügyeket!

_A jegyző (álmos unalommal):_ Lasakot János Mária és Varendoche
Krisztina Euzébia…



A hajtű.

Sem az országnak, sem hősömnek nevét nem árulom el. Messzi, termékeny és
forró tengerparton történt. Már reggel óta mentem a napfényes kék tenger
és aranykalászos búzaföldek között. A halk, szinte álomba szenderült
hullámok közvetlen közelében virágok nyíltak. Meleg volt. A levegőben a
nedves, kövér föld illatos lehellete terjengett. Mintha csírát szagolt
volna az ember.

Estére be voltam jelentve egy franciánál, aki, amint mondták, kis
narancsfa-erdőben egy hegyfok végében lakott. Hogy hívták? Akkor még nem
tudtam. Tíz évvel ezelőtt érkezett egy szép reggelen; megvette a földet;
szőlőt ültetett, magot vetett; lázas buzgalommal fogott a munkához.
Birodalma évről-évre nőtt. A hálás föld busás kamattal fizette vissza a
beléölt munkát s urát gazdaggá tevé.

A gazdag földesúr azonban továbbra is szakadatlanul dolgozott. Hajnalban
kelt s éjfélig tartott, amíg földjeit lován benyargalta. De a munkát
elvégezte mindennap, mintha kielégítheteten pénzszomj gyötörte volna.

A nap lebukott az égen, amikor a lakot elértem. Valóban, narancsfák
között emelkedett az egyszerű, négyszögletes fehér ház és terassza a
tengerre nyílott.

Amint a házhoz közeledtem, hosszú szakállú férfiú jelent meg a kapuban.
Üdvözöltem és éjszakára menhelyet kértem. Mosolyogva nyujtotta kezét:

– Lépjen be, uram, és érezze magát otthon.

Tökéletes világfinak könnyedségével és közvetlen bizalmasságával
vezetett fel egy szobába és bocsátott rendelkezésemre egy szolgát. Majd
e szavakkal hagyott magamra:

– Ha készen lesz, fáradjon le vacsorára.

Házigazdám a teraszon teríttetett kettőnk számára. Lábunk alatt terült
el a smaragdszínű tenger. Én dicshimnuszokat zengtem e vidékről, amely
oly gazdag, oly különösen szép és oly ismeretlen. Asztaltársam
mosolygott, aztán szórakozottan felelt:

– Szép vidék. De semmi sem tetszik, ha az ember távol van attól, amit
szeret.

– Sajnálja Franciaországot?

– Párizst sajnálom.

– Miért nem jön vissza?

– Ó, majd visszatérek!

És lassanként elkezdtünk Párizsról beszélni: a társaságról, a
boulevardokról, párizsi furcsaságokról. Házigazdám hozzám intézett
kérdéseiből láttam, hogy a Vaudevillet és a párizsi arszlánok egyéb
divatos találkozóhelyeit jól ismeri.

– Kik járnak a Torponiba?

– Még mindig ugyanazok. Kivéve a halottakat.

Figyelemmel néztem meg arcát és igyekeztem emlékeim között rátalálni.
Pedig valahol már láttam! De hol és mikor? Fáradtnak és szomorúnak
látszott, de ugyanakkor erélyt és határozottságot is kifejezett. Hosszú
szőke szakálla mellére hullt. Néha a tövénél fogva kezébe szorította s
azután lassan átcsusztatta ujjai közt. Kissé kopasz volt; szemöldökei
bozontosak; tömött bajusza beleveszett szakállába.

Hátunk mögött a nap a tengerbe bukott s utolsó sugarai vörösre festették
a parti sziklákat. A langyos esti szellő narancsfák virágainak édes,
bódító illatát hozta felénk. Házigazdám mindebből semmit sem vett észre.
Mereven szegezte szemét rám s tekintetem mélyén, a lélek délibábos
tükrében, messzi képet keresett: a fákkal szegélyezett széles utat,
amely a Madeleine-templomtól a Drouot uccáig megy.

– Ismeri a nőbolond Boutrelle-t?

– Hogyne!

– Mi van vele?

Már egészen megőszült.

– És a délceg, lószakértő Ridamie gróf?

– Semmit sem változott.

– Hát az asszonyok? Beszéljen róluk! Lássuk csak: ismeri Verner
Suzanne-t?

– Nagyon is. Már elvirágzott.

– Ó!… És Astier Sophie?

– Meghalt.

– Szegény! Hát aztán… Ismeri… talán…

Hirtelen elhallgatott; arca elsápadt. Kis szünet mulva rekedten
folytatta:

– Nem, jobb, ha nem beszélek róla. Idegesít.

Azután, hogy a társalgást elterelje, felállt és kezét nyujtva már
nyugodtan kérdezte:

– Bemenjünk talán?

– Nagyon szívesen.

Előttem ment be a házba. A szobák elhanyagoltaknak látszottak: nagyok,
üresek és szomorúak voltak. Az asztalokon tányérok, poharak hevertek,
amelyeket a benszülött szolgálók, akik folytonosan ki- és bejártak, ott
felejtettek. A falon két szegre két puska volt akasztva. A szögletekbe
ásók, horognyelek, szárított pálmalevelek s egyéb ilyen holmik voltak
állítva abban a véletlen sorrendben, ahogy a belépő leteszi s mindig
készenlétben tartva, ha a kilépőnek szüksége lenne rájuk.

Házigazdám mosolyogva jegyezte meg:

– Száműzöttnek lakása, vagy jobban mondva fészke. Menjünk a szobámba! Az
valamivel csinosabb.

Azt hittem, hogy régiségkereskedő boltjába lépek. A legkülönbözőbb és
legtarkább dolgok voltak itt összehalmozva, amelyeknek együttes létét
csak az magyarázhatta meg, hogy mind emlékek voltak. A falakon két
ismert festő rajzát, néhány szőnyeget, különböző tőröket, kardokat és
pisztolyokat láttam. A középső falnak azonban egyetlen dísze az
aranykeretbe foglalt fehér selyemdarab volt.

Meglepetten közeledtem a sajátságos falidíszhez s a fénylő selyem
közepén egy hajtűt láttam betűzve.

Házigazdám kezét vállamra tette:

– Ime az egyetlen dolog, – mondta mosolyogva, – amire tíz év óta nézek,
amit egyáltalában észreveszek. Ha Prudhomme énekelhette: »E kard éltem
legszebb napja!«, akkor én is elmondhatom: »E hajtű egész életem!«

Akartam valami udvarias, résztvevő szót mondani; végre is ezt a
mindennapi szólamot ejtettem ki:

– Egy asszony miatt szenvedett?

Hirtelen hevességgel fakadt ki:

– Mondja inkább, hogy szenvedek még mindig. És úgy szenvedek, mint egy
kutya!… Menjünk az erkélyre! Az előbb kérdezősködni akartam valaki után,
de nem mertem. Ha rá is azt mondta volna, mint Astier Sophiera, hogy
meghalt, akkor még ma este főbe lőttem volna magamat.

Kitámaszkodtunk az erkély korlátjára. Lábunk alatt jobbra és balra is
magas szürke hegyektől körülvéve két öböl terjedt el. Minden hallgatott
az esti szürkületben. A nap már csak az égen maradozó viszfényével
világított.

Remegő hangon, aggodalommal teli szemét rámfüggesztve kérdezte a párizsi
élet önkéntes száműzöttje:

– Limousin Jeannette él-e még?

Szeme szemem rebbenését leste. Mosolyogva válaszoltam:

– Teringettét! Nemcsak hogy él, de szebb, mint valaha.

– Ismeri?

– Igen.

Habozva tette hozzá:

– Teljesen?…

– Nem.

Megfogta kezemet:

– Beszéljen róla.

– Nem sokat tudok mondani róla. Párizs legkörülrajongottabb asszonyai…
illetve lányai közé tartozik. Szépen és roppant előkelően él. Ennyi az
egész, amit róla tudok.

– Szeretem, – mondta önkéntelenül fogai közt a férfi, mintha azt mondta
volna:

– Meghalok.

Azután nem tudván tovább visszatartani magát, fölkiáltott:

– Ó, gyönyörűséges és gyötrelmes volt az életünk három éven át. Ötször
vagy hatszor majdnem megöltem. Egyszer ezzel a tűvel akarta a szememet
kiszúrni. Nézze ezt a kis fehér foltot itt a balszemem alatt!… Hogy
szerettük egymást! Mivel tudnám szenvedélyünket megmagyarázni önnek? Az
ilyent nem lehet megérteni.

Bizonyos, hogy van egy egyszerű; magasztos szerelem, amely két
rokonszív, két rokonlélek közös lendületéből származik. De bizonyos az
is, hogy van egy kegyetlen, rettenetesen kínzó szerelem, amely két
különböző lénynek, akik gyűlölik egymást, a leküzdhetetlen
összefonódásából születik.

Ez a lány három év alatt tönkretett. Négymillióm volt, s ő nyugodt
arcával, ártatlanul mosolygó ajkaival megette, lenyelte a négymilliómat.

Ismeri őt? Van benne valami ellenállhatatlanul vonzó erő! Hogy miben
áll, nem tudom. Talán szürke szemének tekintete, amely úgy hatol beléd,
mint a tű s benned marad, mint a horog? Vagy talán közömbös és elbűvölő
mosolya, amely oly idegen rajta, mint álarc? A bája lassan válik le
róla, mint az illat s az embert észrevétlenül beborítja. Nézed magas,
karcsú termetét, amely alig inog-reng, amikor megy, mert inkább csúszik,
mint lépdel; hallod kissé nyujtott, mélyen a torkából fölcsendülő
hangját, amely mintha mosolyának muzsikája lenne; figyeled mozdulatait,
amelyek öszhangjukkal megrészegítenek és azt kell érezned, hogy e
szépségforrástól többé nem tudsz elszakadni. Három évig csak őt tudtam
látni az egész világon! Hogy szenvedtem! Mert megcsalt mindenkivel!
Miért?… Semmiért! Csak hogy csaljon! Mikor megtudtam, rátámadtam és
elneveztem mindennek, ő nyugodtan jegyezte meg:

– Talán a felesége vagyok?

Amióta itt élek magányomban s annyit gondolok e nőre, azt hiszem,
megfejtettem talányát. Újraszületett Manon Lescaut. Manon, aki nem tud
hűtlenség nélkül szeretni; Manon, akinek a szerelem, kéj és a pénz egyet
jelent.

Elhallgatott. Majd rövid idő mulva:

Amikor az utolsó krajcárom is elfogyott, a nő nyugodtan kijelentette:

– Értse meg, kedvesem, hogy a levegőből nem élhetek meg. Nagyon szeretem
magát. Jobban, mint bárkit; de élni kell. Én a nyomorral sohasem
házasodom össze.

– És ha elmondanám, hogy milyen rettenetes életet éltem mellette! Ha
ránéztem, épúgy vágytam megölni, mint megölelni. Ha a szemébe néztem…
őrült vágy fogott el, hogy szétkapjam karomat, nyakát kezem közé
szorítsam és fojtsam, gyilkoljam, amíg ki nem adja lelkét. Volt valami
megfoghatatlanul gonosz és kötekedő a szemében, a szeme legmélyén, ami
miatt halálosan gyűlöltem. Talán ezért szerettem annyira. Az ősi,
erkölcstelen, hímgyűlölő Asszonyiság több volt benne, mint bármely más
nőben. Tele volt vele, csordultig tele, ezzel a mérges, bódító itallal.
Asszony volt; az Asszony és azonkívül semmi más.

– Ha kimentem vele az uccára, minden férfira ránézett. És a tekintete
már nemcsak fölkínálás, de teljes odaadás is volt. Kimondhatatlanul
kínlódtam emiatt, de még jobban bomlottam érte. Ez a teremtés, anélkül,
hogy akarta volna, s amellett, hogy a járása, modora tartózkodó volt,
tulajdonképpen csak azzal a tényével, hogy végigment az uccán, már oda
is adta magát minden férfinak. Érti ezt?

Kínzó pokol volt ezzel a nővel valahová menni: Színházban, étteremben az
volt az érzésem, hogy a szemem előtt hull a férfiak karjába.

És ha egyedül hagytam – valóban bárkinek a karjába hullt.

Tíz éve nem láttam! És jobban szeretem, mint valaha!

Az este árnyékba borította a földet. A fákról bódító narancsvirágillat
szállt a levegőbe.

Elgondolkozva kérdeztem:

– Viszontlátja még?

– Hogyne! – kiáltott föl szenvedéllyel. – Összeszereztem már itt földben
és készpénzben több mint nyolcszázezer frankot. Ha meglesz a millió,
eladok mindent és megyek vissza hozzá. Egy évig élhetek vele. Egy szép,
teljes évig! Aztán adieu! Az életem le lesz zárva!

– És aztán? – kérdeztem.

– Aztán? Nem tudom, mi lesz. Talán megkérem, hogy fogadjon meg inasának.



Szalonkavadászat.

Kedves jó asszonyom, azt kérdi, hogy miért nem megyek vissza Párizsba?
Csodálkozik ezen; szinte megharagszik érte. Az ok, amivel indokolom,
bizonyára csak fokozni fogja elégedetlenségét: hazamehet vadászember
Párizsba a szalonkák húzása idején?

Bizonyára értem és szeretem a városi életet, amely a szoba és az aszfalt
között folyik le, de mégis csak többre becsülöm a vadásznak szabad, nagy
levegős életmódját. Párizsban, azt hiszem, hogy mindig szobában vagyok,
mert az uccák végeredményben nem egyebek, mint tetőnélküli, nagy, közös
lakóhelyek. Szabadban van-e az ember, ha két fal között, aszfalton vagy
kövezeten bandukol és szemhatárát házóriások zárják el, úgyhogy kis
azúrfolton kívül erdők, hegyek és a szabadság nagyszerű panorámájából
semmit sem kap? Ezer és ezer ember tartóztatja fel útján; beszél vele,
vagy hozzá dörzsölődzik, üdvözli vagy sarkára lép. Az a tény, hogy
föltartott esernyőmön esőszemek koppannak, még nem elegendő a nagy
természet érzetét kelteni bennem.

Itt, asszonyom és csakis itt lehet a külső világ és a fedélalattiság,
vagyis az úgynevezett otthon közötti jelentékeny különbségeket pontosan
és sokszor élvezettel megállapítani. De ezúttal nem erről akarok írni…

Azzal kezdtem, hogy a szalonkák, vagy amint természetrajztanárom szokta
volt mondani, a lebenkék ideje elérkezett.

Meg kell jegyeznem, hogy lakóhelyül egy jellegzetesen normandiai házat
választottam, amely kies völgyet átszelő patakocska partján emelkedik.
Innen indulok ki mindennapi vadászatomra.

Amellett bőven marad időm olvasásra. Olyan könyveket böngészek itt,
amelyek tanulmányozásába Párizsban nem mer fogni az ember. Komoly, mély
és érdekes könyvek. Az utóbbi hetekben egy külföldi tudós lángelmének
olvasom a művét, aki egész életében azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy
a különböző szervek működése miként hat az emberi elme fejlődésére.

