Title: A bihari remete - és egyéb történetek
Author: Kárpáti, Aurél, 1884-1963
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A bihari remete - és egyéb történetek" ***


Team. With special thanks to the library of Pécs, especially to the 
director, József Kereszturi for the help in selecting and borrowing the 
books.



KÁRPÁTI AURÉL

A BIHARI REMETE
ÉS EGYÉB TÖRTÉNETEK


[Illustration: ]


BUDAPEST

Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása

-MCMXX-


KÁRPÁTI AURÉL

A BIHARI REMETE
ÉS EGYÉB TÖRTÉNETEK


[Illustration: ]


BUDAPEST

Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása

1920



AZ AEDILIS

I.


A napóra aranyozott rúdjának árnyéka a kilencesen állott.

A Forum fölött sárgán hullámzottak az óriási selyemernyők, amik nyáron
át hűvös árnyékot vetettek az egymás fölé emelkedő terraszokra. Kékes
homályban álltak a fehér márványszobrok, Tarquinius nagy csatornájának
vörös palatetői, a szónokok emelvénye, amit az antiumi hajók
vassarkantyúi díszítettek s a comitiummal szemközt sorakozó régi
tabernák. Csak a tér mélyén csillámlott föl itt-ott a talajvíz a
kockakövek hasadékaiban, emlékeztetve a mocsárra, amelynek nádasában az
anyafarkas szoptatta Rhea Silvia ikreit.

Concordia templomának lépcsőin, ahonnan ki lehetett látni egész a Via
Sacra ékszeresboltjáig, két fölszabadított rabszolga ült és kockázott a
márványba karcolt táblán. Beszédük és a festett puszpángkocka csattogása
visszhangozva járta be a bazilikákkal szegett teret. Mindketten ama
gyűlölt és megvetett Corneliusok közül valók voltak, akiket Sulla
bosszúja szabadított rá Rómára a második proscriptio után s akik
szennyes, foltozott köpenyükkel minden utcasarkon előbukkantak a
henyélők, tolvajok és kolduló papok zajongó tömegében.

--Damon, te lator,--kiáltott az egyik, dühösen borzolva hátra rőtes
haját,--a Tiberis halai nem oly falánkak, mint te vagy. Tizennégy
szeszterciusszal úszom egy óra óta.

A Damonnak szólított, kurtára nyírt, fekete szakálas, szikár, nagycsontú
macedóniai gúnyosan villantotta ki fehér fogait, azután szótlanul
pörgette meg ujjai között a kockát.

A vöröshajú tovább folytatta:

--Holnap újra eladhatom magam Dolabellának, a legpiszkosabb uzsorásnak,
akinek valaha lapos körmei voltak Rómában.

Ebben a pillanatban egy bíborszegélyű tóga csücske lebbent meg fönn, a
templom oszlopai között. Egy szokatlanul fiatal aedilis közeledett a
játszók felé, lassan, elgondolkozva lépegetve az árnyékos csarnokban.
Simára, borotvált fehér arca kissé duzzadt volt és álmos kifejezésű,
amivel éles ellentétben álltak energiától sugárzó, fényes fekete szemei.
Gondos fürtökbe szedett haja elöl már ritkulni kezdett, aminek
eltüntetése éppoly gondokat szerzett a fiatal patríciusnak, mint Licinus
borbélynak. Kezében pergamentekercset szorongatott, talán Theokritosz
egy idilljét, talán egy adóslevelet. Eleganciájához és pompás
megjelenéséhez mind a kettő egyformán illett.

Már csaknem odaért a libertinusok háta mögé, akik nem vették észre a
közeledőt, mikor egyszerre a nevét hallotta említeni, összeráncolta sima
homlokát és megállt. Figyelni kezdett.

--No hiszen,--mondta epésen a macedóniai,--Dolabella másról sem álmodik,
mint hogy nálad kamatoztassa pénzét, mikor már Cinna veje sem biztos
adós. Az aedilis kétezer talentummal tartozik neki és a diktátor
barátságával sem dicsekedhetik. Vagy miből telnék ezüsttel díszíteni a
színpadot és selyembe takarni a napot? Hat,--kiáltotta újra leejtve a
színes kockát a sima márványra,--nyertem.

A másik bosszúsan oldozta le nyakáról a piszkos bőrzacskót és odadobta a
macedóniai elé.

--Koszos kutya,--mormogta fogai között. Fölkelt és karjait lustán
himbálva átvágott a téren egy szűk utca irányában, amely a halpiacra
vezetett.

A macedóniai mohón kezdte számlálni a pénzt.

Az aedilis ott állt tíz lépésre mögötte egy oszlop mellé húzódva. Arcán
elégedetlenség és harag tükröződött.

--Hát már a csőcselék is tudja,--gondolta, kellemetlen borzongást érezve
egész testében, mintha egy utálatos, nyálkás állat érintette volna
meg.--És milyen jól vannak tájékozva, jobban mint magam. Csakugyan,
ennek a fahéjszínű gazembernek igaza, van. Az utolsó játékok alatt,
amikkel atyám emlékét tiszteltem meg, százhúsz gladiátorom maradt itt a
téren. Mindegyik egy talentumba került. A delosi és corinthusi
ezüsttálakat, szobrokat és festett márványokat sem adják ingyen. Azután
a szakácsok, pékek, gyaloghintó-hordók, énekesek és hárfások... De ezek
nélkül lehetetlen élni. Az ember csak a szép, gazdag dolgokon keresztül
tudja eléggé becsülni önmagát és gyűlölni az uzsorásokat. Dolabellát fel
fogom akasztatni, de addig is most szűk nekem Róma. A Láz istenének
oltárán már meggyújtották a lángokat és nincs rosszabb az egészségtelen
levegőnél, amely a hideglelést jelenti. Egy negyedév a tenger túlsó
felén és Crassus ezüstös zsákjai mindent rendbehoznak. Ej, nem érdemes
ma elővenni a tegnapi gondokat, amik a hajó után elsimuló hullámmal
együtt enyésznek el. Aemilius gályája az éjjel indul Görögországba.

Arcára újra kiült a nyugalom derültsége, mikor fölpillantott.

A macedóniai még mindig ott ült a lépcsőn és köpenye alól előhúzott
kurta kardjával valamit vésett a csikorgó márványba. Előrehajolva
térdelt, kardját két kézre fogva s az izzadságcseppek odahullottak
homlokáról elébe, a fehér kőre.

Az aedilis elmélázva, szeretettel nézett körül a Forumon, mintha annak
minden részétől külön akarna búcsút venni. A sárga selyemernyők alatt
olyan volt az egész tér, mint egy óriási terem, aminek túlsó felén, az
árusok bódéi között mintha hangyák nyüzsögtek volna. Az aedilis, mint
minden római, rajongott a Városért, amelynek gyönyöreiről annyi rosszat
mondtak a költők s most kissé kesernyés gúnnyal mormolta maga elé:
Cumaeban a platánok alatt lakik a boldogság...

A macedon saruinak csoszogása rázta föl álmodozásából.

A libertinus egy csapszék fele igyekezett, amelyből részeg matrózok
kurjongatása hallatszott.

Az aedilis kilépett az oszlop mögül s tógája ráncait összébb fogva,
megindult a lépcsők felé. A játszók táblái mellett friss karcolás nyomai
csillogtak a márványban. Odapillantott és elolvasta az ormótlan betűket:


  VINCIS, GAVDES


Egy pillanatra megállt. Az arca elváltozott, fekete szemeiben különös
fény lobbant fel, aztán gyors léptekkel sietett el a Via Sacra
irányában.



II.


Az éjszaka első órája már nem volt messze, mikor az aedilis
gyaloghintója föltűnt az ostiai kapu mögött. Kíséret nélkül indult
útnak, mintha csak sétát akart volna tenni a Városon kívül, a nyaralók
között. Még feleségétől sem búcsúzott el. Nem akarta, hogy idő előtt
értesüljenek távozásáról. Nyolc afrikai rabszolga vitte a gazdagon
faragott gyaloghintót, amelynek félrehúzott zöld függönyei mögött fél
könyökre támaszkodva feküdt a puha melittai szövettel borított
vánkosokon. A vánkosokat minden nap friss rózsákkal tömték meg.

A széles, kövezett út egyik emelkedettebb hajlásánál az aedilis kihajolt
a gyaloghintóból és visszatekintett a város felé. Bármennyire
könnyelműen szánta is rá magát Róma elhagyására, most megilletődve és
fájdalmasan gondolt mindarra, amit elhagyott.

A hét halom fölött az ég krétás kékjében lebegni látszott a Capitolium
márványkoronája, büszkén és hódítóan, nem árulva el a férgek nyüzsgését,
amik alapjait megingatták. A Világ Ura gőgösen emelte homlokát s mögötte
a végtelenségig átlátszó zománca a szemhatár felé lágyan olvadt át az
alkonyat narancssárga színeibe. A szűk utcákon ott most zsebmetszők,
orgyilkosok, hamis tanuk és szájhősök közt mulatnak a henyélők; a
disznóhúsevők puritánságát kéjencek, piperkőcök és kurtizánok gúnyolják
az esteli korzón és az örökké jókedvű ványolók Sulla dicséretét éneklik.
Mindegy. A Capitolium még áll és ragyog.

Az aedilis hosszasan, merengve nézett a mezők felé, amiknek sárguló füve
fölött aranyos por szállongott. A Tiberis messziről csillogó szalagja
felől favágók nótáját hozta át a szél a dombokon s csendesen borzongtak
a sötét píniák a szelíden ereszkedő lankák oldalában. Boldog, enyhe
nyugalom borított be mindent, a gondtalanság tücsökzenéje szólt a bokrok
alján.

Az aedilis intett a rabszolgáknak s azok megkettőztették lépteiket. Az
út nemsokára a Tiberis felé kanyarodott s attól alig egy kődobásnyira
párhuzamosan haladt tovább a part bólogató füzesei mellett. Néha egy
földmívessel találkoztak, aki jobbra-balra himbálódzva sietett öszvérén,
hosszú botját keresztbe fektetve maga előtt a nyergen, köpenye
csuklyáját fejére húzva.

A Tiberisen csónakok úsztak, amikben ittas társaságok mulattak ének- és
lantszó mellett. Odább sűrűn követték egymást a pénzemberek és gazdag
polgárok villái, amiknek falait ellepték a vadszőlő és a borostyán
kuszált fonadékai. A kerteket egyenes gyertyán- és platánsorok
szegélyezték, míg a kavicsolt utak szélén madár- és vázaformára nyírt
bokrok sorakoztak.

A mérföldmutatók rendre maradoztak el a gyaloghintó után, amelynek
ritmikus hintázása félálomba ringatta az aedilist.

Jó két óra múlva, mikor az este szürkesége már egybeolvadt a mocsaras
rónáról felszálló nedves gőzökkel, a gyaloghintó elérte az isola
sacrát, ahol a folyó két ágra szakad. A láthatár alján a kelő hold
fényében megcsillant a tenger s fölötte az ostiai világítótorony
máglyatüze.

A kikötő a Tiberis félköralakú hajlásában feküdt, a folyó torkolatának
szögében. Közepén húzódott a közraktárak utcája, amelynek magtáraiban a
Karthagóból és Alexandriából hozott gabonát halmozták föl. Innen keskeny
utcák vezettek a parthoz, amit a sárga hullámok iszapja évről-évre
magasabbra emelt.

A város előtt, az út két oldalán fekvő temető egyszerű kolumbáriumai
között haladó rabszolgák babonás szorongással tekintgettek a holtak
városának sötét emlékei felé. Az aedilis a gyenge holdfényben úszó
kikötőt nézte és eltűnődött:

--Mennyi bölcsesség lakott Romulusban, hogy városának falait nem itt a
tenger szélén mérte ki. A tenger hullámai ellenséges gályákat hajtanak a
part felé és az idegenek megölik a régi erkölcsöket, mint a görög
szigetek városaiban. De a Város atyja azt is tudta, hogy a római
hősökben nemcsak világhódító vágyak, hanem uzsorás kalmárhajlamok is
élnek. Szeretik a babért, de a percenthez is éppúgy ragaszkodnak. És
mert tudta ezt, azért szállott alá a Tiberishez, amelynek a háta a
bárkákat fáradhatatlanul hordja a tenger felé. Ancus Martius, aki Ostiát
építette, csak befejezte az első király gondolatát.

Az aedilis lehúnyta a szemét és arra gondolt, mi lehetne Rómából, ha
egyszer valaki eltakaríttatná a kikötő felgyülemlett iszapját,
hullámtörő gátat emeltetne és megépíttetné a rakpartot. Elmosolyodott:

--Talán majd egyszer én,--és gyenge pirosság futott át halvány arcán.

