Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Végzetes tévedés - Regény
Author: Bajza, Lenke Beniczkyné
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Végzetes tévedés - Regény" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



Hungarian Electronic Library (Magyar Elektronikus Könyvtár),
http://mek.oszk.hu/07700/07737



MAGYAR REGÉNYIRÓK KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN



48. KÖTET



VÉGZETES TÉVEDÉS



REGÉNY



Irta

BENICZKYNÉ BAJZA LENKE



WINKLER ELEMÉR RAJZAIVAL



BUDAPEST FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1909



BENICZKYNÉ BAJZA LENKE.

Végre egy boldog asszony! S még hozzá irónő, ami kétszeres csoda. Mert
az irói világban még ritkább a boldogság, mint egyebütt. Más fajta
ember boldog lehet, ha ő magának semmi baja nincs s dolgai jól mennek,
de az irónak az érzékeny lelkénél fogva a mások bajai is fájnak.
Világfájdalom, melancholia vesz erőt e gyakorta abnormis
természeteken, az élet sötét oldalainak festésébe azért merülnek el,
de azok se mindig boldogok, akik felderítik az olvasót; mint ahogy a
vidáman szökellő forrás gyakran éles, nagy sziklák közül tör ki, úgy
serked ki a humor is nem egyszer fájdalmas sebek alul.

Beniczkyné élete egy szép út ebben a siralom völgyében, egy szép út,
göröngyök nélkül való, mindvégig fölfelé visz s ragyogó verőfény önti
el. 1840-ben született Pesten, leánya Bajza Józsefnek, a rendkivül
tisztelt költőnek. Olyan volt ő, mintha nem is az anyja szülte volna,
hanem Bajza gondolta volna ki. A híres császárfürdői bálokon, a
platánok alatt, a legkáprázatosabb jelenség, a legjobb csárdás
tánczosné, kit országszerte emlegetnek. Már korán megmozdul benne az
irodalmi hajlam, nem csak kotillion-emlékeket őriz a titkos fiókjában,
de kéziratokat is, melyek lázasan szaporodnak és--mi lehetne nagyobb
szerencse egy kezdő iróra--hamarosan férjhez megy egy módos kiadóhoz,
Heckenast Gusztávhoz, kit nemsokára 1857-ben megajándékoz egy
könyvvel.

Az írónőt az úgynevezett «Schöngeist-ot» kielégítette volna ez a
frigy, de e szép lélek még egy sokkalta szebb testben lakott. A
legszebb menyecskét hódolattal rajongták körül az akkori idők előkelő
gavallérjai. Bajza Lenkének, akármilyen jól választott volna is,
éreznie kellett lassankint, hogy jobban is választhatott volna, rövid
idő alatt felbontotta házassági kötelékét s 1862-ben Beniczky
Ferencznek, a pestmegyei fiatalság egyik legképzettebb vezér alakjának
nyujtotta kezét.

Ez a házassága boldog és zavartalan maradt egész haláláig s mindenben
kielégíthette, mert mig neki a megfelelő vagyoni viszonyok mellett
módjában volt irószobájába vonulni s csendesen elmerülni
képzeletvilágába, addig a férj is közpályákon foglalkozhatott s a
beállott alkotmányos élet folyamatjában majd mint országgyülési
képviselő, később mint szolnokmegyei főispán, majd belügyi
államtitkár, szinházi intendáns s végül pestmegyei főispán, egyre
emelte neje társadalmi állását is s lett lassankint méltóságos, sőt
excellentiás asszony. Hiszen a szaporodó kötetek is elég öröm, de a
szaporodó czímek se okoznak migraint, kivált az asszonyoknál.

Sokat írt. Legtermékenyebb összes női iróink között, a hatvanas és a
hetvenes évek szépirodalmi lapjai tele vannak az ő novelláival és
regényeivel. Gyakran látja szalonjában az irói köröket, nagy
összeköttetései vannak, néhány novellája németben is megjelenik a jó
Silberstein fordításában. A hetvenes években keletkezett Petőfi-
társaság őt is beválasztja tagjai közzé s így lesz az első nőiró, akit
az irodalmi férfiak bevesznek a czéhbe. Noha társadalmi állásánál
fogva az arisztokrata társaságokhoz tartozik s azoknak egyik kedvelt
nemes alakja, nem a főrangu műkedvelők mennyezetes magaslatáról nézi
az igazi irókat, hanem egész lélekkel közéjük számítja magát,
látogatja a Petőfi-társaság üléseit, folytonos érintkezésben van
szerkesztőkkel, kiadókkal, irókkal, részt vesz apró-cseprő bajaikban,
kisszerű intrikáikban és pártoskodásaikban, sőt a Parnassusra való
csörtetéseikben is, mint bármely vérbeli bohém.

Amint korban előhalad, egyre termékenyebb lesz, regényei, kivált a
nyolczvanas évek óta, kettesével jelennek meg évenkint, a Mártha és a
Tévesztett utak után 1884-ben Ruth és a Fátyol titkai jelennek meg, a
következő évben már három regénye jön (Az első nyom.--A porban
született.--Nem ösmerem a mult történetét), az azutáni évben, 1876-ban
már négy (A vér hatalma.--Zárt ajtók mögött.--Saját kezébe.--Az erdei
lak.) Később ez a termékenysége megcsappant, de nem is lett volna jó,
ha szorgalma olyan arányban növekedett volna, mert az irály
pongyolasága és a szerkezet lazasága e kövér esztendőkben a
legszembetünőbb.

Tárgyait a főrangu világból merítette, melyben élt, mint annak
jelentékeny tényezője, de nem az életből rajzolt, hanem franczia
regények után, melyeket olyanok írtak, akik talán nem is hatoltak be a
főrangu világba; hősei és hősnői a sikos parketteken, puha szőnyeges
boudoirokban, parfümos levegőben élnek; szeretnek, csalnak és
csalattatnak, diadalmaskodnak és elbuknak. Nem volt elég írói ereje e
megfestett (különben a természetben is szintelen) magyar főúri
köröknek külön levegőt, karaktert és ízt adni (pedig valami
megkülönböztető mégis van bennök); az ő alakjai bizony csak marquis-k
és marquise-ek, akik magyar nevek alatt bujkálva, áttették mulatozási
szinhelyüket Párisból Budapestre. De ettől eltekintve, nem lehet
eltagadni, hogy novellái és regényei a jó ízlést szolgálták és a
nemesebb irányokat s előadási modora nem nélkülöz bizonyos, inkább
asszonyias, mint művészeti bájt, mely az olvasót kellemes hangulatba
ringatja. Találóan nevezték Magyar Marlittnak; semmivel se volt
rosszabb, de jobb se, mint a kis Thüringen e folyamatosan mesélő
nénikéje.

Későbbi regényeivel, lassabban írván őket, a jellemekre és
pszichológiára ügyelve, kiengesztelte a kritikát is, mely a
legnehezebben hódolt meg a szép asszonynak. A közönség, kivált az
asszonyolvasók, állandóan kedvelték, úgy, hogy regényei, ami csak a
legkiválóbb írókkal esik meg nálunk, egyöntetü összkiadásban is
megjelentek, mint aránylag kelendő portéka a könyvpiaczon.

Férje intendánssága idején szini irodalommal is próbálkozott, de a
nemzeti szinház közönsége--ahogy ő szokta magát a regényeiben
előkelően kifejezni--«fel ette hűvösen fogadta».

Ez volt talán az egyetlen bárányfelhő a derült, napfényes égbolton,
mely áthajlott életútja fölött--az utolsó mozdulatáig, az utolsóig,
mellyel az örök éjszakába lép.

Meghalt--1905. április 2-án.



Mikszáth Kálmán.



I.

--Ernesztine, a kalapomat.

--Itt van a kezemben, de ujra kérem, ne menjen grófné.

--Miért fecsérled a szavakat? Minden hónapnak ezen a napján
felöltözöm, úgy mint ma. Télen fekete szőrruhába, szürke nyúlprémes
bundába, s a kalappal, melyet négy forintért vettél számomra a
Kerepesi-úton. Keztyűim kopottak, a lábamon sárczipők. Nyáron szürke
vászonruhába, mely talán még egyszerübben fest, mint a téli öltözék, s
az utczán mindenki legföljebb nyelvmesternőnek néz, a ki óraadással
keresi kenyerét és te rendesen lamentácziókkal akarsz visszatartani
utamtól! Miért? Hisz úgy is tudod, hogy az hasztalan!

E szavakat magas termetű, komoly, okos kifejezésű, harmincz-negyven év
között lévő szép asszony ejté ki nevetve, s komornájához beszélve,
mialatt az kalapját fejére illeszté, de kinek nagyon komor, megrovó
tekintete mulattatni látszott úrnőjét.

--De hát hova megy, grófné?

--Hányadszor kérded ezt, Ernesztine?--folytatta a tükörtől
visszafordulva Hermance grófné, s ujra jóízüen nevetett; majdnem
csúfolódva ejté ki szavait.--Mondd, miért akarsz visszatartani, hisz
tudod, hogy rossz helyre nem megyek!

--Nem tudom.

Komor, megrovó, de kissé bizonytalan hangon voltak e szavak kiejtve, s
a grófné gyors pillantással mérte őt végig, kinek öreg, ránczos arczát
e tekintetre sötét szégyenpír borítá.

--Elment az eszed?--kérdé azután tőle meglepetve.--Így nem szokás
rendez-vousra menni. Azonkívül tudod, hogy férjemet szeretem.

--Azt nem mondtam s nem is úgy értettem, de mire való ez az álruha?
Grófné, ki ezreket költ öltözékére, s a legelegánsabb dáma a
legmagasabb társaságban, nem röstel így menni az utczára, gyalog...
Titkos útra!

--Csak nem ülhetek ily öltözékben fogatomra?--viszonzá Hermance.--De
mind a mellett ne hidd, hogy oly helyre megyek, mi ellen bárkinek
kifogása lehetne.

--Hogy mit hiszek ezekről az utakról, melyek évek óta tartanak és
ismétlődnek, az az én dolgom,--viszonzá vállát vonva, s kevés
tisztelettel a komorna, majdnem kétértelmű hangon, mit csak olyan
cseléd engedhet magának, ki úrnőjét felnőni látta.

--Gondolj, a mit akarsz!--viszonzá félig haraggal, félig mosolylyal az
úrnő, s helyet foglalt egy karszékben és kinyujtá szép, hosszúkás
formájú lábát.

--Húzd föl a sárczipőm s add ide az esernyőm.

Ernesztine szó nélkül engedelmeskedett, mialatt kipillantott az
ablakon, melyen át az égen sötét felhőket lehetett látni, mik vihar
közeledtét jelenték.

Hermance grófné készen volt s kezébe vette az esernyőt és indult az
ajtó felé.

--Mit mondjak, ha a gróf haza jönne?--kérdé Ernesztine.

--A mit akarsz... Mondd, hogy sétálni mentem.

--Ilyen időben?

--Gondolj ki valamit!--kiáltott föl Hermance türelmetlenül, s
kisietett az ajtón és nem a főlépcsőn haladt le, kilépve az
előszobából, hanem egy melléklejárás felé haladt, hol a cselédség
szokott le--és fölfutkosni, s mely a hátulsó kapuhoz vezetett.

Kilépve az utczára, melyben a palota állt, melynek tulajdonosa Eszthey
Bertalan gróf volt, sietve haladt azon végig, azután egy mellékutczába
tért be, mely meglehetős hosszú volt, de melyen végighaladva, daczára
az esős alkonynak, meglassítá lépteit, s vidám, gondtalan mosolylyal
haladt előre, mintha már nem volna sietős dolga...

Az üzletekben egymásután gyultak föl a lámpák s az utcza is
megvilágosodott a villámfénytől és Hermance meg-megállt egyik-másik
egyszerű üzlet kirakata előtt, mosolyogva szemlélvén a szegényes
holmikat, porczellánt, kalapot, czipőket stb., mintha kedve telnék
ilyeneket is látni.

Azután tovább haladva, ismét egy másik utczába fordult. Az eső már
esni kezdett, mely eddig csak cseperészett, s kifeszíté esernyőjét és
gyorsabban folytatta útját.

Itt-ott a mellette elhaladók megfordultak utána. Magas termete,
elegáns tartása feltünt, mert ilyen alak nem igen szokott este ilyen
mellékutczákban járni; még csak fátyol sem volt az arczán és jól
lehetett látni finom fehér bőrét, nagy kék szemét, divatos frizuráját,
mely hullámos göndörödésben környezte arczát, s bár túl volt már a
legelső fiatalságon, szépségét, mely inkább bájos volt, mint
szabályszerű, nem lehetett tagadni.

Végre elérte útja czélját, a házat, melyet keresett.

Belépett a kapun, becsukta esernyőjét és lassan fölhaladt a lépcsőn,
mely széles volt, tömör márványból készült hajlított karrácscsal, mint
a hogy a legujabb házaknál szokás most alkalmazni, s az emeletre
vezetett, melyre fölérve, Hermance grófnő az első számú ajtónál
megállva, gyorsan, idegesen csöngetett. Az ajtó fölött nagy betükkel
czímtábla ékeskedett arany betükkel, melyre a következő írva:

«Özv. Obren Adolfné leánynevelő intézete.»

Pár pillanat mulva megnyilt az ajtó, s fekete ruhás, fehér kötényes és
ugyanolyan fejkötős fiatal nőcseléd tekintett ki rajta.

--Ah, a nagyságos asszony! Méltóztassék belépni, éppen levelet
készültem vinni számára a postára,--kiáltott föl a leány.

--Nekem?--kérdé megütközve Hermance, s derült kifejezésű arcza
elkomolyodott, sőt mint a cseléd észrevette, elhalványodott.

--A nagyságos asszony czímére írva nálam van. De most az szükségtelen,
mind a mellett átadom. Tessék belépni.

Hermance után becsapódott a nagy szárnyas tölgyfaajtó, s ő követte a
leányt. Vonásai nyugtalanságot fejeztek ki, mi mozdulatain is
meglátszott, lassú, vontatott lépéssel haladt vezetője után, ki tágas,
diszes terembe vezette, s gyorsan fölcsavarva a villamos gombot, percz
alatt fény árasztotta el a szobát, mely beléptük alkalmával teljesen
sötét volt.

--Itthon van Obrenné asszonyság?--kérdé a grófné.

--Azonnal megjelentem, hogy vendég érkezett--viszonzá a kérdett, s
eltünt egyik mellékajtón.

Hermance kezében tartá a neki czímzett levelet, de nem bontá föl.
Szórakozottan tekintett a betükre, s mind nagyobb nyugtalanság és
feszültség látszott az arczán.

Midőn Obrenné belépett, sietve tett pár lépést felé, ki alacsony,
gömbölyű termetű, mintegy ötven éves hölgy volt, s arczkifejezésével,
hajlott orrával, és keskeny ajkaival szigorú hatást tett, s most
különösen komor volt.

--Kegyed írni akart nekem?--kérdé Hermance, a kezében tartott levélre
mutatva.

--Méltóztassék helyet foglalni, grófné,--viszonzá a háziasszony,--mert
a mit mondani akarok, hosszú lesz és--kellemetlen; s mialatt vendége
leült, ő is helyet foglalt vele szemben.

--Dózia?--kiáltott föl Hermance nyugtalanul.

--Igen, Teodózia kisasszonyról lesz szó!

--Milyen ünnepies bevezetés, máskor Dóziának hívta.

--Mint növendékemet... Most többé nem azt, mert, mert...

A grófné halálsápadt lett, s önkéntelen összecsapta kezeit.

--Mit beszél... Hogy értelmezzem szavait?--kérdé remegő hangon.

--Egyszerűen azt kell tudatnom, hogy pártfogoltját nem tűrhetem tovább
intézetemben, s legkésőbb holnap méltóztassék őt innét elvinni, de ha
lehet, jobb szeretném, ha még ma távoznék.

--De hát mi okból, valami rosszat követett el?

--Természetesen!

--Szabad tudnom, mi az?

--Megirtam a levélben, de most élőszóval mondom el, miután itt van
méltóságod. Dózia tegnap este el akart szökni az intézetből... Miért,
kivel, mi okból? Azt nem lehet tőle kitudni. Kérdéseimre nem felel,
sír, zokog, de vallomásra nem szánja magát.

--És hogy jöttek rá szándékára?--kérdé elfojtott lélekkel Hermance.

--Növendéktársnője árulta el, ki észrevette, hogy kis bőrtáskája a
duzzadásig meg van tömve, s a pamlag alá rejtve, mely máskor üresen
hevert szekrényében.

--És Dózia be is vallotta szökési szándékát?

--Semmit sem vallott; mint mondtam, sír, zokog, de egyetlen szót sem
lehet belőle kivenni.

--De édes asszonyom!--kiáltott föl örömmel Hermance,--ha így van,
akkor nem tudni, hogy ő csakugyan el akart-e menni. Lehet az csak
föltevés az ön részéről.

--Az kétséget nem szenved,--viszonzá hideg, száraz hangon Obrenné,--
különben behivom, beszéljen ő maga. Grófné iránt talán közlékenyebb
lesz.

Obrenné távozott, s pár percz mulva kisírt szemű, igen szép, alig
tizenhét éves leánykával tért vissza, ki lehorgasztott fejjel követte,
s midőn megpillantá Esztheynét, kinek ottlétére, úgy látszott, nem
volt elkészülve, megállt a küszöbön, mintha nem merne közeledni.

A grófné kérdő, fájdalmas, szomorú pillantással függesztette arczára
szemét, mely igen finom, nemes szabású s bájos volt, aranyszőke hajjal
bekerítve, melynek néhány göndör fürtje homlokára hullt, s majdnem
finom ivezetű szemöldökéig ért a tündöklő szempár fölött.

--Dózia!--kiáltott föl Hermance meglepetve, mert e perczben egészen
más alak állt előtte, mint kit utolsó ittlétekor látott egy hónap
előtt. Annak komor, daczos, sötét tekintetű arcza elhatározottságot
mutatott, s a grófné fölugorva helyéről, hozzá futott, és megragadta
lefüggő hideg kezeit.

A leány nevének hallatára zokogásban tört ki és gyorsan elvonva a
grófnétól kezét, azt arczára tapasztá.

--Ne sírjon, hanem beszéljen,--kiáltott rá szigorúan Obrenné.--Nekem
nem felelt, most itt az ideje, hogy megvallja bűnét a...

Gyorsan elhallgatott Hermance egy figyelmeztető pillantására.

--Beszélj, gyermekem,--mondá a grófné szeretetteljes hangon...--Tudod,
mivel vagy vádolva, s mondd el, igaz-e az, vagy nem. Légy őszinte
hozzánk.

Dózia félve emelte fel szemeit, s azt a hatást tette, mint mikor a kis
gyermek menedéket keres a büntetése elől; tekintete esdeklő volt, s
kifejezte lelki szenvedését, de nem felelt, azután ujra lesüté fejét.

--Nincs semmi mondanivalód, Dózia?--kérdé megdöbbenve a grófné.

A leányka fejével intett, hogy nincs, s folyton könnyek hulltak
arczára.

--De felelnie kell!--kiáltott föl bosszúsan Obrenné.--Tagadnia
lehetetlen szökési szándékát. Táskája be van csomagolva, de azt mondja
meg, hova akart menni, s miért szándékozott elhagyni házamat--
titokban?

Dózia konokul hallgatott.

--Nos tehát, most belátja, asszonyom, hogy itt nem maradhat. Nem! Egy
óráig sem... Ha még bevallaná bűnét s bocsánatot kérne! De így nem
lehet őt itt megtűrni.

Hermance arcza nagy aggodalmat fejezett ki. Oly nehéz helyzetben volt,
hogy nem tudta kitalálni, mit tegyen, s azért még egyszer ujra kezdte
vallatását, még pedig az előbbinél kissé szigorúbb hangon.

--Látod, Dózia, mily következései vannak szándékolt távozásodnak, s
meg lehetsz győződve, hogy magad sem tudod, mi vár a jövőben rád!
Azért beszélj. Valld be bűnödet, mondd el, miért és hova akartál
menni. Mi szándékod volt, s ki csábított arra, hogy távozzál.

--Senki!--kiáltott föl megrettenve a leányka s gyorsan letörlé
könnyeit.

--Ez nem valószinű! Hova mehettél volna te egyedül? Hisz nem is
ismersz senkit rajtam kivül.

--És még is úgy kell lenni,--szólt hévvel közbe Obrenné.--Mert
ismeretséget nem köthetett az intézetben senkivel; különös fényt vetne
ez házamra.--Dóziának egy önkéntelen mosoly röpült keresztül ajkán, mi
a két hölgyet megdöbbentette.

--Csak nem akarja állításomat kétségbevonni?--kérdé elfojtott dühvel
Obrenné, kinek hangja reszketett a fölindulástól.

--Nem!

--Hát mit akart jelenteni az a kétértelmű mosoly?

--Nem vettem észre, hogy mosolyogtam volna,--viszonzá sóhajtva
Dózia.--Nincs is okom rá.

--Az már igaz,--folytatta majdnem kárörömmel Obrenné s gyorsan a
grófnéhoz fordult.

--Szives lesz magával vinni Dóziát, asszonyom. Mert, mint mondtam, itt
nem maradhat. Valamennyi növendékem tudja ezt a szégyenletes esetet s
helytelen példát merítenének belőle, ha Dózia csak egy nap is még az
intézetben maradna.

Eszthey grófné lesujtva állt helyén s nem tudta kitalálni, mit tegyen,
mialatt Dózia érdekkel, feszülten tekintett rá s látta rajta a
tusakodást, mi észrevehető csodálkozásra gerjesztette.

--Most bámul? ugy-e?--kérdé gúnyosan Obrenné.--Talán azt hitte, tárt
karokkal fogadják s még egy doboz czukrocskát is kap gyönyörű
viseletéért...

--Nem, azt nem gondoltam!--kiáltott föl hévvel a leány.--Sőt tudom,
hogy rosszul cselekedtem, de...

--Nos, halljuk tovább.

--Többet nem mondhatok, de anyámtól bocsánatot kérek.

--Azt hiszem, ezek után nem lesz megengedve, hogy a nagyságos asszonyt
mamának nevezze,--mondá Obrenné.--Tudja, hogy maga csak fogadott
gyermeke neki, kitől ő hálát és alázatosságot várhatott volna és
dicséretes viseletet talált.

--Tudom,--viszonzá halkan, szomorúan Dózia.

Most Hermance szemei teltek meg könnyel, s betakarta arczát, és ez a
mozdulat, s levert tartás oly nagy bánatot fejezett ki, hogy a fiatal
leány láthatólag megdöbbenve, percz alatt mellette termett és
letérdelt előtte.

--Bocsánat,--rebegte alázatosan, mialatt ujra zokogásban tört ki.

--Ez már valami,--mondá diadalmas arczczal Obrenné.--Legalább mutatja,
hogy megbánta bűnét! De én nem hiszek neki.

Hermance meleg pillantást vetett a leánykára s kezét hajára tette.

--Állj föl, Dózia,--mondá remegő hangon.--Gondolkodnunk kell, hogy mit
tegyek veled, miután itt nem maradhatsz.

Dóziát láthatólag megdöbbentették e szavak, s mialatt elhagyta helyét,
feszült félelemmel vizsgálta a grófné arczát, ki Obrennéhez fordulva,
majdnem félénken mondá:

--Csak egy napot türje meg őt itt, asszonyom, csak huszonnégy órát,
míg kitalálom, mitévő legyek.

--Nem lehet, nem tehetem.

--Csak huszonnégy óráig, holnap este eljövök érte és elviszem.

--Lehetetlen, lehetetlen!

--Most igazán nem tudom, hova vigyem... Istenem, Istenem... Dózia, ha
tudnád, ha csak sejtenéd, mily bonyodalmakba kevertél engem és
magadat.

A leány mind nagyobb csodálkozással szemlélte ezt a vergődést és nagy
nyugtalanság látszott rajta.

--Bocsánat, asszonyom, de nem tehetem. Elveszteném minden
növendékemet, ha engedékenységemnek hire menne,--ismétlé Obrenné.

--Kitől tudnák azt meg?

--Növendékeimnek nem tilthatom el, hogy ne írjanak szülőiknek a
történtekről. És tizenegyen vannak... A mit pedig annyian tudnak, az
nem marad titokban.

Hermancenek lesütött feje kifejezte, hogy a mit Obrennétól hallott,
azt be kell látnia, mert annak igaza van.

Mély, nehéz sóhaj röppent ki ajkán s Dóziához fordulva mondá:

--Végy köpenyt és kalapot, s menjünk!

A leány gyorsan megfordult és elhagyta a szobát.

--Hova viszi őt, grófné?--kérdé egyszerre észrevehető nyugtalansággal
az intézet főnöknője.

--Alkalmasint haza... Hova vihetném?

--És a gróf?

--Fölösleges erről beszélnünk,--mondá türelmetlenül, majdnem büszkén
és hidegen Hermance.--Valamit kell vele tennem, ha ön kérésemet
megtagadja, nem hagyhatom őt az utczán.

--Én pedig nem koczkáztathatom jó hirnevemet, állásomat. Ezt
beláthatja, grófné.

--Tehát hagyjuk abba a vitát, de ki kell mondanom, hogy nem hittem
volna önről, miként ily kegyetlen tudjon lenni, ismerve helyzetemet.

--Nem tehetek másként. De adhatok tanácsot. Van egy nővérem. A
külvárosban lakik. Jómódú katonatisztné, s van egy olyan korú leánya,
mint Dózia. Ő rövid időre befogadná.

--Megtenné ő ezt?--kérdé érdekkel, majdnem örömmel a grófné.

--Szivesen küldök neki ajánlatot, s ő megteszi. A saját érdekemben
fogom őt arra kérni.

--Hol lakik?

--Messze. A Soroksári-út legvégén, eltart oda az út kocsin félórát.

Ekkor, mintha figyelmeztetni akarná a falon függő nagy óra a
beszélőket, nyolczat ütött.

--Ah Istenem!--kiáltott föl ijedten Hermance.--Már is elkéstem; otthon
kellene lennem, két órája, hogy elhagytam a házat, s ez az ebéd ideje
nálunk.

--Akkor nem tudom, mit tegyünk. Azonban ne mondja grófné, hogy nem
adtam a legjobb akarattal tanácsot.

--A minek azonban nem vehetem hasznát!

--Az nem az én hibám, hanem a körülményeké, s kérem azoknak betudni,--
mondá Obrenné feltünő nyugtalan hangon.

--Igaza van,--veté oda kissé hidegen Hermance.--Mind a mellett nem
marad más hátra, mint hogy haza vigyem Dóziát.

Obrenné lesütött szemekkel hallgatott és Esztheyné még egy kisérletet
tett.

--Ha például kétszeres árat fizetnék Dózia ittlétéért?--kérdé
bátortalanul; de az öreg nőnek vér szökött arczába ez ajánlatra.

--Miféle véleményben van rólam méltóságod, hogy ilyet ajánl?--kérdé
őszinte vagy tettetett megbotránkozással.--Itt nem pénzről van szó,
hanem erkölcsi lehetetlenségről!

--Bocsánatot kérek...--rebegte Hermance elpirulva s az ajtó felé
fordult, melyen Dóziának jönnie kellett.

--Remélem, grófné, nem neheztel szavaimért,--mondá kissé nyugtalanul
az intézet tulajdonosnője, érezve, hogy elutasító hangon ejti ki
szavait.

--Nem neheztelek, de megvallom, rosszul esik nyilatkozata,
meggondolva, hogy mi mindent...

--Tett méltóságod az én intézetemért,--folytatta hévvel Obrenné.--
Pártfogásába vette, növendékeket ajánlott, stb., a miért én hálás is
leszek, a míg élek; de ha már erről beszélünk, ne vegye rossz néven,
ha viszont azt is fölemlítem, hogy nagyon nehéz lett volna Dóziát
előkelő intézetben elhelyeznie a tudott körülmények miatt, s én csak
azért vettem ide, mert a grófnénak szívből hálás tisztelője vagyok!

--Ha tudná, mily nehéz helyzetben vagyok...--rebegte Hermance, mialatt
szép szemei megteltek könnyel.

--Sejtem, s éppen azért tettem kivételt, és ha Dózia jól viselte volna
magát, soha nem állt volna be a szomorú kénytelenség, bármeddig
maradhatott volna nálam. De ismétlem, grófné, itt az én lételemről van
szó! Ha kitudódnék, hogy ő szökni akart intézetemből, s én azt
büntetés nélkül elnéztem, elveszíteném minden növendékemet s koldulni
mehetnék.

--Talán nagyon is tragikusan veszi ezt a dolgot, kedves Obrenné!--
sóhajtott Hermance.--Végre is semmi sem történt. Gyermekes
meggondolatlanság volt az egész, mi ily fejlődő leányoknál gyakran
előfordul.

--De történhetett volna! És még csak azt sem lehet Dóziából kivenni,
hova szándékozott menni, hisz tudtommal egyetlen ismerőse sincs a
városban, így mondta nekem méltóságod, nemde?

--Nincs senkije rajtam kívül, s megfoghatatlan előttem ez az eset. De
remélem, nekem majd vallani fog,--mondá Eszthey grófné az órára
pillantva, s mind nyugtalanabbnak látszott, de ekkor lépett be Dózia
kalappal fején, s kis útibőrönddel kezében.

--Most siessünk!--kiáltott föl hozzáfordulva Hermance,--végy bucsút
Obrenné asszonyságtól, és kérj bocsánatot tőle.

De a leányka csak némán hajtá meg magát, s ajkai nem nyiltak föl.
Egyetlen szót sem ejtett ki, s az ajtó felé fordult.

Obrenné kétértelmű mosolylyal tekintett utána, s Esztheynéhez
fordulva, mondá:

--Láthatja, grófné, mily rossz hajlamai vannak ennek a gyermeknek.
Daczos, zárkózott, engedetlen és örülök, hogy megszabadultam tőle, de
tanácslom, vigyáztasson rá.

Dózia hallotta e nyilatkozatot, s ajkán gúnyos, keserű mosoly repült
keresztül, mialatt Esztheyné kezét nyujtá Obrennének, azután követte
Dóziát, kivel némán haladt le a lépcsőn a legelső kocsiállomásig, hol
fogatba ültek.

A grófné megmondta a kocsisnak az utczát, melyben az Eszthey-palota
állt, de meghagyta neki, hogy az utcza végén álljon meg, nem akarván a
palota kapuja elé hajtatni.

Midőn Hermance és Dózia kiléptek Obrenné fogadóterméből, gyorsan
fölnyilt annak egyik mellékajtaja s mintegy tizennyolcz éves, magas,
erőteljes leány dugta ki fejét rajta.

--Nem sikerült,--mondá boszús hangon Obrenné.

--Hova mennek?

--Az Eszthey-palotába.

--Nem soká fog Dózia ott maradni,--mondá nevetve a leány, mire az öreg
nő helyeslőleg intett fejével, azután elmondta neki a lefolyt jelenet
részleteit...



II.

Midőn a hölgyek leszálltak a fogatról, már egészen sötét volt, de
Hermance mind a mellett óvatosan körültekintett, mintha valamely
véletlen találkozástól félne, de az utcza teljesen üres volt, s ő
Dóziával együtt észrevétlenül surrant be a hátulsó kapun és sietett
föl azon a melléklépcsőn, melyen távozott.

Ezalatt Dózia kiváncsian tekintgetett ide, s tova, mint a ki nem
tudja, hol van, s arczán feszült várakozás volt kifejezve, mialatt
társnőjét követte, ki fölérve a lépcsőn, jobbra fordult, s a komorna
szobái felé tartott. Ernesztine az ablaknál állt, midőn a grófné
belépett, s a neszre visszafordulva, mondá:

--Ily későn, grófné? A méltóságos úr már kétszer kérdezte, hol van, s
az ebéd föladásával várnak...

De megpillantva az úrnőjét követő ismeretlen alakot, meglepetve
hallgatott el s azt álmélkodva szemlélte.

--Ernesztine,--kezdé Esztheyné nála szokatlan szomorusággal.--Ez a
fiatal leány itt marad nálad, míg én ebédelek. De nem kell senkinek
tudni ittlétéről. Érted? Senkinek! Az ebédhez átöltözni már nincs idő,
csak a kalapomat teszem le. Mit mondtál a grófnak?

--Hogy sétálni ment, szabad levegőt szívni, mert főfájása van, de ő
rossz kedvvel kiáltott föl: ebben az időben! Azzal távozott s azt
hiszem, a szalonban várakozik méltóságodra.

--Tégy úgy, Ernesztine, a hogy mondtam. Te pedig vesd le a kalapodat,
Dózia s várj itt reám, míg visszajövök,--mondá gyorsan a grófné s
kisietett, a két egymásnak ismeretlen hölgyet egyedül hagyva, kik
egyforma érdekkel és kiváncsisággal tekintettek egymásra s mialatt
Dózia letette kalapját, a komorna kérdé:

--Honnét jön, kisasszony?--s vizsgálódva függeszté rá szemét, kinek
bájos arcza, nyulánk termete és előkelő külseje meglepte.

--Az intézetből... De mondja meg, kérem, hol és kinél vagyok e házban?

--Nem tudja, hol van?--kérdé bámulva Ernesztine.--Hát nem ismeri a
grófnét?

--Hallottam, hogy úgy nevezte úrnőjét, kit én évek óta ismerek, de nem
tartottam annak.

--Eszthey grófné házában van, kivel ide jött, de hát kicsoda ön?

--Szükséges azt magának tudni?

A hang, melyen e kérdést Dózia kiejté, száraz és büszke volt s a
komorna homlokára komor redőket vont és vállat vonva mondá:

--Nem éppen szükséges, de miután feleltem kérdésére, azt hittem, én is
szerencsés leszek választ kapni.

--Úgy látszik, titokban kell tartani ittlétemet, s így fölösleges,
hogy kilétemről beszéljek,--viszonzá Dózia, s az ablakhoz ült, hátat
fordított a komornának s letekintve az utczára, a járókelőket
szemlélte, bár alig látott azok közül valakit; mert részint egészen
sötét volt, másrészt, mert a palota környéke ilyenkor csöndes szokott
lenni.

Hermance ezalatt szobáiba sietett s ledobva kalapját, a tükörbe
pillantott és rémülve látta, hogy hajának göndörségét teljesen
eltüntette a nedves, esős levegő. Hosszan hullott az homlokára s
öltözéke sem felelt meg az esteli ebédnek, holott tudta, hogy férje
nagyon sokat ad a külső formákra s nemcsak a késésért fog neki
szemrehányást tenni, hanem öltözéke miatt is, mely legföljebb a
második reggelihez lett volna való.

De hát nem volt ideje most e fölött tünődni, azon kellett sebtiben
gondolkoznia, míg a szobák hosszú során végighaladt, mivel mentse ki
késését, mi még sohasem történt.

Férjét csakugyan a szalonban találta, ki unatkozva forgatta az egyik
asztalról fölvett albumnak lapjait s kedvetlen arczczal tekintett a
belépőre, azután elővette óráját.

--Éppen félórája, hogy várakozom reád, Hermance és az ebédre! Honnét
jösz ily későn s kuszált állapotban?

--Siessünk hát az ebédlőbe,--mondá erőltetett vidámsággal Hermance s
nyugodtságot mutatva, a mit nem érzett.

Eszthey gróf követte s éppen akkor érték el a nagy szárnyas ajtót,
midőn az előttük megnyittatott s a komornyik a tálalást jelentette.
Pár perczig némán ültek egymásnak szemközt, mialatt a szolgák
kivonultak, azután Hermance kérdés nélkül mondá:

--Képzeld, Berni, mi történt ma velem; én, ki fél életemet e városban
töltém, eltévedtem.

A gróf kételkedve s figyelmesen tekintett rá.

--Egész nap iszonyú fejfájásom volt,--folytatta kissé akadozva a
grófné--és azt hittem...

--A reggelinél nem említettél arról semmit,--vágott szavába a gróf.

--Nem akartalak nyugtalanítani oly csekély bajjal, azt hittem elmúlik
s végre midőn láttam, hogy nem szűnik a szobai levegőben, sétálni
mentem.

--Este egyedül?... Mily különös gondolat. Miért nem fogattál be?

--Az nem lett volna mozgás s azt hittem, a járás gyorsabb keringésbe
hozza véremet s idegességem lecsillapul.

--Tehát ideges voltál?

--A főfájás mindig idegességből ered s tudod, hogy én minden ok nélkül
olykor nagyfokú idegességben szenvedek.

--Tudom! De hát hova tévedtél el?

--Arról később,--viszonzá gyorsan Hermance, mert e perczben a szolgák
a második tál étellel léptek be s nem akart előttük beszélni.

Mialatt tányért váltottak s az ételt körülhordták, Barnabás gróf
kérdé:

--Nem akarsz ma velem szinházba jönni? a darab, melyet adnak, új és
nagyon hallom dicsérni.

--Már későn lesz, csak a végére jönnénk, mert még át kellene öltöznöm.

--Sajnálom, hogy éppen ma így elkéstünk az ebéddel, nos, de most,
miután ismét magunk vagyunk, folytasd az eltévedés történetét. Mi,
mellesleg mondva, igen valószínűtlennek látszik,--mondá Eszthey
nevetve.

--Csak nem hiszed, hogy valótlanságot mondok?--kérdé Hermance, kinek
nagyon kedve szerint jött ez az udvariatlan megjegyzés s tettetett
nehezteléssel függeszté szemét férjére.

--Nem éppen valótlanságot, de leplezni kivánsz valamit, a mi...

--Nos, jól van! Tehát egyetlen szót sem fogok többé kiejteni, a mi
késésemre vonatkozik.

--De ha én mégis kérnélek, hogy tedd,--viszonzá ingerkedve a gróf,
mialatt igen jó étvággyal evett és ivott, mi a legnagyobb lelki
nyugalomra mutatott.

Hermance ajkán szomorú mosoly röpült keresztül.

--Minek? Úgy sem sokat törődöl vele, bármerre jártam,--mondá
önkéntelen szemrehányóan, mi nem volt szokása.

--Mondjuk, hogy bizom benned! Ez szebben hangzik,--viszonzá nevetve
Eszthey, mialatt egy pohár bordóit öntött le.

--Köszönöm!

--Mily szárazon, hidegen ejted ki e szót, mintha jobb szeretnéd az
ellenkezőt.

--Nem tudom, nem szeretném-e jobban.

--Hermance!--kiáltott föl megrovóan Eszthey.--Csak nem akarod magadat
azon hölgyek közé sorozni, kiket férjeiknek félteniök kell?

--Azokat jobban szeretik a férjek.

--Milyen beszéd! Tudod, hogy én effélékkel nem szeretek tréfálni.
Házasok között föltétlen bizalommal kell lenni! Az első kétely vagy
gyanu megingatja a házasélet bensőségét, s akkor az többé nem is
házasság!

--Egyaránt érted ezt férjre és nőre?--kérdé szép ibolyaszínű szemét
feszülten függesztve férjére Hermance, ki erősködése daczára kissé
zavarba jött erre a kérdésre, de határozottan mondá:

--Kétségkívül!

--És ha például te csalhatatlan bizonyítványát birnád annak, hogy én
házasságunk ideje alatt másba voltam szerelmes, mit tennél akkor?

--Ne beszéljünk ily szomorú lehetetlenségekről. Én tudom, hogy
szeretsz s a ki egyet szeret, az nem hevülhet másért!

Hermance ajkain elnyomott sóhaj röppent el s miután az ebédnek vége
volt, gyorsan emelkedett föl helyéről és férje dohányzójába mentek.

Az ebéd alatti társalgás a ki--és bejáró szolgák miatt csak
megszakításokkal folyhatott, míg most egyedül voltak, s a gróf
szivarra gyujtva mondá:

--Tulajdonképpen mi okból választottad ma ezt a különös beszédtárgyat,
Hermance? Nem emlékszem, hogy ilyenekről házasságunk alatt beszéltünk
volna.

--Magam sem tudom. De ne is folytassuk,--mondá gyorsan Hermance,
félve, hogy férjének ismét eszébe jut kérdezősködni hollétéről és
késése okáról.--Különben is, ha szinházba akarsz menni, sietned kell,
hogy a darab legvége előtt ott lehess.

Esztheyt meglepte ez a felelet és sürgetés. Egy futó, kérdő
tekintettel függeszté szemét feleségére, azután az órára pillantott.

--Igaz!--mondá félre téve szivarját,--megyek és te mit fogsz ma este
művelni, nem jön valaki teára hozzád?

--Nem! Korán lefekszem, mert...

--Még mindig nem mult el a főfájásod?

--Jobban vagyok,--viszonzá gyorsan a kérdett s hévvel tette hozzá:

--Azután a kaszinóba mégy?

--Talán; még nem tudom, ha kivánod, itthon töltöm az estét. De igaz,
le akarsz pihenni.

--Igen! Tehát a viszontlátásra holnap.

Bertalan gróf melegen ölelte meg nejét, azután távozott, mialatt az
szomorú, fájdalmas kifejezéssel tekintett utána s könnyet törült ki
szeméből.

--A ki egyet szeret, az nem hevülhet másért,--sóhajtá, férje szavait
ismételve, azután lassú léptekkel ment szobáiba és komornájának
csöngetett, ki azonnal megjelent a hivásra.

Hermance az első pillantásra észrevette, hogy az öreg Ernesztine-nek
nagyon rossz kedve van s majdnem félénken kérdé:

--Kapott valamit enni az a fiatal leány, kit magammal hoztam?

--Nem, hisz azt mondta méltóságod, hogy senkinek sem szabad tudni a
nálamlétéről.

--Igaz, erről elfeledkeztem. Beszéltél vele?

--Olyan büszke az, mintha valami főherczegnő volna; alig felelt
kérdéseimre s azután nem szóltam hozzá.

--Némán ültetek együtt egész este?--kérdé csodálkozva Hermance.

--Ő kinézett az ablakon, én pedig kézimunkán dolgoztam.

--Ez különös.

--Honnét hozta őt grófné s mily czélból hozzánk?

--Ma itt fog maradni. Holnap tovább viszem. Most vezesd ide s menj
estelizni. A szobád mellett lévő szobában fog aludni, de az estét
velem tölti.

--Tetszeni fog neki a lakás?

--A szoba, melyben elhelyezzük őt, csinos és tiszta. Mást nem
kivánhat.

--De hát ki ő? Legyen hozzám bizalommal, grófné,--mondá nyugtalanul a
komorna.

--Kérdésedre nem felelhetek, Ernesztine, csak annyit mondok, hogy
midőn koronként távoztam hazulról, úgy mint ma is, őt látogattam meg,
kiről kiskora óta gondoskodom.

--Ezt most legalább tudom. Sok nyugtalanságot okozott nekem gyakori
távozása, grófné, s köszönöm, hogy megmondta.

--Nem volt arra ok,--viszonzá mosolyogva Hermance.--Most küldd be
vendégedet, ki nagyon elunhatta magát ma este, mihez nincs szokva.

--Azt magam is hiszem, de hát nem akart velem mulatni,--viszonzá
nevetve a komorna, s elhagyta a szobát és pár pillanat mulva Dózia
lépett be.

Hermance egy pillanatig fájdalmas kifejezéssel nyugtatta a kecses
alakon szemeit, ki valóban nagyon szép leány volt.

Tartása egyenes s öntudatos. Megjelenése előkelő, vonásai finomak és
nemesek s a gyönyörű szempárban most komoly, majdnem megrovó kifejezés
ült.

--Hivatott, grófné,--mondá hideg, ünnepies hangon, s kissé meghajtá
magát, azután merev mozdulatlansággal állt helyén.

--Tehát megtudtad, ki vagyok,--kezdé elmosolyodva Hermance.--Ülj ide
mellém, s beszélgessünk a történtekről és a jövőről.

--Nekem nincs mondanivalóm.

--Igazán mondod ezt, Dózia. Nem érzed szükségét, hogy bizalommal légy
hozzám?--kérdé meghatott hangon Hermance és megölelve őt, a pamlaghoz
vezette, s leült és maga mellé vonta.

--Nem tudom, mit akar tudni, grófné.

--Miért hívsz grófnénak, eddig mamának neveztél. Mi változott azóta?

--Nem tudtam czímét, rangját, míg most tudom, kivel beszélek.

--Az nem változtatja meg viszonyunkat. Én neked nevelőanyád vagyok és
leszek! Haldokló anyádnak igértem meg, hogy gondoskodni fogok rólad, s
azt megtartottam és míg élek, semmi körülményben sem hagylak el. De
bizalommal kell lenned hozzám. Nem mondom, hogy szeress, mert az érzés
dolga, de arra kérlek, tekints úgy, mintha gyermekem volnál, s gondold
meg, hogy neked rajtam kívül senkid sincs e földön.

--Kik voltak szülőim?

--Erre most nem felelhetek, sőt azt hiszem, soha nem is fogok felelni,
de hisz az rád nézve mindegy.

--Nem egészen,--viszonzá szomorúan a leányka,--mindenki szereti tudni,
kiktől származik, s mindegyik tudta is, a ki az intézetben volt, csak
én nem, és ez sokszor nemcsak leverőleg, de szégyenítőleg hatott rám.

--És mégis mostanáig sohasem kérdezted azt tőlem.

--Gyanítottam, hogy nem szeretne róla beszélni, s féltem a felelettől.

--Mi vitt erre a föltevésre?

Dózia körülpillantott a szobában, mely elegáns budoire volt a
legkényelmesebben, sőt pompával bútorozva, azután Hermancera függeszté
szemeit.

--Nem hittem, hogy az, a kinek mondja magát--viszonzá jelentőséggel.--
Obrennét is nagyságos asszonynak hívják cselédjei, s ugyanaz a czím
nem illett magára.

--Mi különbséget találtál köztünk?

--Oh, azt könnyen megmondhatom. Grófné szép és előkelő külsővel bír,
másforma ruhái vannak, más a modora, beszéde, taglejtése, míg Obrenné
nagyon közönséges.

--Lám, lám, mily éles megfigyelő tehetséggel bír a kis Dózia,--mondá
nevetve Hermance.--Ki hitte volna, hogy ily birálgatásba
bocsátkozik... És mióta keletkezett ez a gyanúd?

--Mióta regényeket olvastam, hol gyakran történik ilyen.

--Regényeket? Obrennénál tehát meg van engedve a regényolvasás!--kérdé
kellemetlen meglepetéssel Hermance.

--Nincs! Titokban olvassák ott a könyveket, ő nem tud arról semmit.

--És hogy jutnak a növendékek olyan olvasmányokhoz?

--Két bejáró növendék hozza őket.

--És ezeket nem zárja ki Obrenné intézetéből!

--Nem tudja, s nem is fogja megtudni soha, mert mindnyájan
titoktartást igértünk és azt meg is tartottuk.

Hermance pár perczig hallgatott; igen kellemetlenül érinté ez a
vallomás, de talán még inkább Dózia hosszú pilláktól árnyékolt szeme,
mely kutatóan függött rajta.

--Ez szomorú,--mondá azután megrovó hangon.--Ti nem tudjátok, mily
káros hatással van a tapasztalatlan leányokra az oly könyvek olvasása,
melyek birálatlanul kezeikbe kerülnek, mielőtt élettapasztalással
bírnának, s most már kezdem érteni szökési kisérletedet és kérlek,
beszélj nekem arról őszintén.

--Okvetetlen szükséges az?--kérdé Dózia oly száraz, majdnem elutasító
hangon, hogy Hermance nemcsak meglepetve, de igen kellemetlen hatás
alatt viszonzá:

--Azt hiszem, erre a kérdésre alig kell felelnem s te is
meggondolatlanul intézted azt hozzám, mert hiszen tudnod kell, hogy
csak az alatt a föltétel alatt maradhatunk jó barátnők.

A leányka lesüté fejét, arczát pirosság önté el, s mintha érezte volna
kérdésének helytelenségét, majdnem alázatosan mondá:

--Azért kérdeztem azt, hogy okvetetlen szükséges-e beszélnem, mit
Obrenné előtt semmi esetre sem tehettem volna, mert vallomásommal egy
valakit kellene vádolnom, kin ő, hozzám hasonló módon állt volna
bosszút.

--Ki az?--kérdé nyugtalanul Esztheyné.

Dózián erős habozás látszott.

--Igérem, hogy rajtam kívül soha senki sem tudja meg nevét,--mondá
Hermance.

--Valóban számíthatok arra?--kérdé a leány s elhagyva helyét, a grófné
elé térdelt és megragadva annak kezét, bájos, esdeklő kifejezéssel
tekintett szemébe.

--Megigértem!--viszonzá Esztheyné, kezét a leányka hullámos hajára
téve, ki most kérő, szelid arczocskájával a régi Dózia volt s kire
visszaemlékezett, hogy az az első látásra megnyerte rokonszenvét,
holott akkor majdnem gyűlölettel közeledett hozzá.

De Dózia e határozott kijelentés daczára még mindig habozott
feleletével.

--Egyik növendék társnőd serkentett az intézetből való távozásra?--
kérdé Hermance, hogy megkönnyítse vallomását.

--Igen!

--És hova szándékoztál menni?

--Hozzá, ki árva s nemsokára megkapja vagyonát és akkor együtt
szándékoztunk élni, miután sem neki, sem nekem senkink sincs, kihez
tartoznánk.

--Nem hálátlanság ez, a mit most mondasz?--kérdé neheztelve a grófné.

--Egész történetet kellene elbeszélnem, hogy megértessem
elhatározásomat,--mondá zavarral a leány s arcza piros lett,--de azt
nem mondhatom el.

--Szóval, nem vagy bizalommal hozzám, pedig ha tudnád, Dózia, mit
teszek én érted, lehetetlen, hogy hálát ne éreznél irántam,--kiáltott
föl Hermance s szemei könnyesek lettek.

Dózia láthatólag megdöbbent e szívből fakadó fájdalmas hangra; egy
pillanatig kérdőleg nézett e könnyes szemekbe, azután ajkához vonta a
grófné kezét.

--Bocsánat!--rebegte meghatott hangon,--tudom, hogy nagyon rossz és
hálátlan teremtés vagyok s az is maradok mindig.

--Ezt nem akarom hinni és mondani, Dózia. Te fiatal és tapasztalatlan
vagy, kinek fogalma sincs az élet göröngyös útjairól s arról a
lejtőről, hova a meggondolatlanság sodorhat.

--Ebben igaza van. Nem ismerem az életet, csak könyvekből.

--Örülök, hogy ezt belátod, s talán azt is, hogy én jobb tanácsokat
adhatok neked, mint növendék társnőid, vagy a regények.

--Meg vagyok róla győződve, azonban meg kell jegyeznem, hogy Klára
nagyon okos leány.

--Klárának hivják! És a vezetékneve?

--Engedje azt elhallgatnom, grófné.

--Legyen, különben is nem nagyon érdekel, miután sem én, sem te, nem
fogunk többé vele találkozni.

--Ah, azt nagyon sajnálnám!--kiáltott föl ijedten Dózia.

--Rossz befolyással volt reád, minek most láthatod káros
következményeit. Semmivé tette tanulmányaid folytatását, mikre még
nagy szükséged lett volna.

--És mi fog történni most velem?

--E perczben még nem tudok e kérdésre felelni. Ma itt maradsz, s
holnap majd beszélünk róla. Gondolkoznom kell, mi volna rád nézve a
legczélszerűbb.

--Tehát nem haragszik reám, nem vetett ki kegyeiből?

--Arról szó sincs! Azonban nem titkolhatom, hogy fájdalmat okoztál,
mert azt hittem, ragaszkodol hozzám és csalódtam!

--Nem, nem csalódott!--kiáltott föl Dózia ijedten.--Nem akartam
háládatlan lenni s elhatározott szándékom volt tudósítani hollétemről,
bár nem tudtam volna hova czímezni levelemet, miután sem kilétét, sem
lakását nem közölte velem, de Obrenné közvetítette volna a tudósítást.

--Okom volt arra, hogy ne tudassam kilétemet. De különben minden
hónapban fölkerestelek egyszer, sőt midőn beteg voltál, többször is
meglátogattalak és gondoskodtam rólad minden irányban s hogy ki
vagyok, az neked mindegy lehetett.

--De miért nem volt szabad azt tudnom, még csak imádságomba sem
foglalhattam igazi nevét?

--És valóban imádkoztál értem?

--Minden este és reggel, buzgón, hálateljes szívvel.

--És mégis szó és búcsú nélkül akartál elhagyni?

--Magam sem tudtam, mit teszek... És Klára oly kecsegtetően írta le a
jövőt, midőn függetlenek leszünk, tetszésünk szerint élhetünk. Ő
gazdag s én örökre vele s nála maradok, a mi, azt hittem, nagy előny
rám nézve, mert sejtettem, hogy szegény vagyok, sőt Obrenné burkolt
szavakban többször meg is mondá azt nekem, hálára, szorgalomra intve
annak kedvéért, ki gondoskodik rólam, mert nélküle nem élvezhetném az
ő nagyszerű intézetét.

Hermance elmosolyodott a «nagyszerű» szó gúnyos kiejtésére, magához
szorítá a leány fejecskéjét, de azután komolyan mondá:

--Arra nem volt fölhatalmazva, hogy ilyeneket mondjon neked s rosszul
tette; azonban mindez nem ok arra, hogy oly könnyelmű lépésre határozd
magad. És kérdés, megtartotta volna-e Klára igéretét a jövőben? Te nem
tudod, hogy mily kevéssé lehet bízni az adott szóban s különben is
barátnőd még szintén az intézetben van.

--A szünidőkig, azután elhagyja az intézetet örökre. Ő nem volt
növendék, már húsz éves.

--Az még több, mint egy hónap mulva lesz, miért mentél tehát, vagy
akartál te távozni most már Obrennétól?

--Nehogy az a látszatja legyen eltünésemnek, mintha együtt távoztunk
volna, ámbár azt hittem, nem igen fogja kutatni eltünésemet senki.

--És rám nem gondoltál?

--Szerettem volna elbúcsuzni, de féltem, hogy elárulom magam s Klára
azt tanácsolta, hogy távozzam a nélkül.

--Én nem tudom, ki az a Klára, de mondhatom, hogy nem nagyon épületes
tanácsokat adott.

Dózia hallgatott, de vonásain kétely volt kifejezve, mintha nem adna
teljes hitelt ez állításnak.

--Nem hiszed, a mit róla mondok?

--Klára nagyon okos és nagyon jó leány--viszonzá meggyőződéssel Dózia.

--Miben nyilvánult okossága s miért tartod őt jónak?

--Mert megosztá velem, a mivel bírt és gyakran szívből vigasztalt, ha
szomorú voltam.

--Az elsőre nézve nem tudom, mit értesz, mert azt hiszem, semmiben sem
láttál hiányt. Pénzed annyi volt, a mennyi s többi növendéknek, s hogy
miért kellett vigasztalni szomorúságodban, szintén nem tudom, miután
szomorúságra nem lehetett okod,--mondá a grófné a leány arczát
vizsgálva, ki lesüté hosszú selyempilláktól árnyékolt szemét.

--Talán nem lett volna okom a bánkódásra, hisz igaza van, megvolt
mindenem úgy, mint a többieknek, de fájt szívemnek az, hogy mindnyájan
otthonukról, testvéreikről, szülőikről beszéltek, csak én hallgattam
némán, szó nélkül, mert nekem nem volt mit mondanom s nem volt kiről
beszélnem.

Hermance meghatva tekintett rá, ki igazi, mély szomorúsággal ejté ki e
szavakat és azt gondolta magában, mennyi vétkes ember van a világon,
de nem kivánta, hogy egyet azok közül elérjen a büntetés.

--Szegény gyermek,--mondá megsimogatva a kedves arczocskát.--Igazán
oly elhagyatottnak érzed magadat?

Ezt azért kérdezte, mert nem tudott mást mondani vigasztalására. Dózia
fejével intett, azután halkan rebegte:

--Nem maradhatok itt? El kell mennem?

Ez a kérdés villámütésként érte Hermancet, összerezzent és gyorsan
mondá:

--Nem, Dózia, itt lehetetlen maradnod, sőt e perczben még nem is
tudom, hova fogsz menni, de gondoskodom rólad s légy meggyőződve, hogy
szeretlek s a legjobbat kivánom neked. Jó dolgod lesz a jövőben is,
oly jó, mintha saját leányom volnál.

De Dózia ezt a biztosítást nem nagy elragadtatással fogadta. Arcza
kételyt fejezett ki, vonásain csalódás látszott, nem felelt s szemét
lesütötte.

Hermance-on nagy nyugtalanság látszott s feszülten kérdé:

--Kételkedel szavaimban?

--Nem,--mondá bizonytalanul Dózia,--de látom, hogy terhére vagyok,
alkalmatlanságot okozok és ez szomorít.

--Ne hidd azt!--kiáltott föl a grófné.--Nekem hatalmamban áll, hogy
gondoskodjam rólad, minden eszközzel birok arra s mindent megteszek,
hogy boldog és elégedett légy.

--Sorsomra kellett volna bíznia,--mondá szomorúan a leány.--E perczben
már Klára lakásán lennék s jövőm biztosítva volna.

--De hát ki az a Klára?--kiáltott föl Hermance türelmetlenül, majdnem
haraggal.

--Egy húsz éves, gazdag és független leány, ki, mint mondtam, nem mint
növendék volt az intézetben, de gyámja nem tudta hova elhelyezni,
miután kilépett a zárdából s Obrennét kérte meg, hogy néhány hónapig
nála maradhasson. A szünidőkig terjed ottléte s akkor hazamegy
birtokára, falura, szabad lesz és él tetszése szerint.

--Nagyon különös ez, a mit barátnődről beszélsz,--mondá rosszkedvűen a
grófné,--s hajlandó vagyok hinni, hogy ő nem mondta neked a valót.

--Mi ad arra okot, hogy kételkedjék szavaiban, grófné?--kérdé
neheztelve Dózia.

--Mert először is, ha Klára most húsz éves, úgy csak négy év mulva
lesz teljes korú, s akkor kapja meg vagyonát. Másodszor, ha igaz úton
járt volna, nem kellett volna titkos távozásra serkenteni, hanem
nyiltan tehette volna nekem azt az ajánlatot, hogy magához vesz, mit
rád nézve előnyösnek tartott s miről gyaníthatta, hogy én nem fognám
azt ellenezni.

--Éppen ebben nem voltam sem én, sem ő bizonyos. Sőt éppen az
ellenkezőjét hittük annak.

Hermance előtt ez a felelet bírt némi valószínüséggel s élénken
folytatta:

--Tehát miután el akartál tűnni, nemde az volt a szándékod, hogy többé
ne találkozzunk. Mi okozta ezt az ellenséges indulatot irántam?

A leány nyugtalan mozdulatot tett.

--Grófné félreért engem, ha azt hiszi, hogy szándékom ellenséges
indulatból eredt,--mondá hévvel, s arcza lángpiros lett.--
Ellenkezőleg! Meg akartam kimélni egy tehertől, mely személyem által
reá nehezült.

--De hogy jutott ez eszedbe? Ez a gondolat nem fogamzott meg a te
agyadban, bizonynyal ezt is Klára hitette el veled.

--Nem tagadom. Többször kikérdezett körülményeimről, s midőn sem azt
nem tudtam neki megmondani, kik voltak szülőim, sem pedig azt, hogy
miféle összeköttetésben vagyok pártfogónőmmel, arra a gondolatra
vezetett, hogy létem a grófné nagylelküségének köszönöm, mi igaz is, s
én nem mondhattam neki ellent s ennek következtében tette azt az
ajánlatot, hogy ezentúl ő fog gondoskodni rólam.

--És te ezt azonnal elfogadtad, minden gondolkozás és megfontolás
nélkül! Rám nem gondoltál, az én ijedtségemre, nyugtalanságomra, ha
nyom nélkül eltünsz az intézetből? Nos, gyermekem, ez sem jó szívre,
sem okosságra nem mutat; s valódi szerencse, hogy a sors meggátolta
szökésedet, melynek igen rossz következményei lehettek volna.

Dózia lesütött szemekkel, szó nélkül ült mellette.

--Nem győznek meg szavaim?--kérdé majdnem fájdalmasan a grófné, ki a
hallgatást tagadásnak vagy dacznak vette.

--Nem tudom!--rebegte halkan, bizonytalanul a kérdett s idegesen
simítá meg homlokát.

--Nos, tehát ma ne beszéljünk róla többé, különben is későre jár az
idő.

E szavak alatt Hermance csöngetett s Ernesztine jelent meg a küszöbön.

--Vezesd a kisasszonyt az általam megjelölt szobába,--mondá Esztheyné,
s azután a leánykához fordult:

--Menj, gyermekem. Aludj csöndesen és jól, holnap majd folytatjuk a
társalgást, mely ma nem vezetett eredményre.

Dózia gyorsan elhagyva helyét, egy kutató pillantással futtatta
tekintetét végig a komornán, azután kezet csókolt a grófnénak, s szó
nélkül követte Ernesztinét. Midőn annak szobájába értek s az
megnyitotta előtte a mellékajtót, mely csinos, tiszta, egyszerű
butorzatú helyiségbe vezetett, Dózia átlépte a küszöböt s gyors
pillantással tekintett körül a szobában:

--Itt fogok aludni?--kérdé futó, gunyos mosolylyal.

--Ezt jelölte ki a grófné számára.

--Köszönöm,--viszonzá Dózia s büszkén, hidegen intett fejével és
becsukta maga után az ajtót.

Ernesztine boszusan állt a becsukott ajtónál, s halkan mormogta:

--Ki ez a leány, s mit szándékozik vele tenni a grófné. Csak nem...?

A következő szavakat elharapta, azután majdnem fönnhangon mondá:

--Eh! Mily badar eszme! Hisz gyermekkora óta ismerem őt. Mily ostoba
gondolatokat idéz föl az emberben a harag és kielégíthetetlen
kiváncsiság. Nem törődöm vele.

Lassan vetkőzni kezdett s érezte, hogy fáradt. Öreg volt, meghaladta a
hatvan évet, s már kissé nehezére esett állása. Volt ugyan segítsége,
de a grófné nagyon pontos és fáradságos kiszolgáláshoz volt szokva s ő
éppen úgy, mint hosszú évek előtt, teljesítette kötelességét.

Az órára pillantott, s látta, hogy éjfél elmult. Rendbe rakta ruháit
ágya mellett és kioltva a villámosfényt, lefeküdt, s nem sokára
egyenletes lélekzetvétele mutatta, hogy alszik, nem sejtve, hogy mi
történik a mellékszobában mellette.

Dózia, midőn becsukta ajtaját, az ablakhoz állt, s letekintett az
utczára, mely teljesen néptelen volt. Mint mondtuk, nappal is kevés
ember fordult meg a palota közelében, s most néma csönd honolt benne,
bár nem volt sötét, mert fényes holdvilág sütött, melynek fehér
fényénél minden tisztán kivehető volt.

Miután egy ideig így állt, gondolkodva kezébe vette kis utitáskáját és
halk léptekkel közeledett a mellékszoba ajtaja felé, hol sejtette,
hogy a komorna már lefeküdt, alszik s halkan nyitotta meg azt és
hallgatódzott.

Finom hallásához eljutott az öreg nő lélekzetvétele, miből azt
következtetve, sőt biztosra véve, hogy alszik, nesztelenül lépett ki a
szobából és közeledett a szemben levő ajtóhoz, mely nem volt bezárva s
halkan nyilt föl és ő észrevétlenül jutott abba a kis négyszögű
előszobába, melyből egyik oldalon a grófné szobái nyiltak, hol a
grófnéval az utczáról feljött, a mire tökéletes jártassággal
emlékezett. Megindult tehát abban az irányban s remegve tette kezét a
kilincsre, félve, hogy az be lesz zárva, miután a komorna szobájának
ajtaja nyitva volt.

De a kilincs nesztelenül engedett s ő kilépett ama helyiségbe, melyből
az oldallépcső lefelé vezetett és hol a lecsavart villany még némi
világosságot terjesztett.

--Jó csillagom, segíts,--suttogta halkan s lehaladt a lépcsőkön, de
most zárt ajtó előtt állt, s nem tudta, mitévő legyen. Fogalma sem
volt arról, hova vezet az a hosszú folyosó, mely jobbra-balra nyult
előtte, de sejtette, hogy egyik oldalon az a főkapunál végződhetik.

Tünődve állt helyén s reszketést érzett tagjaiban, de gyorsan
okoskodni kezdett helyzete fölött.

Mit koczkáztatok?--gondolta bizonyos daczczal,--ha rajtakapnak a
szökésen, a grófné és a komorna tudják, hogy nem vagyok tolvaj s
legföljebb dorgálást nyerek és visszavezetnek szobámba.

A ház úrnője hozott ide titokban, nem akarja, hogy tudják a palotában
kilétemet és ha tudatják vele, hogy el akartam menni, ő nem fog lármát
csinálni! Hogy tolvaj nem vagyok, azt belátják, s ha kivánják, ezt a
kis táskát itt hagyom zálogba, s el fognak engedni menni... Azért
legjobb, ha a főkapu felé fordulok, hol még ébren lesz valaki s
kibocsát az utczára...

És meg akart fordulni, hogy a folyosón végig menjen, de e perczben
kulcsot hallott a zárba illeszteni kivülről s gyorsan fölnyilt a kapu
és egy férfialak lépett be rajta égő szivarral szájában, melyet
beléptekor kiejtett ajkai közül s lehajolt utána és mielőtt a kaput
bezárta volna, keresgélni kezdte szivarját. E perczben azonban
szélgyorsasággal érzett valakit elsuhanni maga mellett. Gyorsan
fölugrott meghajlott helyzetéből és kilépve a kapun, végigtekintett az
utczán, melyen a holdvilág fényénél egy futó női alakot látott
tovarohanni s pár pillanatig csodálkozva nézett utána. Azután
visszament, bezárta kulcsával a kaput, és fölhaladt lakosztályába,
ajkán mosolylyal gondolt a látottakra.

A jövevény Eszthey Bertalan gróf volt, ki nem gondolhatott mást, mint
hogy a mellette kisuhanó alak valamelyik női cseléd a palotában, ki az
éjszakát valamely kétes tánczmulatságban, vagy mindenesetre a házon
kivül akarja tölteni...

És miután ő nem volt erkölcsbiró, s méltányolta az ily «apró
kedvteléseket», nagy lelkinyugalommal tért napirendre fölötte, és
nemsokára mélyen aludt a napi fáradalmak után...



III.

A következő nap reggelén Hermance grófnő korábban csöngetett
komornájának a szokott időnél. Rosszul aludt, vagy jobban mondva, alig
aludt valamit; folyton ama kérdéssel tépelődve: hol helyezze el
Dóziát, kit legörömestebb tartott volna egy ideig magánál, de hát az
leheletlen volt és gondolni sem mert arra...

A csöngetésre Ernesztine azonnal megjelent, még pedig oly különös
kifejezéssel arczán, hogy a grófné rápillantva, nyugtalanul kérdé:

--Mi bajod, Ernesztine? Egészen ki vagy kelve magadból.

--Hogyne, grófné! Képzelje, az a fiatal leány eltünt szobájából és a
házból.

--Lehetetlen!--kiáltott föl Hermance s gyorsan felült ágyában.

--És mégis úgy van! Ma korán reggel fölébredve, láttam, hogy ajtaja
tárva, melyet tegnap bizonyos daczczal és bosszusággal ő maga csukott
be orrom előtt, egyetlen szót sem szólva hozzám, de arczán láttam,
hogy nem tetszik neki a lakás.

--És ma?--kérdé elfojtott lélekzettel s elhalványodva Hermance.

--Mint mondtam, ma reggel tárva volt ajtaja, ágya érintetlen, kis
fekete utitáskája sincs a szobában s az vele együtt eltünt. Úgy
látszik, magával vitte.

--Nem tudom, mit gondoljak, Ernesztine s majdnem azt kell hinnem,
tekintve ellenszenvedet iránta, hogy segédkezet nyujtottál neki a
távozáshoz,--kiáltott föl bosszusan Hermance, mialatt kiugrott ágyából
s öltözni kezdett.

A komorna egykedvüen vonta föl sovány vállait s mondá:

--Ezt a bizalmatlanságot nem érdemlem meg, különösen ily jött-ment
miatt...

--Hallgass! Te nem tudod, ki az a leány, valamint azt sem képzeled,
mily keserüséget okoz nekem távozása!

Ernesztine a legnagyobb bámulattal tekintett rá.

--Ha így beszélt volna velem tegnap, grófné, egészen másként
gondolkoztam volna a kisasszonyról,--mondá némi gúnynyal, mialatt
segített úrnőjének az öltözködésben, kin nagy levertséget látott, sőt
azt is észrevette, hogy annak szemében könnyek csillognak, mi végleg
kihozta sodrából.

--Te nagyon merész kezdesz lenni, Ernesztine!--mondá haraggal
Hermance.--Azelőtt szó és megjegyzés nélkül teljesítetted
rendeleteimet, most titkaimba akarsz avatkozni... Bármily régen vagy
mellettem, ezt nem türöm.

--Isten mentsen, grófné. Ezt a szemrehányást nem érdemlem meg, de azt
a leánykát valami titokszerüség veszi körül, minek következményeitől
félek, s ez nyugtalanná tesz.

--Siess öltözékemmel, a gróf már várni fog a reggelinél, s tudod, hogy
ő türelmetlen. Most nincs időm a megfoghatatlan esetről tovább
beszélni, de annyit mondhatok, hogy különös szinben tünik föl az a
ház, hol ilyen történhetik, és te magad, kinek közvetetlen
szomszédságából valaki éjnek idején távozhatik.

A komorna annyira meg volt lepetve e szigorú nyilatkozaton, hogy nem
tudott felelni, s minden további szó nélkül öltöztette föl úrnőjét, ki
azután sietve ment egyik szobába, mely a nagy ebédlő melletti, kis
reggeliző terem volt. Itt szokták a házasok együtt elkölteni
reggelijüket, s hol Eszthey gróf már várakozott nejére, ki szokott
elegáns pongyolájában jelent meg, mert nem annyira ő, mint férje sokat
adott a divatos öltözékre!

Bertalan gróf jó kedvvel ült az asztalhoz, de feltünt neki neje
halványsága.

--Valami bajod van?--kérdé tőle aggodalommal,--vagy még mindig nem
szünt meg főfájásod.

--Semmi, rosszul aludtam, kellemetlen álmaim voltak.

--Pedig én is kellemetlent akarok mondani,--folytatta mosolyogva
Eszthey.--Jobban meg kellene válogatnod a házban lakó személyzetet!
Éjjel ki--és bejárnak a palotából. Tegnap éjfélkor távozott innét
valaki, midőn hazajöttem.

--Éjfélkor?--kérdé visszafojtott lélekzettel Hermance, s keze, mely a
teás csészét tartá, reszketett.

--Vagy valamivel később, midőn hazajöttem, s a kis kapu zárját
kulcsommal kinyitottam, egy női alak surrant ki mellettem, és futott
az utcza hosszában tova.

--Miért nem tartóztattad föl?--kiáltá oly szenvedélyes izgatottsággal
a grófné, hogy férje csodálkozva tekintett rá.

--Mert csak akkor vettem észre, midőn kint volt az utczán.

--Az lehetetlen!

--De úgy van. Beléptemkor kiesett számból a szivar, s azt lehajolva
keresgéltem, ezalatt a kapu egy pillanatig tárva maradt, s ő ezt a
perczet fölhasználva, kisiklott az utczára.

--Így nem is láttad őt?

--Nem, de fürge, könnyed mozdulatairól itélve fiatal lehetett, mert
mint a nyul, röpült végig az utczán.

--Utána néztél?

--Hogyne, sőt utána is mentem volna, ha a sötétben el nem tünik szemem
elől.

Hermance gondolkodva nézett maga elé.

--Van fogalmad róla, ki lehetett?--kérdé a gróf.

--Sejtelmem sincs, de tudakozódni fogok utána.

Oly különös, szórakozott hangon ejté ki Hermance e szavakat, hogy
férje mindjobban meg volt lepetve, de azt hivén, hogy annak
kellemetlen arról beszélni, elejté a tárgyat s kérdé:

--Mikor jön vissza Anika?

--Utolsó levelében azt irta, hogy pár nap mulva.

--Úgy látszik, jól mulat, s talán mégis teljesül óhajtásunk a
házasságra nézve.

--Nagyon összeillő pár lenne!

--Mintha egymásnak teremtették volna őket, s ezenkivül Jakab egyike a
leggazdagabb embereknek és születésére nézve sem hagy kivánni valót!

--Mindez úgy van, de az, a mi fő, az egyéniségében és jellemében
rejlik. Sokszor aggódtam a miatt, hogy Veronika ebben a szomorú
társadalomban nem talál olyan férjet, ki méltó volna hozzá, mert ő
egészen más, mint a mai leányok.

--Ebben igazad van, ő különös teremtés. A fővárosi élvezetek egészen
érintetlenül hagyták jellemét, s olyan, mintha soha ki sem mozdult
volna hegyeink közül,--mondá gondolkodva, de nagy melegséggel
hangjában Bertalan gróf,--s félek, ha ez a házasság nem jönne létre,
nem fog találni olyat, ki megértené őt s boldog lenne vele.

--Azt én is hiszem, pedig ő nem olyan leány, ki boldogtalanságában
kárpótlást keresne. A szépségét csodálók terhére vannak, a társadalmi
sikerek, luxus, stb. érintetlenül hagyják, s majdnem azt mondhatnám,
hogy mindenütt egyedül, elhagyatva érzi magát, még közöttünk is, kik
mindent megteszünk, miről tudjuk, hogy örömet szerez neki és éppen
azért gyakran reszketek miatta. A hozzá hasonló természetek ritkán
vagy soha sem érik el azt, mit az élettől várnak, de mind a mellett
szeretném, ha Béla kissé hasonlítana hozzá.

--Az egészen más!--kiáltott föl kissé zavartan Eszthey.--A férfit más
mértékkel kell mérni, mint a nőt, s Béla, bár kissé könnyelmű, de ki
nem volt az közülünk húsz éves korában, s ő kifogástalan, derék, jó
fiú.

--Az atyák sokat elnéznek fiaiknak, s talán ebben rejlik a későbbi baj
és szomorúság, mit azok szüleiknek okoznak.

--Lassan kiforrják magukat s később megcsendesednek.

--Nem mindegyik! s félek, hogy fiunk nem azok közül való!

--Fölösleges és időelőtti félelem!

--Mondd csak, Bertalan, óhajtanál te Veronikának olyan férjet, mint
Béla?

Eszthey kissé megzavarodott erre a kérdésre.

--Nem! De a többi leányok nem is olyanok, mint ő, s meg vagyok
győződve, hogy Béla boldoggá fogja tenni feleségét, ha egyszer
megnősül.

--A boldogság nagyon relativ fölfogás, s félek, hogy e tekintetben nem
értünk egyet...

--Én pedig bizonyos vagyok benne, hogy Béla fölött nem kell aggódnunk;
ő sokban hasonlít hozzám, s azt hiszem, nem lehet kifogásod ellenem,
mint férj ellen,--mondá nevetve a gróf és az asztalon át melegen
nyujtá kezét nejének, mit az megszorított, de ajkait, talán akarata
ellenére, egy áruló sóhaj hagyta el, minek hallatára Eszthey kissé
meglepetve vizsgálta arczát.

--Mit jelent ez a sóhaj?--kérdé enyelegve, de szemöldökei
összerándultak.

--Semmi különöst... De bevégeztük a reggelit, s én megyek és
tudakozódni fogok az éjjeli szökevény felől.

--Ne büntesd nagyon szigoruan, azonban ne nézd el az ilyen éjjeli
kirándulásokat, ha nyomára jösz kilétének,--mondá nevetve Bertalan
gróf, s mindketten elhagyták az ebédlőt.

Hermance, bármily nagy erőfeszítéssel igyekezett a reggelinél
nyugodtnak látszani, úgy érezte, hogy tűkön ül az egész idő alatt.
Ajka beszélt, gépiesen mondta el félelmét fiára nézve, reményét leánya
házasságát illetőleg, de gondolatai másfelé kalandoztak, s midőn
bemehetett szobáiba, sietve kereste föl Ernesztinet, ki összekulcsolt
kezekkel látta őt belépni, s arczán leírhatatlan nyugtalanság és
aggodalom volt kifejezve.

--Semmi nyom!--kiáltott föl a komorna.--Már az egész házat
kikérdeztem, persze óvatosan, hogy ki hol volt az este, s nem
távozott-e valaki a házból? Portást, inasokat, a konyhaszemélyzetet,
de senki sem tud semmit, s ha babonás volnék...

--Nem babonáról van itt szó, Ernesztine! hanem meggondolatlanságról!--
kiáltott föl haragban kitörve a grófné.--Hogy és miként tünt el ama
fiatal leány, azt én már tudom; kisurrant a kiskapun, midőn a gróf
hazajött, s nyitva hagyta maga után pár pillanatig az ajtót, de hogy
jutott odáig, sötétben, tájékozatlanul, innét, ebből a szobából rajtad
keresztül? ... Azt kivánnám megfejteni, mi majdnem hihetetlen.

Az öreg komorna szájtátva hallgatta e gyorsan, idegesen kiejtett
szavakat.

--A gróf eresztette ki? De hát ő mit gondol róla?--kérdé bámulva.

--Nem eresztette ki, de midőn kinyilt a kapu, ő kiosont mellette, s
futott az utczán végig. A gróf utána nézett, de már messze volt, s azt
hitte, valamelyik cselédleány szaladt ki a palotából.

--Ez valószinű lehetett volna! De hát miért ment el, s hova lett?

--Azt az Isten tudja, s én csak annak szeretnék nyomára jönni, hogy
ment ki innét?

