Title: Csodálatos történetek
Author: Wells, H. G. (Herbert George)
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.

*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Csodálatos történetek" ***


A REGÉNY MESTEREI

H. G. WELLS

CSODÁLATOS TÖRTÉNETEK

FORDITOTTA

LOVIK KÁROLY

_BUDAPEST_

_A PANTHEON IRODALMI INTÉZET R-T KIADÁSA_

GLOBUS, BUDAPEST


I

Sidney Davidson időleges eltévelyedésének a története már magábanvéve is
figyelemreméltó tünemény, még ha Wade magyarázatának nem is akarunk
hitelt adni és gondolkozóba ejti az embert azokról a lehetőségekről,
amelyek a jövőben nyitva állhatnak előttünk és amelyek szinte azt
mutatják, hogy időközönként öt-tíz perceket a világ másik végén
tölthetünk. Történetesen szemtanuja voltam Davidson esetének, így az én
kötelességem, hogy papírra vessem a történetet.

Amikor azt mondom, hogy szemtanuja voltam az esetnek, ez alatt persze
csak azt értem, hogy én léptem elsőnek abba a szobába, ahol a dolog
lefolyt. A harlowi műegyetemen történt, közvetlenül a főbejárat fölött
elterülő épületrészben. Davidson egyedül volt a nagy laboratóriumban, én
pedig egy szomszédos kisebb szobában feljegyzéseket csináltam, de persze
a nyári vihar teljesen felforgatta munkámat. Éppen egy hatalmas villám
csapott le fülsiketítő dörgés kíséretében a közelben, amikor úgy
hallottam, mintha a szomszéd szobában valami üveg tört volna össze.
Abbahagytam az írást és hallgatózni kezdtem. Az első percben nem
hallottam semmit. A jégeső a háztetőn úgy kopogott, mintha géppuskával
lőtték volna a házat. És ekkor megismétlődött a hang: nem lehetett semmi
kétség, valami nehéz dolog a földre zuhant. Pillanat alatt talpon voltam
és felrántottam a nagy laboratórium ajtaját.

Döbbenten álltam meg, amikor egy különös kacajt hallottam és Davidsont
ott találtam a szoba közepén állva, egészen megzavarodott arccal.
Először azt hittem, részeg. Észre se vett engem. Valami láthatatlan
tárgyat igyekezett úgy egy méternyire maga előtt megkapni. Lassan
kinyujtotta kezét, pillanatig habozva megállt, azután hirtelen a semmibe
markolt.

– Mi történt? – mondotta.

Kinyujtott ujjait szeme elé emelte.

– Szent isten! – kiáltott fel.

Azután nagy óvatosan felemelte lábát, mintha azt hinné, hogy azok a
földbe gyökereztek.

– Davidson! – kiáltottam rá. – Mi bajod?

Davidson felém fordult és úgy meresztgette szemeit a hang irányába.
Keresztülnézett rajtam, aztán jobbra nézett, balra nézett és látszott
rajta, hogy nem lát semmit.

– Hullámok – motyogta – és egy feltünően csinos schooner. – Esküszöm ez
Bellows hangja.

– Halló! – kiáltott fel egyszerre teljes erejéből.

Először azt hittem, ostoba tréfát akar velem űzni, azután észrevettem,
hogy lábai előtt pozdorjává törve hever legdrágább elektrométerünk.

– Mit tettél, ember? – kiáltottam fel. – Összetörted az új
elektrométert!

– Megint Bellows – mondotta. – Legalább a barátaim megmaradtak, ha a
zezeim el is vesztettem. Mi van az elektrométerrel… Merre vagy Bellows?
– Azzal hirtelen botorkálva felém indult. – Ez az átkozott vacak úgy vág
– mondotta. Egyenesen a padhoz vánszorgott és ott összekuporodva leült.

Megdöbbentem.

Davidson – szóltam hozzá –, mi történt veled?

Körüljártatta szemeit a szobán.

– Esküdni mernék, hogy Bellows volt. Miért nem lépsz elő
rejtekhelyedről, férfihoz méltóan, Bellows?

Pillanat alatt átvillant az agyamon, hogy a szegény szerencsétlen
Davidson bizonyára hirtelen megvakult. Megkerültem az asztalt és vállára
tettem kezemet. Még soha nem láttam így embert megijedni. Mintha
megcsípték volna, úgy ugrott fel a padról és azonnal védekező állásba
helyezkedett. Arcát a rémület valósággal eltorzította.

– Jóságos isten! – kiáltott fel. – Mi volt ez?

– Csak én voltam – Bellows. Nyugodj meg, Davidson!

Nagyot ugrott a hang hallatára és – hogy is fejezzem ki magamat? –
valósággal keresztülmeredt rajtam a tekintetével. Beszélni kezdett, de
nem hozzám intézte szavait, hanem saját magához.

– Itt a sík parton, a déli nap verőfényében. Sehol egy búvóhely, – vadul
körülnézett és azután felkiáltott: – Nos! Majd meglátjuk!

Hirtelen megfordult és fejjel egyenesen a nagy elektromágnesbe rohant,
olyan vad erővel, hogy amint utólag kiderült, állkapcsát és vállát
véresre zúzta. Erre gyorsan hátraugrott és majdnem sírva kiáltott fel:

– Az isten szerelmére, mi történt velem?

Félelmében halotthalványan, remegve pillantgatott maga köré és
jobbkarjával fájó vállát tapogatta.

Ekkorára már én is egészen kijöttem sodromból és nem tudtam mire vélni
az egész dolgot.

– Davidson – mondtam megnyugtatóan –, ne légy megijedve!

Még mindig összerezzent hangomra, de most már korántsem annyira, mint
először. Tisztán és érthetően megismételtem szavaimat.

– Bellows, te vagy az? – kérdezte Davidson.

– Nem látod, hogy én vagyok?

– Davidson – mondtam megnyugtatóan –, ne félj!

– Még magamat sem látom! Hol az ördögben vagy?

– Itt – mondottam –, a laboratóriumban.

– A laboratóriumban! – válaszolta kétkedő hangon és kezével
végigsimította homlokát. – Igen, a laboratóriumban _voltam_ – míg a
villám nem jött, de akasszanak fel, ha még most is ott vagyok. Milyen
hajó az ott?

– Ott nincs semmiféle hajó – feleltem a jelzett irányba nézve. – Térj
végre magadhoz, öregem.

– Nincs semmiféle hajó… – ismételte gépiesen és menten elfelejtette az
egész dolgot.

– Azt hiszem – folytatta lassan –, mind a ketten halottak vagyunk. Csak
az a furcsa, hogy úgy érzem, mintha még mindig volna testem. Talán csak
azért, mert még nem szoktam meg egészen a dolgot. Biztos villámcsapás
érte az öreg épületet. Gyorsan ment Bellows – mi?

– Ne beszélj szamárságokat. Nagyon is életben vagy. A laboratóriumban
állsz most is. Éppen most törted össze az új elektrométert. Nem
szeretnék a bőrödben lenni, amikor Boyce megérkezik.

Tekintete a falon függő diagramokra meredt.

– Úgy látszik, megsiketültem – szólalt meg ismét – ágyút sütöttek el,
látom a torkolatnál a füstöt, de nem hallom a hangját.

Ismét vállára tettem a kezemet és most már nem ijedt meg annyira tőle.

– Úgy látszik, valami láthatatlan test-félém lehet – mondotta. –
Istenemre, egy csónak tart felénk a hajóról. Általában azért csak olyan
itt is, mint régi életünkben volt – csak éppen más klíma alatt.

Megráztam a karját és rákiáltottam:

– Davidson, ébredj fel!


II

Boyce éppen akkor lépett be a laboratóriumba. Amikor megszólalt,
Davidson felkiáltott:

– Az öreg Boyce! Hát ő is meghalt! Milyen különös!

Siettem Boycenak elmagyarázni, hogy Davidson úgy látszik, valami
somnambul trance-ba esett. Boyce-ot rögtön nagyon érdekelte a dolog.
Mindent megtettünk, hogy Davidsont felrázzuk különös állapotából.
Kérdéseinkre pontos választ kaptunk, sőt ő is kérdezett tőlünk
egyetmást, de figyelmét szemmelláthatólag teljesen lekötötte
hallucinációja a tengerpartról és a hajóról. Minduntalan közölte velünk
megfigyeléseit a part felé közeledő csónakról, a ritmikusan csapdosó
evezőkről és a hajó széldagasztotta vitorláiról. Borzongás futott át
rajtam, amikor a porlepte laboratóriumban minduntalan ilyen dolgokat
hajtogatott…

Vak volt és magával tehetetlen. Két oldalról belékarolva kellett
végigvezetnünk a folyosón Boyce szobájába és mialatt Boyce igyekezett őt
megnyugtatni, hogy a hajó körül minden rendben van, én lefutottam a
folyosó végére és megkértem az öreg Wade-et, hogy jöjjön és nézze meg,
mi történt Davidsonnal. A dékán hangja mintha kicsit kijózanította volna
Davidsont. Megkérdezte, hogy hová tüntek a kezei és miért kell derékig
homokban járnia. Wade hosszasan elgondolkozott az eset fölött, azután
megfogta Davidson kezét, végigtapogattatta vele a dívánt és megszólalt:

– Ez itt egy pamlag. Boyce professzor szobájának a pamlaga. Lószőrrel
van tömve.

Davidson hosszasan tapogatta a pamlagot, eltünődött a dolgon, azután
egyszerre kijelentette, hogy érzi a pamlagot, csak éppen nem látja.

– Hát mit lát? – kérdezte Wade.

Davidson kijelentette, hogy nem lát mást, csak végtelen homokbuckákat és
itt-ott tengeri kagylót. Wade különböző tárgyakat adott a kezébe, hogy
tapogassa végig és mondja meg, micsodák. Egy darabig Davidson
engedelmesen válaszolgatott, majd hirtelen minden átmenet nélkül
felkiáltott:

– A hajó fara már majdnem egészen víz alatt van!

– Ne törődjön a hajó farával – szólt rá Wade. – Hallgasson ide,
Davidson. Tudja, mi az a hallucináció?

– Nagyon is – volt a válasz.

– Nos, minden, amit lát, csak hallucináció – magyarázta Wade. – Ne
értsen félre, maga életben van és Boyce szobájában fekszik a pamlagon.
De valami történt a szemeivel. Maga nem lát. Érez és hall mindent, de
nem látja a tárgyakat. Érti, amit mondok?

– Azt hiszem, nagyon is sokat látok – mondotta Davidson, szemeit
dörzsölgetve. – Nos?

– Ennyi az egész. Ne zavartassa magát emiatt. Bellows és én majd kocsin
hazavisszük.

– Csak egy pillanat türelmet – tépelődött Davidson.

– Segítsenek felülni – szólalt meg egyszerre – és most – ne haragudjanak
érte – kezdjék előlről az egészet.

Wade végtelen türelemmel újból elmagyarázott neki mindent. Davidson
behunyta a szemét és kezeit a homlokára szorította.

– Igen – szólalt meg végül. – Rendben van. Most, hogy becsuktam a
szemeimet, tudom, hogy igaza van. Ez te vagy, Bellows, itt mellettem a
pamlagon. Ismét Angliában vagyok. És a szobában sötét van.

Azzal kinyitotta szemeit.

– És itt – folytatta mindent átmenet nélkül – most bukik fel éppen a
nap, a hajó kötélzete között. A tenger csöndes és a madarak vígan
röpködnek az árbocok körül. Életemben nem láttam még semmit ilyen
tisztán! És én nyakig homokban ülök…

Előrehajolt és kezeibe temette arcát. Azután ismét felnézett.

– A tenger sötét és most van a nap fölkelőben!… És én mégis itt ülök egy
pamlagon, a jó öreg Boyce szobájában!… Isten irgalmazzon nekem!


III

Ez volt a kezdet. Három héten át a különös dolog Davidson szemeivel
változatlanul tovább tartott. Sokkal rosszabb volt, mintha megvakult
volna. Teljesen tehetetlenül ült odahaza lakásán a karosszékben és úgy
kellett etetni, mint egy tojásából ma kibujt csirkét. Ha járni próbált,
minduntalan megbotlott és felbukott, vagy fejével ment a falnak. Egy-két
nap alatt hozzászokott ahhoz, hogy hallja a hangunkat, anélkül, hogy
látna minket és készségesen elismerte, hogy odahaza van és Wadenek igaza
van mindabban, amit mondott. A hugom, akinek a vőlegénye volt, mindennap
meglátogatta és nap-nap után órákat töltött mellette, mialatt Davidson
szüntelenül tengerpartjának eseményeiről mesélt neki. Az, hogy közben
hugom kezét tarthatta, végtelenül boldoggá tette.

Elmondta, hogy amikor elhagytuk a műegyetemet és hazahajtattunk, úgy
tetszett neki, mintha egy homokhegyen fúrtuk volna magunkat keresztül.
Koromsötét volt mindaddig, míg a hegy tulsó oldalán nem lyukadtunk ki
végre és mintha sziklákon, fákon és más szilárd tárgyakon haladtunk
volna át. Amikor végre felvittük a szobájába, félelmében majd megőrült,
mert amikor fölfelé haladtunk a lépcsőkön, úgy érezte, mintha tíz-húsz
méter magasságba emelkedett volna képzelt szigetének sziklái fölé és
minduntalan attól remegett, hogy lezuhan. Egyre azt hajtogatta, hogy
minden tojást össze fog törni. Végül is le kellett ismét vinnünk
édesatyja rendelőjébe és az ott álló pamlagra fektettük.

Leírása szerint a sziget alapjában véve kopár hely volt és csak
imitt-amott ütötte fel a fejét valami szomorú gaz a komor sziklák
között. A pingvinek valóságos hadserege tanyázott a parton, úgyhogy a
sziklák csak úgy fehérlettek tőlük és undorító volt rájuk nézni. A
tengert gyakran járta vihar, sőt egyszer égiháború is kerekedett.
Ilyenkor Davidson összekuporodott a pamlag sarkában és minden
villámlásnál hangosan felkiáltott félelmében. Egyszer-kétszer fókák is
vetődtek a partra, de csak az első két-három napon. Minduntalan arról
beszélt, hogy milyen furcsa, hogy a pingvinek egyszerűen
keresztülgázolnak rajta és nem értette, hogy lehet az, hogy ő ott
fekszik közöttük és ezek a gyáva állatok egyszerűen nem vesznek tudomást
róla.

Egy esemény különösen feltünt nekem ez alatt a három hét alatt és ez
akkor volt, amikor nagyon szeretett volna dohányozni. Kezébe nyomtuk a
megtöltött pipát – majd kiszúrta a szemét vele – és meggyujtottuk. De
Davidson nem érzett semmit. Azóta rájöttem, hogy ugyanígy van velem is –
nem tudom, más tapasztalta-e –, én sem tudom a pipát élvezni, ha nem
látom a füstjét.

De a legkülönösebb dolog akkor történt vele, amikor Wade tolószékbe
ültette és Davidsonék öreg, süket szolgájának, Wydgerinek gondjaira
bízva, a levegőre küldte. Hugom hazafelé jövet az uccán találkozott
velük, amint Wydgeri a legnagyobb lelki nyugalommal tolta Davidsont a
tolószékben maga előtt, míg szegény Davidson rettenetesen kétségbeesve,
a maga tehetetlenségében kézzel-lábbal igyekezett Wydgeri figyelmét
magára vonni.

Úgy sírt, mint egy gyerek, amikor a hugom megszólította:

– Ó, mentsetek ki ebből a rettenetes sötétségből! – zokogta, lázasan
szorongatva hugom kezét. – Ki kell kerülnöm innét, vagy megőrülök!

Teljességgel képtelen volt megmagyarázni, hogy mi a baj, de hugom
természetesen azonnal kiadta a parancsot Wydgerinek, hogy vigye haza a
vőlegényét. Amint az öreg süket szolga megfordította a tolószéket és
hazafelé indult, Davidson lépésről lépésre szemmelláthatólag
megkönnyebbült, míg végül is kijelentette, hogy most már minden rendben
van, mert látja a csillagok tiszta fényét, – jóllehet éppen akkor
harangoztak delet és ragyogó napsütés öntötte el az uccákat.

– Úgy éreztem – mesélte később –, mint hogyha ellenállhatatlan erővel
cipeltek volna a tengerbe. Először nem vettem nagyon komolyan a dolgot.
Persze, ott éjszaka volt – gyönyörű csillagfényes nyári éjszaka.

– _Persze_, éjszaka? – kérdeztem meghökkenve.

– Persze, éjszaka – válaszolta Davidson nyugodtan. – _Ott_ mindig
éjszaka van, amikor itt süt a nap… Nos, egyenesen belegázoltam a
tengerbe, amely nyugodtan és barátságosan csillogott a holdvilágban és a
tenger színe éppen csak annyira reszketett, mint az állat bőre, amikor
légy száll a hátára. Lassan-lassan a víz egészen a szememig ért, azután
alábuktam és a tenger tükre összezárult szemeim fölött. A hold nagyot
ugrott a láthatáron és a fénye egyre gyengébben tört csak át a
hullámokon. Halak, furcsán világító, különös alakú halak uszkáltak
köröttem és a tárgyak, mintha csak világító üvegből készültek volna. Így
haladtam mind mélyebbre a tengerfenéken, a csillagok egymásután hunyták
le pislogó szemüket, a sápadt hold egyre jobban elsötétült és a temérdek
hinár ragyogó bíborszínt öltött. Mindez persze nagyon titokzatos volt,
kivált, mert közben tisztán hallottam a tolószék kerekeinek nyikorgását,
a járókelők lépteit és hallottam, hogy az uccasarkon egy rikkancs az
estilapok neveit kiabálja.

– Egyre mélyebben és mélyebben jártam a tenger fenekén, míg végül is
koromsötét lett köröttem és felülről egyetlen fáradt fénysugár sem
hatolt le hozzám többé a mélybe. A foszforeszkáló tárgyak egyre jobban
kivilágosodtak és a hinárok ágai olyan fénnyel lobogtak, mint a
spirituszlámpa, de egy idő multán megszünt a hinár. A halak hatalmas
szemeiket meresztgetve, szájukkal tátogatva, egyenesen nekem jöttek és –
keresztülúsztak rajtam. Életemben ilyen halakat még nem láttam. Mintha
világító ceruzával rajzolták volna ki őket, úgy ragyogtak körvonalaik.
Egy szörnyű rém is elhaladt mellettem száz kígyózó karjával.

– És aztán egyszerre csak azt láttam, hogy a sötétben nagyon lassan
valami fénygomolyag közeledik felém, amelyről később kiderült, hogy egy
csomó világítóhal, amint ádáz harcot vív valami alaktalan tömeg körül.
Egyenesen nekik vitt az utam és egyszerre a vad torlódás középpontjában,
egy világítóhal fénye mellett, fehér alakot láttam, amelyen állandó
remegés szaladt végig, amint a halak lakmároztak belőle. Ekkor kezdtem
kézzel-lábbal kapálódzni, hogy Wydgeri figyelmét valamiképpen magamra
vonjam. Borzasztó undor érzése fogott el. Hu! Ha a hugod nem jelenik meg
idejekorán, egyenesen belerohantam volna abba a félig felfalt – testbe.
A halak már hatalmas lyukakat faltak belőle. Bellows és… különben jobb,
ha nem beszélek róla. De mondhatom, kísérteties volt!


IV

Davidson három héten keresztül volt ilyen állapotban, pusztán egy
képzelt világ eseményeit látva maga előtt, míg azokkal a dolgokkal
szemben, amelyek körülötte történtek, vak maradt. Azután egy szerdai
napon, amikor ellátogattam hozzájuk, Davidson édesapja kitörő örömmel
fogadott, hogy „már látja a hüvelykujját!“ Az öreg úr éppen a kabátjába
bujt, hogy elmenjen, de még egyszer visszakiáltott:

– Bellows, látja a hüvelykujját! – azzal könnyek szöktek a szemébe. –
Úgy látszik, mégis csak meg fog gyógyulni a fiam!

Berohantam Davidsonhoz. Egy kis könyvet tartott egészen közel az
arcához, azt nézegette és bátortalanul nevetgélt.

– Csodálatos – mondotta –, valami folt került oda – az ujjával abba az
irányba mutatott. – Most is a sziklákon állok, mint rendesen és a
pingvinek körülöttem botorkálnak és egy bálna időnként fel-felüti a
fejét, de már túlságosan besötétedett ahhoz, hogy egészen jól lássam. De
tegyél _ide_ valamit és látom. Látom! Igaz, hogy csak nagyon halványan
és a körvonalai elmosódnak, de mégis csak látom, mint valami árnyékot.
Reggel jöttem rá, amikor öltöztettek. Mintha valami lyuk szakadt volna
ebbe a pokoli fantómvilágba. Add csak ide a kezedet. Nem… ne oda tedd.
Ah! Igen! Látom! A hüvelykujjad és a manzsettád egy darabja! Olyan,
mintha a kezed kísértete volna, amint a sötétedő égboltból kiemelkedik.
Mingyárt ott mellette egy keresztalakú csillagcsoport ragyog.

Ettől kezdve Davidson lassan a javulás útjára lépett. Beszámolói a
változásokról, éppen úgy, mint előbbi beszámolói a látományokról,
csodálatosan meggyőzőek voltak. Víziói mezején egyre nagyobb „foltok“
mutatkoztak és a fantómvilág kezdett lassacskán elhalaványodni, úgyhogy
az átlátszó szakadásokon keresztül Davidson lassanként kezdte meglátni a
való világot is maga körül. A foltok úgy számban, mint nagyságban egyre
nőttek, összefutottak és mindjobban terjeszkedtek, míg végül is már csak
imitt-amott láttak csupán vakot Davidson szemei. Egy szép napon
talpraállt és megtanult járni, dohányozni és enni-inni, ahogy az egy
békés polgárhoz illik. Eleinte persze nagyon zavaróan hatott rá, hogy a
két kép – a való és a fantómvilág képe – minduntalan egymásba folyt, de
lassanként megtanulta megkülönböztetni a való világot a képzelttől.

Eleinte kimondhatatlanul boldog volt és minden erejével siettette a
gyógyulást. Idegcsillapító szereket szedett és a legkülönbözőbb
gyakorlatokat végezte, de amint a különös sziget lassacskán kezdett
ködbe veszni előtte, egyszerre lázas érdeklődést érzett iránta.
Kiváltképpen a tenger mélyére szeretett volna mégegyszer alászállni és
ideje nagy részét azzal töltötte, hogy London alacsonyan fekvő részeiben
kóborolt, hogy megtalálja mégegyszer, utoljára a hajóroncsot, amely
álmai szigete előtt uszkált. A való világ éles napfénye elmosta
árnyvilágának apró részleteit, de éjnek idején a sötét szobában még
mindig látta a sziget komor szikláit és tisztán megkülönböztette az
ügyetlen pingvineket, amint a kövek közt botorkáltak. De lassacskán ezek
a látományok is egyre halványabbak lettek, míg végül is nemsokára
azután, hogy megvolt az esküvője hugommal, egészen elmaradtak.


V

És most következik a dologban a legkülönösebb. Mintegy két évvel ezek
után az események után Davidsonnal ebédeltem és ebéd után találkoztunk
Atkinsszal. Atkins hadnagy a haditengerészetnél és nagyon kellemes
társalgó. Sógoromnak régi jóbarátja volt és hamarosan én is nagyon
összebarátkoztam vele. Kiderült, hogy Atkins Davidson unokahugának a
vőlegénye és a beszélgetés során a tárcájából elő is akarta venni
menyasszonya fényképét. Véletlenül egy másik kép akadt a kezébe, amelyet
odanyujtott nekünk.

– Látjátok, ez itt a jó öreg _Fulmar_.

Davidson közömbös pillantást vetett a fényképre, de aztán egyszerre
felragyogott az arca.

– Jóságos egek! – kiáltott fel. – Megesküdnék…

– Mi az? – kérdezte Atkins.

– Hogy láttam ezt a hajót már előbb is.

– Nem tudom, hogy láthattad volna. A _Fulmar_ nem hagyta el a
Déli-tengert hat év óta és azelőtt…

– De… – kezdte Davidson s hirtelen megállt beszédében, majd mégis
folytatta: – Igen. Ez az a hajó, amelyről álmodtam. Egészen biztos
vagyok benne, ez a hajó szerepelt álmaimban. Egy sziget előtt állott,
amelyen valósággal rajzottak a pingvinek és a fedélzeten elsütöttek egy
ágyút.

– Jóságos Isten! – mondotta Atkins, amikor elmeséltük neki a dolog
részleteit –, hogy a csodába álmodhattad ezt!

És aztán lassan-lassan kiderült, hogy ugyanazon a napon, amelyen
Davidsonnal a dolog történt, a _Fulmar_ az Antipodák egy kis szigete
előtt vetett horgonyt. Éjszaka csónakot bocsátottak vízre, hogy
pingvintojásokat gyüjtsenek a szigeten, de közben vihar tört ki és így a
csónak legénysége reggelig a szigeten maradt. Atkins egyike volt a
csónak utasainak és szóról szóra, betűről betűre mindenben megerősítette
Davidson leírását a szigeről, a csónakról és a hadihajóról. Egyikünk sem
kételkedett pillanatra sem, hogy Davidson valóban látta a szigetet.
Valami megmagyarázhatatlan úton-módon, mialatt Londonban töltötte
napjait, látása a Déli-óceán kis szigetére vándorolt. Hogy ez hogyan
történt, ma is érthetetlen és megfejthetetlen titok előttem.

Ezzel teljessé vált Davidson szemeinek figyelemreméltó története. Azt
hiszem, ez a leghitelesebb példa arra, hogy igenis vannak víziók a téren
és űrön át is. A dolgot nem lehet megmagyarázni, legföljebb azzal,
amivel Wade professzor kísérelte meg.

De az ő magyarázatából következik, hogy hinnünk kell a negyedik
dimenzióban s a magam részéről nem akarom feltenni, hogy még a tér is
tréfát akarna űzni velünk. Úgy látszik, ennek az az oka, hogy nem vagyok
matematikus, mert amikor Wade professzornak a szemébe mondtam, hogy azon
a tényen mégsem változtathat, hogy a sziget a valóságban nyolcezer
mérföldnyire van Londontól, a professzor egyszerűen azt válaszolta, hogy
két pont egy ív papiroson egy teljes méterre lehet egymástól és ha a
papírt összehajtjuk, mégis fedik egymást. Az olvasó talán meghajol ez
előtt az érvelés előtt, de én bizony nem értem meg. Wade professzor, azt
hiszem, arra gondol, hogy Davidson a nagy elektromágnes két pólusa
között állt, amikor a villám az épület közelében lecsapott és a hirtelen
elektromos kisülés a mágnesben olyan nagy változásokat idézett elő,
amelyek azután Davidson szemeinek retinális elemeit teljesen
megzavarták.

Wade professzor ennek következtében meg van győződve arról, hogy semmi
akadálya sincsen annak, hogy vizuálisan a világ tulsó végén járjunk,
mialatt testünk nyugodtan odahaza maradt. Wade professzor még
kísérleteket is végzett ezirányban, de experimentumai idáig csak azzal
az „eredmény“-nyel jártak, hogy egy sereg kutyát megvakított. Azt
hiszem, ezen túl nem jutott, bár most már néhány hét óta nem hallottam
felőle. Az utolsó időben magánügyeim annyira lefoglaltak, hogy bizony
nem értem rá ellátogatni hozzá. De Wade professzor egész teóriája mégis
csak fantasztikusnak tetszik nekem. Ami Davidson esetét illeti, a dolog
másképpen áll, mert magam is tanuskodom amellett, hogy minden valóban
úgy történt, ahogy azt itt leírtam.



Az ajtó a falban


I

Három hónapja lehet annak, hogy Lionel Wallace egy bizalmas kettesben
töltött estén elmesélte nekem a történetet és akkor úgy éreztem, hogy
amennyire őt illeti a dolog, a történet nem lehet hazugság.

Olyan nyilt őszinteséggel és meggyőződéssel mesélte el nekem, hogy nem
tehettem mást: hittem minden szavának. De reggel a lakásomon egészen más
légkörben ébredtem föl és amint az ágyban fekve visszaidéztem
emlékezetemben mindazt, amit este hallottam és Wallace komoly, nyugodt
hangja nem befolyásolt többé gondolkodásomban, megváltozott a
véleményem. Most, hogy nem árnyas lámpák bágyadt fénye esett rám és
feledésbe merült a bőséges vacsora, a gyümölcsök és a borospoharak
emléke, egyszerre teljes képtelenségnek éreztem az egészet.

– Elkápráztatott! – mondottam. – De milyen ügyes is volt!… No, ezt
igazán nem vártam volna éppen tőle.

Miközben az ágyban teámat szürcsölgettem, igyekeztem rájönni arra, hogy
vajjon mi is lehetett elbeszélésében az, ami valószínűvé tette a
történetet, amely különben olyan lehetetlennek hangzott.

Nos, ma már eltüntek kétségeim és most éppen úgy hiszek a történetben,
mint elmondása pillanatában és meg vagyok győződve arról, hogy Wallace a
színigazat mondta el nekem. De hogy vajjon ő tényleg látta-e azokat a
dolgokat, amikről mesélt, vagy csak azt hitte, hogy látta és vajjon
Wallace megbecsülhetetlen képesség birtokában volt-e, vagy csak egy
fantasztikus álom áldozatául esett, persze, igazán nem tudhatom. Még
halálának körülményei – amelyek végképpen meggyőztek kételyeim felől –
sem vetnek világosságot erre.

A kérdésre magának az olvasónak kell feleletet adnia.

Már nem emlékszem rá, mi volt az, ami Wallace-et, ezt a hihetetlenül
zárkozott embert, egyszerre megszólalásra bírta.

Egészen váratlanul bökte ki:

– Nos, én egy csodálatos dologban hiszek…

– Tudom – folytatta rövid szünet után –, nem voltam eléggé körültekintő,
de a dolog úgy áll… nem szellemekről vagy kísértetekről van szó… hanem –
furcsa, hogy ezt kell mondanom, Redmond – én üldözött ember vagyok.
Valami üldöz… valami, ami lelopja a tárgyakról a napsugarat, valami, ami
folytonos vágyódással tölt el…

Megállt beszédében, az angol ember veleszületett félénksége erőt vett
rajta, az a félénkség, amely elhatalmasodik rajtunk, amikor megrendítő,
komor vagy gyönyörű dolgokról beszélünk.

– Te velem töltötted az egész időt Saint Ethelstamben – szólalt meg
végül is teljesen közömbös hangon. – Nos…

Azzal ismét elhallgatott.

Eleinte nagyon akadozva beszélt, de azután kezdett belejönni a dologba
és elmesélte nekem azt, ami el volt rejtve előttem életéből, a
gyönyörnek és a boldogságnak egy üldöző emlékét, amely szívét örök
vágyódással töltötte el és amely lekötötte minden érdeklődését,
elfordítva őt a földi életnek előtte unalmas, hiábavaló és fárasztó
látványaitól.

Most, hogy a dolog kulcsa a kezembe került, tisztában vagyok azzal is,
hogy ez valósággal rá volt írva arcára. Kezemben van Wallace egy
fényképe, amely ezt a távolbavesző pillantást megrögzíti, sőt még
erősebbé is teszi. Ez eszembe juttatja azt, amit egyszer egy asszony
mondott róla… egy asszony, aki nagyon, nagyon szerette.

– Hirtelen – mondotta – minden érdeklődés kialszik benne. Még arról is
tökéletesen megfeledkezik, aki szemközt ül vele…

De az érdeklődés nem mindig hiányzott belőle és ha Wallace figyelmét egy
bizonyos dologra tudta koncentrálni, hallatlan sikereket ért el.
Pályafutása valóban a sikerek hosszú sorozata volt. Wallace messze maga
mögött hagyott engem már régen, fejem fölé emelkedett és az egész világ
figyelme fordult felé – amit én nem voltam képes sohasem elérni. Még nem
volt negyven éves és azt mondják, hogy egészen bizonyosan bent lett
volna az új kabinetben, ha életben marad. Az iskolában minden erőlködés
nélkül hagyott el, mint hogyha ez a legtermészetesebb dolog lett volna.
Iskolatársak voltunk a Saint Ethelstam College-ben és bár az első évben
osztálytársam volt, rövidesen több osztállyal megelőzött, hogy végül
mint az iskola legjobb tanulója, ösztöndíjjal kerüljön Oxfordba, pedig
én is magasan az átlag fölött végeztem.

Először az iskolában hallottam az ajtó történetét, amelyet azután csak
közvetlenül halála előtt hallottam újból. Az az ajtó – legalább is az ő
számára – igazi ajtó volt, amely egy igazi falon keresztül a
halhatatlanságba vezetett. Ebben most már biztos vagyok.

Egészen korán jutott először kapcsolatba vele, amikor még csak öt-hat
éves gyerek volt. Emlékszem, hogyan próbálta megállapítani az időpontot,
amikor meggyónta nekem a történetet.

– Odabent – mondotta – egy gyönyörű krimzonvörös kuszónövény eregette a
magasba szárait a fehér falon, az ámbraszínű napsütésben. Ez volt az
első benyomásom, bár nem tudnám megmondani, miért éppen ez és odakünt a
zöld ajtó előtt a tiszta kövezeten vadgesztenyeleveleket fujt maga előtt
a szél.

– Tudod – folytatta Wallace –, még sárgák és zöldek voltak a levelek és
nem barnák, vagy piszkosak, így hát akkor kellett lehullaniok. Azt
hiszem, eszerint, októberre járhatott az idő. Azóta minden évben
megfigyeltem a vadgesztenye leveleinek hullását, így hát tudnom kell. Ha
helyes ez a megállapításom, úgy ötéves és négyhónapos voltam.

Nagyon eszes fiúcska volt – mesélte – és hallatlanul korán kezdett el
beszélni. Nagyon józan és „ódivatú“ felfogása volt a dolgokról, mint az
emberek mondották, így aztán egy sor olyan dolgot engedtek meg neki, ami
a legtöbb gyerek előtt tilos még hét- és nyolcéves korában is. Édesanyja
kétéves korában meghalt és attól kezdve egy nevelőnő kevésbé vizsga- és
szigorú felügyelete alatt nőtt fel. Édesatyja szigorú és nagyon
elfoglalt ügyvéd volt, aki kevés figyelmet fordított rá, de nagy
dolgokat várt tőle. Wallace, azt hiszem, derült gondolkodása ellenére
is, kissé szürkének és unalmasnak találhatta az életet. És egy szép
délután elkóborolt hazulról.

Már nem emlékezett micsoda különös hanyagság tette lehetővé, hogy
elkerüljön hazulról és West-Kensington uccáin kóboroljon. Ezek már rég
kimentek a fejéből, de a fehér fal és a zöld ajtó emléke tisztán
megmaradt.

Amennyire erre a gyerekkori kalandjára visszaemlékezett, már az ajtó
megpillantásakor különös érzés vett rajta erőt és valami szinte
kényszerítette arra, hogy kinyissa az ajtót és lépjen be rajta. És
ugyanakkor teljesen tisztában volt azzal is, hogy amit tenni akar, vagy
nem okos, vagy nem helyes dolog, bár nem tudta volna megmondani, hogy a
kettő közül melyik. Makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy kezdettől fogva
tudta, – hacsak emlékezete nem hagyta cserben – hogy az ajtó nincs
bezárva, így csak tőle függött, hogy besétáljon rajta.

Szinte látom magam előtt a kisfiút, amint határtalan izgalommal ott áll
az ajtó előtt és nem mer rajta belépni.

És teljesen tisztában volt azzal is, – bár soha nem tudta megérteni
miért – hogy atyja nagyon haragudott volna, ha megtudja, hogy átlépett
az ajtón.

Wallace a legnagyobb aprólékossággal mesélte el nekem, hogy állt ott
habozva az ajtó előtt. Először határozott léptekkel elment mellette,
azután zsebrevágott kezekkel gyerekes kisérletet tett arra, hogy
fütyüljön és teljes közömbösséget tetetve, még egyszer elsétált a fal
mellett. Egy sor közönséges piszkos üzlet nyílott abban az uccában és
különösen egy bádogszerelő szennyes helyiségére emlékezik vissza,
amelyben a legnagyobb összevisszaságban anyagcsövek, bádoglemezek,
fürdőcsapok, zománcos kannák és tapétaminták hevertek a földön. Úgy
tett, mintha ezeket vizsgálgatná, de közben lopva szenvedélyes
vágyódással egyre csak a zöld ajtót figyelte.

Azután hirtelen elemi erővel vettek rajta erőt érzelmei. Vadul rohanni
kezdett, nehogy ismét urrá legyen felette a habozás és beugrott az
ajtón, amelyet becsapott maga mögött.

Így került abba a kertbe, amelynek emléke attól kezdve egész életén át
üldözte.

Wallace nagyon nehezen tudta elképzeltetni velem ezt a kertet, amelybe
belépett.

Volt már a levegőjében is valami, ami a megkönnyebbülés, a boldogság és
a jólét érzetét keltette, valami volt a levegőben, ami a szineket
tisztán és ragyogóan bontakoztatta ki az ember pillantása előtt. Abban a
percben, amikor valaki belépett oda, határtalanul örült: úgy, ahogy csak
egészen ritka pillanatokban tud örülni az ember, amikor még fiatal és
boldog. És minden gyönyörű volt ott.

Wallace kissé elgondolkozott, mielőtt folytatta volna.

– Tudod, – mondotta az olyan ember habozásával, aki hitetlen dolgok
elmondásába fogott – két nagy párduc volt ott… Igen: pettyes párducok.
És én nem féltem. Az út mentén két sor márványszegélyes virágágy vonult
és a két óriási, bársonyszőrű fenevad labdázott a pázsiton. Az egyik
felpillantott és egy kicsit kiváncsian felém közeledett. Egészen közel
jött hozzám, puha, gömbölyű fülét nagyon gyengéden apró kezecskémhez
dörzsölte és dorombolni kezdett. Mondom neked, elvarázsolt kert volt. A
nagysága? Ó, nem is tudtam véges-végig betekinteni. Azt hiszem, a
háttérben hegyek vonulhattak, de odáig igazán nem láttam már el. Az ég
tudja, hova tűnt egyszerre West-Kensington. És valahogyan olyan volt,
mintha hazaérkeztem volna.

– Tudod, abban a pillanatban, amikor az ajtó becsapódott mögöttem, már
meg is feledkeztem az uccáról, a kocsikról és szekerekről, elfeledkeztem
arról, hogy a kötelesség és az engedelmesség egyképpen azt parancsolná,
hogy otthon legyek, elfeledkeztem minden kétkedésemről és félelmemről,
elfeledkeztem az élet minden valóságáról. Pillanat alatt nagyon boldog
gyerek lett belőlem – egy másik világban. Egészen másfajta világ volt,
melegebb, áthatóbb és enyhébb világosság ömlött el mindenen, valami
bizonytalan gyönyörűséggel volt telve levegője és napsütötte fellegek
úsztak a sötétkék égen.

– Ott futott előttem a hosszú, keskeny ösvény, kétoldalt gyönyörű
virágágyaival, ezer színben pompázó, ismeretlen, dús növényzetével és a
két óriási párduccal. Kis kezemmel minden félelem nélkül végigsimítottam
puha bundájukat, megcsiklandoztam fülüket és eljátszottam velük, mintha
csak hazaérkezésemkor üdvözöltek volna. Egyáltalán tisztára az volt az
érzésem, hogy otthon vagyok és ekkor hirtelen egy magas, szőke lány tűnt
fel az ösvényen, mosolyogva közeledve felém.

– Nos? – szólalt meg, azzal fölemelt, megcsókolt, ismét letett a földre
és kézenfogva vezetett tovább. Én egy csöppet sem csodálkoztam, sőt azt
éreztem, hogy valami nagy igazság történik velem és valami nagy gyönyör
vár rám, mintha csak olyan boldog dolgokra emlékeztetne, amelyek mellett
előbb elhaladtam anélkül, hogy észrevettem volna őket. Emlékszem: széles
vörös lépcsők tüntek fel előttünk a gyönyörű virágok között és a lépcsők
végén széles fasorba fordultunk, amelyet öreg, lombos fák árnyékoltak.

Végig a fasor két oldalán márványpadok és szobrok vonultak, amelyeken
nagyon szelid és nagyon barátságos galambok turbékoltak.

– Ezen az árnyas fasoron vezetett végig kézenfogva a karcsú, magas lány.
Tisztán emlékszem arca nemes vonalaira és drága, kedves mosolyára.
Kérdezgetett erről is, arról is, kellemes dolgokat mesélt, ha mindjárt
soha nem is tudtam visszaemlékezni rá, hogy tulajdonképpen mit is
mondott. Egyszerre egy kis, nagyon tiszta, barnaszőrű, csillogó szemű
kapucinus majom termett előttünk és megindult mellettem, mindúntalan
föl-föltekintgetetve rám. Így aztán nagy boldogságban haladtunk végig a
fasoron.

Kis szünetet tartott elbeszélésében.

– Folytasd hát, – nógattam.

– Egészen apró és jelentéktelen eseményekre is visszaemlékszem.
Elhagytunk egy öreg embert, aki babérbokrok árnyékában tépelődött, majd
egy szabad térségre érkeztünk, ahol tarka papagályok egész serege
tanyázott. Egy széles, árnyas oszlopsoron keresztül nagyon hüvös, tágas
palotához érkeztünk, amely tele volt pompás szökőkutakkal és más egyéb
gyönyörűségekkel, amikre csak az ember szíve vágyhatik.

– És volt ott egy sereg tárgy és ember, akik közül egyik-másik világosan
él ma is emlékezetemben, viszont voltak persze olyanok is, akikre már
csak bizonytalanul emlékszem vissza. Egy azonban bizonyos: mindezek az
emberek gyönyörűek és kedvesek voltak. Valami úton-módon – magam sem
tudom hogyan – rögtön éreztem, hogy mindnyájan szeretnek engem és
örülnek, hogy ott vagyok közöttük. Boldogsággal töltött el, hogy olyan
szívesen látnak és hogy szeretet sugárzik a szemükből. Igen…

Egy kicsit elgondolkozott.

– Pajtásokra találtam bennük és ez nagyon sokat jelentett előttem, mert
nagyon elhagyatott, zárkozott kis fiú voltam. Később, gyermekkoromban,
órákat töltöttem azzal, hogy mindenáron igyekeztem visszaidézni
emlékezetembe azokat a pompás játékokat, amelyeket a napsütötte pázsiton
játszottunk együtt, de érthetetlen módon éppen ezekre vonatkozólag
lehetett emlékezetemben valami hiány, mert nem tudtam visszaemlékezni
egyetlen egyszer sem arra, hogy voltaképpen hát mi is játszottunk. Hiába
erőlködtem sírva a gyermekszobámban ismét végigjátszani a játékokat,
sehogyan sem sikerült. Csak arra tudtam visszaemlékezni, hogy
nagyon-nagyon boldog voltam és csak két játszópajtásom bizonytalan
emléke tűnt fel néha-néha…

– Azután egyszerre egy szomorú, sötét asszony tűnt fel, arca sápadt volt
és komor, szemei a messzeségbe vesztek. A szomorú asszonyt hosszú, puha,
ködszínű bíborköntös vette körül, kezében könyv volt és félrevont engem
a nagy csarnok fölött elvonuló erkélyre, noha játszótársaim sehogyan sem
akartak elválni tőlem és abbahagyták a játékot, hogy úgy figyeljék, hova
visznek el engem.

– De gyere vissza hozzánk! – kiabálták. – Gyere hamarosan vissza.

– Felnéztem az asszonyra, de ő még csak észre sem vette a többieket.
Arckifejezése végtelenül meleg, de egyben nagyon szomorú is volt. Fönt,
az erkélyen egy padhoz vezetett és én megálltam mellette, készen arra,
hogy végignézzem a könyv képeit, amint kinyitotta a térdén. _A lapok
maguktól nyiltak fel._ Ujjával rámutatott az első oldalra, odanéztem és
nem tudtam hová lenni csodálkozásomban, mert a könyv élő oldalain
önnönmagamat láttam. A történet jómagamról szólott és ott láttam magam
előtt mindazt, ami velem születésem óta történt…

– Tudod, egészen csodálatos volt a dolog, mert _a könyv oldalain nem
képeket, hanem az eleven valóságot láttam._

Wallace komoran megállt elbeszélésében és kételkedően nézett rám.

– Folytasd csak – biztattam. – Értem.

– Az eleven valóság volt, igen, az eleven valóság! Emberek jöttek-mentek
a könyv oldalán és ott láttam drága édesanyámat, akit már majdnem
elfelejtettem, azután apámat, amint keményen, kiegyenesedve áll, a
cselédséget, a gyermekszobát és otthonom minden megszokott tárgyát.
Azután láttam a nagy kaput és a forgalmas uccákat, amint hullámzik
rajtuk a forgalom. Csak néztem és bámultam kételkedve az asszonyt,
arcába pislantottam, majd fordítottam a lapokon, hogy többet, egyre
többet lássak a csodálatos könyvből és végre elérkeztem oda, hogy ott
láttam magamat a járda szélén, kinn, a hosszú, fehér falba vágott ajtó
előtt és ismét azt a félelmet és aggodalmat éreztem, amely akkor
elfogott.

– És azután? – kiáltottam föl és tovább szerettem volna lapozni, de a
komoly asszony hűvös keze megakadályozott ebben.

– És most mi következik? – makacskodtam és gyermeki erőm minden
megfeszítésével igyekeztem kezemet kihúzni az övéből. Amint engedett
erőszakosságomnak és az oldal lassan átfordult, fölémhajolt, mint valami
árnyék és homlokon csókolt.

– De az új oldal nem mutatta az elvarázsolt kertet, sem a párducokat,
sem a lányt, aki kézenfogva vezetett, sem pedig játszópajtásaimat, akik
olyan nehezen engedtek el. West-Kensington egy hosszú, szürke uccáját
tárta elém, a hűvös délutánnak abban az idejében, amikor a lámpákat
kezdik gyujtogatni és én ott állottam – szegény nyomorult kisfiú –
hangosan sírva a járda szélén. Borzalmasan fájt, hogy nem tudtam
visszaszaladni drága játszópajtásaimhoz, akik olyan barátságosan és
olyan nagy szeretettel hívogattak vissza maguk közé.

– Ott állottam a szomorú, szürke uccán és ez már nem a könyv egy új
oldala volt, hanem a kegyetlen valóság. – Vajjon az elvarázsolt kert és
a szomorú anya visszatartó keze hová tünhettek?

Ismét megállott elbeszélésében és hosszasan a tűzbe meredt.

– Ó, milyen szomorú volt a visszatérés! – mondotta.

– Nos? – törtem meg végre a hosszú csendet.

– Szomorú kis gyerek lettem, aki ismét ebben a szürke, egyhangú világban
találta magát! Amint rájöttem a maga teljességében arra, hogy mit is
vesztettem, képtelen voltam erőt venni szomorúságomon. Még most is
tisztán emlékszem arra a szégyenre és megalázásra, melyet afölött
éreztem, hogy az uccán sírvafakadtam és hogy milyen megalázó volt
hazatérésem. Ismét magam előtt látom azt a jóakaratú, arany-pápaszemes
öregurat, aki megállított és megszólított.

– Szegény kis poronty – szólt hozzám –, hát elvesztél?

– _Elvesztem!_ Én, az öt és féléves _londoni_ fiú! De az öregúr tetejébe
még intett is egy kedves, fiatal rendőrnek, úgyhogy pillanat alatt
csődület támadt köröttem és emberektől körülfogva, a rendőr oldalán
kellett hazatérnem. Zokogva, félve tértem vissza az elvarázsolt kert
küszöbéről édesatyám házába.

– Ez az, amire vissza tudok emlékezni az elvarázsolt kertből – a kertből
amelynek emléke még most is változatlanul üldöz. Persze, nem tudom
megmagyarázni annak az áttetsző valószínűtlenségnek érzetét, amely az
egész dolgot körülfogta… azt a különbséget, amely elválasztja a
tapasztalatok közönséges tárgyaitól, ez… nos hát ez történt. Ha álom
volt, akkor is kétségtelen, hogy nappal végigálmodott, egészen különös
álom lehetett.

– Hm! – Természetesen odahaza kínos kérdezősködések vártak rám és rögtön
nekem esett nagynéném, apám és a nevelőnőm… szóval mindenki…

– Megpróbáltam elmondani, hogy mi történt velem és ekkor kaptam
életemben először verést apámtól azért, – _mert hazudni akartam_. Amikor
azután nagynénémnek próbáltam elmondani a velem történteket, ő ismét
megbüntetett gonosz makacsságomért. Azután mindenkinek megtiltották,
hogy egyetlen szavamat is meghallgassák a csodálatos kalandról. Még a
mesekönyvemet is elvették tőlem egy időre, mert „túlságosan képzelődő“
voltam. Igen, ezt tették velem! Hiába, atyám még a régi iskolához
tartozott…

– Így aztán történetem belémszorult. Belesuttogtam ugyan a párnámba – a
párnámba, amely könnyes és nedves volt reggelenként, amikor felébredtem.
És minden este hozzátettem imáimhoz azt a szívem legmélyéről jövő
kívánságot: „Édes jó Istenem, könyörgöm, hadd álmodjam a kertről. Ó,
Istenem, vigyél vissza az én kertembe!“

– Sűrűn álmodtam a kertről és lehet, hogy hozzátettem itt-ott valamit,
lehet, hogy álmomban egy kicsit meg is változtathattam: nem tudom… Nem
szabad elfelejtened, hogy egy egészen korai élményem apró
mozaikdarabjaiból kellett kiegészítenem a képet. E között az élményem és
gyerekkorom későbbi emlékei között azonban mindig nagy űr maradt vissza.
Volt idő, amikor lehetetlennek tetszett, hogy valaha is beszélhessek
arról a csodálatos pillanatról.

Egy egészen kézenfekvő kérdést intéztem hozzá.

– Nem – válaszolta – nem emlékszem, hogy megkíséreltem volna akkoriban
visszatalálni a kertbe. Ez most már előttem is különösnek tűnik fel, de
azt hiszem, ez után a kalandom után nagyobb gondot fordítottak
jártamra-keltemre és megakadályozták azt, hogy ismét elkóboroljak. Nem…
egészen odáig, amíg nem ismerkedtünk meg, nem próbáltam megkeresni a
csodálatos kertet. És azt hiszem, volt egy olyan időszak is – bármilyen
hihetetlennek is tűnjék most fel, – amikor tökéletesen megfeledkeztem a
kertről. Akkoriban úgy nyolc-kilenc éves lehettem. Emlékszel még rám,
mint kis gyerekre Saint Ethelstamben?

– Nagyon is!

– Ugy-e, nem látszott akkoriban rajtam, hogy milyen csodálatos álmaim
voltak?


II

Hirtelen mosolyogva rámnézett.

– Mondd, játszottad velem valaha az északnyugati átjáró keresésének
játékát?… Nem, persze, hogy nem, hiszen te nem azon az úton jártál az
iskolába, amelyen én!

– Olyan játék volt – folytatta –, amelyet minden csapongó fantáziájú
gyerek szeret játszani. A gondolat az volt, hogy megtaláljuk az
északnyugati átjárót. A megszokott út az iskolába túlságosan egyszerű és
egyhangú volt. A játék abból állott, hogy találjunk egy olyan utat,
amely nem olyan egyszerű módon vezet az iskolába. Tíz perccel előbb
indultunk el valami egészen reménytelen irányba, hogy azután szokatlan,
soha nem látott uccákon keresztül érjük el valahogyan célunkat. És egy
szép napon úgy belebonyolódtam London uccarengetegébe, hogy már-már azt
kezdtem hinni, hogy ez egyszer elvesztem a játékot és későn érek az
iskolába. Végső kétségbeesésemben még egy utolsó kísérletet tettem egy
uccával, amely zsákuccának látszott az első pillanatban, de a végén
mégis találtam egy keresztuccát. Ujult erővel rohantam végig rajta.

– Mégis csak sikerül – gondoltam, azzal magam mögött hagytam egy sor
apró, piszkos kis üzletet, amelyek megmagyarázhatatlan módon borzasztóan
ismerősöknek tüntek föl előttem és képzeld csak – egyszerre ott álltam a
hosszú fehér fal mellett, a zöld ajtó küszöbén, amely az elvarázsolt
kertbe vezetett!

– Olyan váratlanul jött a felfedezés, hogy az első pillanatban szinte
dermedtem álltam meg. Végül is hát a kert, a csodálatos kert mégsem volt
álom!

Kis szünetet tart és megállott az elbeszélésben.

– Azt hiszem, ez a második találkozásom a zöld ajtóval mutatja a
legélénkebben a különbséget, amely az iskolásfiú elfoglalt élete és a
kisgyerek határtalan ráérése között van. Akárhogyan is volt, most
másodszorra egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy szó nélkül belépjek
az ajtón. Tudod… elsősorban szinte egész gondolkodásomat az kötötte le,
hogy idején érjek az iskolába, nehogy pontosságomon csorba essék.
Egészen, bizonyos, hogy _valami_ vágy azért élt bennem, hogy belépjek az
ajtón. Igen. Feltétlenül éreztem ilyesmit… De azt hiszem, az ajtó csak
olybá tünt fel előttem, mint egy újabb akadály arra, hogy idejekorán
érkezzem az iskolába. Persze hallatlanul érdekelt a fölfedezés és
tovasiettemben agyamat csak ez foglalkoztatta, de azért folytattam
utamat. A zöld ajtó nem tudott feltartóztatni. Elrohantam mellette,
nagynehezen kiráncigáltam az órámat és azt találtam, hogy még mindig
marad vagy tíz percem – azután egyszerre ismerős környezet vett körül.
Még idején érkeztem meg – az igaz, hogy lélekzetem egészen fogytán volt
már és csuromvíz voltam az izzadtságtól – de még nem csöngettek. Még
emlékszem, milyen sietve akasztottam föl kabátomat és kalapomat.

– Egyszerűen elmentem mellette és nem léptem be az ajtón! Különös, nem?

Elgondolkodva tekintett rám.

– Persze, akkor még nem tudtam, hogy nem lesz mindig ott. Az iskolásfiú
képzelete bizony nagyon határolt. Úgy gondolom, hogy azt hittem, nagyon
mulatságos, hogy ott van az ajtó és hogy vissza tudok találni hozzá, de
hát az előadás kezdete nagyon sürgetett. Emlékszem, nagyon szórakozott
és figyelmetlen voltam aznap az iskolában, mert egyre csak arra
gondoltam, hogy milyen örömök is várnak rám azok között a gyönyörű,
különös emberek között, akiket akármikor ismét meglátogathatok. Furcsa,
hogy egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ők is örülni fognak, ha
látnak… Igen, aznap reggel úgy gondoltam az elvarázsolt kertre, mint
olyan kellemes és barátságos helyre, ahova bármikor visszavonulhatok egy
kis szórakozásra az iskolai élet megfeszített munkája elől.

