Title: Tóbiás király városa
Author: Hamsun, Knut
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.

*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Tóbiás király városa" ***


Knut Hamsun

Tóbiás király városa

Norvégból forditotta

Ács Géza

Fővárosi Könyvkiadó

Egyedül jogositott magyar kiadás

Fővárosi nyomda rt.



1.

Valaki áll az új zászlódombon, ugyan mit keres ott? Ez bizonyosan megint
a boltos Theodor hóbortja, de tudná csak az apja, az öreg boltos Per!

Lám, Holmengraa úrnak, a földesúrnak volt zászlórúdja is,
zászlólengetője is. Ez érthető, mert szükséges. Neki a postahajónak kell
jelt adnia, különösen olyankor, ha súlyosan megrakott teherhajó
közeledik a rakodópart felé és búzát hoz a malomnak. De boltos Theodor
nem ismert szemérmet, zászlódombot csinált csak azért, mert szatócs és
mindenért lengette a lobogót, néha semmi okból, vagy csak azért, mert
vasárnap volt. Bolondot csinált magából.

Most is felküldött egy embert a zászlódombra, mintha kellett volna. És
az ember ott áll és kémleli a tengert. Készen tartja a lobogót, hogy
felhúzhassa, mihelyst meglátja azt, amit kell. Pedig legföljebb csak a
halászhajót várhatta.

Furcsa dolog, de az ifjú boltos Theodor akárhányszor lengette a lobogót
és tette bolonddá az embereket, mindig megbocsátottak neki. Kiváncsivá
tette, magával ragadta őket és megindította a szóbeszédet: ugyan mi van
vele ma megint? Az az ördöngős Theodor mindig tartogat valami
meglepetést. Ole Johan és Lars Manuelsen mindenesetre nagyon kiváncsiak,
lent az úton találkoztak és nem tudják levenni a szemüket arról a
zászlós emberről.

Ole Johan még mindig ugyanaz, aki volt, évek hosszú sora óta Holmengraa
úr szolgálatában áll, zsákokkal, meg súlyos terhekkel robotol, –
hosszúszárú csizmába és izlandi bekecsbe bujt piszokfészek.

Bizony nem vitte sokra és a családja éppen olyan nyomorúságos helyzetben
van, mint azelőtt, ennyire rosszul megy a sora némelyik embernek. Lars
Manuelsen ellenben felvirágzott, együtt nőtt Segelfoss városával, az ő
fia L. Lassen, a nagy délnorvégiai pap, a tudós és püspökség várományosa
és az ő fia Julius, a rakodóparti Larsen-szálloda gazdája. Daverdana is
az ő gyermeke, a vöröshajú, aki férjhez ment a hajóhíd őréhez és olyan
szenvedélyesnek látszik. Igy hát Lars Manuelsen családja zöldágra
vergődött és ő maga is már régen önálló gazda, még senki se látta őt
pénz nélkül a boltban. Ilyen jól is mehet némelyik embernek a sora. A
vörös szakálla finomabb lett és megszürkült, a haja egészen kihullott,
de a fia, L. Lassen vett és küldött neki egy parókát és azt hordja most
nap-nap után. Ha aztán két gombsoros bekecsében jár és a munkához hozzá
sem nyúl, ez talán csak azért van, mert nincs szüksége rá, annyira
megjavultak a viszonyai. Manapság már senki se beszél Larsszal bántó
hangon, de persze akadtak régi pajtásai és rabszolgatársai a földön,
akik megkockáztatják az ilyen kérdéseket, mint: Nem tudom megérteni,
Lars, hogy miből élsz, hacsak nem lopod a pénzt! Erre Lars Manuelsen köp
egy nagyot és azt feleli: Tartozom tán neked valamivel? – Dehogy is. De
bár tartoznál! – Akkor megfizetném, – mondja. Lars Manuelsen jövedelme
nagyon természetesen adódott. Hát járhat-e például egy ember, akinek
ilyen finom gyerekei vannak, másokhoz munkába? Ugy-e nem? De amikor
Julius berendezte a szállodáját és vendégeket fogadott, persze az öreg
apját is belekapcsolta az üzembe. Ki vinné el különben a bőröndöket meg
a ládákat a hajóhídról és ki cipelné vissza? Kezdetben Lars Manuelsen
szerény volt és keveset keresett, de utóbb gyarapodott a jövedelme, jött
egyik-másik hajós vagy állatkereskedő és vágómarhát vett a városok
számára, avagy fényképész, esetleg egyik vagy másik képeslapnak az utazó
tudósítója, azonkivül egyre gyakrabban jöttek kereskedelmi utazók és
árumintáikat bőröndben hozták magukkal. És ezek mind bőkezű és jóravaló
utasok voltak, világfiak, akiknek megért egy huszonötőrést az, hogy
híres ember apja cipelte a holmijukat. Erről az Ole Johanról senki se
tudott semmit, Lars Manuelsenről ellenben mindenki tudta, hogy kicsoda,
– sőt ő maga is tudta és nem is hallgatta el.

Nem várnak ezek se halászhajót, se vitorlást, mondja Lars Manuelsen.
Mert hiszen nincsen is szél.

Az ám, nincs szél. Akkor talán vendégek, vagy idegenek jönnek,
evezőscsónakon?

Mind a ketten ilyesmire gondolnak, de lehetetlennek és nevetségesnek
tartják. Mert a boltos Per meg a fia, a boltos Theodor nem igen szokott
vendégeket fogadni. Ellenben ha Holmengraa úr zászlódombján állt volna
valaki…

Mert Holmengraa úr még mindig az a nagy ember volt, akire mindenki
legelőbb gondolt. Néhány évvel ezelőtt nagy veszteséget szenvedett ugyan
és azóta is voltak veszteségei, de mi egy-két veszteség annak, aki el
tudja viselni. Hiszen rozs meg búza most is éppúgy jött Segelfossba,
mint azelőtt, nagy gőzösökön, Amerikából meg a Fekete-tengerről és aztán
el is ment liszt alakjában minden északi országba és Finmarkenbe. Hiszen
Holmengraa úr malma nem szünetelt egyetlen munkanapon sem, bár már nem
járt úgy éjszakánként is, mint régente.

De ami a vendégeket és más efféléket illeti, Ole Johan és Lars Manuelsen
törték a fejüket, hogy ugyan kit várhatna Holmengraa úr, a nagyember,
hiszen a leánya, Mariane kisasszony, már visszatért Krisztiániából és a
külföldről, vörös köpenyében, de az ördögbe is, Holmengraa úr akkor se
venné igénybe a boltos Theodor zászlaját.

Ole Johan ezt mondja: Ha volna időm, akkor a zászlódomb felé venném az
útamat és megtudakolnám. Nem mehetnél te, Lars?

Micsoda? Nem! Nincsen rá kedvem!

Hát akkor nem, de akkor egyikünk se tudja meg, mondja Ole Johan
sértődötten. De nagyra vagy, már semmire sincs kedved.

Lars Manuelsen köp egyet és így felel: Tartozom neked valamivel? Ole
Johan indulni készül, de abban a pillanatban meglátja Martin bérest,
amint madarakkal a vállán közeledik feléjük. Martin béres az erdőből
jön, puska van a kezében és vadat űz egész nap, a kékróka prémje hetven
korona, a nyesté pedig harminc.

Mit lőttél ma? kérdi Lars Manuelsen az előzékenység kedvéért.

Nézd meg! feleli Martin béres röviden.

Mert Martin béres ilyen félvállról kezel mindenkit és egy nagy ember
apjával se tesz kivételt. Nagy ember – ki nagy manapság? Amióta az
előbbi gazdája meghalt, Martin béres senkit se lát nagynak az emberek
között, legnagyobbrészt a hadnagy napjaiból való emlékeinek él, a
harmadik Willatz Holmsen napjaira gondol, amikor még a mostani Rasch
ügyvédné volt a házvezetőnő a birtokon, a távirász Gottfred meg szolga a
Segelfoss-kastélyban. Azokra a napokra emlékszik. Persze most is van egy
Willatz Holmsen, az a negyedik, akit ifjú Willatznak hívnak. De az
művész és ritkán van odahaza, Martin béres alig ismeri.

Martin tovább megy a madaraival a vállán és a régimódi
gondolkozásmódjával.

Miért nem mégy le a mi szállodánkba, ott eladhatnád a madaraidat és
pénzt kaphatnál értük, mondja neki Lars Manuelsen.

Nem hallotta ezt Martin béres? Dehogy nem, jól hallotta, csak nem
felelt. Annyira megvetette ezt a fenhéjázó ajánlatot.

Nem láttad, hogy ki áll a zászlódombon? kiáltja utána Ole Johan.

Martin béres megáll: A zászlódombon? A boltos Kornelius, feleli, mert
hát Ole Johan kérdezte.

A boltos Kornelius?

Az.

Martin béres tovább megy. És különösen azért utálja Lars Manuelsent,
mert két sor gomb van a bekecsén.

Ó, hiszen Ole Johan és Lars Manuelsen jól látta, hogy Kornelius, a
szatócsinas áll odafent lesben és rajzolódik az ég hátterébe lobogóval a
kezében, de hát hallani is akarták és beszélni is akartak róla. Hát ha
Kornelius van ott, akkor csak olyasmiről lehet szó, ami a boltosékat
illeti, a boltos Pert, vagy a fiát, a boltos Theodort. De vajjon mi
lehet az?

A bolt – egyébként ma már csak egy embert jelentett, mert az öreg P.
Jensen már nyolcadik éve nyomja bénultan az ágyat és az üzlet
szempontjából annyit számított, mint a nulla, ellenben a fia volt
minden, nagyszerűen felvirágoztatta az üzletet, nagystílüvé, vagyont
érővé fejlesztette. Ez a Theodor szerencsés volt mindenben, amit
kitervelt és megvalósított, felülmulta az apját, mert ő már tollasodott
is, míg az apja csak takarékoskodott. Pedig ez a fiatalember még csak a
huszas éveiben volt és mind e mai napig sikerült kivédeni a helyét a
konkurrensek ellenében, legutóbb még a péket is elnyelte egész
sütődéjével együtt, holmi fűszertartozásért.

De ha makacs és keménnyakú volt is ez az aranyharácsoló, alapjában véve
korlátolt ember volt. Mi mást is várhatott tőle az ember? Parasztnak,
ostobának született, jól vezette a boltját, de az üzleten kívül nem volt
több, mint az osztályából való többi legény, sőt talán hiúság és
szeszélyek dolgában még rosszabb is. Az emberek sokszor látták, hogy
mind a két keze tele volt gyűrüvel és gyakran szaladgált boltjának
mocskos padlóján selyempántos cipővel. Még a saját falujából valók is
nevettek rajta és azt mondták: Az ám, látná csak az apád!

Az apjával nem sokat törődött, azt már legyőzte, megelőzte, felülmulta.
Évek óta mindig a saját szakállára spekulált és halat vett Lofotenben,
amennyit csak módjában állt megvenni, minden évben többet, végül már
magán-halászbárkát is. Ekkor valóban kiállhatott a fiú a dombra és
végigtekinthetett a birodalmán. Ősszel azzal lepte meg az embereket,
hogy eladta az új halászbárkáját és sok pénzt kapott érte. Vajjon
visszavonult a halászattól? Igen: egy évre. Lélegzetet akart venni.

Tavasszal az egyik ytteröjai társaságtól megvette az „Anna“ hajót, a
nagy, korhadt tákolmányt, amelynek repedésein még egy esernyőt is
átdughatott az ember. A hajó nem ért sokat, de az ára se volt nagy.
Néhány hónappal később a hajót a lehető legjobb és leggyorsabb módon
rendbehozták, átszerelték gályává, átmázolták, bebiztosították és
elküldték heringhalászatra. Az „Anna“ kitartott, nem esett ki a feneke.
És télen talán átküldték volna Lofotenbe nagyhalászatra? Az a
pusztulását jelentette volna. Ellenben Theodor az idén teherhajót bérelt
a nagyhalászatra. Ez furcsa volt és mindenki megértette, hogy minden nap
új veszteséget jelentett. Veszteséget? Éppen azokban a napokban tétetett
a kis Theodor tűt egy arany huszkoronásra és ezt a feltünő ékszert
használta nyakkendőtűnek. De mi történt ősszel, mikor a tőkehalrakomány
kiszáradt és súlyban megcsökkent? A kis Theodor átrakatta a korhadt
gályába, megint biztosíttatta és útnak indította. Valóban ez volt az
„Anna“ gálya utolsó útja, mert már Follától délre elpusztult. De a kis
Theodor sohase csinált jobb üzletet. Ezzel a manőverrel megszerezte a
szükséges tőkét a következő híres sakkhuzásához, amikor megvette a
Henriksen kereskedő egész lúdpehelykészletét.

És ezt a jó fogást még több másik követte. Különösen az ócska hajókkal
volt nagy szerencséje, így például most megint volt egy öreg, de
használható yachtja. És most ez a yacht volt minden nap várható, hogy az
új nagyhalrakományát kiszárítsák a hegyekben, de ez a yacht nem
haladhatott szél nélkül. Tehát Korneliusnak mégsem a yacht kedvéért
kellett volna elngetnie a lobogót.

Ole Johannak van egy meggyökeresedett hibája és ez örökösen kínozza.
Olyan kíváncsi, mint egy nő. Azt az ajánlatot teszi, hogy hajlandó
egyenesen lemenni a boltba és tudakozódni, ha azalatt Lars Manuelsen
átveszi a munkáját a malomban.

Lars Manuelsen ugyan nem dolgozik már a kezével, de már annyiszor
utasította vissza öreg pajtását és szomszédját, hogy ezegyszer nem akar
kereken nemet mondani. A ruhám nem alkalmas arra, mondja inkább.

A ruhád? Persze nyolc gomb van a bekecsed mellén! gúnyolódik Ole Johan
ingerülten és nem szabad őket belisztezned?

Ami azt illeti… feleli Lars Manuelsen eléggé békés hangon. De nem tudom,
hogy a parókám miatt lehet-e?

A parókád miatt? Hát azt nem teheted le? És a parókád miatt kell minden
munka alól kibújnod? A fenébe azzal a parókával! De ha csak ünnepnap
vennéd fel vagy olyankor, ha vecsernyére mégy, akkor nem volna rajta
kivetni való.

Erre Lars Manuelsen egyenesen felmegy a malomba és nem vitatkozik
tovább. Sokkal büszkébb annál. A vállán keresztül látja, hogy Ole Johan
a bolt felé irányítja lépteit.

Fönt az ipartelepen még a régi időkből ismerik Lars Manuelsent és az
öreg magától megtalálja a munkáját. De nem hajol le jobban a kelleténél,
nem emelget nagy terheket, az ilyesmi már a multé, azóta már
megundorodott a robottól.

Most a sagvikai Bertel áll a helyén. Ez az ember bizalmi emberré
növekedett Holmengraa szolgálatában és a napszáma is nagyobb, mint
kezdetben volt. A sagvikai Bertelnek meg a feleségének tűrhetően megy a
sora, őneki magának biztos jövedelme van, a felesége pedig azok közé
tartozik, akik zsákokat varrnak a malomnak és így mellékesen keresnek. A
gyerekeik szépen fejlődtek és lett is belőlük valami a konfirmációk
után, Gottfred például állandóan a távirdán dolgozik, a Pauline leány
pedig szakácsnő a Segelfoss kastélyban és azoknak az embereknek főz,
akiket az ifjú Willatz a birtok szolgálatában tart. Ez a Pauline még az
öreg Willatz Holmsenéknél tanulta meg a házvezetést meg a főzést és
nagyon csinos és tiszteletreméltó háziasszony lett volna belőle a
Larsen-szállodában. És vajjon Julius nem gondolt erre? Hohó, sokáig
gondolt ő a lányra és kitartóan csapta neki a szelet, de Pauline
elutasította. Lars Manuelsen nem állhatja meg, hogy át ne lóduljon
Bertelhez egy kis tereferére és először megmagyarázza, hogy nem azért
jött, mintha újra dolgozni akarna itt, hanem csak hogy szívességet
tehessen Ole Johannak.

Értem, feleli Bertel és egy kicsit nevet magában.

Nem dolgozom már, nem szorulok rá.

Nem a’, feleli Bertel és még jobban nevet magában, mert Bertel az évek
multával derüsebb és kedélyesebb lett.

Mert ami azt illeti, ott van a Julius Larsen szállodája, enni meg
innivalóval, megvetett ágyakkal és mindennel, amit csak kívánhat az
ember.

Az ám.

Lars Manuelsen így szól:

Hát hogy áll a dolog, elveszi Julius a Paulinét? Hallottál valamit a
dologról?

Nem.

Mert amondó volnék, folytatja Lars Manuelsen, hogy akkor a Larsen, a
fiam eskethetné meg őket és ez többet jelent, mintha más végezné a
cerimóniát.

Bertel azt feleli erre, hogy semmit se tud, Pauline azt teheti, amit
akar, úgy látszik egyáltalán nem kívánkozik el a kastélyból.

Persze, hogy azt teheti, amit akar. De mit akar és mi a szándéka? Ez
mulatságosan hangzik. Talán bizony magára Willatzra gondol? A kóbor
madárra, a vándorcigányra, aki egyszer az egyik országban van, másszor
meg másikban. A birtokot pedig az a Martin béres igazgatja.

De Bertel, nyilván megőrizte a Holmsenek iránti régi tiszteletét,
bosszantja az, hogy Lars Manuelsen gúnyolódik az ifjú Willatz fölött és
ezt nem is rejti véka alá:

Az anyádnak volt egy kóbor madara, mondja és az te voltál, mondja. Az a
Willatz olyan magasan áll fölöttem, meg az enyéim fölött, hogy meg se
lát minket a földön, még kevésbé veszi észre Paulinét, aki évi bérért
eszi a kenyerét. Az a Willatz úriember, de mi vagy te meg én? És a
mosdatlan szádra se hederít sokat, Lars, hanem legföljebb rácsap egyet:

Erre Bertel jókora tiszteletlenséggel hosszut sercint a levegőbe.

Lars Manuelsen megnémul, mert tudja, hogy ő kicsoda. A mai napig tán még
senki se beszélt vele ilyen bántó hangon és már megy is – megy a
helyére, a munkájához és otthagyja a sagvikai Bertelt.

Lent az úton Holmengraa úr közeledik, maga a malomtulajdonos. Érdekes,
mennyire megváltozott ez az ember. Szürke bekecs, szürke, gyűrött
nadrág, a liszttől fehér, vastag cipő és nagy, keféletlen kalap – ez az
egész külső dísze! A telek enyhültek az évek folyamán és azok az
emberek, akik bekecsben jártak azelőtt, most felöltőt hordanak, nagyon
finomak lettek, de fagyoskodnak is eleget. Holmengraa úr azonban még
mindig szürke bekecsben jár. Pedig már az ura-i előljárónak is
aranypaszománt van a sapkáján és a parti gőzös pilótája is horgonyos,
fényes gombokat hord. Holmengraa úr azonban úgy jár, mint valami
halászhajós vagy mint egy munkafelügyelő. Ha az emberek nem szokták
volna meg az utóbbi években és nem látták volna már máskép is, akkor
nagyon csodálkoztak volna rajta. Hát nem ő volt-e ugyanezen a helyen
Tóbiás király és nem ő gyűrt-e le és kényszerített térdre minden
teremtményt? Ha nem lett volna még most is az a vastag aranylánc a
mellényén, akkor igazán nem lehetett volna elhinni, hogy ő az. Nem,
akkor igazán csak a boltos Theodor halszárítójának nézték volna.

Elhalad a sagvikai Bertel előtt és Bertel köszön neki. Holmengraa ahoz a
négy emberből élló csoporthoz megy, amely lisztet tölt a zsákokba és
bekötözi a zsákok száját. Köszönnék is neki, meg nem is, kettő bólint
egy kicsit, kettő pedig a zsákokra hajol és úgy tesz, mintha semit se
látna. Ezek modern munkások, sárcipőben járnak és kerékpáron mennek
munkába, a biciklijük ott áll a közelben.

Holmengraa úr beszél hozzájuk, nem egyenesednek fel és nem hallgatnak
figyelmesen, hanem a zsákokra hajolva pihennek és úgy hallgatják. Mikor
a gazdájuk befejezte a szavait, kiegyenesednek, gondolkoznak rajta, hogy
mit mondott, aztán hangosan, a gazda jelenlétében, maguk közt
megtárgyalják a dolgot, kifejezik kétségeiket rendelkezéseinek
helyessége iránt, kikérik egymás véleményét, köpködnek, tanácskoznak:
Mit gondolsz, Aslak? mondják. Mit csináljunk? mondják.

A malomtulajdonos indúlni készült, már tett is néhány lépést, de amikor
meghallja az utolsó szavakat, hátraszól: Hogy mit csináljatok? Azt
tegyétek, amit én mondok. Ezzel, azt hiszi tán, hogy elintézte az ügyet.
Ó, bizony mégsem intézte el. De a malomtulajdonos, mint már máskor is,
látja, hogy vége a tekintélynek, fél a veszekedástől és inkább elmegy.
Egyebet nem mer megtenni. Már megtörtént, hogy felmondott Aslaknak, de
akkor a többi alkalmazott azzal fenyegette meg, hogy ők is otthagyják.
Kétszer is megesett ez már és mind a kétszer nem lett a dologból semmi,
hanem maradt minden a régiben.

Történt volna csak ez a segelfossi birtok előbbi gazdájával, a
hadnaggyal: A lovaglóostor megsuhant volna a levegőben – takarodj! Az
évek multán Holmengraa úrnak sokszor visszakellett emlékeznie Holmsen
hadnagyra! Keveset beszélt az, két szót, de a szeme olyan volt, mint két
puskagolyó! Ha a kezével megszorította az ostornyelet, akkor a csontjai
kifehéredtek rajta, de ha kinyitotta a kezét és barátsággal fordult
valakihez, akkor az gazdag és emlékezetes pillanat lett. Jó volt nála
dolgozni, mert tudott parancsolni, igazi főnök volt, úr volt. Talán
aranykarikát hordott a fülében, mint a nagy nyugati hajóskapitányok?
Vagy ezüstveretü, hosszú tajtékpipát szívott? Kövér volt és két székre
kellett ülnie, hogy elférjen rajta a nagyságával? És mégis, senkinek se
csináltak akkora helyet, mint neki és senki se mert vele félvállról
beszélni.

Holmengraa úr még ma is csodálkozik rajta. Hát ő nem próbálkozott meg
minden módszerrel, hogy tekintélyt szerezzen magának az emberei előtt?
Hát nem jutott-e eszébe még az is, hogy szabadkőműves legyen és így
rejtélyes hatalmat sejtessen a háta mögött? De az emberek nem sokat
törődtek ezzel, senki se félt tőle, nem volt olyan együgyü. De nem is
akadt olyan, aki bizonyosan tudta volna, hogy a malomtulajdonos valóbn
szabadkőmüves.

Holmengraa Lars Manuelsenhez lép és azt mondja: Jónapot, Lars. Megint
beléptél hozzám?

Lars így felel: Eszem ágában sincs. Ez csak amolyan időtöltés.

Ole Johan hol van?

Lenn tartóztatják. Addig is én helyettesíteném.

Ma reggel egy napszámost küldtem ide segítségül, hol van az? kérdi
Holmengraa úr.

Napszámost? Tán a Konrádot? – Nem, Lars Manuelsen nem látott semmilyen
Konradot.

Nálam eszik, ott van koszton, me reggel ide kellett volna jönnie.

Akkor talán valahol üldögél és várakozik. Megkeressem?

Keresd meg.

Minden helytelenül megy és a malomtulajdonos a szemöldökét ráncolja.
Bizony, a segelfossi ipartelep királyának sok baja van. Néhány évvel
ezelőtt jóindulatú, kedélyes ember volt, most már kéklenek az erek a
halántékán, sovány az orra, ráncok vannak a szeme körül és a szakálla
ősz. Minden vékony rajta, a keze, az arca, a lábszára, úgyszólván csak
csont és bőr. De ezért jelentéktelen ember volt-e? Hiszen akkor nem
lehetett volna az, aki valósággal volt! Igaz, hogy az ipartelepe már nem
működött olyan tékozlóan nagyszabású módon, mint azelőtt, a malom már
csak nappal őrölt és a személyzetet is csökkentették; de Tóbiás király
maga nem tört meg, sőt még kitartóbb volt, mint valaha. Ha megáll itt,
elgondolkozik és végignéz a hatalmas folyón, a hajóhídig meg a tengerig
és csak a fejét dolgoztatja, akkor az arca erőt fejez ki és a szeme
barátságot sugároz. Hiszen az ifjúság elmult már fölötte, de az öregkor
még nem jött el, koros volt ugyan az évek tekintetében, de azt mondják,
hogy még most is születtek gyerekei a környéken.

Lars Manuelsen jön a napszámosokkal és a malomtulajdonos azt kérdi: Mit
végeztél ma?

Semmit, mostanáig csak üldögéltem, feleli Konrad.

Csak üldögélt és pipázott, jelenti Lars Manuelsen.

Hát mit csináltam volna? kérdi Konrad. Nem jött az az Ole Johan.

Akkor jelentkezhettél volna nálam, majd én adtam volna munkát, mondja
Lars Manuelsen és fontoskodik.

Konrad megvetően néz rá: Nálad? Nálad jelentkeztem volna?

Igen, azt kellett volna tenned, szól rá a malomtulajdonos.

Azt már nem, mondja Konrad. És ha uraságod le akar valamit vonni ezért
az időveszteségért, hát nem bánom.

És akkor minden rendben van, azt hiszed? kérdi a malomtulajdonos. De a
munkád elvégezetlenül hever ott még mindig.

Az igaz, de ha egyszer nem jött az az Ole Johan. Nem tehettem mást.

És azt a két étkezést is levonjam, amit ma kaptál?

Erre a napszámos így vág vissza: Az ételt? Hát éhgyomorral kezdtem volna
munkába? Nekünk, bérrabszolgáknak egyre rosszabb lesz a dolgunk,
uraságod még a szánktól is írígyli a falatot.

Szép kis szóváltás lett volna ebből megint, ha a malomtulajdonos el nem
hallgat. Hiszen tudta, hogy mi lett volna a dolog vége: ez az ember
maradt volna a helyén.

Tulajdonképpen mindjárt haza kellett volna téged küldenem, mondta
Holmengraa és elment.

De Konrad nem maradt adós a válasszal. Gondolja uraságod? Én pedig
vagyok olyan együgyü és azt hiszem, hogy van még jog és törvény az
országban. És ha lemennék a laphoz, alighanem ott is így vélekednének.

Igen, a lapnál így vélekednek, gondolta Holmengraa úr, a jó Segelfossi
Ujságban, amely már a hetedik évét tapossa és a városnak meg a
környéknek a szellemi vezetője. A malomtulajdonos neve néhányszor
megfordult már ebben a lapban, egyért-másért felelősségre vonták, sokat
gáncsolták a lisztárak miatt is, különösen a buzalisztről meg a
finomszemű rozslisztről mondták, hogy drága lett a szegény ember
számára. De a Segelfossi Ujság igazságos lap is volt, a szerkesztő nem
fukarkodott az elismerő szóval sem és ha elismert valamit, akkor az nem
volt jelentőség nélkül való. Azt mondta: mi. Azt mondta: a mi
véleményünk. Egyszer nagynehezen elismerően nyilatkozott Holmengraa úr
működéséről is és ezz írta:

A körülményekhez képest helyeselnünk kell azt, hogy a malomtulajdonos
áthelyezi a malomhoz vezető kocsiutat. Igy lényegesen kisebb az
emelkedés, a kocsisai 100 kilóval többet rakhatnak fel. Az út hosszabb
lett ugyan, de viszont, mint mondottuk, a kocsisok nagyobb szállítmányt
vihetnek. Ki akarjuk fejezni azt a nézetünket, hogy az út átépítése
hasznos intézkedés a városunkra nézve, de nem hallgathatjuk el azt a
megjegyzést, hogy sok szegény ember lovának nehezebb munkában, nagyobb
emelkedéseken is el kell mennie. Kétségkívül a munkaadónak is előnyére
szolgál, hogy az agyoncsigázott munkás reggelenként egészen munkahelyéig
haladhat a kerékpárján és így kevésbbé fogyatkozott erővel kezdheti meg
a napi robotját. Ezt jegyezzétek meg, dolgozó emberek!

Végre odatotyog Ole Johan. Ő a malom egyik régi, jó embere, ostoba és
korlátolt, de hűséges és erős, olyan munkás, aki nem kíméli magát, ha
arra kerül a sor. Nála abban nyilvánul meg az udvariasság, hogy már
messziről köszön és így kiált:

Jónapot. Csúnyán elkéstem, de hát azért küldtem addig magam helyett Lars
Manuelsent.

Holmengraa úr csak bólintott és otthagyta őket.

Haragudott? kérdezte Ole Johan és utána nézett.

De még mennyire! felelte Lars Manuelsen túlzott buzgalommal.

Hát bizony nem volt egészen nyugodt! tette hozzá a napszámos és
kidüllesztette a mellét.

Erre aztán elmondták az egész históriát, megtárgyalták, megvitatták. A
napszámos nem felejtette el megismételni, hogy mit mondott a derék
uraságnak: Jog és törvény az országban? mondtam.

Igen, én is itt voltam és hallottam, szól közbe Lars Manuelsen, aki most
Konrad pártjára állt. Erre a támogatásra Konrad felbuzdul és még jobban
veri a mellét.

Te is tudod, Lars és te is, Ole Johan, hogy elvégzem a munkámat és
teljesítem a kötelességemet. De ha ő úgy rohan rám, mint valami zsarnok
vagy rabszolgahajcsár, akkor mondhatom, nem vagyok én az az ember, aki
befogja a száját. Ezt az emlékezetébe vésheti. Mert vagy a szemébe
mondom a véleményem vagy egy szót se szólok.

Nem, mondta Lars Manuelsen. De mit is akartam? tudja-e valaki, hogy mért
akar a boltos Theodor zászlót lengetni?

Konrad megsértődztt, azt hitte, hogy egy darabig, ha tudja kötni a
figyelmüket. Aztán otthagyja őket, elhalad a sagvikai Bertel, meg a
kerékpárok előtt, útközben szemügyre veszi őket és megáll a zsákot
kötöző csoportnál.

De Ole Johan ledől egy zsákra, hogy a liszt csak úgy porzik körülötte. A
disznó. Ó, nem nagy baj, egy kis liszttel több vagy kevesebb nem árt a
ruhájának. Azelőtt is csupa liszt volt és a kovász csomókban ül a
ruháján.

Hogy mért akar lengetni? mondta. Megkérdeztem, hogy miért fagyoskodik
egy embere ott a zászlódombon. Majd kiderül idővel, felelte a Theodor:

A felelet egészen őrá vall, meg az eszejárására, mondja bosszusan Lars
Manuelsen.

Ole Johan felkelt, levetette a bekecsét, hogy munkához foghasson. De a
kíváncsisága túlságosan nagy volt, szinte megbénította. Csak
megtudhatnám! mondta. Te mit gondolsz, Lars?

Talán megint a Theodor újabb hiúsága és hencegése.

Ole Johan így szólt: Tudod mit gondolok, Lars? Azt gondolom én is, hogy
semmi egyéb, mint a Theodor hiúsága és hencegése. Hogy az ördög vinné
el!

De így csak magukat kínozták az esettel és üresnek érezték az eszüket.
Ole Johan még mindig nem nyúlt semmihez és hirtelen így szólt:

Hátha a svéd királyi herceg! Tán az jön vadászni!

Lehet!

Erre Ole Johan olyan oktalanul dühös lett, hogy megint magára kapta a
bekecsét és ezt mondta: Menjünk oda Aslakhoz és hallgassuk meg, miképpen
vélekedik ő meg a többi.

Igy múlt az idő. Igy dolgoztak és működtek a maguk módján ezek az
emberek, így szereztek táplálékot a szívüknek. Nekik is voltak
látomásaik, ha elkalandoztak a képzelet birodalmában.

De a munka pihent.

Mikor odaértek Aslakhoz meg a többihez, nekik is feltalálták azt a
históriát, hogy a napszámos milyen derekasan a sarkára állt és azt
mondta, hogy van jog és törvény az országban. És Konrad
emlékezőtehetsége nem gyengült, sőt inkább erősbödött, eszébe jutott,
hogy még a „rabszolgahajcsár“ szót is a malomtulajdonos arcába vágta meg
aztán azt, hogy „szabadkőmüves“. Hat felnőtt ember hallgatta a
hetediket. Pihent a munka.

Ujmódi munkásemberek voltak ezek, kerékpáron jöttek, vászonzubbony volt
rajtuk és óralánc fityegett a mellükön, makacsul ragaszkodtak ahhoz,
amit akartak és lementek a laphoz. Mindegyiknek volt nézete, ismerték a
saját értéküket, sőt csak nekik volt értékük, mert sokan voltak. Hova
lettek volna a többiek őnélkülük? És mit tehettek ellenük? Kapitalisták,
jön a leszámolás napja!

Ole Johan megpróbált előhozakodni a nagy ujságjával: a zászlódombon levő
emberrel. De Aslak meg a többi nem tudott semmit, megrögzött emberek
voltak, még fantáziájuk sem volt, visszatértek a Konrad ügyére. Ó, a
Konrad ügyéről érdemes beszélni, azon csillapíthatták szívük szomját.

Ekkor Ole Johan csalódottan és sértődötten a maga kötelességére gondolt,
fölemelt fejjel ment a helyére a munkájához és hátrakiáltott a
napszámosnak:

Konrad, te is gyere, de rögtön!

Lars Manuelsen pedig a dolgára ment.

Ha megtudsz valamit, akkor gyere föl és mondd el nekünk! kiáltott utána
Ole Johan.

Majd bolond vagyok! gondolta tán magában Lars Manuelsen. Ezek az öreg
pajtások elfelejtik, hogy kinek vagyok az apja! elmélkedett tán magában.
Lefelé ment a domboldalon és törölgette a ruháját.

Kornelius pedig még mindig ott kémlelődött a zászlódombon. Lent a
szatócsboltnál ugyanolyan sürgés-forgás volt, mint máskor, vevők és
nézők, gyerekek és kutyák, ládákat és hordókat rakodó szolgák, akik az
árut vitték be a boltba, kicsinyben való eladásra!

Hogy a kicsiből ilyen nagy lehetett!



2.

Ugyanaz az épület volt, ahol az öreg boltos Pera szatócskodást
megkezdte, de azóta hozzáépítettek és kétszeresen megnagyobbították. Ezt
mind Theodor tette.

Fönt a padlásszobában feküdt az öreg boltos Per és nem akart meghalni.
Valóságos csoda volt, hogy ilyen sokáig húzta, bár a bénult oldala
nagyon lesoványodott és a jó végtagjai is olyanok lettek, mint a vékony
női kéz és láb. Meghalni? Persze, hogy meg kellett halnia, de nem most,
addig nem, amíg el nem jön az ideje! Az emberek már messziről hallották,
hogy mennyire nincs kedve meghalni: ott feküdt az ágyában és a padlón
kopogtatott a botjával, sokszor kopogtatott, dübörgőn és beleavatkozott
mindenbe. A mellényét mindig magán tartotta, hogy legalább felül ne
fessen úgy, mint a fekvő beteg. De beteg volt, szánalmasan béna,
szakállas és hátul fehér volt a haja töve a tarkóján. Nyáron, ha
elkövetkeztek a meleg napok, ki szokták vinni a szabadba és olyankor
nagy élvezettel nézte a nagy forgalmat a szatócsüzlete körül. Télen
azonban, amikor rövidek voltak a napok, nem olvasott ujságot meg vásári
jelentést, mert drágálta a lámpaolajat, inkább sötétben feküdt és
hallgatta a hattyúk dalát a messzeségből, mérföldnyi távolságból és ez
kellemetlen hang volt, borzongott tőle. Mint mikor a szél süvít az eresz
fölött, vagy mikor a templomajtó nyikorog, vagy ha a nagy kapuk
recsegnek a pántjaikon. Hgy az ördögbe is, mit rikácsolnak ezek a vad
madarak? Hiszen senki se bántja őket!

De nyáron, a világos éjszakákon egészen más ember volt Per, olyankor
tervezgetett és az üzletét vezette. Persze ez csak gyerekség volt,
ostobaság. Azt hitte, a kereskedelem ma is olyan, mint az ő korában,
legföljebb is nagyobb arányokat öltött. És még mindig hitt az olyan
árukban, mint a vizesperecek, amiket a parti hajósok üres hordóikban és
koporsókban hoztak Bergenből. Hitte, hogy nagy dolog a vasszög, sok
ládára való három- és négyhüvelykes vasszög, meg a prominclirudacskák a
gyerekek számára, a papírgallér és az ingmell – pedig hát mit kezdenének
ma ilyesmivel az emberek? Boltos Per régimódi ember volt, takarékos a
butaságig, mindenképpen óvatos és nyakas szatócs. Az ám. De amikor így
az ágyában üzleteket kötött, elavult árakkal, akkor Isten tudja, vajjon
értette-e a dolgát és nem gondolta-e, hogy valakit alaposan becsapott.
Önmagát vagy valaki mást, de valakit feltétlenül becsapott. Mintha arra
született volna, hogy alkudjon és kereskedjen, kiírthatatlan
hajlandósága egyre továbbvezette, már régen túl volt azon, hogy az üzlet
körül könnyen forogjon a nyelve és könnyen fogadkozzék, már kinőtt a
csalás gyerekes, egyszerű módszereiből, talán már egészen a visszájára
jutott el: becsapósdit játszott. Alamuszi, groteszk ember lett belőle.

Megkoppantotta botjával a padlót. A felesége nagy nehézkesen feljött a
szobába, annak azt mondta, hogy küldje fel Theodort, de mikor az asszony
tovább is ott állt előtte és egyáltalán nem sietett, az öreg röviden
megismételte a kívánságát. Nem szól a feleségéhez, csak ha kénytelen
vele és nem is néz rá, mert ostoba tehénnek tartja.

Az attól függ, hogy a Theodor ráér-e, mondja az asszony.

A Theodor jőjjön fel, kiáltja a boltos Per.

És Theodor felment, vagy nem ment fel, aszerint, ahogy kedve tartotta.
Ha az apjának sokáig kellett várnia, akkor megint leüzent, de a hangja
már ridegebb volt. Lám, az öreg keménynyakúnak még mindig volt némi
hatalma, hiszen az egész üzlet az ő nevén ment: P. Jensen – ez állt a
cégtáblán. Theodor nem mert cicomásan az apja elé járulni, a gyűrűit
gyorsan a zsebébe csúsztatta. Így tett most is.

Megáll az ágynál és rég megszokott tiszteletből nem ül le a székre.

Nem tudtál jönni, amikor kopogtam? mondja az apja.

A pincében voltam, feleli a fiú

Nem hiszem. Van gyufánk?

Gyufánk? Van.

Nem emelkedett az ára?

A gyufának? Nem.

Ezer ládával kell venni, mondja az öreg, akkor majd emelkedik.

Ezer ládával? Hiszen az egy egész hajórakomány és hol raktározzuk el?

A csónakházban. Nem lesz többé tánc a csónakházban, az bűn. Rossz álmom
volt emiatt. A vér vágyát gyufa pótolja majd a csónakházban.

Theodor rég megszokott tiszteletből nem nevet és nem csapkodja a térdét.
Az apja le akarja győzni a hús vágyát, gyufával akarja kiűzni az
ördögöt! Azzal nem is törődik, hogy veszíteni is lehet a dolgon, meg
akarja venni az egész gyárat, azt akarja, hogy északon az övé legyen
minden gyufa. Gyerekség – az apja már gyerekes lett. Ezer láda gyufát
nem is lehet hajóra rakni, sok helyet foglal el, de súlya alig van. És
mit jövedelmezne ezer láda gyufa? Semmit. Ha még sétabot vagy blúzkelme
lenne!

Ezer láda, úgy határoztam. És van sónk? mondja az öreg és arra gondol,
hogy a könnyű rakományt valami nagy teherrel kell ellensúlyozni.

Só? Annyi van, amennyi a nyárra kell.

Tele van a hordó?

Hát egészen tele éppen nincs. De hát a só a melegtől is fogy.

Zöldfülű, te akarod tanítani az apádat? Tehát száz hordó só! Menj le és
írd föl!

Mindez csak üres beszéd volt. Theodor lement, de nem írt föl semmit. Meg
tudta érteni az apját, amiért annyira a szívén fekszik, hogy a hús
vágyának a rovására gyufát vegyen, sőt még azt is, hogy az üzlet
kedvéért hajlandó ilyen nagy sópazarlásba bocsátkozni, de az apja
beszámíthatatlan volt. A csónakházhoz nem szabad hozzányúlni, az volt a
fiatalság táncterme, hihetetlenül jól jövedelmezett. Igaz, hogy a
bolttól nemrég elvették a bormérési jogot, de még így is sokan jöttek a
kis Theodorhoz és ő kisegítette őket egy-két palackkal a szombati bálra.
És ha Theodor nagyritkán maga is lement a csónakházba felcicomázottan,
selyempánttal a cipőjén, akkor úgy festett, mint valami úr, igen nagy
úr, gazdag ember és az ott levő leányok szemében a legnagyobb,
elérhetetlen valaki. Egyébként a Theodor gyerek hercegnőbe volt
szerelmes és a lányokra ügyet se vetett. Isten talán azért aggatta rá
ezt a bajt, hogy csupa ürességtől és pöffeszkedéstől a levegőbe ne
repüljön. De ez nagy baj volt.

Megint felhúzza a gyűrűit és belép a boltjába, a birodalmába. A pult
előtt tolongók útat nyitnak neki, fölemeli a csapódeszkát, bemegy a
nyíláson és megint lehajtja a csapódeszkát. Most ő parancsnok. A fiatal
fiúnak két segédje van, a polcok és fiókok tele vannak áruval, a
mennyezetről áruk lógnak le, a padlót áruk borítják, ebben a
szatócsüzletben minden van, amit ember megkívánhat, selyemkelme,
cserépkályha, fehér kalács. Theodor még a Segelfossi Ujságban is
hirdetett a hűhó kedvéért, pedig ez fölösleges volt, mert nem voltak
konkurrensei, de hát modernül akarta vezetni az üzletet.

Az öreg boltos Pernek fogalma se volt róla, hogy tulajdonképpen mi
történt odalent, a lába alatt, azt mondta, hogy gyufa, azt mondta, hogy
só. Azt hitte, még mindig úgy van, mint az ő idejében, amikor a napi
bevételt egyetlen bőrzacskóba lehetett tömni és éjszakára a párna alá
dugni? Manapság a forgalmat nagy könyvekbe vezették és az irodában csak
maga Theodor ült magas forgószéken és írt, írt mindenkinek a világon.

És kezdetben, amikor még kicsi volt, azt írta, hogy kiváló tisztelettel
Theodor Pedersen, mert az apját Pernek hívták, most már úgy írta, hogy
Theodor Jensen, mert az apjának Jensen volt a vezetékneve. Az anyja
keresztelte át az apját, mindenáron kalapban akart járni és nagyságos
asszony akart lenni. Így gyarapodott a jelentőségében minden, egyik
dolog a másik után, de a legjobban a kereskedés. Gyufa és só? Nem, hanem
konzervdoboz és makaróni és svájci sajt. Az a nyakas nyomorék odafönt a
padláson ma is kecskesajtot akart, mint azelőtt, – együgyű ember, hiszen
kecskesajtot már nem is lehetett felhajszolni, mert senki se tartott
kecskét. Ez az áru eltünt, mint ahogy eltűnt a papírgallér meg a
vizesperec is. Az öreg még kaphatott valami kecskesajtnak csúfolt
zsírsajtot, meg juhsajtot is, hogyne, de a többi, amit mondott, annyit
ért, mintha a földre köpött volna. Ő volt a bolt legrosszabb vevője,
mert olyan régimódi volt. Hát nem vehetett volna a többiek módjára
rochefort-t ezüstpapírban és camambert-t csinos fadobozokban? Neki ez
mind csalás. A tejgombóchoz értett, de a makarónihoz annál kevésbbé. Nem
tartott lépést a város és az emberek lendületével, már nem akadt olyan
ember, aki ne vízben főtt makarónit evett volna, jobban ízlett az, mint
a kalács s puha volt, igazán jó lett volna, ha itt is olyan hullámzó
makarónierdők nőnek, mint a külföldön!

S ezt a sok előnyt még tetézte az új, kényelmes és könnyű háztartás.
Vaj? Az emberek nem köpülnek már vajat, hanem lementek a boltba és
Pellerint (növényzsírt) vásárolnak. Az éléskamra meg a kémény tele
hússal, szallonával, meg hallal? Az ember halálra nevette volna magát,
ha valaki még mindig besózott ételt tartott volna. Hiszen rengeteg
sokfélét lehetett már konzervformában kapni, mint konzervételt. Ez már
készen volt, megfőzték, éppen csak hogy meg nem rágták, mindig készen
állt arra, hogy az emberek kibontsák és szopogassák. Ó, mennyit kellett
a szegény asszonyoknak ezelőtt kínlódniuk a háztartással a mostani
időhöz képest! Mire kellett még a szájnak fog? Hiszen a díszfogak
zsinóron lógtak a fogtechnikus boltjában, a konzervételhez pedig nem
kellett, csak kanál. A konzervételek azonkívül sótlanok voltak és ez jót
tett azoknak, akik gyomordaganatot kaptak a sok sótól. Hát nem volt itt
föllendülés az egész vonalon?

Csak Nils varga, meg a fia vesztették el a kenyerüket. Valamikor ők
voltak a legszükségesebb emberek Segelfossban és a környékén, ők varrták
az erős bőrcipőket, – eltartottak egy-két évig is, – ők tudtak rávarrni
cifra szegélyt, hogy díszére vált a csizmának – és mégis elvesztették a
kenyerület. Manapság már a boltban vásárolnak cipőt az emberek. Az ám! A
bolti cipő olyan fényes volt és olyan helyes volt az orra, hgy az
embernek még a nyál is összefutott a szájában.

Nils varga néhány évig még csak bírta valahogy, de közben egyre
soványodott, már csak az árnyéka volt önmagának, olyan vékony, mint egy
bérmálkozó gyerek. Csak somfordált a házak közt és egy-egy csésze kávét
meg egy karéj kenyeret kunyerált, ahol tudott és minden szemétrakáson
találkozott ezekkel a gyári cipőkkel meg gyári csizmákkal, mert azokat
az emberek két hónap alatt elkoptatták, aztán elhajították. Bizony, Nils
varga még bírta néhány esztendeig, aztán Amerikába küldte a fiát, maga
azonban ott maradt a romok közt és átéhezte a napokat. Meg kell adni,
hogy néha bőkezű és jólelkű emberekre is akadt. Például találkozott
Baardseennel, a távíróállomás főnökével és néha kapott egy-két sillinget
tőle. Jó barátság volt köztük, úgy kezdődött, hogy Nils varga egyszer
elment a távirda főnökéhez, rámutatott annak a cipőjére és kérte, hogy
talpaltassa meg vele. Nem, mondta Baardsen, arra nincsen pénzem. De van
pálinkám és néhány koronám, mondta. Azóta Nils mindig kapott valamit,
amit Baardsen nélkülözhetett.

Július nagyon jó volt Nilshez, a Larsen szállodájában sok falat akadt a
szegény, lesoványodott éhenkórász számára. Adj Nilsnek enni, hosszú
útról jött, mindta Julius az anyjának, aki a konyhát vezette, adj neki
egy jókora darab húst. És ha fölmégy a kastélyba Paulinéhez, akkor ne
mondd, hogy üres gyomorral jöttél el a Larsen szállodájából, mondta
Julius Nils vargának. Még nem esett meg velem, hogy elmentem volna a
Larsen-szálloda előtt anélkül, hogy nagy traktamentumot ne kaptam volna,
adta vissza a szót Nils varga ravaszul és alázatosan. A vén róka!