--Valószinüleg mélyen elaludtam és nem vettem észre távozását,--mondá
bűnbánóan Ernesztine.--Azonban mondhatom, nagy bátorság kellett ahhoz,
hogy így távozzék egy ismeretlen házból, hol soha meg nem fordult, nem
ismerte a helyiségeket, és neki mert menni rossz szándékának és a mi a
legkülönösebb, hogy az sikerült is neki.

--Most keresnem kell, de hol és merre? Erre a kérdésre nem tudok
magamnak felelni, holott okvetlen föl kell találnom.

--Érdemes ő arra, grófné, hogy fáraszsza magát érte?--kérdé Ernesztine
haraggal.

--Ez a tett nem volt szép tőle, de nem is érte, hanem magam miatt kell
őt föltalálnom, még pedig mielőbb, mert nincs egy nyugodt perczem, míg
nyomában nem vagyok.

E szavak után Hermance komornájától követve, lakosztályába sietett,
gyorsan átöltözködött, bérkocsit hozatott, mert nem akart oda, a hová
készült, saját fogatán menni s elhajtatott Obrennéhez, mert egyedül
tőle tudhatott meg valamit.

A rendőrséghez nem fordulhatott, s természetszerüen azt lehetett
következtetni, hogy Dózia oda mehetett csak, hova már az intézetből
titkon menni akart, s hol bizonynyal várták őt, miután odamenetele meg
volt előre beszélve.

Ez volt reménye, s ezért kereste föl újra Obrennét, ki csodálkozva
látta őt belépni, ki előtte való nap, ha talán nem is haraggal, de
mindenesetre nehezteléssel távozott tőle.

Azonban mindjárt az első pillanatban látta Hermance arczán, hogy az
valami rendkivüli ügyben jött hozzá. A grófné rendesen vidám, mosolygó
arcza nagyon komoly volt, viruló bőrét halványság borítá, szemei alatt
fekete karikák huzódtak, nagy nyugtalanságának jelei, s ajka szorosan
lezárva, alig birta az őt fogadó nő üdvözlését viszonozni.

Egész megjelenésén bú, gond és fájdalom volt kifejezve.

--Mi baja, grófné?--kérdé megdöbbenve Obrenné, midőn vendége helyet
foglal s ő állva maradt előtte.

--Dóziát keresem, ki tegnap eltünt házamból, hova őt innét magammal
vittem.

--Dó-zi-a eltünt?--kiáltott föl bámulva és megrettenve Obrenné, ki nem
tudta hamarjában, mit gondoljon e kijelentésről.

--Nyom nélkül! Gondolhatja lelkiállapotomat, s azért jöttem, hogy egy
Klára nevű hölgyről tudakozódjam, ki barátnője neki, s kihez innét
menni szándékozott. Ennyit kivettem belőle, többet nem tudok róla.

--Klára? Ez lehetetlen! Lamberth Klára itt van házamban, nem mint
növendék, mert már húsz éves, de gyámja kért, hogy pár hónapig itt
maradhasson, mialatt társalkodónőt szerez neki, s birtokára küldi,
mert gazdag árva leány, nincs senkije... De az nem nyujthatott
Dóziának segédkezet a távozásra. Nem, azt nem hiszem.

--És még is úgy kell lenni. Dózia ugyanezeket beszélte róla, de
vezetéknevét nem mondta meg. Tehát itt van az a Klára, s ma nem
távozott hazulról?

--Tudtommal nem. De ő jöhet-mehet a nélkül, hogy engedelmet kérjen,
sőt egy idős hölgy naponkint eljön érte, hogy sétálni, olykor
szinházba kisérje. Ma azonban, azt hiszem, még nem távozott az
intézetből.

--Nézze meg, kérem, s ha itt van, hivja ide.

--Mit akar vele, grófné?

--Kikérdezem Dózia felől.

--Félek, hogy nem teljesíthetem kivánságát, mert nem tehetem ki őt
gyanunak... Sértve érezhetné magát.

--Nem fogom őt gyanuval sérteni. Igérem, hogy általános kérdéseket
intézek hozzá, azt, hogy nem sejti-e, mint Dóziának jó barátnője, hova
tünhetett az el éjnek idején?

--És ha ő csakugyan tudna arról, reméli, grófnő, hogy őszintén fog
felelni?

--Nem szavaiból, de viseletéből fogom megtudni, hogy tud-e Dóziáról.
És talán ha látja rémületemet, őszinte lesz irántam.

--Alig hiszem. Ezek a mai leányok nagyon erős és határozott
egyéniséggel birnak, különösen az ilyen árvák, kik korán megszokják az
önállóságot,--mondá Obrenné, habozva ejtvén ki szavait s Hermancenak
föltünt, hogy arcza és hangja nagyon tétovázó és egész lényén nagy
izgatottság látszott.

--Ismeri annak a leánynak körülményeit?--kérdé a grófné.

--Azt nem állíthatom,--viszonzá gyorsan, majdnem ijedten a kérdett s
leült vendégével szemben.--Mindössze annyit tudok róla, hogy Lamberth
Klárának hivják, hogy gazdag, független, árva s gyámja Holcsi ügyvéd
volt eddig, de őt mielőbb nagykorusítani akarja.

--Így már értem, a mit Dózia beszélt,--kiáltott föl Hermance
megörülve, hogy egy csekély fölvilágosítást kapott Dózia barátnőjének
körülményeiről.

--Dózia beszélt Kláráról?

--Megigértem neki, hogy nem tudatom önnel, miként ő csalta el innét
Dóziát, ki hozzá akart menni, midőn elhagyja az intézetet... Most
azonban fölment adott szavam alól az, a mi történt s elárulom Dózia
szövetségesét.

--Nem hiszem!--kiáltott föl Obrenné láthatólag elhalványodva.--Dózia
nem mondott igazat.

--Én pedig meg vagyok győződve, hogy ő a valót beszélte, s Klárát kell
kikérdeznünk a szökevény holléte felől.

--Ha titokban akarták tenni, Klára nem fog vallani és végre is ő nem
tartozik nekem vallomással,--mondá mind nagyobb zavarral és
nyugtalansággal az intézet főnöknője.

--Ellenkezőleg! Vagy azt akarja, hogy a rendőrséghez forduljak? Azt is
megteszem, ha nem tudok másként Dózia nyomára jönni,--mondá a grófné
jól szemügyre véve Obrennét, kinek viselkedése mind gyanusabb, vagy
legalább is különös volt előtte.

--Azt ne tegye és nem teheti, grófné,--mondá megdöbbenve Obrenné,--
mert annak beláthatatlan s ki nem számítható következményei
lehetnének. Gondolja meg saját helyzetét és vegye fontolóra, hogy
nekem mennyire árthatna, ha nyilvánossá lenne ez a dolog.

--De hát mit tanácsol ön nekem?

--Tanácsot adni nem tudok, de hogy lássa, miként kezére járok, behivom
Klárát, mit nem kell mondanom, hogy nem szivesen teszek.

--Abban nem kétkedem, azonban nem állhatok el kivánságomtól, hogy vele
beszéljek, mert Dóziát nekem így vagy úgy, de föl kell találnom.

Obrenné a határozottan kiejtett szavakra gyorsan elhagyta helyét, s
kisietett a szobából, de tartásán nagy nyugtalanság és levertség
látszott, mit a grófné nem tudott megmagyarázni magának.

Alig volt azonban pár perczig távol, visszajött, mondván, hogy a kit
keresett, már nincs otthon, kevés idő előtt hagyta el a lakást.

--Úgy megvárom őt,--jelenté ki Esztheyné.

--Az soká fog tartani, mert olykor ebédre is kimarad, azonban talán
holnap ilyenkor fáradhatna ide méltóságod.

--Holnapig már huszonnégy órát vesztünk s nekem a bizonytalanság
türhetetlen. De mindenekelőtt beszéljen nekem erről a Kláráról
valamit. Ki ő, kik voltak szülői, s hogy került önhöz?

--Elmondom, a mit tudok róla,--viszonzá Obrenné s visszaült kis idő
előtt elhagyott helyére.

Hermance feszült érdekkel várta szavait.

--Egy napon--kezdé Obrenné--öreges úr lépett be hozzám, megnevezte
magát, hogy ő Holcsi Kálmán fővárosi ügyvéd s egy kérelemmel jött,
tudniillik, hogy fogadnám be rövid időre unokahugát és árva
gyámleányát, ki huszadik évében van, most jött ki a kolostorból, hol
növekedett s zárdaszűz akart lenni, de ő lebeszélte, és ennek
következtében kilépett onnét. Ő nőtelen ember s nem tarthatja magánál
Lamberth Klárát, kit mielőbb nagykorusítani fog, átadja neki vagyonát,
mely igen tekintélyes, de míg az megtörténik, nem tudja őt kellőkép
elhelyezni s azért hallván intézetemről, idejött, hogy arra kérjen,
miként addig szárnyaim alatt lehessen, míg nagykorusítása megtörténik
és önálló lesz.

--Ez ellen nekem nem volt és nem lehetett kifogásom, sőt nyereségnek
tekintém, mert az öreg úr sejtette velem azt a gazdag jutalmat, melyet
Klára tartásáért kapni fogok. Így jött intézetembe Lamberth Klára, ki
igen művelt, nagyon eszes, szellemdús leány. Viselete kifogástalan, s
azért alig birom elhinni, hogy ő részese volna Dózia szökésének.

--Így beszélte nekem Dózia s nem kételkedem, hogy igazat mondott,--
viszonzá Eszthey grófné.--Mert nem tudott volna ily regét kitalálni,
ha annak nem volna alapja, de sőt nem is indult volna oly útra
tájékozatlanul, hol nem talál előbb biztosítékot.

--Nem akarok grófnénak ellenmondani, mert nem vagyok biztos Dózia
szavainak ellenkezőjéről, azonban...

--Kérem, ne bocsátkozzunk czáfolatokba,--vágott a szavába majdnem
indulatosan Hermance.--Most az a kérdés, hol van Dózia, s ezt kell
Klárától megtudnunk, még pedig mint mondtam, mielőbb, mert a
bizonytalanság kiállhatatlan nekem.

--Mihelyt hazajön Klára, beszélek vele s kikérdezem.

--Vagy talán legczélszerübb és rövidebb lenne, ha én innét az
ügyvédhez mennék... Hogy is hivják őt?

--Holcsi Kálmán, de nem hiszem, hogy ő fölvilágosítást adhatna a
kérdéses ügyben.

--Én pedig meg vagyok arról győződve, hogy nemcsak tudja Dózia
hollétét, de talán nála, lakásán van elrejtve... Hogy miféle czélból,
azt természetesen lehetetlen kitalálnom, azonban valamely oknak kell
arra lenni, hogy elcsalták innét a tapasztalatlan leányt.

--Mi okból tették volna? ha ugyan az öreg ügyvédet is belevonjuk a
kérdéses ügybe, mert szerintem legvalószinűbb, hogy ő mit sem tud
arról, s ha csakugyan Klára tudtával történt Dózia távozása, meglehet,
hogy nem egyéb, mint a két leány regényes terve...

Hermance elhagyta helyét.

--Fölkeresem Holcsi ügyvédet,--mondá elhatározva magát.--Legyen szives
tudatni velem lakását.

--Legnagyobb sajnálatomra azt sem tehetem.

Esztheyné nagy csodálkozással tekintett rá.

--Tudja-e, Obrenné asszony, hogy kérésem megtagadása nagyon különös
gondolatokat kelt bennem,--mondá haraggal.

--Remélem, nem hátrányomra történik az, grófné,--viszonzá nyugtalanul
Obrenné.

--Sőt! Azt kell hinnem... De nem folytatom ezt a kérdést. Azonban
szabad tudnom, miért tagadja meg tőlem az ügyvéd lakásának hollétét,
melyet minden czimtárban megtalálhatok?--kérdé Hermance figyelmesen
vizsgálva a főnöknő arczát.

--Egyszerüen azért, mert nem akarok ebben a dologban szerepelni! Sőt
egyáltalában nem óhajtom, hogy Holcsi úr, ki mindig igen bőkezű volt
hozzám, arra a gondolatra jöjjön, miként én segédkezet nyujtottam a
kellemetlen ügy kutatásához, melyről nagyon valószinű, hogy ő mit sem
tud, az egész csak Dózia agyának szüleménye s egy öreg úrnak
fölösleges nyugtalanságot és kellemetlenséget okozna.

--A mit kegyed most mond, az látom arczán, hogy maga sem hiszi!--
kiáltott föl indulatosan a grófné,--és csodálkozom, hogy azt velem el
akarja hitetni.

--Engem is gyanusít méltóságod?

--Nem gyanusítom, de viseletéből határozottan látom, miként sehogy sem
kivánja Dózia hollétének kutatását. Azért távozom. Isten önnel,--mondá
nagy fölindulással Hermance, s rá sem nézve többé Obrennéra, kisietett
a szobából és a lakásból, hol a főnöknőt nagy izgatottságban hagyta,
ki pár perczig mély gondolatokba merülve állt helyén, azután vállát
fölvonva, kétértelmű mosolylyal fordult belső szobái felé...



IV.

Hermance grófnő nagy lelki fölindulásban érkezett haza, s már az egész
uton azon tünődött, hogy kutassa ki Holcsi ügyvéd lakását, melyről
csak annyit tudott, hogy annak a czimtárban kellett lenni, de hol
szerezzen egy czimtárt? Ez a kérdés foglalkoztatá.

Ledobva kalapját és felöltőjét, férje szobáiba ment, hogy annak
könyvei között talál egy olyan könyvre, melyre neki szüksége volt.

Eszthey gróf kissé rendetlen természettel birva, minden dolga és
tárgya meglehetős zűrzavarban szokott lenni, mert ő amaz emberek közé
tartozott, kik az életről azt tartják, hogy az azért adatott, miként
annak minden perczét a lehető legnagyobb mértékben kihasználjuk.

E gondatlanságot lakása is kifejezte, mert íróasztalán rendesen nagy
halmaz levél feküdt hetek óta fölbontatlanul, s csak akkor nézte át
azoknak tartalmát, ha már nagyon sok összegyült vagy éppen más
tennivaló hijában kedve kerekedett hozzá.

Ezt a szokását ismerve Hermance grófnő, nem volt meglepetve, midőn a
szobába lépve, az íróasztalon nemcsak egész rakását találta az el nem
olvasott leveleknek, s más egyéb irományoknak, hanem szerteszét hányva
nyitott levelek is hevertek, melyeknek tartalmát valószínüleg a
cselédség is rendesen átolvasta.

Körültekintett s az asztalon fekvő könyvek között a czimtárt kereste,
de nem találta, s egyik nyitott levélre estek szemei, melynek tartalma
csak néhány sorból állt, de előtte érdekesnek látszott, midőn az első
betüket elolvasta.

Méltóságos Gróf Úr!

Ha méltóságod egy igen fontos tárgyban fölvilágosítást akar nyerni,
forduljon Holcsi Kálmán dr. ügyvédhez, kit naponként tíz és tizenkét
óra között irodájában talál. Vadász-utcza 12. szám, 1. emelet.

Meg kell még jegyeznem, hogy egy olyan ügyről van szó, melyben gróf úr
már évek óta fáradozik...

Hermance szédülni érzé fejét e csodálatos véletlenre, mely oly
váratlanul tudatta vele azt, a mit keresett, s a falon függő órára
pillantott, hogy megtudja: lehetséges volna-e neki az ügyvédet még a
délelőtt folyamán fölkeresni.

Dél volt s így hasztalan menne hozzá. Gondolkodva állt helyén s a
legnyugtalanítóbb eszmék kergették agyában egymást.

Mit akarhatott férjével tudatni Holcsi ügyvéd? Miféle ügyben
fáradozott az évek óta, miről neki, nejének, sohasem tett említést?
Valami titokszerűség lengett át az irályon, mintha félne annak írója
többet elárulni soraiban, mint éppen szükséges, azonkívül név vagy
aláírás nélkül volt a tudósítás, mi nagy nyugtalanságot okozott neki.

Megfordult és szobáiba ment, hol helyet foglalva, tovább tünődött, de
megjegyezvén magának az ügyvéd lakását, elhatározta, hogy a következő
nap fölkeresi őt, bár megkoczkáztatta azt, hogy ott férjével
találkozik...

Midőn egy óra mulva férjével a második reggelinél együtt ült, azt
nagyon szórakozottnak találta.

--Hol töltötted a délelőttöt?--kérdé odavetve tőle.

Eszthey a tudakozódásra kissé meg volt lepetve, mert nem szerette, ha
ily egyenes kérdést intéztek hozzá utjai felől, mit neje nem is igen
szokott tenni, s egy fürkésző pillantást vetve rá, mondá:

--Ügyes-bajos dolgaim voltak, mik egész délelőttömet igénybe vették.

--Máskor azokat titkárod végzi.

--Személyes ügy volt, mit nem szeretek rábizni.

Tehát Holcsi ügyvédnél járt,--gondolta a grófné, a «személyes ügyből»
következtetve ezt a föltevést. De nem mert tovább kérdezősködni s a
reggeli meglehetős egyhanguságban folyt le, mi ritkán szokott
történni, mert a házasfelek többnyire csak étkezésnél látták egymást,
mindketten beszédesek voltak s ilyenkor mindig találtak egymásnak
mondani valót.

Reggeli után, mint rendesen, a gróf dohányzójába mentek, hol nemsokára
vendéget jelentett a komornyik: Oroszlay Jakab grófot.

E név hallatára a házaspáron élénk meglepetés látszott,
jelentőségteljes tekintetet váltottak együtt, mialatt Hermance mondá:

--Szivesen látjuk a grófot.

A föltárult ajtón fiatal ember lépett be, magas, karcsú, előkelő alak,
egyenes tartással, emelt fejjel, de mind a mellett nem lehetett rajta
büszkeséget fölfedezni, sőt arczának kifejezése szelid, melankólikus
volt, ajkán kedves mosoly ült s két sor hófehér fogat láttatott.

Megjelenése feltünő és rendkívül rokonszenves volt.

--Üzenetet hozok Veronika grófnőtől,--kezdé komoly, mély zengzetű
hangján, mialatt üdvözlé a háziakat, s mindkettőjükkel kezet fogva,
leült Hermance közelében.--Ő maga a napokban érkezik.

--Leveleiből látjuk, hogy pompásan mulat,--viszonzá a grófné,--de hogy
történt, hogy ön abbanhagyta a vadászatot?

--Sürgős dolgaim voltak s nehéz szívvel bár, de jönnöm kellett a
fővárosba.

--Már nem is mégy vissza?--kérdé Eszthey.

--Ezuttal nem.

--Hosszabb dolgod van Budapesten?

--Néhány hónapra Angolországba megyek s előbb ügyeimet kell itt
elvégeznem.

Úgy a férj, mint a nő arczán megdöbbenés látszott e kijelentésre.

--És mit csináltak mindent Csetneken, hol az idén, mint Veronika írja,
szokatlan nagy társaság gyült össze?--kérdé gyorsan Hermance, hogy
megdöbbenését titkolja.

--Nagyon vigan voltak. Minden este táncz, zene, ének stb., most
szinházi előadásra készülnek, mit, fájdalom, én már nem láthatok.

--Nem halaszthatta el útját?

--Lehetetlen volt,--mondá kissé habozva Oroszlay, mi beszéde közben
gyakran észrevehető volt hangján, s mi igen érdekessé tette beszédét,
mert a hallgató előtt úgy tünt föl, mintha gondolatai távol volnának,
s valamely álmodozást akarna leküzdeni, mit szemeinek ábrándozó
kifejezése is minduntalan elárult.

--És meddig maradsz Budapesten?

--A meddig ügyeim tartóztatnak, de remélem, a hét végén szabadulhatok.

--A farsangra azonban visszajön?

--Nem tudom, nincs meghatározva távollétem ideje, azonban a farsang,
mint talán tudja grófné, rám nézve nem bir vonzóerővel.

--Igaz, te inkább kerülöd, mint keresed a társaságot,--mondá
mosolyogva Eszthey.

--Sem az egyiket, sem a másikat nem mondhatnám. Szeretek egyedül
lenni, de nem kerülöm az embereket.

--És mivel tölti idejét, ha egyedül van?--kérdé Hermance érdekkel.

--Magam sem tudnám megmondani,--viszonzá gondolkodva a kérdett s ajkán
szelid mosoly villant keresztül.--Azt hiszem, tünődöm valami fölött, a
mit nem lehetne szavakba önteni, vagy olvasok és a fölött gondolkodom,
vagy azt sem... Igazán, grófné, e kérdésre nem tudnék felelni.

--Ha tudnám, hogy szerelmes, érteném szavait.

--Az nem vagyok, sőt félek, hogy nem is leszek soha! Szeretem az
emberiséget, a természetet, mindent, a mi szép, magasztos,
csodálatraméltó, de egyetlen tárgy vagy személy sem lelkesített
annyira, hogy mélyebb érzelmekre gerjedtem volna.

Kissé elmerülve, gyanutlanul ejté ki mély, kellemes hangján Oroszlay e
szavakat, nem véve észre, sőt nem is sejtve, hogy mily leverő hatást
tettek azok a grófnéra, ki férjére pillantva, annak is kellemetlen,
vagy inkább csalódott kifejezést látott arczán.

De bizonyos okokból jobbnak látták ezt a tárgyat nem folytatni s
Hermance minden átmenet nélkül mondá:

--Nem akarna ma este nálunk ebédelni, ha már nem igérkezett el
valahová?

--Örömmel, grófné, ha nem lesz nagy társaság, mert...

--Nem szereti a zajt és sok beszédet,--egészíté ki a félben hagyott
szavakat a grófné.--Azt tudjuk s hiába is tagadná, de mondja meg, mi
okozza ezt az antipatiát önnél, ki mindenkitől csak előzékenységet
tapasztalhatott?

--Kétségkívül! Nem mondanék valót, ha tagadnám, a mit a grófné állít s
én nagyon jónak is tartom az emberiséget, és magamban kereshetném a
hibát, ha csakugyan nem kedvelném a társaságot. De nem úgy van, mert
inkább félelemnek lehetne tartózkodásomat mondani, vagy velem
született ferdeségnek... Azonban ne beszéljünk rólam, mert az unalmas
tárgy. Inkább Béláról szeretnék valamit hallani, itthon van-e, s miért
nem jött Csetnekre?

--Itthon van, de ritkán látjuk őt,--viszonzá önkéntelen sóhajjal
Esztheyné.--Bár hasonló volna ő önhöz, Jakab s kevesebbet futkosna
élvezetek után.

Bertalan gróf erőltetve nevetett.

--Ilyenek a nők,--mondá, enyelegve pillantván nejére.--Sem ez, sem az
nem elégíti ki őket.--Azután a vendégéhez fordult:

--Béla ma este az ebédnél jelen lesz; hogy miért nem ment Csetnekre a
vadászatokra, nem tudom, elég helytelenül tette...

--Jól mulatott volna.

--És a mit élvezhetünk, azt igyekezzünk megragadni, de az ifjuság nem
is sejti, mily gyorsan eltünnek azok az évek, mik szórakozásra
adattak.

--A szórakozás azonban egyéni,--mondá Jakab gróf.--Mindenki másban
találja föl életörömét, s a legtöbben hamis irányban kergetik az
élvezeteket, de Béla talán nem tartozik azok közé.

--Ő úgy él, mint a legtöbb ifjú ember s én nem tehetek neki
szemrehányást, mert visszagondolok saját ifjuságomra!

Mindhárman nevettek ez őszinte, tréfásan kiejtett vallomásra s
Oroszlay elhagyta helyét.

--Tehát a viszontlátásra ma este nyolcz órakor,--mondá Hermance, de
midőn az ifjú elhagyta a szobát, majdnem leverten fordult férjéhez:

--Úgy látszik csalódtunk Jakab érzelmeiben Veronika iránt,--mondá
szomorúan,--s félek, hogy leányunk maga is csalódik.

--Nem lehet arra adni, mit az emberek beszélnek,--viszonzá a gróf.--Ez
az ifjú egészen különös természet s talán még nincs tisztában
érzelmeivel és azért távozik, hogy próbára tegye vonzalmát. Hogy
Veronika érdekli őt, annyi bizonyos. Nekem ilyenekre nézve jó szemem
van.

--Azzal nem lehetünk tisztában mai nyilatkozata után, sőt az is
meglehet, hogy czélzatosan ejté ki szavait, mik a szerelemre
vonatkoztak.

--Nos, majd meglátjuk...--viszonzá az órára pillantva Eszthey, ki nem
tudott hosszasan egy tárgynál maradni.--Veronika még oly fiatal, hogy
évekig várhat erre az újkori Hamletre, ki tünődik, okoskodik,
álmodozik, de talán nem fogja azt mondani Veronikának: menj kolostorba
Ofélia!

Mindketten elnevették magukat ezekre a tréfás pátoszszal kiejtett
szavakra, s a gróf megölelve és megcsókolva nejét, elhagyta a szobát,
míg Hermance lakosztályát kereste föl s ismét az eltünt leánykára
gondolt, kinek holléte és sorsa folytonos rettegésben tartá.

A nap folytán már nem tehetett semmit a keresésre nézve, holott minden
órát veszteségnek tartott, mely tétlenségben mult el és önkéntelen
vissza-visszagondolt Obrenné különös viseletére, mi nem tudta, mi
okból, de gyanusnak tetszett neki. Hogy azonban miféle
következtetéseket vonjon le abból, azt nem tudta megállapítani.

Csak volna egy megbizható férfi ismerősöm,--gondolta sóhajtva, kire
rábizhatnám titkomat s biztos volnék hallgatásában... Én mint nő oly
keveset tehetek, sőt gyanuba keverhetem magamat, mint a hogy
gyanakodott rám Ernesztine, ki pedig távolról sem ismeri a világ
rosszaságát, s ki egész életemben mellettem volt, és ismeri életemnek
minden perczét...

Azután azt a kérdést vetette föl, ha az ügyvédnél teendő látogatása
nem vezetne eredményre, mitévő lesz akkor? És erre nem tudott magának
felelni. A rendőrséghez nem fordulhatott, mert tiltotta ezt neve,
állása, kiléte és az ügy, mi felette kényes volt, s nem adhatta azt a
világ nyelvére.

És mégis föl kell találnia azt a szerencsétlen, könnyelmű,
tapasztalatlan gyermeket, kinek most már kezdte hinni, hogy rossz
hajlamai vannak, mint Obrenné mondta, de azután az is eszébe jutott,
hogy mily szomorúan kérdezte tőle: nem maradhatna-e a palotában, s
neki nemmel kellett kérdésére felelni.

Talán ha itt maradhatott volna, nem határozza magát arra a lépésre,
hogy éjnek idején elhagyja egyetlen menedékhelyét. Talán a keserv,
vagy a büszkeség és csalódás követtette el vele azt a
meggondolatlanságot, hogy az utczára menjen s czél és irány nélkül
fusson ki a világba.

Ez elmélkedés alatt összeszorulni érezte szivét. Lelkiismereti
furdalást érzett és könnyek szöktek szemébe, mert tehetetlennek érezte
magát és még sem riadt vissza bármily eszköztől, hogy Dóziát
föltalálja. Maga sem tudta hogyan és miért, egyszerre Oroszlayra
gondolt.

Hátha neki tenne őszinte vallomást?

És gyorsan előtte állt képzeletben az ifjú nemes, szimpatikus,
bizalmat gerjesztő alakja, kiben lehetetlen volt csalódnia. Buskomoly
tekintete arról a belső küzdelemről látszott beszélni, melylyel önmaga
ellen harczol. Isten tudja, mit akarva legyőzni. Majdnem tökéletesnek
lehetett őt hinni, ki semmi földi gyarlóságnak sincs alávetve, s
ifjusága daczára magasan állt többi korabeli társai között.

Miért hitte ezt róla Hermance, s miért vélekedett így felőle majdnem
mindenki, azt talán senki sem tudta volna megmondani, mert ő nem tárta
ki belsejét, sőt kedves, nyiltnak látszó modora mellett csodálatos
zárkózott volt, s őrizkedett belsejébe pillantani hagyni.

--Rendkívüli ember!--sóhajtá Hermance,--vajha sikerülne Veronikának
szerelmét megnyerni, de most kevesebb reménye volt neki ahhoz, mint
csak pár nap előtt is.

Egy ideig még tünődött a teendők fölött, azután gyorsan elhatározta
magát, hogy Jakabnak elmondja aggodalmait. Határtalanul bizott benne,
s fölkéri őt, hogy segítsen neki Dóziát keresni, még pedig mindjárt ma
az ebéd után, ha pár perczig maguk maradnak. Holnapra egy bizonyos
órában látogatását kéri, hol háborítatlanul beszélhetnek. Hogy mit és
mennyit fog neki mondani Dózia történetéből, azt még nem határozta el.
A mennyi szükséges lesz! Többet nem... De ez a gondolat egészen
fölvidítá, s egyedüli segélyeszköznek tekinté tehetetlen vergődésében.
És ezzel az elhatározással készült az ebédhez, mind a mellett nem téve
le arról a szándékáról, hogy Holcsi ügyvédet másnap személyesen
fölkeresi...

E két határozat után kedélye valamennyire lecsillapult, s
megkönnyebbülve ült íróasztalához, hogy leányának írjon és
megtudakolja tőle: nem volt-e valamely előzménye és oka, hogy Oroszlay
elhagyta Csetneket és a vadászatot, mely kedvencz szórakozása. Nem
történt-e valami közöttük stb., mi fölemlítésre méltó volna?

A levél bevégzése után öltözködéshez fogott, s becsengette
Ernesztinét.

--Nincs még semmi hír arról a fiatal leányról?--kérdé a komorna,
mialatt úrnője haját rendezé.

--Semmi!--sóhajtá szomorúan Hermance.

--Kis idő előtt a portás beszélte, hogy Béla gróf tudakolta tőle: ki
hagyta el tegnap éjfél után a palotát?

--Honnan tudja ezt Béla?

--Látott valakit végig sietni az utczán, s azt sejté, hogy innét ment
az ki. A portás természetesen semmit sem tudott róla.

--És te azt hiszed, hogy a siető alak azonos ama fiatal leánynyal?

--Meg vagyok győződve, annál is inkább, mert a portás azt is beszélte,
hogy a gróf úr nagy csodálkozását fejezte ki a fölött, miként az innét
kisiető hölgy az ő üresen hagyott bérkocsijába ugrott be, s
tovahajtatott.

--De hogy történhetett az, midőn a leány végig sietett az utczán, s
fiam a palota kapuja előtt szállt ki a fogatból?

--A gróf, ha későn jön haza, soha sem hajtat a kapu elébe, nehogy a
csöndes utczában lármát csináljon. Az utcza sarkán hagyja azt el, s
onnét gyalog jön. Így történt tegnap is, midőn a női alak elsuhant
mellette, s ő utána nézve látta, hogy az gyorsan beugrott a
bérkocsiba, melyből ő kiszállt.

--Ez valószínű,--mondá gondolkozva Hermance,--mert hisz a föld nem
nyelhette el, s nem barangolhatott egyedül az utczákon. A véletlen
kezére játszott, de ez nagyszerű fölfedezés, Ernesztine. Fiam tudni
fogja a bérkocsi számát, mert talán rendesen azzal jár, s attól
megtudjuk, hova vitte Dóziát.

--Dóziának hivják?--kérdé a komorna meglepetve.--Az öreg grófnénak is
az volt a neve...--És a vén cseléd megcsóválta fejét, s
jelentőségteljes tekintetet vetett asszonyára, ki félrefordítá fejét,
de azt látta, hogy elpirult.

--Száz és száz embernek van ugyanazon neve,--mondá azután bizonyos
zavarral Hermance.--Hogy jutott most éppen napam neve az eszedbe?

--Magam sem tudom, grófné. Erre igazán nem tudnék felelni, de negyven
éve vagyok ez uri háznál, s ily hosszú idő alatt sokat lát és
tapasztal az ember.

--És képzel!--jegyzé meg erőltetett mosolylyal Esztheyné, mialatt
elhagyván helyét a tükör előtt, öltözködéshez kezdett, s nagyon jó
kedvvel lépett a társalgóterembe, hol férjét, Oroszlayt és fiát már
együtt találta.

Talán a remény, a bérkocsi történetének megtudása, vagy az az
elhatározás, hogy Jakab gróf segítségét kéri, okozták, hogy ez este
különösen előnyösen nézett ki fekete bársony ruhájában, fehér
gyöngysorral a nyakán, mi nemcsak férjének, fiának, de a vendég
ifjunak is feltünt.

Mint mondtuk, ő közel volt a negyven évhez, sőt többen azt állították,
hogy túl van rajta; mind a mellett feltünő szép asszony volt s ama
hölgyek közé tartozott, ki bár szinte, mint annyian, kivette részét az
élet küzdelmeiből, sőt csalódásaiból is, de az nem látszott meg arczán
s nyugodt báj ömlött el vonásain, mintha sohasem látott volna szomorú
napokat, vagy az idő nem merte volna érinteni fiatalos szépségét.

És az ebéd kellemesen, vidáman folyt le. A fényes világítás, az
asztalt diszítő pompás virágok illata, a jó borok s a kitünő étlap
természetesen hozzájárult a kedélyek derültségéhez és a vendég ifjú,
az egyedüli idegen az asztalnál, mind beszédesebb lett, s elveszté az
őt jellemző komoly zárkózottságot, mi gyakran habozóvá tette
társalgását.

A fiatal Eszthey Béla szemmel láthatólag csodálta őt, ki számtalan
ifjú embernek volt ideálja s nem egy próbálta meg utánozni modorban,
beszédben, öltözködésben, de mind messze maradtak az eredetitől.

A fiatal Eszthey csinos, magas termetű ifjú volt. Hasonlított anyjához
arczban, de természete, kedvtelései, atyjára vallottak, ki nem is
gyanítá, mily helytelenül fogta rendesen pártját kihágásainak, s ez
által gyakran féktelenné tette a különben is könnyelmű hajlamokkal
biró alig husz éves ifjút.

Midőn elhagyták az ebédlőt, szivarozás közben Béla megemlíté éjjeli
kalandját, mely érthetetlen volt előtte s a többiek külön-külön és
más-más érdekből feszülten hallgatták, de a háziak közül talán senki
sem vette észre, hogy Jakab gróf párszor kérdőleg függeszté szemét a
házi úrra, ki szintén elmondá, hogy a női alak mellette suhant ki a
palota hátulsó kapuján, kit fia a bérkocsiba látott ugorni és
elhajtatni.

--Ismered a bérkocsi számát?--kérdé tőle odavetve a grófné közönyt
erőltetve, mint kit alig érdekel az elmondott különös történet.

--Nem!--viszonzá a kérdett.--A Ferencziek-terén ültem abba s egyenesen
az utcza sarkáig hajtattam, de annyira érdekel ama titokzatos hölgy
kiléte, hogy holnap, vagy még ma este tudakozódni fogok róla az ott
álló bérkocsisoknál.

Azután másról kezdtek beszélni s végre a három úr együtt távozott, a
nélkül, hogy Hermancenak alkalma lett volna Jakabot fölkérni a másnapi
látogatásra, de elhatározta, hogy ír neki s megkéri őt a hozzá való
jövetelre.



V.

Vidáman sütött a nap, midőn Hermance kilépve a palota kapuján, az első
kocsiállomáson bérkocsiba ült s a Vadász-utczába hajtatott.

Megjegyezve magának férje leveléből a házszámot, tudatta ezt a
kocsissal s könnyű léptekkel ment föl az emeletre és be az ajtón, mely
az ügyvéd czimtábláján a Holcsi Kálmán névvel ékeskedett.

Pár percznyi habozás után a belső szobába nyitván, fiatal, kopott
ruhájú férfiúval állt szemben, kivel tudatván óhajtását, az egy nagy,
tágas terembe vezette, hol többen ültek íróasztaluk mellett s a
mellékszobából magas, szikár, sárgaképű ötven-hatvan év között lévő
fekete szemüveges férfi dugta ki fejét, talán a beszédre, mi
behallatszott hozzá, Holcsi Kálmán.

--Az ügyvéd urat keresem,--mondá Hermance a fekete szemüveges úr felé
közeledve.

--Méltóztassék belépni.

Midőn a mellékszobában voltak, az ügyvéd betette az irodába vezető
ajtót, s helylyel kinálta meg vendégét, ki egy gyors pillantással
körültekintett, azután leült s erőltetett nyugalommal mondá:

--Kegyed különösnek fogja találni jövetelem okát. Én fölvilágosítást
jöttem kérni az ön gyámleányáról, Lamberth Kláráról, ki Obrennénál
tartózkodik.

--Nem értem jól nagyságod szavait,--viszonzá igazi vagy tettetett
csodálkozással az ügyvéd.--Mi tekintetben adhatnék én fölvilágosítást
Lamberth kisasszonyról, s különösen mily czélból tudakozódik kegyed
utána?

--Megmondom önnek.

Holcsi e szavak alatt leült íróasztala mellé s czeruzát vett kezébe,
mintha föl akarná jegyezni vendége szavait.

--Mindenekelőtt tudatnom kell önnel, ki vagyok,--folytatta Hermance az
ügyvédre szegezve szemét, talán várva a hatást, mit nevének kiejtése
annak arczára varázsolni fog.

Holcsi várakozásteljesen, de nyugodtan állta ki a kutató szemek
pillantását.

--Eszthey Bertalanné grófné vagyok, s azért jöttem, hogy egy bizonyos
ügyben beszéljek önnel és fölvilágosítását kérjem Lamberth
kisasszonyra nézve.

--Csodálkozom ezen a kivánságon,--viszonzá az ügyvéd,--mert
gyámleányom soha semmiféle téren nem szerepelt s azt sem foghatom meg,
honnét ismeri méltóságod nevét és létezését.

--Azonnal el fogom mondani.

Holcsi kezét szája elé tartva köhögött, mi Hermance szerint bizonyos
nyugtalanságot akart palástolni.

--Obrenné intézetében évek óta volt nekem egy fiatal védenczem, kit
neveltetek s ez a leány onnét meg akart szökni és midőn vallatóra
fogtam, azt mondta, hogy Lamberth Klárához akart menni, ki tartást,
ellátást ajánlott neki stb., s kinél ő elhagyván az intézetet, azontul
tartózkodni fog... Így tudtam meg az ön gyámleánya létezését és nevét.

--Bocsánatot kérek, grófné, itt tévedésnek kell lenni,--mondá
határozottan az ügyvéd.--A kegyed védencze nem mondott igazat. Mert
Klára ma is Obrennénál van, neki nincs lakása, melyet fölajánlhatott
volna, sőt ő maga is azért van az intézetben, mert nem tudtam
ideiglenesen máshová elhelyezni, s addig marad ott, míg nagykorusítom
őt és átadom vagyonát.

--Mindezeket elmondta nekem Obrenné szóról-szóra így a védenczemnek
még is az ő tudtával és fölhivására kellett bátorságot venni az
intézet elhagyására, mert neki egyetlen ismerőse sincs a fővárosban.

--Mi a neve a méltóságod védenczének?

--Pármai Teodózia.

--Különös név,--jegyzé meg az ügyvéd, de látszott rajta, hogy csak
azért tette ezt a megjegyzést, hogy mondjon valamit, s gondolatait
összeszedje.

--Nem találom különösnek,--mondá hidegen Hermance, kire az ügyvéd
egyénisége igen rossz hatást tett s látta, hogy az titkolódzik, és oly
száraz, zárkózott modorban beszél vele, mintha ellenségének tekintené
őt, ki az életben ma először találkozott vele.

--Lehet, hogy csak rám tette azt a hatást--mondá az ügyvéd,--de azt
szeretném tudni, hogy jött a grófné arra a gondolatra, miként
gyámleányom csakugyan összeköttetésben van védencze távozásával?

--Ő maga beszélte mindazt, a mit most ismételtem önnek.

--Nos, akkor nem mondott igazat,--jelenté ki határozottan Holcsi.

--Kegyed tehát nem tud arról, hova lett az a fiatal leány, kit
keresek?

--Távoli gyanum sincs arra nézve. Mind a mellett meg fogom Klárától
kérdezni az összefüggést, azonban majdnem biztosan mondhatom, hogy ő
nem fog tudni fölvilágosítást adni.

Hermance pár pillanatig gondolkozott. Azon tünődött, kiejtse-e azt a
kérdést, mi ajkára tolult s mi talán megdöbbentené és megzavarná az
ügyvédet, ki fürkészve s látható nyugtalansággal nézett rá.

Úgy látszott, a grófné némasága nem tetszett neki, s talán valamit
vélt alatta rejleni. Hermance gyorsan elhatározta magát s fejét kissé
hátra vetve, biztos hangon kérdé:

--Tegnap itt járt önnél férjem, mit végeztek?

Ez a kérdés kihozta sodrából az ügyvédet. Váratlan volt ez neki s
vonásain megdöbbenés látszott.

--Arról nem tudok,--viszonzá látható erőlködése daczára kissé
bizonytalanul.--Azonban lehet, hogy az irodafőnökömmel beszélt, mert
nekem tárgyalásom lévén, nem voltam itthon s nem is tudom, miféle
ügyben lett volna szerencsém.

--De ön iratta azt a levelet, melyben ide hivták őt egy bizonyos
ügyben.

Holcsi most már teljes nyugalommal viszonzá:

--Méltóságod téved, mert az irodából ilyféle levél nem küldetett a
grófnak.

Hermance ajkába harapott, s azt gondolta magában: a ki ily arczátlanul
hazudik, attól nem fogok semmit megtudni, s elhagyta helyét.

--Így nincs mit beszélnem,--mondá szenvedélyes haraggal és metsző
gúnynyal.--Majd más úton fogok lépéseket tenni, hogy földerüljön az,
mit Dóziáról tudni akarok, mert az lehetetlen, hogy egy tizenhét éves
leány nyom nélkül eltünjék s meg ne lehessen találni.

Az ügyvéd szemüvege alatt elhalványodott s mind a mellett mosolyogva
kérdé:

--Szabad tudnom, mik lesznek azok a lépések, miket a grófné ez ügyben
tenni szándékozik?

--Majd hallani fog róla ügyvéd úr. Ön ittlétem óta egyetlen kérdésemre
sem válaszolt, s engedje meg, hogy a hozzám intézettre én is adós
maradjak a felelettel.

Büszke főhajtással haladt ki a szobából, s gyorsan hagyta el a lakást,
hol meg volt győződve, hogy egyikével a legkonokabb cselszövőknek volt
dolga, s hogy egyszersmind olyan ügyes, zárkózott és óvatos
gazemberrel, kivel szembeszállni neki nem lesz ereje.

A legrosszabb kedvben érkezett haza, s egy perczig arra gondolt, ne
hagyja-e abba Dózia keresését, ki oly háládatlan volt iránta, és
hajlandóságot érzett arra. De azután mégis mást határozott, mert
egyrészt szívből sajnálta azt a könynyelmű, meggondolatlan leányt,
másrészt újra és újra lelkifurdalást érzett, hogy nem akarta magánál
tartani, azonkívül neki nagyon erélyes természete volt, s a nehézségek
minden alkalommal csak sarkalták, ha valamit föltett magában, s most
oly csodálatos rejtélylyel állt szemben, melyet okvetetlen föl akart
deríteni. Miután az ügyvédnél tett látogatása semmi eredményre sem
vezetett, most tehát előtte való napi elhatározását akarta
foganatosítani és Oroszlay gróffal beszélni, kiről meg volt győződve,
hogy segítségére leend.

Irt is neki pár sort azonnal s lakására küldte, melyben fölkérte őt,
hogy aznap három órakor délután látogassa meg, mert komoly és fontos
beszéde van vele, mit négy szem között kiván neki elmondani...

És maga sem tudta miért, de különös izgatottsággal várta jövetelét,
mit úgy próbált megmagyarázni magának, hogy nagyon kényes tárgyról
lesz közöttük szó, mit Oroszlayn kívül soha senkivel sem volna
bátorsága közölni.

Vannak dolgok, miket igen csunya szinben lehet feltüntetni, de
ugyanazoknak költői világítás mellett elvesszük élét, s így akart
Hermance Jakab gróffal azokról beszélni, mit mondandó volt s ő az
ifjút olyannak ismerte, ki az életnek csakis szép részével
foglalkozik, s a földi salakból mindig ki tudta venni a lét eszményi
részét.

És azért érzett hozzá bizalmat, mert ilyennek tartotta, s majdnem
elcsodálkozott, hogy éppen hozzá fordul, kinél voltak idősebb, régibb,
tapasztaltabb barátai, kik talán czélszerűbben tudnának kezére járni,
és ő mégis a fiatal emberhez fordul, holott itélőtehetsége azt mondta
neki, hogy azzal a tervvel, melylyel iránta családjára nézve
viseltetik, okszerűbb volna a fönnforgó ügyben vele nem beszélni.

Ilyen különösek vagyunk mi nők!--gondolta.--Nem az okszerűségre, hanem
a rokonszenvre adunk, s azokban bizunk, kiket a szeretet szemüvegén át
tekintünk.

Mindezeket végig gondolta, de nem tett le tervéről, azonban midőn
elérkezett a fiatal gróf jövetelére általa kitűzött idő, majdnem
megdöbbenéssel látta őt belépni, ki szokott előzékeny bájával
közeledett hozzá. Hermance nem a nagy társalgási teremben, hanem
budoirjában fogadta, hol bizalmasabban lehetett beszélni.

Hüvös nap lévén, a kandallóban tűz égett, az asztalon álló
porczellánedényekben lévő virágok illatárral tölték be a levegőt s az
ifjú arczán kellemes hatás tükröződött, midőn gyorsan, mintegy
önkéntelen körülpillantott a kedves helyiségben, hol még soha sem volt
s szelíd, megnyerő hangján mondá:

--Hivott grófné és én megjelentem, mivel lehetek szolgálatára?

--Foglaljon helyet és mindenekelőtt hallgassa meg mentségemet arra
nézve, hogy a fővárosban tartózkodásának egy részét igénybe veszem,
holott tudom, hogy csak ügyei tartóztatják itt.

--Nincs arra szükség, grófné, tudja, hogy mindig és mindenben
parancsára állok.

--Ne így fejezze ki magát, mert elbátortalanodom, holott ahhoz, mit
mondani akarok, nagy elhatározás volt szükséges és csakis ön az, kihez
kérelmemet intézni merem.

--Megtisztelve érzem magamat bizalma által.

Hermance önkéntelen végigpillantott rajta, ki oly szép volt, hogy az
ember élvezetet talált szemléletében. Nem a férfias és ifjúságban
duzzadó erő, a vonások szabályossága, az átlátszó halvány bőr és
komoly, bizalmat gerjesztő tekintet volt az, mi megbűvölte a szemet,
hanem az a költői ihlet, mi arczán ki volt fejezve s minek a nők
fiatalon vagy későbbi korban egyformán nem tudnak ellenállni.

Oroszlay kissé csodálkozott hallgatásán, de az előrebocsátott
bevezetés után azt hitte, tusakodik a mondandók kiejtésével s azért
hallgatott, nyugodtan várt, míg a grófné folytatja beszédét.

Hermance egy fényképet vett föl az asztalról s vendégének nyujtva,
mondá:

--Nézze meg ezt a fiatal leányt, kiről önnek beszélni kivánok.

Jakab rápillantott s arczán meglepetés látszott. Homloka kissé
elsötétedett s szemében élénk csodálkozás villant föl, de nyugodtan
mondá:

--Nagyon szép! Kinek az arczképe?

--Egy fiatal védenczemé, kit én évek óta neveltetek egy intézetben,
gondoskodtam róla, mintha saját gyermekem lett volna és szerettem!
Legfőbb vágyam volt őt boldoggá tenni és most halálos félelmet állok
ki miatta, mert két nap előtt nyomtalanul eltünt.

--Eltünt az intézetből?--kérdé csodálkozva Jakab.

--Nem! Innét a palotából.

--Tehát itt volt?

--Egy este magammal hoztam, mert mint az intézet tulajdonosnője mondá,
titokban akart onnét eltávozni s rájöttek szökési szándékára és ő nem
akarta tovább magánál tartani.

--És hova szándékolt menni az intézet elhagyása után?--kérdé Oroszlay
folyton a képet szemlélve.

--Azt nem akarta megmondani. Csak egy barátnője keresztnevét említé,
kihez menni akart, de én megtudtam, hogy azt Lamberth Klárának hivják
s gyámleánya valami Holcsi nevezetű ügyvédnek.

--Holcsi Kálmánnak?--kérdé meglepetve a gróf.

--Igen. Ismeri őt?

--Személyesen nem, azonban igen ismeretes név, még pedig nagyon rovott
hirrel, úgy mint uzsorás s mint minden rossz dolognak közvetítője.

--Istenem!--kiáltott föl elhalványodva Hermance--és azt gyanítom, sőt
bizonyos vagyok benne, hogy védenczem ennek az embernek a kezébe
jutott.

A fiatal gróf vonásain élénk csodálkozás, sőt megdöbbenés látszott.

--Nem értem, grófné, kérem, magyarázza meg szavait.

Hermance röviden elmondá, hogy tegnap este Béla beszélt egy nőalakról,
kit futni látott végig az utczán, s ki abba a bérkocsiba ugrott,
melyről ő leszállt az utcza sarkán.

--Emlékszem, tehát az volt az a fiatal leány, kiről a grófné beszél?

--Az! Tegnapelőtt este hagyta el a palotát s azóta semmi nyoma.

--De hát miért ment el innét titokban?

--Nem tudom. Úgy látszik, regényes hajlamokkal bir, megvallotta nekem,
hogy az intézetbe regényeket csempésztek be s valószinűleg az zavarta
meg fejét.

--Hány éves?

--Tizenhetedik évében van s erős, kifejlett leány.

--És oly szép, mint egy májusi reggel,--mondá elragadtatva Oroszlay.

Hermance meglepetve nézte lelkesült arczát s szive félelemben
dobogott. Helyesen tette-e, hogy ezt a képet megmutatta neki?

--De hát kicsoda tulajdonképpen ez a fiatal hölgy?--kérdé feszülten a
gróf.

--Azt nem mondhatom meg,--viszonzá elpirulva Hermance a csodálkozó
pillantás hatása alatt, melylyel vendége ráfüggeszté szemét.

--De ha semmi adatot sem mondhat róla, grófné, akkor nehéz lesz tenni
valamit az ügyben.

Hermance röviden elmondá neki mindazt, mit az intézet elhagyása után
Dóziáról tudott, mindaddig, míg az eltünt a palotából. Nem hallgatta
el azt sem, hogy fölkereste Holcsi ügyvédet, ki kurtán elutasítá s
minden fölvilágosítást megtagadott. Oroszlay arczán feltűnő érdek
látszott az elbeszélés alatt. Vonása megélénkültek s szeme sötét
tüzben égett, mialatt mondá:

--Kényszeríteni kell a gazembert a vallomásra. Mi czélja a leánynyal,
miért csalták el az intézetből, s hol tartózkodik az jelenleg?

--Mindezt nem tudom, s kétségbeejtő helyzetben vagyok. Nemde belátja
most, hogy nem ok nélkül fordultam az ön segítségéhez?

--És én köszönöm, hogy bizalommal volt hozzám, grófné, csak egy
kérdést engedjen még, miről azonban nem tudom, hogy nem kiméletlen-e.
Tud-e erről a dologról férje?

Hermance arczát ujra sötét pir önté el, mert nem tudta, mit foglal
magában ez a kérdés, s önkéntelen lesütve szemét, halkan mondá:

--Nem!

--És nem is akarja tudatni vele?

--Nem, mert különben nem fordultam volna önhöz segítségért.

Jakab gróf pár pillanatig hallgatott, talán az összefüggést kereste a
történetben, mert nem tudta, kérdezősködjék-e annak részleteiről
tovább, vagy egyszerűen azt tudakolja, mit kiván tőle Hermance.

--Szeretnék önnek teljes őszinteséggel beszélni, kedves gróf...--mondá
Esztheyné, ki sejtette az ifjú gondolatainak lényegét,--s ha
okvetetlenül kivánja, megteszem, de ha lehetne...

--Nem beszélne arról, grófné,--folytatta szelid, nyájas hangon
Jakab.--Ne is tegye. Nincs arra szükség! Mint szavaiból értem, azt
akarja rám bizni, hogy keressem föl azt az eltünt leánykát, ki önnek
kedves s ki talán egy titkos cselszövénynek lett áldozata! Nemde, így
van?

Hermance némán intett fejével.

--Nos, hát, legyen nyugodt. Nem csalódott bennem; én föl fogom kutatni
az ön védenczét, csak mondja meg nevét, hogy kereshessem.

Esztheyné meghatva tekintett rá s halkan rebegte:

--Köszönöm. De mondja meg őszintén, mit gondol rólam?

--Semmit nem törődöm azzal, mi e leányka keresésén kívül esik. Ő a
kegyed védencze s bizalommal fordult hozzám miatta és én igyekszem
megfelelni e bizalomnak. A többi nem tartozik reám, de most még néhány
kérdést kell tennem.

--Felelni fogok.

--Tud valaki a házban arról, hogy a grófné keresteti a leányt s
kutatja hollétét?

--Senki, kivéve öreg komornámat, kinek, mint tudja, szomszédságából
tünt el a leányka.

--És benne lehet bizni?

--Föltétlenül! Ő anyámnál szolgált, engem születésem óta ismer, még ma
is tegezem, mint kis gyermekkoromban és törhetetlen hívem s tőle soha
senki sem tudhat meg semmit, mi az én titkom.

--Az eltünt leány neve?

--Pármai Teodózia.

Oroszlay elhagyta helyét.

--Köszönöm, több kérdésem nincs! De még egyet, nemde a detektiv-
főnökhöz nem fordulhatok?

--Nem, csak legvégső esetben, de remélem, arra nem lesz szükség.

--Miért ellenzi ezt, ez volna a legrövidebb, legegyszerűbb s talán
egyedül czélra vezető út?

--De lárma lenne belőle.

--A mi a rendőrségnél történik, az titokban marad, ha az illetők
kivánják.

--Nem, nem!--kiáltott föl megrettenve Hermance--s hogy megmagyarázzam
félelmemet, tudatom, mit el akartam hallgatni, hogy Dózia egy rettentő
drámának egyedüli élő alakja.

--Rettentő drámának?

--Anyját meggyilkolták, s őt anyja holttesténél találták meg nyugodtan
szenderegve s úgy került ő hozzám, mint anyátlan árva, kinek nem volt
senkije.

--És megfogták a gyilkost?

--Soha! Most már elévült ez a bűneset, de ha Dózia kilétét, eltünését
stb. kutatnók, újra fölelevenednék az s talán a szegény leány is
megtudná, miről neki fogalma sincs, ne is legyen!

--Különös!--mondá tünődve Oroszlay.--Ha így van, egyedül én fogom őt
keresni s remélem, föl is találom, hisz a föld nem nyelhette el.

--Adja Isten, hogy reménye teljesüljön, mert nekem kegyeden kívűl
senkim sincs, kire számíthatnék, férjemet és fiamat is bele értve.

Jakab gróf önkéntelen részvéttel hallgatta e szavakat.

--Béla, mint tudom, fiatalságához képest nagyon is belemarkolt az
életbe?--mondá.

--Fájdalom és atyjának ez ellen nincs kifogása.

Oroszlay nem kivánt e kényes tárgyba bővebben belemenni s meghajtván
magát, mondá:

--Ha megengedi grófné, pár nap mulva fölkeresem, s remélem, akkorra
hozok valamely megnyugtató hirt.

--De kegyed csak néhány napig szándékozott a fővárosban maradni.

--Mig dolgaim bevégeztem, és párhuzamosan fogok dolgozni a magam és a
kegyed ügyeiben.--Meleg kézszorítással váltak el s Hermance sokkal
nyugodtabb volt e párbeszéd után, mert tudta, hogy ügye jó kezekben
van, és mert meg volt elégedve önmagával, érezve, hogy nem mondott
többet, mint szükséges volt, csupán egy kérdés izgatta és
szomorította: mit gondolhat róla Oroszlay, kinek tartja Dóziát, s
miként magyarázza meg az ő lázas félelmét a leány miatt, kinek
létezéséről, s a palotában létéről senkinek, még férjének sem volt
szabad tudni?...



VI.

Oroszlay gondolatokba mélyedve haladt le a széles, szőnyeggel bevont
lépcsőn, s lépett az utczára, midőn egyszerre az ifjú Eszthey hangját
hallá, ki hazafelé jött, s őt kilépni látván, vigan kiáltotta nevét.

--Tőlünk jösz?--kérdé föltartóztatva őt haladásában.--Nemde, senkit
sem találtál otthon? Anyám ilyenkor kocsikázni szokott.

--Ellenkezőleg, a grófné otthon van és fogadott. És te honnét jösz?

--Egész nap futkostam ama bérkocsi után, melyről tegnap este
beszéltünk jelenlétedben, talán emlékszel rá.

--Melyben egy női alak nyargalt el, kiről az a vélemény, hogy a
palotából lépett ki.

--Ugyanaz, s kiről senki sem tudja, hogy ki lehetett, valóságos
rejtély ez az eset.

--És megtaláltad a kocsist?--kérdé Jakab gróf tettetett közönnyel.

--Meg! Beszéltem vele, de ő semmit sem akar arról tudni, hogy valakit
vitt volna ez utczából, miután én leszálltam fogatáról.

--Mi oka volna arra, hogy titkolja... Talán részedről csak képzelődés
volt a látvány?--mondá mosolyogva Jakab gróf.

Béla nagyon komoly képpel viszonzá:

--Ha nem tudnám, hogy enyelegsz, komolyan megharagudnék rád e
szavakért.

--Valóban? Tehát teljesen bizonyos vagy abban, a mit állítasz?

--Mintha mellettem történt volna. Láttam a női alakot elsuhanni
oldalamnál, de oly gyorsan ment, majdnem futott, hogy szemügyre sem
vehettem, azonban utána néztem s akkor láttam, hogy az általam
elhagyott fogatba ugrott és elhajtatott.

--És miért érdekel ama hölgy kiléte?

--Mindnyájunkat érdekel, miután azt sejtjük, hogy a palotából ment
ki,--viszonzá hévvel Béla.

--Miféle száma van a bérkocsinak?

--172! Én tegnap este ültem rajta először.

Oroszlay arczán meglepetés látszott, mert az volt az ő rendes
bérkocsija, ha a fővárosban időzött, s ez a véletlen igen előnyös volt
rá nézve.

--És most mit készülsz tenni, abban hagyod a további kutatást?--kérdé
az ifjútól, nem említve, hogy ő ismeri a kocsist, ki nem akarta
fölfedezni, hova vitte az éjjeli alakot...

--Szó sincs róla! Ha valami érdekel engem, azt nem hagyom abba, míg
végére nem járok,--viszonzá majdnem gyermekes kérkedéssel az ifjú,--s
ez igen különös dolog...

--A tény érdekel vagy a leány?

--Mindkettő! Valami titokszerűséget látok lappangani alatta s azt
akarom földeríteni.

--Nos, hát szerencsét hozzá!--mondá mosolyogva Jakab gróf s kezét
nyujtá a fiatalembernek, ki sietve fordult be a palota kapuján.

Oroszlay folytatta útját. Őt is érdekelte a dolog, bár nem tudta, hogy
jutott ahhoz, hogy Hermance őt tüntette ki bizalmával, melyet sem nem
keresett, sem nem érdemlett, de bár nem volt kellemes neki ez a
megbizás, sokkal udvariasabb természettel birt, semhogy ne igyekezett
volna annak a legjobb módon megfelelni.

Ő különben sem kedvelvén a társas életet, sokat volt egyedül, s ennek
következtében sokat gondolkozott, olvasott és írt, s bár soha
nyomtatásban meg nem jelent tőle semmi, halomszámra szőtte a
regényeket, és kigondolt mesék papirra tételét, s ennélfogva minden
regényes vagy titokteljes esemény érdekelte, és a grófnő elbeszélése
felköltötte figyelmét. Megmagyarázni magának az összefüggést nem
tudta, de oly sokat tartott a nőkről s annyira tisztelte Esztheynét,
hogy mindazt, mi önkéntelen fölmerült agyában, igyekezett elfojtani és
nem törődni azzal, mit az elhallgatott előtte, bár nem tagadhatta,
hogy Hermance nagy érdeklődése ama fiatal, eltünt, gyönyörű leány
iránt különös és megmagyarázhatatlan volt előtte.

És azért, hogy azt tartották róla, miként ő az életet keresztül
álmodja, semmi esetre sem volt közönyös a külső behatások iránt, s
figyelemmel kisérte az élet napfényét és árnyait, de távol tartotta
magát mindattól, mi költői nyugalmából fölrázhatta vagy méltatlan
módon érinthette volna.

Szerelmes még nem volt, de jól észrevette a nők kaczérkodását. Látta,
tapasztalta, hogy azok futnak utána. Tudta, hogy egyénisége
rokonszenves, s mindenki szeretettel közeledik hozzá, mind a mellett
távol tartá magát az emberektől, s majdnem borzadályt érzett közéjük
vegyülni, minek az volt a következménye, hogy társaságát, barátságát
még jobban keresték... És most még oly bizalommal tisztelték meg, mely
hogy Hermance grófnőben mi által keletkezett iránta, legkevésbé sem
tudta megmagyarázni magának. De az mindegy is volt. Minél tovább
gondolkozott Esztheyné különös megbizásán, annál inkább hitte, hogy az
igen komoly dolog a grófnéra nézve, ki sem férjét, sem fiát nem akarta
vagy nem merte abba belevonni, sőt még nála régibb barátait sem, kik
valószinűleg alkalmasabbak lettek volna, mint ő, a kényes és titkos
megbizásra.

Ez eszmékkel tépelődve ment a Ferencziek-terére, hol rendes
bérkocsiját, a 172. számú fogatot akarta fölkeresni.

Ez volt az első kiindulási pont, melyet meg szándékozott ragadni s bár
az ifjú Esztheytől tudta, hogy a kocsis annak megtagadta a
fölvilágosítást az éjjeli hölgyre nézve, remélte, hogy ő szerencsésebb
lesz és sikerül tőle egyet-mást megtudni.

A bérkocsis rendes helyén állt, s midőn őt közeledni látta, elébe
hajtott.

Jakab gróf szó nélkül ült be a kocsiba s midőn a kocsis útja czélját
kérdezte, szép, sötét szemét kutatóan szegezve rá, mondá:

--Vadász-utcza 12. szám.

És a mit várt, bekövetkezett.

A kocsis arczán meglepetést látott, ki egy pillanatig mozdulatlanul
állt helyén, talán Béla gróf tudakozódására gondolva, azután becsukva
a fogat ajtaját, gyorsan fölült a bakra és elhajtatott a Vadász-
utczába.

Jakab gróf kiugorva a kocsiból, mondá:

--Várakozz, míg visszajövök. Ha ugyan ez az a ház, melyet keresek.

És körülpillantva az utczában, belépett a kapun, eltünve a bérkocsis
szeme elől, ki leugorva helyéről a kapuig ment s figyelmesen utána
nézett, mialatt az fölhaladva a lépcsőn, Holcsi lakásánál állt meg,
hol nyitva volt az ajtó s ő az irodába lépett.

--Az ügyvéd úrral óhajtok beszélni,--mondá az egyik irodasegédnek,--
vigye be neki, kérem, névjegyemet.

De alig, hogy a segéd a mellékhelyiségbe lépett, Holcsi maga jelent
meg vendége fogadására az ajtóban, s mély hajlongással vezette a nála
szokatlan vendéget szobájába.

--Parancsol velem, gróf úr,--kérdezte kezeit dörzsölve, mialatt széket
gördített hozzá.

--Tulajdonképpen nem a magam ügyében jövök,--kezdé jól szemügyre véve
őt Oroszlay s már az első pillanatban látta, hogy ravasz, alattomos
emberrel van dolga, kinek tekintetét a sötét szemüveg van hivatva
elrejteni...--Egy barátom nagyobb birtokot akar vásárolni, melyre
kölcsönt szándékozik felvenni s kegyedet bízná meg ennek a kölcsönnek
közvetítésével.

--Szolgálatára állok,--viszonzá rejthetetlen örömmel Holcsi.

--E tekintetben tehát számíthatunk önre, de van még egy más dolog is,
mivel nem tudom, foglalkozik-e ön, tudniillik birtok adás-vevéssel.

--Az nem tartozik ugyan szakmámba, de Istenem, szegény ember mindent
megpróbál, mi kenyeret ad neki, s jövedelmet biztosít számára.

Jakab gróf elmosolyodott.

--Azt hiszem, önnek nem szükséges a jövedelmi forrásokat keresni, úgy
mondták nekem, hogy gazdag ember.

--Azt ellenségeim mondják, kik irigylik szerencsémet, mi nem egyéb,
mint a munka és megfeszített szorgalom eredménye.

--Ez a ház sajátja, nemde?

--De tele van hipotékával, mit nyakra-főre törleszteni kell.

--De úgy tudom, birtoka is van?

--Néhány holdnyi föld, hol a nyár egy kis részét tölteni szoktam, ha
nehéz munkámtól szabadulhatok.

--Milyen megyében?

Holcsi meglepetve pillantott a grófra s tartózkodva mondá:

--Azt hiszem, keveset érdeklik méltóságodat az én szerény
körülményeim.

--Meg fogom magyarázni kérdéseim okát,--viszonzá gyorsan Jakab, ki nem
szeretett volna gyanút kelteni az ügyvédben, s érezte, hogy nagyon is
messze ment kérdéseivel.--Említettem, hogy barátom birtokot akar
venni, de még nincs elhatározva, melyik megyében, s miután több
helyről kapott ajánlatot, azt hittem, ön tudna fölvilágosítást adni
ott a föld minéműségéről, hol birtoka van, mi valószinűleg közel
fekszik a fővároshoz.

--Nagyon közel, sebes vonaton három órányira, s ez alkalmas hely volna
a vevőnek?

--Az a szándéka, hogy közel legyen Budapesthez.

Holcsinak villogtak a szemei az üveg alatt, kapzsi kifejezés ült
arczára, s vendége fölvilágosítása teljesen megnyugtatva őt, mondá:

--Sőt tudnék azonnal ajánlani szomszédságomban egy szép birtokot,
csinos kastélylyal, parkkal, mely jutányos árért eladó.

--Melyik megyében?

--Pozsonyban, közel magához a városhoz.

--Tehát az ön birtoka is ott van?

--Tulajdonképpen gyámleányomé, de én kezelem, miután ő kiskorú.

--És meg van a földekkel elégedve?

--Kitűnő minőségűek. Ha kivánja gróf úr, megmutatom tervrajzát a
birtoknak.

--Köszönöm, most nincs időm, de el fogok jönni barátommal, kit a dolog
érdekel, én magam keveset értek az ily adás-vevéshez, s csak is az
első lépés megtételére vállalkoztam, a továbbiak az ő személyes
teendői.

--És mikor lesz szerencsém?

--A legközelebbi napokban,--mondá a gróf, s elhagyta helyét. Azt, a
miért jött, megtudta, mert meg volt győződve, hogy ha Hermance
védencze Holcsinál van elrejtve, azt bizonyosan nem tartja a
fővárosban, s legvalószinűbb, hogy az falusi birtokán van. Azonban,
mielőtt távozott, egy kérdést akart még hozzá intézni.

--Családja jelenleg talán már falun van?--kérdé feszülten.

--Nincs családom, nőtlen ember vagyok.

--Azt reméltem, hogy az ön által ajánlott birtok megtekintése
alkalmával önhöz szállhatnánk, de így természetesen az lehetetlen.

--Ellenkezőleg, gróf úr, nagyon örülnék, ha házamban fogadhatnám, én
is kimennék falura méltóságtokkal együtt, s biztosítom, hogy jó
ellátásban részesülnének.

--Tehát mégis lehetséges volna, daczára, hogy nincs ott háztartása?

--Azaz, hogy van is, nincs is.

--Hogy értsem ezt?--kérdé Jakab gróf az ajtónál megállva.

--Jelenleg nincs senki Tornyoson, így hívják a birtokot, de néhány,
sőt pár nap múlva már gyámleányom ott lesz egy barátnőjével s egész
háztartással.

Jakab gróf alig bírt egy örömtelt fölkiáltást elfojtani. Most tehát
eljutott oda, a miért jött s a gyanútlan ügyvédet oly vallomásra
bírta, hogy ő maga is csodálkozott saját ügyességén, de a legnagyobb
egykedvűséggel mondta:

--Köszönöm a szíves meghivást, s barátommal együtt élni fogunk
ajánlatával.

--Mikor várhatom jövetelüket, gróf úr?--kérdé Holcsi mohó érdekkel,
mert félt elszalasztani a nagyúri gazdag vevőt, s szeretett volna
biztos igéretet csikarni ki tőle.

--A napot ma nem határozhatom meg, mert barátom nincs a fővárosban,
azonban nemsokára.

E szavak után kikisértetve az ügyvédtől, elhagyta a lakást, s majdnem
nevetve haladt le a lépcsőkön, mert sok olyat tudott meg, miről félóra
előtt sejtelme sem volt, s miről Hermance grófnő sem tudott.

--A többi magától fog jönni,--gondolá.--Ily bonyolódott dolgoknál a
véletlenre is kell számítani, s remélem, a bérkocsistól is sikerülni
fog megtudnom valamit.

És ha a véletlenben bízott, igaza volt, mert kilépve a kapun, két
fiatal leányt látott a ház felé közeledni, a kik karöltve, vidám
csevegéssel jöttek, s midőn, az ő bérkocsisa mellett elhaladtak, az
megemelte előttük kalapját, mit mindketten viszonoztak, de a
fiatalabbik sötéten elpirult, s gyorsan félrefordítá fejét, mely
mozdulat által annak szemei az ő szemeivel találkoztak, s egy
másodperczig egymásba mélyedt tekintetük.

Jakab gróf azonnal megismerte benne a fénykép eredetiét, mit
Esztheynénél látott, de mennyivel szebb, igézőbb volt az élő, ki
szinte nem tudta róla elfordítani tekintetét, s a csodálat oly őszinte
kifejezésével nézett rá, mintha egy szép álomképet látna.

És tündöklő szemeinek pillantásában oly tiszta, gyermekes érzelmek
tükröződtek, s kedves mosolya oly szédítően bájos volt, hogy a fiatal
gróf legyökerezve állt, s önkéntelen megemelte kalapját, maga sem
tudva, mit cselekszik.

A leányok futó fejbólintással viszonozták a köszöntést, majdnem oly
gyorsan, mint előbb a bérkocsisnak, s eltüntek a kapu ivezete alatt.

Oroszlay utánuk nézett, de az idősebb, magasabb és erőteljesebb
egészen elkerülte a figyelmét. Ő csak az egyiket látta, kinek
nézésében fölolvadt tekintete, s majdnem azt kérdezte tőle:

--Te vagy, te vagy, kit oly régóta keresek, kit álmaimból ismerek.
Szólj, ki vagy és mi a neved?

--Tegnapelőtt te hoztad e hölgyek egyikét ide, nemde, későn este éjfél
után?--kérdé határozott hangon a bérkocsistól.

--Lehet,--mondá az habozva s iparkodott fölmászni a bakra.

--Felelj. Miért akarod azt, a mit kérdezek, titokban tartani.

--Gróf úr, én nem emlékezem.

--Láttam, hogy köszöntötted a hölgyeket, honnét ismered őket?

--Csak az egyiket,--mondá kedvetlenül a kocsis.

--Mi a neve?

--Azzal nem szolgálhatok.

--Akarom tudni, miért titkolod kilétét. Ime, ezért a pénzért remélem,
beszélni fogsz,--mondá Oroszlay, s száz koronát nyujtott neki.

--Kérdezzen, gróf úr.

--Te hoztad ide ama fiatal hölgyet? Hol ült kocsidba?

--Egyik utcza sarkán... Lépést haladtam, s majdnem észrevétlenül
ugrott fogatomba, és midőn kérdeztem, hova akar menni, ezt az utczát
és számot nevezte meg, s én ide hoztam; de megvallom, gyanusnak
tetszett, s alig számítottam díjazásra.

--És mégis ellenvetés nélkül tetted meg kérését s elhajtottál vele.

--A lámpa fényénél láttam, hogy nagyon szép, azonkívül gyorsan öt
forintot nyomott a kezembe.

--Nos, ez elég fényesen volt fizetve, és mi történt, midőn ide hoztad?

--Mielőtt csengetett a kapun, hozzám fordult, és oly bájos, kérő
hangon mondá, minőt én még soha sem hallottam, hogy ha valaki
kérdezősködnék utána, ne mondjam, hogy hova ment, és még egy
tizkoronást akart adni, de én nem fogadtam el, azonban megigértem,
hogy hollétét nem árulom el.

--És ezt meg is tartottad. Helyes! De én kényszerítettelek a beszédre,
azonban ő sohasem fogja megtudni, hogy tőled hallottam hollétét,--
mondá Oroszlay, s beugrott a fogatba, mialatt a kocsis eltette a
váratlan nagy borravalót, mind a mellett látszott arczán, hogy nincs
megelégedve magával, s kedvetlenül ült helyén és robogott a gróf
lakása felé...

Oraszlay haza érkezve, még mindig úgy érzé magát, mint az álomlátó, s
nem felelt komornyikjának, ki lesegítve felsőkabátját, többféle
kérdést intézett hozzá.

Izgatottnak és szórakozottnak érzé magát, s majdnem kábult agygyal
lépett a szobába, hol egyik székbe ereszkedve, lehunyta szemét és
ábrándozott, mit gyakran tett, de most egészen más álmai voltak, mint
rendesen.

Ő bár ritkán fordult meg Budapesten, mind a mellett kisded palotája
volt a fővárosban, melyet évek előtt vett egy festőtől, ki tönkre ment
s összes szép képeivel és értékes műkincseivel adta el a kisded
palotát, melynek freskóval borított falait ő maga tarkítá be, s igen
nehezen vált meg tőle.

A tágas, világos ateliert Jakab gróf könyvtárrá és dolgozó-szobává
alakítá át, hol legtöbb idejét tölté, ha otthon volt, s most belépve
oda, gondolatait akarta rendezni, melyek hasonlítottak a lázas
képzelődéshez, s folytonos izgatottságban tartották agyát és szívét.

--Meg vagyok babonázva?--kiáltott föl indulatosan, midőn órákig
tartott ez az állapot, melyből nem birta magát kiragadni, s fölugrott
helyéről és föl és alá járt a nagyterem szőnyegén... Vére oly sebesen
keringett, hogy szíve dobogását hallani vélte, s keze és feje forró
volt, szemét lángolni érzé.

De végre férfias akarattal győzte le ezt a beteg, ideges gyöngeséget.
Ablakához állt és nézte az utcza nyüzsgő életét, mi, látva a mások
jövését-menését, saját tehetetlen képzelgését juttatta eszébe, majdnem
szégyenlette lelki állapotát, s el akarta magával hitetni, hogy
Eszthey grófnéhoz kell mennie, hírül vinni, amit Holcsi ügyvédnél
látott és tapasztalt.

De azután elbátortalanodva gondolt a tervezett látogatásra, érezve,
hogy a mit Esztheyné rábizott, az most már az ő ügye is lett, mert
minden áron tudni akarta, ki az a csodaszép fiatal leány, kit Pármai
Teodóziának hivnak s ki a grófnét oly nagyon érdekli.

Egy ideig még tünődött ama kérdés fölött, mitévő legyen a jövőben, de
az, hogy elmegy az ügyvéd birtokára, hol Dóziával megismerkedhetik,
tisztán állt előtte.--Viszek magammal egy barátot, ki a birtok vevője
gyanánt fog szerepelni, sőt ha kell, meg is veszem a birtokot,
csakhogy közelében lehessek annak a bájos gyermeknek, ki oly hatást
tett reám, minőre az életben nem emlékszem...

Szeretett volna Hermance grófnőtől minél több részletet hallani róla,
s megdöbbenéssel gondolt ama lehetőségre, mi annak elbeszélésekor
támadt agyában, s mi akkor közönyösen hagyta. Esztheyné megbizta őt
egy kényes titokkal, mit sem férjének, sem fiának nem volt bátorsága
megmondani, s szorongattatásában őt választá közvetitőül. Ez volt a
hatás, mit akkor érzett, most azonban más szinben látta a dolgokat, s
ez a lehetőség leverte és mélyen szomorítá. Szeretett volna bizonyosat
tudni és mégis félt tőle, de mindamellett vette kalapját, s midőn már
alkonyodni kezdett, elhagyta lakását és gyalog, lassan ballagva, még
mindig gondolatokba mélyedve ment Hermance grófnő palotája felé, kiről
tudta, hogy abban az időben otthon szokott lenni és őt kétségkívül
fogadja...



VII.

Midőn bejelentetvén magát, a terembe lépett, Hermancet a pamlagon
ülve, levélolvasással elfoglalva, találta, kinek szemében könnyeket
látott, s ki némán intett, hogy foglaljon helyet közelében.

--Már harmadszor olvasom át e levelet,--mondá szomorú, fátyolozott
hangon.--Dóziától jött az, félóra előtt kaptam, s úgy látom, ő nem
hagyta el a fővárost, de nem akar visszatérni hozzám. Ime, olvassa el
ön is tudósítását.

Jakab átvette a levelet, s bár határozott fölvilágosítást adhatott
volna a leányka hollétéről, hallgatott és olvasni kezdte a levelet,
mialatt a grófné kérdőleg függeszté rá szemét.

Mélyen tisztelt grófné!

Tudva, hogy haraggal, talán megvetéssel gondol reám, félve intézem
méltóságodhoz e sorokat, hogy bocsánatát kérjem, s tudassam, mi volt
az oka, hogy oly háládatlanul hagytam el házát, hol nekem ideiglenes
maradást lett volna kegyes nyujtani.

Talán látta rajtam, hogy örömmel maradtam volna közelében; de azt
mondta, az lehetetlen, e szerint gyanítám, hogy újra egy Obrenné-féle
intézethez hasonló helyre kell mennem, hol újra kezdődik mindaz, mi
ott nekem már tarthatatlan és kiállhatatlan volt és sem korom-, sem
lelkiállapotomhoz nem való!