De hagyjuk ezt a kérdést! A vadászatról akarok beszélni. Az Orgemol
fivérek és én az egész vadászati időszakot itt akarjuk tölteni. Mihelyt
az első fagy jelentkezik, átköltözünk barátaim _fécampi_ majorjába.
Pompás, mondhatnám isteni erdőcske közepén fekszik. A sneppek, amelyek
erre mennek, mindig megszállnak itt.

Bizonyára ismeri, kedves jó asszonyom, barátaimat: az Orgemolokat. Két
ős normand. Még abból a nagyszerű fajból valók, amely ellepte
Franciaországot, meghódította és megtartotta Angliát, a régi világnak
valamennyi tengerpartján letelepedett, mindenütt csodálatos városokat
emelt; átcsapott, mint vízáradat, Sziciliába, ott bámulatraméltó
művészetet teremtett, megverte a királyokat, kifosztotta a leggazdagabb
városokat, kifogott az olasz pápákon s főleg szerelmeskedett s faját
szaporította a világ mind a négy sarkában. A két Orgemol valahogyan az
idők megkerülésével ez életrevaló fajból közvetlenül származott. Minden
hamisítatlanul normand rajtuk: hangjuk, észjárásuk, szőke hajuk és
tengerszínű szemük.

Ha együtt vagyunk, normand nyelvjárásban beszélünk, normand módra élünk,
gondolkodunk és cselekszünk. Egy szóval normandabbak leszünk a legősibb
benszülötteknél.

Már tizenöt napja vártuk türelemmel a szalonkákat.

Az idősebbik Orgemol, a Simon, minden reggel azzal vert föl: Hé lá!
Möggyütt a keleti szél s e’hozza a fagyot. Két nap múva itt lesznek a
szalonkák.

A fiatalabbik, Gáspár, várt addig, amíg a fagy valóban el nem jött.
Csütörtökön aztán lelkendezve rontott be szobámba: – Mindön fejér kint.
Ha két napig így mögy, átkőtözünk az erdőbe!

Két nap mulva valóban átmentünk a fécampi majorba. Hogy nevetett volna,
asszonyom, ha költözködésünket végignézi! Egy egészen furcsa
vadászszekérre csomagoltunk föl, amelyet még jó apám szerkesztetett
össze. Azt kell mondanom, hogy szerkesztetett, ha némi fogalmat akarok
adni erről a kerekeken forgó szörnyetegről, erről a mozgó földrengésről,
amelyben minden találtatott, ami csak a vadászathoz kellett. Voltak itt
ládák az élelmiszerek, ládák a fegyverek, utazókosarak és külön
szelelőlyukakkal ellátott ládák a kutyák számára. Minden jó védett
helyen volt, kivéve az embereket, akiknek egyetlen lépcső nélkül kellett
a magas kerekeken fölmászni a háromemelet magasságban elhelyezett
ingó-lengő erkélyre, amelyen csak kapaszkodva lehetett tartózkodni, mint
valami faágon.

Nagynehezen, nemcsak kezünkkel és lábunkkal, hanem néha fogunkkal is
fogózkodva fölmásztunk mind a hárman a meredek kocsi-hegyre. Úgy voltunk
öltözködve, mint az eszkimók. Báránybőrkabát; a nadrág felett óriási
gyapjúharisnyák, rajtuk bőrkamásli. Fejünkön fekete prémsapka, kezünkön
fehér prémkesztyű. Mikor nagynehezen elhelyezkedtünk, inasom földobta a
három borzebet: Piffot, Paffot és Puffot. Olyanok voltak, mint három
szőrös krokodil. Hosszúak, egészen alacsonyak, a lábuk kifelé fordult s
annyi szőr van mindenütt rajtuk, hogy sárga bozótoknak látszanak. Sűrű
szemöldökük alól alig tud elővillogni fekete szemük s hosszú szakálluk
eltakarja apró, fehér fogaikat. Őket nem szokás a guruló kutyaólba
zárni. Mindegyikünk lába alá helyezi a magáét, hogy melegítsenek.

Megindul kocsink s elkezdődik a rázás, a szüntelen ide-oda való
dülöngés. Kutya hideg van. Ennek nagyon örülünk. Öt óra felé érkezünk
meg. A kapu előtt vár Picot gazda, a majoros. Jópipa ez is. Nem magas,
de zömök és fürge, mint a szelindek, ravasz, mint a róka. Az ábrázata
mindig megelégedett, mindig mosolygós s nincs dolog, amiből ne tudna
pénzt sajtolni.

A szalonkák húzása nagy ünnep a majorban.

A major épülete – régi, hatalmas kőház – almafákkal beültetett udvaron
van. Körülötte a tenger felől jövő széllel négy sor törpefenyő küszködik
szakadatlan.

Belépünk a konyhába, ahol tiszteletünkre vígan ropog a tűz. Asztalunk
közvetlenül a tűzhely mellett van megterítve, amelyen a világos láng
fölött kövér csirke sül és forog és sárga zsírját agyagedénybe
cseppenti.

A majorosné komolyan és udvariasan köszönt, amint belépünk. Nem szeret
beszélni, mert folytonosan el van foglalva. A feje tele van házi
ügyekkel és különböző számokkal: a gabonának, a csirkének, a juhnak, a
marhának árával. Az egész vidék mint rendszerető, szigorú és elsőrendű
háziasszonyt ismeri és becsüli.

A konyha mélyén nyúlik el a nagyasztal, ahol nemsokára helyet foglal a
dolgozó személyzet: béresek, istállószolgák, kocsisok, munkások és
munkáslányok. Mindezek a ház asszonyának éber felügyelete alatt
hallgatagon esznek, aki közben ránk is gondot visel. Mi a majorossal
eszünk együtt és nagyokat nevetünk tréfáin, amelyekkel a fogásokat
fűszerezi. A majorosné csak akkor ül asztalhoz, mikor már mindenkit
kielégített. Egyszerű ebédjét gyorsan költi el és még azalatt is a
szolgálót figyeli, aki az edényeket mossa el.

Ha mi nem vagyunk itt, ő is a személyzettel ebédel.

Együtt alszom az Orgemol testvérekkel nagy, fehérre meszelt szobában,
amelynek egész berendezése három ágy, három szék és három mosdó.

Rendszerint Gáspár ébred föl legelőbb és elharsogja a szokott
vadászindulót. Félóra alatt mindnyájan készek vagyunk s elindulunk Picot
urammal vadászatra.

A majoros engem jobban szeret, mint gazdáit. Miért? Bizonyára, mert nem
vagyok gazdája. Jobb oldalról kerülök vele az erdőbe, a két testvér
balról. Simon ügyel fel a kutyákra, akiket szíjon maga után vonszol.

Mert meg kell jegyeznem, hogy nem szalonkára, hanem nyúlra vadászunk.
Jól tudjuk ugyanis, hogy a sneppet nem lehet keresni, csupán megtalálni.
Rájuk kell bukkanni; ez az egész tudomány. Ha éppen csak őket lesi az
ember, soha sincs hozzájuk szerencséje. Valóban van valami fölpezsdítő,
különös élvezet abban, amikor a kristálytiszta reggeli levegőt
pillanatra dörrenés rezegteti meg, aztán fölujjong Gáspár hangja:
»Hurrá! Szalonka!«

Én sunyibb vagyok, mint ő. Ha leszedtem egy szalonkát, mindig azt
kiáltom: »Nyúl!« És csak a déli villásreggelinél húzom elő táskámból
diadalmaskodva a sneppeket.

Picot és én figyelve indulunk hát meg a fák között, amelyeknek levelei
halk és folytonos nesszel hullnak le. Olyan száraz s szomorú az esésük.
Érzik, hogy meghaltak már. A levegő hideg és éles. Megcsipkedi
szemünket, orrunkat és fülünket és finom hópárával vonja be a fűszálak
tetejét s a felszántott barna földet. De jó báránybőrkabátunk alatt
cseppet sem fázunk. A nap vidáman játszik a kék levegővel; nem melegíti
át, de játékosan csillog. Nincs jobb dolog, mint derűs téli reggelen
erdőben vadászni!

Távolabbról éles ugatás hallik. Piff hangja. Egy pillanatra elnémul, de
aztán újra, erősebben kitör és most már Paff is beleszólal. Vajjon mit
csinál Puff? Nem sokáig várat magára. Felsír rekedt, nyöszörgő sikolya,
mint a tyúké, mikor fojtogatják. Úgy látszik, nyulat vertek föl.
Vigyázzunk, Picot mester!

Jó messzire elkarikáznak; egyszer egészen közel jutnak egymáshoz,
százszor szétválnak, majd újra visszatérnek. Váratlan irányvevésüket
mindenben követjük. Utánuk szaladunk a keresztező ösvényeken, közben
ujjunkat a puska kakasáról nem vesszük le és szemünk minden mozdulatukat
figyelemmel kíséri.

Kitérnek a mező felé. Mi nyomukban. Egyszerre csak az ösvényt szürke
folt, röpke árnyék szeli át. Vállra szorítom a puskát és lövök. A könnyű
füst a kék levegőben elszáll és a füvön fehér szőrpamacs tűnik fel,
amely mozog. Erre torkomszakadtából kiáltom: »Nyúl, nyúl; ott fekszik
ni!« Megmutatom a három guruló szőrbokornak s ők csóváló farkukkal
mintegy elismerésüket fejezik ki. Azután újabb zsákmány felhajtására
iramodnak.

Közben Picot uram is utólér. Puff megint elkezd csaholni. A majoros
indítványozza: »Menjünk utána. Hátha megint nyulat hajkurász?«

Abban a pillanatban azonban, amikor az erdőt el akarom hagyni, tíz
lépésnyire tőlem megpillantom állva, nagy, sárgás köpenyegében, fején
kötött sipkával Picot uram pásztorát, a süketnéma Gargant. Harisnyát
kötöget buzgón, ahogy már a pásztorok e vidéken szokták. Üdvözlöm:
»Adjon Isten jó napot!« Fölemeli kezét viszonzásképpen; hangomat nem
hallotta, de látta ajkaim mozdulatát.

Tizenöt éve ismerem már a néma pásztort. Tizenöt éve minden ősszel látom
egy-egy mező közepén, vagy a szélén szobormerevséggel állni és harisnyát
kötni. Nyája engedelmesen kullog nyomába, noha szóval sohasem biztatja.
Úgy látszik, tud tekintetével parancsolni.

Picot gazda megszorította a karomat:

– Hallotta, hogy a pásztor megölte feleségét?

Elámulva kérdeztem: – Gargan? A süketnéma?

– Igen. Még a télen. A roueni törvényszék ítélkezett felette. Ha
kíváncsi rá, elmesélem.

Bevitt a cserjésbe, hogy Gargan ne lásson bennünket, mert a süket
pásztor gazdája ajkáról úgy olvasta a szavakat, mintha hallaná. Csak
gazdáját értette meg jól; vele szemben nem volt süket; viszont Picot
uram kitünően ismerte pásztorának egész némajátékát; ujjainak
mozdulatából, arcbőrének ráncaiból, szemének viszfényéből kitalált
mindent, amit az közölni akart.

Most pedig hallgassa meg, asszonyom, Gargan pásztornak tragikus
történetét. Egyike ama sötét, sivár »különfélék«-nek, amelyek néha-néha
fölverik a csöndes vidéki élet nyugalmát.

Gargan márgásnak volt a fia. Az apja a márgatelepeken vágta ki a puha,
fehér és omló követ, amelyet a földek trágyázására szoktak használni.
Süketnémán született; így hát már gyerekkorától arra nevelték, hogy
megtanulja a tehén őrzését.

Később Picot uram apja fölfogadta s a major juhpásztorának alkalmazta.
Hűséges, pontos és elsőrangú pásztor volt, akinek még ezenkívül megvolt
az a tudománya is, hogy a kificamodott tagokat pompásan
helyreillesztette anélkül, hogy ezt valaha is tanulta volna.

Mikor a majort Picot uram vette át, Gargan még csak harmincadik évét
töltötte be, de jó negyvenesnek látszott. Magas, sovány volt és hosszú
szakállt hordott, mint valami pátriárka.

Ebben az időben halt meg egy nagyon szegény, derék asszony a vidéken, az
öreg Martelné, aki után egy tizenötéves lány maradt, akit mindenki
_Itókának_ csúfolt, mert hogy a pálinkát nagyon szerette.

Picot fölfogadta a csavargó lányt s a ház körül apróbb munkákat
végeztetett vele, amiért aztán ellátást adott minden fizetés nélkül. A
lány hol a csűrben, hol valamelyik istállóban, hol a szénaboglyában
aludt, minthogy rendes fekvőhelyet nem kapott. Így aztán megesett, hogy
egyszer a kocsissal, másszor meg valamelyik béressel hált együtt. Egy
időtől fogva azonban rendszeresen a süketnéma pásztorral töltötte az
éjszakát. A két szerencsétlen lény között csakhamar rendes szerelmi
viszony fejlődött ki. Hogyan értették meg egymást? Ismert-e a süketnéma
pásztor e csavargó lányon kívül más női teremtést is, aki otromba
közeledését elfogadta volna? Vajjon a pásztor kerekeken járó kunyhójába
ment a lány, vagy valamely árok mentén hálózta be útszéli csábjával
tapasztalatlan Ádámját? Senki sem volt képes megmondani. Mindenki csak
annyit tudott, hogy egy szép nap összeköltözködtek s mint férj és
feleség éltek együtt.

A dolgot az egész vidéken mindenki természetesnek találta. Maga Picot
uram sem látott benne semmi megrovásra valót.

Nem úgy azonban a plébános, aki értesülvén a törvénytelen viszonyról,
felkereste Picotné asszonyt, erős szemrehányásokkal illette és
titokzatos büntetéseket helyezett kilátásba úgy e földi, mint a
másvilági életben, ha szolgáinak megbotránkoztató életmódját továbbra is
tűrné. Mit volt mit tenni? Össze kellett őket házasítani. Sem egyiknek,
sem másiknak nem volt semmije: a férjnek egyetlen foltozatlan nadrágja
sem volt, az asszonynak nem volt egy szoknyája sem, amely egy darabból
lett volna. Így hát semmi sem akadályozta meg, hogy a törvény és a
vallás ki ne elégíttessenek. Az állam és az egyház egy óra alatt
hitelesítette frigyüket és mindenki azt hitte, hogy ezzel a dolog
végérvényesen el van intézve.

Pedig szó sem volt róla. Amint ez a különös házasság közismertté vált a
vidéken, a férfiak valóságos játékot űztek belőle (bocsánat a csunya
szóért!), hogy szegény Gargant fölszarvazzák. Házasságuk előtt senkinek
sem jutott eszébe _Itókát_ elcsábítani, most azonban mindenki meg akarta
csinálni a jó tréfát. Egy pohár pálinkáért Itóka kegyeit meg lehetett
vásárolni. A mulatságos eset híre még a szomszédos városba is eljutott s
a godervillei urak nem egyszer kirándultak, hogy a dolgot saját
szemükkel lássák.