Egy másik hely, ahol Nilset ugyancsak jól fogadták, Rasch ügyvédné
konyhája volt. Nils varga sohase látta magát az ügyvédet. Kövér, pocakos
ember volt az, mindig csak az irodájában ült, örökösen szuszogott és
nagy ügyeket intézett. Nils csak az asszonyt látta, a jótét lelket, aki
valamikor mint Salvesen kisasszony szolgált a Segelfoss kastélyban a
hadnagy idején és azóta nagyságos asszony lett belőle. Bizony, mindenki
sokra vitte a régi időkhöz képest. A hadnagyéknál Salvesen kisasszony
csak bérért szolgált, és elég furcsa, de akkor is elégedett és boldog
volt. Most pedig Raschné őnagysága lett belőle, bőviben volt a pénznek,
s azonkívül két gyermeknek az anyja, mi kellett még a boldogságához? De
az asszony mégis nyomorultnak érezte magát, ideges volt és ingerlékeny,
sokat sírt és nagyon egyszerűen öltözködött, bár selyemben meg
bársonyban járhatott volna. Micsoda állapot! Hát ahhoz volt ereje, hogy
két gyermeket hozzon a világra? Vagy ez csak azért volt, hogy elfelejtse
Holmengraa úr kikötőmesterét, – annak menyasszonya volt akkor, amikor
Rasch ügyvéd jött és feleségül vette.

Ha Nils varga egy sajátmaga fabrikálta cirokseprűvel csoszogott be a
konyhába, vagy egy gyermekcipőt hozott, amit az asszony megbízásából
rendbehozott egy kicsit, Raschné leült mellé, mindenféle ennivalót tett
elébe, beszélgetett vele a régi napokról és érdeklődött az Amerikában
levő fia iránt. Az ám, tulajdonképpen ennek a furcsa Raschnénak támadt
volt az az ötlete, hogy a Nils fia utazzék Amerikába, de sajnos, neki
magának nem volt nélkülözhető pénze, csak néhány korona, húsz korona,
amit mindenféle apró fogással csent össze a konyhapénzéből. És a bolond
asszony majdnem sírt, mikor odaadta Nils vargának a húsz koronát, ezt a
pár garast a fia számára, és pírba borult az arca, mert csak ilyen kevés
volt a pénze. De idenézz, mondta Raschné, itt több van, az egész jegy
ára, az ifjú Willatz adta, mondta az asszony, Willatz Holmsen, tudod. És
Raschné elmondta továbbá, hogy írt az ifjú Willatznak, aki messze volt,
kint a széles nagyvilágban, muzsikált az embereknek és híres ember volt.
Bizony, írt neki, megkapott mindent, amit kért, bőségesen kapott. Pénz?
írta vissza az ifjú Willatz, tessék! Akárcsak az apja tette volt
annakidején, ha valaki kért tőle. Ó, a kastélybeli Holmsenék, az volt ám
az uraság. És a fiú egészen az ő vérük, minden porcikájában a szüleire
ütött. Az idén nyáron hazajön és hosszú ideig megint a nagy kastélyban
lakik.

Raschné különös módon megindult, és lelkesülten beszél Nilsnek, nem
törődik azzal, hogy a cselédei is hallják. De ezalatt mintha tűkön ülne,
kéri Nils vargát, hogy gyorsan egye meg a vajaskenyeret meg a kalácsot,
hogy le lehessen szedni az asztalról, mert nem jó, ha az étel ott áll.
Aztán kisiet az éléskamrába és mikor visszatér, megkérdi, hogy nem
vinné-e magával ezt a gyerekcipőt is egy kicsit összevarrni, már be is
csomagolta egy nagy csomagba, hogy ne veszítse el egykönnyen.

Mikor aztán Nils a csomaggal a hóna alatt megint az ajtóban áll, Raschné
mintha már nyugodtabb lenne és ekkor újra kezdi kérdezgetni:

Tulajdonképpen hogy megy a sorod? Mert nem valami melegen öltöztél fel
ebben a hidegben.

Melegen? feleli Nils varga tréfásan és nevet a fonnyadt arcával, mert
most már jóllakott. Nem is birok el magamon több ruhát, mint amennyi
rajtam van. És azonkívül olyan gyorsan futok, hogy a hideg messze marad
mögöttem. Haha, bizony úgy teszek, mondja Nils varga.

És Raschné megkérdi: Hát a fiadtól még semmit se kaptál?

Ó, hogyne, feleli Nils, persze. Csakhogy leginkább levelet. Mert neki se
megy olyan fényesen a sora. De örülök, hogy olyan pompás dolga van.

Mást sohase kaptál, csak levelet?

Dehogynem. Fényképet.

Mást nem?

Nem a’. De azt ígérte, hogy legközelebb majd küld. Nagy betűkkel ír és
tisztán, könnyen el lehet olvasni. Úgy írja a nevét, hogy Nelson.

No hiszen, csak élne a hadnagy! mondja Raschné és ökölbe szorítja a
kezét. Majd az rávenné a fiadat, hogy úgy írjon, hogy még könnyebben
lehessen elolvasni.

Erre Nils varga nem felel semmit, de amikor megköszöni a vendéglátást és
indulni készül, azt mondja Raschné, hogy majd az ifjú Willatzcal irat az
amerikai fiúnak, annak a Nelsonnak. Erre Nils – mivel a lelke egészen
elvakult az amerikai fiával szemben, akinek olyan jó sora van, – így
felel:

Igen, de az nem lesz jó, mert mondom, nincs neki olyan jó dolga. Hát
Isten bocsássa meg, hisezn a fényképén látom, hogy rendbentartja magát,
mindene van, ami kell, ruhája, órája és miegymás. Azt mondja, hogy haza
akar rándulni és én csak elleszek valahogy, amíg megjön. Mégegyszer
nagyon köszönöm, nagysága.

Aztán csak gyere el hamarosan, mondja Raschné.

Mikor aztán elment Nils varga, az asszony így nyilatkozik a cselédek
előtt:

Majd ő megtanítaná azt az amerikai Nelson urat! Hát nem pukkadni való?
Fényképet küld, attól aztán meghízhatik a sovány apja. De várjon csak,
amíg az ifjú Willatz megjön!

És erről jut eszébe, hogy egyszer már igazán fel kell néznie
Segelfossba, a kastélyba, rögtön indul is, napról-napra halasztotta, már
megy ebben a minutumban – hozd ki a köpenyemet, Florina. És ne
felejtsétek el, lányok, hogy egyikőtöknek le kell mennie a boltba
kávéért, amíg nem vagyok itthon!

Ó, a jó Raschné megígérte az ifjú Willatznak, hogy néhanapján felnéz a
kastélyba és ezt meg is akarta tenni. Ott most a kis Pauline vezette a
házat, szorgalmas lány volt, több cseléd dolgozott a keze alatt, a
birtokot pedig Martin béres igazgatta s ő a fél-lapp Patternek meg a
többi béresnek parancsolt. Raschné mindig mindent rendben és tisztán
talált ott, de ősszel és tavasszal az ezüstneműt is látni akarta.
Feltétlenül. Hiszen kötelessége is volt, mert hát megígérte, meg aztán
azt az ezüstneműt árdemes volt ám megnézni! Ó Istenkém, a tálak, az
aranyosfülű levesestálak, a süteményestálak, a tálcák, a kancsók, a
késnyelek végén a zergefej, no meg az úr, meg az asszony szobájában az
ezüst mosdószerszám. És sehol egy szoba megdöbbentő pompa, festmények,
márványszobrok, aranyozott csillárok, ékszeres szekrénykék nélkül.

Raschné gyönyörűségét leli ebben, gazdasszony korából kiirthatatlan
tisztelet maradt meg benne minden iránt, ami a kastélyban van, sehol
sincs olyan, mint ott, még ha csak a két főlépcső korlátjáról van is szó
– nem tudom, miből van az, de úgy csillog, mint az arany. És mivel
Raschné egyszer azt olvasta az ujságban, hogy valamelyik uralkodónak
arany evőkészlete van, ezt mondja a cselédeinek a konyhában: A
kastélyban volt egy evőkészletünk, amelyet sohase használtunk. Aranyból
volt az? kérdezték a lányok. Hát nem mondom éppen, hogy aranyból,
felelte Raschné, de legalább is ezüstből. Sohase használtuk, mert
túlságosan nagy volt az értéke. Sohase volt kéznél, hanem mindig
becsomagoltan feküdt a szekrényben. Gondoljátok csak el, huszonnégy
személyre való tányér! Ezüst tányér? kiáltották a lányok. És Raschné így
felelt: Igen, ezüst vagy arany, nem tudom, de jól emlékszem, egyszer
huszonnégy tányért láttam!

Az ám, Raschné talán túlzott és hazudott és jókedvű volt. Ezért volt
emelkedett hangulatban, mikor Segelfossba ért és mikor meglátta
Paulinet, így kiáltott: No, itt jön a felügyelő ellenőrizni!

És Pauline így válaszolt: Jó is lesz, mert a Martin béres éppen most
kapott levelet.

Hazajön?

Nemsokára. És most tessék megmondani, hogy mit kell csinálni.

Ezt nem is volt olyan könyű megmondani, előbb alaposan meg kellett
hányni-vetni a dolgot. Az ifjú Willatznak a kastélyon kívül volt még két
szobája a téglaégetőben is, ahol az apja húzódott volt meg, de vajjon
hol akar majd lakni a fiú. Mind a két helyen érintetlenül álnak a
bútorok.

Nem írja, hogy hol szeretne inkább lakni? Hallod-e, Pauline, itt kell
rendbehoznod mindent. Azt hiszed, hogy olyan ember, mint ő, lakhatik
másutt is, mint a kastélyban? Takarítsd ki az apja szobáit, a hadnagy
szobáit, az egész északi szárnyat, tudod. Gyere, nézzünk át mindent!

A két nő elindult. Minden szobában emlékek szállongtak Raschné felé,
ide-oda járkált és parancsokat adott, mint régente, magával húzta
Paulinet, mutogatott ide meg oda és a helyükre tologatta székeket.
Bementek a nagyságos asszony szobájába, azt is rendbe kell hozni,
letörölgetni, a párnákat kiporolni és a függönyöket kimosni. Aztán
hozzáláttak az ezüstneműhöz. – Ó, mondta Raschné és a székre rogyott.
Múlt az idő, a két nő egészen elmerült a nézelődésben, egyre mélyebben
vájkáltak az ezüstbányában, kiemelték és megint visszatették az egyes
tárgyakat és nagy ezüsttálakkal az ölükben üldögéltek. Aztán a kis
íróasztalra került a sor, az szegényesen festett, pedig aranyos
oroszlánlábakon állt. Ennek a mély fiókjait még sohase nézték át
alaposan, ide a kulcsokkal! Hát persze, ott is vattába csavart ezüst, de
formára régimódi és finom faragásokkal díszített evőkészlet. Pauline
egyenkint emeli ki a dobozokat meg a csomagokat, legalul nagy láda van.
– Vedd ki azt is, Pauline, az egész ládát, Pauline! De a láda nehéz
volt, és mikor nagynehezen kiemelték, két tucat ezüsttányért találtak
benne.

Raschné felugrott. Amit maga is szinte álomnak, némiképpen a saját
hazugságának tartott, az valóság volt. Hát nem mondtam? kiáltotta
Raschné, hiszen tudtam, hogy van, a saját szememmel láttam. Csak nem
voltam benne bizonyos, hogy a hadnagy nem adta el – hogy nem tette-e ezt
is pénzzé az élete végén. Jobban kellett volna tudnom. Olyan ember mint
ő! Két tucat, ha nem tévedek, számold meg Pauline! Persze, hogy
huszonnégy vendégnek való tányér van itt. Hát úrikastélyban vagyunk-e
vagy sem? Ó Istenkém, Istenkém!

Az asszony nagyon izgatott lett, megbánta, hogy nem hozta magával a két
kisgyerekét, hogy azok is láthassanak egyszer mesét. Ki tudja, talán az
egész életünkre hatott volna, – talán áldott kis gyerekeim egész
életükben nem felejtették volna el. De még ma este elmondom nekik,
amikor lefektetem őket, tudod, Pauline, milyen szép szemük van, mind a
kettőnek egyforma szép, nagy szeme, az Isten áldja meg őket! Kár, hogy
nincs még néhány olyan gyerekem! De nemsokára öreg leszek és akkor nem
kapok többet és ha ez a kettő, megnő, akkor egyetlen fiókám se marad a
fészekben. Erre már nem egyszer gondoltam. Pauline, ne felejts el
mindent szépen letörölni és vattába csavarni, aztán visszafektetni
szépen a fiókba aludni. Aludni, aludni, micsoda gazdagság alszik itt!
Bizony, kis Pauline, ma mind a ketten láttunk valamit. Majd egyszer
megmondom hogy hogyan kell asztalt ezüstneművel felteríteni, ahol a
velencei poharakon kívül a legcsekélyebb holmi is ezüstből van. És akkor
aztán nemcsak vajaskenyér, vagy főtt kecskehús van, hanem három fogás
csupán csak különböző halfajta, utána öt vagy tíz fogás különböző
húsétel és utána kávé meg likőr, amit a pincében álló korsókból hoznak
fel. Majd egyszer azt is elmondom, hogy ünnepelnek a nagyok. Akkor
keményített kötény van előttünk és fehér flórfejkötő a fejünkön, hogy
haj ne kerüljön az ételbe. És a hölgyek idáig kivágott ruhát hordanak és
aranyláncot a nyakukon és az urak mind frakkban vannak, akkor is, ha
napközben van az étkezés. Ez már így szokás. Aztán felemelkedik a
hadnagy és beszédet mond mindenkire – amikor a kis Margarete Coldevint
megkeresztelték, itt tartották meg a keresztelőt és akkor olyan beszédet
mondott róla a hadnagy, amilyen szépet még emberi nyelv nem mondott
soha. De akkor én nem voltam itt, az még az én időm előtt volt, maga
Frederik konzul mesélte el nekem. Ó, az a Frederik konzul, Pauline!
Olyan históriákat mesélt, hogy az életem végéig kacagnom kell rajta,
aztán megfogta a kezemet, mint mikor valakit el akar bűvölni. Olyan
ember nincs még egy. Senkisem ejtett ki a száján olyan mulatságos
dolgokat, mint ő. Magára várok, szokta mondani, de ezt csak mondta, mert
hiszen akkor már régen házas volt. Ha nem lett volna, akkor Isten tudja
mi történik köztünk, mert mindenkinek tele tudta beszélni a fejét. De én
is csak fecsegek itt, no, gyere, gyermekem, menjünk! Egészen
megfeledkeztem a gyermekeimről, meg a vacsoráról.

Mikor Roschné már az ajtóban állt és indulni akart, eszébe jutott, hogy
még nem adta ki az utolsó parancsot, visszament újra a konyhába és azt
mondta Pulinenak:

Bosszant, hogy egyikünknek se jutott még eszébe. Hozd rendbe a
téglaégetőben levő szobákat is. Mosd ki a függönyöket, porold ki a
szőnyegeket és törölgess le alaposan. Az olyan úr mint ő, talán több
helyen is akar lakni, nem tudhatjuk.

Raschné aztán hazasietett az övéihez. És persze rögtön beavatta a
cselédeket nagy élményébe, mesélt nekik az ezüstholmiról s ebből
valóságos gyémántbánya, megszámlálhatatlan kincs, paradicsom lett.
Letöröltük az arany evőkészletet is, mondta mintegy mellékesen,
huszonnégy tányért. Aranyat? mondták a lányok és összecsapták a kezüket.
Raschné így felelt: Azt nem néztem meg pontosan, talán csak ezüst… De
mindenesetre valódi, mert minden darabon rajta van a fémjelzés. Hiszen
nincs nagy különbség az ezüst meg az arany között, akinek ezüsttányérja
van, annak lehet még arany is, de ezüsttányér sokkal finomabb, különösen
reggelihez. Megkapták már a gyerekek a vacsorát?

Florina leányzó viszonzásul a boltról kezdett referálni. Úgy feketélltek
ott az emberek, hogy alig tudta megkapni a kávét. Mindenki arról
beszélt, hogy mi lesz, mi készül, amért Kornelius egész nap a
zászlódombon áll és a tengert kémleli. Majd meg tetszik látni, felelik a
segédek és azt feleli maga Theodor is. Többet nem akarnak mondani. Pedig
az egész környékről eljönnek az emberek megtudni, hogy mi készül.

Az egész csak szemfényvesztés, mondja Raschné. A boltban találták ki,
hogy jön valaki és azért lengetik a lobogót. Nem adok semmit az egész
hűhóra, semmit, de semmit. De a lányokra már átragadt az általános
izgalom, estefelé megkérdezték Raschnétól, hogy nem kell-e borsót meg
árpakását hozni a boltból. No, hát hozz csak – és bár az egyik lány, a
Florina, az utóbbi időben nem érezte jól magát, hányt, sokat síránkozott
és fájt a foga, mégis elment, nem lehetett visszatartani, csak éppen
gyapjukendőt kötött az arcára. A lányok útnak indultak, de mikor
hazaértek, Kornelius inas még mindig nem jött le a zászlódombról, még
mindig ott állt. Csokoládét kaptunk a segédektől, mondták a lányok és
Daverdana is bejött a boltba, s azt maga Theodor kínálta meg borral.
Mintha csak esküvőre vagy ilyesvalamire készülnének. Ez már Raschnénak
is sok volt, ő se volt több húsból-vérből való embernél és tudta, hogy
ha nem hoz egy csomag zselatint, vagy pár méter légyhálót, akkor holnap
kell megtennie, mert holnapután vasárnap van. Igazán nem csinált belőle
nagy hűhót, hanem hajadonfővel szaladt a boltba. De csak egy pillanatig
akart ottmaradni hogy megmutassa nekik, hogy milyen kevésre becsüli az
ötletüket.

Mikor a boltba lépett, mindenki köszönt neki, mert hiszen Raschné
nagyságos asszony volt és mindenütt csak jóbarátai voltak. Csak az volt
a baj, hogy ott volt a kikötőmester is, Holmengraa úr kikötőmestere,
Raschné első vőlegénye ezen a helyen. Persze udvariasan köszönt, ahogyan
szokta és úgy tett, mintha nem venné észre semmit, de Raschné
kellemetlenül érezte magát, amiért födetlen volt a feje és az öltözéke
is kissé hanyag.

Mutassa, milyen zselatinja van, mondta első zavarában. És adjon egy
félméter légyhálót is, tette hozzá azután.

A fiatal Theodor maga ment oda hozzá és sajátkezűleg szolgálta ki, de
amikor felemelte a csapódeszkát és megkérte az asszonyt, hogy lépjen
beljebb, Raschné így felelt: Nem, köszönöm, nagyon sietek.

És a fiatal Theodor húsz csomag zselatint hozott elő, mintha mind
másfajta lenne, és egy egész köteg légyhálót, amit aztán szélesen
legöngyölített, hogy mindenki láthassa az árut. A fiatal Theodor
általában választékosan udvarias volt, a keze is csinos, csak éppen sok
gyűrűt hordott. Felszólítás nélkül elmondta Raschnénak, hogy kinek a
látogatását várja és kinek a kedvéért akarja lengetni a lobogót. Miután
pedig a többit mind kínpadra feszítette ezzel a titokkal, neki pedig
elmondta, az asszony mindjobban megkedvelte ezt a fiatalembert, hiszen
Raschné se volt több, csak ember és Theodor egyébként is értelmesen és
kedvesen beszélt vele:

Szóval, hogy ő egy kis tiszteletet akar meg adni annak az embernek és
lobogót lenget a hajójának, mert hát az az ember nagy kereskedelmi
utazó, a Didriksen & Hybrecht képviselője, magának Didriksennek a fia.
Saját gőzhajója van és csak a nagyobb városokat látogatja meg… Ismeri
nagyságos asszonyom Didriksen & Hybrechtet? No, hát annak a képviselője.
Néhány nappal ezelőtt azt táviratozta, hogy ma érkezik, de úgy látszik,
késik… Theodor megvetette azokat a délvidéki kisstílű nagykereskedőket,
akik csak egy embert küldenek s az csak egy szál bőröndöt cipel a
kezében, ez semmi, ilyesmivel nem lehet nagy üzletet kötni. Hiszen mi
óriási forgalmat csinálunk, mondta és alapos mennyiséget akarunk
bevásárolni tavaszra és nyárra.

Mindenki odahallgatott, ó, a szemüket is kimeresztették, és
előrenyújtották a nyakukat. Julius, a szállodatulajdonos, tolakodó ember
volt, félbeszakította Theodort és ezt kérdezte:

Nálam fog lakni?

Nem, felelte Julius röviden.

No, hát nem. Talán uraságodnál?

Theodor mosolygott és inkább Raschnénak, mint Juliusnak mondta:

Azt hiszem, hogy sajátmagánál lakik, a tulajdon nagy szalonjában.

Erre még meglepettebben hallgatóztak az emberek. Hát olyan embertelenül
nagy személyiség az illető?

De Theodor továbbra is csak Raschnét szolgálta ki, neki beszélt és egyre
jobban düllesztette ki a mellét:

A szezonra vásárolunk be, mi vagyunk az egyetlen nagy cég ezekben az
országrészekben és húsz-harmincezer korona értékű megrendelést akarunk
tenni. Csupa kézműáru, finom és divatos kelmék, valódi strucctollak,
kész toalettek Párisból és Londonból, amit csak kivánhat, nagyságos
asszonyom. Remélem, lesz szerencsém, nagyságos asszonyom, amint megjön
az áru.

Lesz gyermekruha is? kérdezte Raschné.

Minden, nagyságos asszonyom, minden!

Az asszony jóakaratúan bólintott, mikor elment. Senki másnak nem mondták
el az ujságot csak neki, még hozzá a kikötőmester füle hallatára. Ó,
annak a Theodor Jensennek nemcsak bolondságon jár az esze.

A bolt lassanként kiürül, az emberek végre megtudták, amit akartak és
kisietnek az ujsággal, hogy elvigyék a házakba és elmondják azoknak,
akikkel véletlenül találkoznak. Lám, nem is sejtették, hogy milyen nagy
emberek a boltosék, a fiatal boltos Theodor, egy cég a saját hajóját
küldi el hozzá mindenféle mintával, mi lesz még ebből? És ha magában
strucctollat és gyermekruhát meg ilyesmit vásárol harmincezer korona
értékben, akkor mi mindent és mennyiért kell általában vásárolnia?!

Valamelyik ember nagyon érdekesnek találta azt a finom csomagot, amelyet
Raschné vett és megkérdezte, mi van benne. Zselatin? Hát az mire való?
Ez az ember az alvégről jött, meglehetősen sokat ivott, míg a lovai
odakint fagyoskodtak. Adjon nekem is egy csomaggal, mondta. Mikor aztán
fizetnie kellett, meglepődött, hogy milyen olcsó és még négy csomagot
kért, hogy jó darabig legyen zselatinja. Vett egy doboz kekszet is.
Aztán kicsoszogott az üzletből.

Sötétedett és a segédek meggyujtották a lámpákat. Kornelius inas lejött
a zászlódombról és kijelentette, hogy nem lát már tíz lépésnyire sem,
egészen kékrefagyott és feldagadt a képe. Mikor valaki megnevettette, az
emberek a hasukat fogták, annyira eltorzult az arca.

Daverdana még mindig ott állt és vásárolt egyetmást. Vörös haja volt és
födetlen feje, pompás teremtés, és olyan szívből tudott kacagni, hogy a
könnyei kicsordultak, mikor Theodor megkérte, hogy menjen haza a
gyerekeihez. Daverdana Lars Manuelsen lánya volt, már néhány év óta a
felesége Holmengraa úr másodkikötőmesterének és csak egy gyereke volt.
Mit csináljon odahaza a gyerekeinél? Hiszen csak egy van, több nincs.
Azonkívül szolgál nála egy kislány, aki mindent el tud végezni maga is.
A fiatal anya egyébként nagyon szorgalmas. Ő is azok között van, akik
zsákot varrnak a malomnak, tehát maga is keres. Az ura fülig szerelmes
bele, mindenki az, mert pompás teremtés és nagyon szenvedélyesnek
látszik. De az ura nem hisz el róla semmi rosszat és süket minden
pletykával szemben.

Mit is higyjen Daverdanáról? Hát nem férjes asszony-e és nincs saját
ura?



3.

A Didriksen & Hybrecht képviselője másnap sem érkezett meg.
Korneliusnak, a boltosinasnak, még három napig kellett a zászlódombon
fagyoskodnia, amíg az idegen megjött. De aztán megérkezett végre és
lengették a lobogót a zászlódombon, meg odahaza a bolt épületén és az
öreg boltos Per nem tudta elgondolni, hogy mi zörög a feje fölött. Talán
bizony az a nyomorult Sjura, mondta, bizonyosan éppen ott akar fészket
rakni.

Theodor egész nap a hajón volt és reggeltől-estig alkudott, csak akkor
látták, amikor a boltba ment és akkor egy köteg kötlevelet vitt magával.
A kis gőzös is nagy feltünést keltett, egész nap fűtötték a kazánját, és
füstölgött, a város lakói közül sokan felmentek és megnézték a belsejét,
nem mintha felvehette volna a versenyt azokkal a gabonaszállító
óriásokkal, amelyek Holmengraa urat keresték fel a világ minden tájáról,
ó dehogy, inkább éppen azért, mert személyszállító hajó volt, egyetlen
nagy ember számára.

Ez az ember magas termetű volt, vakmerő, fiatal és féktelen, csak néha
mutatkozott a fedélzeten prémbundájában és gumicipőjében. Bólintott a
parton bámészkodó fiatal lányoknak és öt-őréseket dobált a gyerekek
közé, bőkezű fickó volt, ez volt az első északi útja. A kikötőmester
fölment hozzá a hajóra, de fölment a Segelfossi Ujság szerkesztője, s
egyben szedője is, és írt valamit a sovány nyomdászujjaival. Megkínáltak
egy pohár itókával mindenkit, aki csak ott volt. Az öreg Lars Manuelsen
is feltolakodott a hajóra és megkérdezte, nem kell-e valamit a partra
vinni. Nem. Erre megmondta, hogy kicsoda, az L. Lassen apja és
megkérdezte, hogy nem lehet-e valamiben a hajótulajdonos szolgálatára.
Didriksen úr erre alaposabban szemügyrevette az öreg szemét és
arcvonásait és így felelt: Tyüh a teremburáját, jőjjön, hajtson fel egy
pohárral, nagy kedvem van magával megismerkedni, mondta. Aztán
félrevonultak és alaposan megismerkedhettek egymással, mert sokáig
elbeszélgettek.

Bár fűlt a kazán, Didriksen úr mégsem akart aznap este útnakindulni,
mint ahogy eredetileg szándékában volt, hanem lakomát csapott. Az igazat
megvallva eredetileg néhány óra alatt végezni akart Segelfosszal, és
aztán visszamenni, de Theodor megrendelései nagyobbak voltak, mint ahogy
várta és ezért Didriksen úr egy kis férfiestélyt akart rendezni a jó
vásárra. Magával Theodorral tárgyalta meg a dolgot és Theodor készséggel
beleegyezett. Holmengraa úrra persze gondolni se lehetett, de ha
Didriksen úr hajlandó látogatást tenni, akkor talán elhozhatja Rasch
ügyvédet. Ezt Didriksen úr nem akarta… illetőleg, vannak fiatal hölgyek
a házban? kérdezte. Nincsenek. Akkor nem megyek oda. Azonkívül
szóbakerülhetett Muus, a körorvos, de az messze lakott, pedig nagyon jó,
előkelő vendég lett volna. De Baardsennek okvetlenül ott kellett lennie.
Ő a távirda vezetője, sokat iszik, de tud gordonkázni. Hát még kiről
lehet szó?

Gondolkoztak és tanácskoztak, közben pedig megittak egy-két pohárral,
előlegül az áldomásra. Mikor ez már így ment egy darabig, Didriksen úr
nem tudta megérteni, hogy miért legyenek csak urak, miért? Mért ne
elhessen három úr a hölgyével, illetőleg mindegyiknek egy-egy hölgy? És
milyen ember az az öregúr, aki parókát hord és Lassen lelkésznek az
apja? kérdezte hirtelen. Végül kijelentette, hogy nem akar finom és
unalmas embereket. Hiszen nélkülözhetjük őket, hárman vagyunk, ön, a
gépmester meg én és talán csak akad olyan lány, aki feljön a hajóra
táncolni, aztán egy kicsit kihajózunk velük a fjordba. A kazán mindig
fűlik.

De ekkor derült ki, hogy a Theodor gyerek nem olyan fajtából való,
illetve mindenre hajlandó, mondta, de hát félig-meddig vőlegény. No, ez
nagyszerű, erre aztán ittak. De hát nem hívhatná meg egyszerűen azt a
hölgyet is? Theodor fájdalmasan mosolygott, ó, arról szó sem lehet, a
lány sokkal előkelőbb és úgysem adják hozzá soha.

Bizony az utolsó pohár úgy látszik ellágyította a fiatal Theodort, nem
szokta meg az ivást és hamar a fejébe szállt a bor, aztán jött az
elégia. Hétköznapias szívének volt egy kis csücske, ahol nem volt vásár
és alku, – az álmok, térdreborulások és ajándékok rejtett ligete volt
az.

A másiknak, Didriksen úrnak, dehogy volt ilyen ligete, az ilyesmi elől
meg szokott szökni, az ördögbe is, mondta némi hencegéssel. Úgy tett,
mintha bosszankodnék a fiatal Theodor miatt és haragudnék rá, amiért
elrontja az estéjét. Hát nem ácsorog elég lány a parton? Vigasztalni
kezdte a fiatal fiút és buzdította, mint ahogy a vevőivel szokott
beszélni: Azt mondja, hogy nem kaphatja meg azt a leányt? Olyan ember,
mint maga, nagy kereskedő? Hiszen egyetlen más embernek sem adtam el
ennyit az egész utamon. Majd meggondolja magát az a lány.

Ujabb elégia. A leány nagyon előkelő. És aztán végtelenül gazdag. Nem,
nem sohase lehet az övé.

Hát akkor mondjon le róla!

Igen, vélekedik Theodor, mást úgyse tehet.

Jól van, hiszen akkor semmi akadálya annak, hogy két lány jőjjön ide
hozzánk a hajóra.

Nem, ezt már nem akarja Theodor. Hiszen ezzel önmagát alázná meg.
Makacsul ragaszkodik ez eredeti kijelentéséhez, ezt a fiatalembert
senkise tudja az ujja köré tekerni. Még elég fiatalos imádat van benne,
két szíve van. Bravó!

Hát akkor hozza el a távirászt, mondta Didriksen úr. Aztán csöngetett a
szakácsának és nagy vacsorát rendelt.

Tyüh, milyen nagy fiú volt ez a fiatal Didriksen! Mintha nem tudna
mulatozás és mámor és lányok nélkül élni. Olyan tapasztaltnak mutatta
magát. Elővette a tárcáját és megmutatta néhány varetéhölgynek az
arcképét. Ezek közül az egyiken név és dedikáció volt, de ezt ő maga is
írhatta. Mert hiszen mi minden nem jut a bolond fiatalság eszébe! De
mindenesetre imponált a házias boltos Theodornak. Mind a ketten fiatalok
voltak.

Estefelé még több ember özönlött a rakodópartra. Emberek, akik
befejezték a napi munkájukat, munkánok a malomból, meg a többi ház népe.
Ott állt közöttük egy ember magában, csöndesen pipázgatott, Theodor
intett neki, hogy jőjjön a hajóra. De az ember csak pipázik és nem
törődik az integetéssel. Az Baardsen távirász, mondja Theodor, talán
máris részeg. – Hozza föl a hajóra, mondta Didriksen úr. – Theodor
megint integetett, de Baardson ügyet se vetett rá. Egyszer csak
Didriksen úr kiszalad a partra, leveszi a kalapját, megmondja a nvét és
meghívja a távirda vezetőjét. Mind a ketten feljönnek a fedélzetre.

Baardsen hatalmas termetű ember, rosszul szabott kék öltönyt visel és
járás közben ringatja széles vállát. Körülbelül a negyvenes éveiben
lehet. Tiszta és borotvált, de az öltözéke hanyag, nincs rajta felöltő,
még a kabátját is nyitva hagyja, kilátszik a mellénye, arról meg
hiányzik egy gomb. Az orra vöröses, de ez bizonyára nemcsak attól van,
hogy nagy a hideg a rakodóparton, ó nem, Baardsen nem veti meg az italt.

Holnapig itt horgonyzok a rakodóparton és kérem, tiszteljen meg ma este
a látogatásával, ha nincs jobb programmja, mondta a házigazda
előzékenyen.

Köszönöm, mondta Baardsen.

Az urak ismerik már egymást, ugyebár? Mivel szolgálhatnék egyelőre?

Baardsen kissé bizonytalan, kivülről jön, a világosságról, a kicsiny
homályos szalonba. Meglátta ugyan a palackokat és a poharakat az
asztalon, de azért így felelt:

Egy kis világossággal.

Didriksen úr csöngetett.

Világossággal, ebben igaza van, haha, találó megjegyzés. Világosságot,
kiáltja az ajtóban megjelenő szakácsnak és a házigazda még a
lomposruhájú vendége iránt is jó és barátságos.

Leültek. Közben este lett. Baardsen úgylátszik nem érezte magát
kellemetlenül. Kezdetben kissé szűkszavú volt, aztán fölengedett és
jóakarattal hallgatta a fiatal kereskedelmi utazó fecsegését. De boltos
Theodort már nem hallgatta olyan jóakarattal, ki tudja, mi okból, szinte
nem is látta, nem is hallotta. Theodor pedig úgy vélte, hogy ő a maga
részéről némi szabadsággal kezelheti a távirászt, hiszen annakidején
sokat adott el neki a nyomorúságos borából és ismerte a gyöngéjét. Most
azonban bakot lőtt Theodor, kiderült, hogy ugyancsak ügyelnie kell
magára.

Nem szaladhatna haza a gordonkájáért, Baardson? mondta Theodor
egyszerűen.

De igen. Ha maga elment, felelte Baardsen.

No! mondta Theodor és nevetett. De hamarosan megértette a gorombaságot
és ezt mondta: Holnap is ilyen lóhátról beszél?

Most jut eszembe, úgy-e itt szálloda is van, mondja Didriksen gyorsan.
Szálloda is, meg szállodai szolga is… valami öreg Manuelsen, Larsen vagy
ilyesmi. Ő az apja a híres Lassen lelkésznek.

Ez igaz.

Sajnos, nem tudtam neki semmi megbizatást adni, mondta Didriksen úr
nevetve. Megígértem neki, hogy legközelebb elmegyek hozzá a szállodába.

Didriksen úr mámora kezdett eltűnni, leküzdötte, megfontolt minden szót,
mielőtt kimondta volna és nagyon kedvesnek mutatkozott. Rugalmas volt és
fiatal, tiszteletet akart mutatni a távirász iránt, éppen mert olyan
rezes az orra és mert hiányzik egy gomb a mellényéről.

Sok érdekes van még itt Segelfossban Lars Manuelsenen kívül is,
magyarázta a távirász. Van itt egy királyunk, Holmengraa úr, özvegyember
és van egy hercegnője.

A fiatal Theodor a földre nézett.

Aztán van egy elhagyott kastélyunk, folytatta a távirász. Willatz
Holmsen nevű nemes úr lakott benne, de az már meghalt. Ifjú Willatz, a
fia, külföldön jár, az idén tavasszal jön haza.

Micsoda? Tavasszal hazajön? kérdezte Theodor.

Igen, de azért magának nem kell lemondania minden reményről.

Minden reményről? Hogyan?

Úgy láttam, mintha olyan ijedt arcot vágott volna.

Nos, akkor nagyon kellemes lehet itt, vetette közbe gyorsan Didriksen
úr. És ami ide látszik onnan a szárazföldről, az ugyebár a kastély?

Igen, az a kastély.

Egyébként pompás épület, ma láttam a fedélzetről. Ha valakinek ilyen
kastélya van, az kaphat már akár hercegnőt is.

Hallotta? mondta Baardsen és a fiatal Theodor arcába nézett. Legalább
ilyen kastélyra van az illetőnek szüksége.

Mindenesetre, adta vissza a szót Theodor. Elpirult, de nem vesztette el
a lélekjelenlétét. Nekem semmi közöm hozzá, nekem nyílt üzletem van. Nem
tudom, hogy mire célozgat egész este, tette hozzá.

Baardsen folytatta.

Aztán van még itt egy régi téglaégető fönt a folyó torkolatánál. Ott már
nem csinálnak téglát, megszűnt az üzem és most két lakószoba van benne.
De ha a legrégibb gerenda ott elmondhatná az emlékeit…

Didriksen ezt mondta:

Igen, Segelfoss régi, nagy hely, Stenvinkel uradalom krónikájában lehet
róla találni adatokat. És úgy iátszik, az utóbbi időben nem lett kisebb,
legalább is én olyan jó üzleteket csináltam itt, mint egyetlen délvidéki
városban sem. Jensen úr, egészségére!

Csatlakozom! mondta a távirász. Már csak az ifjúság sok erénye kedvéért
is!

Maga koccint velem? kérdezte Theodor.

Igen, én magával, nagyon gyanús úgy-e?

Igen.

A távirász maga elé mosolygott és ezt mondta:

A maga sok erénye kedvéért.

Nem iszom, mondta Theodor és letette a poharat.

A házigazda megint közbevetette magát és ezt ajánlotta:

Nem óhajtanak az urak fölmenni egy kicsit? Udvari szakácsom bizonyára
meg akarja teríteni az asztalt. Ön felöltő nélkül jött el hazulról,
Baardson úr, legyen szíves, vegye fel az ulsteremet.

Felöltöztek és fölmentek. A fedélzeten élénken beszélgetett a gépész meg
a révész. Mindegyik előtt egy pohár grog állt és miután hosszabb sétát
tettek bent a szárazföldön, mind a kettő nyugodtan szívta a szivarját.

Világos és szélcsöndes volt az este, de még meglehetősen hűvös, a folyó
felől lágy, szakadatlan zúgás hallatszott. Odaát, az erdő előtt, állt a
nagy segelfossi kastély, fehér oszlopaival, két magas lépcsőjével, igazi
úrilak, palota. A malom nem dolgozott, a nap véget ért.

Künn a nyílt tengeren felbukkant egy halászkutter, három ember vontatta
egy nagy csónakkal, egy másik ember pedig a kormánynál állt.

Ott jön a yachtom, mondta Theodor. Nincs szele.

Az az ön yachtja? Hol akar kikötni? kérdezte Didriksen úr. Elébe
megyünk. Mester! kiáltott a gépmester felé. Azt a hajót bevontatjuk,
Jensen úrnak a yachtja.

Ez a munka mindössze fél óráig, az előkészületekkel együtt legfeljebb
egy egész óráig tartott. Bevontatták a yachtot a csónakházig, ahol
kiveszik a halakat és a lapos, sziklás parton megszárítják. A gőzhajó
aztán visszasiklott az előbbi helyére. Az asztalt megterítették és az
urak lementek a szalónba.

Látta a vontatócsónakban azt a lobogó sárganyakkendős embert? kérdezte
Baardsen.

Az a vältai Nils, mondta Theodor. Azért cicomázta fel magát ennyire,
mert a menyasszonyát akarja ma este meglátogatni. Mi van vele?

Látja, Didriksen úr, mondta Baardsen és a házigazdához fordult, az ember
csak kínlódik, ön, meg ő, meg én. És semmisem olyan fontos nekünk, mint
éppen a saját kínlódásunk. Az egyik dunnalúdpelyhet vásárol nagyban,
este lefekszik és a kezét dörzsöli a jó üzlet miatt, a másik tizenkét
hétig utazik alkalmazásban és mire hazajön, a menyasszonya már három
hete fogfájásban és hányásban szenved.

Theodor és a házigazda megértik, hogy Baardsen ezzel valami különös
dologra céloz. Emögött kell lennie valaminek. Fontolgatnak,
számolgatnak: tizenkét hét, három hét. De vajjon végül is nem csak egy
részeg ember fecsegése az egész? Egyébként Theodor bosszús lett és azt
mondta:

Maga az én dunnapelyhemre célozgat?

És az emberek, akik néhány éve, vagy tavaly, vagy csak mostanában itt
meghaltak, ugyanazok, mint akik azelőtt kínlódtak errefelé, folytatta
Baardsen. Vettek és eladtak és este boldogok voltak, amiért jó üzletet
csináltak. Az ám. Aztán meghaltak. Hát nem lett volna mindegy, hogy
megcsinálják-e azt a jó üzletet, vagy sem? Odaát a mi kis temetőnkben
elolvastam a sírfeliratot Andor Nielsen Välta sírkövén. Ez annak a
sárganyakkendős embernek az apja volt. Az apa körülbelül húsz évvel
ezelőtt halt meg és senkise gondol rá, még a fia sem. Az is szorgalmasan
kínlódott, új fedelet tétetett a házára. És mikor este lefeküdt, boldog
volt, a tető miatt. Aztán meghalt és itt hagyott mindent. Most a fia
kínlódik.

Igen, igen, mondta a házigazda és igyekezett megelőzni a súrlódást.
Ilyen az élet. Mert úgye hogy ilyen?

De ha az ember egy pillanatra megáll és figyel, akkor észreveszi, hogy
milyen hallatlan vakmerőség és szemérmetlenség, ha valaki mindig csak a
maga adásvételével és a maga kínlódásával foglalkozik. Hát nem mindegy
az?

Ezzel Baardsen távirász a poharába néz, abba a jótevő pohárba és
úgylátszik, mintha mély gondolataiba merülne.

Ó, ez a Baardsen távirász, ez a csirkefogó, ez a gazember! Bizonyára
csak az iszákosok megszokott fogását alkalmazza, hogy tűnődéseket,
élményeket és csalódásokat sejttessen az iszákossága mögött. Vagy talán
nem néz majd mindjárt a csillagokra és sóhajt nagyokat anélkül, hogy
szavakat találna? Talán bizony már az is meghatotta ifjú hallgatóit,
amit eddig hallottak?

De Theodor hamarosan összeszedte magát, alighanem volt már része ilyen
jelenetekben és teliszájjal szólt:

Nem jó dolog az Baardsen, hogy itt vagyunk ezen a hajón és ilyen finoman
traktálnak bennünket? Először intettem magának, de úgy tett, mintha nem
is látná.

A fiatal Theodor azonban megint túlságosan szemtelen volt, úgylátszik.

A távirász felpillantott, mint valami mély szakadékból, mint valami
távoli messzeségből és lassan Theodorra fordította tekintetét.

Igen, integetett, mondta. De akkor bizonyosan fiatal házigazdánktól
leste el, hogy csinálják az ilyesmit.

Vagy úgy! felelte Theodor és nevetett. De nagy zavarban volt. Azt
hittem, elég jó ismerősök vagyunk arra, hogy megtehessem.

Tehát ön olvasta Stenvinkelt, Didriksen úr? kérdezte Baardsen minden
átmenet nélkül.

Igen, hogy előkészüljek arra, amit majd itt útközben látok.

Nagyon helyes, mert csak így ítélheti meg, mekkora változások történtek
azóta. Nem élünk át semmit, ahhoz képest, ami akkor volt. Adásvétel?
Lappáliák. Sárga selyem nyakkendők tömegei? Az életünk kisiklott a
pályájáról, a lovak kocsis nélkül járnak és mivel tudják, hogy lefelé
húzni könnyebb, hát lefelé mnnek! Lefelé haladunk, lefelé! Az élet
nevetségessé válik, minden cselekedetünk a ruháért, meg az ennivalóért
történik, csak úgy teszünk, mintha élnénk. Régente nagy volt a
különbség. Akkor kastély volt és sivatag, ma minden egyforma. Régente a
végzet parancsolt, ma a napszám. Nagyság, mi az? A lovak azt is
lehúzták, adjon nekem is egy kiló nagyságot, mibe kerül? Fogsort veszünk
a szánkba, új bélrendszert tenyésztünk ki a hasunkban, mindenki
egyformán, mindenki egyenlően az egész vonalon. Megosztjuk magunk közt
az életet, elszívjuk egymás elől a levegőt és minden nemzedékkel
zavarosabb és torzabb világot hagyunk magunk után. A hercegnő?
Biciklizik, mint apjának, a királynak, a munkásai, azok csak félig
térnek ki előle, köszönnek is neki, meg nem is.

Későre járt már az idő és a vacsora véget ért, de a távirász még
fecsegett és ivott. A házigazda udvarias volt és csak hallgatta. De
Theodor nem rejtette véka alá a türelmetlenségét, nem értett semmit
ebből a sok beszédből és nem tartotta másnak, csak részegségnek. Hát
bele kell ebbe törődni az embernek? Theodor az órájára nézett, a térdére
csapott, hangosan ásított, a kezét összekulcsolta a tarkóján, úgy
pihent, és általában minden fesztelenségét és rossz modorát kimutatta!
Pedig tudhatta volna, hogy a kabátján a hóna alatt nagyon látszik a
festés, hiába olyan különben, mintha új lenne. Még azt is
megkockáztatta, hogy Baardsent figyelmeztesse: nem mosná meg a fejét?
Miért volt olyan bátor? Mikor új szivart vett ki és a gyufa után nyúlt,
csupa fesztelenségből feldöntötte a poharat.

De a távirdász nem nézett rá szigorúan, egyáltalán nem is nézett rá,
hanem csak közlékeny hangulatban volt és tovább beszélt:

Köszönnek is a hercegnőnek, meg nem is. És ő ebbe belenyugszik, mert a
hercegnő is lefelé halad. Történt volna ez csak a régi időkben! A
cselédlányai megtisztították volna az utat és a lakájai piros szőnyeget
terítettek volna a lába elé. És mit szóltak volna az apja, a király
munkásai? Örültek és büszkélkedtek volna, hogy ilyen kegyes a megtorlás,
kaland és élmény lett volna ez a számukra, valóságos élmény. Ma csak
tovább bicikliznek és hencegnek az udvariatlanságukkal, de azért éppen
olyan elégületlenek, mint azelőtt. Maga mosolyog, Theodor? kérdezte
hirtelen Baardsen, mintha csak most venné észre a fiatalember
jelenlétét.

Nem, felelte Theodor meglepetten.

Ekkor hozzáfordult Baardsen és atyáskodó hangon folytatta:

Ha egyszer bejut a kastélyba…

Én? Mit keressek én ott? szakította félbe Theodor.

Ha egyszer meghívást kap, mikor majd az ifjú Willatz idehaza lesz…

Nem hívnak meg, csattant fel Theodor ridegen és a hüvelykujját a
mellénye kivágásába dugta. Hát ez meg micsoda ötlet?

Akkor majd lát néhány régi képet. Azok az ősök. Először nem tetszenek az
embernek, mert gőgösöknek látszanak és nem is nagyon előkelőek. Az úr az
ő fegyverzetében majomra hasonlít ás csak egy kiválósága van, az
akarata, az az alapvető vonása. És a hölgye? A hölgynek modelt kell
ülnie, belibeg az ajtón, a selyemkelmék és aranypántok egész áradatában
és letelepszik egy székre. Olyan kényes, hogy amíg a széken ül, a lábát
párnán kell pihentetnie. Három sor gyöngy van azon a párnán, ahová a
lábát teszi. Aztán felveti a fejét, uralkodói arcot vág, de a gőgje
határtalan. Látja, olyan új még a maga fenségében, hogy azt hiszi, nem
is venné észre senki, ha nem hangsúlyozná. De ez a két tulajdonság: az
akarat és a gőg, ha pénz is van hozzá, alkotja a felsőbb osztályt.

Igen, a pénz, mondja Didriksen úr, csak azért, hogy ne üljön ott egészen
némán.

A pénz. De annak nem szabad pár garasnak lennie, hanem óriási vagyonnak.
A garas csak arra jó, hogy ellágyítsa a fajt, megóvja a nedves lábtól, a
garassal csak az értéktelen hiúságot nevelik. Nem, valódi gazdagság kell
ahhoz.

Azt hiszem, ideje, hogy elmenjünk, mondja Theodor és megint az órájára
néz.

A távirász arcán az elégedetlenség kifejezése villan át. De rögtön
összeszedi magát és úgy tesz, mintha semmit se hallott volna. Látszik
rajta, hogy tovább is beszélne. Ó, mi mindenről beszélhetne még!

Hiszen nincsen még késő, mondja a házigazda.