A rabszolgák a város kapuja elé értek, de az aedilis nem állapodott meg
az utasok fogadójában, amelynek homlokát kőből faragott daru díszítette.
A gyaloghintó áthaladt a hatalmas kapubolt alatt a hajcsárok,
teherhordók és fügeárusok között, akik a fal vasgyűrűjébe tűzött fáklya
vörhenyes fényében csoportokba verődve zajongtak. Az aedilis összevonta
a hintó függönyeit. Demokrata volt, de az isteni nép szennyét és szagát
nem bírta el.

A rabszolgák lihegve vágtak át a városon, elhaladtak Jupiter templomának
porticusai előtt, azután lekanyarodtak a kikötőhöz. Egy lehorgonyzott
bárka előtt álltak meg, amelyet széles palló kötött össze a parttal.

Az aedilis kiszállt s halk hangon utasításokat adott a rabszolgák
vezetőjének. Négy rabszolga fölkapta az üres gyaloghintót és csakhamar
eltűnt vele egy szűk utca sarkán. A másik négy afrikai követte az
aedilist a bárkába, amelynek túlsó oldalához egy csónak volt kötve. A
rabszolgák beugrottak a csónakba és az evezők után nyúltak. Az aedilis a
kormány mellé ült.

A hold rezgő, csillogó hidat vert a vizen és zöldeskék fátyollal
terítette be a vidéket. A part mellett álló bárkák oldala visszhangosan
verte vissza az evezőcsapások zaját. A víz sodra a torkolatnál
hihetetlenül erőssé vált s a nehéz csónak szinte repült a hullámok
fölött. Az aedilis kemény kézzel tartotta a kormánylapátot. Bő ruhája
lobogott a szélben.

A tenger felől egy háromsorevezős gálya óriási árnyéka tűnt föl a
holdfényben. Lomha, fekete teste mozdulatlanul meredt ki a vízből, mint
egy szörnyű, százlábú vízibogár. Az aedilis egyenesen neki irányította a
csónakot. Nemsokára elérték a gályát, amelynek orrán a hold
megvilágította a vörösbetűs fölírást: Isis Aemiliana.

Az aedilis félkézzel a magasba emelte a súlyos lapátot, mire egy létrát
eresztettek alá a hajó fedélzetéről. A létra kinyúlt az evezők felett
csaknem a víz színéig. A végén vaskarmokkal volt ellátva, amikhez a
rabszolgák hozzákapcsolták a csónakot. Az aedilis egy párduc
könnyűségével futott föl a nyaktörő úton. A virágillattal hintett tunica
és a gazdagon hímzett köpeny egy atléta izmait takarták.

A fedélzeten egy olajbarna bőrű, mindig mosolygó arcú, sovány alak állt,
a lovagok bíborcsíkos, keskeny tógájában.

--Aemilius,--kiáltott vidáman az aedilis,--együtt hajózunk a hazugok
gyönyörű földje felé,--és megölelte barátját.

A négy afrikai a matrózoknak segített a létra végéhez akasztott csónak
felvonásában s egy óra múlva az óriás bogár megmozdítva rengeteg lábait,
aranyos orrát délnek fordítva, úszni kezdett a végtelen vízen.



III.


Tíz nap múlva a Myrtousi-tenger kék tükrén vertek fehér tajtékot az
Isis evezői. A rozsdaszín vitorlák megereszkedve lógtak rúdjaikon,
mint a keselyű törött szárnyai. A szél utolsó lehelete még valahol
Szicília partjai körül elmaradt s a hajó mélyén, az evezőpadok között,
sűrűn csattogott a korbács az izzadó, görnyedt hátakon.

Az aedilis és barátja a kapitánnyal beszélgettek a gálya farában, ahol a
rabszolgák a triclinium fölállításán fáradoztak. Közelgett az ebéd ideje
s a két jókedvű római a kapitányt is meghívta asztalához, akit
láthatólag meghatott a kitüntetés.

A kapitány, bizonyos Ancus Porcius Testa nevezetű pohos és gömbölyűképű
bortömlő, aki már tíz év óta parancsnokolt Aemilius Gemellusnak, a
gazdag római gyapjúkereskedőnek hajóján, sietett kiadni a rendeletet,
hogy a triclinium fölé ponyvát feszítsenek ki a nap égető sugarai ellen.
Nemsokára mindhárman magukra öltve a tarka görög szintéziseket, ott
feküdtek a nyugágyakon s a szolgák az asztalra állították a fűszeres
salátával és tojással telt tálakat. Chiosi bort ittak, aminek
elfogyasztásában a kapitány különösen serénykedett. Az agyagdugóval és
szurokkal betapasztott korsókat egymásután bontogatták a rabszolgák.

A kapitány hosszú, unalmas értekezésbe kezdett a Cales-vidéki boroknak
füstön való érleléséről, de az aedilis félbeszakította:

--Mondd meg inkább ó Testa, hogy arcod vörösséget Lunától
kölcsönözted-e, vagy a sabinumi szőlők nedvétől?

--Sabinurni!--rázkódott össze a kapitány.--Hiszen az rosszabb a
tengervíznél. Az ember vízkóros lesz tőle, mint Syrus.

Az aedilis nevetett és Aemiliushoz fordult:

--Ismerted Publilius Syrust, a bohózatíró rabszolgát? A legszellemesebb
és legvízkórosabb ember volt, akit valaha ismertem. Egyszer a városon
kívül találkoztam vele. A forró napsütésben feküdt a füvön.
Odakiáltottam neki: mit csinálsz Syrus?--Vizet melegítek,--felelte
bosszúsan és a másik oldalára fordult.

Az aedilis vidáman hahotázva intett az egyik rabszolgának, aki almával
és gesztenyével rakott tálat tartott a kezében.

Az árboc csúcsán kémlelő matróz kiáltása ebben a pillanatban hajó
közeledését jelezte. A kapitány, bár kissé nehezére esett, fölugrott és
a legénység közé ment.

--Kalózhajó, a görög szigetek felől,--kiáltott újra az őrtálló matróz.

A gályán kavarodás támadt.

Az Isisszel szembejövő hajó, amint már a fedélzetről is ki lehetett
venni, gyorsan közeledett. Nagyobb liburna volt. Csúcsán fekete zászló
lengett s vagy negyven megrakott csónak követte.

A kormányos a kapitány parancsára északnak fordította a hajót s az
evezők erősebben kezdték paskolni a vizet. De a liburna egyre
közeledett.

Egy óra múlva már újra elvágta a gálya útját.

Aemilius sápadtan állt barátja mellett a hajó tatjában. Az aedilis
vállára tette a kezét és nyugodtan mondta:

--A rakomány elveszett, az bizonyos. Állíttasd meg a hajót, harcra menni
velük lehetetlen. Mindnyájunkat legyilkolnak. Jobb lesz, ha kiegyezünk.
Váltságdíj ellenében megszabadulunk.

Aemilius egy pillanatig habozott azután intett a kapitánynak. Az evezők
megálltak s leeresztették a vasmacskát.

A kalózok csónakjai körülfogták a gályát s a liburna egészen melléje
siklott. A födélzete íjjasokkal volt megrakva.

Ancus Porcius Testa, a kitűnő kapitány sietett megmenteni, ami még
menthető. A tricliniumhoz lépett s egy borral színültig telt korsót két
kézre kapva, csodálatos gyorsasággal kezdte kortyogtatni annak
tartalmát. A fejét hátrahajtva, lábait szétvetve ivott, minduntalan
odasandítva a liburna felé, amelynek szélén harminc csáklya emelkedett a
levegőbe. Abban a pillanatban azonban, amint a fölemelt csáklyák ropogva
vágódtak bele a gálya oldalába, hogy a két hajót összekapcsolják: Testa
rémülten eresztette el a korsó füleit s a vörösbor végigömlött ruháin,
nyakától a talpáig. A korsó cserepekre törött a fedélzet kemény
deszkáin.

Az összekapcsolt hajók között most széles pallókat fektettek át a
kalózok s egyszerre ellepték a gályát. A kalózfőnök, egy vörös selyemmel
szegett fekete köpenyes, bozontos szakálú, herkulesi termetű ember,
meztelen kardja után kapott, de az aedilis egy parancsoló tekintete
lefegyverezte.

--Váltságdíjat kaptok, ha senkinek sem lesz bántódása,--szólt kemény
hangon az aedilis.

A kalózfőnök arcán gúnyos mosoly futott át és hetykén kérdezte:

--Ugyan? És megértek ti mindannyian húsz talentumot? Én te érted
magadért kívánok ennyit.

--Micsoda esztelenség,--kiáltott az aedilis kiegyenesedve,--nem
tudjátok, ki került a kezetekbe. Ötven talentumot kaptok.

A kalózfőnök nem bírta elfojtani a meglepetés kiáltását.

--Ki vagy te?--kérdezte gyanakodva.

Az aedilis meglebbentette tógája bíborszegélyét, hogy kivillantak alóla
a curulisi méltóságot viselők magas, veres cipői:

--Caius Julius Caesar vagyok,--és kissé ironikusan mosolyogva
megbiccentette fejét.

--Azt hiszed, most már többet tudok?

--Római aedilis, barbár tulok, láthatod,--szólt Caesar indulatosan,--és
olyan ember, aki nem szokta meg, hogy kételkedjenek a szavában.

A harag pírja futotta el arcát, de azután türtőztette magát.

A kalózfőnök maga köré intette alvezéreit:

--Ez az ember, halljátok, Caius...

Megakadt és kérdőleg nézett az aedilisre.

--Julius Caesar,--segítette ki az, újabb gúnyos fejmozdulattal.--Majd
megtanulod még.

--Julius Caesar, ötven talentum váltságdíjat ajánl föl, ha a gályán
senkinek sem lesz bántódása. Oldjátok el a megkötözött matrózokat és
rendeljétek vissza az embereket. Ki fogja fizetni a
váltságdíjait?--fordult megint az aedilishez.

--Crassus, Rómából. És ennek a hajónak a kapitánya fogja elhozni a
megjelölt helyre. Hol van Testa?

Aemilius, aki szótlanul állt barátja mellett, a hajókabin felé mutatott,
amerről egy ijesztő alak tántorgott elő. A kapitány volt.

Szörnyű harciasan nézett ki. Köpenyén óriási vörös foltok éktelenkedtek,
a vörös bor nyomai, mintha nyakig gázolt volna a vérben.
Torkaszakadtából bömbölt és a mellét büszkén kifeszítve, bizonytalan
léptekkel közeledett.

--Én római polgár vagyok,--üvöltötte öklét rázva,--engem nem lehet
elfogni. Nem lehet, ha meggebedtek, akkor sem lehet,--ismételte makacsul
és pislogva nézett körül.

A kalózok nevettek és lökdösni kezdték. Az egyik mélyen meghajolt
előtte, két karját a mellén keresztbetéve, aztán gúnyosain mondta:

--Ki akar téged elfogni, tiszteletreméltó disznóhólyag? Távozzál
szabadon, amerre tetszik, mennél hamarabb, annál jobb,--és a részeg
kapitányt a hajó széle felé lökte.

Testa rémülten csapta szét kezeit és vérfagyasztót ordítva,
hasravágódott, épp a kalózfőnök lábai előtt.

--Senkinek se legyen bántódása,--szólt az keményen.

A kalózok csendesen kuncogva húzódtak hátrább. Julius Caesar a
kalózfőnökhöz fordult:

--Még ez órában megírom Crassusnak a levelet s a gálya visszaviszi
Rómába. Mire a hold másodszor megújul, itt lesz a pénz. Hol talál meg a
követ?

--Rhodusztól délre, az első sziklaszigeten,--válaszolt a kalózfőnök.

Az aedilis intett egyik afrikai rabszolgának, aki egyiptomi nádtollat,
zsinórral összefűzött kis papiruszkönyvet és gyantás koromból készült
híg folyadékot hozott elő. Caesar a tricliniumhoz ment és hozzákezdett a
levélíráshoz: Caesar Crasso salutem optimam...

Eközben a kalózok fölforgatták az egész gályát. Mindent kikutattak s ami
érték volt, magukhoz vették. A gyapjúval tömött zsákok egymásután
vándoroltak át a liburnára. Az aedilis nyugodtan írt.

--Vale,--kanyarította végre oda az utolsó szót s forró viasszal zárva le
a levelet, rányomta pecsétgyűrűjét. Azután átadta a kormányosnak,
meghagyva, hogy másnap, ha a derék Ancus Porcius Testa kijózanodik,
juttassa annak kezéhez. A kormányos meghajolt és köpenyébe rejtette a
levelet.

Miután a gályát teljesen kifosztották, az aedilist, barátjával és négy
fekete rabszolgájával tíz kalóz fogta közre és átkísérte a liburnára. A
csáklyákat kihúzták a gálya oldalából, a kormánylapát recsegve fordult
kifelé s a két hajó ellenkező irányban kezdett távolodni egymástól. Az
Isis nyugatnak fordította orrát, amelyen az aranyos farkasfej
ragyogott a lemenő nap bíborában. Kapitánya még mindig ott feküdt a
födélzetén, de most már a hátára fordulva és hangosan hortyogott.

