Title: Ronda tanár ur
Author: Mann, Heinrich
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.

*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Ronda tanár ur" ***


HEINRICH MANN:

RONDA TANÁR UR

(REGÉNY)

FORDITOTTA:

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

1914

TEVAN-KIADÁS BÉKÉSCSABA

TEVAN ADOLF KÖNYVNYOMDÁJA BÉKÉSCSABA



I.

Mivel a neve Gonda volt, az egész iskola csak ugy hivta, hogy Ronda. A
többi professzor időnként változtatta a csufnevét. Uj diákcsapat került
egy-egy osztályba, vérszomjas tekintettel felfedezte valamelyik tanárnak
az elmult esztendőben még nem eléggé méltányolt kómikus tulajdonságát és
kiméletlenül csufnevet adott neki. Ronda azonban már sok generáción
keresztül viselte a magáét, az egész város igy nevezte, a kollégái is
igy hivták, a gimnáziumban és a gimnáziumon kivül a háta mögött. Azok a
tanárok, akik kosztos-diákokat vagy privátosokat tartottak, naponta
beszéltek növendékeik előtt Ronda tanár urról. De az a megfigyelő, aki a
hetedik osztály osztályfőnökén valami ujat akart volna észrevenni és egy
uj nevet akart volna adni neki, sohase érte el a célját; már csak azért
sem, mert az öreg tanár rég megszokott csufneve olyan brilliánsul
hatott, mint huszonhat esztendővel ezelőtt. Mikor az iskola udvarán
keresztül ment, az egyik diák átkiabált a másiknak:

– Nem érzed, milyen ronda szag van itt?

Vagy:

– Phü, micsoda ronda bogár!

És azonnal hevesen rángani kezdett az öreg válla, mindig a jobb válla és
ferde-zöld tekintetet vetett pápaszeme mögül, amely tele volt sanda
félelemmel és boszuvággyal: egy rossz lelkiismeretü zsarnok pillantása
volt ez, aki köpenyek redőiben elrejtett tőrök után szaglász. Gyér
sárgásszürke szőrökkel fedett merev álla fel és lebillent. Semmit sem
tudott »bizonyitani« a kiabáló fiura és szó nélkül kellett elódalognia,
cingár és mégis trotyakos lábszáraival, zsiros karimáju kőmüves
kalapjával.

Tavaly, amikor jubileumát ülte, a gimnázium fáklyásmenetet rendezett a
tiszteletére. Ronda kiment a lakása erkélyére és beszédet mondott. Mig
minden fej meredt nyakkal bámult a magasba, hogy hallja, hirtelen valami
kellemetlen, nyivákoló hang szólalt meg:

– Phü, de ronda szag van itt!

Mások ismételték:

– Phü, de ronda szag van itt!

– Phü, de ronda szag!

A professzor odafent elkezdett dadogni – bár előre sejtette az
incidenset – és valamennyi orditónak jól belelátott a tátott szájába. A
többi tanár ur a közelben állott; ő pedig érezte, hogy ujra nem tud
semmit »bizonyitani«; de az összes neveket beirta a fekete könyvbe. És
másnap a nyivákoló hang tulajdonosát – mert szegény nem tudta, hol
született az orleánsi szüz – jóindulatuan biztositotta, hogy még sok
kellemetlenséget szerez neki ebben az életben.

És csakugyan, Kieselackot nem engedte át a vizsgán. Vele együtt hasaltak
el mindazok, akik azon az emlékezetes jubileumi estén orditoztak. Igy
Ertzum is. Lohmann azonban nem orditott, mégis megbukott. Az egyik a
hanyagságával, a másik a tehetségtelenségével segitette Ronda boszuját.

Félévvel később, egy őszi délelőtt 11 órakor, tiz perc alatt – mielőtt
iskolai dolgozatot irtunk volna az orleánsi szüzről – történt, hogy
Ertzum, aki még mindig nem tudott közelebb férkőzni a szüzhöz és egy
előrelátott katasztrófától félt, kétségbeesésében felrántotta az ablakot
és nyivákoló hangon – csak ugy találomra – kiorditotta a ködbe:

– Ronda!

Nem tudta, hogy a tanár ur a közelben van-e és nem is törődött vele. A
szegény vállas vidéki kamaszt elragadta a szenvedélye, hogy még egyszer
utóljára egy pillanatra recsegtesse hangját, mielőtt két óra hosszat
kuporog egy üres fehér lap előtt, amelyet neki kell majd – ugyancsak
üres koponyája segitségével – szavakkal tele szántani.

Véletlenül Ronda csakugyan akkor ment keresztül az udvaron. Mikor
meghallotta a kiáltást, félreugrott. Fent a ködben felismerte Ertzum
tömzsi körvonalait. Egyetlen diák se volt lent az udvaron, senkinek sem
szólhatott Ertzum kiáltása.

– Most az egyszer – gondolta magában kárörömmel Ronda – engem értett.
Most az egyszer tetten értem.

Öt ugrással felrohant a lépcsőn, kitárta az osztály ajtaját, keresztül
rontott a padok között és rápattant a katedrára. Itt reszketve
megállott, fuldokolt, lélekzetet kellett vennie. A diákok felállottak,
hogy üdvözöljék, a fülsiketitő lárma egy pillanat alatt bénult némasággá
változott. Ugy tekintették az osztályfőnöküket, mint egy közveszélyes
állatot, akit sajnos, lebunkózni nem lehet, sőt, aki rövid ideig
veszedelmes fölényt nyert rajtuk. Ronda melle hevesen zihált; végül
vésztjósló hangon kibökte:

– Az imént ujból hallottam egy bizonyos szót, valaki felém kiáltotta,
egy jelzőt – egy nevet, amelyet egyáltalán nem türök. Nem türöm, hogy
olyan valaki, mint ön, akinek jellemét és tudását sajnos, nagyon is van
szerencsém ismerni, engem gyalázatos csufnévvel illessen. Nem türöm,
érti, nem türöm. Az ön elvetemültsége Ertzum határtalan, de biztositom,
hogy megtanitom keztyübe dudálni. Még ma jelentést teszek az igazgató
urnak és ami engem illet, minden befolyásomat latba vetem, – jól
jegyezzük meg – hogy az intézet legalább az emberiség ilyen söpredékétől
megtisztittassék.

Utána ledobta válláról a köpenyét és igy hörgött:

– Leülni!

Az osztály leült, csupán Ertzum maradt állva. Vastag, szeplős feje most
oly tüzvörös volt, mint sörtéi, a feje bubján. Valamit akart mondani,
többször pedzette, de benne rekedt a szó. Végre kinyögte:

– Nem én voltam, tanár ur kérem.

Több hang támogatta őt, áldozatkészen és barátian:

– Nem ő volt, tanár ur kérem.

Ronda felhördült:

– Csend legyen!… És ön, Ertzum, jegyezze meg, hogy már volt egy éppen
ilyen nevü ember – nemde, ugyebár – akinek a pályáját hátráltattam és
azt is jegyezze meg, hogy az ön további előmenetelét ha nem is
lehetetlenné, de mint annak idején a nagybátyjáét, kinos-keservessé
fogom tenni. Maga tiszt akar lenni, ugy-e Ertzum? A nagybátyja is az
akart lenni. Mivel azonban az előirt tananyagot sohasem tudta sikeresen
befejezni és az egy évi önkéntesi szolgálathoz szükséges érettségi
bizonyitványt – ennek következéseképpen és folytán – sokáig nem kapta
meg, afféle svindli-gimnáziumba ment, ahol szintén megbukhatott és
később csak őfelsége legmagasabb kegyelme folytán lehetett tiszt, bár –
ugy látszik – ezt a pályát is hamar abba kellett hagynia. Nos tehát!
Ugyanez a sors, legalább is hasonló sors vár önre is, Ertzum. Sok
szerencsét hozzá! Egyébként a véleményem az ön egész familiájáról
Ertzum, már tizenöt esztendeje megvan és nem változott… Mivel pedig –

Itt Ronda hangja siri karaktert öltött.

– Ön szellemtelen fajankó, meg se érdemli, hogy foglalkozzék annak a
magasztos szüznek az alakjával, akire most áttérünk: takarodjék innen,
ki a dutyiba!

Von Ertzum, aki kissé nehézfejü volt, még mindig figyelt, ámult-bámult,
hogy mit akar. Észre se vette, hogy a megfeszitett figyeléstől
állkapcsával öntudatlanul utánozta a professzor állának a mozdulatait.
Ronda álla, amelynek felső részéből több sárgás tüske meredezett kifelé,
ugy forgott a két feszes szájszöglet között, mintha tengelyen keringene,
a nyála pedig egész az első padig fröccsent. Orditani kezdett:

– Még merészkedik, szemtelen kölyök!… Takarodjék ki – mondtam már – ki a
dutyiba!

Ertzum riadtan szédült ki a padból. Kieselsack odasugott neki:

– Vigyázz.

Lohmann fojtott hangon bátoritotta:

– Ne félj, majd elbánunk vele.

Az elitélt a katedra előtt ódalgott a kis helyiségbe, amely az osztály
ruhatárául szolgált és vak sötétség uralkodott benne. Ronda
megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor az ajtó a vállas legény mögött
becsukódott.

– Most pedig igyekezzünk pótolni, a mulasztott időt, mondta, amelyet ez
a lurkó ellopott tőlünk. Angst, itt van a feladat, fogja, irja a
táblára.

Az eminens fogta a cédulát, közellátó szemeihez emelte és lassan
nekifogott az irásnak. Valamennyien izgalmas várakozással lesték, hogy
milyen betük támadnak a kréta nyomán. Minden ettől függött. Ha olyan
jelenetről lesz szó, amelyet véletlenül sohasem »vettek át«, akkor
egyiknek sincs »dunsztja« a dologról és akkor »benne vannak a pácban«,
Babonából már előre mondogatták, még mielőtt a betük a táblán
kialakultak volna:

– Boldog Isten, dacit kapok.

Végre felirta:

  JOHANNA:
  Három imát mondtál az ég urához;
  Figyelj, dauphin, hogy tudom-e imáid.

  (Az orleánsi szüz, első felvonás, tizedik jelenet.)

  Feladat: A dauphin harmadik imája.

Mikor elolvasták, valamennyien egymásra néztek. Mindnyájan »benne voltak
a pácban«, Ronda »megfogta« őket. »Hamiskás« mosolygással dült bele
karosszékébe, fönn a katedrán és lapozgatni kezdett a noteszében.

– Nos? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna, mintha minden rendben
lenne, – akarnak még valamit tudni?… Tehát kezdjék!

A legtöbben füzeteik fölé kuporodtak és ugy tettek, mintha máris
irnának. Néhányan bambán bámultak maguk elé.

– Még van ötnegyed órájuk, jegyezte meg Ronda közönyösen és belsejében
ujjongott. Ezt a dolgozatot még senkise adta fel, egyetlenegy
lelkiismeretlen tanárfinak se jutott ezsébe, hogy ez a banda eddig
hitvány »puskák«-ból irta ki a dolgozatait és ugy csuszott át egyik
osztályból a másikba.

Egyesek az osztályban emlékeztek az első felvonás tizedik jelenetére és
konyitottak valamit a dauphin két első imájához. De a harmadikra nem
emlékeztek, mintha nem is olvasták volna sohase. Angst és még ketten,
hárman, köztük Lohmann is, egész bizonyosak voltak benne, hogy sohasem
olvasták. Hiszen a dauphin csupán két esti imáját ismételteti el a
szüzzel; ez tökéletesen meggyőzi Johanna isteni küldetésében való
hitéről. A harmadik egyáltalán nincs is meg. Akkor biztosan más helyen
van, vagy valahol kiviláglik – közvetve – a cselekményekből; vagy talán
egyszerüen beteljesedik anélkül, hogy tudhatná az ember, hogy itt valami
beteljesedett? Hogy itt valami bibi van, azt Angst, az eminens is
bevallotta magának titokban. Mindenesetre erről a harmadik imáról, sőt
egy negyedikről és ötödikről is kell, hogy valami mondani valója legyen
az embernek, ha Ronda ugy kivánja.

Azokról a dolgokról, amelyek létezéséről, legalább meg voltak győződve
mint a hüség kötelességéről, az iskola áldásáról, a hazaszeretetről, már
megszokták, hogy egy csomó lapot gondolkozás nélkül irjanak tele
frázisokkal, a német dolgozatok évek óta erre nevelték őket. Ez a téma
sem érdekelt senkit; de ők azért körmöltek. A drámai költemény, amelyből
ezt a feladatot a tanár kipicézte, a lednagyobb közundort keltette, mert
már hónapok óta egyébre se szolgált, mint hogy a diákokat »pácba
ültesse«.

Az orleánsi szüzzel már husvét óta foglalkozott az osztály, szóval éppen
háromnegyed éve. Az ismétlők pedig két kerek éve rágódtak rajta.
Olvasták már előlről hátra és visszafelé, jeleneteket tanultak belőle
kivülről, történelmi fejtegetéseket firkáltak róla, poetikai és
grammatikai szabályokat állapitottak meg; verseit prózába ültették át és
a prózát megint vissza versbe. Mindazok, akik az első olvasásnál valami
fényt és szint éreztek ki ezekből a versekből, már rég eltompultak
varázsa iránt. A lehangolt lant hurjain nem tudtak már semmiféle
melódiát kipengetni. Senki sem hallotta többé a sajátos fehér
leányhangot, amelyben kisérteties, zordon kardok emelkedtek ütésre,
amelyben nem boritotta többé páncél a szivet és amelyben kiterjesztett
angyalszárnyak fényeskedtek tündökölve és szörnyüen. Akit e fiatal
kamaszok közül egyszer később e pásztorleány csaknem fullasztó
ártatlansága reszketésbe hozott volna, aki egyszer megszerette volna
benne gyöngeségének diadalát, aki megsiratta volna egyszer ennek az
Istentől elhagyott gyermeki szüziségnek a sorsát, hogy itt a földön egy
szegény, gyámoltalan és szerelmes leánnyá változott, az a diák örökre
lemondhat ezekről a friss szenzációkról, miután Ronda professzor
vezetése mellett átrágta magát a drámán. Annak a diáknak legalább is
husz évre van szüksége, amig Johannában ujból mást láthat, mint egy
poros és száraz aggszüzet.

A tollak percegtek; Ronda tanár ur a legnagyobb lelkinyugalommal
ölbetett kezekkel nézett el a meggörbült nyakak fölött. Az mindig jó nap
volt, amikor »megcsipett« valakit, különösen ha olyan valakit, aki a
csufnevét kimondta. Sajnos, már két esztendeje, hogy egyetlenegyet sem
sikerült »megcsipnie« a sunyi csufolódók közül. Ezek sovány esztendők
voltak. Az évek aszerint voltak soványak vagy kövérek, amint Ronda
»megcsipett« néhányat vagy pedig »nem tudott bizonyitani«.

Ronda, aki tudta, hogy a diákok a háta mögött ellenségei, hogy becsapják
és gyülölik, ugy bánt velök, mint halálos ellenségeivel, akik közül
sohasem lehet eleget »pácba ültetni« és megbuktatni a vizsgán. Mivel
egész életét iskolában töltötte, a diákokat és csip-csup ügyeiket
sohasem tolhatta ki a tapasztalt ember perspektivájába. Oly közelről
látta őket, mintha hasonszőrü lenne és csak véletlenül jutott volna a
hatalomhoz és a katedrára. Ugy beszélt és gondolkozott, mint ők,
használta a csibészkifejezéseket, az öltözőt »dutyi«-nak hivta.

Feddő beszédeit abban a stilusban tartotta, amilyen stilusban a diákok a
klasszikusokat forditották, latinos körmondatokban, át meg átszőve ilyen
szavakkal, mint »nemde«, »ugyebár«, »valóban« és hasonló halmozásával
apró, ostoba kötőszavaknak, amelyeket különösen a nyolcadik osztály
Homérosz-óráin kultivált; mert a görög klasszikusok henye pedantériáit,
a jelentés nélkül való kötőszavakat – a nyelv ez apró muslicáit –
»szóról-szóra« kellett forditani. Mivel neki magának merevek voltak a
tagjai, ugyanezt követelte meg az intézet minden egyes növendékétől is.
A fiatal agyvelők és fiatal izomzatok folytonos mozgási vágya, teljesen
idegen maradt tőle. Ronda elfelejtette és sohasem tudta megérteni a
diákoknak, ezeknek a fiatal csikóknak hancurozását és dübörgő kedvét, a
hirigeléseket, a csinyeket, azt, hogy egymásnak néha jókora testi
fájdalmakat okoznak és annyi fölösleges erőt és bátorságot pazarolnak
haszontalan és értelmetlen dolgok véghezvitelére. Ha büntetett, nem
azzal az előre megfontolt fenntartással tette, hogy: »ti huncutok
vagytok, ez igy van jól; de azért fegyelemnek mégis kell lenni«; hanem
komolyan büntetett, a fogát vicsoritva. Mindaz, ami az iskolában
történt, Ronda számára véresen komoly volt és az igazi élet erejével
hatott. A hanyagságot egy mélyen elzüllött, semmirekelő polgár
romlottságához hasonlitotta, a figyelmetlenséget és nevetést az
államhatalom ellen való erőszaknak minősitette, egy békarakéta a
forradalom szellemét reprezentálta és a »csalási kisérlet« minden időkre
megbecstelenitést vont maga után. Ilyen esetekbe Ronda belesápadt. Ha
valakit a dutyiba hesselt, ugy érezte magát, mint egy zsarnok, aki
megint egy csomó országháboritót küldött gályarabságba és a félelem és
győzelem érzésével, korlátlan hatalmát, de egyuttal a saját
pusztulásának viharát is érzi. És a »dutyi«-ból visszajötteket és
mindazokat, akikkel valaha is baja volt, Ronda sohasem felejtette el.
Mivel negyedszáz éve müködött már az intézetnél, a város és a környék
tele volt régi tanitványaival, olyanokkal, akiket a csufneve
kimondásában »megcsipett« vagy olyanokkal, akikre »nem tudott semmit
bizonyitani« és akik még ma is mind igy hivták őt! Az iskola az ő
számára nem zárult be a falkeritéssel, kiterjeszkedett az egész városra
és minden korhatárra. Mindenütt megátalkodott, elvetemült fickók voltak,
akik »feladataikat« nem vették át és »nem präparálták« és a tanár iránt
ellenséges rosszindulattal viseltettek. Ha husvéttájt keze alá került
egy zöldfülü uj diák, aki csak otthon hallotta, amint idősebb rokonai
kigunyolták Ronda tanár urat és nevettek rajta, mint egy kedves, humoros
ifjukori emlékükön, a professzor az első alkalommal – amikor a szegény
diák nem tudott felelni, – sziszegve ráfujt, mint egy vadmacska:

– Az önök fajtájából már háromszor volt itt szerencsém. Gyülölöm az
egész retyerutyáját.

Ronda a fönséges magaslatról, ahová került élvezte képzelt biztonságát;
közben azonban uj veszély fenyegetett. Lohmann volt a merénylő.

Lohmann nagyon gyorsan összeütötte a dolgozatát és valami privát
foglalkozás után látott. Ez azonban sehogyse ment, mert barátjának,
Ertzumnak az esete nem hagyta nyugton. Ő bizonyos fokig erkölcsi
védencének tekintette a pufók, fiatal, nemes fiut és ugy érezte, a saját
becsületének tartozik azzal, hogy barátjának szellemi gyöngéit – ahol
csak teheti – saját képességeivel takargassa. Abban a pillanatban,
amikor Ertzum valami hallatlan ostobaságot akart kinyögni, Lohmann
hangosan krákogni kezdett és közben halkan odasugta neki a helyes
feleletet. Ha pedig ez nem sikerült, a legértelmetlenebb badarságot is
érthetővé és tiszteltté tudta tenni a többi fiu előtt, annak a
kijelentésével, hogy Ertzum csak azért mondott ilyesmit, hogy halálra
boszantsa a tanárt.

Lohmann feketehaju fickó volt. Haja elől a homlokára csapzott és mélabus
tincsekbe csavarodott. Az arca sápadt volt, mint Luciferé és nagyon
mozgékony. Heinés verseket irt és szerelmes volt egy harminc éves
asszonyba. Irodalmi müveltségének fejlesztése nagyon igénybe vette és az
iskolára nem sok időt fordithatott. A tanári testületnek feltünt, hogy
Lohmann csak az utolsó negyedben lát neki a munkának és bár mindig elég
jól vizsgázott, mégis megbuktatták, már két osztályban. Igy tehát
Lohmann, akárcsak a barátja, tizenhét éves kora dacára, tizennégy,
tizenöt éves fiukkal járt együtt. És ha Ertzum testi fejlettségénél
fogva husz évesnek látszott, Lohmannt a muzsa öregbitette meg, aki
homlokon csókolta.

Hogy hathatott Lohmannra ez a fabábu, ez a paprikajancsi ott a katedrán,
ez a fixa ideában szenvedő szegény majom? Ha Ronda felszólitotta, lassan
letette a könyvet, amit a pad alatt olvasott, széles, halványsárga
homlokát barátságtalan redőkbe vonta és megvetően lehunyt szempillái
mögül bámulta a kérdező silány és epés zavarát, bőrén a fekete atkákat,
kabátja hajtókáján a hajkorpát. Végül aztán a saját manikürözött
körmeire bámult. Ronda talán mindegyiknél jobban gyülölte Lohmannt és
nemcsak az elvetemült nyakassága miatt, de azért is, mert Lohmann nem
mondta ki soha a csufnevét; tompán sejtette, hogy valami még rosszabbat
rejteget a tarsolyában, valami nagyon, nagyon rosszat. Lohmann a szegény
öreg gyülöletét minden jóakarata mellett is csak fakó lenézéssel
viszonozta. Undorral vegyes szánalmat érzett iránta. De hogy Ertzum-mal
ugy bánt, azt személyes provokálásnak látta. A harminc diák közül ő
egyedül tartotta alacsony hitványságnak, amit a tanár ur Ertzum
nagybácsijáról mondott. Ez már mégis több a soknál. Lohmann elhatározta
magát. Felkelt, kezét a pad peremére támasztotta, kiváncsian a tanárja
szemébe nézett, mintha valami különös dolgot cselekednék és előkelően,
higgadtan szólt:

– Tanár ur kérem, nem lehet irni. Olyan ronda szag van itt.

Ronda felpattant a székéről, egyik tenyerét rimánkodva szétterjesztette,
az állkapcsait némán egymásba harapta. Erre nem volt elkészülve, –
hiszen csak az imént idézte egy elvetemült diák eszébe a vallást és az
erkölcsöt. »Megcsipje« ezt a Lohmannt is? Semmire se áhitozott igy. De
hogy »táncoltassa meg?«… Ebben a lélekzetállitó pillanatban a kis
Kieselsack felnyujtotta kék ujjait, amelyeken a körmök össze-vissza
voltak harapdálva, csattintott velük és elkényszeredetten nyafogott:

– Lohmann nem hagy dolgozni, mindig azt mondogatja, hogy itt olyan ronda
szag van.

Kuncogtak és vihogtak, néhányan csoszogtak a padlón. Ekkor Rondát,
akinek a forradalom vihara már az arcába fujt, elfogta a pánik.
Felrobbant a székről, a katedráról ide és oda bökött, mindenfelé, hogy a
sok-sok lázadót és ostromlót elhesselje és orditott:

– A dutyiba! Mind a dutyiba!

Nem csillapodott el; azt hitte, hogy csak valami bravuros erőszak
mentheti meg. Egy pillanat se telt belé, Lohmannra vetette magát,
megragadta a karját, össze-vissza rázta és fulladtan kiabált:

– Ki innen. Ön többé nem méltó arra, hogy az emberi társadalom
jótéteményeit élvezze.

Lohmann unottan és kelletlenül szót fogadott neki. Végül Ronda
nekilóditotta és az öltöző ajtajához akarta vágni; de ez nem sikerült.
Lohmann leporolta ruháját, ott, ahol Ronda megfogta és higgadt léptekkel
a »dutyiba« tünt el. Erre a tanár ur Kieselsackot kezdte keresni. Ez
azonban a háta mögött elsiklott és már ott kuksolt duzzogva és
grimaszokat vágva a dutyiban. Az első eminensnek kellett felvilágositani
a tanár urat, hol van Kieselsack. Ronda pedig rögtön azt követelte,
folytassák a gyakorlatirást s ez a kis epizód semmikép se téritse el
figyelmüket az orleánsi szüztől.

– Miért nem irnak? Még csak tizenöt percük van. Amelyik dolgozat
befejezetlen – jól jegyezzük meg – azt át se olvasom.

A fenyegetés következtében a legtöbbnek egyáltalán semmi se jutott
eszébe és elfanyarodtak az arcok. Ronda sokkal izgatottabb volt, semhogy
ebben igazi öröme teljen. Valami ösztön munkálkodott benne, hogy minden
ellenállást megtörjön, minden készülő merényletet meghiusitson és
köröskörül csendet teremtsen, halotti csendet, mint a temetőben. A három
rebellisnek »kitette a szürét«, de füzeteik még mindig ott hevertek a
padon, szétteregetve s belőlük a lázadás szelleme áradt.

Ertzum és Kieselsack dolgozataiban verejtékes és ügyetlen
mondatszerkezetek voltak, amelyek legalább jóakaratról tanuskodtak.
Lohmannnál azonban érthetetlen, hogy még nem is »taglalta« a feladatot,
dolgozatát be se osztotta A, B, C, a, b, c és 1., 2., 3.-ra. Csak néhány
oldalt irt tele, amit Ronda növekvő felháborodással vett tudomásul. Ezt
irta:

»A dauphin harmadik imája. (Az orleánsi szüz I. 10.)

A fiatal Johanna bevezetteti magát az udvarhoz holmi szélhámos fogással,
sokkal ügyesebben, mintsem éveiből és paraszti mivoltából következtetni
lehetne. A dauphin-nak odaadja a három ima tartalmi kivonatát, amit az
utolsó éjen az éghez intézett s a tudatlan nagyur nagyon elcsodálkozik,
hogy milyen jó gondolatolvasó. Ismétlem: a dauphin három imájáról van
szó; de tulajdonképpen csak kettőt mond el a szüz: a harmadikat már
elengedi a dauphin, aki látja, hogy mindent tud. A szüz szerencséjére:
mert a harmadikat már nehezen tudta volna. A szüz már a két első imára
vonatkozóan megmondta a dauphinnak, miért imádkozott az Istenhez; ha van
őseinek le nem vezekelt büne, őt vegye el áldozatul a népe helyett; ha
pedig el kell vesziteni országát és koronáját, hagyja meg neki barátját
és szeretőjét. A legfontosabbról, az uralkodásról ezzel lemondott. Miért
imádkozott volna? Ne is firtassuk a dolgot. Ő maga se tudja. Johanna se
tudja. Schiller se tudja. A költő egy kukkot se tud és igy szól: »és igy
tovább«. Ez az egész titok és az, aki ismeri a müvészek könnyüvérüségét,
csöppet se csodálkozik rajta«.

Pont. Ez volt minden – és Ronda, aki reszketni kezdett, most világosan
látott: ezt a tanulót kell eltávolitani, ettől a rákfenétől kell
megoltalmazni az emberi társadalmat, ez sürgősebb, mint Ertzum
eltávolitása. Aztán a következő lapra tekintett, amelyre még valami volt
firkálva és félig kitépve fityegett ki a füzetből. Mikor azonban a tanár
ur megértette a firkálás értelmét, rózsálló felhő szállt ráncos arcára.
Gyorsan és lopvást csukta be a füzetet, mintha látni se akarná többet;
még egyszer kinyitotta, a többi közé dobta, hevesen fellélegzett. Érezte
a kényszeritő szükséget: itt az idő, hogy »megcsipje!« Egy ember, aki
odáig züllött, hogy egy szinésznőt… egy szinésznővel… egy szinésznőnek…
Rózának hivják… Rózának… Harmadszor is megragadta Lohmann füzetét. Ekkor
csöngettek.

– Beadni! – kiabált Ronda, mert roppantul félt, hogy egy diák, aki nem
fejezhette be, még befejezheti és jobb kalkulust kap. Az eminens
összegyüjtötte a dolgozatokat; néhányan az öltözőnek estek.

– Ne tolakodjanak. Várjanak! – orditotta Ronda, rémülten. Legjobban
szerette volna zár alatt tartani a három nyomorultat, addig, amig elő
nem késziti nekik a biztos és gyilkos kelepcét. Ez azonban nem megy oly
gyorsan, erről logikusan kell gondolkozni. Lohmann esete egyelőre az
elvetemültség roppantságával minden mást tulragyogott.

A kisebbek közül sokan sértett jogérzettel álltak a katedra elé.

– Tanár ur kérem, tessék haza engedni!

Rondának be kellett engednie őket a »dutyi« – ba. A tolongásból
egymásután kijött a három számüzött, immár felöltözködve, köpenyekben.
Lohmann már a küszöbön megállapitotta, hogy füzete Ronda kezében van és
unottan szánta szegény tanárnak a tulbuzgalmát. – Most valószinüen az
öregjének is be kell jönnie és beszélni kell az igazgatóval.

Ertzum magasra felhuzta hirtelenszőke szemöldökeit, mintha eltört volna
a mécses. Kieselsack a »dutyi«-ban elkészitette a védőbeszédet.

– Tanár ur kérem, nem igaz, nem mondtam, hogy itt ronda szag van. Csak
azt mondtam, ő mondta…

– Hallgasson! – torkolta le Ronda remegve. Nyakát előre tolta és
hátrahuzta, uralkodott magán és tompán hozzátette:

– A sorsuk egy hajszálon függ a fejük fölött. Menjenek. Mind a hárman
elmentek haza ebédelni, vitték a sorsukat is, amely egy hajszálon
függött a fejük fölött.



II.

Ronda is evett, és utána leheveredett a pamlagra. De pont abban a
pillanatban, amikor elszunyadt, a gazdasszonya egy edényt vágott
csörömpölve a földhöz, mint minden áldott nap. Ronda felriadt és sietve
nyult ismét Lohmann irásbeli dolgozata után és elpirult, mintha a benne
levő szeméremsértő passzust most olvasná először. Amellett már nem is
lehetett becsukni a füzetet, annyira összevissza volt hajtogatva azon a
helyen, ahol ez volt:

»Hódolat az isteni müvésznőnek, Frölich Róza kisasszonynak.«

A felirást néhány olvashatatlanná tett sor követte, azután egy darabon
üresen maradt, utána pedig ez következett:

  „Rothadt vagy, százszor és ezerszer,
  De nagy szinésznő, isteni,
  S ha majd a gyermekágyba fekszel…“

A rimet erre még nem találta meg a hetedikes. De a feltételes mód a
harmadik sorban sokat mondott. Arra engedett következtetni, hogy Lohmann
személyesen is érdekelve van a dologban. Hogy ezt kifejezetten
bizonyitsa, arra szolgált volna a negyedik verssor. Ronda, hogy a
hiányzó negyedik verssort kisüsse, ugyanolyan kétségbeesetten
erőlködött, mint a diákok a dauphin harmadik imájánál. Ez a Lohmann ugy
látszik, ezzel a hiányzó negyedik sorral Rondát akarta boszantani. Ronda
pedig növekvő szenvedéllyel küzdött, hogy megmutassa ennek a Lohmannak,
hogy a végén mégis csak ő az erősebb. Meg akarta »csipni« a fiut.

A még ki nem alakult tervek nem hagyták Rondát nyugodni. Nem tudott
otthon maradni, magára kapta malaclopóját és elment hazulról. Hideg eső
szitált. Hátratett kezekkel, lesunyt homlokkal és mérges mosollyal a
szája körül osont a külvárosi utcán. Egy szenes szekérrel meg néhány
apró gyerekkel találkozott, mással senkivel. A szatócsnál a sarkon az
ajtó mögött volt kifüggesztve a városi szinház szinlapja: Tell Vilmos.
Ronda egy gondolattól megkapva, elébe guggolt… Nem, semmiféle Frölich
Róza nem volt a cédulán. Mindamellett könnyen lehet, hogy az a bizonyos
fehérszemély azért ennél a müintézetnél van alkalmazva.

Dröge ur, a szatócs, bizonyára jártas az idevágó kérdésekben.

Ronda keze már az ajtókilincsen tétovázott: de ijedten visszakapta és
sietve odébb állott. Egy szinésznő után kérdezősködni a saját utcájában!
Nem szabad kihivnia az ilyen humánus tudományokban járatlan és alacsony
nivón álló polgárok pletykáit. Annak a Lohmann kölyöknek a leleplezését
titokban és ügyesen kell keresztülvinni… Befordult a városba vezető
fasorba.

Ha sikerül neki, akkor Lohmann Ertzumot és Kieselsackot is magával
rántja a bukásba. Előbb nem akart a direktornak jelentést tenni arról,
hogy megint »csufolták« őt. Majd kiderül, magától, hogy azok, akik ezt
tették, minden egyéb erkölcstelenségben is ludasok. Ronda tudta ezt; a
saját fián tapasztalta. Ez a fiu egy özvegy asszonytól való volt, aki
egyszer fiatal korában anyagilag támogatta őt, hogy tanulmányait
befejezhesse és akit aztán – mihelyt állást kapott – feleségül is vett.
Csontos és szigoru nő volt, de már meghalt. A fia nem volt szebb, mint ő
maga és ezenfelül félszemü. Már diákkorában nyilvánosan mutogatta magát
kétes hirü nőkkel. Rengeteg pénzt vert el rossz társaságban, nem
kevesebbszer, mint négyszer bukott meg a vizsgán, de azért hasznavehető
hivatalnok lehetett volna, ha leteszi az érettségit. Szörnyü távolság
választotta el azoktól a magasabbrendü emberektől, akik államvizsgáikat
letették. Ronda, aki erős elhatározással szakitott a fiával, megértett
mindent, ami történt; sőt csaknem előrelátott mindent, mióta egyszer
kihallgatta a fiát, amint a pajtásaival beszélgetett és a saját apját
csufnevén nevezte!

Hasonló sorsot remélhetett tehát Kieselsack, Ertzum és Lohmann számára,
különösen Lohmann számára, aki hála Frölich Róza kisasszonynak, a
müvésznőnek, már jobb uton van. Lohmann iránti boszujával sietett Ronda.
A másik kettő csaknem eltünt ez elviselhetetlen modoru ember mellett,
aki kiváncsi sajnálkozással fogadja tanitója dühét. Miféle diák ez
voltaképpen?… Ronda emésztő gyülölettel gondolt Lohmannra. A csucsos
tetejü városkapuja előtt hirtelen megállott és hangosan mondta:

– Ezek a legkomiszabbak!

Az egyik tanuló egy patkányszürke, alázatos és alattomos fickó, akinek
semmi más élete nincs, mint az iskolai és aki folytonosan kéz alatt
hadakozik a zsarnokkal: ez Kieselsack; vagy a másik, egy erős bamba
kölyök, aki a zsarnok szellemi fölényével szemben állandó zavarban van,
– mint Ertzum. De annak a Lohmannak, annak már ugy látszik, hogy nem is
imponál a zsarnok! Ronda lassacskán főni kezdett a rosszul fizetett
autoritás megaláztatásaitól, hogy akármelyik alárendeltje elegánsan
szabott ruhában feszithet és csörgetheti előtte a pénzét. Ez egyszerre
tisztán állt előtte, igen, ez szemtelenség, semmi egyéb! Hogy Lohmann
ruhája sohasem poros, hogy tiszta kézelőt visel és ilyen pofákat vág, az
mind: szemtelenség. A mai dolgozat minden tudása, amit az iskolán kivül
szerzett és – a legszörnyübb dolog – Frölich Róza kisasszony, a
müvésznő. Mindez: szemtelenség. És kiderült, szemtelenség az is, hogy
Lohmann Rondát nem nevezte a csufnevén!

Ronda felkaptatott a meredek uton a tornyos házak között, egy templomhoz
érkezett, ahol erősen fujt a szél, malaclopóját maga köré csavarta és
megint ment lefelé. Most egy mellékutca következett, és az első házak
egyikénél Ronda megállott. Jobbra és balra a kapu mellett két
faszekrényke függött, amelynek drótrácsa mögött a szinlap volt
felragasztva, Tell Vilmos szereposztásával. Ronda előbb elolvasta az
egyik szekrénykében, azután a másikban. Végre félénken körülnézett és
belépett a nyitott kapun. Egy kis ablak mögött a lámpa mellett egy férfi
ült; az izgatottságtól csak nehezen birta Ronda felismerni. Ezen a
helyen már legalább husz esztendeje nem volt; és a zsarnok aggodalma
szállta meg, aki elhagyta szokott terrénumát: még félreismerhetik, a
közelébe léphetnek, arra is kényszerithetik, hogy egyszerüen ugy
cselekedjék, mint más közönséges halandó.

Jó darabig álldogált az ablakocska mellett és halkan krákogott. Miután
ennek semmi eredménye sem lett, meggörbitett mutatóujjával bekopogott. A
fej az ablak mögött felijedt és azonnal kinyilt a félretolt rács mögül.

– Mi tetszik? – kérdezte rekedten.

Rondának eleinte csak az ajkai mozogtak. Egymásra meredtek ő és a
kiérdemesült szinész, akinek a vonásai mélyek, kékfeketék voltak, az
orra hegye lapos és csiptetőt viselt. Ronda dadogott:

– Kérem szépen. Szóval önök a Tell Vilmost játszák. Nagyon szép önöktől.

A pénztáros válaszolt:

– Azt tetszik talán gondolni, hogy passzióból csináljuk?

– Persze, persze – hebegett Ronda, mert félt a bonyodalmaktól.

– Csupa üres ház. A várossal azonban szerződésünk van és néha muszáj
klasszikusokat is adni.

Ronda most már szükségesnek látta, hogy bemutatkozzék:

– Én vagyok tudniillik a hetedik osztály osztályfőnöke, az itteni
gimnáziumban, a nevem… Ron… Gonda…

– Örülök. Nevem Blumenberg.

– Én az osztályommal szivesen végignézném egy klasszikus költői mü
előadását.

– Ó ez igazán kedves öntől, tanár ur. Ha megmondom, nagyon örül majd a
diri.

– De – mondta Ronda és felemelte az ujját – a mi Schillerünk ama
drámájára lennénk kiváncsiak, amelyet az osztályom olvas, tudniillik
ugyanis – Az orleánsi szüzre.

A szinész ajka lekonyult, lehajtotta a fejét és alulról – gyászosan és
szemrehányóan – sanditott fel Rondára.

– Rém sajnálom. Mert tetszik tudni, ezt ujra be kellene tanulnunk. Hát a
Tell Vilmos nem lesz jó? Az ifjuság számára ez is megfelel.

– Nem, – szólt Ronda – ez semmi esetre sem. És a legfontosabb, – jól
jegyezzük meg!

Ronda lélekzetet vett, a szive dobogott:

– A legeslegfontosabb Johanna személyesitője. Mert ennek valami igazán
fenkölt szinmüvésznőnek kell lennie, aki a tanuló ifjusághoz egészen
közel tudja hozni – nemde ugyebár – a szüz fönséges alakját.

– Persze, persze – mondta a szinész mély meggyőződéssel.

– Én a magam részéről az önök egyik szinmüvésznőjére gondoltam, akit –
reménylem, nem ok nélkül – sokszor hallottam dicsérni.

– Ojjé.

– Frölich Róza kisasszonyra.

– Kire kérem?

– Frölich Rózára – és Ronda visszatartotta a lélekzetét.

– Frölich? Az nincs is nálunk.

– Biztosan tetszik tudni? – kérdezte Ronda mekegve és halálos zavarban.

– Bocsánat, nem vagyok paralitikus.

Ronda most már rá se mert nézni a szinészre.

– De hisz akkor…

A szinész segitségére sietett:

– Valami tévedés lesz.

– Igen, igen – monda Ronda gyerekes hálával.

– Bocsánatot kérek.

És jobbra-balra bókolt, amig kifelé ment.

– De kedves tanár ur, talán mégis beszélhetünk a dologról. Hány jegyet
parancsol? Kedves tan…

Ronda az ajtóban még egyszer sarkon fordult, mosolya eltorzult, félt az
üldözőjétől.

– Bocsánatot kérek.

És menekült.

Észrevétlenül jutott le az utcára és a kikötőbe. Körülötte a
zsákhordólegények lépései döngtek, mások a padlásablakokba kiabáltak fel
harsányan. Az egész kikötő büzlött a haltól, a kátránytól, az olajtól és
a spiritusztól. Az árbocok és kémények a folyó ágyán már egymásba
olvadtak az alkonyi sötétségben. A sürgés-forgás közepette, amely
napszállat előtt sietve fellobogott, Ronda tépelődve baktatott tovább.
Két dolog foglalkoztatta: hogy lehetne Lohmannt megcsipni és hogyan
lehetne Frölich szinmüvésznő tartózkodási helyét megtudni.

Meglökdösték, angolos elegánciával öltözött urak, akik szállitólevéllel
a kezükben loholtak jobbra-balra, és munkások, akik azt orditották
feléje: »Vigyázz!« Az általános sietség őt is magával ragadta; mielőtt
felocsudott volna, benyitott egy ajtón, az ajtó szemöldökfájára ez volt
irva: »Borozó« és még valamilyen svéd vagy dán felirás.

A boltban felgöngyölt kötelek hevertek, kétszersült és sok kis,
erősszagu hordó. Egy papagály rikácsolta: te szamár, te szamár! Néhány
matróz ivott, mások zsebredugott kézzel beszéltek egy óriási,
veresszakállu ember gyomrába. A veresszakállu kibontakozott a
pipafüstfelhőből, jó ideig tartott, mig ez sikerült neki, a pult mögé
állott, ugy hogy a fali karlámpás bádogreflektora intenziv fényt vetett
tar koponyájára, rátette mancsát a boroskannára és otrombán kérdezte:

– Akar valamit tőlem az ur?

– Adjon nékem – kérte Ronda könnyedén – egy belépőjegyet a nyári
szinházba.

– Mi… mit akar? – kérdezte a veresszakállu.

– Hát igen, a nyári szinházba. Minthogy – nemde, ugyebár – a boltja
ablakában azt olvastam, hogy itt jegyek kaphatók a nyári szinház
előadásaira.

– Na, ilyet még nem hallottam, mióta élek – és nyitva maradt a szája –
hiszen a nyári szinház csak nem játszik télen, vagy mi?

Ronda indignálódva fortyant fel:

– De hiszen ki van téve az ablakába, nemde, ugyebár?

– Hásze, ha ott van, akkor jó helyen van!

Ez kipukkant belőle; de aztán rögtön ujra tiszteletteljesen beszélt a
pápaszemes urral. Okokat keresett, hogy meggyőzhesse az idegent arról,
hogy a nyári szinház most tényleg csukva van. Hogy nehézkes
gondolatmenetét testileg siettesse, rémes, veres, szőrös kezével
óvatosan simogatta az asztallap oldalát. Végre meglelte, amit mondani
akart:

– No bizony azt a legostobább kölök is tuggya – mondotta kedélyesen –
hogy télen nincs nyári szinház.

– Már megbocsásson tisztelt ur! – utasitotta rendre Ronda fontoskodva a
veresszakállut.

Az segitség után kiáltott:

– Hennrik! Laurenz!

A matrózok közelebb vonultak.

– Nem tom, mi baja ennek itt la, minden áron a nyári szinházba akarna
menni.

A matrózok rágták az összegöngyölgetett bagót és a veresszakálluval
együtt nagy erőlködéssel meredtek Rondára, mintha valami exotikus idegen
lenne, akit nem értenek, talán kinai.

Ronda észrevette és sietett, hogy hamarjában elintézze a dolgát:

– Akkor talán megmondhatná nekem, hogy a mult nyáron egy bizonyos
Frölich Róza nevezetü szinmüvésznő tagja volt-e a föntemlitett
müintézetnek?

– Honnan a fenéből tudjam én azt, – rőkönyödött a veresszakállu – tán
azt hiszi, hogy én afféle komédiásokkal szóba állok?

– És még azt szeretném tudni, – szólt Ronda pironkodva – hogy az
emlitett hölgyet a legközelebbi nyáron – jól jegyezzük meg! – lesz-e
szerencsénk láthatni.

A veresszakállu megrémült; egy szót sem értett többé az egészből. A
matrózok egyike gondolt valamit:

– Ne mókázzon itt velünk az ur, mer maj mingyár a markomba köpök!

Azután nyakába huzta a fejét és kotkodácsolva és fenyegetve kezdett
röhögni feketére tátott torkából. A többiek meglökdösték egymást, azután
ők is ugy csináltak. A veresszakállu ugyan egyáltalában nem hitte, hogy
Ronda tréfál; de látta, hogy a respektusa veszélyben forog, amit
vendégeitől mindig megkövetelt: mert a vendégei az alantasai voltak,
matrózok, akiket mintegy ide szegődtetett és később – a kétszersülttel
és a pálinkával együtt – befuvarozott a hajón a kapitányokhoz.

Minden átmenet nélkül müdühbe gurult, roppant elvörösödött, öklével az
asztalra csapott és parancsoló mozdulattal nyujtotta ki az egyik ujját:

– Hallja az ur! Nekem egyéb dolgom is van. Tegye lóvá az öregapját! Oszt
jó lesz már odébbállani, amondó vagyok!

És mivel Ronda még mindig kábultan állott a helyén, a gazda fenyegető
előkészületeket tett, hogy a pult mögül előjöjjön. Ronda lóhalálában
nyomta le a kilincset. A papagály még utána kiáltott: te szamár! A
matrózok bömböltek a röhögéstől. Ronda betette maga után az ajtót.

Sietve befordult a legközelebbi sarkon.

A kikötő környékét elhagyta és csendes, kis utcába jutott. Összegezte az
eseményeket:

– Hibát követtem el, – jól jegyezzük meg! – hibát követtem el.

A szinmüvésznő tartózkodási helyét más módon kell kipuhatolni. Ronda
aszerint nézegette az embereket, hogy ki mit tudhat Frölich
kisasszonyról. Hordárok, cselédek, lámpagyujtogatók jöttek vele szemközt
és egy ujságárus asszony. Ezzel a népséggel nem sokra mehet: ezt
tapasztalásból tudta. Különben az iménti élménye is arra intette, hogy
ilyenfajta emberekkel óvatos legyen. Bölcsebbnek tartotta várni, hátha
előkerül valamilyen ismert arc. És csakugyan a legközelebbi utcáról
éppen most bukkant fel egy volt diák, aki egy évvel ezelőtt még dühöngve
fujta Ronda fülébe a latin verseket. Ez a diák is egyike volt azoknak,
akik sohasem »készültek« és ugy látszik, hogy most boltosinas lett
belőle. Csomó levél volt a kezében és hányaveti módon közeledett. Ronda
feléje tartott, már feltátotta a száját, csak azt várta, hogy köszönjön
előbb a fiu. De hiába várta. A tavalyi diák gunyosan szembenézett
professzorával és oly közel, hogy Ronda magas vállát surolta, elment
mellette és szőke pofája szélesen vigyorgott.

Ronda sietve tünt el az utcában, ahonnan az imént a fiatalember
kibukkant. Ez a kikötő felé vezető lejtős, kis utca volt; és mivel
meredekebb volt a többinél, rengeteg gyerek verődött benne össze, hogy
kis szánokon, lármás játékkocsikon leiramodjanak a lejtőn. Az anyák és
cselédlányok a járdán állottak, felemelték a karjaikat és kiabálták:
»vacsorázni«; de az aprónépség szakadatlanul csuszkált, térdelve a kis
kocsiban, vagy lábát a levegőbe merevitve, lobogó kendőcskével a nyakuk
körül, fülükre kötött sipkával, csetlettek-botlottak lefelé a hepehupás
aszfalthegyről. Rondának, mig keresztülvágott az utcán, jobbra-balra
kellett ugornia, nehogy a kis szekérrudak lépen lökjék. Körülötte
fröcskölt a pocsolyaviz. Az egyik elrohanó kocsiból hirtelen egy átható
hang hallatszott:

– Ronda!

Ronda összerezzent. Rögtön rá néhányan ismételték. Ezek a kis elemisták
és polgáristák bizonyára a gimnáziumi diákoktól tudták meg a nevét: és
azok, akik nem is tudták, miről van szó, együtt orditották a többiekkel.
Ebben a növekvő viharban kellett Rondának megmászni a meredek utcát.
Zihálva érkezett egy templomtérre.

Ezt ő már mind megszokta; a volt diákokat, akik nem köszöntek, sőt a
képibe vigyorogtak, az utcakölyköket, akik utána kiabálták a nevét.
Csakhogy nagy buzgalmában ma nem is számolt ezzel: ma az egész emberiség
adósa volt egy felelettel. Ha valamikor nem is tudtak semmit Virgilius
verseiből, legalább Frölich Róza szinmüvésznőről tudnának most
valamilyen felvilágositással szolgálni.

Ronda a piactérre érkezett, egy trafik előtt ment el, amelynek
tulajdonosa ezelőtt husz esztendővel tanitványa volt és ahonnan
nagyritkán egy-egy doboz szivart hozatott; csak nagyritkán: nem volt
erős dohányos, nem ivott; ment volt minden polgári vétektől. Ennek az
embernek számláiban rendesen törlések voltak: Nagyságos R, és csak
azután változtatta az R-t G-re. Hogy ez kajánság volt-e vagy
véletlenség, azt Ronda sohasem tudta eldönteni; de azért nem mert
belépni a boltba, amelynek küszöbén már rajta volt a lába. Ez a trafikos
valamikor nagyon elvetemült diák volt, akit sohasem lehetett
»megcsipni«.

Gyorsan tovább osont. Az eső már nem szemelt; a szél elhajtotta a
felhőket. A gázlángok vörösen lobogtak. Ferdén, egy ház orma mögül,
kikukkant néha a sárga félhold: egy gunyoros szem, amely rögtön lehunyja
a pilláját, ugy, hogy lehetetlen »megcsipni«.

Mikor a térre lépett, lobogva fellángoltak a központi kávéház nagy
ablakai. Ronda nagyon megkivánt valami különös italt és be szeretett
volna menni. Ma ugyis valahogy csodálatos módon kizökkent az élete
rendes kerékvágásából. És azután odabenn bizonyára megtud valamit
Frölich Róza szinmüvésznőről; ott mindenféléről beszélnek a világon.
Ronda ezt még a régi időkből tudta, mert mikor még a felesége élt, néha,
nagyritkán kiruccant ide egy-egy órácskára. Mióta özvegyember lett,
annyit lehetett egyedül odahaza, amennyi jól esett, igy tehát semmi
szüksége kávéházra. Azonfelül megnehezitette számára az ott tartózkodást
az, hogy az uj tulajdonos szintén egy a városba évek multán
visszaérkezett régi diákja volt. Ez az ember egykori tanárját mindig
maga szolgálta ki és a lehető legnagyobb udvariassággal, – ugy hogy nem
lehetett »megcsipni« – folyton Ronda professzor urnak szólitotta. A
vendégeket ez szörnyen izgatta; Ronda ugy érezte, ha gyakrabban járna
ide, reklámul szolgálna a kávéháznak.

Odébb állott tehát és gondolatokban más helyek után kutatott, ahol
kérdezősködhetne. De egy sem jutott az eszébe. Azok az ismerős arcok,
amelyeket gondolatban felidézett, mind ugy meredtek rá, mint az imént
régi diákja, a boltosinas. A kivilágitott üzletek mögött csupa lázadó
diák ült, akárcsak a trafikos vagy a kávés. Ronda dühbe gurult,
fáradtság fogta el és szomjuságot érzett. Pápaszeme mögül epés
tekinteteket vetett az üzletek és házak kapuja felé, amelyeken régi
hetedikesek cég- és cimtáblái diszelegtek. Ezek a fickók mind őt
ingerelték. Még Frölich szinmüvésznő is, aki e házak egyikében rejtőzik
és aki egyik diákjával nem az »előirt tananyaggal« foglalkozik s
ilyenformán Ronda tekintélyét csorbitja. Közbe néha előbukkant a kapukon
»X« vagy »Y« gimnáziumi tanár névjegye; ilyenkor Ronda izgatottan
forditotta el a tekintetét. Az ott a saját osztálya előtt nevezte őt
»ugy«; hogy azután később kijavitotta, az már édeskeveset ért. Ez itt
egyszer látta Ronda fiát, a sétatéren, valami kétes hirü fehérnéppel és
elpletykálta a városban. Ellenségek fenyegetéseitől körülvéve, rótta
Ronda az utcákat. A koponyája csucsán valami feszült érzéssel, osont a
házak mentén; mert minden pillanatban attól kellett tartania, hogy a
nevét – mint egy dézsa moslékot – valamelyik ablakból a fejére zuditják!