Fogalmam sincs róla, ki vagyok, de Obrenné sejtette velem, hogy a
grófné kegyeiből élek s ezért hálával tartozom... De hogy miért
gondoskodik rólam s miféle összeköttetés fűz bennünket egymáshoz, azt
nem tudom s Obrenné állítása szerint nem is fogom soha megtudni.

Ez a tudat volt az oka, hogy nem kivántam továbbá jóságát igénybe
venni és megragadtam az alkalmat, mely kinálkozott arra, hogy
megszabadítsam grófnét attól a tehertől, mely lételem által
súlyosodott reá.

Hogy hol vagyok, kinél, mit cselekszem a jövőben, azzal nem kivánom
untatni, levelem czélja csupán az, hogy megköszönjem irántam
tanúsított jóságát és meggyőzzem, miként nem hálátlanság, hanem az
önérzet vitt arra a lépésre, melyet elkövettem, s melyet reménylem,
nem fogok megbánni soha!

Felejtse el a szegény kis Dóziát, ki mindig hálásan fog gondolni
méltóságodra, mint nemesszívü jóltevőjére, s örökre hálás híve marad

Dózia.

--Ez szép, okos és következetes levél,--mondá Oroszlay gróf.

--Azt találja? Én az ellenkezőt hiszem, s meg vagyok győződve, hogy
Dózia ezt a mások befolyása alatt írta, mert az irály oly határozott
és hideg, hogy ő bájos, gyermekes lényével ezt nem írta volna.

--Grófné nem ismeri föl e sorokban védencze egyéniségét?--kérdé
bizonyos mohósággal a gróf.

--Távolról sem! Dózia kissé makacs, de bájos, gyermekes, melegszívü
teremtés, ki ily hideg, kimért, hivatalos levelet nem tudott volna
írni.

--És mégis oly váratlanul, szó nélkül hagyta el a grófnét, mintha
szabadulni akart volna.

--Valaki rossz befolyást gyakorolt rá, s ő még annyira tapasztalatlan,
hogy fogalma sincs arról, mit követett el, s mily fájdalmat okoz
nekem.

--És grófné valóban fájlalja távozását, kinek úgy ítélem meg a
helyzetből, teher lehetett ittléte?

--Egyénileg nem volt az, sőt legjobban szerettem volna őt magamhoz
venni, együtt nevelni Veronikával, s örülni fejlődésének, szépségének,
mert oly bájos, kedves gyermek ő! A fénykép, melyet látott, távolról
sem közelíti meg az eredetit.

Jakab gróf ezt igen jól tudta, s tekintete újra álmodozásba merült,
mert maga elé képzelte az arczot és alakot, melyet pár perczig látott
csak, de teljesen megbüvölte őt...

--És az lehetetlen most?--kérdé érdekkel.

--Teljesen lehetetlen! De ez nem maradhat így; neki vissza kell térni
hozzám és reménylem, meg is fogja tenni.

--Ez a levél nagyon erős elhatározásra vall.

--Ismétlem, nem ő fogalmazta, tollába mondták! De ki? Hol van, miféle
emberek közé került, ezt kell kitudnom, különben megőrülök a
bizonytalanságtól és félelemtől.

Oroszlay talán az életben most először küzdött az őszinteség és
titkolódzás kérdésével. Kinek tegyen szolgálatot? Tudassa-e
Esztheynével, hogy föltalálta Dóziát, az általa oly lázas hévvel
keresett leányt, vagy annak óhajtása szerint cselekedjék, ki titokban
akarja tartani hollétét, s talán boldogtalan lenne, ha ő árulója volna
hollétének.

De tünődése csak pár perczig tartott. Meggyőződése azt mondta neki,
hogy jobb, ha egyelőre elhallgatja Dózia hollétét, s ő fogja a
körülötte történteket figyelemmel kisérni mindaddig, míg az időt
elérkezettnek látja, hogy fölfedezze tapasztalatait.

Mialatt e gondolatokkal tépődött, a grófné csodálkozva függeszté rá
szemét és feszülten kérdé:

--Min gondolkozik, Jakab? Hozott valami hírt Dóziáról?

A kérdett megsimítá homlokát, mintegy föl akarva magát ébreszteni
álmodozásából és tünődéséből, s gyorsan mondá:

--Semmi lényegest grófné, csak arra akarom figyelmeztetni, hogy Béla
is kutatja Dózia hol--és kilétét, s tudni kivántam, megbizta-e őt is
kegyed azzal?

--Ellenkezőleg!--kiáltott föl hévvel Hermance.--Mint önnek mondtam,
sem vele, sem férjemmel nem akarom közölni Dózia létezését, s annál
kevésbé az általuk látott leány kilétét... Beszéltünk az éjszakai
eseményről tegnap az ön jelenlétében, de más alkalommal nem volt arról
szó, s Béla valószinűleg azért foglalkozik vele, mert nincs más dolga,
s érdekesnek találja az éjjeli tüneményt.

--Azt mondta nekem, hogy megtalálta a bérkocsit, melybe a leányt
beszállni látta.

--Így azt is megtudta, hova vitte az őt?--kérdé élénk aggodalommal
Hermance.

--Nem! A kocsis nem adott neki semmiféle fölvilágosítást.

--Csodálatos! De hála Istennek, hogy ő nem tudott meg semmit,--mondá
látható megkönnyebbüléssel Esztheyné.

--Egy kérdést intézek önhöz, grófné, mi talán szerénytelennek látszik,
de nem abból ered s a felelet megtagadása tetszésétől függ,--mondá
azzal a kedves bájjal Jakab gróf, mi lényét oly ellenállhatatlanná
tette.--Nagy baj következnék abból, ha Bertalan megtudná Dózia
létezését?

Egy pillanatnyi csönd következett, mialatt Hermancenak arczát láng
borítá s láthatólag habozott a felelettel.

--Szeretnék önnek felelni és nem tudom, hogyan részletezzem azt, mi
mélységes titok, s mit kegyed következtet nehéz helyzetemről.--Nem
beszélhetek, s csak annyit mondok, hogy képzeljen oly helyzetet, hol
két ember a legszorosabb összeköttetésben él, szeretik, becsülik
egymást, biznak egymásban, igaznak, őszintének tartják kölcsönös
szavaikat, tetteiket... És egyszerre pirulva kell egymás szemébe
nézniök, mert... mert...

--Elég, grófné!--kiáltott föl majdnem megrettenve Jakab, s arcza a
szokottnál is halványabb színü lett.--Helytelen volt kérdésem és
bocsánatot kérek érte; de újra biztosítom, hogy föltétlenül bizhatik
bennem, ki reméli, hogy nemcsak hiven, de ügyesen fog eljárni
megbizásában.

--Köszönöm,--viszonzá még mindig biborszinnel arczán Hermance, s oly
fölindult volt, hogy midőn vendégét készülni látta a távozásra,
egyetlen szóval sem tartóztatá, s néma kézszorítással váltak meg és
Oroszlay majdnem leverten hagyta el a palotát.

Az alkony homálya sötét éjszakára kezdett válni, midőn kilépett a
kapun, melynek belseje már meg volt világítva, s a portás a palota
előtt jobbról-balról álló lámpákat gyujtogatta.

Jakab gróf nem tudván kiszámítani, mennyi időt töltött a grófnénál,
óráját húzta elő, s rápillantva látta, hogy hét óra múlt, ebéd ideje
van és ment a kaszinóba.

Utja közben egy jó barátjával, Enyingi Loránd gróffal találkozott, kit
ő még Csetneken hagyott a vadászó társaságban, s csodálkozva látta a
fővárosban létét.

--Vége a vadászatnak,--mondá az, Jakab kérdő pillantására
válaszolva.--Mindenki elment, s holnap érkezik Veronika grófnő, ki
távozásod után, azt hiszem, nagyon rosszul mulatott.

--Ez csak képzelődés!

--Miért is tüntél el oly gyorsan?--kérdé nevetve Enyingi,--tudván,
hogy vérző szívet hagysz magad után.

--Feljösz a kaszinóba?--kérdé egykedvüen Jakab gróf, válasz nélkül
hagyván barátja szavait.

--Természetesen, ebédelni szándékozom.

És együtt mentek az ebédlő terembe, hol egy és ugyanazon asztalhoz
ülve, megrendelték ebédjüket.

--Mi ujság a fővárosban?--kérdé Enyingi gróf.

--Budapest ujságjait nem tudom és tudod, hogy soha nem is törődtem
azokkal.

--Még mindig álmodozással töltöd az időt? Az igazat megvallva, azt
hittem, valamely szerelmi kaland szólított el Csetnekről.

--Csalódtál, mint a hogy találgatásainkban rendesen csalódni szoktunk.

--Ki-ki a maga szokása szerint...--mondá Enyingi, élvezettel hajtva le
a gyöngyöző pezsgőt.--Én például másért nem hagytam volna el oly
kedves helyet, mint Csetnek, hol minden megtörténik arra, hogy az
ember jól érezze magát.

--Ennek nem mondok ellent, de nekem nagyon is sok volt az
élvezetből... Belefáradtam.

--Mint rendesen, ha a hölgyek nagyon kitüntetnek, de hisz mindenütt
rajonganak érted!

--Arról nem tudok.

--Szép a szerénység, de a túlszerénység hiba!

--Én nem érzem találva magam, azonban beszéljünk másról. Hajlandó
volnál egy szivességet tenni nekem?

--A legnagyobb örömmel.

--Birtokot akarok vásárolni, s szeretném, ha eljönnél velem, midőn azt
megtekintem.

--Szivesen, de nem értek hozzá és bámulatba ejt, hogy te, ki
uradalmakkal birsz, birtokot akarsz venni. Hol?

--Egy szép vidéken, hol erdők vannak. Az én birtokaim mind az Alföldön
feküsznek, s nyáron élvezhetetlenek.

--Tehát falun akarsz lakni?--kérdé csodálkozva Enyingi, ki sohasem
volt tisztában Jakabbal, s minden tettében valami különöst vagy
titokszerüt látott.

--Azt még nem határoztam el, hogy mit fogok tenni, de változtatni
akarok életmódomon, s meglehet egészen falura megyek.

--Álmodni a magányban! Hisz itt sem teszel mást,--mondá mosolyogva
Enyingi.

--Nem szebb-e az álom, mint a valóság? különösen a bájos álom!

--Mond inkább a képzelődés, de ne hidd, hogy az ki fogja elégíteni
ifjúságodat, s az elfecsérelt élet megbünteti magát.

--Ellenkezőleg, a mi szép, az mindig szép marad, s a mit képzelünk, az
nem csal meg, mert magunk alkotjuk, míg a valóság rendesen keserű
ébredést okoz.

--Meglehet, hogy te másforma ember vagy, mint mi többiek, sőt úgy is
van, azonban légy készen arra, hogy ábrándjaidat szétfosztja az élet,
s akkor boldogtalanabb leszel, mint mi, kik korán szemébe nézünk
minden vésznek.

--Miért mondod ezeket nekem?

--Mert szeretlek és féltelek.

Jakab elmosolyodott.

--Mindenki ugy ítél, a hogy érez,--mondá enyelegve,--s nemde, ha az
élet élvezeteiben usznám, s a nagy többséghez hasonlóan fecsérelném el
napjaimat, erőmet, ifjuságomat, nem jutna eszedbe aggódni miattam?

--Az volna a természetes.

--Szerinted! Én az ellenkezőt hiszem és légy nyugodt, ha éltem nem úgy
alakul, mint én remélem, el fogom viselni tudni, a mi reám méretett.

--De életmódod természetlen... Járatlan utakon jársz és eltévelyedel.

--Hol van az megírva, hogy útjaim járatlanok? Szerintem az a helyes
nyom, melyet hajlamaimnál fogva követek.

--Meg kellene nősülnöd! Állásodban az kötelességed volna.

--Félek boldogtalanná tenni egy fiatal teremtést, ki hozzád hasonlóan
gondolkoznék.

--Mily hévvel véded álláspontodat,--kiáltott föl rossz kedvvel
Enyingi.--Látom, hogy hasztalan beszélek, azért térjünk a
birtokvételre. Mikor akarod, hogy menjünk.

--Pár nap mulva. Tehát jösz velem?

--Erről előre biztos lehettél. Vagy kételkedtél bennem?

--Nem, de még egy kérésem volna hozzád.

--Rendelkezésedre állok mindenben.

--Bizonyos okokból neked kell szerepelni mint vevőnek! Hogy miért
kérlek erre, azt később majd megmondom.

Enyingi meglepetve tekintett rá, ily különös titkolódzónak még sohasem
látta, bár az igen ritkán nyilatkozott meg előtte, ki pedig majdnem
legjobb barátja volt.

--Ma csupa rejtély vagy,--mondá elmosolyodva.

--Számíthatok reád?

--Feltétlenül mindenben.

--Köszönöm... Írni fogok, s tudatom veled az indulás napját.

--És angolországi utad most elmarad?

--Egyelőre. Előbb megtekintjük a birtokot.

--De ha csakugyan mint vevő fogsz fellépni, úgy majd mégis kisül az
illetők előtt, ki a birtok vásárlója,--mondá Enyingi, ki különben is
kiváncsi természetű volt, s ez a szerinte különös dolog nagyon
érdekelte.

--Természetesen, csak kezdetben nem akarok mint vevő szerepelni.

--Félsz, hogy nagyobb lesz az ár neked, mint másnak volna?

--Arra nem is gondoltam, más okaim vannak arra, hogy te szerepelj a
birtokvételnél és kérlek, ne szólj utazásunkról senkinek.

--Hallgatni fogok róla,--viszonzá Enyingi, kinek kiváncsisága a
legmagasabb fokig föl volt csigázva.

Ekkor elvégezvén az étkezést, elhagyták az ebédlőt, s a külső
termekben ismerőseik közé vegyültek, de Oroszlay csak rövid ideig
maradt, s bizonyos elégültséggel távozott a kaszinóból, tudván, hogy
egy lépéssel közelebb jutott Dózia láthatásához.

Hogy mi czélja van neki e találkozással, arra nem gondolt. Sokkal
nagyobb idealista volt, mint hogy számításokba vagy következtetésekbe
bocsátkozzék. Egész élete oly harmonikusan folyt le eddig, hogy
sohasem készített előre terveket. Minek? Hisz soha egyetlen akadályra
sem talált, s a mire vágyott, azt rendesen minden nehézség nélkül el
is érte.

És még sem érzett unalmat, mint az a hozzá hasonló egyéneknél történni
szokott; mert belvilága oly gazdag volt, hogy betölté minden idejét, s
a lét kedves volt neki a nélkül, hogy az élet valódi boldogságát--a
szerelmet élvezte volna...

Vidáman és elégedetten érkezett haza. Teljesen elfelejté azt a
kellemetlen hatást, mivel az Eszthey-palotából távozott. Nem is
gondolt többé az ott folytatott párbeszédre. Nem törte fejét azon a
rejtélyen, mely miatt Hermance grófnőt pirulni látta...

Alvószobájába érve, kinyitotta ablakát, s élvezettel szívta be a
tavaszi balzsamos levegőt, mely idegeit átjárta. Mélázva nézte az égen
felkelő, későn érkező, s a fellegekből kibontakozó holdat.

A természet fakadóban volt, s az ő szive is a bimbóból kifejlődő
virághoz hasonlitott. Eddig szunnyadt, most közelgett rá nézve az
ébredés ideje, s ajka többször önkénytelen suttogá: Dózia, Dózia!

És végre ágyára dőlve elszunnyadt, hogy álmodjék tovább a tavaszról és
szerelemről, s teljesen erőt vett rajta egy bájos álom, mi a jövő
boldogságában ringatá.



VIII.

--Ah, Klára, mily boldog vagyok!--kiáltott föl ismét és ismét Dózia
ama két nap folytán mióta megérkeztek Tornyosra, Lamberth Klára
birtokára.

Klára ilyenkor mosolyogva nézett rá, s azután szép arczocskájának
állát kezébe vette és jobbról-balról megcsókolta. Egyáltalában oly
kedves, előzékeny volt Dóziához, úgy az ügyvéd, mint gyámleánya, hogy
az teljes szívből igazat mondott, midőn azt állítá, hogy boldognak
érzi magát.

A két leány szobája nagy kertre nyilt, melyet ugyan nem lehetett volna
«a park» pompás nevével fölruházni, de téres, virágdús és árnyékos
volt, s elég helylyel bírt, hogy Dózia egész nap futkoshasson benne, s
élvezze a szabad mozgást, melytől emlékezete óta el volt zárva.

Szobáját majdnem egész nap meleg, fényes sugarak áraszták el, mi most
a tavasz kezdetén még kellemes volt. A fehér muszelin-függönyök, s
fehér fából készült ágy és butorok kedves, szüzies hatást tettek a
belépőre. Egy nyitott szekrényen könyvek feküdtek, a falakon
napsütötte tájképek, melyek szelid nyári délutánt, arató ünnepet,
pusztai jeleneteket ábrázoltak, s Dózia szemei, úgy a könyveken, mint
a képeken és vidám, fehér butorzaton koronként meleg, hálás,
bensőségteljes pillantással nyugodtak.

Reményteljesen tekintett a jövőbe, hisz ha tizenhét évesek vagyunk, az
oly szépnek látszik, a nélkül, hogy határozott formába tudnánk önteni,
a mit várunk az élettől. És Dózia nem készitett terveket, hisz máris
oly igézően alakult a sorsa, hogy csak azért imádkozott mindennap,
miként sohase változzék meg a jelenlegi élete...

A két leány a napnak legnagyobb részét együtt tölté. Klára
társalkodónője kisérte őket Tornyosra, s bár továbbra is a házban
maradt, nagyon alantas szerepet játszott, s csak akkor vett részt
társaságukban, ha erre föl lett szólítva.

Egyáltalán Lamberth kisasszony, daczára fiatalságának, nagyon önálló
természettel bírt. Mint barátnőjének mondá, kora árvaságában megszokta
a gondoskodást önmagáról és körülményeiről, s tudva, hogy saját
birtokán van, jött-ment, rendelkezett és parancsolt, s gyámatyjához
való viszonya is egészen különös volt, majdnem úgy látszott, hogy ő
parancsol az öreg úrnak.

Dózia ezt bár észrevette, nem gondolkozott rajta. Neki sohasem lévén
alkalma a gyermek, szülők vagy gyámok egymáshoz való viszonyát
tanulmányozni, nem tudta megitélni, miféle viszony szokott azok között
lenni, s ő maga örömmel vetette alá magát Klára akaratának, annál is
inkább, mert mint mondtuk, az nagyon jó, barátságos, előzékeny volt
iránta. Arra, hogy miért karolta őt föl, miért beszélte rá az intézet
titkos elhagyására, sohasem gondolt. Természetesnek tartá, hogy az nem
akart egyedül lenni, ki már az intézetben biztosítá őt, hogy soha sem
érzett oly vonzalmat emberi lényhez, mint hozzá, s boldog volna, ha
együtt tölthetnék életüket.

Ezzel és több ilyféle rábeszéléssel sikerült Klárának őt odáig vinni,
hogy az intézetet titkon hagyja el, s menjen az ügyvéd lakására, míg
ő, nehogy Obrennében gyanút keltsen, pár napig még ott marad, s azután
követni fogja. Arról, hogy gyámatyja részéről jól fogadtatik,
biztosította, s azzal az eréllyel, mely sajátja volt, ostromolta a
leánykát, ki végre engedett kérésének.

Elébe tárta, hogy sem neki, sem annak senkije sincs a kerek földön.
Hogy Obrenné mondta neki, miként pártfogónője kegyelméből nevelteti, s
valószínüleg örülne, ha megszabadulna tőle. És végre, mi vár rá a
jövőben, ha az intézetet elhagyja? Nevelőnő vagy társalgónő lesz, míg
nála testvéri szeretetre talál, fényes élet vár rá. Együtt utaznak,
együtt élvezik az életet, mert ő elég gazdag, hogy mindent
megengedhessen magának, mi élvezetet és örömet szerezhet
mindkettőjüknek.

Dózia sokkal tapasztalatlanabb volt, és sokkal inkább gyermek, hogy
tovább gondolt volna annál, mit Klárától hallott.

Mindehhez hozzájárult még az, hogy őt magát is nem egyszer
foglalkoztatta az a kérdés: kije és mije ő pártfogónőjének, ki oly
nagylelküen gondoskodik róla? És olykor halvány emlékek merültek föl
benne a multból, mikre azonban csak homályosan emlékezett. Igen korán
került Obrennéhez, s oly kicsi volt, hogy eleinte nem is részesült
oktatásban. A szép fiatal nőt, ki oda vitte «mamának» kellett
neveznie, de hogy ez nem volt anyja, azt többször értésére adta
Obrenné, őt mindig hálára intve iránta, kinek gondoskodása nélkül
valószínüleg el kellett volna vesznie.

Eleinte sokkal kisebb volt, mint hogy e figyelmeztetésekkel törődött
volna. Később azonban lelki fejlődése hozta magával, hogy elmélkedni
kezdett különös helyzetén. És különösen midőn Klára az intézetbe
került, beszéltek arról gyakran együtt, ki mindjárt az első percztől
pártfogásába és szeretetébe fogadta, s örömmel csatlakozott hozzá,
hisz oly idegennek és elhagyatottnak érezte magát...

Igy jött köztük létre az egyesség, hogy ő bucsut mond a multnak és az
intézetnek, s titkon elhagyja azt, ki eddig gondoskodott róla, de hogy
kinek az ő létele teher, azt úgy Obrenné, mint Klára gyakran elmondták
neki. Az előbbi talán meggondolatlanságból, az utóbbi érdekből, de
egyforma hatással a tapasztalatlan leányra.

Nagy lelki megrázkódáson ment keresztül, míg el tudta magát a
távozásra határozni, s még nagyobb próbáltatások vártak rá, midőn
szökési szándéka fölfedeztetett, s őt Eszthey grófné magával vitte. Az
ő egyénisége inkább türelmes, meleg, ragaszkodó tulajdonságokból állt,
s egyszerre daczos-, titkolódzó--és engedetlennek kellett látszania,
ha nem akarta föladni boldogságáról és függetlenségéről szőtt
reményeit. Eleinte hallgatott, megtagadott minden fölvilágosítást,
mert félt elárulni, hogy az ügyvéd lakásának a czíme zsebében van,
hova neki menni kellett, s hogy semmi áron nem tud megválni ama
tervtől, mivel Klára hosszú idő, hónapok óta kecsegteté. És midőn azt
kérdé a grófnétól: nem maradhatnék-e itt? s az nemmel válaszolt: nem
tett le ama reményről, hogy a következő napokban majd foganatosítja
tervét, s fölkeresi az ügyvéd lakását, mely szándékát még jobban
megerősíté Hermance tagadó válasza.

Klárának igaza van,--gondolta,--ennek a szép, jószivű asszonynak
terhére vagyok, nem tud velem mit kezdeni, s örömöt szerzek neki
távozásommal, és hálával gondol majd rám, hogy megszabadítottam
terhétől.

Szomoruan követte Ernesztinét, és föllázadt büszkesége, hogy őt annak
szomszédságában helyezték el, mint valami cselédet. Mint tudjuk,
visszautasított annak részéről minden kérdést, s a kis lakatlan szoba
láttára valóságos keserüséget érzett, visszagondolva Klára napfényes,
vidám elbeszéléseire, hogyan fogják együtt tölteni az életet.

Tehát elhatározta, hogy megkisérli a szökést még az éjszaka folytán,
vagy kora hajnalban, de le nem fekszik, és lesni, várni fogja a
perczet, hol lehetséges lesz szobáját s a házat észrevétlenül
elhagynia.

Neki akart indulni a sötét éjszakának. Különös bátorságot érzett, s
élénk képzelődése kifesté a továbbiakat, hogy fogja fölkutatni az
utczát és a házat, hol Holcsi ügyvéd lakik, ki várja őt, s meg volt
győződve, hogy eljut czéljához.

És úgy is történt, a véletlen, a mi oly nagy szerepet játszik
életünkben, neki is segédkezett. Elvezette őt vágyainak czéljához, s
most nagyon boldog volt, mert a mit Klára igért, azt meg is tartotta,
s az elébe tárt ragyogó jövőt megvalósulva látta...

Két napot töltöttek a falusi házban, midőn Holcsitól levél érkezett,
melyben tudatta, hogy a következő reggel vendégekkel érkezik, kik a
szomszéd eladó birtokot fogják megtekinteni.

Klára megelégedéssel vette ezt a hirt, s tudni látszott róla, míg
Dózia valósággal megijedt az idegenek érkeztének gondolatára.

Ő még soha sem forgott emberek között. Kedélye gyermekes volt, lelke
szüzies, s csak a veleszületett komolyság tette tapintatossá és
helyzete ügyessé, mert bár hetek óta csak átmenetileg gondolt
körülményeire, mind a mellett olykor szomoruságot érzett
elhagyatottsága miatt.

Hogy kik voltak szülői, azt sohasem remélte megtudni, mert csupa
idegenek közt élt, kik multjáról sem tudhattak, s az egyedüli
Esztheyné grófné lehetett volna, ki talán ismerte származását, de vele
nem remélt többé találkozni.

És pedig erre a gondolatra nem az vitte, hogy holléte örökre titokban
maradhat előtte, hanem hogy az oly haragot érezhet iránta, mi őt
örökre kitörölte emlékéből...

A következő napon szép üde tavaszi reggel volt, midőn a vendégek
megérkeztek. Egyike azoknak, mikor az ember élvezettel szivja be a
levegőt, s tüdejét mintegy tágulni érzi a tavaszi szellő fuvallatára.

Klára és Dózia a muszelin-függönyök mögül nézték az udvarra robogó
fogatot, melyről három férfi ugrott le. Hogy Holcsit kivéve, kik
voltak azok, nem tudták, s alakjukat csak egy pillanatig láthatták,
azután eltüntek a lépcsőházban.

A hosszú, régi emeletes épület a kert közepén emelkedett. Körül volt
véve virágtáblákkal; most azonban még nem nyujtottak azok szinpompát,
mert a kertész csak pár nap előtt ültette ki a virágokat s azok
többnyire fakadó bimbóban voltak.

A kert magas vasráccsal volt körülkerítve s mellette mint a katonák,
egymás mellett magas jegenyefák nyultak föl beláthatatlan magasságban,
mi százados régiségüket mutatta. A vasrácson kívül futott a fehér
országut, azon túl virágos rét s még távolabb hullámzó tó, melynek
kékes vizén csolnakok lebegtek.

A látóhatárt rengeteg erdő szegte be, melynek háta mögött nagy hegyek
emelkedtek...

Megérkezve és elhagyva a fogatot, a három férfi megállt a lépcsőház
küszöbén, s Holcsi a vidék szépségeire tette őket figyelmessé, mit
azok igazi bámulattal szemléltek és Enyingi gróf többszörös
fölkiáltással adott tetszésének őszinte kifejezését, míg Oroszlay néma
maradt, de vonásai kifejezték elragadtatását.

--Ön igen szép vidéken lakik ügyvéd úr,--mondá Enyingi,--élvezet lehet
itt a nyarat tölteni.

--Csakhogy, fájdalom, nekem kevés részem van az élvezetből, mert
dolgaim kötve tartanak a fővároshoz s csak ünnepnapokon szoktam
kijönni.

--De minden oly lakályosnak látszik, lehetetlen hogy a ház üresen
álljon.

--Nincs is az elhagyatva. Gyámleányom lakik itt nyáron át teljes
háztartással s jelenleg egy barátnője van nála.

Ha e perczben el nem lettek volna foglalva a társalgással s Jakabra
pillantottak volna, lehetetlen, hogy észre ne vegyék annak arczán a
halványságot, mely azt e szavakra borítá.

--E birtok,--folytatta Holcsi,--tulajdonképpen gyámleányomé, s kedvem
volna hozzá megszerezni azt is, mit méltóságtoknak ajánlottam
megvételre, mert az határos ezzel. Azonban azt hiszem, okszerübb csak
felerészben tenni hozományát birtokba, s ez az oka, hogy nem
reflektálok rá, holott igazán megéri az árát, a mit érte kérnek.

--Mikor tekinthetjük azt meg?--kérdé Oroszlay, csakhogy valamit
mondjon, mert eddig némán hallgatta a társalgást.

--Csak egy kis reggelivel szolgálok, azután mehetünk,--viszonzá
Holcsi, mialatt kitárta a mellékszoba ajtaját vendégei előtt, kik
beléptek, mely helyiség egyszerüen, de jó izléssel volt butorozva.

Jakab gróf gyors pillantással tekintett körül, mintha valakit keresne,
de a szoba üres volt s arczán csalódás látszott.

A nap teljes fényével sütött be az ablakon s vidámmá, nyájassá tette a
helyiséget, melyből, hogy csak kis idő előtt távozhatott valaki,
mutatta egy az ajtó közelében elejtett zsebkendő s egy a pamlagon
felejtett női szalmakalap, mellette napernyő.

--Talán zavartuk a hölgyeket?--kérdé Enyingi, fölemelve a padlón
heverő kendőt.

--Meglehet, hogy itt voltak és kiosontak, hallva az idegen hangokat,--
viszonzá mosolyogva az ügyvéd, kinek rendesen komor, savanyu arczához
sehogysem illett a nevetés.

--Sajnálom, hogy elűztük őket ebből a nyájas szobából, mely
valóságosan napsugárban fürdik.

--Mindjárt behivom őket, mert valószinüleg a közelben várnak reánk:
kérem, uraim, menjünk reggelizni.

E szavak után Holcsi egy mellékajtóhoz sietett, fölnyitotta azt és
midőn az ifjak átlépték a küszöböt, nemcsak terített asztalt találtak,
de két fiatal hölgyet is, kiket udvariasan köszöntöttek s az ügyvéd
bemutatta őket a leányoknak.

Klára bizonyos jártassággal fogadta a vendégeket, míg Dózia majdnem
ügyetlennek látszott mellette s arczát biborpir önté el, mialatt
Enyingi megnémulva a bámulattól, míg Jakab gróf élvezettel tekintett
rájuk.

Hol vette magát itt ez a szépség?--gondolta Enyingi, s önkéntelenül
barátjára pillantott és annak kifejezését látva, percz alatt tisztában
volt a birtokvásárlással, mit eddig nem tudott megmagyarázni
magának...

Asztalhoz ültek.

Egyszerű, polgárias kiállítással volt az megterítve. Hideg ételek,
bor, sör, gyümölcs izletes elrendezéssel, s csak tányért váltani jött
be olykor egy fehérkötényes és kisded fejkötős szobaleány, a házi ur
maga kinálta s maga szolgálta ki vendégeit.

Közönyös tárgyakról folyt a társalgás és ha Enyingi már nem lett volna
tisztában a dolgok állásával, fölvilágosítja őt Jakab gróf
elfogultsága, kit soha sem látott oly tétovázónak, mint az étkezés
alatt.

Alig evett valamit, keveset beszélt s legtöbbnyire Klárához intézte
szavait, de komoly, mély tekintetű szemének pillantása gyakran
elröpült Dóziához, ki hasonló elfogultsággal ült helyén s halvány
arczának átlátszó bőrén kétfelől rózsaszin karikák égtek.

Enyingi bajusza alá rejté mosolyát s majdnem diadalmat érzett erre a
fölfedezésre.

Ez a férfikülsőbe öltöztetett mimóza-virág, ki megközelíthetetlen volt
eddig a nőknek, ki hagyta a legszebb hölgyeket sóvárogni maga után:
most megtalálta azt, ki szivét elrabolta!

Ez olyan világfinak, mint Enyingi, páratlan fölfedezés volt. Egész
belső része ujjongott az örömtől.

De mind e fölfedezések daczára elfogulatlanul evett és társalgott s
igyekezett belevonni a beszédbe Dóziát, ki azonban egyhangú
feleleteket adott s tündöklő szemeinek hosszú pilláit alig merte
fölemelni.

De annál élénkebben társalgott Klára, ki fiatalsága daczára nagyon is
jártasnak látszott a mulattatásban. Szemében volt valami macskaszerű
ravaszság s Enyinginek föltünt az a gyakori gyors tekintet váltása,
mit az gyámjával cserélt s mi rá, maga sem tudta mi okból, rossz
hatást tett és valami titkos czélt, előre megbeszélt egyetértést vélt
alatta rejleni.

A megtekintendő birtokról alig esett szó, s Klára csak egyszer tett
arról említést, földicsérvén azt, a mennyire csak tudta, s e dicséret
alatt kutató pillantást vetett Oroszlay grófra.

--Tulajdonképpen, gróf úr, melyikük szándékozik az eladó birtokot
megvenni?--kérdé Enyingihez fordulva.

--A melyikünknek megnyeri a tetszését--viszonzá kitérve a kérdett.--A
tulajdonképeni vevő én volnék, de lehet, hogy barátom tulajdona lesz
az, ki szintén ilyen szándékkal foglalatoskodik.

--Így szomszédok lennénk,--mondá Klára, Jakabra szögezvén szemét.

--És én erre az esetre gyakran időznék nála, már csak a szomszédság
kedvéért is,--válaszolt Enyingi, látva barátja szórakozottságát, ki
folyton azon tünődött, ki ez a gyönyörű leány, kit Pármai Teodóziának
hivnak s lehetne valamelyik főherczeg gyermeke.

Ez a titokszerüség kettős érdeket kölcsönzött neki s az oly fogékony
kedélyek, mint az övé, párosulva azzal a csodálattal, mit iránta már
első futó találkozásukkor érzett, nem tudnak szabadulni a hatás alól
addig, míg valami bizonyosat nem tudnak.

Szerencsére a reggeli bevégződött s a fogat az ajtó előtt állt.

--Mehetünk,--mondá Holcsi, ki előtt mindaz, mi Enyingi figyelmét
felkölté, teljesen észrevétlen maradt. Sem Dózia pirulására, sem Jakab
gróf elfogultságára nem figyelt, csak egyetlen czél lebegett előtte,
hogy a birtoknak gazdag vevőt találjon, melynek eladása rá volt bízva
s nagyszerű nyereséggel kecsegteté.

--És bucsut veszünk,--mondá Oroszlay meghajtván magát a leányok
előtt.--A birtok megtekintése után azonnal az indóházhoz hajtatunk.

--Ah! azt igazán sajnáljuk!--kiáltott föl Klára,--azonban ha gyámatyám
megengedi, egy második kocsin mi is követjük. Dózia még nem látta a
kastélyt belülről, melynek vörös fedele ide látszik, s belseje érdemes
a megtekintésre.

--Ez pompás terv!--kiáltott föl önkéntelen megfeledkezéssel Dózia,
kinek vidám, elfogulatlan hangját csak most először volt alkalmuk
hallani az ifjaknak.

--Ha kedvük van, tehetik,--viszonzá Holcsi.--Mi előre megyünk s kiadom
a rendeletet, hogy gyorsan fogjanak egy második kocsiba és utánunk
jöhetnek.

Ez a terv, úgy látszott, az egész társaságnak megnyerte tetszését,
mert Jakab gróf is egyszerre megélénkült és látható derült kedvben ült
föl a fogatra Enyingi mellé, míg az ügyvéd a kocsis mellett foglalt
helyet.

Haladás közben, mintegy hangulatot akarva gerjeszteni az ügyvéd, nem
szünt meg vendégeit a vidék nagyszerű szépségére figyelmeztetni, kik
gyönyörködve szemlélték a felséges erdő, mező és hegyek között
váltakozó tájat.

A kastélyhoz érkezve, mely félórányira feküdt Holcsi birtokától s nagy
kiterjedésű park vette körül, leugráltak a fogatról, s mindenekelőtt
kívülről vették az épületet szemügyre. A ház régiségét mutatták a buja
folyondárok, melyek hosszú évek során egészen befedték a falakat, s a
sötétzöld, széles levelek közül különös ellentéttel emelkedett ki a
vörös tető.

Az ablakok hosszúk és keskenyek voltak s mintegy belevágva látszottak
lenni a folyondárokba, míg az ajtó--és ablakrámákat zöldes moha
köríté.

--Régen nem lakik itt senki?--kérdé Enyingi.

--Néhány éve, hogy a kastély üresen áll. A tulajdonos meghalt, s az
örökösök pört folytattak egymás ellen és addig a birtokot nem lehetett
áruba bocsátani.

--Lássuk belül,--mondá Oroszlay, s miután már egy ott állongó öreg
ember által fölnyittatott az épület főajtaja, mindhárman a szobába
léptek, hol zárt, penészes levegő és szag fogadta őket, s nem a
legjobb hatást tette, bár az ablak tábláinak fölnyitása által gyorsan
enyhült az első benyomás, midőn a tavaszi balzsamos levegő és a nap
fényes sugarai áraszták el az üres, tágas, elhagyatott termeket.

Oroszlay elől ment s Enyingi és az ügyvéd követték, sokkal gyorsabban,
mint hogy beható megtekintés lehetséges lett volna, s ez feltünt
Holcsinak, ki koronkint megállítá Jakab grófot s egyre-másra
figyelmeztette.

Az pedig tettetett érdekkel hallgatta beszédét, míg gondolatai másutt
kalandoztak, Dóziánál és már el volt határozva, hogy megveszi a
birtokot, bármi lesz is az ára, s bármily állapotban legyenek a
szobák.

Azért nem is sok figyelemre méltatta azokat, mi az ügyvédet láthatólag
nyugtalanná tette, mert azt sejtette e közönyből, hogy az nem tetszik
a grófnak, ki az utolsó teremben Enyingihez fordulva kérdé:

--Nos, hogy tetszik az épület és környéke? hisz tulajdonképpen te vagy
a vevő.

--Addig nem itélhetek, míg a birtokot nem láttam,--viszonzá a kérdett,
kinek csak most jutott eszébe, hogy mit határoztak Jakabbal az adás-
vevésre nézve.

Az ügyvéd ismét megélénkült, mert annak vette Oroszlay közönyét, hogy
ő csak mint jó barát szerepel Enyingi oldalán, s ezentul egész
figyelmét arra fordítá.

--Természetesen, gróf úr,--mondta helyeslőleg Enyingi megjegyzésére.--
De meg vagyok győződve, hogy a földeket látva, el lesz ragadtatva
azoktól.

--Csak azért kérdem,--mondá Jakab gróf,--mert arra az esetre, ha te
nem volnál hajlandó a vételre, én megveszem azt... A vidéktől el
vagyok ragadtatva, a kastélyt kevés erővel helyre lehet állítani, s
mint tudod, az orvosok nekem folyton hegyi levegőt ajánlanak.

--Én nem állok utadban,--viszonzá Enyingi.--Az ügyvéd úr majd ajánl
mást, nemde? Most pedig menjünk a kertbe...

Holcsi örömben úszott.

Midőn a ház egyik erkélyére léptek, hogy áttekintsék a park
természetes szépségeit, mert a kertészet nem jöhetett számba, munkás
kezek nem látszottak sehol. Enyingi az ügyvédhez fordulva kérdé:

--Engedje meg, ügyvéd úr, hogy megkérdezzem, miféle összeköttetésben
áll kegyed azzal a két ifjú hölgygyel, kiket házában láttunk?

--Az egyik, Lamberth Klára, gyámleányom, kiről, árva lévén, én
gondoskodom,--viszonzá láthatóan kellemetlenül érintve a kérdett.--A
másiknak Pármai Teodózia a neve s gyámleányomnak barátnője, ki
meghivta őt magához a nyári hónapokra.

Jakab gróf, bár kissé távolabb állva a beszélőktől, feszülten figyelt
az ügyvéd szavaira.

--És hova megy ő az őszre, ha Lamberth kisasszony visszatér a
városba?--kérdé Enyingi.--Hol van ő tulajdonképpen otthon?

--Azt nem tudom,--viszonzá kitérve az ügyvéd.--Klára az őszig
nagykorusítva lesz s úgy hallottam tőle, hogy utazni megy és
valószinű, hogy fiatal barátnőjét is magával viszi, kinek
körülményeiről én semmit sem tudok.

--Ő valószinüleg szintén árva?

--Meglehet...--mondá gyorsan, majdnem kedvetlenül Holcsi, és tovább
ment, mintha a további kérdezősködést ki akarná kerülni.

Majdnem egy egész órát vett igénybe a kastély környéke s a nagy
kiterjedésű kert szemlélete, midőn a két fiatal hölgy megérkezett s a
férfiakhoz csatlakozott.

Enyingi azonnal Klára mellé szegődött a park utjain, mintegy alkalmat
akarva adni barátjának, hogy Dóziával maradjon, ki lesütött fővel
haladt oldalánál.

--Emlékezik még kegyed, hogy egy pillanatig a fővárosban
találkoztunk?--kérdé tőle Jakab, igyekezvén szemébe nézni.

--Emlékezem.

--És most azonnal megismert?

--Oh, igen!--viszonzá szép szemét fölvetve a leány, s egy pillanatig
oly melegen, oly bensőségteljesen találkozott pillantásuk, mint az
első látásnál.

Oroszlay elhalványodott e tekintetre. Oly mélyen hatott az rá, hogy
szive hangosan dobogni kezdett.

--Gondolt azóta reám, úgy mint én kegyedre a napnak minden órájában?--
kérdé halkan.

--Számtalanszor!

--És örült viszontlátásomnak?

--Teljes szivemből.

--Köszönöm,--rebegte nagy fölindulással az ifjú s a gyors, váratlan,
édes vallomásra szédülni érzé fejét.

Most, midőn a hallgatás jege meg volt törve, Dózia mosolyogva emelte
rá szemét, de megdöbbent annak halványságától s nyugtalanul kérdé:

--Rosszul érzi magát?

--Egy ideges fájdalom czikázott át szivemen, a boldogságtól.

És igazat mondott. Rendesen békés csöndben, álmodozásban élő lénye
csodálatos átalakuláson ment e perczek alatt keresztül. Dózia, mint
álmainak édes alakja, már napok óta foglalkoztatá képzeletét, de most
oly valamit érzett szivében, mi eddig ismeretlen volt előtte;
fájdalmas boldogságot, szomorú előérzetet, sőt megfoghatatlan
félelmet, mint ha szerelmét vész fenyegette volna... Honnét eredt,
miből jött ez az ideges nyugtalanság? Maga sem tudta, csak az állt
előtte tisztán, hogy ezt a gyermeket kimondhatatlanul szereti, örökre
meg van büvölve általa, s legyen az bárki, nincs hatalom, mi
elválaszsza tőle...

Ekkor utólérték őket a többiek és Holcsi nem is mozdult többé Jakab
gróf oldala mellől, kivel később a birtokot tekintvén meg, tudatta
annak árát, s bár Enyingi azt igen drágának találta, szóval
megkötötték a szerződést s az ifjak úgy utaztak el, mintha igen jó
munkát végeztek volna. Oroszlay most már mint a birtok tulajdonosa
távozott a tornyosi indóházból, hogy másnap a fővárosban végezze a
továbbiakat s az ügyvéd nagy megelégedésére meghatározták az órát,
melyben ő azt a szerződés aláirása végett irodájában fölkeresi.



IX.

Hermance grófnő budoárjában ült és olvasott, midőn zajosan fölnyilt az
ajtó s fiatal leányalak röpült be hozzá s térdre vetve magát előtte,
átkarolta derekát s zajos örömmel mondá:

--Itt vagyok, kedves anyácskám! Már alig vártam, hogy hazajőjjek, jó
dolgom volt, pompásan mulattam, de még is csak legjobb itthon!

Esztheyné melegen viszonzá az ölelést.

--Én is örülök jövetelednek, Veronika, nagyon nélkülöztelek
távollétedben.

A leányka ledobta kalapját, levetette felöltőjét és nyulánk termetének
karcsú szépségében állt anyja előtt, ki gyönyörködve szemlélte.

Nemes harmónia ömlött el e fiatal alakon, párosulva oly előkelőséggel,
hogy nem tagadhatta volna el származását.

Termete középmagas, talán nagyon is karcsu, keze, lába apró, arcza
nyiló rózsa majd vidámságban, majd komoly kifejezésben váltakozva s
szép kék szemének kifejezése mutatta, hogy sokkal érettebb,
gondolkozóbb koránál s sokkal szellemdusabb, mint rendesen a fiatal
leányok lenni szoktak.

--Ülj mellém. Veronika és mondd el élményeidet: hogy mulattál? kik
voltak Csetneken stb.,--kérdé maga mellé vonva leányát a grófné.

--Levélben már mindent megírtam, de különben talán Oroszlay is beszélt
az ott történtekről?--mondá bizonyos feszültséggel hangjában Veronika
s tekintete nyugtalan kérdéssel függött anyja arczán.

--Ő majdnem semmit sem beszélt az ottaniakról, sőt csodálkoztam, hogy
oly rövid időt töltött Csetneken.

--Tudjuk, hogy nem kedveli a zajos mulatságokat,--mondá gyorsan,
majdnem zavarral a leány,--ott pedig meglehetős élénken teltek a
napok. Vadászat, játék, bál, szinházi előadás egymást váltották föl s
néha már sok is volt az élvezetből.

--Nem történt köztetek semmi? Jakab kissé lehangoltnak látszott.

--Semmi!--viszonzá majdnem szomoruan a leányka.--Egyáltalában azt
hiszem, ő nem sokat törődik velem.

--Én az ellenkezőről vagyok meggyőződve,--mondá hévvel a grófné, mint
a ki nem akar egy kedvencz eszméjétől megválni.--Jakab nem az az
ember, ki valakivel játékot üzzön s föltett szándékát halogassa.

--Nem tartozik a kaczér férfiak közé és ő soha sem mutatott mást
irántam, mint tiszteletet és barátságot.

--Ezt nem állíthatod. Veronika, mert ő határozottan bámulóid közé
tartozott s minden alkalommal kitüntetett mások fölött. Igazad van,
hogy nem kaczérkodik a nőkkel, sőt ellenszenvet mutat minden léhaság
iránt és éppen azért nála többre kell venni mindazt, a mit mutat, mert
azt okvetlen érzi is.

--Bár úgy volna!--sóhajtott föl Veronika.

--Úgy van, gyermekem, de soha sem láttam leányt, kinek kevesebb
bizalma van önmaga iránt, mint neked. Mi kifogása lehetne Jakabnak
ellened? Ha nősülni akar, magához méltóbb élettársat nem választhatna.

--Ha nősülni akar! De ő éppen úgy viseli magát, mint ha az szándékában
sem volna. Sőt nem is gondolna házasságra. Közönyös a fiatal hölgyek
iránt, s majdnem kerüli őket.

--Talán az éppen azért van, mert egy kötötte le figyelmét.

Veronika nem akarta észrevenni a czélzást, sőt arcza mutatta, hogy nem
is ad annak hitelt, s elhagyva helyét, végig pillantott ruháján.

--Megyek átöltözni,--mondá válasz nélkül hagyva anyja szavait...--
Mikor volt itt Jakab?

--Néhány nap előtt... Ha megtudja, hogy megjöttél, talán még ma is
látjuk őt.

E szavak után Veronika eltünt a damaszkfüggönyök ránczai között,
melyek az ajtót boríták, s Hermance gondolkodva tekintett utána és egy
önkéntelen sóhaj hagyta el ajkait. Ő napok óta várta Oroszlay gróf
látogatását, s nyugtalan szivvel gondolt arra, hogy mily hirt fog az
hozni Dóziáról, ha ismét eljön.

Béla majdnem naponként előhozta az éjszaka látott női alakot, de nem
tudott meg róla semmit, s Bertalan gróf már elfelejtve az egész
eseményt, soha sem beszélt arról. De Hermancenak amaz
eszmelánczolatánál fogva, mely Dóziától elvezeté őt Holcsi ügyvédhez,
többször megfordult eszében ama levél, melyet férje iróasztalán
talált, melyből megtudta az ügyvéd lakását, s melynek irálya oly
különös, titokszerűen volt tartva. Maga sem tudta hogyan és mi okból
jutott eszébe, hogy az a levél Dóziával összefüggésben lehetne. De
azután elvetette e gondolatot, mert nem volt annak alapja. Mind a
mellett figyelemmel kisérte férjét, kit egy idő óta szórakozottnak,
majdnem nyugtalannak talált, és szokatlanul sok időt töltött távol
hazulról.

Hermance ama nők közé tartozott, kik áldott türelemmel nézik végig
mindazt, mi jogaikban megrövidíti őket. Nyugodtan hallgatta férjének
az erkölcsről, tisztességről mondott szentencziáit, holott tudta annak
ledér életmódját, de soha sem éreztette vele, sőt a mások czélzásait
is hallatlanná tette, mert hiszen a jó barátnők elegen vannak, hogy
nyiltan vagy burkolt szavakban, titkos kárörömmel tudtára adják
egymásnak azt, mi fájdalmat okozhat, s ama kalandokról, miket Eszthey
Bertalan folytatott, az egész világ beszélt.

Sőt kapott névtelen leveleket is «jó barát» aláírással, melyben férje
kalandjait írták le neki, hozzátéve, hogy oly szép asszonynak nem
kellene azokat tűrni s kárpótolhatná magát. De ő utálattal dobta el az
ily hitvány iratokat. Szerette férjét s nem akarta kenyértörésre vinni
a dolgot, sőt, mint mondtuk, soha nem is sejttette vele, hogy ismeri
életmódját, mely szégyenteljes volt mindkettőjükre nézve.

Sok gondot és szenvedést okozott neki az a szomorú helyzet, melyben
sinylődött, s most hozzájárult még az is, hogy Dóziáról nem tudott
semmit, és azt ezerféle veszedelemben hitte lenni.

Megfoghatatlan volt előtte Oroszlay hallgatása, kinek szavában szentül
bizott, s azzal iparkodott magát megnyugtatni, hogy az határozott
eredménynyel kivánja őt csak fölkeresni, s míg nyomon nincs, nem
akarja magát mutatni.

Azonban multak a napok, s végre nem birt türelmetlenségén erőt venni.
Írt Jakabnak, éppen arra a délutánra kérve látogatását, melyen leánya
váratlanul megérkezett.

Szinte kellemetlen volt neki annak megérkezése, tudva, hogy ha Jakab
eljön, nem beszélhetnek Dóziáról, de alig volt Veronika távozása után
egyedül, midőn a komornyik nem Oroszlayt, hanem Enyingi Loránd grófot
jelenté.

--Szívesen látom,--kiáltott föl örvendve Hermance, mert azt remélte,
hogy ha többen lesznek a teremben, neki majd alkalma nyílik Jakabbal
pár perczig észrevétlenül Dóziáról beszélni.

Enyingi, mint rendes szokása volt, a legvidámabb kedvben lépett be s
gyorsan körülpillantván, kérdé:

--Béla azt mondta nekem, hogy Veronika grófnő megérkezett és siettem
látogatásomat tenni.

--Megjött s azonnal itt lesz, csak átöltözik a poros út után.

Alig töltött Enyingi néhány perczet Hermance grófnő társaságában,
midőn Eszthey lépett be, ki Veronikát még nem látta. A két gyermeke
közül kedvencze volt és hallván megérkezését, sietett őt megölelni. De
a grófnénak arra a biztosítására, hogy az nemsokára megjelenik, helyet
foglalt és részt vett a megkezdett társalgásban, melyet jövetelekor
neje Enyingivel folytatott. Hermance szerette volna a megkezdett
beszédtárgyat bizonyos okokból elejteni, de a vendég Esztheyhez
fordulva, mondá:

--Neked mi a véleményed arra nézve, miről a grófnéval élénken
vitázunk?

--Tudnom kell, mi az, mert csak az utolsó szavakat hallottam, valami
párisi történetről.

--Elbeszélem. Egy jó ismerősöm, Solmage márki megölte nejét hűtlenség
miatt, s a törvényszék fölmentette.

--A franczia kódex 324-ik paragrafusa szerint,--viszonzá egykedvűséget
tettetve Eszthey, de arcza egy árnyalattal halványabb lett.

--Úgy van! A férj tetten érte nejét s ugyane törvényczikk 363-ik
paragrafusa szerint cselekményeért nem büntetendő sem a férj, sem a
nő, ha egyik a másik hűtlenségét szemmel látja, sőt a vetélytárs
megöléseért sem felelős.

Pár pillanatnyi csend következett, mialatt Hermance láthatólag küzdött
fölindulásával.

--És mi történt tovább Solmage márkival?--kérdé Eszthey.

--Úgy él, mint azelőtt, mindenütt fogadva van, s játszsza az érdekes
özvegy szerepét.

--És te ezt helyteleníted, Hermance?--kérdé mosolyt erőltetve ajkaira
Bertalan gróf, mi azonban szánalmasan sikerült.

--Minden bizonynyal! Egy nő soha sem volna ily kegyetlenségre képes.

--Azért nem, mert nő!--mondá Enyingi--s mert fizikai ereje sincs
hozzá.

--És jobb szíve van, könnyebben bocsát meg, s kevés asszony képes
kegyetlenségre!

--Ezt tagadom, grófné. A példa azt mutatja, hogy az asszonyok sokkal
szenvedélyesebbek, mint mi férfiak, s talán mindent inkább
megbocsátanak, mint a hűtlenséget.

--E tekintetben én az ellenkezőről vagyok meggyőződve,--mondá hévvel
Hermance, ki hiába küzdött fölindulása ellen, most egyszerre
szenvedélylyel törtek ki a szavak ajkán.--És határozottan azt hiszem,
hogy a legtöbb nő tudva is férje hűtlenségét, szemet huny, napirendre
tér fölötte, meggondolván, hogy közös sorsot kell a többiekkel
viselnie.

Eszthey megmozdult helyén s új mosolyt erőltetett ajkára.

--Oly hévvel beszélsz, Hermance, mintha saját ügyedet védenéd,--mondá
enyelegve, de egy bizonyos figyelmeztetéssel hangjában.

Ez a megjegyzés Enyingit figyelmessé tette, s most gondolt csak arra,
hogy kik előtt pendítette meg a kényes tárgyat, és pár szóval sietett
azt bevégezni.

--Nem tudja, a fővárosban van-e Oroszlay?--kérdé Hermance,
fölhevüléséből összeszedve magát.

--Ma itt van, de együtt voltunk pár nap előtt falun. Képzelje, grófné,
Jakab, ki uradalmak ura, egy kis birtokot vásárolt.

--Jakab birtokot vett?--kiáltott föl meglepetten Eszthey.--Minek és
hol?

--Ez egy egész kis regény, de nem beszélhetek róla s csak annyit
mondhatok, hogy Pozsonymegye egyik legkiesebb vidéken fekszik a
birtok, szép kis régi kastélylyal, mely azonban meglehetős elhanyagolt
állapotban van,--viszonzá Enyingi, ki úgy gondolkozott, hogy miután a
vásárlás ténynyé vált, már lehet beszélni róla.

--És Jakab oda megy lakni?--kérdé csodálkozva a grófné, ki sokkal
nyugtalanabb volt e hirre, mint mutatta.

--Valószinüleg, különben miért vette volna,--jegyzé meg Eszthey.--
Valami szerelmi história. Mi? Előttünk beszélhetsz. Vagy titoktartást
igértél?

--Félig-meddig. Azonban, azt hiszem, Jakabnak kellemesebb, ha nem
tudnak arról.

--Keresd az asszonyt?--kérdé erőltetett mosolylyal Hermance.

--Azt hiszem... Úgy sejtem...--viszonzá habozva Enyingi gróf, ki már
bánni kezdé, hogy beszélt a birtokról, mert csak most jutott eszébe
Veronika, midőn a szülők érdeklődését látta.

--És ki ajánlotta neki a birtokot?--kérdé Eszthey odavetve, hogy lelki
állapotát titkolja, mi nem a legrózsásabb volt e perczben.

--Egy Holcsi nevezetű ügyvéd.

Most olyan valami következett, mit Enyingi sem akkor, sem később nem
tudott megmagyarázni magának.

A grófné ajkáról ijedt kiáltás röpült ki s megrázkódott, Eszthey
fölugrott helyéről.

--Holcsi?--kérdé elhalványult arczczal.--Holcsi Kálmán?

--A keresztnevét nem tudom,--viszonzá megdöbbenve a kérdett.--Azt sem
tudom, hogy jutott Jakab annak a nem igen bizalmat gerjesztő külsejü
embernek az ismeretségéhez? Kért, hogy menjek vele a birtokot megnézni
s én teljesítettem kivánságát... Többet nem tudok mondani a dologról.

--Valami regényről tett említést?--kérdé erőltetett nyugalommal
Hermance.--Mi az?

--Nos, nem regénybe illő dolog-e, hogy egy ember, kinek három uradalma
van pompás kastélyokkal, egy öt-hatszáz holdból álló hitvány kis
birtokot vásárol,--kiáltott föl nevetve Enyingi, föltéve magában, hogy
semmit sem árul el többet Jakab dolgából.--Azt kell hinnem, hogy oda
elvonulva, végleg remetének készül.

--És a hölgy?

--Miféle hölgy?

--Kire értette az előbb, hogy cherchez la femme.

--Senkire. Ez csak olyan façon de parier.

--Milyen zárkózott lett egyszerre.

--Legkevésbé sem, grófné, de igazán nem tudnék erről a dologról többet
mondani.

Ekkor szerencsére Veronika lépett be s meglátva atyját, annak karjaiba
röpült, össze-vissza csókolta s a vendéget csak azután vette észre és
szokott nyájasságával üdvözlé, ki elhagyva helyét, mély meghajlással
köszönté.

--Miért nem jött Csetnekre?--kérdé Veronika vidáman.--Úgy tudom, meg
volt híva.

--Dolgaim tartóztattak, grófnő. Hallom, hogy nagyszerűen mulattak?

--Kellemesen teltek a napok; ki beszelt az ottani dolgokról?

--Jakab, ki szintén néhány napot töltött ott.

--Hogy azután mielőbb megszökjék!

--Biztosítom, hogy nehéz szívvel tette, de tudom, hogy igazán fontos
dolgai voltak.

Eszthey szeretett volna gúnyosan fölkiáltani, hogy: birtokvásárlás. De
nem tette s majdnem részvéttel pillantott leányára, ki oly szép volt,
mint a nyiló rózsa és tudta, hogy ha az sejtené azt, a mit ő gyanít
Enyingi elbeszélése után, mélyen megszomorítaná.

Azután majdnem az egész látogatás alatt csak ketten csevegtek, a
vendég ifjú és a ház leánya. Valami szokatlan nehézkesség vett erőt a
grófi páron, s többször kérdőn pillantottak egymásra, de egyik sem
volt teljesen tisztában a másik aggodalmával s ez nehezítette
helyzetüket.

Végre Enyingi elhagyta helyét. Ő maga is érezte, hogy valami másként
van ma a teremben, mint egyébkor szokott lenni s azt is tudta, hogy
azt ő idézte elő beszédével.

Kivéve Veronikát, mindnyájan nyomott kedélyhangulatban voltak s
majdnem örömmel látták távozni a vendéget, kit a házi úr kikisért s
nem is jött többé vissza.

--Oly szép az idő,--mondá Veronika az ablakhoz futva, melyen ragyogó
napsugár tekintett be,--ha nincs ellenére, mama, Ernesztinnel sétálni
megyek.

--Menj, menj, gyermekem. Az út után jót fog tenni a járás, nekem
különben is dolgaim vannak,--mondá Hermance, ki érezte, hogy izgatott
kedélyállapota miatt pár óráig egyedül kell maradnia.

Midőn Veronika távozott a szobából, a grófné arcza egyszerre
elváltozott, az erőltetett nyugalom eltünt vonásairól s majdnem üres
tekintettel nézett a levegőbe.

Különös sejtelem remegtette meg testét, midőn Enyingi Holcsiról
beszélt, s azt mondta: «ez egy egész történet», melyről aztán nem
akart beszélni.

Homályba volt előtte burkolva még mindaz, a mit gyanított, de egy
különös ösztönszerű találékonyság majdnem végig vezette őt nyomról-
nyomra a rettentő valóhoz, s majdnem bizonyos volt benne, hogy
megbocsáthatatlan, sőt végzetes tévedést követett el, midőn titkát
Jakabra bizta. Oh, bár ne tette volna, a sátán vezérelte arra, az adta
neki az eszmét, s ő meggondolatlanul cselekedett, minek irtóztatók
lehetnek a következményei...

Így ült és tünődött óraszámra, mialatt zavarosnak érezte agyát, s még
egy különös eszméje volt, mi nyugtalanságához járult, ama levél,
melyet férje asztalán talált, melyből Holcsi ügyvéd lakását megtudta,
s mely kezdete volt annak a lánczszemnek, mi most egymásba fűződve.
Isten tudja meddig és hova vezet el, s mik lesznek a következményei?

Lassan leszállt a nap s homályos árny tekintett be az ablakon, midőn
Oroszlay grófot jelentették, ki majdnem rögtön követte a szolgát, s
Hermance már meghajlásában valami elfogultságot látott, mi még inkább
megdöbbentette, mind a mellett a legnyugodtabb kéznyujtással és
mosolylyal fogadta.

--Remélem, hoz nekem valami jó hirt, kedves gróf,--kezdé vidáman,
mialatt az helyet foglalt.

--Elvégeztem, a mit rám bizott, grófné s föltaláltam a keresett fiatal
leányt.

--Föl-ta-lálta?--kérdé majdnem ijedten Hermance.

--Gyorsabban, mint hittük, de ilyféle dolgoknál rendesen a véletlen
játszik közbe s nekem is az járt kezemre.

Hermance hallgatott. Leirhatatlan félelem dúlt belsejében.

--Föltaláltam az ön védenczét, ki általam kerestetett,--folytatta
komolyan, majdnem tünődve az ifjú, talán a fölött, hogy öntse
szavakba, a mit mondani akar.--De félek, hogy nem mondhatok róla olyan
hirt, mit grófné talán vár, és kielégítheti reményét.

--Hogy érti ezt?

--Egyszerűen úgy, hogy a keresett fiatal hölgy nincs fenyegetve semmi
veszedelem által. Ott, a hol van, boldog, vidám, elégedett s teljesen
meg van elégedve helyzetével. Beszéltem vele, s a legjobb
meggyőződéssel mondhatom ezeket, és kérni akarom, hogy miután nyugodt
lehet miatta grófné, ne tegyen tovább semmi lépést keresésére.

Hermancet nyugtalansága mellett boszantották e szavak. Úgy vette ki az
ifjú beszédéből, hogy helyesli azt, a mit Dózia tett; s az ő pártjára
állt, sőt tanácsokat ad neki, mit és mit ne tegyen miatta. Ez igazán
különös volt, s végére akart járni okának, mert Enyingi titkolódzása
jutott eszébe.

--Tehát boldognak és helyén valónak találta őt?--kérdé mosolyt
erőltetve ajkára.

--Tökéletesen! Az a fiatal leány tizenhat évével, gyermekded álmaival
s kissé nyugtalan természetével nem lehetne jobb körülmények között,
mint jelenleg van.

--Ő maga mondta ezt önnek?

--Nem! Sőt egyáltalán nem is beszéltünk arról. De grófné elmondta
nekem, hogy ő egy intézetben volt, hol nem szeretett lenni s hova már
koránál fogva sem való, és kegyed jövője miatt nem volt tisztában,
mert nem tudta, hova tegye, őt, s mit műveljen vele? És ő gondoskodott
magáról, jobban, mint bárki tehette volna; s azért voltam bátor azt a
tanácsot adni, hogy hagyja őt ott, a hol van, hol barátnőre akadt, ki
szereti őt s bizonynyal nem hagyja a sors esélyeinek kitétetni.

Jakab gróf mindezt szokatlan hévvel adta elő. De hangja szelid, kérő
és rábeszélő volt, azonban Hermancenak minden vérét forrongásba hozta,
s oly nagy keserűséget érzett, hogy alig birta könyeit leküzdeni.

Az ifjú azonban ezt nem vette észre. Szeme még a rendesnél is
álmodozóbb volt, s a levegőbe függeszté tekintetét, mintha ott
valamely kedves képet látna, mi szavai alatt másfelé kötné le
figyelmét-

--De biztosítva van-e jövője?--kérdé kutató hangon a grófné.--Mert rá
nézve az a legfontosabb kérdés. Dóziának vagyona nincs, családdal nem
bir, s ha jelenlegi boldog helyzete megváltozik, mit fog akkor
nélkülem tenni, ha én elvetem létezésének gondját.

--Szerintem ez a helyzet nem fog beállni. Ama tette, mit nekem grófné
elbeszélt, hogy innét éjnek idején volt bátorsága elmenekülni, erélyes
természetre mutat, s én azt hiszem, ő tudna még akkor is segíteni
magán, ha az a nem várt helyzet beállna, hogy elhagyatva látná magát.

--De ki tudja, milyen módon! Most, miután látta nagy szépségét,
megitélheti, hogy mily veszedelmeknek lehet kitéve, s hogy ő nem az a
leány, ki nyom nélkül eltünjék a nagy tömegben.

--Azt én is hiszem! Azonban miért kellene megváltozni helyzetének. Az
a fiatal leány, ki barátnője neki, ki az intézetből elcsalta s magához
vette, gazdag, hozzá hasonlóan árva, és talán szintén egyedül áll a
világban s addig, míg férjhez nem megy, együtt maradnak.

--És azután?

--Talán később is fog gondoskodni róla.

--Talán!--mondá egy nemével a gúnyos izgatottságnak Hermance.--Ön
nagyon is rózsás szinben látja Dózia jövőjét, kedves barátom s ne
nehezteljen, de ha tudom, hogy ily könnyen átsiklik azon a dolgon, mi
nekem hetek óta álmatlanná teszi éjszakáimat, nem fordultam volna
szorongattatásomban önhöz.

A szomorúan kiejtett szavak s az elfojtott könyektől fátyolozott hang,
mélyen meghatották Jakab érző, meleg szivét.

--De hát mit szándékozik grófné Dóziával tenni, hogy alakítaná
jövőjét, ha az hajlandó volna kivánatának eleget tenni?--kérdé
feszülten.

--Gondoskodnám róla, mint a hogy gondoskodtam eddig, mert szent
kötelességemnek tartom el nem hagyni őt, még arra az esetre sem, ha ő
szakítani akar velem.

--Valami vérbeli rokonság köti őt grófnéhoz?--kérdé bátortalanul az
ifjú.

--Nem!--mondá a kérdés fölött meglepetve Hermance.--Miből gondolja
ezt?

--Nem gondolom, csak kérdem, mert rendszerint nem szoktunk azokhoz így
ragaszkodni, mint grófné teszi, kik idegenek ránk nézve.

--Az az egyéntől függ, s ha már annyit beszéltünk Dóziáról, elmondom
önnek összeköttetésem részleteit vele, nehogy valamely téves és alap
nélküli következtetésekre jusson.

Oroszlay várakozásteljesen tekintet rá.

Hermance hátradőlt a pamlag selyem párnájára s pár pillanatig
gondolkozott, talán a szavakat válogatva, melyekbe vallomását öntse
vagy burkolja.

--Huszonkét éve, hogy férjhez mentem, s igen boldog házasságban éltem
Bertalannal. Telve voltam ábránddal az élet, s reménynyel a jövő iránt
és magamról itélve, azt hittem, az egész világ hozzám hasonló békében,
csendben, élvezetekben tölti életét. Egymásután két gyermekem
született s ekkor oly boldognak, elégedettnek éreztem magamat, hogy
nem kivántam több kegyet a Mindenhatótól. De talán untatom?

--A világért sem, grófné, láthatja arczomon az érdeklődést.

--Egy napon,--folytatta Hermance,--levelet kaptam. Ismeretlen kézre
vallott a czím fölirata, hordár hozta, ki azonnal ismét távozott s én
fölbontva a borítékot, körülbelül a következőket olvastam:

«Egy anya, ki halálos ágyán fekszik, kéri méltóságodat, keresse fel őt
Isten nevében. Gondoljon gyermekeire és ne tagadja meg kérését egy
szerencsétlennek, ki egyedüli reményét grófnéban helyezi, s ki mint a
vízbefuló, a szalmaszálhoz, ragaszkodik ahhoz, hogy halála előtt
meglátogassa...»

--Név vagy aláírás nem volt a levélben, csak az utcza, ház és
lakásczím, s én megindulva a szomorú levél tartalmán, azonnal kocsira
ültem és a megjelölt utczába hajtattam.

--Ez szép és nagylelkű dolog volt kegyedtől, grófné!

--A hozzám irt sorok igazat mondtak. Egy halvány, beteg asszonyt
találtam a lakásban, kinek a szenvedés és enyészet bánatos kinyomata
ült arczán. Ágyban, vánkosaira támasztva fogadott, várva jövetelemre s
mellette egy két éves gyermek szunnyadt, nem sejtve, hogy mily
tragédia folyik le az ő sorsára nézve. Hogy mit beszéltünk együtt,
engedje elhallgatnom, melyből csak azt mondom el, hogy én megigértem
neki, miként gyermekéről gondoskodni fogok. Hogy azt soha el nem
hagyom, de ő nem elégedett meg igéretemmel, hanem meg kellett esküdnöm
gyermekeim boldogságára, hogy a mit mondtam, meg is teszem. A nő pár
nap mulva meghalt, a gyermek Dózia volt, kire én eleinte majdnem
gyűlölettel tekintettem, mert léte által nekem oly iszonyatos
csalódást és bánatot okozott, mi földúlta boldogságomat, megingatta a
jóban hitemet és a tisztességben bizalmamat s néhány óra alatt a
boldog asszonyból nagyon boldogtalan nő lett...

De később, midőn a kis Dóziát biztos emberekhez elhelyeztem s a
gyermek növekedett, szép lett, mint a feslő bimbó és ha meglátogattam,
szeretettel tárta felém apró karjait és mamának nevezett,
megszerettem, s megtartottam szavamat, igéretemet mindaddig, mig ő el
nem hagyott. Ez a történetünk nekem és Dóziának. Most talán megérti
ön, hogy miért nem egyezhetem távozásába, s miért nem bizhatom sorsára
én, ki megesküdtem, hogy sohasem hagyom el, még pedig gyermekeim
boldogságára!

Midőn Hermance bevégzé történetét, a fiatal gróf lehorgasztott fejjel
ült helyén, s a föltevések és következtetések után, mik hetek óta
lelkében megérlelődtek, azon tünődött: igaz, való-e az, mit neki
Esztheyné beszélt, vagy kigondolt történet egy másnak a leleplezésére,
s midőn annak csodálkozó, kérdő szemét arczára tapadni érzé,
bizonytalanul mondá:

--Ha így van, grófné, mint a hogy nekem most beszélte, úgy nem
próbálok többé tanácsot adni. Tegyen belátása szerint, de nekem
szerepem itt bevégződött. Teljesítettem, a mivel megbizott s miután
tudja, hol van Dózia, rendelkezhetik vele, a mint jónak látja s a hogy
jövőjére nézve legjobbnak tartja.

Hermance mindjobban meg volt lepetve e szavakon. Ő mást várt...
Elismerést, méltánylását tettének, s Oroszlay oly különös hangon
beszélt, mintha... mintha kételkednék szavaiban...

--Nem, nem, az lehetetlen,--folytatta eszmemenetét, s gondolataiba
merülve fogott vele kezet, ki meghajtván magát, az ajtó felé haladt.

--De hát hol van Dózia tulajdonképpen?--kiáltott utána a grófné.

--Pozsonymegyében, Tornyoson, Holcsi Kálmán ügyvéd gyámleánya,
Lamberth Klára birtokán,--viszonzá a gróf, azután lehullott utána az
ajtó függönye és Hermance egyedül maradt...



X.

A pacsirták vígan énekeltek a levegőben, midőn Dózia az erkélyre
lépett s élvezettel szívta be a reggel felséges, üde levegőjét.

Zamatos szellő érkezett a hegyekről s a falu tornyában vidám harang
szólt, mely a híveket templomba hívta.

Dózia is ünneplő ruhájában készült a szentegyházba egyedül, mert csak
kilencz óra volt, s Klára nem akarta elhagyni ágyát.

Dózia előbb körültekintett s szép arczocskáján folytatása látszott a
természet mosolyának. Teljesen beillett ifjúságával, szépségével a
viruló keretbe, hol már a tavasz bimbói kifakadtak, s minden viruló,
üde volt, mint a milyen a kikelet fölébredésekor szokott lenni.

A templom csak néhány száz lépésnyire feküdt Klára házától, s ő
lefutva az erkély lépcsőin, sietve indult ki a fehér útra, mely
czéljához vezetett s melyet Tornyoson léte óta minden vasár--és
ünnepnapon meg szokott járni. Oda rendesen a fehér poros úton ment, de
vissza mindig a tó partját választá sétahelyül. Órákig elandalgott a
kékes víz hullámait szemlélvén és olykor csolnakba ült s közel a
parthoz ringatta magát a föltornyosuló, majd elsimuló habokon.

Hetek multak, mióta Tornyosra érkezett s nagyon bájosnak találta a
falusi életet. Minden új és szép volt itt neki, ki városban növekedett
s a tavaszt, nyarat és őszt néhány busongó fán és bokron láthatta,
melyek hasonlón az ő életéhez, tengették a főváros nehéz, meleg
levegőjében életüket.

Legfőbb vágya mindig a falunlétel volt, melynek bájait, előnyeit,
szabadságát csak könyvekből és képzeletből ismerte, de szerette,
rajongott érte, s végre elérte vágyainak netovábbját, falun volt és
csodálta a felséges természetet, melyben mindenütt Isten képét
látta...

A templomhoz vezető úton előre sietve, a földre szögezte szemét s mint
már oly gyakran ama bizonyos nap óta, álmodozott.

Mit is mondott neki ama szép reggelen Oroszlay, kivel akkor beszélt
először, s addig még soha nevét sem hallotta?

Hogy szereti. De hát hogy volt az lehetséges, oly hirtelen, minden
előzmény nélkül, hasonlóan a kedves madárénekhez, mely váratlanul
szólal meg a zöld levelek közül s hirdeti a tavaszt, a boldogságot és
a szerelmet...

És ő sem késett a felelettel. Ki kellett mondania, a mit érzett.
Kényszerítette valami addig nem érzett hatalom, mi erősebb volt
akaratánál s úgy érezte, hogy szíve szétpattan, ha hallgat, de hisz
csak látni kellett azt a szépséges ifjút, hogy szeressük, szeretetre,
imádásra van ő teremtve.

Ilyen gondolatok között haladt előre, s szive megtelt áhítattal, ajka
halk szerelmi dalt dúdolt s átszellemült arczczal lépett a templomba.

A mise elűzött fejéből minden földies érzést és gondolatot, egészen
átadta magát a vallás szeretetének s midőn az elvégződött,
megfrissülve, vidáman hagyta el az örök imádás szentegyházát és ment a
kerülő útra, a tó partjára, hol fényesen sütött a nap a kékes
hullámokra s ő megállva, élvezettel legeltette rajtok szemét, nem
gyanítva, hogy már a templomból kilépte óta követi a távolban valaki,
ki egyszerre váratlanul állt előtte.

--Jó reggelt,--mondá egy édes csengésű hang, melyet Dózia az első
vallomás óta nem tudott feledni s pirulva viszonzá Jakab gróf
üdvözletét, ki szerelemteljes pillantással függeszté arczára szemét.

--Jó reggelt,--rebegte halkan, elfogultságával küzdve Dózia, s arcza
majd halvány, majd biborpiros lett s az ifjú észrevette, hogy hangja
erősen reszket.

--Ily egyedül szokott templomba menni?--kérdé Jakab, mialatt tovább
mentek.

--Klára lusta fölkelni s ritkán jön velem, de én megszoktam az
intézetben a koránkelést, s minden vasárnap a misére megyek.

--Mikor hagyta el az intézetet?

--Másfél hónapja. Oh, az boldog nap volt rám nézve!--kiáltott föl
örömmel s jókedvvel a leányka, mintha a pacsirta szólalt volna meg a
levegőben.

--És boldognak érzi jelenleg magát?

--Nagyon! Azt hiszem falun születtem, mert a szabad természet az,
melyet mindenekfölött szeretek.

--Nem tudja, hol született?

--Nem!--viszonzá lehorgasztott fejjel Dózia, s hangja egyszerre
szomorúra változott, mi oly különös volt az eddigi, majdnem ujjongva
kiejtett örömteljes szavak után.

--Nem emlékszik gyermekéveire?--kérdé, szemébe igyekezve nézni a gróf,
kinek feszült érdeket fejezett ki hangja, miből Dózia eltalálta, hogy
az ismeri történetét.

--Homályosan...

--Például tudja azt, hol volt, mielőtt az intézetbe ment, s hogy ki
vitte oda?

--Azt tudom, hogy ki vezetett az intézetbe, de akkor csak hat éves
voltam, s azelőtti emlékeim elmosódtak,--viszonzá szorongva a leányka
és szép szemének egy bájos, kérő pillantása kifejezé azt az óhajtását,
hogy ne folytassák a megkezdett beszédtárgyat.

És Oroszlay megérté őt. Bármennyire szeretett volna multjáról tudni, s
talán összeegyeztetni azt, mit tőle hall, Hermance grófnő
történetével, más térre vitte a beszédet, hisz különben is annyit
szeretett volna neki mondani.

--Majdnem három hete, hogy találkoztunk pár órára Tornyoson, s néhány
szót váltottunk, mi határozó volt egész életemre!--kezdé meleg,
olvadékony hangon;--gondolt azóta arra, a mit mondtunk egymásnak?

Dózia fölveté hosszú pilláit, s bensőségteljes tekintettel függeszté
szemét társára, ki visszatartott lélekzettel várta feleletét.

--Minden órában, minden perczben, de még ma is hihetetlen az előttem,
a mit ön nekem mondott... Álomnak hittem és gyakran kételkedtem, hogy
nem képzelődés-e az ön létezése, s láttam-e igazán alakját, és
hallottam-e hangját, hisz az én egész életem álomhoz hasonlít.

Jakab megfogta kezét s lehajolt hozzá.

