Title: Az Atlasz-család
Author: Csiky, Gergely, 1842-1891
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az Atlasz-család" ***


library of Pécs, especially to the director, József
Kereszturi for the help in selecting and borrowing the
books.



          MAGYAR
        REGÉNYIRÓK

       KÉPES KIADÁSA

        Szerkeszti:
       MIKSZÁTH KÁLÁN

            41

       Csiky Gergely:
      Az Atlasz-család
  Neogrády Antal rajzaival


         MAGYAR REGÉNYIRÓK

           KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

           MIKSZÁTH KÁLÁN


             41. KÖTET

          AZ ATLASZ-CSALÁD

               Irta
           CSIKY GERGELY


             BUDAPEST
        FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
               1904



[Illustration: R. H. N. fec.]


                AZ
           ATLASZ-CSALÁD

              REGÉNY

               IRTA

           CSIKY GERGELY


      NEOGRÁDY ANTAL RAJZAIVAL

[Illustration: FT]

             BUDAPEST

        FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda

               1904


       Minden jog fentartva.

     Franlin-Társulat nyomdája.



CSIKY GERGELY.

1842-1891.


Olyan helyen, ahol ritkák a gólyák, rozzant kereket tesz ki a gazda a
ház vagy a fa tetejére, hogy a gólya arra megragadjon, fészket rakjon.

Ilyen forma ártatlan csalogatások az Akadémiák jutalomtételei, melyek
költői művekre tűzetnek ki. Szegényes irodalmi viszonyokra mutatnak. A
jeligés levelekből ki-kibontakozik egy-egy név, s van nagy örvendezés,
hogy itt valami olyan segittetett elő, a mi a nélkül nem lett volna,
pedig ha hébe-hóba olyan név kerül ki a jeligés levélkéből, a melyik
majdan az irodalomtörténetbe is belejut, azt bizonyosan kihámozta volna
a napfény a ködből a nélkül is.

De hogysem e fölött elmélkednénk, ismerjük el, hogy 1875-ben a
Teleki-féle pályázatnál a nyertes «Jóslat» alkalmával egy név ugrott
ki a gondosan lepecsételt kis borítékból, mely gyorsan bejárta az
országot s azontúl vagy tizenhét évig folytonosan rokonszenvesen
csengett-pengett, mint egy forgalomban levő aranypénz. Ez a Csiky
Gergely neve volt. Ki ez a Csiky Gergely? Kérdezték mindenfelé, ámbár az
ó görög történelemből vett darab nem volt jó, csupa romantika, csupa
chablon a szerkezetben, a birálók egy része több kifogást emelt, csak a
nyelvben és verselésben mutatkozott némi erő és a közönség ennek daczára
megérezte, hogy valaki, a kire vártak, megérkezett.

--Egy szemináriumi professzor Temesvárott,--beszéltek róla a
beavatottak,--egy harminczhárom éves pap, pankotai örmény fiú. Ki hitte
volna róla?

A következő évben megint ő nyerte el a jutalmat és azután majd minden
jutalmat ő nyert el. A diadalok Pestre vonzották, megkapta püspökétől az
engedélyt és ide jött az irodalmi focusba, hol nagy szükség volt rá,
mert a magyar színműirodalom kezdett aláhanyatlani, bár soha sem
emelkedett volt fel még európai niveaura (még ma se áll azon).
Szigligeti Edére, Toldy Istvánra már leselkedik a halál, Tóth Ede pedig
már künn pihen a kerepesi temetőben. Csiky Gergely úgy kellett ide, mint
a falat kenyér.

Zömök, kis kövér papocska volt, bozontos szemöldökkel, bika fejjel,
kurta nyakkal. Egy idomtalan emberke, csak a szemei voltak szépek és
lelkesen világolók.

Feljött és itt mindjárt elhelyezkedett az akadémiai körökben, «a szérű
mellett», a hogy az igazi bohémek mondják. De erre nem volt szüksége,
mert ez az ember dolgozni jött két kézzel, tíz kézzel, száz kézzel.
Szinte szemkápráztató gyorsasággal öntötte a színműveket, eleinte a
klasszikus mintákon indulva, az ókorban kereste meséit, de csakhamar
belátta, Sardou és Pailleron sikerein okulva, hogy a közönségnek
aktuálisabb koszt kell s ez a pap, ki a szeminárium szük falai közt élt,
egyszerre merész kézzel, éles megfigyeléssel nyult be az élő magyar
társadalomba, megirván a «Proletárok»-at, egy sereg pompásan
kidomborított, «vérből és húsból» való alakot vonultatva fel a
színpadra. Ekkor érte el a zenitet. Többre tehetsége nem telt. Innen már
csak lefelé mehetett, de jó irányban ment, ostorozva «Mukányi»-ban a
stréberséget s általában minden további darabjában a magyar
betegségeket, mi által közelebb hozta az ország első színpadát magasabb
feladatához.

Minket különben e helyütt csak mellékesen érdekel színműírói emelkedése,
mely valóságos uralkodás volt a magyar színpad fölött. Mondják, hogy egy
kis zsarnokság is vegyült közzé, hogy mint dramaturg visszaszorította
onnan a talentumokat. De hát hol vannak azok a talentumok, kiket
visszaszorított s a kik az ő halálával felszabadultak volna?

Tény, hogy férfias, vasakaratú ember volt, erős szenvedélyekkel. Gyűlölt
és szeretett. Tudott akarni--azok közé tartozott, kik a könyökükkel is
elég erősek maguknak utat vágni--de hogy a könyökét használhatta volna,
arra nem jutott ideje, mert ez a könyök éjjel-nappal oda van támasztva
szinte szünetlenül az iróasztalhoz.

Kivált miután a papságtól 1880-ban meg kellett válnia, mert az angyalok,
a kikkel a pap foglalkozik, és a színinövendék bakfisok, a kikkel
viszont a színképezdei tanár bajlódik, az egyház szemében
összeférhetlenek. Kitért a protestáns vallásra és megnősült. Mindez
hasznára vált a literaturának, mert a családfentartás nagyobb
munkásságra kényszeríté. Sok becses dolgot csinált. Lefordította
Sophoklest, Plautust,--e nemű fordításai becsben az Arany Jánoséval
vetekednek; írt mithologiát, dramaturgiát; dolgozott, birált az
Akadémiánál és Kisfaludy-Társaságnál, sőt még regényeket is irt és mint
ilyen kerül be most gyüjteményünkbe az «Az Atlasz-család»-dal, mely
körülbelül a legjobb, társai: «Az atyafiak», «Sisiphus», «Arnold»
között.

Nem volt fris talentum, nem hozott új növényeket és virágokat új
színekkel és illatokkal. Nem az anyaföld ősereje tolta ki gondolatait.
Olyan volt csak, mint a «sprudel» vize, hogy a mi idegen tárgy beleesik
és az ő koponyájában megmártódik, az az ő patináját nyeri s a hervatag
szegfű is bizonyos művészi kéreggel bevontan a kövek maradandóságát
veszi fel.

Egy kis jegyzőkönyvet tartogatott zsebében, abba jegyezte be, ha jó
ötletet, élczet, aperçu-t olvasott vagy hallott. Ez a kis könyv volt az
ő virágos kertje. Másrészt mint dramaturgnak módjában állt a szemét
kiaknázása. A használhatlan darabokban előforduló használható
téglatörmelékből építette föl meséit s a kis könyvecskéből bokrétázta
föl őket.

