Title: Thury Zoltán összes művei, Volume I - Ketty és egyéb elbeszélések
Author: Thury, Zoltán, 1870-1906
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Thury Zoltán összes művei, Volume I - Ketty és egyéb elbeszélések" ***


library of Pécs, especially to the director, József
Kereszturi for the help in selecting and borrowing the
books.



THURY ZOLTÁN

ÖSSZES MŰVEI



ELSŐ KÖTET

KETTY ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK



Nyomatott a kiadó Kner Izidor könyvnyomdájában



GYOMA

1908



TARTALOMJEGYZÉK


Ketty
A sztrájk
A sütemény
Kőművesek
Becsület
Az egér
A legszegényebb vértanú
A vacsora
A miniszter vendégei
A hatodik
Az ezred
A gyermek
Kálvária
Az igazság
Anna
A vasút
Urak és parasztok
Este
Éjjel
Orvosságok
Szerencsétlenség
A botrány
A két Glubovitz
A komponista
A szerző
Rubin urnál
Az öregrendű ur
A tisztességes emberek
Az utolsó órában
Két boltos
Tercsa néni gyermeket nevel
Logika
Át kell dolgozni a könyvet
Sötétség
A király és a pipacs
A farkas
A két fiu
Raffay tisztelendő ur
A specziálista
A Flórián filozófiája
A lovak



KETTY

I.


A bürgerstrassei nagy czivilkaszárnya dobrakerült s jó olcsón jutott
hozzá a szép nagy házhoz valami Huber nevü vastag, goromba képű bajor. A
müncheni házakon nagyon sok az adósság, annak esett áldozatul a
czivilkaszárnya is. Nem valami túlságosan nagy épület ez, hanem a
környezet kunyhói közül ugy kiemelkedik a négy emeletével, mint a milyen
nagy egy hegy a hangyazsombék mellett--és szabályos, mint egy koczka,
nincs rajta semmi felesleges. A falait már megszürkítette a sok hó és
eső s csupa szűk, munkásemberek számára épített lakosztály miatt lett
kaszárnya a neve. Huber ur másnap beköltözködött a földszintre s
minthogy meg akarta ismerni a lakóit, mindjárt ebéd után behivatta a
házmesternét.

--No csak őszintén rukkoljon ki mindennel. Fizetnek a lakók?

--Hát igen, igen--hümmögött az asszony.

--Pontosan?

--Igen, igen... Látszott, hogy szeretne el is hallgatni valamit, ez az
ember nem ugy néz ki, mint aki kegyelmet ismer a lakókkal szemben, de
Huber ur nem elégedett meg a felelettel.

--Számlálja elő, kik fizetnek pontosan s kik rendetlenkednek... No,
befagyott a szája?

A szegény jó asszony látta, hogy itt nincs mentség, pontosan beszámolt
hát a lakókról.

--Az első emeleten a kárpitos megkésik néha egy-két nappal, hanem azért
nagyon becsületes ember. Erre az emeletre aztán nincs panasz. A második
egészen pontos, sokszor még előre ideadja a pénzt egynémelyik, nehogy
elköltse. A harmadik emeleten lakik egy vámhivatalnok...

--Balra, jobbra?

--Jobbra, az egy kicsit kártyás, de ha szerencséje van, két-három
hónapról egyszerre teszi le a gondját. Fenn az atelierben egy festő
lakik, az bizony nagyon szegény ember. Beteges is, sokszor hetekig
fekszik, nem tud dolgozni sem...

--Menjen fel s mondja meg neki, hogy holnap reggelre költözzék ki.

Az asszony megijedt.

--Én mondjam neki?

--Maga hát.

--Én nem, kérem.

--Miért, talán nagyon mérges ember.

--Nem, dehogy, de félek...

--Mitől?

--Nagyon szegény ember az és szerencsétlen is, meg beteg, csak nem
maradhat lakás nélkül. Tél van most, uram, nem nyár. Sohase venném a
lelkemre, ha nagy elbusulásában valami kárt tenne magában.

--Mondott valami ilyest?

--Mondott bizony, azt mondta, hogy ha már innen is kizavarják, agyonlövi
magát. Várják meg, a meddig készen lesz valamivel, négy-öt képe is munka
alatt van, majd csak sikerül szereznie valamit. A volt háziur rá is
hagyta a dolgot, szívesen várt neki, mert látta, hogy máskülönben derék
ember. Várjunk talán mi is még egy kicsit.

--Ezzel majd elvégzem én--mondta Huber ur és fölment az atelierbe.

Kopogására egy sápadt, szikár fiatal ember kiáltotta ki a _szabadot_ s
bizonyosan azt hitte, hogy valami megrendelővel van dolga, mert öröm
szaladt végig az arczán. Huber ur azonban gyorsan észretérítette s
végzett is vele hamar.

--Ön lakik ebben a szobában?

--Én, szolgálatára lehetek valamiben?

--Huber vagyok, az uj háztulajdonos. Hallottam, hogy uraságod
rendetlenül fizeti a házbért. Ugy rendeztem be a dolgomat, hogy csupa jó
lakóim legyenek, azért holnap délig fizesse ki egy hónapra a házbért,
vagy hurczolkodjék ki. Azt is mondta a házmesterné, hogy főbe akarja
magát lőni. Ebben az esetben legyen szives megkímélni a házamat a
botránytól, elég nagy az angolkert. Ehez tartsa magát, kérem, mert én
nem szeretem a teketóriát.

A szegény festő kapkodott ide-oda, valamit felelni akart, de mire szóhoz
jutott volna, Huber ur már lenn járt a vámhivatalnoknál. Nem tudta, hogy
mit tegyen? Sirni szeretett volna, de nem jött köny a szemébe, csak nagy
keserűség töltötte el egyszerre s annál inkább dúltak benne az
indulatai, mert érezte a tehetetlenségét. Ha néhány aranya lett volna,
hogy a szeme közé vághatná annak az arczátlan gazdag embernek,
megkönnyebbülne, de nincs és ki fogják kergetni az utczára. Hogy azután
mi lesz, arra nem is gondolt, csak a csúfos elmenetelre. Kikaczagják
majd ezek az emberek a művészt, a kinek még annyi pénze sincs, hogy ki
tudná fizetni ezt a lyukat. Homlokán megfeszültek az idegei, ugy eltelt
gonddal az agya. Hiába gondolkozott, el se tudta képzelni, hogy honnan
vehetne pénzt. Közel volt a megfulladáshoz, annyira ránehezedett mellére
a fülledt levegő s a nagy gond. A töprengésben megfájult a feje, majdnem
öntudatlanul botorkált ki az ajtón s le a lépcsőkön, ki az utczára.

Künn a szállingó hópelyhekkel küzdött egy kis márcziusi napfény, mintha
kergetőznének a sugarak a hóval, csupa játék az egész levegő. Egy gyerek
meglökte futtában, de ezt észre se vette, csak ment előre, maga se tudta
merre. Bejárt egy csomó utczát, a csipős hideg megkékítette arcza
halványságát s vékony, kopott ruháin átjárt a szél. Betévedt egy
műárushoz, a kinél már sokat alkalmatlankodott. A mint belépett az
ajtón, már idegessé lett a nagytekintetü férfiú s meg se hallgatta a
hebegését.

--Nem lehet kérem, a mi üzletünk nem előlegekre van építve.

--A nélkül nem dolgozhatom...

--Szomorú, de nem tehetünk róla.

Sóhajtva ment haza, egyszerre eloszlott még az a kis önérzete is, a mit
eddig olyan féltékenyen ápolt. Sehol se veszik semmibe, önmagának csak
nem hazudhatik egyebet, a mikor látja a valóságot. Bolondság igy élni, a
leghalványabb kilátása sincsen a boldogulásra. Mit akar hát még? Ezen
töprengett, mire hazaérkezett.


II.


Atelierjében egy szép, fiatal leánykát talált. A nagy ablakfal előtt
állott s érdeklődve, kiváncsian lapozgatott egy vázlatkönyvben. A művész
abból a sorsból szedi legszebb hangulatait, melyben él, csupa nyomor
volt a könyvbe rajzolva. Rongyos nagykendő, vén olasz modellek, ellesve
az akadémia előtti hidegben, éhes gyermekek, akikről czafatban lógott le
a ruha, beesett, sápadt, sovány arczok, minden lapon egy-egy vergődő
élet. A lány komoly, odaadó figyelemmel mélyedt bele egy-egy vázlatba,
rátapadt a tekintete a vonásokra s látszott az arczán, hogy nagyon
meghatották a képek. Nagy, komoly szemeit fölvetette, amikor fölnyilott
az ajtó s nem ijedt meg a szokatlan helyzet miatt, hanem egyszerüen,
természetesen köszöntötte a festőt.

--Jó napot, bocsásson meg, hogy itt várakoztam önre, de nem akartam a
lépcsőn utját állani.

--Ki ön, kisasszony?

--A háztulajdonos leánya vagyok, Ketty.

--Valami ujat izent talán az apja?

--Nem, azt sem tudja, hogy itt vagyok. Magam akarom önt valamire kérni.

--Mi az?

--Fessen le engem.

A festő elkényszeredve nézett erre-arra, nem volt biz' itt semmi
olyasmi, amivel képet lehetne kezdeni. Egy csomó festék száradt a
palettájára, azt már fel nem higítja semmiféle olaj, sehol egy darabka
vászon, egy pillanatig azt gondolta, hogy talán gunyolódni akar vele a
leány, de mikor az arczára nézett, nagy jóakaratot olvasott le róla. Azt
felelte hát neki, ami épen az ajkaira jött.

--Kisasszony, én nagyon szegény ember vagyok, megrendelése engem nagy
zavarból ment ki, csakhogy ha előlegesen is nem segít rajtam, hozzá sem
tudok kezdeni a képhez.

A leány egészen természetesnek találta igy a dolgot s egy ötven márkás
bankjegyet tett az asztalra. Szépíteni se igyekezett a dolgot s olyan
egyenes komolysággal beszélt, mintha legalább is tiz esztendővel idősebb
lenne.

--Szívesen adok rá előleget s apámtól azt is tudom, hogy ön szegény. De
ez nem tesz semmit, még jobban szeretem igy, tudom, hogy nagy gondot
fordít majd az én csúnya képemre. Holnap már ülhetek, ha ugy tetszik.

--Köszönöm, higyje el, hogy nagyon szorgalmas leszek.

A festő fölhivta a házmesternét, s leküldte a pénzt a házi urnak.
Elégülten gondolt arra, hogy valamennyire elégtételt szerzett magának
ezzel a néhány márkával. Másnap jó kedvvel kelt fel, befüttetett,
valamennyire rendbehozta a fészkét s mikor a leány feljött, elkezdték a
munkát.


III.


Mikor a piktor közbe-közbe letette a palettát, sokat beszélgettek.
Mindenről össze-vissza, egyformán, rendszertelenül, szabadon
gondolkoztak mind a ketten s néha alig jutott eszükbe, hogy ujra
munkához kezdjenek. A lány azt mondta:

--Az ülés fárasztó, a beszéd pedig élvezetes. Inkább beszéljünk.

--Hát a képpel mi lesz?

--Az is elkészül, csak valamivel lassabban. Nem baj az. Ugy is apámat
akarom meglepni vele s neki mindegy, akár ma, akár egy hét mulva kapja
meg.

--Nem sokat törődik a képekkel?

--Semmit.

Már voltak annyi bizalommal egymás iránt, hogy a festő megkérdezhette:

--De a leányával igen?

--Velem se nagyon,--mondta a lány s keserűen legyintett kezével a
levegőbe. Nem tartozom az üzlethez, ő pedig csak üzletember. Egész nap
nincsen itthon, szaladgál a városban, mint valami commis, gorombáskodik
itt is, ott is; nyer, veszt, de én senki vagyok neki. Tehetek amit
akarok, élhetek ugy, a mint épen a legjobbnak látom, neki az
mindegy.--Egy kicsit elmélázott, hátradőlt a széken és sóhajtva beszélt
tovább.--Egy kis szeretet nagyon boldoggá tenne, nem lenne olyan üres az
életem, mint most. Érzem, hogy senki se áll hozzám közel. Kár is
beszélni ilyesmiről, mert csak nagyon elkeseredem s azért nem változik
semmi.

A festő szórakozottan állott a vászon elé s a háttért kezdte átfesteni
valami sötétebb szinnel. Inkább a földet nézte, mint a vásznat, nagyon
elgondolkozott s neki is voltak észrevételei arra, a mit a lány mondott.

--Igy van mindenütt, fogy a szivünk s nő az eszünk. Komoly dolog ez,
nagy átalakulást jelent, megsinyli minden. Nem az ön állapotára mondom,
talán tulozza is kissé, a mit mondott, hanem látom napról-napra
mindenütt. Kevés az emberekben a szeretet, sok az üzlet. A ki nem érti a
kereskedést, az elbukik. Mi nem értjük.

Sokáig hallgattak aztán mind a ketten. A piktor szólalt meg előbb s nagy
volt hangjában az erő.

--Én megmaradok annak, a ki voltam. Végre is a mi igazságunkért is kell,
hogy küzdjön valaki. Szeretni kell mindent. Ki kell tárni a szivünket s
nem elzárni. Ez a föld, ugy a milyen, soha se fog fölemelni, sok benne
az, a mi bepiszkít, de az én eszményem szép, az nekem az anyag a
művészetben, nem a mire nézni sem tudok. Szerelem, hála, becsület,
jóság, természet--semmiben sem fogadni el azt, a mivé tették az emberek,
hanem a mint mi nézzük. Hogy naivak vagyunk, az nem tesz semmit, én
megvetem azt, aki ezt vádként hozza fel ellenem. Legyen más az okos, én
csak szeretni akarok s nagyon szeretni, ugy, a mint ma már csak kevesen
tudnak.

A lány magába szivott minden hangot s tágra nyitott szemekkel várta,
hogy még beszéljen a festő. Az pedig elgondolkozott s öntudatlanul
babrált a képen. Az napra vége is lett a munkának, gépiesen fogtak kezet
egymással. A leány még visszafordult az ajtóból, mintha mondani akart
volna valamit, de azután mégis csak szó nélkül ment el.

Lenn nem találta otthon az apját s örült, hogy egyedül maradhatott egész
este. Beült a maga kis szobájába, lámpát se gyujtott, a mikor már
besötétedett, csak a sötétben gondolkozott a divány támlájára dőlve.
Valahogy igy gondolta ő ezt eddig is, csak formát nem tudott adni a
gondolatnak. Igen, igen, mindenben az eszményt, meg kell a salaktól
tisztítani az ideált, nemessé lenni a gondolkozásban, kiválni a
tömegből. Megtisztulni, megtisztulni!

Körülnézve a szobában, szinte fázott. Ha az apjára gondolt, érezte, hogy
milyen messzire van tőle. Magasan fölötte áll s valami megvetésfélét
érzett iránta. Most csak egy emberben látja az igazit, utána vágyott,
hallgatni szerette volna mindig, a mit mond gyönyörködni benne s magában
ismételgette minden szavát, mintha meg akarta volna tanulni az egészet.
Perczről-perczre érezte, hogy mennyire távolodik azoktól, a kikkel
együtt él s ha eddig valamennyire vonzódott hozzájuk, most üresség
maradt a vonzalom helyén a szivében s egy csomó mély fanatizmus, csupa
olyan tanok, a melyek korlátot emelnek közte és a többi ember között. A
többi ember pedig első sorban az apja volt, ezt ismerte a legjobban s
mig magában fölépítette a maga hitvallását, megborzadt, hogy neki ilyen
apja van. Behivta a cselédet.

--Ha apám hazajött, mondja meg, hogy már lefeküdtem és hogy beteg
vagyok.


IV.


Másnap nem ment föl az atelierbe, félelmet érzett magában. Még folyton
tartott lelkében a forradalom, elzárkózott mindenki elől s csak magában
szinezte ki a gondolatait, kislányos élénkséggel, de öntudatosan.
Harmadnap már fölment, de a kép keveset haladt. Sokat beszéltek most már
közelebbről, egymás mellé ülve. A férfi néha kipirult, a magáéban
felejtette a leány kezét. A leány csak hallgatta, mint egy idegen
országból jött szép szavu apostolt s tágra nyitott mély szemeiben
látszott, hogy meg is érti s hogy lázba hozza az a tüz, a melylyel a
fiatal ember védi a maga igazságát.

Megértették egymást teljesen a maguk külön világában s zavarólag hatott
rájuk még a hang is, a mi alulról egyszer-egyszer felhangzott. Egymás
után vágyakoztak mindig, szomoruan váltak el, örömmel találkoztak ujra s
ha kezük az egymáséhoz ért, delej szaladt végig rajtuk. Mikor a fiatal
ember észrevette, hogy szereti a leányt, megijedt. Egyszerre
eltávolítani igyekezett magától. Bármily nehezére esett is, kevesebbet
szólott hozzá s szorgalmasabban dolgozott a képen. A szegény leányt
lehangolta ez a magaviselet, szomorúan ült a helyén s egész más
kifejezést vett föl az arcza, mint a mi a képre volt rajzolva. A festő
nem bánt semmit, csak legyen már vége az egésznek, sietett, félt
magától.

Ketty sokszor fejfájásról panaszkodott s előbb elment. Lassan haladt le
a lépcsőkön s igazán ugy nézett ki, mintha beteg lett volna. A festő
utána nézett s akkor sem tudta betenni az ajtót, mikor már eltünt a
szemei elől.

--Szegény gyermek...

--Már nem vagyunk mi egymáshoz olyan őszinték, mint eddig,--mondta
egyszer a leány s megteltek a szemei könynyel.

--Miért? De igen...

--Miért nem beszél nekem többé arról, a mint gondolkozik? Olyan szép
volt...

--De nem igaz.

--Nem! Ön mondja ezt? Ön?

--Én, beláttam. Csak egy az igaz, az élet, ugy a mint van. Ne hallgasson
semmi egyébre, egyéb minden hazugság. Lássa, itt élünk, egyedül vagyunk
milliók között, mit akarunk egyebet mint a milliók? Ha lázadók vagyunk,
legázolnak minket, sokan vannak.--Kis szünetet tartott, keresett érveket
ehhez az uj okoskodáshoz, de nem tudott meggyőződés nélkül ugy beszélni,
hogy a leány el is higyje, a mit mond. Kapkodott erre-arra, érezte, hogy
gyönge s ez elkeserítette. Mit tudjon mondani ennek a leánynak, a ki ugy
néz rá most is, mint a papra.--Az az igazság, hogy gyengék vagyunk, a mi
fajtánk kihalt már, vagy átalakult. Én is azon az uton vagyok, hogy más
ember legyen belőlem. Megjózanodtam, nem akarok áldozatul esni egy olyan
vallásnak, a miben nem hisz senki.

--Én hiszek.

--Mi ketten, de aztán mutasson még valakit, Senki sehol... Mi lesz
belőlünk. Ketty, menjen szépen haza, hagyjon engem el. Nincs igazam,
szégyenlem magam, hogy telebeszéltem a fejét bolondsággal. Mit csinálunk
mi ketten.--Hátra huzódott és intett, hogy csak menjen, menjen a leány.
A szegény fiatal embert pedig lázassá tette a sok beszéd, egyszerre
megrémüli, mikor már a leány a küszöbre tette a lábát, utána rohant s
megfogva a kezét, visszahuzta.

--Vagy maradjon, de aztán legyen készen mindenre. Szegények leszünk,
kinevetnek, megvetnek.

Karjaiba fogta, a leány mosolyogva sírt a vállára hajolva. Nem szólottak
semmit, csak ölelték egymást, mintha féltek volna, hogy most mindjárt
elröppen a másik.



A SZTRÁJK.

I.


A bácsi kenderfinomító-gyárban egy hete szünetel a munka. Az elmúlt
szombaton deputácziót küldtek a munkások az igazgatóhoz s béremelést
követeltek. Az igazgató a legkerekebben visszautasította őket s
csendőrségért telegrafált a parancsnoksághoz. Ezzel nem szabad késni,
mert később aztán nagyon megbánhatja az ember. A tüzeket kioltották az
egész gyárépületben, raktárak, gépház, műhelyek kapuira a zár mellé
föltették a lakatokat is. Kizavartak az udvarból minden oda nem tartozót
s elnémult az egész telep. A munkások a gyár kantinjai helyett
szétoszlottak a falubeli kocsmákban, szónokoltak, ittak s kimondták,
hogy gazember az, a ki munkába áll, mig követeléseiknek eleget nem
tesznek. Éjfélkor már az asszonyok is énekeltek, szemérmetlen, részeg
tömegek ölelkeztek a füstben s egy részük az asztal alatt hemperegve,
teljesen elázva kezdte élvezni a szabadságot. Az igazgató s a gyár
hivatalnokai átvirrasztották az egész éjszakát családjaikkal együtt.
Tizenkét órakor begyültek valamennyien a nagy tanácsterembe s az
igazgatóné teát szolgáltatott fel az egész társaságnak.

Másnap reggelre megérkeztek a zsandárok.--A kapus páholyába három
legénynyel beült az őrmester s a falu is tele lett szuronynyal. Csak a
rendet tartották fenn, nem elegyedtek semmibe, a mi a sztrájkolok közt
folyt. Őrizkedtek attól, hogy magukra vadítsák ezt a most már mindig
részeg tömeget s ha néhány nagyhangú rendetlenkedőt elfogtak, éjjel,
titokban szállították be őket a városba.

Egyszer aztán a sztrájkolókhoz beállított a szükség. Kevés megtakarított
pénzük volt és azzal is ugy bántak, hogy: vigye az ördög, most már ugy
is mindegy--fölették, fölitták s hamarosan elfogyott. Kezdtek
kijózanodni. Keserűség, düh fogta el őket. Az okosabbak megtanították
őket, hogy mennyire igazuk van és hitvallássá vált közöttük, hogy most
már semmi sem segít, csak a kitartás. Soknak már kenyérre valója se
volt, éhesen, szomjasan csavarogtak a többi közt s mikor hiába vártak
segítséget, sehonnan se jött, a tehetetlen ember vak dühével vetették
bele magukat a nyomorba, káromolták a czudar világot, a mely dőljön
össze, mert úgy se ér semmit; eladták a hátukról az utolsó zubbonyt
kenyérért és pálinkáért s aztán kábultan várták, hogy mi lesz.
Lassan-lassan levetkőzött az egész tömeg. Az elvesztegetett
czókmókjaikkal eldobálták maguktól azt a kevés józanságot és
megfontolást is, a mi addig meg volt bennük s a rettenetes nyomorúságban
magával ragadta őket a láz, az éhes ember őrjöngése. Most kezdtek csak
igazán félelmesek lenni. Ha az igazgató úr a csendőrhadnagygyal s hátuk
mögött néhány szuronyos legénynyel végigment a falun, visszaborzadt
némely arcztól s mikor folyton ismétlődtek ezek a tekintetek, az ő arcza
is fehér lett, mint a kréta s szinte menekülve ment vissza a gyárba. A
hadnagynak izgatottan magyarázta meg, hogy most már nemsokára baj lesz,
a faluban szerte pedig hirdetésekkel ragasztatta tele a falakat s
tudtára adta a munkásoknak, hogy egy heti ideje van még mindenkinek,
hogy viszatérjen a gyárba. Némi engedményeket is igért az esetre, ha
jövőre ilyen rendzavarás többé nem történik. Ez csak olaj volt a tüzre.
A vezérek a hirdetések nagy sárga papirosát lobogtatva, szónokoltak a
kocsmákban s tele ordították a szegény nyáj fejét azzal, hogy fél a
gyár, megijedtek. Most már csak azért se térnek vissza. Minden kell,
vagy semmi. A szegény embernek is olyan igazsága van, mint az úrnak. Ők
eleget koplaltak, majd kikoplaltatják az urakat is. Egymás után ugráltak
fel az asztalra szónokolni, a tömeg belefulladt a sok szóba s az
általános hangulat magával ragadott mindenkit.

--Megmutatjuk nekik!--ezzel váltak el egymástól s ezzel jöttek ujra
össze. Némelyiket már ingre vetkőztette a nyomor, ezekből rohammal dőlt
a szó és a káromkodás s ha rájuk nézett az ember, igazán azt hitte, hogy
igazuk van. Forrott, sistergett az egész tömeg, mint egy izzó katlan s
egy este nekimentek a gyárnak. Mig a nagy kaput döngették, valaki
fölrántotta belülről a kis ajtót és csendőrök állották el a küszöböt. A
kik az első sorokban állottak, meghökkentek kissé a szuronytól, de
hátulról nyomták őket, nem lehetett visszatérni. A hadnagy kiállott
emberei elé s revolvert tartott a kezében. Halavány volt, tanácstalanul
nézett végig a sok ember feje fölött s mikor a tömeg a falhoz
szorította, ujra visszament az udvarba, a nélkül, hogy valamit
rendelkezett volna. A tömeg zugott, csak a legközelebb állók szavát
lehetett kivenni.

Egy öreg, kis szürke ember állott az első sorban, élénk szemeivel
jobbra-balra nézett s menekülni szeretett volna. Már nem lehetett,
remegett az izgalomban, mig előre tolták egy-egy lépéssel s mikor már
látta, hogy okvetlenűl a szuronyok közé jut, reszketve szólott a
csendőrökhöz:

--Eresszetek be testvér, ti is szegény emberek vagytok.

Hátulról mindig előbbre tolták, egy csendőrkáplár mellbevágta a puska
agyával. Az ütéstől elszédűlt s támolyogni kezdett, valamit keresett, a
mibe megfogódzzék. Ránczos, barna homlokáról folyt az izzadtság s kis
szemei nyilás után kutattak, a hol elszaladhasson. A zsandárok
kiabáltak, előkerült a hadnagy is és vezényelt, de a tömeg már nem
hallott semmit, csak nyomta előre az előlállókat.

A kis öreg kétségbeesve tett egy-egy lépést s gyönge lábait
megtámasztotta a küszöbön. Visszaakart tartani mindenkit. Esedezve
nézett a zsandárokra s még egyszer elmotyogta nekik, hogy: bocsássák be
őket, hiszen mindnyájan szegény emberek. Mikor belökték a küszöbön,
félre akart hárítani utjából egy szuronyt, kétségbeesve nyomta oldalra a
puskacsövet s mutatta, hogy nem tehet róla, utána jönnek. Még annyit
látott, hogy a melléből kiömlik a vér s egy utolsó, szemrehányó
tekintettel végigesett a küszöbön. Szomszédai is melléje buktak s az
utolsó hang, amely átkísérte őket erről a világról a másikra, a
csendőrök sortüzének dörrenése volt, mintha csak az ő tiszteletére
sütötték volna el a puskákat.


II.


Most már vér is folyt, sok vér. Gőzölgő vörös tócsák aludtak meg a kapu
előtt s folytak el keskeny, kanyargó árkokban a kövek közt. Az emberek
elfordították tekintetüket s megátalkodott tekintettel, összeszorított
ajakkal mentek tovább. A kapu előtt asszonyok és gyermekek
jajveszékeltek, egyenkint eresztették be őket az udvarra s átadták nekik
a halottjaikat. A sebesülteket benn ápolták a gyárban, a nagy szövőterem
megtelt ágyakkal, melyek közt föl és alá járt egy-két csendőr. Délután
megkezdődött a temetés. A csendőrök párosával, komolyan kisérték el a
koporsókat, mintha ők is a gyászolókhoz tartoznának. Egy másik csapat
egy csomó munkást lánczra fűzve hajtott be a városba, a falu pedig
mintha megdermedt volna, nem mert mozogni. A kocsmákba, a söntés mellé
csendőrök szállásolták be magukat s fegyvereiket egy-egy üres hordóhoz
támasztva, figyeltek. Némelyiknek egy-egy pillanatra leragadtak a
szemei, de a másik fölrázta. Negyvennyolcz óra óta nem aludtak. A
hadnagy álmosan járta sorba a posztokat, halvány volt a fáradságtól meg
a sok vértől. Néha azon vette észre magát, hogy sirni szeretne és
sóhajtott.

Egy kocsmában mégis összeverődött néhány munkás. Itt csendőr se volt,
nem jutott mindenhova. Csendesen ittak, suttogva beszéltek s az
elfüggönyzött ablak mögött is összedugták a fejőket, komor arczczal
cserélve ki egy-egy szót s keresve valamit a füstben. Mikor egy nyulánk,
szőke fiatal ember belépett közéjük, összenéztek s némelyik sóhajtott. A
fiatal ember a kis szürke munkás fia volt. Szomoruan ült le az asztal
végére, elfogadta a bort, de nem tudott inni. Gyorsan pislogott, hogy ne
sirjon s csak egy-egy szóval válaszolt a kérdésekre. Legjobban szerette
volna, ha nem háborgatják.

--Hát eltemettétek?--kérdezte az egyik munkás.

--El.

--Ott volt a zsandár is?

--Ott.

--Nem vágtad agyon?

A fiatal ember csak intett a fejével, hogy: nem. A másik mosolyogva
méregette végig a szemével s mutatni akarta, hogy kevésre becsüli.

--Én leütöttem volna az öklömmel.--Mutatta szőrös, durva kezeit s ujra
mondta:--az öklömmel. A fiu elgondolkozott, hosszasan bámult bele a
pohárba s mikor fölemelte a fejét, azt kérdezte:

--Hát azután?

A másik fölvonta a vállát s ivott:

--Az mindegy. A mi azután jön, az nekem semmi, hanem a zsandárt
leütöttem volna.

--Nem jól tetted volna, nem jól--erősítette a fiatal ember s a többihez
fordult, mintha igazságot kérne. De azok nem adtak neki igazat. Egy
másik is mutatta az öklét, az asztalra vágott s ő is elmondta, hogy mit
tett volna.

--Leütöttem volna az öklömmel a zsandárt. A czudar, hogy mer odajönni?

Sokáig hallgattak. A kis szürke ember fia gondolkozott, a maga igazságát
mérte össze a másikkal s a végén nem adta meg magát s míg beszélt,
látszott rajta, hogy nagy átalakulás ment benne végbe tegnap óta.

--Én is gondoltam rá--mondta--de nem jól tettem. Ők az erősebbek. Most
már látom, hiába minden. Hát ha leütöm a zsandárt, mi lesz? Engem is
leütnek. Hát a kis fiam, abból mi lesz? Abból embert kell csinálni, nem
olyant, mint a milyen szegény ördög az apja, hanem urat.

--Mégis leütöttem volna!--állitotta konokul a másik.

--Le, mert nem vesztettél semmit.

--Hát az öcsém, ott fekszik a zsandárok közt a kórházban.

--Meggyógyul, de az én apámat már sehogy se tudod felkölteni.

Nem annyira a beszéd, inkább a végtelenül szomorú arcz hatott a többire.
Elhallgattak.

--S még vissza akarnak hivni, mondta végre az egyik s rámutatott a falon
függő sárga hirdetésre.

--Én vissza is megyek, ha bevesznek, mondta csendesen a fiatal ember.

--Te?--riadtak fel a többiek.

--Én hát!--s most már valami dacz is vegyült a szavába, kezdte megvetni
ezeket az embereket, a kik nem tudják megérteni.

--Hát a szegény apád vajjon mit szólana hozzá?

--Nem szól ő már semmit.

Vette a kalapját és indult. Már a járásán is látszott, hogy egy nap
alatt nagyon sokat vénült. Támolygott s alig találta meg a kilincset. Az
ajtóból még egyszer visszafordult s komolyan szólott a többihez:

--Jertek ti is vissza.

Az egyik elkiáltotta magát:

--Mi? Hogy mi menjünk vissza?!

A másik hozzá akart vágni egy poharat. Annak, a ki legelőször szólott,
megint a temetés jutott az eszébe, mert újra elmondta:

--Leütöttem volna az öklömmel a zsandárt. A czudar, oda mer jönni.


III.


A szegény fiu pedig elbódorgott az utczákon, maga se tudta, hogy merre
megy. Mindig az apja járt az eszében s úgy mosolygott, mint egy csendes
őrült. A gyár előtt megszólították a csendőrök:

--Hogy hivnak?

--Vas József.

--Mit keresel az utczán?

--Hát csak úgy járok.

--Eredj haza, a mig jó dolgod van.

Haza nem akart menni. Úgy tett, mintha szót fogadna, gyorsabb léptekkel
indult el lefelé az utczán, de mikor már nem láthatták, ujra ellankadt s
úgy húzta maga után a lábait, mint a megvert komondor. Kétszer is elment
a házuk előtt, látta, hogy világosság van odabenn, talán éppen vacsorát
ad az asszony a gyerekeknek, de azért nem ment be. A nélkül, hogy tudta
volna, merre megy, kiért a faluból. Mikor már nem látott házakat maga
körül, szétnézett, törülgette a szemét, hogy jobban lásson s megdobbant
a szive, mikor balra észrevette a temetőt.

--Én Istenem, hát idekerültem?--kérdezte magától s elindult a halmok
között megkeresni az apja sirját. A fellegek mögül előderengett egy kis
holdvilág, könnyen rátalált. Sokáig nézte, arra gondolt, hogy a tavaszon
kijön majd egyszer az asszonynyal s bevetik az egészet fűmaggal, akkor
majd nem lesz ilyen fekete. Fáradtnak érezte magát, leült a sirra és
szórakozottan simogatni kezdte a hevenyében, két faágból összerótt
keresztet. Imádkozni szeretett volna mindenáron, de alig mondott el
egy-két sort a Miatyánkból, már másfelé kalandoztak a gondolatai s
egyebet motyogott a fogai között.

--Látod öreg, nem jól van az, hogy úgy előre mentél. Most is élnél,
együtt lennénk.

Rémülten kapta föl a fejét, mikor lépteket hallott a háta mögött s a
kibukkanó hold fényében megcsillani látta a szuronyokat. Két csendőr
jött. Az uj sirok körül czirkáltak. Mire azonban megállottak előtte,
visszanyerte a bátorságát. Ok nélkül csak nem bántják, emberek ők is.
Hogy ide jött, abban ugyan semmi rossz sincs.

--Mit akarsz itt?--kérdezte az egyik csendőr.

--Hát csak kijöttem. Apám van itt alattam.

A csendőr gondolkozva nézett rá, nézegette az arczát, aztán gyöngéden
odébb tolta s ő is leült a sirra.

--Adj egy kis helyet.

Intett a társának is, hogy üljön le. Egy darabig hallgatva ültek egymás
mellett, vontatottan indult meg egy-két szó közöttük. A fiu huzódott,
félszegen mindig több, több helyet adott a másik kettőnek, azok pedig
fáradtan, komoran bámulták maguk előtt a földet.

--Öreg volt már? kérdezte az egyik s befelé mutatott a földbe.

--Olyan hatvanas.

Az idősebb csendőr gondolkozni kezdett s kétszer, háromszor is
végignézte a fiút, a mig szólott.

--Egy kis szürke, szakálla és bajusza is volt? Ugy-e?

--Az, az, ismerte talán?

A csendőr meglökte a társát s odasúgott neki valamit. A fiu annyit
hallott belőle: a kapuban, de erre fölkapta a fejét.

--Talán látta szegényt? Bár ott lettem volna.

A csendőr gondolkozott, találgatta magában: megmondjam, ne mondjam?--de
mikor végignézett a fiatal ember szelid, szomoru arczán, mégis elmondta.

--Látod fiam, szomoru ez, én voltam éppen az, a kivel összejött az öreg.
Meg kellett neki halni.

A fiu utána mondta:

--Meg, meg.

Kiváncsian mérte tetőtől talpig a csendőrt, tudni akarta, hogy hogy néz
ki egy ilyen ember. A csendőr tovább beszélt:

--Miért jött oda... Öreg ember létére tudhatta volna, hogy az nem tréfa.
Ha én nem lettem volna ott, ott van más, mindegy.

--Persze, sokan vannak, jegyezte meg a fiu és sóhajtott. Ez elragadt a
csendőrökre is, elszomorodtak. A fiu jött elébb szóhoz, megint az
apjáról beszélt és most már sírt is.

--Rosszul tette pedig káplár úr, jó munkás volt s vénebb katona, mint
maga.

A csendőr intett, hogy kár érte. A fiut meghatotta a részvét, egyszerre
szükségét érezte annak, hogy bizalmas legyen és beszélni kezdett a maga
dolgairól.

--Én már megmondottam mindent. Hiába erőlködünk, az urak csak azt
csinálják a mi nekik tetszik. Visszamegyek a gyárba. Szóljon káplár ur
egy-két jó szót az igazgató úrnak. Sokat köszönhet most a gyár maguknak,
tán hajt a szavára, ajánljon be neki. Megteszi ugy-e? Hiszen maga káplár
úr olyan jó embernek látszik.



A SÜTEMÉNY


A kis Terka az ablak mellett gubbasztott, mint valami kopott kis madár
és átbámult a szomszéd falra. Reggel óta mindig ott ült és hallgatta
annak a vedlett akácznak a zizegését, a mit az udvar közepén koppasztott
le még szegényebbre a szél. Csak egyszer szólott oda a bejárónénak, a ki
a konyhán tett-vett, hogy adja a lába alá a kis széket. A háta mögé is
tétetett, egy párnát s kicsi, sovány, szintelen fejét az ablaküveghez
támasztva, üresen bámult tovább maga elé. Pedig szép nagy fekete szeme
volt, az egyetlen szép és nagy azon a kicsi fejletlen gyermektesten, a
mi éppen csak akkorácska volt a piczi lábakkal és kezekkel, mintha a
gyermekiskolából vitték volna férjhez. Nagyon nehezen birta magát.
Utolsó napjaiban volt annak az időnek, a mire az anyaság következik az
örömökkel, a mosolygó megelégedéssel, mig a gyermek szopik, mig kapkod a
levegőben, a mikor már gyermek az a sejtés, a mi most remegés, félelem,
nyugtalanság és örökös halálos képzelődés. Aztán tükröt kért a
bejárónétól, a kit most egy-két hónapra fogadott melléje az ura, és
csinosította magát. Különféle maradék pántlikákat csokrozott össze a
sovány nyakán meg a mellén, a hajába is kötött egy vörös máslit,
vastagabb volt a szalag, mint az egész tekercs a mit összefogott. Aztán
friss fehér réklit vett elő a szekrényből, nyögött, mig ide-oda
vonszolta magát, fölvette s azután megint elhelyezkedett a széken az
ablak mellett és bámult a világba megtört, bágyadt nézéssel, mintha
vizes hályog ereszkedett volna szemére. Az asszony ki- és bejárt és
csörömpölt a konyhán az edénynyel s aztán becsapta maga után a külső
ajtót s elment valamerre egy kicsit. Egy délelőtt tizenötször is
elszaladt egy kicsit s pálinkaszag ömlik a szájából, ha visszajön.
Olyankor a kicsi madárasszony zsebkendőt tömött az arczára és
szenvedett. Szólani azonban nem mert, mert ha a vénasszony itt hagyná,
egészen egyedüli maradna egy doromboló nagy lusta macskával, a kit nem
lehet átküldeni a tudományos asszonyságért, ha már egyszer ugy adja az
isten, hogy ott kell hagyni az ablakot.

Délben hazaszaladt az ura egy kis félórára. Csak éppen hogy hamarosan
bekapta az ebédet, a mit a vénasszony főzött, s már menni is akart
vissza a munkába. Szigorú rend van a gyárban, tiz percz késés öt hatos,
húsz percz egy forint büntetés, ha még tovább késik, akkor be se menjen
többet. A férfi szép, nagy legény volt, egy kicsit tulságosan katonás,
amolyan altisztes intelligencziáju, kemény vonásokkal. A mesterségére
nézve bádogos. Jó munkáju, józan ember, a ki egy szoknyában vette
magához a kis leányt és bebutorozkodott, a maga emberségéből, meg éves
lakást tartott kétszáztiz forintért. Mikor ujra el akart menni, az
asszony a nyakába csimpaszkodott, lehúzta magához és remegve
csókolta--és suttogott neki.

--Estére talán itt lesz. Állj meg majd az ajtóban s hallgatózz. Majd
rikkant egy nagyot.

--Gondolod?

--Talán... Egy kicsit megállott a szive verése, rémület szaladt végig az
arczán...--De hát én, vajjon hol leszek én?

A férfi indulatosan vágott közbe. Nem akart goromba lenni, de már
annyiszor hallotta ezt a sejtést és annyira nem tudta megérteni, hogy
dühbe jött, ha ujra ismételte az asszony.

--Ugyan ne beszélj marhaságot!--mondta.--Itt leszel, hát hol lennél,
itt...

--Vagy másutt.

--Fenét!... De észrevette, hogy a kicsi test megvonaglik s mindjárt
sirás lesz a feleselésből, hát erősen a karjaiba szorította az asszonyt
s nagy, mohó csókokat nyomott a nyakára, ott, a hol finom rövid
hajszálak váltak ki a kis czopfból, a mi mint valami finom szőke
szálakból összesodort kötélvég esett végig az asszony hátán a fehér
réklin. Mikor mégis csak megindult a homályos szemekből a köny, az ölébe
vette és csitította.

--No fiam, hiszen tudod, hogy nem komolyan veszem... Csak mérges vagyok,
hogy annyit emlegeted... No, ne sirj... ugy megsajnál az ember, ha még
sirsz is.

--De megházasodol ujra, ugy-e meg?

--Bolond vagy. Hagyj nekem az ilyesmivel békét.

Hallgattak s a férfi az asszony feje fölött átnézve, szintén a szomszéd
falra bámult. Ott is volt két ablak, valami olyasféle kis lakásnak a
szemei, mint amilyen az övék volt. Abban a partájban egy
lokomotiv-vezető lakott, a ki Budapesttől Predeálig utazott, meg vissza,
aztán aludt egyet itthon s ujra ment Predeálra meg vissza. Csak a
felesége volt itthon, egy nagyon szép, széles csipőjü, vállas kövérkés
asszony, a kinek halovány, urias fehér volt az arcza. Sok regényt
olvasott kék táblás könyvekből és sokat és jó ételeket evett. Szeretett
jól élni, hozzátartozott ez a polgárias nyugalomhoz, a miben igy egyedül
élt a vándor urával, aki mindig halálra fáradtan jött meg s mig a
vacsorájából az utolsó falatokat ette, már aludt. Gyermek se volt a
házban, még egy macska se és csak éppen néha jöttek látogatóba a
szomszédasszonyhoz élemedettebb urféle népek, akikről rosszat suttogott
az udvar. De ez inkább azért történt, mert a szép asszony nem igen
elegyedett össze az udvar egyéb népeivel. Örökké bezárkózva olvasta a
regényeket és ha szép drága ruhában elment hazulról, megemelintette a
csipkés szoknyáit az árok fölött, ahová a szegény asszonyok öntik ki a
mosogató vizet és ugy hordta a fejét, mint a páva. Ez rosszul esett a
szegény népeknek és szivesen beszéltek hát rosszat a
lokomotiv-vezetőnéről, a kit különben maguk között csúfondárosan a
_nagyságá_nak neveztek.

Mig a szegény kicsi fakó Terka meg az ura átbámultak a szomszéd falra,
egyszerre az ablakhoz jött a szép asszony is. Egy kicsit elmosódott a
figurája a két üvegen keresztül, de azért látszott rajta a szépség, meg
az egészség és az étvágy. Nagy tál fánkot hozott magával valahonnan
belülről, bizonyosan a konyháról, egymás tetejébe dobva egy csomó
habkönnyü, nekipirult drága süteményt, a mit egyszerre töm a szájába az
ember s nem is érzi, hogy eszik. Még nézegette, mosolyogva, gyöngéd
beczézéssel s megevett egyet a tetejéből, aztán meg letette az egész
garmadát az ablak párkányára és a nélkül, hogy csak egy pillantásig is
törődnék az udvarral, visszament a szoba szürkeségébe. Csak éppen a
szép, kövér vállai látszottak még, a mint a derekán rengve tovább úsztak
bele a sötétbe és utána világított a tele tál fánk, a jó élet, a hizás.

A szegény kicsi asszony, a bádogosné, éhesen meredt rá a süteményre. A
szája is tátva maradt, kifeketéllettek belőle a rossz fogai és
összecsattogtak, a mikor már sokáig nézte a finom ételt. Érezte, hogy
harapnia kell belőle, vagy mindjárt meghal. Az ura rámordult:

--Mit bámulsz? Még megkivánod...

Az asszony mohón még a szemeit is tágra nyitotta, mintha azzal is enni
akarna és epekedve, beteg vágyban nyögve kunyorált.

--Hozzál belőle. Csak egyet. Csakhogy beleharapjak...

--Én odamenjek?

--Menj, az isten is megáld. Aztán inkább kiköpöm, csakhogy a számba
vegyem... Belebetegszem, ha nem eszem belőle.

--De fiam.

A bejáró asszony éppen el volt a háztól egy kicsit és most jött meg. A
mikor meghallotta, hogy miről van szó, lelkendezni kezdett s
pálinkagőzzel vegyesen ontotta magából a szót.

--Jaj, drága lelkem, ha kívánja, hát adni kell neki, mert rámehet a
szegény lelkem asszony egészen. Csak menjen uraság, nem gyermekség az.
Az ilyen asszony kivánós. Ugy kell bánni vele, mint a tojással. Menjen
csak, menjen, hozzon neki vagy hármat.

A bádogos nem szívesen indult el. Meglátszott a készülődésén, a hogy a
kabátja ujjával a kalapját kefélte, meg a hogy határozatlanul,
rákészülve arra, hogy bármelyik pillanatban hátrafordul, végigment az
udvaron. A tulsó ajtóban is megállott még egy pillanatig s olyan
illedelmesen kopogtatott, mintha igazán valami urhoz menne be--és azután
egészen csend lett. A szél megint nekifeküdt a gyérlevelü fának és
kopasztotta, némelyik vessző már egészen csupaszon hajladozott rajta,
majd meg az udvaron kerekedett egy kis tánczra a sok aszott levél s
fütyölt hozzá az eresz alatt a csatorna és aztán megint egészen
mozdulatlan lett a világ, elült még a por is és mintha lassu, nagy, az
egész kicsi udvart magába nyelő sóhajtás ereszkedett volna le a házon,
fájni kezdett a kicsi asszonynak a csend.

--Hol ül olyan sokáig? Nézzen utána,--mondta a bejáró asszonynak, a ki a
konyhán csoszogott előre-hátra.--Nézzen utána...

Az asszony rá sem hallgatott.

--Jaj lelkem, csak nem ártom bele magam.

--Mibe?

--Hát a mit az ur csinál. Majd jön mindjárt. Csak kell neki beszélgetni
egy kicsit, nem kaphatja föl az ételt, aztán hogy csak jőjjön, mint egy
paraszt. Vagy igen ?

--Nem, nem, de most már nem is kell semmi. No, menjen utána...

Ezt mondta még néhányszor, mig ráhatározta magát az asszony, hogy
nekimenjen az udvarnak. Lustán csoszogott végig a piszkos kövezeten s
kopogott a tulsó ajtón. Aztán várt egy darabig s a kis formátlan asszony
az ablak mögött, egyéb időmérő hijjában, számlálni kezdett hangosan:
egy, kettő, három, négy--és lassan mormogott tovább mindig komorabban
... tizenkilencz, husz, huszonegy ... aztán meg dühvel, hogy gyorsan,
szakadozottan lihegett bele s kis, lapos mellét szinte dobálta az
indulat, a mig számlált, a fejébe tolult a vér s most már majd
kiszakította az arczát a forróság... Végre nyilt az ajtó s az ura jött
ki, de csak a küszöbig. Egy tányéron néhány fánkot hozott magával,
odaadta az asszonynak s újra becsukta az ajtót. Az asszony visszaindult
keresztül az udvaron. Cseppet se sietett, aztán hallszott, hogy nyitja a
konyhaajtót és csoszog befelé s a kicsi szegény némber fölugrott a
székről és iramodott feléje, belevágva magát szekrénybe, asztalba és
rikácsolt belőle a düh:

--Vissza! Vissza! Nem kell, egye meg... Mit csinál ott annyit?

--Hát beszélget. Csak nem jöhet ki, mint egy suta, hogy meg se köszönje.

--Ne köszönje, nem kell--mondja meg neki. S a kis szegény teremtés
leesett a földre s tehetetlenül vergődni kezdett, mint valami beteg
veréb... Lassankint csendesedett le, a mikor vizet is adott neki az
asszony s ekkor már csak panaszkodott pihegve, alig-alig hogy megérteni
lehetett a gyönge szavát:

--Ott ragad. Annak a nőnek kell a szép ember, ott tartotta. Mi lesz
velem, Istenem, Istenem...

A vénasszony visszasegítette a székre, melléje állott és türelmetlenül
szólott rá, ha kicsuklott melléből a sirás.

--Nem olyan világ szépe, lelkem, hogy ilyen lármát csináljon. Majd jön,
mulat még egy kicsit...

Egyszerre aztán jött az ember. Zavarban volt egy kicsit s ezt azzal
igyekezett elpalástolni, hogy hebehurgyán sietett. Fölvette a kabátját,
fejébe csapta a kalapot s rá se nézett az asszonyra, mig bucsuzott.

--Hát szervusz, most már csak szaladjak...

--Jól mulattál?

--Likőrt adott, finom, édes pálinkát, meg beszélgettünk...

--Hazajössz korán?

--Persze, amint lehet.

Az asszony fakó kis madárarczára kaczér mosolygást erőltetett s
okvetlenül meg akarta még ölelni az embert.

--Már mindegy, egy perczig még maradhatsz.

--Nem, de hát mit akarsz?

--Csak hallgatózzál majd az ajtó előtt. Ne nyiss be mindjárt.

--Jó, jó.

Délután szemmel tartotta egymást a két asszony. Először csak úgy
véletlenül találkozott össze a pillantásuk, aztán egymásba tapadtak s
azzal végződött a fojtogató, gyilkos verekedés a szemek mérgével, hogy a
szép, nagy asszony előrehuzta az ablakon a függönyt s csak az egyik
szélén hagyott egy kis nyilást, hogy átnézhessen a szomszédra. Az pedig
tompa fájással bámult át az udvaron és mert szégyelte a vénasszony előtt
a beszédet, csak magában motyogott, keservesen nyögve, mintha főbeverték
volna és kábult lenne:

--Végem van, végem van...

Mikor este hazajött az ura, csak nagyon szomorúan mosolygott reá és
nézte, hogy mit csinál. Az ember az új holmiját szedte elő a
szekrényből, öltözködött és lopva pillantott az asszonyra, a mikor azt
hitte, hogy az nem veszi észre. De mindig azzal a szomoru mosolygással
találkozott, a mi zavarba hozta s végre is rákiabált a szegény kis
nyavalyásra:

--De jó kedved van. Folyton vigyorogsz.

Az asszony mellére ejtette a fejét s keservesen sóhajtott.

--Nem állok utadba.

--Mit, nem állasz utamba? Hogy mondod?

--Nem állok utadba.

A férfi bevágta maga után az ajtót s a konyhában kezdett el kiabálni:

--Utamba? Hát micsoda utamba? megyek a hova akarok...

A kapuig úgy ment, hogy kopogott a sarka a kövezeten s azután a kicsi
asszony csak érezte, hogy valahol itt van a közelben, de nem hallotta.
Egy kicsit még bámult a homályba s aztán egyszerre csak maga se tudta,
hogy mi következik s lefordult a székről, mint egy lötyögős kis
tarisznya. A fejét belevágta az asztal lábába s alig hogy érezte, csak
éppen kábult volt s megveszekedett forgatagba szaladt össze a feje
fölött a világ.



KŐMŰVESEK


Borus, kesergős idő volt, hosszu, már tizennégy nap óta tartó
napfogyatkozás. Egy haragos, fekete felleg folyton eltakarta előlünk a
napot, az eső hidegre csapolta le a levegőt, néha egy kis hó is hullott
alá, vagy jég kopogtatta meg az ablakot és augusztus közepén fölvettük a
télikabátot s befűtöttünk a kályhába egy kis tavalyi szénnel. Egy
barátom, az ablakom alatt elszaladva, a prémes gallérból fölkiáltott
hozzám: No nesze természet, süsd meg!--Szóval föl volt fordulva minden.
Én is éreztem a többivel, hogy be vagyunk csapva, ez se nem nyár, se nem
ősz, valami habarék a négy évszakból összetéve. Olyan fekete, hideg és
vizes, hogy elmegy benne mindentől az ember kedve, csak bámul, vár
valami változást és fázik.

Az utcza túlsó oldalán építenek. Ezelőtt két hónappal egy szegény kis
viskó szégyenkezett a nagy puszta telken, ma már két emeletnyire
haladtak a nagy bérházzal. A télre készen kell, hogy legyen az egész
négyemeletes épület, sietnek vele. Mindennap kétszer-háromszor látom
erre hajtani a pallért. Kis kocsija van, elül magas, széles üléssel és
egy mindig izzadt, nagy fekete ló van befogva. Egy-két perczre megáll, s
szalad tovább. Közben háromszor is megnézi az óráját, s lihegve
kapaszkodik föl a bakra, hogy újra kezébe vegye a gyeplőt. Az épülő uj
ház egy egész világot vett el előlem. Ugy éreztem magam, mintha falun
laktam volna. A kis ház teteje fölött elnézhettem, mig csak ellátott a
szemem, messze ki a vidékre, tul a gyakorlótéren, tul a vasúti vonalon,
egész a ködös kék hegyekig. Jól visszahúzódva a szobába, nem láttam a
többi emeletes házat, csak a nyilt, szabad világot. Innen kaptam a
levegőt is, mindig üdét, frisset, egy-egy kis szelet, az eső után
nedves, borzongató, de azért kellemes párát s nagyon megérezte a lelkem
az építkezést. Mintha a fejemlágyára hordták volna azt a sok téglát,
amiből fölépítik ezt a négyemeletes polgári kaszárnyát, ugy nyom a nagy
lárma, s elkedvetlenít ez az elhízott, aranylánczos ur a kopott
kocsijával s a lovával, a mely olyan fekete, mintha valami temetkezési
társulat szolgálatában állott volna eddig.

Nagy futásra, amelynek már a hangjából ki lehet érezni, hogy a futók
menekülnek, jajveszékelés lármájára az ablakhoz szaladtam.
Eszeveszetten, nagyokat ugrálva lefelé, rohant le egy ember az
állványról. Ez volt az utolsó a falon, a többiek már mind félkörben
állottak az utczán s töprengő tartózkodással bámultak a falakra.
Némelyiknek tisztán leolvastam az arczáról, hogy szeretne egy lépést
előre tenni, de nem mer. Az asszonyok tátott szájjal, nehezen lihegve
huzódtak meg a férfiak háta mögött, s csak lassan indult meg a beszéd,
pár szó, mintha féltek volna megzavarni a levegőt.

--Befelé hajlott, láttam,--mondta egy öreges, meggörnyedt vállú asszony
s ledobta válláról a nehéz téglahordó kast.

--Ropogott is,--tódította a második s mindjárt akadt több is, aki
hallotta ropogni a falat. Több hang összevegyült, már egyszerre
beszéltek:

--Megfagyott a vérem...

--Alig birt a lábam...

Megkerülve a telket, előjöttek azok is, akik a hátsó falhoz hordták a
meszet és téglát. Kérdezték, hogy mi baj s arra újra elkezdődött a
szegény tudatlan emberek kevésszavú beszéde, hogy: ropogott is, meg hogy
befelé hajlott a homlokfal, s az öreg asszony újra ismételte, hogy:
megfagyott a vére, a másik pedig, hogy alig birta a lába. Az uj
asszonyok, leányok érkezésével nagyobb lett a lárma, az utcza közönsége
is megállott, perczről-perczre nőtt a csoport. A férfiak komoran
bámulták maguk előtt a földet s durván visszalökték azt, aki előre akart
tolakodni. Aggodalmasan nézték a falat s várták, hogy bedőljön.

Az asszonyoknak nem volt igazuk, a fal nem befelé hajlott meg, hanem
egyszerre, mint egy meghajlított késpenge, a közepén ki az utcza felé
kezdett domborodni. Tetejétől az aljáig s lassan, valami olyas hangot
adva, mintha egymáshoz dörzsölnének két követ. A ház előtt tágulni
kezdett a kör, pár asszony befogta a fülét, hogy ne hallja majd azt a
robajt, amelylyel összedől a fal. Az utcza túlsó végén vágtatva jött két
rendőr, s bár semmi szükség nem volt reá, egy megijedt ember hívására
sebes galoppban, nagy csilingeléssel érkezett meg egy mentőkocsi. A
lovasrendőrök sippal hivtak még magukhoz néhány gyalogost a közeli
utczákból s a hivatalos kordont is megvonták a ház előtt. Egy munkást
elszalasztottak a pallér után s a reszkető, aggodalmas emberek nagy
csendességében tovább várta a tömeg, hogy mi lesz.

Már mindenki türelmetlenkedett. Lesz valami, nem lesz? Éppen az ablak
alatt két öreg ur beszélgetett arról a hallatlan könnyelműségről,
amelylyel manapság építenek s az egyik azt mondta, hogy meg kellene
csapatni minden pallért, aki ilyen hitvány ember. A másik tovább ment,
azt mondta, hogy a piaczon, a városháza előtt, kellene megcsapatni, ugy,
ugy... Elhallgattak, mindenki figyelmes lett egy munkásra, aki az
utczába befordulni látván a pallér kocsiját, szitkozódni kezdett.
Visszafeleselt a rendőröknek s durván esküdözött, hogy ha az Isten
mondaná, akkor se hallgatna. Ez a hangulat ragadós, nyugtalan lett
egyszerre a többi is, s csak akkor csendesültek el kissé, a mikor
látták, hogy egy rendőrtiszt is ül a kocsin. Mormogtak, mint a cseléd,
aki nem mer hangosan veszekedni a gazdával.

A fal megállapodott a fele utján s hiába várták, nem akart beomlani. A
pallér bosszankodva, minden szavát heves mozdulattal kisérve,
magyarázott valamit a rendőrtisztnek, az pedig csak a vállait vonogatta.
A fellegek mögött lassan lefelé csúszott az égbolton a nap. Néha a
vékonyabb rétegeken átszűrődött egy-egy sugár és sárga pontokkal szórta
tele a sáros utczát. Valami bucsuféle volt ez. Esteledett, nem telik
bele másfél óra és sötét lesz. Ez még türelmetlenebbé tett mindenkit.

A pallér hátulról megkerülte a falat, s visszajött. A rendőrtiszthez
ment s ugy, hogy más is hallja, hangosan mondta:

--Nem dől be.

A tiszt nem akart sokat beszélni, unatkozva kijelentette, hogy mindjárt
megérkezik a városházáról a bizottság, az majd megmondja, hogy mit kell
tenni. Jött is nemsokára három ur. Az egyik távol maradt a veszedelmes
helytől, félszegen ódalgott be a munkások közé. A másik kettő és az
építőmester egészen a fal mellé merészkedett. Sokat beszélgettek halkan
egy téglarakás mellett s nem tudtak elnyomni bizonyos fontoskodó
kifejezést az arczukon, mikor visszajöttek.

--Momentán nincs veszély--mondta az egyik, s mert hirtelen nagyon
megtetszett neki ez a különös hangzású szó: momentán, többször is
ismételte. A másik ráhagyta, hogy ugy van. A rendőrtiszt kissé
hitetlenül hallgatta őket s csendesen, alig észrevehetően mosolygott és
kijelentette, hogy le kell dönteni a falat, semmiesetre sem engedi meg,
hogy éjszakára is állva maradjon. Az urak megint visszamentek a falhoz,
körülnézegették minden oldalról.

--Félóra munka két ügyes embernek--mondta az egyik.

A munkások lassan közeledni mertek. Az egyik uri ember a bizottságból
közéjük ment s biztatni kezdte őket.

--Szép pénzt lehet szerezni. Két ügyes ember egy félóra alatt
széthányhatja.

Néhányan a fal felé pillantottak s az egyik azután komolyan maga elé
nézett, mintha ki akarna valamit számítani magában. Mások várták, hogy
mit akar s mikor látták, hogy már majdnem elhatározta magát, kezdtek
kedvet kapni a munkához. Még féltek egy kicsit, de az egyik, mintha
ketté akarná vágni a dolgot, gyorsan a pallérhoz ment s beszélni kezdett
vele. Ketten-hárman utána indultak, az egyik a fél uton visszatért. A
pallér pénzt vett elő s megmutatta az embereknek. Azok összenéztek, az
egyik sóhajtott s azt mondta: Isten nevében, a másik is rántott egyet a
vállán, mint minden nagy elhatározás után tenni szokta s a két ember
elindult a fal felé.

A visszatért munkás elkényszeredett mozdulattal mutogatott feléjük s a
körülötte állóknak tövéről a hegyére elmondta a dolgot.

--Neki mennek a falnak, Körösi ur husz-husz pengőt igért nekik. Meg
vannak bolondulva, ugy odalapítja őket a földhöz, mint a legyeket. A vak
is látja, hogy be fog dőlni velük a fal, kevés a malter, sok a tégla,
két ember nem semmi...

--De ha az urak azt mondják, hogy megbírja...

--Az urak?--Megvetőleg legyintett a kezével.--Mit tudnak ahoz az urak?

A rendőrök közül elő akart törni egy asszony, de nem bocsátották előre.
Az egyik munkás felesége volt s csak most vette észre, hogy mire
vállalkozott az ura. Sirva kiabált utána, mire látta, hogy az
erőszakoskodás hiábavaló, a rendőrök nem engedik előre jönni.

--Ferencz, Ferencz! Gyere vissza!

Az egyik kőműves megfordult útközben s a határozatlan mozdulata arra
vallott, hogy szeretne visszatérni, már megbánta az alkut. De ez csak
egy pillanatig tartott, elszégyenlette magát s erős léptekkel indult
neki a falnak.

Az asszony tovább kiabált. Egy rendőr rámordult, hogy maradjon veszteg.
Mikor az urát meglátta a fal tetején, egyszerre el is némult. A
szemeiből kibeszélt a kétségbeesés. Egyszerre valami belső ösztön arra
késztette, hogy letérdeljen és imádkozzék. Nem létezett számára,
körülötte senki, félig önkivületben kezdett el imádkozni. Semmi új sem
jutott az eszébe, pár szót ismételt folyton a Miatyánk elejéről.
Mellette a mentőkocsi elé fogott ló kaparta a földet és nyerített az
istálló után.

A két ember pedig ontotta maga alatt a falat, tompa puffogással hullott
a tégla a sárba. Óvatosan keresték a szilárd talajt, arczukról csurgott
a verejték s háromszor is megrugdosták a helyet, a hova léptek. Lassan
eltűnt egy emelet, szabadabban kezdtek lélegzeni az emberek. Néhány
gyerek _éljent_ kezdett kiabálni s a hátsó fal egy üres ajtónyiláson át
látni lehetett, amint az én ismerős kék hegyeim mögül lassu méltósággal
elindult útjára a hold.



