Title: A mester
Author: Surányi, Miklós, 1882-1936
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A mester" ***


Pécs, especially to the director, József Kereszturi for
the help in selecting and borrowing the books.



SURÁNYI MIKLÓS

A MESTER

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA BUDAPEST

       *       *       *       *       *

                A MESTER

                  REGÉNY


                   IRTA

               SURÁNYI MIKLÓS


      BUDAPEST SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

  Fenntartunk minden jogot, a fordításét is.

       *       *       *       *       *

  Copyright by Singer & Wolfner, Budapest 1921.

Budapesti Hirlap nyomdája



I.


Magassága 192 centiméter, vállainak szélessége, mint a bibliai
Sámsoné, heraklesi ökleinek egy csapásával le tudta volna
teríteni a nemeai oroszlánt, combja egy gladiátor erejét, feje
egy óriási gyermek jámborságát, szíve egy imádkozó, bűnbánó,
úrvacsorázó falusi asszonyság puhaságát, szeme egy szerelmes
kislány naiv ábrándozását juttatta eszedbe, ha valaha találkoztál
Dömötör Jánossal, a szobrásszal, az aranyérem és a párisi Grand
Prix tulajdonosával, a negyvenhét éves, őszbecsavarodott,
orgonahangu és mosolygó bajuszú vén polgárral, aki a Zuglói-út
egy fejedelmi pompával, klasszikus izléssel és áhítatos
stilustisztelettel megkomponált villájában lakott, magafaragta
kariatidok által tartott fedél alatt, amelynek timpanonján az
volt olvasható: Sors bona, nihil aliud.

Dömötör János a hivatalos művészet államilag hitelesített
ranglétráján a legfelső helyet foglalta el, már két év óta
méltóságos úr, főrend, a mesteriskola igazgatója, ámbár a
bürokratikus adminisztrációt nem vállalta, mert gyűlölte az
irka-firkát és hijjával volt a tekintélynek nemcsak a
növendékek, de még a tanárok körében is. Mérvadó helyeken
egyáltalán nem sokra tartották, éppen a hivatalos világ, az
udvar, a kormány és az arisztokrácia részéről mutatkozó elismerés
és az anyagi sikerek miatt. Nem tudjuk, így volt-e ez Leonardo da
Vincivel, aki a Sforzák, Michelangeloval, aki Gyula pápa,
Rubenssel, aki Vincenzc Gonzaga, Dürerrel, aki Miksa császár,
Bernardo Rosselinoval, aki Aeneas Sylvius hivatalos művésze volt,
de tény, hogy manapság a szerkesztőségek és a kritikusi
törzsasztalok nem jó szemmel nézik, akit a nagyok már befogadtak
kegyeikbe.

Ezt Dömötör is tudta, azért mindig pirulva, bocsánatkérő arccal,
hebegőn és zavartan jelent meg tanítványai és ifjú művésztársai
között; ilyenkor mindig úgy érezte, hogy nagy és neki
felfoghatatlan szellemi óriások között lábatlankodik. Cifra
elméleteiket nem értette és groteszk vázlataikat ijedten
csodálta. A saját fogyatékos akadémiai képzettsége félénkké és
alázatossá tette; mégis akadémikusnak csúfolták, ami valójában
mindig egy csepp büszkeséget ébresztett benne, mert azt gondolta,
hogy igy némi tudományosság hirébe keveredik. Önmagának azonban
bevallotta, hogy Michiels, Semper, Riegl, MaierGraefe, Hildebrand
és Rodin könyveinek majd minden lapján érthetetlen és homályos
sorokra bukkan, amelyeken hiába töri kemény sörtével borított
domború koponyáját. Ellenben egy aktot megmintázni úgy, hogy
abban a csontvázra az izomzat, az izomzatra a zsiradékpárna és a
rostokra, a húsra, a véredényekre az epidermis úgy feküdjék rá,
mint az eleven ember testére: ehhez senkisem értett jobban, mint
Dömötör, a hivatalos művész, az akadémikus.

Nem csoda, hogy szerény és szűkszavú ember lett így Dömötör, aki
négyszer-ötször megnyalta piros és húsos szájaszélét, míg egy
szót kiejtett előkelő barátai, ragyogóan szellemes kollégái,
finoman csiszolt elméjű és sensitiv modelljei: a mágnásaszszonyok
és dekadens nagyvilági hölgyek előtt, akik mintázás közben
művészettörténeti és esztétikai műveltségük szédítő magasságába
ragadták a hüledező mestert. Minthogy tehát szóval nem győzte,
kénytelen volt szüntelenül dolgozni. Öntötte a portrékat,
aktokat, heroikus csoportozatokat, emlékmüveket és reliefeket.
Közben pedig jókedvűen fütyörészett, örökkön égő szivarját rágta
hatalmas és vakító fogsorával. Vésője alatt szikrázott a
márvány--mert legkedvesebb müveit maga szerette kifaragni--óriás,
bütykös, csontos öklével nyomkodta, döngette, pofozta, simogatta,
cirógatta a vasrácsra vakolt agyagmintát, mint egy boxoló
gladiátor. Ilyenkor kigyúlt alacsony, de boltozatos homloka, apró
szemei allelujáztak a munka boldogságában, rövid sűrü sörtehaja
csapzott az izzadtságtól, szája mosolyra húzódott, arca kipirult
s izgatottan nyalogatta ajkát, amelyre vastagon rárakódott a
gipsz füstölögve porló málladéka. Egy birkózó antik hérosz volt
ilyenkor, aki az anyaggal vív diadalmas csatát: ujjainak ösztönös
mozdulataival, temperamentumának isteni sugallatából,
egyéniségének szent együgyüségével alkot. Ilyenkor nagy, szürke,
bozótos feje, széles orra, vaskos állkapcsa, kurta nyaka, óriás
vállai, izmokkal párnázott domboru háta és oszlopos lábai egy
ősember monumentális sziluettjében jelentkeztek. Ilyenkor némely
impresszionista dáma egyenesen a karjaiba omlott volna, ha
Dömötör János nem a legszemérmesebb és a leggyávább öreg gyermek,
aki valaha mintázófát, vésőt és kalapácsot forgatott a kezében.

Dömötör János sohasem nyult kézzel a modelljéhez, amióta
megházasodott. Feleségét, Van Roosen Herta bárónőt, a gazdag,
szép és negyvenkét esztendeje ellenére leányos finomságu szőke
kis teremtést oly vallásos áhitattal imádta, hogy más
asszonyszemélyre csak nem nélküli és elvont szobrász-szemmel
tudott rátekinteni.

Pedig most már a feleségét is csak hetenként kétszer-háromszor
látta bizalmas családi kettesben, ha ugyan bizalmasságnak és
családiasságnak szabad nevezni a reggeli vagy ebéd alatt
eltöltött merev és szertartásos félórát, amit neki ez a majdnem
virággá, vagy középkori szonetté finomodott, idegbeteg és rajongó
kis hiszterika engedélyezett. Eleinte természetesen nem volt ez
így. Öt éve annak. Van Roosen bárónő akkor már elvált asszony
volt. Münchenben látta meg a szobrász egy aktcsoportját: Páris
elrabolja Helénát. Meghallotta, hogy Párist a művész saját
magáról mintázta tükörből.

--Én leszek a Helénája--kiáltott fel ideges gyönyörtől borzongva
a bárónő és földhöz vágva a Fleurs du Mal-t, úgy találta, hogy
mindennél szebb dolog a ragyogó és erős egészség és hogy a saját
aktija nem sokkal marad mögötte a homérosi Helénának.

Dömötör mukkanni sem tudott, amikor értesült az asszony
szándékáról. Nem talált szavakat a védekezésre, csak hajlongott,
bólogatott és a szájaszélét nyalogatta. Igy házasodott meg
zavarában Dömötör s arról sem ő, sem a bárónő nem tehet, hogy e
hangulat néhány hónap alatt Heléna impresszionista lelkében
elviharzott. Mégis, valahányszor rágondolt az első hónapok
mithologiai szépségeire, elégülten és önmagát irigyelve suttogta
nedves ajkai között:

--Megérte az a néhány hónap az utána következő esztendőket is.

Ezekről az esztendőkről nemcsak beszélni, de gondolkodni sem
szeretett János. Egyetlen nagy, természetes és szinte baromi
lemondással intézte el a boldogtalanságát: ki tehet róla, hogy én
szeretem őt és ő nem szeret már engem? Sors bona, nihil
aliud,--ismételgette magában ezt a fatalista mondást, amellyel
lelkének minden háborgását elsimította.

Különben is egyszerü és egészséges lelkü ember volt Dömötör, aki
jobb szeretett munka után a műterem sötétjében, vagy erdei séta
alatt pipázva elmélázni, fuvolázni, harmonikázni, sárkányokon,
mesebeli alakokon, óriás embereken, tengeri kalandokon, soha nem
látott groteszk állat-figurákon eltünődni, mint szoknya után
futkározni. Szerette a gyenge, csipős, szénsavval élénkített
homoki bort és a sárga, könnyű sört, amiből szervezete
rengeteget tudott megemészteni anélkül, hogy kedélyét túlzottan
felizgatta volna. Nála a mámor abban jelentkezett, hogy kedve
támadt nagy birkózásokat rendezni, ha találna magához való
rendíthetetlen atlétákat. Szeretett volna oly szépen dalolni,
fütyülni, hegedülni, hogy a kövek is meginduljanak és a szobrok
táncra perdüljenek örömükben. Szeretett volna katona lenni és
csatában verekedni, nagy veszedelmekben emberek életét
megmenteni, hajókat partra vontatni, bikákat megfékezni,
malomkövekkel dobálódzni, cirkuszban láncot tépni, tüzes paripán
nyargalászni, bebarangolni a világot, sárkányok barlangjába
leereszkedni és fenevadaktól a földet megtisztitani, Ha mást nem,
legalább kőből szerette volna mindezeket kifaragni és ilyenkor
halálosan unta a művészi rangjával járó kötelezettségeket. És
unta az asszonyokat, akik néha hizelegtek neki, máskor
kigúnyolták; a művészeket, akik megleckéztették tudatlansága és
szent igénytelensége miatt; házát, butorait és gazdagságát,
amelyet a felesége csapongó fantáziája bujává, terhessé és
kényelmetlenné tett a számára; a hivatalos világ nagyképüségét,
az iskola szárazságát, a nagy urak leereszkedését és a cselédség
arcátlanságát. Unta, gyűlölte, elátkozta az emberek hódolatát,
kiváncsiskodását és bizalmaskodását és összeborzongott, amikor
tárlaton, utcán, szalonokban, még a templomban is utána suttogták
ezt a szót:

--A mester!

Ilyenkor megszökött és néhány órára visszaállitotta eredeti énjét
magához való primitiv környezetbe. Elszaladt a Köztemető
tájékára, egy öreg, csendes csapszékbe, amely közel lévén a
sirkőgyárakhoz, mindig tele volt iddogáló kőfaragó-legényekkel.
Odamenekült Dömötör s már útközben felcsillant a szeme arra a
gondolatra, hogy ejnye a mindenségit, ha jó szerencséje és keze
ügyessége cserben nem hagyja, ma délután háromszor egymásután
kilenc babát üt le a kuglizóban.

Meg kell ezek után őszintén vallanunk, hogy az ő lelke nem volt
nagy szenzációkra, tragikus szenvedésekre, vagy az önelemzés
mártiromságára való. A saját egészségének örök forrásából
táplálkozva, vágyai messze mögötte maradtak a lehetőségeknek. Ne
szépítsük a dolgot, parasztember volt Dömötör, egyszerü, de
zseniális paraszt, akinek egész idegélete leegyszerüsödött a szép
formák és a megrögzitett emberi mozdulatok másolásához. Ha nem
lett volna művész, akkor lovakhoz, ökrökhöz, buzához és
kukoricához tapad minden csápja a benne viruló természetes
ösztönöknek. Ezt pedig a földből, levegőből, erdőből, patakból és
az édes szüleinek piros paraszt véredényeiből szívta magába
csecsemő gyermek és suhanc legényke korában.



II.


Erdélyben, Gyergyószentmiklóson született s már gyermekkorában
csodájára jártak a falubeliek.--Olyan ökle van, mint egy
medvebocsnak--mondták rá az öregasszonyok, akik tulozzák ugyan a
dolgokat, de nem szépítik az igazságot. Vaskos, formátlan és
kissé együgyü arckifejezésü legényke lett Jancsiból, aki tíz
esztendős korában már a kovács mellett fújta a tüzet s
irgalmatlanul szorította markával a lovak bokáit, amikor rátették
a vasat. A legnehezebb kalapáccsal úgy csapkodta az üllőt, hogy
az egész kovácsműhely rengett,--az ifju Vulcanos dolgozhatott ily
heroikus jókedvvel, amikor a Kentaurokat patkolta az Olympos
völgyeiben. János azonban mégsem maradt kovács, pedig bizonyos,
hogy e téren is jelentékeny hírnévre tesz vala szert óriási ereje
és kezének ritka ügyessége miatt. A gigantikus testben ugyanis
finom és álmodozó gyermeklélek pihegett. Nem félt a legvadabb
ménektől és megbirkózott a legsulyosabb pörölyökkel is; de nem
mert szemükbe nézni a hetyke és kacér kis parasztlányoknak és
könnyekig elérzékenyedett egy históriás ének hallatára. Órákig
elbámészkodott a vásárosbódék olajnyomatain és porcellánfiguráin;
úgy szerette a virágokat, mint egy szerelmes hajadon; képeskönyv,
mézeskalács-szentek, faragott botok, festett cserépedények,
figurás tajtékpipák leirhatatlan lelkesedésre hangolták és
megrikatta az orgonaszó a templomban. Gyakran elbujt a kovács
szérüskertjében és agyagból, fából, kenyérből, ablakos tótok
gittjéből alakzatot formált a maga mulatságára. Végre is
otthagyta a mesterségét és a gyergyói agyagipari iskolába
kéredzkedett. Apja is ezermester, fafaragó, rejtélyes elméjü
székely; anyja finom ételek készítője, álomfejtő, mesemondó,
előimádkozó, ezerjófüves asszony: nem csoda, ha a gyermeknek
inkább kedve telt cifra tálak, korsók, cserépedények, agyagvázák
készítésében, mint lovak patkolásában. Az iskola igazgatója már a
második esztendőben felvitte Pestre. Csodagyermek gyanánt
mutogatták. Csak úgy fejből, percek alatt a legcsodálatosabb
figurákat gyúrta ki az agyagból.

Itt mód felett megtetszett neki a Kerepesi-temető tájékán
letelepedett sírkőfaragók élete. Otthagyta az iskolát, hátat
fordított a csodagyermek minden dicsőségének és kőfaragólegénynek
állott be Piacella Virgil mester műhelyébe. Itt ismerte meg az
anyag sokféle fajtáját, a márvány, a homokkő, a gránit legbensőbb
titkait, szín, keménység, finomság, erő, optikai és hangulati
hatások tekintetében. Rájött, hogy másmilyen kő kell egy ifjú
szűz és egy görnyedő munkás, vagy egy marcona katona figurájához.
Mindent meglátott, megérzett, kitapasztalt, ami a mesterséghez
szükséges. Mert éjjel-nappal dolgozott. Közben meghallotta, hogy
a kőfaragást Olaszországban sokkal jobban értik, mint akárhol a
világon. Elkószált Olaszországba. Végigbarangolta a lombárdiai
temetőket s leszállt a márványbányákba, hogy a maga két hatalmas
karjával fejtse a követ.

--A kőnek is van lelke, jelleme és szerelme, öröme, fájdalma és
szeszélye--mondogatta szószerint értelmezve a saját szavait.--Én
ismerem a követ, a mindenségit,--tette hozzá önérzetesen s erre
volt legbüszkébb egész életében.

Legjobban szeretett volna mindvégig kőfaragó maradni és keze
alól, minta nélkül, a maga esze-szíve, lobogó fantáziája után
egyre-másra nőttek volna ki a Madonnák, Piéták, búsuló szentek,
fáklyás angyalkák és pihenő oroszlánok.

--De így mégsem mehet tovább, kár az ily tehetségnek
elkallódnia--erőlködtek barátai, csodálói és protektorai és a
legényt elvitték Bécsbe, hogy megtanítsák az alkotás titkaira.

Ekkor már a harminc felé járt az óriás testű, csecsemőlelkű és
áhítatos szívű öreg kőfaragólegény.

Bécs. Itt úgy járt a székely parasztfiú, mintha egy Luther
korabeli német szerzetes, egy 1550 előtti angol kurta nemes, vagy
Rabelaisnek kortársa, egy faragatlan francia katona becseppent
volna a Mediciek udvarába. Amaz holtra rémült Accolti Bernát és
Fregora Constanza asszony, Macchiavelli és Aretino körmönfont,
szellemes és finom élcelődéseitől, a tonus emelkedettségétől, az
evés, tánc és zenélés eleganciájától, a társasági
illemszabályoktól és a csiszolt erkölcsök számtalan
tilalomfájától; Dömötör János pedig, aki ösztöndíjai, sikerei,
bőven hulló honoráriumai révén a Hellmer-iskola legjobb
társaságába keveredett, színházba és éjjeli mulatóhelyekre, a
Práterbe és bádeni kirándulásokra vetődött, szép kétszobás
lakásban lakott, reggelijét tükrös-márványos, freskós,
bronzportálés kávéházban költötte el,--szívdobogva, ijedt
lélekkel ténfergett az új környezet kényelmetlen és kimért
szokásai között.

Ahogy végighallgatta kollégáinak könnyed és tartalmas csevegését,
a tanárok mély járatú fejtegetéseit, összeszorult a szíve a maga
faragatlansága és tudatlansága miatt. Beismerte, hogy a szállodák
és éttermek pincérei, a tánctermek kis táncosnői, a virágárus
lányok és az olcsó modellek magasan felette állanak az ő
gyergyószentmiklósi modorának. A magyaron kívül egyetlen nyelvet
sem értett, kivéve husz-huszonöt útszéli és kocsmai olasz és
német kifejezést. Magyar lapokat olvasgatott, de mindig elakadt a
lélekzete, ahogy az újságok hasábjairól egy szédületesen
komplikált és finoman elrendezett társadalmi, politikai és
tudományos világ meredt feléje. Alig lehet elképzelni, mily
megdöbbenés fogta el, amikor megtudta, hogy az állami életnek
minő bonyolult a gépezete, mily sok statisztikai, gazdasági és
történelmi ismeretre van szükség, hogy valaki a legkisebb
kérdéshez hozzászóljon. Nem csoda, ha azt hitte, hogy az újságok
minden sorát európai lángelme, egyetemi tanár, akadémikus, vagy
polihisztor öreg bölcsész írja. Az ujságokból jött rá, hogy neki
sejtelme sincs a börzéről, a hitelügyi, ipari, kereskedelmi
berendezkedések elemeiről, hogy sohasem hallott semmit a
közlekedési eszközök technikájáról, legkisebb ismeretei sincsenek
az orvosi, lélektani és fizikai tudományok területén, nem érti a
szakkifejezéseket és latin idézeteket, nem jártas a színház,
táncművészet, divat, társasági szokások titkaiban és hirét sem
hallotta az archeológia, stilusismeret, bútorok, ékszerek, ruhák,
toilette-eszközök tudományának, amiről pedig még a modell-lányok
is úgy beszéltek, mintha édesanyjuk tejével szívták volna magukba
annak ismeretét. A perzsaszőnyeget nem tudta megkülönböztetni a
német gyárak teppichjeitől, az irodalmat a modern színművektől,
Ruskint a praerafaelita művészettől, az urat a milliomostól, a
szocialistavezéreket a szocializmustól, a riportereket a notorius
hazudozóktól, a kritikusokat a nagyképű csizmadia legényektől és
a secesszionistákat a széllel bélelt lakásberendezési
ügynököktől. Sajnos, Dömötör János csaknem harminc éves volt már
s még nem ivott Cliquot-t, nem látott orosz balletot, nem volt
spiritiszta szeánszon, nem ült automobilon és nem lévén
uriasszony szeretője, nem szagolt még levendula-illatot párisi
csipkefehérnemün.

Dömötör látta, hogy az ő fantáziáján kívül van egy széles és
ragyogó világ, amelynek csak a kerítésén pillanthat be néha, de
magáévá nem teheti sohasem. Ez nem bántotta túlságosan, de
félszeggé tette és zárkózottá. A nagy stílust nem szerette és nem
kívánta, de a maga kicsinyes kedvteléseit, polgári szokásait és
naivitásait restelni kezdte. Fogta a könyveket s kiteregette maga
előtt, hogy felhabzsolja tartalmukat; csak gyötrelmet és még
nagyobb félénkségét merített azokból. Nekifeküdt hát a munkának,
hogy annak boldogságával és dicsőségével ellensúlyozza társadalmi
fellépésének és tudatlanságának goromba fogyatkozásait. A
könyvekből csak szavakat olvasott, de a munka derekasan haladt
előre és két esztendő múlva kijelentették róla, hogy a legnagyobb
szobrászok géniusza vajudik a műveiben.

Egyebekben boldoggá tette, hogy csak tisztelői, csodálói és
barátai vannak s egyszerű paraszti modora nem árt a nimbuszának
és szavai helyett aktjait és kompozicióit mérlegelik. Mindenki
szerette s ennek ő tiszta szívből örvendezni tudott, nem
gondolván arra, hogy a talentumokat mindenki támogatja addig,
amig felülről kezelhetik és hátára kapaszkodva, vele szemben a
protektort játszhatják.

És eközben eljött az asszony is. Nórának hívták, rajongó,
hibátlanul szép, ragyogó fekete szemű, de tehetségtelen kis
szobrászleány volt, aki egyenesen felkínálta neki az első
szerelem égi ajándokát. Róla mintázta európai hirü alkotását,
Nausikaat, amint Odysseus előtt a tenger partján megjelenik.
Ekkor fogamzott meg elméjében, hogy domborműben illusztrálja majd
e homerosi kalandor naiv hőstetteit, amelyek az ő gyermekded
kedélyét mindennél jobban érdekelték.

A szobrásznövendék Nóráról mintázta első remekművét, de többé
sohasem merte modellnek használni szerelmét. Oly magasra emelte
őt áhítatos rajongásában, hogy elrémült attól a gondolattól: a
világ szájtátó bámulásának kitenni az imádott test intim titkait.
A férfi féltékenysége bizonyára nem egy remekműtől fosztotta meg
az emberiséget, de Dömötör azt tartotta, hogy a művész minden
dicsőségénél többet ér, hogy Nóra szépségének misztériuma egyedül
csak az ő számára nyilatkozik meg. Mikor aztán Nóra kiszakadt a
Hellmer-iskola kötelékéből, Dömötör szomorúan utrakelt, hogy
Párisban, Rómában és a görög földön tanulmányozza az antik
szobrászatot. Most, hogy már nem látta, hideg fejjel tudta
rekonstruálni Nóra testének klasszikus szépségeit és belevitte
azokat az antik istennők elgondolásába. Úgy érezte, hogy most, az
elviharzott szenvedélyek után, tökéletesebben látja az élő
remekművet is. Rájött, hogy a nagy művészethez szükséges a
szerelem; de az is kell, hogy a szerelem már a múlté legyen a
remekművek születése alkalmával. Igy van ez minden művészetnél,
kivéve talán a zenét. Ámbár ki tudja? Minden ember egy
individuális kis világ és bolond az, aki az összes teremtményeket
közös törvény alá akarja vonni az ő gőgös tudákosságában.

Az bizonyos, hogy Dömötör János hamar európai hírű szobrász lett.
Hazahívták Pestre, a kormány kinevezte professzornak, a király
rendjelekkel tüntette ki, de a művész legjobban annak örült, hogy
özvegy édesanyját felhozathatta Gyergyószentmiklósról és
vasárnaponkint, mint a müncheni Stuck, cilinderbe, fekete
redingotba, lakkcipőbe gavallérosan kiöltözködve, megsétáltatta a
fejkendős, feketeruhás, pápaszemes, szelíd öreg parasztasszonyt a
dunaparti korzón és a Stefánia-út lombjai alatt.

Öt évig tartott ez az idillikus élet, akkor a gyenge, beteges
anyóka kivonult az antik istenek, középkori szentek, történelmi
héroszok, államférfiak és mágnásasszonyok márványképmásai közül,
ki a Kerepesi-temetőbe. A művész stilizált falusi feszületet
állított a sírdombja fölé, olyant, aminő Gyergyószentmiklós
határán, az út keresztezésénél állott, sovány, vérzőfejű,
töviskoronázott, kecskeszakállas Krisztussal, amint lába alatt a
názáreti Mária zokog a fájdalomtól. Máriában az édesanyja
vonásait örökítette meg, gyermeki áhitattal úgy vélvén, hogy
nincs méltóbb emberi lélek, aki az Úr lábánál helyet foglalhatna,
mint az ő szerelmes szülője.

Ez volt az első szobra, amelyben az emberek, különösen kartársai
és a kritikusok, számos feltünő és sajnálatos hibát fedeztek fel
és gáncsolni sem átallották az alkotóját.

--A Mestertől bizony többet várt volna az ember. A Krisztus
határozottan csúnya, Mária pedig unalmas.



III.


János tehát szédítő gyorsasággal haladt a siker meredek
országútján felfelé, fel egészen a Van Roosen bárónő szerelméig,
a zuglói villáig,--a fejedelmi vagyon, a dicsőség és a kortársak
ébredő irigységének, az ifjú és improduktív esztéták
lekicsinylésének zenitje felé, Dömötör maga is megdöbbent, néha a
saját nagyságától és homályosan érezte, hogy a talentum, mihelyt
ledobja hátáról a rákapaszkodott protektorokat, kezd
ellenszenvessé válni és kihívja maga ellen a gyűlöletet. Pedig
mindent elkövetett, hogy elkerülje a feltűnést és rendes ember
legyen, ahogy azt a nagy Ruskin előírja. Belátta, hogy
legokosabb, ha az ember jegyzőkönyvet tart magának és minden
reggel beirja a naplójába: hányadika van és esik-e az eső; simára
fésüli az erkölcseit; előbb a mellényét húzza fel és csak aztán a
kabátját; naponta néhány juhbőrbe kötött könyvet vásárol és
szivarját nem az égő végével fogja a szájába; csinos ruhát hord
és kifújja az orrát, ha náthás.