A melyik mese be nem vált színdarabnak, regényt csinált belőle. Regényei
kevesebb igényűek, mint darabjai, de mindenik becsületes munka; s
emlékeztetnek színműveire, vannak bennök csattanó jelenetek, érdekes
mese, mely az olvasót megfogja, egy kis melegség, egy kis illat, nem
túlságosan sok, csak a mennyi épen telik, de mindeniken rajta van az iró
rendkívüli műveltségének és éleslátásának bélyege.

Az összes tollat forgató generáczióban ő az egyetlen, a ki nem dolgozott
lapnál, nem bocsátkozott a politikába, se egyéb mellékes szereplésekbe,
kizárólag csak iró maradt. Egyszerű, elvonuló, mint az énekes madár,
mely láttatlanul a sűrűségben szeret lenni. A legszűkebb családi körben
élt, alig egy-két barátjával érintkezve. Neve csak akkor bukkant ki, ha
új darabot alkotott. Mintha a hold, az ég hárfása, csak akkor jelenne
meg, mikor megtelt.

De hát egyszer mégis megtörtént a szomorú kivétel egy ködös novemberi
napon 1891-ben. A sajtó megdöbbenve jelentette, hogy Csiky Gergely nem
él többé.

Egy előadatlan színdarab maradt utána, meg a kis jegyzőkönyvecske. És a
kis «Notes»-ben ki tudja, hány darab, hány személy, a kiket nem tud
életre szólítani soha többé sem a Gábriel harsonája, se a körmöczi
pénzverde pörölyeinek csattogása.

Mikszáth Kálmán.



AZ ATLASZ-CSALÁD


Első kiadása megjelent 1890-ben.



[Illustration]



I.

(Kölcsönös meglepetések.)


Az öreg Atlasz Samu addig törte a fejét, addig tanácskozott a
feleségével, hogy micsoda meglepetést szerezzenek Sándor fioknak
nevenapjára, míg végre Sándor úrfi maga szerzett nekik meglepetést, még
pedig olyant, hogy majd a falnak szaladtak tőle.

Az öreg úr egy legújabb találmányú és javított szerkezetű gőzeke s egy
teljesen fölszerelt almásszürke négyes fogat között ingadozott; amaz a
szenvedélyes gazdának szerzett volna örömet; ez hízelgett volna
fényűzési hajlamának, mely, mint igazi magyar földesúrhoz illik, eddig
csupán lovakban, sallangos szerszámokban, parádés kocsisokban s több
ilyfélében összpontosult.

--Tudod-e Rozália,--mondá Atlasz úr feleségének, miután hosszasan
kifejtette előtte a két névnapi meglepetés előnyeit,--tudod-e, hogy
neked az ember semmi hasznodat sem veheti? Itt beszélek már egy óra óta
a gőzekéről és az almásszürke fogatról; elmondom, mindegyikének mi lenne
az ára és miben szerezne örömet Sándor fiúnknak, s te itt hagysz engem
állni és vaktában tapogatózni a nélkül, hogy csak egy szóval is
segítenél rajtam. Hát mindent én tegyek már ebben a házban? Nemcsak a
pénzt szerezzem meg, hanem azon is én törjem a fejemet, hogy mire
költsük el?

Atlasz úr igazán haragudni kezdett, s lekapta fejéről a fekete bársony
sipkát, melyet a régi idők emlékéül télen-nyáron viselt, a szobában is,
kalapja alatt is.

--Istenem, Istenem!--kiáltott Rozália asszonyság panaszos hangon,--hát
mit mondjak, miben adjak én neked tanácsot, mikor te olyan okos ember
vagy és úgy sem hallgatnál a tanácsomra, ha nem volna tetszésedre?

--De most akarom, hogy tanácsot adj. És ha jó lesz, követni is fogom.
Egy hét múlva itt van Sándor napja; a keresztyén katholikusok jobban
megünneplik a névnapot, mint a születésnapot; tudom az én papomtól, a
főtisztelendő plébános úrtól; és mi, a szülei, nem sérthetjük meg
Sándort azzal, hogy nem veszszük figyelembe vallási szokásait. Névnapi
ajándékot kell neki adnunk, csak az a kérdés: a gőzekét-e vagy a négyes
fogatot?

--A gőzeke--mondá az öreg asszonyság elgondolkozva--hasznos a
gazdaságban és mindenesetre nagy örömöt fog okozni Sándornak, a ki olyan
nagy gazda, hogy a régi, az igazi földesurak is hozzá járnak tanulni és
bámulni...

[Illustration: --Mit akarsz ezzel mondani?]

--Mit akarsz ezzel mondani?--vágott közbe szigorúan Atlasz úr.--Talán
azt, hogy Sándor nem igazi földesúr?

--Harapjam el a nyelvemet, ha azt akartam mondani!--kiáltott az öreg
hölgy fölpezsdülve.--Sándor igazi földesúr, ha van igazi földesúr a
világon; de nem régi--ezt nem lehet tagadni; csakhogy annál nagyobb
dicsőség, ha a régiek hozzá járnak tanulni és bámulni.

--Helyes beszéd,--monda Atlasz úr és teljes kiengesztelődése jeléül
ismét fejére húzta a bársony sipkát.--Tehát azt tanácslod, hogy a
gőzekét vegyük meg Sándornak?

--Akarod, hogy adjak neked egy igazi okos tanácsot?

--Akarom-e? Hogyne akarnám, mikor egy óra óta kérem már azt a tanácsot?

--Én azt gondolom, hogy a gőzeke épen olyan örömöt szerezne neked, mint
Sándornak, mert hasznos lenne a gazdaságban; azért hát azt tanácslom,
vegyük meg a gőzekét. De a négyes fogat még nagyobb örömöt okozna
Sándornak, mert egyedül az övé lenne; azért vegyük meg a négyes fogatot
is.

--Asszony, ez valóban okos tanács!--kiáltott bámulva Atlasz
úr.--Csodálom, hogy nekem nem jutott eszembe. Meg fogjuk venni mind a
kettőt! Ez lesz aztán az igazi öröm, az igazi meglepetés. Megmondom
Sándornak, hogy a te eszméd volt. Ezentúl mindig tanácsot kérek tőled,
ha valamit akarok tenni.

--Ilyen okos ember nem szorul az én tanácsomra--felelt az öreg
asszonyság.

--Hát csakugyan okos embernek tartasz engemet?--kérdé Atlasz úr büszke
szerénységgel.

--Micsoda kérdés ez! Nem épen úgy tudod te, és nem épen úgy tudja az
egész világ? Ha nem volnál okos ember, meg tudtál volna ennyire
gazdagodni semmiből?

--Uzsora nélkül,--tevé hozzá kiegészítőleg Atlasz úr.

--Hála Istennek! Ezt senki sem mondhatja rólunk. Mikor az emberek
beszélgetnek rólad és mondják: «a gazdag Atlasz Samu», mindig hozzá
teszik: «pedig soha sem volt uzsorás». A másik meg azt mondja:
«tisztességes úton gazdagodott meg». És senki sem vonja kétségbe, és
csodálkoznak rajta. Miért csodálkoznak?

--Mert ritkaság vagyok, specialitás,--mondá Atlasz Samu büszkén.--De meg
is áldott az Isten; elmondhatjuk, hogy boldogok vagyunk.

--Boldogok vagyunk gyermekeinkben,--tevé hozzá az öreg asszonyság.