--Sem akkor, sem most nem álmodik, Dózia, ismétlem, a mit akkor tőlem
hallott. Szeretem, szeretem, szeretem, a hogy csak oly szív szeretni
képes, mely addig, mig önt láttam, soha sem nyilt meg a szerelemnek.

--Oh, Istenem!--kiáltott föl a boldogságtól és kíntól reszketve
Dózia,--ha tudná, mit foglalnak e szavak magukban rám nézve. A
legnagyobb boldogságot, s a legnagyobb kétségbeesést.

--Nem értem, mit akar mondani?--kérdé megdöbbenve Oroszlay, nemcsak a
szavakon, de ama belső zokogástól telt hangtól, mivel az nyilatkozatát
kiejté.

--Szeret engem és én is szeretem, s bármily boldog voltam addig, míg
csak ábrándoztam, most hogy a valóság lebeg előttem, megrettenek annak
szörnyüségétől.

--Szörnyüségétől?

--Az előbb multamról kérdezősködött, s én zavarral feleltem, mert
szégyeltem megmondani, hogy én tulajdonképpen egy fölösleges tagja
vagyok az életnek, ki sem szülőit nem ismerte, sem származását nem
tudja. Ide-oda dobált a sors, s azt, hogy felnőttem, tanultam, éltem
és ruházkodtam, más kegyének köszönöm, kiről azt sem tudom, miért
karolta föl elhagyatottságomat, s mi czélja volt velem?

--Én mindezt tudom!--viszonzá meleg tekintettel Jakab gróf.--Eszthey
grófné mondta el nekem és semmi hatást sem tett az rám. Higyje el, ha
igazán és mélyen szeretünk, nincs hatalom és helyzet, a mi
eltántorítson, s én érzem, hogy csak önnel lehetek boldog, s az ön
birása nélkül haszontalan tagja lennék az emberiségnek.

Dózia nagyon fiatal és nagyon tapasztalatlan volt még, de mind a
mellett lehetetlennek tetszett neki ez a vallomás. Annyira ismerte már
a társadalmi különbségeket, hogy Oroszlay grófnak más az állása a
társadalomban, mint hogy ő nejévé tehesse, s bánatosan rázta meg szép,
nemes formájú fejét és könytől fénylő szemekkel mondá:

--Ha azt, a mit mond, gróf úr, el tudnám hinni, nagyon boldog volnék,
de fájdalom, oly valószinütlen az, minek nem szabad hitelt adnom.

--Majd a jövő megmutatja, kinek volt igaza, s addig bizzék bennem;
higyje, hogy egy igazi barát áll oldala mellett, kinek egyedüli és
legfőbb vágya az ön boldoggá tétele. De arra kérem, ne közölje, a mit
egyedül beszéltünk, ne vétesse észre érzelmeit senkivel. Hogy miért
kérem erre, ma még nem mondhatom meg, azonban gyakran fogjuk egymást
látni, de csak mint idegenek! Olykor átmegyek Tornyosra, s az egész
nyarat új birtokomon töltöm, mit azért vettem, hogy közelében
lehessek, de arra intem, el ne árulja magát, mert végzetes lehetne az
mindkettőnkre nézve, s gondoljon arra, hogy jobban szeretem életemnél,
melynek most már csak az ön birhatása által van becse előttem.

--Oh, gróf úr...--rebegte a leányka, s még valamit akart mondani, de a
szavak érthetetlen dadogásban vesztek el.

--Mondja «Jakab» és ne nevezzen gróf úrnak, Dózia. Egyetlen szerelmem,
kedves drágám,--mondá szenvedélyes föllobbanással az ifjú, s karjába
zárva őt, heves csókokkal halmozá a kedves arczocskát, piros ajkat,
azután elváltak, mert Klára házának közelében voltak, s Oroszlay
visszafordult és ismét a tó partján haladt hazafelé, mialatt Dózia
leült a kert egyik zöld levelekkel borított lugasába, hol könyek
áztatták arczát nagy boldogságában, de egyszersmind gyötrő keservében,
mert csak félig merte magát átadni a reménynek...

Mialatt ő a templomban járt, Holcsi érkezett meg a vasuti állomásról,
mint rendesen minden szombaton délután vagy vasárnap reggel, s az
ebédlőben reggeli várta, hol nemsokára Klára is megjelent, s asztalhoz
ülve együtt költötték el az izletes ételeket, teát, vajat, húst,
süteményt, tojást... Mert daczára, hogy Holcsi nagyon sovány, sárga,
beteges külsővel birt, hatalmas étvágya volt, s annak kielégítésére
nem kimélte a kiadásokat, bár ismeretes volt kapzsiságáról és
fösvénységéről.

--Hol van Dózia?--kérdé, mialatt kenyerét bőven megkente vajjal.

--A templomba ment.

--És te miért nem kisérted őt? Mondtam, hogy igen nagy szabadságot ne
engedj neki.

--Itt nincs veszély. A templomban nincs más, mint parasztnép, s azok
nem törődnek vele.

--Sohasem lehet tudni, mi adja magát elő,--viszonzá gondolkodva
Holcsi, s föltolta szemüvegét homlokára, mit csak akkor tett, ha
egyedül volt Klárával.

--A fővárosban lehetett valami váratlan eseménytől tartani, itt nem!
Budapesten sohasem bocsátottam egyedül és szerencsésen el is hoztuk
onnét, a nélkül, hogy valakivel találkozott volna, értem ezalatt--
Esztheyéket.

--Inkább csak a grófnétól lehetett tartani, ki mindenfelé kerestette.
Úgy tudom, kikérdezték a bérkocsist, ki amaz éjszakán hozzánk hozta,
de az nem adott semmiféle fölvilágosítást a fiatal grófnak, ki
többször tudakozódott Dózia után. Obrenné hallgat, s más nem tud a
dologról semmit.

--És Eszthey gróf?

--Volt nálam, kétszer keresett, de úgy intéztem, hogy ne
találkozhassék velem. Azért tettem ezt, hogy kiváncsiságát fokozzam, s
midőn nagyon éhes lesz, beadom a szükségeseket neki.

--Miféle ember Eszthey gróf?

--Könnyelmű, ledér, állhatatlan természet, de neje előtt
kifogástalannak akar látszani, s mindannyiszor megriad, ahányszor
valami fölfedeztetés fenyegeti hűtlenségét. Sok pénzbe került már neki
a titkolódzás, s most még többe fog kerülni, ha tervem sikerül, de
nagyon előrelátónak és óvatosaknak kell lennünk, Klára, tartsd ezt
eszedben.

--Rajtam nem múlik semmi! Dózia nagyon szeret engem, ragaszkodik
hozzám, kedvemért bármit megtenne. Bízik bennem, s még annyira
gyermek, hogy semmi sem tűnik föl neki, mi távolról is gyanut
kelthetne benne, vagy éppen fölvilágosíthatná.

--Maradjon olyan! Igyekezz őt a háznál elfoglalni. Keveset olvasson,
nehogy tapasztalatokat nyerjen, s kinyiljék egy vagy másra nézve a
szeme;--mondá figyelmeztető, ravasz arczczal az ügyvéd, mely
kifejezést Klára jól ismert nála, mi ragadozó madárhoz tette őt
hasonlóvá.

--Nem emlékszik kis gyermekkoráról semmire és ha sikerült volna
tervünk úgy, a hogy kigondoltuk, sohasem tudta volna meg Eszthey
grófné kilétét sem, de a véletlen úgy hozta magával, hogy a grófné
éppen aznap oda menjen, s Obrenné már nem mondhatott neki mást, mint a
mit levelében írt Dóziáról, s mely levélnek csupán másnap, Dózia
távozása után kellett volna kezébe kerülni.

--Éppen ily véletlenektől kell tartanunk,--viszonzá reggelijét
bevégezve Holcsi és fölállt az asztal mellől.--Oroszlay gróf
közellététől kissé tartok, s bár kerek húszezer forintot nyertem ennél
az adás-vevésnél, mind a mellett gyakran jutott eszembe: nem vesztek-e
miatta a másik üzletnél, mi sokkal többet fog jövedelmezni, ha simán
megy, úgy a hogy én előre kifőztem.

--Mitől tart, mi jöhetne közbe?--kérdé Klára, ki szintén fölállt
helyéről.

--Először is Dózia nagyon szép, s ha Oroszlaynál nem is szúr szemet
szépsége, de sokan fogják őt látogatni, s lehet, hogy a két Eszthey is
megfordul Zaláncon. Atya és fiú, kik egyforma agyagból vannak gyúrva,
s azt nem szeretném. Dóziát Eszthey Bertalannak először nálam kell
látni, még pedig csak akkor, ha már ő eléggé praeperálva lesz, hogy
mindent elhigyjem.

--Pedig nagyon mulatságos volna összejönni a szomszédokkal,--mondá
fölvillant szemekkel Klára,--különösen, ha mind oly költőien szépek,
mint Oroszlay gróf, sőt a másik is megjárja, ki vele volt itt, midőn a
birtokot megvették.

--Elment az eszed?--kiáltott föl megriadva az ügyvéd.--Csak nem akarsz
olyan társaságban élni, mint Oroszlay gróf és barátai?

--Nem akarok, de szeretnék. És a kinek pénze van, az szívesen látott
vendég mindenütt,--viszonzá bizonyos hetykeséggel Klára.

--Látszik, hogy fogalmad sincs a világi szokásokról, és
figyelmeztetlek, hogy ne ábrándozzál oly dolgokról, mik sohasem
teljesülhetnek, sőt tartsd magad távol minden szorosabb
összeköttetéstől, nehogy az emberek ellessék titkainkat.

--De hát egész életemben így fogok tengődni?--kérdé duzzogva Klára.

--Addig, míg igazán gazdag lész! Mert az a vagyon, a mit ma sajátodnak
mondhatsz, még nem gazdagság, csak neked látszik annak, ki
szegénységben nevelkedtél,--mondá szigorúan az ügyvéd, s elfordult
tőle, ki akarván fejezni, hogy terhére van az a feleselés.

--Amott jön Dózia,--mondá Klára az ablakon a kertbe pillantva,--megyek
elébe.

És kifutott a szobából, ő is szabadulni akarván gyámja tanácsaitól,
miket kedvetlenül fogadott és teljesített, de nem mert akaratának
ellenszegülni, mert tudta, hogy jövője tőle függ.

Dózia megpillantván a felé siető Klárát, már messziről nyájas mosoly
ült arczára, mi oly bájossá tette különben is szelid kifejezésű
vonásait, hogy Klára igazi szeretettel ölte meg.

--Hol jártál ily soká?--kérdé tőle.--A misének régen vége van, s már
gyámatyám is megjött a vasutról.

--A tó partján andalogtam,--mondá kissé elpirulva a kérdett.--Tudod,
mily nagyon szeretem azt a kék szinű hullámos vizet.

--Szép vidéket víz nélkül nem is lehet képzelni,--mondá Klára, s kezét
barátnője karjába ölté, s úgy közeledtek az épülethez, mint két
szerető nővér, s fönt az ablakból látva őket Holcsi, örömben dörzsölte
kezeit ezen a jó egyetértésen, mi czéljainak annyira megfelelt.

--Egészen kezeink közt van ez a leányka, s évek óta szőtt terveimnek
eredménye végéhez közelg,--suttogta, azután ijedten tekintett szét a
szobában, nem hallotta-e valaki szavakba öntött gondolatait, mit óva
őrzött mindenkitől...

A nap vidáman és kellemesen mult el, mint rendesen. Dózia boldog volt,
Klára hasonlóan elégedettnek látszott, s Holcsira nem lehetett
ráismerni, midőn e falusi magányban tölté a napot. Egészen más ember
volt, mint irodájában, hol szőtte-fonta a cselszövényeket; minden
szavára vigyázott s még arczát is félig eltakarta gömbölyű, fekete
szemüvegével.

Mindketten a legelőzékenyebbek voltak Dózia iránt ki
tapasztalatlansága ellenére olykor tünődött a fölött, miért mutatnak,
s éreznek iránta annyi szeretetet, ki végre is egészen idegen nekik.
De kora hozta magával, hogy úgy vette és fogadta a dolgokat, a mint
azokat látta. Soha semmiféle gyanu nem szállta meg lelkét, de mit is
gondolhatott volna ő, ki annyira nem ismerte az életet!

Ismét majdnem egy hét mult el, s közeledett a szombat, hol az ügyvéd
megszokott érkezni, s a leányok nem tudván jobbat tenni a szép
alkonyon, elhatározták, hogy az ügyvédért menő fogatra ülnek, s
elhajtatnak a vasuti indóházhoz elébe.

Ily kirándulásról sohasem volt szó Holcsi és gyámleánya között, az
tehát nem is lett eltiltva nekik, s ők a legjobb kedvvel haladtak a
bájos alkonyon szemközt a könnyű nyári szellővel, mely enyelegve
játszott hajukkal és széles karimájú szalmakalapjuk szalagját vigan
lebegteté.

Midőn az indóházhoz érkeztek, éppen akkor robogott be a vonat, s
szokatlan sokan ugráltak le a fülkékből. Egész csoport fiatalember, s
köztük Enyingi gróf, ki megpillantván a várakozó leányokat, köszönté
őket és talán beszédbe ereszkedett volna velük, ha Holcsi ügyvéd meg
nem előzi őt, s majdnem parancsolólag mondá Klárának:

--Üljenek föl gyorsan! Miféle gondolat ide jönni?

Az utóbbi szavak akarata ellenére röppentek ki ajkain, s arcza oly
rémült kifejezésű és sápadt volt, hogy azok bámulva néztek rá, de
engedelmeskedtek, s a fogaton gyorsan robogtak el, mielőtt még Enyingi
hozzájuk léphetett volna, ki csodálkozva tekintett utánuk.

--Ha jól láttam, Holcsi ügyvéd szállt le a vonatról, s hajtatott el
ama fogaton,--mondá Eszthey Bertalan, ki fiával érkezett Jakab gróf
látogatására.

--Ő volt,--viszonzá Enyingi,--és csodálatosan sietett el innét, mintha
félt volna találkozni velem, kit egyedül ismer a társaságban. Vajjon
miért?

--Én is ismerem őt látásból,--mondá Bertalan gróf,--de a vonaton nem
láttam. Itt lakik ezen a vidéken?

--Nem a saját, de gyámleánya birtokán tölti az ünnepnapokat, s minden
szombaton kirándul Tornyosra.

--És az a két hölgy, kik vártak rá, rokonai?

--Az egyik gyámleánya, a másik nem tudom, miféle viszonyban van vele,
csak annyit mondhatok, isteni szépség!

--Szép? Úgy meg kell vele ismerkednünk!--kiáltott föl Eszthey Béla, s
a többiek nevettek, kik együtt érkeztek velük, a bajusztalan,
gyermekarczú ifjú élénk fölkiáltásán.

--Meglátogathatjuk őket Tornyoson, mely csak félórányira fekszik Jakab
birtokától, ha ugyan ki nem dob a vén sárgaképű uzsorás ügyvéd, mi mai
viseletéből itélve megtörténhetik. Nem tudom, mi lelte ma? Midőn mi
Jakabbal pár hónap előtt nála voltunk, barátságosan fogadott,--mondá
nevetve Enyingi.

--Jakab jár hozzájuk?--kérdé csodálkozva Eszthey Bertalan észrevehető
nyugtalansággal...--Ő, ki kerüli legjobb ismerőseit!

--Hogy jár-e, nem tudom. Zalánczot, mint tudjuk, így hívják új
birtokát, az ügyvéd ajánlotta neki, az ő közvetítésével szerezte meg.
Vele jöttem én is e vidékre azt megtekinteni, s ez alkalommal kerestük
föl Holcsi Kálmánt Tornyoson és ismerkedtünk meg a leányokkal, kiket
az előbb oly gyorsan röpített el közelünkből...

E szavak kicserélése után a fogatokra ültek, melyeket Jakab gróf
küldött értük az indóházhoz, s röpültek Zaláncz felé, melynek vörös
fedele az esti homályban már messziről feltünt szemük előtt, s az
épületet környező erdővel borított hegyek zöld keretében festői képet
nyujtott.



XI.

Holcsi ezalatt a legrosszabb kedvben ült a kocsis mellett, s
körülbelül eltalálta azt a társalgást, a mely az ő majdnem szökéshez
hasonló távozása után az ott maradt férficsoportban folyhatott, kik
közül Enyingi és Eszthey grófok tudták az ő kilétét, s csak abban nem
volt bizonyos, látták-e azok a leányokat, mit ő minden áron meg akart
akadályozni, s mi, tudta, hogy nemcsak azok előtt lehetett feltünő, de
Klára és Dózia is csodálkozhattak rajta.

És igaza volt. Megnémulva, bámulattal ültek azok a fogat belsejében
egymás mellett, nem merve gondolataikat szavakba önteni, mert tudták,
hogy Holcsi előtt nem maradna az titokban, mit együtt beszélnek, sőt
úgy sejtették, hogy az figyel rájuk, s lesi minden szavukat.

Dózia párszor kérdőleg függeszté szemét társnőjére, ki mindannyiszor
fölvonta vállát és megcsóválta fejét, jeléül, hogy nem érti gyámja
különös viselkedését.

Hazaérkezve, az ügyvéd intett Klárának, hogy kövesse őt szobájába, ki
kedvetlenül teljesíté kivánságát, mialatt Dózia a kertben maradt, s
tünődött azon, a mit látott és tapasztalt Holcsi részéről, mit végre
úgy próbált megmagyarázni magának, hogy az fél az ő hollétének
fölfedeztetésétől. És ez majdnem hálára indította őt az ügyvéd iránt,
ki szobájába érve, mérgesen támadt Klárára, s haragtól remegő hangon
mondá:

--Nem tiltottam-e meg, hogy kimozduljatok Tornyosról? Megmondtam
okaimat is erre nézve, s te elég könnyelműen és engedetlenül magaddal
viszed Dóziát oly helyekre, hol ráismernek és fölfedezik hollétét.

--Ki ismerné őt az indóháznál?

--Könnyelmű beszéd! Tudod-e, kik voltak azok a férfiak, kik a vonatról
leszálltak?--kérdé szikrázó szemekkel Holcsi.

--Enyingi grófot ismertem, a többieket nem!

--Eszthey gróf és fia is közöttük voltak, kik Zalánczra mennek
vadászni, hol beszélni fognak rólatok, s Dózia neve említve lesz, és
akkor vége van a titoknak, miért már annyit áldoztunk, s annyi hasznos
kilátás volt azzal összekötve.

--Volt?--kiáltott föl elhalványodva Klára.--Miért beszél a multban? Mi
változott ezzel a találkozással, hisz úgy ugrottunk föl a kocsira,
mint az őrültek, még hajunk szinét sem láthatta senki.

--Enyingi köszöntött, tehát megismert, s ő elmondja a többieknek, kik
vagytok és a Dózia név nyomra vezet.

--De hisz Eszthey nem tudja Dózia létezését!--feleselt Klára,
mentegetni igyekezvén magát, bár már maga is belátta, hogy helytelenül
cselekedett.

--Mostanig nem tudta, de ily kényes titoknál óvakodni kell minden
csekélységtől, mi elvezet a helyes nyomra. Szóval rosszul tetted, a
mit meggondolatlanul elkövettél, s valószinüleg az lesz a következése,
hogy visszamentek a fővárosba, és vége a kellemes falusi létnek.

--Én nem megyek!--kiáltott föl duzzogva és megrémülve a leány.--Vigye
magával Dóziát, ha tetszik... Nem fogom a nyár derekán a város porát
nyelni, midőn van falusi tartózkodásom, hol kellemes otthonomban élek.

--Gondold meg jól, mit beszélsz!--figyelmezteté őt Holcsi fenyegető
hangon.

--Én nem látok semmi veszedelmet abban, a minek maga oly nagy
jelentőséget tulajdonít,--folytatta lecsillapulva és sokkal enyhébb
hangon Klára;--s azért fölöslegesnek tartom a távozást innét, mi
Dóziának is nagyon feltünő volna. Mindössze azt tehetjük, hogy míg a
vendégek Zalánczon lesznek, nem mozdulunk ki a kert területéről.

--Azt ki is kérném magamnak! Ma még nem határozok semmit. Megvárjuk,
lesz-e holnap folytatása a mai találkozásnak, s a szerint cselekszünk.

--Miféle folytatása lehetne?

--Például, ha meg akarna látogatni bennünket Enyingi társaságában
Eszthey gróf; mi, tekintve azt, hogy ő kétszer keresett irodámban és
nem talált, nagyon valószínű, hogy átjön hozzám.

--Hisz azt a nélkül is megtehette volna, hogy minket lásson az
indóháznál.

--De én elbujtam tőlük és titokban tartottam volna érkezésemet előttük
a kiszállásnál is, elvegyülve a tömeg közé, s nem vettek volna észre,
ha ti oda nem vonjátok a figyelmet.

--No, majd meglátjuk,--viszonzá Klára, ki mindjobban belátta, hogy
gyámatyjának igaza van.--A holnapi napon eldől, hogy bekövetkezik-e
Eszthey gróf látogatása, mert valószinüleg sejti, hogy maga csak a
vasárnapokat tölti itt, s ha beszélni kíván, okvetetlen a holnapot
fogja fölhasználni arra, miután a városban sohasem találja otthon.

--Dóziának nem szabad holnap a templomba menni,--mondá az ügyvéd.

--Hogy akadályozzam azt meg a nélkül, hogy neki feltünő ne volna?

--Megmondod neki, hogy Eszthey gróf is köztük volt amaz általa látott
uraknak, kik a vonattal érkeztek, s egyszersmind magyarázatát adod
ezzel annak a sietségnek, melylyel elhajtattunk.

--Helyes, de Eszthey Zalánczon van, mi pedig Tornyoson,--mondá nevetve
Klára, mi az ügyvédet láthatólag ingerelte, ki bosszúsan kérdé:

--Akarsz engedelmeskedni, vagy nem?

--Kétségkívül! Azonban Dóziának sokkal elevenebb esze van, mint hogy
hihetetlen dolgokkal ámítani lehetne, de megpróbálom.

--Nem próbákról van szó, hanem oly lehetőségekről, mi világos lesz
előtte, hogy bekövetkezik. Mondd, hogy ha Eszthey magával akarja őt
vinni, én nem tehetek ellene semmit. Ez majd megrémíti.

--Meg fogom neki mondani, s talán elmegy a kedve a templomtól, melyben
azonban még nem látott mást az itteni parasztoknál.

--Mind a mellett nincs kizárva, hogy holnap átjönnek Zalánczról a
misére, hol nincs templom. Értesd meg ezt vele,--mondá türelmetlenül
Holcsi, s Klára egy helyeslő fejbólintással elhagyta a szobát és ment
a kertbe fölkeresni Dóziát, ki megpillantván őt, sietve közeledett
felé.

--Mit beszélt Holcsi úr, miért kellett oly nevetséges sietséggel
eltünnünk az indóházból?--kérdé feszülten.

--Mert Eszthey gróf is az érkezők között volt, s gyámatyám félt, hogy
rád ismer és magával akar vinni.

--Ő nem ismer engem,--viszonzá elhalványodva Dózia.--Sőt létezésemet
sem tudja.

--Ki mondta ezt neked?

--Láttam a grófné viseletéből, midőn az intézetből a palotába vitt
magával, titokban a hátulsó kapun és melléklépcsőn... Nyugtalan és
ideges volt, koronként félve tekintett körül. Ki miatt tette volna
azt? A cselédségnek ő parancsol, s teheti, a mi neki tetszik...
Egyedül férje lehetett az, ki előtt titkolni akarta ottlétemet.

Klára alig tudta titkolni meglepetését e nyilatkozat fölött, s látta,
hogy Dóziával nagyon vigyázva kell bánni, mert ritka megfigyelő
képességgel bir.

--Nos, ha így van, akkor óvakodnod kell, hogy Eszthey gróffal meg ne
ismerkedjél, mert könnyen kisülhet mindaz, mit a grófné előtte
titokban akart tartani. Ki tudja miféle okból?

--Nem fogok vele találkozni.

--És nem mégy holnap a templomba?

--Annak nem látom szükségét, hogy onnét elmaradjak,--mondá látható
ijedtséggel Dózia, mi nem kerülte el Klára figyelmét.

--Miért akarod magadat veszélynek kitenni?--kérdé fürkészve.

--Nincs ott veszély! A templomban még sohasem láttam senkit a
parasztokon kivül, s bizonynyal holnap sem lesznek mások a misén.

--A mint tetszik,--viszonzá egykedvüséget tettetve Klára, de gyanus
volt neki barátnőjének nagy igyekezete meggyőzni őt, hogy nem
szükséges elmaradnia a miséről, s pár pillanat mulva folytatta, miután
Dózia lesütött fővel hallgatott.

--Én figyelmeztettelek, a többi a te dolgod, s úgy látom, már nem is
tartanád oly nagy szerencsétlenségnek, ha Eszthey grófné megtalálna?

--Isten őrizzen attól!--kiáltott föl elsápadva Dózia,--de az nem fog
bekövetkezni a miatt, hogy a templomba megyek.

--Ki tudja! Meglehet, az egész férfisereg ott lesz holnap a misén
Zaláncról, maga Oroszlay gróf és összes vendégei.

--Azt nem hiszem. Férfiak nem igen szoktak misére járni, például
Holcsi úr még egy vasárnap vagy ünnepnap sem ment el.

--Róla nem itélhetsz... Ő egész héten dolgozik, s ide pihenni jön és a
szabad levegőt kivánja élvezni... De különben, mint mondtam, tehetsz,
a mit jónak látsz, csak azután ne okozz minket, kik megtettünk érted
mindent, hogy a grófné föl ne találjon.

--És én nagy hálával tartozom jóságtokért,--mondá meghatva Dózia,--és
ha kivánod, egész nap nem mozdulok ki még a szobából sem, de a miséről
nem maradhatok el.

--Úgy együtt megyünk,--mondá Klára, kinek mindinkább kezdett gyanus
lenni az a nagy hév, melylyel barátnője a templomba való menetel ügyét
védte, s szavai alatt kutató pillantással függeszti rá szemét.

Dózia önkéntelenül összerezzent e nyilatkozatra, mi nem kerülte el
Klára figyelmét, s bámulata a fölött ki volt fejezve arczán.

--Vagy azt sem akarod, hogy elkisérjelek?--kérdé kétértelmű
mosolylyal.

--Ellenkezőleg, örülök, ha együtt megyünk, mint első vasárnap tettük,
de azóta sohasem birtál, vagy akartál ágyadból kikelni,--viszonzá
nevetve Dózia, de hangja és vidámsága erőltetett volt.

--Tehát holnap fölkelek időre,--mondá Klára, s egy ideig még Dóziával
maradt a kertben, kin különös zavart és izgatottságot vett észre,
minek oka megfoghatatlan volt előtte, de föltette magában, hogy
ezentúl jobban megfigyeli tetteit, járását-kelését, mert sejté, hogy
annak valami titka van, mi a templommal különös összefüggésben lehet,
miután csak az az egyetlen hely volt eddig, hová ő nélküle és egyedül
ment...

A következő reggel nyájas napsugarakkal virradt meg, s a ház körül
csend és béke honolt, nem úgy mint az épületben lakók szivében, kik
együtt és külön-külön nyugtalanul látták elérkezni a vasárnapot.

Klára közölte gyámatyjával, hogy Dóziát nem tudta lebeszélni a misére
való menetelről, s e szerint nem maradt egyéb hátra, csellel
tartóztatni őt vissza, és együtt tervet főztek ki, mi lehetetlenné
tegye Dóziának a távozást...

Alig volt nyolcz óra, midőn Klára heves görcsökről panaszkodott
szobaleányának, s megbizta, hogy hivja be Dóziát hozzá, mert nagyon
szenved.

--Dózia kisasszony már elment,--mondá Zsófia, a szobaleány.

--Talán a kertben sétál?--kérdé meglepetve Klára, s elfelejtkezvén
görcseiről, gyorsan felült ágyában.

--Imádságos könyvet vitt kezében, mint minden vasárnap reggel.
Valószinüleg a templomba ment.

--Ily korán!--kiáltott föl Klára, s gyorsan öltözni kezdett.

--Már jól van kisasszony?--kérdé elmosolyodva Zsófi.

--Valamivel jobban,--viszonzá szenvedő hangon a kérdett, kinek csak
most jutott eszébe, hogy egy percz előtt még oly nagy beteg volt.

--Maradjon az ágyban, majd hozok teát, az jót fog tenni.

--Nem kell! Készítse ki kalapomat, keztyűmet és napernyőmet.

--Csak nem akar a templomba menni?

--De igen, tegye, a mit mondtam.

A leány előszedte a szekrényből a kivánt tárgyakat és távozott, Klára
pedig nem birt bámulatából magához térni, mert Dózia viselete oly
nyilt ellenszegülést mutatott, mit nem tett volna föl eddig róla.

Mindenekelőtt gyámjával kellett közölnie a történteket, s készen lévén
öltözékével, futott annak szobájába, mely azonban üres volt és a
kertben sem találta őt sehol.

Hova lehetett? tünődött a kertben járkálva, ki ily korán még ágyát sem
szokta elhagyni, a mint a szobaleány mondta, még nem is reggelizett és
senki sem tudott hollétéről felvilágosítást adni.

Pedig ő nem mert az ügyvéd jóváhagyása nélkül semmit tenni, s nem is
indult el, mint tervezte, Dózia után. Elhatározta, hogy megvárja az
ebédlőben Holcsi visszatértét és a szerint intézi teendőit, a hogy az
elrendeli, mit tegyen.

Az ebédlőben terített asztalt talált, de még minden érintetlen volt
azon, sem Dózia, sem a házi úr nem fordult meg ott a reggel folytán, s
ő volt az első, ki étkezéshez fogott.

Lassan szürcsölte teáját, koronkint a falon függő hangos ketyegésű
órára pillantott, s mind nagyobb csodálkozással látta, hogy tíz óra
felé járt az idő, a misének már régen végének kellett lenni és sem
Dózia nem jött, sem gyámapja nem mutatta magát mi megfoghatatlan volt
előtte.

Éppen el akarta hagyni az ebédlőt, midőn hevesen föltárult az ajtó s
Holcsi rohant be rajta, izzadtságtól borítva, mintha futott volna.

--Honnét jön?--kiáltott föl kinézésétől megriadva Klára.

--Jer szobámba, ott majd megtudod, de előbb egy levelet kell
fogalmaznunk.

Sietve mentek a mondott helyre s az ügyvéd íróasztalához ülve, gyorsan
írni kezdett, fönhangon mondván a szavakat, miket papirosra tett:

Tisztelt Holcsi úr!

Végre nyomában vagyok annak a fiatal leánynak, kit feleségem hetek óta
keresett. Megtudtam, hogy az önnél tartózkodik s ma a déli órákban
érte jövök, hogy magammal vigyem és ha ellenállásra találnék az önök
részéről, a rendőrséget veszem igénybe: Készítse elő az utazásra, mert
onnét azonnal a vasúti indóházhoz hajtatok vele együtt.

Eszthey Bertalan gróf.

--Mire való ez a levél?--kérdé megütközve Klára.

--Ha Dózia megjön, felolvasom ezt előtte s nem kételkedem, hogy ő
annyira megretten, hogy azonnal el fog veled utazni, minek rögtön meg
kell történni.

--De hát miért? mi történt?

--Nincs időm bővebb magyarázatra, csak anynyit mondok, hogy Dózia ma
korán reggel eltávozott a háztól s én ezt ablakomból látva, utána
mentem, ki nem a templomba tartott, hanem kerülő utakon a tó partjára,
hova én igen távolról követtem, hol ő háttal felém leült egy
fatörzsre, kezébe hajtá fejét, gondolkodott és várni látszott valakit.

--Azután?--kérdé a legnagyobb bámulattal s visszatartott lélekzettel
Klára.

--Meghúzódtam az erdő levágott s rakásra halmozott fái mellett és
szintén vártam, mi nem tartott hosszú ideig, mert nemsokára Oroszlay
grófot pillantottam meg, ki sietve közeledett Dózia felé s midőn
hozzáért, karjába vette és csókokkal halmozta el.

Klára szája széléig elhalványodott e hihetetlen hírre.

--Le-he-tet-len,--rebegte álmélkodva.

--Úgy van, a hogy mondom és nem hallgathatom el, hogy szépen vigyáztál
rá, kinek gondjára volt bízva s idáig jutott egy férfival, kiről mi
azt sem gyanítottuk, hogy ismeri.

--Álmomban sem jutott ilyen eszembe és még most is...

--Mindegy, akármi a véleményed, a mit elmondtam, azt saját szemeimmel
láttam s kétség nem férhet hozzá.

--Most már értem a levél czélját,--rebegte félig leverten, félig
haraggal Klára.--Dóziát el kell innét távolítanunk.

--Még pedig mielőbb. Mihelyt haza jön, fölolvasom neki e levelet, s ő
annyira megriad, miként készen lesz az utazásra. Azért készülj, hogy
egy óra mulva indulhassatok.

--De így állván a dolgok, ha például ő nem akar majd menni?

--Teszünk róla!--viszonzá Holcsi oly mogorva, fenyegető hangon, hogy
Klára összeborzadt.

--És hova megyünk?--kérdé azután.

--Egyelőre Budapestre, később tovább. Ez a leány, mint tudod, rám
nézve vagyont képvisel és a jelek után itélve, Oroszlay beavatkozása
megfoszthat attól. Azért minden áron elejét kell vennünk, hogy az ne
történhessék. Értsd meg jól, minden áron!

Klára hangokat hallott a kertben s az ablakhoz szaladt.

--Dózia jön!--mondá gyámjának, ki rögtön az ajtó felé közeledett, hol
annak be kellett lépni az ebédlőbe, s pár percz mulva szemközt álltak
egymással a küszöbön.

--Hála Istennek, gyermekem, hogy itt van,--kiáltott föl Holcsi s
észrevette, hogy Dóziának sötétpiros lett arczocskája s szeme
elborult, mely pár pillanat előtt még boldogságban tündökölt.

A rossz lelkiismeret, gondolta az ügyvéd.

--Kiván valamit tőlem?--rebegte elfogultan a leányka.

--Mindenekelőtt olvassa ezt a levelet.

Dózia reszkető kézzel vette át a papirost, sejtvén, hogy abban rá
nézve valami rossz foglaltatik, mert úgy Klárának, ki közel jött
hozzá, mint Holcsinak különös szomorú és vésztjósló kifejezést látott
vonásain, kik feszülten lestek a levél hatását arczán, mely perczről-
perczre rémültebb és izgatottabb lett.

--Soha!--kiáltott föl Dózia könybelábadt szemekkel.--Én Eszthey grófot
nem követem, inkább...

--Mit szándékozol tehát tenni?--kérdé Klára.

--Megszököm innét, elmegyek előle, de hogy is tudta meg ittlétemet?

--Bizonynyal Oroszlay gróf mondta meg neki.

--Ő nem!--kiáltott föl meggondolatlanul Dózia, azután gyorsan
elhallgatott, észrevéve gyanus tiltakozását.--Azt hiszem, a gróf nem
is tudja a nevemet.

Ez utolsó szavak által helyre akarta hozni meggondolatlanságát, de az
már kevés hatást tett hallgatóira, hisz mindketten tisztában voltak
vele.

--Az most már mindegy is, kitől tudta meg hol és kilétét Eszthey...--
kezdé az ügyvéd kenetteljes hangon, mi részvétét akarta kifejezni.--
Leveléből olvashatta elhatározott szándékát, s én, fájdalom, most már
mit sem tehetek megvédelmezésében.

--Ki akar neki szolgáltatni?--kérdé rémülten a leány.

--Mit tehetek?

--Klára!--kiáltott föl zokogva Dózia s hozzáfutott és kebelére vetette
magát.--Segíts rajtam, adj tanácsot, mit tegyek, inkább bármire
hajlandó vagyok, minthogy ama gyűlölt palotába visszatérjek, hol
cselédszobában lett volna lakásom, s a grófné mindenki előtt
rejtegetni akart... Engem! ki nem vétettem soha senkinek, s úgy bántak
velem, mint a gonosztevővel, kit meg akarnak menteni a büntetéstől.

Klára átölelte a zokogót, de fején keresztül egy diadalmas pillantást
vetett gyámjával, s gyorsan mondá:

--Nem, Dózia, mi nem engedhetjük, hogy elvigyenek tőlünk, de csak egy
mód van, hogy Eszthey gróf erőszakoskodásait megakadályozzuk.

--És az?--kérdé reményteljesen Dózia.

--Azonnal el kell utaznunk Budapestre, és onnét tovább, hogy még
nyomodat se találhassák meg.

--Menjünk!--kiáltott föl Dózia.--Menjünk azonnal bárhova... Én készen
vagyok.

--Tehát siessünk. Te gyorsan reggelizzél, én azalatt bepakkolok egy
bőröndöt a legszükségesebb holmikkal... Nemde, gyámatyám, megegyezik
tervünkbe?

--Ha Dózia kivánja, megteszem! Azonban gondolja meg jól gyermekem, a
mit cselekszik, nehogy később--nem tudjuk, hogy alakulnak a dolgok:
engem szemrehányás érjen.

--Soha!--mondá szenvedélyes föllobbanással a leányka.--Szabad
akaratomból megyek el, s nincs hatalom, mi visszatarthasson.

--Ime, papiros és tinta. Írja meg ezt az elhatározását néhány sorban,
hogy fedezve legyek minden eshetőség ellen.

És Dózia készséggel írta le, mit az ügyvéd tollába mondott, azután
gyorsan költötte el reggelijét, mialatt Klára elkészített mindent az
utazásra s fél óra mulva kocsin ültek s röpültek az indóház felé, hol
kevés ideig kellett várniok a berobogó vonatra, mely őket a Dózia
által rettegett «veszély» elől a fővárosba szállítá.

--Vigyázz, nehogy írhasson Oroszlaynak!--súgta Klárának Holcsi,
mielőtt elutaztak s az helyeslőleg intett fejével és az ügyvéd
kirobogni látván a fogatot, elégedetten dörzsölé kezét s szemei
szemüvege alatt villogtak az örömtől, mialatt suttogta:

--Most már kereshetik őt, a merre akarják. Addig, míg én szükségét és
hasznát nem látom, hogy Eszthey megtalálja Dóziát, nem fognak nyomára
akadni és akkor? Nos, akkor sok pénzzel lesz gazdagabb Holcsi ügyvéd.

Csöndben tölté a vasárnapot, evett-ivott, pihent. Zalánczról senki sem
mutatta magát s már remélte, hogy a mitől félt, nem következik be s
Eszthey nem látogat el hozzá falusi magányában, mi egyrészt kellemes
volt neki, másrészt közönyt látott abban, mi nem illett tervének
keretébe s félni kezdett, hogy nem éri el czélját.

Nos, akkor megeresztünk egy második határozott formába öntött levelet
a grófnak, mi fölrázza őt lelki nyugalmából és cselekedni fog. Addig
várunk Isten nevében, hisz a dolog nem sürgetős, nem is veszélyes,
csak ha--Oroszlay közbelépése jutna érvényre...

Így elmélkedett a kert illatos bokrai között szivarozva, s nézte a
fehér felhőket és később a szeliden alászálló napot, mely lángtengerbe
önté végső sugaraival a csöndes tájat, s az erdők fáinak sötétzöld
koronáit, midőn egyszerre kocsizörejt hallott és megriadva ugrott föl
helyéről.

Az épület előtt uri fogat állt meg s Eszthey ugrott le arról.

--Itthon van a nagyságos úr?--hallá kérdezni Holcsi és tudván, hogy
most már nem kerülheti ki vendégét, kisietett a kertből annak
fogadására, kivel folytatandó társalgását már hónapok előtt
kigondolta, s bár kellemetlen volt annak már nem várt jövetele, nem
érte készületlenül, mint a hogy minden rosszaság és ravaszság folyton
rendezve volt az ő soha nem pihenő elméjében.

A két férfi feltünő hideg meghajlással köszönté egymást.

--Bocsánatot kérek, hogy itt falun zavarom,--kezdé Eszthey, mialatt
bementek a házba s az ügyvéd szobájába vezeté vendégét.

--Mindenkor és mindenütt szolgálatára állok méltóságodnak,--viszonzá
Holcsi udvariasan, helylyel kinálva meg a grófot,

--Ön ismer engem?

--Van szerencsém--látásból.

--Kétszer kerestem irodájában, de sohasem találtam, s megtudván, hogy
a közelben lakik és tegnap velünk egy vonaton érkezett, siettem
fölhasználni az alkalmat.

--Valami sürgős ügyben?

--Nem éppen sürgős, de rám nézve fontos... Tud ön arról, hogy egy
névtelen levél küldetett hozzám pár hónap előtt, melyben egy «fontos
ügyről» volt szó, miről a kegyed irodájában kaphatok fölvilágosítást.

--Névtelen levél?--kérdé csodálkozva az ügyvéd.--Nem, gróf úr, arról
nem tudok, s miféle czélból iratott az?

--A czélt nem tudom Sőt az is megfoghatatlan előttem, kinek jutott
eszébe névtelen levelet intézni hozzám, holott azt bárki neve alatt
tudathatta volna velem.

--Mikor kapta gróf úr azt a levelet?

--Hónapok előtt, de miután az elhányódott, a napot nem tudnám
meghatározni.

--És ez ügyben keresett engem méltóságod?

--Miután a levél önre hivatkozott, siettem fölkeresni irodáját.

--De nem voltam otthon. Sajnálom, hogy hiába fáradt hozzám, azonban
azt kell tudnom, miféle ügyben kellene felvilágosítást adnom?

Eszthey arczán zavar látszott e kérdésre.

--Van nekem egy fontos ügyem, melyben évek óta fáradozom s nem tudok
eredményre jutni és ama levelet olvasva, arra a gondolatra jöttem,
hogy esetleg arról lehet szó, de úgy látszik, csalódtam, miután ön nem
tud arról semmit.

--Nincs sejtelme arról méltóságodnak, hogy ki írhatta a levelet?

--Legtávolabbról sem gyanakszom senkire.

--De az illetőnek mégis kell tudni gróf úr «fontos ügyéről».

--Az kétségtelen,--viszonzá zavarral Eszthey.--Bár körülbelől tizenöt
éve annak, hogy a mondott ügy kezdetét vette.

--Valamely fontos titok gróf úr multjából?

--Egy gyermekről van szó, ki eltünt és én sokáig kerestem s ki ha él,
most már nagy leány lehet.

--És gróf úr még mindig óhajtaná föltalálni?

--Természetesen! Az legfőbb vágyam.

--Tudakozódott méltóságod a lefolyt évek alatt arról a leányról?

--Igen és nem,--mondá folytonos zavarral Eszthey.--Eleinte sokat
fáradtam föltalálásán, de hasztalan volt minden, később már
elfelejtettem s most egy éve lehet annak, hogy...

--Beszéljen, kérem, egészen őszintén. Az ügyvéd olyan, mint az orvos,
ki csak úgy segíthet a bajon, ha annak minden részletét ismeri.

--Igaza van,--mondá gyors elhatározással a gróf.--Tehát kezdjük
előlről. Emlékezik, hogy ezelőtt tizenöt évvel egy szenzácziós
gyilkosság történt Budapesten?

--Történt több is, nem tudom, melyiket érti méltóságod,--viszonzá
Holcsi s szemüvege alatt villogtak szemei.

A lapokban körülbelül a következő fölhívás jelent meg akkor:

Tegnap este 7 és 8 óra között borzasztó gyilkosság történt a
Soroksári-út egyik házában. Megöltek egy fiatal, beteg asszonyt, ki
kis gyermekével lakott ott egy hónapos szobában. A gyermek eltűnt, s a
nőt halva találta háziasszonya, kitől az a lakást bérelte. Titokzatos
eset volt, mert a nő oly szegénységben élt, hogy a rablógyilkosság ki
van zárva, s egyedül boszú műve lehetett, vagy a gyermek végett
történt, kit el akartak a nőtől rabolni.

--Rémlik előttem, hogy olvastam arról a különös gyilkosságról, mit,
úgy emlékszem, soha sem tudtak földeríteni...

--Soha! A mult évben azonban ismét szó volt a lapokban erről a
gyilkosságról, mit már feledésbe temettek más események. Mert valaki
fölhivásokat tett közzé az ujságokban, s húszezer koronát igért annak,
ki neki hírt ad az eltünt gyermekről, s azt élve vagy halva
föltalálja.

--És ekkor ismét nem tudott senki fölvilágosítást adni?--kérdé
fürkésző tekintettel Holcsi.

--Azt hiszem, nem, mert azt is hozták volna a lapok.

--És gróf úr ismerte ama meggyilkolt nőt?

--Ismertem,--mondá komor arczczal, lesütött szemekkel a kérdett.--Sőt
több évig összeköttetésben álltam vele, de egyszerre ő maga szakítva
azt meg, többé nem tudtam róla semmit. Egy napon elhagyta lakását, s
nem tudatta velem hollétét, és csak akkor hallottam ismét róla, midőn
az ujságok hozták meggyilkoltatását és nevét, de fájdalom, akkor már
későn volt, hogy valamit tehessek érte. A gyermeket azonban mindenfelé
kerestettem, kutattam, de eredménytelenül.

--És mit szándékozott a gyermekkel tenni gróf úr?

--Mily kérdés!--kiáltott föl hévvel Eszthey.--Neveltetni akartam,
gondoskodni róla és férjhez adni gazdag hozománynyal.

Az ügyvéd pár pillanatig hallgatott, mintha mély gondolatokba volna
merűlve, azután kérdé:

--És gróf úr ama névtelen levél vétele után az eltünt gyermekre
gondolt?

--Természetesen, mi másra czélozhatott volna az?

--Az kérdés, valamint az is, nem akar-e az valami zsarolás lenni,--
mondá figyelmeztetőleg az ügyvéd.--Gróf úr nős ember lévén, nem
szeretné, ha ez a dolog nyilvánossá lenne?

--Magától értetődik, hogy ez rám nézve kellemetlen volna. Sőt válságos
lehetne.

--Nos, gróf úr, én nem tudok ama leányról, ki ma, mint mondja,
tizenhetedik évében lehet, fölvilágosítást adni, és meg nem foghatom,
miért utasította méltóságodat ama levél írója hozzám? Azonban, ha
megbíz annak keresésével, én már nehezebb ügyeket és titkokat is
földerítettem; iparkodni fogok a gyermek nyomára jönni. Hogy sikerül-e
az, nem tudom, de remélem, mert a föld nem nyelhette el ama gyermeket,
s élve vagy halva nyomára kell jönnünk.

--Szivesen megbízom önt, csak egyre kérem.

--Szabad tudnom, mi az?

--A mennyire lehet, ne vegye igénybe a rendőrség hozzájárulását a
kereséshez.

--Ezt megigérhetem, mert kéz alatt fogok kutatni utána. Azonban
szeretném tudni, kinek volt érdekében most a lapokban tizenöt év után
fölújítani ezt a dolgot?

--Nincs róla fogalmam, sőt azt sem tudom, hogy lett volna ama szegény
meggyilkolt nőnek valamely rokona.

--Az nem is valószínű, hogy ha ő oly szegény volt, annyira tehetős
rokona lett volna, ki húszezer koronát igérjen a gyermek
föltalálójának... Most, tizenöt év után!

--Annak tehetős embernek kell lenni,--mondá Eszthey gondolkodva.

Az ügyvéd habozva kérdé:

--És hajlandó volna gróf úr ugyanoly összeggel jutalmazni azt, ki a
keresett gyermeket föltalálja?

--Kétszer annyival--kiáltott föl szenvedélyes hévvel Eszthey.--De a
gyermek azonosságának kétségkívülinek kellene lenni.

--Az magától értetődik. Tehát számíthatok igéretére?

--Írásban adom, ha kívánja.

Holcsi készséges sietséggel ment íróasztalához s ugyanazt a tollat
adta a gróf kezébe, melylyel Dóziával iratta meg a levelet, melyben az
kijelenté, hogy szabad akaratából távozott Tornyosról.

Eszthey kiállította a kötelezvényt s távozni készült, midőn az ügyvéd
megállítá.

--Egy fontos dolgot elfelejtettünk gróf úr, a keresendő gyermeknek a
nevét.

--Pármai Teodózia,--viszonzá gyorsan Eszthey, s kisietett a szobából,
mintha a kiejtett név üldözte volna...



XII.

Majdnem egészen besötétedett, midőn Eszthey Bertalan a zalánczi
kastély előtt leszállt a fogatról, hol a parkban együtt találta az
egész férfitársaságot, Jakab gróf vendégeit, kik az épület előtt le--
és fölsétálva beszélgettek, élvezvén a gyönyörű nyári estét.

Megérkezni látván őt, mindnyájan hozzá siettek s alig birt kérdéseikre
válaszolni.

--Jól végezted dolgodat?

--Láttad a szép leányt, kit az ügyvéd tegnap megszöktetett előlünk?

--Előhoztad-e, hogy meg akarjuk őket látogatni? stb.--kérdezték sorban
egymásután tőle, ki nem valami különös jó kedvvel érkezett vissza s
egyhangú és rövid feleleteket adott.

Csupán a háziúr nem szólt semmit. Lovait simogatta s a kocsissal
ereszkedett beszédbe, de hallott minden kérdést, mi vendégei ajkáról
elröppent, valamint feszülten várta Bertalan gróf feleleteit.

--A hölgyeket nem láttam,--viszonzá Eszthey,--de elég jól végeztem.
Látogatásokról nem beszéltem, komoly dolgom volt az ügyvéddel s
elfelejtettem szándéktokat az odamenetelre nézve bejelenteni.

--Mily kár!--kiáltott föl Eszthey Béla s a többiek nevettek, mialatt
Bertalan gróf otthagyva őket, szobájába ment, s vacsoráig nem is
látták őt, ki gondolkodva ült ablakánál, s fölmerültek emlékében a
mult eseményei, melyekre már évek óta alig gondolt, de most ama
társalgás következtében, melyet Holcsival folytatott, ismét élénken
gondolt azokra vissza...

A többiek észrevették lehangoltságát, de nem tudakozódtak okáról s
kedélyesen mult el az est, csak Jakab vetett olykor egy-egy kérdő
pillantást Esztheyre, kit még sohasem látott oly csendesnek, mint ma,
ki rendesen alig birt jókedvével, s gyakran majdnem korához nem illő
csapongó vígságban tölté az időt.

A következő nap a társaság vadászni indult, de a házi úr nem tartott
velük, mit senki sem vett tőle rossz néven, ismervén annak hajlamait
az egyedülléthez, s hagyták álmodozni, mint a hogy nevetve mondták.

De ezuttal Jakab gróf nem adta magát álmodozásnak, hanem sietett
élvezni a boldog valóságot s ment a szép kék tó partjára, hol Dóziával
összebeszéltek, hol találkozni fognak.

Nem találván ott a leánykát, beleült egyik csolnakba és ringatta magát
a habokon, szemét nem véve le arról az irányról, honnét annak érkeznie
kellett.

Azonban mult az idő. A nap már magasan úszott az égen, de a várva-várt
alak még mindig nem tűnt föl a látóhatáron s Jakab nyugtalan kezdett
lenni. Mi történt, miért maradt el, kit nem úgy itélt meg rövid
ismeretségük folytán, mint ki igéretet tesz, de nem tartja meg.

Valami tartóztatja! Áthághatatlan gát gördült elébe... És midőn már
délfelé járt az idő, s letett minden reményről, kiugrott a partra, de
nem tudta mihez kezdjen. Nyugtalansága a legmagasabb fokra hágott.

Elhatározta, hogy hazamegy, nyergeltet és átlovagol Tornyosra, mintha
az ügyvédet keresné, kiről tudta, hogy nem találja otthon, azután a
hölgyekről kérdezősködik, kik talán elfogadják látogatását és sikerül
megtudnia Dóziától, miért maradt el az igért «légyottról»?

Ugy is tett s fél óra mulva már nemes paripáján ült és belső
nyugtalansága szárnyakat adott lovának...

Megérkezve Holcsi háza elé, ott mindent szorosan bezárva talált, a
függönyök leeresztve, az ajtók becsukva s az épület teljesen
lakatlannak látszott, mi nagy megdöbbenést okozott neki.

--Itthon van a nagyságos úr?--kérdé egy, az udvaron dolgozó cselédtől.

--Nincs, uram. Ma reggel elutazott s csak a hét végén jön vissza.

--És a kisasszonyok?

--Azok már tegnap elutaztak.

--El-u-taz-tak? Hová?

--Azt nem tudom. A templom után egy óra mulva kocsira ültek, mely az
állomásra vitte őket.

Jakab most már érté Dózia elmaradását, de meg nem foghatta, mi
történt, hogy oly gyorsan útra keltek, a nélkül, hogy a leányka arról
tudott volna, mert hisz megigérte másnapra való megjelenését a tó
partján.

Megfordítá lovát, lépésben ment hazafelé. Mély tünődés és levertség
vett rajta erőt.--Esztheyre gondolt, ki tegnap az ügyvédnél járt, s
ama gyanú szállta meg, ha nincs-e összeköttetésben annak látogatása
Dózia távozásával?

Ő a mily nyugodt, álmodozó, csöndes vérkeringésű volt rendesen, oly
erélyes, gyors és hevülő tudott lenni elhatározásaiban, ha a
körülmények úgy kivánták, s most is elhatározta, hogy pár napig vár
Dózia tudósítására, ki bizonnyal megirja neki váratlan távozásának
okát, azután megy keresni őt, mert érezte, hogy nélküle már nem tud
élni.

De hiába várt, Dóziától nem érkezett semmi fölvilágosítás. Eltűnt az
nyom nélkül, mint a lehelet, s ő harmadnap tudatta vendégeivel, hogy
neki okvetlen a fővárosba kell menni, de kérte őket, hogy maradjanak
tovább is Zalánczon, s ne zavartassák magukat az ő távolléte által, mi
nem fog hosszúra terjedni, s addig helyettesítse őt Enyingi, mint
háziúr.

A vendégek megigérték, hogy pár napig még folytatják a vadászatot,
azután, ha ő addig nem térhetne vissza, ki-ki megy a maga útjára...

Oroszlay tehát pár óra mulva elutazott Budapestre, s első dolga volt
Holcsi lakására menni, megtudandó, ott vannak-e a hölgyek, vagy talán
már időközben visszatértek Tornyosra?

Azonban a lakáshoz érve, egyszerre az a megdöbbentő kérdés merült föl
benne: mivel lépjen be Holcsi irodájába.

A fiatal hölgyekről nem tudakozódhatott, s más hirtelenében nem jutott
eszébe. A birtokról kellett vele valamit beszélni. De mit? Egyszerre
iszonyú zavarba jött, és habozva állt az ajtó előtt.

Ekkor csöndes léptek neszét hallotta háta mögött, s gyorsan
visszafordulva, lefátyolozott hölgyet látott maga mellett, ki
megpillantván őt, halk, meglepődő felkiáltást hallatott, s ő Esztheyné
grófnét ismerte föl benne.

--Ön a városban van?--kérdé bámulva.--Hisz férjem és fiam vadászni
mentek uj birtokára, vagy csak nekem mondták, hogy oda mennek?

--Csak egy napra jöttem, ma este még visszatérek, de bámulok, grófné,
kegyedet e lakás előtt találva,--mondá Oroszlay némi zavarral.

--Valószínűleg egy és ugyanazon ügyben jöttünk, Dózia miatt!--mondá
észrevehető keserűséggel Hermance.

--Engem nem az hozott ide. Mint tudja, grófné, a kegyed által e
tekintetben rám bizottakat én teljesen bevégeztem.

--És csakugyan nem hajlandó többé segédkezet nyujtani nekem?--kérdé
kutató hangon Esztheyné.

--Minden másban szívesen, de ezt czéltalannak tartom.

--Igy többé nem számíthatok senkire!--sóhajtott föl Hermance, s azért
vagyok ma itt, mert Holcsinak végre is meg kell mondania, mi czélja
van Dóziával, kit csellel csaltak el Obrenné intézetéből.

--Biztosítom, hogy ő nem fog beszélni.

--Majd meglátjuk... Most csak az a kérdés, ki lépjen be először hozzá?

--Természetesen grófné lesz az.

--És ön addig várakozni fog itt az ajtó előtt? Ezt alig fogadhatom el.

--Az én ügyem nem sietős. Sétálni megyek, s félóra mulva visszatérek.

Esztheyné kissé hidegen intett fejével és belépett az irodába, de
Jakab gróf nem távozott, mint mondta, hanem várt annak visszajöttére,
kitől talán megtudhat valamit Dózia hollétéről, bár nagyon kétséges
volt előtte, hogy az ügyvéd egyáltalán szóba ereszkedik-e vele?

Nem sokáig kellett várnia.

Hermance pár percz mulva levert tartással jött vissza, s komor,
csalódott hangon mondá:

--Azt állítják, hogy az ügyvéd nincs otthon, de a zavarból itélve,
melyet segédjein láttam, azt kell hinnem, hogy eltitkolják az irodában
létét.

--Arra nem számíthattak, hogy grófné ma fölkeresi őt. Most én fogok
kisérletet tenni,--mondá Jakab, s köszönt és belépett a lakásba, hol
Holcsi éppen abban a pillanatban dugta ki fejét a szobájába vezető
ajtón, s megpillantván őt, titkolhatlan zavar látszott rajta.

--A birtok ügyében jöttem, ügyvéd úr,--kezdé Oroszlay, bajusza alá
rejtvén mosolyát a fölött, hogy az ügyvédet sikerült meglepnie.

De Holcsi ravaszabb volt, mint hogy azonnal el ne találta volna, hogy
mi hozta az ifjút hozzá s mondá:

--Méltóztassék belépni, gróf úr, bár ma senkinek sem vagyok itthon,
mert holnap egy fontos tárgyalásra készülök, s ilyenkor be szoktam
zárkózni, hogy ne zavarjanak.

--Csak pár perczig veszem igénybe idejét,--viszonzá udvariasan
Oroszlay, szobájába követve Holcsit.

--Mivel szolgálhatok?

--Csudálkozni fog, ha mondom, hogy Zalánczot szeretném bérbe adni.

--Már?--kiáltott föl az ügyvéd, de egyetlen szót sem hitt el e
tervből.

--Az ősszel hosszabb időre külföldre utazom, s csak pár év mulva térek
vissza.

--De hát akkor miért vette meg gróf úr Zalánczot?--kérdé Holcsi
majdnem gúnyosan, tudva, hogy bujósdit játszanak egymással.

--Megtetszett, a gyönyörű vidék, föllelkesített.

--De már megbánta! Bocsásson meg méltóságod, de ez nagy
állhatatlanságra mutat.

--Tudna nekem egy bérlőt ajánlani?--kérdé a gróf kissé hidegen.

--E pillanatban senkit.

--De talán gondolkozik rajta, vagy nem volna hajlandó saját maga
bérbevenni Zalánczot? Úgy tudom, a fiatal hölgyek nagyon szeretik azt
a vidéket.

--Elérkeztünk a dolog lényegére,--gondolta boszusan az ügyvéd, s hogy
mielőbb végét vesse a komédiának, tettetett egykedvüséggel mondá:

--Gyámleányom megszakítá falusi tartózkodását, és hosszabb időre
külföldre utazott barátnőjével.

--Utazni ment? Holott oly elragadtatással beszéltek mindketten a
falusi tartózkodásról. És hova, merre vették útjukat?

Holcsinak szemüvege alatt gúnyos kifejezéssel villogtak szemei.

--Azt magam sem tudom,--mondá egykedvüen.--Gyámleányom nagyon
szeszélyes. Egyik óráról a másikra változtatja terveit s én szabad
kezet engedek neki.

--Lehetetlen, hogy ne közölték volna utitervüket,--mondá megfeledkezve
óvatosságáról a gróf, s hangja feszült és sürgető volt.

--Érdekli az a gróf urat?

--Csodálkozom fölötte, miután kegyed pár percz előtt megrótta az én
állhatatlanságomat.

--Egészen más a nő, mint a férfi, s megvallom, hogy gyámleányomat én
nagyon elkényeztettem. Az ilyen öreg, nőtlen ember nem ért a
neveléshez, azonkivül Klára már husz éves s majdnem szabad ura
tetteinek.

--Így a bérletre nézve nem tud ön rajtam segiteni s kénytelen vagyok
máshoz fordulni,--mondá Jakab gróf, látva, hogy az ügyvédtől nemcsak
nem tud meg semmit, de további kérdezősködésével gyanut ébreszt benne.
Azért elhagyta helyét s rövid köszönés után távozott.

Az ügyvéd nevetve tekintett utána.

--Ez a jámbor fiatal ember Holcsi Kálmán eszén akar túljárni,--
gondolta diadallal.--Pár évvel korábban kellett volna születnie, s
azon az iskolán mennie keresztül, mi az észt, az óvatosságot és
ravaszságot kifejleszti...

Oroszlay ezalatt lehorgasztott fővel haladt le a lépcsőn s azon
tünődött, hova lehetett Dózia, ki úgy tünt el, mintha soha többé nem
akarna ő róla tudni, mert még csak egyetlen sort sem irt neki, holott
erőszakkal nem vihették el.

Az ügyvédtől egyenesen hazament s bezárkózott lakásába és meghagyta
komornyikjának, hogy senkit ne bocsásson hozzá.

És mint rendesen, hosszú álmodozásnak adta át magát, fokozatosan ment
át gondolataiban az események lánczolatán, de nem tudott ama
következtetéshez jutni, mi a végeredményre vezethette volna.

Gyanus volt előtte Dózia eltűnése, de az eseményekkel sehogysem tudott
tisztába jönni. Összezavarodtak agyában a pár hónap óta körülötte
történtek, de sem azoknak keletkezését, sem okait nem tudta a
sötétségből kihámozni.

Hogy Holcsinak valamely titkos czélja van Dóziával, az már tisztán
állt előtte, de hogy mi az, arról fogalma sem lehetett s nem is
remélhette azt tisztázni, miután a leány születését oly titokzatos
homály födte, mit neki, érezte, hogy nem áll hatalmában földeríteni,
bár Hermance grófné elmondta neki történetét, de maga sem tudta mi
okból, nem adott egészen hitelt az ő elbeszélésének. A hatás, mit
Esztheyné modora, beszéde, lázas érdeklődése Dózia iránt rá tett,
egyszerűen az volt, hogy az nem lehet más, mint Hermance gyermeke, ki
Isten tudja hol és mily körülmények között született s arról senki más
nem tud, mint az az öreg komorna, kiről a grófné azt mondta neki, hogy
föltétlenül bízhatik hűségében és hallgatásában.

Ily tünődéssel tölté az órákat, midőn szolgálója lépett a szobába s
mondá:

--Egy Bognár Zsófia nevű leány keresi méltóságodat, kinek, mint
mondja, nagy kérése volna gróf urhoz.

--Mit akar, sohasem hallottam nevét s ma, mint mondtam, nem beszélek
senkivel.

--Azt állítja, valami Holcsi Kálmán nevű ügyvédnél szolgált, honnét
csak pár nap előtt lett elbocsátva és látta méltóságodat annak
birtokán.

Oroszlay élénken ugrott föl helyéről s oly nagy hévvel mondta, hogy
bocsássa be szolgája a leányt, hogy az csodálkozva tekintett rá, de
szó nélkül hagyta el a szobát.

Pár percz mulva belépett Bognár Zsófia.

--Bocsánatot kérek, gróf úr, hogy bebocsáttatást kértem,--kezdé
folyékony élénkséggel a leány,--de pár óra előtt láttam Holcsi ügyvéd
úr irodájából távozni s már a lépcsőn meg akartam szólítani, de nem
volt ahhoz bátorságom és úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha követem
lakására, hol előadhatom kérelmemet.

--Mit kiván?--kérdé Jakab gróf majdnem elfogultan belső
izgatottságától, mert azt remélte, hogy Dóziáról tudhat meg tőle
valamit.

--Csupán azt, hogy szóljon mellettem pár jó szót az ügyvéd úrnak, ki,
nem tudom, miért bocsátott el rögtön szolgálatából, holott már évek
óta házánál vagyok.

--Miért fordult e miatt hozzám? Én Holcsi urat alig ismerem.

--Két okból jöttem erre a gondolatra, mert láttam méltóságodat
Tornyoson s mint mondtam, kis idő előtt fölmenni az irodába és mert
senkim sincs, kit arra fölkérhetnék gróf uron kívül, kiről azt hiszem,
hogy nagy hatása volna szavának.

--Mikor hagyta el szolgálatát?

--Tornyosról lekisértem a kisasszonyokat a fővárosba, s midőn ők
tovább utaztak, engem elbocsátott a nagyságos úr.

--És miért nem ment el úrnőjével?

--Azt nem tudom. Az egész eset nagyon titokzatos volt. Tetszik tudni,
mi cselédek is észreveszünk egyet-mást, s ha nem értjük, tünődünk
rajta és mióta Dózia kisasszony egy éjszaka hozzánk érkezett, minden
másként s oly különösen folyt a házban.

--Hogy érti ezt, magyarázza ki magát,--mondá Oroszlay visszatartott
lélegzettel.

--Alig tudom kimagyarázni magamat,--folytatta most egyszerre
észrevehető habozással a kérdett,--mert nem akarnék valótlanságot
beszélni, de a Tornyosról való elutazás is oly különös volt, oly
feltünő, s az én gyors elbocsáttatásom, hogy mindazt még most sem
tudom megmagyarázni magamnak.

--Mondja el, hogy történt az?

--Egy reggel, a mult vasárnap Klára kisasszony becsöngetett s azt
mondta, hogy nagyon beteg, gyomorgörcsökben szenved és Dózia
kisasszonyt akarta látni, ki azonban akkor már elment, bár még sokáig
nem kezdődhetett a mise. Midőn mondtam ezt neki, egyszerre elmultak
görcsei s fölugrott ágyából,--folytatta Zsófi gúnyos mosollyal--és
gyorsan öltözni kezdett, s azt rendelte, hogy vegyem elő kalapját,
keztyűjét, miből láttam, hogy ő is menni akar, sőt mondta is, hogy
szintén a templomba szándékozik sietni, valószinüleg Dózia kisasszony
után, kinek korai távozása, úgy láttam, nagyon megijeszté, s
megvallom, az nekem is nagyon feltünő volt.

--Miért?--kérdé nyugtalanul Jakab, ki nem állhatta meg, hogy ne tegye
ezt a kérdést, a leány bőbeszédűséget egy perczre megakasztva.

--Magam sem tudom. De tetszik tudni, a mi szokatlan, az feltünő is, s
az még sohasem történt, hogy Dózia kisasszony oly korán elment volna.
Mint mondtam, Klára kisasszony gyorsan felöltözött, de nem ment
azonnal a templomba, hanem Holcsi urat kereste szobájában, az udvaron
és kertben, de nem találva sehol, az ebédlőbe ment s reggelizett.

--Holcsi úr korán szokott távozni a házból?--kérdé mind nagyobb
nyugtalansággal a gróf.

--Ellenkezőleg! Rendesen kilencz órakor kelt föl ágyából, de éppen
akkor ő is szokatlan időben hagyta el a házat.

--És maga nem tudja, hova ment?

--Csak visszajönni láttam. Majdnem futva érkezett, kipirulva, izzadva
rohant be az udvarra és föl az ebédlőbe, hol sokáig beszéltek Klára
kisasszonnyal, s úgy látszott, valamin feleseltek, mert én a
mellékszobában lévén, igen haragos hangokat hallottam, de a szavakat
nem vehettem ki.

Azután megjött Dózia kisasszony is s ekkor mindjárt elhatározták az
utazást, mert rögtön podgyászolnom kellett s egy óra mulva már útra
keltünk, holott előbb szó sem volt arról és még aznap este
megérkeztünk ide, hol a két fiatal hölgy egy napot töltvén, tovább
utaztak, nekem pedig kiadatott az útlevél... Hogy mit vétettem, azt
nem tudom,--folytatta majdnem sírva Zsófia.

--Örömmel mentek a kisasszonyok utazni?

--Elég jókedvüek voltak, vagy csak úgy mutatták,--viszonzá kétértelmű
mosollyal a leány.

--Miért mutatták, ha nem érezték volna?--kérdé Oroszlay, ki még többet
óhajtott kivonni a leány fecsegéséből.

--Mert meg vagyok győződve, miként annak a gyors utazásnak valami
nagyjelentőségű oka volt, valamint Klára kisasszony tettetett
betegségének is, ki nem akarta, hogy barátnője templomba menjen, s
otthon szerette volna őt tartóztatni.

A gróf figyelmét felkölté ez az állítás és meglepetve pillantott a
beszélőre.

--Miből gondolja azt?--kérdé feszülten.

--Abból a hangos szóváltásból, mit hármuktól hallottam, s miközben
valami levelet is olvastak, de hogy mi volt abban, azt nem tudom.

--És maga szeretne visszamenni elhagyott helyére?--kérdé Jakab gróf,
látván, hogy a leány mindent elmondott, a mit tud, s miből ő mégis
megtudott annyit, hogy az utazással összefüggésben van az ő
találkozása Dóziával, mit valószinüleg fölfedeztek, s azért vitték őt
el oly rögtön Tornyosról.

--Az volna a legfőbb vágyam,--viszonzá hévvel a leány.--Nagyon jó
helyem volt s ok nélkül veszítettem el.

--Tudja mit,--mondá Oroszlay.--Várjon addig, míg úrnője visszajön
utazásából, ki, ha ok nélkül bocsátotta el, vissza is fogadja. Ki
tudja, miféle okai voltak arra, és hosszú ideig alkalmasint nem marad
távol.

--Tartok tőle, hogy a télen nem jönnek vissza.

--Miből gondolja ezt?--kérdé megdöbbenve a gróf.

--Minden téli ruhájukat bepakkolták, miért Holcsi úr haragudott s azt
mondta, téli öltönyt csináltathatnak külföldön is.

Oroszlay pár pillanatig gondolkodott. Ez az érv megzavarta őt, azután
mondá:

--Mindegy, bármikor jönnek is vissza, ismétlem, maradjon addig hely
nélkül. Én tartásáról gondoskodom, de azt kivánom, hogy igyekezzék
lakást venni a Holcsi-házban, s ha észreveszi, hogy úrnője
visszaérkezett, tudassa azt rögtön velem. Megteszi?

--Ezer hálával, gróf úr!--kiáltott föl örvendve Zsófi, de észrevehető
meglepetéssel arczán.--Csókolom kezét ez ajánlatért s holnap már
tudakozódom a házmesternél, kaphatnék-e nála lakást a Holcsi-házban.

--És jelenleg hol tartózkodik? Mert meglehet, hogy elhivatom.

--Ideiglenesen szolgálatban vagyok egy szegény katonatiszt özvegyénél
az Üllői-úton, de ott nem maradhatok, mert nem tudnak annyi bért
fizetni, mint én kivánok és megérdemlek,--mondá kérkedve Zsófia.

--És miért vették föl, ha nem bírnak annyit fizetni, mint maga
kivánja?

--Szivességből mentem hozzájuk, mert az asszony Holcsi úr nővére s
midőn elmentem hozzá, hogy őt is arra kérjem, mire most méltóságodat,
néhány jó szóra mellettem, az ügyvéd úrnál, megmarasztott s kért, hogy
rövid ideig maradjak nála, mert éppen akkor nem volt cselédje.

--Holcsi nővére?--kérdé csodálkozva a gróf--és még is oly nagy
szegénységben van?

--Oh, ő alig segíti nővéreit. Mindenét Klára kisasszonyra költi s neki
gyűjti a vagyont, kit úgy szeret, mintha atyja volna.

--Több nővére is van Holcsi úrnak?

--Hárman vannak; az, kiről beszélek, Somorjayné a neve és Obrenné, ki
nevelő-intézetet tart s abból él.

--Obrenné?--kérdé meglepetve Oroszlay, mert Dóziától hallá, hogy
Obrennénál volt intézetben, s onnét csalta el Klára és erre a
fölfedezésre szive majdnem hangosan kezdett dobogni. Hisz’ ez
csodálatos fölfedezés volt, minek szálai messze elágazhattak, s Isten
tudja, hova vezettek?

Megjegyezte magának a két nevet s azután kérdé:

--Hányadik szám alatt lakik Somorjayné?

--Üllői-út 24. Földszint egy kis lakásban s neki is van egy nagy
leánya...

--Ime, az első hónapra a tartás díja,--mondá Jakab gróf.--Minden hónap
elsején ugyanennyit kap, de igyekezzék bejutni a Holcsi-házba.

--Remélem, pár nap mulva ott leszek. A házfelügyelőné egyik szobáját
rendesen bérbeadja s kiveszem azt tőle és azonnal oda hordozkodom.

E szavak után hálálkodva hagyta el a szobát, hol Oroszlay még mindig
bámult a hallottakon s azon, hogy mily különös játékot űznek az
életben a véletlenek és elhatározta, hogy a mit kezébe adott a sors
Dózia föltalálására nézve, azt nem hagyja kisiklani s nyomról-nyomra
követi a bonyolódott cselszövényt. Mert most már tisztán látta, hogy
mióta Dózia elhagyta az intézetet, minden esemény Holcsi által
kieszelt fondorlat volt, melynek hogy hol gyökereznek és hova vezetnek
el szálai, azt most még nem tudta megfejteni, de erősen gyanakodott,
hogy az ügyvédnek nem lehetnek jó czéljai Dóziával, annál is inkább,
mert nemcsak ő, de mindenki aljas embernek tartá Holcsit s igen rossz
hírben állt, mi nem szokta ok nélkül sujtani az ártatlant!



XIII.

Hermance grófné és leánya alig várták Bertalan gróf visszatértét
Zalánczról, hova az fiával együtt vadászni ment, s daczára, hogy a
háziúr magukra hagyta vendégeit, azok egy hetet töltöttek ott, várva
vissza a háziurat, ki azonban nem jött, s ők végre szétoszlottak és a
két Eszthey Enyingi Lóránddal együtt visszaérkezett a fővárosba.

De a hölgyek azonnal észrevették, hogy nincsenek azok oly jó
hangulatban, mint rendesen lenni szoktak, ha valamely kirándulásból
visszatérnek.

Bertalan gróf alig beszélt élményeikről, Béla pedig panaszkodott, hogy
egyetlen hölgyet sem látott az egész idő alatt, s hozzá tette, hogy
azok nélkül nincs mulatság.

--Hol vették volna magukat a hölgyek a nőtlen házigazdánál?--kérdé
nevetve Veronika, kit rendesen mulattatott ifjú fivérének ilyféle
nyilatkozata, kit még majdnem gyermeknek tartott és sehogysem tudott
az előtte férfiui tekintélyre vergődni.

--Az is megtörtént már, ha a házi úr másforma volna, mint Jakab,--
viszonzá kétértelmü mosolylyal Béla.--Azonban lehetett volna
szerencsénk hölgyek társaságához a szomszéd helyiségben, valami Holcsi
nevezetü ügyvéd birtokán, ha éppen akkor el nem utaztak volna, mi
valószínűleg miattunk történt, kik csak egy perczig láthattuk őket az
indóháznál.

Hermance elállni érzé szívverését a Holcsi-névre, s kérdőleg
pillantott férjére.

--Midőn a vonatról leszálltunk, két szép hölgyet láttunk az
indóháznál,--folytatta Béla,--kik közül az egyik, bár csak röptében
rápillantva, gyönyörü volt, s Enyingi ismerte őket. Azonban alig volt
ideje köszönni, mert a szinte velünk egyszerre érkező Holcsi kocsira
dobta őket, így kell neveznem amaz őrült sietséget, mivel eltávolítá
szemünk elől a két leányt, s elhajtattak.

--Kik voltak ama leányok?--kérdé fivére elbeszélésén mosolyogva
Veronika.

--Az egyik, mint Enyingi mondja, az ügyvéd gyámleánya, a másiknak ő
sem tudja kilétét, holott midőn Jakabbal a birtokot megtekintették.
Holcsinál voltak szállva, s együtt reggeliztek velük.

Hermance grófnő tudta, hogy ki az a másik és áldá az Istent, hogy
férje és fia meg nem ismerkedtek vele...

Fordítani akart a beszédtárgyon.

--Jakab is megjött a fővárosba?--kérdé férjétől.

--Oh, ő már három napja, hogy ott hagyott bennünket, s mi háziúr
nélkül mulattunk, kinek helyét Loránd pótolta.

--Ez különös vendéglátás,--jegyzé meg Veronika.

--Nem volt itt?--kérdé Bertalan gróf.

--Nem láttuk, azt hittük, birtokán van.

--Az egy csodálatos és érthetetlen ember,--mondá rossz kedvvel az
idősb Eszthey.--Azt hiszem, untatták őt vendégei, s egyszerüen
megszökött tőlünk.

--És milyen az új birtok?--kérdé Veronika egykedvűséget tettetve,
holott keserűséget érzett szivében arra a hírre, mit atyjától hallott.
Oroszlay a fővárosban volt, s ők nem tudtak arról!

--Remek vidék, felséges táj! Nem csodálom, hogy Jakab első látásra
beleszeretett,--viszonzá Eszthey szórakozottan.

--De ha nincs otthon még akkor sem, ha vendégei vannak, úgy nem sok
érdeket talál az ottlétben.

--Azt mondta, dolga van, s végre oly gazdag embernél nem csoda, ha
ügyeivel el van foglalva.

--De különös, hogy mindenhonnét megszökik, hol emberek vannak... Így
tett Csetneken is, s mindig dolgairól beszél és teendőivel menti
magát.

--Jobban tenné, ha nem is fogadna el meghívást,--jegyzé meg Veronika
szomorúan.

Hermance erőltetve mosolygott. Egyedül ő tudta a családban, hogy miért
jött Jakab a fővárosba, kivel Holcsi lakása előtt találkozott, de az
azt mondta neki, hogy még aznap este visszautazik. Miért nem tette? Ő
nem szokott valótlanságokat mondani... Mit beszélhettek Holcsival?
Bizonynyal annak a következtében maradt a fővárosban...