És minthogy nem láthatná, nem is »csiphetné« meg a kiabálót. Egy
megháborodott osztály – ötvenezer diák – tombolt Ronda körül.

Igy menekült, maga se vette észre, a város legfélreesőbb és legmélyebben
fekvő utcájába, amelynek a végén a vén kisasszonyok menhelye volt. Itt
teljes sötétség uralkodott. Néhány elsuhanó alak, rövidke »mantillában«,
bebugyolált fejjel iparkodott hazafelé, batyubálról vagy vecsernyéről
jövet, furcsán és lopvást csörömpöltek s végül eltüntek egy-egy ház
nyilásában. Egy denevér háromszögeket irt le Ronda kalapja fölött. Ronda
gondolkozott és a távoli városka felé bandzsitott:

– Nincs itt egyetlenegy tisztességes ember se.

Aztán megint igy szólt:

– Majd megmutatom én…

Minthogy azonban már az ájulás környékezte, gyülölete vacogássá vált és
ugyancsak rázta őt a gyülölet e sok ezer lusta és gonosz diák iránt,
akik sohasem végezték el a kötelességüket, folyton »csufolták« őt, máson
sohasem járt az eszük, mint haszontalanságon; és akik most ezzel a
Frölich nevezetü szinmüvésznővel is csak boszantják, nem adták fel
Lohmann-t, sőt ugy viselkedtek, mint akik »közösséget« vállalnak
egymással a tanár ellen; akik most mind a vacsoránál ülnek, de arra
kényszeritik őt, hogy itt bódorogjon és akik – csak most, ebben az
órában érezte világosan – valami nagy-nagy igaztalanságot követtek el
vele, a hosszu esztendőkön keresztül, amelyeket a körükben töltött,
egészen tönkretették a hirnevét és a böcsületét.

Ő, aki huszonhat esztendeje látta maga előtt az osztályt, mindig
ugyanazokkal a kaján és vigyorgó arcokkal, nem vette soha észre, hogy
ezek az arcok, idő multán, kint az életben csaknem közönyössé változtak
Ronda tanár ur nevének a gondolatára és hogy később még jóindulatot is
mutattak.

A folytonos háboruskodás és feszültség közepette nem tudta megérteni,
hogy az öregek a városban nem azért hivják őt »ugy«, hogy ingerkedjenek
vele, hanem kedves diákkori emlékeket elevenitenek fel ilyenkor,
amelyeket most már nagyon ártatlannak és vidámnak látnak; és azt sem
tudta megérteni, hogy a városban ő ugyan kómikus figura, de sokak
számára rokonszenvesen kómikus figura. Nem hallotta például két
legrégibb diákjának a párbeszédét, amint egy utcasarkon szeretetből – ő
azt hitte gunyból – utána néztek:

– Hogy él ez a szegény Ronda? Napról-napra vénül.

– És napról-napra rondább.

– Mindig ronda volt az istenadta.

– Maga már nem emlékszik. De helyettestanár korában egész jóképü ember
volt.

– Igazán? Mit nem tesz a név. Én el sem tudom képzelni, hogy nem –
ronda.

– Bizony-bizony. Azt hiszem, hogy ő maga is igy van ezzel. Ilyen név
ellen nem lehet küzdeni, be kell adni a derekunkat.



III.

Ronda visszasietett a csöndes utcán, mert egy gondolat villant meg az
agyában, amit rögtön szemügyre akart venni. Hirtelen eszébe ötlött, hogy
Frölich Róza a mezitlábos táncosnő, aki oly nagy feltünést kelt
mostanában. Igen, ez a táncosnő jött ide és a közmüvelődési egyesület
termében mutatja be müvészetét. Ronda egész határozottan emlékezett,
amit Wittkopp tanártársa, ennek az egyesületnek a tagja mesélt róla.
Bement a tanári szobába, a faliszekrényhez lépett, kinyitotta, beletett
egy csomó gyakorlatot és igy szólt:

– Ma fellép nálunk a hires Frölich Róza, aki mezitláb táncol görög
táncokat.

Ronda maga előtt látta Wittkoppot, amint fontoskodott, a csiptetőjén
átbandzsitott, csücsöritette a száját, hogy negédesebben mondhassa:

– Frölich Róza.

Kétségtelenül ezt mondta: Frölich Róza. Rondának még fülében csengett
minden egyes hang, ahogy Wittkopp beszélni szokott, raccsoló r-rel. Ez
előbb is eszébe juthatott volna! A mezitlábos táncosnő azóta megérkezett
és Lohmann bizonyára már nagyban csapja neki a szelet. Ronda most
mindkettőjüket meg akarta »csipni«.

Elérte a Siebenberg-utcán, félig végighaladt rajta, ekkor mennydörögve
huztak le egy redőnyt és Ronda pár lépéssel előtte megsemmisülve állott
meg. Mert a redő egy Kellner nevü zenemükereskedő üzletét zárta be, ahol
ilyen alkalmakkor jegyeket árulnak és bizonyára mindent tudnak. Ronda
ugy látta, hogy a két jómadarat ma már nem sikerül lépre csalnia.

Mégse gondolt arra, hogy most hazamegy és bekapja vacsoráját. Vadászláz
égett benne. Késlekedett pár pillanatig, kis vargabetüt csinált.

A Rosmarin-utcán egy ferdére taposott falépcső előtt egészen megrettenve
lassitotta a lépteit. A lépcső meredeken egy keskeny üzletajtóhoz
vezetett, amely fölé ez volt fölirva:

JOHANNES RINDFLEISCH, VARGA

A kirakatban semmi; a két kis ablakban virágcserepek állottak. És Ronda
sajnálta, hogy a jó szerencséje már rég nem vezette ide, e böcsületes és
nyiltszivü varga házába, ez istenes emberhez, aki sohase káromkodik,
megsértődötten nem huzza el a száját és aki Frölich Róza szinmüvésznőről
bizonyára tud felvilágositást adni.

Kinyitotta az ajtót. Megcsenditett egy harangot és a hang barátságosan
tovább csengett. A mühely szépen feltisztogatva szunnyadt a
félhomályban. A mellékszobába vezető ajtó szemöldökfája által
bekeretezve látszott a vacsorázó varga-család szeliden megvilágitott
képe. Az inas a házikisasszony mellett rágcsált. Az apró népségnek az
anya burgonyát adott a virslihez. Az apa a lámpa mellé tette a köpcös
üveget, amelyben sötét sör volt, felkelt és megnézte, hogy ki jött.

– Adj’ Isten, tanár ur – mondta. Előbb azonban csámcsogva és nagy
nyugalommal lenyelte a falatját. – Mivel szolgálhatok?

– Hát – ötölt-hatolt Ronda, bizonytalanul mosolyogva a kezét dörzsölte
és üres gégével egy jókorát nyelt.

– Bocsásson meg az ur, – mondta a varga – mer’ hogy itt minden sötét. De
hát szombaton hét órakor már csukunk. A szombat este az Istené. Tovább
is dógozhatnánk, de nem is lenne akkor rajtunk istenáldása.

– Persze, persze… igaza van – hebegett Ronda.

A varga egy fejjel magasabb volt. Csontos válla volt, a köténye mögött
pedig csinos pocak domborodott. Hosszukás, ólomszinü arcát hamuszürke,
kissé olajos fürtök rámázták be, az arca lassacskán ereszkedett meg
mosolyra és egy ékalaku szakállban végződött. Rindfleisch a gyomrán
összecsukta az ujjait, szétvette és azután megint összecsukta.

– El kell mondanom, mi járatban vagyok – magyarázta Ronda.

– Jó estét, tanár ur, ’stét – mondta a felesége a küszöbről és
parasztosan meghajolt előtte. – Mit állasz ott a tanár urral, Johann,
eriszd be. Tanár ur, tessék beljebb kerülni, ha nem veszi sértésnek,
hogy eszünk.

– Dehogy, jóasszony.

Ronda feláldozta magát.

– Rindfleisch mester, bocsásson meg, hogy megszakitom a vacsorájukat, de
éppen erre jártam és eszembe jutott, hogy jó lenne – jól jegyezzük meg!
– egy pár cipőt csináltatnom.

– Kérem, tanár ur, – és a felesége is meghajolt – kérem.

Rindfleisch gondolkozott; aztán kérte a lámpát.

– Sütétben nem lehet látnyi – mondta az asszony vigan. – Gyüjjön, tanár
ur, hadd gyujtok világot a kék szobába, igy la.

Bement egy másik szobába, ahol hideg volt és Ronda tiszteletére
meggyujtotta mind a két érintetlen rózsaszinü gyertyát, amely cifra
papirtölcsérével, két nagy kagylóval együtt a pohárszékben tükröződött.
A hupikék falak mellett vasárnapi ünnepélyességgel állottak a családi
mahagoni-butorok. A divány előtt való asztalon, horgolt teritőn egy áldó
Krisztus terjesztette ki piskóta karjait.

Ronda várt, hogy Rindfleischné kimenjen. Mikor az ajtó becsukódott és
négyszemközt maradt a vargával, elkezdte:

– Rajta majszt’ram, rajta, mutassa meg, mit tud. Csinált ugyan már
nehány kisebb munkát az én megelégedésemre, lássuk azonban azt, hogy
milyen cipőt tud kanyaritani.

– Kérem tanár ur, kérem, kérem – válaszolt Rindfleisch szerényen és
szorgalmasan, mint egy jeles diák.

– Ámbátor már két párral rendelkezem, de most ebben a pocsék, esős
időben mindenki ellátja magát elegendő mennyiségü tartós és meleg
lábbelivel.

Rindfleisch térdelt és vette a mértéket. Foga között ceruzát
szorongatott, ezért csak olykor röffent fel helyeselve.

– Egyébiránt ez az évszak többnyire – nemde ugyebár? – hoz valamilyen
ujfajta, épületes szórakozást a lakosság számára? Az ilyesmi mindig csak
helyeselhető, mert hasznára van az emberiségnek.

Rindfleisch felnézett rá.

– Tessen csak ezt még egyszer ismétölni, tekintetes ur! Bizony, az már
igaz, hogy ez hasznára van az emberiségnek. És ezt a mi hitközségünk
nagyon jól tudja.

– Persze, persze, – háritotta el Ronda – csakhogy én valami
emelkedettebb szórakozásra gondolok, mondjuk valamilyen hirneves
müvésznő látogatására.

– Hát én is arra gondolok, tekintetes ur, és arra gondol a hitközségünk
is, mer’ holnap estére isteni tiszteletet hivott egybe, oszt egy hirős
misszionárius is elgyün oda. Ugy bizony.

Ronda érezte, hogy nem oly könnyü Frölich Róza szinmüvésznőre irányitani
a beszélgetést. Egy ideig azon tépelődött, hogy pedzze a dolgot, de
mikor látta, hogy sehhogy sem megy, egyenesen nekivágott.

– A nagyközönség számára is kinálkozik – jól jegyezzük meg! –
legközelebb épületes szórakozás. Egy szinmüvésznő érkezik ide – akit
maga is bizonyára éppoly jól ismer, mint mindenki a városban.

Rindfleisch oda se bajszolt, pedig Ronda szenvedélyesen várta a választ.
Biztos volt benne, hogy minden, amit tudni akar, itt bujkál ebben az
emberben és csak rajta mulik, hogy szólásra birja. Frölich Rózával tele
volt a helyi ujság, a tanári szoba és a kávéház. Az egész város tudott
felőle, Ronda kivételével. Mindenki más jobban benne volt az élet
lüktetésében, jobban ismerte az embereket, mint Ronda; öntudatlanul élt,
a saját bogaras különcségeibe süppedve; és szegény, teljes bizalommal
fordult egy istenes és vakbuzgó vargához, hogy egy táncosnőről
kérdezősködjék.

– Táncosnő. A nagyközönség előtt táncol. Képzelem, hogy tódul majd a
publikum.

Rindfleisch bólintgatott.

– Az emberek sose tudják, mit kell megnézni, bizony tekintetes ur –
mondta jelentőségteljesen.

– Csakhogy ez mezitláb táncol, az ilyesmi nagy ritkaság ám, majszt’ram.

Ronda nem tudta már, mivel csiklandozza a vargát.

– Képzelje csak: mezitláb!

– Mezitláb – ismételte a varga. – Óóó! Igy táncoltak vala egykor az
amaleiták asszonyai a bálványok szobrai előtt.

És üresen, csupa alázatosságból nevetni kezdett, hogy ő, a tudatlan
ember, a biblia szavaival ékesgette beszédét.

Ronda kényelmetlenül feszengett jobbra-balra, mint mikor a diák
akadozott a forditásban s a következő pillanatban csufosan belesült. A
szék támlájára ütött és felpattant:

– Hagyja már majszt’ram ezt a méricsgélést és mondja meg, – jól
jegyezzük meg! – hogy Frölich Róza, a mezitlábos táncosnő megérkezett-e
már a városba? Maga bizonyosan tudja.

– Már mint én, tekintetes ur?

Rindfleisch megdöbbenve állott fel, – már mint ő tudjon – egy mezitlábos
táncosnőről?

– Na, na, na, – csillapitgatta Ronda türelmetlenül.

– Óóó, Isten látja a lelkem, nincs bennem egy szikra fenhéjázás és
kevélység sem. És, tekintetes ur, én akkurát ugy szerettem a mezitlábas
testvérem, akár a többit és kérni is fogom az Urat, hogy téritse meg,
bocsásson meg neki is, mint egykor a bünös Magdolnának.

– Mért lenne bünös? – kérdezte Ronda meggondoltan. – Miért tartja
Frölich szinmüvésznőt bünösnek?

A varga áhitatos szüziességgel az olajos padlóra bámult.

– Ugyan, – szólt Ronda, aki mindinkább elégedetlen lett a vargamesterrel
– ha az ön felesége vagy a leánya felcsapna szinmüvésznőnek, ez ellen –
nemde ugyebár? – semmi kifogása se lenne. Más pályák, más erkölcsök, –
de erről majd másutt.

Legyintett a kezével, ami azt jelentette, hogy ezt a tárgyat az alsóbb
osztályban csak »érinti«, ez már a nyolcadik osztály tananyagába
tartozik.

– Hát a feleségem is bünös – mondta a varga halkan, a gyomrán
összekulcsolta az ujjait és feltekintett, mint aki beismeri a bünét. –
És én jómagam is bünös vagyok. Mert mindannyian bünösek vagyunk.

Ronda ámult-bámult.

– Maga és a felesége? Hisz törvényesen össze vannak esküdve?

– Az, az, törvényesen. De mindannyian vétkezünk a hus által, tekintetes
ur, bünösök vagyunk és a jó Isten…

Valami fontos dolgot akart kibökni a varga. Szeme vöröslött, a titkától
elsápadt.

– Nos? – kérdezte Ronda vigyázatosan.

És a varga suttogott:

– Bizony-bizony, a jó Isten csak azért engedi meg, hogy a mennyek
országában több angyala legyen.

– Persze, – szólt Ronda – persze.

És ravaszdi mosollyal a varga felderülő arcára sanditott.

De elnyomta a gunyt és cihelődött. Már hinni kezdte, hogy Rindfleisch
nem is hallott a szinésznőről. A varga ezen a földön mozgott s arról
kérdezősködött, hogy áll a vetés. Ronda hanyagul felelt, félvállról
bucsuzkodott a varga családjától is. Gyorsan kiosont és hazafelé
tartott.

Utálta Rindfleischt. Utálta a kék szobát, a szellemük szük voltát, a
tutyi-mutyi lelkeket, a jámborkodó mamlaszságukat és az erkölcsös
butaságukat is. Ronda lakása is szegényes volt; de a fejében megvolt a
lehetőség, hogy régi hercegekkel – ha a multból visszatérnének – a saját
nyelvükön – tüzetesen – beszéljen a grammatika törvényeiről. Szegény
volt és ismeretlen; azt se tudták, milyen fontos munkán kuporog már husz
év óta. Feltünést sem keltve, sőt kigunyoltan járkált a városban; de a
belsejében meg volt győződve, hogy az uralkodó osztályhoz tartozik.
Nincs bankár, nincs uralkodó, aki jobban szerette volna a meglevő
hatalmat, akinek az uralkodó rend fentartása fontosabb lett volna, mint
Rondának. Lelkesedett a tekintélyekért, a dolgozószobája magányában
dühöngött a munkásokra, akik, hatalomra érvén, biztosan kiviszik, hogy
szegény Rondát is tisztességesebben honorálják.

Ronda többnyire csak fiatal segédtanárokkal mert beszélni, akik nála is
szemérmesebbek voltak, mert őket gyakran óva intette a modern szellem
kárhozatos befolyásától, nehogy a régi világ bázisát megbolygassák. Erős
konzervativizmust akart: befolyásos egyházat, kemény kardot, szigoru
engedelmességet és merev erkölcsöket. Emellett teljesen hitetlen volt és
képes lett volna a legradikálisabb szabadgondolkozásra. De mint zsarnok
tudta, hogy tartunk rabszolgákat; hogy kell a csőcseléket, az
ellenséget, a tizenöt éves országháboritó diákot kordába szedni.
Lohmann, ugy látszik, valamiben sántikál azzal a Frölich Rózával; Ronda
elvörösödött önkénytelenül. De Lohmann a szemében csak azáltal vált
gonosztevővé, hogy a tanárja által megkövetelt szigoru fegyelmet
fitymálta. Nem erkölcsi együgyüség okozta Ronda haragját…

Hazaért és lábujjhegyen ment el a konyha mellett, ahol a cselédje
idegeskedvén a késedelme miatt, fazekakkal csörömpölt. Aztán kapott
enni, kolbászt és burgonyát. Agyon volt főzve a kolbász is, a burgonya
is s mégis hideg volt. Ronda egy kukkot se mert szólni; a leányzó rögtön
a csipőjére tette volna a kezét. Ronda nem akarta abba a kellemetlen
helyzetbe hozni őt, hogy kénytelen legyen ura ellen kelni.

Miután evett, az iróasztalához ült. Ez, Ronda közellátása miatt,
rendkivül magas volt; és a harminc éves erőlködés, hogy jobb karját
reátegye, a vállát és a lapockáját kissé meghibbantotta.

– Az élet legnagyobb kincse a barátság és az irodalom, – szokta ilyenkor
mondani.

Ezt a mondást valahol hallotta, már rájárt a szája és mindig erre
kellett gondolnia, valahányszor munkához látott. Mit értett a
barátságon, rejtély. A szó csak ugy kiszaladt a száján. De az irodalom!
Ezen már istenigazában dolgozott, az emberek nem tudtak arról, hogy itt
csöndben már régóta nagy, nagy munka folyik és egyszer talán ki is tör
Ronda sirjából, csodálkozást keltve kivirágzik. Homérosz igekötőiről
irt… Lohmann gyakorlata azonban mellette hevert és sehogy se jött
hangulatba. Utána kellett kapnia és Frölich szinésznőre kellett
gondolnia. Valami nagyon nyugtalanitotta; nem volt benne bizonyos, hogy
a hires mezitlábas táncosnő tényleg azonos-e Frölich Róza
szinmüvésznővel. Az a Frölich Róza, akit ő keres, talán egészen
másvalaki. Persze, hogy másvalaki; addig tépelődött rajta, amig egészen
bizonyosra vette, igy van. Sokat kell majd még kémkednie, amig Lohmannt
»megcsipheti«. Ugy érezte, hogy megint távolabb jutott attól, hogy a
nyomorult fickón győzedelmeskedjék és hörgött az izgalomtól.

Hirtelen magára rántotta malaclopóját és kirontott. A kapu már zárva
volt. Ronda tépte a láncot, mint egy menekülő fogoly. A gazdaasszony
szitkozódott, Ronda hallotta a közeledő dohogást. Félelmében – a végső
minutumban – sikerült kikapcsolni a láncot, az ajtó felpattant, Ronda
egy perc alatt kinn volt a kis kertben és a másik percben az utcán. A
város kapujáig futólépésben haladt; onnan kezdve lassitott, de a szive
még mindig hevesen vert. Ugy érezte, mintha tilosban járna. Csak
ment-mendegélt egyenes irányban, hegynek föl, völgynek le az elhagyott
uton. Bekukkant a kis mellékutcákba, megállott minden korcsmaajtó előtt
és feszült gyanakvással bámult fel azokra az ablakokra, amelyeknek
lebocsátott függönyén fénysugár tetszett fel. A sötét oldalon bandukolt;
a másikat elöntötte a telehold ragyogása. Tiszta és csillagos éjszaka
volt, már a szél is elült és Ronda léptei visszhangoztak a járdán. A
városházánál befordult a piactérre és körül kerülte a középen levő
parkot.

Boltivek, tornyok, kutak cirádás árnyékai látszottak az ó-német holdas
éjszakában.

Soha nem érzett izgalom fogta el Rondát; több izben mondogatott
ilyesmit:

– Igy lesz a leghelyesebb… bátorság… előre honfiak!

Amellett külön minden egyes ablakot megvizsgált a posta- és a
csendőrségi épületeken. Miután nem sok valószinüség maradt arra, hogy
Frölich Róza kisasszony ezekben az épületekben rejtőzik, ujra
visszabandukolt abba az utcába, ahonnan az imént jött. Néhány lépésnyire
észrevette egy helyiség nagy fénylő üvegablakát, ahova esténként
tanárkollégái jártak sörözni. A függönyön megjelent feketére rajzoltan
egy kollégájának árnyéka, a szakálla hegyes, a szája tátong, egy hitvány
tanártársa volt ez, egy kiállhatatlan fráter, akit Ronda kutyába se
vett, mert folytonosan hozzájárult az intézeti fegyelem meglazitásához
és Ronda erkölcstelen fia fölött való megbotránkozásának gyakran adott
hangos kifejezést.

Ronda gondolkozva nézte doktor Hübbenettet: nézte, hogy remeg beszéd
közben a szakálla, milyen mohón vedeli a sört és micsoda ordenáré alak!
Rondának sohasem volt semmi köze ezekhez az emberekhez, soha; elégtételt
érzett ennél a gondolatnál. Itt kuksolnak ezek a »tanférfiak«, egymásra
leltek: de az ő élete kétes, bitang és kietlenül kopár. És többé nem
gondolt haraggal azokra, akik ott benn ültek. Lassan, lenézően
legyintett a tanár árnyéka felé – és tovább ment.

Csakhamar ujra a város végére érkezett. Visszafordult és bekanyarodott a
Fő-utcába.

Breetpoot konzulék, ugy látszik, bált adnak; a nagy épület végtől-végig
ki van világitva és egyre érkeznek a hintók. Az inas és a portás
kiugranak, felrántják az ajtót és kisegitik a vendégeket. Selyemszoknyák
suhognak a küszöbön. Egy hölgy megáll, mosolyogva, jóindulattal nyujtja
a kezét egy fiatal embernek, aki gyalog jött. Ronda megismerte a csinos
cilinderes fiatal embert, Richter tanár volt. Hallotta, hogy Richter egy
nagyon előkelő familiába készül beházasodni, akik egyébként tanárokhoz
nem ereszkednének le. És Ronda odaát a sötétben busan dörmögött:

– Jó, jó, csak stréberkedj – mondta.

Sárral fröcskölt köpenyében, fumigálta azt a másikat, a beérkezettet, a
nagyjövőjüt, mint valami kaján bandita, aki a sötétből fenyegető
tekintettel nézi a világ örömeit, kezében van a kanóc vége és tudja,
hogy abban a pillanatban robbanthatja fel az egészet, amikor neki
tetszik. Birónak érezte magát mindenek fölött, egész felvidámult; halkan
dörmögni kezdett és maga se tudta miért, ez szaladt ki a száján:

– Önnek még sok borsot törhetek az orra alá és – jól jegyezzük meg – nem
is fogom elmulasztani.

További utján szörnyen jól mulatott. Valahányszor egy cimtábla ötlött a
szemébe, melyről egy kollégája vagy régi diákja nevét olvasta, ezt
gondolta magában, kezét dörzsölgetve:

– Önt is »megcsipem« még egyszer – közben sunyi egyetértéssel mosolygott
a tekintélyes külsejü tornyos házakra, mert bizonyos volt benne, hogy
egyikben rejtőzik Frölich Róza.

Ez a szinmüvésznő iszonyuan felizgatta, felpiszkálta és kihozta a
sodrából. Ő és Ronda között – aki mint valami kóbor kutya lopódzkodott
utána az éjszakában – titkos összeköttetés támadt. Lohmann volt a
második vad: ugyszólván egy más törzsből való indiánus. Ha Ronda
majálisokra rándult, gyakran kellett »rabló pandur«-t játszani a
diákjaival. Fölállott egy dombra, öklét ég felé emelte és vezényelt: –
Vigyázz!… Kész!… Rajta!… és csakugyan felizgatta a kezdődő csatározás.
Mert ezt komolyan vette. Iskola és játék voltak számára az élet. És ma
éjjel Ronda maga volt a »pandur«.

Folyton sóvárabb és izgatottabb lett. A határozatlan körvonalak az
éjszakában félelmet és kéjes bizsergést keltettek benne; minden
utcasarok borzalmas gyönyörrel vonzotta. Szük mellékutcákba ódalgott,
mint valami kalandor, egy ablakból kihangzó suttogás hallatára
szivdobogva lassitotta meg lépteit. Itt-ott egy ajtó nyilt fel
nesztelenül, valahonnan egy rózsaszin fátyolos kar nyult ki Ronda után.
Rémülettel menekült és ujból, ma már másodszor, pedig azelőtt évekig sem
került erre a környékre, a kikötő tőszomszédságába jutott. Hajók
feketéllettek a holdsütésben. Rondának az jutott eszébe, hátha Frölich
kisasszony valamelyik hajón van, egy kabinban alszik; szürkület előtt
megszólal a hajótülök és Frölich Róza szinmüvésznő elvitorlázik messze
tájak felé. Mikor ezt elképzelte, Ronda cselekedni akart, végére járni a
dolognak, vad szenvedélylyel.

Két munkás toppant elő, egyik jobbról, másik balról. Közvetlenül Ronda
mellett találkoztak össze és az egyik igy szólt:

– Há mégy, Klaas?

A másik sötéten és basszushangból felelt valamit az ottani tájszóláson.

Ronda elgondolkozott fölötte, hogy hol hallotta ma már egyszer ezeket a
kifejezéseket és mit jelentenek. Mert huszonhat esztendőn keresztül nem
birta megtanulni a környék tájszólását. Követte a két proletárt és
hallgatta tuláradó szókincsüket több csatakos utcán keresztül. Az
egyiken, amely kissé szélesebb volt a többinél, elkanyarodtak egy
távolabbi ház felé, amelyen határtalan nagy csürajtó tátongott, fölébe
egy kék angyal volt pingálva, ez előtt pedig egy lámpa himbálódzott.
Ronda zenét hallott. A munkások eltüntek a folyóson, az egyik már fujta
is a kihallatszó nótát. Ronda a bejáratnál észrevett valami tarka
cédulát és elkezdte olvasni. »Estély« volt fölébe irva. Ronda tovább
olvasta, mikor körülbelül közepéhez ért, hirtelen kiverte az izzadság és
elkezdett fuldokolni, azután pedig féltében és abban a reményben, hogy
tévedett, ujra nekifogott. Egyszerre csak felpattant és beesett a házba,
mint valami szakadékba.



IV.

A »szála« határtalanul széles és hosszu volt, egy ódon polgári ház
jólépült tisztes kocsiszine, ahol azonban most »mással« foglalkoztak.
Balról egy félig nyilt ajtó mögül edénycsörömpölés hallatszott és a
takaréktüzhely lángja világitott. A bejárat fölött jobbra ez volt irva:
»Terem«; belül siket zürzavaros lárma zuhogott, néha egy-egy éles hang
rikoltott ki a tömegből. Ronda vonakodott lenyomni a kilincset; sulyos
következésü ezemények előszelét érezte… Egy nagyon kövér, teljesen
tarfejü alacsony emberke, kezében néhány korsó sörrel, evickélt feléje.
Ronda megszólitotta.

– Bocsásson meg kérem, – dadogta – Frölich Róza szinmüvésznővel
óhajtanék néhány szót szólani.

– Mit akar tüle? – kérdezte a kis kövér. – Nem szól a most egy szót se,
mert éneköl, inkább hallgassa.

– Kegyed bizonyára a »Kék angyal«-hoz cimzett vendéglő tulajdonosa,
nemde ugyebár? Nos, ez helyes, helyes. Én ugyanis Gonda vagyok, tanár az
itteni gimnáziumban és egy diákot keresek, aki állitólag itt
tartózkodik. Nem mondhatná meg, vajjon hol találom?

– Hja, kérem, tanár ur, ha diákot keres, akkó csak menjen oda a hátsó
szobába, ahun a szinészek vannak. Ott mindig kuksol néhány ifiur.

– Látja, – mondta feddőleg Ronda – ezt mindjárt sejtettem. Be kell
látnia, hogy ez nincs rendjén.

– Hja, – és a vendéglős felhuzta sürü szemöldökét – nékem bizon tutegál,
hogy fiatal-e a pali vagy öreg. Összevissza pár fröccsöt rendöltek
egészbe véve, sokat amugy se kivánhatok tőlük. Mer ha én mellbevágom a
kuncsaftokat, akkó azok engem meg hátbavágnak.

Ronda félbeszakitotta:

– Jó, jó, de most aztán menjen szépen be és hozza ide nekem azt a fiut.

– Fenét, menjen be az ur magányos!

Csakhogy Ronda kalandos kedve ugyancsak megcsappant, azt kivánta, bár
sohase lelte volna meg Frölich kisasszony tartózkodási helyét.

– Csak a termen lehet keresztül jutni? – kérdezte szorongva.

– Hja, bizon másképp nem, osztán arra be abba a szobába menjen,
ameliknek az ablaka ide látszik, avval a piros függönnyel.

Néhány lépésre elcipelte Rondát és mutogatta neki a meglehetősen nagy,
pirosfüggönyös ablakot a szála hátsó oldalán. Ronda szeretett volna
kissé körülkémlelődni; közben azonban a vendéglős visszament a sörökkel
a »terem« ajtajához és feltárta. Ronda kiterjesztett karokkal rohant
utána; könyörögve kérte:

– Kedves uram, vezesse ide hozzám azt a diákot.

A vendéglős már odabenn volt és mogorván fordult vissza:

– Melliket mán, az áldóját, három gubbaszt odabe… Jó pipák azok – mondta
még és a faképnél hagyta Rondát.

– Három? – szerette volna Ronda megkérdezni, de már ő is a teremben
volt, bódultan a zajtól és elvakultva a roppant forró gőztől, amely
pápaszemét beharmatozta.

– Az ajtót! Léghuzam van! – orditotta valaki a füle mellett. Ijedten
kapott a kilincs után, de nem lelte és hallotta, hogy kinevetik ezért.

– Tán vak az ur – mondotta ugyanaz a hang a füle mellett.

Ronda levette a pápaszemét, az ajtót közbe már becsukta valaki,
fogolynak érezte magát és tanácstalanul pislogott maga körül.

– Hé, Hennrik, Laurenz, né mán né, ez az a fura figura, a délutáni. Nem
emlékeztök mán, aki a gazdával ingerködött.

Ronda szót sem értett az egészből, csak érezte, hogy zajonganak
körülötte és hogy ez ellene irányul. Mikor már csaknem összecsapott a
vihar a feje fölött, az utolsó pillanatban felfedezett egy üres széket
maga mellett; csak éppen le kellett hogy üljön. Levette a kalapját és
kérdezte:

– Szabad?

Várt egy kicsit a válaszra, azután letelepedett. Tüstént látatlannak
érezte magát a nagy tömegben, megszabadult nyomasztó helyzetéből. Ebben
a pillanatban senki sem ügyelt rá. A zene ujból rákezdett; szomszédai
daloltak. Ronda megtörülgette pápaszemét és tájékozódni próbált. A
rekkenő pipafüst, a testek és groggos poharak fülledt páráján keresztül
rengeteg fejet látott, akik valamennyien részegen a fanatikus
boldogságtól himbálództak a zene ütemére. A hajuk és arcuk tüzpiros,
sárga, barna, téglavörös szinekben pompázott, ugy, hogy ez a sok, a zene
által mozgásba kergetett koponya, mint valami óriási tulipánágy a
szélben, ugy lengedezett végig a hatalmas termen, mig azután a háttér
füstfelhőjében elmosódott. Onnan csak valami kis fényesség tört át a
hatalmas bodor füstön, valaki hevesen mozgott, a karját, a vállát, a
lábszárait tornáztatta, éles reflektorral megvilágitott fehér husdarabok
fénylettek és egy száj ürege feketéllett. Amit ez a valaki énekelt, azt
a zongora tulrikoltotta s vele együtt a vendégek énekét is. Rondának ugy
tetszett, hogy ez a fehérszemély olyan, mint valami szemérmetlen
rikoltás. Vékony hang sikongott belőle, de ezt még a mennydörgés se
tudta volna elnémitani.

A vendéglős egy poharat tett Ronda elé és el akart menni. Ronda megfogta
a kabátja csücskét.

– Jól jegyezzük meg! Nemde ugyebár ez itten Frölich Róza szinmüvésznő.

– Az, az. Most aztán kinézheti mint a két szemét.

És a vendéglős kereket oldott.

Ronda minden valószinüség ellenére remélte, hogy mégse ő a táncosnő,
hogy Lohmann nevü diákja mégse tette be lábát ebbe a helyiségbe és csak
azért remélte, hogy ne kelljen cselekednie. Rögtön el is képzelte, hogy
az a költemény Lohmann füzetében csak merő poézis, amely nem felel meg a
valóságnak, és hogy Frölich Róza szinmüvésznő nem is létezik. Ronda
belecsimpaszkodott ebbe a vidám hitbe és csodálkozott, hogy csak most
jött rá. Kortyintott a sörből.

Szomszédja az egészségére kivánta. Öregedő és pocakos polgár volt,
gyapjuingbe, amely fölött a mellény nyitva volt. Ronda sokáig sanditott
rá a sarokból. A polgár megitta a sörét. Becsületes kezével
végigsimitotta nedves, halványsárga bajuszát. Ronda most már kirukkolt:

– Ez tehát Frölich Róza kisasszony, az, aki most énekel, nemde ugyebár?

Harsogott a taps, mert a szinésznő éppen befejezett egy dalt. Ronda várt
és még egyszer kérdezte.

– Frölich Róza – mondta a polgár. – Má’ honnan tudjam, hogy hivják
ezeket az izéket, mind afféle, olyan jófajta.

Ronda rosszalóan azt akarta megjegyezni, hogy ott künn a szinlapon az ő
neve van hirdetve; – de a zongora megint kalimpálni kezdett, most már
kissé halkabban és már értett is valamit a dalból: pár szót, amelyet
kimondván a cifra perszóna, fölemelte a szoknyáját és huncutul és
szemérmetlenül az arcához nyomta:

»Mert szüz vagyok, kis gyenge szüz.«

Ronda ezt szamárságnak tartotta és egybevetette azzal a bárgyu
felvilágositással, amit a szomszédja adott, elzápult a kedve: az az
érzés zápitotta el, hogy ilyen világban kell rostokolnia, amely saját
magának megtagadása volt, s az a lelke mélyéből fakadó utálat, amelyet
azokkal szemben érzett, akik a levegőben bámultak és nem olvastak,
hangversenyen voltak és még a müsort se nézték meg. Furdalta a gondolat,
hogy több száz ember ül itt, aki nem »figyel«, nem követi az előadás
»menetét«, csak dinom-dánomozik és szemérmetlenül és hasztalanul
»mással« foglalkozik. Hatalmasat ivott a poharából.

– Ha tudnák, hogy ki vagyok, – gondolta magában és az önérzete
megpuhult, jóságos és ködös lett, az emberi páráktól, a véres
légfütéstől lángra szitva. Sürü ködbe zsugorodott a világ, tétova
gesztusokkal… Végigsimitotta a homlokát; ugy tetszett, hogy az a
perszóna ott fenn többször énekelte: »Mert szüz vagyok, kis gyenge
szüz«, most befejezte és a terem tapsolt, orditott, ujjongott és
tombolt. Ronda néhányszor összecsattintotta a kezét, közel a szeméhez és
a szeme csodálkozva nézte ezt. Egyszerre csak, meggondolatlanul és
ellenállhatatlanul kedve szottyant, hogy a lábával is dörömböljön. Elég
erős volt, ellenállt a kisértésnek. De nem haragudott meg a kisértésre.
Vidám és filozófikus mosollyal bámult maga elé és megállapitotta, hogy –
jól jegyezzük meg – esendő az ember.

– Persze, persze, – tette hozzá – esendő mind.

A táncosnő lejött a terembe. A dobogó mellett kinyilt egy ajtó. Ronda
rögtön észrevette, hogy valaki onnan figyeli. Egyetlen egy ember
forditotta feléje az arcát és ez egyenesen állt és nevetett; és ez senki
más nem volt, mint Kieselsack, a semmiházi.

Alig hogy ezt megtudta, Ronda felpattant. Azt érezte, hogy egy
pillanatra megfeledkezett magáról és a diákok mindjárt helytelenkedni
kezdenek. Két katona vállát széttolta, átfurakodott a tömegen,
hanyatthomlok rohant előre. Néhány munkás ellenkezett, egyik minden
teketória nélkül lependeritette a kalapját. Ronda fejére tette a
szutykos kalapot. Kiabálták:

– Ennek ugyan megadták.

Kieselsack hátul kuncogott és a felsőtestével előregörnyedt, annyira
rázta a kacagás. Ronda előre iparkodott; az állkapcsaival mindig
zavartabban csattogott. Hátulról azonban lefülelték. Leverte egy matróz
groggját, meg kell hogy fizesse. Fizetett is mint a köles. Már csak pár
lépést kellett tennie. Száguldott s állandóan a nevető Kieselsackra
nézett, megbotránkozva a határtalan elvetemültségen; – egyszer csak
valami puhába ütközött és egy nagyon kövér, nagyon hiányosan felöltözött
hölgy forditotta felé haragos arcát, kezével tartva össze szétnyiló
estélyi köpenyét. Egy férfi jött oda, aki nem volt rokonszenvesebb, a
frizuráját kinyalta, trikót viselt és egy kiérdemült kabátot és ő is
szitkozódott. Ronda belebotlott a nő szalvétás tányérjába és a pénzek
szerteszét röpültek. Tüvé tettek a szobát, Ronda is keresgélt zavartan,
céltalanul. Feje a padlón szaglászott s mellette dühös lábak tiportak,
vádak hangzottak el, gunyos megjegyzések, káromkodások, néhány kemény
marok kicsit meg is mángorolta. De Ronda feltápászkodott, vörösen, ujja
között egy kétpfennigest tartott. Szaggatottan lélekzett, vak
tekintettel tapogatódzott körül, azokat nézte, akik ellenségeivé lettek.
Ma már másodszor érezte a forradalom szelét az arcokon. Hegyesen böködni
kezdte a levegőt mindenfelé, mintha végtelen sok lázadó törne rá. Ebben
a pillanatban meglátta Kieselsackot, aki széttárt karokkal feküdt a
zongorán és egész teste vonaglott a röhögéstől. És most hallotta is,
hogy nevet. Most már szédült Ronda, a zsarnok őrjöngő félelmében, akinek
kastélyába betör a csőcselék és mindent megsemmisit. Ebben a pillanatban
minden erőszak jogosultnak látszott előtte, nem ismert mértéket.
Orditott és a hangja hatalmasan kiöblösödött:

– A dutyiba! A dutyiba!

Kieselsack, aki már látta közeledni, szót fogadott. Kiosont az ajtón,
amely közvetlenül a pódium mellett nyilt ki. Ronda is – egy
szempillantás alatt – a szobában termett. A vörös függöny mögül egy kar
nyulott előre. Felé rohant, erre azonban a függöny mögött levő diák
kiugrott az ablakon. Mire Ronda utána nézett, Kieselsack már szépen
kereket oldott. Ronda tisztán látta, hogy elől a kapualjából egy másik
alak is kimenekült; felismerte: Ertzum grófot. Ronda lábujjhegyre
ágaskodott, de az ablak nagyon magasan volt. Igyekezett felkapaszkodni.
Mig a párkányra könyökölve lebegett, háta mögött éles hangon szólalt meg
valaki:

– Előre, fiatal ember, előre.

Ronda lepottyant és megfordult: mögötte állott a cifra perszóna.

Végignézte a cifra nőt, az álla hangtalanul mozgott. Végre kibökte:

– Ön – nemde ugyebár – az a Frölich Róza nevezetü szinésznő?

– Ühüm, hát aztán? – felelte a hölgy.

Ronda jól tudta.

– És ön itt ebben a vendéglőben szórakoztatja a közönséget?

Ezt is jól tudta, de tőle magától akarta hallani.

– Kinek mi köze hozzá – mondta a szinésznő.

Ronda levegő után kapkodott; az ablak felé mutatott, melyen keresztül
Kieselsack és Ertzum megugrottak.

– Mondja csak, – jól jegyezzük meg – helyes cselekedetnek itéli ön ezt?

– Mi a ménküt?

– Ezek diákok, szegények – mondotta Ronda; és azután reszketve, a lelke
legmélyéből jövő hangon ujra ismételte:

– Ezek diákok, szegények.

– Bánom is én. Nekem ugyan nem sok hasznom van belőlük.

Frölich kisasszony nevetett. Ronda rettenetesen kifakadt:

– És ezeket ön elvonja az iskolától, kötelességük szinhelyétől.
Megmételyezi őket.

Frölich Róza már nem nevetett; mutatóujját a saját mellére
biggyesztette.

– Má’ mint én? Magánál, lelkem, ugy látszik, nincsenek otthon.

– Még tagadni merészkedik? – kérdezte Ronda harcrakészen.

– Miért tagadjam. Hála Istennek, nincs is rá szükségem. Szinésznő
vagyok. És nem kunyorálok engedélyt magától, hogy szabad-e az uraknak
csokrot küldeni nekem.

A szinésznő egy sarokba mutatott, ahol egy toalett-tükör előtt, jobbról
is, balról is, két nagy csokor állott. Vállát vonta.

– Még ez a kis öröme se legyen az embernek, és aztán kicsoda az ur?

– Én… Én vagyok a tanárjuk – mondta Ronda, mintha egy világmegrengető
dolgot közölne.

– Hát persze, – engedékenykedett a szinésznő –, hát persze, akkor
magának nem olyan smafu a dolog, mint nekem.

A szinésznő életfelfogásával sehogy sem tudott Ronda megbarátkozni.

– Tanácsolom önnek, – mondta Ronda – rögtön hagyja el ezt a várost az
egész truppjával együtt, egy-kettő pakoljon innen, mert különben – Ronda
ujra felemelte a hangját – mindent elkövetek, hogy az ön előmenetelét,
ha nem is lehetetlenné, de mindenesetre kinos-keservessé tegyem. Igenis
– jól jegyezzük meg! – gondoskodni fogok arról, hogy az ön üzelmeiről a
rendőrség is tudomást szerezzen.

E szónál nyomban feltetszett Ronda arcán az a mérhetetlen megvetés, amit
Frölich Róza iránt érzett.

– Ugy látszik, hogy nincs meg mind az öt kereke, nekem azonban megvan.
Fogadja részvétem.

Részvét helyett azonban egyre határozottabb haragot mutatott a
szinésznő.

– Még szcénákat mer csinálni a történtek után? Már előbb is nevetségessé
tette magát. Menjen a rendőrségre. Csak fusson. Majd magát tartóztatják
le. Micsoda egy link ember. Itt, ahol annyi finom ur forog, nincs helye
az ilyen alaknak. Mit szólna ahhoz, ha egy katonatiszt barátomat magára
uszitanám. Egyszerüen felnégyelné.

Ennél a szónál igazán kaján részvét tükröződött a szinésznő arcán.

Ronda eleinte még szóhoz akart jutni. Lassacskán azonban az akarata
erejével visszahessegette azokat a kész gondolatokat, melyek állkapcsai
közül ki akartak robbani, visszataszitotta a mélységbe, ahonnan azután
nem is bukkantak fel többé. Megdermedt: ez a nő nem iskolakerülő diák
volt, aki ellenszegült és egész életén keresztül félt a virgácstól, mint
a városban minden polgár. Nem, ez a nő egész uj tipus volt. Amint a
találkozásuk óta beszélt, abból kiütközött a szelleme és reá fuvallt:
valami zavaró forradalmi szellem ez. A szinésznő idegen hatalom volt és
szemmelláthatóan teljesen egyenrangu vele. Hogyha ez a szinésznő sokáig
kérdezgeti, egyszer csak nem tud felelni neki. Már nem is nézte le:
olyan tiszteletfélét érzett iránta.

– Különben is fütyülök az egészre – mondta a szinésznő félvállról, egy
kukkot se szólt többé és hátat forditott neki.

Már megint verték a zongorát. Kinyilt az ajtó, bejött rajta az a kövér
nő, akivel Ronda összezörrent, a férjével együtt jött a szobába és
azután ujra visszament. A nő a tányért rátette az asztalra és estélyi
köpenye haragos ráncokban hullámzott.

– Még négy márkát se tányéroztunk össze – mondta a férfi. –
Potyafráterek.

Frölich Róza hidegen és haragosan válaszolt:

– Nézzék, ez az ur fel akar bennünket jelenteni a rendőrségen.

Ronda dadogott, a tulerőtől való félelmében. Az asszony egy lendülettel
megfordult és végigmérte. Ronda ugy érezte, hogy a szinésznő
elviselhetetlenül álnok, elpirult, lesütötte a szemét, tekintete az
asszony husszinüre festett lábaszárára esett, mire összerezzent és
elfordult. Közben a férfi hallható erőlködéssel halkitotta a hangját:

– Skandalumot csinált itten, mi? Na én már régen megmondtam a Rózának,
hogy aki itt félténykedik és mindent csak magának akar kaparintani, az
repül innen. És maga – a fiatal urakra! Afféle jómadár lehet az ur,
biztosan ismerik a rendőrségen is, maga vén steiger.

De a felesége megbökte; ő teljesen más véleményen volt Ronda felől.

– Ugyan ne ordijj, hisz ez a légynek se vét.

Rondához pedig igy szólt:

– Hát magára rájött, mi? Néha bizon megesik az. Az uram is olyan, mint a
veszett fene, mikor azt hiszi, hogy megcsalom, van is olyankor
hadd-el-hadd. Na csüccsenjen le szépen és igyék egy kortyot.

Lerámolt egy székről egy csomó tarka szoknyát és nadrágot, fogott egy
poharat és teletöltötte az asztalon álló üveg tartalmával. Ronda ivott,
csakhogy elhallgattassa. Az asszonyság azonban tovább kérdezősködött:

– Mióta ismeri a Rózát? Még sose láttam magát itten.

Ronda motyogott valamit, de a zongora elnyelte a szavát. Frölich Róza
kisasszony magyarázgatta:

– Ez azoknak a fiatalembereknek a tanárja, akik mindig itt ülnek a
nyakamon.

– Ahá, maga tanár? – mondta az artista. Ivott, csettintett a nyelvével,
régi kedélyességét ujra visszanyerte.

– Ide hozzám! Maga az én emberem. Remélem, legközelebb maga is a
szociáldemokrata pártra fog szavazni. Tudja-e, ha mi nem vagyunk, maguk
várhatnak fizetésjavitásra, mig meg nem penészednek. A szabad müvészet
éppen ilyen mostohagyermeke az államnak: a rendőrség folytonosan
beavatkozik, de pénzt, azt nem adnak. A tudomány…

Rondára mutatott.

–… és a müvészet.

Itt pedig saját magára mutatott.

–… egyformán nyomorog.

Ronda tiltakozott:

– Lehetséges, kérem, hogy önöknél ugy van, ahogy ön mondja, de az első
feltevésben téved, mivelhogy én nem vagyok néptanitó, hanem tanár a
városi gimnáziumban, nevem doktor Gonda.

– Isten éltesse – felelt az artista. – Mindegy, hogy minek hivják az
embert. Tanárosdit is játszhatik én miattam, ha kedve tartja, hanem
azért nem kell mindjárt nagyképüsködni.

– Hát maga tanár? – mondta barátságosan a kövér asszonyság. – No magának
se lehet valami rózsás sora. Hány éves?

Ronda készségesen felelt, mint egy kis diák:

– Ötvenhét éves.

– Hogy bemocskolódott! Adja ide a kalapját, legalább kicsit
letisztogatom.

Elvette Ronda öléből a kalapot, megtisztogatta, még körül is simitotta a
karimáját és kedveskedve igazitotta Ronda fejére. Utána megveregette a
hátát, közben pedig csintalanul és elégedetten pislogott Ronda vállán
keresztül.

Ronda félszegen mosolygott:

– Ezt ön, – jól jegyezzük meg! – nem tagadom, nagyon ügyesen csinálta.

Csakhogy most valami mást érzett, mint a fölebbvaló szokott fanyalgó
elismerését az elvégzett kötelességekkel szemben. Érezte, hogy olyan
emberek közé került, akik között, bár megmondta a nevét és állását,
tökéletes inkognitóban van és amellett meleg szeretettel veszik körül.
Ezeket nem gyanusitotta tiszteletlenséggel. Megbocsátott nekik; hiányzik
bennük »minden erkölcsi érzék«; és ezzel megbocsátotta azt is, hogy
örült és hogy fittyet hányt a makacskodó világnak, hogy a szokott feszt
levetette és – bár csak egy negyedórácskára – leszerelt.

A kövér artista egy pár alsónadrág alól előkotorászott két német
zászlódarabot, belétüsszögött, közben pedig helyeslően hunyorgott Ronda
felé. A kövér hölgy minden félelme elapadt; Ronda rájött, hogy a hölgy
sanda tekintete leginkább a fekete szemfestéktől származik. Csupán
Frölich kisasszonnyal nem tudott még összebarátkozni. A müvésznő saját
magával volt elfoglalva; feltüzött szoknyácskájára csináltvirágokból
füzért varrt.

A lármás zongora már nem kalimpált. Csöngettek. Az artista igy szólt:

– Ez a mi számunk, Gusztl.

Rondának pedig egy jóltevő gesztussal ezt mondta:

– Ezt megnézheti, tanár ur, érdemes.

Ledobta ócska és szük kabátját, az asszony pedig levetette estélyi
köpenyét. Menetközben pedig még pajkosan megfenyegette Rondát az
ujjával:

– Aztán maradhasson kicsit. A Róza nem rossz lány. Csak ne olyan
hevesen.

Félig felnyitották az ajtót és Ronda látta, hogy ez a két vaskos
teremtés minden szégyenkezés nélkül beléfog valami hejje-hujja-táncba, a
karjukat hátul összekulcsolják, fejüket a nyakukba merevitik és öntelt
mosollyal várják a tapsot. Ez nem is maradt el. Alig hogy kiléptek,
ujjongó lárma és taps fogadta őket.

Az ajtót ujra becsukták. Ronda magára maradt Frölich Róza müvésznővel.
Nyugtalanság fogta el és félve jártatta szemét végig a szobán. Piszkos
törülközők hányódtak a földön a felbokrétázott toalett-tükörtől egész az
asztalig vezető uton, ahol Ronda ült. A két borospalackon kivül az
asztal tömve volt még poharakkal és tégelyekkel, melyek büzlöttek a
különböző kenőcsöktől és egyéb zsiradékoktól. A borospoharak alatt
kották voltak. Ronda a magáét félősen huzta errébb egy füző közeléből,
amit a kövér hölgy tett oda.