--Gyermekeinkben és minden egyébben. Egyik kiegészíti a másikat.
Olyanok, mint a lánczszemek, ha az egyik megbomlik, már nincs láncz. Ha
a gyermekeinkben örömünk volna, de elveszne a pénzünk, vagy ha a pénzünk
szaporodnék, de valamelyik gyermekünknek baja esnék, akkor már nem volna
boldogság, mert az egyik szem kiesnék. Érted?

--Milyen szépen ki tudod magyarázni!--kiáltott Rozália
asszonyság.--Milyen jól eltaláltad a lánczot! Egészen úgy van, a mint
mondod. De hála Istennek, nálunk nem szakad el a láncz, minden szeme
erősen tart. Gazdaságunk virágzik, pénzünk szaporodik, üzleteink jól
sikerülnek...

--Mit beszélsz üzletről? Ki csinál üzletet?--vágott közbe méltósággal
Atlasz úr. A földesurak nem csinálnak üzletet. Vagy talán azt hiszed,
hogy a te férjed és fiad közönséges üzletemberek, a kik egyik úrtól a
másikhoz szaladgálnak és kidobatják magokat?

--Bocsáss meg, nem üzletet akartam mondani,--mentegetőzött az öreg
asszonyság,--csak a régi időkre gondoltam és ráment a nyelvem.

--Igyekezzél, hogy ne menjen rá a nyelved a régi időkre... Üzlet!
micsoda szó!--kiáltott megvetőleg Atlasz úr.--Ha leányunk, a grófné,
meghallaná, mindjárt elájulna. Nem tudsz elegánsan beszélni? Nem
csodálom, hogy vőnk, a gróf, mindig ideges lesz, ha a szalonban, a
társaság előtt megszólalsz... Üzlet! Bah!

--De hát mit mondjak, ha arról... arról az izéről akarok szólni?...
kérdé az öreg asszonyság, nem merve kiejteni többé a végzetes szót,
melyről férje az előbb oly kicsinylő definitiót adott.

Atlasz úr egy kissé zavarba jött; lekapta fejéről bársony sipkáját,
beletekintett, ismét fejére tette; de nem találta meg az elegánsabb
szót, melylyel megbotránkoztatás nélkül lehetne a száműzött üzletet
pótolni.

--Legokosabban teszed, ha soha sem beszélsz üzletről,--rivallt végre
feleségére.--Mi közünk nekünk az üzlethez? Mondd azt: az Úristen
megáldotta fáradságunkat--ez jól hangzik és a plébános úrnak is tetszeni
fog.

--Így fogom mondani,--felelt alázatosan az öreg asszonyság.--Te nagyon
szépen tudsz beszélni, s én szeretném, ha mindig te tanítanál engem.

--Utánozz hát engem,--viszonzá Atlasz úr, kit ismét egészen kiengesztelt
nejének elismerése.--Gondolom, elég szépen tudok beszélni, de még sem
olyan szépen, mint fiaim.

--Nem csoda, ők már egészen uri nevelésben részesültek,--mondá az öreg
hölgy, újra éledő büszkeséggel.--De az is a te érdemed, te adtad hozzá a
pénzt.

--Miért szerezne az ember pénzt, ha nem gyermekeire költené?

--Ez már megint olyan mondás, melyet arany betűkkel kellene
fölírni,--mondá Rozália asszonyság könnyes szemekkel és mély
meggyőződéssel.--De meg is áldott az Isten, büszkék lehetünk
gyermekeinkre.

--A leányunk grófné, és férje, a gróf jószágán lakik, ősi kastélyban.

--Manó fiúnk miniszteri titkár és jobb keze a miniszternek.

--Sándor fiúnk a legjobb gazda a megyében, és úgy tud lovagolni,
vadászni és virtuskodni, hogy a született urak is megcsodálják.

--Szóval száz perczentnél többet hozott a pénz, melyet gyermekeinkbe
fektettünk,--fejezé be az öreg asszonyság hálás tekintettel.

--Ne emlegess száz perczentet,--mondá Atlasz úr rosszalólag,--az emberek
még azt hinnék, uzsorával szereztem a pénzemet.

--Hiszen az egész világ tudja, hogy nem voltál uzsorás.

--De azért mégis szeretnék rám fogni, ha lehetne. Ha valaki közülünk
meggazdagszik, nagyon óvatosnak kell lennie, mert az nagy bűn a szegény
ember szemében. És azt hiszik, azzal könnyítenek a magok szegénységén,
ha rosszat mondhatnak a gazdag emberről. Ne emlegess hát száz
perczentet, mert ha valaki meghallaná, mindjárt azt mondaná: ahá!
hajdanában nagyon hozzá szokott a száz perczenthez, hogy most is rájár a
nyelve.

--Többé nem fogom emlegetni,--mondá az öreg asszonyság
engedelmesen.--Meg fogod hát venni a négyes fogatot Sándor neve napjára?

--És a gőzekét is,--tevé hozzá Atlasz úr.--Miért ne szerezzen az ember
örömöt gyermekének, ha annyi pénze van, mint nekem?

A földesuri kastély egyik félreeső kis szobájában folyt le e
nagyfontosságú tanácskozás, az udvarra néző szárnyban, abban a
lakosztályban, melyet az öreg házaspár a maga külön használatára tartott
fenn. A szoba bútorzata egyszerű volt, még azon időből való, mikor
Atlasz Samu nem volt földesúr és nem a saját kastélyában lakott. De
magával hozta ide is, jól érezte magát köztök. Ha dicsekedni akart régi
ismerősei előtt, kik néha napján meglátogatták, elvezette őket a kastély
kerti szárnyába, az aranyozott, kifestett termekbe, melyek fényesen és
nagyúri kényelemmel voltak bútorozva--a gyermekek számára. Itt lakott
Sándor, az igazi földesúr; itt volt a gróf és grófné lakosztálya, mikor
pénzre volt szükségök és meglátogatták az öregeket; és itt pihente ki
országos fáradalmait a miniszter jobb keze, mikor a szünidőben haza jött
vadászni és uraskodni.

Az öreg asszonyság magas hátú, kipárnázott karszékben ült, nagy kendőkbe
burkolva, széles főkötővel, mely alól nem látszott ki selyem parókája.
Tudta, hogy ez a paróka nagy szálka gyermekeinek szemében, s kivált
leánya, a grófné, csaknem görcsöket kap, ha megpillantja; de nem tudott
tőle megválni s azért inkább úgy kimélte gyermekeinek érzelmeit, hogy
egészen eltakarta és senkinek sem mutatta, ámbár hajdan, fiatal asszony
korában, nagyon büszke volt rá.

A karszék az ablak mellett állt, honnan egyenesen az udvarra lehetett
látni és figyelemmel kisérni a cselédek járását-kelését, a libatömést, a
majorság etetését s más ily házi dolgokat, melyek iránt az öreg
asszonyság nagy érdeklődéssel viseltetett, habár gyöngesége és
köszvényes lábai miatt már nem vehetett részt bennök személyesen, de
innen az ablakból legalább felügyelhetett, hogy minden jó rendben és a
régi hagyományoknak megfelelően történjék. Ennél az ablaknál ült
legszívesebben, ide tolatta kerekes karszékét s innen gyönyörködött a
szakadatlanul felhangzó sipegésben, kotkodácsolásban, kukorékolásban és
gágogásban, melynél szebb madárzenét soha életében nem ismert. Ezt a
gyönyörűségét csak az multa fölül, ha gyermekei meglátogatták s
beszéltek neki mulatságaikról, örömeikről, az uri világról s az uri
világban játszott fényes szerepökről. Az öreg asszonyság boldog volt az
ablak mellett, kényelmes karszékében, és nem volt semmi más kívánsága,
mint gyermekeinek ragyogása és a majorság szaporodása.