A szenvedélyes Itóka fél liter borért árokban vagy fal mögött bárkivel
összeölelkezett az urak szeme láttára, míg száz lépésnyire tőlük
Gargannak mozdulatlan árnyalakja volt látható, kezében a harisnyával,
háta mögött a legelésző nyájjal. Nem volt ennél mulatságosabb dolog a
világon. A környék kávéházaiban esténként csak erről beszéltek a férfiak
s ha szeszes jókedvben összetalálkoztak az úton, ezzel köszöntötték
egymást: »Adtál itókát az Itókának.« Mindenki tudta ennek jelentését.

A pásztor mintha mindebből semmit sem vett volna észre. Egy délután
azonban Sassevilleből jött át egy legény s itallal teli üveget mutogatva
Gargan feleségének, egy boglya mögé csalogatta. Az asszony nevetve
szaladt hozzá. De a bűnösök alig ölelkeztek össze, mikor Gargan, mintha
az égből pottyant volna, rájuk tört. A legény sarkára hullt nadrágjába
meg-megbotolva szaladt el, míg a süketnéma irtózatos üvöltéssel
feleségére rontott.

A mezőn dolgozó parasztok a kiáltásra odaszaladtak. Már késő volt: az
asszony nyelve feketén lógott ki, szemei kidűltek, orrából szivárgott a
vér. Férje megfojtotta.

Az asszonygyilkos férj ügyét a roueni törvényszék tárgyalta. A néma
pásztor és a bíróság között Picot uram látta el a tolmács szerepét. Az
ügy egyes részletei a hallgatóság körében élénk derültséget keltettek. A
ravasz majorosnak azonban csak egy célja volt: mindenáron fel akarta
mentetni kitűnő pásztorát. Először elmondta a süketnéma életének és
házasságának történetét. Mikor a gyilkossághoz ért, maga kérdezte a
gyilkost.

A hallgatóság visszafojtott lélekzettel figyelt. Picot lassan szótagolva
tette fel a kérdést:

– Tudtad, hogy a feleséged megcsal?

Ugyanakkor szemével is mímelte a kérdést.

A pásztor »nem«-et intett.

– A boglyán feküdtél, mikor rajtakaptad őket? – kérdezte a majoros és
olyan mozdulatot tett, mint mikor valaki visszataszító dolgot pillant
meg.

A pásztor »igen«-t intett.

Erre a majoros a feleket összeadó polgármester kézmozdulatát s a pap
áldástosztó kezét utánozva, azt kérdezte szolgájától, hogy azért ölte-e
meg feleségét, mert Isten és a törvény előtt az övé lett?

A másik igent bólintott.

Most Picot csak ennyit mondott:

– Nos, mutasd meg, hogy történt?

Ekkor a süketnéma eljátszotta az egész jelenetet. Mutatta, hogy a boglya
tetején aludt; egyszerre csak fölébredt, mert érezte, hogy a széna
mozog. Kinyujtotta fejét és mindent meglátott.

Fölugrott a két zsandár között és arcán állati kifejezéssel utánozni
kezdte a szeretkezők bűnös mozdulatát.

Hangos kacagás harsant föl a teremben, mely azonban egyszerre
megfagyott, mikor a pásztor dülledt szemekkel, állkapcsát és hosszú
szakállát mozgatva, mintha harapna valamit, karjait görcsösen
megfeszítve és fejét előreszegve ismételte a gyilkos szörnyű mozdulatát,
amellyel egy ember életét kioltá. Oly rettenetesen üvöltött, egész
testén oly önkívületi harag vonaglott, mintha áldozatát valóságban ujjai
közt tartaná. A zsandároknak kellett erőszakkal leültetni, hogy kissé
megnyugodjék.

A szorongó félelem borzadálya futott végig a hallgatóságon.

Ekkor Picot gazda a pásztor vállára téve kezét, egyszerű
természetességgel jelenté ki:

– Ebben a férfiban van becsület.

És a pásztort fölmentették.

Ami engem illet, kedves jó asszonyom, én nagy érdeklődéssel hallgattam e
különös történetnek fejleményét, amelyet a majoros kissé durva
beállításában adtam most elő s éppen a végére értünk, mikor az erdő
belsejéből puskadurranás és Gáspárnak mennydörgő hangja hallatszott:

– Szalonka! Talált!

Ime így töltöm időmet, lesve a szalonkákra s nézve, hogy miként vonulnak
el. Ön is, asszonyom, bizonyára ez órákban kimegy a bois-ba s nézi az
első téli toaletteket fölvonulni.



A vonaton.

A leáldozó nap elérte már a nagy hegylánc vonalát, amelynek
legkimagaslóbb pontja a Dôme hegycsúcs volt. A mély royati völgyre a
környező hegyek árnyai terpeszkedtek rá.

A parkban a zenekar pavillonja körül néhányan sétáltak még s a padokon,
a közeledő este hűvössége ellenére is, itt-ott kisebb társaságok
időztek. Egyik ilyen társaságban élénk vita folyt egy fontos kérdésről,
amely Sarcagnesné, Vaulacellesné és Bridoie báróné úrnőket szerfölött
érdekelte. Pár nap mulva kezdődött ugyanis a nyári szünidő s arról volt
szó, hogy e hölgyeknek Párizsban a jezsuiták és domokosrendi papok
intézeteiben nevelt gyermekei miként jöjjenek haza.

Maguk az előkelő mamák csupán emiatt nem szerettek volna Párizsba
utazni, de viszont senkit sem ismertek, akire e roppant kényes kérdés
megoldását bízhatták volna. Július vége felé volt. A társaságból ebben
az időben senki sem tartózkodott a fővárosban.

A kérdés nehézségét növelte még az a körülmény, hogy ép a napokban nagy
botrányt okozó erkölcsi kihágás fordult elő egy vasúti kocsiban. Az
aggódó mamák meg voltak győződve, hogy Párizs valamennyi kétes erkölcsű
személye pont az Auvergne és Párizs között közlekedő gyorsvonaton
tartózkodik. Vichyben, Mont-Doreban s a többi környékbeli előkelő
fürdőhelyeken, a _Gil-Blas_, hírei szerint, ahogy Bridoie báró olvasta,
számtalan művésznő és félvilági nevezetesség fordul meg, akik bizonyára
vonaton mennek oda és vonaton térnek vissza. Sőt bizonyára egyebet sem
tesznek, mint oda és vissza járnak s így idejük javát a vasúti kocsikban
töltik. E tisztátlan személyek tehát valósággal ellepik az átkozott
párizs–auvergnei vonalat. Igazán fölháborító, hogy a rendőrség a gyanús
nőket nem tiltja ki a vasúti kocsikból!

A nagyreményű csemeték közül Sarcagnes Richárd tizenöt éves volt,
Vaulacelles Arisztid tizenhárom és Bridoie Roland tizenegy éves. Mit
csináljanak? Lehetetlen ez ártatlan gyermekeket ily teremtésekkel való
találkozás lehetőségének kitenni. Mi mindent láthatnak, hallhatnak, vagy
tanulhatnak el, ha egy teljes napot vagy éjjelt töltenek oly kocsiban,
ahol e sajátságos teremtések gavallérjaikkal együtt utaznak?

A helyzet még mindig megoldhatatlannak látszott, amikor a kedves kis
Martinsec báróné egy pillanatra hozzájuk állt, hogy üdvözölje őket. A
barátnők közölték vele aggodalmaikat.

– A dolog nagyon egyszerű, – kiáltott föl a kis báróné. – Negyvennyolc
órára odakölcsönözhetem az abbémat; Rudika nevelésére e kis szünet nem
lesz végzetes hatással. Lecuir abbé fölmegy Párizsba s magával hozza a
kis fiúkat.

Ebben tehát megállapodtak, hogy a kíváló, nagyon képzett fiatal abbé, a
kis Rudolf bárónak nevelője, a következő héten Párizsba megy s a három
fiúcskát magával hozza.

*

Az abbé pénteken utazott s már vasárnap reggel három védencével együtt
sétált a párizsi _gare de Lyonon_ a nyolcórai közvetlen gyorsra
várakozva, amely az auvergnei fürdőzők kívánságára csak pár nap óta volt
járatban.

A fiatal pap, mint csirkéitől követett tyúk, végigment a diákokkal a
vasúti kocsik előtt s élénken emlékezve az aggódó mamák utasításaira,
olyan szakaszt keresett, amelyben lehetőleg tiszteletreméltó egyéniségek
tartózkodnak.

Egyik szakasz nyitott ajtaja előtt előkelő öreg úr és ősz hölgy állt,
akik a kocsiban ülő fiatalabb, szintén úri megjelenésű hölggyel
társalogtak. Az öreg úr kabátjának gomblyukában a _Legion d’honneur_
szalagocskája piroslott. »Ez kell nekem! – gondolta a fiatal abbé. –
Ezeknek az embereknek megbízható a megjelenésük.« A három fiút föltolta
maga előtt a kocsiba s utánuk ő is fölszállt.

Az öreg hölgy búcsúzott:

– Vigyázz nagyon magadra, kis lányom!

A fiatal hölgy megnyugtatta:

– Ne félj, mamám, semmitől!

– Ha valamit éreznél, rögtön hivasd az orvost!

– Igen, igen.

– Isten veled, kicsikém.

– Isten veletek!

Még egy utolsó, hosszú csók, azután a kalauz becsapta az ajtót. A síp
rekedten szólt. A vonat megindult.

Más senki sem szállt föl. Az abbé el volt ragadtatva a sikerült
helyválasztástól s a rábízott fiúkkal épületes társalgásba merült.
Elutazása előtti estén Martinsec báróné közölte vele, hogy barátnői
szeretnék, ha az abbé a vakációban foglalkoznék kissé gyerekeikkel. A
vonaton töltött időt tehát arra akarta fölhasználni, hogy a fiúk
gondolkodásmódját és képzettségét kipuhatolja.

Sarcagnes Richárd volt köztük a legmagasabb. Azok közé a hirtelen
felszökkent, sovány és sápadt gyerekek közé tartozott, akiknél a megnőtt
tagoknak még nem volt idejük jól összeforrni. Lassan beszélt s egészen
gyermekesen.

Vaulacelles Arisztíd ellenben kicsi, zömök fiú volt, roppant élénk,
megbízhatatlan és sokszor alattomos. Mindenkit kigúnyolt; kifejezései
nagyosak voltak és sokszor olyan kettős értelmet adott nekik, ami
szüleit nagyon nyugtalanította.

A kis Bridoie báró semmi iránt sem mutatott semmiféle hajlamot. Csendes,
ártalmatlan fiúcskának látszott, aki, ha megnő, majd olyan »jó fiú«
lesz, mint a papája.

Az abbé közölte velük, hogy a nyári hónapokban nevelése alá kerülnek.
Részletezte előttük kötelességeiket, amelyekkel vele szemben tartoznak s
világot vetett módszerére, amelyet tanulmányaikban alkalmazni akar.

Az abbé egyszerű, becsületes lelkű pap volt; kissé talán szónokias és a
módszereknek, elméleteknek fiatalosan buzgó híve.

Ékes szavait hosszú sóhaj szakította meg, amely utitársnőjük kebléből
szállt föl. Az abbé arra fordította fejét. A hölgy a kocsi sarkában ült
sápadt arccal s mozdulatlanul maga elé meredő szemekkel. Az abbé ismét
tanítványai felé fordult s megszakított beszédét folytatta.

A vonat teljes sebességgel robogott mezőkön, erdőkön keresztül, hol
hidak alá bújva, hol hidak felett száguldva. Az idegesen remegő kocsik a
bent ülőket alig észrevehetően, de állandóan rázták. A Vaulacelles-fiú
az abbétól Royat felől érdeklődött. Mivel lehet ott szórakozni? Van
patak? Lehet halászni? Lesz lova, mint a mult nyáron volt?

A fiatal asszony egyszerre csak feljajdult, de kiáltását hirtelen
visszafojtotta.

Az abbé nyugtalankodva érdeklődött:

– Rosszul van, asszonyom?

– Nem, nem, abbé úr, – felelt ijedten az asszony. – Múló fájdalom.
Néhány nap óta nem jól érzem magamat s a vonat rázása fáradttá tesz.

Az abbé nem volt könnyen megnyugtatható:

– Mégis, asszonyom, ha valamiben szolgálatára lehetek?…

– Ó, köszönöm. Igazán nincs szükségem semmire sem.

Az abbé tovább folytatta az eszmecserét tanítványaival neveléstani
eljárásáról.

Az órák egymás után múltak. A vonat néha megállt, majd újra elindult. A
fiatal asszony behúzódva a kocsi sarkába, aludni látszott s többé nem
mozgott. Bár már a napnak több mint fele eltelt, még mindig semmit sem
evett. »Nagyon beteges lehet,« – gondolta az abbé.

Alig lehettek Clermont-Ferrandtól kétórányi távolságra, mikor
utitársnőjük újra följajdult, de ezúttal nagyon komolyan. Arca
eltorzult, szeme kidagadt s kezével kapaszkodnia kellett a díványba,
hogy le ne essék. Közben folytonosan nyöszörögve ismételte:

– Ó, Istenem! Ó, Istenem! Ó, Istenem!

Az abbé fölugrott helyéről:

– Asszonyom… asszonyom… Az Istenért!… Mi baja?

A fiatal asszony halkan nyögte:

– Azt hiszem… ó, jaj, azt hiszem, hogy megszülöm… a gyerekemet…

Alighogy e szavakat kiejtette, elkezdett irtózatosan kiáltani. A
kétségbeesett sikoly, mintha torkát szaggatta volna, míg kijött rajta,
oly rekedten, oly borzalmasan tört elő, lelki szorongását és testi
fájdalmát egyaránt kifejezve.

A szegény kis abbé kapkodó tehetetlenséggel állt előtte és siralmas
arckifejezéssel morogta fogai közt:

– Ó, ha tudtam volna! Ó, ha tudtam volna!…

Arca szeme fehérjéig elpirult. Tanítványai elképedve nézték a nőt, aki
minden látszólagos ok nélkül oly szörnyen kiáltozott.

Az asszony egyszerre csak karjait fejéhez emelte és testén különös görcs
vonaglott át, amely szinte fölvetette.

Az abbé agyán átvillant a gondolat, hogy ez a teremtés meghal itt, ha
nem segít rajta. Kemény elhatározással lépett hát az asszonyhoz:

– Asszonyom, ne féljen! Én majd segítségére leszek. Nem tudom – de hát
megteszek mindent, amit csak lehet. Kötelességem, hogy a szenvedők mellé
álljak.

Ezzel a pap erélyesen rászólt a fiúkra:

– Ti mind a hárman kinéztek az ablakon. Igen, kidugjátok kissé a
fejeteket. Aki hátra mer nézni, leír száz sort Vergiliusból.

Ő maga dugta ki a fiúk fejét az ablakon s míg a kék függönyt nyakukra
eresztette, erélyes intelmét megismételte:

– Ha megmoccantok, egész nyárára eltiltom a kirándulásokat. Ne
felejtsétek el, hogy nálam nincs kegyelem!

Azután reverendája ujjait feltűrve jött vissza a szenvedő asszonyhoz.

*

Az asszony még mindig nyögött s néha valósággal üvöltött. Az abbé
pirosra gyúlt arccal segédkezett, amellett buzdította, vigasztalta s
közbe-közbe a három csintalan fiúra is nézett, kik néha lopva
fordították tekintetüket a titokzatos műtét felé, amelyet új tanítójuk
végezett.

