Title: A csudafa
Author: Benedek, Elek
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.

*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A csudafa" ***


[Illustration]

A CSUDAFA

MESÉK

IRTA:

BENEDEK ELEK

JASCHIK ÁLMOS

SZINES KÉPEIVEL

BUDAPEST, 1927.

ACZÉL TESTVÉREK

(URÁNIA KÖNVVKIADÓVÁLLALAT)

Otthon-nyomda (Kis Iván) Budapest, VIII., Mária-ucca 42. Telefon: József
350–81.



Mirkó király és a Bűbájos.

Hét ország ura volt Mirkó király, minden országban hét palotája, minden
palotának hetvenhét ablaka, minden palota pincéjében temérdek kincs,
arany, ezüst, gyémánt, mindenféle drágakövek s még sem vala boldog, mert
nem volt gyermeke. Bú volt éjjele, bú volt nappala, neki is, a
királynénak is, reménytelenül néztek a jövendőbe, mert mindaketten
öregek voltak s emésztette szivüket a gondolat, hogy haláluk után szerte
züllik mind a hét ország. A királynét alig látta emberi szem, ki nem
mozdult a palotából, Mirkó király is ritkán mutatkozott népe közt,
rendszerint az erdőben bolyongott. Ha itt-ott vadat látott, fel-felhuzta
ijját, de aztán erőtlenül hullott le a keze, nem bántotta az életét.

Történt egyszer, hogy reggeltől alkonyatig bolyongott az erdőben s
amikor hazafelé indult, egyszerre csak nem találta az utat, csudálatosan
megváltoztak a fák, nem ismert rájuk, egészen más képe volt az erdőnek,
mint azelőtt.

– Mi ez, mi történt? – álmélkodott a király. – Varázsló műve ez, senki
másé!

És csakugyan, amint tovább törtetett a nagy sűrűségben, mind más és más
képe lett az erdőnek, teljesen ismeretlen, előtte idegen. Bármerre
fordult, jobbra, balra, előre, hátra, mindenütt idegen, soha nem látott
erdő vette körül. Szinte lefordult a lováról, annyira elerőtlenedett az
éhségtől s a szüntelen ide-oda bolyongástól, végre is leszállott a
lóról, s leheveredett egy fa alá. De egész éjszaka nem hunyta le a
szemét, mind a csudálatos változáson tünődött s kétségbeesetten gondolt
arra, hogy nyomorultan kell elpusztulnia.

Amint világosodott, újra felült lovára, tovább bolyongott az ismeretlen
erdőben, bele-belefujt a kürtjébe, bele-belekiáltott az erdőbe, de sem a
kürtszónak, sem az ő kiáltásának visszhangja nem támadt, s szegény öreg
király kétségbeesetten, reményevesztetten bolyongott tovább.
Lassan-lassan leszállt a nap, esteledett, alkonyodott, ráborult a sötét
éjszaka s ismét az erdőben kellett hálnia, de csak fetrengett a földön,
álom nem jött a szemére.

– Az, az, – tépelődött magában, – varázsló műve ez, senki másé. Csak
varázsló változtathatta ismeretlenné a jól ismert erdőt. Itt kell
pusztulnom, nincs, aki innen kivezessen!

Aztán egyszerre hangosan felkiáltott:

– Oh, csak jönne valaki, vezetne ki innét, olyat nem kivánhatna tőlem,
hogy kivánságát ne teljesítsem!

Abban a pillanatban különös teremtés termett előtte, oly hirtelen, hogy
azt sem tudhatta a király, földből bukkant-e elő, vagy égből szállott
alá. Az arca valósággal ijesztő volt, annyira ijesztő, hogy a király
önkéntelen a nyilához kapott, de ez a különös arcú ember hirtelen
megragadta a karját, s erőtlenül lehanyatlott kezéből nyomban földre
hullott a nyíl. Amilyen ijesztő volt az arca ennek az embernek, olyan
szép volt a szeme: ragyogó fekete, csillogott, villogott, meszire
világított. Hosszú rőt haja vállát verte, bizony ez sem volt szép, de
szemének szépsége feledtette arcának rútságát, hajának rőtségét. Ez a
különös ember, amint a király kezéből kihullott a nyil, mondá, amint
következik:

– Hallottam, amit mondtál: minden kivánságát teljesíted annak, aki téged
kivezet ebből az erdőből. Hát én kivezetlek, csak ülj fel a lovadra.

Valósággal zengett a hangja ennek a csudálatos embernek. Valóban,
csudálatos dolog, hogy amilyen csunya volt az arca, olyan szép volt
nemcsak a szeme, de a hangja is.

– De hát ki vagy te? – kérdezte a király – hogy meghallottad a szavamat,
pedig én csak alig sóhajtottam el s téged nem is láttalak?

– Ne törődj te azzal, hogy ki vagyok, azzal se, hogyan kerültem ide. Egy
bizonyos, hogy ebből az erdőből rajtam kivül senki ki nem vezethet
téged. Hogy aztán mit kivánok ezért, azt majd akkor mondom meg, ha
körülnéztem a palotádban.

Ej, hogy felvidult az öreg király szive! Egészen megfiatalodott, csakugy
felpattant a lovára, s mondá a csudálatos embernek:

– Amit mondtam, megmondtam, szavamat meg nem másítom. Amint hazaérünk,
nem lehet olyan kivánságod, hogy én azt ne teljesítsem. De most aztán
gyerünk, vezess, mert már két napja bolyongok az erdőben.

Amint a király nyeregbe pattant, a csudálatos ember megragadta a paripa
zabláját, aztán csak körülnézett ragyogó, szép szemével az erdőben, s
ím, halljatok csudát, széles út nyilott az erdőben, szabadon vágtatott a
király s vágtatott vele a csudálatos ember is, aki úgy szaladt a vágtató
ló mellett, hogy lába sem érte a földet, s egyszerre csak kint voltak az
erdőből. Azt hitte a király, álmodik, oly hirtelen háta mögé került az
erdő. Ime, már látszott is a város. Látszott a királyi palota, de hajh,
a királyi palotán rengeteg fekete zászló s fekete zászlók között piros
zászlók lobogtak!

– Oh, jaj, mi ez? – kiáltott a király. – A fekete zászló gyászt jelent,
a piros zászló nagy örömet. Talán meghalt a királyné, az én trónusomra
pedig más valaki ült, amig én az erdőben bolyongtam!

Megsarkantyuzta lovát, repült a ló szélnél sebesebben, még a gondolatnál
is sebesebben s egy szempillantás mulva ott voltak a palota kapuja
előtt. Lelkendezve szaladtak elébe az őrök, de még szóhoz sem juthattak,
rájuk kiabált a király:

– Mit jelentenek a fekete zászlók?

– Azt jelentik, felséges királyom, – felelte az őrök elseje, – hogy a
felséges királyné gyászba borult, mert azt hitte, hogy felségeddel nagy
szerencsétlenség történt az erdőben.

– És mit jelentenek a piros zászlók? Trónusomba ült talán valaki?

– Nem, felséges királyom! Örvendjen a szived, mert amíg távol voltál, a
királynét egy aranyhajú leány-gyermekkel ajándékozta meg az Isten!

De azt emberi szó nem tudja kimondani, mily nagy volt a király öröme!
Leugrott a lóról, szaladva szaladt a palotába, egyenesen a királyné
szobájába s hát csakugyan ott feküdt egy aranyhajú, kékszemű kis lány az
arany bölcsőben, ringatta-rengette a dajkája, szép csendesen dalolt
hozzája. De még ki sem örvendezte magát jól a király, belépett egy inas
s jelenté:

– Felséges királyom, hivatja az az ember, aki az erdőből hazavezette.

Nosza, sietett ki a király nagy örömmel s kérdezte a csudálatos embert:

– Nos, te jó ember, mi a kivánságod? Nagyot kivánj, mert jó kedvemben
találsz. Amiért annyit imádkoztam a királynéval együtt, teljesíté Isten
e kivánságunkat: gyermekkel áldott meg. Figyelj ide. Hét országom minden
palotája tele van ezüsttel, arannyal, gyémánttal. Hét országom hetvenhét
istállója tele aranyszőrű paripákkal. Kivánhatsz bármennyi aranyat,
gyémántot, drágaköveket; kivánhatsz akár ezer aranyszőrű paripát, – mind
a tied. Kivánhatod azt is, hogy országot adjak: hét országom van,
adhatok belőle!

Mondta a csudálatos ember és különösen mosolygott:

– Nem kell nekem, király, sem kincs, sem aranyszőrű paripa, sem ország,
kell nekem a leányod, az, aki most született. Ő volt az én kivánságom,
amikor kivezettetek az erdőből, mert amit te nem tudtál, tudtam én, hogy
amig az erdőben bolyongtál, aranyhajú leánykával ajándékozott meg az
Isten.

Szörnyen megdöbbent a király e váratlan kivánságra, aztán összeszedte
magát s mondá:

– Amikor én mindent igértem neked, nem tudtam, hogy leánnyal
ajándékozott meg az Isten, mert inkább ott pusztulok abban az átkozott
erdőben, semhogy mindent igérjek neked. Látom, hogy ördög vagy te is,
nem ember, már pedig amit ördögnek igér az ember, azt nem kell
megtartania.

– Ohó, – kacagott gúnyosan a rőthajú ember, – nem addig a’, király! Hát
csak ennyit ér a királyok szava? Nos, tudd meg, hogy nem ördöggel állasz
szemben, hanem Bűbájossal, aki mindent tud előre; aki megtartja, ha igér
valamit, de el is veszi, ha nem adják neki, amit igértek. Hát csak
neveld fel a leányodat, király, szépen, gondosan, mert eljövök érte,
bizony mondom neked. Ha hét ország minden katonájával körülzáratod is a
palotádat, akkor is viszem a leányodat, mert ő az enyém!

Ezt mondván, hirtelen sötétség borult a palotára, s mire kivilágosodott,
hire-nyoma sem volt Bűbájosnak. A király megdöbbenve nézett körül: most
már tisztán látta, hogy csakugyan varázslóval van dolga s
kétségbeesetten gondolt arra az időre, amikor ez a varázsló majd
jelentkezik a király-kisasszonyért!

Lám, lám, megvolna a nagy boldogság, felvidult az öreg királyné szive,
örvendezett az udvari nép, örvendezett hét országnak minden népe, mert
szerették a jó öreg királyt, de hajh! szegény Mirkó király napról-napra
szomorubb lett, többé senki sem látta az ő mosolygását s hiába
faggatták, hiába kutatták szomorusága okát, rendszerint egy könnycsepp
gördült ki a szeméből; ez volt a felelet. A királynénak sem árulta el a
rettenetes titkot, csak sejtette a királyné is, sejtették az udvari
népek is, hogy a leánya miatt búsul a király, mert, amint a
királykisasszony növendék leánnyá serdült, úgy őriztette, akárcsak egy
rabot. Még a szobájában sem maradhatott soha még egy pillanatig sem
egyedül, s ha nagy ritkán lemehetett a kertbe sétálni, huszonnégy belső
leány vette körül, s ez a huszonnégy leány úgy volt összeválogatva, hogy
csudálatosan hasonlitottak a királykisasszonyhoz s mind a huszonnégynek
a királykisasszonyéval egyforma ruhája volt, hogyha tán Bűbájos eljönne
érte, ne tudja, hogy melyik a királykisasszony. A palota kapuja előtt,
ahol eddig csak két istrázsa állott, most állott tizenkettő, a palota
minden szobájának ajtaja előtt pedig két istrázsa állott éjjel-nappal. S
emellett sűrű vasrács volt a királykisasszony szobájának ablakán. Hiába
könyörgött, hiába rimánkodott a királykisasszony, hiába hizelkedett,
hiába cirókálta-morókálta édesapja arcát, nem engedte meg, hogy csak
egyetlenegyszer is elhagyja a palotát s a kertet. Bizony, bizony,
szomorú, igen szomorú volt a királykisasszony élete. De még ennél is
szomorúbb volt Mirkó királyé, mert hiszen csak ő tudta egyedül, hogy
mily nagy veszedelem fenyegeti egyetlen leányát. A nagy bánat
megfehérítette haját, megfehérítette övig érő szakállát, alig-alig
törődött az ország dolgával, nem találta helyét otthon s mintha valami
jót remélt volna attól, ujra meg ujra ellátogatott abba az erdőbe, hol
egyszer eltévedt, hátha találkozik Bűbájossal, s megesik a szíve az ő
nagy bánatán. Már esztendők multak el, hogy csak vitte magával a nyilát,
de ha még annyi vadat látott is, soha egyre sem lőtt. Egy nap azonban,
mit gondolt, mit nem, amint megpillantott a ciheresben egy kicsi fekete
medvebocsot, nyomban célbavette, surrant a nyílvessző, szügybe találta a
vadat, amely különös éles visítással terült el a földön. Nosza, gyorsan
odasietett a király, hogy felvegye a „medvebocsot“ s hát, Uram,
Teremtőm, mit látnak szemei! Nem medvebocs volt az, amit meglőtt, hanem
egy csunya, éktelen csunya, fekete kandur! Szörnyű haragra lobbant a
király, belerugott a macskába, aztán felpattant a lovára, indult
hazafelé. De alig tett néhány lépést, egyszerre csak, honnét, honnan
nem, égből-e, földből-e, Isten tudja, honnét, előtte termett Bűbájos,
megragadta a ló kantárját:

– Ohó, király uram, – kiáltott dühösen Bűbájos – az igéretedet nem
akarod megtartani, úgy-e, de az én kedves macskámat meglövöd? Hát ezért
szörnyen meglakolsz, király!

Rettenetesen megdöbbent Mirkó király, jó sokáig elakadt a szava, nagy
nehezen nyögte ki végre:

– No, no, ne haragudj. Azt hittem, hogy medvebocsra lövök, királyi
szavamra mondom, hogy nem lövöm le, ha tudom, hogy a te macskád.

– Ha-ha-ha! – kacagott hangosan Bűbájos – királyi szavadra mondod!
Ismerem már a te királyi szavadat! Hiszen, szépen beszélni, azt tudsz,
ha bajba kerülsz, de én már nem adok a te szép szavaidra; én már nem
hiszek benned. Hiába vagy te hét ország királya, hétszer hazug király
vagy te! De elég volt a hazudozásból, most már megyek veled, s viszem a
leányodat. Tudd meg, hogy amióta növendék leánnyá serdült, minden nap
láttam őt, valahányszor a kertben sétálgatott. Hiába vettétek körül
hozzá hasonlatos huszonnégy leánnyal, hiába öltözött az a huszonnégy
leány a királykisasszonyhoz hasonló ruhába: ezer leány szépsége közül is
kiragyogott volna az ő csudálatos szépsége. Nézz meg jól, király! Rőt a
hajam, rút az arcom, de mindent látó az én ragyogó szemem. Engem
megcsalni nem lehet. Gyerünk, gyerünk!

Oh, a szegény öreg király, hét országának a legutolsó embere is
megsajnálta volna, ha most látja. Egész testében reszketett, mint a
nyárfalevél. Fehér lett az arca, mint a haja, meg a szakálla, hebegve,
alig érthetően mondta:

– Hallgass reám, te Bűbájos. A feleségem s a leányom semmit sem tudnak
arról, amit igértem egykor neked. Senki sem ismeri az én emésztő
titkomat, feleségemnek, leányomnak megszakadna a szivük, ha megtudnák,
hogy te számot tartasz az én gyönyörű, az én egyetlenegy leányomra.
Ismét mondom neked, hogy, amikor mindent igértem, nem tudtam, hogy
leánnyal áldott meg az Isten. S ismét mondom azt is, hogy én a magam
jószántából soha nem adom neked a leányomat. Őriztetem, megvédelmezem a
leányomat ellened s ha ezerszer Bűbájos vagy is, az én leányom nem lesz
a tiéd soha!

Bűbájos arca valósággal eltorzult a haragtól: most volt még csak igazán
szörnyű ez az arc. Ragyogó szeme csakúgy szórta a villámokat, égnek
borzadt rőt haja, s mondá, amint következik:

– Őrizheted, védheted, föld alá is elrejtheted. Szeretem a leányodat s ő
az egyetlen, aki megválthatja az én szomorú, magányos életemet. Tudd
meg, király, hiába a hét országod, hiába a megszámlálhatatlan sok
katonád, enyém lesz a leányod, senki másé.

Ezt mondván, eleresztette a ló zabláját, felvette a csunya fekete
macskát, eltünt vele a rengeteg erdő sűrűjében, a király meg hosszan
nézett utána, aztán nagy búsan elindult hazafelé. Ragyogott Isten áldott
napja felette, mégis úgy tetszett neki, nehéz, fekete felleg borítja az
eget. Vagy volt eddig bú éjjele s nappala vagy nem, mostantól kezdve
csakugyan az lett. Most már az erdőbe sem mert menni, vadászattal sem
űzhette el az ő nagy bánatát, félt, hogy találkozik Bűbájossal. Fel s
alá járt-kelt a szobában, és senkinek sem volt szabad belépnie hozzá.
Rettenetes volt a nappal, hát még az éjszaka, de a nappalok még csak
elteltek valahogy, ha szüntelen töprenkedésben is, oh, de azok a
rettenetes éjszakák, amikor nem mert elindulni, mert, amint elaludt,
jött a szörnyű álom, a félelmetes álom! Alig hunyta le a szemét, alig
szenderült álomba, az ágya végén megjelent a fekete macska, amelyet
lelőtt az erdőben, a száját rátátotta, hófehér fogait vicsorgatta,
csattogtatta, aztán nyávogó, de mégis emberinek tetsző hangon mind ezt
nyávogta: Szeretnél aludni, ugy-e, te gonosz lelkű király? Hát csak
aludj, ha tudsz, ne félj, itt vagyok én s vigyázok reád, tőlem nem
szabadulsz meg soha, minden éjjel megjelenek néked. Mi a kivánságod?
Összeborzoljam szép fehér szakálladat? Bebujjak-e melegedni s téged is
melegiteni selyem paplanod alá?

Szegény öreg király, valahányszor ezt az álmot látta, és minden éjjel
látta, rémülten ijedt fel, tágra meredt szemmel nézett körül, s ha
virradatkor riadt is fel, akkor is ott vélte látni a fekete macskát, s
csak akkor tünt el az, amikor reszkető kezével bátortalanul feléje nyult
s nyöszörögve hebegte:

– Sicc el, gonosz macska, sicc el!

Mind az inasokat bekiabálta, tűvé tették a szobát, tűvé tették az egész
palotát, annak minden zeg-zugát, mind hiába, hire-nyoma sem volt a
fekete macskának. Aztán visszafeküdt az ágyába, ivott az altató
folyadékból, ujra elszenderült, de a reggeli álom is, amely egykor,
régen a legédesebb volt, szörnyü volt most, mert alighogy elszenderült,
nyomban megjelent a macska az ágya végén. Hófehér fogait
vicsorgatta-csattogtatta, aztán nyávogó, de mégis emberi hangnak tetsző
hangon újra ezt nyávogta:

– Szeretnél aludni, úgy-e, gonoszlelkű király? Hát csak aludj, ha tudsz.
Ne félj, itt vagyok én, vigyázok reád, tőlem nem szabadulsz meg soha;
minden éjjen megjelenek néked. Mi a kivánságod? Összeborzoljam szép
fehér szakálladat? Bebujjak melegedni, s téged is melegitselek a selyem
paplanod alatt?

Mindég és mindég ez volt az álom, ezt nyávogta a fekete macska. Szegény
király már le sem mert feküdni az ágyába, a trónusán virrasztotta át az
éjszakát. Két katona őrizte az álmát, ha el-elszenderült, együtt
kergették a láthatatlan fekete macskát, amely nyomban eltünt, amint
szemét felnyitotta.

Hát a királyné s a királykisasszony mit csinált ezalatt? Ők bizony
szegények sírva jártak-keltek a palotában, nem tudták mitévők legyenek.
Összehivatták a világ minden híres doktorát, azok tanakodtak
éjjel-nappal, egyik egyet mondott, másik mást mondott, de hiába
okoskodtak, hiába törték a fejüket, semmi okosat ki nem eszeltek; a
fekete macska minden éjjel megjelent Mirkó királynak, a szegény öreg
király úgy lesoványodott, úgy legyengült, úgy reszketett, hogy már csak
árnyéka volt az egykori daliás királynak. És a gyönyörű
királykisasszony? Oh, szegényke, aki látta, megsajnálta. Most már a
kertbe sem volt szabad kijárnia, mindig és mindig szobában,
éjjel-nappal, szakadatlan! Rózsapiros arca lehaloványodott, aztán
megfehéredett, mint a fehérített vászon. Sűrű vasrács volt az ablakán,
még ki sem hajolhatott rajta, egy pillanatra sem hagyták el a belső
leányok, szüntelen őrizték, minden lépését szemmel tartották, s egyebet
sem hallott, mint az ajtaja előtt fel s alá sétáló strázsák lépteinek
zaját. Eddig legalább nem félt, de most már félni kezdett, csak azt nem
tudta, hogy mitől. Mindent összevisszagondolt, vajjon miért őrizteti őt
az édesapja, kitől féltheti? Hiába faggatta a belső leányzókat, hiszen
ezek épp oly kevéssé tudták, mint ő, hogy kitől félti őt az apja. Ám,
valahányszor hangos szót hallott künn, ha zaj, lárma hallatszott
messziről, összerezzent, mert lassan-lassan mégis arra gondolt, hogy
hátha el akarják rabolni. Végre is mi más miatt őriztetné az apja? Nem
volt más barátja, csupán a kertből felszálló pillangók és méhecskék,
azok be-beszálltak az ablakon, röpködtek, zümmögtek körülötte, hireket a
világból, s halk zümmögésükkel édes álomba ringatták szegényt.

Egyszer eljött hozzá látogatóba a Méz király is, akinek a méhek és a
pillangók elmesélték, hogy micsoda gyönyörüséges szép leányhoz járnak ők
látogatóba mindennap. Bizony, csunya, potrohos és fura alak volt ez a
Méz király, de a királykisasszony mégis örömmel fogadta, mert volt
valaki, akivel el-elbeszélgessen. Az első látogatást követte a második,
a harmadik, mert a Méz király nem tudott betelni a királykisasszony
szépségével. Amikor aztán sűrűbb lett a látogatása, a királykisasszony
nekibátorodott s megkérdezte tőle:

– Ugyan bizony, mondd meg nekem, nem hallottál-e arról, hogy miért olyan
szomorú szüntelen az én édesapám, és miért tart engem örökös rabságban?

A Méz király nem válaszolt nyomban, láthatóan megzavarodott a
királykisasszony kérésére, jó sokáig gondolkozott, aztán igy válaszolt:

– Tudom, szép királykisasszony, hogy miért szomorú a te édesapád, azt is
tudom, miért tart téged örökös rabságban, de nem merem elmondani, mert
félek a Bűbájos bosszujától.

– A Bűbájos bosszujától? csodálkozott a királykisasszony. – Most hallom
először ezt a nevet. Ki ez a Bűbájos? S miért félsz te tőle?

– Nagy a Bűbájos hatalma, – mondá a Méz király alig hallhatóan, s félve
nézett körül, hogy véletlenül nincs-e közelben. – Igen, nagy az ő
hatalma, a te édesatyád is az ő betege. Ennél többet azonban nem
mondhatok. Most távozom, Isten veled, szép királykisasszony!

Elrepült a Méz király, a királykisasszony hosszan, sokáig nézett utána,
aztán fejét lecsüggesztette, búsan nézett maga elé: most már tudta,
miért senyved ő szomorú rabságban, Bűbájostól féltik, Bűbájos az, aki őt
el akarja rabolni.

– Bűbájos! – röppent ki önkéntelenül ajkán e szó. S im, alig röppent ki
e szó ajakán, egyszerre csak nehéz fekete felleg sötétíté el az ablakot,
s ebből a sötét fekete fellegből kivált Bűbájos, ott lebegett az ablak
előtt, gazdag, aranyhimzésű ruhában. Rőt haja lobogott a szélben, szeme
csillogott-villogott, az arca is most mosolygós volt, a szeme szelíden
tekintett a királykisasszonyra, s mély zengő hangon mondá:

– Szép királykisasszony, hivtál, itt vagyok!

Rémülten hátrált a királykisasszony, segítségért akart kiabálni, de
elakadt a hangja, szó nem jött ajakára, csak nézte, nézte, hosszan nézte
ezt a rút és mégis jóságos arcot. Aztán ujra megszólalt Bűbájos:

– Oh, ne félj tőlem, szép királykisasszony! Bűbájos vagyok én, a te
vőlegényed, s hivásodra eljöttem te érted!

– Az én vőlegényem? – kiáltott rémülten a királykisasszony – te az én
vőlegényem?!

Magánkivül kiabált, aztán szaladgált össze-vissza a szobában,
leakasztotta a szegről aranycsapós ostorát, s a rácson keresztül
szemközt sujtotta Bűbájost.

– Takarodj innen, te csúfok csúfja te! Inkább meghalok, semhogy a tied
legyek!

S ismét sujtásra emelte ostorát. De, amint a kezét ütésre emelte,
Bűbájos belecsongolyodott a sötét fellegbe, belerejtette a rideg
visszautasítástól eltorzult arcát, szeméből hullott a könny,
végigcsurgott megsebzett arcán, s eltünt nyomtalan. Mire a szobába
becsődültek az őrök s a belső leányok, a nap ismét bemosolygott az
ablakon, mert a fekete felhővel úgy eltünt Bűbájos, mintha föld nyelte
volna el.

[Illustration]



A Nagy Bűbájos.

Bűbájos szédítő gyorsasággal repült át Mirkó király palotája felett, a
fekete fellegbe burkolózva s látatlanul tünt el a rengeteg erdőben, ahol
egy kicsi, csudálatos házikó mellett ereszkedett le. Ebben a kis
házikóban lakott egymagában Bűbájos, idetért megpihenni, valahányszor
el-elcsatangolt egy-egy különös növény után, amelyre szüksége volt a
varázsitalok és a gyógyító balzsamok készítéséhez. Kert vette körül a
házikót, de ebben a kertben a virágoknak olyan szine és illata volt,
amilyen szine és illata a virágnak sehol sem volt a föld kerekségén.
Ezer meg ezer virág nyilt és illatozott az ő kertjében. Ismerte
valamennyit névszerint, nevükről szólítgatta őket, kényeztette,
becézgette, cirókálta-morókálta, hogyha velük beszélhetett, ez volt a
legnagyobb boldogsága. Amelyik virág elhervadott, kiásta, más földbe
ültette, s tavasszal még szinesebben, még illatosabban keltek új életre.
Ezek a virágok voltak az ő igazi barátai, aztán az állatok, nevezetesen:
a baglyok, a kuvikok, a varangyosok és a kigyók, akik egyetlen
füttyentésére megjelentek nála, s elmeséltek neki mindent, ami történt
szerteszét a nagy világban.

Sem a virágok, sem a baglyok és a kuvikok, akik a házikó nyitott
ablakában vártak reá, nem látták ilyen rettenetesnek az arcát, mint
most, amikor a fekete fellegből kiszállt és felrohant a szobájába. Rőt
haja előre hullott a szemébe, a szeme szikrázott a szertelen haragtól s
a véres csik az arcán még véresebbnek látszott.

– Huj, huj, fahasábok, huj! Huj, huj, vesszők, huj! Pattogjatok,
szikrázzatok! – ordított magánkivül, amint belenézett a kemence szájába,
amelyben a tűz lehamvadt, amíg ő a királykisasszonynál járt.

S im, halljatok csudát, a tűz Bűbájos kiáltására halk szisszenéssel
beleharapott az apró vesszőkbe, sziporkáztak, pattogtak a vesszők s
egyszerre csak hatalmas lánggal lobogtak a fahasábok.

Bűbájos kis kandért tett a tűz fölé, aztán a tégelyeihez szaladt,
egyiket a másik után nézegette, vizsgálgatta, aztán egy nagy butykosba
cseppentett belőlük, a haragtól eltorzult arccal morogta magában:

– Oh, drága macskám, nem bosszultam meg a halálodat, de megbosszulom, ha
addig élek is. S nem kellek neked, szép királykisasszony? Oh, ne félj,
nem kérlek többet, ide jösz te. Magadtól jösz ide!

Aztán, amint csöppentgette a csöppeket a butykosba, minden csöppentésre
mondta:

– Csöpp, csöpp, csöppenj csak!

Majd a tűz felé fordult s mondta:

– Tűz, tűz, égess csak!

Amikor már százféle csöppet csöppentett a butykosba, kihajolt az
ablakon, ahol koponyákban égő piros rózsák virítottak, mindenik rózsából
leszakított egy-egy szirmot, azt is beledobta, s főtt, zümmögött,
duruzsolt, kavargott a butykosban a varázsital, s Bűbájos vérző arca
most felvidultan, boldogan bámult bele a tűzbe. Nem gondolt semmi
egyébre, csak arra, hogy bosszut álljon a királyon, meg a leányán,
bosszut a kandur haláláért, bosszut a maga szégyenéért.

Aztán, amikor kész volt az ital s erős illata kékes szinben párállott a
szobában, ledült az ágyára, nagyot sóhajtott s egy pillanat mulva mély
álomba merült.

A két öreg bagoly, akik száz esztendősnél idősebbek voltak, bepislogtak
a szobába, s látván, hogy gazdájuk alszik, a tégelyek közé röppentek s
szomorúan nézték Bűbájos vérző arcát. Nézték, nézték, hosszan nézték,
aztán egyszerre csak megszólalt az öregebbik bagoly:

– Vajjon mi baja lehet, a mi szegény, jó gazdánknak? Nézd, milyen véres
az arca! Vajjon hol járt, merre járt, ki bántotta szegényt?

Mondta a másik bagoly:

– Kérdezzük meg a felhőtől, az bizonyosan tudja, hol járt, hiszen mindig
beléje rejtőzködik, akármerre jár.