BECSÜLET


Csinos, finom ur beszélgetett a közélelmezési osztály előadójával szép,
szőnyeges hivatalszobában. Az előadó ur nemkülönben finom úrnak
látszott, különösen ilyen szép szobában, amibe, mintha csak mellékesen,
amugy véletlenül tévedt volna be az íróasztal. Inkább asszonyos volt
benne minden, puha, kicsi, selymes a divány, a székek, süppedő finom
állatbőrök a földön és parfüm meg finom halványkékes czigarettafüst a
levegőben. Mintha valamelyik sarokban a nehéz, nagyvirágos szőnyeg alatt
selyembe öltözött szép leány bujt volna el s annak a lehellete táplálta
volna a szobát...

A vendégnek egyszerre eszébe jutott valami:

--Kellene nekem egy ember--mondta. Egy ember.

--Minek?

--Valami ember, akinek a zsebében megférne egy kis mellékes pénz. Valami
ördög, afféle szegény nép, aki körmölget, ha munkát kap. Akad nálad
ilyen bizonyára.

--Hogyne.

--De megbízható...

--Persze...

--Mert kényes kissé a dolog, tudod, olyan ember kell hozzá, aki nem
fecseg. Valami leány pört akasztott a nyakamba egy gyermekért, a mi hát:
lett. Lett valahogy, megszületett. Az ügyvédem most arra az álláspontra
helyezkedik, hogy ő akasztotta magát a nyakamba. Bizonyítani is tudjuk.
Egész csomó levelem van tőle, a miben kunyorál, hogy csak még egyszer
lásson, meg még egyszer. Ezekről kell másolatot venni... Hát ha az
embered arravaló, beszélnénk tán vele.

--Most mindjárt?

--Most, ha már itt vagyok.

--Majd a Kulecz megcsinálja.

Az előadó ur becsöngetett egy szolgát s még mindig az érdekes ügy
járhatott a fejében, mert mosolyogva adta ki neki a parancsot.

--Küldje be a Kuleczet.

Vártak egy darabot és az ajtót nézték. Odakünn valaki a lábát törölte a
pokróczon, de még mindig nem jött be. Talán megnyálazta a kezét s
végigkefélte vele a kabátját. Valami olyas nesz hallszott, aztán meg
halk, tartózkodó kopogás és Kulecz benyitotta az ajtót.

Kómikus kis szürke ember volt, hosszu fekete felöltőben, a mit a
szobában se vetett le magáról. Nagy csizmáin megfeszült a nadrág s
mintha a nagy, kitaposott lábbelibe ólom lett volna öntve, ugy látszott,
hogy nélkülök, csak a maga erején, mindjárt földőlne a kis vézna, öreg
test. Aztán nagyon bő, hosszu formátlan mellénye is volt még és
módfölött nagy zsebei a kabáton. Most semmi se volt bennük és mégis ugy
lógtak kétfelől, mintha teljesen hozzáformálódtak volna már a sok
burgonyához, zöldséghez, a miből egy-egy nagy kosárra valót czepelt haza
bennük a kicsi vén ember. Csetlett-botlott az öreg, a megriasztott állat
félő pillantásával nézett ki pillái alól az urakra és pislogva
gyámoltalanul várta, hogy mi következik.

Az urak mulattak rajta, de csak magukban s hagyták várni. A főnök ur egy
kis tréfát is megengedett magának.

--Fegyelmi, öreg, fegyelmi...--mondta neki.

Az öreg elsápadt s félszegen kapkodott, mintha megingott volna alatta a
csizmatalapzat.

--Nekem?

--Persze. No ne ijedjen meg. Nem igaz. Csak ugy mondtam.

Az öreg azért még nyögött egyet. A főnök megsajnálta és sietett
elmondani a jó hirt.

--Egy kis munkát kap öreg, otthonra. Itt a nagyságos ur valami
megbizható embert keres, a ki lemásoljon egyetmást, hát én magát
ajánlottam. Kényelmesen csinos kis pénzt szerezhet, csak pontosság,
tudja, pontosság, az a fő...

Az öreg föllélegzett s boldog mosolygás telepedett aszott, ránczos
arczára.

--Ez már jobb--motyogta.--Sokkal jobb. Mikorra tetszik?

--Hát elvállalja?

--A nagyságos ur meg lesz elégedve. Biztosítom.

A nagyságos urat mulattatta az a nagy készség, a mivel ez a vén ember
kapálózott a husz-huszonöt forint után, a mit majd fizet neki s lassan,
kimérten kezdett el tárgyalni, hogy tovább görnyedjen előtte a vén
legény.

--Fontos dologról van szó, öregem. Nem szabad megmutatni senkinek.
Titok, érti? Hol fog majd dolgozni? Otthon? Néhány napig eltart a munka.

--Otthon. Ugy szoktam, hogy a leányom diktál én meg irok, mint a viz,
olyan gyorsan. Meg lesz elégedve a nagyságos ur.

--Leánya is van?

--Van.

--Szép-e?

Az öreg hallgatott, de a főnöke megfelelt helyette.

--Persze. Ugy nézz erre a vén kujonra, hogy gyönyörű lánya van.
Általában szépség dolgában nem lehet panasza a familiájára. A felesége
ma is szemrevaló asszony, olyan kövérkés... Hazajött már?

Az öreg komoran nézett maga elé és a vendéghez szólott.

--Mikor jöhetek el az írásért?

Egy kis csend lett, de aztán megint szaporán beszélt az előadó ur.

--Otthagyta az öreget. Fiatalt keresett magának. Vagy igazabban az öreg
kidobta...

--Igazán?

--Persze. Hét gyereket hagyott otthon. Jó vérű fehérnép...

Az öreg ember remegett a nagy csizmákban és annyira felizgatta a beszéd,
hogy kettétörött a szájában minden szó, mig kijutott a világra.

--Mikor mehetek az írásért nagyságos ur? Hét gyerek, igaz, hét... Mikor
mehetek?

A vendég ur gyorsan felelt:

--Majd én viszem el magához. Este csak várjon rám. Nem szabad erről az
írásról tudni senkinek, hiszen mondtam már.

Este, kissé későn is már, kis levélcsomaggal ment el az öreghez. Nagyon
szegény kis kétszobás lakásban lakott a vén irnok. Az udvarról kellett
benyitni hozzá s az első szoba már akkor sötét volt. Az ágyakban, meg a
földön, szalmazsákokon sorjában aludt a sok gyerek. Izzadtság és forró
meleg párolgott föl a párnákról s valamelyik a nagyobbak közül horkolt
is, ütemesen, hosszan elnyujtva, mintha lassan végig huzgált volna
valaki mindig egy mély hangot a csellón. A másik szobában várt az öreg
meg a lány.

Mikor a finom ur jött, fölállottak mind a ketten s nagyot és alázatosat
bókolt az öreg. A leány inkább csak éppen hogy köszönt s ugy nézett
végig a vendégen, mintha idegenkednék tőle kissé. A nélkül, hogy
ismerné, csak éppen mert olyan a kedve, hogy ne lássa szívesen. A vendég
is hamar végzett vele. Gyorsan, a nélkül, hogy jóformán rápillantott
volna, meghajolt előtte egy kicsit s azután az öreggel tárgyalt. Hosszan
magyarázta neki a leveleket. Passzusokat mutatott, a miket ki kell majd
hagyni a másolatban, megkérdezte, hogy van-e pénze pennára, papirosra s
tiz forintot tett az asztalra, hogy azzal szerezze be a holmit, a mire
szüksége van. Lopva nézett néha a lányra, aki megbántottan, néma dühvel
pillantott vissza rá, a mikor látta, hogy ő ugy áll ebben a szobában,
mintha nem is léteznék. Észre se veszi ez az ur. Nem a szegény uri
kisasszony forrott benne, hanem a lány, az örök lány, a minden lány, a
kit szabad szóval akár összetörni, de nem szabad észre se venni. És szép
volt, máskor talán nem is annyira, mint most. Magas, szálas, merész
nézésű s azért mély szemű, kopott, de majdnem kihivó büszkeség volt
benne, ami néha kivirul a rongyból, ha arravaló a rongy, szép
asszonyforma leány, aki urnak termett. És ez az ember ugy ment el, hogy
megint csak alig pillantott reá, csak éppen hogy mondott valamit, mint a
hogy odamorog az ember akárkinek az utczán. Csoda, hogy nem hozta
magával az ostort is, a mivel rókát hajszol, a mikor arravaló kompániája
van. A leány nagy fekete szeme ugy villant utána, mintha a szikrájával
leütni akarná s mikor visszament az apjához, csak ennyit mondott,
kibámulva a sötét, szegényes kék vászon holmival elfüggönyözött ablakon
át az udvarra:

--Utálatos. Csupa gőg egy ilyen ur.

Mindjárt munkához láttak. Az öreg szép sima papirost terített ki maga
elé az asztalra és a körmén próbálgatta a pennát. A mikor rendbejött, a
leány előszedegette a leveleket s lassan, hogy az írással mindig
utolérje az apja, olvasni kezdett a szagos papirosokról. Mig az öreg
irt, előreszaladt a levelekben. Rohanvást ment végig a szegény
otthagyott leány nagy szerelmén, a mi epekedett, sírt, fenyegetőzött és
követelt s az öregnek néha rá kellett szólani:

--No, hogy megy tovább?

Másnap újra jött a finom ur és harmadnap is. Akkorra már vége volt a
munkának, de ujat hozott. Most már egy csomó versre volt szüksége
írásban, nagy, hosszú versekre, amiket mind be akart tanulni. Vagy talán
nem is igaz, hogy ez volt a szándéka, mert a verseket furán válogatta
ki. Számokat irt egy papirosra: négy, nyolcz, kilencz, tizenegy...

--Ezeket irja ki öregem--mondta--azután ha készen van, csak szóljon.
Aztán majd kijegyzem a többit.

S a sötét szobából, a gyermekálom nagy békességéből, néha behallszott
egy-egy fojtott hang, amint a férfi rekedtesen beszélt a leánynak.
Egy-egy szék is megmozdult s nagy csend következett a lármára. Aztán
halk, lehelletszerü beszéd, csak éppen hogy sejteni lehetett, hogy
valaki szólott valamicskét, megmozdult a levegő, a lusta--s az is
hallatszott, hogy a szép, nagy leányban pihegve zakatol az indulat s
beczézi a fiút:

--Te rossz, otthagytad. Mindenkit megbolondítasz. Te kisasszonyfiu, te
szép...

S egy délelőtt, vasárnap, amikor kibeszélte magát az ember, komoran,
egészen összetörve mondani kezdte a leánynak az öreg, a mi összegyűlt
benne, mig a sok verset összeírta a könyvből.

--Nem tudok beleszólani a dologba. Csináld, ahogy tudod. Szemrehányást
se teszek neked, ha valami olyat cselekszel, amiért szigorú birója
voltam a feleségemnek. Nem törődöm az éjszakáddal, de a mig ennyi
szegény gyermek van reánk szorulva, add nekem a nappalod. Ha reám hagyod
őket, elpusztulnak, pedig hát kötelességünk az, hogy neveljük őket, a
mig lehet. Már nem vagyok követelő. Szegény, összetörött ember vagyok,
csinálj, a mi neked tetszik. De a gyerekekből embert kell csinálni
valahogy. Ez a becsület.



AZ EGÉR

I.


A Repcze-utcza künn van majdnem a város végén s csupa szegény ember
lakik benne. Kicsi az egész, alig néhány ház, meg egypár üres telek,
telve burjánnal, szeméttel, korhadt, félig bedőlt kerítésekkel a
gyalogjáró mellett. Kiizzadt, kormos lakatosok, kovácsok, nyakig meszes
kőművesek mennek végig rajta esténkint hazafelé, az asszonyok künn
várják őket a kapu előtt, mezitlábos, gatyás gyerekek játszanak a porban
s megbámulják a tisztességesen öltözött embert, mint a csodát. Szomszéd
minden család. Átjárkálnak egymáshoz, a fiatalok összeölelkezve sétálnak
vacsora után le és föl az utczán, a férfiak is együtt színak még el egy
pipa dohányt s az asszonyok tereferéjét végighordja a szél az utczán
egyik sarokháztól a másikig, mig az utolsó lámpással együtt csendes
zsongással kialszik az élet. Még itt-ott elszomorkodik egy-egy legény a
sipogó harmonika mellett, de azután legyőzi az álom s a munkás emberek
nehéz szuszogásával alszik el az egész utcza.

Valósággal felfordult a csendes utcza egész rendje, a mikor hire ment,
hogy egy igazi tekintetes asszony jön ide lakni. Egy hivatalnok ur
özvegye fogadta ki az uj fertályra az egész Farkas-féle házat. Ez a ház
eddig is bérbe volt adva, de néha két-három családnak is, mert négy
szoba volt benne. Előbb csak homályos hirek keringtek az uj lakóról.
Némelyek azt mondták, hogy nem is igaz az egészből semmi. Ezt maga
Farkas ur czáfolta meg, mikor felmutatta a szerződést. A sok kíváncsi
ember belebámult a papirosba, de nem igen lettek okosabbak ezután se,
mindössze az uriasszonyság nevét tudták meg belőle : Szoboszlay Pálné.
Némelyik ismert névről Szoboszlayakat. Az egyik valami irnok volt a
megyénél és vagy tiz esztendő előtt halt meg, hanem azt talán mégis
Károlynak hivták. A másik Pál volt, de szörnyen nagy ur, valami biró
vagy mi,--bizonyosan idegenek lesznek. A Repce-utczában az uraság felől
még mindég nagyon homályos fogalmuk van az embereknek--szóval, majd
elválik, csak türelem.

Egy napon beköltöztek az uj lakók, Szoboszlayné és leánya, Berta. Két
kocsin elfért minden holmijuk. Az asszony kissé megkopott fekete
ternó-ruhát viselt, a leány pedig sima szürke köntöst. Hamarosan
berendezkedtek s harmadnapra már megjelent a szobaur is. Magukkal hozták
a korábbi szállásról, ugy mondták, hogy nagyon jó, ha két gyönge asszony
mellett mindig van egy férfi. Ő is szivesen jött.

A kis utczának pedig semmi szenzácziója sem maradt a beköltözés nagy
napja után. A Farkas-féle házban csendes, falusias életet éltek, az uj
lakók kedvéért sohase fordult be az utczába valami uri hintó, a mit meg
lehetett volna bámulni, ők se sokat járkáltak. Szóval olyan maradt az
utcza, mint amilyen volt. A szobaurtól vártak még valamit, de itt is
cserbenhagyta a remény az utczát. Gergely urat alig látták napjában
kétszer. Reggel korán a kőmüvesekkel egyszerre szaladt be az egyetemre,
délre vissza se jött, este azután éppen olyan szaladva, gyorsan jött
haza, mint a hogy reggel elment. Az feltünt, hogy szép fiu. Az asszonyok
beszéltek róla, néha s a lányok kileselkedtek utána az ablakon. Csak ne
lett volna olyan nagyon ügyetlen. Nagyokat lépett, lóbázta a karját a
levegőben s kevés gondot fordított magára. Sokat tanult; a kis hátsó
szobában, amelyben lakott, néha reggelig is égett a lámpa. Szoboszlayné
és Berta aggódtak is miatta, de birta, vasból volt az akarata és a
teste. Kenyeret akart minél hamarább, mert szörnyen sokat nélkülözött
már.

Szoboszlayékhoz még diák korában költözött, a leányt tanította s ezért
adták a szállást és a kosztot. Mikor az idők változtak, Szoboszlay
meghalt és a leány is kinőtt már a keze alól, ottmaradt továbbra is. A
néhány év alatt belső, családias viszony fejlődött ki köztük. Az asszony
sokszor mondta neki: kedves fiam s beavatta benső ügyeibe. A szegény
diáknak jól esett ez a szivesség s tetszett neki ez a szerep, hogy ő a
férfi a háznál. Pontosan fizetett, igyekezett kevéssé alkalmatlan lenni,
tovább azonban nem merészkedett és nem is vágyott. Jó pajtása volt a
lánynak. Néha, ha egy-egy félórára szabadságot adott magának s ott
hagyta a könyveit, kaczagva, jókedvüen, pajtáskodtak el egymással. A fiu
azonban még mindég nem tudta egészen elhinni, hogy a leány már nagy s
nem gyermek többé; máskor félénk, kissé bizalmatlan természete bizonyos
sajátságos erélylyel párosult, mikor komolyan beszélt vele és ez
imponált a leánynak. Felnézett néha rá és elkomolyodott. Ha azonban a
fiut nagyon elfoglalták a könyvei, napokig sem beszéltek egyebet, csak
éppen, hogy köszöntötték egymást.

Egyszer a leány a maga kedves, kisleányos modorában utját is állotta, a
mint ebéd után gyorsan szobájába akart menni, hogy tovább tanuljon.

--Tudja Gergely ur, hogy maga nagyon goromba?--kérdezte és kihivólag,
valósággal vakmerően nézett fel a nagy emberre.

Gergely mosolygott, ki akart volna békülni, de a leány intett, hogy az
nem megy olyan könnyen.

--Miért nem szólt hozzám már három nap óta?

--Tanulok.

--Kilyukad a feje. Nem fél?

--Még a vizsgáig kibirja, azután már ugy sincs szükség reá, lesz
diploma.

Nem békültek ki. Mosolyogva váltak el, de Gergely hiába nyújtotta a
kezét, a leány nem fogadta el. Mérgesen nézett utána, de ez a tekintet
olyan rosszul sikerült, hogy egyszerre nevették el magukat reá mind a
hárman. Még sokáig hallani lehetett, a mint a könyvből mormogva tanult
odabenn a nagy diák. A lány és az anyja egymásra néztek, látszott a
tekintetükön, hogy mindaketten Gergelyre gondolnak. Intettek egymásnak a
fejükkel, mintha mondták volna: milyen derék fiu.


II.


Lehetett talán már éjfél is, amikor egyszerre éles sikoltást hallottak a
Farkas-féle házból. A leány reszketve állott az ebédlőben s a két kis
öklével verte a hátsó szoba ajtaját.

--Gergely ur, Gergely ur, az Istenre kérem, hamar, félek...

A nagy diák egyszerre talpon volt s rohant az ajtó felé. Talán fel is
nyitja, ha akkor meg ujra könyörögni nem kezd a leány:

--Ne jőjjön, ne jőjjön...

--Mit tegyek hát, mi baj van?

--Ne jőjjön ki! Nem vagyok felöltözve, czipő sincs a lábamon. Nyissa ki
az ajtót, hogy világosság legyen de ne jöjjön ki.--Hallani lehetett,
hogy mint reszket szegény.--Gergely kinyitotta az ajtót s vissza ment a
szobába. A leány csendesedni kezdett, már nem félt olyan nagyon. Nyitva
hagyva minden ajtót, elbátorkodott a szobájáig, futva hozta vissza
egyenkint a ruháit az ebédlőbe és ugy öltözködött. A diák pedig már
nagyon türelmetlen volt, nagy botot forgatott a kezében s minden
perczben kiszólott a másik szobából:

--Készen van?

--Még nem, csak egy kicsit még, mindjárt...

--Hát mi baj van, beszéljen már.

--Valaki van a szobában, mozgott...

--Ember?

--Nem tudom, mindjárt kiszaladtam. Költsük föl a mamát is.

--Hagyja majd megnézem, készen van?

--Jöhet már.

Gergely kijött, megfogta a leány reszkető kezét, együtt mentek el addig
a szobáig, a hol az aludni szokott. A kis fehér szobában semmi különös
jel nem mutatott arra, mintha betörők lettek volna benne. A leány csak
az ajtóig mert menni, s ott is minden pillanatban készen volt arra, hogy
visszafusson. Gergely összekeresgélt minden zugot, felnyitogatta a
szekrényeket is és kijelentette, hogy itt semmi sincs.

--Pedig mozgott, halottam, erősitette a leány s megrázkódott, mikor
eszébe jutott a hang, a melyet hallott.

Gergely csak nézte s mikor látta, hogy még mindig nagyon fél, fejére
tette a kezét. A leány megnyugodott s nedves, siró szemeivel bizalommal
nézett fel reá.

--Meghaltam volna, ha nem lett volna itt,--mondta hálás, megindult
hangon, de ebben a pillanatban megint valami nesz halatszott. Erre mind
a két kezével egyszerre ragadta meg a férfi karját s csak a fejével
mutatott be a szobába, hogy: ugy-e mondtam, van itt valami. Szótlanul,
lélegzetüket is visszafojtva várták, hogy mi lesz,

Egyszerre aztán elő is jött valami.

A kemencze mellől, erre-arra nézegetve, óvatosan mászott elő egy egér,
Gergely erősen szorította a leány karját s intett, hogy hallgasson. A
szürke kis állat pedig mind bátrabb lett, kijött már a szoba közepéig,
szaglászott a földön, mintha valami kis ennivaló után keresgélne s
kezdte otthon érezni magát.

--Milyen csinos--súgta Gergely a leánynak.

Borzasztó--felelte a leány, de nem tudott elég halkan beszélni, mert az
egér is meghallotta s gyorsan vissza szaladt a kemencze mögé.

Lássa elkergette...

Gergely most már szépen jó éjszakát kivánt s vissza akart menni a
szobájába. A leány azonban csak nem bocsátotta el a karját s rémülten
kérdezte:

--Itt akar hagyni?

--De hát mit csináljak, látja, hogy nincs már baj.

--És az egér?

--Már visszament, szegény.

--Visszajön.

--Istenem, hát baj az? Egy kis egér...

--Nagyon utálatos! Maradjon még...

--Ha akarja, szivesen, de egy kicsit furcsa...

--Nem, nem, ne féljen,--összetette a kezeit és ugy kérte.--Meghalnék
félelmemben, ha itt kellene hogy maradjak egyedül. Felszaladna a párnára
is, fel... Beszélgessünk.

Gergely letette a lámpát az asztalra s leültek egymással szemben. A
férfi lassan emelte föl tekintetét a leányra s azután olyan hosszasan
nézte, hogy az lesütötte a szemeit. Nagyon kedves volt ez a kis borzas
fej, a tiszta homlokkal és az őszinte nézésü, nagy fekete szemekkel.
Gergely nem tudta levenni róla a szemeit s egyszerre elfelejtett
mindent, amit ma tanult. A helyzet is nagyon különös volt számára. Ebben
a lányszobában csak egyszer volt még, mikor a nagy, nehéz ruhaszekrényt
egyik sarokból a másikba tolta s most éjjel egyedül van benne a
leánynyal. Gondolatban meleg szeretettel vette körül a reszkető
gyermeket s a szoba illata elkábította. Érezte, hogy szédül és lehunyta
a szemeit. Hallgattak mindaketten, nem tudtak beszélni. A férfit
egyszerre fogta el a varázs, ami megdöbbentette, érezte, hogy szerelmes.
Félt már egyedül maradni a leánynyal s menni szeretett volna.

--Fél még?--kérdezte. Komoly, nyugodt akart lenni, de már ez a két
semmit sem jelentő szó is lágyan, szerelmesen hangzott.

--Nagyon félek--felelte elkényszeredve a leány s megijedt attól a
gondolattól, hogy egyedül marad.--Maradjon, majd beszélgetünk, hozza el
a könyvét, tanuljon itt, csináljon valamit, majd én is dolgozom.

Gergely is ugy találta, hogy az lesz a legjobb, ha közöttük lesz a
vaskos könyv. Tanulni kezdett, a leány kézimunkát vett elő és dolgozott.
Néha szólottak egy-egy szót, de lopva sürün pillantottak egymásra. A
hajnal is igy találta őket, s mikor az első napsugár besütött az
ablakon, egymáshoz ölelte a könyvre és himzőrámára hajolt két fejet.


III.


A szürke kis vendég pedig állandóan megjelent. Ugy látszik, hogy több
rendbeli kijárásokkal rendelkezett földalatti palotája, mert ha az egyik
lyukat betömték, más oldalról sétált elő. Ha személyesen nem
jelentkezett, akkor a falban rágcsált, s ez már magában is rettenetes.
Szoboszlayné kétségbe volt esve, de segíteni nem tudott a bajon, csak
jajgatott. Valamelyik szomszédtól kaptak egy öreg macskát, de az egér
mindig gyorsabb volt, mint a macska. A fiatalok pedig észre se vették,
hogy mennyire vágyakoznak már egymás után. Ha a férfi késett, a leány
sokszor szaladt az ablakhoz, megnézni, hogy jön-e már, s olyan
titokzatosan mosolyogtak néha össze, mintha mondani akarnának egymásnak
valamit. A leány beállott jogásznak, hallgatta, nézte, a mint tanult
Gergely. Néha órákig elültek egymással szemben, anélkül, hogy hangosan
beszéltek volna, de a szemük sokszor összetalálkozott. Máskor meg
elmondtak egymásnak mindent, ami csak eszükbe jutott, ilyenkor a férfi
megfogta a leány kezét s el se eresztette, míg csak búcsúzni nem kezdtek
egymástól. Ez tartott a leghosszabban, pedig csak pár lépésre váltak el
egymástól.

--Megbukom a vizsgán, nem tudok tanulni--mondta egyszer a férfi.

--Tud már eleget,--mondta a leány s büszkén nézett rajta végig.

Sokáig tartott, mig annyira mentek, hogy a férfi beszélt is arról, a
miről eddig csak gondolkozni mertek.

--De én nem tudok majd maga nélkül élni--tört ki egyszer belőle s
megragadta a leány kezét.

A leány csak nézett és mosolygott a nagyon szerelmes szüzek tiszta,
boldog mosolygásával s folydogálni kezdtek szeméből a könyek.



A LEGSZEGÉNYEBB VÉRTANÚ


Eszembe jut egy öreg, bolond kocsis története, ugy a mint azt nekem az
én müncheni barátom, Sipniewski Franck elbeszélte. A vén szolga addig
mesterkedett, mig feljutott oda, a hol az igazi lengyel hazafi
megtalálja végre az őt megillető tisztességet, felhuzták az akasztófára.
Mert a lengyelnek olyan szent az akasztófa, mint nekünk a kereszt. A
legkomolyabban beszélnek arról, hogy majd egyszer, tudja a jó Isten hogy
mikor, ha majd szabadok lesznek, Varsó piaczán akasztófát állítanak föl
az elnyomatás emlékére s egy márvány falba belevésik mindazok neveit, a
kiket bitón fojtott meg a fehér czár nevében, a muszka igazság. Ha majd
fölépítik azt a falat, a te neved se fog hiányozni róla, öreg Demeter.

Az öreg Sipniewski nagyon kompromittálva volt a hatvanharmadiki
fölkelésben. Egyik éltető lelke volt az egész mozgalomnak. Nem volt
politikus, csak hős. Elszánt és naiv, mint a felkelők nagy része.
Megesküdött akár a szüz Máriára, hogy győzni fognak, de egyéb alapja nem
volt a hitének, mint a nagy bátorsága, vagy az, hogy most már bizonyosan
velük lesz az Isten. Elég sokáig volt ellenük.

Mikor már rendben volt minden, olyan titokban, hogy csak a vak nem
látta, gyülekezni kezdett a tábor. Az öreg Sipniewski befogatott egy
könnyü kocsiba, Demeter, a vén kocsis felült a bakra, ur kocsis nagyon
elbúcsúzott hazulról, sirva kisérte ki őket a kapuig a háznép s a kis
kocsi mögött gyorsan felporzott az ut, hogy aztán beálljon az az ijesztő
csend, a minek okvetlenül el kell következni, ha olyan valaki hagy el
bennünket, a kit nagyon szeretünk s egyszerre eltünik szemünk elől még a
por is, a mit a kocsija fölvert. Az országút pora még ismerős, de a mi
azután következik, ismeretlen, idegen világ.

A naiv katonában mégis volt annyi politika, hogy a meglepetés ellen
biztosítani akarta magát. Hogy aztán gyerekes idea született meg
becsületes agyában, az megint rávall a hősre, aki sehogy sem tud
komédiázni.

Azt hitte, hogy valami nagyon furfangos cselt eszelt ki, megállította a
kocsit s tanácsot tartott Demeterrel.

--Te öreg--mondta neki--ha kozákokkal találkozunk, rá se hederíts, hajts
tovább. Ha megállítanak s kérdezik, hogy hova megyünk, azt feleljük,
hogy Varsóba. Hogy honnan? Hát Kocinski urtól.

--Igen, Kocinski urtól.

Mindenki tudta, hogy Kocinski az oroszok részére dolgozott. A ki tőle
jön, az csak nem lehet gyanus. Ur is, kocsis is jót mosolygott ezen a
tréfán. Demeter még hátra is nézett, megbámulta az urát, hogy milyen
okos ember. Összekacsintottak, két ilyen vén róka mindenkit lefőz. Majd
megnyulik a kozákok orra ők meg vigan hajtanak tovább.

De nem igy esett.

A legközelebbi dülőnél három kozák nyargal a kocsihoz. Az altiszt
elkérte az irásaikat s faggatni kezdte őket.

--Hova mennek?

--Varsóba.

--Mit akarnak ott?

--Lovat venni.

--Nincs most vásár.

--Lesz a jövő héten.

--Honnan jönnek?

Sipniewski erősen a kozák szeme közé nézett s kivágta a feleletet.

--Kocinskitól.

A kozák megkérdezte Demetert is.

--Honnan jösztök?

--Kocinski urtól.

--Otthon volt az ur?

--Otthon.

--Hát az asszony?

--Az is.

Erre szó nélkül közrefogták a kocsit s a szegény Demeternek arra kellett
hajtani, a merre ők parancsolták. Visszavitték őket az első katonai
állomásra, átadták a tisztnek. Demeter behuzta vállai közé a fejét s nem
szólott többé egy szót sem. A tiszt más kiséretet adott melléjük s
tovább kisértette őket. Negyednapra már a hadbiróság előtt állottak. A
nemes ur egyenesen, mint a ki helyt áll mindenért, Demeter pedig a
lengyel paraszt csökönyös makacsságával, inkább csak rásandított az
aranyos, czifra urakra. A hogy lesz, ugy lesz, de tőle ugyan nem
hallanak egyebet, mint a mit a gazdája parancsolt.

Demetert kiküldték s a biróság elnöke vallatóra fogta Sipniewskit.

--Hol voltak?

--Kocinskinál.

--Nem igaz, Kocinski három hét óta Varsóban van; most újra kérdem, hogy
hol voltak?

A szegény sarokba szoritott ember komoran maga elé bámult s nem felelt.
Nem azon gondolkozott, hogy mit mondjon, de az suhant át egyszerre az
agyán, hogy veszve van s ez elkeserítette. Még ki sem lőhette a
pisztolyát s már is véget ért számára minden. Mig szótlanul ott állott,
köny is gyült a szemébe s motyogni kezdett: szegények, szegények. A
családjára gondolt, tudja a jó Isten, hogy mikor látja őket még egyszer.
Talán soha. A tiszt érdeklődve nézett reá s gyöngédebben szólott hozzá:

--Olvassa itt maga, az ön neve is benne van a jegyzékben. A felkelőkhöz
ment, igaz? Ne tegye még sulyosabbá a helyzetét.

Sipniewskinek eszébe se jutott, hogy tagadjon, elpirult, hebegett volna,
ha megkisérti. Ugy érezte magát, mintha fojtogatnák, leesett egy székre
s reszketett a hangja, a mint egy-egy szót kinyögött.

--Igaz.

Behivták Demetert. Az öreg ugy kullogott be az ajtón, mint a hogy egy
ilyen furfangos emberhez illik s talán mert félt, hogy váratlanul
végighuz valaki a hátán, még mindig vállai közé szedte be a fejét s csak
ugy a gallérjából nézett a világba, mintha nem akarna künnebb jönni.
Mikor egy pillanatig azt hitte, hogy senki se néz reá, odasandított a
gazdájának: mi már értjük a dolgunkat, ugy-e uram?

--Hol voltatok?--kérdezte a tiszt.

--Kocinski urnál.

A tiszt Sipnievskihez fordult s intett neki hogy beszéljen a kocsisával.
A szomoru ember könyes szemmel s fájdalmasan mosolyogva czáfolta meg a
szegény Demetert.

--Nem ott voltunk, fiam. Hazulról jöttünk, mondd meg az igazat.

Demeter előbb meghökkent, de azután visszamosolygott a
gazdájára.--Átlátok én a szitán mondta a szemeivel, mert hangosan nem
szólhatott.--Neked ezt mondanod kell uram, de én nem vagyok olyan
bolond, hogy utánad beszéljek.--A tiszthez fordult s bizonykodott az
igazsága mellett.

--Kocinski urtól jöttünk bizony, Kocinski urtól.

A gazdája egy lépést tett feléje s beszélni akart vele, de a tiszt nem
engedte meg. E helyett ő igyekezett kiszedni Demeterből az igazat.

--Van-e feleséged?--kérdezte tőle.

--Van.

--Gyermek is?

--Hát hála az istennek, mind fiu.

--Egyet se látsz többé közülük, ha hazudsz.

Demeter meg volt sértve. Végignézett a tiszten, azután a mellére tette
mindkét kezét, mintha kérdezné, hogy csakugyan róla beszélnek-e? A tiszt
türelmetlenkedni kezdett, mégegyszer rászólt a szegény ostoba kocsisra.

--Hol voltatok?

--Kocinski urnál.

A kozákok kilökdösték szegény Demetert az ajtón s lezárták egy sötét
pinczébe. Az uri rab fenn, a hivatal mellett kapott börtönt, amig itt
van, megbecsülik, azután vezesse a sorsa. A hadbiró este kártyázott vele
s elnyert tőle vagy hetven rubelt. Ittak is, a fogoly sóhajtozott, haza
gondolt, a biró vigasztalta s biztatta, hogy ne féljen, nem kötik fel.
Sok az enyhitő körülmény, hanem az a szerencsétlen Demeter nagyon
elrontotta a dolgát. Holnap próbálnak még vele.

Reggel felhozatták ujra.

--Hol voltatok?

--Kocinski urnál.

A gazdája megfogta a gallérját, a szemébe nézett s az izgalomban
reszketve beszélt hozzá. Néha megrázta, hogy jobban megértse azt, amit
mond neki s a fülébe kiabált, mintha süket volna a szegény ember.

--Demeter, ne légy bolond. Mindennek vége, most már ne légy szamár.
Mondd meg az igazat.

--Azt mondom.

--Nem igaz. Nem voltunk Kocinskinál. Őrült! Vigyázz magadra. Beszélj
igazat. Látod, hogy én már mindent elmondtam, nem kell, hogy tagadj.
Honnan jöttünk?

--Kocinski urtól.

--Meg vagy veszve!

Demeter ránevetett a gazdájára és sehogy se tudott tisztába jönni a
dologgal. Mit akarnak itt vele? Hanem az a másik ember, akiről tudta,
hogy mind a kettejüknek ellensége, gyanusnak tünt föl neki s hamarosan
elbirálva a helyzetet, rájött a szerencsétlenségére, hogy itt hazudni
kell tovább is. Azt hitte, hogy ráparancsoltak a gazdájára, hogy előtte
igy beszéljen. Nem, nem, rajta nem lehet kifogni.

--Kocinski urtól jöttünk.

A gazdája kétségbeesetten nézett reá és várta, hogy térjen magához. Sirt
dühében s összeszoritotta az öklét, hogy agyonvágja a vén kocsist s
lihegve alig birva magával, ujra elkezdett beszélni.

--Demeter! Édes öregem, szegény szolgám, fiam, mond meg az igazat. Hol
voltunk? Ugy-e otthon, ugy-e?

Demeter még jobban beletemetkezett a gallérjába, nagy küzdelem folyt le
a szegény paraszt lelkében, de azért nem hagyta magát elbolondítani.

--Nem, Kocinski urnál.

A hadbiró erre azt monta, hogy: elég. Demetert visszavitték a pinczébe s
megmondták neki, hogy imádkozzék annyit, a mennyit csak tud, mert két
óra mulva meghal. A szegény ember kimeresztette a szemeit erre a
beszédre, nézett ide-oda, de azután azt mondta, hogy jól van, egyszer
ugyis el kell menni, hát mindegy.

Két óra után felhozták. A szegény jó embert nagyon megviselte ez a kis
idő, megtörpült, keserü vonás huzott barázdát az arczára, de azért nem
hagyta magát. Élénken nézegetett körül, várta, hogy valaki segitsen
rajta. Mikor az akasztófa alá állitották, felnézett, dörzsölni kezdte a
homlokát, hirtelen szedte magába a lélegzetet s összemenve, reszketve
várta, hogy mi lesz.

Pár perc mulva lejött néhány tiszt s köztük a hadbiró. Mikor meglátták
ezt a szegény, bolond figurát, szorongva néztek össze. A biró valósággal
dühbe jött, láza is volt, mert ugy ráordított a szegény öregre, hogy az
majd leesett a lábáról.

--Hol voltatok te barom! Beszélj!

--Kocinski urnál.

A tisztek elfordultak. Demetert megragadták a kozákok s amig az ember
százig elszámlál, Demeter már meg volt halva.



A VACSORA


Csendesen ültünk a kávéházban, egy kis lengyel-magyar sziget a nagy
német óceánban; csupa idegen gondolkozásmódu, előttünk épp olyan
érthetetlen emberek között, mint ahogy ők képtelenek minket megérteni.
Valósággal ostobák vagyunk egymásra nézve. Ők elképednek azon, hogy egy
hevesvérü, hirtelenbeszédü lengyel "czudar"-nak nevezi Bismarckot, vagy
keserüségében sírva beszél Szibériáról. Lehet más igazság is, mint a mit
a történelem csinált? És ez a sápadt, villogó szemü ember képviseli ezt
a másik igazságot? Hihetetlen, igazán hihetetlen. Néha valamelyik
ismerős közülük leül a lengyel asztalhoz s ki is mondja a maga
véleményét arra a kisebbségre, amely képtelen nyugton maradni három nagy
birodalom nyomása alatt. Mit akarnak?--magyarázzák meg neki--és
elkezdődik egy heves tüzzel, keserüséggel teli verekedés a szavakkal. Az
asztal köré gyül a publikum, a pincérleánynak egész tömegen kell
áttörnie magát, ha valaki vizért kiált. A billiárdozók leteszik a dákot
s a nagy lármára kiváncsian néznek be az utcáról az emberek.

Tegnap is igy esett, nagyon összevesztek a lengyelek a németekkel,
ökleikkel verték egymás előtt az asztalt s néha a nagy zürvavarban nem
lehetett tudni, hogy ki beszél. Mikor legnagyobb volt a riadalom, egy
kis, őszes ember erőszakolta át magát a publikumon, előbb kiköhögte
magát, mert nagyon megszorongatták, mig az asztalig eljutott s németül
kezdett beszélni.

--Lengyelek az urak?

Mikor megmondták, hogy igenis lengyelekkel van dolga, egyszerre
lengyelül beszélt tovább s mi csak pár szót értettünk meg abból, amit
mondott:--liberal, szoczial, egy lengyel ujság czimét és hogy
oroszokról, lengyelekről, Varsóról beszélt. A lengyelek tágra nyitott
szemekkel, csodálkozva hallgatták. Egy nagy pózeni fiu, akit a többiek
tagbaszakadt volta s harczias bozontos bajusza miatt _jenerál_-nak
hivnak maguk közt, nem tudott elfojtani egy-egy indulatos kifakadást s
meghatottan méregette maga mellett a kis, szürke embert. Az egyik
lengyel egyszerre felugrott az asztal mellől s elveszve a nagy
indulatokban, szinte öntudatlanul, felállásra kényszeritette a kis
jövevényt, s beszélni kezdett.

--Itt a bizonyság, nézzék ezt az urat, jól nézzék meg, lengyel
regényiró, költő és ujságszerkesztő; jól nézzék meg. Most szökött meg
Varsóból, a feleségét és gyermekét hozta magával, a harmadik gyermek,
egy kis leány, ott maradt, mert nem tudták hamarosan előkeriteni. Az
iskolában tanultam a verseit s most ... kell-e még több? Az önök poétái
palotákban laknak, a mieink pedig egy valamivel liberálisabb czikk
miatt, mint amilyen a mérték, futnak a rendőrség elől. Itt van ez az ur,
ez az önök találmánya...

A kis szürke ember majdnem az asztal alá zsugorodott, mikor körülnézve,
észrevette, hogy mindenki őt nézi. A lengyel fiatalember pedig szerette
volna, ha az asztalra áll, hogy jobban lássák s fogta a kabátját, hogy
el ne szaladjon. A _jenerál_ szitkozódott és sírt, nagy, esetlen
testében még mindig gyermek maradt az érzés, a körülállók pedig
lábujjhegyre állva néztek át egymás vállán, csakhogy jobban láthassák
ezt a nevezetes kis öreget. Egyszerre elhallgatott mindenki s lassan
oszlani kezdett a publikum. Mikor egyedül maradt a társaság, a kis ember
elmondta nagy szégyenkezve, hogy szörnyü nyomorban vannak, mindenük
zálogban van már, az asszony és a gyermekek ki sem mozdulhatnak a
szobából, mert egy-egy rongyon kivül nincs a mit magukra vegyenek. A
hotelier pénzt kér s ha legalább tiz márkát nem fizetnek le a
tartozásból, kidobja őket az utczára; ezért bátorkodott fölkeresni az
urakat. Pirult, szégyenkezett, de valahogy kinyögte, a mit mondani akart
s lesütött szemekkel várta, hogy mi következik most. A fiuk összenéztek.
Az, aki előbb a leghangosabban veszekedett, dühös sietséggel kutatta ki
a zsebeit, de nem talált bennük egy fillért sem s kényelmetlenül,
szégyenkezve nézett az öregre, mintha bocsánatot kérne azért, hogy igen
szegény. Mindenki hallgatott. Az öreg ember arczán látszott, hogy
szörnyen megbánta már a kisérletet, végre is a _jenerál_ törte meg a
csendet, vette a kabátját s menni készült.

--Kérem, csak egy keveset várjon itt; azonnal jövök.--Mikor visszajött,
nem volt már felsőkabátja. Karonfogta az öreget és vitte magával, ugy
látszott, mintha a hóna alá vette volna, a kis ember majd eltünt
mellette. Az uton megbeszélték a dolgot.

--Van egy márkám és ötven fillérem--kezdte a _jenerál_. Megosztozunk
rajta. Hányan vannak?

--Négyen.

--Nyolcz kenyér: huszonnégy fillér, a többiért hideghust veszünk.
Menjünk az én hentesemhez, udvarolok a leányának, majd sokat ad. Van
gyertyájuk?

--Nincs.

--Akkor azt is kell venni, de gyertyát kapok hitelbe is, azért nem kell
pénzt adni.

Hosszu lábaival akkorákat lépett, hogy a kis fáradt ember alig birta
követni. Közben megvásárolta a gyertyát, hust, kenyeret s a hotel
kapujában odaadott mindent a vendégnek. A kis szürke ember azonban nem
akarta elbocsátani. Nagyon hálás volt, meg akarta neki mutatni a
családját, meg talán arra is gondolt, hogy beigazolja a nyomoruságát,
nehogy azt higyjék, hogy hazudott. A kapus kedvetlenül nézett végig
rajtuk, kellemetlen, kopott embereken s kopogásukra egy csinos arczu, de
beteges szinü asszony nyitotta fel a szoba ajtaját.

A gyermekek, mint valami éhes farkaskölykök, egyszerre nekiestek az
ételnek, nem sokat törődve azzal, hogy ki vette. Az asszony nem tudott
rendet tartani közöttük, az apjuk egy-egy szigoru pillantást váltott
velük, de azok figyelembe se vették s a _jenerál_ tanácstalanul,
ügyetlenül állott még mindig a szoba közepén.

--Kenyeret még! Kolbászt, sok kolbászt!--kiáltották a gyermekek s
ökleikkel taszigálták az apjukat.--Az odaadta nekik azt is, a mi éppen a
kezében volt, csakhogy hallgassanak. Az asszonynak alig jutott valami, a
kis éhes rablók mindent elvettek tőle. Egyszerre azonban elszégyenlették
a kapzsiságukat, észrevették, hogy igazságtalanul osztották fel a
vacsorát s visszaadtak egy-egy falatot az anyjuknak. Értelmes arczukat
odadörzsölték a sovány karjához s kétfelől is nógatták nagy szeretettel:

--Egyél mama, egyél, édes!

A férfi csüggedt, sötét arczczal bámult rájuk s visszafojtotta a
sóhajtását, hogy ne zavarja őket. A _jenerál_ az ágy szegletére ült s
ugy összehuzta magát, mintha nem akarná észrevétetni, hogy itt van. Nagy
fejéhez mérten aránytalanul kis szemeivel a gyermekek felé pislantott
néha s megijedt, amikor egyet nyikorgott sulyos teste alatt az ágy
deszkája. Érezte, hogy alkalmatlan, de nem tudott hamar alkalmas okot
találni arra, hogy elillanjon. Szerettek volna beszélni, de nem tudtak.
Nagyon idegenek voltak egymásnak. A _jenerál_ a maga naivságában is
megérezte, hogy zavarná őket, ha kérdezősködnék; egy pillanatra azt
hitte, hogy átlát a két előtte ülő alak koponyáján, s mint egy zsongó
méhsereg, ugy tünt fel előtte a kis szomoru ember fejében a sok gond,
baj, hozzá nem szólt volna a világért. Az asszony szótlanul ült az
asztal mellett s hálásan nézett az idegenre, a miért nem háborgatta. A
gyermekek egy durván összeszegezett ládára ültek le a sarokban s egymás
között suttogtak valamit. Az asztalon füstölögve, unalmasan pislogott a
hosszu, vastagbelü gyertya s ugy tánczoltatta a falon az árnyakat,
mintha zsinegen rángatták volna a négy fekete foltot valami
bábszinházban. Végre a férfi szólt, csak azért, hogy valamit mondjon.

--Egy nap megint a hátunk mögött van.

Az asszony sóhajtott és elfordult a gyermekek felé, mintha valami dolga
lenne velük. A kisebbik fiu mosolyogva ránézett s bámulva kérdezte:

--Miért sirsz?

Az asszony zavarba jött, védekezett, de nem birta ki sokáig, egyszerre
hangosan kezdett sírni. A _jenerál_, mintha csak engedelemre várt volna,
hogy beszélhessen, hozzáment, ügyetlenül motyogott, hogy: nem lesz
mindig igy és hogy megsegít az Isten, s mert nem tudta szóval elmondani,
a mit gondolt, nagy tenyeres kezeivel ügyetlenül kalimpált a levegőben s
azután már csak nyögött, erőlködött, hogy valamit mondjon.

A gyermekek elkomolyodtak, kutatólag néztek körül s a nagyobbik
visszatolta öcscsét a sarokba, a mikor kiváncsian előre tolakodott.

Nagyon rosszul érezték már magukat valamenynyien. Örültek, mikor a
_jenerál_ hirtelen elhatározással a kalapja után nyult s elment:
legalább egyedül maradhatnak. A kis szürke ember lekisérte a vendéget.
Szótalanul, lassan haladtak le egymás mellett a rossz lépcsőn s csak az
első emeletnél állottak meg egy szóra.

A _jenerál_ akart valamit mondani, de nagyon nehezen ment a beszéd.
Százszor bocsánatot kért és még se mondott még semmit, végre előkereste
mellényzsebéből a maradékpénzt s a kis ember markába nyomta. Ujra
hadonázott lapátkezeivel a levegőben, mert anélkül nem lehet értekezni.

--Holnapra, reggelire, délelőtt majd dolog után látunk...

A szegény ember szégyenkezve huzta be vállai közé a fejét s
elkényszeredve kinálgatta vissza a pénzt. A _jenerál_ azonban nagy
esküdözéssel fogadkozott, hogy neki kimeríthetetlen hitele van, annyit
ehetik felirásra, amennyit akar s voltaképpen nagy teher rá nézve, ha
pénze van. Nem tud vele mit csinálni.



A MINISZTER VENDÉGEI


A miniszter a napokban levelet kapott egy hajdani iskolás társától,
Szüts Tamástól. A levéliró igy kezdte a mondanivalóját: "Mélyen tisztelt
Kegyelmes Barátom Ur"--s elmondta, hogy addig is, mig a hivatalos irást
megrajzolná az ottani polgári iskola rajztanára, értesíti, hogy a város
megválasztotta diszpolgárának, és egy hét lefolyása alatt jönnek a
deputáczióval. Ő mint polgármester, szintén fölrándul ez alkalomra s
örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy kegyelmes barátját
tiszteletteljesen üdvözölhesse. Hiszi, hogy nem méltóztatott még
teljesen elfelejteni a várost, melyben született, amelyben együtt
iskoláztak s amely most a díszpolgársággal leróni igyekezett
háládatosságának egy kis porczióját.

A kegyelmes ur egy perczig azon gondolkozott, hogy mi is hát voltaképpen
érdeme a díszpolgárságra--és rájött, hogy semmi. Szégyenlette magát a
levél elolvasása után, mert bizony igazán elfeledkezett erről a kis
fészekről, Szüts Tamásról, meg a többiekről. Mosolygott, ujra elolvasta
a levelet s hátradülve székében, teljesen átengedte magát az emlékeinek.
Lassankint megformálta magának az egész kis várost, a milyen most lehet,
Szüts Tamást, a ki nyurga, a sok tanulástól meggörnyedt diák volt s most
bizonyosan még hosszabb s még görnyedtebbé tette hátát a sok városi
gond. Kellemes meleg töltötte el a visszaemlékezésben s pajkos örömet
érzett a Szüts Tamás látogatásán, mig arra gondolt, hogy nagyon kellemes
lesz össze-vissza kérdezősködni a deputáczióban. E perczben annyira
megszerette ezeket a régi jó, becsületes embereket, hogy türelmetlen
lett s szerette volna, ha mindjárt benyitnak az ajtón.

Nem kellett sokáig várni rájuk, a másik hét szombatján már megjelentek.
A kegyelmes ur kiment eléjük az előszobába és Szüts Tamást rajta kapta
azon, hogy még utoljára elolvasta a beszédét, melyet hozzá akart
intézni. Erre azonban nem volt idő. A kegyelmes ur karonfogta, boldogan
megveregette a hátát egy öreg urnak, aki szintén a deputáczióhoz
tartozott s vitte őket befelé. Utánuk ment egy harmadik ur is, aki a
diplomát szorongatta a kezében. A miniszter csak akkor vette észre, hogy
ezt is a város küldte fel, mikor már be akarta csukni előtte az ajtót s
szeme a polgármester kétségbeesett tekintetével találkozott.--Aha! Tehát
háromtagu a küldöttség, gondolta magában s mosolyogva, kézen fogva
vezette be a künnrekedt szalonkabátos urat.

Szüts Tamás hozzá akart fogni a beszédhez, de a kegyelmes ur útját
állotta a jó szándéknak. Elvette az oklevelet s maga se értette, hogy
miért olyan boldog, de ugy érezte, hogy össze-vissza csókolná Szüts
Tamást, ha egyedül volnának. Hasonlított egy ismeretlen boldogságba
cseppent diákhoz, végigömlött rajta az öröm, kisugárzott a szemeiből, az
arczából. Aki a diplomát hozta, szerényen hátrahuzódott. A miniszternek
nagy jó kedvében pajkos, diákos ötlete támadt, s hozzáment és bemutatta
magát, megmondta a nevét és hozzátette azt is, hogy mi a foglalkozása:
magyar királyi miniszter.

A meglepett uri ember kapkodott, ijedten nézett két társára, mintha
tanácsot kérne s szintén bemutatta magát.

--Becski Samu igazgató-tanító.

De már másfelé járt a kegyelmes ur, a Szüts Tamás kezét szorongatta s
nevetve mérte végig.

--Jó husban vagy, öreg...

--Hál' istennek, hát igazán nem kegyeskedtél megfeledkezni...

--Dehogy, dehogy.--Van-e feleséged?

--Van.

--Hát gyerek?

--Az is.

--Hány?

Hogy hány a gyerek, azt már nem hallotta, mert a mint a mellette
feszengő öregre nézett, egyszerre eszébe jutott, hogy ki is voltaképpen
ez az úr. Elkomolyodott, kedves emlékek támadtak föl a lelkében, könyek
gyültek a szemeibe és sóhajtott.

--Alig, alig ismertem meg, Babarczy bátyám. Jól tette, hogy eljött. Él-e
még a néni?

--Csak betegeskedik szegény feje.

--Hát a műhely?

--A fiamnak adtam, én már penzióba tettem magamat.

--Jól megy a munka?

--Nincs panasz rá.

Elhallgattak. Az igazgató-tanító keveset értett az egészből, ő később
származott be a városkába A másik három ember boldogan mosolygott,
egyszerre összeomlott közöttük minden korlát, meghatva, könyes szemekkel
nézegették egymást. Az öreg Babarczy asztalosmester a szemeit törölgette
s apránkint eldicsekedett mindazzal, mire az uton elkészült.

--Megvan még a gyalupad, kegyelmes ur, amin gyalulni tetszett. A gyalut,
mindjárt hogy el tetszett kerülni tőlünk, a fiókba tette a feleségem
emlékbe. Nagyon szerette a kegyelmes urat...

--Hát szilvaizes pánkó van-e még a világon, Babarczy bátyám?

A kegyelmes ur kis diák korában mindennap átjárt az öreg Babarczy
műhelyébe alkalmatlankodni. Gyalult, furt, faragott, elfáradt a nagy
munkában s jóllakott a mesterné asszony hires lekváros pánkójából. Most
egyszerre az ötlött az eszébe s az a gyermekes reménye támadt, hogy
talán hozott magával vagy egyet a zsebében. Egy lekváros pánkóért a
régiek közül örömest lemondott volna egy udvari ebédről.

Az öregnek felragyogott az arcza s boldogan hadart.

--Meg, meg, megmondom az asszonynak, hogy még emlékezni kegyeskedik a
pánkójára. Nagyon boldog lesz. Ha tudná, hogy mi itt most miről
beszélünk!

Az igazgató-tanító kelletlenül szorongott. A kegyelmes ur észrevette ezt
s hamarosan pár kérdést intézett hozzá.

--Hány iskolaköteles van a városban?

--Háromszáznyolczvannégy.

--Sok a mulasztás?

--Szigoruan járunk el, kegyelmes uram.

--Nagyon helyesen.

Az idegennel szemben egyszerre miniszteri sablon lett belőle s ujra
felderült az arcza, mikor visszafordult a két régi ismerőshöz.

--Nálam ebédeltek ma, öregem, ugy-e Babarczy bátyám.

A két ismerős majdnem ujjongott örömében, nem tartottak már meg semmi
formát, csak a régi jó barátok voltak. Kényelmetlenül néztek össze,
mikor eszükbe jutott az igazgató-tanító, de a miniszter egyszerre
kisegítette őket zavarukból.

--Igazgató urat is szivesen látom.

Mindjárt át is vezette az urakat a lakásába s négynek teríttetett. A
Kaszinóból hozatta át az ebédet s a három régi ismerős pillantásai
összeölelkeztek az ételek gőzében. Mosolyogva kinálgatták egymást, sokat
koczintottak s az öreg asztalosnak sokszor eszébe jutott a felesége. A
miniszter kiolvasta a szemeiből, hogy mire gondol s olyan falusias jó
kedvében volt, hogy elérzékenyült s egy pohár pezsgővel felköszöntötte
Babarczyné asszonyt. Áthajoltak az asztalon s ugy beszéltek egymáshoz. A
házigazdát minden érdekelte, a mi ujságot csak mondtak. A református
templomot újra fedték, az öreg kántor helyett uj énekli már a
zsoltárokat, a Zsoldos-utcza most már hosszu, kinyulik egész a határba,
tavaly fölépült az első kétemeletes ház, a vén városi mérnök leánya
férjhez ment a járásbiróhoz, mind, mind nagyon érdekes dolog. Egy-egy
perczre elhallgattak, máskor meg, hiába integetett az igazgató-tanító,
egyszerre beszélt a két vendég s a miniszter hátradőlve a székén, nedves
szemekkel hallgatta őket.

--Édes jó parasztjaim--gondolta magában s hagyta, hogy beszéljenek, ő
csak hallgatott s ha az igazgató-tanító ur nem lett volna ott, egyszerre
ölelte volna magához mindakettőt. Becsületesség, jóság, egyszerüség
sugárzott le az arczaikról, ez ugy hatott reá, mint egy pohár
kristálytiszta forrásviz.--Édes jó embereim--ismételte magában sokszor
áradozva.

Az inas zavarta meg őket. Belépett és komolyan, mint a ki elítéli az
ilyen kirugásokat, jelentette:

--A miniszterelnök ur ő excellencziája várja a kis szalonban a kegyelmes
urat.

A kegyelmes ur átment a kis szalonba s komolyan néztek össze a vendégek.
Suttogva szólott az igazgató-tanító:

--Lehet, hogy áthozza és bemutat neki.

--Már hogy gondol ilyent--utasította rendre a polgármester.

--Valami nagy baj lehet az országban, ha még az ebédnél sem hagyják
szegényt nyugodni--mondta az asztalos.

A többiek ráhagyták, hogy bizony meglehet, komor idők járnak.

Mikor visszajött a kegyelmes ur, szerették volna leolvasni az arczáról,
hogy baj van az országban, de éppen ugy mosolygott, mint előbb, csupa
megelégedés, öröm öntötte el, mikor ujra megpillantotta a vendégeit.

A polgármester mindjárt el is mesélte, hogy egyszer-másszor vele is
megesik, hogy a főispán megzavarja az ebédet, pedig hát az embernek
egyéb nyugalma sincs, csak éppen amig eszik.

--Legjobb az iparos dolga, senki se parancsol neki--véleményezte az öreg
Babarczy s nem tudott elfojtani egy sajnálkozó mosolygást, a mint
végignézett a hivatalnokokon. Az igazgató-tanító meg előhozakodott, hogy
neki is vannak néha kellemetlenségei a tanfelügyelővel, de ezt már nem
hallgatta senki, a vendégek és a gazda hallgatva gyönyörködtek egymásban
a jó ebéd után s csak egy kézszorítással mondták el egymásnak a jó
kivánságot, hogy: egészségére adja Isten, a mit megevett.

Az igazgató-tanító aztán odahaza ilyenformán adta elő a dolgot:

--A miniszter látta, hogy bennem tanult emberrel van dolga, meghívott
ebédre, a másik kettővel nem tudott mit csinálni, hát azokat is
meghivta, pedig mondhatom, hogy igazán illetlenül viselték magukat,
különösen az öreg Babarczy. Előre megmondtam, hogy nem kell mesterembert
küldeni föl a kegyelmes úrhoz.



A HATODIK


Egy kis szünet után--talán pár hét lehetett mindössze--ujra láttuk, hogy
a Veressék háza előtt megjelenik az öreg Bojth doktor ócska batárja. Az
öreg ur besántikál a házba, a vén lovak bóbiskolva dőlnek neki a rudnak
s a nemkevésbbé kiszolgált fehérhaju, ősz bajuszu kocsis pipára gyujt a
bakon. A kik arra mentek, részvéttel jegyezték meg, hogy: Veresséknek
ujra betegük van.--Félóra mulva kijött az öreg Bojth, Veress elkisérte a
kocsiig s türelmesen hallgatta, a mint motyogva magyarázott valamit:
kávéskanállal kétóránkint, azután jön a por ostyában, erős leves,
csirkehus, a többit aztán elvégzi az Isten. Veress ráintett a fejével,
hogy: igen, a többit majd elvégzi az Isten, s azzal visszament a házba.
Az öreg doktor fölkapaszkodott a kocsiba, a kocsis hátrafordult, de nem
azt kérdezte meg, hogy hova mennek, hanem az indulás előtt még
bizalmasan, öregesen elbeszélgettek egy keveset. Az egyik ló
hátrafordult s megnézte, hogy fölült-e a gazda s amikor látta, hogy
csakugyan benn van már a kocsiban, odakoczintotta a fejét a másik
koponyájához, mintha mondta volna, hogy: no már most induljunk, öreg
czimborám--s el is indultak. A kocsis meg kérdezősködni kezdett:

--Melyik beteg?

--Most a Jenőke.

--Mi baja van? meghal?

--Meg.

--Ez lesz a hatodik halál náluk mostanában.

Az öreg doktor előbb mintha számítgatott volna magában, de aztán intett,
hogy igen ez lesz a hatodik. A kocsis előrefordult, rászólott a lovakra:
gyí hé!--s tovább mentek.

Most, sok év után, ha visszaemlékezem a Veressék házára, hiányos,
zavaros kép áll elém. Nem igen emlékezem már, hogy hány szobájuk volt s
négy-e vagy öt ablakon át világított be hozzájuk az utcza felől a nap,
de amint rájuk gondolok, rögtön az orromba csap a házuk szaga, az az
orvosságszag, mely beleette magát a falba, butorokba, szőnyegbe,
függönybe s a mely elkisérte Veresséket mindenhova. A gyerekek elvitték
az iskolába, Veress a hivatalba s az asszony a piaczra, boltba, soha ki
nem fogytak belőle. Szük előszobán át kellett belépni a lakásukba. Mióta
csak emlékezem, mindig ott állott egy nagy zöld függönyös szekrény, ebbe
hordták ki az üvegeket, skatulyákat, amiből már kiitták, kiették az
orvosságot. Volt ott kék, vörös, zöld, sárga üveg, _kétóránkint,
óránkint, félóránkint_ felirattal s lassankint tele lett velük minden
polcz. Ha félrerebbent a függöny, végigfutott az ember hátán a hideg. A
patikárius, jólelkü öreg ur, egyszer majdnem kidobta a Veressék
cselédjét.

--Vigyetek már a henteshez is valamit a pénzetekből!--kiáltotta reá és
majdnem elsirta magát, mikor a cseléd elmesélte, hogy ilyen unalmas
szolgálata soh'se volt. Inkább menne a kórházba, mert ott legalább
tudná, hogy hol van.

Akkor az öreg asszony volt beteg. Napjában tizszer is át kellett emelni
egyik ágyból a másikba, vele volt elfoglalva az egész család. A gyerekek
lábujjhegyen jártak, suttogva beszéltek s a félesztendő alatt, mig
nagyanyjuk a halállal küzködött, megránczosodott a képük s elfeledték
azt, hogy gyermekek. Veress megpróbálta kivinni őket a mezőre, hogy
ugrálják, kiabálják ki kedvükre magukat, de ezek a kis öregek nem éltek
a szabadsággal. Az apjuk sóhajtott, nem erőszakolta a dolgot.