A liburna, nyomában az apró csónakokkal, nemsokára eltűnt a keleti
szemhatár kékes ködében, amelynek bizonytalansága annyira illett foglyai
sorsához.



IV.


Rhodusztól mintegy kilenc mérföldnyire meredek hegycsúcs emeli ki
sziklás homlokát, a tenger hullámaiból. Északi része hajóval
megközelíthetetlen, részint a függélyesen fölmeredő sziklafal részint a
lábánál megtörő és harsogva kavargó örvények miatt. Délről is szaggatott
kőbástyák koszorúzzák az apró, névtelen szigetet, de a kutató szem
figyelmét nem kerüli el egy mélyen benyúló öblös szakadék, amelynek
végén alacsony, homokos part ereszkedik alá a tölcsérformájú
völgyszorosból. S míg a vörhenyes sziklák a tenger felé csak sivár
oldalaikat mutogatják, amelyeken legfeljebb a tengeri iszalag és moha
festenek sötét foltokat, belül, a völgykatlan mélyén dús vegetáció
élénkzöld színei csillognak a napfényben. Ebben a csendes öbölben,
amelynek vize mozdulatlanul áll, mint a tükör lapja, vetett horgonyt egy
este a kalózok liburnája.

Pár nap múlva a völgy alján egész sátorváros támadt s a sziklaszoros
bejáratánál ide-oda siklottak az őrszemek csónakjai. Az aedilis és
barátja szabadon jártak a karókra feszített ponyvák között, amik alatt
napbarnított arcú, kapzsi tekintetű, szennyes, félmeztelen alakok
hevertek és zajongtak. Az aedilis és barátja eleinte nagyon rosszul
érezték magukat a furcsa társaságban. Különösen Aemilius folyton
mosolygó arca nyúlt meg s egész nap alig lehetett szavát venni. Hiába
hangoztatta előtte Caesar a bölcs mondást, komikus szónoki pózba vágva
magát: Viseld el és ne hibáztasd, amin úgysem lehet változtatni,--a
fiatal lovag arca nem akart földerülni, ő a maga pénzét vesztette el,
míg az aedilis csak Crassusét. De végre is megnyugodott. A kalózok
bizonyos tisztelettel tekintettek rájuk, amit a váltságdíj nagyságán
kívül az aedilis vidám és tréfára hajló viselkedése csalt ki belőlük.

--A nevetés megöli az unalmat,--mondta ismételten Caesar és nem sajnált
a jókedv ébrentartásáért semmi fáradságot. Szelleme épp úgy, mint teste,
egy pillanatra sem vesztette el rugékonyságát. Egész nap tornászott,
úszott, sziklákon ugrált és adomázott. Levetve tógáját, birokra kelt a
legizmosabb kalózokkal s egymásután dobta őket a fövényre. Olyan volt,
mint egy pajkos, rakoncátlan suhanc, aki elszabadult tanítója szigorú
kezéből. Duzzadt az erőtől, az életkedvtől és hiányát sem érezte az
elpuhult római élet kényelmeinek. Rusztikus humora elbájolta a nyers
kalózokat, akik valósággal lelkesedtek érte. Esténkint egy parti
sziklára állva néha szónoklatokat tartott nekik, amelyekben hol a
második pún háború okait fejtegette Caelius Antipater nyomán, hol a
genus Atticum sima és egyszerű mondataival ajkán ostorozta az optimisták
túlkapásait. A szájtátó banda persze egy szót sem értett a nagyszerű
beszédekből s megrökönyödésük halálra mulattatta az aedilist, aki rútul
lepiszkolta őket tudatlanságukért. Azután szavalni kezdett, verseket,
miket maga költött s amik szinte roskadoztak a dagályos képektől és
szóvirágoktól.

--Tapsoljatok,--kiáltott tettetett bosszúsággal,--barbár csorda, vagy
fejetek homokkal van megtöltve és szőrös füleiteket a teherhordó
öszvérektől kaptátok? Ha kiszabadulok, mindnyájatokat keresztre
feszíttetlek!

A kalózok majd eldőltek a nevetéstől és Caesar is velük nevetett.

Közben másfél hónap telt el. Aemilius már aggódni kezdett Testa
késlekedése miatt. Mindennap várták a váltságdíj megérkezését.

Egy délután Caesar megint maga köré csődítette a kalózokat. A kalózfőnök
is köztük volt, aki szinte sajnálni kezdte, hogy az aedilis nemsokára
elhagyja őket:

--Maradj velünk, Julius Caesar s egy holdév múlva első alvezéremmé
teszlek, ötven elszánt embernek leszel az ura életre-halálra és minden
útban talált hajó zsákmányának egyharmada a tied. Szíved és eszed is van
hozzá. Kár neked visszatérni Rómába. Nem lesz ott belőled semmi.

Az aedilis leeresztette hosszú szempilláit és szarkasztikus mosoly
jelent meg ajkai körül:

--Ajánlatod nagyon megtisztelő, nemes férfiú, de sajnálattal kell mégis
visszautasítanom. Ne vedd rossz néven, de hogy is mondjam csak, a ti
mesterségtek kissé véres. És én irtózom a vértől még a cirkuszban is.
Egy disznót sem tudnék megölni...

Egyszerre kitört belőle a jókedv.

Leült egy kőre és szinte hömpölyögni kezdett a kacagástól. A térdeit
csapdosta és egész testében rázkódott.

Hirtelen fölugrott és komoly arcot öltve, szavalni kezdett a szemüket
meregető kalózoknak:


  Honnan fúj a szél, nem tudom: innen is,
  Hab habra hányva hömpölyög: onnan is;
  S kéttornyú ár közt, elsodorva,
  Úgy vitetünk mi sötét hajónkon...


Alkaios költészetének varázsa őszintén lenyűgözte. Hatalmas alakja még
nagyobbra nőtt, arca ragyogott és fekete szemei lángoltak. A körülállók
zavartan néztek rá.

Az öböl felől most kiáltozás támadt. Két csónak sebes iramban közeledett
a parthoz s a bennülők felindultan jelentették a kalózfőnöknek, hogy
kétmérföldnyire a szabad tengeren egy háromevezős gálya vetett horgonyt.
Orrán aranyos farkasfej ragyog.

--Megérkezett a váltságdíj,--kiáltott Aemilius, megölelve Caesart, aki,
mintha álomból ébredt volna föl, csodálkozva nézett rá.

Nemsokára egy nagyobb csónak jelent meg az öböl bejáratánál. Crassus
követét hozta, aki megállapodott a kalózfőnökkel a váltságdíj átadásának
és a foglyok kiszolgáltatásának módozataiban.

Mire a nap vörös golyója elmerült a tengerben, az aedilis és barátja már
az Isisről tekintettek vissza az egyre kisebbedő sziklaszigetre.
Miletus felé siettek.



V.


Egy hónap múlva Miletus kikötőjéből csekélyszámú, de erős hajóhad indult
el az Isis vezérlete alatt. Rhodusz táján a sziklacsoporthoz érve
éppen útban fogta a feketezászlós liburnát, amely indulóban volt. A
katonákkal megrakott gályák körülállták az öblöt s alig egy órai harc
után a liburnát hatalmukba kerítették. A kalózok egy részének sikerült
elmenekülnie a könnyű csónakokon, más részük elesett, mintegy hetvenen
pedig foglyul estek. A kalózfőnök négy nyíltól átfúrva feküdt a liburna
fedélzetén. Ancus Porcius Testa tisztelettel vegyes félelemmel nézte
vérbe kevert, elnyúlt alakját.

Az aedilis komolyan vette az ígéretet, amit nevetve tett a kalózoknak. A
hajóhaddal Pergamusba ment, a kormányzóhoz, hogy kikérje annak
beleegyezését az elfogattak kivégzéséhez. A kormányzó, egy minden hájjal
megkent ravasz római azonban hímezni-hámozni kezdett; jobb szeretett
volna váltságdíjat kapni a foglyokért. Caesart elfutotta a méreg.
Otthagyta a kormányzót. A kalózok kincseit szétosztotta a gályák
legénysége között, a Crassus által küldött váltságdíjat pedig
megtartotta magának. Azután, nem habozva tovább, keresztrefeszíttette az
elfogott kalózokat a maga felelősségére és a lehető legrövidebb úton
visszatért Rómába, ahol újra gondosan ápoltatta elhanyagolt körmeit és
illatos fürdőjében feküdve, megelégedetten gondolt a kellemesen
eltöltött nyárra.



A TÁBORNOK


    Görgey Arthur emlékének.


Hajnali két órakor a segédtiszt belépett a tábornok szobájába és
jelentette, hogy a járőrök elindultak a hodricsi úton. Az asztalra
állított petróleumlámpa körül szétteregetett tereprajzok és jelentések
hevertek, rajtuk keresztbe dobva egy ezüstgombos lovaglópálca.

A tábornok a szoba közepén állt és hideg arccal hallgatta a segédtiszt
szavait. Kurtára nyírt szakála rőtesen csillogott a lámpafényben.
Aranykeretes szemüvege mögül jeges nyugalommal csillámlottak elő kék
szemei. Csupa energia volt ez a hat láb magas, karcsú ember, aki egy
hónap előtt vette át a feldunai hadtest parancsnokságát. De most mégis,
mintha valami fáradtságot vagy inkább fásultságot árultak volna el
mozdulatai.

Némán bólintott s mikor a segédtiszt mögött becsukódott az ajtó,
kimerülten dobta magát a kopott díványra.

Két nap óta mindig talpon volt s egyik izgalom a másik után érte. A
Szélakna irányában fekvő főcsapat felé haladó ellenség már egy napi
előnyt nyert a Zsarnócra kirendelt zászlóalj parancsnokának ügyetlensége
folytán. Első felindulásában maga vette át a zászlóalj vezényletét s
negyvennyolc óra óta egy percre le nem hunyta a szemét. Izgatta az is,
hogy esetleg elvágják a derékhadtól, ha ugyan be nem kerítik. A
legénység pedig javarészt újoncokból áll, azok is leginkább tótok,
akiket végképp elcsigázott az olvadó hótól csatakos hegyi utakon való
menetelés. Csodálatosan józan, gyors eszű és bátor katona volt, bálványa
különösen huszárjainak, utált minden érzelgést és romantikus
ellágyulást, de most mégis nehéz szorongást érzett a mellében. Vagy csak
a túlfeszített, lázas türelmetlenség hajtotta szivére erősebben a vért?

Hirtelen fölugrott, fölcsatolta a kardját és a besiető segédtisztnek
kiadta a parancsot az indulásra.

Negyedóra múlva már ott ült nyeregben a templomtér szélén.

A januári hold bronzvörös gömbje párák közé sülyedt a hodricsi
magaslatok fölött. Az erdő felől éles szél csapott alá a völgybe és
szaggatottan, sikoltva hordta szét az ébresztő kürtszót az alvó város
utcáin. A tábornok föltűrte köpenye gallérját és kissé előregörnyedve,
szorosabbra fogta a kantárszárat. Sötét sziluettje élesen rajzolódott ki
a templom fehér falára, mintha egy fekete lovasszobor állt volna őrt a
gyengén emelkedő tér sarkán. Türelmetlenül tekintgetett a homályos
utcatorkolatok felé.

Az ébresztő még egyre sikongott.

Az alacsony házak ijedten nyitogatták piros szemeiket, a gyenge
holdfényhen alig villanó ablakokban egymásután lobbant föl a világosság.

Mindenfelé mozgolódás támadt, mintha maguk a házak ébredtek volna föl.

Hosszú, reszkető lónyerítés keresztezte a trombita hangját s a templom
előtt a parancsőrtisztek lovai nyugtalanul dobogtak a kerekfejű
gránitköveken. Izgatott kiáltozás s egyre közeledő lábdobogások zaja
verte fel a hajnali csendet. Sötét alakok rendetlen csomókba verődve
futottak a templom felé, útközben igazgatva meg egy-egy fegyverszíjat.
Gyenge zsongás töltötte be a teret s a fölvonuló sorok között
minduntalan összekocódtak a puskacsövek s a fekete léniák jobbra-balra
hullámzottak. A tér túlsó felén egy század huszár fejlődött föl, néma
csendben várva a parancsot.

A fehérszíjas gyalogság már egészen betöltötte a teret, mikor a fő-utcán
föltűntek a dübörögve közeledő ágyúk.

A parancsőrtisztek a helyükre lovagoltak. Kurta, kemény vezényszavak
röpködtek oszlopról-oszlopra s a következő pillanatban lassú, egyenletes
mozgással indultak meg a csapatok. A tábornok, vasderes lován, az
előcsapat élén ügetett. A trombiták és dobok hallgattak, csak a sáros
hóban cuppogó lépések ritmikus zaja hallatszott. A gyalogságot nyomon
követték a huszárok s pár lépésre mögöttük egy tüzérüteg zárta be a
menetet.

