Title: Az arany szalamandra
Author: Donászy, Ferenc, 1858-1923
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az arany szalamandra" ***


at http://dp.rastko.net.



DONÁSZY FERENCZ

AZ ARANY SZALAMANDRA



Elbeszélések az Ifjuság Számára



Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Kiadása



BUDAPEST

1906



TARTALOM.


Az égi jelek
Az éjféli vendég
Bornemissza Klára
A Caput Corvi
Nostradamus tükre
A phantom
Cynthia
Az arany szalamandra
A nagy próba
A végnek vége
Epilogus



AZ ÉGI JELEK


1580 táján, János fővétele napján, éppen delet harangoztak ős
Budavárosában, midőn a nap egyszerre elsötétedett és helyette három
sápadtfényű csudatünemény jelent meg a színétvesztett égbolton.

Kettő sugaras küllőalakban rajzolódott az égre, a harmadik pedig, egy
óriási, vérbemártott török kardhoz hasonlított és a zenithről
ragyogtatta alá lángvörös fényét.

A lakosság apraja-nagyja az utcákra tódult. Kinek is volna étvágya az
evéshez, midőn ilyen fenyegető égi jelek támadnak.

Különösen az égboltozat közepén lángoló üstökös-csillagforma véres kard
okozott nagy megdöbbenést s a félénkebbek szorongó szívvel találgatták:
vajjon háborút, döghalált, vagy éppen a világnak a végét jelentik ezek a
rémletes égi jelek?

--Nézzék csak kegyelmetek, a nagyontudós Bornemissza Lénárd
főkamarásmester úr is vizsgálja a csudatüneményeket! szólalt meg a
polgárok egyike.

--És mellette áll az ablakban vendége, Julián páter, a jezsuita! felelte
rá a másik polgár.

--Julián páter ő atyasága a dicsőségesen uralkodó II-ik Rudolf
királyunknak gyóntatója és lelki tanácsadója, jegyzé meg Ulrik, a
harangöntő.

Ulrik mester komája, az olasz származású Zanardelli drágakőköszörülő és
aranymíves is hozzájuk csatlakozott.

--Mit szólnak kegyelmetek e borzalmas égi csudákhoz?

--Mi nem szólunk, de komám se szóljon! Hadd tegyék ezt azok, kik magukat
bölcseknek és mindentudóknak hiszik! válaszolá a harangöntő.

--Igaz a! Zanardelli mester, kegyelmed bejáratos a főkamarásmester úri
palotájába, bizonyára tudója is, amik ott benn történnek? vágott közbe a
Zsigmond-közbéli szűcsmester.

--Annyi szent, hogy történik valami! Lépten-nyomon messze országokból
érkező idegenek adják egymás kezébe a kilincset. Azután nem egyszer
láttam, midőn a főkamarás úr egész csomó mindenféle plántával tért
vissza a hegyek közül, mondá a harangöntő.

--Ezt én is láttam, sőt azt is megmondhatom, hogy a hátsó épület kéménye
még éjtszaka idején is egyre okádja a füstöt, akárcsak a kegyelmed
műhelye, Ulrik mester.

--Bezzeg a magunkforma szegény embert börtönre vetnék, ha ilyesféle
tilalmas dolgokat machinálna! De hát a nagyuraknak minden szabad! Még a
gonoszság is! vélekedék a szűcsmester.

--Miből gondolják kegyelmetek, hogy tilalmas gonoszságokat mívelnek a
palotában? kérdé a drágakőköszörülő.

--No hát abból, mert az ördögidézéshez, a gonosszal való cimboráláshoz
és a megrontásokhoz kell az a sokféle plánta és az örökké égő kohó!
válaszolá a köpcös paszomántos.

--Zanardelli mester bejáratos a palotába! Cáfolja hát meg, ha tudja!

--No hát tudják meg, hogy Bornemissza Lénárd főkamarásmester úr kedveli
a tudományokat és éjjel-nappal azokban búvárkodik. Azok az idegen
országból érkező vándorok pedig szintén tudósok, kik nagy hírneveért
keresik fel, mert különösen első auktoritás az alchymiában, amiért nagy
tekintélyben áll és kedves embere felséges urunknak és királyunknak,
II-ik Rudolf császárnak is. Most hallották kegyelmetek az igazságot.
Tegyenek lakatot a szájukra, mert bizony isten megjárják! figyelmezteté
őket a harangöntő.

--Köztünk legyen mondva, én is csak azt hiszem, hogy nem jó
keresztényhez és nem főúrhoz illő az ilyen bűbájos mesterkedés--jegyzé
meg Ulrik mester, midőn magukra maradtak.

Az aranyműves megfordult, hogy távozzék, midőn egy lovászforma cseléd a
palotába hívta. A nagykapu egyik oldalajtócskáján léptek a nagy
négyszögletű épületbe, melynek oldalszárnyait fedett folyosók kötötték
össze a sajátságos modorban épült hátsó résszel. Egyik tornyában a
csillagvizsgáló, a másikban a laboratórium volt berendezve, a két
tornyot pedig egy nagy terem kötötte össze egymással.

A ház ura, Bornemissza Lénárd, ebben a teremben várta.

Herkulesi termetű alak volt. Széles vállak, kemény, szigorú, a
virrasztásoktól és búvárkodástól mélyen bennülő szemek. Rövidre nyírt
haján lapos camaura ült, erősen őszbe csavarodó hosszú szakálla pedig
két ágra választva omlott alá.

--Arnoldus mester! Három darab legerősebb tüzetálló tégelyre lenne
szükségem a legnagyobbakból, megfelelő födőkkel! Megérkeztek-e már?
kérdezte.

--Kegyelmes uram szolgálatára állnak. Továbbá megkaptam a Borussiából
rendelt Terra sigillatát és Caput mortuumot is!

--Ide kell küldeni! Mikor indul német- és olaszországi útjára?

--Csak Homonnai és Drugeth főnemes urak kommissióit várom, kiknek
számára velencei tükröket, mozaik munkákat és más efféléket kell
vásárolnom!

--Jól van! Nekem is lesznek kommissióim! Indulás előtt jelentkezzék.

Midőn az aranyműves eltávozott, Páter Julián előlépett az ablakfülkéből.

A fekete rendöltöny még kirívóbbá tette alakjának irtózatos soványságát.

--Most már senki se fog bennünket zavarni, folytatom hát. Küldetésem a
mai nappal véget ért! A császár visszatérésemet sürgeti! szólalt meg
lágy, kenetteljes hangján, miközben a magashátú támlányok egyikébe
ereszkedett.

--Ez annak a jele, hogy tanácsod nélkül nem tud ellenni. Császári urunk
világraszóló alchymiabéli tudományodért nagyon becsül téged. Ha pedig a
nagy titkot megtalálnád, te lennél utána az első és leghatalmasabb
embere az országnak.

--Mérhetetlen hatalommal és gazdagsággal járna e felfedezés! viszonzá
Bornemissza sóváran.

--Ő felsége rövid idő múlva többféle jelét fogja adni irántad való
változhatlan kegyelmének!

--Mindig csak üres ígéretek! viszonzá Bornemissza.

--Figyelj rám! Nem is sejted, minő fordulatok lesznek rövid idő múlva az
országban és kormányzásban. Ő felsége a császár rendkívül féltékeny
uralkodói jogaira, emiatt folytonos viszályban él háza tagjaival.
Testvérei: Ernő és Mátyás főhercegek úgyszólván erőszakkal kezükbe
ragadták a kormányzást és emiatt úgy az osztrák tartományokban, mint
itt, folytonos zavarok és forrongások vannak napirenden, kivált azóta,
mióta Mátyás főherceg egészen kezébe ragadta a magyar ügyek vezetését.
Mátyás főhercegnél tisztelegve, átadám néki ő felsége bizalmas levelét,
melyben azt írta fenséges öccsének, hogy itt tartózkodásom célja
egyes-egyedül az alchymia magasabb titkainak veled való együttes
búvárlása. De ez csak ürügy volt. Láttam az elégületlenséget, a
forrongásokat és belzavarokat, melyek felséges urunk trónját
veszélyeztetik. Első sorban engem akarnak az udvartól eltávolítani,
mert, szerintük, korlátlan hatalmam van a császár felett!

--Igazuk van! Korlátlan hatalommal uralkodói rajta.

--Amilyen fegyverrel támadnak, olyannal védekezünk! A császár
elhatározta, hogy Mátyás főherceget teljesen kizárja a kormányzási
ügyekből! Mivel pedig császári urunk prágai udvarát nem akarja elhagyni,
országai kormányzását azokra a kipróbált híveire bízza, kiktől nem kell
féltenie trónját. Nagy szerep, nagy hatalom és fényes tisztség vár reád,
barátom Lénárd! Hátha még csakugyan felfedeznéd a nagy titkot!! Akkor te
uralkodnál az országban.

--Vagy pedig úgy járnék, mint az ánglius Kelley, kit ő felsége bárói
rangra emelve, kegyeivel halmozott el, de mivel alchymiai titkait nem
akarta neki elárulni, börtönbe vettetett, honnan, midőn menekülni akart,
leesett és nyakát törte--viszonzá Bornemissza gúnyosan.

Páter Julián fejét csóválta:

--Barátod, Hayek Taddeus, az udvari orvos, ugyancsak hiányosan
értesített erről az esetről! Kelley és cimborája Dee, mindketten
közönséges csalók valának!

--Hálátlan vagy, Leonhardus. Tudod, hogy egy alchymista se mehet be
mindaddig a felség alchymiai laboratóriumába, míg te előtted
próbaelőadást nem tart tudományából... és csak a te ajánló leveledre
nyílnak meg előtte a prágai Hradsin kapui.

--Ez ellen nem is panaszkodom! Néha csakugyan érdemes tudósok
dissertálnak és experimentálnak műhelyemben; viszonzá Bornemissza.

--Hagyjuk a vitát! Még fontos megbeszélni valónk van hátra. A te érdeked
azonos az enyémmel! Amint eddig beavattál alchymiai munkálkodásod
titkaiba, úgy teszel ezentúl is. Ezáltal uralkodunk a császáron! Ha
feltalálod a nagy titkot, ezt is közölni fogod velünk, mert jusson
eszedbe, a belőle eredő mérhetlen gazdagságot csak a hatalom birtokában
élvezheted.

E pillanatban egy öreg, meggörnyedt, de nagyon becsületes képű szolga
lépett be a terembe.

--Miért háborgatsz e szokatlan időben, Iván? kérdezte nyersen
Bornemissza.

--Kegyelmes uram, az ötvösmester elküldte az olvasztótégelyeket,
tisztelendő atyaságod futárja pedig útrakészen áll.

--Vidd le a laboratóriumba! A laboráns szítsa fel a kohóban a tüzet és
reszeljen négy uncia rezet, két uncia aurichalcumot finom
porrá--parancsolá.

--Ecce! a futárról egészen elfeledkeztem. Csak néhány sort írok a
rendfőnöknek.

A háziúr leeresztette a porcos íróasztal támláját és egy zárt
faliszekrényből az akkoriban még kevéssé használt papirt véve elő, mellé
helyezte a hattyútollból vágott pennát, a viasszal és selyemzsinórral
egyetemben.

Páter Julián gondolkozva ült az asztalhoz.

--Titkos jegyekben írjam e levelet? Eh, a futár a mi emberünk.

Midőn készen lett, nagy mesterséggel összehajtogatta és átkötözte zöld
selyemszállal, azután talárja alól elővont gyűrűvel lepecsételé.

--Mily különös színű tenta és milyen furcsa formájú írócharta; dünnyögé,
hol a tentát, hol a papirost nézve, azután kisietett a rá várakozó
futárhoz.

A tudós háziúr mint a ragadmányára csapó saskeselyű, sietett az
íróasztalhoz; felemelte az ottmaradt papírlapot és a szekrénybe rejté.

--Majd meglátjuk, tiszta kártyákkal játszol-e, páter Julián, vagy csak
eszközként akarsz felhasználni?!



AZ ÉJFÉLI VENDÉG


Az öreg kulcsár lépett be nemsokára a terembe s egy pecsétes tekercset
nyújtott át urának.

--Csatlós hozta a dullóvári Pethő-kastélyból! Azt beszéli, hogy, Klára
kisasszony kicsibe múlt, hogy a martalócok kezébe nem esett.

--Menj és viseljed gondját a csatlósnak. Lehet, hogy választ visz
leányom levelére. Várakozzék.

Leánya azt írta, hogy sólyomvadászat közben amúgy is nagyon messzire
távoztak a kastélytól, ő pedig kócsagot űző sólyma után vágtatva, a
vadászat hevélyében elszakadt társnőitől és a vidéket nem ismerve,
eltévelyedett a mocsaras erdőségben, hol egyszerre csak martalócok
vették őt körül. Segélykiáltásait, úgy látszik, senki se hallotta, mert
a rablók már jó messzire magukkal ragadták és éppen száját akarták
betömni, midőn pár jól célzott lövés a martalócok közül néhányat
leterített, a bokrok közül pedig több ember rohant elő. A latrok
megfutottak. A szabadítók idegen országbeli kereskedők valának és
társzekereikkel, málhás állatjaikkal az erdőség tisztásán táboroztak. Az
a férfiú, ki legelőször segélyére rohant és rablóját leütötte, inkább
tudósnak, mint kalmárnak látszik, de csak annyit tudott meg róla, hogy
Budára igyekszik s málhái könyvekből és különféle érc- és
agyageszközökből állanak.

Bornemissza elhatározta, hogy még az nap ír Pethő Miklósnak, hogy
leányát biztos kísérettel küldje haza.

Ekkor pedig elővette azt a papírlapot, min páter Julián a levelét írta
és a felszálló gőz fölé tartotta.

Kevés idő múlva a zöldessárga charta majdnem egészen sötétbarnára
változott és midőn a gőz elszállt, a boltozatról aláfüggő
karosgyertyatartó felé tartotta.

Igy látszott meg csak, hogy e különös papir szitaformán át van
lyuggatva.

Hosszú, figyelmes vizsgálat után elégedetten bólintott fejével, azután
kiterítette, végigtörölte valami vörösszínű fluidumba mártott
szivaccsal.

--Pár perc múlva a papir fehér lesz és az írás látszani fog--mormogá s
újra meg újra végighúzta rajta a szivacsot és csakugyan nem telt belé
több pár percnél, a setétbarna szín fehérré változott és előtűnt az írás
fakóvörös betüivel.

Diadalmas mosolygással kezdett az olvasáshoz, hanem a mosolygás
csakhamar lefagyott ajkairól.

--Hát így vagyunk! kiáltott fel kitörő dühvel, midőn elolvasta a
levelet. Még csak nem is játékszer, hanem lépcső legyek a lábaitok
alatt... azután fel akarnátok engem áldozni. Nincs is rosszul
kifundálva!

Hogy is írja csak:

»Bornemissza valamit, titkol, rejteget előttem! Sejteni, hogy felfedezte
az alchymia nagy titkát, vagy lehet, hogy közel jár hozzá. E rejtélyes
és zárkózott karakterű férfiú enormis nagy tudományával, törhetetlen
akaraterejével és nagyravágyásával veszélyesebb szövetségesnek, mint
ellenségnek, mindazáltal nyiltan nem szakíthatunk vele. Ha Mátyás
főherceg kezeiből a hatalmat sikerül kiragadnunk, úgy abba a magas
méltóságba emeljük, hogy az államcsíny minden ódiuma egyedül csak az ő
fejére háruljon és elveszítse, a mi kezeink pedig láthatatlanok
maradjanak! Ellenben pedig, ha a főhercegnek sikerül a kormányzói
hatalmat megtartania, úgy könnyű lesz minden machinatiót, összeesküvés
formájában, egészen az ő nyakába varrni! Akár így, akár úgy forduljon
tehát a kocka, a főherceg rendünknek mindenképen nagy hálával fog
tartozni. Mert az első esetben veszedelmes vetélytárstól, a másodikban
még veszedelmesebb összeesküvőtől szabadítjuk meg. Mert bármi érje is,
vesztét rendünk érdeméül kell feltüntetni, hogy ő hercegsége bennünk
lássa leghasznosabb szövetségeseit és támaszait...

Mindezeknek azonban csak akkor szabad megtörténni,--repetálom ezen
intelmet--ha a nagy titkot az alchymiai tudomány ezen felkentje és
királya megtalálta és velünk közölte, mert viszont e titokkal a világ
mozgatója és emeltyűje: a mindenható arany és gazdagság jut rendünk
birtokába és megalapítja uralmunkat nemcsak a császár, de az egész világ
felett.«

Ezzel végződtek a levél sorai és Bornemissza dühös, szikrázó szemekkel,
lüktető halántékkal járt alá s fel a hosszú teremben, majd egyszerre a
kiülő rostéllyal védett ablakhoz lépve, kibámult a setétségbe, mert
eközben már beállott az est és a terem szögletében álló nagy tokos óra
száraz, egyhangú ketyegésével már nyolc óra felé tolta a mutatót.

--Tudtam, sejtettem, hogy kettős játékot űztök, de ekkora perfidiáról,
ilyen sátáni álnokságról álmodni sem mertem--mormogá, mintha egy künn
álló láthatatlan alakhoz beszélne. De én is hozzátok jártam iskolába,
majd meglássuk hát, melyikünk lesz erősebb! Én ismerlek titeket egészen,
de ti csak félig ismertek engem!

Távoli villámcikázások visszfénye lobbant fel koronként a koromsetét
láthatáron, a lábas óra pedig érces kondulásokkal ütötte a nyolc órát.

Az asztalhoz ment és a lefüggő karosgyertyatartó alá állva, felemelé
jobbját, melyen az abraxas-gyűrü ragyogott.

--Ez a gyűrü az én talizmánom, ez sugallta a levél megszerzését, lássuk,
mit sugall most? és izzó tekintetét a vörös pontokkal hintett sötétzöld
kőbe vésett kabbalisztikus jegyekre szegezé.

Sokáig nézett a kőre, gondolatai rohanva követték egymást és midőn
felemelé szemét, homlokán a redők elsimultak.

--Úgy van. Csak higgadtan kell gondolkoznunk és mindjárt más színben
látjuk a dolgokat... Míg a nagy titok meg nincs találva, addig nem kell
tartanom semmitől... Mától fogva éjet-napot eggyé teszek, isten-ördög
hatalmát segítségül hívom, hogy célt érjek. Holnap újra elkezdem a nagy
művet és folytatni fogom, míg élek és lélekzem, míg vagyonom és hitelem
futja! Bár Trismegistos és Paracelsus szerint két egyformán jártas
adeptus elébb feltalálja a nagy titkot, de hol találjak én hozzám illő
társat, mikor engem tekintenek e szent tudomány első felkentjének? Oh,
bárcsak küldenének egyet a jó vagy rossz hatalmak! Ha maga a Sátán volna
is, örömmel fogadnám.

Az óra kilencet ütött. Barettáját mélyebben fejébe nyomva, a setét
folyosókon átment az első épületbe.

A háromkarú vert ezüst gyertyatartóban égő viaszgyertyák csak a faragott
asztal körül világították meg a boltozatos éttermet, melynek falain és
bútorzatán az egykori fénynek és pompának most már csak fakó,
színehagyott maradványai csillogtak.

A nagy asztalnak csupán az egyik vége volt felterítve.

A tudós csak pár falatot evett s gondolatokba merülve gyurogatta,
morzsolta a kenyér belét s egészen ott feledte volna magát az asztalnál,
ha az öreg figyelmeztető köhögése fel nem riasztja.

Erre kihajtotta a maradék bort a serlegből és felállt.

--Klára a jövő héten hazaérkezik!

--Hála Istennek! Legalább megint élet és derü költözik e magányos házba!
felelte az öreg felcsillámló szemekkel.

--Holnap kilenc órakor pedig elmégysz Izsák tőzsérhez! Megmondod neki,
hogy kétszáz aranyat hozzon magával.

A gazda távozott.

--Megint új kölcsön? Mikor a régiek kamatját is alig bírjuk fizetni!
dümmögte az öreg Iván. A Bornemissza-család dús javai, kincseket érő
arany- és ezüstmarhái már mind odavannak... Semmit se lehet többé
zálogba adni. Csak ez a kastély és egy kis birtok van még! Ha ez is
füstbe megy, mi marad a jó Klára kisasszony részére? Istenem uram, mi
lesz ebből? sóhajtá csaknem könnyezve.

Tompa, elmosódott moraj görgött koronként a távolban, midőn a ház ura
visszatért a bibliothekás terembe.

--Zivatar közeledik! dörmögte, s a könyvespolc fenekéről egy láncos
lakattal lezárt termetes foliánsot emelt ki.

Mielőtt azonban felnyitotta volna, az órára pillantott, melynek
számlapjára a halál csontvázképe volt kaszával és homokórával
felpingálva, köröskörül e jelmondattal: »Harum una veniet, quae tibi
dicet abi!«

--Elég idő jut mindenre! azután felnyitotta a bőrbe kötött vastag
könyvtáblákat:

--Nézzük csak, mit ír Abrahamii Eleazarus ben Peixoto mór alchymista
»Fekete magiájában« a hasonmás által való bűvölésről?

--Trismegistos, Carneolus, Ghirlandius hasonló esetekről írnak. Ki kell
formálni, a fekete magia szabályai szerint, az illető hasonmását
bűvöserejű viaszból és a tagjaiba szurkált gombostűkkel vagy lassú
égetéssel halálra lehet kínozni! Megtegyem-e a próbát az én kedves
Julián barátommal és a rend generálisával? dörmögé kegyetlen
mosolygással. Csak hasonló pénzzel fizetnék nekik, ha megtenném.
Álnokságot álnoksággal! De nem! Addig nem nyúlok a setét hatalmak eme
megrontó fegyvereihez, míg más fegyverekkel tudok küzdeni.