– Vaulacelles, leírod húszszor az »engedetlenkedni« igét! – kiáltotta.

– Bridoie, egy hónapon át eltiltalak a gyümölcstől.

Egyszerre csak a fiatal asszony állandó nyöszörgése megszűnt s ezzel
szinte egyidőben egészen furcsa, eleven hang csattant föl, amely
kutyaugatáshoz és nyávogáshoz hasonlított. A fiúk mintegy adott jelre,
egyszerre fordultak vissza, meg lévén győződve, hogy kis újszülött kutya
nyávog mögöttük.

Az abbé kis meztelen gyereket tartott kezei közt és szinte ijedt
szemekkel nézett rá. Elégedettnek és kétségbeesettnek látszott
egyszerre; nevetésre és sírásra egyaránt készen. Arca annyira csupán a
szem, ajak és orcák hirtelen játékával fejezett ki mindent, hogy
bolondnak látszott.

Mintha a világ legnagyobb ujdonságát adta volna hírül, nagy komolyan
jelentette tanítványainak:

– Fiú!

Azután kurta hangon parancsokat osztogatott:

– Sarcagnes, add ide az üveg vizet a hálóból. – Jól van. – Ki a dugót! –
Jó. Néhány cseppet a kezemre! – Csak néhány cseppet! – Rendben!

És a vizet elkenvén a kezében tartott apró teremtmény homlokán,
ünnepélyes hangon mondta:

– Megkeresztellek az Atya, Fiú és Szentlélek nevében – Ámen.

A vonat beérkezett a clermonti pályaudvarra. A kocsiajtó ablakán át
bemosolygott Bridoie báróné arca. A kis abbé hirtelen fejét veszítve, a
pirosbőrű, sikító porontyot, akit életre segített, a báróné elé
nyujtotta e szavakkal:

– Utitársnőnket kis baleset érte.

Olyan volt a pap, mintha a kis gyereket valami csatornából szedte volna
ki: haja összecsapzódva, gallérja fölgyűrve, ruhája befoltozva. Közben a
fagyos szülői arcok előtt folyton ismételte:

– Semmit sem láttak! Egyáltalán semmit! Kezeskedem róla! Mind a hárman
kinéztek az ablakon. Biztosítom, hogy semmit sem láttak.

És bizonyos méltósággal szállt le a kocsiból a három gyerek helyett,
akikért fölküldték, néggyel, míg viszont a három előkelő mama csak
kétségbeesett és néma tekinteteket váltott egymás sal és szólni sem
tudott.

*

Este, a fiúk hazatérésének örömére, a három család együtt vacsorázott.
De alig beszéltek. A szülők épúgy el voltak fogódva, mint a fiúk.

Egyszerre csak a legfiatalabb gimnázista, a kis Bridoie-gyerek,
megszólalt:

– Mondd csak, mamám, hol találta az abbé azt a csecsemőt?

A mama kitért a válasz elől.

– Ugyan, kérlek, egyél s hagyj békét a kérdéseiddel.

A fiúcska egy darabig hallgatott, de aztán újra megszólalt:

– Nem volt ott más, csak az a néni, akinek a gyomra fájt. Az abbé
biztosan úgy ismeri a bűvészmesterséget, mint Fregoli, aki fehér
galambokat húz elő a terítő alól.

– Hallgass már, Roland. A gyereket a jó Isten küldte.

– De hol küldte be? Én semmit sem láttam. Talán az ablakon át jött?

Bridoie báróné türelmetlenül pattant föl:

– Ugyan, már elég volt! A kis gyerek káposzta alatt jött, mint a többi.
Azt hiszem, hallottál már erről.

– De nem volt káposzta a vasúti kocsiban!

Erre Vaulacelles Arisztíd, aki idáig alattomos arckifejezéssel
hallgatott, mosolyogva jegyezte meg:

– Dehogynem! Volt bizony ott, de csak az abbé látta!



Nyafinyaff.

Kiszálltam Barvilleban csupán azért, mert, nem is tudom, melyik
útikalauzban azt olvastam: »Híres múzeumáról, melyben két Rubens-, egy
Téniers- s egy Ribera-kép látható.«

– Nézzük meg! – gondoltam magamban. – Megebédelek az Európa-szállóban,
ahol a kalauz állítása szerint »kitünő és házias konyha« van és másnap
továbbutazom.

A múzeum be volt zárva: csak az átutazók kérésére nyitják ki.
Kinyitották nekem is és én nem kis szomorúsággal állapítottam meg, hogy
az állítólagos remekművek közönséges mázolmányok.

Csalódottan jöttem ki a nevezetes helyről és rémülten eszméltem arra,
hogy poros, alföldi városkában találom magamat, ahol a főuccán és néhány
szegényes bolton kívül semmi látnivaló nem volt. A főuccát hamar
bejártam s utána olyanfajta hirtelen ernyedtség vett rajtam erőt, mint
amely a legerélyesebb embereket is leszedi a lábáról. Mi az ördögöt
csináljak? Hová menjek? Kihez is forduljak? Bármit fizettem volna jó
szórakozási ötletért! Hiába törtem a fejemet, semmi sem jutott eszembe.
Elhatároztam tehát, hogy szivart vásárlok s füstöléssel ütöm el az időt.
E célból elindultam a trafikot megkeresni. A négyszögű bordó lámpáról
hamarosan megismertem. A trafikosné több doboz szivart rakott elém. Egy
pillantással meggyőződtem róla, hogy a szivarok nagyon rossz minőségűek.
A szivarok helyett azonban inkább az árusítónőn akadt meg a tekintetem.

Jól megtermett, szürkülő hajú nő volt; lehetett negyven-negyvenöt év
körül. Arca kövér és tiszteletreméltó volt, mégis úgy rémlett, mintha
régi, pajkos emlékek integetnének belőle.

Lehetséges volna? Hiszen e nőt nem ismerem. Nem, igazán nem ismerem. Ha
csak valahol nem találkoztam volna vele?… Igen, ez lehetséges! Látásból
bizonyára ismerem ezt az arcot, ennek az arcnak egykori, fiatalabb és
üdébb mását. De honnan?

– Bocsásson meg, – dünnyögtem, – de azért nézem ily hosszan, mert úgy
tűnik föl, hogy valahonnan ismerem.

Az asszony elpirulva válaszolt:

– Különös… Én is azt hiszem.

– Hohó! Megvan! – kiáltottam föl. – _Nyafinyaff_.

Az asszony tréfás kétségbeeséssel emelte fel két kezét és ijedten
hebegte:

– Ó, jaj, vigyázzon! Ha valaki meghallaná!

De aztán az emlékek őt is megrohanták s minden óvatosságról
megfeledkezve kiáltott föl:

– Na nézd csak! Te vagy az, Gyuri?

Majd megint helyzetére eszmélve, aggódva nézett körül, hogy nem
hallotta-e valaki? De senki sem hallotta! Egyedül voltunk!

– _Nyafinyaff!_ Ó, hogy is tudtalak fölismerni! _Nyafinyaff_, te
szegény, sovány kis lányka! _Nyafinyaff!_ örökké siránkozó, örökké
keneteskedő pajtás! _Nyafinyaff!_ multat visszahívó, édes, ifjúkori
emlék, hogy kövéredtél állami dohányáruk ily nyugodt, józan
kiárusítójává?

_Nyafinyaff!_ Mennyi napszínes emlék támad fel egyszerre képzeletemben e
diákos gúnynév hallatára: szajnaparti kikötőhelyek, halászkocsmák,
sirálycsónakokban töltött nappalok a sodró folyóvizen. Fiatalságom tíz
aranyosfényű esztendejét töltöttem Chatouban, e kies fekvésű szajnaparti
kikötőben. Csónakázó társaságunk tizenkét tagból állott s mindnyájan egy
házban laktunk. Napjainkat részben meztelenül a csónakon, részben
becsípve a kocsmában töltöttük. Ó, a mai evezősök életmódja egészen
megváltozott! Ezek az urak már monoklit hordanak.

Társaságunk mintegy húsz rendes és rendkívüli csónakoslánnyal
egészítette ki magát. Némelyik vasárnap csak négy-öt jelent meg közülök,
máskor meg ott volt mind a húsz. Voltak köztük, hogy úgy mondjam,
»rendes kültagok« s viszont voltak mások, akik csak akkor jöttek, ha
jobb szórakozásuk nem akadt. Némelyiküknek állandó foglaltságuk volt, a
többiek lovagjukat alkalomszerűleg választották meg. Ezek közé tartozott
_Nyafinyaff_ is.

Sovány, sajnálatraméltó teremtés volt s hozzá még sántított is. Ez
bizonyos sáskajelleget adott neki. Félénk volt s mindent úgy csinált,
mintha két balkeze lett volna. Alázatosan és szívósan kitartott
rendszerint a legszerényebb igényű s legsoványabb erszényű barátunk
mellett addig, ameddig annak kénye-kedve vagy anyagi képessége engedte.
Senki sem tudta, hogy mikép lett otthonos nálunk. Valamelyik éjjeli
kirándulás alkalmával találtuk-e az Evezősök bálján és egy ilyen
csoportos felhajtással hoztuk ki Chatouba? Vagy valamelyik kávéház
asztalánál pillantottuk meg, ahol elhagyatva, egyedül fogyasztá szűkös
vacsoráját? Ki tudta volna megmondani? Tény az, hogy a lány állandóan
kijárt hozzánk.

Nyafinyaffnak kereszteltük el, mert állandóan panaszkodott a végzetre,
mindig arról beszélt, hogy a balszerencse mennyire üldözi. Ha
vasárnaponként kérdeztük, hogy van, panaszos hangon nyafogta: »Bizony
nem a legjobban. De hát Istenem, az életet el kell viselni, ha már
világra jött az ember.« Hogy jutott ez a jelentéktelen, majdnem csunya
és félnyomorék lányka arra a gondolatra, hogy olyan pályára menjen,
amelyre báj, szépség és asszonyi fondorlat képesít? Előttem mindig
rejtélyes marad. Párizs különben is tele van örömlányokkal, akiknek
láttára az embernek kedve volna sírva fakadni.

Vajjon mit csinált a hétnek többi hat napján? Mondta többször, hogy
dolgozik. De hol és mit? Nem nagyon érdeklődtünk utána.

Idővel azután egészen elvesztettem szem elől. Társaságunk lassanként
szétszéledt; helyünkbe új nemzedék lépett, amely örökségbe kapta
Nyafinyaffot is. Ezek a fiúk nem ismervén a Nyafinyaff jelentését, a
leányt, aki abban az időben orosz diáklányosan öltözködött, Novinoffnak
hívták. Az őket követő nemzedék már egyszerűen csak »orosz lány«-nak
hívta. Kerülő úton hallottunk gúnynevének csodálatos fejlődéséről;
azután úgy hírlett, hogy az »orosz lány« visszament Oroszországba. Ez
már a monoklisok idejébe esett. Ekkor tűnt el.

És íme most Barvilleban viszontláttam, mint trafikosnét.

*

Kötekedve kérdem:

– Hát hogy megy a sorod? Még mindig oly rosszul?

Mosolyogva válaszol:

– Köszönöm, valamivel jobban.

Most is csak »valamivel«. Különös érdeklődés támadt bennem a lány iránt.
Régen nem törődtem vele; most szerettem volna ismerni életének regényét.

– Hát hogy változtattad meg a sors arculatát? Mivel csináltál
szerencsét?

– Magam sem tudom. Akkor jött, amikor legkevésbbé vártam.

– Hol lepett meg? Chatouban?

– Ó, nem!

– Hát akkor hol?

– Párizsban a kis hotelben, ahol laktam.

– Hát nem voltál valahol alkalmazva?

– De igen, Madame Raveletnél.

– Ki az a hölgy?

– Nem ismered Madame Ravelet-t?

– Nem biz én!

– A nagy női divatárukereskedés a rue de Rivoliban.

És ezzel már bele is melegedett régi élete elmesélésébe. Ezer apró
dologra világított rá, amiből a párizsi munkáslány élete összetevődik.
Beszélt a műhelyről, ahol a többi lánnyal együtt dolgozott, s ahol
kialakult gondolatvilága s ahol eltanulta a fogásokat, amelyekkel a
párizsi aszfaltokon sikerrel vadászhat reggel, ha dolgozni siet és este,
ha a munka után lusta, maradozó léptekkel hazafelé indul.

Kipirult arccal, boldogan beszélt a multról:

– Ó, ha tudnád, milyen csunya dolgokat csináltunk! A műhelyben minden
nap elmondtuk egymásnak és nagyokat vihogtunk rajta. A leghőbb vágyunk
volt, hogy a férfiakat alaposan becsapjuk!

Az első csirkefogás, amit csináltam, az az esernyő-ügy volt. Volt egy
nagyon nyűtt, viseltes ernyőm. Egy esős nap, mikor a nagy Lujzi meglátja
kezemben, rémüldözve kiált fel:

– Hogy lehet az uccára menni ilyen öreg paraplival?

– De ha nincs más?

– Szerezz magadnak másikat!

– De miből? Tudod, hogy apály van!

Ó, nálunk nagyon gyakori volt az apály!

– Te csacsi, hát menj a Madeleinebe! Ott válogathatsz magadnak.

Nem értettem, miről beszél. Lujzi megmagyarázta:

– Mi mind ott szerezzük. Annyit kaphatsz, amennyit akarsz.

És elmagyarázta a dolgot. Nagyon egyszerű volt.

Tanácsát követve, egy nap Irmával elmentünk a Madeleine-templomba.
Egyenesen a sekrestyéshez tartottunk s elmondtuk neki, hogy a mult héten
itt hagytunk egy esernyőt. A sekrestyés pontos leírást kívánt. Mi
megadtuk egy agátnyelű, képzeletbeli esernyőnek leírását. A leírt
esernyő természetesen nem volt az ötven ottfelejtett esernyő között,
amelyeket azután a sekrestyés mutatott, de láttam ott egy szép, faragott
elefántcsontnyelűt, amelyet jól megnéztem magamnak. Másnap Lujzi ment a
sekrestyéshez és megadva a pontos leírást, elhozta az esernyőt. Ha
ilyenféle trükköket csináltunk, természetesen mindig előkelően
öltözködtünk.

Jóízűen fölkacagott és tréfásan nyitotta föl, meg csapta le a nagy
dohányosfióknak vascsuklóra járó fedelét.

Majd tovább folytatta:

– Ó, mennyi stiklit csináltunk és milyen furcsákat! Öten voltunk a
műhelyben, de igazán szép csak Irma volt köztünk. Előkelő megjelenése
volt, mert a barátja, egy gazdag képviselő, nem sajnált tőle semmit.
Azért az Irma elég szarvat rakott a fejére! Egyik télen Irma lelkendezve
mondta: »Gyerekek, kitünő ötletem van! Hallgassatok csak ide.« És
elmesélte, hogy mi a terve estére.