A felhő ott gomolygott a kert fái fölött, meghallotta a bagoly kérdését
s leüzent egy fecskével:

– Mirkó királynál járt a ti gazdátok, az ő leánya sujtotta meg az arcát
aranycsapós ostorával.

– Uhu, uhu, – huhogtak a baglyok haragosan, – a királykisasszony vérezte
meg, akiért éjjel-nappal sóhajtozik, epekedik. No, legalább többé nem
epekedik utána.

Hallotta ezt a kuvik s ez meg gúnyosan, csufondárosan ezt kuvikolta:

  Kuvik, kuvik, úgy kell neki,
  Király lányát mért szereti?

Bűbájos felébredt a kuvikolásra, s első pillantása is a varázsitalra
esett, amely a hamvadó tűzön most már csak lassan füstölgött. Két arany
üvegbe osztotta el a varázsitalt. Az egyikbe vérző arcából cseppentett
egy vércseppet, aztán lefutott az ablak alá, ahol gyönyörű, virágos
fejfa alá temette volt a kandurt. A sírjáról leszakított egy örökzöld
levelet, azzal visszament a szobába, ott az örökzöld levelet hamuvá
égette és a hamut a másik aranyüvegbe öntötte. Aranydugóval bedugaszolta
az üveget, aztán szólt a tűzhöz:

– Ne aludj, tűz, pattogj, szikrázz! s csakúgy szikrázott, pattogott a
tűz.

Aztán ismét nagy fahasábokat vetett a kemencébe, amelynek szájából
vörösen világított ki a tűz az elsötétedő kertbe. Szép csendesen
felkapaszkodott az égre a hold is, bebámult a szobába, s a fehér
halálfejek mintha visszamosolyogtak volna rá, a kert virágai pedig úgy
árasztották be illatukat a nyitott ablakon, mintha gazdájuk háborgó
lelkét le akarnák csendesíteni. Mintha csak hivták volna ki a virágok a
kertbe:

– Jere, jere, jer közénk, itt megszünik lelked háborgása!

De hiába hívták, hiába csalogatták, Bűbájos ma nem ment ki a kertbe. Nem
szedegette ki a virágok kelyhéből kis kanalával a mézet, a mérget, a
harmatcseppet, amit minden este összegyüjtött varázsitalnak. A baglyok
sem ültek ki a nagy jegenyefára rendes szokásuk szerint, ott ültek
komoran a kuvik kalitkáján, s kimeredt szemmel nézték gazdájukat.
Bűbájos jó sokáig fejét tenyerébe hajtva ült az asztal mellett, aztán
hirtelen felugrott s különös munkába kezdett.

A baglyok, tudvalevőn, mindent szeretnek tudni és látni, hiszen azért
olyan bölcsek, most se hunyták le a szemüket, úgy nézték, bámulták, hogy
mit csinál a gazdájuk. Hiszen, volt is, amin bámuljanak. Bűbájos poros,
mocskos tükröt vett ki egy ósdi, roskatag szekrényből. Ezt a tükröt
letette a szoba közepére, aztán lekuporodott melléje, törülgette,
fényesítgette, illatos vizzel öntözgette, s aztán, amint tisztábbnak és
tisztábbnak látta a tükröt, hosszan belémeredt a tekintete, mintha látni
akarna benne valamit. De a tükör nem kapta vissza egészen a régi fényét
és tisztaságát, s amint félbehagyta a törülgetést, újra homályossá lett,
s alig-alig látszott benne Bűbájos rőt haja, csillogó szeme.

– Oh, Nagy Bűbájos, – kiáltott most fel mély zengő hangon Bűbájos –
könyörgök néked, jelenj meg, szállj le hozzám, segíts rajtam! Azt igérte
az én édesanyám egykor, hogyha majd nagy bajban leszek, csak hívnom kell
téged és segítesz rajtam. Soha sem hivtalak, ezután sem hivlak, csak
egyetlen egyszer: jer, oh, jer, te Nagy Bűbájos!

Hosszan, sokáig nézte a tükröt, de abban most sem látott egyebet, mint a
maga rút, véres arcát, amelyet meg sem törölt, amióta a királykisasszony
rája sujtott aranycsapós ostorával. Most, hogy így szemtől-szembe állott
a tükörrel, s tisztábban, élesebben látta a maga rútságát, annál
szebbnek látta képzeletben a királykisasszony szépségét. Szive majd
megszakadt nagy keservében, ráborult a tükörre, hullott a könnye, mint a
záporeső, hullott, hullott, ráhullott a tükörre, s im, könnyeinek
záporától tiszta, világos lett a tükör!

A tűz fénye rávilágított a tükörre, s most már világosan látta benne a
Nagy Bűbájost, akinek a képe először a tükörben jelenik meg, aztán
egyszerre csak teljes valóságban előtte állott. Hiszen rút volt Bűbájos,
de mi volt az ő rútsága a Nagy Bűbájoséhoz képest! Fél szeme valósággal
belefuródott a Bűbájos arcába, fogatlan nagy szája szörnyen eltorzult,
amint szóra nyilt, mennydörgés hangjától megremegett a ház fala, ablaka,
ajtaja, s a baglyok és kuvikok rémülten rebbentek s bujtak el a szoba
sarkába. Bűbájos azonban bátran állta a félszemű Nagy Bűbájos nézését,
mert ő most a királykisasszonyra gondolt és a bosszura, amely valósággal
égette a szivét.

– Hivtál, hát eljöttem, fickó, – mennydörgött a Nagy Bűbájos, de ne
hidd, hogy a te kedvedért jöttem hozzád. Jöttem, mert megigértem egykor
az anyádnak, hogy eljövök hozzád, ha olyan nagy bánatod lesz, hogy
könnyeidnek záporával mosod le a varázstükör porát. Nos, hadd hallom, mi
bajod?

A Nagy Bűbájos leült a kemence elé s egy varangyos békát simogatott,
amely ott ült a padkán s kimeredt szemmel bámulta a szörnyeteget.
Bűbájos a földre ült, fejét a Nagy Bűbájos ölébe hajtotta és mondá,
amint következik:

– Oh, Nagy Bűbájos, sokat kell nekem beszélnem, ha azt akarom, hogy
megismerd az én nagy bánatomat. Ismerted az édesanyámat, a Hegyek
Bűbájosát, ő sokszor mondta nekem gyermekkoromban, hogy te még akkor sem
haragudtál rá, amikor földi ember felesége lett; hogy te megvédelmezted
őt a többi Bűbájosok haragja ellen, s apámat is te hoztad ide, ebbe a
kis házba, ahol születtem és azóta is élek. Apámra alig emlékszem, s bár
anyám nem mondta, mégis tudom, hogy miattam ment vissza az emberek közé.
Amikor megszülettem, a legszebb gyermek voltam, aranyszőke hajú,
égszinkék szemű, mosolygós arcú, mindenkit szerettem, s engem is
szeretett mindenki, aki egyszer is csak látott. Világosan emlékszem,
hogy gyermekkoromban nem halálfejek vigyorogtak az ablakban
virágcserepek helyett, mázas cserepekbe ültette édesanyám a rózsákat s
oly szépen, oly édesen dalolt reggelente, amikor a rózsákat öntözé. A
kemence padkán nem fekete kandur, hanem cicácska dorombolt,
bele-belenyalt az ételembe és én nem bántam, de még biztattam: egyél,
cicácskám, egyél! A kalitkában tengelic fütyölt, kuvikot látni se
láttam, csak ezt a két baglyot láttam, de azok is a jegenyefán huhogtak
éjjelente.

Történt egyszer, hogy anyám elment apámmal a városba, mert igen-igen
vágyakozott megismerni az ottani világot. Hisz jól tudod, hogy anyám
egész ifjuságát a hegyek közt töltötte, s apám, aki mint eltévedt vadász
bukkant rá egy hegy tetején, sokat beszélt neki az emberekről, a
városokról, a ragyogó szép ruhákról, a csillogó-villogó ékszerekről,
amiket ő sohasem látott. Addig kérte s olyan szépen kérte apámat, hogy
elvitte a városba, engem azonban itt hagytak egyedül, s bár sirtam
utánuk gyermekmódra, de félni nem féltem a nagy magányosságban, hiszen
még sohasem bántott senki, s nem tudtam, mi a félelem. Már akkor is
végtelenül szerettem a virágokat és az állatokat s megtanultam
édesanyámtól, hogyan kell beszélni velük. Leültem hát egy rózsabokor alá
s vígan beszélgettem egy vérvörös rózsával, meg egy gyönyörű
rózsabogárral. Egyszerre csak, amint a rózsával meg a rózsabogárral
beszélgettem, az egyik bagoly, amelyik most itt ül a kalitka tetején,
lerepült a jegenyefa tetejéről, szemét mereven rám szegezte s mondá:

– Uhu, huhu, kis Bűbájos, bujj el, bujj el, mert jön a Bűbájosok
királya!

Kérdeztem én: Mért bujjak el? Nem félek én tőle!

– Uhu, uhu, bizony csak félj, kis Bűbájos, mert haragszik az anyádra.

– Az anyámra? – kérdeztem én. – Az én édes jó anyámra? Ugyan, mért
haragszik rája?

– Uhu, huhu, azért haragszik rá, mert földi embernek lett a felesége.

Nem tudtam, mit szóljak erre, nem értettem a bagoly beszédét, hisz én
nem tudtam, honnan tudtam volna, hogy tündér volt az anyám, földi ember
az apám. Nem bujtam el, nyugodtan játszottam tovább az aranyos
rózsabogárral, s csak akkor szöktem fel ültömből, amikor az ég
hirtelen-váratlan elsötétedett, a föld megrendült s egy szörnyű, rút
óriás állott előttem.

Mosolygásra torzult a Nagy Bűbájos fogatlan szája, megsimogatta Bűbájos
fejét s kérdezte:

– Ugy-e, ez még nálamnál is rútabb volt?

– Oh, ne is kérdezd, Nagy Bűbájos, mert ennek a rútságát emberi szó ki
nem tudja mondani. Pedig még most is úgy látom, mintha előttem állana. A
virágok nyomban lehorgasztották fejüket, a csigák rémülten huzódtak
vissza házukba. A virágcserepek halálfejekké változtak. A tűz magasan
lángolt a kemencében, de az én kedves, fehér cicuskám nem heverészett,
nem dorombolt már a padkán, helyén egy szörnyű nagy fekete kandur
nyujtózkodott s görbítette a hátát felém. A tengelic édes füttye
elnémult s helyét a kuvik huhogása foglalta el. És most merőn rám nézett
a Bűbájosok királya, érthetetlen szavakat mormogott magában,
varázs-pálcájával megérintett s mondá:

– Halljad itéletemet, földi ember fattya! Anyád tilalmam ellenére földi
ember felesége lett, minket Bűbájosokat hűtlenül elhagyott s én ezért
megbüntetem őt a legnagyobb büntetéssel: téged, aki a szivéről szakadtál
le, elrútítalak, az emberektől elvadítalak, hogy soha örömed, soha
nyugalmad ne légyen!

Ezt mondván, nagyot kacagott, de úgy kacagott, hogy megreszkettem belé.
Nemcsak én reszkettem meg, de megreszketett a föld is. Aztán
gyászfeketébe borult az ég, rettentő nagy, sűrű füstgomoly kerekedett s
ebben a füstgomolyban eltünt a szörnyeteg. Rémüldözve bujtam meg a
rózsabokor mögé, amelynek virágai csak lassanként kezdtek ujra
nyiladozni. A madarak is félve repdestek a fák között s félve hunyta le
a szemét az öreg bagoly is. Sokáig nem tudtam, mi történik velem, de
éreztem, nem az vagyok, aki voltam. Amikor egy kissé magamhoz tértem,
végigszaladtam a kerten, aztán fel a szobába, ahol talpig érő tükör volt
az egyik falon. Amint elrohantam a tükör mellett, teljesen idegen,
szörnyen rút arc vigyorgott felém. Rémülten fordultam vissza. Első
pillanatban azt hittem, hogy talán hazajöttek anyámék s valami
csoda-szörnyet hoztak magukkal, de, haj, senkisem volt rajtam kivül a
szobában, egyes-egyedül álltam a tükör előtt és sokáig meg sem tudtam
mozdulni, mintha földbe gyökeredzett volna a lábam. Földbe gyökereztette
a rútságom. Oh, szép, göndör, aranyhajam hová lettél, sírtam hangosan,
amikor a helyén rőt, tüskés hajszálak meredtek égfelé. És a szemem,
amely olyan tiszta volt, mint a kék tó vize, most félelmetesen
ragyogott, mint a karbunkulus. Hát te, szép gyermekarcom, hová lettél?
Rútabb lett az elképzelhető rútnál és én magamtól megiszonyodva
fordítottam hátat a tükörnek, s zokogva szaladtam ki a házból.

Ebben a pillanatban léptek be anyámék a kapun. Sietve, lelkendezve
jöttek haza, mert anyám megbánta már, hogy kikivánkozott az emberek
közé. Megbánta, mert, amikor a hegyek között hazafelé tartottak, a
szellők suttogásából, a források csobogásából megsejtette, hogy
távollétük alatt engem valami nagy baj ért. Magánkivül lökte be a kaput,
rohanva-rohant a házba föl, amelynek nyitott ablakából halálfejek
vigyorogtak rá, a fekete kandur pedig fejemen keresztül szökött elébe s
undorító hizelkedéssel dörzsölődött hozzá. Arcomat eltakarva, sirva
szaladtam édesanyám felé, aztán apám is hozzánk rohant, kezemet
lefejtették arcomról s rémülten meredt mindkettejük tekintete rúttá
varázsolt arcomba.

Mondjam-e, hogy a vidámság eltünt a szép kis erdei házból? Az én édes jó
anyám nem dalolt többet, amig a rózsákat öntözte a halálfej cserepekben;
apám irtózott a rútságomtól, s bár tudom, hogy majd megszakadt a szíve,
egyszer, amikor azt hitte, hogy nem hallom, mit beszélnek, igy szólt
anyámhoz:

– Hallgass meg, én jó, én szép feleségem! Elmegyek, mert el kell mennem.
Elmegyek, mert én hoztam rád a bűbájosok királyának haragját.
Visszamegyek az emberek közé, mert igy ha sikerül levenned ez átkot
magadról és gyermekünkről. Talán megengesztelődik a Bűbájosok királya,
ha többé nem találkozunk az életben.

Azt én nem tudom, de nem is akarom tudni, mi következett ezután. Azt
hittem, mindkettejük szive megszakad a válás pillanatában, és az én
szivem nem fog megszakadni soha, ha akkor meg nem szakadott. Elég annyit
mondanom, hogy azon a napon, amikor apám elment örökre, anyám aranyszőke
haja hófehérré lett s mosolyogni többet sohasem láttam. Amikor közeledni
érezte a halálát, búcsu nélkül eltünt, visszament a Hegyek Bűbájosaihoz,
akik testvérei voltak, mielőtt az apám felesége lett, de a testvérei sem
ismertek rá. Ezek mind ifjak, szépek maradtak, hiszen sohasem hagyták el
a hegyeket, földi ember nem is közeledhetett hozzájuk, de bezzeg
megismerte a Bűbájosok királya, aki varázstükréből messziről látta, hogy
anyám elindult hozzá. Szegény jó anyám kinos-keservesen vánszorgott fel
a hegy tetejére, hiszen nem volt már Bűbájos, aki semmi fáradságot sem
érez. Mire a hegy tetejére ért, lábát véresre sebezték a kövek, fehér
haját össze-visszaborzolta a szél, ruhája rongyokban foszlott utána.
Gúnyos kacagással fogadta a Bűbájosok királya, amikor térdre omlott
előtte anyám.

– Ugy, hát mégis eljöttél, te büszke asszony? Vége a bűbájosságodnak:
volt szép fiad, nincs szép fiad, rútak-rútja lett belőle. Elhagyott az
urad, akiért testvéreidhez hűtlen lettél. Nos, mit akarsz? Mit akarhatsz
tőlem?

Szegény jó anyám zokogva térdelt a király előtt, alig hallhatóan
tördelte e szavakat:

– Tudom, tudom, hogy vétkeztem, oh király. Vétkeztem a bűbájosok
törvénye ellen. Oh, de ha vétkeztem, meg is bűnhődtem érte, szánj meg,
oh, király, ne büntess tovább! A szűntelen búsulástól fél lábam a
koporsóban van, ma-holnap meghalok, de a sírban sem lelek nyugodalmat,
ha a fiamat a te átkodtól meg nem szabadítom.

– Ugy? Hát nem tetszik neked a kis Bűbájos, – gúnyolódott a király.
Szebb volt az az emberizink, aki az urad képét viselte? – Hát, tudd meg
te hűtelen, amit egyszer kimondott a Bűbájosok királya, azt soha, de
soha nem másíthatja meg.

Hiába esdekelt, hiába könyörgött anyám, a királynak nem volt több szava
hozzá. Amikor aztán vérző lábbal, összerongyolódott ruhában, zilált
hajjal hazatért, tudtam, ha nem is mondta, hogy hol járt s azt is, hogy
hiába járt. Később el is mondta nékem, így, ahogy én most elmondtam
néked, oh, hatalmas, Nagy Bűbájos. Nem sokáig élt ezután az én szegény,
szomorú anyám, de mielőtt meghalt, ezt a tükröt adta nekem, s azt
mondta:

– Ha olyan nagy bajba jutsz, hogy nem tudsz segíteni magadon, eljön
hívásodra a Nagy Bűbájos és segít rajtad a te nagy bajodban.

– Hát csakugyan olyan nagy bajban vagy, fiam? – kérdezte a Nagy Bűbájos
jóságos hangon.

– Nagy, oh, nagy bajban vagyok! Halálosan szeretem Mirkó király leányát,
mert érzem, hogy az ő szerelme feloldana a varázslat alól és ismét
emberré lehetnék, mint voltam azelőtt.

– Ugy? – csodálkozott a Nagy Bűbájos – halálosan szereted Mirkó király
leányát? Hát akkor mért nem hozod ide? Hiszen, ha jól hallottam, te
érted a mi mesterségünket.

– Ott voltam ma is, – mondá Bűbájos – el akartam hozni, de nézd ezt a
véres csíkot arcomon; ő sújtotta rám aranycsapós ostorával.
Látva-láttam, mennyire iszonyodik tőlem, a rútak-rútjától s kezem
erőtlenül hullott le, képtelen voltam elrabolni őt.

A Nagy Bűbájos elkomorodva nézett Bűbájos szomorú arcára s mondá:

– Lám, lám, hiába Bűbájos a te neved, ember, földi ember volt az apád, s
ez meglátszik rajtad. Az a Bűbájos, aki annyit tud, mint te és mégsem
meri elvenni azt, amiért a szíve vágyakozik, hiába fordul segítségért a
másik Bűbájoshoz.

Azzal felállt a Nagy Bűbájos, aztán elvette az asztalról azt a két arany
üveget, amelyet csak az elébb töltött meg varázsitallal Bűbájos. Mindkét
üvegből kihuzta az arany dugókat, egy-egy csöppet csöppentett a kezére
mind a kettőből s fogatlan szája mosolyra torzult.

– Ugy látom, érted a mesterségedet, fiam. Ha jól emlékszem, az egyik
üveg a királynak szól, akire, úgy-e, erősen haragszol a kandurod miatt?
Ha ebből csak egy csöppet is iszik, bűbájos szavamra mondom, olyan
fekete kandur lesz belőle, hogy még a macskák királya sem veszi észre az
ő egykor emberi és királyi voltát.

Mosoly futott végig Bűbájos szomorú arcán, amikor az üveget elvette a
Nagy Bűbájostól és újra bedugta, aztán így szólt:

– Igazad van, Nagy Bűbájos, te minden varázsitalnak ismerője, ez az ital
valóban a királynak készül. Most már csak valamiképpen el kell juttatnom
hozzá. Hát a másikon mit látsz?

Nagy Bűbájos most a másik üvegbe nézett s fejét csóválta:

– A véres arcodért akarsz bosszút állani, úgy-e, a királykisasszonyon?
Azt akarod, hogy ő is a rútak-rútja legyen, te hozzád hasonlatos, akinek
csak te adhatod vissza a szépségét?

Bűbájos lehajtotta a fejét, arca elsötétedett, komoran nézett maga elé,
s mondá halkan, alig hallhatóan:

– Megütött, rútak-rútjának nevezett, véres könnyet hullattam érte, s
bosszút állok rajta, ha addig élek is. Való igaz, hogy ezt a varázsitalt
jól elkészítettem, de hogy hogyan juttassam el hozzá s a királyhoz is az
övét, erre kérem a te tanácsodat, oh, Nagy Bűbájos. Úgy őrzik a király
palotáját, hogy a magam képében közelükbe nem juthatok, azt meg jól
tudod, hogy mi másokat el tudunk varázsolni, magunk formáján azonban
változtatni nem tudunk. Azért hívtalak hát ide, oh, Nagy Bűbájos, hogy
taníts meg arra, miként lehetek akármilyen madárrá, akármilyen állattá,
de még arra is, miként lehetek visszhanggá? Igy bejuthatnék a palotába,
a többi aztán az én dolgom.

A Nagy Bűbájos mély gondolatokba merülten nézett maga elé hosszan,
sokáig. Aztán végre megszólalt s mondá, amint következik:

– Az anyád kedvéért ezt is megteszem, fiam, bár nem hiszem, hogy
túljárnál Mirkó király eszén. Kedves komája ő a tündér királynőnek, már
pedig ez többet tud nálad is, nálam is, de még az összes bűbájosoknál
is.

– Mindegy, – mondá Bűbájos – ha még annyit tud is a tündér királynő,
csak taníts meg engem arra, amire kértelek s meglásd, nem telik el ez az
esztendő, itt lesz a királykisasszony ebben a házikóban s fekete kandur
képében itt lesz Mirkó király is.

Most már a Nagy Bűbájos nem szólt semmit, csak odament a szoba közepén
álló varázs-tükörhöz, azt jó erősen megdörzsölte, aztán halkan, alig
hallhatóan belemondta:

– Halljad, halljad, madarak királya! Halljad, halljad, pillangók
királynője! Halljad, halljad, Csengővisszhang! Jertek, jertek, én
hívlak, a Nagy Bűbájos, senki más!

Egyszerre csak nagy surrogás, burrogás támadt a levegőégben, aztán Nagy
Bűbájos kihajolt az ablakon, mindkét kezét hivogatóan tárta kifelé s im,
egyszerre berepült az ablakon egy vén sas-madár, fejét alázatosan a Nagy
Bűbájos kezére hajtotta, úgy tetszett, meg is csókolta.

– Hívtál, Nagy Bűbájos, itt vagyok!

– Most csak pihenj, madarak királya, – mondá a Nagy Bűbájos – mert más
vendéget is várok.

S már ki is terjeszté mind a két karját az ablakon s a következő
pillanatban belibegett rajta egy arany szárnyú pillangó, leszállott a
Nagy Bűbájos vállára s ez is mondá:

– Hívtál, Nagy Bűbájos, itt vagyok!

Bűbájos most előlépett a szoba sötétjéből, szépen meghajtotta magát a
csodálatos vendégek előtt, a Nagy Bűbájos pedig ismét az ablak felé
fordult, mert halk, csöndes suhanást hallott és csakugyan megérkezett a
harmadik, az utolsó vendég is, még pedig habfehér ruhában, fiatal leány
képében szállott le a magas levegő-égből. Beröppent az ablakon, kacagva
ölelte meg a rút Nagy Bűbájost s minden szava, minden kacagása tízszer
csendült vissza a szoba faláról. Kacagva mondta ezt is:

– Hívtál, Nagy Bűbájos s ha egy kicsit későn érkeztem, ne haragudj
ezért. Tudod, miért késtem? Csengő hangommal egy ifjút csalogattam
erdőn-mezőn keresztül magam után, amikor hívó szavadat elhozta hozzám a
szellő. Nem akartam szegény fiút ott hagyni, ahová csalogattam, mert
sohasem talált volna haza, visszacsalogattam hát hazafelé s ezzel eltelt
az idő. Ugy-e, megbocsátasz?

Mosolygott a Nagy Bűbájos s ahogy most mosolygott, mintha nem is lett
volna olyan rút az arca. Megcirógatta a Csengővisszhang aranyos, borzas
haját, aztán elébe vezette Bűbájost.

– Még mindig a régi, bohó leányka vagy te, – cirókálta-morókálta
Csengővisszhangot, – de ez egyszer komoly dologra hívtalak. Üljetek le
mind ide körém, hadd mondom el, mit akarok tőletek.

Csengővisszhang egyszerre elkomolyodott, körüljártatta a tekintetét a
varázsló szobán, leült a kemence-padkára, letelepedett a madarak királya
is, aki egy kegyes szempillantással fogadta a bagoly alázatos
köszönését. A pillangók királynője a Csengővisszhang vállára röppent,
onnan várta nagy kíváncsian a Nagy Bűbájos parancsát.

– Megigértem az ifjú Bűbájosnak, kezdette beszédét a Nagy Bűbájos, –
hogy megtanítom az én tudományomra, miképpen változzon át azzá, amivé
átváltozni akar. Adj hát egy tollat a szárnyadból, madarak királya, adj
egy pihét, pillangók királynője, te meg Csengővisszhang, adj a nyakadról
három gyöngyszemet!

A madarak királya nyomban kicsippentett a szárnyából egy tollat, Bűbájos
kezébe nyomta s mondá:

– Ha akármilyen madárrá akarsz lenni, csak vedd elő ezt a tollat, fujj
reá s az a madár lesz belőled, amelyikre éppen gondolsz. Amikor megint
vissza akarsz változni, csak annyit mondj magadban: az legyek, aki
voltam – s abban a pillanatban ismét visszaváltozol emberré!

Most a pillangók királynője röppent le Csengővisszhang válláról Bűbájos
kezére, ott a szárnyáról egy kis pihét lesurolt s mondta:

– Ha pillangó akarsz lenni, ezt a pihét dörzsöld meg a két ujjad között
s mindjárt pillangóvá változol. S ha megint vissza akarsz változni
emberré, dörzsöld össze két szárnyadat s az leszel, aki voltál.

Most felállt Csengővisszhang, bájosan, kedvesen odalebbent Bűbájoshoz,
három gyöngyszemet letépett a nyakáról, beletette arany iskátulyába,
aztán kacagó hangon, amely minden szót tízszer vert vissza a szobában,
mondá:

– Ha visszhang akarsz lenni, dobd fel ezt a három gyöngyszemet a
levegő-égbe s olyan leszel, mint én. Tízszer csendül a szavad
egymásután. Ha megint Bűbájos akarsz lenni, háromszor fordulj meg magad
körül s újra Bűbájos leszel.

Hálásan megköszönte Bűbájos mind a háromnak a kedves ajándékot, aztán a
Nagy Bűbájos felé fordult:

– Köszönet tenéked, oh, Nagy Bűbájos, hogy kérésem meghallgattad, hozzám
eljövél! Neked köszönhetem majd, ha csakugyan enyém lesz a szép
királykisasszony és én hűségesen meghálálom a te jóságodat, ha szükséged
lesz én reám.

Nagy Bűbájos felállt, intett a madarak királyának, a pillangók
királynőjének, Csengővisszhangnak s ezek mind a hárman nyomban
kiröppentek az ablakon. Nagy Bűbájos pedig mondá, amint következik:

– Most én is búcsúzom tőled, fiam. Ime, amit tehettem, megtettem érted,
most már a többi a te dolgod.

Ezt mondván, a varázstükörbe lépett, mire az elhomályosodott s a Nagy
Bűbájos eltünt nyomtalan.

Bűbájos a tükröt gondosan elzárta a szekrényébe, aztán végigterült az
ágyán s mély álomba merült.

Mélységes csend borult a házikóra, mélységes csend borult a kertre is,
csak a két öreg bagoly beszélgetett csendesen, igen csendesen a
jegenyefán.

– Uhu, huhu, – huhogott az öreg bagoly – most még többet tud a gazdánk,
mint ennekelőtte tudott.

– Uhu, huhu, – huhogott a másik – most már bizonyosan övé lesz a szép
királykisasszony.

Közben elővánszorgott a hold a fellegek mögül, lepislantott a kertbe, s
kövér arca, mintha még kövérebb lett volna, egészen neki gömbölyödött.
Úgy látszott, mosolygott a két bagoly beszélgetésén, aztán tovább ment,
mendegélt, folytatta útját szépen, csendesen.



Tündérországban.

Nagy volt a felfordulás Mirkó király palotájában, össze-vissza
szaladgáltak, kiabáltak inasok, belső leányok, katonák s voltaképen
senki sem tudta a királykisasszonyon kívül, hogy mi történt. Nem is
tudhatta senki más, mert amikor Bűbájos a királykisasszony ablakánál
megjelent, egyetlen egy belső-leány sem volt a szobában. Csak a
királykisasszony rémült sikoltozására szaladtak be, de akkor már
híre-nyoma sem volt Bűbájosnak. Amikor Mirkó király megtudta, hogy
Bűbájos ott járt, nosza, összedoboltatta mind a katonákat, s ki gyalog,
ki lóháton, ki jobbra, ki balra, rohanva-rohant, hogy elfogja Bűbájost,
de hiszen rohanhattak, mert Bűbájos már rég otthon volt a rengeteg
erdőben, az ő kicsi házikójában.

Eddig sem volt sem éjjele, sem nappala Mirkó királynak, most már
csakugyan vége volt a nyugodalomnak. Nem tudta, mitévő legyen. Hiszen,
nemcsak a palota kapuja előtt, de minden szobának az ajtaja előtt
katonák strázsáltak, s ime, Bűbájos mégis be tudott lopózkodni
észrevétlen. Egyelőre mit gondolt, mit nem, fekete függönyt rakatott a
királykisasszony ablakára, s most már nemcsak a szobáját nem volt szabad
elhagynia, még azt is megtiltotta szegény királykisasszonynak, hogy az
ablakon kitekintsen.