A város alatt némán kanyarodtak le a Hodrics felé vezető útra. A hold
már eltűnt az erdős hegyhát mögött s sűrű köd párázott föl a völgy
fenekéről. Palaszürke felhők torlódtak az égen s mire leértek a völgy
alján kanyargó szekérútra, havazni kezdett. Szurkos sötétség borított be
mindent, csak a fák tövében meggyűlt hó világított. A síkos úton
horkanva lépkedtek a lovak s a gyalogosok zárt sorokban, komoran
haladtak. Alig lehetett látni két lépésre. Szorosan egymáshoz feszültek
a csontos vállak s az újoncok álmosan borzongtak. Félig alva, gépiesen
emelkedtek a lábak egymásután. A szél szembe vágta a nagypihéjű havat,
amely a földön rögtön sárrá olvadt. A tisztek minden szót eltiltottak,
de ez fölösleges volt. Senkinek sem volt kedve beszélni. Néha egy kő
megindult valamelyik vízmosás szélén s csattogva ugrált lefelé a
sziklákon. A rongyos bakancsokba beszivárgott a hóvíz s az elgémberedett
ujjak görcsösen szorongatták a ragadós puskaszíjat.

A negyedik században egyszerre mozgolódás támadt. Elfojtott káromkodás
hallatszott az utolsó sorokban. Egy hosszú tót legény menetközben
elaludt és fölbukott. Az utána jövők keresztülestek rajta. Az egész
csapat megállt s a föltápászkodók le sem törülve arcukról a sarat,
fásultan álltak vissza a sorba. A vállak újra egymáshoz surlódtak,
mintha a szélsők tartották volna az egész sort s a lábak újra cuppogni
kezdtek a sárban.

Végre sápadni kezdett a homály. Hat óra lehetett. Az erdő sötét foltja
egyre határozottabban vált ki a meredek hegyoldalakon.

A völgytorok kiszélesedett s a szél gyenge harangszót csendített a
fáradt katonák fülébe. Nemsokára beérték Hodricsot. A falu alján pihenőt
tartottak s egy félóra múlva mentek tovább a Szélakna felé húzódó
keskeny völgyben.

Az út lassan emelkedni kezdett a baloldali hegyoldal lejtőjén. Már
egészen kivilágosodott s a hó is elállt. De a köd annál sűrűbb lett s
amint az úton egyre följebb haladtak, alattuk a völgyet egészen
eltakarták tejfehér gomolyagjai.

A tábornok leszállt a lóról és segédtisztjével csendesen beszélgetve
haladt a csapatok előtt. Csizmája bokáig sáros volt s kardját a hóna alá
fogva gyorsan lépkedett. Nyoma sem volt rajta az éjszakai fáradságnak,
mintha a nyeregben töltött négy óra visszaadta volna rugékonyságát.
Friss volt, nyugodt és energikus.

A csapatokba is visszatért az élet a rövid pihenő után. Az éjszaka
sötétjével mintha valami fojtogató érzés tűnt volna el a fehér szíjak
alatt dobogó szívekből. A hosszú tót fiú, aki útközben elaludt, most
végképp fölébredt s halkan, keservesen nyújtva kezdte dúdolni:


  Cservena vinkó, bile kolácsi...


A következő pillanatban azonban már abba is hagyta. Egy puskatus,
barátságos nyekkenéssel vágódott az oldalába. Némán mentek tovább.

Kilenc óra lehetett, mikor a köd szakadozni kezdett az előbújó
napfényben. A havas erdő tele lett aranyos ragyogással. Az olvadó hó
csepegve hulldogált az ágak között és egyhangúan kopogott az avaron.
Langyos zsongó muzsikája betöltötte az erdőt. A gyenge szélben nedves
földszag érzett s a katonák nehezebben lélegzettek.

Az út egyre meredekebb lett.

Balról, a sűrű tölgyes oldalából keskeny patakokban ömlött alá a hóvíz s
keresztülfutva a szekérúton, gyors szökkenéssel táncolt lefelé a meredek
mélységbe.

Óvatosam, a legnagyobb rendben haladtak a csapatok.

Egyszerre gyönge pukkanás zavarta meg az erdő halk muzsikáját.

Mindenki összerezzent.

A fegyverek idegesen csörrentek meg s utána félelmes csend támadt.
Mintha az ágakról permetező vízcseppek is fönmaradtak volna.

Megálltak.

Az altisztek suttogva adták tovább a parancsot.

A pukkanás újra fölhangzott, most már valamivel erősebben. Nyomon
követte a harmadik, negyedik.

A kaptató hajlásánál futó alakok tűntek fel. Patrulok voltak. Puskájukat
kezükben tartva bukdácsoltak lefelé a hepe-hupás úton.

Lihegve jelenttették, hogy az ellenség csatárjai az útra dűlő hegyoldalt
megszállva tartják, mintegy negyedmérföldre, olyan ponton, ahonnan
golyóik az országutat hosszában söprik.

A tábornok gyorsan rendelkezett.

Egy századot felküldött az erdős hegyoldal tetejébe, hogy azok az
ellenség csatárjait kimozdítsák helyükből. Az ütegből két ágyút
előrehozatott és lemozdonyoztatott a keskeny szekérút két oldalán. A
gyalogság rohamoszlopban állt, készen az előnyomulásra az erdőszél
födözete alatt, míg a huszárok hátvédül maradtak az üteg többig ágyúja
mellett.

A hegytetőre küldött század megkezdte a tüzelést. A kopár fák közt
piszkos füstfelhők gyülekeztek az éles dörrenések nyomában. A tábornok
kivont karddal állt a gyalogosok élén.

Ebben a pillanatban nyolc-tíz huszár rohant el mellette, váratlanul
előretörve az országúton minden parancs nélkül. Úgy látszik, elunták
hátul a várakozást az ágyúk mellett s most vad kiabálással vágtattak az
ellenség hadállása felé. A tábornok ajka elsápadt a dühtől.

De mielőtt még szólhatott volna, sűrű fegyverropogás hangzott s a
huszárok ész nélkül robogtak visszafelé. Az ellenség golyói oldalba
fogták őket. Két ló hörögve bukott el s a többiek keresztülgázoltak
rajta, őrült iramban zúdulva neki egyenest a felállított rohamoszlopnak.

A tábornok látta a veszedelmet s előreugorva a legelső huszár lovának
szügyébe döfte a kardját. Az erős penge elpattant s a tábornok arcába
forró vérsugár szökött. A ló, fején keresztülbukva, maga alá temette
lovasát.

De ez már nem használt. A fejvesztett kis huszárcsapat belegázolt a
gyalogság tömör soraiba.

Rettenetes fejetlenség támadt.

A zárt oszlop rendje megbomlott és szakadozni kezdtek a sorok. A hátul
álló újoncok eldobták fegyvereiket és futásnak eredtek.

A tábornok szava élesen süvített át a zsivajon:

--Szuronyt szegezz! Előre!

A megingott hadsorokból alig egy század teljesítette a parancsot. A
tábornok az indulattól remegve rohant velük előre. De az első tömeges
tüzelésre ez a csapat is megfordult és lehetetlen volt megállítani,
annál kevésbbé, mert a szekérúton már föltűnt egy ellenséges
vadászosztag, amely futólépésben, szuronyszegezve közeledett.

A futó gyalogság képtelen rémülete magával ragadta a két lekapcsolt ágyú
legénységét is.

Az egész zászlóalj futásnak eredt. A hátul álló huszárok útjokat akarták
állni, de a futók a lovak hasa alatt kúsztak tovább, mikor a lovasok
közéjük vagdostak. Az iszonyú zavarban az ágyúslovak nekivadultak s
csaknem az egész üteg hanyatt-homlok a mélységbe zuhant. Az
ütegparancsnok legázolva, véresen feküdt egy tölténykocsi mellett.

A tábornok hasztalan igyekezett, hogy néhány bátor emberét legalább a
lemozdonyozott ágyúk fedezésére együtt tartsa, nyomról-nyomra hátrább
szorult. Végre azon a ponton találta magát, ahol a két lekapcsolt ágyú
állott. Itt azután az egymást követő vadászgolyók hangos fütyülése azt a
néhány embert is megszalasztotta, akik még kitartottak mellette.
Segédtisztje is eltűnt mellőle. Egyedül maradt.

Az ágyúk mellett, keresztben az országúton egy tölténykocsi állt. A
tábornok a kocsi mögé vonult s elszántan várt, maga sem tudta, mire. A
szégyen és a tehetetlen düh égette a torkát. A völgybe lerohanó
csapatainak csörtetése egyre gyöngébben hallatszott fel hozzá.

Pár perc mulva az ellenkező oldalról fölhangzottak az osztrák néphimnusz
szakadozott ütemei s az út legközelebbi kanyarulatánál kibukkantak az
ellenséges vadászok.

Erre a tábornok is megrendült.

Minden elveszett s a természetes ösztön menekülésre késztette.
Halotthalványan, elhomályosuló szemekkel nézett megfutott csapatai után,
majd visszafordult az ellenség felé.

Ebben a pillanatban úgy rémlett előtte, mintha a vadászok a nekik
szegzett ágyúktól megrettentek volna. Hüledezve bámultak, lábuk elakadt
s a hurrázás elhalt az ajkukon.

A tábornoknak minden vére a fejébe tódult. A józan, hideg és számító
katonát, aki nem hitt a romantikus hősökben, a lehetetlent megkísérlő
pillanatok szédítő láza fogta el. Kemény, sápadt arca, amely mögé mindig
el tudta rejteni fölindulását, most kigyúlt és hűvös, kék szemében
heroikus tűz lobbant fel. Forró agyán átvillant a gondolat:

--Még megfordulhat a kocka. És én egyedül, két ágyúval föltarthatom az
ellenséget.

Őrület volt, de szép, csodás, nagyszerű őrület. Ebben a pillanatban egy
lángeszű költő állt az elhagyott ágyúk mellett.

Keze izgatottan kapott a gyújtózsinór után.

A kanóc nem volt seholsem. A gyáván megfutottak azt is magukkal vitték.

A varázsnak vége volt.

A tábornok feje, mintha villamos ütés érte volna, fakón esett vállai
közé. Vad elkeseredéssel dobta el csonka kardját és kilépve a
tölténykocsi mögül, aminek oldalán egyre vésztjóslóbban kopogtak az
ellenséges golyók, befutott a fák közé. A kiálló fagyökerek közt
megbotolva, a sáros talajon minduntalan megcsúszva, ziháló mellel,
halálrafáradtan botorkált előre. A golyók ide is követték s feje fölött
recsegve töredeztek az apró galyak. A háromnapos kimerültség a
pillanatnyi lázas fellobbanás után ólomsúllyal nehezedett rá. A gerincén
jeges borzongás futkosott. Szinte öntudatlanul csapott le újra a
védtelen országútra. Kemény sapkája megingott a fején és szemébe
billent. Egy golyó fúrta át a tetejét. Meg sem rezzent, futott tovább,
elakadó lélekzettel, megalázva, remény és cél nélkül.

A meredek úton minden lépéssel alábukott az üldözők lővonalának. A
golyók ártalmatlanul zúgtak el a feje fölött.

Amint ezt észrevette, újra visszanyerte hidegvérét. Segédtisztjében
kezdett bizakodni, aki bizonyosan a megfutottak összeterelésén
fáradozik.

Óriási ugrásokkal haladt előre.

--Kicsit kevesebb mohóság és több hidegvér a célzásban,--mormogta fogai
között, amint a golyók egyre magasabban fütyültek el fölötte.

Hirtelen fölujjongott.

Alatta a kanyarodónál föltűnt segédtisztje egy század tót gyalogossal.

--Nem csalódtam benne,--gondolta és egyezerre minden erejét visszatérni
érezte.

--Katonák,--kiáltotta elfulladva,--utánam. Még mindent meg lehet
menteni.

Megfordult és a csapat élén rohanni kezdett fölfelé.

Sűrű golyózápor sivított el fölöttük.

--Bátorság, fiaim, hiszen nem találnak.

A katonák rendületlenül követték. De ebben a pillanatban egy legény
ordítva bukott arcra.

Egyszerre vége volt mindennek.

A visszaterelt csapat rémülten rohant hátrafelé. Nem volt többé hatalom,
amely megállíthatta volna őket. A szűk úton egymást gázolva őrült
üvöltéssel menekültek.

A tábornokot segédtisztje ragadta karon és vonszolta lefelé.

A váratlanul fölmerült végső reménynek hirtelen megsemmisülése
megbénította minden gondolatát. Mint két mozgó tárcsa futottak a
vadászok golyói között, a fölfreccsenő sárban, halottakon és eldobott
fegyvereken keresztül. Gépiesen, öntudatlanul, torkukban a fojtogató
sírással és szívükben a szégyen keserűségével.

Mögöttük gyors egymásutánban villantak föl a fegyverek és ők sárosan,
megtépve, halálrahajszolva futottak tovább lefelé a lejtőn.



A BIHARI REMETE


Százkilenc esztendő előtt sugarasabb ősz járt a berettyókovácsi pusztán.