Aztán beteg volt ott mindenki. Alig vitték ki az öreg anyót, az ujra
áthuzott ágyba lefeküdt Veressné. Az öreg Bojth doktor kocsija megint
megállott a ház előtt, az öreg ur rendelt valamit, ujra jött, ujra ment
s a lovak ugy beletanultak már a mesterségükbe, hogy maguktól
megállottak a Veressék háza előtt akkor is, a mikor véletlenül odabenn
nem is volt beteg. Sokszor megesett, hogy ketten is nyomták az ágyat,
ilyenkor nem kellett társaságról gondoskodni a beteg számára,
átbeszéltek egymáshoz. Közben ki-kiszegezték a kapura a fekete posztót,
feltüztek rá gombostüvel egy gyászszegélyü czédulát, délután megjött a
városi, megyei tisztikar, kirukkolt a tüzoltóbanda s mint valami
keserves sírás, felhangzott az udvaron a Beethoven-induló. Ez volt az
egyetlen jajszó. A család már beleszokott a gyászába, nem tudtak sírni.
Veress mindig összébb esett, a gyerekek tekintetébe pedig a korai
komolysághoz töprengés, bámulás vegyült, kezdték nem érteni a dolgot. Az
öreg asszony után elment Veressné, egy pár gyerek, valami unokahug, s
szép csendesen egészen megtelt a zöld függönyös szekrény az előszobában.

Most Jenőke lett beteg, dagadni kezdett a torka s azt mondta, hogy
bajosan tud nyelni. A nagynéni, akit az anyát helyettesíteni hozott
magához Veress, tapintatos, gyöngéd módot keresett, amivel tudtára adja
a dolgot, de erre nem volt szükség.

--El kell hivni Bojthot--mondta Veress s egy kanállal leszorítva a
gyermek nyelvét, belenézett a torkába. Nem is volt nagyon megilletődve,
egy karosszéket hozott az ágy mellé, s szótalanul várta az orvost.
Sovány, fehér kezét rátapasztotta a gyermek homlokára, nézte maga előtt
a földet. Azon gondolkozott, hogy mi lesz most már belőle, ha az utolsó
gyermeke is meghal, miután teljesen elfogyott körülötte a család. Hogy
másként is végződhetnék a betegség, arra nem is gondolt, már megszokta,
hogy az ő betegei meghalnak. Rendbeszedte emlékében a halottait s mikor
a végére jutott, odasorozta már a beteg gyermeket is. A temetkezési
társaságokról ugy beszélt, mint akik szivesek voltak elkezelni mellőle a
familiát, s most a beteg gyermek mellett állva, nézve a vergődő kis
lázas testet, csak az bántotta, hogy ezt is azok az idegen emberek
fogják elkezelni. Miért? Olyan szépen elvinné ő maga az ölében, megásná
a sirt, addig lefektetné a pázsitra, beszélne hozzá:--mindjárt készen
leszünk, csak egy kicsit várj még, rögtön, rögtön, aztán odaadná a
földnek, legyen az övé. Az eszébe se jutott, hogy talán életben marad a
fia. Hogyan lehessen azt elképzelni, hiszen a többi is mind meghalt. Az
ő agyában egészen más filozófia fejlődött ki, mint a milyen a mienk, a
kiknél még mindig ujság s valami rendkivüli dolog a temetés,--teljes
megnyugvás a kényszerüségben s tagadása mindennek, a mi segíthetne.

A mikor az öreg doktor megirta a reczeptet s adott egy csomó utasítást
és a többit az Istenre bizta--mosolygott és kicsufolta magában az
öreget:

--Ilyen öreg lettél s mégsem tudod, hogy ez mind nem segít. Nem
szégyenled magad?--gondolta s szeretett volna a szemébe kaczagni.--Vén
ostoba! mondta, amikor becsapta mögötte az ajtót s komikusnak találta a
lovát, kocsiját, minden tudományát. Mikor másnap ujra eljött, azért
elébe ment, hallgatta amit mondott, mert ebbe is ugy beleszokott, mint a
hivatalba, vagy abba, hogy a nap bizonyos időszakaiban enni kell, de
magában kinevette s nem hitt neki egy szót se.

Amikor megint eljött a megyei és a városi tisztikar s a tüzoltó-banda,
bizonyos megkönnyebbüléssel adta át nekik a kis halottat eltemetni. Arra
gondolt, hogy már nem alkalmatlankodnak többet, nincs kit elvinni s
mikor arra a jó tréfára gondolt, hogy a doktor lovait ujra nógatni kell,
hogy tovább menjenek a kapu elől, behunyta a szemeit és mosolygott.



AZ EZRED

I.


Az ezredes éppen gyakorlatra készült, atilláját gombolta össze és
kinézegetett az ablakon, hogy elővezetik-e már a lovat. Kissé
türelmetlen is volt s már maga akart lemenni az istállóba, mikor az
előszobában beszédet hallott. Inasa igyekezett visszatartani valakit,
aki be akarta küldeni a névjegyét.

--Az ezredes ur éppen ki akar lovagolni, nem hiszem, hogy fogadna.

--Kisértse meg.

--Amint parancsolja uraságod--s a szolga befelé indult a névjegygyel.

Az ezredest zavarta volna a látogatás. Olyan izgatott volt a nagyobb
gyakorlatok előtt, mint egy kis hadnagy, aki először vezényel.
Fölnyitotta az előszoba ajtaját. Maga akarta megkérni látogatóját, hogy
jőjjön máskor, mikor azonban meglátta az előszobában álló fiatal embert,
egyszerre földerült az arcza s szives örömmel szólott hozzá:

--Ön az, jőjjön, jőjjön. Ferencz nem ismeri még, különben nem csinált
volna annyi czeremóniát.

--Kissé korán jöttem...

--Mindegy, mindegy... Adj konyakot.

A fiatal emberre kellemesen, de kényelmetlenül is hatott a nagy
szivesség. Az ezredes önkéntes korában szerette meg, mert jó katona volt
és kitünő lovas, de az olyan természetesnek tünt föl előtte, hogy valaki
jó katona és jó lovas, hogy nem tartotta ezt elég érdemnek arra a
megkülönböztetett jóságra, a mivel elhalmozta az öreg katona. Érezte,
hogy ügyetlen, amint karöltve vezette be a szobába ez a nagy tiszt s ez
bosszantotta. Igyekezett fesztelenül viselni magát, mintha ez a nagy
közelség egészen természetes lenne, de nem tudott erőt venni
tartózkodásán és hamarosan átgondolva a helyzetet, észrevette, hogy igy
van ez legjobban, Ez a nagy tiszt nem azért tünteti ki, hogy komázzék
vele. Szerényen állott meg előtte és alig akart leülni.

Az inas behozta a konyakos üveget. Az ezredes szembeült a fiatal
emberrel, mosolyogva nézegette az egészséges, piros arczát és türelemmel
várta, hogy mit akar. Mikor látta, hogy kényelmetlenül feszeng, s nem
tudja elkezdeni a mondanivalóját, segíteni próbált neki.

--No, mit hozott Kadar barátom a faluból? Lovat? Van eladó lova?

--Nincs, ezredes ur, a mi arra való volna, még fiatal; volna egy, de az
az anyám kedvencze, nem adhatom el.

--Egészséges ő nagysága?

--Az, igen...

--Hallottam, hogy gyöngélkedett.

--Meghütötte magát, de most már jobban van.

Akadozva beszéltek. Csak az arczára kellett nézni a fiatal Kadarnak s
rögtön látni lehetett, hogy nem azért jött, hogy az anyjáról és a
lovairól beszéljen. Az ezredes megint töltött az üvegből, s a mint
poharát a másikhoz koczintotta, mélyen belenézett a fiatal ember szemébe
és megadta neki azt a komoly teketóriát nem ismerő hangot, melyet
ide-oda nézegetve keresett a szobában, mintha a falakról akarná
leolvasni.

--Miért jött, valami mondanivalója van talán?

--Van, sok mondani valóm van, ezredes ur. Másnak talán könnyü lenne
előállani vele, de nekem nagy dolog. Egy nagyon jó embert keresek, hogy
tanácsot adjon s azért jöttem ide. Magam ugy el vagyok kényszerülve,
hogy már gondolkozni sem tudok.

--Mi baj van?

--Voltaképpen semmi, ugy van minden, a mint eddig volt, csak én lettem
más. Olyan haszontalan életet élek, hogy önmagam előtt szégyenlem
magamat, ha meggondolom, hogy mi is vagyok voltaképpen. Semmi, igazán
semmi. Ez az üresség rettenetesen hat az emberre, ha egyszer rájön.

--Gazdálkodik.

--Dehogy, ezredes ur, ez csak tévedés. Én is hittem ezt egy darabig, de
már látom, hogy nem igaz. Ha ott vagyok, akkor is az az én gazdaságom,
mint ha nélkülem csinálják. Ha dolgozom, az is haszontalan, mert érzem,
hogy az ispán mosolyog a hátam mögött s alig-alig várja, hogy tovább
menjek és helyrehozza, a mit én elrontottam. Az ember! Érti a dolgát.
Mindenkit bámulok, a ki valami tud lenni legalább, magamat pedig unom.
Ne méltóztassék azt hinni, hogy egy rossz hangulat s rögtön ide
szaladtam panaszkodni. Már régen magamban hordozom azt, a mit most
elmondani szeretnék, hogy utálom ezt az örökös urfiéletet, szeretnék
valami lenni, valami olyas, aki nem ingyen eszi a kenyeret, akit meg
kell becsülni...

Az ezredes fölállott s gondolkozva ment el az ablakig. A többit már
kitalálta s azon a formán töprengett, a hogyan majd felelnie kell. Kadar
nem akarta zavarni, elhallgatott, de a szemeivel élénken,
lépésről-lépésre kisérte az ezredest. Mikor a válasz késett, mintha
jobban meg akarta volna győzni, ujra beszélni kezdett, de most már
halkabban, tartózkodóbban...

--Valami olyas foglalkozás után akarok nézni, ahol hasznomat vehetik,
nem leszek terhére magamnak se, másnak se...

Az ezredes gyorsan visszafordult s szárazon kérdezte:

--Katona akar lenni?

Kadar fölállott és most már határozottabban felelt:

--Az.

Mindaketten elhallgattak. Mikor már hosszu és igen kinos lett a szünet,
Kadar azt hitte, hogy nem beszélt elég világosan, nem lehetett a
szavaiból mindent ugy megérteni, a milyen igazán ő érzi a dolgot s ujra
mondani akart még valamit. Az ezredes azonban félbeszakította s másfelé
nézve, kérdezősködött.

--A mi ezredünkben... Tényleges tiszt?...

--Ugy szeretném, nagyon szeretném.

Egyszerre fölállottak mindaketten. Az ezredes a fiatal ember vállára
tette kezét s nagyon rosszul esett neki, hogy kellemetlent kell
mondania.

--Az nem lehet. Gyöngéden visszaerőszakolta a székére Kadart s közel
ülve hozzá, komolyan, részvéttel beszélt.--Valamit ön is érezett ebből,
különben nem fordult volna hozzám igy. A ki legjobban sajnálja a dolgot,
az én vagyok, de nem tehetek semmit. Volt szó róla, tavaly is
emlegették, hogy Kadart be kellene hivni, hanem azután mégsem lehetett
belőle semmi. Ez már olyan dolog, hogy én nem is beszélhetek róla, csak
ugy mondom, hogy mégis tájékozva legyen.

Kadar lecsüggesztett fejjel, komoran nézett maga elé. Ajkain volt a
kérdés--hogy miért?--de nem merte kimondani. Erős melle nehezen
lélegzett, egyszerre gyorsan pislogni kezdett, mert kihullott volna
szeméből a köny. Az ezredes igazán szánta, aggodalmas jósággal nézett
reá, de most már, ha benne volt a beszédben, el akart mondani
mindent.--Jobb igy, ugy gondolta, azután egyszerre vége lesz s hamarabb
megnyugszik ez a szegény fiu is.

--Lássa, fiam--megfogta a Kadar kezét és ugy beszélt tovább--az a baj,
hogy ez az ostoba világ mindent a szájára vesz, mint valami kofa.
Piaczra viszi a családi titkokat, a mihez csak annak van köze, a kit
illet. Ez voltaképpen nagyon kényes dolog, de mi beszélhetünk róla itt,
a négy fal között. Az én véleményemen semmit se változtat az, a mit a
világ beszél, de hát a tisztikar. A mikor önről volt szó, ő nagysága is
szóba került.

--Anyám...

--Igen, azután ez is mondott valamit, az is... Hogy régen igy volt, meg
ugy volt. Ő nagyságáról sokat mesélnek itt is, ott is, kényes dolgot.
Szóval, nem lehet, nem lehet...

Ez az ősz katonafej olyan lenyügöző hatással volt a szegény
fiatalemberre, hogy bár forrott a vére s minden keserüsége egyszerre
nagy indulatba gyült össze azok ellen, a kik kirekesztik maguk közül,
felállani sem tudott, csak nézett maga elé olyan kétségbeeséssel, hogy
csak most lehetett igazán látni, milyen nagy a vesztesége. Akart volna
mondani még valamit, olyas gondolata támadt, hogy: hiszen az anyám előbb
élt, mint én, mit tehetek róla,--de még elég korán elhallgatott.

Szó nélkül bucsuzott s az ajtóban még megállott egy pillanatra, mert
reszkettek a lábai s össze akarta szedni magát. Az ezredes valami
vigasztalót keresett számára s végre is kitört az öreg katonából az
őszinte szó.

--Szamarak vagyunk, fiam, azok, az egész menázs!...

Kadar már ezt nem hallotta. Kocsija a kapu előtt várta, felült s rögtön
hazaindult a faluba.


II.


A félúton rákiáltott a kocsisra:--fordulj vissza! Az jutott eszébe s
ebben az eredményben összpontosult minden, a mit zavarosan összegondolt
az uton, hogy visszamegy, együtt vacsorázik a tisztekkel és mond nekik
valamit. Maga se tudta, hogy mit, de valami rettenetesen gorombát,
sértőt, hogy ugy szökjék az arcukba a vér tőle, mint a hogy pirulnia
kellett neki ma. Hogy azután mi lesz, az mindegy.

Alig mentek pár lépést visszafelé, ujra egyebet gondolt. Kivette a
kocsis kezéből a gyeplőt s megint hazafelé fordította a lovakat. Hajtani
próbált, de unta. Összezsugorodott a hátsó ülésen, mintha beteg lett
volna s behunyta a szemét, hogy ne figyelje a távolságot, a mi még a
házától elválasztja. Látta, hogy már gyorsabban nem győzik a lovak s
mégis néha ki akart ugrani a kocsiból, hogy eléjük vágjon. Otthon akart
már lenni s megnyugodott kissé, a mikor egyszer hátranézve, semmit, egy
kéményt se látott többé a városból. Valamire készült, kegyetlen, durva
tervekkel volt tele. Meg nem állapodott semmiben, de beszélni akart még
ma az anyjával. Vad, állatias düh fogta el s kéjelgett abban a
gondolatban, hogy el fog mondani mindent, meg fogja mondani,
hogy:--Miért mentél férjhez?--Miért lettél anya?--Mindent, mindent
megmond, különben megölné a belső láz, a kinlódás. A lejtőn nem engedte
megkötni a kocsi kerekeit, majd leverték a lovakat s galoppban mentek
föl a hegyre.

Este volt mégis, mire hazaértek. Otthon azzal fogadták, hogy a
legkedvesebb lovát megnyilazta a kovács, talán komolyabb baja is van,
mert a szegény állat sokat nyerít és nem akar enni. Az ispán elhivatta
az állatorvost s most kalaplevéve várta, hogy mi legyen a kovácscsal.

--Mondja meg neki, hogy még ma kotródjék ki az udvarból.

Az ispán intett, hogy ugy lesz. Élelmes ember a kovács, holnap ugy is
visszakunyorálja magát.

--Levelek is jöttek.

--Majd holnap.

--Sürgősek.

Kadar annyira megszokta már ráhagyni mindent erre a józan egyszerü
emberre, hogy még a mostani lelki állapotában is gépiesen
engedelmeskedett neki s együtt mentek fel a szobába. Az iróasztalon
meglátott egy szivarskatulyát s erről eszébe jutott, hogy reggel óta nem
szivarozott. Most sem kivánta, de rágyujtott s oda sem hallgatva a
levelekre, intett mindenre, hogy jól van. Egyszerre a fojtott levegőben
érezte hogy szédül. Fölnyitotta az ablakot, erősen kihajolt, át meg
átjárta a fejét a szél. Még mindig zsongott az agya, de már valamivel
rendesebben gondolkozott. Lenn a csurgóról jöve, parasztleányok mentek
végig az utczán és dudorásztak majdnem magukban. Az ég megnépesült, a
nyugaton, a fákon átszürve fényét, elindult utjára a hold és innen-onnan
mindenünnen előjöttek a csillagok. Fehér, hullámos felleg takarta el
néhol a kék végtelenséget s a forró nap után mintha föllélegzettek volna
a mezők, kertek, friss illatot hozott magával a levegő.

Sokáig ülhetett a fiatal ember az ablakban, míg föl tudta adni magának a
kérdést, hogy mit is akar hát? Nem tudott felelni reá. Valamit, de hogy
mit, a jó Isten tudja.

A szobalány vacsorára hivta. Lement.

A nagy asztal egyik sarkára volt fölterítve kettőjük részére s az egyik
teríték mellett már ott ült az anyja: vézna, sáppadt arczu, kicsi öreg
asszony. Csupa gondoskodás volt szegény, maga szolgálta ki a fiát s
kérdezősködött mindenről. Vékony, majdnem áttetsző, gyönge kezei
erőtlenül bántak a villával és a késsel, ugy evett, mint egy kis öreg
madár s mikor egyszer megnyomta a villamos gombot, nem szólott utána a
csengetyü, még ebben is segítségre volt szüksége, olyan ügyefogyott,
gyámoltalan öreg asszony volt már.

A fia előbb nem tudott ránézni. Ha fölemelte a szemét, hogy az anyjára
tekintsen, egyszerre erőt vett rajta az indulat. Komoran, szemeit a
tányérra szegezve, felelt egy-egy szóval a sok kérdésre s ugy gyült
benne lassankint a keserüség, hogy már nem tudta volna kiállani sokáig.
Azon töprengett, hogy miért eszik ő voltaképpen egy asztalnál ezzel az
idegen asszonynyal.

Az öreg pedig csak tovább faggatta.

--Eligazítottál mindent?

--El.

--Nagyon komor vagy.

--Az.

--Valami kellemetlenséged volt?

--Volt... sok.

Felpillantott s ez a nézés elárulhatott valamit abból, a mit érzett,
mert az öreg asszony egyszerre letette a villát s mintha valami
világosodni kezdett volna az agyában, sápadtan, hebegve kérdezte:

--Rám haragszol?

Az erős, nagy férfi fölállott s az öregasszony is lecsuszott a székről.
Mikor igy egymás mellett állottak, a férfi elmosolygott. Nevetségesnek
tünt fel neki a sok zavaros gondolat között, hogy ez a cseppnyi asszony
ilyen nagy fájdalmat tudott neki okozni. Ha mellé áll, akkora, mint egy
árbocz. Semmit sem érezett iránta, csak végtelen szánalmat, a miért
olyan kicsi. Ha más volna, talán összetörné.

Az öreg asszony még egyszer kérdezte, de most még halkabban s félve,
reszketve emelte föl a szemeit a fiára.

--Reám haragszol?

A férfi kurtán felelt s visszaült a helyére.

--Nem.



A GYERMEK


Az egész bohém kompániában csak egy legénynek volt felesége, az igaz,
hogy neki volt hozzá a legtöbb pénze is, mert rendes havi gázsit huzott
az egyik gazdag nagybácsijától. Ez a kis punktum asszony egy nap alatt
magába bolondított mindenkit s olyan kedves, olyan jó volt, hogy egy hét
alatt már valamennyien azzal tiszteltük meg, hogy tegeződtünk vele.
Mikor azután már igen nagy volt a barátság, a banda közé csapott a férj,
rettenetesen veszekedett, hogy ő csak magának házasodott s megtiltja,
hogy a feleségének udvaroljanak, meg hogy beveri a fejét akárkinek, a ki
nem viseli magát jó társasághoz illően--de kinevette mindenki, még az
asszony is.--Erre aztán ő sem tehetett egyebet, lelkéből kaczagott,
leragyogott az arczáról a nagy öröm és büszkeség, hogy ilyen édes kedves
kis felesége van, a kit egyszerre megszerettek a fiuk, ezek a szegény
árva legények, a kiket egy idegen városba toborzott össze a sorsuk. Nagy
áldás volt nekünk ez az örökké mosolygó, kedves, csinos, kicsi asszony,
mellette a legfüstösebb, legnémetebb korcsmában is otthon kezdtük érezni
magunkat. A bálványimádásig mentünk vele szemben. Minden ok nélkül
csókoltuk a kezét, gyönyörüséggel türtük, ha nyakon teremtett érte és
soha, de soha se tudtunk komolyak lenni, ha ő köztünk volt. Vele együtt
mindnyájunkat elragadott valami gyermekes pajzánság, öntudatlan jókedv,
a mit magával hozott. Különben szerette az asszonyságot játszani,
szigorúan megintette az illetlenkedőket s mindennap megigérte, hogy nem
jön többé ilyen szemtelen verébtársaságba, a hol az embernek folyton
pirulnia kell, mert fogalmuk sincs arról, hogy mi a társadalmi
illendőség. Ezt a férje is megerősitette s hozzátette, hogy a felesége
kitünő nevelésben részesült s ha egyebet nem is, de az ilyen vad
ficzkóknak legalább a jó nevelést illenék respektálni. Az asszony
sóhajtott s lemondással nézett végig rajtunk, javíthatatlanokon,
miközben kereken kimondta a véleményét:

--Kutyából nem lesz szalonna.

Minthogy már benne volt a visszaemlékezésben, elszavalt egy franczia
verset, éppen ugy, mint a hogy pisze orrán át egy kicsit dunnyogva
beszélt az a franczia leány, a ki megtanította rá. Két karját
olyanformán mozgatta a levegőben, mint a madár, ha repülni készül.
Nagyon kedves volt. A ki legközelebb ült hozzá, kezet csókolt neki és
semmi bünbánás nem mutatkozott megátalkodott arczán, mikor összeszidták
érte. Ebből az alkalomból azt is elmesélte az asszonyság, hogy ő kitünő
családból való s hogy náluk odahaza, a mig férjhez nem ment egy ilyen
mihasznához, minden héten volt két három szoáré s hogy a mamájával
bejárta Londont, Párist, Velenczét s hogy olyan kocsijuk is volt, a
melynek a kerekei gummival vannak behuzva és a mamának sokszor volt
migrénje. A férj türelmetlenül de büszkén nézett végig rajtunk s mint a
ki kilőtte az utolsó argumentumot, lesujtott közénk.

--Ennyi, azt hiszem, elég; vagy talán van itt még valaki, a kinek
migrénes mamája lenne?

Összenéztünk, néhányan elkényszeredve huzták föl a vállukat! Nem, nem,
mi ilyen mamát nem tudunk felmutatni. Megilletődve fordult az asszony
felé a közvélemény. Nagy, nagy vagy, ó Mari!--szavalta egy hosszú
plebejus s hamarosan megszerkesztettünk egy hódoló feliratot, a mely igy
kezdődött: Mi Királynőnk;--s telve vagy egy csomó haszontalansággal, a
min azonban jól el lehet mulatni.

Egy este a férj kijelentette, hogy nemsokára hárman lesznek. Ugy
összenevetett az egész társaság, mintha mindnyájunkat érdekelt volna a
dolog. Az egyik elkiáltotta magát: Éljen!--Bizonyos megkülönböztetett
tisztelettel nézett mindenki az elkomolyodott kis asszonykára s a nagy
csendesség beszélt mindenki helyett; azt mondta: Ejnye, ejnye, kis
játszópajtás, nem hittük, hogy ilyen komolyan fogod fel a dolgot.--Az
asszony megértette a csendességet s félig hangosan felelt reá: Ugy, ugy,
gyerekek. Körülnézett s a mikor ezt a sok megilletődött arczot látta,
megtelt a szeme csillogó könnyel, a nélkül, hogy sírt volna.
Végigmosolygott a fiukon, s szeretettel teljes, lágy tekintete
megállapodott a férjén. Ölelkeztek a pillantásaik s a nélkül, hogy
valakinek eszébe jutott volna észrevenni, olyan szép volt a pillanat,
hogy belső meghatottságában nem merte megzavarni senki. Lassan-lassan
bontakoztunk ki belőle, szokatlanul hosszura kezdett már nyulni a csend.
Az egyik fiu gondolatait követve, önkénytelenül hangosan kérdezte meg:

--Félsz, Mari?

Az asszonyka megborzongott, mintha fázott volna. Látszott rajta, hogy ő
is ezzel a kérdéssel foglalkozott s inkább csak magának felelt, mikor
révedezve, csendesen válaszolt:

--Azt hiszem, igen, egy kicsit.--Sóhajtott és hozzátette: Én Istenem,
hiszen olyan különös...

A férj nevetett s erre mintha egy karmester ütött volna le a pálczával,
mosolyogni kezdett mindenki, erőszakosan, kelletlenül. Ez a nagy
igyekezet még jobban meghatotta az asszonyt; visszamosolygott ránk, de
sóhajtva, könnyein keresztül.

Az egyik valami nagyot akart mondani s összecsapta hozzá a bokáját.

--Én kilenczedik gyermeke vagyok az anyámnak.

A másik túlliczitálta:

--Mi az? Semmi, én tizennegyedik vagyok. Az én mamám csak ugy csinálta
az effélét: hipp hopp, s megvolt egy gyerek.

Mari azonban már nem igen hallgatott reánk, valahol messze kalandozott
az esze, ahová mi nem tudtuk követni. Különben is éreztük valamennyien,
hogy olyan hétköznapiak vagyunk mellette, mint a templomos vasárnaphoz a
kedd vagy a péntek. Csak bucsuzáskor elevenedtünk fel egy kissé. Az
asszony derültebben mosolygott s bágyadt volt, mintha elálmosodott
volna. Az egyik fiu végignézett kis gyermekes termetén, bizalmasan
bólingatott s nevetve jegyezte meg:

--Milyen furcsa leszel, sehogyan sem tudlak elképzelni.

Erre mindenki alkotott magának valami képet a kis asszonykáról s az
nagyon komikus lehetett, mert mindnyájan nevettek. Jóakaratu csengő
kaczagás töltötte be a szobát s az asszonyka talán sohase érezte annyira
a nagy szeretetet, a mely körülvette, mint most. Ezt lehetett leolvasni
az arczáról s gyöngéd, jóságos pillantásából, a melybe mindnyájunkat
beleölelt.

--Ha fiu lesz, Fridolinnak hivjuk! kiáltotta az egyik s nagyon tetszett
neki az ötlet, mert hatalmasat kaczagott neki.

--András!

--Mihály!

--János!

Mindenki szavazott, össze-vissza kiabáltak. Még sehol sem volt az urfi s
már keresztelni szerették volna és mindenki a maga izlése szerint. Akkor
jutott eszébe az egyiknek az az eshetőség, amire eddig senki sem
számított.

--Hátha leány lesz?

--Bedobjuk a vizbe, mint a kis macskát--kiáltott az egyik s ijedten
nézett körül, hogy vajjon nem esik-e rosszul valakinek, talán éppen az
anyának ez a banális megoldás, de megkönnyebbülve látta, hogy mindenki
nevet.

Az asszonyka aztán kimaradt közülünk, de mi meglátogathattuk, szabad
volt. Rendesen az ablakhoz huzott kényelmes nagy székben ült, majd
elveszett benne. Valamit varrogatott, de legtöbbször térdeire fektette a
munkáját s lustán maga elé nézett, mintha keresne valamit a padlón. Egy
öreg tudós német asszony sürgött körülötte, örökké rendezett, takarított
s látható ellenszenvvel fogadott minket. Sehogy sem akarta megérteni,
hogy mint fogadhat egy ilyen állapotban.

S egy éjjel váratlanul közénk pottyant az uj ember. Templomi hangulatban
vettük körül az ágyat, a melynek magas párnáira bágyadtan hajtotta le
frissen fésült csinos fejét a kicsi asszonyság. Mellette széles, puha
párnán, jóllakva szuszogott ez a követelő kis állat, a kit mi sokkal
szebbnek képzeltünk el, mint a milyen volt a valóságban. Az asszony
szeretetteljesen hordozta végig rajtunk tekintetét, de csak visszatért a
fiához. Álmosan tiltakozott, mikor valaki Fridolinnak szólította a
gyermeket s nem akarta megengedni, hogy tréfára vegyük a dolgot.

--Magatok látjátok, gyerekek--mondta nagy komolyan--hogy most már anya
vagyok.--Olyan szokatlannak tünt föl előtte is ez a nagy komolyság, hogy
mosolyogva folytatja:--Komoly kötelességeim vannak, értitek, gyerekek,
komoly...

Az ura nem engedte, hogy tovább beszéljen, mert félt, hogy elfárad.
Kikergetett valamennyiünket s azt mondta, hogy családtalan semmirekellők
vagyunk, a kik nem tudnak az asszonynyal bánni s csak az ajtón keresztül
kiabálhattunk vissza a szobába:--Szervusz, Mari, aludjál jót, gondolj
reánk,--s ettől a naptól kezdve a mi kis asszonyságunk számunkra
elveszett,--az a kis vörös jószág elkövetelte tőlünk.



KÁLVÁRIA


Az ég egyik oldalán, ahol messze éppen rámutat egy hosszu, vékony fekete
torony, haloványodni kezdett a hold. Tulfelől pedig előre küldte a tüzét
a nap, valami párás vöröses gőzt, mintha lenn, a katlanban sustorogva
izzana a tüztányér. A gomolygó fehér világosság belenyomult az éjszakába
és a hold már csak olyan lett, mint egy sarlóforma halvány anyajegy az
ég testén, mintha csak valami bárányfellegből szakadt volna le. És körül
ébredni kezdett a világ. Előbb csak az állat... Valahol messze nyerített
egy ló... Még azt is hallani lehetett a hüvös néma reggelben, hogy jó
kedve van. Röhögött a sarjunak s aztán mintha harapott volna belőle.
Aztán sürü vakkantással bulikutya veszekedett valami nagy döggel, a ki
lustán böfögve ugatott vissza rá--és igazságot tett talán köztük egy
tehén, mert hosszan bőgött... Ez is mind messze van valahol, inkább
sejtés, mint a milyen körül a sok falu sürü kék füst alatt, a mit nem
enged fölszállani a nehéz, vizes köd. Némelyik egészen beesett a hegyek
közé, sok fa alá s csak egy két ház maradt fönn a gerinczen, másik
valami kis templom köré, tisztásra telepedett... Ha ugy a kaptatóról
nézi az ember, mintha sok kis fehér csibe ült volna le a porondra...
Némelyiknek világít a szeme. Ott korán fejnek s voltaképpen az álmosan
ődöngő leányok keltik föl a kakast. Az is belerikkant a csendbe, hogy
minél nagyobb hitelességü legyen a hajnal s mintha a párák, ködök
rétegein ököllel kellett volna utat törnie, diadalmasan belefogózkodik a
föld szélébe a nap. Még csak a tüzes tar koponyája látszik, lassan,
méltóságosan búvik elő, mig parázsgolyóbis lesz belőle, hogy ha valami
arravaló legény megrugná, körül gurulna annak az erdő, mező, hegy, völgy
tányérnak a szélén, a mi most már tiszta, világos és csillog, mintha
csupa drágakő-harmattal lenne teleszórva. És hangos, füszinü fürjek
csattognak valahol jól elbujva a még zöldes vetésben, fönn az éhes
madarak lármáznak, csomóba gyülve csipog a veréb, a faluk mintha
átszólanának egymásnak jó reggelt kivánni, zsonganak, élnek. Most már az
ember kerekedett fölül. Vontatott tülökbőgés hallatszik fölváltva hol
itt, hol ott; ostorpattogás, egy-egy kurjantás, a miről nem igen lehet
tudni, hogy a jószágnak szól-e, vagy a szomszédnak; gyerekrikkantás,
valami kondás-segítség torkában nem fér meg a hang, a mi egész éjjel
meggyült benne s a nagy összevisszaságból lassan-lassan kiverekedi magát
egy csomó fuvaros ember szava, a ki mind a lovat biztatja, csattog az
állat hátán az ostor s csikorogva, nehezeket zökkenve a frissen
kavicsozott uton hosszu sor kocsi bontakozik ki a lejtő alján a fák
közül.

A kadarékiak jöttek káposztával. Kis zömök lovak huzták a kocsikat
szomoruan bandukolva fölfelé a hegyre. A kocsik mellett kendőbe bónyált
fejű asszonyok mentek s az idő meg a piacz felől tárgyaltak a
fuvarosokkal. Mind gyalogoltak, hogy könnyebben huzzák a terüt a lovak,
csak éppen egy kocsi tetején ült egy leány. Ennek a dolgát is
megbeszélgette a többi. A kórházba vitték s mert az apja, a kovács nem
akart külön fuvart fizetni, a Dombi fiu hajtott a műhely elé hajnalban.
A káposzta már föl volt rakva. Gyönyörü haboslevelü, nagy kerek fejek, a
minek a felső levelei kifoszlottak a nagy belső nyomás alatt, csupa
óriási kőkemény káposzta, hogy tál legyen, a mibe befér belőle egy is.
Recsegett, ropogott alatta a kocsi s igazán szép volt a Dombi fiutól,
hogy még azzal a beteg lánnyal is bajoskodott. A kovács az ölébe hozta
ki a leányt, fölhágott vele a ferhérczre s ugy adta oda a fiunak föl a
kocsi tetejébe. Csupa nagykendő volt szegény, de azért reszketett.
Vértelen, viasz kezeivel belefogózkodott az erős nagy fiuba, de
lecsusztak az ujjai s kimerülten hagyta, hogy czepeljék. A fiu
félrerakott néhány fej káposztát az oldalokra s a süppedésbe ültette a
leányt. A kovács komoran bámult föl a halvány-sárga arczra s szó nélkül
fordult be a mühelybe, mikor a leány kimerülten behunyta a szemeit s
szenderegni kezdett. Aztán pálinkával jött ki s szó nélkül nyujtotta oda
a fiunak az üveget. A legény még mindig a lánynyal foglalatoskodott. A
háta mögül is kiszedte a káposztát, hogy ledülhessen s rátakarta a
subáját, hogy ne dideregjen. A leány meg se mozdult. A vékony, vedlett
rékli alatt rendetlenül pihegett a melle s a kezeivel fáradtan
integetett, mintha álmodnék.

--Már alszik--mondta a Dombi fiu.

A kovács komoran felelt.

--Hogy abból kigyógyitanák legalább. Pár hét óta ugy van, hogy a mint
leül, elalszik. Eldül, mint egy darab fa. Semmi hasznát se látom. Eddig
még tett-vett valamit, látta a keze nyomát az ember.

Sóhajtott s ment befelé a pálinkás üveggel. Az ajtóból még visszaszólt:

--Hát aztán majd megköszönöm...

A fiu megsuhintotta az ostort s elindultak, jobbról-balról több kocsi
fordult ki az udvarokról s egymás után sorjába zökögve kanyarodnak
fölfelé a hegynek. Mintha fellegben lett volna a tető, letakarva egy
pászma sürü köddel, a mi övig takarta el az Ur Jézust a feszületen.
Azontul a dereka és a feje mintha maga lett volna a föltámadás, lebegett
a rezgő hajnalban, a hogy a szél belefujt alatta a ködbe. A beteg leány
föl-fölrezzent egy-egy pillanatra s fölmeresztette szemeit a feszületre
és mosolygott. Ha véletlenül ugy fordult a kocsi a sok kanyarodón, hogy
nem látta nyugtalan lett. Türelmetlenül leste, hogy mikor pillantja meg
ujra s aztán ujra mosolyogva bágyadt el, ha megpihent a szeme a nagy
szenvedőn.

A Dombi fiu néha fölkapaszkodott a kocsira s gondosan betakargatta a
leányt, ha a zökögés lerázta róla a subát. Simogatta a lágy
pillantásával s fátyolos lett a szeme, hogy ugy össze van törve.

--De kicsi helyen elférsz--mondta neki, a mikor ébren találta.

A leány mosolygott. Fáradtan gyöngén beszélt, a fiunak is a káposztára
kellett fölmászni, hogy megértse a szavát.

--Fogja meg a kezem. Tartsa egy kicsit.

--Fázol még?

--Nem, csak jól esik. Szoritsa...

--Egészen kipirultál. Olyan vagy, mint az élet.

A leány hátraejtette a fejét s tágranyitott szemmel bámult föl az égre.
Csak akkor fordult vissza, ha a a legény eleresztette a kezét. Nem ide
gondolt, de valami meleg kapocs kellett neki a másik meg e között a
világ között. Szórakozottan, fáradtan felelt a fiunak, ha kérdezett
valamit s közben-közben el-elszunnyadt. Ha aludt, gyönyörü lett. Vér
ömlött az ajkaiba, kipirult az arcza is és mintha mesét hallgatott
volna, beszédesek, derültek lettek a vonásai. A fiu most már el se
eresztette a kezét, hanem lázasan bámult reá. Mikor fölnyitotta a
szemeit, ráhajolt s ugy beszélt hozzá, hogy majdnem csókolta az arczát.

--De szép vagy! Mint egy kisasszony, csak éppen uri gunyát kellene rád
adni.

A leány most már a feje alá huzta a fiu karját s kipirulva, a szemeit is
lehunyva hallgatta. A fiu meleg lehellete mintha életet adott volna
bele. Gyönge szive rendkivüli erővel küldte szét a lábaiba, karjaiba a
vért, egyszerre nagyon egészségesnek és boldognak érezte magát. Aztán
nagy elbágyadás következett, vértelen, fehér lett az arcza, a keze s
csak suttogni tudott.

A fiu ujra ráhajolt s beszélni kezdett neki.

--Csak gyógyulj meg hamar. Én nem tudom, hogy esett, de mindég a
bátyámék mentek a lovakkal hozzátok. Nem is igen láttalak még, csak
gyógyulj meg. Nekem nincs még senki szeretőm, nem is volt. Csak gyere
haza, de hamar.

A leány alig tudta felemelni a karját. Kétszer-háromszor is visszaesett
a keze, de aztán mégis sikerült átfogni a legény nyakát. Mintha el se
akarta volna ereszteni többet, ugy fogta és sugdosott a fülébe:

--Csókoljon meg. A számat...

A fiu elrémült s a kocsik mellett ténfergő sok asszonyra mutatott.

--Meglátják. Hogy gondolod az istenért...

--Nem baj. Engem még soha se csókolt meg senki...

A fiu ráhajolt, mintha a kendőjét igazítaná s gyorsan csókolta meg.
Sietett s aztán ijedten nézett előre. De a leány boldog volt.
Fölnyitotta a szemeit s a hegytetőre bámult. Azzal oda is tapadt a
nézése s lassan-lassan elszintelenedett az arcza.

Még egyszer a fiuhoz fordult s elküldte maga mellől.

--Takarjon be jól s aztán menjen.

--Ne fogjam már a kezed?

--Nem, hagyja... Köszönöm, hogy elhozott.

--Szeretnék melletted maradni.

--Most már ne.

Türelmetlenül intett a fejével, hogy menjen. A fiu erre leszállott és
ment a kocsi mellett. Kábult volt, nem igen tudott gondolkozni se, csak
az járt valahogy tompán a fejében, hogy mikor jön vissza a leány. Arra
gondolt, hogy akkor is ő jön majd utána. Üres kocsin mennek haza, egymás
mellé ülnek.

Mintha csendes sóhajtást hallott volna a kocsi tetején. Fölmászott és a
mikor a leányra pillantott, rémülten kiabálni kezdett.

--Mit csinálsz? Mit csinálsz?

A kocsi mellé jött egy-két ember meg asszony s egy öreg felszólt hozzá:

--No fiam. Mi van?

A fiu üresen bámult végig rajtuk s nagyot rántott a gyeplőn, hogy
egyszerre megálltak a lovak--és leszállott.

Lenn megint nógatták:

--Mi az, no?

Nem tudott mindjárt felelni. Egy kicsit pihent s aztán fölmutatott az
ostorral a kocsi tetejére:

--Meghalt.



AZ IGAZSÁG


A reggeli kávé után kifelé tartottam már a kávéházból, amikor a tulsó
sorokból a nevemet hallottam. Előbb egy férfi kiabált, azután egy nő is.
Visszafordultam, áttörtem magamat a még tegnap estéről halomra rakott
székek közt s amikor asztalukhoz értem, alig-alig tudtam megismerni
őket. Egy régi házigazdám s az özvegyasszony nővére ült az asztal
mellett. Előttük bor és ásványviz állott az asztalon, olyan
érintetlenül, mint ahogy a pinczérleány odatette.

Mindaketten nagyon megváltoztak azóta, hogy utoljára láttuk egymást. A
férfi sokkal tisztességesebben volt öltözve, mint azelőtt. Valami
szabadalma volt, a mihez Nürnbergben kapott kompánistát, akkor váltunk
el. Ugy látszik, hogy sikerrel dolgoznak, erre vallott a prémes téli
kabát, drága ruha s a gyürüi, a melyek az ő osztályában első utmutatói
annak, hogy valaki szegény emberből gazdagra változott. Az asszonynak
komoly fekete ruhája volt, de jól megszabva és fényes atlaszbetéttel a
mellén, a melyre végig feküdt a nyakából lecsüngő arany óraláncz. De
nagyon komorak voltak mind a ketten, ugy vettem észre, mintha sírtak
volna s talán még most is közel állanának hozzá. A férfi zsebkendőt
szorongatott a kezében.

Megindult egy csomó szapora kérdés s erre egy kissé fölelevenedtek.

A találmány bevágott--mesélte a férfi s felvidult az arcza, a mint
hosszasan elbeszélte, hogy mennyit küzdött, a mig idáig jutott.--A
czéget _Pohl et Comp_.-nak hivják, de két társa van. A hitetlenek. Egyik
se akart annyi pénzt fektetni a dologba, hogy magára lehessen. Most
persze szivesen kiturnák egymást, de nem lehet. Csak Németországban hat
ügynök utazik az üzlet részéről, s mindenütt képviselve vannak. Haj,
haj, nagy dolog ez, a mig idáig jutottak, mennyi baja volt azzal a két
bolonddal, azt csak ő tudná megmondani. Mindig nyereséget követeltek,
már a második hónapban osztalékról álmodoztak. Minduntalan
visszakövetelték a pénzt, soha még ilyen házsártos embereket nem látott.
Egyszer az egyiket kidobta az üzletből, s a könyveket mindig a
Wertheim-szekrénybe zárta, mert a társak, ha látják, hogy milyen
töméntelen pénzt kellett kidobni az első időkben, összeverekedtek volna.

--Igy is volt elég skandalum!--mondta sóhajtva--erről csak annak lehet
fogalma, a ki látta.

--Most ki maradt odahaza?

--A könyvelők meg ők. Most már rendben van minden, elmozdulhatok egy-egy
perczre.

--Miért jött Münchenbe? Valami hivatalos dolog?

Szórakozottan felelt s olyan elkényszeredett tekintetet váltott a
nővérével, hogy ijedten néztem rájuk.

--Nem... nem... nem hivatalos--mormogta s élénken figyelni kezdte az
utczát. Egy kocsi zörgése keltette fel a figyelmét, a kalapját is a
kezébe vette, hogy mindjárt kiszaladhasson, ha az a kocsi jönne, a
melyet várt. De nem az volt. Megint visszafordult hozzám s most már
könyei, a melyek rég utat kerestek maguknak, a szemébe szöktek s
végigfolytak az arczán. Az asszony is sírni kezdett. A pinczérleány
törülgetés közben rájuk bámult s intett a pénztáros asszonynak, hogy:
nini, mit csinálnak ezek! A férfi csendesen sírva s hiába erőlködve
azon, hogy felszárítsa a könyeit, végtelen szomorú arczczal kezdte
elmondani, hogy miért jöttek.

--Ma operálják Marit. Itt fekszik a Schmidt tanár klinikáján. Nagy
beteg, szegény...

Az asszony rámondta:

--Szegény, szegény...

--Mi baja?

--A gégéje, föl kell vágni. De most már harmadszor csinálják, én nem
tudom, hogy mi lesz.

Mari a Pohl fiatalabb testvére volt. Mikor náluk laktam, még hajadon
volt, azután férjhez ment egy népénekeshez, akire hat esztendeig várt;
annyi kellett ahhoz, hogy törvényesen elváljon az első feleségétől az
énekes. Azt ismertem. Derék, becsületes ember volt s a maga kis körében
majdnem művész. A társaitól teljesen elütő rendes életmódot folytatott,
elnöke lett a népénekesek társaságának, a mely arról gondoskodik, hogy
tisztességesen eltemesse tagjait, s igy bizonyos külön tekintélyre tett
szert nemcsak társai közt, hanem a publikumában is. Hozzám sokszor
bejött, _Herr Ungar_-nak szólított, néha nekem mutatott be először
egy-egy uj couplet-et s naiv bizalommal beszélt a szerelméről, meg a
válópörről.

Róla gondolkodtam, meg az ő szerencsétlen boldogságáról, a mely
bizonyosan nagyon tönkrement, ha beteg az asszony,--a mikor hátam mögött
megszólalt a hangja:

--Á Herr Ungar!--Igyekezett örülni, de nem tudott, gyorsan kezet fogott
velem, s azután rám sem nézett, a sógorához beszélt, leült, ujra
felkelt, nem találta meg a helyét sehol, s azt mondta, hogy ujra kimegy
az utczára és járkálva várja be a tanár kocsiját.

--Maradj itt a melegben, az ablakon át megláthatjuk.

Fészkelődött, forgatta kezében a kalapját és mégis csak kiment.
Izgatottan topogott a gyaloguton és izzadt, pedig recsegett lábai alatt
a hó, s metszőn, élesen fujt a szél. Egyszer megint jött egy kocsi,
fehérczilinderes kocsis ült a bakján. Az énekes intett, hogy álljon meg,
megismerte a kocsiban Schmidt tanárt. Fölnyitotta az ajtót, s most már
teljesen elhagyta nyugalma. Hevesen beszélt, látszott, hogy könyörög. A
doktor párszor félbeszakította, nyugalomra intette, ugy látszott, hogy
biztatta. Egyszer a vállára ütött s a szeme közé beszélt valamit,
bizonyosan azt mondta: legyen erős--azután szigoruan nézett reá s
megvetőleg legyintett a kezével, talán azt kérte számon a szegény
embertől, hogy miért olyan gyáva. Pohlék is fölugráltak, amikor
megállani látták a kocsit, s kiszaladtak az utczára. Azután hárman
beszéltek össze-vissza. Egyszer a tanár ur becsapta az ajtót s
továbbhajtatott.

--Menjünk utána--mondta az asszony.

--Azt mondja, hogy nem ereszt be--felelte a szinész.

Pohl visszament a kávéházba fizetni, mi pedig járkálni kezdtünk az
utczán. Az asszony izgatott volt, mindig előttünk járt s csuklott, mert
erőszakkal el akarta fojtani a sírást. Az énekes kissé lecsendesült,
erőszakolt megnyugvás ült az arczára. Mellettem haladt. Később hozzánk
csatlakozott Pohl s beszélni kezdett.

--Mig nyomorogtunk, egészségesek voltunk. Most már mindenünk van s Mari
beteg. Mit mondott a doktor?

--Biztatott--felelte vontatottan a szinész--de ez igy ment mindig. Nem
hiszek én neki.

Pohl előre ment a nővéréhez s karonfogta. A szinész most már egyedül
volt velem. Párszor rám nézett, mintha az után kutatott volna, hogy mit
gondolok. Az én arczomon bizonyára nagy szomorúságot látott, mert igazán
nagyon el voltam keseredve a sorsukon. Egyszerre csak azt kérdezte:

--Emlékszik még a: _Was ich nicht sagen mag_-ra.

Amint zavarosan elkalandoztak a gondolatai, ez a couplet-refrain jutott
az eszébe. Csodálkozva bámultam rá, nem tudtam megérteni, hogyan
gondolhat ilyesmire, de ő nem várta be a feleletet, hanem egyszerre
hirtelen megállott, s fojtott hangon kezdett el beszélni, hogy az
elülmenők meg ne hallják. Ez a küzködés még jobban elárulta a dühét, s
mig lihegve, sebesen beszélt, ökölre fogta a kezeit, mintha valakit
agyon akarna vágni.

--S az én első feleségem hogy hizik! Hogy kövérebb legyen, négyszáz
markot fizettetnek velem a kosztjára. Az a másik pedig meghal.--Majd
lerántotta rólam a kabátomat, ugy megfogta.--No, Herr Ungar, van
igazság?

Pohlék visszafordultak, fáztak. Ha kocsi jött, összenéztek s ujra
lekapták a szemeiket egymásról. A két férfi komoran bámult maga elé, a
szinész úgy kutatta a földet, mintha elvesztett volna valamit s azt
keresné, az asszony pedig talán imádkozott magában, mert kissé mindig
elmaradt s nem hallotta, hogyha valamit kérdeztem tőle.



ANNA


A somorjai báró urfi nemrégiben egészen a bánatnak adta magát. A
máskülönben is fura formáju fiut nagyon megviselte a mértéktelen
szomoruság, mintha elrontotta volna vele a gyomrát. Hegyes madárfeje
belezöldült a betegségbe, siralmasan elgyöngült, tántorogva botorkált,
mintha örökösen részeg lett volna s lázas éjszakákon sírt, nyögött és
egy egészen közönséges leánynevet suttogott bele az átizzadt párnába.

--Anna, Anna...

S akkortájban esett meg az, hogy a méltóságos asszony lehivatta magához
a nevelő kisasszonyt s szokása ellenére ezuttal az irásos forma
mellőzésével élőszóval tárgyalt vele. A méltóságos asszonynak ugyanis az
volt a divatja, hogy a kisasszonynak napiparancsokban adta tudtára a
mondanivalóit a kis kisasszonykák nevelésére vonatkozólag. A parancsokat
cselédek hordták föl a második emeletre, a hol a komornyik és a parádés
kocsis szobái között kis, két szobás lakása volt a kisasszonynak, fehér,
tiszta, mint a pohár, de szigorúan egyszerü és kellemetlenül száraz és
hideg... Ebből a leányból kellett bele valami, egy kis friss, üde uri
leányillat, hogy ne legyen egész közönséges, mint tovább a folyóson a
szobalányok szobái. A cselédek vigyorogva kézbesítették a parancsokat,
amikben mindig foglaltatott egy csomó kellemetlenkedés, halk, ki-kitörő
meg ujra lenyelt viczogással vették tudomásul azt, ha a kisasszony
kilépett a gangra, a szemétből kiszórtak az ajtaja elé egy csöppet, csak
annyit, ami a bosszantásra elég s lenn a nagy ebédlőben, a mikor a
szegény cselédkisasszony is ott ült az urakkal az ebéd meg a vacsora
mellett, olyanformán kinálták meg a tállal, mintha valaki közülük jutott
volna ahhoz a tisztességhez, hogy az asztalához ültesse a báró és ez
mulattatná őket, szórakozottan fitymálva, türelmetlenül. Egyszer egy
lány a fülébe is pusmogott:

--Tessék már kivenni, nem állhatok itt estig.

Amint ebből látni méltóztatik, a méltóságos asszony teljességgel nem
kényeztette el a nevelőkisasszonyt. Annál nagyobb feltünésre
számíthatott tehát az az eset, hogy szokatlan időben, a mikor
máskülönben a frizérnével szokott foglalatoskodni, fölizent hozzá, hogy
jőjjön le. A nagy szalonban várta, a mi olyan szoba volt, hogy nem is
érthetik meg benne egymást asszonynépek, nagy, csupa óriás méltóságos
komor bútorral telve, eleve kizárva magából minden bizalmaskodást. A
méltóságos asszony a szoba közepén állott meg egy nagy asztalra
támaszkodva zsiros, gömbölyű öklével s még ebben a nagy térben is majd
agyonnyomta méltóságával a kis nevelőkisasszonyt. A leány elveszett a
sok nagyuri holmi között, szinte keresgélni kellett utána. A szomszéd
ajtó függönye meglibbent kissé, a mikor belépett s tejfehér, nagyszemü
és rőthajú gyermekfej kukucskált be a szobába. Aztán egy kis vihogás
hallszott s a kis leány eltünt. Anna pedig még mindig az ajtóban állott.
Most már összeszedte magát valamicskét s tőle telhetőleg keményen nézett
vissza a nagy, kövér asszonyra.

--Hivatni méltóztatott.

A méltóságos asszony meg se mozdult, csak intett neki, hogy jőjjön
közelebb. A leány előrejött, megállott az asztal másik oldalán s várta,
hogy mi lesz. Most mintha megint libbent volna egyet a függöny s ujra
kaczagott volna a gyermek, sejtve, hogy kikap a kisasszony. A leánynak
ez a czérnaszál vékony hang arczába kergette a vért s igy esett meg az,
hogy a köteles tisztelet daczára ő szólalt meg először:

--Méltóztassék növendékemet eltávolítani, méltóságos asszony. Ha
valamelyik mindig tanuja annak, hogy méltóságod megaláz, képtelen vagyok
a feladatra, amivel megbiztak.

--Honnan tudja, hogy miért hivattam?

--Rendesen az következik, hogyha lehivat méltóságod.

A méltóságos asszony mosolygott. Mintha a nagy hatalom tetszett volna
neki, ami alatt összegörnyed az efféle népség. Gőgös és száraz maradt a
hangja, pedig egy kis szívességet akart belevegyíteni. Sehogy se ment.
Mikor azt mondta a leánynak, hogy üljön le, az is inkább parancs volt,
mint szives kinálás.

--Nincs szó most ilyesmiről,--kezdte--egyebet akarok mondani. Valamire
kérni... Egy kis szivességre, a mit megtehet azért a sok jóért, a mit
tőlünk élvezett, a mióta itt van. A fiamról van szó.

A leány halványan bámult rá a nagy asszonyra s idegenkedve huzódott el
tőle, amikor közelebb huzta hozzá a széket. A méltóságos asszonynak
pedig tetszett az összegubbaszkodott, törékeny kis figura a másik széken
s csak vontatottan, lassan folytatta a mondanivalóját, mintha ilyen
semmiséggel szemben érdemes se lenne a sietség.

--A kisasszony egészen elvette ennek a fiunak az eszét. A kisasszony
azzal köszönte meg azt a jóságot, hogy a házunkba fogadtuk, hogy
hódított. Meghódította a bárót s most már meg a fiatal bárót is. Ez
csunyaság a kisasszonytól.

A leány fölállott a székről s az ajtó felé indult. Az arcza előbb
föllángolt, aztán halvány lett, kicsi, még gyermekforma teste reszketett
s olyan megvetéssel nézett vissza a nagy asszonyra, hogy az is
meghökkent kissé és nem ment utána. A szoba közepén azonban már elhagyta
az ereje, megtántorodott s keserves, hosszú sóhajtás szakadt föl a
melléből. Panaszosan, inkább nyögve szólott:

--Igy ne beszéljen velem, nem hallgatom...

A méltóságos asszony is észrevette, hogy ezzel a hanggal nem megy sokra
s másképen próbált beszélni.

--Maradjon a kisasszony. Minek olyan érzékeny? Végre is én nemcsak a
gazdája vagyok hanem asszony és anya is, akinek a kisasszonnyal
számadása van. A kisasszony hódít... Azt hiszi, hogy nem vettem észre,
hogy milyen melegen néz magára a báró... Félrehuzódik egy szögletbe s
csak magára bámul, hogy majd beleolvad. Szereti a kisasszonyt.

A leány nyugodtan felelt:

--Talán fölfedezett bennem valamit, amit meg lehet becsülni.

A méltóságos asszony belevágott a leány szavába.

--Mindegy. Nem törődöm ezzel. A fő a fiam dolga. Nem türöm, hogy ez a
fiu tönkremenjen a kisasszony miatt.

--Miattam?

--Persze, akármilyen ostobán is hangzik az, hogy a kisasszony szóljon
bele a somorjai bárók élete sorába. Nem türöm, hallja, nem türöm. A fiam
beteg, maga után vágyakozik, lázas. Különben is gyönge, regényes
természet, afféle ábrándozó. A kisasszony büszke, nem tudom, hogy mire,
de büszke s meg se hallgatta a fiam. Az én fiam... Elutasitotta, mint
valami közönséges más fiut.

--Nem szeretem.

--Mindegy. Azért nem lett volna szabad a kisasszonynak olyan kurtán
végezni az én gyermekemmel. Az nem az a fajta, akinek ajtót lehet
mutatni. Mondhatott volna neki egy pár jó szót.

--Minek?

--Hogy a fiu el ne keseredjék. A sok jó után, amit ebben a házban
kapott, ennyit megérdemeltünk volna a kisasszonytól.

A leány tétován bámult az asszonyra s huzódozott tőle. Félni kezdett
attól, ami következik s torkán akadt a szó, a mint beszélni kezdett.

--Nem értem, nem tudom, hogy mit akar.

Most már gát nélkül tört ki a nagy, kövér asszonyból a gőg. Mintha meg
se értette volna az akadékoskodást, amit ez a polgár sorsu szegény
tanitókisasszony megenged magának, követelt, parancsolt s csak arra
döbbent meg kissé, mikor mind magasabbra, nagyobbra egyenesedett ki
előtte a leány és szép lett, ragyogott mint a napsugár, bevilágositotta
a szobát.

--Nem érti? Hát értse meg. Ketten vagyunk, nem hallja senki, hát mondok
magának valamit. A fiam azzal fenyegetőzik, hogy agyonlövi magát, ha
maga nem lesz az övé. Az övé... Azt a gyerek másképpen gondolja, mint
én. Ő ostobán, szerelmesen, én meg ugy, hogy mindannyian meglehetünk
vele elégedve. Ő is, aki szerelmes maga is, aki nem szerelmes és én is,
akinek gyermekem életére vigyázni kell. Azt mondom magának, hogy az én
gyermekem nem a senki fia. Hallgassa meg s nem lesz belőle kára. Ne adja
a büszkét és a szentet, hanem türje el, ha közeledik magához. Az a fiu
somorjai báró, nincs hozzászokva ahhoz, hogyha szerelemről van szó,
kiadják az utját. Ha magának ez áldozat, hát én megfizetem, de nem
türöm, hogy egy ilyen magaforma leány miatt elpusztuljon a fiam.
Értette? Most már tudja, hogy mit akarok. Ha egy kicsit nyersen mondtam
el, hát nem tehetek róla. Nem vagyok olyan kedvemben, hogy a kisasszonyt
kiméljem a magam rovására.

A leány egy nagy bőrösszéknek vetette a hátát s olyan rémülettel nézett
az asszonyra, mintha vad előtt állana, aki most mindjárt ráveti magát.
Majd elesett, jobbra-balra ingott s keményen megmarkolta az asztal
szélét, hogy le ne roskadjon. Agyában zavarosan gomolygott minden, amit
most hallott, behunyta a szemeit, hogy egyedül legyen s összeszedje a
gondolatait, de csak mégse értette az egészet. Czafatok váltak ki a
zürzavarból, egy-egy szó, durvaságok, utálatos dolgok, amik elrémítették
s arra nógatták, hogy szaladjon, de lábait megmozditani se tudta. Végre
valamicskét tisztán látott. Megrázta magát, mintha leakarta volna dobni
a testéről mindazt a sarat, amit rádobáltak s kiegyenesedett.

--Elmegyek innen.

Az asszonyból most már féktelenül dült ki a düh. Az asztalt rázta s
durván kiabált:

--Azt nem! Itt marad. Ha kell, magukra csukom az ajtót, majd
megszelidül. A fiam nem hagyom elpusztulni egy rongyos leány miatt, aki
nálam öltözött ki kisasszonynak. Az én pénzemen. Ha bolondítani tud, hát
bolonduljon is...

A leány már oda se hallgatott, csak ismételte:

--Elmegyek.

--Itt marad!

--Elmegyek.--Aztán, mintha magához beszélne, indulat nélkül, szomoruan
szólott.--Nem tudja, hogy mit csinál, nem tudja, hogy mit mondott.

Az asszony mintha ráfeküdt volna, egészen melléje ment, hogy összefolyt
a szájukból a lehellet s tulkiáltotta a csendes beszédet.

--Tudom, de nekem a gyermekem drága, nem maga, maga semmi... Maga
senki... Ha a fiam a maga szeméért meg találna halni...

A nagy hangra bejött a báró. Kicsi, értelmes képü öreg ur, kis, szurós
nézésü szemekkel, amikkel mintha egyszerre mindent látott volna...
Hosszu, meleg pillantással mérte végig a leányt s szárazan szólott rá az
asszonyra:--Mi a baj?

A leány felelt.

--Elmegyek innen.

Az öreg ember egy kicsit gondolkozott s bólintott a fejével.

--Jól teszi.

A méltóságos asszony beleszólott a beszédbe:

--A kisasszonynak szerződése van. Azt be kell tartani...

Az öreg ur ugy tett, mint a karmester, aki leinti a fölösleges lármát s
csak annyit mondott:

--A kisasszony elmegy.

Aztán megfogta a leány kezét s elhomályosodott a nézése, amint beszélt:

--És magával együtt elmegy a tisztesség is innen, leányom. Elmegy...



A VASUT


Alig egy esztendeje, hogy a falum határán átvezették a vasuti vonalat.
Egy nagy legelőt szeltek ketté a töltéssel s éppen szemben a község
házával, a rét közepére építeni kezdték az állomást. Idegenekkel telt
meg a falu. Az olaszok esténkint tulordították a korcsmában a
benszülötteket s meghonosult nálunk is a harmónika, a mitől veszettül
vonítottak a kutyák s káromkodtak a zsandárok, mert ahol megszólalt, ott
bizonyosan verekedés lett a nagy mulatság vége. Az uraknál szétszórva
laktak a mérnökök, a megye adott melléjük hajdukat s ezek a
czifrazsinóros hivatalos emberek bizonyos elitet képeztek a többi
cselédség és a parasztok közt, külön asztalhoz ültek a korcsmában, a
munkáról beszéltek s bort ittak és nem pálinkát. Reggelenkint megindult
a bucsujárás a vasuti vonalhoz, a hajduk hátukon vitték a háromlábu
magas asztalokat, lánczot, vonalzókat; a gyermekek tágra nyitott
szemmel-szájjal bámulták meg a sok furcsa holmit, a parasztok pedig
komoran mentek be házaikba, hogy ne kelljen köszönteniök a mérnököket, a
kiket urasági fogatokon vittek ki a vonalhoz.