De ha ezt az egész lakomát Theodornak, a kereskedőnek a tiszteletére
rendezték, akkor mégis csak udvariatlanság a jó távirász részéről, hogy
egész este magát tólja előtérbe. A gépmester tud harmonikázni, ez jó
megoldás lenne! Didireksen úr gondolkozik a dolgon, kicsit kidugja a
nyelve hegyét, elkapja vele kicsiny bajuszát, megfogja a fogával, aztán
a nyelve hegyével megint kilöki. Befejezte a gondolkozást. Behívatja a
gépmestert.

Remélem, az urak megelégszenek azzal a zenével is, amivel a házam
szolgálhat, mondja mentegetőzve.

És mikor a gépmester belép a harmonikájával, ő is előbb egy pohár jó
bort kap, annyira szívesen látják. A harmonika szomorúan fest, tele van
szénporral, meg olajfoltokkal, de hangja van, szépen szól. Theodor
felélénkül, ismeri ezt a zenét a csónakházból. Kiissza a poharát és a
lábával a keringő taktusát veri. A távirász ránéz. Theodor kicsit
megzavarodik, röstelli a lelekesedését.

Miért nem hozta el a csellóját? mondja.

Miért hoztam volna el, hiszen most úgyis megkapja a muzsikáját? felelte
Baardsen.

Ön csellózik? kérdi a gépész és a diványra dobja a harmonikáját.
Otthonosan érzi magát ebben a szalónban, ujabb poharat tölt magának,
iszik és vonakodik tovább játszani. Inkább kártyázzunk, mondja.

Didriksen egyikről a másikra nézett.

Abban szívesen résztveszek, mondta Theodor.

Ramslit. Korlátozott betéttel, mondta a gépész és megkeverte a kártyát.
Amióta egyik kereskedőtől a másikig utaztak végig a norvég parton, nem
egyszer rendezett már játékot ebben a szalónban és már értette a módját:
Hányan vagyunk? Négyen! mondta és elővette a táblákat.

Nem kártyázom, mondta Baardsen.

De a többiek nekilendültek és azt mondták, hogy majd megtanítják.
Négynél kevesebb nem játszhatja ezt a játékot.

Nagy szívességet tesz nekünk, mondta Didriksen udvariasan.

De édes istenem, akinek nincs pénz a zsebében, az nem kártyázhatik
pénzbe! ellenkezik Baardsen.

Kérem, ezt a kis aprópénzt nyugodtan eljátszhatja, mondja Didriksen és
valami papirpénzt ad Baardsennek. Igazán nagy szívességet tesz vele, ha
résztvesz, mert különben csak hárman lennénk.

A gépész már ki is osztotta a kártyát és megkezdődött a játék. Mindenki
tantuszokat vesz, hogy azzal fizessen. Baardsen nyert. Álmos
közömbösséggel adta vissza Didriksennek a papirpénzét és tovább
játszott, megint nyert, a tantuszait eladta készpénzért valamelyik
partnerének és már jónéhány bankjegy feküdt előtte. Mindenki sokat
ivott. A gépész jókedvű fickó volt és rossz tréfákat mondott, ha
veszített. A két kereskedő azonban sokkal gazdagabb volt, semhogy egy
kis veszteségért felizgult volna. Végül Theodort mégis bosszantani
kezdte a balszerencséje. Ilyesmi még sohase történt velem, mondta.

Hány óra? kiáltotta a gépész. Mostantól kezdve növekvő betétekkel
játszunk. Egy kicsit meg kell koppasztanunk a nyerőt. Haha!

Didriksen úr sorban egymásután a vendégeire nézett, Theodor pedig ezt
mondta:

Kettőzzük meg a tétet, én nem bánom.

És mit szól hozzá a nyerő? kérdezte Didriksen úr mosolyogva.

Baardsen ezt felelte: A nyerő? Az mindenbe beleegyezik. Itt van két
bankjegy. Nos, uraim, mutassák meg, hogy el tudják-e kaparintani tőlem.

Olyan mindegy magának a pénz? kérdezte Theodor.

De most aztán mintha minden megbolondult volna. Baardsen megint nyert,
gyakran a legnevetségesebb kártyákkal is. Mintha megboszorkányozták
volna őket. Persze időközben egyszer-kétszer veszített is, másszor
viszont egymásután többször is megkoppasztotta a többieket és mikor a
betétek emelkedtek, az öszeg végül alaposan a magasba szökött, bár a
ramsli ostoba és szegényes játék.

No látja, Baardsen, mégis csak érdemes volt ma idejönnie a hajóra,
mondta Theodor.

A házigazda ennél a megjegyzésnél nem támogathatta mélyen tisztelt
vevőjét, de a gépész helyeselt, Baardsen felé emelte a poharát és így
szólt: Ó, csak lenne itt a hajó egy hétig, akkor majd alaposan
megbosszulnánk magunkat! És teli torokból nevetett.

Baardsen előtt feküdt ekkor már a tantuszok nagyobb része és azonkívül
még egy halom bankjegy is. Mikor Theodor a következő játszma előtt
tantuszokat vett, tapintatlanul ezt mondta:

Nem lehetne ezt a huszonöt koronát leírni a boltbeli számlájára?

Dehogynem, felelte Baardsen.

Nincs is vita a dologról.

Talán nem volt egészen helyénvaló a Theodor részéről, hogy ilyen módon
fizettette ki magát, de a távirász viselkedése egész este még furcsább
volt: tartozott a fiatal kereskedőnek és mégis lóhátról beszélt vele,
gúnyosan, sőt egyszerűen észre sem akarta venni. És a hitelező nem
viszonozta ezt, hanem tűrte. Ennek az ördöngős Baardsennek bizonyára
megint megvolt ezzel a célja és alighanem hosszú és mélyértelmű
magyarázatba bocsátkozott volna, ha valaki megkérdezi. De tovább
játszottak. Theodor megint tantuszokat vett és azt mondta: Ezt a
huszonöt koronát is levonhatom?

Igen, felelte Baardsen.

Nem emlékszem ugyan, hogy mennyivel tartozik, de ha többet fizetett,
akkor majd holnap leszámolunk.

Igen, mondta Baardsen.

Ekkor a gépész letette a kártyát és azt mondta:

No, ma este nem tudjuk legyűrni a nyerőt, hagyjuk abba. Számoljunk le.

Mindegyik beváltotta a tantuszait. Közben iddogáltak és fecsegtek. Csak
Baardsen ült csendesen a helyén és forgatta a bankjegyeit az ujjai
között, végül megszámlálatlanul vágta zsebre őket. Vajjon ezzel a
többieket akarta bosszantani és azt hitte, hogy eredetien viselkedik?
Akkor más módot választhatott volna, mert hiszen csak a szegények bánnak
hanyagul a pénzzel, hiszen azért szegények. Senkisem olyan esztelen
tékozló, mint a csavargó.

Bankjegy feküdt a földön, a gépész felvette és így szólt:

Ez is bizonyára az öné.

Köszönöm, mondta Baardsen és a bankjegyet a többi mellé gyűrte.

Ekkor a gépész felszólítás nélkül fogta a harmonikáját és dübörgő
basszusban indulót kezdett játszani. Tyüh, hogyan szólt az! Teljes
erejéből játszott, az arca eltorzult és szuszogott az erőlködéstől.
Aztán hirtelen abbahagyta, felkacagott és azt mondta: Ezt csinálják
utánam! A többiek kérték, hogy játsszék tovább és a gépész tovább is
játszott.

Isten tudja hogyan, de a hangok végigdübörögtek a parton és az esti
sétálók is meghallották. Egyre több ember gyülekezett a hajó köré és
néhányan a fiatalok közül felmentek a fedélzetre. A szalónban ülő urak
hallották, hogy a fejük fölött ide-oda topog valaki. Táncoltak a
fedélzeten.

Ez nagyon tetszett az uraknak egy darabig. De Theodor hamar felkelt és
hazament. Az ivás, a zene, meg a tánc bizonyára megint elégikus
hangulatba ringatták és eszébe idézték, hogy szerelmes.

Mikor Baardsen távirász hazament, Holmengraa úr nagy gabonapajtájának
egyik sarkából civakodó szerelmespár hangját hallotta. A fiú azzal
vádolta a lányt, hogy sokat hallott róla, nyomorultul, hűtlenül
viselkedett, amíg ő távol volt. A leány azonban sírt és mindent
letagadott. És pénzről is szó esett, arról, hogy a lánynak néhány száz
koronája van. De a fiú azt mondta, hogy fütyül rá, nincs szüksége rá,
három hónapi bérét takarította meg. Akkor tégy, amit akarsz, mondta a
lány. Jó lesz, ha hazamégy, adta vissza a szót a legény és kilépett a
sarokból. A vältai Nils volt, a sárga selyemnyakkendős ember. Meg se
fordult, hanem csak ment az útján egyenesen. Erre kilépett a lány is:
Florina, Rasch ügyvéd cselédje. Nagy, gyapjúkendő volt a száján és az
arcán, amit hátravetett, amikor beszélt, de rögtön ismét előrehúzta,
amint befejezte a mondókáját. Lám, ott megy a vőlegénye és vissza se
fordul. Nils! mondta a lány. A legény nem felelt. Egyszerre csak
felkiáltott a lány: Most felmegyek a hajóra táncolni! Meglátod! Jó
mulatást! viszonozta a legény. A lány még jó darabig utánanézett a
legénynek. A távirász elhaladt mellette, de a lány nem is vette észre,
két nagy szeme csak bámult ki a gyapjúkendő mögül, ki a levegőbe. Aztán
leszaladt a rakodópartra és fel a hajó fedélzetére.

Csönd ülte meg a keskeny uccákat és a házak közét, a városka már
nyugovóra tért és a vad hattyúk dala csak messziről hangzott. Baardsen
befelé haladt a parton. A vältai Nils előtte haladt. Elszánt legény ez a
vőlegény! Erős fickó, egyszer se fordult vissza. Erős? Persze. Alig mult
húsz éves és három havi bére van a zsebében! De Baardsennak, amint vagy
egy negyedóra hosszat egyforma távolságban ment mögötte, hirtelen az
jutott eszébe: hátha egész idő alatt hallotta a lépéseimet és azt hitte,
hogy a menyasszonya követi?… Hm, mondta hangosan. Továbbmegy a legény?
Az ijedten fordul vissza, a látszat kedvéért tesz még néhány lépést,
aztán megáll. Az erős emberből egyszerre gyenge lett, végigtapogatja
magát, a zsebében keresgél, ugyan mit? Ó, csak úgy tesz, mintha
elvesztett volna valamit és azt keresné, csak azért, hogy ürügye legyen
a visszafordulásra. Elébe megy a távirdásznak, aggodalmasan mosolyog,
mikor elhaladt mellette, mosolyog, mint egy szegény kisgyerek: ott
felejtettem… láttak már ilyet? Aztán gyorsan leszalad a kikötő felé. És
hogy fenntartsa a látszatot, folyton a zsebeiben kotorászik.

De íme, a gőzhajó elfordul a parttól és méltóságteljesen kisiklik a
nyílt tengerre!

A vältai Nils hirtelen megáll és csalódottan bámul előre. Aztán nagy
ugrásokkal a part felé rohan, mintha utól akarná érni a távozó hajót. És
a hattyúk éppenúgy dalolnak a távolban, mint azelőtt.

Baardsen távirász tovább baktat. Bemegy a városba, Nils varga házába,
elhalad kis tanyák, emberi lakások, irtások előtt. Itt-ott már kint
vannak a juhok, bár a hó még nem olvadt el mindenütt. Egyszerre csak
megfordul és bemegy a varga házába.

Láttam füstölögni a kéményedet, gondoltam, hogy már fent vagy, mondta.

Nils letöröl egy széket, meg egy zsámolyt a vendégének és nagy zavarban
van. Az asztalon nagy papirdarabon hering és néhány darab burgonya
fekszik.

Igen, mondja Nils, kávét főzök. Éppen most jöttem haza a városból és
kávét akartam főzni, bizony most tekintélyes kávékészletem van. Ó,
Baardsen úr, kár magának ilyen szobába jönnie, ahol le sem ülhet.

Lerakja az asztalt, a heringet és a burgonyát az ágyra teszi és zavartan
fecseg: Igen, a kémény füstölög, kávét akartam főzni, rengeteg kávém
van. Ha szabad lenne egy csésze kávéval megkínálnom… ha nem is éppen jó…

Elfogadom a meghívást.

Nagy csodálkozás! Komoly kijelentés volt ez? Ó, édes istenem, csak
legalább jó lenne… de akkor sincs mit beleaprítani. Véletlenül cukrom
sincsen, ma este a boltban felejtettem. De az a legrosszabb, hogy a kávé
is ott maradt, az egész staniclit ott felejtettem a pulton. Az utóbbi
időben nagyon rossz az emlékezésem! mondta Nils varga.

Miféle arckép ez? kérdi Baardsen, bár nagyon jól tudja, hogy a kép kit
ábrázol. A varga fiát, az amerikai U. Nelsont, felcicomázottan,
jóllakottan és megfésülten, a régi Ulrichot.

És a hölgy? kérdi Baardsen.

Bizony, az még nagy titok, feleli Nils. De ha jól megértettem, ezt
akarja feleségül venni. Ki hitte volna… a kis Ulrich… nemrég még velem
járt házról-házra és cipőket csinált. És kezdetben ilyen kicsi keze
volt. De most? Termetes ember lett belőle. Hiába, ez már a világ sora.
Egyszerre Baardsen hirtelen részegnek és durvának tetteti magát,
felteszi a kalapját és ezt mondja:

Vidd el innen ezt a nyomorult csészét, hiszen ez nem kávé, ilyesmit nem
iszom. Mit is akartam mondani… nesze, tedd el ezeket a bankjegyeket és
utazz Amerikába. Csönd, hadd mondjam végig! Tehát a bankjegyek a tieid.
Utazz Amerikába te is, hallod? Hát nem tudsz hallgatni, amíg én be nem
fejeztem? Vedd meg a hajójegyet és utazz el. A pénz a tied. Nem akarom
tovább hallgatni a fecsegésedet. Jó lesz, ha minél előbb pusztulsz
innen!… Érted?…

Baardsen már távozott a kunyhóból, de még mindig ugyanazon a hangon
folytatta a beszédet. Nils utána totyogott a bankjegyekkel és még mindig
szabadkozott. A távirásznak végül már a legbolondabb ellenvetéseket kell
hallgatnia: hiszen olyasmije sincs, amit cipelhetnék önnek! Már minthogy
ő, az óriás, ringóvállú Baardsen cipeltessen valamit ezzel a vén,
keshedt csizmadiával.

Mikor Baardsen hazafelé megy, látja, hogy a kis gőzhajó ismét a part
felé közeledik. Egy kis kiránduláson volt a nyilt tengeren, kéjutazást
tett a város lakóival, néhány fiatal teremtéssel, aki a hűvös éjszakában
a fedélzeten táncolt.

Mikor Baardsen a táviróhivatal helyiségébe lépett, Gottfred a készülék
előtt ült, és szorgalmasan telegrafált. A kis Gottfred Bertelsen, a
sagvikai Bertel fia, éppen egy óriás táviratnak a végét adta le
Didriksen & Hybrecht cimére. A cég képviselője, a fiatal Didriksen,
emiatt a távirat miatt tartatta nyitva a táviróhivatalt. A sürgöny a
nagy üzletre vonatkozott és a boltos Theodor egész megrendelését
tartalmazta. Ó, ez a fiatal Didriksen, a táviróhivatal nyitvatartása
nagy reklám volt és nem került sokba. A vevőire való tekintettel volt
szüksége erre a fogásra, hogy hízelegjen nekik és hogy megtisztelje
őket.

Gottfred befejezte a táviratot, megfordult és így szólt:

Mindenki a maga óriási szerencséjéről beszél.

Baardsen ásított.

Theodor hazamenet bekukkantott ide és ő mondta, hogy maga rengeteget
nyert.

Ó, az igaz, mondta Baardsen. Mintha megbabonáztak volna.

Ennek nagyon örülök, mondta Gottfred.

Azt mégse mondanám, hogy rengeteget nyertem, mert hiszen a kiadásokat le
kell vonni belőle. De a nyereség még így is nyereség marad. Mintha csak
megbabonáztak volna.

Mennyi lehet?

Ó, nem is olyan sok. Magának pedig egész este dolga volt, szegénykém!

Örülök a nyereségének a maga érdekében, Baardsen úr, mert a felügyelő
mindennap eljöhet és maga póruljárhat egyszer, tudja!

Az ördögbe is, értse meg hát, hogy nem maradt sok, ha az ember levonja a
kiadásokat! kiáltotta Baardsen türelmetlenül.

Kiadásokat? Micsoda kiadásokat?

Hát nem kellett elszámolni? Egyszer egy bankjegy esik le a földre,
másszor egy tantusz röpül ide meg oda, mindent rendbe kell hozni. Hiszen
maga nem tud kártyázni.

A fiatal Gottfred a földre néz és gondolkozik.

De azért a pénztárt rendbe tudja hozni, úgye? mondta.

Hogyne, hogyne. De maga már fáradt bizonyára. Egyébként is ez az én
pénztáram és nem a magáé. Az a legnagyobb baj, hogy maga féléjszakán át
itt ült, amíg én szórakoztam.

Rossz sejtelmek kezdenek ébredezni a jó kis Gottfred szívében. Már
régebbi alkalmakból ismeri Baardsen hanyagságát anyagi dolgokban és nem
tudja elfojtani a megjegyzését:

Az lesz a legnagyobb baj, ha maga nem fogja rögtön rendbehozni a
pénztárt. Tudja, hogy mi vár akkor magára?…

Akkor maga lesz a távirda főnöke, énhelyettem, Gottfred. És én talán
megkapom a maga helyét.

Ezzel ne tréfáljon! felelte Gottfred. Tessék, itt az elszámolás. Pótolja
a pénztárhiányt.

Baardsennek a sarokban állt a csellója, odalép hozzá és bólint.

Nem akarja megtenni? kérdezte Gottfred.

Erre Baardsen felcsattant.

Nem akarja? Nem akarja? Mondom, hogy nem tudom rendbehozni. Nem elég ez
magának? Mit jajveszékel itt?

Nem tudja rendbehozni?

Nem, nincs pénzem. Jőjjön ide és motozzon meg. Láthatja, hogy nincs
pénzem, a zsebeim üresek, egyetlen őre sincs bennük.

Akkor valakinek odaadta a pénzt.

Persze, hogy odaadtam valakinek, maga bolond!

Gottfred megint a földre nézett, gondolkozott, aztán azt mondta:

Szegény ember!

Erre Baardsen megsértődött és így szólt:

Nem értem magát… Azt hiszi, joga van engem sajnálni?

Ki kapta azt a pénzt?

Az ördög vigye el magát, ember! kiáltotta Baardsen. Hogy ki kapta a
pénzt? Nils vargának adtam kölcsön. Amerikába akar menni a fiához. Nils
varga. Kezdem hinni, hogy maga begbolondult!

Gottfred gyorsan határozott. Megesküdött, hogy most odamegy és valamit
visszahoz a pénzből a fejére csapta a kalapját és kirohant. Baardsen
tátott szájjal nézett utána, néhány lépést tett, hogy visszahívja, de
amikor látta, hogy késő, hallgatott. Aztán leült a csellójához,
játszott, részegen, mint akiből teljesen hiányzik a felelősségérzet.



4.

A postahajóból óriási zongorát raknak ki. Martin béres öt másik
legénnyel erőlködik és a súlyos ládát szánra emeli, hogy a már
meglehetősen elolvadt szánúton elszállítsák. A zongorát ifjú Willatz,
Segelfoss ura rendelte. Ő maga azonban nem jött meg és üzenetet se
küldött. Már most hová vigyék a zongorát? A kastélyba, vagy a
téglaégetőbe? Martin, meg az öt másik legény tanakodtak. Elküldtek
valakit Rasch ügyvédnéhez és őtőle kérdezték meg. Az asszony azt mondta,
hogy a zongorát természetesen a kastélyba kell vinni, Holmsen úr saját
szobájába. Hát hová egyebüvé? A küldönc megköszönte a felvilágosítást és
elment. De még nem járt messze, amikor Raschné utána kiáltott, hogy nem,
vigyék a zongorát inkább a téglaégetőbe. Ki tudhatja, hogy hova kell
vinni? De meg ott sem állhat a zongora, nem állhat egyszerre két
szobában. Bizony az asszony se tudja, ő se tud határozni. Raschné nagy
zavarban van és izgatott.

A küldönc visszamegy a rakpartra és Martin, meg az öt ember ujra
tanakodni kezd.

Ekkor Holmengraa úr hozzájuk lépett és azt mondta:

Állítsátok a ládát a raktárházamba, amíg az ifjú Willatz megérkezik.

Ezzel megoldódott a kérdés. Az egyik ember helyeslően bólintott és
megjegyezte: Az nem is lenne rossz! Egy másik azonban akadékoskodott:
addig azonban tönkremegy a szánút és hogyan akarjátok akkor elszállítani
ezt a nehéz hangszert? De Martin kiadta a parancsot: Ne fecsegjetek
annyi ostobaságot, ha egyszer Holmengraa úr mondta.

De Martin béres nincs mindig Holmengraa úr mellett és olyankor ugyanezek
az emberek tartózkodás nélkül bírálgatják a parancsait. Holmengraa úr
már kezdte únni a tevékenységét, a munkáját és a helyzetét. Ma királynak
lenni Segelfossban? Még rosszabb, mint igazi királynak lenni:
egyik-másik sarkutazónak audienciát adni és egyébként pedig aláírni azt,
amit az ország többsége elhatároz. Holmengraa úr örült, hogy Willatz
ismét Segelfossba jön. Mikor először meghallotta a hírét, vidám húr
rezdült meg benne. Nagyon kellemes hír volt ez, emlékezteti a régi
Holmsenékra és azokra a szép időkre, amikor még napirenden volt, hogy
vastag aranylánc fityegett a mellényén, isten tudja mi volt az a hír,
talán üdvözlet a magányos embernek, olyan lelki vigaszféle, végre van
megint valaki, akiről gondoskodhatik.

Mert kije volt különben? Senkije. Rasch ügyvéd? Az rongyosan járt, amíg
ruhát nem vásárolhatott, mikor pedig ruhája is volt, akkor pocakot
szerzett, meg duplatokát. És akkor már egyébre is volt kedve, nemcsak a
pénzszerzésre. Muus körorvas? Nem nagyon okos ember és azonkívül
meglehetősen hűvös természetű is. Bemagolta a könyveit és hisz bennük.
Az az ember sohase szokott előre köszönni… Jól van, Holmengraa úr
köszönt neki előbb. Nyilatkozott az emberekről, meg a világról, az
életről, meg a halálról… jól van, Holmengraa úr hallgatta. De a
legrosszabb talán a körorvos külseje volt, a degeneráltsága, az alacsony
feje, a keresztbefésült hajszálaival, a rövidlátása és a nagy, torz
füle. Valami szörnyszülött tévedhetett valamikor a családjába, talán
évszázadok teltek már el azóta, hogy eltemették, de a körorvosban ismét
feltámadt.

Mikor ez a két úr Holmengraa úr házába jött, – mindig a doktor lépett be
előbb az ajtón, mert ragaszkodott a rangjához és csak utána az ügyvéd,
mert hát ez úgysem ártott neki, – amikor tehát a két úr megtisztelte
Holmengraa-t egy vasárnapesti látogatással, mindig szivesen fogadták és
bőségesen traktálták őket, sokszor csak késő éjszaka távoztak onnan.

Holmengraa úr ilyenkor meghatódott: nagyon kedves, hogy az urak az én
csekélységemre is gondolnak, szokta mondani. A házvezetőnője, Irgensné,
született Geelmuyden lány, mindannyiszor felhasználta az alkalmat,
sütött, főzött, nagyszerű vacsorát készített. Borjúhús meg szárnyas és
kitünő mártás került az asztalra, sütemény és kompót a doktornak, a
konyhaművészet mindenféle remeke. Ha Mariane kisasszony krisztiániai,
vagy külföldi útjáról hazatért, olyankor ő is leült az asztalhoz és
ivott egy pohárral. Ez a leány hamisítatlanul fiatal, jókedvű és különös
volt, mexikói mesztic, indián arcvonású, settenkedő járású, egyszerre jó
és gonosz, néha valóságos kis boszorkány. Dr. Muus az elmúlt évben
megkérte ennek a gyermeknek a kezét és ez páratlanul érdekes körülmények
között történt: ő is csak húsból-vérből való ember, mondta, és mivel
szerencsére jó állása és tiszteletben álló neve van, most akarja
megalapozni a boldogságát. A lány furcsán nézett rá és indiánosan
villogott a szeme. Azt akarja mondani, hogy legyek a felesége? kérdezte.
Igen, azt gondoltam. Hogy házasodjunk össze? kérdezte megint a lány. A
doktor nem látott ebben semmi lehetetlenséget. Igaz, hogy meglehetősen
nagy a korkülönbség köztünk, de neki van állása és jó családból
származik, ez viszont sokat nyom a mérleg másik oldalán. Sőt még arra is
tett célzást, hogy a külsejét se lehet olyan ijesztőnek mondani. Erre
mindaketten hallgattak egy darabig.

És igazán kellek magának? kérdezte ujra Mariane, de most már ő volt a
helyzet ura.

Alaposan megfontoltam a dolgot, felelte. Sajnos, még nem vagyok egészen
bizonyos abban, hogy az egész családom beleegyezik-e, de hiszen elvégre
ez csak az én dolgom, én pedig már határoztam. Erre a lány néhány évi
meggondolási időt kért, hogy hozzászokhassék a gondolathoz… Öt évet,
mondta, és a hangja nem tűrt ellentmondást.

Tulajdonképen nyolc évnek kellene lennie, mondta. De erre a nyolc évre
az orvos a fejét rázta, hogy ez túlhosszú idő. Nyolc év, mondta. Hova
gondol, hiszen az túlzás, de úgy látom, hogy maga nemcsak önmagának,
hanem nekem is meggondolási időt akar adni… A dolog kissé bonyolult,
mondta Mariane kisasszony. Az anyámnak indián vér folyt az ereiben és
nem tudom, hogy teljesen elszakadtam-e már a mexikói törzsemtől. Ha
köteles vagyok a törzsemmel közölni az ön ajánlatát, akkor bizonyos,
hogy a törzsem éppen vándorúton van és akkor még öt év is elmulhatik,
amíg megtalálom. De dr. Muus azt mondta, hogy erre fütyül és nem látja
át, hogy miért kelle ebbe a kérdésbe egy mexikói néptörzset belekeverni.
Erre azonban Mariane kisasszony komoly, titokzatos szavakkal
megmagyarázta neki: a törzsnek törvényei vannak és jaj annak, aki
megszegi. A törzs megbosszúlja magát! Erre valók a mérgezett nyilai! Ha
a bosszúálló kéz nem is ér el ide Segelfossig, akkor is a Felix öcsém
Mexikóban van, tengerész és a parti hajózásnál teljesít szolgálatot, őt
bizonyára nem kímélnék.

A doktor egy darabig gondolkozott ezeken a szavakon, aztán nagy
elhatározással mondta: Akkor hát az ön törzsének, meg az én családomnak
nem lehet dolguk egymással. Bocsásson meg, hogy szóbahoztam.

Mariane bólintott. De azért továbbra is jó barátok maradhatunk, mondta
dr. Muus.

Remélem, felelte a kisasszony és gyorsan kiosont az ajtón, hogy
kiheverje a csapást.

Az ügyvéden, meg a doktoron kívül Holmengraa úr néha vendégül látta az
ura-i előljárót is. Ez szeretetreméltó öregember volt, nem hozott
magával emóciót. Mariane kisasszony órák hosszat elszórakozott vele, sőt
Holmengraa úr maga is szívesen hívta meg, nem éppen azért, amiket
mondott vagy tett, hanem inkább kedélyessége és a szép szürke haja
miatt.

Olyan volt ez az ember, mint Fritz Reuter Bräsig bácsija, de annak
fecsegése nélkül.

Jőjjön el megint, minél előbb! mondta rendesen Mariane kisasszony.
Köszönöm, felelte az előljáró és födetlen fővel állt a folyosón, addig
nem tette fel a kalapját, amíg a kisasszony el nem ment.

*

A lelkész ezermester volt. Tudott esztergályozni, értett az asztalos,
meg a kovácsmesterséghez és természetesen eszeágában se volt híveit
szellemi dolgokban úgy vezetni, mint Lars Manuelsen nagy fia, L. Lassen
tette, akkor amikor még vikárius volt itt. Ó, a mostani pap mennyire
letért a helyes útról! Ennek csak a kézügyessége volt nagy, tudott
kosarat fonni, még a szánját is maga készítette. Sőt ennél nagy
leleményességről tett bizonyságot. Az ülőhelyet régi zsákokból csinálta,
ezeket enyvbe áztatta, aztán úgy formálta, ahogyan akarta. Mikor a forma
megkeményedett, gipszet kent rá és mikor az megszáradt, tajtékkővel
lecsiszolta, amíg minden szép síma nem volt. Végül háromszor átmázolta
az ülőszekrényt sűrű lakkfestékkel és ezzel készen volt. Úgy érezte
magát az ember a szánban, mintha valami könnyű, csodás üvegszekrényben
ülne. Ezért a mesterműért választották meg a papot az egyházközség
ügyvivőjévé.

A felesége egy délnorvégiai mezővároskából származott. Minden papné
délnorvégiai mezővárosból származik, az egyik a vámtisztnek a lánya, a
másik a kapitányé, a harmadik a városkamarásé és így tovább, mindegyik
akkor megy férjhez, amikor az ura még mint tanító van a városka
alkalmazásában. Igy jár mindegyik és így járt Landmarckné is.
Rendőrfőnöknek a lánya volt, négy gyermek volt a családban és szűkös
viszonyok közt éltek. Feleségül ment a tanítóhoz és neki is születtek
gyermekei. Mikor azután a gyerekek száma nőtt, a tanítónak az ország
északi részében kellett papi stallumért folyamodnia, bár nem tudott
prédikálni. Igy jár minden theológus és Landmarck lelkész is így járt.
Igy került Segelfoss szolgálatába, bár nem értett a dolgához… ostoba és
unalmas foglalkozás ez olyan embernek, aki a kezével tud dolgozni.
Asztalos és kovácsműhelyt rendezett be a paplakban és legboldogabb óráit
a gyaluforgács és a kohó illata közt töltötte. Ez nem is volt olyan
nagyon rossz. Hiszen még rosszabbul is mehetett volna a sora. Landmarck
lelkész még csak elviselte.

De a lelkészné, az asszony, született Post leány, sohase képzelte volna
ilyen szegényesnek a hivatalnokéletet, hiszen ez semmivel se jobb, mint
ha egy munkásnak lett volna a felesége. Előfordult, hogy az ura kereket
készített valamelyik szomszédnak a talyigájára vagy nyársat hegyezett és
hogy ezért pénzt ajánlottak fel neki, sőt egyszer még egy
gyermekkoporsót is készített. Hiszen rendben van, ha valaki szükségben
szenvedő embereknek segítő kezet nyujt, de mindennek van határa és
hogyan védekezzék az ember a tolakodásuk ellen? A papné azt mondta – s
ez igaz is volt –, hogy mit fogadja ő azt a sok szomszédasszonyt, akik
mindenféle lehetetlen kívánsággal behatoltak a konyhájába, ott igazán
nem használhatta őket, nem, nem, eredj csak haza, Oline és te is, Mattea
és Lisbet! Mindezt az ura mesterségének köszönheti, ez a fúrás-faragás
valóságos átok a családon. Azért mondta is – és ebben is csakugyan igaza
volt –, hogy nagyon drága passzió kovács- és esztergályosműhelyt
rendezni be egy paplakban, hiszen, ha elmúlnak az évek itt északon,
úgyis csak el kell hagyni. Vagy magával viheti az ember az egész házat,
a műhelyeivel együtt? Négy esztendő már elmúlt hálistennek, a következő
négyben majd igyekeznek új parókiát szerezni valahol délen, – megint
csak kisvárosban, – de legalább délen. Akkor aztán csak itt kell hagyni
azt a műhelyt! Bizony drága dolog lenne beleölni néhány száz koronát,
ennek a kiadásnak senki se venné hasznát, legföljebb az utódjuk, a
következő segelfossi lelkész.

Holmengraa úrnál a lelkész és a felesége a négy év alatt mindössze
kétszer fordultak meg, a bemutatkozó látogatás alkalmával és aztán még
egy alkalommal. Másodszor azonban a látogatás már nem folyt le egészen
símán, Holmengraa úr a lelkészt magával vitte a malomba, hogy megmutassa
neki a gépeket és a malom berendezését, a papnéval pedig egyedül maradt
Irgensné, született Geelmuyden lány.

Csakugyan: nem valami szerencsésen folyt le ez a látogatás. Mind a két
nő nyakasan kitartott a véleménye mellett, nem látta be, mért engedjen a
másiknak. Az első ütközőpont a virágok körül volt: Landmarckné az ő déli
hazájában egészen más virágok közt nőtt fel, ezt nem mondta ki nyiltan,
csak célzott rá, hogy a szülőházukban egyszer a padlóból nőtt ki egy
arália. Irgensné felkapta a fejét.

Aztán az ablakokra került a sor: Landmarckné odalent a paplakban minden
reggel vakítóan fényesre súroltatta az ablakokat, de a foltok mélyen
belevésődtek már az üvegbe, bizony nehéz itt fönn északon fényesre
tisztítani az ablakokat. Irgensné megjegyezte, hogy látott ő már északon
is tiszta ablaktáblákat. Landmarckné óvatlanul megkérdezte: Ugyan hol?
Szerintem például ezek az ablakok is elég szépek, felelte Irgensné. Erre
Landmarckné csak elmosolyodott és azt mondta: No nem, akkor nem jól
nézte meg az ablakokat odalenn délen, kedvesem.

Kínos hallgatás következett.

Remélem, nem ért félre, vette fel Landmarckné újra a fonalat, hiszen én
nem önt hibáztatom, hanem az üveget! – Ó, szó sincs róla, ha az üvegnek
valami fogyatékossága van, az csak az én hibám lehet, felelte Irgensné.
Az üveg pedig nagyon jó, Holmengraa úrnak tükörüvegből van az ablaka.

Ez tehát tükörüveg? kérdezte a lelkészné hitetlenül. Amiért egyetlen
óriási tábla az egész, azért még nem bizonyos, hogy tükörüveg! – Persze,
hogy nem, de azért ez mégis tükörüveg, felelte Irgensné.

Tyüh, ebből még parázs veszekedés lehetett volna, mert Irgensnének már a
fejébe szállt a vér, Landmarckné azonban tudatában volt annak, hogy mint
papnénak, neki kell engednie, hát úgy tett, mintha legyőzték volna.

Azaz tulajdonképpen nem is engedett, mindössze is másra terelte a szót,
beszélt a szolgálókról, az ezüstneműről és a nagymosásról. Az ablaküveg
dolga azonban sehogyan se ment ki a fejéből. Ezt kellett tehát megérnie,
hogy egy északi nő fölényeskedjék vele! Megállt a szoba külső ablakánál
és azt mondta: No nézze csak, drága asszonyom, hát vannak tükörüvegben
ilyen karcolások? Irgensné (született Geelmuyden lány) odalépett és azt
felelte: Tudja-e, mik ezek a karcolások? Ez egy névaláírás, valaki a
gyémántgyűrűjével az üvegbe karcolta a nevét.

Landmarckné most Irgensnére nézett, merően és sokáig. Vajjon meddig tart
még ez a tódítás és ő némán tűrje mindezt?

Gyémántgyűrűvel? mondta Landmarckné. Egy igazi gyémántgyűrű mégis csak
ritka és értékes dolog. Pontosan tudja, asszonyom, hogy mit mond?

Ezzel aztán csakugyan sikerült komolyan megsértenie Irgensnét, az
nyomban figyelmeztette is, hogy ne feledkezzék meg arról, kivel beszél.
Mire Landmarckné se maradt adós, kijelentette, hogy ő született Post
leány, de azért mégse hordja olyan magasan a fejét és nem dobálózik a
gyémántgyűrűkkel.

Jóságos Isten, hát olyan lehetetlenség az? A külföldi hajóskapitányok
karcolták ide be a nevüket, kiáltotta Irgensné, mikor megérkeztek a
gabonarakománnyal, akkor írták ide a nevüket, lehúztak egy gyűrűt az
ujjukról és úgy karcoltak az üvegbe. Ha jól látom, asszonyom, ön engem
hazugságon akar kapni! És Irgensnének már könnyek ültek a szemében, még
az arca is belesápadt a nagy méltatlankodásba.

De drága Irgensné, én mindent megteszek, hogy megnyugtassam! kiáltotta a
papné és ellenkezni se fogok többet, mert úgy látszik, nem bírja el az
ellentmondást. Bocsássa meg amit az előbb mondtam, én itt fönn északon
még nem találkoztam olyan gyémántgyűrűkkel, mint amilyent mi délen
hordunk. Igy már egészen másként áll a dolog. Ha ön azt mondja, hogy
külföldi kapitányok karcolták a nevüket az üvegbe, akkor már nem is
hihetetlen az egész. Nem, nem, kedves Irgensné, eszembe sincsen, hogy
önt meghazudtoljam!

Holmengraa úr még bosszankodott, mikor meglátta, folyt tovább a szavak
árja Irgensnéből, akit nem lehetett egykönnyen kiengesztelni. És még
kérte Mariane kisasszonyt, hogy tréfából se karcoljon semmit az üvegbe a
gyémántgyűrűjével, az nem finom dolog, mondta és Mariane kisasszony
mosolygott s azt felelte, hogy eszébe se volt valamit az ablakba
karcolni. Pedig Mariane kisasszonynak is van három-négy drága
gyémántgyűrűje és azokkal nagyon is jól karcolhatna, ha akarna.

Igen, igen, mondta rá Landmarckné, csak azért, hogy ne ellenkezzék
Irgensnével.

Irgensnének azonban ismét sikerült megsértődnie, mert kérdő alakban
ismételte el: Igen, igen? Aztán hozzátette: Hiszen nem azt mondtam, hogy
azok az én gyűrűim, mert nekem nincs is olyan gyűrűm. De azért én se
maradtam minden ékszer híján, Irgens nagyon drága ékszerrel ajándékozott
meg engem, minden darab cseh gránátból van, karkötő, gyűrűk és
fülbevalók, egy nyaklánc és egy diadém, ha jól emlékszem azt mondta,
hogy jó néhány száz koronát adott érte.

Ezt nem vonom kétségbe, mondta Landmarckné és megint igyekezett, hogy a
maga módján engedékeny legyen. Amennyire mi délen a cseh gránátot
ismerjük, pontosan legalább ezer koronába kerül darabja, hát akkor miért
mondja, hogy jó néhány százast kellett adni érte, Irgensné? Vannak
emberek, akiknek jobban esik azt mondani, hogy hatvan perc, mint azt,
hogy egy óra. Én sose tudtam megérteni az ilyesmit.

A férfiak visszatértek a malomból és ezzel végetért a hölgyek
párjelenete. A papné azonban útközben kereken kijelentette, hogy nem
lépi át még egyszer Holmengraa úr küszöbét, ezzel tartozik önmagának.

És eddig még be is tartotta a szavát.

Azonkívül legfeljebb Baardsen távirász kerülhetett még szóba, – de ő meg
nem ment sehová és Holmengraa úr se találkozhatott vele másképpen,
legföljebb az uccán és a postahivatalban. Mindig röviden, néhány
udvarias szót váltottak egymással, de semmi több nem történt,
szolgálatonkívüli viszony nem fejlődött ki köztük. Mikor azonban
Holmengraa úr már tizedik éve volt Segelfossban és így bizonyos
értelemben a jubileumát űlte: a távirda vezetője felhúzta az állami
lobogót. Vajjon mi célja volt ezzel? Egyébként, ha csak hivatalos okból
nem, sohase tűzte ki a lobogót. Még aznap este meghívták
Holmengraaékhoz, a távirász azonban kimentette magát, hogy a szolgálat
nem engedi. Gottfred azt mondta: Baardsennek nincsen megfelelő ruhája,
hogy látogatóba menjen.

Éppen ilyen egyhangúan folyt Segelfossban Holmengraa úr élete. Társasága
nem volt és egy ember se akadt, akivel barátilag érintkezhetett és
néha-néha szíve szerint elbeszélgetett volna. Az üzleti ügyei se
járultak hozzá, hogy a kedélye felviduljon. A munkások morogtak, a
malmok pedig gyakran csak egészen lényegtelen haszonnal őröltek. Kétszer
is kénytelen volt emelni az árakat, de másodszor már meg is támadta érte
a Segelfossi Ujság, azt írta róla, hogy kiszipolyozza a lakosságot.

Bizony a malomtulajdonos dolga se volt fenékig tejfel! Néha egy-egy
spekulációja is balúl ütött ki, Indiában a termés jobban sikerült, mint
ahogyan számolt vele és Holmengraa úrnak nagyon drága kötései voltak.
Mikor ennek a kudarcnak a híre kiszivárgott, a Segelfossi Ujság megint
megnyomta a tollat, azt írta, hogy a malomtulajdonos hatalmas
veszteséget szenvedett, de úgy kell neki, miért akart tőkét kovácsolni
az indiai éhinségből? Pusztuljon a tőke! Ez igazán kínos helyzetet
teremtett, nem elég, hogy csakugyan komoly veszteségei voltak, még
nyilatkoznia is kellett, eldicsekedni vele, hogy azért, hála Istennek,
megáll ő még a lábán és egyelőre megvan még a betevő falatja, hehe! Hogy
pedig a pletykának is végét szegje, jubileuma napján ötezer koronás
alapítványt tett egy munkáspénztár megteremtésére. Akkor meg így írt a
Segelfossi Ujság: No végre megtérül valami a nagy gazdagságból, melyet a
munkások arcuk verejtékével kapartak össze egyetlen ember számára. Ez az
igazság, munkások!

És aztán micsoda szánalmas komédia származott abból az ötezer koronából!
A munkások bankot alapítottak, munkásbankot: a Segelfossi Takarék- és
Kölcsönpénztárt és Rasch ügyvéd meg két másik férfi megkapta az
igazgatói kinevezését. Heteken keresztűl mást se tettek, mint
kölcsönöket nyújtottak. Boldog-boldogalan kölcsönhöz jutott, az emberek
elzálogosították a házukat, a tanyájukat és a barmaikat. Persze, ha
Jensnek pénzt adtak, akkor Jakobnak is kellett adniuk, valóságos ragály
lett a kölcsönfölvételből, mindenki jótállt a szomszédjáért. Boltos
Theodor ezekben a napokban óriási készpénzforgalmat csinált az üzletben,
eladta minden ruhakelme-, óralánc- és finomsajtkészletét. Végül is a
Segelfossi Takarék- és Kölcsönpénztárnak kifogyott minden pénze, az
igazgatóság mind a tíz körmével kaparta össze az utolsó készpénzt, hogy
a fizetését fölvehesse. Aztán egymásra néztek az urak: mi lesz ezután?
ennek ugyan hamar a végére jártak.

Erre előállt Rasch ügyvéd: Ha szabad kezet adnak nekem, megmentem a
bankot, mondta. Szabad kezet adtak neki, meg dupla fizetést és ő lett az
egyedüli igazgató.

Most aztán kíméletlenűl behajtottak minden követelést és Rasch ügyvédnek
busásan kijutott az ügyvédi költségekből, mindenkinek
felszólítóleveleket küldött, végrehajtott és árverezett, boltos Theodor
nem egyszer vásárolta meg az elárverezett vágómarhákat és küldte délre a
postahajóval, az ügyvéd magának is megkaparintott néhány házat és a
lakók ezentúl neki fizették a bért. Micsoda felfordulás volt az, édes
Istenem, valóságos földrengés, senkise hitte volna, hogy az ötezer
koronás jótéteménynek milyen súlyos fejleményei lesznek.

A bank pedig talpraállt. Valóságos csoda volt, de a bank a
legválságosabb napokban is fenn tudta tartani az üzemet. Hogyan
történhetett ez? Senkise kételkedett benne, hogy a bankot Rasch ügyvéd
mentette meg. Ha ez a komoly jogász nem dolgozott volna olyan
megfontoltan és csodálatos gyorsasággal, – régen elveszett volna már
minden. De Rasch ügyvéd megtette, hogy egyetlen nap harminc
felszólítólevelet küldött szét, elárasztotta velük Segelfosst, valóságos
réme lett a városnak. Az emberek azon kapták magukat, hogy a
legegyszerűbb fogásokhoz se maradt már idejük, nem írathatták például
minden vagyonukat valamelyik hozzátartozójukra, hogy ezzel kijátsszák a
bankot. Az emberek meghajtották a nyakukat Rasch ügyvéd energiája előtt,
nevelhette őket, akár a gyerekeket, vagy a vágóhídra vihette, akár a
marhákat. De bárhogyan állt is a dolog, Rasch ügyvéd szépen keresett. És
a munkások? A munkások zöme is elégedett volt. Csak a módosabb
családapáknak volt szomorú a sora, ezek – minthogy házuk is volt, meg
jószáguk is, – nemcsak a maguk számára vettek fel kölcsönt, hanem
jótálltak másokért is, leginkább napszámosokért. Bizony a módosabbakra
nehéz napok jártak mostanában, de a munkások többsége úgy érezte, hogy a
„tehetősebb osztály“ kötelessége, hogy vállalja a részét a
szerencsétlenségből, mert hiszen ők majmolták a kapitalistákat, nagy
házat vittek és már-már eltévelyedtek a nyájtól. Néhány mozgalmas
gyűlést tartottak, Aslak hosszabb beszédet mondott, meg persze Konrad
napszámos is, a Segelfossi Ujság pedig egyenesen a malomtulajdonost
szólította fel, hogy jelenjék meg a gyűlésen és hallgassa meg a
szónokokat.

Holmengraa úr éppen vastag bekecsben és lisztes cipőben tett-vett a
malomban és nem ment el a gyűlésre. Kevés öröme telt a jótéteményében.
Nem ment el a gyűlésre, de vajjon ezzel elsimította-e a dolgot? Hiszen a
munkások annyira mentek, hogy még egy megbízottjukat is elküldték hozzá,
kénytelen volt kimenteni magát, hogy nagy az elfoglaltsága és nem jöhet
el. Ez már két egyenrangú fél tárgyalása volt!

Így kellett tehát élnie a csodák emberének, Tóbiásnak, a mesebeli
aranyország királyának! Még nem állt be a katasztrófa, még nem omlott
össze minden, de már ezer apró kellemetlenséget kellett lenyelnie
mindennap. Nem voltak még olyan hatalmas akadályok, hogy a nyakát
szeghették volna, de annál nagyobb rajban támadtak rá bosszantó és kínos
csekélységek. Mennyire másként volt ez abban az időben, mikor még a
mendemonda a Cordillerák milliomosának hirdette őt!

Holmengraa úr nem kerülhette el a sorsát, az embereknek már gyanus volt
az ő gazdagsága is, már pedig ha nem volt gazdag, akkor semmibe se
vették. Mert miért legyen malomüzeme egy gazdag embernek Segelfossban,
ha az a gazdag ember még csak meg se hízott a jóléttől, de még csak
bundát se hordott? Lám, Rasch ügyvéd ugyancsak meggazdagodott, de az meg
is látszik rajta! Holmengraa úr is jobban tenné, ha valami más
vállalkozásba kezdene és egy kicsit összehúzná magát. Ha még egyszer
visszahozhatná az isteni napokat, amikor kilépett a mondából a hajnal
csodás színpompájában. Nagy Isten, micsoda napok voltak azok! Ismét
valami mesés dolgot kell cselekednie, most is azon törte a fejét és
ilyen próba volt a legutolsó utazása is a fővárosba, ahonnan mint
szabadkőműves tért vissza. Csak legalább hasznát tudnám venni! gondolta
magában. Ha ismét visszavívhatnám a régi tekintélyem!

Ma elégedett és tele van reménységgel. Ha az ifjú Willatz megérkezik,
hosszú évek óta először lesz alkalom érintkeznie egy emberrel. Valóságos
áldás az ilyen várakozás, úgy érezte magát, mint akit valami nagy
szerencse ért.