--Az nem szép tőle,--mondá Veronika,--hogy napok óta itt van, s felénk
sem jön. Félek, hogy valami neheztelése van irántunk, mert oly nagyon
megváltozott az utolsó időben.

--Mi volna?--kérdé könnyedén Béla.--Mi, férfiak,--és egyet pödrött
serkedző bajuszán,--sokfelé el vagyunk foglalva. Nemde, papa? És nem
kell bennünket nagyon szigorú mértékkel mérni.

De most az egyszer nem csalt mosolyt Eszthey ajkára korán érett fiának
hetykesége. Kedvetlenül kérdé leányától:

--Nem sértetted meg Jakabot valamivel? Ő nagyon érzékeny természet.

--Ezt már a mama is kérdezte tőlem,--viszonzá a leányka,--midőn
Csetnekről hazajöttem. De az lehetetlen lett volna. Oly jó, udvarias,
szelid ő, hogy fájna az embernek távolról is sérteni őt.

A szülők meghatva tekintettek rá, kiről tudták, hogy mily mély
érzelmekkel viseltetik Oroszlay iránt, ki azelőtt osztozni látszott ez
érzelmekben, most azonban Veronikának igaza volt, teljesen
megváltozott irántuk.

Azért nem is igyekeztek folytatni a kellemetlen tárgyat, s Eszthey,
apa és fiú, szobáikba mentek, mig a hölgyek egy ideig folytatták a
találgatást Jakab gróf viseletére és tartózkodó modorára nézve, midőn
a komornyik éppen őt jelenté, ki látogatását kivánja tenni.

--Szívesen látjuk,--mondá látható örömmel Veronika, megelőzve anyja
szavait, s nyájas mosolylyal fogadták a várva-várt jövevényt, ki a
rendesnél is szebbnek, hódítóbbnak látszott a hölgyek előtt, komoly,
majdnem szomorú arczával.

Előkelő külseje mellett valami nyugodt báj ömlött el rajta. Szemében
az ismert nyájas, s ábrándos kifejezés ült, midőn a nőket köszönté, s
Hermance úgy találta, hogy most ismét a régi Jakab, s nem az, kivel
utoljára az ügyvéd ajtaja előtt találkozott, hol annyira meg volt
változva, hogy alig ismert rá. Hiányzott nála akkor a lágyság,
szelídség, s arczáról a rendes álmatag kifejezés. Szeme ragyogott, s
tekintete jellemerőt és belső szilárdságot árult el, mi sötét,
mélységes szint kölcsönzött kifejezésének és modora elhatározásról
tanuskodott.

--Már rég kivántam látogatásomat tenni,--kezdé zengzetes, szelid
hangján, nyájas pillantással Veronikára, ki elpirult örömében e
tekintet hatása alatt. De arcza ismét elborult az ifjú beszédének
folytatására, ki, mint mondá, búcsuzni jött, mert végre elutazik
hosszabb időre.

--Tehát nem hagyott föl angolországi útjával?--kérdé Hermance grófnő
közönyt tettetve.

--Régi tervem az, mint tudja grófné, már Csetnekről visszaérkezve
említettem, azonban közbejött akadályok miatt az mostanig huzódott.

Az «akadályok» szót erősen, jelentőségteljesen ejté ki, s Esztheyné
kissé zavarba jött és gyorsan kérdé:

--És ezek most végleg el vannak hárítva?

--Csak ideiglenesen, mind a mellett remélem, hogy pár nap múlva mi sem
áll utam előtt, s nyugodtan távozhatom.

--Az egész őszt Angolországban fogja tölteni? De remélem, a farsangra
visszatér...--kérdé Veronika.

--Oly hosszú időre nem készítek terveket,--viszonzá mosolyogva
Oroszlay,--de valószinű, hogy a jövő év első napjai már itthon
találnak.

--Annak örülnék, s egy szivességre kérném, ha nem esnék terhére.

--Rendelkezzék velem, grófnő.

--Van nekem egy albumom, melyben szép vidékek fényképei vannak
elhelyezve, s arra kérem, szaporítsa azokat néhány érdekes példánynyal
Angolországból, a hol, mint hiszem, vadászni fog az őszszel.

--Szivesen! De az albumot kellene látnom, hogy hasonló nagyságban
szerezhessem meg a fényképeket.

--Azonnal elhozom,--viszonzá Veronika s gyorsan elhagyva helyét, a
mellékszobába sietett.

Alig hogy elhagyta a szobát, Oroszlay halkan mondá:

--Fontos beszédem van kegyeddel, grófné, mikor találhatnám egyedül?

--Holnap tizenkét órakor,--viszonzá észrevehetően megdöbbenve
Hermance,--akkor itthon leszek, s várni fogom.

A gróf egyetértőleg hajtá meg magát s Veronika felé fordult, ki az
emlitett albummal tért vissza a terembe...

--Örülök, hogy megbizást kapok öntől, grófnő, s igyekszem azt kedve
szerint teljesíteni.

--Egyenesen Londonba megy?

--Ott állok meg néhány napra, hol nemcsak barátaim, hanem rokonaim is
vannak, kikhez tovább megyek falura.

--És mikor indul?

--A napot még nem határoztam meg, de legközelebb, mert már is sok időt
vesztegettem, mert sokkal előbb szándékoztam utazni.

--Csetnekről is azért tünt el oly gyorsan,--mondá mosolylyal a
leányka, de hangjában valami fájdalmas és szemrehányó volt.

--Váratlan dolgok jöttek közbe, mik késleltettek.

--A birtokvétel?

--Az is! De többféle más adódott elő.

--Az csak szeszély volt öntől, nemde? Mert hisz alig töltött ott pár
hetet, s most a legszebb falusi időt, az egész őszt távol tölti,--
mondá Hermance.

--De még sok szép időt készülök Zalánczon élvezni. Grófnék nem
képzelik, mily fölséges ott a vidék.

--Kedvelője ön a természetnek?--kérdé Veronika.

--Imádok mindent, a mi szép és igaz, s talán egyedül a természet az,
mit nyugalmával, fenséges mozdulatlanságával, sohasem unhatunk meg.

--De van sok más is, a mit szerethetünk, és szinte sohasem válik
unalmassá. Például a művészet.

--Kétségkívül!--viszonzá hévvel Jakab.

--És a szerelem,--folytatta halkan, elfogultan Veronika.

--Az egészen más érzés, mint a többiekért való rajongás,--viszonzá
önkéntelen lelkesüléssel Jakab, s arcza gyorsan elváltozott és ismét
azon álmodozás ült rajta, mi oly ellenállhatatlanná tette vonásait, s
szeme oly kifejezést nyert, mintha a távolban látna valamit.

--Hogy érti ezt?--kérdé majdnem reszkető hangon a leány.

--A szerelmet nem lehet elemezni, mert az oly érzés, mi magába foglal
mindent! Ha szerelmesek vagyunk, szeretjük az egész világot, s szivünk
oly gazdag lesz egyszerre, hogy mindent befogad magába! Nemessé, jóvá,
s minden szép iránt fogékonynyá teszi egész valónkat.

--Igaza van, igy gondolkozom én is,--rebegte halkan Veronika, s szemei
önkéntelen megteltek könynyel.

--De most búcsuzom,--mondá elhagyva helyét Oroszlay, ki észrevette a
leány ellágyulását s valami zavar látszott rajta.

--Látjuk még utazása előtt?--kérdé Hermance grófné, kezét nyujtván
neki.

--Búcsuzni voltam itt ma, grófné, s minden jót és szépet kivánok
mindkettőjüknek arra az időre, míg távol leszek.

E szavak után gyorsan elhagyta a szobát, s Veronika kezébe rejté
arczát és zokogott... Lehetetlen volt nem látnia Oroszlay közönyét
maga iránt.

--Mi bajod?--kérdé megrettenve, s karjába zárva őt Hermance.

--Oh, mama, ő nem szeret engem, hiú remény volt, hogy érdeklődik
irántam.

--Én pedig most is azt hiszem, hogy nem kell letenni a reményről,
Jakab olyan ember, kivel sohasem lehetünk tisztában, tünődik,
álmodozik, haboz, de rajtad kívül sohasem közeledett egyetlen leányhoz
sem, s fő az, hogy sohasem volt szerelmes, mert arról hallottunk
volna,--ezt kissé bizonytalanul mondta Hermance, mert önkéntelen
Dóziára gondolt,--s bizzál abban, a mit mondok, Jakab nem közönyös
irántad, de idő kell neki, míg elhatározza magát, hogy azt megmondja.

--Bár úgy volna!--sóhajtá Veronika--de félek, hogy csalódik benne.

És Esztheyné maga is félt ettől, mint mindenki retteg egy kedves
reményének elveszitésétől, s azzal, hogy leánya, Oroszlayné lesz, már
évek óta kecsegtette magát és dicséretére legyen mondva, hogy annak
nem rangja, vagyona és világi állása volt az, mi miatt Veronika
férjévé szánta, hanem egyénisége, mely ismerve férjét, fiát, s a
legtöbb férfi léhaságát, Jakabot ideálissá tette szemében.

És örömmel látta annak közeledését leányához, s arra nem gondolt, hogy
részéről lehet képzelődés is, a mit Oroszlaynál udvarlásnak tartott. A
mit óhajtunk, azt rendesen hiszszük is, s ő is ama gyöngeségben
szenvedett, hogy leányát minden korabeli ifjú hölgy fölé emelte. Senki
sem volt az ő szemében oly szép, oly kedves, szellemdús és bájos, mint
Veronika, s lehetetlennek tartá, hogy oly ember, mint Jakab, ezt észre
ne vegye és ne vonzódjék hozzá.

Hitt és remélt, s arra nem gondolt, hogy helyes-e Veronikát kétes
reményekben ringatni, ki igazán komoly, mély érzésű leány volt. Oly
reményekben, melyeknek teljesülése felől ő maga is már ingadozni
kezdett hitében és nem egyszer gondolt ama másik szép leányra,
Dóziára, kire ő hívta föl Jakab figyelmét, s ki azt az életben soha
sem látta volna, ha ő nem bizza meg annak keresésével.

Ki tudja, nem lesz-e ez a meggondolatlan bizalom végzetes Veronikára
nézve?

Rettegve gondolt arra, hogy ő maga idézte volna elő szeretett gyermeke
csalódását és boldogtalanságát, ama másikért, kit neki tulajdonképen
gyűlölnie kellene...



XIV.

A főváros harangjai delet zúgtak, midőn Oroszlay fogata megállt az
Eszthey-palota előtt, hol a portás azonnal jelt adott föl az emeletre
a komornyiknak, ki a grófot bejelentés nélkül vezette úrnőjéhez, a ki
egyedül volt otthon és nyugtalan szívvel várta őt.

Előtte való nap az ifjú arczának kifejezése, hangjának komolysága
jelezte, hogy az valami fontos dolgot akar neki mondani, mi nem
lehetett más, mint hogy Dóziáról kiván beszélni vele vagy...

Vagy talán Veronikát akarja tőle megkérni.

Erre a gondolatra édes melegség önté el szívét, de a belépő ifjú első
szavai azonnal eloszlatták ezt a reményét.

--Mit kiván nekem mondani, Jakab?--kérdé meglehetős elfogultsággal
küzdve, s arczán feszült érdek és várakozás volt kifejezve.

Oroszlay elfoglalá a neki mutatott helyet szemben vele s kérdé:

--Emlékszik grófné az Obren névre, ha nem csalódom, említette azt
egyszer előttem?

--Ismerem ezt a nevet és tulajdonosnőjét is, de nem beszéltem önnek
soha róla.

--Úgy valaki mástól hallottam, mert nem ismeretlen előttem... Nemde
Obrenné nevelőintézetében volt éveken át elhelyezve Dózia?

--Majdnem tíz évig volt az intézetben, s mint elmondtam önnek,
titokban akarta azt elhagyni,--mondá észrevehető nyugtalansággal
Hermance.

--Azt is tudja, grófné, hogy Obrenné Holcsi ügyvédnek a nővére?

Esztheyné bámulva tekintett rá.

--Nem, azt nem tudtam, sőt alig hiszem, mert az lehetetlen azok után,
mik...

--Én pedig biztosan mondhatom. Tegnap tudtam meg, hogy Holcsi
ügyvédnek két nővére van, az egyik Obrenné, a másik egy szegénységben
tengődő katonatiszt özvegye, Somorjayné.

--Ez egészen új előttem. Obrenné sohasem mondta nekem, hogy vannak
testvérei, sőt Holcsiról úgy beszélt, mint idegenről, kit akkor látott
először, midőn az arra kérte, hogy gyámleányát ideiglenesen, míg az
nagykorusítva lesz, vegye föl intézetébe. Ez különös!

--És nagyon feltünő!

--Várjon csak...--mondá gondolkozva Hermance,--most jut eszembe, hogy
midőn Dóziának szökési terve kiderült, s én véletlenül az intézetbe
mentem és Obrenné semmi áron nem akarta őt többé intézetében megtürni,
én pedig nem tudtam hova vinni őt, egy ajánlatot tett; s valami
katonatisztnéről beszélt, ki magához venné.

--Arra nem emlékszik, hol lakik az említett hölgy?

--Az Üllői-úton, s azért nem vittem Dóziát hozzá, mert az utcza oly
messze volt, s én az ebédről itthon elkéstem volna.

--Tehát az a katonatisztné Obrenné nővére, mert nekem azt mondták,
hogy az az Üllői-uton lakik.

--De hát mire való volt ez a komédia és titkolódzás?--kiáltott föl
izgatottan Esztheyné.--Miféle új bonyodalommal állunk szemben, hisz ha
így van, azt kell hinnem, hogy Dózia ellen valamely merénylet készült,
de akkor miért nem akarta őt Obrenné magánál tartani?

--Hol ismerkedett meg a grófné Obrennével?

--Az már régen vette kezdetét. Dózia akkor még igen kis gyermek volt,
alig három éves, s midőn anyja meghalt, én gondoskodtam róla és falun
egy mesterember-családnál helyeztem el, hol alig volt egy évig. Egy
napon Obrenné keresett föl s pártfogásomat kérte.

--Mire nézve?

--Mint mondta, nevelő-intézetet akar nyitni, s előmutatva iratait,
bebizonyította, hogy tanítói kurzust végzett és hatósági engedélyt
kapott az intézet megnyitásához. A mellett elmondta, hogy igen
szegény; bár annyi pénze volna, hogy berendezhetne egy kisebbszerű
intézetet, mit ha én pártfogolnék, az okvetetlen virágzásnak indulna,
s hozzátette, miként kisebb gyermekeket is magához venne, kikről
szeretettel gondoskodnék. És én azonnal Dóziára gondoltam, kit
szerettem volna műveltebb emberek közé elhelyezni, s a fővárosba
hozni, miután én falun titokban sohasem látogathattam meg.

--És mi történt azután?--kérdé feszült érdekkel Jakab gróf.

--Kérdeztem tőle, hogy magához venne-e egy három éves kis leányt, ki
árva, s az én gondoskodásom alatt áll. Fényesen fizetnék tartásáért,
mert családom végett, mely nem tud annak létezéséről, nem tarthatom
magamnál stb. És ő örömmel vállalkozott erre, én pedig megigértem,
hogy növendékeket ajánlok neki, ha oly tanárokat szerződtet
intézetébe, kik megfelelnek a magasabb oktatásnak.

--Mily ügyes cselszövény!--kiáltott föl Jakab.--És így megegyeztek
Dóziára nézve?

--A kis leányért ő személyesen utazott el falura, magával hozta, én
pedig igyekeztem növendékeket szerezni neki, mi sikerült, s így
kezdődött Obrennével összeköttetésem. És mondhatom, hogy Dózia igen
jó, alapos és gondos nevelésben részesült.

--Szerintem mindez kicsinált dolog volt Holcsi részéről, ki évek óta
fondorkodik valamely terven, de hogy mily czélból tette azt, ma még
lehetetlen kitalálni.

--Azt hiszi, az ügyvédnek valami czélja van Dóziával?

--Meg vagyok róla győződve, még pedig évek óta tervszerűen halad egy
kitüzött czél felé. Már akkor kezdődött az, mikor Dózia anyja meghalt,
s a gyermeket a grófné vette pártfogásába. Sőt meglehet, hogy már ama
levelet is Holcsi iratta Dózia anyjával, ki grófné látogatását kérte
és megesküdteté, hogy ha ő meghal, árváját soha el nem hagyja.

--Ezt nem hiszem!--kiáltott föl hévvel Hermance.--Oly közel a
halálhoz, mint ő volt, nem szoktunk hazudni.

--És Dózia csakugyan annak a nőnek gyermeke volt?--kérdé Oroszlay,
Hermancera szögezve szemeit.

--Soha sem jutott eszembe a fölött kételkedni...--mondá hévvel s
láthatólag elpirulva a grófné.

--És azt nem kérdezte tőle, hogy ki volt a gyermeknek atyja?

--Nem!--mondá halk, habozó hangon a kérdett, s mintegy ösztönszerűleg
félrefordítá fejét, mintha arczkifejezését akarná titkolni az őt
élesen vizsgáló tekintet előtt.

--Azt kellene tudnunk, hogy tisztán lássunk ebben a titokzatos
dologban.

--Mit lendítene ez Dózia sorsán?

--Sorsán talán semmit, de nyomára jönnénk annak, hogy miféle
cselszövényes banda veszi őt körül.

--Én azt hiszem, az csak képzelődés az ön részéről Jakab,--mondá
erőltetett mosolylyal Esztheyné--Mily czél és érdek füződhetnék ahhoz
a szegény leányhoz, kinek sem vagyona, sem összeköttetései nincsenek,
s szülői ismeretlenek?

--Én pedig másként vagyok meggyőződve, ha összegezem az eseményeket
attól a percztől, midőn grófné ama levelet kapta, melyben a beteg
asszonyhoz hívták.

--Ez természetes volt. Nevem ismeretes a jótékonysági egyesületeknél,
gazdagnak tartanak, fölteszik rólam, hogy segítek a szenvedőkön, hisz
naponként kapok kérő leveleket, s nem látom oly rendkívülinek, hogy
egy haldokló szegény asszony rám akarta bízni gyermeke jövőjét.

--Azt az asszonyt meggyilkolták.

Hermance meglepetve, ijedten kapta föl fejét, s rémülettel függeszté
szemét vendégére.

--Ki mondta ezt önnek?--dadogta önkéntelen összekulcsolva kezeit, s
szája széle remegett lelki viharában.

--Tudom, sőt azt is hallottam, hogy soha sem találták meg a gyilkost,
mert kinek lett volna érdekében azt kutatni? És ez mellékes is, míg a
fontos az: mi okból történt ez a gyilkosság, mit nekem grófné Dózia
történetének elmondásakor nem említett?

--Féltem, hogy elidegenedik a gyermektől, ha megtudja, hogy anyja nem
természetes halállal mult ki.

--Hát homályt vet az a gyermekre, hogy anyja gyilkos kéznek esett
áldozatul? Nem, grófné, ebben a tekintetben nézeteink eltérők.
Kegyetlenül keserű lehet az az árvának, ha tudja, hogy szülői
valamelyikét elpusztították, de mások szemében ez nem ok, hogy róla ne
gondoskodjunk, s kegyed szerint megvessük.

--És én nem is tettem, fölkaroltam és gondoskodtam róla.

--De titokban tartotta előttem, holott jobb lett volna teljesen
őszintének lennie, mert talán ma nem volna Dózia ismét a bizonytalan
sorsra bizva, s oly emberek kezében, kiknek jó czélja nem lehet vele!

--Hát már nincs az ügyvédnél?--kérdé meglepetve Hermance,--hisz férjem
és fiam két fiatal leányt láttak Holcsi társaságában, s azt hittem,
sőt bizonyosra vettem, hogy azok Lamberth Klára és Dózia voltak.

--És nem is csalódott. Másnap vagy harmadnap azonban mind a két leány
elutazott a birtokról, s azóta Dóziának nyoma veszett.

--És ön azt jött tőlem tudakozni, nem tudok-e Dózia hollétéről?

--Nem. Azt biztosra vettem, hogy kegyed nem is tudja a leány
eltüntetését, de a részleteket kivántam tudni a multból, s véleményét
kérni Holcsi, Obrenné és Somorjayné, a három testvér
összeköttetéseiről.

--El vagyok ámulva azok fölött, a miket ma róluk beszélt. Én Holcsi
nevét először az életben akkor hallottam, midőn megtudtam, hogy Dózia
házánál tartózkodik, de feltünt nekem, hogy Obrenné nem akarta annak
lakását megmondani; azonban nem is sokat gondolkoztam fölötte, s annak
tulajdonítanám, hogy Obrenné fél egy jól fizető ismerősét gyanuba
hozni és elveszíteni.

--Most azonban lehetetlen, hogy határozott gyanuja ne legyen ellenük?

--Megvallom, hogy nem tudom, mit gondoljak, mert a ki igaz uton jár,
az nem titkolódzik!

--Kérem, grófné, beszéljen Obrennéval,--mondá oly szokatlan
élénkséggel Jakab, mi nála ritkaság volt, s mi már az egész társalgás
alatt föltünt Esztheynének, ki koronkint meglepetve, s kutató
szemekkel vizsgálta.

--Megkisértem, de nem hiszem, hogy a vele való találkozás valami
eredményre vezetne.

--Ha nem is szavaiból, de viseletéből, talán ijedtségéből és zavarából
fogja látni, hogy veszélyes titkokat rejteget ez a három ember, sőt
talán velük együtt Lamberth Klára, ki elcsalta Dóziát az intézetből.

--De mily czélból tette?

--Éppen azt kell kiderítenünk és ha nem sikerül ily módon, más
eszközökhöz folyamodunk. Dózia hollétét azonban minden áron meg kell
tudnunk.

Hermance mind nagyobb bámulattal tekintett az ifjúra, s pár
pillanatnyi habozás után mondá:

--Ha jól emlékszem, ön határozottan bevégzettnek mondta azt, amire
Dózia miatt kértem, s megtagadott minden továbbkutatást, sőt arra
kért, hagyjak föl én is azzal és bizzam a leányt sorsára, miután ő jól
érzi magát ott, a hol van, s boldog jelenlegi környezetében. Mi
indítja most arra, hogy ily hévvel karolja föl ügyeit?

Az ifjút egy perczre megzavarta ez az egyenes kérdés, s kissé habozott
a felelettel.

Azután gyorsan elhatározva magát, megváltozott, meleg, érzéssel teljes
hangon mondá:

--Őszinte leszek, grófné, mert nincs okom titkolni érzelmeimet... Én
Dóziát szeretem. Meg vagyok bűvölve, mióta láttam és nem tudok, nem
akarok nélküle élni. Föl kell találnom, föl kell derítenem kilétét,
múltját és az ellene irányult cselszövényt, mert érzem, hogy őt valami
veszedelem fenyegeti.

Hermance tágra nyilt szemekkel hallgatta ezt a vallomást, s úgy
rezzent össze, mintha kigyó csipte volna meg, vagy a villám csapott
volna le mellette.

Dóziát szereti ez az ifjú? Oroszlay Jakab? Ki hidegen, egykedvűen
vette a legszebb, legelőkelőbb hölgyek rajongásait, kik őt évek óta
mint leányuk leendő férjét tekintették, kiért Veronika úgyszólván
gyermekkora óta lángol és boldogtalan lesz, ha ezt megtudja? Oh, mily
irtózatosan hatott rá ez a vallomás, s mily iszonyú tudat volt, hogy
Dózia létezését ő ismertette meg vele, ő mutatta meg annak fényképét,
ő hívta föl figyelmét annak szépségére!...

Irtóztató, végzetes tévedés!

Alig birta könyeit visszatartani s remegő hangon mondá:

--Ha így van, akkor nincs többé én rám szüksége Dóziának, ki pártfogót
lelt önben, még pedig erősebbet, hatalmasabbat, mint én vagyok, ki nem
léphettem föl nyiltan, mert gátoltak abban a körülmények.

Most Oroszlayn volt a csudálkozás sora.

--Csak nem akarja grófné elvonni kezeit Dóziától?--kérdé meglepetve.

--Sőt ez megmásíthatatlan elhatározásom azok után, miket öntől
hallottam,--viszonzá hidegen Hermance, s olyan mozdulattal, mi nyiltan
jelezte, hogy végét kivánja vetni a társalgásnak.

De Jakab gróf nem mozdult helyéről.

--Tehát Obrennétől sem fog fölvilágosítást kérni?--kérdé csalódva,
majdnem megrovással.

--Teljesen átengedem önnek a cselekvés terét s távol kivánok maradni
az ügytől.

--De hát miért változott meg egyszerre Dózia érdekei iránt?--kérdé
önkéntelen szemrehányással hangjában az ifjú, s szép arcza szomorú
volt és kezét kérően tette össze.

De Esztheynét nem hatotta meg sem az esdeklő mozdulat, sem az
olvadékony, kérő hang, mert oly keserüséget érzett szivében, miről
Jakabnak fogalma sem lehetett, s még az előbbinél is hidegebben, sőt
majdnem gúnynyal mondá:

--Azt hiszem, nem csodálkozhatik azon, hogy azok után, miket öntől
hallottam, nem kivánok többé e tárgyhoz szólni, vagy abban valamit
cselekedni. Az én gondoskodásom csak addig volt kötelező, míg Dóziát
elhagyatva tudtam, s a leendő Oroszlay grófnénak nincs szüksége az én
pártfogásomra!

--Miért haragszik rá? Az én szavaim keltettek grófnéban ellenszenvet
iránta?

--Nem! De azt nem hallgathatom el, hogy nagy csalódást érzek ön iránt,
ki teljesen megfeledkezve névről, rangról, állásról, ilyen házasságot
szándékozik tenni, mert még mindig olyannak hiszem Dózia iránt, ha
szereti, nem táplál valamely alacsony tervet.

--Elég, grófné!--kiáltott föl vérpiros arczczal az ifjú, s vette
kalapját.--Hogy megharagítottam, azt szavaiból látom, de hogy mi
indítja arra, miként ily szavakat mondjon szemembe, azt nem tudom
kitalálni, azért megyek, csalódással szivemben és nem fogom többé
házának küszöbét átlépni.

--Arra nincs ok!--kiáltott föl megrettenve Hermance, ki már megbánta
szenvedélyességét, de Jakab gróf meghajtá magát és tartásán s vonásain
látszott, hogy a mit kijelentett, azt nem szándékozik visszavonni.

Lesütött szemekkel, lehorgasztott fővel haladt ki a palotából, hova
éppen akkor lépett be Enyingi Loránd, mint rendesen, a legrózsásabb
kedvben.

--Otthon találtad a grófnékat?--kérdé Oroszlaytól, de annak halvány
arczára pillantva, elhalt ajkán a mosoly.

--Mi bajod?--kérdé megdöbbenve tőle.

--Jer velem, ha nem okvetetlen szükséges ma látogatást tenned
Esztheynénél; de különben Veronika nincs is otthon.

--Az ő távolléte inkább téged érdekelhetne, vagy jobban mondva őt a te
látogatásod, mert velem, fájdalom, nem sokat törődik.

Jakab arczán meglepetés látszott ez odavetett szavakra, s vonásai
egyszerre megélénkültek, szemei fölvillantak.

--Te azt hiszed, Loránd, hogy Esztheyék számítanak rám?

Enyingi nagyot nevetett.

--Ezt csak oly ember kérdezheti, mint te vagy, Jakab, ki átálmodja az
életet, s nem veszi észre maga körül a legkézenfekvőbb dolgokat.

--Mit értesz ez alatt?

--Hogy Esztheyék hozzád akarják nőül adni Veronikát, azt az egész
világ beszéli és látja, s élénk várakozással lesi, mikor lesz az
eljegyzés.

--Most már értem,--rebegte halkan Jakab, gondolatokba merülve, s
megindultak együtt a hosszú utczában és néhány perczig szó nélkül
mentek egymás mellett.

--Valami kellemetlenséged volt Hermance grófnővel?--kérdé aztán
Enyingi.--Halálsápadtan léptél ki a palotából.

--Volt okom rá! Oh Loránd, mily megbizhatatlanok az emberek, s mily
kevéssé lehet számítani rájuk.

--Ilyféle nyilatkozatot most hallok először tőled.

--Mert alig ismerem őket, s előttem mindig csak legszebb oldalukat
mutatták.

--Ilyen a sors elkényeztetett kedvencze, én ilyen képzeleteket soha
sem tápláltam irántuk. De hát mily vonatkozással mondod ezt? Megkinált
a grófné Veronikával?--kérdé nevetve Enyingi.

--Mily föltevés! Veronika válogathat a kérőkben, s én sohasem
udvaroltam neki.

--Ezt nem merném állítani.

--Legalább nem szándékoztam tenni.

--Álmodoztál oldala mellett, mint rendesen tenni szoktad. Talán más
valakiről, de ő azt magára vette.

Jakab gondolkozva hallgatta barátja megjegyzéseit, s gyorsan
átgondolta az Esztheynével folytatott párbeszédet, mi rá nézve oly
leverőleg végződött.

--Min gondolkozol?--kérdé Enyingi, midőn hosszú volt neki Jakab
hallgatása.

--Majd elmondom otthon... Elkisérsz haza, szeretnék beszélni veled.

--Szivesen.

És mentek együtt Jakab gróf lakására, hol a háziúr fáradtan dőlt egyik
kényelmes karszékbe s vendége vele szemben foglalt helyet, észrevéve
annak fáradtságát, mi, ismerve Jakab erős testi szervezetét, lelki
kimerülésnek látszott, s kiváncsian várta annak szavait.

De az hosszú ideig nem beszélt, s végre Enyinginek unalmasnak látszott
a némaság, mert vidám, élénk, beszédes ember volt, s nem kedvelte a
hosszú szüneteket.

--Látom, valami kellemetlenséged volt Hermance grófnéval?--ismétlé
előbbi kérdését, a melyre még nem kapott feleletet.

De Oroszlay nem válaszolt e szavakra, hanem teljes pillantását
vendégére függesztve, kérdé:

--Nagyon helytelennek és megrovásra méltónak tartod te azt, Loránd, ha
valaki rangján alul nősül?

Enyingin nagy meglepetés látszott e nem várt és különös kérdésre.

--Tudod, hogy nem vagyok rideg arisztokrata, de mindenesetre
biztosabbnak tartom az oly házasságot, hol hasonló az állás, a
nevelés, a gondolkozásmód, különösen az, hogy ismerős legyen a család,
melyből feleséget választunk.

--Te hát ellene volnál bárkivel a meszáliánsznak?

--Vitassuk meg bővebben ezt a kérdést, melyre kurtán, egyszerüen nem
lehet felelni, s különösen határozzuk meg azt, mi a meszáliánsz.

--Mindketten tudjuk, hogy általánosságban mi tartatik annak.

--Általánosságban! Azonban e tekintetben nekem eltérő nézeteim vannak,
s mint mindenben vannak kivételek, úgy természetesen ez a fogalom sem
nélkülözi azokat.

--Hogy érted ezt?

--Például mondjuk, hogy mi szerelmesek volnánk egy tisztességes, jó
hirű polgárcsalád leányába, ki ama szellemi szinvonalon áll, mely
magasan fölemeli az egyént alantas születéséből. Erényes, tiszta
multú, kifogástalan hirű, úgy ő, mint azok, kiktől származott, s
nevelése, nem értem pusztán a külső mázt, és fogalmai olyanok, minőnek
egy kitünő asszonyénak lenni kell.

--Az ilyen leányt nőül venni tehát szerinted nem meszáliánsz?--kérdé
szomoruan Jakab gróf;--de például, ha valakit szeretünk, s föltaláljuk
benne azt az ideált, kit kerestünk, s kinek birhatása után
vágyakoztunk, kiben az élet boldogságát reméljük elnyerni. Szép,
szellemes, bájos, de egyebe nincs a földön: elitélendőnek tartod te az
ilyen szövetséget?

Enyingi látva barátjának ábrándos rajongását, láthatólag megdöbbent.

--És a mellett tisztességes családból származik?--hebegte, alig tudta
mit beszél, a legnagyobb zavarral.

--Semmi családból! Anyja, atyja ismeretlen, nevéről sem lehet tudni,
sajátja-e, vagy fölvett név?--viszonzá Oroszlay,--és én ha föltalálom,
mindennek ellenére nőül fogom venni.

--Dóziát?--kérdé elfogultan Enyingi.

--Őt! De jelenleg el van tünve oly gyanus körülmények között, hogy még
életéért is rettegek.

--Nem nagyon gyors elhatározás ez részedről, Jakab? Azt a fiatal
leányt te alig ismered, sőt azt se tudod, viszont szeret-e? Hisz alig
beszéltél vele, a mellett még félig gyermek, ki csak ezután fog
kifejlődni, s ki tudja, mily irányban.

--Ismerem és szeretem őt! Lénye ideálisan költői. Szépsége megbüvöli a
szemet, s én az első találkozásnál, mely alkalomkor csak egy
pillanatra láttam: halálosan beleszerettem. Én! ki tudod, hogy még
soha sem voltam szerelmes... És ő osztja érzelmeimet.

--Saját ajkáról hallottad e vallomást?

--Ő maga mondta, de ha nem mondta volna is, tudnám, mert olyan ajk,
mint az övé, nem hazudhat, s olyan szem egy földöntuli szerelmet és
boldogságot rejt magában.

--Jakab, Jakab, én rettegek miattad!--kiáltott föl önkéntelen
szomorusággal Enyingi.--De ismerve téged, nem kisértem meg lebeszélni,
mert te soha sem voltál olyan, mint más ember, s majdnem előre látható
volt, hogy hosszú álmodozásodból egy nagy szenvedély fog
fölébreszteni, mely magával ragad, s fölemel vagy elsodor.

--Helyesen vélekedel rólam, látom, hogy ismersz úgy, mint talán senki,
s mint Hermance grófné bizonyosan nem!

--Neki is megmondtad szándékodat?--kérdé új megdöbbenéssel Enyingi.

--Meg, úgy mint neked, majdnem ugyanazokkal a szavakkal, mert szükség
volt, hogy beszéljek vele.

--És ő?

--Egyszerre rideg, elutasító lett irántam s oly alacsony dolgot
tételezett föl rólam, hogy nem léphetem át többé az Eszthey-palota
küszöbét.

--Most már értem halványságodat, midőn a kapu előtt találkoztunk, de
azt is tudom, mi a grófné ridegségének az oka!

--Ismét Veronikáról akarsz beszélni?--kérdé türelmetlenül Jakab gróf.

--Ő, és egyedül ő az oka, hogy haragban váltatok el. Mondtam már neked
gyakran, hogy ők számítanak reád. Veronika szerelmes beléd, s
vallomásod mérhetetlen csapás lehetett Esztheynére.

--Azok után, miket a grófné mondott nekem, magam is kezdem hinni, hogy
valamely mélyebben fekvő oka lehetett az idegességre...--viszonzá
gondolkozva Jakab gróf.

--De hát miért is mondtad el mindazt neki, mi legkevésbbé sem tartozik
rá?

--Ellenkezőleg! Te azt nem tudod, hogy Dóziát ő neveltette három éves
korától, s mindaddig gondoskodott róla, míg az titkon eltávozott anyai
szárnyai alól, s Holcsiéknál keresett és talált otthont.

--Valami összeköttetésben áll ő Dóziával, vagy rokona neki?--kérdé
csodálkozva Enyingi.

--Azt nem tudom. Többször beszéltünk védenczéről, de lehetetlen
kitudni, miért pártfogolta, miért neveltette és miért volt oly
kétségbeesve annak eltünése fölött.

--És te hol ismerkedtél meg a leánykával?

--Akkor beszéltem vele először, mikor együtt mentünk Tornyosra.
Azelőtt egyszer láttam az utczán, csak pár pillanatra, előbb már
Esztheyné megmutatta fényképét, melynek csodáltam szépségét, de az
eredeti varázshatással volt rám, s nem tudnám őt többé elfelejteni.
Olyan mélyen véste magát szivembe!

--És hol találkoztál később vele? Mert hiszen azt mondod, hogy osztja
érzelmeidet. Így azt meg is kellett mondania.

--Néhányszor a tornyosi tó partján jöttünk össze, sétáltunk együtt és
kicseréltük érzelmünket.

--Azonnal fölajánlottad neki kezedet?--kérdé majdnem iróniával
Enyingi--és ő természetesen elfogadta.

--Házasságról nem beszéltünk,--viszonzá lesütött fővel a kérdett, s
tünődésében nem vette észre barátja futó, gunyos mosolyát.

--Mi történt azután, miért mentél mindezt bejelenteni Esztheynének?

--Nem azért kerestem föl őt, de tudni akartam, van-e neki arról
fogalma, hogy Dózia hova lett, miután Tornyosról, sőt Budapestről is
eltünt?

--Dózia eltünt?--kiáltott föl bámulva Enyingi,--s mikor történt az?

--Mialatt ti Zalánczon voltatok... Egy napon nekem megigérte, hogy
másnap ismét találkozunk a tó partján, s nem jött, nem tudósított,
elutazott barátnőjével, gondolom Klárának hivják... És azóta nem tudok
róla semmit.

--Ez csodálatos, majdnem hihetetlen! Hova lehetett?

--Fölkeresett volt szobaleánya, kit nem vittek magukkal, s
elbocsátottak a szolgálatból, és ő beszélte nekem, hogy a két fiatal
leány utazni ment.--És megfoghatatlan nekem csak az, mi tartóztatja
Dóziát, hogy megirja hollétét.

--Talán tartóztatva van, de hisz Holcsiéknak keresni kellene az
alkalmat, hogy pártfogoltjuk összejőjjön veled, s megtörténjék a rá
nézve fényes házasság.

--Úgy látszik, ők nem így gondolkoznak, sőt valószinü, hogy nem is
tudnak róla... Talán más terveik vannak Dóziával! De mik? Az éppen
gyanus nekem. Az ügyvéd hirhedt gazember, gyámleánya sem tetszik
nekem. Titkolóznak mindketten s félrevezették Esztheynét is, ki valami
Obrennénál neveltette Dóziát, de soha sem hallott arról, hogy az
Holcsi Kálmánnak nővére.

--Igazad van, ez nagyon gyanus,--mondá hévvel Enyingi...--És most mit
akarsz tenni?

--Tőled akarok tanácsot kérni, hogyan és mi módon lehetne kikutatni
Dózia hollétét, mert én az ilyfélékben teljesen járatlan vagyok.

--Egy ügyes privátdetektivre kellene bizni az ügyet, ha nem akarsz a
rendőrséghez fordulni.

--Csak a legvégső esetben. Gondolhatod, hogy kerülöm a nyilvánosságot,
de ha nem jövök nyomára, azt is igénybe veszem.

--Tehát fordulj egyelőre olyan detektivhez, ki a maga kezére dolgozik.

--Ismersz egy olyféle embert, ki ügyes, megbizható és hallgat?

--Elküldöm hozzád, a kit alkalmasnak gondolok arra. Bár nem tudom, nem
jobb volna-e úgy rád, mint Dóziára nézve, ha sohasem találkoznátok
többé.

--Hogy mondhatod ezt?--kiáltott föl oly mély szomorusággal Oroszlay,
hogy barátja önkéntelen meghatottságot érzett, s megigérte, hogy
összeköttetésbe lép az említett titkos detektivvel és mielőbb elküldi
őt barátjához...



XV.

Midőn Oroszlay Jakab elhagyta Hermance grófné szalonját, az egyedül
maradva, kezébe rejté arczát és keservesen sirt, mint a hogy zokog az
ember egy kedves halottja elhunytán.

Ő is halott fölött kesergett, mert legkedvesebb reménye halt meg arra
a nyilatkozatra, mit Jakabtól hallott, hisz nemcsak saját legforróbb
óhajtása, de leánya boldogsága lett ama szörnyű perczben semmivé s
talán élete, mert ez a komoly, mély érzésű leány nem fog
megvigasztalódni tudni iszonyú csalódása fölött.

Azonban hosszú tünődés után valami csillámlása az új reménynek
keletkezett agyában. Hátha Dózia eltünnék örökre! Nyoma veszne, nem
lehetne föltalálni, s ha Jakab nem találkoznék többé vele, bizonynyal
elfelejtené és visszatérne Veronikához.

Ő is azok közé tartozott, kik hajlandók mindig azt hinni, a mit
óhajtanánk s még azt tette hozzá, hogy a kiknek érdekében volt Dóziát
eltüntetni, azok továbbra is el fogják rejteni és ő nem keresi
hollétét.

Egyszerre eltünt szivéből a vonzalom Dózia iránt, sőt úgy érzé, hogy
gyűlöli őt, jobban gyűlöli, mint midőn először látta, ki élő jele volt
az ő megcsalattatásának és semmivé tette hitét, bizalmát a jóban,
hűségben, tisztességben; s csak később kezdte szeretni, ki bájos
lényével, nagy szépségével és ragaszkodásával megnyerte vonzalmát, mi
azonban később semmisnek bizonyult annak hálátlansága által.

Most már csak leánya, az ő kedves Veronikája vetélytársnőjét látta
benne, ki születésével földulta az ő boldogságát, s most szerelme
által tönkreteszi gyermeke jövőjét! Ezt már nem tudta s nem is akarta
neki megbocsátani. Mesés terveket szőtt, hogyan akadályozza meg
Oroszlay tervét, kinek bár kétségbeesésében szemébe dobta, hogy rossz
czéljai lehetnek Dóziával, mind a mellett meg volt győződve az
ellenkezőről, s tudta, hogy az oly nemes érzésű ember, ki sohasem
okozná senki romlását, s ha Dóziát föltalálja, nőül fogja venni.

Az órára pillantva látta, hogy még reggeli előtt van ideje fölkeresni
Obrennét. Előre kigondolta, mit fog beszélni vele és megtudja tőle,
igaz-e, mit annak Holcsival való rokonságáról hallott s a többi
magától fog jönni, mi az ő czélját elősegíti...

Félóra mulva már Obrenné elfogadó termében volt, s midőn az intézet
főnöknője kilépett egy mellékajtón, annak arczán észrevehető feszült
kiváncsiságot látott, míg mozdulatai zavart árultak el.

--Mily ritka szerencse, grófné, azt hittem, már teljesen elfeledkezett
rólam,--kezdé Obrenné s helylyel kinálta meg vendégét.

--Egy kérdéssel jövök, melyre kérem, hogy feleljen nekem őszintén.

--A legnagyobb készséggel, ha az hatalmamban áll.

--Hol van Dózia?

--Erre a legnagyobb örömmel válaszolnék, ha tudnám.

--Nincs már Holcsiéknál?

--Én hónapok óta nem láttam Lamberth kisasszonyt, sem Holcsi ügyvédet,
és sem ő róluk, sem Dóziáról nem tudok semmit.

--Az lehetetlen!

--Miért volna lehetetlen?--kérdé Obrenné meglepetve a határozottan
kiejtett állításra.

--Mert Holcsi Kálmán önnek fivére s a mult azt mutatja, hogy mindig jó
viszonyban volt vele.

--Ki mondta ezt grófnénak?--kérdé sötéten elpirulva a főnöknő.

--Tudom oly egyéntől, kinek állítása minden kétséget kizár, s most
csak azt szeretnem tudni, miért üzte velem szemben azt a komédiát,
melynek titkos okának kellett lenni s valószinüleg nem jó szándékból
eredt.

--A legnagyobb mértékben el vagyok ámulva e különös kijelentésre...--
hebegte Obrenné, talán csak azért, hogy az egyenes feleletet
kikerülje.

--Fivére önnek Holcsi vagy nem?--kérdé Hermance határozott hangon.

--Nos--igen! Miért tagadjam, hisz nincs annak senkire semmi
jelentősége.

--Ellenkezőleg... Tudni akarom, miért tartotta azt előttem titokban?
Mert, mint mondtam, ennek a titkolódzásnak oka van, még pedig
valószinüleg fontos czéllal összekötve. És ha meg nem mondja azt, más
eszközökhöz nyulok a kutatásra nézve.

--De hát mit gondol grófné, s mit tételez föl rólam?--kérdé
elhalványodva Obrenné remegő hangon.

--A legrosszabbat, ha föl nem világosit az ellenkezőről! Azt kell
hinnem, hogy Dóziával már évek óta valami titkos czéljuk van. Hogy
hárman összebeszéltek, miként helyzetét valamire kihasználják, hogy mi
az, azt nem tudom, de kifürkészem. Hogy már megkezdődött ez a komédia
akkor, midőn ön először hozzám jött kérni nyitandó intézete végett, s
azt mondá, hogy egészen kis gyermekeket is elfogadna ápolásra, arra
számítva, hogy föl fogom önnek ajánlani Dózia tartását, mert
okvetetlen tudta az ő létezését, származását. Fölhasználta
szorongatott helyzetemet és terve sikerült; jól számítottak mind a
hárman, s úgy engem, mint a leánykát kelepczéjükbe csalták s most...

--Álljunk meg itt, grófné!--kiáltott föl Obrenné szájaszéléig
elsápadva.--Mindenekelőtt azt szeretném tudni, kiket ért hármunk
alatt?

--Önt és két testvérét, Holcsit és egy Somorjayné nevezetű hölgyet, a
ki szintén testvérük, s kihez amaz este utasított engem, hogy mint jó
ismerőséhez vigyem Dóziát, ki hajlandó lesz az ön ajánlatára őt
befogadni.

Obrenné látta, hogy Hermance grófné jól van értesülve, hogy hasztalan
lenne tagadása, de oly váratlanul érték annak szavai, hogy pár
pillanatig nem tudott felelni.

--Akar nekem nyiltan és őszintén beszélni?--kérdé Esztheyné
lecsendesülve, s teljesen hidegen és nyugodtan.--Nem jöttem rossz
szándékkal, sőt lehet, hogy bizonyos irányban kezükre járok, de tudni
akarom a valót.

Most Obrenné még jobban csodálkozott, mint előbb, s nem tudva
eltalálni, mit ért a grófné a «kezükre járok» kijelentése alatt,
habozva, majdnem halkan mondá:

--Hogy mi czélja van bátyámnak Dóziával, nem tudom, de nem tagadom,
hogy ő küldött engem méltóságodhoz akkor, mikor először szerencsés
voltam fölkeresni. Ő a gyermek létezését tudta, sőt anyját is ismerte,
ki talán elmondta neki, hogy kinek a gyermeke Dózia, ki az ő halála
után jó kezekben lesz, mert Eszthey grófné megesküdött neki gyermekei
boldogságára, hogy pártfogásába veszi.

--És talán azt is tudja fivére, ki ölte meg azt a szegény beteg
asszonyt, kinek élete már úgy is csak hetekre terjedhetett?--kérdé
Hermance.

--Nem, azt nem tudja, mert különben följelentette volna a gyilkost.

--De hát ha már ennyit bevallott Obrenné asszony, mondja meg azt is,
mi a szándéka fivérének Dóziával, kit oly hosszú éveken át figyelemmel
kisért, azután Klárával elcsalatott innét, s most eltüntette?

--Esküszöm, grófné, hogy arról nincs fogalmam, sem pedig arról, hogy
hol vannak jelenleg Klára és Dózia.

--Lehetséges az? Én nem tartom annak.

--Higyjen szavaimnak. Azonban bárhol létezik is jelenleg a két
barátnő, arról biztosítom, hogy Dózia szabad akaratából távozott és
okvetetlen jól érzi magát ott, a hol van, mert különben tudósította
volna a grófnét vagy engem.

--Ebben van valami valószinüség, de most én akarok önnek valamit
mondani.

Obrenné feszült várakozással tekintett rá.

--Én Dóziáról többé nem kivánok tudni, s átengedem őt örökre önöknek.
Ő velem nagyon háládatlanul bánt, s legfőbb óhajtásom, nem hallani
többé róla. Ön tudja, mennyi félelmet álltam ki miatta, mennyi zavart
okozott ő nekem. Megtartottam szavamat, mit anyjának igértem.
Fölkaroltam, neveltettem, költöttem rá, s tettem volna mindezt tovább
is, ha ő háládatlanul el nem hagy, s föl nem mondja
összeköttetésünket. Vegye ezt kérem tudomásul, valamint azt is, hogy
én többé egyetlen lépést sem teszek keresésére, de figyelmeztetem,
hogy vannak mások, kik utána járnak hollétének, kik mindent el fognak
követni, hogy föltalálják, s miután az illetők gazdagok és hatalmasok,
fog is nekik az sikerülni. Azért legyenek óvatosak és rejtsék el jól a
leányt, különben mindaz napfényre kerül, mit sejtek, hogy Holcsi úrnak
érdekében áll eltitkolni.

--Grófné gyanusítja fivéremet?--kiáltott föl Obrenné, ki a bámulattól
alig tudta mit beszél e nem várt fordulatra, mi semmikép sem tetszett
neki s nem illett az ő terveiknek keretébe.

Esztheyné elhagyta helyét.

--E kérdésre nem felelek,--mondá hidegen.--Mondtam önnek, hogy nem
jöttem rossz szándékkal, sőt ha tudatná velem Dózia hollétét, azt sem
árulnám el senkinek s miattam maradhat ott, a hova vitték, s a hol,
mint ön mondja, szeret és szivesen van... A mi pedig fivérével tett
megjegyzésemet illeti, az nem akar gyanusítás lenni, de ha az volna
is, tőlem semmi irányban nincs mit félnie, mert én tökéletesen
szakítottam a multtal s nem törődöm önökkel.

E szavak után nem várva be Obrenné feleletét, ki álmélkodva hallgatta
őt, gyorsan elhagyta a szobát és a lakást, de midőn fogatában ülve
hazafelé hajtatott, nem volt megelégedve magával s csupán egy
mentségét találta tettének, azt, hogy leánya boldogságát akarta
minden, sőt bármi áron megmenteni...

Ő a rendes fölfogás szerint meg volt áldva minden jóval s azt, hogy
mennyit szenvedett házassága ideje alatt, senkisem tudta. Boldog
véralkatú asszonynak tartották, mert nemcsak hogy soha sem
panaszkodott, de nem is mutatta, hogy hiányzik neki az, mi a nőt
igazán boldoggá teheti--férje hűsége és szeretete.

Elfojtá bánatát, mindenütt jókedvvel jelent meg, sőt még hű cselédje,
Ernesztine, ki egykor dajkája volt, később komornája, sem látta soha
búslakodni úrnőjét, s csak a néma éjszakák voltak tanui könyeinek,
lemondásának.

Megadta magát a sorsnak, mint megadja oly sok asszony, sohasem
keresett, pedig találhatott volna kárpótlást, de nemesebb érzésű, s
vallásosabb volt, mint hogy a könnyelműség ösvényére tért volna.

Most azonban, midőn leánya jövőjét kellett egyengetni, annak
boldogságát megmenteni, egyszerre eszébe jutott mindaz, mit férje
ellene vétkezett... Ő türt, szenvedett, de Veronkát nem akarta
kiszolgáltatni a sors szeszélyének, s elhatározta, hogy küzdeni fog a
fenyegető veszély ellen, és elejti Dóziát, kiért annyit áldozott,
annyit rettegett és nyugtalankodott, de most meggyülölte őt, mert mint
a hogy annak anyja egykor elrabolta tőle férje szerelmét, úgy most
leánya készül megrabolni Veronika boldogságát...

Így okoskodott a fogatban ülve, s esze azt mondta neki, helyesen
cselekszik, de szive... Ah nem is szive, lelkiismerete volt az, mi
másként beszélt, s kinozta őt, de nem birt érvényre jutni, mert anyai
szeretete erősebb volt nála, minden más érzésnél.

És midőn hazaérkezve leányát látta, ki sétájából érkezett haza,
szépen, üdén, virulóan, mint a bimbójából kipattant ékes virág,
elnémultak aggodalmai, mert ennek a bájos teremtésnek szerinte
boldognak kellett lenni, ha talán a másik boldogsága árán is, de meg
kellett menteni jövőjét, sőt lehet, hogy életét.

A reggelinél négyen ültek az asztalnál s legtöbbnyire Béla csacsogott,
ki mindig tudta a társaság legújabb eseményeit és azokat mulatságosan
adta elő, elhallgatva olyan történeteket, mik nem a nagyvilágban
folytak le, s azokat csak atyjának mondta el, ki hozzá hasonló módon
élvezte azokat, sőt majdnem fiához hasonló módon tölté napjait.

--A többek között...--kérdé anyjához fordulva Béla--sohasem hallottak
többé arról az éjszakai tüneményről, ki házunkból osont ki, s nem
lehetett kilétének nyomára jönni?

--Soha,--mondá látható kellemetlen hatás alatt Hermance grófné, s
hajlandó vagyok hinni, hogy az egész csak képzelet volt!

--Én pedig megesküszöm reá, hogy láttam,--viszonzá hévvel Béla,--sőt
jó borravalóért még egyszer kikérdezem a bérkocsist, ki akkor
megtagadta a feleletet.

--Oly régi dolog már az,--mondá Eszthey,--hogy nem érdemes érte
fáradni. Nem lehetett más, mint egy idevaló cseléd, ki bizonynyal nem
jutalmazná meg kiváncsiságodat.

--Cseléd nem szokott bérkocsin járni.

Veronika végig hallgatván ezt a társalgást, kiváncsian tudakozódott
annak részleteiről, mit fivére nagy készséggel adott meg neki.

--Ez különös,--mondá Veronika,--és miért nem kérdezősködtél
Ernesztinnél ama leányról?

Mindnyájan csodálkozva tekintettek a beszélőre.

--Ernesztinnél?--kérdé elfogultan Esztheyné.--Hogy jösz erre a
gondolatra?

--A legtermészetesebben,--viszonzá mosolyogva a leányka a rászegzett
csodálkozó szemek felett.--Midőn Csetnekről hazaérkeztem, Ernesztine
szobájába mentem, hogy valamit ruhámon igazítassak, s a mellékszoba
ajtaja tárva volt és a nap fényes sugarai egy tündöklő tárgyra
vonzották szemeimet, mely az egyik szekrény alatt hevert, s úgy
látszott, takarítás közben nem vették észre. Én odasiettem és
fölemeltem, s csodálkozva láttam egy fekete zsinóron függő, kisded
akvarell arczképet, mely női fejet ábrázolt.

Hermance grófné láthatólag elhalványodott, s szerette volna
elhallgattatni leányát, de lehetetlen volt közbeszólnia, ki nagy
élénkséggel folytatta.

--Kérdőre vontam Ernesztinét, ki veszíthette el a rendesen lakatlan
szobában ama kis képet, s ő látható ijedtséggel és zavarral azt
felelte, hogy egy női rokona töltött nála egy éjszakát, s azé lehetett
az arczkép, de hogy kit ábrázol, nem tudja. Valószínüleg az lehetett
amaz idegen hölgy, mert más nem mehetett ki éjjel a palotából.

Eszthey gróf kérdőleg, sőt kutatólag tekintett nejére, ki oly feltünő
zavart és halavány volt, hogy mindnyájan csodálkoztak arczának
elváltozásán.

--Tudtál te erről, Hermance?--kérdé Bertalan gróf.

--Egyetlen szót sem, s nem is hiszem, de Ernesztinét kérdőre fogom
vonni.

--Ne tegye mama,--mondá kérő hangon Veronika.--Én megigértem neki,
hogy nem beszélek róla, s most majdnem önkéntelen röpült az ki
ajkaimon ama hatás alatt, mit Béla adott elő az éjjeli tüneményről.

--És hol van az a kép?--kérdé hévvel Béla.

--Nálam, a szobámban, nem adtam vissza Ernesztinnek, ki pedig
könyörgött érte, de oly bájos leányfő, hogy élvezet rá nézni, és
finom, művészi festés, ha kivánják látni, megmutatom.

A reggelinek éppen vége volt s Veronika futott elhozni a mondott
képet; Eszthey szivarra gyujtott, Béla nagy várakozással tekintett
huga visszajövetele elé, s Hermance grófné oly halovány volt, mint
ruhájának csipkéi, és majdnem reszketett izgatottságában.

Midőn Veronika visszatért a képpel, legelőször fivére ragadta ki azt
kezéből s rápillantva, elragadtatással kiáltott föl.

--Remek fej, s gyönyörű arcz... Kit ábrázolhat? Csak nem azt a
hölgyet, ki amaz éjjel kifutott a palotából és Ernesztine rokona?

Azután atyjának nyujtá azt, ki kezébe véve és rápillantva, megdermedve
ült helyén, kiesett szájából a szivar, s szemei oly rémületet fejeztek
ki, minőhöz hasonlót családja soha sem látott annak arczán.

--Ismeri papa?--kérdé Veronika, atyja különös arczkifejezését látva...

--Ismerem, is-mer-tem,--dadogá az, nem birva szemeit levenni a képről,
azután megsimítá homlokát, és Hermancera szegezte tekintetét, ki némán
ült helyén, s önkéntelen kinyujtá kezeit a festmény után.

--Hogy jött ez Ernesztine szobájába?--kérdé majdnem szigorúan Eszthey,
mialatt átadta nejének a képet.

--Nem--tudom,--viszonzá az, de midőn rápillantott, megkönnyebbülve
sóhajtott föl... Az arczkép nem Dózia vonásaival birt, mitől ő
kétszeres okból tartott; hanem egy előtte teljesen ismeretlen arcz
volt, nagy, beszédes szemekkel, aranyszőke hajjal, mosolygó, kedves
ajkakkal.

Béla és Veronika némán, csodálkozva szemlélték ezt a különös
jelenetet.

--Ennek a képnek a tulajdonosnője nem lehetett az, ki itt volt a
palotában, s éjnek idején futott ki mellettem a hátulsó kapun, mert az
már régen meghalt, azonban valaki más hagyhatta itt s meg kell tudnom
a komornától, ki volt az?--mondá helyét elhagyva Bertalan gróf.

--Majd én beszélek vele,--kiáltott föl hévvel Hermance.

--Én akarom őt kihallgatni... Először megtudom tőle, kit mer ő
rejtegetni tudtunkon kívül magánál, másodszor, hogy került az idegen
hozzá, kinek ez a kép birtokában volt. Mert, nemde Hermance, nem
tudtál arról semmit?

A grófné gyermekeihez fordult.

--Hagyjátok el a szobát, beszélni akarok atyátokkal négyszem között,--
mondá nagy szomorúsággal hangjában.

A gyermekek engedelmeskedtek, de mind nagyobb bámulattal tekintettek
egymásra, miben osztozott Eszthey is, és egyedül maradva nejével,
feszült várakozással, majdnem félve várta annak szavait, ki láthatólag
küzdött beszéde megkezdésével.

--Nos?--kérdé, leülve vele szemben a gróf.--Egyedül vagyunk... Mit
akarsz mondani?

Hermance idegesen simítá meg homlokát.

--Tizennégy év óta tudom azt, miről soha sem szóltam, de te kivánod,
hogy beszéljünk róla,--kezdé leverten s szép szemében könyek jelentek
meg szavai alatt.--Tizennégy éve, hogy rájöttem arra, miként nem
engem, hanem mást szeretsz, s gondolhatod, minő hatást tett az rám a
három évig tartó házasság után, ki szerelemből lettem nőd, abban a
képzeletben, hogy te is szeretsz...

--Nos, nos?--kérdé izgatottan Eszthey,--csak nem akarsz hütlenséggel
vádolni?

--Az idő megmutatta, hogy soha sem vádoltalak semmivel. Tizennégy
hosszú évig volt keblembe zárva titkom, szenvedésem. Soha sem szóltam
arról senkinek, nem mutattam neked fájdalmamat, sőt titkoltam előtted
azt, a mit tudtam, mert nem akartam, hogy pirulnod kelljen előttem, s
megmérgezzem az együttélés harmóniáját.

--Egyet-len--szót sem értek!

--Emlékezel, sőt látom, hogy nem felejtetted el azt a hölgyet, kit
Pármai Elzának hivtak.

--Mit tudsz róla... Mit akarsz mondani?--viszonzá komor hangon a gróf,
kitérve a felelet elől, de láthatólag megriadva.

Hermance szomorúan, majdnem részvéttel tekintett rá, mert nincs
borzasztóbb, mint ha két együtt élő ember, különösen házastársak
között, a gyöngédség és szeretet szenvedélybe megy át, mely képes az
őrjöngésig fokozódni s a végletekig harczolni egymás ellen.

--Mindent!--viszonzá pillanatnyi habozás után.--Engedd el, hogy
részletezzem feleletemet. Ez a szó kifejez mindent, sőt arra kérlek,
hogy mindazt, mit én saját erőmből el tudtam hallgatni, titkolni
hosszú évek során, segítsd te is elhallgatni továbbra is--örökre!

De Bertalan gróf sokkal izgatottabb volt, sem hogy e kérelem
okszerüségére hallgatott volna.

--Mivel vádolsz? Akarom tudni gyanudat, hogy azt megczáfolhassam.

Hermance nyugodt méltósággal s tagadólag rázta meg fejét.

--Ha remélném, hogy az lehetséges, elmondanék mindent apróra. De fáj a
szivem pirulni látni, s újra kérlek, ejtsük el e meddő tárgyat.

--Ezek nagy szavak, beillenének a szinpadon egy drámai jelenetbe, de
én nem akarok komédiát játszani. Mondd el, mit tudsz erről a hölgyről,
kinek arczképe megfoghatatlan módon került a komorna szobájába.

--Jó, ha okvetetlen kivánod, megteszem,--viszonzá elhatározva magát
Hermance, de oly megrovó, szemrehányó tekintetet vetve férjére, hogy
az önkéntelen lesütötte előtte szemét s halk, bizonytalan hangon, de
kihivóan mondá:

--Beszélj... Mondj el őszintén mindent.

--Én ezt az arczot, melyet a festvény ábrázol, nem ismerem,--folytatta
a grófné--de ilyen lehetett az a beteg asszony, ki tizennégy év előtt
egy könyörgő levélben magához kéretett, midőn még egészséges és viruló
volt. Én már csak halálos ágyán láttam.

--Mit kivánt tőled és mit beszélt?

--Szeretetembe és pártfogásomba ajánlotta három éves gyermekét, s
kért, hogy ne hagyjam azt árván, nyomorultan elveszni. Nemes vér
folyik ereiben, mondá, s jó nevelés mellett hasznos tagja lehet a
társadalomnak.

--És te?--kérdé félre fordítva fejét Eszthey.

--Megigértem és megtettem, a mit tőlem kért. Fölfogadtam a leánykát,
kit, nem tagadhatom, abban a perczben gyülöltem, de neveltettem és
később megszerettem. Anyja szomorú sorsa, kit, úgy tudom,
meggyilkoltak, meghatott. Azonkívül megesküdtem gyermekeim
boldogságára, hogy védője, támasza leszek s Isten látja, meg is
tartottam, a míg tehetségemben volt!

--És él a gyermek?

--Él! Ma tizenhetedik évében van s szép, mint a viruló rózsa és olyan
nevelést kapott, mely a legmagasabb rangú hölgyet illeti meg...

--És ez a kép? Hogy jött ide...

--Azt kell hinnem, hogy az ő sajátja lehet, ő veszítette el, mert pár
órát itt töltött a palotában, az Ernesztine szobája mellett levő
szobában volt elhelyezve.

--Titokban?

--Természetesen. Kénytelen voltam őt idehozni, mert ott, a hol addig
volt, nem akarták tovább megtürni. Másnapra az volt a tervem, hogy
keresek neki biztos helyet, hol otthont talál.

--De ő megszökött s elfutott a palotából. Miért?

--Azt nem tudom. Én nem beszéltem távozása előtt vele. Ernesztinnek
fogalma sem volt arról, hogy távozott, ő látta őt utólszor, de mialatt
aludt, a leány fölhasználta az alkalmat a távozásra.

--És hova ment?

--Azt sem tudom--viszonzá a grófné elpirulva a kiejtett valótlanság
miatt, mit készakarva ejtett ki.

--Nem kerestetted?

--De igen, azonban nem jöttem nyomára hollétének.

Eszthey pár pillanatig küzdeni látszott magával s habozni azzal, mit
mondani akart.

Azután nejéhez lépett, lehajolt hozzá és megölelte, mondván:

--Te nagy jellem vagy, Hermance s én eltörpülök melletted... Képes
volnál megbocsátani? Hisz’ esküszöm, hogy szivem mindig a tied volt.

--Azt nem hiszem, Bertalan, de én szeretlek téged s viseletemből
láthatod, hogy megbocsátottam.

--Majd egyszer, máskor, ha mindketten nyugodtabbak leszünk, elmondom
neked azt a történetet, mit csak félig ismersz és abból nem itélhetsz.
Légy elnéző irántam. Bár érzem, hogy nem érdemlem meg jóságodat.

De Hermance zokogva borult férje keblére, ki meleg csókokkal halmozta
el homlokát, ajkát, haját és sokáig tartották átölelve egymást...

Vajjon eszébe jutott-e a franczia kódex 324-ik paragrafusa, melyről
Enyingi gróf beszélt akkor az este ugyanebben a teremben, előadva
barátja, Solmage márki történetét, ki nejét megölte hűtlenség miatt...

A férfi öl. A nő megbocsát!



XVI.

Alig egy óra mulva, hogy Esztheyné elhagyta Obrenné lakását, az sietve
vett kalapot és felöltőt magára s ment a Vadász-utczába Holcsi
ügyvédhez, kit otthon talált, de ki őt nem az irodában fogadta, hanem
átment vele lakására, hol háboríthatatlanul beszélhettek.

--Mi hoz hozzám ily szokatlan időben?--kérdé Holcsi, levéve sötét
szemüvegét, mit leginkább arra használt, hogy szeme kifejezését és
arczának netáni változását eltakarja.

--Nem valami kellemes hirrel jövök, a mi különben érthetetlen előttem
s tőled kérek fölvilágosítást vagy inkább magyarázatot arra.

--Halljuk, mi az?--kérdé az ügyvéd látható nyugtalansággal, mert az
oly ember, mint ő, minden váratlan eseményre megdöbben.

--Eszthey grófné volt ma nálam, s kijelenté, hogy ő nem akar többé
tudni Dóziáról. Átengedi őt azoknak, a kiknél jelenleg tartózkodik, s
nem fogja többé kutatni hollétét.

--Hohó! Ez valami új s mivel okolta meg elhatározását?

--Tulajdonképpen semmivel. Elmondta, hogy Dózia háládatlan volt iránta
stb., de hisz erről már azelőtt is beszélt, s szerintem
elhatározásának valami mélyebben fekvő okának kell lenni, mit én nem
tudok kitalálni, s tőled szeretném azt megtudni.

--Nekem fogalmam sem lehet róla; te jobban ismered őt, sőt nagy
bizalmat mutatott irántad, midőn Dózia származását elmondta... Nekem
éppen úgy megfoghatatlan ez a dolog, mint neked, annál is inkább, mert
mikor utólszor nálam volt, lázas érdeklődést mutatott iránta.

--De ez még nem minden, a mit mondani akarok. Sokkal veszélyesebb ránk
nézve az, hogy tudja, miként testvérek vagyunk, mit én mindig
titkoltam előtte.

--Megtudta összeköttetésünket?--kiáltott föl rémültem Holcsi.--Kitől
és mikor?

--Úgy látszik a legutolsó időben, de hogy kitől és mi módon, arról
nincs fogalmam, sőt azt is tudja, hogy Somorjayné is nővérünk.

Az ügyvéd álmélkodva s összeránczolt homlokkal hallgatta Obrenné
előadását. Nagyfokú nyugtalanság látszott rajta, s gyors léptekkel
járt föl és alá a szobában.

--Ez rossz hír, Lujza, nagyon rossz hír,--mormogta fogai között.--Ki
mondhatta meg neki, hisz senki sem tudta rokonságukat, s különösen
Somorjaynéval, ki soha sem jön hozzám, vagy intézetedbe.

--Csodálatos és megfoghatatlan!

--És te azt hiszed, hogy ennek következtében mond ő le Dózia
kereséséről? De hisz az nem lehet hatással az ő vele való viszonyára.

--Azt nem is hiszem, sőt mint láttam, messze terjedő következtetést
von le ezekből a dolgokból a multra nézve, s nem hittem volna oly
találékony eszünek.

--Miféle következtetéseket?--kérdé mindjobban meglepetve Holcsi s
nővére előtt megállva.

--Nyiltan kimondta, hogy mi Dóziát már születése óta ismerjük, s
mindaz, mi vele történt, egy általunk szőtt terv szerint ment végbe.

--És te mit mondtál neki?

--Mit mondhattam volna? Tagadni a tényt, hogy testvérek vagyunk,
lehetetlen volt, s csak gyanusabbá tette volna a dolgokat.

--Tehát bevallottad neki?

--Természetesen! Sőt azt is beismertem, hogy te Dóziát kis gyermekkora
óta ismered anyjával együtt.

--Szerencsétlen, együgyű teremtés!.... Így teszed semmivé terveimet!--
kiáltott föl bősz haraggal Holcsi.--Bolond, ki asszonyban bizik,
valamennyi egyforma ostoba és megbizhatatlan.

--Esztheyné a rendőrséggel fenyegetett,--mondá síró hangon Obrenné,--
ha nem leszek őszinte hozzá; azonban tőle nincs mit tartanunk, mert
megigérte, hogy soha sem beszél rólunk senkinek, s Dózia hollétével
nem törődik...

--És te ezt elhiszed neki?

--Szóról-szóra, mert láttam, hogy a mit mond, arra el is van tökélve.
Sőt figyelmeztetett, hogy más valaki, a ki gazdag és hatalmas, kutatja
Dózia hollétét, s ha jól el nem rejtjük, föl is fogja találni.

--Ezt mondta ő? És nem nevezte meg, ki az, ki a leányt keresi?

--Nevét nem említé.

--Nem is szükséges az, mert én tudom az illető kilétét!

--Te tudod, kit értett a grófné!--kérdé csodálkozva Obrenné.

--Tudom, de nem közlöm veled. Valamint semmit sem fogsz ezentul tőlem
megtudni, mert nem vagy az a megbizható egyén, kinek tartottalak.

--Haragszol rám?

--Nem bizom benned, mert eljár a szád s nem tudod megitélni, mit és
mennyit lehet bizonyos dolgokról mondani.

--Mi rosszat mondtam a grófnénak? Csupa ártatlan dolgokat... És ő nem
is igen hallgatott rám, saját gondolataival volt elfoglalva, s a
multtal alig látszott törődni. Egyáltalán Dózia iránt teljesen
közönyösnek mutatkozott, mi, azt hiszem, neked nagy zavart idéz elő
számításodban.

--Legkevésbbé sem! Én Esztheynére csak másodsorban számítottam, a
főszemély a gróf... És ő már is dupláját igérte a lapokban megjelent
kitüzött jutalomnak, ha nekem sikerül fölkutatni Dóziát. Ez tehát már
jóformán kezemben van. Negyvenezer korona! Csinos kis összeg, mi? De
nekem nem elég. Még más terveim is vannak, s miután az általam
kihirdetett jutalom, huszezer korona, czélzata ily fényesen sikerült,
remélem a többi is gazdag kamatot hajt számomra, mert nekem Dózia már
sok pénzemben van, de sok jövedelmet is várok tőle.

--A grófot akarod megdézsmálni?--kérdé nevetve Obrenné.

--Természetesen. Ő az, a ki nagy szorongattatásban van, s azonkívül,
úgy látszik, ragaszkodik ahhoz a gyermekhez, a kinek anyját szerette,
s a kit oly váratlanul veszített el, mielőtt még ráunt volna.

--Hogy becsüllek, Kálmán, azt nem mondhatom, de bámulom számítási
ügyességedet, a melylyel már vagyont tudtál szerezni,--mondá majdnem
lelkesülten Obrenné.

--A becsület szép hangzású szó, de keveset jövedelmez, s mellette
meghalhatunk éhen!--viszonzá Holcsi vállat vonva,--s azzal, hogy rossz
a hirem, keveset törődöm. A kinek pénze van, becsülete is van, s ha
terveim sikerülnek, fittyet hányok az egész világnak!

Obrenné elhagyta helyét. Erre az épületes okoskodásra semmit sem
tudott mondani. Ő, a ki hosszú évek során leginkább fivére kegyéből
élt, nem törődött azzal, honnét veszi az a pénzt, melylyel segíti, és
kivéve, hogy olykor szemébe mondta tetteiről véleményét, nem sokat
gondolt azzal, miféle életmódot folytat az, csak olykor óvatosságra
inté, a mit az gúnyos felsőbbségi mosolylyal fogadott.

Obrenné rövid búcsú után az ajtó felé indult, de midőn az föltárult, a
szobaleány, a ki jelenleg Zsófi helyét tölté be az ügyvéd házánál,
levéllel kezében lépett be.

--Egy hordár hozta,--mondá, átnyujtva a levelet,--s azt mondta, hogy
az irodából ideküldték őt, mert sürgős van a boritékra irva.

Holcsi nyugtalanul vette át a nyujtott levelet, mert, mint mondtuk, ő
mindig nyugtalan volt, ha valami váratlan dolog érte... És a sürgős
szó izgatottá tette.

Obrenné állva maradt az ajtó közelében, melyen a leány távozott, s
várt, míg fivére olvasott, ki végigfutván a sorokat, dühös
káromkodásban tört ki, midőn a levél tartalmát végigolvasta.

--Megőrültek ezek az emberek? kiáltott föl, nővérének nyujtván a
levelet, mely a következőket tartalmazta:

Tisztelt Ügyvéd Úr!

Ne tegyen kérem semmit abban az ügyben, melyről beszéltünk, s én ama
fiatal leány keresésével megbizva önt, negyvenezer koronát igértem
jutalmul, ha azt föltalálja.

Meggondolva a dolgot, nem sokat törődöm ama leány hollétével s
visszaveszem igéretemet és kérem, hogy együtt lefolyt párbeszédünket
meg nem történtnek tekintse, ki maradtam őszinte hive

Eszthey Bertalan gróf.

--Hisz ez majdnem szóról-szóra ugyanaz, miket nekem a grófné ma
mondott Dóziáról!--kiáltott föl Obrenné.--Ez igazán különös és
megfoghatatlan.

--Mondd inkább, gyalázatos kijátszása terveimnek,--fakadt ki villogó
szemekkel Holcsi.

--Valaminek történni kellett a házasok között.

--Azt nem gondolnám.

--Nem lehetséges az, hogy Dóziát föltalálták?

--Az ki van zárva!

--Hol van ő jelenleg?

--Elég, ha én tudom, mint mondtam, rád többé nem bizok titkot.

--Hát Isten veled,--mondá neheztelve s kurtán Obrenné és elhagyta a
szobát, hol az ügyvéd dühösen sétált föl és alá s tünődött, mit tegyen
e nem várt és előtte megfoghatatlan fordulatra, mi terveit és
számításait teljesen tönkretette.

De volt még egy reménysugár! Oroszlay Jakab...

Tanuja lévén a közte és Dózia között történt összejövetelnek
Tornyoson, látta, hogy a gróf szerelmes a leányba, s most ezt az
érzést kellett kiaknáznia és kezeibe játszani neki Dóziát, csak azt
nem tudta, mi czélja van annak vele, mert hogy feleségül akarja venni,
azt a legvérmesebb reményekkel sem gondolhatta, de mindamellett
óvatosan akart eljárni az ügyben.

Új tervet kellett készítenie, de előbb megtudni az okát, a mi a
házaspárt majdnem egyszerre lemondatta Dóziáról, a kit hosszú évek
során rejtegetett Esztheyné férje előtt, az pedig szüntelenül kereste.

Eddig oly kitünően sikerült zsarolási terve, s most, a midőn a végéhez
közelgett, dugába dől számítása, oly váratlanul rabolták meg a
sikertől, hogy szeretett volna tombolni dühében, de okszerübbnek látta
nyugodtan elmélkedni a történtekről és a jövőről, s addig nem fordulni
Oroszlay grófhoz, a míg Esztheyvel nem beszél, a kit sokkal
együgyübbnek tartott, mint hogy az, ha ő találkozik vele, el ne
árulja, a mit megtudni szándékozik tőle.

Azt, hogy Oroszlay és Enyingi ez idő alatt miféle tevékenységet
fejtettek ki Dózia föltalálására nézve, természetesen nem sejtette, a
kik e közben beszéltek egy Enyingi által ismert s általa ajánlott
detektivvel, s elmondván annak a szóbanforgó ügyet, megbizták a
kutatással.

Tiz nap mult el azóta, és Kardos Mihály detektiv már sorra járta
mindama helyeket, a hol a grófok előadása szerint valamit megtudni
remélt az eltünt leányról, és nem is fecsérelte hasztalanul idejét,
mert különös fölfedezésekkel érkezett Oroszlay palotájába, a hol a két
barátot együtt találta, a kik éppen ő róla beszéltek, találgatván,
hogy miféle eredményt ér el megbizatásában.



XVII.

Genfben a mesés szépségű tó partján emelkednek a legismertebb és
legelegánsabban berendezett szállodák.

A ki nem ismeri ezt a várost, Helvéczia gyöngyét, annak hiába irnánk
le annak szépségeit, mert bármily ragyogó irály sem birja visszaadni
azt a hatalmas benyomást, mit annak látására érzünk.

Hemzseg ott az idegen utazó télen és nyáron, sőt az évnek minden
szakában s vissza-vissza térnek mindazok, kik egyszer fölkeresték,
mert úgy nagyszerű fekvése, mint bájos vidéke által újra és újra
megkápráztatja a szemet.

Legnagyobb számmal angolok tódulnak a szépségéről hires városba, s
mindenki igyekszik ama fogadók egyikében kapni lakást, a melyek a tó
partján állnak, s ablakai annak sima tükrére birnak kilátással...
Méreg drágák ezek a szállodák, s csakis gazdag emberek birják
megfizetni, s ezek közé tartoznak az angolok, amerikaiak, a kik éppen
azért mindenütt szivesen látott vendégek, mert sok a pénzük.