Tudod, az Irma nagyon kívánatos lány volt. Annak csavarta el a fejét,
akinek akarta. A fejébe vette, hogy mindnyájunkkal kerestet aranygyűrűre
legalább száz frankot. Nekünk, Irma kivételével, bizony nagyon elkelt az
a száz frank! A műhelyben havonként száz frankot kerestünk. Volt egy-két
rendes barátunk, de ezektől nem sok folyt be. Néha elfogtunk a déli
sétán egy-egy öreg faunt s kihúztunk belőle valamit, de végeredményében
ezek se hoztak eleget. A chatoui barátkozások, te tudhatod a legjobban,
anyagi haszonnal nem jártak. Így hát mindenfélét ki kellett ravaszkodni,
hogy valahogy megéljünk! Mindezt csak azért mondom, hogy megértsed,
milyen kíváncsisággal vettük Irmát körül, mikor a száz frankról beszélt.
Kicsit aljas dolgot mesélek el neked, de te megérted. Ismered az életet
s tudod, hogy Chatouban – négy évet töltöttem…

Irma a következőket mondta: »Az Opera álarcosbálján fölcsipjük Párizs öt
legbőkezűbb és leggazdagabb gavallérját. Én látásból ismerem őket mind.«
Mi erre kicsit elszontyolodtunk. Az ilyen urak nem bolti lányok számára
termettek. Irma el tud velük bánni, de csakis ő. Ó, ha láttad volna ezt
a lányt, milyen csinos és kacér volt! Mindig azt mondtuk, hogy a császár
elvenné, ha meglátná.

Irma azonban föl sem vette kishitűségünket. Felöltöztetett legjobb
ruháinkba s kiadta a parancsot: »Ti nem jöttök a bálra. Mindegyiketek
kocsiban várakozik egyik szomszédos uccában. A lovag jön s a kocsitokba
száll. Ti rögtön átkaroljátok s heves csókot nyomtok ajkára. Csak mikor
megszólal, akkor sikoltotok föl. Ti másvalakit vártatok! Rettenetes
tévedés! A lovag erre biztosan tüzet fog. Csak azért, mert másra
vártatok s mert egy ismeretlent kiüthet a nyeregből, ragaszkodni fog
ahoz, hogy veletek maradjon. Ti hevesen tiltakoztok és csak nagynehezen
halkultok el… Azután elmentek vacsorázni s a lovag bizonyára csinos
összeggel kárpótol az elrontott találkáért…«

De hogy kerül a lovag pont a mi kocsinkba? Erről Irma nagyon ügyesen
gondoskodott. Bennünket felültetett csupa előkelő, számozatlan
bérkocsiba s azután az Opera közelében különböző uccákban helyezett el.
Maga pedig fölment a bálba. Ismerte névszerint a párizsi nagy
paszulyokat, mert a főnökné a legelőkelőbb helyekre szállított. Először
kiválasztott egyet s elkezdte a legkülönbözőbb dolgokkal fölhúzni. Mikor
már látta, hogy az uracs ugrik, egy pillanatra levette álarcát. A hal
ezzel teljesen horogra került. Most már csak arról volt szó, hogy hol
találkozzanak? Az elsőnek az uccát mondta be, ahol én várakoztam. Jó
félórája lehettem a kocsiban, lefátyolozva és jól betakarva, amikor egy
úr benyitott: »Maga az?« »Igen, – suttogtam – szálljon fel gyorsan!«

Fölszáll; én karjaim közé szorítom és megcsókolom oly hévvel, hogy a
lélekzete eláll. Azután mámorban úszó hangon sóhajtok föl:

– Ó, milyen boldog vagyok!

Ráemelem szememet s egyszerre csak rémülten kiáltok:

– Ó jaj, Istenem! Kicsoda maga? Rettenetes! – És elkezdek keservesen
zokogni.

Gondolhatod, hogy a férfiú nem kis mértékben zavarodott meg. Igyekezett
vigasztalni; mentségére fölhozta, hogy ő is tévedésnek áldozata.

Én csak sírok, sírok, de mindig halkabban s olykor mélyen felsóhajtva.
Erre különböző gyöngéd dolgokat sugdos fülembe. És nagyon becsületes
ember volt. Először komolyan megijedt s most örült, hogy a sírásom
mindinkább enged keserves jellegéből. Végül pár szipogás és végleg
elhallgatok. Ő bátortalan ajánlatot tesz közös vacsorára vonatkozólag.
Kezdetben nagyon tiltakoztam, sőt, ha vissza nem tart, ki is ugrottam
volna a kocsiból, de aztán… aztán… mégis csak együtt vacsoráztunk… És
képzeld csak, mennyit… nos, igen, mennyit adott, mikor elbúcsúztunk!
Ötszáz frankot! Igazán úri ember volt!

De az este nemcsak nekem, hanem a többieknek is meghozta a várt
eredményt. A legkevesebbet Lujzi kapott. Ő csak kétszáz frankot hozott
haza. Az is igaz, hogy a Lujzi roppant sovány volt!

*

Így ömlött a szó a trafikosnéból, aki a szívében oly régóta elzárt
emlékeket most mind egyszerre elibém akarta tárni. Az egész furcsa,
szegényes és mégis bűvös mult megébredt lelkében és vágyakozva gondolt a
párizsi körutak kóbor, bohókás életére, amelyben sokszor oly jól
megférnek egymás mellett: nélkülözés és fizetett csók, nyomor és
gondtalan kacaj, kis aljasságok és komoly szerelem.

– De hogy jutottál a dohánytőzsdéhez? – kérdeztem tőle.

Mosolyogva válaszolt:

– Ó, ennek hosszú története van! Hát tudod, édesem, a párizsi hotelemben
volt egy joghallgató szomszédom, akivel néha szabad estémet együtt
töltöttem. Joghallgató volt az ipse, de sohasem nézett az egyetem felé.
Reggeltől estig kávéházban volt s a biliárdot jobban szerette, mint
bárkit a világon. Viktornak ő az apja.

– Ki az a Viktor?

– A fiam!

– Vagy úgy!

– Kisebb összeget adott havonként, hogy Viktort fölneveljem. De sok
bajom volt vele, mert nem lehetett rá számítani. Tíz év óta lebzselt
Párizsban s még első vizsgáját sem tette le. Gondoltam, a Viktor sem
volt valami ügyes apja megválasztásában. Mikor családja végre rájött,
hogy Párizsban csak a napot lopja, hazahívták. Ezentúl vidéken élt, de
néha-néha leveleztünk. Hát képzeld csak, egyszer azt olvasom, hogy ott
lent egyhangulag megválasztották képviselőnek. Sőt később egy
képviselőházi beszédéről is említést tettek a lapok… Ekkor fölkerestem,
gondolván, hátha tud tenni valamit értünk. Pár hét alatt szerzett
trafikjogot itt, mint deportált lányának… Igaz, hogy apám deportált
volt, de nem gondoltam volna, hogy ennek még hasznát veszem.

Egyszóval… De íme itt van Viktor!

Komoly, nyurga fiatalember lépett a boltba. Kis mesterkéltség volt
modorában, ahogy anyját homlokon csókolta. Anyja boldogan mutatott rá:

– A fiam! Polgármesteri titkár!… Azt mondják, szép jövője van a
városnál!

Kellő tisztelettel üdvözöltem a fiatal funkcionáriust és bizonyos
megindultsággal ráztam meg búcsúzásul _Nyafinyaff_ felém nyujtott kezét.
Azután szállómba mentem.



A felfedezés.

A hajó fedélzete tele volt utassal. Havre-i lakosok rándultak ki a kies
fekvésű Trouvilleba. Az idő pompásnak ígérkezett. Leoldották a
hajóköteleket; a kürt utolsót bődült, a hajó egész testében megremegett
és körülötte a fölkavart víz hangos locsogással csapódott a hajó
oldalához.

A kerekek pár pillanatig gyorsan forogtak, majd hirtelen megálltak és
lassúbb ütemben újra megindultak. A kapitány a hajóhídon állt s mikor a
szócsövén át lekiáltott a hajó mélyébe: »Indulás«, a kerekek gyorsan és
egyenletesen csaptak bele a hullámokba.

Hajónk a hosszú, emberekkel teli töltés mentén haladt. Az utasok a
parton álló barátaik felé zsebkendőikkel intettek, mintha legalább is
Amerikába indultak volna; ezek hasonló kendőlobogtatással válaszoltak.

A piros napernyőkön, a színes női ruhákon, a vidám arcokon s az óceán
nyugodt felületén ragyogó júliusi napfény játszadozott. Mikor a kis hajó
a kikötőből kiért, hegyes orrát hirtelen fordulattal a messzi s a
reggeli ködön alig áttetsző túlsó part felé irányította.

Balkézre tőlünk a Szajna húsz kilométer széles torkolatán át ömlött a
tengerbe. Az édes, iszapos folyóvíz nem vegyült a tenger sós vizébe,
hanem számtalan ágra bomolva hosszú sárga szalagként nyúlt el a végtelen
tenger zöld és tiszta síkján. Itt-ott dülöngéző bóják figyelmeztettek a
folyóvíztől fölhalmozott homokzátonyokra…

Valahányszor hajóra ülök, mindig parancsoló kényszere fog el a hajóhídon
való fel és alá sétálásnak, mintha őrszolgálatot teljesítő matróz
lennék. Miért van ez? Nem tudnám megmondani. Elég az hozzá, hogy most is
elindultam a fedélzetet ellepő közönségen át szokásos körsétámra.

Egyszerre csak valaki nevemen szólít. Visszafordulok. Sidoine Henrik,
régi, jó barátom áll előttem, akit már vagy tizenöt éve nem láttam.

Melegen rázzuk meg egymás kezét, s mindenféléről beszélgetve most már
kettesben folytatjuk a sétát a padokon helyetfoglaló közönség kettős
sorfala között, amely felé olykor-olykor közömbös tekintetet vetünk.

Henrik barátom egyszer csak valóságos dühvel kiált föl:

– Csupa angol! A fene ezt a piszkos fajt!…

Valóban, csupa angol volt körülöttünk. A férfiak fontoskodva
látcsövezték a látóhatárt s mintha csak azt mondták volna:

– Mi angolok vagyunk a tenger urai! Láttok bennünket? Így festünk!

És kalapjaikon csapkodó fehér fátylaik mintha mind önhittségük zászlói
lettek volna.

A laposmellű fiatal misszek, akiknek cipői hazájuk óriási
hajóépítményeire emlékeztettek, tarka kendőkbe burkolták sovány
karjaikat és a körülöttük tündöklő tájképre bárgyu mosolyt vetettek.
Mindnyájan hosszúak voltak s aránytalanul kicsi fejükön különös alakú
kalapot hordtak, amely mögött gyér hajuk fokhagymanagyságú kontyba volt
csavarva. Az öreg misszek még a fiataloknál is véznábbak voltak és
nemzeti állkapcsukat unottan tátogatták idomtalan, sárga fogukkal
elnyeléssel fenyegetve a körülöttük lévő üde világot. Gumiköpenynek és
szájvíznek az illatát érezte az ember, ha mellettük elment.

Henrik növekvő elkeseredéssel ismételte:

– Piszok fajta! Nem lehetne őket Franciaországból kirúgni?

Mosolyogva kérdeztem:

– Miért haragszol rájuk? Engem nagyon közömbösen hagynak.

Gúnyos éllel válaszolta:

– Neked könnyű! De én angol nőt vettem el feleségül!

Megálltam, hogy jól kinevessem magam.

– Az ördögbe is! Nem rossz! Meséld el a dolgot. Boldogtalanná tesz?

Fölhúzta a vállát:

– Nem éppen.

– Akkor… megcsal?

– Sajnos, nem. Ez ok lenne a válásra s akkor megszabadulhatnék tőle.

– Kezdlek nem érteni.

– Nem értesz? Nem is csodálom. Feleségem megtanult franciául. Ez
mindennek oka. Hallgass ide:

Semmi kedvem sem volt nősülni, mikor két év előtt Étretatba mentem
nyaralni. De hiába, a tengeri fürdő roppant veszedelmes! A kislányoknak
valóságos Eldorádó. Párizs az asszonyoknak, a vidék a lányoknak
sokszorozza meg a bájait. A szamárháton való kirándulások, a reggeli
fürdők, az erdei séták kitünően alkalmasak vallomások és megkérések
kicsikarására. Mert, barátom, nincs elragadóbb valami, mint egy
tizennyolcéves leánygyerek, aki a mezőn szaladgál vagy virágot szed az
útszélen.

Megismerkedtem egy angol családdal, amely ugyanabban a szállóban lakott,
ahol én. Az apa pont olyan volt, mint ezek az angolok itt s az anya,
mint e szeretetreméltó misszek. Négy gyermekük volt. Kettő fiú; abból a
szikár, csont- és izomemberből való, akik reggeltől estig a legvadabb
sportokat űzik. A lányok közül az egyik jellegzetes példány volt a nagy
angol konzervdobozból, de a másik senkihez sem hasonlítható remekmű
volt. Barátom, ha ezek a nyomorultak egyszer csinosak, akkor aztán nincs
párjuk a világon. Az én kis angolomnak szőke, inkább aranyfényű volt a
haja s kék szemében a világ minden boldogságának, minden álmának ígérete
csillogott.

Két ilyen asszonyi szem az álmodozásoknak milyen messzi távlatát nyitja
meg előtted! Milyen biztatólag int szíved örökké kielégíthetetlen és
örökké homályos vágyainak!

Meg kell jegyeznem azt is, hogy mi franciák bolondulunk az idegenek
után. Ha valamicskét is csinos orosz, olasz, spanyol vagy angol lánnyal
találkozunk, mingyárt szerelmesek leszünk beléjük. Minden, ami
külföldről jön, elragad bennünket, legyen az szövet, kalap, kesztyű,
puska… vagy asszony. Pedig nincs igazunk.

Azt gondolom, hogy ami a legjobban elszédít bennünket az idegenekben, az
a francia nyelvben való fogyatékosságuk. Mihelyt egy idegen nő rosszul
beszéli nyelvünket, máris kedves; ha minden szót hibásan ejt ki, akkor
elragadó; de ha olyan zagyvaságokat fecseg összevissza, amiből szót sem
lehet megérteni, akkor valósággal ellenállhatatlan.

El sem képzeled, milyen édes-furcsán hangzik picike asszonyi szájból az
ilyesmi: »Nátyon rájongom a pivaly-kotlettet.«

Az én angol kis Katem egészen lehetetlen nyelven beszélt. Az első
napokban semmit sem értettem belőle, oly sok különös szót talált ki.
Később valósággal belebolondultam vidám s egészen egyéni nyelvjárásába.

A furcsa, nyakatekert s fölismerhetetlenné tett szavak, kifejezések és
szólásmódok ajkán ízes bájjal hangzottak. Esténként a kaszinó erkélyén
néha órákhosszat elhallgattam s igyekeztem megfejteni e rejtélyes
nyelvet.

Feleségül vettem! Bolondul szerettem, mint legkedvesebb ábrándképeinket!
Mert az igazi szeretők asszonyaikban mindig a megelevenedett ábrándképet
szeretik. Ismered talán Louis Bouilhet gyönyörű versét:

  Ne feledd, hogy mikor legszebbnek láttalak,
  Hangszer voltál csupán győztes vonóm alatt.
  S hogyha legszebb álmom pengettem szíveden,
  Az kongó gitárként csak viszhangzott nekem…

Nos hát, barátom, a legnagyobb ostobaság, amit elkövethettem, az volt,
hogy a feleségem mellé francia tanárt fogadtam.