Dér alig fogta a hervadó füvet. A lápos elmélyült ezüsttükrében vénülő
szépasszonyok telhetetlen hiúságával nézegette magát a felhőtlen
magasság s lenn a síkon, az istrázsát álló jegenyék fölé, hálós
aranysátort vert délszínben a nap. Nagy, égig érő csend rejtegette a
messzi tanyákat, a töretlen náderdőt, a löszpart meredekjén bókoló
rozmaringfűz-sövényt s a lankás dombolt martjából kimagasló fehér
udvarházat, melynek zsindelysüvegét a néhai bécsi királynő újmódija
szerint vonatta dupla peremre Bessenyey György úr. A délnek szaladt nyár
siettében ittfelejtett néhány hév hetet. Csak alkonyattájt sétált, végig
a bihari rónák szélén a közelítő November, violás köduszályát elterítve
a friss szántások fölött.

Az öreg úr, aki egyre ritkábban mártotta meg elébb oly szapora lúdtollat
a kalamárisban,--írás nélkül is fogyott abból a ténta,--mogorva
szótlanságban járta a kúria pipafüstös, homályos szobáit s gyakorta
tekintett ki az ablakon túl esteledő őszbe. Mi járhatott eszében: Isten
tudja,--Isten, akit Monsieur Voltaire bőrbe kötött, aranyba metszett
könyveinek gonosz syllogismusával tagadott,--talán a pataki kisdiák
betűirtózása, amely nagy egészséges ösztön szégyenkezésbe betegedett a
királyasszony tudós városában, hol annyi átvirrasztott éjszakán
ismételgette a frantzia grammatikátska rendhagyó verbumait, míg a
többiek, a sárga csizmában, aranypaszomántos veres dolmányban, párducos
mentében ékeskedő ármális nemes ifjak, hajporos dámákkal enyelegtek a
schönbrunni rózsalugasok alatt, avagy talpas poharat hajigáltak a
GrüneKatze pókhasú csaposának fejéhez. De az is lehet, hogy ez enyhe
őszön emlékezései támadtak az őz-szemű bétsi grófnéról, aki mosolygó
komolysággal hallgatta a megtanulhatatlan nyelven írott tragédia recsegő
sorait:


  Véres áldozatját látom trónusomnak,
  Mely kínos hatalma van királyságomnak,
  Ágist örökösen kesergem vesztével,
  Mert noha elpártolt, de nagy volt szívével...


Ilyen csendes őszidőben sok régi dolgok megfordulnak öreg emberek
fejében.

Derék úr volt, testes, vállas, sűrűvérű besenyőfajta, hatvanhárom
esztendős korára is kemény bikanyakkal s bár járása kissé elnehezedett,
sohase vesztette el egészen a hajdani testőr mozdulatának feszes
rugalmasságát. Ha egy-egy mérges indulatú, disznótoros, boros estéjét
követő hajnalon kihozatta rázós szekerén a váradi olasz sebészt, aki
Erdélyországban is híres volt a köpölyözésről, utána nyeregbe zökkent s
kilenc agárral késő délutánig futtatta a nyulat a Berettyó síkján. Hanem
azért a haja csak szép, tiszta ezüstbe keveredett, mint régi
allonge-barókája,--ahogy Nalátzi uram szokta volt emlegetni a parókát. S
hogy ő maga is az elmúlás borús gondjaiba tévedt olykor, arról nemcsak a
Természet világa vagy a józan okosság dicsérete s a Bihari remete
kerekbetűs kézirat-tekercsei árulkodtak ott a kicsiny, házi
bibliothékában, hanem a deckás kert sarkában álló almafa is, amelyet fej
fául rendelt magának öreg Bessenyey György, még a múlt tavaszon kimérve
tövében síri ágya helyét. Kínzó titkokat rejtegetett ez a pusztai
egyedülségben lemorzsolt huszonöt esztendő, a lét és halál fejthetetlen
kérdéseiről, a múltba ereszkedett ifjúság visszahozhatatlanságáról s a
komor agglegénység család után sajgó epekedéséről. De minden titkai
között legfájdalmasabb, mert legmagyarabb, annak a nagy értetlen erőnek
csudája, amely a Musákkal szeretkező daliás testőr kezéből kiütötte a
rigmust kereső tollat s a sima gallus nyelven társalkodó udvarból
visszasodorta egy nap az ősi portára, villásszarvú ökrei és faggyús
üstökű béresei közé. Micsoda hatalom hajtotta, hogy levesse a szűk
karmazsin dolmányt, fölrúgja az incselgő Grátziát, hogy megszaladjon a
bársonyszájú grófné forró csókja elől, megtorpanjon Nyugat nyíló Szezáma
küszöbén s hogy hazatérüljön,--szügybevágott daccal, kopott décbundát
vonván araszos vállára,--tajtékpipák érését vigyázni, parasztszolgálók
állát csipdesni, póri meséit hallgatni, maga borát inni, elzsírosodni s
végtelen őszi napokon egykedvűn nézni az ónos eső függönyét a fekete
barázdák fölött? Ki rendelte, micsoda homályban lakó istenség
parancsolta rá ezt a sorsot, amelyről ma sem biztos, hogy rontás-e avagy
szentséges kiváltság, önmagába visszaforduló ereje a titokzatos ázsiai
léleknek?

Százkilenc esztendő előtt Bessenyey György úr, a néki megadatott utolsó
őszön gyakorta töprenkedhetett eme hiábavalóságokon. Nyugtalanul
méregette az öblös szobákat, mindenféle régi írásokat hányt föl,
pattogva szidta a lusta cselédeket s egyre sűrűbben küldött be Váradra
az olasz felcserért. Álmatlan éjszakáin pedig hangos perbe szállt az
Istennel, akit nyakas kálvinistasága pápista úton sem bírt egészen
megtalálni.

Egy estébe hajló délután épp a nagyház ablaka előtt álldogált, mikor
kerékkattogás verte fel a csendet s bőrfedeles, magas ringóra szíjazott
vén hintó fordult a kúria elé. A bakon pofoncsapott-kalapos kocsis
tartotta a gyeplőt s fehérkeztyűs inas eresztette le a vashágcsót egy
selyemmantillás idősebb delnő előtt, öreg Bessenyey György kicsit
megtántorodott, hogy ráismert a váratlan vendégre. Valami gonosz
nyilallás vágott a mellébe s hirtelen megfogódzott a faragott szék
támlájába. Harmadnapos szakállal, elnyűtt csizmában, pipafüstszagú,
pecsétes házikabátban, de meg így, itt, annyi esztendő után--nem lehet
ma ezt a vendéget fogadni.

Elfulladt sietséggel szólt át a húgának a másik szobába:

--Eredj le szaporán a hintóhoz s mondd meg a bécsi grófnénak, hogy én
már ott lakom a kertben, az öreg almafa alatt... az utolsó köszöntést
néki küldtem...

Aztán vigyázva lopakodott vissza az ablakhoz s ugráló szívvel leste,
mint fehéredik el a hírre az őz-szemű, bársonyszájú asszony, mint indul
el-elakadó léptekkel a kert felé s mint kulcsolja össze kezét, lehajtott
fejjel állván hosszan, mozdulatlanul a leveletlen almafa előtt.

S csak akkor szakadt föl mély sóhajtása, mikor a grófné már visszaült a
hintóba s a pofoncsapott-kalapú kocsis megcserdítette az ostort az
ágaskodó lovak fölött.

A hintó elgördült, vissza Várad felé, ahol hosszabb látogatóban járt a
bétsi grófné.

Öreg Bessenyey György pedig nem sokkal ezután nyergeltetett, Nyakába
vonta kopott décbundáját, fölfordult a lóra s nyomába vágott az
elporzott hintónak. Nem sietett. Lépésben haladt. Nem akart utólérni
senkit. Semmit. A határ domb tetején aztán megrántotta, a lova száját.
Megállott. Áthajolt a nehéz vasderes nyaka fölött, szeme fölé ernyőzte
tenyerét s elnézett messze nyugat felé a gyengén párázó violás ködökbe,
amerre a bécsi paloták cifra tornyai magasodnak, valahol a Tiszán túl,
Dunán túl.

Mögötte, a berettyómenti síkon, elfeketedtek az árnyak. Utolsó sugara is
kilobbant a lefutott napnak.



LULLUS RAYMUNDUS

I.


Abban az időben, amikor Aragónia legbékésebb királya az Isuela völgyén
átlovagolva, Huescába tette át székhelyét, élt az udvarnál bizonyos
Vicente Garcia di Castello nevű zsoldoskapitány, tejtestvére annak a
boltanai tudós vikáriusnak, akiről Tritheim apát is megemlékezik
Steganographiájában. Ez az erőszakos, bikanyakú fickó, akitől semmi sem
állt távolabb, mint tiszteletreméltó rokonának szelíd erkölcsei, a
legrettegettebb korhely volt, aki valaha ólomkancsóval verte be jámbor
polgárok fejét a székesegyház mögött lévő fogadóban. A nap legnagyobb
részét ivással és kockázással töltötte, s felesége, a szép és erényes
Ambrosia, sokszor egész éjszaka hiába várta haza, egyedül virrasztva
mennyezetes ágyában.

Különösen mióta Lullus Raymundus, egy fiatal mallorcai nemes érkezett az
udvarhoz, voltak hangosak az éjszakák a Mór királyhoz címzett
fogadóban, ahol a kapitány előtt mindig tele kráterrel állott a nehéz
ó-bor, Raymundus lovag úri barátságából.

A lovag éjszínű hollótollat viselt fövegén s úgy beszélték, annyiszor
cserélte azt fel újjal, ahányszor szívéből egy-egy szerelmes galambot
kiröpített. A huescai asszonyok becsületére legyen mondva, a hollók még
máig sem pusztultak ki az Isuela völgyéből, bár az sem tagadható, hogy
tollazatuk még ma is ritkább, mint más vidéken.

Egy nyári hajnalon, mikor a Mont Perdu csúcsait már kénsárga fátyolba
takarta az Ebro torkolatában fürdő nap, Raymundus lovag elszántan
söpörte le a boros asztalról a színes kockákat. Odakönyökölt Castello
kapitány elé s utánozhatatlan nyugalommal, szemét egy pillanatra le nem
véve annak duzzadt, karmazsínvörös arcáról, így szólt hozzá:

--Barátom, a te feleséged a legszebb asszony egész Aragóniában és én
halálosan szerelmes vagyok bele.

A zsoldoskapitánynak tátva maradt a szája a meglepetéstől. Aztán
egyszerre olyan rettenetes kacagásra fakadt, hogy homlokán
kötélvastagságúra dagadtak az erek. Az egész szoba rengett a nevetésétől
s közben úgy szuszogott, mintha szélmalmot készülne hajtani.

Lullus Raymundus továbbra is csendesen könyökölt a feldöntött cinpoharak
között s mozdulatlanul meredt maga elé:

--Szeretem, halálosan szeretem...

Castello kapitányt még mindig rázta a nevetés s elfulladva,
szakadozottan hörgött, húsos tenyerével térdét csapkodva:

--Részeg vagy, cimbora, a bölcs Ramiróra mondom, aki tizenhat főnemesnek
egyszerre vágatta el a torkát ezen a piacon... az én feleségembe
szerelmes... az én feleségembe... nagyon jó...

És újra hanyattvágta magát a faragott támlájú széken, a rázkódó
kacagástól eltorzult arccal.

Raymundus felállott, fejébe csapta tollas föveget s bosszúsan kérdezte:

--A pokolba is, de hát mi van ebben olyan mulatságos?

A kapitány szeméből csorgott a könny, az ajka rángott s nagyokat nyögve
tapogatta nyilalló derekát. Olyan volt, mint egy szétrepedni készülő
borostömlő.

--Ülj le és hallgass rám, cimbora,--mondta végre összeszedve
magát,--derék pajtásom vagy, megérdemled, hogy őszintén beszéljek veled.

Két kézre fogta a tele krátert, ajkához emelte s szürcsölve kezdte inni
a fűszeres bort. Raymundus vállat vont, felcsatolta tőrét és az ajtó
felé indult. De a kapitány, aki a borosedény karimája mögül félszemmel
sandított rá, hirtelen az asztal közepébe vágta a súlyos krátert,
felugrott s úgy megmarkolta a karját, hogy Raymundus felszisszent.

--Hol láttad először?--kérdezte durván.

--A székesegyházban. San Pedro alabástrom szobra előtt imádkozott.

A kapitány közelebb hajolt hozzá.

--Látod,--mondta rekedten,--te is a templomban láttad. Csak ott lehet őt
látni, ő a legerényesebb asszony egész Huescában. Olyan erényes, hogy
senkit sem szeret, még engem se. Én is a székesegyházban láttam meg
először, mikor idejöttem a király zsoldosaival. Ott szerettem bele s
ott, a templom kapujában kértem meg a kezét. Hozzám jött, pedig nem
szeretett. Ö csak San Pedrót szereti, a szentet, akit valami olasz
faragott toszkánai kőből. Az ő szívét is abból faragták, cimbora, az ő
szíve is fehér és hideg... nem szeret, mert nem tud szeretni. Templomba
jár, imádkozik értem, hű... csak nem tud szeretni...