Mindezeknél fogva egymást érték a nyakába zúduló kitüntetések és
egy este a szépművészetek minisztere magához hivatta és közölte
vele, hogy megkapta a szükséges szavazatokat az akadémiai
tagsághoz.

Dömötör, aki egyszerű lelkű férfiú volt, a gáncsot fájó szivvel,
az elismerést ujjongó örömmel szokta elfogadni. Nagyboldogan
ballagott hazafelé, mint egy mámoros gyermek az első csók után.
Sírni, dalolni, ölelkezni, verekedni, duhaj táncot járni, az
egész világot boldoggá tenni--ezt szerette volna Dömötör s
majdnem fülébe súgta a sarkon gesztenyét árusító kofaasszonynak:
akadémikus vagyok, lelkem és sietek hírt vinni erről a
feleségemnek.

Először tehát arra gondolt, hogy a jó hírrel feleségéhez, Van
Roosen bárónőhöz szalad. De eszébe jutott, hogy az most az olasz
konzul estélyen szórakozik. Valaki előtt pedig ki kell öntenie
boldog büszkeségének túláradó serlegét. Szívéhez legközelebb
állott a Köztemető-úti korcsma, Piacella úr és derék kőfaragó
legényei. Kocsiba vágta magát és 15 perc múlva mindenki tudta a
vendéglőben Dömötör szobrász tudományos karrierjének
szenzációját.

--Éljen a Mester!--harsogta a kőfaragók kórusa és temérdek erős
aszubor került ez alkalommal a tarka abrosszal leterített hosszú,
keskeny asztalokra.

--Sors bona, nihil aliud--védekezett Dömötör szerényen és
zavartan elkérkedett küzdelmes fiatalságával s az egyszerű
kézműves tisztességét fölébe helyezte a hiu sikerek bizonytalan
dicsőségének.

--Labor omnia vincit,--fitogtatta klasszikus műveltségét és
helyet foglalt az asztalfőn, a zöld zsalugáteros, rezedás,
muskátlis és árvácskás ablak alatt, kigombolta mellényét és
hosszúszárú pipára gyújtott.

--Hallom, hogy sztrájkra készülnek a kőfaragók?--kérdezte
szemrehányólag a legényektől.--Hej az én koromban máskép
csináltuk a dolgot. Reggel öt órakor már munkában izzadtunk és
este az Angelus szólított haza vacsorához. És a Krisztusok,
Máriák, fáklyás ifjak és gyászoló oroszlánok úgy nőttek ki a
márvány- és homokkő-kockákból, mint erdőben nyári eső után a
gomba. És nem tudtuk, mi a szociális osztály-öntudat, ki volt
Marx és hogy kevesebbet is lehet dolgozni, mint napfelkeltétől
napnyugtáig.

A kőfaragók ittak és iparkodtak gúnyos és fölényes arcot vágni e
szellemtelen és maradi beszéd hallatára. Szemükben azonban titkos
meghatottság ragyogott és nyeldeklőjük kiszáradt arra a
gondolatra, hogy a szobrász valaha épp úgy véste a feliratokat,
mint ők s ma az ország egyik leghíresebb embere, akinek
automobilja és főúri palotája van és méltóságos úrnak hívják a
cselédei. Ezt érezték a szobrászlegények, ámbár sohasem hallottak
Tarde: Társadalmi capillaritas cimű munkájáról. Hiába, a
kőfaragólegények még a társadalmi osztályöntudatról, a proletárok
világszolidaritásáról és a munkabéremelésre irányuló gazdasági
harcról is lemondanak, ha arról van szó, hogy belőlük erős
akarattal szobrászművész, vagy esetleg sírkőgyáros is lehet.
Vannak kőfaragólegények, akik még a termelési eszközök közös
tulajdonbavételét is arra akarják felhasználni, hogy maguknak
külön előnyöket, kiváltságokat és gazdasági monopóliumot
szerezzenek. Ilyenek a kőfaragók s ebben nagyon hasonlítanak a
kőmivesekhez, a vasesztergályosokhoz, a társadalomtudományi lapok
szerkesztőihez, a politikusokhoz, a kereskedőkhöz, a
földbirtokosokhoz és a papokhoz.

Dömötör János szociológiai elveit nyiltan csak Piacella Virgil, a
sírkőgyáros helyeselte. Egyebekben azonban korántsem volt Dömötör
személyétől annyira elragadtatva. Ez a zsugori és fenhéjázó olasz
fiatal korában maga is szobrászművésznek készült, de álmait fel
kellett cserélnie a sírkőgyáros számtalan milliójával. A
milliókat rendjén levő dolognak tekintette, de az egész világot
felelőssé tette azért, hogy benne a legnagyobb szobrász-lángelme
veszett el a sors mostohasága, a milliók s az emberek irigykedése
miatt. Dömötört is vetélytársának tekintette, bár elismerte, hogy
van egy ritka jó tulajdonsága: rendesen fizet és alku nélkül, ha
agyag vagy gipszmodelljeit faragtatja. Ám ahol csak tehette,
célzásokat ejtett el arról, hogy Dömötör végre is mindent a
feleségének köszönhet.

--Van Roosen bárónő hozza a milliomos megrendelőket, az
arisztokrata műgyűjtőket, a külföldi dámákat, az állami
megrendeléseket, mert Dömötör ugyan elsőrangú mesterember, baromi
szorgalmú iparos, valóságos gyárimunkás, gipszhordár,
márványfaló, öntőmester ... mester, az ám a teremtésit, igazi
öntőmester ... a fiam nagyszerűen megállapította, hogy
tulajdonképpen nem is művészet, amiben Dömötör mesterkedik, de
... Olyan az, mint a számolóbűvészek, táncakrobaták, céllövők és
zenevirtuózok produkciója: egy agybeli részleges tulfejlődés
eredménye, egy tehetségtelen ember brilliáns ösztöneinek
kicsapongása. A hüvelykujja, az teremti az ő alkotásait, a hogy
Garibaldi fiam kifejezi magát.

Piacella mester, látva, hogy a kőfaragólegények mily áhitattal
tekintenek Dömötörre, most is helyénvalónak találta megjegyezni:

--Ránkférne már, hogy hajtásokat, friss rügyeket és ragyogó
tavaszi lombozatot kapjon a képzőművészet elaggott, korhadó fája.
Én amondó vagyok, hogy a fiatalságé a jövő. Fiam, Piacella
Garibaldi, most olyan eszméket ...

Dömötör igazat adott a gazdag sírkőgyárosnak, csak hozzátette:

--Dolgozni kell, barátom, dolgozni, mint az igavonó baromnak.

És eszébe jutván, hogy egy megkezdett mintáját elfeledte nedves
ronggyal letakarni, sietve kifizette borát és eltávozott.

Amikor künn volt az ajtón, Piacella Virgil halkan odadörmögte az
első segédjének:

--Dolgozni kell, az igaz. De aggyal kéne dolgozni, ideákkal és
eszmékkel, a teremtésit neki. Nekem is volnának eszméim. Csakhogy
az én öreg oldalbordám, az Isten bocsássa meg neki, többre
becsüli a hájaspogácsát és szilvóriumot, mint a konzulok és
miniszterek barátságát. Ez az én bajom, öcsém ...

Dömötör pedig gyalog baktatott hazafelé, mert útközben ki akarta
eszelni, hogy mint meséli el feleségének az akadémiai
kitüntetést. Egy fordulónál kopottas, sovány fejkendős asszonynak
majdnem a sarkára lépett. Az asszony mellett kis gyermek
tipegett, sírva, szepegve, könyörögve, hogy nem birja tovább,
vegye föl az anyja, vagy adjon enni, vagy fektesse le, mert
fáradt, mert éhes, mert beteg ... Dömötör mérhetetlenül fájdalmas
keserűséget és szánalmat érzett fölszaladni, kiterjeszkedni,
elhatalmasodni a szívében, hogy amikor ő akadémikussá lett, akkor
egy szegény kölyök leroskad a nyomorúságtól, mert a sok batyútól
nem jut neki már helye az anyja karjain. Körülnézett, hogy kocsit
fogadjon neki, kocsinak híre-hamva sem volt, káromkodott egyet,
mert nem bírt a jóságával, aztán kapta magát, fölmarkolta a kis
emberkét, óriás karjára vette és nyájasan, szégyenkezve
mentegetőzött az asszony előtt.

--Édes lelkem, engem ma beválasztottak az akadémiába, hadd vigyem
egy kicsit a porontyot.

Az asszony azt gondolta, hogy az urak bolondságaiból, lám, néha
jócselekedet is kivirágzik, hagyta tehát a dolgot és szótlanul
ballagott a csecsemőt vivő Nagy Kristóf oldalán. Dömötör közben
megbánta, hogy akadémikus mivoltával kérkedett, ennélfogva
magyarázatul hozzátette:

--Sors bona, nihil aliud.

--Ugy van--bólintotta a menyecske, aki szót sem értett a
magyarázatból, de boldog volt, hogy fia az öles férfiú karján
elszenderedett.

A Hermina-út sarkán azonban váratlan katasztrófa történt. Egy
bizonytalan járású, halkan káromkodó kopott munkászubbonyba
ütköztek bele, a zubbonyból fölvetődött egy sápadt arc, az arcból
két villogó szem, a szemekből kilobbant a meglepetés, a gyanú, a
düh és a bosszú és az asszony elsikoltotta magát.

--Jézus Istenem, az uram!

Dömötör majdnem kiejtette kezéből a gyereket, a férje pedig
elordította magát:

--Megcsíptelek benneteket, dögök!

És becstelen nőstény-kutyának mondta feleségét, aki éjjel a
szeretőjével csavarog.

--Most már tudom, hogy ki az apja ennek a kukacnak--üvöltött
magánkívül és fölemelte öklét, hogy Dömötör arcába sújtson
veszett haragjában.

Dömötör a bal karjában a gyereket tartotta, jobbjával pedig
elhárította az ütést. Ám, szerencsétlenségére nem a nemeai
oroszlánnal, csak egy részeg cementmunkással állott szemben és
gigantikus öklével oly erősen markolta meg a feléje sújtó
karcsontot, hogy az összeroppant.

--Gyilkos! Segítség!--ordított a fájdalmában tehetetlenül vergődő
ember, jött az őrjárat, s Dömötört, a nőcsábítót, az utonállót, a
gyermekrablót, a gyilkos merénylőt bekisérte a rendőrségre.



IV.


--Neve?

--Dömötör János.

--Kora?

--Negyvenhét.

--Vallása?

--Római katholikus.

--Lakása?

--Budapest, Zuglói-út 2.

--Ágyrajáró?

--Nem kérem, saját lakásom van.

--Foglalkozása?

--Szobrász.

--Sírkőfaragó?

--Igen, az is, könyörgöm.

--Gazdája van?

--Magamnak dolgozom.

--Irja csak: munkanélküli!--diktálta az ellenőr, a rendőri
őrszoba vezetője, széleshomloku, vörösorru, dohányos bajuszú,
recsegőhangu Cerberusa az igazságszolgáltatásnak, a köztemető
környékén.--Munkanélküli csavargó kőfaragólegény, állítólag
Dömötör János --szótagolta hivatalos haraggal a jegyzőkönyvvezető
napidijas--(majd meglátjuk, igazat mond-e a jó madár) ma éjjel 10
óra 30 perckor orvul megtámadta Vékony György betonmunkás
feleségét, aki három éves Sári leányával gyanútlanul (írja:
gyanutlanul) ballagott hazafelé.

--Igy volt az, asszonyság?--fordult a sarokban szepegő anyához az
ellenőr.

--Igy volt, instálom--könnyezett a csinos arcu, halavány szőke
menyecske és védőleg vonta magához a gyermekét.

--A támadás gyermekrablási szándékból történt, amit az is
bizonyít, hogy a később helyszínen megjelenő törvényes apát,
Vékony György betonmunkást (lakik Héthársi-út 4.) ökölcsapással
hátulról orvul leütötte, úgy, hogy annak a mellékelt orvosi
látlelet szerint nyolc napon túl gyógyuló felkarcsonttörést és
zúzódást okozott. Igy volt ez, Vékony?

--Igy volt, instállom--sziszegte a megsérült munkás és Dömötör
felé köpött tehetetlen indulatában.

--No, ez rendben van--mondta az ellenőr a fölháborodás, a harag,
a fenyegetés és a hatalmaskodás húsz év óta begyakorlott
hangsúlyozásával.--Magánvád folytán megtesszük ellene a
följelentést éjjeli csendháborítás, személyes szabadság
megsértése, utcai botrány okozása, gyermekrablás kísérlete,
súlyos testi sértés és szemérem elleni vétség elkövetése miatt.

A szobrász az utolsó szavak hallatára riadtan fölütötte a fejét.
Érezte, hogy a sor elején felsorolt vétkekben --ha úgy vesszük,
valamennyire, legalább a látszat szerint--hibás. De az egésznek
mi köze a szeméremhez? Ez ellen protestálni próbált.

--Hallgasson, vén csirkefogó--üvöltött rá a rendőrellenőr,--azt
hiszi, nem tudjuk, hogy útközben erkölcstelen ajánlatokat tett az
asszonyságnak? Ugy-e Vékonyné?

--Igenis, instállom,--könnyezett a menyecske és szép, nagy kék
szemét fájdalmasan az urára emelte --pedig semmivel sem
szolgáltattam rája okot.

--Elég!--ordította a rendőr és legényeivel egy kétlépés széles és
háromlépés hosszú cellába vitette a művészt.--Majd holnap reggel
átkísérik a főkapitányságra! --kiáltotta utána fenyegető hangon.

Itt aztán magára maradt a szobrász, Dömötör János őméltósága, a
Grand prix és a nagy állami aranyérem tulajdonosa, akit a
Tudományos Akadémia néhány nap múlva tagjai sorába választ a
kultuszminiszter javaslatára. Köszönhette ezt annak, hogy puha
inge és borzas olasz kalapja, nagy, szélestalpu cipője és szürke
felleghajtója hasonlatossá tette őt a környéken lézengő
kőfaragólegényekhez. Köszönhette annak, hogy hirtelen
megrökönyödésében elfelejtett hivatkozni jó barátaira, a
belügyminiszterre és a főkapitányra; hogy nem kiabált
hangosabban, dühösebben, élesebben, mint a rendőrellenőr s
merthogy tiszta, gyermekes, megilletődött szívében megállott a
vér, arra gondolva, hogy milyen botrányt csinált az ostoba
fejével, hogy nyomorékká tett egy kétkezéből élő munkásembert és
rossz hírbe hozott egy ártatlan kékszemű menyecskét ... Mire
eszébe jutott, hogy talán védekezni is lehetne, már késő volt,
ott állt a szoba sarkában egy gyuladt szemű zsebmetsző és egy
rongyos szoknyáju, rosszszagu utcai leány társaságában, akik
torkuk szakadtából röhögtek rajta és komisz öreg szoknyavadásznak
csúfolták jókedvükben.

Néhány percig szótlanul állt ott és az undorodás testi
rosszullétében azt sem tudta, mitévő legyen. De aztán eszébe
jutott felesége, van Roosen bárónő és kimondhatatlan fájdalom
szúrta át a szívét. Mit gondol majd róla az az asszony?

--Eh, ez így nem mehet tovább--gerjedt föl lelkében a
méltatlankodás és elhatározta, hogy nem tölti itt az éjszakát.
Kimegy a rendőrellenőrhöz és igazolja magát. Jöjjön, aminek jönni
kell, de legalább otthon várja meg, míg az igazságszolgáltatás
szörnyű gépezete megindul s végighengereli az ő keserű és
szerencsétlen lelkét.

--Dömötör János, szobrászművész vagyok, most választanak be az
Akadémiába, engedjenek szabadon. Majd holnap jelentkezem a
főkapitány úrnál--harsogta oroszláni hangján türelmetlenül,
méltatlankodva és elkeseredetten.--Engedjenek haza, a mindenségit
...

És súlyos öklét rátette a kilincsre, amely zárva volt, de ilyen
gigantikus nyomásnak nem tudott ellenállni. Az ajtó kifordult a
sarkából és bezuhant az őrszobába. A pihenő rendőrök fölugráltak,
fegyverük, után kapkodtak, fölcsavarták a villamoskörtét,
össze-vissza futkostak a szobában, sípjukba esztelenül
belefújtak, káromkodtak és az asztal alatt fölállított szódavizes
üvegeket nagy csörömpöléssel fölrúgták.

--Hej, szökni akar a gazember! Segítség! Gyilkos! --sikongatott a
rongyos szoknyáju, sárgahaju némber a sarokból.--Fogják meg a
szökevényt!--kurjantott lelkesen a zsebmetsző és felhasználva a
zavart, kereket oldott és megugrott az őrszobából.

A rendőrök ezalatt rávetették magukat Dömötörre, puskatussal
agyba-főbe verték, leteperték és összekötözték. Mikor ott feküdt
a padozaton, néhányat még rúgtak rajta, aztán otthagyták
megkötözve, ütlegektől elborítva ...

Igy gyötrődött János másnap reggel nyolc óráig ... Eleinte apró
sárga szemeiből súlyos könycseppek gördültek alá; szíve
kimondhatatlanul fájt szégyenében és elkeseredésében; az
ütlegeket föl sem vette, de a sors otromba igazságtalansága
halálosan megsebezte a lelkét. Később azonban csendesen
elmélkedni kezdett.

--Ez már sokkal több, mint amit együgyű jóhiszeműségemmel, gyáva
megrökönyödésemmel és meggondolatlan hevességemmel kiérdemeltem.
Tehát vége is van a kellemetlenségeknek. Holnap jön a
kimagyarázkodás és én is, meg a feleségem is jót nevetünk a
sikerületlen kalandon.

Amikor később megint sajogni kezdett a szíve táján és
felágaskodott az önérzete, a hiúsága, a szemérmes polgári
tisztességérzete, amikor eszébejutott széles, puha, ruganyos és
tiszta ágya, amely után minden csontja sóvárogni kezdett, újra
megvigasztalta magát.

--Baj, baj, nagy szerencsétlenség, de nem történhetett volna
rosszabbul is? Tegyük fel, hogy annak az embernek, Vékonynak,
vagy hogy hívják, revolver van a zsebében s azzal lepuffant, mint
egy kutyát? Az ember soha sem tudja. Hanem az bizonyos, hogy
igaza van a feleségemnek: mindenki csak a maga rangjához való
helyen, környezetben, időben mutatkozzék. Tulajdonképen mit is
keresek én a kőfaragók kocsmájában, vagy ha már nem tudok
leszokni róla, miért nem járok éjjel autón vagy bérkocsin? Igaza
van a feleségemnek!

És már csak önmagára tudott haragudni, ámbár később eszébe
jutott, hogy az ember, hiába, soha sem lehet elég óvatos. Ez
éppen olyan elemi csapás, mintha Ruskin, vagy Tolstoj, vagy Payot
feje fölött lecsapott volna a mennykő ... Vajjon mit
tanácsolnának ezek az urak: ily esetben mi a kötelességük a
művészeknek?

Amire kivirradt a reggel, Dömötör szelid rezignációval adta magát
át a sorsnak és némán, bűnbánóan és megtisztult lélekkel ült a
tolonckocsira, amelyen a főkapitányságra szállították.

Alig vette észre, hogy ott áll két rendőr között az ügyeletes
kapitány előtt.



V.


--Neve?

--Dömötör János szobrászművész, a mesteriskola igazgatója.

A rendőrkapitány, akinek keskeny arcán a kielégítetlen igények,
az el nem ért vágyak és a meg nem valósított illúziók halvány
rózsái égtek, aki jól szabott, puha és elegáns egyenruhájában
bizonyára nagyon tetszett a nőknek, aki kínosan ápolt körmével
eddig szórakozottan vakarta az állát, most hirtelen felugrott s
könnyedén megtalálta azt a gesztust, amellyel végét veti a
szituáció kínos voltának.

--Maguk kimehetnek--parancsolta a rendőröknek. Aztán Dömötör felé
fordult:

--Az Istenért, méltóságos uram, hogy kerül ön ide?

A szobrász szeliden mosolygott.

--Tessék a jelentést elolvasni.

A kapitány sebtében végigfutotta a rendőrellenőr jelentését.
Aztán elmosolyodott, gyengéden és elegáns bizalmaskodással
megfogta a művész karját s a divánra ültette.

--Oh ezek a tökfilkók!... Nem is képzeli a Mester, mily sok bakot
lőnek e faragatlan, hiú és hatalmaskodó bugrisok.

Aztán felemelkedett helyéről s mint egy tisztelgő küldöttség
szónoka, a művész elé toppant:

--Méltóságos uram! Mielőtt jelentést tennék felettes hatóságomnak
és a hibás rendőri közegeknek nemcsak alapos kitanítását, de
egyben példás megbüntetését is indítványoznám, aminek, szent
meggyőződésem szerint, meg is lesz a kivánt eredménye, arra kell
kérnem önt, hogy csekélységemtől méltóztassék elfogadni a
bocsánatkérést, amelyet a megtévedt rendészeti szervezet nevében
ezennel tiszteletteljesen van szerencsém fölajánlani. Az ország
büszkesége, az európai hirü művész, a magyar faj halhatatlan
géniusza ...

--Oh kérem, kérem--dadogott Dömötör--ez tulzás ... én voltaképpen
... hogy is mondjam csak ... hiszen alapjában véve, bizony
úristen, ők nem hibásak.

Dömötör izgatottan nyalogatta ajkait és hatalmas öklével
verejtékező homlokát ütögette.

--Ami igaz, az igaz, csakhogy ...

--Csakhogy--vágott közbe lelkesülten a kapitány --a mi
legénységünk még mindig hiján van a disztingváló képesség
legelemibb követelményeinek is. Azon kezdem, kedves jó méltóságos
uram, hogy nem szégyene-e az államrendőrségnek, hogy akad egy
olyan őrparancsnok, aki az alkotóművészet fölkent fejedelmét, a
mi halhatatlan és büszkén szeretett ...

A szobrász e pillanatban nem kívánt egyebet, mint hogy
megugorhassék a bókok és bocsánatkérések e viharos zápora elől.

--A feleségem ...--szaladt ki piros, nedves ajkai közül az a szó,
amely most egész öntudatát megsemmisítette, mint ahogy a napsugár
fölissza a nyári vizek párolgását.--Semmi, semmi ... csak én már
szeretnék hazaszaladni, uram.

A kapitány szeretetreméltóan mosolygott.

--Ne méltóztassék nyugtalankodni. Oh a véletlen jó kezekbe adta
önt, becsületemre. Nekem is van egy kis gyűjteményecském. Képek,
szobrok, antikvitások, műipari tárgyak, régi brokátok, damasztok,
hímzések ... korlátolt anyagi eszközeim, sajnos, mondhatnám, az
anyagi eszközök teljes hiánya meggátol abban, hogy valamirevaló
gyűjteményről álmodozhassam, de mégis van egy megbecsülhetetlen
kincs a birtokomban, igaz, hogy csak kicsinyített reprodukció, de
magától a művész kezétől: Nausikaa, amint Odysseus előtt a
tengerparton megjelenik. Csodálatos remekmű, talapzatán az alkotó
lángelme kézjegyével: Dömötör I. 1895.

A kapitány itt megállt, felnézett a füstös mennyezetre,
tekintetét áhítatosan odatapasztotta a villanylámpa kampójára,
mintha csendes hálaimát küldene a Magasságbelihez, amiért épen őt
választotta ki „Nausikaa a tengerparton, Dömötör I. 1895."
szerencsés tulajdonosául.

Dömötör szíve is felmelegedett és azon törte az eszét, hogy
uristen, mi módon került az a derék rendőrhivatalnok birtokába. E
pillanatban mindennél jobban érdekelte a kis szobor--Nóra
emléke--és annak titokzatos története, de nem merte megkérdezni,
mert félt, hogy ezzel új és végevárhatatlan elbeszélésnek nyitja
meg zsilipjeit, pedig ő kimondhatatlanul szeretett volna
hazamenni.

A kapitány azonban cigarettával és pohár likőrrel kinálta.

--Drága Mester, ami a feljelentést illeti, az egy pillanatig se
okozzon önnek aggodalmat. Oh, a véletlen jó kezekbe sodorta
önt--ismételgette önelégülten és sokatmondó szemhunyorgatással,
miközben pompásan csiszolt körmeit megcsillogtatta a művész szeme
előtt.--Oh, nem hiába vagyok gyermekkorom óta bolondja a
szépségnek, a színbe, formába, vonalba, fénybe és árnyékba
finomodott érzékiség, a szublimált erotikum, a pogány
testkultusz, az antik életörömök grande passione-jának. Én tudom,
hogy a művész nem kényszeríthető ugyanazon törvények, társadalmi
konvenciók és erkölcsi babonák korlátai közé, mint az
adóhivatalnokok vagy a gabonakereskedők. A művész temperamentuma
a nyárspolgár-fantáziát gyakran elképeszti a maga dionizoszi
kicsapongásaival. Ismerem a cinquecento történetét és éppenséggel
nem botránkozom meg azon, hogy Benvenuto Cellini leszúrta
öccsének gyilkosát, Maffio di Giovanni rendőrfőnök pribékjét, meg
Pompeot, aki bérgyilkosokat fogadott fel ellene.

--De uram,--tiltakozott az összehasonlítás ellen Dömötör--én ...

--Tudom, tudom, önt csak a művészet terén szabad összehasonlítani
a cinquecento legnagyobbjaival, --bókolt szaporán a kapitány--én
csak azt akartam illusztrálni, hogy a művész az más, mint a
közönséges halandó. Ami pedig az egyszerű munkásasszonyt illeti,
Istenem, ezt csak bizzuk Erosz és Afrodité kifürkészhetetlen
akaratára. Művelt ember, aki a pszichopatológia és az erotikus
rendellenességek tudományában jártas, soha semmin sem
csodálkozik. Mit tudjuk mi, vakon, siketen, ízlés és szaglás
nélkül bolyongó, otromba laikusok, mit talál a művész az egyszerű
öltöny, a foszlott ruhadarabok, a kopott nagykendő és a durva
vászonneműk alatt! Heine Matildja nagyszerű példa arra, hogy ...