De már ezzel csordultig telt a királykisasszony pohara. Idáig egyetlen
egyszer sem kérdezte, hogy miért tartják őt szomorú rabságban, csak
sírdogált, amikor a jó Istenen kívül senki sem látta, de nem
panaszkodott soha senkinek. Most azonban leborult az apja elé, s térden
állva könyörgött:

– Apám, apám, édes királyi apám, mondd meg nekem, ki volt az a
rútak-rútja szörnyeteg, aki nekem azt merte mondani, hogy az én
vőlegényem?

– Oh, jaj, – jajdult fel Mirkó király – ne hasogasd öreg szívemet, édes
szép leányom!

Aztán szép gyöngén simogatta a haját, cirókálta-morókálta az arcát,
csitította, csendesítette, hogy ne féljen, majd gondja lesz rá, hogy
többé az a szörnyeteg közelébe se jusson a palotának. Mondta, mondta, de
maga sem hitte, amit mondott.

Jól látta ezt a királykisasszony s tovább könyörgött.

– Apám, apám, édes jó királyi apám, ne rejtegesd tovább a titkodat,
amely, jól tudom én, régóta emészti a szívedet. Ha valami titok nem
emésztené a szívedet, ugyan mért lett volna hófehér szép, fekete hajad
egyetlen éjszakán? Tudd meg hát, édes apám, addig se nem eszem, se nem
iszom, se nem alszom, amig meg nem mondod, miért kell élnem örökös
rabságban?

Szegény Mirkó király leroskadt az arany lócára, ölébe vonta a
királykisasszony csudaszép fejét, aztán elmondta lassan, meg-megállva,
mi történt közte és a Bűbájos között.

– Igen, igen, – mondá Mirkó király – Bűbájos vette el az én
nyugodalmamat, s amióta véletlenségből meglőttem a fekete kandurját,
különösen azóta nincs sem éjjelem, sem nappalom, örökös rettegésben
élek, hogy mikor tölti ki bosszuját rajtam; mikor rabol el téged, én
egyetlen szép gyermekem! Bizonyos, hogy ami most nem sikerült neki, azt
újra, meg újra megpróbálja, s hajh! félek, szörnyen félek, hogy egyszer
sikerülni fog, ami most nem sikerült!

Sírt Mirkó király, mint a záporeső, képtelen volt tovább beszélni, de
ugyan mit is beszélhetett volna?

Ám a királykisasszony nem vesztette el a fejét, hirtelen eszébe jutott
valami, arca, szeme felragyogott, s mondá:

– Ne sírjon, lelkem, édes apám. Tudja, mit gondoltam? Elmegyünk
Tündérországba, az én keresztanyámhoz, a tündérkirálynőhöz, hátha ő tud
valamit tenni Bűbájos ellen?

Hej, hogy felvidult, hogy felragyogott erre Mirkó király arca.

– Igazad van, édes leányom, elmegyünk Tündérországba, a te jó
keresztanyádhoz. Nagyobb az ő tudománya a bűbájosok tudományánál. Ha
valaki, ő az, aki megvéd téged Bűbájos ellen.

Nosza, mindjárt kiadta a parancsot a király, készüljenek a nagy útra.
Lett erre rettentő nagy sürgés-forgás a palotában, egyszerre nyitottak
ki huszonnégy szekrényt a leányok, cipeltek fel huszonnégy ládát az
inasok, huszonnégy szekrényből szép sorjában kiszedték a
királykisasszony drága köntöseit, csillogó, villogó drágaköveit,
gyöngyeit. Lent az udvaron egy szempillantás alatt sorban állott
temérdek hintó, valamennyinek arany, meg ezüst a kereke, arany a rudja
is. Még egy szempillantás s a hintók előtt prüszköltek, ágaskodtak az
aranyszőrű paripák. Minden hintó előtt hat paripa. Estére kelve
megmozdult az egész udvar, indultak Tündérországba, azért este, hogy
Bűbájos ne vegye észre útrakelésüket. Egy regiment katona ment elől, egy
regiment katona a hintók mögött s minden hintó mellett lovas katonák
léptettek. No, Bűbájos, most rabold el a királykisasszonyt!

Hét nap, s hét éjjel ment a végtelen hosszú menet, hét nap és hét éjjel
mentek hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át, s a nyolcadik napon
érkeztek az Arany folyóhoz. Ennek a közepén volt egy gyönyörűséges szép
sziget: ezen a szigeten lakott a tündér királynő.

Az Arany folyó partján sátrakat vertek s tizenkét apródot ladikon
átküldtek a szigetre, hogy hírül vigyék a tündér királynőnek
jövetelüket.

Na, volt öröm Tündérországban, amikor megtudták, hogy jön Mirkó király,
hét ország ura, a feleségével, a leányával, az udvari néppel, s két
regiment katonával! Azt sem tudta hamarjában a tündérkirálynő, hogy
mihez fogjon, de aztán mégis csak magához tért, felfordíttatta a
konyhákat, kinyittatta, szellőztette a szobákat s egyben parancsolta,
hogy a legszebb hajót küldjék Mirkó király és kísérete elé. Ő maga is
befogatott arany hintajába, úgy hajtatott a sziget szélére s várta az ő
kedves komáját, komaasszonyát és keresztleányát. S im, egyszerre csak
jött a tündérkirálynő hajója a vendégekkel s megzendült a zene valahol,
Isten tudja, hol, oly szép zene, mintha égből szállott volna le minden
egyes hangja. Pedig nem onnan szállott, láthatatlan tündérek zenéje volt
ez.

Csudálkozva néztek körül a király és az ő népe, keresték, kutatták, hol
zenélnek, de bizony nem találták, aztán, mikor megérkeztek a parthoz,
amint a hajó kikötött, elnémult a zene, mélységes csend borult a hajóra.

Azt emberi szó nem tudja elmondani, mily nagy volt az öröm
Tündérországban, amikor a partra kilépett Mirkó király és az ő népe! A
tündérkirálynő nem tudott betelni a gyönyörűséggel, amint ölelte,
csókolta az ő keresztleányát, aki, amióta nem látta, csudaszép leánnyá
serdült. Mind körülötte lejtettek a tündérek is, fiúk és leányok.
Végtelen nagy volt az örömük, hogy oly sok idő multán földi embert
láttak a tündérszigeten, különösképpen, hogy láthatták a szép
királykisasszonyt, aki szépségének híre bejárta az egész világot.

Nagy lassan szerteszéledtek a tündérek, magukra maradtak a
tündérkirálynő meg az ő kedves vendégei. Akkor aztán mondta a
tündérkirálynő:

– Ki sem mondhatom, mekkora az én örömöm, hogy idejöttetek, de nem
tagadom, váratlan volt az idejövésetek. Mondjátok, miért nem adtátok jó
előre hírül látogatásotokat? Valami nagy baj történt talán, hogy ily
hirtelen, váratlan keltetek e nagy útra.

Mirkó királynak is, a feleségének is, a királykisasszonynak is
elkomorodott az arca, hosszan, sokáig hallgattak mind a hárman, végre is
Mirkó király szólalt meg s elmondá lassan, alig hallhatóan, nehogy más
valaki hallhassa a tündér királynőn kívül, hogy mely nagy veszedelem
fenyegeti az ő egyetlen leányukat.

– Ez a veszedelem hozott ide minket, drága komámasszony, egyedül benned
van minden bizodalmunk.

A tündérkirálynő sokáig hallgatott, gondolatokba merülten nézett maga
elé, látszott az arcán, hogy mélyen megrendítette mindaz, amit hallott.
Végre megtörte a kínos csendet, s mondá, amint következik:

– Bizony, bizony, nagy veszedelem fenyegeti a ti leányotokat, édes
komámuram s komámasszony, mert való igaz, hogy a bűbájosoknak igen nagy
a hatalma s nekem is már sokszor gyült meg velük a bajom. Szüntelen
háborgatják az én országom népét, számtalan tündérkémet rabolták el már,
s mi tagadás, mit sem tudtam tenni ellenük, mert ügyesebbek,
találékonyabbak voltak, mint én. Hasztalan állítottam őrt százával,
ezrével országom határán, köröskörül, eljöttek madár képében, másszor
meg pillangó képében, eljöttek visszhang képében is, így csalták,
csalogatták el a tündérkéimet, akik eltüntek mind nyomtalanul, soha meg
nem találtam őket. Ismerem én ezt a Bűbájost is, a ti ellenségeteket s
úgy tudom, ez a legügyesebb mindenik közt, mert halandó ember volt az
apja. Nem tanácsolhatok egyebet nektek, hagyjátok itt a keresztlányomat
és én megőrzöm őt. Itt nálam nem juthat hozzá Bűbájos, mert nemrégiben
megszereztem a Föld szellemétől az égigérő csudafát, amelynek ezer
virága van, s mind az ezer virága más-más színű és formájú. Ettől a
fától úgy félnek a bűbájosok, mint ördög a tömjénfüsttől. Csudálatos
zengése van ennek a csudafának, édes, andalító a zengése, ha szívesen
látott vendég jön ide, de rettenetes a hangja, ha valaki gonosz
szándékkal lép az én országom földjére. Hiszen hallottátok azt a
csudaszép zenét, amikor veletek a hajó az Arany-folyón átevezett: ez a
csudafa zenéje volt.

Örült is, búsult is a király, meg a királynő. Örültek azon, hogy a
Bűbájos nem rabolhatja el innen egyetlen leányukat, ám, arra a
gondolatra, hogy ki tudja, látják-e valaha vagy sem, hiszen ők öregek,
meg vannak számlálva a napjaik, megeredt a könny a szemükből, sírtak,
mint a gyermek. Mondjam, ne mondjam: hogy sírt, keservesen sírt a
királykisasszony is?

– Ejnye, ejnye, – mosolygott a tündérkirálynő – hiszen még végig sem
hallgattátok, amit mondani akarok, várjatok még a sírással. Hallgassatok
csak ide: a csudafa tövéből éppen most újévkor egy kicsi palánta sarjadt
ki. Ezt a palántát én kiásatom, arany cserépbe szépen beleültetem s
vigyétek haza, otthon, a palota előtt, ültessétek el újholdkor, hét álló
esztendeig öntözgessétek a tövét, akkor aztán épp olyan nagy és szép fa
lesz, mint az én csudafám, s jöhet hozzátok akár száz bűbájos is, nem
fogják elrabolni a leányotokat.

Bezzeg, felvidult egyszerre a királynak, a királynénak, s a
királykisasszonynak az arca. Ölelték, csókolták a tündérkirálynőt, aztán
kimentek a kertbe, hogy megnézzék a csudafát.

No, nem hiába volt csudafa a neve, csuda egy fa volt ez valójában. A
teteje szinte az eget verte. Minden virágának más és más volt a színe,
kettő sem hasonlított egymáshoz. Aztán megmutatta a tündérkirálynő a
kicsi palántát is, amely olyan picike, parányi volt, hogy észre sem
vették. De most már nem volt maradása Mirkó királynak s a királynénak.
Sietve-siettek haza, hogy mielőbb elültessék a csudafa-palántát. A
tündérkirálynő maga ásta ki kicsi, arany ásójával éjszakának idején a
palántát, földet szitált arany cserépbe, abba nagy gonddal beleültette a
fácskát s úgy adta át Mirkó királynak. Amint reggelre virradtak,
keserves sírással elbúcsuztak a királykisasszonytól, mind fölkerekedtek,
hajóra szálltak, az Arany-folyón áteveztek, feltelepedtek a hintókra,
hét nap, hét éjjel mentek-mendegéltek s bár rettentő fáradtan értek
haza, első dolga volt Mirkó királynak, hogy a csudafa palántáját
elültesse. Újhold fénye mellett ültették el a palántát s alig készültek
el az ültetéssel, hát, amint föltekintenek az égre, ott lebegett, a
magas levegő-égben, fátyolkendőjét magasan tartva, a tündérkirálynő.

– Ime, eljöttem én is, hangzott a királynő hangja a magas levegő-égből,
– hogy tanuja legyek a csudafa elültetésének. Fátyolommal eltakartam a
holdat, visszatartottam a szelet, hogy sem a holdnak világa, sem a
szélnek hidege a gyönge palántának, amig ültetitek, meg ne ártson.

Mirkó király hálásan, könnyes szemmel nézett fel a tündérkirálynő felé,
ám, ő csak a hangját hallotta, látni nem látta, eltünt a tündérkirálynő
nyomtalan a holdfényes éjszakában.

Akkor aztán Mirkó király nagy gondosan betakargatta a palánta tövét,
finomra szitált földdel, tiszta színmézet csurgatott rá s im, halljatok
csudát, a kis palánta egyszeribe ég felé fordította levélkéit s egy
picike kis virág bimbózott ki rajta.

Oh, de boldog volt most az öreg király! Hogy megkönnyebbült a szíve! Még
csak most győződött meg arról igazán, hogy ebből a palántából épp olyan
csudafa lesz, mint amilyent Tündérországban látott. Avagy történhetik-e
ez mással, mint csudafával, hogy már palánta korában, az elültetés
pillanatában bimbó fakadjon rajta? Csuda nagy bizalom szállotta meg a
szívét s mennydörgő hangján belekiáltott az éjszakába, a rengeteg erdő
felé, ahol Bűbájos lakott:

– Hát gyere Bűbájos, gyere, most rabold el a leányomat!

Bűbájos pedig ezalatt szűntelen a rengeteget bújta, bolyongott
jobbra-balra, helyét nem találta. Mind azon tünődött, mind azon törte a
fejét, hogy s mint jusson a palotába, hogyan rabolja el a
királykisasszonyt.

Azon az éjszakán, amikor Mirkó király elültette a csudafa palántáját,
Bűbájos is feltekintett az égre, hadd lássa, hogy a hold fénye miért
homályosult el oly hirtelen. S ime, megpillantotta a tündérkirálynőt, az
ő legnagyobb ellenségét s most már tudta, a hold fénye miért homályosult
el. Mindjárt eszébe jutott a Nagy Bűbájos mondása: megérezte, hogy a
tündérkirálynő miért járt erre felé. Magánkívül rohant vissza a
házikójába, ott nagy hirtelen felhőbe burkolózott és repülve-repült a
királyi palota felé. Nem akart hinni a szemének, amikor látta, hogy
tárva-nyitva a királykisasszony ablaka, egyetlen egy őrt sem látott
sehol, egyetlen egy ajtó előtt sem, egyetlen ablakból sem világított ki
mécses világa, sűrű sötétség borult a királyi palotára, mintha eleven
lélek nem lakott volna benne. A királykisasszony ablakáról még az arany
rácsok is le voltak szedve s a fehér selyemfüggönyöket vígan lebegtette
ki- és befelé a lágy éjjeli szellő.

Bűbájos leszállott az ablak párkányára, kibontakozott a fekete felhőből
s betoppant a királykisasszony szobájába. A hold élesen megvilágította a
hófehér ágyat, amely bontatlanul állott, nem feküdt benne senki, s
köröskörül a szekrények tárva-nyitva, s üresen bámultak feléje.
Mindössze egy icike-picike hófehér szoknyácska, nyilván a
királykisasszony gyermekkori szoknyácskája kandikált ki az egyik
szekrényből, ezt Bűbájos szép gyengén megfogta, ajkához szorította,
aztán szeméből megeredt a könnyzápor, sírt szegény Bűbájos sokáig,
sokáig.

– Hát elvittek, elrejtettek előlem, szépséges királykisasszony, –
zokogott szegény Bűbájos. Mi haszna, főztem varázsitalt, én már téged
fel nem talállak soha. Rútak-rútjaként kell eltöltenem bús életemet, nem
váltasz meg a varázslat alól engem, boldogtalant!

Feltámolygott az ablak párkányára, beburkolódzott a fekete felhőbe s
lassan, csendesen suhant el a palota felett. Amikor hazaért, a két arany
tégelyből a varázsitalt kiöntötte a pislákoló tűzbe, a lángok sziszegve,
kékes lobogással csapódtak fel, aztán egyszerre kialudt a tűz,
sötétségbe borult Bűbájos háza. Sötétségbe borult a lelke is. A baglyok
ott ültek a ház tetején s kimeredt szemüket a fekete felhő felé
fordítva, kérdezték:

– Hallod-e, felhő, mi történt a gazdánkkal? Olyan a szeme, mintha sírt
volna. S a varázsitalt is beleöntötte a tűzbe.

A felhő jó sokáig szótlanul gomolygott a ház felett, aztán így felelt:

– Elvitték a szép királykisasszonyt, s most aztán csakugyan bűbájos
legyen a gazdánk, mert ha jól sejdítem, a tündérkirálynő rejtegeti.

– Uhu, huhu, – huhogott az egyik bagoly ijedten, – a tündérkirálynő!
Hiszen, neki egymagának nagyobb a tudománya, mint valamennyi bűbájosnak
együtt!

– Uhu, huhu, – huhogta a másik, – bizony, akkor nem csudálom, ha ilyen
szomorú a gazdánk, mig a világ föl nem leli a királykisasszonyt.

Ebben a pillanatban a teli hold lecsúszott a hegyek mögé.
Hajnalkisasszony piros ruhája kivillant az ég alján, a bölcs baglyok
nyugalomra tértek a jegenyefa odvába, csak Bűbájos nem tért nyugalomra:
ott ült az asztal mellett, tenyerébe hajtott fejjel, szomorúan, végtelen
szomorúan.

[Illustration]



Szikra.

Amióta Mirkó király a leányát Tündérországba vitte, beköltözött a
szomorúság Méz király udvarába is. Bűbájos sem vette észre a
királykisasszony eltünését, ugyan hogyan vette volna észre a Méz király.
Sejtelme sem volt arról, hová, merre tünt el a királykisasszony, hiába
szállt mindennap az ő gyémántos hintócskáján, amelybe tizenkét
aranyszárnyú pillangó volt fogva, Mirkó király udvarába, hiába röpködött
a palota körül, kukkintott be minden ablakon, – búsan kellett haza
térnie: volt királykisasszony, nincs királykisasszony.

Egyszer aztán megunta a hiábavaló járást-kelést, s azután csak a
pillangók meg a méhecskék hoztak hirt neki a palotából, de mindig csak
ezt az egy hirt hozták: volt királykisasszony, nincs királykisasszony.
Szomoruak voltak a méhecskék meg a pillangócskák is, mert hiszen ők
voltak a királykisasszony legkedvesebb játszótársai. Méz király még
mindig nem mondott le a reményről: végre is megtudja, hogy hová, merre
tünt el a királykisasszony.

Mit gondolt, mit nem, felröppent palotájának a tornyába, ott belefujt
arany-sípjába, háromszor egymásután, s egyszerre csak nagy sereg méh
szállott mindenfelől a palota felé. Oly sűrűn szállottak a levegőégben,
hogy az ég elsötétedett belé, s messze földre elhallatszott a méhek
zümmögése, döngicsélése. Ám mikor aztán a méhek leszállottak, ki fára,
ki bokorra, ki virágra, ki a földre, ahová csak szállhatott, csendet
intett Méz király s mondá, amint következik.

– Kedves méhecskéim, ti sok országot-világot bejártok, sok mindent
hallotok, láttok, talán meg tudnátok mondani, hová, merre vitte Mirkó
király a leányát.

Nagy zümmögés, döngicsélés kerekedett a nagy csendességre,
össze-visszazümmögött, döngicsélt a millió meg millió méhecske, ám ennek
az össze-visszazümmögésnek, döngicsélésnek, csak az lett a vége, hogy
senki sem látta közülök a királykisasszonyt. Egy sem tudja közülök, hová
vitte a király a leányát.

– Mind itt vagytok? Senki sem hiányzik közületek? – kérdezte a király.

Nagy csend támadt erre a kérdésre, aztán ismét elkezdtek zümmögni,
döngicsélni, s egyszerre csak előlépett egy öreg méh és jelenté:

– Nem vagyunk itt mind, felséges királyom. Hiányzik közülünk a sánta
Bölcsek Bölcse.

Alig mondta ezt ki az öreg méh, egyszerre zümmögte valamennyi méh:

– Züm, züm, züm, amott jön, amott jön!

Mind a sánta Bölcsek Bölcse felé integettek, biztatták, hogy igyekezzék,
jöjjön szaporán. Hiszen, jött is, ahogy jöhetett szegény sánta Bölcsek
Bölcse. Sántikálva, vergelődve, nagy nehezen a király szine elé
vánszorgott, mélyen meghajtotta magát:

– Itt vagyok, felséges királyom, mit parancsolsz?

– Nem parancsolok én most semmit neked, csak azt akarom tudni, láttad-e
a királykisasszonyt? Tudod-e, hogy hol rejtette el Mirkó király?

– Hát az úgy volt, felséges királyom, – kezdte nagy lassan a Bölcsek
Bölcse, hogy éppen virágról-virágra szálltam, mézet gyüjtögettem a
feleségemnek s a gyermekeimnek…

– Ördög vigye a feleségedet s a gyermekeidet! – lobbant szörnyű haragra
Méz király, – nem azt kérdeztem én tőled, hogy mit gyüjtöttél a
feleségednek s a fiaidnak, hanem azt, hogy láttad-e a királykisasszonyt,
tudod-e, hogy Mirkó király hova rejtette el?

– Hiszen, éppen hogy arról akarok beszélni, felséges királyom, –
folytatta még lassabban és rettentő nyugodtan a Bölcsek Bölcse a
beszédet. Elég az, hogy amint az Arany folyón túl a Tündérszigetre
repültem, ott egy gyönyörüséges szép vadrózsa bokrot találtam, de olyan
gyönyörüséges szépet, amilyent még emberi szem nem látott.

Hej, még csak most lobbant rettenetes haragra Méz király! Toporzékolt
eszeveszetten, rikácsolt, s intett az inasoknak:

– Huszonötöt verjetek rá, mert úgy látszik, csufolódik velem!

Az inasok már közre is fogták a Bölcsek Bölcsét, ám ebben a pillanatban
az udvarmester hirtelen Méz király füléhez hajolt s ijedten súgta:

– Az Isten szerelmére, felséges királyom, a Bölcsek Bölcse belehal, ha
huszonötöt veretsz rá, akkor aztán sohasem tudod meg, hogy hol
rejtőzködik a királykisasszony.

– Az ám, – tért magához a király, aztán nyugodtságot erőltetett magára,
intett az inasoknak, hogy ne bántsák a Bölcsek Bölcsét. Ismét
hozzáfordult s rárivalt:

– Hallod-e, te Bölcsek Bölcse! Nyögd ki már, hogy hol rejtőzködik a
királykisasszony, mert bizony mondom, jaj neked, ha nyomban ki nem
nyögöd.

A Bölcsek Bölcse most megköszörülte a torkát és éppen olyan nyugodtan,
mint az előbb, folytatta, amint következik:

– Nos, felséges királyom, rászállok a vadrózsabokorra, hogy egy kicsit
kipihenjem magamat, s hát, Uram, Teremtőm, alig szállok rá, rettenetes
nagy kondulás-bondulás kerekedik a magas levegőégben, zúgott-búgott,
zengett ég, föld, azt hittem, vége a világnak, s már-már vissza akartam
repülni, bár oly fáradt voltam, hogy alig tudtam megmozdítani a
szárnyamat, amikor egyszerre csak valami emberi hang ütötte meg a
fülemet.

– Miféle emberi hang?! Nyögd ki már. Ki volt, mi volt? – kiabált szörnyű
izgatottan a király.

– Hiszen, éppen, hogy azt akarom elmondani, felséges királyom, ha
alázatos alattvalójának kegyelmesen meghallgatná a szavait. Elég az,
hogy megbujtam egy vadrózsának a kelyhében, a vadrózsának a szirmai
szépen összeborultak fölöttem, s gondoltam magamban, jöhet most már
égszakadás, földindulás, nem félek én semmitől. Mert tanultam én ám az
iskolában, hogy a vihar a legerősebb fát is kidönti, de a gyenge bokrot
nem bántja, elszáguld felette.

– Mit bánom én, hogy te mit tanultál az iskolában! – toporzékolt a
király. Láttad, vagy nem láttad a király leányát?

– De hiszen éppen, hogy éppen arról beszélek, felséges királyom, hogy
amikor meglapultam a vadrózsabokorban, egyszerre csak
kristálycsengetyühöz hasonlatos hangot hallottam s érzem, hogy valaki a
vadrózsát leszakítja, aztán fájdalmasan felsikolt s a rózsát messzire
elhajítja.

– Ki sikoltott fel, te locsogó-fecsegő, te? – tépte most már a haját Méz
király.

– Hiszen, éppen, hogy éppen, azt akarom mondani, – folytatta még
nyugodtabban a Bölcsek Bölcse. Csak megkérem alázattal felségedet,
várjon türelemmel, mert azt is az iskolában tanultam, hogy „a türelem
rózsát terem“.

– Majd adok én neked türelmet! – ordított a király. – Azt nyögd ki már,
hogy ki sikoltott fel olyan fájdalmasan?

– Hiszen éppen, hogy éppen azt akarom elmondani, hogy az a valaki, aki
felsikoltott, ezt sikoltotta: „Retek! Retek!“ Kristálycsengésű volt a
hangja ennek a valakinek. Bizony valakinek, mert én csak a hangját
hallottam, látni nem láttam, de sejtettem, hogy itt kell rejtőzködnie,
ebben a vadrózsabokorban, itt szúrta meg kezét a tövis. Aztán hallottam,
amint valaki mondotta: Sebaj, édes kisasszonykám, meggyógyul az
ujjacskád, amíg eljön érted a királyfi.

De most már a királyfi szóra csupa szem és fül lett Méz király, nem volt
maradása az arany lócán, magánkivül ugrott fel, lerohant a Bölcsek
Bölcséhez, megrázta, akárcsak egy lisztes zsákot, s zengett belé a
palota, úgy ordított a fülébe:

– Mondod-e meg hát, hogy ki volt az a kisasszony, vagy mindjárt agyon
taposlak, te bolondok bolondja, te! Mert nem vagy Bölcsek Bölcse, de
Bolondok bolondja lesz ezután a neved.

– Hiszen éppen, hogy éppen azt akarom elmondani, ki volt az a
kisasszony, de te, felséges királyom, – méltatlankodott a Bölcsek Bölcse
– szüntelen megakasztasz a beszédemben. Látod, látod, felséges királyom,
ha szüntelen meg nem akasztgatsz, már rég tudnád, hogy ki volt az a
kisasszony, s hol rejtőzködik.

– Hát jó, többet nem türelmetlenkedem, várok csendesen, – adta meg magát
Méz király, – s a sok izgalomtól fáradtan, kimerülten hanyatlott vissza
az arany lócára.

– Elég az, hogy – folytatta beszédét a Bölcsek Bölcse, – amint a
sikoltást hallottam, széthajtottam a vadrózsa kelyhét, kikukucsgáltam
onnét, hadd lássam, kik társalkodnak ottan. Hát, Uram, Teremtőm, amint
kikukkintok, mit látnak szemeim! Mirkó király leányát, a hétszerszép
királykisasszonyt, akiben én olyan sokszor gyönyörködtem! Akihez hasonló
szépet kerek e földön nem láttam!

– Valóban?! Mirkó király leánya volt az, akit láttál? – ragyogott fel
arca, szeme Méz királynak.

– Felséges királyom, már én csak amondó vagyok, hogy, ami igaz: igaz,
ami nem igaz: hazugság, de bizony mondom, igazat mondtam: a hétszer szép
királykisasszony volt, akit én láttam, senki más, csak azt nem tudtam
elgondolni, hogy s mint került Tündérországba? Miért rejtőzködik ottan?
Aztán még csak amondó vagyok, hogy az a Retek, akit a királykisasszony
annak szólított, micsoda egy figura volt. Bizony mondom, aki látta,
kacagás nélkül meg nem állta.

– Törődöm is én azzal a Retekkel, – legyintett a király. – Lehet tőlem
sárgarépa, petrezselyem, mit bánom én! Azt akarom tudni, hol van most a
királykisasszony?

– Hiszen éppen, hogy éppen azt akarom én is elmondani, hogy hol van.
Amikor én Tündérországban jártam, akkor ott volt, s ha van magához való
esze, ott van most is, mert bejárhatja az egész világot, olyan
gyönyörűséges szép helyet nem talál sehol.

– Bizony, ha ott volt Tündérországban, amikor te eljöttél onnan,
indulunk is nyomban. Készülj, kedves öregem, te vezetsz oda engem.

Bezzeg, hogy most kedves öregem volt a Bölcsek Bölcse, s nem bolondok
bolondja. De a „kedves öregem“ hamarosan lehütötte a Méz király nagy
kedvét, mondván:

– Csak lassan, lassan, felséges királyom, nem úgy van ám, hogy hipp,
hopp, ott vagyok, ahol akarok. Nem olyan könnyű ám eljutni
Tündérországba, mint ahogy te gondolod.

Szertelen dühbe gurult Méz király, s koronáját úgy földhöz csapta, hogy
dirib-darabba tört.

– Hát hallom, mit akarsz még mondani? Meddig hallgassam még a
mondókádat?

– Hát, felséges királyom, akár tetszik, akár nem, már csak hallgassa
végig a mondókámat. Amikor én a rózsalevélből kikukkintottam, az a
zörgős lábú, kerek pofájú, vigyorgó Retek, hirtelen-váratlan lekapta
fejéről pörge kalapját s úgy lecsapott rám, hogy kárré ment két lábam, s
olyant csapott a szárnyamra is, hogy még most is alig-alig tudom
megbillenteni. Belefogott a kalapjába s mintha soha méhet nem látott
volna, úgy csudálkozott rajtam. Aztán odacsődültek mind a
tündérkisasszonykák is, azok is mind engem csudáltak, a kicsi
tenyerükkel csattogtattak, a kalapot ujjongva körültáncolták, de azt én
nem is tudom elmondani, felséges királyom, hogy mi mindent csináltak
ezek a szépséges tündérkisasszonyok. Csakúgy káprázott a szemem, amint
néztem, néztem őket, s bizony mondom, elnéztem volna világ végéig.

– Mirkó király leányáról beszélj, te életem gyilkosa, te! – ordított a
király. – Róla, róla, ne a tündérkisasszonyokról!