– Aznap egyáltalán nem mentem arra. Másnap félnapos szünidőnk volt és
talán ez volt az oka, hogy ismét nem mentem el a zöldajtós kertbe. Nem
tudom! Csak annyit tudok, hogy ez alatt a két nap alatt az elvarázsolt
kert annyira foglalkoztatta gondolataimat, hogy végül is nem tudtam
többé magamban tartani a titkot.

– Elmeséltem mindent – hogy is hívták csak? – egy kis kócos fiúnak, akit
magunk között csak Squiffnek híttunk.

– A fiatal Hopkins volt – segítettem rajta.

– Igen, igen, Hopkinsnak hívták! Nem nagyon akaródzott elmondanom.
Valahogyan úgy éreztem, hogy ellenkezik a játék szabályaival, de mégis
megtettem. Egy darabon együtt vitt az utunk hazafelé és Hopkins fecsegő
fiú volt, úgyhogy ha nem beszéltem volna az elvarázsolt kertről, akkor
valami más szamársággal untatott volna, már pedig akkor igazán
elviselhetetlennek éreztem, hogy bármiről is beszéljek. Így aztán végre
is kiböktem a dolgot.

– Nos, ő tovább adta titkomat. Másnap a tízperces szünetben egész csomó
nagy fiú vett körül, akik félig bosszantva, félig kíváncsian az
elvarázsolt kertről faggattak.

– Ugy-e, te nem voltál közöttük? Nem, nem, azt hiszem, emlékeznék rá, ha
te is ott lettél volna… Különös érzések lakoznak egy iskolásfiúban! Meg
vagyok győződve róla, hogy dacára belső önmegvetésemnek, kicsikét mégis
csak tetszett, hogy ezek a nagy fiúk érdeklődnek kalandom után.
Határozottan emlékszem, egy pillanatig nagyon örültem, amikor Crawshaw –
ugy-e, emlékszel az idősebb Crawshawra, a zeneszerző Crawshaw fiára? –
megdícsért és azt mondta, hogy ez a legnagyobb hazugság, amit életében
hallott. De egyidejűleg azért mélységesen szégyenkeztem is afölött, hogy
elmeséltem azt, amit szent titoknak éreztem. Az a csibész Fawcett valami
tréfásat próbált mondani a zöldruhás lányról…

Wallace hangja egészen suttogóra fordult, olyan élénken élt
emlékezetében még akkor is ez a szégyen.

– Úgy tettem, mintha nem hallanám – folytatta –, amikor egyszerre
Carnaby hazug kölyöknek nevezett és elkezdett velem veszekedni, amikor
én makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy a dolog valóban megtörtént velem.
Kijelentettem, hogy nagyon is jól tudom, hol van a zöld ajtó és tíz perc
alatt valamennyiöket odavezethetem. Carnaby diadalmasan megjegyezte,
hogy ez kötelességem is és vagy bebizonyítom szavaim igazát, vagy
megfizetek hazugságomért.

– Kicsavarta valaha a te karodat Carnaby? Ha igen, akkor talán meg tudod
érteni, hogy mi történt velem. Megesküdtem rá, hogy amit meséltem, mind
igaz. Hallatlan izgalomba jöttem, a füleim égtek és egy kicsit meg is
voltam ijedve. Egészen úgy viselkedtem, mint egy szamár kis iskolásfiú
és a vége az lett, hogy ahelyett, hogy egyedül indultam volna
elvarázsolt kertem fölkeresésére, én mutattam az utat – égő orcákkal,
lázasan csillogó szemekkel, szégyenemben fülig pirulva – hat gúnyolódó,
kíváncsi és fenyegetőző iskolásfiúnak.

– Sohasem találtuk meg a fehér falat és a zöld ajtót rajta…

– Hogy érted? – kérdeztem Wallacetól.

– Úgy értem, hogy _nem tudtam megtalálni_. Ha megtalálhattam volna,
egészen bizonyosan rábukkantam volna.

– És azután, amikor egyedül mehettem, akkor sem tudtam többé megtalálni.
Sokáig nem találtam meg. Emlékszem, iskolásfiú koromban folytonosan
kerestem a zöld ajtót, de soha nem találtam rá… Soha…

– És a fiúk… – kérdeztem. – Nagyon kellemetlenek voltak?

– Utálatosak… Carnaby tanácsot ült fölöttem, hogy mit érdemlek tudatos
hazudozásomért. Emlékszem, hogyan lopakodtam haza, hogy ne vegyék észre
rajtam a sírás nyomait. De amikor végül is lefekvés után könnyekbe
törtem ki, ez már nem Carnaby miatt volt, hanem a kert miatt, a gyönyörű
délután miatt, amelyet ott reméltem tölteni, az édes, drága asszony
miatt, a rám váró pajtások miatt és a nagyszerű játékok miatt, amelyeket
meg akartam tanulni. A nagyszerű, elfelejtett játékok miatt…

– Szentül meg voltam győződve arról, hogy ha nem meséltem volna el…

– Rossz napok következtek rám ezután: az éjszakákat keresztülsírtam,
napközben pedig _egyre csak a zöld ajtót kerestem_. Két féléven át
egészen visszaestem és rossz bizonyítványokat hoztam haza. Emlékszel még
arra az időre? Persze, hogy emlékszel! Hiszen te voltál – az, aki
elhagytál számtanban és ez állított ismét talpra az iskolában.


III

Barátom egy ideig hallgatagon a vörösen parázsló kandalló tüzébe bámult.
Azután megszólalt.

– Sohasem láttam viszont egészen tizenhét éves koromig…

– Harmadszorra valósággal a szemembe szökött – éppen, amikor a
pályaudvarra hajtottam, hogy Oxfordba utazzam, ahol egy ösztöndíjért
kellett megmérkőznöm iskolatársaimmal – és akkor tünt fel egy
másodpercre. Kényelmesen hátradőltem az automobil párnáin, a számben
cigaretta füstölgött és semmi kétség: a világ legnagyobb emberének
tartottam magamat, amikor egyszerre ott láttam az ajtót, a falat és
azoknak a felejthetetlen és most mégis elérhető dolgoknak a drága
érzetét.

– Elhaladtunk mellette és engem annyira meglepett a dolog, hogy egészen
elfelejtettem megállítani az automobilt, amíg el nem hagytuk és be nem
fordultunk a sarkon. Egy pillanatig nem tudtam, hogy mit csináljak, két
ellentétes akarat birkózott bennem, azután mégis csak megérintettem a
sofőr vállát, majd kihúztam órámat.

– Igen, uram! – szólt hátra a sofőr előzékenyen.

– Hm… nos… különben semmit sem akarok! – kiáltottam feléje. – Azaz csak
azt akartam mondani, hogy már nincs sok időnk! Hajtson gyorsabban!

– Azzal tovarobogtunk…

– Elnyertem az ösztöndíjat. És aznap este, amikor megtudtam, ott ültem
kis toronyszobámban, édesapám házában a tűz előtt. Még visszacsengtek
fülemben apám dícséretei – apám ritka és sokat jelentő dícséretei –
kedvenc pipámat szívtam és egyre csak a zöld ajtóra gondoltam a fehér
falban.

– Ha megálltam volna – gondoltam –, elvesztettem volna az ösztöndíjat,
sőt egészen bizonyosan kettétörött volna egyetemi pályafutásom is! Ma
kezdem a dolgokat más világításban látni!

– Mélyen elgondolkodtam, de akkor nem kételkedtem egy pillanatig sem
afölött, hogy karrierem megérte azt, hogy áldozatokat hozzak érte.

– Azok a drága barátaim és az a tiszta légkör nagyon kedvesnek és nagyon
kellemesnek tünt föl előttem, de valahogyan egészen a távolba veszett.
Más, kézzelfogható dolgokat markoltam meg keményen. Egy másik ajtó
tárult fel előttem: karrierem ajtaja!

Ismét a tűzbe bámult. Az izzó parázs egy pillanatig kemény és határozott
vonásokat világított meg, azután ismét eltünt.

– Nos, – szólalt meg újból és felsóhajtott. – Megdolgoztam ezért a
karrierért. Sokat dolgoztam, sokat, nagyon sokat! Az elvarázsolt kertről
álmodtam ezer álmot és meg is pillantottam az ajtaját négyszer is azóta.
Igen… Négyszer! Egy ideig ez a világ olyan érdekesnek és ragyogónak tünt
fel előttem, hogy a kert félig elfakult varázsa ehhez képest túlságosan
távolinak és semmitmondónak tünt fel. Ugyan, ki akar párducokat
símogatni, amikor szép asszonyokkal és híres emberekkel vacsorázott
előző este? Oxfordból mint a legtöbbet igérő reménység jöttem Londonba,
mint aki egészen nagy és jelentős eredményeket ért el az egyetemen.

– És mégsem voltam megelégedett.

– Kétszer voltam szerelmes – szerelmeimről nem fogok beszélni –, de
egyízben, amikor útban voltam valakihez, aki tudom, kételkedett abban,
hogy el merek-e hozzá menni, egyszerre csak ott láttam magam előtt a
fehér falat és az ismerős zöld ajtót…

– Különös – mondtam magamban – mindig azt hittem, hogy ez a hely valahol
egészen másutt van. Ez az a hely, amelyet valahogyan sohasem tudtam
megtalálni… nappal álmodott álmaimnak csodálatos helye!

– Azzal elmentem mellette, kitartva eredeti elhatározásom mellett. Aznap
a kert és az ajtó egyáltalán semmiféle hatást nem gyakorolt rám.

– Éppen csak egy másodpercig megfordult ugyan agyamban, hogy legalább
megpróbáltam kinyitni az ajtót, hiszen legfeljebb három lépést kellett
volna csak megtennem, de aztán arra gondoltam, hogy az is csak
feltartóztatna utamban, már pedig akkor azt képzeltem, hogy becsületbeli
kötelességem pontosan megjelenni a megbeszélésen. Később már megbántam
pontosságomat, hiszen legalább is bekukucskálhattam volna az ajtón,
integethettem volna a párducoknak, de most már elég okos voltam ahhoz,
hogy ne keressem azt, amit hiába keresnék. Igen: nagyon szomorú voltam
akkor…

– Évek nehéz munkája következett ezután és soha még csak nem is
pillantottam meg a csodálatos ajtót. _Csak mostanában találtam rá
ismét!_ Már-már szomorú és keserű dolognak éreztem, hogy soha többé nem
láthatom újból az ajtót.

– Talán – folytatta – egy kicsit túl is dolgoztam magamat, talán az
tette, hogy kezdtem érezni, mint jelent negyven év terhe az ember
vállán… Nem tudom… Annyi azonban bizonyos, hogy az a könnyedség,
amellyel idáig dolgomat végeztem, egészen eltünt és hozzá éppen akkor,
amikor az új nagy politikai események legjobban követelték volna, hogy
teljes erőmmel küzdjek. Nem különös? Az életet kezdem fárasztónak
találni és jutalmait, mennél közelebb jutok hozzá, olcsóknak és
értékteleneknek látom. Egyszerre – nemrégiben – hallatlanul vágyódni
kezdtem a kert után. Igen – és azóta háromszor láttam.

– A kertet?

– Nem – az ajtót! És nem léptem be rajta!

Végtelen fájdalom ült ki arcára, amint áthajolt az asztalon felém és úgy
folytatta:

– Háromszor lett volna rá módom – háromszor! De esküszöm, ha még egyszer
alkalmam kínálkozik rá, belépek az ajtón és itthagyom ezt a port és
meleget és itt hagyom a hiúságnak ezt a hideg csillogását, itt hagyom
ezeket a fárasztó reménytelenségeket. Itt hagyom és nem térek többé
vissza! Most már ott fogok maradni…

– Megesküdtem rá és amikor eljött az ideje – _nem mentem_…

– Egy éven belül ismét háromszor mentem el az ajtó mellett és sohasem
léptem be rajta. Háromszor egy év alatt…

– Az első alkalmat akkor mulasztottam el, amikor a parlamentben
váratlanul majdnem leszavazták a kormányt, úgyhogy végül is csak három
szavazattöbbséget tudtunk felmutatni. Emlékszel? Senki sem gondolta a
kormánypárt oldalán és azt hiszem, nagyon kevesen voltak a túloldalon is
– akik számítottak volna erre a hirtelen szavazásra. Barátommal kint
vacsoráztam unokahugánál Brentfordban, amikor váratlanul telefónon
felhívtak a parlamentből és tüstént automobilba kellett ülnöm. Az utolsó
percben érkeztem a parlamentbe és ezen az úton pillantottam meg a falat
és az ajtót a holdvilágban!

– Istenem! – kiáltottam fel.

– Mi az? – kérdezte barátom.

– Semmi! – válaszoltam és ezzel ismét eltünt az alkalom hosszú időre.

– Nagy áldozatot hoztam – jegyeztem meg a parlamentben vitarendezőnk
előtt.

– Mindnyájan így vagyunk ezzel – válaszolta könnyedén s azzal máris
tovább rohant.

– Nem tudom, tehettem-e volna akkor máskép.

– És a legközelebbi alkalom akkor lett volna, amikor édesatyám halálos
ágyához siettem, hogy utolsó istenhozzádot mondjak neki. A körülmények
parancsoló szavával akkor sem szállhattam szembe. De a harmadik alkalom
már egészen más volt és hozzá alig egy hét előtt történt. Még most is a
szememre vetem, valahányszor eszembe jut. Gurkerrel és Ralphsszel
vacsoráztam – tudod, most már nem titok többé, hogy Gurkerrel végre
összebékültünk – és beszélgetésünk egészen bizalmasra fordult. Arról
volt éppen szó, hogy milyen állást foglaljak az újjáalakított
kabinetben. Igen… igen. Ez a dolog már el van intézve, ha még nem is
szabad róla beszélni, de hát előtted nincs értelme titkolóznom. Igen…
köszönöm… köszönöm! De hadd folytassam történetemet.

– Azon az éjszakán nagy események lógtak a levegőben. Nagyon kényes volt
a helyzetem. Nagyon szerettem volna végleges választ kapni Gurkertől, de
ebben megakadályozott Ralphs jelenléte. Agyam minden megfeszítésével
azon erőlködtem, hogy életben tartsam azt a könnyed és felületes
társalgási hangot, amely nem teszi túlságosan feltünővé, hogy
tulajdonképpen mifelé is igyekszem. Nem tehettem mást. Ralphs
viselkedése azóta nagyon is igazolta óvatosságomat… Tudtam, hogy Ralphs
hazafelé menet elválik tőlünk és akkor módom lesz Gurkert nyilt
őszinteséggel megkérdeznem. Hiába, az embernek sokszor ilyen apró kis
cselekhez kell folyamodnia…

– És ekkor történt, hogy egyszerre ismét szemközt találtam magamat a
fehér fallal és a zöld ajtóval!

– Beszélgetésbe mélyedve haladtunk el mellette. Elhaladtam mellette… Még
most is magam előtt látom Gurker éles profiljának és cilinderének
árnyékát, amint a zöld ajtóra vetődik és látom a magam árnyékát és
Ralphsét, amint elsétáltunk mellette.

– Kezemmel érinthettem volna és mégsem mozdultam…

– Ha elbúcsúzok tőlük s bemegyek – gondoltam magamban –, mi történik?

– Nagyon vágytam arra, hogy Gurkerrel végre beszéljek, így nem tudtam,
mit válaszoljak az önmagamnak feltett kérdésre.

– Azt fogják gondolni, megőrültem – gondoltam. – És ha éppen most tünnék
el! Szinte láttam magam előtt a reggeli lapok hatalmas, három hasábos
címeit:

EGY HÍRES POLITIKUS CSODÁLATOS ELTÜNÉSE!

– Ez azután eldöntötte a dolgot. Ezer ilyen apró világi szamárság
fordult meg agyamban…

Azzal szomorú mosollyal felém fordult s nagyon halkan hozzátette:

– Íme, itt állok!

– Itt állok! – folytatta. – És ismét elmulasztottam az alkalmat. Egy év
alatt háromszor kínálkozott fel valósággal az ajtó – az ajtó, amely a
béke, a gyönyörök, a szépség kertjébe vezet és én, Redmond, nem éltem
egyszer sem az alkalommal… És most már örökre eltünt…

– Honnan tudod?

– Tudom! Tudom… Most már nincs más hátra, mint hogy folytassam
megkezdett utamat és vállaljam elhatározásom minden terhét. Azt mondod,
sikereim vannak. Nos – ez igaz.

Egy mogyorót vett fel az asztalról.

– Bárcsak ez volna minden – mondotta, azzal ezer darabra törte a
mogyorót.

– Még valamit szeretnék mondani, Redmond. _Ez megöl engem!_ Két hónapja,
majdnem tíz hete, nem tudok dolgozni és lelkiismeretemet folytonos
szemrehányásokkal illetem. Éjszakánként – amikor kevésbé valószínű, hogy
felismernek – kimegyek az uccára. Kóborlok. Igen, kóborlok! Vajjon mit
gondolnának rólam az emberek, ha tudnák? A kabinet egyik tagja, a
legfontosabb tárca birtokosa, éjszaka egyedül kóborol az üres uccákon…
Lelkét bánat emészti… sokszor majdnem hangosan siránkozik egy ajtó után…
_egy kert után!_


IV

Most is magam előtt látom sápadt arcát és a különös, lángoló tüzet,
amely szemeiben égett. Valósággal él előttem ma este a képe. Itt ülök
lakásomban, visszaidézve szavait és hangját és mellettem fekszik az
estilap, amely halála hírét hozza.

Ebéd alatt a klubban másról sem beszéltünk.

Kora reggel találták meg holttestét egy mély gödörben, a kensingtoni
pályaudvar építkezései mellett. Két aknát húztak déli irányban és
deszkafal keríti el a mély árkokat a közönség elől, melybe a közelben
lakó munkások kedvéért kis ajtót vágtak. Az ajtót elfelejtették
éjszakára bezárni és ezen keresztül vezetett útja…

A legvadabb gondolatok kergetőznek agyamban.

Úgy látszik, gyalog tette meg a hosszú utat aznap éjjel a parlamentből –
az utolsó ülésszak alatt sűrűn előfordult, hogy éjszaka gyalog ment haza
– és szinte látom magam előtt magas karcsú alakját, amint lassú, kimért
léptekkel rójja az üres és kihalt uccák sorát. Vajjon a közeli állomás
halványan pislogó lámpái egyszerre fehér falnak mutatták a durva
palánkot? A végzetes, nyitvafelejtett ajtó valami emléket ébresztett
benne?

Végül is volt-e egyáltalán valaha az a zöld ajtó egy fehér falban?

Nem tudom! Én csak egyszerűen elmondom a történetet, ahogy _ő_ tőle
hallottam. Olykor magam is kezdem hinni, hogy Wallace a véletlenek
csodálatos találkozásának áldozatául esett, amely összezavarta agyában
egy példátlanul élénk hallucináció emlékét, egy nyitvafelejtett
deszkaajtóval.

Nem bánom, gondoljanak ostobának és könnyenhívőnek, de meg vagyok
győződve arról, hogy Wallace természetfölötti képességei megsugták, hogy
azon az ajtón keresztül nyitva áll előtte a menekülés útja egy másik,
szebb és boldogabb világba.

Lehetnek, akik azt mondják, hogy végül is Wallace mégis csak csalódott.
De hát csalódott-e Wallace? Itt érkezünk el az álmodozó legbensőbb
titkának magvához. Mi, közönséges emberek _ezt_ a világot egyszerűnek és
kellemesnek látjuk és a mi gondolkodásunk szerint Wallace ebből a
biztonságos világból a sötétbe, a veszélybe és a halálba ugrott.

De vajjon ő is így látta-e a dolgokat?



A néhai Mr. Elvesham története

Tudom, hogy nem hiszik el azt a történetet, amit most leírok, de
szeretném, ha legalább mást meg tudnék menteni attól, hogy hasonló dolog
áldozatául essék. A soron következő áldozat talán okul balsorsomon, ha a
magam esete teljesen reménytelen is. Különben is, én már valamennyire
bele is nyugodtam sorsomba.

Edward George Edennek hívnak. Trenthamban születtem Staffordshire
grófságban, ahol az atyám főkertész volt. Három éves voltam, amikor
anyámat elvesztettem és ötéves, amikor atyám meghalt. Nagybátyám, George
Eden fiává fogadott. Nagybátyám agglegény volt és Birmingham egyik
legismertebb ujságírója. Gondos nevelésben részesített és egyre sarkalta
ambiciómat, egészen haláláig, ami négy év előtt következett be.
Nagybátyám rámhagyta egész vagyonát, ami körülbelül ötszáz font
sterlinget tett ki az adósságok kifizetése után. Tizennyolc éves voltam
ekkor. Nagybátyám végrendeletében azt tanácsolta, hogy fordítsam
örökségemet tanulmányaim befejezésére. Már akkor elhatároztam, hogy
orvos leszek és egyrészt nagybátyám postumus bőkezűsége, másrészt
jószerencsém egy iskolai versenyen hozzásegített ahhoz, hogy
beiratkozhassam a londoni egyetem orvosi fakultására.

Történetem kezdetén az University-street 11/a alatt laktam egy kis
padlásszobában, amely bizony csak igen-igen hiányosan volt berendezve és
amelynek az ablakain a szél ki-bejárt. Minden szabad időmet ebben a kis
szobában töltöttem, mert féltve őriztem garasaimat, hogy tanulmányaim
befejeztéig ne fogyjak ki a pénzből.

Egy pár lyukas cipőt vittem éppen a suszterhoz, amikor először
találkoztam a kis, sárgaarcú öregúrral, akinek sorsával életem azóta
annyira összefonódott. A járda szélén állott és bizonytalanul bámult a
házszámra, amikor kiléptem a kapun. Szemei – fáradt, szürke szemek
voltak, vörös szemhéjakkal – kétségbeesetten mérték fel az épület
magasságát, majd amikor engem megpillantott, egész arckifejezése
egyszerre végtelen barátságosra fordult.

– A legjobbkor jött – mondotta. – Elfelejtettem lakása címét. Hogy van
Mr. Eden?

Egy kicsikét elcsodálkoztam az idegen barátságos megszólításán, mert még
soha életemben nem találkoztam ezzel az emberrel, meg aztán bántott is
kissé, hogy éppen egy pár lyukas cipővel a hónom alatt kellett vele
találkoznom.

Ő észre is vette, hogy nem nagyon örülök a megszólításnak.

– Persze, most azon töri a fejét, hogy ki az ördög is lehetek én?
Biztosítom, hogy barátja vagyok. Én már máskor is láttam, ha ön mindjárt
nem is vett engem észre. Hol válthatnánk egymással egy-két nyugodt szót?

Pillanatig haboztam. Padlásszobám reménytelen sívárságával nem akartam
megismertetni az idegent.

– Talán az uccán volna a legjobb – válaszoltam. – Sajnos, nem áll
módomban…

Kézmozdulatom minden szónál ékesebben fejezte be a mondatot.

– Tényleg ez volna a legjobb… – mondotta bizonytalanul s először
felfelé, azután lefelé pillantott az uccán. – Az uccán? Merre menjünk?

Megindultunk a suszter irányába, de én az első sötét uccasarkon
észrevétlenül elhajítottam a lyukas cipőt.

– Nézze, – mondotta sétatársam minden átmenet nélkül – amit mondani
akarok, időt vesz igénybe. Jöjjön és ebédeljen velem, Mr. Eden. Én már
öregember vagyok, nagyon öreg és bizony gyönge hangom nem tud
megbirkózni az ucca zajával…

Csontos, ráncos kezét rábeszélőn a vállamra tette.

Még elég fiatal voltam akkor, hogy egy öregúr meghívását elfogadhassam,
de azért mégsem mondhatnám, hogy túlságosan megörültem volna ennek a
váratlan meghívásnak.

– Azt hiszem jobban… – kezdtem, de társam nem hagyta a mondatot
befejezni.

– Nekem viszont így esnék jobban, – vágott a szavamba – és ősz hajammal
talán kiérdemeltem, hogy tekintettel legyen rám.

Így aztán beleeegyeztem és vele mentem. Blavitiskihez vitt ebédelni.
Nagyon lassan kellett járnom, hogy minduntalan el ne hagyjam. Az
étteremben olyan ebédet ettem végig, amilyent még életemben soha és
közben ráértem jobban szemügyre venni újdonsült barátomat. Kiborotvált
arca puha és ráncos volt, aszott ajkai lazán takarták csak hamis
fogsorát, piszkosszürke haja nagyon hosszú volt és ritka. Borzasztóan
kicsinek találtam az öregurat, – bár általában a legtöbb ember hozzám
képest alacsony – vállai horpadtak voltak és háta görbe. Lehetetlen volt
észre nem vennem, hogy mialatt ebédeltünk, nem vette le szemét rólam és
pillantása különös irigységgel futott végig alakomon, széles vállaimtól
napbarnitotta kezemig, aztán megint fel egészséges fogaimig.

– Nos és most – mondotta, amikor cigarettára gyujtottunk – el kell
mondanom, hogy tulajdonképpen mi is hozott minket össze.

– Előre kell bocsájtanom, hogy én már öreg ember vagyok, nagyon öreg
ember – egy pillanatra megállott beszédében, azután folytatta: –
Bőségesen van pénzem és miután rövidesen távoznom kell ebből a világból,
nincsen kire hagynom. Nincsen gyermekem, nincsenek rokonaim…

Rögtön eszembejutott, hogy ezzel a mondókával bizonnyal a bizalmamat
akarja elnyerni és szilárdul eltökéltem, hogy résen leszek és nem hagyom
ötszáz fontos örökségem szerény maradványait kicsalni. Az öreg tovább
mesélte, milyen rossz egyedül élni és milyen gondot okoz neki, hogy mit
csináljon vagyonával.

– Gondoltam erre, gondoltam arra: kórházakra, jótékonycélú
intézményekre, ösztöndíjakra és könyvtárakra, míg végül is arra az
elhatározásra jutottam, – és tekintetét mereven rámszögezte ezeknél a
szavaknál – hogy keresek egy fiatal diákot, akit az ambició tüze hevít,
amellett jóeszű, szegény ember, testben lélekben egyképp egészséges és
azt – egy szónak is száz a vége – örökösömmé teszem: mindenemet
nekiadom, amim csak van.

Még egyszer megismételte.

– Mindenemet neki adom, amim csak van, így azután egyszerre megszabadul
mindazoktól a gondoktól és bajoktól, amik eddig nyomták a vállát.

Igyekeztem olyan képet vágni a dologhoz, mint akit egyáltalán nem
érdekel mindez. Azt hiszem, azért hipokrita megjegyzésem kicsikét
átlátszó volt:

– És ezért bizonyosan igénybe akarja venni a segítségemet, hogy
megtalálja azt az embert.

Elmosolyodott és cigarettája füstjén keresztül rámpillantott. Én is
elnevettem magamat.

– Milyen karrier nyilna meg azelőtt az ember előtt! – mondotta. –
Valósággal irigységgel tölt el a gondolat, hogy amit egy életen át
keserves nélkülőzésekkel megtakarítottam, egy idegen ember könnyű
szívvel költi el…

– De persze, feltételeim vannak és az illetőnek terheket is kell magára
vállalnia. Például fel kell vennie a nevemet. Az ember nem kaphat meg
mindent úgy, hogy ne adjon érte cserébe semmit. Aztán pontosan be kell
számolnia életkörülményeiről. Elsősorban egészségesnek _kell_ lennie.
Ismernem kell családfáját, tudnom kell, miben haltak meg szülei és
nagyszülei, szóval magánéletének legapróbb részleteivel is tisztába kell
jönnöm.

Ez egy kicsit lehütötte lelkesedésemet.

– Igen – csapott le válasza. – Ön! Ön!

Szót se tudtam válaszolni. Képzeletem szárnyakat kapott és velem
született szkepticizmusom sem volt képes megbirkózni vadul csapongó
fantáziámmal. Csöpp hálát sem éreztem magamban… azt se tudtam, mit
mondjak és hogyan mondjam.

– De mért éppen engemet választott? – szólaltam meg végül is.

Haslar professzor beszélt rólam előtte – mesélte az öreg – és a
professzor úgy írt le engem, mint az egészséges és józaneszű fiatalember
prototipusát és az öreg éppen ilyen emberre akarta hagyni vagyonát.

Ez volt az első találkozásom az öreggel. Nagy titokzatossággal vette
körül magát, egyelőre még a nevét sem akarta elárulni és miután néhány
jelentéktelen kérdésre válaszoltam, szó nélkül otthagyott a vendéglő
kijáratánál.

Megfigyeltem, hogy egész marék aranypénzt vett elő zsebéből, amikor
kifizette a számlát.

Szinte különös volt már, hogy mennyire ragaszkodott a testi egészséghez.
Megállapodásunk értelmében még aznap nagyösszegű életbiztosítást
kötöttem és a következő héten minden időmet lekötötték a
biztosítótársaság orvosai, akik csapatostul jöttek szomorú
padlásszobámba egészségi állapotomat megvizsgálni. Az öreget azonban még
ez sem elégítette ki és ragaszkodott ahhoz, hogy vizsgáltassam felül
magam a nagy Henderson doktorral.

Pünkösd előtti pénteken jutott végre végleges elhatározásra az öreg.
Késő este volt, – úgy kilencre járt az idő – amikor lehivatott az
uccára. Éppen utolsó kisérleteimet végeztem kémiai szigorlatomra, de a
hívásnak természetesen azonnal engedelmeskedtem. Az öreg ott állott a
kapu előtt, egy fáradt gázlámpa bágyadt világában és arcán az árnyékok
furcsa táncot jártak. Talán még görnyedtebbnek tetszett, mint amikor
először találkoztunk és arca is azóta egészen beesett. Hangja remegett
az izgalomtól.

– Minden a legnagyobb rendben van, Mr. Eden – szólalt meg – minden a
legnagyobb rendben van. Ma éjszaka velem vacsorázik és megünnepeljük,
hogy utódommá lép elő.

Fuldokló köhögés szakította meg beszédét.

– Látja, nem kell majd sokáig várnia – mondotta zsebkendőjével
törölgetve ajkait, míg szabad kezének csontos ujjaival megmarkolta
kezemet. – Semmi kétség, nem kell sokáig várnia…

Kocsiba szálltunk és tisztán emlékszem még ma is, milyen ellentétben
állott a könnyű, gyors mozgás a gáz, az olaj és a villanylámpák messze
magunk mögött maradó fényével, a sétáló emberek tömegével és éppen olyan
jól emlékszem a Regent-streeti vendéglőre, ahol dús vacsorát
fogyasztottunk el.

Először bántott az elegáns pincér pillantása, amellyel több mint
egyszerű ruhámat mustrálgatta és zavartak az olajbogyó magjai, de amikor
végre is a pezsgő felmelegítette véremet, önbizalmam visszatért. Az öreg
egyre csak magáról beszélt. Már a kocsiban megmondotta a nevét: Egbert
Elvesham volt, a nagy filozófus, akinek a nevét már iskolásfiú koromban
megtanultam tisztelni. Hihetetlennek tetszett nekem, hogy az az ember,
akinek az esze már olyan régóta uralkodott fölöttem, egyszerre mint
rokkant öreg úr mutatkozik be, de azt hiszem, minden fiatalember így
jár, aki váratlanul világhíresség elé kerül.

A jövőről beszélt és elmondotta, hogy milyen házaknak, írói
tulajdonjogoknak és egyéb vagyontárgyak birtokába kerülök rövidesen,
mihelyst élete máris csak gyéren csörgedező patakja egészen elszikkad.
Sohase képzeltem, hogy a filozófusok ilyen gazdagok.

Az öreg az irigység bizonyos nemével szemlélte, milyen étvággyal eszem a
vacsorát és milyen mohón iszom a pezsgőt.

– Milyen életerő él magában! – jegyezte meg, azután egy sóhajjal,
mondhatnám a megkönnyebbülés sóhajával hozzátette: – Nem fog sokáig
tartani…

– Nos, talán van jövőm – jegyeztem meg a pezsgőtől mámorosan – és most
az a kitüntetés is _fog_ érni, hogy az Ön nevét viselhetem. De Ön mögött
viszont ragyogó mult áll, olyan mult, amely igazán többet ér az én egész
jövőmnél.

Tagadólag rázta a fejét és mosolygott.

– Valóban elcserélné vele a jövőjét?

A pincér megjelenése, karján likőrös üvegekkel telt tálcával,
megszakította beszédében.

– Talán nem esik majd nehezére felvenni a nevemet és jól fog esni
tetejébe vagyonom birtokába is jutni, de valóban hajlandó volna éveim
súlyát is magára venni?

– Az ön tudásával és tapasztalataival mindenesetre – jegyeztem meg
udvariasan.

Ismét elmosolyodott:

– Köményt mind a kettőnknek, parancsolta a pincérnek, azzal figyelmét
egy kis papirzacskóra fordította, amelyet zsebéből vett elő. Ez a
félóra, a vacsora utáni félóra, a legjobb idő apróbb dolgok
elintézésére. Itt van valami azokból a felfedezéseimből, amikről nem tud
a világ.

Remegő sárga ujjaival felnyitotta a papirzacskót és egy rózsaszín port
mutatott nekem.

– Ez – mondotta – nos, ki kell találnia, hogy mi ez? Öntsön akármily
keveset is belőle a likőrjébe s azt fogja érezni, hogy a mennyországban
van.

Nagy szürke szemét kifürkészhetetlen tekintettel az enyémbe
mélyesztette.

Valósággal megdöbbentett, hogy ez a nagyeszű ember likőrök ízének
javítására fordítja drága idejét. Mindazonáltal érdeklődést tetettem
gyöngéjével szemben, hiszen eléggé részeg voltam ahhoz, hogy ne tudjak
többé tisztán gondolkozni.

A por felét az én poharamba öntötte, a másik felét a sajátjába, azután
egyszerre egészen váratlanul, különös méltósággal rám emelte poharát.
Követtem példáját és koccintottunk.

– A gyors utódlásra – mondotta és ajkai felé emelte a poharat.

– Nem arra – vágtam közbe hirtelen –, nem arra!

Az öreg, kezében a likőrös pohárral, mozdulatlanná dermedt, csak égő
szemei meredtek az enyémekbe.

– A hosszú életre – mondottam én.

Pillanatig habozott.

– Nos, a hosszú életre – válaszolta és fölkacagott.

Nevetése olyan volt, mintha egy kutya ugatta volna el magát hirtelen és
egymás szemébe nézve kiittuk a kis poharak tartalmát. Pillantását percre
se vette le arcomról és amint kiürítettem poharam tartalmát, különös
izgalom futott végig rajtam. Az első korty agyamat vad táncra perdítette
és koponyámban valósággal fizikai nyugtalanságot éreztem. Azt se tudom,
milyen ize volt az italnak, csak szürke szemeinek perzselő tekintete
maradt meg tisztán emlékezetemben.

Mintha egy örökkévalóságba telt volna, míg kiittam a kis pohár tartalmát
és közben egyre vadabbul és vadabbul rajzottak agyamban a gondolatok.
Félig elfelejtett dolgok, különös, bizonytalan emlékek képei tüntek föl
minduntalan tudatom küszöbén, hogy a következő pillanatban ismét örökre
eltünjenek.

Végre is az öreg törte meg a csendet. Hirtelen lecsapta poharát:

– Nos? – kérdezte.

– Fenséges – válaszoltam, jóllehet nem is éreztem az ital ízét.

Fejem szédült. Leültem. Agyamban vad káosz gomolygott. Lassan-lassan
azonban mégis kitisztult szemeim előtt és a tárgyakat nagyon élesen
láttam, de egészen apróknak tüntek fel, mintha csak valami kicsinyítő
tükörbe pillantottam volna.

Az öreg modora hirtelen egészen megváltozott. Ideges sietség vett rajta
erőt. Elővette óráját és félrehúzta arcát, amint rám pillantott.

– Tizenegy óra hét perc! És tizenegy óra huszonötkor indul a vonatom!
Azonnal indulnunk kell.

A számlát kérte és nagynehezen belebujt kabátjába. A következő percben
már búcsúztam is tőle, kocsija ajtajában.

Még mindig nem tudtam megszabadulni attól, hogy a tárgyakat éles
apróságban lássam és – hogyan is fejezzem ki magamat? – nemcsak így
láttam, hanem úgy is éreztem, mintha egy megfordított gukkeren néznék
keresztül.

– Az az ital… – mondotta búcsúzásközben az öreg úr, végigsimítva kezével
homlokán. – Nem lett volna szabad beadnom. Holnap reggel fájni fog a
feje tőle. Várjon csak. Itt van – azzal a kezembe nyomott egy kis lapos
valamit, ami mintha aszpirin lett volna –, vegye be ezt egy pohár
vízben, amikor lefekszik. De vigyázzon, ne vegye be előbb, csak amikor
lefekszik. Ettől ki fog tisztulni a feje. Ez minden. Fogjunk még egyszer
kezet… Futurus!

Megráztam csontos ujjait.

– Isten vele – mondotta és szemei furcsa pillantásából arra
következtettem, hogy ő is egy kicsit az imént fogyasztott különös
folyadék hatása alatt áll.

Hirtelen még valami juthatott az eszébe, mert váratlanul belső zsebébe
nyúlt és kivett egy másik csomagot is. A papírosba csavart henger
egészen olyan volt, mint egy borotvaszappan.

– Itt van – mondotta –, majdnem elfelejtettem. Ne nyissa ki addig, amíg
holnap nem találkozunk, de tegye el már most.

A tekercs olyan nehéz volt, hogy majd elejtettem.

– Rendben van – kiáltottam utána, mert közben a kocsi már elindult és
már csak az ablakon keresztül láttam az öreg tovatünő arcát. Csak most
vettem jobban szemügyre a kis csomagot, amit a kezembe nyomott. Két
végén és szélein vörös pecsétek zárták le szinte hermetikusan.

– Ha ez nem pénz – gondoltam magamban –, akkor platina vagy ólom.

Gondosan belső zsebembe tettem a hengert, azután még mindig zúgó aggyal
hazafelé indultam. Élénken emlékszem utam minden apró mozzanatára, olyan
különös volt. Annyira még mindig magamnál voltam, hogy észrevegyem
különös állapotomat és azon törtem a fejemet, vajjon ópium volt-e a
különös por, amit az öreg a poharamba szórt.

Nehéz leírni különös állapotomat és talán még úgy fejezem ki magamat a
legjobban, ha azt mondom, hogy mintegy lelki megkétszereződést éreztem.
Hogyan is fejezzem ki magamat? Talán olyan volt, mint amikor a jó
színész nyugodtan rádnéz, azután elfintorítja az arcát és íme, egy
egészen más személy áll előtted.

Egyszerre egészen megzavart, hogy fantasztikus emlékek ébredtek
agyamban.

Harminc év előtt – futott át agyamon – ezen a helyen vesztem össze a
bátyámmal. A járókelők legnagyobb megrőkönyödésére persze harsány
nevetésre fakadtam, hiszen harminc év előtt még nem is éltem, aztán meg
nem is volt soha bátyám. Az ital tényleg valami folyékony szamárság
lehetett, mert sehogyan sem tudtam elvesztett bátyám emlékétől
szabadulni.

Utam további folyamán az őrültség megint más formákat öltött. Elkezdtem
eltünt boltok emlékét felidézni agyamban és összehasonlítottam az ucca
mai képét azzal, amilyen régen volt. A zavaros gondolkodás egyáltalán
nem szokatlan valami, ha valaki annyit ivott, mint én, de nem tudtam
sehogyan sem megmagyarázni azokat a fantasztikus emlékeket, amelyek
valósággal belopakodtak agyamba és még kevésbé tudtam megmagyarázni,
hogy az emlékek egy másik csoportja viszont teljesen eltünt. Megálltam
egy tudományos szaküzlet előtt és agyam minden erejének megfeszítésével
törtem a fejemet azon, hogy mi közöm is van hozzá.

– Persze – jöttem rá a végén – holnap reggelre három békát igért nekem.
Érthetetlen, hogy szinte megfeledkeztem róla.

Egészen más úton mentem haza, mint amelyen rendesen szoktam járni és
amikor végül is megérkeztem az University-streetre, nem jutott eszembe a
tulajdon házszámom. Csak hosszas gondolkodás után jöttem rá, hogy a 11/a
alatt lakom, de még akkor is úgy rémlett, mintha a számot egy rég
elfelejtett ember említette volna előttem. Megpróbáltam ismét felidézni
a vacsora emlékét, de ha megöltek volna, sem tudtam visszaemlékezni
vendéglátó házigazdám arcára. Csak bizonytalan körvonalait láttam magam
előtt, mint ahogy az ember önmagát látja az ablakban, amint kinéz rajta.
Helyette viszont csodálatosképpen tisztán és világosan láttam magam
előtt saját külsőm képét, amint ott ülök az asztalnál, kipirult arccal,
ragyogó szemmel.

– Be kell vennem ezt a másik port – határoztam el magam – ez már kezd
kibírhatatlan lenni.

A hall ellenkező oldalán kerestem a gyertyát és fogalmam sem volt róla,
hogy a szobám hányadik emeleten fekszik.

– Semmi kétség – gondoltam –, be vagyok rúgva… – és azzal, mintha csak
be akartam volna bizonyítani szavaim igazságát, elestem a lépcsőházban.

Az első pillanatban szobám egészen idegennek tünt fel. „Milyen
nyomorúságos“, gondoltam és körülnéztem. Csak nagynehezen tudtam
leküzdeni ezt az érzésemet és csak lassan szoktam hozzá környezetemhez.
Íme, a falon ott lógott az öreg tükör, sarkában apró fényképeimmel és
hétköznapi ruhám ott feküdt az ágyon kiteregetve.

És mégis, az egész dolog mintha mégsem lett volna valóság. Agyamban
minduntalan az az ostoba gondolat bukkant fel, hogy vasúti kupéban ülök
és az ablakon át egy ismeretlen állomás perronjára bámulok.
Megkapaszkodtam az ágy szélébe és úgy igyekeztem megnyugtatni magamat.

– Bizonyosan a clairevoyance egy különös esetével állok szemben… Nos,
nem baj, majd holnap leírom megfigyeléseimet.

A hengeralakú csomagot letettem az öltözőasztalra és lassan vetköződni
kezdtem. Még mindig úgy éreztem, mintha mostani érzéseim képén egy más,
idegen kép ütközne minduntalan keresztül.

– A csodába is – kiáltottam fel –, az érzékeim játszanak velem, vagy
valóban két helyen volnék egyidőben?

Félig levetkőzve feloldottam a kapott szert egy pohár vízben és
egyhajtásra kiittam. Még mielőtt az ágyba kerültem volna, agyam egészen
kitisztult. Alig hajtottam a párnára a fejemet, már el is aludtam.

Hirtelen ébredtem fel álmomból, amelyben egymást kergették a
rémesnél-rémesebb fenevadak. A hátamon feküdtem. Különös ízt éreztem a
szájamban, minden porcikám fájt és egész testemben fáradtnak éreztem
magamat. Mozdulatlanul fekve maradtam továbbra is, abban a reményben,
hogy a különös érzés elmúlik és hogy megint sikerül egy kicsit
elaludnom. De ehelyett közérzésem csak rosszabbodott. Eleinte sehogyan
sem tudtam rájönni, hogy mi a baj. A szobában még mindig majdnem egészen
sötét volt és a bútorok nagy fekete foltoknak látszottak.

Először az ötlött agyamba, hogy valaki talán bejött a szobámba, hogy
ellopja szépen becsomagolt pénztekercsemet, de hiába feküdtem lehunyt
szemmel, alvást tetetve, továbbra is ágyamban: senki sem mozdult és
lassan-lassan rájöttem, hogy csak képzelődés volt az egész.
Mindazonáltal továbbra is úgy éreztem, hogy valami nincs rendben. Erőt
véve gyengeségemen, fölültem ágyamban és körülnéztem a sötétben. Még így
se tudtam rájönni, hogy mi a baj. Végigjártattam pillantásomat a
bizonytalan árnyakon, amelyek függönyöket, könyvszekrényt, asztalt és
székeket jelentettek és csak ekkor kezdtem rájönni, hogy a bútorok
körvonalaiban van valami idegenszerű. Megfordították volna az ágyamat? A
könyvszekrénynek ott lent kellene állania és helyette valami világos
tárgyra esett a pillantásom, ami egyáltalán nem látszott
könyvszekrénynek és nem lehetett a székre dobott ingem sem.

Erőt véve gyermekes rémületemen, felhajtottam paplanomat és kidugtam
lábamat az ágyból. Ahelyett, hogy földet értem volna, a lábam jóformán
még a matrac szélét sem érte el. Végre is az ágy szélére ültem. Az ágy
fejénél ott kellett volna állnia a gyertyának a törött széken.
Kinyujtottam utána a karomat és – a semmibe markoltam. A sötétben
tapogatózni kezdtem és kezem beleütközött valami nehéz, puha, vastag
dologba, amely suhogó hangot adott az érintésre. Megragadtam a különös
valamit és kiderült róla, hogy függöny, amely az egész ágyat körülveszi.

Erre már egészen felébredtem és kezdtem rájönni, hogy idegen szobában
vagyok. Sehogyan sem értettem a dolgot. Igyekeztem végiggondolni az
elmult éjszaka eseményeit és most különösképpen egyszerre élénken élt
emlékezetemben: a vacsora, a két kis csomag átvétele, tünődésem, vajjon
részeg vagyok-e, végül lassú vetköződésem és a párna hideg érintése.

Egyszerre kételkedni kezdtem, vajjon tegnap éjjel történt-e mindez, vagy
tegnapelőtt? Annyi bizonyos, hogy a szoba vadidegen volt és el nem
tudtam képzelni, hogy kerültem oda. A halványszürke körvonalak kezdtek
élesebbé válni és lassacskán kivettem, hogy egy tőlem jobbra lévő
ablakon szüremlik be valami halavány világosság. Felkeltem és reszkető
kezeimmel tapogatózva, botorkálva megindultam. Legnagyobb meglepetésemre
nagyon gyöngének éreztem magam és járásom is bizonytalan volt. Az ablak
felé indultam és közben nekimentem egy széknek. Nagynehezen végre
elértem az ablakot, de hiába keresgéltem a széles üvegtáblák két oldalán
a függönyzsinór után, sehol sem találtam. Véletlenül meghúztam egy kis
bojtot, erre egy rúgó pillanat alatt felrántotta a függönyt.

Teljesen idegen kép tárult elém. Az éjszaka elmulóban volt és szürke,
nehéz esőfellegek mögött a hajnal derengett. Az égbolt legszélén, a
szürke felhők alján, vékonyka vérvörös fénysugár bujt elő. Az ucca képe
annyira ismeretlen volt előttem, hogy először azt hittem, még mindig
álmodom. Az öltözőasztalka felé tapogatóztam és nagynehezen rátaláltam.
Valami fényezett fából készülhetett és nagyszerűen volt fölszerelve:
számtalan csiszolt kristályüveg állott rajta és egy hajkefe. Valami
különös kis tárgy is állott egy csészében az asztalkán. Olyan alakja
volt, mint valami apró patkónak és sima kemény kiemelkedések voltak
rajta.

Sehol sem tudtam gyufát és gyertyát találni.

Szemeimet ismét végigjártattam a szobán. Most, hogy a függöny nem
akadályozta többé a hajnal halvány derengő sugarainak belopakodását,
lassanként ki tudtam venni a bútorok formáit. A legfeltünőbb tárgy az
óriási, függönyös ágy volt és a lábánál álló hatalmas, fehér kandalló
úgy csillogott, mintha márványból lett volna.

Az öltözőasztalkának támaszkodtam, behunytam a szemeimet, aztán megint
kinyitottam és gondolkodni próbáltam. Az egész dolog túlságosan
valószerű volt arra, hogy álmodhattam volna. Azt kezdtem hinni, hogy
emlékezetemben még mindig valami hiátus maradt hátra az előző esti
különös ital következményeképpen, majd arra gondoltam, hogy talán
valamiképpen hozzájutottam örökségemhez és mindent elfelejtettem, ami
odáig történt.

Azt reméltem, ha egy kicsit várok, a helyzet még jobban tisztázódik. Az
öreg Elvesham társaságában töltött estém minden apró részlete azonban
különösen élénken élt emlékezetemben. A pezsgő, a figyelmes pincérek, a
különös por és a likőrök: esküdni mertem volna, hogy mindez alig néhány
óra előtt történt.

És ekkor valami olyan mindennapi és mégis olyan rettenetes dolog történt
velem, hogy még most is végig szalad a hideg a hátamon, amint
rágondolok.

Magamban beszélni kezdtem.

– Hogy az ördögbe kerültem ide? – kérdeztem önmagamtól.

… _És a hang nem volt az én hangom._

Nem az én hangom volt, hanem egy egészen vékony, egészen másképpen
beszélő hang, amelynek még a rezonanciája sem emlékeztet az enyémre.
Hogy megnyugtassam magamat, egyik kezemmel végigsimitottam a másikat és
_petyhüdt, öreg bőrt tapintottak az ujjaim_…

– Semmi kétség – szólaltam meg azon a rettenetes hangon, amely
valahogyan befészkelte magát torkomba. – Mindez csak álom!

Olyan gyorsan, mint hogyha önkénytelenül tenném, ujjaimmal a számba
nyúltam. _A fogaimnak csak hült helyét találtam._ Ujjaim két sor
egyenletesen síma ínyen futottak végig. Szinte rosszul lettem
kétségbeesésemben és undoromban.

Vad vágy vett rajtam erőt, hogy lássam önmagamat és a maga teljes
borzalmasságában bontakozzék ki előttem az a kísérteties változás,
amelyen keresztülmentem. A kandallóhoz botorkáltam és gyufa után
tapogatóztam. Amint ott álltam, ugató köhögés tört fel a torkomból és
görcsösen meg kellett kapaszkodnom. Sehol sem találtam gyufát és
egyszerre éreztem, hogy _a tagjaim fáznak_. Prüszkölve és köhögve, sőt
egy kicsit hörögve is, nagynehezen visszavánszorogtam az ágyba.

– Egészen biztos, hogy csak álmodom – suttogtam magamban. – Az egész
csak álom.

A paplant a füleimre húztam és reszkető kezemet valósággal beástam a
párnák közé és eltökéltem, hogy mindenáron aludni próbálok.
Természetesen az egész dolog csak álom lehetett. Reggelre az álom
eltűnik és én ismét fiatalon, erőm teljében fogok felébredni. Behunytam
a szememet, szabályosan lélekzettem és miután még így sem sikerült
elaludnom, lassan számolni kezdtem.

Szemeimet tárganyitva feküdtem az ágyban és csontos ujjaimmal ínyemet
tapogattam. _Egyszerre, hirtelen, minden átmenet nélkül vén emberré
öregedtem._ Valami megmagyarázhatatlan módon keresztülestem egész
életemen és megöregedtem. Valahogy ellopták tőlem életem javát, a
szerelmet, a harcot, a küzdelmet, az erőt és a reményt. Befúrtam fejemet
a párnákba és igyekeztem bebeszélni magamnak, hogy ilyen hallucináció
lehetséges.

A hajnal észrevehetetlenül, lassan-lassan úrrá lett az éjszaka fölött.

De amire vágytam, nem következett be. Sehogyan sem tudtam elaludni és
egyre jobban megerősödött bennem a gondolat, hogy _a különös változáson
nem lehet segíteni_…

Végül is kétségbeesetten, letéve a reményről, hogy ismét elaludjam,
felültem az ágyban és körülnéztem. Rideg félhomány ömlött el a tárgyakon
és most már tisztán ki tudtam mindent venni a szobában. A szoba tágas
volt és igen jó volt bútorozva, jobban, mint bármely szoba, amelyben
idáig életemben aludtam. Egy kis fülkében háromlábú emelvényen gyertya
és gyufa állott. Felhajtottam a paplant és a hajnali hidegtől egész
testemben reszketve, kibujtam az ágyból és meggyujtottam a gyertyát.
Azután rettenetesen fázva, úgyhogy a koppantó csörögve táncolt a
gyertyatartó talpán, a tükörhöz botorkáltam és _Elvesham arcát láttam
benne visszatükröződni_.

Semmivel sem tette kevésbé borzalmassá a látványt az, hogy már régen
ettől féltem. Elvesham mindig nagyon gyöngének és nyomorultnak tünt fel
előttem, de most, amikor csak lenge flanell pizsamába öltözve állott
előttem a képe és sovány, ráncos nyakát – amely most már az én nyakam
volt – láttam magam előtt, le sem tudom írni, milyen borzalmasnak tünt
fel előttem a látvány. A beesett orcák, a kusza, ritka, piszkosszürke
haj, a tompafényű fáradt szemek, a remegő, vértelen ajkak, amelyek mögül
az a borzalmas fekete íny bukkant elő, rettenetesen hatottak rám. Akinek
a teste és a lelke nem vált ketté, mint az enyém, el sem tudja képzelni,
mit jelentett fiatal lelkemnek ez az öreg testbe börtönzése. Fiatalon,
az ifjúság minden vágyával és energiájával egy ilyen emberi roncsba
bezárva lenni!

De eltérek történetem tárgyától. Jóideig megnémulva, borzadva szemléltem
a változást, amelyen keresztülmentem és fényes nappal volt már, amikor
annyira összeszedtem végre magamat, hogy képes voltam gondolkodni.
Valami megmagyarázhatatlan módon egészen megváltoztam, bár hogy ez
hogyan történt, a mágia segítsége nélkül, sehogyan sem tudtam
megmagyarázni. Amint így gondolkoztam, Elvesham pokoli zsenialitása
egyre tisztábban állott előttem. Világossá vált, hogy amint én az ő
helyében találtam magamat, úgy neki éppen úgy az én testemnek, az én
erőmnek és az én jövőmnek a birtokában kell lennie.

De hogyan bizonyítsam be? Amint tovább gondolkoztam az egész dolog olyan
hihetetlennek tünt fel még saját magam előtt is, hogy agyam szinte
tótágast állt tőle és meg kellett csípnem magamat, végig kellett,
tapogatnom fogtalan ínyemet, a tükörbe kellett néznem és végig kellett
simítanom csontos, öreg kezeimmel egész testemet, míg végre valahogyan
annyira le tudtam magamat csillapítani, hogy szembe mertem ismét nézni a
tényekkel.

Hát az egész élet csak hallucináció? Én valóban Elvesham lettem és
Elvesham én? Edenről csak álmodtam az éjszaka? Egyáltalán létezett
valaha ilyen nevű ember? De ha én vagyok Elvesham, úgy vissza kell
emlékeznem arra, hol jártam előző reggel, milyen városban lakom és mi
történt, mielőtt álmodni kezdtem volna! Vadul küzködtem gomolygó
gondolataimmal. Felidéztem emlékeimnek különös kettősségét, amit tegnap
éjjel tapasztaltam. De most már tiszta volt az agyam.

Más emlékeket, mint Eden emlékeit, nem tudtam felidézni.

– Ez az őrületbe visz! – kiáltottam fel sipító hangon.