Holnap újra megkezdem a nagy műveletet! Eddigi kísérleteim biztatók
ugyan, miután az anyagon némi transmutatió mutatkozik. De mégis hiányzik
valami. A fő, a nagy titok, az éltető főelem, minek titkát nem bírom
kitalálni... Hermes Trismegistos, Albertus Magnus, Paracelsus és
Villanova, mind azt mondják, oly könnyű, hogy egy asszony, egy gyermek
is elvégezheti a nagy műveletet, csak ki kell találni az életrehívó nagy
elemet. Egyik Arothnak, vagyis ősanyagnak nevezi, másik Szalamandrának,
harmadik sárkánynak és vörösoroszlánnak, de valamennyi más-más titkos
jeleket rajzol utasításaiban! Mit jelentenek e titkos kabbalisztikus
jegyek? Mit azok a csudálatos alakú, rejtélyes értelmű képek munkáikban?
Ezeket nem tudom megfejteni, pedig ezekben rejlik az egész titok!
Valahányszor tanulmányozásukba mélyedek, az éjfél álomhintő csendjében
egész hallhatólag susogja fülembe valami rejtélyes hang: »Ezekben
keresd, ezekben rejlik az arany szalamandráját életrehívó anyag!«
Keressük hát tovább csüggedetlenül, a sivatagban tévelygő vándor
olthatatlan szomjú epedésével!

Amíg ezeket szaggatottan maga elé mormogta, meggyujtá a páros karú
gyertyatartóban levő sárga viaszgyertyákat és a mellékhelyiség egy
elfüggönyzött szekrényéből több nagy könyvet és régi kéziratokat hozott
elő, azután magashátú karosszékét a gyertyák fénykörébe húzva, ezek
tanulmányozásába mélyedt.

Künn eközben koronként heves szélroham süvített végig s meg-megrázta az
ablakok sejtalakban foglalt ólmos üvegkarikáit. Egy földetrengető
rémséges csattanásnál az órára pillantott... Éjfél felé járt az idő és
ebben a percben tört ki egész erejében a zivatar.

A szélvész bőgött, huhogott, a mindenség, mintha lángtengerben lobogott
volna, a földet ingató csattanások és az aláomló zápor zuhogásába a
leomló kémények, beszakadó háztetők döreje morajlott bele.

--Valóságos ítéletidő! Jaj annak, kit útban kap! mormogá kis ideig
kifelé hallgatódzva, azután tovább forgatta a lapokat, különös jegyeket
s idegen szavú jegyzeteket írva egy papírlapra...

A könyvek lapjain egymással küzdő oroszlánok, koronás kígyók,
sárkányszárnyakkal, embercsontokkal teleszórt temetők, ormózatos
tornyok, kripták, koporsók, emberi hullákon lakozó tűzmadarak voltak
élénk szinekkel rajzolva, mindenféle alakú kabbalisztikus jegyek,
lángnyelvek, olvasztó tégelyek, nőfejű szalamandrák és különös alakú
virágok váltakoztak abban.

Bornemissza Lénárd tűnődve nézett e jelekre.

--Idáig csak meg tudom fejteni a jelképekbe rejtett utasításokat...
Egyszerre azonban a meglepetés tompa kiáltásával ugrott fel ültéből.

--Ébren vagyok, vagy álmodom?--suttogá izgatottan.--E könyvnek minden
sorát, minden betűjét már kívülről tudom! Honnan jönnek hát ez
ismeretlen sorok, ez egészen új kikezdés bele? Ez csalékony káprázat!
Hallucináció! Phantasmagoria!

--Itt van! Nem káprázat! Szinte varázslatnak, csudának látszik, hogy
eddig nem vevém észre! tagolá leírhatatlan felindulással és szeme előtt
táncoltak a nyomtatott betűk, amint olvasá:

»Adeptusai az isteni alchymia szent tudományának! Négy szem egy tárgyon,
két elme egy igyekezetben szüli az óhajtott eredményt egynél jobban,
háromnál bizonyosabban! Egyiknek óhajtani, másiknak messze távolban
akarni kell, hogy összejöjjetek. Mikor keressétek, mikor találjátok meg
a nagy titkot, erre én, Hermes Trismegistos, a nagy, az alchymia
felkentje, a nagy titkok tudója, azt mondom: Kettő egyben, egy a
háromban adja az oszthatatlan hetesszámot. Égi jelek támadása előzi meg
jöttét, éjféli zivatar dörgése közt kell érkezni annak, kinek
segédkezése mellett meghallhatod az aranyszalamandra sírását az athenora
tüzében, mert egyiknek kell adni az anyagot, másiknak az ébresztő
lelket... Ez a kulcsa a keresett nagy titoknak, csak én találtam azt meg
egyedül az ősanyag lelkének erejével«...

Ebben a pillanatban kezdte verni a lábasóra az éjfél óráit, a zivatar
pedig tetőfokát érve, dühöngött és ugyanekkor megnyílt a terem ajtaja és
egy idegen lépett be rajta széltől, esőtől csapzott hajjal.

--José Venegas Herrezuelo cordovai adeptus üdvözli Leonhardus
Bornemissza doctor illuminatissimust, tudományos nevén Leonhardus
Sydericust, szólalt meg latin nyelven s mélyen meghajtva magát.

--Ki vagy? Hogyan jössz ide? riadt rá megdöbbenve.

--Nevemet már megmondám! Cordovából jöttem, az alchymia felkentjéhez;
szolgálatomat és tudományomat felajánlom neki! felelé másodszor is
mélyen meghajolva.

Bornemissza egyszerre megrázkódott. Hermes Trismegistos imént olvasott
szavai villámlobbanásként cikáztak át agyán... »Messziről jő... égijelek
támadása előzi meg jöttét, éjféli zivatar dörgése között kell érkezni
annak, kinek segédkezése mellett meghallhatod az aranyszalamandra
sírását.« Ő az, kit az írás rejtélyes szavai jelentenek.

E gondolatra hatalmas alakja rejtélyes felindulástól reszketett, mintha
titokteljes hatalmak jelenlétét érezné.

--Üdvözlégy házamban, szívből óhajtott, szívesen várt vendég! mondá és
forrón megszorítá hideg, nedves kezét.

Az idegen meghajtá magát:

--Mindenekelőtt engedje meg, doctor illuminatissimus, hogy köpönyegemet
letehessem--mondá azután olyan elfogulatlan nyugalommal, mint aki rövid
távollét után jön haza.

Erre a háziúr is higgadt nyugalmat erőltetett magára, de vörösre gyúlt
arca, rejtett örömtől izzó szemei meghazudtolák ezt.

--Bocsássa meg felindultságomat, kedves...

--Nevezzen doctor illuminatissimus, egyszerűen don Josénak, vagy pedig
csak röviden: adeptusának, hiszen egyedüli célom az, hogy az isteni
alchymia titkaiba egy ilyen mester vezessen be.



BORNEMISSZA KLÁRA


--Don José! mondá a tudós, nem mint adeptus, de mint velem egyenrangú
társ fog laborálni... Ép ez okból, hallgassa meg, mi okozá örömteljes
felindulásomat, akarom mondani megdöbbenésemet. Olvasta Hermes
Trismegistos könyvét?

A jövevény bólintott.

--Nos hát, ennek hetvenhetedik lapján, harmadik bekezdésként ez áll.
Szóról-szóra elmondta az olvasottakat, de az idegen csak fejét rázta:

--E bekezdést nem ismerem, pedig többször lelkiismeretesen keresztül
tanulmányozám! felelé határozottan.

--Ugyanezt hittem én is! De kimondhatatlan bámulatomra benne találtam.
Először káprázatnak, illuminatizmusnak hittem! De kézzelfoghatólag benne
vagyon. Itt van, de alig vetett egy pillantást a könyvbe, a bámulat és
elszörnyedés kiáltása lebbent el ajkairól.

A keresett kikezdést, mit kevéssel az elébb kétszer is, háromszor is
elolvasott, nem találta a könyvben.

--De hát álom ez, vagy varázslat?

A jövevény sajátságosan mosolygott:

--Ha nem káprázat, úgy annak a titokteljes hatalomnak csodás intézkedése
ez is, mely engemet a messze Hiberniából kegyelmedhez vezérlett. Három
éjjelen át mindig egyformát álmodtam. Kegyelmedet láttam
laboratóriumában munkálkodni. Ugyanezt a szobát láttam, amint van és egy
titkos hang azt suttogá fülembe, hogy induljak útnak, mert kegyelmeddel
együtt érjük el a nagy eredményt.

Útnak indultam, hogy kegyelmed adeptusává szegődjem. És ki írja le
bámulatomat, midőn a legnagyobb zivatarban a városba érve, ugyanazon égi
jeleket láttam az égen, ugyanazokat a házakat, utcákat láttam, miket
álmaimban. Ez magyarázza meg, hogy idegen létemre, minden kérdezősködés
nélkül, egyenesen ide találtam az éjfél magányos óráiban.

--Csudálatos! Valóban csudálatos! mormogá Bornemissza.

--Lehet, folytatá nyugodtan az idegen, mint két egyforma sympathiának
titokteljes működése hozott össze bennünket. Kegyelmed szintén
vágyakozhatott társ után. A szent alchymiai tudomány ereje ezt azután
olyan ellenállhatatlan magicus sympathiává fejlesztette, hogy közös
vágyaink, messze országok dacára, feltalálták egymást, megnyilatkozának
lelkeinkben és mágnesként összehoztak bennünket.

Bornemissza elragadtatva hallgatá e mély tudományra valló magyarázatot.

--Úgy van! Igy történhetett! Eminenter deducálta kegyelmed--helyeslé
élénken.

A jövevény köszönőleg hajtá meg magát:

--Most pedig engedje meg, doctor illuminatissimus, hogy csekély
személyemről rövid felvilágosítást adjak. Én a Cordovába vándorlott
ősrégi Venegas mór-családból származom, melynek minden tagja az
alchymiai tudományokat művelé. A híres Haly Abbas, Messwe, Rhaseus és
Torbuga tudósok családunkból származtak és szent hagyományként apáról
fiúra szállott az alchymiai tudományok művelése. Egy tudós rokon
oktatott az alchymiában, melynek titkait lankadatlan tudásvággyal kezdém
búvárolni. Érett elmével visszaemlékezve a multra, most tudom csak
megítélni, hogy nevelőatyám mily sok rejtélyes titoknak és
természetfeletti erőknek volt birtokában és tán engemet is beavatott
volna, mert egyetlen leánya: Cynthia mellett én is kedveltje valék, ha
közbe nem jő valami. Ugyanis egyik reggelen felkelve, az athenora tüzét
kioltva, az egész házat pedig üresen találtam. Nevelőatyám, Cynthia és
az öreg szolga eltűntek. Hosszas keresés után csak egy levélkére
találtam, melyben nevelőatyám arról tudósít, hogy az inquisitió üldözése
elől olyan menedékhelyre kellett menekülnie, hova engem nem vihet
magával. Éljek boldogul és a szent tudománynak, ezzel zárta be levelét.

Megfogadtam a szót. Ernyedetlenül buvárkodtam, éjjel-nappal forgattam,
tanulmányoztam a nevesebb alchymisták könyveit, az őseimről rám maradt
kéziratokat, de a nagy titok nem akart kutató elmém előtt felderülni.

Ilyenkor keserű csüggedés fogott el. Botor elmém magában az ars sacrában
is kételkedni kezdett. Csakugyan igaza lenne hát Ateuchus Torquatusnak,
ki azt mondja:

»Jegyezzétek meg magatoknak, ember embert hoz létre, oroszlán oroszlánt,
kutya kutyákat! Ép így aranyat is csak aranyból lehet csinálni. Ez az
egész titok.«

Újra nekifogtam a buvárlásnak, megdorgáltam magamat kicsinyhitüségemért
és magambaszállva, beismerem, hogy egyedül csekély tudományomban rejlik
a sikertelenség titka.

Ekkor buzgó szívvel fohászkodtam a felsőbb hatalmakhoz, mutassanak
társat, kinek segítségével s tudásával elmém megfejthesse, mi eddig
titok és rejtély volt előtte. E fohászkodásomnak sikere lett. A lélek
rejtelmes sympathiája megmutatá a hozzád vezető utat, uram és mesterem,
itt állok előtted, és kérlek, fogadj adeptusoddá, tanítványoddá.

--Nem adeptus, nem tanítvány, de mindenekben társam, alteregom leszel,
te jelekben jött, kiválasztottja a szent tudománynak! Szívből üdvözöllek
e falak között, te régen várt, kedves vendég! Jer, szobádba vezetlek és
pihend ki magadat! szólott karonfogva a vendéget és felvéve a
karosgyertyatartót, útközben felzörgette az öreg Ivánt és megparancsolá,
hogy sietve készítsen egy kupa fűszeres melegbort. A holnapi nap, Horos
tabellája szerint, egyike lévén a climactericus napoknak, haladék nélkül
hozzákezdünk a műveletekhez--mondá és ő is nyugalomra tért.

Másnap azután a laboratóriumban megkezdődött az aranykészítés rejtélyes
munkája.

Bornemissza egy aranyszelencéből bizonyos vegyüléket hullatott az
olvasztótégelybe, melyre a födelet ráforrasztva, meggyujtották az
athenorában a tüzet, melynek negyven napig egyfolytában szakadatlanul
égnie kell majd.

A boltozatos toronyszoba szintén tele volt tetőig érő állványokkal,
melyeken mindenféle szinű vegyiszerek, porok, folyadékok álltak. Óriási
üveg-görebek, lombikok, mozsarak és forrasztótégelyek voltak felhalmozva
egy könyvespolc szomszédjában, ezen túl nagy csukott ajtójú szekrények
és természeti ritkaságokkal tömött polcok következtek, melyek között egy
keskeny, de erősen megvasalt ajtócska vezetett ki a hátsó utcára,
melynek kulcsa egy falbavert szögön lógott.

--A nagy mű megkezdődött. Együttesen vagy felváltva őrködünk az izzítás
felett, ahogy a körülmények engedik--mondá ünnepélyesen a tudós
házigazda. De lássuk csak, nem mulasztottunk-e el valamit?

Ezzel fennhangon olvasni kezdé a kitárt könyvből:

»Miután a tűznek folytonos élesztése által megnyerended a nephriticus
fehér követ, amint fentebb meg vagyon magyarázva, ha vörösszinűre akarod
változtatni, a tűz hevét fokoznod kell. Fokoznod kell a hevek hevéig,
mert a mi bűvös szalamandránk csak a tűz legizzóbb méhéből támad életre,
lángokból táplálkozik, s nem féli a tűz erejét«...

--Az avatatlanok előtt ez is eléggé rejtélyes magyarázat, szólott, midőn
elvégezte az olvasást, de mi tisztában vagyunk az értelmével... Hanem
most következnek azok a titkos kabbalisztikus jelek és jelképes alakok,
melyekben a tulajdonképeni lényeg rejtőzködik! Az a kérdés tehát: a
transmutatio titka van-e ezekben elrejtve, avagy pedig az izzítandó
anyagok alkatrésze? Ezt kell legelsőbben is kitalálnunk, tisztelt társam
és vendégem, don José Venegas de Herrezuelo!

--Nem jobb lenne, ha mindegyikünk magában elmélkednék? Én itt a
laboratóriumban, kegyelmed pedig a bibliothecában. Három nap múlva aztán
egybevetjük elmélkedéseink eredményét!

--Megkísérthetjük!

--Úgyis az a szabály, hogy úgy mondjam, törvénye az alchymiának; »a
fiatalabb társnak kötelessége éjjel-nappal őrködni a tűz felett...« Ez
őrködést tehát egyszersmindenkorra magamnak vindikálom! Az athenora
búgásánál könnyebben esik az elmélkedés!...

Bornemissza bólintott.

--Úgy legyen!

A kitűzött három nap elteltével a házigazda nem győzte bámulni
vendégének nagy készültségét és tudományát, az első hét végén pedig már
annyira megszerette ezt a rejtélyes és magábazárkózott természetű fiatal
embert, hogy legféltettebb titkaiba és terveibe is beavatta, amit eddig
egyetlenegy emberrel sem tett meg a világon.

--Mindabból, miket elmondék, láthatod, kedveltem, hogy csak a kincs, a
gazdagság az egyedüli uralkodó a világon. E sárga Mammon a világnak a
lelke.

A fiatal alchymista gondolkozva húzta össze sűrű, szénfekete szemöldeit:

--Egy kételyem van, atyám és mesterem! Hermes Trismegistostól kezdve az
alchymia nagyjai óvnak mindenkit attól, hogy az arany és meggazdagodás
mohó vágyával ne keressék a nagy titkot.

--Ne félj! A tudomány igaz szeretetével párosuló igyekezettel, jó és
nemes célokra, minők a mieink is, szabad az aranykészítés titkát
keresni. Lásd, én mint apa, azon iparkodom, hogy egyetlen leányomat
szerencséssé tegyem, miután más úton vagyont nem hagyhatnék neki.

--Azt hivém, nincs senkije se kegyelmednek?

--Egy leányom van! Szeretett hitvestársam, az ő születése után pár évre
elhalt és én éltemet a tudományok és gyermekem nevelése között osztám
meg!--felelé, s azután megindult az ajtó felé, mert ugyanebben a
pillanatban megszólalt a reggelire hívó csengetyű hangja.

Bornemissza alig hogy az asztalhoz ült, a szúrágta diófa-táblákkal
borított étterem ajtaját nagy zajjal felrántották és egy fiatal hadnagy
csörtetett be a fekete-huszárok egyenruhájában.

--Adjon Isten jó reggelt, Lénárd bátyám! Hát kegyelmed ilyen nyugodtan
reggeliz, vagy tán nem is tudja?--kiáltá csodálkozva...

A tudós nagyon fagyosan fogadta a vendéget.

--Nos hát mi baj? kérdé hidegen...

--Tárogatossy Bibiána úrasszony hozta a hírét, hogy Klárát a martalócok
elrabolták. Csak Isten különös kegyelméből menekült meg.

--Tudom és intézkedtem már, hogy biztos kísérettel mielébb jöjjön haza!
viszonzá hidegen.

--Klára hazajő? kiáltá örömmel.

Bornemissza kedvetlenül ráncolá össze homlokát s még fagyosabb, még
elutasítóbb hangon felelé, mint az elébb:

--Azt nem tudom, de néked sem szükséges tudnod.

--Bátyám, e felelet!--kiáltá felfortyanva s villogó szemekkel.

--Amit egyszer kimondok, nem szoktam megmásítani--volt a szigorú válasz.

A fiatal katona pár percig szótlanul ült helyén, azután szelid hangon
folytatá:

--Bátyám, én igazán szeretem Klárát, és ő is szeret engem--miért tagadja
meg hát tőlem?

--Az okát már megmondtam!

--Lénárd bátyám, ne legyen olyan engesztelhetetlen, az Isten áldja meg!
Kegyelmed nevelt fel és oktatott kicsiny koromtól fogva. Klárikával
együtt nőttünk fel, mint testvérek. Tudóst akart belőlem faragni, de
hát...

--Mindenhez van hajlama, tehetsége az embernek, csak akarat és kitartás
kell hozzá--szakította félbe szárazon.

--Nem, Lénárd bátyám. Nagy tudós, philosoph létére tapasztalhatta, hogy
kemény fejem, egyszerű eszem van. Minden szenvedélyem csak a mozgalmas,
kalandos hadi pályához vonzott. Irtóztam a könyvektől és a vegytani
konyha titokteljes gőzeitől... Hírnév, harci dicsőség után epedtem és
ennek a hatalmas vágynak, ennek az emésztő akaratnak nem tudtam
ellenállani... és midőn beléptem a seregbe, kegyelmed tüstént lemondott
a gyámságról, általadta vagyonomat és kitiltott házából... Azóta
haragszik rám, ezt nem tudja megbocsátani? Olyan nagy vétek ez?

--Nem csak ez! Akaratos, önfejű vagy, dacos és vakmerő a végletekig. E
gyermekkori hibáid mellé a hadi élet tékozló, könnyelmű vágyakat,
mértéktelenséget, fékezhetlen, civakodó természetet oltott beléd. Az
imént mondád, hogy emésztő akaratodnak, hatalmas vágyaidnak nem bírtál
ellenállni. Magad fölött mondtál ezzel ítéletet.

A fiatal hadnagy harag- és méltatlankodástól égő arccal ugrott fel
helyéről:

--Bátyám, ez nem igaz! Bárki beszélte, hazugság! Mondd meg a hitvány
rágalmazó nevét, hadd vonjam felelősségre--kiáltá villogó szemekkel,
miközben akaratlanul kardjához kapott.

--Mérsékeld magadat, István! Ne feledd, ki előtt állsz! A város nagy, de
még se olyan nagy, hogy hire ne menjen azoknak, kik a hegedősök és
timborások társaságában reggelig devernyáznak a bor mellett, kocka- és
kártya-játékon pazarolva a pénzt. Azt hiszed, be tudod fogni a hír
száját, hogy szerteszét ne vigye, midőn egy árkolájtisztet halálra
sebesítesz, egy másiknak halálos szúrást adsz, a harmadikat, negyediket
pedig összevagdalod.

--Megsértettek! Becsületes párbaj volt mind! Az én életem épp úgy kockán
forgott, mint az övék--vágott közbe dacosan.

--Ti párbajnak nevezitek, de ennek gyilkolás a neve!