Az egyik legkalandosabb ruhadarabokkal boritott székhez támasztotta
Frölich kisasszony a lábát, amig varrt. Ronda nem közvetlenül látta ezt,
odáig nem merészkedett volna, hanem a tükörből, melynek a müvésznő
háttal volt. Az első izgatott pillantása Rondának egy hosszu, nagyon
hosszu ibolyakék himzéssel boritott fekete harisnyára esett. Egy jó
ideig szünetelt ezután, nem mert oda se pislantani. Később arra a
félelmetes felfedezésre jutott, hogy a kisasszony égszinkék, fekete
hálóval boritott selyemruhája alig ér a hónáig, ugy, hogy valahányszor
egyet öltött a hosszu cérnával, mindannyiszor valami szőkeség villogott
ki a hónaljából. Erre azután Ronda nem nézett többé feléje…

A csend fojtogatta. Odakünt se volt már oly nagy a lárma, mint előbb.
Csupán szaggatott, nyögdécselő, kissé rekedt, kissé elhájasodott hangok
szüremlettek be, kövér emberek fáradságának szuszogó hangjai. Teljes
csend; csak holmi fémszerü dolog csörömpölése hallatszott, valami, amit
ki-be hajlitanak. Nehezen meghatározható zörej, olyasmi, mint egy nagy
tömeg lélekzetvétele. Hirtelen ez a szó csendült ki: »le«, utána pedig
rövid egymásutánban két nehéz puffanás. És a tapsvihar közül ez a két
szó: hogyvolt! hogyvolt!

– Ezt jól csinálták – mondta Frölich kisasszony és levette lábát a
székről. Elkészült.

– Hát magával mi van? Megkukult?

Rondának muszáj volt odanézni; de ujból megzavarodott a müvésznő
tarkaságától. A haja vörhenyes volt, tulajdonképpen rózsaszinü, csaknem
lila és egy csiszolt kövekkel kirakott, elferdült diadémot viselt a
fején. Szemöldjei fakókék szemei fölött tulfeketék és harciasok voltak.
De arcának szép tarka szineit, a vöröst, kékest és habfehért erősen
belepte a por. A frizurája behorpadt és mintha veszitett volna
ragyogásából ebben a füstös vendéglői teremben. A kék pántlika hervadtan
csüggött le nyakáról, a csináltvirágok holtan bólogattak szoknyája
aljáról. Cipőjének lakkja lemállott, harisnyáján két folt diszelgett és
rövid ruhájának kifakult selyme sokféle árnyalatban játszott a gyürött
ráncok között. Enyhén gömbölyödő karjának megpuhult husa és vállai,
dacára a minden gyorsabb mozdulatnál lepergő fehéritő pornak, kissé
elnyüttnek tetszettek. Az arcát már ismerte Ronda, a fenhéjázó
rosszindulatu vonásokat, amelyek még most voltak kifejlőben és amelyeket
Frölich Róza szinmüvésznőnek mindezideig sikerült elsimitani és
elfelejteni. Féktelenül kacagott a világon, saját magán.

– Az imént pedig ugyancsak ugrándozott – mondta még hozzá.

De Ronda hegyezte a füleit. Azután hirtelen, megfeszitett testtel egyet
ugrott, mint valami öreg kandur. Frölich kisasszony vékony visitással
menekült. Ronda feltépte a vörös ablakot… Nem, a fej, amelynek
körvonalait a függöny mögött észrevette, ismét kámforrá vált.

Ronda visszament a helyére.

– Hogy megrémiti az embert – mondta a müvésznő.

Ronda anélkül, hogy bocsánatot kérne, rögtön a dologra tért.

– Ön bizonyára ismeri az itteni fiatalságot – nemde ugyebár?

Róza kisasszony könnyedén riszálta a csipejét.

– Én mindenkivel egyformán udvarias vagyok, aki tisztességesen
viselkedik velem szemben.

– Persze, persze. Ezt értem. És a gimnáziumi diákoknak – nemde ugyebár –
gyönyörü erkölcseik vannak, általában?

– Ugyan, hát mit képzel maga? Azt hiszi, hogy én ide engedek egy egész
iskolát? Nem vagyok én kisdedóvónő.

– Neem… neem…

Utána figyelmeztető hangon segitette a müvésznő emlékezőtehetségét:

– Többnyire tornasapkát viselnek.

– Ha sapkát viselnek, akkor ismerem őket. Egyébként, hát amugy is van az
embernek némi tapasztalata.

Ronda megragadta ezt a szót.

– Na, azt elhiszem, hogy van tapasztalata.

Róza kisasszony tüstént harcba lépett.

– Hogy érti ezt, kérem?

– Ugy értem, hogy van emberismerete…

Feléje emelte az egyik tenyerét, ijedten és bocsánatkérően.

– Emberismerete. Nagyon sokaknak hiányzik ez, nagyon nehéz megszerezni
és nagyon keserves.

Hogy jóindulatát el ne veszitse, hogy közel férkőzhessen hozzá, mivel
szüksége volt rá és mert félt tőle, kissé jobban megnyilatkozott előtte,
mint általában szokott.

– És nagyon keserves. Mindazonáltal szükséges, hogy hasznunkra forditsuk
és miután megszereztük, éljünk vele.

A leány tökéletesen megértette.

– Ugy-e? Az osztán kunszt, ezektől valamit kipalizni!

A leány széket hozott magának.

Tudja maga, micsoda élet ez itt? Aki csak beteszi a lábát, azt képzeli,
hogy éppen őt várták. Mindegyik akar valamit az embertől. Utána pedig,
el se hinné, majd mindnyájan a rendőrséggel fenyegetőznek! Maga is…

És itt megérintette Ronda térdét.

– Azzal jött maga is az imént. Szép dolog, mondhatom.

– Semmi esetre sem szándékoztam ezzel a nőnek tartozó tiszteletet
megsérteni – mondta Ronda.

Kényelmetlenül érezte magát. Ez a cifra fehérszemély olyan dolgokról
beszél itten, amelyekről nem nyilatkozhat szokott őszinteségével.
Azonkivül térdeit is a lába közé nyomta már. Frölich kisasszony
észrevette, hogy kezd nem tetszeni a tanárnak és az arca hirtelenül
szelid és okos lett.

– Akkor már inkább fütyülök az egészre és tisztességes maradok.

Mivel Ronda ezt nem ellenezte, tovább beszélt:

– Izlett a bor? Ezt a maga diákjai fizették. Ezek ugyancsak hamar
megkergülnek. Egyik máris fülig szerelmes belém.

Ujra tele töltötte Ronda poharát. Hizelegni akart neki.

– Ki fogok pukkadni a röhögéstől, ha mire azok a kölykök visszajönnek,
maga elissza előlük az egész bort. Néha nagyon kárörvendő vagyok.
Bizony, lassacskán elromlik az ember.

– Csakugyan – dadogta Ronda és pohárral kezében, szörnyen szégyelte
magát, hogy Lohmann borából ivott. Mert Lohmann volt az a diák, aki
fizette. Lohmann itt volt, megszökött a többiektől. Nyilván most is itt
rejtőzik valahol a közelben. Ronda az ablak felé kancsalitott: a függöny
állandóan egy arc formátlan árnyékát mutatta. Ronda azonban tudta, hogy
abban a pillanatban, amikor neki akarna menni, tüstént eltünne. Lohmann
volt az az árnyék: Ronda határozottan érezte, hogy Lohmann a
legelvetemültebb, a legmakacsabb, aki még csak nem is csufolja őt; ő
volt az a láthatatlan kisértet, akivel Ronda hadakozott. A másik kettő
nem kisértet és Ronda érezte, hogy ezeknek bajos lett volna őt ilyen
helyzetbe hozni, ilyen szokatlan tettekre kényszeriteni és odáig vinni,
hogy ebbe a kis öltözőbe kerüljön, Frölich Róza kisasszony társaságába.
De Lohmann miatt itt kell Rondának rostokolnia. Ha elmenne, Lohmann ujra
visszajönne és bámulná Frölich kisasszony szindus arcát, aki viszont
melléje telepedne. Annak a gondolatnak az örömére, hogy ez szerencsére
nem történhetik meg, Ronda, mielőtt észrevette volna, felhörpintette az
egész pohár bort. Az ital jóleső meleget árasztott belsejében.

A kövér házaspár, odabenn a teremben, müsoruk ujabb számát fejezte be
éppen, hallható lélekzetvételek kiséretében. Most valami harcias
indulóba kezdett a zongora és rögtön rá két hang, meggyőző erővel,
hazafias érzéstől áthatva, harsogó hangon énekelte:

  „A lobogón kevélyen ing
  Vörös és fekete,
  Jaj, hogyha gyülölöd e szint,
  S balgán kelsz ellene!“

Frölich Róza igy szólt:

– Ez a slágerük, ezt nézze meg!

Óvatosan felnyitotta az ajtót, ügyelve arra, hogy Rondával együtt fedve
legyen a közönség kiváncsi tekintete elől és az ajtófélfa mögé állitotta
Rondát, hogy az a résen keresztül kikukucskálhasson. Ronda látta, hogy a
két kövér fönt áll egy vaskorláton, hasuk körül fekete-fehér-piros
zászló van csavarva és bátran egy-egy rudhoz támaszkodva, győzedelmesen
fujják:

  „A tengeren, hol robogó
  Habon árbóc mered,
  Röpül a német lobogó
  S nyomán fény, tisztelet.“

A közönség mélyen meg volt hatva. Egyik-másik néző szédületes
lelkesedéssel csapkodta össze püffedt tenyerét. A komolyabbaknak csak
nagynehezen sikerült az egyes versszakok után felhangzó
tetszésnyilvánitást lecsendesiteni. Az ének végén majd szétrepedt a
torkuk. Frölich Róza kisasszony az ajtó mögött egy az egész termet
átfogó gesztussal kijelentette:

– No mondja csak, nem hatökrök ezek odabenn!? Akárki különbül énekli ezt
a vacak csatadalt, mint Guszti meg az ő drágalátos Kiepert-je. És minden
érzés nélkül csinálják. Kiepert és Guszti nagyon jól tudja, hogy az
egész hókusz-pókusz csak üzlet. És egy csepp hangjuk sincs, hallásuk
pedig még kevesebb. Csakhogy a hasukra csavarják a zászlót, a publikum
pedig ugy fel van velük, hogy majd szétszedi őket. Nincs igazam?

Ronda igazat adott neki. Frölich szinmüvésznő meg ő egyetértő lenézéssel
intettek össze.

– Figyeljen csak, mi lesz itt mindjárt – mondta Róza kisasszony és
mielőtt a két kövér nekifogott volna a müsoron kivüli számnak, – amit
követeltek tőlük – hirtelen kidugta fejét a terembe.

– Hohohohohohoho – kiabálták kivülről.

A müvésznő visszahuzta a fejét.

– Hallotta? – kérdezte elégülten. – Egész este láthattak és most, alig
hogy kidugom az arcomat, ugy bőgnek, mint a barmok.

Ronda azokra a diákokra gondolt, akik ugyanigy tesznek, ha valami
váratlan esemény történik az osztályban és elhatározással mondta:

– Bizony mind ilyenek.

Frölich kisasszony sóhajtott.

– No most mindjárt megint rajtam a sor és mehetek ki ebbe a
menazsériába.

Ronda sietett.

– Csukja be kérem az ajtót! – mondta a szinésznőnek.

Be sem várta, ő maga tette be.

– Messzire tértünk feladatunk tárgyától. Önnek be kell vallania az
igazságot mindarról, amit Lohmann-nevezetü diákról tud. Hazudozással
csak ronthat a dolgon.

– Már megint ujra kezdi? Ez a maga rögeszméje.

– Én vagyok a tanárja! Ez a diák annyira megátalkodott, hogy megérdemli
a legsulyosabb büntetést is. Gondolja meg, hogy önnek kötelessége a
bünöst az igazságszolgáltatás kezére játszani.

– Jesszusom! Csak nem nyársra akarja huzni azt a szerencsétlent? Mi is a
neve? Egyáltalán nem tudok neveket megjegyezni. Hogy néz ki?

– Arcbőre sárgás, a homloka széles, melyet bizonyos kihivó modorban szed
ráncba és fekete haj borul föléje. Termete középmagas, hányaveti
elegánciával mozog, ezzel is jelezve, hogy milyen neveletlen és romlott…

Ronda kezeivel mutogatta, hogy milyen. A gyülölet festővé tette.

– És? – kérdezte Frölich kisasszony, szájszögletébe biggyesztve két
ujját. De már tudta, hogy kiről van szó.

– Ez a fickó – hogy ugy mondjam – egy kikent, kifent ficsur, aki
tekintélyét nyegle nemtörődömséggel igyekszik fentartani, nem sejtve,
hogy ez a nyegleség nem dicsőség, de minden bölcs ember mélységes
megvetését hivja ki.

A müvésznő határozott:

– Köszönöm, ennyi elég. Sajnos, nem szolgálhatok vele.

– Gondolkozzék! Kezdjük.

– Sajnálom, nem szolgálhatok vele – mondta és fintoritotta az arcát.

– Határozottan tudom, hogy itt volt, bizonyitékaim vannak!

– Ugy, akkor minek kellek én? Egyedül is a nyaka köré csavarhatja a
hurkot.

– Itt van a zsebemben Lohmann dolgozata, mihelyt megmutatom, bizonyos
vagyok benne, ön is azonnal be fogja vallani, hogy ismeri… Mutassam meg
önnek, Frölich Róza szinmüvésznő kisasszony?

– Már majd kifurja az oldalamat a kiváncsiság.

Ronda kabátjába nyult, fülig vörösödött, visszahuzta a kezét, megint
belenyult… Végre Frölich kisasszony kezei között volt Lohmann irása.
Erőlködve olvasta a verssorokat, akárcsak egy gyerek az abécét. Utána
iszonyuan felfortyant:

– Ez már mégis csak szemtelenség: »Ha majd a gyermekágyban fekszel…« Ki
az, aki gyermekágyban fekszik?

Majd elgondolkozva hozzátette:

– Nem is olyan mulya, mint hittem.

– No látja, hogy ismeri!

A leány gyorsan mondta:

– Ki mondta ezt magának? Nem, uracskám, engem nem lehet megcsipni.

Ronda dühösen nézte a nőt. Hirtelen egyet dobbantott a lábával; ennyi
makacs hazudozás kihozta a sodrából. Anélkül, hogy meggondolná, ő maga
is hazudott:

– Tudom, láttam őt itt, együtt magával.

– Na hát akkor minden rendben van – mondta Róza kisasszony higgadtan. –
Egyébként most már igazán szeretném ismerni.

Varatlanul előrehajolt, csintalanul vakargatta a Ronda álla alatt a
szakáll közötti csupasz helyeket és száját összecsücsöritve mondotta:

– Mutassa be nekem, mondja, bemutatja?

Közben azonban el kellett hogy nevesse magát, mert Ronda ugy megrémült a
pajzán ujjak játékától, mintha az ujjak meg akarták volna fojtani.

– A maga diákjai különben is nagyon helyrelegények. Hiába, a tanárjuk
helyrelegény.

– Melyiket szeretné a fiuk közül? – kérdezte Ronda, megmagyarázhatatlan
kiváncsisággal.

Róza kisasszony abbahagyta a simogatást és minden átmenet nélkül ujra
csendes és okos arcot öltött.

– Ugyan, fütyülök ezekre az ostoba fickókra. Csak tudná, milyen szivesen
odaadjuk az ilyen léhütőket egyetlen szolid, idős és komoly, nem mulatni
akaró férfiért, aki nem mulatni akar, hanem egy derék, jó leány kell
neki… Ezt bizony nem igen tudják a férfiak – tette még hozzá könnyed
szomorusággal.

A kövér házaspár visszajött. Az asszony, még mielőtt kifujta volna
magát, megkérdezte:

– Na, hogy viselte magát?

A zongora belekezdett a legközelebbi számba.

– Gyerünk csak! – És Frölich kisasszony egy sált vetett a vállára,
miáltal még tarkább lett, mint eddig volt.

– Maga persze haza szeretne most jutni? – kérdezte Rondát. – Elhiszem,
nem valami isteni hely ez. De holnap ujra eljöjjön, mert a diákok megint
botrányt csinálnak.

És Róza kisasszony ellejtett.

Ronda még mindig kábult volt a hallottaktól, szótlanul engedett maga
fölött határozni. Az artista kinyitotta az ajtót.

– Jöjjön csak mindig utánam, akkor skandalum nélkül kijuthat innen.

Ronda követte őt, körül a termen, egy szabad uton végig, amelyen az
előbb eltévedt. A kijárat előtt az artista elkanyarodott. Ronda még
látott két kart, egy vállat, két erősen megvilágitott combot tarka-barka
szinek forgatagából, füstön és lármán keresztül kifényleni…

Kint volt. A vendéglős egy csomó söröspohárral a kezében megint
szembejött vele; rákiáltott:

– Jó éjszakát, tekintetes tanár ur! Legyen szerencsém máskor is!

A kapuban Ronda még egy ideig állva maradt, hogy felocsudjon… Érezte
fején a hideg levegő bizsergését és arra gondolt, hogy sör meg bor
nélkül aligha történtek volna vele ebben a szokatlan órában ilyen
események… Egyet lépett a kis utcán és megijedt: a házfal mellett három
alak ácsorgott. Pápaszeme sarkából arrafelé sanditott: csakugyan,
Kieselsack, Ertzum és Lohmann lapult ott.

Ronda hirtelen megfordult; háta mögött erős szuszogást hallott, amelynek
okvetlenül a legszélesebb mellkasból kellett jönnie, Ertzum mellkasából
és felháborodás érződött ki belőle. Utána megszólalt Kieselsack dörmögő
hangja:

– Ez a ház, ahonnan épp most jött ki valaki, állitólag tele van ronda,
szemét néppel.

Ronda összerezzent; dühében és félelmében a fogát vicsorgatta.

– Vért fognak izzadni. Holnap – jól jegyezzük meg! – nyilvánosságra
hozom a történteket.

Senki sem válaszolt. Ronda még egyszer megfordult és két-három lépést
tett, fenyegető némasággal. Kieselsack erre csak két szót mondott, de
Ronda nyaka mindenik szónál rándult egyet:

– Mink is!…



V.

Lohmann, Ertzum gróf és Kieselsack egymásután visszasompolyogtak a
terembe. Mikor a szinpad mellett haladtak el, Kieselsack élesen
füttyentett.

– A dutyiba – vezényelt; és az öltözőben huzódtak meg. A kövér nő
valamit foltozott.

– Na? – kérdezte. – Hol voltak eddig az urak? A tanárjuk mostanáig
beszélgetett velünk.

– Semmi közünk hozzá – válaszolt Lohmann.

– Pedig nagyon finum ember, akár kenyérre lehet kenni, mint a vajat!

– Csak kenje!

– Ó én nem kentem szegény fejét, hagyja. Valaki más kezelte őt…

Nem mondhatott többet, mert Kieselsack megcsiklandta a hónaalját. A
többiek szerencsére nem néztek oda.

– Hagyjon, kicsike – mondta a kövér nő és levette a fiu csiptetőjét az
orráról. – Ha Kiepert meglátja, lesz kapsz, ne mulass.

– Megharagudna érte? – kérdezte Kieselsack leereszkedően; és a nő
titokzatosan redőkbe vonta a homlokát, intett, mintha egy gyereknek
mondaná, hogy van bubus.

Lohmann hátul, az öltözködő asztala előtt egy széken hevert, kezét a
nadrágzsebébe mélyesztette s igy szólt:

– Kieselsack, te szemtelen disznó, kicsit sok is volt, amit Rondával
müveltél. Mit bosszantottad szegényt, mikor már elhordta az irháját.
Végre ő is ember, s ami sok, az sok. Most aztán komiszul megtáncoltathat
bennünket.

– Fütyülök rá – hencegett Kieselsack.

Ertzum középütt ült, az asztalra könyökölt; csak dohogott,
vörösborostás, szőke arcát a függőlámpa megvilágitotta s állandóan az
ajtóra meredt. Egyszerre az asztalra csapott:

– Ha még egyszer idetolja a pofáját az a marha, összetöröm.

– Nagyszerü! – mondta Kieselsack. – Akkor aztán mindenki szekundát kap a
dolgozatára. Az enyém ugyis csupa szamárság.

Lohmann mosolyogva mondta:

– Ugy látom, Ertzum, hogy egészen belehabarodtál a táncosnőbe. Igy csak
az beszél, aki igazán szerelmes.

Künn elcsöndesült a taps, az ajtó kinyilott.

– Nagysád, önért gyilkolni akar valaki.

– Ne dumáljon – fanyalgott a táncosnő kelletlenül. – Beszéltem a
tanárjával, gyönyörüeket mondott magáról.

– Mit mondott a vén ökör?

– Azt mondta, hogy megtanitja a regulára, más semmit.

– Róza nagysád – dadogott Ertzum; mióta a nő a szobába lépett, a fiu
gerince megroggyant, a szeme könyörgött.

– Maga is gyönyörü egy alak – mondta neki a nő.

– Jobb lett volna, hogyha szépen itt marad a teremben és tapsol, ahogy
illik. Szép kis bajom lehetett volna maga miatt.

Ertzum felrobbant:

– Ki meri bántani?

A táncosnő visszatartotta.

– Kérem. Ne izéljen és ne csináljon skandalumot. Mert még ma kirepülök
innen. Aztán akkor a gróf ur rendelkezésemre tudja bocsátani a
kastélyát?

– Nagysád, ön igaztalan – felelte Lohmann. – Ertzum ma is ön miatt járt
a gyámjánál, Brechpoot konzulnál. Ez a nyárspolgár azonban nem érti a
nagy életet, a nagy lobogást, nem akar pénzt adni. Ertzum, ha rajta áll,
mindent a lábai elé tesz: a nevét, a ragyogó jövőt, a vagyonát. A lelke
egyszerü és nemes, meg tudja ezt tenni. Épp azért, kedves nagysád,
igazságtalanság lenne, hogyha visszaélne rokonszenves egyszerüségével.
Kimélje őt.

– Tudom, hogy mit tegyek, maga majom… És ha a barátja nem is olyan
szájas, mint maga, azért könnyebben…

– Leteheti önnél az »érettségit« – egészitette ki Kieselsack.

– Magát jól ismerem, maga afféle kis alattomos – mondta a müvésznő és
közelebb lépett Lohmannhoz. – Itt adja a blazirtat és titokban piszok
verseket ir az emberről.

Lohmann zavartan nevetett.

– Maga különben is az utolsó, akinek joga lenne hinni, hogy gyermekágyba
kerülök. Érti? Az utolsó.

– Helyes. Az utolsó. Hát várjuk meg, mig ránk kerül a sor – szólt
unottan Lohmann; és amig a szinésznő hátat forditott neki, ő kinyujtotta
lábszárait és a plafondra meredt. Hiszen ő minden személyes érdek nélkül
járt ide, pusztán mint irónikus néző. Neki ugyan mindegy volt az egész.
A szivét keményen körülabroncsolta, ugy hogy sohase lehet kivenni a
titkát… Maró gunnyal abroncsolta körül…

A zongora ujra kezdte.

– Róza, ez a maga kedvenc keringője! – mondta a kövér asszonyság.

– Ki akar táncolni? – kérdezte Róza. Már is illegette magát és Ertzum
felé mosolygott. Csakhogy Kieselsack megelőzte a szélesvállu legényt.
Csibészkedve megfogta Rózát, huncutul megforgatta és hirtelenül messzire
siklott mellőle. A lány majdnem hanyattvágódott. Közben a fiu még a
nyelvét is kiöltötte rája és mikor senki se nézett oda, megcsipte a
hátulsó részét. A müvésznő erre nagyon megijedt és gyöngéd
szemrehányással ezt mondta neki:

– Ha te, kis piszok, még egyszer ilyet csinálsz, szólok a barátodnak és
megpofoz.

– Jó lesz hallgatni! – ajánlotta neki sugva Kieselsack. – Különben én is
mondok neki valamit.

Összenevettek, anélkül, hogy az arcuk megmozdult volna. Ertzum zavart
tekintettel nézte őket, vörös-szőke arca fénylett a verejtéktől.

Közben Lohmann táncra kérte a kövér hölgyet. Róza otthagyta Kieselsackot
és nézte Lohmannt, aki pompásan táncolt. A kövér asszonyság egész
könnyüvé lett a karján. Lohmann megelégelte a táncot, kecsesen meghajolt
és Rózát észre se véve, visszaült a helyére. Róza utána ment.

– Táncolni azért éppen még lehet magával, ha egyébre nem is való –
mondta Lohmannak.

Lohmann vonogatta a vállát, arcát közönyös ráncokba szedte és felállott.
A leány mámoros odaadással keringőzött a karjaiban.

– Elég? – kérdezte egy darab idő mulva udvariasan a diák.

A leány magához tért.

– Jaj de szomjas vagyok! – kiáltotta fuldokolva. – Gróf ur, hamar adjon
valami innivalót, különben rögtön elájulok.

– Hagyja szegényt, ő maga is alig áll a lábán – jegyezte meg Lohmann. –
Ugy szédeleg, mint a részeg.

Ertzum lihegett, mintha ő maga forgatta volna meg Róza kisasszonyt.
Reszkető kézzel tette helyére a borosüveget, alig volt benne néhány
csepp ital. Tanácstalanul bámult a müvésznőre. Az elnevette magát. A
kövér nő igy szólt:

– Ugy látszik, a maguk tanárja jókat tud kortyogatni.

Ertzum mindent megértett. Egyszerre elszédült. Azután hirtelenül
megragadta az üres palack nyakát, mint valami dorongot.

– Na, mi lesz? mondta Róza és egy pillanatnyi jelentős szünet után arra
kérte őt, hogy emelje fel a zsebkendőjét az asztal alól.

Ertzum lehajolt, az asztal alá dugta a fejét s utána akart nyulni. De
térdeit meghajlitotta, négykézláb csuszva fogai közé kapta a zsebkendőt
és ugy mászott ki az asztal alól. Azután ott maradt lehunyt szemekkel,
bódultan a zsiros, hervadt illatu, piszokszinü rongytól, amellyel a
szinésznő az arcfestékjét törölte le. Csukott szemhéjai mögül is az
elérhetetlen nőt nézte, akiről éjjel-nappal ábrándozott és akiért – azt
hitte – az életét is oda tudná adni! És mert a nő szegény és mert még
nem emelheti magához, kénytelen nap-nap után kisértéseknek kitenni a nő
erényét és mocskos emberekkel érintkezni, még Rondával is. Ily
rettenetes sors senkit sem ért még ezen a világon.

Róza egy ideig gyönyörködött müvében, azután kivette a zsebkendőt a fiu
fogai közül.

– Jól van, kutyuskám!

– Szédületes – mondta Lohmann.

Kieselsack leharapdált körmét szájába dugta és sunyi tekintettel, egyik
barátjáról a másikra pillantva igy szólt:

– Ne bizzátok el magatokat. Nem teszitek le oly hamar az »érettségit«.

Ekkor Frölich Rózára kacsintott. Kieselsack már letette az »érettségit«.

Lohmann igy szólt:

– Fél tizenegy. Ertzum, a papod már hazajött a korcsmából, sietned kell.

Kieselsack tréfásan és fenyegetően sugott valamit Rózának. Mig a másik
kettő felcihelődött, ő már el is tünt.

A két jóbarát a város kapuja felé vette utját.

– Elkisérhetlek – mondta Lohmann. – Az öregeim Breetpoot konzulék bálján
vannak. Mit szólsz ahhoz, hogy minket meg se hivnak? Az a sok liba,
akikkel együtt jártam tánciskolába, valamennyi ott feszit már.

Ertzum hevesen rázta a fejét.

– Ilyen nő még sincs közöttük egy se! Tavaly vakációban egy családi
ünnepélyen együtt voltam az összes Ertzum-lányokkal és a familiába
házasodott többi virágszállal. De azt hiszed, volt közöttük egy is,
akinek olyan nemes izéje lett volna?

– Mije?

– Tudod már. Mert Rózának van ugynevezett lelke és ez nagyon fontos a
nőnél.

Azt mondta »ugynevezett«, mert a »lélek« szó miatt pironkodott.

– Azonkivül zsebkendője is van – egészitette ki Lohmann. – Olyan nincs a
te rokonaidnak.

Ertzum lassacskán megértette a célzást. Azon igyekezett, hogy tompa
ösztöneit, melyek az előbb oly furcsa viselkedésre késztették, valahogy
megmagyarázza.

– Ne hidd azt, – mondta Lohmannak – hogy ilyesmit öntudatlanul teszek.
Meg akarom Rózának mutatni, hogy alacsony származása ellenére magasan
fölöttem valónak tartom és a legbecsületesebb szándékkal akarom magamhoz
emelni.

– De épp az előbb mondtad, hogy fölötted valónak tartod.

Ertzum maga is csodálkozott ezen az ellentmondáson. Dadogva mondta:

– Majd meglátod, mit teszek!… Az a dög, az a Ronda, tudom, otthagyja a
fogát, ha még egyszer Róza öltözőjébe megy.

– De Ronda is megtanithat bennünket.

– Csak próbálja meg.

– Gyáva kutya.

Mindamellett nyugtalankodott a dolog miatt; de nem beszéltek többet
róla.

Átvágtak az ugarföldeken, ahol nyáron a majálisokat szokták tartani.
Ertzum az éjszaka és a csillagok varázsától felvidulva, azon
gondolkozott, hogyan oldjon kereket. Ki akart jutni ebből a
nyárspolgár-fészekből, a poros iskolából, ahol óriási teste kómikus
kalodában vesztegelt. Mert amióta szerelmes volt, tisztán látta, hogy
nevetséges ott az iskolapadban, amint leckéjét nyögve dadog, bikanyakát
bátortalanul lecsüggeszti, mert az a ferdevállu mamlasz ott a katedrán
dühösen sandit feléje és fuj mint egy macska. Izmai, amelyeket itt
kordában tartottak, tettek után vágyódtak, karddal és vasvillával kivánt
volna hadakozni, asszonyt a vállára vetni, a falu bikáját szarvánál
fogva megragadni. Valamennyi érzéke zsiros parasztkáromkodásra
sóvárgott, megmarkolható valóságra, kivágyakozott a fellengős, csenevész
klasszikus szellem köréből, melynek közelléte a torkát fojtogatta;
televény fekete földre vágyódott, ami a vadász sarkára tapad, levegőre,
ami a vágtató lovas arcába csap; lármás kurtakorcsmákra és falkába
hajtott vadászebekre, őszi erdőkre és nedves, ganéjthullató lovak
párájára… Három évvel ezelőtt odahaza egy tehénpásztorlány, akit
megvédett az egyik béres durvaságaitól, azzal hálálta meg a szolgálatát,
hogy a szénába huzta maga mellé. Ezen a parasztcseléden keresztül érezte
ma Frölich Róza orfeuménekesnőt. Ez a nő megéreztette vele azt a messzi
szürke mennyboltozatot, amit akkor látott, azokat a szenvedélyes
hangokat, amiket akkor hallott és azokat a szagokat, amiket akkor
érzett. Mindent, egész lelkét felébresztette benne. Ezért becsülte meg
azzal a nőt, hogy hitt a lelkében és a lelkét oly szépnek és nemesnek
tartotta és többre tartotta saját magánál is.

A két diák elérte Thelander abbé villáját. A háznak két erkélye volt,
egy az első, egy a második emelet közepén, oszlopok között és bütykös
szőlővenyigék nőtték körül.

– A papod már otthon van – mondta Lohmann és az első emeletről kiszürődő
fényre mutatott. A fiuk közelebb mentek; a fény kialudt.

Ertzum elkedvetlenedve és legyürve nézett fel a második emelet behajtott
ablakára, ahova neki most fel kell másznia. Az ablakból ruhák és könyvek
illata, iskolaszag áradt. Az iskola levegője éjjel-nappal az orrában
csavargott, sohase szabadulhatott tőle. Vaskos haraggal egyet ugrott,
felkapaszkodott a szőlővenyigéken, az első erkély karfáján megállapodott
és még egyszer felnézett a második emeleti ablakra.

– Soká már nem csinálom ezt – szólt le. Azután tovább mászott, lábával
felrugta magát az ablakig és bebujt a szobába.

– Álmodj szépeket – mondta Lohmann szelid gunnyal és visszafordult,
anélkül, hogy lépéseinek zaját halkitani igyekezett volna. Thelander
abbé, aki az imént szobájában a világosságot eloltotta, nem olyan ember,
hogy lármát csináljon, amiért néha éjjel elmarad egy Ertzum gróf, akiért
évente négyezer márkát fizetnek… És alig hagyta el Lohmann a kis kertet,
máris Dórára gondolt.

Tehát ma adja Dóra a nagy házi bált. Ebben a pillanatban a legyezője
mögül nevet az ő idegen, lágy és egyben borzalmas kreolnő kacagásával.
Kunszt táblabiró talán együtt nevet vele; talán éppen ma határozta el,
hogy Kunszté lesz. Mert hiszen Gierschke hadnaggyal, ugy látszik,
szakitott… Lohmann behuzta a nyakát, alsó ajkába harapott és figyelte a
saját szenvedését…

Lohmann szerelmes volt a harminc esztendős Breetpoot konzulnéba. Három
év óta szerette, amióta egyszer az ő házában tartották a táncórákat.
Breetpootné egyszer azzal tüntette ki, hogy táncrendet tüzött a mellére.
– Oh, bizonyára csak azért, mert ezzel Lohmann szüleinek akart
kedveskedni; a diák tudta ezt. Azóta csak ajtóréseken keresztül
láthatta, a szülei házában, nagy ünnepségeknél, melyeken ő még nem
vehetett részt, – a szeretői társaságában: iszonyu volt! Minden
pillanatban az orrára nyithatták volna az ajtót és akkor ő ott állt
volna; várva, hogy megnyiljon alatta a föld; minden kiderült volna. És
erre az esetre Lohmann komolyan el volt határozva, hogy megöli magát.
Volt hozzá egy ócska puskája, mellyel a gabonacsürben szokott
patkányokra vadászni.

A konzulné kis negyedikes fia iránt atyai barátsággal viseltetett.
Szerette az »Ő« gyermekét. Egyszer, amikor a kis Breetpoot javára
beleavatkozott egy verekedésbe, sokaknak kérdő mosolyával találkozott. A
puskacső már mellének volt irányozva… De nem, senki se tudta meg. És
Lohmann tovább élvezhette tizenhét esztendejének vad szüziességét, kéjes
keserüségeit, szemérmes, hiu és vigasztaló világmegvetését és a
verseket, melyeket éjszaka egy ócska táncrend hátlapjára firkált.

És ebben a fiuban, aki át volt hatva ilyen bánatos érzésektől, egy
afféle leány, mint az a Frölich Róza, szerelmet akart ébreszteni. Nem
tudott ennél a gondolatnál humorosabbat elképzelni. Rózáról is irt ugyan
verseket, az igaz. Csakhogy a müvészet nem válogatós a modelljében. Ha a
leány azt hiszi, hogy ez szerelmi bizonyiték, nagyon téved… A müvésznő
adta a sértettet. Lohmann az arcába nevetett, ettől persze a leány még
inkább beléhabarodott. Lohmann ezt igazán nem akarta; meglehetősen távol
volt attól, hogy a »Kék angyal«-hoz cimzett lebuj müvésznőjének a
kegyéért esengjen, aki ott a teremben levő matrózok és kereskedősegédek
közül bizonyára már nagyon sokakat boldogitott három és tiz márka közt
ingadozó pénzösszeg ellenében…

Hizelgett-e mégis a leány szerelme Lohmannak? Tagadhatatlan. Voltak
olyan órái, amikor a lábai előtt kivánta látni, mikor vágyódott arra,
hogy megalázhassa, hogy a nő csókjaiban sötét bünök zamatját érezze, –
hogy e bün által tiszta szerelmét bemocskolja, hogy a térden könyörgő
ringyóban Breetpoot Dórát is lealacsonyitsa s hogy aztán szerelme elé
rogyjon és istenigazában kisirhassa magát.

Ettől a gondolattól felizgatva vágott Lohmann a főutcának, ment
Breetpoot konzul kivilágitott háza elé és leste az ablakok mögött
elsuhanó árnyékok között az ő árnyékát.



VI.

Másnap reggel Ertzum, Kieselsack és Lohmann halvány képpel kerültek
egymás elé. A lármás osztály közepette mind a hárman gonosztevőknek
érezték magukat, akik egy sajátkezüleg irt levélben éppen most
jelentették fel magukat az ügyészségnek, de még a környezetük semmit sem
sejt. Csak néhány percnyi határidő van már hátra… Kieselsack
hallgatózott az igazgató szobájának az ajtajánál és azt állitotta, hogy
hallotta odabenn Ronda hangját. Nem hetvenkedett már, ferdére vont
szájszögletéből, a tenyere mögül sugta oda:

– Lesz kapsz, nemulass!

Lohmann erre az órára szivesen cserélt volna a legbutább tökfilkóval is.

Ronda gyors léptekkel jött be az osztályba, sebbel-lobbal felütötte
Ovidiust. Kivülről mondatta el a feladott leckét és Angstot, az eminenst
hivta fel először. Utána jöttek a »B« kezdőbetüs diákok. »E«-hez érve,
átugrotta a névsort egész »M«-ig. Ertzum felsóhajtott. Kieselsack és
Lohmann csodálkozva állapitotta meg, hogy a »K« és »L« betük is
kimaradtak.

A forditásnál egyikhez sem intézett egyetlen kérdést sem. Ez fájt nekik,
bár egyik sem »készült«. Ugy érezték, mintha ki lennének taszitva az
emberi társadalom kebeléből, mintha máris polgári becsületvesztésre
lennének kárhoztatva. Mit főzhet Ronda? A tizpercben mind a hárman
kerülték egymást, attól való féltükben, hogy gyanussá válnak és azt
hihetnék a többiek, hogy valami kellemetlen titok füzi őket egymáshoz.

Három más tanár órája is elmult, gyakori ijedezések közben. Egyet lépett
valaki az udvaron, egyet csoszogott valaki a lépcsőn: az igazgató jön…
Azonban nem jött. És a görög órát ugyanigy tartotta meg Ronda, meg a
latint. Kieselsackot elfogta az akasztófahumor és bár egy szót se tudott
volna felelni, kezét feltartva, jelentkezett. Ronda elnézett a feje
fölött. Erre aztán a huncut diák minden egyes kérdésnél nyujtogatta
tintás mancsát és pattogtatott az ujjaival. Lohmann megunta a várakozást
és az asztal alatt elkezdte olvasni könyvét: az »Istenek számüzetésben«.
Ertzum, akit az iskola ismét legyürt és megzabolázott, verejtékes
homlokkal azon fáradozott most is, hogy együtt tarthasson az osztállyal
és most is, mint mindig, elmaradt a többiektől.

Mikor menni akartak, el voltak rá készülve, hogy a pedellus rosszat
sejtető mosoly kiséretében az igazgatóhoz fogja őket citálni. Tévedtek,
a csengetyüs bácsi egész közömbösen emelte meg a kalapját a fiatal urak
előtt.

Odakünn féktelen ujjongással néztek egymásra. Kieselsack engedte először
szabadjára jókedvét:

– Látjátok! Mindjárt mondtam, hogy nem lesz mersze!

Lohmann boszankodott, hogy megszeppent:

– Ha az az alak azt hiszi, hogy az orromnál fogva vezethet…

Ertzum igy szólt:

– Még kaphatunk.

Utána pedig vadul folytatta:

– De csak próbálja meg. Tudom már, hogy mit teszek!

– Sejtem, – mondta Lohmann – elpáholod Rondát. Azután összekapaszkodol
Frölich Rózával és együtt a vizbe ugortok.

– Nem, azt nem tesszük – mondta csodálkozva Ertzum.

– Gyerekek, ugy látom, spleenetek van – szólt Kieselsack. És elváltak
egymástól. Lohmann még szónokolt:

– Én ugyan fütyülök az egész »Kék angyal«-ra. De azért megijeszteni nem
hagyom magamat; most éppen odamegyek.

Este Lohmann és Ertzum csaknem egyszerre ért a ház elé. Megvárták
Kieselsackot. Őt küldték mindig előre, neki kellett először a müvésznő
öltözőjébe lépni, az első szót kiejteni, az enyelgést megkezdeni.
Kieselsack törte meg a jeget. Szükség volt rá és a szemtelenségére.
Pénze ugyan nem volt, a másik kettőnek kellett érte fizetni és
Kieselsack óvakodott attól, hogy nyilvántartassa velük, mit fizettek ki
neki és nem akarta elárulni, hogy egyedül ő volt az, aki a virágért, a
borért és ajándékokért titkos örömöket kapott cserébe.

Végre megérkezett, egyáltalán nem sietve a kedvükért és bementek együtt
a házba. Közben a vendéglőstől megtudták, hogy a müvész-szobában bent
van a tanárjuk. Erre a hirre elhülve bámultak egymásra és meglapultak.

*

Mikor tegnap éjjel Ronda szerencsésen hazaérkezett, meggyujtotta kis
dolgozólámpáját és az iróasztala mellé ült. A kályhából még áradt a
meleg, az óra szabályosan ketyegett. Ronda lapozgatott az irásai között
és igy szólt magában:

– Csak a barátság és az irodalom ér valamit.

Ugy érezte, hogy Frölich Róza szinmüvésznőtől szerencsésen megszabadult
és ebben a pillanatban mélységesen mindegy volt neki az is, hogy van egy
Lohmann-nevü diák, aki »mással« foglalkozik.

De amikor reggel sötétben felébredt, érezte, hogy addig nem lesz nyugta,
amig Lohmannt meg nem »csipi«. Megint foglalkozni kezdett Homérosz
igekötőivel, de a barátság és irodalom nem tudta lekötni többé és ugy
érezte, hogy addig nem is köti le, amig Lohmann szabadjára jár Frölich
Róza szinmüvésznőnél!

Hogy ezt megakadályozza, maga Frölich kisasszony ajánlott Rondának
valamit; a müvésznő ezt mondta: »De holnap ujra el kell jönnie, mert a
diákok megint botrányt csinálnak«.

Ahogy ezek a szavak ujból az eszébe jutottak, elpirult Ronda. Mert a
szavak egyuttal Frölich kisasszony hangját is visszaidézték, csiklandozó
tekintetét, egész szinpompás arcát és a két ledér ujjat, melyekkel Ronda
álla alatt kapirgált… Ronda félénken nézett az ajtó felé és mint valami
diák, aki »mással« foglalkozik és azt rejtegetni igyekszik, ugy hajolt
tulzott buzgalommal a munkája fölé.

Az a három elvetemült fickó – jól jegyezzük meg – bizonyára mindent
látott a vörös függöny mögül. És ha Ronda igazgatói fórum elé vinné a
dolgot, amazok, magukat végveszélyben tudva és minden szégyenérzetüket
levetkezve, képesek lennének arra, hogy a látottakat nyilvánosságra
hozzák. Lohmann bünlajstromában bent volt az is, hogy bort fizetett,
amelyből Ronda ivott… Verejték verte ki a homlokát. Ugy érezte, hogy
»megcsipték«. A rossz nyelvek majd azt mondják, hogy nem Ronda »csipte
meg« Lohmannt, hanem Lohmann »csipte meg« őt… És az a tudat, hogy most
egy forró hajszában áll, teljesen egyedül, lázongó diákok seregével
szemben, megacélozta Rondát, biztonságot adott neki ahhoz, hogy még sok
nebulónak kinos-keservessé tegye az előmenetelét, ha végérvényesen nem
is akadályozhatja meg. Szenvedélyes elszántsággal ment az iskola felé.

Hogy a három bünöst »pácba« ültesse, arra bőségesen volt alkalma. Ami
Lohmannt illeti, elég lett volna a szemérmetlen iskolai dolgozata. A
bizonyitvány-kiosztás előtt való héten Ronda majd kérdéseket intéz
hozzájuk, melyekre meg se tudnak mukkanni. Már ki is eszelt néhányat…

Mikor a város kapuján kivül jutott, kétségei támadtak és minél inkább
közelebb jutott az iskolához, annál fenyegetőbbnek látta a közel jövőt.
Az a három lázadó bizonyára már felbujtotta az egész osztályt a »Kék
angyal«-beli események elmondásával. Hogy fogadja majd őket Ronda. A
forradalom kitör… A fenyegetett zsarnok félelme megint keresztül-kasul
járta Rondát, olyan volt, mint valami hajszolt vad. Dühös rémüldözések
közben, minden utcasarkon jobbra-balra sanditott merénylő diák után.

Mire az osztályba lépett, már nem ő volt a támadó. Várta az eseményeket;
ugy igyekezett menteni az irháját, hogy a tegnap este történtekről egy
árva kukkot se szólott, eltitkolta a veszélyt és a három gonosztevőn
keresztülnézett… Ronda kényszeritette magát, hogy férfiasan viselkedjék.
Nem sejtette, hogy micsoda félelmet áll ki a három diák: Kieselsack,
Ertzum és Lohmann; de azok se sejtették az ő félelmét.

Az órák után, akárcsak a diákok, Ronda is visszanyerte bátorságát.
Lohmannt azonban nem szabad kiszalasztani a körmünk közül! Távol kell
tartani Frölich kisasszonytól; ez hatalmi kérdés volt Ronda számára és
az önérzete nagyon megerősödött volna azáltal, hogyha keresztülviszi. De
hogy csinálja? – »De holnap ujra el kell jönnie« – mondta a szinésznő.

Más megoldás nincs; Ronda ezt belátta és ekkor megijedt. Az ijedelmében
azonban volt valami édes.

Nem tudott vacsorázni, annyira izgatott volt és a gazdasszonya intelme
ellenére elment hazulról, hogy elsőnek érkezzen a dutyiba, Frölich Róza
öltözőjébe. Az a Lohmann ne kukoricázzék és ne borozzon ott: ez lázadás,
ezt már nem türheti Ronda.

A többi motivumnak még nem volt tudatában.

Amint sietve a »Kék angyal«-hoz surrant, észre sem vette a kapun a
szines szinlapot s pár percig fejevesztve kereste… Hálaisten, ott volt a
szinlap. Szóval Frölich szinmüvésznő nem utazott el, nem szökött meg,
nem tünt el a föld szinéről, mert szegény Ronda ilyesmitől tartott. Még
énekelt, még cifrállott, még csiklandozta az emberek szivét kéjes
tekintetével. És miután ezzel a megállapitással megelégedett, egy uj
tanulságot vont le belőle. Annak a Lohmannak el kell takarodnia onnan,
ez azonban még nem elég: ő maga, Ronda akar ott ülni Frölich
szinmüvésznőnél… Az uj tanulság azonban nyomban elsötétedett megint.

A terem még üres volt, majdnem sötét, barátságtalanul kongó; számtalan
piszkosfehér szék és asztal állott zavart összevisszaságban. A kályha
mellett egy kis pléhlámpánál ült a gazda két férfival; kártyáztak.

Ronda azt akarván, hogy ne lássák, az árnyékos fal mentén rebbent be,
mint egy denevér. Amikor a müvész-szobába akart surrani, megszólalt a
gazda dörgedelmes hangon:

– Jó estét, tanár ur, örülök, hogy megint szerencséltet.

– Én csak – izé – Frölich szinmüvésznőt.

– Csak kerüljön beljebb és várja meg, már hétre jár. Mindjárt hozok sört
is.

– Köszönöm, – szólt Ronda – ezuttal nem óhajtok italt fogyasztani… De –
és kinyujtotta a fejét az ajtóból – később valószinüleg több dolgot
rendelek.

Ekkor betette az ajtót és az öltöző éjébe topogott. Mikor üggyel-bajjal
világot gyujtott, füzőket és harisnyákat vett le egy székről, leült az
asztal mellé, amely olyan volt, mint tegnap; a kabátja zsebéből kihuzta
a noteszét s a diákok neve mellé irt jegyekből az évvégi kalkulust
próbálta kiókumlálni. Mikor az »E«-hez ért, hirtelen átugrott az »M«-re,
mint reggel az osztályban. Később gondolkozott, visszatért és Ertzum
nevét toporzékoló undorral nézte; Kieselsack jött sorra, azután Lohmann.
A szoba néma és nyugodt volt és Ronda szája lekonyult a boszuvágytól.

Kisvártatva már szállingóztak az első vendégek. Ronda nyugtalankodott.
Bejött a tegnapi kövér hölgy, egy viharvert fekete kalapot viselt és igy
szólt:

– A tanár ur? Csak nem aludt itt az éjszaka?

– Tisztelt asszonyom, én bizonyos fontos ügyek elintézése végett jöttem.

– Tudjuk, micsoda ügyek azok.

A nő levetette a boáját és a bluzát.

– Ugye megengedi, hogy levessem a bluzom.

Ronda valamit dadogott és félrenézett. A nő sötétfehér
fésülködőköpenyben jött vissza és a tanár ur vállára vert.

– Annyit mondhatok, tanár ur, cseppet sem csodálkozom, hogy visszajött.
Róza minden vendége igy tesz. Aki egyszer megismeri, az meg is szereti,
ugy bizony. Hiába, csuda gusztusos egy leány.

– E, e, e – jól jegyezzük meg – csakugyan, tisztelt asszonyom, de én nem
azért…

– Persze. Hanem a szive miatt. Mert szive az van. Az aztán van!

A nő a tátongó fésülködőköpeny alatt a szivére szoritotta a kezét.
Nyafogott és a tokája lóbálódzott a meghatottságtól.

– Olyan leány ez, hogy a légynek se vét. Az apja is betegápoló volt.
Akár hiszi, akár nem, ez a leány roppant szereti az öreges urakat. És
nemcsak ezért. – Összedörzsölte a hüvelyk- és a mutatóujját. – Hanem
mert a szive is erre viszi. Mert az öreg uraknak szüksége van egy ilyen
jó leányra… Sokszor olyan jókedvü, hogy már a rendőrség is megsokalja.
Ilyen kicsi korátul ismerem. Mindenkinek ajánlhatom.

A nő rátehénkedett az asztal peremére, Rondát rengeteg személye és a
széktámla közé préselte, egészen lefoglalta s elkábitotta azzal, amit
mesélt.

– Alig volt még a lelkem tizenhat éveske, már akkor is eljárt a
panoptikumba, meg az artisták közé, hiába, müvészvér… Na aztán akadt egy
öreg ur, aki tanittatni akarta. Hát ezt már tudjuk, mit jelent. Mikor
aztán Rózácska bajba jutott, szaladt ám hozzám és bömbölt a nyakamon.
Mondtam neki persze: no most aztán nem eresztjük az öreget, te még csak
két és fél hét mulva töltöd be a tizenhatodik évedet, a vén zsivány
fizetni fog, mint a köles. Csakhogy Róza nem akarta. Hallott már
ilyesmit? Sajnálta az öreget. Nem lehetett rávenni, hogy pénzt kérjen
tőle. Hanem ujra elment hozzá, a maga jószántából; ebből láthatja, hogy
micsoda leány. Egyszer mutatta nekem az öreg urat az utcán, na hát:
hálni járt belé a lélek. A kis körme hegyéig se érhetne fel magának,
higyje el, tanár ur!

Két ujjával egyenesen Ronda arcába bökött. Mivel pedig ugy látta, hogy a
tanár ur még nincs eléggé felizgatva, ismételte a mondottakat:

– A kis körme hegyéig se, én mondom önnek! És különben is undok fráter
volt. Nemsokára meghalt és találja el, mit testált Rózára? A fényképét
egy diszkréten elzárt tokban. Na, kint voltunk a vizből! Már egy
zsenerózus ur, aki még csak nem is szegény, aztán a lányt is szereti, az
nem viselkedhet ilyen piszkosan.

– Természetesen, ámbátor – Ronda szerette volna valahogy másra terelni a
beszédet – ez nekem egészen mindegy, – nemde ugyebár, – azonban…

Zavart mosolya dühösnek látszott.

–… belátja, hogy fiatal fiuknak, akikből egyrészt a szellemi képességek,
másrészt a kedély frissesége nem veszett ki teljesen, – hogy ugy
mondjam…

Az asszony élénken vágott Ronda szavába.

– Annyi baj legyen! A fiukkal már ugyis torkig van Róza, elhiheti, ha én
mondom!

Erősen megrázta Ronda vállát, hogy testileg is éreztesse vele az
igazságot. Azután letottyant az asztalról és igy szólt:

– Hogy elpletykáltam az időt. De most már aztán ideje, hogy a dolgom
után lássak. Tisztelt tanár ur, legközelebbi alkalommal megint szivesen
állok rendelkezésére.

Otthagyta Rondát, letelepedett a toalett-tükör elé és bedörzsölte
zsirral az egész képét.

– Ne nézzen ide.

Ronda engedelmesen félrenézett. Hallotta, hogy a zongorán valaki megüt
néhány billentyüt. A terem tompán morajlott, mintha félig lenne
emberekkel.

– A maga diákjai – vetette oda az asszony, valami tárgyat szorongatva a
fogai között – ugyis hiába dugják ide a pofájukat.

Ronda önkéntelenül az ablak felé tekintett. A vörös függöny mögött
csakugyan fejek árnyéka imbolygott.