Most is itt ült az ablak mellett, de figyelmét egészen elvonta a
libatömésről az a fontos kérdés, melyet férje eléje terjesztett: mivel
lepjék meg Sándort neve napjára? Atlasz úr a karszék előtt állt, az
asztalhoz támaszkodva, s csak akkor változtatta helyzetét, ha vagy a
száz perczent emlegetése, vagy az üzlet szó, vagy más efféle
megfeledkezése az öreg asszonyságnak, fölboszantotta, mikor néhány
lépést tett a szobában s lekapta fejéről bársony sipkáját. Atlasz úr
könnyen megharagudott nejére, ha nem volt vele megelégedve, de épen
olyan könnyen kiengesztelődött, s az efféle házi viharok soha sem
tartottak tovább egy-két percznél. A névnapi meglepetés kérdésében is
szépen megegyeztek s Atlasz úr a teljes összhang jeléül épen
megveregette neje vállán a nagykendő-csomagot, a mi hosszú idő óta a
gyöngédség legmagasabb kifejezése volt köztök--midőn az öreg asszonyság
örömtől reszkető kézzel az udvarra mutatott, honnan kocsizörgés,
ostorpattogás hangzott föl és hangos gágogás, melylyel a ludak
szétrebbentek a bevágtató lovak elől.

--Megjött Sándor!--kiáltott az öreg asszonyság, reszketve és
fölindultan.--Ő hajtja a lovakat, olyan szépen tud hajtani, akár a gróf
parádés kocsisa. Most leugrik a bakról... jaj! majd megijedtem, azt
hittem, eltaposta a búbos fehér tyúkot... de csak mellé ugrott... ügyes
fiú, mindenben ügyes és finom.

--Hol van?--kérdé Atlasz úr, az ablakhoz lépve.

--Ott ni!--kiáltott lelkesülten neje--most oda dobja a gyeplőt a
kocsisnak és a kastély felé siet. Milyen egyenesen tartja magát! Oh
Istenem! mily öröm! talán hozzánk jő?

--Előbb más ruhát vesz és lemossa magáról az uti port,--oktatá nejét
Atlasz úr, jóakaró fensőséggel.

--De lépteket hallok a tornáczon,--mondá idegesen az öreg
asszonyság,--egyenesen ide jő; tudja, hogy anyjához az uti ruhájában is
eljöhet.

Az ajtó csakugyan megnyílt, de nem Sándor lépett a szobába. Az inas
volt, zsinóros dolmányban, hetyke bajuszszal és bizalmas tekintettel.

Köszöntés nélkül, a tisztelet legcsekélyebb jele nélkül lépett Atlasz úr
mellé s úgy foghegyről oda vetette, hogy itt van Cserepes András a
birkabőrökkel és kérdezteti, hogy mikor adhatja át.

Az öreg asszonyság fejét csóválta s ijedten és szemrehányólag nézett
férjére.

--Ej! ej! már megint?--mondá félénken.--Ha Sándor megtudná! Tudod,
mennyire haragszik az ilyen alsórendű... izé... Üzletet akart mondani,
de eszébe jutott férjének tilalma, mely egyszer mindenkorra száműzte
szótárából az üzletet, s azért hirtelenében így egészítette ki
gondolatát:--tudod, mennyire haragszik az ilyen alsórendű Isten
áldásáért.

--Hát mit tegyek?--dörmögött Atlasz úr kissé zavartan, mint a tetten ért
rossz gyerek--csak kell a magam számára is valami mulatságról
gondoskodnom?

Tudod, hogy nem a nyereségért teszem; néha vesztek is rajta, ezek a
parasztok ravaszabbak és kitanultabbak, mint a magunk fajtája; de nekem
ez mulatság, élvezet, gyönyörűség, és nekem is szabad mulatnom, ha már
ennyire meggazdagodtam.

--Ebben igazad van; de hiába, Sándor megtiltotta; azt mondja, elrontja
tekintélyünket a parasztok előtt,--mondá az öreg asszonyság, kinek
szokatlan bátorságot adott az, hogy fia nevében s mintegy az ő
tekintélyével beszélt.

--Eh!--mondá Atlasz úr még mindig zavartan és feszengve,--Sándornak sem
kell mindent tudni, a mi a ház körül történik; te sem tudtad volna meg,
ha ez az ostoba János nem jön ide fecsegni.

--Vigyázz, meghallja,--suttogott az öreg asszonyság aggódva.

--Hát aztán? Hiszen ő csak egy inas,--felelt Atlasz úr lenézőleg, de
azért mégis egy gyors fürkésző pillantást vetett megvetésének tárgya
felé, ki az asztalhoz támaszkodva, keresztbe vetett lábakkal állt e
beszélgetés alatt, közömbös, részvétlen arczczal, halkan fütyörészve és
fényes csizmájának hegyes orrára szegezve szemét.

--Hallja maga János,--mondá Atlasz úr hozzá fordulva,--menjen ahhoz a
Cserepeshez és mondja meg neki, hogy várjon a juhásznál és lóduljon a
kastélyból azokkal a büdös birkabőrökkel. Érti? És ha magának máskor
dolga lesz velem, négyszem közt végezze el, érti?

--Értem no, hogy ne érteném?--felelt nyugodtan János és kifordult a
szobából, megint köszöntés nélkül, de egy bizalmas, egyetértő pillantást
vetve gazdájára, kinél sokkal többre tartotta magát, ámbár kenyerét ette
és libériáját viselte. Atlasz úr pedig még a régi időkben úgy hozzá
szokott a sujtásos cselédek arisztokratikus lenézéséhez, hogy most sem
ütközött meg rajta, mikor a saját cselédjétől tapasztalta.

Alig zárult be az ajtó János mögött s alig hangzottak el a tornáczon
hetyke lépései, Atlasz úr még magához sem tért egészen zavarából s ki
sem fejthette álláspontját felesége előtt, ki ily véletlenül rajtakapta
a tilos birkabőr-kereskedésen, midőn a tornáczon újra közeledő léptek
zaja hallatszott s az öreg asszonyság sugárzó arczán világosan látszott,
hogy megismerte fia lépteit.

Csinos fiatal ember lépett a szobába. Napsütött arczán meglátszott a jó
falusi levegő pirosító hatása. Bajusza hegyesre volt pödörve, haját
homlokára fésülte, fekete körszakálla göndör volt és fényes. Széles
vállán, domború mellén, izmos tagjain megfeszült a szürke uti öltöny;
mozdulataiban volt ugyan némi nehézkesség és szögletesség, de látszott
az igyekezet, hogy délczeg és előkelő akar lenni, s annyi bizonyos, hogy
a két öreg szemében, kikhez most a szobába lépett, ő volt a férfiúi
szépség, erő és egészség eszménye és mintaképe.

Kezet csókolt anyjának, aztán apjának, s mielőtt ezek elragadtatásukból
magukhoz térhettek volna, egy nagy papírcsomagot tett az öreg asszonyság
ölébe, tele a legfinomabb czukros gesztenyével. Ez volt az egyetlen és
legfőbb nyalánkság, melyről Rozália asszonyság már gyermekkorában
álmodozott, mely után titkon és hiába epedett, mikor a kezdő és törekvő
Atlasz Samu fiatal felesége volt s a melyet csak késő öregségében ért
el, mikor már meggazdagodtak s megengedhettek maguknak efféle fényűzést.