Nagynehezen talpraálltam, fáradt, nehéz léptekkel a mosdóhoz mentem és
szürke, öreg fejemet a hideg vízbe dugtam. Semmit sem használt. Minden
kétségen felül állt, hogy én valóban Eden vagyok és nem Elvesham De Eden
Elvesham testében! Bármily más korban éltem volna, talán megnyugodtam
volna abban, hogy elvarázsoltak, de manapság már nem igen történnek
csodák, így bizonyosan valami pszichológiai trükknek estem áldozatául.
Amit egy kémiai szer és a hipnózis előidézhet, azt egy másik kémiai szer
és egy másik hipnózis minden bizonnyal vissza tudja csinálni. Más ember
is elvesztette már emlékezőképességét. De felcserélni a memóriákat,
ahogyan az ember két esernyőt elcserél!

Felkacagtam! Istenem, nevetésem minden volt, csak nem a fiatalság
egészséges kacaja, hanem szenilis, szomorú kuncogás. Szinte magam előtt
láttam az öreg Elveshamot, amint gúnyos kárörömmel nevet kétségbeesésem
fölött és nálam egészen szokatlan vad düh öntött el. Gyorsan kapkodtam a
ruhadarabokat, amelyeket ott láttam magam körül a földön és csak akkor
jöttem rá, hogy estélyi ruhát húztam, amikor már teljesen fel voltam
öltözve. Kinyitottam a szekrényt s nagynehezen sikerült is hétköznapibb
ruhadarabokat találnom. Ráncos, bő öreg nadrágot húztam magamra és egy
ódivatú, tarka slafrokot. Tiszteletet parancsoló kis selyemsapkát tettem
tiszteletet parancsoló fejemre és a kimerüléstől köhögve, kibotorkáltam
a szobából.

Talán háromnegyed hat lehetett ekkor és a függönyök gondosan le voltak
húzva a hallban és az egész ház néma csendben aludt. Szobám ajtajából
széles, gyönyörű szőnyegekkel borított lépcső vezetett le a hall sötét
mélyébe és a nyitott ajtón át egy íróasztalt, könyvszekrényt, egy
kényelmes karosszék hátát és gyönyörűbbnél gyönyörűbben kötött könyvek
hosszú sorát láttam.

– A dolgozószobám – mormoltam magamban és beléptem ajtaján.

Hangom hallatára hirtelen eszembe jutott valami, visszamentem a
hálószobába és beraktam számba a hamis fogakat. Azonnal a helyükre
ugrottak, mintha évek óta mást se csináltam volna, mint hamis fogakat
raktam volna szájamba.

– Így már jobb – gondoltam és visszatértem a dolgozószobába.

Az íróasztal fiókjai be voltak zárva és a redőnyt sem tudtam felnyitni.
Sehol sem találtam a kulcsokat és hiába nyúltam a nadrágzsebembe, ott
sem akadtam nyomukra. Ismét kénytelen voltam bemenni a hálószobába, de
hiába forgattam ki frakkom zsebeit, azután pedig egymásután minden
kezembe kerülő többi ruhadarabét is, nem tudtam megtalálni őket. Lázas
izgalommal kutattam a kulcsok után és a szoba csakhamar olyan képet
mutatott, mintha betörők jártak volna benne. De nemcsak, hogy a
kulcsokat nem találtam, de egyetlen fillért vagy egy darabka papírt sem,
kivéve az előző esti vacsora számláját.

Különös gyöngeség vett rajtam erőt. Leültem és értelmetlenül bámultam a
szerteszórt, heverő, kifordított zsebű ruhadarabokra. Első dühöm már
lecsillapodott. Percről percre tisztában állott előttem ellenségemnek
hallatlan zsenialitása, amellyel tervét kiagyalta és egyre világosabban
láttam helyzetem teljes reménytelenségét. Nagy erőfeszítéssel
feltápászkodtam és megint átsiettem a dolgozószobába. A hallban egy
szobalány éppen akkor húzta fel a függönyöket. Azt hiszem, megijedt
arckifejezésemtől. Magam mögött behúztam a dolgozószoba ajtaját és a
piszkavassal nekimentem az íróasztal fedelének.

Az íróasztal tetejét sikerült felfeszítenem, a leveleket kidobáltam a
rekeszekből és szerteszórtam a szobában Esztelen, szenilis dühömben
feldöntöttem a tintatartót, kiszórtam a tollakat és összetéptem minden
írást, ami a kezem ügyébe került, sőt mi több, a kandallón álló gyönyörű
nagy vázát is eltörtem – még ma sem tudom, hogyan. Nem találtam egyetlen
csekk-könyvet sem, nem találtam pénzt, sem semmiféle útbaigazítást arra,
hogy hogyan szerezhetném vissza régi alakomat. Vadul rángattam a
fiókokat, amikor a komornyik két szobalánnyal belépett a szobába.

Ez átváltozásomnak egyszerű története. Senki sem hiszi el nekem, hogy
mindez valóban így történt. Úgy bánnak velem, mint aki megbolondult és
ebben a pillanatban is felügyelet alatt állok. Pedig igazán nem vagyok
őrült, eszem a helyén van és ennek bizonyságául írtam le ezt a
történetet a legapróbb részletességgel. Az olvasóhoz fellebbezek, vajjon
van-e nyoma az őrültségnek történetem elbeszélésében?

Fiatal ember vagyok vén ember testébe zárva. De a kétségtelen tényeknek
senki se akar hitelt adni. Természetesen mindenki őrültnek gondol, aki
nem akarja elhinni a történetet és persze én nem tudom titkáraim neveit,
nem ismerem a doktorokat, akik megvizsgálnak, fogalmam sincs
szolgaszemélyzetem és szomszédaim körülményeiről, de még azt sem tudom,
milyen városban élek. Persze eltévedek a tulajdon házamban és
minduntalan a legkülönbözőbb kellemetlenségek érnek. A legfurcsább
kérdéseket teszem fel és hol sirok, hol dühöngök tehetetlen
kétségbeesésemben. Nincsen pénzem és nincsen még csak egy csekk-könyvem
sem. A bank nem akarja elfogadni aláírásomat, mert azt hiszem, testi
gyöngeségem dacára is a kézírásom még mindig Edené. Környezetem nem
engedi meg, hogy személyesen menjek a bankba és azt hiszem, ebben a
városban, ahol élek, nincs is bank és valahol Londonban van a
folyószámlám. Úgylátszik, Elvesham titokban tartotta személyzete és
környezete előtt is ügyvédje nevét.

Elvesham buzgón tanulmányozta az orvostudományt így minden kijelentésem,
amellyel meg akarom világítani a különös esetet, egyszerűen megerősíti
környezetemnek azt a feltevését, hogy őrültségem annak a következménye,
hogy túlságosan sokat foglalkoztam pszichológiával. Két nap előtt még
ereje teljében álló fiatalember voltam, aki előtt nyitva állt az élet és
most dühöngő, borzashajú, vén ember vagyok, aki kétségbeesetten bolyong
egy gyönyörűen berendezett palotában, akinek mindenki kitér az útjából
és akire mindenki vigyáz. És Londonban Elvesham most újra kezdi az
életet egy fiatal testben, mindazzal a felhalmozott tudással és
tapasztalattal, amelyet az én öreg testemben szerzett.

Elvesham ellopta az életemet!

Még most sem vagyok teljesen tisztában vele, hogy tulajdonképpen mi is
történt. Az íróasztalban kötetnyi kéziratcsomót találtam és a
följegyzések az emlékezet pszichológiájának problémájával foglalkoznak,
de a jegyzeteket nem tudom elolvasni, olyan titokzatos írásjeleket,
egyenleteket és szimbolikus kifejezéseket használt az öreg. Egyhelyütt
az áll, hogy Elvesham a matematika filozófiájával is foglalkozott. Azt
hiszem, Elvesham egész emlékezetét öreg, fáradt fejéből az én fiatal
agyamba helyezte át, viszont az én emlékezetemet az ő pusztuló
szervezetébe helyezte cserébe, szóval, száz szónak is egy a vége:
_testet cseréltünk_. De hogy az ilyen csere hogyan lehetséges –
meghaladja gondolkodásom határait. Világéletemben mindig materialista
voltam, de itt, íme világosan áll előttünk, hogy az ember
függetlenítheti magát az anyagtól.

Még egy utolsó, kétségbeesett kísérletre szántam el magamat, de előbb
megírom történetemet. Ma reggel egy kés segítségével, amit a reggeliző
asztalról loptam el, sikerült az íróasztal egyik nagyon is szembetünő
titkos fiókját felpattantanom. Nem találtam benne semmi mást, csak egy
kis zöld üveget, valami fehér porral. Az üveg nyakán cédula hirdette:

„Szabadulás.“

Lehet – sőt nagyon is valószínű –, hogy ez méreg. Meg tudom érteni
Elveshamot, hogy mérget helyezett a kezemügyébe és bizonyos vagyok
benne, hogy titkos intenciója az volt, hogy így szabaduljon meg az
egyetlen élő tanutól, aki ellene vallhat.

Elvesham megfejtette a halhatatlanság titkát. Eltekintve a véletlentől,
testemben fog élni mindaddig, amíg az én testem is meg nem öregszik,
azután félredobva elkopott testemet, valami más fiatal és erős áldozatot
keres ki magának. Ha meggondolom szívtelen kegyetlenségét, valósággal
rettegés fog rajtam erőt… Vajjon hány testből vándorolt már át lelke más
fiatal testbe?…

Nagyon kifáraszt az írás. A por nagyszerűen oldódik vízben és az íze sem
kellemetlen.

*

Ezzel végződik a történet, amelyet Mr. Elvesham íróasztalán találtak.
Holtteste ott feküdt a karosszék és az íróasztal között. A történet
ceruzával volt írva és a ceruzát nagyon bizonytalan kéz vezette. Az írás
egyáltalán nem hasonlított a nagy tudós éles, tiszta betűvetéséhez.

Két rendkívüli tény megállapítása marad még hátra. Eden és Elvesham
között kétségkívül volt valami kapcsolat, amennyiben Elvesham egész
vagyonát a fiatalemberre hagyta. De Eden mégsem örökölt semmit. Amikor
Elvesham elkövette öngyilkosságát, Eden csodálatos képpen már halott
volt.

Huszonnégy órával előbb elgázolta egy automobil, amint a pályaudvar
előtti téren át akart szaladni. Így aztán az egyetlen élőlény is örökre
elhallgatott, aki világot vethetett volna erre a fantasztikus
történetre.



A kristálytojás

London egyik szűk és sötét mellékuccácskájában még egy éve is kopott és
viharvert sárga betűk hirdették:

=C. Cave ritkaság- és régiségkereskedő=

A kirakatban a legnagyobb összevisszaságban a legkülönbözőbb tárgyak
hevertek. Volt ott elefántagyar, pajzsok és kardok, két tigriskoponya,
egy ember koponyája, egész csomó molyette, kitömött majom. Az egyiknek a
kezében lámpás volt kifujt strucctojáson, halászfelszerelés és egy
példátlanul piszkos, üres üvegakvárium. Történetünk kezdetén a
kirakatban állott egy tojásalakú, pompásan csiszolt kristály is. Ennek a
szemléletébe merült el a kirakat előtt két úriember: az egyik egy magas,
vékony pap, a másik pedig egy feketeszakállas sötétbőrű fiatalember. A
sötétbőrű fiatalember heves kézmozdulatokkal magyarázott valamit és
szemmelláthatólag minden erejével arra igyekezett társát rávenni, hogy
vegye meg számára a kristálytojást.

Mialatt ezek ketten odakünn vitáztak, Mr. Cave belépett az üzletbe.
Szakállán még mindig ott voltak a reggeli maradványainak nyomai, de
amikor észrevette, hogy a kirakat előtt álló két ember figyelmét mi köti
le olyan nagyon, elfeledkezett még arról is, hogy lesöpörje szakálláról
a kenyér- és vajmaradványokat. Bűntudattal arcán hátrapislantott a lakás
irányába és csöndesen becsukta az ajtót. Alacsony öreg ember volt,
nagyon sápadt arccal és különös, vizes-kék szemekkel. Haja sötétszürke
volt és öltözete hosszú kék kabátból, régen divatját mult cilinderből,
puha bársonypapucsokból állott. Mr. Cave dermedten állott meg és úgy
figyelte a két vitatkozó embert. A pap mélyen a nadrágzsebébe nyúlt, egy
marék aprópénzt húzott ki belőle és megelégedetten nevetett társára. M.
Cave-et egészen leverte, amikor beléptek az üzletbe.

A pap minden teketória nélkül megkérdezte, hogy mi az ára a
kristálytojásnak. Mr. Cave idegesen a lakás felé pillantott ismét és
kijelentette, hogy a kristály öt fontba kerül.

A pap túlságosan magasnak találta az árat.

Valóban, Mr. Cave maga sem gondolta, mikor potom pénzen megvette a
tojást, hogy valaha is ilyen hallatlanul nagy árat fog érte kérni – s
ezzel hosszú alkudozás vette kezdetét. Végül is Mr. Cave kinyitotta az
ajtót és úgy jelentette ki:

– A tojás öt fontba kerül!

Ebben a pillanatban a lakásba vezető ajtó nyílásában megjelent egy
idősebb asszony és kíváncsian a két vevőre bámult.

– A tojás öt fontba kerül! – ismételte meg Mr. Cave, de hangja most már
idegesen megcsuklott.

A fiatalember egészen idáig nem szólt egy árva szót sem, csak Cave-et
figyelte állhatatosan. Most megszólalt:

– Adja meg az öt fontot.

A pap ámulva pillantott rá, vajjon nem tréfál-e, azután ismét Mr. Cave
felé fordult és még jobban elcsodálkozott, amikor látta, hogy a
kereskedő egészen elsápadt.

– Öt font sok pénz – mondotta a pap, de azért zsebébe nyúlt és elkezdte
összeszedni pénzét. Valami két és fél fontot össze is kapart, de azután
végül is társához fordult segítségért, akivel, úgy látszik, egészen
bizalmas lábon állott. Ez alkalmat adott Mr. Cave-nek arra, hogy
összeszedje gondolatait és a kereskedő egyszerre izgatottan magyarázni
kezdte, hogy szó, ami szó, a kristály voltaképpen nem is eladó. A két
vevőt természetesen nagyon meglepte ez és felelősségre vonták M.
Cave-et, hogy miért nem gondolt erre azelőtt, mielőtt alkuba
bocsátkozott volna. Mr. Cave zavarba jött, de makacsul kitartott
amellett, hogy aznap délután nem rendelkezhetik a kristálytojás fölött,
mert már előzőleg jelentkezett egy vevő, aki másnapig gondolkodási időt
kért. A két vevő, abban a hiszemben, hogy Mr. Cave ezzel csak még jobban
fel akarja csavarni a tojás árát, úgy tett, mintha ki akarnának menni az
üzletből. Ebben a pillanatban azonban a lakás ajtaja kinyilt és belépett
rajta egy kis szemű, sötéthajú, nagyon kövér asszony, aki fiatalabb és
sokkal hatalmasabb volt Mr. Cave-nél. Az asszony nagyon nehézkesen
mozgott és arcán a harag pírja égett.

– A kristály, igenis, eladó – mondotta határozottan – és öt font elég
pénz érte. Nem tudom, mi ütött hozzád, Cave, hogy nem fogadod el az urak
ajánlatát!

Mr. Cave, nagyon megzavarodva a hirtelen közbelépés miatt, szemüvege
fölött ránézett feleségére és idegesen kijelentette, hogy az üzletet ő
vezeti és abba nem tűr beleszólást. Hosszú vita vette kezdetét. A két
vevő nagy érdeklődéssel szemlélte a jelenetet és időről időre Mrs. Cave
pártját fogva szemmellátható mulatsággal, bele-beleszóltak a
veszekedésbe. Cave sarokba szorítva is ragaszkodott ahhoz, hogy aznap
reggel valaki meg akarta vásárolni a kristályt és ebből sehogy sem akart
engedni. Végül is a fiatal keleti vetett véget a vitának azzal, hogy két
nap mulva benéznek a tojásért.

– De akkor aztán ragaszkodunk az öt fonthoz – jelentette ki a pap
elmenőben.

Mrs. Cave férje helyett is mentegetőzött és kijelentette, hogy az ura
„néha egy kicsit különös“; azzal a két vevő eltávozott az üzletből,
magára hagyva a házaspárt, hogy tovább vitatkozzanak a tojás fölött.

Mrs. Cave nem nagyon kímélte az urát. A szegény kis emberke egész
testében remegve az izgalomtól, egyrészt azt vitatta, hogy van egy másik
vevője is a tojásra, másrészt pedig kijelentette, hogy a kristály
testvérek között is megér tíz fontot.

– Hát akkor miért kértél érte csak öt fontot? – volt rá felesége
válasza.

Mr. Cave mostohalányával és mostohafiával lakott együtt, így aztán este
a vacsoránál a dolgot újra megtárgyalták. Egyiküknek sem volt túlságosan
jó véleménye Mr. Cave kereskedői ügyességéről, de délelőtti eljárását
egyenesen őrültségnek találták.

– Szentül meg vagyok győződve arról, – mondotta tizennyolcéves
mostohafia – hogy már más ajánlatokat is visszautasított.

– De _öt fontot!_ – káltott fel felháborodva Mr. Cave mostohalánya, aki
bizony már jócskán megvolt huszonhat esztendős.

Mr. Cave dadogva kezdte magyarázni, hogy üzleti dolgait ő érti
legjobban, de bizony nem nagyon sikerült meggyőznie családját szavai
igazságáról.

Végre is vacsoráját otthagyva, égő fülekkel, könnyekkel szemeiben kiment
a szobából, hogy bezárja a boltot. Mért is hagyta olyan sokáig a
kristályt a kirakatban? Ilyen őrültség! Egyre csak ez járt az eszében és
sokáig nem tudott kitalálni semmit, hogyan kerülje ki a tojás eladását.

– Légy szíves, ne szólj bele üzleti ügyeimbe! – volt minden, amit Mr.
Cave ki tudott nyögni.

Vacsora után mostohalánya és mostohafia kicsípték magukat és elmentek
hazulról, felesége pedig felment a hálószobába, hogy egy kis szívderítő
pálinka mellett meghányja-vesse magában a kristály eladásának dolgát.
Mr. Cave az üzletbe ment és órákon át ott maradt, hogy – mint
feleségének magyarázólag mondotta – az aranyhalmedence körül
szikladarabokat helyezzen el nagy művészettel, valójában pedig, hogy
legbensőbb szive vágyát kielégítse, amiről majd később szólunk
részletesebben.

Másnap reggel Mrs. Cave észrevette, hogy a kristály eltünt a kirakatból
és egy halom ócska halászkönyv mögött van elrejtve. Az asszony nem szólt
semmit, hanem fogta a tojást és a kirakat legfeltünőbb helyére tette.

A nap nagyon komoran telt el. Mr. Cave – ha ugyan lehetséges volt – még
szórakozottabbnak mutatkozott, mint rendesen és határtalanul ideges volt
mindenkivel. Délután, amikor felesége szokása szerint lefeküdt aludni, a
kristályt ismét bevette a kirakatból.

Másnap Mr. Cave-nek el kellett mennie egy iskolába, ahol az igazgató a
természetrajzi szertár számára egy kitömött cethalat akart vásárolni és
távollétében Mrs. Cave gondolatai ismét a kristályra terelődtek. Mrs.
Cave már szépen beosztotta magának az öt fontot, amit a kristályért
fognak kapni és a vásárlandó tárgyak között első helyen egy zöld
selyemruha, második helyen pedig egy richmondi kirándulás szerepelt.
Ebben a pillanatban megszólalt az üzletajtó fölött a csengő. A látogató
csak azt jött bejelenteni, hogy már nincsen szüksége azokra az élő
békákra, amelyeket két nappal előbb rendelt. Mrs. Cave-et nem nagyon
érdekelte férje üzleteinek ez a csoportja, igy az egész dolog hidegen
hagyta, de tekintete önkénytelenül is a kirakatra tévedt, hogy
gyönyörködjék a selyemruhát és kirándulást jelentő kristályban.

Legnagyobb meglepetésére a kristály eltünt a kirakatból!

Első dolga volt félretolni a halászkönyveket, amelyek mögé előző nap
rejtette férje a tojást, de a kristályt ott sem találta és hiába
forgatta fel a következő félóra alatt az egész üzletet, sehol sem akadt
a kristály nyomára.

Amikor Mr. Cave negyedkettőkor hazajött a cápaügyének letárgyalása után,
a boltot a legnagyobb rendetlenségben találta. Felesége négykézláb
mászkált a pult alatt és a preparáló szerek között kutatott a
kristálytojás után. Dühösen támadt neki férjének, amikor belépett az
üzletbe és egyenesen azzal vádolta, hogy bizonyosan „ő dugta el“.

– Mit dugtam el? – kérdezte Mr. Cave.

– A kristályt!

Mr. Cave-et szemmelláthatólag nagyon meglepte ez a kijelentés és gyorsan
a kirakatablakhoz sietett.

– Nincsen ott? – kérdezte. – Jóságos Isten! Mi történhetett vele?

A hangok hallatára kinyílt a lakás ajtaja és belépett a boltba Mr. Cave
mostohafia, aki alig egy-két perccel Mr. Cave előtt jött csak haza és
vadul káromkodni kezdett. A fiu egy ócskabútorkereskedőnél volt
alkalmazásban, szemben, az ucca túlsó oldalán, de hazajárt ebédelni és
most dühöngött, hogy még mindig nincs az ebéd az asztalon.

Amikor azonban meghallotta, hogy a kristály eltünt, megfeledkezett
ebédjéről, mindenről és haragja most már anyjáról mostohaapjára
terelődött. Először persze mindketten azt hitték, hogy Mr. Cave „dugta
el“ a tojást, de Cave erélyesen tagadta, hogy bármit is tudna a kristály
sorsáról, sőt odáig ment, hogy végül is először feleségét, azután
mostohafiát vádolta azzal, hogy magukhoz vették a kristályt. Ezzel
nagyon éles és nagyon helyes vita vette kezdetét, melynek az lett a
vége, hogy Mrs. Cave hisztériás görcsökbe tört ki, a mostohafiú pedig
egy félórával később ment be az üzletbe aznap délután.

Este a dolgot ismét megtárgyalták Mr. Cave mostohalányának jelenlétében
és a vacsora azzal végződött, hogy Cave hangosan bevágva maga mögött az
ajtót, visszavonult a boltba. A család többi tagjai Cave-ről
távollétében még a keresztvizet is leszedték, azután hozzáláttak a ház
átkutatásához.

Másnap a két vevő ismét jelentkezett. Mrs Cave könnyek között fogadta
őket és bőbeszédűen elmesélte, hogy ember el nem tudja képzelni, mit
kellett neki szenvednie Cave-től házasságuk alatt… Nagynehezen végre
kinyögte, hogy a tojás érthetetlen módon eltünt. A pap és barnabőrű
társa csendesen egymásra nevettek és kijelentették, hogy „valóban nagyon
különös“. Amikor Mrs. Cave a mosolyon felbátorodva hozzákezdett
élettörténete elbeszéléséhez, ki akartak menne a boltból. Mrs. Cave még
nem adta föl a reményt, hogy megtalálja a tojást, éppen ezért elkérte a
pap címét, hogy az esetben, ha mégis előkerülne a kristály, tudathassa
vele. A pap készséggel átnyujtotta névjegyét, de ugy látszik a kártya
később valahogy elkallódott és Mrs. Cave sehogyan sem tudott
visszaemlékezni a megadott címre.

Estére a Cave-család tagjai annyira kimerültek a kutatásban, hogy a
vacsora fáradt csöndben zajlott le.

Egy ideig nagyon feszült volt a hangulat a Cave-családban, de miután sem
a kristály, sem a vevők nem bukkantak fel többé, az egész dolog
lassan-lassan feledésbe ment.

Nos, őszintén szólva be kell vallanom, hogy Mr. Cave hazudott, mert
nagyon is jól tudta, hogy a kristály hol volt. A tojás Mr. Jacoby Wace
segédorvos szobájában rejtőzött a Szent Katalin-kórházban Ott állott egy
asztalkán, fekete bársonnyal letakarva, egy üveg amerikai whisky
mellett.

A részleteket is, amelyeknek alapján ez a történet íródott, Mr. Wace
mondotta el. Cave a kristályt a kórházba a cápa üres gyomrába rejtve
csempészte, másnap, hogy a pap és a sötétbőrü fiatalember meg akarták
venni. Könyörögve kérte a segédorvost, hogy rejtse el néhány napig
számára. Mr. Wace egy ideig habozott. Barátsága Cave-vel egy kicsikét
különös volt. A fiatal orvos nagy előszeretettel tanulmányozta a ritka
embertipusokat és az öreg ritkaságkereskedőt nem egyszer hívta meg
vacsora után egy egy pohár borra magához, hogy Cave kifejthesse
mulatságos felfogását az életről általában és feleségéről különösen. Mr.
Wace ismerte Mrs. Cave-et is, mert néhányszor előfordult, hogy Mr. Cave
nem volt olyankor odahaza, amikor az orvos beszólt érte a
ritkaságboltba. Wace ilyenformán tudott azokról az állandó
nézeteltérésekről is, amelyek Cave és felesége között mindennaposak
voltak, így alaposan mérlegelve a dolgot, úgy határozott, hogy a
kristálynak menedéket ad. Mr. Cave megígérte, hogy majd később
részletesen elmondja, miért ragaszkodik olyan nagyon a tojáshoz, de
annyit már az első alkalommal is elárult, hogy víziókat látott benne.

Még aznap este ismét felkereste Mr. Wacet s egy bonyolult történetet
adott elő neki. A kritályt egy sor más furcsasággal együtt vásárolta meg
egy másik ritkaságkereskedő tárgyainak árverésén és miután fogalma sem
volt arról, hogy mi lehet az értéke, tiz shillingre írta ki az árát.
Hónapokon keresztül állott a kirakatban ezen az áron a tojás, de nem
akadt rá vevő és már éppen arra gondolt, hogy leszállítja az árát,
amikor különös felfedezésre jutott.

Akkortájt nagyon rossz volt az egészségi állapota – nem szabad
elfeledni, hogy a későbbi események során is állandóan gyöngülőben volt
Mr Cave fizikai ereje – és nagyon elkeserítette felesége és
mostohagyerekei rossz bánásmódja. Mrs. Cave hiű, képzelődő, szívtelen
asszony volt, aki egyre mértéktelenebbül adta át magát az alkoholok
örömeinek, mostohalánya közönséges és goromba volt, mostohafia pedig
szívből gyűlölte Mr. Cave-et és nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem,
hogy ennek kifejezést is ne adjon. A bolt sem ment a legjobban és Mr.
Wace azt hiszi, hogy időről időre bizony Cave is a pohár fenekére
nézegetett.

Cave jómódú szülők gyermeke volt, gondos nevelésben is részesült, igy
aztán a folytonos gondok és bajok nyomán melankólia és álmatlanság
köszöntött rá időnek előtte. Nem akarta megzavarni családja éjszakai
nyugodalmát, így az álmatlan hajnalokon Cave csöndesen felkelt a
felesége mellől és vándorolni kezdett a házban. Egy ilyen alkalommal egy
szép augusztusi hajnalon, ugy három óra tájban, véletlenül a boltba
tévedt.

A piszkos, kis üzletben koromsötét volt, kivéve egyetlen pontot, ahonnan
szokatlan csillogás ütötte meg szemét. Közelebb lépve, észrevette, hogy
a fény a kristálytajásból sugárzik. A redőny hasadékán keresztül
vékonyka fénysugár esett a tojásra, és egész belsejét fénnyel árasztotta
el. Mr. Cave-nek feltünt a dolog, mert ellenkezett az optika minden
szabályával, amint azt fiatal korában tanulta. Azt értette, hogy a
kristály visszaveri a sugarakat és hogy belsejében egy közös
gyujtópontban találkoznak a sugarak, de ez a szétszórt fény ellentétben
állt fizikai tudásával.

Egészen közel lépett a kristályhoz, belekukucskált és azzal az
érdeklődéssel, amelyet gyerekkorában árzett a kutatások iránt,
mindenfelől vizsgálni kezdte a különös tüneményt. Legnagyobb bámulatára
a fény nem maradt egy helyben a tojas belsejében, hanem ide-oda táncolt
benne, mintha csak a tojás belül üres lenne és belül valami fénylő gáz
gomolyogna. Amint ide-oda járkált a tojás körül, hogy különböző
szemszögekből vegye szemügyre, egyszerre azt vette észre, hogy bár a
fénysugár és a kristály közél állott, _azért a kristály továbbra is
fényesen ragyogott_. Ezen egészen elbámulva, fogta a kristályt, elvitte
a fény útjából és a bolt legsötétebb sarkába állította A tojás még vagy
négy-öt percig világos maradt, azután lassan-lassan elsötétedett, majd
egészen kialudt. Ismét visszatette a vékonyka napsugárba és a kristály
pillanat alatt újból ragyogni kezdett.

Legalább idáig Mr. Wace mindenben megerősíti Mr. Cave figyelemreméltó
történetét. Ő maga is ismételten a fény felé tartotta a kristályt és
utána a tojás koromsötét szobában is még percekig világított.
Mindazonáltal úgy látszik, hogy a kristály sugárzása egészen különös
lehetett és nem minden szem látta egyformán, mert például Mr. Hardinger
egyáltalán képtelen volt bármiféle tüzet is észrevenni benne. De maga
Mr. Wace is Mr. Cavehez viszonylag sokkal-sokkal kevesebbet látott ebből
a sugárzásból, sőt még Mr. Cave maga sem mindig egyformának látta a
fényt, amelyet a kristály magából kisugárzott: ha gyönge és kimerült
volt, ez a különös képessége egyszerre megsokszorozódott.

A kristály sugárzása mingyárt kezdettől fogva különös lenyügöző hatással
volt Mr. Cavere és köteteknél többet beszélt a szegény ember
elhagyatottságáról az a tény, hogy teremtett léleknek nem szólt egy szót
sem rendkívüli megfigyeléseiről. Úgy látszik, odahaza, a Cave-családban,
olyan atmoszféra uralkodhatott, hogy a boldogság elárulása egyértelmű
lett volna annak elvesztésével. Mr. Cave megfigyelte, hogy amint a
hajnal közeledett és a napvilág erősödött, a kristály egyszerre
elvesztette tündöklését és volt idő, amikor csak az éjszaka kellős
közepén, a bolt legsötétebb sarkaiban láthatott belőle valamit.

Mr. Cave hamarosan rájött arra, hogy ha azt az öreg fekete
bársonydarabot, amellyel az értékesebb tárgyakat szokta éjszakára
letakarni, a fejére borította, nappal is megfigyelhette a kristály
belsejében tündöklő mozgást. Végtelenül vigyázott, hogy a felesége ne
találjon így rá és csak délutánonként merte elővenni a tojást, amikor
felesége ebédutáni álmát aludta, de még ekkor is a pult alá bujt mindig.

Egy szép napon, amint a kristályt ide-oda forgatta kezében, valami
egészen különöset vett észre benne. Felbukkant és már el is tünt, mint a
villámlás, de ezalatt a másodperc alatt úgy rémlett neki, mintha a
kristály belsejében egy tágas és idegen más világ bukkant volna fel és
amint most lázas izgalommal ismét ide-oda forgatta a kristályt, a
látomány még egyszer előbukkant.

Fölösleges és fárasztó is volna itt még egyszer leírni Mr. Cave hosszú
kisérletezéseit, hiszen az eredmény magában véve is eleget mond: hogy ha
a kristály belsejébe a beeső fénysugártól mintegy 107 fokos szög alatt
tekintett be, _egy kiterjedt és különös tájék képe tünt fel abban_. A
kép egyáltalán nem volt álomszerű, sőt nagyon is valószerű benyomást
keltett és mennél tisztább volt a fénysugár, annál kézzelfoghatóbbnak
látszott, Mozgó kép volt, amennyiben lassan és kiszámítottan különböző
tárgyak mozogtak benne.

Mr. Cave leírása – mint arról Mr. Wace biztosít – nagyon részletes és
pontos volt és teljességgel hiányzott belőle minden olyan túlzás, ami
hallucinációra látszott volna mutatni. Mindazonáltal nem szabad
elfelejteni, hogy Mr. Wace hiába próbálkozott számtalanszor a a kristály
belsejében felfedezni mindazt, amiről Mr. Cave beszélt neki; minden
kísérlete hiábavaló maradt.

A kép, amely Mr. Cave elé tárult, változatlanul mindig ugyanazt a
kiterjedt síkságot mutatta és úgy tünt föl előtte, mintha tekintélyes
magasságból pillantott volna le rá, mintha csak valami torony vagy árboc
tetején állott volna. Keleten és nyugaton nagy távolságban a síkságot
hatalmas vöröses sziklák határolták és a sziklás folytatódtak észak és
dél felé is – Mr. Cave a csillagok segítségével még az égtájakat is meg
tudta határozni látományában –, de északon és délen lassan elvesztek a
messzeségben. Mr. Cave a keleti sziklasorhoz állott közelebb és első
látománya alkalmából a nap éppen akkor bukkant ki a hegyek fölött.
Odalent, az árnyékban, bizonytalan alakú élőlények sokasága nyüzsgött és
az öreg ritkaságkereskedő először madaraknak nézte őket. Egészen lent a
síkság közepén épületsor vonult, de nem tudta tisztán kivenni az apróbb
részleteket, mert ahhoz túlságosan messze volt tőlük. Különös alakú
fákat is látott, sötét, mohazöld és ezüstösen csillogó szürke
levelekkel, amelyek egy széles és csillogó csatornát szegélyeztek.
Egyszerre egy hatalmas, pompás színekben ragyogó valami röpült át a
képen, de Mr. Cave csak villámlásszerűleg figyelhette meg az
eseményeket, annyira remegtek az igalomtól a lábai.

Legközelebbi látománya alkalmából, amely több mint egy hét mulva
következett csak be, miután hiába kísérletezett ez alatt a hét alatt
ismét megtalálni a képet, egészen más szemszögből látta a völgyet. A kép
egészen más volt, de ő csodálatosképpen meg volt győződve arról, –
amiben különben későbbi megfigyelései is megerősítettek, – hogy a
különös világra most is pontosan ugyanarról a helyről tekint alá, ha
mingyárt más irányba nézett is. A nagy épületek hosszú homlokzatsora,
melyeknek előzőleg csak a tetejét látta, most más perspektívából
látszott, így jobban megfigyelhette a részleteket. A házak előtt
szokatlanul hosszú és nagy arányokban épített terrasz vonult végig és
szabályos távolságokban rendkívül magas és mégis kecses árbocok
meredeztek a magasba, s azok tetején apró, csillogó tárgyak voltak,
amelyek visszaverték a lenyugvó nap sugarait. Mr. Cave eleinte nem
tulajdonított túlságosan nagy jelentőséget ezeknek a csillogó tárgyaknak
és csak akkor ébredt a tudatára, hogy tulajdonképpen mik is lehetnek,
amikor később Mr. Wacenek elmesélte vízióját.

A terrasz alatt gyönyörű virágok pompáztak és a dús gyeppázsiton
bizonyos testes teremtményeket vett észre, amelyek nagyon hasonlítottak
a bogarakra, de azoknál sokszorta nagyobbak voltak. A gyeppázsiton túl
rózsaszínű út vonult és az út tulsó oldalán, pontosan a sziklákkal
párhuzamosan, éles, tükörszerűen csillogó víz terült el.

Az eget hatalmas madarak csapatai lepték el, amint gyönyörű íveket írtak
le szálltukban és a folyó tulsó oldalán pompásnál pompásabb színes
épületek emelkedtek, melyek között moha és hinárszerű fák állottak.
Egyszerre valami ismételten keresztülcsapdosott a képen, mintha csak
valami drágaköves legyezőt lengettek volna meg, vagy pedig szárnyak
vertek volna és hirtelen egy arc, vagyis helyesebben szólva egy arc
felső fele tünt fel a kristályban. Egy hatalmas szem közeledett
veszedelmesen Mr. Cave szeméhez, mintha csak valaki a kristály tulsó
oldalára tapasztotta volna szemét. Mr. Cave-t annyira megrémítette ennek
a szemnek a valószerűsége, hogy hirtelen visszakapta fejét és a kristály
mögé nézett, hogy megnézze, ki űz vele tréfát. A figyelése annyira
lekötötte, hogy egészen megdöbbent, amikor a kis bolt hűvös sötétjében
teljesen egyedül találta magát, de mialatt körülnézett, a kristály fénye
kialudt.

Ezek voltak Mr. Cave első megfigyelései. Elbeszélése csodálatosképpen
igen aprólékos volt és minden részletre kiterjedt. Az első perctől
kezdve annyira lekötötte a kis öreg emberke minden érdeklődését a
különös kristály, hogy szórakozottan, semmivel sem törődve, látta el
napi teendőit és valósággal leste a pillanatot, amikor ismét a kristály
megfigyelésére fordíthatja idejét. Alig néhány nappal első látománya
után jelent meg a két vevő az üzletben, így érthető, hogy az öreg úr
kétségbeesése nem ismert határt, mint ahogy azután nem ismert határt
öröme sem, amikor nagynehezen sikerült a kristályt megmentenie az
eladatás veszélyétől.

Amíg a felfedezés csak Mr. Cave titka volt, egyszerű csoda maradt,
miután azonban Mr. Wace tudományos kutatásokkal foglalkozott és szerette
mindennek az okát felderíteni, abban a pillanatban, amikor a kristály
hozzá került és Mr. Cave elmondta különös történetét, rendszeresen
kezdett foglalkozni a dologgal, annál is inkább, miután ő maga is
megfigyelte a kristály különös foszforeszkálását a sötétben. Mr. Cave
minden este úgy félkilenc tájban elment a kórházba Mr. Wacehez és
féltizenegyig ott maradt, sőt vasárnap még délutánonként is megjelent a
kis laboratóriumban, ahol Wace a kristályt elrejtette.

Wace kezdettől fogva pontos feljegyzéseket készített és neki
köszönhetjük, hogy ma már pontosan tudjuk, milyen szög alatt kellett a
kristályba belenézni, hogy a látomány előtünjék. Ő készítette azt a
dobozt is, amelyben a kristályt tartották és amelynek belsejébe csak egy
hajszálvékony nyíláson szüremlett egy vékony fénysugár és ő készítette
el fekete pamutszövetből azt a zsákot is, amelyet Cave a fejére húzott,
amikor a kristályba nézett. Ez persze lényegesen megkönnyítette a
megfigyelést, úgyhogy most már Cave a völgyet abból a szemszögből
vehette megfigyelés alá, amelyikből éppen akarta.

Ilyenformán most már pontosan le tudjuk írni, milyen is volt az a
különös világ a kristály belsejében. Cave tisztán és világosan látta,
hogy mi játszódik le odabent. Cave elmondta, mit látott és Wace – aki
diákkorában elsajátította, hogy kell a sötétben gyorsírással
feljegyzéseket készíteni – nyomban papírra vetette a megfigyeléseket. Ha
a kristály fénye kialudt, úgy visszatették a dobozba, rácsukták a
fedelet és meggyujtották a lámpát, azonfelül Wace egész sor kérdést
intézett Cavehez, megfigyeléseinek azokra a részleteire vonatkozólag,
amelyek nem tetszettek előtte teljesen szabatosaknak.

Cave figyelme hamarosan azokra a madárszerű teremtményekre terelődött,
amelyeket oly sűrűn látott előző látományai alkalmával. Első
megfigyeléseitől eltérőleg, sokáig azt tartotta róluk, hogy holmi
nappali denevérek lehetnek, majd különös módon azt kezdte hinni, hogy
talán cherubok. A furcsa teremtmények fejei gömbölyűek voltak és
hihetetlenül hasonlítottak az emberi fejhez. Hamarosan kiderült, hogy az
egyik teremtmény szeme volt az, amely úgy megijesztette Mr. Cave-et
második megfigyelésénél. Hatalmas, ezüstös szárnyaik voltak, amelyeket
nem borított toll és amelyek úgy csillogtak, mint a frissen ölt hal
pikkelyei. A szárnyak nem voltak olyanok, mint általában a madarak
szárnyai szoktak lenni, vagy a denevéreké, hanem mint Mr. Wace megtudta,
a szárnyakat domború bordák feszítették ki. (Legjobban talán a lepkék
szárnyaira hasonlítottak, azzal a különbséggel, hogy a bordák ívesen
kifeszítették őket.)

A különös teremtmények teste aránylag kicsi volt és közvetlenül szájuk
alól különös csápszerű nyúlványok ereszkedtek alá. Bámilyen különösnek
is tünt fel eleinte Mr. Wacenek, végül is nem vonhatta kétségbe, hogy
ezek a különös teremtmények voltak a majdnem egészen emberi palotasorok
és a gyönyörű kertek urai. Mr. Cave sok más furcsasággal együtt azt is
megfigyelte, hogy a házaknak nem voltak ajtajai, hanem csak nagy,
gömbölyű ablakaik és a furcsa teremtmények ezen jártak ki és be. Amint
röptükben elérkeztek az ablakokhoz, kinyujtották csápjaikat, megálltak
rajtuk, egészen szorosan összehajtogatták szárnyaikat, azután beugrottak
a szobába. De ezeken kívül a völgyben még temérdek aprószárnyú,
dongószerű teremtmény és pompás színekben csillogó, óriási szárnytalan
bogár is repkedett. Az utakon és a terraszokon ezenkívül még sok
nagyfejű és a szárnyas teremtményekhez mindenben teljesen hasonló
különös lény is mászkált hosszú csápjain össze-vissza.

Már említettük, hogy a terrasz árbocain apró csillogó tárgyak állottak
és Mr. Cave egy este rájött, hogy ezek a csillogó tárgyak éppen olyan
kristályok, amilyenbe ő kukucskált. Időről időre egyik-másik szárnyas
teremtmény odarepült valamelyik kristályhoz és szárnyait becsukva,
csápjaival az árbocba megkapaszkodva, egy ideig feszült érdeklődéssel –
néha tizenöt percig is tartott egy-egy ilyen megfigyelés – szemlélte,
hogy mi játszódik le a kristály belsejében. Hosszas vizsgálódások után
Mr. Wace és Mr. Cave rájött, hogy a kristály, amelybe Cave belenézett, a
terrasz legvégén álló árbocon állott és hogy legalább egy alkalommal
annak a másik világnak egy teremtménye Mr. Cave arcába bámult, mialatt
megfigyeléseit végezte.

Ennyit ennek a nagyon különös történetnek a kétségbevonhatatlan
tényeiről.

Ha csak nem akarjuk feltételezni, hogy az egész történetet Mr. Wace
találta ki, egy-két dolognak feltétlenül hitelt kell adnunk és pedig,
hogy Mr. Cave kristálya vagy két világban volt egyidejűleg és mialatt az
egyikben ide-oda cipelték, a másikban állandóan egy helyben maradt, ami
kétségkívül lehetetlennek látszik, vagy pedig, hogy a kristálytojásnak
valami különös összefüggése volt a másik, tökéletesen hasonló
kristállyal, amely a másik világban volt.

Úgyhogy ami megfelelő körülmények között az egyikben látható volt, azt a
másikban is látni lehetett és fordítva. Ma még nem tudjuk a módját,
hogyan lehet két kristályt ilyen összefüggésbe hozni, de mai tudásunk
mégis csak elég már ahhoz, hogy ne vonjuk kétségbe: az ilyen dolog
valóban lehetséges. Wace is, jómagam is, meg vagyunk győződve arról,
hogy valóban ilyen összefüggésnek kellett lennie a két kristály között…

És vajjon hol lehetett ez a másik világ? Mr. Wace nagy tudása hamarosan
fényt derített erre is. Napnyugta után a másik világ égboltja hamarosan
elsötétült és csakhamar feltüntek a csillagok. Ugyanazok a csillagok
ragyogtak a másik világban is, ugyanazokban a konstellációkban, mint
innen, a földről nézve. Mr. Cave felismerte a Fiastyúkot, a Pleiadokat,
az Aldebarant és a Siriust, úgyhogy kétségtelen volt, hogy a másik világ
is a naprendszerhez tartozik és alig néhány százmillió kilométerre a
miénktől. Ezen az alapon Mr. Wace megállapította azt is, hogy éjjel az
égbolt odaát sokkal kékebb volt, mint minálunk és hogy a nap valamivel
kisebbnek látszott. _És éjszaka két hold kelt föl az égbolton!_

– Egészen olyanok, mint a mi holdunk, csak sokkal kisebbek és másképpen
mozognak – mesélte Mr. Cave.

Egyikük olyan gyorsan járta útját, hogy mozgása szemmellátható volt. A
két hold sohasem járt túlságosan magasan az égen, de fényük mingyárt
kialudt, amint feljöttek az égboltra, ami kétségtelenül arra vezethető
vissza, hogy mozgásukban maga az égitest vetett árnyékot rájuk, olyan
közel jártak hozzá. Ezek a megfigyelések, bár Mr. Cave semmit sem értett
a csillagászathoz, mindenben megfeleltek annak, amit az asztronómia a
Marsról tanít. Valóban, egészen valószínű, hogy Mr. Cave, a kristályba
nézve, a Mars bolygót és annak lakóit látta. Ha ez valóban így volt, úgy
az esti csillag, amely oly fényesen tündökölt a másik világ égboltján,
nem volt egyéb, mint a mi Földünk.

Egy ideig a Mars-lakók – ha ugyan tényleg Mars-lakók voltak – úgy
látszik, nem vették észre, hogy Mr. Cave figyeli őket. Egyszer-másszor
ugyan belekukucskáltak a kristályba, de azután gyorsan továbbálltak egy
másik árbochoz, mint hogyha nem lettek volna megelégedve a látvánnyal.
Így aztán Mr. Cave nyugodtan szemmel kísérhette a különös szárnyas
lények életét, anélkül, hogy bármi is zavarta volna szemlélődésében és
beszámolói – jóllehet egy kicsit elmosódottak és szakadozottak voltak is
– még mindig nagyon szuggesztív benyomást gyakoroltak Wace-re. Képzeljék
csak el, hogy egy marsbeli megfigyelőnek milyen látványban lehetett
része, ha hosszas előkészületek és szemfárasztó figyelés után egy magas
templomtoronyból letekint London uccáinak nyüzsgő életére!

Mr. Cave nem tudta megmondani, vajjon a szárnyas Mars-lakók ugyanazok
voltak-e, akik a terraszokon és a sétautakon járkáltak és hogy vajjon
ezek is tudtak-e szárnyakat csatolni vállaikra? Többízben is látott
bizonyos ügyetlen kétlábúakat, amelyek talán legjobban még a majmokra
hasonlítottak. Ezek a lények fehérek és szinte teljesen áttetszőek
voltak. Mr. Cave látta, amint ezeknek a különös lényeknek egy csoportja
egyszer vadul menekült az utánuk ugrándozó gömbölyűfejű Mars-lakók elől.
Az egyik Mars-lakónak mégis sikerült hosszú csápjaival egyet közülük
elfognia, de ebben a pillanatban a kép elhomályosult és Mr. Cave
sötétben maradt.

Egy más alkalommal szörnyű dolog tünt föl az egyik sétaúton, amelyről
Mr. Cave eleinte azt hitte, hogy valami óriási bogár, de amint egyre
gyorsabban közeledett a csatorna felé, Cave rájött, hogy hallatlanul
bonyolult szerkezetű, fényes fémből készült gépezet. Amikor újból
belepillantott a kristályba, hogy ismét szemügyre vegye a különös
szerkezetet, addigra már eltünt a házak mögött.

Egy idő mulva Mr. Wace-szel elhatározták, hogy magukra vonják a
Mars-lakók figyelmét és a legközelebbi alkalommal, amikor az egyik
Mars-lakó különös szeme ismét odatapadt a kristályhoz, Mr. Cave
fölkiáltott, félreugrott, fölcsavarták a villanyt és vadul gesztikulálni
kezdtek, mintha csak jeleket akarnának adni. Amikor azonban Mr. Cave
ismét belenézett a kristályba, a Mars-lakó már eltünt.

Idáig jutottak a megfigyelésekkel november elsején, amikor Mr. Cave úgy
kezdte érezni, hogy családja gyanúja a kristályt illetőleg teljesen
elült és ettől kezdve a tojást ide-oda vitte magával, hogy ha arra akár
éjjel, akár nappal alkalma adódna, beletekinthessen. Mr. Cave életében
most már szemmelláthatólag a kristálytojás játszotta a döntőszerepet.

Decemberben Wace minden idejét lefoglalták a közeledő vizsgák, így aztán
egy hétre felfüggesztették a megfigyeléseket és tíz vagy tizennégy napig
– Wace nem egészen bizonyos ebben – nem találkozott Caveval. Amikor
túlesett a vizsgákon, Wace első dolga volt, hogy fölkeresse Cave
üzletét, de amikor a ház elé jutott, észrevette, hogy a redőnyök le
vannak húzva. Kopogott az ajtón és a mostohafiú lépett eléje
gyászruhában. Azonnal kihívta Mr. Cave-et, aki olcsó, de mégis pompázó
özvegyi gyászban sietett eléje. Mr. Wacet nem nagyon lepte meg, amikor
az asszony elmondotta, hogy Cave meghalt és már el is temették.
Bőségesen ömlött az özvegy ajkáról a szó, de végül is Mr. Wace mégis
csak megtudott egyetmást Cave halálának körülményeiről. A kis, öreg
régiségkereskedőt az utolsó találkozásukat követő reggel holtan találták
a boltban és jéghideg kezeiben még mindig ott szorongatta a kristályt.
Arcára mosoly ült – mondotta Mr. Cave – és egy bársony rongy feküdt a
lábainál. Már öt-hat órája halott lehetett, amikor rábukkantak.

Wace-t nagyon megrendítette az öreg úr halála és keserű szemrehányásokat
kezdett tenni magának, hogy nem vigyázott jobban Cave egészségére. De
főérdeklődése azért mégis a kristályt illette. Óvatosan kérdezősködni
kezdett a tojás sorsáról és valósággal megdermedt, amikor azt hallotta,
hogy a kristálytojást eladták.

Mrs. Cave első gondolata, mialatt Cave holttestét felvitték az emeletre,
mindjárt az volt, hogy tüstént ír a bolond papnak, aki öt fontot ígért a
kristályért és közli vele, hogy a tojást megtalálták, de akárhogyan is
kutattak lányával együtt a házban, képtelenek voltak rábukkanni a címre.
Miután nem volt pénzük arra, hogy Cave-et a család méltóságát illető
pompával temettessék el, egy régiségkereskedő társukhoz fordultak, aki
megvette raktáruk jó részét.

Ezek között volt a kristálytojás is.

Mr. Wace néhány banális vígasztaló szó után, amelyeket talán egy kicsit
felületesen is mormolt el, tüstént ennek a régiségkereskedőnek a
boltjába sietett, de itt az a hír várta, hogy a kristálytojást már
eladták egy magas, szürkeruhás, sötétképű úrnak. Ezzel ennek a különös –
és legalább, ami engem illet, nagyon is szuggesztív – történetnek
hirtelen vége is szakad. A régiségkereskedő nem tudta megmondani, hogy
ki volt a szürkeruhás, sötétképű idegen és nem is vette annyira
szemügyre hogy személyleírást tudott volna róla adni. Wace ugyan jó
darabig reménytelen keresztkérdések alá fogta a kereskedőt, de végül is
ráeszmélt, hogy minden hiába és minden szétfoszlott, mint egy álom.
Hazament lakására és csodálta még azt is, hogy íróasztalán ott látta a
feljegyzéseket, amelyeket Cave megfigyeléseiről készített.

A dolgoknak ez a fordulata természetesen nagyon leverte és
elcsüggesztette Wace-t. Elment másodszor is a régiségkereskedőhöz, majd
hirdetéseket adott föl a legkülönbözőbb ujságokban, amelyekben a
kristálytojás után érdeklődött. Wace megírta a történetet és be is
küldte néhány lapnak, de a szerkesztők azt hitték, ostoba tréfáról van
szó, így megkérték, hogy fontolja meg jól a dolgot, mielőtt leadnák a
történetet, mert – sajnos – olyan kevés tanubizonyság szól mellette,
hogy egy ilyen különös elbeszélés nagymértékben veszélyeztetné a
tudományos hírnevét.

Közben Wace dolga is nagyon megszaporodott, így aztán pár hónap mulva
feladta a reményt, hogy valaha is megtalálja a tojást és azóta valóban
nem is bukkant elő a kristály. Időről-időre persze Wace – mint maga
mondotta nekem – valósággal a haját tépi dühében a kristály eltűnése
fölötti elkeseredésében és legfontosabb dolgát is otthagyva, sorra járja
a ritkaságkereskedőket abban a reményben, hogy mégis csak nyomára bukkan
a tojásnak.

Hogy előkerül-e valaha is a kristály, vagy sem, ma persze igazán nem
lehetne megmondani, de ha a vevője ritkasággyűjtő lett volna, úgy
feltétlenül tudomást kellett volna szereznie a régiségkereskedő útján
arról, hogy Wace milyen lázasan kutat a kristály után. Wace megtalálta
Mr. Cave lelkészét és a társaságában levő „keleti urat“ is, akiről
kiderült, hogy jávai herceg. A herceg a tojást csak merő kíváncsiságból
és különcködésből akarta megvenni és azért ragaszkodott annyira a
kristály megszerzéséhez, mert látta, hogy Cave semmi áron sem akar tőle
megválni.

Könnyen lehetséges, hogy Cave halála után a kristályt egyszerűen
olyasvalaki vásárolta meg, aki minden, csak nem ritkasággyűjtő és így a
kristálytojás – könnyen lehetséges – talán nincsen száz méternyire sem
tőlem, valamelyik szomszédos lakásban, ahol a kopott szalón díszét
képezi talán, vagy mint papírnyomó hever egy íróasztalon, anélkül, hogy
bárkinek is tudomása volna csodálatos tulajdonságairól. Bevallom, ez a
föltevés volt a főoka annak, hogy az egész történetet megírtam, mert azt
reméltem, hogy így talán felhívom tulajdonosa figyelmét arra, milyen
érték van a kezei között.

Szerény véleményem szerint a kristályt illetőleg Wace-nak igaza van és
én is azt tartom, hogy a marsbeli árbocon álló kristály valami
kapcsolatban van Mr. Cave kristályával, ha mindjárt nem is tudom
szabatosan megmagyarázni, hogy milyen is lehet ez az összefüggés. Wace
is, én is, meg vagyunk győződve arról, hogy a földi kristály –
valamikor, réges-régen – a Marsról került a Földre, hogy a Mars-lakóknak
betekintést nyujtson életünkbe. Valószínű, hogy a többi árbocon álló
kristályok párjai szintén a mi Földünkön vannak, mert semmiféle teória
vagy hallucináció nem bírkózhatik meg a tényekkel.