A teremből hosszan elnyujtott »hohohohó« kiáltás hallatszott be. Frölich
Róza lépte át a küszöböt. A müvésznő nyomában Kiepert, az artista széles
termete zárta el a kijárást. Mikor mindketten bent voltak az öltözőben,
Kiepert odaorditotta Rondának:

– Nagyon hizelgő ránk nézve, tanár ur, hogy ön ismét megjelent!

Frölich kisasszony ezt mondta:

– Csakugyan eljött! Na hál’ Istennek.

– Talán csodálkozik? – dadogta Ronda.

– Eszemágába sincs – felelte a müvésznő. – Segitsen inkább kibujni a
kabátomból.

– Hogy látogatásom oly gyors egymásutánban következett be… – folytatta
Ronda a megkezdett beszédet.

– No bizony mehetnék Kukutyinba zabot hegyezni, ha a gavallérjaimat nem
tudnám visszacsalogatni.

Karjait fülesfazék módjára feltartotta és nagy, vöröstollas kalapjából
egyre-másra szedegette ki a kalaptüket, közben huncutul nevetett felfelé
Rondára.

– Hiszen – szükölt Ronda – ön maga mondotta, hogy leghelyesebb, ha ujra
eljövök.

– Na hát – tört ki Róza kisasszonyból, fogta vörös kalapját és mint egy
tüzes kereket többször megforgatta a levegőben – ilyen jót még nem
nevettem!… Maga azt hiszi, öregem, hogy én csak ugy könnyelmüen
elszalasztom az urakat? Szépen!

Amig beszélt, kezét csipejére biggyesztette és ugy hajlongott Ronda
képibe.

Ronda megrémült, mint a gyerek, aki azt látja, hogy fönn a szinpadon a
tündér hamis haja a földre pottyan.

Frölich kisasszony rögtön észrevette a hatást és sietve hátrált.
Néhányat sóhajtott, fejét oldalt hajtotta és ezt mondta:

– Azért ne értsen félre, én nem ugy gondoltam. Nagyon téved, ha azt
hiszi. Éppen ellenkezőleg, mindig mondtam Gusztlnak: Mégis csak doktor
és mégis csak tanár; és én szegény tudatlan fiatal leány vagyok, mit
adhatok én neki… Mondja, Kiepertné, nem igaz, hogy ezt mondtam magának?

A kövér asszonyság erősitgette, hogy ugy van.

– De Gusztl – mondta Frölich kisasszony és ártatlanul vonogatta hozzá a
vállát – mindig mondta, hogy ön el fog jönni… És csakugyan eljött!

Az artista a sarokból, ahol átöltözött, illetlen hangokat eregetett
kifelé. A felesége jelekkel próbálta elhallgattatni.

– Különben is ki tudja, – folytatta Róza kisasszony – hogy ön az én
kedvemért jön-e… Hiszen még a kabátomat se akarja lesegiteni… Hátha csak
azok miatt a vacak kölykök miatt jön, akiket nyársra akar huzni?

Ronda elvörösödve, segitségért kapkodva felelt a vádra:

– Elsősorban – hiszen ez csak természetes – nemde ugyebár –
tulajdonképpen…

Róza fájdalmasan ingatta a fejét.

A kövér nő felállt a toalett-asztal mellől, hogy közelebbről
avatkozhasson a beszélgetésbe. Kivágott piros bluzt vett magára. Ki volt
készitve. A képe ugyanugy fénylett, mint tegnap.

– Hát miért nem segiti le őnagysága kabátját – szólt oda Rondának. – Na
maga is tudja, mi illik.

Ronda ráncigálni kezdte a müvésznő kabátjának az egyik ujját, a kabát
nem jött le, ellenben Róza kisasszony a ráncigálás közben hirtelen Ronda
karjaiba tántorgott; a tanár ur rémülten hagyta abba a segitést.

– Igy huzza – oktatta Rondát a kövér nő. Férje, az artista, közben
nesztelenül előlépett. Már trikóban volt, köröskörül a csipején a
kövérségtől huskolbász tekergőzött, mint valami kigyó, nyakán pedig egy
szőrös szemölcs diszlett. Egy egészen kis darab ujságpapirt tartott
Ronda szeme elé.

– Olvassa csak ezt, tanár ur, ez ugyancsak megmondja annak a piszok
bandának.

Ronda azonnal magára öltötte fontoskodó arckifejezését, mellyel minden
nyomtatott betüt fogadott. Rájött, hogy a helybeli szociáldemokrata párt
lapjából való a papir.

– Lássuk csak, – mondta – hogy mit tudnak ezek.

– Épp a tanárok fizetéséről irnak – mondta az artista. – Hát nem tegnap
emlegettem?

– Ugyan hagyd! – szólt a felesége és kivette Ronda kezéből az ujságot. –
Fizetése van neki elég, valami másra volna inkább szüksége. Ez nem a te
dolgod, eredj inkább ki azokhoz a marhákhoz.

A teremben tulröfögték, tulorditozták és tulfütyülték a zongora
bömbölését. Kiepert engedelmeskedett. Hirtelen magára öltötte az öntelt
arckifejezést, mellyel már tegnap is csodálatba ejtette Rondát és
kilibegett a terembe, mely lármásan fogadta magába.

– Ez elkotródott – mondta a kövér hölgy. – Jöjjön, tanár ur, segitsük
gyorsan Rózára a ruhákat, mig vissza nem jön.

– De szabad neki is segiteni? – kérdezte Frölich kisasszony.

– Nem ujság az neki, hogyan vetkőznek, vagy öltöznek a nők. Ki tudja,
hátha még hasznát veheti egyszer az életben.

– Hát ha ugy tetszik – mondta Frölich kisasszony és lebocsátotta a
szoknyáját. A füzője már nyitva volt és Ronda bizonyos rémülettel vette
észre, hogy a ruha alatt mindenhol fekete és fénylik. De még
rettenetesebb volt számára az a felfedezés, hogy a müvésznőn nincs
alsószoknya, csak egy bő, fekete bugyogó. Róza őnagysága nem igen
látszott ezzel törődni, egész szelid képet vágott hozzá. Ronda azonban
ugy érezte, minttha először bizsergetnék meg ismeretlen misztériumok és
fontos dolgok tünnének fel, a felszin alól, a jó polgári felszin alól s
ekkor látta, hogy az élet tele van rendőri kihágásokkal. És Ronda
félelemmel teli büszkeséget érzett.

Odakünn Kiepernek óriási sikere volt és belekezdett valami uj számba.

– Most mégis talán el kellene fordulnia, – vélte Róza kisasszony – most
mindent ledobok magamról.

– Ugyan, kis csacsi, hiszen a tanár ur okos és komoly férfi, mit árthat
az neki.

Csakhogy Ronda mégis megfordult. Feszülten fülelt a ruhák suhogására.
Amint ott állt a sarokban, a kövér hölgy hamarosan a markába nyomott
valamit.

– Itt van, fogja.

Ronda elvette, anélkül, hogy tudná, micsoda.

Valami feketeség volt, egész kicsire össze lehetett gyürni és roppantul
meleg volt. Olyan meleg volt, mint valami állat. Egyszerre csak
hirtelenül kicsuszott Ronda kezei közül, mert felfedezte, miért oly
meleg; a szinmüvésznő fekete bugyogója volt!

Közben Ronda felszedte a földről a furcsa jószágot és ijedtében
csöndesen meglapult a sarokban.

Gusztl és a müvésznő munka közben sietve néhány szinpadi szakkifejezést
váltottak egymással. Kiepert elkészült a számával.

– Most ki kell mennem – mondta a kövér nő – segitsen maga Rózának az
öltözködésben.

És mivel Ronda nem mozdult, folytatta:

– Megsiketült?

Ronda felriadt. »Elaludt«, mint a diákjai szokták, ha hosszura nyulik
valamelyik óra. Azután türelmesen megfogta a füzőzsinórokat. Frölich
kisasszony a vállán keresztül mosolygott fel rá.

– Mért forditott hátat egész idő alatt? Hiszen már régen fel vagyok
öltözve.

Narancsszinü alsószoknyában állott Ronda előtt.

– Különben is – folytatta azután – csak Gusztl miatt mondtam az
elfordulást. Engem nem bánt, amugy is szeretném tudni, hogy tetszik
magának a termetem?

Ronda egy árva kukkot sem felelt és Róza kisasszony türelmetlenül
forditotta el tőle a fejét.

– Jól huzza össze!… De ügyetlen. Adja csak ide, sokat kell még magának
tanulni.

A müvésznő maga füzte össze magát. És mert látta, hogy Ronda tétlen
kezét még mindig esetlenül kinyujtva tartja maga elé, igy szólt:

– Hát sehogy sem tetszem magának?

– Oh hogyne, természetesen – dadogta Ronda megrettenve. Azután végül
nagynehezen kinyögte, hogy a fekete öltözetben – a feketében – még
csinosabbnak találta.

– Kis malac – mondta neki Frölich Róza szinmüvésznő.

A füzőkérdés rendbejött… Gusztlnak is óriási sikere volt a férjével
egyetemben.

– Most azonban én jövök – mondta Frölich Róza kisasszony. – Csak a
képemet kell még kicsit rendbehozni.

A tükör elé ült, lázasan babrált egy csomó tégely, üveg és
festékrudacska között. Ronda egyebet nem látott, csak vékony karjait,
amint folytonosan a levegőt szántották és elhomályosult szemei előtt
valami ködös játék keringett. Rózsaszinü, halványsárga vonalak
keletkeztek, váltakoztak és mindegyiket, mielőtt eltünt volna, máris
másik váltotta fel. Rondának ismeretlen tárgyakat kellett az asztalról
elhoznia. A müvésznőnek szédületes munkája közben még arra is maradt
ideje, hogy lábával dobbantson, ha Ronda nem azt vette fel az asztalról,
amire szükség volt és tekintetével megcsiklandozta Rondát, ha a kért
tárgyat hozta. Bizonyos, hogy a kisasszony szemei egyre jobban tüzeltek.
Végül Ronda világosan látta, hogy mindezt csak a tégelyek müvelik,
melyeket ő nyujtogatott át neki és melyekkel a nő bedörzsölte a szeme
alját. Azok a piros pettyek okozzák mindezt a szeme szögletében, a
szemöldök fölött azok a vörös vonalak és az a fekete zsir, amit
szempillájára dörzsölt.

– Na még csak a szájam festem ki – mondta Róza.

És egyszerre csak Ronda maga előtt látta Frölich kisasszony tegnapi
szines arcát. Az igazi, a tulajdonképpeni Frölich Róza csak most jelent
meg előtte. Ronda látta, hogyan alakult ki és csak most jött rá a
nyitjára. Bepillanthatott egy percre abba a boszorkánykonyhába, ahol a
szépséget, a vidámságot és a lelket készitik. Csalódottnak és
beavatottnak érezte magát. Ezeket gondolta gyors egymásutánban:

– Ennyi az egész?

És azután:

– Óriási!

A szive hangosan dobogott. Közben pedig a müvésznő egy ronggyal
törülgette le a kezéről a szines zsirt, ami Ronda szivét megdobogtatta.

Azután Róza feltette a tegnapi elgörbült diadémot a fejére… A teremben
tombolni kezdett a nép. A müvésznő vonogatta a vállát és szemöldökeit
morcolva, megkérdezte Rondát:

– Tetszik magának itt?

Ronda egy betüt se hallott.

– Na most mindjárt csudát lát. Tudniillik ma valami rémitő bánatos nótát
danolok, annak a tiszteletére huzok hosszu szoknyát is magamra… Adja
csak ide azt a zöldet!

Ronda előbb jobbra és balra lendült a ruhák között, ugy hogy a kabátja
szárnyai csak ugy röpdöstek. Végre is meglelte a kért zöld vacakot és
egy szempillantás alatt máris ott állott előtte Róza egybeszabott,
elomló tündérruhában, csak az ölén és a combján huzódott körül egy
rózsafüzér… Felnézett Rondára, Ronda egy szót se szólt; de a lány meg
volt elégedve az arckifejezésével és utána nagystilü mozdulatokkal
lépegetett az ajtó felé. Kevéssel a küszöbön innen megfordult, mert
eszébe jutott, hogy hátul két zsirpecsét van a ruháján és most Ronda
látja azokat.

– Ezt nem kell azoknak a majmoknak mutogatnom, nincs igazam? – mondta
mélységes megvetéssel. Azután méltóságteljesen megjelent a tágra nyitott
ajtó küszöbén. Ronda elugrott, még megláthatná valaki.

Az ajtó félig nyitva maradt. Ott künn orditoztak:

– Boldog Isten! – meg: Zöld selyemruha van rajta! – és: – De lóg a
szoknyája!

Némelyek kuncogtak is.

A zongora valami pityergős dalba kezdett. Diszkantban nedves volt a
zokogástól, basszusban pedig krákogott és tüszkölt.

Ronda hallotta Róza kisasszonyt énekelni:

  Ragyog a hold s a csillagoknak ezre
  Figyelj a halk ezüsttavon,
  Bolygó szerelmed sir fel epedezve.

A hangok ugy bugyborékoltak az énekesnő bubánatos lelkéből, mint bágyadt
fényü gyöngyszemek fekete örvényben.

Ronda ezt gondolta magában:

– Igen ám!… Ugy bizony!…

Enyhe és bus érzések fogták el. A réshez lopódzkodott és látta, hogy a
lámpák között miként keletkeznek és simulnak el ismét Frölich Róza
kisasszony zöld ruhájának a ráncai… A müvésznő hátravetette a fejét;
Ronda látta a nő rozsdavörös figuráját, rajta az elgörbült diadémot,
kifestett arcát s magasra szökkenő fekete szemöldökét. Az elülső
asztalok egyikénél kék gyapjukabátban elragadtatott hangon lelkesült egy
tagbaszakadt vidéki pasas.

– Jézusom, de gyönyörü! Nahát, elmegy a kedvem a feleségemtől, ha ilyet
látok.

Ronda fitymáló jóindulattal nézte végig a vidékit; ezt gondolta magában:

– Igen ám… Ugy bizony…

Ez nem volt ott, amig a müvésznő készült! Ez nem tudta, hogy miből van a
szépsége, nem volt hivatva fölötte itéletet mondani. Ugy kellett vennie,
ahogy kapta és még örülhet rajta, hogyha a gyönyörüséges Róza kisasszony
elvette a gusztusát a saját feleségétől.

A versszak panaszosan végződött:

  A csónak ring bus ritmusán nevednek,
  Szivem zokog, a csillagok nevetnek.

Csakhogy odalenn a hallgatóság között megint elröhögte valaki magát. A
hangulatából kiszakitott Ronda hiába kutatta a tettest. A müvésznő ujra
nekikezdett a második strófának: »Ragyog a hold«… A refrénnél: »a
csillagok nevetnek« már hatan vagy heten nevettek. Egyik valahol a
középen ugy kodácsolt, mint valami néger. Ronda felfedezte: csakugyan
néger volt! Ez a fekete megmételyezte az egész környezetét, Ronda több
nevetésre torzuló arcot pillantott meg. Ellenállhatatlan vágy fogta el,
hogy ezeket az elferdült nevető izmokat ismét helyükre rángassa. Hol az
egyik, hol a másik lábára állott, szenvedett…

Frölich kisasszony harmadszor jelentette ki:

  Ragyog a hold…

– Ezt már tudjuk – mondta valaki szélesen és határozottan. Néhányan a
jobbindulatuak közül csillapitgatták a folyton erősbödő nyugtalanságot.
De a fekete rontó vigyorgása elharapódzott az egész teremben. Ronda
egész sor tátongó szájüreget látott sárga agyarakkal, vagy félholdszerü
fehér, egyik fültől a másikig huzódó fogsorokkal; körszakállas, vagy
felkunkorodó bajuszkás férfiakat. Ronda felismerte a kereskedőtanoncot,
tavalyi diákját, aki tegnap a kikötő felé vivő meredek utca járdáján az
arcába röhögött és aki most Frölich kisasszony tiszteletére akkorára
tátotta a száját, hogy egy szekér is megfordulhatott volna benne. És
Ronda érezte, mint száll fejébe a vére, a félelemtől hajszolt zsarnok
dühe. Frölich kisasszony most már az ő magánügyévé vált! Helyt állt
érette, a kulisszák mögül leste, hogy jól csinálja-e a dolgát, végleg
össze volt vele kozmásodva és védőjének érezte magát! Személyes
sértésnek vette, ha valaki gátolni merészkedett őnagysága
érvényesülését! Az ajtóba kapaszkodott, mert attól félt, hogy nem tudja
magát türtőztetni, kirohan és fenyegetésekkel, lökésekkel és egyéb
fenyitésekkel figyelemre kényszeriti az iskolakerülő diákok seregét.

Lassanként ötöt-hatot lelt közülök. A terem tömve volt régi tanévek
elvetemült diákjaival! A vastag Kiepert és a vastag Gusztl körüljárták a
termet, kocintottak a vendégekkel, barátkoztak. Ronda lenézte őket, a
romlás lejtőjén haladnak, Frölich kisasszony azonban tisztult
magasságban áll fölöttük, zöld selyemruhájában, elgörbült diadémmal a
fején: csakhogy senki se volt rá kiváncsi!

– Elég! Hagyja abba!

És Ronda tehetetlenül állott velük szemben! Rettenetes volt!
Bekergethette a diákokat a dutyiba, feladatokat adhatott fel nekik »át
nem vett« tárgyakról, parancsolhatott nekik, a szellemüket elnyomhatta
és ha valamelyik gondolni próbált valamit, rájuk ripakodhatott: »Maga ne
gondoljon semmit!« De arra nem kényszerithette őket, hogy szépnek
tartsák azt, amit ő szépnek tart. Ez volt az elvetemültségük utolsó
mentsvára. Ronda zsarnoki ösztöne a végső megpróbáltatásokat állta…

Alig birta magát türtőztetni. Levegő után kapadozott. Menekülni akart
ebből az ájulatos izgalomból, vonaglott a vágytól, hogy egy ilyen
koponyát egyszer felszakithasson és a szépérzéket meggörbült ujjakkal
benne helyreigazithassa.

Csodálta Róza kisasszony önbizalmát, aki vidám tudott maradni és a
kiabálások és pisszegések közben még kezével csókokat is dob a
közönségnek! Még a vereségében is óriási ez a nő… Ebben a pillanatban
Róza félig elfordult a közönségtől és leszólt valamit a zongorásank. És
fegyelmezett és szolgálatkész arca egyszerre váratlanul, keserüen és
kajánul elfintorodott egyetlen ránditással, mint valami moziképen.
Rondának ugy tetszett, hogy a zongorához való lebeszélgetés kissé tovább
tart a kelleténél és az elfordulás a lehetőséghez képest tulságosan sok.
Tovább már nem szabadna folytatni; a zsirfoltok a müvésznő hátulsó
részén érvényre jutnának… Egyszerre megint vidáman a magasba lendült
Róza, összefogta zöld selyemruháját, magasra vetette narancsvörös
alsószoknyáját és tiszta szivből elkezdett trillázni:

  Mert szüz vagyok, kis gyenge szüz…

A közönség honorálta a müvésznő vidámságát, tapsoltak és ujráztatni
akarták. Róza, az ajtót bevágva, visszament az öltözőbe, rövideket
lélegzett és ezt kérdezte:

– Na, mit szól hozzá? Kivágtam magam, mi?

A dolog rendbejött, mindenki meg volt elégedve, csak egészen hátul a
teremben, a fal mellett, a kijárat közelében, Lohmann támaszkodott meg,
fakó és messze tekintetét összekulcsolt karjára szögezte és azon
gondolkozott, hogy versei, az ő szegény versei, amelyek a közönséges
emberek kacajától sötét utcákba menekültek, most az éjjeli
levegőhullámokon elindultak egy hálószoba ablaka felé, halkan
megkopogtatják majd az ablakot és bent senki se hallja…

A kövér Gusztl meg Kiepert bejöttek az öltözőbe. Frölich kisasszony
fejét nyakába huzta és sértődötten mondotta:

– Csak dumálja még egyszer a fülembe, hogy azt a vacakot énekeljem, amit
az a hülye kölyök firkált!

Ronda hallotta ezt, de nem gondolt semmit mellette.

– Fiacskám, – magyarázta a kövér asszonyság – a közönségben nem lehet
bizni, azt mindenki tudja. Ha nem lett volna itt az a pocsék néger,
akkor bőgnek és nem nevetnek.

– Különben fütyülök rá, – mondta Frölich kisasszony – főként ha a tanár
ur hozat valami jót inni. Mi jót hozat a tanár ur inni?

És két ujját, ugyanugy, mint tegnap, egészen könnyedén az álla alá
biggyesztette Rondának.

– Bort? – tanácsolta Ronda.

– Helyes – szólt elismeréssel a kisasszony. – De milyet?

Ronda nem volt járatos a borokban. Segitségért könyörgött a szemeivel,
mint a diák, aki belesül a leckéjébe. Kiepert és nője feszült izgalommal
lesték a szavait.

– P-vel kezdődik – mondta felvidulva Róza kisasszony.

– Palugyai – jegyezte meg Ronda és beléizzadott. Ő nem volt modern
filológus s igy nem is tartozott tudni, mi áll a borlapon. Ismételte:

– Palugyai.

– Azt csak igya maga ki – rimelt rá Róza. – P után e következik.

Ronda nem tudta, mi lehet az.

– Azután jön zs, utána g és ő… Na, maga se jön rá semmire. Igazán
furcsa, hogy semmire a világon nem jön rá!

Ronda képe egyszerre felderült a naiv boldogságtól. Kitalálta:

– Pezsgő.

– Na, hál’ Istennek – mondta a müvésznő. Gusztl és Kiepert is
helyeselték a megoldást. Az artista elment, hogy megrendelje. Mikor
visszafelé jött a termen keresztül, a vendéglős maga cipelt előtte egy
nagy hütővödröt, amiből két nyak kandikált kifelé. Kiepert trikóban
volt. Felfujta a pofáját, a közönség vihogott körülötte.

A müvész-szobában lassacskán ugyancsak felvidámodtak. Ronda minden
pohárnál ezt gondolta: – ez az én borom, ebbe semmi beleszólása
Lohmannak. Frölich kisasszony is éppen ezt mondta:

– Pezsgőt bizony még egyszer se fizettek a maga drága diákjai.

Róza hevesebben kezdte szemével csiklandozni Rondát.

– Törődöm is én ővelük.

És mivel Ronda nem értette el a célzást, egyet sóhajtott. Kiepert
felemelte a poharát.

– Éljen a szerelem! Tanár ur!

És kettejükre hunyorgatott. Őnagysága boszusan mormolta a fogai között:

– Nehéz egy ember.

A kövér hölgynek át kellett öltöznie a legközelebbi számhoz, mert az
ének után megint akrobatamutatványok jöttek sorra.

– De azt már mégse szabad meglátnia, – mondta – hogyan bujok bele a
trikóba. Neem, olyan jóba még nem vagyunk.

Három széket egymás hegyébe rakott, a támláit elfüggönyözte szoknyákkal
és mögéjük bujt. Fölfelé elég magas volt a fal, de szélességében bizony
Gusztl teste tulterjedt rajta. A többiek minduntalan megpillanthattak
egy-egy kibuggyanó darabkát husából és ilyenkor egyet rikkantottak. Róza
kisasszony végigdőlt az asztalon, ugy kacagott és sikerült Rondát a
kicsapongásban annyira magával ragadnia, hogy többször nyujtogatta a
nyakát és bekacsintgatott Gusztl rejtekébe. Gusztl vihogott, Ronda
visszatorpant és azután ujra pedzette a félszeg tréfát.

A müvésznő fáradtan felkelt. Visszatartotta a lélekzetét és ezt mondta:

– Biztos vagyok, hogy velem ilyet nem merne megtenni.

Azután fujt egyet.

A terem uj müvészi attrakciót kivánt, lármázott, a zongora már nem
elégitette ki. A kövér házaspár kiment.

Rondával együtt maradván, minden erejét összeszedte őnagysága. Ronda
zavartan izgett-mozgott. Egy pillanatig csend volt az öltözőben, künn
kornyikáltak. A nő fanyalogva mondta:

– Már megint az a vacak hazafias dal. Jaj de utálom!… De lássa, maga
észre se vette, micsoda változás történt itt tegnap óta.

– Itt a dutyiban? Itt? – dadogott Ronda.

– Ne is érdeklődjék, maga semmit se vesz észre… Mi volt tegnap a tükrön,
jobbról és balról?

– Igen, igen… hogyne, természetesen… két virágcsokor.

– S maga hálátlan észre se veszi, hogy a maga tiszteletére mind a kettőt
tüzrevetettem.

A müvésznő duzzogott, foghegyről beszélt. Ronda a kályha felé
bandzsitott és belevörösödött az örömbe; mert Frölich szinmüvésznő
őnagysága feltüzelte Lohmann csokrait. Ronda nyugtalankodni kezdett; az
az ötlete támadt, hogy Lohmann két csokra helyett másik két csokrot hoz,
melyeket ő maga ad át majd a müvésznőnek… Megállapitotta, hogy a vörös
függöny mögött nincs senki. És Lohmannal mindenáron vetélkedni akart.

– Kedves – hogyne, természetesen – kisasszony, tegnap – nemde ugyebár –
még érintkezett a diákokkal?

– Miért ment el oly korán? Mit csináljak, hogyha, se szó, se beszéd,
bejönnek… De megmondtam nekik, különösen az egyiknek…

– Ez szép magától… És mikor ma este ide jött a vendéglőbe – nemde
ugyebár – találkozott a három diákkal?

– Képzelheti, hogy örültem nekik.

– Kedves kisasszony, ha nem tud lemondani a virágról és a pezsgőről,
akkor hozzám forduljon és ne hozzájuk. Nem tudom eléggé kárhoztatni azt,
hogy a diákokat ide csábitja.

És Ronda fülig vörösödött, felvidult, minden tehetsége csodálatosan
meghatványozódott és most már egész világosan látta, hogy azt a vacak
dalt, amit őnagysága megvetéssel vett le a programmról, azt a dalt
Lohmann irta. Ronda hozzátette:

– És azt a dalt se énekelje többet. Egyáltalán sohase énekelje Lohmann
dalait.

– És ha nem tudnék róla lemondani, – kérdezte a szinésznő mosolyogva –
irna nekem maga?

Ronda erre nem volt elkészülve, de azért megnyugtatta:

– No, majd meglátjuk.

– Próbálja meg! És különben is mit fél? Csak el kell kezdeni.

A nő összecsücsöritette a száját és az arcát feléje emelte.

De Rondát nem vette rá a lelke. Gyámoltalanul, tétova bizalmatlansággal
nézett rá. A nő megsokalta:

– Akkor mért van itt?

– Mert a diákoknak nem szabad – hebegte.

– Jó, jó. – És kikapcsolta a ruháját. – Át kell öltöznöm. Segitsen.

Ronda segitett. A kövér házaspár szomjasan érkezett vissza, a diadaltól
mámorosan. Az egyik üvegben volt még egy pohárkára való. Kiepert késznek
nyilatkozott még egy üveg pezsgőt hozni. Ronda szépen megkérte rá. Róza
kisasszony gyorsan töltött, mert énekelnie kellett. A dicsőség
szólitotta. A pezsgő egyre édesebb lett, Ronda egyre boldogabb. Az
artista most kézen mászott ki a szinpadra és határtalan tetszést
aratott. Ettől kezdve igy mutatkozott a közönségnek.

Róza temperamentuma minden számnál villanyosabb lett s a közönség mindig
jobban és jobban elismerte. Ronda gondolni se mert arra, hogy egyszer
fel kell kelnie erről a székről. Már az utolsó vendégek is
szállingóztak. Róza az örömtől sugárzott és igy szólt:

– Édes tanárkám! Vasárnaponkint itt még cifrábban megy.

És erre csuklani kezdett. Ronda csodálkozva nézte a mámor fátyolán
keresztül, amint a nő az orrát az asztalon heverő két kezébe dugta és
elgörbült diadémja rángatózott.

– Bizony azért ez az élet se fenékig tejföl – fakadt ki Róza. – Cifra
nyomoruság.

A nő még egy verset jajgatott. Ronda kinosan erőlködött, hogy
megvigasztalja. Közben kivülről bejött Kiepert, felemelte Rondát a
székről és kijelentette, hogy kikiséri. Az ajtóban eszébe jutott neki
valami. Megfordult, a keze hadonászott a levegőben és Róza felé
erőlködött, aki már aludt és ezt motyogta a fülébe:

– No, majd megpróbálunk valamit tenni.

Ezt a tanárok a vizsga előtt szokták mondani annak a diáknak, akit át
akarnak csusztatni, aki iránt rokonszenvet éreznek. Ronda azonban ezt
még egyetlen egy diáknak se mondta, egy diák iránt se érzett
rokonszenvet.



VII.

Negyed kilencre járt és Ronda még mindig nem jött. Az osztály élt a
szabadságával, lármázott, hogy belekábult és belebutult. Mindenki
kiabált, de senkise tudta miért:

– Ronda! Ronda!

Némelyek arról hallottak, hogy meghalt. Mások arra esküdtek, hogy a
gazdasszonyát otthon bezárta a dutyiba, halálra éheztette és most a
tanár ur a börtönben hüsöl. Lohmann, Ertzum és Kieselsack csak
hallgatott.

Ronda észrevétlenül, hosszu lépésekkel a dobogóra surrant, vigyázatosan
a székre ült, mintha fájnának a csontjai. Sokan észre se vették és
tovább bömböltek:

– Ronda!

Ronda azonban ezuttal nem igen iparkodott, hogy »megcsipje« őket.
Vánnyadt és szürke volt, türelmesen várt, mig szóhoz engedték, a
felelőkkel pedig – szinte betegesen – bakafántoskodott. Tiz percig
hagyta, hogy egy diákja, akinek különben segiteni szokott, rosszul
forditson. A másiknak nyomban, haragtól tajtékozva, a szavába vágott.
Ertzumon, Kieselsackon és Lohmannon közönyösen keresztülnézett, – de
csak rájuk gondolt. Azon tépelődött, nem látták-e, mikor tegnap éjjel
hazafelé botorkált, egy ház sarkánál, ahol két kezét a falra tapasztva
tapogatózott. Azt hitte, hogy beléjük botlott, hogy bocsánatot is kért
tőlük… Az esze azonban még most is ép maradt, világosan látta, hogy nem
kell mindent az emberek orrára kötni, ami bensejében elviharzott.

Pokolian szenvedett, hogy ebben a dologban nem lát világosan. Mit tudott
a három elvetemült?… És mi történhetett tegnap, azután, hogy otthagyta
őket? Visszamentek a Kék Angyalba? Lohmann visszasompolygott az
öltözőbe?… Frölich szinmüvésznő sirt; lehetséges, hogy már aludt is.
Talán Lohmann keltette fel… Ronda égett a vágytól, hogy őt a legnehezebb
részből feleltesse meg. De nem volt hozzá mersze.

Lohmann, Ertzum gróf és Kieselsack folyton fixirozták. Kieselsack a
helyzetet kómikusnak, Ertzum megalázónak, Lohmann szánalmasnak találta;
de ettől függetlenül mindhárman beleborzongtak, valami titkos rémület
szállta meg őket, hogy a zsarnokkal sötét egyetértésben halásztak a
zavarosban.

Az iskola udvarán, a tizperc alatt, Lohmann a napfényes falhoz
támaszkodott, összekulcsolta karjait és amint tegnap a füstös terem fala
mellett a boldogtalanságát hallotta felcsendülni verseiben, Ertzum
egyszerre csak ott termett és tompán kérdezte:

– Igaz hogy az asztalon feküdt és aludt? Nem hittem.

– De igen és horkolt. Ronda leitatta.

– Gazember! Ha még egyszer…

Ertzum elszégyelte magát és elharapta a fogadkozását. Némán az iskola
járma alá hajolt. Rondánál jobban utálta a saját nyavalyáját. Érezte,
hogy nem méltó Rózára!…

Kieselsack ide-oda surrant a diákok közt, a két cinkostárs mellett és
kezét a szájára tapasztva, ferdült szájjal, a szörnyü ujjongástól rázva,
odasugta nekik:

– Lépre kerül, meglátjátok, hogy lépre kerül.

Aztán, mielőtt továbbment volna, gyorsan kérdezte:

– Eljöttök ma?

Két társa megvetően a vállát vonta. Persze, hogy elmennek.

Rondának a szinésznő látogatása kötelességévé lett és annál jobban örült
neki, minél inkább összebarátkozott vele. Hogy Lohmann meg ne előzze,
mindig elsőnek ment a Kék Angyalba. Elrendezte a nő toalettszereit,
kikereste a tiszta alsónadrágokat és bugyogókat, amit foltozni kellett,
félretette egy székre. A szinésznő későn jött, mert tudta, hogy Ronda
mindezt elintézi. Lassanként megtanulta azt is, hogy szürke ujjait
hegyesen összefogja, a nő szalagjának a bogát feloldta, csokrait
egyenesre huzta, tüit ügyesen kihalászta a ruháiból. Mikor a nő festette
magát, siető karjának rózsás és halványsárga játékát lassanként értelmes
mozdulatokra tagolta. Arca palettáján kiismerte magát, a szines rudak és
üvegcsék, a poros-zacskók és iskatulák, a zsiros-dobozok és szelencék
nevét és mirevalóságát megtanulta; csendben és buzgón gyakorolgatta
magát. A nő észrevette előmenetelét. Egy este a tükör elé telepedett egy
székre és ezt mondta Rondának:

– Gyerünk.

És Ronda oly gyöngyül megcsinálta a fejét, hogy a nőnek egyetlenegy
ujját se kellett kenőcsbe mártani. Csodálkozott is a tanár ur készségén
s tudakolta, hogy tanult bele ennyire. Ronda vörös lett mint a rák és
valamit dadogott; de a nő kiváncsiságát nem tudta kielégiteni.

Ronda örült, hogy az öltözőben ily sokra vitte. Lohmann most már nem üti
ki a nyeregből. Észrevenné-e például Lohmann, hogy azt a rózsaszin
spanyol köpenyt már át kell festetni? Igen, hogyha emlékezetét Homérosz
versének szorgos beemlékezésével megedzette volna! Most kisül, micsoda a
hanyagság következménye!… És a földön heverő fehérnemük s a butorok közt
ugy surrant át Ronda, mint egy nagy, fekete pók, ügyesen kapkodta ki
ezt-azt vékony, begörbitett ujjaival. Szürke, szögletes kezei alatt
suhogva és zizegve simultak ki a porhanyó kelmék. Némely ruhadarab
idomokká gömbölyült, amelyeket a ruhák simán megőriztek, – egy karrá,
egy combbá, amire Ronda elfogódottan bandzsitott, ezt gondolván:

– Igen ám, – ugy bizony.

Ilyenkor az ajtóhasadékhoz lopódzott, kikukucskált, hogy lássa a nőt,
akinek hangja a zongora dörgése közben sipolt és rikoltott, a tagjai
beleböktek a füstbe, a bamba, puffadt fejekbe, amelyek mint buta
tulipánok egy virágágyban, bámulták. Büszke volt a nőre, megvetette a
termet, hogyha tapsolt, felfröccsent a gyülölete, hogyha hallgatott; –
és egész különös érzelmekkel viseltetett a terem iránt, hogyha hörgött a
kéjtől, mert ekkor a nő mélyen meghajolt és a csupasz mellét
odaforditotta. Ekkor Ronda kéjesen bizsergő fájdalmat érzett…

… Majd berobbant a nő, a tetszés szélrohama söpörte be az ajtón és Ronda
vállára tette az esti köpenyét, a nyakát kissé szabad volt bepuderezni.

Amellett még szeszélyeskedett is őnagysága. Aszerint következtek Ronda
számára a jó vagy rossz órák, amint vagy a vállát nyujtotta felé
nagykegyesen, vagy pedig a puderes puflit vágta a képibe, hogy szegény
majd megvakult tőle. Ronda nőbuvárló tekintete tul a ruhán és a testen
ismeretlen mélységekbe hatolt. Rájött, hogy a ruhadarabokon és a puderen
érezni, szinte szagolni lehet a lelket; hogy puder és ruha csaknem egyet
jelent a lélekkel…

A müvésznő hol türelmetlenül bánt vele, hol pedig barátságosan. És
Rondát kihozta a sodrából, ha őnagysága hirtelen, minden átmenet nélkül
barátságot pózolt. Sokkal kellemesebb volt a dühe… Időnként, előre
kieszelt terv szerint kezelte Rondát, de a terv keresztülvitele untatta;
miheztartási szabályokat irt elő sajátmagának, amiket betartott ugyan,
de minden meggyőződés nélkül. Majd hirtelen adta az előkelőt és
modorában enyhén érzelmes árnyalatokat vegyitett. Odaadó arcot mutatott;
olyant, amilyet minden nőnek ajánlatos használni olykor, hogyha komoly
férfival akar kikezdeni. De egyszerre megint félrelökte Rondát, mint egy
csomó alsószoknyát a székről és ilyenkor Ronda – maga se tudta miért –
megkönnyebbülten lélekzett fel.

Egyszer arcul is legyintette. Utána sebesen kapta vissza a kezét, jól
megnézte, megszagolta és mereven mondta:

– Hiszen maga zsiros.

Ronda irult-pirult. És Rózából kibuggyant a szó:

– Ez festi magát! Ttyhü az áldóját! Hát azért tudta ugy? Titokban saját
magán tanulmányozta! Oh, maga – Ronda!

Ronda elképedt.

– Ugy bi-zony: maga Ronda!

Körültáncolta.

És Ronda boldogan mosolygott… Hát tudja a »nevét«, Lohmann mondhatta meg
neki és a többiek, bizonyára már kezdettől fogva tudja. Ronda rázkódott
az izgalomtól, de ez az izgalom nem volt kellemetlen, hanem inkább
jóleső. Ez szeget ütött a fejébe és enyhén elszégyelte magát. Miért oly
boldog most, hogy Frölich kisasszony csufnevén nevezte. Mindegy, boldog
volt. Azonkivül nem is volt szabad gondolkoznia ezen, Rózácska sörért
küldte.

Ronda nemcsak megrendelte a sört, de a vendéglőst követte is, mikor a
poharakat vitte a termen keresztül és azáltal, hogy ilymódon hátulról
eltakarta a poharakat, sikerült megakadályoznia, hogy mások utközben
elkapkodják. Egyszer a »Kék Angyal«-hoz cimzett vendéglő tulajdonosa azt
ajánlotta Rondának, hogy vigye be ő maga a sört. Ronda oly előkelő
tartózkodással utasitotta vissza ezt az ajánlatot, hogy nyomban
beléfojtotta a szót.

Mielőtt őnagysága ivott volna, igy szólt:

– Isten éltesse, Ronda!

Azután elgondolkozott:

– Fura ugy-e, hogy Rondának hivom? Hát bizony ez kissé fura. Hiszen
semmi közünk sincs egymáshoz. Mióta is tart már az ismeretségünk? Hogy
meg lehet szokni valakit… De nem, nem igaz. Kiepert és a felesége
mehetnének akár a fenébe is énmiattam, egy könyet se ejtenék értük. Maga
azonban, maga más…

A szemei lassacskán elmélyültek és megmerevültek. Elmerengve kérdezte
Rondát:

– De hát mi lesz, hát mi a szándéka?



VIII.

Erről maga Ronda se gondolkozott és csak egy dolog nyugtalanitotta őt,
hogyha estente elvált a nőtől: az, hogy nem tudja, hányadán van
Kieselsack-kal, Ertzummal és Lohmannal. Minthogy roppant félt attól,
amit ők a tilosban müveltek, azt hitte, hogy minden lehetséges, az
emberek között lévő határok pedig nem is léteznek. Künn a »Kék
Angyal«-ba vivő utcán egyszer hallotta a lépteiket. Halkitotta a
lépteit, nehogy feltünjék nekik, hogyha megállapodik. Egy házsarok
mögött lesbe állt és észrevétlenül – a fejét elforditva – rajtuk ütött.
A diákok visszatorpantak; de Ronda vidáman, szikrázó tekintettel mondta:

– Nos, amint látom, önök – nemde ugyebár – a müvészetre szomjaznak. Ez
szép önöktől. Csak jöjjenek, a hallottakat még egyszer élvezzük,
közösen, igy legalább alkalmam lesz megtudni, minő előmenetelt
tanusitottak.

A három diák megállott és mert semmiképp sem értették meg a zsarnoknak
ezt az ijesztő pajtáskodását, igy folytatta Ronda:

– Minthogy látom, miképpen készülnek s ezuttal fogalmat alkothattam
magamnak általános müveltségükről is, megjegyzem önöknek, – igen ám ugy
bizony – hogy e tapasztalatom majd sulyosan latba esik az évvégi
bizonyitványok idején.

Lohmannt karon ragadta, a másik kettőt pedig előre küldte. Lohmann
fanyalogva ment vele; de Ronda minden teketória nélkül a hetedikes
kupléjáról kezdett beszélni.

»Bolygó szerelmem sir fel epedezve« – idézte Ronda. – A szerelem mint
elvont dolog, mint absztraktum egyáltalán nem sir fel. Minthogy azonban
ön a szerelmet ugy akarja látni, mint a saját lelkiállapotának
megszemélyesitését, perszonifikációját és minthogy ez a költői csapongás
önből kitör és egy állitólagos ezüst tó mellett sir, hagyján. Nekem
azonban, mint tanárjának, meg kell jegyeznem, hogy az emlitett
lelkiállapot egy hetedikeshez, egy olyan hetedikeshez, akinek nincs
rendben a szénája, semmiképp sem illik.

Lohmann megriadt és elkeseredett, mert a lelke egy darabját Ronda száraz
ujjai között nyomogatta s igy szólt:

– Ez, tanár ur, elejétől végéig költői szabadság. Merész és hazug játék,
l’art pour l’art, ha tetszik ismerni ezt a kifejezést. A lelkemmel semmi
köze sincs.

– Igen ám, tulajdonképpen – makogta Ronda. – A dalocska sikerét – jól
jegyezzük – egyedül a szinmüvésznő lendületes előadásának köszönheti.

Ronda e név emlitésére halhatatlan büszkeséget érzett, amit azzal
fojtott el, hogy a lélekzetét visszatartotta. Többet nem is beszélt
róla. Korholta Lohmann regényes költészetét s Homérosz szorgalmas
tanulmányozását ajánlotta neki. Lohmann azt állitotta, hogy Homérosz
nehány költői passzusát is régen tulhaladták már. A haldokló kutya,
amelyet Odysseus visszatérésénél rajzol Homérosz, sokkal jobban meg van
irva Zola regényében, La joie de vivre-ben.

– Ha tetszett róla hallani a tanár urnak – tette hozzá.

Végre a Heine-szobor elé értek és Ronda parancsoló hangon, boszusan
kiáltott az éjszakába, Lohmann felé:

– Nem! Soha!

A város kapuja elé érkeztek; Rondának el kellett volna válni. Ehelyett
azonban Kiselsackot magához intette s tovább ment vele a sötét réteken:

– Most menjen Ertzum barátjával – szólt Lohmannhoz. Hirtelenül minden
atyai gondját Kieselsackra összpontositotta. Ennek a diáknak családi
viszonyai meglehetősen ziláltak voltak. Az apja éjjeli révhivatalnok
volt, Kieselsack azt mondta, hogy a nagyanyjánál lakik. Ronda pedig
elgondolta, az az öregasszony nem igen korlátozhatja éjjeli
kiruccanásait. És a »Kék Angyal« kapuja sokáig nyitva volt…

Kieselsack sejtette, hova akar kilyukadni. Igy szólt:

– Bizony a nagyanyám néha el is agyabugyál.

Ertzum Ronda éber tekintetének hatása alatt ökölbe szoritotta kezét, pár
lépéssel haladt a tanárja előtt és tompán mondta Lohmannak:

– Ajánlom az öregnek, hogy ne nagyon hepciáskodjék, mert most cudarul
megjárhatja. Végre mindennek van határa.

– Csillapodjál – mondta Lohmann. – Ne ragadtasd el magadat.

Ertzum tovább szikrázott:

– Most bevallok neked valamit… Itt magunk vagyunk, lámpa sincs, a
legközelebbi rendőr csak Blöss asszony háza előtt áll. Ha megfordulok és
leütöm őt, ugy-e nem fogtok le… Az a lány… az a lány egy ilyen hitvány,
egy ilyen dög karmai között van! Az ő hamvas szüzisége!… Meglátod,
valami iszonyu történik!

Ertzum egyre jobban belemelegedett, mert érezte, hogy csodálják. Ez nem
zavarta, a hetvenkedését se szégyelte, mert ma képesnek érezte magát
mindenre, ma állta a szavát.

Lohmann vonakodott.

– Kétségtelenül nagy dolog lenne, ha agyonütnéd – jegyezte meg fáradt
hangon. – Csakhogy egyetlen bátor gesztust se merünk megtenni… egy ajtót
se merünk felszakitani… inkább mögéje bujunk és félünk, hogy megcsipnek,
attól tartunk, hogy valaki belülről kinyitja.

Lohmann hallgatott, feszülten várta, hogy a társa a szemébe mondja,
leleplezze, hogy Dom Breetpoot asszonyt szereti. Gondolatban egy
revolverrel játszott, amely ilyen esetben mindig készen várt rá… De
vallomását nem hallotta meg, szétpukkant a levegőben.

– Más kérdés az – és Lohmann elhuzta a száját – hogy megteszed-e.
Persze, hogy nem teszed meg.

Ertzum vadul hátratorpant, Lohmann látta jól, mert Blöss asszony lámpája
már odavilágitott, hogy a barátja elalél, az ájulat környékezi.
Megragadta a karját:

– Ne bolondozz!

Lohmann tetette magát, hogy el se hitte a rosszullétét:

– Ugyan kérlek, hisz ez nem is komoly ügy. Nézd meg ezt az alakot,
kérlek. Ezt gyilkolnád meg? Ezen csak mulatni lehet, az ember a vállát
vonja. Nem szégyelnéd, ha az öreg Rondával együtt kerülnél be az
ujságokba? Ez kompromittálna.

Ertzum nehéz, sürüvérü szédülete elült. Lohmann kissé megvetette, hogy
ily hamar magához tért.

– Látod, – jegyezte meg – multkor is tenned kellett volna valamit és nem
tetted meg. Kértél Breetpoot-tól pénzt?

– Neem.

– Látod. A gyámod elé akartál lépni, be akartad vallani a szenvedélyed
és azt, hogy el akarsz szökni a nővel, hogy már férfi vagy és hogy
inkább szolgálsz két évig, minthogy a kedvesedet egy fenevad
tönkretegye. Miatta mindent otthagytál volna: ezt akartad.

– Semmit se értem volna el.

– Miért?

– Pénzt ugy se adott volna. Csak erősebben fogott volna. Most nem is
találkozhatnék Rózával.

Lohmann is valószinünek tartotta, hogy a gyám igy cselekszik.

– Tudunk neked háromszáz márkát keriteni – mondta hanyagul. – Ha meg
akarsz vele szökni…

Ertzum a fogai közt sziszegte:

– Köszönöm.

– Nem? Akkor nem.

Lohmann halkan és kajánul nevetett.

– De igazad van. Az ember százszor is meggondolja, grófnővé tegyen-e
valakit. És Róza másképp nem hajlandó.

– Én sem akarnám másképp – mondta Ertzum megtörten és egyszerüen. – De ő
sehogyse akar… Ó, ha tudnád. Senkise sejti, hogy vasárnap óta kétségbe
vagyok esve. Nevetséges, hogy ti ugy beszéltek velem, mintha még mindig
a régi lennék – és én is ugy beszélek.

Hallgattak. Lohmann nagyon elégedetlen volt; érezte, hogy megrontották,
sértették Dora Breetpoot iránt való szerelmét, mert Ertzum e kómikus nő
miatt szintén tragikus helyzetbe sodródott. Ertzum és Róza nagyon is
közel kerültek hozzá.

– Nos? – kérdezte Lohmann, homlokát ráncolva.

– Igen, vasárnap történt, mikor kirándultunk Hünengrab-ba, veled,
Kieselsack-kal és – Rózával…

Róza egészen velem, kivételesen Ronda nélkül: olyan boldog voltam.
Biztos voltam a dolgomban.

– Igen. Eleinte kitünő kedved volt. Olyan ricsajt csaptál.

– Igen. Ha erre a ricsajra gondolok, – ez azelőtt volt – akkor még más
ember voltam… Reggeli után az erdőbe mentünk, Róza és én; te és
Kieselsack aludtatok. Nekiduráltam magamat; az utolsó pillanatban inamba
szállt a bátorság. De azért olyan jól bánt velem, sokkal jobban, mint
veled… ugy-e? Csak a vallomásomat várta. Pénzt vettem magamhoz, biztosan
hittem, hogy vissza se megyünk a városba, az erdőn keresztül egyenesen
az állomásra szaladunk.

Elnémult. Lohmann meglökte.

– Talán nem szeret – eléggé?

– Azt mondta, hogy még nem ismer. Nem tartod ezt ürügynek?… Pedig akart,
mindketten el voltunk határozva; de azt mondta, hogy könnyen
becsukhatják, mert elcsábitott egy kiskorut.

Lohmann dühösen küzdött a nevetéssel.

– Ez a hidegség – válaszolta erőlködve – nem helyes. Legalább azt
hiszem, hogy te sokkal jobban szereted őt. Meg kellene fontolnod, nem
lenne-e okosabb, hogyha ezután félárbocra eresztenéd a vitorlát… Nem
érzed, e kirándulás után nem érdemli meg, hogy egész jövődet odavesd
neki?

– Nem, nem érzem – mondta Ertzum komolyan.

– Akkor semmit se lehet csinálni – felelte Lohmann.

Thelander pap házához értek. Ertzum a póznán felmászott az erkélyre.
Ronda Kieselsack és Lohmann közt állt és utána nézett. Mikor Ertzum
belépett az ablakba, Ronda révetegen elindult. Arra gondolt, hogy Ertzum
ujra lemászhat, ha kedve szottyan… De Ertzumtól nem tartott; megvetette
az együgyüségét.

A két diákot visszavezette a városba és Kieselsackot elkalauzolta addig
a házig, ahol a nagyanyja lakott s átadta a nagyanyai fennhatóságnak.

Aztán Lohmannt is elvezette az atyai házba, hallotta amint a kapu
bezárult, látta, amint a fény fönn felgyulladt, nyügösen várt, amig
kilobbant és aztán még egy darabig várt. Semmise történt.

Ronda csak aztán mert lefeküdni.



IX.

A kiváncsiakat mind elriasztotta Ronda a müvész-szoba ajtaja elől. Az
idegen matrózok azt gondolták, hogy ő a gazda, aki az artistákat
felfogadta. Azok, akik nem a társulat direktorát sejtették benne, azt
hihették, hogy a müvészgárda egyik tagjának az édesapja. Közbül pedig
ültek azok, akik ismerték és sunyin vigyorogtak fölötte.

Eleinte hangosan gunyolták. Ronda nem törődött velük. Neki itt különös
jogai voltak. A többiek csakhamar rájöttek erre. Érezték, hogy ők itt a
megalázottak, akik olcsó pénzükért bámészkodnak – és Ronda megértő
tekintettel tárta fel Frölich Róza szinmüvésznő, mindnyájuk közös vágya
előtt az ajtót. Akaratuk ellenére tisztelni kezdték Rondát és hiába
igyekeztek, nap-nap után kevésbé sikerült őt nevetségesnek látni. Csak a
háta mögött sugdosódtak, a nagykereskedések hátsó irodáiban. Az első
hirek, Ronda uj élete folyásáról, innen szivárogtak ki. A városban nem
hitték el azonnal. Az öreg Ronda régi diákjai egyik nap azt állitották,
hogy bezárta a gazdasszonyát a dutyiba, másnap megint valami mást
pletykáltak. Ez rá vallott, az egész város nevetett rajta.

Egyik fiatal tanár, a legöregebb professzornak, egy nagyothalló
aggastyánnak védelme alatt, elment a »Kék Angyal«-ba és meggyőződést
szerzett az igazságról. Másnap reggel, a tanári szobában, a süket
professzor fenkölt szónoklatot tartott a tanári állás méltóságáról. A
fiatal tanár cinikusan mosolygott hozzá. A többiek félrenéztek; sokan a
vállukat vonogatták. Ronda megrémült. Ugy érezte, hogy az ő hatalmi
területére betörnek. Az álla csattogott és ezt nyögte ki:

– Ehhez önnek – jól jegyezzük meg – nincsen semmi köze.