--Bátyám, hát csakugyan megtagadja tőlem Klára kezét? kiálta
fellázadtan.

--Meg! Azután mire, tán hadnagyi zsoldodra akarnál megházasodni? kérdé
gúnyosan.

--Kis birtokom még megvan! Különben Klárának sincs semmije.

--Egy koldusból ne legyen kettő!...

--Híven szeretjük egymást. A mindennapi meglesz, hiú pompára pedig se
én, se Klára nem vágyakozik! Bátyám, ne tegyen bennünket boldogtalanná,
hiszen egykoron kegyelmednek a vágya is az volt, hogy egymásé legyünk...
és örömmel látta, hogy testvérként szerettük egymást...

--Éppen mivel testvérként ragaszkodtatok egymáshoz, könnyebben feleditek
egymást. Fiatalkori rajongás, megszokás, hamar elmúlnak s rajta is
leszek, hogy elmúljanak. Akaratomat tudod, egy szót se többet róla!
viszonzá keményen... Vendégemet és adeptusomat hallom közeledni.

Az ajtó azonban ugyanekkor már megnyílt s belépett rajta az adeptus.

A két fiatal először meglepetve bámult egymásra, de e meglepetés hideg,
ellenséges tekintetté változott a bemutatás alatt, mintha ösztönszerűleg
megérezték volna, hogy rövid idő múlva engesztelhetetlen és halálos
ellenségek lesznek.

A spanyol azonban tiszteletteljes, mély meghajlással üdvözölte, mint a
ház rokonát, István ellenben őszinte, tettetni nem tudó egyenes
természetével, tartózkodólag és barátságtalanul. Azután haragtól sajgó
szívvel távozott.

--Megint egy idegen jött-ment! Ezeknek áll a világ!

A folyosó végén az öreg Ivánt találta, ki bizalmas örömmel mosolygott
reá már messziről.

--Iván apó, mondd meg, mikor jő vissza Klára?

--Nem tudom, Pista úrfi, igazán nem tudom! felelé az öreg fejét rázva.

--Ha megtudod, mindjárt értesítesz, úgy-e? Tedd meg, apókám, az isten
áldjon meg!--kéré, az öreg kezét szorongatva.

Az urak akkor keltek fel a reggelitől.

--Már csak megkérdezem, mi a baj? Illuminatissimus jóformán alig
érintette a reggelit. Tán rosszul érzi magát, avagy rossz híreket
hallott öccse urától? kérdé a vendég lágy, behizelgő hangján.

--Mindkettőben vala részem! válaszolá a tudós kedvetlenül. Főfájás és
borzongások kínoznak már pár nap óta! De most csak a tűzre legyen
gondunk!

A rosszullét majd csak elmúlik.

De bizony nem múlt el, mert pár napra rá a tudós komolyan megbetegedett
és ágyba került, de a fiatal spanyol olyan kitartó gondossággal ápolta,
hogy az öreg Iván nem győzte eléggé magasztalni.

Bornemissza hálásan nyújtá feléje lesoványodott jobbját:

--Mivel háláljam meg néked mindezeket, fiam és kedveltem? szólott
megindultan.

--Legnagyobb jutalmam az, hogy kegyelmed meggyógyult!

--Hát az athenorában nem aludt-e ki a tűz?

--Nem!

--Hányadik nap már ez, kedveltem?

--A harminchetedik, mesterem!

--Három hétnél tovább voltam tehát beteg, mormolá... és midőn később
elszunnyadt nagy karosszékében, álmában is csak ez kisértett fejében,
mert szaggatottan mormogá: »Leo ruber, a tinctura rubedinis, a vörös
sárkány, a nagy elixirium, bőgjön, dohogjon az athenora« és más efféle
alchymista kifejezéseket.

José megnyugodva távozott mellőle, hogy felszítsa az athenora tüzét...
és a lábbadozó csak arra a tompa dübörgésre riadt fel, mely
mennydörgésként recsegtette meg az ablakok ólomba foglalt üvegkarikáit.

Éppen csengetni akart, hogy a zaj okát megtudakolja, midőn az ajtó
hevesen feltárult és egy őzkarcsú lányalak repült a karjaiba.

--Atyám, kedves jó atyám, te beteg voltál! Hála Istennek, végre itthon
vagyok és ápolhatlak! Óh, hogy én nem voltam melletted! Sokat szenvedtél
úgy-e? és elébe térdelve, átölelte karjaival és sírt és kacagott
egyszerre, az öreg Iván pedig szintén szemeit törülgetve, vele sírt,
vele nevetett a hátuk mögött.

--Beteg voltam, lányom és csakis vendégünk szorgos ápolásának
köszönheted, hegy életben találsz. Óh, milyen kitűnő egy jeles ifjú ez,
ha fiam, tulajdon vérem volna, se tudnám jobban szeretni.

--Ki ő? Hol van hát? kérdezé Klára várakozásteljesen, de ugyanebben a
pillanatban a váratlan meglepetés sikolya röppent el ajkairól, mert a
belépőben ráismert arra az idegenre, ki őt a martalócok kezei közül
kiszabadította.



A CAPUT CORVI.[1]


[1] Hollófej.


--Ime, leányom! itt van vendégünk és gondos ápolóm: José Venegas
Herrezuelo.

--Atyám, ő az, kiről írtam! Az én bátor megmentőm!--kiáltá Klára s kezét
nyujtotta feléje üdvözletül.

--Mily csudás véletlen! És te egy szóval sem említéd?--fordult a tudós
is hozzá, de a spanyol még mindig mereven állt helyén és halálsápadt
volt az arca.

Csak újabbi megszólításra, akkor is, mintha álomból ébredne, tért
magához. Zavartan hajtá meg magát és alig merte érinteni ujjai hegyével
a felé nyujtott kezecskét.

--Szívemből köszönöm, mit atyámért tett! Legyünk igazi jóbarátok! mondá
Klára.

Josénak ki kellett sietnie, hogy magához térjen, hogy összeszedhesse
eszét és akaratát. Mintha kergették volna, menekült a laboratórium komor
magányába.

--Mirevaló hát a bölcsek minden tudománya, a sok mélységes kutatás?
Mirevaló az a buvárkodás, melynek egész életét áldozta, ha egy
tekintetre halomra tud dőlni minden? gondolkodott kábultan, megdöbbenve,
miközben homlokát az oszlop nyirkos, hideg kövére hajtotta, mert érezte,
hogy ennek a lánynak egyetlenegy szavára, tekintetére megtenne,
félbehagyna, megtagadna mindent, meg multját, jövőjét.

Még sokáig állt volna ott, szemét behunyva, mindenről elfeledkezve és
csak az athenora pattogása riasztotta fel... Odasietett és megrakta a
leégett tüzet, aztán nyugalmat erőltetve magára, visszatért a nappali
szobába.

Lassan lépdelt felfelé a lépcsőkön, hogy önuralmát teljesen
visszanyerve, nyugodt elfogulatlansággal találkozhassék Klárával.
Csakhogy Klárát már nem találta ott.

--Jó, hogy jössz, kedveltem! Nem tudod, hol csavarog az a vén, mihaszna
Iván? Most nincs itt, mikor legjobban kellene! zsémbelt boszúsan a
tudós.

--Nem láttam, mesterem! De, ha valamiben szolgálatodra lehetek, én is
megteszem! felelé José.

--Fiam, az öröm jobban gyógyít Vesicatorius doktor uram minden
medicinájánál... Örvendek, hogy leányom megjött, de még jobban örvendek,
hogy öt rövid nap múlva az izzítás be lészen fejezve. Mondd őszintén,
remélsz-e valamit?

--Egész sikert nem, de biztató jeleket igen!

--Én is ebben hiszek, mert ahogy az imént elszunnyadtam, álmomban a
vörös oroszlánt láttam csudálatos ragyogásban. Ez jó jel!

--Valóban az! viszonzá szórakozottan a spanyol, mert amint beszélgetés
közben az ablakhoz állott, egyszerre csak az öreg Ivánt látta nagy
sebbel-lobbal hazaérkezni, ki nagy óvatosan valami levélformát mutatott
a folyosóra lépő Klárának.

--Hol kószálsz? förmedt Ivánra ura, midőn kis vártatva megjelent a
szobában.

--A pincében az ászok-fákat cseréltük ki! felelte erőltetetten az öreg,
kopasz homlokát törülgetve.

--Ez az ember hazudik! De miért hazudik hát? Ebben valami titoknak kell
lenni, gondola José. Este a vacsoránál annál jobban feltűnt neki Klára
szótlansága, ki sápadtan és szomorúan jött haza a délutáni ájtatosságról
és a vacsoránál alig nyúlt az ételhez.

--A délelőtti levél és e szomorúság összefüggésben állanak egymással!
gondolá a spanyol.

Klára szobájába ment. Itt nem kellett félnie a kiváncsi pillantásoktól,
hanem átadhatta magát azoknak a szomorú gondolatoknak, melyek csakugyan
összefüggésben voltak az öreg Iván által hozott levéllel.

Ugyanis az öreg kulcsár, igérete szerint, rögtön értesítette a
hadnagyot, ki erre a délutáni ájtatosság után, a kápolna hársai alatt,
találkozott Klárával, és elmondotta neki az apjával történt
beszélgetést.

Klára elszomorodva hallgatá, de látva unokatestvére heves elkeseredését,
türelemre intette:

--Várjunk! Ismered atyám természetét! Ha ellenkezünk vele, annál inkább
nem fog engedni.

--Várjunk! Meddig várjunk? Úgy látszik, neked nem esik nehezedre!
szakítá félbe haragosan.

Klára fájdalmas, szemrehányó tekintettel nézett rá.

--Klára! Mondj valami vigasztalót, ha tudsz! Mit tegyünk?

--Szeretnék valami megnyugtatót mondani, de most jöttem haza, így nem
tudom, mik történtek, mi kedvetleníté el atyámat ellened? Kellett
valaminek történni, míg távol valék! Én majd megtudom: mi az! Legyünk
addig türelemmel, István! Igaz, hogy atyám szavának áll, de amit tőlünk
megtagadott, egy harmadik kérésére meg fogja tenni.

István kétkedőleg csóválta fejét:

--Ki lesz ez a harmadik?

--Aki nekünk jóakarónk, atyánknak pedig kedves embere! Ilyen
szövetségest kell találnunk! És ez Pethő Miklós urambátyám!

--Ezt jól gondoltad! Milyen okos kis fejed is van Klárikám! enyelgett
István, kinek a reménnyel együtt jókedve is visszatért, midőn azonban a
beszélgetés folyamán megtudta, hogy a szabadító nem más, mint a
Bornemissza-ház jelenlegi vendége, jókedve végkép odalett.

--Atyád egészen szerelmes abba a setétképű idegenbe! Én pedig gyűlölöm!
kiáltá hevesen.

Klárát annyira meglepte, hogy mitsem tudott felelni e váratlan
felfedezésre.

--Csak most jöttem meg... nem tudok semmiről!

--Elhiszem, hogy nem tudod! De kérdezd csak az öreg Ivánt, az majd
elbeszél mindent... Azt is elmondja, hogy ő azt hiszi, atyád neki szánt
feleségül.

Klára majdnem felsikoltott:

--István! István, ijesztgetni akarsz!

--Fogadd meg nekem! Klára, esküdj meg, hogy kerülni fogod, mint a mérges
kígyót és nem beszélsz vele! sürgeté hevesen, midőn a lány arcára húzta
fátyolát, hogy távozzék.

--Ezt anélkül is megtettem volna! felelé, midőn elváltak.

Szomorúan, bánatosan ment haza. Az estebédnél észrevette José fürkésző
pillantásait, a történtektől amúgy is felizgatva és elkeserítve,
igazolva látta István figyelmeztető szavait és gyanuját, mely e perctől
kezdve az ő szívébe is annyira befészkelődött, hogy megszabadítását és
háláját feledve, félni kezdett e rejtélyes arcú embertől. Kerülte az
idegent.

--Meg kell tudnom, mi okozta e rögtöni változást? dörmögé José
összeszorított fogai között, midőn a türelmetlenségtől égő tudós az ő
karjaira támaszkodva ment a laboratóriumba, mert a negyven nap elmúlt és
az izzítás be volt fejezve.

--Feszítsd szét a tégely fedelét! Lássuk, mit rejt magában!-vszólott az
izgatottságtól alig érthető hangon.

José odalépett az athenorához, melyben tegnap éjfélkor közösen oltották
ki a tüzet, és ő sem tudta megállani, hogy kezei az izgatottságtól ne
reszkessenek, midőn lefeszítette a grafit tégely fedelét.

Bornemissza Lénárd visszatántorodott, mert az olvasztótégely fenekén
csak fekete, lyukacsossá olvadt anyag setétlett.

--A caput corvi! vagyis a fekete hollófej! mormogta csüggedten. A fekete
holló győzedelmeskedett és elnyelé a mi vörös sárkányunkat... Valami
hibát követtünk el? De hát miben hibáztunk? Véremet adnám e titokért!
kiáltá csaknem szilajon.

--Valóban nem mulasztottunk el semmit! Paracelsus, Arnoldus Villanova és
Valentinus Basilius előírását követtük az anyagnál, Geber, Gorgonides,
Lullus Raymondus szerint izzítottuk és Hermes Trismegistos titkos
tractatusai szerint különös figyelmet fordítottunk a magisteriumokra! és
mégis, mégis... mormogá José kedvetlenül.

--Add ide Albertus Magnusnak a könyvét és Paracelsus »Summa perfectionis
magisterii« című munkáját! szólott a tudós mogorván, azután mohón
levelezni kezdé a foliánsok avatag lapjait... José pedig annyira
elmerült gondolataiba, hogy a tudósnak csakis harmadik, türelmetlen
kiáltására kapta fel zavartan fejét...

--Micsoda napon kezdtünk a művelethez?

--Hétfőn!

--No látod, itt a hiba! Nekünk Jupiter napján, azaz csütörtökön kellett
volna munkához kezdeni, nem pedig hétfőn, a hold napján! E napnak
nyirkos hidege megölte tüzünk flogisztonját az athenorában és
szalamandránk nem tudott megérlelődni! Albertus Magnus, Synesius Aper a
Sydericus ettől különösen óvnak! Hogy is tudtunk erről megfeledkezni!

--Bámulom illuminatissimus mély tudományát! hizelgett bámuló lelkesedést
tettetve José.

--Anthurius Chrysos, a dies Solist, azaz a vasárnapot is ajánlja, de
maradjunk csak a dies Jovisnál, azaz csütörtöknél. Ma van dies Saturni,
azaz szombat, tehát még öt napunk van. Készíts elő szorgosan mindent és
vedd elő a legnagyobb új tégelyt.

--És ha megint nem lesz eredmény? kérdé halkan az adeptus. Bornemissza
Lénárd felugrott. Hatalmas alakja egész teljében kiegyenesedett és setét
szemeiben a rajongás izzó lángjával felelé:

--Újra kezdjük és megint újra, mindaddig, míg a nagy titok kulcsa
kezünkben nem lesz! kiáltá megtörhetetlen eréllyel... Véremet, életemet
adnám a sikerért... De nem! Erős a hitem, hogy megtaláljuk! Te vagy erre
vélem kiválasztva! A jelek nem hazudnak! Egy minden földinél erősb
hatalom segít bennünket!

Josét e rajongó szavak szintén magukkal ragadták. Sápadt arca kipirult,
mélyen fekvő szemei idegenszerű lángban égtek.

--Igen, győzni fogunk! És ha kell, magukat a setét hatalmakat is
segélyre kényszerítjük, hogy görebünkben izzék az a rejtélyes anyag,
melyből az élet fájának nőni kell! Görebünk fenekén ott fog csillogni az
a csudás erejű biborpiros kő, mely az Oriens minden kincsével eláraszt
bennünket, mely napként fénylik és a hitvány ércet nemes arannyá
változtatja, örökifjúságot, bölcsességet ad birtokosának, minden
betegséget meggyógyít és minden földi embernél hatalmasabbá,
mindentudóbbá teszen! kiáltá rezgő, de meggyőződésteli hangon.

--Úgy legyen! A tudomány igaz heve szólott belőled! Most pedig kisérj
fel, mert még erőtlen vagyok, azután tedd meg az előkészületeket. José
készséggel nyujtá karját, de a tudós csak vállaira támaszkodva lépdelt
fel a lépcsőkön...

--Valóban minden nappal nélkülözhetlenebbé válsz, kedveltem! mondá
nyájasan, midőn a nappali szoba ajtaja elé értek, melynek egyik utcára
néző ablakfülkéjében Klára üldögélt a himzőráma mellett.

Az ajtónyílás zajára meglepetten fordult vissza és mosolygott atyjára.

Midőn azonban Josét is megpillantotta a háta mögött, sebesen
összekapkodta a selyemmotringokat és elhagyta a szobát.

José boszúsan harapta össze ajkait, midőn azonban a nyitva feledett
ablakon át a tovasiető unokaöccs alakját megpillantotta, egyszerre
sejteni kezdé az eddig nem értett dolgokat.

Lehajtott fejjel ment ki a szobából, az összekötő lépcsőzetnél azonban
megállt s rövid töprengés után magához intette az egyik férficselédet,
ki egyúttal a ház mögötti kertet is gondozta.

Egy aranyat vett elő tarsolyából.

--Nesze! Nem kívánok érte egyebet, mint hallgatást és az igazságot.
Ismered a ház urának unokaöccsét, Véglyessy Istvánt, a hadnagyot? Mit
tudsz róla és Klára kisasszonyról?

--Nincs ebben semmi titok, tudós uram, hiszen a nagyúr kiskoruktól fogva
egymásnak szánta őket! Nem is tudom, miért halogatja hát a lakodalmat,
mikor úgy egymáshoz illenek? Sétálgatnak a kertben.

José szívébe megint belenyilalt valami.

--Melyik kertről beszélsz? kérdé tompán.

--Hát a miénkről!

--Jól van! mondá, s lement a laboratóriumba és heves léptekkel sokáig
járt fel-alá.

Sápadt, merev arcán egy mozdulat se árulá el, minő gondolatok forrongnak
agyában, midőn a márványlapokra betűző napsugár egyszerre csak megállítá
gépies járkálásában.

Keresni kezdé: hol hatolnak be a nap hirtelen el-eltünő, majd megint
előtámadó sugarai? És csakhamar felfedezé az eddig észre nem vett és
mindenféle lommal telerakott kis ablakot.

Odatámasztotta a kézi hágcsót és nagynehezen kinyitotta a portól és
pókhálótól megvakult ablakfiókot. Egy rozmaring- és levendulabokroktól
illatozó kertet látott maga előtt.

Abban a percben egy arra suhanó szellő meglebbentette a torony falát
beszövő repkényindákat, melyeket a mult éjjeli vihar amúgy is letépett
és a szellősuhanásra újra végigcikázta a napsugár a torony setét
belsejét. Ebből aztán kitalálta, miért nem vette észre eddig a kis
ablakot.

Leszaggatta a repkényindákat, betette az ablakot, azután tekintete végig
siklott a különböző nagyságú fényfogó- és gyujtótükrökön.


       *       *       *


--Mivel töltöd a délutánt, kedveltem? kérdé tőle ebéd után nyájasan a
tudós.

--Albertus Magnus és Basilius praescriptióit elemezem! felelte, de e
helyett, amint leért a toronyszobába, felhágott a kis ablakba és le nem
vette égő tekintetét Klára alakjáról, ki a nagyhatású magyar
királyné-víz készítéséhez rozmaringleveleket és levendulavirágot
szedegetett a kertben.

Sokáig ült ott, de elnézte volna tán az örökkévalóságig, midőn a
liciummal benőtt kerítés mögött léptek zaja hallatszott.

Ragyogó szemekkel ugrott fel a lány és sietett a kis eldugott ajtó felé,
melynek furfangosan készült fazávárát egy ismerős kéz jártasan
félretolta.

--Úgy van, úgy, mint a kertész beszélte, dörmögte a spanyol. A nap még
fent járt és a deli szép pár, aranyos sugárözönbe burkolva, a
hársfavirág és levendula illatától átfült légben sétált a bokrok között.

Csak akkor távozott lesőhelyéről, midőn István elbúcsúzott, Klára pedig
visszatért a házba.

Az estebéd végével annyira sietett, hogy még a tudósnak is feltűnt, de
azt adta okul, hogy még fontos végezni valója van a laboratóriumban és
csakugyan amint leért, nekiállva a reszelésnek és forrasztásnak, egy
sajátságos alakú szekrénykét állított össze és midőn minden
elcsendesült, éjféltájban kinyitotta a toronyajtót és a szűk
mellékutcácskán át a kertbe osont.

A sötétben nem lehetett látni, mit motozott a kis ablak felett, csak a
repkényindák zörögtek, ropogtak folytonosan, míg végre pár tompa
kalapácsütéssel bevégezve munkáját, pihenni tért.

E naptól fogva azonban minden alkalmat megragadott, hogy Klárával
beszélhessen, de a lány mindig kikerülte, míg végre egyik nap olyan
szokatlan időben nyitott a nappali szobába, hogy Klárának nem maradt
ideje a távozásra.

--Klára, az első nap barátságát ajánlotta fel, miért lett ellenségemmé?
kérdé olyan hideg és nyugodt udvariassággal, hogy a lány meglepetve
pillantott rá, de nem felelt.

--Nem akar felelni?

--Jó, hát felelek! Mit akar tudni? kérdezte hidegen.

--Miért gyűlöl?

--Nagyon hizeleg magának, ha azt hiszi, hogy gyűlölöm--felelé megvető
hangon. És most eresszen, hadd menjek ki--parancsolá villogó szemekkel.