--Milyen jó fiú vagy te, Sándor,--kiáltott az öreg asszonyság csillogó
szemekkel, kinyitva a papírcsomagot s mohó gyönyörrel ízlelve édes
tartalmát.--Tudod, mit szeretek és soha sem feledkezel meg szegény öreg
anyádról. Ha téged sem áld meg az Isten, akkor nincs igazság az égben...
Milyen édes, milyen finom! látszik, hogy a városban készült! soha
életemben nem ettem ilyen finomságot.

Megkinálta férjét is, de Atlasz úr nem volt barátja az édességnek;
jóakaró mosolylyal visszatolta a papircsomagot s csak arra intette
feleségét, hogy el ne rontsa megint gyomrát a sok édességgel, mint az
utolsó sátoros ünnepen, mikor két hétig sínlette a czukros gesztenye
mértéktelen élvezetét.

--No Sándor,--folytatá aztán fiához fordulva, ki ezalatt közel anyjához
az asztal szélére ült, maga alá húzva egyik lábát s a másikat könnyedén
lóbázva a levegőben,--no fiam, szerencsével jártál a városban?

--Szerencsével,--felelt Sándor.

--Láttad a püspököt, beszéltél vele?--kérdé mohón az öreg asszonyság.

--Nem.

--Micsoda!--kiáltott fellobbanva Atlasz úr.--Talán nem bocsátott maga
elé? Talán nem akart elfogadni? Hát nem tudja, hogy keresztyén vagy,
hogy patrónus vagy és hogy te magad tartasz ki egy egész papot?
Nagyszerű! És még el sem akar téged fogadni, mikor tisztelegni mégysz
hozzá?

--Azt szeretném látni, hogy ne fogadjon el, mikor én bejelentetem
magamat nála,--mondá Sándor, úgy az asztalra ütve öklével, hogy édes
anyja ijedtében egyszerre lenyelt egy egész czukros
gesztenyét.--Mindjárt felfüggeszteném a plébánosunk fizetését és egy
krajczárt sem adnék többet a templomra. Ezt meg is mondtam a püspök
titkárjának, mikor a huszár avval a hírrel jött, hogy a püspök nem
fogadhat el.

--Hát még sem akart elfogadni!--kiáltott Atlasz úr nagy
méltatlankodással.--Nem fogadni el egy Atlasz Sándort! Ki az a püspök,
mi az a püspök? A püspök is csak olyan pap, mint a többi, csakhogy több
pénze van és vörös ruhában jár. Nagyszerű!

--Nem fogadhatott el, mert nagy beteg,--mondá Sándor csillapítólag.

--Ez már más,--jegyzé meg Atlasz úr megnyugodva.--Miért nem mondtad ezt
mindjárt?

--Szegény püspök!--mondá részvéttel az öreg asszonyság.--Mi baja van?

--Valami nagy és veszedelmes nyavalya bánthatja, mert a püspöki titkár
nagyokat sóhajtott és fölforgatta szemeit. Különben igen szépen és
udvariasan, lehet mondani, alázatosan beszélt velem. Azt mondta, hogy: ő
excellentiája véghetetlenül sajnálja és ezer bocsánatot kér, hogy
személyesen nem fogadhatja el nagyságodat...

--Kedves és finom ember ez a püspöki titkár--szólt közbe Atlasz úr
elégedetten.

--Selyem reverendát és lakkczipőt visel,--egészíté ki Sándor a
személyleírást.--Azt mondta hát, hogy ő excellentiája ezer bocsánatot
kér, de betegsége miatt nem lehet hozzám szerencséje s majd a püspöki
helyettes, a nagyprépost fogja elintézni ügyemet. Maga a titkár vezetett
hozzá.

--A nagyprépost is főpap?--kérdé Atlasz úr.

--Mindjárt a püspök után következik; de neki csak a gombjai vörösek, nem
az egész reverendája.

--Ez is nagyon szép viselet,--jegyzé meg az öreg asszonyság.

--Mennyi jövedelme van?--kérdé Atlasz úr.

--Azt mondják, fölmegy vagy huszonnégyezer forintra.

--Finom úr lehet. És hogy fogadott téged?

--A lehető legnagyobb tisztelettel. Kezet fogtunk és egymás mellé ültünk
a pamlagra. A nagyprépost engem nagyságos úrnak szólított, én őt
méltóságos úrnak; a titkár már előre figyelmeztetett, hogy meg kell
méltóságozni, mert czímzetes püspök.

--Nagyszerű! És kezet fogott veled?

--Meghiszem azt. Mikor elmondtam neki, hogy a templomunkat újra
építtetem és egy szép nagy oltárképet festetek, megfogta mind a két
kezével a kezemet és el sem bocsátotta többé. Azt mondta, hogy példát
adok a többi kegyuraknak és az Isten meg fog áldani nagylelkűségemért.

--Művelt ember a nagyprépost úr,--jegyzé meg az öreg asszonyság
megindultan és könnyes szemekkel.

--Azután elmondtam neki, hogy a templom helyreállítását nemsokára
befejezzük; az oltárkép is elkészült, és szeretném a templomot a
búcsúkor, Sándor napján fölszenteltetni, mert az oltárkép is szent
Sándort ábrázolja...

--Volt szent Sándor?--kérdé Atlasz úr büszkén.

--Több is, a mint a papunk mondja. Az egyik püspök, a másik pápa.

--A mienk legyen a pápa,--mondá Atlasz úr elégedetten.--Ez nagyobb úr.
És mit felelt a nagyprépost? Kérdezte, mennyibe került a templom és a
kép?

--Nem kérdezte, de én megmondtam. Megszorította a kezemet, s ismét azt
állította, hogy az Isten meg fog áldani. Ekkor előadtam kérésemet, hogy
szeretném, ha a templomszentelésre ő maga jönne el hozzánk és vendégünk
lenne. Nagyon megtisztelve érezte magát és bizonyosan eljött volna, de
agg kora és hivatalos teendőinek halmaza nem engedi, hogy eltávozzék
hazulról; hanem megígérte, hogy egy kanonok minden esetre el fog hozzánk
jönni e nagy ünnepre.

--Ez is nagy pap?--kérdé Atlasz úr.

--A derekán és a nyakán vörös a ruhája és nagyságos úrnak szólítják. Az,
a ki hozzánk fog jönni--mert többen vannak--még püspöksüveget is
viselhet.

-- A vörös selyem bútoros szobába fogjuk szállásolni,--monda Atlasz úr
elégedetten.--Úgy látszik, ezt a színt legjobban szeretik a papok.
Ebédre franczia pezsgőt iszunk. Hát aztán mi történt?

--A nagyprépost meghívott ebédre.

--Hallod asszony?--kiáltott Atlasz úr, büszkén neje felé
fordulva.--Sándor a nagyprépostnál ebédelt.

--Hány tál étel volt?--kérdé az öreg asszonyság ragyogó tekintettel.

--Nem olvastam meg, de nagyon sok volt,--felelt Sándor.--A nagyprépost
ebéd alatt toastot mondott rám és mindnyájan kocczintottak velem.

--Franczia pezsgővel?--kérdé Atlasz úr elragadtatva.

--Nem volt pezsgő.