Még egyszer megfordult.

– Az én méltóságom – nemde, ugyebár – a legszemélyesebb magánügyem.

Nehányat nyeldekelt és reszketve ódalgott el. Még félutról is vissza
szeretett volna menni. Napokig keseritette az a gondolat, hogy nem
tisztázta ezt az ügyet. Ki kellett volna jelentenie, hogy Frölich Róza
szinmüvésznő különb valamennyi tanárnál, szebb, mint a süket, öreg
professzor, még az igazgatóhoz se mérhető. Nincs több olyan kiváló
teremtés, mint ő és méltó Rondához, magasan fölötte áll az egész
emberiségnek és mindenki halálos bünt követ el, aki megbántja, vagy
kételkedik benne.

Csakhogy ezek a vélemények sokkal mélyebbre voltak rejtve, sokkal
hozzáférhetetlenebbek voltak, hogysem akárki fiával közölhette volna.
Ezek a vélemények pokolian fojtogatták; magányos szobájában rohamok
fogták el, hogy a fogát csikorgatta és az öklét rázta.

Vasárnap politikai gyülésre ment Kieperttel a városvégi piactérre, a
szociáldemokraták tanyájára. Mindez hirtelen elhatározás eredménye volt.
Annak az osztálynak a hatalma, ahová Lohmann tartozott, ugy vélte Ronda,
nagyon hamar el fog tünni. Eddig az artista minden invitációját
gunyosan, higgadt mosollyal fogadta: ez egy felvilágosult zsarnok
mosolya volt, aki az egyházat, a militárizmust, a rendetlenséget és a
merev erkölcsöt támogatja s a saját érveiről inkább nem is nyilatkozik.
Ma egyszerre elhatározta, hogy ezeket az elveket sutba veti; egy követ
fujj a csőcselékkel, harcol a sötét népgyilkosok ellen, a népet a
palotába hivja és az általános anarchiában vérbefojtja a berzenkedő
nagyurakat. A nép nehéz páráiban, amelyek zsirosan ülték meg a
szociálisták tanyáját, megbomolt Ronda; és beteges lángra gyult halálos
pusztitó kedve. Vörös bütykökkel hadonászott a sörösüvegek között és
kiabált:

– Jogot a népnek! Le a nemzetgyilkosokkal!…

Ordináré mámor volt; másnap megbánta. Ezenfelül megtudta, hogy mig ő ott
a nagy zürzavarban hadakozott, Frölich kisasszony eltünt a városból. Az
első percben, a félelemtől dermedten, Lohmannra gondolt.

Lohmann nem volt ma iskolában! Micsoda elvetemültségeket csinálhatott
ezalatt? Ahogy Ronda kitette a lábát, nyomban Frölich kisasszonynál
termett! Biztosan nála van most is! A szobájában ül! Rondát heves vágy
fogta el, hogy lássa a szobáját és átkutassa.

Ezeken a napokon Ronda reszketett a gyanutól. Az iskolában dühöngött, a
hetedikesek utját állta, mint egy gyilkos. Az öltözőben azzal vádolta a
kövér nőt, hogy kártékony befolyást gyakorol Rózára. A nő kiméletesen
nevetett. Róza maga válaszolt:

– Fusson ki mind a két szemem, hogyha leülök azokkal a diákokkal, nekem
azok különben is – ilyen fiatalok.

Ronda haragosan nézett őnagyságára. Aztán, mivel azt akarta, hogy a
szinmüvésznő ártatlan legyen, tiszta, mint a hó, a kövér nőre
ripakodott:

– Mindenért ön felelős! Mit tett a gondjaira bizott Frölich szinmüvésznő
őnagyságával?

A nő nyugodtan válaszolt:

– Ugyan ne gyerekeskedjék.

Kinyitotta az ajtót és még egyszer visszajött:

– Folyton csak beszél.

Aztán mikor kiment, igy szólt:

– De tenni nem tud semmit.

Ronda vörös lett, mint a paprika. Róza nevetett.

– Még mindig nem tudja, hogy mit kell tenni – mondta Róza, hogy egyedül
maradtak.

Később aztán semmit se beszéltek egymással.

Valahányszor azonban bejött a kövér házaspár, Ronda pukkadozott a
dühtől. Már régóta szigoruan bánt velük. Minél fontosabbá vált lelkében
Róza, minél erősebben védte őt, minél határozottabban szembeállitotta őt
a léha csőcselékkel; annál kevesebb hely maradt az öltözőszékjein a
kövér házaspár ruhái számára. Fájt a sikerük és lármás, jó kedélyük. Az
artistát az akrobata mutatványai után kiutasitotta az öltözőből, mert
nagyon izzadt és ez egy oly müvésznő jelenlétében, mint amilyen Frölich
Róza kisasszony, nem illik. Kiepert jókedvüen kotródott s ezt gondolta:

Aj de finnyásak lettetek angyalkáim.

A felesége sértékeny volt, de nevetett és meglökte Rondát. Ronda
letörülte a kabátját. Erre aztán a nő komolyan megsértődött.

Róza pedig vihogott. Mindig meg volt tisztelve, minden hizelgett neki.
Csak a kövér házaspár boszantotta, hogy a hazafias dalukat oly nagy
siker kisérte. Ronda ismételten azt állitotta, hogy csak Róza
»müvésznő«. Naiv intrikával szitotta a becsvágyát és azzal vonta
magához, hogy rávette, sajnálja le az egész világot; arra
kényszeritette, hogy csak benne, feltétlen lovagjában bizakodjék.
Megkövetelte tőle, hogy mélyen megvesse a zsufolt termet, amelynek
ágált, hogy lenézzen külön-külön minden nézőt, akinek tapsát akarta.
Ronda a kövér nőt különösen azért gyülölte, mert pletykákat hozott a
teremből és beszámolt, milyen sikert aratott Róza.

– Hogyan! Lehetséges ez! – kiáltott Ronda. – Hogy merészkedik az az
ember megmukkani. Az a Meyer, aki tizenkilenc éves korában is elhasalt.
S aztán három évig kellett szolgálnia.

Róza mosoly alá rejtette el a zavarát, hogy mégis csak tetszik neki az a
szegény Meyer. Szerette volna, hogyha nem tetszenék. Természetétől fogva
tanulékony volt s méltányolta, hogy egy olyan képzettségü pedagogus,
mint Ronda, méltónak találta arra, hogy foglalkozzék vele. Ilyen
megtiszteltetés még nem érte. Amikor a kövér nő tovább is védeni
próbálta Meyert, Róza dühösen letorkolta. Máskor meg egy hervadt
rózsával csiklandta Ronda orrát.

– Ezt a rózsát az a kis kövérke adta, aki ott ül, mindjárt a zongora
mögött.

– Édesem, – mondta a kövér nő – az egy trafikos. Finum ember. Kiepert is
nála vásárol. Nagyszerüen megy az üzlete.

– Nem tudom, mit szól hozzá Ronda ur – kérdezte Róza.

Ronda azt mondta, hogy egyik leghitványabb diákja volt és mint
üzletember is hitvány, mert minden számláját ugy állitja ki, hogy a neve
kezdőbetüjét más, oda nem illő betüvel helyettesiti. A kövér nő azt
mondta, ez semmi. Ronda hazudozott, hogy az üzlete se szolid. Frölich
Róza nézte a professzort, aki tüzet okádott, riszálta a derekát és
szagolgatta a lankadt rózsát.

– Na, maga a kákán is csomót talál – jegyezte meg a kövér hölgy. –
Mondja meg az Isten szerelméért, miért ácsorog itt?

És mivel Ronda hallgatott, mint a csuka, folytatta:

– Csak lopja itt az időt.

– Semmire a világon nem jön rá – szólt Frölich kisasszony és a térdire
csapott.

Ronda fülig pirult.

– Akkor csak hagyja a faképnél, hadd bölcselkedjék magában, – követelte
a kövér asszonyság – jó magának butább is, azok se akárkik és legalább
néhanapján tudják, mit kell tenniök. Maga ért engem, Rózácska. Tudja,
ugye, hogy miért adok ilyen tanácsot, végre itéletnapig én se várhatok.

Erre kiment, hogy Kiepertjével elénekeljék a csatadalt. Frölich
kisasszony siró keserüséggel mondta:

– A szentségit, ugy megcsipett, hogy kék folt marad a helyin!

A karját fogta.

– Ha jól meggondolom – tette aztán hozzá, kissé higgadtabban – ez a
perszóna már nagyon is pimasz lett.

Megállt és kétségbeesetten fakadt ki:

– Magában pedig egy szikra szánalom sincs!

És Ronda egyszerre érezte a nap-nap után szinte észrevétlenül
felhalmozódott kötelességek terhét, melyektől most már nem tudott
szabadulni.

Mig odakünn zengett a csatadal, Róza kisasszony sóhajtozva járkált fel s
alá az öltözőben.

– No de most adok nekik!… Mindig mondtam magának, hogy undorodom ezektől
a kövérektől. Na hát most aztán megkapják a magukét.

És alig fejezte be a Kiepert-házaspár a német hősiességet dicsőitő
éneket, Róza kisasszony viharosan kirobbant és a hazafiasságtól csöpögő
terembe belerikácsolta:

  A férjem német tengerész,
  Csatázik folyton ő,
  De akkor is csatára kész,
  Mikor az ágyba jő…

Először elképedtek az emberek, azután hangosan felzudultak, végül pedig
jót mulattak a furcsa helyzeten. Frölich kisasszony merészsége sikerült,
győzelemtől ittasan tért vissza az öltözőbe.

A kövér asszonyság ezuttal komolyan fel volt indulva.

– Mi ketten tótágast állunk, csakhogy a közönség egy kis magasabb
müélvezethez juthasson. És maga legszentebb érzelmeinket kicsufolja.
Ennél nagyobb szemtelenséget még nem ettem!

Ronda Frölich kisasszony pártjára állott, kijelentette, hogy a
müvészetben minden iránynak van jogosultsága; müvészet az, amit a nagy
müvészek csináltak; és minden javak között legszentebb Frölich Róza
szinmüvésznő talentuma. Fejtegetéseit néhány a kövér hölgyhöz intézett
szóval fejezte be:

– Maga nekem…

Ebben a pillanatban Kiepert lépett a szobába. Vele volt egy ember,
akinek husos, veres képe pirosas kendővel volt köröskörül kötve. A
veresképü felhuzta a szemöldeit és igy szólt:

– Tyhü az áldóját, de csinos jószág maga lelkem! Tyhü ha! E mán teszi…
Mer hát én is kapitány volnék, vagy mi és ha kedve szottyana, hogy
valamit igyék…

Ronda beleszólt:

– Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága – jól jegyezzük meg – senkivel sem
óhajt inni. Ön téved, ha azt hiszi. Egyébiránt kegyed nyilván
félreismeri, ennek a duty… ennek az öltözőnek a magánjellegét.

– Maga tréfál – mondta a kapitány és még magasabbra huzta a szemöldjeit.

– Egyáltalában nem – világositotta fel őt Ronda. – Hanem kioktatom önt
ama kötelességében, hogy hagyja el ezt a szobát.

Kieperték megsokalták a dolgot.

– Tisztelt tanár ur, – mondta boszusan és zsörtölődve az artista – azt
hiszem, jogom van behozni a barátomat, akivel éppen most ittam pertut.

A felesége kitálalt:

– Láttak már ilyet? Senkinek nem ad egy árva fityinget, csak rontja itt
a levegőt és elriasztja a vendégeket. Róza, rögtön menjen a kapitánnyal.

Ronda elkékült, reszketett.

– Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága – kiáltotta mélyről jött hangon és
közben a félelemtől dühösen kancsalitott a müvésznő felé – nem olyan
jöttment, hogy önnel sörözni üljön le.

Szurós tekintetet vetett Rózára; a lány sóhajtott.

– Menjen innen, – mondta – látja, hogy hiába jött.

És Ronda győzedelmesen, halántékáig elvörösödve ugrott egyet:

– Hallja? Őnagysága maga mondja önnek. Frölich Róza szinmüvésznő számüzi
önt a közeléből. Engedelmeskedjék! Előre! Szedje a sátorfáját!

És máris megmarkolta a kapitányt, gallérjánál fogta, a kijárat felé
lökdöste. Az erőteljes ember ellenállás nélkül türte. Mikor azonban
Ronda elbocsátotta, megrázta magát. Csakhogy akkor már kivül volt a
küszöbön és az ajtó hevesen csapódott be elámult szemöldökei előtt.

Az artista öklével az asztalra vágott:

– Szerencsétlen, maga, ugy látszik…

– Maga pedig…

Ronda tüszkölve rontott feléje. Kiepert megijedt.

– Jegyezze meg magának, – igen ám, ugy bizony – hogy Frölich Róza
szinmüvésznő az én oltalmam alatt áll és nincs szándékomban megengedni,
hogy őt sértegessék – igen ám, ugy bizony. – Irja ezt le magának és
többször mondogassa!

Az artista morgott valamit, de már kissé meghunyászkodva. Lassacskán
odébb állott. Róza Rondára nézett és hangosan elnevette magát, utána még
egyszer nevetett, sokkal, sokkal halkabban, gunyosan és szeretettel,
mintha elgondolkozott volna kettejükön, előbb Rondán, azután saját
magán: hogy miért oly büszke erre az emberre, akit máskülönben annyira
nevetségesnek tart.

A kövér hölgy erőt vett haragján és Ronda vállára tette a kezét.

– Hallgassa meg, mit mondok – szólt.

Ronda félig elfordulva és tökéletesen megbékülve, a homlokát törülgette.
Zsarnoki dühe elfáradt, féktelen toporzékolása ujra néma és fásult
hallgatásba alélt el.

– Tehát ott az ajtónál van Kiepert és itt van Róza és itt van maga és
itt vagyok én…

Hathatósan igyekezett megmagyarázni a tényállást.

– És azután itt volt a hajóskapitány, akit maga kiebrudalt. Az
tudniillik Finnországból jött és pompás üzletet csinált, mert elsülyedt
a hajója és be volt biztositva… Magának nincs bebiztositott hajója,
ugy-e? Na hát az végre nem olyan nagy baj. Vannak helyette egyéb
szellemi kincsei. Csakhogy már látni is szeretnénk valamit ebből, csak
ezt akartam mondani… Látja például, itt van az a lány, az a Róza. Ért
engem? A kapitánynak van pénze, tekintélyes ember és a lánynak is
tetszik.

Ronda zavartan pillogatott a müvésznő felé.

– Ördögöt tetszik – mondta a lány.

– Hiszen maga mondta.

– Hogy hazudik!

– Merje tagadni, hogy az egyik diák, az a fekete fürtü, akinek a szemére
lóg a haja, komoly szerelmi ajánlatot tett magának.

Ronda vadul felpattant. Róza csititgatta:

– Ez nem igaz. A vörös csak el akarna venni, az az utálatos vörös, aki
olyan, mint egy medve. Az a gróf, de fütyülök rá, nekem nem kell,
százszor mondtam, hogy nem kell…

Gyermekien Rondára mosolygott.

– Hát akkor hazudtam – mondta az asszony. – De az már csak való igaz,
Rózácska lelkem, hogy maga kétszázhetven márkával tartozik nekem? Higyje
el, kedves tanár ur, nem szivesen beszélek ilyenről, pláne maga előtt.
De minden szentnek maga felé hajlik a keze. És, kedves tanár ur, rosszul
teszi, hogy innen kidobja a vendégeket. A pénz a legkevesebb; de egy
ilyen fiatal teremtésnek szerelem is kell. Maga pedig nem jön rá
semmire. Nem tudom, hogy boszankodjam-e, vagy nevessek rajta.

Róza közbevágott:

– Ha én nem szólok, akkor magának egy szava sincs.

De a kövér nő tiltakozott; azt hitte, hogy a morál és a tisztesség
érdekében szólalt fel; és emelt fejjel ment ki.

Róza vállat vont:

– Kissé bogaras, de jókedélyü nő. Pénzt akar szerezni, mindig csak pénzt
akar velem szereztetni, de én nem adom be a derekamat.

Ronda feltekintett. Nem, ez a gyanu távol állott tőle.

– Senkinek se adom be a derekamat.

Jelentősen mosolygott, gunyosan és egyben szemérmesen:

– Még magának se.

Kissé várt.

– Elhiszi?

Többször kellett ezt kérdeznie. Ronda nem vette észre, milyen hidat vert
a nő szavaival. Csak azt érezte, hogy a hangulat körülhullámozta és
melege lett.

– Nem bánom – mondta és Róza felé nyujtotta reszkető kezét. A lány
odaadta a kezét. Kis, szürkés és kövérkés ujjacskái lágyan
csimpaszkodtak a kezébe. Haja, müvirágjai, festett arca ugy keringtek
Ronda szemei előtt, mint valami szines kerék. Ronda küzdött magával.

– Ne tartozzék semmivel ennek az asszonynak. Kész vagyok…

Nyelt egyet. Rémülten az eszébe villant, hogy Lohmann megelőzheti őt
ebben az elhatározásában; Lohmann, aki hiányzott az iskolából és talán a
szinésznő szobájában rejtőzött.

– Kifizetem önnek… tulajdonképpen… kifizetem az ön lakását.

– Hagyja kérem, hagyja – mondta halkan a nő. – Ne beszéljünk pénzről…
Különben is nem sokba kerül a lakásom.

Várt.

– Itt van a házban… Egész csinos… Nem akar feljönni?

A nő lesütötte szemét, zavart volt, mintha egy komoly férfi vallana neki
szerelmet. És csodálkozott, hogy nem kaparta a nevetés a torkát, hogy
ünnepi áhitat dagasztja a szivét.

Különös és sötét tekintettel meredt Rondára s ezt mondta:

– Na, menjen előre. Vigyázzon, mert még meglátják a diákjai.



X.

Kieselsack benyitott a terembe, kék ujjait a szájához emelte s halkan
füttyentett egyet. Ertzum és Lohmann rögtön kijött.

– Siessetek – kiáltotta és hátrafelé táncolt, tüzesen gesztikulált
előttük a tornác végéig és a a lépcső felé tartott.

– Már ott tart?

– Mi az, hogy ott tart? – kérdezte Lohmann, pedig jól tudta, miről van
szó és a kiváncsiság pogányul furta az oldalát.

– Már fönn vannak – sugta Kieselsack, egészen ferdére vont szájjal.
Lehuzta cipőjét és felsurrant a sárgakorlátos kis falépcsőn, amely
erősen recsegett. Mindjárt lenn, az első kanyarodónál volt az ajtó.
Kieselsack jól ismerte. Kukucskált a kulcslyukon. Kisvártatva intett,
némán és szenvedélyesen, még mindig a kulcslyukra tapadva.

Lohmann a vállát vonta, a lépcső lábánál állott, Ertzum mellett, aki
szájtátva nézett fel.

– Na, hogy vagy? – kérdezte Lohmann megértően.

– Azt se tudom, hol a fejem – mondta Ertzum. – Meglátod, tréfa az egész.
Ez a Kieselsack csak ugrat.

– Persze – erősitette meg Lohmann résztvevően.

Kieselsack egyre szilajabbul integetett. Némán vigyorgott bele a
kulcslyukba.

– Pedig tudja a nő, – jegyezte meg Ertzum – hogy akkor egész biztosan
agyonütöm Rondát.

– Már megint?… Lehet, hogy épp ettől kapott gusztust őnagysága.

Ertzum ezt nem értette. A szerelmet csak egy tehénpásztorlány által
ismerte, aki három évvel ezelőtt otthon a fübe csalta őt, mert egy erős
bérest letepert a földre… Most a vetélytársa egy görbevállu nyavalyás;
csak nem hiszi Róza, hogy Ertzum fél Rondától.

– Csak nem hiszi, hogy félek tőle?

– Hát nem félsz? – kérdezte Lohmann.

– Majd megmutatom neki.

És Ertzum felpattant, két ugrással lépett hat lépcsőt.

De Kieselsack, aki már elment a kulcslyuktól, mámorosan táncolt a
kanyarodónál. Aztán abbahagyta.

– Fiuk! – suttogta és szemei szikráztak sajtsárga arcában. Ertzum
tüzpiros volt és lihegett. A tekintetük tusakodott, viaskodtak. Ertzum a
szemével ezt mondta: ez nem lehet igaz. Kieselsack pedig vékony gunnyal,
kissé vacogva felelt… És Ertzum egyszerre épp ugy elsápadt, mint a
társa, magába rogyott, mintha gyomron rugták volna és csupa tréfából
felsóhajtott. Tántorogva jött le a hat lépcsőn. Lohmann karba tett
kézzel fogadta, száján ellenséges és kaján mosoly játszott. Ertzum az
utolsó lépcsőre zuhant, mint egy zsák és tenyerébe vette a fejét.
Hallgatott és tompán mondta:

– Megérted ezt, Lohmann? Hogy szerettem őt! Még mindig azt hiszem, hogy
az az undok Kieselsack áprilist járat velünk. De akkor vége… Egy nő,
akinek annyi lelke van.

– Amit most müvel őnagysága, ahhoz édeskevés köze van a léleknek.
Egyszerüen azt csinálja, amit minden nő.

Lohmann sötéten mosolygott.

Ez a szó Breetpoot Dórát a piszokba rántotta, lehuzta a másik nő mellé.
Breetpoot Dórát, a nők legkülönbjét. Pokoli örömben vájkált.

– Kieselsack már megint kukucskál.

Lohmann figyelmeztette barátját, aki fejét elforditotta, a történtekre.

Kieselsack ugyancsak integetett már…

– Nahát ez a Ronda… Gyere, Ertzum, álljunk odébb innen.

Felemelte barátját a földről és a kapu felé vonszolta. Ott künn Ertzum
megkötötte magát és az istennek se mozdult; bambán és erélyesen vetette
meg a vállát csalódásainak tanyájánál.

Lohmann sokáig hiába beszélt a fülébe. Azzal fenyegetődzött, hogy
otthagyja és elmegy; ekkor jött Kieselsack.

– Na, micsoda unalmas fickók vagytok. Miért nem dugjátok be a pofátokat.
Ronda már visszament a terembe a babájával. Elmondtam mindenkinek, hogy
honnan jönnek és erre aztán megéljenezték őket. Te, ilyet még nem ettem.
Bent ülnek az öltözőben és édeskednek. Halálra kacagtam magam! Gyerünk
fel mind a hárman.

– Ne izélj – szólt Lohmann.

De Kieselsack nem tréfált:

– Csak nem féltek Rondától? – kérdezte lázongva. – Már ő is benne van a
pácban, mit tehet ellenünk? Most megtáncoltathatjuk.

– Engem nem izgat. Ronda nivótlan fráter.

Kieselsack rimánkodott:

– Ne féljetek. Anyámasszony katonái.

Ertzum hirtelenül elhatározta magát.

– Isten neki! Menjünk!

Szilaj kiváncsiság furta az oldalát. Farkasszemet akart nézni ezzel a
nővel, aki oly tündökletes magasságból hullott a mocsárba! Végig akarta
mérni őt és nyomorult elcsábitóját egy megsemmisitő tekintettel, látni
akarta, állják-e a tekintetét.

Lohmann kijelentette:

– Izléstelenek vagytok.

De ő is velük tartott.

Az öltözőben pohárcsengés fogadta őket. A vendéglős nyomban két üveg
pezsgőt nyitott. A Kiepert-házaspár sugárzó arccal hajlongott Ronda és
Róza fölött, akik az asztal mögött trónoltak, egybeolvadva.

A három diák először megkerülte az asztalt.

Aztán megálltak Ronda és a hölgye előtt s jóestét kivántak nekik. Csak
Kieperték válaszoltak nekik, kezet ráztak velük. Erre Ertzum egyedül,
rekedt hangon köszönt. Róza csodálkozva nézett fel, csicsergő és
turbékoló hangocskáján elfogulatlanul mondta, hogy nem is ismeri.

– Á, ti vagytok. Nézd csak, drágám, ők vannak itt. Üljetek le és
igyatok!

Ezzel elintézte őket és a tekintetével részvétlenül elbocsátotta
Ertzumot. A fiu szinte belereszketett.

Ronda kegyesen felemelte a kezét:

– Igen ám, ugy bizony, csak üljenek le és lippentsenek egy kicsit. Ma az
én vendégeim.

Lohmannra nézett, aki már leült és cigarettát sodort… Lohmann, a hitvány
fráter, kinek elegánciája megaláztatás volt a rosszul dotált tekintélyre
nézve; Lohmann, aki olyan szemtelen, hogy még csak nem is csufnevén
hivta őt; Lohmann, aki nem kis szürke magoló fickó, de fesztelen
modorával, a tanár haragját fitymáló sajnálkozásával és humorával még a
zsarnokban is kétkedett: – ez a diák nemcsak »mással foglalkozott«, de
most Rózával is akart foglalkozni. Ezuttal azonban Ronda ércakaratán
megtört az ereje. Ronda megesküdött: nem ül többet az öltözőben. Sohase
kapja meg Rózát: nem is kapta meg. És nemcsak hogy Lohmann nem ült az
öltözőben, de ő ült ott, Ronda…

Ezzel mindenkit lepipált. Elbámult; és forró elégtételt érzett. Nemcsak
Lohmannt és két társát ütötte ki a nyeregből, nemcsak a terem
iskolakerülő diákjait előzte meg, de az egész város elől, ötvenezer
kaján diák elől hóditotta el Frölich Rózát és most ő az ur az öltözőben!

A diákok ugy látták, hogy Ronda egészen megfiatalodott. Gallérja a
fülére csuszott, néhány gombja felpattant, haja felborzolódott, kirugott
a hámból s egy züllött és győzelmes, részeg hadvezér ült előttük.

Róza felengedett, lanyhán-fáradt volt és gyermeki, amint az asztalon
hozzásimult. A külseje minden idegen férfit sértett, mert – ugy tetszett
– Ronda döntő diadalt aratott.

Mindhárman észrevették ezt; Kieselsack már rágcsálta a körmeit. Kiepert,
aki nem látott ily világosan, azzal intézte el az undorát, hogy
mindenkire ráköszöntött egy-egy poharat. A kövér nő folyton azon örült,
hogy Róza ennyire megváltozott és hogy a társaság békésen árult egy
gyékényen.

– Nézze, tanár ur, hogy örülnek a diákjai. Már igazán szeretik magát.

– Igazán bizony – mondta Ronda. – Mert van bennük érzék a szép és nemes
iránt.

És kajánul nevetett.

– Kieselsack, ön is itt van? Csodálkozom, hogy gondosan őrködő nagyanyja
ide engedte… Ennek a diáknak ugyanis van egy nagyanyja, aki őt néha
istenigazában elpáholja – mondta Rózának, azzal a látható céllal, hogy
Kieselsack férfiui méltóságán csorbát üssön.

Kieselsack azonban nagyon jól tudta, hogy nem a férfiui méltósága miatt
tette le egykor a kisasszonynál az érettségit. Feszengett a helyén,
kornyikált és az orra hegyére bandzsitott:

– A nagyanyám csak akkor szokott megverni, hogyha nem találom a
füzetemet. Biztosan itt a dutyiban vesztettem el, az asztal alatt.

És nyomban az asztal alá bujt, megragadta a müvésznő lábát és mig
Kieperték orditoztak, alulról sugta oda neki, hogy mit kiván. Másképpen
elárulja Rondának.

– Takonypóc – mondta a nő és félretolta a lábával.

Aztán Ronda a másik diákhoz szólt:

– És ön, Ertzum… lássuk csak. Az arckifejezésével azt árulja el, hogy a
felfogása itt is olyan gyönge, mint az iskolában. Nem ön az, – jól
jegyezzük meg! – aki fejébe vette, hogy Frölich Róza szinmüvésznő
őnagyságát megkéreti?… Bamba hallgatása már felelet. Róza őnagysága
azonban megtanitotta, meddig mehet egy diák. Nekem már nincs semmi
mondanivalóm. Álljon fel…

Ertzum engedelmesen felállt. Mert Róza nevetett; és nevetése elrabolta
forradalmi kedvét s az öntudata utolsó maradékát is; megbénult.

– Nos, mutassa meg, maga haszontalan, hanyag fráter, hogy nemcsak itt, a
Kék Angyalban tud fickándozni, de az iskola kötelmeinek is megfelel s a
»kivülrőli«-t is megtanulja. Mondja fel a holnapra feladott templomi
éneket.

Ertzum tágra meredt szemmel nézett körül a szobában. Homloka
verejtékezett. Rabnak érezte magát megint, fejét lehunyta és fujta a
verset:

  Hálát rebegünk tenéked,
  Jóltevő, nagy Istenünk,
  Mindenütt a bölcseséged,
  Jóságod ragyog nekünk.

Itt Róza rikácsolni kezdett. Kiepertné is kedélyesen kotkodácsolt. Róza
azonban csak azért rikácsolt, hogy Ertzumot sértse; és halkabban
rikácsolt, Ronda iránt való kiméletből, akinek a karját nyomogatta,
hizelegni akart neki, meg akarta jutalmazni azért, hogy ezt a
tenyeres-talpas vörös embert lebirta s most ügyetlenül és alázatosan
fujta a bárgyu rimeket.

Ertzum folytatta:

  Mindenütt szerelmed árad,
  Tiszta, végtelen kegyed…

Erre azonban megsokalta már az artista illetlen viselkedését. Kiepert
most kezdte élvezni a helyzetet. Ertzum arcába bömbölt és csapkodta a
saját térdét:

– Megbolondult az ur? Mit beszél itt összevissza? Talán beteg?

Az artista Rondára kacsintott, értésére adta, hogy pokolian mulat azon,
hogy Ertzum gróf a »Kék Angyal« hátsó szobájában templomi verseket
recitál s hogy a nemesség és a vallás ellen irányuló tréfát teljes
szivéből helyesli. Kinyitotta az ajtót és ugy tett, mintha egy templomi
éneket rendelt volna a zongorásnál. Aztán maga is rázenditett… Ertzum
azonban erre abbahagyta.

Talán nem is tudta tovább. Ettől eltekintve azonban, mérhetetlen
gyülölet ragadta torkon, utálta a kövér, nevető és gajdoló férfit. Köd
lepte be a szemét. Érezte, az egész életének csak az lenne az értelme,
hogy rávesse magát erre az emberre, két öklével dögönyözze s rátérdeljen
a mellére. Megvonaglott néhányszor a székén; a válláig emelte ökölbe
szoritott kezét és… ráütött.

Az atléta pihegett a nevetéstől, semmire se volt elkészülve s ez volt a
hátránya a halálosan komoly Ertzummal szemben, aki pezsgő és viszkető
izmait vidáman tornásztatta. Egyik sarokból a másikba gurultak. Ertzum a
birkózás dübörgése közben hallotta, amint Róza halkan felsikoltott.
Tudta, hogy nézi őt; és annál hevesebben fujt; keményen préselte össze
az ellenfele tagjait; boldog és megváltó örömet érzett, elemében volt,
minthogy nézte a nő, mint akkor, mikor a béressel viaskodott a
tehénpásztorlányért.

Ronda, aki csak felületesen érdeklődött a birkózás iránt, Lohmannhoz
fordult:

– De mi van önnel, Lohmann? Itt ül és cigarettázik, – tulajdonképpen –
cigarettázik: és nem is volt iskolában.

– Rosszul éreztem magam, tanár ur.

– De amikor a »Kék Angyal«-ba kell jönnie, akkor – nemde, ugyebár? –
sohase érzi magát rosszul.

– Ez más, tanár ur. Ma reggel migrénem volt. Az orvos minden szellemi
munkát megtiltott nekem és szórakozást ajánlott.

– Igen. De akármit ajánlott…

Ronda hápogott. Végre szóhoz jutott.

– Itt ül és cigarettázik – ismételte. – Illik ez egy diákhoz, a tanárja
jelenlétében?

Lohmann félig leeresztett szemhéjai mögül fáradt kiváncsisággal nézte,
mire Ronda felfortyant.

– Dobja el a cigarettát! – kiáltotta tompán.

Lohmann egy darabig várt. Közben Kiepert és Ertzum az asztal felé
támolygott; Ronda biztonságba helyezte magát, Rózát, a nehány poharat és
üveget. Aztán igy szólt:

– Dobja el. Egy-kettő!

– A cigaretta – felelte Lohmann – pompásan illik a helyzethez. A helyzet
szokatlan, mind a kettőnknek szokatlan, tanár ur.

– Azt mondtam, hogy dobja el a cigarettát.

– Sajnálom – felelte Lohmann.

– Még szemtelenkedik!… Tacskó!…

Lohmann előkelően legyintett hosszu, arisztokratikus ujjaival.

Erre Ronda a szorongatott zsarnok szédületével felpattant a székről:

– Dobja el a cigarettát, különben vége! Összetiprom! Egy-kettő!…

Lohmann vállat vont.

– Roppant sajnálom, tanár ur, de ehhez már későn kelt. Maga már senki és
semmi.

Ronda vért lihegett. A szeme olyan volt, mint a dühös kanduré. Nyakát
sziszegő vággyal nyujtotta előre; fogai közül tajték fröccsent; a
sarokból felemelkedett a karja, a karja végén kinyult a sárga-körmü
mutatóujja és az ellenség felé böködött.

Róza beléje csimpaszkodott, az édes kéjeket még emésztette, felriadt,
nem értette meg a valóságot s vakon ripakodott rá Lohmannra.

– Mit akar tőlem? Inkább őt csititsa – szólt Lohmann.

Ekkor Ertzum és Kieselsack két recsegő székre zuhant, az ölelkező pár
hátára és erre Rondáék orra az asztalra koppant. A csöndes sarokban,
Róza toalettasztala mögül, felharsant Kieselsack kacagása. Kieselsack a
kövér nővel delektálta magát.

Mikor Ronda és Róza feltápászkodtak, ujra szapulni kezdték Lohmannt.

– Utoljára jött ide – kiabált rá a nő.

– Ezt már többször hallottam s biztositom, kedves nagysád, hogy örülök
neki.

És Lohmannak hirtelenül kedve támadt erre a nőre, aki lomposan,
kigombolt ruhában, maszatos és festékes arccal, kopáron és rekedten
ágált előtte; kedve támadt, hogy kegyetlen szerelmét mocsaras csókjaival
megalázza!

A kedve azonban nyomban leapadt. Ronda görcsös félelmében fenyegetni
kezdte:

– Ha a cigarettát rögtön el nem dobja, ebben a pillanatban hazaviszem az
apjának.

Lohmannéknál ezen az estén vendégek voltak, köztük Breetpoot konzul és a
felesége is. Lohmann elképzelte, hogy Ronda betör a szalónba… Breetpoot
Dórát annál kevésbé teheti ki ennek a jelenetnek, mert tegnap óta tudja,
hogy várandós… Az anyja kottyantotta ki… Lohmann ezért nem ment ma
iskolába. Fejét ökleire engedte, költőien, versekbe való kinokkal
gondolt erre a gyermekre, aki talán Kunst ügyészé, talán Gierschke
hadnagyé, lehet azonban az is, hogy Breetpoot konzulé s ült-ült, napokig
ült bezárt szobájában…

– Jöjjön – kiáltotta Ronda. – Parancsolom önnek, Lohmann, hogy mint a
hetedik osztály növendéke, rögtön kövessen.

Lohmann kelletlenül ledobta a cigarettát. Ronda erre elégedetten leült a
helyére.

– Látja. Igen ám bizony. Ez illik egy diákhoz, aki tanárja jóindulatát s
elnézését meg akarja szerezni… Önnek azonban megbocsát a tanárja, mert
ön – igen ám bizony – terhelt, beteg, mente captus. Ön reménytelenül
szerelmes.

Lohmann lógatta a karját.

Fehér volt, mint a kisértet, szeme oly feketén parázslott, hogy Róza
csodálkozva meredt rá.

– Vagy nem? – kérdezte Ronda mérgesen, kárörvendve. – Verseket ir – de
azért…

– De azért még se tesz eleget iskolai kötelmeinek – egészitette ki
félénken Róza, aki már Kieselsacktól hallotta Rondának ezt a
szavajárását.

Lohmann ezt mondta magában:

– Tudja a nyomorult. Most sarkon fordulok, hazamegyek, felmászom a pajta
tetejére és sziven lövöm magam. És lenn zongorázik Dóra. Az a dalocska,
amit énekel, felrebben hozzám, a szárnyacskája aranyos port ver fel és
ragyog-ragyog, még a halálomban is…

Róza megszólalt:

– Emlékszik még arra a versre, amit hozzám irt?

Nagyon lágyan, sóhajtva kérdezte. Többet várt tőle. Általában mindig
többet várt tőle, most az eszébe villant; és kegyetlennek találta
Lohmannt; és egy kissé butának is.

– »Ha majd a gyermekágyba fekszel.« No, ki fekszik most gyermekágyba?

Még ezt is. Ezt is tudták. Lohmann elfordult, az ajtó felé ment,
megsemmisülten. Mikor a kilincset megmarkolta, Ronda ezt mondta:

– Igen ám, ugy bizony. Reménytelenül szerelmes Róza kisasszonyba, de
Róza rá se hederit, és igy sohase teljesedik be szemérmetlen
költeményében kifejezett vágya. Nem ülhet többé az öltözőben Lohmann.
Nem kapta meg Frölich Róza kisasszony őnagyságát, Lohmann. Menjen
vissza, haza, a házi isteneihez.

Lohmann hirtelenül sarkon fordult. Csak ennyi az egész?

– Igen, – mondta Róza – szóról-szóra igaz.

A vén szamár tulcsordult az öreges hiuságtól. Lohmann Rózát egyszerüen
unalmas nőnek tartotta. Ő és a szeretője egyszerüen naiv és buta
emberek. Az előző percek tragikumát tehát tévedésből, jogtalanul élte
át. Már nem gondolt többé öngyilkosságra. Csalódottnak érezte magát,
majdnem bárgyunak, a dolgok komédiája folytán még egyszer megaláztatott,
de még életben volt és még mindig az öltözőben volt.

– Ertzum, – folytatta Ronda, egy-kettő – igen ám, ugy bizony – szedje a
sátorfáját. És mert a tanárja jelenlétében verekedni merészkedett,
hatszor le fogja irni a templomi énekeket, amelyeket még mindig nem tud
tisztességesen.

Ertzum ámult-bámult, kijózanodott és látta, hogy az előbbi torna csak
öncsalás volt, hogy hiába győzte le az atlétát, ez semmit se használt
neki, hogy itt csak egy győző van: Ronda; és rémülten nézett Róza fás
arcába.

– Takarodjék – kiáltott Ronda.

Kieselsack kereket akart oldani.

– Hová megy? Előbb kérjen engedélyt. Negyven sort tanul meg kivülről
Vergiliusból.

– Miért? – kérdezte Kieselsack lázadozva.

– Mert ugy akarom.

Kieselsack végignézte Rondát; és semmi kedve se volt, hogy kikezdjen
vele. Csöndesen távozott. Két társa már távolabb volt.

Ertzum szükségét érezte, hogy Rózát és lovagját ócsárolja és megvesse:

– A lány a fertőbe került. Már hozzászoktam a gondolathoz. Ne félj,
Lohmann, nem halunk bele… De mit szólsz ehhez a Rondához? Láttál már
ilyen elvetemült pimaszt?

Lohmann kesernyésen mosolygott. Értette: Ertzum vereséget szenvedett és
panaszosan a régi erkölcshöz futott: a vert emberek örök menedékéhez.
Lohmann szivéből utálta a morált, bár ma ő is kudarcot szenvedett.

Igy szólt:

– Rosszul tettük, hogy bementünk s zazarba akartuk hozni. Hiszen tudtuk,
hogy ez lehetetlen. Régóta tudunk minden lépéséről. Gyakran találkoztunk
vele ezen a helyen. Már haza is vitt bennünket, hogy ne legyünk az
utjában. Talán azt is tudta, hogy közülünk még valaki más is
dézsmálgatja a mézet.

Ertzum sebzetten szisszent fel.

– Ne áltasd magad, Ertzum, embereld meg magad. Légy férfi.

Ertzum fátyolos hangon mondta, hogy Róza közönyös neki, nem is firtatja,
tiszta volt-e vagy sem. Csak Ronda lázitja fel erkölcsi érzékét.

– Engem nem bánt – felelt Lohmann. – Ez a Ronda már érdekelni kezd:
érdekes egyéniség. Gondold meg, mily körülmények közt cselekszik,
micsoda tojástáncot jár. Ehhez öntudat kell, legalább azt hiszem, én nem
tudnám ezt utána csinálni. Van benne valami az anarchistából…

Ertzum ezt már nem értette. Valamit dörmögött.

– Mit? – szólt Lohmann. – Igen. Ami az öltözőben történt, az fonák volt.
De fonákul nagyszerü. Vagy nagyszerüen fonák. De mégis nagyszerü volt.

Ertzum kifakadt:

– Mondd, Lohmann, igazán nem volt érintetlen?

– Most már biztosan – be van ronditva. A multjáról pedig jobb lesz
hallgatnunk.

– Olyan tisztának tartottam. Most is, mint hogyha álmodnék. Nevess,
Lohmann, de ugy szeretném, ugy szeretném főbe lőni magam.

– Ha akarod, nevetek.

– Mit tegyek? Történt már ilyesmi valakivel? Olyan magasan állt
fölöttem, sohase reméltem, hogy valaha elérhetem. Emlékszel, multkor is
mennyire felizgattam magam, mikor Hühnengrabban azt a ricsajt csaptam.
Nem féktelenségből, hanem őszinteségből. Féltem az elhatározástól.
Becsületemre, csodálkoztam volna, hogyha velem jön. Hogy is hihettem
volna: hiszen annyi lelke volt… És mikor a kocka el volt vetve…

Lohmann oldalról nézte a barátját. Ertzum rendkivüli állapotban
lehetett, hogy a kocka elvetéséről beszélt.

– Akkor egyszerre reménytelen, kétségbeesett emberroncs vált belőlem. Ez
azonban jótétemény volt a maihoz képest. Érted-e, Lohmann, milyen mélyre
sülyedt?

– Egészen Rondáig…

– De nem. Mégse az övé. Tiszta, szeplőtlen és szüzi. Másképpen ő a
leghitványabb nő.

Lohmann nem tiltakozott. Ertzumnak fontos az, hogy Róza
megközelithetetlenül egy felhőtrónuson üljön. Biztosan szüksége volt
erre. A butábbik énjével elhitette, hogy sohase reménykedett, sohase
hitte komolyan azt, hogy Rózát valaha is megkapja. Ez az öncsalás annak
az elhitetésére szolgált, hogy akkor Ronda mocskos szerelme még kevésbé
áhitozhatott a beteljesülésre. Az élettapasztalat, amely egy
tehénpásztorlány arcát viselte, nem mutatkozott; de egy fellengző álmodó
bujt ki a vörös vidéki kamaszból: mert ez legalább legyezgette Ertzum
önszeretetét…

Ez ő – gondolta Lohmann.

– Hiába kérdem, miért, – fanyalgott Ertzum – nincs rá magyarázat.
Mindent adtam neki, amit egy ember adhat… Hogy valaha szeretni fog,
abban, becsületemre, sohase reménykedtem. Hiszen sokkal jobban bánt
velem, mint veled!… Mért éppen velem bánt jobban?… És Rondával
megcsalna? Elhiszed ezt? Rondával?

– A nők kiszámithatatlanok – szólt Lohmann és gondolatokba merült.

– Nem hiszem. Biztosan csak megbüvölte, boszorkányságot müvelt vele; még
szerencsétlenné teszi szegényt.

Ertzum tovább füzte gondolatait:

– Talán… majd akkor…

Kieselsack utolérte őket. Egy darab óta már a hátuk mögött kullogott.
Csengő kacajjal mondta:

– Milyen pali. Ronda tiz márkát szurt le, láttam a kulcslyukon
keresztül.

– Hazudsz, disznó! – rivalt rá Ertzum és feléje sujtott.

De a kis Kieselsack várta ezt és jóelőre elinalt.

Kieselsack hazudott. Ronda távol állott attól, hogy Frölich
kisasszonynak pénzt ajánljon fel, nem lelki finomságból; nem is
fösvénységből; hanem – és a lány tudta ezt – mert nem jött rá erre a
gondolatra. Rózácska eleget célozgatott, mig Rondának végre ujra eszébe
jutott a lakás, amit bérelni akart. Mikor azután Ronda azt mondta, hogy
butorozott szobát vesz ki neki, őnagysága elvesztette a türelmét és
határozottan megmondta, hogy neki berendezett, éves lakás kell. Ronda
ezen roppantul meglepődött.

– Azt gondoltam, hogy mivel te eddig mindig Kiepertékkel laktál…

Ronda agyrendszere hozzászokott a régihez; ilyesféle megdöbbentő
változásokba előbb bele kellett hogy élje magát. Iszonyuan erőlködött.

– Ha azonban Kieperték – jól jegyezzük meg – elutaznak?

– És ha én nem akarok velük menni, – egészitette ki Róza – mit csinálok
akkor?

Ronda erre nem tudott mit felelni.

– Na, Rondácska? Na?

A lábai előtt ugra-bugrált és győzedelmesen jelentette ki:

– Akkor itt maradok.

Ragyogó öröm villant át Ronda arcán. Ilyen ujdonság neki soha eszébe nem
jutott volna.

– Akkor… itt maradsz – ismételgette ő is többször egymásután, hogy
megszokja a gondolatot.

– Ez nagyszerü – tette még hozzá elismeréssel. Táncolt a boldogságtól és
mégis néhány nap mulva Rózácskának minden müvészetét föl kellett
használnia, amig rá birta vezetni, hogy ne a »Kék Angyal«-ban, de
előkelőbb hotelben fizessen elő kosztra.

Ezek után Ronda együtt akart vele étkezni. Rózácska azonban ebbe nem
egyezett bele. Ronda ezen nagyon elkeseredett. Ellenben megengedtetett
neki, hogy az előkelő hotelben necsak kosztot fizessen, hanem szobát is
béreljen, amig őnagysága lakása el nem készül.

Diákos buzgalommal ragadott meg Ronda minden alkalmat, hogy a müvésznőt
erkölcstelen környezetéből mindjobban kiragadja és mind erősebben füzze
magához. Csak az alkalmakat kellett felismernie. A kárpitost azzal
nógatta sietésre, hogy Frölich kisasszony számára készül a rendelés. A
butorkereskedőt azzal fenyegette, hogy Frölich kisasszony
elégedetlenkedni fog, a porcellán- és fehérnemü-üzletben Frölich
kisasszony kényes izlésére hivatkozott. Az egész város Frölich
kisasszonyért volt; mindent, amit csak kivánt a szeme-szája, megvett
neki; mindenhol kimondta a nevét és nem törődött a rosszaló
tekintetekkel. Mindig meg volt rakva csomagokkal, akár hozzá ment, akár
tőle jött. Mindig főtt a feje sürgős és fontos ügyekben, amik a
müvésznőnek épp oly sürgősek és fontosak, együtt meggondolandók és
megbeszélendők voltak. Ronda szürke arca a boldogitó tevékenységtől most
többnyire kipirosodott. Éjszakánként jól aludt és gazdag napokat élt át.

Egyetlen bánata az volt csupán, hogy Rózácska sohasem ment vele sehova.
Ronda szerette volna a városon végig vezetni, birodalmával
megismertetni, alantasait elébe járultatni, a lázadók ellen megvédeni:
mert Ronda mostanában nem félt a támadásoktól, sőt harcot provokált. A
müvésznő azonban vagy próbált éppen, vagy nagyon el volt fáradva, vagy
rosszul volt, vagy a kövér asszonyság bosszantotta fel. Erre egyszer
Ronda jelenetet csapott Kiepertnének; de kiderült, hogy Kiepertné nem is
látta még aznap Rózát. Ronda nem értette a dolgot. Gusztl jelentősen
mosolygott. Ronda tanácstalanul ment vissza Róza kisasszonyhoz, akinek
megint dolgot adott a kiengesztelés.

Róza tettének igazi oka egyszerüen az volt, hogy még korainak tartotta
vele az utcán mutatkozni. Ha együtt látnák őket, – előre tudta –
intrikálnának ellene. Még nem érezte magát elég erősnek arra, hogy
elnémitsa azokat a pletykákat, amelyek róla keringenek. Ő ugyan nem
tartotta erkölcstelen személynek saját magát; de hát mégis a multja nem
éppen a legtisztább, – igaz hogy ez szóra se érdemes – de hát komoly
szándéku férfiaknak végre is nem kell mindent tudniok. Ha a férfiak
okosabbak lennének, mennyivel könnyebb volna. Egyszerüen megcirógatná az
ő kis Rondácskájának az állát és egyszerüen elmondaná neki: igy meg igy
áll a dolog. Hja, de csalni muszáj.

És a legrosszabb a dologban, hogy még amellett Rondácska azt a butaságot
is hihetné, hogy ő csak kifogásokat keres, hogy magára maradhasson és
egyedül murizhasson. Pedig ez biz Isten nem igy van. Azzal az élettel
már torkig volt és örült, ha kipihenhette magát az ő humoros öreg
Rondájával, aki annyit foglalkozott vele, mint még soha senki ebben az
életben és aki – olykor hosszasan és elmélyedve nézegette – igazán
jóravaló fickó.

A gyanuperrel, amitől Róza félt, Ronda sohase élt; nem jött rá.

Pedig Ronda oldalán Róza nyugodtan fittyet hányhatott volna mindenféle
szóbeszédnek. Ronda erősebb volt, mint a lány gondolta. Kerülgették
ugyan néha kisértések, de egyszerüen elkergette magától, anélkül, hogy a
lánynak csak emlitést is tett volna róluk. Legveszedelmesebb hely az
iskola volt.

Itt, Kieselsack révén, mindenki pontosan ismerte Ronda magánéletét.
Néhány fiatalabb tanár, akik még nem tudták, hogy melyik ut vevezet
legbiztosabban a karriérhez, kikerülték, hogy ne kellessen köszönteni.

Egyik közülük, Richter, aki azt a gazdag és előkelő familiából való
lányt szerette volna feleségül venni, állandóan csufolkodó mosollyal
üdvözölte. Mások azonban nyiltan megtagadtak vele minden közösséget. Az
egyik tanár, Hübenett, ugyanaz, aki annak idején Ronda fiáról és annak
erkölcsi züllöttségéről az osztály előtt becsmérlőleg nyilatkozott,
»lelki rondaságról«, jobban mondva »posványról« beszélt a fiuknak.

Mostanában, alig lépett Ronda az iskolába, az egész diákság orditani
kezdett, de már az ügyeletes tanár se bánta és undorodva nézett félre:

– Hü, micsoda lelki rondaság büzlik itten!

Az öreg professzor közeledett, a lárma lassacskán – Ronda dühös
pillantásai alatt – elült; utána Kieselsack állotta utját, végigmérte és
lassan, nyomatékosan vetette oda:

– Jobban mondva, posvány!

Ronda megborzongott és tovább suhant; Kieselsackot nem tudta megcsipni.

Nem tudta többé megcsipni, érezte, sohase tudja.

Ertzumot és Lohmannt nemkülönben. Ő és három diákja kölcsönösen szemet
hunytak. Rondának azt is türnie kellett, hogy Lohmann egyáltalán nem
vett részt a munkában és ha felszólitotta, szinészi hangon azt
válaszolta, hogy »dolgozik«. Ronda Ertzummal szemben is védtelen volt,
aki egy darabig keservesen piszmogott, aztán a szomszédja kezéből
egyszerüen kitépte a dolgozatot s leirta. Azt is némán kellett néznie,
hogy Kieselsack a diákok feleletébe mindenféle butaságot gagyogott bele;
hangosan beszélt, minden ok nélkül járkált az osztályban s óra közben
sokszor verekedett.

Ha Ronda néhanapján elragadtatta magát a megszoritott zsarnok pánikjától
s a lázadókat a dutyiba zárta, még cifrább dolgok történtek. Az osztály
durrogott és puffogott, mint mikor az üvegből egy dugót huznak ki,
éljenzett, kuncogott és cuppantott. Erre Ronda lóhalálában az ajtóhoz
sietett és megint beengedte Kieselsackot. A másik kettő kéretlenül is
besompolygott, fenyegető és fitymáló arccal.