--Uram, az Istenért,--könyörgött a szobrász --ön olyan dolgokat
beszél itt nekem ...

-- ...amiket ugyebár nem várt egy kihágási rendőrkapitány
hivatali szobájában?--hízelgett magának édeskés, nyájas, de
öntelt hangon a sovány, parfőmös és frissen borotvált amatőr.
Dömötör János szédülni kezdett és tiszta szívből visszakívánta a
goromba és esetlen rendőrellenőrt, aki recsegő hangon
csirkefogónak, utonállónak, gyermekrablónak és becstelen
szoknyavadásznak címezte az őrszobában. A gyomra émelygett és a
pokol fenekére kívánta a világ összes műgyűjtőit és
pszichiátereit.

A kapitány még egy pohárkával töltött s aztán összegezte az eset
érdembevágó mozzanatait.

--Miről van itt szó, mélyen tisztelt barátom, ha megengedi, hogy
így szólítsam önt, méltóságos uram ... Miről van itt szó?
Dolgokról, szenvedélyekről, egyéni kedvtelésről, a lélek
legintimebb, legbensőbb hajlamairól egyrészt, amelyek egyáltalán
nem tartoznak a nyilvánosság elé; szó van másrészt egy durva
véletlenről, a magukban véve ártatlan mozzanatok sajnálatos
összetalálkozásáról. Egy részeges csavargó ördögi módon előre
kieszelt zsaroló támadásáról van szó, amelyért ön jól megérdemelt
leckét adott neki. Bízza rám az ügyet, drága Mester, mélyen
tisztelt barátom. A sértett fél majd kiegyezik tíz-tizenötezer
korona kártérítés ellenében. A magánvádat visszavonatom. A
menyecske pedig, akinek egyszerű köntöse alatt bizonyára egy
antik Nereida, vagy egy alexandriai kurtizán ragyogó teste
rejtőzködik, továbbra is megmarad Érosz csintalan játékszerének.
Csak bízza rám uram, én boldog leszek, ha az isteni Nausikaa
fenkölt lelkű alkotójának szolgálatára lehetek. Oh, ha még valaha
reményen lehetne arra, hogy ön befogad barátainak és tisztelőinek
intim körébe, ha módom lehetne, hogy összehasonlíthatatlan
művészetének, zsenialitásának egy-egy lehullott forgácsát valaha
a magaménak mondhatnám ...

--Uram, én nem értem önt,--tört ki végre a művészből--annak a
szerencsétlen munkásnak, férjnek, apának végre is a karja,
akárhogy vesszük ... magam láttam, hogy mily siralmas módon lóg
tőből kicsavarva, a válla alól.

--Semmi az, semmi. Tíz-tizenötezer korona. Ezzel bőven kárpótolta
ön a részeges csavargót és megmentette saját magát a botrány
kínos következményeitől. És ne gondolja uram, hogy ez az ön
érdeke csak, vagy az enyém, vagy egyes társadalmi osztályoké.
Nem. Ez az egész állam, a társadalmi stabilitás, a nyugalom, a
kultúra, az egész emberiség érdeke. Az államé, amely a
legmagasabbrendü individuumok kultusza révén szolgálatot tesz a
fejlődés egyetemes érdekeinek. Ha az anyagi igazságot nézem,
akkor most egy cementmunkás érdekeinek megóvása céljából olyan
rést kellene ütnöm a művészi kultúra bástyáján, amelynek
pótlásához évszázadok kellenének. Kérdem: van-e joga az államnak,
hogy ilyen barbarizmust elkövessen? Uram, én a célszerűségi
iskola, a belátásos elmélet, a spontán variációk, az erkölcsi
kényszerek relativitása és az ethikai elvek rétegezettségének
alapján állok, ahogy azt mestereinktől, Spencertől és Piklertől
tanultam s inkább megtorlatlanul hagyok száz apró bűnt, sem mint
elkövessek egyetlen jóvátehetetlen nagy hibát. Nem engedem meg,
hogy a társadalmat a konvenciók, vallási szabályok, jogi kánonok,
morális tradiciók, szóval: a halottak kormányozzák az élők
rovására, mint Comte mondaná, ha itt állana az én helyemben. És
mondja meg ön, helyezkedjék ki önmagából és puszta objektiv
mérlegelés után állapítsa meg, mire van a társadalomnak, az
államnak inkább szüksége: halhatatlan remekművek nagyszerű
sorozatára, aminőkkel ön még meg fogja ajándékozni az
emberiséget, vagy egy cementmunkás jobb karjára? Mi? Azonkívül ne
felejtse el, hogy itt olyan megoldást találunk, amely boldoggá
teszi a cementmunkást is, önt is, a bárónő őméltóságát is és
engem is, szóval mindenkit,--kacagott a kapitány
diadalmasan--akik ebben a dologban ily szépen összekerültünk.
Bízza rám a dolgot és tartson meg engem lekötelező szíves
jóindulatában. Az autója, amelyért voltam bátor az imént
telefonáltatni, a kapu alatt várja Méltóságodat.

És tíz perc mulva Dömötör János belépett a zuglói-uti palota
hűvös, márvány-vesztibüljébe.

--A bárónő nincs itthon--jelentette ki az inasa. --őméltósága
korán reggel kikocsizott a herceg úr őexcellenciájával.



VI.


Délben azt is megtudta Dömötör, hogy a bárónő csak két-három nap
múlva lesz látható, mert tegnap hirtelen leutazott dunántúli
birtokára.

--Tehát semmit sem tud az éjjeli kirándulásról. Mégis szerencsém
van, a mindenségit--dörmögte magában és izgatottan nyalogatta
szájaszélét a nem várt kellemes fordulatra ...

Az örvendezés nem tartott sokáig.

Másnap egy riportujság megírta a köztemető-uti botrány minden
részletét. A rendőrkapitány adta le egy ujságiró-barátjának, mint
ragyogó és tanulságos művészettörténeti érdekességet.
Megfogadtatta vele, hogy nem használja fel kicsinyes és ostoba
riportközlésekre. Ez az eset a halhatatlanságnak, a
memoárirodalomnak való pompás csemege--erősítette őszinte és
finom elragadtatással ... Ugyanígy kommentálta a műbarátok
körében és a Fészek Club kártyaasztalánál, a Folies Caprice egy
lefüggönyözött páholyában és az Intim Színház kulisszái között
...

--Csak semmi nagyképűség, semmi indiszkréció, --könyörgött a
táncosnőknek, a festőknek, az ujságíróknak és a
rendőrtisztviselőknek-- ...tisztán pszichopatologiai érdekesség
szempontjából kell nézni a dolgot ... Majd ötven év múlva a
Dömötör-monográfiádba felveheted, fiam ...

A riportujság fekete misékről, kártyabotrányokról, földalatti
titkos orgiákról, utcai késelésekről, csecsemőrablásról közölt
páratlanul érdekes és intim adatokat. Nevek csak kezdőbetűkkel
jelezve. D. J. művész. A szobrász szerelme. A méltóságos úr.
Diszkréten csak éppen a művészet és erkölcs egymáshoz való
viszonyának jellemzésére. Tudományos alapon. Freud, Krafft-Ebing,
Havelock Ellis, Iván Bloch kutatásainak felhasználásával, keresve
a fájdalomokozás és az erotikum között való összefüggéseket.

Az eset tudományos és diszkrét kezelésének ellenére: Dömötör
személye közbotrány és bűnvádi eljárás közepébe került. Az összes
ujságok kénytelenek voltak foglalkozni vele. Az ügyészség vádat
emelt, a művészek kizárták Dömötört az összes egyesületekből, a
bárónő elhagyta férjét, a szobrász elvesztette összes állami
megrendeléseit, a mágnásasszonyok elmaradtak a műteremből és az
Akadémia tagjainak sorából, a szépművészeti miniszter
indítványára kitörölték. A kritikusok megállapították, hogy
Dömötör perverz hajlamú, iszákos, verekedő, gonosz ember, terhelt
családból származott, fiatal korában díjbirkózó, lánctörő,
gerelydobó és súlyemelő artista volt, a művészethez távolról sem
konyít, kőfaragó korában elsajátított bizonyos olcsó és banális
fogásokat, minden műve kópia, szemérmetlen plágium, antik
torzókról összelopott motívumokkal, Canova-, Begas-,
Thorwaldsen-, Delaplanche-utánzat, a szobrászatba átültetett
Piloty-stilus lapos, nagyképű, üres és tartalmatlan, együgyű és
unalmas reprodukciója ... Elföldelték, kiátkozták s hült helyét
is megfüstölték, hogy elűzzék a nyomában netalántán hátramaradt
rossz szellemeket. Ekkor láttuk, hogy mily zord hatalommal
uralkodott a lelkekben a puritán erkölcs s minden jóravaló polgár
megállapította, hogy némely Dömötör-féle bestiális ember bűnözése
legalább arra jó, hogy felkeltse a felháborodás tisztító viharát
s rámutasson arra, hogy a társadalom, a közvélemény, a fórum
nyilvános orgánumai még mindig a tiszta erkölcs talapzatán
állanak, habár egyes emberek el is tévednek az élet sötét és buja
dzsungeljében.

--Nem baj--gondolta révedező lélekkel Dömötör.--Én tudom, hogy
mi vagyok és mit tettem és nem érdekelnek az emberek tudományos
és társadalomerkölcsi szempontjai. Annyi bizonyos, hogy
megfogyatkoztak a jövedelmeim, de arra még telik, hogy szép
délolaszországi márványokat vásárolhassak és kifaraghassam az
Odysseát, amit két év óta mintázgatok.

Kissé szomorúan bolyongott ugyan a palotájában, amelyből
hiányzott a felesége, a titokzatos szépségű, fáradt, ingerlékeny
és végzetes kedélyű negyvenéves asszony, a maga váratlan és
szenzációs szeszélyeivel, szerelmi ötleteivel, kutyáival,
papagályaival, kis baziliskusával, szerecsen inasával, finom,
elegáns vendégeivel, teaestélyeivel, migrainjével, könnyeivel és
kacagásával, titokzatos eltünéseivel és váratlan megjelenéseivel.
De Dömötör nem esett kétségbe és bölcs gyermekességgel
megvigasztalta magát.

--Sohasem hittem el, hogy örökké tartson ez a boldogság.
Tulajdonképpen nem is volt az nekem való élet. Ámbár szép volt,
csak most látom, a mindenségit.

Körülnézett maga körül s csak most vette észre, hogy milyen
fejedelmi interieurben él. A kandalló felett ott függött a
felesége arcképe. Mint egy jelenés, némán, fejedelmi gőggel
tekintett le rá, szegény, elhagyott rabszolgára ... A miliő,
amely a képet körülvette, a ritka damaszkusi szőnyegek, a
bronzveretes, intarziás bútorok, a dús selyemfüggönyök, régi
mesterek képei, szobrok, vázák, porcellánok, a székek nehéz
brokátja, az antik lámpák puha, érzéki fénye, a terem jó illata
... olyan nobilis és művészi szépséget vetített e finom és
ragyogó asszonyalakra, hogy Dömötörnek megdobbant a szíve.

--Ez mind az enyém,--gondolta kissé nehéz és kusza
impresszióval.--Bizonyára nagyon boldog ember vagyok--sóhajtotta
észre sem vehető lélekzettel és majdnem elmosolyodott.

Megbiccentette a fejét, a kezével fáradtan és gyengéden
legyintve, kilépett az ajtón.

A márványburkolatú hall közepén, középkori gót bronzok, templomi
kegyszerek, kasulák, dalmatikák, infulák, pásztorbotok, kelyhek,
zászlók, szentképek és tipológikus csodaszörnyek bizarr, vibráló
színű múzeumában egy darabig tétován állott. Az inasa némán,
kérdező szemekkel meredt rája, hogy melyik kabátot adja rá
szokott éjjeli sétáira.

Dömötör legyintett egyet a kezével. Ma nem megy sehová. Feketét
kért és hirtelen benyitott a műtermébe. Rengeteg terem volt ez, a
régi dekoratív művészek szokása szerint valóságos egzotikus
templom, a világ minden tájáról összehordott ritkaságokkal. A
színek vad lakodalmat ültek a falakon. Minden rikító és
égbekiáltóan hangos. Nagy festett japán szobrok, indus
aranyozások, cifra keleti szőnyegek, primitiv egzotikumok és
raffináltan megalkotott párisi műtárgyak. Minden helyi színhatás
a végletekig felfokozva, mint Böcklin képein, a színek orgiájából
egy idegfeszítő pokoli tónusba olvadva. Pálmák, nehézszagú
virágok, kitömött állatok, fenevadak hosszúszőrű bundái, mint a
Makart-korszak bécsi interieurjei. A szögletekben aranyrudakon
sátrak, görög és perzsa selyem hímzésekkel, széles olasz
heverődiványokkal és öblös karosszékekkel. Ebben a teremben
minden a fülledt és túlterhelt érzéki kultúrára és van Roosen
bárónőre emlékeztetett. Dömötör úgy ténfergett benne, mint egy
múzeumban, de nem tagadta: örült, hogy ez a múzeum az övé.

Dömötör egy percig sem maradt a műteremben. Egy kicsiny benyilóba
lépett, egy nehéz lombárdiai csipkékkel függönyözott, feminin
ízléssel berendezett budoárba, ahol előkelő úri modelljei, finom
és hajlékony hercegnők, bankárok és gyárosok sugárzóan buja
feleségei öltöztek vagy vetkőztek a saját portréjukhoz.

Ezen is keresztülhatolt Dömötör és eszébe sem jutott, hogy az
ország legszebb asszonya tegnap a komornája nélkül jött ide, hogy
a ruháját magával a művésszel kapcsoltassa ki. Bement a
hálószobájába és lerogyott egy hatalmas góth gyóntatószékbe,
amelynek dagadóan kipárnázott öblében, a kandalló mellett, szinte
elsülyedt. Ezt is az asszony rendezte be neki.

Mint egykor Wagner Richárd, Dömötör felesége is szerette a
szőnyeget, a puhát, a hangfogót, a selymet, a suhogót és
misztikusan csillogót, a szövetet, a színest és redőset, a
bársonyt, a meleget és bizalmast és a hálószobája csupa csend
volt és puhaság, narkotizáló és altató, még kép sem volt benne,
csak beauvaisi tapisseria, roueni gobelin és indiai faliszőnyeg.

Dömötör leült és csendesen szivarozott. Előtte párolgott a mokka,
a kandallóban pattogott az illatos, friss, gyantás fenyőág, a
szivarjának édes, ópiumos illata elbágyasztotta és a művész úgy
érezte, hogy érdemes élni.

A művész már félórája ült mozdulatlanul a gyóntatószék puha
karjai között. Homlokát néha végigsimította. Egy-egy új csésze
kávét öntött magának. Merően nézte a kályha tüzét. Kissé
köhögött.

--Tulajdonképpen nagyon hálás vagyok neked, Élet, hogy
ötvenesztendős koromra ilyen szépen megvalósítottad az
álmaimat--gondolta a félórai öntudatlan révedezés után.

És eszébe jutott, hogy fiatal szobrász korában, az ifjú fantázia
buja telhetetlenségével éppen ilyenre álmodta ki magának a
dicsőséget, a gazdagságot, sikerrel, diadallal és hódolattal teli
zenitjét a karrierjének. Dömötör egyszerű és őszinte lelke
beismerte, hogy ez rendkívüli dolog, különös áldása a sorsnak,
tüneményesen ritka szerencse. Nem olyan természetes az, hogy ő
odáig jutott. Úgy is történhetett volna, hogy útközben megfogy az
energiája, tévedt utakon elbukik a tehetsége, túlságos
szenvedélyek meggátolják a siker kivívásában ... Tulajdonképpen
nem is tudja, hogyan sikerült minden. Sem elég öntudatos, sem
elég vakmerő, sem elég megalkuvó, sem elég önfeláldozó nem volt
ahhoz, hogy valamit önmagának köszönhessen. Nem tett egyebet,
csak dolgozott. Ezenkívül pedig éldegélt, tanult, nézegetett,
iparkodott, de harcos extázissal sohasem dobta magát az események
útjába, valami gyengéd és hatalmas erő tartotta állandóan
bizonyos színvonalon, egy jóságos, ellenállhatatlan, titkos kéz
vezette mindig, felfelé ... szegénységből, kurtakorcsmákból,
hidegből, sötétből ki a fényességbe, a nobilis és elegáns
asszonyok rajongásába, a fejedelmi pompába, föl, föl egész az
arisztokratikusan finom élet legfőbb büszkeségéig: a családjáig,
amelyet királyi fényűzésben tart és mennyei tisztaságban szeret.

--Nagyszerű dolog ez--gondolta hálás, őszinte és meghatott
lélekkel.--Bevallom, hogy a nagy palota, a cselédség, az autó, a
jacht, az utazás, a gazdag és műveit emberek társasága, az a
lehetőség, hogy a magam testi és lelki igényeit egy könnyed
elhatározással kielégítsem, a feleségem arisztokratikus asszonyi
varázsa, ez a pénzen vásárolható művészet, kényelem, hatalom,
függetlenség és szabadság, ez a korlátlan teljesedése a polgári
vágyaknak, mégis csak ez minden, amit az élet nyújthat és én
mindezt csak úgy ajándékban vagy megszolgálva, mint királyi
honoráriumot élvezem a mindenható végzet szeszélyes kezéből.

Dömötör annyira becsületes, önzetlen logikájú, tisztaszivü és
jóhiszemű ember volt, hogy ilyenkor szeretett volna
szemtől-szembe találni egy istent, akinek megköszönje, hogy
megnyitotta előtte a legmagasabb rendü élet kapuját.

Ezen járt Dömötör esze a góth imaszékben és már-már elhatározta,
hogy bemegy feleségéhez, elmondja neki gondolatait és együtt
örvendeznek az élet kegyelmes és bőkezű volta felett.
Felemelkedett, kettőt lépett, de aztán meghökkent és visszaesett
a székbe, mert eszébe jutott, hogy asszony már nincs ebben a
ragyogó palotában. Egyedül van. Elhagyták.

Kissé megrebbent a szempillája, de aztán eszébe jutott, hogy a mi
volt, az nem is volt természetes állapot.

--Paraszt vagyok én, hiába--mondta egész hangosan, a művészet
öreg, bugris parasztja, vén szamár, ha egy percig is elhittem,
hogy hozzávaló vagyok.

Dömötör lelke összehúzódott. Nem. Nem ehhez az asszonyhoz
szeretne most menni. Egy másik jutott most eszébe. Egy kicsiny,
barna, szomorú tekintetű ügyetlen kis teremtés. Egy
tehetségtelen, de rajongó lelkű kis kollégája a múltból. Akivel
együtt kezdtek lépegetni a művészet meredek hegygerincén. Az
elfáradt és leült valahol a domboldalon, ő pedig elszakadt előle,
mert a tüdeje birta.

--Ej, ej, hogy jutott ez most eszembe,--töprengett Dömötör és
Nórára gondolt.

--Nóra--ismételgette magában először mosolygós
reminiszcenciákkal, aztán meghatott ellágyulással, végül
fájdalmas vágyakozással.--Hol lehet most Nóra? Mi lett belőle?
Talán férjhez ment és elsatnyult, megrútult és megöregedett
idejekorán a gondoktól, a szegénységtől, a gyermekszüléstől, a
családi perpatvaroktól és a meg nem valósult illúziók halálos
gyötrelmeitől.

--Nóra ...--ez a név most, mint egy buja és fantasztikus rögeszme
inkarnációja, egyszerre érzékletes és csábító testet öltött. Maga
előtt látta, szinte kézzel elérhető közelségben a kis fekete
szobrászleányt, aki pompás fiatalságával, szűzi
szemérmetlenségével, gyönyörű testének engedékeny vonakodásával,
öntudatlan élvezőképességének végeérhetetlen skálájával, isteni
módon átlátszó személyességével, örökké kacér dacosságával neki
az első komoly életörömöket nyújtotta. Sem azelőtt, sem azóta nem
volt szerelme, amely oly apokaliptikus szépséggel, annyi
gyötrelmes gyönyörűséggel, annyi félelmetes és megrázó
szenvedélyességgel kínozta volna férfiúi, fiatalos
szemérmességet, büszkeségét, mint a Nórával töltött évek szinte
tragikus szenzációja. Nórával ismerte meg a szerelmet, előtte
csak félénk és ízetlen kísérletezés volt minden, csak
másolgatása a regények és színdarabok szerelmeinek, utána pedig
csak örökös keresgélés az után, vajjon találja-e mását annak a
hatalmas, gyilkos, halálos mennyei megsemmisülésnek, amely Nóra
karjaiban szakadt az öntudatára.

--Nóra!--szisszent fel fájdalmas mámorban a művész és
elviselhetetlen extázist érzett az idegeiben.--Hol lehet most
Nóra?

Dömötör homlokán vad kétségbeeséssel dobogott a kidagadt
véredény. Berohant a dolgozószobájába, felrántotta az íróasztala
fiókját, kidobált minden levelet, képet, drága és ereklyés
lim-lomot és Nóra fényképe után kutatott. Nóra e pillanatban
annyira a szívében ült, annyira beleolvadt a saját testébe, oly
közel volt az agyához, hogy nem látott belőle semmit: most nem
tudta rekonstruálni azt az arcot, amely egykor legédesebb
gyönyörűsége és legcsodálatosabb látványossága volt. Nóra oly
mélyen eltemetkezett a művész egyéniségében, hogy megsemmisült.
Nóra eltűnt, csak egy lázas, őrjöngő érzés maradt meg belőle, az
első és utolsó szerelem örök impressziója.

Dömötör egyetlen hajszálat, egyetlen levelet, vagy képet nem
talált, ami Nóra testi valóságát közelebb hozta volna érzékeihez.
De minden pillanatban közelebb került ahhoz a nagyszerű
elragadtatáshoz, amelyben évekig vergődött. Most összesűrítve,
megsokszorozva, fölmagasztosítva érezte egyszerre mindazt a
gyönyörűséget, amit neki Nóra apránkint, bánattal, kicsinyes
kellemetlenségekkel vegyítve éveken át adott. Most ugy érezte,
hogy életének ez volt az egyetlen szépsége s mindaz, amit azóta
kapott az emberektől, eltörpül, nevetségessé válik és megsemmisül
Nóra isteni ajándékai mellett. Egy kimondhatatlan, hálás és szent
elérzékenyülés borult a lelkére, hogy majdnem sírva fakadt.

--Hol lehet most Nóra?--ismételgette mániákus szenvedélyességgel
és boldog elragadtatásából lassankint kinzó önvád és magával
szemben szomorú szemrehányás fakadt ki.

--És én ezt az asszonyt már csaknem elfelejtettem. Egyszer csak
otthagytam magam mögött, mint egy forrást, amelyből az élet
vízét ittam ... amelyből erőt, ifjúságot, szépséget, ambiciót,
művészetet, bátorságot, egészséget ittam a nagy gyalogútra ...
Otthagytam, hogy mások merítsék meg benne piszkos tenyerüket,
hogy mások apasszák drága, tiszta üde cseppjeit, hogy
rátapossanak és besározzák és felzavarják és tönkretegyék és
pocsolyává iszaposítsák szivárványosan habzó kristályos folyását.

Dömötör szeméből kicsordult a könny. Dömötör gyermekesen tiszta
és mély fájdalmat és lelkiismereti furdalást érzett.

Elhatározta, hogy felkeresi Nórát és uj életet kezd vele.



VII.


A Dömötör-villa, amelynek homlokzatáról a Sors bona, nihil aliud
jelmondata hirdette a derűs és nyugodt életbölcseség szelid
fatalizmusát, az emlékezetes botrány után hamarosan
elnéptelenedett. Már nem álltak meg kapuja előtt az elegáns
hölgyek autói, a libériás cselédség elszéledt, zongoraszó többé
nem szűrődött ki a háromives ablakok tábláin. Csak a műterembe
nyíló hatalmas üvegtornácon keresztül lehetett látni, hogy egy
fehérköpenyes Titán kalapáccsal, vésővel és egyéb
acélszerszámokkal ostromol márványkolosszusokat és kőbálványokat.
De a munka magán hordozta a harag és a bánat sötét unalmát. A
szobrász barátjai elszéledtek, a szomszédok összesúgtak,
nevetgéltek, vagy a szent megbotránkozás álarcát vették föl, ha
elhaladtak a ház előtt. Csak egy vékony, magas,
kinos-elegánciáju, sáppadt férfi látogatta gyakran a magányosan
verejtékező művészt: Balthazár György rendőrkapitány, az amatőr,
a dilettáns műgyűjtő, a művészettörténet és a psichoanalyzis
lelkes rajongója. A derék férfiú csakugyan nem mutatkozott az
előítéletek és a társadalmi konvenciók rabszolgájának, ő nem
vetette meg a művészt, sőt barátsággal tapadt hozzá a balsors
mostoha napjaiban. Megfelezte vele a bánatot, --mint
mondta,--ámbár korábban nem volt része vele a békesség
édességeiben és a dicsőség mámorában. És megfelezte Dömötör
erszényét is, ámbár nem szivesen, --mint állította--mert az
anyagiak mindig veszedelemmel fenyegetik az ideális barátság
tartósságát. Szerencsére Dömötörnek nem volt szokása az anyagiak
iránt érdeklődni--egyszerű és rajongó lelke hálás volt azért,
hogy akadt egy emberi lélek, aki nem szégyenli a vele való
összeköttetést.

Balthazár az esti teázgatások alkalmával gyakran kérdezősködött a
fekete misék, a földalatti orgiák és az ópiumbarlangok
mibenlétéről; sajnos, eziránt Dömötör a legtávolabbi
útbaigazítással sem szolgálhatott. Ellenben elpanaszolta neki,
hogy egykori szerelmét, Nórát, a szobrászleányt sehol sem tudja
feltalálni, s ebben segítségét kérte hűséges barátjának.

--Neve?

--Balogh Nóra.

--Kora?

--Negyven éves lehet, úgy körülbelül ...

--Mikor láttad utoljára?

--Látni nem láttam, csak hallottam, hogy férjhez ment, egy
leánykája született ... A férjét ... hogy is hívják csak a
férjét?