A kapitány véres szemét gyenge fény fátyolozta be:

--Hűséges, jó, szent asszony... és én mégis korhely vagyok... ej,
mondom, csak San Pedrót szereti... ezért nevettem az előbb, cimbora...
nem földi embernek való az ilyesmi. Verd ki a fejedből, bolondság. Én
mondom neked, elhiheted... Gyere, igyunk inkább és vessünk kockát.

Visszaült az asztal mellé s az ólomkarikás ablakon átszűrődő kékes
sugarakba hunyorgatva, a részegek makacsságával, elérzékenyülten
ismételte:

--Szent asszony... szent és hű... senkit sem szeret...

Lullus Raymundus elgondolkozva nézett a kapitányra, aztán hirtelen
megfordult és kisietett a homályos csapszékből. Castello álmosan,
értelmetlenül bámult utána.

Egyszerre fázósan összeborzongott.

Az ötlött eszébe, hogy Raymundusnak éppen olyan fehér az arca, mint San
Pedro szobráé a székesegyházban.



II.


Raymundust ettől kezdve nem látták többé együtt Castello kapitánnyal.

Az udvarnál sem mutatkozott. A mulatozást abbahagyta. Fövegén kifakult,
eltöredezett a hírhedt hollótoll, de nem cserélte fel másikkal. Szótalan
lett és komor. Tekintete álmodozóvá vált, mint az esti tűz, amelyet
pásztorok gyújtanak a Maladetta szakadékai között.

Reggelenkint a székesegyházba járt az első misére s egy oszlop árnyékába
húzódva, elszoruló szívvel várta Ambrosiát, aki mindennap egy órát
térdelt San Pedro szobra előtt. Csak mikor a szép asszony fölvonta
arcáról selyemfátyolát, ragyogott föl Raymundus szeme s derült ki komor
arca. Ilyenkor mindig föltette magában, hogy megvárja a templom
kapujában, mikor komornájától kísérve hazafelé indul és megszólítja, de
mindannyiszor valami fájdalmas elfogódás vett rajta erőt. Talán mert
arra kellett gondolnia, hogy Castello kapitány itt kérte meg a kezét.

Egy nap--virágvasárnap volt,--Ambrosia, mikor kifelé indult a
nagyhajóból, leejtette kezéből a szentelt fűzbarkát. Raymundus mellette
termett s felemelte a lehullott ágat. A keze reszketett, mikor
átnyújtotta.

--Köszönöm,--mondta halkan Ambrosia s sűrű szempilláit fölvetve,
ránézett a fiatal lovagra. De hirtelen elpirult, zavartan sütötte le
szemét és kisietett a templomból. Raymundus tekintete mintha megégette
volna.

Másnap mégis mosolyogva bólintott feléje, mikor Raymundus mély bókkal
meghajolt előtte. Később már pár szót is váltottak, jelentéktelen,
közömbös szavakat, de amelyek mélyén--Raymundus úgy érezte,--szerelmi
vallomás lángolt.

Ambrosia pedig éjszakánként felkönyökölve ágyában, álmodozva nézte a
fehér holdfényt, amely élesen rajzolta ki az erkélyajtó patkós ívét s
akaratlanul Lullus Raymundusra gondolt, aki már egy hónapja nem tűzött
új tollat a fövegéhez. Olykor elővette csiszolt acéltükrét s sokáig,
érdeklődve nézte benne magát, mintha valami idegen arcot vizsgálna.
Hajnal felé aztán reszketve temette fejét a forró vánkosokba s görcsös
zokogás fojtogatta a torkát.

Egy reggel Raymundus hazakísérte a székesegyházból.

Szótlanul, lehajtott fejjel ment mellette, e mikor a komlóval
befuttatott kapubolt alá értek, hirtelen szembefordult vele:

--Ambrosia... meg kell mondanom...

Lullus Raymundusnak elakadt a szava.

Ambrosia halkan felsikoltott s kezét szívére nyomva futott föl
szobájába. Azt hitte, összeroskad. Lihegve állt meg a szoba közepén.
Szédült és magában ezerszer befejezte--ijedten és boldogan--Raymundus
félbemaradt szavait: szeretlek... szeretlek...

A szíve hangosan vert.

Egész estig ki nem mozdult a szobájából s elhatározta, hogy másnap nem
megy el a templomba. Korán lefeküdt, de nem tudott elaludni.

Éjfél felé fölkelt, egy könnyű mantillát kapott magára s kiült az
erkélyre. A Monté Aragon felől langyos szél fujt. Csodálatosan csendes
és átlátszó volt az éjszaka.

Egyszerre összerezzent.

Az erkély alatt megmozdultak a komló vastag fonadékai s a következő
pillanatban a kőoszlopba fogódzva fölbukkant előtte Raymundus.
Hajadonfővel volt s a hold éppen az arcába sütött.

Ambrosia megrettenve ugrott föl.

Lullus Raymundus átdobta magát az erkély korlátján s letérdelt előtte:

--Bocsáss meg, Ambrosia, de el kellett jönnöm.

Ambrosia hátralépett s karjait védőleg terjesztette maga elé.

--Ne húzódj el tőlem,--folytatta Raymundus, akinek szavai egyszerre
fölszabadult áradatban ömlöttek,--az a szerelem, amely engem idehajtott,
tiszta és szent, amilyen te vagy, nincs rajta a föld szennyéből semmi.
Egész életemet betölti, mint a napfény a világot. Szeretlek, Ambrosia,
szeretlek... A csillagok szeretik így az éjszakát, füvek a hajnali
harmatot...

Ambrosia szeme előtt elhomályosodott a világ. Túláradó szívvel, a
beteljesült boldogság sugárzó szépségében állott Raymundus előtt.
Forróság öntötte el egész testét, torka kiszáradt s remegő kezei tétován
kapaszkodtak az erkély korlátjába.

--Kelj fel,--mondta végre fojtott hangon,--kelj fel és távozz. Ha valaki
meglátott volna... Megbocsátok, de távozz...

Raymundus felemelkedett:

--Ne űzz el, Ambrosia. A hitetleneknek száz szavuk van a szerelemre, én
nem tudok egynél többet mondani: szeretlek. S a nap minden óráját csak
azért szeretném lábaid előtt tölteni, hogy újra ezt ismételjem.

Ambrosia nem tudta kikerülni Raymundus tekintetét. Hosszan, némán nézte
a rajongó lovagot s lassan, szomorú mosolyban simult el arcáról az
izgalom.

Azután beszélni kezdett:

--Raymundus, én hiszek neked. Hiszek abban a csodás, tiszta szerelemben,
amely most olyanná teszi arcodat, mint az ifjú San Pedróét. Hiszem, hogy
ez a szerelem örök és földöntúli, de... én nem tudok ilyen szerelmet
viszonozni. Erre én méltatlan vagyok. Ilyen mélységes lángolást nem tud
megérteni földi asszony. Ha halhatatlanná tudnál tenni, ha nem omlanék
porrá a testem, ha örökre élhetnék: örökre szeretnélek. Ó ha megtalálnád
az élet örök titkát, amelyről a bölcsek szólnak, s amely megadja a
halhatatlanság gyönyörét... Tégy halhatatlanná, Raymundus, keresd meg az
élet vizét és én a tied leszek--örökre.

A lovag úgy hallgatta, mint egykor Odysseus a tenger leányainak énekét.

Hirtelen leroskadt Ambrosia elé, ajkához szorította annak keskeny, fehér
kezét s megittasultan mondta:

--Megkeresem és elhozom neked, senora... az Isten engem úgy segítsen...

A hold magasan állt a székesegyház karcsú tornya felett s lenn az
utcavégen fölhangzott Castello kapitány borízű kurjantása.

Raymundus átugrott az alacsony erkélyen, köpenye csuklyáját fejébe húzta
és elindult a Monte Aragon felé, amerre a San Miguel de Foces-kolostor
romjai feketedtek.



III.


A huescai udvar hölgyeinek lovagja eldobta a gazdagon hímzett
bársonyruhát. Fekete kámzsát öltött s elvonult a romok magányosságába,
papyrus-tekercsei, chaldeusok írásaival telerótt pergamenjei és kabalás
fóliánsai közé.

Hét nap alatt megtanulta az írás és olvasás nehéz mesterségét, amit
kétszáz évvel később is csak Paracelsus mestere, a sponheimi bencés
apátúr tudott utánacsinálni.

Megismerkedett a démonológia umukjaival, amelyek felhozzák a rontást és
megtanulta a nagy maszkimok elleni bűvölés örökbecsű szavait. Tudta,
hogy a homlok betegsége a pokolból jött, hogy Namtar maga a döghalál s
hogy Asusu-Niamir visszahívta Istart, a hajnali csillagot. Esztendőket
töltött az egyiptomiak theurgiájába mélyedve, ismerte a Ker-neter
rejtelmeit, ahol a Horusz mérlegén könnyűnek találtaknak fejét a nilusi
ló harapja le. Olvasta a Halottak könyvét, Hermesz Triszmegisztos
Chená-ját, értette Demokritoszt, az abderitát és Zozimes Africanust.
Megtanult bánni az auripigmentummal, amely a melegség hatása alatt
részben arannyá változik, sőt Geber homályos könyvének "második rendbeli
medicináit" is elkészítette. Minden nap gazdagabbá tette tudományban és
bölcsességben, végül az alchimiának már csak a bölcsek kövével
foglalkozó része érdekelte.

Esténkint Albertus Magnust olvasta. Ez a nagyszerű teuton delejes erővel
vonzotta, kivált mióta megtudta róla, hogy mikor Vilmost, a németalföldi
királyt vendégül látta Vízkereszt-napján a domokos-klastrom kertjében, a
zord téli idő ellenére levelek és virágok nőttek egy szavára a zuzmarás
fákon. Legszívesebben azonban könyveinek azokkal a fejezeteivel
foglalkozott, amelyek a nagy elixiriumról szólnak. Ezeknek rejtett
értelmét kutatta olykor egész éjszakán át s észre sem vette az idő
múlását.

A még épen álló refektórium egyik sarka tele volt különböző alakú
cserép- és bronz-edényekkel, szárított füvekkel, madár- és
gyíkcsontvázakkal, vasfogókkal és fúvókkal. Egész nap égett itt a tűz
három hatalmas kőlap között s Lullus Raymundus gondterhes arccal állt
előtte, míg szikár fejét félelmes fénnyel világították meg a gyantáktól
színes lángok.

Egy esős, télvégi estén végre sikerült metallurgiás kísérlete.

A kénarzén titokzatos keveréke, mint egészen tiszta, aranysárga por
omlott szét a kezében tartott átlátszó kristály-fiolában. Cinpoharat
vett elő, félig töltötte vízzel, elmondta fölötte az örök változás
kilenc szavát s pár szemet szórt bele a megtalált kincsből.

Reszkető kézzel emelte szájához a drága folyadékot...

Megrázkódott.

Forró tűz járta át testét s ettől kezdve sem ételre, sem italra nem
vágyott többé. Lullus Raymundus megtalálta a halhatatlanság titkát.

Két hónap multán, hogy megbizonyosodott munkája sikeréről, elhagyta a
romokat, felöltötte a régi bársonyruhát s kezében a nagy elixiriummal,
megindult az úton Huesca felé.

Enyhe áprilisi nap volt. Az égen ezüstös felhők fodrozódtak s az
aranyeső halványzöld ágai között csillogó bogarak keringtek.

Lullus Raymundus dobogó szívvel, görnyedten, lassan lépegetett lefelé a
lejtőn. Mikor áthaladt a város kapuján, alig tudott tájékozódni. Mintha
idegen városba került volna, úgy megváltozott körülötte minden.

Egy szembejövő fügeárushoz fordult:

--Hallod-e, barátom, hol lakik Vicente Garcia di Castello kapitány?

--A temetőben. Már tizenkét éve,--felelt az nagy nyugalommal.

Lullus Raymundust hirtelen szörnyű félelem fogta el. Most jutott először
eszébe, milyen hosszú időt töltött innen távol. Szinte fuldokolva
kérdezte:

--És az özvegye... a szép Ambrosia? A fügeárus furcsán mosolygott:

--A szép Ambrosia?... Ott lakik a túlsó utca végén, abban az erkélyes
házban...

Lullus Raymundus föllélegzett s megkönnyebbülten sietett arrafelé.

A boltozott kapunyílást szelíden koszorúzták a komló óriásira növekedett
fonadékai s az erkély egészen eltűnt a zöld indák között. Raymundus
lihegve sietett föl a lépcsőn s mámoros örömmel lökte be a nagyszoba
ajtaját.

Csodálkozva állt meg a küszöbön.

A szoba üres volt. Csak később vette észre, hogy az erkélyajtóhoz
állított karosszékben egy sárgásarcú, összetöpörödött, öreg asszony ül,
aki ijedten, bizalmatlanul nézett rá.