A bűvészbolt

Messziről sokszor láttam a bűvészboltot, egyszer-kétszer el is mentem
előtte és láttam a kirakatban az apró kis bűvös labdákat, a csodálatos
kúpokat, a bűvös tyúkokat, a hasbeszélő bábukat, a kártyapaklit, amely
egészen kifogástalannak _látszott_ és a többi hasonló csodálatos dolgot,
de soha eszembe sem jutott, hogy bemenjek, amíg egy szép napon,
úgyszólyán minden előzetes figyelmeztetés nélkül, Gip ujjaimnál fogva a
kirakathoz húzott és úgy viselkedett, hogy nem volt mit tennem, be
kellett vinnem a bűvészüzletbe. Nem is tudtam, hogy a bolt olyan közel
van, dehát ott állott előttem, bármennyire csodálkoztam is rajta és Gip
apró kis ujja mereven mutatott a kirakatban sorakozó ezernyi, a
gyermekszemnek annyira kedves dolog felé.

– Ha gazdag lennék – mondta Gip az Eltünő Tojásra mutatva –, azt
mindjárt megvenném és azt is… – „A Síró Baba“ volt, – meg azt – igen
rejtélyes valami lehetett, mert felirata azt hirdette, „Vegyél Egyet és
Ejtsd Bámulatba Vele Barátaidat“.

– Minden eltűnik – folytatta Gip – azok alatt a bűvös kúpok alatt.
Tudom, mert olvastam egy könyvben. És az, papa, az Eltünő Fillér, csak
úgy tették oda, hogy ne lehessen látni, hogyan csinálják.

Gip, a drága fiú, édesanyja természetét örökölte, így nem indítványozta,
hogy menjünk be az üzletbe és egyáltalán semmi más módon sem igyekezett
erre rávenni, csak éppen teljesen öntudatlanul ujjamnál fogva az ajtó
felé ráncigált és szemmelláthatólag nagy érdeklődést mutatott.

– Az… – mondotta és A Bűvös Palackra mutatott.

– Ha a tied volna? – kérdeztem és erre a sokat igérő kérdésre Gip arca
egyszerre felderült.

– Megmutathatnám Jessienek – válaszolta, most is rögtön játszópajtására
gondolva.

– Száz nap sincsen már a születésnapodig, Gibbles – szóltam és kezem már
a kilincsen volt.

Gip nem is válaszolt, de szorítása még erősebbé vált ujjamon és így
léptünk be a boltba.

Nem mindennapi üzlet volt. Bűvészbolt volt, a legcsodálatosabb dolgokkal
zsúfolásig megrakva és Gip egészen az én vállaimra hárította a beszéd
terhét.

Egészen szűk kis bolt volt, nem is volt valami nagyon kivilágítva és az
ajtón másodszor is siránkozva megszólalt a csengő, amikor becsuktam
magam mögött. Vagy egy percig magunk voltunk, a boltban és volt
alkalmunk körülnézni. Az üvegszekrényben, amely a pult alsó részét
foglalta el, papírmasé-tigris csóválta a fejét, egy komolyképű, nagyon
barátságos tigris, mellette számtalan kristálygömb hevert, egy kínai
sárga, hosszúujjú keze bűvös kártyákat tartott, a legkülönbözőbb
nagyságú, csodálatos színű halmedencék sorakoztak orgonasípszerűen
egymás mellé és egy szemtelen bűvészkalap szemérmetlenül mutogatta
titkos rúgóit. A falak mentén görbe tükrök állottak, amelyek hol
végtelen hosszúnak mutattak, hol megdagasztották a fejünket és
eltüntették lábainkat és azt hiszem, mialatt ezen mulattunk, jött elő a
boltos.

Annyi bizonyos, hogy egyszerre ott állott a pult mögött. Különös, komoly
fekete ember volt és egyik füle nagyobb volt, mint a másik, az álla
pedig egészen olyannak tünt föl előttem, mint a cipő orra.

– Miben lehetek szolgálatukra? – kérdezte, hosszú bűvészujjaival az
üvegszekrényekre mutatva és így jöttünk rá hirtelen, hogy ott áll
előttünk.

– Fiamnak szeretnék néhány egyszerű bűvészjátékot vásárolni –
jelentettem ki. – Van valami mulatságos dolguk?

– Hm! – azzal a boltos elkezdte a fejét vakarni, mintha gondolkodnék. A
következő pillanatban tisztán láttuk mind a ketten, hogy a fejéből egy
üveggolyót húz elő.

– Valami ilyesmit? – kérdezte és átnyujtotta Gipnek a golyót.

A dolog egészen váratlanul ért. Előadásokon ezerszer és ezerszer láttam
ezt a trükköt, hiszen a bűvészek egyik legkedveltebb mutatványa ez, de
itt igazán nem voltam rá elkészülve.

– Nagyon jó! – mondtam nevetve.

– Ugyebár? – válaszolta a boltos.

Gip menten utánakapott apró ujjacskáival, de csak a boltos üres tenyerét
markolta meg.

– Már a zsebedben is van – világosította föl a tulajdonos és valóban ott
is volt!

– Mibe kerül ez? – kérdeztem.

– Üveggolyókért nem számítunk semmit – válaszolta a kereskedő
udvariasan. – Mi magunk is ingyen jutunk hozzájuk – jelentette ki és
mialatt beszélt, a könyökéből húzott elő egy újabbat.

Egy harmadikat a füléből rázott ki és a pult tetejére tette társai
mellé. Gip egészen megzavarodva pislogatott a kezében lévő üveggolyóra,
azután kérdő pillantást vetett a pulton heverő másik két golyóra, végül
pedig nagy várakozással a boltosra függesztette szemeit.

– Azt a kettőt is elteheted – nyugtatta meg a boltos – és ha _nincs_
kifogásod ellene, egyet a számból is. _Így la!_

Gip egy pillanatig némán tanácsot kért tőlem, majd méltóságteljes
komolysággal zsebredugta a négy golyót, majd megnyugvást találva ujjaim
szorításában, felkészült a következő eseményre.

– Ez a tréfás módja, hogy az ember apróságokhoz jusson – jegyezte meg a
boltos közömbösen és én erőltetetten felkacagtam, bizonyságot tenni,
hogy értem a tréfát.

– Ahelyett, hogy nagyban vásárolná, – válaszoltam, – hiszen így persze
sokkal olcsóbb is.

– Bizonyos értelemben tényleg olcsóbb – válaszolta a boltos. – Bár a
végén megfizetünk mindenért, ha nem is olyan drágán, mint ahogy az
emberek képzelik… A nagyobb dolgokat és minden mást, amire szükségünk
van, abból a kalapból szedjük elő… És tudja, uram, – bocsássa meg, hogy
ezt mondom, – _nincs_ is nagykereskedés, ahol valódi bűvös dolgokat
árulnának. Nem tudom, látta-e cégtáblánkat, az áll rajta, hogy _Az igazi
bűvészbolt_. – Ajkából egy reklámkártyát húzott elő és átnyujtotta
nekem.

– Igazi – erősítette meg mégegyszer, ujjával a szóra mutatva. – Igazán
nincs benne semmi csalás, uram.

– A tréfát csakugyan jól végigjátssza – gondoltam magamban.

Közben a boltos, mosollyal ajkán, nagyon barátságosan Giphez fordult.

– Tudod, te Igazi Jó Fiú vagy

Csodálkoztam, hogy a boltos ezt tudja, hiszen a fegyelem érdekében ezt
titokban szoktuk tartani odahaza, de Gip a legnagyobb nyugalommal,
tekintetét le nem véve a tulajdonosról, vette ezt tudomásul.

– Csak az Igazi Jó Fiú jut be azon az ajtón.

És azzal, mint hogyha csak mingyárt be is akarta volna bizonyítani, a
kilincs megcsikordult s egy vékonyka nyafka hangot hallottunk kivülről
elmosódottan megszólalni.

– De én be akarok menni, papa! És be akarok oda menni! Na-a-a! – majd
utána hallottuk a szülő megnyugtató hangját, amint magyarázó előadást
tartott rossz kölykének.

– Nem látod, hogy be van zárva az ajtó, Edward? – mondotta.

– De hiszen nincs is bezárva – jegyeztem meg.

– De be van zárva, uram – válaszolta a tulajdonos tiszteletteljesen. –
Az ilyen gyerekek előtt mindig be van zárva.

Miközben beszélt, pillantást vethettünk az ajtóban álló gyerek sápadt,
fehér kis arcocskájára, amelyet a sok édességevés egészen felpüffesztett
és a gonosz szenvedélyek eltorzítottak. Kegyetlen, önző kis fráter
állott előttünk.

– Nincsen értelme, uram – jegyezte meg a boltos, amint segítségükre
akartam sietni és az ajtó fele igyekeztem és valóban, a következő
pillanatban az elkényeztetett gyereket hangos bőgés közepette elcipelte
az atyja.

– Hogy csinálja ezt? – kérdeztem, kicsikét szabadabban lélegezve föl.

– Bűvészet! – mondta egyszerűen a boltos, gondtalan kézmozdulattal és
közben ujjai hegyéből színes szikrák pattantak, csakhogy ismét
eltünjenek a bolt sötétjében.

– Azt mondtad, mielőtt bejöttél – intézte szavait a tulajdonos Giphez –,
hogy szeretnél egy Vegyél Egyet és Ejtsd Bámulatba Vele Barátaidat
dobozt.

Gip egy kis erőlködés után bátran kivágta:

– Igen!

– Már a zsebedben van!

Azzal keresztülhajolt a pulton – valóban nagyon hosszú felsőteste volt –
és a csodálatos ember a jelzett tárgyat a bűvészek szokott módján
kihúzta fiam zsebéből. „Papiros“, mondotta és az üres kalapból óriási
ívet vett ki. „Zsineg“ és – borzalmas még elképzelni is! – a szájában
egyszerre ott láttam egy óriási zsinegtekercset, amelyből végtelen
fonalat húzott ki. Amikor szépen átkötözte vele a csomagot, leharapta a
zsineg végét és rémületemre azt kellett látnom, hogy lenyeli az egész
gombolyagot. Azután meggyujtott egy gyertyát az egyik hasbeszélő bábu
orrán és ujját, amely pecsétviasszá változott, a lángba dugta és
lepecsételte vele a csomagot.

– Azután szerettél volna még egy Eltünő Tojást – tette hozzá és kabátom
melléből nyugodtan előhúzta a kívánt tárgyat és becsomagolta ezt is
épúgy, mint a Síró Babá-t. Én a csomagokat egyenként átnyujtottam
Gipnek, amint készen voltak, Gip pedig rögtön görcsösen mellére
szorította őket.

Alig szólt valamit, de szemei annál többet beszéltek és kis karjai
görcsös szorítása száz szónál is többet mondott _Ez valóban igazi
bűvészet volt_.

Hirtelen úgy éreztem, hogy valami nagyon puha és meleg dolog mozog a
kalapomban. Gyorsan levettem a fejemről és egy borzas galambot találtam
alatta – semmi kétség, ez is cinkostárs volt. A galamb gyorsan leszállt
a fejemről, végigszaladt a pulton és eltünt egy kartondobozban a
papírmasé-tigris mögött.

– No, no! – szólalt meg a boltos, ügyesen megszabadítva furcsa
fejdíszemtől. – Vigyázatlan madár és – én úgy éljek – éppen most
költött.

Kirázta kalapomat és kinyujtott tenverében két vagy három tojást, egy
nagy darab márványt, egy zsebórát, vagy féltucat elkerülhetetlen
üveggolyót és összegyűrt, szakadt papírt, egyre több és több összegyűrt,
szakadt papírt szedett elő, közben pedig folyton arról beszélt, hogy az
emberek milyen gondatlanok, hogy eszükbe sem jut, hogy belül is
kikeféljék kalapjukat, épúgy, mint ahogy kívül ki szokták kefélni.
Természetesen végtelenül udvariasan mondta mindezt, de azért nem
hiányzott bizonyos személyes él sem szavaiból.

– Mindenféle dolog összegyűlik, uram… Persze igazán nem önről van szó
egyedül… Majdnem minden vevővel így van… Egészen meglepő, hogy mi
mindent hordanak az emberek kalapjuk belsejében…

Közben a pulton egyre nőtt és nőtt a gyűrt papír, mind több és több
lett, míg végül is majdnem eltünt a boltos mögöttük, végül pedig tényleg
egészen el is tünt és még mindig hallottuk, amint egyre tovább és tovább
beszél.

– Igazán senki sem tudhatja, hogy mi minden rejtőzködhetik egy emberi
lény külseje mögött, uram. Valóban, nem vagyunk egyebek, mint jól
kikefélt külsők, _fehérre_ meszelt koporsók…

Hangja egyszerre elhalt – egészen úgy, mint amikor a szomszéd
gramofónját egy jól célzott dobással telibe találja a tégla – és
megszünt a papír zizegése és teljes csönd köszöntött ránk.

– Végzett már a kalapommal? – kérdeztem kis szünet után.

Nem kaptam választ.

Gipre bámultam, Gip énrám bámult és körülnéztünk az üzletben, de nem
láttunk mást, csak eltorzított alakjainkat a bűvös tükrökben. Nagyon
nyomasztó, nagyon komor és nagyon csöndes volt köröttünk minden…

– Azt hiszem, indulnunk kell – mondtam nagy hangosan. – Legyen szíves,
mondja meg, mibe kerül mindez?…

– Hallja – kiáltottam most már teljes torokból –, a számlámat kérem! És
legyen szíves, adja vissza a kalapomat.

Mintha valami neszt hallottam volna a papírhegy mögül…

– Nézzünk csak a pult mögé, Gip – mondottam. – Úgy látszik, tréfát űz
belőlünk. Gipet kézenfogva, elmentünk a fejét csóváló tigris előtt. És
mit képzelnek, mi volt a pult mögött? Semmi sem volt mögötte! Csak a
kalapom hevert a földön, egy közönséges, tapsifüles fehér nyúl mellett.
A nyuszi mély elmélkedésbe volt merülve és olyan butának, olyan
gyűröttnek látszott, amilyen csak egy bűvész nyula lehet.

Ismét birtokomba vettem kalapomat és a nyúl egy-két ugrással kitért az
utamból.

– Papa! – szólalt meg Gip bűnös suttogással.

– Mi az, Gip? – kérdeztem.

– _Nagyon_ szeretem ezt a boltot, papa!

Én is nagyon szeretném – gondoltam magamban –, ha a pult nem nyúlna meg
egyszerre annyira, hogy elzárja előlünk az utat az ajtó felé. – De Gip
figyelmét persze nem hívtam fel erre a körülményre.

– Nyuszi! – mondotta Gip, kezével a nyúl felé nyulva, ami ott ugrált el
mellettünk. – Nyuszi, mutass valami bűvészetet Gipnek! – és szemeivel
nyomon követte az ijedt szemű fehér nyulat, amint beugrott egy ajtón,
amelyet egy pillanattal előbb határozottan nem vettem még észre.

Az ajtó azután tágabbra nyilt és megjelent benne az az ember, akinek az
egyik füle nagyobbnak látszott, mint a másik. Most is mosoly ült az
ajkán, de amikor pillantása pillantásommal találkozott és megszólalt,
hangja jókedvű, de egyben bocsánatkérő is volt.

– Önt bizonyosan érdekelni fogja bemutató termünk is, uram – mondta
méltóságteljesen.

Gip megrántotta kabátom ujját és amint átnéztem a pulton, tekintetem
ismét találkozott a boltos tekintetével Kezdtem a bűvészetet már egy
kicsit túlságosan hamisítatlannak találni.

– Nincsen _nagyon_ sok időm – mondottam, de már bent is voltunk a
bemutató teremben, mielőtt befejezhettem volna mondatomat.

– Hasonló dolgok teljesen azonos minőségben – jegyezte meg a boltos,
hajlékony kezeit dörzsölve – és ez _A Legjobb_. Semmi sincs itt, ami ne
volna hamisítatlan _Bűvészet_ és kezeskedem érte, hogy minden valóban A
_Legkülönösebb_ Bocsásson meg, uram!

Éreztem, hogy valamit lehúz rólam, valamit, ami éppen kabátujjamba
kapaszkodott és láttam, hogy egy kis kapálódzó vörös démont fog farkánál
fogva – az apró teremtés rúgott, harapott és mindenáron a kezét akarta
elkapni – és a következő pillanatban gondtalanul a pult mögé dobta.
Semmi kétség, a különös lény bizonyára csak gumiból volt, de az első
percben…!

Gipre pislantottam, de Gip egy bűvös hintaló szemléletébe volt merülve.
Örültem, hogy nem látta a dolgot.

– Hallja – jegyeztem meg halkan, Gipre és a vörös démonra pillantva –,
remélem, nincsen sok _ilyen_ holmijuk errefelé?

– Nekünk nincsen egy se! Valószínűleg magával hozta, uram! – válaszolta
a boltos szintoly halkan, még az eddigieknél is lekötelezőbb mosoly
kíséretében. – Csodálatos, hogy mi mindent cipelnek az emberek magukkal,
anélkül, hogy tudomásuk volna róla!

Azzal Giphez fordult:

– Megnyerte itt valami a tetszésedet?

Bizony ezer dolog is volt ott, ami megnyerte Gip tetszését.

A bizalom és a tisztelet vegyes érzelmeivel fordult a csodálatos
boltoshoz:

– Ugye, az egy Bűvös Kard? – kérdezte.

– Bűvös Játékkard. Nem törik, nem hajlik és nem vágja el az ujjadat.
Győzhetetlenné teszi azt, akinek a kezében van, minden tizennyolc éven
alulival szemben. Három shillingtől hét és fél shillingig – nagyság
szerint! Ezek a pajzsok a fiatal kóborlovagok számára nagyon hasznosak,
ezek a Biztonság Pajzsai. Mellettük hevernek a Gyorsaság Sarui és a
Láthatatlanná Tevő Sisakok.

– Ó Papa! – ámuldozott Gip.

Szerettem volna megtudni az árukat, de a boltos ügyet sem vetett rám.
Gip most már szívvel-lélekkel az övé volt és így a boltos hozzákezdett,
hogy bemutassa egész bűvös raktárát és semmi sem állíthatta meg többé. A
bizalmatlanság és irígység egy nemével állapítottam meg, hogy Gip most
ennek az embernek az ujját fogta, úgy, mint ahogy csak az enyémet szokta
tartani. Semmi kétség, a fickó kétségkívül érdekes ember – gondoltam
magamban – és a holmijai is igazán jó hamisítványok, valóban egészen
_valódi_ hamisítványok, de hát mégis…

Utánuk ballagtam és nagyon keveset szóltam, de nem vettem le
tekintetemet pillanatra sem erről a boszorkányos fickóról. Végül is Gip
jól mulatott és semmi kétség, ha elérkezik az indulás ideje, a
legnagyobb könnyedséggel távozhatunk majd.

Furcsa, különös hely volt a bemutató terem, amelyet minduntalan
állványok, oszlopok, galériák szakítottak meg és a boltozatos folyosókon
át be lehetett látni a többi osztályba, amelyekben a legfurcsább külsejű
segédek ácsorogtak és bámultak a bepillantóra. Függönyök és tükrök
ejtették zavarba a látogatót, olyannyira, hogy egyszerre arra eszméltem,
hogy nem tudom, melyik ajtón át léptünk be.

A boltos Gipnek bűvös vonatokat mutogatott, amelyek gőz és óramű nélkül
szaladtak, úgy, ahogy jelzéseket adott az ember nekik, azután néhány
doboz nagyon, nagyon értékes játékkatonát, amelyek menten életrekeltek,
amint levette a doboz fedelét és azt mondták… Az én fülem nem nagyon
éles és a hang is egészen különös hang volt, de Gip – aki az édesanyja
jó hallását örökölte – azonnal megértette.

– Bravo! – kiáltott fel a boltos, azzal a katonákat minden ceremónia
nélkül visszasöpörte a dobozba és átnyujtotta Gipnek.

– Nos, hadd lássuk – mondta a boltos és a következő pillanatban már Gip
keltette életre őket.

– Parancsolja a katonákat? – kérdezte tőlem a boltos.

– Igen, megveszem őket – mondottam –, hacsak nem kéri el értük a teljes
árat, mert akkor amerikai milliárdosnak kellene lennem…

– Édes Istenem! Nem! – azzal a boltos ismét összesöpörte a katonákat,
rácsapta a dobozra a fedelet, egyszer megforgatta a levegőben a dobozt
és már be is volt csomagolva, szép barna csomagolópapírba, színes
szalaggal át volt kötve – és Gip teljes neve és címe állott rajta!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A tulajdonos elnevette magát bámulatomon.

– Ez az igazi bűvészet – mondotta – és nincs benne semmi csalás!

– Nekem egy kicsikét túlságosan is hamisítatlan – jegyeztem meg.

Ezután Gipnek egész sor trükköt mutatott, furcsa és különös trükköket és
még sokkal különösebb volt a mód, ahogyan csinálta őket. Mindent
megmagyarázott, össze-vissza forgatta a dolgokat és a drága kis kölyök
csak komolyan bólogatott hozzá buksi fejecskéjével.

Nem figyeltem annyira, amennyire módomban állott volna.

– Hé, „_presto_“! – mondta a Bűvös Boltos és a következő pillanatban már
megjött rá a visszhang, fiam tiszta, boldog – hé „presto“-jában.

De figyelmemet más dolgok kötötték le. Egyre jobban kezdtem érezni, hogy
milyen boszorkányos is ez az üzlet körülöttem. Hogy úgy mondjam,
valósággal át és át volt itatva boszorkányossággal. Valami boszorkányos
volt még a bútorokban is, a padlóban és a mennyezetben, sőt a vad
összevisszaságban álló székekben is. Úgy éreztem, hogy ha csak egy
pillanatra is levettem róluk pillantásomat, rögtön megmozdultak,
elkezdtek kóborolni a szobában és „hol az olló komámasszony“-t
játszották.

És akkor egyszerre az egyik furcsa segéd kötötte le figyelmemet. Úgy
látszik, nem vette észre, hogy figyelem – én is csak éppen az arcát
láthattam egy halom játék mögött, az egyik árkád ívén keresztül – és a
segéd, amint a pulton könyökölt, a legborzasztóbb fintorokat vágta!

A legrémesebb kétségkívül az volt, amit az orrával csinált. Először
rövid és tömpe volt az orra, azután hirtelen kilőtte, mint valami
teleszkópot. Egyre vékonyabb és vékonyabb lett az orra, míg végül is
hosszú, piros, hajlékony ostor lett belőle. Mintha csak lidércnyomás ült
volna a mellemen! Megcsóválta a levegőben és kivetette az orrát, mint
ahogy a halászok szokták kivetni horgukat.

Nyomban arra gondoltam, hogy Gipnek ezt semmiesetre sem szabad látnia.
Megfordultam, de Gip ott állott, teljesen elmerülve a boltos
magyarázataiban és semmi rosszra sem gondolt. Sugdolóztak és minduntalan
rámpillantottak. Gip egy kis széken állott és a boltos valami nagy dobot
tartott a kezében.

– Játsszunk bujócskát, Papa! – kiáltott felém Gip. – Te leszel a hunyó!

És mielőtt megakadályozhattam volna, a boltos már be is födte az óriási
dobbal.

Rögtön tudtam, mi készül.

– Vegye le róla tüstént! – kiáltottam rá izgatottan. – Megijeszti a
fiút. Vegye le azonnal!

A boltos szó nélkül engedelmeskedett és felém tartotta a hatalmas
hengert, csak azért, hogy megmutassa, hogy üres. És a kis széken sem
volt semmi! A fiam pillanat alatt nyomtalanul eltünt!…

Bizonyosan mindnyájan tapasztalták már azt a rettenetes érzést, amikor
mintha egy láthatatlan kéz egyszerre összefacsarná az ember szívét. Ezt
éreztem most én is. Pillanat alatt ott álltam a mosolygó boltos előtt és
felrúgtam a székét.

– Legyen vége ennek az ostoba tréfának! – kiáltottam rá. – Hol a fiam?

– Íme – mondta, még mindig a dob üres belsejét mutogatva. – Nincs benne
semmi csalás…

Kinyujtottam a karomat, hogy torkon ragadjam, de ügyes mozdulattal
kitért előlem. Ismét nekitámadtam, de ő már közben kinyitott egy odáig
láthatatlan ajtót és kiugrott rajta.

– Megállj! – kiáltottam rá és utána ugrottam – a teljes sötétbe.

– _Bum!_

– Uram bocsá’! Igazán nem vettem észre! Ne haragudjon!

Kint állottam az uccán és egy tisztes külsejű munkásemberrel ütköztem
össze. Talán egy méternyire tőlem pedig ott állott Gip, egy kicsikét
megzavarodva. Kölcsönösen kimagyarázkodtunk a munkással, azután Gip
sarkonfordult és széles mosollyal kis arcocskáján hozzámlépett, mintha
csak pillanatig hiányoztam volna neki.

És a kezében négy csomagot tartott!

Nyomban ismét megragadta az ujjamat.

Egy másodpercig a legnagyobb zavarban voltam. Megfordultam, hogy a
bűvészüzlet ajtaját megkeressem és – az ajtó eltünt! Eltünt az ajtó,
eltünt az egész bolt és semmit se láttam, csak egy jól megtermett
oszlopot, amely a képkereskedés és a baromfiüzlet kirakatai között
terpeszkedett.

Teljes zavaromban az egyetlen lehetséges dolgot csináltam, megforgattam
esernyőmet és megállítottam egy autotaxit.

– Automobil! – kiáltott fel Gip öröme tetőpontján.

Besegítettem a kocsiba és egy utolsó erőfeszítéssel odakiáltottam a
sofőrnek a címet. Amint leültem, valami keményet éreztem hátsó zsebemben
és amikor odanyúltam, egy üveggolyót húztam elő. Dühösen kidobtam az
ablakon.

Gip nem szólt semmit. Hosszú ideig mind a ketten hallgattunk.

– Papa! – szólalt meg Gip végül is. – Ez aztán rendes üzlet volt!

Ezzel helyben is lettünk volna! Most már tudtam, hogy Gip hogyan
gondolkodik az egészről. Semmi baja sem történt és annyi bizonyos, hogy
más igazán nem látszott drága kis arcocskáján, mint hogy végtelenül meg
van elégedve a délután szórakozásaival és – tetejében még négy csomag is
volt a kezében.

– A csudába is! Ugyan mi lehet bennük?

– Hm! – mormoltam. – Kisfiúk nem mehetnek ám mindennap ilyen üzletekbe.

Szokott, sztoikus nyugalmával vette tudomásul kijelentésemet és egy
pillanatig nagyon sajnáltam, hogy az édesatyja vagyok és nem az
édesanyja és így nyomban ott az uccán, az automobilban nem csókolhattam
össze. Végül is, gondoltam magamban, a dolog nem is sült el olyan
rosszul.

De csak akkor nyugodtam meg végkép, amikor kinyitottuk a csomagokat.
Három dobozban játékkatonák voltak, közönséges ólomkatonák, de olyan
nagyszerű kivitelben, hogy Gippel egészen elfelejttették, hogy
eredetileg a csomagokban Bűvös Dolgok voltak, az Egyedül Valódi és
Hamisítatlan fajtából. A negyedik csomagból egy cica bújt ki, egy kis
élő, fehér cica, amely nagyszerű egészségnek, jókedvnek és étvágynak
örvendett.

Nagy megnyugvással szemléltem a csomagok felbontását. Sokáig még ott
ténferegtem a gyermekszobában…

Ez hat hónap előtt történt és kezdem hinni, hogy minden rendben van. A
cica csak annyiban volt bűvös, amennyiben minden cica bűvös és a katonák
olyan csöndes katonák voltak, amilyeneket csak álmukban képzelnek el
maguknak a tábornokok.

És Gip…?

Az értelmes szülő meg fogja érteni, hogy Gippel szemben óvatosan kellett
eljárnom.

De a napokban egészen odáig mentem, hogy megkérdeztem:

– Mit szólnál hozzá, Gip, ha a katonáid egy szép napon életrekelnének és
maguktól masíroznának?

– Az enyémek úgy szokták – válaszolta legnagyobb elképedésemre Gip. –
Csak egy szót kell kimondanom, mielőtt felnyitom a doboz fedelét.

– És akkor maguktól masíroznak?

– Ó, hogyne, Papa. Nem is szeretném őket olyan nagyon, ha nem ilyenek
volnának.

Nem árultam el meglepetésemet és azóta, valahányszor alkalmam nyílik rá,
meglepetésszerűleg rányitok Gipre, amikor a katonákkal játszik, de idáig
még egyszer se vettem észre, hogy bűvös mutatványokkal szórakoztatják a
fiamat.

De olyan nehéz is tudni valamit.

Hátra van még a dolog pénzügyi oldala. Gyógyíthatatlan betegségem, hogy
szeretem kifizetni tartozásaimat. Azóta ezerszer is kerestem a kis
üzletet, de sehogyan sem tudtam megtalálni. Azt hiszem, ezzel a dolog a
lovagiasság szabályai szerint el is volna intézve és miután Gip nevét és
címét ismerik, nyugodtan rábízhatom a boltosra – akárki lett légyen is
–, hogy majd a maga idején benyujtsa számláját.



A Plattner-eset

Még mindig kérdéses, a tanuvallomások ellenére is, vajjon hitelt lehet-e
adni Gottfried Plattner esetének vagy sem. Az egyik oldalon hét tanu
áll, – sőt, hogy egészen pontosak legyünk, hat és egy fél pár szem és
egy kétségbevonhatatlan tény; a másik oldalon áll viszont – hogy is
mondjam csak – a józan ész, az elfogultság és a közvélemény maradisága.
Soha még nem akadt hét ilyen becsületesen gondolkodó tanu és nem volt
még kétségbevonhatatlanabb tény, mint Gottfried Plattner anatómiai
szervezetének megváltozása, de nem volt viszont talán még soha ilyen
különös eset sem. A legkülönösebb a dologban magának Gottfriednak a
vallomása – mert őt is a hét tanu közé számítom.

Isten ments, hogy bármiféle babona is vezéreljen és én is kénytelen
legyek Eusapia Palladio pártfogóinak a sorsában osztozni. Egész őszintén
szólva, magam is azt hiszem, hogy valami baj van a kréta körül Gottfried
Plattner esetében, de hogy ez mi lehet, nem tudnám megmondani.
Meglepett, hogy milyen sokan adtak hitelt a történetnek, de azt hiszem,
a leghelyesebb lesz az olvasó elbírálása alá bocsátani az egészet,
minden további megjegyzés nélkül.

Gottfried Plattner, dacára nevének, született angol. Édesatyja Elzászból
vándorolt Angliába a hetvenes évek végén és egy tiszteletreméltó angol
lányt vett feleségül, akinek az ősei egyáltalán nem tüntek ki semmiben.
Gottfried édesatyja a kilencvenes évek elején egy teljesen szürkén és
eseménytelenül leélt élet után, melynek javarészét szobák parkettázása
töltötte be, eltávozott az élők sorából. Gottfried akkor még egészen kis
baba volt és ma huszonhét éves. Hála annak, hogy szüleitől három nyelvet
örökölt, Gottfried egy kis magániskola nyelvtanára lett Anglia déli
felében. A futólagos szemlélő előtt Gottfried semmiben sem különbözik a
többi angol magániskolák nyelvtanáraitól és ruhája sem nagyon drága, sem
nagyon divatos, ami azonban nem jelenti egyben azt is, hogy feltünően
olcsó vagy nagyon kopott is lenne. Termete, arcszíne, fellépése egyaránt
nem feltünést keltő. Aki közelebbről nézte, hamar rájött, hogy mint az
emberek nagy többségénél általában lenni szokott: az ő arca sem volt
egészen szimmetrikus. Jobb szeme egy kicsikét nagyobb volt, mint a bal
és állcsontja is erélyesebben fejlődött ki a jobboldalon.

Ha valaki a szokásos felületes módon vizsgálta volna meg mellkasát és
érezte volna szíve lüktetését, alkalmasint nem talált volna semmi
feltünőt rajta, pedig éppen ezen a ponton tértek el gyakorlott
megfigyelők véleményei. Persze, ha valaki felhívta volna rá a figyelmet,
mindenki azonnal rájött volna a dolog szokatlanságára és menten
megállapította volna, hogy Gottfried szíve mellkasa jobboldalán ver és
nem a balon.

Nos, Gottfried szervezetének nem ez az egyetlen különössége, bár
kétségtelen, hogy ez a felületes szemlélő előtt a legfeltünőbb rajta.
Anglia legjobb orvosának megállapításai szerint _Gottfried minden belső
szerve pontosan az ellenkező oldalon foglal helyet, mint a többi
emberé_. Mája jobb csúcsa a baloldalon fekszik és a balcsúcs a jobbon,
tüdei pedig ugyancsak ilyen ellentétesen helyezkedtek el és ami talán
még különösebb – és ezt el kell hinnünk, hacsak nem akarjuk
feltételezni, hogy Gottfried tökéletes színész – Plattner jobbkeze
szinte máról holnapra szerepet cserélt balkezével. Azok óta az események
óta, amelyeket el akarunk mondani – és pedig a lehető leggyorsabban –,
Gottfriednak igen nagy nehézségére esik az írás és privát feljegyzéseit
úgy készíti önmaga számára, hogy balkezével balról jobbra veti a
sorokat. Jobbkezével nem tud hajítani és az étkezések alatt állandó
zavarban van, hogy melyik kezébe vegye a kést és melyikbe a villát.
Gottfried szenvedélyes kerékpározó, de a különös változás óta nincsen
tisztában az országút szabályaival és így állandó veszélyt jelent
nemcsak embertársaira, hanem önmagára nézve is, pedig mielőtt a különös
esemény történt vele, Gottfried igazán nem volt balkezes.

Még egy sokatmondó bizonyság szól a történet mellett és ez az, hogy
Gottfried gyerekkori fényképeivel tudja bizonyítani, hogy arca egész
szabása megváltozott. A legelső fényképen, amelyet úgy öt-hatéves
korában készítettek róla, Gottfried balszeme egy kissé nagyobb volt,
mint a jobb és álla is valamivel erősebb a baloldalon.

Ma mindennek pontosan az ellenkezőjét észlelhetjük rajta. Gottfried
fényképe tizennégy éves korából ellent látszik mondani ennek a ténynek,
viszont azonban ez a fénykép úgynevezett „enyveshát“ – amelyek nagyon
divatosak voltak akkoriban – és az „enyveshát“-akat tudvalevőleg a
fotográfusok néhány pillanat alatt készítették olyanformán, hogy a
lemezt megfordítva helyezték a másolópapírra és így pontosan fordítva
adták vissza mindenki képmását, egészen úgy, mint ahogy a tükör szokta
megfordítani arcunkat. A harmadik fénykép Gottfriedot huszonegy éves
korában ábrázolja és mindenben megerősíti a két másik fénykép
bizonyságát. A fényképek tanusága szerint tehát nem kétséges, hogy
_Gottfried arcának balfele helyet cserélt arcának jobbfelével_, de hogy
egy emberi lény hogyan változhatik meg annyira, teljesen érthetetlen, ha
csak nem akarunk csodára gondolni.

Egyféleképpen persze meg lehetne magyarázni mindent, tudniillik, ha
föltételezhetnénk, hogy Plattner azon az alapon, hogy szíve a
jobboldalon dobog, az egész világot az orránál fogva vezeti, hiszen
fotográfiákat is lehet hamisítani és balkezességet is lehet tettetni. De
Gottfried Plattner egész jelleme ellentmond ennek a feltevésnek.
Gottfried nyugodt, csendes, magábavonuló, szerény ember és még Nordau
szempontjainak figyelembevétele mellett is teljesen józan. Néha-néha
szeret egy pohár sört meginni, mérsékelt dohányos, mindennap nagy
gyalogsétákat tesz és egészségesen túlbecsüli tanári munkásságának
jelentőségét. Kedves, iskolázatlan hangja van és szívesen énekel,
jókedvű, népszerű dalokat, nagyon szeret olvasni – főképpen boldog végű
regényeket, – jól alszik és csak nagyon ritkán álmodik. Szó ami szó,
Gottfried Plattner az utolsó ember, akiről fel lehetne tételezni, hogy
ilyen fantasztikus történetet talált volna ki. Valóban – esete
elmondásában Plattner mindig nagyon tartózkodónak mutatkozott és
valósággal szégyenli, hogy ilyen szokatlan dolognak éppen ővele kellett
történnie.

Sajnálatosképpen Plattner elvi ellensége a boncolásnak és így
alkalmasint sohasem szerezhet a világ teljes bizonyosságot afelől,
vajjon valóban minden szerve helyet cserélt-e testében, pedig éppen ez a
tény a döntő az egész történetben. Hiába fognánk egy embert és
hurcolnánk ide-oda a térben – a tér alatt azt értem, amit az emberek
általában annak szoktak nevezni – a test szervei nem fognak helyet
cserélni. Bármit csináljunk is az emberrel, a jobboldala továbbra is
jobboldal marad, a baloldal pedig baloldal.

Persze, egy teljesen lapos dologgal ezt meg lehet tenni. Ha papirosból
kivágunk egy alakot – bármilyen alakot, amelynek bal- és jobboldala van
–, könnyen felcserélhetjük oldalait, mert csak egyszerűen fogjuk és
átfordítjuk a másik oldalára a figurát. De a testekkel egészen másképpen
áll a dolog. A matematikusok azt mondják, hogy ez is lehetséges és egy
szilárd test jobb- és baloldalát fel lehet cserélni, _ha fogjuk a testet
és kivisszük a térből_ – ami érthető nyelvre lefordítva annyit jelent,
hogy kivisszük egyben a létből is – és _a téren kívül fordítjuk meg_. Ez
kétségkívül egy kissé zavaros magyarázat, de minden matematikus
készségesen megerősíti, hogy valóban így van.

Hogy a dolgokat kézzelfoghatóbbá tegyük, Plattner jobb- és baloldalának
különös felcserélődése azt bizonyítja, hogy Plattner kívül járt a téren,
az úgynevezett Negyedik Dimenzióban és hogy onnan ismét visszatért a mi
világunkba. Ha csak nem akarjuk magunkat egy hihetetlenül leleményes
félrevezetés áldozatainak tartani, hitelt kell adnunk a matematikusok e
magyarázatának.

Ennyit a tényekről. És most elérkeztünk beszámolónknak ahhoz a részéhez,
amelyben elmondjuk annak a tüneménynek a történetét, amely Plattner
időleges eltünését eredményezte a Földről.

Plattner, úgylátszik, az iskolában nemcsak a modern nyelveket tanította,
hanem kémiát, kereskedelmi földrajzot, könyvelést, gyorsírást, rajzot és
minden egyéb olyan tantárgyat is, amely felé a fiúk szüleinek
érdeklődése időről időre fordulni szokott. Plattner csak nagyon keveset,
sőt mondhatnám semmit sem értett ezekhez a különböző tantárgyakhoz, de
hát a tanárnak nem is kell nagyon sokat értenie ahhoz, amit előad, hanem
inkább csak erkölcsi határozottságot és úri hangot kell adoptálnia.

Plattner, úgylátszik, az iskolában nemcsak a modern sem tudott – mint ő
maga mondja – a Három Gázon kivül –, akármi legyen is ez a három gáz.
Mindazonáltal, miután tanítványai kezdetben még ennyit sem tudtak és
minden tudásukat az ő előadásaiból merítették, ez nem okozott neki –
vagy akárkinek is – a legkisebb gondot sem éveken keresztül, mindaddig,
míg egy Whibble nevű fiú nem tünt fel egy szép napon az első sorban,
akit úgy látszik, valami rosszakaró rokona rászoktatott arra, hogy
minduntalan a legkülönösebb kérdéseket tegye fel.

A kisfiú Plattner előadásait mindvégig feszült figyelemmel és
érdeklődéssel kísérte és hogy mások is tudomást szerezzenek
érdeklődéséről, időről időre különös tárgyakat hozott Plattner
előadására, hogy azokat tanárjával analizáltassa. Plattnert először
nagyon meglepte, hogy ilyen érdeklődést tudott kelteni tanitványaiban
előadóképessége. Bízott a fiú teljes tudatlanságában, így aztán
analizálta az átadott dolgokat, sőt bizonytalan és homályos mondatokban
be is számolt azok vegyi összetételéről. Őszintén szólva, uj
tanítványának tudásvágya arra bírta Plattnert, hogy meghozasson
Londonból egy analitikai-kémiai szakkönyvet, amelyet azután szabad
idejében tanulmányozott. Legnagyobb meglepetésére azt találta, hogy a
kémia egészen érdekes tudományág.

Idáig a történet egészen hétköznapi, de most egyszerre egy zöld por
tünik fel a színen. Sajnos, a zöld por eredetét ma már nem lehet
kétségbevonhatatlan hitelességgel megállapítani és a fiatal Whibble
hosszú és kalandos történetben számol be arról, hogy a zöld port a
tengerparton találta egy viaszosvászon rongyba csavarva. A legjobb
megoldás úgy Plattnerre, mint talán még Whibble szüleire nézve is az
lett volna, ha gyufa ér a zöld porhoz már a megtalálás percében.

A fiatalúr kétségkívül nem az eredeti csomagolásban hozta a port az
iskolába, hanem egy közönséges orvosságos üvegben, amelynek dugóját
ujságpapíros helyettesítette. Whibble a zöld port a délutáni előadás
végén adta át Plattnernek. Négy gyereknek büntetésből bent kellett még
az előadás után is maradnia, hogy elkészítsék írásbeli feladataikat és
Plattner ügyelt fel rájuk abban a kis tanteremben, ahol a kémiai
kísérleteket szokta végezni.



Az iskolában, csak úgy, mint a legtöbb vidéki intézetben, a kémiai
oktatás demonstrálására szolgáló eszközöket szigorú egyszerűség
jellemzte. Plattner iskolájában a kémiai „taneszközöket“ egy kis
szekrényben tartották, amelynek terjedelme igazán nem haladta meg egy
közepes útibőrönd méreteit. Plattnert végtelenül úntatta a felügyelet a
haszontalan gyerekek felett, így, úgy látszik, valósággal megörült
annak, hogy Whibble feltünt zöld porával és így legalább valami
foglalkozást talált az unalmas óra idejére. Gottfried kinyította a
szekrényt és azonnal hozzákezdett analitikai kísérleteihez. Whibble jó
messze helyezkedett el a katedrától és a négy csinytevő gyerek, mialatt
lázas szorgalmat tettetett, a legnagyobb érdeklődéssel figyelte minden
mozdulatát.

Valamennyien teljesen egybehangzóan számolnak be az ezután bekövetkezett
eseményekről Plattner a zöld port vizsgálócsőbe töltötte, azután egymás
után vízzel, klórsavval, sósavval és kénsavval vegyítette. Miután
mindezek a kísérletek nem jártak sikerrel, az üvegben maradt zöld port –
közel egy fél üveg volt – tálcára szórta és meggyújtotta. Az orvosságos
üveget balkezében tartotta. A por először csak füstölni kezdett, azután
hirtelen fülsiketítő dörrenéssel és vakító lánggal felrobbant.



Az öt fiú abban a pillanatban, amikor észrevette a lángot, már sejtette,
hogy a következő pillanatban bekövetkezik a katasztrófa s így gyorsan
lekapták fejüket a pad alá és tényleg egyikük sem sérült meg
súlyosabban. Az ablaküvegek csörömpölve törtek ezer darabra és a tábla
is felfordult a sarokban. A tálca porrá zúzódott és a menyezetről
lehullott a vakolat. Nagyobb baj nem érte sem az iskola épületét, sem a
felszerelést és a fiúk eleinte, amikor nyomát sem látták Plattnernek,
azt hitték, hogy a robbanás ereje bizonyára a földhöz vágta és valahol
ott fekszik a katedra és az első pad között, ahova helyeikről nem
láthattak. Természetesen azonnal felugráltak és segítségére akartak
sietni, de legnagyobb bámulatukra, _Plattnert sehol sem találták_. A
váratlan robbanás annyira megzavarta őket, hogy valamennyien a folyosóra
rohantak, abban a hiszemben, hogy Plattner kétségkívül megsebesült és
kiszaladt a teremből, hogy sebeit bekötöztesse. De Carson, aki legelől
rohant, már az ajtóban majdnem összeütközött Mr. Lidgettel, az
igazgatóval. Mr. Lidgett kövér, nyugtalan ember, akinek csak egy szeme
van. A fiúk szerint az igazgató már az ajtóban elkezdett káromkodni és
egymásután hordta le őket.

– Hol van Mr. Plattner? – ez volt a kérdés és ezt a kérdést ismételték
azután a következő napokban oly sokszor, nemcsak az iskolában, hanem az
egész környéken is. Valóban úgy látszott, mintha ez egyszer
bekövetkezett volna a szólás-mondás, hogy „a levegőbe repült“, mert a
földön igazán semmi nyomát sem lehetett találni. Egyetlen csepp vérre,
egyetlen posztó, bőr vagy vászondarabkára sem tudtak sehol sem találni
és Plattnert úgy látszik úgy elfújta a robbanás ereje, hogy még csak
nyomot sem hagyott hátra.

Senki sem vonhatja kétségbe, hogy a robbanás következtében Plattner
teljességgel eltünt. Felesleges talán itt elmondanunk, hogy milyen
izgalmat keltett az iskolában, de a környéken is ez a különös esemény.
Lidgett mindent megtett, hogy elejét vegye a különböző találgatásoknak,
sőt egyenesen tagadta idegenek előtt még azt is, hogy bármi szokatlan is
történt volna iskolájában. Huszonöt sor büntetést mért ki minden diákra,
aki csak kiejtette száján Plattner nevét és kijelentette az egész iskola
előtt, hogy „ő tudja, hol tartózkodik Plattner tanár úr“. Lidgett ezt
azzal magyarázta előttem, hogy nem akarta iskolája jóhírnevét
veszélyeztetni a könnyelműen felidézett robbanás történetének
terjesztésével és még kevésbé akarta, hogy még ráadásul Plattner
eltünésének titokzatossága is hozzájáruljon ehhez.

Lidgett meg is tett mindent, ami tőle tellett, hogy az egész ügyet úgy
állítsa be, mintha az a legtermészetesebb valami lett volna. Elsősorban
az öt szemtanut vette olyan szigorú keresztkérdések tüze alá, hogy azok
a végén már kételkedni kezdtek abban is, hogy egyáltalán láttak valamit.
Mindez azonban nem használt és kilenc napon át a környéken vadabbnál
vadabb mesék szálltak szájról szájra a csodálaos eseeményről és a szülők
egész sora vette ki szépen hangzó ürügyek alatt gyerekét az iskolából.

Érdekes, hogy a környéken egész sereg ember ezekben a napokban
szokatlanul élénken álmodott és valamennyiük álmaiban megjelent
Plattner. Ezek az álmok érthetetlen módon teljesen egybehangzóak voltak.
Plattner hol egymagában jelent meg az álmokban, hol társaságban és
bizonytalan, tündöklő fények vették körül. Arca kivétel nélkül minden
esetben sápadt és eltorzult volt és Plattner nem egyszer vadul
gesztikulált az álmodók irányába. Egyik-másik fiú – bizonnyal
lidércnyomás hatása alatt – álmában azt látta, hogy Plattner feltűnő
gyorsasággal közeledik feléje és egészen közelről mereven az arcába
bámul, mások viszont Plattnerrel együtt bizonytalan, gömbalakú
teremtmények elől menekültek. De mindezeket az álmokat a kihallgatások
és keresztkérdések hatása alatt elfelejtették, amikor _a robbanás utáni
kilencedik napon Plattner egyszerre váratlanul visszatért_.

Visszatérésének körülményei éppen olyan különösek voltak, mint
eltünéséé. Ha Mr. Lidgett kolerikus szavaival kiegészítjük Plattner
némikép bizonytalan előadását, úgy megállapíthatjuk, hogy szerdán este,
napnyugta felé, amikor Mr. Lidgett éppen befejezte előadását és a kertbe
ment epret szedni, hirtelen végigcikkázott valami az égen és mielőtt még
Mr. Lidgett akárcsak körül is tudott volna nézni, az égből egy nehéz
test zuhant rá hatalmas puffanással. A súly alatt Lidgett természetesen
összeroskadt és nemcsak a kezeiben tartott eperszemek, hanem a cilindere
is – Mr. Lidgett ragaszkodik ahhoz, hogy az iskolaigazgatóknak
tekintélyt kell tartaniok és ezért állandóan cilinderben jár még
tulajdon kertjében is – összenyomódott. A nehéz tárgy, amely a hátára
zuhant és amely most mellette hevert az eperágyban, nem volt más, mint a
nagyon zilált külsejű Mr. Gottfried Plattner. Gottfrieden nem volt
gallér és hiányzott a kalapja is, fehérneműje szennyes volt és a
kezeiből valósággal omlott a vér. Mr. Lidgett annyira meg volt lepve,
hogy elfelejtett még felállani is és már négykézláb elkezdte Plattnert
szidni, tiszteletlen magaviselete miatt.

Ez a csak mérsékelten idillikus jelenet zárta le a Plattner-történet
külső jelenségeinek sorát. Talán fölösleges apróbb részletekbe
bocsátkoznom és elmondanom, hogy milyen körülmények között bocsátotta el
Plattnert Mr. Lidgett az iskola kötelékéből, hiszen a részletek a pontos
nevekkel és dátumokkal mind benne vannak abban a kimerítő jelentésben,
amelyet a Természetellenes Jelenségeket Kutató Társaság elé
terjesztettek.

Plattner jobb- és baloldalának sajátságos fölcserélődését az első időben
észre se vették és csak akkor tünt fel a dolog, amikor Plattner a táblán
egyszer csak balról jobbra kezdett írni. Plattner igyekezett eltitkolni
a különös körülményt, mert úgy vélte, hogy ez rossz hatással lenne
jövőjére. Arra, hogy a szíve mellkasa jobboldalán dobogott, csak hónapok
mulva jöttek rá, amikor egy fogoperáció alkalmával el kellett altatni.
Az operációt követőleg – hosszas vonakodás után – megengedte, hogy
alapos orvosi vizsgálatnak vessék alá, miután a doktorok ragaszkodtak
ahhoz, hogy esetét az „Anatómiai Közlemények“-ben közzétegyék. Ezzel
aztán végképpen elfogytak a tények, így áttérhetünk Plattner csodálatos
esetének elbeszélésére.

De előbb vonjunk éles határvonalat a történet első része és aközött, ami
alább következik. Mindazt, amit idáig leírtam, egész sor olyan
tanuvallomással tudom megerősíteni, amelyeket bármely bíróság
hiteleseknek fogadna el. Minden szemtanu életben van ma is és Gottfried
Plattner is itt járkál közöttünk, jobboldalán dobogó szívével.
Bebizonyítottnak vehetjük, hogy Plattner egy robbanás következtében
kilenc napra eltünt és hogy azután éppen olyan váratlanul jelent meg
ismét a föld színén, teljesen fölcserélt belső szervekkel.

Ebből az utolsó körülményből, mint már mondottam, világosan következik,
hogy Plattner ez alatt a kilenc nap alatt valahol a téren kívül járt. A
tanuvallomások és bizonyítékok valóban olyan súlyosak, hogy ezeknél
sokkal gyengébb bizonyítékok már nem egy embert juttattak bitófára.

Ami azonban azt illeti, hogy hol tartózkodott ez alatt a kilenc nap
alatt Plattner, nincs semmi bizonyítékunk, magának Plattnernek némikép
zavaros és részleteiben nem egyszer ellentmondó magyarázatain kívül. Nem
akarok visszaélni olvasóim bizalmával, éppen ezért rámutatok arra –
amire a szokatlan természeti tüneményekkel foglalkozó írók általában el
szoktak felejteni rámutatni –, hogy ezen a ponton a kétségbevonhatatlan
bizonyosságok széles és kitaposott ösvényéről letérünk és olyan utakra
indulunk, amelyek járatlanok és kacskaringósak. Persze, mindenkinek
jogában áll úgy gondolkodni a most elmondandókról, ahogyan éppen
tetszik, hiszen Plattner elbeszélése homlokegyenest ellenkezik a
tapasztalati tényekkel és egyenesen a csodák világába vezet. Én nem
akarom befolyásolni az olvasó gondolkodását egyik irányban sem, hanem
egyszerűen elmondom a történetet, ahogyan Plattner mesélte nekem.

Plattner bevallotta, hogy a robbanás pillanatában bizonyos volt afelől,
hogy az explózió kioltotta életét A robbanás rettenetes ereje felkapta a
földről és hátralódította. Bizonyosan nagyon fogja érdekelni a
pszichológusokat, hogy Plattner röptében tisztán és világosan
gondolkozott és azon törte a fejét, vajjon a szekrényt fogja-e betörni,
vagy pedig a táblát dönti-e föl. Végre földet ért a lába és Plattner
megpróbált talpraállni, de ismét visszazuhant valami puha és mégis
szilárd anyagra. Egy pillanatra az ütődés elkábította. Orrát egyszerre
égett haj szaga ütötte meg és úgy vélte, hogy Lidgett hangját hallja,
amint a nevét kiabálja. Az olvasó bizonyosan meg fogja érteni, hogy
Plattner egy ideig nem tudott egészen tisztán gondolkozni.

Eleinte az volt a benyomása, hogy még mindig az osztályban áll. Látta a
fiúk határtalan ámulatát és észrevette, amint Mr. Lidgett belép az
ajtón. Erre egészen határozottan emlékezik. Megjegyzéseiket nem
hallotta, de ezt a fülsiketítő robbanás következményének tartotta. A
tárgyak körülötte csodálatosképpen sötétek és elmosódottak voltak, de
ezt azzal magyarázta, hogy a robbanás bizonyosan nagy füstöt
fejlesztett, bár Plattnernek ez a magyarázata – mint tudjuk – egyáltalán
nem állotta meg a helyét. A félhomályban Lidgett és a fiúk olyan
csöndesen és ködösen mozogtak, mint a kísértetek. Plattner arcát még
mindig égette a robbanás tüze és mint mondotta, „egészen meg volt
zavarodva“.

Első gondolatai, úgy látszik, személyi biztonságára vonatkoztak. Azt
hitte, talán megvakult és megsüketült. Végigtapogatta tagjait, hogy mind
megvannak-e és ezután egy kicsikét megnyugodott. Nagyon csodálkozott
azon, hogy nem látja az osztály megszokott öreg padjait, hanem helyettük
csak bizonytalan körvonalú, alaktalan, szürke tömegek voltak körülötte.
Azután valami történt, ami arra késztette, hogy hangosan felkiáltson és
kábult érzékeit cselekvésre ösztönözze. _Két fiú izgatottan
gesztikulálva, egyszerűen keresztülsétált rajta!_ Egyiken sem látszott a
legkisebb jele sem annak, hogy egyáltalán tudnának jelenlétéről. Nehéz
elképzelni, milyen érzések ébredtek Plattnerben ebben a pilanatban. Azt
mondja, hogy a fiúk olyan egyszerűen és természetesen hatoltak át rajta,
mintha valami ködgomolyag lett volna.