Josét ostorcsapásként érintették e szavak, de azért egy vonása se
változott meg.

--Nem akar, mert nem tud felelni, Klára! Ön igért barátságot nekem, e
barátságot azonban csak én tartom meg!

--Szép barátság! tört ki a lányból haragos keserűséggel. Elidegeníti az
apát leányától és vérbéli atyjafiától!

--Kitől, Klára, kitől?

--Unokatestvéremtől!

--Ki az? Nem ismerem! felelé José csudálkozással...

--Véglyessy István huszárhadnagy! Atyámnál látta őt, tehát ismeri!

--Ah, hát ő róla beszél?

--Igenis, ő róla! Ő nekem gyengéd és jó testvérem vala, mert kiskorától
fogva együtt nevelkedtünk és atyám is fiaként szerette. Most pedig...

--Tehát ő vádol engem? kérdezé José szelid szemrehányással.

--Nem ő! Nem ő, hanem a körülmények! viszonzá dacosan, hanem szavai már
nem hangzottak olyan kíméletlenül és támadólag.

--Mily fájdalmas az, ha az embert így félreismerik. Hanem egyet elárult,
Klára! Elárulta magát! Unokatestvére önnek több és drágább egy jó és
gyengéd testvérnél! Sokkal több önnek! mondá komolyan...

--És ha csakugyan több volna? mondá őszintén.

--Akkor bennem találja legigazabb barátját! Miben segíthetnék, Klára?
mondá olyan igaz, rokonszenvtől meleg hangon, hogy Klára megszégyenülve
nézett rá.

--Ön! Ön barátunk? Segíteni akar? dadogá a kétely és remény között
ingadozva...

--Mondja, miben segíthetek? Mondjon el őszintén mindent.

--Ah, hát csakugyan segíteni akar! És szép szemei a legmélyebb hálától
ragyogtak.

--Mindent megteszek boldogságáért, Klára, de türelmesnek kell lennie!

--Ha reményünk van, akkor tűrni, várni is tudunk!

--Tudja miben munkálkodunk! úgy-e, de azt még úratyja se sejti, hogy a
célhoz már közel vagyunk; csak pár hó, tán egy rövid év, és a nagy titok
a mienk!...

Atyja életét áldozná a sikerért, mert ez minden vágya és óhajtása! Én
megadom azt neki! jutalmul pedig az önök boldogságát kérem tőle! Klára,
jó lesz ez így?

--Oh, barátom! Mily jó és nemes ön, barátom!... de istenem, ön beteg,
hisz kezei remegnek és forrók!

--Semmi bajom! Semmi! Ne aggódjék!

--Oh, akkor jól van! Akkor bocsánata mellett még egyet kérek, barátom!
Ajándékozza meg barátságával Istvánt is! Ha tudná, mily nemes, őszinte
lélek ő!

--Úgy legyen, mint kívánja. Az ön barátai az enyémek is, Klára! és olyan
igaz, olyan biztató tekintettel nézett rá, hogy a lány boldog, ujjongó
szívvel távozott a szobából.

Amint azonban az ajtó betevődött, eldobta az álarcot.

Arca eltorzult, szemei féktelen, emésztő gyűlölettől lángoltak.
Kacagott.

--Nehéz játék volt, de sikerült!... A barátság álarca alatt minden
tervükbe be fognak avatni s így szépen a magam javára fordíthatok
mindent!



NOSTRADAMUS TÜKRE


José éppen az utolsó darabját tömögette annak a sárgásszínű tűzálló
anyagnak az olvasztó tégely köré, amivel ezt az athenorába falazzák,
midőn Bornemissza belépett a toronyba.

--Páter Julián írt! Ő felsége a császár neheztel, mivelhogy jó ideje nem
küldtem tudósítást alchymiai kutatásaim eredményéről. Meg kell tennünk!
Vállalkozol erre, kedveltem, nehogy a nyakunkra jöjjön, vagy küldjön
valakit?

--Készséggel, mester!

--Azt írja továbbá, hogy a Mátyás főherceg letevését célzó államcsíny a
legjobb úton halad! Magyarországi párthíveiből a legbefolyásosabb
főurakat sikerült tőle elhajlítani és részünkre megnyerni, engem pedig
máris, mint a legmagasabb hatalmi polcon álló egyéniséget üdvözöl és
szerencsét kíván-- --hahaha!

José megütközve nézett rá.

--Bámulsz e hahotán, miután a kacagás nem szokásom, úgy-e? Nem is
jókedvemből nevetek. A risus sardonicus ez, a hazugság, képmutatás és
perfidia nagymestere felett, ki nem más, mint az én jóakaró barátom:
páter Julián.

--A császár gyóntatóatyja?

--Úgy van! Ez az ember a legveszedelmesebb cselszövő! E levele valóságos
momento mori reám nézve. Készülődjünk a nagy munkához. Déltájban
félretették a könyveket és Bornemissza megint elővette a titokteljes
aranyszelencét, s tartalmának egy részét az athenorába hintette.

--Vajha ezúttal munkánk sikeresebb lenne! szólott, midőn José ráilleszté
és lezárta az olvasztó tégely fedelét. Pont délben meggyujtották az
athenorában a tüzet, melynek élesztését megint José vállalta nap-nap
után magára, alkonytájban azonban otthagyta az izzítást, tudományt és
mindent. A kertben sétáló Klárát és Istvánt leste.

Egy este azonban kitört belőle a rejtegetett, visszafojtott szenvedély:

--Nem! Ezt tovább nem bírom nézni! Szekrényéből pedig, melynek kulcsát
mindig magánál hordozá, egy keleti munkára valló különös alakú tükröt
vett elő.

--Cynthia ajándéka! Ah, ő engem testvérként szeretett! mormogá, bársony
ujjasával végigtörülve a fényes lapot, melyből saját halálsápadt arca
nézett rá vissza.

--Holnap! Holnap az öregnek is meg kell vallanom, mi a célom.

Másnap azzal az örömhírrel állított be házigazdájához, hogy az
izzításnál biztató jeleket vett észre, ami az agg Bornemisszát olyan
kimondhatatlan örömre gerjeszté, hogy fiatalos frisseséggel rohant le a
lépcsőkön és majdnem a nyakába borult.

Különös faragványú székébe ülve, ragyogó szemekkel figyelt minden szóra
és észre se vette, hogy a ravasz José ügyesen másra terelte a beszédet.

--Zanardelli, a kalmár, a mult hét végén megérkezett és sok
interesszátus dolgot hozott magával Velencéből!

--Én is adtam neki kommissiót egynémely arcanára, de eddigelé még nem
jelentkezett--felelé a tudós boszúsan.

--Nem jelentkezhetik, miután egy idegenben ráragadt betegség ágyba
döntötte!

--Honnan tudod mindezt, kedveltem? bámult a tudós.

--Kegyelmed házi orvosától, a tudós Vesicatorius uramtól!

--De hát ő vele hol beszéltél? kérdé még jobban elcsudálkozva.

--A mult napokban kimentem, hogy a Mihály főarkangyal apothecában a
kovagkristálynak occulta qualitását, a naphta empyriacát bevásároljam.
Ott találkoztunk és vitatkoztunk.

--Mi volt a vita tárgya?

--Herbárius uram, az apothecárius, egy állítólag magicus erejű tükröt
vásárolt Zanardellitől, ki azt állította róla, hogy egyike a híres
Nostradamus által készített tükröknek, mit én és az orvos-doctor uram
tüstént ab absurdum deducáltunk!

--Hogyan? kérdé a tudós érdeklődve.

--Először is elmondám, hogy a bölcs Nostradamus első magicus tükrét
akkor csinálta, midőn Medici Katalin látni akarta az utolsó Bourbon
király képét.

Ugyanis ez a bölcs az anyakirálynét a terem végén levő mennyezet alá
vezetve, felhívta, tekintsen az ott felállított gazdag faragású tükörbe.
A királyné beletekintett és megrendülve látta a liliomokkal hímzett
trónon, királyi díszben és jogarral a Bourbonok utolsó sarját ülni, míg
végre a kép köddé válva, nagy lassan elhomályosult.

José azután elmondta, hogy a híres bölcs még hat tükröt készített,
melyek mindegyikéről más-más csudás történetet regélt el roppant
bőbeszédűséggel, hogy az idő teljék és lopott pillantásokat vetett az
általa felállított tükörbe.

--Kiváncsi vagyok az okokat, a bizonyítást hallani! vágott közbe a
tudós...

--Engedelmével, azokra is rátérek, mesterem! Elébb azonban hadd mondjam
el az egész disputát, mert kegyelmed becses személyét is belevonták.

--No, erre kíváncsi vagyok!

--Az apothecárius éppen azt fejtegette, hogy micsoda aspectusok és
konstellációk között, minő kabbalisztikus számaiban a napoknak kell
viszonyba hozni az égi meridiánust a földivel, amely szerint a magicus
tükrök hajlását és szögeit be kell állítani, midőn az orvos-doctor uram
fitymáló hangon felkiáltott:

--Spectálják csak kegyelmetek, simplex hadnagyocska létére, minő
pávabüszkén lépdel Bornemissza Lénárd uram gyámfia, és a szép Klárának a
vőlegénye, mintha a generális botot máris a tarsolyában hordaná.

José mindezt a legközönyösebb hangon mondá el, félszemével azonban a
tudós arcára figyelt és elégülten látta, hogy az egyszerre elkomorodik.

--Hanem én repente rápirítottam a doktor uramra: Ne beszéljen ilyen
becsmérlő gesztusokkal, doctissimus, arról a jeles erkölcsű, derék
ifjúról, ki...

--Valamint te se beszélj róla egy szót se többet, kedveltem! vágott
közbe a házigazda szigorúan.

--Miért?

--Az okát majd annak idején megtudod... José erre mentegetődzni kezdett,
ha netán familiáris dolgokat érintett volna, de a tudós megnyugtatta és
hogy más irányt adjon a beszélgetésnek, kérte, hogy mondja el a
Nostradamus-tükör ismertető jeleit.

--Itt van egy valódi Nostradamus-tükör, a kabbalisztikus szögbe
beállítva. Az apothecáriusnak akarom megmutatni! Én ugyan még egészen
nem próbáltam ki, de azt mondják, ki mire gondol, meglátja benne!

Bornemissza Lénárd odalépett az asztalhoz, de alig vetett egy pillantást
a rézsutosan állított tükörbe, eltorzult arccal dobbant hátra, mert
leányát, Klárát látta Istvánnal a kert rozmaring bokrai között karöltve
végigsétálni, azután pedig leültek a hársak alatt levő padra.

Egy pillanatig mozdulatlanul meredt oda, azután dühösen felkiáltva
kirohant a toronyból. José győzelmesen felnevetett és sátáni
elégtétellel nézte a tükörben, amint az öreg szélvész módjára egyszerre
csak a mitsem sejtő fiatalok előtt termett...

A szavakat nem hallhatta, de látta, mint sikolt fel Klára halálsápadtan
az ijedtségtől, ellenben az ifjú merészen felemelt fejjel nézett
bátyjára.

Klára könyörgésre kulcsolt kezekkel sietett atyjához, ez azonban
parancsolólag mutatott a ház felé.

A leány zokogva távozott.

Bornemissza erre oly rettenetes szavakkal illette az ifjút, hogy ez
halálsápadtra válva, dühtől torzult arccal kapott kardjához, csakhamar
azonban feje csüggedten mellére hanyatlott és némán távozott.

José erre tombolni, kacagni szeretett volna örömében. Most már egészen a
helyzet urának érezte magát és türelmetlenül leste, várta a tudóst.

Bornemissza Lénárd a kulcsárt kiáltotta elő.

--Hát ilyen rendet tartasz a házban? Miért nincs e hátsó ajtó
belakatolva? kérdezé.

Az öreg Iván azzal mentegette magát, hogy az ajtót eddig csak
faretesszel szokták bezárni.

--Az ajtót tüstént be kell szegezni és keresztvasat kell rá tenni!
parancsolá hidegen, azután lassú léptekkel az első házba ment.



A PHANTOM


A vérvörösen izzó tégely oldalai pattogtak az iszonyú hőségtől, az
athenora nyílásain pedig koronként egész szikrazápor repült fel a
tűzhely kürtőjébe.

--Az izzítás ezúttal egyenletes! Valóságos ignes reverberii[2] mint az
írás kívánja, mormogá az élesztés munkájába látszólag egészen belemerülő
José. Valójában hallgatózott, mert türelmetlenül várta a tudós
házigazdát.


[2] Ignes reverberii: fokozott tűz.


Egyszerre könnyű léptek nesze riasztá fel és Klára lépett be.

A lány félénken tekintgetett körül az emberriasztó, földalatti
helyiségben.

--Barátom, segítségét kérem! esedezék szorongó hangon. Tudja, mi történt
tegnap?

--Nem, Klára, nem tudom! monda tettetett őszinteséggel.

--Barátom, ha lehet, segítsen, atyám egy rokonunkhoz, messze felvidékre
akar küldeni hosszú, hosszú időre! monda hevesen zokogva.

--Nem akar elmenni, Klára? kérdezé csendesen.

--Szeretnék meghalni!

--Jól van Klára, számítson rám, önért mindent megteszek!

--Mily jó ön, barátom. Tovább nem maradhatok! felelé és eltűnt a setét
lépcsőboltozat alatt.

Kevéssel utóbb a házigazda nehéz léptei kopogtak a lépcsőkön. Komoran,
összeráncolt homlokkal lépett be és néma fejbiccentéssel a pattogó,
süvöltöző athenora elé állva, pár pillanatig a lángokba merengett,
azután leült.

--Ülj le te is, azután felelj igaz őszinteséggel, ha kérdezlek! szólott,
setét szemeit komoran adeptusa arcára függesztve.

--Tegnap este, még annyira deprimált emberi mivoltunkkal közös
gyengeség: a harag és keserűség, hogy csak pár szóval említhettem a
történteket... A magicus erejű tükör nem hazudott! mondá keserűen.

--Az én könnyelmű fecsegésem és az a fatális tükör kegyelmednek keserű
órákat szerzett! szólott töredelmesen.

--Nem a te bűnöd az! Te ártatlan vagy, s tudtodon kívül eszköze valál a
véletlennek, mely sorsunkat és az eseményeket igazgatja.--Vén vagyok
már, tudok a szívekben és arcvonásokban olvasni! Midőn leányom megjött,
tapasztalt nagy önuralkodásod dacára, arcodról nyíltan leolvasám, hogy
szereted! Mit felelsz erre, kedveltem?

--Igaz! attól a perctől fogva, midőn a rablók kezei közül megmentém.

--Akarod-e tehát nőül venni?

José lángoló szemekkel ugrott fel helyéről, de a házigazda parancsoló
mozdulattal csendre inté:

--Még nem végeztem be! S igéretemhez egy komoly feltételt kötök! Klára
kezét csak akkor adom néked, ha feltaláltuk az aranykészítés titkát!
Akár én, akár te! szólott eltökélten, mire José arcáról nyomban eltűnt
minden öröm és szemeiben a keserű csalódás és elfojtott harag lángja
lobogott.

Bornemissza megvetően mérte végig:

--Erősebbnek hittelek! Ingatag te, ki a jöttödet megelőző jelek dacára
is kétkedel! Miben bíztál, miben reméltél hát eddig? kérdé szigorú,
megrovó hangon...

José lesütött szemekkel hallgatott.

--Én bízom a sikerben, ép ezért akarlak szoros, elszakíthatlan
kötelékkel magunkhoz fűzni! Igy, ha megtalálod a nagy titkot, engem is
részesévé teszel, mit magamért nem tennél, ugye? Őszinte feleletet
követelek! monda, mialatt átfúró szemeit keményen rászegezte, mintha
veséibe akarna látni.

--Úgy van! Klára kezét kértem volna a titokért! mormogá.

--Ő a tied! Dolgozz, kutass továbbad is fáradhatlanul és amely napon azt
mondod: »a nagy titok meg van találva«, kezedbe teszem Klára kezét.
Bátorság, fiam!

--De vajjon Klára akar-é nőm lenni? kérdezé elfogódva s hangjából mintha
titkos félelem rítt volna ki.

--Nőd leszen! Légy nyugodt, én mondom ezt! Egy szóval se fog vonakodni,
hanem tisztelni és szeretni fog, mint ahogy megérdemled!

--És unokaöccse, Véglyessy István?

--Azzal majd elbánok én! Még a hire se fog hozzátok jutni! Erre
számíthatsz! viszonzá vészt jósló hangon.

--Minden úgy legyen! Dolgozni, ernyedetlenül kutatni fogok, míg csak a
nagy titkot meg nem találtam! A díj nagyon is nagy, nagyon is méltó reá!
kiáltá mámoros elragadtatással.

--Ez az igazi hang.

José egy pillanatig gondolkozni látszott:

--Szabad lesz nekem is némely kikötést tennem? kérdé azután higgadtan.

--Mik legyenek azok?

--Klára ama bizonyos nagy napig ne sejtsen, ne tudjon meg semmit, legyen
csupán kettőnk titka az egész, és mi se beszéljünk róla többet!

--Egészen kívánságom szerint való óhajtás. Látszik, hogy gyengédszivű,
derék ifjú vagy! válaszolá elégedetten Bornemissza.

--Lehet, hogy bizonyos időre el kell utaznom! Hová? miért? Maradjon az
én titkom! Munkámban pedig mentől kevesebbet zavarjanak, hogy
háborítlanul elmélkedhessem... Ennyi az egész!

--Legyen úgy! És a két férfi, mint ki a legjobb munkát végezte,
kézszorítással erősíté meg az alkut.


       *       *       *


Klára ezalatt nyugtalanul számlálta az órákat. Vajjon minő hírrel jő a
jó barát! El kell-e neki utaznia, vagy nem? Meg tudta-e atyja
kérlelhetlen szívét lágyítani?

Az ebéd a szokott egyhangú némaságban folyt le, mert a tudós itt is
hideg, szigorú hangon, csak a legszükségesebbet beszélte leányával és
midőn az asztaltól felálltak, röviden csak ennyit mondott:

--Csomagold be a szükséges holmikat, mert holnap Sellővárra indulsz
Pethőné nagynénédhez.

Klára megsemmisülve hallgatta s midőn atyja elfordult, kétségbeesve
pillantott Joséra, ki jobbjával jelentőségteljesen a gyümölcsös kosárra
mutatott.

Alig tevődött be az ajtó, Klára mohón szedte ki a korán érő szent Iván
almákat és a kosárka fenekén egy összehajtott levélkét talált:

»Utazzék el nyugodtan! olvasá dobogó szívvel. Három-négy hét múlva
vissza fog térni, erre szavamat adom. Megnyugtatására most csak annyit
mondhatok, hogy atyja nem haragszik annyira, mint mutatja. Ez csak
büntetés engedetlenségéért, de egyúttal próba is jövő viselkedésére.
Tanácslom, ne levelezzen, ne találkozzék rokonával, mert minden lépését
őrzik. Ha még egyszer engedetlenségen kapják, mindennek vége. Bátorság
és türelem Klára! Minden erőmet arra fordítom, hogy kegyednek szép és
boldog jövőt teremtsek.«

Maga se tudott volna számot adni magának, minő visszás érzelmek közt
olvasta e levelet. Örülni, reménykedni akart, de nem tudott. Szelid
nyugalommal jött le szobájából, midőn másnap a nehéz utazókocsi
előállott és engedelmesen kezet csókolt atyjának, ki erre valamivel
melegebb hangon szólott hozzá:

--Látom, hogy eszedre tértél! S ha tovább is így viselkedel, megint jó
leszen közöttünk minden!

Egyetlen búcsucsók, ölelés nélkül vált el lányától.

A kocsi már indulóban volt, midőn nagy sebesen az öreg Iván is oda
furakodott és bizalmas hunyorgással mutatott a málhák közé rejtett,
fonott vesszőkasra, melybe érces zománccal fénylő tarkanyakú galambok
voltak zárva.

--István úrfi küldi! E galambkák elhozzák ám a szárnyuk alá kötött
levélkét, anélkül, hogy észrevenné valaki--suttogá kezét megcsókolva.

Klára szeméből egy könnycsepp hullott a szelid tollasok fejére, de
szívébe a vígasz és remény egy sugara lopódzott és mindjárt nem érzé
magát annyira elhagyatva.

--Oh, ő mindig rám gondol, valamint én ő reá! suttogá, midőn a
bárkaforma hintó nehéz dübörgéssel megindult.

--Meg mernék rá esküdni, ez a vén szenteskedő vagy levelet vagy üzenetet
adott át neki! Hanem vigyázzon magára! mormogá José dühösen az egyik
ablakfülkében, honnan Klára indulását leste... és csak midőn a hintó
utolsó dübörgése is elhalt, tért vissza a torony alsó részébe.

Megigazította a lángoló tüzet, mozgásba hozta az önsúlya által működő
hatalmas fújtatót, melynek minden lihhenésére süvöltő szikrazápor
lövellt felfelé a kürtőbe.

--Égj! izzál! hogy megszerezd nekem a boldogságot! monda a pattogó tűzbe
pillantva, azután székét elhúzva az asztaltól, tenyerébe támasztott
fejjel leült.

Egyszerre hangos csattanás riasztotta fel elmélázásából, és rögtön rá
nagy sistergés között az egész toronyszoba annyira tele lett fullasztó
gőzökkel, hogy a kis utcára kellett menekülnie.

Kinyitotta tehát a toronyajtót és a gőz kihuzódását várva, fel-alá
sétálgatott a néptelen utcaközben, honnan egyenesen az omladozott falú
alsó temetőbe lehetett látni...