Pár pillanatig Ronda kétségtelenül sokat boszankodott. De mit használt
ez nekik? Végül mégis csak ők voltak a legyőzöttek, akik nem kapták meg
Rózát. Nem Lohmann ült a müvésznő öltözőjében… Ronda, mihelyt az iskola
kapujába ért, lerázta magáról a rossz kedvét és gondolatait Róza szürke
kabátkájára irányitotta, melyet el kellett hoznia a tisztitóból, vagy a
bonbonokra, melyekkel meg akarta lepni őnagyságát.

A gimnázium igazgatója ellenben nem hunyhatott szemet a hetedik osztály
botrányos viselkedése előtt. Rondát lehivatta az igazgatói irodába és
feltárta neki azt az erkölcsi züllést, melybe a hetedik osztály
hanyatthomlok belérohan. Azt mondta, nem is akarja firtatni, honnan
származik ez a fertőző anyag. Ha fiatalabb tanárról lenne szó,
okvetlenül meginditaná a vizsgálatot. Minthogy azonban a kedves kolléga
becsületben őszült meg, egyrészt maga is tudhatja, mi okozza ezeket az
állapotokat, másrészt pedig nem szabad megfeledkeznie, hogy az intézet
kebelében magának kell jópéldával előljárni, hogy a tanulók általa
jobbak és nemesebbek legyenek.

Ronda felelt:

– Igazgató ur! Az atheni Perikles – igen ám, ugy bizony – egykor
Aspasiát szerette.

Az igazgató ugy látta, hogy ez nem tartozik ide. Ronda pedig folytatta:

– Én az egész életemet – jól jegyezzük meg – hiábavalónak tartanám,
hogyha a klasszikus ideálokról csak ugy beszélnék, mint holmi
dajkamesékről. A humanista tudósnak meg kell vetnie a csőcselék erkölcsi
előitéleteit.

Az igazgató ámult-bámult, elbocsátotta Rondát, de a dolog szeget ütött a
fejébe. Végül elhatározta, hogy senkinek se szól róla, nehogy a botrány
az iskola falai közül kiszivárogjon s az intézeten és a tanári kar
becsületén foltot ejtsen.

Ronda a gazdasszonyát – aki megütközött azon, hogy a szinésznő odajár –
diadalmas nyugalommal kényszeritette a ház elhagyására, szegény nő hiába
berzenkedett. Uj gazdasszonyul a »Kék Angyal« egy facér cselédjét
fogadta fel. Olyan szutykos volt, mint egy mosogatórongy és egymás után
fogadta a szobájába a mészároslegényt, a kéményseprőt, a gázost és az
egész utcát.

Egy sárgaarcu szabónő, aki Róza őnagyságának dolgozott, mindig hidegen
és foghegyről beszélt Rondával. Egy napon, mikor nagyobb összegről
nyujtott át számlát Rondának, végre föltátotta a száját. Hallgassa csak
meg a tanár ur, mit mondanak az emberek. Nem röstelli? Ilyen korban – és
egyáltalában. Ronda az aprópénzt szó nélkül a bugyellárisába dugta és
cihelődött. A félig nyitott ajtón benevetett és kiméletesen mondta:

– Látom, jó asszony, hogy a szavait, valamint azt a pillanatot, mikor
szavait kiejtette, megbánta s attól fél, hogy ez a tulontul nyilt
fellépés, anyagi hátrányokat von maga után. Ezzel szemben kijelenthetem,
hogy önnek semmi oka a félelemre. A jövőben sem pártolunk el öntől.

És elment.

Végül egy reggelen, midőn Ronda »Homeros igekötőiről« szóló munkájának
egyik hátulsó lapjára levelet irt Róza kisasszonynak, kopogtak; fekete,
ráncos ferencjózsefben és cilinderben belépett Rindfleisch, a varga.
Csakugy benézett ide s kezét a pocakjára téve, elfogódottan mondta:

– Jó reggelt, tanár ur, csak arra szeretném kérni a tekintetes tanár
urat, engedje meg, hogy néhány kérdéssel fordulhassak önhöz.

– Csak bátran! – mondta Ronda.

– Sokáig gondolkodtam rajta és most mégse megy könnyen. De hát Isten
nevében.

– Csak bátran, kezdje.

– Mert hát hogy ilyen csufságot hallok a tanár urról. Kigyót-békát kiált
az egész város a tekintetes tanár urra, ezt biztosan tetszik már tudni.
De az igazi keresztény ember nem hiszi el. Nem. De nem ám.

– Egyik fülemen be – mondta Ronda, hogy véget vessen a vitának – és a
másikon ki.

A varga zavartan forgatta a cilinderét és a földre nézett.

– Ugy a. Csakhogy az volt a rendölés, hogy én gyüjjek ide figyelmeztetni
a tekintetes tanár urat, hogy az Isten nem akarja.

– Mit nem akar? – kérdezte Ronda és lenézően mosolygott. – Talán Frölich
szinmüvésznő őnagyságát?

A varga a küldetése sulya alatt lihegett. Hosszu lötyögő arcai mozogtak
hegyes szakálla keretében.

– Már mondtam egyszer magának; tanár ur, – és itt a hangja elsötétedett
a titokzatosságtól – az Isten csak azért engedi azt…

– Hogy több angyala legyen a mennyországban. Jó, jó. Majd meglátjuk, mit
tehetünk.

Még mindig somolygott és az istenes vargát egyszerüen kituszkolta az
ajtón.

Ilyen biztosan és nagystilüen élt Ronda egy darabig, – egyszer azonban
szörnyü események történtek.

Egy mezei csősz följelentést tett, hogy Hühnengrabban az ültetvényeket
gonosz tettesek letiporták. Azon a vasárnapon, amikor ez a gaztett
történt, a csősz egy csomó fiatalemberrel találkozott az országuton.
Miután az állami ügyészség ebben az ügyben hosszabb ideig hiába
nyomozott, egy reggel megjelent maga a csősz az igazgató oldalán a
gimnázium előcsarnokában. A fiuk éppen imádkoztak a diszteremben, az
igazgató egy fejezetet olvasott fel a bibliából, azután zsoltárt
énekeltek és ezalatt a paraszt csősz az igazgatói pódiumról mustrálta a
gyülekezetet. Izgett-mozgott és a kezefejével zavartan törülgette a
homlokát. Végül lejött a pódiumról és az igazgató vezetése mellett
végigment a tanulók sorfalai között. A csősz ugy viselkedett, mint az az
ember, aki nagyon finom társaságba kerül, senkit se látott és meghajolt
Ertzum előtt, aki a lábára lépett.

Mikor már minden remény meghiusult, hogy a gonosztevőt az intézet
kebelében megtalálják, az igazgató még egy utolsó kisérletet tett. Még
egy fejezetet olvasott fel a bibliából, azután annak a meggyőződésének
adott kifejezést, hogy ez legalább egy tanulónak a lelkéhez szólt és
bünbánatra lágyitotta, felébresztette a lelkiismeretét és reméli, hogy
az a tanuló lejön az igazgatói irodába, hogy a büntársát feljelentse és
az igazságszolgáltatásnak átadja. Ez a tanuló, töredelmes vallomása
jutalmaképpen, nemcsak hogy büntetésben nem fog részesülni, hanem még
pénzjutalmat is kap… Ezzel vége volt az eljárásnak.

Három nappal később Ronda Titus-Livius-órát tartott a hetedikben, de ez
az elvetemült osztály lármázott és mással foglalkozott s erre Ronda
felpattant a dobogóról és orditani kezdett:

– Lohmann, ne olvasson a pad alatt, különben is majd gondoskodom arról,
hogy hamarosan kiszabaduljon az iskola kötelékéből. Maga pedig,
Kieselsack, folyton fütyürész itten. És maga, Ertzum is – igen ám, ugy
bizony – hovatovább majd otthon komiszkodhatik. Ezt a három elvetemült
fickót még azzal sem akarom megtisztelni, hogy a dutyiba zárjam, mert
még erre se méltók, de igenis, mindent el fogok követni, hogy kitegyem
innen a szürüket s a maguk helyére kerüljenek, a közönséges tolvajok és
betörők közé. A tisztességes emberek társadalma kilöki önöket magából,
már nem sokáig rontják itt a levegőt.

Lohmann fölkelt és a homlokát ráncolva magyarázatot kért; de Ronda siri
hangja annyira telitve volt az önmagát emésztő gyülölettel, az arca oly
szörnyü fényben ragyogott a diadaltól, hogy mindnyájan ugy érezték,
vereséget szenvedtek. Lohmann sajnálkozó vállvonással leült.

A következő tiz percben Lohmannt Kieselsackkal és Ertzummal együtt az
igazgató lehivatta magához. Mikor visszajöttek, tetetett fitymálással
jelentették ki, hogy a hühnengrabi esetről vallatták őket. De a fiuk
elhuzódtak tőlük. Kieselsack sugdolózott:

– Ki adhatott fel bennünket?

A másik kettő boszusan nézett a szemébe és hátat forditott neki.

Egy délelőtt, amikor is mind a hárman szabadságot kaptak, rendőri
bizottság kiséretében Hühnengrabba mentek és ott a tett szinhelyére
vezették őket. Itt aztán felismerte őket a csősz. A nyomozás miatt több
napig fel voltak mentve az előadások látogatásától. Végül a járásbiróság
tárgyalótermébe kerültek mint vádlottak. A tanuk padján Ronda kuporgott
epés, vitriolos mosollyal. A teremben ott ült Breetpoot konzul és
Lohmann konzul is és az állami ügyész kénytelen volt meghajlással
üdvözölni ezt a két befolyásos urat. A főügyész törte a kezét, hogy
Lohmann és a barátja ostobául már régebben nem jelentkeztek. Akkor a
vádhatóság nem nyult volna a végső eszközökhöz. Azt hitték, hogy csak
olyan közönséges fickókról van szó, mint Kieselsack.

Az elnök megnyitotta a tárgyalást s megkérdezte a három vádlottat,
bünösnek érzik-e magukat? Kieselsack nyomban tagadott. Pedig az
igazgatójának is vallott s az előzetes vizsgálat alatt mindent beismert.
Az igazgató előlépett és tüzetesen ismertette az ügyet. Meghiteltették.

– Az igazgató ur hazudott – szólt Kieselsack.

– De hisz az igazgató ur megesküdött rá.

– Ojjé, – mondta Kieselsack – akkor hazudott csak igazán.

Minden hidat elégetett maga mögött. Hisz ugyis kifelé állt a rudja.
Ezenfelül még csalódott is az emberekben való hitében, mert ahelyett,
hogy megkapta volna az igért jutalmat, a törvényszék elé állitották.

Lohmann és Ertzum beismerték a tettüket.

– Nem én voltam – mekegett közben Kieselsack.

– Mi voltunk! – vallott Lohmann, akinek ez a cinkosság fölöttébb
kellemetlennek tetszett.

– Bocsánat – jegyezte meg Ertzum – én magam voltam.

– Kérem szépen, – szólt Lohmann s arca fáradt szigoruságot tükrözött –
határozottan ki kell jelentenem, hogy én is részes vagyok e nyilvános
köztulajdonnak – vagy minek – a megrongálásában.

Ertzum ismételte:

– Én rongáltam meg. Ez az igazság.

– Drágám, ne beszéljen itt össze-vissza – kérte Lohmann.

Ertzum replikázott:

– Ugyan-ugyan. Hisz nem is voltál ott. Azalatt együtt ültél…

– Kivel? – kérdezte az elnök.

– Senkivel – dadogta Ertzum és fülig elvörösödött.

– Valószinüleg Kieselsackkal – jegyezte meg Lohmann.

Az alügyész az ügyet szőrmentében akarta elintézni, ugy hogy a vádat
több emberre tolja s ezzel kevesebb essék Lohmann konzul fiának és
Breetpoot konzul gyámfiának a rovására. Figyelmeztette Ertzumot, milyen
nehezen hihető el állitólagos tette.

– A legerősebb ember se képes erre, hihetetlen, hogy ön maga meg tudta
tenni.

– Pedig ugy van – szólt Ertzum gőgösen és határozottan.

Az elnök felszólitotta őt és Lohmannt, nevezzék meg a többi tettest is.

– Bizonyára egy lumpoló társaság járt ott – segitette őket az elnök
jóakaratuan. – Mondják meg, ki még a bünös, ezzel nagy szolgálatot
tesznek nekünk.

A vádlottak konokul hallgattak. A védelem itt hangsulyozta, hogy ez a
vádlottak nemes lelkéről tanuskodik. A két fiatal ember már az előzetes
vizsgálat alkalmával megállta a sarat, senki mást se akart
kompromittálni.

Kieselsack is megállta a sarat. De őt nem emlitették. Ő különben is csak
tartogatta az ütőkártyáját.

– Senki más nem volt ott? – ismételte az elnök.

– Senki – mondta Ertzum.

– Senki – mondta Lohmann.

– De igen – kiáltott Kieselsack, a jó diák éles hangján, aki mindent
tud. – Frölich szinésznő is ott volt.

Mindenki hallgatott s erre folytatta:

– Tulajdonképpen az ő kedvéért tettük tönkre a Hühnengrabot.

– Hazudik – mondta Ertzum a fogát csikorditva.

– Minden szava hazugság – egészitette ki Lohmann.

– Ez a szinigazság! – esküdözött Kieselsack. – Tessék megkérdezni a
tanár urat! Ő tudja legjobban.

A tanuk padja felé vigyorgott.

– Nem igaz tanár ur, hogy azon a vasárnap megszökött magától Frölich
szinésznő? Velünk reggelizett Hühnengrabban.

Mindenki Rondára nézett, aki zavartan feszengett, az állkapcsai
csattogtak.

– Az illető hölgy is önökkel volt? – kérdezte az egyik biró az emberi
kiváncsiság hangján a két vádlottat. A vádlottak vállat vontak. De Ronda
majdnem elfulladva sziszegte:

– A vesztébe rohan, nyomorult! Most, – igen ám, ugy bizony – vége van.

– Ki az a hölgy? – kérdezte az alügyész a forma végett. Mert minden
jelenlevő tudott róla és Rondáról.

– Gonda tanár ur felvilágositással szolgálhat róla – szólt az elnök.

Ronda azt mondta, hogy Frölich kisasszony szinmüvésznő. Erre az ügyész a
szóbanforgó hölgy rögtöni megidéztetését inditványozta, mert ki kell
puhatolni, hogy vajjon a kérdéses deliktum értelmi szerzője-e s
egyáltalán mennyiben felelős érte. A biróság ekképpen határozott s a
szolgát nyomban utnak inditották.

Közben a fiatal ügyész, aki Lohmannt és Ertzumot védeni próbálta,
hallgatagon vizsgálta Ronda lelkiállapotát. Arra az eredményre jutott,
hogy most kell kibeszéltetni; s azt inditványozta, hallgassák ki Gonda
tanárt diákjainak, a három vádlottnak, általános lelki és erkölcsi
állapotára vonatkozóan. A biróság elfogadta az inditványt. Az alügyész,
aki attól félt, hogy kedvezőtlenül nyilatkozik Breetpoot konzul
gyámfiáról, valamint Lohmann konzul fiáról, hiába próbálta ezt
megakadályozni.

Mikor Ronda a korláthoz lépett, kacagtak.

Ronda szörnyen fel volt izgatva, pokoli düh torzitotta el arcát,
verejtékezett.

– Teljesen ki van zárva, – kezdte – hogy Frölich szinmüvésznő részes
legyen akár ebben az elvetemült gaztettben, akár pedig az ocsmány
kirándulásban.

Először maga mosakodott. Aztán még egyszer erősködött. Az elnök ujra
megszakitotta: mondja el véleményét három diákjáról. Erre Ronda
egyszerre orditani kezdett, karját felemelte, a hangja vinnyogott,
mintha falhoz szoritották volna és nem tudna szabadulni.

– Ezek a fiuk az emberiség szemetjei! Csak rájuk kell tekinteni: ilyen a
fegyházak söpredéke! Kezdettől fogva olyanok voltak már, hogy nemcsak
berzenkedtek a tanári fönhatóság ellen, de tiltakoztak, lázadást
prédikáltak ellene. Az agitációjuk már az egész osztályt megmételyezte.
Mindent elkövettek, forradalmi összeesküvéseket rendeztek, csaltak,
mindenféle ocsmány és ordináré lázadást szitottak, mig végre idejutottak
– jól jegyezzük meg! – az utolsó állomásra. Rég megmondtam, hogy ide
kerülnek…

És mint egy ördöngős a boszu sikolyával, fordult Frölich Róza három
lovagja felé:

– Nézzen a szemembe, Lohmann.

Mind a hármat leleplezte a biróság és a közönség előtt. Beszélt Lohmann
szerelmes verséről, arról, hogy Ertzum hogyan csuszott le éjjel
Thelander pap erkélyéről, arról, hogy Kieselsack mily szemtelenül
viselkedett egy a diákoknak tilos helyiségben. Kiköpte azt is, hogy
Ertzum nagybátyja is elhasalt, szólt a városi arisztokrácia
költekezéséről és egy züllött révhivatalnok iszákosságáról, aki
Kieselsack atyja volt.

A biróságot kellemetlenül érintette ez a rotyogó és fanatikusan
bugyborékoló harag. Az alügyész udvariasan és bocsánatkérően Lohmann és
Breetpoot konzul felé pillogatott. A fiatal védő gunyosan és elégedetten
vette tudomásul a teremben uralkodó közhangulatot. Ronda ujjongott és
toporzékolt.

Végül értésére adta az elnök, hogy a biróság ezek után teljesen
tisztában van, milyen viszony uralkodik a tanár és a tanulóifjuság közt.
Ronda fujt a dühtől, nem látott és nem hallott.

– Vajjon meddig fertőzik még ezek a sötét exisztenciák a levegőt, meddig
viseli még büneik mázsaterhét a türelmes föld? Még azt merik mondani,
hogy Frölich szinmüvésznő is részt vett parázna orgiájukban. Valóban,
még csak ez hiányzott, hogy Frölich szinmüvésznő szüzi becsületébe is
beletiporjanak!

Ezeket a szavakat olyan viharos derültség követte, hogy Ronda majdnem
összeesett. Mert a saját állitásaiban is kötve hitt. Tudván tudta, hogy
Frölich szinmüvésznő azon a vasárnap eltünt szeme elől és Hühnengrabba
ment. Még mást is tudott. Csak egy röpke tekintetet vetett az eddig nem
méltányolt körülményekre s majd hogy elalélt. Róza sohase akart
kirándulni vele. Mi miatt hozakodott elő mindég ürügyekkel, hogy egyedül
maradjon otthon?… Lohmann miatt?…

Ujra Lohmannra ripakodott s odakiáltotta, hogy az arisztokrácia már
dögrováson van! De az elnök felszólitotta Rondát, menjen a helyére és
meghagyta, hogy vezessék elő az uj tanut, Frölich kisasszonyt.

Mikor megjelent, moraj fogadta; az elnök a terem kiüritésével
fenyegetőzött. A hallgatóság lecsillapodott, mert a nő mindenkinek
tetszett. Szürke kosztümruhát viselt, rokonszenvesen elegáns volt,
egyszerüen fésülködött, középnagyságu kalapot tett a fejére, pár
strucctollal és csak diszkréten pirositotta ki magát.

Egy kis leány azt mondta a mamájának, hogy juj de szép néni.

Elfogulatlanul lépett a birák elé; az elnök könnyedén meghajolt előtte.
Az alügyész inditványára nem hiteltették meg, anélkül hallgatták ki s a
tanu rögtön beleegyező mosollyal jelentette ki, hogy ott volt azon a
kiránduláson. Kieselsack védője végre kirukkolt:

– Itt meg kell jegyeznem, hogy a három vádlott közül egyedül az én
védencem mondta meg az igazságot.

De senki se törődött Kieselsackkal.

Az alügyész ugy vélekedett, hogy itt a felbujtás ténye forog fenn és a
büntény, amelyet eddig a két fiatalember puszta galantériából vállalt,
teljes erővel a tanut, Frölich kisasszonyt terheli, aki az egész
bünténynek okozója és értelmi szerzője. Kieselsack védője felhasználta
ezt az alkalmat, hogy védencének – elismeri – antipátikus fellépését
teljesen megmagyarázza az a körülmény, hogy fiatalember létére a tanu
társadalmi osztályához tartozó romlott nőkkel állott érintkezésben, akik
csak a korrupciót terjesztik.

– Hogy mit csináltak Hühnengrabban, – mondta Róza félvállról – azt nem
tudom s nem is törődöm vele. Csak azt tudom – s ezt csak azért mondom
meg, mert az előbb ügyvéd ur korrupcióról beszélt – hogy az emlitett
vasárnap délután az egyik fiatal ur annak rendje és módja szerint
megkérte a kezemet s nagy sajnálatomra ki kellett őt kosaraznom.

A hallgatóság nevetett és hitetlenül rázta a fejét. Róza vállat vont, de
nem nézett a vádlottakra. Ertzum vérvörösen mondta:

– A tanu igazat mondott.

– Köztem és a három diák közt – tette hozzá Róza – mindig uri tónus
uralkodott s az egész érintkezés puszta pajtáskodás volt.

Ezt a kijelentést Rondának szánta s egy gyors oldalpillantással kereste
őt.

– Ezzel ugyebár a tanu – szólt az alügyész – azt akarja állitani, hogy
az erkölcsi törvények határait semmiképpen se hágták át?

– Nono – mondta a nő s elhatározta, hogy öreg Rondájának kerülőuton, a
biróság utján orrára köti az igazságot. A sok hókuszpókuszt már
unalmasnak találta, – nono, – folytatta ezt éppen nem mondhatnám.
Hébe-hóba.

– Mit ért a tanu ezen, hogy hébe-hóba.

– Ezt az urat – szólt a nő és Kieselsackra mutatott, aki a terem feszült
figyelése közben az orrára bandsitott. Egyre ellenszenvesebbé vált: most
a szerencséje által is. Később megpróbált tiltakozni ellene:

– Hazugság.

De az elnök elfordult tőle. Az elnök, mint mindenki, izgatott, szabad,
féktelen hangulatban volt. Lohmann, akit Rózának a leleplezése, a
barátja kikosaraztatását illetően, kellemetlenül érintett, felhasználta
az alkalmat, hogy könnyed és világfias hangon ezt mondja:

– Ennek a hölgynek meg van a maga izlése. Kieselsackot boldogitotta, de
ezt csak most tudtam meg. Azt azonban régen és jól tudom, hogy kivüle
kit boldogit még őnagysága… Grófné azonban az istennek se akar lenni. És
nekem, aki soha tudni se akartam róla, állandóan erősitgeti, hogy soha,
de sohase kapom meg őt.

– Ugy bizony – mondta Róza s azt remélte, hogy Ronda ezt hallja és
megnyugszik. Mindnyájan nevettek. Az elnök hevesen rázkódott a
nevetéstől, egyik biró trombitálva fujta az orrát s a hasát fogta. A vád
képviselője kajánul összehuzta az ajkát, a védő szkeptikusan
viszolygott. Ertzum odasugta Lohmannak:

– Még Kieselsack-kal is, – hogy ezt is meg kellett tudnom. De most
végeztem vele.

– Hála Isten… Különben kinn vagyunk a vizből. Csak Ronda adja meg az
árát.

– De – sugta gyorsan Ertzum – ne beszélj közbe, hogyha magamra veszem az
egészet. Nekem ugyis ki kell maradnom, a sajtóhoz kell fordulnom.

Ekkor az elnök kissé megnyugodva, immár atyai hangon kilátásba helyezte
a terem kiüritését. Aztán kijelentette, hogy a tanu kihallgatása véget
ért, mehet. Róza azonban a hallgatóság közé vegyült. Nem tudta
megérteni, hová tünhetett Ronda.

Ronda a viharos derültség elől lóhalálában futott el. Ugy ment, mintha
remegő gáton, fellegeken, parázsos vulkánon járna. Minden széttört
körülötte, szakadékokba rántotta őt: – mert már Frölich Róza is »mással«
foglalkozott! Lohmann és a többiek, akiket legyőzötteknek és
megsemmisülteknek tartott, nyomban feltüntek a semmiből, mihelyt levette
róluk a szemét. Róza nem átallotta odaadni magát nekik. Kieselsackot
bevallotta, Lohmannt még tagadta. De Ronda már nem hitt neki. És roppant
elcsodálkozott ezen: Róza megbizhatatlannak mutatkozott. Máig, eddig a
pillanatig a lelki lelke volt, egy darab ő belőle; és egyszerre
elszakitotta magát tőle; Ronda látta, hogy vérzik a szakadás helye és
nem értette a dolgot. Minthogy sohase érintkezett emberekkel, eddig még
nem árulták el. Most ugy szenvedett, mint egy gyerek, mint a diákja,
Ertzum, akit a szinésznő megcsalt. Gyámoltalanul szenvedett, otrombán és
csodálkozva.

Hazament. A cselédje alig szólalt meg, Ronda felhördült és kidobta őt az
utcára. Aztán a szobájába ment, bezárta az ajtót, a kerevetre feküdt és
nyöszörgött. Elfogta a szemérem, felkelt, elővette Homérosz igekötőiről
szóló kéziratát. Megint rákönyökölt az iróasztalára, amely jobb vállát –
harminc éven át – fölfelé ránditotta. De a kézirat hátulsó lapjain sorok
voltak, amelyek a szinésznőre vonatkoztak, néhol csak kis jegyzetek és
célzások. Lapok is hiányoztak: ezeket szórakozottságból elküldte hozzá.
Látta, hogy a munkakedvét egészen alárendelte neki, az akaratát már
régóta csak reá irányitotta és az élete minden célja összeesett vele.
Mikor ezt fölfedezte, visszavánszorgott a kerevet sarkába.

Öregeste volt már és a sötétségben megjelent előtte egy kacér,
szeszélyes, szines arc; és szorongva nézett föl rá. Mert észrevette,
hogy ez az arc minden, minden gyanunak tápot ad. Róza mindenki lánya.
Ronda tenyerét a vértől elöntött szegény arcára tapasztotta. Kései
érzékisége, – az az érzékiség, amely aszott testét lassu, földalatti
kisértésekkel, elrugaszkodott vágyakkal ölte, amely hatalmasan és
természetellenesen lobbadozott, amely az életét megváltoztatta, a
szellemét végletekre kapatta – most képekkel gyötörte őt. Látta a nőt
kék-angyalbéli szobájában, a vetkőző gesztusait, a régi édes gesztusokat
és csiklandó tekintetét. Most ez a tekintet és ez a gesztus nem Rondának
szólt, hanem másnak, – Lohmannak.

… Ronda végignézte a jelenetet, egészen végignézte, a nő táncolt és
annál szilajabban táncolt, minél jobban zokogott Ronda a kerevet
sarkában.



XI.

Elment még az iskolába, az államfentartó szokás utolsó maradékával, bár
jól tudta, hogy kifelé áll a rudja. A tanárok ugy határoztak, hogy most
kivételesen csak körösztülnéznek rajta. A tanári szobában mindenki
ujságok mögé bujt, elment az asztaltól, sarokba pökött, mikor Ronda
leült gyakorlatot javitani. Az osztályban mindhárman hiányoztak, Lohmann
is, Ertzum is, Kieselsack is. A többieket megvetette Ronda, nem is
törődött velük. Néha sziszegve félnapi karcerre itélte egyiket-másikat.
Később azonban elfelejtette utasitani a pedellust, hogy az itéletet
végrehajtsa.

Künn az utcán csak ment, anélkül, hogy valakit látott volna, nem
hallotta sem a szitkot, sem a dicséretet, azt se vette észre, hogyha a
kocsisok visszatartották a lovaikat és az idegeneket figyelmessé tették
Rondára, mint a város nevezetességére. Amerre csak járt-kelt, a pöréről
beszéltek. A közvélemény szemében Ronda volt a vádlott és a törvényszék
előtt való fellépése szánalmat és haragot keltett. Öregebb urak, legelső
tanitványai, akiknek Ronda egy édes, az időtől megaranyozott fiatalkori
emlék volt, e pör hallatára meghökkentek és rázták a fejüket.

– Ej, mi lett az öreg Rondából. Már ez mégse szép tőle.

– Tanárnak nem szabad igy viselkednie. Ez akarja nevelni a fiatalságot?
Hogy kikelt a kereskedők és a legelőkelőbb családok ellen. És kérem, a
törvényszék előtt.

– Vén szamár létére összeadja magát egy affélével és mindenki tud róla.
De már nyakán a hurok. A város intelligenciája tárgyalni fogja az esetet
és Breetpoot-tól tudom, hogy az iskolából is kiteszik a szürit. Aztán
elmehet a komédiásnéval zabot hegyezni.

– Már finum egy perszóna.

– A’ már igaz.

És az urak összenevettek, szemük bogarán kis szikra villódzott.

– De hogy állhatott össze ilyennel.

– Hja, mindig mondtam. Méltó a nevére: ronda volt, Ronda marad.

Mások Ronda fiát emlegették, aki egyszer valami ledér nőszeméllyel
kódorgott a sétatéren. Mondogatták, hogy nem esik messze az alma a
fájától és Hübbenet tanár ur szavait idézgették, aki az apa erkölcsi
összeroppanását már eleve megjósolta. Szerinte már azelőtt is volt
Rondában sok embergyülölő, sunyi és gyanus vonás s véleménye szerint
csöppet sem csodálatos, hogy a törvényszék előtt kikelt a város
arisztokráciája ellen.

– Ezt a vén dögöt régen agyon kellett volna verni – mondta Ronda
közvetlen közelében az üzlete ajtajába támaszkodva Mayer, a trafikos,
aki Gonda tanár ur számláit mindig egy áthuzott R-rel kezdte.

A »Café Central« bérlője reggel, mikor Ronda elosont a kávéház előtt,
igy szólt a söprögető pincérhez:

– Söpörjék ki ezt a ronda piszkot.

Voltak azonban elégedetlen polgárok, akik Ronda emancipációját örömmel
üdvözölték, fegyvertársul akarták megszerezni a mai társadalmi rend
ellen való küzdelmükre, gyülést hivtak össze, köszönetet szavaztak neki,
hogy oly bátran fellépett a város kiváltságos heréivel szemben és neki
magának is beszélnie kellett volna. Mindenfelé éltették őt és számosan
felkiáltottak:

– Az ilyen ember előtt le a kalappal.

Ronda nem is felelt az irott meghivókra. Küldöttségeiket zárt ajtó
fogadta. Csak ült egy helyben és gyülölettel, vágyódással és haraggal
Frölich szinmüvésznőre gondolt s arra, hogyan kényszerithetné őt arra,
hogy minél előbb szedje a sátorfáját s menjen tovább a truppjával.
Eszébe jutott, hogy ezt komoly találkáin szigoruan megtiltotta neki.
Bárcsak ne engedelmeskedett volna. Most a nő garázdálkodott, bajt kevert
és Ronda féktelen és maró boszuvágyában lihegve kivánta, hogy Frölich
Róza egy sötét dutyiban végezze az életét.

Ronda egész nap óvatosan kerülte az utcákat, amelyeken találkozni
szokott vele. Csak éjjel osont abba a városrészbe, későn, mikor a
korcsmák elfüggönyözött ablakai mögött nem rémlettek a tanárfejek
árnyékrajzai. Akkor Ronda sunyin, ellenségesen, fanyar vággyal hosszu
sétát tett a hotel körül.

Egy alkalommal a homályból valaki kilépett és köszönt: Lohmann volt.
Ronda először visszatorpant és levegő után kapkodott. Aztán
szétterjesztette kezeit és mindkettővel Lohmann után kapott, aki
udvariasan kisiklott. Mikor magához tért, fujni kezdett, mint a veszett
macska:

– Még a szemem elé mer kerülni, maga elvetemült fráter! Itt kell
megfognom, Frölich szinmüvésznő lakása előtt! Már megint mással
foglalkozik.

– Biztositom, – mondta Lohmann szeliden – hogy téved a tanár ur.
Alaposan téved.

– Mi mást kereshet itt, maga léhütő!

– Sajnálom, de erről nem nyilatkozhatom. Csak azt mondhatom, hogy ehhez
önnek, tanár ur, semmi, de semmi köze.

– Összetiprom! – hördült fel Ronda és a szeme parázslott, mint a mérges
macskáé. – Vigyázzon, mert különben kirugatom az iskolából…

– Ha ez örömet okoz önnek, tessék – mondta Lohmann, de már nem akart
csufolódni vele, inkább szánta őt és tovább ment, Ronda fenyegetéseitől
üldöztetve.

Egyáltalán nem akarta már bántani Rondát. Ma, mikor az egész világ
ellene kelt, szégyennek tartotta volna. Részvétet érzett az öreg iránt,
aki arról beszélt, hogy kicsapatja, hiszen Ronda elcsapatása már el volt
határozva; – részvétellel és holmi visszatartott rokonszenvvel szemlélte
e magányos világgyülölőt, aki meggondolatlanul harcba keveredett
mindenkivel; sajnálta az érdekes anarchistát, aki most gubozódott ki…

Az, hogy Lohmannt örökösen Rózával gyanusitotta, szánalmas és megható
volt, egyben pedig tragikus és irónikus, hogy nem látta az igazi okot,
ami ide vezette. Lohmann a Kaiserstrasséből jött. Breetpoot Dóra asszony
ma este szülte meg a gyermekét. És Lohmann névtelen gyöngédsége halkan a
gyermekágya fölé hajolt. Szive, gyümölcstelen és alázatosan duzzadó tüze
arra vágyakozott, hogy a kis remegő csecsemőt fölmelegitse, aki talán
Knust ügyészé, talán Gierschke hadnagy, talán Breetpoot konzul gyermeke…
Lohmann ma éjjel elment Breetpooték háza előtt és a zárt kaput
megcsókolta.

Pár nap mulva aztán elintéződtek a lebegő sorsok. Lohmann, akinek az
egész nem volt fontos, az iskolában maradhatott addig, mig Angliába nem
megy; rokonai sokkal befolyásosabbak voltak, semhogy gondolni mertek
volna az eltávolitására. Kieselsackot nem a hühnengrabi eset miatt
csapták ki; inkább azért, mert a törvényszék előtt illetlenül
viselkedett; legfőképpen pedig azért, mert ő is, a szinésznő is
beismerte, hogy viszonyuk volt, ami egy hetedikeshez semmiképp se illik.
Ertzum önként ment és egy ujságnak kiszolgáltatta az eset adatait.
Rondát pedig elcsapták.

Megengedték még neki, hogy őszig tanithasson. A tanitást azonban az
igazgató engedelmével rögtön beszüntette. Rondát egy tétlen délutánján,
mikor mint rendesen a kerevet sarkában gubbasztott, meglátogatta
Quittjens, a pap. A pap végignézte, hogy zuhant bele, egyre mélyebben, a
bünbe és a romlásba. Most, mikor a földre ért, azon a véleményen volt,
hogy a keresztényi szeretet nevében valamit tenni is kell.

Szivarszónál elérzékenyedett Ronda szomoru sorsán, a magányán és azon,
hogy éppen a legelőkelőbbek üldözik. Ezt senkise állja, ezen segiteni
kell. Ha még lenne szegénynek valami foglalkozása. Az elcsapatása
betetőzte a szerencsétlenségét, most már egészen átadta magát keserü
gondolatainak… Nem, még nincs minden veszve. A pap azt igérte, hogy
valahogy befogadják az előkelőbb körökbe, egy politikai egyesületbe,
vagy egy kuglizótársaságba. Csak ezen a módon remélhető, hogy Ronda
Isten és ember előtt megbánja eltévelyedését s jó utra tér, másként – a
papnak csak ez fájt – örökre eljátssza a lelke üdvösségét.

Ronda erre a füle botját se mozgatta. Ha már elvesztette Rózát, semmi
értelmét se látta annak, hogy cserébe bevegyék egy kuglizótársaságba.

Erre a pap magasabb szempontokra hivatkozott. A diákokra mutatott,
akiket egy a nevelésükre hivatott közeg már az ifjuságnak hajnalán
megmételyezett. Ki nemcsak a hetedikeseket, a többieket is
megmételyezte; és nemcsak a gimnázium összes növendékeit, de azokat is,
akik a gimnázium falán kivül vannak, az összes volt tanitványait, –
szóval az egész várost. Ezek – és itt a pap hagyta, hadd aludjon ki a
szivarja – mind kételkedni fognak ifjukori tanárjukba s a hitük is
megrendül. Vajjon Ronda a lelkére vesz-e ily sulyos vádakat? Kieselsack
is szerencsétlenné vált és Ronda jól tudja, ennek a diáknak a sorsa az ő
lelkét is nyomja. Ez azonban nem az egyedüli kár, amit egy ilyen hittől
és erkölcstől elrugaszkodottt ember okoz…

Ronda makacskodott. Kieselsack kicsapatásáról csak most értesült; és
fellobbant benne az öröm, hogy mindezt neki köszönheti. Hogy rossz
példával járt elől, hogy a romlást terjeszti a városban, erre nem is
gondolt. Itt uj perspektivák nyiltak a boszura s most is a boszu
ösztökélte. Piros foltok gyulladtak az arcán s magába elmélyedve,
lélegzet nélkül ráncigálta az arcán tenyésző gyér szőrszálakat.

A pap félreértette őt s azt mondta, tudta, hogy Ronda szivére veszi a
dolgot. Be kell látnia, hogy hibás, különösen akkor, ha számbavesszük,
milyen teremtés miatt tette ki magát és másokat a legkellemetlenebb
zaklatásoknak.

Ronda megkérdezte a paptól, vajjon Frölich szinmüvésznőről beszél-e.

Természetesen. A nyilvános tárgyaláson tett vallomása után csak
kinyilhatott már a szeme. A szerelem vak, – és itt a pap ujra
meggyujtotta a szivarját – ezt be kell ismernünk. Csak emlékezzék vissza
Ronda az egyetemi éveire, arra, amit Berlinben tapasztalt. Az ember
nincs fából, huhu, tudja, hányadán van az ilyen nőstényekkel. Bizony nem
érdemesek arra, hogy az ember értük kockára tegye a saját és a mások
exisztenciáját. Csak gondoljon Berlinre…

A pap boldogan mosolygott s már majdnem neki melegedett. Ronda egyre
nyugtalanabb lett, aztán hirtelenül félbeszakitotta. Csak nem Frölich
szinmüvésznőre céloz? A pap csodálkozott és bólintott. Erre Ronda
felpattant a kerevetről, fujt s tompán és fenyegetően rikácsolt, mig a
szájában habzó nyál a papra fröccsent.

– Ön megsértette Frölich Róza szinmüvésznőt. Ez a hölgy az én védelmem
alatt áll. Hagyja el, – egy-kettő! – hagyja el ezt a házat!

A pap a székével együtt visszahőkölt. Ronda ajtóhoz sietett és
kinyitotta. Mikor aztán a haragtól remegve még egyszer rátámadt, a pap a
székével együtt finom ivben kiröpült az ajtón. Ronda bezárta az ajtót.

Még sokáig lihegett a szobában. Annyi bizonyos, hogy röviddel ezelőtt
maga is átkozta Frölich Rózát, ő is elitélte. De amihez Rondának joga
van, ahhoz még nincs joga a papnak. Róza mindenki fölött áll, – egyedül
és szüzen lebeg az egész emberiség fölött. Jó volt, hogy igy Ronda
megint tudatára ébredt a dolognak. Róza a magánügye volt! Rajta ütöttek
sebet, mikor Rózát bemocskolták! A félelemtől felbizgatott zsarnoki dühe
torkonragadta és meg kelett támaszkodnia: mint akkor, mikor a közönség a
nőjét a Kék Angyalban kinevette. Kinevette a nőt, akit ő sajátkezüleg
festett! Fitymálták a müvészetét, amit némiképp ő maga öntött formába!
Azok a dolgok, amiket a nő Hühnengrabban müvelt, – igen ám, ugy bizony –
nem voltak valami örvendetes dolgok és miattuk sokat szenvedett Ronda.
Ez azonban kettejük dolga, Ronda és Róza dolga. Hozzá megy, már nem
birta magát tovább türtőztetni.

Kalapját a kezébe vette, azután megint letette.

A nő elárulta, – igen ám, ugy bizony. Másrészt azonban ő tette tönkre
diákját, Kieselsackot. Jóvátette ezzel a hibáját? Még nem. De hogyha más
diákokat is – tönkretenne?

Ronda megállt, fejét lesunyta, vörös felhő lebegett fölötte. Küzdött a
boszuvágya és a féltékenysége, de meg se moccant. Végül a boszuvágya
győzött. Frölich szinmüvésznőnek megbocsátott.

És Ronda gondolkozni kezdett a diákokról, akiket tönkre kellene tennie.
Milyen kár, hogy a piaci trafikos már nem jár iskolába; s az az inas,
aki nem köszön; és a többi, aki a városban él, mindenki. Őket mind
tönkretehetné Róza. Mindegyiket csufosan kiebrudalnák az iskolából
miatta. Másalaku romlást nem tudott Ronda elképzelni. Más katasztrófa,
mint hogy valakit kicsapnak az iskolából, nem is létezett a szemében…

Mikor Frölich szinmüvésznőhöz bekopogtatott, maga a nő nyitott ajtót,
aki éppen menni készült.

– Juj! Végre! Éppen hozzád készültem. Te persze nem hiszed, de itt
fusson ki a szemem, ha nem igaz.

– Jó – mondta Ronda.

És csakugyan hozzá készült.

Frölich szinmüvésznő, mikor Ronda eltünt a látóhatárról, először ezt
mondta: »elszalasztottam« és elhatározta, hogy a lakást fölmondja, a
butorait eladja, egy darabig mint magánzó él és azután, minthogy a
Kiepert-házaspár máshová ment és már el is utazott, uj szerződés után
lát. Öreg Rondája iránt mindig baráti érzésekkel viseltetett; de
erőszakkal nem tukmálhatta rá és minthogy el se hitte volna, nem is
erősködött. A nőnek megvolt a maga filozofiája. Sokkal könnyebb valakit
becsapni, ha rossz fát teszünk a tüzre, mint beigazolni azt, hogy
tényleg ártatlanok vagyunk. Egyébként a multtal való bibelődésnek se
vége, se hossza, hogyha valaki, még ilyen gyerekes dolgokban is, mint a
hühnengrabi eset, talál valamit és azt képzeli, hogy mindenkivel
összeáll még azután is, hogy őt megismerte. Aztán az öreg nem is volt az
ő zsánere. Gyakran csalódik az ember; ezt megállapitotta. Az utcán is
félórahosszat szaladt néha utána egy-egy lovag, amig végre nekidurálta
magát, utólérte és keszegül rápislantott. Azután elódalgott és ugy tett,
mintha semmi sem történt volna. Ronda is csak ezt müvelte és alig hogy
szemtől-szembe került vele, fuccs lett az egész. Hadd menjen.

Mikor aztán elmult egy kis idő, unatkozott és a pénze is fogyatékán
volt, elgondolta, hogy mégis ostobaság a dolgot igy elpaccolni. Az öreg
végül szégyelte magát, duzzogott és várta, hogy a nő csak a kisujját is
nyujtsa neki. Késznek mutatkozott kibékülni. Vén gyerek volt, kissé
kómikus és önfejü. A nő arra gondolt, hogy dobta ki a kapitányt az
öltözőből és érte még Kiepertékkel is összetüzött; ezen nevetett.
Nyomban azonban merev és gondolkozó lett a szeme, olyan, mint mikor
Rondára nézett. Ronda féltékenykedett, ez bizonyos; és ezzel imponált
neki. Most talán magában ül, mérgelődik, dühöng rá s az epéjétől nem is
tud ebédelni. Ezt a nő rettenetesnek tartotta. Jó szive megindult. És
nemcsak a pénzért, meg a jólétért, de részvétből és nagyrabecsülésből is
elindult hozzája.

– Régóta nem láttuk már egymást – mondta a nő szemérmesen és foghegyről.

– Ennek megvan a maga oka – szólt Ronda. – El voltam foglalva.

– Vagy ugy. Mivel?

– Tudod, hogy kiváltam az itteni gimnázium kebeléből.

– Értem. Ezt is a szememre hányod.

– Mindent jóvátettél. Mert a Kieselsack nevü diákot is eltávolitották,
aki előtt mindörökre zárva marad a tudományos pálya.

– Micsoda egy undok fráter volt.

– Vajmi kivánatos lenne, hogyha sok tanulóifjat érne hasonló sors.

– De mit csináljunk? – mondta a nő és ravaszul mosolygott.

Ronda elvörösödött. Kis szünet következett, mialatt Róza bevezette őt és
leültette. A térdére siklott, Ronda válla mögött elfintoritotta az arcát
s alázatosan tréfálva kérdezte:

– Hát nem haragszik már Rondácska a Rózájára? Bizony az volt minden,
amit a törvényszék előtt mondtam. Debizatyauristen. Tudom, hogy nem
hiszed, pedig ugy van.

– Jó – ismételte Ronda.

És minthogy szükségét érezte annak, hogy a nőhöz az események
tisztázásával és összefogásával közeledjék, igy szólt:

– Nagyon is tudom, – igen ám, ugy bizony! – hogy az ugynevezett erkölcs
legtöbb esetben szerves összeköttetésben áll a butasággal. Ebben
legfölebb csak az kételkedik, aki nem élvezett klasszikus neveltetést.
Az erkölcs mindenesetre csak annak előnyös, aki, nem lévén benne részes,
általa könnyen uralomra juthat azok fölött, akik nem tudnak a hálójából
kievickélni. Ki lehet jelenteni és be lehet bizonyitani, hogy az
ugynevezett erkölcsöt a szolgalelkektől szigoruan meg kell követelni. Ez
a követelmény eddig – jól jegyezzük meg! – nekem sohase engedte
megismerni, hogy van más élet is, más erkölcsi törvény is, amely a
közönséges nyárspolgár életétől és erkölcsétől alaposan különbözik.

A nő erőlködve és csodálkozva hallgatott.

– Ojják. Esz már aztán teszi.

– Én, – folytatta Ronda – ami a személyemet illeti, a
nyárspolgár-erkölcsöt követtem; nem mintha sokra becsültem volna, vagy
hozzá lettem volna láncolva, hanem – nemde ugyebár – mert semmi okom se
volt, hogy elszakadjak tőle.

Önmagát kellett tüzelni a beszédre, hebegve, heves szeméremérzettel
pironkodva és ájuldozva tárta ki merész életfelfogását.

A nő bámulta a beszédét és hizelgett neki, hogy Ronda előtte produkálta
magát.

Ronda még hozzátette:

– Meg kell állapitanom és ezennel le kell szögeznem, hogy tőled sohase
követeltem meg egy az enyémhez hasonló erkölcsöt…

Erre a nő a meglepetéstől és az örömtől elfintoritotta az arcát és
megcsókolta Rondát. Alig engedte el a száját, a tanárja megint
magyarázott:

– Ennek dacára azonban…

– Mit mondasz? Minek dacára, Rondácskám?

– Ennek dacára ebben a konkrét esetben azonban az irántad érzett
szerelmem szinte lehetetlenné tette számomra oly dolgok elviselését,
amelyek az erkölcstanom alapétetele szerint nem hibák és nem bünök, sőt
azt is be kell vallanom, hogy néminemü fájdalmat is éreztem miattuk.

Róza körülbelül eltalálta, miről van szó és hizelegve odatartotta a
fejét.

– Mert oly értékes nőnek tartalak, akit nem kaphat meg csak ugy
akárkiféle.

A nő komoly lett és elmélázott.

Ronda pedig határozott.

– Jó.

Egyszerre azonban kifakadt, valami szörnyü emlék ostroma alatt:

– Csak egy valaki van, akinek sohase tudnék megbocsátani, akitől – igen
ám, ugy bizony – tartózkodnod kell, akit sohase szabad viszontlátnod. Ez
a valaki: Lohmann.

A nő ránézett, látta, hogy szinte elalél, a homloka verejtékezik és nem
értette meg őt, mert sohase látta azt a gyötrő képet, amely Rondát
egyszer marcangolta: hogy öleli át Lohmann Rózát.

– Igen – mondta Róza. – Rá mindig haragudtál. Répává akartad apritani.
Ne félj, Rondácskám, meg is teszed majd. Nekem az ilyen buta fickó ugyan
csak nem imponál. Csak elhinnéd. De nem hiszed el. Sirni, sirni
szeretnék.

És igazán sirni szeretett volna: mert semmiképp se hitték el, hogy
közönyös Lohmann iránt; és mert a szive leghátsó pitvarában mégis élt
valami, ami Lohmannra vonatkozott s ami a szavahihetőségét elrabolta; és
mert Ronda, az öreg, buta gyerek oly gyakran és oly ügyetlenül bolygatta
ezt a dolgot; és mert zaklatott életére még mindig nem szállott le a
béke, amire teste-lelke egyformán sóvárgott. De minthogy Ronda nem tudta
volna, miért sir és minthogy nem akarta végképp összekuszálni a helyzet
szálait, elfojtotta a könnyeit.

Egyébként szép napok következtek rájuk. Mindenhová együtt mentek és Róza
kelengyéjét és lakásberendezését egészitették ki. Hamburgi toalettben
csaknem naponta ott ült Róza a városi szinházban, Ronda pedig az oldala
mellett alattomos kárörömmel fogadta az irigyen megbotránkozó és
rosszindulatuan vágyakozó tekinteteket, amelyek feléjük irányultak.
Később a nyári szinházat is megnyitották és ők ketten letelepedhettek a
kertbe a jómódu és tisztes társaságbeli emberek közé és lazacot ehettek
és örülhettek mások boszuságán.

Frölich kisasszony többé nem félt, hogy intrikálnak ellene. Tul volt a
veszélyen. Ronda az ő kedvéért még az állásából is elcsapatta magát.

Eleinte kissé kényelmetlenül érezte magát Rózácska. Hogy kerül ő ekkora
tisztességhez, hogy valaki az ő kedvéért ennyi terhet vesz a nyakába.
Később csak a vállát vonogatta:

– Hja, ilyenek a férfiak.

Lassacskán rájött, hogy Ronda helyesen cselekedett és hogy ő, Róza, még
ennél sokkal többet is megérdemel. Ronda akkora csökönyösséggel
hajtogatta előtte női érdemeit és az elérhetetlen magaslatot, ahol ő áll
és ahonnan még pillantására sem érdemes az emberiség, hogy végül is
kezdte komolyan venni saját magát. Idáig még senki se vette őt ilyen
komolyan és ezért ő se önmagát. Hálát érzett aziránt, aki erre
megtanitotta. Róza érezte, hogy fáradságába kerül majd megbecsülni azt
az embert, aki ily nagyra tartja. Még többet tett: erőlködött, hogy
szeresse is.

Nyomban kijelentette neki, hogy latinul szeretne tanulni. Ronda örömmel
látott hozzá. A nő hagyta, hadd beszéljen, rosszul felelt neki, vagy nem
is hallotta a kérdést és folyton ránézett, mig a belsejében más
dolgokkal bibelődött. A harmadik latin órán Róza ezt kérdezte:

– Mondd, Rondácskám, mi nehezebb, a latin, vagy a görög?

– Természetes, hogy a görög – szólt Ronda.

A nő pedig határozott:

– Akkor görögöt akarok tanulni.

Ronda örült és azt kérdezte:

– Miért?

– Csak, Rondácskám.

Róza megcsókolta Rondát és ez a csók ugy hatott, mint a gyöngédség
parodiája. Pedig igaz érzésből fakadt. Ronda felébresztette a leány
becsvágyát; és most az, hogy Ronda iránt érzett becsülését kimutassa, a
latin helyett a nehezebb görögöt választotta. Ez a kivánság egyuttal
szerelmi vallomás is volt, előlegezett vallomása egy alkalmazkodni
kivánó érzésnek.

Bizony nem volt oly könnyü Rondácskát szeretni. Még a görög se ment
nehezebben. Mintha alaposan meg akarná főzni s végleg megkaparintani
magának, minduntalan körülsimogatta Ronda merev pofacsontjait, kattogó
állkapcsát, szögletes szemgödreit, melyek mélyéből mérges és gyülölködő
szemei villogtak, amelyek Rózácskára pislogtak gyermekes alázattal. Róza
megsajnálta ezért és gyöngéden bánt vele. Ronda gesztusai és szavai, a
gesztusainak szánalmas kómikuma, a szavainak pepecselő szellemessége:
mindez meghatotta a nőt. Nagyrabecsülését sem tagadta meg tőle. De
többre – hiába erőlködött – nem volt képes.