--Igen, ez a fontos.

--Valter ... Waldeck ... hopp, megvan, Waldeck Rudolf
vadászőrnagy Ausztriában.

--Pompás ... készen vagyunk--lelkendezett Balthazár.--Egy katonai
schematizmus.. és megvan az egész ...

--A férje meghalt ... ezt is hallottam,--nyögte ki lemondóan a
szobrász.

--Annál jobb,--lelkendezett Balthazár--akkor a
hadügyminisztériumban megnézzük a nyugdijasok listáját. Meghalt a
férje ... pompás ... ez az Isten rendelése ...

És két hét múlva diadalmasan jelentette Balthazár:

--Özvegy Waldeck Rudolfné született Balogh Nóra úrhölgy
tizenhétéves leányával együtt Bécsben él, iparművészeti iskolájuk
van a Leopoldstrasse 17. szám alatt III. emelet 8. ajtó. A leányt
Ágnesnek hívják s az idei freudenaui szépségversenyen első dijat
nyert 4685 szótöbbséggel. Feketeszemű, magas, karcsú, feltűnő
szép lábú kis őzike. Nyomasztó anyagi viszonyok között élnek,
mert anya és leánya az egyszerű barna kenyér tiszta és
természetes ízét többre becsülik a homályos úton szerzett ananász
és őszibarack-bowlé buja zamatánál.

Dömötör hálát adott az Istennek és örvendező lélekkel csomagolt,
hogy Bécsben fölkeresse, magáévá tegye és elhozza ide, a
zuglói-uti palotába régi szerelmét és ifjúkorának boldogságát
visszaállítsa öreg napjaira.

És útközben ekképen elmélkedett:

--Hiába, a természet, a származás és a családi nevelés, a
vérmérséklet és a lélek csiszolatlan egyszerűsége ellen nem
szabad erőszakot elkövetni. Itt van az én esetem. Szédületes
lendülettel haladtam fölfelé a dicsőség és fényűzés, a vagyon és
előkelőség kapaszkodóján. Bárónő feleség, libériás cselédség,
arisztokrata baráti kör ... mint egy operai rendező csapongó
képzelete ... minden ősi ösztönöm és hivatottságom ellenére
erőszakosan kiforgatott egyszerű és paraszti egyéniségemből. Mi
lett a vége? Gúny, szégyen, megaláztatás. Ha megmaradtam volna
homályos és hűvös zárkózottságom, munkával és küzdelemmel
megédesített szegénységem, bohémes szerelmeskedéseim és polgári
örömeim apró hotelszobájában, vagy egy külvárosi atelier fehérre
festett csupasz négy fala között ... nem jutottam volna sem a
kétes és hiú pompa fellegvárába, sem a fullasztó és gyalázatos
bukás örvényébe. Milyen gyönyörű lett volna kis vidéki templomok
márványmadonnáit faragcsálni, gipszöntvények modelljeit gyártani,
síremlékek terveit rajzolgatni, este jó pohár bor mellett
pipázgatni, jókedvű és természetes cimborák közt muzsikálni és
Nóra pompás derekát átölelve, szép csendesen pihenésre ballagni,
nap-nap után valahol egy kis falu határában, közel Budapesthez,
mindjárt az út szélén épített földszintes villában, ahol
petroleumlámpa enyhe fénye mellett apa és anya, nagyocska leány,
egy rövidnadrágos fiúgyerek--teringettét! hadd jöjjenek a
gyerekek, mint az orgonasípok,--négy öt maszatos kis szobrászinas
üldögél, az egyiket nagyapámról Andrásnak, a másodikat apámról
Pálnak, a harmadikat magamról Jánosnak, s leányt édesanyámról
Klementinának, a legkisebbet, gyönyörű, feketeszemű, izmos,
fürge, pajkos csavargó kis libuskát pedig őróla: Nórának
keresztelte volna a falu plébánosa ...

És a vasúti kocsi puha párnáján a boldogságtól elérzékenyedve,
majdnem sírva fakadt Dömötör és oly izgatottan s oly sűrűn
nyaldosta, kemény, kicserepesedett vastag ajakát, mint még soha
életében ...

És két hét múlva Nóra és leánykája, Ágnes már átvették a
Zuglói-úti villa háztartását. A szobrász nem tagadta, hogy ezt a
boldogságot barátjának, Balthazár rendőrkapitánynak köszönheti, s
hálája jeléül neki ajándékozta egyik legszebb alkotását, Lédának
és négy gyermekének, Castornak, Polluxnak, Helénának és
Klytaimnestrának bronzba öntött csoportozatát.

Ettől fogva újra hangos és derűs volt a művész házatája. Nem
csoda. Nóra és leánya ragyogóan érdekes és vidám teremtések
voltak. János az első pillanatban, ahogy Bécsben megpillantotta
őket, majdnem felkiáltott annak a hasonlatosságnak a láttára,
amelyet a fiatal Ágnes és a húsz esztendő előtt elvesztett Nóra
arca, termete, hangja, járása és szempillantása mutatott.

--A természet csodálatos játéka ez--tűnődött a szobrász
meghatottan.--Az Ég határtalan kegyelme, hogy öregségemre
visszaadta nekem egészségben és fiatalságban elhagyott múzsámat.
Megismételte, megkettőzte az életemet. Húsz esztendő nyomtalanul
tűnt el a hátam mögött s most újra kezdődik minden szépség és
boldogság, mintha a húsz esztendőt csak átálmodtam volna. Én is
fiatal vagyok és újra kezdem az életemet.

És nyomban halálos szerelmet érzett Nóra leánya iránt.

--Ámde mi lesz Nórával?--kérdezte ijedten önmagától.--Nóra érett
asszonyi pompájában, kissé bágyadt és kiélt szépségben állott
előtte, mint egy fejedelmi tearózsa. Sokban emlékeztette őt Van
Roosen bárónőre, csakhogy Nóra fekete hajú és sugárzóan életerős,
dús, energikus, kacér és vidám. Csak Dömötör szemérmességén múlt,
hogy nyomban nem folytatták ott, ahol--ezelőtt húsz esztendeje,
Hellmer tanár atelierjében, a modellek és növendékek
társaságában--abbanhagyták. A művész egyelőre nem élt régi
jogaival. Egyrészt mert szerelmes volt a kis leányba, másrészt,
mert házasságról, családról, gyermekekről és keresztelőről
álmodozott, végül, mert becsületérzése, jámborsága és kötelessége
azt sugallta, hogy Nórát kell a menyasszonyának tekintenie s rá
kell biznia a továbbiakat.

Annyi bizonyos, hogy Nóra és leánya átvették a palotát,
berendezkedtek és megosztoztak az uralkodáson. Külön
lakosztályaikban meglepő izléssel, hozzáértéssel és
otthonossággal elhelyezkedtek, nyomban barátokat, rajongókat, és
ingyenélő tányérnyalókat gyűjtöttek maguk köré és egykettőre
kialakult a két imádandó és érdekes hölgy udvara, amelynek
majordomusa, kancellárja, mindenható kegyence és minisztere
Balthazár lett, a rendőrkapitány. Az új társaságban alig volt
egyetlen ember, aki Van Roosen bárónő uralkodása alatt is
bejáratos lett volna a villába. A bárónő ugyanis a férfiak közül
a fiatalságot, a nők köréből a meglett, vagy legalább is érett
korban levőket invitálta. Most pontosan ellenkező tendencia
mutatkozott. A férfiak nagyrészt tul voltak az ötvenen és a nők a
húszas évek virágzó ifjúságát képviselték. A férfiak a
nyugalmazott tábornokok, versenyistállótulajdonosok, gazdag
bankárok, lecsúszott arisztokraták, tőzsdeügynökök, adósságba
merült előkelő államhivatalnokok köréből kerültek ki, a nőket a
szinházak, dalcsarnokok, mulatók tájáról, az irodalom és művészet
terméketlen hisztérikái közül, brilliánsoktól csillogó állástalan
tanítónők s művésznövendékek pompás bundákba burkolt, szelíd és
engedékeny nyájából terelte össze a fáradhatatlan és
szolgálatrakész Balthazár.

--Annyi bizonyos, hogy a város legszebb hölgyei és leggálánsabb
gavallérjai szerencséjüknek tarthatják, ha küszöbödet
átléphetik--hizelgett édeskés finomsággal Dömötörnek.--A
cinquecento szalonjainak képe elevenedik meg itt, a te
művészettől és szépségtől átlengett palazzodban.

És példákat sorolt fel a renaissance történetéből. Sok
hasonlóságot talált a Dömötör-villa társasága és a sienai
Michelangelo elnöklete alatt álló művészkompánia között, amely a
római pestis dulása után az örök város népét a maga zseniális
bohóságaival az új élet élvezetére megtanította. Agostino Chigi
bankár sógornőjével, a szép Madonna Porziával állította egy sorba
Nórát, külsőleg pedig madame d'Etamnes-nál, I. Ferenc kedvesénél,
sőt Diane de Poitiersnél is különbnek magasztalta őt, aki
szépségén, okosságán, zsenialitásán kívül még erényességével és
hűségével is felülmúlja halhatatlan elődeit. Meghatottan és
ellágyultan kívánt szerencsét az új élet örömeihez és
kijelentette, hogy ez Dömötör János életében van olyan nagyszerű
epocha, mint a renaissance az olasz és francia kultúra
történetében.

Mindamellett nagyon tévedne az, aki ebből azt következtetné, hogy
a szobrász boldog volt ebben a renaissanceban. A helyzet egy
cseppet sem hasonlított ahhoz a romantikus elképzeléshez, amelybe
ő az új életet beállította. Nyoma sem volt abban sem a hajnalban
kezdődő munka áhítatos buzgóságának, a verejtékező alkotás
diadalmas fáradságának, az esti pipázgatások, a jólelkű és
egyszerű cimborák közt való muzsikálgatások, kuglipartiek és
erdei kirándulások, vasárnapi sörözések és ezüstös holdvilágnál
végzett halászgatások idilli örömeinek. Az Angelus hangjait
elnyomták a zongorán előadott modern négerdalok akkordjai,
fülemile és pacsirta helyett kezdő operaénekesnők trillái
csattogtak a park villanykörtékkel gyéren világított bokraiban, s
kugliparti helyett nehéz bakkarajátszmákban kellett résztvenni a
megrémült lelkű szobrásznak.

Néha ugyancsak megszeppent, ha átgondolta, hogy mire vezet ez az
élet. De Nóra és Ágnes oly szép volt s a társaság minden tagja
oly fennen magasztalta a két hölgy tökéletes erényeit és vonzó
társadalmi tulajdonságait, hogy nem tudott beleszólni a fiatalság
önfeledt, bájos könnyelműségeibe.

--Hadd tombolják ki magukat a sanyarú évek egyhangú és unalmas
nélkülözései után--gondolta atyai belátással.--Majd megunják és
rájönnek arra, hogy az igazi boldogság az élet csendes
harmóniájában és az igénytelenség bölcsességében rejlik. Aztán
majd elválik: vagy az anyja, vagy a leánya a feleségem lesz ... s
ez föloldja a most még fülsiketítő disszonanciákat.

És ő maga lassan-lassan elvonult. A park végén egyszerű, de tágas
üvegateliert állított föl magának s ott hajnaltól estélig gyúrta,
formálta, simította megkezdett kolosszális kompozicióit. És
esténkint, mikor a díszcserjék, rózsafák, délinövények, ritka
piniák, egzotikus virágbokrok alól a hölgyek társaságának ezüstös
kacagása, poharak csengése, a szalon-kapelle buja táncmuzsikája
fölhangzott, szerelmes párok gyakran odalopództak a szobrász
ablakához s a függönyök között lesték a lihegve, dohogva, izzadva
küzködő művészt.

Dömötör haja, bajusza, szemöldöke fehér volt a gipsz, agyag és
márványpor szállongó felhőiben, hatalmas törzse görnyedezett a
kőtömbök, agyagmasszák emelgetésében, felgyűrt karján
kirajzolódtak az erek, ahogy az anyag ellenállásával viaskodott.
Sírt a márvány a fürész fogai alatt, nyögött az agyag a herkulesi
marok szorításában, szikrázott a szilánk a véső, a kalapács, a
reszelő súlyos érintésére, egy nagyszerű, haragos, zord szimfónia
zenéje kisérte a művészi erőfeszítés isteni tornáját.

A szerelmesek nevettek és féltek és elfutottak, mert szégyelték
volna magukat, ha a verejtékező Cikiops észreveszi
kiváncsiságukat.

Egy ilyen éjszaka után reggel nyolc órakor megjelent a házban egy
ügyvéd, két tanúval, egy rendőraltiszttel és három, egyenként
százezer koronáról kiállított váltót mutatott be Dömötörnek,
amelyre a művész neve szemmelláthatólag hamisítva volt.

Nóra volt a hamisító.

Dömötör eladta készen álló szobrait, bronzait, érmeit,
reliefjeit, gipszmodelljeit és kötelezte magát, hogy öt esztendőn
keresztül minden művét átadja a hitelező bankároknak. És nem is
haragudott.

--Legalább lesz, ami munkára ösztökéljen.

Nóra azonban sírt és vonaglott a lelkiismeretfurdalás és megbánás
tisztító tüzében.

--Ezután más életet élünk--fogadkozott anélkül, hogy Dömötör ezt
megkövetelte volna.--Mindenekelőtt férjhez adjuk a leányomat.

És bemutatta jövendőbeli vejét gróf Enrico Pagginit, olasz
lovastisztet szolgálaton kivüli viszonyban, egy huszonnégy éves,
egérszemű, piros ajkú karcsú gavallért, a ház gyakori vendégét,
aki nem tud Ágnes nélkül élni, de hogy vele élhessen és
elvihesse haza Sienába, ősi kastélyuk, olajfaerdeik és
szőlőlugasaik földi paradicsomába, kétszázezer korona hozományra
van mulhatatlanul szüksége.

Dömötör boldog volt, hogy a legdrámaibb problema: Nórával szemben
való kötelességei és Ágnes iránt kilobbant szerelme ilyen pompás
önkéntelenséggel megoldódott.

--Nem is volt tiszta és erkölcsös gondolat--állapította meg
magában bűnbánóan, hogy vágyaimmal --habár titokban is--e gyenge
és ártatlan leányka után törekedtem. Az Isten újja ez--mondogatta
megbékélten és rezignációval.

És házára kétszázezer koronányi jelzálogkölcsönt vett fel,
hozományul a szerelmeseknek.

--Menjetek békével Sienába és legyetek boldogok.

A mihez extázistól reszkető hangon kivánt szerencsét Balthazár
is, a ház szolgálatkész és önfeláldozó barátja.



VIII.


Az ember szépen megházasodik, mindegy, ha öreg korában is, csak
az a fontos, hogy magához való nőszemélyt vegyen feleségül.
Mindenki megbánta, aki akár alul, akár felül házasodott a
rangján. Művészember, alacsony származású, még ha királyok
barátja is, ne vegyen el főrangú hölgyet, mert az megcsalja az
inasával; aki pedig modelljét vagy cselédleányát teszi nejévé,
biztos lehet, hogy felesége beleszédül előkelő barátja karjaiba.
Nóra már nem éppen fiatal, de szép, temperamentumos és kívánatos;
józan, de tele van az élet vágyával és be tudja ragyogni
kedélyével, szerelmével és okosságával egy művészember öregségét.
Ismeri a világot, tud férfiak és asszonyok nyelvén beszélni,
jártas az üzleti élet titkaiban (maga is iparművészeti tárgyakkal
kereskedett), szereti a pénzt s otthonos a jólétben; bizonyos,
hogy nagyszerűen fogja adminisztrálni az ura művészetét. Hogy
eddig tékozló volt és egyszer megbotlott a törvény
paragrafusaiban: ennek a hirtelen átmenet, a váratlan szerencse
és helyzetének bizonytalansága volt az oka. Most már torkig van
az esze-veszett karnevállal, szinte áhítozik a nagyböjt szigorú
mértékletessége, takarékoskodása, valamint a vagyongyűjtés
hasznos örömei után és szép csendesem készülődik az öregség
napjaira. Ezentúl tehát Nóra kezeli a vagyon megmaradt roncsait.
Nóra egyezkedik a bankárokkal, akiknek elsőbbségi joguk van
minden új alkotására, törlesztgeti a jelzálogkölcsönt és megveti
alapját az anyagi újjáéledésnek. Ő pedig dolgozik, a mindenségit,
éjjel-nappal dolgozik, mint az igavonó barom, mert labor omnia
vincit és úgy sincs más öröm ebben a cifra rongyos földi életben.
És ha a villát el kellene adni? Ha automobilt és fogatot többé
nem tarthatna? Vigye el az ördög! Hadd jöjjön a dunamenti kis
község, a fehérre festett csupasz atelier, a napsütéses udvar a
vén diófával, csak ott legyen Nóra a ragyogó fekete szemével és
ringó termetével, aztán hadd jöjjenek a gyerekek, András, Pál,
János, Klementina, Nóra, teringettét, úgy sincs semmi öröm más
ezen a kerek világon.

--Nóra--rontott be barátnőjéhez villogó szemekkel, égő arccal,
extázistól kicserepesedett ajakkal a művész,--akar-e a feleségem
lenni, édesem?

Nóra szemérmesen elfordította a fejét, néhányszor halkan
köhintett, azután odaborult a férfi vállaira.

--Meg tud-e nekem bocsájtani?

Dömötör János térdére ültette az asszonyt és emlékeztette őt
Hellmer professzor műtermére. Majdnem sírtak. Nóra úgy belebújt a
szobrász hatalmas karjaiba, mint Vénus szerelmes galambja a
fészkébe.

--Te vagy a legdrágább, legjobb, legszebb ember ezen a világon.

Kitűzték az esküvő napját, addig Nóra a villa északi szárnyán Van
Roosen bárónő üresen hagyott hálószobájában lakott, Dömötör pedig
a kerti műteremben töltötte éjszakáit.

--Jegyesedhez pedig ne közeledjél az esküvőd napjáig--súgta neki
egy imádságos, előénekes, szemérmes öreg parasztasszony hangja,
ezerjófüves édesanyja ősi magyar tradiciós szelleme.

János két hét alatt megmintázta a bolyongó Odysseust, amint
hazatér és feleségét Penelopét a kérők karjaiban találja; a
fáradt hős megrendülve, némán nézi az orgiát; áll az ajtóban, de
már egyik vállával kifelé fordul; szenvedő arcának csak a
profilja látszik. A domborművet, amely két méter magas és négy
méter hosszú volt, a párisi nemzetközi tárlat számára készítette.
Valahányszor ránézett, mindig Michelangelo és a Kentaurok harca
jutott az eszébe.

--Ezzel kezdem meg az új életet--dörmögte magában, amikor
agyagportól és izzadtságtól összecsapzott kemény haját
borzolgatva, gyulladt szemmel, lihegő ajakkal ott állott a kész
remekmű előtt és méregette az alakok arányait, a dőzsölő csoport
elrendezését s Odysseus arcának fájdalmas eltorzulását.

--Te a magad sorsát mintáztad bele ebbe a
márványrengetegbe--gúnyolódott vele egy kárörvendő gonosz kis
ördög a szivében.--Erre talán nem is gondoltál, öreg cimbora.

János elnevette magát. Bolond ötlet. Az ember kigondol valamit,
erős akarata van a megvalósításához és megcsinálja szépen,
lelkesen, gondosan, izzad, tüzel, dolgozik, kimerül, alszik egyet
és megöleli a feleségét: nincs tovább. Ami ezen túl van, az beteg
ember lázas álma, romlott fantáziák káprázata, süketek
hallucinációja, vakok rémlátása, önmagukkal meghasonlott lelkek
délibábja. Az egészséges ember tudja, hogy sors bona nihil aliud
és jót húz a kancsóból a bosszúságok után.

Elővette fiókjából a borosüveget. Liternyi, nagy öblös poharat
félig töltött vele, megpótolta habzó, szénsavas ásványvízzel és
egy hajtásra kiitta a csípős, savanykás keveréket. Aztán pipára
gyújtott és elégedetten letelepedett munkája elé egy falócára:

--A fő az, hogy élünk egészségben, kezünk alatt ég a munka s hogy
a relief, teringettét, csinos egy kompozíció. Tátva marad
Párisban a kritikusok szája. Ez a fődolog.

Nyolc nappal az esküvő előtt Nóra sugárzó arccal jelentette, hogy
megtalálta a módját, mint kell Dömötör zilált anyagi viszonyait
egy fogásra elrendezni.

--Tulajdonképpen Balthazárnak köszönhetjük az ideát,--mondta
szapora bőbeszédüséggel.--Vegyük csak a dolgot úgy, ahogyan van.
Neked, édes szivem, jelentékeny adósságod van, ugy-e?

--Sajnos, jelentékeny. Kétszázezer az Ágnes hozománya,
háromszázezer a három váltó, az összesen félmillió,--számítgatta
Dömötör és egy kissé elvörösödött szégyenletében.

--Százezer korona adósságom van nekem,--tette hozzá hanyagul az
asszony.

--Az hatszázezer.

--Az ékszereim zálogban vannak.

--Az hétszázezer.

--Mondjuk nyolcszázezer, mindennel együtt. Tehát körülbelül egy
milliót jelent az adósság, ha meg akarjuk váltani a bankárok
opcióját és kiegyenlítjük az apró-cseprő tartozásokat. Már most
ide figyelj. A villa, a berendezés, a műtárgyak, az ezüst, a
fölösleges díszruhák, kosztümök, régiségek, fegyverek, az autó, a
lovak, mind összevéve megérnek vagy két milliót.

--Két milliót?--kérdezte elszörnyedve Dömötör, aki sohasem
sejtette, hogy ily fejedelmi vagyon felett rendelkezik.

--Ugy-e drága, öreg Herkulesem, nem is tudtad, mi van a te Nórád
gondjai alatt?

Dömötör hálásan csókolta meg a feléje nyújtott puha, fehér,
selyemsima kezet. --Nos?

--Nos, Balthazár hozott egy műkereskedőt, nagystílű gyűjtőt és
pénzembert, az hajlandó két milliót leolvasni a villa és annak
minden ingósága ellenében. Egy milliót rögtön készpénzben fizet,
a másikkal pedig adósságaidat rendezi, ha te is úgy akarod.

Egy millió készpénz és ráadásul megszabadul a villától, a
bankároktól, az adósságaitól, az autójától, a lovaitól és a
cselédségétől!... ez több volt, mint amennyit Dömötör János
hirtelen át tudott fogni a fantáziájával. Egy ideig elkábulva
bámult Nóra fekete szemeibe, zavartan és izgalomtól öntudatlanul
nyalogatta az ajakát, aztán kurjantott egyet, majd élesen
csattogva, mint egy mámoros fülemüle, fütyörészni kezdett.

Percek múlva tért csak magához.

--Imádlak Nóra, te gyönyörű, te nagyszerű, te ördöngős asszony!

És hatalmas karjaiba zárta az ő imádott feleségét.

Két nap múlva megkötötték az adás-vételi szerződést, harmadnap
tisztázták a dolgokat, a jelzálogkölcsön, az adósságok és a
bankárok opciója körül, a negyedik nap nagy áldomást ittak a
ragyogó üzlet örömére. Dömötör szabad, boldog, megifjodott, újjá
született ember, istenáldotta ifjú szobrásznövendék, sőt
pirospozsgás, tenyeres-talpas, farkasétvágyú, csavargó
kőfaragólegény módjára fütyörészett a lakomán, amelyen az
ünneplés központjában Nóra mellé Balthazár barátját állította,
minden jónak, szerencsének, boldogságnak értelmi szerzőjét, ezt
az önfeláldozó és lángeszű férfiút ... a teremtésit, nem is tudja
elgondolni, mint róhatna le háláját e példátlan baráti
szolgálatokért.

--Most aztán ki a falura!--vezényelte dörgő basszusán a szobrász
és két gigászi karjával hol Nórát, hol a rendőrkapitányt
ölelgette.--Ki a falura, a folyó partjára ... vésővel,
kalapáccsal, mintázófával, horgászó bottal, pipával és
harmonikával ... hála Isten, vége e nagyúri komédiának, ezentúl
nem fogunk színházat játszani léhűtő barátaink mulattatására.
Nóra, Nóra, én édes, gyönyörű kis társam az életben, megint két
siheder, ugrifüles, csacska szobrásznövendék leszünk,
összeházasodva, férj és feleség s aztán hadd jöjjenek ...
teringettét, mához egy évre lesz az András keresztelője.

Igy lelkendezett a művész és leborult a sors ajándéka, Nóra
szerelme és a magához való idillikus, földhöztapadt,
piros-pozsgás élet feltámadása előtt.

Ez volt a negyedik nap.

Ötödik nap Nóra és Balthazár a millióval együtt eltűntek a
fővárosból, búcsúlevelet hagyván hátra, melyben megírják, hogy
nem tudnak egymás nélkül élni, bocsásson meg nekik, hálátlan,
gonosz, önző, de a szerelemben megtisztulást kereső két tékozló
gyermekének, áldja meg őt az Isten a jóságáért, ők elvitorláznak
Amerikába.