Éppen temettek valakit. A fehér keresztes, fekete lepellel leborított
koporsó körül síró asszonyok térdeltek és a fáklyák lángjai komoran,
gyászosan kavarogtatták fekete füstfátylaikat a légben. A temetőkápolna
harangocskája panaszos kongassál hívogatta a gyászolókat.

A papok éneke, a búcsúztató enyészetes szavai egészen hozzája
elhangzottak és maga se tudta miért, de megvárta, míg elhantolják a
halottat és csak midőn az utolsó gyászoló is eltávozott, tért vissza a
toronyszobába.

--Különös! Mily közel van a születéshez a halál! gondolá, még egyszer a
temető felé tekintve...

Eközben a maró gőz a nyitott ajtókon egészen kihúzódott, és most látta
csak, mi történt. Nagyon közel állította a kohóhoz Thisistenius
Transvallius derítéshez használt compositumát és az üveg szétpattant a
nagy hőségtől, mi gondolatainak egészen más irányt adott.

--Jó, hogy nem explodált ez az aethericus fluidum! Pedig könnyen
megtörténhetett volna, dünynyögé magában. Aztán feltörülte a nyomokat,
rendbe hozott mindent, s leült a karosszékbe.

De alig hogy leült, eszmélve ütött homlokára:

--Majd elfeledtem! A hassziai Sabellius a zodiacus oroszlán jegyét
fontosnak mondja az izzításra!

Felállott tehát és a könyvespolcról különféle könyveket és kéziratokat
vett le, idegesen lapozgatott bennük.

--Az elébb mondám, hogy nyugodt vagyok, pedig íme a kétely és
nyugtalanság kínoz! mormogá téveteg mosollyal. Minél többször olvasom a
nagy bölcsek és kiválasztottak titokba burkolt utasításait, annál inkább
gyötör a kétely és tehetetlenség.

--Ah, dörmögé egyszerre megállva, most ötlik csak eszembe! Az örökül rám
maradt Haly Abbas, mór alchymista kéziratában az emberi vérről beszél s
azt mondja: ebbe van a lélek elrejtve. Meglehet, hogy e titokzatos
athenora emberi vért, emberi éltet követel s a keresett ősanyag maga a
lélek! Emlékszem, Olaus Magnus és Panormitanus Magius szintén ilyesmit
emlegetnek! Hogy is nem jutott elébb eszembe, hogy saját könyvemben és
kézirataimban keressem a nagy titkot. Sebesen felnyitva a bezárt
szekrények egyikét, abból egy meglehetős nagyszantálfa-ládikót emelt ki,
melynek oldalain apró rekeszek látszottak, midőn felnyitotta.

Egyszerre megállott és boszús, csüggetegen komor arcán valami méla,
boldog sugárzás ömlött el, minőt a múlt édes emlékei, az ifjúkornak
visszaálmodott édes derűje ébreszt.

Lassan, mintegy álmodozva göngyölítette szét a setét hajfürttel átkötött
pergamentlapocskát, melyen kacskaringósan egymásba fonódott mór
írásjegyek fűződtek egymásba:

»Te a miénk vagy s a miénknek kell lenned«, olvasá félhangon.

--Ez Cynthiának az írása! Ezt hagyta hajfürtjével együtt emlékül, midőn
nyomtalanul eltűntek a szép Kordovából, a khalifák ősi városából.

De mit akart e szavakkal mondani? Mit jelenthetnek e szavak, melyeket
oly különösen rezgő hangon mondott, hogy még most is fülemben csengenek,
mintha csak tegnap történt volna.

Éppen egy különös illatú viaszvegyüléket olvasztottam, midőn bejött
aranyövvel átszorított hosszú, fehér ruhájában, noha atyja nem igen
engedte, hogy a nehéz gőzökkel és párákkal telített izzító műhelyben
időzzék, ő mégis odajött, mert csak ott szeretett lenni, hol én
időztem...

Fiatal kora dacára, bámultam bölcsességét és tudományát! Ő segített
megfejteni és kikutatni az ércek és savak rokonszenvét, a magiában és
alchymiában pedig oly gyakorlott volt, mint akármelyik mester az elsők
között.

Hallgatagon nézte munkálkodásomat, csak néha szólva egy-egy útbaigazító
szót, egyszerre azonban nyakam köré fonta karjait, átölelt:

--José, te nem is sejted, kik vagyunk mi! José, te a miénk vagy s a
miénknek kell lenned. Történjék bármi, mi nem szakadhatunk el egymástól!
kiáltá ünnepélyes, lelkesült hangon, de atyja belépett és én ekkor nem
kérdezhetém meg szavai értelmét, többet pedig nem volt rá alkalom, mert
midőn máskor kérdeztem e felől, a különös nő csak fejét rázta és még
rejtélyesebb hangon felelé:

»Majd ha egyszer egészen a miénk lész, akkor majd megtudod!« José ez
emlékek hatása alatt mélyen elmerengett és mintha egy láthatatlan
alakkal beszélne, olyan hangon kiáltotta bele az éj csendjébe:

--Ki mondja meg nekem, mit jelentenek e szavak? Oh, Cynthia, Cynthia, te
engem testvérként szerettél, hol vagy? Hol találhatnálak meg? Te sok
olyat tudsz, mi nékünk csak rejtély és sejtelem! Ha te itt volnál, tudom
segítenél, hogy feltaláljam a nagy titkot! kiáltá.

Lelki szemével maga előtt látta a kordovai házat oszlopcsarnokos,
szökőkutas udvarával. A cédrus- és babérfák alatt Cynthia ült fehér
ruhájában, éjfekete hajával, melyen fehér hópelyhekként ültek a
ráhullott narancsvirágok szirmai.

Hallotta Zúlem Zegrinek mély, ércesen konduló hangját, amint leányát
hívta be magához, hogy beavassa tudományának és mesterségének titkaiba.

--Fiam nincs, lányomnak kell tehát örökölnie családunk tudományát, mely
utódról utódra száll! mondá többször sóhajtva, éjjelenként pedig az
Algol és Atair csillagok feljöveteléig az ég csudáiban oktatta a ház
szögletére épített toronyban. Sokszor kérdezte tőle, mit tanul, de
Cynthia ilyenkor csak fejét rázta és megdöbbentő komolysággal felelte:
»ah, mint szeretném veled tudatni, José, de nem lehet, nem szabad! Talán
egyszer, hosszú, hosszú évek múlva.«

--Oh, Cynthia! hol vagy? Merre vagy? Nem érzed, nem hallod, José hív,
José sóvárog utánad! Ah, ha te itt volnál s tudatnád, hol és miben
keressem a nagy titkot! Ah, ha szavaimmal s akaratom erejével idézni
tudnék, hívnálak, kényszerítenélek! Cynthia! Cynthia! Hol vagy? Jer,
segíts! kiáltá oly hangosan, hogy maga is visszadöbbent a saját
hangjától, oly visszhangosan, oly idegenül zúgott végig a boltozatos
helyiségen, az éj magányos csendjében.

Egyszerre azonban rémülten ugrott fel, mert amint felpillantott, az
athenora mögötti falon egy határozatlan, de mégis tisztán felismerhető
árnyalaknak a körvonalait látta imbolyogni.

Borzongva közeledett az athenora felé és minden csepp vére lüktetett:

--Cynthia! Cynthia! te vagy! Álmodom, vagy igazán felismertelek?



CYNTHIA


Pattogó szikraeső, a tűz süvöltése felelt szavaira, de a magasra
szökkenő lángok közül egy fényes fehér, gyöngéd alak bontakozott ki és
biztató mosollyal integetett neki...

--Én vagyok, José, én, a te Cynthiád, ki hívásodra íme megjelenik!
szólalt meg... Már régen hívhattál volna, de persze, te nem tudtad, minő
hatalom az emberi akarat... Még nem vagy egészen a miénk.

--Cynthia! Cynthia! kiáltá José... Álom-e ez, vagy valóság?

A tünemény tűzsíráshoz hasonló hangon kacagott:

--Oh, ti vak, setétben tapogatódzó emberek! A titkok titkát akarjátok
leleplezni és nem hisztek saját szemeiteknek. Én vagyok, José, én!
Tudom, miben fáradsz, de segítségem nélkül minden munkátok sikertelen!
Ti a nagy titkot akarjátok megszerezni, anélkül, hogy segélyül hívnátok
és életre keltenétek a magicus szalamandrát.

--Cynthia! Cynthia! Valóban te vagy? Segítségemre jöttél! kiáltá ekkor
örömittasan és kitárta karját.

--Ne közelíts, José! Most nem érinthetsz engem! Majd nappal, ha földi
alakomban közeledem hozzád! Emlékezel-e még szavaimra?

--Emlékszem! De hiába kutatám értelmüket!

--José, még mindig nem érted, minő csudálatos hatalom az emberi akarat?
A te akaratod vonzott engem ide! Aki egyszer velünk élt, az a miénk,
néked is a miénknek kell lenned, hisz ereidben a mi vérünk csergedez! Mi
nem válunk el többé egymástól... Megigéred ezt, José?

--Igérem, Cynthia, szeretett testvérem! Oh, bár hamarább jöttél volna!
Sokat gondoltam reád!

--Miért nem hívtál elébb! Hívásod nélkül nem jöhettem, bár bizonyosan
tudtam, hogy ez elébb-utóbb be fog következni... Éreztem, hogy gondolsz
reám! Igen José, tudtam, hogy hívni fogsz, mert segítségem nélkül nem
találod meg a nagy titkot!

--Cynthia, te tudod! Te segítesz? Ah, kérlek segíts! segíts!

--Akarod, hogy segítsek, José? Néked csak akarnod kell! Akard hát!

--Akarom-e? Akarom, akarom, akarom! Ez egyetlen célja életemnek és
minden törekvésemnek! kiáltá lázasan.

--Mivel akarod, meg kell tennem! Ah, egyszer majd megtudod, minő nehéz
munka ez... Bár hatalmasabbak vagyunk a halandó embereknél, mégis
irtózva, félve közeledünk a sárkányhoz, de irántad való szeretetből ezt
is megteszem s mindenre kész vagyok... Ne virrassz, ne emészd hát
magadat... Aludjál, José, aludjál, majd én őrködöm és élesztem a tüzet!

José felelni akart, de e pillanatban Cynthia fehér lánggá változva,
körülkerengte a titokzatos olvasztóedényt, azután pedig átkarolva,
fénylő aranyesőt hullatott reá.

Ezeket látva, nem tudta: ébren van-e, vagy álmodik. Az olvasztótégely
egészen átlátszóvá hevült és benne egy tüzes oroszlán küzdött egy tüzes
sárkánnyal, miközben tompa dörgés rázkódtatá meg az épület falait.

A tüzes sárkány nehéz küzdelem után legyőzte és lángoló torkával
elnyelte az oroszlánt s ugyané pillanatban fején ragyogó korona támadt,
mely bíborvörös színnel sugározta be az edényt és az egész helyiséget,
közbe-közbe pedig valahányszor megcsattogtatá lángoló szárnyait, minden
szárnycsapására szivárványszínű tündéri fényesség ragyogott be mindent a
toronyszobában.

Többet nem látott, mert arra ébredt fel, midőn a mellékutcácskára vezető
ajtón hangosan kopogtak.

Zavartan ugrott fel és e kopogást is majdnem csudálatos álma
folytatásának képzelve, önkénytelenül elkiáltotta magát:

--Ki kopoghat ez ajtón? Ez utcában egy lélek se szokott járni! De azért
leakasztva a kulcsot, elfordította a zárban.

Az ajtó feltárult és a küszöbön egy magastermetű, karcsú nőalak állott
idegenszerű ruházatban és midőn hátraveté fátyolát, José az öröm és
megrettenés kiáltásával tántorult hátra:

--Cynthia! Cynthia! Hát valóban itt vagy? Tehát mégsem volt álom!

--Én vagyok, szeretett Josém! Annyi év után végre feltaláltalak! szólott
s mélységes fekete szemei csudálatos, titokteljes lánggal ragyogtak.

--Cynthia! Cynthia! Eszerint még sem álmodtam! Te segítségemre jöttél!
Oh, felelj, felelj, testvérem, úgy-e nem volt álom? sürgeté lázasan és
szikrázó gyűrükkel terhelt jobbját mindkét kezébe szorította.

--Nem értelek, José! Megálmodtad jöttömet?--kérdé Cynthia bámulva.

José szilaj mozdulattal simította végig homlokát:

--Lehetetlen, hogy álmodtam volna! mormogá hangtalanul és fürkésző
tekintetét a rejtélyes mélységű fekete szemekbe mélyesztve, kérdé:

--Tudod-e, min munkálkodom? Nézz oda, felismered-e? és az izzó
athenorára mutatott.

--Tudni nem tudom, csak sejtem! Az alchymia nagy titkát keresed!

--Akarsz-e segíteni? Cynthia, az éjjel megígérted, hogy segítesz a
titkot felfedezni! Atyád mindenbe beavatott!

A leány szemei egy percre rejtélyesen megvillantak és sajátságosan
mosolygott.

--Megint az a csudálatos álom! Látom, hogy sokat gondoltál reám! felelé
kitérőleg.

--De segítesz-e?

--Minden bizonnyal segítek, ha tudok. Atyám ezelőtt pár hóval meghalt.
Nem volt beteg, csak nagyon, nagyon öreg! Ha akarta volna, tudományával
tetszés szerint meghosszabbíthatta volna életét, de ő nem akarta. Egyik
este magához hívatott s midőn beléptem, épp akkor vetett valami
bíborcsillogású tárgyat a legerősebb tűzbe: »Ebből születtél, ennek
adlak vissza«, mormogá ünnepélyes mozdulattal, én pedig mozdulatlan
álltam helyemen, mert mennydörgő robaj és bíborvörös fényesség árasztá
el az egész műhelyt.

--Ez maga a nagy titok! A mindent arannyá változtató bíborvörös kő, a
leo ruber, vagyis a vörös oroszlán vala! kiáltá José szertelen
felindulásában felugorva.

Cynthia ajkain újra megjelent az elébbi rejtélyes mosoly:

--Lehet! Atyám ekkor így szólott hozzám: »Sokfélére megtanítottalak,
leányom! A halált úgy kell venned, mint elkerülhetlen dolgot. Vágyom
őseim és az örök nyugalom után. Ha tehát meghalok, keresd fel egyetlen
rokonunkat: José Venegas Herrezuelot. Ő velünk élt, miénknek kell tehát
lennie! Halálom után a miénk lehet! Leányom, én beavattalak téged
tudományunk titkaiba, te avasd be családunk utolsó tagját, mert mindig
csak egy férfiutód bírhatja a Zúlem Zegrik tudományát! Folytassa ő,
amiknek én is folytatója voltam s fejezze be, aki erre ki lesz
választva.«

Most már értheted az én búcsúszavaimat is. Atyám életében mitsem volt
szabad felfedeznem... de most már kérdezhetsz! Megosztom veled mindazt,
mit a legutolsó és legbölcsebb mór alchymistától, atyámtól tanultam!

José szemei lázas fényben égtek, villogtak:

--Segíts, hogy a nagy titkot bírhassam! suttogá kezeit megragadva.

Cynthia nevetett:

--Megint csak a nagy titok! Oh, ti férfiak, mily telhetetlenek és önzők
vagytok a tudományban.

José összerezzent, mert Cynthia nevetése egészen az éjjel hallott
tűzsírás-forma kacajra emlékezteté.

--Nem akarod teljesíteni kérésemet? kérdé tompán.

--Hát nem igértem az elébb! Segítelek, ha tudlak! Hiszen nem tagadhatom
meg, ha akarod! felelé könnyed, enyelgő hangon, de José mégis idegenül
össze-összeborzongott, mert dacára Cynthia tagadásának, szavainak
ugyanazon értelme volt, miket az éjjel hallott... de most nem ért rá
efelett töprengeni, mert az egyik gyűrüktől szikrázó kezecske vállára
ereszkedett:

--José, te nem a régi vagy! Hát nem oly kedves már előtted Cynthia, mint
volt?

--Épp most akartam kérdezni... felelte rá zavartan.

--Én nem maradhatok soká ez országban! Vissza kell térnem. Azért jöttem,
hogy magammal vigyelek! tevé hozzá elkomolyodva.

--Cynthia! riadt ez rá elhűlve.

--Az öröm, vagy az ijedség hangja ez, José? nézett rá nyugodtan, de
szeme oly hideg pillantásokat lövellt rá, mint a tőr hegye.

--Az örömteljes meglepetésé, Cynthia! felelte rá gyorsan... Gondolhatsz
mást? Átvenni és folytatni bölcs atyád örökét! Hisz ez volt régi vágyam
mindig... csakhogy...

--Csakhogy? ismétlé kérdő hangsúlyozással a lány.

--Csakhogy most nem mehetek veled! Ez az, mi elébb megdöbbentett és
elkeserített. Szavamat adtam és esküvel köteleztem le magamat, hogy
mindaddig maradok, míg a nagy titkot meg nem találjuk! válaszolá
színlelt levertséggel.

--Akkor maradnod kell, José! A szó köt, de az eskü kötelez! Maradj hát,
meddig maradnod kell!... »Aki esküjét töri, nyakát szegi!« mondotta
atyám.

--Tehát beleegyezel, testvérem? kérdé José derült arccal.

--Hát nem mondtam már, amit te akarsz, azt nékem akarnom kell...
Vérünkből való vagy s én, mint nő, engedelmeskedni tartozom neked és
akaratodnak! José, én most távozom! Mestered nemsokára jönni fog.
Szeretnék véle is megismerkedni, de mint nőt, bizonyára nem méltatna
vitatkozásra! Hanem majd mint átutazó mór alchymista kopogtatok be
hozzátok s így próbálom ki a tudományát!

Ezzel arcára húzta fátyolát s könnyű lebegő léptekkel tűnt el a kivezető
ajtócska keskeny és setét boltozatában.

--Álom volt-e hát, vagy valóság? avagy csupán felcsigázott képzeletem
játszott érzékeimmel! Nem! és százszor nem! Világosan láttam, ébren
voltam! kiáltotta kétségbeesetten és mintegy irtózva pillantott a dohogó
athenora felé, mely e pillanatban nagyot durrant a hőségtől.

--Vajjon szólnak-e az ilyen látományokról a bölcsek könyvei? kérdé egy
idő múlva és reménykedve vette elő a könyveket.

De hiába lapozta, hiába forgatta át azokat, nem találta bennük, amit
keresett. Csüggedten dobta le a nehéz foliánsokat, a láncokkal lezárt
nagy köteteket és megint komor töprengéseibe merült. A lépcsőkön a
házigazda lábának kopogása hallatszott.

--Estére elmegyek Cynthiához! Ha nem álom, meg kell neki fejteni a
rejtélyt, akarom! és akarom! mormogá setéten, azután nyugalmat
erőszakolva feldúlt vonásaira, sietett a belépő elé.

--Nos, kedveltem? kérdé a tudós.

--A tűz ég! Az athenora izzik! felelte José halkan.

--Helyes! Izzítsd az anyagot, izzítsd, kedveltem! A tűzben van az erő és
feltámadás.


       *       *       *


Egy héttel ezután Bornemissza Lénárd egy latin nyelven írt levélkét
lobogtatva kezében, sietett le a toronyhelyiségbe.

--Képzeld csak, kedveltem, egy átutazó mór alchymista kíván nálunk
tisztelkedni, miután meghallotta, hogy te itt tartózkodol. Ugyebár,
elfogadjuk? Mit szólsz hozzá?

--Nevét szeretném tudni, mester! válaszolá José bámulást színlelve.

--Zora ben Zúlem Zegri! olvasá ez a levélkéről.

--Oh, oh, ez nagy tudós! Valóban ritka szerencse, mester! Tisztelettel
kell fogadnunk, még pedig itt, műhelyünkben!

--Tehát ad personam ismered?

--Toledóban, Malach ben Mizráim műhelyében találkoztam véle.

--Helyes, előre örvendek a tudományos disputának. Meglássuk, minő
fundamentumokon frequentálja szent művészetünket! Vajjon ő is a
szalamandrában keresi-e az éltető elemet? avagy pedig abban a mysticus
vörös anyagban, melyet Abbi Moyses egy háromszöggel keresztültört körrel
jelel?

E beszélgetést a bibliothecás-teremből aláhangzó csengetyűszó szakította
félbe.

Iván jelentette, hogy a várt vendég megérkezett s kis idő múlva
Cynthiával tért vissza.

Az akkori tudós világban dívó virágos üdvözlési formák után, valóságos
examinálás alá vették a vendéget. Bornemissza észrevette, hogy az idegen
nagyon csudálkozó képet vág, midőn ő azt erősítette, hogy az izzításhoz
szükségkép segítségül kell hívni Kalygah-t, vagyis a magiának harmadik
védőszellemét. És elkezdte magyarázni, hogy a világegyetem rendszere a
hyalaetherben, vagyis az őserőben, a limbus majorban, a limbus minorban
és a világösszhang platói gyűrüjének vagy homéri aranyláncnak nevezett
symbolumában van megtestesítve. Eszerint az alchymiának a régi
occultisták rendszerét kell működési körébe vonni. Az embernek két
alapeleme, az elemi test és az asztrál test. Az elemi testben van az
archiaeus, a spiritus vitae, vagyis a mumia, azaz életerő; az asztrál
testben a sidericus ember, vagyis az evestrum s végül az állati szellem
és okos szellem, tehát a sidericus résznél fogva, vágynak védő, jó és
ártó, rossz asztrál szellemei az emberiségnek.