Erre a szerencsétlen falura végzetes volt ez a vasuti vonal. Két város
közt fekszik és kis határában alig terem meg a kenyérre való buza.
Vannak nagybirtokos uraik, de ennek nem látja hasznát a paraszt. Fuvaros
itt minden ember, aki csak összekuporgatott két lóra és egy ócska
kocsira valót. Mindig van valami szállítani való, tavasztól a másik
tavaszig. Kezdődik a zöldségen, azután következik a gabona, gyümölcs,
káposzta s a szállítmányhoz tartoznak mellesleg a kis diákok is, akiket
tizenöt-húsz krajczárért meg egy kis üveg pálinkáért ültetnek föl a
zsákok tetejére. Azután következik télire a kő. Hosszu vonalon ők
hordják be kavicscsal az országutat, nem is ért ahhoz más igazán. És
mindehhez nem kell egyéb, mint két lovacska, amely koplalni tud s nem
veszti el a fejét a nagy hágón, hanem belefekszik a hámba és huz négy
helyett, egy goromba lőcsös szekér és egy jó, mogyorónyi bogokra kötött
kurtanyelü ostor.

Mikor megérkezett az első mérnök s a szögmérőjével kiment a határba,
elindult a suttogás és kérdezték az emberek egymástól, hogy: mi lesz? A
felelettől féltek, fogalmuk se volt még arról, hogy mi következik, de
érezték, hogy valami rossz; s amikor a mérnök egyedül sétálva hazafelé
tartott, nem merte megkérdezni senki, hogy mit akar a határban. Azután
rájöttek maguktól, amikor mind több-több idegen ur érkezett s hosszú
városi kocsikon elhozták a sineket s egy kijelölt vonal mellé falat
raktak belőlük. Lassan-lassan közeledett a munka, mind közelebb-közelebb
hallották az olasz munkáshad nótáját:


    Evviva, evviva, evviva Garibaldi,
    Evviva, evviva, ....--


mintha bizony valami érdeme lett volna Garibaldinak, hogy kiépült a
szárnyvonal. Egyszer azután elkészült az egész. Olyan egyenes volt a
vonal, mint egy lénia. Az állomás épületébe beköltözött egy czifra,
aranysipkás ur s egy napon bőgve, megvadulva szaladtak szét a töltés
mellett legelő barmok, végig ment a vonalon az első masina. Kigyült a
csodára az egész falu, mikor visszajőve megállott a pályaudvaron:
körülvették, tapogatták s eloldalogtak, mikor a tréfás gépész egy csomó
gőzt bocsátott reájuk az egyik csapból. Néhány öregasszony rögtön
összedugta a fejét s nagy sápítozással állapodtak meg abban, hogy:
elvész a világ, most már bizonyosan elpusztítja az Isten.

A világnak nem sok bántódása lett a vasut miatt, mindössze abba a nagy
hálóba, amely körülöleli, behimeztek egy uj kis szálacskát, hanem a mi
embereink nagyon pórul jártak vele. Nem kellett már ezután senkinek se a
kocsi, se a ló, hetekig a szegen lógott az ostor, éhesen őgyelegtek a
gyerekek az utczán s tele lett a kocsma. Ha még kétakkora lett volna is,
akkor se jutott volna hely mindenkinek. A ki eddig feléje se nézett,
most már az is itt tanyázott, mohón ette, a mit a többiek beszéltek s
ütötte az asztalt és ivott éppen mint a többi.

--A keservét a kormányának! kihuzták a lábunk alul az országutat... igy
beszéltek.

Mikor egyszer a Vajda Tamás kis fia benyitott közéjük s az apjához
fordulva elmondta hogy az anyja azt üzente: menjen haza vacsorára s
vigyen szalonnát és turót: a durva, félig részeg ember kilökte a
gyermeket az ajtón s utána kiáltotta:

--Mondd meg anyádnak, hogy keressen más embert magának, hagyjon nekem
békét.

A gyerek pityeregve sántikált végig az utczán, a kocsmabeliek pedig
eszelősen a sok pálinkától azt mondták, hogy jól van ez igy, meg kell
mutatni a kormánynak, hogy ur marad a paraszt azért, a portáján, ha ide
hozták is a vasutat. Vajda ordította a legjobban, hogy megmutatja ő,
csakhogy már egyszer lássa azt a vasutat. Csak félig volt részeg, az
indulat tette vaddá. Arra gondolt, hogy a lovai ugy lesoványodtak,
mintha agarak volnának s mikor hazament s elébe nyerítettek a szegény
párák, a szivét járta át ez a hang. Ugy összeszokott ezzel a két vén
állattal, hogy sírt keserüségében a mikor már az istálló tetejéről a
szalmát is megetette velük, s most már igazán semmit se tudott nekik
adni. Háromszor is behajtotta őket a szomszéd hetivásárra, de ugyan ki
vesz télire lovat, ugyis porczióba kell kötni a takarmányt s csak
kóstoltatni az állattal, hogy kijussanak vele tavaszig. A lovacskák
mindig visszajöttek s Vajdában, ha az ágyban feküdt, vagy a kocsmában
duhajkodott, egyformán gyült napról-napra a méreg.

Az első kocsikkal a miniszter ment végig a vonalon.

--Meglátom én azt a minisztert!--mondta Vajda s a szomszédokkal kiment
az állomáshoz, hogy lássa. A perronra nem engedték be, telve volt a
pályaudvar urakkal és zsandárokkal. A vonalhoz se lehetett férni a határ
mentén. A csendőrök puskatussal fenyegetőztek, s hivatalos komolysággal
posztoltak le és föl a vonat mentén. A parancsnokság informálva volt már
a nép hangulatáról s megijesztette a sok csákóval, puskával. A parasztok
a réten csoportosultak s csak messziről látták a fellobogózott kocsisort
s a lokomotiv kéményére akasztott óriás koszorut, amelyről két felől
széles szalag uszott a levegőben. Csendesen, inkább a földet nézve
állottak ott, alig egy-két száj mormogott valamit s a többi csak rá
intett, hogy ugy van.

--A mi pénzünkön az adóból koldussá tesznek.

--Mehetünk legelni, ha már megdöglöttek a lovak.

Vajda nem szólott egy szót se, elkényszeredve, szomoruan bámult maga elé
s mikor már érezte, hogy nem birja tovább, hanem legalább egy zsandárt
leüt, lefeküdt a földre s bepörzsölte az arczát a harmatba. Keservesen
sóhajtott, aztán messze magasra követte szemeivel a gép füstjét, mintha
ott keresne valami kárpótlást, azután megrázta magát a ruhában s
odaszólott az asszonynak, meg a gyereknek:

--Gyerünk, nó!

Az uton arról beszélt, hogy ha mindenki olyan buta lenne, mint a többi
paraszt, soha se lenne igazság a világon. Azután hallgatott hazáig.
Délben sokat ivott s délután főbeverte a lovakat. Az asszony jajgatott
és szidta: te bolond, te haramia--az ember azonban vissza sem felelt,
hanem átment a kocsmába. Délután végigsétált a falun szép asszony
feleségével az állomásfőnök. Az asszony fölfogta ruháját a sárban,
megmutogatta hófehér csipkés szoknyáját s czukrot akart adni egy
gyereknek, a ki a száraz árokban halászott. Mikor a gyerekhez
közeledett, a házból mérgesen kiáltott ki egy paraszt menyecske:

--Józsi! Gyere be!

A gyerek félve kotródott be a házba.

Mikor a főnök a kocsma előtt haladt el, néhány dühös megjegyzést hallott
és sietve vonta magával a csodálkozó, ijedt arczu asszonyt. Mikor már a
réten voltak, meg is magyarázta, hogy mi a baj.

Leesett a hó. Az első fagy után csilingelve suhogtak végig az uton az
urasági szánkók, a parasztok pedig tömeges falopást rendeztek az
erdőben. Eddig becsületes uton szerezték meg a tüzrevalót, telt a
fuvarukból, most már nem volt mivel kifizetni a fa árát. A kerülő
egymásután csukatta be őket, az asszonyok jajgattak, be-be szaladtak az
urakhoz a városba s mindig kedvetlenebbül jöttek haza. Ha fütyölt a
masina és lassu méltósággal begurult az állomásra, átkozódtak s olyan
szemet meresztettek a csinos, kaczér állomási épület felé, mintha föl
akarnák gyujtani egy pillantásal. Némelyek már mondogatták, hogy majd
megmutatják ők a kormánynak, hogy mi az, kivenni az ember szájából a
falatot s hogy lesz még követválasztás ... de ezeket megvetette a
többség. Mindenki látta, hogy csak a szájuk jár s ha ezután öt forint
helyett tizért adják el a szavazatukat, azzal ugyan nem bukik meg a
vasut. Pedig ide az kellene. Felszántani a töltést, bevetni a helyét
luczernával, hogy meg se lehessen ismerni többet, felégetni azt a czifra
házat s belefektetni a hunczut kormányt, az isten verje meg az egész
vasutat!

Kezdtek inkább azokban megbizni, a kik nem kiabálták tele a falut.
Közben megesett egy-egy kis temetés. A gyerekek unták meg leghamarabb a
dolgot, költözködtek a másik világra. Vajdát is azzal fogadta egy este
az asszony, hogy félrebeszél a gyerek. Két napig virrasztottak mellette,
egymás karjába adták a forró kis testet s a férfi feléje se nézett a
kocsmának. Csak magában átkozódott, intett az asszonynak, mikor fütyölt
a vonat, hogy hallod, hallod s az asszony ráintett a fejével: hallom.
Akkor tört ki az emberből először hangosan a düh, mikor meghalt a
gyerek. Lecsapta az ágyra a kis élettelen testet s kiment a ház elé
szitkozódni. Dült a szájából a szó, szidta a kormányt és vasutat,
mindennek ez az oka s a ki hallotta, mind ráhagyta, mert ez már vallássá
lett a szegény emberek között s meszsziről megfenyegették a prüszkölve
rohanó gépet. Az ember pedig visszament a házba, hangosan szuszogott,
nézte, hogy mint mossák, öltöztetik az asszonyok a gyermeket. Este
leakasztotta a szegről a pisztolyt, félrelökte az asszonyt, mikor
kérdezősködött, hogy mit akar, s elment. Kiment az állomásra. Itt
járkált még egy keveset a perronon, bután hallgatta a táviró-gép
kopogását. Mikor benézett az iroda ajtaján, a czifrasapkás főnök éppen
nagyot nevetett. Ez a fejébe kergette a vérét, felszakította az ajtót s
rásütötte a pisztolyt a főnökre.

--Nem kell ide gőzös!--kiáltotta.

A főnök kapkodott a levegőben, nem érte a golyó, de nagyon megijedt. A
szoba tele lett csipős füsttel, minden lámpa elaludt, a szomszéd
szobából sikoltva szaladt be az asszony, s esszeveszettül kezdett
berregni a táviró-gép, talán a golyó érte. A pénztáros a bakter és a
raktáros után kiabált s megkönnyebbülve lélegzett föl, mikor a sinek
mellett két csendőrt látott szaladni az állomás felé. Az egyik csendőr
rettenetes pofont adott a szegény embernek, csupa szokásból, mert
szükség igazán nem volt reá, megvasalták, hogy jajgatott bele, észak
felől pedig nagy sipolva érkezett meg a vonat. A fuvaros behunyta a
szemét, hogy ne lássa.



URAK ÉS PARASZTOK


Dél felé kezdett el esni az eső, de csak permetezett s ugy tréfázott,
hogy abbanhagyta, meg ujra kezdte. Nem volt valami komolyan nagy idő,
bár fekete volt az ég, mint valami sötétbarna posztó, a mire piszkos kék
tintafoltokat mázoltak el fellegnek. Inkább a dörgés volt ijesztő.
Valami messze búgással kezdődött el, mindig közeledett a hangja s olyan
rémséges hangos lett, mintha valami ennél a világnál nagyobb vadállat
ordítana le messzi magasról s ugy hallgatott el, mint Urnapján a rossz
sortüz, a mit a rekrutákkal vegyes század puffant a levegőbe a templom
előtt. Még elpukkant utána egy-egy láthatatlan röppentyü, a minek a
nyomában aztán egyszerre lángba borult az ég és fölváltva vörös, sárga
meg fehér szinekben égett az egész óriás kupola, mintha elképzelhetetlen
nagy rémek csapdosták volna egymásba az ember feje fölött a fáklyákat.
Szinte sziporkázott a mindenféle nehéz szagokkal telített sürü levegő, a
mely pedig tunyán mozgott erre-arra egy-egy libbenéssel s még a füstöt
is a földön hagyta, a helyett, hogy játszott volna vele, mint máskor,
jobb kedvében. És az egészben az a legnevezetesebb, hogy a réten
egyszerre megbolondult a csorda. Az ökör föltartotta az orrát a levegőbe
s szagolt mint a kopó, aztán meg ideges lett a buta nagy állat,
elkezdett remegni, döfölte egymást, nagyokat bőgött s vad rohanással
haza indult, be a faluba. A tanyafészerre rá se néztek, amikor bőgve
eliramodtak mellette s negyedórával később értek nyomukba a gulyások.
Akkor már benn a faluban, emberek között huzta meg magát a sok barom, és
elcsendesedett a pajtákban, lihegve a nagy futás után, körül pedig még
feketébb lett az ég, tisztára éjszaka s künn a falu körül szomoruan
hajtotta le a fejét az istenitélet előtt a buza meg a rozs.

Estefelé érkezett meg a patak. Még messze volt, a mikor már hallani
lehetett a szavát. Zugott s a mint leszakadt a hegyek közül, egyszerre
háborgó, piszkos szürke tenger lett a határ. Percz alatt megteltek a
kubikgödrök, aztán nagy viztábla lett az egész rétség, jobbra is, balra
is elkezdtek kongani a harangok a szomszéd falvakban s az ember a
végtelen viz közepén tanácstalanul, bambán bámulta az eget. Olyan
beláthatatlan volt a veszedelem, hogy haszontalan gyerekjátéknak
látszott ellenében minden. Csak kiabáltak: uram segíts s most már itt is
rángatták a harangot, a kicsit is, meg a nagyot is, de nem ugy, mint
vasárnap, hanem mintha belebolondult volna a bajba a harangozó is.

Az öreg Rettegi Sándor a szép, régi kőház tornáczán állott s onnan
kiabált le a béreseknek az udvarra. Mellette az asszony gyapotkendőbe
bujva reszketett s egy kis cseléd a kisasszony után jajgatott. A gazda
is halvány volt és aggodalmas, hanem keménykedett s gorombán leszidta a
siránkozó gyermeket:

--Eredj pokolba: mit nyávogsz itt a nyakamon. Majd megjön, ne félj.

A kisasszony még reggel bement a városba. Négylovas kocsira pakkolták
föl egy csomó komisszióval, a mik külön-külön czédulákra voltak irva.
Azonkivül neki magának is volt elég dolga. Vitt magával vagy husz
forintot, hárászra, selyemre... Az anyja most már hangosan sírt az ura
mellett és kunyorált neki:

--Csinálj valamit... küldjél valakit eléje Sándor, ez nem tréfa, nem
tréfa...

--Hazahozza az a négy ló, ha már utban vannak. Ha pedig még nem indultak
el, csak van eszük s nem jönnek.

--Honnan tudjam én azt? Fogass be, én megyek eléje. Sándor, ha baj
éri... Tudod, hogy kettő már meghalt... Ha ez az egy is meghal, akkor
elvesztem az eszem...

A gazda megfogta az asszony kezét, magához vonta s most már szorongva
bámult bele a viharba maga is. Lenn a cselédek a pinczét üritették ki.
Közéjük kiáltott:

--Pista! Nyergelj!...

Az asszony erre még jobban megijedt.

--Nem te! nem engedlek...

A férfi kibontakozott s indult lefelé a lépcsőn:

--Menni akarok.

Lenn a vizben állva várta meg, mig elővezették a lovat, fölkapaszkodott
a nyeregbe s nekivágott a tengernek. Az asszony pedig végig esett a kis
cseléd mellett a kövön s nyitott szemmel és hangtalanul lihegett. A kis
leány az ölébe vette a fejét és dörzsölni kezdte a homlokát, hogy térjen
magához. És nagy nyomasztó csend lett a házban. A többi cseléd is
eltátotta a száját s bámulták a kapu nyilását, a melyen kilovagolt az
ur. Mig hallották, hogy hogyan csapja be ütemesen a vizbe a lábait a ló,
még suttogtak, azután pedig megvette őket a rejtelem, a mibe eltünt a ló
meg a lovas, meg az egész nagy kép körös-körül és csak néztek erre-arra
s várták, hogy leessék a vállukról a gond. A kastély lépcsője volt a
legmagasabb, arra gyültek föl tanácsba s összedugva a fejüket, reszketve
pusmogtak.

Azalatt pedig már régen elakadt az uton a kisasszony.

Gerend táján érte el a kocsit a viz. Akkor már az ut töltésére is
fölhágott az ár és a kavicsrakások mutatták még egy darabig, hogy merre
van az ut. Visszafordulni már nem lehetett, mert hátul még
veszedelmesebb volt a világ... A lejtőn nagyon ömlött le a viz s a mikor
a lány egyszer hátrafordult ijedten kapta vissza a fejét. A város
tornyai feketén meredtek bele az égbe, mint valami magas, szimmetrikusra
formált árnyak s mintha ugy inogtak volna jobbra-balra, mint a jegenye,
ha szél fuj. Ettől megijedt s remegve szólott a kocsisnak, hogy
gyorsabban hajtson.

A vén kocsis kibontotta az ostort s nagyot kongatott a lovak feje
fölött, de azért csak lassan, a lábaikat óvatosan rakva küzködtek az
állatok az árral s némelyik hátranézett néha, a nagy értelmes szemeit a
kocsisra meresztve, mintha mondani akart volna valamit. De azért csak
mentek s csak akkor bicsaklott meg bennük az erő, mikor egy kis lejtőre
kerültek s a bordáikat kezdte mosni a viz. A kocsis pokróczokat dobált
hátra a kisasszonynak, hogy csak takaródzzék be jól és káromkodva
dörmögött:

--Itt pusztulunk, kisasszony.

A leány fölhuzta a lábait az ülésre s fehérre válva várta, hogy mi lesz.
Mikor apadt a viz s reménykedett, hogy még se vész el ebben a szürke
lében, a mi beláthatatlanul körülölelte, haza gondolt s ő kiabált ki a
lovakra, hogy siessenek, mintha ez használt volna. Aztán meg, a mikor
újra ellepte a viz a kocsit, imádkozni próbált. Valahogy rendetlenül
összeszedte magában a miatyánkot és mondta, mint a gép. Mozdulni se
mert, mert a kocsit jobbról-balról lökdöstek a hullámok. A kocsis is
eleresztette a gyeplőt, belefogózkodott az ülésbe és ő is motyogott
csendesen valamit, a mihez megemelintette a kalapot. Aztán sokszor
hátrafordult, mondani akart valamit, de mindig csak lenyelte. Mikor uj
kaptatóra értek s megint előttük állott a lejtő, amin uszik majd a ló
is, meg a kocsi is, végig törülgette az arczát egy nagy vörös kendővel s
csendesen beszélni kezdett a leánynak.

--A kisasszony fiatal s ha veszni kell, az a rendje, hogy én pusztuljak,
a vén. Az már ugy lesz. Azért kérem alázatosan, hogy ha itt maradnék,
tessék gondot viselni a kis unokámra. Ugy áldja meg az én Istenem a
kisasszonyt, mert én se voltam soha rossz cseléd.

A leány fölbámult a bakra, a hol a vén ember beszélt, de nem is igen
tudta megérteni, hogy mit mond. Összezavarodott az agyában minden arra a
gondolatra, hogy nem kerül haza. Érezte, hogy fulladozik, pedig még csak
a félelem fojtogatta. Nem az a végtelen piszkos viz, amely a kocsi
oldalait nyalja és utána nyulkál. Pihegett s egyszerre fölugrott a
kocsiban és megragadta a kocsis karját:

--Hajts!

--Nem lehet, kisasszony.

--Verd véresre a lovat, szakadjon ki a lelke, csak menjen...

Mikor a vén ember csendesen intett, hogy nem lehet erőszakoskodni,
visszarogyott az ülésre s tompa elfásulásba esett. Behunyta a szemeit és
várta, hogy mi lesz. Most már nem is imádkozott. Úgyis mindegy... Arra
riadt föl, hogy a bakon rémülten kiabálni kezdett a vén ember.

--Végünk van.

--Mi baj?

A kocsis szakadozott szürke tömegre mutatott jobbra, ahonnan az ár jött.
Nagy csomó tuskót hozott rohanásban a viz, egyenesen neki a lovaknak. A
fa tompán koppant, amint egymáshoz ütődött és rohant lefelé. Nyihogva
igyekeztek félreugrani a lovak, de a szerszám összetartotta őket s
egymást rugdosta és marta a négy állat. Aztán panaszosak lettek. Özönnel
jöttek a tuskók bele a szügyükbe, meg az oldalukba. A szögletes hasábok
fölhasították bőrüket, a mi utánuk jött, az már a húsba vágta be magát.
Az első két ló lefeküdt a vizbe s tölcsért fujtak maguk előtt a sürü
zagyvalékba. A második kettő még állotta egy darabig a veszedelmet s
aztán az egyik ezek közül is elbukott, egészen be a viz alá. Esésében
oszlopot fecskendezett föl a vizből és sárgás lével lett tele a kocsi. A
negyedik reszketve állott. Patakzott belőle a vér... Homályos szemeivel
néha hátranézett nagy szomorúan, a vén kocsis pedig leeresztette a
karját s elkezdett keservesen sirni:

Hirtelen hátrafordult s rekedten, egészen belelágyulva a fájdalmába,
szólott a kisasszonyhoz:

--Ne felejtse el, a mit a gyerekekről mondtam.--Aztán előre mutatott a
lovakra:--Ezeknek már vége.

Messziről hangos szó hallatszott:

--Eszter! Eszter!

A lány fölugrott és egy füzfa mögött messze, hogy alig ismert rá, az
apját látta. Az öreg Rettegi lóháton küzködött az árral, de nem tudott
előbbre jutni s a füzfa alatt megállott. Megint kiáltott a leánynak:

--Ülj fel egy lóra és jer ide.

A leány összeszedte minden erejét és visszakiáltott az öregnek:

--Nincs ló!

Az öreg olyant szorított maga alatt a lovon, hogy az állat nyivogni
kezdett s nekiindult a viznek. Az ár azonban visszasodorta a fa alá.
Azalatt a kocsit döngették a hasábok. Már majdnem szétmállott az öble
is. Kerekei már összetörtek s most már igazán a viz himbálta az egészet,
mint valami ladikot. A leány ujra visszaesett az ülésre s azon
gondolkozott, hogy mi az, ha az ember megfullad a vizben. Eláll a
lélegzete... Fog-e nagyon fájni? Befogta a száját és próbálta, hogy mi
lesz majd. Rémülten kapkodott a levegő után, a mikor belemeredtek szemei
a próbába s meghült benne a vér.

És akkor valaki a kocsi mellé állott. Erős nagy paraszt került oda
valahonnan, mintha a vizből bujt volna ki s szó nélkül kiemelte a lányt
a kocsiból s ugy az ölébe fektetve, mint a hogy a gyermeket szokás,
megindult vele keresztül a réten. Pár lépés után visszafordult s
kiabálni kezdett a füzfa felé, a hol az öreg Rettegi kínozta a lovát.

--Csak menjen haza az ur. Akkorra mi is ott leszünk.

Azzal megint nekiindult a viznek. Derékig ment benne, de birta. A leány
remegett a karjaiban s egyszer, mikor nyakig belemerült a szürke vizbe,
körülfonta karjaival a nyakát. A nagy paraszt pedig rámordult:

--Csendesen legyen a kisasszony... Itt maradunk mindaketten.

Mikor pedig elért a régi kőházig, fölvitte a leányt a tornáczra, maga
pedig nehezen lihegve leült a küszöbre pihenni. Fenn zavaros nagy lárma
lett. Az asszony nagyot sikoltott s mind a kettejüket egyszerre ölelte
magához a férfi. És sírtak, fuldokolva, ujjongva, lenn pedig térdig
vizben éljenzett a cselédség. Végre eszükbe jutott a nagy paraszt is.

A vén Rettegi lejött hozzá s kezet nyújtott neki. A paraszt azonban
visszavonta a magáét. A gazda meg volt bántva s mérgesen szólott reá.

--Mi baja Kovács Ferencz? Nem jó kéz tán ez magának?

Csendesen felelt a paraszt.

--Pörösködünk. Mig az a négy hold ide nem megy, vagy oda nem megy, nem
barátkozom.

Az öreg Rettegi gondolt egyet s megint nyujtotta a kezét.

--Hát menjen oda. Maga haza hozta a leányomat, én megköszönöm.

--Köszönje meg az ur, de ne igy.

--Hát hogy?

--Ugy, hogy: köszönöm. Arról pedig majd tesz a törvény. Annak a dolognak
nincsen semmi köze ehhez a dologhoz. Igazságot itél majd nekem a biró.



ESTE


Estefelére fordult már az idő; némely ablakokban, a melyeken belül
hivatalos emberek dolgoztak meg nagy asszonytársaságok kávéztak,
megjelent a magas négyszögbe kivágott sárga esti fény, a mi fehér
foltban esett le a gyalogjáró szürkeségére. A világosság-koczkákba néhol
egy-egy, a lámpa meg az ablak közé helyezkedett otromba nagy fej hullott
bele az ablakból, másutt hosszú vékony karrikatura emberek mozogtak s
mindenen végiglaposodott az utcza népe jövet-menet lökdösve egymást
fázósan, sietve... Az égből lomha ólmos eső hullott alá. Eredetileg hó
akart lenni, de útközben fölolvadt a mindenféle füstben meg párában s
hideg izzadtsággal vonta be a göröngyös utat. És szürkeséget,
vigasztalan komor ködöt vert le az utakra, a miből mintha torlaszszal
küzdene, nehezen bontakozott ki messze az ut végén a villamos kocsi...
Azután is ugy jött, mintha tapogatódznék és csengetett s eldöczögött a
házak között egy sor homályos, zörgős ablakkal, a melyek alatt szürke
iszappárába vesztek el a kerekek. Ki a köztemető felé hosszu magas kőfal
szaladt az ut mellett bele a levegőtengerbe s annak is a végén átküzdve
magát a homályon, piczi gombostűhegyni csillag ragyogott már vagy
negyedóra óta...

A fal alatt pedig egy férfi ment, meg egy asszony. Nem egymás mellett,
hanem sorjában. Elől az ember meggörnyedve, mintha nagy terhet czipelne
s nehézkesen topogva a vizes porondon. Nagy csizmaszárak lötyögtek a
lábain. Szikár, öreges legény volt, ugy negyvenöt esztendős, de a hogy
nagyon szuszogva baktatott, ötvenötnek is látszott. Hátul az asszony
sokkal fiatalabb volt. Nagy kendőbe bónyált arcza nem is olyan régen
szép volt, rajta maradtak mostanáig is a kedves szelid vonások, a mikben
a becsületesség tükrözik vissza. Nehezen ért az ura nyomába. Kis,
leányos, a sok munkában félbemaradt testét formátlanná tette az, hogy
közel szállongott a feje fölött valahol a szürke párában az anyaság.
Sirt is. Nem hangosan, csak ugy, hogy néha fölcsuklott s azután nyögött:
Jaj Istenem, jaj Istenem, elvetted, elvetted...

Az ember elöl fülére húzta a sipkát, hogy ne hallja s bosszankodott.
Egyszer aztán az asszonyt se hallotta már, elmaradt. Hátranézett,
kereste s mikor visszament és a kőkerítéshez dülve, zokogva találta,
méregbe jött.

--Hagyd már abba! Ugy siratod, mint valami uri asszony siratná, ha csak
egy volna neki. Van még otthon elég s jön még több is. Mert a szegény
emberhez jön az is, a minek a gazdaghoz kellene menni...

--Az isten adta.

--Az, de a költséget nem adja hozzá.

Letette maga elé a földre a pakkját, egy kis kék koporsót, a minek a
fedelén egybefolyt a sötétségben a durván rámázolt fehér virág és lábra
segítette az asszonyt. Messze az utcza végén a város felől ujra
belefúrta magát a sötétbe egy vörös lámpás villamos kocsi s mig jött, az
asszony gondolt valamit.

--Tán fölvenne. Próbáld meg.

--Hogy próbáljam? mit próbáljak rajta? Muszáj neki. Személyszállítás ez,
rá van irva. Gyere csak.

--De hát ez ni.

--Személy, halott személy...--Lassankint méregbe jött, a mint arra
gondolt, hogy talán nem veszik fel a kocsira és káromkodott.--A fejibe
verem neki, ha akadékoskodik. Mert az urnak jó dolga van még ebben is.
Előáll a batár a fehér lovakkal, a kék batár, a mi gyermeknek való,
aztán beülnek az uri népek, elől az üveg ferslógba beteszik a kis
koporsót s kocsikáznak még a bánattal is. Az urnak még a temetés is
mulatság.

--Ne mondjál ilyet! Rosszul esik az embernek.

--Nem bántalak én téged.

--Sirnak ők is, nekik is fáj...

--Igen a batárban mégis csak más az, mintha itt czipelem még a testet
is. Gyere nó...

Indulatosan fogta meg az asszony kezét, hogy magával huzza a
legközelebbi lámpáig, a hol megáll a kocsi. Még idejében odaértek. A
hosszu sor vizes ablak épen előttük állott meg s az ember előbb a kocsi
fölugrójára tette a kis koporsót s aztán fölkapaszkodott ő maga is. Lenn
az asszony várta, hogy mehet-e utána. Nem mehetett. A kalauz éppen akkor
jött ki a kocsiból s előbb nagyot bámult, aztán meg szitkozódni kezdett.

--Elment tán az esze? Na még mire gondol.

Az asszony hátul rémülten rángatta az urát.

--Vedd el, még lelöki...

--Majd lelököm én őtet.

--Vedd el, János, ne erőszakoskodj.

A kalauz csengetett s a kocsi megindult. Az ember ugy kapta róla le a
koporsót, hogy utána ment vagy két nagy lépéssel és fenyegetett utána az
öklével.

Az asszony csitította:

--Mindjárt mondtam, hogy ne is próbáld...

A kis mérges ember még mindig kiabált:

--Vesszen meg a fajtád,--s csak akkor csendesedett meg, a mikor már
elkanyarodott a kocsi és a csengettyüje is alig hallszott. Már csak
sötéten bámult bele a tüzvonalba, a mit a vörös lámpa nyomán még mindig
maga előtt látott az alkonyatban s magában dörmögött:

--Ha tiszt ül fel vagy valami dáma, vele engedik még a kutyát is. A
szegényt nem, pedig ez a kicsi kutya itt már nem ugat meg senkit.

--Gyerünk szép lassan.

Megint nekivágtak az utnak a kerítés mellett. Minden lépésnél sötétebb
lett már s az asszony néha megbotlott egy-egy kőben. A férfi is
megállott ilyenkor egy pillanatra és korholta. Valami olyan paraszt
gyöngédséggel szólott hozzá, a miben benne van a nembánomság is, de még
az is kitetszett a szavából, hogy rosszul esnék neki, ha baj érné az
asszonyt.

--Elbukdácsolsz. Nem tudsz a lábad alá vigyázni. Mindjárt ott hagyhatjuk
aztán ezt is a másik mellett.

--Az isten őrizzen.

--Nehéz ez a gyermek, megfekszi a karom.

--Viszem én egy kicsit.

--Már csak elbirom odáig. Vissza ugy is könnyebben jövünk majd.

Az asszonyból megint kitört a sirás. Megállott az uton olyan szomoruan,
mint egy esőverte szürke kis madár s görcsösen fuldoklott.

--Ott marad szegényke... ott marad--ezt hajtogatta, de ugy, hogy
félbemaradt a szájában a szó s mig a másik fele következett volna, egy
csomó keserves jaj, jaj, jaj tört ki belőle.

A férfi is meghatottan fordult hátra, miután előbb konokul meg se akarta
hallani a sirást, remélve hogy majd csak utána megy amugy is az asszony.
Mig nézte, megtelt a szeme könynyel s még jobban rálöttyent kis szikár
teste a nagy csizmaszárra. Akkor szégyenlette el magát, mikor észrevette
az asszony arczán, hogy annak is jól esik az ellágyulása. Kemény szóval
ment neki s aztán dörmögve indult el ujra előre.

--Ott marad? Hát hol maradna? Vissza csak nem hozzuk. Ott kell neki
maradni.

Már nem volt messze a kapu. Széles utcza két magas oszlop között, a min
hatlovas szekeren mennek át az urak s még hely is marad a lovak meg a
kerekek mellett minisztránsnak, fáklyásnak, effélének. A szegény emberek
ugy lopták be magukat, mintha tilosban járnának. Az egyik oszlop tövében
osontak el s indultak befelé a széles egyenes uton, a minek az egyik kis
sikátorában már készen várta a kis kék koporsót a gödör. Azért mégis
meglátta őket egy hivatalnok s rájuk is szólott, a mikor már elmentek:

--Késő van hej. Máskor korábban kell jönni.

Rémület fagyott az asszony arczára, amint visszapillantott. Egyszerre az
otthonmaradottak sorsa hasította végig a szivét, meg azé a cseppé, aki
még meg se született, az, hogy miért jöjjön ő még máskor is ide? De az
ember sietve ment elől és nógatta:

--Gyere már.

Az este már egész rátelepedett a kertre. Inkább csak tapogatóztak s az
ember egyszer gyufát is gyujtott, hogy megnézze a numerust egy léczen az
ut mellett. Végre rátaláltak a maguk ösvényére s azután csupa kis sirok
közt jártak, néha a lábukkal tapogatva jobbra-balra, hogy tájékozzák
magukat a csupa egyforma felosztásban, amiből egy csöppel se jutott ki
nagyobb egyik gyermeknek, mint a másnak. Idáig mindig csak halmok
voltak, azután jöttek a gödrök.

Azok közül egybe beletette az ember a koporsót s nagyot szusszant.

--Csakhogy itt vagyunk már. Kifáradtam, a teremtésit...

--János!

--Jól van nó... Mondjál hát valamit, mert én nem igen vagyok embere az
ilyesminek.

Az asszony komolyan töprengve, hogy meglátszott az arczán a gond,
gondolkozni kezdett, hogy mit mondjon. De csak sopánkodott: Uram Isten
elveszed... el, el... és egyéb nem jött az eszébe.

--Valami imádságot!--sürgette az ember.--Imádságot, ne csak ríjj, a hogy
ő is tudna, hanem valahogy ugy beszélj, mintha pap is lenne itt. Egy kis
káplán legalább, aki nem igen tud még szépen beszélni...

És a szegény asszony gondolkozott, hogy mit mondjon, de csak mindig
visszakerekedett oda, a honnan elindult:--Uram Isten elveszed, el,
el...--Még tovább is mondott valamit, valami ilyest:--Nem is mondom,
hogy add vissza; csak becsüld meg szegénykét, én édes drágámat. Olyan
szép volt már; hogy' beszélt, mennyi mindent mondott, kutya, macska, ló,
anya, apa, Sári!... mind, mind mondta. Kicsi Jézus, akinek majd az inasa
lesz, gondolj rá, hogy mennyi mindent mondott...

Az ember beleszólott.

--Ne ilyen bolondságokat beszélj. Még én se tudom hallgatni.

Lassan, csak ugy a tenyerével lapátolni kezdte a koporsóra a földet s
attól kezdve hallgattak mind a ketten. Az asszony a sir fejénél
gubbasztott, kimeresztve a nagy szemeit, az ura pedig most már a
nagycsizmás lábával is szórta a földet a kicsi gödörbe, a mi pedig,
mintha ette volna a rögöt, alig akart megtelni.

Mikor mégis fölkerekedett kettejük közé a pup, elsőnek fölállott az
ember s valósággal fölczibálta maga mellé az asszonyt.

--Gyere már no! Nem éjszakázhatunk itt.

És körül már egészen beesteledett és megindult megint elől az ember s
utána az asszony és sulyos lépésekkel taposta a sarat az és botorkálva
ment utána a másik. Egész uton csak egyszer kezdett el minden igazi ok
nélkül keservesen sírni, beleborulva a vizes utba, a szegény kicsi
formátlan szürke madár, s az ura bután meghatva állott meg fölötte.



ÉJJEL


Köröskörül fekete korom volt a világ, egészen mozdulatlan a föld, az ég
is csak annyiban nyugtalan, hogy az alján óriás fekete figurákképpen
egymást taszigálták a csodálatos, soha nem látott állatok formájában
gomolygó fellegek. Mikor tizenkettőt kongatott az óra az igazgatóság
nagy zárdaszerü szürke házán, egy csomó fáklyás árnyék indult meg a
mázsaépület felől s mintha a lábuk se érné a földet, a lépések minden
lármája nélkül jöttek felénk. Egy-egy arczot néha megvilágított a
fáklya, ha földhöz verték, hogy erőre kapjon, de különben a fenyőrud
végén lobogott a szurok s szinte láthatatlan volt az a sok ködember, aki
hozta a világosságot. A mi embereink elibük mentek, ezek közül már csak
talán minden harmadiknak a kezében füstölgött egy-egy végigégett
fáklyaüszök s a mikor fáradtan, csodálatos bamba nézéssel meg tántorgó
járással elhaladtak mellettünk, egészen sötét lett. A másik sor ember
fölváltani jött ezt a csapatot, de idő telt bele, mig hozzánk értek.
Most már a mi fáklyásaink is elmentek, amazok is messze voltak még s a
feketeségben, a mi körülvett, rettenetesen nyögtek és sóhajtottak az
emberek a szalmán.

Alattunk pedig kezdett átmelegedni a föld, mintha valami óriás
sütőkemencze tetején taposnók az agyagot. S mintha megmozdult volna,
éreztük, hogy reszket. A fáklyások jöttek. Szabályos négyszögben
fölállottak, minden kettő közé egy-egy katona jutott feltüzött
bajonettel s kivül a kvadráton sok zsandár sétált. Ezek kiabáltak is és
ha a nagy hang se használt, szidták az Istent és visszalökdöstek egy pár
asszonyt, aki okvetlenül be akart rontani a fáklyások közé, mivelhogy
kereste az urát, vagy a gyermekét, a kiről nem tudta, hogy él-e, hal-e?

--Azt kell előbb megvizsgálni, hogy ki melyik a sok között. Nem érti?

A felelet is eljutott hozzánk. Rekedtes, kongó hang volt, valami nem
egészen öreg asszonyé, mert fiatalos volt benne az erő.

--Nem, nem értem. Oda akarok...

--Ha az megvan, kikapja mindenik a magáét.

A tárnaháznál tülköltek. Erre mélységes csend lett, s azt is hallani
lehetett, hogy csikorog a kötél a felhuzó gép csigáján. Odameresztette
mindenki a szemeit a nagy ajtóra, a mit a messze külső világítás feketén
hagyott. Aztán hangos szó hallszott:--Fogd a fejénél! Emeld, jobbra--s
négy ember lassan kiczepelt egy ajtódeszkára fektetett testet és
lefektették a szalmára, ami hosszu vonalban el volt már készitve
azoknak, akik még következnek. Másik négy jött, azok is hoztak valakit,
a fáklyások tovább adták a hireket, a mint uj meg uj teherrel jöttek ki
az emberek a kapun.--Ez még él, annak már vége, szuszog, ebben van még
lélek s némelyik katona tátott szájjal előrehajolva bámult.

Lenn a föld megsokallotta, hogy mind kihordják a gyomrából, amit már
megevett, nagyot bődült és vonaglott, a népek sápadtan bámultak
egymásra, künn pedig, a hol a mindenféle közönséges ember állott,
jajgatni kezdtek az asszonyok.

A tárnaház most már egyenletes lassu tempóban egymásután adta ki magából
a sok fekete testet. Az emberek belejöttek a munkába, most már nem is
csináltak nagy czeremóniát. A kiben semmi élet se volt már, azt csak
lefordították az ajtódeszkáról a zsupra, ami éppen következett, gyorsan
fordultak be a kapun, meg ujra ki, csak hang nem volt semerre semmi
egészséges, emberi. Egy-egy láncz csikorgott vagy messze keservesen
vonított egy kutya. Arra következett egy kis mozgás, hogy az
igazgatósági házból lejöttek a direktorkisasszonyok, s dideregve, az
egész fejüket bebónyálva a nagykendőkbe, végigjárták az egymás mellé
fektetett emberek sorát s egy-egy czikk narancsot dugtak a nyitott
szemü, még pihegő emberek szájába, vagy konyakot adtak annak, aki meg
tudta inni. Az istenes munkába belefáradtak, egymást támogatták s
némelyiket a cselédek vitték, csak éppen hogy a lábán járt. Az apjuk
küldte őket; azt mondta, hogy ez jó vért szül a gyászos emberekben.

A tárnaházban megint csikorgott a láncz a felhuzó csigáján s most ujra
megindult egymásután a négy-négy ember; ugylátszik egész rakást hozott
fel egyszerre a bennrekedtekből a lift.

--Vannak még?--kérdezte valaki egészen a sor végén. A szalmán feküdt és
a lábaira egy ócska zubbony volt terítve. Mellette lehorgasztott fejjel,
komoran egy fáklyába bámulva, fiatal uri ember állott, valami hivatalnok
az igazgatóságtól. Mikor a hangot hallotta, gépiesen hátrapillantott s
aztán körülbámult a nagy feketeségbe czél nélkül, bizonytalanul. A
lábainál megmozdult az ember. Rettenetes kínnal föltámaszkodott a
könyökére, a zubbony alól pedig vékony, fekete csermelyben megindult s a
fiatal ember csizmái alá folyt a vér. Az ember összeszorította az
ajkait, hogy ne kiáltson, beledülledtek a szemei a fájdalomba s a mikor
már egy kicsit hozzászokott a kínhoz, suttogva szólította meg ujra a
hivatalnokot.

--Fülöp ur, meghalok?

A fiatal ember rábámult s olyan kábult volt, hogy nem értette meg
egyszerre a kérdést. Csak ugy felelt az esze nélkül:

--Meg, meg, mind...--A mikor rápillantott az emberre, lehajolt hozzá és
jól megnézte.--Maga az, Fábián!

--Mi a bajom? A lábamat nem érzem... Emelje fel a zubbonyt, nézze meg.

A fiatal ember irtózattal meredt rá s rémülten tiltakozott.

--Nem, azt nem teszem, nem tehetem...

--Mert én nem érek odáig.

Nagy csend lett, a két ember egymásra bámult. Az ur félelemmel,
irtózattal, a paraszt nyugodtan, csak éppen hogy elfáradva. Ő is szólalt
meg ujra először.

--Az baj, hogy reggelig se élek. Meg kellett volna még mondani egyet s
mást az asszonynak. Ugy látszik, hogy nem engedik ide, mig a többi is ki
nem kerül a tárnából. Hallom a zsandárt, azért mondom. Hát Fülöp ur, jó
hogy itt van. Tessék beszélni vele, hogy menjen azután Sándor bátyámhoz
Abonyba, a gyerekeket pedig küldje fel Pestre a Ferihez. A mi kis pénzt
kap utánam, abból élhet valahogy. Miklós legyen asztalos, beadhatja a
Sallay gyárba, Pistuka pedig majd az lesz, a mire kedve van. A nagy
ládában jobra, lenn éppen a deszkán pénz is van. Tán irná fel Fülöp ur,
elfelejti...

A hivatalnok rábámult elképpedve, de melegen és mikor vonaglott egyet a
suttogó ember arczán a fájás, feje alá tette a karját s apás
igyekezettel emelte a levegőbe... Az ember sziszegett s a szemeit
lehunyva könyörgött:

--Velem ne törődjék...

--Fábián...

--Tessék?

--Hát aztán igy elmegy, ilyen könnyen...

Az ember lehunyta szemeit s most ugylátszik, eltompult benne a fájdalom,
mert kisimult az arcza. A másik pedig töprengett felette. Ilyen
közvetlen közelből látta a véget s meglepte az, hogy olyan könnyü a
meghalás. Ráhajolt a sápadt arczra s belemeresztette a szemeit abba a
kiolvashatatlan világba, a mi a kettő közt van, ott, a hol az élet
végződik és kezdődik a nihil, a végtelen rejtelem, a mibe az ember
beleőrül. Szerette volna megrázni ezt az embert s kifaggatni belőle azt,
hogy mit lát, mit hall, mit érez, de arra is képtelen volt, csak bámult
és motyogott, magában tépelődve.

--Ilyen könnyen Fábián, ilyen könnyen?... Igy megy el az ember?...

Az ember fölnyitotta a szemeit s mintha csendes mosolygás suhant volna
végig az arczán.

--Ki igy, ki amugy...

--Borzasztó!

--Egyszer meg kell halni.

--De igy!

--Igy, vagy ugy, mindegy.

--Mondtam, hogy az István-folyosót be kell falazni. Mondtam, hogy
emberpusztulás lesz a vége. Mondtam, mondtam, én nem vagyok a hibás,
Fábián. Az igazgató ellenkezett...--Hogy erre gondolt, féktelen dühbe
jött s tehetetlenségében a szalmába markolva sírni kezdett és egyre azt
hajtotta:--Mondtam, én megmondtam nekik...

Előtte mindig gyöngébb és gyöngébb lett a sáppadt ember hangja.

--Mindegy az... A fába is beleüt a menykő. Meg nincsen olyan erős ház, a
mi egyszer össze ne dülne... Száz esztendeig nem mindenki élhet, nem is
lenne jó, nem... Miért legyek én nagyobb ur, mint más, mindenki meghal,
mindenki... Jönnek mások, mennek, jönnek.

A fiatal ember fölállott és lázasan, mintha beteg lenne, motyogott
magában:--Mennek, jönnek, mennek... Egyszerre gyorsan visszafordult az
emberéhez s kiváncsiságban égve sürgette a szemeivel, hogy mondjon még
valamit. Az összetört ember most már egészen mozdulatlanul, nyugodtan
feküdt, csak a zubbony alul kicsergedező vér mutatta, hogy még nem aludt
el benne az élet. Mosolygott; mintha mulatott volna azon az egészséges
férfin, a ki mellette guggolt. Aztán eszébe jutott valami, de már olyan
halkan beszélt, hogy alig lehetett megérteni a hangját.

--Ne felejtse el Fülöp ur, a gyerek menjen a Sallay-gyárba, az asszony
Sándorékhoz, aztán csak éljenek, a mig lehet.



ORVOSSÁGOK


Tulajdonképpen már szombaton kezdődött el a munka. A férfiak a földek
közepe táján, hogy minden oldalról egyformán közel legyenek a keresztek,
szérüt csináltak. Hig anyagot kentek szét a tarlón, akkora négyszögbe,
mint egy pokrócz, bokáig bennetapostak eleintén, aztán mindig künnebb és
künnebb húzódtak belőle, mig olyan sima lett, mint az asztal; körül
azalatt megrakták kévével a szérüt, falat emeltek a kalászos zsupokból,
mintha az a négyszög lenne a szegény gazdaember vára. A kévehordás
nyomában verebek szedték a szemet s rá se hallgattak a kereplőre, mely a
föld végén, az országut mellett lármázott. Épen ugy hozzászokott már a
madár is ehhez a csatarához, mint az ember. Vasárnap nagy pihenő
következett. A legénynép mulatott csak, meg a lányok. A férfi korán
feküdt, hogy ereje legyen holnapra, a mikor az következik, hogy az ember
kiveszi a termésből a szemet, hasznát látja a mult esztendőnek. Reggel
kimentek a szérüre és a mikor az ég rámáján fölbukkant a nap, már
puffogott mindenfelé a szalma kalászos felén a hadaró, ritmikusan,
megczifrázva, mintha három-négy kovács verné az üllőn a lágyvasat. A
férfiak különben komorak voltak s talán még nehézkesebbek, mint máskor.
A termés nagyon rossz volt. Nagy polyvafellegek kavarogtak a levegőben a
fejük fölött és alig-alig maradt valami kis szem a szérün, a mikor
elkapták felőle a kivert fejü szalmát. Bennről a faluból leányének
hallatszott ki időnkint: egyetlen hang, a mire ideges lett a sok
paraszt. A mikor pihentek, némán bámultak a kis szemetes buzacsomókra a
lábuk alatt, mindenik osztotta a szemével három-négy porczióba,
számítgatta az adót s némelyik ugy verte földhöz a csépét, mintha nem is
venné fel ujra. Azonközben dél lett. Leányok, asszonyok jöttek kifelé az
uton az ebéddel s fáradtan, ellanyhulva érkezett ki a földekre a
harangszó.

A falu üres volt. A nagy familiákból maradtak otthon néhányan, az
asszony, a gyermekek, az egészen kicsik s egy-két cseléd. Ebéd után
lassan, folyton törülközve mentek végig a posta felé az urak és
békességesen utánuk bódorgott egy-két kutya, a ki éppen itthon maradt.
Kocsinak hire se sehol, csak éppen a felső uton jött egy, de az is
letért a malomhoz. Annál inkább kirítt a némaságból, a mibe csak
messziről dongott bele a puffogás, a jajgatás, a mivel kiszaladt az
utczára Varga Boldizsárné. A nehéz, nagytestü asszony sietve topogott át
az uton egy másik kicsi házba, éppen a bolt mellett s a tornáczgerenda
oszlopához támaszkodva jajgatott.

--Kata, Kata, jöjjön ki kománé lelkem...

Másik asszony jött ki a házból, de lomhán, mintha még mindig aludt
volna. Ennek más volt már a formája is. Szikár, keményarczu asszony
volt; a mi előlátszott a szoknyája meg az inge alól a bőréből, az sárga,
mintha valami szintartó festékben fürdött volna s kis, alig ujjnyi
vastag hajfonat csüngött le hátul a feje búbjáról. Szurósan nézte végig
az asszonyt s ugy beszélt, mintha nem is akarná eltitkolni azt, hogy nem
szereti ha zavarják.

--Mit akar?

--Jöjjön át hamar. Az isten megfizeti, jöjjön. A maga keresztfia, a Béni
valamit csinált magának. Az elébb jött haza a szérüről, azt mondja, hogy
kalászt vertek a szemébe. Meg is van dagadva a szeme, ugy hogy már alig
látszik. És ordit... Jőjjön kománé...

Akkora már elevenebb lett a rideg asszony. Bezárta az ajtót és sietve
ment át a másik házba, el is maradt mögötte a másik, az anya, aki
jajgatott és az ut közepén megállott imádkozni.

--Édes istenem, édes teremtőm!...

A gyermek valami hat esztendős fickó, a pitvar közepén feküdt a földön
és már belekábult a fájdalomba. Piszkos kendőt szorított a szemére és
csak nyafogott, mig azt nem érezte, hogy valami beleszur a fejébe a
szemén keresztül, ami áthasogatja a bőrt, meg a csontot, mindent...
Ilyenkor visított, amig birta s aztán erőtlenül esett vissza a földre.

A két asszony megállott mellette és egymásra bámult. Az anya
kétségbeesetten, mintha rögtön belebolondulna abba, hogy igy kínlódni
látja a gyermekét, a sovány sárga szomszédné pedig inkább vizsgálódva,
mintha orvos vagy valami afféle lenne. Végre is lehuzták a gyermek kezét
a szeméről. Csunya vörös daganatot takart a piszkos kendő. Az anya
elsáppadt és a falnak esett, ugy elrémült. A másik is megilletődve
szólott.

--Ilyenkor megtesz az ember mindent. A gyermek mégis csak beteg, csúnya
a szeme. Valamit be kellene talán adni neki.

--Vagy megkenni...

--Ugyan! Nem külső állapot ez... Különben én nem is ártom bele magam.
Talán ha elszaladna a kapitánynéhoz, az tudna valamit mondani.

A nehéz kövér asszony már ment is. Porzott utána az ut, ahogy szaladt,
lihegve s megállva egy-egy pillanatra, mig kifújta magát, mert már-már
összeesett. A kapitányné lenn lakott a falu végén s mindenre tudott
valami orvosságot. Nem drágát, rendesen olyant, ami mindjárt kitelt a
háztól, de ha boltba kellett menni érte, akkor is sokkal olcsóbb volt,
mint a patika. Varga Boldizsárnén is segített s a kövér asszony
nemsokára visszafelé rohant az uton. Valósággal beesett a házba s
rekedten nyögte ki, hogy mit tanácsolt a kapitányné.

--Anyatejet kell fejni a fájós szemébe. Honnan vegyem? Honnan?

Zavartan, tétovázva nézett a mellére s az ajtófélfához verte a fejét
kétségbeesésében.

--Honnan, honnan?

A másik asszony elsuhant mellette s nem telt bele egy kis negyedóra, már
visszajött a pakulárnéval, akinek éppen három hete adott az Isten egy
leánygyermeket. A fiu akkor már az ágyban volt s az anyja mellette sírt
most már csöndesebben, inkább reménykedve, mint vigasztalanul. A
pakulárné becsületes nagy barna arcza sugárzott az örömtől. Boldogan
hajolt a gyermek fölé s tele kebléből bőségesen ontotta a vörös
daganatba a tejet. A gyermek visított s rugott, de a két asszony lefogta
a kezét, lábát s az anyja fáradtan könyörgött a pakulárnénak:

--Még, még... A magáé is jóllakik, meghálálom...

Valamicskét mégis enyhitett a gyermek tüzén a friss tej. Végigfolyt az
arczán s hütötte... Behunyta a másik szemét is, ami pedig már szintén
dagadni kezdett és fájt... Mégis csendesebb lett s az asszony, aki a
mellében hozta el az enyhülést, büszkén huzta össze a nyakán az inget és
mosolyogva, boldogan ment vissza a szép egészséges kis leányához, aki
azalatt egy szürön, a kutya mellett rugdalózott és nagyokat rikkantott.

Estére se harangoztak még s már nyilvánvaló lett a két asszony előtt,
hogy az anyatej nem sokat használt. Talán még ártott is. A gyermek szeme
mind nagyobbra dagadt s véresebb lett és most már folyton hasonlatosabb
lett hozzá a másik is, mintha valami utálatos, borzalmas nyavalya el
akarta volna lepni az egész fejét. Néha a homlokához kapott s még
élesebben visított. A száraz, sovány asszony ilyenkor elfordult. Nem
birta nézni, hogy hogyan kinlódik a gyerek, s belelágyult, valósággal
elolvadt a szánalomban. Azon töprengett, hogy hova kellene menni
orvosságért. A gyermek most már egészen az ő kezében volt, az anyjának
nem vehette semmi hasznát. A nagy, erős asszony az ágy szélére dülve
hangtalanul vonaglott; azt se érezte volna, ha ütik, ha rúgják... Semmi
lett belőle.

A sovány asszony egyszerre fölkapta magát és elment. Az ajtócsapásra
fölrezzent a gyermek anyja, de rögtön visszaejtette a fejét az ágy
fájára. A gyermek utána nyult, kereste a kezét és rimánkodni kezdett
neki:

--Nem látok semmit se, magát se. Gyujtson lámpást.

A szomszédné egy másik asszonnyal jött vissza. Éppen az uton találta,
amint a szérüről jött vissza s mindjárt hozta is. A magáéból igért neki
lisztet és darát s tolta maga előtt, mintha valami állatot hajtana. Az
asszonynak az volt a hire, hogy nagyon jó doktor. Tömlöczben is volt már
s mostanság már csak akkor hajlandó megosztani a tudományt a
szenvedőkkel, ha semmi gyanus ember nincs a közelben, teszem fel
kisbiró, zsandár, vagy valami ur. A házba sompolyogva elgondolkozva
állott meg a gyermek fejénél. Nem tudott rögtön tisztába jönni magával;
ilyen esete nem igen lehetett.

--Talán egy kis porczukrot kellene a szemébe fujni
szegénykének--mondta--vagy hogy eczetes tormával borogatni. Talán
kámforos pálinka se volna rossz.

--Csak egyet mondjon, ne annyit. Megbódul az ember.

--Hát az eczet, az való neki. Csak rá kell tenni. Ha nem használ, akkor
már az Isten ő szent felsége se akar segíteni.

Maga is letelepedett az ágy mellé s a szakajtó rongyba gyömöszölt
eczetes tormát ő szorította le a saját két nagy vörös kezével a gyermek
szemeire. A gyermek magasra dobta magát az ágyon s hörgött perczekig,
mig össze tudta szedni magában azt a hangot, ami végtelen fájdalmának
megfelelt. Akkor borzasztót kiáltott, mint egy férfi, akit fejbevágnak s
felült az ágyban. Piczi karjaival hadonászott, megmarkolta az ágy
deszkáját és rázta, hogy majd leszakadt alatta a nyoszolya s
lassan-lassan halt ki belőle a hang. A doktorasszony vállat vont s
némileg aggodalmasan suttogott a másiknak.

--Nem tűri, nem hogy használjon.

A szegény asszony szemeiből kicsordult a könny, a földhöz csapta és az
agyagba taposta a szakajtórongyot. Azután a két száraz keze közé fogta a
gyermek fejét s beszélni kezdett hozzá, mig könnyeivel az arczát mosta.

--Buksi, te kicsi, no fáj...

A gyermek elalélt. Valami kicsi megkönnyebbülés látszott rajta. Feje
visszaesett a párnára, kis szintelen kezecskéivel belefogózkodott a
szikár, csontos karba, a melyre ránehezedett forró, lázas teste s inkább
csak egészen magában, hogy csak kitalálni lehetett, de hallani nem a
szavát, az anyját szólította. Az összetört asszony erre fölnyitotta a
szemeit s mereven bámult rá a gyermekre.

--A magáé no! Mit nézi!--mondta az idegen asszony s dühösen rázta meg, a
mikor erre se akart életre ébredni.

A másik asszony szórakozottan állott föl az ágy mellől,
kétszer-háromszor végigjárt a szobán, látszott az arczán, hogy valamin
töpreng s aztán egyszerre föllódította a helyéről a doktornét.

--Nem tud maga semmit, de azért megkapja a lisztet meg a darát, ha
hamarosan fuvart kerít.

--Honnan lelkem? mind a szérün vannak.

--Józan Sándor itthon van, oda menjen. Mondja neki, hogy négy pengőt
adok Mária-Büdig. Legyen itt mindjárt.

Az asszony elment s a szomszédné letérdelt a másik mellé a földre és a
fülébe kiabált, hogy hátha megérti.

--Vargáné, elmegyünk a szent Szüzhöz, Büdre. Annak segíteni kell. Nekem
nem vérem itt ez a gyerek, de azért ugy imádkozom, hogy tán jobban mint
maga.

Az asszony intett, hogy érti. Fölállott s szép rendesen kezdett
készülődni. A gyermeket lepedőbe hengergették, mielőtt elmentek volna, a
Mária-kép alatt meggyujtottak egy mécsest s a tornácz padkájára egymás
mellé ülve, szó nélkül várták a kocsit. A mikor megjött, fölültek, az
egyik asszony a gyermek fejét, a másik a lábait szorította magához s
mind a ketten elkezdtek halkan a fogaik között imádkozni. Már
alkonyodott. A gyermek testén néha, mintha a hideg futott volna végig,
ugy megreszketett. Az anyja jobban a fejére huzta a lepedőt s a mikor
rápillantott, megragadta a másik asszony karját és nyögve beszélt.

--Nézze, mintha feketednék.

Az is belenézett a lepedő tölcsérébe s halványan meredt reá a
mozdulatlan gyerekre. A fiúcska halántéka igazán feketedni kezdett,
előbb csak egy karikában, aztán mindig sötétebb lett a folt. De élt.
Mintha vigasztalni akarta volna a két asszonyt, egyet-egyet rugott
rajtuk, vagy a kezével bökött beléjük, de gyengén, alig-alig hogy
észrevették.

Hallgattak aztán az egész uton. A sovány asszony átfonta még a
szomszédját is az egyik karjával, nehogy kiessék a kocsiból s ugy
kiabált a lovakra: gyihé! gyihé!--A hangja rikácsolt s a kis lovacskák
igazán megijedtek tőle, mert galoppban iramodtak neki a büdi kaptatónak.

A csodatevő szüz asszony képe a templomban volt Büdön. A két asszony
nyitva találta az ajtót. Akkor már csak az anyja karjában volt a gyerek
s a nehéz nagy asszony végig esett a kövön s a feje fölé tartva a hideg,
most már csak alig pihegő kis testet, rikoltva követelőzött.

--Itt van, no most! Lássam, hát lássam! Mária, add vissza, Mária, ne
vedd el.

A sovány szomszédné hátrább huzódott és ugy imádkozott, hogy egy
pillanatra meg nem állott a szája. Gyors, sietséges motyogása volt a
kiséret ahhoz az őrjöngéshez, a mivel a másik asszony sikongott a
szeliden mosolygós asszonykép előtt.

És lassan egészen fekete este lett.



SZERENCSÉTLENSÉG


Kérem szépen, az a baj nem ott kezdődik, a hol mondani méltóztatik, hogy
az asszony bejött a kávéházba, hanem előbb, messze, a hova visszamenni
nem is volna eléggé fontos a nagyságos uraknak. Ha ugy parancsolják,
hogy mondjam, hát mondom, csak éppen hogy az ügyvéd urral szeretnék pár
szót váltani, mert nem akarnék csak ugy a magam jószántából valami
olyast mondani, a mi megnehezítené az ügyemet. Elég sulyos az már ugy
is.

Ott kezdtem, hogy sokkal hamarabb születtem meg, mint a hogy apám
elvette az anyámat. Csak ugy együtt éltek s én kilencz esztendős voltam,
a mikorra anyám addig kunyorált, hogy az oltár elé mentek. Apám
ácspallér volt s elejétől kezdve nagyon dühös volt rám, hogy csak én
voltam az oka a házasodásának. A hol csak előkapott, megpofozott,
fölrugdalt s rám kiabált, hogy egy ilyen ostoba béka miatt sok előnyös
pártit elmulasztott. Tehettem én arról? Egyszer ugy megütött, hogy
belesántultam, azóta biczegek a ballábamra. Most még nem annyira, mert
jó meleg idő van, de ha változik a temperatura, bizony nagyon észre
venni, akár mekkora sarkot rakatok is a csizmám alá. Félénk beteges
gyermek lettem az apám miatt s tán a fejemben is volt valami baj, mert
biz én még ma sem vagyok valami értelmes ember; csak éppen hogy
dolgozom, a mihez éppen értek s a mihez nem kell olyan nagy tudomány,
mint teszem fel a betüvetéshez, meg a rajzhoz s több afféle uri
munkához.