--„Fenkölt lelked meg fogja érteni--irja Balthazár külön utóirat
formájában--hogy nekünk nagyobb szükségünk van e néhány rongyos
koronára, mint neked, aki a művészi lángelme kifogyhatatlan
kamrájában oly mélyen és gyakran nyúlsz bele, amint csak királyi
kedvednek jól esik. Mi, akikben sem a teremtő erőnek, sem a
kincskeresés művészetének szikrája sem lappang, a te
irgalmasságodhoz folyamodtunk s figyelmedbe ajánljuk Ruskin
következő szavait: Legyetek irgalmasok, hogy irgalmasságot
találjatok. Te a nagy Ruskin útmutatása szerint összegyüjtötted a
hasznos és csinos javak tekintélyes mennyiségét s nem bánod, ha
abból másoknak is jut, még ha azok érdemtelenek is és zálogházba
vinnék, vagy elkártyáznák kincseidet. Ami pedig elhatározásunkat
illeti, engedd meg, hogy azt kettős alapon indokolhassam. Az
egyik a pszichózis körébe tartozik: Nóra és én megtaláltuk
egymást, mint ahogy egymásra bukkannak Hermes és Afrodité. Mi
vagyunk az a két félember, akik--Aristophanes szerint--az irigy
istenek beavatkozása előtt nemcsak lelkileg, de testileg is egyek
voltunk s azóta a századok sorozatán a reinkarnációk
átváltozásain keresztül folyton-folyvást egymást hajszoljuk
őrjöngő epekedéssel. Most végre egymásra találtunk. Szabad-e ily
természeti parancsnak ellenszegülni? Nevezd a mi leküzdhetetlen
szenvedélyünket sexuális neuraszteniának, a determinizmus egy
patológiai megnyilvánulásának: mindegy. Mi nem merünk a felénk
zuhanó Ananké tragikus erejével szembeszállani. Nem akarunk
neked, a te fennenjáró lelkednek, szemtől-szembe szenvedéseket
okozni. Bizonyára összehasonlíthatatlanul kisebb a bűnünk így, ha
a távolban vétkezünk a te gyengéd illúzióktól mámoros házassági
szándékaid ellen. A másik ok, amely szökésre kényszerített:
felebbvalóim rideg és korlátolt bürokratikus eszejárása, a lelki
élet labirintusában való járatlansága, vaksága és kegyetlensége.
Hiánya ama képességeknek, hogy a belátásos elmélet segítségével
mérlegelnék az egyéni erkölcs titkos mélységeit és szolidaritást
tudnának fentartani a kiválasztottak megitélésében.
Sikkasztásnak, hivatalos hatalommal való visszaélésnek,
okirathamisításnak minősítenek oly cselekedeteket, amelyek felett
a XVI. század pápai, hercegi és köztársasági törvényszékei
mosolyogva szemethunytak a társadalmi osztályok szolidaritása és
az etikai individualizmus belátása alapján. Gondold meg barátom,
ha annakidején Vékony György és nejével kapcsolatban te is efajta
kegyetlen tökfilkók kezébe kerülsz és nem vezet a sors az én
megértő lelkemhez ..."

--Alávaló szemét nép!--mordult fel a szobrász és ha e pillanatban
kezeügyébe kerül, pipaszárával bizonyára végighúz Hermes és
Aphrodite hátán.

Később azonban legyintett a kezével és így szólt a tükörből
visszasugárzó keserű, sápadt, eltorzult képmásához:

--Dehát tulajdonképen mi történt veled, öreg cimbora? Semmi. Itt
állasz asszony, palota, millió és jóbarát nélkül. Hát nem így
kezdted az életedet? Vesztettél valamit? Semmit. A fő, hogy élsz,
egészséges vagy és derekasan tudod forgatni a vésőt. Semmi
fontosat nem vesztettél, ha megmaradtál önmagad számára.

Aztán fogta vésőjét, kalapácsát, sötét felleghajtóját,
mintázófáját, görcsös botját s bolyhos szőrű olasz kalapját és
kiballagott a palotájából anélkül, hogy egyetlen egyszer is
visszapillantott volna az országútról.

--Még szerencse is van a veszteségben--gondolta útközben
megbékélve.--Megszabadultam a bankároktól. Most már csak akkor és
azt dolgozom, amikor abban jókedvem telik. Odysseus, a vén, hiu,
fecsegő, hetyke csavargó sokkal veszettebbül járt, pedig milyen
ravasz fickó volt az istenadta.

Azután sebesen szedte lábait, hogy még otthon találja Piacella
bácsit, a sírkőgyárost. A Köztemető-út elején mégegyszer
eszébejutott a két méter magas és négy méter hosszú dombormű.

--Pénelope! Teringettét, nem szabad a Penelopékra építeni. Ezeket
a feketeszemű és hajlóstörzsü kis bestiákat a legenyhébb szellő
is megingatja. Csakugyan nem valók egyébre, mint hogy modellt
álljanak szép, állati testük meztelenségével.



IX.


--Piacella Virgil, öreg cimbora, önhöz jöttem először, hogy
elpanaszoljam sorsom szomorú fordulását. Két ilyen kipróbált
barátja az olasz márványoknak és a bronzoknak, a gránit és
homokkőoszlopoknak, bizonyára legelébb megértik egymást jó és
balsorsban egyaránt.

Így állított be Dömötör a sírkőgyáros irodájába, amely a
Köztemető-úton egy kőkockákkal, búsuló szentekkel, feszületekkel,
gyászoló angyalkákkal telerakott udvar végén várta a rendelőket.
Az udvar csendes volt és néptelen. A munkaidőnek vége volt már s
a félig elkészült embertörzsek úgy sorakoztak ott egymás mellett,
mint amputált és bepólyált hadirokkantak a kihallgatáson. A
szanaszét heverő keresztek egy feldúlt temető benyomásával
borzongatták meg a látogatók hátgerincét. Az ember félt, hogy
alattuk egyszer csak holttesteket és szertehullott embercsontokat
pillant meg, ha nagyon széttekintget.

Benn az irodában Piacella Virgil éppen napi bevételeit számolta.
Az ablakon vörös drótkalitkában kanári madár búcsúzott éles
hangon a hunyó napsugártól. A díványon két óriás angoramacska
dorombolt. A szögletben kutya nyöszörgött és két-hármat
belevakkantott a művész szavaiba. Piacella Virgil és állatjai nem
szerették a klasszicizáló művészeket.

A szoba sarkában állott az iróasztal s fölötte két fehér lap
hivta fel magára a figyelmet. Az egyiken vastag, fekete betűkkel
ez volt olvasható: „A t. megrendelő művész urak a munka árát
előre tartoznak lefizetni." A másik lapon ez volt: „A tulajdonos
Piacella Virgil akadémiai szobrász úrnak szólítandó a művész urak
által is, akiknek csak délután négy és öt óra között áll
szolgálatára."

Mindakét felírás az adósságcsináló és emellett bizalmaskodó,
hetyke bohémeknek szólt, akik a tisztes sírkőgyárost gyakorta
csak öregemnek, vén uzsorásnak, vagy Piacella apónak címezgették.

Dömötör most észre sem vette ezeket a rideg és kertelés nélkül
őszinte figyelmeztetéseket. Az volt a szándéka, hogy néhány ezer
korona kölcsönt kér gazdag barátjától.

--Műtermet és márványt akarok szerezni, hogy újra kezdjem az
életemet.

A sírkőgyáros agyában ravasz ötlet cikkázott fel, mint éjjeli
csendben vizek felett, a távoli felhőszakadás előfutárja. Nyomban
elhatározta, hogy kölcsönt nem ad a művésznek, ellenben örök
időkre leköti, bérbeveszi, megkaparintja magának és monopolizálni
fogja. Már látta a szobrászt, mint egy munkagépet, amely ontani
fogja az aranyakat.

--Pénz kellene önnek, igen tisztelt barátom?--kérdezte fájdalmas
vonaglással, mint aki egy nagy szerencsétlenség előérzetében
vergődik; mint aki látja, hogy az emberek vakon rohannak önnön
vesztükbe, mert nem ismerik sem a maguk, sem a megkivánt dolgok
veszedelmes természetét.--És mit csinálna a pénzzel, ha szabad
érdeklődnöm?

--Műtermet bérelek, márványt vásárolok ... mintázóállványom,
ágyam, szekrényem, mosdótálam sincs, mindent odahagytam a
zuglói-uti villában.

--Hm, hm--dörmögött a gyáros,--mindent odahagyott. Ez az, amiről
beszélni akarok. Ugy-e, Önnek pénze, műkincse, lova, kocsija és
autója is volt, nemcsak ágya és mosdószekrénye?

--Volt--nyögte keservesen a szobrász.

--Nahát.

A kutya nagy lustálkodva feltápászkodott s a szomszéd szoba felé
vánszorgott, ahonnan lépések zaját hallotta.

--A fiam, Garibaldi--magyarázta kutyájának a gyáros.--Itthon van
a fiam, az anyjával beszélget.

A kutya helybenhagyólag csóválta a farkát, szánakozva belenézett
gazdája szemébe és visszabújt a szoba sarkába. Piacella újra a
szobrász felé fordult.

--Nemde, önnek milliói voltak?

--Voltak.

--Nahát.

Csend. A kanári megunta a fütyörészést és behúzta a fejét
tollaiba.

--És most nincsenek. Miért? Mert nem való az ön kezébe pénz.

--Igaza van, Piacella.

--Egy krajcár sem való az ön kezébe, Mester. Pedig kár önért.

--Hát mit kellene tenni?--kérdezte a művész gyanakodva.

--Még nem tudom. Az egyszer bizonyos, hogy önnek dolgoznia kell.
Labor omnia vincit. Persze nem a saját szakállára. Ezzel már
megjárta a Mester. Ön egy zseniális, de élhetetlen ember, aki nem
tud bánni a pénzzel. Ha magára hagyjuk, egész életén át
nyomorogni fog. Pedig kár volna a Mesterért.

Dömötörnek eszébe jutottak a bankárai, akik egyszer már
bérbevették a tehetségét. Halálos vétek volt a szerződést
megváltani. De ha Piacella hajlandó volna ugyanazt megcsinálni
...

És előadta, hátha ebben a formában tudna a derék olasz segíteni.

--Nehéz dolog, nehéz dolog--mormogott a gyáros.--Itt nem baráti
szívességről, itt művészetről van szó elsősorban. És művészi
dolgokban nem megyünk személyes szimpátiák után.

Közben pedig azon tépelődött, hogy mint tudná az ügyet minél
olcsóbban nyélbeütni. Megvallotta tehát, hogy neki, egyszerű
kőfaragónak, a művészekről és művészetről alkotott fogalmai nem
éppen eredetiek. Ő már csak a számvetéshez ért, a goromba élet
kiölte belőle az intuiciót s amily otthon van egy kereskedelmi
mérleg elkészítésében, annyira hiányzik a kritikája az igazi
művészet értékének megítélésében.

--Azt nálam senki jobban nem tudja kikalkulálni, hogy mennyibe
kerül a carrarai márvány köbmétere, mi a költség munkadíjra,
szállításra, rezsire, adminisztrációra, hirdetésre, mennyi
vállalkozói nyereséget kell hozzácsapni mindezekhez, hogy abban a
belefektetett tőke amortizációja is bennfoglaltassék. De hogy mit
ér nekem ennek vagy annak a művésznek, divathoz, szeszélyhez, a
műizlés csapongásához, a piac felvevőképességéhez, a műpártolás
tendenciájához, az állam és a társadalom hangulatához kötött
produktív képessége,--ennek a megitéléséből, sajnos, már
kivénültem s e téren moccanni sem tudok művészeti tanácsadómnak,
fiamnak, Garibaldinak megkérdezése nélkül.

Ami igaz, az igaz, Piacella Virgil az ő tömör formában
megszövegezett kritikai nézeteit fiától, Piacella Garibalditól
szokta kölcsönözni, ettől a pápaszemes, hórihorgas, kopaszodó
koponyájú, selymesszakállú, sárgabőrű esztétától, aki évek óta
azon fáradozik, hogy megreformálja a művészeteket, vagy legalább
is új iskolát teremtsen, mint Ruskin vagy Tolstoj. Az ifjú
Garibaldi egyike volt a legnagyobb művészeknek; de nem a kezével,
nem is a hüvelykujjával dolgozott, mint Dömötör, s nem is
árasztotta el a tárlatokat bevégzett szobrászalkotásokkal, csak
röpiratokkal és esztétikai fejtegetésekkel, amelyek a szellem
mélysége, a kedély transcendentális finomsága és a fantázia
mérhetetlen dimenziói révén az összes szobrászoknak
fölébehelyezték őt. Főművét, amely „Aestopsichofizikai kisérletek
a képzetek és jelenségek összefüggésében" címet viselte,
bizonyára a század legjelentősebb kisérletei közé sorozzák
mindazok, akik érdemesnek tartják elolvasni, De, sajnos, senkisem
tartotta érdemesnek.

A sirkőgyáros tehát behívatta magához Garibaldit és tanácsát
kérte ki, vájjon egy netalán megkötendő szerződés célravezető
volna-e abban az irányban, hogy azáltal Dömötör János és Piacella
Virgil egyaránt megtalálják számadásukat.

--Nem,--adta meg a választ Garibaldi.

--És miért nem?--kérdezte atyja, a sirkőgyáros.

--Azért!--felelte Garibaldi mogorván és távozni készült.

--Látja,--sóhajtott az öreg kőfaragó bánatosan, --így vélekednek
önről a modern művészek általában.

--Nem értek a szobrászathoz?--kérdezte ijedten Dömötör és
megragadta az ifjú esztéta kabátját.

--Nem mondtam,--védekezett amaz.--Ért ön biz a mintázáshoz.
Csakhogy Európában legalább ötvenezer szobrász csinálja ugyanazt,
amit ön, s ha, tegyük fel, valamennyi a Leonardo da Vinci
ügyességével formázza is az aktjait, nem gondolja ön, hogy ebből
immár untig eleget termel Európa? Szükség van arra, hogy e hamis
és banális, erkölcstelen és haszontalan meztelenségkultusz
fokozásához az édesapám tőkéje, vállalkozási kedve és munkája is
hozzájáruljon? Nem, kedves mester, nekem egész más fogalmaim
vannak a művészetek hivatásáról.

Dömötör mennydörgő hangon közbekiáltott:

--Én azt hiszem, hogy a művészet legfőbb célja jól ábrázolni egy
mezítelen embert.

Az ifjú Garibaldi mosolygott.

--Talán az ember ideáját akarja ön mondani? Az erkölcsi embert, a
lelket, a karaktert, az isteni szellem hordozóját.

--Nem. Engem az idegekkel és izmokkal felruházott csontozat
érdekel. Itt a váll-lapocka és a kulcscsont, ott a vállcsont és a
csipő, fentebb a gerinc-oszlop s a koponya, mindegyik a maga
izületeivel, domborodásával és mélyedésével,--magyarázta
felbőszülve a művész és megragadta a fiatal esztéta gallérját,
maga elé állította, megpörgette, kiegyenesítette és sovány testén
rendre kimutatta, megtapogatta, kirajzolta hatalmas bütykös
ujjával az emlitett domborodásokat és mélyedéseket.

Garibaldi fájdalmasan felordított, de az ügyet sem vetett a
vonagló emberkére.

--Ha önnek, fiatal barátom, volna egyáltalán teste, ha bő és puha
kabátja alatt fel lehetne lelni a hus szövedékét, az
izomrostozatot és csontrendszert, akkor megmutatnám önnek, mily
nagyszerű gépezete az a fizikai erőfeszítésnek, a mozdulatoknak,
amelyek alatt az izomcsomók és idegdudorodások a legnagyszerűbb
játékot mutatják. És akkor elhinné nekem, hogy az ábrázolásnak
legfontosabb pontja, hogy jól tudjunk megrajzolni egy meztelen
férfit vagy meztelen nőt. Mit tudja ön, mily gyönyörű vonalakat
írnak le a váll-lapockák és mily megragadó látvány az az öt
álborda, amelyek emelkedéseket és domborulatokat formálnak a
köldök körül, mialatt a test előre vagy hátra hajlik ... mit
tudja ön ezt uram?

Hogy lélekzetet vegyen és megtörölgesse izzadt homlokát, egy
pillanatra szünetet tartott a megharagított művész. E pillanat
alatt már meg is bánta heveskedését.

--Bocsásson meg uram, ha megsértettem.

Garibaldi megvetőleg mosolygott és legyintett a kezével.

--Értem önt, értem. Nem haragszom. Engem a teória terén nem lehet
megsérteni. Csak sajnálni tudom önt, hogy a művészetben nem
érdekli egyéb, mint az anatómia és az epidermis szövettana. Engem
pedig érdekelnek a lélek tragédiái, az eszmei élet miszticizmusa,
azok a dolgok, amelyekről Hamlet előadást tartott Horationak: a
lélek redői, a szenvedélyek titkai, az emberi dolgok végcéljai, a
lét vagy nemlét érvei s utálattal fordulok el a kezdetleges
művészet imitativ ügyeskedéseitől, amely alatt egy rothadt
érzékiség gyáva obscenitása, egy művészi affektáció alá rejtett,
közönséges élvhajhászat búvik meg.

És zsebéből kihúzta uj könyvét, amely a szobrászat bölcseletét
tárgyalta.

--A szobrászat lényegét először tudományosan kell megértenünk,
mielőtt hozzáfognánk a manuális megoldásokhoz. Ehhez pedig csak
az optika, a pszichológia, a térmértan, a trigonometria és a
bölcsészet utján lehet felkapaszkodni. A mintázásban elsősorban a
mozgásképzeteket kell ábrázolni, s csak azután derül ki, hogy
azok hogyan hatnak, mint látóbenyomás. A látóbenyomás azután csak
a kritikus szerepét tölti be, befolyását már nem érvényesíti a
képzetben. De ha jelen van valami ábrázolt, akkor az, mint
realitás, ellensége lesz a képzetnek s ha változtatnom kell ezt a
realitást avégből, hogy világos látóbenyomássá alakíthassam, ugy
nehezebb a dolog, mint egy érett képzetet ábrázolni.

Dömötör szája félrehúzódott és automatikusan ismételte az
eldördült szavakat, amelyek úgy halántékon vágták őt, mint Dávid
parittya-kövei Góliátot.

Dávid azonban, miután kijelentette, hogy ő Dömötör munkáit csak
abban az esetben tekinthetné művészi produktumoknak, ha azok a
látóképzetből kiindulva vezetnének a mozgás-képzetekhez,
befejezésül még ezeket vágta Góliát szemébe:

--A művészet előtt, amelynek segítségével az emberiség lelkét
forradalmasítani kívánom, a tudomány segítségével és a vallás
kalauzolása mellett annak a célnak kell lebegnie, hogy a
társadalmi egyesülés valamennyi ember szabad és jókedvű
beleegyezéséből keletkezzék. Az emberek boldogsága az emberek
összeolvadásából áll s ezt nem a rendőrségnek s a
törvényszékeknek, hanem a művészeteknek kell megteremteniük.
Erről van szó uram s vallja be, ily értelemben az ön erotikus és
nyugtalan nimfái, részeg, duhaj és izmos szatírjai, házasságtörő
Helénái és szoknyavadász Odysseusai nem jöhetnek számításba. Az
ön művészete már befejezte létjogosultságát a renaissance nagy
architektonikus és imitativ ügyeskedéseivel. Ezzel végeztünk.

Dömötör és Piacella Virgil, az öreg szobrász és a vén
sirkőgyáros, szomorúan egymásra pillantgattak, mintha bocsánatot
akartak volna kérni egymástól, hogy az üzlet megkötése elé ily
megcáfolhatatlan dokumentumok tornyosultak. A fiatal műkritikus
azonban, mielőtt otthagyta volna a két szomorú cimborát, az
ajtóból visszanézett és hanyag kézlegyintéssel odaszólt az
apjának:

--Azonban öreg tőkepénzes, ha üzletet akarsz csinálni és nem
művészetet, akkor azt mondom, állítsd be aranycsináló műhelyedbe
Dömötör úr kézügyességét és erotikus képzeletét. Üzletnek, a
tömegek izlésére, özvegyek, árvák, gyászoló közönség,
dísz-sírhelyet adó törvényhatóság, hálás utókor, nemzet és
Akadémia esztétikai műveltségére való tekintettel ... nos,
üzletnek megjárja. Ha Dömötör úr nálunk akar dolgozni, én üzleti
szempontból nem ellenzem.

--Majd adok én nektek üzleti szempontokat!--süvített közbe egy
túlvilági hang, amely a fúriák, az Erynnisek, a hadakozó amazonok
sikoltásaihoz hasonlított. Azután pedig beperdült a szobába
Borbála asszony, az öreg sirkőgyáros felesége, akit Piacella
Virgil ezelőtt harmincöt esztendővel egy nápolyi osteriából
ragadott ki ama néhány tallér váltságdíj ellenében, amellyel a
csinos pincérleányok tartozni szoktak úrnőjüknek.

Borbála asszony csak azt hallotta, hogy férje alkalmazni akarja
Dömötör szobrászt a műhelyében.

--Esküszöm a Madonna egyszülött fiára, Krisztus testére és szent
Borbálára,--kiáltotta fölháborodástól és félelemtől eltorzult
arccal--kést szúrok a szívembe, ha ez a gyermekgyilkos, fajtalan
és erőszakos lator ide beteszi a lábát. Egy percig sem volnék
biztonságban sem én, sem a szolgálóim, sem a szomszédok hajadon
leányai. Verje meg az Isten, aki bebocsájt a házába ilyen
szennyeslelkü, vén kecskebakot!

És fölkapott egy széket, izmos karjával megforgatta a feje fölött
és Dömötör alig hogy ki tudott illanni az előszoba keskeny
ajtaján. Kifutott az utcára és tenyerével betapasztotta füleit,
hogy ne hallja a szemérmében fölháborodott asszony rettenetes
átkait.



X.


Bármilyen sötétnek látszott is a helyzet, a szobrász szívében nem
tudott gyökeret verni a bánat. Úgy látszik, e kis fekete virág
számára nem volt abban elég porhanyós a talaj. A könnyek hamar
elpárologtak róla, mert hegyi levegő, erdei szellő, rétek,
kaszálók, szőlőhegyek és gyümölcsösök egészséges kipárolgása már
őseinek keményre és ruganyosra edzették a lelkét. Dömötör nem
volt dekadens, a szenvedélyek viharaiban nem rongyolódott le az
idegzete, a teremtésit, hírét sem ismerte a sexuális
neuraszténiának és sejtelemmel sem bírt a Freud-féle traumák
romboló hatásáról.

--Szerencsétlen öreg fickó--mosolygott benne a más kárán
örvendező lélek,--mint érdemelte ki a sorstól ezt a pirosra
mázolt termetes koporsót, a Walpurgis éjszakának ezt a vöröshaju
boszorkánykirálynőjét? Lám, nekem sohasem volt dolgom ilyen
szörnyeteggel; maga a nagy Pán is ijedten menekülne az ő
Meduza-szemének szikrázása elől. Ha erre gondolok, igazán nincs
mit sopánkodnom a sorsomon: Van Roesen bárónő enyhe egyptomi
nostalgiáival, apró Astarte és Mylitta-szobrocskáival, Nóra a
maga vidám és duhaj temperamentumával: önfeláldozó bajadérok
voltak ehhez a fogatlan furiához képest. Nekem, mindent
összevéve, szerencsém volt a szerelemben s ezt kevés ember
mondhatja el életének ötvenedik esztendejében.

Jókedvűen ballagott a kanyargós utcák kövezetén, találomra, csak
a séta és az emberek között való gondtalan elkeveredés céljából.
A társzekerek dübörgése, a fiakkerlovak patkóinak csattogása, a
házalók elnyújtott kiáltásai, az utcagyerekek éles füttyentései,
a villamosok csilingelése kellemesen élesztgette benne a nyüzsgő,
kavargó, hangos élet szeretetét.

--Mindenki tesz-vesz, sürög-forog, iparkodik. Hej, azért szép az
élet, a mindenségit s most szabad ember vagyok és azt teszem, ami
kedvemre való!

Oszlopos lábaival csakúgy rótta a kilométereket. Cseppet sem volt
fáradt és elméjében egyik terv a másikat kergette. Ha útjába egy
szép asszonyi figura akadt, mindjárt az Odyssea valamelyik női
alakja jutott az eszébe s mire leért a Dunapartra, az elevátorok
és közraktárak tájékára, a járókelők közül két szép Kalypsot, egy
formás Kirkét, egy tucat apró tengeri szörnyeteget, három-négy
hórihorgas phaeák hajóslegényt és néhány karcsú Nereidát
mintázott le a szemeivel.

A közraktárak táján leült egy alacsony kőkockára, amelyhez az
uszályhajók drótkötelét szokták erősíteni. A Duna hátán szürke
fények opalizáltak; a gőzösök komor füstfellegeket pipáltak égre
meredt torkukból.

A part mentén most szálltak ki a hajókból a Ferencváros meztelen
Tritonjai, a malmok lisztes falai reszkettek a gépek súlyos
járása alatt. Hosszú, keskeny vashidak karolták át a malmok és az
elevátorok között sorakozó raktárakat, a kőpartot, a lépcsőket és
az út szélén himbálódzó csónakokat. Hatalmas fekete buzaszállító
uszályok gyomrába félmeztelen, vizeshátu, csapzotthaju munkások
dobálták a súlyos zsákokat. A közraktárakban vasúti kocsikat
tologattak. A lokomotivok olyat füttyentgettek, hogy belenyilalt
az ember dobhártyájába; a hajók kürtje fölzúgott, mint éhes
szörnyeteg a mesék oceánjain. Apró propellerek szelték a szürke
hullámokat, amelyekbe lelecsapott egy vizigalamb, korty italt
szívni szomjas bendőjébe. A lépcsők alján halászok hálót
kötögettek, mellettük egy komoly nyugdíjas hivatalnok horgászott
türelmesen. Katonák karjukon a rakparton álló kis kocsmákba
vezették szeretőjüket s a fuvarosok meg-megálltak egy pohár
hűsítőre, ahol szép pincérleányt tudtak az alacsony csapszékek
körül. A nap lassan csúszott a budai hegyek alá és sötétlila,
kékes és rozsdaszínü árnyékokat vontak ferde sugarai a hajók
farára.

--Ejnye, de pompás egy élet ez--buggyant ki Dömötörből az
elragadtatás, ahogy végigbámészkodott a vidáman verejtékező
eleven munka, a kellemes erőfeszítések, a távolból gyerekjátéknak
látszó fuvarozás kaleidoskopján.

És ott, ültében, eszébe jutott, hogy neki nincs oka a
keserűségre. Az ember sokkal gazdagabb, mint ahogy egy nagy bukás
után elképzelné. Lám, neki aranyórája, lánca, gyémántgyűrűje és
néhány száz forintnyi készpénze van, ezen vesz Budafokon vagy
Tétényben, Leányfalun vagy Pomázon egy kertes hajlékot, műtermet
épít az északi oldalra és folytatja Odysseáját ott, ahol
elhagyta. Hol is hagyta el? Penelopénál.