--Nálunk lesz, franczia,--mondá Atlasz úr büszkén.--Kár, hogy az öreg
nagyprépost nem jöhet ki; de egy kanonok, az is csak valami. Az egész
környék uri családjait meghívjuk. Szép nap lesz, szép ünnep.

--A legszebb ünnep a világon,--tevé hozzá az öreg asszonyság,--Sándor
nevenapja.

--Úgy ám, Sándor nevenapja,--folytatá Atlasz úr, egyetértő kacsintást
vetve feleségére.--És Sándor nem is tudja, mi vár reá ezen a napon.

--Nagy meglepetések--mondá mosolyogva az öreg asszonyság.

--Csitt! ki ne fecsegd előre!--kiáltott jókedvűen Atlasz úr.--Akkor már
nem lesz meglepetés a meglepetés. Minek teszed kíváncsivá ezt a fiút?
Nézd, már most is olyan kíváncsi, hogy utoljára is el kell neki árulnunk
az egész meglepetést.

--Nem vagyok én kíváncsi egy cseppet sem,--mondá Sándor, kissé
izgatottan, s helyet cseréltetett lábaival, azt lógatva le, melyet előbb
maga alá húzott, s a másikat rakva föl az asztalra.--Nem vagyok én
kíváncsi, mert úgy is tudom, hogy ti szerettek engem s azt fogjátok
nevem napjára adni, a mi legboldogabbá tesz.

--Jól ismersz minket,--mondá Atlasz úr elégedetten.--Azt adjuk, a mi
legboldogabbá tesz. Mondjuk meg, hogy mi az?

--Engedjétek inkább, hogy én mondjam meg,--szólt Sándor izgatottan, s
most már mind a két lábát lelógatta.

--No hát találd ki,--mondá Atlasz úr csintalanul.

Sándor egy ideig habozott, fölhúzta, lebocsátotta lábait, megpödörte
bajuszát, s mintha e férfias dísz érintése egyszerre fölébresztené egész
bátorságát, megemberelte magát s így szólt:

--Meg akarok házasodni.

--Hohó!--kiáltott Atlasz úr--ez már igazán meglepetés a mi számunkra.

--Már miért volna meglepetés?--kérdé az öreg asszonyság.--Hát nem arra
való a fiatal ember, hogy megházasodjék? Hát ellehet sokáig ily nagy
gazdaság asszony nélkül? Hát nem a napokban is arról beszélgettünk, hogy
Sándor számára ma-holnap egy jó pártit kell keresnünk?

--Ez épen a bökkenő,--mondá Atlasz úr.--Jó pártit keresni!

--No hát Sándor talált már magának,--mondá az öreg asszonyság
felbuzdulva, mint mindig, ha fia érdeke forgott szóban,--és így legalább
megkímélt minket a fáradságtól.

--Hiszen, ha jó a párti és megfelel a mi igényeinknek, akkor semmi
kifogásom sincs ellene.

--Sándornak sokkal több esze van, hogysem olyan leányra vesse szemét, a
ki nem hozzánk való.

--Én is azt hiszem,--mondá Atlasz úr megnyugodva.--De hát miért nem
szól? Miért nem mondja meg a leány nevét? Itt ül az asztalon és lógázza
a lábát és hagyja, hogy mi a fejünket törjük az ő választottja fölött.

--Hogy szólna, mikor nem engeded szóhoz jutni?--viszonzá az öreg
asszonyság.

--No hát engedem szóhoz jutni,--felelt Atlasz úr, nadrágzsebébe dugva
kezeit és háttal az asztalhoz támaszkodva.--Mi ugyan más meglepetést
készítettünk neved napjára, de ha neked egy feleség a legkedvesebb
névnapi meglepetés, azt is megszerzem, elég pénzem van rá. Halljuk hát a
nevét!

--Boglár Klára,--felelt Sándor lassan, vontatva és lesütve szemét apja
előtt. De mintha e név kiejtése egyszerre visszaadta volna bátorságát,
hirtelen fölkapta fejét, leugrott az asztalról s újra hangosan, csaknem
daczosan ismétlé:--Boglár Klára és senki más ezen a világon!

Az öreg Atlasz füléhez tartotta tenyerét, előre nyújtotta a nyakát s
mintha nem bíznék hallásának helyességében, fölszólítá Sándort, mondja
ki még egyszer a leány nevét, de jó hangosan mondja, mert úgy látszik,
mintha a füle csengett volna s nem hallana elég tisztán.

--Boglár Klára,--ismétlé Sándor harmadszor, apja kivánsága szerint oly
hangosan, hogy az öreg úr hirtelen befogta mind a két fülét.

--Hallom, hallom!--mondá fejét csóválva és feleségére tekintve, kinek
arczán rémület és szomorúság látszott,--hallom, de nem tudok hinni a
fülemnek. Vagy talán van több Boglár-család a világon s mi nem ismerjük
az igazit?

--Ismeritek,--felelt Sándor.

--Hát ez az?--kiáltott Atlasz úr nagy méltatlankodással.--Szépen
vagyunk! Mi itt törjük a fejünket, micsoda meglepetést szerezzünk
nevednapjára, és te csinálsz nekünk olyan meglepetést, hogy majd megüt
tőle a guta. Boglár Klára! Bah!

--De hát mi kifogásod van ellene?--kérdé Sándor.

--Mi kifogásom van ellene? Ez aztán a kérdés! Hallod-e asszony, azt
kérdi, mi kifogásom van ellene? Mintha csak nekem volna kifogásom!
Mintha te egészen jónak, helyesnek, bölcsnek, hasznosnak tartanád ezt a
házasságot! Szólj hát már no, vagy fiad mindjárt ide hozza Boglár Klára
kisasszonyt és oda ülteti az öledbe.

--Szólj, anyám,--mondá Sándor, szintén az öreg asszonysághoz
fordulva,--te is rosszalod választásomat?

--Istenem, Istenem!--siránkozott az öreg asszonyság,--hogy nekem esik ez
a két hatalmas férfi, mintha rászorulnának az én tanácsomra!

--Ez nem felelet,--mondá Atlasz úr mogorván.

--Hiszen, ha az igazat meg kell mondanom, és ha Sándor nem haragszik
meg,--folytatá az öreg asszonyság vékony, csaknem csiripelő hangon,--hát
annyi bizonyos, hogy én ezt a leányt nem tartom Sándorhoz valónak, és
nekem nagyon fáj, igen, én nagyon szomorú vagyok, hogy épen őt
választotta.

--Tessék! magától mondja, nem én tanítottam rá!--kiáltott Atlasz úr
diadalmasan.--Még anyád s, a ki jobban fél tőled, mint tőlem, a ki nem
is tud gondolkozni a te fejed nélkül, még ő is ellene van e házasságnak.
Mit akarsz többet?

--Azt akarom, hogy mondjátok meg tisztán és határozottan, mi kifogástok
van ellene?

--Beszélek hát tisztán és határozottan,--mondá Atlasz úr.--Az a
kifogásom van ellene, hogy koldus.

--Miért nem volt ez a kifogásod akkor, mikor Szádváry elvette nénémet?
Az is koldus volt.

--Nagyszerű!--kiáltott Atlasz úr, a legőszintébb bámulattal csapva össze
tenyereit,--még azt kérdi, miért nem volt kifogásom Szádváry ellen?
Azért, mert Szádváry egy gróf és a leányomat grófnévá tette. Ez nagy
dolog, ezért lehet sok pénzt adni, a mi nem pazarlás, hanem bölcs
befektetés. De micsoda a te Boglár Klárád? Az apja még nem is gentry,
nem is nemesember, hanem egy vén korhely, a ki mindig a mások pénzén
játszotta a gavallért.