Plattner első gondolata ezután az volt, hogy bizonyosan meghalt.
Mindazonáltal, miután világéletében józanul gondolkozott ezekről a
dolgokról, meglepte, hogy teste még mindig megvolt. Második gondolata az
volt, hogy nem ő halt meg, hanem a többiek körülötte és hogy a robbanás
elpusztította az iskolát és minden teremtett lelket megölt, jómagán
kívül. De ez a megoldás sem elégítette ki teljesen, így további
megfigyelések folytatására határozta el magát.

A tárgyak körülötte szinte teljes sötétségbe burkolóztak, sőt eleinte
bizony azt hitte, hogy koromsötét van. Feje fölé fekete égbolt borult és
csak valami halványzöldes fény világította meg a tájat, amely a messze
háttérből sugárzott feléje. Mondom, ezek voltak az első impressziói.
Amint a szeme lassan-lassan hozzászokott a sötétséghez, valami
bizonytalan zöld színt kezdett kivenni a mindent körülölelő fekete
éjszakában. Úgy látszik, ebből a sötét háttérből emelkedett ki az
osztály bútorzata és a benne lévő emberek halványan és
megkülönböztethetetlenül foszforeszkálva jártak-keltek. Kinyujtotta a
kezét és minden nehézség nélkül _keresztüldugta a falon_.

Plattner elmesélte, hogy kétségbeesett kísérleteket tett arra, hogy
magára vonja a figyelmet. Rákiáltott Lidgettre és megpróbálta a fiúk
karját megfogni, amint ide-oda futkároztak mellette. Csak akkor hagyott
föl ezekkel a kétségbeesett kísérletekkel, mikor Lidgett felesége, akit
– mint helyettes tanár – természetesen szívből utált, belépett a
terembe. Azt mondja Plattner, hogy hallatlanul kellemetlen dolog volt a
világon lenni és mégis egészen távol állani az emberi társadalomtól.
Azzal hasonlította össze érzéseit, mint amikor a macska ablakon
keresztül kénytelen figyelni egy egér jókedvű hancurozását. Úgy érezte,
hogy áthághatatlan fal választja el a világtól, amelyen hiába is
próbálkozott volna áttörni. Ezután közvetlen környezetére fordította
figyelmét. Az orvosságos üveg nem tört el és még mindig a balkezében
volt, benne a zöld por maradványaival. Zsebre tette az üveget és
elkezdett maga körül tapogatózni. Sziklaszirten találta magát, amelyet
bársonyos moha borított. Az éjbe burkolt tájat nem tudta tisztán
kivenni, miután az iskolaterem ködös képe azt eltakarta előle, de az
volt az érzése – ami talán a hideg szélre volna visszavezethető –, hogy
egy hegy gerince közelében ülhetett és hogy lábai alatt egy meredeken
aláereszkedő völgy terült el. Az ég alján beszüremkedő zöld fény
percről-percre nőtt, úgy kiterjedésben, mint erősségben. Felállt és
megdörzsölte szemét.

Néhány lépést tett előre és lefelé indult a meredek hegyoldalon, de
megbotlott és majdnem elesett. Ismét leült egy sziklára és tovább
figyelte a zöld fény derengését. Hamarosan rájött arra, hogy a világ
körülötte teljesen csendes. Amilyen sötétség borított mindent, éppen
olyan csönd is honolt és jóllehet hideg szél fujt a völgy felől, még
fűszál zizegését sem hallotta. Így azután hallotta – miután nem láthatta
–, hogy a hegyoldal, amelyen állott, sziklás és teljesen kopár. A zöld
fény egyre erősebbé vált és közben valami áttetsző, vérvörös fény
keveredett a fölötte elterülő égbolt koromsötétjébe. Azt hiszem, ez a
vörösség bizonyosan a zöld fény kontrasztjaként keletkezhetett. Valami
fekete dolog szállt az égbolt alját megülő sárgászöld derengés felé,
azután nagyon gyöngén megszólalt egy éleshangú harang alant, a völgyben.

Lehet, hogy Pattner egy óránál is tovább ült a sziklán, mialatt a
különös zöld fény egyre világosabbá vált és egyre tovább terjedt a zenit
felé. Ezzel egyidejűleg a _mi_ világunk képe mindjobban kezdett
elmosódni.

A Földön különben is beesteledhetett már, így Plattner miután nem látott
semmit többé belőle, lefelé indult a hegyoldalon.

Alig tett néhány lépést, észrevette, hogy egyszerűen keresztülsétált a
kémiai tanterem padlóján és hirtelen megállt. Ebben a pillanatban a
földszinti nagy tanteremben találta magát, amint a mennyezet és a padló
között feleúton a semmiben állott. A szoba berendezését így is ki tudta
venni, de sokkal halványabbnak tünt fel előtte minden, mint amikor
Lidgettel találkozott. A fiúk éppen írásbeli dolgozatot készítettek és
Plattner nagy meglepetéssel látta, hogy szinte valamennyien – még a
legjobb tanulók is – „puskáznak“. Amint az idő múlott és a zöld hajnal
mindinkább tért nyert, a tanterem képe egyre jobban elhalványodott
előtte.

Plattner lenézett ismét a völgybe és látta, hogy a zöld derengés közben
lassan halad lefelé a hegyoldal szikláin és a völgy fenekét most már
imitt-amott megvilágította egy-egy zöld fénysugár. Ebben a pillanatban a
hegy gerince fölött feltünt egy óriási zöld égitest, melynek fényében a
komor hegytömegek borzalmassággal meredeztek az ég felé. Plattner
egyszerre csak azon vette észre magát, hogy nagy tömeg gömbalakú tárgy
úszik feléje a levegőben, mint ahogy az árvalányhaj vitorlázik a szél
szárnyán nyár végén a mezők fölött. A legközelebbi a szakadék tulsó
oldalán úszott, így Plattner el nem tudta képzelni, hogy mi lehet. Alant
a völgyben a harang egyre gyorsabban és gyorsabban kezdett szólani és
egész sereg fény mozgott ide-oda. A leckéjüket készítő fiúk képei
ekkorra már annyira elhalványodtak, hogy Plattner alig tudta kivenni
alakjukat a sötétben.

Különös, hogy a mi világunk képe kialudt abban a pillanatban, amikor a
zöld nap fölkelt odaát, de Plattner határozottan és erőteljesen
ragaszkodik ehhez az állításához. Odaát éjszaka nagyon nehéz járni,
tekintettel arra, hogy a mi világunk képe ebben a sötétben különös
élességgel bontakozik ki. Érthetetlen, hogy ha ez mind így van, a mi
világunk miért nem lát mégsem semmit a Másik Világból?

Talán arra vezethető ez vissza, hogy a mi világunkon sokkal nagyobb a
világosság. Plattner azt mondja, hogy a Másik Világon még délben, amikor
a zöld nap fénye teljében áll, még mindig nincsen olyan világos, mint
nálunk holdtöltekor, az éjszaka pedig koromsötét. Ilyenformán aztán még
az a csöpp fény is, amely a teljesen besötétített szobában dereng,
elegendő ahhoz, hogy láthatatlanná tegye a Másik Világ tárgyait, éppen
úgy, mint ahogy a gyengén foszforeszkáló tárgyakat is csak a
legteljesebb sötétségben láthatjuk.

Amióta Plattner elmondta nekem történetét, én is megpróbálkoztam néhány
kísérlettel, hogy lássak valamit a Másik Világból és egy éjszaka
bezárkóztam egy fotográfus barátom sötétkamrájába. Valóban láttam is
holmi zöldes sziklákat és szakadékokat, de be kell vallanom, csak nagyon
bizonytalan körvonalakban. Az olvasónak talán több szerencséje lesz.

Plattner azt mondja nekem, hogy amióta visszatért, sűrűn álmodott a
Másik Világról és felismerte azokat a helyeket, ahol előzőleg járt, de
ez alkalmasint emlékezete számlájának javára írható, de egyáltalán
nincsen kizárva, hogy nagyon jószemű emberek alkalomadtán valamit
megpillanthassanak ebből a különös Másik Világból, amely körülöttünk
terül el.

Térjünk vissza azonban tárgyunkra. A zöld napkelte után lent a
szakadékban egy hosszú ucca vált láthatóvá, amelyet fekete épületek
szegélyeztek, de Plattner csak nagyon-nagyon bizonytalanul tudta kivenni
a képet, így azután némi habozás után elhatározta magát, hogy
leereszkedik a meredek hegyoldalon. Az út hosszú volt és fáradalmas,
nemcsak azért, mert a hegyoldal hihetetlenül meredek volt, hanem azért
is, mert a sziklák minduntalan megmozdultak lába alatt és legörögtek a
völgybe. A lárma, amelyet lépteivel előidézett – sarkai minduntalan
szikrát szórtak a sziklákon – volt az egyetlen nesz, amely hallatszott,
mert a harangszó időközben elhallgatott.

Amint közelebb érkezett a völgy aljához, úgy látta, hogy a különböző
épületek feltünően hasonlítanak a síremlékekre, kriptákra és
mauzoleumokra, azzal az egy különbséggel, hogy valamennyien feketék
voltak és nem fehérek, amint általában a sírkövek szoktak lenni. A
legnagyobb épületből egyszerre nagy tömeg világos, gömbölyű, halványzöld
alak tódult ki, mint ahogyan a templomból szoktak az emberek kijönni. Az
alakok a széles uccán különböző irányokba oszoltak szét és egyesek
mellékutakon át a hegyoldalnak indultak, míg mások eltüntek a kis,
fekete épületekben, amelyek az utat szegélyezték.

Plattner, amint szemközt találta magát a hegyoldalon feléje gomolygó
alakokkal, megállt és rájuk bámult. Az alakok nem jártak – valójában nem
is volt lábuk – és egészen olyanok voltak, mint emberi fejek, csak éppen
alattuk piócaszerű test himbálózott. Plattnert annyira meglepte
különösségük, hogy el is felejtett komolyan megijedni tőlük. Feléje
úsztak a levegőben, a hideg szél szárnyán, mint ahogy a szappanbuborék
úszik a léghuzatban. Amint jobban megfigyelte a legközelebbit, látta,
hogy tényleg emberi fej, amely hihetetlenül tágranyilt szemekkel
meredezett rá és amelyen olyan példátlan kétségbeesés ült, amelyet
Plattner soha földi halandó arcán még nem látott kiütközni.

Meglepte, hogy a furcsa valami egyáltalán nem törődött vele, hanem
szemmelláthatólag valami mozgó tárgyat követett és figyelt ereje teljes
megfeszítésével. Az első pillanatban nem értette a dolgot, de azután
rájött, hogy a különös teremtmény tágranyilt szemeivel bizonyosan valami
olyant kísér figyelemmel, ami abban a világban történik, amelyet
Plattner éppen elhagyott. Egyre közelebb és közelebb jött a különös
teremtmény és Plattner annyira meg volt döbbenve, hogy elfelejtett még
felkiáltani is. A különös teremtmény alig észrevehető zajt okozott
szálltában, azután gyöngén megütötte Plattner arcát – érintése nagyon
hideg volt –, majd elhaladt mellette, fölfelé, a hegygerinc irányába.

Plattnerben az a különös érzés támadt, hogy a fej rendkívül hasonlít
Lidgettére, de azután figyelmét rögtön a többi fejre fordította, amelyek
most már valósággal rajzottak fölfelé a hegyoldalon. Egyiken sem
mutatkozott a legcsekélyebb jele sem annak, hogy észrevették volna, sőt
némelyikük egészen közel járt arcához és majdnem követte az első
példáját, de Plattner undorral kitért útjukból.

Legtöbbjükön ugyanazt a határtalan fájdalmat figyelte meg, amelyet az
elsőn látott, egyikük-másikuk sírt és az egyiken, amint sebesen
gomolygott a hegygerinc felé, pokoli düh ömlött végig. De voltak olyanok
is, akik teljes közömbösséget mutattak, sőt akadtak, akik még bizonyos
derült érdeklődést tanusítottak a dolgokkal szemben, legalább is az
egyiken valósággal örjöngő öröm kifejezései látszottak. Plattner nem
emlékszik, hogy bármelyiküket is felismerte volna.

Plattner órákon át kísérte figyelemmel ezeket a különös eseményeket és
mindaddig nem ereszkedett le a völgybe, amíg valamennyien el nem tüntek
a hegyoldalban. A sötétség, amint lefelé haladt, csak fokozódott,
úgyhogy nagy üggyel-bajjal járt leereszkedése a hegygerincről. Feje
fölött az égbolt most már világoshalványzöld köntöst öltött. Plattner
sem éhséget, sem szomjúságot nem érzett. Amikor végre is megszomjazott,
egy hűvös patakra bukkant és a sziklákat borító ritkás moha, amikor
kétségbeesésében enni kezdett belőle, egészen jól ízlett neki.

A síremlékek között ide-oda bolyongott, hiába keresve ezeknek az
érthetetlen dolgoknak a magyarázatát. Hosszú időbe telt, míg végül is
ott állott a nagy mauzoleumszerű épület kapujában, amelynek sötét
mélyéből a fejek előtüntek. Odabent egy sor zöld fény égett holmi
bazalt-oltáron és a magasból egy harang kötele csüngött alá. A falakon
tüzes betűkkel valami írás állott, de Plattner nem tudta a különös
betűket elolvasni. Mialatt ezen törte a fejét, kívülről, az uccáról
nehéz léptek közeledő zaja ütötte meg a fülét. Azonnal kirohant a
sötétbe, de semmit sem látott. Habozott, hogy meghúzza-e a
harangkötelet, vagy kövesse-e a lépéseket, míg végre is az utóbbira
határozta magát. De akárhogyan rohant is, sohasem tudta a lépéseket
utólérni és hiábavaló volt minden kiáltozása is. A völgy, úgy látszik,
végtelen kiterjedésű volt és mindenütt olyan sötétség ült, mint a földön
éjszaka, amikor csak a csillagok világítanak, jóllehet a kísértetiesen
zöld nap mégis csak megvilágította a hegyoldalakat. Lent a völgyben
egyetlen fejjel sem találkozott, úgy látszik, valamennyien odafönt, a
hegyoldalon voltak elfoglalva. Tényleg, amikor fölnézett, ide-oda látta
őket imbolyogni. Egyikük kényelmesen haladt előre, másikuk viszont
valósággal száguldott a légen át. Az egész dolog – mondotta Plattner –
„nagy hópelyhekre“ emlékeztette, csak éppen ezek feketék és
halványzöldek voltak.

A soha el nem haló lépések követésével töltötte Plattner a következő
hét-nyolc napot, de hiába járta be a völgy egyre újabb és újabb
ismeretlen tájait, hiába mászta meg a meredek hegyoldalakat, sohasem
sikerült a lépéseket utólérnie. Bár egyszer-kétszer észrevette, hogy
figyelemmel kísérik jártában, egyetlen lélekkel sem váltott szót. Fönt a
hegyoldalban, a sziklák között feküdt le mindig aludni. Lent, a
völgykatlanban a földi dolgokból semmi sem volt látható, egész
egyszerűen azért, mert a völgy valószínűleg túlságosan mélyen feküdt.
Fent, a gerincek mentén, mihelyt a földi nappal elkezdődött, a mi
világunk láthatóvá lett előtte. Mialatt görcsösen kapaszkodott a
sötétzöld sziklákba, hogy le ne bukjék a szakadékba, maga körül a
sussexi mezők tarka virágait látta és amint a komor szirtek között járt,
a kis falu uccáját rótta és anélkül, hogy bárki is észrevette volna, a
kis háztartások magánügyeit figyelte meg.

Rájött, hogy a mi világunk szinte minden élő lényéhez tartozott egy
imbolygó fej és hogy minden embert szakadatlanul figyel egy-egy ilyen
tehetetlen teremtmény.

Hogy mik ezek – ezek az „Élők Őrzői“ – Plattner sohasem tudta meg. De
kettő közülük, amelyek hirtelen rátaláltak és attól kezdve szakadatlanul
követték, feltünően hasonlított édesatyjára és édesanyjára, ahogyan
képük gyerekkora emlékeiből rámaradt. Egyszer-másszor más arcok is
rámeresztették szemeiket, halottak szemei, akik nagyon gyűlölték, vagy
nagyon szerették földi életükben. Valahányszor ilyen pillantásokkal
találkozott, Plattneren különös kényelmetlenség vett erőt. Megpróbált
édesanyjával szóba elegyedni, de anyja nem válaszolt szavaira, csak
szomorúan és nagyon gyöngéden nézett rá – sőt mintha egy kis
szemrehányás is lett volna tekintetében.

Plattner egyszerűen csak elmondta történetét és meg se próbálta
magyarázatát adni, teljesen tetszésünkre bízva, hogy kik ezek az Élők
Őrzői és ha tényleg a halottak, miért tanusítanak olyan nagy érdeklődést
azzal a világgal szemben, amelyet örökre elhagytak.

Lehet, hogy amikor befejeztük életünket – én magam ezt látom a
legvalószínűbbnek –, amikor nem választhatunk már többé szabadon a jó és
a rossz követése között, még mindig figyelemmel kell kísérnünk azokat a
következményeket, amelyek tetteink következtében állottak elő. Ha a
lélek nem szűnik meg a halál után, úgy bizonnyal az emberi érdeklődés
sem múlik el azonnal. De mondom, ez csak az én feltevésem és Plattner
semmiféle magyarázattal sem szolgál, mert ő maga sem talált semmiféle
magyarázatot.

Plattner reggeltől estig járta ezt a különösen világított világot és az
utolsó napokban már kimerült, fáradt és éhes volt. Nappal a jólismert
sussexi vidék képe állandóan zavarta, mert nem tudta, hova lépjen és mit
kerüljön ki, amellett pedig minduntalan beleütköztek az Őrző Lelkek,
hidegen simítva végig arcán. Este még jobban borzadt ezektől az Őrző
Lelkektől, mert ilyenkor még jobban érezte rajtuk határtalan
kétségbeesésüket. Hiába ordított rájuk, hogy ne bámuljanak úgy rá, azok
tudomást sem vettek szavairól és akármilyen gyorsan is futott el előlük,
mindig a nyomában maradtak.

A kilencedik napon estefelé Plattner ismét közeledni hallotta a
láthatatlan lépteket a völgy mélyén. Éppen akkor ugyanazon a gerincen
járt, ahová akkor esett, amikor ebbe a különös Másik Világba került.
Megfordult, hogy lefusson a völgybe, de figyelmét lekötötték azok az
események, amelyek a mi világunkon egy az iskola közelében álló ház
hátsó szobájában játszódtak le. Mindkét embert, akik a szobában voltak,
látásból jól ismerte. A napfény széles sugarakban ömlött be a nyitott
ablakokon a szobába, de az ágy fejénél mégis gyertya égett.

Az ágyban magasra rakott párnákon egy egészen elgyöngült, kísértetiesen
sápadt ember feküdt, aki összekulcsolt kezeit a feje fölé emelte. Egy
kis asztalkán mellette néhány orvosságos üveg, egy vajaskenyér, egy üveg
víz és egy pohár állott.

Időről időre a szerencsétlen ember ereje minden megfeszítésével beszélni
akart, de egyetlen szót sem tudott kiejteni ajkán. Az asszony észre sem
vette, hogy a férfi valamit akar, mert minden figyelmét annak szentelte,
hogy egy ódivatú íróasztal fiókjából különböző írásokat szedjen elő.
Plattner először egészen tisztán látta a jelenetet, de amint a zöld
hajnal egyre világosabbá vált, a földi kép annál jobban elhalványodott.

Amint a visszhangzó lépések egyre közelebb és közelebb hangzottak
mellette, Plattner maga köré tekintett és látta, hogy a sápadt arcok
egész tömege gyűlt össze körülötte a völgy sötét mélyéből és
valamennyien a szobában lévő két embert figyelték. Soha ekkora tömegét
az Élők Őrzőinek még nem látta. Egyik felük csak a haldoklót figyelte a
szobában, másik felük viszont végtelen haraggal az asszony mozdulatait
követte, amint lázasan kutatott valami után, amit sehogyan sem tudott
kézrekeríteni. Olyan nagy tömegekben gomolyogtak körülötte az Őrző
Lelkek, hogy egyszer-másszor megakadályozták azt is, hogy a szobába
lásson, de azért Plattner világosan emlékszik rá, hogy bent a szobában
minden végtelenül csendes volt.

Két lélek arcára különösen jól emlékszik még ma is. Az egyik egy asszony
fehér és tiszta vonalú arca volt, amely valamikor talán hideg és
kegyetlen lehetett, de amelyet most egy a földön nem ismert okosság
lágyított puhára. A másik talán az asszony atyja lehetett. Mindkettőjük
figyelmét szemmel láthatólag teljesen lekötötte valami gyűlöletes
cselekedet szemmel kísérése, amelyet nem tudtak megakadályozni. A férfi
mögött szintén egy csomó fej gomolygott, de ezek már nem lehettek
szülők, hanem olyan lények arcai, akik valamikor talán maguk is ridegek
voltak, de akiket a fájdalom megtisztított. Egészen az előtérben egy
lány arca tünt fel, de ezen sem fájdalom, sem harag nem látszott, csak
végtelen türelem és fáradtság, amint – ahogyan Plattner mondja –
szabadulását várta. Plattnert cserben hagyta leíróképessége, amikor
ennek a kísérteties tömegnek a gyülekezéséről beszélt.

A lelkek a harang szavára gyültek össze és szinte pillanatok alatt
verődtek össze a szoba körül. Úgy látszik, Plattner olyan izgatott volt,
hogy egészen önkénytelenül, idegességében kivette a zöld port tartalmazó
üveget a zsebéből és maga elé tartotta, – de erre már nem emlékszik
egészen világosan.

A lépések egyszerre elhallgattak. Plattner hiába várta a következőt,
néma csönd ülte meg a tájat és azután egyszerre a váratlan csöndben,
mint egy éles, vékony penge, keresztülvágott a harang szava. A hangra a
fejek tömegei jobbra-balra kezdtek imbolyogni és hangos sírás
hallatszott körülötte. Az asszony a szobából mindebből semmit sem
hallott, mert valamit lázas gyorsasággal a gyertya lángjába tartott. A
harang második kondulására minden egészen elhalványodott és jeges
széláramlat szórta szét a Lelkek Őrzőit. A harmadik kondulásra valami
hirtelen keresztülnyúlt rajta az ágy felé. Bizonyosan mindnyájan
hallottak már fénysugárról. Nos, ez olyan volt, mint valami
sötétségsugár és amikor Plattner jobban odanézett, tisztán kivett egy
sötét kart és kezet.

A zöld nap most már majdnem delelőjére érkezett és a szobában lefolyó
eseményeket odaátról már alig lehetett kivenni, de Plattner látta, amit
az ágy fehérje görcsösen megvonaglik és az asszony válla fölött
meglepetten visszatekint az ágy irányába.

A hideg szél gyorsan magával vitte az árnyakat a völgy mélyében fekvő
templom felé és Plattner ekkor hirtelen megértette a fekete kar
jelentőségét, amely átnyúlt válla fölött és megragadta zsákmányát. Nem
mert a háta mögé nézni, hogy meglássa az Árnyat a kar mögött.
Kétségbeesett erőfeszítéssel, szemeit eltakarva, rohanni kezdett, de
talán még húsz lépést sem tehetett, mikor megbotlott egy kőben és
elesett. Előre bukott kezeire, az üveg pozdorjává zúzódott a földön és a
zöld por abban a percben felrobbant. A következő pillanatban kábultan és
számtalan sebből vérezve, ismét az iskola kertjében találta magát
szemtől szemben ülve Lidgettel.

Ezzel Plattner története véget ért. Igyekeztem olyan sorrendben leírni a
dolgokat, ahogyan Plattner mesélte nekem és gondosan óvakodtam attól,
hogy bármit is változtassak akár annak stílusán, akár felépítésén, pedig
könnyű lett volna a szenzáció kedvéért úgy beállítani a dolgot a
haldokló ágyánál, mint valami összeesküvést, amelyben Plattner is
szerepet játszott, de eltekintve attól, hogy egy egészen kivételes, de
különben igaz történetbe csempésztem volna hamisításokat, az ilyen
dolgok, véleményem szerint, csak rontottak volna azon a hatáson, amelyet
ez a sötét világ a maga zöld világításával és az össze-vissza gomolygó
Élők Őrzőivel az olvasóra tesz.

Hozzá kell tennem, hogy tényleg az iskola közelében egy házban
bekövetkezett az a haláleset, amelyről Plattner beszélt történetében, és
pedig pontosan abban a pillanatban, amikor Plattner visszatért a földre.
Egy adótisztviselő halt meg és özvegye, aki jóval fiatalabb volt
megboldogult uránál, a mult hónapban férjhezment egy környékbeli
állatorvoshoz. Miután a történet, amelyet itt elmondottam, különböző
formákban szájról szájra járt az egész faluban, az asszony
fölhatalmazott arra, hogy nevét kiírjam, de kikötötte, hogy ő
határozottan tagadja, hogy bármi is igaz volna Plattner elbeszéléséből,
ami megboldogult férje utolsó óráit illeti. Ő nem égetett el semmiféle
végrendeletet – bár Plattner soha nem is vádolta ilyesmivel – és néhai
férjének csak egy végrendelete volt, amelyet közvetlenül házasságkötésük
után készített. Annyi bizonyos, hogy Plattner leírása a halottas szoba
bútorzatáról teljesen pontos volt, ami egészen csodálatos, ha tekintetbe
vesszük, hogy Plattner előzőleg soha nem járt a házban.

Még egy dolog van, amelyről idáig nem szóltam, de miután nem szeretném,
ha babonás vagy túlságosan hiszékeny színben tünnék fel, most erre is
felhívom az olvasók figyelmét. Plattner kilenc napi távolléte e világból
kétségbevonhatatlan tény, de ez még nem bizonyítja egyben azt is, hogy
elbeszélése is mindenben megfelel a valóságnak, mert könnyen lehetséges,
hogy még e földi téren kívül is hallucinálnak az emberek.

Ezt az olvasónak sohasem szabad elfelednie.



A gyönyörü öltöny

Egyszer volt egy kis emberke, akinek az édesanyja gyönyörű öltözet ruhát
varrt. Aranyból és zöldből szőtték az anyagát és olyan szép volt és
olyan finom, hogy le se tudom írni. Gyönyörű narancsszínű csokor
díszítette az álla alatt és a ruha gombjai ragyogtak, mint a csillagok.
Módfelett örült az új ruhának és hallatlanul büszke volt rá, amikor
pedig először állott a hosszú tükör elé új ruhájában, annyira meg volt
lepve és annyira el volt ragadtatva, hogy alig tudott megválni a
gyönyörű látványtól.

Mindig csak azt akarta viselni, hogy ismerje mindenki városszerte.
Elképzelte titkon, mit szólnának az emberek, ha új ruhájában bejárja
azokat a helyeket, ahol odáig megfordult, sőt elképzelte magát azokon a
helyeken is, ahol sohasem járt még életében, de amikről mások meséltek
neki és megpróbálta elképzelni, hogy mi volna, ha most felkerekedne és
elmenne mindenüvé ragyogó, új ruhájában. Szeretett volna menten
kirohanni benne a hosszú harmatos fűbe és a meleg napfényben fürdő
rétekre.

Csak hordhatná már az új ruhát!

De az édesanyja szigorúan megtiltotta neki. Elmagyarázta, hogy nagyon
vigyáznia kell, mert soha többe az életben még csak megközelítően olyan
szép ruhához nem fog jutni. Takarékoskodnia kell vele és csak ritka,
ünnepélyes alkalmakkor szabad viselnie. Ez a lakodalmi öltönye, mondotta
az édesanyja, azzal fogta magát és a gyönyörű ragyogó gombokat
selyempapirossal vonta be, nehogy elveszítsék csillogó fényüket. A
manzsettákra és a ruha könyökére, ahol legkönnyebben szokott kikopni a
szövet, kis védőket varrt fel, hogy semmi baj se érhesse a pompás
öltönyt.

Fia kézzel-lábbal kapálódzott ez ellen és gyűlölte az egész dolgot,
dehát mit tehetett volna? Végre is engedett anyja figyelmeztetéseinek és
rábeszéléseinek: levetette gyönyörű, új öltönyét, gondosan
összehajtogatta és elrakta a szekrénybe. Majdnem olyan volt, mint hogyha
eltemette volna az új ruhát. Mindig csak arra gondolt, hogy milyen
lenne, ha hordhatná az öltönyt és azon járt az esze, hogy talán eljön
egyszer annak is a napja, valami fenséges alkalommal, amikor manzsetta
és könyökvédők nélkül veheti fel és nem borítja selyempapir a gombokat
sem.

Egyik éjjel, amikor szokása szerint erről álmodott, álmában leszedte a
selyempapírt az egyik gombról és úgy találta, mintha a gomb már nem
volna olyan fényes, mint amikor édesanyja becsavarta a selyempapirosba
és ez még álmában is egészen kétségbeejtette. Elkezdte fényesíteni a
szegény, megvakult gombot. Eszeveszetten fényesítette, de a gomb – ha
ugyan ez még lehetséges volt – nem hogy nem lett ragyogóbb, hanem még
jobban megfakult. Felébredt és sokáig nyugtalanul hánykolódott ágyában.
Egyre csak az elhalványodott gombon járt az esze és azon tépelődött,
vajjon mi volna, ha a Nagy Alkalommal (bármi legyen is az), az egyik
gomb nem lenne olyan ragyogó, mint újkorában. Napokon keresztül nem
tudott másra gondolni és egyre csak ezt az eshetőséget forgatta agyában.
Amikor édesanyja legközelebb megengedte, hogy felvegye öltönyét, alig
tudott ellenállni a kísértésnek, hogy legalább egy kicsit megkaparja a
selyempapirost, vajjon a gombok még mindig olyan fényesek-e, mint
azelőtt?

Álmatagon ment végig a hosszú fasoron, amely a templomhoz vezetett.
Keményen küzdött a lelkében ébredt vad elhatározással. Mert tudni kell,
hogy édesanyja ismételt, gondos figyelmeztetése után nagynéha
megengedte, hogy az olyan vasárnapokon, amikor nem fenyegetett eső, nem
fújt a szél, és egyáltalán semmi baj nem érhette az öltönyt, megengedte,
hogy abban menjen a templomba, de persze a gombokról nem volt szabad
levennie a selyempapirost és a védők is helyükön maradtak. Ha túlerős
volt a napfény, napernyőt kellett hordania, hogy megvédje az öltönyt a
kifakulástól, az ilyen kirándulások után pedig gondosan kikefélte a
ruhát, szépen összehajtogatta, ahogyan anyja tanította és eltemette
ismét a következő alkalomig.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az édesanyja által emelt korlátokat nem szegte meg soha és
engedelmeskedett a szigorú parancsoknak mindaddig, míg egy különös
éjszakán fel nem ébredt és nem látta meg a holdfényben fürdő kertet. Úgy
rémlett neki, hogy a holdfény nem közönséges holdfény és az éjszaka sem
közönséges éjszaka. Egyideig bódultan bámult ki az ablakon, folyton
visszatérő témáját forgatva agyában. Gondolat gondolatot követett, míg
végre is egyszerre teljesen ébren felült ágyában. Szíve vadul vert a
torkában és hideg borzongás futott végig a hátán. Végre elhatározásra
jutott. Tudta, hogy most úgy fogja hordani gyönyörű öltönyét, ahogy azt
hordani szokták. Semmi kétsége nem volt a dologban. Félt, rettenetesen
félt, de egyben boldog is volt – határtalanul boldog.

Kiugrott ágyából, egy percig megállott az ablaknál és kinézett a
holdfényben fürdő kertre. A levegő tele volt tücsökcirpeléssel és a
bogarak zümmögésével. Végtelenül halkan, lábujjhegyen odasettenkedett a
sötét ruhaszekrényhez, ahol gyönyörű öltönye gondosan összehajtogatva
várt a feltámadásra. Nagy elővigyázattal, nehogy valakit felébresszen az
alvó házban, egyenként szedte ki a ruhát, azután gyengéden, de mégis
heves vággyal letépte a selyempapír-takarót és a manzsetta- és
könyökvédőket, míg végre ott volt előtte a gyönyörű öltözet, olyan
kifogástalan állapotban, amilyen akkor volt, amikor először látta
édesanyja kezében – hosszú-hosszú idő előtt. Gombjai nem vakultak meg,
szövete nem fakult el, az emberke boldogan könnyezett, amikor nesztelen
sietséggel beléje bújt. És azután visszament halkan és vigyázva az
ablakhoz, amely a kertre nézett és pillanatra megállott a holdvilágban.
A holdfény megtörött a csillogó gombokon. Azután kinyitotta az ablakot
és óvatosan kimászott a kertbe. Ott állott édesanyja háza előtt, amely
majdnem olyan egyszerű volt, mint nappal, csak a fák sötét árnyéka
borított fekete csipkefátylat a fehér falakra.

A holdsütötte kert azonban már egészen más volt, mint az a kert,
amelyben nappal szokott járni. Minden virág vagy vakítóan fehér volt,
vagy vörösen fekete, a levegő teli volt apró tücskök gyámoltalan
zenéjével, a fák láthatatlan rejtekeiben pedig pacsirták daloltak.

Nem volt semmi sem sötét az egész világon, csak meleg, titokzatos
árnyékok borultak egyes tárgyakra. A fák leveleit és a fűszálak széleit
a harmat gyönyörű ékkövei diszítették, az éjszaka melegebb volt, mint
bármely éjszaka azelőtt és a mennybolt valami csoda folytán egyszerre
messzebb is és közelebb is volt, mint odáig. A sötétkék égbolton ott
ragyogott az elefántcsontszínű hold, mint a világ uralkodója, a
csillagok pedig tündökölve ragyogtak.

A kis emberke mégsem kiabált és még csak nem is énekelt örömében.
Egyideig csak álldogált, mintha villám sujtotta volna, azután furcsa kis
felkiáltásra fakadt, kitárta karjait és elkezdett futni, mintha át
akarná ölelni az egész nagy-nagy világot. Ügyet sem vetett a szépen
kicirkalmazott utakra, hanem torony irányában szaladt a kerten
keresztül, átvágott a virágágyakon, a nedves, magasranőtt, illatos
növényeken, míg végre elérkezett a nagy sövényhez, de ő ezen is
keresztültörte magát és bár a tüskék véresre karcolták és össze-vissza
hasogatták gyönyörű öltönyét, ő mindezzel nem törődött, mert tudta, hogy
hordhatja a ruhát, amire már annyira vágyott.

– Boldog vagyok, hogy fölvettem a ruhát – kiáltotta hangosan a világba.
– Örülök, hogy az új ruhámban vagyok.

A sövény túlsó oldalán a kacsaúsztató terült el vagy legalább is az, ami
nappal kacsaúsztató szokott lenni. De éjszakára a kacsaúsztató gyönyörű
koronggá változott, és a kis emberke belevetette magát a vízbe, amely
először csak térdig ért, de azután elborította már a vállait is, úgy
hogy elkezdett úszni a gyönyörű, ragyogó hullámokat csapdosva karjaival.
Így került át a túlsó partra és úgy rémlett neki, mintha nem a
kacsaúsztató piszkos vizén, hanem színtiszta ezüstön haladt volna
keresztül és az most kövér cseppekben pereg alá ruhájáról. Továbbhaladt
a mezőn és lélegzete is elakadt, amikor boldogan megérkezett az
országútra.

– Boldog vagyok, – mondotta – módfelett boldog, hogy olyan ruhában
vagyok, amely méltó erre az alkalomra.

Az országút nyílegyenesen rohant az égbolt sötétkék búrája alatt, az út
fehér volt és ragyogott a holdsütésben és ő csak rohant előre, hol
nagyokat ugorva, hol kényelmesen sétálva, gyönyörű öltönyében, melyet
édesanyja fáradhatatlan, szerető kezekkel varrt számára. Az országút
teli volt porral, de ő ezt észre sem vette és amint ment a maga útján,
egy óriási éjjeli pille zümmögte körül nedvesen-ragyogó, siető alakját.
Először észre sem vette a pillét, de azután boldogan integetett neki és
szinte táncra perdült vele, amint a pille feje körül köröket irt le.

– Puha pillém! – kiáltott fel – drága pillém! És te, gyönyörű éjszaka!
Mit szólsz hozzá, drága pille, milyen gyönyörű ruhám van? Olyan szép,
mint szárnyaid hímpora és az ég és föld ezüstje!

És a pille egyre közelébb vonta köreit feje körül, közelébb, egyre
közelébb, míg végül is bársonyos szárnyaival megsímogatta ajakát…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap reggel holtan találták: nyakátszegve feküdt a kőbánya fenekén.
Gyönyörű öltönye éppen csak egy kicsit lett véres és nem piszkította be
ruháját a kacsaúsztató piszkos vize sem. Arca olyan boldogságot árult
el, hogy ha láttad volna, valóban elhinnéd, hogy boldogan halt meg, nem
tévesztve össze a tiszta és csillogó ezüstöt a kacsaúsztató piszkos
vizével.



A vakok völgye

Háromszáz mérföldnyire a Csimborasszó égbenyúló csúcsától, száz
mérföldnyire a Cotopaxi hófödte lejtőitől, Ecuador legelvadultabb
havasai között fekszik az a titokzatos völgy, amelyet egy irtózatos
kataklizma elszakított a világtól és amelyet szerte az Andesekben a
Vakok völgyének neveznek. Évszázadok előtt ez a völgy legalább annyira
nyitva állott az emberiség előtt, hogy gyalogosan, irtózatos
szakadékokon és jeges lejtőkön át meg lehetett közelíteni és valóban
jöttek is emberek: egy-két perui félvér-család, akik a spanyol
zsarnokság elől menekültek oda. És ekkor váratlanul kitört a Mindobamba,
ez az állandóan füstfelhőbe burkolódzó hatalmas tűzhányó. Tizenhét nap
és tizenhét éjszaka honolt Quito fölött a füst a Vaguachi vize felforrt
és a víz úszó halhullák pestises levegőjével árasztotta el a környéket.
A Csendes-óceán partján egymást érték a földcsuszamlások és a szökőárak,
az öreg Arauca oldala pedig irtózatos mennydörgéssel leomlott, örökre
elzárta a Vakok Völgyét a külvilág elől.

A telepesek egyike azonban a tűzhányó kitörése pillanatában történetesen
a völgy innenső oldalán tartózkodott, így a föld hatalmas megmozdulása
elvágta őt családjától és kis gyermekétől, barátaitól és birtokától,
akiket azzal hagyott el, hogy rövidesen ismét visszatér közéjük. Az ő
szájából értesült azután a világ arról, hogy az Auraca leomlott
meredélye mögött emberek élnek. Elbeszéléséből hamarosan legenda
szövődött, amely még ma is él a Cordillerák hosszú hegyláncának lakói
között. Elmondotta, hogy a völgyben megvan minden, amire csak az ember
szíve vágyik: bőségesen folyó édesvízű patakok, gazdagon termő fekete
föld, óriás gyümölcsöket hordozó hatalmas fák, hűvös árnyékot nyujtó
fenyőrengetegek. Ebben a völgyben sohasem esett az eső és télen se
hullott hó, a gazdagon csörgedező patakok azonban bőségesen ellátták
vízzel a termőföldeket. A telepesek nagyszerűen érezték magukat a
völgyben és nagyszerűen érezték magukat háziállataik is, de egy dolog
megkeserítette életüket. Ez az egy azonban elég volt eleinte minden jó
ellensúlyozására.

Különös betegség terjedt el a völgy lakói között, melynek
következményeként a gyerekek vakon születtek, sőt azok a gyerekek,
akiket csecsemőkorukban vittek magukkal szüleik, szintén elvesztették
szemük világát. Ellenmérget vagy bűvszert kellett mindenáron találni a
különös betegség leküzdésére és abban az időben, amikor még az emberek
nem ismerték a bacillusokat és a fertőzést, hanem csupán a hitben
találtak bizodalmat, azt hitték, hogy bizonyosan amiatt sujtja őket a
vakság szörnyű átka, mert nem él pap közöttük és nem áll templom s oltár
Isten tiszteletére. Ezért indult el a vándor a völgyből azzal az
elhatározással, hogy oltárt visz magával visszatértében – egy csinos,
olcsó, mindenképpen kielégítő oltárt –, amelyet azután a betegség
leküzdésére haladéktalanul felállítanának. Ereklyéket is akart magával
hozni és más ehhez hasonló hatékony cikkeket: szentelt tárgyakat,
titokzatos érmeket és gyógyító imaformulákat. Öve rejtekében ezüst
rudakat vitt magával ezek beszerzésére, hiszen a völgy ártatlan lakói
örömmel adták össze pénzüket, ékszereiket, csakhogy megvásárolhassák a
szent segítséget betegségük ellen.

Szinte magam előtt látom a gyengeszemű, fiatal, napbarnította,
cserzettarcú, félénk hegyilakót, amint lázasan forgatja kalapját
kezeiben, miközben történetét előadja valamelyik vizsgaszemű, figyelő
pap előtt, aki szigorú keresztkérdések alá fogja. Elképzelem, mekkora
volt kétségbeesése, amikor kegyes és csalhatatlan ereklyékkel dúsan
megrakodva vissza akart térni családjához és barátaihoz és áthághatatlan
sziklafallal találta magát szemközt ott, ahol még nem is olyan régen
könnyen járható ösvény nyilott. Balszerencséjének további részleteiről
nincsen tudomásom, csak szomorú halálának körülményeiről tudok még
ezenkívül. Rosszul elmondott, különös történetéből azóta legenda lett és
a legenda már vak emberek törzséről szól, akik túl a nagy hegyeken, a
külvilágtól elzárva élnek.

És az elhagyatott, elfelejtett völgy kis lakossága között a betegség
tovább folytatta pusztító útját. Az öregek egyre rosszabbul láttak, a
gyerekek éppen csak hogy meg tudták különböztetni a világosságot a
sötétségtől, az újszülöttek pedig már nem pillantották meg születésükkor
sem a napvilágot. Az élet azért mégis könnyű volt a hófödte hegyekkel
övezett medencében amelyben nem voltak rosszindulatú rovarok és nem
voltak vadállatok, csak szelíd és könnyen idomítható lámák, amelyek a
telepesekkel együtt jöttek a békés völgybe. A vakság fokozatosan
köszöntött be: alig vették észre a völgy lakói a látás hiányát és akik
még valamennyire is láttak, világtalan gyerekeiket keresztül-kasul
vezetgették a völgyben, így azután, amikor végleg beköszöntött a teljes
sötétség, a kis törzs tovább élhetett.

Még arra is akadt idejük, hogy megtanuljanak vakon vigyázni a tűzre,
amelyet óvatosan, nagy kőkemencékben gyujtottak. Amikor letelepedtek a
völgyben, egyszerű, műveletlen parasztok voltak, írni-olvasni is alig
tudtak, a spanyol civilizáció nem igen érintette őket és csupán a régi
Peru művészetét és elveszett filozófiáját hozták magukkal tarsolyukban.

Sok dolgot elfelejtettek, sok dologra maguktól rájöttek. Hagyományaik a
nagyvilágról egyre halványabbakká váltak, míg végre mítosz lett belőlük,
melyet szájról-szájra adtak az apák fiaiknak. A látástól eltekintve
minden tekintetben erős emberek voltak és egy szép napon az átöröklés
szigorú szabályai szerint egy anya olyan gyereket szült, aki később
vezérévé vált az egész törzsnek. Ezt az egyénien gondolkodó, nagyszerűen
beszélő embert egy második követte. Kettejük halála után a kis törzs
műveltebb és okosabb volt, mint az Andesek láncolatának bármelyik más
törzse, hiszen a két férfi megoldotta minden szociális és gazdasági
problémájukat.

Nemzedéket nemzedék követett. Már a tizenötödik generáció lakta a
völgyet, azóta, hogy a vándor elindult útjára, hogy ereklyékkel
megrakodva térjen haza, amikor a véletlen különös játéka folytán
megjelent közöttük egy idegen férfi a külvilágból.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Elbeszélésem ennek az embernek a története.

Quito környékbeli hegyilakó volt, aki megjárta a tengert is és világot
látott. A maga módja szerint szerette a könyveket, jóeszű és vállalkozó
szellemű ember volt, akit egy csoport angol kiránduló magával vitt a
hegyek közé, miután a magukkal hozott három svájci vezető közül az egyik
megbetegedett. Megmászták az egyik hegyet, megmászták a másikat, míg
végre elérkeztek a Parascotopetlhez, az Andesek Matterhornjához, ahol
azután a perui vezető végleg elveszett a nagyvilág számára. A baleset
történetét százszor is megírták. Pointer elbeszélése talán a leghívebb
közülük. Ő elmondja, hogyan küzdötte fel magát a kis társaság a szinte
merőlegesen emelkedő sziklafalon, egészen a legmagasabb csúcs lábáig és
hogyan építettek maguknak éjszakai szállást a havas alpesi mezőn egy
nagy szikla tövében és hogyan vették észre egyszerre, hogy Nunez eltünt
közülük. Kiabáltak utána, de választ nem kaptak. Ismét kiabáltak és
fütyültek és az éjszaka hátralevő részét álmatlanul töltötték.

Hajnalhasadáskor azután eléjük tárultak zuhanásának nyomai. Kizártnak
látszott, hogy egyetlen szót is hallathatott volna. Kelet felé zuhant, a
hegy ismeretlen oldala felé és messze alant egy havas meredélyre
érkezett, melyen végigszántva egy hatalmas hótorlaszhoz érkezett.
Zuhanásának nyomát egészen egy borzalmas szakadék széléig lehetett
követni, azon alul azután minden nyom eltünt. Messze, egészen messze,
majdnem egészen lent a völgyben a turisták fákat láttak egy szűk, minden
oldalról körülzárt völgyben: a Vakok Völgyében. Ők azonban nem tudták,
hogy ez az elveszettnek hitt Vakok Völgye és nem láttak semmi
különbséget e között a völgy és a többi völgy között. A szerencsétlenség
elvette kedvüket a további kísérletezéstől. Közben kitört a világháború,
Pointernek be kellett vonulnia, így a Parascotopetl hókoronázta
hegycsúcsa mind a mai napig szűzi érintetlenségben maradt.

De Nunez, aki ezer métert zuhant, nem veszett oda.

A meredély, amelyen végigszánkázott, jó háromszáz méterrel lejebb
hótorlaszban végződött, amelyen azonban vad iramában Nunez
keresztültört, csak azért, hogy egy még meredekebb hófödte lejtőn
száguldjon tovább szédítő iramban a völgy felé.

Eszeveszett sebességgel vitt egyik hófödte hegyoldal után a másikon
Nunez útja, össze-vissza zúzta magát, elvesztette eszméletét, de
egyetlen csontját sem törte a szörnyű zuhanásban. Végre aztán enyhébb
lejtők következtek, majd a szerencsétlenül járt Nunez síkságra érkezett,
csak éppen a magával rántott hótömegek egészen eltemették. A hó mentette
meg Nunez életét és amikor lassanként magához tért, az első pillanatban
azt hitte, hogy betegen ágyban fekszik. Csak nagynehezen eszmélt arra,
hogy tulajdonképen mi is történt vele, mire a hegylakók biztos
ösztönével hozzáfogott ahhoz, hogy keresztülvágja magát a mindent
eltemető hótömegen.

A munka lassan ment és csak órák mulva sikerült végre megpillantania
maga fölött a csillagokat. Hosszú ideig feküdt ismét eszméletlenül, míg
aztán végleg magához tért. Gondolkodott, hogy hol is lehet és mi történt
vele. Végig tapogatta tagjait és rájött, hogy gombjai zuhanásában
leszakadtak és kabátja kifordult. Kése eltünt a zsebéből és elvesztette
a kalapját is, pedig jól megkötötte előzőleg az álla alatt. Lassankint
eszébe jutott, hogy zuhanása előtt köveket akart hozni sátra falának
rögzítésére. Még jégcsákánya is eltünt.

Sok időbe tellett, míg rájött, hogy le kellett zuhannia a meredélyen.
Felpillantott a magasba és csak akkor jött rá, hogy milyen rettenetes
zuhanás is lehetett az övé. A csúcsok vadul meredeztek az ég felé és a
lassan előbujó hold furcsa fénye vonta be valószinütlen, ezüstös fénnyel
a tájat. Nunezt hirtelen nevetőgörcs lepte meg és ismét elvesztette
eszméletét…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hosszú idő után arra ébredt, hogy a hómező szélén fekszik. Lejebb, a
hegy oldalán, sziklákkal teleszórt pázsit terült el. Nagynehezen
talpraállott és sajgó tagokkal lefelé indult a hómezőn. Amikor
megérkezett végre a buján zöldelő pázsitra, egy patak partján lerogyott,
hogy hosszút és mélyet húzzon vízéből.

A madarak éneke ébresztette fel másnap hajnalban.

Felült és körülnézett. Alacsony hegycsúcs lábánál feküdt, vad meredély
szélén. A szakadék, mely szinte kettéhasította a hegyeket, keletről
nyugat felé haladt és teljesen járhatatlan volt. Keresztbe egy másik
szakadék vonult, amely az első pillanatban szintén járhatatlannak
tetszett, de amelyről Nunez, a tapasztalt hegymászó szemével hamarosan
megállapította, hogy azon le lehet ereszkedni.

Lassan felszedelőzködött és megindult a szakadék felé, melynek mélyén
most már egész tisztán látott egy sor különös alakú furcsa kőházat.
Időnként útja olyan volt, mintha merőleges falon kellene haladnia, majd
árnyék borult a szakadékra, de annál derűsebben és barátságosabban
integettek felé a napsütötte házikók. Déltájban végre megérkezett a
síkságra. Merev volt minden tagja s a fáradtságtól alig tudott járni.
Leült egy szikla árnyékában, megtöltötte kulacsát a patak jéghideg
vizével, egy hajtásra kiitta és hosszú ideig pihent, mielőtt
továbbindult volna a házak felé.

A kőkunyhók egészen különösen hatottak rá és mennél tovább tartózkodott
a völgyben, annál furcsábbnak és szokatlanabbnak találta az egész tájat.
Legnagyobb része sötétzöld mező volt, melyet szebbnél-szebb virágok
tarkítottak s amelyről rögtön lehetett látni, hogy különös gonddal
öntözik. Odafönt magasan a völgyet kőből épített csatorna kerülte meg,
melyből kis erek ágazták be az egész síkságot. A hegyoldalakon lámák
legelésztek és helyenként jászlak állottak, melyeken élelem állott
készen számukra.

A csatorna ágai a völgy közepén egyetlen főcsatornában futottak össze és
a völgyet minden oldalon embermagasságnyi fal övezte. Ez különös, városi
jelleget kölcsönzött az elkerített völgynek, amit csak még jobban
kiemeltek az utak, melyeket fehér és fekete kövekkel raktak ki. Minden
kőkocka szélén furcsa kis küszöbszerű kiemelkedés futott végig szabályos
egyformasággal. A kis falu házai egyáltalán nem hasonlítottak a hegyi
falvak megszokott, rendetlen összevisszaságban épített kunyhóihoz; a
központi út két oldalán megszakítatlan sorban, ragyogó tisztaságban
állottak. Imitt-amott ajtók szakították meg a házak tarkára festett
homlokzatait, de egyetlen ablak sem nyilott az uccára. Hallatlan
tarkabarkaságban rikítottak a házak homlokzatai, a festék hol szürke
volt, hol zöld, hol meg palaszínű vagy sötétbarna. Ennek a zagyva
összevisszaságnak a láttára ötlött Nuneznek először eszébe a „vak“ szó.

– A jó ember, aki ezt csinálta – gondolta magában – vak lehetett, mint
egy vakondok.

Közben leereszkedett egy meredek lejtőn és elérkezett a falhoz és a
csatornához, amely a falut körülvette. Egész sereg embert látott a mezőn
heverészni a learatott szénakazlakon, mintha csak délutáni álmukat
aludnák, a mező távolabbi részén pedig, a falu közelében, gyerekek
szunyókáltak. Egészen a közelében három embert látott egy kis ösvényen
haladni, vállukon mezei munkához való szerszámokkal. Lámagyapjuból
készült ruhát viseltek, cipőik és öveik bőrből készültek. Fejükön
posztósapkát hordtak, melynek ellenzői nyakukra és fülükre hullottak.

Egymás után lépkedtek és lassú jártukban nagyokat ásítottak, mint az
olyan emberek szokták, akik egész éjjel virrasztottak. Valami olyan
biztató és tiszteletreméltó volt viselkedésükben, hogy Nunez egyetlen
pillanatnyi habozás után előlépett a szikla mögül, amely mögé
elrejtőzött és oly hangosan kiáltott feléjük, hogy az egész völgy
visszhangzott tőle.

A három ember megállt és körbeforgatta fejét, mintha körülnéztek volna.
Néztek jobbra, néztek balra és Nunez vadul integetett feléjük. Ők
azonban úgy látszik minden integetése dacára sem vették észre, majd egy
idő mulva messze jobbra a hegyek felé fordulva, ők is kiabálni kezdtek,
mintha válaszolnának az előbb elhangzott kiáltásra. Nunez megint
integetni kezdett és amikor gesztikulálása megint hiábavalónak
bizonyult, megint eszébe ötlött a „vak“ szó.

– Ezeknek a szerencsétleneknek vakoknak kell lennöik – mondotta.

Mikor végre is hosszas kiabálás és bosszankodás után Nunez
keresztülhaladt a patakon átvezető kis hídon és belépett a falon
átvezető ajtón és közelükbe jutott, már bizonyos volt benne, hogy mind a
három férfi vak.

Egyszerre eszébe jutott sok minden és különös kaland érzete vett rajta
erőt. A három férfi egymás mellett állott, de nem néztek feléje, hanem
csak fülüket tartották arrafelé fordítva, amerről szokatlanul hangzó
lépései hallatszottak. Egészen szorosan egymás mellett állottak, mint az
olyan emberek, akik meg vannak ijedve és Nunez látta, hogy szempilláik
be vannak húnyva, szemgödreik mélyen beestek, mintha a szemgolyók
egészen eltüntek volna alóluk.

Megdöbbenés ült az arcukon, amikor az egyik alig érthető spanyol nyelven
megszólalt:

– Egy ember… egy ember van itt. Egy ember… vagy valami szellem, amely a
sziklák közül ereszkedett alá.

Nunez biztos lépésekkel közeledett feléjük, mint ahogy az ifjú lép be az
életbe. Eszébe jutottak mindazok a régi mesék, amelyek az elveszett
völgyről, a Vakok Völgyéről szólottak és gondolataiban egyre csak a régi
közmondás járt:

„A vakok országában az egyszemű a király…“ „A vakok országában az
egyszemű a király“.

Nagyon udvariasan köszönt nekik. Beszélni kezdett és közben
szemlélődött.

– Honnan jön ő, Pedro testvér? – kérdezte az egyik vak ember.

– A sziklák közül ereszkedett alá.