--Az asszonyok pedig arra valók, hogy modellt álljanak a
szobrásznak, kellemes órát adjanak a legényeknek és gyermekeket
szüljenek férjeiknek--állapította meg elméjében és megbocsájtott
az asszonyoknak.--Csak szegény Virgil barátom veszett el
mindörökre. Ha csak öreg Klytaemnestráját nyakon nem ragadja és
egy sötét éjszaka bele nem hajítja a Duna közepébe.

És miközben tétényi vagy pomázi műtermén ábrándozott,
megpillantott egy szürke kendőbe burkolt asszonyszemélyt, amint
egy kőkockán üldögél és fejét jobbra hajlítva, egész testével
térdére támasztott könyökére nehezedik.

Melléje négy-öt esztendős lányka simult és almát eszegetett. A
csoport annyira plasztikus, a konturok a leáldozó nap hátsó
világításában oly élesen rajzolódtak a levegőbe, az egésznek
hatása oly egységes, befejezett és szobrászi volt, hogy Dömötör
elővette vázlatkönyvét és nyomban belerajzolta a körvonalakat.
Penelope Telemachossal a tenger partján ül és Odysseus után
epekedik.

Minthogy azonban Dömötör nemcsak művész, de emberszerető ember is
vala, közelebb lépett az anyához s gyermekéhez, hogy megtudakolja
bánatukat. Az asszony ráemelte szép kék szemét, végigsimította
kendője alól kiröppent szőke fürtjeit és szaporán elmesélte, hogy
nincs pénze meleg vacsorára és éjszakai szállásra, csak ez a
gyenge beteg gyermeke van ezen a kerek világon.

--Hát a gyerek apja?

--Meghalt a Lipótmezőn. Agyonitta magát, kitört rajta a delirium.
Nagy kár érte. Derék szépségének és okosságának párja nem volt
sehol.

--Csak részeges volt, ugye, a megboldogult?

--Annak sem ő volt az oka. Egyszer nagy szerencse érte, egy
uraság eltörte a karját és tízezer forint fájdalomdíjat fizetett
érte az én Gyurkámnak. A nagy vagyon elvette az eszét. Azóta nem
dolgozott, csak ivott és engem mindennap félholtra vert, mert
fölébredt benne a féltékenység.

Dömötör érezte, hogy összeszorul a szíve és nagyot szeretne
káromkodni fájdalmában. De az asszony semmit sem vett észre és
tovább mesélte:

--Nem lett volna baj, mert ebből láttam, hogy szeret. És amikor
megelégelte a verést, akkor majd agyonszeretett a szerelmével.
Minden rendben lett volna, ha el nem öli a pálinka.

A szobrász megfogta az asszony kezét és elvezette egy kültelki
szállodába.

--Holnap reggel eljövök magáért.

És szerencsétlen áldozatát, Vékony György cementmunkás özvegyét
magával vitte Pomázra, ahol egy kertes házat, két malacot, kotlós
tyúkot tizenkét csirkével, egy pár galambot és nőstény házinyulat
vásárolt, amely éppen fiadzás előtt állott. Erre költötte óráját,
láncát és brilliáns jegygyűrűjét, Van Roosen bárónő ajándékát.

Hogy pedig műtermet is építhessen, fölkereste a Bank r.-t.
igazgatóját, háromezer korona kölcsönt vett tőle s azon a pomázi
ács segítségével maga építette föl üveges atelierjet, úgy, ahogy
azt Egger Linz kartonjain láthatod. És azt is láthattad, ha
valaha arra volt az utad, hogy reggel öt órakor már ott
serénykedett Dömötör a durván összeácsolt filagóriában, amelynek
gerendáira fiatal vadszőlő, krimzonrózsa és klematisz kúszott
föl, hogy az épület goromba állványait gyengéden eltakarja. Az
udvaron egy sugár, szőkehaju, fehérarcu menyecske tipegett vékony
rövid alsószoknyában a baromfiól körül és kezéből etette a
galambokat.

--Így élhetett Ogigia szigetén hét esztendeig Kalypso tündér és
Odysseus--állapította meg Dömötör boldog mosolygással, miután
fölfedezte, hogy annakidején Balthazár rendőrkapitány úrnak igaza
volt: a durva köntös, a piszkos condrák alatt néha antik
istennőkre emlékeztető testek bújnak meg, mint ahogy a disznók
elé öntött moslékban néha igazgyöngy rejtőzködik.

Attól kezdve az asszony modellje és hűséges szolgálóleánya volt
Dömötörnek, aki elhatározta magában, hogy feleségül venné
aranyhajú Kalypsoját, ha annak rendje-módja szerint el tudna
válni Van Roosen bárónőtől.

--Ez a derék, jámbor teremtés, aki fiatal életét nyomor és
ütlegek súlya alatt töltötte, úgy néz rám, mint az élet és halál
fejedelmére, urára és parancsolójára, nagy és hatalmas királyra,
a jó Isten földi helytartójára. Ennek nem lesznek Astartei és
Mylitta-szobrocskái, alexandriai elefántcsont-penátesei,
baziliskusai, kigyói és papagályai. Ez nem fog a nevemre váltót
hamisítani, nem szökik még a legjobb barátommal, s ami a fő,
olyan fehér a bőre, oly rózsás az arca, oly kerek a csipője, oly
finom a térdhajlása, oly duzzadt és karéj a melle, hogy érdemes
neki szentelni öregedő napjaimat. És a modell sem kerül
pénzbe--tette hozzá szűkkeblűen, mert megtanulta, hogy a milliók
mily könnyen elúsznak a rangos élet keretében.

Így is történt volna, ha egy nap be nem állít Vékony György, a
cementmunkás és vissza nem követeli elrabolt feleségét. Az
asszony sírt és vonaglott és szerelmi őrjöngésben dobta magát a
félkarú munkás mellére. Dömötör elképedve nézte a jelenetet.

--Ön, kedves atyámfia, tudtommal meghalt a Lipótmezőn.

--A fenét!--tiltakozott a férj és kikergette Dömötört a
házból.--Ha egy szót szól, följelentem magát vén vaddisznó a
rendőrségen--kiáltotta utána fenyegetőleg.--Hogy éppen az én
feleségemre éhezik a komisz kőfaragó--ordította utána, amikor
megtudta, hogy Dömötörnek nincsen ujabb tízezer koronája, sőt
semmi egyebe nincs, mint a háza, műterme és az ott fölhalmozott
márványtömbjei.

A szobrász még néhány szót szeretett volna váltani asszonyával.

--Miért mondta lelkem, hogy az ura elpusztult a tébolydában?

Sárika anyja sírva fakadt és odabújt az ura hóna alá.

--Az Isten elvette az eszemet--szepegte igazi és mély
bűnbánattal.

--Most azonban kifelé!--üvöltötte újra a férj és az országútra
mutatott, amelyen vígan kapargáltak Dömötör csirkéi az imént
elhaladt, búzával megrakott szekér nyomában.--Dögöljön meg ez a
szemét ott az árokban!--káromkodott vérbenforgó szemmel a munkás
és félkarját égnek emelve, rettentő átkot mondott a művész
fejére, amiért másodszor is tönkretette családi boldogságát.

Dömötör szótlanul ballagott a búzakévék alatt csikorgó, síró,
nyögdécselő, jajgató szekér után, amelynek tetején barna suhanc
ölelgetett egy kipirult parasztleánykát.

--No most aztán csakugyan végeztem az asszonyokkal --sóhajtott
keserves haragjában.--Az asszonyok még arra sem méltók, hogy
mintát vegyünk róluk antik eposzok alakjaihoz. Undorodom a
fajtájuktól, becstelen nőstény valamennyi.

De csak az első fölgerjedésében volt ilyen kegyetlen és
igazságtalan. Mire odaért a kis gyertyánfaliget szélére, agyáról
szépen lehúzódott a vér szíve tájékára és haragja fölolvadt a
megadás és megbocsájtás szelid fatalizmusában.

--Sors bona, nihil aliud--ismételgette magában megbékélve és
leheveredett egy kökénybokor alá és az égen legelésző
bárányfelhőket nézegette.--Annyi az egész--vonta le mindebből a
tanulságot,--hogy nekem nem való az asszonyokkal való
kisérletezés. Vékony Györgygyel nem tudom kiállani a
konkurrenciát. Miért? Mert bármily alávaló, nyomorult, piszkos,
izgága és hirtelenkezü ember ez a Vékony, Juliska mégis őt
szereti, nem pedig engem. Tehet erről Juliska? Nem. Sem ő, sem
Vékony György, sem én. Sors bona, nihil aliud.

És elhatározta, hogy hátat fordít a világi élet minden hiu
pompájának és életét a jól felöltözött, sűrű ruharedők alatt
imádkozó szent asszonyoknak és stigmatizált szüzeknek szenteli
valamely kolostor hűvös cellájában.



XI.


Búcsú napján érkezett Dömötör a Szűz Máriáról elnevezett gyüdi
franciskánus kolostor kapujához. Pécsről, Siklósról, Mohácsról és
Szlavónia északi részéből összesereglett zarándokok verejtékezve
kapaszkodtak a magas dombra, amelynek tetején román
egyszerűségében, avult és igénytelen szépségének áhitatos bájával
csalogatta megtisztulásra szomjas hiveit Assisi szent Ferenc
kéttornyú, piroscserepes, omladtvakolatos temploma. A klastrom
maga várszerű, hatalmas építmény, amelynek XII. századbeli
alapzatára Mária Terézia korabeli rokokó kupola borult valami
bőkezű, de sajnos, a stílusokhoz nem értő Mecénás jóvoltából. A
zárda falait felényire ellepte a zöld repkény s pilléreinek
lábazatánál piros és sárga kövi rózsák virultak. Északi oldala
majdnem függőlegesen meredek kőszirtekre támaszkodott, amelyeknek
repedéseiből satnya fenyőbokrok dugták ki fejüket a napsugár
felé. Délről százados kőrisfák és gesztenyések koronája
árnyékolta a fehéren izzó mészkőfalakat. Az épület hosszában,
olasz módra, dór oszlopokon nyugvó, széles korridor futott végig,
amelynek árnyékában breviáriumot olvastak a noviciusok.

--Jó, hűs helyecske ez--gondolta János és a szíve
fölmosolygott.--Itt fogom apró terrakottáimat mintázgatni a
hajnali harmattól könnyező boltivek alatt.

A sziklába vájt szerpentin úton lusta szamarak vizes tömlőket
cipeltek. A templom előtti téren sátorok alatt rózsafüzéreket és
cigánypecsenyét árultak, a lélek és a test egyszerű táplálékait.
A sátrak körül halk zsibongással tereferéltek a zarándokok.
Férfiak hatalmas templomi zászlókat emeltek a magasba, asszonyok
batyukat szorongattak a hónuk alatt, amelyek a szerzeteseknek
hozott ajándékoktól voltak súlyosak. Mária-dalok igénytelen
melódiája zsongott a templom körül s a bűnbánat és fogadalom
mormolása kisérte, mint basso continuo a régi egyházi muzsikában.
Néhányan sírtak és fennen kiáltoztak bűnbocsánat után. Ifjú
párok idehozták jövendő reménységüket s az elnehezedett
menyecskék avatásra készültek, Istennek ajánlván leendő
elsőszülöttüket. Mézeskalácsosok, perecesek, szódavizes és
sörárusok, olvasókat farigcsáló koldusok, gyümölcsös kofák
árulgatták holmijukat, egy-egy kiemelkedő ponton világi papok
buzdították híveiket a vezeklésre. A két torony minden harangja
zúgott s a mélyben kanyargó fehér országút még egyre ontotta
zászlók alatt menetelő, imádkozó, litániázó századait az egyház
bűnbánó hadseregének. Hegyet-völgyet, templomot s a föld hátán
nyüzsgő tarka-barka embertömeget meleg, aranyos fényfürdőben
merítette az ízzó júliusi nap.

Dömötör megvárta, míg leszáll az est és a templom környékén a
telihold ezüstjében úszó ég boltozata alatt elpihennek a
zarándokok. Aztán bekopogtatott a klastrom tölgykapuján és éjjeli
szállást kért a barátoktól.

Lőrinc testvér, terciárius barát, portás és éjjeli őr készséggel
nyitott ajtót a szálas férfiúnak és egyenesen a refektóriumba
vezette. Leültette, ételt és pohár bort tett eléje és
figyelmeztette, hogy otthon van, itt minden az övé az Ur Jézus
nevében.

--Csak egyék-igyék nyugodtan Domine spectabilis, estebéd után
pedig szólítsa meg a főtisztelendő gvárdiánt.

Lőrinc testvér kövér, alacsony, vörösarcu, nyájas tekintetű
férfiú volt, világoskék szeméből csupa derű és gondtalanság
sugárzott, rövid sörte haja és ütköző bajusza, szakálla is vörös.
Vörös barátnak hívták a környéken, ahol minden pénteken
összegyűjtötte a csirkéket, a krumplit, kukoricát és tojást;
vörös barát volt a neve a paróchiákon, ahol kolduló körútjában
megfordult és szentképekkel, csiklandós anekdotákkal és burnóttal
kedveskedett a házbelieknek. Lőrinc reprezentálta kifelé a
klastromot, ő intézte a gazdasági ügyeket, Ő adta el a borjukat
és szerezte be az anyakocákat a vásáron, ő volt a zárda finánca,
vámszedője, számadója, élelmezője, könyvvivője, ő maga úgy szokta
mondani, hogy egyszóval, Isten bocsássa meg a bűnét, ő volt
Assisi szent Ferenc konventjének a zsidaja.

Lőrinc pontosan ellátta a harangozó, dékán, sekrestyés, kulcsár,
kertész, vincellér, majoros és ispán hivatalát s emellett mindig
a faluban, Zsuzsánna asszony útszéli korcsmájában, a szomszédos
zárdákban és a plébánosok konyháján csavargott, udvarolt a
papgazdasszonyoknak, tanácsokat adott a szobaleányoknak,
eligazította a veszekedő szomszédok ügyeit, kireparálta az órákat
és dohányvágókat, gyerekeknek játékokat faragott, csak ő tudná
megmondani, hogy miképpen végezte el mindezt a maga
piszmogó-szuszogó, fontoskodó és anekdótázó modorában. Tény az,
hogy körülötte és utána minden rendbe jött és fölélénkült; ő maga
ezt azzal szokta magyarázni, hogy még soha életében nem volt
haragos és mindig értette a módját annak, mint kell másokat
vidáman megdolgoztatni.

A gvárdián szentéletü és tudós egyházi férfiú volt; a vikárius
nagy szónok és lelkipásztor; a magisterek is derekasan értették a
maguk mesterségét, de Lőrinc testvér volt az egész kis birodalom
lelke, esze és kormányzója, ami a földi élet ügyes-bajos dolgait
illeti. Az ő pallérozatlan elméje, amely sem az egyházatyák
írásait, sem a rendszabályok komoly tilalmait, sem az égi
művészetek titkait nem ismerte, pompásan eligazodott a profán
világ sokszor szennyes és rosszillatu labirintusában s az égi
dolgokat fölszentelt elöljáróira bizván, ő buzgón munkálja az Ur
szolgáinak jólétét, a zárda rendjét és biztonságát. Kétségtelen,
hogy a Mindenhatónak fölötte kedves az ő jámbor szorgoskodása,
mert mindenki azzal szolgálja az Ő dicsőségét, amihez ért.

Lőrinc testvér nagyon rokonszenvesnek találta a szobrászt, mert
hatalmas testéből, nyájas pillantásából, orgona búgására
emlékeztető hangjából azt következtette, hogy egészséges és vidám
emberrel van dolga. Vacsora után a gvárdiánhoz vezette, éjjeli
szállást kért számára és elkalauzolta egy Mária-képpel ékes,
kicsiny, fehér cellába s nyugodalmat kívánva neki, éjjeli
szekrényére fél liter bort helyezett, bizalmasan mosolyogván.

...Dömötör János pedig, felvétetvén a szerzet harmadik rendjébe,
a laikus fráterek közé, nagyon jól találá helyét a gyüdi barátok
társaságában.

Bonaventura atya, a konvent gvárdiánja eképpen gratulált a
fölvételhez:

--Carissime fráter, kedves fiúnk János, ne véljed, hogy belépvén
a franciskánusok harmadik rendjébe, nem találsz magadhoz való
társaságot a mennyei művészetek virágos kertjében. Nem
fennhéjázásból, de Isten dicsőségére legyen mondva, szerzetünk
számtalan fejedelmi személyt, hatvanhat pápát, tíznél több
szentet, majdnem ugyanannyi boldogot és két stigmatizált szüzet
számlál terciárius testvérei között, akiknek soraiban a
tudományoknak nem egy kimagasló fejedelmét: Dantét, Petrarcát,
Boccacciót, Columbus Kristófot, Vasco di Gamát, Cervantest,
Galileit, Voltát s a te szent mesterségednek olyan kitűnőségeit
tudja fölmutatni, mint Cimabue, Giotto, Rafael Santi és
Michelangelo Buonarotti. Remélem, itt e csendes és egyszerű
hajlék boltozatai alatt neked is erőt és jókedvet ad a
Szentlélek, hogy dicsőségét Hozzá méltó alkotásokkal öregbítsed.

--És szegényeink kincstára Domine spectabilis vésője révén
tekintélyesen meggyarapodjék. Ugyis új tenyészbikát kell vennünk
a kivénhedt lusta dög Betyár helyébe--tette hozzá bölcsen Lőrinc
fráter, a majordomus.

--Hallgass, oktondi fráter--intette őt összeráncolt szemöldökkel
a gvárdián,--te csak a mártásokhoz és a salátákhoz szólj, ha
kérdőre vonnak elöljáróid.

Bonaventura atya szikár, magas, villogó szemű és sápadt ábrázatú
férfiú vala, a böjttől, imától, olvasástól és asztmától hajlott
és roskadozó. Kopasz feje kimagaslott társai válla fölött, de
tudománya, jámborsága és irgalmassága is túlragyogta
valamennyiét. Megvetette az alkohol és a dohányzás örömeit; de
szeliden elnézte, hogy társai nagyrabecsülték e két jámbor és
élvezetes narkotikumot. Lelkipásztori teendői végeztével
visszavonult a klastrom könyvtárába, s ott rendjének halhatatlan
szellemeivel oltogatta lelkének örök szomjúságát. Védőszentjének
szent Bonaventurának, alexandriai Sándornak, Antonius Andreának
teológiai munkáiban épp oly jártas volt, mint az exegéta páduai
Antal, a hisztorikus aquilai Bernát, a kánonjogász Monaldus, a
moralista erfurti János, a filológus Alexander de Villa Dei
Gallus, a természettudós Roger Bacon, vagy a bölcselő Morus Tamás
írásaiban. Ott búvárkodott mindennap, míg csak az esti sötétség
le nem ereszkedett a kolostor hagymaalaku kupolájára. Akkor
pihenni tért, hogy jó példával járjon elől alattvalóinak s másnap
reggel, a hajnal derengésére elsőnek legyen talpon a templom
kórusán, a közös zsolozsmázáson.

Helyettese a vikárius Anzelmus atya volt, a rendház predikátora
és penitentiáriusa. Széles csontú, erős, nagyerejü, kemény
legény, a hangja kilométerekig szárnyalt, amikor végigszántott a
bűnösök lelkiismeretén. Soha senki nem látta mosolyogni, s borát
is oly zord méltósággal itta a refektóriumban, mintha halálos
mérget öblítene le a torkán. Hivei féltek tőle, de tökéletes
megnyugvással rakták lábai elé bűneiket; édes volt kezéből a
penitencia. A flagellánusok kéjével szívták be mennydörgő
szidalmait és fenyegetéseit. Mindenki megnyugvással távozott
tőle, mert tudta, hogy szigorúbb biró már úgysem ítélhet fölötte
sem itt, sem a másvilágon. Anzelmus atya gyanakodva és hűvösen
fogadta a szobrászt. Nem volt jó véleménye a művészekről, akik a
bűnös testet, az érzékiség és gőg e cifra koporsóját, a húst, a
férgek táplálékát és kéjek edényét szemérmetlen meztelenségben
ábrázolják. Ő maga ugyan nem fordult el ily ábrázolatoktól, mert
azt vallotta, hogy a tiszta embernek minden tiszta és naturalia
non sunt turpia.

Nem szerette, de tűrte a művészt egyrészt a gvárdián kedvéért,
aki a gyüdi kolostort a hét művészet hajlékává szerette volna
fölavatni, másrészt, mert ugyis szükség volt rá a templom
restaurálása végett. Az öreg egyház, amelyet II. Géza király
1148-ban alapított, minden részében fölujítás és csinosítás után
kivánkozott. Régi képei, falfestményei fölpattogtak, a vakolat
számos helyen lehullt és fehér sebek borították a mély kék és
ragyogó vörös szenteket és angyalokat. A domborművek már alig
voltak fölismerhetők, a kőszentek orrát lecsókolta a zarándokok
rajongása. Törött istenbárányok és csonka feszületek roskadoztak
a falmélyedésekben. Ideje volt, hogy e sivár romlásnak gátat
vessen a restaurátor keze.

--Üdvös lesz, ha János testvér együtt dolgozik Félix fráterrel,
aki a képek restaurálásához ért és evégből jött Gyüdre a raguzai
kolostorból.

Így határozta meg a szobrász napi teendőit Bonaventura atya, a
gvárdián, akinek izlése a könyvek finom stilusán, meg a kötések,
kapcsok, iniciálék, miniatűrök enyhe báján fölöttébb
kicsiszolódott.

Félix és János testvérek jóbarátok lettek és együtt munkálkodtak
az Isten házának kitakarításán. A két művész hire elterjedt a
környéken. Pécsről számtalan fiatal kőfaragó és
templomfestőlegény látogatott el a csudájukra.

Pesten is megtudták, hogy Dömötör János, a párisi Grand Prix
tulajdonosa, udvari tanácsos, a mesteriskola volt igazgatója a
máriagyüdi kolostorban dolgozik, hogy bűneit levezekelje.

Piacella Garibaldi helyeselte a vállalkozást:

--Ott van, ahová való. A gyüdi kolduló barátok még méltányolni
tudják a grand art üres páthoszát.

Az öreg Virgil megbotránkozva csóválta a fejét.

--Nem tisztességes dolog: a kolostor bástyái mögé bújni a
hitelezők elől.

A kávéházban nagyokat nevettek a karrier kómikus befejezésén, a
Bank r.-t. igazgatósága pedig intézkedett, hogy Dömötör János
szobrásznak a máriagyüdi kolostorban netalántán elkészült munkái
a háromezer korona tőke, a kamatok és a perköltség erejéig
lefoglaltattassanak és azokra végrehajtás vezettessék.



XII.


Frater Félix egy ragyogó délelőtt az apsis színes ablaküvegein
átszűrődő napfényben, az oltár fölött lebegő Atyaisten
vakolatsebeit gyógyítgatván, kérdéssel fordult a szobrászhoz:

--Mit szól Carissime ehhez a hitvány másoláshoz? Kedvem volna,
hogy levakarjam az egészet és olyan Giottot kanyarítsak helyébe,
amelytől elállna a gvardián lélekzete.

--Én azt hiszem, hogy a régi mesterek iránt tartozó tisztelet
okából ...

--Eh mit, tisztelet,--vágott közbe az indulatos raguzai--itt nem
kegyeletről, hanem művészetről van szó, barátom.

--Azt akartam mondani,--fejezte be János--hogy a restaurátor csak
a falrepedések betömésére, a vakolat megerősítésére, a
festékréteg megragasztására, szóval a status quo konzerválására
vállalkozzék.

Frater Félix apró, hegyes orrú, kutató szemű, lobogó szürke hajú,
száraz, feketebőrü, csontos, inas öreg legény volt, aki jámbor és
aszketikus szenteket, mennyei tisztaságú Madonnákat, gyermekded
angyalkákat tudott festeni, mint Fra Angelico, de éppen úgy
szerette a bort, a dalt, a csavargószabadságot és az asszony
csókját, mint másik nagy elődje, Fra Filippo Lippi. Jóbarátságban
volt a művészetekkel, pajtáskodott és komázott velük. A régi
mesterek remekművei nem keltettek benne szent elragadtatást, mert
úgy tekintette azokat, mint az orvos a betegeit. Semmi
tiszteletet nem érzett a nagyok iránt, mint ahogy a vadember is
megveri a fetisét, ha pórul járt a vadászatokon; a harangozó
lehordja szent Antalt, ha nem vezeti nyomára elveszett
dugóhúzójának. Ismervén a régi képek törékeny anyagát, a régi
művészek naiv receptjeit, már azt hitte, hogy fölöttük áll, vagy
legalább is képviseli és helyettesíteni tudja őket. Szentül
hitte, hogy újra tudná festeni a kontinens összes múzeumait és
most dühbe jött, hogy János oly mély kegyelettel emlegeti a
régieket.

--Ha tudná Carissime, hogy mily könnyű keresztül látni a
nagymesterek boszorkányosan ügyes, de sablonos
szemfényvesztésein, ha ismerné Vasari, Ghiberti, Leonardo da
Vinci receptjeit, akkor megengedné nekem, hogy olyan antik
képeket gyártsak, amelyekről csak az idő patinája hiányzik, hogy
tökéletesebbek legyenek az eredetieknél.

--Csak nem?--kérdezte megrökönyödve a szobrász.

Frater Félix, nem törődve a szent hely mennyei csendjével és
áhítatával, dörgő hangon magyarázta tovább:

--Teophilus Presbyter megírta, hogy miképpen kell az
üvegfestmények zafirkék, zöld, fehér és biborszinű diszítményeit
elhelyezni. A szélekre pedig--mondá--rajzolj köröket és indákat
és azokba virágokat és leveleket oly módon, ahogy a festett
betüket diszítik.

--Eh, ez gyerekes fecsegése a kezdetleges, dadogó, tapogatódzó,
középkori barátművészetnek--vetette oda János ingerülten.

--Gyerekes, dadogó, kezdetleges tapogatódzás? Jó. Mondok
nagyobbat. Dürer Albertnek is van receptje az emberi test
arányairól. Vegyük először a fejet, milyen sajátságos
gömbölyüsége van, aztán a többi részeket, az arcot, orrot,
szemeket, szájat, ki- és behajlásaikkal ...

--Dürer Albert tudákos német pedagógus.