A maurus alchymista eddig udvarias figyelemmel, hallgatta a
magyarázatot, most azonban megszólalt:

--Magyarázatodból megértettem, hogy ti a Kalygahot hívjátok segítségül,
a mi bölcseink ellenben a szalamandrát.

José összerezzent. Cynthia megint az éjjeli tünemény szavait idézte, a
tudós pedig boszúsan kelt fel székéből, mert odafent újra megcsendült a
hívó csengetyű, de mindjárt vissza is tért.

--Barátom, a generalissimus ép most izente, hogy izgága unokaöcsém útban
van az alvidéki tábor felé, honnan nem kerül többé vissza Budára, miután
a török ellen operáló hadtesthez tették át. Nem lesz többé utadban!

E percben megint, harmadszor is megszólalt a csengetyű.

--A véletlen most hoz nyakamra vendéget! monda elfojtott méreggel és
felsietett.

--Te útra készültél? kérdezte Cynthia, midőn magukra maradtak.

--Téged akartalak felkeresni.

--Ki az az ember, kiről az elébb beszéltetek?

--Kellemetlen, akadékos ember! Utunkban volt! felelé José kitérőleg.

--José, te valamit titkolsz előttem! A férfi szeme csak egy esetben
szikrázik oly ádázul és engesztelhetetlenül, mint a tiéd. Mikor
vetélytársáról van szó!

E pillanatban az öreg Iván lépett be.

--Nagy uram izenetét hozom. Bocsánatot kér az idegen vendégtől, hogy nem
jöhet vissza! Illustris látogatója érkezett a prágai udvarból.

--Én is távozom!--A kereskedők, kiknek társaságában jöttem, indulásra
készen állanak!

--És a segítség? kérdé José.

--Megadom a szükséges utasításokat--a többi az anyag dolga. Mikor
szükséged lesz rám, itt leszek!

José az ajtóig kísérte.

--Tovább ne jőjj, monda. Ne feledd, aki miénk volt, az miénk lesz s
miénk marad!...

--Azt majd meglátjuk! Csak a nagy titok legyen egyszer birtokomban!
mormogá José, villogó szemekkel nézve a távozó után.



AZ ARANY SZALAMANDRA


E naptól kezdve olyan lankadatlan buzgalommal fogott a munkához, hogy
Bornemissza Lénárd többször komolyan megintette, hogy kímélje magát és
ne tegye kockára egészségét.

José azonban nem hallgatott reá, vagy csak szórakozottan felelt. Ébren
volt, mégis azt hitte, hogy álmodik, mert midőn leszállott az éj és a
nyugalom csendje ereszkedett mindenre, úgy tetszett neki, hogy a
titokzatos edényt körülnyaldosó lángok között Cynthia alakját látja,
midőn pedig az edény olykor rövid pillanatokra átlátszóvá izzult,
csudálatosnál csudálatosabb alakok és jelenések váltogatták benne
egymást.

Tüzes koporsóban véres halott feküdt és valahányszor nyögve, hörögve
felemelkedett, vércseppjei izzó rubinszínekben csöpögtek az edény
fenekére.

Majd tompa dörgés között, holtakkal és emberi csontokkal borított
végtelen lapály tárult elébe, mely fölött vijjogó tűzmadarak
szállongtak, a holttestekből lakmároztak, mire az egészet egyszerre
vérvörös ködgomolyok lepték el, melyek egy dörrenésre eltűntek, s két
lángoló oroszlán bontakozott ki, végül pedig Cynthiát látta tüzes
aranyszalamandra képében, fején korona csillogott.

A szalamandra kedvtelve uszkált, lebegett a tűzárban és vakító láng
sugárzott ki egész testéből.

--Aludj, José, aludj! Az én lángom éleszti az athenora tüzét, hogy
életre keljen a szalamandra.

--Nem alszom! Ébren vagyok! felelé José, de másnap megint csak nem
tudta, ébren volt-e, vagy álmodott.

Az első mozdulata az volt, hogy a könyvekhez rohant. Remegő kezekkel
nyitotta fel Basilius Valentinus, Olaus Magnus műveit és rekedt
diadalkiáltás tört ki melléből.

--Itt vannak! Itt vannak! A koporsóban a halott, a tűzmadaras
halottasmező, a küzdő oroszlánok és a koronás szalamandra! Ah, én vak
bolond! Titokteljes borzadály szállotta meg arra a gondolatra, hogy
minden nappal egy lépéssel közeledik a siker felé.

--Cynthia! Mért tagadod nappali alakodban éjjeli alakodat? kérdezte a
szalamandrától egy ízben.

--A titkot keresd! Vedd a dolgokat úgy, amint vannak... Hát
megölelhetlek-e én most? szólott, tűzkarjait, melyekről a szikrák
záporként omlottak, a nyíláson át feléje tárva... Ha érintenélek,
halandó tested egy marok hamuvá válna... Csak mint kihűlt hamu, a
testnek, az anyagnak bilincsei között közeledhetem hozzád! Egyedül a
szellemben van az erő és hatalom, az anyagban semmi sincs! Emberi
alakomban én is csak tudatlan, tehetetlen anyag vagyok, miként te! Győzd
le kiváncsiságodat és ne fürkészd az elérhetetlent.

--Miként tudjam meg hát az átváltozás lényegét?

--A lényeget? Azt se én, se te nem tudod meg! A gazda elveti a magot s
nem látja, miként megyen végbe a föld setét méhében a tenyészet
titokteljes munkája! Örül és megelégszik a terméssel! Elégedj meg te
is... és segíts bennünket a nehéz munkában, melyet magunkban sem mi, sem
ti, emberek, sikerrel nem végezhettek... Nehéz munka ez. Erőnket,
hatalmunkat vesztegetjük benne. Egész lényünkkel át és át kell hatolnunk
a holt, merev ércen s keblünkből adjuk az éltető, feltámasztó fluidumot,
mert csak ez hevítheti fel az ércek megzsibbadt erejét. Emellett az
asztrálkörök szellemtáborával kell megküzdenünk, kik állati alakokban
heves ellentállást fejtenek ki... de azért elébb-utóbb győzni fogunk.

--De mikor? Ezt mondd meg!--kiáltá indulatosan.

--Gyarló, türelmetlen ember! Kérdezd a szelet, mikor áll meg? A
folyókat, mikor szüntetik meg folyásukat? Tud erre felelni valaki? Ti
már a kezdetnél annyi akadályt gördítettetek elénk, hogy ezúttal csupán
a hármas próbát s a változás egyszeri erejét nyeritek meg!

--Cynthia, nem értelek!

--Majd megértesz, most aludj, José, aludj! Különben nem lesz erőd az
újabb próbára! hangzott a lángok közül, és a koronás szalamandra teste
összeolvadt az athenora lángjával.

--Szegény fiú, egészen ki van merülve és halálsápadt a megfeszített
virrasztástól! A tűz pompásan ég, bizonyára csak most nyomta el az álom!

Ezek az érzékeny s némileg aggodalmasan hangzó szavak ébresztették fel
reggel és alig akarta elhinni, hogy rideg mesterének a szájából
hangzanak.

Pedig hát ez állt előtte.

--Lásd, lásd! Túlságosan megerőlteted magad! Pihenned is kell,
kedveltem!

José felugrott és párszor végigsimítá homlokát.

--Mester! Szégyenlem gyengeségemet! mormogá mentegetődzve.

--Egy szót se! Nemes buzgólkodásod csak dicséretet érdemel. Meg vagyok
győződve, hogy most elérjük célunkat... Oh, fiam! kiáltá örömtől ragyogó
szemekkel nézegetve a tégelyt, még pár nap s főnixünk kifeszíti biboros
fényű szárnyát.

José rázta a fejét.

--Nem, mester! Ez egyszer csak a jeleket kapjuk és tán az átváltoztató
erő egyszeri atomusát! felelé határozottan.

--Oh, oh! És miből gondolod ezt? Feleleted nagyon határozottan hangzik!
kérdezte megütközött hangon.

--A kezdetnél elmulasztottuk segélyül hívni a szalamandrát és
tégelyünkből hiányzik az ébresztés vörös boraxa!

Bornemissza mosolygott:

--A szalamandra csak jelképes kifejezés, mely alatt mestereink a tűz
fokozott erejét, hol pedig magát az összetétel anyagát értik, mert az
is, miként a tűz, izzik és ég, de nem ég el! Olvasd át jobban Basilius
és Olaus Magnus iratait.

Josénak úgy tetszett, mintha a szalamandra kacaját hallaná a tűzből:

--Ne hallgass a mesterre! Csak hadd beszéljen! Ő sohse fogja felfedezni
a nagy titkot!

--Nem hallott kegyelmed semmit? kérdé izgatottan.

--Mit? A tűz dohog az athenorában! felelé ez feltekintve, José pedig
elhallgatott.

A negyvenegyedik napon kioltották a tüzet és midőn felfeszítették az
olvasztóedény fedelét, halk elmosódott dörej hallatszott és egy
pillanatra, mintha rózsaszínű villám cikázott volna keresztül, gyönge
hajnalpírforma fény villant meg a laboratóriumban.

--Győztünk! kiáltá Bornemissza, midőn ezeket a tudósok által leírt
biztató előjeleket megpillantotta! Győztünk, kedveltem! és Klára a tiéd!
kiáltá és megölelte fiatalabb társát.

Ez azonban erőszakosan tépte ki magát karja közül és felkiáltott:

--Megfogadtuk, hogy nem szólunk róla, míg a siker nem biztos. Siker
pedig nincs!

A tudós is szörnyen restelte ezt az inkább laikushoz, mint higgadt,
komoly búvárhoz illő elhamarkodott kitörést, kivált midőn látta, hogy a
csalhatatlan jelek dacára se ragyog elő az edényből a bíborszínű kő.

Ajkait csaknem véresre harapva, döntötte az edény tartalmát az asztalra.

--A jelek dacára, semmi! Olvadt salak, egyéb semmi! mormogá dühösen.

--Nem, mester! kiáltá most égő arccal, lángoló szemekkel José. Nézze meg
jobban! A titok ösvényén járunk! Az anyagok keveréke felbonthatlan
elemmé változott, rajta van a resurrectió: a feltámadás jele, a fehér
hattyú feje, végre pedig az arany égi harmatcseppje!

--Mutasd!

--Valóban, Paracelsus Basilius sikert jósló jelei! Végre, végre mégis
közeledünk!... Mit csináltál te szerencsétlen--riadt rá egyszerre a
harag és elszörnyedés hangján, midőn José a megömledt anyagot egy
kalapáccsal kettétörte.

--Itt ragyog az ősanyag egy atomusa! Az arany lelke! Az ércek
nemesítője! kiáltotta vissza José és a törés helyére mutatott.

Valóban, az anyag közepébe rejtve, szabad szemmel alig látható pirosas,
kis kristályszilánkocska ragyogott.

Bornemissza Lénárd az áhitat és borzadály leírhatatlan tekintetével
nézett oda.

--Mester, a te kezeid végezzék a próbát! figyelmezteté José, és egy
ólomgolyót dobott az olvasztókanálba.

Bornemissza reszkető kézzel hullatá a parányi kristályszilánkot a
megolvadt ólom közé.

A másik pillanatban már harsány diadalordítás röppent el mindkettőjük
ajakáról, mert az ólomgolyó ugyanabban a pillanatban tiszta színarannyá
változott.

Bornemissza Lénárd a határtalan örömtől mámorosan járkált fel és alá a
setét toronyhelyiségben. Szíve hevesen dobogott. Felment a bibliothecás
terembe.

A nagy asztal szélén egy levél feküdt. Megismerte Julián páter írását.
Becsengette Ivánt.

--Hogy jött ide ez a levél? riadt rá komoran.

--Egy futár hozta! A futár délután visszajő...

Feltépte a pecsétet és vonásai a levél olvasása alatt elsetétültek.

--Igy van ez a világon! A legnagyobb öröm mellé a sors mindig
készentartja az ürmöt is! mormogá komoran és lement a toronyba.

--Páter Julián megint egy stafétát küldött. Itt van, olvasd.

--Nos? Mit szólsz hozzá? kérdezte, midőn José visszaadta a levelet.

--Egy alattomos, de nagyeszű embernek a levele, ki szintén mindent kész
elkövetni, hogy birtokába jusson a nagy titoknak, felelé közönyösen.

--Azt elhiszem! E titokkal a rend hatalmasabb s gazdagabb lenne a föld
összes császárainál és királyainál! A világuralmat szerezné meg magának!
felelé Bornemissza keserűen. A rend korán felismerte Julián dicsvágyó és
cselszövő tulajdonait és mindent elkövetett, hogy a császár
gyóntatóatyául válassza. A tudományszomjas és az alchymia rejtélyeibe
merült császárnak, az első látásra, mindjárt annyira megtetszett, hogy
attól a naptól fogva páter Juliánus lett legbensőbb bizalmasa és ezáltal
a rend hatalma és befolyása is napról-napra növekedett. A hradsini
udvarban mindenki csak az ő kedvét kereste, mert páter Julián ért hozzá,
mint kell pozicióját megtartani, s hatalmát, befolyását öregbíteni.

Csak befolyását és érdemeit növelte azzal is a császár előtt, midőn
engem a hradsini udvarhoz hívott. Ő felségének legbizalmasabb emberei
mind jelen voltak, midőn a nephritikus fehérkőből előhívtam a kis
magisteriumot, mely a rezet ezüstté változtatja.

A nagyteremben ünnepélyes csend uralkodott és maga a császár is
visszafojtott lélekzettel figyelt, midőn a lángtengerben úszó, hatalmas
márványkandalló előtt hozzákezdtem a műveletekhez. Midőn a beledobott
rézmonéta izzó vegyülékemben színezüstté változott, maga a császár is a
legnagyobb bámulattal és elragadtatással ugrott fel karosszékéből.

Az olasz származású Balbiglió herceg, az alchymia egyik leglelkesebb
híve, nagyítóüvegen át megvizsgálva, kinyilatkoztatá, hogy a productum a
legtisztább ezüst, mire Rudolf császár a háta mögött álló Scaraglia
hercegnőnek ajándékozá, ki egy gyűrüt csináltatott belőle a bámulatos
experimentum emlékére.

Ettől kezdve a császár engem is bizalmával és kegyével ajándékozott meg,
de akkor meg különös kedveltjévé lettem, midőn az én titkos eljárásom
szerint tíz napi izzítással, a Caput corvit létrehoztam. Az udvar
alchymistái ezt különösen nagy phenomenonnak deklarálták és az én
dicsőségemből páter Juliánnak is nagy rész jutott, mert ő hozott engem
az udvarhoz.

És én botor, feltártam előtte titkaimat, kísérleteimet. Midőn azonban
minden tervembe, reményeimbe beavattam, csak azután jutott eszembe, hogy
próbára is tegyem hűségét! Leveléből meggyőződtem csalárdságáról!

Ez villámcsapás vala rám nézve. Barátságot, szeretetet hazudott és én
elhittem neki! Levele fegyver a kezemben! Amint ő engem, én ép úgy el
tudom őt és rendjét veszteni vele! Csak egyenesen Mátyás főhercegnek
kell megmutatnom!

--De hátha eltagadja? kérdé José élénken.

--Ha tagadja, bemutatom a főhercegnek az egész eljárást, miként nyertem
róla hű másolatot lyukacsos, és praeparált papirom, valamint sympathicus
tentám segélyével.

--Most, hogy tudsz mindent, mit tanácsolsz nekem?

José egy ideig gondolkozott.

--Irja meg neki mester, hogy most készülődünk a nagy próbához és
invitálja meg mához hatvan napra! Akkorra kezünkben lesz a nagy titok, a
nagy hatalom. A vörös kő egyúttal a bölcsek köve is és titokteljes
erejével elárulja az ellenség gondolatait, de egyúttal hatalmat és erőt
is ad a győzelemre... Sujtsa le kegyelmed, mesterem, a földig! Hányja
szemére árulását, ezt mondván neki: »Ime, a tudomány győzött. Kezemben
van az Oriens minden kincse, a hatalom és bölcsesség összessége, az
alchymia nagy titka, de néked nem lesz részed benne, hűtelen, áruló
barát.«

Bornemissza szikrázó szemekkel bólintgatott:

--Igen, én is így gondoltam!

--Annál inkább, mert ő meg mitse árthat kegyelmednek! Az a bíborpiros kő
talizmán lesz, megvédi minden cseltől és veszedelemtől--felelte
biztatólag José.

Az ősz tudós soká, különös tekintettel nézett fiatalabb társára:

--Te tehát egészen biztosnak hiszed ezúttal a sikert? Felelj igaz
lelkiisméreted szerint!

--Egészen! Életemet merem rátenni! viszonzá José.

--Oh, fiam, egyedül benned szeretem a világot. Te kibékítesz az
emberekkel és szép jövőt igérsz nékem, a kedvét vesztett aggnak! Bennem
kihalt, de bennetek feltámad az a boldogság, mit én oly korán
elvesztettem! mondá ellágyulva.

José érezte is ezt, de nem tudott mit felelni rá, mert szívét egyszerre
valami fagyos, aggodalmas előérzet szorította össze, midőn a boldog
jövőre gondolt.



A NAGY PRÓBA


A legnagyobb körültekintéssel fogtak a nagy próba előkészületeihez. Az
athenorát megnagyobbították, terjedelmesebb és tűzállóbb
olvasztó-tégelyeket szereztek be az elébbieknél, szóval minden munkát
maguk végeztek.

José eközben a szalamandra szavaira gondolva, a tűzhelyen táplált tüzet
átrakta az athenorába. Ez még a múlt izzítás tüzéből maradt.

--Mit csinálsz? Még nem állítottuk be a tégelyt! csudálkozott
Bornemissza.

--A madár is melegített fészekbe rakja tojását! válaszolá és
beleilleszté a nagy tégelyt is.

--Lehet benne valami! Ártani meg nem árt! A megnagyobbított athenora
erre hatalmas dohogással kezdé ontani a szikraesőt és egész
lángtengerrel ölelte körül az edényt.

Erre Bornemissza megint elővette a titokteljes aranyszelencét, melyben
az átváltozás titkos összetételű vegyülékét őrizte.

Ebben a pillanatban José újra kacagni hallotta a lángok között a
szalamandrát.

--José, vigyázz! A kezdet adja a tűznek kiválasztó erejét, az anyagnak a
lelket. Társad olvasta, de nem érti a tudósok iratait! Azt képzeli,
negyvenegy napra van szüksége, hogy a bíbor főnix kifeszíthesse
szárnyait! Ő csak a holt szavakat olvasta, mert a betük megkötötték
elméjét! Nem is sejti, hogy e szavakban a kabbalisztikus szám
rejtélynyitó kulcsa van elrejtve. A mellette levő kör a földet jelenti,
a számok pedig a négy évszakot, azaz azt az időt, amely a kő múlhatlan
megérleléséhez szükséges.

--Mi fölött töprenkedel? kérdezte már másodszor is a mester.

--Nem hallott kegyelmed semmit? kérdé remegve.

--Mit hallanék! A tűz bömböl az athenorában!--felelé kedvetlenül.

José hallgatott, de keze remegett, míg a fedelet lezáró agyagot gyúrta.

--Min tünődöl? Ki vele! Mi az?

--No, hát megmondom! Egyszerre, mintha benső sugallat ihletne, jutott
eszembe, hogy eme kör a földet, a négy tizes szám pedig az évszakokat
jelenti! Mi nagyon is korán vettük le az olvasztó-edény födelét.

Bornemissza szemei a kézirat jelzett helyére tapadtak.

--Mondasz valamit. A négy évszak, a négy tizes! Különös, hogy nekem nem
jutott eszembe! De hát mit jelent akkor az egyes?

--A négy évszak összességét, az egészet.

Az aranyszelence bágyadtan ragyogott a tűz és a gyertyák fényében és
midőn a tégelybe akarták a vegyüléket szórni, a szalamandra megint
kacagott.

--A mester sokat tud--de nem tud mindent! Pedig ez a könyvekben is benne
van. A tudósok vörös felhő alakjában rajzolják!... Hiába fáradtok, ha a
robbanó naphtát meg nem szerzitek--hallotta José a lángok közül.

--A durranó olaj ez? akarta kérdezni, de a szalamandra, mintha e
gondolatát előre kitalálta volna, megelőzte.

--A gránit a föld őskérge. E kő született legelőször meg a világegyetem
tüzében... Tudod, hogy a gránit belsejében hatalmas, rejtélyes erejű
folyadék van?

José már olvasott e rettenetes folyadékról a régi alchymista mesterek
könyveiben.

--Hogyan szerezhetném meg? akarta mondani.

--José! José! Te életet ölsz, halált osztasz! hallotta a szalamandra
hangját, az athenora pedig, mintha egy hatalmas áramlat szítaná, bőgni
kezdett.

--Oh, oh, mi leli athenoránkat? kérdé tünődéseiből felriadva a tudós...
De mi lelt téged? Arcod halvány és dúlt? folytatá tanítványára
pillantva.

--Mester! Az a vörös felhőforma ábra a robbanó naphtát jelenti! Enélkül
nem érünk célt! kiáltott fel tompán.

--Gondolod? kérdé összerezzenve! Olvastam e szörnyű elemről, melynek
ereje minden földi anyagot megemészt s nincs tégely, mely iszonyú
feszítő erejét kiállná! De megvallom, csupán az alchymisták ámító
találmányának hittem, hogy a laikusokat elrettentsék attól, hogy
tisztátlan vágyakkal fogjanak e szent művelethez.

Felállt és a boltozatos terem végén lévő falbarótt fülkének az ajtaját
kinyitva, egy erős pántokkal lezárt vasszekrénykével tért vissza.