Eme szállók egyikének erkélyén ült egy bájos alkonyon két fiatal
leány, Lamberth Klára és Dózia, kik hosszú utazás után itt vettek
állandó lakóhelyet és Holcsi utasítása szerint nem volt szabad onnét
távozni addig, míg ő arra engedelmet nem ad nekik.

De szivesen is maradtak. Különösen Klára, ki elfogulatlanul és
boldogan élvezte az utazást, míg Dóziáról nem lehetett ezt mondani,
mert ő többnyire szomorú volt és kínzó sóvárgással töltötte napjait,
bár ő is élvezte az utazást.

De a mi igen kellemetlen volt neki, hogy észrevette, miként Klára
folytonosan figyeli, sőt ellenőrzi tetteit. Soha egy pillanatra sem
hagyta egyedül s lehetetlen volt neki észrevétlenül egyetlen sort is
írni, vagy levelet adni postára, ha csak be nem avatja őt titkába, mit
Oroszlay a legszigorúbban megtiltott neki és fogalma sem volt arról,
hogy barátnője tud az ő és Jakab gróf összejöveteléről s megmondani
nem merte azt Jakab gróf tilalma ellenére.

Míg ő folyton szomorkodott, addig Klára elemében volt. Élvezte nemcsak
a szép vidéket, de a fogadóban lévő idegenek társaságát. Zsófi helyett
egy öreg kisérőnőt adott az ügyvéd melléjük, ki valamivel jobb volt a
cselédnél, bár körülöttük annak teendőit is végezte, mind a mellett a
látszat kedvéért velük evett a table d’ hôte-nál, bár Klárának nem
volt szüksége garde de damesra, mert föllépése bátor, biztos volt s
mindenki látta, hogy ő hármuk között az intéző és rendelkező, mi
fiatalságánál fogva kissé feltünő volt.

Sokaknak a fogadó lakói közül találgatásra adott okot a három magyar
hölgy kiléte és társadalmi állása.

De kifogás nem lehetett ellenük, bár azt is különösnek találták, hogy
mindhárman különböző néven voltak az idegenek könyvébe beírva, annak
ellenére, hogy szorosan összetartottak, mert Klára fizette a
költségeket, s bőven költött, hogy okvetetlen gazdagoknak tarthatták
őket, bár kiadásai miatt gyámatyjától nem egyszer kapott szidást és
megrovó leveleket.

Azonkívül általánosan feltünt a két leány szépsége, mert Klára is igen
csinos volt, Dózia pedig rendkívüli szépségnek ismertetett el. Mind a
mellett nem látszottak azok közül valóknak, kikhez könnyen lehet
közeledni s a futó társalgáson kívül senki sem jutott velük
bizalmasabb viszonyba, soha senkit nem fogadtak lakásukban, bár az
igen díszes és drága volt, három szobából állt s erkélye a tóra nyilt,
mit Genfben igen nagy áron kell megfizetni.

Azokkal, kikkel megismerkedtek, csakis a szálloda társalgási termében
jöttek össze, vagy az épületet környező parkban, hol nem egy fiatal
ember várakozott megjelenésükre, hogy pár szót válthasson velük, vagy
sétáikban kisérje őket.

Nyelvismeretét Dózia Obrenné intézetének, kitünő tanárainak
köszönhette. Azonkívül kedve és tehetsége is volt az idegen nyelvekhez
s így könnyen tanult és most annak jó hasznát vette, Klára kedvéért ő
is résztvett a társalgásban, mind a mellett mindenki észrevette bájos
arczocskáján s kedves ajkán azt a szomorú mosolyt és bánatos
kifejezést, mely az utolsó időben, Magyarország elhagyása után, azon
rendesen ült s vonásait sohasem hagyta el, de igen érdekessé tette.

Mint mondtuk, egy estalkonyon az erkélyen ültek s nézték a lassan tova
tűnő napot, melynek végső sugarai pirosra festették a tó sima tükrét,
melyen ide-oda siklottak a kisded csolnakok, díszes gondolák s élénk
látványt nyujtottak a szemnek...

Társalgásukban Latorné, kit ők egyszerűen Terkának neveztek, lépett az
erkélyre s névjegyet nyujtott át Klárának, melyen a következő állt:

KARDOS MIHÁLY

okleveles mérnök.

Ajánlva Holcsi Kálmán ügyvéd által.

--Ezt el kell fogadnunk,--mondá Klára.--Gyámatyámtól van ajánlva s nem
utasíthatjuk el.

--Nagyon előkelő külsejű, csinos ember,--mondá Latorné tájékoztatásul.

--Fiatal vagy öreg?--kérdé Klára, kezében forgatva a névjegyet s újra
és újra elolvasta a mi arra írva volt, mind a mellett némi habozás
látszott rajta.

--Lehet negyven éves, vagy valamivel több,--viszonzá Latorné.

--Mondja, hogy szivesen látjuk s vezesse ide,--jelenté ki Klára egy
pillantással barátnőjére, ki egykedvűen hallgatta a párbeszédet.

--Nem lehet elutasítanunk ezzel az ajánlattal,--mondá Klára.

Dózia helyeslőleg intett fejével.

Az idegen belépett. Csinos, intelligens kifejezésű arcza, urias
öltözéke, magas, karcsú termete és udvarias meghajlása szimpatikusan
hatott a leányokra, mit ő azonnal észrevett, sőt számítani látszott
arra.

--Pár napra e városba szándékozván jönni ügyleti dolgokban, Holcsi úr
szerzett számomra útlevelet, melyre ugyan alig van szükség, de mégis
jobb, ha azzal el vagyok látva, s egyszersmind szíves volt
megemlíteni, hogy kegyetek szintén itt időznek,--kezdé Kardos,--sőt
ajánlatot is adott.

Klára üléssel kinálta meg őt.

--Hogy van gyámatyám?--kérdé, nem tudván valami jobbal megkezdeni a
társalgást.

--Jól érzi magát. A napokban Tornyoson volt s elragadtatva érkezett
vissza, mint rendesen, ha oda kirándul.

A leányok látták, hogy az idegen tájékozva van Holcsi életmódjáról, s
ez Klárára nézve megnyugtató volt, ki kissé gyanakvó természettel
birt, s feltünt neki, hogy a «mérnök úr» le nem vette szemeit
Dóziáról.

--És meddig marad Genfben kegyed?--kérdé a vendégtől.

--Pár nap alatt elvégzem ügyeimet, mert sietnem kell haza, vagy jobban
mondva Zalánczra, hol Oroszlay gróf új birtokát fogom fölmérni és
beosztani.

Dózia e névre elpirult, mit úgy Klára, mint Kardos észrevettek, s ez
utóbbi önkéntelen elmosolyodott.

--Meg van elégedve a gróf birtokával?--kérdé Klára.

--Azt hiszem, igen! Nagy építkezéseket szándékozik ott létre hozni, s
majdnem hetenkint kirándul oda Enyingi gróffal.

--Nem lakik ott? Azt hittem, ott tölti a nyarat,--kérdé Klára.

--Úgy is szándékozta tenni. De gondolom Angolországban van valami
teendője, s talán néhány hónapra már el is utazott.

A leányok mindinkább meggyőződtek, hogy vendégük nemcsak Holcsit
ismeri, de a szomszéd gróf terveiről is tájékozva van.

Dózia arcza megélénkült e társalgás alatt, s elveszté közönyös
kifejezését, melylyel a vendéget fogadta.

--Most nagyon szép lehet az a vidék,--mondá önkéntelen sóhajjal.--
Erdő, mező másodvirágzását ünnepli.

--Csodálom, hogy önök oly hosszú ideig távol vannak onnét,--mondá a
mérnök.--Úgy tudom, már hetek előtt eljöttek.

--Négy hete, de most már haza készülünk,--mondá élénken Klára.

--Gondol még olykor Obrenné intézetére?--kérdé Kardos, Dóziához
fordulva.

--Ritkán...--viszonzá zavarral és meglepetve a kérdett.

--Én pár hét előtt voltam nála, kis hugomat adtam az intézetbe, s
akkor említé Obrenné, hogy önök mindketten több évet töltöttek nála.

--Csak Dózia, én mindössze pár hónapig voltam csak ott, a zárdában
nevelkedtem, de ő kiskora óta Obrenné növendéke volt.

--És szeretett az intézetben? Hugom érdekében kérdezem ezt, ki nehezen
szokik meg idegenek között a családi kör után.

--Nekem nem volt családom, s így nem veszítettem az ottléttel, sőt
nyertem általa,--mondá halk, elfogult hangon Dózia.

--Tehát szivesen volt Obrennénál?

--Szerettem tanulni, s jól bántak velem.

--És mégis oly könnyen hagyta oda.

A leányok meglepetve tekintettek rá, s nem feleltek.

--Előttem teljesen nyiltak lehetnek,--mondá mosolyogva Kardos.--Tudom
Dózia kisasszonynak jóformán egész élettörténetét, nemcsak Holcsi
úrtól, de csodálkozni fognak, ha azt mondom, hogy őt magát is ismertem
kisgyermek korában.

--Engem ismert, mint kisgyermeket?--kérdé Dózia a legnagyobb
meglepetéssel.

--Ismertem anyját, ki halála előtt kegyedet Eszthey grófné gondjaira
bizta.

--De hát ki ön? Mindent tud multamról s én soha sem hallottam nevét?--
kiáltott föl nagy izgatottsággal Dózia elhalványodva, mialatt Klára
nyugtalanul mozgott helyén.

--Ez nem valami különös,--viszonzá mosolyogva Kardos.--Szüleimmel a
szomszédban laktam, s mintegy tizennégy éves fiú voltam. Kegyed akkor
három éves lehetett. Nem emlékezik abból az időből semmire?

--Semmire!--sóhajtá Dózia.

--Egy csinos lakásra, hol anyja esténkint lámpa világa mellett
dolgozott, gyermeke ruháit igazgatva.

--Mintha rémlenek előttem valami,--rebegte Dózia szemeit a levegőbe
függesztve, s arczán látszott, hogy emlékező tehetségével küzd, a
régen multba akarván tekinteni.

--Honnét tudja ön mindezeket?--kérdé nagyfokú ijedtséggel és
nyugtalansággal Klára.--Kérem, Kardos úr, ne mulattasson bennünket
regékkel, minek nincs más czélja, mint hogy barátnőmet fölizgassák.
Remélem, nem azzal a szándékkal jött ide.

--Isten mentsen, de jól esik a multról beszélnem. Kedves emlékeim
vannak ahhoz fűzve s nem tudtam, hogy Dózia kisasszony előtt
ismeretlen az,--viszonzá hangjában élénk sajnálkozást fejezve ki a
mérnök.

--Beszéljen, kérem, beszéljen!--kiáltott föl Dózia kérő hangon.

--Megengedi, kisasszony?--kérdé a vendég Klárához fordulva.

--Sőt egyenesen eltiltom! Miért fölkavarni a multat, van a jelenben
elég érdekes beszédtárgy.

--De nekem még soha sem volt alkalmam anyámról hallani,--mondá hévvel
Dózia s szép szemébe könyek gyültek.

--Nem, nem, megtiltom önnek, hogy folytassa megkezdett
beszédtárgyát,--jelenté ki szigorúan Klára.--És meg vagyok győződve,
ha gyámatyám tudta volna, hogy ilyenekkel mulattat minket, nem
ajánlotta volna önt hozzánk.

--Ellenkezőleg, ő fölhatalmazott erre,--füllentett Kardos merészebben
s nagy nyugalommal.

--Az lehetetlen.

--Miért kételkedik abban kegyed. Vagy valami titok lappang a mult
eseményei alatt?

--Az nem,--viszonzá láthatólag megzavarodva Klára,--de miután
gyámatyám arról sohasem beszélt nekünk, azt hiszem, nem bizott meg
idegent, hogy ezeket Dóziának előadja.

--Nem beszélt, mert maga sem tudott róla. Legujabb keletű dolgok ezek
s Holcsi úr egyenesen megbizott, hogy tudakoljam meg Dózia
kisasszonytól, nem emlékezik-e arra az időre, midőn még anyjánál volt.

Klára halotthalványan ült helyén és nem tudta, mit gondoljon e
konokságról.

Az idegen férfi a legnagyobb nyugalommal és biztossággal adta elő
állitásait s modora, külseje majdnem bizalmat gerjesztő volt. Viselete
kifogástalan úri emberre vallott és mégis oly lehetetlen, teljesen
megfoghatatlan volt előtte, a miket az nekik beszélt.

--Ne hallgasson Klárára!--kiáltott föl heves, sürgető hangon Dózia s
közelebb húzta hozzá székét.--Beszéljen a multról, emlékeztessen
egyre-másra abból az időből, melyre sohasem gondoltam s érzem, hogy
emlékezőtehetségem derengeni kezd...

A vendég kérdő pillantást vetett Klárára, kinek arcza nemcsak
nyugtalanságot, de határozott félelmet árult el.

--Nem tudom, mit gondoljak önről,--rebegte teljesen megzavarodva.

--Semmi különöst!--kiáltott föl nevetve Kardos.--A véletlen
összehozott Dózia kisasszonnyal, kit kis gyermek korában szerencsém
volt ismerni. Családja jó volt az én családommal s azt hittem, örömmel
hall valamit a multból.

--De mily örömmel,--mondá hévvel, ragyogó arczczal Dózia, megrovó
pillantással Klárára, ki majdnem megdermedve ült helyén.

--Nos, hát kutasson kissé emlékeiben. Semmit sem emlékezik anyjára?

--De igen, homályosan. Magas termetű, s azt hiszem, szép asszony volt.

--Úgy van. És játszótársaira, kikkel gyakran mulatott egy ház udvarán,
eperfák árnyékában?

--Arra nem emlékezem,--viszonzá szomorúan Dózia.

--Egy napon elvitték egy beteg asszonyhoz, ki ágyban feküdt. Később
egy szép fiatal úri hölgy jelent meg a kisded szobában s megsimogatta
haját, ölébe vette és megigérte, hogy szeretni, pártolni fogja.

--Eszthey grófné?--kérdé érdekkel Dózia.

--Emlékezik rá?

--Abból az időből nem, de később gyakran volt alkalmam őt látni.

--Mikor találkozott utoljára vele? Mert csakugyan ő volt, kiről
beszélek.

Dózia elpirult s zavarral mondá:

--Majdnem négy hónapja mult.

--Amaz este, midőn elhagyta az Eszthey-palotát?

A leányok tágra nyilt szemekkel néztek rá.

--Ön azt is tudja?--kérdé Dózia csodálkozva.

--Holcsi úr mindent elmondott nekem.

Klára nem tudta, mit gondoljon. Mindazt, mit eddig a legnagyobb
titokban kellett tartaniok, tudta ez az idegen ember, kinek ő még
nevét sem hallotta soha kiejteni Holcsi által.

--Most láthatják, hölgyeim,--mondá mosolylyal Kardos,--hogy Holcsi úr
mily őszinte és bizalmas irántam, s most azt szeretném tudni, hova
szándékoznak innét menni?

--Nincsenek terveink,--viszonzá Klára,--addig maradunk itt, míg
gyámatyám másként rendelkezik velünk s tudatja, hogy mit tegyünk.

--Ősz felé közeledik az idő s nekem úgy bebeszélt Holcsi úr, hogy
legközelebb visszahivja önöket.

--Erről utolsó levelében nem tett említést, s alig hiszem, hogy az
volna terve.

--Mikor kapta kegyed utolsó levelét?

--A napra nem emlékezem.

--Nem lenne szíves megnézni a levelet, érdekelne tudni annak keltét?

--Mi végre?

--Hogy utolsó találkozásunk előtt, vagy utána küldte-e el tudósítását?

Klára elhagyta helyét s bement a szobába a levelet elhozni, de alig
hogy eltünt az erkélyről, Kardos gyorsan húzott ki zsebéből egy
összehajtott papirost és Dóziának nyujtva, mondá:

--Olvassa és rejtse el ezeket a sorokat. A mit meg nem mondhattam
barátnője előtt, azt megtudja azokból. De legyen óvatos.

Dózia meglepetve vette át az iratot s gyorsan zsebébe rejté. Midőn
Klára visszajött, nyugodt társalgásban találta őket, a vidék
szépségéről beszéltek.

--Ime,--mondá Kardosnak nyujtva a levelet, ki azonban csak a dátumot
látta azon, mert az óvatosan volt összehajtva, hogy tartalmát ne
lehessen elolvasni.

--Szeptember tizedike,--olvasta Kardos,--tehát öt nap előtt... És most
kegyeikbe ajánlom magamat.

--Már megy?--kérdé Dózia sajnálattal hangjában.

--Nagyon is hosszúra terjedt látogatásom, de ha megengedik, elutazásom
előtt még tiszteletemet fogom tenni.

--Szivesen látjuk,--viszonzá hévvel Dózia, míg Klára csak fejével
intett s a vendég elhagyta az erkélyt és pár percz mulva látták őt a
ház előtt elmenni s a tó felé haladni.

--Különös ember,--mondá Klára, gondolkozva kisérvén őt szemével.--Nem
hittem volna, hogy gyámatyám valaki iránt ily bizalommal lehessen,
ismerve az ő zárkózott természetét.

--Talán nagyon régi ismerőse.

--Nagyon régi nem lehet, mert arra még fiatal!

--Rám azt a hatást tette, hogy igen komoly ember, kiben lehetne bízni.

--Nekem nem tetszett a szeme... Tekintete éles, mintha az ember lelke
mélyére akarna látni, s pillantása gyors és nyugtalan. De még ma írok
gyámatyámnak s megkérdezem tőle, ki ez a Kardos nevezetű mérnök.

--Várj pár napig,--viszonzá érthetetlen nyugtalansággal Dózia.--Ez az
úr azt mondta, hogy haza hívnak bennünket, s így legközelebb kell
érkezni levélnek.

Klára figyelmesen vizsgálta a beszélőt, valami szokatlan kifejezést
látott arczán. Maga sem tudta, mily irányban, de különös gyanura
gerjedt, azonban nem tudván azt határozott formába önteni, mondá:

--Igazad van, megvárom gyámom levelét--s ezzel távozott az erkélyről,
de szobájában azonnal a levél írásához kezdett, mit még aznap el is
küldött Holcsinak.

Dózia élénk tekintettel kisérte távozását, s midőn az eltünt az
erkélyről, lassan elővette zsebéből a levelet s a következőket olvasta
abban.

Szeretett drága Dóziám!

E levél átadója az én megbizásomból megy önt keresni, s bárhol találja
is, bizzék benne, s ha lehetséges, szóval vagy pár sorral válaszoljon
nekem, kinek érthetetlen az ön gyors eltünése és rettegve gondolok
arra, hogy valamely cselszövénynek lehetne áldozata... Holcsi nagyon
rossz ember, s képesnek tartom őt mindenre, és gyámleányában sem
bizom, kérem, óvakodjék tőlük!

Mihelyt Kardos hirt hoz nekem önről, azonnal sietek fölkeresni, mit
nem kell mondanom, hogy ön nélkül nem kell nekem az élet, s jóban,
rosszban örökre híve marad

Oroszlay Jakab.

Dóziának könyek gyültek szemébe e sorok olvasása alatt. Kedves ajka
boldogan mosolygott, s miután megcsókolta a levelet, ujra zsebébe
rejté és gondolkodott, hogy adhatna hirt Jakabnak, mit eddig
lehetetlen volt tennie.

De remélte, hogy még fölkeresi őket a gróf megbizottja s akkor valami
módon kezébe csusztatja annak a választ, bár alig volt reménye, hogy
Klára szemét kijátszhassa, kin valami gyanut vélt észrevenni, bár nem
lehetett annak semmi alapja, mert mind az valószinü volt, mit Kardos
beszélt.

Azonban hasztalan várta másnap, harmadnap az idegent, az többé nem
mutatta magát, de az ügyvédtől érkezett levél, melyben az egyetlen
szóval sem említette a mérnököt, s Klára e miatt nagyon nyugtalan volt
és valami--Dózia előtt érthetetlen félelem látszott rajta...



XVIII.

Utolsó előtti fejezetünkben említettük, hogy Kardos detektiv
jelentette magát Oroszlay Jakabnál, s midőn belépett, a házi urat és
Enyingi grófot együtt találta.

--Hoz valami jó hírt, Kardos, éppen magáról beszéltünk, s mindketten
érthetetlennek találtuk, hogy oly hosszú idő óta nem ad hírt magáról.

--Oh, gróf úr, azóta nagyon messze jártam,--viszonzá hamis mosolylyal
a detektiv.--Képzeljék, Genfben voltam.

--Genfben! És mit keresett ott?--kiáltott föl csodálkozva Oroszlay.

--A mit rám biztak, a két fiatal hölgyet... És meg is találtam őket.

Jakab gróf izgatottan ugrott föl helyéről.

--Csakugyan? Találkozott velük?

--Hogyne! Holcsi Kálmántól vittem ajánlatot, a mit, természetes, magam
írtam.

--És sikerült bejutnia hozzájuk?

--Sőt szivesen láttak, mint mérnök szerepeltem, ki ügyekben jár
Genfben, s ügyes manipuláczióval méltóságod levelét is kezébe
juttattam Dózia kisasszonynak. Választ azonban nem hozhattam, mert
kétszer fölkeresni őket veszélyesnek tartottam.

--Beszéljen, beszéljen! Mondja el, hogy jött nyomukra a hölgyeknek?

--Igen egyszerűen, sőt fáradtság nélkül, mert a véletlen, mely ilyféle
dolgokban nagy szerepet játszik, kezemre járt és Zsófi, a volt
szobaleány által tudtam meg hollétüket.

--Fölkereste Zsófit?

--Ott lakik Holcsi házában egy kis hónapos szobában és figyel minden
jövés-menésre. Tudattam vele, ki vagyok, s hogy gróf úr megbizásából
jöttem hozzá, a mit ő különben már tudott.

--Én mondtam neki, hogy föl fogja keresni s hogy bizalommal lehet
magához.

--Midőn beléptem hozzá, több levelet tartott kezében, melyet a
levélhordó hagyott a házmesternél Holcsi számára, valószinűleg
restelvén fölfáradni az emeletre s Zsófi a levélborítékokat vizsgálta,
melyeknek egyikén genfi postabélyeg volt.

--Ez Klára kisasszony írása,--mondá, átadván a levelet.

--Bizonyos ebben?--kérdem a levelet jól szemügyre véve.

--Tökéletesen,--mondá ő.--Klára kisasszony írását jól ismerem, s
megesküszöm, hogy ezt ő irta.

--Tud a házmesterné e levelekről?--kérdem.

--Nem! Ő nincs itthon s nekem adta azokat a levélhordó.

--Föl fogjuk bontani.

--Ha van bátorsága hozzá, tegye. Én nem mernék ilyet elkövetni,--mondá
Zsófi s én percz alatt leszakítván a borítékot, a következőket
olvastam. De ime, itt a levél.

--Nem fogja azt Holcsi megtudni?--kérdé Enyingi kissé nyugtalanul.

--Kitől? Hogyan? És ha gyanakodnék, annak lett volna nyoma a fiatal
hölgyeknél, kiknek álmukban sem jutott eszükbe, hogy nem Kardos mérnök
vagyok, kinek kiadtam magam. Elhitték, hogy az ügyvéd ajánlott, bár az
idősebb hölgynél némi gyanut vettem észre, mi később eloszlott.

Oroszlay átfutotta a levelet, s a következőket olvasta abban:

Genf, Hôtel National

9/10. 1901.

Kedves gyámatyám!

Minden rendben van. Dóziát egy perczre sem hagyom egyedül s ő nem
irhatott senkinek.--Meddig maradunk itt? Nem azért kérdem, mintha
szeretnék elmenni, mert én nagyon boldog vagyok e városban. Jól
mulatok, mit Dóziáról nem mondhatnék, mert ő folytonosan szomorú, s
valami lázas nyugtalanság látszik rajta...

Írjon, miféle tervei vannak a jövőre és mindenekelőtt küldjön pénzt,
mert az élet itt ebben a méregdrága fogadóban igen sokba kerül.

Szerető Klárája.

Kardos látván, hogy Jakab gróf bevégezte az olvasást, mondá:

--A legközelebbi vonattal indultam Genfbe, hova megérkezvén,
fölkerestem a hölgyeket; Dózia kisasszonynak átadtam méltóságod
levelét és hosszasan beszélgettem velük. Benyomásom az volt, hogy
Holcsi úrnak messzeágazó tervei vannak Dózia kisasszonynyal és--és
valami más egyéb titkot is rejteget.

--Miféle titkot?--kérdé érdekkel Enyingi.

--Arról most még nem beszélek, mert határozott adataim nincsenek. De
egy-két olyan nyomra akadtam, mi messze elvezet a multba s ki tudja,
más irányban is miféle fölfedezésekre visz.

--Valami gyanuja van Holcsira?--kérdé kiváncsian Enyingi.

--Még pedig sulyos gyanum. Ez az ember, úgy látom, mindenre képes, ha
érdekei úgy kivánják. Két nővére hajlékony eszköz kezében, kik jóban,
rosszban kezére járnak, mert mindkettő rá van szorulva. Obrenné
kevésbbé, de Somorjayné igen szegény, férje évek előtt meghalt s
egyedül hagyta őt egy kis gyermekkel, ki ma hasonló koru Dózia
kisasszonynyal.

--Mindezt már megtudta és kikutatta?--kérdé érdekkel Oroszlay.

--Hetek óta fáradozom a kutatással, s azt szeretném tudni, hol volt
Dózia kisasszony, mielőtt Obrenné intézetébe került... Nem tud arról,
gróf úr?

--Azt csak Eszthey grófné mondhatná meg, de tőle nem kérdezhetem,--
viszonzá némi zavarral Jakab gróf.

--Nem is különösen szükséges, mert a rámbizottakat elvégeztem. Azonban
oly különös gyanu keletkezett agyamban s oly váratlan nyomokra
akadtam, mik érdekelnek s nem hagyom abba a kutatást, míg meg nem
győződöm, hogy csalódom vagy különös gyanum alapos.

--Abban mindenesetre csalódik, Kardos,--viszonzá hévvel Jakab gróf,--
hogy az ügy, melylyel megbiztam, be volna fejezve. Ama két fiatal
hölgy hollétét kikutatta, de továbbra azt kell tudnom, mit
szándékoznának azok tenni? Hazajönnek-e vagy tovább folytatják
útjukat, mert én nem mehetek Genfbe, nem találkozhatom titokban
Dóziával, miután Klára ismer s azonnal tudatná Holcsival ottlétemet.

--Mindez úgy van,--viszonzá a detektiv.--Tehát kivánja gróf úr, hogy
folytassam megbizását?

--Természetesen, még pedig nagy szorgalommal, s talán párhuzamosan ama
gyanujával, miről beszélt. Fontos volna tudnunk Holcsi multját és
terveit Dóziára nézve a jövőben. Azért ujra fölkérem, járjon el
továbbra is ügyemben s tudassa velem tapasztalatait.

--Szolgálatára állok, gróf úr és remélem, hogy nemsokára új hirekkel
jövök, még pedig fontos tudósítással.

E szavak után távozott a detektiv s oly gyorsan hagyta el a szobát,
mintha nagyon sietős teendői volnának.

--Miféle gyanuja lehet?--kérdé Enyingi, midőn egyedül maradtak.

--Szemén láttam, hogy valami érdekes ügyet forgat fejében. Ki tudja,
miféle gyanu keletkezett agyában? Ez a Holcsi nagyon rossz hírű ember.

--Közvetítő, uzsorás, de ügyvédi diplomával bir,--mondá Enyingi--s ez
fedezi őt üzelmeiben. Csodálom, hogy még el nem vették tőle.

--És Eszthey grófné mind a mellett folytonos összeköttetésben áll
vele. Pár hét előtt találkoztunk az ügyvéd lakásának ajtaja előtt, de
ez eltagadta magát előtte, pedig otthon volt, s engem bebocsátott.

--Bizonynyal Dózia miatt járt nála.

--Uri asszonynak nem volna szabad ilyféle emberekkel érintkezni.

--De ha szüksége van rá s magához nem hivathatja... És te csakugyan
nem szándékozol többé Esztheyéket fölkeresni?

--Utolsó ottlétemkor nagyon rosszul váltunk meg, s jobb, ha nem
mutatom náluk magam.

--De ez nagyon feltünő lesz Bertalan és különösen Veronika előtt.

--Majd a grófné valahogy megmagyarázza nekik elmaradásomat. A hölgyek
ilyenben leleményesek.

--Én sajnálom Veronikát.

Jakab gróf türelmetlen mozdulatot tett.

--Én tanácsolnék neked valamit, Lóránd,--mondá erőltetett mosolylyal.

--És az?

--Próbálj szerencsét te Veronikánál, úgy látszik, nagyon érdeklődöl
iránta.

--Hasztalan fáradtság és hiú remény volna, a mit tanácsolsz.

--Ki tudja?

--Én semmi tekintetben sem vagyok hasonló hozzád, s hogy Veronika
téged szeret, a fölött semmi kétség.

--Ha úgy volna is, melyik leány megy nőül ahhoz, ki első szerelme
tárgyát képezte, s én soha semmiféle okot sem adtam arra, hogy leendő
kérőjének tekintsen.

--Abban tehát bizonyos vagy, hogy nem szándékozol őt nőül venni?

--Mily különös kérdés!--kiáltott föl türelmetlenül Oroszlay, s
rendesen szelid, álmodozó arcza megrovó kifejezéssel birt, mi barátját
majdnem zavarba hozta.

--E szerint bátran udvarolhatok neki,--mondá Enyingi mosolyogva s
tréfával akarván visszaállítani az egyensúlyt társalgásukban.

--A legnagyobb hévvel ostromolhatod őt, csak arra kérlek, ne beszélj
nekem arról a szép, kedves leányról, s ne akard rám fogni, hogy
reményekre jogosítottam őt; mert ez minden valóságot nélkülöz s nekem
kellemetlen!

Enyingi tehát gyorsan másról kezdett beszélni és még órákig ültek
együtt, sejtelmük sem lévén arról, hogy mily gyakori és fontos
tanácskozások folytak az Eszthey-palotában Oroszlay elmaradása fölött
s mily kétségbeesett hangulatban volt e miatt az egész család.

Százféle tervet gondoltak ki arra nézve, hogy csalogassák őt vissza s
egyedül Veronika volt az, ki ellenzett minden tervet, mely Jakab
gróffal kapcsolatban volt.

--Ha magától nem jön,--mondá fájdalmas hangon,--jobb ha nem látjuk őt.
Távolléte teljes hidegséget mutat s a vonzalmat nem lehet senkire
erőszakolni. És ha nem találkozom vele, megtörténhetik, hogy
elfelejtem.

Ez utolsó szavak azonban úgy voltak kiejtve, hogy Hermance grófnőnek
könnyek szöktek szemébe és titkon átkozta együgyűségét, hogy Dózia
fényképét megmutatta Oroszlaynak s megkérte őt, hogy kutassa annak
hollétét... De hát ki gondolhatott volna arra, hogy az az ember, ki
mindig oly kevés figyelmet fordított a nőkre, az első látásra
beleszeret egy olyan leányba, kinek még nevét sem tudja.

--Végzetes tévedés!--sóhajtá gyakran sírva a grófné, de férjének nem
merte megvallani a tényállást, s az csak arról győződött meg, hogy
felesége tudja az ő ballépését, mit azonban szerencsésen megbocsátott
neki. A többivel, mint afféle könnyelmű ember, nem sokat törődött.

Dózia holléte már keveset érdekelte. A Holcsinak igért negyvenezer
koronát jobbnak látta megtartani magának. A mitől félt, hogy Hermance
grófné megtudja a régen mult, de általa nagy titokban tartott
történetet, szépen elsímult s így bár gondolt olykor arra a különös
véletlenre, mely felesége szemében föltárta Pármai Elizzel való
összeköttetését, sohasem merte tőle megkérdezni, hogy és mi módon
jutott ahhoz a titokhoz, sőt a gyermekekhez, mely élő vád és tanu volt
arra, mi azt hitte, hogy végzetessé lehetne házasságukra nézve.

Egy napon azonban Holcsi kereste fel őt, mi még nem történt, s
nyugtalanságot okozott neki, midőn nála az ügyvédet bejelentették.

Meglehetős hidegen és egykedvűen fogadta.

--Megkapta levelemet?--kérdé az ügyvédtől, mielőtt a látogatása
czélját elmondhatta volna.

--Éppen abban az ügyben jövök, gróf úr, s tudatom, hogy a kutatott
leányt, Pármai Dóziát sikerült megtalálnom.

Eszthey ezt hallva, egyszerre érdeklődésre gerjedt Holcsi szavai
iránt, de még mindig egykedvűséget szinlelve, mondá:

--Levelemben tudattam önnel, hogy az a leány már nem érdekel engem.
Annál is inkább, mert volt idő, midőn bizonyos dolgokat valónak
hittem, most azonban kétségtelen bizonyítványokkal bírok az
ellenkezőről s tudom, hogy az a leány rám nézve teljesen idegen.

--Kitől nyerte gróf úr ezeket a bizonyítványokat?

--Erre nem kivánok felelni. Ha ügyemben fáradozott s e miatt voltak
talán kiadásai, küldje el a számlát s én ki fogom azt fizetni.

Az ügyvéd szemüvege alól gúnyos pillantással futtatta a beszélőn végig
pillantását s halk torokreszelés után mondá:

--Kiadásaim nem voltak s nem is a miatt jöttem. Mást akarok mondani,
mi méltóságodra talán meglepő lesz, de jónak látom tudatni.

--Mi az?--kérdé látható nyugtalansággal Eszthey.

--Hogy Pármai Teodózia kisasszony körülbelül menyasszony.

Eszthey csakugyan meg volt lepetve, de nem gyanítván, mi következik
meg, egykedvűen mondá:

--Ennek örülök! És hol van ő jelenleg, itt a fővárosban?

--Nem, még külföldön időz, de nemsokára megérkezik... És nem is
kérdezi méltóságod, ki a vőlegény?--kérdé Holcsi, szemüvege alatt
olyan tekintettel, mint a vércse, mely martalékjára akar rontani.

--Szívesen veszem, ha megmondja.

--Egy jó barátja méltóságodnak.

Bertalan gróf kérdő arczczal kapta föl fejét.

--Nekem jóbarátom? Ön valószínüleg téved, ki lehet az?--kérdé bámulva.

--Oroszlay Jakab gróf!

Eszthey egy perczig nyitott ajakkal tekintett rá, azután hangos
nevetésben tört ki.

--Ez még regének is valószínűtlen, kedves ügyvéd úr,--mondá gúnyosan.

--Nem annyira, mint méltóságod hinné!

--És ön csakugyan hiszi ezt, vagy csak velem akarja elhitetni? Úgy
látszik, nincs fogalma a családok tradicziójáról?--Oroszlay gróf nem
vehet mást nőül, mint vele egyenrangút. Ez ki van zárva!

--Miért? Ő szabad ura tetteinek, s azt teheti, a mi tetszik neki.

--Egyáltalján, ismeri a Dóziát?

--Én a gróf karjaiban láttam Pármai kisasszonyt, s csak tőlem függ,
hogy egy hónap alatt--neje legyen.

--Ne mondja? És mi köze önnek Pármai kisasszonyhoz?

--Az előbb méltóságod tagadott meg tőlem egy feleletet, s most én
hasonlót teszek.

--Nos, kedves uram, ilyen regékkel keressen együgyűbb embert
magának,--mondá nevetve Eszthey.--Mert én egyetlen szót sem hiszek
abból, a mit beszél. De különben is nem tudom, mi okból jött hozzám, s
mi okból mondja el nekem ezeket?

--Csak tudatni kivántam mert hatalmamban állna meggátolni ezt a
házasságot, mi méltóságodnak annyira hihetetlen.

--Elég!--kiáltott föl szigorúan Eszthey,--csak nem tételezi föl rólam,
hogy szövetségre lépek önnel Oroszlay gróf terveinek meggátlásában.

--Tehát nincs a házasság ellen semmi kifogása gróf úrnak?

--Egyszerűen nem hiszem.

--Úgy ajánlom magamat s szívből kivánom, hogy sohase bánja meg ezt a
választ és ne gondoljon vissza arra, hogy hatalmában állt volna
Oroszlay gróf nősülését megakadályozni.

Gúnyos mosolylyal hajtá meg magát e szavak alatt Holcsi és sietve
hagyta el a szobát, hol Eszthey akarata ellenére megdöbbenve tekintett
utána, azután neje szobáiba sietett, hol azt egyedül találta.

Mint mondtuk, ő ama rá nézve fontos jelenet után teljesen leveté a
gondot Dóziára nézve. Sohasem beszéltek nejével arról és fogalma sem
volt, hogy Hermance grófnét még mindig nagyon sokat foglalkoztatta a
leányka sorsa, kit évekig őszintén szeretett, s most Veronika miatt
majdnem gyűlölt.

De bármily kellemetlen volt is Esztheynek ez a tárgy, most mégis jónak
látta Holcsi beszédét közölni nejével.

Hogy mi okból tette azt, maga sem tudta volna megmondani, mind a
mellett elbeszélte neki, talán Veronika miatt, s csodálkozva látta,
hogy az már az első szavaknál halálsápadt lett és egész testében
remegett.

--Oh Berti,--mondá leverten,--Holcsi nem hazudott. Hogy nőül akarja-e
venni Jakab Dóziát, nem tudom, de hogy szereti, azt ő maga mondta meg
nekem s ismerve Oroszlay jellemét, alig kételkedem abban.

A grófra mennykőcsapásként hatottak ezek a szavak. Eleinte meglepetve
hallgatta a beszélőt, azután valóságos kétségbeesés vett rajta erőt.

--De hát ez őrültség!--kiáltotta s egyik székbe hanyatlott.--Az
lehetetlen. Egy ilyen leány miatt áldozza föl Veronikát? Ezt nem lehet
tűrni vagy megengedni, ez ellen gyökeresen tenni kell.

--De mit? Jakab szabad, független és abban a korban van, hol intézheti
sorsát tetszése szerint. És éppen néked nem lehet semmit tenni ellene,
Berti, gondold meg ezt.

--De hát honnét ismeri ő Dóziát. Miféle balsors hozta őt vele össze?

--Emlékezel arra az éjszakára, midőn Dózia innét elszökött?

--Hogyne, a legélénkebben él emlékemben az a jelenet.

--És arra is, hogy Jakab másnap nálunk volt ebéden s te és Béla sokat
beszéltetek előtte erről az estről, míg én tűkön ültem e társalgás
alatt?

--De senkisem tudta nevét és kilétét a szökevénynek.

--De ő rájött arra, még pedig az én hibámból. Megmutattam neki Dózia
arczképét, s kértem, hogy igyekezzék őt fölkeresni,--viszonzá
bűnbánóan Hermance.

Eszthey komoran nézett maga elé. Nem mert szemrehányást tenni nejének,
mert érezte, hogy--nincs ahhoz joga.

--Miért nem voltál hozzám bizalommal?--kérdé két percznyi hallgatás
után.

--Lehettem-e?

Eszthey gróf lehajtá fejét, és arczát sötét pír önté el... A szégyen
pírja.

--Holcsi beszélt neked Jakab házasságáról?--kérdé Hermance, hogy végét
vesse a kinos csöndnek.

--Ő! De nem hittem neki. Kinevettem és majdnem elutasítottam
ajánlatával.

--Mit ajánlott, s miért beszélt Oroszlay házasságáról?

--Hogy ő meg tudná azt akadályozni.

A házaspár önkéntelen egy jelentőségteljes pillantást váltott.

--Nem!--mondá Hermance,--ezen az áron nem lehetne boldog Veronika. A
görbe út sohasem vezetett a kivánt czélhoz.

--És nézzük tétlenül leányunk kétségbeesését?--kérdé kitörve
Eszthey,--midőn hatalmunkban állna segíteni azon?

--Mit nyernénk vele, ha Holcsi ajánlatát elfogadnók? Itt nem a
helyzet, nem a körülmények határoznak, hanem Jakab vonzalma... És
végre is, Dózia...

Az utolsó szót Hermance elharapta.

--Tudom, mit akarsz mondani, de...--kiáltott föl szenvedélyesen a
gróf,--gyűlölöm ezt a beszédtárgyat, azonban kénytelen vagyok vele,
hogy tisztán lássunk. Tisztán, világosan, hogy elejét vegyük Veronika
boldogtalanságának.

--Nem, Berti, én nem akarok semmit tudni,--mondá szomorúan Hermance
könyes szemekkel, s kezét egy perczig arczához szorítá.--Bár sohase
jöttem volna nyomára Dózia létezésének, de megnyugodtam benne s
azonkívül megesküdtem anyjának, hogy őrködni fogok fölötte s meg is
tartottam mindaddig, míg tehetségemben állott. És most nem fogok olyat
tenni, mi lelkiismeretemmel nem fér össze. Félnék attól, esküm miatt!

--Láttad azt a nőt, Dó-zi-a any-ját?--kérdé hévvel Eszthey.--Beszéltél
vele?

--Láttam és beszéltem vele három nappal halála előtt, készen volt a
halálra, de nem arra, hogy--meggyilkolják!

--Ki tette? Miért kellett neki gyilkos kéz által meghalni, és ki
tudja, az volt-e, kinek állítá magát s nem tévesztett-e meg téged?

--Erre sohasem gondoltam.

--Én pedig kételkedem azonosságában és kutatni fogom a valót.

--Ne tedd! Hagyd a halottat pihenni. Temessük el a multat, s legyen
boldog a gyermek, kinek talán kárpótlást nyújt az ég anyja
szenvedéseiért.

--Még egyszer fölkeresem Holcsit, s ha nem is fogadom el ajánlatát,
beszélek vele és saját hálójában fogom meg, melyet, érzem, hogy aljas
czélból vetett nekem,--mondá elfojtott dühvel Bertalan gróf s
kisietett a szobából, hol neje szomorúan tekintett utána és
önkénytelen ismétlé azt, mi már oly gyakran hagyta el ajkát:

--Milyen rosszak a férfiak!



XIX.

Kardos detektiv nagyon ügyes s nagyon nevezetes egyéniség volt
szakmájában. Gyakran vette a rendőrség is tanácsát igénybe, s mint
egyik angol kollégája, a híres Holmes, ő is szenvedelemből dolgozott
ezen a téren, mert, bár gazdag ember volt és semmiféle hivatalt nem
viselt, életének minden napja be volt töltve a kutatásokkal, miket
pusztán kedvtelésből űzött. Enyingi gróffal, ki őt barátjának,
Oroszlay Jakabnak ajánlotta, szintén e téren ismerkedett meg. Annak
évek előtt nagy lopás történt házánál s a tolvajt mindaddig nem tudták
kikutatni, míg végre ő volt az, ki föltalálta a tettest, fölkereste a
grófot s őt abból az időből ismerte.

Tudjuk, hogy mivel bízta meg őt Oroszlay, s ő csakhamar eleget is tett
a megbízásnak, de a mellett apró, gyanús jelekre talált, mik másfelé
terelték figyelmét, és most egészen azoknak szentelte idejét.
Mindenekelőtt azt akarta tudni, miféle összeköttetésben áll Holcsi
Dóziával. Miért rejtegeti azt, miért költ rá, még pedig sokat, mert
lakásukról s életmódjukról a drága fogadóban, tájékozva volt kiadásaik
felől; s gyanus volt neki nemcsak az ügyvéd viselete és a három
testvér összejátszása, de az is, mit Oroszlaytól hallott róluk, ki
viszont Zsófia szobaleánytól tudta meg a részleteket.

Ismerte Holcsi rossz hírét s azokból, mit annak életmódjáról és
cselekményeiről tudott, azt minden rosszra képesnek tartá. És hogy
annak valami különös czélja van Dóziával, abban nem kételkedett, sőt
Klára szerepe is gyanús volt neki. Sokat tűnődött ezeken a dolgokon,
mik érdekelték s egy szép napon beállított Somorjayné lakásába, kit
ismerni akart, tájékozva lenni annak egyéniségéről s tőle remélt
czéljainak kezdetéhez jutni, mert ismerte hírből Holcsi ravaszságát,
ügyességét s hozzá még közeledni sem mert, nehogy gyanúra adván okot,
mindent elrontson...

Somorjayné mintegy ötven éves nő volt, s mint tudjuk, az Üllői-úton
lakott egyetlen leányával, ki igen csinos tizenhét éves hölgyecske
volt, mindig vidám, jókedvű, s egy hímző-üzletben dolgozott és csak az
estéket s ünnepnapokat töltötte otthon. Ilyenkor összefoltozgatta
anyja és saját ruháit s mellette egész nap vidáman énekelt.

Vasárnap volt, midőn Kardos csöngetett a kis lakás ajtaján és azt
Juliska nyitotta ki, Somorjayné leánya.

Férfi nem volt a háznál. Somorjayné özvegységében töltötte már évek
óta napjait, de a szomszéd lakásban egy nyomorék öreg ember lakott, ki
tőlük nyerte az étkezést s ki állítólag sógora volt neki, meghalt
férjének a fivére.

Ebéden és vacsorán megjelent a nőknél s étkezés után azonnal
visszatért lakásába, mely két szobából állt s azok egyikét rendesen
bérbe adták.

--Engedelmet kérek, kisasszony,--kezdé szerény, illedelmes hangon
Kardos.--A kapun láttam egy czédulát, melyen hónapos szoba kiadását
olvastam. A házmester ide utasított, s arról szeretnék tudakozódni.

Juliska végigpillantott a csinos fiatal emberen, s úgy látszott, az
megnyerte tetszését, mert barátságosan mondá:

--Csakugyan van itt a szomszéd lakásban egy csinos szoba hónapszámra
kiadó. Pár hét óta üresen áll, egy hölgy lakott benne, ki
elhordozkodott s ha látni kívánja, fáradjon a szomszéd lakásba, ott
egy öreg úr azt meg fogja mutatni.

--Nem önök adják azt ki?--kérdé kissé csalódva Kardos, le nem véve
szemét a fiatal leányról, ki valakihez nagyon hasonlított, de nem
emlékezett, ki lehetne az ismerősei közül.

--Azt felelhetném e kérdésre, uram, hogy igen és nem!--viszonzá
mosolyogva a leány, s piros ajkai közül tündöklő fehérségű fogsor tünt
elő, mialatt szemeiből vidám életkedv sugárzott, mi még inkább
meglepte a detektivet.

Hogy ezeket a hamis kifejezésű szemeket már látta valahol, a fölött
nem kételkedett... De hol?

--Hogy értsem ezt, kisasszony?--kérdé nevetve, mert a leányka jókedve
rá is elragadt.

--Mi itt lakunk anyámmal, míg a szomszéd lakást egy rokonunk bírja. Ő
adja ki a szobát, azonban mi gondoskodunk a lakóról, s mi szabjuk meg
a szoba árát.

--Remélem, nem lesz az drága,--viszonzá kissé elkomolyodva Kardos.--Én
szegény tanuló vagyok, ki utolsó vizsgámra készülök. Azért jöttem föl
a vidékről, hogy elzárkózva mindenkitől, tanulmányaimnak éljek, mig a
szigorlatot leteszem, de nem röstellem bevallani, hogy körülményeim
nem valami fényesek.

--A szegénység nem szégyen,--viszonzá biztató mosolylyal a
leányka...--A szoba ára húsz korona, de csinosan van bútorozva. Tiszta
és csöndes, alkalmas a kegyed czéljára, s a takarítás is bele van
értve az árba.

--Szabad azt megtekintenem?

--Hogyne! Természetes, hogy látatlanba nem veheti ki. Jőjjön, majd
megmutatom.

És mentek együtt a szomszéd lakásba, melynek kisded előszoba ajtaja
nyitva volt, s pár percz múlva a helyiségbe léptek.

Kardos szeme gyorsan futotta át e szobának minden zege-zúgát s
pillantása az abból nyíló mellékajtón pihent meg.

--Hova vezet ez?--kérdé a leánytól.

--A lakás tulajdonosához, ki öreg úr, alig mozdul ki szobájából. Azt
hiszem, most nyitva is van.--És félig kinyitva az ajtót, bedugta szőke
hajjal borított fejét.

--Ki van ott?--kiáltá egy megriadt gyönge hang.

--Én, Pali bácsi. A szobát akarja valaki kibérelni.

--Miféle ember? Remélem, nem valami nő ismét, mint az a Zsófi volt?

Juliska kissé elpirult s az idegenre pillantott, ki minden szót
hallott, s a Zsófi névre figyelmes lett, de egykedvű mosolylyal mondá:

--Úgy látszik, az öreg úr nem valami barátságos ember.

Juliska becsukta az ajtót, mind a mellett nagyon halkan mondá.

--Mindig rossz kedvű, de rendesen csöndes és nem okoz semmiféle zajt,
vagy alkalmatlanságot a szomszédságban.

--Ki az a Zsófi, kire úgy látszik haragszik? Valószínűleg az előbbi
lakó?

--Igen! azért haragszik rá, mert alig hogy behordozkodott ide, ismét
mindjárt elment, s minden ok nélkül hagyta el a szobát... Mi is
sajnáltuk, mert minden házi munkában segítségünkre volt.

--Sajnos, én ezt nem tehetem,--mondá tréfásan Kardos.

--Nem is kívánjuk!--viszonzá pajzánan a leány.--Nos uram, hogy tetszik
a szoba?

--Kiveszem, s holnap behordozkodom. Kinek adjam az előleget. Lesz
kegyed szíves azt tőlem elfogadni?

--Anyám nincs itthon s ő fölhatalmazott arra.

Kardos egy tízkoronást nyújtott át neki s nemsokára távozott, de
behúzódott a sötétes kapu alá, mert Holcsi alakját látta közeledni, ki
őt nem véve észre, gyorsan sietett fölfelé a lépcsőn.

Nagyszerű kilátások! gondolta a detektiv. Tervem kivitele jól
kezdődik, s ha itt lakom, figyelemmel kisérhetem ezt a vén rókát, kit
mindenre képesnek tartok. De hol láttam már annak a csinos leánynak a
szemeit? Mert okvetetlen láttam valahol hasonló szemeket és
kifejezést! De hol? Csodálatos, hogy nem emlékszem rá, holott rendesen
fényes emlékezőtehetségem van.

Ilyen s ehhez hasonló tépelődéssel haladt lakása felé, midőn a ház
előtt már messziről föltünt neki Oroszlay gróf elegáns, magas alakja,
ki valószínűleg nála volt, s most az ő jövetelére várt föl s alá
sétálva az épület előtt.

--Honnét jön ily gondolatokba mélyedve?--kérdé Jakab, szokott nyájas
modorában szólítván meg őt.

--Ha magamban vagyok, rendesen dolgaimon tűnődöm. Az én hivatásom sok
fejtörést kíván.

--Előbbre van már azon az úton, melyen, mint a multkor mondta, érdekes
fölfedezéseket vár?

--Sokkal előbbre, de engedje meg gróf úr, hogy most még ne beszéljek
arról. Azt tapasztaltam, hogy bonyolódott ügyről soha sem jó beszélni,
mert annak magától kell kiforrni agyunkban, s idegen vélemények
hallása rendesen kuszáltabbá teszi azt.

--Hát ne szóljunk róla. Azonban azért jöttem, hogy megkérdezzem: nem
hallott-e valamit a Genfben volt hölgyekről, kik már nincsenek ott.
Eltüntek onnét, mint a lehelet, nyom nélkül.

--Valóban? Az különben előre látható volt. Klára kisasszony okvetetlen
kérdezősködött rólam Holcsinál, s az gyanúra adott okot és azonnal
továbbította őket.

--De hova mentek, és miért rejtegeti Dóziát?--kérdé föllobbant
haraggal Oroszlay.

--Azt megtudjuk nemsokára! Csak türelem, gróf úr. Az ilyen bonyolult
ügy hosszú időt kíván a kihámozásra.

--Mindenekelőtt azt szeretném tudni, hova lettek a hölgyek?
Remélhetem, hogy újra ki fogja hollétüket kutatni?

--Igyekezni fogok, bár e perczben nem tudom, hol keressem nyomukat.

--Megfoghatatlan, hogy Dózia nem felel levelemre!

--Arra nézve ellenőrzi őt Lamberth Klára, s ez a fiatal hölgy méltó
tanítványa Holcsinak, sőt talán saját véréből való vér. Az is
meglehet, hogy leánya.

--És Dózia oly nagyon bízik benne.

--Én kissé kételkedem abban, mert láttam, mily mohón rejtette el előle
méltóságod levelét.

--De hisz akkor legegyszerűbb volna otthagyni őt, ki tulajdonképen
senkije neki.

--De ő egyedül áll a világon, s nem tudna hova és kihez fordulni, ha
Klárát elhagyná. Mi férfiak nem tudjuk, mily kínos gondolat az egy oly
fiatal, tapasztalatlan leányra nézve, kitaszítva lenni, egyedül a
világban.

Erre felelhetett volna Oroszlay, de nem akarta nagyon mélyen beavatni
titkába a detektivet, s mondá:

--Szedje össze, kérem, minden ügyességét és hozzon hírt nekem
Dóziáról. Nem volna a legjobb, ha elutaznék ismét Genfbe?

--De ha már nincsenek ott a hölgyek.

--Talán a szállodában tudnák, hová és merre vették útjokat.

--Nem hiszem, hogy nyomát hagyták volna hátra útjok czéljának... De
jelenleg nem is hagyhatnám el Budapestet, mert nagyon fontos ügy
tartóztat a fővárosban.

--Így az enyém háttérbe szorúl?

--Korántsem! Összefüggésben van az emezzel, s remélem, rövid időn
fontos híreket leszek szerencsés méltóságoddal közölni.

--Valóban, annak örülnék.

--Kutatásaimnak szálai ma még elágaznak, de tömörítenem kell azokat,
hogy a gombolyagot egyszerre kettévághassam,--mondá villogó szemekkel
s gonosz mosolylyal Kardos, ki elemében látszott lenni.

--Rejtélyekben beszél, de arczán látom, hogy valaki iránt biztos
gyanúja van. Ki az, Dóziának valamely ellensége?

--Ismétlem, nem mondhatok ez idő szerint semmit... De a mi a gyanút
illeti, azt a magamféle ember mindenkire kiterjeszti. Legyen az gazdag
vagy szegény. Úr vagy szolga, nagy hangzású nevekkel már sok bűnös
takaródzott, s én a rossznak már annyi példáját láttam, hogy senkit
sem tartok kivételnek.

--Nem értem, mit akar mondani. Valami előkelő emberről beszél?--kérdé
kissé meglepődve Oroszlay, kinek, maga sem tudta miért, Eszthey
Bertalan jutott eszébe.

--Lehet, hogy annak az ügynek kiinduló pontját valamely főúri
palotában fogom megtalálni. Lehet, hogy nem s a legsilányabb embertől
indult meg a cselszövény... Azonban annyit mondhatok, gróf úr, hogy
Dózia kisasszony története annyira érdekel, mert ez nem könnyű és
közönséges eset, hogy ki fogom azt fürkészni, ha mindjárt évek
telnének is bele.

--Mindenekelőtt fürkéssze ki azt, hova mentek a hölgyek Genfből,--
viszonzá hévvel Jakab gróf, kinek ez volt legfőbb érdeke és kívánsága.

--Meg fogom őket találni, gróf úr,--viszonzá Kardos s ezzel elváltak
és míg Oroszlay másfelé vette útját, addig a detektiv fölsietett
lakásába, hol első teendője volt gyorsan összecsomagolni néhány darab
ruhát, könyvet stb., hogy látszatja legyen a hordozkodásnak s
podgyászt vigyen a kivett lakásba, hol az esti órákban jelent meg.
Félt Holcsival találkozni, kiről ugyan azt remélte, nem ismeri őt, de
mind a mellett jobbnak tartotta sötétben surranni be a házba, hol oly
fontos fölfedezéseket remélt tenni.

Oroszlay Jakab ezalatt lassan haladva az utczákon, még egyszer
végigfutotta gondolatban mindazt, miről Kardossal beszéltek, s törte
rajta fejét, kit érthetett az a «főrendű» elnevezés alatt, s hogy e
szóra mi okból jutott neki eszébe Eszthey, kit mindenki könnyelmű, de
becsületes gavallér embernek tartott, s többnyire szerették is, bár ő
nem különösen szimpatiált vele. Az utóbbi időben majdnem elhidegültek
egymás iránt, de hogy mi volt ennek az oka, meghatározni maga sem
tudta, talán leginkább az, hogy Enyingitől többször hallá, miként azok
számítanak rá, mint Veronika kérőjére!

Ez boszantotta s olykor idegessé tette, mert ő sohasem udvarolt a
leánynak és különösnek találta, hogy azok kitűzték őt leendő vejüknek,
holott ő nem szándékozott nősülni, s szíve mindaddig az ideig
érintetlen maradt, míg Dóziát meg nem látta.

A milyen álmodozó természettel bírt, éppen oly keveset törődött ily
tekintetekben a világ fölfogásával. A társadalmi szabályok rá nézve
csak annyiban léteztek, a mennyiben tudta és elismerte azoknak minden
művelt emberre nézve szükségét, de sohasem párhuzamosította azokat
belvilágával. Egészen különös fölfogással bírt szerelemről,
barátságról és helyzete olyan volt, hogy az emberek ridegségét vagy
rosszaságát alig volt alkalma megismerni, még kevésbbé csalódni s
ennélfogva mindent a maga szép, ábrándos lelke szerint itélt meg...

Talán életének első csalódását Eszthey grófné titkának megismerése
képezte, kiről nem tudta, mit higyjen és hogyan itéljen ama különös
történetet hallva, mit az neki Dóziáról elmondott.

Első benyomása az volt, hogy Dózia a grófné leánya, kinek létezéséről
nem tud senki, amaz Ernesztin nevű öreg komornán kívül, de ez igen
rossz hatással volt rá, mert ő Hermancet mindig tisztelte és becsülte,
bár leányát soha sem jutott volna eszébe nőül venni. Később azonban
örömmel ejté el a róla táplált gondolatot, s férjét vette gyanúba,
kiről nem egy könnyelmű történet forgott a világ nyelvén, és talán ez
is okozta, hogy visszahúzódott tőle és hetek óta alig találkozott
vele, mivel ő keveset ment emberek közé, s az Eszthey-palotát nem
szándékozott többé fölkeresni.

Annál kellemetlenebb volt most neki, midőn az Andrássy-úton sétára
indulván, Eszthey Béla és Veronika jöttek vele szemben karöltve s míg
a leányka némán elpirult, addig a fiatal Eszthey megállt s
barátságosan nyújtotta neki kezét.

--Egész örökkévalóság mult el azóta, hogy láttalak,--kezdé az ő rendes
szeles modorában,--miért nem jösz hozzánk?

--Tudod, hogy keveset járok társaságba,--viszonzá kissé zavartan a
kérdett, mialatt Veronikára pillantva, látta, hogy annak szép arczát
biborszín önté el, s kissé erőltetett mosollyal mondá:

--Mi már rég Angolországban hittük önt, minthogy utolsó látogatása
alkalmával úgy bucsúzott el tőlünk.

--Minden perczben indulni akarok, de új és új hátráltatásom jött
közbe.

--És most már talán nem is mégy?--kérdé Béla.

--Okvetlen kell mennem, de nem tudom, mikor indulhatok.

--Ujságot is akartam neked napok óta mondani,--folytatta Eszthey...--
Emlékezel még a 112-ik számú bérkocsira?

Oroszlay szive megdobbant e kérdésre. Hogyne emlékezett volna?
Kérdőleg tekintett a beszélőre, s elfogultan mondá:

--Emlékezem, te többször beszéltél arról, s valami éjjeli kalandról.

--Nos, hát az a bérkocsis pár nap előtt azt ujságolta nekem, hogy a
vasutról ő szállítá be a fővárosba azt a fiatal hölgyet, kit akkor
mindenfelé kerestünk.

--Valóban? Akkor pedig, ha jól emlékszem, nem akart neked róla
fölvilágosítást adni,--mondá nyugodtságot erőltetve Jakab gróf.

--Most már talán nem érezte kötelezve magát a hallgatásra, s fecsegett
a bérkocsisok szokása szerint; de azt is hozzátette, hogy az egyik
pályaháztól a másikhoz hajtott velük, mert hárman voltak, és azonnal
tovább utaztak.

--Hova?--kérdé meggondolatlanul Oroszlay, nem véve észre, hogy
Veronika szemei mily feszülten függnek az ő vonásain.

--Azt nem tudta megmondani, de én azt gyanítom, hogy Tornyosra
mehettek.

--Lehetséges!--viszonzá, visszanyerve nyugalmát, majdnem egykedvűen
Jakab gróf, azután Veronikához fordult.

--Mi hírei vannak, grófnő, a csetnekiekről, még nem szándékoznak a
fővárosba jönni?

--Tegnap kaptam tőlük levelet, s Irmának a napokban fogják
tizennyolczadik születésenapját ünnepelni, és csak azután jönnek.
Engem is hívott az ünnepélyre, s valószinüleg el is megyek.

--Azt jól teszi. Ilyenkor nagyon szép a falu, és bizonnyal ismét nagy
társaság lesz ott összegyülve.

--Ön nem kapott meghívást?

--Nem emlékezem,--viszonzá zavarral a kérdett,--de lehetséges, hogy az
iróasztalon hever.

--Nem szokta fölbontani leveleit?

--Nem mindig! Olykor több napig maradnak azok érintetlenül, mi tudom,
hogy hiba, de az igazat megvallva, nem nagyon érdekelnek.

--És ha például szerelmes levél volna közöttük?--kérdé ingerkedve
Béla.

--Azt nem szoktam kapni,--viszonzá kellemetlenül érintve e kérdés
által Oroszlay, ismét egy pillantással Veronikára, ki szokva volt
fivére meggondolatlan fecsegéséhez, s igyekezett gyorsan más irányt
adni a beszédnek.

--Csetnekre tehát nem szándékozik menni, ha megtalálná is a meghívást?

--Sajnálom, hogy nemet kell mondanom, grófnő, mert tudom, hogy a
vesztes fél én vagyok.

E társalgás alatt lassan végighaladtak az Andrássy-úton, s fogatuk
lépést kisérte őket, és Veronika ekkor kinyilatkoztatta, hogy visszaül
a kocsiba, gyorsan bucsút vett, s fivérével együtt a Városliget felé
hajtatott.

Oroszlay a legnagyobb izgatottságban maradt egyedül. A mit Bélától
hallott, az dobogásba hozta szivét. Rögtön elhatározta, hogy haza
siet, és pár óra mulva Zalánczra utazik. Mily boldogság volna Dóziát
ily váratlanul föltalálni és viszont látni! Egészen ki volt véve
rendes nyugalmából, lakására érve, komornyikjának podgyászolni
parancsolt, hogy a legelső vonattal indulhasson birtokára. Boldog
reményben, nyugtalan várakozással. Hátha Bélának csakugyan igaza van
és Dóziát Tornyosra vitték abban a reményben, hogy ősz lévén,
megcsendesült a vidék, senki sem sejti, milyen bájos kincs van a
tornyosi házba rejtve, s ott legkevésbbé fogja valaki őt keresni...



XX.

Szomorú őszi délután volt, midőn a fiatal gróf a pályaházba érkezett
Tornyoson, mely mint tudjuk, az ő állomása is volt, s kissé tájékozni
akarván magát, az állomásfőnökkel beszédbe eredt.

--Most kevés ember száll ki itt az állomáson?--kérdé, mielőtt kocsira
ült volna, hogy birtokára hajtasson.

--Nagyon kevés, majdnem senki, tegnapelőtt azonban a tornyosi uraság
jött meg. Azaz maga Holcsi úr nem, csak a kisasszonyok, egy öreg nő és
szobaleány kiséretében.

Oroszlaynak ujra megdobbant a szive e hírre. Ez volt, mit tudni akart,
e miatt állt szóba a főnökkel, s szerencsésen el is érte czélját.

E szavak után köszönt és ment; szolgájával együtt kocsira ült, s
emelkedett hangulatban, hevesen lüktető aggyal, örömrepeső szívvel
közeledett Zaláncz felé.

Végre, végre: gondolta boldogan. Hónapok teltek el, mióta Dóziát nem
látta és érzé, hogy szerelme ez idő alatt növekedett iránta.

Most azonban az volt a kérdés: hogy és miként eszközölje ki a vele
való találkozást; mert bármily nyugodt, csöndes, álmodozó természettel
birt is, most már türelmének végén volt, s itt a közelben tudva
Dóziát, úgy érezte, hogy egy napot sem birna tölteni annak láthatása
nélkül.

Egész úton azon törte fejét: mit tegyen, hogy közelébe jusson? Levelet
nem mert írni neki, félve, hogy az más kezébe juthatna; de
elhatározta, hogy másnap reggel puskát vesz vállára és átmegy a
tornyosi határba, mintha vadászatra indulna, remélvén, hogy Dóziát a
kertben, vagy a tó partján megpillantja, s amaz édes reményben
ringatta magát, miként az szintén keresi a vele való találkozást, s
azokat a helyeket, hol utoljára együtt voltak.

Ha tudta volna, hogy mi történt a Holcsi-házban a leányok odaérkezése
után, biztosabb reménnyel kecsegteti magát, mert Klára elfáradva az
úttól, hirtelen rosszul lett, s ágyba kellett feküdnie és Dóziára nem
ügyelhetett föl úgy, a hogy azt neki Holcsi meghagyta, bár igyekezett
őt ágya mellett tartóztatni, mind a mellett nem tilthatta meg, hogy
pár órára szabad levegőre ne menjen.

És az ezt az időt fölhasználta arra, hogy lefusson a tó partjára, és
ama szép órák emlékeit keresse, melyeket a kék vizű hullámzó tó
mellett Jakabbal töltött.

Nem remélte őt ott találni, írni pedig most sem mert neki, mert Klára
előrelátásból ágyához vitette a posta-táskát, s azt saját kulcsával
bezárva és midőn megérkezett, kinyitva: minden menő és jövő levél az ő
kezén ment keresztül.

Dózia tehát legfeljebb maga vihette volna levelét a tornyosi
állomásra, hogy azt ott föladja; de az gyalog másfél órányira feküdt,
s annyi ideje a távollétre nem volt, sem pedig bátorsága, hogy az
erdőn keresztül egyedül nekiinduljon a hosszú útnak.

Kínos és szomorú napokat töltött bizonytalanság és halvány remény
között, s fejecskéjében a legregényesebb tervek kergették egymást:
szökésről, eltünésről, stb. ... Melyeket azonban ismét elvetett, mert
azok egyikének kivitelére sem volt bátorsága.

Pedig tudta, hogy most kellene valamire elhatároznia magát, míg Klára
beteg, mert ha fölkel ágyából, ismét folyton sarkában lesz, mint volt
már hónapok óta, sőt miután amaz idegen Genfben fölkereste őket, kiről
Holcsi semmit sem tudott, s azt gyanusnak találta: megbizta
gyámleányát, hogy az kétszeresen ügyeljen az ő tetteire. Az idegen
ottlétének következtében hagyták el gyorsan az ügyvéd rendeletére
Genfet, és jöttek Tornyosra, hol valószinüleg biztosabbnak tartotta
Holcsi tartózkodásukat, mint külföldön, vagy különösen a fővárosban,
hol, mint ő hitte, Dózia Eszthey gróffal, vagy a grófnéval
találkozhatnék.

Az, hogy ama levél, melyet neki az ügyvéd Eszthey aláirásával
mutatott: hamis volt, soha sem jutott volna eszébe, s olykor hálát és
meghatottságot érzett Klára és annak gyámatyja iránt, kik oly hévvel
karolták föl az ő ügyét, s nem akarták kiszolgáltatni azoknak, kikhez
ő nem kivánkozott menni...

Mind a mellett sokkal eszesebb volt, hogy ne gondolkozott volna olykor
azon: miért védi az ügyvéd oly lelkesen az ő dolgait? Humanitásból?
Daczára, hogy semmi élettapasztalása sem volt, ez valószinütlennek
látszott neki. Vagy Klára iránti szeretetből, ki meleg barátsággal
viseltetik ő hozzá, s gyámatyja talán örömet akart neki szerezni
azzal, hogy fiatal leányt vett a házhoz, hol Klára egyedül érezhette
magát. De végiggondolva az eseményeken, ez is hihetetlennek tetszett
neki.

Mikor Klára az intézetbe jött, hol ő már évek óta volt, azt mondták,
hogy gyámatyjánál nem lehet, mert az nőtlen ember, és szűk a lakása, s
nincs a szerint berendezve, hogy fiatal leány lakjék nála...

Azután egyszerre elég nagy lett a lakás. Nemcsak Klára, de ő is külön
szobát kapott, sőt társalkodónőt is fogadtak, ki sétáljon velük, s
egész háztartás létesült körülöttük, és mindez most gyakran
gondolkozóba ejté őt, s úgy tetszett neki, mintha előre minden ki lett
volna számítva, hogy őt kivéve az intézetből, magukhoz csalják.

Lassanként rájött mindezekre, de az okát nem birta kitalálni, s félni
kezdett, hogy valamely cselszövevény veszi őt körül, mi lassú
biztossággal halad czélja felé...

Azon a reggelen, melyen Oroszlay puskával vállán elindult Tornyos
felé, ő is elhagyta szobáját és gyorsan átfutva a kerten, sietett a tó
partja felé.

Hűvös őszi szél lengeté ruháját, s csak a fák megritkult levelei
között és a levegőben röpdöső varjak szomorú károgása verte föl a néma
csöndet.

De ő sem a szél élességét, sem a szárnyasok lármáját nem vette észre,
sietett előre, míg egyszerre úgy érzé, a földbe gyökereznek lábai,
mert egy alakot pillantott meg, ki lassan közeledett felé, s
gondolatokba mélyedve a földre nézett.

--Jakab, Jakab!--kiáltá örömtelt hangon, s futva közeledett felé és
pár pillanat mulva karjában volt, ki alig tudott fölocsudni
mélázásából, de szorosan átölelve őt, szivéhez szorítá.

--Édes szerelmem, egyetlen Dóziám!--kiáltott föl elragadtatva az ifjú,
ki az első pillanatban alig hitt szemének, a bájos, kedves arczocskát
látva...--Mily boldog véletlen. Tehát nem hiába jöttem Zalánczra.

--Tudta, hogy itt vagyok?--kérdé csodálkozva Dózia.

--A bérkocsis mondta Eszthey Bélának, ki ugyanaz volt, ki amaz éjjel a
Holcsi-házhoz vitte, s ráismert.

Dózia halálsápadt lett e szavakra.

--Istenem, istenem!--rebegte rémült hangon,--úgy itt sem lesz
maradásom...

--De hát ki elől szökdösik, s viszik ide, s tova a világban?--kérdé
bámulva Oroszlay.

--Esztheyék elől! Olvastam a grófnak egy Holcsi úrhoz írt levelét,
melyben tudatta azzal, hogy értem jön és magával visz.

Jakab gróf mind nagyobb csodálkozással hallgatta e szavakat, s
visszagondolva arra, mit neki Hermance grófnő mondott, hogy Dózia
létezéséről sem férjének, sem fiának nem szabad tudni,
valószinűtlennek találta azt, mit a leány beszélt.

--Olvasta maga azt a levelet, Dózia?--kérdé feszülten, s látható
kétkedéssel.

--Olvastam, mielőtt elutaztunk innét, azért kellett oly rögtön
eltünnünk, mert a tudósítást Zalánczról hozták és meg volt határozva
abban az óra, melyben Eszthey értem jön, s magával visz.

Oroszlay megcsóválta fejét.

--Mindebből egy szó sem igaz, Dózia! Eszthey akkor az én vendégem
volt, s tudom jöttét-mentét, és mondhatom, hogy aznap, midőn maga
elutazott Tornyosról, neki eszében sem volt onnét távozni, oda pedig
nem hozhatta volna, férfiak közé.

--Úgy nem tudom, mit gondoljak!

--És én sem tudok fölvilágosítást adni, édes angyalkám,--mondá Jakab
szerelemmel tekintvén a leányka kérdő szemébe, kinek arczáról eltünt a
boldog kifejezés és látható félelemnek adott helyet.

--Oh, Jakab,--mondá szorongva,--mit akarnak velem Holcsiék? Miért
tartanak fogva, mert az nem szabadság, a mit Klára oldala mellett
tűrök, ki minden tettemet ellenőrzi, s minden léptemre vigyáz.

--Azt kell megtudnunk, és végére is fogunk járni. Én már minden
intézkedést megtettem arra. De most azt kell elhatároznunk, hogyan
szabaduljon tőlük, mert tovább nem engedem, hogy körmeik között
maradjon.

--Hova menjek?--kérdé szomorúan a leányka, elhallgatván, hogy ő már
maga is gyakran gondolt a távozásra.

--Egy tisztességes családot fogok keresni, melynek gondjai alá
helyezem.

--De addig? Klára beteg, s azért volt lehetséges egyedül elhagynom a
házat, de ha jobban lesz, ujra kezdődik teljes és határtalan rabságom.

--Ne féljen attól, s ne higyje, a mit Holcsi és barátnője beszélnek.
Mindaz valótlanságon alapul, s csak rémíteni akarják. Esztheyék nem
keresik, de más czélja lehet az ügyvédnek azzal, hogy magához csalta
és magánál tartja. Mindezt föl kell derítenünk, addig legyen
türelemmel és ne árulja el összeköttetésünket,--mondá, gyöngéden
simogatva Jakab a leányka kezét, melyet kezében tartott, s mely az
izgatottságtól reszketett.

--És ismét elválunk, ismét oly soká nem fogom látni?--kérdé könyes
szemekkel Dózia, s zokogva borult az ifjú keblére, ki csókokkal
halmozta könytől ázott arczát.

--Csak rövid időre, drágám! A jövő miatt szükséges ez, de míg Klára
betegsége tart, addig naponként látjuk egymást itt az épület
közelében, vagy a tó partján, hol távozása előtt oly boldogok voltunk.

A leányka kissé megnyugodott és lecsillapult a gyöngéden kiejtett
szeretetteljes biztatásra, s karonfogva sétáltak a sárga levelű fák
alatt. Beszélgettek mindarról, mi Dóziával történt utolsó együttlétük
óta, s a gróf mindjobban meggyőződött a leány beszédéből, hogy
Holcsinak csakugyan valamely titkos szándéka van vele, de hogy mi az?
azt Kardos detektivtől remélte megtudni.

Aztán újra és újra kicserélték érzelmeiket. Oroszlay elmondá, mennyit
szenvedett, mióta őt nem látta. Fáradozásait, hogy föltalálja, s
Kardos küldetését, hogy keresse föl a világ bármely részében, ki föl
is találta, és most többé nem rabolja el tőle senki, ha mindjárt élete
árán kellene is megvédeni!

És Dózia boldogan hallgatta szavait. Hitt neki, mert szerette, és nem
jutott eszébe, hogy csalódhatnék benne. Hisz oly tapasztalatlan volt,
nem ismerte a rosszat, a bűnt, a csalfaságot, és Oroszlaynak oly
bizalmat gerjesztő volt külseje, egyénisége, minden szava, mintha maga
lett volna az élő igazság...

Majdnem egy órát töltöttek e boldog együttlétben, azután Dóziának
menni kellett, nehogy Klára gyanakodjék. És szomorúan váltak el, ezer
biztosításával szerelmüknek, mely hű, változatlan, és mindkettőjük
részéről örök marad... Érezték is azt, a mit mondtak, igaz volt, s
szivüknek legmélyéből eredt, és Dózia boldogságtól sugározva sietett
haza, de nem kereste föl rögtön Klárát; félvén, hogy elárulja magát,
szobájába sietett.

De az már többször tudakozódott utána, s nyugtalanul hányta-vetette
magát ágyában, rémeket látott, s félt gyámatyja haragjától, ha
Dóziával valami történnék, ki még soha sem maradt ki ily hosszasan
hazulról.

Végre hallotta, hogy a mellékszobában járkál, s megkönnyebbülve
hallgatódzott. Csodálkozott, hogy az nem jön hozzá, mint máskor
sétájából hazatérve, s végre elkiáltotta nevét, ki még mindig égő
arczczal, tündöklő szemekkel jelent meg a mellékajtón, és kedves
mosolyával ült le ágyához.

--Merre jártál?--kérdé Klára, feszülten vizsgálva kipirult
arczocskáját.

--Messze voltam és már nagyon siettem haza! Szinte melegem lett a
gyors haladástól...--viszonzá az, nyugodtan állva ki a ráfüggesztett
tekintetet, de Klára észrevette hangjának reszketését, s odavetve
kérdé:

--Találkoztál Oroszlay gróffal?

A váratlan kérdés oly gyorsan intéztetett hozzá, hogy Dózia
megzavarodott. Arcza még pirosabb lett, s erőltetett nyugodtsággal
kérdé:

--Nem hallottam, hogy ő Zalánczon volna és nem is hiszem.

Klára látta, hogy nem mond igazat, s a következő szavakat már
határozottan ejté ki.

--Ne tagadd, Dózia, te láttad Oroszlay grófot!

--Miért tagadnám!--kérdé az bizonyos daczczal, de szivét remegni érzé
a félelemtől, hogy óva őrzött titka el van árulva.

--Mi czélod van azzal az úrral, kinek szemében te senki és semmi sem
vagy?--kérdé gúnyosan Klára, mialatt Dózia szemei könybelábadtak.--Azt
hiszed, ő igazat beszél neked, ha szerelmével zúgja tele füledet? Az
ilyen gavallérok játékszerül használják az olyféle leányokat, mint te
vagy, és ha hisznek nekik,--kinevetik őket.

A leányka először hallott életében ilyen teoriákat, s megdöbbent
azoknak kegyetlenségén. Arczán a piros színt ijesztő halványság váltá
föl és megdermedve, megnémulva ült helyén.