--Gondolja? Hát azt tudja-e Carissime, hogy miképpen ábrázolunk
valakit, aki több személy társaságában beszél? Hallgasson ide. Ha
rábeszélésről van szó és az illető különböző okok alapján
bizonyít valamit, fogja meg jobbkezének ujjaival a balkéz egy
ujját, behajlítván a két legkisebb ujat és forduljon elszánt
arccal, beszélést feltüntető kissé nyilt szájjal a nép felé. A
nép a szónok arcába tekint, bámulatot kifejező taglejtéssel.

--Hát ezt meg hogy találta ki, ha szabad megkérdeznem?

--Nem én találtam ki, hanem Leonardo da Vinci
írta--méltatlankodott a fráter és az Atyaúristen feje és válla
közé nagy csomó ultramarint sülyesztett a vakolatba.--Látja, mily
könnyű dolog egy Leonardo-képet előállítani. A hallgatók
bámulatot kifejező arccal a szónok felé tekintenek. Igy állunk
Carissime a legnagyobb festői lángelmével. Balkezembe fogom a
recepteket a világítás megválasztásáról, a test tagjainak
arányairól, a szinek keveréséről, a szem tizféle szerepéről, egy
ütközet ábrázolásáról és jobb kezembe kapván az ecsetet, újra
megfestem az Anghiarii csatát, amelynek, sajnos, elpusztult a
kartonja. Ha akarom.

A szobrász lassan lemászott az emelvény gerendáin a templom
márvány padozatára. Megállt a keresztelő kút előtt, amelyen a
Jordán fölött összecsődült népnek a nagy Előhirnök kínálta a
megtisztulás cseppjeit. A hatalmas Keresztelő gladiatori teste
magasan kidomborodott a relief síkjából. Bozontos feje a nép felé
fordult és ujjaival görcsösen mutatott az égre. Körülötte kutyák
ugattak és bárányok bégettek. A nép szájtátva bámult.

János a művészet isteni értelméről és az emberek pokoli
ostobaságáról gondolkozott. Eszébe jutott Piacella Garibaldi és
az ő aestopsichofizikája, a tér képzete és kifejezése a
jelenségben. És összevetette azzal a tanítással, mint kellene az
Anghiarii csatát újra megfesteni a Leonardo-féle receptek
alapján. Mily hiú és haszontalan szavak! Mily eltérő és
ellenséges felfogások, módszerek, elméletek és célok. Csak
feneketlen sivárságukban és terméketlenségükben hasonlatosak,
vagyis abban, hogy egyetlen becsületes alkotás nem kerül ki
belőlük. Úgy érezte, hogy ha a művészet egy a földről az egekig
érő félisten, akkor Fra Félix a heros csizmájához tapadó por,
Garibaldi pedig a szemüveg, amellyel az ifjú arkangyal látását
elveszi a nagyképű és erőszakos bölcselet. Ő maga pedig--s itt
forró elérzékenyedés, büszkeség és hála lángjai gyulladtak ki az
agyában--a művészet szíve, amely hittel, szerelemmel,
elragadtatással, az ízlés Szentlelke által vezetett biztos kézzel
osztja a szépség áldásait. Megfürdeti és megtisztítja az emberek
lelkét, mint védőszentje, ama Keresztelő János, aki a meztelen
emberi testet megmártotta az üdvözítő habokban. Az is nehézkes és
goromba volt a szavakban; sáskával és mannával táplálkozott és
minden cicomája egy, az ágyéka köré kerített birkabőr vala; nem
volt sem az alexandriai hittudományi akadémiának, sem a
sinhedrionnak, sem a farizeusok jeruzsálemi liceumának tagja. Nem
ismerte a zengő szavak muzsikáját és nem ivott a görög filozófia
részegítő borából.

Józan, okos, kemény legény volt, aki nem kereste sem az asszony,
sem a fejedelmi udvar, sem a népek szeretetének bódító
narkózisát, mivel szíve tele volt az isteni szeretet mámorával.

--Nem irigylem ezt az embert, mivel magamat egynek érzem már
vele.

És félrevonult cellájába, amelynek északi falába hatalmas ablakot
vágatott neki a rend elöljárója. Bonaventura atya. A világosság
jó magasról esett a készülő szobrocskákra. Agyag, márvány, gipsz,
erős, kemény, nem hasadó körtefa, elefántcsont és
alabástromhasábok heverésztek a földön a mintázó állvány körül. A
sarokban kis kemence a terrakotta és porcellán kiégetésére.
Valóságos kis gölöncsérműhely. A falon Assisi szent Ferenc
olajnyomatú képei: a szent stigmatizálása; Ferenc odaadja
köntösét egy didergő szegénynek; a nagy szerzetes látomásai. A
fal mellett a szobrász ágya, durva fenyőfalóca, báránybőrrel
letakarva, felette a megfeszített üdvözítő, Dömötör János fából
faragott remekműve. Kések, kalapács, fúró, reszelő,
márványfűrész, gipszhorzsolók, csiszolók, olvasztótégely, véső az
asztalon, a biblia, a kalendárium, az Illiás és az Odyssea
mellett. Az ablak előtt kalitka, amelynek rácsai közül hangos,
duhaj, szemtelen feketerigó dugdosta ki csőrét, ha megéhezett.

A szobrász boldogan nézett körül a műhelyében.

--Ez az élet--dörmögte elégedetten--az élet a munka. Vágy,
gyönyör, teljesülés, siker, diadal, az mind nem élet. A munka, a
verejték, a fáradtság, a lecsillapított éhség, a kimerültség után
következő alvás, teringettét, mint a medve, úgy tudok aludni
manapság, ez az élet. Az embereknek az a bajuk, hogy tulsokat
gondolkodnak, tépelődnek, aggódnak, beszélnek, elemeznek,
kételkednek és vitáznak, életből, halálból, boldogságból,
fájdalomból problémát, hiúságból, önérzetből, becsvágyból,
érzékenykedésből poklot, szerelemből, csalódásból, hitből,
kiábrándulásból programmot csinálnak maguknak. Pedig az élet
célja: körtefát faragcsálni, agyagot kiformálni, bronzot
megönteni, alabástromot lecsiszolni, kiizzadni, elfáradni,
lefeküdni, pihenni, aludni. Soha életemben nem voltam ilyen
vidám, egészséges és könnyű.

Halkan kopogtattak. Belépett a szobába Lőrinc fráter, a
konyhamester. Fiatal sertés ropogós, szalonnás oldalbordáját,
savanyított uborkát, egyik felére bíborvörös őszibarackot, nagy
kupa könnyű kerti bort, aranysárga szűzdohányt és vadonatúj
tajtékpipát tett a szobrász elé.

--Evés előtt pedig egy pohárka szilvóriumot! Olyan sűrű, csúszós,
sima, illatos, erős, lelkes egy ital, mint az ámbrával
szagosított szent kenet. Deo gracias.

--Egészségére.

Az ital átmelegítette a szívüket. A malac ropogós szalonnája
szétomlott a foguk alatt. Sűrűn emelgették ajkukhoz a
borospoharakat, amelynek üveglapján a kéttornyos gyüdi templom és
a gyermek Jézust, ölbentartó Mária képe volt bekarcolva.

--Pompás itóka ez, Domine spectabilis--csettintett húsos, piros
nyelvével a kövér barát.--Ha ezt iszogatom, a pécsi püspökkel sem
cserélek, Domine spectabilis.

--Igaza van, Lőrinc.

És iddogáltak és pipáztak és a készülő Máriákat, szent Ferenceket
és Klárákat nézegették.

--Világi szobrokat is kéne faragnia--hunyorgatott pajkosan a
barát.--Az asszonyi állatokat is Isten teremtette s amit
Őszentfelsége jónak látott olyan szépre kiformázni, azt az ő
alázatos szolgája is megbecsülheti.

Dömötör megcsóválta a fejét.

--Az asszonyi állatokat az ördög teremtette.

Lőrinc testvér nagyot nézett, kezefejével végigsimította tokáját.
Némán tűnődött sokáig.

A zárda csengője ebédre harangozott.

--Gyerünk a refektóriumba, ma bőjtölnek a páterek.

Lőrinc hálát adott az Istennek, hogy neki, nehéz testi munkát
végző laikus fráternek megengedtetett kántorbőjt szerdáján
malacpecsenyével táplálkoznia. És szivéből sajnálta Bonaventura,
Anzelmus és a többi atyákat, akik ma tojást és vízben főtt
sóskafözeléket ebédelnek magas méltóságaikban.

...Estére kelve Fra Félix, a képrestaurátor is megbékélt magában
és meglátogatta testvérét, Jánost.

--Carissime, ma búcsúnapja van s a templom körül a
lacikonyhákban, a hársfák alatt, a kanális partján, a lépcsők
szélén ragyogószemü, izmos vállú, kemény és hajlékonytestű
menyecskék virrasztanak a balzsamos éjszakában. Raguzában
képzelem magamat, a szőlővenyigés olajfák között, Dionysios, Pan
és Silenos: azaz Carissime, Lőrinc és én kissé körülnézhetnénk a
mezei füvek illatát lehelő tarka szoknyák között.

Lőrinc fráter komoly fejbólintással helyeselte a festő ötletét.

A szobrász azonban eképp nyilatkozott:

--Nekem már untig elég volt belőlük, kedves testvéreim. Kizárólag
kőben, bronzban, fában és terrakottában szeretem a Sátán
leányait. Menjetek és járjatok el hozzájuk, ha még örömet leltek
hűtelen lelkük, korlátolt szellemük és romlásba kergető
lehelletük forróságában. Nekem adjatok egy kupa vörösbort és egy
szippantást a gvárdián tubákjából.

És csöndesen elmélkedett, míg a pompás villányi bikavérből
egyetlen csöpp ragyogott a butélia fenekén. Akkor Istennek
ajánlotta lelkét, ledőlt a báránybőrre és elszenderedett ...
Félig nyitott szája mosolyogva maradt.



XIII.


Julius végén megérkezett a gyüdi zárdába a bírósági irás, amely
Dömötör János szobrászon a háromezer korona tőke és járulékai
felöl kereskedett. Végrehajtóval, foglalással, árveréssel
fenyegetőzött a törvény. Kolduló barátok kolostorában végrehajtó:
ez több volt, mint kellemetlenség. Erre példa nem volt a zárda
évszázados történetében. A szerzetesek szíve megreszketett, mint
nagy istencsapások idején. A katasztrófa okozójára magiszterek,
kusztoszok, fráterek, kukták, ministránsok, kolduló terciáriusok
oly megdöbbenéssel és félelemmel néztek, mint egy rablógyilkosra.
Banaventura atya összehívta a rend tagjait, még Lőrinc frátert is
odaültette a refektórium hosszú asztalának végére, hogy bölcs
körültekintéssel megbeszéljék a teendőket. A gvárdián magával
hozta Assisi szent Ferenc regula primitiváját, amelyet III. Ince
pápa 1210-ben megerősített. Ebből felolvasta az első fejezetet,
amely az engedelmességről, szegénységről és szüzességről szólott.
Rámutatott a negyedik fejezetre, amely megtiltja, hogy a rend
tagjai pénzt fogadjanak el; figyelmeztetett a hatodikra, amely a
magántulajdontól tiltja el a szerzeteseket, s fölolvasta a
tizenegyediket, amely a világi személyekkel való érintkezést
szabályozza. Mindezeket egybevetve, megkérdezte az atyákat, mi a
véleményük a háromezer koronáról és járulékairól.

Anzelmus atya sötét szeméből villámokat szórva a körülülőkre,
menydörgő hangon mutatott arra, hogy János testvérnek oly világi
kötelezettségei vannak, amelyekkel ellentétbe jön a szent
szegénység elveivel. El kell dönteni, vájjon az általa készített
kegyszerek, szobrok, olvasók, fafaragványok, feszületek a rend
közös tulajdonát, a templom berendezését, avagy a művész egyéni
sajátját teszik-e? Nézete szerint Dömötör Jánosnak attól a
pillanattól kezdve, ahogy a rendház küszöbét átlépte, semmiféle
tulajdona nem lehetett, az általa alkotott tárgyak a Szent Lélek
birtokába mentek át, következésképpen neki magának semmije sincs,
amire világi hatóságok rátehetnék a kezüket.

A bírósági felszólításnak ennélfogva ellenállunk,--menydörögte a
prédikátor--szent javaink összegéből egy porszemet sem fogunk
kiszolgáltatni a profánoknak.

--Ellenállunk!--kiáltották kórusban a magiszterek, akik
megszokták Anzelmus atya szavait úgy fogadni, mint az isteni
kinyilatkoztatást.

A gvárdián azonban szelíden megjegyezte:

--Igaz ugyan, hogy rendünk szent Ferenc Testamentumának
szellemében irtózik minden világi vagyon, pénz és érme, váltó,
értékpapiros és adóslevél kezelésétől. Adót nem fizet, minthogy
nem is szed adót hiveitől és jobbágyaitól. De nem tagadható, hogy
szarvasmarhánk, teherhordó szamarunk, igáslovunk, juhnyájunk és
kecskecsordánk van, és a sajtot, túrót, vajat pénzért árulja
Lőrinc testvérünk, nem is szólva veteményeskertünk, borunk és
dohányunk, ökreink és sertéseink áráról, amelyet készpénzben
fizet a korcsmáros, a hentes, a kofa. Olvasóink és kegyszereink
ellenébe gyakorta veszünk el ércpénzt és váltóbankót, mert mi is
pénzzel fizetünk a szabónak, aki reverendánkat, a bocskorosnak,
aki saruinkat, és a gyolcsos tótnak, aki vászoningeinket
szállítja. Itt tehát összezilálta az élet a szabályokat és
figyelmeztetlek benneteket, testvéreim az Úrban, hogy már
1230-ban kénytelen volt IX. Gergely pápa elismerni, hogy a szent
alapító intenciói az előírt szegénység körül gyakorlatilag
keresztülvihetetlenek.

--Úgy van, keresztülvihetetlenek--bólintgattak megkönnyebbülten
a magiszterek, akik eszükben tartván a szabályzatnak az
engedelmességről szóló nyolcadik fejezetét, megadták magukat a
gvárdián tekintélyének.

--Ellenemondok!--ugrott föl megbotránkozva és szent
fölgerjedéssel a vikárius.--Ellenemondok a dekrétum ily
értelmezésének. Hivatkozom V. Kelemen Exivi de Paradiso kezdetű
zsinati határozatára, amely világosan kijelenti, hogy a rend maga
sem bírhat vagyonnal, származott légyen az akár a tagok önkéntes
adományozásából is. Az adományok sem válnak az ő tulajdonává,
hanem a római egyház és a pápa rendelkezik azok fölött. A rendet
legföljebb a használat joga illeti meg, az is csak az usus arctus
alapján.

--Úgy van, így írta V. Kelemen--zúgta rá visszhangosan az egész
refektórium, mert megszokta, hogy ebéd alatt a prédikátor szavait
az álmosan emésztő testvérek ajkain ismételje.

--Ha kedves testvérem V. Kelemenre hivatkozik, én is az ő
dekrétumával védem a magam igazságát --válaszolt halkan a
gvárdián.--V. Kelemen mondja, hogy a kisebb testvérek nem
kötelezhetők a szent írásban ajánlott szerzetesi fogadalmakra,
hanem csak az engedelmesség, szüzesség és szegénység hármas
önfeláldozására, de még ezeket sem szabad nude et absolute
értelmezni. Nagyon csodálnám, ha ezek után Anzelmus testvérünk,
akiben a meggyőződés heve néha túlmegy a tekintélyek tiszteletén,
megnyugvást nem találna abban, hogy némely világi dolgokat a
békesség kedvéért szeretnék elintézni. Mert jegyezzétek meg
magatoknak az apostol szavait: egy lat békesség többet ér egy
mázsa igazságnál.

--Egy lat békesség egy mázsa igazságnál--lelkendezett a
szerzetesek kórusa és mindenki örült, hogy a gvárdián eszes
diplomáciája megoldja a legkínosabb problémákat is.--Halljuk
Bonaventura atya indítványát!

--Az én véleményem szerint kiadjuk a kész szobrászmunkákat s ha
ennek értéke netalántán fedezi János testvérünk adósságát,
bízvást lezárhatjuk e kellemetlen ügy aktáit.

--Felebbezek a provinciális miniszterhez,--heveskedett a
prédikátor.--A templom és a zárda falai közül nem engedek
egyetlen porszemet sem kiadatni, hacsak nem az üdvözülés, a
megtisztulás, az enyhület és áldozat tulvilági céljaira.

--Nem engedjük, nem engedjük--harsant fel a magisterek ajkán a
tiltakozás, tudván azt, hogy a hitterjesztő vikárius nagy becsben
áll a provinciális miniszter előtt.

Anzelmus atya diadalmasan dörögte oda:

--Egyebekben pedig indítványozom, tiltsuk meg János
testvérünknek, hogy a zárda falain belül tartózkodjék, nehogy
végeszakadatlan összeütközéseknek és botrányoknak legyen
okozójává.

Ekkor az asztal végén felállott fráter Lőrinc és mosolygós,
kövér, piros-pozsgás arcát jámborul a gvárdián felé fordította.

--Beszélj fiam, Lőrinc--bátorította szeretetteljesen a
gvárdián.--Az Isten néha az együgyűek száján át jelenti ki az ő
szent akaratát.

Lőrinc nem értett a Testamentumhoz, pápai dekrétumhoz, zsinatok
határozataihoz; világi dolgokban azonban jártas volt, mint elődei
a középkorban, akik vásáros napokon ügyes-bajos kereskedők között
mérték az igazságot; akik értettek az üzleti könyvek vezetéséhez,
a pénzérmek megméréséhez, a súlyok, mértékek hitelesítéséhez, az
árak, költségek, bérek, vámok és dézsmák kiszámításához. Kalmárok
voltak biz egykor a jámbor szerzetesek, felosztván maguk közt
szép rendben az isteni és emberi dolgokat: Mária és Márta
szerepét az Úr szolgálatában. Lőrinc fráter a Mártáét
választotta. Nem szólt bele a gvárdián és vikárius magasan
szárnyaló vitájába, ehelyett terrakottaszinű kámzsája mély redői
közül kihúzott négy darab gondosan összehajtott ezres bankjegyet
és szépen kiterítette maga elé a refektórium asztalára.

--Ime a pénz,--szólt mosolyogva, mint egy ártatlan gonosztevő,
aki nem ismeri a bűn nagyságát, amelyet elkövetett.

A szerzetesatyák arca elfehéredett és ajkuk reszketve mormogta az
ördögüző imádságokat.

--Istentagadó, pogány és vámos!--kiáltott felháborodva a
prédikátor vikárius.--Honnan vetted tömérdek kincset, elvetemült
lator?

--A konyhakertből--felelt együgyűen a fráter. --Tíz esztendő
alatt krajcárokból gyűjtögettem.

--A templom perselyébe kellett volna tenned--szólt rá szelíden a
gvárdián.

--Jó helyre jut ez így is--felelte egyszerűen a
terciárius.--Fráter Félix, aki az antikváriusok, kegyszer-árusok
és műkereskedők üzleteit csak úgy ismeri, mint én a gyűdi
hetivásárokat, azt mondja, hogy máris kapnánk negyvenezer koronát
a Dömötör-féle szobrocskákból, amelyek házunk és templomunk
kincstárát gyarapítják. Én tehát kiváltom a Domine spectabilis
adósleveleit és a többit a Szent Lélek sugallta bölcseségtekre
bízom.

Lőrinc fráter gyorsan elhagyta a termet, hogy valaki vissza ne
téríthesse szándékától. Elszaladt a végrehajtóhoz és kiváltotta
az adósleveleket.

A penitenciárius tizennégy napi bőjttel sújtotta Lőrincet, amiért
megszegte a szegénység fogadalmát. Anzelmus atya, aki dogmatikus
és rettenthetetlen a nagy Assisi hagyományainak tiszteletében,
nem volt engesztelhetetlen és irgalmasság nélkül való az együgyű
vétkezőkkel szemben.

A gvárdián pedig maga köré gyűjtvén alattvalóit, felment a
szobrász cellájába, amely tágas és világos volt, mint egy
atelier. Sorbaállíttatta a szobrász munkáit, a művészettől és
szentségtől szerafikus szépségben ragyogó műtárgyakat és
egyenként megtekintvén, megsímogatván és becézgetvén azokat,
magasztalta a Szentlelket, aki kiválasztott kedvenceinek értelme,
képzelete s dolgos, ügyes ujjai által megnyilatkozni méltóztatik.
És hangosan dicsérte Jánost és Isten további szeretetébe
ajánlotta őt és művészetét.

Magában pedig így gondolkodott:

--Hogy pedig mindez megmaradt az Isten szolgálatára, a hívek
épülésére, a bűnbánók és vezeklők elragadtatására itt e szentelt
falak között, voltaképpen annak az együgyű szakácsnak, a tudatlan
és parasztos Lőrinc fráternek köszönhetjük. Ha ő nem teszi félre
a saláta, ugorka, zöldbab és ribiszke árát, istentelen kufárok
hordják szét e kincseket, a rend elveszti büszkeségét, a művész
elhagyja azilumát, visszamegy a profán élet csábításai közé és
pénzért kényteleníttetvén dolgozni, valószinüleg mezitelen nőket
és szerelemtől dühöngő fajtalan férfiak testét ábrázolja. Lőrinc
fráter bűne mintha a Gondviselés kikutathatatlan akaratának
állott volna szolgálatában. A bűn vesszeje, lám, néha erényt
virágzik és az erény fáján megterem a bűn gyümölcse. Ki tudja, mi
a különbség erény és bűn között, az isteni előrelátás és kegyelem
magas nézőpontjáról?

Ezeket a gondolatokat jónak látta elhallgatni a testvérek előtt,
akik csodálkozástól kimeredt szemmel bámulták a Lőrinc fráter
konyhakertjéből kivirágzott Madonnákat, Benignákat, szenteket és
szeráfokat.



XIV.


János testvér cellájában még éjfélkor is égett a petroleumlámpa.
A szobrász, a képrestaurátor és Lőrinc barát pörkölt mandulát
eszegettek és sűrűn hajtogatták a villányi vörössel töltött
kancsókat, a gondosan lefüggönyözött ablakok mögött.

--Hiába, pénz nélkül e siralomvölgyében semmit sem lehet
eligazítani--jegyezte meg szelíd dicsekvéssel a barát.

--Nekem már nincs szükségem ilyesmire--sóhajtott a
képrestaurátor.--Ha megvan a borocskám, jó pipadohányom,
burnótom, meleg csizmám, fűtött cellám, még a velencei
patriárkával sem cserélek. Örülök a freskóknak és temperáknak, a
nagy vásznaknak és miniatür elefántcsontoknak, s amint
javítgatom, tisztogatom azokat, sokkal inkább az enyémek, mint a
tulajdonosáé. Az enyém a gyönyörüség, másé a gond; az enyém a
siker, másé a verejték. Nekem nem kell a pénz; engem a jó Isten
etet, mint a nászutasok a Márk-téri galambokat. Én vagyok a
leggazdagabb ember a világon, mert jószágaimnak Assisi szent
Ferenc a tiszttartója.

A restaurátor arca furcsán vonaglott, mintha önmagát mosolyogta
volna ki gúnyos jókedvében. A szobrász csendesen szívta pipáját
és hálásan pillantgatott a kolduló barátra.

Amióta a háromezer koronás adóslevelet Lőrinc barát darabokra
tépte, azzal együtt elszakadt az utolsó kapcsolat is, mely Jánost
e cifra, szövevényes és hazugságokkal teljes világhoz láncolta.
Azóta mindig jókedvü volt és bizakodó. Sokat bolyongott az
erdőben és tenyerével emelte szájához a források vizét. Nézte,
hogy kél fel a nap s hogy húznak a darvak a mocsarak felett. Övig
merült a vízben, mint a pákászok, rákot és apró halakat fogván a
patakokban. Naphosszat figyelte, hogy köti kévébe a paraszt a
gabonát, hogy dobálja a szekérre, hogy csépeli ki a lelkét, hogy
rakja zsákokba és hogy viszi ökörvonta, nyikorgós szekéren a
malomba. A kovácsnál megpróbálta régi mesterségét. Mindenkit
bámulatba ejtett, amint ölébe kapta a mázsás üllőt és meghordozta
azt a mühely körül. Megpatkolta a zárda lovait s úgy csurgott
homlokáról a verejték, oly harsányan nevetett és oly vidám
mozdulatokkal dolgozott, mint a mámoros Hephaistos. Szakálla,
bajusza megnőtt és sörényes haja lobogott a szélben. Műtermét
majdnem elhanyagolta. Lelke a kovácsműhelyen keresztül, suhanc
ifjúságán túl, csecsemőkorába fiatalodott vissza, amely
szénakazal tetején, szérűskertben, tehénistállóban gyűjtötte az
első benyomásokat. Apjának, Pálnak, nagyapjának, Andrásnak és
azokon túl többi ősének temperamentuma újramegduzzadt a
véredényeiben s lassanként átitatta és egészen fölszívta a
férfikor hangulatait. Kilökte a szervezetéből és ezzel együtt
öntudatából is a bécsi, párisi, pesti életben rátapadt idegen és
ellenszenves festőanyagot. Két-három hónap alatt visszafejlődött
egyszerü, higgadt, közönyös, optimista paraszttá. Nap- és
földimádó lett és érezte a háziállatok sorsával való közösséget.

--Sohasem lázadoztam a sorsom ellen. Boldoggá tettek a
Hellmer-iskola ösztöndijai és a párisi Grand Prix örömére két
napig ittam a Montmartre csapszékeiben. Van Roosen bárónő
karjaiban sírtam a gyönyörűségtől és majd kiugrottam bőrömből,
amikor a zuglói-úti villát fölépítettem. A mindenségit neki,
micsoda fából faragott ember vagyok én, hogy csak örvendezni
tudok és semmin sem tudok elkeseredni? Balthazár barátom, Nóra,
Vékony Andrásné, ha most itt teremne valamelyikük, bizony Isten
megköszönném nekik, hogy idesegítettek a vizenyős gyüdi rétekre,
a klastrom csendjébe és a szerzetesek izletes asztalához.