– A hegyeken túlról jövök – mondotta Nunez – abból az országból, ahol az
emberek látnak. Bogotából, ahol százezer ember lakik és be sem lehet
látni a várost.

– Látni? – mormolta Pedro. – Látni?

– A sziklák közül jön, – mondotta a másik vak ember.

Ruhájuk posztója különösen volt szőve és mindegyiken más-más hímzés
volt.

Egyszerre a három vak ember hirtelen Nunez felé indult kinyujtott
kezekkel. Önkénytelenül is hátralépett a feléje nyujtott ujjak elől.

– Gyere ide! – mondta a harmadik férfi és már meg is ragadta karjánál
fogva.

Lefogták Nunez kezeit és végigtapogatták tetőtől talpig, anélkül, hogy
egy árva szót is szólottak volna hozzá mindaddig, míg nem végeztek
vizsgálatukkal.

– Vigyázzatok! – kiáltott fel Nunez, amikor ujjaikkal szemeit kezdték
tapogatni.

Úgy látszik, különösnek tartották ezt a szervet, mozgó szempilláival.
Újból és újból végigtapogatták.

– Különös teremtés ez, Correa, – szólalt meg az egyik, akit a többiek
Pedronak szólítottak. – Tapogassátok csak meg, milyen durva a haja!
Akárcsak a láma szőre!

– Olyan durva az egész ember, mint a sziklák, amelyek szülték – szólt
Correa, fölfedező utazást végezve puha és könnyű ujjaival Nunez
borotválatlan állán. – De talán még ki fog finomodni!

Nunez eleinte ellenkezett a három vak emberrel, de azok erősen fogták.

– Vigyázzatok – szólalt meg ismét.

– Beszél – mondta a harmadik ember –, tehát kétségtelen, hogy ember.

– Hu! – kiáltott fel Pedro, amikor Nunez kabátjának durva szövetéhez
ért.

– Csak most jöttél a világra? – kérdezte Pedro.

– A világból jöttem. Hegyeken és gleccsereken keresztül, onnan a
magasból. Egy nagy és hatalmas világból, amely tizenkét napnyira fekszik
a tengertől.

Alig figyeltek rá.

– Atyáink mesélték – szólt Correa –, hogy a természet erői is képesek
embert teremteni. A meleg és a rothadás… a meleg és a rothadás…

– Vezessük az öregekhez, – indítványozta Pedro.

– Kiabáljunk először, – vetette közbe Correa –, különben a gyerekek
megijednek tőle. Ez csodálatos esemény!

Így előbb kiabáltak, majd Pedro előrement és kézenfogva, a házak felé
vezette Nunezt.

Nunez visszahúzta kezét.

– Látok, – mondotta egyszerűen.

– Látok? – kérdezte Correa értelmetlenül.

– Igen, látok, – felelte Nunez feléje fordulva és megbotlott Pedro
lábában.

– Az érzékei még mindig nem tökéletesek, – szólt a harmadik vak ember. –
Csetlik-botlik és értelmetlen szavakat használ. Vezessétek kézenfogva.

– Ahogy tetszik, – válaszolta Nunez nevetve és attól kezdve vezették a
falu felé.

Úgylátszik, fogalmuk sem volt arról, hogy mi a látás. Nos, ha eljön az
ideje, majd megtanítja őket a látás előnyeire!

Hallotta, amint az emberek kiabálnak és látta, hogy az út közepén
csoportokba verődnek a vakok. Ugy találta, hogy idegeit és türelmét
jobban megviseli az első találkozás a vakok völgyének lakóival, mint
ahogy először gondolta. Amint közelebb és közelebb érkeztek a faluhoz,
az folyton nagyobbnak látszott, a tarka összevisszasággal mázolt falak
egyre furcsábbnak tüntek föl és egy csoport gyerek, ember és asszony (az
asszonyok és a lányok, ahogy ezt tetszéssel állapította meg, nagyon
csinosak voltak, ha az ember eltekintett csukott szemeiktől és mélyen
besüllyedt szemgolyóiktól) menten körülfogta és végigtapogatta puha,
érzékeny kezeivel, körülszaglászta és nagy érdeklődéssel figyelte minden
szavát. Mindazonáltal sok fiatal leány és gyerek nem mert közel menni
hozzá és valóban Nunez hangja rekedt és durva volt az ő finom beszédük
mellett. Három vezetője nem mozdult mellőle, mintha csak tulajdonosai
volnának és egyre csak azt hajtogatták:

– Egy vadember a sziklák közül!

– Bogota – mondotta Nunez, – Bogota! Ott túl a hegyek láncán.

– Vadember, aki vad szavakat használ, – felelte rá Pedro. – Hallottátok,
hogy mit mond? Bogota! Ugylátszik, még gondolkozása egyáltalán nem
alakult ki. Még csak most érkezett el a beszéd küszöbére.

Egy kis fiú meghúzta Nunez kabátját.

– Bogota! – kiáltotta feléje csúfolkodva.

– Bogota! Bizony az város a ti falutokhoz képest. Én a nagyvilágból
jövök, ahol az embereknek szemük van és látnak.

– Ugylátszik, Bogota a neve, – mondották egyszerre többen is a tömegből.

– Egyre csetlett-botlott – mesélte Correa – és kétszer is majd elesett,
míg idevezettük.

– Vigyétek az öregekhez!

Hirtelen betaszították egy ajtón egy koromsötét szobába, melynek csak a
tulsó végén parázslott halványan egy kialvófélben levő kályha. A tömeg
betódult utána és ettől kezdve egyetlen fénysugár sem hatolt be a
vaksötétbe. Mielőtt Nunez még feleszmélhetett volna, egy ülő férfi
lábaiban megbotlott és végigvágódott a földön. Önkéntelenül is kitárta
karjait és így estében valakinek az arcába vágott. Dühös kiáltások
hallatszottak és pillanat alatt számtalan kar ragadta meg, melyek közül
hiába próbálta magát kiszabadítani. A harc egészen egyoldalú volt és
erre Nunez hamarosan ráeszmélt, így csendesen úgy maradt, ahogy elterült
a földön.

– Elestem, – szólalt meg – de nem is csoda, mert ebben a koromsötétben
nem látok semmit.

Szünet követte szavait, mintha az őt körülfogó láthatatlan emberek
gondolkodtak volna afelett, hogy vajjon mit is akar ezzel mondani. Végül
is Correa szólalt meg elsőnek:

– Még nem forrott ki egészen. Minduntalan megbotlik jártában és
értelmetlen szavakat kever beszédébe.

Mások is beszélni kezdtek, de Nunez csak tökéletlenül értette meg
szavaikat.

– Felülhetek? – kérdezte kis szünet után. – Nem fogok többé ellenetek
harcolni.

Kis ideig tanácskoztak, majd megengedték, hogy felüljön.

Az öregek egyike keresztkérdések alá fogta és Nunez megpróbálta
elmagyarázni, hogyan került a nagy világból a völgybe. Próbált beszélni
a ragyogó égboltról, a kéklő hegyekről és a látás ezer más csodájáról az
öregek tanácsának, akik a Vakok Völgyének örök éjszakájában élték le
egész életüket. Sehogy sem értette, miért tartják értelmetlennek
elbeszélését.

Még szavai nagy részét sem értették a Vakok Völgyének lakói. A
magyarázata ennek egyszerű volt: tizennégy nemzedék óta világtalannak
születtek a gyermekek a Vakok Völgyében és a borzalmas kataklizma
elzárta őket a külvilágtól. Minden, a látással összefüggő dolognak még a
neve is elenyészett közöttük és a külvilágról szóló történetek
elhalványodtak emlékezetükben. Megszünt minden kapcsolatuk azzal a
világgal, amely a sziklás lejtőkön túl terült el és a vakok törzsének
fiai közül kikerülő nagyeszű férfiak a hagyományok bizonytalan emlékét
is kiverték társaik fejéből hogy ezeket egyszerűbb és természetesebb
magyarázatokkal pótolják.

Lassan-lassan rájött Nunez, hogy hiába reménykedett abban, hogy
megjelenése és látóképessége a csoda erejével fog hatni, így, miután
hiába próbálta megma gyarázni a látást a vakok öregeinek, akik
elbeszélését, mint egy újonnan teremtett ember furcsa és zavaros meséjét
egyszerűen figyelembe sem vették – bár kissé megzavarodva –,
belenyugodott abba, hogy tanításaikat végighallgassa.

A vakok legöregebbje elmagyarázta neki, mi az élet, mi a filozófia és mi
a vallás; elmagyarázta a világ teremtését (ami alatt persze csak az ő
kis völgyüket értette), elmagyarázta, hogy a völgy először üres katlan
volt a sziklák tövében, majd lassan-lassan lélektelen lények jelentek
meg a sziklakatlanban. Ezeknek nem adatott meg a tapintás isteni
adománya, majd lámák és egyéb állatok kerültek oda, akiknek már
kifejlődött egy-két érzékük, azután jöttek az emberek, végül pedig az
angyalok, akiknek az énekét és szárnycsapásait lehet csak hallani, de
akiket nem sikerült még senkinek sem végigtapogatni. Nunezt ez lepte meg
legjobban és eleinte sehogyan sem értette az angyalokról szóló
elbeszélést, míg végül is rájött, hogy a vakok az angyalok alatt
bizonyosan a madarakat értik.

Az öreg elmondotta Nuneznek, hogy két szakaszra oszlik az idő, a hideg
és a meleg időszakra, ami a Vakok Völgyében a nappalt és az éjjelt
jelentette. Elmondotta az öreg, hogy milyen jó dolog a melegben aludni
és a hidegben dolgozni, úgyhogy ha Nunez nem érkezett volna meg
történetesen éppen a meleg időszak első órájában, már az egész falu
nyugovóra tért volna.

Biztatta Nunezt, hogy dacára tökéletlenségének és ügyetlen
viselkedésének, nem kell kétségbeesnie, hanem hozzá kell fognia a
tanuláshoz s akkor majd lassan-lassan elérkezik ő is a tökéletességnek
arra a fokára, amelyen a völgy lakói állanak. Végül azzal bocsátotta el
az öreg Nunezt, hogy az éjszaka – a vakok a nappalt hívták éjszakának –,
már nagyon előrehaladt és így ideje, hogy valamennyien nyugovóra
térjenek. Atyai gondossággal megkérdezte Nuneztól, hogy tudja-e, hogyan
kell aludni, mire Nunez megnyugtatta őt efelől, de lefekvés előtt még
enni kért.

Tejet hoztak neki és egyszerű sós kenyeret, azután pedig elvezették egy
távoli helyre, hogy ne kelljen hallaniok, amint eszik és megmutatták
neki, hol aludjék, míg a csípős hajnali levegő – ami alatt az estét
kellett persze érteni –, föl nem ébreszti. De Nunez nem aludt el
egyáltalán. Leült ahová vezették, pihentette tagjait és közben egyre a
vele történt csodálatos események forogtak fejében. Időről időre
fölnevetett, hol mulattában, hol pedig bosszúságában.

– Tökéletlen elme! – mormolta magában. – Még nem fejlődtek ki az
érzékei! Ugylátszik, fogalmuk sincs róla, hogy mennyből küldött
királyukat és urukat sértegetik ezzel. No, de majd én eszükre térítem
őket. Lássuk csak… Lássuk csak…

Még akkor is gondolkodott, amikor a nap már lenyugodott és a Vakok
Völgyében elérkezett a munka ideje.

Nuneznek mindig volt érzéke a természet szépségei iránt és most a
lenyugvó nap visszfénye a hómezőkön, élete leggyönyörűbb látványának
tetszett. Tekintete a természet utólérhetetlen szépségeiről lassan a
félhomályba boruló falu felé vándorolt és hirtelen annyira erőt vett
rajta az elérzékenyülés, hogy térdre borulva adott szíve mélyéből hálát
Istennek a látás nagyszerű adományáért.

Hirtelen hang szólalt meg a falu mélyén:

– Ha-hó, Bogota! Gyere ide!

Nunez mosolyogva állt föl. Végre elérkezett az ideje, hogy megmutassa
ezeknek az embereknek, hogy a látás milyen nagyszerű adománya Istennek.
Keresni fogják, de nem találják meg.

– Miért nem mozdulsz, Bogota! – szólalt meg újból a hang.

Hangtalanul fölkacagott és csendesen két lépést oldalt lépett az útról.

– Ne gázold össze a füvet, Bogota. Az nincsen megengedve.

Nunez maga is alig hallotta a zajt, amit léptei okoztak. Megdöbbenve
állott meg.

A vak férfi, aki a faluba hívta, szaladva közeledett az úton feléje.

Nunez visszalépett az útra.

– Itt vagyok, – mondotta.

– Miért nem jöttél, amikor hívtalak? – feddte meg csendesen a vak ember.
– Mindig úgy kell vezetni téged, mint a gyermeket? Nem hallod az utat,
amin jársz?

Nunez csak nevetett ezen.

– Látom, – felelte egyszerűen.

– Olyan szó nincs, hogy _látom_, – szólalt meg a vak ember rövid habozás
után. – Hagyj föl ezzel a bolondsággal és kövesd lépteim hangját.

Nunez elszontyolodva indult utána.

– Senki sem mondta még nektek, hogy „A vakok országában az egyszemű a
király?“

– Mi az, hogy vak? – kérdezte a vak ember gondtalanul.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Négy nap mult el anélkül, hogy a Vakok Királya levetette volna
inkognitóját.

Addig mint ügyetlen és hasznavehetetlen idegen élt alattvalói között.

Úgy találta, hogy sokkal nehezebb magát királlyá kikiáltani, mint
ahogyan először gondolta és mialatt az államcsínyen gondolkodott, szépen
megtette mindazt, amit mondtak neki és lassan-lassan elsajátította a
Vakok Völgyének szokásait.

Legkellemetlenebbnek az éjszakai munkát és járást-kelést találta, így
elhatározta, hogy először ezen fog majd változtatni.

A vakok egyszerű munkás életet éltek, szorgalmasan dolgoztak, de nem
erőltették meg túlságosan magukat, ruhájuk és élelmük untig elegendő
volt, megvoltak a pihenő napjaik, sőt a pihenő heteik is, nagyon
szerettek zenélni és énekelni és a szerelem csakúgy megvolt közöttük,
mint odaát a hegyeken túl.

Csodálatos, milyen biztonsággal és határozottsággal rendezték be
birodalmukat a vakok! Minden megvolt, ami életüket megkönnyíthette. A
völgy közepéről sugáralakban szétfutó utak kivétel nélkül egyugyanazon
szög alatt találkoztak és mindegyiket más-más jel különböztette meg a
másiktól. Az utak és mezők minden egyenetlenségét régen elsimították már
és minden tárgy az ő különös igényeikhez alkalmazkodott.

Bizonyos érzékeik csodálatosan kifejlődtek. Harminc-negyven lépésről
meghallották a legkisebb mozdulatot, sőt még az ember szívének a verését
is. A hang már régen pótolta a látást közöttük, az ásóval és kapával
pedig csak olyan ügyesen bántak, mint akárki más. Szaglásuk egészen
rendkívüli volt. Az embereket szaguk után megismerték, mint a
vadászkutyák, szelíd lámáikat pedig, amelyek a sziklák között éltek és a
körfalhoz csupán táplálék és fedél kedvéért jártak le, úgy kezelték,
mint másutt a teheneket vagy lovat szokás.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nunez csak azután lázadt föl, hogy hiába próbálkozott a meggyőzéssel.

Eleinte minduntalan a látás adományáról akarta őket fölvilágosítani.

– Nézzétek – próbálta magyarázgatni – vannak dolgok, amiket ti nem
értetek!

Egyszer-kétszer akadtak, akik lehorgasztott fejjel és feléje fordított
fülekkel végighallgatták mondókáját és Nunez minden tőle telhetőt
megtett, hogy megmagyarázza, mit is jelent a látás. Hallgatói között
állandóan ott volt egy fiatal leány, akinek a szemhéjai nem voltak olyan
vörösek és beesettek, mint a többieké, úgyhogy szinte azt lehetett
hinni, hogy csak behúnyva tartja szemeit.

Nunez különösen ezt a leányt szerette volna meggyőzni.

Beszélt a látás gyönyöreiről, a hegyek hókoronázta ormairól, a
csillagokról és a napkeltéről, de hallgatói csak mulattak rajta.
Fölvilágosították Nunezt, hogy egyáltalán nincsenek hegyek és hogy a
világ a szakadék szélén végződik. Onnan emelkedik az az óriási tető,
ahonnan a harmat és a dér hull alá, amikor pedig Nunez erre
kijelentette, hogy a világnak nincsen vége a szakadék szélén és hogy
onnan semmiféle tető nem emelkedik a völgy fölé, egyszerűen bomlasztó
tanításoknak bélyegezték ezeket az állitásokat. Nunez látta, hogy
megdöbbentette őket és föladta a reményt, hogy fölvilágosítsa a vakok
népét a dolgok igazi állásáról.

Hozzákezdett, hogy a látás praktikus előnyeit ismertesse meg velük.

Egy szép reggel látta, amint Pedro a tizenhetediknek nevezett uton a
házak felé közeledik, de még a vakok hallásának és szaglásának határain
túl jár.

– Nemsokára ideérkezik Pedro közibénk, – jövendőlte.

Egy öreg ember megjegyezte, hogy Pedronak semmi dolga nincsen a
tizenhetedik uton és abban a pillanatban, mintha csak meg akarta volna
erősíteni az öreg szavait, Pedro sarkon fordult és átvágott a tizedik
útra, amely visszavezette a körfalhoz. Persze a vakok elkezdték
csúfolni, amikor Pedro nem érkezett meg és amikor Nunez később a többiek
előtt megkérdezte Pedrotól, hogy járt-e a tizenhetedik uton, az
egyszerűen letagadta a dolgot és attól kezdve Nunez ellenségévé vált.

Első kísérletének csúfos kudarca után nem adta fel rögtön a harcot,
hanem rávette az embereket, hogy vezessék el jó messze a falutól, ott,
ahol a szántóföldek végződnek és a körfal kezdődik. Kijelentette, hogy
olyan távolságból is el tud mindent mondani, ami a faluban történik,
pedig nincsen olyan éles fül, amelynek hallása olyan távolságból is meg
tudná különböztetni a hangokat. Az emberek járás-kelését valóban meg is
tudta figyelni, de azokat a dolgokat, amelyek ezeknek az embereknek a
szemében valóban meglepőek lettek volna, mégsem láthatta, mert azok az
ablaktalan házak belsejében folytak le.

Csak ezután az ismételt kudarc után határozta el magát Nunez arra, hogy
most már erőszakhoz folyamodik. Arra gondolt, hogy felkap egy ásót és
hirtelen leteríti egyiküket-másikukat vele, hogy szemtől-szembe való
küzdelemben bizonyítsa be előttük a látás előnyeit. Elhatározásában el
is jutott odáig, hogy felkapott egy ásót, de ekkor új tapasztalatra
ébredt: érezte, hogy nem képes hidegvérrel leütni egy vak embert.

A már felragadott ásó megállott kezében és ekkor látta, hogy a körülötte
álló vakok valamennyien tudatában vannak annak, hogy felragadta az ásót.
Feszülten figyelve állottak körülötte, feléje fordítva füleiket,
várakozva, hogy mi fog történni.

– Tedd le azt az ásót, – szólalt meg az egyik és reménytelen
kétségbeesés vett Nunezen erőt.

Már-már engedelmeskedett nekik.

Mégis meggondolta magát. Széttaszította a közelében állókat, kiugrott a
körből és elrohant a mezők irányába.

Felfelé haladt a hegyek felé, majd egyszerre leült az út mentén. A
harcot megelőző elfogódottság vett rajta erőt, de ez már-már teljes
reménytelenségbe ment át nála. Kezdett rájönni, hogy még harcolni sem
lehet olyan emberekkel, akik egészen más gondolatvilágban élnek, mint ő.
Messze lent, a faluban közben megindult egy sereg ember ásóval-kapával
felfegyverkezve. Hosszú, szétszórt vonalban közeledtek feléje a
számtalan utat mind elállva. Lassan közeledtek, egyre beszélgetve
egymással és a kordon minduntalan megállott, hogy szimatoljon a
levegőben és hallgatózzék.

Mikor ez először történt meg, Nunez csak nevetett rajta. De később már
elfelejtett nevetni.

Egyikük ráakadt nyomára a letaposott fűben és négykézláb tapogatózva
elindult rajta.

Öt percig figyelte a kordon lassú közeledését s ekkor bizonytalan
cselekvési vágya egyszerre lázas izgalommá fokozódott. Felállt, egy-két
lépést közeledett a körfalhoz, majd megfordult és visszafelé indult. A
vakok ekkorra már alig pár lépésnyire állottak tőle.

Ő is megállott és mindkét kezével megmarkolta ásóját.

Megtámadja őket?

Vére vadul lüktetett halántékaiban és egyre csak azt gondolta:

„A vakok országában az egyszemű a király!“

Megtámadja őket?

Visszanézett a magas és megmászhatatlan körfalra, melyet számtalan apró
ajtó szakított meg, majd szembefordult az üldözők egyre közeledő
vonalával. Az első raj mögött újabb és újabb csoportok fejlődtek fel
ásóval, kapával, vasvillával kezeikben.

Megtámadja őket?

– Bogota! – kiáltott az egyik. – Bogota! Hol vagy?

Még jobban megmarkolta ásóját és megindult lefelé a mezőn a falu felé.

Abban a pillanatban valamennyien megindultak feléje.

– Nekik megyek, ha hozzám nyúlnak! – fogadkozott magában. – Istenemre,
nekik megyek.

– Nézzétek! – szólt most hangosan üldözőihez. – Azt fogok csinálni ebben
a völgyben, amit akarok. Halljátok? Azt fogok csinálni, amit akarok és
oda megyek, ahová akarok!

Gyorsan közeledtek feléje és az egész jelenetnek olyan színezete volt,
mintha szembekötősdit játszanának és csak egyetlen ember látna a játszók
közül.

– Fogjátok meg! – kiáltott az egyik.

Mire Nunez föleszmélt, már félköralakban körül is fogták a vakok.
Érezte, hogy határozottnak és erélyesnek kell lennie.

– Nem értitek? – kiáltott rájuk előtte erősnek és határozottnak tetsző
hangon, amely azonban már a mondat közepén megtörött. – Ti vakok
vagytok, én pedig látok! Hagyjatok békén!

– Bogota! Tedd le az ásót és ne taposd össze a füvet!

Ez az utolsó parancs a maga hallatlan polgáriasságában olyan groteszk
volt, hogy Nunezt elöntötte a düh.

– Bántani foglak! – kiáltotta haragtól remegő hangon. – Istenemre,
bántani foglak! Hagyjatok békén!

Futni kezdett, anélkül, hogy tudta volna, hova is fut. Futott a
legközelebbi vak ember elől, mert borzadt tőle. Megállott, majd még
gyorsabban kezdett rohanni, hogy kiszabaduljon az egyre jobban
körülzáródó gyűrűből. Arrafelé futott, amerre a legnagyobb volt a rés az
üldözők láncán, de a kétoldalt álló vakok meghallották léptei zaját és
rohanva állták el útját. Nunez előreugrott, látta, hogy feltétlenül
elfogják, ha nem csinál semmit és abban a pillanatban lesújtott az ásó.
Érezte, amint a kemény acél hangosan csattan a puha húson és a következő
pillanatban hangos jajkiáltással terült el a vak ember a fűben.

Áttörte az üldözők láncát! Egészen közel volt a faluvégi házakhoz,
melyekből csak úgy rajzottak elő az ásót, kapát forgató vak emberek.

Éppen idején hallotta meg, hogy háta mögött rohanva közeledik feléje egy
magas férfi. Egészen elvesztette a fejét és egy lépésről feléje dobta
ásóját, majd sarkon fordult és elrohant az ellenkező irányba. Ott is
szembe találta magát egy vak emberrel, akit hangos kiáltással lökött
fel.

Pánik fogta el. Vadul szaladgált össze-vissza, lökdösődve ott is, ahol
nem volt arra szükség és miután félelmében folyton jobbra-balra forgatta
fejét, minduntalan csetlett-botlott. Egyszer el is esett és a vakok
tüstént észreveték, hogy mi történt vele. Messze, távol a körfalon az
egyik kis ajtó nyitva állott és mintha csak mennyei üdvösség várna ott
rá, Nunez vad iramban arra felé rohant. Ügyet sem vetett többé üldözőire
mindaddig, míg el nem érte az ajtót és keresztül nem haladt a csatornán
átvezető hídon. Még ekkor sem állt meg, hanem még egy darabon tovább
rohant a sziklák között egy békésen legelésző láma nagy meglepetésére.

Így végződött Nunez államcsínye.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A falakon kívül maradt két napon és két éjszakán át. étlen-szomjan és
egyre csak a történteken járt az esze. Tépelődései közben minduntalan
visszatért agyába az ostoba közmondás:

„A vakok országában az egyszemű a király.“

Egyre azon gondolkodott, hogyan tudná a vakokat harcban, küzdelemben
leigázni és lassanként rájött, hogy erre semmi lehetőség nincsen. Nem
volt fegyvere és most már nem is szerezhetett magának többé.

A civilizáció mételye elérte Nunezt még az Andesek vad hegyláncai között
is és nem tudta elszánni magát arra, hogy orvul legyilkoljon egy vak
embert.

Persze, ha ezt meg tudná tenni, akkor könnyen rájuk tudná kényszeríteni
akaratát, azzal a fenyegetéssel, hogy lassan-lassan valamennyiüket orvul
legyilkolja.

De előbb-utóbb mégis csak aludnia kell!…

Megpróbált élelmet keresni a magas fenyőfák között és megpróbált
hajlékot találni a hideg éjszakára, sőt megpróbálkozott azzal is, – bár
eleve kevés reménnyel – hogy megfogjon egy lámát, hogy azután leölje –
talán úgy, hogy egy nagy kővel addig kalapálja, míg nem végez vele – és
így talán végül is élelemhez jusson. De a lámák elejétől fogva
gyanakodtak és nagy, barna, bizalmatlan szemeket meregettek rá, amikor
pedig közeledett feléjük, egyszerűen elvágtattak előle. Félelem fogta el
a második napon és a hideg is kirázta éjszaka. Végül is leereszkedett a
körfalhoz és megpróbált békét kötni a vakokkal. A patak medrében haladt
lefelé, egyre kiabálva, míg végre is két vak ember kijött a kapun és
szóba állott vele.

– Bolond voltam, – mondotta Nunez – de még csak ujonnan formált vagyok.

Azt felelték rá, hogy ez már jobban hangzik.

Közölte velük, hogy most már okosabb és megbánta mindazt, amit tett.

Azután akaratlanul is könnyekre fakadt, mert nagyon beteg és gyenge volt
és ezt a vakok kedvező jelnek vették.

Megkérdezték tőle, hogy még mindíg hiszi-e, hogy „_lát_“.

– Körülbelül száz ember magasságban a világot sziklatető fedi… amely
nagyon… nagyon… sima… – felelte Nunez megadással.

Ismét hisztérikus könnyekbe tört ki.

– Mielőtt tovább faggatnátok, adjatok ennem, mert különben éhen veszek.

Azt hitte, szigorúan megbüntetik, de ezek a vakok nagyon türelmes
emberek voltak. Lázadását csak gyengeelméjűsége újabb jelének vették és
miután megostorozták, a legegyszerűbb és a legnehezebb munkát jelölték
ki a számára. Nunez látta, hogy nem tud másképen megélni, így
engedelmesen megtett mindent, amit mondtak neki.

Néhány napig betegen feküdt és a vakok nagyon gyengéden ápolták. Ez
könnyebbé tette számára az engedelmességet. Ezzel szemben viszont a
vakok ragaszkodtak ahhoz, hogy sötétben feküdjön és ez nagy szenvedés
volt.

Vak filozófusok jöttek betegágyához és magyarázták, milyen gonosz is a
gondolkodása és olyan meggyőződéssel magyarázták a sziklatetőt, amely
kozmikus fazekukat beborítja, hogy már-már Nunez is kételkedni kezdett
abban, vajjon nem hallucináció-e, hogy mindezideig nem látta még a
sziklatetőt maga fölött?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Így vált Nunez a Vakok Völgyé-nek polgárává és a vakok megszüntek előtte
egyszerű tömegnek lenni: ismerte már őket egyenként, összebarátkozott
velük és a hegyeken túl elterülő világ mind távolabbinak és
valószínűtlenebbnek tetszett előtte. Ott volt Yacob, a tanítómestere,
aki nagyon kedves volt, semmi nem hozta ki sodrából, ott volt Pedro,
Yacob unokaöccse és ott volt végül Medina-saroté, Yacob legfiatalabb
leánya.

Medina-sarotét kevésre tartották a Vakok Völgyében, mert arca tiszta
metszésű volt és hiányzott róla az a jellemző símaság, amely a vakok
előtt a női szépség ideálja, de Nunez rögtön gyönyörűnek látta, később
pedig őt tartotta a világ legszebb teremtésének. Lehunyt szemhéjai nem
voltak vörösek és nem voltak beesettek, mint a völgy többi lakóié, hanem
egészen úgy festettek, mint hogyha bármelyik pillanatban kinyilnálnak.
Medina-saroténak hosszú szempillái voltak, amit a Vakok Völgyében
csúfnak tartottak és hangja is erősebb volt, mint a többié, így azután a
finom hallású vakok nem szívesen tűrték beszédét. Így történt azután,
hogy nem volt udvarlója.

Volt idő, amikor Nunez arra gondolt, hogy ha el tudná nyerni kezét, még
arra is képes volna, hogy egész életét a Vakok Völgyében élje le.

Állandóan szemmel kísérte és kereste az alkalmat, hogy apró
szolgálatokat tehessen neki. Végül is csendes udvarlása eredménnyel
kezdett kecsegtetni Medina-saroté elkezdett érdeklődni utána. Az egyik
pihenőnap estéjén egymás mellett ültek a csillagok enyhe fénye mellett
és édes zene hangzott a távolból. Nunez keze találkozott a lányéval és
Nunez meg merte szorítani Medina-saroté balját. A leány végtelenül
gyengéden viszonozta a szorítást. Egy szép napon, amikor a sötétben
vacsorához ültek, Nunez érezte, hogy a leány keze keresve nyúl az övé
után. A tűz éppen akkor lobbant fel egy pillanatra és Nunezt valósággal
elbűvölte a leány arcának végtelen bája.

Kereste az alkalmat, hogy egyedül beszélhessen vele

Egy szép éjjelen véletlenül rábukkant, amikor a nyári holdvilág által
megvilágított kis udvarban rokkáját pörgette. A holdfény titokzatos
ezüst fénnyel sugározta be. Nunez lábaihoz ült és elmondotta, hogy
szereti és hogy milyen gyönyörűnek találja. A szerelmes hangján szólott
és szavai majdnem áhitatosak voltak. Medinasarotéhoz még senki sem
közeledett odáig szerelemmel. Nem adott végleges választ, de szavaiból
félreérthetetlenül kiviláglott, hogy Nunez udvarlása tetszik neki.

Ettől fogva Nunez mindig fölkereste, valahányszor alkalma nyílott rá. A
Vakok Völgye lett a világa és a világ, amely a hegyeken kívül terült el,
ahol az emberek napfényben élnek, már csak mint tündérmese maradt meg az
emlékezetében, amely legfeljebb csak arra jó, hogy Medina-saroténak
meséljen róla. Nagyon tartózkodóan és félénken, a látás ezer csodájáról
mesélt neki.

A látás a legköltőibb kitalálásnak tetszett a leány szemében, így Nunez
leírását a csillagos égboltról, a hófödte hegyekről, sőt saját völgye
holdsütötte szépségeiről is csupán – szerinte vétkes – türelemmel
hallgatta. Nem hitte Nunez egyetlen szavát sem és félig értette meg
csak, mit is akar vele elhitetni. Mégis el volt ragadtatva beszédétől,
úgyhogy Nunez azt hitte, hogy Medina-saroté mindenben megérti őt.

Szerelme lassan elvesztette az áhitat jellegét és Nunez egyre több
bátorságot merített. Váratlanul kijelentette, hogy elmegy a leány
apjához, Yacobhoz és megkéri Medina-saroté kezét, de a leány
aggodalmaskodott és lebeszélte róla.

Medina-saroté egyik nővére volt aztán az első, aki elmondotta apjának,
hogy Medina-saroté szereti Nunezt.

Elejétől fogva a legnagyobb ellenzésre talált Nunez és Medina-saroté
házasságának terve. Nem annyira amiatt, mintha a leányról túlságosan jó
véleménnyel lettek volna, hanem mert Nunezt féleszű, tökéletlen lénynek
tartották, aki nem üti meg az emberrel szemben felállított mérték
legalacsonyabbját sem. A leány hugai elkeseredetten ellenezték a
házasságot, mert szerintük az szégyent hozna az egész családra és az
öreg Yacob, aki valami különös módon ugyan szerette ügyetlen, de
engedelmeskedő munkását, egyszerűen a fejét rázta a gondolatra és
kijelentette, hogy az lehetetlen. A fiatalemberek valamennyien dühösek
voltak már annak a gondolatára is, hogy Nunez elvegye a leányt, mert ez
szerintük az egész fajt megfosztaná tisztaságától és egyikük annyira
ment dühében, hogy megütötte Nunezt.

Nunez visszavágott és ekkor érezte először azóta, hogy a Vakok Völgyébe
jutott, a látás nagy előnyeit. A verekedés után már senki sem emelt rá
többé kezet, de azért a házasságot mégis lehetetlennek tartották.

Az öreg Yacob legjobban legfiatalabb leányát szerette és elszomorodott,
amikor Medina-saroté vállán elsírta bánatát.

– Tudod, drágám, Nunez gyengeelméjű. Folytonosan értelmetlenségeket
hajtogat és semmit sem végez rendesen.

Tudom – sírt tovább Medina-saroté – de Nunez azóta sokat javult és még
egyre javul. Drága atyám, Nunez erősebb és kedvesebb, mint bármely más
férfi a földön. Aztán meg szeret engem atyám és én szeretem őt.

Az öreg egészen kétségbeesett, amikor látta, hogy leánya
vigasztalhatatlan, amellett pedig – s ez volt a legkétségbeejtőbb – sok
apróság miatt ő maga is nagyon megkedvelte Nunezt. Így aztán fogta magát
és elment az ablaktalan tanácskozóterembe, hogy hallgassa a többi öreg
beszélgetését. Gondosan figyelt a beszéd folyására s az első alkalmas
pillanatban megszólalt:

– Nunez állapota egyre javul. Fölöttébb valószínű, hogy ő is olyan ép
lesz, mint mi vagyunk.

Ekkor az egyik aggastyánnak, akinek mélyen szántottak a gondolatai,
nagyszerű ötlete támadt. Ő volt a vakok törzsének leghíresebb orvosa.
Gondolkozása filozófikus, amellett azonban találékony is volt. Így
erősen foglalkoztatta Nunez meggyógyításának ideája. Egyszer, amikor
Yacob is jelen volt az öregek ülésén, a beszélgetést Nunezre fordította.

– Megvizsgáltam Bogotát – szólalt meg – és most már világos az egész
dolog előttem. Azt hiszem, meg lehet gyógyítani.

– Ez az, amit mindíg reméltem, – válaszolta Yacob egyszerűen.

– Agy meg van támadva, – fűzte tovább a gondolatot a vak orvos.

Az öregek helyeslően mormoltak.

– Dehát, mi támadta meg az agyát?

– Ah! – szólt az öreg Yacob.

– Azok a furcsa dolgok, amelyeket szemeknek mond s amelyek arra valók,
hogy az arcban kellemes bemélyedést okozzanak, Bogota esetében
megbetegedtek, még pedig annyira, hogy ez az agyára ment. Bogota szemei
nagyon ki vannak fejlődve, szempillái vannak és szemhéjai mozognak,
minek következtében agya állandóan izgalomban van.

– Igen? – kérdezte az öreg Yacob. – Igen?

– Azt hiszem, felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy teljesen
ki tudom gyógyítani betegségéből és ehhez nincs is másra szükség, mint
egy könnyű kis sebészi beavatkozásra, – tudniillik, ezeknek az
idegizgató testeknek az eltávolítására.

– És akkor meggyógyul?

– Teljesen egészséges lesz és egészen tiszteletreméltó polgár válik
belőle.

– Adassék hála Istennek a tudomány áldásaiért! – kiáltott fel az öreg
Yacob és sietett Nunezhez, hogy minél gyorsabban értesítse őt boldog
reményeiről.

De Nunez viselkedése a jó hír hallatára hidegnek és elutasítónak
tetszett előtte.

– Még azt hihetné valaki – szólt Yacob – abból a hanghordozásból,
ahogyan a hírt fogadod, hogy nem is szereted a lányomat.

Medina-saroté volt az, aki rábeszélte Nunezt arra, hogy fölkeresse a
vakok sebészét.

– _Te_ csak nem kívánod, – mondotta Nunez – hogy elveszítsem a szemem
világát?

Medina-saroté bólintott fejével.

– A látás a világot jelenti számomra – fűzte tovább szavait Nunez.

Medina-saroté feje csüggedten hanyatlott alá.

– Olyan gyönyörű dolog látni… látni a tarka virágokat, a mohát a sziklák
közt, a nevető égboltot fehér bárányfelhőivel, a napnyugtát és a
csillagokat. Azután meg itt vagy te is. Már csak azért is jó látni, hogy
mindíg előttem lehet édes, komoly arcocskád, meleg piros ajkad, drága
összekulcsolt kezed… A szemeim azok, melyek először foglyoddá tettek, a
szemeim fűznek hozzád örökre… a szemeim, amelyeket ezek az eszeveszettek
ki akarnak oltani… Azután már csak tapinthatnálak, hallhatnálak, de
sohasem láthatnálak többé… Nekem is be kellene vonulnom a komor
sziklatető alá, a szomorúság és sötétség sziklateteje alá, az alá a
rettenetes tető alá, amely szárnyát szegi minden képzeletnek! Csak nem
akarod, hogy erre vállakozzam?

Kellemetlen kétség ébredt benne. Megállt és nyitva hagyta a kérdést
továbbra is.

– Sokszor úgy szeretném… – mondotta Medina-saroté.

– Igen? – kérdezte Nunez egy kicsit szemrehányólag.

– Sokszor úgy szeretném… – ha nem beszélnél így.

– Hogyan?

– Tudom, hogy szép… a képzeleted játéka. Imádom hallgatni, de _most_…

A hideg futott végig Nunez hátán.

– _Most?_ – kérdezte elhalón.

Medina-saroté nem felelt semmit.

– Azt hiszed… úgy véled… talán jobb volna?… – A szavak alig akarták
elhagyni Nunez ajkát.

Hirtelen ráeszmélt a dolgok igazi állására. Haragudott, valóban
haragudott a sorsra ostoba játékáért, de egyben együtt is érzett
Medina-sarotéval amiatt, hogy nem tudja megérteni a dolgok állását, és
ez nagyon közel állt a sajnálathoz.

– Drága, – mondotta, amikor a lány sápadtsága elárulta, hogy milyen harc
dúl belsejében. Átölelte, megcsókolta a fülét és egy ideig csendben
ültek egymás mellett.

– Mi volna, ha beleegyeznék? – szólalt meg végül Nunez végtelenül
gyengéden.

Medina-saroté kitörő örömmel ölelte át:

– Ó, ha beleegyeznél! – mondotta könnyek között – Csak beleegyeznél!

Az operációt megelőző héten Nunez nem hunyta le a szemét és a meleg
napsütötte délelőttökön, mialatt a többiek boldogan aludtak, egyre
tépelődött és gondolatai ezerfelé vándoroltak. Hiába próbálta agyát egy
dologra koncentrálni, sehogyan sem sikerült. Megadta válaszát, megadta
hozzájárulását és még mindíg nem volt biztos a dologban. Végre végetért
a munkaidő, a nap teljes pompájában kelt fel a hegyormok felett és
elérkezett látásának utolsó napja. Néhány percig még együtt volt
Medina-sarotéval, mielőtt az lefeküdt volna.

– Holnap – mondotta – nem látok többé!

– Drága szivem! – válaszolta a leány és teljes erejéből megszorította a
kezét.

– Csak kicsit fog fájni, – próbálta megnyugtatni Medina-saroté – és ezt
a kis fájdalmat is én értem viseled el… Drágám, ha egy asszony szíve és
élete képes arra: mindenért kárpótolni foglak. Egyetlen drága barátom,
mindenért kárpótolni foglak!

Határtalan sajnálkozás fogta el Nunezt érte is, magáért is.

Karjába kapta a leányt, ajkát ajkára tapasztotta és utóljára tekintett
édes arcába.

– Isten veled! – suttogta meghatva a drága látványtól. – Isten veled!

Aztán csendben elfordult tőle. A leány hallotta távozó lépteit és azok
ritmusában volt valami, ami könnyekre fakasztotta.

Nunez valójában csak egy elhagyatott helyre akart elvonulni, ahol a
mezőket gyönyörű nárciszok tarkították, hogy ott maradjon egészen az
áldozat órájáig, de amikor mentében feltekintett az égre és látta a
hajnalhasadást, amint a reggel aranyfegyverzetébe öltözve lassan
leereszkedik a meredek lejtőn… úgy érezte, hogy ezzel a pompával szemben
ő és ennek a völgynek egész világa, szerelme és mindene elenyésző
semmiség.

Nem kanyarodott jobbra, ahogyan először tervezte, tovább haladt
megkezdett útján, kilépett a körfalon, és egyszerre ott volt a sziklák
között. Tekintete egyre csak a napsütötte hó- és jégmezőket járta.

Fenséges szépségük elkábította és gondolatai lassan visszavándoroltak
róluk azokra a dolgokra odalent, amelyeket örökre el szándékozott most
hagyni.

A nagyvilágra gondolt, amelytől most el van zárva, a nagyvilágra, amely
az ő világa. Maga elé képzelte a nagy hegyek túlsó oldalán elterülő
lejtőket, a többi hegyeket és végül Bogotát, ezt a gyönyörű életteljes
várost, amely ragyogó nappal és titokzatos éjjel. Bogotát, a paloták és
szökőkútak városát, a szobrok és a fehér házak metropolisát.

Arra gondolt, hogy egy-két nap alatt keresztül tudná magát küzdeni a
sziklákon, hegygerinceken és hágókon keresztül, Bogotába. Arra gondolt,
hogy milyen szép a nagy folyókon hajózni, majd a nagy Bogotáról a világ
egyéb szépségeire gondolt, városokra és falvakra, erdőrengetegre és
sivatagokra, a széles folyamokra, melyek óriás gőzösöket hordanak
hátukon és a tengerre… a végtelen tengerre, számtalan szigetével és
ezernyi hajójával, amelyek szakadatlan utazásban keringenek a föld
körül. És azután fent a hegytetőn nem vonnak az ember látása elé
áthághatatlan akadályokat a hegyek és az égbolt… az égbolt, onnan nézve
nem egyszerű korong csupán, mint innen a völgyből, hanem mérhetetlen kék
bura, a mélységek mélysége, amelyben a körbenforgó csillagok uszkálnak…

Hirtelen közelebbről vette szemügyre a meredek hegygerincet.

Például, ha az ember azon a meredélyen keresztül eljutna ahhoz a
sziklakürtőhöz, akkor feljuthat egészen addig a kis törpefenyő-bozótig,
amely annak a barlangnak a szájánál kezdődik, onnan pedig már könnyen
lehetne magasabbra és egyre magasabbra jutni. És azután? Azt a meredek
sziklafalat meg lehetne mászni. Ott aztán talán már lehetne találni egy
megmászható lejtőt, amely elvinné egészen a hómező szélén nyíló
szakadékig. És ha az első sziklakürtőn nem is sikerülne mindjárt a
magasba jutni, akkor távolabb, kelet felé akad bizonyosan egy másik,
amely biztosan felvinné a szakadékig. Akkor az ember már ott volna az
alabástrom színű hómezőn, fele úton a hegytetőig.

Visszapillantott a falura, azután egészen megfordult és csöndesen
szemügyre vette.

Medina-sarotéra gondolt és a leány alakja egyszerre kicsinek és
távolinak tünt fel előtte.

Visszafordult megint a sziklafal felé, amelyen csak nemrégiben
ereszkedett alá a Vakok Völgyébe.

Azután nagyon körültekintően hozzákezdett a meredély megmászásához.

Napnyugtakor abbahagyta a mászást, de ekkor már messze magasan fent volt
a hegyekben. Volt már magasabban is, de még mindig nagyon magasan járt.
Ruhái rongyokra tépve lógtak le róla, keze, lába vérzett, ezer seb
boritotta testét, de úgy feküdt a mezőn, mint aki legjobban érzi magát
és ajkára mosoly ült ki.

Onnan, ahol feküdt, a falut úgy látta, mintha valami kút mélyén feküdne
mérföldekkel alatta. Már elborította az árnyék, pedig a hegycsúcsok még
gyönyörű verőfényben ragyogtak és a körülötte heverő sziklák a legszebb
napsütésben pompáztak. Az egyik sziklán zöld ércér szaladt végig, a
másikon szebbnél-szebb kristályok ragyogtak és ott a fenyőfa alatt
pompás narancsszínű moha tapadt a kövekhez. Rejtélyes mély árnyékok
ülték meg a szakadékot, bíborba játszó sötétkék árnyékok, feje fölött
pedig az égbolt határtalan magasságokig engedett ellátni.

Nunez már nem törődött mindezzel, mozdulatlanul, teljes tétlenségben
feküdt a puha hótakarón és mosolygott, mintha már egyedül az a tény,
hogy megszabadult a Vakok Völgyéből, ahol valamikor király akart lenni,
végtelen megelégedéssel töltené el.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lassan leáldozott a nap, eljött az éjszaka és Nunez ott feküdt mindennel
kibékülve a tisztafényű hideg csillagok alatt…



A Dinamók Ura

A három dinamónak, amely a villamosvasutat árammal látta el James
Holroyd volt a fölvigyázója, aki Yorkshireből került Camberwellbe. Ügyes
villanyszerelő volt, de nagyon szerette a whiskyt. Sűrű, vörös,
sörteszerű haj borította nemcsak az arcát, hanem kezeit és meztelen
karjait is és baromi arcából szabálytalan, csorba fogai úgy álltak ki,
mint a vaddisznó agyarai. Nem hitt Isten létezésében, de olvasta
Shakespearet, akiről azt találta, hogy nagyon gyönge kémiában.

Segéde a titokzatos keletről jött és Azuma-Zi-nek hívták. De Holroyd
csak Pooh-Bahnak nevezte. Holroyd örült, hogy négert kapott maga mellé
segédnek, mert az nem bánta, hogy rugdossák – ez volt Holroyd kedvenc
szokása – és nem kukucskált a gépekbe, hogy eltanulja természetüket.
Holroydnak soha még csak eszébe sem jutott az a lehetetlen lehetőség,
hogy egy néger agyveleje hirtelen a civilizáció koronájával kerüljön
érintkezésbe, habár a vége felé valami kóstolót kapott ebből.

Őszintén szólva, Azuma-Zi etnológiai rejtély volt. Talán leginkább még
negroidnak lehetett mondani, ha mindjárt haja inkább hullámos volt, mint
göndör és orra is nyerges orr volt. Sőt mi több, a bőre nem is annyira
fekete volt, mint inkább barna, a szemefehérje pedig sárga. Széles
pofacsontja és keskeny álla arcának egészen olyan formát adott, akár a
vipera V-alakú feje. A feje is hátul volt széles, elől keskeny és
alacsony, mintha csak agya pontosan fordítva foglalt volna benne helyet,
mint az európaiaké. Termetre alacsony volt és angol tudása még
termeténél is kisebb. Beszéd közben időnként ismeretlen hangokat
hallatott és ritkán ejtett szavai groteszkül csengtek. Holroyd
megpróbálta felvilágosítani vallási kérdésekben és – különösen ha
whiskyt ivott – valósággal előadásokat tartott neki a babonák és a
misszionáriusok ellen. Azuma-Zi állhatatosan kitért istenei megvitatása
elől, bárha rugások is jutottak ki neki ezért osztályrészül.

Azuma-Zi öltözete fehér volt, ha mindjárt nem is egészen tiszta fehér,
amikor a _Lord Clive_ kazánházából hirtelen felbukkant a Straits
Settlementsekről jövet Londonban. Már gyerekkorában sokat hallott London
kincseiről és nagyságáról, ahol az asszonyok szőkék és karcsúk és még a
sarki koldusok is fehérek. Zsebében jókedvűen csörgette a nehéz munkával
szerzett aranyakat.

Megérkezése napja nem volt éppen a legszebb. Az ég borúsan, szürkén
terült el London felett és a sáros uccákat szakadatlanul csapkodta a
zuhogó eső, de Azuma-Zi merészen belevetette magát a kikötő lebujainak
örömeibe, hogy aztán hirtelen, megrongált egészséggel, ruházatában
kifinomodva, fillér nélkül tünjön fel ismét csak azért, hogy James
Holroydnak legyen kivel játszania és legyen kit kínoznia a camberwelli
villanytelepen, hiszen Holroyd legnagyobb gyönyörűsége a kínzás volt.

Három dinamó állott Camberwellben és kettő közülük a telep felállítása
óta dolgozott. Ezek kis gépek voltak, de a nagy gép egészen új volt. A
kis gépek nagy lármát csaptak, szíjaik búgva keringőztek a kerekek
fölött és a kefék időről-időre sisteregtek és a levegőt állandó huhogás
töltötte meg. Egyiknek úgylátszik meglazulhattak a csavarai, mert az
egész termet állandó rezgésben tartotta.

A nagy dinamó elnyomta ezeket a kisebb zajokat állandó búgásával. A
látogató feje egészen belekábult a gépek állandó lüktetésébe, a nagy
kerekek szédítő forgásába, a biztonsági szelepek golyóinak keringésébe,
a gőzgépek köpködésébe és mindenek felett a nagy dinamó soha meg nem
szünő, mély búgásába. Ez az utolsó zaj talán mérnöki szempontból hiba
volt, de Azuma-Zi ezt a szörnyeteg büszkeségének és hatalmának tudta be.

Azt szeretném a legjobban, ha az a folytonos zaj, amely megtöltötte a
géptermet, állandóan ott zümmögne az olvasó körül, mialatt ezt a
történetet olvassa. A különböző zörejek és lármák összetételéből
minduntalan ki-kihallatszott a nagy dinamó mély búgása és a padló
állandóan reszketett az ember lába alatt. Zavarbaejtő, nyugtalan hely
volt a gépterem és igazán nem volt csoda, ha benne az ember gondolatai
különös cik-cakban ugrándoztak. Az alatt a három hónap alatt, míg a nagy
gépész-sztrájk tartott, Holroyd, aki feketelistás volt és Azuma-Zi, aki
csak egyszerű fekete volt, pillanatra sem hagyták el a villanytelepet,
hanem ott aludtak és még ott is ettek abban a kis fészerben, amely a
gépterem és a bezárt vaskapu között feküdt.

Holroyd rögtön, hogy Azuma-Zi a keze alá került, teológiai leckében
részesítette a dinamóról. Ordítania kellett, hogy meg lehessen hallani
szavát az állandó zajban.

– Van-e vajjon a te pogány isteneid között egy is, aki fölvehetné ezzel
a versenyt? – kérdezte Holroyd.

Azuma-Zi csak ránézett, Holroyd szavát egy pillanatig nem lehetett
hallani, azután így folytatta:

– Ölj meg akár száz embert, de fizess tizenkét percentet a részvények
után – mondta Holroyd. – Ez egészen olyan, mintha valami Isten volna.

Holroyd nagyon büszke volt dinamójára és addig magyarázta Azuma-Zi-nek a
gép hatalmát és erejét, mig istentudja milyen különös uton-módon, egy
gondolat vert tanyát a néger göndör fejében. Holroyd nagyon szemléltető
előadást tartott arról, hogy hányféleképen tudná a nagy gép megölni azt,
aki a közelébe kerül és egyszer Azuma-Zit meg is villanyozta vele, hogy
kóstolót adjon neki a gép erejéből.

A magyarázatok után, a pihenés rövid perceiben – Azuma-Zi nagyon sokat
dolgozott, mert nemcsak a maga munkáját végezte el, hanem tetejében még
Holroyd munkájának nagy részét is. – Azuma-Zi leült és a nagy gépet
bámulta. Egyszer-másszor a kefék szikrázni kezdtek és apró kék lángokat
köptek. Ilyenkor Holroyd vadul káromkodott, de csak ritkán fordult elő
és általában a gép olyan símán és ritmikusan dolgozott, mint egy
kronométer.

Így élt a dinamó a tágas, szellős gépteremben, Holroydot és Azuma-Zit
szolgálatában tartva. Azuma-Zi úgy érezte, hogy nincs többé
bebörtönözve, mint volt a hajón, nem rabszolgája többé a kazánháznak,
hanem a hatalmas gép alázatos szolgája csupán. A két kis dinamót
Azuma-Zi egyszerűen lenézte, de a nagyot titokban elkeresztelte a
Dinamók Urának. A kis dinamók makacsak és akaratosak voltak, minduntalan
rendetlenkedtek, ám a nagy gép nyugodtan és méltóságteljesen forgott
közöttük. Milyen komolyan és mégis milyen egyszerűen végezte munkáját!
Nagyobb és méltóságteljesebb volt még azoknál a Buddha-szobroknál is,
amelyeket Rangoonban látott és hozzá még ez nem is volt mozdulatlan,
hanem élt és dolgozott! A nagy fekete hajtószíjak forogtak, forogtak,
egyre csak forogtak, a gyűrűk pillanatig nem álltak meg a kefék alatt és
a hatalmas gép búgása mégis nyugodttá varázsolta az egész zűrzavart.

Azuma-Zire egészen különös hatással volt a gép.

Azuma-Zi nem szerette a munkát. Ott ült és bámulta a Dinamók Urát,
mialatt Holroyd kiment, hogy rábeszélje a portást, hogy hozzon whiskyt,
jóllehet Azuma-Zi rendes helye nem is a dinamóteremben lett volna, hanem
hátul a gőzgépeknél és ha Holroyd rajtakapta, hogy a nagy dinamóra
bámészkodik, rögtön megismerkedett Holroyd cipőjének sarkával. De azért
Azuma-Zi valahányszor csak tehette, megint csak oda-odalopózkodott
egészen közel a kolosszushoz és egyre nézte, hogy fut körbe a nagy
bőrszíj a hajtókeréken.

Különös gondolatok ébredtek agyában a gép zúgásával. A tudósok azt
mondják, hogy a vademberek lelket adnak a szikláknak és a fáknak, már
pedig egy nagy gép ezerszer elevenebb, mint egy szikla vagy egy fa. És
Azuma-Zi alapjában véve még mindíg vadember volt. A civilizáció nála
igazán nem jelentkezett másban, mint olajos ruhájában, össze-vissza
zúzott arcában és a vastag szénporrétegben, amely egész testét ellepte.
Atyja egy meteordarabot imádott istenként és rokonai áldozati vére
öntözte a juggernauti nagy kerék küllőit.