– Hiszen, éppen, hogy éppen, most érkeztem oda, felséges királyom, de
szavamat csak össze nem keverhetem. A hétszer szép királykisasszony
fölém hajolt, vérző ujját szivogatta, fuvogatta, aztán, egyszerre csak
felkiáltott nagy örömmel:

– Oh, te drága méhecske, te, úgy-e, te az én apám országából jöttél?

– Züm-züm-züm, – feleltem én – onnan jöttem, hétszer szép
királykisasszony.

Abban a pillanatban a királykisasszony meglebegtette fehér selyem
kendőjét, s egyszeribe vége szakadt a nagy égzengésnek s olyan nagy
csend lett, hogy még a légy döngést is meg lehetett volna hallani.

– Ugyan, ugyan, mit beszélsz, – hitetlenkedett Méz király, – hogyan
csendesíthette le a királykisasszony az égiháborút?

– Hát azon én is eleget csudálkoztam, de a királykisasszony, amikor
észrevette a csudálkozásomat, édesen elmosolyodott, s mondá:

– Ugy-e, megijedtél, édes kis méhecském? Égiháborúnak hitted azt a nagy
zengést, zugást-bugást, kondulás-bondulást. Nézz csak amoda, az Arany
folyó partjára. Látod, úgy-e, azt a fát, hogyne látnád, amelynek
legfelső ága szinte az eget veri? A világhíres csudafa ez, amelyen ezer
virág virágzik, mind az ezer virág más-más szinü. Ez az ezer virág
egyszeribe összecsendül-bondul, azt hinnéd, kitört az égiháború,
valahányszor idegen lép Tündérország földjére.

– Odanéztem, amerre a királykisasszony mutatott, de a csudafához
hasonlatos gyönyörű fát bizony nem láttam világon való életemben. A
szemem csakúgy káprázott a szertelen sok virágtól. Minden virág oly nagy
volt, hogy egyetlen egynek a méze elég lett volna nekem nem egy, de tán
tiz esztendeig is.

– Bánom is én, hogy hány esztendeig mézelnél te egy virágból, –
ripakodott rá Méz király – azt mondd el, hogy mit beszéltél a
királykisasszonnyal?

– Hiszen éppen, hogy éppen azt akarom elmondani. Merthogy akár hiszi,
akár nem, felséged, üzenetet is hoztam tőle. Mégpediglen felségednek,
Méz királynak, senki másnak.

– Mit!? Te üzenetet hoztál a királykisasszonytól és csak most nyögöd
ki!? – ordított a király s szörnyű haragjában arany pálcájával a Bölcsek
Bölcse felé suhintott, ám ez, szerencsére, még idejében félrekapta a
fejét.

– No, no, csak lassan, lassan, felséges királyom. Itt van a szárnyam
alatt a királykisasszony levele, a haja szálával kötözte ide.

Hej, de még olyat a világ nem látott, mely nagy jókedvre fordult a Méz
király haragja! Magánkivül ugrott fel a lócáról, rohant a Bölcsek
Bölcséhez, s csudák csudája, hogy a levéllel együtt ki nem tépte a
szárnyát is a Bölcsek Bölcsének a szertelen nagy sietségben. Csakúgy
reszketett a keze, amint eloldotta az arany hajszálat, szétbontogatta a
virágsziromra írt levelet. Aztán nézte, nézte, forgatta előre, forgatta
hátra, de forgathatta, nem tudott kiokosodni a levélből. Nem ám, mert
Méz király őfelsége sem irni, sem olvasni nem tudott. Azt hitte,
gyermekkorában, hogy a királyoknak nincs szükségük sem irásra, sem
olvasásra. Irnak, olvasnak helyettük az iródiákok.

– Áhán, – mondta magában a Bölcsek Bölcse, – most ki fog sülni, amit én
már különben régen tudok, hogy őfelsége nem tud sem irni, sem olvasni.
Hát csak szégyenkezzék, én szépen csendesen elsompolygok innét.

El is indult sántikálva, de a király utána kiáltott:

– Ohó, Bölcsek Bölcse, fordulj csak vissza. Gyere csak ide, olvasd el a
levelet, mert nem találom az ókulárémat. Ugy látszik, elveszett.

– El ám, – gondolta magában Bölcsek Bölcse – elveszett, nem az ókuláréd,
hanem a tudományod, ami nem is volt soha.

De hát ezt csak így magában gondolta a Bölcsek Bölcse, hiszen az kellett
volna, hogy hangosan mondja, mert akkor a többi lábára is megsántul.
Szép lassan visszabicegett, átvette a levelet a királytól, s olvasá,
amint következik:

„Kedves Méz király, azt üzenem neked szép Tündérországból, hogy
méheidet, lepkéidet, de még a darazsaidat is küldd el minden nap az
édesapám kertjébe, ahol van egy növendék csudafa, mert hallottam, hogy
erősen megszükültek mézben, már pedig ez a fa úgy nő nagyra, ha
szüntelen mézet csurgatnak a tövére, s én csak akkor jöhetek haza,
amikor az a csudafa nagyra nő, máskülönben Bűbájos elrabol engem.“

Hej, hogy örvendett Méz király ennek a levélnek! Bezzeg, megbocsátotta a
sánta Bölcsek Bölcsének szertelen nagy örömében, hogy olyan lassan
mondotta el a mondókáját. Egy hordó mézet adott neki ajándékul, s két
udvari doktort rendelt melléje, hogy a sánta lábát meggyógyítsák, másnap
pedig ő maga repült fel a csudafa mellett álló vad körtefa legmagasabb
ágára, onnan csurgatta arany-korsajából a legtisztább akácmézet az
odaszálló méheknek, pillangóknak és darazsaknak, s ezek boldogan
repültek a csudafához, öntözték a tövét, hogy hamarább megláthassák a
hétszer szép királykisasszonyt.

Örvendett annak Mirkó király is, hogy nem kell több mézet vásárolnia,
mert már rengeteg aranyat s ezüstöt fizetett mézért s már-már aranyért,
ezüstért is alig lehetett mézet kapni, mert ami méz gyült a hét
országban, azt mind a csudafa tövére hordták. Egyszerre csak volt méz,
nincs méz, idegen országokból hordták a mézet, s ott is már fogytán
volt.

No, de volt Méz királynak méze rengeteg, ő maga is hordta a mézet minden
nap, aztán nézte, vizsgálta a csudafát, mint hajt bimbót bimbó után,
mint nyilnak, nyiladoznak a virágok. Mind szélesebbre és szélesebbre
terült az arca a nagy örömtől, látván, hogy napról-napra mint sokasodnak
a különféle virágok a csudafán. Csak arra gondolt, hogy minden virággal
közelebb jut ahhoz a szép naphoz, amikor övé lesz a szép
királykisasszony.

Mirkó király s a királyné is mindennap ellátogatott a fához,
letelepedtek s hosszan elgyönyörködtek a fa csudaszépségében, s
el-elbeszélgettek, rajzolgatták az eljövendő szép időket, amikor hazajön
egyetlen leányuk.

– Látod, látod, édes uram, – mondogatta a királyné – szemlátomást nő
minden nap a mi csudafánk.

– Látom, látom, – mondta Mirkó király – de azt is látom, hogyha Méz
király nem öntöztetné mindennap, bizony megakadna növésében a csudafa,
mert már rég elfogyott a méz mind a hét országomban.

– Elfogyott bizony, – mormogta magában a Méz király, aki most is, mint
rendesen, ott röpködött a csudafa ágai között.

[Illustration]

– Hát azt hiszed-e, édes uram, – mondta a királyné – hogy Méz király
csak a leányunk hazajövetelére vár, s mindjárt megkéri a kezét?

– Hiszem, hogyne hinném, s örvendenék is, – mondá Mirkó király.

Igy tervezgettek, beszélgettek a növekedő fa tövében, Méz király pedig
boldogan hallgatta a fa ágai közt az öregek beszélgetését, s dehogy is
gondoltak arra, hogy fent a magas levegőégben, sötét fellegbe burkolózva
valaki nap-nap után lesi a csudafa növését, s amint egy-egy virág
kinyilik, ez a valaki még jobban beburkolózik a sötét felhőbe s búsan
suhan el a rengeteg erdőbe, száll le a házikójába.

Ott, abban a házikóban s a házikó környékén minden úgy volt, ahogy
régen. A virágok nyiltak, nyiladoztak a kertben, a bölcs baglyok ott
ültek hol a jegenyefán, hol az ablak párkányán, a kuvikok pedig minden
órában elkuvikolták, hogy hány óra. Minden a régi volt, csak Bűbájos nem
az. Az ablak alatt elkorhadt a fekete kandur fejfája, de senkinek sem
jutott eszébe, hogy új fejfát állítson helyébe. A virágok csordultig
megteltek mézzel, de Bűbájos nem törődött ezzel, tőle ugyan
roskadozhattak a virágok a méz terhe alatt, s mert ebben a kertben egy
méh sem mert leszállani, a méz lecsurgott a földre és a virágok még
nagyobbak és még illatosabbak lettek a lecsurgott méz nyomán.

A kemence padkáján nem álltak tégelyek és üvegek, a tűzön nem forrott
varázsital, s naphosszat haza sem tért Bűbájos, egész nap az erdőt
bujta, s mert nagy bánatában azt sem látta, hol, merre jár, ruháját
megszaggatták az ágak, rőt hajába beleakadtak a tövisek, arcát véresre
karmolták. De Bűbájos ezzel nem törődött, mindebből semmit sem érzett,
mert szüntelen csak a királykisasszonyra gondolt, aki Tündérországban
él, s aki sohasem lesz az övé, mert a csudafa megvédi tőle…

Történt egy nap, hogy mikor fényes délben hazakerült a bolyongásából,
nagy méhzümmögés fogadta. Tele volt az egész kert méhhel, valósággal
megszállták kertjének minden virágát, csakúgy nyüzsögtek, mohón szívták
a mézet, mintha egyetlenegy nap mind el akarták volna hordani azt a
rengeteg mézet, ami Bűbájos kertjében összegyült.

Magánkivül szaladgált Bűbájos, amikor ezt látta, zengett belé az erdő,
amint kiabálta:

– Hé, rablók, mit kerestek itt?

Szörnyű haraggal taposta össze a virágokat, űzte, hajtotta a méheket, s
a szegény méhek Bűbájos haragja elől a virágok kelyhébe akartak bujni,
ám a virágok mintha tudták volna, hogy ezzel gazdájuknak kedve telik,
bezárták a kelyhöket s a méhek nem bujhattak el Bűbájos elől, reszketve
néztek rá.

– Ugylátszik, Bűbájostól már senki sem fél, – ordított Bűbájos, s
varázsvesszejével keményen belesuhintott a levegőégbe.

– Uhu, huhu, – huhogott az öregebbik bagoly, aki álmosan pislantott ki
az odujából, – úgy látszik, a gazdánknak mégis csak megjön az esze: az
lesz ujra, aki volt.

– Uhu, uhu, – mondá a másik bagoly, – ideje, hogy észretérjen, mert már
hálni jár belé a lélek.

– Egy, kettő, – kiáltott a méhekre Bűbájos, – mindjárt, de mindjárt
megmondjátok, ki volt a vezetőtök? Ki vezetett ide az én kertembe? Mert
különben bűbájos szavamra mondom, hogy valamennyiteket varasbékává
varázsollak!

Rémült csend követte Bűbájos szavait, aztán egy piros rózsa szirmai
közül nagynehezen előbujt a sánta Bölcsek Bölcse, torkát megköszörülte,
s zümmögé, amint következik:

– Züm, züm, züm, felséges Bűbájos, oh, bocsásd meg a merészségemet, én
vezettem ide a népemet, mert a csudafa… – itt elakadt a szava a sánta
Bűbájosnak, mert Bűbájos közbeordított:

– Mit?! Hát ti a csudafának az én kertemben gyüjtitek a mézet? Annak a
fának, amely az én boldogságomnak a gyilkosa?!

Varázsvesszejét fenyegetően emelte fel, a méhek reszketve röpködtek, s
mintha a nagy félelem odaszegezte volna őket, el sem tudtak repülni, nem
ám, mert Bűbájos megvarázsolta őket.

Végre összeszedte magát a sánta Bölcsek Bölcse:

– Oh, felséges Bűbájos, irgalmazz minékünk. Merthogy kerek e földön
seholsem találtunk már mézet, ideparancsolt minket Méz király, s
halálnak halálával fenyegetett meg, ha a föld fenekéből is nem kerítünk
mézet neki. Jártam én itt már, felséges Bűbájos, láttam, hogy a
virágokból földre csurog a méz, senki velük nem törődik, gondoltam, nem
követek el bűnt, ha népemmel elhordom innen a mézet.

– Úgy?! Hát a Méz király hordatja a mézet, – mosolygott keserüen
Bűbájos, – s éppen az én mézemet hordatja, azzal öntözteti a csudafát. S
mit gondolsz, te, – kérdezte a sánta Bölcsek Bölcsét, – mért hogy éppen
ő öntözteti a csudafát?

– Mit tagadjam, úgy is hiába tagadnám, – felelt a sánta Bölcsek Bölcse.
A Méz király azért gyüjteti velünk a mézet, hogy a csudafa mentől
hamarább nagyra nőjjön, s övé legyen a hétszer szép királykisasszony.

Hej, hogy villámlott a Bűbájos szeme! Csakúgy szórta a szikrát, egész
erejével belevágott varázspálcájával a levegőbe s ég, föld megzendült
belé, úgy kiabálta:

– Huj, ti rablók, huj! Hát erre kell a méz a Méz királynak! Az én
királykisasszonyomra vetette a szemét, ez a potrohos féreg! Mert az
enyém a királykisasszony, királyi szavával adta nekem Mirkó király. S
enyim lesz, ha belehalok is. És most mehettek haza. Most az egyszer
szabadon eresztlek, de csak azért, hogy megmondjátok üzenetemet Méz
királynak. Mondjátok meg neki: öntözheti, növelheti a csudafát, de
messze járjon a királykisasszonytól, mert jaj neki, ha közelében látom!

Legyintett a varázsvesszejével, a méhek könnyedén felröppentek, vidám
zümmögéssel hazaszálltak, Bűbájos pedig bement a varázsló szobába, ott
felszitotta a pislákoló tüzet, az mindjárt fel is lobbant haragos,
félelmetes lobogással, akkor aztán Bűbájos a kemencepadkáról felvett egy
tégelyt, varázsvesszejével meglegyintette s a tégelyből a varázsitalt a
tűzbe loccsintotta. A láng elkékült, aztán hirtelen ellobbant, sűrű füst
gomolygott a kémény felé, aztán egyszerre csak a füstből kiugrott egy
szikra, ez a szikra forogni, peregni kezdett a padlón, Bűbájos meg elébe
állt, varázsvesszejével megsujtotta s mondta lassan, halkan, alig
hallhatóan:

  Szikra, szikra, peregj gyorsan,
  Peregj, pattogj egyre jobban,
  Míg a tüzed el nem lobban.
  Szikra, szikra, állj két lábra!
  Légy a Bűbájos szolgája,
  Figyelj az ő parancsára.

Hát, halljatok csudát, a szikra addig forgott, addig pergett, pattogott,
amíg piros szine hamuszinüvé lett, akkor Bűbájos még egyszer feléje
sujtott, s im, kialudt a szikra, eltünt nyomtalan, s állt a helyén egy
vérvörös ruhás, vidám arcú, kacagó szemű fickó, aki nagyot ugrott
örömében, amikor meglátta Bűbájost.

– Heje-haj, haja-haj, nincsen immár semmi baj, – kacagott Szikra, –
csakhogy világra hivtál már, édes jó Bűbájos. Nem is hiszed, mennyire
meguntam a szüntelen pergést, forgást, pattogást. Egy szó, mint száz,
itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok, várom a parancsodat!

Akár hiszitek, akár nem, kiült az öröm most a Bűbájos arcára is.
Mosolygott az arca, mosolygott a szeme, hosszan, sokáig elgyönyörködött
a vidám kedvü fickóban, az ő hűséges kis inaskájában. Amikor aztán jól
kiörvendezte magát, leült a kemence padkájára, letette maga mellé
varázsvesszejét, Szikra meg a lábához kuporodott, úgy nézett rá boldogan
s várta a Bűbájos parancsát.

Végre megszólalt Bűbájos:

– Nyisd ki mind a két füledet, édes fiam, Szikra. Amit mostan mondok,
szedd jól a begyedbe.

– Végig fül vagyok, édes gazdám. Még az evést is elfelejtem, pedig hát
üres a gyomrom, üres ám.

Bűbájos elmosolyodott, fölkelt a kemencepadkáról, az asztalról levett
egy kosár málnát, szépen letette a fiú ölébe.

– Ihol a málna, egyél elébb, egyél, mert különben mindig a málnán jár a
szemed, amíg én beszélek.

Hiszen nem kellett sok kinálás Szikrának, egy-kettőre felfalta a sok
málnát, s olyan veresre mázolódott az arca, hogy aki látta, meg nem
állta kacagás nélkül.

– No, most már beszélj, édes gazdám, hegyezem mind a két fülemet.

– No, édes fiam, hát azzal kezdem, hogy tudod-e hol lakik a Nagy
Bűbájos?

– Hogyne tudnám, édes gazdám. Ott lakik a Sárga szikla tetején, a
barlangjában.

– Igazad van, ott lakik. Hát, hallgass ide. Én most elmegyek innen
Tündérországba. Hogy miért megyek, azt nem kötöm a te orrodra sem.

Nagyot kacagott erre Szikra, de akkorát, hogy csengett a ház belé,
csengett a kert is. Mondá:

– Kötöd vagy nem kötöd az orromra, édes gazdám, mindegy nekem. Nem azért
vagyok én Szikra, hogy ne tudnám, mit keresel te szép Tündérországban.

– Hát ha tudod, csak tudjad, nem bánom! Egy szó, mint száz, amíg én
távol leszek, te itt maradsz, te leszel a gazda, s ha sokáig nem jönnék,
akkor kezdődik a te dolgod.

– Halljam, édes gazdám, halljam, mi lesz az én dolgom?

– Az lesz a te dolgod: ha sokáig nem kerülnék haza, elmégy a Nagy
Bűbájoshoz, elmondod neki, hová, merre mentem, aztán a Nagy Bűbájos vagy
hazasegít, vagy nem, ez már az ő gondja lészen.

– Oh, gazdám, gazdám, édes gazdám, – komolyodott el hirtelen a kacagó
szemű Szikra, – félek, hogy hiába beszélek, de én mégis azt mondanám,
hogy maradj itthon, ne menj szép Tündérországba. Mióta a Föld szelleme a
csudafával Tündérországot megajándékozá, bűbájos onnét még élve nem
került vissza.

– Ej, ne fecsegj, fickó. Tudom, amit tudok, még ma elindulok
Tündérországba s elhozom onnét a királykisasszonyt, ha belehalok is.

Egy szót sem szólt többet Szikra, s mintha semmi sem történt volna,
csendesen kifordult a konyhába, onnan seprüt hozott be, elkezdett
sepergetni, mert vastagon állt a por a szoba padlóján, asztalon, széken,
lócán, mindenen. Látszott, hogy Bűbájos ritkán járt haza, s hogy nem
törődött nagy bánatában semmivel. Amikor a szobát szépen kiseperte,
kiment a kertbe, a virágokból a mézet kikanalazta, összegyüjtötte, aztán
utat vágott a kertben ujra az elvadult bokrok között, új fejfát állított
a fekete kandur sirja fölé, s hipp, hopp, olyan rendet teremtett a
kertben, hogy Bűbájos, amikor kilépett a házból, azt hitte, hogy a
házból egyenesen a paradicsomkertbe lépett.

– No, most már csak te vagy hátra, édes gazdám, – kiáltott Bűbájos felé
nagy vígan Szikra.

Hamarosan langy meleg fürdőt készített a gazdájának, véresre karcolt
arcát jóféle irral bekente, tövissel megtüzdelt haját szép gyengén
megfésülte, aztán mint a gyermeket karjára vette a legyengült Bűbájost,
hófehér ágyba lefektette, s altató dalt dalolt, mint egy kis gyermeknek.
Addig dalolt, amíg mély álomba nem dalolta Bűbájost, aztán maga is
lefeküdt a földre, az ágy mellé, szép csendesen ő is álomba szenderült.

Amint vilámodott, Bűbájosnak felpattant a szeme, hirtelen kiugrott az
ágyból, Szikra feladta rá bársonykék ruháját, zsebébe tette az arany
iskátulyát, a kerten átkisérte, a fekete felhő már ott gomolygott
felettük, s amint Bűbájos a kert kapuján kilépett, szép csendesen
leereszkedett. Bűbájos megcsókolta Szikrát, ez meg sirva borult Bűbájos
kezére, aztán a felhő lassan, méltóságosan felemelkedett, majd hirtelen
nekiiramodott, s Tündérország felé eltünt nyomtalan.

– Uhu, huhu, – huhogott az öregebbik bagoly, úgy látszik, a gazdánk
hosszabb időre ment el, mert maga helyett más gazdát hagyott itt.

– Bölcsen beszélsz, öreg tudós, – kiáltott fel Szikra a jegenyefára, –
úgy elment a mi szegény gazdánk, hogy többé talán sohasem látjuk ez
életben.

A virágok búsan bólogattak a kertben, a kuvik elfeledte kuvikolni, hogy
hány óra. A baglyok szótlanul, nagy búsan huzódtak vissza fészkükbe,
mert Isten áldott napja mind feljebb és feljebb emelkedett, s ragyogása
erősen bántotta a szemüket.

Szikra is bement a házba, szomorúan, igen-igen szomorúan ült le a
kemence mellé, ahonnét tegnap oly vigan penderült ki a szoba közepére.



Az öreg meg az ifjú csudafa.

Bűbájos, mielőtt Tündérországba irányította volna útját, fölszállt a
rengeteg erdő fölé, onnan hirtelen fordulással Mirkó király palotája
felé irányította szárnyalását. Sokáig ott kerengett a palota fölött,
aztán lassan, óvatosan szállt, szállt lefelé, ott gomolygott a kert
felett a fekete felhő, s a fekete felhőből könnyezve nézett le Bűbájos a
kertbe, abba a kertbe, ahol annyiszor látta a hétszer szép
királykisasszonyt. – Aztán a csudafa fölé szállt, sokáig kerengett
fölötte s felsóhajtott:

– Oh, mely nagyot nőtt, amióta nem láttam, s ki tudja, még mekkorát nő
az én vesztemre? Ma-holnap letelik a hét esztendő, visszahozzák a
királykisasszonyt és én majd nagy tehetetlenül nézem, mint veszi karjára
a potrohos Méz király. Nem tehetek semmit ellene, mert a csudafa megvédi
a királykisasszonyt s vele Méz királyt is.

Nem tudott megválni a fától, s bármennyire búsította a gondolat, hogy e
fa miatt nem lehet övé a hétszer szép királykisasszony, nem tudott
betelni gyönyörűséggel, a csudafa ezer virágának a szépségével, ezer
virágnak ezerféle színpompájával. S amint nézte, csudálta, egyszerre
csak az ágak, a virágok közül kivigyorgott Méz király gúnyos arca, s
odakiáltott Bűbájos felé:

– A királykisasszony után leselkedel, úgy-e, világszép Bűbájos? Hát csak
leselkedj, de vigyázz, közelébe ne szállj a csudafának, mert bizony
mondom, úgy megölel az ágaival, hogy mig a világ s még két nap, onnét ki
nem szabadulsz!

– Lesz, ahogy lesz – felelte Bűbájos – egyébről beszélj te, végighas Méz
király. Megkaptad-e az üzenetemet?

– Ha-ha-ha, – kacagott Méz király – megkaptam s meg is verettem ezért az
üzenetért a sánta Bölcsek Bölcsét, úgy megverettem, hogy holta napjáig
is megemlegeti. Tudd meg, te világszép Bűbájos, – gúnyolódott szegény
Bűbájossal a végighas Méz király, – nem félek már tőled, üzenhetsz nekem
akármit, amig ezt a csudafát látod.

– Én pedig szemedbe mondom, te végighas Méz király, – mondá Bűbájos, –
kerek e világon nincs olyan csudafa, amely megvédjen tőlem, ha a
királykisasszonyra a szemedet rávetni mered. Lehet, hogy ott hagyom a
fogamat, de ott hagyod te is. Jól megjegyezd magadnak!

Méz király csak kacagott, úgy kacagott, hogy csengett-zengett belé a
helység, de Bűbájos már ezt a kacagást nem hallotta, beleburkolódzott a
fekete felhőbe, hirtelen felemelkedett a magas levegőégbe, s
szállt-szállt szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Hét
nap s hét éjjel szállt pihenés nélkül, égiháború hányta-vetette, hol
fához, hol sziklához dobta, záporeső csuronvizesre áztatta, majd meg a
nap sütött oly forrón, hogy tüzes sugarai sárgára szívták a bőrét.
Mindegy volt neki, ügyet sem vetett esőre, melegre, fagyasztó hidegre, ő
csak szállt, szállt, pihenésre soha le nem szállt. Egy volt a gondolata,
másra egy pillanatig sem gondolt: látni kell még egyszer a hétszer szép
királykisasszonyt, talán utoljára, de látni fogja, ha belehal is.

Gyönyörű holdas estén ért az Arany-folyó partjához. Arany-folyó vize
lassan, csendesen folydogált, az öreg hold sugarai vígan táncoltak
körbe-karikába a folyó fölött s hívták-csalogatták Bűbájost, hogy ő is
táncoljon velük. Szegény Bűbájosnak bizony nem volt kedve a táncra,
lassan leszállt a folyó partjára, kimerülten terült el a puha gyepen.
Hosszan, sokáig nézett át a Tündérszigetre igy, de onnét nem látszott át
semmi más, csak a csudafa, amelynek felső ágai szinte az eget verték, s
ezer virága a hold fényében ragyogva-ragyogott, – csuda, hogy meg nem
vakult a szertelen ragyogástól. De végre is győzött az álmosság, szemét
lehunyta, elszenderült, de bizony kevés ideig szendergett, egyszerre
csak vidám kacagás verte fel szendergéséből.

Hirtelen felült Bűbájos, merőn átnézett a Tündérszigetre, mert onnan
hallatszott át a kacagás, s im lassan, lassan megvilágosodott a sziget,
tisztán láthatta, hogy hófehér ruhás tündérkisasszonykák szaladgálnak
össze-vissza, arany labdát dobálnak körbe-karikába, s én édes Istenem,
ott van köztük a hétszer szép királykisasszony is. Ott állt a csudafához
támaszkodva, két karját kinyujtva, tenyerét kinyitva és repült a labda
feléje, ő meg kifogta édes nevetéssel, s dobta tovább.

Teljes hét esztendeje, hogy nem látta Bűbájos a királykisasszonyt, s
bizony rá illett a hétszer szép királykisasszony név, mert nem is
hétszer, de hetvenhétszer szebb lett, mint volt akkor, amikor először
látta. Elbűvölten nézte a csudaszép leányt, akinek rózsapiros arca,
égszinkék szeme, aranyszőke haja, úgy ragyogott a hold fényében, mintha
egyenesen az égből szállott volna alá. Aztán Bűbájos maga sem tudta,
hogyan, miért, önkéntelenül előbbre csúszott a gyepen, egészen a folyó
partjára s hosszan belebámult a vízbe.

– Oh, az a rőt haj, az a rőt haj! Mi más volt ez a haj, mint a
királykisasszonyé! Oh, az a félelmetesen villogó fekete szem, mi más
volt, mint a királykisasszony égszínkék szeme! És az a rút arc, amelyre
barázdákat szántott a hét esztendő óta szűntelen tartó nagy bánat!

Saját magától megiszonyodva, húzta vissza a fejét, beletemette a fűbe és
sírt keservesen. Sírása felhatott az égig, hullott a könnye, mint a
záporeső, s amig szegény így sírt keservesen, egy kis gyikocska kibujt a
földből, csudálkozva nézte Bűbájost, de amikor rőt hajáról megismerte,
hogy Bűbájos-féle lehet, rémülten futott vissza a föld alá, nehogy a
varázsló kezébe kerüljön.

– Lám, lám, – zokogott Bűbájos – még ez is irtózik tőlem, hogyne
irtóznék a hétszer szép királykisasszony!

Közben odaát a szigeten mind zajosabb lett a labdázás, nem ismert határt
a tündérkisasszonyok kedve. S egyszerre csak, amint fejét fölemelte,
látja Bűbájos, hogy mind a tündér az eldobott labda után szalad, s a
királykisasszony egyes-egyedül áll a csudafa mellett. Egyéb se kellett
Bűbájosnak, feledte a csúfságát, letörülte a könnyeit és csak a
királykisasszonyt látta, aki a csudafától elindult, s aranyvesszejével
csapkodva sétált az Arany-folyó túlsó partján, fel s alá. Mit gondolt,
mit nem, nagy hirtelen belekapaszkodott egy holdsugárba, s egy
szempillantás alatt átröppent az Arany-folyón s egyenesen a
királykisasszony elébe szállt le.

Emberi szó nem tudja elmondani azt a rettenetes nagy rémületet, amikor a
királykisasszony hirtelen-váratlan maga előtt látta Bűbájost, a
rútak-rútját. Rózsapiros arca elfehéredett, mint a gyócsévirág, s
reszketett egész testében, mint a nyárfalevél. De Bűbájos még szóra sem
nyithatta ajkát, oly rettenetes zengés-zúgás, kondulás-bondulás támadt a
szigeten, hogy ég-föld megreszketett belé. Aztán egyszerre csak a
csudafa ágai, levelei nyulni, tekeregni kezdtek mind Bűbájos felé.
Bűbájos azonban ezt nem látta, ő csak állt, állt mereven egy helyen,
mintha földbe gyökeredzett volna lába. Nézte, nézte, némán, elbűvölten
hétszer szép királykisasszony csudaszép arcát. Aztán egyszerre csak
erőtlenül roskadt térdre, kezét összekulcsolta, úgy könyörgött:

– Oh, te hétszer szép királykisasszony, akiért hét esztendeje szenvedek,
könyörülj rajtam, válts meg engem a varázslat alól! Légy az enyém s
meglásd, méltó leszek hozzád.