Holmengraa úr lemegy a boltba. Nem jár ide gyakran, úgyszólván sohase
teszi be a lábát és a kis Theodor felnyitja a pult csapódeszkáját a nagy
ember előtt. Ezt annál is inkább megteheti, mert hiszen Holmengraa úr a
saját telkén építette az egész boltot és ő csinált P. Jensent az öreg
Perből. A malomtulajdonos egyébként most is a legteljesebb jóindulattal
van a boltosék iránt és még csak a bérért se nyaggatja őket. Távoli
rokonságban van Theodor anyjával és tetszik neki, hogy Theodorból ilyen
serény, ügyes legény lett és hogy valósággal felvirágoztatta ezt a kis
szatócsüzletet. Ő maga azonban nem vásárol nála, hanem mindent a déli
városokból hozat.

Tessék beljebb fáradni, mondja Theodor.

Holmengraa úr mosolyog. Jól tudja, hogy a kereskedő azzal szokta
megtisztelni a vevőjét, hogy a pult mögé tessékeli. Ez csakugyan
megtiszteltetés a jó segelfossiaknak, de egy király szemében semmiség.

Apád még mindig fekvő beteg? kérdi a malomtulajdonos. Akkor neked kell
vele megbeszélned a dolgot: Látom, hogy megint halakat rakodtok ki a
yachtból és a hegyeken szárítjátok őket. Immár hatodik éve.

Theodor megzavarodik és így szól:

Hát nem a Willatz hegyi legelői azok?

Holmsen úr legelői, úgy akartad mondani, úgy-e? De igen, az övéi. Szóval
se említeném, ha az enyémek volnának. Így azonban nézetem szerint most
mind a hat évért meg kell fizetnetek a bért.

Boltos Theodor azonban nem tesz lakatot a szájára és gyorsan így felel:

Willatz, már mint Holmsen úr, már itthon járt azóta, hogy a halakat ott
szárítjuk a sziklákon, de még egyszer se szólt a bér miatt.

Az meglehet! bólint a király. De éppen azért kell most fizetnetek, én
legalább úgy gondolom.

Beszélni fogok róla az apámmal.

Helyes. Mondd meg apádnak, én akarom, hogy fizessétek meg azt a bért.

Theodor mindeddig habozott, hogy megmondja az igazságot, most azonban
rászánja magát, mert azt reméli, hogy ezzel leveszi lábáról a
malomtulajdonost, ezt a királyt. Ezért azt mondja neki:

Egyébként a yacht is meg a rakomány is az enyém, nem pedig a cégé.

Lehet azonban, hogy Holmengraa úr ezt már tudta és csak csökkenteni
akarta a fiatalember jelentőségét. Ez bizony meglehet. Mert egyébként a
boltos családdal szemben mindig barátságos és apai jóindulattal van.

No lám, hát a tieid a halak, Theodor? – kérdezi. Nos, akkor egy ilyen
ügyes embernek, mint amilyen te vagy, tudnia kell, hogy elfoglalt
helyért helybért kell fizetni. Akkor hát kár is tovább beszélnünk a
dologról.

Theodor még mindig nem adta fel a reményt, hogy Holmengraa urat leveszi
a lábáról és így folytatta:

A pékség, amely most a mi tulajdonunkban van, tudomásom szerint szintén
az ön telkén épült.

Na, hiszen az egyremegy!

Mi tehát meg fogjuk önnek fizetni a bért.

Egyébként jól megy az üzlet? kérdezi Holmengraa úr.

Hát nem panaszkodhatunk.

Holmengraa úr még egyszer bólint és aztán elmegy.

Nagyon kellemes volt neki, hogy újra felléphetett valakivel szemben,
mondhatott valamit, aminek súlya van és hivatkozhatott a tekintélyére.
Ez nem sokszor fordult elő az utóbbi években. A tavasz is megbizsergette
egy kicsit a vért az ereiben, minden évben így március táján valami
változást érzett magában, a léptei hosszabbak lettek és a szava
határozottabb. A tavasz még egy csúnya játékot is űzött vele, még egy
keresztet rakott a vállára: fölébresztette benne az ifjúság
szenvedélyeit és ennek bizony ostoba és bosszantó következményei voltak.

Találkozik egy fuvarossal az úton. Az ember köszön Holmengraa úrnak, és
azt mondja, hogy ő a Marcilie apja.

Úgy! feleli Holmengraa úr.

A lányom ismét önnél szolgál, mondja az ember.

Úgy! Csakugyan.

Igen, és a gyerek most már nagy fiú lett és szeretne síelni.

Úgy. Nagyon helyes.

De nincs ám síje.

Holmengraa úr kiveszi a tárcáját és odaad egy bankjegyet. Itt van ni,
vegyél neki sít! De mit fog csinálni a sível most tavasszal?

Hiszen már egész télen ezt feleltem neki, mégis folyton a síért nyafog.
Egyébként nálunk fönt a hegyekben eláll a hó egészen Jánosnapjáig.

Jól van, hát vedd meg neki a sít! Marcilie nagyon rendes lány,
megérdemli, hogy a kisfia sível szaladgáljon.

Mindjárt gondoltam! mondta az ember. Tudtam, hogy csak Holmengraa úrnak
kell szólni és Holmengraa úr nem fogja tűrni, hogy a gyerek egyre
bőgjön. És nagyon szépen köszönöm a pénzt az ő nevében is! Nem vihetném
el a kocsimon a nagyságos urat? kiáltott az ember Holmengraa után.

Engem?

Úgy értem, hogy megfordulnék és hazavinném az urat. Szívesen megtenném,
ha megelégednék egy ilyen nyomorúságos szánnal.

Az ember már fordítja is a lovat.

Eridj csak tovább az útadon! kiáltja Holmengraa úr és eltávolodik a
szántól.

Bizony ostoba dolgok is történhetnek vele, ezt már nem lehet elkerülni.
Mit is tehetett volna ellenük? Itt egy ember már azt ajánlja neki, hogy
kapaszkodjék fel egy fahordó szán tetejére, mintha csak valami
segelfossi benszülött lenne, akár az ügyvéd, vagy a boltos Theodor.
Bizony ez ellen tenni kell valamit, mert az emberek már nem tisztelték
őt, a tekintélye egészen megfogyatkozott.

De ennek a ravasz rókának, már mint a Marcilie apjának és Marcilie
gyermeke nagyapjának bizonyára megvolt vele a célja, mikor a
malomtulajdonost maga mellé szerette volna ültetni a szánra egész
Segelfoss szemeláttára.

Egyszerre csak azt hallja, hogy valaki kiáltozik előtte és egy férfi a
karjával hadonászik. Konrad az, a napszámos, most jön lefelé a malom
felől.

Holmengraa úr nem gondolhat mást, csak hogy valami komoly baj van, alig
tudja megvárni, míg Konrad a közelébe ér, és megkérdezi:

Mi történt?

Semmi, feleli Konrad. Csak annak a szános embernek kiáltottam, hogy
szeretném, ha elvinne.

Holmengraa úrnak ez nem megy a fejébe. Hova akarsz menni? kérdezi.

Csak a boltba, de gyorsan, ha lehet. Kifogyott a dohányunk odafönt.

Holmengraa úr arca megvonaglik, mintha korbáccsal vágtak volna bele, de
csak egy szempillantás az egész, aztán rögtön elmúlik.

Nincs egy fölösleges szivarcsutkája uraságodnak? kérdezte Konrad.

Ebben a pillanatban Holmengraa úr talán azt szeretné, ha visszatérne
matrózéveinek ifjúsága és ereje. Rossz dolog, ha az ember megöregszik,
Holmengraa úr tehetetlen volt. Aztán összeszedte magát és ezt mondta:

Azt a kétszáz zsákot még ma délután meg kell tölteni. Megértetted?

Lehetséges, hogy Konrad csakugyan megértette, de ez a figyelmeztetés
szemmelláthatóan nem volt rá különösebb hatással, ügyet se vetett rá.
Kivette a zsebkendőjét és az orrát törölte, közben pedig nyugodtan
elindult a főnöke mellől.

Holmengraa úr már attól tartott, hogy elvetette a sulykot és ezzel már
megint a súlyos következmények egész árját vonja magára. Végül is ő már
öregember, gondolta, és azért szeliden így szólalt meg: Nem kell munkába
állnod, míg meg nem ebédeltél. Vagy ettél már?

Hogy ettem-e? válaszolt Konrad és mosolygott. Hogyne, már többször is.

Azt kérdem, hogy ma ettél-e. Ebédeltél már ma?

Hát miért nem mondta mingyárt úgy uraságod?

Holmengraa úrból kitör a bosszúság:

No ez már mégis több a soknál! Egy napig se maradsz tovább a malomban!

De Konradnak már néhányszor felmondtak így, ezt nem is érezte különösebb
csapásnak, elég esze volt hozzá, hogy tudja: az ő és társai kezében van
a hatalom. Megfordult és ezt mondta:

Most pedig én szólok valamit: Tóbiás, az öregembernek mérsékelnie kell a
hevességét. Húszan vagyunk egy ellen és egyikünk se született
rabszolgának.

És mit gondolsz? mi hányan vagyunk? mondta Holmengraa úr és egészen
kikelt magából. Majd megtanítlak én benneteket…!

Ja, a szabadkőművesekre gondolsz? kiáltotta Konrad. Azokban már az ördög
se hisz!

És Konrad nyugodtan nekiindult az útnak. Felült az ember mellé a szánra
és leszánkázott a boltba dohányért.

Holmengraa úr pedig hazamegy és azt mondja Irgensnének, a
házvezetőnőnek:

Holnap reggel Délre utazom a postahajóval. Kérem, csomagolja be a
bőröndömet. Csak a legszükségesebbeket viszem magammal, egy-két inget,
miegymást, mert az első északi hajóval nyomban visszatérek.

Irgensné már hozzászokott az ilyen hirtelen utazásokhoz. Holmengraa úr
úgy nevezte ezeket, hogy „a páholy nagygyűlése“. Az asszony megkérdezte,
hogy Mariane kisasszony is utazik-e. Holmengraa úr azt felelte, hogy
nem. Nagyon fontos az útja, legjobb lesz, ha egyedül utazik. – Közben
majd maga vigyáz a házra, Irgensné.

Vigyázzak a házra! mondta Irgensné megsemmisülten. Ó, milyen
szerencsétlen vagyok! Elveszett a kulcsom és nem találom sehol. Még
éjjel az ágyban is csak azon jár a fejem!

A kulcsa?

Igen, az éléstár kulcsa, mint már mondtam. Tűvé tesszük érte az egész
házat, de nem találjuk sehol.

No, ez még nem katasztrófa, mondja Holmengraa úr szórakozottan.

Pedig nagy volt a baj. Irgensnének nem volt nyugta, a kis kulcsnak nem
lehetett nyomára akadni sehol, mintha elnyelte volna a föld, ősszel
történt bizonyára, disznóöléskor, akkor volt nagy sürgés-forgás az
éléstárban. Keresték a kulcsot künn és benn, az emberek egymást motozták
meg és minden élő lelket megkérdeztek a kulcs felől. Azóta már elolvadt
a hó az udvaron, de a kulcs még nem kívánkozott a napvilágra. Persze az
a baj, hogy nem egy rendes, díszes szakállú nagy éléstárkulcs volt az,
hanem valami silány kis jószág, könnyű kis nikkeldarab, síma, mint a
papiros, és olyan rövid, mint valami lakatkulcs, vagy egy Yale-kulcs,
amit az óraláncán hord az ember.

És most nem tud bemenni az éléstárba? kérdezte Holmengraa úr közönyösen.

Dehogynem! mondja Irgensné és önkénytelenül elmosolyodik ennyi férfiúi
tudatlanság hallatára. Hiszen egész télen át ki-bejártunk az éléstárban.
De a padláson keresztül kell bemennünk, mert a padláskulcs szerencsére
még megvan.

Szóval mégse komoly a baj, mondja Holmengraa úr és közben máson jár az
esze.

Sőt nagyon is komoly, Irgensné attól tart, hogy valaki megtalálhatja az
éléstár kulcsát, kinyithatja vele az ajtót, aztán ellophat mindent, ami
csak a kezeügyébe esik. Pedig az éléstárban sok minden van, hús és
szalonna és hal és sajt és vaj és befőtt és zsemlemorzsa és kétszersült,
szóval minden, amire csak gondolhat az ember. Irgensné ezért megkéri
Holmengraat, hogy vásároljon egy új lakatot a városban és a
malomtulajdonos ezt meg is ígéri. Ezentúl éjjel-nappal magamnál hordom a
kulcsokat, fogadkozik az asszony.

Holmengraa úr igazi kincset talált a házvezetőnőjében, az asszony
hűségesen szolgálta őt és a segelfossi évek alatt mindig csak a gazdája
érdekeit tartotta szem előtt. Most azonban egy más kérdés foglalkoztatta
Holmengraa urat: elég gazdag és előkelő-e a háza ahhoz, hogy vendégül
láthassa ifjú Willatzot? Ez volt ám csak a nagy probléma! Az ablakrolók
több helyütt akadoztak, itt-ott már le is mondtak róla, hogy egészen
felhúzzák őket és hosszú ideig ugyanabban a ferde mozdulatlanságban
meredtek meg. Az ebédlőben a tálalón volt elég ezüstnemű meg csiszolt
üveg, modern vázák. Egy német gyártmányú faragott falióra is lógott a
falon, de ha valami különös súlyt nem erősítettek az ingára, akkor nem
járt, Irgensné ezért zöld horgolóselyemel egy kavicsot kötött rá. Ez nem
volt se szép, sem előkelő. A szalónt néhány megfelelő változtatás
egészen lakályossá tehette volna. Mostanában különösen elhanyagolt volt
ott minden, a jó Mariane nem tudta levetkőzni azt a rossz szokását, hogy
mindig egy nagy csomó könyvet vitt fel a szobájába, aztán elfelejtette
őket visszatenni a helyükre, pedig a félig üres könyvszekrény nagyon
szomorúan festett.

Holmengraa úr lehívta a lányát, az asztalra csapott, szemére hányta a
hiányzó könyveket meg a kavicsot az óra ingáján, sőt még a ferde rolókat
is. De Mariane csak nevet, mert hogy az apja mindig olyan jó és tréfás
kedvében van, belecsimpaszkodik a hajába és kijelenti, hogy semmi
értelme sincsen az ilyen hosszú hajnak és hogy az apja utazás előtt
okvetlenül meg fog nyiratkozni.

Jójó, de most éppen nem vagyunk olyan jóbarátok, mondja az apa és még
mindig rideg a hangja. Kavics az órán! Ki látott már ilyet? És
egyikteknek sincsen szemmértéke? Se neked, sem Irgensnének? Nem látod,
milyen ferdén lógnak a rolók? Most pedig menj és hozd le azokat a
könyveket, amíg szépen mondom!

Én pedig azt mondom neked, hogy én a te kislányod vagyok, ez volt a
Mariane válasza és ha te egy helyes kis apuka lennél, akkor segítenél
nekem lehozni a könyveket.

Nem köszönöd meg, ha én segítek neked, mondta Holmengraa úr csipősen, te
szörnyeteg, te indián, te úgynevezett Mariane!

De azért természetesen elment vele, sőt évődött is vele öregember
létére. Ez a két ember mindig így élt egymás mellett. Az apa
megkísérelte néha, hogy komoly legyen és haragos, úgy tett, mintha nem
hallgatna a lánya szavára, hanem egészen megkeményítené a szívét. De
azért minden úgy történt, ahogy Mariane kisasszony akarta.

Hiszen Holmengraanak senkije se volt Marianen kívül. A Felix fia egészen
fiatal korában kiutazott már Mexikóba, most már benszülött mexikóinak
számított és hajós lett belőle, azóta már egyedül vezetett egy hajót.
Ugyanúgy ment a sora, mint annakidején az apjának, olyan jól, mintha
mese lenne, – tudja Isten!

Mariane egyébként nem volt különösebb szépség a sárga bőrével és a
benőtt homlokával. Az orrában volt valami nyers, erőszakos, ez az orr
szimatolt, nagy volt és csúnya. Mariane lelkében is egyesült sok jó és
rossz, mint minden emberében és Mariane különös egyéniség volt, néha
zárkózott és ravasz, néha pedig odaadóan gyengéd. Fiatal kora ellenére
már régen érett lány volt, ezt a koraérettséget az indiánus anyjától
örökölte, hasonlóképpen a karcsú testet és a settenkedő járást, úgy hogy
Mariane alapjában véve nagyon vonzó teremtés volt. Csak a világosbarna
szemeit kellett megnézni, – azok se voltak tulajdonképpen szépek, de
mandulaformájúak és szerfölött ragyogóak. A fülében azok a hatalmas
arany félholdak, – nagyon feltünőek voltak, viszont Mariane nem is volt
közönséges segelfossi lány, elnyűtt köpenyben és ódivatú kalapban. Az
apjának tehát öröme telhetett benne! Holmengraa urat a saját természete
hazardőrré tette, világvándorává és csak a véletlen tehet róla, ha
történetesen üzletember lett belőle. Nem értett hozzá, hogy a lányát
bevezesse a házvezetés ezer fortélyába, de tudott jókedélyű barát lenni
– és mégis megmaradni önmagának örök titokzatosságban.

Este Mariane elkísérte az apját a kikötőbe és megvárta, amíg hajóra
szállt. Sok ember állt köröskörül, ki köszönt, ki nem, de valamennyi
kíváncsian odafordította a fejét, mikor Holmengraaék arra haladtak.

Mariane a partról már nem tréfált az apjával ennyi ember előtt, hanem
csak integetett neki, aztán hazaindult.

Itt fekszik egy kétkoronás. Ki vesztette el? mondta, mikor elhaladt a
pénzdarab mellett és lemutatott a földre.

A boltos Theodor odasietett, fölkapta a levegőbe a pénzdarabot és nagyot
nevetett:

Ejnye, de éget ez a pénz! Ki a gazdája? kiáltotta.

De nem jelentkezett senki. Mindenki a zsebébe nyúlt, de senkise mondta,
hogy a pénz az övé. Lars Manuelsen morgott csak valamit és mélyen a
zsebeiben turkált, mintha a pénzdarabot valószínűleg ő vesztette volna
el.

Theodor azt mondta:

A tulajdonos nem jelentkezik. A kétkoronás az öné, Holmengraa
kisasszony.

Nem az enyém, mondta Mariane és nyugodtan tovább ment.

De hiszen ön találta meg! kiáltotta utána Theodor, de hasztalanul.

Ha a boltos Theodor maga dobta le a pénzdarabot, csak hogy beszédbe
elegyedhessen a lánnyal, úgy ez a kísérlete kudarcot vallott. Kissé meg
is zavarodott, mikor a pénzdarabot zsebrevágta. Lars Manuelsen azonban
erősködött, hogy az övé a pénz és ezt mondta: Volt nekem egy
kétkoronásom és most, nézzétek, egy sincs az erszényemben! Boltos
Theodortól azonban nem volt könnyű pénzt kapni, sokkal is jobban
tisztelt ő minden garast.

Egyelőre megtartom, mondta.

Hát a tied? kérdezte Lars Manuelsen.

Theodor elgondolkozott, érezte, hogy sarokba szorították. Csak nem
gondolják az emberek, hogy ő mindenáron beszélgetésbe akart keveredni
Marianeval?

Nem, a pénz nem az enyém, mondta határozottan. De azért megtartom.

Lars Manuelsen pedig sértődött hangon jelentette ki:

Nincs kedvem két koronáért vitatkozni veled. Az ilyesmire nem szorultam
rá.



5.

Sjura frissen és vidáman látott a dologhoz, hogy mindent összehordjon,
ami a fészkéhez szükséges. Az Isten azért küldte nekünk ezt az eleven
állatot, hogy legyen miben gyönyörködnünk, mondta mindig az öreg
Katrina, a kis Pauline és a kis Gottfred anyja.

Március lett és a kemény hideg már elmúlt, az öreg Katrina minduntalan
rálehelt az ablaktáblákra és úgy olvasztgatta rajtuk a jeget: Hál
Istennek, rövidesen elmúlik a tél, Sjura már kezdi összehordani a
galyakat.

Pedig Sjura nemcsak a galyakat hordja össze, hanem összehordott biz az
mindent, amit csak meglátott, csillogó holmikat, zsíros papirost és
szövetholmit. A kíváncsisága és a mohósága akkora, hogy a legfurcsább
dolgokat is megkívánta. Mit akart például Lars Manuelsen pápaszemével?
Hiszen aligha olvasta vele a vásári jelentéseket, mint Lars Manuelsen és
nem volt rá szüksége, hogy jobban lásson, mint ahogy máris látott. Lars
Manuelsen elvesztette a pápaszemét, mikor egyszer hazatért a
szállodából. Pontosan emlékezett a helyre és vissza is fordult, hogy
megkeresse, a pápaszem azonban nyomtalanul eltünt. Ezt csak Sjura
tehette, mondta Lars Manuelsen.

Most azonban Sjura Holmengraa úr nagy háza felől repült a fészke felé és
valami csillogó holmit hozott a csőrében, ami se szalma, se galy nem
lehetett. Leereszkedett a földre, mint egy papírdarab, amint a forgószél
szárnyán körbe-körbe libeg. A gonosz Sjura fehér-fekete volt és szép,
határozottan szép, fekete tollának volt valami érces fénye. Érdemes volt
elnézni, mikor elüldögélt lent a földön, ide-oda ringatta a testét, –
megszépítette az egész környezetet. És Sjura eszes kis állat, bizonyos,
hogy hátul is vannak szemei, mert a legkisebb veszély közeledtére
azonnal felröppen. De ha aztán teljes biztonságban érzi magát, olyan
széles jókedve támad, hogy csak úgy kacag belé. Néha egy macska vagy egy
kutya veszi üldözőbe, ilyenkor Sjura végtelenül tudja bosszantani az
ellenfelét és ez pokoli mulatságot szerez neki. Nemcsak a szórakozás
viszi az emberi lakások közelébe, hanem a józan számítás is, mert itt
érzi magát leginkább biztonságban az ellenségei elől. Ilyen állat a
Sjura.

De gyakran az emberek a legnagyobb ellenségei.

Nem láttad, mit vitt a csőrében? kérdezte Lars Manuelsen felesége.

Ugyan, nyughass már azzal a Sjurával! feleli Lars Manuelsen, tudod jól,
hogy ellop mindent, ami elébe kerül és hogy ő lopta el a pápaszememet.
De ha majd fölépült a fészke és tojás lesz benne, meg a tojásban apró
fiókák, akkor lesz még néhány szavunk egymással.

Nehogy a fészekhez nyúlj! mondta az asszony.

És ez a vita minden tavasszal megismétlődött. Lars Manuelsen
mindannyiszor le akarta szedni a régi szarkafészket a nyírfáról a háza
előtt és a felesége mindannyiszor meggátolta ebben. Ó, az asszony ezt
nagyszerűen meg tudta okolni: Meglásd, Sjura megbosszulja magát,
Sjurának vannak titkos segítőtársai, föld alatt és föld felett, a lappok
üzeneteket küldenek Sjurával, Sjura véghetetlenül jó és mértéktelenül
gonosz egyidőben.

Lars Manuelsent hidegen hagyta ez a sok céltalan fecsegés és okoskodás.
Vigyázz magadra! mondta Sjurának és megfényegette az öklével. De
ugyanabban a pillanatban Sjura már a levegőbe szökkent a földről és
felröpült a nyírfára, egy percig nyugodtan megült az ágon, aztán
csöndesen, mint egy kísértet, eltűnt a fészkében. Mire ismét előbújt,
valami csillogó tárgyat tartott a csőrében, hunyorgott a szemével Lars
Manuelsen felé s gúnyosan nevetett. Szinte hihetetlen, – mintha csupa
epe és méreg lenne az az állat. Átugrott egy másik ágra, hogy Larsot még
jobban kigúnyolja, sőt továbbszökkent egy harmadikra is, ott oldalvást
hajtotta fejét és lekiáltott valamit Larsnak. Ez már mégis több volt a
soknál, Sjura túlságosan messze merészkedett ezzel a játékkal és Lars
Manuelsennek minden önmérsékletére szüksége volt, hogy a baltáját ne
hajítsa utána.

Ne bántsd Sjurát, annyit mondok neked! figyelmeztette Larsné újra az
urát.

Most én mondok neked valamit, válaszolta Lars Manuelsen nyomatékosan. –
Lars Manuelsen sok mindent mondott nyomatékkal, mióta egy nagyembernek
volt az apja és parókát viselt és a szálloda vendégei révén sok pénzt
keresett. Azonkívül Lars Manuelsen immár a maga gazdája volt, a tulajdon
földjén, és ez a kis föld két tehenet tudott eltartani, így már méltóan
fogadhatta a nagy fiát, ha látogatóba jönne és Isten tudja, talán a fiú
majd közönséges dolognak tartja a Sjura fészkét az udvaron. Azért mondja
most nyomatékosan Lars Manuelsen: Hol a pápaszemem? Az asszony nem
tudja. Kérdezd meg Sjurát, mondja Lars Manuelsen. És akarsz még valamit
tudni? kérdezi aztán. Láttál te már egy rendes udvaron szarkafészket,
varjúfészket és ennyi komédiát? Nem, azt még nem látta az asszony. No
hát akkor ne mesélj nekem annyit! rekeszti be a vitát Lars Manuelsen.

De nemcsak Sjura készíti elő a közelgő tavaszt, hanem például Rasch
ügyvéd is. Az udvarán minden havas helyet homokkal hintetett be, így
siettette az olvadást. Rasch ügyvéd néhány év alatt teljesen
megváltoztatta a birtoka külső képét, gyönyörű kertet és parkot
varázsolt a kopár mezőből, ahol csak takarmány termett két tehén
számára. Most már bezzeg nem volt itt takarmány, mindenütt bokrok
csoportosultak, fák meredtek az égnek és szép kerti sövények nőttek ki a
földből, örömet szereztek az embereknek és díszére váltak az ügyvédi
háznak meg egész Segelfossnak.

Rasch ügyvéd nagy munkát végzett, mióta pénzhez jutott. Mihez kezdhetett
volna a mezővel és a tehenekkel? Meg aztán a fejőlány egy cseléddel
többet jelentett volna a háztartásban. A tejet ugyanúgy beszerezhette ő
is a segelfossi uradalmi tehenészetből, mint a többiek. Hiszen igaz
mindaz, amit a norvég kisbirtokok fejlesztéséről irkálnak és fecsegnek,
de a gyakorlatban mégsem érdemes megvalósítani. Így legalább valami
kézzelfogható eredménye volt a munkájának, szibériai borsófákat és
amerikai fenyőket ültetett, de mindenféle más fákat meg bokrokat
hozatott az erdőből és elültette a parkjában, ahol kitünően tenyésztek,
magasra nőttek és valóságos erdő lett belőlük. Muus körorvos,
valahányszor látogatóba jött, mindig az ügyvéd parkjában bolyongott, jól
szemügyre vett mindent, időnként elismerően bólongatott és azt mondta,
hogy mindez igazán nagyszerű. Ha néhány évig ezt még így folytatja,
pacsirták fognak dalolni a berkeiben, mondta.

Ezt ugyan csak tréfának szánta, mert Muus körorvos művelt ember volt és
ha akart, ügyes fordulatokat tudott alkalmazni a beszédben, Rasch ügyvéd
azonban komolyan bólintott rá, mert ő viszont nem ismert lehetetlenséget
és neki a pacsirták se voltak elérhetetlenek. Rávette a környékbelieket,
hogy a számára mindenféle kagylókat és ritka kavicsokat gyűjtsenek
össze, a virágágyakat akarta csinosan bekeríteni velük, mint ahogyan a
módosabb déli házakban szokás. A nyaralója oldalán borostyán és
vadszőllő futott föl minden esztendőben és már csaknem elérték az eresz
alját. A ház homlokzatát természethű sárkányfejek díszítették, még
nyelvük és foguk is volt. A kert közepében a pázsiton volt a nyaraló
legszebb ékessége, egy kis cementmedence, volt benne néhány tonna víz és
abból kiemelkedett egy cső, a csövön keresztül pedig egy vízsugár
szökellt föl. Kétszáz koronába került ez a berendezés, mert nehéz volt a
nagy folyótól idáig vezetni a vízvezetéket, az ügyvéd azonban nem olyan
ember volt, hogy ilyenkor az árak iránt érdeklődött volna. A kert alján
zászlórud, a tetején ezüstös golyó.

Rasch ügyvéd nem is kívánhatott volna előkelőbb lakást magának és a
családjának. Egyetlenegy dolog volt még hátra: felavatni ezt a kertet
meg a parkot az egykori takarmányosrét helyén. Minden esztendőben
kitűzte ennek az ünnepségnek a napját, de aztán újra elhalasztotta, mert
a bokrok még nem voltak elég sűrűek, – most ismét elhatározta, hogy
ebben az esztendőben okvetlenül megtartja a felavatást. Vajjon nem
kedvezett-e neki mindenképpen az élet? Néha ugyan válaszúton volt, az
életnek egy és más adományát módjában volt elfogadni, meg vissza is
utasítani, de ő inkább csak elfogadta mindig. Az élet minden föltétel
nélkül házhoz szállította neki a szerencsét, adómentesen, mint ő maga
mondta volna, és neki nem volt más kötelessége, mint tudomásul venni,
hogy a szállítmány megérkezett, nyugtát adni róla: ebben az évben tehát
meg kell tartani a felavató ünnepséget.

Micsoda különbség a fiatal jogász közt, aki szegényen és nőtlenül
érkezett meg Segelfossba, hogy Holmengraa úr szolgálatába lépjen, – és a
hatalmas ügyvéd közt, akinek pénze is volt, pocakja is, meg tekintélye
is. Hol voltak már az idők, amikor az iroda előszobájába kiakasztotta
valamennyi felöltőjét és kalapját, hogy a várakozók odakünn azt higyjék:
sokan vannak már bent az ügyvédnél. És ültek az emberek az előszobában
és vártak türelmesen, néha hangokat is hallottak odabenn, aztán
hallották, amint az ügyvéd kinyitja a hátulsó ajtót, kikíséri a kliensét
és barátságosan búcsúzik tőle: Jónapot, a viszontlátásra! Bízza csak
ránk, majd mi nyélbeütjük a dolgát. Aztán kilépett az ügyvéd az
előszobába és nagyon szívélyesen köszöntötte a várakozót: Jónapot,
bocsásson meg, ha megvárakoztattam, éppen nagyon sok volt a dolgom.

Most már azonban csakugyan mozdulni se tudott a sok pörös esettől.
Közben pedig mint bankigazgató is tevékenykedett és titokban munkatársa
volt a Segelfossi Ujságnak is. Most már nem volt egyszerű bejutni az
irodájába, az embert előbb bejelentették. Az írnok ilyenkor kopogott az
ajtón és megkérdezte, vajjon az ügyvéd úrnak van-e érkezése fogadni
valakit. Rögtön! felelte Rasch ügyvéd. Vagy azt is felelhette: Egy
pillanat! Ki az? Lars Manuelsen? Kérje meg Manuelsent, hogy várjon egy
percig!

Az ügyvéd semmit se cselekedett ezalatt az egy perc alatt, csak a
homlokát ráncolta és gondolkozott. Aztán kinyitotta az ajtót és köszönt:
Jónapot, jónapot, Manuelsen! Tessék! Már régen vár?

Nem.

Lars Manuelsen előkelő akar lenni és ezért mondja, hogy nem várt sokáig.
Arra ő nem szorult rá. És az ügyvéd is eszerint bánik vele.

Üljön le, Manuelsen. Hallott valami újabb hírt a fiáról?

Nem, már régen nem hallottam.

Bizonyára nagy az elfoglaltsága a fővárosban, előadásokat tart és
irodalommal foglalkozik.

Valószínűleg úgy lesz.

A tudományos kutatásaival nagy feltünést keltett. Most svédre fordít,
amint látom.

Svédre?

Igen, svédre. Bizony, nagy ember lett belőle és kétségtelenül fölviszi
még a püspökségig.

Gondolja uraságod?

Persze, hogy gondolom.

De semmit se küld haza, mondja a nagy férfiú apja.

Csakugyan? Ezen csodálkozom kissé. No, de alighanem megfeledkezett róla.

Pedig ennyi idő alatt egyszer igazán eszébe juthatott volna.

Úgy lesz vele, hogy bizonyosan mindig halasztja, mert a munkája teljesen
igénybeveszi. Tapasztalatból tudom, hogy van az ilyesmi.

No, egy utalványt kiállítani öt vagy tíz koronáról nem kerülne különösen
sok időbe.

Nem, Manuelsen, de amíg elhatározza magát! Egyébként mégis csodálkozom
egy kissé. És a prédikációi gyűjteményét se küldte el?

Dehogynem. Csakhogy épen most vesztettem el a pápaszememet és ezért nem
tudom elolvasni. Az az átkozott Sjura vitte el.

Sjura? Ez kitünő!

Nem is olyan nevetséges, mondja Lars Manuelsen sértődötten, bizonyosan
tudom, hogy Sjura volt az. De mit is akarok mondani: Rendjén van az,
hogy a boltos Theodor megtarthasson magának egy kétkoronást, ha a
kikötőben egyszerűen felveszi a földről és zsebrevágja?

És Lars Manuelsen elmeséli az egész históriát, kardoskodik, hogy a pénz
az övé. Az ügyvéd megígéri neki, hogy beszélni fog a dologról
Theodorral, az ifjú Jensennel. Egyébként úgy találom, mondja még az
ügyvéd, hogy egy olyan embernek, mint maga Manuelsen, nem illik törődni
az ilyesmivel. Két korona, – mi az magának?

Az idén sokkal rosszabb a kereset, mint azelőtt volt tavaszkor, feleli
Lars Manuelsen. A szállodának kevés a vendége, a legutolsó kereskedelmi
utazó már a saját hajójával érkezett és egyáltalában nem is szállt
partra. Akkor se kerestem semmit.

Igen, hallottam erről az utazóról, mondja az ügyvéd.

Didriksennek hívják és a hajó fedélzetén kártyáztak, meg táncoltak és
ittak. Mindünket megbotránkoztatott ez a viselkedés.

Szóval, jókedvű fiatalember volt, mondja Rasch úr és szórakozottan nyúl
valami aktacsomó után az asztalon.

De még mennyire! Éjszaka félbeszakította a táncot és két lánnyal együtt
kihajózott a szabad tengerre. Az egyik uraságod Florinája volt.

Florina? Ugyan, fiatalság – bolondság! Tehát Florina is ott volt?

Ne szólj szám, nem fáj fejem, felelte Lars Manuelsen, aztán szúrósan
mered az ügyvéd szemébe és így folytatja: De abban bizonyos vagyok, hogy
Florina ott szerezte a fogfájását.

Rasch ügyvéd nem fészkelődött a helyén és a tekintete se villant rá Lars
Manuelsenre. Csak a szemét húnyta le, mintha valami a fülébe csattant
volna és elsüketítené. Vajjon mire célzott ez a parókás ember? Mit
tudhatott róla?

No lám, mondta Rasch ügyvéd. Hát Florina fogfájásról panaszkodik?

Igen, és hányingerről, mondja Lars Manuelsen.

Arról is? Hja, azért nem szabad tavasszal tánc közben felhevülni, mert
aztán könnyen meghűl az ember.

És most a vältai Nils is szakított vele.

Úgy. Szóval a baj sohase jár egyedül.

Csak azért mondtam, hogy tudja uraságod, mondja Lars Manuelsen.

Erre már mosolyogni kellett Rasch úrnak, Csak nem gondolja ez a vén
kópé, hogy őt most már a kezében tartja?

Egy olyan házban, mint aminő a mienk, a háziasszony dolga, hogy
rendbentartsa a szolgálóit. Fölöttük nem én rendelkezem, mondja.

Lars Manuelsen fölegyenesedik a helyén és mosolyog, valami gyönge,
ferde, különös mosollyal. Ezt már nem érthette félre az ügyvéd, sőt egy
kissé meg is zavarodott tőle.

Ami egyébként azt a kétkoronást illeti, adhatok egyet magának,
Manuelsen, mondja és odaadja a pénzdarabot. Annyira bizonyos vagyok
benne, hogy az ifjú Jensen át fogja szolgáltatni, hiszen jár magának.

Köszönöm, mondja Lars Manuelsen. És azt hiszem, hogy ha uraságod az én
Lassen fiamat beletenné az ujságba, legalább olvasnának róla az emberek.

Az nem áll módomban, felelte Rasch. Nem én szerkesztem a Segelfossi
Ujságot. – Vannak idők, amikor az ügyvédnek nincsen ellenére, ha őt
tartják akár jó, akár rossz értelemben a lap hangadójának, máskor
viszont sehogyan se volt ínyére az ilyesmi. Most például itt állt előtte
ezt a csavargó Lars Manuelsen és szerénytelenül úgy követelőzik, mintha
valamilyen szolgálatáért követelné a fizetséget, – de ugyan miért? Mikor
a kétkoronást megkapta, akkor is csak annyit mondott, hogy köszönöm, és
szó nélkül zsebrevágta. Ohó, Rasch ügyvédet nem lehet olyan könnyen
levenni a lábáról!

Lars Manuelsen azonban az idők folyamán biztos fellépést sajátított el
és nem tartotta szükségesnek, hogy bárkinek is a kedvében járjon.

Egyúttal pedig, mondta tovább rendületlenül, arra is célzást tehetne
uraságod, hogy kik a Lassen szülei.

Az ügyvéd csak a fejét csóválta és az iratai közt lapozgatott.

Lars Manuelsen erre eltávozott.

De néhány nap múlva már ott volt újra.

Most sok a dolgom. Mondja neki, hogy várjon, mondta Rasch az irnokának.

Lars Manuelsen várt jóideig künn az előszobában, míg végre beengedték.
Az ügyvéd ekkor felnézett az írásai közül és azt mondta neki:

Fogja rövidre a mondanivalóját, Lars, mert ma még sok dolgom van.

Hát csak azt akarom mondani, hogy nem állt semmi az újságban, mondta
Lars Manuelsen.

Az ügyvéd nem fojthatott el egy nyers mozdulatot, minden vére a fejébe
szállt és a kövér testét kiegyenesítette a székben.

Elég volt már ebből a szalmacsépelésből. Nem akarok hallani már arról az
ujságról, mondta. Menjen föl maga az ujsághoz, a szerkesztőt Kopperudnak
hívják, engem pedig Raschnak.

Én nem vitatkozom uraságoddal, arra nem szorulok rá, mondta Lars
Manuelsen és kiment az ajtón.

Az ügyvéd összeráncolta a szemöldökét és föl-alá járt a szobában,
egyszerre csak megállt az egyik falnál és még egyszer végiggondolta a
dolgot.

Hirtelen kiszólt az előszobába:

Manuelsen elment már?

Igen. Menjek talán utána?

Igen. Kérje meg, hogy jőjjön vissza.

Az ügyvéd ott áll az irodája közepén és hallja, amint az írnok Lars
Manuelsen után kiáltoz, aztán hallja, amint Manuelsen elutasítóan
mondja: Én arra nem szorulok rá.

A kockát talán elvetették! Csakugyan háborút akar a vén csavargó?
Szerencsétlen jószág, háborút Rasch ügyvéddel! De azért ez a mai nap már
elromlott. Miért kell neki háborúskodnia a vén csavargóval? Nem
okosabb-e szép símán elintézni az egészet? A napja már így is, úgy is
elromlott a sok izgalom következtében.

Érkezett ma valami pénzküldemény az előljárótól? kérdezi az irnoktól.
Árverést tartott több száz korona erejéig és nem küld semmi pénzt. Mit
jelentsen ez?

Az irnok csak a fejét rázza.

A derék ura-i előljáró is vigyázhatna magára egy kicsit.

És az ügyvéd az ebédnél is hallgatag és barátságtalan. Azt mondja, hogy
még sok munkája van hátra, egész aktahalom. Mindjárt vissza kell mennem
az irodába. Florina oda hozza utánam a kávét.

Mondd csak, miért van az az utálatos kendő a szádon? kérdi az ügyvéd,
mikor Florina szolgálóval egyedül marad az irodában.

Fáj a fogam, feleli Florina.

Ezt igazán nem csodálom, ha annyira kimelegszel tánc közben és az ilyen
fagyos éjszakákon, mint ezek a mostaniak, kihajózol a szabad tengerre.

Hát ezt már tudja a nagyságos úr? kérdi Florina. Akkor talán azt is
tudja, hogy miért tettem?

Az ügyvéd röviden azt feleli, hogy nem, és nem firtatja tovább ezt a
kérdést.

De Florina ajkáról csodálatos és érthetetlen szavak röpködnek, halk
célzások, mint amilyenek: Isten a tanúm! Mi lesz most már belőlem! Az
ügyvéd hol hevesen válaszol, hol csak nevet rajta. Ohó, mondja, mi
szükséged van akkor a vältai Nilsre, minden ujjadra kellene egy szerető?
Eggyel már meg sem elégszel? Hogy is hívják csak ezt az ujat? Didriksen?

Tehát már ezt is tudja a nagyságos úr? mondja Florina. De akkor talán
mégis tudja, hogy miért tettem mindezt?

Nem, mondja Rasch még egyszer. De mindenesetre ne járkálj itt a házban
ezzel a kendővel. Ilyet még életemben se láttam. Egy ilyen szép fiatal
lány, takarékkönyve is van… csak el ne veszítsd azt a takarékkönyvet!

Inkább sose lett volna takarékkönyvem! mondja Florina.

Ugyan miért? A vältai Nils örül neki, ő szivesen vesz el a
takarékkönyvvel együtt is.

Az ügyvéd az iratcsomó után nyúl, ezzel jelzi, hogy Florina elmehet már,
de a lány könnyre fakad. Ó, Florina még nem ért a végére a
mondanivalójának, ő is kifejlődött már, mint Segelfoss és mindennek
megtalálja a fortélyát.

Csönd, ne bőgj olyan hangosan!

Florina azonban élvezni akarta ezeket a perceket és legalább a szívén is
könnyített egy kicsit. Szívósnak és földresujtottnak mutatkozott,
lassankint pedig nagyszerű átmenetet talált a szolgáló szaknyelvbe,
folyton azt erősítgette, hogy semmi szíve sincs annak a férfinek, aki
pedig bezzeg máskép beszélt, mikor „liliomtiprásról“ volt szó.

Liliom? kérdezte az ügyvéd és felugrott a székről. Vigyen el engem az
ördög, ha liliom volt.

Itt a takarékkönyve, mondta Florina és az asztalra dobta a
betétkönyvecskét, nekem nem kell!

Rasch ügyvéd egy pillanatig merőn nézett a lány arcába. Aztán kurtán
fölnevetett és azt mondta: No még hozzáteszek valamit, a mai napon kerek
összegre egészítem ki. Aztán mutasd majd meg a vältai Nilsnek.

Az ügyvéd beírt valamit a könyvbe, aztán visszaadta Florinának egy olyan
mozdulattal, hogy az végét szegte minden további társalgásnak. A lány
elvette a könyvet, talán zavaradottságában, talán csak kiváncsiságában,
fölnyitotta, aztán elolvasta, hogy mi áll benne, ujra bekötötte a száját
a kendővel, a könyvecskét a mellébe rejtette és kiment az irodából.

No, ez is rendben volt! Sőt ezt alaposan elintézte! Az ügyvéd elővette a
bank főkönyvét és bevezette az összeget, aztán ismét elmerült a
gondolataiban. Igen, minden rendben volt. De azért legokosabb lesz, ha
Lars Manuelsennel szemben barátságosnak és engedékenynek mutatkozik. Úgy
látszik, az öreg gézengúz nem viseli el a szigorúbb bánásmódot és így
kettőjük közül – az okosabbnak kell engednie.

Az ügyvéd az ajtóba áll és levelet diktál az irnokának: Előljáró úrnak,
Ura. Tisztelettel kérjük, hogy a Segelfossi Takarék- és Kölcsönpénztár
javára esedékes és befizetendő árverési összegeket 8 azaz nyolc napon
belül elulírotthoz eljuttatni szíveskedjék…

Hiába, ez a nap már elromlott. Rasch veszi a kalapját, botját és sétálni
indul a szabad levegőre. Hallja, hogy kint a földnyelven cipekednek és
ácsolnak és odairányitja a lépteit. Ácsok dolgoznak a csónakházon, a
tánctermen, boltos Theodor kibővíti a csónakházat, egészen átépíttetti,
színpad lesz benne, meg padsorok.

Mi történik itt?

Színház lesz, felelik a munkások.

Íme, a hús vágyát így fojtják el gyufával! Még csak fokozni fogják evvel
a színházzal.

Az ügyvéd egy pillanatig ott áll és nézi a munkát. Akkor ér oda Baardsen
távirász. Nyilván van valami köze az új épülethez, mert ő ad parancsot
és ide meg oda mutogat. Az ügyvéd várja, hogy a távirász köszön-e neki.
Esze ágában sincs. Baardsen mérőléccel méreget egy falat, aztán megint
parancsol valamit. Vajjon Rasch ügyvéd belenyugodhatik-e abba, hogy úgy
bánjanak vele, mintha csak levegő lenne? Ez a távirász mindig szemtelen
volt, nem köszönt, ellenben ivott és csellózott és félénk volt a
lányokkal szemben. Ügyetlen fickó!

Rasch ügyvéd elmegy a boltba. Fölemelik előtte a pult csapódeszkáját s ő
a súlyos lábával végigdübörög a bolton, bemegy az irodába. Ez az iroda
Theodor szentélye volt, íróasztal, pénzszekrény és forgószék állt benne.
Theodor ír valamit.

Az ügyvéd szóbahozza a kétkoronás dolgát. Jelentéktelennek látszott
ugyan az ügy, de Rasch ügyvéd bizonyára nem tartja kevésbé
jelentékenynek, mint a többi ügyét. Miért akaszkodjék össze Lars
Manuelsennel két korona miatt? Hiszen az egész vagyona kis
kétkoronásokból épült fel.

Mikor Theodor meghallja, hogy miről van szó, először nem talál szavakat
és az arca szinte komikussá válik a nagy csodálkozástól. De okos ember
és megérti, hogy nem szabad sokáig tétováznia.

Tessék a pénz! mondta. Egészen megfeledkeztem róla. Igen, a parton
találtam.

Köszönöm, mondja az ügyvéd. Mindjárt mondtam, hogy ön ideadja nekem, ha
figyelmeztetem. Egyébként hogy megy a sora, Jensen?

Meglehetősen.

De a boltos Theodornak nincs nagy kedve ahhoz, hogy a pénzt így
kidobálja az ablakon. Nem úgy nevelték és nem is arra született.

De azért ne tessék gondolni, hogy a pénz Lars Manuelsené volt, mondja.

Rasch ügyvéd azonban, minthogy a kára már megtérült, csak ennyit felelt:

Nem értem, hogyan lamentálhat azért a jelentéktelen pénzdarabért, hiszen
maga nagy összegekkel dolgozik.

Nem lamentálok, csak mondom.

Mindjárt gondoltam. Apropos, mi az? Maga színházat épít?

Theodor a fejét rázza.

Ne is beszéljen róla. Igen, színházat építek.

De az ügyvéd nem érti a dolgot. Megkérdi, hogy mi jutott eszébe.

Hát igen, színházat építtetek, dísztermet, feleli Theodor. Ezek a
művészek írtak nekem, minthogy én vagyok ebben a községben a
legismertebb ember és engedélyt kértek tőlem, hogy játszhassanak. Ehhez
azonban házra is van szükségük.

Rasch ügyvédet bántotta ez a beszéd.

Maga a legismertebb ember ebben a községben? kérdi. Nem is tudtam.

De a boltos Theodornak talán csak megbotlott a nyelve, bizonyára azt
akarta mondani, hogy ő ismeri a legjobban ezt a községet. Tanult
emberrel szemben nem tehet mást, minthogy meghátrál. És még jobban
meghátrált, mikor Rasch ügyvéd ezt mondta:

Nem értem, hogy írhat valaki ilyen ügyben éppen magának. Hiszen maga nem
ért az ilyesmihez.

Azért kértem meg Baardsen távirászt, hogy ő ügyeljen fel a munkánál,
felelte Theodor szelíden.

No, jóhoz fordult! gúnyolódott Rasch. Ilyet még nem láttam.

Baardsen előkelő családból származik és azelőtt sokat járt színházba.

Úgy? Nem is hallottam a Baardsen családról.

Előkelő, gazdag család.

Lehetséges, mondja az ügyvéd, hiszen vannak kereskedő családok is. No
nekem mindegy. És már biztosította magának ezzel kapcsolatban a
Segelfossi Ujság pártfogását?