Róza, hogy kárpótlást adjon az érzése kudarcáért, néhányszor összeszedte
minden sütnivalóját a görög órán. Ronda arcára vörös foltok gyultak és
gyönyörtől repesve vetette magát az igekötőkre. Mikor Homerost felütötte
és Róza először nyögte ki belőle a men… de nün-t, mikor ezek az imádott
hangok először pottyantak ki Frölich kisasszony cifra arcából, bemázolt
ajkai közül: Ronda szive majd szétrepedt a boldog izgatottságtól. Félre
kellett tennie a könyvet és összeszednie magát. Még alig birt lélekzeni,
megfogta az asztal fölött Róza kisasszony kicsiny, puha és állandóan
kissé zsirpárnás kezét és azt mondta, hogy egyáltalában nem szándékozik
még hátralévő életét – csupán egyetlen órára is – tőle különválva
tölteni. El akarta venni feleségül.

Rózácska először sirásra pityeritette a száját. Azután elérzékenyülve
mosolygott, a képét Ronda vállához támasztotta és ringatódzni kezdett
fölötte. A ringatódzásból rángatózás lett; Rózából kitört az
örömujjongás, fogta Rondát, felráncigálta a székről és körülkeringte
vele a szobát.

– Ujjé, hát Rondáné nagyságos asszony lesz belőlem! Halálra röhögöm
magam! Rondáné nagyságos asszony, – ohó, Gondáné, kérem alázattal.

És máris játszotta az előkelő dámát, amint elhelyezkedik a székén. Egy
percig értelmesen beszélt: nem megy többé vissza az uj lakásába; ugyis
már majdnem mindent elkótyavetyéltek belőle. Ronda lakásába költözik és
azt ujonnan berendezi! Azután ujra kipukkant belőle a nagy öröm. Végül
lehiggadt, elmélázott és csak ezt mondta még:

– Hogy mi nem érheti az embert!

Ronda kérdésére, hogy örül-e és hogy minél előbb nyélbe kell ütni a
házasságot, Rózácska csak szórakozottan mosolygott.

A következő napokon sem látszott kapiskálni a dolgot. Néha szinte mintha
gondok bántották volna, de ezt tagadta. Gyakran elment hazulról és
ideges lett, ha Ronda vele akart tartani. Ez meghökkentette Rondát és
valami kinos sejtelem fakadt fel benne. Egyszer rajtakapta Rózát, amint
egy alacsony vendéglő ajtajából kilépett. Miután egy darabig hallgatagon
mentek egymás mellett, Róza titokzatosan mondta:

– A dolgok nem olyan egyszerüek, mint gondoljuk.

Ez a kijelentés egészen nyugtalanná tette Rondát, de Róza nem adott
bővebb magyarázatot.

Egyszer aztán végre, jóval később, mikor Ronda magányosan és busan
baktatott délben az elhagyott Siebenberg-utcán, egy kis fehérruhás
gyerek tipegett hozzá és együgyü hangon gügyögte:

– Gyere haza, papa!

Ronda megállott és csodálkozva nézte a gyermek parányi, fehérkeztyüs
kezét, melyet feléje nyujtott.

– Gyere haza, papa! – ismételte a csöppség.

– Mit beszélsz? – kérdezte Ronda. – Hát hol lakol?

– Ott és hátrafelé mutatott.

Ronda arrafelé nézett és ekkor a legközelebbi sarkon megpillantotta
Frölich Róza szinmüvésznő hizelgően féloldalra hajtott fejecskéjét és
kezének mentegetődző és könyörgő mozdulatát, amint – félszegen – a
csipőjétől kissé előrenyult.

Ronda tanácstalanul hápogott. Egyszerre mindent megértett; és egész
egyszerüen megfogta a még mindig felé tartott, kis fehérkeztyüs kacsót.



XII.

A familia elment nyaralni a közeleső fürdőhelyre. A kurhotelben vettek
lakást és sátrat béreltek a strandon. Frölich Róza szinmüvésznő
őnagysága fehér cipőben feszitett és fehér delén ruhájához fehér
tollboát viselt. Crep-delisse kalapjának libegő fehér fátyla és mellette
tipegő fehér gyermeke, kecsessé és könnyüvé tették. Rondára is fehér
strandöltöny került. Ha a messzire nyuló fövény padlósétányán korzóztak,
valamennyi sátorból látcsövekkel kukucskáltak utánuk és hogy, hogy nem,
minden idegen megtudta Róza őnagysága élettörténetét.

Ha Róza gyermeke a nedves homokból pogácsákat gyurt, ugyancsak kellett
vigyáznia, hogy ki ne potyogjon egy a markából, mert ilyenkor mindig ott
termett valamilyen elegáns ur, felkapta a homokpogácsát és vitte – nem a
gyermeknek, hanem Frölich Róza szinmüvésznő őnagyságának. Utána pedig
meghajtotta magát Ronda előtt és bemutatkozott. Ilyenformán a familia
hamarosan két hamburgi kereskedő, egy fiatal braziliai ur és egy szász
gyáros társaságágában fogyasztotta kávéját a parti sátorban.

A szedett-vedett társaság többször kirándult vitorlás csónakon,
melyeknél mindenki rosszul lett, Ronda és Róza kivételével. Ők ketten
suttyomban nevettek a többieken. A gyermek naponta kilószámra kapta a
cukros mandulát s kapott kis hajót, ásót és uszóbabákat is. Kutyabajuk
volt. Szamaragoltak, Ronda lába kibicsaklott a kengyelből és a szamár
sörényébe kapaszkodva ügetett ott el a térzene előtt, épp amikor javában
folyt a hangverseny. Róza őnagysága sivákolt, a gyerek ujjongott és az
asztaloknál savanyu megjegyzéseket mondtak az emberek.

Mikor egy berlini bankár magyar táncosnőjével is közibük került, akkor
aztán teljes volt az egész »Ronda banda«. A table d’hôte-ot
végigzajongták, a karmestert folyton zaklatták, hogy játssza Róza
őnagysága kedvenc darabjait, melyek pályájára emlékeztették,
tüzijátékokat rendeztek a maguk szakállára, mindent felforgattak és igy
sokan mulattak, sokan pedig megbotránkoztak rajtuk.

Ronda azok számára, akik a felesége kedvéért a közelében éltek, rejtély
volt. Evés közben elárulta gyöngéit, egy kiránduláson összeesett, angol
ruháit ugy viselte, mint az álruhát s mikor szemügyre vették, ugy
tetszett, hogy nem is komoly akadály, ha arról van szó, még moccani se
mer s mindössze csak szánalmas és nevetséges. A természet kisemmizett
mostohagyermekének tekintették szegényt. De az udvarló, aki már vigan
flörtölt a feleségével, hirtelen – egész váratlanul – egy száraz és
gunyos Árgus-tekintetet érzett magán, amit rendesen hátulról lövelt
feléje a férj. Ha a karkötőt nézegette, amit a feleségének ajándékoztak,
az az érzése támadt az embernek, hogy felszarvazták az öreget. És még ha
egyet-mást el is ért az udvarló, – késői parti séták, egyedül az
asszonnyal, mig a férj másokkal itta a bowlét – Ronda jóéjszakát mondó
gunyos kézszoritása szinte sértette őt és határozott kételyt ébresztett
benne aziránt, vajjon eléri-e valaha is a célját?

És tényleg sohasem érte el. Mert Ronda sokkal inkább értett hozzá,
miként kell valakit Frölich Róza előtt nevetségessé tenni és
lepocskondiázni. Mikor magára maradt Rózával, kicsufolta a két hamburgi
angolos beszédmodorát, vállát vonogatta a braziliai fölött, aki lapos
kavicsok helyett ezüst pénzdarabokat hajigált a sima vizfelületre és
leutánozta a lipcsei feudális ur kéz- és fejmozdulatait,
cigarettagyujtás, vagy dugóhuzás közben. Frölich Róza őnagysága persze
nevetett. Kuncogott, anélkül, hogy Ronda megvetésének okáról és
helyességéről meggyőződött volna. Nem is indokolta meg mással a
megvetését, csak azzal, hogy a görögök nem igy tettek. De Róza
mindenkinek hálás volt, aki nevetésre kapatta. És jótékonyan hatott rá
Ronda makacs, megtámadhatatlanul méltóságos meggyőződése, hogy
kettejükön kivül az egész világon senki se számit. Róza az erős zsarnok
jármában maga is önérzetes és rátarti lett. A braziliainak, aki egy
magányos szirt mellett letérdepelt előtte a fövénybe, a kezeit tördelte,
közvetlenül ezt mondta, mintha egyszerre kinyilt volna a szeme:

– Menjen, maga majom.

Pedig hizelgett neki, hogy ez a fiatalember, aki egy városbéli családnál
szállt meg, minden ismerősét faképnél hagyta, hogy vele csibészkedjék s
vele együtt verje el a pénzét. De majom volt, Ronda annak tartotta.

Ronda sohase firtatta, hol maradt el a felesége. Nem nyugtalankodott,
hogyha nagyon kicsipte magát, hogyha csipkés és könnyü nyári ruhái
nagyon is bizgatták a gavallérokat. Sőt, mig az urak künn várakoztak rá,
Ronda segitett a feleségének csinositani magát és kendőzte, mint azelőtt
az öltözőben. Mérges mosollyal jegyezte meg:

– Már türelmetlenkednek. Zongorázni kellene nekik, hogy el ne unják
magukat.

Vagy:

– Ha most igy félig kifestetten és váratlanul kidugnád a fejed az ajtón,
megint azt kiabálnák, mint akkor: hohohoho!

A tengeri fürdőről való elutazásuk egy eléggé kinos incidenssel
kapcsolatban történt. A pályaudvaron megjelent az egész »Ronda banda«, a
braziliai éppen négyszemközt beszélgetett Rózával, mikor lihegve
odasántitott egy öreg ur, Vermöhlen, a tőzsér, a fiatalember rokona és a
Róza kezében levő ékszerestokot el akarta tőle ragadni.

Róza csak az imént kapta ajándékul a fiatal braziliaitól, ünnepélyes
formaságok közepette. Ronda odasietett és megvédte a felesége igazát.
Amig a fiatalember pironkodva egész rokonságát megtagadta, az öreg
Vermöhlen felfortyanva, heves izgalomban szemére lobbantotta a
házaspárnak, hogy társaságukban unokaöccse már régóta a módján felül
költekezik. Ezt a násfát már nem veheti meg; a gyönge tantija, sajnos,
pénzt adott rá; de ez Vermöhlen pénze és ezért az ajándék az övé.

Ronda vele szemben rendreutasitó nyugalommal konstatálta, hogy Vermöhlen
ur pénze és Vermöhlen asszony pénze csakugyan egy és ugyanaz; hogy a
Vermöhlen-család legszemélyesebb ügyeivel egyáltalán nem hajlandó
foglalkozni; és különben is harmadszor csöngettek. És szürke ujjai
görcsösen a tokba csimpaszkodtak, a feleségét pedig a kocsiba tuszkolta.
Mindenki a kalapját lengette, Vermöhlent kivéve, aki a botjával
fenyegette Rondát.

Róza először sajnálatát fejezte ki, hogy ilyen kinos helyzetbe került és
félt a folytatásától. Ronda azonban felvilágositotta, hogy a félelme
alaptalan. Hozzátette, hogy Vermöhlen tőzsérnek vannak fiai, akiket
tanitott és sohase »csiphetett meg«. Vermöhlenék több városi familiával
rokonságban vannak.

Róza megnyugodott. Mutogatta a kis brilliántokat a lányának, vele együtt
nevetett és igy fogadkozott:

– Ezek a fityegők, meg ezek a butonyok mind a tiéid lesznek, Mimi, ez a
te hozományod.

Ronda ujjongott, hogy a Vermöhlenéket »megcsipte«. El-elgondolkozott
azon, hogy itt több diákot és több családot szégyen ért s a szégyen nem
abból keletkezett, hogy bezárták őket a »dutyiba«, vagy hogy az
intézetből eltávolitották. A szégyent – igen ám, ugy bizony – és a
romlást tehát más uton is elő lehet idézni, mint a kicsapással. Uj,
eddig nem ismert utakon…

A városban, a villájukban a szokott élet járta. Emberekkel nem igen
érintkeztek. Estig, mikor is szinházba és vendéglőbe mentek, Róza
pongyolában heverészett a különböző butorokon. Ronda azt inditványozta,
hogy görögül tanitja és ezzel szórakoztatja. A nő fanyalogva utasitotta
vissza. Egy este valami vigjátékban felismerte régi ismerősét, egy
szinésznőt, aki egy szakácsnő szerepében lépett fel.

– Nini, ez a Pielmann Hedvig. Hogy hogy kapott szerződést, azt igazán
nem tudom megérteni.

Erre egy csomó dolgot mesélt el a volt társáról és végül ezt mondta:

– Te, ezt meghivjuk.

Pielmann kisasszony eljött és Róza finom reggelit és vacsorát adott
eléje, hogy elkápráztassa. Most a kereveteken két nő heverészett, nem
egy, cigarettáztak és régi, agyontárgyalt élményekre emlékeztek. Ronda
rossz lelkiismerettel nézte, hogy unatkoztak. Kötelességének érezte,
hogy segitsen rajtuk, de mégis tanácstalan maradt és szorongott, mintha
titkos gondok nyomták volna. Ha csöngettek, felpattant a székéről és
rohanvást szaladt ajtót nyitni. A nőknek feltünt, hogy ezt sohase bizta
a szobalányra.

– Vagy rajtam akar ütni, – mondta Róza – vagy pedig megcsal.
Bizony-bizony már kormos a füle az én Rondácskámnak.

Egy napon levél jött Hamburgból, két jóbarátjától. Ősszel nagyobb utat
akartak tenni, hajón a spanyol partok mentén, Tuniszig. Azt
inditványozták, tartsanak velük Rondáék is.

– Nagyszerü! – szólt Róza. – Ez aztán teszi. A vademberek közé utazunk.
Gyere te is velünk, Hedvig, kérj urlaubot. Mind a ketten feketére
festjük magunkat, lepedőbe burkolózunk, én majd felteszem a diadémomat,
ami még a szinpadról maradt.

Hedviget megnyerte az eszmének. Rondát nem is kérdezték meg. Csak azon
csodálkoztak, hogy nem igen lelkesült érte. Csöndesen elkukoricázott
addig, mig Hedvig el nem ment; akkor aztán kitálalt. Nincs pénz.

– Ezt nem értem! Hogy lehet, hogy egy tanárnak nincs pénze! – kiáltott a
nő.

Ronda zavartan mosolygott. Harmincezer márkát tett félre. Ez már
eluszott; a berendezésre, a ruhákra, a mulatságokra. A folyó kiadások
nem voltak arányosak Ronda nyugdijacskájával; messzire tulhaladták.
Ronda számlákat és intőcédulákat kotort elő, amelyeket az ajtóban
röptében fogott el, a szállitóktól, a vendéglősöktől, a szabónőktől.
Szégyenkezve és gyülölködve beszélt, micsoda fogásokat és trükköket
kellett kiókumlálnia, hogy a végrehajtót türelemre birja; de ezt se
birja már sokáig.

Róza játszotta az ijedtet és a bánatost. Természetesen belül semmit se
érzett. Most vége a dinom-dánomnak és csak menjen a két alak maga a
vademberekhez. Ma délre csak marhahust esznek, bár a liba pirul a tüzön;
vacsorára pedig hurka lesz és megint elkezd görögül tanulni, mert ez a
legolcsóbb. Ronda meghatódott és azt mondta, tudja – igen ám, ugy bizony
– a kötelességét s mindent megszerez, amit a felesége szeme-szája
megkiván.

– Édes, – szólt Róza – vedd meg azt az arany-bronz cipőt hatvan
márkáért.

Róza rögtön irt Hedvignek: »Nincs dohány«.

Ez az eset mindenesetre felizgatta kissé.

Hedvig azt tanácsolta, hogy Ronda adjon órákat.

– Csak ne lenne az uram olyan szörnyen mogorva – vélte Róza.

Hedvig pedig dagadt a büszkeségtől, hogy szolgálatot tehet:

– Majd küldök én neki pasast, az én palimat. Tőlem kivurcnizhatja, ahogy
akarja.

– Lorenzent, a borkereskedőt? Ugyan, hisz ez már diákja volt Rondának,
annyit dumált róla, hogy na. Téged még csak szivel, de a barátod ne
kerüljön a szeme elé… És ha meg is puhitom Rondát, a barátodnak lesz
annyi esze, hogy nem jön ide a csapdába.

– Rosszul ismersz, drágám – szólt Hedvig. – Kabinetkérdést csinálok a
dologból: vagy – vagy!

Rondával közölték, hogy Lorenzen, a borkereskedő görögül akar tanulni,
mert görög borokkal kereskedik és órákat vesz. Ronda ökröndözött a
dühtől, de nem tiltakozott ellene. Felindultan és ravasz mosollyal
beszélt Lorenzen diákja büneiről, engedetlenségéről, arról, hogy sokszor
csufolta, de egyetlen egyszer sem sikerült »megcsipnie«.

– De – jegyezte meg közben – még megcsiphetem.

Aztán:

– Emlékszel, szerelmem, micsoda patália volt az esküvőnkön, micsoda
csődület loholt a kocsink után…

– Hagyd, lelkem – szólt Róza; mert ezeknek a kinos dolgoknak az
emlitését is szégyelte Hedvig előtt.

Ronda azonban zavartalanul folytatta:

– Micsoda csorda bőgött az anyakönyvi hivatal előtt, – nemde, ugy-e bár
– és mikor a kocsiba szálltál, Kieselsack sárral fröccsentette be a
fehér atlaszruhádat is. De kétségtelenül bizonyos, hogy a fiatal
garaboncások közt ott volt Lorenzen diákom is, aki a csufnevemet
orditotta és olyan gyalázatosan viselkedett, mint senki.

– No, majd megmosom a fejét! – szólt Hedvig.

– Sajnos, nem csiphettem meg – folytatta Ronda. – Nem tanithattam meg a
regulára. De csak tanuljon görögül. Sok diákomat nem csiphettem meg.
Bárcsak mind tanulna görögül!

Később eljött Lorenzen, de szivesen bántak vele. Ronda behivta Rózát,
amaz ürügy alatt, hogy nem találja a füzetét, vagy a ceruzáját és
beszélgetni kezdett vele. Először produkálni kellett magát a diák előtt,
hogy mennyit tud görögül, aztán modern dolgokra terelődött a társalgás.
A diák fölényesen, a nyugodt irónia képzelt jogával lépett be. De
nyomban visszahőkölt, mihelyst látta, hogy minő szabad és mértékletes
bájjal mozog Róza polgári stilü butorai között; hogy jobban öltözik,
mint a saját felesége, aki a szinházban mindig felháborodott Rózán; s
megértette, hogy a kevés pirositó, a félvilági nők halványan sejtetett
dialektusa és pár késhegyni szinésznőszerüség sajátosan füszerezik a
családiasságot. Ördöge van ennek a Rondának! Igy aztán nem kell járnia
se a klubba, se máshová. Lorenzen a kezdő fenhéjázó modorát letette s a
Ronda-házaspár előtt édeskésen szolgálatkész lett, megjuhászodott.

Megengedték neki, hogy legközelebb hozzon egy kis borocskát is.
Pástétomot is hozott és egy kis reggeli helyettesitette a görög órát. Ha
valamire szükség volt kivülről, mindig Ronda ment ki. Először a
dugóhuzóért s mikor már ittak és Lorenzen pityókás lett, még gyakrabban
szaladt ki Ronda.

Mikor ezek a kis murik ismétlődtek, Róza annak adott kifejezést, hogy jó
lenne másokat is meghivni. Lorenzen az intimitás mellett foglalt állást;
de Ronda igazat adott a feleségének. Lorenzennek el kellett hozni a
barátait. Hedvig egy másik szinésznővel jött. Maguk a vendégek hoztak
kalácsot, felvágottat, gyümölcsöket. Ennek ellenében a háziasszony a
teát szolgáltatta. Pezsgőt ittak, erre megjött az étvágyuk és erre Ronda
a szokott hamiskás mosolyával beszélni kezdett:

– Azt hiszem, tudni méltóztatnak, hölgyeim és uraim, hogy az itteni
gimnáziumban viselt állásomat – azt, hogy jogosan-e, vagy sem, ezuttal
talán ne feszegessük – elvesztettem.

Mindig hagyták, hadd beszélje ki magát a kedvére és ennek örült. Erre
összeadtak az urak és pezsgőért küldtek. Sokszor maga Ronda ment el és
maga rendelte meg. Látni lehetett, amint visszabotorkált az utcán,
előtte ment az inas a kosárral és ő vigyázott az italra, a háta mögött,
mint egykor a Kék Angyalban.

Mikor jókedvük szottyant, kérték Rózát, hogy énekeljen és Róza
elénekelte kedvenc dalait; egyszer, mikor felöntött a garatra, énekelni
kezdte Lohmann dalát is. Ronda nyomban félbeszakitotta és mindenkit
hazaküldött. A vendégek csodálkoztak, vakmerően tiltakozni próbáltak.
Mikor azonban Ronda fujni kezdett és kijött a sodrából, mind beadták a
derekukat. Róza halkan bocsánattal csititgatta a férjét. Fogalma sincs,
miért haragszik.

Mind fiatalemberek voltak és a legtöbbje állandóan eljárt a Kék
Angyalba. Mig csak nehányan voltak együtt, hamis feszt éreztek, gyáván
és szemtelenül magukat csalták, mert nem voltak képesek Rondával mint
magánemberrel érintkezni; a háta mögött settengtek és diákos alázattal
torpantak vissza, mikor állniok kellett a viccüket. Aztán megsokasodtak
és az egyén felelőtlen nézővé lett. Már semmi talmi meghittség se
hamisitotta a hangulatot. Ugy látszott, hogy Ronda egyszerüen kisebb
helyiségbe költözött a truppjával, ahol a nőkkel kényelmesebben lehet
évődni. És itt későbben is volt a záróra, akkor, mikor kiki a maga
jószántából hazamegy. Egy alkalommal, mikor már csak kevesen voltak itt,
Lorenzen bakkarázni hivta. Rondát izgatta a dolog, megmagyaráztatta
magának a játékot és mikor tisztában volt vele, bankot adott. Nyert.
Mikor veszteni kezdett, visszavonult. Lorenzen, mint az inditványozó,
kötelességének tartotta, hogy teljes lélekkel menjen bele. Tárcájából
egymásután szedegette ki a százmárkásokat. Többen kivörösödtek és
egymásután sajnálkoztak, hogy nem vettek több pénzt magukhoz. A
bankárnak megint szerencséje volt.

Róza a férje fölé hajolt és ezt sugta:

– Látod? Mért mentél el, te kis buti!

Ronda riposztozott:

– Nem bánom, megveheted, szerelmem, azt a nyolcvanmárkás kalapot. Aztán
Zebbelinnek, a vendéglősnek is betömhetem még a száját. Ne félts engem!

Nyugodtan nézte, hogy teszi el egy vendége Lorenzen bankjegyeit és nem
bánta, hogy nem ő nyerte meg. Lorenzen elvesztette; és Ronda kihagyó
lélekzettel érezte, a boszunak diadalutján jár, amelyet földalatti
reszketések ráznak. Mikor végül Lorenzen kijózanultan és bamba arccal
üres pénztárcájába bámult, odalépett hozzá és igy szólt:

– Mára elég, Lorenzen, a görög órának vége.

Nemsokára hire futott a városban, hogy Rondánál orgiákat csapnak. Az
urak a tőzsdén és a klubban, a törzsasztaloknál, az irodákban hallották,
amint néhány fiatalember sebbel-lobbal elmondotta. Otthon a családjukban
el-elejtettek róla pár szót és a nők sugdostak és többet akartak tudni.
Ugyan mi fán terem az a hastánc, amit Rondáné táncolt. A férj nem tudja
eléggé megmagyarázni és igy azt képzelték, hogy a hastánc minden
képzelmet felülmuló paráznaság. És izgatta őket az a társasjáték is,
amelyet Rondáéknál szoktak játszani: a zálogosdi. Több pár a padlóra
feküdt, egy nagy takaró alá, mindegyik egy sorban, egy férfi egy nő
mellé. Nyakukig betakaróztak és mig a takaró nem mozgott, senkinek se
jutott eszébe, hogy mi történik alatta. Mikor azonban megmozdult, annak,
aki ludas volt benne, zálogot kellett adnia. Ez a játék városszerte
legendás hirben állott. Sötét hiradások regéltek róla a fiatal
leányoknak; a leányok órák hosszant kotoltak a titkon, a szemükben
rémült kiváncsisággal. Aztán azt is szerették volna tudni, igaz-e, hogy
Rondáéknál néha egészen meztelen felsőtesttel jelentek meg a hölgyek?

– Juj, de nagy disznóság!

– De furcsa lehetett.

Lorenzen néhány tisztet hozott magával, akik a murijukra nála vásároltak
bort; többek közt magával hozta Gierschke hadnagyot is. A finom polgári
társaságból elsőnek Kunst, az ügyész állitott be. Ő is Frölich Róza
kegyéért versengett és erős vetélytársa lett Richternek, a fiatal
tanárnak. Richternek végre-valahára sikerült eljegyeznie magát egy
gazdag leánnyal, akit a tanár-fajta ember nem igen kap meg; de a
vőlegénység nem jól állott neki. Ingerlékeny lett és élvvágyó, higgadt
beamter-feje egyszerre megkótyagosodott. Lorenzen példájától
elragadtatva, veszettül játszott. Ronda házában egy estén több hónapi
fizetését elvesztette, ostoba fogadásokba ment bele s annyira versengett
a háziasszonyért, hogy minden tartózkodásról megfeledkezett. A tanári
szobában ugyancsak szapulták, hogy érintkezik a tanárság szégyenével,
Rondával.

Ronda, aszerint, hogy szerencséje volt, vagy nem, nyert, vagy vesztett.
Egy alkalommal Róza ezermárkás chinchilla-bundát kapott s cifra feje
csábitó kacérsággal bujt ki a szürke és puha szőrméből. Máskor pedig
Rondának a vendégek érkeztekor ágyba kellett bujnia és betegséget
mimelnie, mert egyetlen vendéglős sem akart már hitelezni. Másnap aztán
elment hozzájuk és megmagyarázta nekik, hogy a halálából meg éppen nem
fognak pénzelni. A vendéglősök ezt belátták és abban bizakodva, hogy
Ronda megint nyerni fog, meghosszabbitották a hitelt.

Frölich szinmüvésznő csak ritkán játszott, de akkor aztán nem hagyta
abba, mig egy vörös garasa volt. Egy este azonban ugy kedvezett neki a
szerencse, hogy partnerének, Lorenzennek még az ingét is elnyerte.
Lorenzen nagyon sápadt volt és szitkozódva távozott. Ugy ült ott Róza,
mint egy gyerek, lázasan a boldogságtól, ideges kezeiben bankjegyeket és
aranyat szorongatva. Néhányan hirtelenül és szokatlan udvariassággal
ajánlkoztak, hogy a pénzét megszámlálják. Több mint tizenkétezer márkát
nyert. Róza azt mondta, hogy aludni megy. És mikor egyedül maradt
Rondával, lázas szemmel, édes és lemondó hangocskáján mondta:

– Hát mégis lesz hozománya a Miminek. A fityegőkön és a butonyokon már
rég tul kellett adni. De most mégis csak itt a pénz. Szegénykének
legalább jobb sora lesz, mint nekem.

De már kora reggel jöttek a hitelezők, akik pénzt orrontottak; és Róza a
leánya hozományát hiába védte a testével, elvették tőle.

Aztán az a hir is elterjedt, hogy Lorenzen, a borkereskedő
fizetésképtelenné vált. Ronda fünél-fánál kérdezősködött és mikor
hazajött, sápadt volt, verejtékes és meg se tudott mukkani.

Végül csattogó állkapcsokkal hápogta:

– Csődbe jutott! Lorenzen csődbe jutott!

– Kinn vagyok a vizből – mondta Róza, aki a kerevetbe süppedve ült és a
kezeivel lomhán harangozott a térdei közt.

– Lorenzen csődbe jutott – ismételte Ronda. – Lorenzen a sárban fekszik
és nem kel fel többé soha. Pályafutását – igen ám, ugy bizony –
befejezte.

Halkan beszélt, mintha attól félt volna, hogy megpukkad örömében.

– Mit örülsz neki. Mimi hozományának is vége.

– De most megcsiptem az ipszét. Ez alkalommal sikerült megcsipnem őt és
most kiszolgáltatom jól megérdemelt sorsának.

A nő nézte őt, amint ide-oda jár, mintegy tébolyodott. Kezei reszkettek
a tárgyakon, amelyeket öntudatlanul megérintett. Róza egyet-mást még
mondott, de Ronda mindenre csak ezt sziszegte reszketve:

– Lorenzen, a diák, a sárban fekszik.

Ronda viselkedése nemsokára imponált a nőnek. Férje erősebb indulatja
végigsöpört az övén és kioltotta. Rózának már eszébe se jutott a bánata,
mereven az ura után nézett, meg se ijedve a szenvedélyétől, mintha Ronda
mélyében mindig ott kuksolna a téboly; és mégis kényszeredetten nézett
utána, édes borzongással érezte, hogy az ő öreg Rondájával erősebben
összeköti ez az erőszakos és veszedelmes holmi, a szenvedély.



XIII.

Még olyan diákok is Ronda vendégei közé elegyültek, akik iskolába
jártak. Egyikük, egy nyurga, zsömlesárga fiu csinos összegeket vesztett.
A szezón vége felé, egy tavaszi szombat estén megjelent a küszöbön
Hübbenett, a tanár esküdt ellensége, aki Rondáról oly gyülölettel
nyilatkozott és Ronda saját osztálya előtt »erkölcsi rondaságról«
beszélt. Most ott állott férfias-peckesen és Ronda mérgesen mosolygott
feléje. Már várta a kollégáját, mert a fia nagyban játszott és otthon,
kedves kolléga ur, bajok vannak a nevelés körül.

Hübbenet rákvörösen támadt a fiára, aki egyszerre semmivé zsugorodott s
felszólitotta őt, hogy kövesse. Hozzátette hangosan, – de szavait
senkihez se intézte – hogy lépéseket tesz az ily állapotok
megszüntetésére, amelyeket lelkiismeretlen kalandorok idéztek elő;
amelyek ingatag fiatalemberek megkisértésére és elcsábitására valók;
amelyeket az apáktól elcsent pénzből s más titkos, véres és szennyes
eszközökkel tartanak fenn.

Egy tiszt sietve kiosont. Egy nyugtalankodó kártyás pedig a tanárhoz
fordult és tüzetesen magyarázta, milyen meggondolatlanság lenne lármát
csapni. Erkölcstelennek tartja ezt a társaságot? Méltóztassék csak
körültekinteni. Tetszik tudni, ki az a szürkeruhás ur a játékasztalnál,
ott mindjárt az ablak mellett? Az kérem ’ássan Breetpoot konzul. És ki
fordul Hübbenett felé, a homlokát ráncolva? Az kérem ’ássan Flad, a
rendőrtiszt. Vajjon Hübbenett csakugyan bölcs dolognak tartja-e, hogy
megrágalmazza ezt az elit-társaságot, amelyben ilyen tekintélyes urak
vannak?

Hübbenett nem tartotta bölcs dolognak: az arcáról sirt le. Még pár kátói
szót mondott, de már gyengébb hangon. Senkise törődött már vele. Csak
Ronda surrant mögéje, a diadaltól ragyogva, frissitőt adott a
kollegájának és mikor a tanár a válla vonitásával erkölcsi
felháborodását jelezte, szivesen utána kiáltott, hogy a háza a számára
és a fia számára mindig nyitva marad.

A fürdőszezón ujra beköszöntött. Ezuttal valóságos népvándorlás zudult
Rondáék nyomában a kis fürdőhelyre. Rondáék kibéreltek egy butorozott
villát. Az alázatosan egyszerü kanapékra himzett japáni selyemtakarókat
boritottak, az asztalra rulettet tettek és a »Fürdői emlék« felirásu
vizespoharakba pezsgőt töltöttek. Az uj »Ronda banda«, miután egész
éjjel rulettezett és mindenféle kicsapongásokat müvelt, hajnaltájt
kivonult a strandra, napfelkeltét nézni, vasárnaponként pedig a reggeli
térzene hangjainál kávézott meg. Gyakran házon kivül töltötték az
éjszakát. A jómódu kisérők tekintélyét felhasználva, Róza őnagysága azt
is kierőszakolta, hogy a strandvendéglős és kávés bármikor, amikor ő
kivánta, ujra kinyissa helyiségeit.

Róza kimerithetetlen volt. Udvarlóinak falkáját éjjel-nappal hajszolta,
hol jobbra, hol balra. Egyikhez botot vágott, másiknak koncot dobott s
mindezt sunyi oldalpillantással Rondácska felé, aki elégedetten
dörzsölgette kezté. Őnagysága mindenkitől azt követelte, hogy próbákat
álljon a kedvéért. Egyiket – egy rózsás, kövérke embert – felszólitotta,
hogy tüstént ebéd után – hat fogásból állott az ebéd – usszék ki egész a
homokzátonyig.

– Boldogtalan ifju, hiszen gutaütést kap – mondta neki egyik, aki eléggé
józan tudott maradni.

Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága pedig igy szólt:

– Aki itt gutaütéstől fél, azt egyáltalán nem használhatom, az csak
hordja el innen az irháját. Ugy-e, Rondácskám?

– Ugy bizony, – mondta Ronda – az csak hordja el innen az irháját.

Azután még hozzátette:

– Jakobi annakelőtte ugyancsak ügyes testgyakorló volt. Egyszer
felmászott az iskola falára egész az első emeletig és az osztály egyik
ablakán, amikor éppen tanitottam, tömlőből savanyu birkatej szagát
bocsátotta a terembe. Napokig nem tudtuk kiszellőztetni az osztályt. Aki
ilyenre képes, attól elvárhatjuk, hogy kitünően tud uszni is.

Ronda szavai viharos derültséget keltettek és a fiatalember a többiek
harsogó kacagása közben fogott a nehéz vállalkozásba.

Valamennyien a parton állottak, amikor kilépett a kabinjából és nagy
összegekbe fogadták meg, mint valami lovat. Milyen rózsás és kövérkés
volt. Féluton ugy kellett szegényt a vizből kihalászni és a kisérő
csónakba cepelni. Eszméletlenül feküdt a parton.

Az élesztési kisérletekben mindenki részt vett. Egyesek, akik első
fogadásukat elvesztették, ugy akarták veszteségüket visszapótolni, hogy
ujabb fogadásokat kötöttek, Jakobi életbenmaradására, vagy halálára. A
hölgyeket az eset iszonyuan felcsigázta, valóságos hisztériás görcsöket
kaptak. Mikor a szerencsétlen tizenöt perc után sem adott életjelt
magáról, némelyek nagyon elcsendesedtek és elódalogtak. Ronda ott
maradt.

Nézte Jakobi diák petyhüdt, vértelen arcát és visszaidézte emlékébe
azokat az időket, amikor ez az arc gunyos és lázitó volt. Most itt
hevernek mind a porban. Itt vannak legyürve: teljesen legyürve. Ezentul
már nincs se győzelem, se büntetés. Enyhe hascsikarást érzett. A
győzelmi hid kezdett ingadozni alatta. A zsarnok megszédült ebben az
őrületes magasságban…

Jakobi azonban felnyitotta a szemét.

A két hamburgi, a braziliai és a lipcsei minden tartózkodás nélkül
nyilatkozott az esetről. Igaz ugyan, hogy csak személyes boszuságból
tették, mivel az utóbbi időben már egyáltalában nem számitottak. Nem
értették a történteket. A tavalyi pompáskedélyü leány helyett Frölich
Róza szinmüvésznő őnagyságát lelték, aki az igazi szépségek arrogáns és
parancsoló modorát szedte magára és akinek – mintha tényleg az is volna
– mindenki behódolt. És amellett ugyancsak távol állott attól, hogy
szépség legyen: a tavalyi jóbarátok ezt a svindlit nevetségesnek látták.
De napról-napra jobban rabjává lettek. A braziliai eleinte megpróbálta
helyreállitani a régi bizalmaskodó viszonyt; azután már csak gyáván és
messziről epekedett feléje.

A célhoz leginkább közel Kunst ügyész és Richter tanár voltak; mert
tőlük vártak legtöbbet. Az egyik a város legnépszerübb agglegénye volt;
a másik vőlegény. Frölich Róza szinmüvésznő sokáig habozott kettejük
között. Kunst volt a tekintélyesebb ugyan, de Richternél az események
hordereje nagyobb jelentőségü lehet. Richter menyasszonya izgatta őt;
mert egyedül ez a kis teremtés merészkedett Róza őnagysága toalettjeit a
kis fürdőhelyen tulszárnyalni.

Kunsttól azt követelte őnagysága, hogy vágja pofon azt a férfit, akinek
a nevét a következő szerdán véletlenül elsőnek fogja kimondani. Kunst
borvirágos képe elmosolyodott és azt mondta, hogy nem evett kefét. Erre
Róza kijelentette, hogy örökre végzett vele; és annak, aki nála valamit
el akar érni, mindenre készen kell lennie. Mindenre, de mindenre.

És Richter készen volt: annyira megviselte szegényt a vőlegénysége. Egy
délután, éppen a térzene alatt, világcsudájára végigszamaragolt Róza
őnagyságával – ketten egy nyeregben, részegen, egymásba kapaszkodva – a
kávézók sorfala között, a menyasszonya és az egész zajongó tömeg
szemeláttára.

Mindjárt vacsora után Róza szinmüvésznő felállott, Rondát és Richtert
maga mellé vette és édes pici hangocskán jelentette ki, hogy ma nagyon
korán kiván lefeküdni.

Cifra lampiónokkal kisérte hazáig hódolóinak tömege; és néhány ur az
erkély alatt halk szerenádba fogott. Mikor minden elcsendesült, Ronda
már félig levetkezve szólitotta felesége őnagyságát. Azt hitte, hogy az
erkélyen van. Nem volt ott. Ronda kereste és szólongatta; élvezni akarta
vele együtt azt az örömet, hogy végre Richter sorsa is betelt és hogy
sikerült további életpályáját kinos-keservessé tenni. De az üres
szobákban elpukkantak az ujjongó hangok. Rondát szorongás fogta el.

Ismerte ő már Róza szeszélyeit, biztosan lement a strandra. Ronda leült
a gyermek kis hálós-ágya peremére és hajtotta a szunyogokat.

Megint valami együgyü szamarat tesz lóvá Róza, aki falhat most egy kis
holdvilágot, cserébe a kösönytyükért és ezüst szelencékért. Ronda közben
aludni ment… De öntudata alatt ott szunnyadt a felszinre nem hozott
gondolat, hogy Róza kisérője Richter; és hogy Richtert ebben az órában
nem tették lóvá.

Ronda éjfélig hánykolódott. Akkor kiugrott az ágyból, magára kapta a
ruháit és hangosan mondta maga elé, hogy fel kell kelteni a cselédleányt
és fáklyás emberekért kell küldeni; valami történhetett talán Frölich
Rózával. Gyertyát is gyujtott és elindult a cselédszoba felé. Csak fenn
a padláshoz vezető lépcsőn józanodott ki ebből a magaáltatásból, félve
elfujta a gyertyát, nehogy észrevegyék és szép lassan visszatipegett a
hálószobába.

A hold sápadtan világitotta meg Róza üres ágyát. Rondát valami
kényszeritette, hogy folyton odanézzen; mind hevesebben lélekzett. Végül
összegubbaszkodott és elkezdett nyöszörögni. Megrémült a saját hangjától
és a takaró alá bujt. Kis idő mulva férfiasan elhatározta magát;
mégegyszer felöltözött, tetőtől-talpig és elgondolta, hogyan fogadja
Frölich Rózát. Igy akart szólni:

– Nos? Ismét sétálni voltál – nemde ugyebár? Helyes, helyes. Megtörtént
azonban, hogy én sem voltam fáradt és csak épp az imént jöttem haza.

Egy álló óra hosszat gyakorolta ezt a mondókát, föl és alá járkálva a
szobában. Ekkor kinn a kapunál könnyü zaj rebbent; vad rántással tépte
le magáról Ronda a ruhákat és bevetette magát az ágyba. Szemhéjait
erősen leszoritva figyelt Róza óvatos közeledésére, lehulló ruháinak
halkitott zizegésére, a vigyázatos reccsenésre, amint kinyujtózott az
ágyban; azután könnyü sóhajára; végül pedig édes és meghitt horkolására.

Reggel mind a ketten alvást szinleltek. Róza őnagysága szánta rá magát
először az ásitásra. Mikor Ronda felé fordult, szenvedő és sirásra
görbült arcát vállához nyomta és ezt zokogta:

– Oh jaj, ha tudnád, Rondácskám. Nem megy minden olyan simán az életben,
ahogy az ember szeretné és a legtöbbről maga sem tehet az ember.

– Jó, jó – mondta vigasztalva Ronda; és Róza még jobban bőgött,
mivelhogy Rondácska olyan bárányszelid volt és üres kifogásait
zsebrevágta.

Egész nap ki se mozdultak; és Frölich Róza lomhán és ügyetlenül
tett-vett, szemében lágy, édes, ernyedten-elomló emlékek szunnyadtak,
melyek elől Ronda pironkodva nézett félre. Estefelé jött néhány
ismerősük és megkérdezték őket, tudják-e a legnagyobb ujságot! Honnan
tudták volna, hiszen nem voltak kint a házból.

– Richter eljegyzése visszament.

Róza szinmüvésznő hirtelenül Rondára pillantott.

– Ennek az embernek vége – folytatták tovább a hirharangok. – Örökre
kompromittálva van. Az exmenyasszonyának a familiája egészen biztosan ki
fogja turni az állásából. Nem akarnak majd egy városban lakni vele, mert
szégyelik magukat. Majd meglátja, hogy megfeneklik szegény feje.

Frölich Róza látta, amint Ronda elpirul és elsápad, egyik lábáról a
másikra áll, az ujjait összekulcsolja és szétveszi; látta, hogy a
levegőt fogai között átszüri, mint hogyha a szavak mézét szürcsölné,
mintha boldogságát szivná ki. Ronda élvezett és szenvedett. Ezuttal meg
kellett fizetni a diadalát; a nő rossz lelkiismerettel olvasta a férje
arcáról, hogy mivel fizette meg.

Ronda végül kiment és Róza ürügyet talált, hogy a vendégeket magukra
hagyja.

– Örülsz? – kérdezte Róza tetetett elégedetlenséggel. – Mégse illik
örülni azon, hogy mások pácban vannak.

Ronda az erkélyen ült, a csuklóit szorongatta és tétovázva a bükkfák
koronáin át a tengerre nézett, olyan arccal, mintha a végtelen
látóhatárt vizsgálná, amelyet csak nagy szenvedések árán lehet elérni.
Róza is érzett ebből valamit; és most ő vigasztalta. Igy szólt:

– Sebaj, Rondácska. Az a fő, hogy ennek az embernek kampec. Ez is
valami.

Róza felsóhajtott; mert ha csak a néhány órával ezelőtt történt
eseményekre gondolt, be kellett vallania, hogy meglehetősen hálátlanul
viselkedett a szegény Richter iránt. Azaz hogy is történt
tulajdonképpen? Hászen igaz, hogy szemrevaló legény volt, de ha nincs
itt Kunst, akit boszantani akar, akkor az egészből nem történik semmi.
Spongyát rá. De a szegény Ronda, az egészen más. Az ember szive egészen
elfacsarodik, ha ránéz. Hogy ül szegény, szegény Ronda!

– Drágácskám – mondta a nő és feléje nyujtotta a kezét.

Ronda elfogadta és igy szólt:

– Egy dolog mindenesetre biztos: az, hogy aki a legmagasabb és
legfényesebb ormokra hág, annak ismernie kell a szakadékokat és a
legsötétebb örvényt is.



XIV.

Mikor visszajöttek a városba, már mindenki várta őket. A fiatalemberek
felsóhajtottak:

– Na, hála a papnak, most legalább nem unatkozunk.

A visszatérésük után való napon estélyt adtak és az egész város azon
törte a fejét, vajjon mit csináltak, mit ettek, milyen volt Frölich Róza
uj toalettje. Később aztán a házas kereskedők későn este szokatlan
tudósitásokat kaptak: valami történt a révben, az irodába kell futniok;
és azonnal eltüntek.

Mindenesetre sokan távolmaradtak, erkölcsi okokból, a temperamentumuk
hüvössége folytán, vagy takarékosságból. Ezek üres székek közt ásitoztak
a kaszinóban, vagy a közmüvelődési egyesületben; eleinte felháborodtak,
aztán meghökkentek, mert a számuk egyre apadt; és azok, akik utoljára
maradtak petrezselymet árulni, ugy érezték, hogy rosszul jártak és
igaztalanul mellőzik őket.

A városi szinház pausálékból éldegélt. Valamire való varieté se akadt.
Azt az öt-hat félvilági hölgyet, akihez a jobb urak jártak, már
tulságosan ismerték s az örömet, amit adhattak volna, elzápitotta a
Rondára és a feleségére való gondolás.

Ebben az ódon városban, ahol az unott családi körből egyenesen ordenáré
és unalmas bünbe pottyant az ember, a város kapuja mellett levő házról
már ugy beszéltek, hogy ott nagyban játszottak, drága borokat ittak, nők
jártak oda, akik nem voltak félvilági hölgyek, de nem is
tizenhárompróbás uriasszonyok; a háziasszony pedig férjes asszony, Ronda
tanár felesége, borsos kuplékat énekelt, hastáncot lejtett és ha az
ember ügyes, még ostobaságokra is adja a fejét: – a tanár ur háza köré
tehát a mesék fátyola ereszkedett, az az ezüstösen reszkető pára, amely
a tündérpalotákat burkolja be. Nagyszerü egy hely ez! A polgár minden
áldott este többször rágondolt Rondáék házára. A sarkon elsurrant egy
ismerős, egy órát vert a toronyóra s ilyenkor künn a városban ezt
mondták:

– Most kezdik.

Lefeküdtek, fáradtan, nem tudták, hogy mi fárasztotta el őket és ezt
mondták:

– Ott künn bezzeg vig élet járja.

Voltak ugyan olyanok is, nagyon kevesen, mint például Lohmann konzul –
akik fiatal korukban külföldön éltek, Hamburgban otthon voltak,
olykor-olykor Párisba és Londonba is elvetődtek és akiket igy nem a
puszta kiváncsiság hozott el az öreg, kiérdemült és elcsapott tanár és a
fiatal felesége estélyeire. De a megtollasodott vidéki kereskedőknek,
akik harminc álló évig spekuláltak hallal és vajjal és mindig azon az öt
utcán járkáltak, egyszerre kinyilt a szemük, micsoda élvezetes, nem
remélt módon használhatják föl a pénzüket. A fáradságuk jutalmától
elkápráztak és most már tudták, miért éltek. Mások, akik azelőtt
ismerték a nagyvárost s ugy érezték, hogy kicsit begyöpösödtek, mint
Breetpoot konzul, eleinte csak leereszkedtek hozzájuk, de később
pompásan mulattak, mint a többiek. Mások, régi diákok, érzékenyen
emlékeztek vissza a fiatalságuk arany napjaira, a zenés kávéházakra, a
kis nőcskékre és az emlékek hatása alatt jöttek ide; igy a hühnengrabi
eset birái, Quittjensszel, a pappal egyetemben. Mert Quittjens is itt
volt, mint a többi halandó. Még a kisebb polgárok, igy a Café Central
bérlője, a piaci trafikos is azt tartották, hogy megtisztelik őket
azzal, hogy vendégül hivják s használ a társadalmi poziciójuknak, hiszen
már egyedül Rondáéknál lehetett érintkezni a város kolomposaival.
Természetesen a kispolgárok voltak többségben és ők adták meg a tónust
is.

A tónus ügyetlen volt. Csak azért volt rossz, mert ügyetlen volt. Ezek
az emberek különös, kétértelmü perverzségeket vártak, szerelmet,
amelyért nem kellett rögvest fizetni és azért mégis jól mulathatnak.
Csakhogy éppen ők tették a társaságot leplezetlenül egyértelmüvé. Hogyha
nem kuksoltak otthon a családi körben mint jó nyárspolgárok, ordinárévá
váltak, mint a bordélyházban. Bizony igy történt. Egyik-másik eleinte
tartóztatni próbálta magát, de mihelyt kissé bekáfolt, vagy vesztett,
otthonosan mozgott, kibuggyant szájából a disznó szó, parázna dolgokról
locsogott, a hölgyeket tegezte, veszekedni kezdett. Ez a nőket teljesen
demoralizálta. A gyönyörben nem ismertek formát és mértéket. Hedvigre rá
se lehetett ismerni; egyszer macskazenét adtak neki s ő erre kijött a
szobából, ahol félóráig időzött egyik vendéggel, aztán a féktelen
csoport kiséretében szemtelenül a játékszobába tartott. Róza is
elismerte, Hedvig erre a mult szezonban nem lett volna képes.

Róza azon volt, hogy a formákat lehetően fentartsa. Természetesen csak a
legelőkelőbbekkel volt viszonya, valószinüen Breetpoot konzullal s talán
Kunst ügyésszel; biztosan nem tudtak semmit. Otthon diszkréten
viselkedett. Róza a házasságtörést egy férjes asszony óvatosságával és
ünnepi ceremóniával üzte; dupla fátyollal, elfüggönyözött kocsiban,
vidéken ment találkákra. Ez az etikett becsületet szerzett neki és senki
se merte volna a többi hölggyel elvéteni. Már azért se merték, mert
sohase tudták, ki volt az udvarlója és mennyire türelmes. Azt is
figyelembe vették, hogy Ronda egyáltalán nem türelmes. Megtörtént, hogy
Ronda a kedélyes muri közepette rátámadt egy urra, aki a háta mögött
megjegyzést tett a feleségére. Ronda fujt és sziszegett; a magyarázatra
oda se hajszolt; végül heves dulakodás után a nagy behemót embert
szépszerével kipenderitette az ajtón; és a boldogtalant örökre kizárták.
Nagyban játszott szegény és Frölich szinmüvésznőre igazán csak a lehető
legártatlanabb megjegyzést tette. Tudták tehát, hogy Ronda nem érti a
tréfát, ha a feleségéről volt szó; és résen voltak.

Különben minden simán mehetett; Ronda nem volt ünneprontó. Dörzsölte a
kezét, hogyha valaki más kivitte a bankot és hogyha megdöbbent, vágytól
elcsigázott, verejtékes és rémült arcok szaglásztak s maguk elé
meredtek. Kedélyes véleményeket mondott a tökrészeg állapotáról, a
leégett kártyásnak vitriolos gunnyal tanácsokat adott, ümmögött, hogyha
egy szerelmes párocskát tettenértek; és akkor hágott tetőfokára a
jókedve, hogyha valaki elvesztette a becsületét. Egy jó családból való
fiu hamisan kártyázott. Ronda emellett foglalt állást, hogy csak
játsszék tovább. Az erkölcsi felháborodás hullámai magasra csaptak,
néhányan tiltakozva távoztak el. Két-három nap multán azonban
visszasompolyogtak és Ronda mérges mosollyal beugratta őket egy
parthieba és a fiatal hamiskártyás is velük kártyázott.

Egy másik eset még drámaibb volt. Egyik kártyás elől eltünt egy csomó
bankjegy. Orditani kezdett, követelte, hogy az ajtókat csukják be és
motozzanak meg minden jelenlevőt. A tömeg ellenállott, egymást szidták,
a meglopott kártyást veréssel fenyegették és öt percen belül mindenkit
meggyanusitottak. Ronda hangja, mintha sirból jött volna, tulrikoltott
minden lármát. Kijelentette, hogy meg akarja nevezni azokat, akiket meg
kell motozni, vajjon megengedik-e neki. Mindenki kiváncsi volt,
szeretett volna kikászolódni a gyanuból; megengedték neki. Erre Ronda
nyakát előre nyujtva, Gierschke hadnagyot, Kieselsackot, a diákot és
Breetpoot konzult nevezte meg.

– Breetpoot? Miért Breetpoot?

Igen. Breetpoot is. Ronda rendithetetlenül kivánta őt is, nem
nyilatkozott arról, amit tudott… És Gierschkét, a hadnagyot is? Ez még
semmit se jelent, szólt Ronda. És a hadnagyot, aki dühöngve szegült
ellen, meggondolásra birta:

– A tömeg ön ellen foglalt állást és különben le fogja fegyverezni. Ha
elveszik a kardját, becsületét veszti és csak a pisztolya marad meg,
amellyel – nemde ugyebár? – főbelőheti majd magát. Ez – igen ám, ugy
bizony – egyszerübb, engedje tehát, hadd motozzam meg.