Amíg nyelvtant, szótárt úgyszólván minden pillanatban vérig sértett,
addig imádtam.

Egyszerű dolgokról beszélgettünk. De ezeken is átcsillogott lényének
szokatlan bája, mozdulatainak hasonlíthatatlan előkelősége. Olyan volt,
mint csodálatos beszélő ékszer, mint húsból készült baba, amely csak
csókolni tud, felsorolni a néhány dolgot, amit szeret, néha furcsa
felkiáltásokat hallatni és akaratlanul is kacéran kifejezni nyelvének
fogyatékossága miatt az egyszerűbb érzéseket és hangulatokat.

Végtelenül bájos és nagyon szórakoztató volt a kis Kate, amíg a francia
nyelvet ő akarta angolul megtanítani. De amikor elkezdett franciául
beszélni!… Barátom, vége volt a varázsnak! Most már beszél franciául!
Most is hibásan beszél, de már megértem… ismerem…

Kinyitottam a bábut, hogy megnézzem, mi van belül… És láttam…

Ó, barátom, most rendszeres társalgást folytatok a nőmmel! Van fogalmad
egy jól nevelt angol hölgy gondolatairól, ízléséről és véleményeiről,
aki reggeltől estig tömi a fejedet iskolás lányok számára írt lapos
szóvirágokkal és üres mondatcikornyákkal?

Úgy-e, láttál már füzértánci cukorkákat, amelyeknél a csillogó
aranypapír a legémelyítőbb cukrokat takarja? Nos hát, én kaptam egyet.
Az aranypapírt letéptem. Meg akartam enni, ami belül volt s ettől olyan
rosszul lettem, hogy azóta szédülés kerülget, ha csak egy angol nőt
látok is.

Papagájt vettem el feleségül, akivel egy öreg angol tanárnő
megtaníttatta a franciát. Megérted?…

*

Közben feltűntek a trouvillei erdős tengerpartok s a várakozókkal teli
kikötő.

– Hol van a feleséged? – kérdém Henriktől.

– Elkísértem Étretatba.

– És te hová mész?

– Én? Itt töltöm a nyarat Trouvilleban.

Kissé elhallgatott, majd mély meggyőződés hangján kiáltott föl:

– Barátom, fogalmad sincs róla, hogy egy asszony milyen buta tud lenni!



A magányosság.

Vacsora után volt, amelyen csak férfiak vettek részt. Nagyon vidámak
voltunk. Távozáskor egyik régi barátom karomba fogódzott:

– Jössz velem gyalog a Champs-Élysées-n?

És elindultunk lassú léptekkel a hosszú sétányon a még alig rügyező fák
alatt. Messziről folytonos, tompított zűr hallatszott: Párizs lélekzete.
Friss szellő játszadozott arcunkon. A sötét égboltra millió csillag
hinté aranyporát.

A barátom megszólalt:

– Nem is sejtem, miért tudok itt, esti órákban szabadabban lélekzeni,
mint bárhol másutt a világon. Mintha gondolataimnak szárnyuk nőne.
Elmémben időnként csodálatos fény derül fel s egy pillanatig azt hiszem:
megoldom a világ rejtélyét. De aztán a fény kialszik. Vége.

A mellékutakon néha egymás kezét fogó árnyékpárt láttunk elsuhanni;
egy-egy szobor előtt, azoknak mozdulatlanságát átvéve, két embert
láttunk élesen körülvágott sötét folttá összefolyni. Itt-ott a padokon
is szerelmes párok húzódtak meg.

Barátom maga elé nézve dünnyögte:

– Szegény emberek! Nem undorodom tőlük, hanem végtelenül sajnálom. Az
emberi élet sok titokzatossága közül egyet sikerült földerítenem: létünk
legnagyobb kínja onnan ered, hogy egyedül vagyunk s minden ösztönös
törekvésünk oda irányul, hogy szörnyű magányosságunkat megszüntessük. A
szabad levegőnek és elhagyott fasoroknak összebújó szerelmesei sem
akarnak mást, mint mi: szeretnének legalább pillanatokra megszabadulni
az egyedülléttől. De hiába! Örökkönörökké magányosok lesznek épúgy, mint
mi s mint az egész emberiség.

Az egyetlen különbség köztünk, hogy egyesek jobban, mások kevésbé érzik
ezt át.

Én is csak nemrég viselem a szörnyű büntetést, hogy végzetes
bizonyossággal rájöttem magányosságomra s arra, hogy ezen változtatni
nem lehet. Akármit csinálsz, akárhogy is kínlódsz, szenvedélyes
ölelkezéseid, epedő csókjaid s érzelmeid legnemesebb lendülete ellenére
is egyedül, egyesegyedül maradsz!

Azért hívtalak e sétára, hogy ne kelljen mingyárt hazamennem, mert
irtózom lakásom kietlen magányától. De ez sem ér semmit! Beszélek
hozzád, figyelsz rám, egymás mellett megyünk – és mégis teljesen egyedül
vagyunk. Értesz engem?

Boldogok az együgyűek, mondja az Írás. Övék a boldogság csalogató képe!
Ők magányos nyomorúságunkat nem érzik. Nem bolyonganak az életben úgy,
mint én, aki másokat csak a könyökkel érintek és egyetlen kárörvendező
örömet érzek, hogy úgyis minden haszontalan: az egyedüllét sziklájához
láncolt ember bilincsét senki és semmi föl nem oldhatja!

Úgy-e, kicsit bolondnak tartasz?

Hallgass rám! Mióta létemnek szörnyű egyedülvalóságát érzem, úgy tűnik
föl, mintha mindennap mélyebbre és mélyebbre hatolnék sötét földalatti
folyosóba, amelynek falait nem látom, végét és célját nem ismerem.
Egészen egyedül bukdácsolok itt, senki sincs mellettem, senki sincs
körülöttem, nincs egyetlenegy élőlény sem, aki ugyanazt a sötét utat
járná. Ez a földalatti folyosó az élet! Néha zajt, hangokat, kiáltásokat
hallok… Tapogatózva megyek a zavaros lárma felé. De pontosan sohasem
tudom, honnan jönnek a hangok; soha senkivel sem találkozom, soha másik
kereső kézzel össze nem akadok a sötétben, amely körülvesz. Megérted
ezt?

Vannak emberek, akik megsejtették e szörnyű szenvedést. Musset
kétségbeesve kiált föl:

  Ki jön? Ki hív? Senki.
  Egyedül vagyok. Az óra üt.
  Ó, magány! Ó, szegénység!

De nála csak futó kétely az, ami nálam végzetes bizonyosság. Költő volt:
életét álomképekkel, látomásokkal népesítette be. Valójában sohasem volt
egyedül. De én egyedül vagyok!

Flaubert, aki korunknak egyik nagy boldogtalanja volt ép azért, mert
nagyon is jól látott, így írt egyszer barátnőjének: »Pusztában élünk.
Senki sem érti a másikat.«

Így van ez! Bármit is gondoljunk, mondjunk vagy kíséreljünk meg:
nyelvünk érthetetlen a másik számára. Tudja-e vajjon a föld, hogy mi
történik ott fenn a csillagokban, amelyek a végtelen térben elszórva
sziporkáznak, mint tűz-szemek s oly messzi vannak tőlünk, hogy csak egy
részük fényét látjuk, míg a többiek szinte egy testté olvadva vesznek el
a végtelenben?

Hát az ember époly kevéssé tudja a másikról, hogy abban mi megy végbe.
Mi is époly távol vagyunk egymástól, mint a csillagok, sőt jobban és
végzetesebben el vagyunk választva, mert bennünket a kifürkészhetetlen
gondolat különít el.

Van-e borzasztóbb valami, mint folytonos érintkezés lényekkel, akiknek
nem tudunk a lelkébe látni? Úgy szeretjük egymást, mintha egymáshoz
közel lennénk leláncolva: karjainkat vágyakozva tárjuk ki s nem érjük el
egymást. Folyton az egyesülés vágya hajt s mégis minden törekvésünk hiú,
minden odaadásunk haszontalan, minden vallomásunk céltalan, minden
ölelésünk, csókunk hiábavaló. Össze akarunk forrni s vágyunk lendülete
csak összeütköztet.

Csak akkor érzem igazán egyedülvalóságomat, mikor a keblemet jó barát
előtt fel akarom tárni. Iyenkor tisztán látom az áthághatatlan akadályt.
Itt áll előttem az ember; világos szemét rám szegezi, de szeme mögött a
lelkét nem ismerem. Figyel rám. De mit gondol? Igen, mit gondol?
Megérted a gyötrelmemet? Talán gyűlöl? Megvet? Gúnyolódik velem?
Gondolkozik azon, amit mondtam; mérlegel, kigúnyol, elítél, korlátoltnak
vagy ostobának tart. Hogy tudjam meg, mit gondol? Hogyan puhatoljam ki,
vajjon úgy szeret-e, mint én őt? Vajjon mi minden történik fejében, e
tőlem teljesen idegen, kis, kerek világban? Ó, mennyi titokzatosság van
egy ember ismeretlen gondolatában! Milyen rettenetes a titkos és szabad
gondolat, amelyet sem megismerni, sem vezetni, sem legyőzni nem lehet!

És én magam is, hiába tárom ki lelkem kapuját, minden ablakát; hiába
akarom önmagamat teljesen adni! Képtelen vagyok magamat kiszolgáltatni.
Lelkem legmélyén mindig megőrzöm azt a titkos Ént, amelyet senki sem tud
kifürkészni. Ez az Én megismerhetetlen, megoldhatatlan,
hozzáférhetetlen, mert senki sem hasonló a másikhoz, mert senki sem
értheti meg a másikat.

Mondd, megértesz-e legalább te? Megértesz e pillanatban? Nem! Azt
hiszed, hogy bolond vagyok; vizsgálgatsz és óvakodsz tőlem. Azt kérded
magadban: »Ugyan mi lelte ezt ma este?« De ha egyszer megértenéd
borzalmas és fölfoghatatlan szenvedésemet, ha talán egy nap átéreznéd
azt, amit mondok, ó, akkor jöjj el hozzám és mondj csak ennyit:
_Megértettelek!_ Talán egy pillanatra boldoggá teszel.

Tudod azt, hogy főleg az asszonyok eszméltetnek leginkább
magányosságomra?

Ó, nyomorult, hitvány élet! Mennyit szenvedtem tőlük s ép azért, mert ők
könnyebben elhitették velem, mint a férfiak, a csalóka ábrándot, hogy
nem vagyok egyedül.

Ha az ember szeret, azt hiszi, hogy egyénisége magánzárkájából végre
kiszabadul. Végtelen boldogság tölti el! És tudod miért? Tudod, honnan
származik ennek az emberfeletti boldogságnak érzése? Onnan, hogy azt
hisszük: többé nem vagyunk egyedül. Megszűnik magányosságunk; fejünk
felől elszáll a társtalanság rettenetes átka! Ó, milyen tévedés! Az
asszony az Ábránd nagy hazugsága. A magányos szív örök szerelmi vágya
még jobban gyötri, mint a férfit.

Ismered az édes órákat, amelyeket e hosszúhajú, bűvölő tekintetű idegen
lényekkel töltünk. Milyen mámorba szédül elménk! Mennyi csábos álomkép
hivogat!

Úgy tűnik fel, hogy a nő és mi nemsokára _eggyé_ leszünk. Csalóka
reménnyel, türelmetlen örömmel várjuk heteken át, hogy a »nemsokára«
valóra váljék. De nem válik azzá sohasem és egy szép napon arra
ébredünk, hogy magányosabbak vagyunk, mint valaha is életünkben.

Minden csók, minden ölelés után mind mélyebben hullunk vissza fájó
árvaságunkba. Ó, milyen gyötrő, kétségbeejtő érzés ez!

Egy költő, Sully Prudhomme, megírta:

  A csókok csak lázas igyekvések,
  A tehetetlen szerelem hiú kísérlete,
  A testen át lelket lélekbe fonni…

Igen, hiú álomkergetés. Utána: kiábrándulás és elválás. Ha később
viszontlátjuk, talán föl sem ismerjük a nőt, aki életünk egy
pillanatában a mindenséget jelentette s akinek rejtett és
mindenbizonnyal nagyon közönséges gondolatát sohasem ismertük meg.

Még azokban az órákban is, amikor úgy látszik, hogy a vágyak, óhajok
teljes összeolvadásában, az életeknek titokzatos találkozásában
leszállunk az asszonyi lélek legmélyéig, még akkor is sokszor egyetlen
szó villámként leplezi le a sötét szakadékot, amely bennünket tőle
elválaszt.

És az életnek mégis csak egyetlen ajándéka: egy-két órát tölteni a
szeretett asszony mellett, nem beszélni hozzá, csupán élvezni
jelenlétét. Ennél ne is várjunk többet, mert két ember sohasem
egyesülhet.

Ami engem illet, én bezártam a lelkemet. Többé már senkinek sem mondom
azt, amit hiszek, szeretek vagy gondolok. Tudván, hogy örökös magányra
vagyok ítélve, az életet csak nézem anélkül, hogy véleményeimet
kifejezném. Mit érnek a vélemények, hitek, viták és élvek! Minthogy
mással semmit meg nem oszthatok, tehát nem is érdeklődöm semmi után sem.
Oszthatatlan gondolatom örök rejtély marad. A mindennapi kérdésekre
megvannak a szokásos feleleteim s ha még beszélni sincs kedvem, van
mosolyom, amely annyit jelent: »igen«.

Mondd, megértesz engem?

*

Lementünk az Étoile diadalívéig s azután visszajöttünk a Concorde-térig,
mert barátom mindezeket lassan mondta el s még sok mindent hozzájuk
fűzött, amire már nem emlékszem.

A téren hirtelen megállt s karját a gránitobeliszk irányába emelte,
melynek hosszú, karcsú egyiptomi profilja a ragyogó levegőégbe
beleveszett s amely itt a párizsi kövezeten érthetetlen felírásaival oly
sajátságosan egyedül állt. Egy pillanatig szótlanul mutatott rá, azután
fölkiáltott:

– Lásd, mindnyájan olyanok vagyunk, mint ez a kő!

Ezzel sarkon fordult s üdvözlés nélkül ott hagyott. Részeg volt? Bolond?
Bölcs? Máig sem tudom. Néha azt hiszem, hogy igaza volt; néha pedig az a
meggyőződésem, hogy elméje megháborodott.



Lefekvés előtt.

_A kandallóban vidáman ropog a tűz. A japán asztalon két teáscsésze,
mellette füstölgő szamovár, cukortartó és rumos üveg._

_Sallure gróf székre dobja kalapját és bundáját, míg a grófné leveti
báli belépőjét s a tükör előtt haját igazítja. A tükörben visszaverődő
arcára bájosan rámosolyog s vékony, gyűrűktől csillogó ujjaival
halántéka körül megigazítja hajfodrait. Azután férjére néz, aki pár
perce zavartan figyeli, mintha valamely belső gondolat erősen
feszélyezné. Végre megszólal:_

– Eléggé körülrajongták a bálon?