– Oh, mit gondolsz, – nézett rá szánakozva a királykisasszony – hogy
lehetnék én a te feleséged, hiszen te a rútak-rútja vagy.

– Rútak-rútja vagyok, de jó vagyok, szép királykisasszony, s
megszépülök, ha szeretni fogsz!

Ezalatt a csudafa ágai, levelei mind közelebb-közelebb nyultak Bűbájos
felé, s észrevétlenül körülfonták lábát, derekát.

– Hiába, hiába, rőt a hajad, az enyém aranyszőke, nem találunk össze.
Eredj vissza, mért nyugtalanítasz? Szánlak, sajnállak, de tied nem
lehetek.

– Én pedig nem tudok lemondani a reménységről, hogy előbb-utóbb az enyém
leszel! – mondá Bűbájos.

De mialatt ezt mondta, a csudafa ágai úgy körülfonták, hogy látni sem
látott semmit. De már őt sem látta senki, sem a királykisasszony, sem
senki más, úgy elborították a csudafa ágai, levelei. És egyszerre csak
végeszakadt a nagy zúgásnak, kondulásnak-bondulásnak, sem ég, sem föld
nem remegett többé, s a tündérkisasszonyok, akik nagy messzire szaladtak
volt az arany labda után, most rémülten szaladtak vissza a
királykisasszonyhoz, hadd lássák, miféle idegen lépett a Tündérszigetre.
Velük szaladt Retek is, az udvari tréfacsináló, sápadtan, reszketve, s
amint odaért, térdre hullott a királykisasszony előtt.

– Verj meg, verj meg, hétszer szép királykisasszony, hogy egyedül
hagytunk. De hol az idegen, aki itt járt? S hogy tudott eltünni innét
bántatlanul?

A királykisasszony némán mutatott a csudafára, amely most nyugodtan,
mereven nézett az ég felé, egyetlen ága, levele nem mozdult, s csupán az
egyik oldalán hajtott ki egy kék szárú, veres szirmú, csudaszép
szív-virág, amelyből két gyönyörű, karbunkulus fényű porzó nézett az ég
felé.

– Ott van, ott van, – szólalt meg végre a királykisasszony s egész
testében reszketve mutatott a csudafára, – ő volt itt, a Bűbájos.

Mind odaszaladtak a csudafához a tündérkisasszonyok, cérna vékony lábán
a potrohos Retek is odaszaladt, s szemük-szájuk elállt a csudálkozástól,
amikor megpillantották azt a virágot, amelyhez hasonlót még nem láttak;
amelynek a porzói mind a királykisasszony felé néztek s vízcsepp,
vízcsepp után pergett, gyöngyözött végig a csudaszép szirmokon.

– Sír a Bűbájos! Látjátok, sír a Bűbájos! – kiáltott a királykisasszony,
s most kitört az ő kicsi szívéből is a sírás, nem tudta elrejteni, amit
érzett, szíve mélyéből sajnálta szegény Bűbájost.

Hangos sírással szaladt fel a palotába a királykisasszony, rémülten
szaladtak utána a tündérkisasszonyok, rémülten szaladt Retek is.

*

No, most búcsúzzunk el a királykisasszonytól is, Bűbájostól is egy
időre, térjünk vissza Bűbájos házikójába, ahol egyedül üldögél s búsul,
sóhajtozik szegény Szikra. Még alig sárgultak, pirultak a falevelek,
amikor Bűbájos útra kelt, azóta tél lett, hideg tél, magas hó borította
a rengeteg erdőt, a kertet. Bizony, rég megszökött volna innét más
ember, de Szikra várt, várt hűségesen. Nem azért pattant ő tűzből a
világra, hogy féljen itt, a nagy egyedülvalóságban, meg sokkal jobban
szerette az ő gazdáját, semhogy elhagyja a házat hűtlenül. Jóformán nem
volt egyéb dolga Szikrának: reggeltől-estig seperte a havat a kertben,
hadd találja rendben az ő édes gazdája, ha haza kerül. Esténként meg ott
ült, üldögélt a kemence padkáján, elnézte hosszan, sokáig, amint
pittegnek-pattognak az ő szikra pajtásai. De, amint telt, mult az idő s
mindig csak hullott a hó, kicsi szivének aggodalma mind nagyobbra és
nagyobbra nőtt. Vajjon, mi van az ő gazdájával? Kerül-e vissza valaha?
Hátha szerencsétlenül járt? Hátha valahol szomorú rabságban sinylődik?
Szegény kicsi Szikra mindent össze-visszagondolt, de hiába törte fejét,
nem tudta, mitévő legyen. A baglyok is napról-napra szomorúbbakká
lettek, alig mozdultak ki az odujukból, búsult ám a kuvik is,
hallgatott, sohasem kuvikolta el, hány óra.

Egy nap aztán végeszakadt a Szikra türelmének, érezte, hogy valamit
tennie kell, ki kell innét mozdulnia, s addig jár, addig megy, amig az ő
édes gazdáját megtalálja. Bűbájos ruhái közül kikeresett egy báránybőr
bundát, vastag csizmát húzott a lábára, a kuvikot kieresztette a házból
a baglyokhoz, a házat bezárta maga után, aztán felszólt a jegenyefára a
baglyokhoz:

– Hé, vén bölcsek, ide füleljetek!

A baglyok csodálkozva meregették a szemüket s kiváncsian várták, hogy
mit mond majd Szikra.

– Én most, úgy tudjátok meg, elmegyek, mert én itt tovább ki nem állom,
s addig megyek, amig a gazdánkat megtalálom. Rátok bízom a házat,
kertet, s ugyan jól vigyázzatok mindenre, mert jaj nektek, ha mindent
rendben nem találok, amikor visszatérek.

Ezt mondván, mielőtt a baglyok még felelhettek volna, becsapta maga után
a kaput s egy szempillantás alatt úgy eltünt, mintha föld nyelte volna
el.

– Uhu, huhu, – huhogott az öregebbik bagoly, – hallottad, milyen hetykén
beszélt hozzánk ez a fickó?

– Uhu, huhu, – huhogott a másik – majd beköti a száját a gazdánk, csak
térjen haza.

Azzal mind a ketten visszahúzódtak az odujokba, s tovább szundikáltak.

Nekivágott Szikra a rengetegnek, szaporán lépegetett a magas hó tetején,
de bizony bármilyen könnyü volt a teste, itt-ott nyakig süppedt. Szikra
oda se neki, csak összecsattintotta két tenyerét, felugrott a hó
tetejére s vígan dalolta:

  Szikra voltam, az vagyok
  Hogyha kell, hát pattogok.
  Lábam, ide, nem oda,
  Gyorsan ugorj amoda!

Ilyenkor aztán szertelen nagy jókedvében szinte repülve repült a hó
tetején. Igaz, hogy itt-ott beleütődött az orrocskája, hol fába, hol
sziklába, meg-megindult orra vére, de törődött is ő véle. Piszécskéjét
megmosta a hóban, ha meg elfáradt, nem feküdt le, hanem vígan
társalkodott az erdő madaraival, így aztán el nem aludott, meg nem
fagyhatott. Egyszerre aztán, amikor még nem is gondolta, megpillantotta
a Sárga sziklát, ahol a Nagy Bűbájos lakott. Felkiáltott Szikra a
sziklára:

  Heje-huja, huja, hopp,
  Sárga szikla, itt vagyok.
  Itt vagyok, ragyogok,
  Mint a fekete szurok!

Hát ide csakugyan eljutott, de hátra volt még az igazi neheze: föl
kellett mászni a Sárga szikla tetejére. Százszor is megpróbálta,
belekapaszkodott, mászott, mászott fölfelé, de alig haladt egy keveset,
visszagurult oda, ahol a mászást kezdte. Isten tudja, hányszor próbált
szerencsét, mindannyiszor visszagurult. Hej, szegény világ, vetett ágy,
– vakarta fejét Szikra – hát idáig elkínlódtam s innét kelljen
visszafordulnom? De már olyan nincs, ha ezerszer kell is szerencsét
próbálnom!

Sokáig tünődött magában, gondolt erre, gondolt arra, egyszerre csak
megpillant egy rettentő nagy sas madarat, aki egy hullott farkasból
lakmározott, nem messze tőle. Hiszen egyéb se kellett Szikrának, egy
szempillantásra ott termett a sas előtt, s mire a sas magához tért a
csudálkozástól, a hátára pattant, jobbról-balról hatalmasan belevágott
oldalába a sarkantyujával s mondá:

– Hé, hallod-e, sas apókám, a jóból is megárt a sok, így tartják azt az
okosak, hagyj ebből a farkaspecsenyéből a feleségednek is, mert ni,
látod-e, ott kereng feletted, te pedig, ha jót akarsz, szállj fel velem
a Sárga szikla tetejére.

Hej, mérgelődött a sas, nagyott rúgott egyet a jobb lábával, egyet a bal
lábával, bizony, Isten csudája, hogy Szikra le nem fordult róla, de hát
Szikrát sem a gólya költötte s úgy megszorította a sas nyakát, hogy az
csak úgy hápogott.

– Hallod-e, sas apókám, – mondá Szikra – tudd meg, hogy én a Nagy
Bűbájosnak legkedvesebb unokája vagyok, s ha felviszel hozzá, egy zsák
arany lesz a jutalmad, akkor aztán nem kell döglött húst enned, friss
pecsenyét ehetsz holtod napjáig.

Ez ugyan füllentés volt, egy szó sem volt igaz ebből, mert tán mondanom
se kell, hogy Szikra nem volt unokája a Nagy Bűbájosnak, de hát mit nem
cselekedett volna ő a kedves gazdájáért, csakhogy megtalálja. Elég az,
hogy a sas elhitte azt, amit Szikra mondott, vállalkozott rá, hogy
felviszi a Sárga szikla tetejére, de előre megmondta, hogy ha úgy
szorítja tovább a nyakát, leejti a hátáról s a Nagy Bűbájos várhatja a
világ végéig a legkedvesebb unokáját.

Hát ezt a kívánságát a legkönnyebben teljesíthette Szikra. A sas meg
repült, repült szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben,
olyan sebesen, hogy Szikra egészen nekitüzesedett a nagy szélben, csak
úgy szikrázott, pattogott, a szegény sas pedig majd elolvadt a nagy
forróságban, s mit tehetett, még sebesebben repült, hogy mielőbb
megszabaduljon Szikrától.

– Hiszen, ha én előre tudom, – morgott a sas, amikor nagy izzadtan
leszállt a Sárga szikla tetején, – hogy félig megsülök, amig ideérek,
bizony nem ülsz az én hátamra!

Csak úgy lerázta magáról, akár egy tollat s még mindig úgy füstölgött,
mintha lángra akart volna lobbanni, de Szikra hamarosan végigdörzsölte
hóval, így esett, hogy a szegény sas el nem égett.

– De most ide a zsák arannyal, – kiáltott rá a sas – amikor Szikra
megköszönte a jóságát és búcsúzkodott tőle.

– Huja, huja, hopp, – kacagott Szikra, s kacagásától csak úgy zengett a
Sárga szikla – éppen arra gondolok, hogy zsák aranyat adjak néked!
Köszönd meg, hogy el nem égettelek, sas apókám, Isten veled!

Hej, megmérgelődött a sas, szétcsapta a szárnyát, úgy szétcsapta, hogy
rettenetes szél kerekedett, rikoltozva, vijjogva repült a szaladó Szikra
után, de szerencsére, nem volt messze a barlang, ahol a Nagy Bűbájos
lakott, rettentő, nagy fekete száját már tátogatta Szikra felé s hopp!
Szikra egyet ugrott, kettőt szökött, bent volt a barlang szájában, a sas
azonban visszahőkölt, nem merte oda követni. Egy jó darabig ott állt a
barlang szája előtt, kiabált Szikra után, aztán mit tehetett okosabbat,
szépen visszaszállott a Sárga szikla aljába.

– No, Szikra, – vakarta a fejét a legényke – idáig eljutottál, de most
már jó volna tudni, hol van előre s hol van hátra.

Hát bizony ez lehetett erre is, arra is, jobbra is, balra is, de hogy
merre, azt ugyan ki tudta volna megmondani ebben a vak sötétségben.
Olyan sűrű volt itt a sötétség, hogy ha fejszét hozott volna magával,
vághatta volna.

– De ennek fele sem tréfa, – morgolódott magában Szikra, – aztán úgy
gondolomra tapogatózott előre felé, ment, ment sokáig, sokáig, de bizony
világosságot nem látott sehol. Végre is elfogyott a béketűrése, nagyot
rikkantott:

  Hé, valaki, gyújts világot,
  Mert én egy szikrát se látok!

Ahogy elrikkantotta magát, valaki megmordult a barlangban, Szikra meg
ijedtében lekapta a kalapját: azt hitte, hogy oroszlán van a barlangban,
az morog. Egészen elmelegedett szegény fiú, s hát még, amikor abból a
vak sötétségből két tányér nagyságú szem világított felé.

– Hej, Uram, Teremtőm, – gondolta magában szegény Szikra – volt, ami
volt a sötétség, de Isten Istenem ne legyen, ha ennél nem rosszabb ez a
világosság. Most már mit csináljon? Szóljon, ne szóljon? Ő bizony,
gondolta magában, egy élete, egy halála, mégis csak szól, mert ez a
tányérszemű szörnyeteg előbb-utóbb észreveszi s akkor aztán bizonyosan
jaj neki.

Egyszerre csak felkiáltott Szikra, csak úgy csengett szép gyermekhangja:

– Oh, micsoda gyönyörű két szemet látok ebben a csúf, fekete
sötétségben!

A morgás, amit eddig hallott, mintha kissé megszelidült volna. A tányér
nagyságú szemek mind közelebb-közelebb jöttek feléje s úgy forgott,
olyan tüzesen, olyan gyorsan az a két nagy szem, hogy szegény Szikra
szívesen változott volna hangyává most, hogy azok a szörnyű szemek őt
meg ne lássák. De hát lesz, ahogy lesz, ő is közeledett a két szem felé,
ha nem is olyan hetykén, nem is olyan vígan, mint az elébb, amikor a
sastól elköszönt. Most, hogy közelebb látta ezt a rettentő nagy két
szemet, akkor látta csak, hogy nem ember, hanem kutya fejéből meredt rá.
S hej, mekkora szája volt ennek a kutyának! Akkora, mint egy csűrkapú. S
akkora nagy fogak benne, mint egy-egy nagy kapa! S mekkora két fül!
Akkora, mint két lapát. De Szikra úgy tett, mintha gyönyörködnék, arca,
szeme valósággal ragyogott, mosolygott s magánkívül áradozott:

– Oh, de gyönyörűséges szájat és fület látok ebben a csúf, fekete
sötétségben! Hát még a fogak! Sok országot, világot bejártam, de ilyen
szép fogat nem láttam!

Most már szemtől-szembe álltak s igazán csuda, hogy a vér nem fagyott
meg Szikrában, ennek a rettentő szörnyetegnek a láttára. De ez a
rettentő szörnyeteg nyájasan, kedvesen szólt Szikrához:

– Ugy látom, messze földről jöttél ide, kedves, kis fiú. Akár honnan
jöttél, tudod, hogy mi az illendőség.

– Nem az illendőség, de szívem diktálja, oh, szépség királya, – mondá
Szikra a legkomolyabb arccal – de úgy megbámultam a szépségedet, hogy
első pillanatban ajkamra alig jött szó, s amikor aztán szó jött ajkamra,
jöhetett-e más szó, mint a te szépségednek a dícsérete?

– No, no, – mondta a szörnyeteg – s gyanakodva vizsgálta Szikra arcát, –
nem csúfolódol te velem?

– Én, csúfolódni? – kiáltott sértődötten Szikra. – Mivel érdemeltem én
meg tőled, hogy szavaim őszinteségében kételkedel? Hiszen, igaz, szépség
királya, kissé eljárt a szájam, nem lett volna szabad megsértenem a te
szerénységedet, amelyről már olyan sokat hallottam a bűbájosoktól.
Bocsáss meg hát, ha bántottalak szavaimmal, s kérlek, mondd meg nekem,
hol találhatom a Nagy Bűbájost?

– Ohó, te tán azt hiszed, hogy olyan könnyű a Nagy Bűbájos színe elé
jutni? Még az is csudák-csudája, hogy idáig eljutottál, mert bizony
mondom néked, más valakit miszlikbe szaggattam volna.

– Oh, hatalmas király, – hajolt meg mélyen, alázatosan Szikra, nem
vagyok én méltó a te fogaidra. De ha már ilyen kegyes voltál hozzám s
magas színed elé engedtél, engedj be a Nagy Bűbájoshoz is, mert
igen-igen fontos beszédem van vele.

– Hát jó, – mondá a szörnyeteg hosszú gondolkozás után – megpróbálom, de
hogy színe elébe enged-e, attól függ, hogy milyen kedvében találom.
Könnyen megeshetik, hogy engem is kikerget, mert ha varázsitalt
kotyvaszt, senkit sem tűr meg a közelében.

Ezt mondván, a szörnyeteg két lábra emelkedett, megkaparta az ajtót,
amire haragos, mennydörgő hangon szólt ki Nagy Bűbájos, de olyan
mennydörgő hangon, hogy a Sárga szikla megreszketett belé.

– No, mi bajod, Föld Szellemének kutyája?

– Itt van egy idegen s kér, hogy beszélhessen véled, oh, Nagy Bűbájos.

– Idegen? Ezer esztendeje, hogy nem bátorkodott ide idegen s nem zavart
meg az én munkámban.

Oly rettentően zúgott-dörgött a Nagy Bűbájos hangja s ez nem elég,
minden hangját százszor is visszaverte a szikla, hogy szegény Szikra
reszketve tapadt a sziklafalhoz, s úgy festett ott, mintha a
sziklafalhoz tapadt piros gomba lett volna. Az éktelen nagy vasajtó
rettenetes dördüléssel csapódott ki. A szörnyeteg alázatosan, reszketve,
szükölve feküdt le a Nagy Bűbájos lába elé, Szikrának pedig égnek állott
minden hajaszála a félelemtől, egy szó, egy árva szó nem jött ajkára.
Hiszen, látott ő már bűbájost eleget, mert hol egyiknek, hol másiknak
állott szolgálatában, sokat hallott tőlük a Nagy Bűbájosról, de hogy
ilyen rettenetesen rút legyen, álmodni sem álmodá.

[Illustration]

A Nagy Bűbájos haragosan forgatta félszemét, míg végre megakadt Szikrán,
aki még mindig reszketve lapult a nedves sziklafalhoz s egy árva szót
sem bírt kinyögni.

– Nos, te emberizink, – mennydörgött a Nagy Bűbájos – te vagy az, aki
ezer esztendő után megzavarod az én nyugalmamat? Szólj, mit akarsz?
Gyorsan, egy-kettő, nagy munkában vagyok, sietek!

Szikra most összeszedte magát, odalépett a Nagy Bűbájos elé s mondá:

– Én vagyok az, oh, Nagy Bűbájos, aki téged, a te dicsőséges nagy
munkádban megzavart, de erre a nagy bátorságra én az én édes jó
gazdámért vetemedtem, különben hogy mertem volna megzavarni a Nagy
Bűbájost?

– Melyik Bűbájos a gazdád, te aprólék? Aztán mit akarsz tőlem? – Nem
szoktam én minden bűbájosért félbehagyni a munkámat.

Oly haragosan nézett rá, hogy szegény Szikra ijedten hátrált előle, de
aztán összeszedte magát, s egy élete egy halála, előlépett bátran s
mondá, amint következik:

– Hegyi tündér és Földi ember fia küldött te hozzád, oh, Nagy Bűbájos!

– Ugy? Hát az a Bűbájos jutott bajba? – dörmögött a Nagy Bűbájos. Hát
gyere no, te aprólék, – mordult Szikrára.

De mintha most nem lett volna olyan haragos a hangja, mint az elébb. A
szörnyeteg, amely eddig a Nagy Bűbájos előtt hasalt, most felállt, hogy
Szikrát beengedje s Szikra most már nagy vígan lépkedett a Nagy Bűbájos
mögött s egyszerre csak ott állt a varázsló szobában. A kemencében égett
a tűz, de oly nagy volt a füstje, hogy Szikra eleinte azt sem tudta,
hová, merre lép, de a Nagy Bűbájos csak mordult egyet, aztán suhintott
varázsvesszejével, erre a füst felemelkedett, s szép csendesen, lassan a
kéményen kihúzódott. A Nagy Bűbájos most leült egy rengeteg nagy
karosszékbe, amelynek még a lába is magasabb volt Szikránál, aki
lekuporodott a kemence mellé, egy az, hogy melegedjék, más az, hogy
lássa, mit csinál a Nagy Bűbájos.

– Hát először is, beszélj, te aprólék, – mondta a Nagy Bűbájos – mi
bolondot cselekedett a gazdád, mert hogy okosat nem cselekedett, azt
látom az idejöveteledből.

Szikra most elmondta aprajára, hogy mikor ment el Bűbájos s bizonyos,
hogy ott van Tündérországban, de ki tudja, mi történt vele, mert már rég
vissza kellett volna onnan jönnie.

Hej, szörnyű haragra lobbant a Nagy Bűbájos, amint Tündérország
kiszaladt a Szikra száján! Felszökött a székéből, úgy fujt dühében, hogy
rettentő nagy szél támadt a nyomán.

– Hát nem megmondtam neki, – dühöngött a Nagy Bűbájos – hogy a
Tündérkirálynő többet tud minden bűbájosnál, amióta a Föld Szellemétől
megkapta a csudafát!? Neki éppen oda kellett mennie a szép
királykisasszony után, pedig hiába való minden erőlködése, sohasem lesz
az övé. Bizony, ha oda ment, ott is ragad, én ugyan ki nem szabadítom.

Reszketve hallgatta Szikra a Nagy Bűbájos dühöngését, kétségbeesetten
látta, hogy hiába tette meg a nagy utat, a gazdáját sohase fogja látni.
De még csak akkor nehezedett igazi nagy bánat a szívére, amikor a Nagy
Bűbájos megállt egy földig érő nagy tükör előtt, azt nagy buzgón
dörzsölni kezdte. Csupa szem és fül volt Szikra, mert maga is igen
kedvelte a bűbájos mesterséget, szeme a tükörre tapadt s im látja, hogy
tisztul a homályosság róla, aztán mondja halkan, alig hallhatóan a Nagy
Bűbájos:

– Tükör tisztuljon, sötétség oszoljon, hadd lássam, hol vagyon a Hegyi
tündér s a Földi ember fia?

Tisztult a tükör, oszlott a sötétség, aztán egyszerre csak egészen
kitisztult s ragyogva-ragyogott, világosan látszott benne a csudafa,
csudafának ezer virága. Aztán közelebb hajolt a tükörhöz a Nagy Bűbájos,
nézi nézi a csudafát s odakiált Szikrának:

– Ide gyere, te emberizink, nézd meg jól ezt a fát, mit látsz?

Odaugrott Szikra, belebámult a tükörbe, nézte, nézte a csudafát, de
egyebet nem látott, mint az ezer virágot.

– Nos, hát mért nem köszönsz a gazdádnak, te aprólék? – mosolygott a
Nagy Bűbájos.

– Oh, Nagy Bűbájos, – mondá Szikra – a szégyentől majd kisül a szemem,
de én a gazdámat nem látom, csak a csudafát, amely az égig ér s amely
véges-végig virággal van borítva.

Nagy Bűbájos most odamutatott a kék szárú, piros szirmú, karbunkulus
fényű, porzós szív-virágra, amelyből most is csendesen pergett csepp,
csepp után a Bűbájos könnye.

– Ihol a te gazdád, – mondá most már szomorúan a Nagy Bűbájos – s
mielőtt még Szikra jól megnézhette volna a gazdáját, a Nagy Bűbájos
levette kezét a tükörről s az ismét úgy elhomályosodott, hogy semmit, de
semmit nem lehetett látni benne.

– Virággá varázsolták az én gazdámat? – kérdezte rémülten Szikra a Nagy
Bűbájost.

Ez azonban egy szóval sem válaszolt Szikrának, visszaült a székébe,
fejét tenyerébe rejtette, s mélyen elgondolkozott. Sokáig leste, várta
Szikra, hogy mikor emeli fel a fejét a Nagy Bűbájos s kérdezheti meg,
hogy mi is történt a gazdájával voltaképpen, de a Nagy Bűbájos úgy
maradt, ahogy leült a székébe, s Szikra nem merte megzavarni
gondolataiban. Lekuporodott a kemence padkájára, nézte, nézte, sokáig
nézte, mint pittegnek-pattognak az ő szikra pajtásai, aztán egyszerre
semmit sem látott, semmit se hallott, feje lelankadt s a nagy fáradtság
után mély álomba merült.

*

Beköszöntött a hetedik év tavasza s Mirkó király hét országának minden
népe nagy izgalommal várta, hogy mikor hozzák haza a szép
királykisasszonyt. Gyönyörű egy tavasz volt ez a tavasz. Az ősszel és a
télen lehervadt ágak és levelek csudálatos hirtelenséggel kiújultak,
kiújította a tavaszi nap sugara. Méhek zümmögtek, döngicséltek
mindenfelé, gyüjtötték nagy buzgón a mézet, Méz király pedig hordószámra
vitette, önttette a mézet a csudafa tövére, hogy ez teljessé növekedjék
ebben az esztendőben, éppen akkora nagyra, mint amekkora a tündérországi
csudafa.

S ím, egyszer, egy reggelen, Mirkó király, amikor kilépett a palota
tornácára, nem ismert a csudafára, mert nem látta már a tetejét, szinte
az eget verte az, véges-végig ezerféle virág borította, kivilágra olyan
volt, mint a tündérországi csudafa.

Hej, micsoda ujjongás, micsoda öröm verte fel a palota csendjét. Az öreg
király szaladva-szaladt fel a palotába, magánkivül hívta a királynét,
hadd lássa az is a csudát.

– Jer, jer, édes öreg párom, nézzed, nézzed! Megnőtt a csudafánk!
Nemsokára itthon látjuk egyetlen leányunkat, megszünik a mi szívbéli
nagy bánatunk.

Mint a kicsi gyermek, úgy sírt a király s a királyné; szertelen nagy
örömében sírt mind a kettő. Már éppen szaladni akart vissza a palotába,
hogy elrendelje a készülődést Tündérországba, amikor a Méz király
hirtelen leszállott a csudafáról, elébük toppant, mélyen meghajolt a
királyi pár előtt, aztán kezét a szivére tette s mondá, amint
következik:

– Felséges királyom, felséges királynőm, engedjétek meg, hogy ha részt
vettem a fa nevelésében, részt vegyek a ti nagy örömötökben is.

– Igazad van, király társam, – mondá Mirkó király – neked köszönhetjük
voltaképpen, hogy ily gyorsan megnőtt a mi csudafánk. Vajha valamivel
meghálálhatnám a te jóságodat!

– Nem kivánok én semmi hálát, semmi köszönetet, felséges királyom, –
mondá mézes-mázason Méz király. Szeretem a leányodat, s adhatsz-e nekem
nagyobb jutalmat, mintha őt adod nekem?

Hej, elszörnyedtek az udvarbéliek, amikor hallották, hogy ez a potrohos,
ez a végighas Méz király feni a fogát a hétszer szép királykisasszonyra!
Ám a király így válaszolt Méz királynak:

– Ami igaz: igaz, első sorban neked köszönheti a leányom, hogy
megszabadult a gonosz Bűbájostól, s ha ő is úgy akarja, ám legyen a
tied.

A Méz király boldogan vigyorgott fel e szavakra, mélyen meghajtotta
magát s mondá:

– A királykisasszony akarata az én dolgom, felséges királyom, csak
hozzák haza mielébb, mert bizony, bizony, sokáig vártam az esküvőre.

Ezt mondván visszarepült a csudafára, mert – mi türés-tagadás – félt
őkelme még mindég a Bűbájostól, egyedül csak a csudafán érezte
biztonságban magát. Az öreg király s királyné, meg az udvarbeliek most
mind bevonultak a palotába s lett ott egyszeribe nagy sürgés-forgás,
kinyitották a hét esztendőn át zárva tartott szobákat, rendezgették. Az
öreg hold is gyönyörűséggel nézett le a palotába, nézte a nagy
készülődést, s mert olyan a természete, hogy szeret mindent látni és
aztán elujságolni, virradatkor már hét ország minden népe tudta, hogy
Mirkó király reggel útnak indul s egyetlen leányát hazahozza
Tündérországból.



Föld Szelleme.

Nagy Bűbájos varázslószobájának ablakán haloványan szürődött be a
reggeli napsugár. Szikra lassanként ébredezni kezdett a mély álmából,
körülnézett, dörzsölte szeméből az álmot. Most már tudta, hol van, s
hirtelen lepattant a kemence padkájáról. Ujra meg ujra körülnézett a
szobában Szikra, szeme mind a Nagy Bűbájost kereste, de a nagy
karosszék, amelyben előző este ült a Nagy Bűbájos, üres volt, ajtó,
ablak becsukva s olyan mélységes mély csend a szobában, hogy Szikra
valósággal reszketett a félelemtől. Nemcsak félelmet, de nagy éhséget is
érzett, de hiába dugta bele az orrát a tégelyekbe meg a fazekakba, sehol
sem talált ennivalót. Egy egész sereg fazékban gyíkbőrök áztak, aztán
több fazékban patkányfogak voltak fodormentalevéllel letakarva; volt egy
sereg fazék, amelyek denevérszárnyakkal voltak tele. Isten tudja, hogy
mi volt a többiben, mert Szikra a többibe nem is nézett bele: úgy
émelygett, hogy valósággal forgott vele a világ. Búsan ült vissza a
kemence padkájára, s már a körmét rágicsálta nagy kínjában, amikor
egyszerre nehéz léptek zaja hallatszott kivülről, aztán egyszerre csak
nagy dördüléssel félrecsapódott az ajtó és belépett azon a Nagy Bűbájos,
s mögötte kullogott alázatosan a tányérszemű kutya.