--Avagy nincs fogalmad helyzetedről és arról az áthidalhatatlan
mélységről, mely Oroszlay gróf és közötted létezik?--folytatta majdnem
kárörömmel Klára, látván a rémületet barátnője arczán, nem tudva neki
megbocsátani, hogy háta mögött cselekedett oly dolgokat, mik
homlokegyenest ellenkeztek Holcsi szigorú utasításával, s őt gyámatyja
haragjának tették ki.

--Nincs!--rebegte bátortalanul a kérdett.--Mit értesz áthidalhatatlan
mélység alatt?

--Az ő társadalmi állását, s a te születésedet... Ő nagy úr, te pedig
szülőidet sem ismerted, és senki sem tudja, kik voltak azok.

--Olyan nagy bűn ez?--kérdé ártatlan arczczal a leányka, kinek
bizonyos dolgok kezdtek derengeni elméjében.

--Nem bűn, de rád nézve helyrehozhatatlan hiba és akadály, hogy
tisztességes család sarja nőül vegyen; annál kevésbbé oly előkelő
ember, mint Oroszlay gróf.

--Bizonyos vagy ebben, Klára?

--Oly bizonyos, mint hogy itt fekszem ágyamban, s ezeket mondom. De
hát tett ő neked házassági ajánlatot?

--Arról szó sem volt közöttünk. Párszor találkoztam vele, ő hozzám
csatlakozott, s beszélgettünk. Ebből áll egész ismeretségünk.

--De hisz ha csak mindennapi dolgokról volt szó köztetek, azt
elmondhatta volna itt, én előttem is, miért nem látogatott meg. Nem
először lett volna nálunk.

--Azt nem tudom, nem kérdeztem tőle, és ő nem mondta.

--Dózia, Dózia, te nem vagy őszinte hozzám, holott tudod, hogy rajtam
kívül senkid sincs e földön. Mondd, mit csinálnál, ha nálunk nem
lehetnél?

--Valószinüleg Eszthey grófnéhoz fordulnék, kivel különben is kell még
találkoznom azok után, miket most tőled hallok.

--Eszthey grófnéval?--kérdé kellemetlen meglepetéssel Klára.--Minek?

--Ő az egyedüli, ki anyámat ismerte, s így azt is kell tudnia, ki volt
atyám?--viszonzá bizonyos daczczal Dózia, ki engedékeny, szelid
természettel birt, de koronként erős elhatározásai voltak.

--Azt hiszed, nem szólt volna ő neked arról, ha tudná, vagy ha akart
volna róla beszélni?--viszonzá kétértelmű mosollyal Klára.--Légy
meggyőződve, hogy hasztalan mennél hozzá e miatt; de különben is, ez
valami egészen új elhatározás nálad. Hisz éppen ő előtte rejtegetünk
mi, s emlékezz vissza, mennyire kivántad a Tornyosról való elutazást,
midőn Eszthey gróf levelét olvastad?

--De vajjon csakugyan ő írta-e azt a levelet?

--Ki más írta volna?--kiáltott föl a legnagyobb csodálkozással Klára,
s arczából eltünt minden vér az ijedtségtől.

Dózia e kérdésre nem felelt, mert ismét Oroszlay szavai jutottak
eszébe, ki a legnagyobb óvatosságra inté.

--Mikor megyünk vissza a fővárosba?--kérdé, szép szemeit barátnőjére
szegezve, ki igen rosszul érezte magát e pillantás alatt.

--A mikor kivánod. Nekem nincs érdekemben, hogy itt legyünk, s úgy az
utazás, mint a falusi lét miattad történt.

--Nem félek többé Esztheyéktől, ők nem rendelkezhetnek fölöttem,
valamint senki sem, szüleimet kivéve, kik nem léteznek,--mondá komoly
meggyőződéssel Dózia, s oly határozottsággal beszélt, mi sehogy sem
tetszett Klárának.

--Akkor nincs is czélja ittlétünknek,--viszonzá közönyt színlelve.--Ma
még irok gyámatyámnak, s tudatom vele, hogy a fővárosba óhajtunk
menni.

--Még pedig mielőbb!

--De hát miféle sürgős dolgod akadt ott egyszerre, hogy egészen
megváltoztak terveid?

--Szeretnék multamról tudni, és arról adhat fölvilágosítást valaki,
kivel beszélni szeretnék.

--Ki az? Esztheyné?--kérdé mind nagyobb nyugtalansággal Klára, ki még
soha sem látta ily kedélyállapotban Dóziát.

--Nem ő! Egy más valaki. Emlékezel arra a Kardos nevű úrra, ki Genfben
fölkeresett bennünket?

--Gyámatyám azt mondja, hogy az nem lehetett más, mint csaló.

--Azt nem tudom, de nem is hiszem! Te is jelen voltál és hallottad,
hogy mily kérdéseket intézett hozzám kis gyermekkoromról, anyámról,
stb. Emlékezetemet nagy igyekezettel kivánta bizonyos dolgokra
irányítani stb., ... És ez azt mutatja, hogy ő csakugyan ott látott
valahol, mint mondotta, a szomszéd házban, hol én anyámmal éltem. Meg
kell őt találnom, s fölvilágosítását kérem, mert egyszerre oly lázas
érdeklődés támadt bennem kilétemre és születésemre nézve, hogy nem
tudnék többé így élni. Már is sok időt vesztegettem s azt helyre kell
pótolnom.

Fölugrott helyéről és föl, s alá kezdett járkálni a szobában, mialatt
nagy fölindulás látszott rajta. Klárát félelem szállta meg, hogy nem
helyesen tett, midőn beszélt vele ezekről a dolgokról, de miktől
egészen más hatást várt.

--Hiú remény ez, Dózia,--mondá csillapítólag,--s azt tanácslom, hogy
ha nincs valami különös okod arra, miként kilétedet és születésed
részleteit kutasd, hagyd nyugodni a multat, s ne kivánj
fölvilágosítást oly dolgokról, mik csak keserűséget okozhatnának.

--Van!--viszonzá határozottan a leányka és szép arczocskája egyszerre
elváltozott, s majdnem átszellemült lett, míg szemei tündöklő fényben
ragyogtak. Olyan fényben, minőt az arczra és szemekbe csak a szerelem
varázsolhat és Klára fölismerte azt. Megdöbbent tőle, mert eltalálta,
hogy Dózia rájuk nézve elveszett, s más vette lelkét, szivét
birtokába, mi az embereket szilárddá, erélyessé teszi, és akaratuktól
eltántorítani nem engedi...



XXI.

Kardos behordozkodott az általa kibérelt szobába és megismerkedett
Somorjaynéval, valamint sógorával, az öreg morózus Somorjay Lajossal,
kinek igyekezett kedvében járni.

Pár nap alatt már kutatta annak gyöngéit. Órákig üldögélt nála. Olykor
egy-egy üveg jó bort vitt át szobájából neki, s beszélgetés közben
lassan megitták az üveg tartalmát, mi az öreg urat beszédessé tette, s
mi nem kerülte el a detektiv figyelmét, hogy az nincs Somorjayné
inyére...

Egyáltalán az öreg nő nem igen látszott kedvelni az új lakót, de
miután leánya az ő hon nem létében kiadta a szobát, a felpénzt
elfogadta, egy hónapig mindenesetre tűrnie kellett, annak ottlétét, de
midőn a tizennégy nap eltelt, kurtán, minden megokolás nélkül
fölmondott neki. Van az embernek egy különös sejtelme, mit lehetlen
megmagyaráznia, de ilyfélét érzett Somorjayné, habár nem tudta volna
okát adni és Juliskával valóságos harczot vívott miatta, ki nagyon meg
volt elégedve az udvarias, csinos lakóval, s ugyanígy érzett Somorjay
Lajos is, ki Kardostól megtudván sógornője fölmondását, éktelen
haragban tört ki.

A fölmondás napján Kardos ismét egy üveg jó borral jelent meg az öreg
úrnál, s midőn belépett hozzá, az özvegyet is ott találta.

A két embernek kipirult, fölhevült arcza mutatta, hogy heves vita
folyt közöttük, és az öreg nő gyorsan elhallgatott, míg Somorjay nem
törődve az idegen jelenlétével, elfojtott dühvel mondá:

--Oktalanság, ilyen lakót elbocsátani, talán ismét egy Zsófi-féle
személyt akarsz ide venni, kit Kálmán azért bocsátott el, mert
észrevették, hogy kémkedett?

Az öreg nő észrevehetően elhalványodott, s intett a beszélőnek,
valószinüleg, hogy hallgasson az idegen előtt, mi annak nem kerülte el
figyelmét, de az öreg úr sokkal indulatosabb volt, minthogy intésére
hallgatott volna és folytatta kifakadásait.

--Rosszkor jöttem,--mondá Kardos,--s engedelmet kérek, hogy zavarom
önöket, de Somorjay úr ilyenkor egyedül szokott lenni.

--Most is egyedül lesz, mert én távozom,--viszonzá erőltetett
mosollyal a nő.--Egy kis vitánk volt ön miatt, de azonnal jókedvű lesz
ő, ha megyek.

És e szavak után gyorsan elhagyta a szobát, de kívül az ajtónál
megállt, s nagy nyugtalansággal hallgatódzott.

--Utálatos vén asszony,--kezdé mormogva az öreg úr.--Szeszélyes
bolond, makacs és önfejű, bár megszabadulhatnék tőle.

--És miért ne tehetné, ha kellemetlen az együttlakás?--kérdé Kardos,
kihúzván az üveg dugaszát, s megtölté a vele hozott poharakat a nehéz
erős borral, mit az öreg úr mohó örömmel hajtott föl, mialatt az
ajtóra pillantva mondá:

--Majd felelek erre a kérdésre, de mindenekelőtt tekintsen ki, nem
hallgatódzik-e az a vén asszony az ajtónál.

Kardos nehéz, dobogó, súlyos léptekkel ment a mondott helyre, hogy
ideje legyen az öreg nőnek elfutni onnét, ha csakugyan ott volna. És
nem csalódott, senkit sem talált ott, az özvegy eltünt onnét, míg ő
feszült kiváncsisággal foglalta el helyét szemben házigazdájával.

--Bizonyos abban, hogy nincs az ajtónál senki?--kérdé az tőle kipirult
arczczal, mert a bor oly erős volt, mit ivott, hogy az rögtön fejébe
kergette minden vérét.

--Szemeimmel láttam.

--Nos hát felelek kérdésére,--mondá halkan,--ha megigéri, hogy
senkinek sem szól arról, a mit mondok.

--Becsületszavamra igérem.

--Tehát azért nem távozhatom innét, mert Holcsi ügyvéd gondoskodik
rólam s ő egyszerűen fogvatart e nyomorult lakásban, hol nincs egy
nyugodt pillanatom.

--Holcsi ügyvéd? Ki az? Nem ismerem,--viszonzá egykedvűen a detektiv,
míg belseje reszketett az örömtől.

--Ennek a vén asszonynak a fivére. Gyalázatos rossz ember, kitől
minden kitelik s kitől én félek és nem merek ellene tenni.

--Ne mondja! Mit tehetne ő önnek?

--Sokat! A mit azonban nem közölhetek és vissza is kellene mennem a
régen múltba történetemmel, mi azonban önt keveset érdekelné.

--Engem minden érdekel, mit öntől hallok, Somorjay úr,--viszonzá
gyorsan a detektiv.--De különben is, oly vonzalmat érzek önhöz, mintha
rokonom, vagy atyám volna.

--Ennek örülök, mert vonzalmunk kölcsönös. Sohasem voltam nős s így
nem lehetett fiam, de ha volna, kivánnám, hogy önhöz hasonló legyen!

--Ez nagy bók volna rám nézve, azonban ön még oly kevéssé ismer engem,
hogy ezt a mondást csakis előlegnek vehetem a jövőre.

--Fájdalom, ittléte már csak rövid időre terjed.

--Valóban fájdalom! És önnek nincs hatalma arra, hogy sógornője
akaratát ellensúlyozza?

--Nincs,--mondá mogorván az öreg úr.--Nem volna bátorságom velük ujjat
húzni s tűrök, a mig lehet, de végre mindennek megvan a határa!

--De ha nem szándékozik örökre leigáztatni magát, úgy jobb előbb, mint
utóbb kitörni,--mondá Kardos, ismét megtöltvén Somorjay poharát, ki
azt rögtön föl is hajtotta.

--Most már elég,--mondá megnyalva bajuszát--többet nem iszom, mert nem
szeretném, ha nyelvem oly irányban eredne meg, minek következményei
kiszámíthatatlanok.

--Ugyan, Somorjay úr, csak nincsenek veszedelmes titkai, miket fél
elárulni?

--Azt nem lehet tudni!

--Azonkívül nem tartom önt oly gyönge embernek, kinek néhány pohár bor
a fejébe szálljon,--mondá nevetve Kardos, ki alig tudta izgatottságát
titkolni az öreg ember utolsó, kétértelműen kiejtett szavaira.

--Ha tíz év előtt mondja ezt, barátom, igazat állított volna, de semmi
sem viseli meg a testet úgy, mint a lelki nyomoruság.

--Szomoruságai voltak, csapások érték?

--Nem tudom, mit feleljek kérdésére, mert nem szeretnék többet
mondani, mint lehet,--viszonzá az öreg ember, az utolsó szót
nyomatékkal ejtve ki.

--Előttem föltárhatja a szivét,--mondá a detektiv melegen.--Én önre
nézve teljesen idegen vagyok, kit dolgai csak annyiban érdekelnek, a
mennyiben szavaiból kiveszem, hogy szenved s nekem is voltak már az
életben csapásaim. Szüleimet alig egy év lefolyása alatt vesztettem el
s árván, szegényen, zsenge korban maradtam vissza a földön, pártfogó
nélkül és keményen kellett küzdenem a létért! Oh, én tudom méltányolni
a mások baját.

Az öreg úr pár pillanatig részvéttel tekintett rá, azután leöntve az
előtte álló pohár bort, bánatosan mondá:

--A halál mindig szomorú s különösen ha olyanoktól foszt meg, kiket
szerettünk, de sokkal borzasztóbb az, ha a nélkül kell siratnunk
valakit, ki hozzánk tartozott, hogy utolsó perczeiben vele lehettünk s
nehéz óráiban vigasztalhattuk, bátoríthattuk volna.

--És ön abban a helyzetben van?

--Fájdalom!--kiáltott föl egyszerre lángoló szemekkel Somorjay s
gyorsan fölegyenesedett görnyedt tartásából és keze ökölbe szorult.

Kardos csodálkozva szemlélte és látta rajta, hogy az élvezett szeszes
ital erősebb már, mint akarata s izgatottan várta további szavait.

--Szerettem valakit,--mondá dühösen az öreg--és azt meggyilkolták!

--Borzasztó!

--Meggyilkolták,--folytatta Somorjay boszút lihegő hangon.--Ellopták
gyermekét... Semmi, semmi sem maradt belőle nekem.

--Szegény uram,--mondá meleg, résztvevő hangon a detektiv--és érezte
is, a mit mondott, mert társa arczán oly kétségbeesett fájdalmat
látott, mi meghatotta.

--Ön az első, ki ama borzasztó eset óta részvéttel szól hozzám... Óh,
ha tudná, mily alávaló gazok az emberek!

--Volt alkalmam őket megismerni,--viszonzá a detektiv.--És meg lett
büntetve a gyilkos?

--Nem! Ma is szabadon járkál. A földi büntetést elkerülte, de majd egy
felsőbb biró fog fölötte itélni.

--Csodálatos, hogy ön, ki így szenved a hűn elkövetése miatt, nem
vitte a végletekig a gyilkos üldöztetését!

--Nem--te-hettem.

--Ez különös!

--Nem találná annak, ha tudná a részleteket. Óh uram, maga nem is
képzeli, mily iszonyú helyzetek vannak a világon!

--Nem mondhatná el a történetet, ha már ennyit mondott?--kérdé
tartózkodva Kardos, ki félt, hogy az öreg ember gyanúra gerjedhetne.
Az azonban annyira el volt foglalva saját emlékeivel és keserűségével
s itélőtehetségét kissé talán a bor is megbénította, hogy keveset
ügyelt az ő sürgetésére.

--Szívesen tenném, mert jól esnék vergődő szivemet egyszer valaki
előtt kiönteni, de nem lehet. Rabja vagyok saját biztosságomnak és egy
gyalázatos bandának, mely képes volna örökre elnémítani.

--Ez különös!--mondá Kardos, de nem mert tovább kérdezősködni s
csillapítólag mondá:

--Tehát ne beszéljünk többé róla. Én itt közelében lakom, Somorjay úr
s ha egyszer majd mégis szükségét érzi, hogy megkönnyítse szívét,
talán el fogja mondani nekem a szomorú történetet, mi, úgy látom,
feldúlta egész életét.

--Igaza van! Nem kétlem, hogy kitárom önnek szivem keservét és akkor
látni fogja, hogy mily boldogtalan ember vagyok, helyzetem rosszabb,
mint a rabé, ki, ha kitöltötte büntetését, kiszabadul börtönéből, míg
nekem halálom napjáig néma kétségbeesésben kell szenvednem!

E szavak után egy ideig mély hallgatásban ültek s Kardos mára elégnek
tartván azt, a mit megtudott, átment szobájába s gondolkodott a
hallottakon s egész nap nem hagyta el a házat, csakis az étkezésekre
távozott egy közeli kis korcsmába és sietett vissza, hogy a házban
történendőket a legpontosabban megfigyelje.

Leírhatatlanul érdekelte ez a rejtélyes eset.

De azon a napon már semmi sem történt... Juliska párszor betekintett
hozzá, kérdezvén, nem kíván-e valamit s ő mindannyiszor jobban és
jobban meg volt lepetve azon a különös hasonlatosságon, mi őt egy más
arczra emlékezteté, de hogy ki az? Nem birta kitalálni.

A következő nap reggelén suttogás vonta magára figyelmét, mely a
szomszéd szobából hallatszott be hozzá s ő az ajtóhoz lapulva, a
következőket hallá:

--Megtiltom, hogy egy pohár bort is elfogadj attól a fiatal embertől.
Máli beszélte, hogy tegnap együtt ittatok. A bor megoldja a nyelvet s
nem kell ismételnem a következményeket, mik fecsegésedre előadhatnák
magukat. Vigyázz! Tudod, hogy kezemben vagy s együtt veszünk el.

Kardos megcsóválta fejét.

Bárki legyen is az, ki a szomszédban beszél, gondolá elmosolyodva,
ügyetlen és ostoba ember. Tudja, hogy lakik valaki a szomszédban, ki
hallgathatja s ilyen veszedelmes dolgokról beszél!

De gyorsan ismét hallgatódzott s megismerte hangját szomszédjának, ki
könyörgő hangon mondta:

--Bocsáss el, Kálmán. Adj annyi pénzt, hisz neked van elég, hogy a
világ végéig mehessek. Nem tartom itt ki. Gyűlöllek mindnyájatokat,
különösen ezt a kőszívű Málit, ki saját gyermeke iránt sem volt
kegyelmes.

--Csitt!--kiáltott föl a másik olyan hangon, mint a kutya félelmes
morgása, mely veréstől fél.--Hallgass, vagy nyakon ütlek.

--Úgy, hogy örökre elnémuljak. Nemde? De másodszor nem sikerülne
kibújnod a törvény büntető markából.

E szavakra Kardos egy csattanást hallott, azután heves birkózást,
káromkodást, míg egy zuhanás után elcsendesült minden s még csak egy
ajtó becsapódása verte föl a csöndet és halk hörgés, lihegés nesze
tartotta őt izgalomban.

Mit tegyen? Befusson-e szomszédjához, ki talán a földön elterülve
fekszik, sőt meg is halhat s neki segíteni kellene rajta. De nem mert
belépni hozzá és várta, mi fog még következni.

Hogy ki volt nála, azt tudta, mert hallotta kiejteni keresztnevét, kit
Holcsi Kálmánnak hívtak s kit ő már rég gonosztevőnek tartott, de még
nem voltak oly bizonyítékai, hogy lépeseket tehetett volna ellene...
Várt, várt, a perczek végtelennek látszottak neki, míg végre ismét
ajtónyílást hallott és női hangokat.

--Már ismét ujjat húztál Kálmánnal?--kérdé Somorjayné, kit Kardos
megismert hangjáról.--Kelj föl és tanulj abból, a mit kaptál. Tudod,
hogy vele nem lehet tréfálni.

Az öreg ember nem felelt, de a detektiv mozgást hallott, miből
gyanítá, hogy az fölemelkedett a földről, hova Holcsi teperte le s
ágyába feküdt, mert az asszony pár percz múlva elhagyta a szobát.

Kardos kalapot vett s felöltőt dobott karjára és óvatosan lépett ki
szobájából. Azután úgy tett, mintha most érkeznék haza s beszólt a
konyhába.

--Be lehet menni Somorjay úrhoz?--kérdé az ott lévő cselédtől.

--Csak tessék,--viszonzá az rá sem hederítve s folytatta dolgát és
Kardos fedezve látván magát az eshetőségekkel szemben, belépett az
öreg úrhoz, ki ágyban fekve, kezeit arczára tapasztva zokogott, de
meglátván őt, gyorsan fölegyenesedve mondá:

--Jó, hogy jön, barátom... Ma meg fogja tőlem mindazt tudni, mit
tegnap nem akartam közölni önnel.

Hangja elszánt, határozott és keserű volt, tekintetében baljóslatú tűz
égett.

A detektiv csodálkozást színlelve közeledett hozzá.

--Mi baja?--kérdé tőle részvéttel...--Remélem, nem lett beteg
tegnapról mára?

Az öreg ember erélylyel rázta meg fejét.

--Ellenkezőleg! Régen nem voltam oly erős és egészséges, a bitófához
is segítség nélkül tudnék föllépni.

--Milyen hasonlat!

--Jöjjön ide és üljön le ágyamhoz, de előbb zárja be kulcscsal az
ajtót.

Kardos teljesítette kívánságát, még ki is tekintett az előszobába s
miután nem látott senkit, megfordítva a zárban a kulcsot, feszült
várakozással foglalt helyet az ágy közelében, gyanítván, hogy nagyon
fontos dolgokat fog hallani...

--Honnét jön most ön?--kérdé tőle Somorjay.

--Kint voltam a városban, most jövök haza--füllentett a kérdett,--de
mielőtt szobámba mentem volna, egy perczre be akartam ide szólni.

--Tehát nem volt itthon félóra előtt?

--Már több, mint két órája, hogy elhagytam szobámat.

--Kár,--mondá sötét tekintettel az öreg úr,--szép dolgokat hallhatott
volna szomszédságában. Kis híjja, hogy nyomorék nem lettem! Holcsi
sógorom letepert a földre s egyet még rugott is rajtam.

--Lehetetlen, hogy vetemedett ilyen brutalitásra?

--Azt majd mindjárt meg fogja tudni, ha elmondom történetünket. Pedig
elmondom, ha addig élek is. Akasztófára juttatom őt, az álnok
gazembert, ki mindig a mások megrontásán dolgozik.

Kardos hallgatott. Szíve röpködött az örömtől és diadaltól. Hát nem
volt hasztalan fáradozása. Leste a szót az öreg ember ajkáról, kinek
arcza lázban égett, szemei tüzeltek s majdnem magánkívüli állapotban
látszott lenni.

--Történetem hosszú lesz,--mondá rekedt hangon s ajka reszketett.--Van
türelme végighallgatni?

--Hogyne! Érdekkel várom, a mit mondani fog, csak ne becsülje túl az
erejét a beszéddel.

--Nos hát, a mint gondolhatja, én sem voltam mindig ilyen törékeny
öreg ember, hanem ifjú, erőteljes, vidám, mint ma ön s szép
kilátásokkal tekinték a jövőbe, de első szerencsétlenségem az volt,
hogy beleszerettem egy férjes asszonyba, ki úgy mutatta, hogy
viszonozza szerelmemet, de ez nem volt igaz, mást szeretett, egy nagy
urat, ki elcsábította s én csak takaróul szolgáltam.

De ezt, természetesen, akkor még nem tudtam s pár hónapig nagyon is el
voltam foglalva fivérem házasságával, ki eljegyezte Holcsi Amáliát,
Holcsi Kálmán ügyvéd nővérét, kivel ekkor hozott össze először
balsorsom s ki egész életem megrontója lett...

A fiatal asszony, kit szerettem, szegénysorsú volt, úgy mint mi
fivéremmel, kit bemutattam nála s meghívtuk az esküvőre és ott
ismerkedett meg Holcsival, ki a szép asszonyért szintén lángra gyúlt
és üldözte szerelmével s miután az kereken visszautasítá, boszút
esküdött ellene.

Minden lépését figyelemmel kisérte s ő fedezte föl viszonyát Eszthey
gróffal, ki házas ember volt s a legnagyobb titokban tartotta
összeköttetését, félve, hogy neje azt megtudja.

Holcsi jellemtelenségét ismerve, mi volt természetesebb, mint hogy ő
névtelen levelet írt Eszthey grófnénak, tudatván vele férje viszonyát,
sőt megnevezte a hölgyet is, Pármai Elizt, de ezzel nem elégedve meg,
Eliz férjének is írt, ki különben is gyanakvó, szenvedélyes, durva
ember volt s nejét figyelemmel kisérte és gyorsan rájött, hogy a
névtelen levél igazat mondott.

Eliznek egy kis leánya volt s azzal együtt kidobta házából és az
elhagyatva, szegényen folyamodott sógornőmhöz, hogy rövid időre
fogadja be, míg dolgait valahogy rendezi s majd menhelyet talál, mert
büszkébb volt, semhogy Eszthey segítségét kérte volna. Szerette őt, de
kitartatni nem akarta magát általa s csak akkor szándékozott vele
tudatni hollétét és a történteket, midőn segített magán s valamennyire
rendezve lesznek ügyei.

Hogy megtörtént-e ez valaha, nem tudom, csak annyit mondhatok, hogy
Holcsi fölajánlá neki segítségét, sógornőm, valószinűleg fivére
parancsára, megnyitotta neki házát s pár hónapig nála lakott,
férjének, az én fivéremnek nagy boszúságára, ki elitélte a férje által
elkergetett asszonyt s ezt ki is mutatta neki.

Én vérző szívvel néztem ezt az Elizre nézve lehetetlen helyzetet.
Sajnáltam azt a szegény, elhagyatott nőt, nemcsak azért, mert jövője
huszonhat éves korában föl volt dúlva, megsemmisítve, de leginkább ama
helyzet miatt, hogy Holcsi őt körmei közé kaparította.

Óh barátom, ennek az embernek a rosszaságáról nem lehet annak fogalma,
ki nem ismeri őt... Híre oly rossz, hogy kerülik őt kollégái s minden
tisztességes ember elhúzódik tőle, de mindez kevés ahhoz képest, mit ő
érdemelne. Azonban most eljött az ideje s el fogja nyerni büntetését,
úgy, a hogy megérdemli!

--Nem akar egy pohár vizet, vagy bort, Somorjay úr?--kérdé részvéttel
a detektiv, látva annak lihegését s hangjának koronkénti elcsuklását;
de az fejével tagadólag intett és folytatta.

--A nő tehát teljesen Holcsi kezei között volt, de egyben csalódott az
alávaló számításában, mert Eszthey grófné nem tett semmit, úgy
látszott, vagy nem adott hitelt a levélnek, vagy nem törődött férje
tetteivel, holott ő a grófot zsarolni akarta, vagy a nőt, de miután az
nem ment bele hálójába, más tervet gondolt ki, rábeszélte Elizt, hogy
irjon a grófnak és ő kezébe juttatja annak a levelet, ki bizonynyal
föl fogja keresni.

Ez a levél meg is iratott, de sohasem került Eszthey kezébe. Holcsi
magánál tartván azt, be akarta Eliznek bizonyítani, hogy Eszthey nem
akar róla többé tudni s az a szerencsétlen elhitte, de mind a mellett
nem hajlott Holcsi szerelmi ostromára, ki azt remélte, hogy az, látván
teljes elhagyatottságát, meghallgatja az ő szerelmi ömlengéseit.

Ez volt az oka, hogy Eliznek el kellett hagyni sógornőm házát s ekkor
jött el az én időm. Eddig távol tartottam magam a szerencsétlen nőtől,
de most nem nézhetvén tovább teljes elhagyatottságát, kértem, hogy
fogadja el segítségemet és a nyomor nagy hatalom lévén, minek Eliz
gyermekével együtt elébe nézett s nem volt ereje és bátorsága
ajánlatomat elutasítani, béreltem neki egy szegényes kis szobát, mint
a hogy béreltem volna egy palotát is, ha tehetségemben áll, mert még
mindig szerettem és szántam, de szegény voltam, éppen oly szegény,
mint ő s nem volt módomban többet tenni érte.

Évekig dolgoztam, koplaltam és fáztam, csakhogy neki meleg szobája
legyen s gyermekével együtt naponként jóllakhassék, de hogy miért
teszem mindezt, arról sohasem szóltam. Elfojtottam magamban minden
szerelmi vágyat, legyőztem azt, hogy csak egyetlen egyszer is
beszélhessek neki forró imádásomról. Láttam őt búslakodni, könnyezni,
hervadni, vérző szívvel, míg egyszerre nagybeteg lett s orvost
hivatva, attól megtudtam, hogy éltének ideje meg van számítva;
tüdővészbe esett, melyből nem gyógyulhat ki többé.

Nem beszélek arról a kétségbeesésről, mit az orvos kijelentésére
éreztem, hisz azt úgy sem tudnám elmondani, csak arról, hogy mit
álltam ki, midőn Eliz közeli haláláról beszélt előttem, mert ő maga is
sejté, hogy meg kell halnia s csupán gyermeke miatt kesergett, kiről
nem tudta, mi fog vele történni, ha ő nem lesz többé s az a félelem és
kétségbeesés adta neki azt a merész eszmét, hogy Eszthey grófnénak
írjon... Magához kérje őt és megvallva neki mindent, gyermekét
könyörületébe ajánlja.

És csodálatosképpen a grófné el is ment hozzá, de hogy mit beszéltek
együtt, azt én sohasem tudtam meg, csak annyit láttam, hogy a beteg
hervadt arczán reménysugár csillogott s utolsó napjaiban széppé tette.

--Mi volt a gyermek neve?--kérdé Kardos.

--Dózia. Pármai Teodózia névvel volt az anyakönyvbe bevezetve s bár
Eliz férje később megtagadta a gyermeket, az anyakönyvön nem lehetett
változtatnia s ott mint törvényes gyermek szerepelt,--viszonzá a
beszélő kissé elcsodálkozva társa e kérdésén.

--És mi lett a gyermek anyja halála után?

--Annyira még nem vagyunk uram, majd később elmondom azt is,--
folytatta fáradtan az öreg ember s pár pillanatra lehúnyta szemét.

--Hagyjuk a többit holnapra, Somorjay úr,--mondá a detektiv, holott
egész belseje remegett a kiváncsiságtól.

--Nem, uram. Elkezdtem és végig el fogom mondani történetemet, mert
félek, hogy nem lenne arra időm.

--Csak nem gondol a halálra?

--Holcsi közelében minden eshetőségre lehet gondolni.

--Mitől tart, mire gondol?

--Minden lehetőségre. Ha végighallgatja történetemet, megérti
állításomat, de siessünk, nem szeretném félbenhagyni, a mit még
mondani akarok.

--Beszéljen. Látja, mily figyelemmel hallgatom.

--És én sietek a borzalmas véggel... Hallja tovább.

Kardos közelebb hajolt hozzá, mert hangja halkabb lett s majdnem
suttogva folytatta beszédét.

--Eszthey grófné látogatása boldog fordulatot idézett elő a beteg nő
még hátralévő életében. Nyugodtan tekintett a halál elé s nekem annyit
mondott, hogy ha meghal, Eszthey grófné magához veszi gyermekét,
nevelteti és gondoskodik róla s én adjam át neki a kis leányt, kire
boldogabb sors vár, mintha ő életben maradna.

Minden nap sírva váltam el tőle s minden nap láttam Holcsit a ház
körül ólálkodni, de számba sem vettem bujkálását, azt gondolva, hogy
már nem árthat neki. Csalódtam! Nem gyanítám, hogy ő oly tervet főzött
ki a jövőre, mely sok pénzt hozhat neki s azt következetesen keresztül
is vitte.

Mindenről értesülve volt az által az asszony által, kitől én
kibéreltem Eliznek a szobát. Pénzért minden aljasságra lehet
vállalkozót találni s Holcsi mesterien tudja kihasználni a mások
nyomorát, vagy kapzsiságát...

Egy este, pár nappal később, hogy Eszthey grófné a beteg asszonynál
volt, az nagyon gyönge lett s nekem valami ellenállhatatlan ösztönöm
támadt, hogy még egyszer fölkeressem őt az éjjeli órákban... Hátha
reggelre meghal,--gondoltam fájó szívvel s visszatértem hozzá... De
megdöbbenve láttam, hogy ajtaja tárva-nyitva van s midőn a küszöbre
léptem, Holcsit láttam egy kis leánynyal karján, bő köpenyegbe
burkolva onnét kilépni és meghökkenve hátrálni előttem, kit ily időben
nem gondolt ott találni.

--Hová viszed a gyermeket?--kiáltottam rá dühvel--és mit cselekedtél
anyjával?

De ő egy bősz káromkodással engem félrelökve, elszaladt s én a beteg
ágyához futva, ráhajoltam Elizre, míg a földön egy kis leányt láttam
feküdni, kit nem tarthattam másnak, mint Dóziának, de nem is sokat
törődtem vele, mert anyját haldokolni láttam, arczán az enyészet
jelével, nyakán kékes foltokat vettem észre s csak annyi ideje volt
még, hogy a következő szavakat suttogta:

--Kicserélte gyermekemet. Siessen utána és vegye el tőle, mert megöli,
mint engem, ki nem akartam engedni, hogy Dóziát elvigye és küzdött
velem, míg körmeit torkomba vájta s meg akart fojtani, hogy
elhallgattasson, mi sikerűlt is neki, mert meghalok.

És ezzel kilehelte lelkét. Meghalt s én lerogyva ágya mellé, zokogtam,
rá sem nézve a gyermekre, ki ágya mellett feküdt a földön és mélyen
aludt, valószínüleg valamely álomital következtében.

--Szörnyűség!--kiáltott föl Kardos.--És ez az ember tizenöt évig
szabadon jár-kel s folytatja kárhozatos üzelmeit és ön nyugodtan nézte
járását-kelését a nélkül, hogy föladta volna. Tudja-e, Somorjay úr,
hogy ez bűnrészesség, mit a törvény a legszigorúbban büntet!

--Tudom,--nyöszörgött az öreg fájdalmasan,--de nem tehettem másként.
Szegény, kétségbeesett és beteg voltam a fájdalomtól. A nagy
megrázkódtatás ágyba vetett és Holcsi, valószínüleg félve, hogy
elárulom, idehozatott nővéréhez, orvost hivatott és úgy ápoltak, mint
a legkedvesebb rokont.

Midőn meggyógyultam és szemére vetettem bűnét, ő mindent tagadott.
Lázas álomnak, képzelődésnek mondta, hogy őt láttam volna s hogy
kicserélte a gyermeket.

Oly határozottan állította ezt, hogy magam is kezdtem kételkedni a
látottakon, de nem is volt csoda! Mindaz, a mit Eliz halála
következtében szenvedtem, azután a hetekig tartó lázas betegség,
meggyengíté emlékezőtehetségemet s a következőket csak hónapok mulva
tudtam meg.

Először, hogy Eszthey grófné a halál hírére, mit Holcsi tudatott vele,
személyesen ment el a gyermekért, kit ő csak egyszer látott anyja
betegágya mellett s természetesen nem gondolhatta, hogy azt
kicserélték.

Másodszor, hogy ő temettette el a szegény Elizt, kiről rémülve hallá,
hogy meggyilkolták s alig várta, miként távozhassék közeléből, nehogy
a vizsgálatnál mint tanú beidéztessék.

És harmadszor, hogy a kis tehetetlen Dóziát falura adta egy
tisztességes családhoz, kik jó pénzért jól gondját viselték, kire
nézve már a testvérek között messzire terjedő tervet készítettek, mely
nagy hasznot volt hivatva hajtani Holcsinak.

A terv az volt, hogy a gyermek Obrennéhez kerüljön, mi meg is történt,
hogy mi lett azóta belőle, nem tudom.

--De hát a másik, az igazi Dózia hova lett?--kérdé Kardos látható
nyugtalansággal.

A kérdett súgva mondta:

--Itt van a háznál. Somorjay Juliska néven. Itt nőtt föl, de én hosszú
betegségemből fölgyógyúlva, megismertem Eliz gyermekét s ez is egyik
oka volt, hogy hallgattam, mert nem akartam közelemből elveszíteni a
kis leányt, ki anyja képmása, kit szeretek s ki élő emlék attól a
nőtől, kit oly forrón imádtam.

--De hát miféle czélja volt Holcsinak a gyermekcserével?

--Tudván, hogy a kis Dóziának jó dolga lesz a grófné pártfogása alatt,
jó nevelésben részesül, s talán gazdagon megy férjhez, az ő ördögi
terve az volt, hogy hasznot biztosítson magának a jövőre s kezeiben
tartsa a leányt, kit, születése titkát tudva, mindenre rábirni remélt
és legfényesebb jövedelmi forrásnak tekintett, ha az felnövekszik.

--Hisz azt mondják, Holcsi gazdag ember?

--Igaz, de ilyen alávaló módon szerezte minden vagyonát s folytatja
üzelmeit addig, míg mozogni képes, vagy míg a törvény gátat nem vet
gazságainak.

--És az a fiatal leány, ki mint gyámleánya szerepel, miféle
összeköttetésben van vele? Gondolom, Lamberth Klárának hívják.

--Ah, Lamberth Klára!--kiáltott föl szenvedélyes dühvel az öreg
ember.--Az egy elhalt barátjának a leánya, ki egészen az ő tanítványa.
Atyja mindenben bűntársa volt Holcsinak, együtt szerezték a vagyont s
midőn meghalt, leánya árván maradt és örökségét az ügyvéd kezeli.

--Hogy érti azt, hogy a leány méltó tanítványa neki?--kérdé feszülten
a detektiv.

--Éppen oly elvetemedett, mint ő maga, pedig zárdában neveltette, de
mióta visszakerült hozzá, a legrosszabb dolgokra alkalmazza.

--És tud ezekről a történtekről más is önön kívül, Somorjay úr?

--Hogyne! A két nővér, Obrenné és sógornőm. Egy szörnyű banda ez s ha
ők nem is követtek el testi gyilkosságot, megölik, megrontják annak a
lelkét, ki kezeikbe kerül.

Kardos alig birta eltitkolni örömét e vallomást hallva, mi oly
váratlanul került tudomására; most csak az volt a fontos kérdés, mit
tegyen és hogy ragadja meg Holcsit, ki csodálatosan ügyes és ravasz
ember volt.

--Hajlandó volna ön azt, a mit beszélt, jegyzőkönyvbe mondani és
aláirásával hitelesíteni?--kérdé az öreg embertől.

--Bármely perczben, de előbb el kell innét távoznom, mert megölni, azt
hiszem, nem mernének, de agyonéheztetnek, s a baj az, hogy nincsen egy
fillérnyi pénzem.

--E miatt ne aggódjék! Azonban most maradjon minden a régiben, míg én
intézkedem. Ne sejtse senki az ön vallomását. Tetesse betegnek magát,
s én a kórházba vitetem addig, míg más segítségben részesül. A fő az,
hogy innét megszabaduljon,--mondá Kardos és elhagyta helyét.

--Mily boldog leszek, ha Eliz halálát megboszulva látom és ezt a
fiatal leányt biztosságban tudom, mert itt csak rossz várhat rá! Ön
talán képes lesz megmenteni, ha Eszthey gróffal tudatja azt, a mit
tőlem hallott.

--Legyen nyugodt, mindent meg fogok tenni, a mi az ön és a leány
érdekében áll, kinek szemei már az első perczben emlékeztettek
valakire, de nem tudtam rájönni a hasonlatosságra. Most tudom, kinek a
gyermeke ő, s azt be is fogom bizonyítani.

--Tegye, tegye!--kiáltott könyörgő hangon Somorjay, és kimerültségét
egyszerre ismét lázas erély váltotta föl. Szemei a boszú tüzében
égtek, s karjait kinyujtá a levegőbe, mintha átkokat szórt volna a
mellékszoba ajtaja felé, hol sógornője, özvegy Somorjayné lakott...



XXII.

Pár nap mulva a fővárost az a szenzácziós hír járta be, hogy Holcsi
Kálmán ügyvédet elfogták.

Még senki sem tudta, mivel van vádolva, de miután rossz hirű ember
volt, valami nagyon senki sem csodálkozott elfogatásán.

Mikor Esztheyék is hirét vették az elfogatásnak, úgy a férj, mint a
nő, megdöbbentek rajta. Mindketten Dóziára gondoltak, s Bertalan gróf
a legnagyobb megelégedéssel hallotta neje ajkairól azt az
elhatározást, hogy fölkeresi Obrennét és tudakozódik, mi történt a
leánynyal.

És csakugyan el is ment az intézetbe, de nem találta őt otthon, s a
cseléd azt beszélte, hogy nem is fog a nap folyamán hazatérni, mert a
nővéréhez, Somorjayné asszonysághoz ment, hol a napot tölti, mert nagy
szerencsétlenség érte a családot.

--Hol lakik Somorjayné asszony?--kérdé a grófné, ki emlékezett, hogy
Obrenné egykor az Üllői-utat említé neki, ajánlván, hogy oda vigye
Dóziát, de a ház számát nem közölte vele.

--Azt nem tudom, mert ő sohasem jött hozzánk, de Holcsi ügyvéd úr
lakásával szolgálhatok.

--Köszönöm, azt én is tudom. Megjöttek már faluról a kisasszonyok?

--Azt hiszem, igen.

--De nem biztos benne?

--Tegnap sürgős levelet vittem Klára kisasszonynak, de úrnőm csak
annyit mondott, hogy adjam át a cselédnek s választ ne kérjek.

Eszthey grófné tünődve ment le a lépcsőn. Okvetetlen tudni akarta, mi
történt Dóziával az ügyvéd elfogatása után, kinek valószinüleg
lezárták lakását.

De nem akarva az ügyvéd házába menni, elhatározta, hogy férjét küldi
oda, s haza hajtatott, de midőn fogata a palota kapuja előtt megállt,
egy bérkocsit látott oda hajtani, melyből Enyingi gróf ugrott ki, s őt
meglátva, hozzá sietett.

--Szabad fölkisérnem, grófné?--kérdé.

--Hogyne! Sőt nagyon örülök jövetelének. Hallotta, hogy Holcsi
ügyvédet elfogták?

--Természetesen, még pedig igen sulyos váddal terhelve. Gyilkossággal
és gyermekcsempészettel.

--Lehetetlen!--kiáltott föl Hermance elhalványodva, mert rögtön az
jutott eszébe, hogy esetleg ők is belekeveredhetnek a kényes ügybe.

Ekkor fölértek a lépcsőn s Esztheyné ledobva kalapját, helyet foglalt,
mit a vendég követett, s igen komoly arczczal folytatta a tárgyat,
mialatt Bertalan gróf is a szobába lépett.

--Éppen most beszélem a szenzácziós ujságot,--mondá Enyingi a
háziúrnak.--Az egész város arról beszél, mert Holcsi, ha nem is volt
valami nevezetes alak, s csak mint zúgügyvéd és uzsorás szerepelt,
mind a mellett sokaknak volt összeköttetése vele, kik félnek, hogy
belekeveredhetnek mint tanuk a törvényszéki tárgyalásba.

--Mivel van az ügyvéd vádolva?--kérdé feltünően nyugtalanul Eszthey.

--Évek előtt, mint mondják, megfojtott egy beteg asszonyt, kitől el
akarta venni gyermekét s midőn az azt védelmezte, nyakába mélyeszté
körmét és megfojtotta.

--Évek előtt?--kérdé halálsápadtan Bertalan gróf.--Mennyi ideje lehet
annak?

--Úgy mondják, félig elévült már a dolog. A gyilkost akkor hosszú
ideig kutatták, de nem tudtak nyomára jönni, s most csodálatosképpen
tizennégy év után jön Holcsi bűne napvilágra.

--Tizennégy év után?--kérdé reszkető hangon Hermance, s önkéntelen
férjére pillantott, kinek vonásain a legnagyobb izgatottság látszott,
s szeme majdnem félelmet árult el.

--És Holcsi bevallotta bünét?

--Ellenkezőleg, mindent tagad. Nagyképüen hideg, majdnem gúnyos
nyugalommal viseli magát. De miután az elfogatás tegnap történt, még
senki sem tud semmi bizonyosat.

--Nemde, Oroszlay is összeköttetésben állt vele?

--Csupán egy rövid ideig, midőn a pozsonymegyei birtokot vásárolta
Holcsi közvetítésbe folytán. Akkor, mint tudják, grófné, együtt
mentünk azt megtekinteni Jakabbal s pár órát Holcsi házánál időztünk.

--És azóta megszakadt az összeköttetés Oroszlay és az ügyvéd között?

--Tudtommal nem érintkeztek többé, ha csak falun nem, miről nem
hallottam, de lehetséges, mert a két birtok a legközvetetlenebb
szomszédságban fekszik.

--Ez különös eset,--jegyzé meg nyugalmat erőltetve Bertalan gróf, mi
azonban nem a legjobban sikerült neki. Enyingi azt észrevette,
valamint a grófné nagy halványsága is föltünt neki, azért nem kivánta
folytatni a tárgyat, annál is inkább, mert Veronika lépett a terembe,
ki sem Holcsiról, sem az elfogatásról egyetlen szót sem tudott.

Azért más mindenféle dolgokról kezdtek beszélni. Enyingi Loránd nagyon
ügyes és mulatságos társalgó volt, s Veronika előtt kétszeresen
kitüntette magát, ki azért örült rendesen látásának, mert tudva, hogy
Oroszlaynak jó barátja, mindig hireket remélt tőle arról hallani.

Vigan csevegtek, mialatt Hermance tűkön ült s látta, hogy férje
hasonló nyugtalan hangulatban van, de nem akarván leánya mulatságát
zavarni, igyekezett elfogulatlanul részt venni a társalgásban. Végre
megkönnyebbülve sóhajtott föl, midőn a vendég kalapját véve bucsúzott,
kinek távozása után Veronika is elhagyta a szobát, s a házaspár
egyedül maradt.

--Voltam Obrennénál,--kezdé Hermance--de nem találtam otthon. A cseléd
azt mondta, hogy nem is megy a nap folytán haza, holott nekünk
okvetlen meg kell tudnunk, hova lelt Dózia s mi történt vele, azért
legjobb lesz, ha te fölkeresed Holcsi lakását és ott tudakozódol róla.

--Félek mutatni ott magam. Okvetetlen rendőri felügyelet alatt áll az
egész ház, s nem kivánom láttatni magam a közelben.

--De hát mit tegyünk és mit fog most tenni Oroszlay? Nem hiszem, hogy
ő ne vegyen részt Dózia sorsában, ki a történtek után egészen
elhagyatva áll a mi segítségünk nélkül.

--Azt én sem hiszem. De ez egy borzasztó eset... A hirlapok kiaknáznak
minden részletet, s félek, hogy a mi nevünk is előfordulhat a
tárgyaláson.--Hermance mélyen, fájdalmasan sóhajtott föl, de nem
felelt, mert természetszerüen azt kellett volna kérdeznie, ki ennek az
oka, hogy ilyen botrányba belekeveredhetik oly név, mint az Eszthey?

--És Enyingi gyermekről is beszélt, kit Holcsi el akart venni
anyjától, s azért gyilkolta meg a beteg asszonyt,--rebegte halkan,
elfogultan, pirba borult arczczal Bertalan gróf.--Félek, hogy a
gyermek Dózia volt, s a meggyilkolt asszony annak anyja! Mi minden
következhetik még ebből?

--Ki tudja, igaz-e a hir, mit az esetről Enyingi hallott?--kiáltott
föl férjét, s talán önmagát meg akarva nyugtatni Hermance.--Holcsinak
annyiféle bűne lehet, hogy talán másért zárták börtönbe. A fődolog az,
hogy mielőbb bizonyost tudjunk, még nem a lapokból, hanem megbizható
forrásból és hogy Dózia hollétét föltaláljuk.

--De hogyan, miként? Őrizkednünk kell közeledni Holcsi rokonaihoz, kik
okvetetlen tudnak annak üzelmeiről s meglehet, hogy ők is bűnrészesség
vádjába keverednek...

Így tünődött hosszú ideig a házaspár és semmire sem tudták elhatározni
magukat, míg egyszerre figyelmesek lettek az előszobában fölhangzó
beszédre, s mindketten elhallgatva, az ajtóra szögezték szemüket,
melyen pár pillanat mulva a komornyik jelent meg.

--Egy fiatal hölgy van itt,--mondá,--ki a méltóságos grófnéval kiván
beszélni, s oly izgatott és fölindult, hogy nem mertem elutasítani.

--Mi a neve?--kérdé Esztheyné fölugorva helyéről.

--Azt, bár kérdeztem, nem mondta meg, de különben is alig áll a lábán,
s azóta talán össze is esett...

Hermance az ajtó felé sietett. Eltalálta, hogy ki lehet az a fiatal
hölgy, valamint férje is gyanítá, de ő nem mozdult helyéről, úgy érzé,
hogy lábai a földbe gyökereztek; ily kinos helyzetben még soha, egész
életében nem volt.

--Bocsássa be!--kiáltott föl Hermance, s a komornyik sietve tünt el,
és a következő perczben magas, karcsú, halálsápadt arczú fiatal hölgy
lépett be, kinek látására Hermance örömtelt fölkiáltást hallatva,
hozzá futott.

--Dózia!--mondá megragadva kezét s önkéntelen férjére pillantott, ki
fürkészve szögezte a leánykára szemét, de arczán csalódás látszott.

A fiatal hölgy bájos arcza érintetlenül hagyta. Talán hasonlatosságot
várt, de nem talált, mi a mult időkre emlékeztette volna...

Dózia ezalatt gyorsan átröpíté az idegen, általa nem ismert férfiun
pillantását, kérdően nézett a grófnéra, ki leültette őt a legközelebbi
székre, mert inogni látta, s attól tartott, hogy végigterül az a
szőnyegen előttük.

--Honnét jösz?--kérdé tőle, haját gyöngéden simítva ki arczából, mely
kuszáltan függött homlokára, de az nem felelt, s kezébe rejtve arczát,
zokogott.

--Mi történt veled, Dózia? Azt tudjuk, hogy Holcsit elfogták, de hol
van barátnőd?

--Álnokok, rosszak, csalfák mindannyian...--rebegte szakadozottan a
leányka.--Obrenné és a másik, nem is tudom, hogy hivják. Engem okoznak
Holcsi elfogatásáért és és...

--Folytasd, folytasd.

--Kiutasítottak a házból. Klára azt mondta, menjek, a hova tudok, ők
többé nem tartanak, s nincs szükségük rám.

--Szegény gyermek, és te ide jöttél. Jól tetted,--folytatta Hermance
levéve fejéről a kalapját, s csudálkozva pillantott férjére, ki
távolabb tőlük, hidegen, némán, majdnem megrovó arczczal állt helyén,
és vonásain kedvetlenség volt kifejezve.

--Itt maradhatok?--kérdé szorongva Dózia,--vagy innét is elüznek...
Oh, hisz megérdemlem!

--Itt fogsz maradni, de beszéld el, mi történt Holcsiéknál?

--Keveset mondhatok. Pár nap előtt jöttünk Klárával a fővárosba
Tornyosról. Bár ne jöttünk volna, de az én sürgetésemre történt, ki
egy fiatal Kardos nevű férfit akartam fölkeresni, ki Genfben beszélt
nekem gyermekéveimről. Azt mondta, ismert, mint kis leányt, s meg
akartam tőle tudni, kik voltak szüleim.

Eszthey nyugtalan mozdulatot tett e szavakra.

--Ki az a Kardos?--kérdé feszülten.

--Mérnök, ki Genfben időzvén, fölkeresett bennünket Holcsi
ajánlatával, de mi később kisült, hogy hamis volt, sőt nagy ijedtséget
láttam az ügyvéden és Klárán ottléte miatt, mintha féltek volna attól,
mit ő nekem beszélt.

--És megtaláltad őt itt a fővárosban?

--Nem! Egy perczre sem volt szabad elhagynom a lakást, s bár mindig
Klára felügyelete alatt álltam, soha sem volt az oly szigorú, mint
most, mióta visszajöttünk Tornyosról. De nem is tudtam volna a
mérnököt hol keresni.

--Mikor fogták el Holcsit?

--Tegnap. A reggelinél ültünk, mikor a hatóság emberei a szobába
léptek, s előmutatták neki az elfogatási parancsot.

--És ő?

--Hideg, gúnyos mosolylyal hagyva el helyét, azonnal kész volt őket
követni, s mint mondta, az az elfogatás tévedésen alapul, mert ő
semmiben sem érzi bünösnek magát.

--Azután követte a rendőröket?

--Azonnal! De láttam, hogy Klárával egy jelentőségteljes tekintetet
váltott, ki mint a sóbálvány állt helyén, egyetlen szót sem tudott
kiejteni, s midőn gyámatyja elment, visszaesett székére és görcsös
zokogásban tört ki, míg én vigasztalni kezdtem, de dühösen ellökött
magától, s azt kiabálta, hogy én vagyok az oka a szerencsétlenségnek.

--Nem tudod, mit értett ezalatt?

--Fogalmam sincs róla. Megdöbbenve, megrendülve mentem szobámba, s
azon tünődtem, mit tegyek? Éreztem, hogy ott nem maradhatok, de nem
lévén senkim e földön, iszonyú félelmet és bizonytalanságot álltam ki,
míg végre elhatároztam, hogy...

--Ide jösz,--folytatta Hermance Dózia félve kiejtett és akadozva
előadott, félbenhagyott szavait.--Jól tetted, bár soha se távoztál
volna innét, de Oroszlay gróf azt mondta nekem, hogy boldog vagy
Holcsiéknál, s nem akarsz visszatérni hozzám.

--Oroszlay gróf?--rebegte megdöbbenve Dózia, mialatt sötét pir önté el
arczát, és önkéntelen lesüté szemeit.

--Ő beszélt rólad, kivel, úgy tudom, az ügyvéd birtokán ismerkedtél
meg falun.

--Igen! És ő nagyon jó volt irántam, biztam benne, de most nem
fordulhattam hozzá,--viszonzá zavarral a leányka.

--Miért?--kérdé feszült, kiváncsi, hideg hangon Eszthey, s Dózia
mindjobban megzavarodva tekintett reá, kinek arczán nem látott
jóindulatot, s csak sejtette, hogy Eszthey gróf lehet.

--Felelj Dózia a grófnak,--figyelmeztette őt Hermance, kit szintén
nyugtalanná tett férje hideg viselete és komor hangja.

--Hozzá nem mehettem, s irni nem volt alkalmam neki. De nem is mertem
volna hozzá folyamodni... Oh, grófné, nagyon boldogtalan teremtés
vagyok.

És újra zokogni kezdett, keservesen, szívszaggatóan, mint a hogy az
igazi fájdalom tud keseregni.

Hermance jó szíve a legnagyobb mértékben meg volt indulva, s férjére
pillantva, kérdé:

--Miért vagy oly boldogtalan, Dózia, hisz vannak, kik pártodat fogják.
Mi nem fogunk kitenni az elhagyatottságnak, és--és úgy tudom, Oroszlay
gróf szerelmes beléd,--folytatta bizonytalanul.

--Azt mondta nekem! De én többé nem találkozhatom vele...

--Miből ered ez elhatározásod?--kérdé talán akarata ellenére
fölvillant örömmel a grófné.

--Mit ér az én helyzetemben az ő szerelme?--jajdult föl új könyekkel
Dózia.--Nőül nem vehet egy ilyen származású leányt, s én már lemondtam
róla örökre!

--Azt okosan tette,--mondá hévvel, majdnem megelégedéssel Eszthey, ki
most először érzett és mutatott érdeket a leányka iránt...--De mit tud
származásáról?

--Semmit! A grófnétól akartam megkérdezni, kik voltak szüleim, miután
ő anyámat ismerte. Ki volt atyám?

--Azt nem tudom,--viszonzá gyorsan, majdnem ijedten Hermance.--Anyádat
csak egyszer láttam, ki akkor már özvegy volt, s oly beteg, hogy alig
tudott beszélni.

--És miért kérte föl ő grófnét arra, hogy rólam gondoskodjék, ha
egészen idegen volt rá nézve?

--Hallott rólam, s tudta, hogy szivesen segitek a szenvedőkön...

De Dózia kételkedve tekintett e feltünő zavarral kiejtett szavak alatt
rá, s tünődve hajtá le fejét. Látszott rajta, hogy nem elégíté ki e
felvilágosítás.

--Min gondolkozol?--kérdé Hermance nyugtalanul, nem tudva, mennyit tud
a leány a multból, s mit beszélt neki amaz idegen, kit Kardosnak
hivnak.

--Nagyon betegnek érzem magam. Két nap óta nincs egy nyugodt
pillanatom; nemcsak Klára, de Obrenné is nagyon kegyetlenül bántak
velem, s volt még egy más hölgy is ott, ki, mint hallottam, szintén
Holcsi nővére, mindhárman szidtak és okoztak azért, a mi fivérükkel
történt. Egyedüli vágyam, valahol lepihenni,--s majdnem akarata
ellenére csukódtak le szemei.

--Elájult,--mondá rémülten Hermance.--Mit tegyünk vele?

--Majd magához jön,--viszonzá egykedvüen a gróf.--Mit szándékozol vele
tenni, cselekedni?

--Természetesen itt marad. Hova küldenénk ily elhagyatott helyzetben.
Veronikának szeretetébe ajánlom, mert tudta nélkül nem lehet nálunk, s
ő bizonynyal jó lesz iránta.

--És mivel okolod és magyarázod meg ittlétét?--kérdé látható
kedvetlenséggel Eszthey, ki nem helyeselte nejének ezt tervét.

--Azt mondom, hogy szegény elhagyatott árva, a mint hogy úgy is van.
Ismerem gyermekkora óta, s most egyelőre itt marad.

--Mint Veronika társalkodónője?--kérdé gúnyosan Eszthey.--Az a
társaság, hol eddig élt és mozgott, nem nagyon ajánlja őt erre a
szerepre Veronika mellé.

Hermancera nagyon rosszul hatottak e szavak s még inkább a hang,
melyen azok kifejtettek. És újra, mint már számtalanszor, azt
gondolta: mily rosszak a férfiak!

--Nem lehet válogatnunk,--mondá gyorsan, határozottan, majdnem
hidegen.--Beszélek Veronikával, ki éppen itt jön.

És e percében látható volt a fiatal leány alakja, ki megpillantva
Dóziát aléltan fekve a karosszékben, meglepetve állt meg.

--Éppen menni akartam hozzád, Veronika,--kezdé gyorsan a grófné--
kérni, hogy vedd pártfogásodba ezt a fiatal leánykát, ki egyedül áll a
világon, s teljesen el van hagyatva.

--Beteg?--kérdé hozzá közeledve Veronika.

--Elalélt, de nemsokára magához tér, s egyelőre itt kell tartanunk. Jó
leszel hozzá?

--Oh, mama, mily kérdés?--kiáltott föl melegen Veronika.--Szeretni
fogom, hisz oly bájos arczocskája van, s maga ajánlja, és el van
hagyatva. Nem elég-e ez, hogy vigasztaljam?

--Édes, jó leányom,--mondá meghatva Esztheyné, szeretettel tekintvén
rá, ki halk léptekkel közeledett Dózia felé, s örömmel látta, hogy az
lassan fölveti hosszú pilláit és álmodozó szemekkel tekint körül,
mintha nem tudná, hol és kik között van.

--Jobban érzed magad, Dózia?--kérdé tőle a grófné, s az némán intett
igent fejével, és Veronikára estek szemei, ki kedves nyájassággal
mosolygott rá.

--Leányom, Veronika,--mondá Hermance feleletül a kérdő tekintetre, mit
Dózia szemében látott.--Menj vele, ő megmutatja, hol pihenheted ki
magadat, szomszédságában az ő szobájának.

--Köszönöm,--viszonzá Dózia, reszketve emelkedvén föl helyéről, s
hálás mosolylyal fogadta el a fiatal pártfogónő karját, ki kivezette
őt a teremből.

Eszthey Bertalan nem a legnagyobb megelégedéssel kisérte szemével ezt
a jelenetet, de nem mondhatott ellent, s midőn nejével egyedül maradt,
kérdé:

--És miféle szerepet szántál ebben a különös helyzetben Jakabnak, ki
természetesen meg fogja tudni, hogy Dózia nálunk van?

--Azon még nem volt időm gondolkodni,--viszonzá sóhajtva Hermance.--Ha
Isten kegyelmes irántam, visszavezeti őt Veronikához. Én mindent
megteszek, a mivel megmenthetem ezt a szegény leánykát a
társadalomnak, mert nélkülem, ki tudja, mi várna rá egyedül
elhagyatva... De azt remélem, hogy az, ki fejünk fölött van, s látja a
hibát, bűnt és érdemet, meg fogja jutalmazni leányomban tettemet, s őt
boldoggá teszi...



XXIII.

Mint Eszthey Bertalan jól sejté, Oroszlay pár óra mulva már tudta
Kardostól, hogy Dózia az Eszthey-palotában keresett menhelyet, miután
elhagyta Holcsi házát, hol a legnagyobb rémület és zürzavar
uralkodott.

Azzal, hogy Dózia elhagyta őket, senkisem törődött, hisz már nem
vehették hasznát Holcsi nélkül, ki ugyan beavatta terveibe nővéreit, s
a czélt, melylyel össze volt kötve a gyermekcsere, de ők nem tudták
volna azt ügyes fivérük nélkül értékesíteni, ki váratlanul ragadtatott
ki közülük, s még azt sem tudták, mivel van az vádolva és mily sors
vár reá. Hogy sulyos bűnökkel lesz terhelve, azon nem kételkedtek,
csak a fölött tünődtek, ki és mit bizonyíthat ellene, ki adta föl és
nem háramlik-e rájuk is mindaz, mi miatt az ügyvédet börtönbe
vetették.

Klára magánkivül volt, mert nemcsak szerette gyámatyját, ki neki
mindig és mindenben kedvét kereste, de vagyonilag is tőle függött, s
mindent koczkáztatva látott annak elfogatása által, fogalma sem lévén
arról, mennyi vagyonnal bir és hol van az elhelyezve.

Midőn Kardos a följelentést megtette ellene, az öreg Somorjay már a
kórházban feküdt, hova őt a detektiv vitette, még pedig oly rögtön és
váratlanul történt az elszállítás, hogy sógornője meglepetésében nem
mert annak ellenszegülni, miután az öreg, beteg ember saját maga
kivánta, hogy a mentők, kik Kardossal a lakásán megjelentek, őt a
kórházba vigyék.

Mihelyt Somorjay ki volt ragadva Holcsi kezei közül, s a kórházban
feküdt, Kardos azonnal közjegyzőt hivatott hozzá, ki vallomását irásba
vette, s tanuk által láttamoztatta és sietett azzal a rendőrségre.

Ennek következtében tartóztatták le az ügyvédet, ki a bünösök rendes
nagyképüségével vette elfogatását, s folyton ismételte, hogy
tévedésnek az áldozata, de majd kiderül ártatlansága...

Mihelyt Kardos biztosságban látta az ügyvédet, sietett Oroszlay
grófhoz, kit otthon talált, s kinek elmondta mindazt, a mi Holcsival
történt, sőt Somorjaynak egész vallomását is közölte vele, mi fölött
az a legnagyobb mértékben meg volt lepetve, különösen Dózia
történetén, kinek származása most egyszerre tisztán állt előtte.

Első kérdése az volt: mi történt Dóziával? Kiről azonban Kardos nem
tudott fölvilágosítást adni. Nem is gondolt rá. Sokkal jobban el volt
foglalva fölfedezésének diadalával, mint hogy bármi másra gondolt
volna.

Ittas volt az örömtől, meggondolván, hogy ama rejtélyes halálesetnél
semmit sem tudtak tizennégy év előtt fölfedezni, s ő, alig hogy
gyanuja kelt, és kezébe vette a kutatást, ily fényes eredményre
jutott, mi fölött a vizsgálóbiró nemcsak bámulatát, de elismerését is
méltató szavakkal fejezte ki előtte.

Hosszasan beszélt Oroszlay grófnak a dolog részleteiről, de az
elmerülve gondolataiba, alig hallgatott rá. Dózia hollétén tünődött, s
mindenek fölött azt akarta tudni, hol találhatná föl, s hogy
beszélhetne vele, ki, elképzelte, miféle helyzetben lehet.

A mi származását illette, azzal most tehát tisztában volt, s nem
hatott rá kellemesen, hogy az Somorjayné leánya, de legalább törvényes
gyermek volt, atyja katonatiszt, ki a király egyenruháját hordta, s
abból, a mit Kardos beszélt neki: hogy nem akarta Pármaynét házánál
megtürni, kit férje elkergetett házától, azt is látta, hogy az szigorú
és erkölcsös ember lehetett.

És a kit tisztának akarunk látni, annak számára ezerféle mentséget
találunk, s ő azok közül a férfiak közül való volt, ki szerelme
tárgyát nemcsak szeretni, de tisztelni is akarta, s ábrándos lelke
magas szinvonalra emelé Dóziát, ki bár hányódott-vetődött a világban,
mind a mellett megtartá szüzies tisztaságát, s minden szava, mit tőle
hallott, kifejezte lelke romlatlanságát és szivének melegségét...

E hit és vélemény volt oka, hogy mielőtt Kardos nagy hévvel adta elő
az eseményeket, ő képzeletében elérkezni vélte az időt, hogy Dóziát
kiragadva kétes helyzetéből, sajátjává tegye s mielőbb megesküdjék
vele.

Szabad ember volt, nem tartozott számadással senkinek, s életének
bájos voltát és értékét csak attól a naptól számítá, melyen Dóziát
először megpillantá, s leghőbb vágya volt őt örökre magához csatolni.

Mit törődött ő a világ itéletével, melyre azelőtt sem sokat adott, s
életét, a mennyire lehetett, visszavonulva, magányban töltötte. Azt
volt a vélemény róla, hogy átálmodja az életet. Sokan különcznek,
ábrándozónak tartották, ki nem ismeri a világot, az embereket. Nem
használja föl előnyeit nyitott szemekkel, s mégis álmodozva tölti
idejét, nem vevé észre sem a vele kaczérkodó szép nemet, sem a
barátságát elnyerni igyekvő ismerősöket.

A tudományoknak és a művészeteknek élt. Munka tölté be napjait, mely
nem volt hivatva a nyilvánosság elé kerülni. Saját számára irt és
olvasott s lelki kincseknek tartotta azt, a mivel birt tanulmányai
folytán és azokat egészen magának akarta megtartani.

Mi volt természetesebb, hogy midőn ez a zárkózott szív először lángra
lobbant, az oly mély gyökeret vert abban, hogy érezte, miként nincs
hatalom, előitélet, társadalmi fogalom, vagy okosnak tartott tanács,
mi határozatától eltántorítani, vagy csak megingatni is képes volna...

Midőn Kardos elvégezte beszédét, helyeslést és elismerést várt, mint a
hogy azt a törvény embereinél talált, de csodálkozva látta a gróf
némaságát, tünődését, sőt oly nagy elmerültségét, mintha ő jelen sem
lett volna, s alig tudta csalódását e fölött eltitkolni.

--Most még egy kérésem volna önhöz. Kardos,--mondá Oroszlay, észrevéve
a csöndet, mi a detektiv elbeszélése után közöttük beállt.

--Parancsoljon velem, gróf úr. Azt hiszem, a rámbízottaknak kellően
megfeleltem.

--Még pedig fényesen!--viszonzá elismeréssel hangjában a gróf.--
Azonban egyre nem tudott fölvilágosítást adni, hogy hol van jelenleg
az a fiatal leány, kinek keresése kiindulási pont volt mindarra, a mi
azóta történt,--s most még azt szeretném tudni, mi történt vele s
miként lehetséges nekem őt mielőbb föltalálni?

--Egy óra múlva feleletet hozok kérdésére, gróf úr,--viszonzá Kardos,
ki tudván az előzményeket, természetesnek találta ezt az óhajtást, sőt
szemrehányást tett magának, hogy ezt kifelejté a grófnak hozott
közléséből.

--Megvárom, míg visszatér,--mondá Oroszlay, s mosolyogva látta távozni
a detektivet, ki sietve hagyta el a szobát, hol a gróf újra
álmodozásaiba merült s majdnem remegve a boldogságtól gondolt arra,
hogy mily közel van végre vágyainak megvalósulása.

De midőn Kardos visszatért, s tudatta vele, hogy Dózia Esztheyékhez
ment, s huszonnégy óra óta a palota lakója, láthatólag megdöbbent e
hírre, mert új gát fölmerülését látta közeledésére nézve. Ő, a ki a
grófnétól utolsó nálalétekor úgy vett bucsut, hogy annak házaküszöbét
többé át nem lépi...

Hogy miért ment Dózia Esztheyékhez, az érthetetlen volt előtte, s
majdnem neheztelt rá, hogy vele egyetlen szóval sem tudatta, a mit
cselekedni szándékozott Lamberth Klárától való megválása után. Hisz
annak első gondolatának kellett volna lenni, oltalomért hozzá
fordulni, kiről tudta, hogy életének vérével kész megvédelmezni s
minden eshetőség ellen oltalmazni őt.

Álszemérem, leányos félénkség, gondolta azután elmosolyodva, mert
arról fogalma sem lehetett, a mit annak Klára beszélt s megfélemlíté
és elvette bizalmát a jövő, s megingatta hitét a boldogság iránt.

Kardos elvégezvén a rábizottakat, miután tudatta Dózia hollétét,
távozott, s midőn az ajtó becsukódott utána, Enyingi gróffal állt
szemben az előszobában, ki mosolyogva mondá neki:

--Fogadja elismerésemet, Kardos úr. Maga valóban nagy mester a kutatás
terén, de egyet kifelejtett számításából.

--És az?--kérdé láthatólag megütődve Kardos.

--Hogy vannak olyanok, kiknek nem tett jó szolgálatot fölfedezésével.

--Például Holcsi és társai, azaz nővérei,--viszonzá nevetve a
detektiv.

--És mások: Például--és kezével Oroszlay termének ajtajára mutatott--
egy fiatal úr; kire nézve jobb lett volna, ha az egész dolgot
eltemetve hagyja.

--Azt nem tudtam; a mit tettem, az igazság érdekében történt,--
viszonzá Kardos kétértelmű mosollyal, s meghajtván magát, távozott,
míg Enyingi gróf belépett barátjához, kit a legnagyobb mértékű
izgatottságban talált.

--Tudod-e, hogy Dózia az Eszthey-palotában van?--kérdé elébe sietve.

--A legjobb hely számára, a hol lehet.

Oroszlay meglepetve tekintett rá. Oly száraz, egykedvű volt a hang,
melyen szavait kiejté, hogy majdnem sértve érezte magát a feleletre.

--De én így nem közeledhetem hozzá!

--Egyelőre--nem! De jobb is, ha bevárod, míg Holcsi dolga a
törvényszéken lefoly. Ki tudja, miféle fölfedezések jönnek napfényre.

--Mi közöm Holcsi ügyéhez?--kiáltott föl haraggal Jakab gróf.--Az nem
tartozik össze Dóziával.

--Azt ma még nem lehet biztosan tudni.

--De ő nem annak a gyermeke, a ki leányának hittük. Dózia atyja
Somorjay katonatiszt volt, s éppen a gyermekcsere az, mivel Holcsi
vádolva van.

Enyingi láthatólag meg volt lepetve.

--Ki mondta ezt neked?--kérdé feszülten.

--Kardos,--viszonzá hévvel Oroszlay, s elbeszélte neki az egész
történetet, mit a detektivtől hallott.

--Igy Dózia Holcsi unokanővére,--mondá vállat vonva s futó gúnnyal
Enyingi.--Szép rokonság. Az az ember vagy a bitófán fog meghalni, vagy
egész életét a fegyencházban tölti.

Oroszlay nem felelt. Izgatottan járkált föl és alá a teremben, mialatt
barátja feszülten kisérte szemével lépteit, s meg tudta mérni a kínos
tusakodást annak belsejében.

--Miért tetted e megjegyzést, Loránd?--kérdé Oroszlay egyszerre
megállva előtte.

--Semmi különös okból. Mindenki így beszélne a dolog állásáról.

--Azt hiszed, eltántoríthatsz engem föltett szándékomtól?

--Az nem is volt szándékom!

--Most csak az a kérdés, mi módon érintkezzem Dóziával?...--folytatta
bizonyos keserűséggel Jakab gróf.--Adj tanácsot.

--Várd meg, míg ő hírt ad magáról. Ha kiván veled beszélni, azt
tudatni fogja.

--Ki tudja, mi tartóztatja abban? Talán beteg, hisz borzasztó
megrázkódtatáson mehetett keresztül.

Oroszlay hallgatott.

--Ne kínozd magadat mindenféle föltevésekkel, várakozzál néhány napig
türelmesen, s én hírt hozok neked róla,--folytatta hévvel Enyingi.

--Megtennéd azt?--kiáltott föl örvendő arczczal Oroszlay.--Megváltás
volna az rám nézve, ki félelemben rettegve töltöm az órákat Dózia
miatt.

--Oly nagyon szereted?--kérdé önkéntelen sóhajjal Enyingi, ki azonban
tudta, ismerve barátját, hogy az úgy tud szeretni, mi már a mai korban
majdnem hihetetlen.

--Életemhez van forrva ez a szerelem,--viszonzá szenvedélyes
föllobbanással a kérdett.

--Ma még elmegyek Esztheyékhez, s holnap tudatom veled mindazt, a mit
ott Dóziáról hallok.

--Jöjj el ma este a kaszinóba, hol várni foglak,--mondá kérő hangon
Jakab gróf.--Te nem tudod, mily messze van még nekem a holnap, ki
lázas félelemben töltöm az órákat, míg bizonyost nem tudok.

--Ott leszek!

--Köszönöm,--rebegte meghatva Jakab gróf, s meleg kézszorítással
váltak el és Enyingi rossz kedvvel, majdnem leverten ment az Eszthey-
palotába, mert neki sehogy sem volt inyére barátja szenvedélyes
szerelme, miről azonban tudta, hogy az már kiirthatatlan annak mélyen
érző szivéből.

Ezek az ábrándos emberek!--gondolta elégedetlenül.--Hosszú évekig
átálmodják az életet, s ha egyszerre fölébrednek, kettős szenvedéllyel
vetik magukat az árba, mely elsodorja őket...

És mélységes keserűséget okozott neki az a tudat, hogy Oroszlay Jakab,
ez a minden tekintetben páratlan, kiváló ember, ki egy régi, előkelő,
dúsgazdag családnak utolsó sarja, ilyen házasságot készül tenni.

Ő nem volt rideg arisztokrata, de tisztelte a nagy nevek tradicióját,
s bármily szép, bájos volt is Somorjay Dózia, nem tartotta méltónak,
hogy Oroszlay gróf neje legyen és éppen, mert nagyon szerette
barátját, kész lett volna mindenáron megakadályozni, mint ő hitte:
ballépését.

No, de még semmi sem bizonyos,--fűzte gondolatait tovább.--Talán a
botrányosan folyó tárgyalások alatt, hol Holcsi ügyében Dózia is
szerepelni fog, elriad Jakab szándékától. Sohasem lehet tudni a jövőt,
csak időt kell nyerni, nehogy gyorsan elkövethesse azt a lépést, mely
minden józan gondolkodás ellen van...



XXIV.

Dózia két nap óta volt Esztheyéknél, s Veronika annyira megszerette,
hogy egész idejét vele tölté, és boldog volt, hogy egy ifjú társnőt
nyert benne, kivel kedve szerint cseveghetett, s ki nagyon eszes,
művelt és szellemes társalgó volt.

Mihelyt biztosságban látta magát a palotában, kedélye lecsillapult.
Mindenki jó volt iránta, még Ernesztine is, kinek aggályai
lecsillapultak a leányka kilétére nézve, látván, hogy az nincs többé
titokban a palotában, sőt Veronikának és Béla grófnak is jó pajtása.
Ez utóbbi rögtön fölcsapott imádójának s tüzesen udvarolt neki.

Legtartózkodóbb volt iránta Eszthey, s olykor, ha ebédnél ült az vele
szemközt, hosszan függött rajta tekintete és vonásai mindig ugyanazt a
kételyt fejezték ki, mit neje már annak első megjelenésekor észlelt
rajta.

Dózia a ház leánya melletti szobában lakott s az szeretettel
gondoskodott róla, hogy jól érezze magát közelében. Legtöbbnyire
együtt ültek s kézimunkán dolgoztak, és beszélgettek; mindkettőnek új
és érdekes volt mindaz, mit a másiktól hallott. Mindketten más és más
világban éltek, nevelkedtek, különböző tapasztalatokkal birtak, s ez
érdekessé tette az együttlétet.

Veronika két évvel idősebb volt, de annak életmódja jobban kifejté
szellemi tehetségeit, mert sokat gondolkodott, elmélkedett, mire a
gazdag, elkényeztetett leánynak nem volt szüksége, sohasem jutott
eszébe az élet esélyein, a lét küzdelmein tünődni, még vágyai is alig
voltak, mert minden akarata, óhajtása teljesült, s teljesen boldog
lett volna, ha Oroszlay viszonozza szerelmét.

Ez a csalódás volt az egyedüli, mi megszomorítá az életét, s anyja úgy
vette észre, hogy szép arczocskája az utolsó időben halványabb a
szokottnál, de sohasem merte kérdezni annak okát, mert félt érinteni
szivének sajgó sebét.