Ezt Theodor nem érti.

És a színészek se fordultak az ujsághoz az előadás ügyében?

Nem tudom.

No nekem mindegy, mondta Rasch úr.

Aztán elment, de nagyon bántotta a dolog.

Lám, hát a boltos Theodor a legismertebb ember Segelfossban? Szent
együgyűség! Sancta Simplicitas! ahogy latinul mondják, Színházi ügyben
nem egy Rasch ügyvédnek, vagy egy Muus körorvosnak, hanem egy boltos
Theodornak írnak!

Közben, úgy látszik, Theodort is bosszantotta a dolog, mert utánaszaladt
az ügyvédnek és megmutatta neki a színészek levelét. Kérem, tessék,
nézze meg maga! És valóban az állt benne, hogy Theodor Jensen úr
Segelfossban a legismertebb ember. Theodor tehát csak megismételte a
levél szavait.

Talán ön óhajtaná átvenni az épületet? kérdezte Theodor bosszúsan.

Én? Hogyan? Semmiféle épületet se veszek át.

Csak azért gondoltam, mert annyira beleavatkozott.

No, ez már sok. Ez a kis egér talán a fogait akarja mutogatni?

Vigyázz magadra, emberke! mondja az ügyvéd.

Vigyázzon maga magára, feleli Theodor. És egyszerre az öreg boltos Per
fia lett belőle, dühös volt és goromba, csak azért, mert elvesztett egy
kétkoronást és mert másnak a gőgje felbosszantotta.

De az isten szerelméért, Theodor valóban ujjat mert húzni Rasch-sal? Az
ügyvéd ment a maga útján és úgy tett, mintha a bolt, minden tulajdonosa
és vevője, meg egész Segelfoss, csak az ő birodalmának kis csücske
lenne. Döngő léptekkel haladt tovább. De roboghatott, ahogy csak akart.
Mégse volt egészen biztos a lába alatt a talaj. Mintha ma minden ember
tudott volna róla valamit.

Ekkor Theodor utána kiáltott egyetmást, előbb a két koronást emlegette.
Tehát csak ezt a csekélységet tudta róla Theodor, mást nem. Az ügyvéd
ismét biztos talajt érzett a lába alatt. De tudott Theodor többet is.
Kicsiny, fukar és bosszúvágyó ember volt, gúnyosan nevetett az ügyvédre.
Hiszen nem kiálthatott utána a vältai Nilsről meg a Florina
takarékkönyvéről semmit, anélkül, hogy az emberek azt célzásnak ne
vegyék.

Theodor úgy sompolygott vissza boltjába, mint egy kutya, amikor
szemérmetlenül kirohan és megugat egy-egy járókelőt. Aztán a vevői előtt
könnyített a szívén és azt mondta, hogy ő állíttatott fel új
zászlódombot és ő lobogtatott új lobogót, most meg színházat épít a
művészeknek, úgy tervezi, hogy később még állandó fényképészt is tart
itt, már érdeklődött is. És mit tett ezzel szemben Rasch ügyvéd?
Azonkívül még nagy címtáblát is akar elhelyeztetni a házán, Rajta lesz a
cég neve, mondja Theodor, Didriksen kereskedelmi utazó megígérte neki,
hogy aranyozott és sokszínű címtáblát szerez neki. Ha nem lesz is valami
nagyszerű, annyi jelentősége van mégis, hogy Segelfoss olyan lesz, mint
a többi város. Mit tett ezzel szemben Rasch ügyvéd? És látták már az
idei gyöngyvirágot, kérdezte Tehodor. Nézzék meg, tíz őre darabja, a
jövedelmet a község javára fordítjuk. Én vállaltam az eladást, hogy
mindnyájan vehessünk és tűzhessünk ki gyöngyvirágot, mint a többi
városok lakói.

És egy lélekzetre mindjárt kiadta a parancsot is Korneliusnak, meg a
többi szatócsinasnak, de úgy, hogy az egész boltban mindenki hallhatta:

Csináljatok rendet a raktárban, fiúk! Ma este jönnek meg a tavaszi
cikkeink.

Julius, a szálloda gazdája, sokszor jött el a boltba egy kis tereferére
és most is éppen itt volt. Jövedelmet szimatolt, üzletet és ő még nem
volt olyan előkelő, hogy ne nyujtsa ki érte a kezét. Julius – előkelő?
Istentelen volt, egészséges és goromba, de nem alávaló, még nem romlott
el. Az apját már demoralizálták és az a parókája miatt nem tudott
dolgozni többé. Az anyja egy kicsit nevetségessé tette magát, mert télen
karmantyút hordott, de egyébként éppen úgy robotolt, mint azelőtt, ha L.
Lassen anyja volt is. Julius azonban elfogadott minden keresetet, amit
csak a keze elbírt, már pedig jókora keze volt! Megkérdezte:

Hát akkor ma este sok árut kaptok?

Körülbelül száz bála érkezik a cégünk címére, felelte Theodor.

Kell-e segítség?

Már megállapodtam néhány emberrel, felelte Theodor röviden.

Julius persze nem tudta, hogy Theodor éppen aznap juttatott két koronát
az ő apjának, azt a két koronát egyszerűen odadobta egy piócának. Csak a
saját keresetére gondolt.

Száz bála? No, azt nem hiszem, mondta.

A régi borozó asztalnál néhány vevő állt, ezek is beleavatkoztak, nagyot
nevettek és így szóltak:

Száz bála? Hencegés az egész!

Mondjuk hogy csak öt láda, legfeljebb tíz láda, mondta Julius.

Veled nem vitatkozom, mondta Theodor bosszúsan.

Itt volt ez a Julius és kellemetlenkedett vele, ennyi ember
jelenlétében. És nem volt mód ellene semmit se tenni, nem lehetett
kidobni, bár mosdatlan szája volt.

Tíz ládába is sok belefér, mondta Julius.

Az ám, helyeseltek az italozó vendégek, örülnénk, ha tíz ládánk lenne, a
többi kilencvenet aztán megtarthatná Theodor.

És valamennyien teli torokból nevettek.

Nem értitek ti az ilyesmit! Hiszen egy egész láda csupa fésűvel lesz
tele, mordult fel Theodor, aztán az irodájába lépett, hogy ne kelljen
többet hallania.

Miféle fésű? kérdezte Julius. Sűrűfésű? Bontófésű?

Erre nagyot kacagtak a segédek.

Ó, ó, te Julius. Nem olyan fésűk azok, hanem olyanok, amiket a hajukba
tűznek a nők, ez a legujabb divat. Londonban most senkise jár ilyen fésű
nélkül, illetőleg a vének nem hordják, csak a fiatal lányok. És az ilyen
fésű barna vagy sárga, aszerint, hogy milyen a haj színe. Nagy készletet
kapunk belőle.

És mi lesz az ára? kérdi valaki a borosasztal mellől.

Az majd kiderül a fuvarlevélből. Még nem kalkuláltuk ki.

Mire azonban beesteledett és megérkezett délről a gőzhajó, nem állt ott
tovább, mint máskor, csak a szokásos postát rakta ki meg be, és tovább
haladt. A bolt száz bálája nem érkezett meg. Meglehetősen sokan
gyülekeztek össze a rakodóparton, főképen fiatalok és várták a tavaszi
cikkeket. Nevettek és hangosan beszéltek, hogy elleplezzék a
csalódásukat. Theodor a szalagos cipőjében járt ide meg oda és kicsit
bosszusnak látszott. Talán maga se várta a tavaszi cikkeket ma estére,
csak éppen előre akarta jelezni őket. Rávallott a büszke fiúra, hogy már
előre ki akarta élvezni az általános emóciót. Hát hol a száz bála?
kérdezte Julius. És hol van a tíz láda fésű? kérdezte szemtelenül.

De valami azért mégis történt ezen az estén: Holmengraa úr
visszaérkezett. Csöndes volt és titokzatos, nem mosolygott és csak
nagyon keveset beszélt. Mindenki észrevette, hogy valami változás
történt vele. Már a ruhája is elegáns volt, uj és selyembélésű. De a
legfurcsább mégis Holmengraa úr tekintete volt. Bandzsított talán? Úgy
festett, mint aki sokat böjtölt.

Mikor végighaladt a hajóhídon, éppen Rasch ügyvéd állt előtte a
felseégével. A teremburáját! Rasch ügyvéd meg akarta mutatni az
embereknek, hogy sétálni viszi a feleségét, ahányszor a fontos üzleti
ügyei mellett jut rá ideje. Ma például a rakodópartra baktatott vele és
ez nem is volt ostoba ötlet, mert éppen sok ember ácsorgott ottan.
Köszönt Holmengraa úrnak, mikor az megérkezett, de Holmengraa úr nem
fogadta a köszönést, hanem csak a kezét emelte a kalapjához. Mi az? A
középső ujján furcsa aranygyűrű van. Isten hozta! mondta az ügyvéd. Erre
nem felelt Holmengraa úr, hanem oldalt nézett, mitha bandzsítana és csak
elhaladt Rasch előtt.

Tyüh, de kellemetlen volt ez, mondta az ügyvéd a feleségének. Hangosan
mondta, csupa fontoskodásból és fölényeskedésből.

A körülöttük állók fülelni kezdtek és Raschné ártatlanul megkérdezte:

Mi volt kellemetlen?

Láttad azt a gyűrűt az ujján?

Gyűrűt?

Julius is hallatni akarta a hangját. Tolakodó fickó volt, nem átallotta
bárkihez kérdést intézni. Ezt mondta:

Én láttam a gyűrűt. Miféle gyűrű volt az?

Rasch kidüllesztette a mellét és megnézte Juliust, hogy válaszra
méltathatja-e. Aztán a feleségéhez fordult és megkérdezte:

És láttad azt a furcsa ferde pillantást? Biztosan sokat bőjtölt.

Mire valók ezek a kérdések? Mit akart velük az ügyvéd? Nem a babona
beszélt belőle és Holmengraa urat sem akarta támogatni vele, fokozni az
ő tekintélyét. Rasch ügyvéd nem ismert más tekintélyt, csak a magáét.
Azért beszélt, hogy csillogtassa a tudását, hogy fontoskodjék, hogy
megfélemlítse Manuelsent, a vén csavargót, hogy imponáljon a boltos
Theodornak, pedig Theodor ott állt a közelben és úgy tett, mintha ügyet
se vetne az ügyvédre.

Hát nem tudja megmondani, hogy miféle gyűrű volt az? kérdezte Julius.

Erre Rasch ügyvéd így felelt:

Inkább ne kérdezd Julius, mert ez meghaladja a te tudásodat. Az igazi
szabadkőműves gyűrű.

Az ügyvéd most a legszívesebben elhúzódott volna a tömegtől, de a
felesége vigyázatlanul megkérdezte:

Szabadkőműves gyűrű? Hát az olyan különös dolog?

Az ügyvéd ünnepélyes hangon oktatta ki a feleségét:

Mindig úgy hallottam, Christine. A szüleim házában az egyik falon lógott
az anyám nagyapjának az arcképe. Az így tartotta a kezét és a középső
ujján szabadkőműves gyűrű csillogott. Onnan tudom.

De mi célja van annak a gyűrűnek? kérdezte Julius. – Hogy ez a komisz
Julius nem tudta befogni a száját!

Az ügyvéd nem akart a nyilvánosság előtt tovább beszélni a dologról,
ahelyett a feleségéhez fordult és ezt mondta: Holmengraa úr most
körülbelül olyan magas színvonalon áll, amilyen magasan halandó csak
állhat.

Azután eltávozott a házaspár. Egyszerre nagy zúgás támadt, a tömeg
megtárgyalta a hallottakat. Mindenki a gyűrűről beszélt, sötét
kiváncsisággal néztek Holmengraa úr után és bólintottak: Ugylátszik,
komolyan szabadkőműves lett. Ott megy, gondolataiba merülten, bandzsi
szemmel, ki tudja, hogy látja-e még a jelentéktelen földi dolgokat? Az
ügyvéd azt mondta, hogy van valami kellemetlen abban az emberben. Lars
Manuelsen pedig hirtelen így szólalt meg: Majd írok a fiamnak, a
Lassennek, és tőle kérdezem meg. Az egyik ember a közelében a kétségét
fejezte ki, hogy Lassen maga tudja-e és így szólt: Azt hallom, hogy
senkise tudja az igazat a szabadkőművességről. Erre Lars Manuelsen
mosolygott. Ez volt az egyetlen mosoly ebben az egész komoly
gyülekezetben. És ezt mondta: Olyat el se gondolhatsz, amit az én Lassen
fiam ne tudna.

Mindenkit zavaros érzés fogott el. Mintha az örökkévalóság suhogtatta
volna itt szárnyait, valami rejtély, vagy hamis eskű, szerződés az
ördöggel.



6.

Sjura felépítette a fészkét, megtojta és kiköltötte a tojásait.
Valóságos családi élet folyt a nyírfa ágai közt és a szülők elvégezték
kötelességüket a kis hajlékban.

Lars Manuelsen átment a sagvikai Bertelhez. Bertel a malomban dolgozott,
de az öreg Katrine otthon volt és a liszteszsákjait varrta. Lars
Manuelsen megkérdezte, hogy kölcsön kaphatná-e a létrát. Vidd csak el,
mondta Katrine, de mit akarsz vele? – Föl akarok menni a padlásra,
kijavítom a kéményt, felelte Lars Manuelsen.

Hazavitte a létrát. Mivel pedig a felesége lent volt a szállodában,
egyedül maradt a házban. A létra nehéz volt és Lars Manuelsen a
zsebkendőjével megtörölte az arcát, meg a parókáját. Az egyik szarka
éppen eléje röpült le a nagy fészekből és nemsokára kirepült a másik
szarka is és letelepedett előtte a földön. Erre Lars Manuelsen
nekitámasztotta a létrát a nyirfának és felmászott a fészekhez.

A szemüvegét akarta megkeresni, de mikor belenézett a fészekbe, csak a
szarkafiókákat látta.

Milyen utálatos látványt mutattak ezek a kis csupasz teremtések! Nem
volt még tolluk és természetellenesen nagy csőrüket még nagyobbra
tátogatták, mint az öregek. Hol rikoltoztak, hol csipogtak, Lars
Manuelsen nem foghatta meg és nem dobhatta le őket, de alaposan el
akarta végezni a dolgát és az egész fészket meg akarta lazítani és le
akarta dobni. A fészek jó erősen ült két ág között és a meglazítás
meglehetősen erőltető munka volt Lars Manuelsennek. Végül is sikerült
egy nagyobb darabot kitépnie a fészekből, körülbelül a felét. Azt
legörgette a földre. Utánanézett a fészekdarabnak. A két nagy szarka
éppen alatta ült. De a szemüvegét nem találta meg. A fiókák nagyra
tátották a csőrüket és csipogtak, fészkelődtek, mint megannyi kis ördög.
Lars Manuelsen dühösen szakította le a fészek alját is és ledobta a
földre a fiókákkal meg minden egyéb tartalmával együtt.

A szarkaszülők pedig csak ültek lenn és nézték.

Lars lement a létrán és lent szétszedte a fészket. Mindenféle rongyok,
csontocskák, üvegdarabok. És mi lehet az a csillogó nikkeldarab? A
pápaszemét nem találta meg, talált azonban helyette némi gyapjuszövetet
és egy eléggé használható rézfésűt. Lars Manuelsen zsebrevágta
mindezeket. Ott feküdt még mindig a nikkeldarab, Lars Manuelsen közelről
szemügyre vette és azt gondolta magában: Bizonyosan ez lesz a kis kulcs,
Irgensné ezt vesztette el! Egész télen át mindenkit megkérdezett az
éléstár kulcsa felől és most íme előkerült. Lars Manuelsen gondosan
zsebrevágta a kulcsot és tovább kutatott a fészekben, de egyebet nem
talált. Végezetül pedig széttaposta a fiókákat, egyiket a másik után,
hogy kiirtsa a szarkacsalád ivadékait. A szarkaszülők pedig ott ültek és
nézték.

Lars Manuelsen visszavitte a létrát Sagvikába és megköszönte. Az öreg
Katrine azt mondta: Szóra se érdemes. Most aztán rendben van a kéményed?

Igen, mondta Lars Manuelsen.

Hazament és eltüntette a fészket, aztán elindult a szálloda felé. A
szálloda volt a második otthona, a felesége ott főzte az ebédet, ő pedig
ott cipelgette az utasok bőröndjeit. Julius bizonyos mértékig
gondoskodott az anyjáról és ennek fejében az anyja dolgozott neki. Az
apa meg a borravalókból élt.

Julius nem volt rossz üzletember, nem tudott jól olvasni és a maga
használatára csak valami jelírással írt. Természetes esze azonban volt
és hihetetlenül jó emlékezése, a szálloda-számlákat mindannyiszor
pontosan és tisztán megőrizte az eszében. Már az is boszorkányos munka
volt, üres kézzel megalapítani ezt a virágzó szállodát. Igaz, hogy a
vállalkozás legkezdetén kénytelen volt némi hitelt igénybevenni a
Segelfossi Takarék- és Kölcsönpénztárnál, amint azt annakidején mindenki
megtette, a pénzt azonban a házra, a berendezésre, meg építőfára
költötte, nem pedig szórakozásra és cicomára. Úgy látszik, a szerencse
is kedvezett neki, ha nem is kapta meg a kis Paulinét a segelfossi
kastélyból, – pedig az igazán kitünően beleillett volna a szállodába, –
nem, nem kapta meg, az ostoba lány, úgylátszik, nem szerette őt, de
egyébként szerencséje volt Juliusnak mindenben. Mikor az első háza
leégett, alighogy teljesen berendezték, nem vesztett rajta semmit. Sőt
ellenkezőleg, még keresett is, határozottan jó üzletnek bizonyult az a
tűz eset. Julius új házat szerzett és ujra berendezkedett, azzal a
különbséggel, hogy azelőtt két ágya volt, most pedig hat. A tűzvész
valóságos főnyeremény volt a számára.

Ősz felé aztán kezdtek szállingózni a kereskedelmi utazók. Az első a
postahajóval érkezett, prémes kabáttal a karján, és mikor lement a
boltba, mintakollekciós bőrönd volt a kezében. Aztán jött egy második
is, ezen már külsőleg is jobban meglátszott a kereskedelmi utazó és mind
a két kezében bőröndöt cipelt. Julius odalépett hozzá és elvette tőle a
táskákat. De nem sok idő telt bele és jöttek az előkelő utazók,
vasveretű bőröndökkel, ezeket már ki se lehetett csomagolni a boltban,
föl kellett vinni a szállodába, a nagyszobába. Ettől kezdve Julius már
igazi szállodás volt, az apját szolgának alkalmazta, maga pedig
adminisztrálta a szállodát. De nyár közepén és tél derekán, szóval a
holtszezónban, maga Julius is minden munkát elvégzett, ami tennivaló
csak akadt, eleven volt, mint a csík, és ha semmi más keresete nem
nyílt, hajlandó volt még a boltos Theodornak is segédkezni a
halszárításban.

Juliusnak hát jól ment a sora és Lars Manuelsen többi gyermekének se
volt rossz dolga. Daverdanának megvolt a saját háza és biztos jövedelme,
de ha sok volt a vendég a szállodában, ő is kisegített. Három testvére
másutt élt, az egyik Trondhjemben volt férjnél, az egyik öccsét Lassen
tiszteletes mint világítótoronyőrt juttatta álláshoz, a másik öccsét
pedig Amerikába küldte, mert itthon sehogyan sem akarta megemberelni
magát. Voltaképpen Lassen tiszteletes minden tőle telhetőt megtett a
családjáért, de ez rendjén is volt, hiszen ő volt a nagy ember, neki
állt csak módjában tenni valamit. Viszont sohase cselekedett többet,
mint amiért a felelősséget bátran vállalhatta. Így például Julius
egyszer olcsón akart cégtáblát festetni a szálloda fölé, Korneliust
kérte meg, hogy szívességből fessen nyomtatott betüket egy vaslemezre és
ugyanakkor írt a bátyjának is, vajjon kiírhatja-e a cégtáblára, hogy:
Hotel Lassen. De ezt bizony nem lehetett. Lassen tiszteletes, – mint azt
mindenki el is várta tőle, – nem akarta a nevét egy szálloda
cégfeliratáról leolvasni. Írd csak ki, hogy Hotel Larsen, írta, én azért
akkor is föltétlenül betérek oda, ha egyszer északra visz az utam!
Tovább aztán afelől érdeklődött, hogy Holmengraa úr még mindig
fentartja-e a hatalmas malomüzemét és még mindig olyan gazdag ember-e,
mint régen, végül pedig megírta, hogy Marianet egynéhányszor látta
véletlenül Kristiániában és a lány nagyon bájos teremtés lett. Üdvözöld
a nevemben, írta.

Ez a Lars megbolondult! mondta Julius és megvetően mosolygott.

Az apja azonban éppen akkor lépett a szobába, azonnal rendreutasította
és kijelentette, hogy Lassenen senkise mulathat.

Törődik vele az ördög! mondta Julius. Egyéb nincs abban a levélben?

A levelet Daverdana olvasta fel és most így fejezte be:

Ne feledkezz meg a következőről, Julius öcsém: Az utasok gyakran
vesztenek el, vagy hagynak ott könyveket a szállodákban, miután már
elolvasták azokat. Légy szíves, ha ilyen könyveket találsz, őrizd meg és
küldd el nekem, hogy a könyvtáramba beiktassam és a pusztulástól
megmenthessem őket.

Persze, persze, ez a Lars folyton csak a könyveket bújja! mormolta az
anyjuk és a fejét rázta.

Még csak az kellene! mondta Julius gúnyosan. Egy szóval sem írja, hogy
mit fizet értük.

Nem szégyeled magad jó keresztény létedre? kiáltott Lars Manuelsen. Lent
a nagyszobában fekszik éppen két ilyen könyv, megyek és elhozom őket.

Fütyülök a Larsra, mondta Julius.

Lars Manuelsen visszatért a könyvekkel a kezében és azt mondta: Ha te
nem őrzöd meg ezeket Lassen számára, akkor megőrzöm én.

Daverdana felolvasta a címeket: „A teterviki tűzhalál“, „Nyomon a
véreb“, és hozzátette: Ugyan adjátok nekem!

Kitünő könyvek ezek, be fogom köttetni őket, mondotta, csakhogy az apját
bosszantsa. Nem adom oda rongyos két koronáért, azt megírhatod
Lassennek.

A gúnyos mosoly azonban hirtelen eltűnt az ajkáról, mert az ablakon át
észrevette, hogy az előljáró közeledik. Julius nem mindenben járt el
olyan tiszta becsületességgel, mint ahogyan kellett volna és ezért nem
szívesen látta az előljárót a szállodájában. Bár mindenkivel elég
szemtelenül viselkedett, amikor bátornak kellett volna mutatkoznia,
ijedt képet vágott és alázatos lett, – ilyen volt már gyermekkora óta.
Az előljáró pedig bejött az ajtón, a sapkáján aranypaszománt és az
irattáskáját a hóna alatt hozta. Jónapot! mondta.

Nem volt nála békésebb ember a környéken. Már többször járt itt, mikor
Lars Manuelsennél kellett foglalnia valamit, vagy mikor Lars Manuelsent
feljelentették birkalopás miatt, de ha jött, mindig egy adjonistennel
köszönt és egy istenáldjával távozott. A minap egy kellemetlen mellékízű
óracsere ügyében jött el Juliushoz, mert Aslak, a melommunkás,
kártérítést követelt és Julius megbüntetését, de az előljáró semmisnek
nyilvánította a cserét és kibékítette a két felet. Bizony ilyen ember
volt az ura-i előljáró.

Helyet foglal és társalog a háziakkal mindenféléről, csak azután tér rá
a tárgyára. Julius, mondja, az árverési elszámolás miatt jöttem. De nem
tudom, kedvedre lesz-e a dolog.

Ez a Julius komisz ember, a szelídség felháborítja. Minthogy csak egy
elévült árverési elszámolásról van szó, azonnal visszanyeri a
lélekjelenlétét, sőt már szemtelenkedni is mer.

Ezért igazán kár volt idefáradnia, feleli. Felmehettem volna én is az
irodájába és akkor elvittem volna a pénzt.

De itt a közelben volt éppen dolgom.

Csakhogy ma nincsen pénzem kéznél, mondja Julius. Majd pár nap mulva
elhozom.

Az a baj, hogy a bank azonnal akarja a pénzt, veti közbe az előljáró. Az
ügyvéd ma küldött nekem újabb felszólítást.

Julius szemtelensége nőttön-nőtt. Most már azt kérdi:

Dehát mennyiről is van szó? Nem is érdemes annyit beszélni a dologról.
Egyébként az is érdekelne, hogy a többiek mind fizettek-e már?

Nem, mondja az előljáró, a többiek ugyanazt mondják, mint te, hogy
későbben fizetnek.

Rajta leszek, hogy még ma este elhozzam a pénzt, jelenti ki Julius, azt
a néhány garast majd csak felhajtom valahonnan.

Mikor aztán az előljáró becsukja maga mögött az ajtót, Julius a hasát
fogja nevettében és már megint visszanyerte minden bátorságát. Törődöm
is én ezzel a fickóval, mondja. A révészeknek is van ilyen
aranypaszomántjuk a sapkájukon.

Nem kellett volna ma estére igérned a pénzt, aggodalmaskodott az anyja.
Honnan veszed most azt a nagy összeget?

Julius úgy tett, mintha nem hallaná, viszont kifejti egy friss ötletét.

Veszek hat darab kis tejszínes kannát, hogy minden utazó külön kaphasson
egyet. Ha csak egy nagyot teszek az asztalra, akkor már az első félig
kiüríti. Mire a másodikra kerül a sor, az egyszerűen kopog az asztalon
és még ráadást kér. Erre pedig ráfizetek!

Az már igaz, helyesli az anyja.

De ezentúl nem így lesz, mondja Julius. És a könyvek… Hova lettek a
könyvek, Daverdana?

Az apja félrerakta a könyveket, de Julius megkeresi őket és nem is adja
többé ki a kezéből. És Julius megint lóhátról beszél, hogy az apját még
jobban bosszanthassa.

Ha majd beköttettem őket, akkor Lars pénzért megkaphatja nálam, mondta.

Barom! mondta Lars Manuelsen.

Hehehe! Üdvözöld a nevemben! Ezt itt nem értem, mindenesetre nagyon
együgyűen hangzik.

Ki együgyű?

A Lars. A leghatározottabban állítom. És te mit gondolsz, apám?

Hogy nagy a szád!

Hehehe! Nem mennél fel most Marianehez, hogy átadd neki a fiad
üdvözletét? Érthetetlen, hogy ez a Lars mindig ilyen vacak könyvekre
gondol, amilyeneket az utazók sutba dobnak. Nem nagyszerű dolog?

Daverdana közbeszól: Talán bizony Paulinének akarod adni a könyveket.

Paulinének? És ha így volna?

No, az ugyan kárbaveszett fáradság. Tudni se akar rólad.

Ez talált. Julius dühbe gurult:

Hát, vigye el az ördög az a Paulinét! A fehérnép mind haszontalan. Azt
hiszed, tartom őket valamire? De a könyveket mégse kapod meg, Daverdana.

Nem is kellenek.

Sose kapod meg.

De nagyra vagy. Pedig lesz még rám szükséged.

Nem. Nincs rád szükségem. Mire köllenél te nekem? Majd a városból
hozatok gazdasszonyt és az csinál meg mindent. Mit szólsz hozzá, anyám?
Akkor te is elmehetsz.

Az anyja sírni kezd:

Jó, jó, az Úristen táplált mostanáig kegyes morzsáival, majd ezután is
gondoskodik rólam.

Úgy van, mondja Lars Manuelsen is, az Úristen majd gondoskodik rólunk,
öreg szülőkről, úgy ahogy eddig se hagyott cserben.

No meg a Lars! gúnyolódik Julius. A nagy Lassen!

Erre Lars Manuelsen dühösen kiegyenesedik és nyomatékkal ezt mondja:

Többet a lábamat se teszem be ebbe a házba, ezt a füled mögé írhatod.
Aztán az a Lassen, a fiam, szent ember, miattad pedig szégyelnem kell
magam Isten és emberek előtt. Csak te kerülnél olyan bizonyosan Isten
birodalmába, mint ő.

Mit küldött neked? kérdi Julius. Mindaketten már régen a szemétdombon
feküdnétek, ha én nem lettem volna.

Az anya sír, Lars Manuelsen pedig az ajtóban áll és a kilincset fogja.
Pedig az egész csak olyan apró egyenetlenkedés, amelyik mindig
kibéküléssel szokott végződni. Daverdana megsértődött az új gazdasszony
miatt:

Szóval, a városból hozatsz gazdasszonyt?

És ha megtenném?

És hat tejszínes kancsót vásárolsz. De nagyon előkelő lettél!

Igen. Hat tejszínes kancsót, bólint Julius. Még ma este megveszem őket.

Az előljárót persze nem tudtad kifizetni?

Ne üsd bele mindenbe az orrodat, hallod? kiáltja Julius. Nem tudtam
kifizetni az előljárót? Ha elővette volna a számlát, abban a minutumban
kifizettem volna.

Daverdana nevetett és a két öreg is nevetett. Julius előkapta a tárcáját
és bankjegyeket vett ki belőle, rengeteg pénzt. Egyenként csapta le a
bankjegyeket az asztalra, hogy csakúgy csattogtak és mikor az utolsót is
letette, rácsapta a kezét.

No és most mit szóltok ehhez? Ki tudtam volna fizetni az előljárót?

Végignéz a három emberen, azok szótlanul bámulnak. Az ördöngős Julius
ennyi pénzt kapart össze, a zsebében hordja, milyen gazdag! Daverdana
úgy tett, mintha az a pénz nem lenne sok, nem lenne valami nagyon sok,
csak rámutatott és így szólt:

Azzal a pár bankjeggyel akarsz hencegni? Láttam én már egyszer
háromezret is.

Az apjuk azonban megváltoztatta a véleményét.

Ne ellenkezz annyit Julius-szal, Daverdana, azt nem szeretem. Juliusra
nem lehet panasz, azt mindig mondtam és anyád is tudja. Ha pedig annyi
pénzed van, Julius, akkor ne engedd, hogy az apád éhezzen, ez nem szép
tőled.

Éhezel? Irj Larsnak! felelte Julius.

Csak egy vagy két koronát, Julius. Attól még gazdag maradsz.

Egyetlen őrét sem. Irj Larsnak!

Hagyd csak meg a pénzét, kiáltotta Daverdana és dühösen felkelt. Nincs
azon áldás. Menetközben azonban még az ajtóból visszaszólt: És eszedbe
ne jusson engem még egyszer elhívni!

De persze, alig múlt el néhány nap, Julius megint elküldött Daverdanáért
és Daverdana el is ment. Alapjában nem volt egyenetlenség köztük, az
egész család összetartott a maga módján. És Julius a maga külön módján.
Ezt tették a többiek is. Vagy azelőtt talán okosabbnak mutatkozott
Julius? Tartozott a boltban, az előljárónak és megfizette talán a
tartozását? Megengedte vajjon, hogy kizsákmányolják, tönkretegyék? Hohó,
tudta Julius, hogy mit csinál. Megvolt vele a szándéka, a hátsó
gondolata: az adók. Azt akarta, hogy a vagyonát minél kevesebbre
becsüljék. Ebben megértéssel támogatta az egész család, hiszen az maga
is erre törekedett egész életében. Adó? Mi az? Sohase csikartak ki még
haszontalanabbul pénzt a szegény ember zsebéből! mondta Julius. Az adó a
gazdagoknak való, az uraknak. És mióta Segelfoss önálló község lett, nem
akart vége szakadni a sok adókivetésnek. Örömest részt vett volna az
urak kiirtásában, hajlandó volt leadni rájuk az első lövést.

Lars Manuelsen a fiával tartott, most nem ellenkezett vele, mert már
közeledett a holtszezon, amikor nem volt borravaló és amikor jó volt
tudni, hogy a Larsen szálloda konyhájában mindig találni egy-két
falatot. Ilyenkor aztán Julius volt az első és utolsó gondolata és apa
meg fiú a legjobb barátok lettek.

Ördöngős fickó volt az a Julius! Mások hencegtek a pénzükkel, Julius
azonban – azonkívül, hogy leánykérésen is törte a fejét, – minden pénzét
a zsebében hordta és csupa józanságból mindenütt adósságokat csinált. A
szállodának kellett volna lobogó, a kikötőnek volt zászlaja, a boltnak
volt zászlaja, a Segelfossi Ujságnak volt zászlaja, de volt-e ilyesmire
Juliusnak pénze?

Gyáva és rossz ember volt, de huncut is.

Mit csinált vajjon az ura-i előljáró? Hiszen nem kapta meg a pénzt. Ó,
ez az ő hibája volt. Nem értette ő meg már Segelfosst, annak a tíz
körmét kellett volna mutatni, de azt az előljáró még nem vette észre.
Nehéz keresztüllátni az olyan emberen, amilyen Rasch ügyvéd. Hogy az
árverési összegeket a lejárat napján kell megfizetni? Jól van. De ha
egyszer nincs meg a hozzávaló pénz. Néhány évvel ezelőtt ott volt az
előljáró, meg a felesége az ügyvéd lakodalmán, akkor még testvérek
voltak, jó barátok. Mennyire megváltoztatta az idő a várost, meg az
embereket! A szomszédok pörösködtek a csónakkikötőért, a malommunkások
egymást jelentették fel holmi késelésért a táncteremben, egy legényt
pedig tiltott vadászatért jelentettek föl az előljárónak, mert a csupasz
sziklák közt vadászgatott. De most már magát az előljárót is veszedelem
fenyegette. Mikor legutóbb Rasch ügyvédnél járt, nem tudott pontosan
számot adni a kezelésére bízott összegekről és bizony megfenyegették.
Hát lehet az ilyesmit ésszel fölérni?

Az ura-i előljáró behajtotta az árverési összegeket a bank javára, de a
pénzt a maga céljaira használta föl. Szó, ami szó: hátralékban volt a
fizetéssel. Bár a régebbi időkből volt néhány követelése, minthogy
azonban nem voltak karmai, nem tudott azokból behajtani semmit. Az
utolsó napokban mint valami közönséges pénzbeszedő, lejárta az egész
kerületét, de nem gyűjtött egyebet, csak – csalódást. Mind jobban
összecsaptak a hullámok a feje fölött. Volt ugyan egy már majdnem
teljesen felhízott ökre, de mégis csak kár lenne így nyár elején
elfecsérelni azt a jószágot. Lehet ugyan, hogy Holmengraa úr megveszi az
ökrét, hiszen mindig szívesen segített rajta. Az a néhány száz korona is
nagy segítség lenne most neki. Volt az előljárónak egy pompás lova is, a
legrosszabb esetben ahelyett is vehetne egy olcsóbbat.

Milyen szófukar és mogorva ma az előljáró úr, enyelgett vele Mariane.
Csak nem követtem el valami rosszat?

Csak jót követett el, mint mindig, felelte az előljáró.

Mégis olyan keserű hangulatban van és ideges, ilyennek még sohase
láttam. Pedig még nem mondtam fel magának a barátságot, folytatta
Mariane kacérul.

Erre már nem tud mit válaszolni az előljáró, csak mosolyog és a fejét
rázza a kedves beszéd hallatára.

Aztán sok mindenre térül a szó, és Mariane újra évődni kezd.

Nemsokára visszaérkezik az ifjú Willatz, – majd szólok neki, hogy magára
valahogy ne találjon szemet vetni, mondja az előljáró.

Nehogy eszébe jusson! fenyegeti meg Mariane. Elvenné az egyetlen
fiatalembert is tőlem, pedig másra már nem számíthatok.

Lesz-e a dologból valami még ebben az évben? tréfál az előljáró.

Azt nem tudom, feleli a lány. De annyit biztosan tudok, hogy magukat az
egész históriából csak a lakodalom érdekli. Persze, hogy egész éjszaka
mulathassanak, pöfékelhessenek és iddogáljanak. Nagy lumpok maguk
mindaketten, a papával együtt.

Beszélhetnék az apjával?

Hogyisne! Hogy mindent elpletykázzon neki, amiről beszélgettünk!
Egyébként a papa még a magáénál is rosszabb hangulatban van, azt hiszem,
eljegyezte magát a fővárosban, mert mikor hazajött, valami gyűrű volt az
ujján.

Igen, erről már hallottam.

De olyan komikus az a gyűrű, még kő sincsen a közepében. Már meg is
mondtam neki, hogy én bizony egyik gyűrűmet se cserélném el az övével.

Mit gondol, Mariane kisasszony, nem beszélhetnék egy pillanatra
Irgensnével?

A lány gyorsan felpillant rá és megkérdezi:

Miről van szó?

Arról van szó… feleli az öreg, nem, tulajdonképen semmiről sincsen szó…
csak éppen az ökrömet szeretném eladni.

Mariane elgondolkozik, látja, hogy az öreg úr mosolyog, de nem tud hinni
félig sem ennek a mosolynak. Ó, Mariane nem volt már kislány. Több
mindent megértett ő már, mintsem gondolták volna!

És az segítene a maga helyzetén? kérdezte.

A férfi hallgat és csodálkozón tekint rá. Csak mikor a lány megismétli a
kérdést, akkor válaszol:

Hogy segítene-e? Igen.

Nekünk éppen szükségünk volna egy ökörre, mondja Mariane. Éppen ma esett
szó róla, hogy hús után kell néznünk valahol a környéken. Az ifjú
Willatz hazaérkezik és bizonyosan hoz magával utitársakat is, aztán ha a
vendégnépség ebédre jön, rendesen kitünő az étvágyuk. Hát jőjjön akkor,
előljáró úr és próbáljon szerencsét azzal az ökörrel, – jól van, jól,
ismerem én már magát.

Ha, ha! Nevetnem kell, mert mindjárt arról beszélt, hogy rajtam segít-e
a dolog. Az ökör még nem hízott meg kellőképen. Őszig bizony még ráférne
egy kis hízlalás, de ha maguknak olyan sürgősen van rá szükségük…

Azonnal idehívom Irgensnét.

Holmengraa úr nem mutatkozott, csaknem mindenki számára láthatatlan
maradt és fenn töltötte az idejét a hálószobájában. Régi szokásához
híven még most is megtette mindennap a körútját: elment az irodába,
onnan a raktárba, ahol a kikötőmester tett-vett, aztán a malomra került
a sor, később pedig a rakodóházra. Ott mindig talált egész sor
liszteskocsit, színültig megrakták őket és elindították a kikötő felé,
de Holmengraa úr nem beszélt senkivel. Most egészen új modort sajátított
el, – csakugyan felsőbbséges volt ez a modor! Egy szót se beszélt a
munkásaival, hanem minden mondanivalóját a malommesterhez, a sagvikai
Bertelhez intézte, vagy pedig Ole Johanhoz. Ennek még a bérét is
fölemelte és munkavezetőt csinált belőle. Holmengraa ezekkel se beszélt
sokat, csak rövid parancsokat adott ki: A nagy szállítmánynak még ma
este az északi postahajón kell lennie, el ne felejtsétek! – Sietni kell
a rakodással, Bertel. – Ole Johan, rajta legyen a szemed, hogy minden
rendjén menjen, arra valók az embereid!

Ole Johan mintha a saját szemében is megnőtt volna, mióta nagyobb lett a
felelőssége és a bére, derekasan kitett magáért. Ostobának ostoba volt,
az igaz, de erős, mint a bika és jó figura volt a lisztes ruháiban. Első
nap óta itt dolgozott a malomban és alaposan kitanult mindenféle munkát,
most, hogy munkavezető lett belőle, még jobban összenőtt a malommal, sőt
most már vasárnaponkint is bejárt, és ahogyan ő ott körülnézett és
szemlélődött, abban volt valami a gazda önérzetéből. „Mi“, mondta, mikor
a malomról beszélt. „Most majd elszállítjuk a lisztet“, mondta ha
egy-egy szállítmány útnak indult. Igen, Ole Johan értette a dolgát és
minden rendjén is ment a keze alatt.

Holmengraa úr, mihelyt elhagyta a malmot, nyomban ismét hazament. Ez is
az új modorához tartozott. Szinte úgy tett, mintha valami tanácsot
követne, vagy szerepet tanult volna be és ezzel bizonyosan önmagát
úntatta a legjobban. Fínom selyemmel béleltette ki a ruháját és ebben a
ruhában nem lehetett szabadon mozogni, valóságos büntetés és
kínszenvedés volt a számára ez a viselet és ugyanolyan kényelmetlennek
érezte a magányos órákat fenn a hálószobájában. Mihez fogjon? A tavasz
ismét beköszöntött. Megifjodott a föld és az egész természet mintha
tótágast állt volna és bizony az öreg malomtulajdonos is csodákat érzett
magában. Valamikor ilyentájban kicsit elkószált a saját házai közt,
elment megnézni az egyiket vagy a másikat, amint éppen a fejébe vette –
és ilyenmódon nem egy kalandban volt része, nem egyszer sikerült egy kis
boldogságot lopni, s ez aztán igazán tiszta nyereség volt. De most már
vége a sok bohóságnak, Holmengraa urat bilincsbe verte a saját új
modora.

Mert kétség se lehetett felőle, Holmengraa úr teljesen új modort
sajátított el. Hogy visszaszerezze az emberei előtt régi tekintélyét,
nem akart többé elkeveredni köztük, hanem visszavonult, előkelően
öltözködött és a kellő tisztes távolságban tartotta magát tőlük. A
titokzatos gyűrűt is azért hordta az ujján, hátha még hasznára lehet.
Voltaképen megértette az embereit, hiszen ő maga is közülük való volt a
születésénél fogva, egy parvenű a nép széles rétegeiből. És Holmengraa
úr jól ismerte a világot, ahonnan származott. Nemrégiben még, ha
találkozott a munkásaival, titkos félelemmel mindjárt arra gondolt:
vajjon köszön-e vagy sem? Most már jelentősen javult ez az állapot, a
munkások önkénytelenül is a sapkájuk után nyúltak. Ez már valami! A
gyűrű és az új modor megtette a hatását, most már csak okosnak kellett
lenni! Vajjon hogyan viszonozza ő a köszönést? Lehet, hogy ebben is
valami ismeretlen tanácsot követett: nem köszönt vissza, egyáltalán nem
köszönt, csak éppen intett a fejével, de azzal se nagyon, inkább csak
úgy ráhunyorgott az emberekre, mikor elmentek előtte és úgy tett, mint
akit más gondolatok foglalnak el. Sokan azt hiszik, jó elkerülni a
nappal világosságát, Holmengraa úr talán nem vélte éppen így, de
mindenesetre nem átallotta a saját házában meg idegen házakban
kódorogni.

Egész délután roskadásig megrakott lisztes szekerek haladtak lenn az
úton. A postahajó késő este tülkölt csak és aztán kikötött. Holmengraa
úr nem vett részt semmiben, utána se nézett a dolognak. Menni kellett
annak ő nélküle is, a kikötőmester serényen rakatta fel a
liszteszsákokat és a rakodást maga ellenőrizte, holott erre a célra egy
alkalmazottja is volt. De vajjon miért viselkedett ilyen szokatlan módon
a kikötőmester? Azt nem mondta meg senkinek. Most azonban itt volt Rasch
ügyvédné. Az utolsó három postahajó megérkezésénél kijött a kikötőbe és
nézte a rakodást, a kikötőmester pedig mindannyiszor személyesen ügyelt
fel annál. Most ismét itt állt az asszony és csakugyan érdekes látvány,
– valóságos élmény volt nézni, amint a tagbaszakadt kikötőmester ide-oda
rohant a kikötőben és harsány hangon rendelkezett a liszteszsákok felől.
Igaz, hogy meg is volt hozzá a szép, csengő hangja, sok évvel ezelőtt ő
alapította a segelfossi dalárdát és maga volt az első énekes.

De vajjon Rasch ügyvédnét mi hozza ki ilyen későn a kikötőbe? Tudni
akarta, hogy nem érkezik-e meg az ifjú Willatz, – ez volt a célja a
kijövetelével. Rajta kívül senki se jött el, hogy fogadja a
fiatalembert, nem, egy Holmengraa már nem volt valami nagy ember
Segelfossban, most már mindenki nagy ember volt itt és mindenki egyforma
kicsiny. Persze Holmengraa úr, az nagy ember volt, de rajta kívül már
senki, sőt Holmengraa úr is sokat vesztett régi tekintélyéből. Amint
Raschné ott állt a parton, hogy üdvözölje az utolsó Holmsent, nem volt
különb, mint egy egészen kis szikla künn a tengeren, – eltűnt, elvegyült
a többiek közt.

Az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy vele és a
szándékaival törődjenek. Éppen nemrégiben jelent meg a Segelfossi Ujság
utolsó száma és benne egy hízelgő cikk L. Lassen tiszteletesről. Persze
a cikket Rasch ügyvéd írta, mert nagyon jó volt a fogalmazása és az
emberek élénken tárgyaltak mindenfelé. L. Lassen tiszteletes mintha a
világítótornya lenne Segelfossnak, most már a szomszédos Svédországot is
meg akarja hódítani, végtelen tudásának már régen híre futott az egész
országban és kétségtelen, hogy még püspökségig is fölviszi. És itt,
Segelfossban élnek a tiszteletreméltó öreg szülők, olvashatták, mit ír
az ujság az ő híres fiúkról. Csodálatos volt a cikk fogalmazása, ennek
csak Rasch ügyvéd lehetett a szerzője, senki más, mert bizonyos
dolgokban senki se ért a nyomába. A cikk végén azt is megemlítette, hogy
Theodor Jensen boltjának tulajdonképen egy konkurrensét kellene
felállítani.

Rasch ügyvédnek ez igazán ragyogó ötlete volt.

De a felesége, Rasch ügyvédné szégyenszemre ott állt még mindig a kikötő
partján és figyelt a kikötőmester hangjára, a szemét mereven a hajóra
irányította, úgy kémlelte az ifjú Willatzot. Most semmi más gondolat nem
volt abban a kicsiny fejében. És az ifjú Willatz végre is partraszállt,
ni itt jön csakugyan, fiatal, a ruhája szürke és egészen különös.
Persze, hiszen gazdag és elegáns ember volt, mint ahogyan ezt mindenki
el is várta tőle. A lakkcipőjének hegyes az orra és a nyakkendőtűjében a
gyöngy ibolyásan csillogott, nem volt olyan közönséges fehér email tű,
az útibőröndjei megannyi sárgabőr kincsek, – de azért ő se lépkedett
másként, mint a többi ember, Raschnénak pedig azt mondta, hogy jónapot,
közben lehúzta a keztyűjét és a kalapot is levette a fejéről.

Lám, most már nem keltett feltűnést a ruhája, mint annak idején, mikor
az apja egyes hosszabb távollét után hazahozta. De azért most is olyan
volt az ifjú Willatz, mintha a skatulyából vették volna elő, aranyfejű
bot lógott a karján, értékes darab, úgy örökölte az apjától. De mi
különös volt rajta? Legfeljebb az, hogy híres ember volt az egész
országban. A keztyűjét szép körülményesen újra felhúzta és üdvözölte
Juliust, – az egy kissé távolabb állt mellette, – azt mondta neki:
„Jónapot, Julius.“ Ez annak csöppet se volt inyére. „Üdvözlöm a
szülővárosában!“ felelte Julius és intett a kezével. De az ifjú Willatz
már ismét Raschnéhoz fordult és fölényes, évődő hangon beszálgetett
vele.

No, csakhogy végre megérkezett, mondta Raschné. Már minden hajóval
vártuk.

Köszönöm a kedvességét, Christine asszony, maga csakugyan a világ
leghűségesebb teremtése.

Ha most nem volna olyan késő, el se engedném, amíg el nem jön hozzánk,
legalább egy csésze teára. Miért érkezik ilyen későn?

Későn? ismételte a szót az ifjú Willatz és nevetett széles jókedvében.
Bizony, elmegyek magához, Christine, ebben a késői órában. Eljövök az én
rózsámhoz, megkocogtatom az ablakát és úgy suttogom: engedj be,
angyalom! Az ilyesminek nem is a reggeli előtt van az ideje. Gyerünk
csak, magával jövök mindjárt.

És a csomagja? kérdezte az asszony.

Azt majd eligazítja a kikötőmester.