Kapva kapott minden alkalmon, hogy csak megérintse a nagy dinamó testét,
amely egészen lenyügözte. Addig fényesítgette és tisztogatta a gépet,
amíg fémrészei valósággal vakítottak. Titokzatos varázst talált ebben a
szolgálatban. Oda-oda ment a géphez és nagy szeretettel simogatta a
szakadatlanul körbefutó bőrszíjakat.

Az istenek, akiket odahaza imádott, messze voltak és a londoni nép
elrejtette előle isteneit.

Végül is bizonytalan érzései határozott formákat öltöttek: gondolatokká
formálódtak, a végén pedig tettekben jutottak kifejezésre. Egyik reggel,
amikor belépett a dübörgő gépterembe, mélyen térdet hajtott a Dinamók
Ura előtt és amikor Holroyd egy pillanatra kiment a teremből, odament a
nagy géphez és megsúgta a dübörgő dinamónak, hogy szolgájául szegődött.
Áhítatosan imádkozott, hogy legyen kegyes hozzá és mentse meg
Holroydtól. Ebben a pillanatban egy eltévedt napsugár belopakodott az
ablakon és a Dinamók Ura sápadtan megcsillant. Azuma-Zi rögtön tudta
ebből, hogy Ura kegyesen elfogadta szolgálatait. Ettől kezdve már nem
érezte magát olyan elhagyatottnak, mint azelőtt, pedig bizony odáig
nagyon-nagyon egyedül volt Londonban. Szabad idejében – ami nagyon
ritkán volt – egyre csak ott kószált a gépterem körül.

Amikor Holroyd legközelebb rosszul bánt vele, Azuma-Zi odalopakodott a
Dinamók Urához és odasúgta:

– Látod, ó Uram!

És mintha a nagy gép dühös morgással válaszolt volna panaszára. Ettől
kezdve úgy tetszett neki, hogy valahányszor Holroyd belépett a
gépterembe, a nagy dinamó búgásába új hang vegyül.

– Az én Uram – mondta Azuma-Zi magában – még nem látja elérkezettnek az
időt. Ennek az ostoba embernek a rosszasága még nem érett meg teljesen.

És Azuma-Zi várt, várt, egyre csak várta a leszámolás napját. Egy napon
valami baj volt a gép körül és amikor Holroyd csak úgy felületesen
keresgélni kezdte a hiba okát, a villamosáram alaposan megrázta.
Azuma-Zi a gép mögött állt és látta, hogy ugrik a levegőbe Holroyd és
hogy átkozza a gépet.

– Most már figyelmeztette! – mondta Azuma-Zi magában. – Az én Uram
kétségkívül nagyon türelmes.

Holroyd az első napokban „négerét“ bevezette a dinamó szerkezetének
alapelemeibe, hogy rája bízhassa időnként egy kis időre a gépet. De
amikor észrevette, hogy Azuma-Zi állandóan a gép körül settenkedik,
gyanakodni kezdett. Halványan derengeni kezdett előtte, hogy segédje
valamire készül, így aztán azzal az ürüggyel, hogy annak is Azuma-Zi az
oka, hogy a gép megrázta, túlharsogva a gépterem lármáját, parancsot
bocsátott ki:

– Ne merészelj soha többé a nagy dinamó közelébe menni, Pooh-Bah, vagy
lenyúzom a bőrödet!

Ennek a szigorú parancsnak részben az is volt az oka, hogy ha
Azuma-Zi-nek örömet okozott, hogy a nagy gép közelében tartózkodjék, már
csak a józan ész és a gonoszság is azt követelte Holroydtól, hogy
távoltartsa tőle és elrontsa örömét.

Azuma-Zi nem mondott ellen akkor, de később Holroyd rajtakapta, amint a
Dinamók Ura előtt hajlong. Persze erre Holroyd nyomban nekiment és
amikor Azuma-Zi megfordult, hogy elmenjen, hátulról belerúgott. Abban a
pillanatban, amikor Azuma-Zi a gép mögé ért és éppen a gyülölt Holroyd
hátát méregette izzó pillantásaival, a nagy gép egyszerre más rítmust
vett fel és Azuma-Zinek úgy rémlett, mintha négy szót suttogott volna
neki anyanyelvén.

Nehéz pontosan meghatározni, hogy mi is az őrület. Én azt hiszem,
Azuma-Zi őrült volt. A dinamó szakadatlan búgása alkalmasint egészen
megzavarta kis agyát és nagy babonásságát, az azonban bizonyos, hogy
amikor arra a gondolatra jutott, hogy Holroydot feláldozza a dinamófétis
tiszteletére, hallatlan öröm vett rajta erőt.

Azon az éjszakán egyedül voltak a gépteremben, amelyet egyetlen óriási
ívlámpa fénye világított meg. A dinamók sötét árnyékokat vetettek a
falakra, az egyensúlyozó gömbök a világosságból minduntalan a sötétségbe
tüntek és a dugattyuk hangosan dübörögtek. A külvilág, amelyet a nyitva
levő ajtón át láttak, hihetetlenül távolinak és kicsinek látszott.
Messze, nagyon messze a fekete vaskerítés vonult és fölötte a kék ég a
halványan pislákoló csillagokkal. Azuma-Zi hirtelen átvágott a gépterem
közepén és egyenesen a nagy dinamónak tartott. Holroyd egyszerre csak
azt hallotta, hogy valami nagyot kattan és a következő pillanatban a
kerék forgása irányt változtatott.

– Mi a fenét vackolsz azzal a kapcsolóval? – mordult rá meglepetten. –
Nem mondtam…

Ebben a pillanatban Azuma-Zi szemeiben vad elhatározás tüze lobbant fel
és az ázsiai az árnyékból feléje indult.

Másodperc múlva a két ember vad birkózásban hempergett a nagy dinamó
előtt.

– Csokoládéfejű szamár – hörögte Holroyd torkán egy barna kézzel. –
Hagyj békét azoknak a kapcsológyűrűknek.

De ekkor Azuma-Zi már fölkapta Holroydot és a Dinamók Urára dobta.
Holroyd önkéntelenül is elbocsátotta kezeivel ellenfelét, hogy
távoltartsa magát a géptől.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A küldönc, akit nyomban a gépterembe szalajtottak az irodából, hogy
megtudják, mi történt, Azuma-Zit a portásfülkében találta. Azuma-Zi
valamit magyarázni próbált, de a küldönc semmit sem értett
összefüggéstelen szavaiból, így aztán a gépterembe ment megtudni mi
történt. A dinamók mind működtek és az első pillanatban úgy látszott,
hogy minden a legnagyobb rendben van. De aztán az égett haj különös
szaga ütötte meg a küldönc orrát. Ebben a pillanatban a tekintete egy
furcsa alakú, görcsösen összehúzózkodott testre esett, amely még akkor
is vadul kapaszkodott a nagy dinamó drótjaiba.

Amikor közelebb ment, az alaktalan tömegben felismerte Holroyd eltorzult
földi maradványait.

Az ember az első pillanatban csak bámult és nem tudta, mit csináljon.
Azután megpillantotta az arcot és behunyta a szemét. Sarkon fordult még
mielőtt ismét kinyitotta volna szemeit, nehogy még egyszer látnia
kelljen Holroydot, azután kiment a gépteremből tanácsért és segítségért.

Amikor Azuma-Zi Holroydot a nagy dinamó ölelésében látta, egy kicsit
megijedt tettének következményeitől. Mindazonáltal nagyon
megkönnyebbültnek érezte magát és tudta, hogy a Dinamók Urának kegye az
ő oldalán van. Terve már készen volt, amikor a küldönccel találkozott és
a villanytelep műszaki igazgatója, aki szinte pillanatok alatt szintén
odaérkezett a gépterembe, kapva kapott az öngyilkosság kézenfekvő
gondolatán. A mérnök jóformán tudomásul sem vette, hogy Azuma-Zi
egyáltalán a világon van és éppen csak a forma kedvéért intézett néhány
kérdést hozzá.

– Szemtanuja volt, amikor Holroyd megölte magát?

Azuma-Zi elmagyarázta, hogy a gőzgépek kazánjaival volt elfoglalva és
addig nem is látta a dinamót, amíg egyszerre csak nem kezdett egészen
más hangon búgni.

A vizsgálat nem volt nagyon szigorú, hiszen a mérnöknek eszeágában sem
volt gyanakodni.

Holroyd borzasztóan eltorzult földi maradványait leszedték a dinamóról
és a portás a holttestet sietve letakarta egy kávéfoltos abrosszal.
Valaki orvost hivott, a műszaki igazgató pedig minden erejével arra
törekedett, hogy a gépet ismét el lehessen indítani, mert hét vagy nyolc
vonat is álldogált már közben a villamosvasút levegőtlen alagutaiban.
Azuma-Zi aszerint, ahogy megértette a kérdéseket, vagy pedig
félreértette őket, mindenre igyekezett választ adni, mire az igazgató
visszaküldte a gőzgépek kazánházaihoz.

Persze a kapukon kivül máris tömeg verődött össze – Isten tudja, hogy
honnan szagolják meg az emberek, ha valami történik, de annyi bizonyos,
hogy Londonban mindenütt csoportokba verődve állnak az emberek egy-két
napig, ahol hirtelen haláleset történt – két vagy három riporternek
sikerült befurakodnia még a nagy gépterembe is, sőt egyikük meg is
szólította Azuma-Zit, de aztán a műszaki igazgató eltávolította őket,
miután ő maga is amatőrujságíró volt.

A holttestet hamarosan elvitték és vele együtt eltünt a közönség
érdeklődése is. Azuma-Zi csöndben ottmaradt kazánjainál és a lángokban
minduntalan egy görcsösen vonagló test vergődését látta. Egy órával a
gyilkosság után a gépterem olyan békésnek és csendesnek látszott a
belépő előtt, mintha az égvilágon semmi sem történt volna benne.

A fekete, amint bekukucskált a gépterembe, egyszerre csak azt hallotta,
hogy a Dinamók Ura megint megváltoztatta hangját és egészen úgy búg,
mint azelőtt már egyszer az este. Műszaki szempontból ez igazán
jelentéktelen apróság volt: csupán egy áram pillanatnyi elhajlása volt
az oka, de most a műszaki igazgató magas alakja és karcsú árnyéka
helyettesítette Holroyd darabos külsejét a gépek és dinamók között.

– Nem állottam az én Uram szolgálatára, amikor parancsolta? – mormolta
Azuma-Zi alig hallhatóan a hatalmas gép árnyékában és a nagy dinamó
parancsoló búgása tisztán és érthetően válaszolt. Amint elnézte a
zakatoló gépezetet, a nagy dinamó ismét visszanyerte azt a varázsát,
amely mintha egy kicsit elhalványodott volna azóta, hogy Holroyd meghalt
a karjaiban.

Soha Azuma-Zi nem látott még embert olyan hirtelenül és könyörtelenül
meggyilkolni, mint Holroydot. A nagy, doromboló gép másodperc alatt
végzett áldozatával, anélkül, hogy még csak meg is változott volna
nyugodt forgása.

Valóban hatalmas isten volt.

A mit sem sejtő igazgató hátat fordítva valamit írt egy darab papírra.
Árnyéka a szörnyeteg lábaira esett.

– Még mindíg éhes a Dinamók Ura? Szolgája rendelkezésére áll!

Azuma-Zi egy hatalmas szökéssel előreugrott, azután megállott. Az
igazgató hirtelen abbahagyta az írást, lassan végigment a géptermen, a
legtávolabbi dinamóhoz és közelebbről szemügyre vette a keféket.

Azuma-Zi pillanatig habozott, azután nesztelenül előre lopózott a gépek
árnyékában, egészen a kapcsolóig. Itt azután megállott és várt. Kis idő
mulva ismét közeledni hallotta az igazgató lépteit. Ez a régi helyére
ment, mit sem sejtve arról, hogy a fütő alig pár lépésnyire leselkedik
tőle. A nagy dinamó hirtelen búgni kezdett és a következő pillanatban
Azuma-Zi előugrott a sötétségből.

Azuma-Zinek sikerült is megkapnia az igazgatót dereka körül és a nagy
dinamó felé cipelte, de azután az igazgató addig rugkapálózott és addig
ütötte-verte ellenfele fejét, míg végre engedett egy keveset a szorítás
a dereka körül és így sikerült elkerülnie a gépet. De a fekete ismét
megkapta és göndör fejét mellének szorította.

Így birkóztak egymással végtelennek látszó perceken keresztül. Végül is
az igazgató kénytelen volt beleharapni egy fekete fülbe, amelyet nyomban
vadul tépdesni kezdett. Azuma-Zi fájdalmában felordított.

Ott hemperegtek a földön és a fekete, akinek vagy sikerült kiszabadulnia
az igazgató fogai közül, vagy pedig megvált az egyik fülétől, – az
igazgató később sokat törte a fejét, hogy melyik eset következett be a
kettő közül – mindenáron maga alá akarta teperni. Az igazgató meddő
kísérleteket végzett, hogy valamibe meg tudjon kapaszkodni kezeivel és
hogy el tudja rúgni magától a feketét, amikor gyors léptek zaja
hallatszott kivülről. Abban a pillanatban Azuma-Zi elengedte és a nagy
dinamó felé rohant. Egy másodpercre idegen, különös hang vegyült a
dinamó méltóságteljes búgásába.

A hivatalnok, aki belépett a gépterembe, bámulva meredt Azuma-Zire,
amint kezeivel megragadta a gép áramvezetőjét és egyetlen borzalmas
vonaglás után mozdulatlanul, görcsösen eltorzult arccal függve maradt a
vezetéken.

– Mondhatom, igazán örülök, hogy akkor lépett be, amikor belépett –
mondta az igazgató, még mindíg a földön ülve.

Pillantása a még remegő alakra esett.

– Bizony nem a legszebb halál – de legalább gyorsan végez.

A hivatalnok még mindíg nem tudta levenni pillantását az eltorzult
testről. Nehéz felfogású ember volt.

Hosszas szünet következett.

Az igazgató bizony csak nehezen tudott talpra állni. Ujjai elgondolkozva
szaladtak végig gallérján és fejét jobbra-balra ringatta perceken át.

– Szegény Holroyd! Most már értem!

Azután szinte mehanikusan odament a kapcsolóhoz a gép mögé és az áramot
ismét a villamosvasút vezetékeibe kapcsolta. Amint megfordította a
kapcsolót, a megpörkölt test szorítása egyszerre megszünt és arccal
előre végigzuhant a padlón. A dinamó hangosan és tisztán feldübörgött.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Így végződött időnek előtte a Dinamó Istenség imádása, amely talán a
legrövidebb életű volt valamennyi vallás között. Mindazonáltal legalább
_egy_ mártirral és _egy_ emberáldozattal dicsekedhetett.



Az őserdő kincse

A kis lélekvesztő közeledett a parthoz. Az öböl kitárult előtte és
tisztán látszott már a kis patak torkolata is. Az őserdő sűrűjében mély
völgy mutatta a patak folyásának irányát és torkolata mentén a vadon
egészen leért a partig. A messze távolban felhőszerűen feltüntek a
hegyek körvonalai és a tenger csöndesen fürdött a kék égbolt alatt a nap
sugaraiban.

A férfi hirtelen abbahagyta az evezést.

– Erre valamerre kell lennie – mondotta.

Bevonta az evezőt és karjait lustán kinyujtotta maga előtt.

A másik a lélekvesztő orrában ült és a partot vizsgálgatta. Térdén
megfakult, sárga papírlap feküdt.

– Gyere csak és nézd meg te is, Evans – mondotta.

Mindketten halkan beszéltek és ajkaik szárazak voltak a szomjúságtól.

Az ember, akit Evansnak hívott a társa, előrement a lélekvesztőben és
barátja válla felett az írásba nézett.

A papiros durva térkép volt és a sok hajtogatás annyira megviselte, hogy
már-már darabokra ment szét és a második ember az elszíntelenedett
darabkákat a legnagyobb gonddal igyekezett összetartani. A térképen
majdnem teljesen elmosódott ceruzavonások mutatták az előttük elterülő
öblöt.

– Itt van a korallzátony – magyarázta Evans – és itt van az öböl
bejárata.

Piszkos hüvelykujjával ide-oda mutogatott a térképen.

– Ez a görbén kanyargó vonal a patak folyása – ejnye, de jó volna egyet
inni belőle – és ez a csillag mutatja a helyet, amelyet keresünk.

– Látod ezt a szaggatott vonalat? – kérdezte az ember, aki a térképet
tartotta kezében. – Egészen egyenesen vonul és a koralzátonytól
egyenesen afelé a pálmacsoport felé vezet. A csillag pontosan ott van,
ahol ez a meghosszabbított vonal a patak folyását megtöri. Meg kell
jelölnünk a helyet, mihelyt beérünk a lagunába.

– Vajjon – folytatta Evans kis szünet után – ezek a kis jelek mért
vannak itt? Egészen olyan, mintha egy háznak vagy valami ehhez
hasonlónak a terve volna, de hogy ezek a kis nyilak, amelyek erre-arra
mutatnak, mit jelenthetnek, el sem tudom képzelni. És mi ez az írás itt
alul?

– Kínaiul van – mondta az ember, aki a térképet tartotta.

– Persze, persze. _Ő_ kínai volt – válaszolta Evans.

– Valamennyien kínaiak voltak – jegyezte meg az ember, aki a térképet
tartotta.

Néhány percig mozdulatlanul ültek a kanoeban és úgy bámulták a szigetet,
mialatt a víz sodra a kis lélekvesztőt csöndesen a part felé sodorta.
Evans az evező után nézett.

– Most rajtad a sor, Hooker – mondotta.

Társa szó nélkül összehajtotta a térképet, zsebre dugta, majd óvatosan
keresztüllépett Evanson és elkezdett evezni. Mozdulatai fáradtak voltak,
mint azé az emberé, aki elérkezett ereje legvégső határához.

Evans félig behunyva szemeit elnézte, mint közeledik a korallzátony
egyre jobban feléjük. Az ég olyan volt, mint valami kohó és a nap
delelőjén járt. Bár most már egészen közel voltak A Kincshez, nem érezte
azt az izgalmat, amelyet várt. Az elkeseredett küzdelem a térképért és a
hosszú éjjeli utazás a kis lélekvesztőn, saját szavával élve „egészen
elbánt vele“. Azzal igyekezett életet önteni magába, hogy az
aranyrudakra próbált gondolni, amelyekről a kínaiak beszéltek, de
gondolatai sehogyan sem akartak ennél a pontnál megpihenni. Minduntalan
csak az járt a fejében, hogy ott a parton édesvíz csörgedezik a patak
medrében és hogy a torka egészen kiszáradt. Most már tisztán
hallatszott, mint verik a tenger hullámai a korallzátonyt és ebben a
pillanatban ez a hang a legkellemesebb zene volt előtte a világon. A
tenger hullámai csöndesen csapkodták a kis lélekvesztő oldalát és az
evezők egyhanguan merültek a vízbe. Evans csöndesen elszundított.

Még mindig homályos tudatában volt annak, hogy a sziget felé közelednek
és különös álom szövődött gondolataiba. Ismét az az éjszaka volt, amikor
ő és Hooker rájöttek a kínaiak titkára; maga előtt látta a holdsütötte
fákat, a kis tüzet, amely előttük égett és a három kínai sötét alakját.
Hallotta, amint konyha-angolsággal beszélnek egymással, miután a kínaiak
a Mennyei Birodalom különböző részeiből származtak és így nem értették
meg egymás nyelvét. Hooker lett először figyelmes beszédükre és ő
késztette, hogy figyeljen.

A beszélgetés egyes töredékeit nem hallották, más töredékeit viszont nem
értették meg. Annyit azonban mégis kivettek beszédükből, hogy egy
spanyol gálya, amely a Philippinákról volt útban, menthetelenül zátonyra
futott és az aranykincset, amelyet fedélzetén vitt, elásták egy kis
szigeten, mindaddig, míg ismét vissza tudnak majd térni érte. A
hajótörött matrózok között betegség pusztított, harc is tört ki közöttük
és végül is, amikor az életben maradt néhány matróz csónakra szállt,
hirtelen vihar kerekedett a tengeren és valamennyien odavesztek.

Csang-Hi alig egy év előtt, amikor a parton kószált, véletlenül
rábukkant a kétszáz év előtt elásott aranyrudakra, megszökött
dzsunkájáról és egy másik helyen hallatlan fáradtsággal, teljesen
egyedül ismét elásta az aranykincset. Nagy gondot fordított rá, hogy
teljes biztonságban legyen a kincs, hiszen a titokról rajtakívül nem
tudott senki. Most segítségre volt szüksége, hogy ismét visszatérhessen
a kis szigetre és kiássa a kincset Egyszerre egy kis térkép járt kézről
kézre a kínaiak között és hangjuk suttogásba fulladt.

Pompás történet két elcsapott, elszánt európai matróz számára! Evans
álma kiterjedt arra a pillanatra is, ami kor Csang-Hi copfját a kezébe
kapta. Egy kínai élete igazán nem ér annyit, mint egy európaié. Csang-Hi
ravasz kis arca, amint először dühösen és gyülölködően, azután rémülten
és kegyelmet esdeklően veti rá pillantását, minden mást elnyomott
álmában. Végül is Csang-Hi elvigyorodott és ez a borzalmas vigyor
megfoghatatlanul döbbenetes volt. Hirtelen minden nagyon kellemetlenné
változott, mint ahogy az az álmokban elő szokott fordulni. Csang-Hi
rettenetesen fenyegetőzött és megátkozta őt. Álmában egyre csak
aranyhegyeket látott és Csang-Hi mindenáron vissza akarta tartani attól,
hogy elérje őket. Végül is megkapta Csang-Hit copfjánál fogva… milyen
óriási volt ez a sárga fenevad, hogy harcolt és hogyan vigyorgott! És
még hozzá egyre nőtt az alakja Azután az aranyhegyek hirtelen izzó
kohóvá változtak és egy kegyetlen ördög, aki meglehetősen hasonlított
Csang-Hire, csak hosszú fekete farka volt, szénnel kezdte tömni. A szén
borzasztóan égette a száját. Egy másik ördög a nevét kiabálta:

– Evans, Evans! Te álmos disznó! – vagy talán nem is ördög volt, hanem
Hooker?

Felébredt. A laguna bejáratánál állottak.

– Ott van a három pálmafa. Egyvonalban kell lennie a bokrokkal –
mondotta társa. – Ezt jól vésd az emlékezetedbe. Hogyha a bokrokhoz
megyünk és azután egyenes vonalban nekivágunk a bozótnak, ott leszünk,
mire elérjük a patak partját.

Most már tisztán láthatták a kis patak torkolatát is. Erre a látványra
Evans egyszerre felélénkült.

– Siessünk, öregem – mondotta – vagy istenemre, tengervizet leszek
kénytelen inni!

Öklét rágta és úgy vágyakozott az ezüstösen csillogó patak vizére, amint
a sziklák és a zöld bokrok között csörgedezett.

Hirtelen, majdnem dühösen támadt Hookerre.

– Majd én evezek! – jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon.

Így érték el a patak torkolatát. Amint egy darabon már felfelé eveztek a
patak vizében, Hooker tenyerébe vizet merített, megkóstolta és azután
kiköpte. Valamivel följebb megint megkóstolta a vizet.

– Itt már jó lesz – mondotta és mohón inni kezdtek.

– Az ördög vigye el! – kiáltott fel Evans hirtelen. – Ez nagyon lassú
módszer, – azzal veszedelmesen kihajolt a kis lélekvesztőből és fejét
egészen a vízbe mártva vadul inni kezdett.

Amikor végül is eloltották szomjukat, a lélekvesztőt a partnak
irányították és kikötöttek a sűrű bozót szélén.

– Ezen bizony keresztül kell vágni magunkat, ha el akarjuk érni
bokrainkat és egyvonalba akarunk jutni a hellyel – mondotta Evans.

– Jobb lesz, ha visszamegyünk a tengerpartra – válaszolta Hooker.

Így aztán ismét eltaszították magukat a partról és ismét visszatértek a
tengerpartra, ahol megkeresték azt a helyet, ahol a kis bozót nőtt. Itt
végre partraszálltak, a kis lélekvesztőt gondosan kiemelték a vízből,
nehogy a dagály elsodorhassa, majd lassan felsétáltak az őserdő szélén,
egészen odáig, ahonnan a korallzátony nyilását és a bokrokat egyvonalban
láthatták. Evans a lélekvesztőből magával vitte a bennszülöttek egyszerű
szerszámát, egy L-alakú csákányt, amelynek keresztszára csiszolt kőből
készült. Hooker az evezőket vitte.

– Egyenesen ebben az irányban van – mondotta. – Át kell hatolnunk ezen
az erdőn, egészen addig, amíg el nem érjük a patak folyását. Azután majd
körülnézünk alaposan.

Nagynehezen keresztülvágták magukat az őserdő szövevényén és eleinte
bizony csak lassan jutottak előre, de azután hirtelen megnőttek a fák és
az ágak nem akadályozták többé a két elszánt embert útjában. A tűző
napsugarak melegét hamarosan felváltotta a hűs árnyék és a fák végül
óriási oszlopokként meredeztek magasan a fejük fölött az ég felé.
Sápadt, fehér virágok fonták körül a törzseket és szívós indák
himbálóztak egyik fáról a másikra. De az árnyék csak még jobban
növekedett és a nagy fák lábainál mérgesvörös bolondgombák nőttek.

Evans összerázkódott.

– Szinte fázik az ember idebent a nagy hőség után.

– Remélem, nem térünk el az iránytól – volt Hooker válasza.

Hirtelen messze maguk előtt hasadékot láttak a komor árnyékban, ahová a
fehér napsugár szinte áradozva ömlött. A napsütötte tisztáson pompás
zöld fű közepette gyönyörű, tarka virágok nyiltak. Azután víz
csörgedezését hallották.

– Itt a patak, most már közel kell lennünk hozzá – mondta Hooker.

Buja növényzet borította a patak partját. Addig nem ismert óriási
virágok nőttek a nagy fák lábainál és hatalmas zöld legyezőket nyitottak
a napfény felé. A csöndes, nyugodt víz felszínén széles, nagy ovális
levelek uszkáltak és egy viaszszerű, rózsásfehér virág, amely nagyon
hasonlított a vizililiomra. Messzebb, a patak hajlásánál, a víz hirtelen
tajtékozni kezdett és gyönyörű kis vízesés tárult a kincskeresők szeme
elé.

– Nos? – kérdezte Evans.

– Úgylátszik egy kicsit eltértünk az egyenestől – felelte Hooker – dehát
ez előrelátható volt.

Megfordult és a csöndes erdő hűvös árnyékát kutatta tekintetével.

– Ha egy kicsikét kutatunk itt a patak partján, feltétlenül rá kell
bukkannunk – jelentette ki.

– Azt mondtad… – kezdte Evans.

– _Ő_ mondta, hogy egy halom kő van mellette – mondta Hooker.

A két ember egy pillanatig egymás szemébe nézett.

– Próbáljuk meg először a patak folyása mentén lefelé menni.

Nagy lassan megindultak a kis patak partján, kíváncsian tekintgetve
maguk köré. Evans hirtelen megállott.

– Mi az ördög lehet az? – kérdezte.

Hooker abba az irányba nézett, ahova Evans ujja mutatott.

– Valami kéz – jegyezte meg egyszerűen.

Egyszerre tisztán kibontakozott előttük, amikor egy kis emelkedés
tetejére érkeztek. Mind a ketten rögtön tudták, hogy mi is az, amit
láttak.

Hooker gyors léptekkel előre sietett, míg végre meglátta a testet is,
amelyhez az elernyedt kéz és kar tar tozott. Keményebben markolta meg a
csákányt a kezében. A kék tömeg egy kínai volt, aki az arcán feküdt. A
test fekvése nem engedett semmiféle kétséget.

A két ember önkénytelenül is egymáshoz húzódott és dermedten bámultak a
holttestre. Egy tisztáson feküdt a fák között. Mellette egy kínai ásó
hevert és valamivel odébb egy halom kő emelkedett egy frissen ásott
gödör mellett.

– Valaki itt járt már előttünk – mondta Hooker torkát köszörülve.

Evans hirtelen átkozódni kezdett és dühösen dobbantott lábával.

Hooker elsápadt, de nem szólt semmit. Egészen odalépett az elnyult
holttesthez. Észrevette, hogy nyaka püffedt és vörös, kezei és csuklói
pedig meg vannak dagadva.

– Bah! – mondotta, azzal hirtelen elfordult és a gödörhöz lépett.

Meglepetten kiáltott fel, majd sürgetőleg rászólt Evansra, aki nyomában
járt.

– Szamár! Minden rendben van. A kincs még mindíg itt van.

Azzal ismét megfordult és a halott kínaira nézett, majd tekintetét ujra
a gödör felé fordította.

Evans odasietett a lyukhoz. A szerencsétlen nyomorult már félig kiásta a
kincset és most ott feküdt előttük egy halom sápadtan csillogó aranyrúd.
Lehajolt a gödörbe és puszta kezeivel távolítva el a földet, az egyik
nehéz aranyrudat gyorsan felemelte. Egy kis tüske megkarcolta a kezét.
Finom hegyét puszta kezével húzta ki a sebből, azután kiemelte az
aranyrudat.

Hooker még mindíg a halott kínait nézte. A dolog egészen rejtélyes volt
előtte.

– Úgylátszik, meg akarta előzni társait – mondotta végül is. – Egyedül
sietett ide és valami mérges kigyó megölte… Kíváncsi vagyok, hogy
találta meg a helyet.

Evans ott állott az aranyruddal a kezében. Ugyan mit is jelent egy kínai
élete?

– Részletekben kell a szárazföldre vinnünk az aranyat és egy ideig ismét
el kell ásnunk ott a kincset. Vajjon legalább a csónakig sikerül-e majd
elcipelni?

Kabátját levetette, kiterítette a földön és két-három aranyrudat
beledobott. Egyszerre azt érezte, hogy egy másik kis tüske is megszúrja
a kezét.

– Ennél többet nem tudunk magunkkal vinni – mondotta, azzal hirtelen
idegesen megkérdezte. – Mi a csudát bámulsz úgy?

Hooker feléje fordult.

– Nem birom elviselni… _Őt_… – fejével a holttest felé intett – annyira
hasonlít…

– Szamárság! – mondta Evans – minden kínai hasonlít a másikra.

Hooker az arcába bámult.

– Előbb eltemetem _azt_, mielőtt hozzákezdenék bármiféle munkához is.

– Ne légy szamár, Hooker – mondta Evans – bizd csak ezt a munkát a
természetre, az majd hamarosan végez vele.

Hooker még mindíg habozott és tekintete a barna földet vizsgálgatta
körülöttük.

– Valahogyan egészen megborzaszt – mondotta.

– Most az a kérdés – jelentette ki Evans – hogy mit csináljunk az
aranyrudakkal? Ássuk el őket ismét itt, vagy vigyük magunkkal a
csónakhoz?

Hooker gondolkodott. Bizonytalan tekintete ide-oda vándorolt a fák
között és ismét összeborzadt, amikor pillantása a halott kínai kék
alakjára esett.

– Mi történt veled Hooker? – kérdezte Evans. – Egészen elvesztetted a
fejedet?

– Vigyük el innét mindenesetre az aranyat – mondta Hooker.

A kabátot gallérjánál fogva megragadta, Evans a szemközti sarkokat fogta
meg és fölemelték az aranytömeget.

– Merre menjünk? – kérdezte Evans. – A csónakhoz visszük a kincset?

– Különös – jegyezte meg hirtelen Evans, amikor megindultak – a karjaim
még mindíg fájnak az evezéstől.

– Az ördögbe is! – folytatta kis idő mulva – de hogy fájnak! Pihenjünk
egy kicsit.

Elengedték a kabátot és leültek mellé a földre. Evans arca halálsápadt
volt és homlokán nagy csöppekben gyöngyözött a verejték.

– Milyen fülledt a levegő ebben a rengetegben! – jelentette ki Evans,
azután hirtelen, minden átmenet nélkül, érthetetlen dühre gerjedt. – Mi
az ördögnek várunk itt egész nap? Láss most már te is munkához végre!
Idáig semmit sem csináltál, csak azt a halott kínait bámultad egész idő
alatt.

Hooker nyugtalanul a társa arcába nézett. Szó nélkül megfogta a kabátot
és az aranykincset cipelve vagy száz lépést tettek előre, amikor Evans
hirtelen lihegni kezdett.

– Nem tudsz beszélni? – kérdezte dühösen.

– Mi a bajod, Evans? – kérdezte Hooker.

Evans megbotlott, azután hirtelen káromkodással elengedte a kabátot. Egy
pillanatig Hookerre meredt, azután felhördülve torkához kapott.

– Ne gyere a közelembe – mondotta, azzal egy fának támaszkodott, majd
néhány pillanat mulva valamivel nyugodtabb hangon folytatta. – Mindjárt
jobban leszek.

Karjai egyszerre ernyedten hullottak alá a fa törzséről és Evans lassan
összerogyott, míg végül is ott feküdt összekuporodva a fa tövében.
Kezeit görcsösen összeszorította és arcát eltorzította a fájdalom.
Hooker oda akart menni hozzá.

– Ne nyúlj hozzám! Ne nyúlj hozzám! – suttogta Evans elhaló hangon. –
Tedd vissza az aranyat a kabátra.

– Nem segíthetnék valahogyan? – kérdezte Hooker.

– Tedd vissza az aranyat a kabátra!

Amint Hooker az aranyrudakkal vesződött, hüvelykujján egy kis szúrást
érzett. Odanézett és egy vékony kis tüskét látott.

Evans artikulálatlan kiáltásban tört ki és arcára fordult.

Hooker álla leesett. Pillanatig értelmetlenül bámult a tüskére, azután
Evansra nézett, aki most már görcsösen vonaglott a földön, majd a magas
fák között arra felé vándorolt a pillantása, ahol a bizonytalan, szürke
árnyékban még mindíg látszott a halott kínai kékruhás teste. Eszébe
jutottak a kis jelek a térkép szélén és abban a pillanatban mindent
megértett.

– Isten legyen nekem irgalmas! – mondotta.

Most már tudta, hogy a tüskék ugyanolyanok, mint amilyeneket a dyakok
megmérgeznek és fujócsöveikből kilőnek. Most már tisztában volt vele,
hogy mért mondta Csang-Hi, hogy a kincs tökéletes biztonságban van. Most
már megértette azt a borzalmas vigyorgást is, amely a haldokló kínai
arcán tükröződött.

– Evans! – kiáltott fel kétségbeesetten.

De Evans már nem válaszolt. Mozdulatlanul feküdt a földön és csak időről
időre rázta meg vonaglás a testét. Tökéletes csend borult az őserdőre.

Hooker vadul szívni kezdte a kis rózsaszínű pontot a hüvelykujján,
szívta, szívta, hiszen az életéről volt szó! Egyszerre különös, égő
fájdalmat érzett a karjában és a vállában és alig tudta az ujjait
behajlítani.

Most már tudta, hogy minden szívás hiábavaló.

Fel is hagyott a meddő küzdelemmel. Leült az aranyrudak közé, állát
tenyerébe hajtotta és úgy bámult társa eltorzult, de még mindíg vonagló
testére. Megint eszébe jutott Csang-Hi borzalmas vigyorgása. A tompa
fájdalom lassan a torka felé haladt és egyre erősebbé vált.

Magasan a feje fölött kis szellő kezdett fujdogálni a fák lombjai között
és valami fehér virág levelei hullottak lassan rája.



Harringay megkisértése

Teljességgel lehetetlen megmondani, vajjon tényleg megtörtént-e ez az
eset. Egyedül Harringay szavahihetőségén múlik, már pedig Harringay
művészember.

Az ő elbeszélését követve, a történet elmondja, hogy Harringay úgy
délelőtt tíz óra tájban átment a műtermébe, hogy megnézze, mit kezdhetne
azzal a férfifejjel, amin előző nap reggeltől estig dolgozott. A
szóbanforgó fej eredetije egy olasz kintornás vállain nyugodott és
Harringay úgy gondolta – de nem volt benne egészen bizonyos – hogy
„Virrasztó“-nak fogja keresztelni.

Harringay idáig kétségkívül őszinte volt és története eddig a pontig
valóban az igazság bélyegét hordja magán. Az öreg olasz kintornással a
ház előtt találkozott, amint nyütt kalapját alázatosan elébe tartotta és
Harringay azzal a hirtelen elhatározással, amely annyira jellemzi az
igazi lángészt, azonnal üstökön ragadta az alkalmat.

– Térdeljen le és nézzen a festőállványra, – parancsolta Harringay –
mintha csak a filléreket várná.

– Ne vigyorogjon! – szólt rá Harringay. – Nem a fogatlan ínyeit akarom
lefösteni. Nézzen úgy, mintha boldogtalan volna.

Most, hogy egy éjszakát aludt rá, a kép határozottan csapnivalónak tünt
fel előtte.

– Az a kis darab a nyakon, jó munka – gondolta magában Harringay. – De…

A műterem más és más sarkaiba állva minden oldalról szemügyre vette a
képet. Azután valami csúnyát mondott. Az eredeti történetben ez a szó is
benne volt…

– Festmény – mondotta. – Egy verklis képe… Egy egyszerű portré. Ha egy
_eleven_ verklis volna, nem is lenne semmi baj. De valahogyan nekem
sohasem sikerült semmit sem elevenné tennem. Vajjon a képzeletemben van
a hiba?

A történetnek ez a része is igaznak látszik. Harringay képzelete valóban
nem túlságosan merész.

– A teremtőerő érzete! Vászonból és pimentből embert teremteni, mint
ahogy Ádámot is vörös okkerből teremtette Isten. De ez a vacak! Ha az
uccán találkozna vele valaki, azonnal rámondaná, hogy csak műtermi
gyártmány. Valami hiányzik belőle… Nos, annyi bizonyos, hogy így, ahogy
van, semmit sem ér.

Odament az ablakhoz és elkezdte a függönyöket huzogatni. Kék vászonból
voltak és ahhoz, hogy több világosságot kapjon a műterem, le kellett a
függönyöket húzni. Összeszedte palettáját, ecseteit és festőrúdját,
azután odalépett a kép elé és egy pötty barna festéket rakott a száj
szögletére, azután figyelmét a pupillákra irányította. Hosszasan
nézegette a képet, végül is rájött, hogy az álla valamelyest túlságosan
élénk egy „Virrasztó“-hoz képest.

Egyszerre letette festőszerszámait, pipára gyujtott és úgy nézegette
művét.

– Akasszanak fel, ha nem nevet ki – mondotta Harringay és még ma is meg
van győződve, hogy a kép rávigyorgott.

A festmény most már kétségkívül sokkal elevenebb volt, de ezzel igazán
nem érte el eredeti célját.

– „A hitetlen virrasztó“ – jegyezte meg magában Harringay. – Milyen
finom és ügyes gondolat! De a bal szemöldöke nem eléggé cinikus.

Ismét nekilátott a képnek, egy kicsit piszmogott a szemöldökökön és
valamivel több színt rakott a fülcimpákra, hogy materialista felfogásban
tüntesse fel a képet.

További töprengés következett.

– Attól félek, a „Virrasztó“-nak egyszersmindenkorra vége – gondolkozott
fennhangon Harringay. – De mért ne keresztelném „Mefisztofelesz“-nek? De
azt hiszem, ez egy kicsit _túl_ közönséges volna. „A doge barátja“… ez
már jobban hangzik. Mindazonáltal a páncél nem fog jól festeni rajta. Mi
lenne, ha vérvörös talárba öltöztetném és elkeresztelném „A szent
kollégium tagjá“-nak? Ebben humor is van, aztán meg megértés Olaszország
középkori története iránt.

– Hiába, Benvenuto Cellini nagy művész volt! – folytatta töprengését
Harringay. – A kép sarkába hallatlan ügyesen mindíg valami aranykelyhet
csempészett. De itt nem nagyon vágna össze az arcbőr színével.

Harringay nagy aprólékossággal mesélte el, hogy piszmogott a képen,
csakhogy félelmétől szabaduljon. Annyi bizonyos, hogy a festmény minden
volt, csak nem kellemes látvány. Mégis éppen olyan bizonyos, hogy a kép
egyre élőbbnek látszott, sokkal élőbbnek, mint bármelyik képe, amelyet
életében addig festett.

– Kereszteljük „Egy úr arcképe“-nek – mondta Harringay – vagy „Egy
bizonyos uriember“-nek.

– Ez sem lesz jó – töprengett tovább Harringay még mindig nem veszítve
el bátorságát. – Ez olyasvalami, amit Rossz Izlésnek hívnak. Azt a
vigyorgást el kell tüntetni mégis. Ha az nincs és a szemekben egy
kicsikét több tűz ég majd – észre se vettem idáig, hogy milyen meleg
szemei vannak – akkor talán azt mondhatnám, hogy…? Mi volna, ha
„Szenvedélyes Zarándok“-nak hívnám? De ezt az ördögi arcot sehogy sem
fogják bevenni a csatornának _ezen_ az oldalán.

Valami kis tökéletlenség az egész bajnak az oka – töprengett tovább. –
Talán a szemöldökök ferdék egy kicsit.

Még lejjebb húzta a függönyöket, azzal ismét kezébe vette a palettát és
az ecsetet.

A vászonról rávigyorgó arcon mintha határozott öntudat ömlött volna el.
Képtelen volt megmondani, hogy mi lehetett ennek az ördöngősségnek az
oka. Nem maradt más hátra, mint tovább kisérletezni. A szemöldökök? Nem
valószínű, hogy a szemöldökök lettek volna hibásak. De azért
változtatott rajtuk. Nem, így sem volt jobb, sőt az arc – ha ugyan még
lehetséges volt – most még sátánibbnak rémlett előtte. A szájszögletek?
Odáig csak vigyorogtak, de most, hogy egy-két ecsetvonással átfestette
őket, a kép egyenesen röhögni látszott. Hát akkor a szemekben volna a
hiba?

Borzalmas! Úgylátszik égő vöröset vett ecsetére barna helyett, pedig
egészen bizonyosra vette, hogy a barna festékbe mártja ecsetét. A szemek
most már valósággal vérben forogtak és tüzes pillantást löveltek rá.
Hirtelen elhatározással – amelyben kétségkívül a pánik bátorságának is
jelentős szerepe volt – az égő vörös ecsettel össze-vissza mázolta az
egész arcot.

És ekkor nagyon különös dolog történt, valóban nagyon különös dolog… Ha
ugyan _tényleg_ megtörtént.

_Az ördögi olasz behunyta mindkét szemét és ajkát_ _biggyesztve, kezével
letörölte arcáról a rákent vörös festéket._

Azután ismét kinyíltak a _vörös szemek_, olyan hang hallatszott, mint
amikor valaki cuppant a szájával és az arc elmosolyodott.

– Ez egy kicsit elhamrkodott dolog volt az ön részéről – szólalt meg a
festmény.

Harringay bevallotta, hogy ebben a pillanatban, amikor a legrosszabb
valóban bekövetkezett, egyszerre ismét ura lett önmagának. Meg volt
győzödve arról, hogy az ördöggel lehet beszélni.

– Mi a csudának mozog akkor hát annyit? – válaszolta Harringay. – Mért
vág arcokat, mért vigyorog és mért gúnyolódik, amikor magát festem?

– Én nem csináltam semmit – felelte a festmény.

– De igenis – makacskodott Harringay.

– Az maga sajátmaga volt – mondta a kép.

– Nem én voltam – ellenkezett Harringay.

– De igen, sajátmaga volt – mondta a kép. – Na-a… Ne kenjen rám megint
festéket csak azért, mert igazat mondok. Egész délelőtt mást se csinált,
mint valami kifejezést akart arcomnak adni. Valójában fogalma sincs
arról, mit is szeretne, milyen legyen a kép.

– Nem igaz – tiltakozott Harringay. – Nagyon is jól tudom!

– Nem tudja – jelentette ki teljes határozottsággal a festmény. –
_Sohasem_ is tudja, amikor festeni kezd. Amikor az ecsetet a kezébe
veszi, csak halvány körvonalakban bontakozik ki agyában a kép, amit
festeni akar. Mindíg valami gyönyörűt készül alkotni – ezt az egyet
biztosan tudja – és amellett megindítót vagy esetleg tragikusat, de ezen
túl minden csak a próbálgatás és jószerencse dolga. Drága barátom! Csak
nem képzeli, hogy így lehet képeket festeni?

Nem szabad elfelejteni, hogy ami most következik, tisztára csak
Harringay szavahihetőségén alapul.

– Olyan képet föstök, amilyen nekem éppen jólesik – jelentette ki
Harringay hidegen.

Ez úgylátszik, egy kicsit megzavarta a festményt.

– Nem festhet képet ihlet nélkül – jegyezte meg kis szünet után a
portré.

– De nekem _volt_ ihletem… ehhez.

– Ihlet! – vigyorodott el a sardonikus alak. – Éppen csak hogy egy
gondolata támadt, amikor meglátta a kapu előtt azt a verklis olszt!
„Virrasztó“! Ha, ha, ha! Egyszerűen csak úgy találomra elkezdett
festeni, hátha valami az eszébe jut. Ez az, ami magával történt és semmi
más. Amikor aztán láttam, hogy miként állanak a dolgok, megjelentem.
Beszélni szeretnék magával!

– A maga művészete – folytatta a festmény – nagyon szomorú valami. Maga
paccer. Nem tudom, hogyan van, de annyi bizonyos, hogy képtelen a lelkét
belevinni a képeibe. Túlságosan sokat tud. Ez aztán lenyügözi.
Elragadtatása kellős közepén azt kérdezi önkénytelenül is önmagától,
vajjon nem festettek-e már előbb is ilyesmit? És…

– Nézze – vágott szavába Harringay, aki igazán mást várt az ördögtől,
minthogy a művészetét kritizálja. – A festészetről akar vitatkozni
velem?

A legvastagabb és legdurvább sörteecsetjét megtöltötte vörös festékkel.

– Az igazi művész – folytatta zavartalanul a festmény – mindíg tudatlan
ember. Az a művész, aki teoriákat dolgoz ki művei megfestése előtt, nem
művész többé, hanem csak kritikus. Wagner… Na mi az! Minek az a vörös
festék?

– Ezzel fogom kifesteni magát ebből a világból – válaszolta Harringay. –
Nem érdekel, amit mond. Ha azt hiszi, hogy csupán azért, mert az a
hivatásom, hogy művész vagyok, mindjárt hajlandó is vagyok a
festészetről vitatkozni magával, akkor alaposan téved.

– Egy percre – vágott szavába szemmelláthatólag megrémülve a festmény. –
Ajánlatot szeretnék tenni magának, – nagyszerű ajánlatot! Amit mondtam
magának, az mind igaz. Magából hiányzik a fantázia. Nos bizonyosan
hallott már a kölni dómról, az Ördög Hídjáról és…

– Szamárság – jelentette Harringay. – Azt hiszi, hogy el akarok kárhozni
egyszerűen annak a kedvéért, hogy egy jó képet fössek, amelyet azután a
kritikusok a sárga földig lerántanak? Itt van, ez a magáé!

Harringay vére felforrott. A veszedelem csak még gyorsabb cselekvésre
birta. Így aztán jókora csomó piros festéket kent a festmény szájába. Az
olasz vadul prüszkölt és minden erejével igyekezett szabadulni
kényelmetlen helyzetéből. Szemmelláthatólag rettenetesen meg volt lepve.
Azután – ismét csak Harringay elbeszélése szerint – nagyon érdekes
küzdelem vette kezdetét: Harringay eszeveszett gyorsasággal kente a
vörös festéket a képre és a festmény olyan gyorsan, ahogyan rákenték a
cinobert, mindíg újból letörölte a festéket.

– Két mesterművet – igérte gyorsan a démon. – Két kétségbevonhatatlanul
világraszóló értékű mesterművet. Nem nagyszerű ajánlat?

Harringay az ecsettel adta meg rá a választ.

Néhány percig nem hallatszott más, csak az ecset járása és az olasz
köpködése és kifakadásai. Egyszer-másszor sikerült karjával és kezével
elhárítania Harringay támadásait, de a festő minduntalan keresztültörte
ezt a védelmet. Egyszerre kifogyott a festék a palettán és a két
ellenfél, lélekzetvesztve, lihegve állott egymással szemben.

A festmény már annyira össze-vissza volt mázolva vörössel, hogy azt
hihették róla, talán valami vágóhíd padlóján gurigáztak vele. A kép
lélekzethez sem tudott jutni a fáradtságtól és nagyon kényelmetlen volt
számára, hogy a nedves festék mind a nyakába folyik. Mindazonáltal az
első összecsapásban ő maradt a győztes.

– Gondolja meg – volt az első szava, amint lélekzethez jutott – két
nagyszerű remekművet… Mind a kettőt más-más stilusban és mindegyikük
felér a kölni…

– Tudom – vetette oda Harringay, azzal kirohant a műteremből,
végigfutott a folyosón és beugrott felesége öltözőszobájába.

A következő pillanatban már ismét ott volt a műteremben, hóna alatt egy
nagy bádogdoboz zománcfestékkel. A bádogdoboz láttára a vörösszemű,
művészi hajlamú ördög sikoltozni kezdett:

– Három remekművet, három messze kimagasló mesterművet!

Harringay közben már bemártotta ecsetét a zománcba és két vonással
keresztülhúzta a képet.

– Négy remekművet… – kiabálta köpködés közben is a festmény.

De most már Harringay kerekedett felül és gyors, bátor ecsetvonásokkal
egészen átföstötte a vásznat, míg végül is nem látszott ki semmi a
zománc alól. Egyszer egy pillanatra mégis előtünt még a száj, de csak
odáig jutott, hogy:

– Öt mester…

De Harringay ecsetje pillanat alatt ismét elhallgattatta. Ezután már
csak a kép vörös szemei tüntek fel egy-egy másodpercre, amint
méltatlankodó pillantást vetettek a festőre. De végül is semmi sem
maradt vissza, csak a száradó zománc csillogó felülete. Egyideig még
valami remegés látszott a felszín alatt, de azután lassanként ez is
elmult és a kép végül teljes nyugalomba merevedett.

Ekkor Harringay – tulajdon elbeszélése szerint – pipára gyujtott, leült,
rámeredt a bezománcozott vászonra és megpróbálta gondolatban még egyszer
rekapitulálni, hogy tulajdonképen mi is történt? Felkelt, megkerülte a
képet és megnézte, vajjon hátul nincs-e valami mögötte? Csak ekkor
kezdte sajnálni, hogy nem fotografálta le az Ördögöt, mielőtt zománccal
átfestette volna.

Ez Harringay elbeszélése – és nem az enyém. Története bizonyítására egy
kis negyven-ötven centiméteres vásznat mutatott fel, amely tényleg
halványzöldre van zománcozva. Az is igaz, hogy Harringay soha nem
föstött egyetlen mesterművet sem azóta és bizalmas barátai véleménye
szerint alkalmasint sohasem is fog.



A különös orchidea virágzása

Orchideát venni mindig szerencsejáték. Ott áll előtted a barna,
összeszáradt, ráncos gumó és semmi ezen a világon nem ad neked
útbaigazítást róla, úgyhogy vagy tulajdon ítéletedben, vagy az árverező
ítéletében, vagy jószerencsédben, vagy szimatodban bízhatsz meg egyedül.
Lehet, hogy a hagyma haldoklik, vagy talán már meg is halt, lehet az is,
hogy becsületes vásárt csináltál és megkapod pénzed ellenértékét, de
lehet az is, – hiszen nem egyszer megesett már, hogy a szerencsés vevő
szemei előtt új és addig ismeretlen csoport, vagy alfaj pompázó példánya
bontja ki dús levélzetét. Büszkeség, szépség és nyereség bimbózik ki a
fínom, zöld rügyből, de lehet, hogy talán még halhatatlanság is. Mert a
természet új csodájának még nincsen neve és ugyan mi lehetne
kényelmesebb, minthogy felfedezőjéről nevezzék el? „Johnsmithia!!“
Igazán hallottunk már ennél sokkal rosszabb neveket is.

Alkalmasint egy ilyen nagyszerű felfedezés reménye és vágya hajtotta
Winter-Wederrburnt az orchidea-árverésekre, de persze ehhez a vágyához
és reményéhez nagyban hozzájárult az is, hogy ezenkívül semmi a világon
nem tudta lekötni érdeklődését. Riadt, zárkozott, pipogya ember volt,
akinek a jövedelme éppen elég volt arra, hogy gond nélkül éljen. Nem
volt annyi akaratereje, hogy valami komolyabb foglalkozást keressen
magának, pedig bélyeget gyüjthetett volna, vagy régi pénzt, Horaciust
fordíthatott volna, vagy könyvkötészettel tölthette volna szabad idejét,
de ő mindezek helyett orchideák nevelését tűzte ki életcéljául és
építtetett is magának egy kicsi, de nagyratörő melegházat.

– Az az előérzetem, – jelentette ki reggelizés közben – hogy valami
történik ma velem.

Olyan lassan beszélt, amilyen lassú volt a mozgása és a gondolkozása is!

– Ó, ne mondj ilyet! – válaszolta házvezetőnője, aki rokona is volt.

– Félreértesz engem, én nem gondolok semmi kellemetlenre… Bár magam sem
tudom, hogy mi is lesz, ami velem történik.

– Ma délben – folytatta rövid szünet után – Petersnél egy rakomány
orchidea-hagymát árvereznek, amelyek most jöttek az Andaman szigetekről
és Indiából. Felutazom Londonba és körülnézek közöttük. Lehet, hogy meg
is vásárolok egyet-kettőt, ha negyon megtetszik. Azt hiszem, éppen ezt
súgja az előérzetem.

– Ezek azok a gumók, amelyeket az a szegény fiatalember hozott haza,
akiről a napokban beszéltél? – kérdezte unokahuga, miközben újból
megtöltötte kávéscsészéjét.

– Igen – válaszolta Wedderburn és elmerengett egy darabka pirított
kenyér fölött.

– Velem soha nem történik semmi, – jegyezte meg egyszerre, egészen
váratlanul, mintha csak hangosan gondolkoznék. – Ugyan miért nem? Más
emberrel mennyi minden megesik. Ott van például Harvey esete! Ami csak a
mult héten történt vele: hétfőn egy shillinget talált az uccán, szerdán
a baromfiudvarába beleesett a csirkekolera, pénteken hazajött az
unokatestvére Ausztráliából és szombaton eltörte a lábát. Micsoda
hallatlan izgalmas élet az enyémhez képest!

– No, én ugyan szívesen meglennék ilyen izgalmak nélkül is, – jegyezte
meg szárazon házvezetőnője, – de azt hiszem, neked se tennének
túlságosan jót.

– Én is azt hiszem, egy kicsikét fárasztó lehet, de mégis… látod, velem
soha nem történik semmi. Még gyermekkoromban sem ért soha semmi baleset.
Amikor felnőttem, nem szerettem bele senkibe és soha nem házasodtam meg…
Kiváncsi vagyok, milyen lehet az, mikor valóban érdekes és különös
dolgok történnek az emberrel.