--Nem az apját akarom én elvenni, hanem a leányt.

--Ez egy rossz viccz, a mit én már százszor hallottam, de most nem
nevetek rajta. Nem az apját akarod elvenni? De bizony azt is el fogod
venni. Azt hiszed, a leánya elhagyja az apját? Neked kell eltartanod őt
is, s a mint ismerem a vén ganefet, többe fog kerülni, mint egy asszony.

--Atyám, ne feledkezzél meg magadról,--szólt Sándor fölpattanva.

--Csak úgy véletlenül szaladt ki a számon az a ganef szó,--mentegetőzött
Atlasz úr megszégyenülve.--Tudod, hogy nem szoktam ilyen közönséges
szavakat használni, de most fel voltam hevülve és nem tudtam, mit
mondok. Te vagy az oka, minek bosszantottál úgy fel azzal a Boglár
Klárával?--folytatá ismét beledolgozva magát előbbi haragos hangulatába,
melyből egy pillanatra kivette megszégyenülése és mentegetőzése.

De Sándor sem hagyta magát. Észrevette a pillanatra födetlenül hagyott
gyönge oldalt s igyekezett azon ellenfeléhez férkőzni.

--Akárhogy föl van valaki hevülve, ha uri ember és a művelt osztályhoz
tartozik, soha sem használhat oly szavakat, melyek ki vannak zárva a jó
társaságból. Mit mondana a nagyprépost vagy a kanonok, ha kijönne
hozzánk s ilyen kifejezést hallana tőled?

Atlasz úrnak elevenére tapintott e kérdés, az öreg asszonyságon meg
hideg borzadály futott végig e szörnyű lehetőség puszta föltevésére is.
Sándor érezte az előnyt, melyet atyja pillanatnyi megfeledkezése által
nyert s nem hagyta kisiklani keze közül.

--Akármint gondolkozol az öreg Boglár Kálmánról--folytatá neki
hevülve--azt nem tagadhatod, hogy előkelő, finom, uri modora van s
helyet foglalhat bármily társaságban. Hát még a leánya! Nincs az a
grófnő a világon, a ki hozzá mérhető volna. A néném már öt éve grófné,
de azért mégis olyan Klára mellett, mintha szobaleánya volna.

--Tagadom,--mondá vékony, siránkozó hangon az öreg asszonyság.

--Nem látjátok-e be,--folytatá Sándor, nem véve figyelembe anyja gyönge
tiltakozását,--hogy ily összeköttetés épen úgy emelné családunkat, mint
akár a magas rang, akár a nagy vagyon? Aztán utoljára is, én szeretem a
leányt és boldog akarok lenni.

--De azzal nem gondolsz, hogy szüleidet boldogtalanokká
tennéd?--nyöszörgött Atlasz úr panaszos hangon, miután több sikertelen
kísérletet tett előbbi haragos hangulatának s elvesztett tekintélyének
visszaszerzésére.

--Ha nem törődném a ti boldogságtokkal, akkor nem kérném
beleegyezésteket, hanem elvenném a leányt a nélkül is,--mondá Sándor
szelídülő hangon.--Azt akarom, hogy ti is úgy örüljetek menyeteknek,
mint én a feleségemnek, mert az én boldogságom csak akkor lesz teljes.

--Mégis csak jó fiú ez a Sándor,--mondá az öreg asszonyság
elérzékenyülve.

--Mondd hát, anyám, igaz lelkedre,--folytatá Sándor hirtelen hozzá
fordulva,--nem tenne téged boldoggá, ha boldognak látnád fiadat?

--Itt sülyedjek székestül a földbe,--felelt az öreg asszonyság
erélylyel,--ha nem örülnék a te boldogságodnak. De mikor tudom, hogy az
a leány nem fog téged boldoggá tenni!

--Miért nem?

--Mert nem hozzád való.

--Miért nem hozzám való?

--Mit tudom én?--nyögött az öreg asszonyság, ismét visszaesve siránkozó,
panaszos hangjába.--Kérdezd meg atyádat, ő okos ember, jobban meg tudja
mondani.

--Azért nem hozzád való,--vágott közbe Atlasz úr,--mert nem illik a
családunkba. Mi a mi családunk? egy emelkedő család, melynek még mindig
fölfelé kell haladni, mert még messze van a tetőtől. Én megszereztem a
pénzt, a jószágot, nektek kell csinálni a nevet, az összeköttetést, az
állást. Leányom már grófné, egyik fiam már előkelő hivatalnok, ők
megtették a magukét. Neked olyan pártit kell csinálni, mely vagy sok
pénzt hoz a családba, vagy magasrangú összeköttetést szerez. Tudom, Manó
bátyád soha sem venne feleségül egy Boglár Klárát.

--Nem is adnám oda neki,--mondá Sándor daczosan.

--Jaj nekem!--kiáltott Atlasz úr, összecsapva kezeit,--hát már semmi
okos beszéd sem fog rajtad?

--A legokosabb beszéd az volna, ha így szólnál: «Jól van fiam, ha
szereted Klárát, vedd el és fogadd áldásomat».

--Jaj nekem!--kesergett Atlasz úr,--még áldást is adjak? Hát az áldásom
nélkül nem vennéd el?

--Elvenném, de boldogtalan lennék.

--Mégis jó fiú ez a Sándor,--jegyzé meg az öreg asszonyság.

Hiszen épen az a baj, hogy jó fiú!--kiáltott elkeseredve Atlasz úr.--Ha
rossz fiú volna, nem bánnám, akárkit vesz el; nem adnék neki pénzt,
aztán szeretném látni, hogy élne meg a szerelemből? De ő jó fiú, és
utoljára is kénytelen leszek nemcsak pénzt, hanem áldást is adni neki.

--Úgy értsem ezt, hogy beleegyeztek házasságomba?--kérdé örömmel Sándor.

--Úgy értsed, hogy beleegyezünk? Sehogy se értsed, kiáltott Atlasz úr,
erősen hányódva a meghatottság és harag hullámai közt.--Engedj legalább
gondolkozni. Mi akartunk neked a neved napjára meglepetést szerezni, és
te leptél meg minket úgy, hogy a fejünk is zúg tőle. Nem olyan könnyű
itt hamar felelni. Ígérd meg, hogy egy hétig semmit sem fogsz tenni, egy
hét múlva aztán megtudod végleges határozatunkat. Nos, tetszik az alku?

--Itt a kezem!--kiáltott Sándor jókedvűen, s hatalmasan markába csapott
apjának, azután megölelte anyját s vidám fütyörészés mellett elhagyta a
szobát.

--Adj nekem is most abból a czukros gesztenyéből,--monda Atlasz úr
mogorván, nejéhez fordulva.--Ez a szerencsétlen fiú úgy megkeserítette a
szám ízét, hogy szükségem van egy kis édességre.

[Illustration]



II.

(Képek a multból.)