Igen, de… a férjem alighanem már lefeküdt.

No, annál jobb, akkor egyenesen a konyhába mehetünk.

Nem lehetett tőle szabadulni.

Martin béres most érkezett oda kocsival és lóval, hogy elszállítsa a
podgyászt.

Aztán elindultak szépen egymás mellett: Raschné, a jószívű hölgy,
födetlen fővel, sál nélkül és Willatz Holmsen, Segelfoss ura és
legényember, a férfi, aki a hajóval érkezett, hogy meglátogassa a
birtokát. Bizony ez nem volt nagy úrhoz illő bevonulás.

Az emberek lenn csoportosultak a kikötőben és mindegyik mással
foglalkozott. Lisztet raktak be, tizenöt zsákot egyszerre, de a
kikötőmester már nem kívánt személyesen felügyelni a berakodásnál, a
hangját se lehetett hallani többé, hiszen Raschné már eltávozott a
partról. Lars Manuelsen egyik csoporttól a másikhoz járkált, mindenkinek
a fiáról és a Segelfossi Ujság cikkéről beszélt, bizony, igaz annak
minden szava, az emberek véssék jól emlékezetükbe, kicsoda Lassen
tiszteletes és kik a szülei.

Megérkezett az ifjú Willatz, meséli Julius, már üdvözöltem is. – Igen,
az ifjú Willatz van itt, mondják az emberek. Hasonlít az apjára, ő se
visel szakállt. De az alakja mintha magasabb lenne. – Akkora lehet, mint
én, mondja rá Julius. – Ó, Lassen kövérebb, mint akármelyiktek is,
mondja Lars Manuelsen, egyik se ér fel vele! Lars Manuelsen tovább
bolyongott egyik csoporttól a másikig és mind az járt a fejében: hogy
Willatz a földbirtokos, ma este megérkezett, de sok kereskedelmi
utazónak volt több pénz a zsebében, mint neki. Lelkemre mondom, hogy így
van. Egy muzsikus, olyan, mint egy kóbor komédiás. Bezzeg Lassen! Itt
járt, ezen a helyen és itt játszott, mikor még kis gyermek volt. Az
emberek Larsnak hívták és ezeket az utakat rótta a lába, a szeme pedig
itt nyugodott ezeken a szakadékokon és sziklákon. A szülőháza még most
is fönnáll, öreg apja és anyja laknak benne. Milyen szép volt mindezt
végiggondolni – Lassennel kapcsolatban.

A postahajó fölszedte a horgonyt és elindult. Késő éjszakára vált az
idő. A rakodóparton ott áll még vagy tíz láda, valamennyit a boltos
Pernek címezték, de Theodor nem mutatkozott sehol, nyilván azért, mert
csak tíz ládáról volt szó, nem pedig legalább is százról. Julius
találkozott Kornelius boltiszolgával és azt mondta neki: Itt vannak a
fésük, érkezett vagy tíz láda. – Ökör! mondta Kornelius dühösen.

De késő éjszaka Holmengraa úr mégis kijött a szobájából. Ugylátszik,
vágya támadt a szabad levegő után, csakúgy, mint más embernek és este,
mikor mindenki a kikötőben szorongott és elhagyottak voltak az utak,
Holmengraa úr is elősétált valahonnan. Isten tudja, honnan jött, lassú
léptekkel bandukolt hazafelé…



7.

Nagyszerű idők jártak akkoriban, szépen és jól köszöntött be a tavasz,
zöldeltek a mezők és a szántóföldek, a viharok, esők és a forróság, –
minden a maga idejében következett be. Pompázó és gazdag termékenységben
állt minden az urasági épület körül: a hatalmas segelfossi fensíkok, az
öreg fák és az erdő. Az embereknek semmi kivánnivalójuk se maradt.

Az ifjú Willatz nem hozott magával társaságot, de ő már egymagában is
társaságnak számított és ezért a birtok elevensége csodálatosan nőtt,
mióta a tulajdonosa hazaérkezett. Itt volt mindenekelőtt az evés
problémája. Vajjon mit adjanak be az asztalra? Segelfoss mindig
hemzsegett a nagy személyzettől és ez a személyzet most se volt éppen
csekély, bőségesen volt ennivaló, tartalékágy és több hatalmas
vendégszoba, ahol kényelmes tartózkodás esett, de ez a sok bolond ember
most is csak azon törte a fejét, mit akarhat vajjon enni és inni Holmsen
úr. Az pedig azt ette és itta, ami éppen elébe került, soha egy szót se
pazarolt az ilyesmire és nem voltak semmiféle különös kivánságai. Nem
olyan időket élünk, hogy dőzsölhetnénk, mondta. Gyermekkorában volt egy
hátaslova az istállóban és a kis Gottfred, a mostani segédtávirász,
gondoskodott róla, hogy a ló rendes legyen és tiszta. Most azonban nem
volt hátaslova és nem is kivánkozott utána. Egyszer csak felnő az ember,
mondta. Mikor Martin béres meghallotta, hogy nem tudnak elég változatos
étrendet összállítani Holmsen úrnak, maga ajánlkozott, hogy a tilalmi
idő létére kimegy vad szárnyasok után az erdőre, Holmsen úr azonban a
fogát csikorgatta és a válaszával rögtön elnémította Martin bérest: Menj
csak és lődözd a madarakat! mondta neki. Én meg majd nyomban
följelentelek, érted?

Segelfoss ura tehát nem ismert tréfát. De az se baj! Alig melegedett még
meg itthon, máris mindenki a szívébe zárta. Alapjában mindenkit
szőrmentén kezelt és nem ütötte bele mindenbe az orrát, de ha aztán
szükség volt rá, ugyancsak a sarkára tudott állni. És micsoda ereje volt
ennek a fiatalembernek! Az aratóknak elállt szemük-szájuk, mikor egyszer
valami óriási köszörűkővel kínlódtak, az ifjú Willatz pedig váratlanul a
segítségükre sietett. Ó, nagyon köszönöm, mondta Martin béres és
megrőkönyödött egy kicsit. Nézte a földesúr kezét, – milyen biztos a
fogása és milyen vasökle van!

Az ifjú Willatz átment Holmengraa úrékhoz és ott nagyon szívélyesen
fogadták. Holmengraa urat már évek hosszú sora óta nem látta, azért meg
is ütközött egy kicsit, amint a szemébe ötlöttek a közelgő öregség jelei
a malomtulajdonos alakján. Bizony, azok a szemek elfénytelenedtek már
egy kissé, és a fej valahogy előrekókkadt. Őszinte öröm látszott az öreg
úron, jóságos, egyszerű arca földerült és a lesgzeretetreméltóbb módon
üdvözölte az ifjú Willatzot. Boldog volt-e most? Leültette egy jó székbe
a vendégét, aztán csöngetett. Csakugyan boldog volt. Lám, ez a a
fiatalember elsőnek őt látogatta meg, hozzá jött el először a híres
művész, az ujságok kedvence, az ifjú Willatz, Holmsen hadnagy fia, –
hozzá, nem pedig Rasch ügyvédhez, vagy Landmarck lelkészhez, igenis ő
hozzá, a királyhoz jött el legelőbb, amint azt el is várta tőle.

A zongoráját engedelmével a raktáramba helyeztem el, amíg megérkezik,
mondta.

Köszönöm, nagyon jól volt így, felelte Willatz.

Most aztán mondja meg, hol akarja felállítani, én kirendelem vagy
félszáz emberemet, azok majd óvatosan odaszállítják. A téglaégetőbe
kerüljön, úgye?

Hálásan köszönöm, felelte Willatz. Minden megváltozott ezen a vidéken,
csak az ön szeretetreméltósága marad mindig a régi, mondta. És az ifjú
Willatznak eszébe se jutott, hogy Holmengraa úr csak kérkedett azzal a
félszáz emberrel, nem is volt már ötven munkása.

Most Irgensné jött be a szobába és Holmengraa úr fel akarta frissíteni a
vendége emlékezetét Irgensné irányában, erre azonban nem került sor. A
fiatalembernek már a köszönésén is megérzett a nagyrabecsülés és a régi
ismeretség emléke, Irgensné pedig örült, hogy fölvette a
gránátékszereit. Bort és kalácsot hozott, egy kis kóstolót abból a híres
kalácsból, amely szinte elolvad az ember nyelvén.

Szívesen fogadtam volna önt már kinn a kikötőben és Marianenak is az
volt a szándéka, hogy kijön, még őrszemet is állítottunk, csakhogy későn
futott be a jelentéssel.

Ez több is lett volna, mint amennyit megérdemlek.

Nem, dehogy is lett volna több, mondta Holmengraa úr nagykomolyan.

És most itthon van Mariane kisasszony?

Nincs fönn a szobájában, Irgensné? kérdezte Holmengraa úr.

Azonnal megnézem.

Azért ne zavarja Mariane kisasszonyt, kiáltott Irgensné után az ifjú
Willatz. Egyébként nem vagyunk teljesen idegenek egymásnak, az utóbbi
években többször volt szerencsém találkozni a kisasszonnyal.

Igen, Mariane meg is írta. Maga volt olyan szíves és elvitte néhányszor
színházba meg hangversenyre.

Hát Félix kint van még Mexikóban?

Igen, kint van és kinn is marad. Tengerész lett belőle és már többször
érintette az európai partokat, egyszer már Kielben is járt. De haza
akkor se jött. Most már önállóan vezet egy hajót.

Ez már teszi! Én ugyan nem értek hozzá, de képzelem, hogy ez már nagy
eredmény, úgy-e? Az ő korában, úgy értem.

Igen, határozottan csinos eredmény.

Mi, többiek, nem visszük semmire, mondta ifjú Willatz.

No, ugyan, hiszen magából híres ember lett azóta, felelte Holmnegraa úr,
mindennap írnak magáról az ujságok.

Nem ér az semmit. Múlnak az évek és én még nem alkottam semmi
maradandót. Igaz is, Holmengraa úr, ugye, mi már mindent
kiegyenlítettünk? Azt hiszem, nincsen több követelése rajtam.

Nem, nincsen több követelésem, sajnos, felelte Holmengraa úr és
mosolygott.

Nem sajnos, – hála Istennek! mondta az ifjú Willatz és ő is mosolygott.

Egyébként nem lett volna szükséges, hogy teljesen kiegyenlítse az
adósságát, jegyzi meg erre Holmengraa úr és olyan, mint a megtestesült
jóindulat. Isten tudja, nem a bor szédíti-e meg a fejét. Mert
hozzáteszi: Legalább is várhatott volna, amíg pénzzavarba jutok.

Az ifjú Willatz pedig azt feleli rá:

Akkor alighanem sokáig kellett volna várnom. Nem, jobb úgy, hogy szépen
elrendeztünk mindent. De most másról van szó, Holmengraa úr. Nézze csak,
én nem értek az erdőgazdálkodáshoz. Szabad most nekem fákat kivágatni?

Holmengraa úr gondolkozik a dolgon, aztán szakszerűen válaszol:

Azt hiszem, megteheti, legalább is bizonyos határig. Elvégre az apjaura
ideje óta teljesen érintetlen az erdő.

Mert nagyon jól esnék, ha most lehetne.

Ha akarja, elmegyek az erdőbe és megnézem, lehetne-e vágatni valamit már
az ősszel.

Most, azonnal nem tehetném meg?

Most? Nem. Csak ősszel vagy télen.

Úgy? kérdezi az ifjú Willatz. Ez bizony keresztezi a számításomat.
Hiszen könnyen megeshet, hogy nem is maradok itt őszig vagy télig.

Az nem számít a gazdaság szempontjából. A fák csak itt vannak, kidöntik
őket, eladják, a pénzt pedig felveszik értük. Ami pedig az utolsó pontot
illeti, már mint a pénzkérdést, – az csekélység, – de a pénzt meg lehet
kapni, amint akarja az ember. Ez már így van a fakereskedésben.
Akármelyik erdőtulajdonos jön hozzám ilyen kivánsággal, annyi pénzt adok
neki, amennyire szüksége van. Hiszen a faüzletben biztos minden kötés.

Az ifjú Willatz Holmengraa úrra nézett és megérezte annak finom
tapintatosságát. Holmengraa úr pedig hozzátette:

Fára különben mindenütt lehet pénzt kapni, ahol akar az ember, például
az itteni bankban is. Alapítottam egy kis bankot itt Segelfossban és
Rasch ügyvédet tettem meg direktornak, ott még van elég készpénz. Csak
arra mondom ezeket, hogy ön azt hiszi: személyesen itt kell lennie,
mikor a fát kivágják. De csak nem akar bennünket ismét elhagyni az
ősszel, Willatz?

Még nem tudom. De okvetlenül el kell majd utaznom. Dolgozom valamin és
nem tudom még, hogy be tudom-e itt fejezni. Az is meglehet, hogy sohase
fejezem be!

Nem haragszik, hogy csak úgy egyszerűen Willatznak szólítom?

Sőt ellenkezőleg, – hálás vagyok érte.

Ismertem az édesapját, meg az édesanyját és magát is ismertem, amikor
még egészen kicsi volt és Angliából tért haza.

Akkor kaptam öntől egy hátaslovat.

Tőlem? Igaz, csakugyan, egy kis barna kancát. Még arra is emlékszik? Ó,
azóta mi minden történt már velem! Szóval egyelőre itthon akar dolgozni?
Ne kerüljön el akkor bennünket. Nálunk nem olyan előkelő, mint odaát a
kastélyban, de nagyon fogunk örülni, ahányszor látjuk.

Az urak összekoccintották a poharukat és ittak. Holmengraa úr
kétségkívül meghatódott. Az öreg már olyan régóta fojtja magába a szót,
hogy most vágyat érzett: kiönteni, ami a lelkét nyomja. Választékosan
szívélyes volt, egy kicsit kérkedett ugyan azzal a félszáz munkással meg
a bankjával, a saját alapításával, de később annál szerényebb lett és
nem dicsekedett tovább. Szegény király, ott ült a finom ruháiban, egy
szegény ember, aki kilépett a meséből és most megtörték az idők és
meghajlott a kemény dereka, és az ifjú Willatznak a nagy bevonulásra
kellett gondolnia, a diadalmenetre évekkel ezelőtt, amikor Holmengraa
urat felhő vette körül, a csodálat és elismerés mesebeli felhője! Mi
minden történt már azóta! Tulajdonképen semmi különös, sem ő, sem más
nem tapasztalhatott éppen hanyatlást vagy szerencsétlenséget, csak éppen
– vége volt a mesének…

Ma reggel egy ember keresett föl és pénzt akart hozni nekem, mondta az
ifjú Willatz. Jensennek hívják, Theodor Jensennek, vagy boltos
Theodornak, abból is felnőtt férfi lett azóta. Korán reggel volt még,
mikor fölkeresett.

Holmengraa úr fölfigyelt.

Azt mondja, halat szárított az én szikláimon és most meg akarja fizetni
a bért, merthogy hat évi bérrel tartozik már nekem.

Úgy. No lám, a kis Theodor nem is olyan ostoba, mondta rá Holmengraa úr.

Megkérdeztem tőle, hogy annyira elhasználta-e a szikláimat, hogy
lyukakat koptatott beléjük? Nem, azt mondja, azt nem tette. No hát akkor
nincs is mit elszámolni, mondom.

Hát persze, helyesli Holmengraa úr, de általában szokás helypénzt
fizetni, s így joggal gondolhatott erre Theodor.

Aztán valami földet is akar vásárolni tőlem. Azt mondta, nincs egy
talpalattnyi tulajdon földje sem. A bolt és a pékség az ön telkén épült,
egy áruraktárt pedig az én területemen állított fel az apja, szóval,
hogy neki semmi saját telke nincsen és hogy nem vásárolhatna-e éntőlem.
Majd gondolkozom a dologról, mondtam neki. Csakhogy látja, Holmengraa
úr, én a földemből már nem szeretnék eladni semmit.

Majd megmondom Theodornak, hogy ne zaklassa ilyesmivel.

Ó, zaklatásról szó sincs, nagyon jóravaló, rendes embernek látszik ez a
Theodor. Elmondta, hogy az ügyvéd konkurrens üzletet akar nyitni s hogy
abból nem lesz semmi jó, egyikük se keres majd eleget. Most egy darab
földet meg rakodópartot szeretne vásárolni, hogy elvágja az útját a
konkurrenciának.

Holmengraa úr fölényesen mosolygott:

Ez meghaladja az erejét, mondta. A jó Theodornak kicsit zabolátlan a
fantáziája. De felfogása annál helyesebb. Ketten itt csakugyan nem
tudnának megélni.

És ekkor – Mariane jött be a szobába. Az urak mindketten fölálltak és az
ifjú Willatz elébement a lánynak. Szinte úgy látszott, mintha most
nyomban valami rendkívüli dolognak kellene történni, de semmi sem
történt. A fiatalok már jól ismerték egymást, tegeződtek, mint valamikor
gyerekkorukban és nyugodtan, barátságosan társalogtak. A sötétarcú lány
karcsú volt és fehér ruhát vett föl, és Willatz meg is jegyezte, hogy
olyan, mint egy szegfű ezüstös üvegben. Ezen mind a ketten szívből
nevettek.

Egy ezüst pálinkás üvegben, toldotta meg Mariane. Aztán megkérdezte:
Egyedül jöttél? Nem hoztál magaddal nagy társaságot?

Hidd el, én egymagamban is egész hadsereg vagyok. De Anton Coldevin
utánam jön később.

Vettünk egy ökröt, amit nektek kell megennetek, mondta Marianne.

Holmengraa úr, a lánya mindig rabszolgamunkára fog. Rendszerint a
zongoránál kell neki dolgoznom.

Holmengraa úr csak nevetett ezen a két gyereken.

Mariane apró házi eseményekről referált: Tudod kérlek, itt minden
nagyszerűen megy, legutóbb is tíz csibe kelt ki a kotlós alól és csak
egy tojás lett rossz. Minél többet beszélt, annál többször zökkent bele
a segelfossi dialektusba és általában nem nagyon válogatta meg a
kifejezéseit. Vajjon hanyagság volt ez, vagy ravaszság? Az apjának azt
jelentette: Éppen most adtam magot a tyúkoknak, pedig már tegnap kellett
volna kapniok. Aztán egyenesen Willatzhoz fordult és megkérdezte: Nem
akarsz egy kis gyümölcsöt?

Ó, egészen jól érzem én magam gyümölcs nélkül is.

Azért ehetsz egy kis gyümölcsöt. Akkor legalább Irgensné behozhatja az
ezüst tálat, az mindig nagy pillanat neki. Papa, Irgensné már megint
siránkozott a kulcs miatt. Tudnod kell, Willatz, hogy Irgensné
elveszített egy icipici éléstárkulcsot és most halálra bánkódik miatta.

Mariane kisasszony csengetett a gyümölcsért.

Úgy hallom, színházat is kapunk ide, mondta Willatz. A fiatal Theodor
említette, hogy színházat épít. És mentegetőzött, hogy azt is az én
telkemen építi.

No lám, a Theodor, mondta. Az igaz, hogy a csónakházat valami
mulatóhelyfélének bővíti ki. A ház az ön telkén van.

Hisz ebből a Theodorból valóságos férfi lett. Emlékszem rá, kicsi
korában milyen semmiség volt.

Elég szorgalmas ember és, úgylátszik, szerencséje van abban, amihez
hozzákezd, mondta Holmengraa úr.

Erről jut szembe: csakugyan miért ne vehetne telket és rakodópartot,
hogy kizárhassa a konkurrenciát? Hiszen a telek itt nem drága.

Dehogyis nem. Attól függ, mennyit kér ön érte. De bizony drága telek az,
értékes telek. A segelfossi földek most sokkal többet érnek, mint
azelőtt.

Ezt önnek köszönhetem, Holmengraa úr. Azért mégsem adok el földet.

Behozták a gyümölcsöt, szőllőt meg almát ezüst tálon.

Mariane huncutkodni kezdett.

Irgensné, a papa azt mondja, sose mérgelődjék amiatt a kulcs miatt.

Nem is, válaszolta Irgensné kitérően.

Hát persze, hogy nem, elvégre is csak egy kulcsról van szó.

Ezzel azonban már be is telt a mérték és Irgensné ingerülten adta vissza
a szót:

Holmengraa úr mindig azt mondja, hogy ne nyugtalankodjam a kulcs miatt,
pedig elég fájdalmas ügy az nékem. És még csak el se tudom gondolni,
hogy mi lett vele.

De a többiek csak nevettek s végül Irgensnének is muszáj volt
elmosolyodni, Holmengraa úr azzal vigasztalta, hogy hiszen úgyse akad
tolvaj Segelfossban.

Ezzel csak ne tessék tréfálni! intette az asszony. Ön különben is
túlságosan jóhiszemű, Holmengraa úr. A cselédszobában néhány embert nem
szenvedhetek. Szívesen útnak ereszteném őket.

Kik azok?

Mindenekelőtt Konrad.

Holmengraa úrnak kellemetlen volt ez a beszéd. Konrad napszámos utálatos
fickó volt, ha őt elbocsátják, a malommunkások okvetlenül közösséget
vállalnak vele és sztrájkba lépnek.

De hiszen egy idő óta nincs is már vele semmi baj, mondta Holmengraa úr.

Az ám, csakhogy úgylátszik, mintha megint újra akarná kezdeni.

Holmengraa úr vidámságot erőltetett az arcára, de azért nyilván
nyugtalankodott. Egy darabig gondolkozott, aztán bocsánatot kért, egy
pillanatra, hogy neki valami beszélni valója van Irgensnével.

A fiatalok egyedül maradtak.

Ifjú Willatz szólni akart valamit, azt hitte, úgy folytathatják, ahogy
kezdték, közömbös fecsegéssel. De ebben csalódott. Mariane minden
átmenet nélkül megkérdezte s egészen belesápadt az arca:

Miért nem hallottam rólad azóta? Rossz embernek tartsalak?

Willatz várt valami ilyesmit, de mégse készült fel a helyes válaszra,
meglepetten nézett szembe a lánnyal.

Csak nyugalom! mondta és felkelt. Csak megfogadtam az utolsó szavadat.

Milyen szavamat? Hogy nem akartam?

Igen, hogy nem akartál.

Úgy, mondta a lány. De te magad voltál az oka, hogy azt mondtam… te
kínoztál.

És te voltál az oka annak, hogy kínoztalak. Te játszottál velem.

Hazudsz, sziszegett a lány és indián arca eltorzult dühében.

Willatz elmosolyodott és megjegyezte:

Nehéz egy érzést színlelni. Hiszen nem is vagy te dühös.

Mariane összeszedte magát. Ó, az érzése nagyon is igazi volt, de a
fiatalember szava letompította.

Igenis, hogy dühös vagyok, mondta. Rémesen dühös. Ezt nem érdemeltem meg
tőled. Hát olyan nagy baj az, hogy akkor azt mondtam? Hallgass csak! Már
azt se tudom, hogy hívták azt az embert. Te még tudod? Mifél ember volt?

A legutolsót gondolod?

Úgy, tehát több is van? No most már igazán hagyd abba, kérlek. Rémes
alak vagy. Én sohase játszottam veled. Soha. És különben neked sincs sok
beszélnivalód.

Az meglehet, felelte a fiú.

Az ifjú Willatz ezt bizonyosan nem gondolta komolyan. Nyilván érezte,
hogy fölényben van és megsértődött. Valami rossz angolság ragadt rá, a
lány pedig heves volt és kíméletlen.

Te igazán még féltékenyebb vagy, mint egy lány, mondta Mariane. Tűkön
ülök, ahányszor együtt vagyok veled. Nos, ki volt az a nagy legény, ki
vele!

Ifjú Willatz vállat vont. Érezte, hogy megbántotta a lányt. Azelőtt nem
tapasztalt benne ennyi komolyságot, most egyszerre jóvá akarta tenni a
hevességét, mert megint leült és azt mondta:

Érdemes beszélni róla?

Beszélni róla? Mondd meg, hogy mit tettem én?

Hogy mit tettél? Nos, ne túlozzunk! Sok mindent teszel te. Egész sereg
férfit gyűjtesz magad köré, pusztán azzal, hogy beszélsz velük és rájuk
nézel. Hát mit akarsz még, mit lássak? Még valami meghatározott dolgon
is rajta kapjalak talán?

Hát én csak beszélgetek, míg nézelődöm. Hát mit tehetek én arról?

Persze, hogy tehetnél róla egy kicsit, mondta a fiú sokkal szelídebben.
Úgyis tudod, hogy ilyen mindenható vagy, hát nem kellene mindúntalan
megismételned a csudáidat.

Majd igyekszem abbahagyni, adta vissza a lány a szót és bűnbánóan
mosolygott.

Mert ezzel annyit elrontasz nekem!

Igyekszem abbahagyni, Willatz.

Tedd meg, kérlek! mondta a fiú.

Nem volt ez egyéb, csak szerelmesek civódása, együgyü édes
egyenetlenség, most is jól végződött, mint mindig. Bizonyosan
hozzászoktak már az ilyen pörpatvarhoz és nem esett nehezükre a
kibékülés. Végül kijelentette Mariane, hogy ő maga is féltékeny. Bizony,
mondta, mikor annyi női szem előtt játszol és mindenki csak téged néz,
mindenki csak téged akar, akkor igazán féltékeny vagyok. Igen, én láttam
ezt a tulajdon szememmel. Hát akkor csak kell tennem nekem is valamit!
Kapkodó, de érthető beszéd volt ez. Fogták a poharukat és mikor az ifjú
Willatz ivott, a lány nem pillantott fel. De Mariane kisasszony
vigyázott és villámgyorsan felvetette a tekintetét a pohár szélén. Olyan
gyorsan történt ez, hogy a szeme látszólag meg se rebbent. A hajában kis
ezüst villa volt. Nem valami modern ékszer, csak két ága volt, még hozzá
nagyon kicsinyek, egyetlen ékben futottak össze, mint egy kigyónyelv.

Willatz aztán elbúcsúzott és megígérte, hogy nemsokára eljön ujra.
Elment a távirdába az állomás főnökéhez. Hiszen ott dolgozott a kis
Gottfred is. Gottfred csinos, finom legényke volt, de mégis inkább
Baardsen érdekelte Willatzot. A távirász megőszült és kopott ruhában
járt, mint mindig, de azért csak imponált az embereknek és mindig olyan
széles volt a válla. A cselló a sarokban állt. Baardsen éppen indulni
készült hazulról, de megint letette a kalapját és székkel kínálta meg
Willatzot.

Bocsásson meg, hogy csak faszékkel kínálhatom, mondta. A látogatás jól
eshetett neki, mert udvarias volt, szórakoztató és szeretetreméltó. Nem
is rosszak ezek a faszékek, mondta, az itteniek se rosszabbak, mint a
többi. Recsegnek és inognak egy kicsit, de mindig is inogtak, amióta itt
vagyok és rémesen ropognak az eresztékeikben, mikor ráül az ember. De
azért nem romlanak és nem mennek tönkre. Szinte jókedvűek. Egyébként a
legnagyobb érdeklődéssel figyeltem az ön pályáját, Holmsen úr. Bár nem
sokat értek a művészetéhez, de az ujságokban olvastam önről.

De hiszen ön is ugyanazt a művészetet gyakorolja. Nagyon jól emlékszem
még a gyönyörű gordonkajátékára.

Baardsen a hangszerére pillantott, de rögtön el is fordította az arcát.

Itt szándékozik maradni a nyáron, Holmsen úr?

Igen, és akkor önnek megint el kell jönnie hozzám és majd együtt
játszunk. Most már valamivel többet tudok, mint legutóbb.

Köszönöm, nagyon szívesen elmegyek.

És maga is, Gottfred!

Gottfred szerény volt és csak meghajlással fejezte ki köszönetét. Egész
idő alatt csak állt a helyén.

Meg szabad néznem a csellóját? kérdezte Willatz.

Persze, megnézhette. Megpengette a húrokat és őszintén megcsodálta.

Bizony, csodás hangszer ez.

Nekem olyan, mint egy ember, mondta Baardsen és szeretettel, emberséggel
beszélt a csellójáról. Egy távírász meg egy cselló, mondta s önmagát
gúnyolta. Így van ez. Itt ülünk mi ketten és egyengetjük a boldogságunk
útját. A mi jó Gottfredünk pedig hisz bennük, elhallgat és megcsodál.
Ilyenkor csak ülünk itt és nagyok vagyunk és a Göncölszekér játszik az
Orion ködének… Gyönyörűen állnak idén a vetések az ön földjein, Holmsen
úr.

Csak most vette észre Willatz, hogy Baardsen kifejezései kissé furcsák.
Azt felelte, hogy igen, jónak igérkezik a termés.

Csak az édesapja hiányzik, nem járja már be a lován a vidéket.

Baardsen szórakozottan játszott a késével. Ez amolyan bűvös kés volt, a
pengéje eltünt a nyelében, ha megnyomták. Mikor észrevette, hogy
Willatzot ez idegesíti, megint letette a kést az asztalra.

Igen, és az édesanyja is, folytatta. Nagyszerűen tudott lovagolni.
Általában, micsoda idők voltak azok!… Látta már Landmarck lelkészt?

Még nem.

Éppen őrá kellett gondolnom. Valahogyan más, mint a többi ember itt és
rászorul a hívők elnézésére. Nagyon okos dolog, hogy ért az
asztalossághoz. Mechanikus és pap egyszemélyben. Hallottak már ilyen
keveréket? Egyébként tudhatja azt az ember, hogy milyen keveréknek
szánták? Az arisztokraták már kivesztek. Nem egészen száz év előtt még
föltekintettek rájuk, most már egyet se látni semerre, láthatatlanok
ezen a tájon, csak a részvét kutatja fel őket. Nem tudom, lehet, hogy ez
jó így a világnak, én nem törődöm vele, de talán megint le kellene
gyűrni Spartacust. Ez nem is lehetetlenség. Még egyszer le kellene
gyűrni. Hátha ez volna jobb a világnak. De Landmarck lelkész, mint
keverék, mindenesetre furcsaság és erupciónak köszönheti a létét.

Ifjú Willatz felkelt és indulni készült.

Tehát az urak meglátogatnak, ugyebár, mondta. Nagyobbrészt lent
tartózkodom a téglaégetőben.

Baardsen kikisérte és a ház előtt feltette a kalapját.

A munkásaim után kell néznem, mondta mosolyogva. Theodor Jensen
színházat épít és én vagyok az építésze.

Köszönt és széles vállát végigringatta a csónakházhoz vezető úton.

Mikor ifjú Willatz elhaladt a bolt előtt, Theodor kilépett az ajtón és
úgy látszott, mintha meg akarná szólítani. Ez aznap már másodszor
történt volna és ezért Willatz tovább akart menni. Meglepetten olvasta
el az új címtáblán a bolt fölött: P. Jensen kézmű- és gyarmatárú
kereskedése. Aranyozott betűk voltak.

Szabad-e megkérnem, hogy fáradjon be a boltunkba, hogy egy kis fogalma
legyen a mi üzletünkről? mondta Theodor.

Willatz a homlokát ráncolta kicsit, az órájára nézett és azt mondta:

Majd máskor.

Csak azért gondolom, hogy látni méltóztassék, mennyire szükséges az
üzlet kibővítése. Az a baj, hogy nincs telkünk, se földünk. Ha lenne
olyan kegyes, akár csak innen a lépcsőről körülnézni. Nem is kell tovább
fáradnia, ha nem tetszik.

De nem tudom, miért tenném, mondta Willatz kelletlenül, aztán engedett
és követte Theodort a boltba.

Ó, Theodornak volt esze és élt is az alkalommal! Hiszen sokat ért az,
hogy az ifjú Holmsen urat, a hazatért földbirtokost látták az oldalán…
soha ennél kedvezőbb alkalma nem nyílhatott. Az új áruk megérkeztek.
Finom és drága áruk. De nem volt hely a számukra, halomszámra feküdtek
mindenütt és a bolt tele volt emberrel. Hát nem kellett Theodornak
okvetlenül kibővítenie az üzletét?

Méltóztassék csak idenézni, mondta Teodor és az ujjával kifelé mutatott.
A kézműárú osztály, ahol a szöveteket és ruhákat helyeztük el,
túlságosan kicsi.

Mindenki az ajtó felé fordult és odanézett. Az ifjú Willatz azonban nem
állhatott csak egyhelyben, hogy oldalt nézzen be egy ajtó hasadékán.
Kénytelen volt be is lépni a boltba és Theodor útat csinált neki,
felütötte a csapódeszkát, de Willatz megköszönte és megállt az ajtónál.

A helyiség csakugyan kicsinek bizonyúlt ezen a napon. A tavaszi cikkek
megtöltötték az egész házat. Zsúfolásig megtelt minden és pénz csörgött
ma minden kézben. A nők csak úgy duskáltak a kelmékben és blúzokban, az
asszonyok és lányok mindjárt elvesztették a fejüket, csak úgy égtek a
perverz izgalomban, megszédítette őket a muszlin és az úgynevezett
svájci selyem színpompája. Valóságos orgia volt az, a cselédek orgiája.
Ez a Theodor ugyancsak értette a dolgát, ide tudta hozni Segelfossba az
egész nagyvilágot.

Mi mindenféle holmi volt itt sorjában vagy tíz szinültig töltött
papírdobozban? Hajfésűk, hajcsattok és celluloid hajdíszek mindenféle
elérhető áron. Aztán kézitáskák és bőrutánzatú cipők, hatalmas
bronzszínű keresztcsattokkal. Meg aztán gallérok! Bizony, csak úgy
hemzsegtek minden színben és stílusban: Maria Stuart és sätevölgyi
váltakoztak egymással. Egy bérmálkozó fiú íróasztali garnitúrát vásárol,
sok ezüst van a holmikon és angyalok tartják a tolltartó üvegoldalát. A
tintatartónak is ezüst a lába és az ezüstben helyet hagytak, ahová a
tulajdonos is bevésheti a nevét. A férfiak – régi megszokásból – a bolt
másik oldalán tartózkodtak az előbbi borozóasztal helyén. Most már nem
volt szabad bort és sört árusítani, de spirituszt és hajvizet lehetett
vásárolni, esetleg a helyszínen meg is kóstolni. Azt se lehetett
megtiltani, hogy két jóbarát néha-néha össze ne találkozzék a
borozóasztal mellett és a zsebéből ki ne húzzon egy kis innivalót. De
azért mégis csak végük volt a régi jó időknek, most már rum se akadt
elegendő mennyiségben, hogy érdemes lett volna nekifeküdni, meg aztán –
asszonyok voltak túlsúlyban idebent.

A hajfésűk körül nagy alkudozás folyt. Volt ott egy fésű, a közepét
vörös üveggyöngy ékítette, ez volt az egyetlen gyöngyös fésű,
valószínűleg csak betévedt a többi közé, Kornelius inas azonban rögtön
külön rekeszbe akarta tenni. Miért teszi el? Mennyibe kerül az a fésű?
Okvetlenül meg akarom venni. A fiatal Theodor ugyan éppen előkelő
társaságban van, de a szeme sohase nyugszik és most odakiált: A vörös
drágaköves fésű nem eladó!

Az ifjú Willatz odafordítja a fejét. Ki az a vöröshajú lány ott? És
megismeri Daverdanát, – gyermek volt még, mikor a lány a kastélyban
szolgált és ott mutogatta a csodás bronzvörös haját. Az alku teljesen
elfoglalja.

Nem kapom meg azt a fésűt? kérdezi.

Mit kezdenél vele? kérdi Kornelius. Hiszen az sárga fésű, nem is illik a
hajadba.

Igen, de egy vörös kő van rajta.

Kornelius félreteszi a fésűt.

Akkor hát Thedor oda akarja ajándékozni valakinek? mondja Daverdana
nyílt szóval.

Theodor meghallotta ezt és rögtön megváltoztatta a szándékát. Talán meg
akarja mutatni, hogy milyen nagy férfiú és hogy a fésűnek még sincsen
semmi jelentősége a szemében, vagy pedig fél a Daverdana nyelvétől, mert
a lány ugyanolyan pletyka természetű volt, mint a bátyja, Julius.

Jól van, add oda neki a fésűt! kiáltja Theodor.

És így Daverdana megkapta a vörös üveggyöngyös fésűt.

Cégünk mindent megtesz, hogy a vevőit kielégítse, mondja most Theodor az
ifjú Willatznak. Ugy tapasztaltuk, hogy ez mégis csak a leghelyesebb
eljárás. És arra kérném önt, méltóztassék egy kis időt szentelni az én
kérésemnek. Ön látja, mi folyik itt és el fogja hinni, hogy Rasch ügyvéd
csupa rosszindulatból hozna konkurrenciát a nyakamra, hogy aláássa vele
Segelfoss virágzó kereskedelmét.

Theodor beszélt, mint a vízfolyás. Néhány fiatal lány egy svájci
selyemből készült sárga kiskabát körül csoportosul. Fekete selyemrojtok
és arany paszomántok diszítették, valóságos művészi munka volt, pompás
darab, könnyű és vékony, mint valami földöntúli selyempapírkabát, de
azért mégis jó hasznát lehetett venni idelent a földön is. A kincsre
alkudozott egy lány is, a fogfájás miatt kendőt kötött a szája körül, a
többiek azonban igyekeztek visszatartani a szándékától, elmagyarázták
neki, hogy a kabát nagyon drága és szó ami szó, az ő számára túlságosan
finom volna – hova gondolsz, Florina? Florinának azonban már megvolt a
saját véleménye a dolgokról, ami pedig az árat illeti, nem is csinált
titkot belőle, hogy az egyik zsebéből ki tudja fizetni, sőt ha akarja,
még drágább dolgokat is vehetne. A gyapjukendőt visszatólta a szájáról
és úgy kérdezte:

És milyen alkalommal hordják az ilyen kiskabátot?

Kornelius önkénytelenül is elnevette magát.

Hogy mikor hordják az ilyesmit? Nos, hát ez természetes, ez nem valami
hálóköpeny, hanem egy sárga nyári kiskabát olyan időkre, amikor a
télikabát már meleg. Ennek a kabátnak pedig egészen különös szabása van,
ilyet hordanak most a hölgyek a fővárosban.

Ezt nem kérdezte senki! kiáltott oda Theodor fontoskodó hangon. Ha jól
értettem, azt akarod tudni, Florina, mikor hordják az ilyen kiskabátot.
Nos hát, fölveheted minden időben, csak éppen akkor nem, ha a
vecsernyére mégy, mert oda ugyebár feketében kell menned? Egyébként
azonban viselheted, amikor tetszik. Nagyon elegáns kis darab és az egész
vidéken egyedül neked lesz ilyen. – De Holmsen úr, csakugyan nem
parancsol befáradni?

Most észreveszik Willatzot a férfiak is a borozóasztal mellett, egyik a
másik után odajön, hogy üdvözölje és kezet szorítson vele. Willatznak
egy helyben kell maradnia és még jó, hogy keztyű van a kezén. Mindenki
az apjáról beszél, nagyszerű, igazi úr volt az a maga módján, kissé
heves, de ugyanabban a pillanatban már ismét jóságos úr, amilyennek
kell. Ők is gyakran üdvözölték a hadnagy urat és az mindig is fogadta a
köszönésüket és a fejével bólintott vissza. A hadnagy úr mindig
nyeregben ült és a lova barna volt és sárga a sörénye. És Holmsen úr
édesanyja, a nagyságos asszony, gyakran énekelt a templomban, olyan
hangot se hallottak még azóta. És a segelfossi kastély, ó, oda bárki
elmehetett, ha valami búja-baja volt, hacsak lehetett, segítettek rajta.
Bizony úgy volt az. És most az Uristen magához szólította mindkettőt…

Ha kaphatnánk egy kis földcsíkot a bolttól a partig, akkor még mindent
meg lehetne menteni, mondja közben Theodor.

… És most nyugszanak a sírjukban, folytatják az emberek rendületlenül.
Hiába, ez már az emberi sors. És Holmsen úr is, úgy látszik, sokat
fáradozik.

Willatz bólint az emberek felé és eltávozik. Egész idő alatt alig szól
egy szót is. Most elmegy a téglaégetőbe, a két szobájába, ahová el akar
rejtőzni, hogy ott kitartó szorgalommal alkosson végre valami
maradandót… Mert az eszében se volt, hogy csak töltse az időt és estétől
reggelig lustálkodjék, hanem igenis dolgozni akart. A zongora már itt
állt, a ruháit pedig Pauline kicsomagolta a bőröndökből, minden a
legnagyobb rendben volt, a nyújtó és a trapéz még az előbbi alkalomról
ittmaradtak. A falakon fegyverek és revolver, horgászbotok és
vadászkések, ritka hangszerek, fuvolák, okarinák és kilyukgatott
kagylók, igen, mindenféle kagyló, még zenélni is lehetett rajtuk. Az
ifjú Willatz most hozzálátott, hogy a megmaradt holmit kiszedje a
bőröndökből, a legkülönbözőbbb körömkeféket hozta magával, három pár
selyem rövidharisnyát és mindenféle más szép és drága dolgot. Néhány
fémtárgyat az asztalon helyezett el, egy sárga üvegflakon nem illett a
többihez, azért az egyik falipolcon szorítottak csak neki helyet. Az
ifjú Willatz mindenféle rajzszereket is hozott magával, ecseteket is és
festéktubusokat. Az édesanyja is bizonyosan rajzolgatott volna ebben a
helyzetben, – ez már hozzátartozott a hangulathoz. Végül is mindent
sikerült elrendezni, valamennyi tárgy a méltó helyére került és Willatz
birtokába vette a szobákat, az apja két szobáját, ahol a fiú zongorázni
akart és komponálni és dolgozni vadul, esztelenül. Mert ha itt se lehet,
akkor seholse…



8.

Az öreg sagvikai Katrine ismét megér valamit. Egy szép napon azt látja,
hogy az ő vén nyírfáikra egy idegen szarkapár vetett szemet. Egyideig
egyikről a másikra repülnek, csivíkelnek egymás közt, aztán, amilyen
gyorsan csak lehet, fészket építenek maguknak. De hiszen már késői volt
az évszak, más szarkák már régen felépítették a fészküket és kiköltötték
a tojásaikat, – mit jelentsen ez? Katrine hallotta már, hogy Lars
Manuelsen a szarkáit tette hazátlanokká és megölte a fiókáikat. Az öreg
Katrine nem tudta az okát, hogy miért is tagadná meg a menedéket
valamelyik nyírfa koronája alatt, akármilyen nemzetséghez is tartozik az
a szarkapár. Ezt Bertellel is közölte, az embert azonban nem sikerült
meggyőznie, annak nem volt kedve szállást nyujtani idegen szarkáknak
annál is kevésbbé, mert ebből a fajtából már fészkelt egy pár az ő
fáikon. A kedélyek csak akkor nyugodtak meg, mikor az új szarkapár
hihetetlenül gyorsan tojásokat rakott és kiköltötte a fiókáit, – szóval
csakugyan otthonosan rendezkedett be.

Bizony Sagvikában volt már egy szarkafészek. Itt békén tanyázhattak a
szarkák és ugyanaz a pár minden esztendőben visszatért, megtisztította
fészkét a korhadt galyaktól, újra tatarozta és továbbra is megőrizte a
helyét. Míg a gyerekek otthon voltak, a kis Gottfred meg a kis Pauline,
kész öröm volt nekik elnézni a szarkákat és a madarak vídám énekét,
ősszel pedig, mikor lekaszálták a rétet, gyönyörűség volt megfigyelni
Sjurnát, amint a mezőn ugrált egy hosszú kukaccal a csőrében.

No, de ez már régen volt.

Mégis csak más dolog a Lars Manuelsen szarkáit befogadni, mint a
magunkéit, mondta Bertel. Komolyan gondolok rá, hogy még ma éjszaka
megölöm őket.

Katrine ott ült mellette és mint rendesen, zsákokat varrt a malom
számára. Most rémülten nézett fel a Bertel arcába. Ritkán látta még
ilyen haragosnak és rosszúl esett neki.

És hova lett most a szappan? kérdezte Bertel még mindig mogorván.

Csakugyan, Katrinának meg kellett gyónnia, hogy a patak mellett hagyott
egy darab szappant és mire újra visszament érte, a szappan már eltűnt.

Hm, mondta Bertel és a fogát csikorgatta. Tehát a Sjura cipelte el.
Bizony, szép kis szarkapárt fogadtál te be. Megyek azonnal és keresek
egy kést.

Ugyan mit beszélsz! mondta Katrine.

Én nem beszélek! Hazajövök a munkából és meg szeretnék mosakodni, de nem
lehet, mert a Sjura elvitte a szappant! Bertel fenyegetően közeledik az
öreg felesége felé és azt mondja neki: És meg tudnád nekem mondani, hogy
mire használja Sjura azt a szappant? Vajjon felfalja-e, vagy pedig
fejpárnának használja?

Minthogy pedig Bertel nem volt valami tréfáskedvű, simamodorú ember,
hanem éppen ellenkezőleg egy szakállas, bozontos férfi: mindez úgy
hangzott az ajkáról, mintha a legkomolyabban értené.

Az asszony azonban gyanakodni kezdett, még egyszer felnézett ültében és
amint Bertel erre elfordította a tekintetét, Katrine már bizonyos volt a
dolgában. És úgy nevetett, hogy a könnye lepergett az arcán és azonmód
ismételte folyton-folyvást: Fejpárnának, fejpárnának!

Bertel azonban hevesen krákogott, kiment az ajtón és egyideig nem is
tért vissza.

Jóságos ég, micsoda kellemes, tréfás ember lett ebből a Bertelből az
évek folyamán!

Ennek pedig csak az lehetet az oka, hogy biztos munkája, jó jövedelme és
szép életet volt. Leginkább azonban az tette elégedetté, hogy a
gyermekei jó elhelyezkedésre találtak és valamennyiből az lett, aminek
lennie kellett.

Pauline a nap jól végzett munkája után még átjött a kastélyból egy kis
tereferére. Elmesélte, hogy a csónakházban egész éjszaka táncoltak, de a
csónakház már nem volt csónakház, hanem színház és díszterem, és ott
táncoltak mindig. Theodor nagy vigassággal akarta felszentelni a házat,
még zászlót is vontatott a tetejébe és ez libeg-lobog egész nap. Az
anyja persze Paulinenak is elmesélte az ellopott szappan történetét és
most már Bertel is velük nevetett. Amint Pauline egy idő mulva elment
hazulról, találkozott fiúkkal és lányokkal, akik a táncba indultak és
köztük volt Florina is, a sárga selyemkabátjában, a vältai Nils ott ment
az oldalán, Marciliet pedig – a lány most ismét Holmengraa úr
szolgálatában állt – Konrad napszámos kisérgette. Nem jösz táncolni,
Pauline? kérdezték. Nem, felelte Pauline. No, hogy te milyen fontos
személyiség lettél, mondták nevetve. Ugy látszik, azt hiszed, hogy
Willatz egy órára se nélkülözhet téged.

Ó, nem ez volt az eset, Willatz maga ajánlotta fel a lánynak, hogy
menjen táncolni, mikor hallott a dologról. De ezt Willatz úr bizonyára
csak tréfásan mondhatta, magyarázta Raschné, mert az ember nem mehet
csak úgy egyszerűen táncba, ha a segelfossi kastély házvezetőnője, és
olyan bátyja van, mit Gottfred, a segéd távirász. Egész más dolog, ha a
szinházban van előadás, oda elmehetsz, mert Rasch meg én is elmegyünk és
dr. Muus meg a papék is, sőt lehet, hogy egyszer Willatz úrnak kedve
kerekedik végignézni az előadást. Raschné még mindig oktatta régi
tanítványát egy és más dologban, és ez nagyon hasznos is volt Pauline
számára.

Az emberek egész éjszaka ide meg oda vándoroltak a széles úton. Willatz
a kastély hálószobájában állt és nézte, amint elhaladtak előtte. Fiúk és
lányok, szerelmespárok, esetleg a vetélytársaik is velük együtt, mind
táncolni mentek, vagy onnan vissza. Néha kiáltásokat hallott,
hivogatások töredékeit a kék sötétségben. Willatz nem emlékezett rá,
hogy a szülei életében valaha hallott volna lent az úton ilyen
kiáltásokat. Másnap reggel Martin béres elmondta, hogy az éjszaka a
legények és a malommunkások összeakaszkodtak, és hogy az egyik még kővel
is dobálózott. A lánynak Palästina volt a neve, elhívták az ura-i
előljárót és az öregúr – bár fülig merült az adósságban és bizonyára
máson járt az esze, – békét teremtett és rábírta a legényeket, hogy
béküljenek ki. Mivel pedig az embereket nem akarta éjszaka idején
nyugtalanítani azzal, hogy szállást kér tőlük, virradatig fel és alá
járkált a szabadban. Csak azután ment el az ügyvédhez.