Anyámnak volt egy bácsija Oláhországban. Timár, meg finomabb dolgot is
elkészít, szattyánt ilyesmit olyan puhára, mint a bársony. Annak irt,
hogy vegyen magához, aztán fizet értem tiz pengőt a kosztra, meg a
kvártélyra s tanuljam ki a mesterséget. Igy kerültem oda le. Nem volt
kedvem a timársághoz, de hát láttam, hogy végre is valamit meg kell
tanulni. Mig rendesen megérkeztek a tiz forintok, nem is volt semmi
bajom, de egyszer anyám betegeskedni kezdett, akkor azt irta, hogy
legyenek egy kicsit türelemmel, aztán meghalt, hát egészen egyedül
maradtam s most már ott kezdtek verni. Egészen belebutultam, még gyávább
és siránkozóbb fiu lettem s egyszer aztán nekiindultam a világnak.

Azóta aztán csavargok. Nem loptam, nem csaltam, csak legföllebb
koldultam, ha már nagyon éhes voltam, de azért senki világtolvaját
annyiszor be nem zárták, mint engem. Mintha csak arra lett volna
mindenfelé a zsandár meg a policzia, hogy engem lökdössön be a
tömlöczbe, ki a tömlöczből, meg utaztattak, kikergettek a városokból,
elküldtek a határra, lefotografáltak egy numerussal a kezemben,
rámfogták, hogy valamibe töröm a fejem, pedig sohase akartam egyebet,
mint megszerezni egy darab kenyeret. Nem kellettem senkinek. Egyszer, a
mikor már nagyon el voltam keseredve, azt hiszem Brüsszelben vagy
Lyonban--eljutottam én kérem szépen mindenfelé--egy korcsmába
ténferegtem. Sok szocziálista munkást találtam ott, a kik éppen arról
szónokoltak, hogy milyen lesz a jövő társadalma, meg hogy minden ember
egyenlő.--Ezek az én barátaim,--gondoltam,--de aztán kicsufoltak és
kidobtak. Nekik se kellettem. Megpróbáltam mindent, de hát nem ment.
Akkor aztán mondta valaki, hogy legyek pinczér. Valami első nem leszek
ott se, de hát megélhetek valahogy. Azóta egészen jó dolgom van, hogy
soha jobbat ne is adjon az Isten. Egész jól elbiczeghettem volna odáig,
a hol aztán már többet nem biczeg az ember...

Akkor aztán közbejött az, hogy megházasodtam. No, ez nagy eset volt az
én szegény életemben. Sohase is mertem volna gondolni arra, hogy nekem
valaha saját ágyam legyen, meg éves lakásom, rendes kosztom, a mit az
asszony tálal fel... Mégis megesett... Most már elég baj lett belőle,
hanem akkor nem birtam magammal az örömtől. Lágy természetü ember
vagyok, minden megríkat; akkortájban sokat sírtam; magam se tudtam, hogy
miért, csak potyogott a könnyem s csendes megelégedés töltött el.

--No öreg fiu, mondtam magamnak--hát csak neked is megvirrad. Egy kicsit
kevesebbet iszol ezután, mert akkor tetszik tudni, ugy éltem, mint a
többi pinczér; aztán hozzá se nyulsz a krajczárokhoz, a mi
összegyülekezik a zsebedben, aztán jól lesz... Nem is értettem egészen a
dolgot. Furcsállottam... Mivel érdemeltem meg? Hát mindegy, megtörtént,
akadt párom nekem is.

Nem volt szép, öreg is már egy kicsit... A nyári lokalitásban
ismerkedtünk meg. Egy másik leánnyal vetődött ki oda, meg egy rendőr is
jött velök, a ki meg a bátyja volt. Szivesen beszélt... Aztán mondta,
hogy tegyek forró fokhagymát és ineresztő pópiumot a lábamra, arra
kinyulik. Ez nekem jól esett... Lám, lám... gondoskodik rólam... Ott
maradtam egy-egy perczre az asztalnál... Beszélgettünk... A másik leány
kaczagott; azt hiszem azon mulatott, hogy hogyan tánczolnak a kezemben a
sörös poharak, a mig járok; ő leszidta, hogy viselje becsületesen magát;
ezt mondta a rendőr is, aztán jöttek máskor is és hamar rendbehoztunk
mindent. A főnököm adott negyven forintot, azzal vettünk butort,
asztalt, székeket, szekrényt, lámpát, már a mi kell; ő is ide adta, a
mije volt, azzal fizettük meg a papot s éltünk szép csendesen, boldogan;
hogy milyen boldogan, azt nem is tudja az, a ki csak ugy könnyen jut a
családhoz, a szép ember, meg a ki ép, egészséges. A mikor tellett az
időmből, hazaszaladtam, néha még délután is, három és öt óra között...
Később diványt is vettünk... Ott hevertem, a mig az asszony a tüz
mellett elmosta az edényt s dudorászott... A szekrényben egyszer ezüst
forintokat is láttam egymásra rakva. Nem szóltam egy szót se, csak
egyszerre ugy éreztem, hogy ur vagyok s arról kezdtem gondolkozni, hogy
hol nyitom meg majd a kávéházat.

Akkor már kávéházban voltam. Ott több ember megfordul. Mégis csak jobban
összeszedi magát az ember. Sokat kell eltürni; ugy beszélnek az emberrel
a vendégek, mint a kutyával, hanem hát nem az a fődolog, hogy
czirógassanak, hanem, hogy éljünk.

Igen, erről akartam beszélni...

Nincs annak terminusa, hogy mikor, nem is ment egyszerre, hanem
lassan-lassan, nagyon büszke ember lettem. Nem a vendéghez, hanem csak
ugy magamban, meg az asszony előtt. Gondoltam, hogy nem vagyok éppen
hányt-vetett ember, éves lakásom van, családom, becsületes keresetem,
minek engedjem meg, hogy minden lump belém törülje a lábát. A kávéházban
nem szóltam semmit, a vállaim közé húztam a fejem, hanem otthon kezdtem
nagyobbnak mutatni magam, mint a milyen voltam. Gondoltam, hogy az
asszony előtt csak megmentem a becsületet. Lassan kezdtem, aztán mindig
többre bátorkodtam, mert láttam, hogy jól esik neki, de meg hát
legfőképpen nagyon jól esett egy kicsit kiegyenesedni. Mondtam neki:

--No te asszony, a pinczérnek ugy általában nem igen megy jól a sora az
üzletben. Nem igen bánik vele valami tisztességesen se a kávés, se a
vendég, hanem nekem semmi bajom. Ugy megbecsülnek, hogy szinte csoda. A
multkor is egy társaság megkinált sörrel, kávét meg annyit ihatom, a
mennyi belém fér.

Aztán azt mondtam egyszer, vagy nem is éppen azt, hanem olyasformát:

--Az ember igazán nem is érzi, hogy ki kell szolgálnia a vendéget. Azt
mondják: kérek szépen egy kapuczinert, egy sört, meg-megköszönik; ilyen
helyen csak jól érzi magát az ember. Müvelt emberekkel van dolga, nem
érzi, hogy fárad.

Aztán meg olyast is mondtam, hogy majdnem ugy vesznek a vendégek, mintha
én volnék a gazda. Még a főnök is. Olyan társforma vagyok, mintha nekem
is lenne pénzem az üzletbe fektetve. A tüzlegény a multkor is
mondta:--Hej Ferencz ur, csak nagy becsülete is van itt magának. Azelőtt
még pofon is csapták minálunk a pinczért...

Az asszony ugy nézett rám, hogy aztán már egészen beleszoktam a
hazudozásba. A mint betettem magam után a kávéház ajtaját, mintha
kicseréltek volna. Ugy mentem haza, mint valami hivatalnok az irodából,
pedig hát egyszer-másszor ugyancsak bajos volt már lehazudni, hogy
milyen keserves volt a dolgom a kávéházban. Én voltam a viccz, tetszik
tudni. Volt egy vendég, aki mindig ugy jött be, mint a hogy én biczegek
a ballábamra; figurát csináltak belőlem, lökdöstek az asztalok között, a
kávés tegezett és kiabált reám:--szedd a lábad te sánta lidércz! odább
te göthös!--A vendégek kaczagtak, egyszer a konyhából bekérték a
kalapomat, teleöntötték sörrel s a fejembe csapták; én voltam a kávéház
komédiása. De nem szóltam egy szót se. Most már gyerek is volt odahaza,
fiu, a kiből ugy határoztam, hogy tanult embert nevelek, meg az asszony,
aki mosott reám, meg ugy gondoskodott rólam, mintha az édes anyám lett
volna, hát csak elnéztem mindent. Bánja a fene, gondoltam, szenvedek,
legalább van miért. Leginkább a mészáros legények jártak hozzánk a
vágóhidról. Mit kezdjek ki velük. Elcsapnának, aztán a gyerek, meg az
asszony... ördög vigye... Nagyobb szerencsétlenség is megesett már sok
emberrel, mint hogy röhögtek rajta.

Otthon pedig azt mondtam, hogy a kávés megkinált, hogy álljak be melléje
kompánistának. Pénz nem kell semmi, csak éppen hogy részesedem a
haszonból, meg hogy felügyelek a személyzetre...

És itt ütött be aztán a baj. Innen kezdve már ismerik a dolgot a
nagyságos urak. Nem védelmezni akarom én magam azzal, a mit elmondtam
idáig, csak éppen azt akartam elérni, hogy tudja meg a törvény, miről
van szó.

Egy délután,--ott meg is van irva az irásokban, hogy mikor, én már nem
emlékszem tisztán vissza,--éppen nagyon tréfás kedvökben voltak a
mészáros legények. Azzal mulattak, hogy egyik is meg a másik is
kinyujtotta elém a lábát s nem engedett tovább, hacsak át nem ugrom, ami
egy ilyen csámpás embernek nehéz dolog. Az alatt elől az üveges ajtón
bejött az asszony. Nézte az egészet s a mikor előre jöttem, ijedten rám
szólott:

--Mit csinálsz?

Nagyon megzavarodtam, de azért valahogy csak kivágtam magam.

--Tréfálkozom az urakkal. Igy napközben eljátszunk egy kicsit.

--...A fájós lábaddal...--ezt már ugy mondta, hogy láttam a szemében a
tájékozatlanságot, a hogy körülnézett, meg elrémült. Hanem azért, ha
akkor mindjárt vége szakadt volna a dolognak, nem lett volna semmi baj.
Otthon majd csak beszéltünk volna valahogy... Hanem a vendégek garázdák
lettek. A mikor nem mentem vissza, kiabáltak utánam.

--Jösz-e már te sánta majom?

--Hol maradsz te Luczifer?

Az asszony bámult ide-oda, elképedt, sírt; egyszerre vége lett
mindennek, amit szépen megépítettem otthon. Mondani akartam, hogy:--hát
bizony édes fiam, a te urad nagyon keservesen vájja ki a garast
keresetnek, hogy kutyája mindenkinek, de azért mink csak mink vagyunk,
éves lakás meg... Hanem akkor előre jöttek a vendégek, elől az, aki
mindig kifigurázott a járásomban, s most pedig kiabált, hogy:--te
biczegő majom--és több efféle. Elfutott a düh, ami nálam olyan hirtelen
jött, mintha egy pohár nagyon erős pálinkától egyszerre részeg lesz a
gyengefejü ember, mellettem volt az a dákó, ott a tekintetes törvény
asztalán, a fejébe csaptam s aztán vége lett.

Igy áll a dolog, könyörgöm alázatosan.



A BOTRÁNY

I.


Kevesen látták a dolgot, de az a kevés tovább beszélte a sokaknak, s
mára már kész a világra szóló skandalum. Tegnap délben a legelevenebb
uton, ott a hol a nagy emeletes kávéház és vendéglő kaczérkodik a
komoly, csupa oszlop Operával, megállott egy kocsi. Egy öreg ur ült
benne és egy szép fiatal, barna leány, tizenhat-tizenhét esztendős, nem
is egészen hosszú ruhában, csak olyanban, a mi bokáig ér. Az inas
leugrott, föltárta az ajtót s lesegítette a gyermeket, a ki egy kicsit
körülnézett, keresett valakit. A lámpa mellett egy kopottas fiatal ember
állott. Bátor nézésű, jó vidéki fiu, bizonyosan valami egyetemi
hallgató, vagy még inkább valami teknikus, a ki az apróhirdetések között
nagyon szerény feltételek mellett olyan haszontalan kölyköket keres, a
kiket szekundába ponáltak a professzorok s most valahogyan ki kell
rántani a sárból. Mikor a leány meglátta a fiut, merészen hozzálépett,
mondott neki pár szót s megfontoltan, komolyan, minden sietség nélkül
megcsókolta az arczát. Akkorra már néhány kiváncsi ember állott meg
körülöttük s ügetve jött egy lovasrendőr, hogy lássa, mi a baj. Az öreg
ur végignézte az egészet a kocsiból; mikor a leány visszafordult, eléje
nyujtotta a kezét, bevonta maga mellé, az inas becsapta az ajtót s a
nyugtalan, ideges két nagy nyulánk ló megindult. A fiatalember tovább
ment s valami jegyzetekért betért egy antikváriushoz. A kiváncsiak is
eloszlottak százfelé kolportálni a hirt, a mi az estilapokról már
lekésett, bár egy éppen arra lézengő riporter nagyon utána vetette magát
a dolognak.

Hogy ne tessék valami nagyon rosszat gondolni arról a kis leányról, ime,
elmondom a történetről azt is, a mi az eleje volt.


II.


Körülbelül egy hete Rácz Lajos teknikus ur, a kinek még csak éppen egy
szigorlata hiányzik ahhoz, hogy gépészmérnök legyen, fölmászott egy
omnibusz tetejébe s kiment a ligetbe tanulni. Ilyenkor ott nagy csend
van, még a verebek is hangtalanul gubbaszkodnak össze a hidegben. Ha
végigjárkál az utakon, nyugodtan gondolkozhatik az ilyen diákember, a
kit nem bánt a fagy meg a dér. A nagy kocsi lassan döczögött előre a
sima uton, a diák fölállott a kocsi korlátja mellé s azon mulatott, hogy
benézett a földszintes lakásokba s egy szép ebédlő berendezést keresett
magának arra az időre, a mikor majd ebédlője lesz.

Könnyü, nagy kosárforma kocsi közeledett gyors ügetésben az ut végén.
Gyönyörü, könnyü lábu, karcsu lovak voltak elébe fogva. Fiatal ember
tartotta a gyeplőt s nem ült mellette más, mint egy őszes bajuszu, pörge
kalapos kocsis. A diáknak megakadt rajtuk a szeme, kihajolt a korláton s
ugy nézte, hogy hogyan jönnek s hogy suhannak el majd az omnibusz
ablakai alatt, gyorsan, tünemenyszerüen, mint a gondolat, a mi csak
átfut az ember agyán. Mosolygott s egyszerre följajdult és az arczához
kapott. Bal fülétől a szájáig hosszú vörös vonal egy szempillantás
alatt, mintha késsel hasították volna végig. Az urfi, a ki a lovakat
hajtotta, végighuzott rajta az ostorral. A szegény fiut előbb
megbénította az éles fájdalom s mikor jajgatni kezdtek körülötte az
emberek, hogy--gazság, aljasság, ha tanu kell, hát ők itt vannak
valamennyien...--neki pirult az egész arcza, hogy elveszett benne a
vörös vonal s lebotorkált a lépcsőn s futni kezdett a kocsi után. Mire
néhány lépést tett, már eltünt a fogat s a diák tehetetlen dühvel állott
meg az utczán. Azalatt végigfolyt a kabátján a vér s gyülekezni kezdtek
körülötte a jó emberek, hogy megvigasztalják. Rettenetes volt a szép
nagy fiu. Szemeiből csurgott a könny, fáradtan lihegett a nagy
indulatban, a mi majd szétvetette, fuldoklott. Tisztelettel bámult rá a
tömeg s jött egy rendőr is, a ki azt mondta, hogy menjen be a kerületi
kapitánysághoz, ott majd kinyomozzák, hogy ki volt az a betyár...

A fiu menekült előlük. Zsebkendőjét folyton az arczára szorítva indult
el az utczákon kóborolni. Egy-két óra alatt lehült egy kicsit,
nyugodtabban gondolkozhatott a módokon, a hogy utána járhatna az
ostorosnak. Végre is nem tudott egyebet kiokoskodni, mint hogy néhány
lapban apróhirdetést adott ki, a miben felszólította azt az urfikocsist,
a ki megütötte, hogy jelentkezzék, különben gyáva kölyöknek tartja.

A hirdetések árát a házi asszonya adta kölcsön s ő borogatta éjjel az
arczát is jeges ruhával, mig a fiu lázasan s izgatottan elaludt egy-egy
negyedórára.


III.


Három nap is elmúlt s az urfi még mindig nem jelentkezett. A negyedik
napon másik házba, sokkal szebbe és előkelőbbe költözött át a történet.
Báró Tomahidy Ferencz urnak az öregebb kocsisa, a ki szintén Ferencz, de
csak az egészen közönségesek közül, elfogta a lépcsőn a kisasszonyt és
alázatosan megkérte, hogy szólhasson egy pár szót, mert már nem birja
tovább magában tartani, ha kocsis is az ember. Van benne becsület,
különösen, ha annyi derék urat szolgált, a milyen a fiatalok között már
nem igen akad...

--No hát mi baj?

--Nagyon megköszönném, ha a méltóságos báró urfival ezután a Gábor menne
kocsizni. Fiatal mind a kettő... Én meg megmaradnék a kisasszonynak meg
az öreg báró urnak...

--Miért?...

--Hát mert ha véletlenül ugy előfognák az ifju urat, hogy elrakják, hát
én már nem igen volnék melléje való. Nem tudom, hogy ugy
feledékenységből, mert nem ismerném meg benne hirtelenében a gazdámat,
nem-e ütnék én is rajta egyet-kettőt...

A kisasszony bámulva meresztette a szemeit a vén emberre.

--De hát mi történt?...

--Benne áll már az újságban is, itt hátul... Elől ugy látszik szégyelték
kiirni.

Egy gyürött lapot huzott elő a zsebéből. A leány sápadtan kapott utána,
de a kocsis nem adta mindjárt oda. Előbb körülvonalozta a körmével a
helyet, a mit el kellett olvasni s méltatlankodva dörmögött:

--Nagyon keresi az a fiatal ember. Én se hagynám annyiba.

A leány nekidült a karfának, egy darabig szótlanul maga elé bámult,
sirni szeretett volna, valamit megsiratni, a keserüség összeszorította a
torkát s erősen összenyomta az ajkait, hogy valahogy ki ne szaladjon a
száján valami keserves nagy hang.

--Ő volt?...--kérdezte halkan.

--Igenis, kérem szépen. A mikor ki akartam rántani a kezéből az ostort,
még rám is kiabált, hogy: marha, barom!... Nem szoktak igy beszélni az
emberrel... Kérdeztem, hogy minek bántotta azt a fiatal embert; azt
mondta, hogy csak ugy, mert tetszett neki... Bizott a lóban, az elvágtat
majd vele... De az a fiatal ur utána jött, itt van ni...

--Jól van.

A kisasszony alatt megingott a föld. A kocsis lármázta elő a
szobalányokat. De mégse volt szükség rájuk, a maga erején ment fel a
második emeletre, a hol a bátyja lakott. Az inas utját állotta s azt
mondta, hogy a gazdája még alszik.

--Keltsd föl rögtön.


IV.


Mikor bejutott a rendetlen szobába, ráesett egy székre. A bátyja álmosan
kérdezte meg:

--Mi bajod?

A leánynak reszketett a hangja, a mig csendesen, visszafojtott
indulattal beszélt:

--Küldd ki Tónit az előszobából, mert kiabálni fogok.

--Nem baj.

A leány kiszólott az ajtón:

--Hivja fel a papát!

A bátyja nagyot nézett erre.

--Minek?

--Legyen itt. Ismerje meg a fiát.

--Mit akarsz?

A gyönge gyermekleány hangosan zokogni kezdett és jajgatott, mintha
ütnék.

--Kiabálni, kiabálni...

A bátyja most már csakugyan megijedt s hozzá akart menni, hogy segítsen
rajta.

--No mi bajod?

A leány most már fölállott, nekitámaszkodott az asztalnak, hogy erősebb
legyen s most már keményen, olyan érdesen beszélt, a milyen hangot ebből
a szép, piros, üde gyermekszájból nem várhatott az ember.

--Mit akarsz? Azt akarod, hogy belehaljunk mind a szégyenbe, a mit ránk
hozol? Meddig megy a hitványságod? Te férfi, te ur, hát a kocsisok
tanítsanak meg becsületre, arra vársz?

Oda dobta neki az ujságot, kicsi öklével rácsapott arra a helyre, a mit
a Ferencz vastag, paraszt körme körülvonalozott.

--Láttad?

Most már a bátyja is elsápadt és hebegett, mint a megfenyegetett
gyermek.

--Igen.

--És nem mentél oda megmondani, hogy te voltál?

--Nem... Valami ripők...

--Rossz ember! A mama már meghalt bánatában, hogy ilyen semmi a fia, a
papa megőszült és meggörnyedt, mintha százéves lenne, én tönkre
komolyodtam, elvetted tőlem a gyermekségemet... Te ember vagy?
Milliomszorta emberebb vagyok...

Az öreg báró jött be s tétovázva állott meg az ajtóban. A leány hozzá
szaladt s a kabátját rángatva, huzta be a szoba közepébe.

--Papa, ez az ember itt a te kocsidon, a te lovaidat hajtva, a te
ostoroddal arczul csapott egy fiatal embert, a kit először látott
életében. Most az keresi az újságban, hogy ki volt a bántalmazója. A te
fiad tudta ezt és nem mer oda menni, hogy azt mondja: engedj meg uram,
én egy hülye urfi-gyerek vagyok, sajnálom, hogy bántottalak, vagy hogy
kiálljon vele kardra, vagy nem tudom én mire. Itt hever, mint egy lusta
állat és hozzám jön panaszra a kocsis, hogy ő szégyenli ilyen ficzkóval
egy uton járni...

Az öreg ember szó nélkül várt, hogy talán mond valamit a fia és a mikor
látta, hogy hiába várakozik, elfordult és indult kifelé... A leány
azonban utána kiáltott.

--Papa! Még valamit akarok mondani. Itt halljátok mind a ketten... Ugy
nyugodjék sirjában a mama, ugy légy boldog te, ugy szeress engem, a hogy
megteszem, a mit mondok. Elégtételt akarok adni annak a fiatal embernek.
Rögtön irok neki s ha az utczán bántották, hát az utczán teszem jóvá a
bátyám aljasságát. Velem jösz holnap és én megcsókolom azt az embert
ott, a hol ez a ficzkó megütötte. Megmondom neki, hogy egy gyáva
sihedernek vagyok a húga, ne panaszoljon ránk, mi nem vagyunk az okai
annak, hogy ez lett belőle. Megcsókolom...

--De fiam...

--Papa velem jösz. Esküdtem... A mama nyugalma...


V.


Ez a botrány története. Ne méltóztassék nagyon szigorúan megkritizálni
azt a drága barna kis leányt.



A KÉT GLUBOVITZ


A fiatalabb Glubovitz jóformán suhanczkorában került fel a fővárosba, de
már akkor se igen látszott meg rajta, hogy vidéki. Roppant finoman
öltözködött s a modora is olyan előkelő volt, mint valami hivatalnoké. E
miatt valami megkülönböztetett szivességgel bántak vele a boltosok, a
kiknél segédkedett. Csak ugy szóltak hozzá: Szabad kérnem Glubovitz ur,
kérem, sziveskedjék Glubovitz ur... És különösen kitüntették az
asszonyok, a vevők. Órákig elültek az áruasztal előtt a törpe zsöllyéken
s várták, a mig Glubovitz ur mással végzett, hogy rájuk került a sor,
mint a patikában. A többi segéd azalatt a pudli körül ácsorgott s
jóformán csak a keze alá adtak holmit, a mint parancsolta. Azalatt pedig
alattomosan pislogtak reá és névtelen levelekkel igyekeztek bemártani a
főnöknél. Glubovitz mindennel szemben érzéketlen maradt. Azzal az
elegancziával szolgálta ki a hölgyeknek a csipkét, szalagot, fodrot,
mint a bankár a grófokat a büróban; szó nélkül jött, ment, pontosan,
mint valami óramű, senkit se engedett közel magához, hozzáférhetlen,
hideg, mindig frissen vasalt uri ember volt, a kinek csak akkor villant
meg a szeme, ha sok pénzt olvasott. Ilyenkor lázas, mohó vágygyal tüzelt
le a pillantása a bankókra és reszketett a keze. Különben egy
viczeházmesternél volt hónapos ágya s retket, vagy ha éppen pazar
kedvében volt, turót vacsorázott. Ebből a vizes lyukból, a mosókonyha
mellől indult ki minden reggel a sok nagy ház közé, a mik közül néhányat
már kiválogatott magának akkorra, a mikor sok pénze lesz s a kiéhezett
ember végtelen étvágyával nézte a sok boltot, a mit majd mind fölfal, ha
egyszer elég pénze lesz ahhoz, hogy a maga kezére kezdjen üzletet.

Igy élt ugy tiz esztendeig s akkor aztán fölmondott a főnökének s a
szomszédban bérelt egy kétakkora boltot, mint a milyenben eddig szolgált
s bevonult belé, mint egy fejedelem. Sok ládával, szövettekercscsel
megrakott kocsi kisérte s hátul egy egylovas szekér hozta a nagy,
kétajtós kasszát, a mit nyolcz legény czepelt be rudakon a sarokba
mindjárt a gázóra mellé. Oda készitették el az irodát is csupa
üvegfalból s beállitottak két iróasztalt is. Egy tekintélyeset a főnök
urnak s egy kicsi szerényet a fal mellé valami hivatalnoknak, a ki majd
a könyveket vezeti.

Akkor irta az öreg Glubovitzné levélben, hogy jó volna talán a nagyobbik
fiunak is Budapestre jönni. Csinálja be valahová az öcscse, vagy adjon
neki egy kis állást vagy valamit, szerényet. Nem sok kell neki, csak
éppen hogy éljen. A fiatalabb Glubovitz erre irt, hogy csak jöjjön a
bátyja. Azt gondolta, hogy ugy is szüksége lesz valami megbizható
emberre, fölhozta tehát Adolfot és beültette maga mellé az üvegirodába.

A bátyja azonban falusi volt, nem igen ismerte ki magát itt az urak
között. Esetlenül, a nagy testü emberek tempós lassuságával mozgott,
dörmögve, nagyokat nyelve beszélt s a mikor már néhányszor kegyetlenül
leszidta az öcscse, óvatosan vigyázott, hogy ne mondjon valami olyast, a
mire az megint ostobának meg marhának mondja el. Különben egészen jól
elvégezte a dolgát a sok üzleti könyv között, a melyeket mintha
egytől-egyig hozzámértek volna; dolgozott három ember helyett. A fiatal
Glubovitz különben alul tejüveget vágatott az iroda falába s ilyenformán
a vásárló nagy uri közönség szemét se zavarta a nagy falusi zsidó, a
mint neki dülve a könyveknek, széles háta kifeszült a zsiros, kopott
barna kabátból.

Azonközben hire ment a fiatal Glubovitz szép nagy üzletének otthon is,
és felkivánkoztak az öregek. A vén Glubovitz sétálva pipázni akart a
szép boltban, a mama pedig csak nézni a sok csipkeholmit és simogatni a
szemeivel a selyem és bársonyfélét. Különben azt is irta, hogy szeretné
valami jó tanárral megvizsgáltatni magát, mivelhogy napról-napra
nehezebbnek érzi a gyomrát meg a lábait s azt hiszi, hogy vizkórsága
van. Az idősebb Glubovitz, az Adolf megijedt erre. Nagy keze reszketve
ügyetlenkedett a könyvekben, sürüen törülte a szemeit egy nagy kék
keszkenővel.

--A mama, a mama,--motyogott s idegessé tette az ifjabb Gluboviczot, a
ki már nem volt ennyire naiv. Rákiabált a nagy aggodalomba egészen
belebutult emberre, hogy ne marháskodjék s fogja be a száját. Azt
mondta, hogy ő tovább lát az orránál. A mama föl akar jönni a nyakára,
annyi az egész. A vén fiu, az Adolf belebujt a könyvekbe és rázta a
fejét.

--Nem igaz, nem igaz.

Hogy mennyire igaza volt az Adolfnak, az hamarosan kisült. Az öreg
asszony állapotát veszedelmesnek tartotta a tanár s azt mondta, hogy jó
lesz mindjárt ott tartani a szanatóriumban. A három Glubovitz visszament
a boltba s az öreg, a falusi mindjárt meg is engedte magának azt a
gyönyörűséget, hogy sétálva pipált ott, a hol az uri dámák alkudtak a
sok czifra semmiségre. Rémülten lökdöste be az üvegketreczbe a kisebbik
fia. Mig maga előtt taszigálta, azt mondta neki:

--Parancsoljon beljebb kerülni, tessék...

Nem akarta, hogy észrevegyék, hogy az a nagy csizmás, falusi zsidó az
apja. Az Adolf tájékozatlanul, bután bámult reá s csak akkor jött
méregbe, a mikor az öcscse már künn tárgyalt a dámákkal a boltban. Az
apja azonban keményen lehordta:

--Te mindig olyan nagy barom voltál, hogy megijedtek tőled a népek.
Igaza van neki. Finom ember kell az üzlethez, finom...

Különben a vénebb Glubovitz fiunak anyai részről is kijárt a maga
porcziója, a mikor befőttet meg narancsot vitt a szanatóriumba. A
nyögős, mindig panaszos öreg asszony se igen válogatta meg a szót, ha
ezzel a nagy, esetlen ficzkóval beszélt. Sírt, ha megforgatta a feje
alatt a párnát s a térdével meglökte az ágyat s azzal aludt el, hogy
leszedett a vén fiuról minden becsületet, mig mind nagyobbakat és
nagyobbakat pislantott s fáradtan, inkább nyögve tudtára adta a
véleményét.

...--Gyula más... Abban örömöm telik... Finom szép üzlete van. Ő maga is
urfi... Te utálatos bivaly, ugy lökdösöl, de ugy...--Ilyenkor már nehéz
lélekzettel, erősen szuszogva elaludt s a nagy bivaly Adolf, sóhajtva
járta körül az ágyat, hogy betakarja a fölfuvódott formátlan testet.

A tanár különben nagyon hallgatagon viselte magát, mint a tudósok
általában, hanem egyszer mégis megmondta az Adolfnak, hogy a vén
asszonyra már ne igen sokáig számítsanak, mert egyszer csak elmegy.
Máskülönben nagyon nehézkes, de ha eljön az órája, akkor olyan fürgén
kilibben ebből a világból, mint egy kis lepe. Csak a szivére kell, hogy
menjen a viz,--mondta némileg népiesen a tanár ur, hogy az Adolf is
megértse--s akkor aztán vége.--Akkor nap erőszakkal kellett eltávolítani
Adolfot a kis üvegirodából, mert kihallatszott a görcsös, csuklós
zokogása a boltba. És ekkor történt meg az, hogy a mikor az öcscse már
nagyon durván szidta, a vén fiu fölkapta az egyik nagy könyvet s agyon
akarta csapni a finom uri boltost. Szerencsére nem sok uri dáma volt az
üzletben éppen abban az órában.

A vége pedig az lett a dolognak, hogy egyszer csakugyan a szivére ment
az öreg asszonynak a viz. Az öreg Glubovitz már vagy három nap óta
mellette volt a szanatóriumban. A két fiu pedig éppen fenn volt a
raktárban, a mikor lenn a kis üvegbüróban csengett a telefon s a tanár
beszélni akart valamelyikkel a testvérek közül. Egy kis szőke segéd
szaladt a telefonhoz s aztán meg fel a raktárba elmondani, hogy mi az
izenet; ő maga is izgatott volt egy kicsit s a mikor lejött, kocsiért
rohant.

Az öregebbik Glubovitz ugy rohant le a kis csigalépcsőn, hogy majd
összetörte magát, hátul pedig erélyesen rákiabált a másik.

--Micsoda buta szaladás... senki se kerget...

--A mama, a mama.

--Azzal nem segitsz rajta, ha kitöröd a nyakad.

Akkor már leérkeztek a boltba s a gazda intézkedni kezdett.

--Krausz! Üljön a pénztárhoz. A Liza kisasszony menjen le a pinczébe s
mig visszajönnénk, nézze meg a japán selymeket. A mi csak egy kicsit
nyirkos, azt külön kell tenni. Majd én aztán gondoskodom róla. Fekete ur
menjen a vámházhoz. Hol van Fekete ur?...

Fekete urat előbb elő kellett keresni, mert nem volt a boltban. A vénebb
Glubovitz ész nélkül szaladgált künn az udvaron, meg benn a pinczében,
mig előkereste valahol. Ugy hozta, mintha rabot sürgetne a biró elé s
izgatottan pusmogott az öcscsének.

--Siess kérlek. Menni kell már.

Mérgesen felelt a fiatalabb Glubovitz:

--Csak intézkedni kell előbb, vagy mi?

A vénebb igazat adott neki, de szorongva leste, hogy vége legyen már a
beszédnek.

A mikor még egyre halmozta egymásra a sok utasítást az öcscse, szembe
került vele a pudli mögé s lihegve, kinban könyörgött neki a szemével,
hogy siessen. Az ifjabb Glubovitz pillantása párszor bosszankodva
siklott rajta végig, de végre is méregbe jött a gazda s csunyán lehordta
az okvetetlenkedő vén fiút.

--Eredj a pokolba! Hagyj nekem békét! Ugy hagynád itt az üzletet, mint a
kocsis az istállót, hogy pusztuljon benne minden. Szégyeld magad!

--Szégyenlem, de gyere, kérlek szépen. Talán már nem is találjuk
életben.

--Hogyne, mert olyan könnyen megy az.

--Elég könnyen, gyere Gyula, gyere.

A fiatalabb most már igazán dühbe jött.

--Hallgass! Nem vagyok kiváncsi az óbégatásodra. Én nem vagyok
magadfajta vén szamár, fogd be a szádat. Kérem a Gizi kisasszonyt.

A kisasszony nem igen sietett, s az öregebb Glubovitz a sorsába
beletörődve, csendes megadással várt hátul, nekivetve a hátát egy oszlop
batiszt kelmének.

--Gizi kisasszony, ne mulassa el a napot az inasokkal!

--Nem, kérem.

--De igen, kérem. Ha szüksége van rá az embernek, sehol se találják.
Tartsa itt az orrát! Menjen fel a raktárba s a nyári holmiban csináljon
egy kis rendet.

Hátul csendes, rekedtes hang szólott bele a beszédbe.

--Gyere már.

Mérgesen riadt rá a vén vidékire a fiatal Glubovitz.

--Intézkedni csak kell! Hívják ide a Ferenczet!

Mindenfelé kiabáltak:

--Ferencz! Ferencz!--Hátul pedig sötéten bámult a sok ember közé az
öregebb Glubovitz.

Végre elindultak. A fiatalabb testvér az egész uton szidta az öreget.
Azt mondta, hogy még ez se jutott az eszébe, az se, ilyen hajszában az
ember mindent elfelejt... A vén fiu pedig nyögött mellette:

--A mama, a mama...

A szanatóriumban szomoru csend fogadta őket. Mikor az öregasszony
szobájához értek, éppen kifelé jött a tanár.

--Már késő kérem. Meghalt.

Az öregebb testvér neki vágta magát az ajtónak... Lihegett a melle s
ordítani kezdett mint egy nagy állat.

--Mama, mama!

Az öcscse csitította.

--Ugyan hallgass! Ne bolondulj meg... Összeszalad a ház...



A KOMPONISTA


Az egyenesre szabott rekettye-bokrok közül frissen kavicsozott rázós
utra ért a kocsi s belülről idegesen zörgette meg a kocsis háta mögötti
ablakot az egyik utas.

--Lassan! kirázod a velőt a fejemből.

Hátul mind inkább homályba veszett a palafedelü nagy ház. Egybefolytak
rajta az ablakok s szürkült a falában a vörös tégla; mikor fölértek egy
kis kaptatóra, már geometriai vonalakból egymásba görbülő czifra figura
lett a ház körül kiczirkalmazott nagy kert is és az orvosságszagot
legyürte a friss széna meg a páfrány meg levendula meg rezeda, a mi a
földekről és körös-körül a szegény zöldséges asszonyok kertjeiből
kiáradt. S hogy egyszerre vége legyen még az emléknek is, csendes
permeteg indult meg, föllocsolta a port s nedves, esővizes meleget
lehelt be a kocsiba. Az urak megállottak, leeresztették a kocsi fedelét
és az egyik, a betegebb forma levette még a kalapját is.

--Meghülsz, minek gyerekeskedel?

--Dehogy. Nem is képzeled, hogy milyen jól esik. Érzem, hogy hogyan
melegedik át a koponyám és eláll benne a fájás. Azok odalenn soha se
bántak velem ilyen gyöngéden.--Valamin gondolkozott, de ugy megerőltette
a munka, hogy könnybe lábadtak a szemei.

--Min töröd a fejed?--kérdezte a másik.

--Valami hasonlaton és nem jut az eszembe semmi. Pedig minden munkám
tele van hasonlatokkal és micsoda friss és találó valamennyi. Ugy voltam
azzal mindig, hogy a kép mellett rögtön ott láttam a másikat is, a mit
ha nekem ugy tetszett, melléállítottam. Hát egészen elbutultam ott lenn?
No nézd csak...

--Ne erőlködj. Minek?

--Akarok, akarok...

--Hiszen nem fontos az, hogy most képeket keresgélj. A miket összeirtál,
abban se az volt a lényeg.

--Nem, de sokat magyaráztam vele. Iskolát csináltam abból, hogy nem
sokat beszéltem, hanem az ismeretlent megvilágítottam az ismeretessel.
Most is irnak még igy? Mióta nem olvastam, Istenem, Istenem, mióta...

--Majd minden megjön idővel...

--Megvan! Ez az eső mosolygás, gyermekmosolygás, ártatlan, jótékony. A
hogy pedig odalenn azok a hóhérok szapultak, az röhögés, durva,
utálatos, állatias, a mit a lótól tanult el a goromba lelkü ember...
Aztán hová megyünk most?

--Anyádhoz. Vár már. Nagy lesz az öröme szegénynek, hogy ilyen szépen
meggyógyultál.

--Igen, igen.

Lassan zökögött rá egyik kavicsról a másikra a kocsi s mire leértek a
város alá, elállott az eső. A beteg ember egy kicsit elszunnyadt; társa
plédet terített a térdére, összegombolta mellén a kabátot s gyér, szőke
szakállát lesimította egy könnyű legyintéssel. A közben olyan szomorúan
nézett reá, hogy belelágyult a bánatba az arcza. Mikor egy nagyobb
zökkenésnél fölriadt, már mosolygott.

--Aludtál egy kicsit.

--Fáradt vagyok, pedig az, hogy itt ülök a kocsiban, csak nem munka.

--Majd megerősödöl.

--Meg, meg, csak egy kicsi tintát lássak, mindjárt jobban érzem majd
magam. Annyi mondanivalóm van... Tervezek egy nagy regényt, nagyot,
széles, szocziális alapokon, ugy épül föl majd, mintha csupa mázsás
kőből raknál össze egy nagy házat, a minek a tetején amorettek
csókolóznak. Mert egy idill lesz a mellett az egész. Gyermekszerelem...
Különben nem tudom még, nem tudom, nem is egészen tiszta még a dolog...
Ez a nagy büzös verestéglaház is benne lesz a sok üvegcsével, a min mind
apró czédula van, és a tusok, meg a lepedők... Majd megírjuk... Az lesz
a kegyelemdöfés a szanatóriumoknak. Azután már nem létezik több.
Szétveri a fundamentumát a tömeg, ha meghallja, hogy mit akarnak építeni
föléje azok a rablók... Kérlek, most, hogy egy pillanatra elszunnyadtam,
már róluk álmodtam. Borzasztó, hogy mit csinálnak ott az emberekkel.
Egész csomó volt ott olyan, a ki már alig volt néha-néha észnél. Egy
öreg muzsikus, valami komponista, a ki ugy látszik igen sokat komponált,
egész nap egy roppant nagy zsölyében ült s a padlót bámulta. Egy szó nem
sok, de annyit sem szólott. Ha fölnyitotta a száját, üvöltött, mint az
állat s aztán kimerülten hátraesett. Én segítettem néha rajta, mig meg
nem borzadtam tőle, de azután be sem tudtam menni hozzá. Kérlek szépen,
nem csoda. Én elvégre a könyörület embere vagyok, hanem a könyörület egy
bizonyos pontnál megszünik vagy pedig másképpen nyilvánul, mint a hogy
ezek a gazemberek csinálják a dolgukat. Egy golyó... jól irányozva,
éppen a vakszemnél be, azután az agyvelőn keresztül ki a tulsó oldalon.

Valamicskét kiegyenesedett az ülésen. A barátja támogatta. Mikor erőre
kapott, ujra beszélt, kinosan lihegve, nagy pauzákkal, a mialatt begyült
a tüdejébe a levegő, a mi a következő mondat elmondására szükséges volt,
az agyába pedig az a kis logika, a mi nélkül szertebeszélt volna, éppen
mint a hogy nézett kifelé, mindenfelé, mintha örökké keresne valamit.

--Te persze nem érted. Nem igen sok bajod van az eszeddel. A hivatalt el
lehet látni a nélkül is. De az a komponista megijesztett. Tudod, én is
komponálok, nem muzsikát, de engem meg a betü zavar össze... Például,
hogy a b-nek jobbra van a hasa, a d-nek pedig balra, meg ilyen
szamárságok.

Indulatosan rákiáltott a kocsisra.--Álljon meg!

Mikor már állottak, keservesen panaszkodni kezdett:

--Ugy zug, zug minden.

--Szedd össze magad egy kicsit.

--Igen, hát mit mondtam?

--Ne törődj vele.

--De igen fontos. Gyere le, járni akarok.

Nyögve szállott le a kocsiról s a barátjára támaszkodva megindult a
gyepen, az árok mellett. Mikor pár lépést mentek már, fáradtan megállott
s halkan, titkolózva beszélt.

--A kocsis ne hallja, a mit mondok. Az ilyen barom nép nem érti meg
mélyebben az embert.

--Beszélhettél volna francziául.

A beteg ember fáradtan tépelődött valamin, a mit nem értett meg s
szorongva ismételte: francziául, francziául, ugy már nem tudok. De hát
ez mindegy. Arról van szó, kérlek, hogy az a komponista megijesztett.
Néha, ha hosszasan néztem, lassan-lassan átváltozott a feje éppen
olyanra, a milyen az enyém. Akárcsak a tükörbe néztem volna. Hátha
egyszer ilyen leszek én is. Ugy mozog a fejem a nyakamon, mintha dróthoz
lenne füzve és ugy bámulok majd a világba, hogy semmit se látok. Akkor
aztán ujra a te dolgod következik. Állj meg. Esküdj.

--Mire?

--A mit én kérek tőled, azt meg kell tenned. Én nagyon, de nagyon
megijedtem a komponistától, nem akarok olyan lenni. Ha egyszer látod,
hogy olyan bután bámulok rád, mint a hogy ő meredt reám, lőjj agyon. Szó
nélkül... Csókolj meg előbb, vagy még azt se, utálatos az olyan fej, a
miben megbomlott a velő; csak lőjj agyon. Én talán félnék, vagy nem
tudnám felfogni a dolgokat... Esküdj...

--Fiam, ne beszélj ilyet.

--Addig nem megyek tovább.

Kimerülten roskadt le a gyepre s bágyadt könyörgéssel nézett föl a szép
szál emberre, a ki lehajolt utána.

--Elpusztulok itt, de nem megyek. Esküdj meg...

--De ez bolondság. Értsd meg.

--Nem igaz. Te nem láttad azt az embert. Nem akarok olyan lenni.

--Meggyógyulsz.

--Akkor ugyis mindegy. Veszed a revolvert s elvégzed helyettem a dolgot
s aztán ledobod mellém a földre. Biztosítani akarom magam. Esküdj meg...

--Majd beszélünk róla.

--Nem megyek tovább. Nem... Vakon nem mehetek bele a világba. Igérd meg.
Mondd, hogy becsületedre...

--Ne kivánj ilyent, őrültség.

--Csak annyit mondj, hogy igéred.

--Gyerünk.

--Nem megyek.

Az egészséges ember elkényszeredve nézett le a betegre, tanácstalanul
állott s annyira meggyötörte a kinos állapot, hogy beleizzadt. Végre is
intett a fejével, hogy jól van. Erre föltápászkodott a földről a beteg s
megindultak a kocsihoz vissza. Mig odaértek, folyton bizonykodott.

--Férfi vagy, bizom benned, férfi vagy...

A párnán ujra elaludt. Szaggatottan lélegzett s ritkás szakálla
lobogott. Mikor a barátja egyszer föléje hajolt, hogy kisimítsa szeméből
a haját, halálos rémülettel riadt fel s fuldokolva nyögött:

--Még ne, még ne...



A SZERZŐ


A szinház éhes volt már valami őrült nagy sikerre. Esztendők óta csak
ugy élt valahogy nagyon szegényesen, nem volt egyetlen olyan estéje se,
a melyen kijött volna a sodrából a publikum s lármázott volna egy
kicsit. A szinház nem beszéltetett magáról. Olyan igazi hétköznapi
intézet féle lett, a mit megszoktak az emberek, mint az ebédet meg a
vacsorát, kopott, fakult. Egy óriás, ötven esztendőben egyszer
lehetséges tombolás kellene neki, hogy beszéljenek róla, hogy divatba
jöjjön, és uralkodjék minden más teátrumok felett. Sóvárgás, éhség volt
már a vágyakozás erre az estére. A legutolsó kórista, a ki nem tudott
nevet adni a vágyának, szintén érezte, hogy kapkod valami után; ragadós
volt a láz, valóságos erőszakoskodás. A körmükkel akartak kiásni valamit
a semmiből.

Az igazgató mindennap korán jött a szinházhoz. Az ócska szekrényekből
maga elé rakott egy nagy csomó régi darabot s lázasan kutatta közöttük a
gyöngyöt. Ebben a hajszában elvesztette a judiciumát. Le, le szaladt a
szinpadra, föltaszigált maga előtt a meredek, csavaros lépcsőkön egy-egy
rendezőt, vagy szinészt, a kit épen galléron foghatott és jeleneteket
olvasott föl neki egy rongyos, fakóbetüs könyvből. Mikor már más is
hallgatta, rendesen kitünt, hogy sületlenségen akadt meg a szeme.
Boszankodott s a kincskereső konokságával bujta tovább a régi irásokat,
a melyek már esztendők óta hevertek a nagy almáriumokban. Aztán
szétosztotta a darabokat, csákányt adott a mások kezébe is, hogy csak
vájják a sziklát, majd csak ráakadnak az aranyra, a minek ott kell lenni
valahol.

Egy reggel az egyik rendező nem minden szó nélkül adta vissza a rábizott
darabot.

--Nézze öregem, mondta, ez itt mintha igérne valamit. Roppant egyszerű,
ugy folyik, mint a Duna, nagy mederben szélesen, lassan, de hatalmas.

--Olvassuk!

A darab tényleg nagyon érdekes munka volt. Klasszikus igazsággal
elbeszélt történet, a melyben mintha csak ugy találomra eresztették
volna le háromszor a függönyt, talán ott, a hol az iró már kifáradt.
Nagy, a közönség átlaga előtt ismeretlen nyomoruság volt megfestve
benne, egy fiatal ember tragédiája, a ki mert türelmetlenül szerelmes,
elvesz egy szép, szegény és ostoba leányt s aztán züllik, megöli az
asszony butasága. A vége szegényember-halál, olyan, a milyent a mosónék
szoktak berendezni maguknak. Egy csomó szén kékes, gyilkos lánggal
pislog a kályhában s egy kis görcscsel, önkivületben átvándorol az egész
familia a siralom völgyéből valami másik völgybe. Egy naiv léleknek
hallatlan vakmerősége volt az egész munka. Szuverén megvetése minden
dramaturgiának, uj iskola, a mi a régiből éppen csak azt vette át a
drámába, hogy beszéltette figuráit; egy kiszámíthatatlan alkotás, a mi,
ha akad olyan elszánt ember, a ki szinpadra viszi, vagy rettenetes
nagyot bukik, vagy egyenesen fölmagasztosul, mint a szentek. Az pedig, a
ki irta, vagy nagyon sokféle fából faragott talentum, vagy a világ
legártatlanabb zsenije, a ki semmiről sem tehet, arról se, ha
megpofozzák az előadás után s arról se, ha az ölébe kapja a publikum s a
karjaiban hordozza meg, mintha Messiás lenne, a ki megszületett
mindnyájunk jóvoltára.

A két borotvált képü szinházboltos sunyin pislogott össze. Egyik se
akart előre nyilatkozni; már az járt a fejükbe, hogy egymás nyakába
sózzák majd a felelősséget s elkaparintják egymástól a fölfedezés
dicsőségét.

--Megvernek valamennyiünket.

--Leszednek a szinpadról. Megcsókolnak.

--Bolond, ámbár az is megeshetik.

--Előadjuk?...

--Próbáljuk meg, mit veszthetünk vele?

--Irasson hát az atyafinak... hogy hívják?

--Tóth Balázs.

--...hogy előadjuk a darabját s tiz százalékot kap s ha lecsepülik, hát
magára vessen.

És lázba jött az egész szinház. Előbb egy kicsit hidegen fogadták a
szinészek a darabot. Megborzongtak tőle. Aztán belemelegedtek, törték
magukat utána, délelőtt, délután próbáltak, a lélegzetüket is
visszafojtva, lesték egymás ajkain a szót, megdöbbenve a képtől, a mi
ebből a sötétségből kidomborodott, aztán siettették az előadást, át
akartak esni rajta vagy erre, vagy arra; készületlenül is nekimentek
volna már; vénjét, fiatalját egyformán vissza kellett tartani. A
közönség is érdeklődni kezdett. Tóth Balázsról százféle hiresztelés kelt
szárnyra. Bizonyosat nem tudott senki. Mondták ezt, mondták azt,
vidékről jöttek is levelek, hogy egy ideig a Bánságban lakott, aztán
Debreczenbe ment, tovább is kisérték az utján, de egyszerre csak nyoma
veszett. Ő maga nem bujt elő, valósággal kurrentálni kellett, hogy csak
valahogy nélküle ne essék meg a première.

Az előadás előtt két nappal érkezett tőle levél a szinházhoz. A titkár
végigkiabálta vele a folyosókat, mig eljutott vele az igazgatóhoz.

--Megvan, megvan!

--Ki?

--Tóth Balázs... Direktor ur itt van Tóth Balázs. Itt a levélben... Azt
irja, hogy küldjünk neki tizenhat forintot, mert másképpen nem tud
följönni a darabjához. Kért ott mindenfelé pénzt, de nem adtak, hát
kénytelen alkalmatlankodni...

Az előadás előtt alig néhány perczczel érkezett meg Tóth Balázs. Félénk
egy kopott ember volt Tétován bámult bele a világba. Közönyösen, minden
érdeklődés nélkül járt a szinpadon, óvatosan kikerülve mindent s
fénynélküli nagy szemeit le-lecsukta egy-egy hosszú pillanatra, mintha
bántotta volna a sok gázláng fénye. Már majdnem fölhuzták a függönyt, a
mikor mégis ráhatározta magát, hogy kér valamit attól a barátságos
embertől, a ki oly szivesen vezetgette erre-arra.

--Itt van a feleségem is, meg a gyermekek. Könyörgöm, ha valami helyet
kaphatnának...

--Hol vannak?

--Itt tul a vendéglőben, a hova beszállottunk...

Egy rongyos csapszékből kelletett előkeriteni őket. A zenekarba tettek
be még egy pár széket nekik s a zsufolt szinházban egyszerre kitalálták,
hogy kiket vezetett be a szőnyegajtón a titkár. Egyszerre zsongani
kezdett az egész ház, az asszonyok fölágaskodtak, egymás feje fölött
nézték meg azt a kidudorodott ajku, széles orru, durva kezü asszonyt, a
ki a székeken a gyermekekkel egyetemben, elhelyezkedett. Egyszerre
hangos lett a csalódás.--Hát ilyen? Az iró felesége?--Valamit megsejtett
a zsibongásból az asszony is, mert félénken hátrapislogott, olyanforma
alattomos pillantással, mint a megriasztott állat. Szeretett volna
kimenekülni innen, a hol annyian nézik s magában szidta az urát, hogy
minek csinál ilyen ostobaságokat. Igy ideczepeli őket ennyi ember
közé...

De már fölhuzták a függönyt. Egy-két szék ülését még lecsapták itt-ott,
gyorsan elkészült egy csöndes félórára a publikum s fönn a szinpadon
megindult a szegényes, végtelenül egyszerü, megdöbbentően igaz akczió. A
közönség összezsugorodott, a lélegzetét visszafojtva hallgatott;
megállottak, mint valami nagy szárnyu madarak, lankadtan lehullottak a
legyezők. A levegőben tisztán lehetett hallani egy betévedt dongót, a
publikum idegesen kapkodta a fejét föl a mennyezet felé s mikor a
szinpadon a szegény diurnista, a passziv nyomorult, valami keserves
megpróbáltatás terhe alatt összeroskadt és az asztalra esve sirni
kezdett, sóhajtani kezdett a földszint. A közönség belebolondult az
emberébe. A blazirt főváros egyszerre gyermek lett. Megvette a levegő, a
mi kiáradt a szinpad nyomorúságából, megindult a szegény ember utján s
aztán nem hagyta el egy pillanatra se. Megütődött kissé, mikor
rapszódikus tempóban ott bocsátották le a függönyt, a hol legkevésbbé
várta, de aztán megértette a dolgot. Ez egy olyan történet, a mi akkor
igaz, ha nem szcenirozzák furfangos szinpadi emberek, maga a világ, az
élet; és fölállott az egész nép, tombolt a szinház, valósággal őrjöngött
ez a sok ember, hogy az asszony elől a zenekarban reszketve bámult szét
az egész házban.

Mikor egy szinész meg egy szinésznő között kijött Tóth Balázs és
meghajtotta magát, egy pillanatra csönd lett. A rendező fekete kabátért
szaladgált, hogy ráadják ebben az ünnepi momentumban, de a direktor
visszakiabálta.

--Hagyja, maradjon olyan, a milyen. Igy szép az.

És a szerző ugy jött ki a közönség elé, a hogy kiszállott a harmadik
osztályu vasuti kocsiból. Hosszu nagykabát volt rajta, tele fehér
szőrrel, mert az uton magára vett még egy pokróczot is, a lábán szélesre
taposott nagy sáros csizma, behuzva a szűk nadrág alá, a nyaka
körülcsavarintva egy nagy piros sálba, a minek a két vége elől a kabáton
lógott, az egyik kezéből sehogysem eresztette ki a sipkáját, mintha
félne, hogy ennyi ember között ellopja valaki s esetlenül hajlongott. Az
arczát elöntötte a vér; mialatt még jobban kiszöktek a pofacsontjai, a
szája folyton járt, mintha mondott volna valamit s kómikus lett volna,
ha nem olyan végtelenül szánalmas, éhes, betegformáju ember. A csöndre
egyszerre még hangosabb lett a tombolás. Az asszonyok kendőket
lobogtattak, egész csomó rózsát, szegfüt dobáltak neki föl a szinpadra,
a gyönge dobók virágai csak a zenekarig jutottak s behullottak a
kótatartók közé; tapsolt, a padlót verte az egész szinház s nem akarták
visszaengedni a szinfalak mögé a szegény vedlett embert. Mikor lassan
lefelé indult a vasfüggöny, dühöngve tiltakoztak az erőszak ellen s Tóth
Balázsnak még a kis ajtó mögé is ki kellett jönni néhányszor, a mig
lassan-lassan lecsöndesedett a tömeg.

Odabenn reszketve esett le egy székre. Az igazgató szorongatta a kezeit
s ugrált körülötte, simogatva még a pillantásával is ezt a csodaembert.

--No, ugy-e jól tettük, hogy kiástuk. Nagy dolog, óriási dolog...

A szegény ember hitetlenül bámult maga elé, mintha álmodnék.

--Nem hittem, nem hittem...

Tovább is még folyton nőtt a siker. Hallatlan lett, csudát müvelt a
publikum. A darab végén már vonszolni kellett ezt a szegény nehézlábu
embert. A közönség sem akart hazamenni. Mikor már ürült a szinház,
ugyanaz a publikum rohanta meg a pénztárakat, a mely végignézte a
darabot. Látni akarták holnap is és nagy tömegben gyültek össze a
szinpadi bejárónál, éljenezve a félszeg, hosszu, sovány embert, a ki a
direktorra támaszkodva, botorkált lefelé a lépcsőkön, folyton azt
hajtogatva:

--Nem hittem, nem hittem...

Mikor este már egy kicsit ivott, akkor eredt meg a nyelve:

--Azt hittem, hogy az lesz a végem. Bedugom egy este a kályha
szelelőjét, megtömöm szénnel, aztán reggelre fölfordulunk mind. Hát
irtam; gondoltam, majd megsajnálnak, a kik itt maradnak.



RUBIN URNÁL


Két gyerek találkozott az utczán. Uri fiucskák. Az egyiknek
összeszijazott korcsolyák voltak átvetve a vállain, hogy mind a két
fényes aczélsin a mellére lógott le. Ez kissé legényesen járt, a mellét
kidüllesztve és szemmelláthatólag nem sokat törődve az utczával, meg a
mindenféle népekkel. A másik fényes viaszkos vászonba pakkolt és
átszijazott könyvcsomót vitt a hóna alatt. Ez olyan ugynevezett értelmes
arczu gyerek, okos szemekkel, amelyek azonban inkább a földet nézik, bár
hamisság csillog ki belőlük. Olyanforma a gyerek egész megjelenése,
mintha otthon vernék is. A barátjával szemben valami neki szokatlanul
önérzetes hangot használ, amit a másik bizonyos kétkedéssel, olyanformán
hallgat, mint a ki tisztában van az emberével s nem engedi
félrevezettetni magát.--Csak itt mersz henczegni--mondja a pillantása.

--Szervusz István--köszönti a gyereket.--No, kaptál-e sok pofont
mostanában? Apád még mindig olyan alávalóan bánik veled? Nem türném. Van
arra törvény, hogy nem szabad a fiut verni. Még az inasokat se, hát még
a gimnazistát mennyire nem... Ha az ember egy kicsit a maga esze után
megy, azért még nem kell lehuzni a bőrét. A te bőröd olyan lehet, mintha
a rosta. Az én apám ügyvéd. Gyere el egyszer, majd megmondja neked, hogy
mit tégy.

_István:_ Igazán?

_A korcsolyás:_ Miért ne? Mert még nem tudsz fizetni? Hidd el, hogy sok
nagy ember is elmegy a pénzzel. Ha megfelelő előleget nem tétet le az
apám, hát rendesen kárba marad. Még a kész kiadást se kapja meg. Ő
mondja. S ebből azt a nagy háztartást vezetni, mit gondolsz, nem
csekélység... De azért csak gyere fel.

_István:_ Látod, ezért bolondság tanulni. Kinlódik az ember, aztán
hiába. Semmi láttatja.

_A korcsolyás:_ Láttatja? Mi az, hogy: láttatja?

_István:_ Anyám igy mondja. De az iparosnak sincs jó dolga. Azt meg
adóval zaklatják. Láttam a Rubinnál. Van czigarettád?

_A korcsolyás:_ Nincs, de veszek. Gyere.

A gyerek egy kicsit eltünődött, hogy visszaforduljon-e az utjáról. A
másik vigyorgott ezen, mire hirtelen elhatározta magát s megfordult.

_A korcsolyás:_ Nem kapsz ki otthon?

_István (felhuzva a vállait, kissé elkényszeredett mosolygással):_ Tán
nem. Majd mondok valamit.

_A korcsolyás:_ S mit mondtál az adóról? Hogy van az? hogy: zaklatják...
Ki az a Rubin?

_István:_ Könyvkötő. Most ott voltam nála egy ideig. Tisztességes ember
máskülönben...

_A korcsolyás (kelletlenül méri végig a barátját):_ Rokonod?

_István (élénken tiltakozva):_ Dehogy. _(Már füstöl a szájukban a
czigaretta, mire ő is a korcsolyáshoz méltó, könnyed, elegáns akart
lenni. Sokkal folyékonyabban, a czigarettafüstből táplálkozó uri
egyszerüséggel beszél.)_ Hát tudod, az ugy volt, hogy amikor a latinból
meg a történetből hazavittem az intőt, hát az apám már mindjárt kiabálni
kezdett. Hogy ezt az osztályt is nem járatja kétszer velem s neki már
nincs pénze, és efféle, már amint ilyenkor ők beszélni szoktak. Anyám a
pártomra állott, amennyiben én azt mondtam, hogy az intő még semmit se
jelent, az még nem négyes és éppen csak megeshetik, hogy az lesz belőle.
Mit tudja az ember azt előre. Hát anyám is mondta,--jó asszony,
becsületemre mondom, nem azért, mert az én anyám, hanem keresni kell a
párját...--hát mondta, hogy várjuk be az értesítőt. S egyszer hallottam,
hogy veszekedtek. Apám kiabált, anyám meg felelte: Hát csakugyan olyan
nagyon ki van az zárva, hogy a gyereket üldözik a tanárok...--Már mint
engem.--Nem szopja az ujjából. Ha a gyerek mondja, hogy üldözik, hát
legalább utána kellene járni. Képviselő vagy, aztán még annyit se tudsz
elérni a kormánynál, hogy annak a szegény fiunak nyugta legyen az
iskolában.--Az apám megint kiabált valamit, hogy nem kell efféle
ostobaságokat beszélni, s magam is megijedtem egy kicsit.--Jól
adja,--gondoltam magamban--már mint az anyám. Tudod tiszta majom
szeretettel viseltetik a gyermekei iránt. De hát mindenkinek megvannak a
maga apró gyöngéi. Azért nem szabad elitélned.--Hát akkor abban maradt a
dolog. Hogy miről beszéltek, azt is csak később tudtam meg. Amikor
hazavittem a kiskönyvet. Volt abban minden, csak jó nem.

--Megbuktál?