– Az az orchideagyüjtő csak harminchatéves volt – húsz évvel fiatalabb,
mint jómagam – amikor meghalt. És mégis már kétszer nős volt és egyszer
el is vált. Négyszer feküdt élet és halál között maláriában és egyszer
eltörte a csípőcsontját. Egy malájt megölt és egyszer megsebezte egy
mérgezett nyíl. És végül is a dzsungel kúszónövényei fojtották meg.
Biztos, hogy nagyon fárasztó lehetett az élete, viszont azonban érdekes
is volt. Tudod, talán a dzsungel növényeit kivéve…

– Meg vagyok róla győződve, hogy nem tett neki jót – jelentette ki a
házvezetőnő határozottan.

– Talán nem… – azzal Wedderburd kihúzta óráját.

– Nyolc óra huszonhárom perc! Csak a háromnegyedtizenkttős vonattal
utaztam, tehát van még elég időm. A lüszterkabátomban megyek – elég
meleg van arra – és a szürke puha kalapomat és a barna cipőimet készítsd
ki hozzá. Azt hiszem…

Kinézett az ablakon a derüs égboltra és a napfényben fürdő kertre, majd
idegesen rokonára pillantott.

– Azt hiszem, jobb volna, ha esernyőt vinnél magaddal, ha Londonba mégy
– felelt a néma kérdésre ellentmondást nem tűrő hangon az asszony.

Amikor estefelé Wedderburn hazaérkezett, remegett az izgalomtól. Egész
csomó orchideagumót vásárolt Londonban. Csak nagyon ritkán történt meg,
hogy elég gyorsan el tudta magát határozni arra, hogy vásároljon
valamit, de most az egyszer mégis csak sikerült.

Mialatt levesét kanalazta, szerető pillantással simogatta végig a
csúnya, kis, ráncos, barna gumókat. Ott feküdtek előtte szép rendben a
tiszta abroszon és mialatt nagylassan keresztülrágta magát ebédjén, csak
ezekről beszélt unokahugának. Régi szokása volt, hogy minden londoni
látogatását, este unokahuga és saját maga szórakoztatására, mégegyszer
átélte hangos szóval.

– Tudtam, hogy valami történik ma velem és íme, látod, ezeket
vásároltam. Tudod, biztosra veszem, hogy egyikük-másikuk egészen különös
lesz. Nem tudom, miért, de olyan bizonyos vagyok benne, mintha csak
valaki megsúgta volna nekem, hogy lesz közöttük, amelyik egészen
különösen fog viselkedni!

– Azt ottan – azzal egy ráncos gumóra mutatott – nem tudták felismerni.
Lehet, hogy csak egy _Paleonophis_, de könnyen lehetséges az is, hogy
egészen más valami. Lehet, hogy egy újfajta orchidea, de az sincs
kizárva, hogy valami egészen új nemnek a tagja. És _ez_ volt az utolsó,
amit szegény Batten kiásott, mielőtt a dzsungel fojtó indái végeztek
volna vele.

– Rá se szeretek nézni – jelentette ki unokahuga. – Olyan csúf a
külseje.

– Én jóformán nem is látom, van-e egyáltalán külseje.

– Nem szeretem azokat a dolgokat, amik kiállanak belőle – folytatta
Wedderburn házvezetőnője. Éjszakára cserépbe fogom tenni.

– Egészen olyan, – folytatta a házvezetőnő – mintha valami halálthozó
pók lenne.

Wedderburn elmosolyodott és a gumó szemlélésébe merült el.

– Annyi bizonyos, hogy nem valami gyönyörű, amint itt fekszik, de hát
ezeket a dolgokat nem szabad csupán gumójuk után megítélni. Könnyen
kiderülhet róla, hogy valóban gyönyörű orchidea válik belőle. Mennyi
dolgom lesz holnap! Még az éjjel pontosan kidolgozom a tervet, hogy mit
kezdjek velük és holnap aztán munkához látok!

– Szegény Batten holttestét egy mangrove mocsárban találták meg, –
folytatta kis szünet után Wedderburna – és a teste alatt éppen egy ilyen
orchidea feküdt. Már pár nappal halála előtt nem jól érezte magát,
bizonyosan mocsárlázat kapott és azt hiszem, a dzsungelben elájulhatott.
Ezek a mangrove-mocsarak nagyon egészségtelenek. Azt mondják, minden
csepp vérét kiszívták, a dzsungel kúszó növényeinek vérszopó indái.
Lehet, hogy éppen ez az orchidea okozta szegénynek halálát.

– Ez a magyarázat igazán nem valami nagyon megnyugtató – jelentette ki
unokahuga. – Képzeld csak, milyen rettenetes lehet ott élni, távol
minden kényelemtől, egy undok mocsár közepén. Képzeld el, milyen lehet
lázbetegen feküdni és egyre-másra csak klorodint és chinint szedni.
Képzeld el, milyen lehet, amikor senki sincs melletted, csak azok a
borzalmas bennszülöttek. Azt hallottam, hogy az Andaman szigetek lakói a
legútálatosabb férgek az egész világon, de még ha nem úgy van is, annyi
bizonyos, hogy mindenre inkább alkalmasak mint hogy beteget ápoljanak.
És mindennek csupán azért kitenni magát az embernek, hogy a londoniaknak
legyen mivel szórakozniok.

– Nem hiszem, hogy nagyon kellemes lehetett, de vannak emberek, akik
gyönyörűségüket lelik benne – válaszolta Wedderburn. – Annyi
mindenesetre bizonyos, hogy Blatten expediciójának bennszülöttei elég
civilizáltak voltak ahhoz, hogy vigyázzanak gyüjteményére, míg társa,
aki ornithológus volt, vissza nem tért a dzsungel mélyéről. Persze a
bennszülöttek nem tudták megmondani az orchidea faját, ami azonban csak
még érdekesebbé teszi a dolgot.

– Dehogy teszi érdekesebbé! Egyenesen undorítóvá teszi – vágta rá
unokahuga. – Tudod, én félek, hogy maláriát kapok csak az érintésüktől
is. És képzeld csak, egy holttest feküdt azon a csúf hagymán! Erre idáig
nem is gondoltam. Látod! Kijelentem, hogy egy falat sem megy le többé a
torkomon.

– Ha neked kellemesebb, úgy igazán levehetem őket az asztalról, hiszen
éppen olyan jól látom a gumókat akkor is, ha az ablakpárkányon
feküsznek.

A következő napokban Wedderburn ki sem mozdult a kis melegházból és hol
a faszénnel bíbelődött, hol pedig kis darab fákkal, mohákkal és az
orchideagyüjtők egyéb titokzatos dolgaival piszmogott. Úgy érezte, hogy
csodálatosan eseményteljes idők köszöntöttek rá. Esténként csak az új
orchideákról tudott beszélni és minduntalan annak a meggyőződésének
adott kifejezést, hogy valami különös dolog fog bekövetkezni.

Egy sor gumó elpusztult ugyan, de az ismeretlen orchidea egyszerre
életjelt adott magáról. Wedderburn annyira megörült ennek, hogy
örömmámorában kiszaladt a konyhába és unokahugát a jamkészítés kellős
közepéből cipelte magával az üvegházba, hogy azonnal nézze meg, milyen
nagyszerű felfedezésre jutott.

– Az ott egy bimbó – magyarázta – és hamarosan egész csomó levél bújik
majd elő, s azok a kis dolgok, amelyek ott felütögetik a fejüket, légi
gyökérszálak.

– Én úgy látom, mintha kis fehér ujjak volnának, – jelentette ki a
házvezetőnő. – És egyáltalán nem szeretem az egész dolgot.

– Miért nem?

– Nem tudom. Olyanok, mint hogyha ujjak volnának, amelyek meg akarnak
kapni. Igazán nem tehetek róla, hogy vannak dolgok, amelyeket szeretek
és vannak megint mások, amelyeket ki nem állhatok.

– Nem vagyok benne egészen bizonyos, de _nem hiszem_, hogy ismernék
olyan orchideákat, amelyeknek ilyen légi gyökérszálaik vannak. Látod,
végeik felé egy kicsit ellaposodnak.

– Nem szeretem őket – jelentette ki Wedderburn unokahuga, hirtelen egész
testében megrázkódva. – Tudom, hogy ez szamárság és igazán nagyon
sajnálom, hogy így van, kivált, miután te úgy szereted ezt a borzalmas
növényt, de igazán nem tehetek róla, hogy mindig az a holttest jut az
eszembe róla.

– De hiszen lehet, hogy egyáltalán nem is ez a gumó volt az! Én igazán
csak találomra mondtam.

Unokahuga vállát vonta.

– Akárhogy is van: ki nem állhatom!

Wedderburn egy kicsit megsértődött ugyan, de ez azért nem akadályozta
meg abban, hogy ne beszéljen folytonosan az orchideákról általában és
erről az orchideáról különösképpen.

– Tudod, olyan különös az orchideák természete – szólalt meg másnap
minden átmenet nélkül Wedderburn – és olyan különös meglepetésekre
lehetünk elkészülve. Darwin éveket fordított tanulmányozásukra és még ma
sem tudjuk, hogy milyen célt szolgálnak a virágai, mert annyi bizonyos,
hogy nem ezek útján termékenyülnek meg. Könnyen lehet, hogy az én
orchideám is egészen különös valami e tekintetben és ha valóban így
volna, hát alaposan hozzá kezdenék tanulmányozásához. Úgy is már sokszor
gondoltam rá, hogy kutatásokkal foglalkozom, mint ahogy Darwin tette, de
idáig vagy nem volt rá időm, vagy valami közbejött, ami megakadályozott
benne. Tudod, a levelek most bujnak lassan elő és nagyon szeretném, ha
egyszer velem jönnél és te is megnéznéd őket!

De unokahuga kijelentette, hogy a melegházban olyan nagy a hőség, hogy
megfájdul tőle a feje. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy amikor
előző nap véletlenül megnézte a különös növényt, a légi gyökérszálak már
vagy félméter hosszúak voltak és szerencsétlenségre úgy rémlettek neki,
mintha hosszú, gonosz csápok volnának, amelyek mindenáron hatalmukba
akarják keríteni az embert.

Álmaiban is minduntalan fel-felbukkantak ezek a különös csápok és
hihetetlen gyorsasággal igyekeztek őt behálózni. Így azután elhatározta,
hogy soha többé rá sem néz a növényre és Wedderburn kénytelen volt
egyedül elmerülni a levelek bámulásába. Alakra nézve nem különböztek
semmiben sem a többi orchidea leveleitől, de fényes sötétzöld
felületüket minduntalan vörös foltok és pontok tarkították. Ilyen
csodálatos orchidealeveleket még sohasem látott Wedderburn. A növény egy
alacsony padon közvetlenül a thermometer mellett állott. Egyszerű
szerkezet gondoskodott arról, hogy állandóan páratelt levegő vegye körül
a növényt, amennyiben a központi fűtőtest csövére percenként egy
vízcsepp hullott, amely természetesen azonnal gőzzé változott.

Wedderburn egész napját az idegen növény fejlődésének és növekedésének
tanulmányozására fordította.

Végre bekövetkezett a nagy esemény! Abban a pillanatban, amikor belépett
az üvegházba, már tudta, hogy a bimbók felfakadtak, bár a nagy
Paleonophis Lovtija, amely virágjában állott, eltakarta a sarkot, ahová
kedvencét helyezte. Új illat töltötte meg a levegőt: gazdag, hallatlanul
erős, édes illat, amely elnyomott minden más illatot a túlzsúfolt,
gőzölgő, kis melegházbaan. Abban a pillanatban, amikor ezt észrevette, a
különös orchideához sietett. És íme a zöld bimbók helyén most három
óriási, nyílott virág pompázott és belőlük áradt a mindent elnyomó édes
illat. A bámulat extázisában szinte gyökeret vertek lábai a földben.

A virágok fehérek voltak és csak a szélükön vonult végig egy mély arany
vonal, szárai pedig kékesvörös színben pompáztak. Menten látta, hogy
egészen új fajtával áll szemközt.

És ez az elviselhetetlen illat!

Milyen meleg is egy ilyen üvegház.

A virágok egészen összefolytak a szemei előtt.

Meg akarta nézni a hőmérőt, vajjon nincs-e túlságosan meleg az
üvegházban. Hirtelen minden összefolyt a szemei előtt. A padló
téglakockái vad táncba kezdtek körülötte… Azután a fehér virágok és
mögöttük a zöld levelek, majd az egész melegház mintha hullámzani
kezdett volna…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Félötkor unokahuga szokásához képest bevitte a teát, de Wedderburn csak
nem akart sehogysem előkerülni.

– Már megint azt a borzalmas orchideát bálványozza – gondolta magában és
még tíz percig várt. – Talán megállt az órája? Kimegyek és behívom.

Egyenesen az üvegházba sietett, kinyitotta az ajtót és nevén szólította.
Nem kapott választ. Érezte, hogy a levegő borzasztóan fülledt és valami
hallatlanul erős illat tölti be a melegházat. Azután valamit ott látott
heverni a földön, a fűtőtest csövei között…

Egy percig ott állott mozdulatlanul.

Wedderburn a különös orchidea tövében feküdt. A csápszerű, légi
gyökérszálak nem himbálóztak többé szabadon a levegőben, hanem egymásba
gabalyodva, mint holmi szörnyű kötélcsomó, szorosan álla, nyaka és kezei
köré tekergőztek.

Wederburn unokahuga először nem értette a dolgot, de aztán az egyik csáp
alól kis, vékony vérpatakot látott csörgedezni.

Artikulálatlan kiáltással feléje rohant és megpróbálta elhúzni az
indaszerű szívók alól. Két csápot sikerült is eltépnie és vörös lé folyt
ki belőlük.

Azután a virág mindent elnyomó illata egyszerre erőt kezdett venni rajta
is.

Milyen szorosan is tapadtak a csápok Wedderburnhoz!

Vadul tépdesni kezdte az indákat, de aztán egyszerre keringeni kezdett
előtte Wedderburn és az egész fehér virágrengeteg. Érezte, hogy a
következő pillanatban elájul és tudta, hogy nem szabad elájulnia.
Otthagyta Wedderburnt, az ajtóhoz ugrott, sarkig kitárta a szárnyát és
miközben levegő után kapkodott, nagyszerű gondolat támadt agyában.
Gyorsan fölkapott egy virágcse repet és betörte vele az ablakokat a
melegház végében. Azután ismét bement az üvegházba. Újult erővel kezdte
elráncigálni Wedderburnt veszélyes helyzetéből és közben a különös
orchidea csörömpölve a padlóra hullott. De még most is makacsul tapadt
áldozatához. Ereje minden megfeszítésével tudta csak Wedderburnt az
orchideával együtt a szabadba vonszolni.

Odakünn azután hozzáfogott a szívó szálak eltépéséhez. Egyenként
szaggatta el őket és nagy nehezen sikerült Wedderburnt gyilkos
ölelésükből kiszabadítani.

A férfi halálsápadt volt és vagy egy tucat, köralakú sebből vérzett.

A kertben dolgozó napszámos, aki hallotta az üvegház ablakainak
csörömpölését, értelmetlenül bámulta, amint véráztatta kezeivel
Wedderbun testét vonszolva maga után, feltünt az üvegház ajtajában. Egy
pillanatig lehetetlen dolgokra gondolt.

– Hozzon gyorsan vizet! – kiáltott rá az emberre és parancsoló hangja
egyszerre semmivé foszlatta a kertész képzelődéseit. Amikor meglepő
gyorsasággal visszatért a vízzel, Wedderburn feje unokahuga ölében
nyugodott, aki sírva törölgette a vért a férfi arcáról.

– Mi történt? – kérdezte Wedderburn, pillanatra felnyitva szemeit, hogy
a következő másodpercben ismét lehunyja őket.

– Szaladjon és mondja meg a lánynak, hogy azonnal jöjjön hozzám és
azután rögtön rohanjon dr. Haddonért – parancsolt rá a napszámosra.
Amikor látta, hogy habozik, hozzátette: – Majd mindent elmondok, ha
visszajön.

Wedderburn egyszerre ismét felnyitotta szemeit és unokahuga, amikor
látta, hogy sehogyan sem tudja megérteni a különös helyzetet, magyarázni
kezdte:

– Elájultál az üvegházban.

– És az orchidea?

– Majd utánanézek – válaszolta unokahuga kitérően.

Wedderburn sok vért vesztett, de ezenkívül más baja nem igen történt. Az
orvos valami rózsaszínű húskivonatot adott be neki, egy pohár
pálinkában, azután ágyba fektették. Unokahuga elmondta az orchidea egész
történetét dr. Haddonnak.

– De különben jöjjön velem az üvegházba és győződjék meg mindenről a
saját szemeivel – tette hozzá a végén.

A hideg levegő keresztül-kasul járta az üvegházat a betört ablakokon és
a nyitott ajtón. A bódító illat szinte egészen eltünt már. A kettétépett
régi gyökérszálak máris elhervadva hevertek a téglapadlón, sötét foltok
közepette. A doktor lehajolt a földre és látta, hogy az egyik légi
gyökérszál még mindig lázasan remeg és erre habozva megállt
szemlélődésében.

Másnap reggel a különös orchidea még mindig ott feküdt a földön, de most
már fekete volt és rothadni kezdett. A hajnali szellő minduntalan
ki-becsapdosta az ajtót és Wedderburn orchideái mind elpusztultak a
hidegben.

De Wedderburn maga boldog volt és megelégedett odafönn betegágyában,
különös kalandja dicsfényében.



Az őslények szigetén

A vágottképű ember áthajolt az asztalon és a kezemben tartott gyökereket
nézegette.

– Orchideák? – kérdezte.

– Csak néhány darab – válaszoltam.

– Van közöttük újfajta is?

– Nem nagyon hiszem, hogy lenne.

– Én is megjártam azokat a szigeteket huszonöt-huszonhét év előtt. Ha
ezek között a hagymák között új van – nos annak nagyon újnak kell
lennie. Bizony én nem nagyon sok új orchideát hagytam magam mögött.

– Nem vagyok gyüjtő – jeletettem ki szerényen.

– Akkor még fiatal voltam – folytatta – Úristen, hogy rohantam egyik
helyről a másikra. Keletindiában két évet töltöttem és Braziliában
hetet. Azután Madagaszkár szigetére mentem.

– Néhány kutatót magam is ismerek – válaszoltam egy hosszú történet
reményében. – Maga kinek gyüjtött?

– Dawsonéknak. Nem tudom, hallotta valaha Butcher nevét?

– Butcher… Butcher? – valami bizonytalan emlék ébredt a név nyomában
emlékezetemben. Azután eszembe jutott a Butcher contra Dawson per.

– Hát persze, – kiáltottam föl – maga volt az, aki négy évi fizetéséért
pörölte őket. Maga volt, aki egy puszta szigeten élt éveken át.

– Az ön szolgája uram, – hajolt meg udvariasan a vágottképű ember. –
Fura kis történet, mi? Ott álltam az elhagyatott szigeten és egész
vagyont gyüjtöttem ölbetett kezekkel anélkül, hogy dolgoztam volna, ők
pedig nem tudtak felmondani nekem. Sokat mulattam ezen a szigeten és
el-elszámolgattam magamban, hogy mennyit is keresek, mialatt a szigeten
boldog semmittevésben élek. Egészen tekintélyes summa jött ki belőle.

– Hogy történt? – kérdeztem. – Már nem emlékszem pontosan az esetre.

– Nos… Hallott valaha az aepyornisról? Tudja, arról a kihalt óriási
madárról, amely a mai struccféléknek volt rokona és Madagaszkár
szigetén, a jelenlegi geologiai korban halt csak ki. Az aepyornis vázát
csak tökéletlen maradványokból ismerjük, de óriási tojásait, melyeket
1550-ben fedeztek fel Madagaszkár szigetén, már régóta
széltében-hosszában ismerik az egész világon. Az aepyornis tojása vagy
harminc-negyven centiméter hosszú és húsz-huszonöt centiméter széles,
azaz akkora, mint hat strucctojás, vagy mint százötven tyúktojás
együttvéve. Tudja a régi utazóknak az óriási griff madárról szóló
elbeszélései is valószínüleg erre a madárra vonatkoznak.

– Nagyon is jól tudom, hogy milyen volt az aepyornis, – válaszoltam –
hiszen Andrews alig néhány napja mesélt nekem egy új fajtájáról, amelyre
mostanában bukkant. Úgy látszik, egyik csípőcsontjára találtak rá és még
ez a csont is több mint egy méter hosszú. Valóságos óriás lehetett ennek
a csontnak a gazdája!

– Ezt aztán elhiszem önnek – jelentette ki a vágottképü ember. – Tényleg
óriás _volt_. Sinbad griffmadara is közülük került ki. De mikor találták
azt a csontot?

– Úgy emlékszem vagy három-négy év előtt. Miért?

– Miért? Mert _én_ találtam meg… Úristen, most már vagy húsz éve ennek.
Ha Dawson nem lett volna olyan szamár ebben a fizetési ügyben, teljes
ringet csinálhatott volna aepyornis csontokban… _Én_ igazán nem tehettem
róla, hogy az az átkozott csónak elszabadult.

Kis szünetet tartott.

– Azt hiszem, ugyanaz a hely lehetett. Egy mocsár, vagy százötven
kilométernyire Antananarivótól. Nem ismeri véletlenül? A part mentén,
csónakon lehet csak megközelíteni. Nem emlékszik véletlenül arra sem,
hogy hol találták a csontokat?

– Bizony, nem tudok rá visszaemlékezni. Úgy rémlik, mintha Adrews
beszélt volna valami mocsárról.

– Ugyanannak a mocsárnak kellett lennie. A keleti parton fekszik. És a
vízben van valami, ami megóvja a dolgokat a pusztulástól. Olyan szaga
van, mint a kreozotnak. Trinidad szigete jutott az eszembe önkéntelenül
is. Találtak több tojást is? Én rábukkantam olyan tojásra is, amely
félméter hosszú volt. Tudja, a mocsár egészen körülveszi a helyet és
elvágja a világtól. Amellett nagyon sós is. Nos… Milyen időket éltem át!
Egészen véletlenül bukkantam rájuk. Tojásokért mentünk, én és két
bennszülött, azokban az apró kis lélekvesztőkben és akkor találtunk a
csontokra. Könnyű sátort vittünk csak magunkkal és négy napra való
élelmet és persze a legszilárdabb talajon ütöttük fel sátrunkat.

– Ha csak visszagondolok is, eszembe jut az a szurokillat. Fura kis
munka volt, amit végeztünk. Tudja, a mocsárban gázoltunk és minduntalan
le-leböktünk a kezünkben tartott vasrudakkal. Rendszerint persze
összezúztuk a tojásokat. Szeretném tudni, mikor pusztultak ki ezek az
aepyornisok egészen. A misszionáriusok azt mondják, hogy a bennszülöttek
legendái sűrűn beszélnek azokról az időkről, amikor még életben voltak,
de én magam sohasem hallottam ilyen történetet. Tudomásom szerint
egyetlen európai sem látott élő aepyornist, talán az egy Mac Andrew
kivételével, aki 1745-ben járt Madagaszkár szigetén, de hát az ő
elbeszéléséhez nagyon is sok kétség fér.

– Az azonban bizonyos, hogy azok a tojások, amelyeket mi találtunk,
olyan frissek voltak, mintha éppen akkor tojták volna őket. Frissek!
Amint lecipeltük őket a csónak felé, az egyik néger fickó elejtette az
egyik tojást és összetört. Hogy összeszidtam a nyomorultat! De olyan
édes volt a tojás, még csak szaga sem volt és az anyja már vagy négyszáz
éve halott volt!

– De nagyon is eltérek elbeszélésem tárgyától. Egész napunkat azzal
töltöttük, hogy a mocsárban ástunk és ástunk, hogy sértetlenül
hozzájuthassunk a tojásokhoz, nyakig sárosak voltunk, én meg szörnyen
dühöngtem. Amennyire én tudom, ezek voltak az egyedüli tojások,
amelyeket teljesen épségben sikerült idáig kiásni. Később elmentem és
megnéztem azokat a tojásokat, amelyeket a British Múzeumban őriznek.
Mind össze volt törve és csak összeragasztották őket, mint holmi
mozaikot, de még így is hiányoznak belőlük nagy darabok. Az enyémek
kifogástalan állapotban voltak és én ki akartam fújni őket hazatérésem
után. Ilyen körülmények között igazán érthető, hogy nem bírtam
haragommal, amikor az a szamár szerecsen három óra nehéz munkájának
gyümölcsét eltörte a sziklán, egyszerűen azért, mert egy százlábú
megcsípte a lába ujját. – Alaposan megvertem.

A vágottképű ember pipát húzott ki a zsebéből.

Átnyújtottam a dohányzacskómat.

Szórakozottan megtöltötte a pipáját.

– Mi történt a többi tojással? Hazahozta őket?

– Ez éppen a különös a történetben. Még három másik tojásom volt.
Kifogástalanul friss tojások. Nos, a csónakba raktuk őket és én
visszamentem a sátorba, hogy kávét főzzek. A két szerecsent lent hagytam
a parton, az egyik még mindig a csípés miatt sopánkodott, a másik pedig
segített neki ebben. Eszembe sem jutott, hogy a két nyomorult visszaél
majd helyzetemmel, de azt hiszem, a százlábú csípésének mérge és a
verés, amelyet tőlem kapott, egészen megzavarta az egyiket – egy kicsit
mindig hirtelenharagú volt – és végül is sikerült rábeszélnie társát.

– Emlékszem, ott ültem a sátorban, csöndesen pipáztam és egy kis
spirituszlámpán, amelyet mindig magamnál hordtam útjaimon, kávét
forraltam és csak úgy mellékesen a mocsár szépségeit bámultam a
naplemente rőtvörös fényében. Egészen fekete és vörös volt minden,
mondhatom igazán festő ecsetjére volt méltó a látvány.

– És alig ötven méternyire mögöttem ott állott a két átkozott szerecsen.
Figyelmet sem fordítottak a természet szépségeire, hanem összeesküvést
szőttek ellenem. Azt főzték ki sötét agyvelejükben, hogy megszöknek a
csónakkal és engemet otthagynak a puszta szigeten, ócska
vászonsátrammal, alig háromnapi élelemmel, egy csepp ivóvíz nélkül.
Egyszerre csak kiáltást hallottam és mire visszafordulok, már bent ültek
a kis lélekvesztőben – igazán túlzás lett volna csónaknak nevezni – és
már vagy húsz méternyire voltak a parttól. Nyomban tisztában voltam a
helyzettel. Puskám a sátorban hevert és még hozzá nem is volt
golyóspuska, hanem csak sörétes. Persze, a gazemberek ezzel eleve
tisztában voltak. De a nadrágzsebemben ott volt kis revolverem, amelyet
sohasem hagytam el és miközben a part felé rohantam, kirántottam a
zsebemből.

– Azonnal gyertek vissza! – kiáltottam utánuk parancsolóan.

– Valamit visszakiáltottak, amit nem hallottam és széles vigyor ült ki
annak a négernek az arcára, akit megvertem. A másikat vettem célba, mert
az sértetlen volt és ő kezelte az evezőt, de a lövés nem talált. Csak
kacagtak rajtam. Mindazonáltal nem éreztem magamat még vertesnek.
Tudtam, csak hidegvéremet kell megőriznem. Ujból céloztam és lőttem és
most már nem nevetett többé, hanem felugrott üléséből. A harmadik
lövésem fejen találta és a következő pillanatban holtan bukott ki a
csónakból, magával víve az evezőt is a mélybe. Pompás lövés volt, egy
olyan kis revolverből negyven méterre! Többé nem is bukkant fel a víz
felszínére. Nem tudom, lövésem ölte-e meg, vagy pedig csak megsebesült
és aztán a vízbe fult. Még egyszer ráparancsoltam a másik fickóra, hogy
azonnal térjen vissza, de ő csak összehúzódzkodott a lélekvesztő mélyén
és nem is válaszolt. Kilőttem utána revolverem minden töltényét, de nem
találtam el egyszer sem.

– Nagy szamárnak éreztem magam, annyit mondhatok. Ott álltam azon a
rohadt, fekete parton, mögöttem a mocsár, előttem a végtelen tenger síma
tükre, és az átkozott csónak csöndesen kifelé tartott az óceán
végtelenjén. Mondhatom, nem kíméltem Dawsonékat és a múzeumokat és
minden ostoba régiséggyüjtőt, de hiába kiabáltam az után a néger után,
csak nem jött vissza, míg végre is teljesen berekedtem.

– Igazán nem maradt más hátra, mint hogy utána ússzam és megkíséreljem
szerencsémet a cápákkal. Így aztán kinyitottam vadászkésemet, fogaim
közé kaptam, pillanat alatt ledobtam a ruhámat és begázoltam a tengerbe.
Mihelyt a vízben voltam, nyomban elvesztettem szem elől a lélekvesztőt,
de úgy számítottam, hogy mégis utól tudom érni. Azt reméltem, hogy az
átkozott néger nem tudja majd elkormányozni a csónakot és így majd csak
sodródni fog. Egyszerre ismét feltünt a horizont síkján, délnyugati
irányban. Ekkor már esteledni kezdett és lassanként feltüntek a
csillagok az égbolton. Nincs az az úszóbajnok, aki gyorsabb lett volna
nálamnál, de lábaim és karjaim hamarosan kifáradtak.

– Mindazonáltal egészen közel jutottam a csónakhoz, még mielőtt a
csillagok egészen felragyogtak volna. Amint sötétedett, mindenféle
foszforeszkáló dolgokat láttam a tengerben. Időnként egészen
beleszédültem. Végül is nem tudtam már megkülönböztetni a csillagokat a
foszforeszkáló tárgyaktól és nem tudtam, hogy a fejemen úszom-e, vagy a
sarkaimon. A lélekvesztő fekete volt, mint a bűn és a kis hullámok,
amelyeket orra a tengerben hasított, ragyogtak, mint a folyékony arany.

– Amikorra utólértem, annyira kifáradtam, hogy nem volt annyi erőm sem,
hogy fel tudtam volna mászni a csónakba. Persze első dolgom volt
megtudni, hogy mi történt a négerrel. A csónak orrában feküdt
összegubbaszkodva, úgyhogy a lélekvesztő fara egészen kiemelkedett a
vízből. A csónak végébe húztam és lenyomtam a vízbe, azt remélve, hogy
erre mégis csak felébred. Azután kezemben a nyitva tartott késsel
nagynehezen felhúzódzkodtam a csónakba, készen várva minden pillanatban
a támadást. De a néger még csak meg sem mozdult. Így azután ott ültem az
apró lélekvesztő farában a foszforeszkáló tengeren sodródva, várva, hogy
valami történjék.

– Egy idő multán nevén szólítottam a fickót, de nem kaptam választ. Így
ültünk azután órákon át kettesben a csónakban.

– Azt hiszem, egyszer-kétszer el is szundítottam. Amikor felébredtem,
felkelt a nap és láttam, hogy a néger halott és teste egészen püffedt és
vörös. A három tojás és a csontok ott hevertek a csónak közepén,
mellettük állott a vizeskulacs, valami kis kávé, néhány darab piskóta és
egy kanna spiritusz. Nem volt evezőm, sőt semmi olyasféle sem, amit
evezőként lehetett volna használni, így aztán ölbetett kezekkel voltam
kénytelen nézni, hogyan sodor magával a tenger árja. Halottszemlét
tartottam a néger felett s azt az ítéletet hoztam, hogy valami
ismeretlen kígyó, skorpió, vagy százlábú gyilkolta meg. Ítéletem
meghozatala után holttestét bedobtam a tengerbe.

– Ennek elvégzése után egy korty vizet ittam, megettem néhány piskótát
és körülnéztem a síma tengeren. Azt hiszem, aki olyan alacsonyról néz
körül, nem láthat nagyon messzire, én legalább is nem láttam semerre
Madagaszkárt, sem semmi más nyomát a szárazföldnek. Délnyugati irányban
egy percre megpillantottam egy vitorlát, amint délfelé haladt, de maga a
hajótest soha sem tünt fel a horizont felett.

– Hirtelen arra eszméltem, hogy a nap delelőjén áll és izzó sugaraival
szinte felforralja agyvelőmet. Először úgy próbáltam védekezni a
napszúrás veszedelme ellen, hogy minduntalan be-bemártottam a fejem a
tenger vizébe, de aztán eszembe jutott az a régi ujság, amelybe
szerszámaimat csomagoltam elindulásom előtt, így aztán végigfeküdtem a
csónak fenekén, magamra borítottam a „_Cape Argus_“-t és attól kezdve
nem bántottak többé a nap sugarai.

– Csodálatosak ezek az ujságok! Életemben még egyet sem olvastam végig
egészen addig a pillanatig, de különös dolgok történnek az emberrel,
amikor olyan egyedül van, mint én voltam. Azt hiszem, vagy húszszor
olvastam el a „_Cape Argus_“ minden sorát, miközben a nap forró sugarai
valósággal leolvasztották még a festéket is a kis lélekvesztő orráról és
oldalairól.

– Tíz napig sodort magával a tenger árja – folytatta a vágottképű ember.
– Ugy-e nem sokat jelent, amikor az ember csak így mesél róla? Egyik nap
olyan volt, mint a másik. Kivéve a reggeleket és az estéket még csak ki
se pillantottam ujságpapírsátram alól, olyan pokoli volt a hőség. Az
első napokban még csak vitorlát sem láttam feltünni a horizonton,
amelyeket pedig láttam, azok nem vettek tudomást rólam. A hatodik
éjjelen történt, hogy alig félmérföldnyire tőlem hajó haladt el,
amelynek minden ablakából fény sugárzott a fekete tengerre. Egészen
olyan volt, mint valami óriási szentjánosbogár. Felálltam a csónakban,
úgy kiabáltam és üvöltöttem utána.

– A második napon feltörtem az egyik aepyornis tojást, megkóstoltam és
boldog voltam, hogy ehetőnek találtam. A szaga ugyan nem volt a legjobb,
de ezzel nem azt akarom mondani, hogy a _tojás_ volt rossz, csak éppen
valamennyire a kacsatojás ízére emlékeztetett. Az egyik oldalán egy
gömbölyű foltot találtam, amely vagy tizenöt centiméter átmérőjű
lehetett s ezen a folton, mintha vékony vérér vonult volna végig és egy
fehér, létraszerű rajzot fedeztem fel. Akkor még fogalmam sem volt róla,
hogy mi lehet a különös dolog, aztán meg nem is voltam nagyon válogatós.
A tojás eltartott három napig a piskóták és a víz segítségével. Időnként
nyers kávészemeket is ettem, mert tudtam, hogy milyen nagyszerűen
erősíti az emberi szervezetet a nyers kávé.

– A második tojást, körülbelül a nyolcadik napon törtem fel és egészen
elborzadtam.

A vágottképű ember elhallgatott elbeszélésében.

– Igen – mondotta. – Fejlődésben volt.

– El tudom képzelni, hogy el se akarja hinni. Még _én_ is úgy voltam
vele, pedig ott volt előttem a dolog, hiszen a tojás vagy négyszáz évig
feküdt a fekete, hideg mocsár mélyén. De tévedésről szó sem lehetett.
Ott volt előttem – hogy is hívják csak? – az embrió nagy fejével és
görbe hátával, a szíve ott lüktetett a torkában és a tojás fehérje már
egészen ráncos volt és a vékonyka pergamentszerű réteg, mely a tojás
fehérje és héja között volt, minduntalan meg-megremegett. Ott álltam a
legnagyobb, kihalt madár óriás tojásait költögetve egy kis
lélekvesztőben az Indiai óceán kellős közepén! Ha az öreg Dawson tudta
volna! Igazán megérte volna még neki is négyévi fizetésemet. Mit gondol
_maga_ a dologról?

– Akárhogy állt is az ügy, kénytelen voltam megenni az undorító dolgot,
kénytelen voltam még a legkisebb falatokat is kikaparni, mielőtt
megpillantottam volna a kis sziget partját, pedig mondhatom, egyik-másik
falat igazán rettenetes volt. A harmadik tojáshoz hozzá sem nyultam. A
nap felé tartottam, de a héjja túlvastag volt ahhoz, hogy meglássam, mi
játszódik le belsejében, bár azt képzeltem, hogy hallom benne a vér
lüktetését, de lehet, hogy ez csak a fülem zúgása volt, mint amit az
ember akkor szokott hallani, ha kagylót tart a füléhez.

– Végül mégis csak feltünt valami szárazföld előttem. Éppen a kelő nap
alatt tünt fel váratlanul, egészen közel hozzám. A tenger árja feléje
sodort és vagy félmérföldnyire jártunk már csak a parttól, amikor az
áramlat egyszerre megfordult. Minden erőm megfeszítésével vadul evezni
kezdtem kezeimmel és az aepyornis tojás darabkáival, hogy elérjem a
szigetet. Nagynehezen partra is jutottam. A megszokott apró kis
korallzátony volt, talán négy mérföld lehetett a kerülete, néhány fa is
nőtt rajta, a közepén forrás csörgedezett és a kis laguna tele volt
hallal. A tojást magammal vittem a partra és jó messze a tengertől, ahol
az ár már nem érhette el, kitettem a napra, hogy megadjak minden
lehetőséget a számára, azután partra vontam a kis lélekvesztőt.

– Amikor végeztem ezzel, bekóboroltam a szigetet. Fantasztikus, hogy
milyen unalmas tud lenni egy ilyen korallzátony. Abban a pillanatban,
amikor forrásra találtam, már el is tünt minden érdeklődésem.
Gyerekkoromban azt képzeltem, hogy semmi sem lehet pompásabb és
kalandosabb, mint Robinson Crusoe életét élni, de az a sziget olyan
unalmas volt, mint valami prédikációs könyv. Ehető dolgok után kutattam
és elgondolkodtam, de mondhatom, halálos unalom vett rajtam erőt, még
mielőtt az első nap végetért volna. Szerencsémet igazolja, hogy még
aznap, amikor partra szálltam, az időjárás egyszerre megváltozott.
Égiháború vonult végig a kis szigeten és a tengeren olyan rettenetes
hullámok voltak, hogy a kis lélekvesztőben igazán ott kellett volna
vesznem.

– A csónak alján aludtam, a tojás szerencsére jóval feljebb volt a
homokban és az első dolog, amire emlékszem, az volt, mintha száz apró
kavics pattogott volna egyszerre a csónakon és egy hullám csapott volna
keresztül rajtam. Azt álmodtam éppen, hogy Antananarivóban vagyok és
felültem és odaszóltam Intoshinak, hogy megkérdezzem a lánytól, mi a
fene történt, azután önkéntelenül kinyujtottam a kezemet, hogy
megkeressem a gyufát az éjjeliszekrényen. Csak akkor jutott eszembe,
hogy tulajdonképpel hol is vagyok. Foszforeszkáló hullámok rohantak
felém, mintha csak be akarnának kapni, de ezektől eltekintve koromsötét
volt körülöttem minden. A felhők olyan alacsonyan jártak, hogy szinte
attól féltem, beléjük verem a fejemet és az eső úgy zuhogott, mintha
egyszerre szakadt volna meg az ég minden csatornája. Egy óriási hullám
közeledett felém fenyegetőleg, mint valami tüzes kígyó és én elfutottam
előle. Azután eszembe jutott a kanoe és visszarohantam a partra, de a
hullám addigra már magával ragadta az óceán mélyébe a kis lélekvesztőt.
Azután eszembe jutott a tojás és feléje tapogatóztam a sötétben. Semmi
baja nem történt és még a legvadabb hullámok sem tudtak a közelébe
jutni. Leültem a tojás mellé, hogy legalább valami társaságom legyen.
Úristen, micsoda éjszaka is volt az!

– Reggelre nyoma sem volt többé a viharnak. A parton apró kis fadarabkák
hevertek, hogy úgy mondjam lélekvesztőm csontváza, de ez legalább valami
munkát adott nekem, mert két borda együtt maradt a borzalmas éjszaka
dacára is s ebből azután valami vihartető félét eszkábáltam össze
magamnak.

– És aznap délelőtt a tojás kikelt.

– Kikelt uram, mialatt fejem rajta nyugodott és én nyugodtan aludtam.
Egyszerre csak azt éreztem, hogy valami mozog mellettem. Fölültem,
láttam, hogy a tojás vége fel van törve és egy különös kis barna fej néz
rám kíváncsian.

– Úristen! – kiáltottam fel – Üdvözöllek, – azzal nagynehezen kimászott
a tojásból.

Eleinte barátságos, kedves kis fickó volt, akkora lehetett, mint egy jól
megtermett tyúk és egészben véve olyan volt, mint a legtöbb más fiatal
madár, csak persze nagyobb volt. Piszkosbarna pehely borította és alig
volt tolla. El se tudom mondani, hogy megörültem neki. Mondhatom,
Robinson Crusoe sem érezhette magát elhagyatottabnak szigetén, mint én,
mielőtt barátom kikelt volna a tojásból. De most aztán már érdekes
társam akadt. Rámnézett, szemével hunyorgatott egyet, ahogy a csirkék
szoktak, menten csipogni kezdett és a földön csipegetett, minthogyha nem
négyszáz évvel elkésve kelt volna ki tojásából.

– Örülök, hogy üdvözölhetlek, Péntek! – szólítottam meg, mert azt
természetesen már régen elhatároztam, hogy Pénteknek fogom keresztelni,
ha kibújik a tojásból. Eleinte aggodalmaim voltak, hogy lesz-e mivel
táplálnom, de amikor egy kis nyers halat adtam neki, amit rögtön
bekapott és ismét kitátotta a csőrét, hogy adjak még, megnyugodtam.
Igazán örültem, hogy nem volt válogatós, mert az adott körülmények
között ebben az esetben igazán kénytelen lettem volna végül is megenni
őt.

– El sem tudja képzelni, milyen érdekes madár volt az az
aepyornis-csirke. Kezdettől fogva nem tágított a sarkamtól. Ott állott
mellettem és úgy nézte, hogy halászok a lagunában és én persze
elfeleztem vele mindent, amit fogtam. És nagyon értelmes is volt. A
parton különös alakú, kis zöld dolgok voltak, egészen olyanok, mint a
hámozott uborka, de Péntek csak egyszer próbálkozott meg eggyel, amikor
rosszul lett tőle, soha többé rájuk sem nézett.

– És hogy nőtt! Szinte szemmelláthatólag lett egyre nagyobb és nagyobb.
Én sohasem voltam társaságba járó ember s így aztán csöndes és
barátságos viselkedése nagyon megfelelt nekem. Közel két éven át a
legnagyobb boldogságban éltünk a szigeten. Nem voltak üzleti gondjaim,
mert tudtam, hogy fizetésem közben egyre gyülik Dawsonéknál.
Egyszer-másszor feltünt egy-egy vitorla a távoli horizonton, de soha
hajó nem jött a közelünkbe. Azzal szórakoztam, hogy a szigetet
kagylókkal, kövekkel, kavicsokkal díszítgettem, úgyhogy a végén a part
mentén mindenütt ott állott nagy betükkel, hogy Aepyornis Sziget, mint
ahogy odahaza a vasúti állomásoknál a vasúti őrök, síma fehérkavicsokból
rakják ki az állomás nevét. Amikor ezzel a munkával végeztem, mindenféle
matematikai és geometriai képleteket raktam ki kagylóból és kavicsból és
a legkülönbözőbb rajzokat készítettem hasonló módon.

– Amikor belefáradtam ebbe a munkába is, lefeküdtem és elnéztem, hogy
jár-kel a különös madár és hogy növekszik egyre nagyobbra és nagyobbra.
Eszembe jutott, milyen vagyont kereshetek majd vele, ha valaha sikerül
elkerülnöm a szigetről. Nagyon meg is szépült az óriás madár, szép kék
tollai nőttek a dereka táján, hátul pedig óriási zöld tollak borították.
Sokat törtem a fejemet, vajjon Dawsonéknak joguk van-e a madárhoz, vagy
sem? Amikor vihar szántott végig a tengeren és az esős évszakban ott
kuporogtunk egymás mellett a kis fedél alatt, amelyet az öreg
lélekvesztőből készítettem, hazugságokat meséltem neki régi barátaimról.
Amikor a viharok elültek, mindig körbejártuk együtt a szigetet, hogy
megnézzük nem vetettek-e valamit partra a hullámok. Azt lehet mondani,
hogy egyenesen idillikus életet éltünk és hogy ha dohányom is lett
volna, egyenesen a mennyországban éreztem volna magamat.

– A második év vége felé történt, hogy paradicsomi életünknek egyszerre
vége szakadt. Péntek akkor már vagy öt méter magas lehetett, nagy feje
széles és baltaszerű volt, két nagy, sárgakarikás barna szeme pedig
egészen közel állott egymáshoz, akár az ember szemei és nem pislantottak
kétfelé, mint a csirkéé. Tollazata gyönyörű volt, – nem olyan
félgyászszerű, mint a struccéi, – hanem inkább olyan, mint a kazuáré,
már ami a szint és finomságot illeti.

– És ekkor történt, hogy egyszerre képzelődő kezdett lenni,
szemtelenkedett és természete egyre undokabbá vált.

– Végre is elkövetkezett az idő, amikor kevesebb szerencsével járt
mindennapi halászatom és ettől kezdve különös, habozó léptekkel járt
nyomomban. Azt hittem, talán megint tengeri uborkát evett, vagy valami
más ilyen dolgot, de most nem a gyomrával volt baja, hanem egyszerűen
nem volt megelégedve velem. Én is éhes voltam és amikor végre
nagynehezen fogtam egy halat, magam akartam megenni. Aznap reggel, úgy
látszik, mind a ketten ballábunkkal léphettünk ki képzeletbeli
ágyunkból, mert abban a pillanatban, hogy kirántottam a halat, Péntek
nyomban lecsapott rá, mert úgy látszik, hogy magában már ő is elvégezte,
hogy a halat egyedül fogja elfogyasztani.

Kénytelen voltam az orrára koppintani.

– Úristen! Erre nekem támadt…

– Ezt neki köszönhetem – mutatott az ember a csúnya sebre, amely arcát
eléktelenítette. – Azután megrugott. Olyan volt, mint hogyha egy igásló
talált volna teliben. Nagynehezen föltápászkodtam és miután láttam, hogy
még egyáltalán nem tekinti befejezettnek az ügyet, eszeveszetten rohanni
kezdtem, karjaimmal takarva el arcomat. De ő azokkal a hosszú lábaival
gyorsabban futott, mint a legsebesebb versenyló és egyre-másra
gőzkalapácsszerű rugásokkal halmozott el, miközben baltafejével
minduntalan le-lecsapott a fejemre. A laguna felé vettem utamat és nem
nyugodtam addig, amíg nyakig benne nem ültem.

– Péntek a víz partján megállott, mert gyűlölte benedvesíteni a lábát és
szídni kezdett a partról. A hangja olyan volt, mint a páváé, csak még
rekedtebb és mondhatom, egyáltalán nem volt kellemes hallgatni. Föl és
alá sétált a laguna mentén és megvallom, nem valami jól éreztem magam
ennek az átkozott őslénynek a felügyelete alatt. A fejem és az arcom
csupa vér volt és… nos a testem csupa sárga és kék folt. Elhatároztam,
hogy átúszom a lagunát és egy darabig egyedül hagyom, amíg el nem
símulnak az ügy hullámai. A túlparton felmásztam a legmagasabb pálmafára
és volt időm elgondolkozni a dolgok felett. Azt hiszem, semmin nem
sértődtem meg annyira, soha odáig és soha azóta, mint ennek az állatnak
a rút hálátlanságán. Igazán több voltam neki, mintha a testvére lettem
volna, hiszen én költöttem ki a tojásból és én neveltem fel. Egy ilyen
óriási, nyurgalábú, divatból kiment madár! És én, a büszke emberi nem
egyik tagja! Az évezredek örököse és a többi ehhez hasonló mondás mind
az eszembe jutott egyszerre.

– Azt reméltem, hogy egy idő után ő maga is ebben a színben fogja látni
a dolgokat és meg fogja bánni magatartását. Azt reméltem, hogy ha
sikerül majd néhány szép halat fognom és azután egyszerre, mintha csak
véletlenül történne, elmennék mellette és megkínálnám vele, Péntek mégis
csak eszére térne. Jó időbe telt, míg megtanultam, hogy egy kihalt
madárféle mennyire nem tud és nem akar felejteni és megbocsájtani.

– Ez csak igazán rosszakarat volt?

– El se mondom, mi mindennel próbálkoztam, hogy megnyerjem a madár
jóindulatát. De nem is tudnám elmondani. Még most is elönt a szégyen, ha
eszembe jut, hogy mennyi visszautasításban és mennyi gőgös lenézésben
volt részem ennek az átkozott madárnak a részéről. Megpróbálkoztam az
erőszakkal is. Biztos távolságról korálldarabokat vágtam hozzá, de ő
egyszerűen csak lenyelte azokat. Célbavettem vadászkésemmel, de majdnem
elvesztettem még azt is, ha mindjárt egy kicsit nagy is volt ahhoz, hogy
lenyelje. Megpróbáltam kiéhez tetni, fölhagytam a halászattal, de ő
egyszerűen lement a partra és az apály idején férgeket fogott. Életem
felét nyakig a laguna vizében töltöttem, másik felét pedig fönt, a
pálmafák tetején. Egyszer eltévesztettem megszokott fámat és véletlenül
egy alacsonyabbra találtam fölmászni. Amikor Péntek ezt észrevette,
rögtön ott termett és mondhatom, karácsonyt ünnepelt puszta combjaimon.

– A dolog kezdett kibírhatatlanná válni. Nem tudom, próbált-e már ön
pálmafa tetején aludni? Mondhatom, nekem a legborzalmasabb álmaim voltak
odafönn. És aztán képzelje csak a szégyent! Ott volt ez a kihalt, madár,
amely úgy járkált az én szigetemen, mint valami elvarázsolt herceg és én
még csak lábamat sem tehettem szilárd talajra. Sokszor bizony kínomban
sírva fakadtam. Egyenesen a szemébe vágtam, hogy egyáltalán nem akarom,
hogy egy elhagyott szigeten egy átkozott anakronizmus hajszoljon egész
nap. Megmondtam neki, hogy menjen és csipkedje a saját korának
tengerészeit. De ő egyszerűen hátat fordított nekem.

– Ronda, nyakigláb madár!

– Szégyellek csak rágondolni is, mennyi ideig éltem ezt az életet. Már
rég megöltem volna, ha tudtam volna, hogyan. De végül mégis csak
rájöttem, hogy bánhatok el vele. Még Délamerikában tanultam meg a
módját. Összefontam horgászó zsinegeimet, még tengeri növények indáit is
kevertem közbe, úgyhogy a végén, vagy tíz-tizenkét méter hosszú, erős
kötél boldog tulajdonosának mondhattam magamat. A kötél végére két
koráll darabot kötöttem. Persze, sokáig tartott, míg munkámmal
elkészültem, mert minduntalan hol a lagunába kellett menekülnöm, hol egy
fa tetejére másznom, ahogyan éppen a helyzet hozta magával.

– Amikor elkészült végre a kötél, gyorsan megforgattam a fejem fölött és
elengedtem Péntek felé. Először elhibáztam, de másodszorra a kötél mégis
csak gyönyörűen lábai köré csavarodott és a következő pillanatban Péntek
már a földön hevert. Persze, nem a szárazföldről dobtam feléje a
_bolát_, hanem derékig a laguna vizében álltam, ahol tudtam, hogy nem
fog megtámadni, de abban a pillanatban, amikor a földön volt, már kinn
is voltam a vízből és késemmel elkezdtem a nyakát fűrészelni…

– Még most sem szeretek rágondolni. Már akkor is gyilkosnak éreztem
magamat, bár akkor haragom még fennen lobogott. Istenem, amikor ott
álltam fölötte és láttam, hogy vérzik a fehér homokon és hogy
rángatóznak halálküzdelmében óriás lábai és hosszú nyaka…

– Nem jó még csak rágondolni sem!

– Ezzel a tragikus befejezéssel az egyedüllét átka szakadt egyszerre
rám. Édes Istenem! El sem tudja képzelni, hogy hiányzott nekem az a
madár. Ott álltam holttesténél és valósággal meggyászoltam.
Összeborzadtam, amikor körülnéztem a végtelenül csöndes, teljesen
elhagyott puszta szigeten. Eszembe jutott, milyen mulatságos, kedves
madár is volt, amikor kikelt a tojásból és eszembe jutott az a sok
kedves tréfám is, amivel mulattatott, mielőtt megváltozott volna.

– Eszembe jutott, hogy csak meg kellett volna sebesítenem és aztán
ápolás közben bizonyosan mégis csak jobb belátásra ébredt volna. Ha
akármilyen eszközöm is lett volna, amivel sírt tudtam volna ásni,
eltemettem volna. Valahogyan egészen emberinek éreztem Pénteket, De
miután erre gondolni sem lehetett és nem akartam mégsem megenni, a
lagunába dobtam és a kis halak tisztára rágták csontjait. Még csak egy
tollát sem tartottam meg emlékül.

– Azután egy szép napon valami hóbortos fickó, aki fejébe vette, hogy
megnézi, megvan-e még a szigetem, kikötött jachtjával.

– Éppen jókor jött, mert már igazán torkig voltam az egyedülléttel és
már csak afölött haboztam, hogy kisétáljak-e egyszerűen a tengerbe és
zárjam le így az ügyet, vagy pedig én is egyek azokból a zöld dolgokból…

– A csontokat egy Winslow nevezetű embernek adtam el, egy
ritkaságkereskedőnek a British Múzeum környékén és Winslow azt mondja,
hogy ő rögtön továbbadta őket az öreg Hawersnek. Úgy látszik, Hawers
egyáltalán nem vette észre, hogy a csontok tulságosan nagyok ahhoz, hogy
struccéi lehetnének, így aztán csak halála után jöttek rá az emberek.
Nevet is adtak neki, úgy hívták, hogy Aepyornis… Hogy is hívták csak?

– _Aepyornis vastus_, – segítettem rajta. Furcsa, hogy egy barátom éppen
a multkoriban beszélt róla. Amikor először bukkantak egy aepyornisra,
amelynek a csípőcsontja vagy egy méter hosszú volt, azt hitték, hogy
ennél nagyobbat már igazán el se lehet képzelni, így azután elnevezték
_Aepyornis Maximusnak_. Azután valaki más talált egy másfélméteres
csípőcsontot és ezt azután elnevezték _Aepyornis Titannak_. Csak azután
találták meg, az öreg Hawers halála után, hagyatékában a maga
_vastus-át_, de aztán még egy _vastissimus_ is előkerült.

– Winslow is mondta ezt nekem, – jegyezte meg a vágottképű ember – mégis
csak különös, hogy ilyesvalami történhetik az emberrel. Vagy nem?




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Csodálatos történetek" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.