--Senora Ambrosia nincs itthon?--kérdezte kissé megzavarodva.

Az öreg asszony felemelkedett, szemében különös fény csillant föl, aztán
intett Raymundusnak, hogy lépjen közelebb. Erős reszketés fogta el s
alig hallhatóan susogta:

--Raymundus... nem ismersz? Én vagyok... Ambrosia...

Lullus Raymundus megtántorodott. Nem tudott szólni, csak kezét nyújtotta
előre, amelyben szikrázva villant meg a kristály-fiola.

Ambrosia keserűen mosolygott:

--A nagy elixirium... harminc év után?... Most akarsz halhatatlanná
tenni, így, öregen?... Későn van, Raymundus, ide nézz...

Letépte melléről a ruhát s Raymundus elszörnyedve látta testén a
rákbetegség gyilkos nyomait.

Ambrosia fölzokogott:

--Azt akarod, hogy ilyen nyomorúságban éljek--örökre? Kímélj, Raymundus
és szánakozz rajtam.

Lullus Raymundus öreg mellét is megrázta a fojtott zokogás.

Kezéből kihullott a kristály-fiola s hangos csattanással millió csillogó
porszemmé omlott szét a márványpadlón.

--Ambrosia,--nyögte leroskadva,--te szabad vagy. Beléphetsz fa mennyei
halhatatlanságba... de én itt maradok a földön-örökre... nem találkozunk
soha...



IV.


A többi megolvasható régi krónikákban. Lullus Raymundus Ambrosiai halála
után belépett a ferenciek rendjébe. De zaklatott szíve nem talált
nyugtot. Nemsokára elment Afrikába, hogy a mohamedánok közt terjessze az
evangéliumot. De hiába kereste a halált, bár többször rettenetesen
megkínozták a pogányok,--nem tudott meghalni.

Isten végre megkönyörült rajta s meghallgatta imádságát.

Egy éjjel a mohamedánok kihurcolták a város elé és megkövezték.
Keresztény utazók találtak rá másnap vérébe fagyva. Még élt. Magukkal
vitték hajójukra, amely útban volt Mallorca felé.

Mikor szülőföldje partjára tették, meghalt. Hamvai ott nyugszanak a
pálmai székesegyház oltára alatt.



ŐSZI HEGEDŰK


  Valakinek a Paradicsomban.
                        Poe.


Ilyenkor már csak Beleznay úr jár a Füvész-kertbe.

Beleznay úr, a művész, aki harminc évig énekelte Papagenot a pesti
dalszínházban, jóllehet, titokban fájva álmodott Tristan szerepéről. Ám
tapsok helyett így is learatta a csendes öregséget. Kecsegeorrú gombos
cipőben, derékba szabott szűk kabátban, magasra csavart fehér shawlja
fölött keményre vont állal s egérszürke kürtőkalapja alatt bánatos
gondolatokkal sétál minden délután az elárvult szilfasoron. Néha megáll
a repkénnyel futtatott, aranybetűs, rózsaszín márványoszlop mellett,
gondosan beretvált állát nádbotja csontgombjára támasztva vagy elnézve
hosszan papirszivarkájának füst-arabeszkjeit, amelyek olyanok, mint a
szultán irádeján a virágos betűk: érthetetlenek és haszontalanok. Máskor
elandalodva fordul be a kígyózó, keskeny útra, fejét féloldalt hajtja,
mintha láthatatlan zenészek hegedűinek taktusára lépegetne a rivalda
szélén.

A díszlet tökéletes.

A háttérfüggöny porcellános kékjét már elfutotta a November lehellete.
Jobbra ritkuló bokrok, szétnyíló legyezői fölött aranyló kadmiumfoltok,
mögöttük öreg vadgesztenye, harsanó indiai veresben. Odább álmatag
nyírfák krétás dereka, ólomfehérbe mártva, platánok tompa kékezüstje,
violába tévedt orgonával átszegetten, míg túlnan, a néhai tó
horpadásában, az elgurult ecset méregzöld csíkja tüzel a pázsiton. A
pálmák üresre fosztott köröndjét talán egy pointillistai-festő tarkázta
lehullott hárslevél millió pettyével. Csak a baloldali jegenyék
lombdárdáján komorlik föl az ég párás tükréig az umbra temetői setétje,
mint nehéz és fájó emlékezés egy drága halottra. Az üvegház:
gyöngyfényben úszó óriás koporsó s előtte a buxus illedelmesre nyírott,
négyszögbe zároló szalagja szinte úgy rémlik: fekete szegély a nyár
gyászjelentésén.

Beleznay úrhoz, aki elmúlott ifjúságát sétáltatja az alkonyodó kertben,
fölöttébb illik ez az Olgyay-színekbe hangolt szomorúság. Ö maga talán
legjobban érzi ezt s míg egyenesre húzott derékkal ballag a néma úton,
szívét befelé hulló könnyek esője veri.

Az árnyékkedvelő növények lejtője felől,--ahol titkon csókolódzó
szerelmesek bujnak meg minden tavaszon,--most gyenge szél kapatja
szárnyát. Meglibben a sárguló levelek pilleraja s a cserjés vesszőin
simán fektetik keresztbe vonóikat a titokzatos zenészek.

A nyitány megkezdődik.

Mélyhegedűk bánatos andantejával indul, hosszan, vontatottan a halk őszi
muzsika: Hallgasd csak, hallgasd a Vágyak énekét...

--Minden mozdulásod, szándékod és tetted ősi éltetője végokon: a vágy.
Mindig hiányát érzed valaminek, ami után kezed kinyújtsad, sohase vagy
egész, zárt és befejezett. Ha nevetsz, hiányzik a sírás lázas forrósága,
ha ölelsz: az epedés fájdalma, ha révbe érsz: a küzdés izgalma, örök
kettősségét sejted meg a világnak s örök tragikumát magadnak.

Beleznay úr elfúló mellel vigyázza az ősz hegedűversenyét. A lelke most
kinyitott ajtó s visszhangos zúgással árad be rajta a prestosoba lendülő
szonáta első tétele:

--Nincs, nincs soha egészen betelő vágyad. Ha a csók, a siker édességét
issza a szád, hol van kínzó gyönyöre az útnak, mely odáig vezetett?
Vágyódás és elért vágy, együtt, egyszerre kellene, kívánság és
beteljesülés, együtt, egyszerre lenne csak teljesség. De jaj, sohase
juthatsz el eddig. Ezért sajog betöltött álmod mélyén a csalódás
fanyarsága, mint színméz édességében a fulánk mérge. Boldog vagy, ha
virágos nyoszolyádba fekteted szerelmes párod, de a boldogság--amíg csak
álmodtál róla,--odavan, többé már nem adatuk meg néked. Ezért nincs,
nincs soha egészen betelő vágy, csak vágyakozás az elérhetetlen után.

Az új tétel tajtékos hullámai már vágtatnak, mint az elszabadult csikók,
lebegő sörénnyel. És viharos crescendóba zendül a megsokasodott hegedűk
vad zokogása:

--Mi után futsz hát? Amit elérhetsz, sohase teljesség. Amit elnyersz:
azért nem érdemes küzdeni, amiért érdemes: soha el nem nyered. Futsz
mégis, vergődsz és gyötrődöl, miért, miért? Magadat keresed talán a
szörnyű kört futván, de tegnapi vagy holnapi magad soha utól nem éred.
Nincsen és nem lesz soha beteljesülés.

Beleznay úr egy hársnak dőlve, elfehéredett arccal hallgatja a tomboló
furiosót, amely végre megcsendesedik a zárótétel ünnepi hömpölygésében:

--A te tragikumod mégis az Élet éltetője. Az egészen betelt vágy örök
megnyugvás lenne, maga a halál. Egy, egyetlenegy csók kellene csak, egy
szín, egy illat, egy hang és ki lenne merítve a világ gazdagsága.
Megszakadna az örök folytonosság, míg így minden csalódás új vágy magját
csiráztatja. Érzed az őszi kert terhes földszagában a jövő tavasz
ígéretét? S ha kevés ez a bölcsesség, ha hideg és nyugtalanító:
óvakodjál a teljesedéstől. Őrizd meg álomnak az álmot, vágynak a vágyat,
sóvárgásnak a sóvárgást. Hogy ne csalódjál: óvakodjál a beteljesüléstől.

Lassan, ahogy a sóhajtás hal meg, hallgatnak el az őszi hegedűk.
Beleznay úr még sokáig ott áll az öreg hárs törzséhez támaszkodva. Talán
Tristanra gondol, kinek aranyhímes palástja csak álmaiban lengett vállán
és egész bizonyosan Isoldéra, akit nem csókolt meg harminc év előtt a
májusi nászlugasban.

Azután...

Azután csengetnek az őr kis házikója mellett, mert már hat óra van és
hat órakor bezárják a Füvészkertet. Beleznay úr pedig elmegy haza s
lehajtja öreg fejét a boldogtalanság párnájára, amelybe áldott kezek
valamikor az illúzió kék virágát hímezték vigasztalásul.



ÖREG SINKA GYÖRGY


Élete hatvanadik nyarán--mint a többi parcellás-paraszt,--letette a
kapát s kiköltözött a péterszögi szőlőbe. Nem dolgozott többet, csak
pipált és szemlélődött, hallgatván a füvek növését s a jegenyésben
csörgő seregélyek lármáját. Nem unta el majd egy emberöltő hosszat.
Hetenkint egyszer--tisztát váltani--beballagott a messzi kúntorony alá,
a városba, ahol a fiai, unokái "tükörbül fésülködő" urak voltak. Nem
szerette őket, minthogy talán senkit sem szeretett igazán egész életében
Szekerka Palcsin, az öreg cseléden kívül, aki minden hónap elején
lenyírta ráncos álláról a havas szakáltarlót.

A nagyapja még szabadhajdú volt, aki akkor hagyta abba a marhahajtást,
mikor az első venyigét bujtatták a Nyilas homokjába. Annak a szigorú,
kemény erkölcsét őrizte kilencvenesztendős öreg Sinka György. Vasalt
csizmában járt, hosszú üstökét fésűbe szorította, a három nagy ünnepen
meggyónt és mindennap hét messző bort ivott.

--Aki száz évig ilyen bort iszik,--mondta esténkint, szaporábban
emelgetve a virágos cserépkorsót,--az sokáig él.

--Igazság,--bólogatott rá ilyenkor komolyan Szekerka Palcsi, míg
fölverte a venyigetűz lángját, hogy rózsaszínbe borult a gunyhó fehér
fala.

Különben kevésbeszédű, magánakvaló ember volt öreg Sinka György. Illett
nagyon a szomszédjaihoz, akik alkonyattájt átjöttek hozzá s hallgatva
ülték körül a tüzet. Csupa kivénült, ereskezű, szikárnyakú, deresfejű
paraszt, nem igen kapnak a szón, de maguk is nehezen adják.

Csak akkor támadt nagyobb mozgalom, ha valamely szőlők közt tévelygő
kuvasz akadt fenn a Szekerka Palcsitól eszközölt kutyafogóban. Ilyenkor
többször járt körül a mázas cserépkorsó s egy-egy kifakadás is
elhangzott:

--Affene a rusnya férgit!

Mintha csak torát ülték volna a szegény állatnak. Szekerka Palcsi sűrűn
fordult az üres korsóval s szította a hamar hamvadó parazsat. Olykor
hajnalig is fönnmaradtak a zordon, vén ivók, mint ükeik hajdan az
áldozati tűz körül, köszöntve a lángoló napot.

Öreg Sinka György bírta az áldomást.

Pár esztendő óta ugyan mintha kissé megroggyant volna, de azért, ha
megmozdult a vére a szőlő levétől, még rácsapott tenyerével a
csizmaszárra, sőt a szüreti tüzet is átugrotta, hogy lobogó gatyáját nem
is simította a láng.

Ez az utolsó szüret aztán különösen emlékezetes maradt a Nyilasban.

Öreg Sinka György fiai, unokái, de a dédek is, teljes számban gyűltek
egybe vacsora után a tűz körül. Szekerka Palcsi a gunyhó küszöbén ült s
harmonikázott, tempósan, öregesen. Öreg Sinka György most se beszélt
sokat, csak ivott s a nóta irányában ingatta a fejét.

Egyszer aztán felugrott s magosat rikoltva, nagyot dobbantott. Táncolni
kezdett, feje fölé emelve a virágos korsót. Vadul, szilajon ropta, akár
hatvan esztendő előtt.

--Melyik lábom jár jobban hé?!--kiáltott a nagy vígságba esett apró
népre.

--A szélső, nagyapám,--kacagtak az unokák.

--Hejnye, ebatta fattya, iszen mind a kettő szélső,--káromkodott
mérgesen. De azért csak járta, hiába kérlelték a fiai, nem hagyta abba,
míg ki nem dőlt.

Úgy kellett betámogatni a gunyhóba, ahol horkolva aludt el a földre
vetett subán.