--Nem, csak négyest kaptam. A latin-tanárt, meg a történet-tanárt
csakugyan nem csalta meg az előérzete. Korai még azonban bukásnak
nevezni a dolgot, majd csak az év végén következik, ámbár azt hiszem,
hogy igyekezni fogok. Meg kellett igérnem apámnak. Az öreg nagyon
kellemetlenkedett s ilyenkor tőlem mindent kicsikar. Addig azonban még
sok minden történt. Látom, hogy apám csapkod, lármáz s mama jár utána.
Velem a haragosat adta. Nem szólott hozzám s ugy ment el mellettem, hogy
meg se látott.--Na fiatal ur,--mondja egy reggel a szobaleány--majd
mesterségre adják. Most mondta a nagyságos ur.--Ej, ha,--gondoltam,
ennek fele se tréfa. Emlegettek affélét azelőtt is, de annyira komoly
még egyszer se volt a harag. Apám gyönyörüen tartotta magát; micsoda
jellem ez az ember... Azonban néha észrevettem azért, hogy már szeretne
barátkozni. Ellágyulva pillantott utánam, ha keresztülmentem a szobán s
gondoltam: no most mindjárt békül. Erre mégse került a sor. Egy délelőtt
azonban látom, hogy nagyban készülődik valamire. Mi lesz ebből? Végre is
csak nem fog most szcénákat csinálni, amikor már feledésbe ment az
ügy... Ez izléstelenség volna. Nem tette. Délben egész határozottan azt
mondja nekem: Fiam, elhatároztam, hogy nevelésedben más irányban indulok
meg, illetőleg, hogy ugy mondjam, itt kissé zavarba jött az öreg, mert a
mama rámeresztette a szemeit--hogy ugy mondjam, teljes fordulót
csinálok. Arra nem vagy alkalmas, hogy tanult ember legyen belőled. Hát
légy iparos. A ki ezen a téren megállja a helyét, az éppen olyan derék
ember, mint a kinek diplomája van.

--No már megengedj...

--Ő mondta. Hát csak hallgasd. A mama erre mondott valamit németül, de
apám az asztalra csapott s azt kiáltotta: svájg! Én még azt sem tettem
meg, hogy egy bátorító pillantást vetetettem volna a mamára. Őszintén
szólva, megsajnáltam ezt a derék embert. Sok baja van velem, hát csak
beszélje ki magát. Azt tudtam, hogy az iparból ugy se lesz semmi. A mama
effélét meg se enged. Ha pedig rám akar ijeszteni, hát legyen meg az
öröme neki. Kétségbeesett képet vágtam, a szájam széle begörbült, a mama
rám nézett, megint mondott valamit németül, aztán előkapta a
zsebkendőjét, szemeire nyomta s kiment, keményen bevágva maga mögött az
ajtót. Apám egy kicsit összezsugorodott a széken s ugy nézett utána, én
akaratom és föltett szándékom daczára is elmosolyodtam kissé s erre
hamar összeszedte magát.--Délután elviszlek Rubin urhoz, aki derék
mesterembert nevel majd belőled. Aki nem szereti megtanulni, az még
mindig nagyon szépen bekötheti a könyvet. Ha nem akarsz urfi lenni, hát
légy inas. Csak pofozzon a Rubin...

Anyám kiáltott a másik szobából:--Gyere csak, kérlek.--Apám bement,
megint beszéltek valamit németül. Pedig hát ha titkot akarnak tartani,
inkább vennének elő egy darab papirost s arra irnák fel egymásnak a
kérdéseket és feleleteket. Azt nem hallja az ember a másik szobában. A
beszédet igen s mindegy az, hogy érti-e a szavakat vagy nem. Azért
tudja, hogy miről beszélnek. Még azt is, hogy mit. A mama kiabált, apám
kibékítette s végül ugy látszik, megmagyarázta neki azt, a mit én amugy
is tudtam, hogy tréfa az egész. Arra való, hogy én majd jöjjek
könyörögni, hogy tanulni akarok. S ha rossz fiu volnék, hát alaposan
megszekirozhattam volna apámat. Ő jött volna engedelmet kérni. Azonban
én már akkor elhatároztam, hogy kedvére intézem el a dolgot. Majd
megkérem, hogy vigyen vissza az iskolába. Végre is csakugyan sokat költ
reám, hát miért ne legyen neki igaza? Délután a mama ölelt-csókolt,
aztán meg ujra ölelt, magához szorítottt, unalmas volt! Apám egyikünkre
se nézett, csak szörnyű komolyan elindult, én utána, s igy kerültem
Rubinhoz.

--Inas lettél?

--Csak hallgasd. Rubin, aki néha negyven-ötven forintos számlát is hoz
mihozzánk, mindjárt eleintén elkezdett velem szemtelenkedni. Ugy
látszik, hogy ki volt adva neki az utasítás. Tegezett s valami ponyvában
hulladékpapirt hordatott velem hátra valami raktárba.--Ugy?--gondoltam
magamban.--Igy bántok ti velem? Majd megtanítlak én titeket. Szépen
belejöttem a könyvkötészetbe s amikor egyszer Rubin példálózgatni
kezdett, hogy talán már meg is lehetne kérlelni a kedves papát, hát azt
mondtam neki:--Hallja maga Rubin ur, én szeretem az iparomat. Ha magának
nem kellek, hát majd kitanít más.--De fiatal ur...--kezdi ő, s látom,
hogy szörnyen megdöbbent. Aztán egy kicsit gondolkozott, megkefélte a
kalapját s elment. Persze hogy apámhoz ment s beszámolt neki a
meglepetéssel. Délután a mama háromszor is elsétált a mühely ablaka
alatt s fölpislogott, másnap meg apám jött, s rám se nézve, valami
könyvekről tárgyalt Rubinnal. Elment s hirtelen megint visszajött és
másik aranyozást kivánt az egyik könyv sarkára. Ezen jól mulattam. Lesz
szegénynek otthon jó dolga. Majd ad neki a mama könyvkötészetet. Másnap,
már mint tegnapelőtt, ujra nálunk járt. Engem is félrehivott egy
pillanatra s szigorúan kérdezte, hogy: no, nem gondoltuk-e meg a dolgot?
Nem jobb lett volna-e tanulni?--Nem--mondtam neki
hidegen.--Hajlandóságom van az iparra.--Ugy?--kérdezte nagyon megnyult
ábrázattal s zavarba jött.--De hát édes fiam--kezdte ujra--én ebbe nem
egyeztem bele.--Odajött Rubin is.--Ifju ur--mondja--ifju ur, ne tessék
megszomorítani a papát.--Szeretem az iparomat--mondtam én.--Apám
kiabált. Ostobaság! Marhaság! Azt hiszed, hogy én ezt
eltüröm!--Egyszerre azonban szép kérésre fogta a dolgot.--Nézd, édes
fiam, megigértem anyádnak, hogy nélküled nem megyek haza. Ne hagyj engem
szégyenben. Gyere haza, édes fiam, aztán igyekezzél egy kicsit, légy jó
fiu... Gyere drágám... Végre is megsajnáltam az öreget, hát hazamentem
vele.

A korcsolyás bólintott.

--Jól tetted.



AZ ÖREGRENDÜ UR


A szobalány azzal jött be, hogy egy öregrendü ur akar beszélni a
nagyságával. Öregrendü ur? Micsoda öregrendü ur?--Hát egy öregrendü
ur.--S a nagyságával akar beszélni?--Igen.--Micsoda öregrendü uraid
vannak neked?--Vannak, vannak...--Hát jöjjön az öregrendü ur.--Azzal én
bementem a másik szobába, hogy ne legyek terhére az öregrendü urnak s
állítólag újságot olvastam, voltaképpen azonban kifigyeltem, hogy mit
beszél az öregrendü ur, aki mintha különösebben érdekelt volna, mint
valami más ember. Talán azért, mert a cseléd se azt nem mondta, hogy:
_öreg_, se azt, hogy _időses_ vagy vén, hanem egyszerüen megtette egy
rend tagjává. Az öregrendüek... Istenem, vájjon leszek-e én
öregrendü?...

Az ember beszélni kezdett künn.

--Klatz vagyok, nagyságos asszony.

--Glatz?

--Nem, Klatz, K-val. A Guravecz és Társa czég beltagja, ahol tegnap meg
tetszett fordulni. Gyerekholmit tetszett vásárolni, ingecskéket,
harisnyát s czipőt is. A czipővel különösen el tetszett véteni az
adreszt. Mert mi, kezeit csókolom, csak nagyon mellesleg foglalkozunk
czipővel. Czipő és kesztyü, az nálunk éppen csak hogy van, de nem
jófajta. Tartjuk, mert a publikum, különösen a hölgyek, szeret egy
boltban mindent megvenni. Leülni a pult elé, aztán odaparancsolni az
egész listát, amit felirt magának otthon. Hát van nekünk, hanem nem
fektetünk sulyt reá. Tetszik tudni, ahhoz egy külön ember kellene. Külön
osztály s ember, aki vásárolni tud bele. Nálunk azonban csak a Guravecz
ügyetlenkedik, mert ezt ő sem érti.

Künn nevetett az asszony.

--Hát irják ki az ajtóra, hogy czipőt vásárolni menjen másfelé a
publikum.

Kicsi szünet után, ami alatt--azt hiszem--nagyot bólintott az öregrendü
úr, válaszolt a férfi.

--Hát igen. Az kellene. Az volna a tisztesség. Mert nálunk, kérem,
haszontalan kis gyerekczipőt legalább is három hatossal fizet tul a
nagysága. Nincs raktár, nincs befektetés, tehát nincs reális alapja az
üzletnek. Magunk se a gyárból vásárolunk, tehát mindenki előnyben van
felettünk, aki a gyárba megy beszerezni a készletét. Mi előttünk már a
gyár is, meg a nagykereskedő is nyert az árun. Tehát ketten. A másik
boltost pedig csak a gyár előzi meg a nyereségben. Ért engem a nagysága?
Ért? Mert az asszonyoknak ugy általában--tessék megbocsájtani--csak jár
a szájuk, hogy ilyen olcsón vásároltak, meg olyan olcsón vásároltak,
voltaképen azonban az asszonyokat legkönnyebben csapja be az, akinek az
a kenyere. Teszem fel Guravecz...

--Ön talán most különválik tőle és másik boltot nyit?

Csend, aztán egy kicsit sértődötten felel az ember.

--Nem, nagysága. Nem arra indultam meg, hogy kuncsaftot hajszoljak,
hanem csak ugy, a kedvemből.--S aztán mintha valami kis gőg lett volna a
beszédében, bár egyszerűen, csendesen, öregrendüen beszélt.--A
kedvemből. Mert hát a nagysága a három pár cipőcskénél egy forinttal
károsodott. Tudniillik, ahogy én hallom, hogy Guravecz azt mondja, hogy
kettő husz, már minthogy: két forint és husz krajczár, hát előveszem a
megrendelési könyvet s konstatálom, hogy ez a gazember lehúzza az
embereknek a bőrét. Tessék elhinni, hogy tegnap is kiköptem a boltajtó
küszöbén, mielőtt bementem volna levelezni. Mert én végzem a levelezést.
Ebben is szép disznóságokat kell hogy leírjak. Guravecz mindig csőddel
fenyegeti a gyárakat, hogy aztán futhatnak a pénzük után s cigánykodik s
én meg irom a leveleket ebben az irányban, nagysága. Hát mit csináljak?
Guravecz tudniillik az üzlet lelke, hanem rossz lelke, kérem. Micsoda
hitvány ember!... Ha arról a vevőknek fogalmuk volna, hát nem botlanának
be mihozzánk. Annál kevésbbé, mert mindjárt a harmadik házban igen
szolid üzlet van. De micsoda tisztességes üzlet!... Lankaszter és Bogyó.
Két nagyszerű zsidó, kérem. Finom üzleti emberek. Azok, kérem,
számitással dolgoznak s ha nekem kell, mint a hogy most kell például,
mert nagyon kifogytam belőle, egy tucat hálóing, hát odamegyek. Azt már
csak nem teszem, hogy Guravecz kezeire adjam magam. Nem ismer az se
istent, se embert, se kompanistát, Olyan ember az kérem...

Az asszony türelmetlen lett, félbeszakította.

--Tehát ön visszahozta a forintot, a mivel becsaptak.

Az öregrendü ember elképedve bámult reá.

--Dehogy, kérem. Hogy tehessem én azt? Én nem igen szólhatok bele
semmibe. Csak emésztem magam, de ugy emésztem magam, hogy némely este
betege vagyok a boltnak. Tántorogva megyek haza, mintha részeg volnék.
Mert igy nagyon utálatos ám az üzlet. Az igaz, hogy ugy se szép, a hogy
én csináltam a magamét, a mig egyedül voltam... Mert hát én lelket adtam
bele az üzletbe. A tisztesség alapján állottam s a ki csak egy kicsit
ugy nézett ki, hát annak volt hitele nálam. S kiszámítottam, hogy ennyi
kell az életre, ennyi kell arra, hogy félretegye az ember--s aztán
azonfelül egy krajczárt se vettem el. Aztán tönkrementem. Nem a
tisztesség miatt, kérem, hanem inkább a hitelért, mert a tisztesség jó
az üzletben. Tessék elhinni, hogy semmi sem fizeti ki jobban magát. Ezt
dudálom ennek a szerencsétlennek is... Mert szerencsétlen, kérem. Hiszen
ha az ilyen embereket se akasztják fel, hát akkor mire való az
akasztófa?... Ez az ember tudniilik arra való szimattal dolgozik, hogy
micsoda-forma vevő jön be a boltba. Hogy kitől mit lehet kicsalni. Olyan
szimatja van, mint a kutyának. A hogy a vevő bejön, már mint az
asszonykuncsaft s a segédek meg az inasok kiabálnak hogy: kezeit
csókolom, kezeit csókolom, ő már nézi, hogy mit ér az illető. Megolvassa
a pénzt a zsebekben--engedelmet kérek--a szoknyán keresztül. S egy és
ugyanazon szövetet nála ötféle áron is meg lehet kapni. Ez pedig
gyalázat, kérem mert... Elég az ahhoz kérem, hogy gyalázat s én igen
nagyon pirulva végzem a levelezést ebben a boltban, a mi az enyém is és
a miben az én nevemben is folyik ez a--engedelmet
kérek--rongykereskedés.

Hallottam, hogy fölállott. Recsegett a czipője is, meg a padló is lába
alatt.

--Sőt, kérem--mondta s a szaván hallottam, hogy mosolyog--én
érvényesítem is az elveimet az üzletben, csak hogy hát, kérem, módjával.
Mert ugy áll a dolog, hogy tönkrementem s az apósom adta a pénzt, a
mivel itt társ lettem. Ujra adta s azt mondta, hogy jó lesz mellém
valami üzleti szellemet keresni, mert hogy én nem vagyok arra való
ember, hogy megállják a magam lábán. Hát azért állok én most ennek a
Guravecznek a lábán, ő az üzleti szellem. Azonban nekem kiabálni mégse
szabad, mert tönkrement ember vagyok s most már a második hozomány van
befektetve az üzletbe s nekem nézni kell, hogy hogy gyümölcsözik. Mert
jól megy nekünk. Hanem a tisztelt férjét becsülöm, mert mindig
tisztességesen ir az újságba. Ha nincs odairva a neve, akkor is
megismerem. Kérem, ezt ne tessék ugy venni, mintha hizelegni akarnék,
hanem igy van, hát igy van s a mikor be tetszett diktálni, hogy hova
küldje a pakkot a Guravecz, hát mindjárt megütötte a fülemet a név.
Ejnye, hogy a fene egye meg ezt a bitangot, már mint a Guraveczet,
gondoltam magamban, hát ilyen becsapás már még sincs rendjén s hát
gondoltam, hogy feljövök.

--És aztán mit érek vele?

--Nem sokat, kérem, mert ha Guravecz bevesz valami pénzt, hát abból már
vissza nem lehet kapni semmit. Igen hitvány ember. Nála el van temetve a
pénz. S ezzel szemben hiábavaló az én minden mesterkedésem. Mert, kérem,
megesett az, hogy a belső irodában leveleztem s ő üzletfelekkel jött be
s hazudott nekik s én mindig intettem a háta mögött az illetőknek, hogy:
nem igaz, nem igaz--és azért mégis ugy csinálta meg az üzletet, a hogy ő
akarta. Mert rám nem is néztek. Számba se vettek. Ő ott táncolt,
keringett és mindenféléket összehandabandázott s én hiába pusmogtam,
hogy: hazudik, hazudik, azért csak neki volt igaza. S én, kérem,
kénytelen vagyok ennek a hitvány embernek a svindlijéből élni. S hogy
keres, kérem! Gyönyörűen. Soha még olyan bőviben nem voltam a pénznek,
mint a mióta ez a gazember forgatja a kis tőkémet. Hanem hát, kérem,
mégis utálatos igy élni. Én, kérem, elhatároztam, hogy kinyilatkoztatom,
hogy én nem vagyok részes az üzletben. Csak zsebrevágom a pénzt; hanem
én egész másképpen csinálnám. Egy ár. Mindenkinek egy ár. Az a bizonyos
ár, amiben én tönkrementem. Mert én azt gondolnám, nagyságos asszony...

--No mit?

--Azt gondolnám, hogy talán tetszenék mégis bejönni holnap a boltba s
megmondani, hogy a czipőcskékre ráfizettem egy forintot, a három párra s
az egyebekre is vagy három forintot. A mire én--kérem--nem vagyok tanu.
Azt én nem tehetem, én mint társ. Hanem a nagysága kérje vissza a
pénzét. Nekem nagyon kellemetlen az, hogy lefeküdjem azzal a tudattal,
hogy a nagyságától is annyit loptunk, meg mástól is, hogy lopunk,
csalunk, s ahogy szombatonkint pénzt ad ki nekem Guravecz a pénztárból,
hát mindig eszembe jut az egész heti bün. S azt érzem, mintha
összevernének, ahogy megyek haza s feleségem azt kérdi:--mi bajod? Pedig
hát semmi egyéb bajom nincs, csak ez a pénz.--Hát talán tetszenék mégis
holnap benézni hozzánk s esetleg visszaad Guravecz valamit. Tessék
mondani, hogy illetékes forrásból tudja, hogy az áru sokkal olcsóbban
kapható és hogy be van csapva...

A vendég felállott. Ugy látszott, hogy megy. Az asszony pedig naiv
kiváncsisággal kérdezte tőle:

--De hát micsoda boltos ön? Ide jön denunciálni a saját üzletét...

--Én kérem, én...

--Ön hát.

--Én ur vagyok, kérem. Nem boltos. Engem megöl a piszok. Tessék elhinni.



A TISZTESSÉGES EMBEREK


Valami különöset gondoltam,--mondta egy fiatal ember a másiknak s
mosolygott. Olyan formán azonban, hogy elgondolkozott a mellett s
látszott a szemein, hogy nem mulatságos az, amit különösnek mondott.
Éppen csak vértezte magát a mosolygással az ellen, hogy a másik esetleg
kineveti. Gyere, neked mondom el először.--Elhuzódtak. A ki még a
teremben volt, nem igen figyelt rájuk. Kártyáztak egy asztal körül,
amire a tömegen át csak fölágaskodva lehetett belátni, nagy pénzben; a
fal mellett a széles bőrdiványokra némelyek a lábaikat is fölrakták és
halkan beszélgettek; másfelé indulatos szóváltás hallszott; egy asztal
fölé két emberfej borult, mintha rövidlátók lettek volna, bámulták a
sakktáblát; mellettük fakó képü, kiéhezett formájú ember egy
virzsiniavéget rágva, révedezve, nem igen nagy figyelemmel nézte a
játékot; a terem közepén pedig billiárdgolyók kocogtak s a szörnyü
füstből kiválva, meg ujra elveszve benne, emberek kerülgették az
asztalt. A két fiatal ember behuzódott egy sarokba s az, a ki valami
különöset gondolt, beszélni kezdett.

--Hogy ez a népség itt nagyon is vegyes, azt magad is látod. Nem
gondolkozom valami bolond arisztokratikusan, hanem rosszul érzem magamat
ebben a társaságban. A hogy igy körülnézek, nemcsak hogy egyikhez se köt
semmi, hanem mindenkitől elriaszt valami. Vagy én ismerek valami fekélyt
rajtuk, vagy mások beszélnek efféléről. És olyan mosolyogva, annyira
tréfába véve a fogyatkozásokat, a mi jellemző a morális felfogásra, ami
ebben a büdösségben dühöng. Ebben a lokalitásban derülten tárgyalják le
például azt, hogy valaki közülünk lopott. Kezet fognak az illetővel s
mig magukban mosolyogva mondják, hogy: tolvaj, tolvaj,--leülnek vele
szemben az asztal mellé kártyázni. Van itt iró például, a kinek soha egy
eredeti gondolata nem volt--innen is, onnan is elcsen valamit--s
megbénult alak. Rettenetes az, hogy a bohémben nincs becsület. Ugy
általában tudniillik... Én istenem, az, hogy az ember küzd a mindennapi
kenyérért, nem ok még arra, hogy hátat fordítson a tisztességnek.
Rosszul érzem magam itt. Nincs bennem semmi abból a czinizmusból, a hogy
itt felfogják az igazmondást, meg egyéb kellemetlenséget, a mivel az
embernek meggyülik néha a baja. Az lenne a természetes, ha be se tenném
ide a lábamat. Azonban társaság nélkül se tudok élni. Valakire, akárkire
szüksége van az embernek, hogy szót váltson vele. Egyedül, nagyon is
egyedül vagyok. A multkoriban például megesett velem az, hogy ültem a
korcsmában ebéd után és sehogy se tudtam fölkelni az asztal mellől. Mit
csináljak, hova menjek, ha bezárul mögöttem a vendéglő ajtaja?
Idegenkedtem attól, hogy az utczára menjek s aztán körülbámuljak, hogy
merre is induljak meg hát. Nem vár senki. Hát elkezdtem diskurálni egy
uri emberrel, a kire máskülönben nem tudok undorodás nélkül nézni.
Rávitt a szükség. A társaság után érzett vágyakozás. Ez az
ember,--mondják--mi előtt megnősült, az anyósának volt a szeretője. A
házasság csak arra való volt, hogy az öreg asszony mindig maga mellett
tudja a legényt. Társaság nélkül tehát nem lehet megélni. Azonban mi áll
utjában annak, hogy az ember egy, az igényeinek megfelelő társaságot
hozzon össze? A tisztességes emberekét... Ez az, amire gondoltam...

A másik ember mosolygott.

--Nagy arroganczia.

A fiatal ember megütközve nézett reá.

--Miért? Hát például te nem szivesebben jönnél el hetenkint
egyszer-kétszer ilyen társaságba, mint ide, a sokadalomba? Kevesen
lennénk. Szigoruan összeválogatott kis csoport, amiben azonban egy se
akadna kivetni való. Mégis csak jó az, ha az ember tudja, hogy kivel ül
egy asztal mellett. Annyi ember között mindenféle akad, de a mi kis
társaságunkban csak becsületes emberek volnának. Egy kis sziget volnánk
az óczeánban. S megközelíthetetlenek. Szegények, de korrektek,
fanatikusan tisztességesek... Ha egy kéz átnyulna az asztalon a boros
palackért, tudnám, hogy tiszta...

A másik kedvetlenül dunnyogott.

--Jó, jó...

--Nem tetszik neked a gondolat?

--Nem.

--Miért? Pedig--lásd--azt hittem, hogy ha valaki, hát te lelkesedni
fogsz érte. Egy kis titkos,--semmiféle hivatalos jelleget nem fitogtató,
barátságos liga, asztaltársaság, valami kis korcsma külön szobájában...
Nem volna kellemes? Egy kis felüdülés, megkönnyebbülés az után, a hogy
meghentereg az ember a közönséges életben, mindenféle piszokban, a miben
elvégre meg kellene fordulni ezután is, mivel hogy a mi szegény kis
kompániánkban nem volnának se kiadók, se megrendelők, se pöfögő
meczenások. Ha ezeket bebocsátanók, egyszerre vége lenne az egésznek.
Megváltoznék a karaktere...

--Hát aztán hol a biztositék arra a nagy tisztességre, a mit vársz a
szemelgetésből s a mi egyébként egy kicsit unalmas is lehet.

--De megnyugtató.

--Honnan tudod, hogy csupa olyan becsületes ember kerülne össze, a kinek
alkalma is volt már arra, hogy válogasson a becsület és a becstelenség
között. A kit nemcsak a félelem tartott meg ez ideig a becsület utján.
Mert hát, én istenem, az ember egyáltalában csak azért nem lop, mert
azt, a mit ellopni érdemes, vigyázza a rendőr, vigyázza a gazda, a
szomszéd, az egész érdekközösség. S a ki nem lop, az csak igen kis
részben becsületes ember, nagyjában csak gyáva, hát hogyan válogatod ki
az óvatosak közül a becsületeseket?

--Az érzésemmel, az ösztönömmel, meg a tieddel, a mindnyájunkéval.
Annak, a ki csak gyáva, hiányzik a szeméből a nézésnek az a bátorsága, a
mi benne van például a te szemeidben. Az ilyen szembe belenézni jólesik,
eltelik az ember bizalommal. S tiz ilyen megbizható szempár egy asztal
körül, hogy az ember senkire se gyanakszik...

--Az órádat félted?

--Nem, magamat. Tiszta akarok lenni, s bemocskol, magamtól elidegenít az
érintkezés is az olyan elemmel, ami nem kedvemre való. Semmim sincs, nem
vagyok genie, a talentumom se valami tulságos, hát legalább azt az
értéket akarom nagyra nevelni magamban, hogy becsületesen éltem
becsületes emberek között. Ilyenformán aztán el tudom képzelni azt, hogy
az ember mosolyogva hal meg.

--Csak azért?

--Az élet is más. Derüsebb.

--S hol a próba? Végre is, ha az aranynak ki kell állani a próbát, a te
embereidet is alá kellene vetni valami kisértésnek. A bizalomnak anélkül
semmi alapja nincs. A szem, ahogy mondod? Hátha hályog borul a szememre,
már nem vagyok neked elég becsületes ember? Ámbár...

A fiatal ember körülnézett, gondolkozott s kissé kedvetlenül felelt:

--Gondolkoztam a próbán is. Nem is próbán, mert hiszen én bizonyos
lennék a dolgomban. Hanem tegyük föl, hogy van egy sorsjegyem s én lenn
vagyok Lovranában, vagy másutt, hiszen ez mindegy, s a kezembe akad egy
ujság s olvasom, hogy nyertem negyvenezer forintot. Nem jöhetek haza.
Beadósodtam a hotelben, innen várom a pénzt. De hát most már van
magamnak is, csak éppen egy megbizható emberre van szükségem, akinek
elküldjem a sorsjegyet s aki kezeimhez juttatja a pénzt. Hát ugyan kinek
küldeném itt, mondd? Kire bizhatnám rá ugy, hogy én odalenn ne remegjek
a pénzemért? Éppen csak hogy megértsd azt, hogy mi az, amire én
gondoltam, azért hozom fel ezt a példát. Ha tudniillik megcsinálnám az
én társaságomat, annak küldenem el benne a sorsjegyemet, akinek éppen
eszembe jutna a neve. Akármelyiknek. S aztán a jobb fülemről ráfordulnék
a bal fülemre s boldog nyugalomban horkolnék tovább. Például neked
küldenem, ámbár te itt vagy társaság nélkül is...

A másik ember elgondolkozva nézett reá s lassan, vontatottan kérdezte:

--Nekem?

--Neked.

Hallgattak s végre is az, akinek a czimére majd elindul a sorsjegy, egy
kis, ő maga előtt is nevetséges szorongással, aggodalmasan egyezett bele
a dologba.

--Hát jó, hanem ne a házbérnegyed idején. Ilyenkor semmiféle jótállást
nem vállalhatok. Ha az embert nagyon szorongatják, elkölcsönöz a
negyvenezerből pár száz forintot. Nem gondolod?



AZ UTOLSÓ ÓRÁBAN


Kényelmes uri lakásban, utolsó óráit élte egy asszony. Besüppedt az
arca, szemei alatt rozsdás foltok ültek a csontokon. Tegnap talán még
láz, ma azonban már inkább szederjes, zöldes, fakó foltok. Az ágy
lábánál egy kékruhás ápoló-nővér összegubbaszkodva imádkozott, s ha jött
az orvos, fölnézett rá, mintha kérdezné: mehetek? Az azonban észre se
vette. Szórakozottan járt ki és be s valószinűleg hireket vitt ki
valakinek. A férjnek. A férj egy Kafter nevezetü vállalkozó volt. Kis,
őszes, igénytelen ember, aki éppen csak ennek az ügynek az elintézésére
szaladt haza valahonnan messziről, s mintha türelmetlenkedne. Végre is
van az embernek egyéb dolga is. Töméntelen üzlet, amit mind le kell
bonyolítani. Egy csomó asszony volt még a szobában. Egy egészen fiatal,
aki finom csipkekendőbe könnyezett és sokszor emlegette a kedves nénit.
A férj ilyenkor idegesen nézett oda. Aztán volt ott egy öreg asszony,
akinek az arcán azonban müvészileg el voltak kenve a ránczok s akinek
pompás kalapja alól éppen csak egy kicsit szürkébe játszó haj
kunkorodott elő. Egy másik asszony valami szegény rokon volt. Régimódi
vikler volt a vállán s minden különösebb érdeklődés nélkül bámult maga
elé. Őt is a kötelesség hozta ide és sürün nézte az órát, hogy mikor
szabadul már. Volt ott még egy kis kövérkés nőcske is. Az a férjet
szerette volna foglalkoztatni, s minduntalan mondott neki valamit és
mindig igy: kedves Kafter. Ezen diskréten mosolygott az öreg hölgy.
Egyszer aztán kijött az ápoló-testvér s minden oldalra meghajtva magát,
átment a szobán. Nyomában az orvos jött s csendet intve a hölgyeknek,
suttogva beszélt:

--A nagyságos asszonyon már nem segít a tudomány, de talán megkönnyíti
utolsó perczeit az, ha maga körül látja azokat, akiket szeret. Tessék
bemenni, de minél kevesebbet beszélni. Ha azonban ő mondana valamit, hát
jól jegyezzék meg maguknak. Ez fontos néha. Hát ne fárasszák hiába.

A hölgyek egyenkint bevonultak, legutolsónak a szegény rokon maradt a
sorban. Szőcsné. Kafterné is csak igy hivta. Bágyadtan nézett végig
rajtuk, amikor letelepedtek az ágy mellé, egyszerre azonban mintha
érdekelni kezdte volna valami. Előbb csak bizonytalanul révedezett a
pillantása az öreg asszony feje fölött, de aztán csillogva pihent meg a
kalapon. Sokáig nézte s mormogott is valamit, amit azonban nem lehetett
megérteni. Az asszony feléje hajolt s édeskés figyelemmel kérdezte:

--Mit mondasz, kedvesem...

A haldokló a kalapra bámult s elragadtatás és irigység telepedett ki az
arcára.

--Gyönyörű--rebegte.--Egy kicsit igen is dus...

Ezt egészen tisztán meg lehetett érteni. Szőcsné is odahajolt s aztán a
kalapra pillantva, valami, cselédhez illendő alázattal igyekezett
kedvében járni a haldoklónak, amikor igazat adott
neki.--Csakugyan,--mondta--hanem a nagyságának ilyen kell. Ami sokat
takar és egy csöpp árnyékot vet az arczra is.

--A másik asszony átbámult az ágy kék selyem paplana fölött s előbb
meghökkent a váratlan támadásra, de aztán elnézett a Szőcsné feje
fölött. Összeszorította a fogait s egy hangot se felelt. Közöttük a
beteg azonban föltámaszkodott a fél karjára s kérdőleg nézett mind a két
asszonyra. Szőcsnének még mintha intett volna is, hogy csak előre.
Uszította, mint a harapós kutyát, s megerőltetve a szemeit és az agyát,
leste, hogy hogyan fog elsápadni a kenőcs alatt is a hiu vén asszony.
Szőcsné azonban mintha egyebet gondolt volna. Ugy látszik, hogy nem volt
eléggé tele epével, éppen csak a szegénység mérge ágaskodott benne a
módosabb ellen. A haldokló asszony arczán látható volt a bosszuság,
amikor lassan Szőcsné felé fordította a pillantását s látta, hogy az
körülbámul a szobában s aztán, mintha elszégyelte volna magát, a
paplanra süti le a szemeit. Elhaló hangon éppen csak annyit sóhajtott
oda a szép kalap alatt némán figyelő asszonynak:

--Bizony, téged is csunyán megtépett az idő, édesem... S hirtelen
Szőcsnéhez fordult, és ha nem lett volna végképpen fogytán az ereje,
talán a hajába markol. Annyira dühbe hozta az, hogy most a jó
barátnőjének nem mondogatott oda ő helyette. Utoljára. Mert arra, hogy
bizalmasan csevegve marják egymást, már többé nem lesz alkalom. Bágyadt,
le-lecsukódó szemei mélyéről káröröm villant elő, még suttogott, maradék
erejét nagyon kimélve szólott:

--Szőcsné, hajolj ide. Közelebb, hogy halljad. Megemlékeztem rólad a
végrendeletemben.

Az asszony arcát ellepte az öröm. A másik ebben gyönyörködni látszott, s
mintha magában mulatva fürkészte volna a nagyszerű hatást. A harmadik
asszony, a szép kalap alatt, nem figyelt oda. Nem érdekelte a
végrendelet. Azon mérgelődött még mindig, hogy ez a rongyos asszony, a
cselédforma, bántani merte. Szőcsné titkolni igyekezett kitörő örömét s
meghatottan rebegte:

--Te mindig jó voltál, Teréz.--S annyit legalább megengedett magának,
hogy a betegtől elfordulva, diadalmasan nézzen végig a többin. Talán
gazdagabb lesz, mint akármelyik. Valamelyik emeletes házra gondolt. Volt
ilyen a haldoklónak több is. Egyet neki hagyott. Vége a nyomoruságnak, a
pletykahordásnak, kegyelembarátságnak. A haldokló azonban most már
eltorzult arccal, vigyorogva suttogott neki tovább:

--Neked hagytam a szürke nagykendőmet. Azt neked ki kell szolgáltatni a
hagyatékból...

Szőcsné rámeresztette a szemeit, s most már nem türtőztetve magát,
dühben remegve beszélt bele a haldoklónak még vigyorgóbbá vált arczába:

--Ó, te hitvány személy, te... Hát ezért használtál ki ugy, mintha a
belső cseléded lettem volna... Ez a jutalom... Ó, te hitvány...

Most a jóbarátnőn volt a sor, hogy közbelépjen:

--Ne izgassa a beteget.

A haldokló asszony ujra felkönyökölt a párnára, s gyönyörködött a
gyilkos villantásokban, amik a szép kalap alól átjárják a most már némán
összegubbaszkodott, reménykedésében porig alázott, mozdulatlan fakóarczu
asszonyt. Megelégedett pilantása mintha azt mondta volna, hogy: no ez is
megkapta a magáét. Valami azonban egyszerre figyelmeztette arra, hogy mi
vár reá. Az ápolóné bejött s az ágyhoz csoszogva, ünnepélyes ábrázattal
szólott:

--A tisztelendő ur itt van.

Az asszony ijedten hebegett:

--Még nem. Még nem.--S valamicskét emeltebb hangon szólott rá a még
mindig az ágy mellett gubbasztó ócska viklerre:--Szőcsné, adj másik
kabátot reám. A fodr...--Iszonyu, görcsös köhögés jött rá s a közben
intett egy elalvó pillantással az ágy mellett a székre, hogy: ott van.
Szőcsné mint egy masina, lélek nélkül, tisztán csak a megszokás igája
alatt, segített neki. Lehuzta róla a gyürött hálókabátot, még egy
szánakozó pillantást is vetett az összehorpadt, nyomorult testre, s
ráadta a friss kabátot. Azalatt az asszony még körülnézett a szobában, s
a fiatal leányra tapadt a pillantása. A hang után találta meg. Az
tudniillik az ágy feje mögé húzódva, még mindig csendesen sirdogált és
panaszosan suttogott: édes néni... Az édes néni hirtelen végzett vele.
Még a kezét is fölemelte, s feltartott, átlátszó mutatóujját meglóbázva
a levegőben, ugy vigyorgott reá, mint az imént Szőcsnére.

--Te se kapsz semmit. Te szeretsz... szer... a nélkül is. Azt mondtad...

A leány oda se hallgatott, csak arcát a tenyereibe temetve zokogott. Az
asszony felült az ágyban, egy pillanatig meglepetten bámult reá.
Hirtelen elfordult azonban, mert az ágy lábánál megsuhogott egy ruha.
Azt hitte, hogy a pap, s rémülten nézett oda. Amint azonban meglátta a
kis kövérkés, rózsaszin arczbőrü, élettel teli asszonykát, hirtelen
megváltozott az arczkifejezése. Boszusággal nézett rá, s mint aki még
tartogat valamit, de már siet, türelmetlenül szólott arrafelé, ahol az
asszonyka ült:

--Te meg az uramat nem kapod meg.--Pihent, erőt gyüjtött, hogy
kimagyarázza magát. Levegőért kapkodott. Szőcsné megtámasztotta a
tenyerével a hátát, s aztán tovább folytatta:--A végrendelet olyan, hogy
nem kaphatod meg. Csak addig az övé a vagyonom, amig meg nem
házasodik.--Majdnem megfulladt, s most már alig lehetett érteni a
szavát.--Értetted?... Pénz nélkül tönkre ... megy ...--Még egyszer
körülnézett az egész társaságon, s elhaló, de diadalmas hangon
szólt:--Hogy tetszik? Menjetek... Szőcsné indulj... Emlegessetek meg...
nem voltam ostoba... Indulj... Csak beteg, de nem ostoba... Menj...

S hátraesett a párnára.



KÉT BOLTOS


Egy vidéki városban volt a többek között két bolt. Az egyik modern. Nagy
tükörablakok mögött két kirakata is volt, mind a kettőben egy-egy
teljesen felöltözött, mozdulatlan urhölgygyel, a kik a tüll, selyem,
csipke, vászon rengeteg tömegét taposták. Benn csinos urak szolgálták ki
a hölgyeket, egy szintén elegáns, de rut embernek a vezérlete alatt. Ez
az ur apró szemü, a közepesnél valamivel alacsonyabb termetü, nagyon
szőke, majdnem kenderszinü, ritkás bajuszu, kiálló pofacsontu, nagyfogu
ember volt. A tulajdonos. Hevessy Valér a neve. Sokat adott a
nemességére s valami kis leereszkedés is volt a modorában, a mikor
elszedte az asszonyságoktól a pénzt, s kielégíthetetlen, brutális
éhséget fejeztek ki a szemei és a széles szája, a miből kissé mindig
elővillogtak a nagy, lapos fogak. A bolt mintha nem lett volna valami
igen nagyon szolid. Kicsi volt a két nagy ablakhoz mérve s mögötte a
raktárban sok volt az üres polcz. Egyszer hirtelenében küldött át a
másik boltba pár vég vászonért. Csak kölcsönbe, mert--a mint
izente--délután már megérkezik a vasutról az ő rendelménye is. Ebből pör
lett. A másik bolt indította, mert sohse kapta vissza a vásznát,--s el
is vesztette, mert nem volt tanu arra, hogy csakugyan átvittek egyik
boltból a másikba vásznat.--Hevessy ur azonban nagylelkünek bizonyult a
másik pör folyamán, a mit tudniillik ő indított a másik boltos ellen
becsületsértés miatt. Nem kivánta a megbüntetését s ez bizonyos
megilletődést eredményezett, hogy: lám, ni, csakugyan van benne egy kis
tisztesség. Ugy áll tudniillik a dolog, hogy akkor már ugy nagyjában
tisztában volt a város azzal, hogy Hevessy ur nem tulságosan becsületes
ember. Kimondani azonban nem merte ezt senki. Előzékeny volt, szerény,
kalapot emelt mindenkinek, választékosan öltözködött, beszélt,
mosolygott, hát nehéz egy ilyen tökéletes embert olyan váddal illetni, a
mit bizonyítani nem tud az ember. Akkoriban különben eladó volt a szép
bolt. Hevessy ur azt mondta, hogy megelégelte a kis várost s miután a
szomszéd boltost tönkretette, tuladott az üzleten és elhurczolkodott.
Mondták, hogy talán Pestre.

A másik boltos is utána jött néhány év mulva. Az egészen másforma ember
volt. Kis, fakóképü, beteges formáju, köhögős. A boltja, mig volt neki,
szük, alacsony, hosszu folyosó volt, a minek a belső részében nappal is
állandóan égtek a gázlángok. A boltos vásárokra járó gyolcsos volt
fiatalabb korában, egy kicsit korlátolt ember, de alapos kereskedő a
maga kis körében. Hamar betelt azonban a kocsizással, a mi megviselte a
ládák tetején utazó embert, s mert abban a városban tetszett neki a
piacz, megtelepedett. Egy kicsit kiterjesztette az üzletét. De nem
nagyon. Kész toalettekről nála szó sem volt. S boldogult, mig meg nem
nyilt vele szemben a szép bolt, s el nem hódította a vevőit. Még a
falusiakat is. A pangás, a szép bolt elleni küzdelem egyszerre letörte.
Ez már sok volt neki az üzletből. Arról az ideig nem is álmodott, hogy
eféle küzdelmekben legyen része a boltosnak. Hiányzott a gyakorlatából a
verseny, s a mint megjelent, leverte a lábáról. Néhány évig még
tengődött a boltban, pislogó, vizes szemekkel nem látta a lassu
elmulást, s egyszerre aztán egy hét alatt kiárulta a holmit s egy
horpadt kézitáskával a kezében feljött ő is Pestre. Ez a város
tudniillik olyan város, hogy mindenkinek jut benne egy harapás kenyér.
Odalenn a vidéken legalább ez a hire.

Idefent megint összeakadt Hevessy urral. Egyszer futólag találkoztak az
utczán, s a kis fakó boltos, a kinek különben Maricsek János volt a
neve, babonás félelemmel tért ki előle.--Akkor már vége,--gondolta
magában,--akkor én már nem jutok álláshoz, ha te is ebben a városban
vagy. Te keresztülhuzod az én kis számadásomat.--S a hogy gyámoltalanul
visszanézett, látta, hogy egy pillanatra megfordul a másik ember is és
csunyán vigyorog. Otthon mondta is az asszonynak, hogy találkozott
Hevessyvel s hogy annak, ugy látszik, jól megy a sora. Hosszu kabát volt
rajta, meg czilinder a fején, a kezében ezüstfejü bot... Az asszony
korán megsavanyodott, örökké nyögdécselő szegény kis teremtés volt, a
kinek azonban egyszerre vad reménység, bizalom villant meg a szemeiben,
a mikor erről az emberről beszéltek.

--Majd megalázkodnak a hivalkodók. Ne félj te semmit. Majd
megalázkodnak...

Az embernek forgott valami a fejében, de mintha félt volna kimondani,
előbb egy kicsit elment az asszony mellől s messziről vizsgálta az
arczát.

--Nem fogsz megharagudni nagyon, ha mondok valamit?--kérdezte.

Az asszony vállat vont.

--Nem.

--Meg kellene békülni vele. Javamra lehetne. Fölkeresném, elmondanám
neki, hogy most már konkurrencziáról szó sincs, letört ember vagyok.
Talán szerezhetne valami kis kondicziót.

Az asszony fölállt s lázfoltok gyultak ki a szemei alatt. Rekedten
hörgött a hangja, a mint fuldokolva kitört a melléből a rettenetes
méltatlankodás.

--Ő! Neked! Előbb engem temess el. Te akarsz vele békülni, te, a ki
tudod, hogy gazember. Erről ne beszélj.

--De édes lelkem...

--Te akarsz kezet szorítani azzal a bitanggal. Te, a ki soha se csaltál
meg senkit s a kit ő tönkretett. Dehogy. Várd meg, a mig megalázkodik, s
akkor rugd fel. Hát nincs a férfiban egy csepp becsület se? Még a
becsületesben sincs?

--Elfogy a pár forintunk, fiam, s aztán mit csinálunk? Valahova csak be
kell hogy jussak.

Az asszony már nem beszélt többet, csak erősen lihegett és a szemei
szikráztak. A kis, együgyü ember vállai közé huzta a fejét s elment a
dolga után. A dolga az volt, hogy kávéházakba járt, mindenféle ügynökkel
tárgyalt s előlegeket adott nekik. Azok azután másnapra, vagy a jövő
hétre igértek neki valami biztosat s összemosolyogtak, a mikor ujra meg
ujra jött a kis, ügyefogyott vidéki s bocsánatot kérve még a széktől is,
a mit meglökött, kérdezni iparkodott, hogy vajjon nincs-e valami ujság.
Nem volt. Egyszer azonban az egyik ügynök egy üzletvezetői állásról
beszélt valami rosz czégnél. Rosen és Stein. Az talán megfelelő lenne,
ámbár másforma ember kellene oda. Agilisabb... Különben is egyszerre
tárgytalanná vált a dolog, mert egy másik ügynök közbevágott:

--Az már be van töltve.--A kis, félénken mosolygó emberke felé fordult s
egy kis szánakozással mondta neki:--Lássa bácsikám, ilyen embernek
kellene magának is lenni. Olyannak, mint a ki ezt az állást elnyerte.
Hogy is hivják, ejnye, nem jut az eszembe a neve. Az azt csinálta, hogy
a mikor megtudta, hogy Rosen, a kitől több függ, mint Steintől, nagyobb
a részesedése is, hát a mikor megtudta, hogy Rosen bevásárláson van
Párisban, hát elment hozzá Párisba. A Rosen, hát az, tudja, egy parvenü.
Annak nagyon tetszett az, hogy ez a jó családból való, elegáns fiu nem
sajnálta a költséget, s hordozta őt mindenfelé Párisban s beleragadt,
mint a bojtorján. Ez lett a vége. Élelmesnek kell lenni manapság. Hogy a
fenébe is hivják, valami magyar nevü ember...

A kis, fakó emberke összegubbaszkodott a székén, s inkább csak hangosan
gondolkozott, a mikor kimondta ezt a nevet: Hevessy...

--Az, az! Hát honnan tudja?

A boltos mindenkinek meghajolt: azoknak, a kik nyujtották a kezüket,
kezet adott s csak annyit mondott:--Tudom.--Kimenet azon gondolkozott,
hogy ő bizony nem szeretne a Rosen és Steinék bőrében lenni. Félt ettől
az embertől s jól teszi más is, ha fél tőle. Valami tiszteletfélét is
érzett azonban iránta. Meg nem tudta magának magyarázni azt, hogy egy
ilyen hitvány lelkületü ember, egy ilyen szegény, nyavalyás, hogy tud
ennyire boldogulni. Mi az ereje a világban? Lám, ő nem csalt, nem lopta
el senkinek a tiz vég vásznát, nem esküdött hamisan,--és mégis itt
kuncsorog az utczán, jóformán a holnapra való kenyér nélkül. Kell valami
hatalomnak lakozni abban a rongy emberben. S derengett a szegény, kis,
egyszerü embernek az agyában valami.--Ahá,--mondta--talán a feleségének
a nagy bátorsága. Persze. Meg hogy határozottan a szemébe tud nézni az
embereknek, holott, ha csak egy kis szemérem volna benne, hát el
kellene, hogy bujjék előlük. Ez az, a mi pozicziót biztosit számára és
mindig az arra érdemesebbek, de ügyetlenebbek rovására.--S a szegény,
kis szürke ember ebben a pillanatban keserves irigységgel gondolt arra a
másik emberre, a ki egyszerre csak előtte termett az utban. A vedlett
kis boltos meghökkenve bámult föl reá.

Az csunyán vigyorgott s mintha csak tegnap váltak volna el egymástól és
pedig barátságban, bizalmasan hunyorgatva szólott le rá:

--No, hát még mindig semmi? Állás után jár, ugy-e? Nehéz dolog. Sok a
munkanélküli ember. Csupa jó erő. Hát sehogyse megy a dolog?

A kis boltos hebegett.

--Sehogy.

Az előkelő uriember megfogta a karját s kedélyeskedve biztatta:

--Majd csak akad valami. De, ha minden kötél szakad, hát nézzen el
hozzám. Egy ötforintocska mindig akad. Isten áldja meg.

Gyorsan otthagyta, s az ügyefogyott kis boltos tátott szájjal, sápadtan,
aztán meg a kopott hajáig kipirulva bámult utána. Még kiabálni is
megpróbált, hogy: hallja, hallja!--de csak ártikulálatlan hangok jöttek
ki a torkán. Ugy fojtogatta a düh, hogy lekapta a fejéről a kalapot s
föltépte az inge gallérját. Attól félt, hogy mindjárt megfullad.
Figyelni kezdtek rá az emberek, s egy hordár a karja alá nyult, hogy el
ne essék. A fulladozó ember halkan szólott:--kocsit. Csak a kocsiban
szedte össze magát valamennyire. Elhatározta, hogy otthon nem szól
semmit, hanem majd este, a mikor ujra találkozója van egy ügynökkel a
kávéházban, levelet ir annak az embernek. Elmondja a véleményét az ilyen
eljárásról. Megmutatja, hogy a tönkrement embernek is van önérzete...
Egész este volt egy kis borzongása, de azért elment a kávéházba. S mig
az ügynökre várt, egy levélpapir felett mindenfélét kigondolt, a mit meg
kellene irni. Azonban nem jutott hozzá, mert ismerősök jöttek.
Körültelepedték az asztalt. Az egyik mindjárt ő hozzá kezdett beszélni,
s látszott az arczán a becsületes megelégedés, hogy a sok előleg fejében
most már talán mégis hozzásegíti valamihez ezt a szerencsétlen embert.

--No, bácsikám, hát ha ismeri azt a Hevessyt, most üsse a vasat. Ő az ur
a czégben. Nagy czég, ott kell ember bőven. Ha valami szerényebb
munkakörrel megelégszik, ott akad hely. Ha most nem, egy-két hét mulva.
Stein ki van dobva, Rosen kifizette, s most ez a másik lett társ az
üzletben. S ahogy én látom, hát kimarja ez Rosent is. Valami aféle ember
lehet.

A kis boltos bódultan, tántorogva ment haza. Mintha részeg lett volna,
tétova, zavaros pillantással nyitott be a szobába otthon. Az asszony
ijedten sietett eléje, s leültette egy székre.

--Mi a bajod? Az Istenért...

Aztán egyszerre azt hitte, hogy fölfedezte, hogy mi a baj. Fanatikusan
ragaszkodott magában ahhoz, hogy mindennek, nyomoruságnak, csapásnak,
betegségnek az a bizonyos egy ember az oka, s szilaj gyülölettel kezdett
róla beszélni.

--Ő! Megint találkoztál vele? Bántott. Ne törődj vele. Majd megalázkodik
a felfuvalkodott, s akkor köpjél a szemébe. Csapd pofon... Csak várj...

A kis boltos bágyadtan mosolygott, s pihegve, fáradtan felelt:

--Csakhogy én azt már nem igen érem meg. Olyan sokáig nem várhatok.



TERCSA NÉNI GYERMEKET NEVEL


Kártyáztunk az ebédlő asztal mellett. Valaki azt mondta: kvint, kontra.
A többi kérdezte: mi? A valaki most már nagyot kiáltott: kvint,
kontra.--A kiabálásra azért volt szükség, mert a gyermekszobából
kiindulva s aztán szerteáradva rettenetes lárma töltötte be a lakást.
Féktelen, vad topogás, ének, közben a _Talpra magyar_-ból egyes
töredékes sor, a mint egy már nagyobbacska fiu harsogta: esküszünk,
esküszünk. Közös erővel pedig egy lapjával lefelé fordított asztalt
toltak jobbra-balra a szobában. Az automobilt. A ki a mulatságból
kirekesztettnek érezte magát, egy tömzsi kis fiu, sírt.--Az anyjuk azt
mondta, hogy ő már nem bir velük. Erre fölkelt az asztal mellől a
nagyapjuk s most már ő is kiabált odabenn. Aztán egy szintén szigoru
nagybácsi is. A gyermekek pedig csak egymással törődtek. Kiszaladtak,
egyik a varrógép tetejére mászott valami czérna-karika után, a másik az
ágy alá bujt be, kettő pedig az ebédlő asztal körül megüresedett
székekre telepedett le. Egy kis parasztlány, a kinek a hasa fölött,
majdnem a mellén vékony pertlivel volt megkötve a köténye, közönyös
arczczal, inkább csak megszokásból lamentált:--Tessék bejönni pubika, ne
roszalkodjék Bözsike! S benn a gyermekszobában egymásra bámult a magára
maradt két szigorú ur.--Nyilvánvaló, hogy ez az egész terület a
gyermekeké. Mi csak megtürt lakók vagyunk rajta. Az élet, a gondatlanság
az övék.--S ezt nem tudjátok, ti vének?

Hátradültem a széken s egy pillanatra lehunyva a szemeimet, eszembe
jutott Tercsa néni. Teréz, a kit nálunkfelé a többek közt Tercsának is
beczéznek.

Testvére volt egy nagybácsimnak, a kinek Rendes György volt a neve.
Falusi kisbirtokos volt s a mi a falu berendezésében szokatlan, nem a
főutczán volt a háza, hanem egy, a főutczát derékszögben keresztező
mellékutcza végében. Olyanformán, hogy az ut a kapuján át bevezetett az
udvarra, mint valami szőnyeg, a mi az előszobában indul meg s az
ebédlőben tünik el. Az udvar nagy sivár terület volt, amin kedvetlenül
bódorogtak a kutyák. Szeszélyesen volt beépítve. A kapuval szemben
főépületnek állott a csür, a mit azonban inkább kocsiszinnek használtak.
Ebben rendkivül nagy, rugó nélküli ernyős kocsi állott, a mibe azonban
akkor volt utoljára ló befogva, a mikor Enyedről hazavitte a
kocsigyáros. A nagybátyám ökörfogattal utazott Kolozsvárra, Fehérvárra,
vásárokra, meg látogatóba is és rendesen olyanformán, hogy a hosszu
szijostort a nyakába kanyarítva, az ökrök mellett sétált. Néha elővette
azonban Vergiliust és olvasott belőle. Egyébként a _Hármas kis tükör_
czimü könyvet is olvasgatta s nekünk is gyakran ajánlotta, hogy ne
hanyagoljuk el az irodalmat. Ma is őrzök egy csiziót, az ajándékát. A
kocsit azonban tyukok, csibék használták nyugalom idején, s ha valami
utra elhatározták magukat a bátyámék, hát nemcsak alaposan le kellett
tisztogatni, hanem ki is kellett füstölni. A csür mellett voltak az
istállók, három is, s mintha füst szállott volna fel belőlük, ugy
párállott az aljukon az esztendők óta föl nem takarított trágya, a miből
a küszöbök alatt büzös fekete lé folyt ki az udvarra. Gyönge, valamiféle
rendszerekkel, de rosszul táplált ökrök tántorogtak ki meg be az ajtón,
sovány tehenek s azóta se láttam olyan komor borjukat, a milyenek
ezeknek a tőgyét bökdöstek. Ezek mögött az épületek mögött óriás
szérüskert terült el kis boglyákkal, a melyek közül némelyeket feketére
pörkölt az idő. A lakóházba külön sövénykerítésen át lehetett bejutni és
pedig a kaputól balra kanyarodva, virágágyak között, a melyeknek azonban
már csak a formájuk volt meg. A házban három szoba volt, de csak egyet
használtak belőle arra, hogy benne lakjanak. Abban volt két ágy egymás
végtében a fal mellett, egy asztal, a minek a tetejét ketté lehetett
nyitni, a falnál egy végighasadt tükör alatt lócza s az asztal körül pár
szék. A másik két szobát állandóan bebutorozni készültek s többször el
is jutottak már odáig, hogy a városokban, a hol megfordultak, néztek
butort. Egyszer megnézték különben a ház zsindelyfödelét is, azon a
tájon, a hol a konyhába becsurgott a viz, de annak a kijavítása is
annyiba maradt. Minden annyiba maradt, mint a hogy valahol, még
gyermekkorában félbemaradt ember volt a bátyám is. A felesége
hozzáalakult az évek folyamán. Három testvére volt. Az egyik elkerült
valamerre, talán Oláhországba. Egy molnárhoz ment volt férjhez, a ki
legutóbb Galaczról irt ezelőtt harmincz esztendővel valami hagyatéki
dologban. Nem válaszoltak neki s ő se erőszakolat a dolgot. A másik két
testvére leány maradt.

Már abban az időben, a mikor engem a bátyámhoz küldtek vakácziózni,
lehettek negyvenesztendősek. Két-három év volt köztük a különbség.
Külön-külön laktak, mindegyik a maga birtokán, közelben azonban, az
egyik jobbra, a másik meg balra a kis utczától és sürün ellátogattak a
bátyjukhoz. Naponkint körülbelül ötvenszer. Az is megesett, hogy csak
jött valamelyik, körülnézett s miután meggyőződött arról, hogy legutóbbi
látogatása óta semmi változás se adta elő magát az udvarban, szó nélkül
távozott. A kapuban találkozott a másikkal; bár nem voltak haragban,
köszönés nélkül mentek el egymás mellett. Láthatólag unták magukat. A
fiatalabbik, a kinek--ha jól emlékszem--Zsuzsa volt a neve, megpróbált
embert szólani unalmában. Mindenféle történetekbe belekezdett, de a
második mondat közepén fölállott s kemény lépésekkel távozott; s miután
megfordult otthon s figyelő, bár kissé merev pillantással körülnézett az
udvarán, ujra visszajött. Megnézte a csür nyitott kapuját, sarkon
fordult és megint elment. Magas, száraz, laposmellü lány volt. Nagy
lábai és kezei voltak s aránytalanul hosszu, sovány karjai, a melyeket
menetközben ugy lóbázott, mint a katonák. Mindig egyenesen, egy kicsit
hátradülve tartotta magát, nagyokat lépett s kiabálva, hadarva beszélt.
A nézése nagyon határozott volt, majd átszurta az embert, azonban
jobbra, balra, mindenfelé kapkodta a pillantását, tehát semmi határozott
kifejezésre nem tudott jutni. Az ajtókat keményen bevágta maga mögött. A
bátyja gyerekeit állandóan rekczumozta. Ő azt mondta, hogy: kordában
tartja őket. Azok pedig mosolyogva néztek végig rajta s már ott
tartottak, hogy ki se nevették. Számba sem vették. Ha az utczaajtó
nagyot pattant, oda se néztek. De még a kutyák se. Tudták, hogy ki jön.
Pár nap alatt kiismertem a viszonyokat én is.

Egyszer valami nyolcz krajczárról volt szó. Nem emlékszem, hogy miért.
Talán loptuk a pénzt, de az is megeshetett, hogy találtuk vagy talán
éppen csak volt valahogy nyolcz krajczárunk. A summa fele egy nagy vörös
négykrajczáros pénz volt, erre biztosan emlékezem. Mintha most is
érezném a tenyeremen a nagy kerek pénzdarab bevágását, a karikát, a mit
a tenyerembe nyomott, ahogy szorongattam. Azt hiszem, hogy a költekezés
keltette föl a figyelmét. A többiek azonban, beleértve a másik nénit is,
a csöndest, megelégedtek egy kis lomha hümmögéssel. Tercsi néni azonban,
ha már egyébért nem, jövőnk érdekében tisztába akart jönni a dologgal. A
boltba nyargalt, verte a pultot, kidülledt szemekkel hallgatta végig a
kis vörös zsidót, a ki előadta, hogy mi mindent vásároltunk, s rohant
vissza. Az utczaajtó olyat csattant mögötte, hogy az oszlopfa a kilincs
felőli oldalon egyet biczczent, mint a sánta ember, s aztán helyreállott
mint a jó katona, a ki még betegen is egyenesen megállja a posztját.--A
hogy igy helyrebillent az oszlop, elfoglalva régi helyét a már kitágult
gödörben, az nekem nagyon tetszett. Azt néztem, mig mint a szélvész,
elrohant mellettem Tercsa néni. S rémítően kiabált, visított. Egy-egy
dühroham végén szoknyáit szerteterpesztve, fáradtan dült neki a
sövénynek. Azt hajtotta, hogy mindnyájan az akasztófán fogunk meghalni.
Nem vett azonban időt magának arra, hogy kifejtse az alapot is, a mire
ezt a következtetését fölépítette. Perdült egyet s hadonázva, mintha
cséphadaró lenne mind a két karja, a kendő alól kilengő őszes tincsekkel
megint nekivágott az utczának. Az embereknek odakiabálta utközben, hogy
miről van szó. A papnak is, a ki éppen arra jött. Az utcza végéről,
mielőtt befordult volna a maga utjára, visszakiáltott:--megirom
anyádnak.--Már mint az én anyámnak. S visszavánszorgott. Az egyik fiu
figyelmeztetett, hogy: ni, hogy lóg a köténye.--Az bizony csakugyan
eloldódott valahogy s rajta taposott, a mikor ujra bevágta maga után az
ajtót, az udvar kövezetén termett s kiabált:--Ide gyere! Kitekerem a
nyakad! Ide gyere! A mikor senki még csak oda se hallgatott, az égre
dülesztette a szemeit és körülbámult, mintha arról akarna meggyőződni,
hogy nem sülyedünk-e? Nem. Erre uj bizonyítékokért nyargalt s az ajtóból
visszakiabált: semmit se használ a tagadás.--Nem használ!

...Fölnézek körül a szobában. Nagy nyargalás. Az élet vulkánja pirosra
fösti az arczocskákat. Kis lábacskák botorkálnak körül a szobában,
fürgén, bár esetlenül, hogy az ember mindig attól fél: no, most töri
össze magát. Székek hátába bonyolódik bele a gyeplő, felköltik a
nagyapjukat, a bácsit, az anyjukat, félrelökik az utból a foteleket,
foglalkozást adnak a tétleneknek, rikoltoznak, mintha mértföldeket
kellene átkiáltaniok s tátott szájjal bámul egy a nagyobbacskák közül, a
mikor az anyja magyarázza neki, hogy mi is ott vagyunk.--Az ám,
csakugyan. Inkább csak szokásból én is kiáltok egyet, hogy: csend
legyen! s mosolygok azon, hogy micsoda nevetséges figurák vagyunk mi
nagyok. Nekik tudniillik, a kiknek a világát a mienkhez akarjuk
idomítani. Olyan szánalmasak, mint a milyen Tercsa néni volt, a mikor
gyermekeket nevelt.