Most, hogy ifjú társnőre talált, vidámabb lett. Érdekkel hallgatta
annak történetét és látta, hogy mily boldog az ő sorsa más számtalan
leányokéhoz képest, s talán ez okozta, hogy nyugodtabb, türelmesebb
lett, és igyekezett Dóziát fölvidítani, ki pedig csak annyit mondott
el élményeiből neki, mit jónak és tanácsosnak látott... Tartózkodó
volt némely dolgokra nézve, mert azt gondolta, hogy ez a minden jóban
bővelkedő leány úgy sem értené meg az ő kétes sorsát, s bizonytalan
jövőjét. Pedig az megértette volna, mert természetében nem volt semmi
felületesség, s mindenről komolyan tudott gondolkozni és mindent
mélyen érezni, mi szivébe lopta magát.

És Dózia iránt az első percztől csodálatos vonzódást és szimpátiát
érzett, mit alig tudott megmagyarázni magának, s mi talán abból eredt,
hogy még sohasem ismert egy ahhoz hasonló sorsú leányt és fogalma sem
volt arról, hogy némely embernek mily küzdelmes élete van, hisz ő
emlékezete óta napfényben fürdött, s nem ismerte az élet sötét
árnyait.

Most látta először, hogy mennyi szenvedés van a földön. Dózia különös
bájjal tudta elpanaszolni sorsát, s mindazt, mit nélkülözni kellett;
kivetve a világba, rokon, vagyon, tanácsadó nélkül. Magára hagyatva
oly kietlen jövővel szemben, mely semmi örömmel nem kecsegtethette s
minden irányban vészt hordott magában.

És Veronikának mindig hajlama volt a romantikus dolgok iránt, s most,
midőn a véletlen egy oly társnőt adott mellé, ki minden szeretetet
nélkülözött, s egyedül állt a földön, kétszeresen vonzódott hozzá és
megfogadta, hogy kárpótolni igyekszik annak szenvedéseit, s mindent
elkövet, hogy boldog sorsot alkosson számára.

A második nap estéjén együtt ültek Veronika szobájában, s Dózia
fönhangon ujságot olvasott, míg egyszerre hangja reszketni kezdett s
Veronika nagy rémületére kiejtve a lapot kezéből, halálsápadtan dőlt
hátra székében.

--Rosszul van, Dózia?--kérdé tőle, fölugorva helyéről.

--Elszédültem,--viszonzá az gyönge hangon, s önkéntelen betakarta
arczát, mintha sírna, de szeme száraz volt, csak ajkán hallatszott
belső zokogása, mi nehéz, fájdalmas sóhajban nyilatkozott.

--Pihenjen, én majd folytatom az olvasást,--mondá Veronika.--Hol is
hagyta el? Nemde, valami Holcsi ügyvéd elfogatásáról s börtönben
létéről szólt az ujdonság.

--Igen,--viszonzá halkan Dózia.

--Ismeri talán azt az embert?

--Házánál töltöttem egy évet, gyámleánya jó barátnőm volt... Milyen
sorsa lehet most annak?

--Mintha hallottam volna már azt a nevet,--mondá gondolkodva Veronika,
erősen kutatva emlékezetében, míg egyszerre fölkiáltott:

--Ah, már emlékszem, Béla beszélt róla, midőn megjöttek atyámmal
Zalánczról, hol Oroszlay grófnál voltak vadászni.

Dózia arczát láng borítá e név váratlan kiejtésére, mi nem kerülte el
társnője figyelmét.

--Ismeri Oroszlay grófot? Úgy tudom, az az ügyvéd, kiről itt a lapban
szó van, annak szomszédjában lakott.

--Is-me-rem.

--Mily elfogultan mondja ezt,--kérdé enyelegve Veronika, de szemét
feszülten szegezte a leányra, ki oly zavarodott lett, hogy nem tudott
felelni.

--Szóljon, legyen hozzám őszinte, édes Dózia,--folytatta meleg, kérő
hangon Veronika, égve a vágytól beszélhetni és hallani Oroszlayról,
kinek nevét már hetek óta nem ejtették ki Esztheyéknél, s szülői
kerülték arról a beszédet.

--Oh, grófnő, ha mernék róla beszélni...--viszonzá akadozva a leányka,
s szemei egyszerre könyesek lettek.--De oly boldogtalan vagyok, ha
rágondolok, hogy jobb, ha nem is hallom, vagy említem nevét.

--Szereti őt?--kérdé megdöbbenve Veronika s álmélkodva nézett Dózia
szemébe.

--Jobban életemnél, s ő is szeret engem és még is le kell mondanunk
egymásról.

--Ő--is--sze-re-ti ma-gát?

A kérdett némán intett fejével. Nem sejtve, hogy mily kínt okoz
szavaival Veronikának, ki nem hitt füleinek a vallomást hallva.

--De hát hol találkoztak, hol ismerkedtek meg s mikor vallotta meg
szerelmét?

--Hónapok előtt... És én akkor még tapasztalatlanabb voltam, mint ma,
s nem tudva, mily mélység tátong közöttünk, boldognak éreztem magam.
Derültnek, bájosnak láttam a jövőt. Együtt készíténk terveket az
életre. Ő nőül akart venni, s én hajlottam szavára... Most azonban
tudom, hogy az lehetetlen.

--Miért?--kérdé reszkető hangon Veronika, ki most már értette Oroszlay
iránta tanusított közönyét s alig bírta könyeit visszafojtani.

--Grófnő kérdezi ezt tőlem, ki ismeri a társadalmi szabályokat? Ő nagy
úr, magas születésű ember, nem vehet nőül oly leányt, mint én, ki még
szülőit sem ismerte.

--Ki mondta ezeket magának, Dózia?

--Egy Lamberth Klára nevű leány, ki okosabb, tapasztaltabb nálam, s
ismeri a világ szokásait és fölfogását, mikről nekem fogalmam sem volt
addig. Bár mondta volna előbb, vagy ne tudatta volna soha!--jajdult
föl a leány s zokogott.

Veronika megdermedve ült helyén. A mit ez az idegen leány beszélt
neki, az ránézve kétségbeejtő volt. Tehát Oroszlay mást szeret és ő
még mindig reményeket fűzött hozzá! Ő is szeretett volna sírni, de
zárkózottabb és büszkébb természetű volt, mint hogy elárulja szivének
kínját, szenvedését.

--Lamberth Klára igazat mondott, midőn a társadalmi különbségekről
beszélt,--kezdé pár pillanatnyi hallgatás után, mialatt leküzdötte
fölindulását;--de vannak emberek, kik a szabályokkal nem törődnek, s
én, ki Oroszlay Jakabot ismerem, azok közül valónak tartom, ki
szerelméért dacol az egész világgal és nem riad vissza semmitől, hogy
akaratát érvényre juttassa.

--De én nem fogadhatok el tőle oly nagy áldozatot, s elhatároztam,
hogy többé nem találkozom vele.

Veronika meglepetve függeszté rá tekintetét, ki oly nagy
elhatározással, s oly kétségbeesett hősiességgel ejté ki szavait, de
egyszersmind olyan arczczal, mintha szive megrepedni készülne. És ő
igazi meleg részvétet érzett iránta, ismerve azt a kínt, mi annak
belsejében dulhat.

--Igy mindketten boldogtalanok lesznek, s én úgy ismerem őt, hogy nem
fog e határozatba belenyugodni.

--Nem fogom őt többé látni s megnyugszik a sorsban és--elfelejt.

De Veronika nem osztotta ezt a nézetet, némán, tagadólag rázta meg
fejét, s gondolkodva szögezte a szőnyeg virágaira szemeit. Azt hitte,
nem fogja tudni elfojtani zokogását.

Sokáig egyikük sem szakítá meg a csöndet, egyformán boldogtalanok
voltak, egyformán szenvedtek, s most csak az volt a kérdés, kinek
erősebb a lelke, s ki bírja el jobban a megrázkódtatást.

Végre Dózia társnőjére emelte szemeit, s megdöbbenve látta annak
bánatos kifejezését, nagy halványságát, minek okát nem tudta
megmagyarázni magának.

--Fájdalmat okoztam grófnőnek, vagy untatom?--kérdé bátortalanul.--
Bocsásson meg, de oly boldogtalan vagyok, s nincs senkim, kinek
bánatomat kiönthetném. Nagyon is merész voltam.

--Megszomorított, mert szenvedni látom,--viszonzá halk, elfojtott
hangon Veronika.

--Milyen jó, mily nemes szíve van. Így még, kivéve Oroszlay grófot,
soha senki sem beszélt velem. És én képtelen vagyok, grófnő, részvétét
meghálálni. Hisz nekem nincs módomban, hogy bármily csekélységgel
viszonozzam jóságát.

--Ne aggódjék a fölött, Dózia. Maga nem is tudja, mily gazdag
kincscsel bír, s mily választottja a sorsnak,--mondá Veronika
leverten... Azután gyorsan elhallgatott, mert szavai majdnem
öntudatlanul röppentek ki ajkain.

Dózia kissé elcsodálkozott e szavakra. Nem értette, mit ért az a
«kincs» alatt, de a hang lepte meg, mely meleg és bánatos volt, s
kérdőleg függesztvén rá szemeit, elfogultan kérdé:

--Oroszlay szerelmét érti?

--Azt! Minden nő boldog lehet, ki az ő szivét megnyerte, mert Oroszlay
oly férfiu, kihez kevés, vagy talán egy sincs hasonló e földön s azzal
sem játszani nem szabad, sem pedig eldobni magától.

--De én azzal az ő javát óhajtom, s kész volnék bármit megtenni érte.

--Menjünk aludni,--mondá idegesen Veronika, ki nem tudta elviselni
Dózia rászegzett kérdő, kutató tekintetét. Emberfölötti erőre volt
szüksége a párbeszéd alatt, hogy el ne árulja magát, ismerve társnője
eleven eszét, s helyes itélőtehetségét, és gyorsan elhagyta helyét,
mit amaz követett.

--Nem haragszik rám, grófnő, hogy sorsom elmondásával s érzelmeimmel
untattam?--kérdé szomoruan Dózia.

--Ellenkezőleg! Köszönöm bizalmát, s majd máskor folytatjuk e tárgyat,
de mára elég! Nemde, maga is fáradt és álmos?

És be sem várva annak feleletét, átölelte derekát, s a mellékszoba
ajtajához vezette, hol az eltünt, s Veronika egyedül maradt, és
leroskadva a legközelebbi székbe, keservesen zokogott.

Ő ama ritka fiatal leányok közé tartozott, kik sokat gondolkoznak,
elmélkednek oly dolgok fölött, mik még csukott könyv lapjaihoz
hasonlítanak előttök s bár alig ismerik az életet, már is sok birálni
valót találnak abban, és tapogatóznak oly dolgokról, mikről csak
képzeletük által lehetnek tájékozva. Mind a mellett sokkal mélyebb
érzésű volt és józan itélettel bírt, semhogy a helyest a helytelentől
s a jót a rossztól már tisztán meg ne tudta volna különböztetni.

És most a legkeserűbb csalódáson ment keresztül, mert bár Oroszlay
érzelmeiben már rég kételkedett, s az utolsó időben félig
szétfoszlottak reménységei, mind a mellett sohasem tudta oly
határozottan, mint Dózia vallomása után, hogy annak a szívnek
szerelme, melyért ő életét adta volna, másé, s rá nézve örökre
elveszett.

És ennek a tudatában teljesen érvényre jutott lelkének nemessége,
gondolkozásmódjának fenkölt iránya és hosszú tűnődés után nagy
elhatározásra jutott, mi enyhítette keservét, s lecsillapítá izgatott
idegeit.

Becsöngette Ernesztinét és megüzente tőle anyjának, ki estélyre ment,
hova ő nem akarta követni, hogy nem várhatta meg, mint rendesen szokta
tenni, visszajöttét, mert erős fejfájása van és lefeküdt s azután
elküldé az öreg komornát, kit azzal nyugtatott meg, hogy álmos s jót
fog tenni neki a pihenés; ágyában folytatta elmélkedését s álmatlanul
tölté az éjét...

A következő nap, midőn sétálni ment angol kisérőnőjével, levelet
dobott a postaszekrénybe, mely Oroszlay Jakab grófnak volt czimezve, s
annak látogatását kérve, meghatározta az órát, midőn egyedül, négyszem
között beszélhet vele.

Ez oly szokatlan tett volt egy az ő állásában levő leánytól, hogy
Jakab bámulva olvasta a meghivást, s nem tudta, örüljön-e, hogy Dózia
közelébe juthat, vagy féljen attól a jelzett párbeszédtől, mit
Veronika folytatni akar vele.

Veronika ismervén anyja szokásait, tudta, hogy az két órakor naponkint
kikocsikázik dolgait végezni, s olykor ő is vele ment, de legtöbbnyire
otthon maradt, mi most sem lehetett annak feltünő, s a mondott órát
határozta Oroszlaynak; Ernesztinének pedig meghagyta, hogy tudassa a
portással, miként fogadni fogja Oroszlay grófot egyedül, mi fölött a
komorna kissé csodálkozott, tudván, hogy az «szabály ellen van», de
hamisan mosolygott, mert régen kitalálta úrnője titkát, hogy az leánya
férjének a grófot szánta.

A meghatározott időben Oroszlay megjelent, de nem tudva bizonyos
elfogultságot legyőzni, hidegebben, hivatalosabban hajtá meg magát,
mint talán akarta volna.

Veronika nyugodtan és barátságosan fogadta, s mindössze az mutatta
belső fölindulását, hogy halvány arczocskáján rózsapír terjedt szét,
mi azt még bájosabbá tette.

Hellyel kínálta meg vendégét kisded nappali szobájában, mely leány
vendégeinek fogadására volt szánva s talán először fordult meg abban
férfivendég, ki önkéntelen érdekkel pillantott körül s kellemes hatást
érzett a szűzies, fiatal szentély láttára.

--Ne itéljen meg, kérem, hogy minden szokás ellenére négyszem közt
fogadom,--kezdé nyugodtan, majdnem elszántan Veronika, ki az éjszaka
csöndes órái alatt teljesen leszámolt azzal, mit tenni akar s szóról-
szóra kigondolta, mit Jakabnak mondani fog.

--Parancsára állok, grófnő.

--A mit önnel közölni akarok, az legjobb meggyőződésemből ered, de
tudom, hogy a mi világunk fölfogása szerint nem helyes!

Itt kissé elcsuklott a hangja, s lesüté szemét a ráfüggesztett
csodálkozó tekintet előtt.

--Azonban én sohasem voltam egészen rabja a társadalmi törvényeknek,
mert olykor nagyon is szigorú fölfogásuaknak, máskor
túlengedékenyeknek láttam azokat.

--Nem értem, grófnő, mit akar mondani?

--Nem találja ki, hova czéloznak szavaim?--kérdé most már teljesen
megbátorodva Veronika.--Hisz talán tudja, hogy Dózia néhány nap óta
nálunk van s azt is sejtheti, hogyha két ifju leány sok időt tölt
együtt, titkaikat ki szokták cserélni.

--Grófnő!--kiáltott föl meglepetve a gróf, ki minden mást várt, mint a
hallott bevezetés után Veronika ajkáról e szavakat, de még mindig nem
tudta, mit gondoljon.

--Meg van lepetve beszédemen, de gondolja meg, hogy mi, leányok, félig
el vagyunk zárva a tarka, zajos világtól s azt, a mit tudunk, sejtünk
és hiszünk, jóformán magunk alkotjuk és többnyire oly ideálisnak
festjük, mi nem felel meg a valóságnak, de addig, a meddig, boldogok
vagyunk a csalfa képzeletben. Nekem is voltak álmaim, kecsegtető
reményeim, de le tudok azokról mondani, talán azért, mert le kell
mondanom, de nem fájdalommal, nem keserüséggel teszem, mert tudom,
hogy egy mást, sőt két embert teszek boldoggá, kik már csak azért is
érdemesek egymásra, mert szerelmük erős, forró és kölcsönös,
áldozatokat kiván s azt mindketten teljes hévvel, erővel,
elhatározással készülnek hozni.

--Még mindig nem értem, grófnő,--mondá helyéről fölugorva Oroszlay, ki
egészen el volt bájolva Veronika szavai által s annak lelkes
kifejezésű arczától, melyet még sohasem látott ily szépnek.

--Tehát megmagyarázom szavaim értelmét,--viszonzá erőltetett mosollyal
a leányka, mi azonban nagyon szomoruan sikerült.--Arra kérem, vegye
nőül mielőbb Dóziát, tegye őt boldoggá, s ne törődjék azokkal a
küzdelmekkel, miket házassága miatt a világgal vívnia kell, mert a
világ itélete szappanbuborék, mely szétfoszlik a leheletre!

--Grófnő mondja ezeket nekem?--kiáltott föl elbájolva Jakab, ki
szerette volna karjába venni ezt az okos, fölvilágosodott, meleg szivű
kis teremtést, de csak szeme fejezhette ki óhajtását, s reszkető
hangon folytatta:

--Szeretnék lábához borulni és ruhája szegélyét érinteni ajkammal,
mert szavakban nem tudom kifejezni, a mit érzek: csodálatomat és
hálámat!

--Nagyon boldog?--kérdé elfojtott sóhajjal, fájdalmas kifejezéssel
Veronika.--Bizonnyal én vagyok az első, ki így szól önhöz, mindenki
ellenezte eddig tervét, a ki tudott róla?

--Mindenki,--viszonzá szomoruan Jakab.

--Kik voltak azok, Enyingi? Tudom, hogy ő önnek bizalmas barátja.

--Elmondtam neki, mert oly telve volt szivem, hogy ki kellett azt
valaki előtt öntenem. De ő ellene volt tervemnek.

--És ki tud még arról?

--Hermance grófnőnek megmondtam, hogy Dóziát szeretem.

--Szegény anyám!--kiáltott föl önkéntelenül Veronika, mert már hetek
óta észrevette, hogy az kerüli vele Oroszlayról a beszédet, s most
megtudta annak okát.

Jakab gróf sejtette e fölkiáltásban foglalt értelmet. Tudta, hogy
miért okozott csalódást Esztheynének, s azért nem is tudakolta, mit
jelentenek a szánalomteljes szavak, de megragadva Veronika kezét, azt
melegen, hálás tekintettel vonta ajkához.

--Szabad kifejeznem e kézcsókkal bámulatomat, hódolatomat s azt, hogy
sohasem láttam kegyedhez hasonló leányt.

Veronika egy pillanatra lesüté szemét, mert érezte, hogy pillái
megnedvesedtek, azután minden bátorságát összeszedve, kérdé:

--Akarja látni Dóziát?

--Az volna legfőbb boldogságom!

Veronika elhagyta helyét s a mellékszoba ajtajához közeledett, de
mielőtt odaérhetett volna, gyorsan távozó lépteket hallott és
ruhasuhogást, mintha valaki sietve távozott volna a függöny mögött.

De belépve, nem látott senkit s végigsietve a szobákon, mindenütt
Dóziát kereste, ki azonban nem volt sehol s ő csalódva tért vissza.

--Nem találom őt! De mihelyt szülőim értesülve lesznek az ön
elhatározott szándékáról, gyakran láthatja őt, sőt bármikor is,
házunknál.

Oroszlay, ki már reszketett az örömtől, hogy Dóziával találkozhatik,
majdnem leverten fogadta e hírt, de meleg bucsut véve a leánykától,
boldog álmokban ringatva magát hagyta el a palotát, s rendes elmélyedt
álmodozásával haladt végig a népes utczákon, hol nem látott senkit,
mert teljesen belső világával volt elfoglalva, és csodálatával
Veronika iránt...

A következő nap ki is fejezte ezt Enyingi Lóránd előtt, ki mély
figyelemmel hallgatta végig, azután mondá:

--Boldog lehet az a férfi, ki Veronikát megnyeri élettársul; én
mindjárt fölajánlanám neki kezemet és szívemet, de fájdalom, tudom,
hogy kosarat kapnék.

--Azt nem lehet csak úgy könnyedén elhatározni,--viszonzá
Oroszlay...--Én, ha helyedben volnék, udvarolnék neki.

--Azt hiszed, nem kisértém meg? Természetesen te nem vetted azt észre,
minthogy nem kiséred figyelemmel az irántad való érzelmek
megnyilatkozását. Mily más helyzetben volnál most, ha Veronika
szerelmét észrevetted volna, s olyannak ismered meg, mint a hogy most
beszélsz róla.

--Hagyjuk ezt a tárgyat, barátom; már sokszor kértelek, hogy arról ne
beszéljünk.

--Én pedig szeretném tudni, hogy miféle alkalommal pillantottál
belsejébe, melynek következtében oly nagy dicséretekkel halmozod, mit
eddig soha sem tettél?

Jakab elmondá neki a közte és Veronika között lefolyt párbeszédet.

--Ezért hivott és fogadott téged Veronika? Mily nagyszerű jellem! Te
nem is sejted, mibe került neki az, hogy Dóziát ajánlá neked nőül. A
legiszonyúbb önmegtagadásba, valóságos hősies elhatározás--mondá
meghatva Enyingi.

Jakab gróf nem birta eltitkolni megdöbbenését, mert ő Veronikát csak
fölvilágosodottnak s meleg szívűnek látta, de hogy az hősies harczot
vívott önmaga és érzelmei ellen, mindeddig eszébe sem jutott, és e
szavakra mélázva, gondolkozva tekintett maga elé a földre.

--De másról akarok veled beszélni--kezdé Enyingi--Holcsi ügyvédről,
kit okvetetlen súlyos büntetésre itélnek, s tegnap letartóztatták két
nővérét is: Obrennét és Somorjaynét, ki, mint Kardostól tudjuk, Dózia
anyja.

Jakab gróf láthatólag megdöbbent e hírre, s elhalványodva kérdé:

--Ők is vádolva vannak?

--A gyermekcserével, s nem tudom, mi fog történni azzal a fiatal
leánynyal, ki Dózia helyét foglalta el Somorjaynénál.

--Úgy mondják, Holcsi gazdag ember.

--A mije van, azt Lamberth Klára örökli, de remélem, Eszthey
gondoskodik róla.

--És ha ő nem tenné, én veszem ügyét kezembe--mondá hévvel Oroszlay.--
Senki se nélkülözzön, ki Dóziával érintkezett valaha...

--De ő nem ismeri Dóziát, soha sem jöttek össze, s Kardos azt mondja,
hogy igen csinos, életrevaló leány, ki megél a jég hátán is, s
legkevésbbé sincs elkényeztetve.

--Most azonban borzasztó sorsa lehet.

--Lamberth Klárához hordozkodott, s együtt élnek, míg a foglyok sorsa
valamerre eldől.

--De hát be van bizonyítva Holcsi bűne?

--Somorjay vallomása nem hagy semmi kétséget, hogy ő fojtotta meg azt
a beteg asszonyt, s az esküdtszék fölfogása a gyilkosságról csak
egyféle lehet... Különben ez hosszú tárgyalásra ad okot, mert a régen
multban gyökeredzik, sokan meg is haltak a tanuk közül, kiket ki
kellene hallgatni, de vannak újabbak is, még pedig számosan.

--Csak be ne idézzék Dóziát a törvényszékre tanunak,--mondá izgatottan
Oroszlay,--borzasztó volna annak a szegény kis leánynak ott
megjelenni.

--Nem hiszem, hogy elkerülhesse, mert az utolsó évet Holcsi
közvetetlen közelében tölté, s okvetetlen ki fogják hallgatni annak
életmódjáról.

Jakab grófot levertté tette ez a gondolat. Járt-kelt a terem
szőnyegén, mialatt barátja folyton szemeivel kisérte.

--Nem lehetne ezt az ügyet valahogy eltemetni a nélkül, hogy
tárgyalásra kerüljön?--kérdé Oroszlay.

--Az lehetetlen! A három bűnös elfogva, maga a bűn elkövetése
hitelesítve, s Holcsi még csak nem is tagadhat, mert ő maga legjobban
ismeri a törvényeket és tudja, hogy büntetése kikerülhetetlen.

--És mit mondanak Esztheyék mindehhez, hisz őket is érdekli az
esemény?

--Nem beszéltem velük róla, de Eszthey nem mutatja magát sehol. A
grófné úgy tesz, mintha őt nem érintené. Az a szegény asszony valóban
szánalomraméltó azzal a férjjel.

Még sokáig beszéltek Holcsi és nővérei ügyéről, s Enyingi a
legrosszabb kedvben hagyta el barátját, kin látta, hogy gondolatai
folyton Dóziánál vannak...



XXV.

Dózia az ajtó függönye mögött állt, midőn Veronika Oroszlayval ő róla
beszélt és minden szót hallott a társalgásból.

Nem tudva, hogy Veronika vendéget vár, annak nappali szobájába akart
menni, midőn a függönyön keresztül megismerte Oroszlay gróf hangját,
kitől saját nevét hallotta kiejteni.

Lábait a földbe gyökerezni érzé, nem tudta elhagyni helyét, a függöny
eltakarta őt a mellékszobában lévők előtt, s ő végighallgatta azoknak
minden szavát, és csak akkor suhant be egy olaszfal mögé, midőn
Veronika be akarta őt hívni.

És jól számított, mert az nem találva őt a szobákban, visszatért
vendégéhez, mialatt ő szobájába futva, leroskadt egyik székbe és
keservesen sírt.

Így találta őt a ház leánya, de nem tudta meg könyeinek okát, mert
arról fogalma sem volt, hogy az őket kihallgatta, s Dózia könyeinek
okát annak vette, hogy az nagyon boldogtalannak érezheti magát.

Megkönnyebbül, ha kisirja könyeit--gondolta s egyedül hagyta.--Az
örömhírt majd később tudatom vele, valamint anyámmal is, kinek ez
iszonyú csapás lesz, de valamint én, úgy ő is meg fog nyugodni
rajta...

Esztheyné pedig ez alatt, míg házában a föntebbiek történtek, Lamberth
Klárát kereste föl, kivel ama leánykáról kivánt beszélni, kinek helyét
Dózia foglalta el hosszú évek során, s kiről Enyingitől tudta, hogy az
jelenleg Holcsi lakásán van annak gyámleányával együtt, kik nem voltak
rokonságban, de a veszedelem egyformán érte őket, s ő saját érdekében
is beszélni kivánt velük. Megtudni tőlük, mit terveznek, s valamit
tenni akart a fiatal leányért, ki helyett ő Dóziát részesítette
mindabban, mit a beteg anyának igért.

Félt és reszketett, hogy a tárgyaláson férje neve is előfordul, mi a
legnagyobb botrány lenne mindnyájokra nézve, s e bizonytalanság
kétségbeejtőbb volt a legrosszabb valónál és minden áron bizonyosságot
akart szerezni, mit Lamberth Klárától remélt megtudni, ki otthon volt,
s meglehetős hidegen fogadta őt.

Midőn a szobába lépett, két fiatal leányt talált ott, egyiket sem
ismerte, de elhalványodva tekintett a fiatalabbra, mert oly
hasonlatosságot talált annak arczán, mi származását kétségtelenné
tette.

Lélekzetét elállni érzé. Halk, bizonytalan, tétovázó hangon válaszolt
Klára mogorva kérdésére, hogy mit kiván, s eleinte alig tudta, mit
beszél és nem birta szemeit levenni Juliskáról.

--Megtudva a borzasztó esetet, mi önöket érte, Lamberth kisasszony,--
kezdé pár pillanatnyi szünet után,--mint Dózia barátnőjének,
segítségemet kivántam fölajánlani. Önök hosszú ideig jók voltak
iránta, s én azt viszonozni szeretném.

A Dózia névre Klárát valóságos düh fogta el.

--Ő volt az oka mindennek!--kiáltá.--Ha ő nincs, sohasem jutunk ebbe a
bajba, de ne merjen szemem elébe kerülni.

Esztheyné megdöbbenve hallgatta e szavakat.

--Nem igazságtalan ön iránta?--kérdé hidegen.--Miféle szerepe lehetett
neki a kérdéses ügyben?

--Kár erről beszélni, grófné,--mondá gúnyos megvetéssel Klára.--Dózia,
az ön pártfogoltja, a legálnokabb teremtés, kit képzelni lehet. Mi
minden jóban részesítettük. Fölfogadtuk elhagyatottságában, úgy élt
nálunk, mint egy herczegné, s hátunk mögött szerelmi viszonyt kötött
Oroszlay gróffal, ki detektivvel kisértette lépteinket s az utánunk
utazott Genfbe, kutatott, kémkedett, míg oly vádakat kovácsolt
gyámatyám ellen, mi a börtönbe vezette őt, s ki tudja, hogy és miként
fog végződni ügye.

--Mindezt Dózia tette volna?--kérdé hitetlenül Esztheyné, ki minderről
még semmit sem hallott s nem is hitte, csak az döbbentette meg, mit
neki Klára Oroszlay és Dózia összeköttetéséről beszélt, mert ő azt
eddig ártatlan szerelemnek gondolta, mi inkább csak ábrándozáson
alapul, s úgy fog elmulni, a hogy jött.

--Kérdezze meg tőle magától, vagy kérdezze meg ettől a fiatal
leánytól, ha nekem nem akarja elhinni.

Esztheyné a feltűnő csinos leánykához fordult.

--Mit tud maga, gyermekem, ezekről a dolgokról?--kérdé tőle.

--Nem sokat,--viszonzá az zavarral.--Én Somorjayné leányának tartottam
magamat, ki fölnevelt és jó volt hozzám, s az említett Kardos nevű
detektiv azt állítja, hogy nem én, hanem Dózia az ő leánya, de nem
hiszem és nem is akarom hinni.

--De mit tud arról, mit Lamberth kisasszony Dóziáról beszél?

--Semmit! Én őt nem ismerem. Csak pár nap előtt hallottam egy Zsófi
nevű szobaleánytól, hogy Holcsiéknál van, de Klárának igazat adok,
mert Kardos úr, ki pár hét óta hónapos szobát bérelt tőlünk, elmondta,
miként ő végette járt Genfben, s ha ez nem történik, a többi sem
következik utána...

Nagy élénkséggel és természetességgel adta elő szavait a leányka, s
Esztheyné látta, hogy a mit mond, arról meg is van győződve.

--Lehet, hogy igazuk van,--mondá kitérve,--lehet, hogy nincs, de nem
erről kivánok beszélni, hanem megkérdezni, nincs-e valamiben
fogyatkozásuk, s nem lehetek-e segítségükre?

--Semmire sincs szükségünk,--viszonzá hidegen Klára.--Én szerencsére
vagyonos vagyok, s holnap Juliskával birtokomra utazom, és együtt
maradunk, ott várva be, hogyan fog gyámatyám sorsa eldőlni. Mit nem
kétlek, hogy gyorsan kitisztázza magát.

Esztheynét bosszantotta Klára gúnyos, sértő modora s látva, hogy
további maradása czéltalan, hideg, büszke főhajtással, minden további
szó nélkül távozott, azon tudatban: hogy Juliska el van látva, s nem
szorul az ő segítségére.

Meglehetős rossz kedvvel érkezett haza, hol öltöző-szobájába menve,
leányát ott találta, ki mint látszott, várt az ő jövetelére.

--Azt hittem, sétálni mentél,--kezdé Hermance grófnő, figyelmesen
pillantva rá, kinek arczán valami szokatlan kifejezést látott, mi
vonásain a rendes komolyságnál is feltünőbb volt.

--Ma nem mentem, mert fontos beszédem van mamával.

--Fontos beszéded, velem?--kérdé meglepetve a grófné s feszülten
vizsgálta arczát.

--Dóziáról szeretnék valamit mondani.

--Beszélj gyermekem, remélem, nincs valami kifogásod ellene?

--Ellenkezőleg, nagyon megszerettem s csak azt sajnálom, hogy már
akkor nem maradt itt, midőn először nálunk volt s mint Ernesztine
mondja, egy estét töltött a házban.

A grófné arczát sötét, haragos pir önté el e szavakra. Ernesztine, az
a vén csacsi fecsegett,--gondolta bosszusan.--Ugyan mire való volt ez
a szószátyárkodás?... Ezért jól meg fogja szidni.

--Akkor ő csak pár órára jött ide s szó sem volt arról, hogy tovább
maradjon nálunk,--viszonzá erőltetett mosolylyal, de titkolhatatlan
zavarral Hermance.

--Ama kisded arczképet is ő hagyta itt akkor, melyet én találtam meg,
s mely, mint mondja, anyja arczképe?

--Ő mondta azt neked?

--Ő, miután visszaadtam neki a képet, de hát kinek a gyermeke ő
tulajdonképen?

--Egy özvegyasszonyé, kit Somorjaynénak hívnak,--mondá gyorsan
Hermance.--Atyja katonatiszt volt, de meghalt, s ők nagy szegénységben
maradtak.

--És leánya mégis oly kitünő nevelést kapott. Minden tekintetben úri
leány ő, úgy fogalmaira, mint műveltségére nézve.

--Azt nem lehet tagadni, nevelését egy elsőrangu intézetben nyerte,
hol kitünő tanárok voltak s úgy látszik, kedvvel tanult.

--És ki fedezte költségeit, mert az olyan intézet sokba kerül?

--Én neveltettem,--viszonzá uj zavarral Esztheyné, kinek igen
kellemetlen volt ez a kérdezősködés.

--Úgy mamának valami összeköttetésben kellett velük lenni,--mondá
bizonyos konoksággal a leányka, mi nem volt szokása.

--Minden bizonynyal!--kiáltott föl türelmetlenül Hermance.--De miért
kérdezősködöl most ezekről? Még pedig oly szokatlan nagy érdekkel!

--Előzményéül azoknak, miket mondani akarok, mert Dóziáról kivánok
hosszasabban beszélni, ki nagyon boldogtalan.

--Több nála a képzelődés, mint a való,--mondá könnyedén a grófné.--Mi
baja van? Ő nálunk marad, s olyan sorsban részesül, mi kifogást nem
szenved, s ha nem elégszik meg sorsával, háládatlan!

--De ő szereti Oroszlayt, s viszont szerettetik általa és attól fél,
hogy nem lehetnek egymásé.

--Ha fél attól, helyesen teszi,--mondá önkéntelen gúnnyal Esztheyné,
de csodálkozva vizsgálta leánya nyugodt arczát, meg nem foghatva, mily
czélból beszél az ezekről neki.--Mert az ilyen házasság lehetetlen.
Oroszlay gróf és Somorjay Dózia!

--A kik igazán szeretnek, azoknak minden egyéb mellékes!

--Divatos teóriák ezek Veronika. Az előkelő ember mindig az marad, s
kötelességei vannak neve és rangja iránt,--mondá kedvetlenül a
grófné.--És különben is nem tudom kitalálni, mily czélból beszéled
ezeket nekem?

--Oroszlay ma nálam volt, s megigértem neki, hogy szószólója leszek
óhajtásának szülőimnél és Dóziánál, kinek nincs bátorsága igent
mondani.

--Ezt nagyon rosszul tetted, Veronika--viszonzá haraggal, de
egyszersmind a legnagyobb bámulattal Hermance.--Dóziát, azt hiszem,
nem kell rábeszélned semmire, mert ő csak látszatból ellenkezik, ha
ugyan teszi, mert ha nem lett volna bátorsága ahhoz, hogy Oroszlay
grófné legyen, nem hagyta volna odáig jutni a dolgokat. A mi a mi
jóváhagyásunkat illeti, arra Jakabnak nincs szüksége. Dóziának van
anyja, ki rendelkezik fölötte s várjanak, mig kiszabadul a
börtönből,--folytatta gúnyos szenvedéllyel Esztheyné s hátat fordított
leányának.

--Istenem, istenem,--kiáltott fel Veronika könnyekben törve ki,--mily
kegyetlen a sors, hogy annyi embert tesz szerencsétlenné, holott
mindenki boldog lehetne!

A grófné tőrszúrást érzett szivében e följajdulásra, mert érezte, hogy
mindannak kezdete, mi fölött leánya kesereg, tőle indult ki. Az ő
végzetes tévedéséből. De hisz ő jót akart s csak igéretét
teljesítette, mit esküvel fogadott gyermekei boldogságára, s éppen
azzal vétett leánya ellen, hogy könyörületes akart lenni. Sirni látván
leányát, az ő szemei is könyekkel teltek meg, s hosszú ideig nem
beszéltek együtt, míg végre Veronika kérdezte.

--Tehát semmi öröm--vagy megnyugtató hírt sem vihetek Dóziának?

--Tőlem nem s legjobb szeretném, Veronika, ha nem keverednél ez ügybe,
mely csak rosszat foglalhat magában.

--De ha Jakabot boldogsághoz vezetné!

--És te, ki szereted őt, mással kivánod boldoggá tenni? Ez igazán oly
nagylelkűség, mire csak te vagy képes...

--Nem áldozzuk-e föl örömmel saját boldogságunkat azért, kit
szeretünk?--kérdé lelkesülten a leányka.

--De ez a házasság Jakabra nézve nagy szerencsétlenség lenne.

--Azt ő maga tudja legjobban, mi vezeti boldogsághoz.

--Nos, hát ne beszéljünk róla. Dózia most egyelőre itt marad, s a
dolgok rendes lefolyást vesznek... És ha Oroszlay ragaszkodik ahhoz,
hogy nőül vegye, tegye. De előbb le kell folyni az esküdtszék
tárgyalásának s ha Holcsit és nővéreit elitélik, alig hiszem, hogy
Oroszlay abból a családból kivánna nősülni.

--Szegény Dózia!--sóhajtá Veronika, és elhagyta a szobát, hogy
visszatérjen hozzá, kit könyek között hagyott szobájában.

De azt üresnek találta.

Dózia nem volt sehol. Senki sem látta távozni, s éppen úgy eltünt,
mint amaz éjjel az Eszthey-palotából, egy ujságlapot hagyva
szobájában, a padlón heverve, melyben bő és kimerítő leírása volt
Holcsi nővéreinek, Obrenné és Somorjayné elfogatásának.

A lap papirosa azon a helyen nedves volt a könyektől s Veronika
eltalálta az összefüggést annak tudósítása és Dózia eltűnése között.

Szegény leány!--sóhajtá igaz szívből fakadt sajnálkozással.--Sokat
mért rá a sors, de még boldog lehet!

Azután futott anyjához, ki hallván Dózia eltűnését, kikérdezte
Ernesztinét, az összes cselédséget s a portást, de senki sem tudott
róla hírt adni és az Eszthey-család mind külön-külön meg volt döbbenve
a leányka távozásán, kinek most már igazán nem volt menhelye sehol, s
ki tudja, hova ragadja őt kétségbeesése?

De nem mertek semmit tenni keresésére. Várták este, reggel, másnap
délig, s midőn az még mindig nem adott életjelt magáról, Eszthey írt
Oroszlaynak, mert egyedüli reményük még az volt, hogy talán ő tud
annak hollétéről. De visszajött a válasz, hogy a gróf nincs a
fővárosban, s csak pár nap mulva várják vissza...



XXVI.

Holcsi Kálmán ügyvéd bűnpörének nyilvános tárgyalása egy szombati
napra volt kitűzve s óriási érdeklődés mutatkozott a közönségben
iránta, melyet már hetek óta izgattak a lapok tudósításai, melyben,
mint híre járt, főrangú személyek is szerepelni fognak.

A mondott napon a törvényszék tágas terme fulladásig megtelt kiváncsi
közönséggel.

A birói emelvényen ült az elnök s jobbról-balról mellette a birák.
Előtte a jegyző, oldalt az ügyész s távolabb nyult el az esküdtek
padja, melyen tizenkét esküdt foglalt helyet, az elnök háta mögött az
ujságok tudósítói, kik feszülten várták, mikor kezdhetnek
jegyzéseikhez.

A tanuk padján ült Lamberth Klára, Pármai Juliska, Zsófi, volt
szobaleány, Latorné, ki Genfben is volt Holcsi gyámleányával és
Dóziával, Tornyoson pedig a háztartást vezette. Kardos, a detektiv és
Somorjay Károly a koronatanu, ki betegen, sápadtan, összetörve ült
helyén s nyugtalanul tekintgetett az ajtóra, melyen a vádlottnak
belépni kellett.

Holcsi nagyon öntudatosan jelent meg a teremben. Pillantása átröpült a
tanukon, s Klárának vidáman, biztatóan intett, de midőn Somorjayval
találkozott, fenyegető dacz tükröződött abban.

Azután az elnökhöz, birákhoz, esküdtekhez fordult s udvariasan hajtá
meg előttük magát.

A törvényszéki jegyző felolvasta a vádiratot, melyben a vádlott
gyilkossággal és gyermekcsempészettel van vádolva. A biró megkérdezte
tőle: bűnösnek érzi magát? mire ő emelt, bátor, határozott hangon nem-
mel felelt.

Ekkor fölemelkedett helyéről a királyi ügyész, s azt az indítványt
tette, hogy miután a rendőrségnek még nem volt elég ideje az adatokat
összegyüjteni, s különösen Holcsi nővéreinek bűnrészességét
megállapítani, napolják el a tárgyalást bizonytalan időre.

De ez indítvány ellen hevesen kelt ki Holcsi védőügyvédje, s a
leghatározottabban protestált, mondván: hogy elég ideje volt a
rendőrségnek adatok gyüjtésére, mert hetek óta tartják védenczét fogva
egy közönséges, nedves czellában, mi által annak egészsége szenved,
kinek szívbaja van s egy oly régi, majdnem elavult bűnnel vádoltatik,
mely időből a tanuk közül már legtöbbnyire meghaltak és alig emlékezik
valaki a bűntettre.

Az elnök kérdő pillantást vetett birótársaira, azután pár perczig
összesúgtak, azután mondá:

--A védőügyvédnek igaza van. Semmi ok sincs a tárgyalás
elhalasztására, miután itt összegyűltünk. Hallgassuk ki a tanukat s
azután határozzunk a királyi ügyész úr indítványára nézve.

Az első tanu Kardos detektiv volt, ki nyugodtan, zavar, vagy habozás
nélkül felelt a hozzá intézett kérdésekre, habár tekintete koronként
elröpült a csinos Juliskához, ki lesütött fejjel ült helyén, s arcza
égett az izgatottságtól.

Kardos nyilt tekintete, nyugodt tartása és következetes feleletei
láthatólag jó hatást tettek a hallgatóságra.

Elmondta, hogy jött rá az évek előtt elkövetett bűnre, és sok fáradság
után sikerült neki rábirni Somorjayt a vallomásra, minek alapján tette
meg a följelentést Holcsi ellen.

A vádlott ismét gúnyosan mosolygott, de nagyon halavány volt, s kezét
többször szíve tájékára szorítá, mintha valamely fájdalom kinozná.

Miután Kardos bevégezte vallomását, Somorjay Károly lett fölhíva, ki
nehézkesen hagyta el helyét, görnyedten, s lesütött szemekkel várta a
hozzá intézendő kérdéseket.

Kiváncsi zúgás hangzott föl a hallgatóság sorai közül. Tudták, hogy ő
az egyedüli tanu, ki abból az időből, midőn Holcsi a gyilkosságot
állítólag elkövette: fölfedezéseket tehet, sőt már irásbeli vallomása
is a birák kezei között van, s nagy feszültséggel várták feleleteit.

De ekkor oly valami történt, mi az összes egybegyűlteket megzavarta és
nagy fölfordulást okozott.

A vádlott szó nélkül összerogyott, s elterülve feküdt a földön
halálsápadtan, mozdulatlanul; a hallgatóság felugrott helyéről s Klára
és Juliska rémült kiáltással futottak hozzá.

A közönség köréből egy orvos vált ki, s az élettelen testhez sietett
és gyorsan felgombolva annak mellényét, szivére tette kezét, s
hangosan mondá:

--Meghalt, ezt nincs ki fölébressze többé!

A birák zavartan tekintettek egymásra. Nem emlékeztek, hogy ily eset
történt volna hivataluk alatt a törvényszéki teremben. Visszahúzódtak,
a közönség is gyorsan kivonult, Somorjay is eltünt, s csak Kardos,
Klára és Juliska követték a testet, melyet visszavittek börtönébe
további intézkedésig.

Ez az eset óriási lármát okozott a fővárosban. A lapok hasábokat írtak
a történtekről, s aznap senki sem beszélt másról, mint a vádlott
haláláról, ki megszabadult a földi itélet büntetésétől; s most már a
legfelső biró előtt áll.

Természetes, hogy Esztheyéknél is nagy izgalmat okozott Holcsi esete.
Már hetek óta a legnagyobb izgalomban éltek a palota lakói. Rettegtek
az ügyvéd vallomásától, s talán még inkább attól, hogy Somorjay
megemlíti Eszthey gróf nevét is, sőt a grófot is beidézik tanunak. A
rendesen vidám, könnyűvérű ember egészen ki volt véve sodrából. Alig
mozdult ki hazulról, s betegnek állítá magát. Hermance grófnő nem
kevésbbé volt leverve az események miatt, mihez még Dózia eltűnése is
járult, kiről semmi hír sem érkezett, és lépéseket nem mertek miatta
tenni a rendőrségen, félve a botránytól.

Enyingi ebben a nehéz időben naponkénti s majdnem egyedüli látogatója
volt az Eszthey-családnak, s hordta a híreket Oroszlay
kétségbeeséséről és más egyéb, a Holcsi-pörrel kapcsolatban levő
eseményekről. Sok időt töltött Veronika társaságában, ki tőle szerette
volna megtudni mindazt, mi szüleinél érthetetlen volt neki. Azoknak
levertsége. Atyjának szokatlan viselete stb., de természetesen nem
sokat tudott meg tőle, mert az nem adhatott fölvilágosítást.

A legnagyobb részvéttel beszélt olykor Dóziáról, s Enyingi oly nagy
melegséggel nyilatkozott a szerencsétlen leányról, hogy Veronika
szivét egészen megnyerte s anyja előtt többször úgy nyilatkozott, hogy
ő ezelőtt Enyingit egészen másnak ismerte, mert majdnem semmi
figyelmet sem fordított rá, de most látja, hogy az mily melegszívű
ember.

A tárgyalás balesetének szenzácziós hírét is ő hozta először az
Eszthey-palotába, s ott a grófi pár föllélegzett Holcsi halálának
hirét hallva. Egyelőre meg voltak mentve annak vallomásától, de hátra
volt még a két elfogott nővér és Somorjay, kik annyit tudhattak a
multból, mint maga az elhunyt ügyvéd, rájuk nézve azonban már nem
voltak oly veszélyesek, miután a fő és igazi bűnös meghalt.

Némileg tehát visszatért a nyugalom a palotába, s a fiatal Béla gróf
is többet időzött otthon, mint a kedvetlenség idejében. Mert ő csak a
víg társalgást és mulatságokat szerette, s kerülte mindazt, a mi még
kedélyét megzavarta volna.

Egy napon Oroszlay is meglátogatta Esztheyéket s azok megijedtek azon
a pusztuláson, mi szép arczán ki volt fejezve. Vonásai nagy
szenvedéseket mutattak, s álmodozó szemében most keserv tükrözé magát
az elveszett remény miatt, mert ő sem hallott Dóziáról, de mind a
mellett folytonos remény és kétség között töltötte napjait.

A szalonba léptekor Enyingit is ott találta, s a kandalló körül a
hölgyeket, kik napok óta nem mehettek ki a házból a gyorsan beállt tél
hóvihara miatt és örömmel látták Oroszlay jövetelét.

Eleinte a napi eseményekről beszéltek, azután Enyingi rátért a
közeledő farsangra. Elmondta a bemutatandó leányok neveit, a
főrendűeknél készülő bálokat, s vidámságot öntött a társalgásba, mi
kissé nehézkesen indult meg, mert a hölgyek meg voltak döbbenve Jakab
gróf külseje fölött, ki, mint mondtuk, feltünő rossz színben volt, s
alig mertek előtte vidámabb dolgokról beszélni.

És ő észrevette ezt, s talán nem akarva szomorúságával terhökre lenni,
erőlködött Enyingi élénk társalgásában résztvenni, és Veronikához
fordulva, kérdé:

--Örül a farsangnak, grófnő, mi Lóránd szerint hosszú és tartalmas
lesz?

--Oh, én nem szándékozom többé bálba menni, vagy legalább az idén nem.

Oly nagy határozottsággal ejté ki e szavakat a leányka, hogy
mindnyájan csodálkozva néztek rá.

--Hisz még csak egy farsangon tánczolt,--mondá Oroszlay,--s azt
állítják a fiatal hölgyek, hogy a világban való szereplés kezdete
rendesen nehézségekkel jár és nagyobb náluk az elfogultság, mint az
élvezet, s a második farsang az, mely élvezetet szerez.

--És igazat mondanak!--viszonzá hévvel Veronika.--Rendesen nagy
várakozással kezdjük meg mulatságainkat, s talán ez tesz elfogulttá.
De rendesen nem találjuk azt, a mit vártunk.

--Ezt sok fiatal hölgy elmondhatná magáról, de legkevésbbé grófnő,--
viszonzá enyelegve Enyingi.--A ki oly ünnepeltetésnek van kitéve, az
többet talál, mint a mit talán várt.

--De nem mindenki vágyik arra, s nekem elég volt a farsang élvezete
egy télen. Végre is nagyon felületes mulatság végigtánczolni az
éjszakákat, hogy azután a napokat átaludjuk.

--Kevés leány gondolkodik így,--mondá Enyingi mosolyogva, s egy
pillantással Jakabra, kire látható kellemes hatást tettek e szavak, s
majdnem érzékenyen mondá:

--Szóról-szóra aláírnám grófnő állítását, csak azt csodálom, hogy hol
vette e tapasztalatokat? Lórándnak igaza van, kevés leány gondolkozik
így, s úgy az anyák, mint leányaik lehetetlennek tartanák másként
cselekedni, mint a bevett szokás előírja, hogy az egyik bál és
mulatságból a másikba siessenek vég nélkül.

--És természetesnek tartja azt, hogy Veronika így beszél?--kérdé
majdnem megrovóan Hermance, Oroszlayhoz fordulva.

--Veronika grófnő egyéniségét ismerve--igen.

--Ha tíz évvel idősebb volna, nem lehetne bámulni szavain. De
tizennyolcz éves korban ez természetellenes.

--És hány leány van, ki soha sem mulatott, s boldog és elégedett!--
kiáltott föl hévvel Veronika.--És hány van, ki ott a bálterem zenéje
mellett sírni szeretne, holott kötelessége mosolyogni és derült arczot
mutatni.

Oly nagy érzékenységgel ejté ki e szavakat a fiatal leány, hogy pár
pillanatra megakadt a társalgás, s a két ifjú meglepetve pillantott
egymásra.

--Csakhogy azok a leányok, kikről te beszélsz, nincsenek a te
helyzetedben,--mondá Esztheyné,--s nem azért nem vesznek részt az
ifjúság élvezeteiben, mert nincs kedvük, hanem mert nem tehetik.

--Például szegény Dózia!--mondá búskomolyan Veronika, mely név
kiejtése mindnyájokat megdöbbenté, s Hermance grófnő arcza élénk
rosszalást fejezett ki.

--Semmi hír sincs róla?--kérdé Enyingi.

--Semmi!

Oroszlay nem szólt a feleletre, de nagyon halovány lett, s Enyingi
mondá:

--Végre is a rendőrséghez kellene fordulni miatta, mert annyiban nem
maradhat eltünése.

--Nem, nem, azt nem tehetjük,--viszonzá hévvel Esztheyné.--Botrány
lehetne belőle. Ha nyiltan keresnénk, belejönne az az ujságokba, s ezt
ő maga legkevésbbé szeretné.

--De hát hova lehetett?--tört ki fájdalommal Oroszlay.--Miért
rejtőzködik azok előtt, kik szeretik és nélkülözik?

--Én nem tettem le a reményről, hogy vagy visszatér, vagy tudatja
hollétét,--mondá Enyingi.--Talán ki akart térni az esetleges
kihallgatás elől Holcsi pörének tárgyalásában, kivel összeköttetésben
volt, s félt, hogy beidézik tanunak.

--Az valószinű,--jegyzé meg Esztheyné, kinek nagyon kellemetlen volt
ez a beszédtárgy, s örömmel látta a komornyik megjelenését, ki
teakészlettel lépett be, követve az inastól, s gyorsan elrendezték a
tea-asztalt, mialatt megszakadt a társalgás, s Veronika a tea
kiöntéséhez fogott.

--Egy levelet hoztak a grófnőnek,--mondá a komornyik Veronikához
lépve, s átadva azt, ki rápillantva az írásra a borítékon, csodálkozva
szemlélte a teljesen ismeretlen betüket.

--Kitől van?--kérdezte Hermance grófnő.

--Nem tudom. Ha megengedik, fölbontom, mert oly különös érzésem van,
mintha a levél fontos tartalommal bírna.

És leszakítva a borítékot, mindenekelőtt az aláírásra pillantott s
annak látására halk sikoltás hagyta el ajkait.--A levél Dóziától volt.

--Mi bajod, Veronika? Kitől jön a levél?--sürgeté őt megrettenve
Esztheyné, s a többiek feszülten vizsgálták arczát, mert sejtették,
hogy abban valami különös lehet, itélve a leányka megdöbbenéséről,
kinek arcza a fölindulástól halálsápadt lett.

--Dó-zi-á-tól,--rebegte halkan, s olvasni kezdett, mialatt mély csönd
honolt a teremben.

A levél a következőket tartalmazta:

Sacré-Coeur, 12/9. 19....

Szeretett kedves grófnő!

Onnét írom e sorokat, hol lenni egyedüli rendeltetésem--a kolostorból!

Beléptem a szent szűzek közé, s itt maradok örökre és fölveszem a
fátyolt. Ne aggódjanak miattam, hogy híremet eddig nem hallották. Meg
voltam hasonolva önmagammal s idő kellett, míg lelkem egyensulyát
valamennyire visszanyertem.

Most csöndes és békés vagyok. Lecsillapult bennem mindaz a kínzó
érzés, mi megőrüléssel fenyegetett. Istenhozzádot mondtam a világnak!
El vagyok temetve, s nem kívánok fölébredni.

Imádkozni fogok mindazok boldogságáért, kiket szeretek, s kik oly jók
voltak hozzám, hogy meghálálni nem tudom, s csak arra kérem, felejtsék
el a boldogtalan

Dóziát.

Veronika könyes szemekkel nyujtá Oroszlaynak a levelet, ki mohón
futotta azt keresztül, s azután némán, leverten tekintett maga elé.

Nagy csapás volt ez rá nézve, és mégis megkönnyebbülést érzett, mert
azt megtudta, hogy Dózia él, mi fölött már kételkedni kezdett.

Azután sorra elolvasták a szomorú tudósítást s mindnyájuk arczán
meghatottság látszott. Senki sem tett megjegyzést Dózia elhatározására
nézve, s Oroszlay búcsút vett és gyorsan távozott, mint ki nem birja
titkolni bánatát s idegességét és nem akart a hölgyeknek terhére
lenni.

--Még mindig mennyire szereti,--gondolta ajkait harapdálva Hermance.--
És ezt az érzést én keltettem föl benne végzetes tévedésemmel!

--Nem hagyhatjuk Dóziát a zárdában,--mondá nagy erélylyel Veronika.--
Irtóztató meggondolni, hogy oly szép, fiatal leány tizenhét éves
korában örökre elbúcsuzzék az élet minden boldogságától!

--Ki tudja, nem lesz-e ott békésebb, boldogabb élete, mint a
világban?--mondá Esztheyné.

--Láttuk Oroszlay izgatottságát s arczának kétségbeesett kifejezését.
Ez a két ember úgy szereti egymást, hogy boldogság várhat csak rájuk s
miért áldozzák azt föl képzelgéseknek?--mondá Veronika hévvel s igaz
szánalommal hangjában.

--De ez ellen most már semmit sem lehet tenni,--viszonzá Hermance
grófnő, láthatólag megnyugodva a történtek fölött.

Enyingi azonban látta Veronika arczán, hogy az valami nagy
elhatározásra készül s jobbnak találta egyedül hagyni a hölgyeket és
rövid idő mulva ő is távozott, azzal a szándékkal, hogy fölkeresi
Jakabot, kinek arcza halálos sápadtságából gyanítá, hogy az miféle
kedélyállapotban lehet.

Ő, daczára, hogy bizonyos tekintetben könnyűvérű ember volt, tudott
nagyon mélyen érezni és komoly is lenni, s most barátja háza felé
haladva, egyenkint végiggondolta azoknak az embereknek sorsát, kiket a
véletlen oly messziről, s oly különböző társadalmi állásból szedve
össze, egymásba fűzte történetük eseményeit.

Valamennyien mást és mást óhajtanak s egyik csak a másik boldogsága
árán érheti el azt, a mire vágyik, s egyedül Veronika az, ki
valamennyiüknek fölötte áll, nem törődik saját érdekeivel, szivével és
boldogságával, igyekszik boldoggá tenni azt, a kit szeret és azt, ki
nála oly sokkal szerencsétlenebb helyzetben született, és semmije
sincs neki az életből s az ifjúságból, szerelmén kívül!

--Nagyszerű jellem,--gondolta elragadtatva--és talán nem is lenne
boldog Jakabbal... Neki másforma férj kellene, ki páratlan egyéniségét
úgy fogja föl, mint én, de hát hasztalan udvarolok neki már évek óta,
észre sem veszi azt Oroszlay mellett, ki pedig sohasem volt más, mint
jó barátja.

E gondolatok és tünődések alatt lesütött fővel haladva, egyszerre
sötét árnyékot látott maga előtt, s fölpillantva, Kardos detektivet
pillantá meg.

--Jó reggelt kivánok, gróf úr,--szólítá az meg őt,--a törvényszéki
tárgyalásról jövök. Hallotta már, hogy Holcsi nővéreit fölmentették
bizonyítékok hiányában. Miután a főbűnös meghalt, s a két hölgy úgy is
csak mellékes személy volt és Somorjay visszavonta ellenök vádját,
holnap szabadon bocsátják őket.

--Nem sok hasznát veszik fölmentésüknek,--viszonzá Enyingi.--Obrenné
bizonynyal nem kapja vissza engedélyét leánynevelő intézetére, de ha
kapná is, vajjon ki adná hozzá gyermekét? És a másik, Holcsi nélkül,
nem tudom miből fog élni?

--Azt én sem tudom... Talán leánya fogja segíteni, ki, úgy hallom,
Eszthey grófnénál van.

--Már nincs ott, zárdába ment.

--Ne mondja, gróf úr! Ez igazán csodálatos. Oly fényes jövőnek nézett
elébe... És mit mond erre Oroszlay gróf, ki általam oly nagy hévvel
kereste hollétét?

--Még nem tudom, most megyek hozzá,--viszonzá Enyingi tartózkodva, ki
nem igen szeretett Kardossal ezekről a dolgokról beszélni.

--Ujságot is akarok mondani, gróf úr, ha érdeklik egy kevéssé az én
ügyeim.

Ekkor már Oroszlay háza előtt voltak, s Enyingi megállva a kapu előtt,
kérdőleg nézett rá.

--Vőlegény vagyok, s leendő házasságomat tulajdonképpen méltóságodnak
köszönöm.

--Nekem?--kérdé csodálkozva a gróf.--Ezt igazán nem tudom, hogy
történhetik, miután semmit sem sejtek arról.

--Ha megmondom, ki a menyasszony, rögtön érteni fogja szavaimat.

--Halljuk, ez igazán érdekel.

--Pármay Juliska. A cseregyermek!

--Ez meglepő. A pör alatt ismerkedtek meg?

--A mint tudja, gróf úr, ott laktam náluk egy hónapos szobában, hogy
Somorjayt megfigyeljem, a mi sikerült is. Megtudtam mindent, a mit
tudni akartam, de elvesztem szivemet.

--Tehát kétféle eredménnyel járt a megbízás? Gratulálok!

--Köszönöm. Majd tudatom ezt Eszthey gróffal, talán érdekelni fogja
őt.

--Eszthey gróffal?

--Természetesen! Ajánlom magamat kegyeibe, gróf úr,--mondá nevetve
Kardos s meghajtván magát, távozott, míg Enyingi belépett a kapun és
fölhaladt a lépcsőkön, hogy Oroszlayval beszéljen és esetleg, úgy, a
hogy tudja, megnyugtassa.



XXVII.

--Tegye föl a kalapját, Ernesztine és menjünk,--mondá pár nappal
később Veronika kisded prémes bundájában és tollas kalappal fején
lépve be az öreg komornához, ki ablaka mellett ülve nézte a
háztetőkről lefüggő zuzmarát, s azt gondolta magában, hogy milyen jó
dolga van annak,--ki meleg szobájában ülhet.

--Ilyen hidegben akar grófnő sétálni menni?--kérdé, megriadva hagyván
el helyét.

--A hideg levegő egészséges,--viszonzá mosolyogva a leányka.--De ne
féljen, nem akarom öreg lábait próbára tenni. Kocsin megyünk.

--Az más!--viszonzá megvidámulva Ernesztine s gyorsan öltözni kezdett.

De midőn kiléptek a kapun, csodálkozva tekintett körül. Kocsit nem
látott sehol, s gyanakodva nézett Veronikára, mert hozzá volt szokva
annak tréfáihoz.

--Csak az első bérkocsi-állomásig megyünk. Ne ijedjen meg.

--Miért nem hozatott kocsit ide, grófnő? Ha nem akar gyalog menni,
fölösleges ezen a hosszú légvonatos utczán végig ballagnunk ebben a
fagyos szélben.

--Jőjjön, jőjjön, mindjárt ott leszünk, senkinek sem szabad tudni,
hova megyünk s azt a portás előtt meg kellett volna mondanom.

--De hát hová készül oly titkos útra?

Veronika nem felelt, gyorsan sietett előre, Ernesztine alig birta
követni.

Midőn a kocsi-állomáshoz értek. Veronika besegíté az öreg komornát s a
kocsisnak mondá:

--A Sacré-Coeurbe.

Ernesztine elámulva ült mellette.

--Hova mondta a kocsisnak, hogy menjünk?--kérdé, azt hivén, hogy nem
jól hallott.

--Zárdába, hol addig, míg én a fejedelemnővel beszélek, nézheti a
szentképeket, s imádkozhatik, és nem lesz hosszú az ideje.

A komorna megcsóválta fejét.

--Oly különös dolgok történnek egy idő óta nálunk,--motyogta rossz
kedvvel--és ez ismét valami szokatlan kirándulás.

--Fontos teendőm van ott, s remélem, jól fogok végezni.

Többé egyetlen szót sem váltottak együtt, s nemsokára a zárda kapuja
előtt állt meg a fogat, hol Veronika a fejedelemasszonyról
kérdezősködött, s megmondván nevét, rögtön be is bocsátották ahhoz.

--Mit kíván, gyermekem?--kérdé az tőle, jóindulattal tekintvén a
viruló szép leányra.

--Néhány nap előtt egy fiatal hölgy jött ide,--kezdé Veronika.--
Somorjay Teodózia a neve. Vele kivánok beszélni.

--Az nehezen fog menni,--viszonzá kellemetlen meglepetéssel a
fejedelemnő.--Ő betegen érkezett hozzánk, s mint mondta, kimerült és
nagyon boldogtalan; és arra kért, ha valaki keresné, senkit se
bocsássunk hozzá.

--Én legjobb barátnője vagyok, ő pedig menyasszony. Valamely
félreértés következtében határozta rá magát, hogy titkon elhagyja
házunkat és ide jőjjön... Beszélnem kell vele okvetetlen. Kérem,
bocsásson hozzá. Remélem, nem ágyban fekvő beteg.

--Az volt, de ma már elhagyta ágyát, s kérem, gyermekem, ne zavarja őt
nyugalmában és szándékában, ő zárdaszűz óhajt lenni.

--Tudom! És legyen, ha azok után, miket én mondani fogok neki, nem
változtatja meg szándékát,--viszonzá hévvel Veronika, s kezét kérően
tette össze.

--De gondolja meg, helyes, sőt szabad-e valakit eltéríteni akarni
szent czéljától, ki Istennek kivánja szentelni életét?--kérdé majdnem
hidegen a fejedelemnő.

--Szerintem ahhoz, hogy igazán szívből és vallásos elhatározásból
tegyünk ily lépést, semmi másnak nem szabad elfoglalni lelkünket,--
mondá korához alig illő komolysággal a leányka,--holott Teodóziának a
szíve tele van szerelemmel, s csak a kétségbeesés vezérelte ide.

--Bármi az oka hozzánk jövetelének, itt békét, csöndet és nyugalmat
talál; s ha később mást határoz, bármikor elhagyhatja a zárdát.

--Tehát nem engedhetik meg, hogy találkozzam vele?--kiáltott föl
türelmetlenül Veronika.

A fejedelemnő pár pillanatig gondolkozott.

--Határozzon ő maga,--mondá azután, s csöngetett és a belépő apáczának
mondá:

--Kérdezze meg Somorjay Teodóziát, kiván-e találkozni Eszthey Veronika
grófnővel?

A zárdaszűz eltünt, s a fejedelemnő ismét vendégéhez fordult.

--Ha találkozik barátnőjével, kérem, ne izgassa föl, mert az orvos
idegrohamoktól féltette, mi azonban mostanig szerencsére nem
következett be, de ki tudja, mi történik, ha...

Ekkor visszajött a küldött, s jelenté, hogy Teodózia várja a vendégét.

Veronika szeme örömben villant föl e hirre, míg a fejedelemnő arczán
az ellenkező hatás látszott; de a leányka nem vette azt észre, mert
repült az őt vezető zárdaszűz után, alig várva, hogy Dóziát lássa, ki
oly szintelenül és betegen jött elébe, hogy megdöbbent látásán.

--Miért keresett föl, grófnő?--kérdé gyönge, fájdalmas hangon.--Én
leszámoltam mindennel, s egyedüli óhajtásom e zárda falai között
tölteni életemet.

--És nem gondol arra, kinek koczkára teszi életét?--kérdé mély
érzéssel Veronika, levonva maga mellé Dóziát, s szeretettel fogva át
derekát.--Oroszlay magának vőlegénye, s nincs ok rá, hogy cserben
hagyja... Tudja-e, hogy ő olyan valamire fogja határozni magát, mitől
Isten óvjon meg mindnyájunkat, kik jó keresztények és vallásosak
vagyunk.

--Az nem lehet!--kiáltott föl rémülten Dózia.--Ő tudja, hogy miért
hagytam el... Nem vagyok méltó hozzá, s ha ma kész volna is értem
minden áldozatra, később megbánná és akkor...

Kezébe rejté arczát és keservesen sírt, s nem tudta bevégezni
mondatát.

--Olyan embernek tartja Oroszlayt, kinél az érzelmek elromlásnak
vannak alávetve? Nem, Dózia! Azt nem szabad és nem lehet róla
föltételezni. Én ismerem őt évek óta, majdnem gyermekkoromtól és
mondhatom, hogy kevés férfi van hozzá hasonló, jó, gyöngéd, állhatatos
és számtalan leány boldog volna, ha ő megajándékozná szerelmével.

Oly nagy hévvel, meggyőződéssel ejté ki e szavakat Veronika, hogy
Dózia levéve kezét szeméről, meglepetve tekintett rá.

--Maga is szereti őt?--kérdé önkéntelenül, majdnem rémülten.

--Sokkal jobban, mint fölfogni képes volna, mert én saját boldogságom
árán kivánom őt boldoggá tenni; míg az, kit szeret, romlásán dolgozik.

--Ne mondja ezt, grófnő, hisz mérhetetlen az, a mit én e
határozatommal veszitek!--kiáltott föl zokogva Dózia,--Nekem nincs más
menedékem e kopár falakon kívül, s itt kell töltenem egész életemet.

--De miért teszi? Egészségtelen képzelődés, a mit cselekszik és azt
hiszi, hogy valami hősies tettet követ el, pedig csalódik. Én
gyávaságnak tartom elhatározását. Nem mer megküzdeni a nehézségekkel,
melyek nem is léteznek. Elbujik, mint a büntetéstől félő gyermek, s
magával együtt szerencsétlenné tesz egy oly embert, kinek életét földi
mennyországgá tehetné.

Dózia valósággal meg volt rémülve ettől a határozott kijelentéstől, s
félve, habozva tekintett a beszélőre... Mennyivel nagyobbnak, szebbnek
látta őt önmagánál, ki oly fenséges lelkesüléssel védte azt az ügyet,
mi tönkretette saját jövőjét, míg ő: igaza volt Veronikának, gyáván
megfutott a nehézségek elől.

--Nemde, grófnő, maga nagyon rossznak, önzőnek és szívtelennek tart
engem?--kérdé bátortalanul s könyes szemekkel.

--A legszívtelenebbnek, kit valaha ismertem! Nem törődik senkivel,
semmivel, csak saját képzelgéseivel, és hagy egy egész csapat embert
nyugtalankodni távozása miatt. Avagy azt hiszi, helyesen cselekedett,
mikor titkon elhagyott bennünket és ide menekült?

--Féltem, hogy beidéznek tanunak a Holcsi-ügyben, s ez
beszámíthatatlan állapotba kergetett.

--Annak mások is ki voltak téve, s mégsem szöktek meg. Különben az az
ügy már be van fejezve. Holcsi meghalt a tárgyalási teremben birái
előtt. Szívszélhüdés ölte meg s két nővérét szabadon bocsátották.

Dózia a legnagyobb ámulattal hallgatta e szavakat.

--És Klára... Mi történt vele?--kérdé visszatartott lélekzettel.

--Róla nem tudok semmit. Most azonban vegyen kalapot és köpönyeget s
jőjjön velem; legyen vége a habozásnak. Jól öltözködjék föl, mert
hideg van.

--Hogy lépjek a grófnő elébe, ki bizonynyal megvet engem?

--Ne aggódjék azon. Én felelek mindarról,--mondá erélylyel Veronika.--
Vegyen búcsút a fejedelemnőtől, s menjünk e szomorú helyről mielőbb!

Dózia pár percznyi habozás után felöltözött. Fátyola alatt könyek
hulltak arczára, mikor a fejedelemnőtől elbúcsúzott, ki megrovó
szavakkal mondta el, hogy mennyire nem helyesli ezt az ingatagságot, s
nem jósolt jót a jövőre, de nem tett ellenvetést Dózia távozására
nézve.

A leányokat megpillantván Ernesztine, bámuló fölkiáltást hallatott.

--Tehát ide menekült?--kérdé majdnem gúnyosan Dóziától, ki nem felelt,
némán, lesütött fővel ült társnője mellett, s hosszú pilláit nem merte
fölvetni és szó nélkül érkeztek a palotába.

Szobáikba mentek, hol Veronika egyedül hagyva pár pillanatra Dóziát,
néhány sort vetett papirosra, s Oroszlaynak czímezve, azonnal elküldte
ezt a grófnak:

«Dózia itt van. Jöjjön mielőbb.

Eszthey Veronika.»

Ez állt a levélben, azután anyját kereste föl, s elmondta neki, hogy
Dóziát magával hozta a kolostorból, ki nem nagy örömmel vette ezt a
hírt.

--Csodálom, hogy volt kedve és bátorsága idejönni,--viszonzá
kedvetlenül a grófné,--s fölöslegesnek tartom részedről azt a nagy
érdeklődést, melylyel annak a gyors elhatározásokra hajlammal biró
leánynak tetteit kiséred.

Veronika meghatva tekintett anyjára, mert ily hangon ez nem szokott
hozzá beszélni.

--Rosszalja, a mit tettem?--kérdé lehangoltan.

--Dóziának legjobb lett volna a zárdában maradni.

--És Jakab?--kérdé kitört szenvedélylyel a leány.--Ő egész életére
boldogtalan lett volna, holott nekem hatalmamban áll boldoggá tenni.

--Rövid idő mulva elfelejtené képzelgéseit és akkor...

--Azt hiszi, nőül vett volna engem? Soha! Az oly szív, mint az övé,
csak egyszer szeret, de abba az érzésbe fölolvad s beletemeti egész
élete boldogságát.

--Azt az idő mutatta volna meg.

--És én, ki osztatlan szivet kivántam volna, sohasem fogadnék el oly
érzelmeket, mik egy volt szerelemnek maradványai. Vegye ő nőül Dóziát,
ez már így volt elhatározva. A sors vezette őket össze a társadalom
két végéről. És én boldog leszek, ha Jakabot boldognak tudom.

--Nem csalod meg magadat, Veronika?--kérdé leverten, szomorúan
Esztheyné, ki természetellenesnek találta leánya arczán és hangjában a
nagy lelkesültséget, melylyel az szavait kiejté.

--Nem! A mit teszek, az megfontolt elhatározásomból ered. Megnyugodtam
csalódásaim fölött, de ezzel nincs befejezve életem. Hisz annyi tér
van, hol az ember kárpótlást talál... Férjhez nem megyek, mert egy
második Jakab nincs a világon.

Esztheyné sírva hallgatta e szavakat. Ő volt az oka mindennek. Ő
követte el az első végzetes lépést, s a többi mind egyenkint abból
következett. Vajjon ez a jutalom azért, hogy esküjét megtartotta, mit
annak a beteg asszonynak adott, s gyermekei boldogságára fogadta, hogy
leányáról gondoskodni fog, és helyrehozza férje ballépését... Még csak
nem is az a gyermek Dózia, kinek ő tartá, de mindegy, fölkarolt egy
elhagyatott gyermeket, neveltette, gondoskodott róla, és jótette
ellene fordul s megbünteti őt férje vétkéért.

Veronika látván anyja szomorúságát, letérdelt előtte, s átfonta
derekát karjaival és erőltetett mosolylyal, enyelgő hangon mondá:

--Együtt maradunk, mama, és nem lesz nélkülem elhagyatva... Avagy azt
hiszi, nem vettem én észre számtalan szomorúságát házaséletében? Én
kárpótolni fogom azt, mi szenvedését okozta, és végre is, a mely
családban vétkeznek az erkölcs, vallás és tisztesség ellen, ott
valakinek bűnhődni kell, olykor a szülők gyermekeikért, vagy
megfordítva, a gyermek atyja, anyja vétkeért. Nálunk én vagyok a
sorstól kiszemelve arra, s legyen meg Isten akarata!

--Veronika!--kiáltott föl elszörnyüködve ezen a beszéden Esztheyné,
miből látta, hogy leánya kegyetlen szigorral birálja meg a helyzetet,
ő tudja, vagy kitalálta azt, mit ő oly nagy gonddal őrzött és titkolt
gyermekei előtt.

--Ne beszéljünk többé ezekről, mama!--kiáltott föl zavarral s lángoló
arczczal a lányka és elhagyta helyét. Két forró könyet törült le
arczáról, melyek kicsordultak szép, lelkes szeméből, s mosolygott. A
megnyugvás és lemondás mosolya volt ez, de anyjának tőrdöfésként
hatolt szivébe...

Fél óra mulva Oroszlay gróf jelent meg Veronika hivására a palotában.

Boldog kifejezéssel arczán lépett a terembe, s kérdőleg függeszté
szemeit Veronikára, ki futólag köszöntve őt, szaladt Dóziáért, s kézen
fogva vezette be és mondá:

--Itt hozom menyasszonyát, Jakab. Tegye őt boldoggá, kinek ezerféle
aggodalma van a jövőre nézve. Oszlassa el azokat, mert nincs többé
semmi akadály, mi házassága elébe gördülhetne. Mindketten szabadok,
függetlenek, s a jövő oly bájosan mosolyog feléjük.

E szavak után eltünt a teremből, egyedül hagyva a mátkapárt, kik
boldogságban úszva, nem sejtették, hogy két szobával távolabb egy szép
fiatal leányka zokog, kinek mindene megvolt e földön, csak az nem, mi
boldoggá tehette volna, s ki keservesen siratja boldogságát.

Eszthey gróf és a grófnő megdöbbenve, elszomorodva fogadták az
Oroszlay és Dózia eljegyzésének hírét, s talán mindketten arra
gondoltak, hogy Veronika boldogságát ők tették semmivé. A férj
könnyelműsége volt a kezdet, a nő végzetes tévedése a folytatás, s
leányuk nagy, nemes szive a vég! Talán a sors intézte így, s nekik meg
kellett hajolni gyermekük nemes cselekedete előtt...

*

A fővárosban nagy szenzácziót keltett Oroszlay leendő házassága.
Mindenki azt hitte, soha sem fog az megnősülni, mert kivéve Eszthey
Veronikát, soha sem foglalkozott egyetlen rangjabeli leánynyal sem, s
azt, hogy ahhoz is csak mint jóbarát közeledett, senki sem tudta;
talán csak maga Veronika, ki finom itéletével meg tudta bár
különböztetni az udvarlást a barátságtól, mind a mellett mindaddig
remélt, míg meg nem győződött arról, hogy Jakab Dóziát szereti.

És mint anyjának mondta: neki osztatlan szív kellett. Attól a
percztől, hogy megtudta, miként a fiatal gróf szive másért hevül, nem
óhajtott mást, mint őt boldognak látni! És ez sikerült neki!...

A következő nap Enyinginek mosolygó ajkkal, száraz, könytelen
szemekkel tudta elmondani Oroszlay és Dózia mátkaságát. Volt ereje
örömét fejezni ki a házasság fölött, s midőn Enyingi megtévesztve e
viselet által, mely közönyt jelentett Jakab iránt, nem állhatott
ellent és imádását, csodálatát, s rég titkolt szerelmét tette a
leányka lábaihoz; az mosolygó arczczal nyujtott neki kezet s biztató
hangon mondá:

--Ma még nem igérhetek semmit, de mához egy évre megadom a választ
kérésére... Legyen addig türelemmel. Hisz a jövőt nem lehet tudni.

És Enyingi hálás volt feleletéért. Remélt, mint minden szerelmes
ember. Eddig még kilátásai sem voltak arra, hogy Veronika Jakab
mellett őt észreveszi, s most határidőt szabott az a válaszra!

Lehetetlen, hogy elutasítsa őt, hisz a nőket meghatja az igaz,
föláldozó szerelem!





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Végzetes tévedés - Regény" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home