– No, te aprólék, – mennydörgött a Nagy Bűbájos hangja, ám a hangjában
nyoma sem volt a haragnak, nyájasan nézett Szikrára – kinyitottad-e a
pislogódat?

Szikra már egy szikrát sem félt a Nagy Bűbájostól, megszokta arcának a
rútságát, hangjának a mennydörgését, most is jókedvűen, bátran pattant
fel a kemencepadkáról, a Nagy Bűbájos előtt mélyen meghajtotta magát s
mondá:

– Adjon Isten jó reggelt, Nagy Bűbájos! Kinyitottam bizony a pislogómat,
de mi tűrés-tagadás, féltem egy kicsit ebben a nagy csendességben.

– Köszönd, hogy jó kedvemben találtál, te aprólék, – mondá a Nagy
Bűbájos, s közben letelepedett a nagy karosszékbe, – mert bizony mondom,
nem lett volna időd a félelemre. Látod-e azokat a tégelyeket, meg azokat
a fazekakat?

Szikra arrafelé nézett, amerre a Nagy Bűbájos mutatott s pisze
orrocskáját elfintorította.

– Csak nem pácoltál volna engem is a patkányfogak közé oh, csudás
kotyvalékok nagy mestere, ha véletlenül bal lábbal kelsz fel az
ágyadból?

– Úgy? – komorodott fel egy kissé a Nagy Bűbájos. Úgy látszik,
belekukucskáltál a tégelyeimbe, te aprólék, te.

– Oh, Nagy Bűbájos, bocsáss meg nékem, de töltött káposztára fájt a
fogam s azt hittem, találok valamelyikben. Hajh, keservesen csalódtam!

A Nagy Bűbájos arca most ismét barátságosan mosolygott, aztán belenyult
feneketlennek látszó mély zsebébe, onnan piros, ropogós cipót huzott ki,
meg egy akkora gombolyag turót, mint egy jó nagy labda.

– No, aprólék, egyél, – biztatta jóságosan a Nagy Bűbájos.

Hiszen nem kellett valami erősen biztatni Szikrát, mert zöldet-vöröset
látott a szeme, muzsikált a gyomra rettenetesen, egy-kettőre asztal
mellé telepedett s alig tekintett szét a Nagy Bűbájos: volt cipó, nincs
cipó, volt túró, nincs túró.

– Oh, Nagy Bűbájos, bocsáss meg szegény fejemnek, – mondá Szikra, amikor
már hült helye volt cipónak is, túrónak is, – megfeledkeztem rólad, s
lám kenyeret is, túrót is elettem előled.

– Hát te mit gondolsz rólam, te aprólék, te, – vigyorodott el a Nagy
Bűbájos arca, – azt hiszed, hogy én effélével élek? A te gazdád
emberfia, annak holmi cipó, meg túró is jó, s jó a szolgájának is; de a
Nagy Bűbájos, jegyezd meg magadnak, tüzes parazsat eszik s kigyóbőrből
sajtolt bort iszik reá.

Szikra önkéntelen felszisszent a tüzes parázsra, a kigyóbőrből sajtolt
borra pedig elfintorította pisze orrát.

– Már pedig én, – mondá alázatosan Szikra, – inkább eszem kenyeret s
túrót s iszom utána friss forrásvizet. Igy élek én, amióta az eszemet
birom.

– Tudom, fiam, tudom, – mondta jóságosan a Nagy Bűbájos, – hiszen azért
hagytalak magadra, mert nem akartam, hogy lássad, mivel táplálkozom én.
Nem akartalak a magam ételére-italára fogni tégedet.

Azzal kihuzott a zsebéből egy mázas korsót, letette az asztalra:

– Nesze, fiam, igyál, ihol a te italod.

Szikra jót huzott a korsóból, illedelmesen megköszönte Nagy Bűbájosnak a
jóságát, aztán kiváncsian nézett föl rá, s várta, hogy mit határozott az
ő gazdája dolgában.

A Nagy Bűbájos most felállt és a kemencéhez lépett, a tüzet eloltotta, a
falról leakasztott egy durvaszövésű kék köpenyeget, a kamrából kihozta a
varázspálcáját, aztán az ajtó mellett fekvő tányérszemű kutyához lépett.
Mélyen aludt a kutya, mint a fekete föld, rettentő vastag szemhéjai mint
valami vastag bőrfüggönyök takarták el a szemét, veres szájából két
hatalmas fog ágaskodott ki, szörnyű nagy körmű lábai meredten nyultak
végig a földön. A Nagy Bűbájos a varázspálcájával jól fejbe sujtotta a
kutyát, s Szikra azt hitte, hogy nem lát jól, újra meg újra megdörzsölte
a szemét, de hiába dörzsölte, mert csak azt látta, amit először látott:
a tányérszemű kutya eltünt nyomtalan, s helyén egy szürke pamutgombolyag
hengergett a földön. A Nagy Bűbájos felvette a gombolyagot, a zsebébe
dugta, aztán mintha az egész dologban nem lett volna semmi csudálatos,
Szikra felé fordult és mondá:

– Hát ezzel csak készen volnék, indulhatnék a nagy útra, de mit
csináljak veled, te aprólék, te?

Hej, de elmelegedett erre Szikra! Bizony semmi kedve sem volt arra, hogy
ő is gombolyaggá, vagy ki tudja, mivé változzon. Mélyen meghajolt a Nagy
Bűbájos előtt, aztán fejét kérően emelte rá:

– Oh, Nagy Bűbájos, engedd, hogy maradjak meg a saját bőrömben. Még igen
kevés ideje, hogy benne járok, se nem szorít, se nem bő, éppen én hozzám
illő. Aztán, ha meghagysz a bőrömben s magaddal viszel, mennyi mindent
láthatnék, hallhatnék, tapasztalhatnék a te társaságodban! Oh, engedd
meg, Nagy Bűbájos, hogy bujjak a zsebedbe. Esküszöm az én kedves gazdám
életére, hogy bármi történjen útközben, meg nem ijedek, meg sem
pisszenek.

A Nagy Bűbájos egy kicsit elgondolkozott, aztán vállatvont:

– Hát jól van, te aprólék, én nem bánom, bújj a zsebembe, de aztán a te
bajod, ha valamihez hozzálapítlak, vagy amikor a zsebkendőmet keresem,
kirántlak és földre pottyantlak. Igen, igen, hát csak bújj a zsebembe s
induljunk, mert telik, múlik az idő, már pedig nagy út áll előttünk.

Szikra felkapaszkodott a Nagy Bűbájos zsebébe, de mielőtt belebújt
volna, alázatosan megkérdezte:

– Ne haragudj a kérdésemért, oh, Nagy Bűbájos, de szeretném tudni, hová
s merre viszel?

– Hallod-e, – ráncolta össze a homlokát a Nagy Bűbájos – ha már most
elkezded a kérdezősködést, mogyoróvá varázsollak, – de amikor látta
Szikra megszeppent arcát, jóságosan hozzátette:

– A Föld Szelleméhez megyünk, aprólék, mert ő az egyetlen, aki
megszabadítja a te gazdádat.

Szikra most már nagy örömmel ugrott bele a Nagy Bűbájos zsebébe, amely
olyan mély volt, hogy még a sapkájának a csücske sem látszott ki belőle.
Bizony, nem esett valami kényelmes ülés ebben a zsebben, mert temérdek
mákhéj, vastag pókláb s a jó ég tudja, még mi minden volt benne. Bezzeg
szurták, szurkálták, izgatták szegény Szikrát ezek, de nem sokáig türte,
egy-kettőre kihajigált mindent a zsebből, s mialatt a Nagy Bűbájos
eloltotta a tüzet és gondosan bezárta a varázslószoba ajtaját, azalatt
Szikra jó nagy lyukat hasított a zseben, éppen a szeme tájékán s
mindjárt ki is könyökölt rajta, akárcsak egy valóságos ablakon. Hát
hiába vágott magának ablakot, mert amint a Nagy Bűbájos kilépett az
ajtón, olyan sűrű sötétség fogta körül, hogy fejszével lehetett volna
vágni azt. A Nagy Bűbájosnak azonban nem sokáig tartott ez az út ebben a
rettenetes sötétségben, egy-kettőre kint voltak a sárga sziklán,
amelyről a hó egészen eltisztult, amíg ő a Nagy Bűbájos szobájában
aludt. Szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól Szikrának, s bár
megigérte a Nagy Bűbájosnak, hogy pisszenni sem fog, nagy
csudálkozásában összecsapta a tenyerét s felkiáltott a Nagy Bűbájoshoz:

– Oh, Nagy Bűbájos, oh, mindent tudó mester, hogyan lehetséges az, hogy
tegnap még derekamig ért a hó, s ma már nyoma sincs, de sőt, mindenfelé
sarjadzik, zöldel a fű?

Elkacagta magát a Nagy Bűbájos, de úgy kacagott, hogy egész teste
táncolt belé, táncolt a zseb is, benne Szikra is, aztán, amikor jól
kikacagta magát, mondá:

– Rég volt az a _tegnap_, te aprólék, amikor te énhozzám jöttél. Nem
háborgattalak alvásodban addig, amíg be nem köszönt a tavasz, mert a
Föld Szelleméhez csak akkor lehet bejutni, egész télen át alszik, s
alvásában senki léleknek nem szabad megzavarnia. No, meg aztán egyéb sem
kellett volna nekem, mint hogy egész télen át hallgassam a te
fecsegésedet, locsogásodat.

Ezzel aztán vége is szakadt a beszélgetésnek, ismét sötétség borult a
Szikra fejére, mert a Nagy Bűbájos a nyaka köré terítette a durva kék
köpönyeget, s érezte Szikra, hogy mind följebb és följebb emelkednek,
szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s úgy kihevült
Szikra ebben a szertelen gyors repülésben, hogy a Nagy Bűbájos teste
szinte lángot vetett a nagy forróságtól. Nagy Bűbájos hirtelen lenyult a
zsebébe, s amikor érezte, hogy Szikra már-már tüzet fogott, a körmével
meghasított egy felettük nyargaló felhőt s annak a vizét föléje
csurgatta. No, éppen ideje volt, mert már úgy füstölgött a Nagy Bűbájos
zsebe, mint ahogy füstölgött volt a sas tolla, amikor Szikra ennek a
hátán fölrepült a Sárga szikla tetejére. Hát csak csurgott, csurgott az
eső Szikrára, bőrig ázott, még a foga is vacogott, de ő csak az ő kedves
gazdájára gondolt, s nem törődött többet a maga bajával. Sokáig, igen
sokáig szállt a Nagy Bűbájos a magas levegőégben, a szél már meg is
szárította az átázott zsebben kucorgó Szikrát, amikor a Nagy Bűbájos
egyszerre csak hirtelen, váratlan megállt s a vak sötétségből egyszerre
olyan világosságba került Szikra, hogy csak hunyorogva tudott kinézni a
magacsinálta ablakon. A Nagy Bűbájos ledobta magáról a kék köpenyeget, s
ím ott voltak a ragyogó, napfényben tündöklő tenger partján.

– No, te aprólék, – szólalt meg a Nagy Bűbájos – nem égetted-e ki a
zsebemet?

Szikra jó kedvvel dugta ki a fejét a kis ablakon:

– Kiégetni éppen nem égettem, oh, Nagy Bűbájos, de bizony, bizony, kicsi
hija volt, hogy lángra nem lobbantam, porrá nem égtem. S már-már mind
azon sóhajtoztam, hogy soha, soha nem fogom látni az én drága jó
gazdámat, ő sem engem.

– No, ne félj, – mondá a Nagy Bűbájos – most olyan helyre megyünk, ahol
nem gyulsz meg.

– Hová, hová, oh, Nagy Bűbájos?

– A tenger fenekére, te aprólék, te. De jól vigyázz, hogy ki ne sodorjon
a víz a zsebemből, mert ott bizony meg nem kereslek, ha megszakad is a
gazdád szive utánad.

Szikra ijedten nézett a tengerre, aztán felsóhajtott:

– Haj, haj, mi lesz velem, amíg a tenger fenekére érünk? Sokszor
megkóstolom én a tenger vizét.

– Mit, talán félsz? Hát akkor csak ülj le ide, s várj, amíg visszajövök.

– Ne, ne haragudj rám, oh, Nagy Bűbájos, – kérlelte Szikra – de hát
nemcsak a nevem Szikra, az vagyok magam is, csuda-e, hogy a vizet
sohasem szerettem? Hogy a víztől mindig reszkettem?

– Jó, jó, elég volt a nyelvelésből, fecsegésből, locsogásból, hunyd be a
szemedet, fogd be az orrodat meg a szájadat, jól belékapaszkodj a
zsebembe, aztán majd csak lesz, ahogy lesz.

Úgy tett Szikra, ahogy a Nagy Bűbájos mondta, úgy összehuzódott a
zsebben, ahogy csak tudott, aztán a Nagy Bűbájos leszállt a tengerbe.
Lassan, nyugodalmasan ereszkedett lefelé, de szegény Szikrát úgy
csapkodták, verdesték a hullámok, hogy egyszer ki is sodródott a Nagy
Bűbájos zsebéből, ég felé fordult a lába, ijedtében lekapta orráról a
kezét, hogy azzal is belékapaszkodjék a Nagy Bűbájos zsebébe, s ím
egyszerre csak nagyot zökkentek, felnyitotta a szemét Szikra, s hát,
volt viz, nincs viz, volt tenger, nincs tenger, – ott feküdt a földön,
mellette meg ott állt a Nagy Bűbájos vigyorogva.

– No, aprólék, itt volnék a „fazék“ fenekén, még annál is lejjebb.
(Egyszerüen fazéknak nevezte a Nagy Bűbájos a tengert). Sok viz
kortyog-e a gyomrocskádban?

Prüszkölt, hápogott, krákogott Szikra, ugyancsak törülte arcáról a
csurgó vizet, aztán nagy vígan felelte:

– Nem azért vagyok én Szikra, hogy megijedjek egy kis fazék viztől.

– No, a nyelvednek semmi baja sem esett, – mondá Nagy Bűbájos – pedig
nem ártott volna, ha elveszted a hegyét, s itt marad ebben a
fazekacskában. Itt ugyan soha többet meg nem találnád, s nem locsognál,
fecsegnél többet olyan sokat.

Egy kicsit sütkéreztek a napon, amíg mindkettejüknek megszáradt a
ruhájuk, aztán Szikra ismét visszatelepedett a Nagy Bűbájos zsebébe, a
Nagy Bűbájos pedig elővette a varázsvesszejét, rásujtott egy sziklára,
amely magasan emelkedett ki a többi szikla közül. Szikra kinézett az ő
ablakán, s jól látta, amint a szikla lassan megmozdult, a helyéből
kifordult s Nagy Bűbájos ott áll egy gyémánt ajtó előtt. Egy kicsit
gondolkozott a Nagy Bűbájos, aztán alig hallható hangon mormolta e
bűbájos szavakat:

– Nyilj ki, nyilj ki, gyémánt ajtó, ereszd be Nagy Bűbájost a Föld
Szelleméhez!

Aztán csak rásuhintott varázsvesszejével, nagyot csikordult a gyémánt
ajtó, egyszeribe kinyilt, Nagy Bűbájos belépett, s az ajtó nyomban
bedöndült utána. Hosszú, végtelen hosszú sziklafolyosón mentek
keresztül, de ezek a sziklák tiszta csupa gyémántsziklák voltak, s úgy
világítottak, mintha ezer ablak lett volna vágva a szikla oldalába. A
folyosó végén arany ajtóhoz értek, ott is elmormogta a varázsszavakat
Nagy Bűbájos:

– Nyilj ki, nyilj ki, arany ajtó, engedd be a Nagy Bűbájost a Föld
Szelleméhez.

Rásuhintott erre a varázsvesszejével, kinyilt egyszeribe az arany ajtó
is, s amint belépett a Nagy Bűbájos, bedöndült utána. Ismét egy
igen-igen hosszú folyosón mentek végig, de itt már nem volt olyan nagy
világosság, mert színarany volt mind a szikla, amelyek közt elhaladtak.
Ennek a folyosónak a végén ezüst ajtó állott, s mint a két első, úgy
nyilt ki ez is.

Ezüst sziklák közt haladtak végig s ennek a végén vaskapuhoz értek,
amely olyan nagy volt, hogyha három akkora Nagy Bűbájos, mint amekkora,
meghajlás nélkül is átférhet rajta. Itt azonban szörnyű nagy
sárkánykutya állott, s amikor meglátta Nagy Bűbájost, kitátotta rettentő
nagy száját, úgy rohant Nagy Bűbájos felé. Szikra vissza is kapta nagy
hirtelen a fejét az ő kicsi ablakából, de a Nagy Bűbájosnak még a
szemepillája sem rebbent meg. Varázsvesszejével csak megérintette a
kutyát, az nyomban meglapult, nyöszörgött, vinnyogott, farkát behúzta s
félre oldalgott a kapu mellől. Nagy Bűbájos ismét elmormogta a
varázsszavakat, s szörnyű nagy csikordulással nyilt ki az ajtó. Amint ez
a kapu is bedöndült utánuk, volt mit lásson Szikra, aki most
nekibátorodott és kinézett az ablakán. Mint a hangyák, úgy futkostak
szerte-széjjel, össze-vissza a kis fekete manók, törpék, tengeri sellők,
vizitündérek, bámulták a Nagy Bűbájost, ráncigálták a vállára vetett
köpenyeget, huzgálták övig érő szakállát, aztán ráfonódtak a lábára,
úgy, hogy az óriás Nagy Bűbájos meg sem tudott moccanni. Egyideig csak
nézte, nézte, mosolyogva nézte Nagy Bűbájos, hogy ezek az apró jószágok
mint lábatlankodnak körülötte, Szikra is az ablakán keresztül
fel-felfricskázta, akit csak elért a kezével, de végre is csak úgy
tudott megszabadulni tőlük Nagy Bűbájos, hogy istenesen megrázta magát,
s nagy csomókban, sikoltozva hullottak le róla ezek a furcsa apróságok.
Ugyancsak kellett vigyáznia a jó Nagy Bűbájosnak, hogy rá ne lépjen
valamelyikre, amig elébb-elébb lépdegélt.

A vaskapú kristály üvegterembe nyilt, beragyogott oldalán Isten áldott
napja s amerre lépett Nagy Bűbájos, a földön mindenütt virág és gyümölcs
hevert, a sellők, a manók, a tündérek hangos kacagással játszadoztak
köztük s dobálták egymást arany almával, arany körtével, arany dióval s
arany mogyoróval. Bezzeg, hogy jószivvel kiugrott volna Szikra a Nagy
Bűbájos zsebéből, hogy játszadozzon velük s lakmározzon a sok minden
jóból, de a Nagy Bűbájos félre sem pillantva ment, mendegélt előre,
mignem egy selyem kárpithoz ért, azt félrehúzta, s most egyszerű nagy
terembe jutottak, ahol nagy lánggal égett a tűz. A tűz mellett egy
nagy-nagy öblös karosszék állott üresen, a Nagy Bűbájos e szék elé
lépett, varázsvesszejét maga körül megforgatta s ezt mondotta:

– Föld Szelleme, te nagy úr, mindenek ura, parancsolója, Bűbájosok
ellensége, jere elő hívásomra föld alól, víz alól, a levegőégből,
akárhol vagy, halld meg hívásomat!

Amint elhangzott Nagy Bűbájos hívása, egyszerre megrendült az üvegterem,
magasra csapott a tűz lángja, ekkor a Nagy Bűbájos köpönyegébe
burkolózott, az üvegterem keleti sarkába nézett, s im, halljatok csudát,
ahogy odapillantott, nagy darab helyen meghasadt a föld, sűrű, fekete
füst gomolyodott ki belőle, s a füst közül halványan tünedeztek elő egy
óriás alak körvonalai. Még a vér is megfagyott Szikra ereiben, amikor a
Nagy Bűbájos hangjánál százszorta erősebb hang dördült végig a
sziklafalak között.

– Hogy mertél munkámban megzavarni, Nagy Bűbájos? Mit gondolsz, ki s mi
vagyok én, a Föld Szelleme! Hogy nagy munkámban akárki megzavarhat?

– Oh, Föld Szelleme, – hajolt meg mélyen a Nagy Bűbájos, – jól ismerem
én a te nagy hatalmadat, s azt is tudom, mennyire gyűlölsz minket,
bűbájosokat.

– Hogyne gyűlölnélek, – vágott a Nagy Bűbájos szavába a Föld Szelleme, –
amikor belekontárkodtok az én munkámba. Többet akartok tudni nálam. Im,
ezt még meg megbocsátom, de azt soha meg nem bocsátom nektek, hogy hét
esztendővel ennekelőtte, holdtöltekor, elraboltátok tőlem legkedvesebb
kutyámat, a Mindentudót.

– Oh, hatalmas Föld Szelleme, megesmérem, hogy van okod a gyűlöletre, de
nem maradtál adósunk, mert te nevelted fel a csudafát Tündérországban, s
most neveled a másikat Mirkó király országában. Ahol pedig ezek a fák
felnőnek, ott vége a mi hatalmunknak.

Hej, Szűz Mária, Szent József, akkorát kacagott most a Föld Szelleme,
hogy csak úgy táncolt belé az üvegterem, s szegény Szikra két kézzel
kapaszkodott belé a Nagy Bűbájos zsebébe, hogy ki ne repüljön onnét.

– Hát, ezt jól eltaláltam, úgy-e, Nagy Bűbájos? Nem is nyugszom meg
addig, amig annyi csudafa nem nő, hogy valamennyien vissza nem húzódtok
Bűbájos-országba, ott aztán tőlem bűbájoskodhattok, ahogy nektek
jólesik. De nincs időm arra, hogy veled fecsegjek, mondd el szaporán,
hogy miért jöttél, mert azt tudom, hogy nem jó kedvedből jöttél ide.

– Azért jöttem, – mondá a Nagy Bűbájos – mert vissza akarom adni neked a
te Mindentudó kutyádat, hadd legyen vége köztünk az örökös
háborúskodásnak.

– Úgy? Visszaadod? – kacagott hangosan a Föld Szelleme – aztán mi kéne
érte?

A Nagy Bűbájos erre kevés szóval elmondta, hogyan lett virággá Bűbájos a
csudafán, s kérte a Föld Szellemét, hogy szabadítsa meg őt s ennek
fejében visszaszerzi a kutyáját.

Mély hallgatásba merült a Föld Szelleme, végre aztán megszólalt:

– Hát jó, teljesítem kérésedet, mert Mindentudó kutyám ezer Bűbájosnál
is többet ér. Nem szívesen teszem, mert hiszen azért ajándékoztam meg
Tündérországot a csudafával, hogy megmenekedjen tőletek. De nyisd ki a
füledet s hallgass ide: ha még egyszer valamelyitek a lábát
Tündérországba beteszi, hozzám ugyan hiába jöttök, kis ujjamat sem
mozdítom azért, aki oda merészkedik.

– Hallottam szavaidat, Föld Szelleme, minden szavad parancs nekem s
parancs az összes bűbájosoknak. De hát gyerünk gyorsan, mert, ha sok
időt vesztünk, hiába szabadítjuk meg ezt a szerencsétlen Emberfiát, a
szabadulásból nem sok haszna lesz.

– És én Mindentudó kutyámat mikor kapom meg? – kérdezte a Föld Szelleme.

Mondá Nagy Bűbájos ünnepélyesen:

– Abban a pillanatban, amelyben előttem áll az Emberfia, melletted fog
sündörögni, ugrándozni a Mindentudó is.

Többet egy szót sem szóltak, azt is lassan mondták, a Nagy Bűbájos maga
körül összevonta a köpönyegét, s Föld Szellemével együtt eltüntek a föld
hasadékán át. Sem akkor nem tudta, sem azután nem tudta Szikra, hogy
ébren volt-e, aludt-e, mert olyan nagy sötétségben szálltak, hogy még az
ujja hegyét sem látta. Egyszerre aztán megtorpant a Föld Szelleme is,
Nagy Bűbájos is, im, ott voltak Tündérországban, mégpedig a csudafa
előtt.

Holdas éjszaka volt, a teli hold megvilágította a csudafát, s most tán
még szebb volt, ragyogóbb, szemkápráztatóbb, mint nappal. És csend volt,
mélységes csend a csudafa körül, hogy Szikra még egy elkésett
méhecskének a zümmögését is hallotta. A Föld Szelleme odalépett a
csudafához, s mielőtt még megkondultak volna a virágok, kezét rátette a
fa egyik ágára. Szegény szív-virág, még most is könnyezett.

– Nézd, nézd, Föld Szelleme, – mondá Nagy Bűbájos, s rámutatott a
szív-virágra, – ez az a Bűbájos, akit egykori alakjára vissza kellene
változtatnod.

Fölemelte most mind a két kezét Föld Szelleme s mondá halkan, alig
hallhatóan:

  Ragyogj, ragyogj, holdvilág,
  Hullj le, hullj le, szív-virág!

Ezalatt a Nagy Bűbájos és Szikra mind a szív-virágot nézték, az meg
lassan fejét lehajtotta, aztán halkan felsóhajtott, s egyszerre csak
lehullt az ágról, ott hevert a Föld Szelleme előtt. Nézte, nézte Föld
Szelleme, aztán lehajolt, a virágot felemelte, ráfuvintott és suttogta:

– Földre hullott virág, légy azzá, aki voltál.

Ebben a pillanatban a virágot szép gyöngén leejtette a földre, s im
halljatok csudát, ott állt Bűbájos a maga valóságában, csillogó-villogó
szemével csodálkozva nézett körül, Nagy Bűbájoshoz szaladt, térdét
átölelte s mondta nagy boldogan:

– Eljöttél hát értem, te Nagy Bűbájos, hogy a csudafától megszabadíts
engem! Mivel háláljam meg e nagy jóságodat?

– Ne nekem köszönd ezt, fiam, – mondá Nagy Bűbájos, – hanem köszönd a
Föld Szellemének, mert itt viríthattál volna, míg a világ s még két nap,
ha ő kérésemre ide nem jön, s ki nem szabadít téged.

Bűbájos most a Föld Szelleméhez futott, de az szóhoz sem engedte jutni,
rámennydörgött a Nagy Bűbájosra:

– Ne köszönjétek, amit tettem, mert nem jószívvel tettem. Add vissza a
kutyámat, Nagy Bűbájos. Aztán minél messzébb inaljatok innen, mert
bizony mondom, ha még egyszer magához ölel valakit a csudafa, soha, mig
a világ, meg nem szabadul innen.

A Nagy Bűbájos nem is mondatta ezt magának kétszer, kivette a zsebéből a
szürke gombolyagot, rásuhintott varázsvesszejével s egyszeribe ott állt
előttük a tányérszemű kutya.

No, de olyan ugrándozást, szűkölést a világ még nem látott, amilyent a
tányérszemű kutya művelt, amikor régi gazdáját megpillantá.
Nyalta-nyalogatta, rá-ráugrált, körülszaladgálta, szertelen jó kedvében
majd felfordította. A Föld Szelleme, amikor kedves kutyája jól
kiörvendezhette magát, szót sem szólt, csak rátette a kezét, s úgy
eltünt a levegőégben, mintha a föld nyelte volna el.

Bezzeg, a bűbájosok sem tátották el a szájukat, amint eltünt a Föld
Szelleme, szaladva-szaladtak az Arany folyó partjára, ott
fölkapaszkodtak a földre szállott holdsugarakra, a következő pillanatban
már az Arany folyónak a tulsó partján voltak. Ideje is volt, mert a
csudafán már lassan ringatózni kezdtek a virágok, s amint a Föld
Szelleme eltünt, az ágak is nyujtózkodtak, mind hosszabbra-hosszabbra,
hogy magukhoz emeljék a két Bűbájost. Ezek azonban ekkor már
felemelkedtek a levegőégbe, a csudafa ágai csak egyszer kondultak össze,
mindjárt el is némultak. A túlsó parton aztán letelepedtek, mert ott már
semmitől sem kellett tartani. Bezzeg, hogy itt Szikra is kipattant a
zsebből, szertelen örömében táncra perdült, sapkáját a levegőbe dobálta,
csak úgy csengett erdő, mező, amint dalolta:

  Kicsi nekem ez a ház,
  Kirúgom az oldalát, hopp!
  Kicsi nekem ez a csűr,
  Kirepülök, mint a fürj, hopp!

A bűbájosok jó ideig mosolyogva nézték Szikra nagy jó kedvét, de aztán
lefülelték, a harmatos fűben meghengergették, mert a nagy tánctól úgy
neki tüzesedett, hogy csak úgy pattogtak már belőle a szikrák.

– Hát most hová, merre, édes fiam, – kérdezte a Nagy Bűbájos a kis
Bűbájost, amikor ez mindent elmondott szép rendibe, úgy, ahogy történt.

– Én most itt maradok, oh, Nagy Bűbájos, mert éppen most van letelőben a
hetedik esztendő, amikor Mirkó király országában is akkorára nő a
csudafa, mint Tündérországban. Amint kitelt a hét esztendő, a király s a
királynő eljönnek a leányukért. Ihol, itt van a zsebemben az arany
iskátulya, ebben van a sastoll, a pillangó szárnyának a pora és a
Csengővisszhangnak a gyöngye, megpróbálok ezekkel minden bűbájosságot,
hátha magamhoz tudom csalogatni a hétszer szép királykisasszonyt,
mielőtt hazaérne.

– Ejnye, ejnye, hát nem volt elég neked a sok s nagy szenvedésből? –
csóválgatta fejét a Nagy Bűbájos. – Még mindig nem tudsz lemondani arról
a lányról, aki véresre sujtotta az arcodat?