Amennyi pénzt össze tudott kaparni, mind elhozta, remélte, hogy az
ügyvéd méltányos lesz és nem kér tőle lehetetlenséget, hiszen az
előljáró ott volt Raschék lakodalmán is. Levette az aranypaszomántos
sapkáját a fejéről és megállt az ajtóban. Ennyi alázat láttán Rasch
ügyvéd engedékenyebb lett, hiszen Rasch ügyvéd nem volt embertelen, csak
szerette, ha elismerték a fölényét.

Elfogadom ezt a lefizetést, mondta, de a hátralékért kamatot kell
fizetnie.

Igen, mondta előljáró.

Egyuttal meg kell önnek mondanom, hogy a bank nem én vagyok, a bank
önnek egy hónapi haladékot ad.

Igen, köszönöm.

Rasch ügyvéd kövéren és kényelmesen ült a székében, az előljáró pedig
állt. De Rasch ügyvéd méltányolta az alázatot, felkelt és így szólt:

Jöjjön be reggelizni, előljáró úr! Bizonyára éhes.

És az urak bementek reggelizni. Mikor aztán az előljáró felfrissült a
kávétól, egy kicsit nekibátorodott, nyugodtan beszélt Raschnéval és
udvariasan közlékeny lett. Mikor az önök esküvőjén voltam, mondta. Ohó,
hát megfeledkezett az alázatosságról? Rasch ügyvéd megszólalt:

Most jut eszembe: előljáró úr, mi lesz, ha a pénztárellenőr elmegy
magához inspiciálni? Gondolt már erre?

Ó, az előljáró bizonyára másra se gondolt az utóbbi időben, de mégis
meglepődött ezen a durva kérdésen. Bántotta a dolog az asszonyt is és
még egy csésze kávét töltött az előljárónak.

A pénztárellenőr már volt nálam máskor is, mondta az előljáró.

És rendben találta a pénztár? Nos, akkor remélem, hogy most se lesz
kivetnivalója, mondta az ügyvéd sértődötten. Amint mondtam, a bank
várhat egy hónapig, de tovább nem.

Egyébként az ügyvédnek igaza volt: az öreg ura-i előljáró kissé hanyagul
viselkedett. Hiszen rendben tarthatta volna a különböző pénztárait, ha
jobban értett volna a hivatásához és ha ki tudta volna szipolyozni az
embereket. Sok tanya és ház előtt haladt el ezen a délelőttön, mikor
hazament, és valamennyit jól ismerte. Mindenütt az ő adósai laktak és
bizonyosan törleszthették volna az adósságukat egy kecskével vagy
kossal, ha akarták volna. De sohasem akarták. Ilyenek lettek az emberek.
Az emberek örök idők óta adósok maradtak. Azelőtt nem tudtak fizetni,
most meg nem akartak. Holmengraa úr és a malom, annakidején, évek hosszú
sora előtt munkát és készpénzt hozott a környékre, de ez a pénz nagyon
is mozgékony volt, mindenféle árúra váltották fel a Per pultján. A
fiatalság tízszer annyit költött ruhára, cicomára és cigarettára, mint
azelőtt, és modern lett a szó rossz értelmében, a jellemük pedig egyre
hanyatlott. Ami viszont azt a kérdést illeti, hogy mire mehetett volna
az előljáró a hivatalos hatalmával: édes Istenem, hiszen
kiszipolyozhatta volna az embereket és kereshetett volna jócskán pénzt!
Bizony sokszor lett volna módja megbüntetni a boltos Theodort tiltott
üzlete miatt, aztán zsebrevághatta volna a bírság felét!

Az előljáró ellátogat Nils vargához. Nils otthon van, de nincsen dolga,
egész nap vagy a széken üldögél, vagy az ágyán hever. Ó, az öreg
csizmadiát ugyancsak megfertőzte az idő. Az elmult tavasszal hirtelen
sok pénz hullott rá az égből és ha a távirász Gottfred el nem jön, és
vissza nem követeli a pénz egy részét a távirda pénztára számára, akkor
Nils varga ma már Amerikában ülhetne és naponta háromszor ehetnék húst.
Így azonban semmise lett az amerikai útból és a varga kezdett jobb
élelmet vásárolni, hogy egy kis húst szedjen magára. Ráfért szegényre.
Csak az volt a szerencsétlenség, hogy ezzel a romlás útjára jutott és
mindig több jó étel kellett neki. Egyik a másikat vonta maga után, most
már erősebb kávét kívánt, mint azelőtt és nagyon megtetszett neki az a
külföldi sajt, amilyent a boltos Theodor üzletében lehetett kapni.
Egészen megbolondult, mintha forgószél kapta volna el, már nem is
értette, hogy bírta ki az életet, amikor még nem ehetett konzervet.
Mostanában kaphatott az ember friss halkonzervet nyáron is. Fényes
bádogdoboz volt az és hal volt benne. Hiszen Nils maga is kievezhetett
volna néhányszáz méternyire az öbölbe és maga is halászhatott volna,
volt ott elég finom hal, de minek? A boltban volt konzerv bőven,
csemegehal és ezt még ízletesebbé tette az olaj. Nils varga két
emberöltőn át élt igénytelenségben, nélkülözésben és megelégedettségben,
most azonban utolérte az idő az ő javaival, és önmagának torzképévé
alakította. Annyira ment, hogy a kávéját se maga pörkölte már, hanem
zacskókba csomagolt pörköltkávét vásárolt. És hát mi az ördögnek őrölte
volna maga a kávéját, mikor finomra őrölt kávét vásárolhatott
ezüstpapirban, mindenféle bélyegzővel és cimkével? Bizony ennyire
fajultak a dolgok és ez valósággal égbekiáltó volt. Nils sokat elherdált
a pénzéből.

Szeretném, ha most eljönnél hozzám, mondta az előljáró. A lábam szinte
kilátszik már csizmámból.

Most már mindenféle csizmát lehet kapni a boltban is, mondta Nils. Azok
sokkal elegánsabbak.

De én már csak olyan ósdi vagyok, hogy a te cipőidet tartom a
legjobbaknak, Nils, mondta az előljáró.

Nem látok én már jól, ellenkezett Nils.

Ahhoz a munkához, amit én akarok neked adni, elég jól látsz.

Nem én.

Az előljáró csodálkozón néz Nilsre, alig ismer rá. Szokása szerint
kíméletesen viselkedik és nyugodtan, értelmesen beszél a vargával. De az
csak nem akar engedni. Végül is azt mondja Nils:

És azonkívül most én adom el a színházjegyeket.

Ehhez makacsul ragaszkodott a varga és nem is lett a munkából semmi.
Mikor Theodor azt ajánlotta neki, hogy ő árusítsa a színházjegyeket, a
varga úgy érezte, hogy örökös állást kapott és nem szabad másra
pazarolnia az erejét. Tegnap este is ott ült a kis pénztárfülkében és
árusította a táncmulatság jegyeit. Nagyszerű dolog volt, az emberek
odamentek hozzá, mint valami igazi kereskedőhöz. Kiadta a
belépőjegyeket, átvette a pénzt és ma reggel a leszámolásnál Thodor egy
kétkoronást dobott az asztalra és ezt mondta: Tessék, ezt tedd el a
munkádért. És, majd ha rendes színház lesz, akkor gyere el ujra.

Theodor aztán gyorsan elsietett, mert sok dolga volt.

Kiderült, hogy a színház sok munkát okozott. A hirdetés már
egynéhányszor benne volt a Segelfossi Ujságban és holnap megint benne
kell lennie. A boltban nyomtatott plakátok lógtak. A zászló éjjel-nappal
lobogott a színház épületén. Vörös, zöld és fehér belépőjegyeket
nyomtak. Theodor áradozó szavakkal nyilatkozott a készülő előadásról és
toborozta az embereket: Halljátok, a „Mérges kígyó a pokolban“ című
darabot játsszák, nagyszerű darab, Björnson írta, vagy valaki más, de
annyi bizonyos, hogy nagyszerű darab. És a mérges kígyó nem is igazi
mérges kígyó, nehogy azt higyjétek, az a mérges kígyó ember, olyan, mint
te, vagy én. Én építettem a házat, hogy mi is láthassuk a darabot.
Mindenkinek meg kell váltania a jegyét, csak nem maradunk el a többi
város mögött…

De az ujságból hiányzott valami. Benne volt ugyan a hirdetés, de a kis
előkészítő cikk hiányzott. Theodor elment a szerkesztőségbe és
megkérdezte, hogy ennek mi az oka? Nem hirdet talán az ő cége állandóan
a lapban? A szerkesztő csávában volt… Igen, igen, a kis előkészítő cikk,
majd közöljük. És a cikk mégse jött. Theodor megint elment a
szerkesztségbe… Persze, az előkészítő cikk, az ügyvédnek még nem volt
ideje megírni… Hát az ügyvéd írja meg? – Igen. És azt mondja, hogy a
színészeknek először látogatást kell tenniük nála.

Theodor nem jutott tovább, túlerővel állt szemben. Gúnyolhatta a
szerkesztőt, megvonhatta a laptól cégének hírdetéseit örök időkre, hiába
minden, kiderült, hogy mégis Rasch ügyvéd a Segelfossi Ujság
tulajdonosa. Hogy az ördög vinné el azt az ügyvédet, el akarja nyelni a
világot.

Theodor az ajkát harapdálta. Fiatal volt, minden fog benne ült még a
szájában és jól tudott harapni. Még most sem volt tanácstalan, egyszerre
eszébe ötlött valami. Tudott egy lányról, aki gyapjukendőt csavart a
feje köré és nem csinált titkot abból, hogy van egy takarékkönyve. De
hol szerezte ezt a takarékkönyvet? Nem sürgős a dolog. Várjatok csak. Az
ügyvéden múlik, hogy meg akarja-e írni a cikket, vagy sem!

Alapjában Theodor nem sokat kockáztatott. Hiszen ő csak bérbeadta a
helyiséget, úgyis megkapja érte a bért, ő volt az első hitelező. Mégis
csak az a kívánatos, hogy jó lábon álljon az ujsággal, mert hiszen
lesznek még később is színházi előadások.

Megérkeztek a színészek és Theodor lengette a lobogót. A társulat a
Hotel Larsenben helyezkedett el, összesen hét személy, ifjak és öregek,
egy primadonna, egy igazgató, egy pénztáros. Julius meg akarta mutatni,
hogy ez az előkelő társaság jó helyre, sőt hírneves házba került.
Bátyjának, L. Lassennek a képe keretben lógott a szalónban. Milyen
szerencse, hogy a kép éppen most jelent meg a Luther-alapítvány
kiadásában és a lelkész rögtön elküldött az övéinek ajánlással és
aláírással egy díszes példányt. Most ott lógott a kép az üveg alatt, a
keretben, a lelkészen rajta volt a talár és a széles gallér. A színészek
ránéztek és Lars Manuelsen – persze ő cipelte a podgyászt – szokása
szerint megjegyezte: Az az én fiam!

Jesszus! kiáltotta az egyik színész. Mikor a többiek meghallották ezt a
felkiáltást, egymásra néztek és az ujjukat harapdálták, a hölgyek pedig
a zsebkendőjüket tépdesték a fogukkal. Gyönyörűen viselkedtek.

Ugye, hallottak már Lassenről? kérdezte Lars Manuelsen.

Hogyne… Természetesen… Van-e, aki ezt a nevet nem ismeri… Lassen!

A színészek aztán elmentek hazulról. A járás, a ruhájuk és az egész
viselkedésük valóságos csoda volt az emberek szemében. Az urak ferdén
tették a fejükre a kalapot és csupa jóllakottságból dudorásztak; az
igazgató piros és zöld nyakkendőt viselt és csakúgy áradt belőle az
életművészet meg a világfiság. Az egyikük ilyesmit énekelt:

  „Az asszony ingatag,
  álnok és csalfa lény!…

Csupa életkedv és semmi más. Féktelenseg, uralkodásvágy és öröm.
Segelfoss szinte kábultan bámult a társaságra.

De a primadonna nem volt szebb, mint a másik két hölgy. Ellenkezőleg,
egy mélyhangú, magas barna lány volt a legszebb valamennyi közt. Úgy
járt, mint valami királynő, kicsit megemelte a szoknyáját és alatta
suhogott a selyemcsipkés alsószoknya. A plakáton Sibylle Engelnek írták
a nevét, de ez csak a művészneve volt. Ő volt a legcsinosabb valamennyi
között. Ellenben a primadonna más tekintetben multa fölül. A
művészetével, a nagy játékával és ez volt a fődolog. Ennek óriási kalap
volt a fején és Lydia asszony volt a neve, semmi más. Egyébként a
primadonna is magas volt és szép.

Először a boltba vitte őket az útjuk.

Az ott a Jensen úr háza?

Túláradó hálálkodással léptek a boltba. Annyian voltak, hogy Theodor nem
nyithatta fel előttük a csapódeszkát, de levette a kalapját és nagyon
udvarias volt. Nem győztek neki eléggé hálálkodni a segítségért és
megkérdezték, milyenek az előjelek, rendben van-e minden? Ó, nem jött
kommüniké? És az ujság már ma délután megjelenik? Hát akkor el kell
mennünk az ügyvédhez is, ahhoz az ördöngős ügyvédhez… úgy-e Rasch-nak
hívják? A primadonna, meg az igazgató rögtön odaindult. A társaság többi
tagja pedig, Theodor kíséretében a színház felé irányította lépteit.

Zászló leng a színházon, miért? kérdezték.

Az önök tiszteletére és általában az esemény kedvéért, felelte Theodor.

Engedje meg, hogy még egyszer megköszönjük, mondták neki.

Theodor egyáltalán nem volt félszeg, derék szál ember volt és jó
benyomást keltett. Talán a cipője szalagjai is hatottak. De esetleg még
inkább hozzájárult ehhez a nyakkendőjében ülő nagy arany-húszkoronás. A
cégünk, mondta. Amit odakint látnak, az az én yachtom és az én halaim,
mondta.

Ó, Istenem, már megint megbicsaklott a lábam, nyöszörgött Sibylle Engel
kisasszony és megragadta Theodor karját. Szabad a karját kérnem? mondta.

Theodor ugyan még sohase nyujtotta hölgynek a karját és nem is értett
hozzá, de Sibylle őnagysága egy kis mozdulattal rendbehozta a dolgot.

Rossz az út, mentegetőzött Theodor, de majd jobb lesz.

Nem az út az oka, mondta Sibylle.

A többiek nem sajnálták a hölgyet, hanem inkább lopva mosolyogtak,
mintha Sibylle kisasszonynak akkor bicsaklanék meg a lába és akkor
ragadna meg férfikarokat, amikor éppen neki tetszik.

Beléptek a folyosóra. Nils csizmadia a fülkében ült. Úgy látszik, ő is
főpróbát tartott, hogy minden rendben van-e.

Ez az ember a jegyelárusító, mondta Theodor. De Nils, ma nincs előadás.

Nem, de azért csak úgy idejöttem.

Itt vannak a jegyeid a szekrényben? Csak vigyázz, hogy betörő ne férjen
hozzá, mondta Theodor és fontoskodott. Megértetted, Nils? A vörös jegy
másfél korona, a zöld egy korona és a fehér hetvenöt őre. És ne adj ki
egyszerre kettőt véletlenül.

Beléptek a terembe.

Nagyszerű, mondta a művésznő. A színpad éppen a helyes magasságban van,
a padsorok, a falak, minden olyan, amilyennek lenni kell. Ön szakértő
embereket alkalmazhatott az építkezésnél, Jensen úr! És a színpad mögött
két öltöző van. Ó, Istenem, Jensen úr, maga nagyszerű ember, halálosan
szeretem magát! Két öltöző… Másutt mindenütt úgyszólván csak egy
függönnyel kell beérnünk. Maga nem is tudja, mennyit jelent nekem ez a
két külön öltöző. És lámpák, reflektorok, nem is értem, honnan
szerezhette mindezt! No, ha itt nem tudunk játszani, akkor igazán nem
tudom, hol!

Mindenki helyeselt és Theodor csak úgy hízott a büszkeségtől. Bizony, ő
nem kímélt fáradságot és mindent a legjobb tudása szerint csinált. Csak
egyedül oldalt hiányzik még valami, az a… hogy is hívják?

Kulissza?

Igen, kulissza. Nem jutott eszembe mingyárt a neve. Talán abból nincs
elegendő. De majd szerzünk. És általában díszleteket. Még jó, hogy az
önök darabja szobában játszik.

Ismeri a darabot?

Theodor mosolygott és így felelt:

Ó, egy kicsit, a mérges kígyó nem kígyó, hanem ember.

De nem minden történik a szobában, mondta egy Max nevű művész. Talán
kellemetlen volt neki, hogy Sibylle kisasszony olyan sokáig akaszkodik
egy új férfi karjára.

Theodor mentegetőzik:

Hiszen nem ismerem a darabot, de Baardsen mondta. Vagy talán azt is
mondta, hogy az egyik rész az úton játszódik le a ház előtt. Itt a
háttér hozzá, tessék!

Ez? Pompás. Ki az a Baardsen?

Baardsen a táviróállomásunk főnöke.

Magunk is hoztunk egy-két dekorációt, szólalt meg ismét Max művész úr.
És majd itt is csak el leszünk valahogy, mint másutt.

Kétségkívül féltékeny volt ez az ember.

Amint hazafelé mentek a szállodába, találkoztak a primadonnával, meg a
direktorral. Ezek már beszéltek Rasch ügyvéddel és ígéretet kaptak tőle,
hogy majd eszébe juttatja a szerkesztőnek a kommünikét. Hiszen nem ő
maga szerkeszti a Segelfossi Ujságot, ó nem, de majd megmondja a
szerkesztőnek.

Azután valamennyien visszatértek megint a színházba a deszkákhoz, az ő
világukba, hogy megmutassák ennek a két embernek a sok pompás dolgot,
mert hiszen ők még nem látták. És Theodor is velük ment. Megint kijutott
neki az áradozásból és ő így felelt: Megtettem minden tőlem telhetőt! De
a primadonna, meg a direktor egyszerre. Baardsen után kezdtek érdeklődni
és azt kérdezték, vajjon lemenjenek-e Baardsen távirdafőnökhöz is és
neki is köszönetet mondjanak-e? Ó, hogyne, felelte Theodor. Baardsen,
persze, ő segített neki, mert hiszen ő maga, már mint Theodor, nem
lehetett jelen az építésnél.

Az az átkozott ügyvéd!

Aztán hazamentek. De Theodornak már nem dagadozott a keble a
büszkeségtől. A többiek látták ezt, ó nagyon is jól látták. És hogy
némiképen jóvátegyék, hazakísérték Theodor urat, sőt bementek a boltjába
is. Sibylle a karján lógott és nagyon ügyesen bicegett. De ime, a
boltban ott állt maga a távirdafőnök és egy kis csomag dohányt vásárolt.
Igen. Éppen Baardsen volt az, saját személyében!

Ilyen véletlenekkel és a sorsnak ilyen játékaival tréfálja meg az embert
az élet!

Baardsen ott állt a pultnál, néhány apró pénzdarabot kapart ki a
mellényzsebéből és az asztalra tette. Theodor így szólt hozzá:

A művészek köszönetet akarnak mondani magának, Baardsen.

Baardsen lassan megfordult, éppen csak annyira, hogy láthassa a
társaságot, a hét idegen embert, aki csupa életkedv, a ferde kalapjaival
és a suhogó selyemcsipkéivel. Az igazgató eléje lépett, megszólította,
utána a két legelőkelőbb hölgy következett a sorban és végül az urak.
Mind beszéltek, mind nevetgéltek és mind szorongatták Baardsen kezét.
Theodor bement az irodájába. Ekkor hirtelen megszólalt a
legjelentéktelenebb színésznő, aki mostanáig egyetlen szót sem ejtett ki
a száján:

De hol kapunk zongorát?

Halálos csönd. A zongoráról egészen megfeledkeztek.

Igazad van, Clara, mondta az igazgató. Aztán ezekkel a szavakkal fordult
Baardsenhez: Ez a hölgy, Clara kisasszony, a zongoristánk.

Baardsen ránézett a nő fiatal, buzgó arcára és hosszúkás, kékeres
zongorázó kezére.

Rövid volt az idő, mondta Baardsen. De Theodor úr bizonyosan szerez majd
zongorát, mire újra eljönnek. Benne megbízhatnak.

Árnyék suhant át Clara kisasszony arcán. Nyilván nem volt nagyon okos
hölgy és nem gondolta meg, hogy az egész truppban ő a
legjelentéktelenebb. Baardsen egy kicsit beszélgetett vele a zenéről és
megtudta, hogy a kis hölgynek zenei oktatásban is volt része, sőt
egyszer ösztöndíjat is adtak neki. No lám! Egyébként ő is színésznő, sőt
elsőrangú.

Theodor megint kilépett az irodájából és egy levéllel legyezte magát.
Derék ember volt, csak ne lett volna olyan tökfilkó! Most is úgy fogta a
levelet, hogy mindenki láthatta: Mariane Holmengraa kisasszonynak szólt.
Talán a színtársulatnak akart imponálni vele? De a trupp, úgylátszik, a
Holmengraa nevet éppoly kevéssé ismerte, mint Lassen nevét. Megint a
zongoráról beszéltek és Theodor megígérte, hogy legközelebb szerez
egyet. Aztán elment a társaság.

Vidd el ezt a levelet, mondta Theodor a legkisebb inasnak. Mivel azonban
most már nem volt kinek imponálni és egyúttal mentegetőzni is akart, azt
mondta Baardsennek: Ön talán furcsálja, hogy Holmengraa kisasszonynak
írok. Ez azonban egyáltalán nem levél, távolról sem, csak színházjegyet
küldök neki.

Színházjegyet küld neki? kérdi Baardsen és fölényesen mosolyog.

Igen. Színházjegyet küldeni egy hölgynek, ezt más városokban is
megteszik az urak.

Vajjon tiszteletben akarta-e tartani Baardsen a fiatalember őszinte
gyerekességét vagy sem, már nem mosolygott rá fölényesen, hanem csak
kérte, hogy mondjon le erről a tervéről. Ha Holmengraa úr és a lánya meg
akarják nézni az előadást, majd ideküldik a cselédet és vesznek
belépőjegyet. Ennyire csak telik nekik, nem gondolja?

Pedig ez vörös jegy, a legjobb helyre szól, mondta Theodor. Azt hittem,
megtehetem.

Ne tegye, tanácsolta neki Baardsen. De ha mindenáron akar valamit tenni
ebben az irányban, akkor menjen oda maga néhány belépőjeggyel, álljon
meg a küszöbön és adja elő a mondanivalóját. Mondja meg Mariane
kisasszonynak, hogy a maga számára nagyon fontos Holmengraa úr jelenléte
a színház felavatásánál és hogy nagyon hálás lenne, ha felhasználnák a
jegyeket.

Hány jegyet vigyek magammal? kérdezte Theodor.

Nem tudom, hány ember van ott. Vigyen magával egy féltucatot.

Azt már nem, mondta Theodor.

Erre Baardsen megint mosolygott és ezt mondta: Persze! Maga fösvény,
megátalkodott fösvény!

Másnap a próba után a színészek egész estig szabadok voltak. Kint
kószáltak, mutogatták magukat a napvilágon és felébresztették az emberek
kíváncsiságát a darab iránt. Eközben hallottak Willatz Holmsenről, a
földbirtokosról, akinek oszlopok díszítették ugyan a kastélyát, de a
művésznevét még nem kapta szárnyára a hír. A zongorista hölgy fülét
azonban mégis megütötte ez a név. Holmsen? A zeneszerző? Szent Isten, a
muzsikus Holmsen? Ó, ha láthatnám!

Hát még ha én láthatnám, mondta Max művész úr, a talpraesett szavú írígy
és gúnyoskedvű ember.

Majom vagy Max, mondta Clara kisasszony. Willatz Holmsen már sokat
komponált, egy kantátét, dalokat, táncokat. Nagy muzsikus, mondta és
alaposan hencegett Willatzcal, csak azért, mert ismerte a nevét.

De persze Clara kisasszony majmokkal nem beszélhetett zenéről. Ezt meg
is mondta nyíltan, aztán lement a távirdára Baardsenhez.

Ilyen véletleneket vet föl az élet!

Baardsen az irodájában ült, a saját környezetében nagyon tudott
imponálni és jóindulatú arccal fogadta a lányt. Felkelt és székkel
kínálta. Van egy szófánk is, mondta, de az most tele van papirokkal.
Mire azonban legközelebb megtisztel a látogatásával, le fogjuk rakni.

Willatz Holmsenről beszélgettek. Valóban ő lakik itt, nemrég jött haza,
dolgozni és minden bizonnyal nagy munkában van.

Milyen szép lenne, ha eljönne ma este!

Van önnek szerepe, Clara kisasszony?

Szent Isten, hiszen én magam vagyok a mérges kigyó.

Azt hittem, hogy maga az angyal.

Nem, azt a primadonna alakítja.

Pedig a maga szeme inkább arra való. A mennyei gyémánt inkább a maga
szemében csillog.

Ezt komolyan gondolja? mondta Clara kisasszony és ujjongott a lelke.

Azért valami túlsokat nem beszéltek ezek ketten az első találkozásnál. A
kis Gottfred fölösleges volt és a háttérben maradt. De Clara
kisasszonynak feltűnhetett a távirdafőnök csiszolt beszédmodora, meg is
mondta elismerő szavakkal: Önnek pompás stílusa van, Baardsen úr.
Mennyei gyémánt! Ilyent mi magunk közt sohase hallunk. Nem tudom, de
talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy ön olyan nagyszerű benyomást tesz az
emberre.

Furcsa. A jó távirdafőnök egyébként fölszinesen élte az életét, ivott és
filozofált és fölülről szemlélte a világot, de most egyáltalán nem
beszélt lóhátról, hanem valóban mélyen érintette a Clara kisasszony
dícsérete. Végül magától kezdett vele a zenéről beszélni, sőt fogta a
csellóját és játszott. Baardsen talán még sohasem viselkedett ilyen
bolondosan és a kis Gottfred meglehetősen csodálkozott is rajta. És
hogyan játszott ma Baardsen? Gottfred csak azt látta, hogy Baardsen
tekintete egyre mélyebben vésődik Clara kisasszony szemébe, míg Clara
kisasszony szeme egyre tágabbra nyílik és a hölgy szinte tátott szájjal
ült ott.

Mellhangok, mondta Baardsen és abbahagyta a játékot. Ez az öreg cselló
valóságos ember.

Hiszen ez csodás! mondta Clara kisasszony halkan. Nem találok magára
illő kifejezést. És mielőtt elment, mondott még több ilyesfélét is.
Nagyon megindíthatta a játék és őszintén beszélt.

Mikor Clara kisasszony elment, Gottfred megütközéssel mondta:

Azt hiszem, maga szerelmes.

Barrdsen metegetőzött:

Nagyon ritkán kerülök össze hölgyekkel. Ez a fehérnép egyébként
muzikális volt.

… A „Mérges kígyó a pokolban“ előadásra került a világos nyári
éjszakákon. Nagy esemény volt ez. A lap csinos előkészítő cikket közölt.
És a városból, meg az egész környékéről özönlöttek az emberek. Nils
csizmadia eladta minden belépőjegyét. És az ajtónálló Kornelius inastól
még vagy félszázat visszakapott és azokat is eladta. Az ügyvédék ott
voltak, dr. Muus is ott volt és eljöttek néhányan a paplakból is,
Holmengraaék házából megjelent Irgensné és az egész cselédség. Később
eljött Mariane kisasszony is, meg Willatz Holmsen, senkise maradt el. A
korlátlan jegyeladás következtében a ház zsúfolásig megtelt és Muus
doktor a szellőztetés miatt elégedetlenkedett. A színházban első
feltétel a jó levegő, mondta hangosan Theodornak. Egyébként az előadás
váratlanul szerencsésen folyt le. A darabban a cím volt a legrosszabb,
ez hamarosan kiderült, mert a tartalma friss volt és szenvedélyes. Az
emberek elfelejtették, hogy gőzben és rossz levegőben ülnek. Muus doktor
nem tapsolt. Nem tapsolt Rasch ügyvéd sem, de azért nagy volt a siker. A
tapsolók sorát gyakran nyitotta meg Mariane kisasszony és a gavallérja,
aztán átvette a tapsot Theodor, a színház tulajdonosa, a szerencsefia,
és ő adta tovább. Muus doktort végül már bosszantotta is ez a nagy
tetszés, a nézőtér felé fordult és azt mondta: Pszt! De általában nagy
este volt ez.

És vajjon mi volt a legkülönb? A darab-e, a primadonna, avagy Max művész
úr? A primadonna! Mikor Muus doktor egyszer elismerően bólintott a
játékára és néhány szót suttogott, Rasch ügyvédnek is így kellett tennie
és ő már hangosan is kimondta: Ez eddig a legkiválóbb alakítás, amit
eddig életemben láttam! Egyébként az uraknak a legjobban Sibylle
kisasszony tetszett, ami nem is csoda, mert hiszen igazán bájos volt. Ha
azonban Baardsen ott lett volna, akkor bizonyosan meglepte volna Clara
kisasszony, a „mérges kígyó“: ez sokszor az öntudatlan romlottság mély
szakadékát mutatta meg, senkise tudott eligazodni rajta, a durva,
kétértelmű szavak szörnyűségeit tudta tiszta ajakkal kiejteni. Egyenesen
kiforgatta a dolgokat, s fordított értelemben játszotta meg őket,
határozott talentummal ábrázolta a beszámíthatatlanságot. Ilyen volt a
természete. De Baardsen nem volt ott és nem is látta. Azt mondta,
rendkívüli szolgálata van.

Másnap megint szabad volt a trupp egészen estig, amikor az északi
postahajó megérkezett. A művészek északra készültek, messze északra,
ahol megszűnik minden… Ezt napot Baardsen, a távirda főnöke arra
használta fel, hogy felkeresse Clara kisasszonyt a Hotel Larsenben,
megkérték, hogy fáradjon be a hölgy szobájába, bár egy kicsit váratlanul
jött, hellyel is megkínálták, pedig a hölgy egyedül volt és ágyban
feküdt.

Mi lesz most? Hol vannak a többiek? Ez is véletlen? Tizenegy óra volt s
a többiek mind elmentek hazulról. Baardsen enyhíteni akarta a furcsa
helyzetet, tapasztalt embernek mutatta magát, egy kis szabálytalanság
mit se jelentett, pajtáskodva beszélt.

Ha most fönn lenne és már felöltözött volna, elmehetnénk Willatz
Holmsenhez.

Mit mond? kérdezte a színésznő és felült az ágyán.

Megengedte nekem, illetőleg tisztelettel meghívja magát.

Maga ott volt az előadáson?

Nem.

Szerettem volna megkérdezni, hogy’ tetszett?

Úgy hallom, nagy volt a siker.

Nem az én sikerem.

Valamennyiüké.

Nem, nem megyek el Willatz Holmsenhez, mondta a lány hirtelen.

Neki van zongorája, játszhatik vele négykezest, mondta Baardsen. És ha
akarja, magammal viszem a csellómat. Holmsen mindent ismer.

Hiszen éppen ez az, mondta Clara kisasszony. Mindent ismer, gyönyörűen
játszik! Amikor magát hallattam, egészen beleszédültem. Azelőtt is
tudtam, de most még jobban tudom: nem tudok én játszani. Nem, nem megyek
el Willatz Holmsenhez.

Hallgatás. Talán becsípett ez a lány? gondolhatja magában Baardsen. De
mindenesetre itt fekszik, fiatalon és háborgó lélekkel, ezt is
elgondolta. Ennek ugyan semmi köze az előbbihez, de önkénytelenül is ezt
mondta: Semmi erőfeszítésembe sem kerül, hogy páratlan teremtésnek
tartsam magát.

Pedig arra nincs is oka, adta vissza a szót a lány. Hiszen nem is volt
ott az előadáson. Nem zongorázom többet, egészen a másik játékra adom a
fejemet. Ó, Istenem, egy szép napon bebizonyítom magának… mindenkinek
bebizonyítom…

Szóval azt hiszi, hogy ez az igazi hivatása?

Igen! A lány még jobban fölült az ágyában és csak a térdére nehezedett.
Úgy-e, nem hiszi el egy pillanatra sem, hogy én Lydia asszonyt
tökéletesen ki tudnám ütni a nyeregből?

Nem.

Nohát, nem. Mindenki őt csodálja, mert olyan szép sápadt tud lenni, ha
akar. Pedig elsápadni igazán nem művészet, bizonyosan tudom, hogy még
szürke is tudnék lenni, ha kell. Igen, és ez az én hivatásom, ki fogok
ütni mindenkit a nyeregből. Férjhez is mehetnék, ha kedvem tartaná, de
minek tegyem? Az az ember gazdag és fiatal és boldog lenne, ha feleségül
vehetne, de nem őrültem meg hogy máris lekössem magam. Először
megmutatom a világnak, ki vagyok. Most azonban Hátsó-Norvégiába kell
mennem és ott kalimpálni, tette hozzá elkeseredetten.

Baardsen sehogyan se tudott tisztába jönni a helyzettel. Tisztán látta,
hogy a lány nem ittas, ezt mint szakértő rögtön megállapította.

Szóval még nem találta meg az igazi helyét, Clara kisasszony, mondta.

Nem. Azaz hogy igen. De az én időm még nem érkezett el. Mindenesetre már
útban vagyok, – maga ellenben nem. Hiszen úgy csellózik, mint egy fiatal
isten!

És a távirász újra csak nem tudott szabadulni ennek a bóknak a hatása
alól és maga előtt sem tagadhatta el, hogy milyen jól esett.

Igen, jó a hangszerem, mondta. Hát akkor nem akarja fölkeresni Willatz
Holmsent?

Nem, arról lemondok. Én itt csak színésznő akarok lenni.

Hm. Vajjon nem színészkedik-e önmagával is?

Ó nem. De maga talán, maga komédiázik! mondta Clara kisasszony. Maga
csak ül itt s kopogja a táviratokat s gordonkázik és megelégedett,
úgy-e?

Nono, kisasszony!

Bocsásson meg nekem és ne vegye rossznéven, amit mondok! Magával nagyon
kellemesen el lehet beszélgetni Baardsen úr, de maga tönkremegy ezen a
helyen. Hiába mosolyog, itt tönkre kell mennie.

Szóval, azt hiszi, hogy én itt eltemetkeztem. És a szűkös viszonyok
áldozata vagyok? Nem, kisasszony, ez kissé gyerekes beállítás. Engem nem
fűt semmiféle magasabb ambició, mert a művészi hajlandóságom sem olyan
természetű. Én a magam akaratára hallgatok és ezt tartom elsőnek a
földön. Nem vagyok megelégedett, de azért ebben a pillanatban mindenem
megvan, tudom, hová hajtsam le a fejemet, mibe öltözzem és van mit ennem
és innom.

Szándékosan beszélt az ivásról?

Ahogy vesszük. Nem egészen akaratlanul mondtam.

Nagyon jó! Éppen erről akartam beszélni én is, arra gondoltam, hogy
ilyen módon könnyen eljöhet az idő, amikor ismét nem lesz lakása, se
ruhája és nem is lesz mit ennie és innia, nem mulatságos?

Baardsen felállt, elkomolyodott és ezt mondta:

Kisasszony, utóljára kérdem, fel akarja-e keresni Willatz Holmsent és
megengedi-e, hogy odakísérjem?

Nem megyek el hozzá. Forduljon el, akkor felkelek.

Elmehetek, ha akarja.

Látja: most elégedetlen velem!

Baardsen emelkedett hangon felelte: A tengerbe ugrom aznap, mikor
elégedetlen leszek magával!

És olyan arcot vágott, mint aki többet nem tehet a lány érdekében.

Clara kisasszony visszafeküdt és ezt mondta:

Akkor nem kelek fel.

Visszaél a szépségével, ha az ágynemű közé temeti, mondta Baardsen.

Maga nem is tudja, milyen szép vagyok, csicseregte a lány. Beszéljen
őszintén: csakugyan bolond dolognak tartja, hogy hátat fordítok annak a
művészetnek, ahol örökké csak jelentéktelen kis pont maradnék és
átmenetet keresek egy másikba, mert itt mégis lehet belőlem valaki. Nos?
Végül még megérem, hogy nem is válaszol.

Valahogy úgy érzem, kisasszony, hogy rosszul áll nekem, ha erénycsőszül
lépek a porondra és vizet prédikálok, holott bort iszom. Itt azonban
arról van szó, hogy maga teljesen cserbehagyja a művszetet…

Igen, és áttérek egy másik művészetre.

Azt már nem.

Hogy-hogy nem?

Egyelőre csak arról van szó, hogy elhagyja a művészetet. Ezt pedig csak
az tegye, aki nem tudja szolgálni.

Hát a színművészet nem művészet?

Nem, de a színész azért lehet művész.

Ebben senkise fog magával egyetérteni.

Tudom, mondta Baardsen.

Valaki járkált a szomszéd szobában, úgy látszik a társulat jött haza: Az
asszony ingatag, álnok és csalfa lény… nevetés… jónapot… L. Lassen
lelkész…

Maga még nem látott engem színpadon, mondta Clara kisasszony.

Nem, mondta ismét Baardsen.

Clara kisasszony hirtelen elnevette magát és ezt mondta:

Hiszen maga csak a levegőbe beszél. Azt akarja, hogy komolyan vegyem?

Nem bánnám, felelte Baardsen.

Clara kisasszony még jobban nevetett és így szólt:

No, ez kedves dialógus, akárcsak egy színdarabból vennénk. Nos, Baardsen
úr, mikor látom viszont? Találkozhatunk ma délután?

Baardsen aznap délután találkozott a színésznővel, még pedig annak
tulajdon szobájában, a lány fesztelenül egyedül volt, félig
felöltözötten, de frissen megmosakodott, és igen csinos volt. És
történhetett közöttük valami, amit Baardsen nem várt, amikor jött, és
nem értett, amikor elment, Baardsen a táviróállomás főnöke, megvadult,
kirugott a hámból, könnyelmű, bolond gyerek lett… Ó micsoda állapot!
Mintha csupa fény áradt volna belőle, a fejét magasan hordta a levegőben
és úgy tartotta, mint valami csillogó semmit.

Estefelé elment a kis temetőbe és néhány virágot vitt el Willatz Holmsen
hadnagy, meg a hadnagyné sírjáról. Ezeket a virágokat cserépben tette
oda Rasch ügyvédné, hogy örömet szerezzen az ifjú Willatznak, de most
Baardsen elvette a virágokat, annyira elment az esze. A virágokat
levitte a partra és ott állt és várt, amíg a színtársulat hajóra nem
szállt, hogy elutazzék. Tessék! mondta Clara kisasszonynak és levette a
kalapját. Szent Isten, honnan vette ezeket a gyönyörű rózsákat? krdezte
a színésznő. A temetőből, felelte Baardsen. A lány megértette, hogy
Baardsen igazat mond és meg is súgta a színtársulat tagjainak. Ez éppen
nekik, művésznépnek való volt, féktelenül nevettek rajta és tudták
méltányolni. Van még időm partraszállni? kérdezte Max művész úr és
aggodalmas arcot vágott. – Nincs, mondta a kapitány. – Kár, mondta Max,
mert ottfelejtettem Lassen egyik arcképét. Viselkedjünk úgy, hogy még
eljöhessünk Segelfossba, mondta az igazgató is, meg a primadonna is.

A hajón néhány utas áll és Baardsent mustrálgatja. Az egyik, úgy
látszik, ismeri. Hogy hívják azt az embert? kérdi az egyik
partonállótól. Baardsen? Úgy? Aztán az útitársához fordul és azt mondja:
Volt nekük egy Baardsenük odahaza, valami hajógyáros, óriási vállalat.
Annak volt egy fia, akiből semmitse lehetett faragni. Előbb színész
akart lenni, de… Aztán darabokat írt, de csupa kudarc érte. Vajjon nem
ez-e az?

Baardsen pedig a parton állt és nem hallott semmit, annyira meg volt
zavarodva, hogy csak a jókivánságait hajtogatta ás nem tudott semmi
fenköltet mondani. Egszségben térjenek vissza, mondotta egyre. Mikor
utóljára látta Clara kisasszonyt, az éppen a füstölgő gőzhajón állt és
fehér bőrkeztyűt húzott, amit a boltban vásárolt. És Baardsen nem tudta
elgondolni, hova tehette közben a rózsáit.

Azokat a rózsákat, amelyeket a jószívű Raschné engedélye reményében
orozott el egy sírról, pedig azt a sírt maga az asszony díszítette fel
velük.



9.

Muus körorvos néhány napig Segelfossban maradt és felhasználta az
alkalmat, hogy meglátogassa Holmengraa urat. Vele volt Rasch ügyvéd is.

Ó, nagyon megtisztelnek az urak! mondta Holmengraa úr.

Nem mondhatok le arról az élvezetről, hogy megszorítsam a kezét, amikor
ezen a tájon járok, mondta Muus körorvos. És a kedves lánya jól érzi
magát? Egyébként engedje meg, hogy gratuláljak ahhoz, mondta végül és
Holmengraa úr gyűrűjére mutatott.

Ó, Muus körorvos értett a társalgáshoz, a szájából csak úgy folyt a szó
és tudott az emberek hóna alá nyúlni, meg jóindulatot tanusítani.

Rasch ügyvéd valamivel lassúbb mozgású volt, de erős és komoly – férfi.
Bámulta a körorvost és jóbarátja volt. Az ügyvédnek az volt a legnagyobb
baja, hogy elhájasodott, a zsebében csörgette a kulcsait, néha kivette
őket és a kezében tartotta. De az ujjai olyan rövidek és vastagok
voltak, hogy az már szinte kómikus volt. A jegygyűrűjét régente a
kisujjára húzta, de még arra is szűk lett, így most már évek óta nem
hordott gyűrűt, de úgy látszik, nem is nélkülözte.

Rögtön a nagy eseményről, a színházról kezdett beszélni: Nem volt ott,
Holmengraa úr? Azt elég rosszul tette. Ez egyszer igazán megérte a
pénzt. Kérdezze meg a doktort! – Lám, az ügyvédnek azért tetszett a
dolog, mert neki is volt köze hozzá. Neki kellett kritikát írnia a
Segelfossi Ujságba, sőt már meg is írta.

Hm! mondta Muus doktor. Hallotta, Holmengraa úr, hogy csekélységem
milyen változtatást forgat a fejében?

Nem.

No, ön bizonyára házasságra gondol, pedig nem is arról van szó.

Hát miről?

Elköltözöm innen.

Igazán? No, akkor már jobban szerettem volna az előbbit! mondta
Holmengraa úr udvariasan.

Ami azt illeti… kapnak maguk másik doktort is ide, és az sokkal különb
lesz nálam.

Mi már csak megszoktuk önt. Hát elköltözik innen?

Már régen gondolom, hogy nem nekem való hely ez. Aztán eljött a papné,
Landmarckné, igen művelt hölgy, eleven és lelkes délnorvégiai asszony, ő
nagyot lendített az elhatározásomon. Néhányszor elbeszélgettem vele és
már kész is volt a tervem.

Egy szép napon én is Dél-Norvégiába kerülök, mondta az ügyvéd és a lábát
nyújtogatta.

Maga is, ügyvéd úr? Hát ne ürítsék ki egész Észak-Norvégiát.

Az ügyvéd úr is meg én is elmondhatjuk, hogy már kitöltöttük itt az
időnket, mondta Muus doktor, ebben a tekintetben senkise vethet semmit a
szemünkre!

És ügyes fordulatokkal fejtegették tovább ezt a témát.

Mivel azonban a malomtulajdonos nem mondott ellent, a két embernek
egyedül kellett társalognia. Ez máskép bajosan is lehetett volna. Az
urak talán túlbecsülték magukat, amikor azt hitték, hogy a bizalmasságuk
hízeleg Holmengraa úrnak. Ez csöngetett és borral kínálta a vendégeit.

Ha én ihatnám! mondta az ügyvéd.

Talán bizony rossz a gyomra? kérdezte a doktor.

Rossz? Éppen ellenkezőleg, nagyon is jó.

Akkor megihatik egy pohárral a malomtulajdonos úr jó terméséből.

No jól van, a maga szakértői véleménye alapján merek inni. De Holmengraa
úr, nagy kár, hogy nem volt ott a premieren. Nem mondom, hogy minden
tekintetben mintaszerű előadás volt, nem, azt nem merném mondani. De
voltak nagyhatású pillanatok benne.

Igen, a primadonna egy-egy pillanatra rendkivüli magasságba emelkedett,
mondta a doktor is.

Úgy-e? Hát még Sibylle kisasszony! Ő még azonkívül valósággal elbájoló
volt. De meg tudja azt érteni doktor úr, hogy annyira belekapaszkodott a
boltos Theodorba?

Hiszen tudja, a gusztusok különbözők.

Az igaz, de a színházban is, meg hazamenet is… ez már mégis csacsiság.

Bölcs kádi, nem viselkedhetünk mindnyájan egyformán, mondta a doktor az
ügyvédnek. Éppen az, amiért mi, akik itt együtt vagyunk, jól érezzük
magunkat egymás társaságában, másokkal szemben akadály lehet és esetleg
feszélyezi őket. Sibylle talán abban a… hogy is hívják?… abban a boltos
Theodorban találta meg a maga ízlésének és társadalmi nívójának
megfelelő társaságot. Mit tehet maga ez ellen, bölcs kádi?

Igaza van, mondta Rasch ügyvéd. De legjobban azon csodálkoztam, hogy az
előljáróék közül is ott voltak egynéhányan az előadáson. Arra ugyan
honnan kerül pénze annak az embernek?

Ha éppen erről van szó, hát akadtak többen is, akiknek nem lehetett rá
pénzük. Holmengraa úr, az ön kikötőmesterének például van egy
alkalmazottja, telik annak ilyen szórakozásokra? Ismerem azt az embert,
jártam egyszer nála, egy Daverdana nevű mesés asszonynak a férje. Ez a
házaspár az első helyen ült.

Az első padban, csak úgy velünk együtt! mondta Rasch ügyvéd és a
malomtulajdonosra nézett.

Nem vagyok sznob, mondta a doktor, hiszen a foglalkozásommal jár, hogy a
nép közé keveredjem. De a határt megtartom, ez nemcsak jogom, hanem
kötelességem is.

Persze, mondta Holmengraa úr.

Úgy-e, mondta az ügyvéd és egyszerre felélénkült, mert helyeselték a
véleményét. Nem tudom, hogy mit szándékozik tenni a Segelfossi Ujság
szerkesztője, de nem csodálnám, ha megnyomná a tollat. Landmarcknénak, a
tiszteletesasszonynak, meg a leányainak, a második padban kellett ülni.
Mit szól hozzá? Daverdana az első sorban ült, díszfésűvel a hajában mint
valami úrhölgy, vörös kővel a fésűjében. Mi következik még ezután?

Legyező és nyeles lorgnon, mondta a doktor.

Kopogtattak és ifjú Willatz lépett be. Úgy látszik, csodálkozott, hogy
idegeneket is talál a szobában és bocsánatot kért az
alkalmatlankodásáért, csak Mariane kisasszonyt kísérte haza.

Ritka vendég minálunk! mondta Holmengraa úr, kezet nyújtott neki és
általában szívélyesen fogadta. Talán egy pohárka bort? Ma sem? Persze,
hiszen délelőtt sohasem iszik.

Mért nem iszik délelőtt? kérdezte a doktor.

Holmsen úr dolgozik délelőtt.

Ó, az a munka, mondta ifjú Willatz. De legalább nem akarok még homályos
és bágyadt fejjel is kinlódni.

Akkor nagyon előkelő munkája lehet, mondta a doktor.

Mariane a másik ajtón lépett be, ő is megtorpant a csodálkozástól, mikor
idegeneket látott és az ajtót a hátával, a lapockájával csukta be maga
mögött.