--Dacára, hogy mesének tartottam e rémerejű elementumot, mindig a kellő
vigyázattal bántam vele. E szekrénykében két phiola van, három és hét
csepp robbanó naphtát tartalmaz. Ha akarod, a három cseppet az
olvasztó-tégelybe zárjuk.

--De a rettenetes feszítőerő!

--Ne félj tőle! Üvegestől helyezzük bele! Levegő nélkül nem robban. Hogy
pedig tégelyünket szét ne rombolja, pár szemer caput mortuummal kell
lekötnünk! E lekötő szert rajtam kívül csupán még a borússiai Adalbertus
Simiger ismeri!

Pont éjfélkor aztán lezárták az olvasztóedény födelét és Bornemissza
kimerülve nyugalomra tért, José ellenben kezébe hajtva sápadt homlokát,
fáradtan bámult a lángokra.

Kietlen, szorongó érzés bántotta, majd hő, majd borzongás szaladozott
rajta végig... Az éj visszhangos csendje rejtélyes zsongással zsibongott
füleiben.

Olvasni kezdett, de nem tudott; felkelt tehát és amennyi csak belefért,
úgy teletömte szénnel az athenora öblét, hogy pár órát aludhassék.

De bármilyen fáradt volt is, minden reccsenésre, minden pattanásra
felriadt. Ha lehunyta szemét, hideg szellő simította arcát végig, mintha
ellebbent volna előtte valami és jajgatást hallott.

Ha felnyitotta, csak a tűz sírt és sistergett és a gyertyák lángjai
lobogtak, fantasztikus árnyakat rajzolva a komor falakra.

Az athenora belseje izzó tűztengerré változott és a lángok fehéren izzó
méhében először csak határozatlan körvonalakban, azután egészen
kibontakozva, megjelent a koronás szalamandra, Cynthia arcával, és
kedvtelve úszkált, lebegett a lángok tengerében...

--Cynthia! Cynthia! Sikerül-e most munkánk? susogá halkan, mintha saját
hangjától is félne.

--Aludj, José! Aludj! A négy évszak hosszú! Nem leend elég erőd! Majd én
őrködöm... helyetted! és körül-körül kerengve, átölelte az
olvasztó-edényt és aranyesőt hullatott reá.

--Nem akarok aludni! Ha belehalok is, látnom kell a kiválás rejtélyét...
lihegé lázasan.

--Aludj, José, aludj! Különben nem kímélhetlek! Ekkor a szalamandra
egészen az athenora nyílásáig lebegve, kitárta karjait. Szemeiből tüzes
szikrák pattogtak, kebléből lángnyelvek lövelltek elő, karjaiból pedig
zsarátnok zuhatag omlott mindenfelé, mintha lángba akarná borítani az
egész világot. A toronyszoba is egészen elváltozott. A levegőben
tűznyelvek szállongtak, a falakról vérpiros tűzpatakok kígyóztak alá, az
athenora pedig végtelen nagynak látszott.

José úgy érezte, mintha őt is fel-alá rengetnék a tűzhullámok,
oroszlánok, sárkányok, koronás kígyók, tűztornyok, csontvázak és
tűzmadarak rajzottak körül, a végtelenségben pedig tűzfelhők
villámlottak, melyek mennydörgő ropogással ütköztek össze.

José elájult.

Csak arra a rettentő csattanásra ébredt fel, mely alapjáig megrázta a
tornyot, hogy ablakjai recsegtek.

Zavart kiáltással ugrott fel, a csattanást is álma folytatásának vélve,
pedig hát künn erős zivatar dühöngött és zápor zuhogott alá a
fellegekből.

Az órára nézett. Reggeli öt óra volt. Bágyadtan, mintha tagjai ólomból
lennének, emelte fel a széntartót és tele zúdította az athenorát...
azután megint fáradtan ledőlt a kerevetre.

--Mi hát az álom, mi hát a valóság? Vagy pedig én vagyok annyira
megzavarodva, hogy nem tudok különbséget tenni a kettő között? mormogá
gépiesen, de annyira bágyadt volt, hogy még gondolkodni se igen tudott.
Láz borzongatta.

A szokott időben lejött a tudós.

--Mi bajod? Szemeid alatt setét karikák, és sápadt vagy, mintha
koporsóból keltél volna ki?

--Rosszat álmodtam!

--Nem álmodtál, hanem beteg vagy! kiáltá aggályosan a tudós és ha
karjaival fel nem fogja, hát estében fejét zúzta volna be a kiálló
oszloptalapzaton.

Midőn magához tért, karja be volt kötve és a könyvtárterembe vetett
ágyon feküdt.

--Mi történt velem? kérdé a mellette ülő tudóstól.

--Beteg voltál fiam! Erős lázban feküdtél! felelte ez gyengéden...

--Mit, hát olyan gyenge vagyok én, hogy egy kis láz is lever lábamról?
Mióta fekszem itt? kérdé felpattanva.

--Két hete, kedveltem! Eret is kellett vágni karodon, mint a kötés
mutatja.

--És az izzítás?

--Rendben van minden!

--Kegyelmed hamar visszafizette az én csekély szolgálatomat! szólott
José és alig várta, hogy bekövetkezzék az éjtszaka ... és mint sejtette,
ma is megjelent Cynthia a koronás szalamandra alakjában és körülkeringve
az edényt, aranyesőt hullatott reá.

--Mondtam úgy-e, hogy nem kímélhetlek! Aludj, José, aludj, ne kockáztasd
a sikert.

E fenyegetéstől jobban megijedt, mint akárminő idegrázó jelenéstől és
álomra hunyta szemeit.

--A siker! A siker! mormogá. Ezért, ha kell, álomban élek akár a négy
évszakon keresztül... és aludt, míg csak a hajnalpír rózsaszínű fénye
keresztül nem szürődött a vastag üvegkarikákon.



A VÉGNEK VÉGE...


Bornemissza Lénárd éppen kertjébe akart indulni, hogy megnézze, vajjon
különös gonddal tenyésztett Borametzfa palántái nem szenvedtek-e a
hirtelen jött jégesőtől, midőn csatlós kocogott be udvarába.

--Ki vagy? Honnan jöttél?

--Pethőné nagyasszonyom sellővári udvarából jöttem! felelte a jövevény.

--Úgy? Nincs baja leányomnak? Hoztál valamit? Ide vele, parancsolá
kurtán.

A csatlós nyergéről egy széles, de lapos iszákot oldozott le és a
levéllel együtt átadta Ivánnak.

--Kegyelmed az öreg Iván, a kulcsár? Akkor kegyelmed számára is lenne ám
valami átadni valóm a vendég leányasszonyka részéről, suttogá,
tarsolyforma tarisznyáját oldozgatva.

--Fogd be a szádat, bolond! Majd, ha lejövök!

Az öreg megvárta, míg gazdája a levéllel szobájába tér vissza, akkor
fordult a csatlóshoz:

--Nem megmondta a kisasszony, hogy csak akkor beszélj, ha senki se
látja? No hát mit hoztál?

A csatlós elővakarászta tarsolya fenekéről a kis vászonzacskóba varrt
levélkét.

--Küldje el kegyelmed annak, akinek szól! Igy parancsolta a
lányasszonyka! suttogá a legény titkos szemhunyorintással...

--Jól van! Még ma útnak indul vele István úrfi lovásza a táborba. Ezt
mondd, ha hazaérsz!

--Értem!

Iván megmutatta a csatlósnak a konyhát, ő maga a pincekulcsot akarta
elhozni, de alig ért a folyosóra, midőn a fordulónál José toppant eléje.

--Öreg, mit küldött kisasszonyod attól az embertől? kérdezte szúró
pillantással.

--Levelet és egy csomagot. Fenn vannak már a nagyúrnál! felelte.

--De neked mit adtak át? Vén róka, ne hazudj, ne tagadd, láttam mindent!
Ide azzal a levéllel! Nyomában vagyok a praktikádnak, vén képmutató! és
úgy nézett rá, hogy az öreg minden ízében remegni kezdett, de azért
tovább is konokul tagadott mindent.

José alig bírta tartóztatni magát, hogy rá ne rohanjon.

--Nincs nálad semmi? Hát ez a levél itt mi? sziszegé lángoló
pillantással és sovány ujjával mellbebökte az öreget, éppen ott, hol a
levél volt.

E pillanatban a tudós lépett ki a szobából, az öreg Iván pedig elsietett
onnan.

--Jó, hogy itt vagy, éppen érted akartam küldeni, kedveltem! Jer csak be
hozzám! A te számodra van itt valami.

José fogcsikorgatva követte.

Amint a szobába lépett, mérgét, boszuját, mindent feledve, legyökeredzve
állott meg.

A falról Klára élethíven talált arcképe nézett le rá, méla mosolygással.

--Úgy-e, a megszólalásig híven van találva? Él, beszél és mosolyog!
kiáltá Bornemissza, José zavarában gyönyörködve.

--Valóban! csak ennyit tudott hebegni.

--Klára leányom azt írja, hogy egy vándorló olasz művész vetődött a
sellővári kastélyba és addig kérte, könyörgött neki, hogy engedje magát
lefestetni, míg Pethőné rokonunk unszolására, végre beleegyezett és
nekem kedveskedik véle... Levelében rólad is megemlékszik, kedveltem.
Kér, hogy néked is megmutassam, hogy jól van-e találva! És én nemcsak
megmutatom, hanem néked is ajándékozom mindaddig, míg tiéd nem lesz maga
az eredeti.

José halvány, lesoványodott arca kigyúlt az örömtől.

--Lásd, kedveltem, így van az! folytatá, elkomolyodva... Klára
engedelmes lány! Tudtam én azt, hogy kiverjük a fejéből azt a
haszontalan fickót, mihelyt elválasztjuk őket egymástól. Szokás, nem
egyéb, mint szokás. Látod, már nem is kívánkozik haza!... Oh, Klára az
én vérem, az én leányom! Lásd, már rád is gondol! Nekem meg arcképét
küldte.

Ez utóbbi szavak megint mérget öntöttek a José szívébe:

--Az ám, de miért? Hogy elküldhesse azt a levelet, ami annál a vén
képmutatónál van; gondolá keserű mosolygással és magában rögtön
hozzátette: De meg kell kapnom, meg kell szereznem azt a levelet minden
áron! és kisietett a szobából.

Tűvé tette az egész házat, de az öreget sehol sem találta. Végre a
konyhában megtudta, hogy kevéssel ezelőtt eltávozott hazulról. Azt
mondotta, hogy urának a talárját viszi a szabóhoz.

--A talár csak ürügy, most már nem kapom meg többé! gondola a spanyol és
lement a toronyba. Oly hévvel fogott a tüzeléshez, hogy az athenora öble
valóságos tűzhányó kráterként búgott, a szomszédok pedig éjjelenként
félelmes borzongással néztek a kéményre, mely szünet nélkül okádta a
fekete füstöt. A napok, hetek így mentek, rohantak egymásután... A
kabbalisztikus négy számnak fele már lejárt és a koronás szalamandra,
mint rendesen, minden éjjel megjelent Cynthia alakjában a lángtengerben
és körülkeringve a titokteljes edényt, aranyesőt hullatott.

--Aludj, José! Aludj!

És José aludt, aludt, csakhogy úgy érezte, mintha minden nappal valami
fokozódó, benső tűz forralná az ő vérét is... és mintha vér helyett az
athenora lángja, tüze csergedeznék ereiben.

Egyik éjjel síráshoz hasonló sziszegés hallatszott az edény mélyéből és
midőn a lángok között megjelent a koronás szalamandra, három dörrenés
rengeté meg a torony falait.

--A három csepp robbanó naphta!... Sárkányunk legyőzte az oroszlánt.
Örülj, José, örülj! A gyümölcs érik, munkánk vége felé közeledik...

--Már?!

--A naphta nélkül ki kellett volna várnotok a négy kabbalisztikus számot
és az egy oszthatatlant. így azonban sokkal elébb megkapjátok az
egészség, hosszú élet és a mérhetetlen gazdagság talizmánját!

José szíve szilajan vert örömében...

--Cynthia! mondd meg nekem, mi emészt engemet? Majd elégek! Vér helyett
tűz nyargal ereimben? Felelj! A tűz-sírás közül a szalamandra kacaja
hallatszott:

--A tűz teszi azt, José, a tűz! Ez az őselem! Ebből született a többi
három: a lég, a víz, a föld! Ebből születtetek ti is halandó emberek!...
Aludj! José! aludj! Én majd őrködöm! és a szalamandra felemelt karjaiból
aranyeső omlott az edényre oly vakítón, oly káprázatos ragyogással, hogy
Josénak le kellett hunyni szemeit és kábultan hanyatlott vissza
fekhelyére.

Másnap reggel a tudós, a régi jó időkből maradt ezüst-tányérkán néhány
szőlőfürtöt hozott kedveltjének. José egyik szem szőlőn néhány parányi
aranyszemecskét fedezett fel.

--Ecce! Az aranyat termő szőlő, amelyet Becharus Metallurgiájában leír!
kiáltá ámulatteljes csudálkozással...

--Valóban az! Jó alkalom e sokat emlegetett phenomenon megvizsgálására;
felelte rá társa.

--Várj! Várj! Ahol ez az egy volt, kell lenni többnek is! Végigböngészem
az egész lugast. E növényi aranyat meg fogjuk chemice vizsgálni
mercuriummal és ércvizekkel! Kiállja-e a próbát?... Te készíts elő
mindent, a próba-követ és a lapis lydiust! kiáltá lelkendezve és a
kertbe rohant.

Délben azonban nagyon kedvetlenül ült az ebédhez, derekát fájlalta a sok
hajladozástól és még se talált egy szemet se többet.

--Délután folytatom! mormogá csökönyösen és már javában kereste, midőn
az öreg Iván halálsápadtan rohant a kertbe. Könnyei omlottak és némán
mutogatott az utána jövő tábori hírnökre, ki egy nagy pecsétes levelet
adott át neki.

--Mi lelt? Mi történt? Beszélj hát! riadt rá, de alig hogy beletekintett
a felszakított levélbe, ő is elhalványult és büszke fejét megindulva
csüggeszté mellére, aztán kemény léptekkel hagyá el a kertet.

Az öreg Iván pedig ősz fejét egy hársfa derekára hajtva sírt keservesen.

José a mester sietősen döngő lépteiből azt hitte, legalább is egy
kosárra való aranyhéjú szőlőt talált, de mennyire meg volt lepetve,
midőn halavány, megilletődött arccal látta belépni.

--Mi történt? kérdezte.

--Szörnyű hír! Az a szerencsétlen fiú, unokaöcsém, Véglyessy István
elesett a harcmezőn!

José szíve nagyot dobbant.

--Ki hozta a hírt?

--Olvasd! Jó barátom, a fővezér küldte egy futárral. Ott fenn van törött
kardja, széthasgatott, véres mentéje és forgós kalpagja.

--Kedveltem, mondta neki másnap komolyan, jól megfontolva a dolgot,
elhatároztam, hogy magam viszem meg e szomorú hírt leányomnak. Most már
nincs okunk távoltartani, sőt szüksége vagyon a szeretetteljes
gondozásra és vígasztalásra. Azért haza fogom hozni.

Egy hétnél tovább húzódott, halasztódott a dolog, míg Bornemissza Lénárd
végre rászánta magát az indulásra.

A hosszú út unalmait elűzendő, annyira telerakatta az ócska hintó
belsejét mindenféle kutyabőrös foliánsokkal, hogy magának alig jutott
hely benne.

Igy felkészülve, Joséhoz ment búcsúzni:

--Indulok, kedveltem! De még egyet mondok. Én Klárát előkészítem
mindenre... Bízd egészen rám a dolgot. Igérem, hogy megérkezésünkkor
Klárát menyasszonyodként üdvözölheted!

--Bízvást teheti kegyelmed, mert, ha sejtelmeim nem csalnak, e drága
igéretnek akkorra megszületik a díja is!...

--Ily hamar? Nem tévedsz? Nem csalatkozol? Egyebet nem tudott szólni
nagy felindulásában.

A különben is csendes ház a gazda távoztával egészen kihaltnak látszott,
úgy, hogy még a rideg természetű Josét is kellemetlen, idegenkedő érzés
fogta el arra a tudatra, hogy most egyedül van és ő a gazda e nagy,
roskatag épületben.

--Mindez nemsokára máskép lesz! gondolá... A gazdagság, az arany
hatalmával, olasz kőfaragó-mesterek, velencei kárpitosok és díszítők
tündérlakká fogják varázsolni az üres termeket. Tarka vendég-sereg,
sürgő-forgó szolgaszemélyzet, életet és vidámságot teremt e rideg,
templomi csendű falak közé.

--Oh, Klára, Klára, a kerek világ minden kincsét és drágaságát lábaid
elé rakom, sóhajtotta egész hangosan, de riadtan fordult hátra, mert
ugyanekkor tompa, gúnyos kacaj hallatszott mögötte...

Végig járta az egész folyosót, kihajolt a könyöklőről, de se itt, se az
udvaron nem volt senki.

--Pedig nem csalódtam... tünődött, akaratlanul is folyvást mindenfelé
kémlelődve... Eh, bizonyosan az utcán vagy a szomszédban kacagott
valaki!

Visszasietett a forró, fülledt levegőjű toronyszobába.

A szalamandra azzal biztatta, hogy a gyümölcs érik és nem kell bevárniok
a négy évszak leforgását!... Miről tudja meg hát, hogy a gyümölcs
megérett?... Mikor?

Erre, anélkül, hogy kérdezte volna, megfelelt a lángok közt megjelenő
szalamandra:

--Nekünk az idő időből áll! Nem órák, nem napok, hanem az eredmény után
mérjük. A gyümölcs érik, az erő gyarapszik! Mindennap várhatod a bűvös
virág kinyíltát! Aludj, José, aludj!

Ez után a kijelentés után még türelmetlenebbül várta a napok múlását és
az éjtszaka hangverő csendjében, minden perc-kettyenést, minden óraütést
szívének heves dobogása kísért.

Igy múlt el két hét. Most már mindennap várhatta, hogy az utazó hintó
egyszerre csak begördül az udvarra: Klára megérkezik!

Türelmetlenségében a falon függő csizióban kezdett levelezni, melyet
tudós házigazdája a hét égi planétának aspectusai nyomán szerkesztett a
hét valamennyi napjára. Amit ez mond, annak tehát igaznak kell lenni,
mert a könyv első pergament-lapjára maga a tudós írta rá e megjegyzést:
»Nem babona, nem balhit, hanem az égi aspectusok csalhatatlan ereje a
fundamentumuk.«

Egyszerre csak lassú, alázatos köszöntés riasztotta föl álmodozásaiból
és anélkül, hogy az idegen belépését észrevette volna, ez már közvetlen
előtte hajlongott.

--Leonhardus barátomat keresem! monda mély bókolással.

José megrezzenésében szótlanul bámult az ijesztő soványságú alakra.

Páter Julián állott előtte.

--A mester nincs honn, elutazott! felelé, ő is meghajtva magát, de
rideg, elutasító hangon.

--Elutazott? Hová? ha szabad kérdeznem. Mindenekelőtt azonban szabad
tudnom, kihez van szerencsém? Én páter Julián, felséges császári urunk
gyóntatója vagyok!

--Tudom! Én pedig a mester adeptusa! volt rá a válasz.

A jezsuita éles, kémlelő tekintetet lövellt rá félig leeresztett kékes
szemhéjai alól, azután pedig körülnézett a toronyszobában.

--Eszerint nem szállhatok meg e házban? kérdé késlekedve.

--Sajnálom! Erre nem vagyok fölhatalmazva! felelé visszautasítólag.

--Fiatal ember! Én Leonhardusnak ifjúkorbéli bizalmas barátja vagyok!

--Tudom! A mester nem titkolá ezt előttem!

--Tehát várt engemet az én kedves Leonhardus barátom?

--Sejtette e látogatást.

--És még sem rendelkezett semmiképen elfogadásomról? kérdé és szeme
kémlő pillantással tapadt a beszélőre...

--Semmiképen se!

--Hol van Iván, a kulcsár?

--A jószágon. Ügyel az aratásra és betakarításra... Atyaságod
beláthatja, hogy én mint vendég, vendéget nem invitálhatok!

--Mit jelentsenek e szavak, fiatal ember? kérdé a páter édeskésen.

--Tessék máshol éjjeli szállást keresni, viszonzá érdesen José. Kíván
még főtisztelendő atyaságod valamit? Időm ki van mérve.

Páter Julián megtartotta alázatos állását, de beesett szemei a harag és
fenyegetés szikráit lövelltek.

--Eszerint kegyelmed elkerget? kérdé élesen.

--Ne méltóztassék félreérteni! Nem vagyok fölhatalmazva a
vendéglátásra... felelé José.

--Leonhardus barátunk nagyon sajnálni fogja a történteket... mondá
figyelmeztető hangon.

--Nem hiszem... felelé José fagyosan.

--Úgy hát Isten oltalmába ajánlom e házat! Ha Leonhardus megérkezik,
mondja meg neki kegyelmed, hogy Keresztúri Gedeon úri házához
szálltam... monda kenetteljes lemondással, de midőn a küszöbről
visszatekintett, szemeik két villogó kardként keresztezték egymást.

Josénak csak késő délután jutott eszébe, hogy meg kellene kérdeztetni,
csakugyan oda szállott-e? Kiment és előkiáltva a kertészt, a
Keresztúri-házhoz küldte, de ez csakhamar azzal a hírrel jött vissza,
hogy páter Julián, meg se pihenve, újra kocsiba ült, de azt igérte, hogy
egy-két nap múlva visszatér.