Másnap reggel aztán öreg Sinka György nem ébredt fel. Elszállott lelke,
mintha ott komorlott volna a szedett venyigésből fölpárázó ködben, az
ólmos őszi felhők alatt.



ÖRDÖGSZEKÉR


Mikor ilyen keskeny a hold karéja, mindig eszembe jut találkozásom az
ördögszekérrel.

Felejthetetlen nyáréjszaka volt.

A vonat nagyokat kattogva húzott át a váltókon s érezhetőleg lassította
futását. A huszonkettes őrház zöld lámpája csendesen siklott el a
félhomályos fülke ablaka előtt.

--Végállomás!--kiáltotta egy mély, rekedt hang s a kocsisor zökkenve
állott meg.

Kiszálltunk.

Tizenegy óra lehetett. A félemeletes falusi állomás nehéz tömege
köröskörül egybeolvadt az éjszaka feketeségével. Csak a kijárat fölött
himbálódzó lámpa álmos fényében villant elő itt-ott egy piros téglasor.
A szemafórjelző hosszan, egyhangúan csilingelt s a mező felől tücskök
muzsikáját hozta felénk a júliusi éjszaka langyos szellője.

A vonat dohogva indult a gépház felé.

Skubinyák, a jegyszedő dörmögve ment le a töltés szélén.

Egyedül maradtunk.

--Menjünk, nagyon fáradt vagyok,--mondta Leontin s belekapaszkodott a
karomba.

De mikor kiértünk az állomás mögé, meghökkenve álltunk meg.

A kocsi nem volt sehol sem.

--Istenem, apáék megint elfeledkeztek rólunk,--mondta Leontin panaszosam
s én is bosszankodva bámultam az országút szürke sávját, amely alig pár
lépésnyire látszott csak előttünk.

--Jó egy órába telik, míg hazaérünk,--mondtam inkább magamnak, mint
Leontinnak, aki tanácstalanul tekintgetett körül.--Hiába, a kocsi most
már úgysem jön, legjobb lesz, ha nekiindulunk.

Sűrű, meleg, bársonyos homály borult mindenre.

Az útszéli jegenyék alig váltak el az ég sötétjétől. Szorongató, vaksi
homály terpeszkedett kétoldalt s alig húsz lépésre előttünk is
keresztülfeküdt az úton. Néha szinte úgy tűnt fel, mintha élne s
gyűrűzve, lomhán kúszna, csúszkálna körülöttünk.

Éreztem, hogy a húgomnak remeg a karja.

Az országút nyílegyenesen húzódott a falu felé, de néhol lejtett, majd
ismét erősen kaptatóra vált.

Egyszerre, mintha világosodni kezdett volna. A nagy kőhíd vastag
korlátjai kiváltak a homályból, az országút fakó szalagja hosszabbra
nyúlott s a sötét jegenyék sziluettjei élesebben rajzolódtak rá a
nyugati égre.

Messze, a temető mögött, a hold keskeny, halvány sarlója bátortalanul
szállt fölfelé.

Leontin beszélni kezdett, halkan, erőltetetten, de mégis majdnem
vidáman, mint azok az emberek, akik fölül valami rettenetes, nyomasztó
érzés múlott el s ami után nem lehet tovább bírni a hallgatást.

Hirtelen megakadt.

Fojtott, tompa zúgás vágta ketté a csendet. Egyre erősödő, berregő hang
verte fel az éjszakát. Hátunk mögött két-háromszáz méternyire két
óriási, fehér szem villogott a sötétben.

--Automobil,--rezzent meg Leontin s ijedten rántott az út széle felé.

--Várjuk meg, míg elmegy,--mondtam kelletlenül s félrehúzódtunk, egy
kőrakás mellé.

De az automobil nem közeledett. Úgy látszott, mintha egy helyben állana
s félelmesen búgott. Néha felhorkant s utána még rettenetesebb
berregésbe kezdett. Két lámpa-szeme mereven, furcsán villogott, mintha
egyenesen ránk nézne.

--Eh, menjünk,--szóltam türelmetlenül,--majd kitér, ha...

És már indultunk is tovább.

Ismét felhangzott a gép vésztjósló bőgése s a két éhes, csillogó szem
nagyobbnak tűnt föl előttem, amint visszanéztem.

Az automobil lassan közeledett.

Megdöbbenve álltunk meg.

A gép is megállt.

Egy pillanatra rettenetes csend lett.

A szám széle fázósan reszketett s valami oktalan félelemtől megriadva
meredtem bele a nagy, kerek tűzszemekbe.

Azok fenyegetően, hideg mozdulatlansággal ragyogtak vissza.

--Mi ez?--kérdezte a húgom megborzadva. Egész testében reszketett és
rettenetesen sápadt volt. Nem tudtam válaszolni. Aztán egyszerre erősen
magamhoz rántottam és szinte rohanva vittem magammal. Egy kaptatóhoz
értünk. Zihálva, elfulladva, száraz torokkal kapkodva lélegzet után,
siettünk előre. A szemünk kitágult s verejtékező homlokkal, hangosan
dobogó szívvel iramodtunk el a szikár jegenyék mellett.

A hold már feljebb hágott, csak a kőrakások és a fák tövében gyűlt össze
egyre sűrűbb és hosszabb foltokban a feketeség. Elakadva gázoltunk a
süppedő, mély porban előre. Halálosan kifáradva értük el a lankás
tetejét.

Visszanéztünk.

Mélyen lenn, a homályban, égett a két parázsszem, de már nem volt benne
semmi borzalmas. Fellélegzettünk s nyugodtan, lépésben indultunk lefelé
a hosszú lejtőn. Szólni nem tudott egyikünk sem. A Sirató mellé értünk.
A zizegő sás feje koppanva ütődött össze a gyenge, simogató szélben. A
falu felől szakadozott tülökszó hangzott. A toronyőr féltizenkettőt
jelzett.

Már csak félórai út odáig.

Csendes és nyugodt volt minden. Az automobil elmaradt. A szörnyű szempár
nem látszott.

Egyszerre rettenetes bődülés harsant fel szinte a fejünk fölött.

A két óriásira megnőtt, kegyetlenül villogó szem a dombtetőről gúnyosan
hunyorított utánunk. Ugató, hörgő üvöltés szakadozott föl a szörnyeteg
torkából s mi csüggedten, halálra gyötrötten hajtottuk le a fejünket.
Megadtuk magunkat és fásultan, megalázva siettünk tovább. Tovább, egyre
tovább.

Most már ő parancsolt, nem lehetett elmenekülni előle. Űzött, hajtott
maga előtt és mi megrogyó térddel, kábultan vonszoltuk magunkat.

--Át kellene vágni a mezőn,--gondoltam és mentünk tovább az úton, az
ismeretlen rém előtt, amerre ő akarta.

Néha futottunk.

Kövek gurultak szét a lábaink alatt. Majd megálltunk és szembenéztünk a
kísértettel. Néha elmaradt s csak távoli, rohanó dübörgése hallatszott.
Aztán megint utánunk jött és mi legyőzve, agyonhajszolva, tehetetlenül
vánszorogtunk tovább, előre.

Már nem tudtunk visszafordulni sem. Csak mentünk, rohantunk,
menekültünk.

Végre feltűnt a falu.

A fák fekete foltjai közül fehéren ütköztek ki a házak s a torony magas
sudara, amelynek élén, mint egy megakadt, villódzó selyemfonál,
ragyogott a fogyó hold sápadt fénye. A sűrű akáctömegből kicsillant a
nyaraló ablaksora. A terrasz széles ernyője alatt lámpák égtek s
rószaszín fényük átverődött a világos vászonfalon.

--Még fönn vannak,--gondoltuk egyszerre megkönnyebbülten és megálltunk.

Hátrafordultunk.

A homályt és csendet nem zavarta semmi. Messziről a tücskök monoton
cirpelése hallatszott, úgy, mintha álomban hallanánk.

Az automobil eltűnt.

Kimerülten vánszorogtunk haza. A terrasz lépcsőjén alig bírtunk
felmenni. Vendégek ültek a nagy kerti asztal mellett s mindnyájan
meglepődve bámultak ránk. Sápadtan, szótlanul álltunk ott a vakító
lámpafényben.

Hirtelen hosszú, elnyújtott, rekedt üvöltés hangzott az országút felől.
S a kivilágított terrasz előtt, mint valami elszabadult szörnyeteg,
nagyokat ugorva, bömbölve rohant el egy óriási, vörös automobil.

Nem ült rajta senki.



STRATFORDI HAJNAL


Az ólomkarikás ablakok kitárva álltak s a langyos tavaszi éjszaka
beáradt a szobába, ahol még érzett Jonson Benjámin úr pipájának
kesernyés füstszaga. A lombosodó fák mögött, a kert alján álmodozva
villant meg az Avon gyöngyházszín tükre.

A hajdani keztyüs fia tíz óra tájt felvette a haldoklók szentségét s
most lázas homlokkal feküdt a mennyezetes ágyban. Szürkülő, gyér haja
csapzottan folyta körül duzzadt arcát. Szaggatottan, nehezen lélegzett.
Mégis, leeresztett szemhéjai alól, olykor mintha tréfásan pillantott
volna Ward Jánosra, a stratfordi papra, aki merev mozdulatlansággal ült
ágya mellett az egyeneslábú széken.

Csend volt, csak Charlecot vadasa felől hallatszott néha egy-egy rövid
füttyentés: őz-suta adta a vészjelt.

Anna asszony, aki a szoba túlsó, homályos sarkában gunnyasztott,
öregesen csoszogva lépett az asztalhoz s megigazította a lámpa
olajospapir ernyőjét. Aztán aggodalmas arccal tekintett az ágy felé.

--William,--kérdezte félénken,--hogy vagy?

A beteg nem felelt.

--A bor árthatott meg neki,--fordult suttogva a lelkészhez,--nagyon
sokat ittak, egész délután. Drayton úrral együtt. Az a bolondos Ben
Jonson pedig éppenséggel elázott.

Ward János komoly arccal, rosszalóan bólogatott:

--Persze. A régi barátság, a viszontlátás örömére.

A beteg hirtelen megszólalt:

--Eredj pihenni, Anna. Ne aggódj értem, jól vagyok.

Az öreg asszony kissé megrettenve, némán intett s sietve tűnt el a
nyikorgó ajtó mögött.

A megnövekedett csendben a toronyóra éles zendüléssel ütötte el a
hármat. Az éjszaka hűvösebb lett.

William egyszerre felkönyökölt a süppedő párnára s jobbjával az ablakok
felé mutatott. Lihegve, izgatottan kiáltott a papra:

--Küldd ki őket, János. Nem akarom, hogy itt legyenek. Hátha bejön a
leányom s meglátja... Nézd, ott a függöny árnyékában lapul a fehérképű
dán, mellette az a két sunyipofájú fickó: Bardolph és Pistol, a
szerecsen, meg Richárd, a sátán... Nem akarom látni őket...

Ward János összeborzongott, de a beteg most már megnyugodva folytatta:

--Úgy, köszönöm, János. Mind elmentek. De hallga... Mintha az a bortömlő
énekelne itt valahol a ház körül. Istenemre, ez Sir John Falstaff! Nem
hallod: "Gallért, gyöngyöt, kalárist..."

A lelkész gyöngéden hajolt hozzá:

--Semmi, William. Szél zúg a fák közt.

A beteg elmosolyodott s titokzatosan mondta:

--Igen, a szél, de a lombok közt Puck és Ariel nevet.

Feje visszahanyatlott a párnára. A csend szinte átharsogott a szobán. A
pap szája némán mozgott az ima szavaira.

A beteg újra megmozdult.

--János,--kezdte alig hallhatóan,--ez mind bolondság, szót se érdemel.
Londonban... Blakfriarsban csak komédia volt, álarcos játék. Most vagyok
igazán: én--és ez a valóság. Enyém a legszebb, legnagyobb ház
Stratfordban. Három házam van és százhét hold földem, itt, ahol
harmincegy év előtt Thomas Lucy, a békebiró megvesszőztetett...
Zsuzsannának és Juditnak nem megvetendő örökséget hagyok, neked és
barátaimnak egy-egy gyűrűt, hogy emlékezzetek reám. Az ég igazságos volt
hozzám... magam ültethettem kertem fáit... ezüst kehelyből ittam a magam
borát... mit kívánhatnék még?... Boldog vagyok, János, boldog.

Ward János kenetteljes szigorúsággal válaszolt:

--Az Úr megalázza kevélységedet, testvérem.

De William úr ezt már nem hallotta. Arcán mozdulatlanná hidegült a
mosolygás, a lélegzet fönnakadt nyitott ajkán.

Kinn, a keleti égen violás felhők úsztak s messze, a város szélén egy
kakas, "a reggel harsonája, metsző hegyes torkával fölveré a Napnak
istenét".

Ára 12 korona.

646-647. SZ. 1037





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A bihari remete - és egyéb történetek" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.