_Az asszony diadaltól és dactól fölcsillogó szemmel mélyen a férj
szemébe néz és aztán így felel:_

– Azt hiszem, igen.

_Azután leül. A férj vele szemben foglal helyet s amíg egy vajas
zsemlyét darabokra tép, a fogai közül dünnyögi:_

– Szinte nevetségessé tettek engem? Nemde?

_Az asszony mosolyogva válaszol:_

– Jelenetet akar rendezni? Talán szemrehányásokat óhajt tenni?

– Legkevésbbé. Csupán annyit akarok megjegyezni, hogy Burelnek a
magaviselete bő tápot szolgáltatott mindenféle megszólásra. Tudja… ha
még… nos igen… ha még jogaim lennének magával szemben, meg is haragudtam
volna.

– Kedvesem, legyen őszinte. Vallja be, hogy ma nem úgy gondolkodik, mint
ezelőtt egy évvel. Tavaly, mikor szeretője volt, akit imádott, oly
kevéssé törődött azzal, hogy nekem udvarolnak-e vagy sem. Nekem fájt és
szóltam is magának, mint maga ma este, de valamivel több joggal:
Barátom, maga hírbe hozza Servy bárónét s engem nevetségessé tesz. Mit
felelt erre? Finoman tudtomra adta, hogy szabad vagyok és kifejtette,
hogy úri emberek közt a házasság csupán társadalmi, de nem erkölcsi
kapocs. Nem igaz? Megértette velem azt is, hogy a szeretője csábítóbb,
szebb és ezerszer asszonyibb, mint én. Ezt többször is mondta:
asszonyibb. Mindezt természetesen világfihoz és gyöngéd férfiúhoz
méltóan oly sok bókkal fűszerezte s annyi kímélettel adta be, hogy
figyelmességét el kellett ismernem. Mindazáltal nem kevésbbé értettem
meg a dolgot, mintha nyersen mondta volna meg.

Megegyeztünk, hogy ezentúl csak egymás mellett s nem egymással élünk és
gyermekünk miatt a házasélet külső kereteit megőrizzük.

Maga igen nagylelkűen viselkedett. Szavain áttetszett a gondolat, hogy
hűségemet illetőleg csupán a látszathoz ragaszkodik. Hosszan értekezett
a nők finom tapintatáról és ügyességéről, amellyel a külsőségeket mindig
megőrizni tudják és jóformán felhatalmazott arra, hogy szeretőm legyen,
ha ezt titokban tudom tartani.

Nagyon jól megértettem magát. Borzasztóan szerelmes volt Servy bárónéba
és hitvestársi ragaszkodásom, törvényadta szerelmi előjogaim terhére
voltak. Bizonyára minden képességével csupán szeretője előtt kívánt
csillogni. Elhatároztuk tehát, hogy külön élünk. Társaságba együtt
megyünk; együtt jövünk haza s azután kiki a maga szobájába megy.

Így ment ez egy darabig; de néhány hónap óta azt veszem észre, kedvesem,
hogy maga féltékenykedik. Ugyan milyen jogon?

– Kedves asszonyom, féltékenységről nincsen szó! De kötelességem óvni
magát attól, hogy rossz hírbe keveredjék. Maga fiatal, élénk, bizonyos
mértékig kalandvágyó…

– Bocsánat, ha már kalandorokról beszél, ne mulasszon el párhuzamot
vonni köztem és maga között.

– Kérem, ne tréfáljon. Mint komoly és őszinte barátja beszélek. Amit
rólam az imént mondott, egyoldalú túlzással volt beállítva.

– Egyáltalában nem. Maga bevallotta viszonyát s ezzel mintegy
fölhatalmazott, hogy példáját kövessem. Én ezt nem tettem meg…

– Engedjen meg…

– Hagyjon beszélni! Én ezt nem tettem meg. Nincs szeretőm és nem is
volt… idáig. Várok… keresek… Nem találok. Nem vagyok könnyen
kielégíthető. Olyat akarok, aki többet ér magánál… Nem veszi észre az
ebben rejlő bókot? Minek vág olyan zord arcokat?

– Asszonyom, nem szeretem ilyen dolgokban a tréfát.

– De én nem tréfálok! Maga a XVIII. századi rokokó erkölcsökről beszélt.
Emlékszik még? Azt mondta, hogy XV. Lajos korának könnyed életfelfogását
követi. Látja, nem felejtettem el. És jól jegyezze meg, barátom, hogy
akármint is erőlködik, amely napon nekem úgy tetszik, hogy többé ne
legyek az, ami idáig voltam: maga anélkül, hogy sejtené, olyan csinos
kis – szarvat kap a fejére, mint annak a rendje.

– Ugyan kérem, úriasszony létére hogy vehet ilyen közönséges
kifejezéseket a szájára!

– Közönséges kifejezések?… Hát nem pukkadozott a nevetéstől, amikor az
éles nyelvű Gers grófné azt mondta, hogy szinte sajnálja Servy bárót,
amiért hatalmas szarvait, amelyekben mindenki más gyönyörködik, saját
maga nem láthatja.

– Ami Gers grófnénak ajkán talán mulatságosan hangzik, a magáén csupán
illetlenség.

– Dehogy is! Csak maga találja a fölszarvazott szót mulatságosnak, ha
Servyről és nagyon póriasnak, ha becses személyéről van szó. Minden
attól függ, hogy milyen szempontból nézzük. Különben pedig nem
ragaszkodom e kifejezéshez és csak azért használtam, hadd lássam, hogy
maga elég érett-e már?

– Érett?… Mire?

– Arra, hogy az legyen. Ha egy férj dühös, mikor ezt a szót hallja,
annyit jelent, hogy a veszély már közelről kerülgeti, de még nem érte
el. Két hónap mulva, majd meglátja, nevetni fog, ha fölszarvazott
férjről lesz szó… Ez már kicsit baj… Ez annyit jelent, hogy az ember
maga is benne van… Mentesítve van a gyanútól.

– Kedves asszonyom, maga ma nagyon illetlen. Még sohasem láttam
ilyennek.

– Hja! Kitanultam! Maga volt a mesterem.

– Hagyjuk ezt! Beszéljünk komolyan. Nézze, kedvesem, nagyon, de nagyon
kérem, máskor ne hatalmazza föl Burelt, hogy oly tüntető szemtelenséggel
csapja a szelet magának, mint ma este.

– Féltékeny! Mondom, féltékeny!

– Nem, egyáltalában nem! Csupán a nevetségességet akarom kikerülni! Erre
jogom van! Nem akarom, hogy ujjal mutogassanak rám! És kijelentem: ha ez
az úr még egyszer a maga vállának, sőt a keblének merészelné szavait
elsuttogni…

– Csak szócsövet keresett!

– Hát… kitépem a fülét.

– Mondja, talán szerelmes belém?

– Elég csinos hozzá, kedves asszonyom!

– Ilyen maga! A baj az, hogy én már nem vagyok szerelmes magába!

_A gróf székéről fölkel. Megkerüli a kis asztalt és felesége háta mögé
állva, vállát szenvedélyesen megcsókolja. Az asszony fölugrik és mélyen
a férje szemébe nézve mondja:_

– Kettőnk között az ilyennek igazán nincs értelme. Külön élünk.
Leszámoltunk egymással.

– Ne haragudjék, édesem, de egy idő óta ellenállhatatlannak találom!

– Szóval… maga is úgy találja… Akkor nyertem! Maga is érettnek talál!

– Ellenállhatatlannak, a legcsábosabb asszonynak találom, édesem! Olyan
karjai, vállai vannak…

– Amelyek Burelt ki fogják elégíteni…

– Kegyetlen! Tudja, hogy elragadó és szándékosan játszik velem.

– Úgy látszik, egy idő óta böjtöl.

– Hogy mondja?

– Azt mondom, böjtöl.

– Hogy érti?

– Ha az ember böjtöl, akkor éhes. Ha éhes, ráfanyalodik olyan ételekre
is, amelyekhez különben nem nyulna. Én is ilyen fogás vagyok. Egyszer
eltolt magától, de ma este, jobb híján, belém ízlelne.

– Margit, kitől tanulta ezt a rettenetes beszédmodort?

– Magától! Gondolja csak meg: mióta a bárónéval szakított, tudtommal
négy szeretője volt. De ezeket már a félvilágból halászta. Úgy látszik,
igaz művésznőkre volt szüksége… Ilyen körülmények között minek nevezzem
ma esti hevületeit, ha nem futólagos böjti időszak következményeinek?

– Őszintén és nyersen beszélek, Margit. Magába szerettem. Újra és
komolyabban, mint valaha.

– Hm, hm! Szóval… szeretné újra kezdeni?

– Igen, asszonyom.

– Még ma este?

Ugyan, Margit!

– Már megint megbotránkozik. Értsük meg egymást, kedvesem! Mi teljesen
függetlenül állunk egymással szemben. Felesége vagyok, az igaz, de közös
megállapodás folytán egészen szabad. Másfelé akartam lekötni magamat;
maga kér, hogy a maga hódolatát fogadjam el. Hát jó, beleegyezem. De
csak… ugyanazon az áron.

– Nem értem.

– Majd megmagyarázom. Érek annyit, mint a maga félvilági delnői? Legyen
őszinte.

– Ezerszer annyit.

– Még a legszebbnél is többet érek?

– Milliószor többet.

– Nos hát, mibe került magának a legkülönb barátnője három hónap alatt?

– Már megint nem értem!

– Megismétlem: mit költött a legcsinosabb barátnőjére három hónap alatt
pénzben, ékszerben, vacsorákban, szórakozásokban és a többi? Szóval mibe
került a teljes ellátása?

– Honnan tudjam?

– Mégis csak tudnia kell! Legalább is úgy átlagban kiadott ötezer
frankot havonként?

– Igen… körülbelül annyit.

– Nos hát, kedvesem, fizessen nekem ötezer frankot és a magáé leszek ma
estétől kezdve egy egész hónapon át.

– Őrültség!

– Ahogy gondolja! Jó éjt!

_A grófné kimegy s hálószobájába nyit. Ágya meg van vetve. A szobában
parfőm-illat terjeng s beszívódik a kárpitba._

_A gróf megjelenik az ajtóban:_

– Kellemes illat van itt.

– Igazán?… Pedig csak a régi. Peau d’Espagne.

– Csodálatos!… Soha még parfőm nem tetszett így!

– Lehet. De most kérem, hagyjon magamra, le akarok feküdni.

– Margit!

– Menjen ki!

_A gróf beljebb lép s karosszékbe ül._

_A grófné:_ Ah! A jó modor! Különben csak maga bánja meg!

_Báli ruháját lassan leveti. Meztelen, fehér karja előbontakozik a zöld
selyem alól. A tükör elé áll s karját a feje fölé emeli, hogy
hajkoronáját lebontsa. Fekete selyem vállfűzője felett a csipke mögül
kis rózsaszínű foltocska kacérkodik elő._

_A gróf szenvedélyesen pattan fel és feléje közeledik._

_A grófné:_ Ne jöjjön közel, mert megharagszom…

_Átkarolja és ajkát keresi._

_Az asszony felkap a toalettasztaláról egy pohár vizet, amelyet
illatosítva szájvíznek készítettek elő s a vállain keresztül férje
arcába önti._

_A férj dühösen rázza meg víztől csepegő arcát s fojtott hangon
morogja:_

– Ostobaság.

– Lehetséges… De ismeri feltételeimet. Ötezer frank.

– De ez a világ legnagyobb hülyesége lenne!

– Miért?

– Miért? Egy férj, aki megfizeti a feleségét, hogy az éjt vele töltse!…

– Ó, milyen csunya szavakat használ!

– Bánom is én! Ismétlem: hülyeség lenne törvényes feleségem szerelmét
pénzért megvásárolni!

– Még nagyobb ostobaság félvilági nőket megfizetni, mikor az embernek
felesége van.

– Lehet, de az nem nevetséges!

_A grófné a kanapéra ül s lassan lehúzza harisnyáját, kifordítva, mint a
kígyó bőrét. A rózsaszínű lábszár kibomlik a finom zöld selyemtokból s
az apró láb megpihen a szőnyegen._

_A gróf közelebb lép és egyezkedő hangon megszólal:_

– Milyen furcsa gondolatai vannak!

– Többek között?

– Többek között ötezer frankot kérni tőlem.

– Mi sem természetesebb! Mi idegenek vagyunk egymásra nézve, úgyebár?
Maga vágyakozik utánam. Elvenni nem tud – mert a felesége vagyok. Nem
marad más hátra, mint hogy megfizet, kissé talán olcsóbban, mint mást.

– Nem is olyan rossz dolog ez! Gondolkozzék csak rajta. A pénz,
ahelyett, hogy valami uccai lányhoz kerülne, itt marad a maga házában, a
maga háztartásában. Meg aztán, lehet szellemes ember számára valami
izgatóbb, mulatságosabb, mint hogy megfizeti saját feleségét? A
törvénytelen szerelemben a férfiak csak azt szeretik, ami sokba kerül.
Maga a mi törvényes szerelmünknek különös ízt, idegen mámorok árnyalatát
és kis malackodási jelleget kölcsönöz azzal, hogy úgy taksálja, mint a
vásárolható szerelmet.

_Az asszony majdnem minden nélkül emelkedik föl helyéről s a szekrénye
felé megy:_

– És most, uram, távozzék, vagy becsengetem a szobalányt.

_A gróf zavartan, bosszús arccal nézi feleségét s azután hirtelen hozzá
vágja pénztárcáját:_

– Hát nesze – bajadér! Nem is öt-, hanem hatezer!… De aztán…

_A grófné felveszi a pénzt, lassan számolni kezdi s mosolyogva kérdi:_

– De aztán? Mi aztán?…

– Hozzá ne szokjál!

_Fölkacag s férjéhez közeledve:_

– Minden hónapban ötezer, uracskám, különben mehet a kokottokhoz. Sőt ha
nagyon meg lesz elégedve… még emelést is kérek…



A kis baka.

Két kis baka minden vasárnap együtt rándult ki. Mihelyt a szabadságot
megkapták, sietve hagyták el a kaszárnyát és jobbra fordulva gyors,
katonás léptekkel szelték át Courbevoiet, e Párizs melletti városkát,
ahol ezredük állomásozott. Mikor az utolsó házakat is elhagyták s a
poros országútra fordultak, amely Bezons felé vezetett, lépésük üteme
lassúbbá vált.

Kicsik és soványak voltak mind a ketten. Szinte belevesztek hosszú és
széles köpenyegükbe, amelynek ujja kezüket egészen elnyelte. Piros
nadrágjuk is méreteiket messzi túlhaladta, úgy, hogy ha sietni akartak,
lábaikat széjjel kellett vetniök. Hatalmas csákójuk alatt alig látszott
valami arcukból: két beesett, vékony orca, két szelid, kék szem,
amelyből a breton fajnak romlatlan, majdnem állati naivsága sugárzott
ki.

Útközben szót sem váltottak, csak mentek előre s arra a champiouxi
erdőrészletre gondoltak, amely szülőföldjükhöz annyira hasonlított s
ahová minden vasárnap kirándulni szoktak. Igazán jól csak itt érezték
magukat s a nyelvük is csak itt eredt meg.