A harmadik napon utána tudakozódtatott és embere azzal a hírrel jött
vissza, hogy páter Julián az éjtszaka csakugyan visszaérkezett.

--Bárcsak már a mester is itthon lenne! De hát hol is marad? Valaminek
történnie kellett, különben már visszaűzte volna a vágy és
türelmetlenség... gondola lehangoltan; azután kis idő múlva fölállt,
bezárta fenn és lenn az ajtókat, mert a mindinkább erősbödő szél
fütyülve zúgott, sivított végig az egymást keresztező folyosókon.

--Zivatart kapunk! gondola, a távoli tompa dörgésre figyelve.

Csakugyan, éjtszakára orkánszerű vihar tört ki és rettentő villámlással
és mennydörgéssel söpört végig a város fölött.

A földrázó csattanásokra figyelve, alig vette, észre az idő múlását. Az
éj középórái elmúltak, de a szalamandra koronás alakja ma nem úszkált,
nem jelent meg a zsarátnokká izzúlt lángtengerben.

Hallgatódzott, nem-e hallja a tűzsírás-forma kacajt? De csak az orkán
vad bőgését hallotta.

Éjfélkor azonban, mintha szárnyát szegték volna, egyszerre elhallgatott.
E rejtelmes csendességben az athenora falai és a titkok titkát rejtő
edény egyszerre olvadt üvegként átlátszóvá változtak és a végtelenségig
kiterjeszkedtek.

Bíborszínű ködben, csodálatosan villódzó bíborvörös párában úszott
minden, a középen pedig szivárványszínű lángfelhő lebegett, melynek
méhéből csillagként szikrázó, gyönyörű virág nőtt ki, melyet tömérdek
alak vett körül idegenszerű fejedelmi öltözetekben, csillogó koronákkal,
és térdet hajtva, ünnepélyes, mély áhítattal várták, míg a csodálatos
virág koronaalakú kelyhe kitárul.

A virág kelyhe lassú fesléssel fölpattant, mire villámszerűen tűnt el az
egész látomány és ugyanebben a pillanatban mély, földalatti dörgéssel az
olvasztótégely födele lerepült az athenoráról és lágy, aëolhárfaszerű
zengés közt az egész toronyszoba a hajnalpír rózsaszínű tündérvilágában
úszott.

E bűbájos rózsaszínű sugárzást az edény fenekén csillogó bíborpiros kő
lövellte. José kimondhatatlan gyönyörrel borult térdre és csak azt látta
még, hogy a csodahatalmú kő erejétől az egész olvasztó-tégely tiszta
színarannyá változik, azután eszméletlenül esett le a földre.

Csak a torony rovátkái között tanyázó csókák hajnali károgása térítette
magához.

Künn komor, szürke köd borult mindenre, a toronyszoba mégis a
hajnalmosolygás bűbájos pírjában derengett.

Remegve tápászkodott fel és szilaj, tétova pillantással nézett szét... a
másik pillanatban azonban, mint a prédájára csapó saskeselyű visítása,
olyan kiáltással rohant az athenora felé.

--A nagy titok föl van fedezve!

Térdre akart borulni, de mérhetetlen elragadtatásában csak mozdulatlanul
bámulta a színarannyá vált olvasztóedényt és a fenekén ragyogó,
csodálatos sugárzású bíborvörös követ.

--Enyém hát, enyém, a világ és mindenség leghatalmasabb talizmánja, mely
egészséget, hosszú életet és mérhetetlen gazdagságot ád s a föld
leghatalmasabb emberévé tesz engem! kiáltá mámorosan.

Midőn nyugodtabbnak érzé magát, fölolvasztotta a legnagyobb ólomdarabot
s beledobva a vörös kőnek egy szilánkocskáját, az ólom színarannyá
változott.

--Az utolsó kételytől is megszabadultam! Ez maga az igazi nagy
élet-elixirium, Basilius, Albertus Magnus vörös oroszlánja és Hermes
Trismegistosnak vörös sárkánya!

És alig hogy e szavakat kimondta, begördülő nehéz útihintó dübörgése
reszkettette meg a torony ablakait.

Arcára egykedvű nyugalmat erőltetve, de szilajon dobogó szívvel sietett
az érkezők elé.

Bornemissza szolgájára támaszkodva szállt ki a vén bárkából és erősen
sántított, de José szemei csak Klárát keresték, ki észre sem véve feléje
nyújtott kezét, az ő segélye nélkül szállott ki a kocsiból.

--Mi újság? Mi történt? szólott érdes, szaggatott hangon.

--Kellemes és kellemetlen! felelte és Klárára nézett.

--Klára lányom! Nyújtsd kezedet és üdvözöld néhány szíves szóval
jövendőbeli élettársadat.

--Atyám parancsa előtt meghajlok, Venegas úr! De csak az alatt a
föltétel alatt, ha István halála valónak bizonyul.

Bornemissza pedig ezalatt izgatott várakozással nézett kegyeltje arcára.
Mély emberismerete valami rendkívülit sejtett ennek erőszakolt
egykedvűsége mögött.

--Ne tétovázz! nógatá türelmetlenül.

--Páter Julián itt van... válaszolá halkan

--Itt, nálam!?

--Nem itt. Nem nálunk... Én nem fogadhatám be vendégül. Emiatt, azt
hiszem, ellenségünkké lett... De nem nagyon félhetünk a haragjától.

--No, no! Te nem tudod, mekkora hatalom van kezei között... felelte
kedvetlenül.

José szemei égtek és egy fejjel magasabbra látszott nőni, midőn büszkén
és diadalmasan végre kimondhatá:

--A mi kezeinkben nagyobb hatalom van. Mester, a nagy titkot
megtaláltam.

Bornemissza Lénárd válaszul csak egy elfojtott kiáltást hallatott,
azután szélvészként rohant le a toronyszobába.

José szintén utána sietett s így egyikük se vette észre, hogy ugyane
pillanatban páter Julián lépett az udvarra és tétova nélkül utánuk
indult.

Midőn José kinyitotta a nagy szekrényt és a bíborvörös kő hajnalpiros
sugárzással ragyogta be a komor helyiséget, az agg tudós annyira meg
volt indulva, hogy imádatos tisztelettel térdre borult a csodálatos
erejű talizmán előtt.

--Végre! Végre!... csak ennyit bírt mondani, azután viharosan José
nyakába borult.

--Üdv neked, Leonhardus! Jövendölésem tehát mégis beteljesedett. Te
megtaláltad a nagy titok kulcsát!... szólalt meg egyszerre valaki
kenetteljes hanghordozással mögöttük.

Bornemissza, mintha kígyóra lépett volna, riadt vissza.

--Gratulálok! Leonhardus, gratulálok! Tudományod a föld leghatalmasabb
emberévé avatott. Üdv neked, drága barátom! Üdv!... folytatá
leghizelgőbb hangján, kezét dörzsölve.

Amilyen mámoros örömben és elragadtatásban úszott az imént egész valója,
épp akkora düh fogta el most Bornemisszát.

Egy lépéssel a másik szekrény előtt teremve, fölszakította annak
ajtaját.

--Még ezután is mersz a szemem közé nézni, képmutató, nyomorult! kiáltá
dörgő hangon és elébe tartotta azt a kémiai módon lemásolt levelet.

Páter Julián e váratlan fordulatra annyira elvesztette a
lélekjelenlétét, hogy ijedtében felhördült és fakóvá vált arccal kapott
a papir után:

--Hol szerezted?

Bornemissza lesujtó megvetéssel nézett rajta végig:

--Úgy ám, hol? viszonzá maró gúnnyal. Ott, ahol igaz barátságot
színlelve, írtad... Tőled annyira magasztalt tudományom segítségével.
Menj, utállak! Nem ismerjük többé egymást.

--Leonhardus, te elhiszed? kiáltá és kezdé magát mosni, mentegetni.
Esküdözött, hogy szemfényvesztés az egész, a sátán gonosz varázslata,
apokrif, misztifikáció,--de a ház ura csak megvetőleg kacagott:

--Természetesen, az árulás és hazugság édes testvérek.

Hanem Julián atya kívül-belül kaucsukból volt gyúrva. Akárhogy leverték,
földhöz ütötték, megint talpra állott és fölül igyekezett kerülni.

--Leonhardus, felejtsük az egészet! Mirevaló ez az ellenségeskedés?
Bornemissza indulatosan eléje dobbant.

--Nem félek tőletek!... E levelet pedig magam fogom fenséges urunknak,
Mátyás főhercegnek bemutatni.

--Azt nem fogod tenni, Leonhardus!

--De igenis megteszem! Nem félek tőletek! Kezemben a győzelem és
hatalom! dörögte szilaj lábdobbanással, a bíborvörös kőre és az arany
edényre mutatva.

A két volt jóbarát pár pillanatig kihívó tekintettel méregette egymást.

--Mit kívánsz cserébe e levélért? kérdé benső izgalomtól vibráló hangon.

--Semmit! Menj és többé ne kerülj szemeim elé! Nem ismerjük egymást!...
volt rá a hideg, engesztelhetetlen válasz.

--Utolsó szavad ez? Bornemissza felelet helyett néma megvetéssel fordult
el tőle.

--Jer, kedveltem! E mérhetetlen kincset biztos helyre kell szállítanunk
és őriznünk kell. Eget, földet mozgásba fognak hozni, hogy megkerítsék,
de ott leszünk, őrködünk, szakadatlanul... monda Josénak.

Páter Julián lesütött fejjel eltávozott.


       *       *       *


--Egy órát, egyetlen percet sem adok többet, Klára! Négy hete múlt, hogy
megfoghatatlan oktalansággal húzod, halasztod az egybekelés idejét.
Kedden este esküsztök! monda a tudós olyan indulatos, parancsoló hangon,
hogy lánya megfélemlítve elhallgatott.

Bornemissza azonban tovább is ingerülten járt föl s alá a drága
szőnyegekkel és pompás mobiliákkal egészen újonnan bútorozott szobában,
melynek nyitott ajtói még egész sereg egymásba nyíló, fényesebbnél
fényesebb termet mutattak.

--Micsoda dolog az, hegy a leány nem hajol meg készséggel az apa akarata
előtt! folytatá könyörtelenül.

--Atyám! esdeklett remegő hangon Klára.

--Csend! Angyalszelíd, engedelmes természetű édesanyád kétségbeesett
volna önfejűséged és vonakodásod láttára. Ha nem látlak derült,
engedelmes lánynak, akkor szerető atyád helyett fenyítő uradat és
mesteredet tanulod megismerni bennem.

--Óh, édesatyám, mily kegyetlen szavak ezek!

Atyja eltaszította magától.

--Amilyeneket érdemelsz!

--Kedden este örök frigyre léptek és engedelmesnek, szelídnek, odaadónak
akarlak látni! Az leszel-e? rivallta haraggal.

--Az leszek, atyám!... rebegte ekkor Klára megtört hangon és szobájába
távozott.

--Tehát kedden este! Hat órára készen légy! Már mindent elintéztem. A
lelkész és a tanuk a kis kápolnában várnak reátok! kiáltotta utána.

És ez a keddi nap Klára buzgó fohászai és könyörgései dacára is
elérkezett.

--Oh, Istenem!--rebegé hangtalanul--mért nem tudtam én is meghalni!
Mindjárt hat óra és mindennek vége! Oh, István! István!

Egyszerre azonban az a kétségbeesett mentő gondolat jutott eszébe, hátha
megvallaná Josénak, hogy nem szereti, nem akar nejévé lenni semmi áron.
Amilyen büszkének és jónak látszik, tán ha ezt megvallja neki, lemond
kezéről.

E mentő gondolathoz a vízbefúlók görcsös erejével ragaszkodott. De hogy
menjen oda? Egyedül nem mehet a toronyszobába, mely José lakása vala.
Atyját fogja valami ürügy alatt magával hívni és Josét félreintve,
elmondja neki.

Úgy is tett. Atyja ugyan furcsának találta, hogy a toronyszobából
induljanak az esküvőre, de még se akarta kedvét szegni. José éppen
barettája után nyúlt, midőn beléptek.

--Maradj! Klára akarta, hogy innen induljatok! szólott magyarázólag a
tudós. Nos, lányom, hát mit akartál mondani? fordult aztán kérdőleg
leányához.

Klára még halványabb lett. Most már visszaijedt a próbától.

Kétségbeesetten gyürögette a kezében tartott csipkekendőcskét, José
pedig udvarias meghajlással közelebb lépve, várakozott.

Ebben a feszült, várakozó csendességben egyszerre érces csörrenés és
siető lépések zaja hallatszott a lépcsőkön és a másik percben a holtnak
hitt Véglyessy István szálas, katonás alakja állott előttük.

--Klára!

--István! Óh, István! Te élsz! Hála neked jóságos Istenem! sikoltá az
öröm ujjongásával Klára és az ifjú kebelére borult.

--Élek, Klára, élek! Most már enyém lesz! Nem választ el bennünket
senki! ujjongott István is boldogan.

--Tüstént ide mellém jösz, Klára! Micsoda immodestus viselkedés ez?
rivallt rá atyja haragosan.

--Bátyám uram! Nézzen rám! A fővezér kapitánnyá nevezett ki
vitézségemért. Most már nem tagadhatja meg tőlem Klára kezét!

--Hogy jössz te ide? Halálhíredet hallottuk.

--Én nem hittem! Az utolsó percig reménykedtem! kiáltotta közbe ragyogó
szemekkel Klára.

--Hírét véve Klára férjhezmenetelének, éjjel-nappal siettem. Halálhírem
pedig onnan eredt, mert embereim vértől borítva láttak lovamról
lehullani a csatamezőn s azt hitték, hogy ott vesztem.

Bornemissza szemöldökei összehúzódtak és Joséra pillantva, látta, hogy
ez dühtől torzult arccal mered a beszélőre, mintha rá akarna rohanni.
Megnyugtatólag intett tehát neki, azután öccséhez fordult:

--Itthon pedig az történt, hogy Klára kezét odaajándékozá Venegas José
úrnak. Kedveltem, fogd karon menyasszonyodat és jerünk!

--Atyám! sikoltá könyörgő hangon Klára és irtózva visszahátrált a feléje
közeledő José elől.

E pillanatban föltárult a torony kis ajtaja és José halálsápadtan
döbbent vissza a belépő magas nőalaktól.

--Cynthia! hebegék rángó, színtelen ajkai.

--Én vagyok, José! Esküd betelt! Érted jöttem! Nem megfogadtad, hogy a
miénk vagy?...

--Mit akar és ki ez a turbulens persona? kérdezte Bornemissza zordonan.

--Nem ismerem! felelte José merészen; azután halkan s indulatosan
odasúgta Cynthiának: Menj, távozz, akarom!

Cynthia felkacagott...

--Nem ismersz, igazán nem ismersz, José?

--Nem ismerlek! Tüstént távozz, akarom! Parancsolom! riadt rá eltorzult
arccal.

Cynthia felemelte a karját és újra kacagott. Kacaja azonban egyre
harsogóbb, ijesztőbb lett, úgy, hogy nem is kacaj volt az már többé,
hanem süketítő mennydörgés.

Valamennyien rémülten, megdermedve álltak ott.

Egyszerre szeméből és kebléből vakító lángok lövelltek elő... azután
dörgő roppanások között a falak és oszlopok inogni, omladozni kezdtek és
Istvánnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy a félig eszméletlen Klárát
karjaiba kapva, a kis ajtó tömör boltozatán át az utcára meneküljön
vele, midőn égig villanó lángok és földetrázó dörgés, ropogás között az
egész torony összeomlott, maga alá temetve mindent.



EPILOGUS


A budai szent Zsigmond kápolna tudós lelkipásztora, Ambrozius atya, aki
lelkiismeretesen följegyezte az akkoriban történt nevezetesebb
eseményeket és jelenségeket, naplójának elsárgult lapjain az elmondott
történetre vonatkozó következő följegyzéseket tette:


»Die 27. Septembris.

Még most is füleimben cseng azon rémséges detonatiónak a dörgése, mely
nagyon tudós Bornemissza Lénárd főnemes úr (tudós nevén Leonhardus
Sydericus) portájának és úri palotájának majd háromfertály részét
romokba döntötte, a szomszéd porták pedig alapjukban egészen
megrendültének.

Éppen Ave harangozás utáni estvéli áhitatosságomat végezve, egy ideig
még jámbor contemplatiókon jártatám elmémet, midőn egyszerre az
Apocalypsis világomlasztó robaja között, firmamentumig lövellő lángok
világítanak be mindeneket, azután földetrázó mennydörgéssel, sűrű
füstfellegek burkolták orcusi sötétségbe a környéket.

Minden teremtett lélek kiszaladt és nagy remegéssel az utolsó ítélet
eljövetelét várta. Senki se tudá, mi történt, mígnem egyszerre hire
szaladt, hogy Bornemissza Lénárd uram és idegen országbéli adeptusa
alchymiabéli és setét magiabéli manipulatióiknak estének áldozatul és
tűz és romok alá vagynak temetve.

Bornemissza uram minden hajadoni erényekkel ékeskedő leánya, Clara, és
öccse Véglyessy István, a kijáró boltozata alá menekülve, mindeneknek
csudájára épen és sértetlenül maradtanak, és az ő kétségbeesett
lamentációik és jajgatasaik segélyre serkenték az embereket, úgy, hogy
tüstént az omladékok eltakarításához fogtanak.

Szörnyűséges pusztulás képe tárult fel ottan.

A tűz mindent megemésztett, az úri palotának csak előszárnya maradott
állva, az is roskadozó állapotban... és a romok közül kihangzó elhaló
hörgés- és nyöszörgéstől vezettetve, kemény és fáradságos munka után,
ráakadtak a tudós nemes úrra, ki még ugyan élt, de órái meg valának
számlálva. Az utolsó lelki vigaszt feladva nékie, még csak annyit tudott
hörögni, hogy öccse oltalmába és szeretetébe ajánlja leányát, Clarat,
azután megáldá őket, mire menten otthagyá lelke halandó porhüvelyét...
Az idegen országbéli adeptus porhüvelyéből azonban egy atomust se
találtanak, noha az egész romhalmazt széllyelhányták vala érette. Ő
kegyelme egészen porráégett. Isten legyen irgalmas szegény lelkeiknek!

Persze, mint mindenkor, úgy most is sok mindenfélét beszélnek és
imputálnak az emberek, kiváltképen a tudatlan misera plebs contribuens.
Azt is mondják, hogy a jezsuita atyák boszújának esett a főnemes úr
áldozatul, miután mindenféle cselszövényeikbe és titkos praktikáikba be
lévén avatva, ezt most ellenük akará fordítani; néhányan a fekete
mágiának és a természetfeletti hatalmak boszújának mondják, ellenben
mások pedig politikai okoknak tulajdonítják vala az egész
szerencsétlenséget, melynek másától őrizzen meg bennünket a magasságbéli
kegyelme!

Mi történt, hogyan történt, erről se az árván maradt leányzó, Clara, sem
pedig vőlegénye, Véglyessy István nem tudnak, vagy nem akarnak
nyilatkozni. Azt csak a magasságbéli Isten, ki minden titoknak a tudója,
tudná megmondani.

Én azonban erre azt mondom: Ember, hagyj békét a földöntúli hatalmaknak,
és ne kisértsd az Istent, minket gyarló bűnösöket pedig ne vigy, én uram
Istenem, kisértetbe!«


»Die 21-ti Octobris.

Miként a szerencsétlenül járt tudós úr óhajtá és meghagyá nekik, ma
esküdtenek, a legnagyobb csendben és visszavonultságban, egymásnak sírig
tartó hűséget Clara Bornemissza és Stefanus Véglyessy de Véghlyes...

Én kötém össze kezeiket az egyház áldásával.

Adja is meg a magasságbéli Úristen e sok gyötrelmet és
megpróbáltatásokat átszenvedett szíveknek mindenekben kegyelmét és a
házas élet minden boldogságát. Ámen!«


»Die 30-ta Octobris.

Városunkba nevezetes tudós és magasállású persona érkezett, felséges
császári és királyi urunknak belső udvari medicinae doktora, a tudós és
híresneves Hayek Thaddeus uram személyében, a bohémiai Prága (némelyek
úgy mondják Práhá) városából.

E neves és eminens dignitás benső barátja vala a szerencsétlenül járt
tudós főúrnak, és a hallott szerencsétlenség hire hozá vala hozzánk Buda
városába.

E tudós férfiú többek között azt állítja, hogy ama rettentő robbanást
bizonyára valami chemiai operatio idézte vala elő, valamelyes ismeretlen
durranó mixtúra, mely a chemicaliák titkos és kitanulhatlan occulta
qualitásából, anélkül, hogy sejtenék, némelykor előáll és vehementer
explodál...

Igaz-e ez, nem-e, én nem tudom, de e tudós férfiú bizonyára competensebb
judex, mint az én simplex és csekély mivoltom.«


       *       *       *       *       *


Eddig tart páter Ambrozius naplójának a történetre vonatkozó része. A
történet után tíz évvel később azonban Hayek Thaddeus prágai udvari
orvos hagyatékában egy vaskos kézirattekercset találtak, mely a fent
megírt történetet egész terjedelmében tartalmazza.

E kézirat első lapjára a tudós orvos saját kezével a következő
megjegyzést iktatta:

»Azok, kik a nagy titkot megtalálták, így írják le a nagy elixirum
születését, azon alchymisták pedig, kik sóváran keresik, ilyen
csodálatos jelenések között képzelik a bíborvörös kő
születését,--ítéletet azonban csak az mondhat, ki mindezen titkok
kulcsát bírja.«





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az arany szalamandra" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.