Voltam bátor érdeklődni a kisasszony hogyléte iránt, mondta doktor Muus
és kezet fogott vele. És íme itt jön egészségesen és elragadóan, mint
mindig! – A doktor folytatta a beszélgetést és kijelentette: Előkelő
munka, bizony, de meg kell adni, hogy az én munkám se éppen egyszerű
fajta, hiszen hajszálfinom diagnózisokat kell csinálnom. És azért egy
pohár bor még sohase nehezítette meg a dolgomat.

Mert mi ketten jóegészségű emberek vagyunk, doktor uram, szólt közbe az
ügyvéd. Holmsen úr, ismét a szűkebb hazája földjén jár…

Willatz bólintott és Marianehoz fordult.

Ne játsszuk el együtt azt a néhány taktust? kérdezte.

De igen.

A doktor közbeszólt: Nagyon kedves öntől, Willatz Holmsen úr, hogy meg
akarja mutatni nekünk, milyen nagyot haladt már.

Mariane felkacagott. Nehezére esett adni a hölgyet.

Pszt, ne csörgesse a kulcsait ügyvéd úr, mondta a doktor, és a szomszéd
szobából beáradó zenei hangokat hallgatta. Egyébként… hiszen ezek csak
gyakorlatok, ilyesmivel akarnak traktálni minket?

Alighanem olyasmit játszanak, amit Holmsen úr komponált, mondta
Holmengraa.

No, szó ami szó, arra más alkalmat is választhatott volna Willatz
Holmsen úr. Hiszen ő kényszerítette rá Mariane kisasszonyt. Felőlem
teheti… tulajdonképen lesz valami ebből a fiatalemberből?

Már többször olvastam a nevet a kristianiai lapokban, mondta az ügyvéd.

No, ahhoz nem kell sok! Erről jut eszembe Lassen, a lelkész, az is innen
származik, nagyszerű ember.

Igen.

Nagy ember! Gondolja csak el, mit tesz az, keresztülrágódni annyi
vizsgán, felnőtt korában, egészen előlről kezdeni, megtanulni annyi
nyelvet és tudományt, és olyan magasra emelkedni! Ehhez isteni tehetség
kell.

Azt mondják, püspök lesz belőle.

Persze. Remélem, lesz annyi tisztesség a kormányban, hogy mingyárt
valami délnorvégiai püspökségbe nevezi ki. Elég ideig volt itt északon,
itt töltötte el az egész gyermek- és ifjúkorát. Sokszor csodálkoztam
magán, Holmengraa úr, hogy maga itt kibírja, mikor magát senkise
kényszeríti rá.

Ha már egyszer itt van az üzletem, felelte Holmengraa úr kitérőleg.

Igaz, igaz, de mégis. Már ami engem illet, csak inkább élnék nagy
városban. Nagyon szép a vidék, de hát az embernek más érdekei is vannak,
kultúrérdekei! Örökösen semmiesetre sem laknám még a legjobb vidéki
városkában se. És ha valaki Kristianiában nőtt fel, akkor minden más
várost vidéknek érez.

De hiszen maga nem is kristianiai, mondta az ügyvéd.

Muus doktor a homlokát ráncolta.

De, bizonyos értelemben igen. Persze, itt születtem északon, mint mi
hivatalnokgyerekek többnyire, de aztán mindig lejebb kerültem délre és
végül az Östervölgyben telepedtünk le. Elverum és Hamar voltak a kis
városaink, de Kristiania volt a fővárosunk. És később, – hisz ezt tudja
ügyvéd úr – egész tanulási időnk alatt Kristianiában voltunk. Hát nem
ott kaptuk meg úgyszólván a tűzkeresztséget? Persze az alapot, a
kultúrát a szülői ház adta meg, de a politikai, színházi, művészeti,
tudományos fejlődésünket, az életfelfogásunkat mind a nagy Kristianiában
szereztük. Odavalók vagyunk mi.

Bizony odavalók vagyunk.

Irgensné jelentette, hogy tálaltak. Mariane és Willatz megint bejöttek.
A doktor azt mondta: Nem szórakoztattak ugyan éppen valami magasrendű
muzsikával, de ezt is megköszönjük. Megengedi? kérdezte és a karját
nyújtotta Marianenak. Vagy ellenére van?

Nincs. Miért gondolja?

Úgy láttam, mintha a mosoly eltűnt volna az arcáról.

Csak az örömömet fojtottam el.

Bizony, Mariane kisasszony, nemsokára egészen megszabadul tőlem, mondta
a doktor, mikor az ebédlőbe kísérte a lányt.

Muus doktor el akar költözni közülünk, Mariane, magyarázza a leánynak az
apja.

Talán csak nem komoly szándéka ez, doktor úr?

De a legkomolyabb.

Erre Mariane nem szólt semmit. A doktor tiszteletben tartotta a
hallgatását és nem zavarta meg. Ahelyett Willatzhoz fordult és néhány
megjegyzést tett a zenére, az énekre, meg az operára. Mikor lesz már
ebben az országban állandó operánk, Willatz Holmsen úr?

Ha majd elég nagy lesz az ország, felelte Willatz. Feltűnt neki, hogy a
doktor mindig fölösleges teljességgel ejtette ki a nevét. De nem tudta,
hogy ezzel bántani akarja-e.

Ha maga nem volna annyira módos, akkor a megnyitóra magánál rendelnék
egy operát, tréfálkozott Willatzcal Rasch ügyvéd.

A fiatalember így válaszolt: Igen, ha ön annyira módos lenne.

Vagy úgy, hát olyan nagy összeg kell ahhoz? mondta Rasch elnéző
mosollyal.

Ilyen pompásan seholse lehet étkezni, mint önnél, Holmengraa úr, mondta
a doktor.

Én is amondó vagyok, mondta Rasch, mert inyenc volt ő is.

Irgensné különösen egy salátafélét tud nagyon jól elkészíteni. Bizony,
Irgensné asszony, már csak azért a salátáért se lett volna szabad az
urának olyan fiatalon meghalnia.

Irgensné mosollyal köszönte meg a bókot. Gondolja doktor úr? Örülök
neki! Már ismerte a urakat, és ezért latba vetette minden erejét. Sőt,
mikor a gesztenyekompótot befőzte, még új találmányra is jött rá, igaz,
hogy tévedésből, mert elcserélte a vaniliát meg a citromot. De a kompót
mégis újszerűen és sajátságosan hatott.

Mivel pedig most már némiképen Irgensnét illette a szó, nem állhatta
meg, hogy ne figyelmeztesse Holmengraa urat egyik munkásának legújabb
csínytevésére.

És meddig tűri még ezt? Mert ez már igazán sok, mondta.

Mi történt már megint, Irgensné? kérdezte Mariane.

Éppen azt akarom elmondani, pedig szivesebben elhallgattam volna. Néhány
nap előtt történt, mikor a boltos Theodor mulatságot rendezett a
csónakházban. Nos, akkor idejött egy párocska és felszólította az
ittenieket, hogy menjenek velük a bálba. Az ügyvédék Florinája volt, meg
a vältai Nils. A Florinán sárga selyemkabát volt. A mi Marcilienk
szívesen velük ment volna, de nem volt gavallérja, mert a Konrad kéznél
volt ugyan, de nem volt neki cipője. Erre Konrad fogta magát és
Holmengraa úr cipőiből vett ki egy párat.

Mit csinált? kérdezte Mariane.

Feljött, ide a házba. Az új cipőt vitte el, azt a lakkozott orrút.
Holmengraa úr most legutóbb hozta magával a városból.

Általános hallgatás. A doktor megkérdezte:

Ki az a Konrad?

Az egyik napszámosunk. No és hát vele ment el Marcilia a bálba. Ott
táncoltak kivilágos virradatig. Mikor hazajöttek, Konrad jól berúgva,
fogta a cipőket s úgy, amint voltak, visszahajította a helyükre, még
most is úgy fekszenek ott. Idehozzam?

Nem szükséges, mondta Holmengraa úr.

Ha megnézem azt a pár cipőt és elgondolom, hogy milyen vadonatuj és
ragyogó volt előbb, hát nem tudom mit tudnék csinálni… Holmengraa úr meg
csak hagyja, hogy mindez menjen a maga útján…

Az ügyvéd azt ajánlotta, hogy a napszámos béréből vonjanak le mindaddig,
amíg a cipők ára megtérül. Szerinte ezt minden nehézség nélkül meg lehet
tenni.

Csakugyan, ez igaz. Mit szólsz hozzá, Willatz? kérdezte Mariane
ravaszul.

Persze, hogy igaz, felelte Willatz. Csak az a kérdés, van-e kedve
Holmengraa úrnak cipőkkel kereskedni.

Mindenki Holmengraa úrra nézett, de az csak mosolygott és azt mondta:

Azt hiszem, Irgensné, neki fogjuk ajándékozni azt a cipőt.

Még csak az kellene! kiáltotta Irgensné megütközéssel. Legközelebb aztán
majd leakaszt egy ruhát a fogasról, mert ilyen volt az mindig, nem ez az
első eset.

Nem érdemes ezen bosszankodni, Irgensné, mondja rá Holmengraa úr
közömbösen.

Holmengraa úr mindenesetre sok önuralmat árúlt el, amint egykedvűen ült
itt, pontosan betöltötte a házigazda szerepét és ivott a vendégeivel.
Mikor Irgensné a cipők dolgával hozakodott elő, először megrándult
valami a szája körül, mintha beleszúrtak volna, talán fájt neki, hogy
még a szép cipők, a szabadkőművescipők és a selyembélésű ruhák se tudnak
már tekintélyt szerezni.

Az ügyvéd úgy vélekedett, hogy ezt a napszámos nem viheti el szárazon.
Csatlakozom Irgensné felfogásához, mert ha nem állunk a sarkunkra, akkor
ezek az emberek maholnap a nyakunkra nőnek, mondta.

A malomtulajdonosnak önkénytelenül eszébe jutott, hogy milyen
kirohanásokat intézett ellene akárhányszor a Segelfossi Ujság és hogy az
ügyvéd ezeket milyen szépen eltűrte. Mindebből semmise látszott az
arcán. Még egy pohárkával, ügyvéd úr? Ilyen csekélység csak nem
keserítheti el az életünket! Mariane koccintott az apjával és a
következő beszédet mondta: Papa, hadd jelentsem ki összes jelenlevő
gyermekeid nevében, hogy te vagy a legjobb ember a világon!

Most arra terelődött a szó, hogy a zászlólobogtatást újabban mennyire
túlzásba viszik Segelfossban és ismét az ügyvéd vitte a szót: Itt
mindennap lengetik a lobogót, Isten tudja, hogy mért. Ma megint zászlót
tűztek egy házra, ahol az újonnan jött fényképész telepedett meg. Hány
lobogó van már egyáltalán a házainkon? És az ügyvéd mindjárt számlálni
kezdte a torz ujjain: Nyolc darab, kilenc darab… Segelfoss már szinte
vöröslik a zászlóktól. Hiszen annak csak van értelme, ha a magunkféle
ember zászlódíszt rak a házára, mikor valakinek a születésnapja van,
vagy másvalamilyen családi esemény történt, mert hiszen így szoktuk meg.
De képzeljék el, ha a boltos Theodor az öreg boltos Per születésnapján
tűzi a lobogót.

Vajjon a bor csakugyan őszintébbé és nyíltszivűbbé teszi az embereket?
Muus doktor azt mondta:

Maga az imént az orrom alá dörgölte, hogy nem is vagyok kristianiai. De
hátügyvéd uram, nincs-e magának ujságja, ahol síkraszállhatna az ilyen
visszaélések ellen? Ehelyett pedig mit tesz az az ujság?

Az ügyvéd hallgatott egy percig. Muus doktor közben körülhordozta a
tekintetét a társaságon, mint aki elismerést vár a kardos megjegyzésért.
Élete legboldogabb perce volt ez, mert hiszen a legjobb barátját
utasította rendre.

A Segelfossi Ujság nagyrészben az enyém ugyan, de nem én szerkesztem,
mondta az ügyvéd.

Amit a zászlókkal való visszaélésekről mondott, azt én tökéletesen
aláírtam, mondta Muus doktor, és a maga módján csak még jobban ingerelte
a barátját. Mikor én az orvoslakra tűztem ki a lobogót, akkor még csak
nekem volt zászlóm. Most van már mindenkinek, a harangozónak, a
kovácsnak, a segédjének, Jacobnak, a grönvoldi Oleának és mind
lobogtatják éjjel-nappal, – azért is vettem le én a zászlót a házamról.

Megragadom az alkalmat annak a tisztázására, hogy a Segelfossi Ujságot
nem én szerkesztem, jelentette ki Rasch ügyvéd kissé ünnepélyesebben,
mint kellett volna. Az arca közben őszinteséget mutatott, mintha
rámázolták volna ezt az őszinteséget, ezt a rendkívüli
igazságszeretetet. Én a hóna alá nyúltam annak a sápadt nyomdásznak,
ezzel voltak ugyan bizonyos személyi ambicióim is, de nem olyanok,
amikért bárkinek is számadással tartoznám. Szóval: egyengettem a
fiatalember útját és ő a lapot kiszedi és egyúttal szerkeszti is. Néhány
esetben aztán magam is írtam egy-két sort, vagy átfésültem, amit ő írt,
– ennyi az egész Magamnak se tetszik sokszor a lap modora, de minden
alkalommal igazán nem léphetek közbe, arra időm se lenne elég.

Persze, hogy nem, mondta Holmengraa úr. És azt remélte, hogy ezért az
engedékenységért az ügyvéd majd enyhíteni fogja a lap hangját. Hiszen
ezt a Rasch ügyvédet éppen a malomtulajdonos alkalmazta itt
Segelfossban, ő egyengette az útját, sőt még az uraságnak is bemutatta a
kastélyban, – csakugyan ne rejtőznék az ügyvédben semmi szemérem?
Megengedné, hogy az ő ujságja lázítson a jótevője ellen?

Eszembe se volt, hogy önt megtámadjam, kedves barátom, mondta a doktor.
Egészségére!

Egészségére! Nagyon hálás vagyok, amiért alkalmat adott, hogy
eloszlassak egy félreértést, mondta az ügyvéd szertartásosan. Én nem
tartozom a Segelfossi Ujság szerkesztőségéhez, jelenleg sem, aminthogy a
multban sem tartoztam hozzá.

Most aztán általánosabb beszédtárgyra terelődött a szó, mindenféle
helybeli és környékbeli hírekre. Landmarck lelkészről elmesélték, hogy
éppen most fejezett be egy csinos egyfogatú kocsit, az utolsó
kerékszögig mindent maga csinált rajta.

Mindez nagyon rendjén volna, mondta rá doktor Muus, de hogy egy
tisztviselő, egy lelkész ilyesmivel foglalkozzék, – hová vezet ez? Ha én
az apámat, vagy a nagyapámat az esztergapad mellett próbálnám
elképzelni!

A keleti kérdést, Port-Arthur elestét egy szóval sem említette senki.

És a szertartásosan hallgatag fárfiaknak is megeredt lassan a nyelvük,
nyilván a bor is megtette hatását. Az ifjú Willatznak is megjött a
kedve, a malomtulajdonosnak átadja Anton Coldevin üdvözletét, elmondta,
hogy nemsokára ideérkezik, sőt már útban is van. Apja, a konzul volt
beteg, különben már régen is lenne.

De jól emlékszem még Coldevin konzulra, mondta Holmengraa úr. Ő
közvetített, mikor a maga apja urától telket vásároltam, egy nyári
éjszakán kötöttük meg az alkut, és az északi fény ragyogott felettünk.
Nagyon szeretetreméltó ember volt a konzul, mindig volt kéznél egy jóizű
tréfája.

Az ügyvéd ismét visszanyerte a fölényét:

Kár, hogy akkoriban még nem voltam itt, mondja, akkor biztosan én
közvetítettem volna.

Kétségkívül!

Igen, igen, Holmengraa úr, ön által szereztem itt a birtokot és a
működési teret. Apropos, látta a ligetemet az utóbbi időben? Valami
pompás és csodás dolog, úgy-e, doktor úr?

Csakugyan nagyszerű. De, mint mondtam, még hiányoznak a pacsirták. Mikor
rendezi meg már a kerti ünnepélyét, ügyvéd úr?

Hamarosan. Csak ez a kánikula múljék már el. Addigra a fák még jobban
meglombosodnak és megnőnek néhány hüvelykkel. Most már van szökőkútam
is, Holmengraa úr, és egy vasöntődével is tárgyalok, néhány művészi
szobor dolgában. Tudja, mire gondolok? Arra, hogy tulajdonképen egészen
helyén van itt a fényképész. Legalább fotografálhat majd az ünnepélyen,
és meg is csinálja a maga kis üzletét, hiszen világos, hogy minden
résztvevőnek kell majd kép.

Mariane kisasszony összevonta a szemöldökét, ravaszúl nézett az ügyvédre
és úgy mondta:

Előbb azonban a bérmálkozókat kell lefényképeznie.

Mikor már felkeltek az asztaltól és megitták a feketét, Muus doktornak
sikerült rövid időre egyedül maradnia Mariane kisasszonnyal. A doktor
arról beszélt, hogy az ő csekély személyét illetőleg valami változás áll
be, mert a leghatározottabb szándéka elhagyni Segelfosst… Ilyen az élet,
az emberek egymásra akadnak, aztán szétválik az útjuk. Mi is egymásra
akadtunk, Mariane kisasszony, és most…

Cisz, há, é, doktor úr, csak lágyan és bensőségesen, így ni: cisz, há,
é…

A doktor a vastag szemüvegen át rámered:

Hát ez mit jelent?

Egy románc kezdődik így.

Vagyúgy, már megint gyerekek lettünk! mondta a doktor, és nevetett. Vagy
csak a hétfejű hidra bújt elő a bűvös szekrénykéből?

Legfeljebb a saját gyufaskatulyájából, doktor úr. Fölösleges mondania,
hogy az utóbbi időben gyakran fordúlt meg a lelkészlakban.

No ugyan! A doktor szabadkozni kezdett és igyekezett magát fehérre
mosni. Hogy vajjon hova gondol Mariane? A papné rendkívüli asszony,
közösek a hajlamaik, közös a kultúrájuk és ne felejtsük el, kérem, hogy
a kislányokat csak nemrég bérmálták, a fiatalabbat éppen tavaly. Ne
vessük el hát a sulykot.

Tehát a bérmálkozás, mint akadály! És mind a két lány nagy és csinos.

Nem tagadom, mondta a doktor. Természetes, hogy jó szemmel néznek a
családban és hogy már jó néhányszor megfordultam ott. A két fiatal lány
és az édesanyja csak maguknak élnek, a lelkész kevés időt szentelhet
nekik, őt egészen leköti a műhelye. Így aztán érthető, hogy szegénykék
örülnek, ha néha művelt társaságuk akad. De attól még nagy ugrás van
odáig…

És maga inkább megugrik, kedves doktor úr, mondta Mariane.

A doktor erre meghajolt és így szólt:

Ez úgy hangzik, mintha egyenesen tanácsolná nekem. Szóval nem érdekli,
hogy feladom-e ezt a tervet, vagy sem?

Cisz, há, é…

A doktor újra meghajol és otthagyja a gyerekes kisasszonyt.

Holmengraa úr kikísérte a vendégeit az útig és ott azzal bucsúzott, hogy
a malomba megy. Szabad elkisérnem? kérdezte Willatz. Vajjon Holmengraa
úr ezt az ajánlkozást csak elvárta-e, vagy pedig elő is idézte? Mert
elég okos és éleselméjű volt hozzá. Meg volt az oka, hogy szeresse ezt a
fiatalembert, örült, hogy visszatért és most együtt lehet vele, az ifjú
Willatz eszébe idézte a régi időket, mikor ő még mint a mesék királya
jött el Segelfossba, bejáratos volt a hadnagyékhoz, itt építkezett és
megtelepedett. Micsoda napok voltak azok! Azóta megváltoztak az idők és
a királynak le kellett szállni a trónjáról. Hátha még egyszer
szerepelhet az életében egy Holmsen, aki följebb viszi őt!

A két úr lassan haladt föl az úton, szép meleg idő volt, néha-néha
találkoztak Holmengraa úr valamelyik munkásával, mert éppen ilyen
időtájt csináltak szabad órát maguknak a munkások. Talán szándékosan
tette mindezt Holmengraa úr, meg akarta mutatni az ifjú Willatznak
ezeket a felforgatott állapotokat?

Willatz azonban egyelőre nem látott semmit. Furcsa két emberke ez!
mondta az ügyvédről és az orvosról. Ha beszélni hallom őket, azonnal
megértem, miért eszik a kinaiak a rizst kis pálcikákkal!

Ugyan mire célzott ezzel? Hogy szűkkeblűek, korlátoltak és kicsinyesek
voltak? Az ügyvéd kétségkívül nagy stréber volt, de a Muus doktor
fölényeskedése még jobban visszataszította a fiatalembert. Lehet, hogy
Willatz lelkében megragadt valami előkelősdi, valami dsentri-tempó még
az angol iskola idejéből. Vagy az ősei elkótyavetyélt földjének utolsó
maradványa bizsergett a vérében: egy kis heraldika? Az nem volt inyére,
hogy a doktor, bár jó családból származott, mindig talpalt cipőt viselt,
és hogy a kabátján meg lehetett látni a karosszék nyomát. És milyen
furcsa ingeket tartott finomaknak! Mindez azonban még tűrhető lett
volna, ha a jó doktor – önmagáról is fölényesen tud gondolkozni…

S hát ő, Willatz Holmsen, ismerte-e a maga ereje mértékét.

Az erős mindig egy még erősebbre ütközik. A negyedik Willatz Holmsen
gondolt-e már arra, hogy kicsoda ő voltaképpen? A társai bizony már nem
egyszer emlékeztették erre. És ő maga is gyakran tréfálkozott róla: ő az
utolsó sarj a családfáján, olyan, mint egy ócska kép, ha már széttörték
a keretét. Egy kevés külső dísz, egy kis dandység, valami öröklött
vagyonka, törpe falusi birtok, – hát azért már banális egyéniségnek kell
neki lenni? Az való, hogy kerek kétszáz esztendős múltra tekinthet
vissza. És a fajtája? Ősei még szolgák és lakájok voltak és az uraságok
széke mögött sorakoztak föl, így kezdték el a karrierjüket, aztán
házgondnok, felügyelő lett belőlük, megszerezték a hatalmat,
fölcseperedtek és gazdaságra jutottak. Ez volt az első stáció. Aztán
négy generáció következett, a fényűzés, kifinomodás, – most pedig ki
kell halnia a fajnak. Ez az élet sorja. Mi különös van benne? Nem jó-e,
ha ilyen búvóhelyek keletkeznek a társadalomban, búvóhelyek, ahova új
törtetők és ingyenélők ugorhatnak a helyükbe?

Bizony, a bor megoldja az ember nyelvét, Willatz most már belemerült a
beszédbe és elmondott mindent, ami a szivét nyomta:

Ezek seholse vernek gyökeret, mindig csak délfelé törekszenek, mondta,
megint csak az ügyvédre meg a doktorra célozva. Micsoda emberek ezek!
Hivatalnoknépség! Csakugyan mind jobban belátom, mennyire igaza volt az
apámnak, mikor azt mondta, hogy a hivatalnoktípus ér a legkevesebbet egy
népben, – az csak olyan embergyártmány. A kereskedő, az üzletember mégis
csak vállal valami kozkázatot, megalapítja a létét, egy kártyára teszi
mindenét, néha semmi biztosítéka sincsen, csak várja minden pillanatban
a nyereséget. A munkának, a spekulációnak és az eredménynek szenteli az
életét, harcba száll a sorssal: a pajzzsal, vagy a pajzson. De ugyan mit
él meg egy hivatalnok? Ha elhelyezik, akkor is csak a régi szárazmalmi
munkát végzi egy új taposómalomban.

És az urak? Nekik abban rejlik az erejük, hogy megvolt a biztos talajuk:
az ősi föld volt hazájuk, egy kisebb-nagyobb világ, ahol övék a hatalom.
Kényes paripájukon kivágtattak a kapun a birtokra, amely egész sereg
embernek adott kenyeret. Nemcsak megalapítottak egy nemzetséget, hanem
be is ültették mélyen a talajba. Mikor aztán kihalóban volt a nemzetség,
a hivatalnokok igyekeztek a helyébe ülni. És vajjon mi jogon? Már béna
volt a kezük, semmihez se kezdhettek vele, csak ültek az intézőségben és
írtak, írtak. Lassankint elhitték, hogy ez az élet, – ez a cselédmunka,
amint a betűket rótták, egyet a másik után. A hivatalnokcsaládokban az
apát akárhány fiú követhette a pályán, ez nem járt semmi kockázattal, ők
csak egy veszedelmet ismertek, ha valaki későn tett le egy vizsgát.
Nekik csak azt kellett folytatni, ami kivihető, érthető és megszokott,
amit örököltek és amiért – fölvették a maguk kis évjáradékát. Amint az
előd távozik, az utód nyomban elfoglalja a helyét, a múltja vezérfonala
a jövőnek, ismert úton jár és csak az a kérdés, végigjárja-e?

Úgy-e, a kiváló embernél ez is egészen másképpen van, a gazdagság nem
öröklődik át a végtelenségig, hanem kimerűl a harmadik vagy negyedik
generációnál, a zsenit a sírba viszi a tulajdonosa és aztán – vagy
föltámad, vagy nem. A nagyemberek kimerítik a nemzetségük minden
őserejét. Ha lehetne, szabállyá kellene tenni, hogy a nagyembereknek
csak lányuk lehessen, fiuk nem. Ennek törvénnyé kellene válnia az igazi
arisztokratáknál. Bezzeg, a hivatalnoknép minden veszély nélkül hozhat a
világra annyi fiat és annyi középszerűséget, amennyit csak akar.

Ó, milyen jól fejezte ki magát az ifjú Willatz, mennyire megoldotta a
nyelvét a bor és milyen folyékony volt ilyenkor az előadása.

Végül azt mondta:

A hivatalnoknak nincs származása. Ő csak egy irányt követ: dél felé
törekszik valamennyi. Soha sincsen saját otthonuk, mindig idegen telken
laknak, a más házában. Képzeljük csak el, hogy nemzedékről-nemzedékre
hajléktalan volt az egész családunk, mintha szünet nélkül az Isten átka
függött volna felettünk. A gyermekek nem otthonosodnak meg azon a
helyen, ahol születtek és fölnevelkedtek, hanem elviszik őket az első és
a második és a harmadik helyről, ahol gyökeret eresztett a szivük, mert
hát a szülők délre vágynak, mindig tovább dél felé, és ha elhelyezik
őket, elvágnak minden gyökeret maguk mögött. Fáj a szívem az ilyen
gyerekekért. Hosszú, hosszú évek múltán talán ismét elvergődnek egy
ilyen meghitt helyre. Talán utazás közben elnézik a lelkükbe vésett régi
nyomokat, és nem jön könny a szemükbe többé. Talán emlékeznek még
valamelyik élményükre, ez a kő, az a nyárfa talán juttat valamit az
eszükbe, igen, és ott, annál a pataknál forgácsot úsztattak a vízben.
El-elnézik egy kis ideig, – aztán elmennek onnan. Utaznak tovább.

Nézze csak meg ezt a két embert! Annyi ideig hajoltak már egy asztal
fölé, hogy belegörbült a hátuk és a kezük már nem alkalmas semmi rendes
munkára. Az orrukon is gyakran ül szemüveg. Ez annak a jele, hogy a nagy
tudomány, amely az agyukat elöntötte, elvonta a szemtől minden
látóképességét és ők szegények, már nem látnak semmit. És ezekből az
emberekből váljon új arisztokrácia! Nézze csak meg őket, ahogy ott
baktatnak ketten.

Az ifjú Willatznak nem volt nehéz dolga, hogy mindezt kifejtse, hiszen
most nem ellenkezett vele senki. De mikor a pajtásaival üldögélt együtt,
biztosra vehette, hogy valaki majd nyersen leinti: hohó, az utód beszél,
a nemesi sarj! És milyen jól tudja már a leckéjét, az apja meg a négy
őse ugyan alaposan betanították! Az én apám bíró volt, az övé még csak
nem is aktív tiszt, nos, melyik ér többet? És mit ér ő maga, a
trónörökös úr? Van a vidéken egy kastélya! És mi lehet belőle? Azt egy
jóstól kérdezzétek! Igy persze könnyű dolga van az embernek, ha nem
sikerül valamelyik vizsgája, akkor otthagy csapot-papot és hazatér a
vidéki birtokára. Ott mindig akad valami öreg szolgáló, az majd ellátja.
Az utódnak, a nemesi sarjnak semmi gondja, megvan az öreg szolgálója,
akit örökölt és a szolgálónak csinos főkötője van és jóságos szeme. Ha a
nagyságos úr reggel sokáig hever az ágyban, akkor bejön s megkérdezi,
hogy nem beteg-e, ha sokáig ül a nagyságos úr egy széken, ő ráveszi,
hogy keljen fel, nehogy a hosszú ülés meg találjon ártani. És aztán
meghal. Akkor a szolgáló virágot ültet a sírjára. Ez a nóta vége. És
bizony, ők a legjobb utódok és nemesi ivadékok, ők: – a halottak. Azok
rezignáltak és szerények! Bizony, Willatz Holmsen úr, csak amelyik
jelentéktelen és haszontalan, az dacol a halállal és akar továbbélni
mindenáron!

De hát mindenkinek megvannak a maga szempontjai, és Holmengraa úr is a
maga gondolatait követte. Lehet, hogy a fiatalember beszédében az
apjára, a hadnagyra emlékeztette valami, annak is hasonló nézetei
voltak, ez meglátszott minden szaván és cselekedetén. Holmengraa úr
fülében még mindig ott csengett az egykori hadnagy hangja, de annak
minden szava keserű volt és igaz, a fia szájában viszont valahogy
veszélytelenül hangzott. Lehet, hogy volt valami igaz abban, amit
mondott: a nagyembereknek nem szabad fiút nemzeni.

Holmengraa úr csak rámondta, hogy igen, igen, bólintott és
odahallgatott, gondolni azonban csak önmagára gondolt. Vajjon az ifjú
Willatz nem vette észre a lebzselő munkásokat, és a sok rendetlenséget?
Apja, a hadnagy, rájukmeresztette volna a szürke szemét és lett volna
hozzájuk egy rövid kérdése.

A két úr némán haladt egymás mellett még egy darabig.

Az ön munkásaival találkoztunk odalent? kérdezte Willatz.

Igen.

Nem szoktak azok köszönni?

De igen, néha, felelte Holmengraa úr. Némelyikük köszön.

Hogy lehet az, hogy nem mind köszön, hiszen ön végre is a főnökük.

Hát ez csak úgy lehet, hogy a természet, mikor úrrá tesz valakit, nem
mindig adja meg neki az úri föllépés kellékeit, mondta Holmengraa úr.

Ön így magyarázza? kérdezte Willatz.

A maga apja, az bezzeg úr volt. Gyakran gondolok rá, – meg a lovára. Ha
csak a kezével intett, már szót fogadtak az emberei.

Próbálták volna csak meg szót nem fogadni!

És azért mégis helyén volt a szíve. Keményen állt a lábán, mert tudta,
hogy sok ember sorsa függ rajta, és tudta jól: ha ő meginog, akkor
százan zuhannak a porba.

Bizony, úgy volt az, mondta Willatz. Na, itt jön egy másik, – lássuk
köszön-e ez.

Holmengraa úr feltekintett, mintha csak most venné észre az emberét, és
azt mondta:

Ez Konrad, – ez biztosan nem köszön.

Miféle Konrad? Az, amelyik elvitte az ön cipőit?

Holmengraa úr szomorúan mosolygott.

Igen, ez csak egyike a sok gonosz csinyjeinek.

És ön mégis megtartja a szolgálatában?

Igen, meg kell tartanom, különben a többi társa összefog vele és
sztrájka lép.

Hát hadd sztrájkoljanak! mondta Willatz.

Konrad elsomfordált a két férfi mellett. Begombolta a mellényét és ez a
foglalkozás szemmelláthatólag tökéletesen lekötötte a figyelmét.

Csakugyan nem köszönt, állapította meg Willatz. De hova mennek ilyenkor
sorjában az ön munkásai?

Nem tudom, munkaszünetet tartanak, ők maguk honosították meg így.
Néhánya úgy látom, ott szemben üldögél az erdőben.

Willatz Holmengraa úrra nézett és egyszeriben megértette, hogy a
mesebeli király mennyire megroskadt. Látta, amint az ajka könnyen
megremeg és az írisz a szemében fénytelen és színtelen lett. Bizony,
megvénült már ez az ember.

Ifjú Willatz megállt és azt mondta:

Ugyan hívja vissza azt az embert! Kérdezze meg tőle, hová megy!

Holmengraa úr engedelmeskedett és nagyot kiáltott:

Konrad! Gyere csak ide kérlek, egy pillanatra!

Willatz meglepődött ezen a kérő formán és azon is, hogy a
malomtulajdonos néhány lépést tett a munkása felé. Azt gondolta talán,
hogy ezzel könnyít a dolgán? Ettől ugyan Konrad nem szaporázta a
lépteit. Mikor végre nagynehezen odacammogott, nem várta be a parancsot,
hanem maga kérdezte meg:

Tessék?

Hová mégy?

Hova megyek? mondta Konrad. Sehova.

Hát nem munka ideje van most?

A többiek elmentek, hogy egy kicsit kiszuszogják magukat. Hát én is
elmentem.

Menj vissza a munkádhoz! mondta Holmengraa úr.

Konrad nagyon furcsállotta a hangot és szokatlannak találta. Valami
különös történhetett, egy egész váratlan fordulat, mert a
malomtulajdonos visszanyerte a hangját, nemcsak néhány szót vetett oda,
hogy aztán elfordúljon, mintha el akarna rejtőzni. De meg aztán nem is
volt egyedül, hanem a kastély tulajdonosa ment az oldalán, – hét ez
ugyan mit jelentsen?

Én is visszamegyek majd, mikor a többi, mondta Konrad és megfordult.

No, mi baj, Konrad? hangzott az erdő széléről.

Hogy álljunk rögtön munkába, felelte Konrad.

Gyertek, fiúk, ezt már én is szeretném látni! hangzott ismét az erdő
felől.

És azzal kilépett Aslak, hatalmas, szélesvállú férfi, szájában az
elmaradhatatlan pipa. A fején ellenzős sapka, zöld zekét viselt, a lábát
pedig magas csizmába dugta, ennek a szárán csattok voltak. Két másik
munkás is ment vele, ingujjban, de szalmakalappal a fejükön és
cigarettával a szájukban.

A malom felé indultak. Konrad csatlakozott a társaihoz és heves
beszélgetés indult meg köztük.

Azt szeretném csak látni! mondta Aslak.

Holmengraa úr lehajtott fővel ment az úton és gondolkozott. Lehajtott
fővel! Így igazán nem járhat egy király!

Lehet, hogy valami kész terve volt már és ütni akarta a vasat, amíg
meleg. Mikor a malom elé érkeztek, megkérdezte a sagvikai Bertelt:

Nincs talán szükségünk az emberekre, Bertel, hogy így elkószálnak a
munkaidő közepén?

De igen, szükségünk van rájuk, mondta Bertel.

Ole Johant is odahajtotta a mértéktelen kíváncsisága.

Persze, hogy szükség van rájuk, mondta.

De hiszen elkóborolnak!

Igen, azt gyakran megteszik.

Igenis, gyakran megtesszük, hangzott fel az Aslak szava.

Holmengraa úr a munkások felé fordult és azt mondta:

Ezentúl nem tesszük többször.

Nem? kérdezte Aslak. És azt hiszi, hogy ezt Holmengraa úr egyedül fogja
meghatározni?

Igen.

Ejha! Én pedig úgy képzeltem, hogy ahhoz még nekünk is lesz szavunk.

Nem lesz.

Nem-e? Hát csak látszik, hogy ki született úrnak.

Halljátok? Azt akarja, hogy befogjuk a szánkat! mondta Konrad.

Általános mormogás. Mind több munkás szakította meg az őgyelgést és
sietett oda. Látták, hogy ott történik valami. Aslak szipákolt és
köpködött. Mikor a pipája kialudt, egyszerre több gyufával akarta
meggyújtani és a gyufákat aztán nem taposta el, hagyta, hogy égjenek a
földön. Nagy, behemót ember volt, most pedig különösen bízott magában.

Mindenki a munkájához, emberek! parancsolta a malomtulajdonos. Aki
dolgozni akar, azonnal munkába áll, a többi mehet ahova akar.

Rövid hallgatás.

Ejnye, hát már rabszolgák lettünk? kérdezte Aslak.

A malomtulajdonos el akarta hallgattatni és rászólt:

Téged mindenesetre elbocsátalak, Aslak.

Aslak még sohasem hallott ilyen beszédet a malomtulajdonos szájából. Még
a pipáját is elfelejtette szívni, annyira leverte a lábáról ez a
hihetetlen fordulat. Mikor kicsit észbekapott, azonnal magyarázkodni
kezdett és kijelentette, hogy ezt a külön pihenőt már évekkel ezelőtt
honosították meg és nem hajlandók lemondani róla. Végül azt mondta, ha
őt elbocsátják, akkor alighanem mások is leteszik a kalapácsot.

Mindannyian letesszük, helyeselték a többiek.

Ez a támogatás megerősítette Aslakot. Most már biztos lett a fellépése,
haragos volt, tiszteletlenül beszélt a főnökével, tegezte és Tóbiásnak
nevezte.

Tudjuk jól, hogy honnan származol, mondta neki, egy jött-ment vagy és
Tóbiás a neved, ne tégy úgy, mintha te lennél a római pápa. Ha még egy
szót szólsz, itt hagyunk faképnél valamennyien!

Rendben van, menj csak a kikötőmesterhez, ő majd kifizeti a béredet,
mondta Holmengraa úr.

De Aslaknak még egy ütőkártya lehetett a kezében, hatalmas ütőkártya,
mert haragos, sértődött mosoly ült ki az ajkára. Az ifjú Willatzra
nézett, aki közömbös arccal egy kissé távolabb állt, – és azt mondta:

Ez az ember az oka, hogy ma olyan nagy a hangod, Tóbiás?

Most visszatér mindenki a munkájához, vagy valamennyiteket
elbocsájtalak! kiáltja a malomtulajdonos és csakúgy zeng a hangja.
Téged, Konrad, mindenesetre elbocsátlak.

Aslak azonban már valahogy összeköttetésbe hozta az ifú Willatzot a
katasztrófával és ezt a szálat nem volt hajlandó olyan könnyen elejteni.

Talán a vőd az ottan? kérdezte a malomtulajdonostól. Hozd csak ide, hogy
illő módon üdvözölhessük!

Végül nagynehezen mégis megértette, hogy Konradot is elbocsátották a
malom szolgálatából és erre még jobban fölragyogott az arca, mintha még
jobb fegyver akadt volna a kezébe.

Ahá, ez csak kettőnknek szól, Konrad!

A döntő szó azonban már elhangzott. Holmengraa úr és a kísérője tehát
ismét elindultak lefelé az úton. A malomtulajdonoson egyébként nem
látszott meg, hogy öröme lett volna az energikus fellépésben, még mindig
összegörnyedt háttal haladt az útján. Megfoghatatlan dolog volt ez, egy
királynak végre is magasba emelt fővel kellene távoznia, az öreg
tengerészhez és kalandorhoz nem is illett úgy elhagynia a helyet, hogy
legalább egy-két revolverlövéssel ne könnyítsen a lelkén. De ő csak
nézett, az ifjú Willatzra emelte vizenyős kék öreg szemét és azt mondta:

Évek óta nincs már nekem semmi örömöm.

Illett vajjon ez az őszinte kitörés egy fölényes, uralkodásra termett
emberhez?

Aslak ott kiabált a háta mögött:

Veszem észre, hogy Konrad nem fér a bögyödbe, hahaha, felhúzta a
cipőidet a tánchoz, ez csakugyan hallatlan! De vajjon milyen táncra
jársz te magad éjszakánként, Tóbiás? Azt hiszed, hogy valami nagy
tisztelet jár ki neked, te híres szabadkőműves? Tudjuk jól, hogy
belopózol a házakba és titkos találkákra jársz a szénapadlásokon. Elég
ember állítja, elég tanu látta! Jársz táncolni te is, csak kettesben és
az ágyba!

Aslakból csak úgy ömlött tovább a szitkok árja. Ez volt az ő
ütőkártyája. A munkások mögötte csoportosultak és nyerítő nevetésüktől
visszhangzott a levegő. Holmengraa úr szemmelláthatóan szerette volna
siettetni a lépteit, hogy gyorsabban elkerüljön erről az átkozott
helyről, alázatosan mosolygott és a fejét rázta, mintha azt mondaná: Hát
hallottak már valaha ilyen galád rágalmakat?

De az ifjú Willatz elsápadt és megállt. Egy pillanat! mondta és sarkon
fordult. Aztán elindult visszafelé és menetközben lehúzta a kezéről a
keztyűt.

Itt jön a vőmuram! mondja Aslak. Várjatok csak, majd méltó fogadtatásban
részesítjük!

Willatz odamegy hozzá, egy ütés a levegőben és Aslak a földön fekszik.
Hogyan? – kezet emelt rá? Úristen, micsoda ököl ez. Kemény és angolos!
Az áldozat se kiáltott föl, csak összecsuklott a teste, mintha a
végórája érkezett volna el.

Aslak mögött bomladozik a munkáscsoport. Néhányan nyiltan hátrálnak és
az ifjú Willatz követi őket.

Engem hiába szemelt ki, mert én már megyek is innen, mondja Konrad
siralmas hangon.

Amint a társai meghallják az alázatos szavakat, fölvillan bennük, hogy
miről is van itt szó voltaképen: azt parancsolták nekik, hogy rögtön
vissza a munkához, – vagy azonnal elhagyni a malmot. És már jön vissza a
malomtulajdonos is, a főnök, minden mehet úgy, mint eddig, csak a
helyükre kell visszatérniök. Nem a malomtulajdonos ütött meg valakit, a
malomtulajdonos sohasem szokott senkit megütni…

A könyökükkel taszigálják egymást és összedugják a fejüket, aztán
párosával elindulnak, vissza a munkahelyükre. A gézengúz Konradot
cserbenhagyják. Konrad pelig Aslakot hagyja faképnél. És most ujra a
napfényre villan a helyzetük minden nyomorúsága: – hiába kerékpároznak,
hiába járnak csattos csizmában és veszik a legdivatosabb ruhákat Theodor
boltjából, hiába szedték magukra minden külső és felszínes fejlődését
ennek a virágzó helynek: a jellemük változatlan maradt. És változatlan
az egész nyomorúságuk is.

Holmengraa úgy tett, mintha nagyon csodálkoznék, de azért ostoba lett
volna, ha az eredmény nem elégíti ki. Pedig Holmengraa úr nem volt
ostoba, ezt az ellenségei se foghatták volna rá. De bizonyos, hogy
teljesen kijött a sodrából.

Bocsássa meg, hogy kénytelen-kelletlen tanujává lettem ennek a
jelenetnek, mondja neki Willatz.

Most Aslak megvonaglik, felül, a fejéhez kap, föltápászkodik, megkeresi
a sapkáját és elindul. Néhány lépést tesz, visszafordul, még egyszer
végignéz a két úron és azzal szépen tovább baktat lefelé az úton.
Odalent utóléri Konradot. Most bizonyára a kikötőmesterhez mennek és
fölveszik a bérüket.

Bizony, így van ez, mormogja Holmengraa úr maga elé. Mit is akartam
mondani… mondja aztán. Éveken át parancsolgattam nekik és ők dacoltak
velem. Bertel, hol vannak? A munkahelyükre mentek?

Igen, úgy látszik.

Félnek a korbácstól, mondja az ifjú Willatz és összeráncolja a homlokát.

Holmengraa úr a fejét csóválja, a tengerész, aki a lelkében él,
bizonyára örül most magában. De a malomtulajdonos kénytelen tovább látni
az orránál: hiszen három nap mulva mgismétlődhetik az egész história!
Aslak nem halt meg és a szelleme se veszett ki a munkásokból!

Mennek lefelé az úton és az ifjú Willatz azt mondja:

Bocsásson meg, hisz a dolog tulajdonképen nem tartozik énrám. De ez az
ember többször is emlegette, hogy szeretne velem közelebbről
megismerkedni, hát én a magam felelősségére odamentem hozzá, hogy
kivánsága szerint bemutatkozzam neki.

Igen, persze! mondja rá Holmengraa úr.

Vajjon gyáva volt-e, vagy ravasz? Nem mert-e odaállni a saját legjobb
támasza mellé, vagy pedig nem is akart? Nem tesz az jót egy mesebeli
királynak, ha túlságosan világos vonalakban mutatkozik meg, a legjobb,
ha körülveszi magát a monda homályával. Csak az volt feltünő, hogy
Holmengraa úr hirtelen tüntetni és dicsekedni kezdett.

Ezek azt hiszik, hogy nem vagyok már elég gazdag, azért nem respektálnak
eléggé. Néhányszor megszorítottam már az üzemet és a lisztárakat
fölemeltem, egyszer-kétszer, ezt aztán rossz jelnek vették. Pedig hát,
mondja, és ebben a pillanatban fiatalon és energikusan áll ott, én
tehetem, hogy itt akár az életem végéig veszteségeket szenvedjek. Persze
nem mondhatom meg magának, hogy miért. De azért mégis tehetem.

Most már ismét király volt! Igen, ez volt Holmengraa, világos fénycsíkot
vágott a sötétben, úgy tudott feltűnni a monda éjszakájából, aztán ismét
alábukni és egy nagyszerű pálya aranyos ívét hagyni maga után!

Most háború van a keleten, mondta. És Japán csengő arannyal méri fel a
hajók rakományát.

Willatz Holmengraa úrra nézett. Vajjon józanul beszél ez az ember? És
csak úgy, udvariasságból, megkérdezte:

Hát ön Japánnal is összeköttetésben áll?

Az én kezem hosszú, felelte Holmengraa úr és mosolygott. Annak idején
Kubával is volt dolgom, Puerto-Ricoval, a Filippinákkal, az Antillákkal,
Jamaikával.

Ez már a monda világa. És ez már Holmengraa úr, a király. Hozzá is tette
mindjárt:

De ezt persze nem mondhatom el az embereimnek, azért hiszik ők, hogy
lekicsinyelhetnek! De egy szó mint száz, már régóta forgatok egy tervet
a fejemben és arról szerettem volna beszélni önnel, de most, ezután a
jelenet után nem szívesen terhelném vele.

Pedig éppen ellenkezőleg, most még jobban érdekel…

Ez a terv még a maga apja ura idejéből származik, de egész a haláláig
nem volt rá érkezésem, hogy megbeszéljem vele. Maguknak hatalmas
területeik vannak még, fensíkok és zöld legelők. Ezeket bérbeadhatná
vagy eladhatná nekem.

Hiszen nincs is vad odafönn, felelte Willatz.

Nem, vad az nincsen és éppen ezért a maga számára nincs is haszna a
földnek. Én azonban jószágot legeltetnék ottan, hatalmas ökörcsordákat.

Willatz a fejével intett. Igaz, az öreg Coldevinéknek bizonyára van
néhány száz ökrük.

Én valamivel többet szereznék be. Kicsinyben kezdeném el, mondjuk
egyezerrel csupán, de aztán megszaporítanám a számukat. Esetleg
kétezerrel is kezdeném, de mindenesetre egészen kis arányokban, hiszen
Mexikóban milyen más ökörcsordákat láttam én! Amint maga mondja, a
hegyek közt nincsen vad, se farkas, se medve, az állatok tehát pásztor
nélkül is ellegelnének. Víz van a közelben, védőtető is akad a hegyek
közt. A hely nagyon megfelelő. Kérem, gondolkozzék a dolgon, és aztán
közölje velem az elhatározását.

Jó, majd gondolkozom róla.

És a két úr elbúcsúzott egymástól. Willatz hazafelé indult. Most
végigláthatott az egész birtokon, nyugat felé a sziklás ormokon és a
szántóföldeken, amint legyűrűztek a víz partjáig. Valamikor, a régi nagy
időkben az ő hazája volt ez a Segelfoss…




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Tóbiás király városa" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.