A colombesi és a chatoui utak keresztezésénél, hol az útra a nagy
nyárfák árnyékot vetnek, irtózatosan nehéz csákójukat levetették s
homlokukat megtörölték.

A bezonsi hídon mindig megálltak kissé és nézték a lábuk alatt
folydogáló Szajnát. Kikönyököltek a híd vaskorlátján s pár percig
bámulták a mélységben tovasikló nagy folyó vizét. Néha vitorlás hajók s
nagy leeresztett kéményű gőzösök mentek a vízen. Ilyenkor a két kis
katona a vannesi kikötőre gondolt, melynek szomszédságában laktak, s a
halászbárkákra, amelyek Morbihanból a nyilt tengerre vitorláztak.

Amint a hídon átmentek, a falu hentesénél, pékjénél s a kocsmárosnál
bevásárolták napi szükségletüket: darab véreshurkát, tíz krajcárért
kenyeret és egy liter fehér bort. Ezeket zsebkendőbe kötözték s
felváltva cipelték. Mikor a faluból kiértek, már csak nagyon komótosan
haladtak előre s elkezdtek beszélgetni egymással.

Előttük sík mező terült el, amelynek egyhangúságát itt-ott kisebb
facsoportok élénkítették. A kedves erdőjükbe vezető ösvény beleveszett a
zöld búza- és zabföldekbe. Kerderen János nem egyszer erősítette Ganidec
Péternek:

– Akár csak Plounivonban. Szakasztott mása a mi erdőnknek.

– Igen. Mintha csak a’ vóna!

Így mentek egymás mellett s emlékükben szülőföldjükről sok apró kép
támadt föl; egyszerű, közvetlen dolgok, mint gyermek rajzai: kút s
körülötte a mező, kőkereszt a válaszúton, halászkunyhó, melynek
ajtajánál kiterített háló szárad.

Gyakran megálltak egy nagyobb kőnél is, amely határt jelzett, csak
azért, mert emlékeztetett a plounivoni dolomitokra.

Amint az első facsoporthoz értek, Péter mindig mogyorófavesszőt vágott
magának s amíg nyirkos, síkos héját hántotta, az otthoni emberekre
gondolt.

János hozta az ételcsomagot.

Időnként Péter megemlítette egy-egy otthoni ismerősük nevét vagy néhány
szóval gyermekkoruk valamelyik eseményét mondta el. Ilyenkor azután
sokáig hallgattak, mert volt min eltünődniök. A honi föld lassanként
egészen megszállta képzeletüket; eltűnt a távolság és az ismerős
tájképek, a szokott látóhatár s a tengerpart éles, ízes levegője
álmodozó érzékeik előtt hivogatólag támadt föl.

Többé már nem a jellegzetes trágya szaglott körülöttük, amellyel a
párizskörnyéki földet hízlalni szokták, hanem virágzó magyalbokrok
különös illatát hozta a tenger felől támadt szél. A folyópart fölött
lebegő vitorlák nagy sárga vitorlákká változtak, amelyek az otthoni
búzaföldek mögött húztak el a kék tenger felett.

Lassan, álmodozva lépdelt a két kis baka s lényüket az otthonra való
visszaemlékezés átható, kifejezhetetlen bánattal töltötte el, mint
amilyent a ketrecbe zárt állatok érezhetnek, ha fölsajog bennük az
őshaza emléke.

Mire Péter botjáról a héjat lehántotta, megérkeztek a kis erdő szélére,
ahol vasárnapi ebédjüket rendszerint elkölteni szokták. A bokorban
megtalálták az elrejtett két tégladarabot; összehordtak száraz gallyat s
a véreshurkát a kés hegyére tűzve megsütötték.

Mikor ételüket elfogyasztották az utolsó morzsáig, italukat kiitták az
utolsó cseppig, ülve maradtak egymás mellett a fűben s nehéz
szemhéjakkal, egymásba kulcsolt kézzel, mint a misén, piros nadrágjukat
a mező pipacsai közt előre tolva, a messzeségbe bámultak. Csákójukon,
sárgarézgombjaikon megcsillogott a napfény, ami megállította a
pacsirtákat, amelyek fejük fölött lebegve csattogtatták csőrüket.

Délfelé kezdtek mind sűrűbben Bezons felé nézegetni, mert ez időtájban
szokott jönni a »tehenes« leány.

Minden vasárnap elment előttük, hogy megfejje és istállóba vezesse
tehenét. Az egész vidéken ez a tehén volt az egyetlen, amely kint
legelészett a kis mezőn, nem messze a helytől, ahol a két baka ebédelni
szokott.

Nemsokára megpillantották a szolgálót, amint a mezőn átvágott. Egyetlen
élő lény volt az egész határban. A két katona örömmel nézte, hogy repdes
a napfény a fényes pléhvödrön, amelyet kezében tartott. Sohasem
beszéltek róla; csak nagyon jól esett, ha látták, anélkül, hogy tudták
volna, miért.

Erős, tagbaszakadt, vöröses hajú leány volt. Igazi típusa a párizsvidéki
parasztlánynak: eleven, kacér és vakmerő.

Mikor másodízben látta a két bakát ugyanazon a helyen, vidáman szólt
hozzájuk:

– Jó napot, vitéz urak!… Minden vasárnap ide gyünnek?

Péter, aki merészebb és a szóra készebb volt, mint János, zavartan
dadogta:

– Igen. Itt pihenünk.

Ennyi volt az egész. De a következő vasárnap a leány már rájuk vihogott,
kötekedve és fölényesen, mert látta félénkségüket:

– Mit csinálnak? Tán csak nem a fű növését hallgatják?

Péter fényrederülő arccal válaszolt:

– De biz azt, galambom!

– Nézze csak nó! És gyorsan nő legalább?

A férfi még mindig nevetve mondta:

– Azt már nem mondhatnám!

Továbbment. De mikor a friss tejjel visszajött, megállt előttük:

– Megízlelnék?… Legalább eszükbe jut a falu, ahonnan ide gyüttek.

Az egyfajtájúak közös ösztöne megsúgta neki, aki falujától talán szintén
elszakadt, hogy mi rágódik a kis bakák fájó szívén.

Mindkettőjüknek megdobbant a szíve a leány barátságos szavára. Péter a
vödör alá tartotta a flaskót, amiben a bort hozták, s a leány a szűk
nyakon nagy üggyel-bajjal becsurgatta a tejet. Először Péter ivott a
tejből, óvatosan és minden pillanatban meggyőződést szerezve, hogy a
neki járó résznél nem fogyasztott többet. Azután János vette át az
üveget.

A leány lába elé téve a vödröt csípőjére tett kézzel állt előttük és
nagyon boldognak látszott, hogy a katonáknak örömet okoz.

Azután fölkapta a földről a vödröt s elszaladt, visszakiáltva még:

– Isten áldja! Oszt vasárnap gyüjjenek ám!

A két baka szemét utána meresztette, ameddig csak magas, hajladozó
alakját láthatta. A leánynak tűnő képe mind kisebb és kisebb lett, míg
végre úgy látszott, hogy a zöld vetés egészen elnyeli.

*

A következő vasárnap, amikor a kaszárnyából kiléptek, János megkérdezte
Pétertől:

– Nem kéne neki valami édességet vinni?

A fölvetett gondolat tetszett Péternek is, de az ajándékra vonatkozólag
más véleményen volt. Ő inkább májashurkát akart vinni. János viszont
ragaszkodott a karamel-bonbonokhoz, amelyeket maga is nagyon kedvelt.
Végre is János véleménye győzött és egy szatócsnál vásároltak két souért
piros és fehérszínű cukorkákat.

Kint az erdőszélen ez alkalommal ebédjüket gyorsabban költötték el, mert
türelmetlenül várták a leány megérkezését.

János látta meg előbb:

– Nézd csak, ott gyün.

Péter előrenyujtotta nyakát s úgy kémlelt:

– Ő az! Lógázza a vödröt!

A leány már messziről nevetve kiáltotta:

– Hogy szolgál az egészség, vitéz urak?

A fiúk egyszerre kiáltották vissza:

– Köszönjük s a magáé?

A leány most már hosszasabban beszélgetett velük egyszerű dolgokról: az
időről, az aratásról, gazdáiról.

A fiúk nem merték a cukorkákat felajánlani s azok János zsebében szépen
olvadozni kezdtek.

Végül is Péter megbátorodott:

– Hoztunk valamit magának, ha meg nem sértenénk vele.

A leány mosolyogva kérdezte:

– Mi légyen az?

János fülig pirulva húzta ki zsebéből a hosszú, vékony papirstaniclit.

A leány egyszerre több darabot vett szájába s míg jóízűen szopogatta,
nyelvével szája egyik sarkából a másikba tologatta az összeragadt
édességet, úgy hogy arca hol itt, hol ott dudorodott ki. A két fiú
boldog elmerüléssel szemlélte.

Azután elment fejni s mikor visszajött, tejjel kínálta meg a két kis
katonát.

A fiúk egész héten róla álmodoztak s többször emlegették is egymás
előtt.

A következő vasárnap már közibük ült a lány. Mind a hárman kezüket
térdük köré kulcsolták, szemükkel a messzeségbe bámultak s
szülőfalujokból apró dolgokat meséltek el. A tehén, látva, hogy a lány
útközben letelepedett, nagy nehéz fejét feléje fordította s nedves orrát
fölfelé nyujtva, keserves bőgéssel hivogatta…

Azután már a lány együtt evett velük. Néha szilvával tömött zsebbel
jött, mert a gyümölcsérés ideje elérkezett. A két kis breton legény a
lány társaságában otthonosan érezte magát s fesztelenül csevegett, mint
két gondtalan madár.

*

Egy keddi napon azután az történt, hogy Ganidec Péter, katonáskodása
alatt először, esti kimenőt kért és csak tíz órakor jött vissza.

Jánost nyugtalanította a dolog s föl nem foghatta, hogy társa hol
töltötte idejét.

Pénteken Péter tíz sout kért szomszédjától kölcsön és felsőbb
engedéllyel az esti órákat megint kint töltötte.

Vasárnap pedig, amikor rendes sétájukra elindultak, János úgy találta,
hogy Péternek egészen különös és szokatlan arckifejezése van.

Határozott gyanú nem alakult ki Kerderen János elméjében, de valami
ismeretlen dologtól szerfölött félt. Egy szót sem váltottak, amíg
szokott helyükre nem érkeztek; itt ebédjüket lassan költötték el, de
egyiküknek sem volt étvágya.

A lány nemsokára föltűnt az úton. Várakozó szemmel figyelték
közeledését, mint minden vasárnap. Mikor már nem volt messze, Péter
fölugrott és elejibe ment. A lány letette a földre a vödröt és Pétert
megcsókolta. Karjával szenvedélyesen ölelte át nyakát, ajkát hosszan
tapasztotta ajkára és egyáltalában nem törődött azzal, hogy János ott
van s látja őket.

Szegény János földult lélekkel, meghasogatott szívvel bámult rájuk s
egyelőre számot sem tudott adni magának arról, hogy mi történt és hogy
mi fáj neki abban, ami történik.

Azután Péter és a lány leültek a fűbe és elkezdtek beszélgetni. János
nem nézett rájuk. Most már tudta, hogy miért ment ki Péter két este a
kaszárnyából, tudott mindent és szívén az árulás sajgó sebet ütött.

A másik kettő együtt ment el a tehenet megfejni.

János tekintetével követte őket. Kézenfogva mentek. Péter piros nadrágja
a napfényben olyan volt, mint nagy csillogó vérfolt. Mikor a tehénhez
érkeztek, Péter lehajolt a fakalapácsért s leütötte a farudat, amely a
tehenet elreteszelte.

A lány leguggolt és szórakozott kézzel végigsimítva a tehén kiugró
gerincén, a fejéshez fogott. Mikor készen volt, a vödröt a füvön hagyta.
Péter felé nyujtotta kezét s mindketten a sűrű erdőbe mentek.

János kimeredt szemmel nézte őket s már nem látott mást, mint a zöld
levélfalat, amely mögött nyomtalanul eltűntek. Szívét oly zavar és oly
keserűség szorította össze, hogy leszédül, ha megkísérli felállni.

Ott maradt hát mozdulatlanul, nagy, állati szenvedéstől fejbekólintva.
Szeretett volna üvölteni, elrohanni innen, magát elrejteni valahová és
senkit, de senkit sem látni.

Egyszerre csak látta, hogy a cserjés megrezzen. Ők jöttek ki és
kézenfogva közeledtek, mint faluban a jegyesek. Péter hozta a tejjel
teli vödröt.

Előtte megálltak s újra összeölelkeztek. A lánynak nem jutott eszébe,
hogy Jánost tejjel kínálja. Mikor kibontakozott Péter karjából, kezébe
vette a tejesvödröt és barátságos, bizalmas mosollyal intve János felé,
megindult az úton.

A két kis baka egyedül maradt. Mozdulatlanul ültek, mint mindig és
nyugodt arckifejezésük semmit sem árult el abból, ami lelkükben
végbemegy. A nap teljes erővel tűzött le rájuk. A tehén néha-néha
feléjük nézett és elbődült.

A szokott órában fölálltak és hazafelé indultak.

Péter mogyorófavesszőt hántott, János hozta az üres üveget. A bezonsi
kocsmárosnál otthagyták az üveget s a hídon szokás szerint megállottak,
hogy a víz folyását nézzék.

János mindjobban és jobban hajlott ki a korlátra, mintha a víz
ellenállhatatlan erővel vonzotta volna. Péter tréfálkozott vele: »Tán
szomjas vagy, sógor?« De alig ejtette ki az utolsó szót, mikor János
feje magával rántotta egész testét, a lábai a levegőbe csapódtak és
testével félkört írván le, a kis kékkabátos, pirosnadrágos baka egy
darabban bukott a vízbe és merült el benne.

Péter a rémülettől összeszorított torokkal kiáltani sem tudott. Messzebb
a víz felszínén megpillantott valamit, ami mozog: János feje pillanatra
fölmerült, azután megint alábukott. Majd megint messzebb a hullámokból
kinyúlt egy kéz, egyetlenegy kéz és aztán az is végleg eltűnt. Ennyi
volt az egész.

A mentésre elősiető hajósok ezen a napon nem találták meg a holttestet.

Péter egyedül, feldult arccal szaladt haza a kaszárnyába és könnyező
szemmel, fuldokló hangon, minduntalan orrát törölgetve mondta:
»Kihajolt… egészen a derekáig… és egyszer zsupsz… a feje bukfencet
hányt… és esett… esett…«

Tovább nem bírta folytatni, oly nagy megindultság fogta el. Hát még, ha
tudta volna…



TARTALOM.

  Parent úr  5
  Borigó gazda fülbaja  58
  Eladó  70
  Az ismeretlen  79
  Vallomás  87
  A keresztelő  94
  Veszedelmes játék  101
  Az őrült  110
  Vidéki pörösködések  119
  A hajtű  125
  Szalonkavadászat  133
  A vonaton  145
  Nyafinyaff  154
  A felfedezés  165
  A magányosság  171
  Lefekvés előtt  178
  A kis baka  187




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Parent úr" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.