--Ez azért van Domine spectabilis, mert rendben van az
emésztése--irigykedett fráter Lőrinc.--Csak volna az én
helyemben. Nekem olyan szúrások járják át a derekamat, hogy egy
ökör is elbőgné magát. A lábam ujjait kikezdte a köszvény és
keresztcsontomban, olyan szaggatások vannak, mintha kutyák
marcangolnák.

Lőrinc atya szaporán hörpentgetett a borából, sűrün hunyorgatott
vörös szemhéjjaival és mélabúsan sóhajtozott:

--Hja, hja, Domini spectabiles, könnyű önöknek az élet. De én
teherhordó szamara, igavonó barma vagyok a rendnek, céltáblája a
falusi élceknek, papgazdasszonyok gorombaságainak, cselédek
szemtelenségének, urak leereszkedésének, szolgák dölyfének,
ingyenélők irigykedésének. Meguntam ám az életemet, Domini
spectabiles.

--Nono--biztatta csendesen a szobrász és bort öntött a terciárius
kupájába.

--Bizony, bizony--fohászkodott amaz.--Én tizenkét éves korom óta
eszem Szent Ferenc kenyerét. Harangozó, ministráns gyerek,
szamárhajcsár, csizma-tisztító, szeméttakarító szerepében kezdtem
s csaknem harminc esztendő kellett ahhoz, hogy az Isten idáig
vigye föl a sorsomat, ahol mostan állok, Domini spectabiles.
Anyát, apát, gyermeket, testvért nem ismertem, csak a másét,
pedig család nélkül nem ér az élet semmit.

--No, no--dörmögött a szobrász.

--Tudja Isten, unom már ezt a klastromot.

--Csendes, kényelmes, nyugodt élet pedig--vélekedett amaz.

--Akárcsak a temetőben.

--Biztos menedék.

--Mint a sirhalom.

--Gondtalan kenyér.

--Mint az áristomban.

--No, no.

Mind a hárman sóhajtottak. Ittak. A barát szemei megtellettek
könnyel.

--Vallani akarok, Domini spectabiles.

--Mi baj van, Lőrinc?

--A négyezer koronáról.

--Magának gyűjtötte, úgy-e?--találta ki hirtelen a képjavító.

A vörös terciárius intett a fejével.

--Meg akartam házasodni--nyögte ki keservesen. --Nem élet ez a
barátélet. Én nem vagyok tudós pap, művész-orgonista, prédikátor,
hittérítő. Ego non sum vocatus. Én családot, feleséget, gyereket
szeretnék. Lám, Jézus Krisztus Urunknak is volt családja. Ácsok
voltak. Mária font a sarokban, József a szálfákat fürészelte, a
kis Jézus ott játszott a fürészporban. Erre vágyik az én lelkem,
uraim.

Kis időre elhallgattak. Csendben ropogtatták a pörkölt mandulát,
amely oly hatalmasan kivántatja az italt.

Fráter Félix egyszerre fölugrott, odábbrúgott egy készülő szobrot
és öklével az asztalra ütött.

--Mit tudtok ti az élet nyomorúságáról!--kiáltotta
hadonászva.--Az én szemeim előtt mindig egy tucat szunyog röpdös
s ne adj Isten, hogy hajnal előtt le tudnám hunyni a szememet.
Nem igaz az, amit előbb beszéltem. Nemcsak a velencei
pátriárkával, de egy utcasarki gesztenyeárussal is cserélnék, ha
csak egy jó órám volna naponként és egyetlenegyszer el tudnék
aludni, mint a barmok, naplemente után. Ha fekszem, futni
szeretnék, ha dolgozom, aludni jön kedvem, ha Raguzában vagyok,
Gyűdre vágyakozom, itt majd megbolondulok a tenger után való
epekedésben, ha asszonyt ölelek, utána majd megfojt a csömör, ha
templomban ülök, korcsmába kivánkozom, korcsmában felbőszít a
részegek fecsegése, évek óta mindig azzal fekszem, hogy éjjel
elvágja valaki a torkomat. Munkaközben félek, hogy leszakad
alattam az állvány, ha lenézek s mélybe, fölkavarodik a gyomrom,
ha hanyattfekve javítom a menyezet freskóit, úgy érzem, hogy
rámszakad a kupola. Néha megesküdnék rá, hogy tele van vízzel a
gyomrom, vérrel a tüdőm, röpködő, verekedő szunyoggal az agyam,
piócával a torkom, szeretném látni azt az embert, aki kibirja így
három hónapnál tovább! Biztos, hogy egyszer elvágom a nyakamat.

--Nincs rendben az emésztése, uram--vélekedett a barát.--Igyék
minden reggel ezerjófű teát, evés előtt kortyogtatva, közben egy
rózsafüzér tizedet mondva el félhangosan.

--Fráter Félix közönséges nyavalyás, neuraszténiás ember, hangyák
mászkálnak az agyában, ha valaki családi örömökről suttog a
fülébe--gondolta magában sajnálkozással a szobrász.

--No, no,--csendesítette az izgatott képírót--mindnyájunknak
megvan a maga nyavalyája.

Fráter Félix lecsendesedett, de gúnyosan és megvetőleg nevetett.

--Mit tudtok ti az élet nyomorúságáról?

És fenhéjázó arccal nézett körül, mintha szeretné látni azt az
elbizakodott fickót, aki versenyre mer vele kiállani rejtett
bánatokban és titkos gyötrelmek terén.

Aztán újra ittak, frissen megtömték pipájukat és lábukat
rázogatták zavarukban. Lőrinc végül nekibátorodott:

--Szeretnék egy vityillót valahol Mohácson, a Duna partján, az
udvaron öreg terebélyes diófát, amelyről ősszel gyerek veri le
hosszú póznával a gyümölcsöt. Legyen ott egy erős, egészséges,
gömbölyű vállu aszszony, térdig feltűrve a szoknyája, ahogy a
malacoknak korpás moslékot visz csöpögő dézsában. Mellette
tipegjen egy vöröshaju kölyök, gömbölyű és ólábu, mint az apja,
nagyobbacska leány, teringettét, hadd jöjjenek a gyerekek, mint
az orgonasípok, az egyiket hívják nagyapámról Péternek, a másikat
apámról ...

-- ... Pálnak, a harmadikat anyámról Klementinának, a negyediket
az asszonyról Nórának--folytatta önfeledten a szobrász és mámoros
szemeivel a pipa füstjén keresztül látta a dunaparti fehér
ateliert, a tyukokat, ahogy a szemétben kapirgálnak és az Odyssea
nimfáit, Kalipszot, Kirkét, Pénelopét, ahogy kigömbölyödnek és
kilépnek a nagy hasáb márványtömegekből. A barát nagyot nézett és
megrázta a fejét.

--Nem, a kislányt Zsuzsinak hívnák majd az édesanyja után. Mert
Zsuzsannának hívják az özvegy asszonyt, két gyermekkel. Az ura
korcsmáros volt az istenadta. Én is korcsmát nyitottam volna, ha
...

--Ha oda nem adta volna a négyezer koronát a végrehajtónak.

Mind a hárman elhallgattak. A szobrász azt gondolta, hogy lám
milyen egyformák a parasztok. Mind házat akar malacokkal és
feleséget gyerekhaddal. Fráter Félix egy raguzai ostéria
pincérlányára gondolt, aki olyan szép volt, mint Leonardo da
Vinci édesanyja, Katarina. Minden paraszt összetalálkozik a
vágyak délibábos országútján. Különbség csak annyi, hogy az egyik
innen van, a másik már túlesett a kiábránduláson. A vörös barát
arcán végigpergett az elérzékenyedés és alkoholmámor könnye.

--Most kezdhetem elölről Domine spectabilis. A gyerekek kedvéért.

És késő éjszakáig beszélgettek a gyermekekről, akik sohasem
fognak megszületni.

*

Másnap Fráter Félix, a képrestaurátor nem jelent meg a
refektóriumban. Hiába várták ebédre, vacsorára, éjjeli nyugovóra.


Harmadnap Lőrinc megtalálta azt a fuvarost, aki a festőt Eszékre
vitte a vasuti állomásra.

--Elinalt a piktor,--hiresztelte a barát--mintha rájött volna a
bolondóra, úgy hajkurászott a faluban valakit, aki elszállítsa a
hazája felé. Útközben azt mondta a fuvarosnak, hogy siet haza
Raguzába, mert vasárnap lesz az esküvője. Valószínűleg
megbolondult szegény a festék, tojássárga, terpentin, firneisz,
kőpor és petroleum szagától.

Bonaventura atya föltette magában, hogy imáiban meg fog emlékezni
meghibbant agyu testvéréről. Páter Anzelmus ebéd alatt a
refektóriumban kemény beszédet mondott a Sátán hatalmáról, amely
néha kiragad egyet-egyet az Úr jámbor nyájából és vad
rengetegekbe, ingoványos mocsarakra űzi.

Fráter Lőrinc, miután behozta a falu ajándékait, a tojást,
csirkét és malacokat, este besompolygott a szobrász cellájába.

--Ne higyje ám Domine spectalbilis, hogy megbolondult volna a
piktor, öregségünkre meleg fészket építeni, asszonnyal,
gyerekkel, unokával játszadozni s ha már nem élhetünk örökké, az
ő kezüket fogva várni a halál barátságos közeledését ... nem
bolondság az, Domine spectabilis.



XV.


Ettől kezdve mindenben rosszra fordult Dömötör körül az élet.
Hiába volt ő maga elégedett és jókedvű, hiába fogta meg újból a
mintázófa, véső és kalapács nyelét, hiába faragta a zárda számára
a leggyönyörűbb Madonnákat, napról-napra sötétebb lett a páterek
hangulata. Az ujságok komoly veszedelmeket jósoltak. A királyok
és országló hatalmasságok, miniszterek és követek között
megbomlott a barátság. A nemzetek egymás ellen fenekedtek. Az
Isten békéje, amely a jólét, nyugalom, kényelem és nyájas
egyetértés áldásaihoz szoktatta az embereket, több évtizedes
jámbor uralkodás után meginogni látszott. Eleinte merényletekről
szóltak a hirek. Aztán keményhangu levélváltásokat jelentettek:
császárok és miniszterek haragos fenyegetéseit. Végül behivták a
rezervistákat. A népek megmozdultak, mint megháborodott
sündisznók és felborzolták szuronyos hátukat. A püspök ráirt a
szerzetesekre, hogy a templomban dicsőitsék a háborut és
buzdítsák a híveket: ragadjanak fegyvert a haza védelmére. A
parasztok káromkodtak, szidták az ellenséget, fiaikat szekéren
vitték a városba, nagyokat ittak, éltették a királyt és megverték
az asszonyt, aki siratta a magzatát. Később hire jött az első
puskalövésnek. A Duna és a Dráva partján kezdődött el a háboru.

Páter Bonaventura még többet imádkozott, mint azelőtt.

A vikárius dörgő hangon hirdette a szószékről, hogy mindez azért
van, mert az emberiség elfordult isteni Atyjától és a fényűző,
tobzódó, bujálkodó, felfuvalkodott és lázadozó Sátán szolgálatába
állott. Öldöklést, pusztulást, dögvészt és földrengést jósolt és
még az eddigieknél is keményebb penitenciát rótt a vezeklőkre. Ám
a fiatalokat ő is harcba küldte, hivatkozván az Assisi példájára,
aki ifjú korában maga is kardot rántott és vitézül harcolt hazája
védelmében.

Lőrinc testvér azt ajánlotta, hogy töltsék meg a magtárakat, az
éléskamrát, a pincét és a padlásokat.

--Háborúra éhség és nyomorúság következik és nem árt ha
aranypénzt gyüjtünk a szegények kincstárában.

Dömötör János szomoruan állapította meg, hogy semmisem sikerül az
embernek ezen a nyomorult világon. Milyen szép lett volna
időtlen-időkig csendben, békességben farigcsálni körtefa
Madonnáit--s lám most összezavarodott, sarkából kifordult,
tótágast áll, dühöng és tajtékzik körülötte minden és egész nap
síró-rívó asszonyokat, hencegő rekrutákat, részeg huszárokat,
káromkodó sebesülteket és jajveszékelő menekülteket kell
hallgatnia.

A háború nagy ujjongással, síppal, dobbal, zeneszóval kezdődött,
de csakhammar belefúlt az ijedtség és eszeveszett rémület
túlzásaiba. A sebesültek elmondták, hogy az ellenség tizszeres
nagy túlerővel támad; temérdek ágyuja okádja a halált és égő,
kénköves tűzeső irtja a hadsorokat. A vad rác hordák semmiféle
emberi és isteni törvényt nem respektálnak. A foglyoknak
lenyúzzák a bőrét, tűzzel-vassal sütögetik, megcsonkítva fára
akasztják, darabokra vagdalják, vagy elevenen eltemetik őket.
Hiába irtak az ujságok győzelmektől mámoros büszke cikkeket, a
menekültek vesztes; csatákról, vérbefojtott támadásokról,
emberevő fenevadakról és felperzselt falvakról beszéltek. A
népeket, akiket nem győznek felkoncolni, rabszíjra füzik,
teherhordó baromnak használják, messze zord hegyek, járhatatlan
rengetegek belsejébe hurcolják.

Az egész falu reszketett, álmatlan éjszakákon körmeneteket jártak
a fiaikat sirató anyák, az özvegyen maradt menyecskék és apátlan,
csavargókká vált gyenge gyermekek. A kolostorban kórházat
állítottak fel, a barátok kötözték, kenték, mosogatták a
megcsonkult katonákat; a gvárdiánnak az ezredorvos parancsolt,
Lőrincnek a manipuláns őrmester és Dömötör János a szamarak
hajcsárává lett, serényen szállítván a vizet az égő ínyű, beteg
katonáknak.

János szívéből még ez sem tudta kiűzni az egykedvűséget és
nyájasságot. Szokása szerint csak az első pillanatban érzett némi
bosszankodást; hamarosan rájött, hogy egyre megy, mi történik az
ember körül, egyedül az lévén fontos, hogy mindenben megtaláljuk
lelkünk igénytelen szórakozását.

--Lám, rosszabbul is történhetett volna. Például jöhetett volna a
háború egy évtizeddel előbb. Bevonultam volna, éheztem, fáztam,
dideregtem, verejtékeztem volna a halál szolgálatában. Srapnel
roncsolja szét jobb karomat és soha többé nem nyúlhatok
agyagmodelljeimhez és mintázó-szerszámaimhoz.

Erre a gondolatra összerázkódott. Mert szerette ugyan a hazáját s
gyülölte az ellenségét, de nem tartotta szükségesnek, hogy önmaga
előtt eltagadja félelmét a testi fájdalmaktól, az
elnyomorodástól, a tehetetlenségtől és a haláltól. Utálta a vért
és a szenvedést, mert nagyon egészséges volt a szíve, husa,
idegrendszere. Semmi szépet nem talált a szenvedésben, mert
bőségesen és egyszerűen tudta élvezni az örömöket. Sajnálta volna
itthagyni a pipáját, boroskancsóját és Lőrinc testvér pompás
mártásait. Őszintén megvallotta: nagyon kiváncsi arra, hogyan
végződik ez a háború. Arra is kiváncsi volt--és nem
titkolta--milyen lesz a termés jövő esztendőre. Egy éppen most
megkezdett domborművét is nagyon szeretné befejezni. Az újságot
is jobban megszokta, mint valaha. Néhány könyv is eszébe jutott,
amelyeket feltétlenül ki kellene még olvasnia. Sőt--de már erre
maga is megdöbbent--kezdte belátni, hogy igaza van Lőrinc fráter
egyszerű eszejárásának. Nem kell éppen holtig ittmaradni a
zárdában s ha egyszer éppen kedve kerekedik, szépen elbúcsuzik a
gvárdiántól, kényelmesen leutazik Olaszországba és ujból alaposan
megnézi Donatello Dávidját, János apostol felségesen jámbor
képmását, Michelangelo Mózesét és Ghiberti firenzei lovasszobrát.
A háborút tehát szépen kivárja itt az Istentől védett vastag,
hűvös falak között. Aztán majd újra belenéz a meleg, aranyos,
illatos Élet szivárványos szemébe.

És esténkint az ő gladiátori teste izomzatán, oroszláni
idegrendszerének acélos szövedékén keresztül a nyugalom és derű,
jólét és boldog reménykedés, édes biztonság érzése zsibbadt s úgy
hajtotta le fejét báránybőr bundájára, mint a gyermek az ő
édesanyja ölébe.

*

Történt azonban egy szép napon, hogy halkan gördülő, nehéz fekete
hintó állott meg a zárda kapujában s egy lefátyolozott, előkelő
hölgy kért bebocsáttatást. Van Roosen bárónő volt, a szobrász
felesége.

Dömötör János egész testében pokoli félelmeket érzett.
Asszony-ember nem tehette lábát a kolostorba, tehát János a
templom előtt, lombjukat hullató öreg hársfák alatt beszélgetett
a feleségével. Van Roosen Herta megfogta a kezét és a szobrászt
maga mellé ültette egy kőpadra, melyet simára és fényesre
koptattak a zarándokok.

--János, a Boldogságos Szűzre esküszöm, nem tudok élni a te
szerelmed nélkül. Elég volt a dacos, önkínzó és kegyetlen
árvaságból nekem is és úgy hiszem, te neked is, János. Tudd meg,
hogy jobban, szebben, tisztábban szeretlek, mint valaha.
Elfelejtettem mindent, amit vétkeztél ellenem és csak arra
emlékszem, hogy milyen tökéletes és elragadó boldogságot adtál.
Ime, letérdelek előtted és imádkozom hozzád. Te voltál az első,
akit szerettem, aki megtanított a szerelem édességére és te vagy
az utolsó férfi, akit kívánok, akiért szenvedni és meghalni is
tudnék. Irtózom attól a gondolattól, hogy más férfi érintse a
testemet, de a te szerelmedben elmerülni: ez ma is egyetlen
illuziója életemnek. Azt nem mondom, hogy csak a tied voltam,
János. Te a második férjem vagy s az embernek kötelességei is
vannak. De arra esküszöm, hogy úgy, mint a tied, senkié sem
voltam. Ebben te voltál az első és az utolsó. Ez az, amiért te
nekem testileg is egyetlen vagy az életemben. Boldog vagyok, hogy
ezt neked tartogathattam. Az egész lelkem a tiéd, s amikor te
mindent elvettél tőlem, én mégis a tiéd maradtam egészen. Te nem
vagy az enyém, azt tudom. Arról volt szó, hogy válassz és te nem
engem választottál. Én senkié sem vagyok, csak a tied. Én is
választottam és téged választottalak. Te rendelkezhetsz velem,
mint a tulajdonoddal. Mindenkit megérdemelsz, mert én szeretni
tudtalak és csak téged tudtalak szeretni és sohasem tudlak nem
szeretni, drága szerelmem.

Van Roosen bárónő még szebb volt, mint valaha. A délutáni
napsugár aranyos fürdőjében átlátszó bőre úgy ragyogott, mint a
pároszi márvány. Nagy kék szeméből egy alexandriai hetéra
csábítása lövelt, s ahogy belenézett János szemébe, hátborzongató
intimitások kéjére emlékeztette őt. Mindenki beleszédült volna
ebbe a felséges, gyönyörű kéregetőbe.

János ijedten védekezett.

--Jobb így, kedves Herta. Nyugodjék bele, aszszonyom. Ápolja ön
is a sebesülteket, állitson fel kórházat és szolgálja az Istent
és a szenvedőket.

--Nem, János!--fakadt ki az asszony.--Nekem elég volt a magam
szenvedéseiből. Vissza akarok menni Hollandiába. Itt van az
útlevelünk. A tenger partján, Scheveningen mellett, a kastély
északi szárnyán hatalmas atelier vár rád, melynek ablakain
keresztül a szelid vizre látni, lomha szürke folyam torkolatával,
a mocsaras deltával, Ruisdael cölöpzetével. Az ablakon néha
beszól a szélvihar, amint vöröses hullámokat és opálos fényű
tajtékot csap a fekete cölöpökhöz. A házad körül erdő van, amely
felfogja a viharok erejét és megköti az ibolyaszín visszfényü
agyagos talajt, A parkban kis kerti házikók várják délutáni
álmodozásainkat, ahol szeretni fogjuk egymást, miközben az egész
világ vonaglik, szenved, vért izzad és átkozódik. Tudom, szereted
a szelid tekintetü teheneket, amelyek modellt állottak
Hobbémának, Van Ostadenak, Teniersnek; szép kis istállót
épittettem a major végén fayence kövezettel és parkett
gyalogjáróval. A teteje piros, a homlokzata fehér és rózsaszínre
égetett porcellán és csillog a szürke, nedves levegőben. Gyere,
János, a Rembrandtok és Van Eyckek hazájába, Quentin Massys
kékszemü, ábrándos leányai közé, akikhez én is tartozom.
Hatalmas, mennyei szépségü szobrokat fogsz mintázni és nem
törődsz a háboruval, mint Leonardo da Vinci, mikor a Sforzát
megmintázta. Te vagy a legnagyobb művésze a századnak, azt
akarom, hogy legboldogabb férfia is te légy a korodnak. Nem
szeretsz, János?

--Madame, nekem elég volt a szerelemből.

Van Roosen bárónő megesküdött, hogy addig el nem hagyja kocsiját,
amig János nem tér meg az ő karjai közé.

--Mi lesz a szobraiddal, amelyeket még meg nem alkottál, amelyek
még agyad lángoló lelkesedésében, szíved forró ellágyulásában,
álmaid vizióiban élnek? Ha engem nem szeretsz, szeresd a
művészetet, a dicsőséget, az égi mámort, amelyet az alkotás ad
neked.

--Elég volt, Madame, a művészetből is.

--Itt nyomoruság, zaklatás, betegség, éhség, dühöngés vár reád.
Itt elpusztul minden, csavargó léssz egy koldus-országban és
mindenki elfelejt, a nevedet betemeti a szégyen, a vér és a
szegénység iszapja.

--Jó itt, a szerzetesek között.

--Erővel foglak kényszeríteni. Botrányt csapok, belopódzom a
kolostorba és bebujok az ágyadba.

--Zárva van a cellám, asszonyom.

--Az ajtód elé fekszem és tizenkét katona nem tud elhurcolni a
szobád küszöbéről.

Van Roosen bárónő odadobta magát a szobrász mellére és őrjöngve
csókolta a nyakát.

--A boldogság, a csend, a fény, az emberek hódolata, a történelem
minden dicsősége várakozik rád az oldalamon, ha jössz.

--És ha nem megyek?--kérdezte megrökönyödve a szobrász.

--Akkor megölöm magamat itt a zárda kapujában.

Dömötör ismerte az ő feleségét. Tudta, hogy ez az asszony nem
tágít az ő akaratából.

--Igy lett a feleségem,--tünődött megszeppenve --így hagyott el
engem és így fog meg másodszor is, ha nem leszek ravasz és
óvatos. Erővel nem birok vele, itt furfangra van szükség, a
teremtésit, máskép örökre elvesztem.

Gondolkozott egy kicsit, aztán sóhajtva megszólalt.

--Legyen, ahogy akarja, asszonyom.

A bárónő szeméből kicsordult a könny.

--Szeretsz?

--Szeretlek.

--Jösz velem?

--Megyek.

--Most?

--Holnap, hajnalban Madame.

--Miért nem e pillanatban?

János az égre mutatott

--Már leszállt az este. Nem tudjuk az utat. Korhadtak a hidak.
Szélvihar kerekedik és mindjárt szakad az eső. Ön is álmos és
fáradt, asszonyom. Menjen nyugodtan a szállóba, Lőrinc barát majd
elrendezi az éjjeli nyugodalmát. Lőrinc barátot becsülje meg
Madame. Ő az én leghívebb testvérem. Úgy-e megengedi, hogy
rendelkezzem a pénzével, hiszen most már megint férj és feleség
vagyunk. Lőrincnek adjon négyezer koronát, enynyivel tartozom
neki. Ki akar lépni a zárdából és feleségül veszi a
korcsmárosnét. Boldoggá akarom tenni hűséges bajtársamat.

Van Roosen bárónő szeméből a bizalom és hála vidámsága ragyogott.
Magához intette a terciáriust és négy darab ezrest csusztatott a
markába.

--Monsieur Dömötör köszöni a kölcsönt. Vegye feleségül a
korcsmárosnét. Üdvözlöm a menyasszonyát.

Lőrinc keserűen nevetett.

--Késő. Megszökött a bestia egy tűzérőrmesterrel.

A bárónő nem is hallotta ezt, annyira tele volt a maga
boldogságával. Beült a kocsijába.

--Adieu szerelmem, holnap a viszontlátásra, János.

Lőrinc testvér felkapaszkodott a bakra, a kocsi elrobogott.

János pedig éjszaka, csillagtalan, felhős, szeles, zivatarra
hajló, hideg őszi időben kiszökött a kolostorból és nekivágott a
siklósi hegyeknek, maga, egyedül. Ahogy a hegy taraján
megpillantotta a pécsi bazilikát, hálát adott a Mindenhatónak,
hogy sikerült megugrania a bárónő szerelme elől.

Másnap rövidre vágatván haját, borotvált képpel, kifent
bajusszal, csillogó szemmel, piros-pozsgás, rózsás mosolygással,
fiatalosan, mint egy rekruta, odaállt a sorozóbizottság elé.

A katonák elálmélkodtak herakleszi termetének ereje és szépsége
láttára.

--Ezért aztán kár volna, ha egy buta golyó leterítené.

--Nem félek én a golyótól,--mosolygott a szobrász titokzatosan,
az olyan ember bölcs elszántságával, akinek két rossz között kell
választania és elég esze van ahhoz, hogy kikerülje a nagyobbikat.

--Sors bona, nihil aliud--tette hozzá kissé elgondolkozva.


       *       *       *       *       *

+----------------------------+
| SURÁNYI MIKLÓS             |
| KÖNYVEI                    |
+----------------------------+
| Domoszlay László. Regény   |
| Floriche. Regény.          |
| Kantate. Regény.           |
| A szent hegy. Regény.      |
|  2. kiadás                 |
| A trianoni páva. Regény.   |
|  3. kiadás                 |
+----------------------------+
| Singer és Wolfner kiadásai |
+----------------------------+





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A mester" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.