LOGIKA


Egy Róza, Sugár Róza nevezetü leány volt alkalmazásban egy budapesti
boltban. Kishirdetés révén jutott be. A kishirdetésben tudniillik az is
állott, hogy: ajánlatok fényképpel kéretnek... s a lány harmadnapra már
megkapta a czég levelét, hogy jöhet. Gyönyörü lány volt tudniillik. Nem
mozgó szépség, hanem inkább kasszába való. Trónra. A kassza fekete
márványlapja fölött s mögötte a tükörben méltóságosan érvényesültek
gömbölyü vállai, lágy, alabástromos fehérségü nyaka s gömbölyü, a bluz
alatt minden mozdulatára, még a lélekzetvételére is ingerlően ringó
keblei. A haja fekete volt. Nem is fényes, hanem olyan komor fekete,
mint a szén s rögtön a haj alatt befoglalva a hatalmas, nehéz, de puha
keretbe--olyan fehér és tiszta volt az arcza, mint a frissen hullott hó.
A szemei nyugalmas, mély pillantásuak voltak, szája kicsi, husos--s
éppen csak a homloka kissé nyomott.--A szép lány jelenlétét határozottan
észre lehetett venni a bolt forgalmán. Sok fiatal ur jött s nyakkendőket
vásároltak, meg keztyüt s a pénztárra pislogva válogattak. Az is
megesett, hogy a segédek elbámészkodtak rajta s este a két főnök
egyformán törte magát azon, hogy ő számoljon le a lánynyal. Olyankor már
vártak rájuk a feleségeik s gyönyörü kalapjuk alul gyilkos pillantásokat
vetettek a lányra. Az üzlet azonban gyönyörüen ment, s ha volt benne
része a lánynak, hát kár lett volna kiüldözni a boltból.

Ugyis elég hirtelen ment el, alig valamicskét több, mint egy esztendővel
azután, hogy belépett. A pénztár mellett, a hosszu bolti asztal
folytatásaképen magas iróasztal állott s e mellett délutánonként egy
fiatal ember dolgozott. Rengeteg foliánsokban elkönyvezte a sok
mindenféle üzleti tételt s pihenőnek egy-egy pillanatra lenézett a
lányra. Az érezte, hogy valami átmelegíti a fejebubján a haját s előbb
egy kis bosszusággal, azután meg mindig barátságosabban pillantott fel a
fiatal emberre. Az tudniillik olyanforma ember volt, a kihez nőül lehet
menni. Komoly, munkás, jó jövedelmü. Ha ez érdeklődik iránta, az nem
afféle kedélyeskedés, a mit végbevisznek a kassza előtt más fiatal urak.
Az efféle ember ugy szerelmes, hogy mindjárt jön a házassági ajánlattal
is, hogy: kisasszony, ennyi a jövedelmem, nem vagyok gazdag, de a
feleségemet tisztességgel el tudom tartani--és efféle.

Egy este a fiatal ember a magas asztalról egy sokrétbe összehajtogatott
czédulát ejtett le a pénztár márványára s a könyvre hajolva, félszemmel
nézte, hogy mit szól hozzá a lány. Az sokáig szorongatta a papirt s
megilletődve, lassan bontotta ki. Az volt ráirva:--Kisasszony, kérem
szépen, várjon reám a zárás után. Valamit szeretnék mondani, a mi talán
mindkettőnkre nézve fontos.--A lány zsebretette a levelet s konokul
elfordult az iróasztaltól. Később, a mikor már elment a kalapja után is
és látta, hogy a fiatalember könyörögve pillant rá, odasúgta neki:--ma
nem.

Kimenve a boltból, már megbánta, hogy elszalasztotta a mai napot, hanem
aztán idegenkedve gondolt arra, hogy ennek az embernek legyen a
felesége. Egy ilyen bolti embernek. Még valami államhivatalnok is
akadhat, vagy orvos, vagy mérnök, azok közül, a kik az üzletbe járnak.
Igen közönséges ember egy ilyen könyvvezető, a kit a multkor is csunyán
összeszidott az egyik főnök. Hogy türheti ezt el egy férfi? A hogy
lassan ment az utczán, megállapodott abban, hogy ő pofonvágta volna a
főnököt, s ha egy falat kenyere sincs másnapra, hát akkor is pofonvágta
volna. Erre az emberre pedig többé rá sem néz.--Másnap azonban az övé
volt az első pillantása s a mikor egy pillanatra egyedül maradtak az
ablak mellett, hirtelen rátámadt a fiatal emberre:

--Miért türi, hogy ugy bánjék önnel Frank? Hogy kivánja akkor a más
becsülését?

A fiatal ember lassan, komolyan felelt:

--Magáért türöm. Nem akarom elveszíteni az állásomat, mert akkor nem
mondhatom el magának azt, a mit mondani akarok.

--Ugy?

--Nem találta ki?

A lány halkan s egy kicsit bután felelt:--Nem.--Hát azért?--Este pedig
egy pillanatra ráhajolt az asztalra s belesugta a nagy könyvbe:--várom.

Künn találkoztak. A fiatal ember szó nélkül a karját nyújtotta s
szorosan összefogózkodva s hallgatagon élvezve az egymás közelségét,
czéltalanul járták az utczákat. Észre se vették, hogy messze kimentek a
külvárosba, csupa apró ház közé. Mintha valami vidéki városkában lettek
volna. Porondos uton mentek, zizegő fák alatt s egy kis ház előtt
leültek egy padra. A férfi itt kezdte elmondani azt, hogy mennyi a
jövedelme, s hogy nem gazdag, s a leány belekapaszkodott a karjába s
lassan a vállára hajtotta a fejét. Most már érezte, hogy ez az ember
lesz az ura. Ugy kell ennek lenni és arravaló ember, derék ember, s
lassan, lassan fölemelte a karját, hogy magához ölelje.--Ebben a
pillanatban valaki kicsapta a fejük fölött belülről az ablakot s egy
korsó viz ömlött a nyakukba. A hogy fölugrottak, benn iszonyu röhögés
támadt. Többen is lehettek a szobában, férfiak, asszonyok vegyesen.

A fiatal ember éppen csak az arczát törülte végig a kezével s egy
rántással lehuzva a válláról a leány kezét, az ajtó felé indult. A pár
lépés alatt, mig elérte a kaput, gondja volt a lányra is.--Várjon csak
itt, majd megtanítom a bitangokat.

A lány azonban nem maradt el mellőle. A kabátjába kapaszkodott s
könyörgött neki:--Csak nem teszi ki magát effélének! Ki tudja, hogy
hányan vannak. Ne kezdjen ki velük. Ha szeret, hát nem teszi koczkára az
életét ezekkel a gyalázatosakkal szemben... Akkor már eléje került s
elállotta a kaput. Fennről kiabáltak:--Hát gyere be! Gyere, ha mersz. A
lány meg most már a férfi mellére dült, magába olvasztotta az ölelésével
és sugdosott neki:

--Nem megy. Akasszák föl magukat! dehogy megy. Meg kellene engem verni,
ha hagynám, hogy maga ezekkel kikezdjen. Az ilyennek kése is van. És
aztán mi lesz velem? Az imént mondta, hogy feleségül akar venni, hát
akkor beleszólhatok.... Jöjjön, jöjjön...--Huzta magával s a férfi
megindult. Nagyon lihegett s kedvetlenül ment a lány mellett, a ki még
mindig beszélt neki. Benn a városban, a ház előtt, a hova a lány
fölment, kissé már megcsillapodva azt mondta, hogy csakugyan jobb igy.
De mennyivel jobb.

Melegen, kissé elérzékenyülve szorongatta a lány kezét.

--Maga nélkül valami komisz verekedésbe kerültem volna. Az ember mérges,
ha inzultálják...

A lány hosszan nézett végig rajta s aztán egy kis keserüséggel mondta:

--Azért nem ártott volna végigverni rajtuk. Ha az embert bántják...

--Akartam.

--Akart? Mi az? Azt is láthatta, hogy engem is bántottak. A ruhám csupa
viz s azok a rongyosok még most is röhögnek. Bizonyosan röhögnek...

--Arról már nem tehetek.

--Nem? Hát mért nem forrasztotta a torkukra? Ha meghátrál előlük...

A fiu tátott szájjal bámult rá, s azután, mintha hirtelen megütötték
volna. Hebegve beszélt, most már igazán nem tudva azt, hogy voltaképpen
mit akar tőle a lány.

--Én? Hiszen nem bocsátott be a házba... Elhuzott. Ugy megölelt, hogy
mozdulni se birtam. Azt hittem, hogy szeret, hogy attól fél, hogy valami
bajom támad, s ha mentem magával, hát az csak azért volt, mert olyan
nagyon kért...

A lány idegesen, gonoszul kaczagott:

--S ez persze jó volt magának. Megkimélte a a bőrét. Jó bőr, ha mindent
eltűr...

--Ne bántson. Meg fogja bánni, ha igazságtalan. Belekapaszkodott a
karomba. Nem igaz.

--Hát el kellett volna, hogy lökjön. Oda kellett volna vágni engem a
falhoz s berohanni a házba.--Ilyen hősből nem kérek. S hogy ne is lásson
többet, hogy ne legyek örökös szemrehányás magának azért, hogy ilyen
gyáván viselte magát, hát nem maradok többé abban a boltban. Maga csak
türje, hogy Frank lemarházza hölgyek jelenlétében, maga csak türjön
mindent, maga arra való; hanem nékem ilyen ember nem kell.

A férfi a lányra bámult, s elkényszeredetten vont vállat. Bennről pedig
hallatszott a csoszogás, hogy jön a házmester, kinyitni a kaput.



ÁT KELL DOLGOZNI A KÖNYVET


Klein Efraim rabbinus urhoz beszaladt a gyerek az udvarról s mondta,
hogy uri asszonyság jön. Délután volt. A rabbi a vadszőllős verandán ült
s hirtelen magára kapta a kabátját. Bor volt előtte az asztalon s egy
másik üvegben talán még egy ujjnyi savanyuvíz. Az asztal körül három
hosszulábu, magas gyerekszék is volt s ezeknek a székeknek a tájékán
pecsétes, maszatos volt az abrosz. A vendéget végigkisérték az udvaron a
gyerekek, de aztán, a mikor az apjuk eléje ment a veranda lépcsőjére,
otthagyták. Az asszony fiatal volt, magas termetü, gömbölyü vállú, telt
karu, fehér husos, lágy nyaku és szép asszony. Egy kicsit, alig
észrevehető átsuhanásban hamiskásan mosolygott, a hogy körülnézett ezen
az egészen idegen helyen s mintha ugy pillantott volna hátra a kapu
felé, hogy visszafordulni volna kedve. Bár az egész megjelenése elárulta
az asszonyt, a kinek az otthonában egész csomó gyereket sejt az ember,
volt valami tartózkodás a fellépésében. Zavartan nézte a rabbit s ugy
ült le az odakinált székre, mint a ki nem biztos abban, hogy vajjon
helyesen cselekszik-e vagy nem. Sötét, nagy, egy kicsit bágyadt szemeibe
az a nyugtalanság telepedett bele, a mivel a kézen vezetett gyerek bámul
utánunk, ha hirtelen elbocsájtjuk s egyszerre csak egyedül marad az
uton.

--Parancsoljon nagyságos asszony--mondta a rabbi s maga is leült a
vendéggel szemben.

Az asszony mosolygott. Azon mulatott, hogy idejött s most nem tudja
elkezdeni a mondanivalóját. Egyszer aztán nekivágott.

--Hajdu Dávidné vagyok. Ugy berontottam tisztelendő urhoz, mint egy
fergeteg.

--Dehogy, dehogy...

--Hanem egy kérdésem van s ma már nem akartam tovább halogatni... Hát
hirtelen felkészültem s itt vagyok. Nyolcz éve vagyok asszony. Négy
gyermekem van. Az uram hivatalnok s nem valami kényelmes
államhivatalban, vagy a fővárosnál, a hova--a mint tetszik tudni--nem
igen engedik be a zsidó embert, hanem magánvállalatnál s tessék elhinni,
hogy reggeltől késő estig kell neki dolgozni, hogy azt a szerény, de
tisztességes polgári megélhetést biztosítsa számunkra, a miben élünk. A
drágaság nagy, a gyerekek nőnek, mindig több és több kell s mindig több
és több szükségünk van az én szegény uramnak az erejére. Ebben a
dologban jöttem...

A férfi nagyot nézett.

--Ebben? Én ilyen irányban nem igen lehetek segitségére...

Az asszony naiv, nagy bizalommal nézett rá.

--Dehogy nem! Sőt ebből az esetből kifolyólag segithet másokon is.
Ilyenforma asszonyokon, a milyen én vagyok. Ugy áll tudniillik a dolog,
hogy én, a mint itt lát tisztelendő ur, nagyon vallásos asszony vagyok.
Tudom, hogy ez manapság szokatlan. Uri nő is, fiatal is, csinos is--nem
igen szokott előállani ezzel. Nem teszi ki magát annak, hogy
lemosolyogják. Én azonban nem sokat törődöm ezzel, hanem belekapaszkodom
az Istenbe, hogy el ne hagyjon valahogy--mindenbe, mert gyámoltalan
vagyok, nem tudok eléggé a magam lábán járni, hanem legkülönösebben az
Istenbe. Az atheistáknak pedig, a kik körülvesznek, mert hiszen manapság
jóformán az egész világ templomkerülő, hát azt mondom nekik, hogy csak
hagyjanak meg engem a hitemben. Nekem az bizodalmat ad még az olyan
nehéz órákban is, a mikor például anya lesz az asszony.

--Mindenesetre, mindenesetre...

--Csak azért mondom ezt el olyan hosszadalmasan, hogy tessék megismerni
engem. Ilyen vagyok. Gondolkozás nélkül elfogadom mindnyájunk felett
állónak az Istent s minden este imádkozom. Az ön könyvéből, a minek az a
czime, hogy: _Az áhitat könyve_. Nagyon szép könyv. Kivülről tudom--s
világért se higyje azt, hogy meg akarom kritizálni. Egyéb könyvet igen,
hanem az imakönyv... Azt nem szabad... Éppen csak föl akarom hivni a
figyelmét arra, hogy az én édes uramról, mert én csak a magam dolgát
tudom, hát róla beszélek, hogy az én uramról igen kevés van beleirva a
könyvbe. Kérem, ez az ember reggeltől késő estig fárad érettünk, néha
utazik is üzletileg, vonatról le, vonatra föl, s mégis csak annyi van ez
imádságban, hogy:--családunk fentartóját tartsa meg erőben érettünk
küzdeni.

--Ne volna több?

--Nincs. Tessék megnézni, egy sor sincs több. Ez pedig csak kevés.
Sokkal többel tartozunk neki. Nekem eleinte fel sem tünt a dolog.
Elmondtam azt, a mi a könyvben van s azzal már aludtam is. Hanem egyszer
hazahozzák az én uramat az irodából. Kocsin, mellette ül a könyvvezető,
velük szemben egy gyakornok s támogatják fölfelé a lépcsőn. Nyolcz hétig
feküdt betegen.--Hát ez mi?--gondoltam.--Az én uram beteg? Hát ez hogy
lehet?--Azután rémitő sok átvirrasztott éjszaka után előveszem ujra a
könyvet s olvasom s egyszerre látom, hogy ez az egy sor bizony kevés.
Egy asszony, a ki a gyermekeit, az otthonát, az egész világát az urának
köszönheti, hosszabban kell hogy imádkozzék érette.

A férfi mosolygott s ezen egy kicsit megbotránkozott az asszony.

--Ne tartson butábbnak, tisztelendő ur, mint a milyen vagyok. Tudom,
hogy idegen világ az, a miben élek, de megmagyaráztam, hogy én a
gyöngeségemben csak akkor kaphatok valami kis erőre, ha nem engedem
kizavarni magamat a hitemből. S tessék elhinni, hogy hiányos a könyv.
Nem mondom én azt, hogy azért lett beteg az uram, mert csak azt az egy
sort imádkoztam érte, de talán _azért is_. S azóta én már ki is
okoskodtam. A mikor ahhoz a fösvény sorhoz érek, leteszem a könyvet az
ágyra, behunyom a szemem s elmondok én mindent az uramra nézve, a mi még
benne kellene, hogy legyen a könyvben. Hanem hát mindenki nem jön rá
erre s én is drágán tanultam ki, hogy mi a baj.

A férfi most már nem mosolygott, hanem olyan meglepetés rögzött meg a
szemeiben, mintha valami más világrészből való asszony ülne előtte. Ugy
látszik, hogy nem képzelte el, hogy igy is tudnak még imádkozni, s
valami megmagyarázhatatlan belső ijedtség szállotta meg. Arra gondolt,
hogy ha most valaki összeméri őt ezzel az asszonynyal, ha hirtelenében
előkerülne valami olyan apparátus, a mivel összehasonlításokat lehet
tenni a hit dolgában, hát az asszony mögött maradna. Mintha félt volna
ettől az asszonytól, gondolatban önkénytelenül is elhuzódott tőle s
türelmetlenül várta, hogy elmenjen már.

Az asszony békétlenkedni kezdett.

--Vagy kérem, jól esnék-e önnek, ha a felesége ezzel az egy sorral
imádkoznék önért? Ezeknek a gyerekeknek az apja, az ő ura ettől a sortól
várna mindent... Hát nem kevés ez? Nem?

--De igen, csakugyan...

--Ugy-e ir még hozzá?

--Igen, igen, nagyságos asszony, átdolgozom a könyvet.

Az asszony már fölállott, bucsuzott, s boldog nyugalomban indult
hazafelé.



SÖTÉTSÉG


Tanár ur! Nem azért jöttem önhöz, hogy tréfálkozzék velem. A mit gondol,
azt mondja ki nyiltan, őszintén, himezés-hámozás nélkül. Ha ép az eszem,
hát ép, köszönöm, ha nem az, az se ejt kétségbe, el vagyok készülve rá.
Majd elmegyek valamerre hidegvizre, kikuráltatom magam, mert valami
nehéz nem lehet a betegségem. Soha maniatikus hajlamaim nem voltak... De
igen, mégis egyszer, ez is inkább komikus, de ön előtt nem akarok
elhallgatni semmit. Egyszer azt hittem, hogy üldöznek. Már nagy deák
voltam, hetedik vagy nyolczadik osztályos... Különben mit tartozik ide
az egész.

Hogy mondjam? Hát mondom, ha tetszik, de megzavart az, hogy a tanár ur
olyan furcsán néz reám, mintha igazán kételkednék a józanságomban.
Sohase iszom. Nehogy azt higyje, hogy kapatosan jöttem ide. Az a
história, hát az ugy volt, hogy valami tömegbe keveredtem az utczán.
Emlékszem, nagyon sokan voltak, tán ezeren, vagy még többen kiabáltak,
hadonáztak botokkal, néha megzörgött egy-egy bevert ablak; hogy mit
akartak, azt már nem is tudom. Aztán jött egy csomó rendőr, meg katonák
is, lőttek, mi szétszaladtunk s ész nélkül rohantam be a gimnáziumba,
hátra-hátra nézve, hogy vajjon nem csattog-e a hátam mögött a ló. Ott
leestem, ugy szedtek fel a kapu alól, mint egy zsákot és folyton félre
beszéltem. Nem is igaz, nem beszéltem mást, mint a mi az eszembe járt
folyton, de mások persze azt nem tudták, azt hitték, hogy megzavarodtam.
Én csak féltem, minek szégyeljem, féltem nagyon mindenkitől, a kinek
kard van az oldalán, vagy puskát, revolvert hord. Mindig a katonákat
láttam, a mint rohannak utánam és sokáig az édesanyám kisért el az
iskolába s azután az egyetemre is. Mosolyog? Nem nevetni való ez pedig.
Az embernek csak egy igazi bizalmasa van, az az anyja. Ő megérezte a
bajom s ha élne, most se önhöz jöttem volna, tanár ur, hanem ő hozzá.
Hogy tudott gyógyítani! Csak rám lehelt és megkönnyebbültem.

Rá is voltam szorulva nagyon. Roppant vékonyka, átlátszó bőrü szőke fiu
voltam. Alig volt bennem valami kis vér, zörgött a csontom. Amellett
mindég éhes az ismeretlenre, folyton a könyveket bujtam, tanultam, tudni
akartam mindent, bosszantott a távolság, elkeserített a végtelen
kupoláju ég, a mely erőszakosan bezárul az ember szeme előtt s egyszer
se hasad meg csak egy pillanatra is, hogy beláthassunk. Betege voltam az
epesztő kinnak, hogy nem tanulhatok meg mindent. Az édesanyám aggódott
is értem. Azt mondták neki, hogy még az egészséges falusi kölyköt is
megviselné az a mértéktelen tanulás, hát még egy ilyen gyönge ficzkót.
Eldugta előlem a könyveimet, vizet töltetett a lámpába petróleum helyett
s ha aztán elkezdtem éjszakánkint keservesen sirni, hozzám jött, mellém
ült, megölelt, vigasztalt és elaltatott. Mikor éjjel felriadtam, akkor
is ott találtam még az ágyam szélén, a mint suttogott:

--Uram Isten segíts meg, Uram Isten, ne vedd el az eszem.

Mikor ez a katonahistória történt s hat hétig föl se keltem az ágyból és
rettenetes dolgokat beszélhettem össze-vissza, visszaadta a könyveimet
meg a lámpámat s akkor emlékszem, sokat pusmogtak a másik szobákban.
Egy-egy hangból azt vettem ki, hogy a könyvekkel akarják kikergetni a
fejemből a katonákat. Hanem hiába. Én akkor már tudtam, hogy ezek a
rettenetes emberek üldöznek. Megpróbáltam mindent, hogy rám ne
ismerjenek. Sokféle ruhát hordtam, különféleképpen nyirattam,
beretváltattam magam, egyszer--emlékszem--sántítottam is a jobb lábamra,
hogy majd talán nem ismernek meg, de hiába. Ha találkoztam egygyel,
nagyon megnézett, átdöfött a szemével; tudtam, hogy, ha a föld tulsó
oldalára megyek, akkor is rám találnak. A mikor ezzel tisztába jöttem,
akkor éreztem az agyamba először valami olyas nyomást, mint most s
óráról-órára azon tünődtem, hogy mi lesz belőlem, ha majd meg
bolondulok. Akkor emlékszem, valami tervet is dolgoztam ki, hogy majd
igy teszek, vagy ugy elmegyek anyámmal valamerre s ő mindig simogatni
fogja a fejem.

Erre azonban csak kitértem, mert nem találom fontosnak az egészet. Azt
hiszem, hogy valami egyéb bajom van. Nincs bennem rendben valami, valami
egyéb. Azt kérem, ha megvizsgálná. Önnek, azt mondják, olyan szeme van,
hogy belát az emberbe, mintha csak szétnyitná a mellen a bőrt meg a hust
s fölfeszítené a csontot is. Hát nézzen ugy belém, mert elvégre
elhiheti, hogy nekem csak fontos tudni, hogy bolond vagyok-e vagy sem.
Most különösen. Diszkrét dolog, de hát önnek csak elmondom mégis.
Különben most elhagyom, nagyon elfáradtam s aludni szeretnék. Nagyot,
hosszut, tudja olyan mély álmot, amikor az ember nem érzi az eszét, meg
semmit csak elzsibbad. Ha igy sokat beszélek, mindig ugy vagyok. Lássa,
ilyenkor volt nekem nagyon drága az édes anyám. Egy nagy kopott divánunk
volt a hátulsó szobában, azt nagyon szerettem. Ő leült az egyik végére,
én meg végig feküdtem a divánon s az ölébe fektettem a fejem. Az
csodálatos volt, meg a hangja, a hogy mondta:--aludj drágám, aludj
drágám,--nohát erről ne is beszéljünk, mert felizgat... Hagyjuk, mondom,
hagyjuk ezt. Tanár ur, ha faggat, itt hagyom... Hogy igyam sok tejet,
meg sétáljak? Ezt teszem folyton s már nem is hiszek a tejben meg a
friss levegőben, hanem ha ön mondja, Isten neki...

*

A multkor valami diszkrét dolgot emlegettem s azóta folyton ezen jár az
eszem. Félek, hogy azt hiszi, hogy valami disznóságról van szó. Nohát ez
nagyon bántana. Én bizom önben, megbecsülöm a tudományát, tetszik nekem
önben az egész ember s boszantana, ha rosz véleménye lenne rólam. Az
egész nem olyan fontos, hogy kázust lehetne belőle csinálni, hanem egy
olyan embernek, a kinek kevés a barátja, mégis csak kellemetlen. No,
ugye hogy igaz?

A mi diszkrét ebben a dologban, az csak annyi, hogy még nem nyilvános,
hát nem igen illik fecsegni róla. Találtam egy leányt, a ki nagyon
hasonlít az édes anyámhoz. Éppen olyan szabása van az arczának, a szeme
is ugy néz; ha megöregszik, szakasztott olyan lesz, mint az én szegény
jó öreg angyalkám. Nohát ezt a leányt én elfogom venni. Ha szegény, nem
baj, ha gazdag, hát én is az vagyok, végre is ez nem fontos. Elveszem,
és ez a fő.

Nyugalmat akarok. Most már túlságosan megviselt ez a sok üldözés.
Belefáradna egy igazi bolond is. Hogy én egyszer behajítottam néhány
ablakot, ez csak nem elég ok arra, hogy kiüldözzenek az emberek közül. S
ezt már megsugom önnek, nem kell továbbadni. Azt hinnék, hogy önzés az
egész szerelem, pedig nem igaz. A leánynak, ugy hallom, van egy őrnagy
nagybátyja, valami tekintélyes katona, tudja, akinek adnak is valamit a
szavára. Ez az ember is kell nekem. Ha ez egyszer bemegy a tiszti
kaszinóba, összehivja a tiszteket s azt mondja nekik, hogy: nézzétek
kamerádok, van itt egy szegény fiu, a kivel szemben ti nagyon
igazságtalanok vagytok. Halálba kergetitek. Ez a szegény fiu elvette
húgomat s most már azt mondom, hogy vége legyen a komiszkodásnak, mert a
ki még ezután is üldözi, annak velem gyülik meg a baja.

Ennyit csak elvárhatok majd tőle, nem? Persze, tudtam, hogy igazat ad.
Gondolkozzék mindég józanul az ember. Azért ne értsen félre. A lány
szép, okos, jó... Hogy beszéltem e vele? Dehogy, hát hogyan beszéljek,
addig csak nem járhatok ki az utczára, a mig rendben nincs ez a dolog.

*

A miket eddig összebeszéltem, most már vegye ugy, mintha nem mondtam
volna. Haszontalanság az egész, volt, nincs. Azóta nagyot változott a
dolog. Most már bizonyosan tudom, hogy bolond vagyok. Egy barátom azt
mondta, hogy beszél az őrnagygyal. Ennek van már vagy két hete, és még
sem változott semmi. Ugy látszik, hogy már ő se tud segíteni rajtam.
Ostobaság olyan nagyon törődni vele, hiszen az embernek egyszer úgyis
meg kell halni, hanem azért mégis bánt, hogy annyira haragszanak reám.

A leányról már ne beszéljünk. Hagyja, annak vége... Ennyit legalább
vártam a familiájától. Anélkül nem alkuszom, Azt szeretném, hogy én
járjak erre, arra, ahová én akarok, nyugodtan, hogy ne bántson senki,
szeressenek. Gondoltam, hogy talán így megérem. No hát ez bolondság, ez
semmi, ennek már vége. Majd beszélünk még róla, ha egészen elmulik. Most
még bánt, fáj, ha hozzá érnek. Ha enyém lehetett volna a leány, meg a
major! Akkor én ma nem igy beszélnék önnel, hanem hagyjuk az egészet,
mert sajog bennem minden, ha ez a megszabadulás az eszembe jut. Majd
talán még egyszer beszélünk erről, addig hagyjuk.

*

Tanár ur, én elmenekültem önhöz. Meg akarnak ölni. Ülök az ablakban,
arra jönnek sokan, csupa katona, sor sor után, egyik haragosabb, mint a
másik, rám néznek s most láttam, egyszerre mind rám fogja a puskát,
mind, mind. A tiszt volt az első... Hogy a tisztnek nincs puskája?...
Azt ön nem tudja, van, van, mindkét vállán egy-egy. Előbb jobbról vette
le, lőtt, aztán balról, azután mind, mind lőttek be az ablakon s
kiabáltak; majd megbolondultam, rettenetes volt, ebbe belehalok.
Csakhogy elszaladtam, ez segített. Én élni akarok, élni. Tanár ur, ön
tisztességes ember, ide jöttem, dugjon el valahova, beszéljen velük,
mondja meg nekik, hogy én nem bántok senkit, hagyjanak engem élni.
Mondja meg nekik, mondja meg.--Az őrnagy, mit beszél az őrnagyról, abban
már nem lehet bizni, ha akart volna valamit tenni, nem jutottam volna
ide a rettenetességbe.



A KIRÁLY ÉS A PIPACS


Egyszer, még a messze időben valaha régen volt egy nagy ország. Csupa
okos, tudományos ember állott az élén. A király csak ugy ott szolgált
mellettük, aláirta az irásokat, meg leragasztotta a sok pecsétes
levelet, hanem azonkivül aztán nem is adtak neki semmi dolgot, mert
nagyon furcsa ember volt. Egy kicsit hóbortos, bolond is, vagy mi, mert
bár nem volt rá semmi szüksége, minden ott termett előtte, a mit a
szeme, szája megkivánt, mégis folyton olyasmin törte a fejét, a mihez az
ilyen jobbmódu embernek semmi köze. Ha néha beszabadult abba a szobába,
a hol a bölcsek azon tanácskoztak, hogy a hajókon kétszer, vagy
háromszor kiáltson-e hurrát a legénység, a mikor a szomszédból a másik
király megérkezik, vagy hogy egy vagy két soros gombu frakkban
tisztelegjen ő eminenciájának a kadarikai érseknek a deputáció, olyan
hiábavalóságokkal állott elő, hogy a népnek nincs kenyere, egymásután
hullanak el a falukban a gyermekek, mert a föld még korpát se ad és
sírva ődöng a főváros felé a sok paraszt. Segíteni kell, még akkor is,
ha az utolsó kabátunk adjuk oda.

A bölcsek nagyon megbotránkoztak ezen a kellemetlenkedésen. Az egyik föl
is állott s illendő tisztességtudással, amugy tessék-lássék, a mint hogy
hát ez kijár az ilyen mindenbe belekotnyeleskedő czimzetes királyoknak,
elmondta a maga véleményét.

--Kérem szépen, itt most fontos politikai érdekekről beszélünk...

--Mi az, semmi. Már tanulhattatok volna annyit, hogy az első az ember.
Mentsétek meg először az itthont, azután menjetek a szomszédba söpörni.
Ez csak világos...

--Ugyan kérem.

Az egyik bölcs odavágott a másiknak a szemével s azután meg az
okvetetlenkedő urra és súgva mondta:

--Bolond, ugy-e bolond?

A másik szomoruan felelt.

--Az, tisztára az, most már egészen vége.

Egy lakáj, a ki az ilyen kényes helyzetekben feltalálja magát,
karonfogta a királyt s gyöngéden kivezette a teremből. A király csak az
ajtóban vette észre, hogy ő voltaképpen nem akar még elmenni, de akkor
már későn volt, mert a lakáj ismerte a gyönge oldalát s a fülébe súgta:

--Jöjjön felség, jöjjön, várja a pipacs.

A királynak kiderült az arcza, fénylett a szeme, amint körülnézett.

--Hol, hol?

--Otthon, csak menjen hozzá, felség.

--Kiengednek a kapun?

--Ki, ki, csak mondja meg a portásnak, hogy én megengedtem, hogy
kimenjen...

--Te, te engeded meg, te pimasz!

A lakáj okos ember volt, nem ellenkezett. Azzal vágta el a dolgot, hogy
csak tessék menni, fölnyitják a kaput. Ez a fő. Az csak mindegy, hogy
kinek az engedelmére. Még együtt mentek át egy udvaron. Ezt az időt
fölhasználta a király arra, hogy mondjon egy két szót a lakájnak
azokból, a mi éppen az eszében járt.

Mert tudod, fiam, ugy kell annak lenni, hogy mert az ország a népé, hát
a nép legyen az uralkodó. Ők milliók s hogy mi lesz a sorsuk, az csak
fontosabb, minthogy lehull-e egy-két korona. Én nem sajnálnám az
enyémet, hidd el. Utálatos ember az, a ki mindig a maga hasznát nézi. Jó
lehet dolgozni, szép lehet, de nem ilyen hiábavaló munkát, hanem okosat,
a mibe belefárad, megizzad az ember, hogy estére tudjon beszámolni
magának az életének egy napjáról. Hiába volt-e vagy nem. Érted?

A lakáj rábámult és megrázta a fejét, hogy nem érti.

--Nekem megvan a kenyerem. Igen, igen. Te nem értesz. Arról van szó,
hogy mindenkinek meglegyen a magáé, meg hogy az egyik ne legyen állat, a
kivel ugy bánnak a kocsisok, a hogy nekik tetszik, a másik meg az ur,
csak ur s egyéb semmi...

A lakáj bambán bámult a királyra s minthogy már elvált az utjuk,
befejezte a vitát a maga módja szerint.

--Mindenkinek megvan a hivatala.--Én meg vagyok elégedve, mit törődöm
mással.

A pipacs szilaj, vad leány volt. Ez a csufneve volt, valahogy másképpen
is hivták. Künn lakott a város végén egy kis házban, ahonnan nem is volt
szabad bejönnie soha, mert mindjárt elfogták és tömlöczbe dobták a
zsandárok. Szép tiszta kis szobája volt, tele irással, könyvvel, a
melyekhez visszatért, a mikor már elfáradott erdőn-mezőn a kóborlásban.
Azt tartották róla, hogy bolond s azért csatangol annyit a fák közt, meg
a rögös mezei utakon, ő azonban nem sokat törődött ezzel. Szerette a
fáit, a füveit, lobogó magas vetést éppen ugy, mint a kiszáradt, sárgára
aszott rétet. Azt mondta, hogy mindenből lehet tanulni valamit, csak
nézni kell, hallgatni, figyelni, okoskodni s az ilyen eszelős leány még
a mérföldes tarlón sincsen egyedül, mert vele van az Isten.

Mikor a király bekopogott a friss zöldre mázolt salugáteren, eléje
szaladt a leány, vonta be maga után a szobába s annyi mondani valója
volt, hogy a beszédében ide-oda kapkodott s elállott a lélekzete is, ugy
igyekezett megértetni magát ezzel a komor emberrel, a kinek az arczárói
leolvasta, hogy nem hoz számára semmi vigasztalást.

--Nézd csak! mondjuk igy, hogy én vagyok a nép, én egyedül, vagy nem is
másként. Én vagyok a szellem, a melybe beleköltözött minden, a mit
erre-arra mindenfelé összeszedett a szegény emberek között. Egy csomó
panasz, szemrehányás, keserüség, düh és elmondom elejétől végig. Te
pedig ur vagy, olyan nagy ur, a kinek nem parancsol senki. Az se áll a
jó lelked utjába, hogy talán nem értene meg az eszed, hát hallgass meg.
Nem lassan, hanem egyszerre tönkre megy az országod, mert rájár a
csapás, tüz, viz, szárazság, dögvész, minden egyszerre. Az emberek már
káromkodva mennek el a templom mellett, mert hiába imádkoznak, nem jön
eső s nem születik az elhullott helyébe uj barom. Az ég sem kék már arra
kifelé, hanem fekete. Eredj haza, csinálj rendet. Segíts népeden, mert
ha az elpusztul, elveszett az ország.

A király leült egy ládára, a két összeszorított öklére hajtotta a fejét
s ugy érezte, hogy egy csomó tüzes vasmarok nekiment a szivének és tépi,
tépi mindenfelől. Rettenetesen fájt benne minden, az agya elkábult,
szemei nekimeredtek annak a semminek, a mibe összeszaladt előtte a
világ, a torka kiszáradt, érezte, hogy szomjas és annyira gyönge, hogy
ha csak az Isten keze meg nem fogja, lefordul a szegény leány ládájáról
és meghal, az agyagos földre ejtve a koronás fejét. Künn pedig őrült
tánczba kezdett a ház körül a nyomor és a kétségbeesés. Más nem látta,
csak ők ketten, de majd belebolondultak ebbe a látományba. Kisértetnek
öltözött minden nyomoruságba fulladt paraszt, férfiak, asszonyok,
leányok és összefogózkodva, őrjöngve körültánczolták a házat.
Bezörgettek az ablakon, mintha a vihar rázta volna meg a kis
üvegtáblákat, döngették a falat s néha ugy megingott az egész kis gyönge
házikó, mintha belekapaszkodott volna a szél s el akarta volna vinni a
negyedik határba. A király mellé húzódott a lány is és suttogott a
fülébe rettenetes dolgokat.

--Igy lesz, mondom neked. Egyszerre csak mind eljönnek, oda be hozzátok.
Hidd el. Én mondom, megtanított reá a mező, az erdő, a törvény, a mi
ezekbe a könyvekbe meg van irva, az élet, a kenyér törvénye, a mi csak
ideig-óráig türi meg az igazságtalanságot. Rendszerbe szedik egyszer ezt
a tánczot s azt le nem győzi aztán semmi erő, mert itt aztán vagy az
általános, mindenséges elzüllés következik, vagy a diadal. Menj, menj,
szaladj haza, csinálj rendet az embereid között.

A szegény király kirohant az éjszakába, be a városba, föl a palotába,
egyenesen a bölcsekhez, a kik még mindig tanácskoztak s most már arról,
hogy az ágyulövések száma és a szines, zászlós vitorlák között milyen
legyen az arány, hogy se sok ne legyen, se kevés.--A király berontott a
szobába és nagyot csapott az asztal közepébe.

--Emberek, elpusztítjátok az országomat, egyenesen beleteszitek a sirba.
Térjetek észre. Itt a veszedelem, nem a holdban...

Az urak kelletlenül néztek össze s az egyik fölállott és illendőség- és
tisztességtudással szólott:

--De felség, hiszen most a külpolitikáról van szó.

A többi rámondta:

--Persze, persze, nem lehet megbontani a rendet.

A lakáj megint bejött és karonfogta a rendetlenkedő urat.

--De felség, hát modor ez? Pihenje ki magát, jöjjön, jöjjön...

A király ment, mint egy masina, végig a sok udvaron. Nem látott, nem
hallott, inkább csak megsejtett egy aranyos czifra padot valamelyik
sarokban. Erre leesett s megvigasztalhatatlanul, kimerülten hunyta le a
szemét.



A FARKAS


Vendég voltam a falun s végigjártunk már minden uri szomszédot. Elvittek
mutogatni erre-arra, messzebb is, mikor egyszerre kifogytak a
vendéglátóim minden uri ismerősből. Akkor nagy tanakodás következett,
hogy kit lehetne még meglátogatni a környéken. Sokszor hallottam, hogy
valami öreg Halmágyiról beszélnek, hogy ahoz még el lehetne menni, de
aztán mindig halogatták ezt a látogatást.

--Vén bolond az, mondta a házigazdám--nem érezné jól magát nála.

--Fura ember... Meg aztán hátha kiszabadulnak a farkasai.

--Micsoda farkasokról beszélnek?

--Az a vén eszelős egész csomót tart ketreczben, mint más ember a ludat.
Néha éjszakánként, ha csendes idő van, idáig elhallszik az ordítozásuk.
Van neki már vagy negyven. Ez a szenvedélye...

--Hát aztán miért?

--Mert bolond.

--S megengedik a hatóságok az ilyen passziót?

--Miért ne. Nem bánt senkit. Még hasznunkra van a bolondsága. Jobb
nekünk, ha nála ordít az a sok vadállat, mint ha a környéken csatangol.
Aztán, ha jól bezárja őket, kinek mi köze hozzá. Ur az, nem lehet neki
olyan könnyen parancsolni.

--Gyerünk el hozzá.

Egy kicsit huzták, halasztották még a látogatást, hanem már nem hagytam
nekik nyugtot. Látnom kellett azt a furcsa embert. Egy reggel aztán
felkészültünk, revolverekkel dugdostuk tele a zsebeinket, nem tudhatja
az ember, hogy mi minden történhetik, előállott a kis kocsi két fürge
hegyi lóval s elindultunk Halmágyihoz. Hajnalban már előrelovagolt egy
legény, hogy bejelentsen bennünket nála. Igy is attól féltek a gazdáim,
hogy kiizen elénk valami hazugságot s nem fogad el.

--Nem igen szereti az embereket. Kevés szavu, gyülölködő, zárkózott
lélek s lehet, hogy éppen a lajstromon dolgozik.

--Micsoda lajstromon?

--Azt mondják, hogy a vadállatait tartja számban. Összeir róluk,
toronyát-boronyát, az isten tudná, hogy mivel van tele egy ilyen
bolondnak az esze.

Mikor fölkapaszkodtunk a hegyre, nagy lejtő következett s a hegy alatt,
sok fa között a hol már ritkásan, mogyoróbokrokkal, alacsony,
félbenmaradt tölgygyel, juharral, cserrel elkezdődött az erdő, ott volt
a vén Halmágyi háza. Magas, foszlott vakolatú, falkerítés vette körül az
egészet, csak a hegy tetejéről láthattuk a ház tetején a zsindelyt,
melyet buján nőtt be a moha, azután, amint lennebb ereszkedtünk,
elveszett előlünk a ház. Egy csomóban sok fekete fa lengett lomhán
jobbra, balra, a mint északról, vagy délről fujt a szél s a nagy csendbe
néha egy-egy hosszu vonítás, veszedelmes ismeretlen hang üvöltött bele.
Félelmes kezdett lenni a vidék. Hallgatva éreztük mi is, a lovak pedig
nyihogva, nagyokat fujva rohantak lefelé az uton s néhány erős
ostorcsapással kellett észretéríteni őket, mert a legszivesebben inkább
visszafordultak volna. Különösen az egyik remegett s néha magasra
fölkapta a fejét, ugy szaglászva, mint a vadászkutya.

A nehéz kapu előtt egy kis öreg ember topogott a hideg őszi sárban.
Mikor odakanyarodtunk a kocsival, élénken elénk szaladt s mig kibontott
a takarókból, folyton beszélt, megtapogatta a lovakat és segített
mindenkinek a leszállásban.

--No Feri, csak hogy egyszer téged is lehet látni. Örvendek uraim,
örvendek s a pesti urat is elhoztad, szép, szép, tessék beljebb, előre,
előre uraim.

Azután a kocsisnak rendelkezett.

--Te lekerülsz az istállókhoz. Jobbra fordulj be az uton a kerítés
mellett; mondd csak, hogy a Farnos tekintetes ur lovai vagytok, aztán
kapsz mindent. Én küldtelek, értetted, én küldtelek, azt mondd meg az
ispán urnak, aztán nem lesz panaszod. Biztosítalak, biztosítalak. Feri,
csak hagyd, a kocsin maradhat minden, nem lopja el senki. Csak előre,
előre uraim.

A nagy, nehéz kapu mellett volt a kis ajtó. Azon mentünk be nagy
csendesen egy piszkos nagy udvarra, a mit gazzal hordott tele az ősz.
Belesüppedtünk a rothadt falevél rétegbe, a miből minden lépésnél sárga,
szennyes viz szivárgott ki. Egyikünk se szólott egy szót se, csak a
házigazda tánczolt körülöttünk fürgén, hol az egyik, hol a másik
vendégét ragadva karon s folytonosan beszélve hebehurgyán, minden
összefüggés nélkül összehadarva mindent, a mi csak a megrongált agyából
a nyelvére tolongott. Egy-egy pillanatra megállottunk. Rettenetes nehéz,
dögletes levegőt czipelt felénk a szél, mikor egyszer-egyszer meglendült
a levegő s távolabb, de már nem messze, egymás szavát tulkiabálva
ordított egy csomó vadállat, a ki annál félelmetesebb volt, mert csak a
hangját hallottuk. A kis öreg ember mosolyogva nézett ránk.

--Én már meg sem tudnék lenni nélkülük.

Körülnézett, hogy kinek beszéljen s hirtelen karonfogva engem, pár
lépéssel előbbre vitt, mintha titkot akarna mondani.

--Nagy tanulmány ez kérem, nagy tanulmány. Hiszen uraságod gondolja már,
elvégre literátus ember, a kinek nyitva van a természet. Jöjjön csak,
jöjjön...

Egyszerre azonban hátrafordult s engem eleresztve ott kezdett
beszélgetést.

--Te Feri, tudja ez az ur az alapelvet.

--Nem.

--Nem?

Arra megint hozzám szaladt s huzott maga után, mig egy csendes sarokba
nem értünk. Itt hirtelen elmondott mindent, a mit előbb tudnom kellett,
de nagyon izgatott volt, a mig beszélt. Féltem tőle, huzódtam s néztem a
szemét, hogy milyen zavaros, üres, fénytelen. Ugy látszik észrevette az
idegenkedésemet, mert igyekezett megnyugtatni.

--Csendes öreg ember vagyok, ne tartson semmitől. Szeretem, ha
gondolkozó elmékkel találkozom, azért rohanom meg ugy. Én ugyan
tisztában vagyok a magam dolgával, hanem azért mégis szeretek
elbeszélgetni egy-egy okos fővel. Ezek a falusiak itt jó emberek, hanem
hát mégse tudhatnak mindent. Meg sem értik, ha mond nekik valamit az
ember. Mutatják, hogy: igen igen, odahallgatnak, hanem azért látom, hogy
csak a repczén jár az eszük, meg az őszi vetésen, az emberi agy belső
világa előttük érthetetlen. Ahoz szegények, hanem hát ön, elvégre
fővárosi ember--van ott néhány barátom is, nem ismeri őket? Naláczy
Pista, Góth Samu... nem? Egyiket se, nohát mindegy, a fődolog az
alapelv, vagy eszme, vagy tény, de hát az is mindegy, hogy hogyan
mondjuk, a honnan kiindulunk. Ugy-e az a fődolog?

--Az, az bátyám...

--No lám, hogy mindjárt megérti. Hát itt van egy csomó farkas, de egyik
se az, a melyiket én keresem. Tudja melyiket keresem?

--Nem bátyám, nem...

--Furcsa, hát nem preparálták előre arra, hogy bolond vagyok? Itt mind
azt mesélik a környéken... Hát azt keresem, a melyik a fiamat elvitte.
Egy-két szóval elmondom a történetet, hogy tudjon valami faktumot is.
Nem régen házasodtam s aztán gyönyörü fiam született. Szép egy kölyök.
Tudja három éves korában már olyan kis Góliát volt, derék ficzkó,
mondhatom. Egyszer télen lement a cselédházba. Kis dolmány volt rajta,
belül prémmel, meg nadrág, meg csizma s fütyülni tanult a kocsistól.
Kijött, bement, lármázott, mi, én meg a feleségem, a ki szegény azóta
megbolondult s Szebenben van a tébolydában, a tornáczról néztük, hogy
mit csinál. Egy kicsit késői gyerek volt, hát roppant mód rajta
csüngtünk. Egyszer jön egy állat, valami nagy kutya, ugy láttam az első
perczben s felkapja a gyereket a cselédház elől s eliramodik vele. A
gyermek visít, igy: Jaj! Jaj! én beszaladok a puskáért, de a mire
kijöttem, már vége volt mindennek. Farkas volt, nem kutya. Ide
beszemtelenkedett s elvitte a fiam. Ezt keresem, ezt a dögöt, hanem még
nem találtam meg.

A szivembe szaladt minden vérem. Egyebet se hallottam, mint a hogy az
öreg elmondta, hogy mint visított a fia: Jaj! Jaj! aztán nehéz lett az
agyam s mig rámeredtem a kis öreg emberre, ugy éreztem, mintha
összezavarodnék bennem minden. Hangosan gondolkoztam, egy párszor
kiszaladt a számon a végtelen sajnálkozás: szegény, szegény, de az öreg
meg se hallotta, most már egészen az alapeszmével volt elfoglalva.

--Érdekes, ugy-e érdekes, most csak meg kellene találni azt a disznót, a
ki elvitte, de nincs köztük, nincs... Jöjjön nézze meg...

Megint fürgén fölugrott s vitt magával a csürig. A nagy kapu előtt egy
legény járt le és föl vasvillával, mint valami katona. Az öreg idegesen
intett neki, hogy nyissa ki a kaput. A legény leszedte a nagy lakatokat
s föltárta a két nagy kapuszárnyat. A csür nagy szája vasrácscsal volt
elválasztva a világtól s benn egymást hajszolva tolongott egy egész
csomó farkas. Rekedten ordítoztak, a mikor rájuk csapott a hideg szél s
csak a mikor egy kicsit megszokták már a világosságot, mentek neki a
rácsnak, vicsorgatva a fogukat és ordítva veszett módon, hogy
megremegett bele az ember. Csak az öreg maradt nyugodt s olyan feszült
figyelemmel kísérte minden mozdulatukat, mint a hogy a természettudós
figyeli meg a tűre szegzett bogarat.

--Arra ott ni sokáig gyanum volt, de aztán rájöttem, hogy mégse ő volt.
Sokkal nyugalmasabb természet. Ott balra az a másik, az ott ni, a melyik
éppen a falhoz dörzsölődzik, talán inkább lehetett, hanem az sánta. Nem
vettem észre pedig, hogy sánta lett volna az a bitang. Pedig semmi baja
sincs a lábának, ugy "külsőleg" megvizsgáltattam, szóval nem az volt. Ez
itt mintha sunyin nézne rám, a mikor idejövök, hanem ez kicsi, igen
kicsi. Amaz nagyobb volt, sokkal nagyobb: különben hiszen mind benne
vannak a lajstromban, szépen sorjában. Nincs köztük, nincs mondhatom. De
majd megkerül, ha csak addig valahol bele nem döglik az éhségbe. Csupa
verem az egész vidék, mind belehullanak, aztán hozzák őket és én
figyelem. Persze addig semmit se tehetek, a mig biztosat nem tudok.
Utálatos volna csak ugy gyanura cselekedni. Majd megjön, akkor aztán még
nem tudom mi lesz, hanem rettenetes valami lesz. Nem tehetek róla, de
borzasztóan nekimegyek, kitépem a belit a fogammal.

Lihegett, megtörülte az arczát s leült egy pillanatra pihenni...

--A fogammal, igen, igen, hanem hát csak ugy gyanura nem lehet
elindulni.



A KÉT FIU

I.


A lakodalmas vonat egy kis késéssel érkezett meg az állomásra. A
tisztviselők és a szolgák az állomásfőnök köré gyülekeztek a perronra és
vártak. Ugy beszélték meg, hogy egy kis fogadtatást rendeznek a
raktárosnak, a ki ma hozza haza a feleségét. Mig a vonat megérkezett,
három négy csoportba összeállva beszélgettek külön-külön a tisztek,
altisztek és a munkások, tárgyalták a házasságot, ez volt ma a
legaktuálisabb megbeszélni való a pálya-udvaron. Néha valaki kivált
egyik-másik csoportból s a sinek közé állva, kezével ernyőt tartva a
szemei elé, belenézett a két hosszu vonalba addig, a mig összeérnek és
ugy szaladnak tovább a hosszu egyenes pályán, de aztán visszament a
többihez, még sehol semmi. A főnököt most már az nyugtalanította, hogy
többet késik a vonat, mint a mennyit előre jeleztek. Benézett az
irodába, de már a küszöbről visszatért, mert a feje felett megszólalt a
jelzőharang, jelenteni, hogy a legközelebbi pálya-udvar már kibocsátotta
magából a vonatot. A korlát mögé rekesztett olcsópublikum erre
czihelődni kezdett, tolongtak az ajtó felé s mintha az egész tömeg
ráfeküdt volna, recsegett előttük a korlát.

Végre, jóval négy óra után, a pályaudvar véges-végén megjelent egy kis
füstpászma, olyan kicsi, mint a czigaretta füstje. A mint közelebb jött,
mindig nőtt, már azt a fekete pontot is meg lehetett látni alatta, a
mely innen hallva ugy zakatol, mint egy varrógép a harmadik szobában s
mig az ember elszámolna százig, ott dübörgött már a lokomotiv a raktárak
előtt, lassu méltósággal közeledve, forró lehelletét kifujva magából
mind a két oldalán, mintha fáradt volna. A napos tisztviselő kivált a
csoportból s átvette a kalauz jelentését. Mikor a jelentés érdekes
kezdett lenni, odaintette a főnököt is, hogy ketten hallgassák.

--Azért késtünk annyit--jelentette a kalauz--mert vészjelzés volt az
uton. Egy gyermek kinyitotta az ajtót s lemászott a lépcsőkre, nem
lehetett visszavinni a kocsiba, a mig meg nem állottunk. Akkor is ugy
ordított, mintha a bőrét nyuzták volna le.

--Ki állította meg a vonatot?

--Az apja, vagy mije, a raktáros ebből az udvarból. A feleségeé a
gyerek, hat vagy hét esztendős. A harmadik kocsi lépcsőjéről szedtük le.
Ugy fogta a korlátot, mint a majom, minden ujját külön kellett
lefeszíteni róla. Csoda, hogy pozdorja nem lett belőle, az Isten őrizte,
vagy mi...

Lassan elindult arra felé, a hol a raktáros adogatta le egy hordárnak a
holmiját. Egy perczre odalapultak a kocsikhoz, mert sisteregve szaladt
el mellettük a gép, visza a kuthoz vizért. Azalatt a két hivatalnok
összenézett, a kalauz pedig mellettük állva várta, hogy mit mondanak.

--Irunk jegyzőkönyvet a dologról? kérdezte a napos hivatalnok.

A főnök gondolkozott, s aztán hirtelen kivágta magát.

--Jelentse be a legközelebbi állomáson--mondta a kalauznak s azzal
gyorsan a raktárosék kocsijához ment, hogy mint fő-főember a
pályaudvarban fogadja az uj asszonyt.

--No, megjöttek Karacs ur?--kiáltotta már messziről.--Csakhogy itt
vannak!

Akkorra leszállott már az asszony is. Elvette a bokrétát, a mit az
altisztek adtak be neki, szagolgatta a virágokat s nagy zavarban volt,
mert a kocsiban erőszakosan sivítani kezdett a fiu és semmivel se
lehetett rábirni, hogy leszálljon. A raktáros nagyon restelte a dolgot s
mérges pillantásokat vetett a kocsiba, erre még jobban ordított s
rugdosni kezdte az anyját a gyermek, a ki erővel akarta kihuzni a
kocsiból. A kocsik tengelyét és kerekeit végig kalapálva elindult a
vonat mellett egy lakatos a gépházból. A mint a raktárosék kocsijához
ért, átlátta a helyzetet, kormos fekete arczát bedugta az ajtón és
rákiáltott a gyerekre:

--Takarodsz ki, haszontalan kölyök!

Az asszony is huzni kezdte a gyereket és aggodalmas hangon szólítgatta:

--Jóska gyere, megesz a bácsi:

Jóska erre kijött a kocsiból, de mikor látta, hogy a fekete ember
kaczagva megy tovább, dühbe jött és nagyon megharapta az anyja kezét. Az
asszony felsziszszent és a zsebkendőjébe takarta a kezét, azonban olyan
nagyon fájt a harapás, hogy bármint igyekezett mosolyogni, könnyezni
kezdett. A férje odaszólt neki: halgass az Istenért--a többi pedig nem
tudta, hogy mihez kezdjen. A pénztáros boszankodva hátat fordított az
egésznek és bement az irodájába. A főnök mégis akart valamit mondani,
megsajnálta a szegény asszonyt. A gyerekre mutatott, intim igyekezett
lenni:

--Ma egy kicsit haragos a kis fiu, ugy látszik.

A raktáros boszankodva felelt:

--Az, az uton is komédiázott, alig birtunk vele.

Látszott az arczán, hogy szeretne végig vágni rajta.

A főnök most már végét akart vetni a faggatásnak. Még egyszer az asszony
felé fordult és szivesen kezet szorított vele, vigyázva, hogy be ne
vérezze a kezét, mert a kendőn már átszivárgott a vér.

--Kivánom, hogy jól érezze magát nálunk, Karacsné asszony. Az ura jó
ember, derék tisztviselő...

Az asszony zavarban volt, alig lehetett hallani, hogy mit felel:

--Igen, jól fogjuk érezni magunkat.

Azzal elindultak a második lépcső felé, a mely fölvezetett a raktáros
lakásába. A gyermek az anyja szoknyájába kapaszkodott, az asszonynak
valósággal hurczolnia kellett maga után.

Az urak összenéztek s szó nélkül indultak vissza a hivatalos szobákba.
Nem akart egyik se addig szólani, mig az altisztek és a szolgák rájuk
figyelnek. Benn se beszéltek sokat, csak elkomolyodtak, nyomasztólag
hatott valamennyiükre az a család, a melynek már a megérkezése olyan
különös, hogy lehetetlen jó végre számitani ilyen kezdettel. Mig az
asztalra hajolva dolgoztak, meglátszott rajtuk, hogy egy gondolat jár a
fejükben. Néha át is pillantottak egymáshoz s aztán megint lekapták a
fejüket a papirra. Akkor oldódott meg a nyelvük, a mikor a főnök kijött
a szobájából s a nélkül, hogy megmonda volna, hogy kiről beszél, az
kérdezte:

--Hát aztán kapott-e legalább ez a szerencsétlen valami pénzt ezzel az
asszonnyal?

Most már mind belemelegedtek a beszédbe s meghányták-vetették a raktáros
dolgát.

--Valami keveset, pár ezer forintot.

--S ezért a nyakába vette ezt a kölyköt.

--Mi lesz vele?

--Hiszen ez a bömbölő ficzkó nem is gyerek, hanem majom. Nézték az
arczát? A homloka hátraesik, ha volna is alatta agy, agyonnyomná.

--De nincs, hiszen hülye.

A gyerek ezalatt fenn elaludt. A raktáros elment a dolgára s az asszony
megállott a vetetlen ágy előtt, melyen a paplant maga alá gyürve, tátott
szájjal, valósággal részegmódra, nagyokat szuszogva aludt a fia. A mig
nézte, végtelen reménytelenség és szomoruság ömlött el az arczán. Mikor
érezte, hogy most már nemsokára sírni fog, elindult a szobákban
rakosgatni, hogy egyeben járjon az esze ne a fián, ezen a nagy
nyomoruságon, a kit akárhogyan is kéri, nem akar elvenni az Isten.


II.


A raktárosékról aztán nem sokat lehetett hallani. A férfi csendesen
mázsált, egész nap fülére huzva mindig a nagy kongó raktárban a gyapot
sipkát, mintha nem csak a levegőtől félne, hanem a hangtól is.
Idegenkedve nézett mindenkire s meg volt győződve arról, hogy itt tréfát
üznek belőle, a mióta bevonult az asszonnyal, meg azzal a hülye
gyerekkel, a ki csak ugy az ágról, vagy honnan szakadt reá. Ha
mosolyogva ment el mellette egy munkás, gyanakodva nézett utána s ugy
fürkészte az embereket, mintha a lelkükbe akarna látni. Ez nyomta is
szegény fejét nagyon, olyan volt, mintha mindig fáradt lenne.

Azt is hitte, hogy megvetik. Már bizonyára mindenki tudja, a mit
eltitkolni szeretett volna még önmaga előtt is, hogy az asszony fenn
Pesten együtt élt egy gazdag urral és az adta neki a háromezer forintot
meg a gyereket is. Ő pedig elvette a pénzt, azzal a a gyereket is ide
hozta az asszonyt is. Nem igen mert a szeme közzé nézni senkinek. Mintha
attól félt volna, hogy rákiált valaki:

--Ugyan, ugyan, ne adja ugy a becsületest, maga komisz ember.

Ilyenformán érezte magát otthon is, a mikor leült a felesége mellé.
Igyekezett jó lenni az asszonyhoz, az örökké zugó nagy raktárhoz szokott
hangját hozzá szoktatta ahhoz, hogy suttogjon, ha a szükebb négy fal
közé kerül, szeliden, csendesen beszélt vele, mert félt, hogy egyszer a
fejéhez vágja azt, hogy nem tisztességes ember az, a ki feleségül veszi
a más ember szeretőjét.

A gyermektől pedig félt. Nem tudta, hogy miért, de nagyon tartott tőle.
Mig a szerencsétlen bambán bámult reá a szögletből, azt hitte, hogy
borzong a háta. Félve pillantott egyszer-egyszer oda, de hirtelen
elfordult, mert megijedt attól a csunya, majomforma fejtől, a melyen ugy
hátrasimult a homlok, mintha lefésülték volna s alatta a nagy vizes
szemek, a melyekkel a szerencsétlen kibámult a világba a nélkül, hogy
megértett volna valamit s mintha mindig panaszolt volna, hogy: lássátok,
milyen butának teremtett engem az Isten.

A raktáros csak belső ösztönnek engedett, a mikor elkezdett komolyabban
s a mennyire a kis intelligencziája megengedte, mélyebben foglalkozni a
gyerekkel. Érezte, hogy ellenséggel áll szemben, fel akart fegyverkezni
ellene, mert csak tudnia kell, hogy mi lakik abban a csunya majomban, a
kitől még az édesanyja is idegenkedve elhuzódik, mintha meg akarna
tagadni vele minden közösséget.

Egyszer, vagy hat hónap után először, kalácsot hozott neki a városból s
melléje huzódott a sarokba. Az asszony nézte, hogy mit csinál s hagyta
őket, hogy csak barátkozzanak, ha tudnak. A gyerek azonban nem
barátkozott. Gyanakodva nézte ezt a közeledést, elhuzódott, mindig csak
félszemmel, alattomosan nézve vissza, hogy nem követik-e ellenségesen, a
fogait vicsorgatva fordult vissza, a mikor látta, hogy a raktáros utána
ment. Azután is hiába való volt minden. A mint nőtt, az anyjához is mind
idegenebb lett s a helyett, hogy a mint remélték, az évekkel
megvilágosodott volna egy kissé az agya, mindég zárkózottabb és
félszegebb lett. Utóbb már átalakult valami alkalmatlan butorrá a
házban, ide-oda taszigálták, de aztán nem sokat törődtek vele.

A raktáros aztán egyszere az asszony ellen fordult. Beteggé tette az,
hogy nem tudott menekülni a vad gyerektől, a ki közéjök állott, az
agyában elkisérte a raktárba, ki a sinekre, mindenüvé és akar vele
valamit. Hogy mit, azt az Isten tudja. Mig a szegény megkinzott ember
szó nélkül bódorgott a munkája után, mindig ezen töprengett, utóbb
azonban már megformálta magának azt, a mit mintha a fülébe kiabált volna
a gyerek, folyton hallott, zavarosan, érthetetlenül de mindig.

--Én vagyok a mult, a megbüntetés, ráadás a hozományra.

Lassan-lassan rettenetes lett az asszony sorsa. Kiméletlen, durva
veszekedéseket kezdett vele az ura, azután meg elkezdte verni. Előbb
félve nyult hozzá, megijedt az első ütés után, mert azt hitte, hogy a
szeme közé ugrik a gyerek, de a mikor látta, hogy ki sem mozdul a
sarokból, csak egy kicsit előrenyujtja a nyakát, hogy jobban lásson, ugy
érezte magát, mintha szövetségese volna. Az asszony kimondhatatlan
bánattal nézett végig a gyereken, a ki mindennek az okozója, nem ment
bele a verekedésbe, nem ütötte vissza az ütést, szó nélkül türt. Még
valami elégtételfélét is érzett magában, mikor nagyon megszenvedett, azt
hitte, hogy vezekel és ez jól van igy.