Bűbájos szeméből kicsordult a könny, szomorúan mondta:

– Oh, Nagy Bűbájos, egyedül a hétszer szép királykisasszony válthat meg
a varázslattól, és én addig kűzdök érte, mig vagy enyém lesz, vagy a
kűzdésbe belepusztulok.

Nem igen tetszett ez a beszéd a Nagy Bűbájosnak, de még annyira sem
tetszett Szikrának, ki elszontyolodva ült gazdája lábánál.

– No, ezért kínlódhatánk, – duzzogott Szikra. – Alig mentettünk ki egyik
bajból, fut belé a másikba.

A Nagy Bűbájos azonban sokkal jobban ismerte Bűbájost, semhogy meg is
próbálta volna lebeszélni. Felállt és búcsúzódni kezdett:

– Vilámodik már, fiam. Te tudhatod, hogy nappal járni nem szeretek, csak
éjszaka. Hát járj szerencsével, s ha megint bajba kerülnél, szalaszd
hozzám ezt az aprólékot, hogyha tudok, segítek rajtad.

Nagy búsan megölelték egymást, aztán Szikra fejére barackot nyomott a
Nagy Bűbájos, amitől ez hármat is bukfencezett, beburkolózott kék
köpenyegébe s a hold világa mellett eltünt a Nagy Bűbájos.

– No, Szikra, fiam, – szólalt most meg Bűbájos – derekasan viselted
magadat, dícsérem az eszedet, de most aztán egy-kettő, perdülj haza,
rendet csinálj a házban, kertben, hogy amikor hazamegyek, mint a fényes
nap, minden úgy ragyogjon.

– Oh, hát én nem maradhatok veled? – pityeredett el Szikra.

– Nem, fiam, nem maradhatsz, – mondá nagy komolyan Bűbájos – mert én
most nem igen leszek a magam képében, s te csak terhemre lennél, el is
árulhatnál, s még nagyobb bajba kerülnék. Hanem, hogy sokat ne kelljen
fáradoznod, ihol, beleduglak a felhőmbe, abban szépen haza repülhetsz.

– Jaj de jó, jaj de jó, – örvendezett a kis bohó – repülni, repültem
eleget a Nagy Bűbájos zsebében, repültem a sas hátán is, de felhőben még
sohasem repültem.

Bűbájos most leintette a fák felett gomolygó felhőt, Szikrát
belécsongojította, varázsvesszejével megsuhintotta. A felhő lassan
felemelkedett a magas levegőégbe, s eltünt egy szempillantás alatt
nyomtalan.

Egyedül maradt Bűbájos, a hold elbujt a hegyek mögé, s Hajnal kisasszony
arany haja megvillant az ég alján. Bűbájos behúzódott egy sűrű
ciheresbe, ahonnét jól átláthatott Tündérországba, aztán hanyatt feküdt,
nézte, nézte az eget, egyszerre csak bekoppant a szeme s aludt mélyen,
mint a fekete föld.

*

Mirkó király és felesége ezalatt szép lassan közeledtek Tündérország
felé. Mondjam-e, hogy egész úton nem igen beszélgettek egyébről, csak a
leányukról, hogy milyen is lett hét hosszú esztendő alatt. Vajjon nem
hült-e el tőlük? S hátha úgy megszerette szép Tündérországot, hogy haza
sem akar jönni? Ilyenkor egy kicsit elszontyolodtak, aztán megint
megvígasztalódtak s mert nincs az a hosszú út, amelynek egyszer vége ne
szakadjon, egyszerre csak ott voltak az Arany folyó partján. De volt-e
öröm odaát, szép Tündérországban! A királykisasszony éppen ott labdázott
a tulsó part mentén a tündérkisasszonyokkal, a tréfacsináló Retek pedig
ott üldögélt egy magas szikla tetején, csuporkájából nagy
szappanbuborékokat fujt a levegőbe s egyszerre csak úgy lecsapta a
csuporkát, hogy ezer darabba tört, s lekiáltott a szikláról a
királykisasszonynak:

– Hagyma legyen a nevem, ha nem jön errefelé Mirkó király virágos
hajója! Nézz arra, nézz arra, hétszer szép királykisasszony, jönnek a
szüleid!

Hej, lett erre futás! Eszük nélkül szaladtak mind ahányan voltak a hajó
elébe, Retek azonban a palotába szaladt, s lelkendezve jelentette a
tündérkirálynőnek Mirkó királyék érkezését. Éppen harisnyát kötött a
királynő, nosza, lecsapta a harisnyát kötőtűstől, mindenestől,
összekiabálta a szolgálóleányokat, egyiket erre, másikat arra
szalasztotta, aztán beszaladtak a belső leányok, öltöztették a
királynőt, s mire a hajó kikötött, ő is ott volt aranyos hintaján.

De azt emberi szó nem tudja elmondani, mily nagy volt az öröm! Sírt
örömében Mirkó király s a királyné, s nem győzték eléggé csudálni a
királykisasszony csudaszépségét, mert bizony mondom, nem is hétszer, de
hetvenhétszer szebb volt, mint amikor idehozták. Amikor aztán
valamennyien kiörvendezték magukat, még föl sem mentek a palotába,
mondta a tündérkirálynő:

– Jőjjenek, jőjjenek, édes komámuram, komámasszony, nézzék meg a
csudafát, s hogy mi lett az én keresztlányom ellenségéből.

Nosza, odamentek, nézi, nézi, keresi a tündérkirálynő a szív-virágot,
felteszi még a pápaszemet is, de bizony ott híre-pora sem volt a
szív-virágnak. Három kicsi nebánts-virág volt a helyén. Hajnalban nyilt
ki mind a három.

– Megszabadította valaki a Bűbájost! – kiáltott magánkívül a
tündérkirálynő s szörnyű haragjában pofon rittyentette Retket, aki
körülötte lábatlankodott.

– Megmenekült, – sóhajtott halkan a királykisasszony, de a lelke
elmosolyodott, mert igen-igen megsajnálta a szüntelen könnyező
szív-virágot.

Hát bizony egy kicsit elszomorodva lépkedett fel a társaság a palota
lépcsőjén, de aztán lassankint megvígasztalódtak, jókedvre derültek,
mert hiszen Mirkó király országában is virágzik már a csudafa, ezer
virág rajta. A királykisasszony, hogy megvígasztalja Retket, aki
elszontyolodott a pofon miatt, piros szalagot font a hajába, s
megigérte, hogy hazaviszi magával. Egyéb sem kellett Reteknek,
elfelejtette a pofont, s ebéd után olyan ugribugri táncot járt, hogy
valamennyien a hasukat fogták a nagy kacagásban.

Nosza, a tündér fiúk s lányok is kedvet kaptak a táncra, a muzsikásokat
felrendelték a palotába, szólt a zene, ropták a táncot, lett nagy
heje-huja, dinom-dánom. Táncolt a királykisasszony is, még mosolygott
is, de hiába táncolt, hiába mosolygott, nem volt igazi jó kedve s
szüntelen bujdosott az elméje: Oh Istenem, Istenem, vajjon hová
tünhetett a csudafáról az a csudálatos szemű, értem síró csunya Bűbájos?



Csengő-Visszhang.

Mióta világ a világ, nem tartott oly sokáig a dinom-dánom a
tündérkirálynő palotájában, mint most, amikor Mirkó király és a királyné
eljöttek a leányuk után. Nap nap után, hét hét után elröppent, hogy
észre se vették. Minden nap úgy tetszett, mintha csak tegnap érkeztek
volna ide. Már a vége felé járt a nyár, amikor egy reggel Mirkó király
Isten tudja micsoda álmot látott, elég az hozzá, így szólt a
feleségéhez:

– No, feleség, azt gondolom, elég volt a dinom-dánomból, készülődjünk s
menjünk haza, vigyük a lányunkat, éppen elég hosszú ideig volt idegen
országban.

– Bizony, bizony, – mondotta a királyné is – ideje, hogy útra keljünk s
mindjárt magához is rendelte a belső leányokat, meg az inasokat, a
padlásról lehordatta azt a rengeteg sok ládát, amibe ennekelőtte két
esztendővel ide hozták a leánya sok drága holmiját és nagy serényen
nekiláttak a készülődésnek. Hej, elszomorodott a tündérkirálynő, amikor
a készülődést észrevette! Hogy is ne szomorodott volna el, amikor hét
esztendő leforgásán úgy megszerette a királykisasszonyt, mintha szívéről
szakadt édes leánya lett volna. Nem is mert arra gondolni, hogy egyszer
majd eljönnek érette, hazaviszik a szülei, s Isten tudja, látja-e többé
vagy sem. De hiába reménykedett, hiába búcsálódott szegény, semmiképpen
sem tudta ott tartóztatni a királyt s a királynét. Égett a föld a talpuk
alatt, féltek, hogy egy-kettőre beköszönt az ősz, gyorsan elrepül, ősz
után rájuk szakad a tél, s hogy mennek majd haza téli időben? Mit
tehetett tündérkirálynő, ő is maga elé rendelte a tündérkisasszonyokat,
sorra kinyittatta a gyémántos, aranyos, ezüstös szekrényeket s rengeteg
ládát töltetett meg mindenféle drágakövekkel. Volt ott annyi drágakő,
hogy tizenkét királykisasszonyt is férjhez adhattak volna vele.

A rengeteg sok ládát felvirágozott hajón vitték át az Arany folyó tulsó
partjára, ott szekerekre rakták s amikor minden a tulsó partra került,
útnak indult a király s a királyné is, a királykisasszony is, gyalog
sétáltak le a folyó partjára, ott búcsuztak el a tündérkirálynőtől
keserves könnyhullatással. Szegény tündérkirálynő, úgy elereszkedett a
sok sírástól, hogy három tündérleány vette fel a karjára, úgy vitte
vissza a palotába. Sírt Retek is, de csak egyik szeme sírt, a másik
kacagott, mert a királykisasszony beváltotta igéretét, szép gyöngén
kézen fogta, úgy lépegetett vele apja s anyja után a virágos hajóra. Már
az Arany folyó közepén voltak s még akkor is integettek fehér
selyemkendőjükkel a tündérkisasszonyok, vissza integetett a
királykisasszony is, de még Retek is előhúzta zsebéből vérveres
zsebkendőjét, kézzel-lábbal integetett a tündérkisasszonyok felé,
bizony, beléfordult volna a folyóba, ha a kabátja szélénél fogvást
vissza nem rántja a királykisasszony. Amint kikötöttek a hajóval,
mindjárt el is helyezkedtek a hintókban. Első hintóban ült a király s a
királyné, mögöttük a királykisasszony Retekkel egy hintóban, a többi
hintóban a fő-főminiszter, a hopmester s mindenféle nagy urak, meg a
belső leányok. Hintók előtt s hintók mögött egy-egy regiment katona, így
indult hazafelé a rengeteg nagy erdőn keresztül hét ország ura, Mirkó
király.

Amerre haladt a menet, bokrok mögé rejtőzködve mindenütt settenkedett
Bűbájos, le nem vette szemét a szépséges szép királykisasszonyról. Hetek
óta itt leskelődött szegény, várta éjjel-nappal szakadatlan, mikor halad
erre kíséretével a király. Most aztán, hogy végre látta útra kelni a
királyt, látta egész bizonyossággal, hogy viszik haza a
királykisasszonyt, nem érzett éhséget sem szomjúságot, nem érzett
fáradtságot, futva-futott, lépést tartott a hintókkal, természetesen,
vigyázva, hogy ő lásson mindent, de őt ne lássa senki.

Teltek, multak a napok, egyszer aztán Bűbájos észrevette, hogy, amikor
útközben megpihentek, a szolgálóleányok kacagva vették körül Retket, a
királykisasszony pedig mélyen elgondolkozva sétált az erdő sűrűje felé.
Hiszen Bűbájosnak sem kellett több, hirtelen előszedte az arany
iskátulyát, kivette belőle a pillangó himporát, két ujja között
megdörzsölte, s abban a szempillantásban, gyönyörűséges, csudaszép
pillangó lett belőle. Arany volt a szárnya, s a szeme most is úgy
fénylett, mintha valóságos alakjában lett volna, ragyogott, csillogott.
Kapta-fogta magát s a királykisasszony elé röppent. Hej, Uram Teremtőm,
mit nem művelt a csudaszép pillangó! Le-leröppent a királykisasszony
lába mellé, aztán ismét felröppent, aranyos szárnyával
meg-meglegyintette, cirókálta-morókálta a királykisasszony arcát.
Le-leröppent a vállára is, de csak egy pillanatra, s amint kezével
feléje kapott a királykisasszony, menten tovább röppent. Aztán egyszerre
csak nem repdesett a királykisasszony körül, hanem szállt
virágról-virágra, szemmelláthatóan csalta-csalogatta a
királykisasszonyt, mind beljebb és beljebb az erdőbe. A királykisasszony
pedig esze nélkül szaladt utána, nem törődve, hogy haját, ruháját itt is
ott is megtépték a bokrok, meg is hasogatták, elbűvölten szaladt a
csudaszép pillangó után, mindegyre utána kapott, amint virágra leszállt,
de hajh! hasztalan! Amikor már-már azt hitte, hogy övé a csudaszép
pillangó, tovább röppent s jó messzire szállt le.

Közben Reteknek, amikor már jól kijátszotta magát a szolgálóleányokkal,
feltünt, hogy a királykisasszony milyen régen besétált az erdő sűrűjébe
s még mindig nem tért vissza. Nosza, megfutamodott, esze nélkül szaladt
árkon-bokron át, nézett jobbra-balra, előre-hátra, aztán egyszerre
megpillantotta a királykisasszonyt, amint szélsebesen szaladt a pillangó
után. A királykisasszony nem vette észre, hogy Retek szalad utána, ám
észrevette Bűbájos s bosszúsan repült fel egy vadalmafára. Könnyes
szemmel nézett fel a királykisasszony a fára, de amikor észrevette, hogy
ott áll mellette Retek, haragosan szólt rá:

– Mért szaladtál utánam? Látod, nagy zajt csaptál, s ezzel elriasztottad
ezt a csudaszép pillangót, amikor éppen szinte a kezemben volt. Miattad
repült fel arra a fára!

Retek felnézett a vadalmafára, s amint megpillantotta a pillangót,
reszketni kezdett egész testében, akár a nyárfalevél.

– Hát neked mi bajod esett ilyen hirtelen? – kérdezte a
királykisasszony.

Egy szó nem sok, annyit sem tudott kinyögni Retek, némán mutatott a
pillangóra. A királykisasszony most újra felnézett a vadalmafára, nézte,
nézte, sokáig nézte a pillangót, s im, látta, hogy a szeméből lassan
hullanak a könnycseppek, éppen úgy, mint nemrégen hulltak a
szív-virágból. És csak most tünt fel a királykisasszonynak, hogy a
pillangó szeme kivilágra olyan, amilyen volt a szív-virágé.

Retek most nem habozott tovább, megfogta a királykisasszony kezét,
erővel kivezette az erdő sűrűjéből. Ahol lehetett, futva-futottak, de a
királykisasszony rémülten nézett vissza meg újra vissza, vajjon a
pillangó nem követi-e, de az most ott lebegett a vadalmafa felett, s le
nem vette a szemét a királykisasszonyról. Oly halovány volt a
királykisasszony, amikor Retekkel a szállásukhoz visszaérkezett, hogy a
király s a királyné rémülten kérdezték, mi baja esett?

– Egy pillangót kergettem az erdőben, édes szüleim, – sietett
válaszolni, nehogy Retek megelőzze – s pillangókergetés közben egy kígyó
kerengett elébem, attól ijedtem meg.

Sem a király sem a királyné nem firtatta tovább a dolgot, aztán ismét
felkerekedtek, a királykisasszony beült a hintajába, Retek melléje, s
amint elindult a hintó, kérdezte a királykisasszony:

– Mondd csak, Retek, mit gondolsz, hogyan lehetett annak a pillangónak
olyan szeme, mint Bűbájosnak?

Reteknek a nagy ijedtségtől úgy kocogott a foga, hogy sokáig szólni sem
tudott, végre nagy nehezen összeszedte magát s mondta:

– Annak bizony úgy volt olyan szeme, amilyen a Bűbájosé, hogy az a
pillangó maga Bűbájos volt. S ha idejében utól nem érlek téged, szép
királykisasszony, talán soha meg nem találunk ebben az életben.

Bűbájos, amikor a királykisasszony Retekkel elszaladt, pillangószárnyát
összedörzsölte s igazi képében szállt le a vadalmafáról. Kezét ökölbe
szorította, úgy vágott bele a levegőégbe, s bizony, ha találja ez az
ütés azt, akinek szánta, szörnyű halálnak halálával hal meg az. Ez a
valaki pedig senki más nem volt, mint Retek őkigyelme.

A hintók újra elindultak a régi rendben, Bűbájos is törtetett át a
sűrűségen a hintókkal egy irányban. Se nem evett, se nem ivott, nem
törődött magával, szüntelen azt leste, hogy mikor marad magára a
királykisasszony. Ám Retek most egy pillanatra sem tágított a
királykisasszony mellől, útközben ott ült mellette a hintóban, éjjel ott
feküdt a sátra előtt, s szegény Bűbájos már harmad napja meg sem
pillanthatta a királykisasszonyt. Ekkor aztán mit gondolt, mit nem,
elővette az arany iskátulyát, kivette belőle a madártollat, csak
rálehelt s abban a szempillantásban, csudaszép arany szárnyú madár lett
belőle, de a szeme olyan maradt, amilyen volt: csillogó-villogó,
messzire világító.

Hajnal kisasszony még most készülődött, hogy a hegyek mögül
elémosolyogjon, amikor Bűbájos leszállt a királykisasszony kocsijának az
ablakára, s oly csudaszép dalba kezdett, mintha égből szállott volna le
a dalnak minden hangja. Alig kezdett a dalba, a királykisasszony szép
lassan felnyitotta a szemét, aztán kihajolt az ablakon s valósággal
elbűvölten hallgatta az aranyszárnyú madár énekét. Retek azonban nem
ébredt fel, hangosan hortyogott, nem látta az aranyszárnyú madarat, s
azt sem látta, amikor a kocsi ablakáról felröppent s csalta-csalogatta
csudaszép énekével a királykisasszonyt. A lovak lassan
mentek-mendegéltek a hajnali szürkületben, a kocsisok meg az inasok is
bóbiskoltak a bakon, kapta-fogta magát hát a királykisasszony, szép
csendesen kinyitotta a hintó ajtaját, lelépett a földre s gyorsan
megfutamodott az aranyszárnyú madár után. A fák közt még egészen sötét
volt, de az aranyszárnyú madár újra meg újra szebb dalba kezdett, s a
királykisasszony nem tudott ellent állani, botorkálva, tapogatózva is
ment a csudaszép ének után. Nem vette észre s gondolom, ha észrevette
volna, akkor sem törődik vele, hogy szoknyácskája csupa víz lett a
harmatos fűben, aranyhaját összeborzolták a fák s a bokrok ágai.

Már rég fent ragyogott a nap, az erdő sűrűjébe is beragyogtak a nap
sugarai, s Retek akkor nyitotta ki a szemét. De azt hitte, hogy még
mindig alszik és álmodik, mert álmos szeme hiába nézett körül, hiába
kereste a királykisasszonyt, csak a hült helye maradt a hintóban; volt
királykisasszony, nincs királykisasszony. Rémülten ugrott ki a hintó
ajtaján, esze nélkül rohant az erdő sűrűjébe, törtetett árkon-bokron át,
aztán egyszerre megpillantotta a királykisasszonyt, ott állt egy
berkenyefa alatt, s ennek a berkenyefának felső ágán ringatózott az
aranyszárnyú madár.

– Oh, jajj, jajj, lelköm királykisasszony, – jajveszékelt Retek – mit
csinált megint, mit csinált? S hirtelen megragadta a királykisasszony
karját.

– Nézd, nézd, ezt a csudaszép madarat, – mutatott fel a berkenyefára a
királykisasszony, mit sem törődve Retek jajveszékelésével s észre sem
véve, hogy karját megragadta. – Látod, látod, tőled ijedt meg, éppen,
mint a pillangó, miattad repült fel ez is a fa tetejére!

Retek fölnézett a berkenyefa tetejére, nézte, nézte a madarat, aztán
egyszerre csak reszketni kezdett egész testében, mint a nyárfalevél.

– Mitől reszketsz, mitől félsz? – kérdezte a királykisasszony.

– Hát nem látod, – suttogott Retek – hogy ez is a Bűbájos? Nézd csak a
szemét.

A királykisasszony felnézett a fára s im, látta, hogy abból a ragyogó,
abból a csillogó-villogó szemből folynak a könnycseppek, mint folytak
egykor a szív-virágból, s mint ahogy folytak a pillangó szeméből.

– Oh, szegény madár, – sóhajtott fel a királykisasszony – hát te nem
sajnálod? Nézd, hogy hull a könnye!

De Retek nem nézett fel másodszor a fára, hanem ahogy csak gyenge
erejétől telt, húzta maga után a királykisasszonyt. S mert a hintók még
mindig lassan mendegéltek, kocsisok, inasok még mindig álmosan
bólintgattak a bakon, észrevétlen ültek vissza a hintóba.

Hosszan, sokáig szótlanul ült a királykisasszony, maga elé bámult, Isten
tudja, hol járt a lelke, fel-felsóhajtott s aztán egyszerre csak
megeredt a könny égszinkék szeméből.

– Oh, oh, ne sírj, ne sírj, én szép királykisasszonyom, – vígasztalta
Retek, – örvendj, hogy visszahoztalak, mert bizony soha többet nem
látott volna a te öreg édesapád s édesanyád. Igérd meg, oh, szép
királykisasszony, hogy többet nem szaladsz sem madár, sem pillangó, sem
semmi más után, akárhogy csalogat, mert bizony mondom néked, hogy a
Bűbájos még angyallá is tud változni, csakhogy téged megkaparinthasson.

A királykisasszony szót sem szólt, szemét behunyta, úgy tett, mintha
álmos volna, aludni akarna, pedig dehogy volt álmos. Nem is jött szemére
egész nap álom, szüntelen az aranyszárnyú madarat látta, amint hull a
könnye, bizony ő érette, senki másért.

Bűbájos abban a pillanatban, amint Retek magával vonszolta a
királykisasszonyt, ismét visszaváltozott régi alakjára s szeme haragos
tűzzel lángolt Retek után, amig csak eltüntek szeme elől, aztán esze
nélkül törtetett tovább a sűrűségben. Egész nap törtetett a fák között
éhesen, szomjasan, csak alkonyatkor állt meg, amikor a király is megállt
kíséretével, hogy szállást veressen éjszakára.

[Illustration]

Egy-kettőre selyemsátrakat húztak fel az inasok meg a szolgálóleányok az
erdő szélén, egy kis völgyben, dagadó párnákból jó puha ágyakat vetettek
a királynak, a királynénak, meg a királykisasszonynak; Retek pedig a
sátor elé feküdt, így őrizte a királykisasszonyt. Szép lassan csend
borult a völgyre, a sátrak fölé, álomba szenderült a király, a királyné,
az egész kíséret, egyes-egyedül a királykisasszony szemére nem jött
álom.

Bűbájos észrevétlen törtetett át a fák s a bokrok sűrűjén, segítő
társává szegődött az öreg hold is: fekete felhő mögé bujt, s Bűbájos úgy
lopózkodott el a királykisasszony sátráig, hogy senki lélek sem vette
észre. Megállt a sátor előtt, s egy szempillantásra megfordult a
fejében, hogy elrabolja a királykisasszonyt, de alig villant meg fejében
ez a gondolat, erőtlenül lankadt le a karja, fejét búsan
lecsüggesztette:

– Nem, nem, nem teszem ezt, miért tenném? Mit érek vele, ha erőszakkal
rabolom el és ő nem szeret engem?

Elővette az arany iskátulyát, kivette belőle a három gyöngyszemet,
feldobta jó magasan a levegőégbe, s abban a pillanatban olyan lett, mint
az igazi Csengővisszhang. Rőt haja aranyszőke lett, csak úgy lobogott,
csak a szeme, a csillogó-villogó, messze világító szeme maradt a régi.
Nagy hirtelen föllebbent a sátor előtt egy szikla tetejére s kacagósan
csengő hangon dalolt bele a levegőbe:

  Aludjatok, aludjatok,
  Ne tudjátok, hogy itt vagyok,
  De te ébredj, oh, szép leány,
  Kék szemeddel tekints reám!

Aludt mindenki, senkisem ébredt fel, a királykisasszony pedig
csudálkozva, elbűvölten nézett körül a sátorban, melynek függönyei
között bepislogott a hold fénye.

Bűbájos újra megszólalt Csengővisszhang kedves hangján:

  Gyere, gyere, király szép leánya,
  Elviszlek a Csudák barlangjába.
  Mutatok ott néked oly csodákat,
  Emberi szem ilyet még nem látott.

A csudaszép hang körülzengett a völgyet szegő hegyek és sziklák között s
tízszeresen verődött vissza. Soha még ilyen csudálatos visszhangot nem
hallott a királykisasszony. Nem is volt maradása a sátorban, szerette
volna látni, hogyne szerette volna, ki hívja őt a Csudák barlangjába.
Gyorsan felhúzta pici lábára arany papucsát s zajtalan kilépett a sátor
ajtaján. Amikor a Retek arcára nézett, megdöbbent, mert eszébe jutott,
hogy mit mondott neki Retek, már-már vissza akart húzódni, de abban a
pillanatban ismét megszólalt Csengővisszhang:

  Ne félj tőlem, oh, szép leány,
  Jer, oh, jer a hangom nyomán!

Tízszeresen csendült vissza megint a gyönyörűséges szép hang, s a
királykisasszony most már sem látott, sem hallott, nem törődött
Retekkel, átlépett rajta, futva-futott a szikla felé. Ott állt Bűbájos
Csengővisszhang képében. A meredek sziklán gyenge kezével gyér bokrokba
kapaszkodva kúszott fel a királykisasszony Csengővisszhang felé, de mire
odaért, Csengővisszhang tovább lebbent, ezüstös hangjával szüntelen
tovább és tovább csalogatta a királykisasszonyt, aki magánkívül szaladt,
a csudaszépen csengő hang után. Nagy sietségében mind a két
aranypapucsát elveszitette s oly hangos csattanással hulltak vissza a
papucsok a szikla aljába, hogy Retek egyszeribe felriadt, körülnézett,
aztán óvatosan félrehúzta a sátor függönyajtaját s Isten csudája, hogy
szörnyet nem halt ijedtében, mert üres volt a sátor, hült helye a
királykisasszonynak.

Esze nélkül szaladt ki a sátorból Retek, szaladt a szikla felé, ahonnan
újra csudaszép dal szállt le a völgybe:

  Siess, siess, jer velem.
  Szeretlek téged végtelen!

Tizszeresen verődött vissza Csengővisszhang csodaszépen csengő hangja, s
szegény Retek azt sem tudta, merre szaladjon, a sok hang közül melyiket
követi a királykisasszony, amikor egyszerre csak a hold fényében
megpillantotta az arany papucsokat. Most már tudta, merre tünt el a
királykisasszony. Mintha szárnyra nőtt volna, úgy repült; a fagyos
sziklakövek testét véresre sebezték, egy-kettőre fent volt a szikla
tetején s im, csakugyan ott lebegett nem messze tőle Csengővisszhang
képében Bűbájos, s futott csalogató hangja után a királykisasszony.
Retek most tölcsért csinált a két kezéből, úgy kiáltott a
királykisasszony után:

– Ne fuss, fordulj vissza, szép királykisasszony! Nem látod-e, hogy
Bűbájos után futsz?

De Bűbájos az ő csengő hangjával hallatlanná tette Retek taplós hangját
s dalolta, oly szépen dalolta:

  Ihol a barlang, szép leány,
  Siess, siess hangom nyomán!

Meg is futamodott újra a királykisasszony, de kicsi kis lábát véresre
sebezte a szikla, meg-megbotlott, meg-megállt, míg aztán Retek utól
érte, kezét megragadta s a távolról visszaintegető Bűbájosra mutatott:

– Látod, látod, királykisasszony, nem hallgattál a szavamra s harmadszor
is elcsalt a Bűbájos!

A királykisasszony hallotta is, nem is a Retek szavait, mert újra
felcsendült Csengővisszhang csudaszép éneke:

  – Oh, jer velem, ó jer velem,
  Ne légy hozzám könyörtelen!

De Retek most csakugyan nem tréfált, éppenséggel nem volt tréfás
kedvében, a királykisasszonyt szépen leültette a földre, az arany
papucsokat felhúzta a lábacskájára, aztán ölbe kapta, mint egy zerge,
úgy szökdécselt le a meredek sziklán s egy-két szempillantás mulva a
sátorban tette le a királykisasszonyt.

Szegény Bűbájos, vagy hullott eddig a könnye vagy nem, de most úgy
hullott, mint a záporeső. Lám, lám, mindent megpróbált, amit csak tudott
s amikor már azt hitte, hogy övé a hétszer szép királykisasszony, aki őt
feloldja a varázslat alól, – elragadja tőle a taplós fejű Retek. Sokáig
ott ült a szikla tetején s mint szélben a fellegek, úgy kergették
fejében egymást a gondolatok, aztán egyszerre csak elmosolyodott,
leszállt a szikláról a völgybe, beveszett az erdő sűrűjébe s ment,
mendegélt egy irányban.

Nagy jó kedvvel kelt útra a király és a kisérete, mert már csak három
napi távolságra voltak Mirkó király legszebb városától. A katonák, a
kocsisok, az inasok, a lányok kacagásától csak úgy csengett az erdő.

– Hát csak kacagjatok, – mormogta magában Bűbájos – ne legyen Bűbájos a
nevem, ha nem lesz sirás a kacagásból.