E választás előtt megadta magát a hadnagy. Ronda csöppet sem gyanakodott
rá; csak arra akarta kényszeriteni, hogy a büszkeségét porba alázza.
Különben épp ebben a pillanatban fogták el az ablaknál Kieselsackot, aki
egy csomó bankjegyet az utcára akart dobni. Breetpoot konzul most rögtön
kérdőre vonta Rondát. De Ronda a konzulnak az arcába mondott egy nevet,
csak egy nevet, amit a többiek nem is hallottak; és Breetpoot nyomban
megjuhászodott… Már másnap ott volt és lihegve ült le a kártyaasztalhoz.
Gierschke nyolc nap mulva mutatkozott. Kieselsack csak egyszer jött még
és akkor vesztett. Másnap a nagyanyja megjelent az adóhivatalban, ahol
Kiselsacknak valami kis állása volt és bejelentette, hogy az unokája
meglopta. Végre volt ürügy, amiért kidobhatták a hivatalából. A
kártyabotrány miatt még nem merték elcsapni. Kieselsack, a diák, tehát a
porban hevert. Ronda magában élvezte mámoros diadalát.

Élvezett, de száraz és ravasz maradt. A bankot sprengoló, fegyház és
akasztófa felé loholó vitézek közt Ronda – ugy tetszett – nem változott
meg, roggyant térdekkel és megrendithetetlenül állt, a régi tanár,
akinek osztálya pocsékká züllött és aki a szemüvegén át még mindig
észreveszi a rosszalkodókat és a lázadókat, hogy később a
bizonyitványukat elcsufitsa. Az uralma ellen próbáltak tiltakozni; de
most szabadon is egymás bordáját tördösik, egymás nyakát tekerték ki. A
zsarnokból végül kibujt az anarchista.

Rondát hiuvá tette uj helyzete, látható kedvteléssel nézegette a saját
arcának fiatalos szinét. Huszszor is kivette egy este a zsebtükrét,
amelyet egy szelencében tartott. A szelencére ez volt bevésve: »bellet«.

Az éjszakai zenebonák és csillogó hercehurcák közben Ronda gyakran
emlékezett bizonyos régmult éjszakákra. Egyszer a Café Centralban
kicsufolták; akkor elkeseredve ódalgott haza.

Valamelyik sötét utcasarokról a csufnevét dobták felé, mint egy marék
ronda szemetet… Egyetlen egy éjszaka akart valamit az emberektől. Hogy
mondják meg neki, ki az a Frölich Róza szinmüvésznő, hol található és
hogyan – ez volt a legfontosabb – akadályozhatná meg, hogy három diákja,
köztük Lohmann, a legelvetemültebb, érintkezzék vele. A kutya se állt
vele szóba. Az emberek csak vigyorogtak rá és még a fülük botját se
mozgatták. Az egyik lejtős utcán az iringáló kis szánok között alig
tudott keresztülbukdácsolni, közben pedig üde gyermekhangok röpitették
felé minden oldalról a csufnevét. Egyetlen lázadót se mert többé
megszólitani, amint a kivilágitott üzletek mentén tovább osont; a házak
falához lapult, a házakhoz, amelyekben ötvenezer elvetemült diák élt és
az agya velejét rémült érzés feszitette, mert akármelyik pillanatban a
csufneve zudulhat feléje, mint egy csöbör ronda moslék. A
legelhagyottabb utca végén, az öreg kisasszonyok alapitványi háza
mellett érezte csak biztonságban magát az idegtépő csufolódások elől;
hagyta, hogy a denevérek a kalapját surolják és még itt, még itt is a
csufnevét várta.

A csufnevét! Most maga hivta ugy magát, mint valami győzelmi koronát,
ugy viselte ezt a nevet. Az egyik kifosztott kártyásnak a vállára tette
a kezét és igy szólt:

– Bizony, én Ronda fráter vagyok.

Ronda éjszakái! Igen, ilyenek voltak. A háza minden ház között a
legfényesebben volt kivilágitva, az emberek az ő házát vették a
legkomolyabban, az ő háza volt a legördögibb. Mennyi félelem, mennyi
vágy, mennyi megaláztatás, mennyi fanatikus önrontás gőzölgött
körülötte! Azoknak az áldozatoknak a füstje, amit neki hoztak! Mindenki
tülekedett, hogy áldozhasson neki, hogy magát áldozhassa fel neki. Ami
az embereket idáig hajszolta, nem volt egyéb, mint a korlátoltság, az
üres koponya, a humanisztikus ismeretekben való járatlanság, buta
kiváncsiság, erkölcsösséggel rosszul takart ledérség, kapzsiság,
féktelenség, hiuság és amellett ezer burkolt érdek. Nem Rondáék
hitelezői cepelték ide a rokonaikat, barátaikat, vevőiket, abban a
reményben, hogy Rondát, aki adósuk volt, pénzhez segitsék? Nem kapzsi
feleségek küldték ide a férjüket, hogy a könnyü pénzből kivehessék a
maguk zsákmányát? Voltak akik maguktól jöttek. Az álarcosbáli menetben
tisztességes asszonyok is elvegyülnek néha. Gyanakvó férfiarcok
bukkantak fel, akik feleségük után leskelődtek. Fiatal lányok odahaza
késői sétákért kunyoráltak az anyjuknak:

– A városvégi ház felé.

És ezek a lányok Frölich Róza dalait dudolták félhangon. A dalok
titkosan fonódtak végig az egész városon. A titokzatos zálogosdijáték,
amelynél a párok a földre és takarók alá feküdtek, eljutott a
családokhoz is; az eladólányok együtt játszották fiatal táncosaikkal,
közben pedig elfojtott kacagással beszéltek »a városvégi házról«.

Még mielőtt a nyár bekövetkezett volna, három jó társaságbeli asszony és
két fiatal leány, hirtelen – idő előtt – nyaralni ment. Három uj üzleti
csőd következett be. Meyer, a piactéri trafikos, váltót hamisitott és
felakasztotta magát. Breetpoot konzult is kikezdte a pletyka.

És a városnak ezt a züllését nem lehetett megakadályozni, mert már
tulsokan voltak belegabalyitva: minden Ronda által és Ronda győzelmére
történt. A testét-lelkét titokban rázó szenvedélynek volt a szolgája,
annak a szenvedélynek, amelyet aszott teste csak ritkán árult el egy
sárgás-zöld szemvillanással, vagy egy sápadt grimasszal – és a
szenvedélyének prédájául esett az egész város. Erős volt; joga volt a
boldogsághoz.



XV.

Boldog lehetett volna, ha még erősebb lett volna; ha veszett
embergyülölete rohamában nem szolgáltatta volna ki magát Frölich Róza
szinmüvésznőnek. Ő a szenvedélye fonákja volt: mindent meg kellett
kapnia abban a mértékben, amely mértékben mások mindent elvesztettek.
Annál inkább ápolni kellett őt, minél inkább megérdemelték mások a
halált. A feleségére vetette magát az embergyülölő kiböjtölt
gyengédsége. Ez ártott Rondának: ő maga is tudta. Ő maga is tudta, hogy
Frölich Rózának csak puszta eszköznek kellene lenni, hogy a diákokat
»megfogja« és pácba ültesse. Ehelyett azonban egyenranguan Ronda mellett
foglalt helyet, magasan és szentül állott az emberiség szine előtt és
Ronda kénytelen volt szeretni őt, szenvedni a szerelmétől, amely már a
gyülölködés kötelességével is összeütközött. Ronda szerelme Frölich
szinmüvésznő oltalmát akarta, zsákmányt hozott neki és érte, igazi
férfias szerelem volt. De végül ez a szerelem is – mint minden szerelem
– gyöngitett…

Megtörtént, hogy Ronda, mikor Róza hazajött, elbujt és estig nem is
mutatkozott. Az ajtón keresztül beszélt vele a nő, könnyü, kissé
résztvevő hangján. De Ronda még enni se akart. Azt mondta, hogy
tudományos munkáin dolgozik. Felesége barátian figyelmeztette, hogy
belebetegszik; és aztán felsóhajtott, hagyta, hadd tombolja ki magát a
rohama. Biztosan megint megmotozta a garderobját és turkált a szennyese
közt. Hátha elolvasta ma reggel azt az irást. Hirtelen ujabb mániája
támadt Rondának. Valahányszor Róza ily viharverten jött haza, nem birt
ránézni, fülig pirulva bujdokolt a lakásban, elpárolgott a szeme elől.
Ezek ugyancsak izgalmas állapotok voltak. Azaz egészen komolyan mégsem
lehetett venni. Ahhoz Róza maga is tulsokat komédiázott. Először is
játszania kellett a férjes asszonyt: tisztában volt vele, hogy csak
játszik. Mikor Mimikét, ott az ut közepén, odaszalasztotta az ő jó öreg
Rondácskájához, – az finom dolog volt, az kicsit a szivére is ment. És
most évődött a férfiakkal, kukoricázott velük, mig valamire jutott,
egész nap hazudozott, nehogy valaki elszólja magát Ronda előtt, – aki
természetesen mindent tudott. A nő egyenesen hálás volt neki, hogy vele
együtt komédiázott és apró ballépéseiért oly nagy patáliát csapott. Ez
legalább felvillanyozta őket! Kómikus, hogy Ronda még nem szokott hozzá.

Amellett Rondának még sokkal fontosabb volt a dolog, mint neki magának.
Sokszor felháborrodva horkant fel és máról-holnapra szerette volna
egy-egy ember nyakát szegni. Türtőztetni se tudta magát.

– Figyelmedbe ajánlom Vermöhlent, – jól jegyezzük meg – Vermöhlen diákra
forditsd ezuttal a figyelmedet.

Mit jelentsen ez? Nem világosabb a napnál is? Miért kivánja, hogy
Breetpoot konzullal is végezzen?

Frölich Róza a vállát vonogatta.

Ronda, akit a felesége nem értett, a szenvedély kutyaszoritójába jutott.
Szerelmét naponta meg kellett véreznie, hogy ezzel a vérrel a gyülöletét
táplálja s ez a szerelem mindig vadabb lázra kapatta a gyülöletét. A
gyülölet és a szerelem megbomlott egymástól, egyre mohóbb és fenekedőbb
lett. Ronda lihegve látta maga előtt a vizióját, a kifacsart és
kegyelemért rimánkodó emberiséget; a várost, amely összeomlott és
kopáran meredt rá; egy véres aranygarmadát, amely az itéletnapi
pusztulás zsarátnokában folyik szét.

Aztán hallucinált, látta Rózát, akit mások birtak. Az idegen ölelések
képe megriasztotta: a nő minden szeretőjének lohmannos arca volt! A
legrosszabb, a leggyülöletesebb, amit Ronda valaha átélt, mindig Lohmann
vonásaiba szürődött össze, ennek a diáknak a képét öltötte fel, akit
sohase sikerült »megfognia«, aki még a városból is eltünt.

Ily ájult szorongások után szánni kezdte önmagát és a feleségét. Váltig
fogadkozott neki, hogy nemsokára vége lesz ennek a herce-hurcának,
visszavonulnak és élvezik azt, »amit a hitelezők kötelességszerüen
átengednek neked«.

– Azt hiszed, hogy van egy veszekedett vackunk? – kérdezte a nő
elutasitóan. – Kutyául állunk. Mindenünket elviszik. A butorainkat
hitelbe vettük. Azt hiszed, fizettünk egy részletet is? Rém csalódol, ha
azt hiszed. Ez a diványpárna a miénk, meg annak a vén képnek a kerete:
egyéb semmi.

Róza szörnyü hangulatban volt, a férfiakra való vadászat egészen
elcsigázta; az élete vidám oldalát nem is látta és azon boszulta meg
magát, aki a legközelebb volt. Ronda ezt roppantul a szivére vette.

– Az én kötelességem a te jólétedről gondoskodni. Csak nem gondolod,
hogy méltatlannak mutatkozom erre a feladatra… Fizessenek ők! – tette
hozzá sziszegve.

A nő nem is hallgatott rá, izgatottan le s föl járkált s tördelte a
kezét.

– Azt hiszed, hogy a te szép szemedért csinálom végig ezt a nyavalyás
életet, a te alakjaid kedvéért? Ha Mimi nem lenne, – de neki keresnem
kell. Hogy szegényke boldogabb legyen, mint az anyja. Ah Jézusom…

Erre behozta a gyereket fehér hálóingében; és sirt-ritt. Ronda lógatta a
fejét és a karjait. Kiment a szobából, a müvésznő ágyba feküdt. De mikor
a vendégek megérkeztek, már megint elemében volt; és mindent jóvátett,
amit Rondán elkövetett; gyöngéd és barátságos volt, bizalmasan sugott a
fülébe titkokat, hogy mindenki lássa, ő a családfő; együtt nevetett vele
azokon a vendégeken, akikkel meggyanusitották; elbóditotta és csalódásba
ringatta, mintha semmi komoly dolog se történt volna. Egy óra hosszáig
azzal áltatta magát szegény Ronda, hogy ellenszolgáltatás nélkül jutott
a diadaláig. Nem hitte el; de fontolóra vette, mi akadályozza őt, hogy
ezt elhigyje és hol vannak ellene a bizonyitékok. Az előbbi szenvedései
után olyan édes volt ez a reakció.

Egy derüs tavaszi napon, az első derüs napon az átélt izgalmak óta,
Ronda és Frölich Róza besétált a városba. Ronda öntudata jólesőn pihent
meg annál a gondolatnál, hogy alapjában véve ők ketten mégis csak
szövetségesek: a legjobb, az egyedülvaló szövetségesek. Frölich Róza
pedig, aki lemondván a görög órákról, arról az erőlködésről is
lemondott, hogy az urát valahogy megszeresse, a férje iránt érzett
becsületes baráti érzésből meritett jókedvet. Azért mégis mindketten
mosolyogtak Dröge uron, a sarki szatócson, aki, mikor arra mentek,
feltépte a boltajtót, öklével fenyegetődzött és gorombaságokat kiabált
utánuk. A gyümölcsös kofa se maradhatott nyugodtan a láttukra. A kofa
még arra is biztatta Drögét, hogy az öntözőcsövével locsolja le Rondát.
Ily incidensek mindig megismétlődtek, valahányszor a Ronda-házaspár
sétálni ment a városba. Emellett fünek-fának tartoztak, két marokkal
dobálták a pénzt; és a szállitók, akik azelőtt Rondáékra szinte
rátukmálták a hitelt, most pogány lármát csaptak. Ugy éltek, hogy a nő
toalettjeit Párisból hozatták és előre fizették, de az elmult hónapban
megevett vizeszsömlyék még mindig nem voltak az övéik. Róza mégis
takarékoskodni akart a gyermeke számára, Ronda pedig rabolni akart a
feleségének. Valahányszor jött a végrehajtó, – és hiába jött – mindig
megdöbbentek, dühöngtek és lehangolódtak. Ki gondolt volna erre. Róza
már régóta nem tudott tájékozódni a számlák közt. Ronda csak a mások
vesztét akarta, nem a saját jólétét. Körülöttük megrohasztotta az
állapotokat, de ők is e rothadás fényében csillogtak. Megcsalatva,
zsákutcába szoritva szédültek előre, egy bizonytalan remény gyeplőjén,
hogy egyszer majd sokat nyernek és meghalnak az összes hitelezőik.
Titokban érezték, hogy inog alattuk a talaj és amig a porba hullottak,
annyi romlást okoztak, amennyit csak birtak.

A Siebenberg-utcán találkoztak a butorkereskedővel, aki azzal vádolta
meg őket, hogy ki se fizetett butoraikat eladták és a törvénnyel
fenyegetőzött. Ronda mérgesen mosolyogva szólitotta föl, hogy jöjjön
hozzájuk és nézze meg a butoraikat, Róza pedig erősködött:

– Akkor aztán megláthatja, hogy nincs ugy. Annyi eszünk nekünk is van,
hogy nem teszünk ilyet.

Ebben a pillanatban Róza mellett megcsörrent egy kard. Róza arra nézett
és megint félrenézett. Egy hang szólt durván:

– A patvarba!

És egy másik hang nyugodtan és csudálkozva szólt:

– Nézd csak.

Róza már nem hallotta, mit beszél a butorkereskedő. Nemsokára aztán
faképnél is hagyta. Könnyü kábulatban haladt előre. Csak a cukrászdával
szemben tünt fel neki, hogy Ronda se szól semmit. Rózát a lelkiismeret
furdalta s nagyártatlanul beszélni kezdett, ki akarta engesztelni azért,
amit az imént látott. Ronda is forró és izgatott volt és behivta őt a
cukrászdába. Amig Ronda a pultnál rendelt, Róza bement a kisszobába. A
tükörablakon kopogtak. Róza oda se nézett; igy is tudta, hogy Ertzum és
Lohmann volt.

Ronda még este se csillapodott le. Izgatottan sürgött-forgott a vendégek
közt, száraz, vad iróniával beszélt és ezt mondogatta:

– Én vagyok, uraim, az a bizonyos Ronda.

És kijelentette:

– Semmim sincs, – igen ám, ugy bizony – egy árva fityingem sincs, csak
az a diványpárna az enyém, meg ennek a vén képnek a kerete.

Mikor Frölich Róza a hálószobába ment, követte őt és igy szólt:

– Breetpoot diákom nemsokára bevégzi.

– Vége? – kérdezte a nő. – Ugyan, Rondácskám. Hisz a tárcája csak ugy
duzzad a pénztől.

– Persze, persze. Csakhogy megfontolandó: honnan jön ez a sok fene pénz?

– Nos?

Ronda közeledett feléje, az arcán sötét, megalvadt mosoly ült, mintha
valami lepel borult volna rá.

– Én tudom; a pénztárosát megvesztegettem. Ez Ertzum gyámpénze, amit a
gyámja elrabolt.

És mikor Rózának a csodálkozástól földbe gyökeredzett a lába,
felkiáltott:

– Mit szólsz hozzá? Hát nem érdemes élni? Ez már a második, a harmadik.
Kieselsack diákom a porban hever. Ertzum diákom nemsokára nagy robajjal
omlik össze. Csak még a harmadik van hátra.

Róza nem állta a tekintetét.

– Kiről beszélsz? – kérdezte zavartan.

– A harmadikat még meg kell fogni. Meg kell, meg muszáj fogni.

– Ja – mondta Róza és bizonytalanul felrebbentette a szemét.

Aztán kihivóan szólt:

– Biztosan az az, akit ugy gyülölsz, hogy még reá se szabad néznem az
utcán. Még ezt se engeded meg.

Ronda lehajtotta a fejét, zihálva lélegzett.

– Ezt nem bánnám… – mondta tompán. – És mégis meg kell fognom ezt a
diákot. Meg kell fognom.

Róza vállat vont.

– Mi van veled? Lázad van. Rondácskám, édes, feküdj le az ágyba és
izzadd ki magadat. Majd kamilla-teát küldök be. Ez a buta izgatottság a
gyomrodba ment és most szerbusz vacsora, nem is tudsz enni… Nem hallod?…
Szent Isten, még valami bajod lesz.

Ronda nem hallotta. Ezt mondta:

– De nem te… nem te fogod meg!

Ezt félelmes könyörgéssel mondta, amit Róza még nem ismert, ami
borzalmasan csiklandozta, ami várakoztatóan rémitette, mint egy vad
kopogás, éjjel, az ajtaján.



XVI.

Másnap reggel Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága sokáig tünődött, hogy
mi dolga is akadhatna a városban s miután meglelte a kellő ürügyet,
elindult. Minden ablaküvegen nézegette az orcáját; két és fél óra
hosszáig öltözködött. Az érverésén a várakozás izgalma volt észlelhető.
A Siebenberg-utca elején, Redlien könyvesboltja előtt, megállott, –
először állott meg életében Redlien könyvesboltja előtt. Fejét a
kirakatba hajtotta és ijedező csiklandást érzett a nyakán, mintha valaki
belé akarna markolni. Ebben a pillanatban valaki beleszólt a nyakába:

– Nagyságos asszonyom, hát ismét látjuk egymást?

Róza megfordult, mozdulataira kecses boszuságot erőszakolt.

– Ah, Lohmann ur? Ön ismét itt van a városban?

– Ha nincs ellenére, nagyságos asszonyom?

– Hogy lenne? De hol hagyta a barátját?

– Ertzum grófot gondolja, ugyebár? Oh, ő nagyon el van foglalva… De nem
óhajt kissé arrébb jönni innen, nagyságos asszonyom?

– Ah. És mivel foglalkozik a barátja?

– Az önkéntesi évét szolgálja, nagyságos asszonyom. Most szabadságon van
itt.

– No de ilyet, csakugyan? Mondja, még mindig olyan, mint azelőtt?

Lohmann pillanatra se jött ki a sodrából, pedig Róza mindig csak a
barátja felől kérdezősködött. Ellenkezően, mintha mulatott volna Rózan.
Róza akkoriban a »Kék Angyal«-ban is mindig ugy érezte, hogy Lohmann
kineveti. Senki másnál nem érezte ezt, csak Lohmannál. Most is egészen
beleizzadt ebbe a gondolatba. Lohmann cukrászdába invitálta, mire Róza
dühösen válaszolt:

– Van jobb dolgom. Csak menjen maga!

– Kissé soká állunk már itt az utcasarkon, nagyságos asszonyom, a
kisváros hiuz-szeme mindjárt észreveszi.

Felnyitotta Róza előtt a cukrászda ajtaját. A müvésznő nagyot sóhajtott
és besuhogott. Lohmann menet közben kissé hátramaradt és még egyszer
megbámulta, mily pompásan érvényesül Róza hosszas dereka; mily kitünő a
frizurája; milyen előkelő könnyedséggel viseli a szoknyáját; mivé
változott, mióta nem látta. Azután csokoládét rendelt.

– Kegyed hires személyiség lett azóta, ugyebár?

– Na, na – mondta Róza és másra terelte a beszédet:

– Hát maga? Maga mit müvelt? Hol bujkált, amióta nem láttam?

Lohmann készségesen felelt. Egy ideig a brüsszeli kereskedelmi akadémián
tanult, azután pedig Londonban gyakornokoskodott az édesapja barátjánál.

– Képzelem, sokat mulatott – szólt Róza.

– Nem, egyáltalában nem – mondta Lohmann érdesen, szinte megvetően és az
ismert szinészi pózzal. Róza oldalról pislogott rá, félő tisztelettel. A
fiu egészen feketébe volt öltözve és fekete, széleskarimáju kalapját nem
vette le a fejéről. Az arca talán még sárgább és markánsabb lett azóta;
simára volt borotválva; és félig lehunyt, sötét és furcsán háromszögü
szemhéjaival sanditott valamerre, ahol semmi sem volt.

Róza kényszeriteni akarta, hogy ránézzen. Azt is szerette volna tudni,
megvan-e még a régi bozontos üstöke.

– Miért nem veszi le a kalapját? – kérdezte.

– Igaza van, nagyságos asszonyom – mondta Lohmann és szót fogadott.

Sötét haja dus fürtökben borult oldalt a homlokára, akárcsak régen.
Lohmann most egyenest Rózára nézett.

– A »Kék Angyal«-ban, nagyságos asszonyom, nem törődött ilyen
csekélységekkel. Hogy megváltoznak az emberek. Hogy megváltozunk
mindannyian. És két rövid esztendő alatt.

Lohmann ismét félrenézett és nyilvánvalóan más dolgok foglalkoztatták.
Róza nem is merte neki megmondani, hogy ez a megjegyzés sziven találta.
De lehet, hogy nem is őt értette. Legalább a hangjában volt valami
különösen sokatjelentő.

Lohmann Breetpoot Dóra asszonyra gondolt, amikor azt mondta és arra,
hogy mennyire megváltozott, akár csak az az eszménykép, amit magával
vitt róla lelkében. Lohmann a nagyvilági hölgyet szerette Dórában. Ő
volt a város »grande dame«-je. Egyszer Svájcban megismerkedett egy angol
hercegnővel és ennek az ismeretségnek a ceremóniája még mindig érzett a
mozdulatain. Voltaképpen az angol hercegnőt képviselte azóta ebben a
városban. Hogy az angol nemesség a legelső az egész világon, abban
senkinek sem volt szabad kételkednie. Később egyszer Délnémetországban,
egy prágai lovag csapta neki a szelet, akkoriban az osztrák
arisztokrácia egy rangba került az angollal… Bámulatos, mennyire
imponált mindez Lohmannak és hogy milyen jóhiszemü világitásban látta a
dolgokat; a legbámulatosabb azonban az, hogy mindennek össze-vissza
nincs még két esztendeje. Most visszajött a városba – és közbe Dóra ugy
összezsugorodott, mintha gummiból lenne. Breetpooték háza félakkora se
volt, mint régen és odabenn a házban egy kis vidéki asszonyka üldögélt.
Nem volt más, mint egy kis vidéki asszonyka. Igaz, hogy a nyakán még
mindig a régi szép exotikus kreolfej ült, de ennek a kreolfőnek a
szájából vidékies kiszólások röpködtek! Ó divatu és helytelenül
értelmezett ruhákba öltözött. Még annál is rosszabbul, esetlenül
sikerült egyénien müvészi jelleggel. És hogy fogadta őt, aki messze
földről jött, mintha üdvözleteket várt volna tőle, azután még azon is
sopánkodott, hogy nem ide való szegény, az isten háta mögé. Furcsa, hogy
ezt azelőtt észre se vette. Igaz, hogy akkoriban alig szólt hozzá az
asszony, szinte meg se látta. Akkor diák volt, most ur, most kacérkodott
vele, megpróbálta belévonni a »társaságba«, hogy jelentéktelen
személyének keretet adjon… Lohmannt fojtogatta a keserüség. Az ócska
puskára gondolt, amit akkor mindig készenlétben tartott, – a
legkomolyabban – arra az esetre, ha kitudódnék a szerelme. Még most is
melankólikus büszkeség fogta el, ennek a gyerekkori szerelemnek az
emlékén, amely oly sokáig, egész felnőtt koráig tartott: szégyen,
komikum, talán kis undor érzése is járt vele, de még sem szünt meg.
Kunszt, Gierschke és a többiek ellenére sem szünt meg, az imádott
asszonyt követő számos utód is csak fokozta. Mikor ott éjjel,
megcsókolta a háza kapufélfáját! Óh, az gyönyörü volt, azt nem lehet
egykönnyen elfelejteni. Rájött, hogy mennyivel jobb, mennyivel nemesebb
volt akkor. (Hogy is képzelhette magát akkor blazirtnak. Most igazán
blazirt volt.) A legértékesebbet kapta Breetpootné, amit valaha is
adhatott egy nőnek. Most, mikor a lelke üres lett, ostromolta őt…
Lohmann a dolgokat a visszhangjuk kedvéért szerette, a szerelmet a
nyomán járó keserü magányért, a boldogságot legfeljebb a fojtogató vágy
miatt, amely a gégéjét reszelte. Ezt a kisszerü, szimpla smokk nőcskét
alig állta, mert az egykori érzéseinek melankóliáját eltorzitotta.
Mindent rossz néven vett tőle, még a szegénység nyomát is, amelyek –
rajta még nem – de a szalonjában már jelentkeztek. Lohmann tudta, hogy
Breetpoot rosszul áll. A gyengédség és a könnyes szánalom milyen viharát
keltette volna fel benne ez az eset akkor. Most csak azt látta, hogy a
nő gráciáért való fáradozásai élénk ellentétben állnak a beköszöntő
szegénységgel és már előre szégyelte magát Breetpootné méltatlan
pöffeszkedése miatt, hogy a szegénységgel majd hivalog és mégis tagadni
fogja. Lohmannt az is sértette, hogy ha rátekintett; sértette és
megalázta, mikor a lelkébe tekintett és látta, mi történik ott. Mit
mivel az élet. Elzüllött. A nő is elzüllött. Mikor elment,
kinos-biztosan érezte, hogy suhannak az évek és hogy az ajtó egy
szerelem mögött záródott be, amely annyi volt, mint a fiatalsága.

Ez a megérkezés után való napon történt. Nyomban utána találkozott
Ertzummal és aztán a Siebenberg-utcában mindketten találkoztak
Rondáékkal. Ebben az obskurus fészekben ez csak természetes is. Bármily
rövid ideig is tartózkodott Lohmann a városban, máris hallott beszélni
róluk; és az öreg Ronda tettei az emberi különcségek iránt való
érdeklődését erősen felkeltették. Megállapitotta, hogy Ronda
jellemvonásai, amelyek két évvel ezelőtt jelentkeztek csak,
többé-kevésbbé már teljesen kidomborodtak. De még jobban tetszik neki
Frölich Róza fejlődése. A »Kék Angyal« énekesnőjéből nagystilü
demi-monde lett! Mert végül annak látszott az első pillanatra. Csak
akkor ütközött ki a kispolgári nő is, hogyha közelebbről is megnézték.
Mindenesetre nagyszerü dolgok történtek. Amerre sétált a házaspár,
kalapok köszöntötték! És a nőt mindenütt, akárhol szellőztette a
parfümjét, alázatos kiváncsiság fogadta. Ő és a városi publikum
kölcsönösen ugratta egymást. Róza ugy viselkedett, mint a város szépe,
annak nevezték őt és el is hitte az embereknek. Igy volt ez valaha
Breetpoot Dórával is, a nagyvilági toalettjeivel? Lohmann maró iróniát
látott abban, hogy most Frölich Rózával foglalkozott. Emlékezett még
arra az időre, midőn mindkettőjükre verseket csinált; mikor a szerelme
boszuvágyában azáltal akarta bemocskolni Breetpoot Dórát, hogy – nevével
a szivében – a másik csókjaiban a bün zamatját akarta magába szivni? A
bün zamatját? Most, hogy nem volt többé szerelmes, nem értette, mi a
bün. Az, hogy a szive nem vert többé Breetpootnéért, nem használt
Rondánénak sem. Ha Breetpootné háza előtt elmenne vele, egy ina se
rándulna meg. Lohmann ugy érezte, egyszerüen egy elegáns kokottot vezet
a kiábrándult és istentelen városon.

Ertzumot inkább nem vitte magával. Ertzum mihelyt meglátta a nőt, vadul
csörtetni kezdte a kardját és a hangja érdes és durva lett. Ertzum képes
volt arra, hogy megint fülig beleszeressen. Ertzum számára mindig élt a
jelen, – mig Lohmann a délelőttien-üres cukrászdában Frölich
szinmüvésznő mellett is az egykori hangulatok ködös utóizét szürcsölte
pohárkájából, amelyet sohase ivott ki körömcseppig.

– Öntsek kis konyakot a csokoládéjába? – kérdezte Lohmann. – Igy nagyon
jó.

– Azután ezt mondta:

– De, hogy mennyi mindent beszélnek önről a városban, nagyságos
asszonyom!

– Ugyan? – kérdezte éberen.

– Azt mondják, hogy ön és az öreg Ronda egészen felforditották a várost
és mindenkit tönkretettek.

– Igen? Éltünk. És nálunk mulattak az emberek, – bár igazán nem vagyok
valami nagyon jó háziasszony.

– Ezt beszélik. És hogy miért tette ezt Ronda, azt senkise tudja. Azt
gondolják, hogy a játékból él. Én mást hiszek el. Mi ketten, nagyságos
asszonyom, jobban ismerjük őt.

Róza megdöbbent és hallgatott.

– Ő az a zsarnok, aki inkább megsemmisül, semhogy bármi korlátot türjön.
Ha valaki gunyosan elrikkantja magát, – a sikoly áthatol éjjel az ágya
bibor függönyén, álmában is meghallja és vérfürdő kell neki, hogy
meggyógyuljon tőle. Ő kitalálta volna a felségsértést: hogyha már oly
régen fel nem találták volna előtte. Ha valaki a legőrültebb
önzetlenséggel borul eléje, akkor is lázadást sejt benne. Az
embergyülölet az ő marcangoló gyötrelme. Hogy körülötte tüdők
lélegzenek, amelyeket ő nem szabályoz, ez már epével és boszuval tölti
el, a szétpattanásig fesziti idegeit. Csak egy motivumra van szüksége, a
körülmények véletlen találkozásain – arra, hogy a Hünengrabot
megrongálják és a többi eseményre; csak arra van szüksége, hogy a
hajlamait és az ösztöneit felcsigázza valami, például egy nő – és a
pániktól szorongatott zsarnok a csőcseléket a palotába hivja,
gyilkosságra és gyujtogatásra kapatja, az anarchiát isteniti!

Frölich Róza eltátotta a száját. Lohmann igen meg volt elégedve saját
magával. Az efajta hölgyeket rendszerint ugy szórakoztatta, hogy azok
nem tehettek egyebet, mulyán eltátották a szájukat. Különben kétkedően
mosolygott. Most csak egy elvont lehetőséget hajtott a végletekig. Az
öreg, nevetséges Ronda egész históriáját – tudta – nem mesélheti el.
Mert még nagyon is az iskola perspektivájába látta őt és nehéz
szörnyüségeket elképzelni arról, aki nem régen együgyü iskolai
feladatokat diktált neki az orleánsi szüzről.

– Roppant rokonszenves nekem a maga ura, – tette még hozzá Lohmann
mosolyogva, mire Róza őnagysága még jobban elképedt.

– Önt is mindenütt dicsérik, mint jó háziasszonyt, – mondta aztán.

– Na, hát tudja, pompás lakásunk van, annyi szent. És azután…

Róza elkezdett hencegni.

– Nálunk első a vendég. Semmit sem sajnálunk tőlük. Néha fejtetőre
állanak, az se baj. Halálra nevetné magát, ha köztük lenne. A maga
kedvéért még a kis bögrét is elénekelném, pedig soha sem szoktam, mert
kicsit nagyon is erős.

– Nagyságos asszonyom ellenállhatatlan.

– Maga már megint gunyolódik?

– Ön tulbecsül engem, minden tréfáló kedvem elmult, amikor önt
viszontláttam. Nagyságos asszonyom, ön bizonyára tudja, hogy ebben a
városban ön az egyedüli nő, aki valamit számit.

– Hát aztán, – mondta Róza elégedetten, de csöppet sem csodálkozva.

– Már csak a toalettje is. Ez a rezedazöld posztóruha már egymagában
kielégithetné a legmagasabb igényeket. Nagyon illik hozzá a fekete kalap
is. Ha szabad valamit kifogásolnom, a point-lace stóla a ruhán, az idén
már nem igen divatos.

– Ne mondja.

Róza közelebb huzta a székét.

– Igazán? Akkor becsapott az a disznó. Még ezer szerencse, hogy nincs
kifizetve.

Elpirult; és gyorsan kijavitotta magát:

– Azért ki fogom fizetni, egye fene, de hordani nem fogom, nem. Efelől
egészen nyugodt lehet.

Róza boldog volt, hogy elégtételt adhatott Lohmannak; hogy ha csak ily
kis dologban is rábizhatta magát. Amily mértékben kiábrándult az urából,
oly mértékben nőtt a Lohmann iránt való becsülése, határtalanul. Még a
divathoz is ért. Lohmann megint nagyon finoman kezdett beszélni.

– Mi mindent jelenthetett ön, nagyságos asszonyom, ezeknek a
kisvárosiaknak! Királynője volt a vérnek és az aranynak, a romlás
istennője. Egy Semiramis, mit tudom én! Mindenki hanyatt-homlok rohant
az örvénybe.

És minthogy Róza szemelláthatóan nem birta követni ezt a
gondolatmenetet, Lohmann magyarázgatta:

– Ugy értem, hogy a férfiak nem nagyon sokáig kérették magukat. És egy
ujjára tiz férfi is jutott, ugyebár?

– Oh, maga tuloz. Igaz, hogy szerencsém van itt és sokan szeretnek,
igaz.

Róza ivott; Lohmann ezt mind nagyon jól tudta.

– De hogy képzeli, hogy én itt olyan életet élek, – ah – mi jut eszébe…
Ne higyjen ilyet rólam és Róza nyiltan Lohmann szemébe nézett.

– Annyi az egész, hogy mindenki leülhet velem csokoládét inni és
kuglófot enni.

– Én is leülhetek? Akkor most én vagyok soron?!

Lohmann hátravetette a fejét és összehuzta a szemöldjeit.

Róza csak lehunyt szempilláira nézhetett.

– Csakhogy, – folytatta Lohmann – ha jól emlékszem, én csak az utolsó
lehetek önnél? Akkoriban gyakran hangsulyozta ezt nagyságos asszonyom!
Eszerint hát – és Lohmann szemtelenül tágranyitotta a szemét – a
többiekkel már végzett?

Róza nem boszankodott, csak szenvedett.

– Ah, kis fiu, maga nem is tudja, mit beszél. Itt van Breetpoot. Ez
bizony megadta az árát. Mert szegény feje elkezelte Ertzum pénzét…
Jesszusom, mit mondtam.

Csak későn vette észre, hogy mit mondott és ijedten nézett a csészéjébe.

– Ez öreg baj – jelentette ki Lohmann, szigoruan és sötéten. Félig
elfordult Rózától és egyikőjük se szólt egy szót sem.

A müvésznő végre félénken megszólalt:

– Nem én voltam egyedül az oka. Ha tudná, hogy kunyorált. Mint valami
gyerek, biz Isten, mint valami gyerek. Az az odvas fogu! Az egész ember
olyan, mint egy nagy odvas fog. És, el se hinné, tudja, hogy meg akart
szökni velem? Az a cukorbajos majom, na köszönöm szépen.

Lohmann megbánta, hogy csak egy percre is erkölcsi kétségei támadtak,
ennél a mulattató komédiánál. Ezért igy szólt:

– Egyszer csakugyan elmennék az ön szoaréjára.

– Meg van hiva! – kiáltotta gyorsan és boldogan őnagysága. – Csak
jöjjön! Egész biztosan számitok magára. De most már mennem kell, maga
maradjon ülve. De – igaz – mégse hivhatom meg.

Róza panaszkodva hajlongott jobbra-balra, tördelte a kezeit.

– Nem lehet, mert Ronda már a multkor mondta: no most elegen vagyunk és
senkire se vagyok többé kiváncsi. Már egyszer kravallt is csinált e
miatt. Érti, ugye…

– Tökéletesen értem, nagyságos asszonyom.

– No jó, azért ne lógassa mindjárt földig az orrát, azért meglátogathat,
ha nincs ott senki. Például ma délután ötkor. No de most rohanok.

És a legnagyobb sietséggel kisuhogott az ajtón.

Lohmann nem is tudta hirtelenében, hogy mi történt vele; hogy esett bele
ebbe a nőbe. Sejtette, hogy a romlás varázsa igézte meg. Talán mivel a
szegény Ertzumot is a tönk szélére sodorta a kedélyes és vulgáris
cinizmusával ez a vicces és ordináré Vénusz. És Ertzum még mindig
szerette. Ertzum a pénzéért legalább boldog lehetett volna. Lohmann
hidegen ment hozzá, egy szikrányi tüz se égett benne. A barátja helyett
ment hozzá, aki hosszu szenvedés jogán megérdemelte volna. Mily
lehetetlennek tetszett ez két évvel ezelőtt. Emlékezett, hogy akkoriban
Ronda iránt részvétet érzett, őszinte, nem kaján részvétet érzett az
öreg iránt, aki már el volt veszve és ki akarta őt dobni az iskolából.
Most pedig a feleségéhez megy. Mit nem csinál az emberből az élet,
gondolta Lohmann még egyszer, melankólikusan és büszkén.

Mikor Lohmann becsöngetett Rondáékhoz, a lakás belsejéből hangos
szitkozódás fogadta. A cseléd zavartan nyitotta ki előtte a szalón
ajtaját.

Odabenn Frölich Róza őnagysága izgatottan vitatkozott egy emberrel, aki
cédulát szorongatott a markában.

– Mit akar maga? – kérdezte Lohmann. – Ah, ugy. Mennyi az? Ötven márka!
Érdemes azért annyit lármázni?

– Hja, uram, – felelte a hitelező – éppen ötvenedszer vagyok mán itt,
minden márkáért ippeg külön gyüttem ide.

Lohmann kifizette és elküldte.

– Nagyságos asszonyom, nem veszi rossz néven – mondta kissé zavartan
Lohmann. Furcsa helyzetben volt; ezzel fizetett meg azért, amit
elkövetett. De most már nem állhat meg ötven márkánál; ez ellen
berzenkedett a büszkesége.

– Ha már elkezdtem, nagyságos asszonyom, nyiltan megmondhatom, arról
beszélnek, hogy anyagi gondokkal küzd.

Róza görcsösen összekulcsolta az ujjait és megint szétvette. Fejét
tanácstalanul mozgatta a tea-gown-ja gallérjában. A szállitói, a
szerelmesei, az uzsorásai által zaklatott napjai végigdöngtek az agya
velején és ott a feléje tartott pénztárca degeszre van tömve drága,
meleg bankókkal.

– Mennyit parancsol? – kérdezte Lohmann nyugodtan és óvatosan. –
Amennyire erőm engedi, rendelkezésére állok.

Róza küzködött. Nem akarta, hogy megvásárolják. Lohmanntól meg éppen nem
hagyja magát megfizetni.

– Ah, nem is igaz – mondta – semmi sem kell.

– Kérem. Egyébként megtisztelve éreztem volna magamat, nagyságos
asszonyom.

Közben futólag Breetpoot Dórára gondolt és arra, hogy most ő is nyomorba
jutott és ki tudja, talán pénzért is kapható?… Hogy Rózának még mindig
időt engedjen a meggondolásra, a tárcáját – nyitva – odatette az
asztalra.

– No csücsüljünk le – mondta a nő és aztán vidáman másról kezdett
beszélni.

– Juj, de jó kövér erszénye van!

Mikor Lohmann hidegen hallgatott, megint megszólalt:

– Aztán mire költi a pénzét? Még gyürüt se hord.

– Semmire se költök.

És Lohmann nem törődve azzal, hogy megérti-e Róza, kijelentette:

– A nőknek sohase adok pénzt, mert nem akarom magamat megalázni.
Különben is nőnek lehetetlen pénzt adni. Ugy vagyok velük, mint a
képekkel, amelyekért mindenemet odaadnám. De lehet-e megvenni a
müvészetet? Látok az üzletben egy képet, elviszem magammal a róla való
álmot. Vagy bemenjek az üzletbe és meg is vegyem? Mit veszek meg? A
vágynak nincs szükségre pénzre, a beteljesülés pedig semmit se ér.

És undorodva fordult el a pénztárcájától. Nyomban vulgáris nyelvre is
leforditotta, amit mondott:

– Azt akarom mondani ezzel, hogy én már mindentől megcsömörlöttem.

Róza döbbent tiszteletet érzett iránta, de minthogy az ideáljával kissé
évődni is akart, megjegyezte:

– Szóval maga csak az ételre meg az italra költ.

– Mire másra költsek?

És Lohmann ránézett, összeráncolt homlokkal, olyan szemtelen lánggal a
szemében, mintha ezt kérdezné:

– Megvegyem magát, nagyságos asszonyom?

A vállát vonta Lohmann és aztán mindjárt felelt is arra, amit a nő nem
mondott ki:

– Az érzéki szerelem utálatos.

A nő porba volt sujtva. Aztán félénken megszólalt, kómikusnak találta a
megjegyzést és igy szólt:

– Deeehogy.

– Fel kell emelkedni – szólt Lohmann. – Meg kell tisztulni, szárnyalni
kell. Lovagolni, mint Parcifal. Valószinüen a huszároknál szolgálok és
mülovaglást is tanulok. A cirkuszi mülovasokat kivéve, Németországban
nincsenek százan se, akik emberül meg tudnák ülni a lovat.

A nő felkacagott.

– Hát bolond Auguszt akar lenni. Szerbusz kolléga. No maga jól adja.

Aztán felsóhajtott:

– Emlékszik még a »Kék Angyal«-ra? Hej, szép idők voltak azok.

Lohmann megdöbbent.

– Lehet, – szólt gondolkozva – hogy igaza van. Az az idő szép volt.

– Az ember a kedvére nevethetett, nem kellett ezekkel az alakokkal
lődörögni. Emlékszik, mikor mi ketten táncoltunk és jött Ronda és
magának a vörösfüggönyös ablakon kellett menekülnie… Tudja, hogy még
mindig megfojtaná egy kanál vizben? – Róza izgatottan nevetett.

Róza félfüllel még mindig az ajtóra figyelt; – és szemrehányóan nézett
Lohmannra, mert teljesen rábizta a jelenet rendezését. Nem baj,
megcsinálja egyedül. Lohmannért tüzbe tudott volna menni: először, mert
mindegyiket megengedték neki, csak ő volt tilos. Ezt nem birta el.
Aztán, mert a régi boldog időkből, amelyekre most sóhajtva emlékezett,
maradt benne egy kis titkos vágy, Ronda bizalmatlansága és szörnyü
gyülölete miatt és ezt Lohmann higgadt meggondolása és idegenszerü
finomsága a szédületig szitotta. Végül: mert ez a kaland nagyon
veszélyes volt. Mert Lohmann körül a levegő katasztrófákkal volt vemhes
és a robbanás gondolata kéjesen csiklandozta Rózát.

– És milyen nagyszerü verseket irt akkor – szólt a nő. – Most már nem
ir. Emlékszik még arra a holdas versre, amit egyszer énekeltem, hogy
röhögtek az emberek?

Ábrándosan a szék támlájára támaszkodott, a jobbkeze ujjait a mellére
szoritotta s elkezdte magasan és halkan:

  Ragyog a hold s a csillagoknak ezre.

Elénekelte az egész szakot és arra gondolt, hogy ez az egyetlen dal,
amit nem szabad énekelnie; és folyton Ronda arcát látta maga előtt.
Félelmes volt ez az arc; de kissé kómikusan kendőzött és Ronda a tükrös
szelencét (»bellet« felirással) a kezében tartotta.

  Szivem zokog, a csillagok nevetnek.

Lohmann kellemetlenül feszengett a dal hallatára s szerette volna
elhallgattatni. De Róza már belekezdett a második szakba.

  Ragyog a hold…

Ekkor azonban megreccsent az ajtó és Ronda sunyin a szobában termett.
Róza hosszan felorditott és a sarokba röpült, Lohmann széke mögé. Ronda
szótlanul lihegett; és Róza olyannak találta, ahogy az ének alatt
elképzelte. Ronda szemei épp oly utálatosak voltak, mint tegnap. Miért
is nem ivott tegnap kamilla-teát, gondolta a nő rémülten.

Ronda erre gondolt: most mindennek vége. A munkája, a mindent
megsemmisitő büntető expediciója hiábavaló, hisz Lohmann megint Frölich
szinmüvésznőnél kuksolt. A nőt az egész emberiség fölé helyezte, nap-nap
után azon fáradozott, hogy eléje rakja, amit másoktól elrabolt; – és
most a felesége a legszörnyübb vizióját valóra váltja, együtt látja az ő
arcát és Lohmann arcát, amelyben minden gonosz és gyülöletes
összpontosul. Mi fog történni? Frölich szinmüvésznőnek vége és vége
Rondának is. Halálra kell itélnie Rózát és véle önmagát is.

Egy kukkot se szólt; – és hirtelen torkonragadta a feleségét. Ronda
hörgött közben, mint hogyha őt fojtogatnák. Egy másodpercig megállott és
lélegzetet vett. A nő ezt a másodpercet felhasználta és sikoltott:

– Lohmann az érzéki szerelmet utálatosnak tartja, épp most mondta.

Ronda ujra torkonragadta a feleségét. Ekkor azonban mindkét vállán
hatalmas ránditást érzett.

Lohmann ragadta meg, csak ugy kisérletképpen. Nem tudta, van-e itt
valami szerepe; azt hitte csak álmodik. Erre nem volt elkészülve. Okos
és logikus képzeletében Ronda különös fejlődése simán és bizonyos
távolságban folyt le, mint egy könyvben. Ilyen kézzelfoghatóság nem
történt benne. Lohmann az öreg tanárjáról érdekes elméletet csinált
magának; de figyelmen kivül hagyta Ronda lelkét; – a lelke örvényes
mélyeit, félelmes és megszenesedett sivárságát, emberfölöttien átkozott
és önrontó voltát. Amit Lohmann nem értett, azt most nagyon is hamar
megértette és megijedt – megijedt a valóságtól.

Ronda feléje fordult. Közben kisiklott a karmai közül Róza, károgva a
másik szobába illant és csattogva magára zárta az ajtót. Egy pillanatig
kábultan ődöngött Ronda; aztán felkászolódott és Lohmann körül
keringett. Lohmann, hogy a helyzet ura maradjon, az asztal mögé állott,
a tárcáját fogta és simogatta. Azon töprengett, mit is kell mondania.
Hogy nézett ki szegény Ronda! Őrült szemein szines verejtékcsöppek
cikkáztak, hápogó állkapcsain tajték fehérlett, hasonlitott a pókhoz és
a macskához. Nem volt éppen kellemes dolog, hogy görbült csápjait feléje
nyujtogatta. Mit lihegett?

Érthetetlenül dadogta:

– Nyomorult… még merészeli… Megfogni… végre meg kell fogni… Ide adni,
mindent ide kell adni!

És ekkor Lohmann kezéből kitépte a tárcát s elrohant vele.

Lohmannak az ijedelemtől földbe gyökerezett a lába: mert látta, hogy itt
büntényt követtek el. Ronda, az érdekes anarchista, nyiltan büntényt
követett el. Minthogy az anarchista erkölcsi kuriózum és érthető véglet,
nem csoda, hogy büntényt követett el, amely az emberi hajlamok és
érzések végső felfokozása. Ronda azonban Lohmann jelenlétében a saját
feleségét is meg akarta fojtani és a tetejébe még ki is rabolta őt. Erre
a kommentátor megakadt, a jóakaratu szemlélő már nem tudott többé
mosolyogni. Lohmann szelleme, amelyet még nem tett próbára ilyen
hihetetlen esemény, levetett magáról minden cafrangot és a »büntényre«
egész vulgárisan azt felelte, hogy »rendőrség.« Nagyon jól tudta, hogy
ez nem valami különös ötlet, de a vállát vonta: »mit tegyek?« és habozás
nélkül indult el. Határozottan indult el, a másik szoba ajtaja felé,
hogy megrázza a kilincset. Világosan hallotta, hogy Róza bezárta magát;
de kötelessége teljesen meggyőződni, hogy a nő Ronda távozása után nem
került-e gyilkos férje körmei közé… Aztán Lohmann elhagyta a házat.

Elmult egy óra; akkor aztán egyre növekvő tömeg jelent meg az utca
sarkán. A város ujjongott, mert Ronda letartóztatását elhatározták.
Végrevalahára! A város megszabadult a saját büne tudatától, a végső
leszámolás még messze volt. Ocsudva a körülöttük fekvő erkölcsi hullákra
tekintettek és látták, ideje volt már, hogy végezzenek velük. Miért is
vártak ily sokáig.

Egy hordókkal agyonrakott söröskocsi a fél utcát eltorlaszolta és egy
másik kocsi kanyarodott be a szük utcába; azon ültek a rendőrség
hivatalnokai. A sarki gyümölcsöskofa loholt utánok; Dröge, a szatócs, az
öntözőcsövét cipelte.

Ronda háza előtt tombolt a csőcselék. Végre megjelent Ronda a
rendőrtisztektől körülvéve. Frölich Róza bomlottan, kócosan, görcsös
rázkódással, bánattal és kuszó alázattal hozzátapadt, a nyakán csüngött,
felolvadt benne és sirt, mint a záporeső. Lohmann várakozása ellenére
elfogták Rondával együtt. Ronda őt is a zárt kocsiba emelte, amely
sötétre volt függönyözve; és Ronda ziláltan keresett valamit a bőgő
zavarban. Valaki a bőrkötényes sörös-kocsis mögül előrehajtotta sápadt
csibészpofáját és vinnyogott:

– Jaj de ronda!

Ronda a szó után szaglászott, amely már megint nem diadalkoszoru volt,
csak egy utána röpülő piszok – és felismerte Kieselsackot. Ronda rázta
az öklét, nyakát előre nyujtva a levegőbe hápogott: de Dröge ur
tömlőjéből a vizsugár pont a szájába fröccsent. Vizet okádott szegény,
hátulról még egyszer bele rugtak, a felhágóra bukott és hanyatt-homlok a
kocsi párnájára rogyott, a sötétbe, Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága
mellé.




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Ronda tanár ur" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.