Egyszerre azonban beköszöntött a raktáros házába a megváltó.

Egy reggel, mikor már hetekig ki sem mozdult a szobájából az asszony,
egészséges, hangos sirás hallatszott ki tőlük. Egy idegen asszony ki- és
be szaladgált az ajtón s a raktáros, a mint csak tehette, fölugrott az
emeletre egy-két perczre. Mig a lépcsőt járta, alig ismertek rá, ugy
elváltozott. Előbb aggodalmas volt ugyan, aztán ragyogott az arcza s a
ki szembekerült vele, mindenkinek elujságolta a nagy örömét:

--Fiam van, ma reggel jött a világra...

--Hát az anya egészséges-e?--Kérdezgették meg az asszonyok.

--Mint a makk, nincsen semmi baj.

--Hála Istennek.

Mutogatni szerette volna a gyermeket. Lábujjhegyen surrantak be utána az
első szobába azok, a kiket csak elfoghatott. Az idegen asszony egy kis
vörös gyermeket hozott ki a másik szobából és sorra járt vele, hogy
mindenki lássa. Az emberek ráhajoltak, megcsudálták, az asszonyok
azonban igazán megvoltak hatva, mert inkább az anyára gondoltak, a ki
nehéz álomba merülve pihegett benn a másik szobában. A régi gyermeket
alig vette észre valaki. Az nem volt kíváncsi semmire; valami
czérnakarikákkal babrált a sarokban s föl se nézett, hogy legalább
körülnézzen.

A szobában csend volt. Az egyik sarokból egy teknőből forró pára
szállott föl, a teherpénztáros cselédje pedig hideg vizet hozott fel
vedrekben a kutról. Az idegen asszony munkához látott, a többi pedig jó
lélekkel vette körül a teknőt és mig az uj gyermek megkapta az első
fürdőt, egymást érte a sok megjegyzés, csupa jó tanács.

Azt is találgatták, hogy vajjon kire hasonlít.

--Egészen az anyja.

--Inkább az apjára üt bizony, kék lesz a szeme.

--Milyen okosan néz.

--Már is több esze van, mint annak a suta Jóskának s a mint az asszonyok
a sarokba pillantottak, szinte undorodva fordultak el a
szerencsétlentől, a ki, a mikor a nevét hallotta, bambán végignézett
rajtuk.

A raktáros akkor már nem volt ott.

Leszaladt a pálya-udvarra keresni még valakit, a ki nem tudja az
ujságot. Talált is. A főnök épen a hétórai személyvonatot indította
tovább, köpenyegébe burkolva sétált a sinek között. Mikor már elindult a
vonat, akkor szólította meg a raktáros.

--Főnök ur, nagy ujság, fiam született...

A főnök mosolyogva nézett végig rajta és megrázta a kezét.

--De aztán most már más lesz a világ, ugy-e?

A boldog ember áradozni kezdett:

--Hogyne, hogyne, megbolondul az ember a nagy boldogságban, persze hogy
más, ujra kezdjük.


III.


Az uj gyerek nőtt, fejlődött, szépült. Kedves gyermeke lett a
pálya-udvarnak, mindenki formált hozzá valami jogot. Az egyik asszony
pólyázta valaha, a másik az első falovacskát vásárolta neki kilencz
hónapos és két hetes korában, a harmadik az anyja ágya mellett
virrasztott át egy-két éjjelt, mig az asszony a nehéz napjait élte. A
raktáros boldog mosolyával látta, hogy hogyan kapkodják el egy-egy
csókra a kis fiát, lehült, megnyugodott a nagy elégedettségben s a
csendes, gondnélküli emberek komolyságával végezte dolgát. Ő maga is
felszaladt egy-egy perczre a fiához a munkából, csak mondott neki
valamit, hogy lássa és hallja, a mint csengőn, bátran felel. Néha ugy
érezte, hogy ha lehetne, magába lehelné ezt a gyermeket, hogy egészen az
övé legyen és féltékenykedett az asszonyra, a ki egész nap otthon van.
Ez az érzése azonban szelid volt, az ellágyult jó ember ingerkedése
inkább, sokszor, ha erről beszélt, könnybe lábbadt a szeme és ölelni
szerette volna az egész világot. Megosztoztak a gyereken békességgel s
egyik sem irigykedett nagyon, ha a másiknak véletlenül több jutott
belőle.

Csak azon lázadtak föl, ha részt kért belőle magának a régi gyerek is.
Pedig ez is megesett. Egy reggel a bölcső mellett találták a fiut.
Szintelen szemeivel rábámult a gyermek mosolygós arczára, éppen a mikor
ébredt. Mikor az anyja bejött, szó nélkül tovább állott, visszahuzódott
a vaczkába és onnan bámulta végig, hogy mi történik azután, hogy a
gyermek tele szájjal szopik, kapkod a kezecskéivel a levegőben és
kiabál. Bamba mosolygásra huzódott az arcza, tetszett neki ez a csepp
ember. Azután megint sokáig nem törődött vele, de reggel, a mikor az
anyjuk nem volt a szobában és sírni kezdett a gyerek, kivette a
bölcsőből s karjára vette s magával vitte a sarokba. A gyerek először
nagyon megijedt, de azután kibékült s kiszabadítva kezecskéit a békóból,
végigsimogatta a szegény eszelős gyermek arczát.

Mikor az asszony kijött, halálra rémült. Elkapta a fiutól a gyermeket s
rettenetesen szitkozódni kezdett:

--Te majom, hogy mersz hozzányulni, te bestia!

A hülye dühbe jött. Szük kis agyában megforgatta az egész dolgot s ugy
találta, hogy nem tett semmi rosszat. Rárontott az asszonyra, hogy
rugja, harapja, de éppen akkor nyitott be a raktáros. Ez aztán
kegyetlenül végzett vele, a mikor megtudta, hogy miről van szó. Nagyon
megverte a szerencsétlent. A nagy ordításra összeszaladtak a szomszédok
és igazat adtak neki, a mikor megtudták, hogy miről van szó.

--Nyuzza le a bőrét a czudarnak.--Kivette a bölcsőből...

A teherpénztárosné kedvet érzett magában arra, hogy ő is adjon neki
néhány pofont s mintha a csecsemő lett volna a szobában az egyetlen élő
ember, a ki tiltakozik a verés ellen. Sírni kezdett. Mikor vége lett a
szörnyüködésnek, a szerencsétlen föltápászkodott a földről, lebotorkált
a pálya-udvarra. Átcsatangolt a sineken s elindult a töltés másik
oldalán. Csak késő este került haza. Nem tudta megmondani, hogy merre
járt, de nem is sokat kérdezősködtek utána.

Attól kezdve, hogy most már rendesen kijutott neki a verés, még konokabb
lett. Napokig nem lehetett szavát venni, csak bámult maga elé, sunyi
módon fürkészte azt, a mi körülötte történik s leste különösen a
gyermeket. A hogy a kis fiu kinőtt a pólyából, a mint járni és beszélni
kezdett, annak ő volt a leghivebb tanuja. Kiváncsi volt erre a kicsi
emberre, hogy vajjon mi lesz belőle.

A gyermek is huzódott hozzá, különösen a mikor észrevette, hogy ennek a
nagy kamasznak belekapaszkodhatik a hajába, a fülébe a nélkül, hogy
kiáltana s ütheti, megrughatja, mindent eltür. A nagy erős fiu a gyermek
rabszolgája lett, vitte a hátán, előtte csuszkált a porban s
lassan-lassan olyan pajtásság fejlődött közöttük, a mit nem lehetett már
kiverni belőlük. Ha az egyik nem volt ott a játékban, kétségbeesve
kereste a másik. A nagy fiu egyszer kemény öklével bedöngette a szomszéd
szoba ajtaját, mert elakarták zárni előle a gyermeket, a kicsi pedig
betege volt annak, hogy elakarták választani a barátjától. Megszökött
vele, mindenütt a nyomába járt, mint a kis csikó s ha valahol
megpillantotta az ember a nagy eszelős ficzkót, a mint bizonytalan nehéz
lépéseivel barangolt a mezőkön, bizonyosan vele volt a kis barátja is és
tipegett utána fáradhatatlanul, nehogy elmaradjon.

A raktárost elkedvtelenítette ez a nagy barátság, félt tőle. Azon
gondolkozott, hogy hogyan szabadulhatna meg a nagy fiutól, a ki
mindinkább a nyakára nőtt már s olyan erős kezd lenni már is, hogy nem
tanácsos kikötni vele, különösen ha dühben van. Rendre levelezte az
intézeteket, a hol talán bevennék nevelőbe, de mindenünnen
elutasították. Ez a gond valósággal megtörte. A kis fiu vézna, gyönge
gyermek maradt, az a ficzkó pedig olyan, mint egy bika. Elél száz
esztendőt, a helyett, hogy akár holnap elvenné az Isten.

A pálya-udvaron pedig sokat beszéltek a dologról. Senkinek se tetszett
az, hogy olyan nagy barátságban van a kis fiu a bátyjával,
aggodalmaskodtak s az egyik asszony ki is mondta nyiltan, hogy fél a
szerencsétlenségtől.

--Nem lesz jó vége az egésznek. Annak a vadállatnak annyi esze sincsen
mint egy tyuknak. Kárát vallják még annak, hogy igy szabadjára eresztik
őket.

Mindenki elhitte, hogy baj lesz a dologból. A raktárost is
figyelmeztették s ezzel a szegény embernek még nehezebb lett a feje.
Töprengve végezte a dolgát, babonás félelem szállotta meg, olyan, mintha
egy nagyobb hatalommal állanna szemben. Mikor a nagy fiu elibe került,
ideges reszketés fogta el. Egyszerre ránehezedett minden, a mit átélt, a
mióta feleséges ember s érezte, hogy gyöngül a karja, ha megakarja
rohanni ezt az ellenséget s elzsibbad az akarata. A fiu szemében is
felfedezett valami ijesztőt s elfordult, ha az ránézett, vagy lesütötte
a szemét, mintha szégyenlené magát. Most már a tébolydákhoz folyamodott.
Igért sok pénzt, a mennyit meg se tudott volna fizetni, csak vigyék el
előle ezt a rémet, de mindenütt azt mondták, hogy a fiu nem bolond.

Az asszony részese volt mindenben, lesoványodott, a nagy gondban
betegeskedni kezdett és sokat panaszkodott mindenkinek, a kit csak
előtalált!

--Ez lesz a halálom, ez a bárgyu...

Egy reggel aztán vége lett mindennek.

A nagy fiu lihegve és rettenetes halványan jött haza s keresni kezdte a
kicsit. Nem szólott semmit, csak nem értette meg, hogy hova tünt el a
barátja. Az anyja nyomon követte, leste minden mozdulatát, nem tudta,
hogy mit keres. Félt megkérdezni, várt, hogy szólaljon meg magától.
Mikor azonban látta, hogy nem beszél, már nem birta tovább, most már
bizonyos volt előtte, hogy miért jött haza a fiu.

--Hiszen veled ment el!--kiáltott rá magánkivül.

--Igen, nem--gagyogott a fiu--de most nincs sehol.

Az asszony arcza elfehéredett, mint a tej és hátraesett a széken. A fiu
ettől még jobban megijedt, meg fölhányta az ágyakat s benézett még a
szekrények alá is a barátja után, igyekezett elmondani a dolgot ugy, a
mint volt.

--Mentünk... mentünk a vason, a melyiken a kocsik járnak. A kezemet
fogta, énekelt, aztán egyszerre nem tudom hova lett. Talán a kocsik
vitték el, sok jött, nagyon sok, elől az, a melyik füstöl. Nem láttuk,
egyszerre ott volt mind, én is elestem, megütöttem a fejem. Mikor
elmentek a kocsik, sehol se volt.

Bambán rámeredt az anyjára és még egyszer megkérdezte:

--Nem jött haza?



RAFFAY TISZTELENDŐ UR


A mult szombaton, a mikor a hittan órára csődült össze a parókiára a
fiu- meg a leányiskola, különösen kegyetlen kedvében volt a tisztelendő.
Sorra kérdezte a katekizmust s könyv nélkül mondatta fel a szentek
csodatételeiről szóló történeteket, a melyek mind igen szépen meg vannak
irva a vallásos elmélkedésekről szóló könyv utolsó harmincznyolcz
oldalán, a függelékben. A ki valamire nem tudott megfelelni, annak
belekapaszkodott a hajába s rázta a sivalkodó kis kölyköt, még csak bele
nem fáradt a keze.

--Gombozni, istentelenkedni a templom udvarán, azt tudsz, de tanulni
nem. Majd megtanítalak.

Akkor már tanította is. A szomszédok elszörnyülködve sugdostak, hogy ezt
már még se lehet türni s meg kell jelenteni a dolgot a tanfelügyelőnek.

Ezt különben folyton tervezték, de soha se lett belőle semmi.

--Kiss Ferencz, mit tudsz szent Antalról? Mondd szóról-szóra.

Mikor a gyerek hallgatott, közelebb ment hozzá. A fiu is hátrált egy
lépéssel s maga elé emelte mind a két kezét, mig jajgatva siránkozott.

--Tudtam, tudtam, de elfelejtettem... Csak egy kicsit gondolkozom...

A hátráló s már a falhoz lapult gyermeket látva, rettenetes dühbe jött a
tisztelendő. Sürün csapdosott a pálczájával a fejére és a vállára s mig
egyet-egyet ütött reá, az arczába kiabálva kérdezte tőle:

--Tudtad, elfelejtetted, tudtad...

Aztán kiverte az egész gyereksereget, közéjük suhintva a pálczával, a
mig menekültek előle s mikor már egy se volt a szobában, fáradtan esett
le a díványra. Nagy durva teste lihegett s egy kék kendővel törülte
magáról az izzadságot. Tompa kábultságba esett a nagy csöndben. Feje a
mellére hanyatlott s bután bámult a padló deszkájában egy szöget. Mikor
már sokáig nézte, tánczolni kezdett vele az egész ház, megindult alatta
a divány s forgott körben, mindig körben sebesen, sebesen. Csak akkor
állott meg, ha behunyta a szemét. Igy egyszerre nyugalom lett körülötte.

Arra rezzent föl, hogy künn gyermekek kiabáltak az ablaka alatt. Félre
huzta a függönyt és kinézett.

Az utcza tulsó oldalán egy kis fiu játszott egy leánykával. Simogatta a
haját és ölelte s valami olyast beszéltek, hogy: te leszel a mama, én az
apa, aztán megyünk, megyünk kézenfogva a gyermekkel...

A pap egy darabig hallgatta s érezte, hogy az agyába tódul a vér. Az
volt az első gondolata, hogy jó messze lemegy a kertjében, megkeríti
őket, rájuk ront és üti, üti, hanem aztán még se ment odáig. Csak
fölrántotta az ablakot és kikiabált, hogy a két gyerek egyszerre
elrebbent, maguk után hagyva a porban a babát, egy czifrára mázolt,
szegényes kis rongyos jószágot, a miben igazán nem volt semmi szép se,
csak a neve, hogy ő a gyerek. Két ártatlan cseppség szeretetében
odaelőlegezett jövendő.

Mikor a tisztelendő visszafordult, Mari asszony már fölterítette az
asztalt. Egy gyürött, foszlott szélü asztalkendőt terített az asztal
sarkára, rátett egy tányért, egy poharat s indult kifelé, hogy behozza
az ételt. Akkor azonban a tisztelendő hirtelen megingott, ujra azt
érezte, hogy forog körülötte minden. Nekiesett a falnak s
megkapaszkodott egy székben. A vén asszony hozzászaladt s támogatta a
diványig, a mire ugy végig esett mint egy oszlop.

--Mi baj az istenért, már megint...

--Igen, szédülök.

--Csak maradjon egy kicsit magára, feküdjék nyugodtan. Hunyja be a
szemét, ha ugy jobb, ugy...

Szürke kendőt kötött a fejére s elszaladt. A pap utána meresztette a
szemeit s a mikor már elment, akkor is mindig az ajtót nézte fáradt
bámulással. A pilláit már nem birta nyitva tartani, mint valami
elromlott redőny, barna, ránczos szemhéja mindegyre lehullott s szemmel
láthatólag erőtlenedett el az egész ember. Mintha valami láthatatlan
rémség kerülgette volna s azt vigyázná, ugy hallgatott, visszafojtva a
lélegzetét is s csak néha hörögve, ha már nagyon kiigyekezett belőle az
erő.

Mikor az orvos jött, fáradtan, lustán panaszkodott.

--Megint kerülget. Itt van mellettem, csak a kezem kell kinyujtani s
megfoghatnám, hogyha teste volna. Iszonyu, borzasztó nyavalya, még
senkise látta s mégis ugy szorítja a torkom, de ugy...

--Megint bosszankodott tán a gyermekekkel?

--Igen, megint... Aljasok, hitványak... Most is itt kettő, egy fiu meg
egy leány...

--Hagyja... Lássa, ez a baj. Minek izgatja magát. Nem kell ugy rájuk
erőszakolni a hittant. Hagyjon nekik békét. Adjon be neki annyit a
vallásból, a mennyi nem rontja meg a gyomrukat, de beléjök öklözni,
bottal... Minek?

A pap csak nézett. Belsejében forrott a méreg s nem volt ereje ahhoz,
hogy kitörjön. Az a csendes öreg ember, a ki mellette ült a divány
szélén, dühbe hozta. Nem tudta, hogy mi baja van, de érezte, hogy az
orvos képtelen felfogni a baját. Csendes lett és igyekezett
megmagyarázni, hogy mit érez.

--Nem az a baj. A vallás, meg a könyv, meg a csodák, az mind semmi. Ha
már jönnek, az is dühbe hoz, magamon kivül vagyok, nem birok magammal,
perczről-perczre érzem, hogy mint hatalmasodik el bennem a vadállat. A
sok kölyök mind olyan egészséges és szép... Doktor, maga is olyan
papforma ember félig, magával lehet komolyan beszélni, esküt tett maga
is arra, hogy nem jár el a szája, ha valamit kikottyant az ember maga
előtt egy-egy bolond pillanatban, hát higyje el, hogy csak félig vagyok
ember, a testem az, meg a reverendám, meg a formám, hanem a másik felem,
a kutya...

--Ugyan, ugyan...

--Lássa, erről kellene maguknak irni egy könyvet, erről a félig
emberről, a kinek, mikor a szemét behunyja, vége van nem jön utána
senki. Arról, hogy embertelen dolog engem körül venni gyermekekkel a mi
mind a másé, hogy... mondja is meg az iskolában, hogy ide többet ne
küldjenek egyet se, mert kitekerem a nyakát...

Kimerült, csendesebb lett s aztán már csak sugva mondta el azt, a mit
behunyt szemmel maga előtt látott.

--Ha nekem csak egy volna... Egy leány, a kinek vennék szép kis fehér
ruhát, a haját befonnák világoskék pántlikába, azután jönne a püspök,
megbámulná, férjhez menne és folytatódnék az Isten mun-munkája... Vagy
egy kölyök, egészséges, verekedő ficzkó, a ki okos, a ki szép...

Ugy nézett maga elé, mintha ott látná valahol a ködben a fiut is, a
leányt is.



A SPECZIÁLISTA


Tekintetes rendőrkapitány ur, tudom én, hogy mi az elővizsgálat, a min
át kell esni az embernek, mig eljutna az ügyészséghez, a hol jobban
bánnak a rabokkal. Nem adhat föl nekem olyan kérdést, a mire szép
csendesen meg ne felelnék, csak ne nézzen rám olyan szigoruan, mert
igazán nem szükséges. Lenn is megszorongatták a torkom, a mig idehoztak,
pedig a kis ujjam se nyujtottam ki ahoz, hogy védelmezzem magam.
Intelligens emberrel nem kellene olyan keményen bánni. Minek az?

Hát hogy hogyan történt az egész? Nagyon egyszerüen. Most világosan áll
előttem mindennek a menete. El se hiszem, hogy másként történhetett
volna.

Beteg voltam. Már régen az vagyok. A mellemben szurásaim vannak. Nézze,
most is micsoda bunda van rajtam, pedig mások már tavaszra öltöznek.
Most már birom valahogyan magam, hanem a tél elején szörnyen
összementem. Éjjeli munkám is akadt hivatalon kivül, nem sokat törődtem
azzal, hogy megárthat. Szerettem volna valami szép ajándékravalót
összespórolni, hogy ne legyen száraz karácsonya az asszonynak,
szegénynek. Akkor aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy mind
az emberek feltünően érdeklődnek az egészségem iránt. Csupa részvét
mindenik, hogy ugy nézek ki mint a halál, meg lefityegnek a füleim,
szörnyen uri bőrben vagyok, meg több efféle s egyszer aztán egy orvos
pajtásom, a ki el-eljárt hozzám, meg a feleségemet is kezelte ugy kisebb
bajokban, hurutban, hideglelésben, igazán beteg sohase volt
szegény,--hát az orvos pajtásom azt mondta szerencsétlenségre akkor, a
mikor az asszony is hallotta, hogy:--pajtás, szedd össze magad s még ma
indulj el Meránba. Ott négy-öt hét alatt megint ember lesz belőled, de
ha tovább is itthon maradsz, nem állok jót semmiért. Ugy elpatkolsz,
hogy olyant még sohse láttál. Olyan vagy már is, mint egy gebe.

Gondolt az ördög Meránra. Nem szegény hivatalnok embernek való az. Hanem
az asszony nem hagyott békét. Belémcsimpajkodott, Meránnal keltünk,
Meránnal feküdtünk, azzal boszantott egész nap, hogy csak menjek,
menjek. Pénzt is adott. A fehérnemüs szekrényben csupa frissen mosott,
szép fehér ruha közé eldugdosott szép lassan, én nem tudom mikor,
nyolczvan forintot. Ebből a sarokból előkerült egy ötös, a másikból egy
tizes, aztán ezüst forintosok, a markomba nyomta mind, csak menjek.

Nagyon nehéz volt elmenni. Az asszony akkor már nagyon közel volt ahhoz
a stádiumhoz, a mikor még a himfarkas se hagyja egyedül a párját.
Biztatott, hogy ne féljek, ő se fél. Át kell esni ezen is, ha asszony
lesz a lányból; az anyjának is volt gyermeke, de mennyi, a nénjének is,
meg a szomszédasszonynak is, ennek is, annak is, sehol se történt semmi
baj, meg a te egészséged, a tied drágám!--már mint az enyém... ugy
mondta, hogy még most is hallom. Kiéreztem a szavából, hogy neki drágább
az én beteg hörgő mellem, mint akár magamnak is, és elmentem.

De nem, kifelejtem a legfontosabbat. Mielőtt elmentem volna, gondolom
egy-két nappal, de hát az mindegy... Nem mindegy? Hát szerda volt, azt
tudom, most már csak annak járjanak utána, hogy mikor utaztam el, mert
erre nem emlékszem biztosan. Szerdán délelőtt elmentem Hallerhoz.
Gondoltam, erre az emberre bizhatom rá legnyugodtabban az asszonyt.
Speczialista, hires doktor s egyszer, a mikor dolga volt nálunk a
telekkönyvnél, szivességet tettem neki. Nem volt nagy dolog, leirtam
neki egy csomó C. lapot. Nem fizetett érte semmit, hanem azt mondta:

--Kedves barátom, ha egyszer szüksége lesz reám, hát csak szóljon.
Feleséges embernél könnyen megeshetik, hogy egy és másért doktort hivnak
a házhoz. Hát ha olyan baj volna, a mihez egy ilyen magamformáju ember
kell, csak szóljon. Ott leszek.

Erre gondoltam s elmentem hozzá szerdán délelőtt. Sok beteg volt nála,
későn került rám a sor. A mikor bementem mindjárt megismert. Azt
mondta:--kedves barátom, no mivel szolgálhatok? Sok a dolgom, de nem
baj, megteszek, a mit tehetek.

Nagyon szépen megkértem, hogy váltsa be az igéretét. Azt is mondtam
neki, hogy nem kivánom ingyen.

--Doktor ur--igy mondtam--szegény hivatalnok ember vagyok, hanem azért
nem szorultam rá arra, hogy ingyenben kérjek valamit. Itt a közelben van
egy rácz bérlő, a kinek nagyon sok dolga van nálunk a hivatalban s
mindig velem tárgyal, mert azt mondja, hogy mással nem tudja ugy
megértetni magát. Ez az ember minden ujesztendőben küld nekem ötven
forintot. Az idei ötven pengőt a doktor urnak szántam. Tudom, hogy nem
sok pénz, hanem egy ilyen magamforma ember nem képes többre. Arra kérem,
hogy a mikor ideküldenek majd tőlem, hogy baj van, legyen szives azonnal
az asszony mellé menni és segíteni rajta. Megteszi?

--Hogyne kedves barátom...

--Mondja becsületszavára.

--Nevetséges. Persze, becsületszavamra, barátom, nyugodtan elmehet... Ha
én egyszer megigérem, mérget vehet reá...

Elutaztam Meránba. Nem igen nyugodtan, mert az egész uton az asszony
járt az eszemben, meg ott is. A mikor a fenyők alatt zörögtettem a
csontjaimat, akkor is folyton haza gondoltam s éjjel néha arra ébredtem,
hogy sikoltást hallok:--Ferencz! segíts! Regelenkint azonban rendesen,
pontosan, mint az óra, beállított a levélhordó s jöttek a drága, édes
levelek, hogy készül a kicsi kelengye, a fejkötő már nincs divatban, de
annál több lesz a meleg rékli, meg az ingecske, meg a mama is megjött
már, hozott egy csomó vásznat, szabnak, varrnak egész nap s rólam is
diskurálnak, hogy: a Franczi eddig bizonyosan nagyon összeszedte magát,
kalandokkal gyanusítottak, a mi nekem nagyon jól esett, humort olvastam
ki belőle.--No--gondoltam--ha ily jó kedvük van, akkor nincs semmi baj.
Egyszer aztán durván, rettenetesen pofoncsaptak. Engedje meg, hogy erről
ne sokat beszéljek, jött egy telegramm az anyósomtól, hogy ha még
életben akarom találni a feleségemet, hát csak jöjjek a leggyorsabb
vonattal. Ötször voltak Hallernél, mindig megigérte, hogy azonnal ott
lesz és egyszer se ment el. Utoljára az anyósom ment el hozzá, de nem
bocsátották be, valami elegáns beteg volt benn. Akkor más doktor után
szaladtak, de már késő volt minden. Mikorra én hazaértem, tudja az
Isten, hogy hogyan jutottam el Meránból idáig--már meg volt halva.

...Kapitány ur! Soha szebb halottat. Gyöngéd, rózsás pirosas volt az
arcza, aludt, tisztára aludt... Rám nem lehetett panasza senkinek.
Nyugodt gyászos ember voltam, az anyósom, mintha meg is neheztelt volna
egy kicsit rám, olyan jól viseltem magam. Hanem akkor már jól tudtam,
hogy mit teszek azután. Ha arról van szó, hogy előre megfontoltam-e a
szándékomat vagy sem, hát ne tessék tovább firtatni. Megvallom én magam
is, hogy igenis, még a vonaton elhatároztam a dolgot. Azt mondtam
magamban,--olyan józan voltam, mint most--azt mondtam:--Ha még él az
asszony, pofoncsapom azt az embert, aztán felrugom a piacz közepén s
elkiabálom, hogy nézzétek: ez az a bitang, a ki nekem szavát adta, hogy
a feleségem mellett lesz, ha ágyba esik s nem ment el, pedig ötször
hivták. Ha meghalt az asszony, hát akkor más történik, más, előre tudtam
a kocsiban.

A temetésről szépen hazamentünk. Az anyósom elkezdett keservesen sírni s
azt mondta, hogy sírjak én is, mert az jól esik. Én azonban csak
körülnézegettem. Gyermekem nem volt, azt magával vitte szegény lelkem a
földbe, semmi se volt; nem is bucsuztam a lakásomtól, mintha nem is lett
volna már az enyém az a két szoba meg a konyha, a hol a cseléd iszonyuan
ordított, emlékszem azt hajtogatta: szegény jó asszonyom! szegény drága
teremtés! Isten nyugosztalja...--boszantott, utáltam. Mikor az anyósom
elfordult, az éjjeli szekrényből kivettem a revolverem, zsebrevágtam és
elmentem az uri kaszinóba.

Tudtam hogy Haller esténkint odajár. A szolgának adtam egy forintot s
azt mondtam, hogy küldje ki a doktor urat.

--Kit jelentsek be?--kérdezte.

--Senkit. Mondja, hogy egy ur várja az előszobában. Röviden végez, csak
éppen kérdezni akar valamit.

Mikor Haller kijött, agyonlőttem, aminthogy az csak természetes is. Hogy
most mi lesz? Bánom is én, csak a mig itt vagyok, kérem bánjanak velem
emberségesebben. Intelligens ember csak számíthat egy kis udvariasságra.



A FLÓRIÁN FILOZÓFIÁJA

I.


Az apám temetéséről jöttünk haza. Szép, nagy gyászos ünnepség volt. A
katonakórházból indultunk ki, lenn az udvaron a banda játszott s a mikor
abbahagyta és megindult a sok tiszt meg legény, egy fekete posztóval
bevont dobot vertek. A nagy üveges kocsi előtt a fekete lovak
nyugtalanul rágták a zablát, fenn prédikált az esperes, a környékről
mind összegyültek a népek, fekete volt velük az utcza is, mint a milyen
fekete lepel lengett alá a szomszéd házról, a hol a tiszti kaszinó
gyászolt s mindenütt ott sürgött-forgott egy kis sötét ember, a ki
folyton rendelkezett haragosan hol az egyik, hol a másik kocsist tanítva
emberségre, mert a ficzkók megunták a hosszú prédikácziót s
összeállottak beszélgetni a gyalogjáró mellett. Aztán megint recsegett a
trombita, a kapu alól kiindult a banda, utána a katonák, a publikum, az
üveges kocsi, azután mink szegény gyermekek levett kalappal és a sok
kocsi, mig körülszaladgálta az egészet a kis köpczösfekete ember...

Emosódik az emlékezetemben minden, csak némely jelentéktelen dolgok
kerülnek vissza az eszembe. A kis fekete embert például folyton látom,
azért beszélek róla annyit, meg aztán különösen az egyik ló maradt meg
az emlékemben. Ez valami temetkezési remonda lehetett, mindig trappra
fogta a lépést s annyira nem viselte komolyan magát, hogy egy fordulónál
nekivadulva ágaskodni kezdett s vitte magával a másik három lovat is, a
mint neki indult vágtatva a hegynek. Aztán egyszerre odaugrott a kis
fekete ember, belekapaszkodott a vágtató paripa orrába és káromkodott:

--Te komisz, te disznó...

A temető kapujáig hurczolta magával a ló a kis tömzsit, ott már
belefáradt s letette. A kis öreg pedig, a ki--hiszen ezt már körülbelül
tudjuk--a temetésrendező volt, egyenesen odament a kocsishoz, a miben az
anyám ült s valami hizelgőt mondott neki, ilyenformát:

--A kapitány ur majdnem, hogy vágtatva ment a másvilágra, hanem nekem
sikerült észretériteni a lovat, kezét csókolom.

...És mentünk... Szomoruan, bandukolva, mig odaértünk, a hol vége van
mindennek. Ott nagyot lőttek egymásután hármat a katonák, aztán
imádkoztunk s elindultunk haza. Anyám mellé a kis öcsémet s egy rokon
asszonyságot pakkoltam be, én pedig megindultam magamban, egy ösvényen a
kocsiuttól messze.

Itt találkoztam Flóriánnal.

Ő is fenn volt a temetésen, hanem hamarabb feljött s ebből az alkalomból
kifolyólag, hogy ne mult légyen el hiába az idő, meglátogatta a maga
halottait. Lenn a völgyben álldogált egy sir mellett s szivarozva
bámulta a vidéket. A mikor látta, hogy jövök, elém került. Minden
különösebb meghatottság nélkül nyujtotta a kezét s a másik karjával egy
nagy kört irva bele a levegőbe, a miben benne foglaltatott az egész
temető, azt jegyezte meg, hogy:

--Mind idekerülünk, mind, mind...

--A bizony, mind...

Akkor már mentünk lefelé. Flórián a teljesen közönyös ember nyugalmával
járt mellettem. Egyszerre azonban hirtelen eszébe jutott valami s
gyorsan felém fordult.

--Egy kis számla is maradt a kapitány ur után. Czukor, kávé, szappany,
bor... ki fogja azt most már rendbehozni?

--Én.

--Hát majd átirjuk, szólok az öcsémnek is.--Lennről még egyszer
visszanézett a csendes világra. Már homályos szürke volt az egész tájék,
ráereszkedni kezdett az este. Messze hátul a szilfák között, a hol a
zsidó temető hozzáér a mi földünkhöz, köd gomolygott s egészen távol, a
hova már ugyancsak mereszsze az ember a szemét, hogy belásson,
egyetlenegy csillag ragyogott az égen, valami halvány reménység a
halottas csendben. A temető kapujára nagy tábla volt fölszegezve s
vigasztalónak az volt ráirva, hogy föltámadunk.

A kis örmény egy darabig a csillagot bámulta s mikor visszafordult,
megkopogtatta botjával a táblát.

--Nem igaz... persze, hogy nem igaz. A mi ide be van raktározva, az jól
el van téve. Kezeskedem róla. Nem segít itt már semmi. Nekem fölirhat
ide, amit akar.

Akkor már künn voltunk az utczán s mentünk hazafelé.

Egy utczában laktunk. Tőlünk számítva, a harmadik házban volt a
Flóriánék boltja, az övé meg az öcscséé, szép nagy kereskedés, heringes
hordókkal az ajtó előtt. Nagy, sötét és dohos üreg volt a bolt, a
közepén mindig égett egy gázláng, hogy valami kis világosság legyen
benne. Aztán azért volt olyan jó bolt, mert minden, de minden akadt
benne, a főrevaló keszkenőtől a mustármagig, meg kis perczentre
dolgoztak a testvérek, nem nyuzták le a bőrét a vevőnek.

Mikor az ablakaink alatt elmentünk, láttam, hogy benn világosság van a
szobákban és a sok rokon és ismerős mind nálunk gyült össze a temetés
után. Hivtam Flóriánt is, hogy jöjjön be, ő azonban nem akart.

--Fölösleges az, kár, hogy mások is ott őgyelegnek, a hol semmi dolguk.

--Dehogy, örül annak az ember, ha körülveszik ilyenkor...

--Én nem... Különben is még el kell, hogy könyveljem a kapitány urat.

--A számlát? Olyan sürgős?

--Nem, az izét... a halottkönyvet. Tán nem is tudja, hogy mi az? Én azt
vezetem pontosan, benne van minden jó emberem. Tiszta dolog, valahová
csak föl kell jegyezni, hogy mit nyer, meg mit veszít az ember a
családban, meg a rokonságban, meg azok között, a kiket ismer. Jó kis
jegyzék, pontos, nézze meg...

Nekem sem tetszett otthon a sok gyászos ember, elmentem vele a boltba.


II.


Az üzlet háta mögött két kis udvari szoba volt a lakás. Az egyikben
Tódor lakott, a fiatalabb, a másikban pedig az én emberem, az öreg
Flórián. Innen nyiltak kifelé az ajtók, egyik a konyhába, másik az
udvarra s a kettő között volt a pokróczczal leterített ágy, meg egy
nyitott szekrény, a miben sok ruha lógott. Alul néhány könyv is volt.
Lezárt, az esztendő végével szépen elraktározott nagy bőrös könyvek,
egyikre az volt irva: _Főkönyv_, a másikra: _Pénztári napló_, meg
_Árukönyv_, aztán egy másik, a mire ez a szó volt irva: _Hitelügyletek_.
Ezek közül szedte elő Flórián azt a könyvet, a miben éppen el akarta
könyvelni az apámat.

--Mig elvégzem, lesz szives helyet foglalni--mondta s bemártotta a
tintába a tollat és elkezdte kitölteni a rubrikákat egy üres lapon, a
minek a tetejébe édes apám neve volt fölirva. A mikor rendbe jött a
dologgal, a füle mellé szurta fel a pennát s a könyvet egy kicsit
továbbtaszítva, hogy nyugodalmasan száradjon rajta a friss irás,
beszélni kezdett. Nem ugy, mintha helyén lett volna az esze, nem is
kivánom senkitől, hogy okos embernek tartsa Flóriánt, hanem mint egy
bolond, a kiben minden bolondsága mellett megmaradt még egy kis, még
itt-ott derengő józanság a körüllévő emberi haszontalanságokkal szemben,
mint a milyen például a halál is, meg a születés s egyéb fázisai az
életnek.

--Beirtam a kapitány urat. Tizenegy esztendőt vesztettem rajta, de azt
hiszem, hogy azt az egy pár évet majd behozom Sturmon.

--Ki az?

--Itt a szomszéd boltos. Sokat igér. Csupa egészség. Ámbár ez a számítás
már kezd megingani egy kicsit, mert hát a kapitány ur is sokat igért még
csak ezelőtt két hónappal is. Mindegy, ebben az emberben megbizom. Nem
igen volt még beteg...

--Hogy sokat él, azt gondolja?...

--Nem sokat. Mindössze hatvan évet szántam neki. Más ugyan elszámította
volna magát, ha ezt a nagy egészséget látja, hanem én már kitapasztaltam
mindent. Jön egy betegség, aztán vége. Az ember csak ember. Hanem azért
bizom benne.

Halgattunk és én azon gondolkoztam, hogy kivel van dolgom. Micsoda ember
ez a Flórián? Ő mosolyogva pislogott reám s a mikor már megszáradt
előtte az irás, a térdeire fektette a könyvet s magyarázni kezdte, hogy
mi van benne...

--Tiszta dolog az egész, tessék idenézni: ... honvédszázados, született
ebben és ebben az esztendőben. Baja: májbetegség. Állása hozzám: rendes
vevő és jó ismerős. Remélhető életkor! hatvan év.--Igy van ez
mindenkinél, a ki benne van a könyvben. Amolyan határidőüzlet forma az
egész. Legföllebb csak az lehet benne feltünő, hogy nem pénzbe megy. De
hát csak a pénz az érték? Kérem, hát csak az a kopogó ezüst vagy arany
ér nekem valamit? Én ugy vagyok vele, hogy nem sokat adok reá. Törődjék
vele Tódor. Neki sohase volt felesége, gyermeke, végezze az üzlet
dolgát, ugy sincs egyéb baja, hanem én már körültekintek erre is, arra
is, hogy miben lehet valamit csinálni. Igy például, ez sem
haszontalanság.

--Nem, teljességgel nem...

--Ugy vagyok vele, hogy számot vetek előbb mindennel s aztán
megállapitom, hogy kire meddig számíthatok azok közül, a kik körülöttem
élnek. Ezt csak fontos tudni. Aztán bevezetem a könyvbe, nézze: Kelemen
János városi tanácsnok, koma--a szegény kis fiamat tartotta a keresztviz
alá, hetven év. Ez itt ki van huzva. Időközben elköltözött Bécsbe, most
már semmi közöm hozzá, ez a másik pedig tömlöczbe került csalásért, hát
ezzel se törődöm.

--Aztán mi haszon van ebből a könyvből?

--Sok, nagy haszon, engem nem érnek meglepetések. Nálam kiegyenlíti
egymást a sok eshetőség. Ha az egyik becsap s nem tartja be a határidőt,
itt marad helyette a másik. Abban tovább remélhetek. Ha a végén majd
összeadom az eredményeket, higyje meg, jól jövök ki az üzlet mellett.
Olyanforma ez, mint az olyan üzletember dolga, a kinek boltja van
Budapesten, Kolozsvárt, Debreczenben, Nagyváradon, Kecskeméten,
Szófiában, Belgrádban, s ha négy helyen pang az üzlet, a másik négy
helyen virul. Nem mond csődöt olyan könnyen, mint a másik, a kinek egy
raktárba van belefektetve mindene.

Az üveges ajtón, a mi a másik szobától választott el bennünket,
meglibbent a fehér függöny s a nyiláson Tódor kukkantott be. Mikor
látta, hogy odapillantok, a homloka közepére támasztotta a mutató ujját
s Flórián felé integetett.

--Nincs rendben az esze, tessék elhinni, hogy nincs rendben.

Visszaintettem neki, hogy csak menjen onnan s néztem az öreg Flóriánt, a
ki keresgélt a könyvben s némely tételnél nagyon elgondolkozott. Vártam
még tőle valamit, hogy világos legyen az egész állapot. Addig már nem
megyek haza... Egyszerre csak talált valami érdekes megjegyzést a
könyvben, mert földerült az arcza.

--Azon gondolkoztam, a mivel tisztába kell jönni az embernek, hogy
micsoda komplikáczióknak vagyok kitéve, még azokon felül, a melyeket már
kitapasztaltam. Most rájöttem... Nagyon kellemetlen meglepetéseket
hoznak nekem a járványos bajok. A múlt kolera alkalmával igen nagy
veszteségeket állottam ki. Meg az öngyilkosságok. Néha szezonja van
ennek is. Erre csak nem lehet számítani. Daliás szép urak sétálnak az
utczán, a szájukban szivar, mosolyognak s aztán puff, puff, itt is, ott
is... Az ilyesmi teljesen készületlenül talál.

Betette a könyvet s csendesen ráütött az öklével, mintha ez azt
jelentené, hogy: no, mára rendben van.

Már majdnem eltette, a mikor megint eszébe jutott valami. Rátámaszkodott
a vállamra s vizes lett a szeme, a mig beszélt.

--Az aztán a legnagyobb baj, hogyha későn kezdi el az ember. Akkor már
bajos behozni némely nagy veszteséget. Például hát itt van az én dolgom.
A mikor a feleségem meghalt, még nem vezettem könyvet. Aztán jött a
difteritisz s elvitte a gyerekeket is. Micsoda fiu volt, bizonyosan
diplomás ember lett volna belőle. Beleszólt, a mikor a nagy emberek
beszéltek, politizált, a tanárok mindig izentek, hogy ne hagyjam annyit
tanulni, vigyem a mezőre... Hát aztán vittem a mezőre, vissza sem
hoztam... Ezt nem lehet behozni. Adok még magamnak vagy harmincz
esztendőt, hanem ez is kevés. Nem, nem, teljességgel nem lehet behozni.



A LOVAK

I.


Gyéreséknél közönséges vasárnap délelőtt volt. Nem vártak senkit.
Csendes, hangtalan volt az udvar, egy-egy ember mozgott rajta néha,
mikor a ház előtti gyepágyakat öntözni kezdte a kertész s az istállókból
elővezettek egy-egy lovat a kuthoz. Hátulról, a szérüs kertből tompa
puffogás hallatszott elő s ott, a honnan a hang jött, aranyos könnyü
polyva felleg libegett a levegőben. Egy-két részes csépelt, olyan
szegény emberek, a kik nem várhatják be a nagy masinát. Mikor lenn az
utcza végén harmadszor is harangoztak a templomban, a tágas veranda
lépcsőin lefelé elindult a nagyságos asszony a maga rendes vasárnapi
utjára. Kicsi, félénk, amolyan gyermekforma jószág volt a nagyságos
asszony, a széltől is féltette az ember, nehogy valami erősebb rohanás
ketté törje derékban s aztán elvigye, hogy ne maradjon belőle semmi.
Vele mentek a cselédek is és a mig végigmentek az udvaron, a
konyhaajtóból szájtátva bámult utánuk a fehérkötényes, fehérsapkás
szakács, a ki éppen valami czifra madárról kopasztotta le a sok fényes,
aranyos tollat. Közben megint visítani kezdett a kut csövében a
szivattyú, vedrekkel rakták körül az istállófiuk a kerekre szabott
pázsitot a kut körül s az istálló tornyában, a minek olyan szép
bádogfedele volt, mint a templomnak, megszólalt egy kis csengettyü,
olyanforma, mint a mi a nagy harang mellett van az unitáriusoknál.

Lassu sorjában kifelé lépdeltek az ajtókon a lovak. Csupa gyönyörü nagy
állat, tipus mindenik a maga formájában. Kicsi fejü, nyulánk, hosszu
testü, agár formáju paripák jöttek előbb, aztán alacsonyabb, tömzsi
kanczák, kicsi fejjel, temperamentumos, ideges állatok, nyerítve,
ficzánkolva, aztán magas, nagyon finom testü lovak, a melyeknek járás
közben reszketett a lábuk s füleik, megijedtek még arra is, ha jobban
összeharapták a zablát, aztán olyan erőszakos dögök, a melyeket két
ficzkó vezetett végig az uton, belekapaszkodva a szijjakba. Ezek voltak
a legszebbek. Némelyik két lábra állott, ha csak hozzáért valamelyik
legény, félre ugrott, hogy földre rántotta volna a lovászokat, ha inkább
nem engednek, arra ment a merre ő akart s nem oda, a hova vezették, ha
megrántották szájában a zablát, fölugrott és nyihogott, igazi vadak.
Leghátul pedig egy kis fehér lovacskát vezetett elő egy gyerek s hosszu
sorban, egyesével a széles kerti uton megindult a sok ló meg a sok
cseléd a kut felé.

Mikor már már kigabalyodott a csavaros gruppok közül az egész, kijött
Gyéres is a házból. Utána ballagott egy hosszu fiatal ember is, a kis
urfi tanitója s belesüppedt egy nagy puha székbe a verenda korlátja
mellett. Amolyan szegény diák forma fiu volt, a ki minden iránt
érdeklődik, ha muszáj, de legjobban szereti a csendet. Gyéres kihajolt a
korláton s tágra nyitott szemekkel, mint valami gondos kasznár,
vizsgálni kezdte a lovakat. Nem szólott egy szót se, pedig lett volna
mondani valója. Ez meglátszott az arczán, meg mozdulatain, a mint néha
félrekapta a fejét s a tanitóra pillantott. Ilyenkor azonban
elkedvetlenedett, kapkodta a nézését ide-oda, nyugtalankodott s az olyan
embernek a kellemetlensége látszott meg rajta, a ki valami fontos
mondandójához publikumot keres és senki sincs körülötte, a ki megértse.
Egyszer hosszasabban nézett a tanitóra s erre az fölugrott a székről.

--Parancsol nagyságos ur.

--Nem, nem, semmi. Maga nem érti. Ha maga konyítana a lóhoz, urrá
tenném. Próbálja meg, tanuljon bele...

--Bajos az, nagyságos ur...

--Bajos, persze, hogy az... Hirtelen a kut felé meredt a szeme és
retteneteset kiáltott.

--Tódor! Te bitang! Jobbra, jobbra!--Megint a diván felé fordult s most
már dühös volt nagyon.--A Czézár majd agyonrugta Menelaust. Rongy
paraszt, ugy czibálja a ló, a hogy akarja.--Megint kifelé nézett s ujra
rákiabált a legényre.--Marha! Bolondulj meg! Tovább, ha mondom!--S
egyszerre a nélkül hogy valami átmenetet talált volna a dühből idáig,
lelkesedni kezdett.

--Most nézze, most. A feketét... Ni, hogy vezeti a lovászt. Több esze
van, mint annak a baromnak, azt mondhatom. Megállott s ugy bámulta a
lovat, a mely akkorra már szétugrott a többi közt s két lábra ágaskodva
nyerített föl a tornáczra. A formáit nézze, a csipőjét, meg a lábát, hát
a hogy ideszól, nem ész az, nem?...

A diák visszasüppedt a székbe s azt mondta, hogy: de igen, igen, szép,
gyönyörü állat.

--Bolond maga! Ha embert akarok látni ezen a vidéken, akkor a lovat
nézem. Az individuum, karakter, tiszta egész. Csupa nemesség. Az akar,
az parancsol, az hasonlít hozzám, a ki ur vagyok. Csak nem akarja
melléjük állítani ezeket ni. Csupa hülye, én mondom magának. Maga se
jobb náluk. Az ember csak ember, de a ló... maga ezt nem érti. Nekem itt
köröskörül van egy csomó földem. Csak egyszer láttam volna, hogy a
paraszt felesel velem, ha én azt mondom, hogy igy legyen, vagy ugy,
megbecsülném az embert. A ló folyton opponál. Vérbelit kell venni
belőle, a milyen ez vagy az s aztán látom, hogy mi az akarat. Ha ráülök,
földhöz akar csapni, azt mondja, nem vagy olyan ur, hogy meg nyergelj,
ha beleütöm a sarkantyut, fölugrik az égig. Látja, olyan bolondok maguk
mind, hogy a lóról ugy beszélnek: állat, négylábu, esze sincs. Én tudom,
hogy magukat sarkantyuzom, ütöm, rugom, a mikor nekem tetszik s egyszer
se nyerítettek ellenem, hát maguk-e az emberek, vagy a ló?

Valósággal önkivületben kitárta a karjait, mintha magához akarta volna
ölelni az istállókat is.

--Drágáim...


II.


Lenn az utcza végén ujra harangozni kezdtek. Vége volt a templomnak s
nagyon halk, a levegőn átszüremlett hangokban valami olyast lehetett
hallani a templomi énekből, hogy: téged Isten dicsérünk... Ketten,
hárman, szépen egymás mellett fölfelé jöttek az emberek, aztán meg a
lányok, asszonyok, tiszta, szép ünneplőben s a sok hivő ember mögött még
lenn a meredékes utcza végén látszott a kicsi nagyságos asszony a
cselédekkel, a mint hazafelé tipeg. A nélkül, hogy a vonásaiba
beleláthatott volna az ember, meglátszott az arczán a hivőknél
templomozás után elkövetkező meghatottság, a mint jött szép csendesen és
nézte maga előtt az utat alázatosan, az Isten szolgálóleányához
illendőségesképpen. A cselédek is ilyenformán igyekeztek utána.

Benn az udvarban ezalatt végeztek a csépléssel a részesek. A
polyvafelleg lassan-lassan alábbszállott, mig bele nem kapaszkodott egy
szélpászma s el nem hordta az egészet s az emberek bejöttek az udvarba,
hogy osztozzanak. Mikor a nagyságos ur elé járultak a kérelemmel, az
nagyon dühbe jött.

--Vasárnap? Hogy én majd odaállok nektek vékát méregetni?...
Pusztuljatok mindjárt...

Egy öreg paraszt előczihelődött a többi közül, hogy majd megfelel, de a
mikor már beszélnie kellett volna, még mindig csak a kalapját forgatta a
kezei között nagy zavarban s motyogott, hogy ugy, meg ugy, vasárnap is
enni kell, meg az urnak könnyű, annak nincsen különbség a pénzében meg
az idejében... Hátul elvezették már a lovakat. A sor eleje már eltűnt az
istálló fekete szájában, a mikor egy magas, karcsú fekete paripa az
utolsók közül kirántotta a kötőfék szárát a lovász kezéből s
visszanyargalt a tornácz felé. Rohantában harsányan röhögött. A
parasztok a tornácz falához lapultak előle s az öreg keresztet vetett
magára.

--Vége, vége... agyontapos...

Az ur fenn az erkélyen egyszerre elfeledkezett róluk s mosolyogva,
ragyogó arczczal csak a lovat nézte. Az állat nyihogva kapálta a földet
s nagyokat fujt a porba. Mintha csak jó reggelt akart volna mondani.
Mikor a kocsisok utána futottak, ezeknek is az arczába fujta orrából a
forró gőzt s a nélkül, hogy megfogták volna a fék szárát, elindult
előttük az istálló felé. Gyéres erősen megfogta a tanitó kabátját s
előbb a még mindig a tornácz alatt szorongó parasztokra mutatott, azután
meg a ló után mosolygott.

--Nohát, lássa. Hogy elrémült ez a sok bamba. Utálatos... Hát emberek
ezek?... Mikor lenn megint szervezkedni kezdtek a parasztok, hogy elől
kezdjék az ügyüket s az öreg ujra hebegni kezdett, rettenetes dühbe
jött...

--Most már elég. Kihozom a botot s szétverek köztetek. Mars! Ki innen!

A parasztok lassan huzódtak a kapu felé. Mikor már jó messze voltak,
megállottak egy perczre, mint a kivert állatok és összeröffentek.

--Megbánja még... Nem lesz ez mindig igy.

--Többet ér neki egy lova, mint mi mind...

Fenn a tornáczon pedig ujra lelkesedni kezdett Gyéres. Karonfogta a
tanítót és huzta maga után.

--Jöjjön, jöjjön.--Mig átmentek az udvaron, éppen befordult a kapun a
nagyságos asszony. A tanító köszönt s oda akart menni, de Gyéres nem
engedte. Oda se nézett az asszony felé, hanem nekipirulva, lázasan ment
a maga után utján, maga után vonszolva a fekete kabátos, hosszu fiút. Az
istálló ajtóban megállott, nagyot kiáltott:

--Czézár! Menelaus!

Mikor a lovak nyerítve feleltek, a fiuhoz fordult.

--Hallja! Hallja!--Egyik lovától a másikhoz szaladgált, simogatta őket,
némelyikkel beszélgetni kezdett.--Hogy vagy? Jó volt a zab, a
széna?--Nézze, a szeme beszél, hát nézze! Itt ez a csillogó pont az
öröm, itt a másiknál a sötétes folt, ez a kis elhomályosodás éppen a
pillák alatt, az a bánat.--Valami baja van. No mi az, mért sirsz?
Hallja, a másik hogy kaczag. Mennyire szeretnek.--Egy nagyszügyü pejnek
átölelte a nyakát. Az erős, nagy állat fölkapta a levegőbe és lóbázni
kezdte. Gyéres kaczagott.--Igy, igy mulassunk.--Egyszerre eleresztette a
ló nyakát s leesett a friss alomba a jászol mellé. A ló félreugrott, a
tanító meg a kocsisok megijedtek, de a gazda befeküdt még mélyebben a
szalmába, behunyta a szemeit is s boldogan elnyult a ló előtt, a mely
most már idegesen szaglászni kezdte, mintha idegen volna.

--Ne rugjál agyon öreg, ne rugjál...

A tanító kiabálni kezdett.

--Jöjjön nagyságos ur, jöjjön.

--Maga nem érti, nem érti...

A tanító már kezdte érteni. Megijedt tőle. Azt gondolta, hogy most
visszaviszi ezt az embert a házba, azután fut, amerre lát. Nem marad egy
fedél alatt az ilyen bolonddal. Rémülten czibálta föl a szalmáról az
istállógőzbe belebódult embert s ugy lökdöste maga előtt, mint a
gyermeket.

Az udvaron megint ott lézengett néhány paraszt. A részesek jöttek
vissza, még egyszer megbeszélni az osztozkodás dolgát. Azt mondták, hogy
nekik a malomba kell menni. Ha most elindul az ember, akkor se érkezik
vissza holnap reggelig a liszttel. Nagyon megbámulták a nagyságos urat s
abból, ahogy a fekete kabátos hosszu ember elbánt vele, látták, hogy
megint csak nem beszélhetik meg az osztozkodás dolgát.

--Pedig semmi se volna az egész. Két zsák neki, egy zsák nekünk, megint
kettő neki, aztán egy nekünk.--A hogy a kezeit a levegőben lóbálta,
mintha a zsákokat czipelné, hamar eligazította az osztozást, hanem hát a
valóságban nem megy az olyan könnyen. Most már elkeseredve, csendes
dühhel mentek el.

--A szegény ember kutya neki. Majd egyszer csak megjárja.

--Segítnek abban a lovak is.


III.


Azután egy darabig beteg volt Gyéres. Valami értelmetlen betegsége
akadt. Az orvosok se igen tudtak kiokosodni belőle. Egy csomó
jeges-zacskót raktak a fejére, szörpös, émelygős orvosságokkal teli
kanalakat erőltették be az összeszorított fogai közé, de a mellett
napról-napra semmi ujat se tudtak mondani a nagyságos asszonynak, ha az
ura állapotáról kérdezősködött. Már az Istennel is kezdtek előhozakodni,
a mikor pedig a doktor, akárhogyan is szájára veszi az Isten nevét,
akkor baj van.

Azután azonban mégis csak segített az Isten. A beteg lassan-lassan föl
is kelt az ágyból. Rátámaszkodott a nyurga diákra s a mikor sütött a
nap, már ki is sétáltak. Azért még nagyon gyönge volt. Egy darabig
tartotta magát, aztán egyszerre összeesett benne az erő, nyögött, sírt
és sóhajtozott a lovai után, meleg délelőttökön kiült a tornáczra és
végig nézte az itatást. Ilyenkor különösen fészkelődött a helyén és
sokszor elfulladt a hangja, mig rá akart kiabálni egy-egy kocsisra, a ki
ugy vezette ki a lovat, mintha tehenet huzna maga után. A doktorokkal
pedig veszekedett, hogy lóra akar ülni, hajtani akar, az istállóba akar.
Egyszer aztán nagysokára megengedték neki, hogy lovagoljon. A nagyságos
asszony kis fehér kanczáját nyergelték meg neki. A mikor elővezették a
lovat, siránkozni és nyöszörögni kezdett a nagyságos ur, mint egy
gyermek.

--Miért nem ültetnek bárányra, vagy valami juhászkutyára? Ezt a kis
rongyot hozzák ide. Letörik a dereka...

Kétfelől tartották, amig elhelyezkedett a nyeregben. Amikor elindult már
mosolygott. Kezdte jól érezni magát a nyeregben. Egyszerre csak
megindult lassan trappba, aztán ki a kapun s a tornáczról már csak
annyit láttak, hogy galoppba iramodott a megrémült kis fehér lovacska s
eltünt az utcza végén.

A nagyságos asszony nagyon megijedt. Lihegve szaladt le az istállóba s
rákiáltott az első lovászra, a ki a jászol mellett ácsorgott.

--Vincze! Lóra hamar. Nyargalj a nagyságos ur után, tudod milyen gyönge.

A nagyságos ur pedig már jött vissza. Reszketett alatta a ló, a zabláról
tenyérnyi czafatokban szakadt le a tajték, a lovasnak pedig a
boldogságba belebágyadt a szeme, ragyogott az arcza. Egyenesen
belovagolt az istállóba s parancsolni kezdett.

--Elő a kocsit, az enyimet. Kettőt elől, hármat a rud mellé...
Vadakat... ló legyen, nem szamár... Czézár, Menelaus, Didó, a rud
mellé... Hozd le az ostoromat... Repülni akarok...

Amikor látta, hogy nem sietnek s a sok kocsis összebámul, a zekéje
zsebéből előrántotta a revolvert.

--Agyonlőlek kutya, ha gondolkozol mikor én beszélek.--Már lőtt is. A
golyó elsivított az egyik lovász füle mellett s tompa koppanással
lehullott a falról.

Erre szétszaladt mindenki, csak az asszony maradt ott. Kérlelni kezdte a
nekibolondult embert.

--Ne még. Két-három hét mulva...

Gyéres rá se nézett. Türelmetlenül tappogott az agyagos padlón s nézte,
hogyan vezetik elő a lovakat. Egy inas lehozta az ostort. A kezébe
vette, nézte, hogyan hajlik, aztán kiment az istálló elé, egyet-kettőt
kongatott vele a levegőben, de türelmetlenül, inkább csak azért, hogy
teljék az idő. Azalatt azt nézte, hogy hogyan fognak be. Előhuztak egy
két kerekü kis kocsit, a mi egyéb sem volt, mint kerék, meg egy ülés s
eléje sorakoztatták a lovakat, csupa pihent állatot, mindeniket egy-egy
lovász tartotta féken. Az asszony körülszaladgált s a mikor látta, hogy
csakugyan nem tréfa a dolog, segítségért kiabált.

--Doktor! Doktor!

Nem jött senki s már elkészült a fogat. A lovak nyihogva ágaskodtak, még
egy pár szijat kellett becsatolni, de Gyéres már felugrott az ülésbe.
Pillanat alatt rendbeszedte kezében a gyeplőszárakat, egy szempillanatra
felállott, kieresztette az ostort, vadat, hangosat kiáltott, a miben
azonban benne volt minden szenvedélye, a mit az előtte toporzékoló
állatok iránt érzett, lovászok szétugráltak előle s a két nagy kerék
őrült iramodásban kikanyarodott az udvarról. A kicsi asszony szájtátva
bámult utána s a mikor a porát se látta, egyszerre, mintha csak most
ébredt volna fel a kábultságából, térdre esett az istálló előtt s
imádkozni kezdett.--Miatyánk, ki vagy a mennyekben...--Nem tudta tovább
mondani, megkapta hirtelen a sejtés s jajgatva szaladni kezdett. A
kapunál már elhagyta az ereje és csak nyögött.

--Sohase jön vissza... vége, vége...

Gyéres pedig rohant. Egyszer megakarta törülni a homlokát s ezzel
leverte a fejéről a kalapot. Betegsége alatt megnőtt a haja s most
lobogott utána a levegőben. Lábait nekifeszítette a kocsi deszkájának s
erősen tartotta a gyeplőt. A mikor a keze fáradni kezdett, engedett. A
falu végén bekanyarodott a tarlóba. A mint ott rohant végig, egy-egy
rögön magasra ugrott vele a kocsi. Még mindég nem rohantak elég vadul a
lovak. Most már a gyeplővel nem is sokat törődött, csak az ostorral
cserdített be egyszer-egyszer az állatok közé s hátravetette magát a
keskeny párnára, hogy csak ugy uszott előre s a lovakat nézte, hogy
hogyan vágtattak a földekbe, a messzibe, a semmibe s egy-egy pillanatra
behunyta a szemét, mint a gyermek a mikor hintázik.

Messzire egy vesszőkerítést pillantott meg. Most már akadályt akart,
valamit, a mit keresztül törjön. Arra fordította a lovakat s
önkívületben látta, hogy most már mindjárt ott vannak, nekimennek. Ujra
fölállott várta, a mig odaérnek, hogy keresztülgázolnak majd ezen a
semmin, valami rongy parasztnak az összelopkodott korlátján... egy
pillanatig azt is látta, hogyan buknak egymásra a kocsi előtt a lovak s
aztán ő is beesett közéjük.

Már nem tudta megkülönböztetni a sok közül, hogy melyik ló az, a
melyiknek a kemény czombjára ejtette le a fejét... Még érezte, hogy a
mellébe, meg az oldalába rug valamelyik állat a sok közül, de a mire
körül akart nézni, az agyát tompította el egy patkó, a mi belemélyedt a
fejébe. Még nyögött, a mikor kiszaladt segítségnek a paraszt.





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Thury Zoltán összes művei, Volume I - Ketty és egyéb elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.