Hát csak haladt a király kisérete nagy jó kedvvel, ment, mendegélt
Bűbájos is, most már jókedvüen. A nap mind feljebb-feljebb szállt,
egyszerre csak rettenetes melegen sütött le a földre, sugaraival
csakhogy fel nem nyársalta a katonákat, az inasokat, a kocsisokat, de
egyéb is történt. Egyszerre csak az a két fullajtár, amelyik jó előre
lovagolt, csudálkozva nézett körül. Keresztúthoz értek, nem tudták merre
kanyarodjanak, jobbra-e, balra-e? Az út is, az erdő is, s minden, amit
láttak, idegennek tetszett, soha de soha nem látták.

– Hé, bátya, – szólalt meg a fiatalabbik fullajtár, – mondja meg kend,
ha tudja: jobbra vagy balra kanyarodjunk-e?

Megvakarta a fejét az idősebbik fullajtár, gondolkozott, hümgetett,
csóválgatta a fejét, aztán újra meg újra vakargatta:

– No, fiam, – szólalt meg az öreg fullajtár – sok országot, világot
bejártam, de így még soha sem jártam. Úgy látszik meggyengült a szemem
Tündérországban, mert szégyen, nem szégyen, bizony, nem tudom, hogy hol
járunk.

Mit tehettek egyebet, nagy szégyenkezve visszakocogtak a király
hintajához, jelentették, hogy elvesztették az utat. Úgy megváltozott az
erdő képe, hogy ők nem ismernek rá.

Hej, szörnyű haragra lobbant a király! Éppen most vesztik el az utat,
amikor azt hitte, hogy három nap mulva otthon lesznek. Hátraparancsolta
a két szégyenkező fullajtárt, másik kettőt küldött előre, de csakhamar
azok is nagy szégyenkezéssel tértek vissza, mert hiába keresték a régi,
jó ismerős utat, nem találták azt sehol.

De most megdöbbent az öreg király, megdöbbent minden lélek. Mit
csináljanak, merre facsarodjanak? Közben leszállt az este s még mindig
ott álltak, ahol reggel. Mit tehettek egyebet, sátrat vertek éjszakára.
Hej, nagy volt a szomorúság! Különösen a király volt szomorú, mert
mennél tovább gondolkozott az erdőnek ezen a csodás változásán, annál
tisztábban és világosabban rajzolódott lelkiszeme elé az a réges régi
történet, amikor Bűbájos elvarázsolta az erdőt, s nála nélkül soha, de
soha ki nem vergelődött volna belőle.

Bizonyosan most is ő varázsolta el, s kétségbeesetten gondolt arra, hogy
itt éri a tél őket s nyomorultan pusztulnak el. Ám azért reggel megint
csak útnak eredtek. A keresztútnál nekivágtak az egyik útnak találomra s
közben a fullajtárok jobbra, balra elszéledtek, keresték az igazi utat,
de mindig csak azzal a szomorú jelentéssel tértek vissza: nem találják,
sehol sem találják. Az erdő fái is mások, nem a régiek.

Igy bolyongtak nap-nap után, szüntelen keresve s nem találva az igazi
utat. A rekkenő nyárt követte a hűvös ősz, s mind ismeretlenebb és
ismeretlenebb helyre értek. Az öreg király s a felesége már sem éltek,
sem haltak, a nagy fáradságtól meg a rettenetes aggodalomtól vége volt a
jókedvnek, nem csengett az erdő a katonák, az inasok, a belsőleányok
kacagásától. Még a mindig tréfás kedvű Retek ajkán is megfagyott a
kacagás.

– Mi lesz velünk, mi lesz velünk? – sóhajtozott magában az öreg király,
– ha itt talál a tél? Amig itt bolyongunk, a csudafa is elhullatja
levelét, virágát s végül is a leányunk Bűbájos kezébe kerül.

Hiszen, ezt jól gondolta az öreg király, mert éppen ezt akarta Bűbájos
is. Azért kényszerítette úttalan utakra, ismeretlen helyekre őket, hogy
tél előtt haza ne kerüljenek, akkor majd elveszíti erejét a csudafa, övé
lesz a királykisasszony. Amilyen szomorú volt a király s a népe, olyan
jókedvű volt Bűbájos, fergetegként száguldott az erdő felett, itt egy
kis tavat, ott meg egy forrást varázsolt, fát, bokrot, mindent
átvarázsolt.

Egyszerre aztán pilinkázni kezdett a hó, hosszú fehér szakállával
beköszöntött Tél apó, itt volt a tél, a csattogó hideg tél, s mit
tehetett Mirkó király egyebet, megálltak mind, sátrat vertek, a ládákból
a téli holmit előszedték, mert most már minden reményük füstbe ment,
senki lélek nem remélte, hogy tavasz előtt hazakerülnek. Nap nap után,
hét hét után mult, a hideg napokat még hidegebbek követték, most aztán
Bűbájos megelégelte a tréfát, s merthogy nem félt már a csudafától,
visszavarázsolta az erdőt olyanná, amilyen volt. S egy reggelen örömében
sirva futott az öreg fullajtár a király szine elé:

– Felséges királyom, életem halálom kezedbe ajánlom, örvendezzen a te
szived: ismét ismerős az erdő képe! Kivilágra olyan, amilyen régen volt.
Most már csakugyan nem vagyunk messze a mi országunktól.

Kipislantott Mirkó király a sátorfüggöny mögül s nagyot kiáltott
örömében:

– Nézzed feleség, nézzed, ismerős az erdő ismét! Most már bizonyosra
mondom, ha újra meg nem változik, három nap mulva otthon leszünk!

Valóban, úgy volt, ahogy az öreg fullajtár mondotta. Most már minden
lélek megismerte az erdőt, vidám kedvre derültek mind, nevetve, dalolva
kerekedtek utra, csak az öreg király komorodott el, mert a csudafára
gondolt, meg a leányára s emiatt nyugtalan volt a lelke.

Végre kijutottak a rengeteg erdőből, városoknak, faluknak egész során
mentek keresztül. Mindenütt nagy örömmel, nagy ünnepséggel, nagy
muzsikaszóval fogadták az öreg királyt és kiséretét, mert már azt hitte
minden lélek, hogy valahol, Isten tudja hol, elpusztultak valamennyien.

Hát Bűbájos mit csinált? Ő bizony nem csinált egyebet, láttatlanul ott
kullogott mindenütt, ahol a király és kisérete elhaladt, s bár a
rettentő hideg kucsmájára fagyasztotta a havat, nem érzett ő sem
hideget, sem fáradtságot, mert a királykisasszonyra gondolt szüntelen.

Éppen szent karácsony estéje volt, amikor a király kiséretével
megérkezett a városába. Már messziről a palotán és kertjén csüngött a
király tekintete, s egyszerre csak hangosan felkiáltott szertelen nagy
örömében: a hó borította fák közül büszkén, diadalmasan emelkedett ki a
csudafa s im halljatok csudát, a virágai ezer meg ezer gyertya fényénél
is erősebben ragyogtak, világítottak az érkezők felé. Tele volt a kert a
király népével, amikor megérkeztek, körülállták a fát, úgy bámulták
annak csudaszépségét, vakító ragyogását. S az öreg királynak is első
dolga nem az volt, hogy fölmenjen a palotába, hanem szaladva-szaladt a
csudafához, boldogan átölelte s úgy hálálkodott, hogy megmentette őket a
Bűbájos varázslatától.

Bűbájos, akitől eddig úgy remegtek, s aki eddig hiába küzdött a
királykisasszonyért, ott állott a kert kapuja mellett, falnak
támaszkodva s búsan nézte a szép királykisasszonyt, aki szintén ott állt
a csudafa előtt. Addig nézte, addig nézte, míg egyszerre csak, mit
gondolt mit nem, átvetette magát a kerítésen, keresztültörte magát a
nagy sokaságon s hirtelen váratlan a király lába elé vetette magát.
Ebben a pillanatban a csudafa szörnyű nagyot csendült, csakúgy
reszkettek a virágai, mintha kerekedett volna nagy égiháború, s mindenki
rémülten nézett a térdre hullott Bűbájosra.

– Oh, felséges királyom, hét ország ura, Mirkó király, – zendült meg
Bűbájos mélyen zengő hangja – bocsáss meg nékem azért, amit cselekedtem.
Küzdöttem a leányod szerelméért, mert csak az válthat meg a
varázslattól, de látom, hogy a csudafa ereje nagyobb az én erőmnél, mert
ez a fa a boldogság és a szeretet fája, én pedig hamissággal akartam
lányodat megszerezni.

Amig ezt mondta Bűbájos, a csudafa és levelei éppen úgy nyultak,
nyuladoztak feléje, mint ahogy nyultak, nyuladoztak Tündérországban.
Éppen válaszolni akart Mirkó király Bűbájos szavaira, amikor a
királykisasszony magánkivül rohant Bűbájoshoz, karját megragadta,
magafelé rántotta, s közben irtózattal nézett a csudafa nyujtózkodó
ágaira, leveleire.

– Nem, nem akarom, Bűbájos, hogy virággá légy ismét! – kiáltott a
királykisasszony s magához ölelte Bűbájos szomorú fejét.

Bűbájos megrázkódott s e pillanatban a csudafa ágai és levelei is mintha
ijedten huzódtak volna vissza, aztán egyszerre csak volt Bűbájos, nincs
Bűbájos, eltünt nyomtalan, s helyén ott állt a királykisasszony előtt
egy karcsú, daliás szép ifjú, akinek a vállát aranyszőke haj verte;
akinek a szeme olyan tiszta volt, mint a kék tó vize; az arca szép,
szeme szelid és mosolygós.

Bűbájos most letérdelt a királykisasszony elé, szép gyengén megfogta a
kezét s mondá, amint következik:

– Áldjon meg az Isten, hétszer szép királykisasszony, hogy megszántad a
rútak rútját, Bűbájost, s megváltottál a varázslat alól, amelyben
gyermekkorom óta szenvedek. Ha rosszat cselekedtem, csak azért
cselekedtem, hogy enyim légy, oh, szépséges szép leány, mert egyedül te
voltál az, akitől remélhettem, hogy újra az leszek, akinek születtem.

Most a királykisasszony szép gyöngén felemelte Bűbájost, kéz a kézben
anyja s apja elé vezette, s mondá csendes szóval, amint következik:

– Édes, lelkem apám, édes, lelkem anyám, bocsássatok meg Bűbájosnak,
mert amit tett, érettem tette, én pedig az övé leszek, senki másé.

Hej, lett erre nagy csudálkozás, elképpedés! Hát ezért küldték a
lányukat hét esztendőre Tündérországba? Ezért ültették, nevelték a
csudafát? Ezért siratták annyit a leányukat, őriztették messze földön?
Ezért nem láthatták teljes hét esztendeig, hogy végül is a Bűbájosé
legyen? De csak egy-két pillanatig tartott ez a bánkódás, ez a
szomorúság, mert Bűbájosnak arca, szeme, oly szép volt, hogy aki látta,
bizony megszerette, s megszerette a király is, a királyné is. Most aztán
sietve siettek fel a palotába, elől a királykisasszony Bűbájossal,
csakúgy repültek, utánuk Retek, nagy morgolódással, de csak afféle
tréfás morgolódással, hogy így meg úgy, lám, hiába őrizte a
királykisasszonyt, hiába szaladgált annyit utána, mégis csak a Bűbájos
felesége lesz. Mögöttük tipegett az öreg király meg a felesége, s
nyomukban felvonult az egész udvar népe, de még a szomszédságból is
rengeteg sokan összeverődtek. Annyian csődültek össze, hogy majd
kinyomták a palota falát. A palota hetvenhét ablakában egyszerre gyult
ki ezer meg ezer gyertya, ragyogó fényesség borult a kertre is a csudafa
ezer virágának fényétől. Boldogság ragyogott, sugárzott ki a csudafa
ezer virágából, amely még télen is büszkén, virágosan tekintett az égre
fel.

[Illustration]



Vége jó, minden jó.

Éjfélt kondított az óra a palotában, szólt a zene, közbe-közbe vidám
dalokat énekeltek, Mirkó király is fehér bajusza alatt el-elzümmögött
egy-egy dalt, s egyszerre csak nyilt az ajtó, belépett az egyik
ajtónálló.

– Felséges királyom, – jelenté az ajtónálló – itt van Méz király egész
kiséretével, bejöhet-e, hogy üdvözölje a királykisasszonyt?

Bezzeg, eltünt most a király jókedve, mert szertelen nagy örömében
megfeledkezett arról, hogy Méz király is van a világon.

– Vezesd be, – szólt végre Mirkó király, s intett a jelenvoltaknak, hogy
maradjanak csendben, aztán felkelt az asztal mellől s elébe lépett Méz
királynak.

Hiszen volt mit látni a vendégseregnek, amikor nagy hetykén,
kidüllesztett mellel bevonult a bíborba-bársonyba öltözött Méz király!
Potrohosabb volt, mint valaha, vékony lába csakúgy dülöngött alatta, de
úgy látszik, ő igen szépnek találta magát, mert gőgösen nézett el a
vendégsereg fölött.

Bűbájos dühösen, a királykisasszony pedig mosolyogva nézte Méz királyt,
aki először az öreg királyi pár előtt, azután a királykisasszony előtt
hajolt meg s mézédes hangján mondá, amint következik:

– Bocsánatot kérek, felséges királyom és királyném, bocsánatot kérek
tőled is, oh, szép királykisasszony, hogy ily késő éjszaka jöttem el
üdvözletemmel, de hiszem, nem veszitek zokon tőlem, akinek van némi
érdemem, hogy oly nagyra nőtt s oly szép a csudafa.

A királykisasszony meg sem várta, hogy az apja válaszoljon,
hozzászaladt, édesen, kedvesen biccentett a fejével s mondta:

– Dehogy haragszunk, dehogy haragszunk, kedves Méz király, hiszen ez a
csudafa hozta meg az én boldogságomat.

– Lám, lám, halljátok – mondá Méz király, s büszkén pillantott a
vendégseregre, – a királykisasszony is tudja, s tudjátok meg hát ti is
mindannyian, hogy nálam nélkül sohasem szabadult volna meg a gonosz
Bűbájos körmei közül.

De már erre nemcsak a királykisasszony mosolygott, de mosolygott az
egész vendégsereg, Retek pedig akkorát prüsszentett, hogy rengett a
palota belé.

Méz király azt hitte, hogy örömükben mosolyognak a királykisasszony, meg
a vendégek is, hogy ilyen derék védője akadt a királykisasszonynak s
folytatá beszédét, amint következik:

– Most is azért siettem ide, oh, szép királykisasszony, nehogy az a
gonosz Bűbájos még egyszer próbáljon valamit s elrabolja tőlem az én
gyönyörű szép menyasszonyomat.

Hiszen éppen eleget hallott Bűbájos. Türtőztette magát addig, mert az
öreg király integetett neki, de most hirtelen felállt, Méz királyhoz
lépett, vállára ütött, hogy az egyszeribe eleresztette a
királykisasszony kezét:

– Elég volt a locsogásból, te potrohos, te végighas Méz király! Hát azt
hiszed, elég nehány hordó méz a világ legszebb leányának a keziért?
Eltakarodj innét, mert bűbájos szavamra mondom, hogyha még egy
pillanatig itt maradsz, békaként fogsz itt kuruttyolni.

Alig hangzott el Bűbájos fenyegetése, a Méz király kiséretében lévő
méhek iszkoltak kifelé, még a sánta Bölcsek-Bölcse is elfeledte
sántaságát, szaladt, mintha szemét vették volna, iszkolt kifelé Méz
király is s egy szempillantás mulva bedöndült az ajtó utána. Hej, volt
kacagás, hogy csakúgy zengett belé a palota, aztán tovább folyt a
heje-huja, dinom-dánom, de Bűbájos egyszerre csak felállt s mondá:

– Én nekem most búcsuznom kell, felséges királyom és királynőm,
búcsuznom kell, szép menyasszonyom, nincs mit tennem, el kell mennem,
haza, az én házikómba, hogy rendbe hozzam szépen, meg se lássa az én
szép feleségem, hogy ott valaha Bűbájos lakott. Amikor kitavaszodik,
legszebb virágjában lesz a csudafa, eljövök érted, szép menyasszonyom, s
ott mondjuk el egymásnak a holtomiglan s holtomiglant.

Mély csend követte Bűbájos szavait, könnyhullatással búcsuztak el
Bűbájos s a királykisasszony, aztán lement Bűbájos a palota udvarára,
ott elővette varázsvesszejét, intett a felette szálló felhőnek, hogy
szálljon le hozzá, de, halljatok csudát, össze-visszaszálldogáltak a
fellegek, s egyetlen egy felhő sem szállott le, hogy Bűbájos
belegomolyodjon s benne hazaszálljon.

– Úgy látszik, megszünt a varázserőm, mondta magában Bűbájos, no, de
sebaj, azzal elsietett az istállóba, ott kiválasztotta a legszebb
aranyszőrű paripát, felpattant rá, elvágtatott a rengeteg erdő felé.

Aranyszőke haja csakúgy lobogott a szélben, arca, szeme mosolygott a
boldogságtól, mert szüntelen a királykisasszonyra gondolt, lelke az ő
lelkével társalkodott s bár szokatlan volt neki a nagy út, amelyet
felhőbe gomolyodva nehány szempillantás alatt tett meg máskor, nem
törődött az út hosszuságával, mert egész uton arról a szép tavaszról
gondolkozott, amikor övé lesz a világ legszebb leánya.

Gyönyörű téli reggel volt, amikor hazaérkezett, messziről mosolygott
feléje a piros fedelű ház, s amikor beugratott a kertbe, egy nekiserdült
fickólegény seperte ott a havat.

– Hó-ha, hó, – kiabált rá a legényke, s fenyegetően rázta feléje a
seprüt, – hogy mer az úr így berontani Bűbájos kertjébe?

Bűbájos elnevette magát a seprű láttára, de azért megcsendesítette a
paripát, lassú lépésben közeledett a fickólegényhez.

– Talán bizony te vagy a ház gazdája? – kérdezte Bűbájos.

– Vagyok, nem vagyok, az nem a kigyelmed dolga, – felelt hetykén a
legény, aztán körülvizsgálta Bűbájost, hogy ugyan miféle szerzet lehet,
de bizony, nem ismert reá.

– Látod, barátom, – mondta Bűbájos, – ha régen laknál itt, ismerned kéne
engem, mert a régi gazdáddal jó barátságban voltam.

– Mit? Hát maga ismerte az én gazdámat? Nosza, mindjárt szálljon le a
lóról, jöjjön be a házba, mondja el, mit tud róla, mert éppen ezen az
áldott szent napon akartam utána indulni.

Bűbájos leszállott a lóról, a legény a lovat bekötötte az istállóba,
aztán együtt mentek be a házikóba. Hej, Istenem, minő változás! Alig
ismert a házikóra Bűbájos. A koponyák helyett fehér mázas cserepek
állottak szép sorban az ablakban végig, mindenféle szinü szekfüvek és
violák illatoztak bennük. A kuvik helyett tengelic énekelt a kalickában,
mint amikor apjával s anyjával lakott itt Bűbájos. A varázskemence
helyén búbos kemencében pattogott a tűz. A mindenféle varázsló tégelyek
és kancsók helyén szép virágos edények, kristálytiszta poharak
sorakoztak a pohárszéken és az asztalon. Minden oly szép, minden oly
kedves volt, hogy Bűbájos nem találta helyét végtelen nagy
boldogságában.

– Nos, nos, uram, – türelmetlenkedett a legény, – mondd el gyorsan, mit
tudsz a gazdámról?

De Bűbájos elmosolyodott befelé, nem akart elmondani addig semmit, amíg
próbára nem teszi a legényt.

– Mindent elmondok, fiam, – ült le közbe Bűbájos, – elébb azonban azt
szeretném tudni, mi lett azzal a kis szolgával, akit a gazdád ide
visszaküldött, amikor megszabadult Tündérországból?

Nagyot kacagott a legény, összecsapta bokáját Bűbájos előtt, s mondá:

– Hogy mi történt azzal a kis fiucskával? Hát én bizony megsütöttem,
megettem, itt van bent a belemben!

– Hallod-e, te legényke, az Isten Istenem ne legyen, ha te valamikor
réges-régen nem Szikra voltál.

– Nohát ezt eltaláltad, – kacagott Szikra, mert tetőtől-talpig az
vagyok, úgy nézz reám. De hogy ismertél reám, ha ezelőtt sohasem láttál?

– Ne törődj te azzal, hogy láttalak vagy sem, inkább azt mondd el nekem
szép rendibe, hogy mi a csuda történt veled? Hogy abból a pöttöm
legényből ilyen helyre legény lett?

Leült most a legény Bűbájos lábához s mondá:

– Hát bizony azt magam sem tudom, hogy mi csuda történt velem s ezzel a
házzal. Valami bűbájosság lesz a dologban, másként megmagyarázni nem
tudom. Éppen szent karácsony szombatján történt, hogy egyszerre csak
megrázkódott minden körülöttem, hogy azt sem tudtam, hova legyek
ijedtemben. A kemencében a tűz világa kialudt, szemem előtt az egész
világ elfeketedett, sűrű sötétség borult a szobára, olyasvalami zajt
hallottam, mintha minden megmozdult volna a helyéről, s amikor aztán
magamhoz tértem, csakugyan láttam, hogy nagy csuda történt. A napsugár
bekacagott az ablakon, csakúgy táncolt a varázskemence helyén álló
búbos-kemencén. Az ablakban nem vigyorogtak a halálfejek, hanem ezekben
a mázas cserepekben virultak a virágok. Aztán, amikor felkeltem a
földről, mert ijedtemben bizony, hasra vágódtam, hát, hallj csudát,
uram, nem kellett felnyulnom az asztalra, mint máskor, hanem lenyultam
hozzá. Akkor odamentem az ablaküveghez, belenéztem, s hát Uram Teremtőm,
volt Szikra, nincs Szikra, nem vereslett az arcom, mint azelőtt, szép
barna-pirosra változott. Hej, hogy örültem, édes jó Istenem! Majd
kiszöktem a bőrömből, mert addig sokat búcsálódtam amiatt, hogy olyan
apró tedd el s elé se vedd legényke vagyok. S most egyszerre
hirtelen-váratlan deli, nagy legénnyé lettem.

– Hát bizony, ami igaz, igaz, – mondá Bűbájos, – olyan dali szép legény
lett belőled, hogy ezután szégyelleni fogod a te rút gazdádat. Azt
mondom hát neked, hagyd itt ezt a házat, gyere velem, légy az én
szolgám.

Hej, elvörösödött erre a Szikra arca! Olyan rákvörös lett, mint annak
előtte, a szörnyű haragtól. Felugrott Bűbájos lába mellől, a szeme
csakúgy szikrázott, amint kiabálta:

– Mit, hogy én kigyelmedet szolgáljam a szép arcáért? Mit gondol én
rólam? Fel is út, le is út!

Hej, elkacagta magát Bűbájos, hogy csakúgy csengett a ház belé. Ölelte,
csókolta Szikrát.

– Oh, te édes, hűséges fiam, te, – áradozott Bűbájos – sohasem felejtem
el, hogy rossz sorsomban nem hagytál el s most is, amikor azt sem
tudtad, mi van velem, hű maradtál hozzám. A királykisasszony szerelme
váltott meg a varázslattól, de te nélküled a csudafától soha meg nem
szabadulok.

Ámult, bámult Szikra, csak nézte, nézte tetőtől talpig a gazdáját, nem
akart hinni a szemének, oly szép volt az ő édes, jó gazdája. Ide-oda
táncolt, szaladgált szertelen nagy örömében. Már-már azt hitte Bűbájos,
hogy a szegény fiú a nagy örömtől megzavarodott. Amikor aztán
lecsendesedett Szikra, elmondta Bűbájos, hogy mi történt, miért jött
haza: rendbe kell hozni tavaszig a házat, mert akkor ide hozza ám a szép
királykisasszonyt.

De most már igazán nem lehetett birni Szikrával, a feje tetejére állt s
háromszor úgy táncolta körbe a szobát. Egyszerre azonban erős kopogás
hallatszott az ajtón, Szikra talpra ugrott, az ajtóhoz szaladt s
kikiáltott:

– Ki kopog, mi kopog, ember-e vagy ördög?

Válasz helyett hirtelen kinyilt az ajtó, s mit gondoltok, ki lépett be
rajta? Senki más, mint a Nagy Bűbájos, mégpedig mosolyogva. Hej, volt
öröm! Bűbájos is, Szikra is alig birt az örömével. Azt sem tudák, hová
ültessék a kedves vendéget, de a Nagy Bűbájos nem törődött azzal, hogy
hova ül, szépen letelepedett a búbos kemence mellé s mondá halkan,
csendesen:

– Búcsuzni jöttem tőled, Bűbájos fiam, s búcsuzz el te is mindentől, ami
eddig hozzám kötött, mert ime, teljesült a kivánságod, egészen földi
ember lettél.

Bűbájos a Nagy Bűbájos térdére hajtotta a fejét, s szomorúan mondta:

– Nem sajnálom a varázspálcámat, amely máris elvesztette varázserejét,
mert hiába legyintgettem vele a fölöttem keringő felhők felé, egy sem
szállt le közülök, hogy hazahozzon. A varázstudományomat sem sajnálom,
mert amiért epekedtem, vágyakodtam, a hétszer szép királykisasszony
szivét megkaptam. Csupán egyet sajnálok, oh, nagy mesterem, hogy téged
többé nem láthatlak és nem hálálhatom meg irántam való nagy jóságodat.

A Nagy Bűbájos megsimogatta Bűbájos aranyszőke fejét s mondá:

– Ne búsulj ezért, fiam. Igaz, hogy te nem láthatsz soha többé engem, de
én láttatlanul, varázsköpenyegemben gyakran ellátogatok hozzád, hogy
lássam a te boldogságodat. Mielőtt azonban örök búcsut vennék tőled,
olyan palotát akarok idevarázsolni néked, amilyen palotája nincs Mirkó
királynak, s nincs egyetlen egy királynak e föld kerekén.

Többet nem szólt a Nagy Bűbájos, csak nagy tenyerével lezárta Szikrának
is, Bűbájosnak is a szemét, ezek mély álomba szenderültek, ő meg
felemelkedett, varázspálcáját megforgatta maga körül s közben halkan ezt
mormogta:

– Kis manók, kis és nagy bűbájosok, bölcsek és varázslók, mind ahányan
vagytok, induljatok, egyszeribe itt legyetek, Földi ember és Hegyi
tündér fiának palotát építsetek.

Abban a szempillantásban megtelt a kert apró manókkal, pápaszemes
varázslókkal, bűbájosokkal, ezek mind alázatosan meghajoltak a Nagy
Bűbájos előtt, aztán gyorsan munkába fogtak, dolgoztak éjjel-nappal s
mire az első tavaszi napsugár a fák ágai közt beszürődött a rengeteg
erdőbe, hatalmas nagy palota állt a kis házikó helyén, amelynek gyémánt
volt az ablaka, ajtaja, arany a födele s volt a palotától messze ezüst
istálló, ezüst istállóban száz meg száz ezüst és aranyszőrű paripa.
Amikor mindennel készen voltak a varázslók és bűbájosok, a Nagy Bűbájos
tenyerét ismét szép gyengén rátette Bűbájos és Szikra szemére s azok azt
sem tudták, mit szóljanak a nagy csudálkozástól: káprázott a szemük a
szertelen ragyogástól, csak szüntelen dörzsölték a szemüket, nem akartak
hinni, azt hitték, álom amit látnak. Végre nagy nehezen magához tért
Bűbájos:

– Nézd, nézd, Szikra, nézz ki az ablakon, már tavaszodik. Hej, de sokáig
aludtunk ezen az arany pádimentumon!

– No, ezt igazi ügyesen megcsinálta az öreg, – kacagott Szikra, aztán
karon fogta a gazdáját, úgy mentek szobáról-szobára. Reggel kezdték a
sétát, estig mindig mentek s mégsem tudták végig járni, annyi szoba volt
a palotában.

No, de most már nem is volt maradása otthon Bűbájosnak. Kiválasztotta a
legszebb paripát s sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is
sebesebben vágtatott el Mirkó király palotájába. Hát éppen ideje volt,
mert a csudafának már kinyilt az ezer virága, itt volt a tavasz teljes
pompájában, s a királykisasszony már kisirta mind a két szemét, napok
óta a torony ablakából leste, várta, mikor jön a vőlegénye. Retek sem
csinált egyebet, folyton leste egy másik torony ablakából Bűbájost,
egyszer aztán lelkendezve szaladt a királykisasszonyhoz:

– Hagyma legyek, ha nem jön a vőlegényed, szép királykisasszony! Vége
legyen a sirásodnak!

Hiszen, vége is lett, hogyne lett volna. Nosza mindjárt munkának látott
az udvar népe, gyönyörűen feldiszítették a kertet, hogy a csudafa
aljában tartsák meg az esküvőt. Bezzeg, hogy meghivták a Tündérkirálynőt
az esküvőre, meg a szomszéd királyokat is, csak egyedül a Méz király
meghivójával történt valami baj, mert úgy látom, mint ma, hogy ő nem
volt ott a vendégek között.

Amikor Bűbájos és a királykisasszony elmondták a holtomiglant és
holtodiglant, az ezer meg ezer gyertya lobogó lángjából felszállt egy
csudálatos szép füstmadár, sokáig ott lebegett a fiatal pár feje fölött,
aztán lassan, csendesen eltünt a fellegek között. Bűbájos hosszan,
sokáig könnyes szemmel bámult a madár után, mert csak ő tudta egyedül,
hogy a Nagy Bűbájos volt ez a gyönyörű madár, aki azért jött el madár
képében, hogy láthassa őt esküvője napján.

Hét nap s hét éjjel tartott a lakodalom, én is ott voltam, egyet nagyot
táncoltam, aztán hazaszaladtam, hogy nektek ezt a mesét elmondjam.

VÉGE.



Tartalom.

  Mirkó király és a Bűbájos  3
  A Nagy Bűbájos  13
  Tündérországban  26
  Szikra  33
  Az öreg meg az ifju csudafa  47
  Föld szelleme  61
  Csengő-Visszhang  75
  Vége jó, minden jó  89




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A csudafa" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.