Hiába evett Atlasz úr a czukros gesztenyéből, keserű maradt a szája íze,
keserű a lelke, keserűek a gondolatai. Megpróbálta a philosophiát:
elfogadni az elkerülhetetlent s a lehető legjobb színben tüntetni föl
maga előtt; de a philosophia--mint mindig--nagyon vékony vígasztalásnak
bizonyult az ember saját bajában. Csodálatos, hogy ugyanaz a bölcseség,
melylyel oly meggyőződéssel tudunk vígasztalni másokat, mennyire
elveszti meggyőző erejét, mikor mi magunk esünk hasonló bajba. Atlasz úr
is elmondott magának mindent, a mivel ilyen esetekben bizonyára le tudta
volna csillapítani akármely barátjának háborgó lelkét; de most hiába
biztatta magát, hiába hitette el magával, hogy megnyugodott mindenben,
hogy utoljára is jóra fordul a dolog; hiába erősítette feleségének, hogy
az ilyen házasságok rendesen a legjobban szoktak kiütni, hiába
bizonykolá az öreg asszonyság, hogy ő is egészen megnyugszik az Isten
akaratában: mihelyt egymásra néztek, világosan látták egymás szemében,
hogy magukat vagy egymást akarják ámítni, bolondítni, megcsalni, s
utoljára is Atlasz úr nem találván mást, a kire megharagudjék,
megharagudott a feleségére, szemére hányta, hogy Sándor tőle örökölte
ostoba költői hajlamait, és miután ekképen jól megkeserítette és
megríkatta az öreg asszonyságot, megveregette vállát, megbocsátott neki,
s azt mondva, hogy gondolkozni akar, fogta kalapját és kiment a mezőre.

Cserepes András hiába várt a juhásznál birkabőreivel, Atlasz úrnak
eszébe sem jutott, hogy oda rendelte. Nincs most idő mulatságra,
szórakozásra. Egész életének munkája, családjának sorsa, jövője,
emelkedése vagy hanyatlása, dicsősége vagy megaláztatása van most
kérdésben. Erről kell gondolkoznia, csak össze tudná fogni szerte-szét
kalandozó gondolatait, hogy mindnyáját egy pontra irányozhassa. Mélyen
szemébe vágja kalapját, úgy hogy feje búbján kilátszik alóla fekete
bársony sipkája, s nagy léptekkel halad tova a búzaföldek közt, a
keskeny csapáson, nem törődve azzal, hogy az áldott ragaszkodó föld
mindegyre nagyobb mennyiségben tapad csizmájához és lassanként egész
bocskorrá alakul rajta.

[Illustration: Nagy léptekkel halad tova a búzaföldek közt.]

A mezőn dolgozó munkások megállnak, a mint gazdájukat elhaladni látják a
távolban. Megállanak, pipára gyújtanak és tanakodnak egymás közt.

--Ahun megy az Atlacz zsidó,--mondja az egyik.

--Vajjon micsoda hunczutságon töri a fejét?--teszi hozzá a másik.

Nemsokára előttük viszi el Atlasz urat a kanyargó ösvény; a munkások
gyorsan dolgozni kezdenek, nehogy henye beszélgetésben lássa őket a
földesúr. Félvállról köszöntik, a mint elhalad előttük, aztán folytatják
a munkát és megjegyzéseiket, melyek épen oly arisztokratikus lenézésről
tanúskodnak, mint azok, a milyeneket előbb hallattak.

Atlasz úr nem látja munkásait, nem hallja megjegyzéseiket. Megy tovább a
maga útján és gondolkozni akar. Nagy erőfeszítéseket tesz, hogy szeme
elé állítsa a szőnyegen forgó legfontosabb kérdést, fia házasságát, és
hogy reá központosítsa minden gondolatát; de ezek a gondolatok
minduntalan szanaszét szaladnak, keresztül-kasul kalandoznak a mult idők
letarolt mezején, s a mint elfáradtan visszaérkeznek, más-más emléket,
más-más képet czipelnek magukkal, oda állítják Atlasz úr szeme elé,
elszórakoztatják, szétszakítják figyelmét s nem engedik nyugodtan és
rendszeresen gondolkozni.

Ime most tér vissza pihegve egyik a szökevény gondolatok közül. Nagyon
messzire járhatott, hogy így elfáradt. A legrégibb multba futott vissza
s onnan hozta magával azt az alakot, melyet most urának szeme elé állít.
Olyan régi időből való alak, hogy Atlasz úr csaknem egészen
megfeledkezett róla, de mihelyt meglátja, rögtön ráismer. Vékony, nyurga
legény, állán még alig ütött ki a férfiasság pelyhe, de annál gazdagabb
két fényes fekete fürt göndörödik lefelé két füle mellett. Bokáig érő bő
kabátja meglehetősen viseltes, de látszik rajta, hogy kínos gondossággal
van kikefélve. Nagy ünnepe van a legénynek, s azt úgy üli meg, hogy
tiszta ruhát vesz és kikeféli a kabátját, a mire a közönséges napokon
nem igen jut ideje. Menyegzőjét tartja, azzal a kis leánynyal, kinek
most vágják le szép barna fürteit s a ki gyermekes örömmel szemlélgeti a
tükörben selyem parókáját. Olyan gyermekek mind a ketten, hogy tegnap
még a bolt lépcsőjén játszottak kavicsokkal s ma már férj és feleség. A
gyermekek neki mennek az élet nehéz harczának, s bátran, kitartóan,
türelemmel törnek maguknak utat a sűrű vadonban. Fönn a mármarosi hegyek
közt, kis faluban, szegényes boltban teszik meg az első lépést az úton,
melynek magasra, nagyon magasra kell vezetnie. Mert az alázatos legényke
lelkében erős becsvágy lakik, s mialatt hallgatva nyeli részeg rusznyák
parasztok durva tréfáit és hízelegve kinálja fitymáló parasztlyányoknak
selyem pántlikáját és pirosítóját: a jövő nagyság, gazdagság, tisztelet,
becsülés csábító képeit látja ábrándos szeme az alacsony bolt
meszeletlen, víztől csepegő falán. Türelemmel rakosgatja egymásra a
krajczárokat s nem veszi számba a velük járó lábrúgásokat és oldalba
döféseket. Arra a nyirkos falra láthatatlan tündérkézzel föl van írva,
hogy a krajczárokból forintok, százak, ezrek, milliók lesznek, s akkor
majd megjő a tisztelet is, mely után oly epedve szomjúhozik lelke. Mert
hallgat ugyan, és nem lázad föl, sőt nem is mutatja, hogy fáj neki a
lenézés, a megvetés, a méltatlanság, a bántalmazás, de azért szíve
rejtekében mélyen érez minden legyintést, s alázatosan lehajtott arcza
sokszor kipirul és zsebébe dugott keze gyakran ökölre szorul. Csakhogy a
kik lenézik és bántják, azoktól van a nyeresége, és az a világ rendje,
hogy mentől több lesz a nyeresége, annál kevesebbet fog majd szenvedni.

Ezzel a szebb jövővel biztatja magát és feleségét, mikor a csúf és nehéz
napi munka után együtt ülnek a hátulsó boltban s szépen megosztoznak egy
fej vöröshagymán és egy karaj kenyeren. Ezzel némítja el feleségét,
mikor gyerekes nyafogással nógatja, hogy pihenjen egy kissé vacsora után
s ne rontsa szemét a pislogó faggyúgyertyánál a sok írással és
olvasással. Nem lehet, nem szabad pihenni sem éjjel, sem nappal. Nappal
pénzt keresni, éjjel tanulni, műveltséget, tudományt szerezni -- ez az
ember kötelessége, a ki azt karja, hogy ne törölhesse mindenki hozzá a
csizmáját, és kalapot emeljen, a ki megszólítja. A tiszteletet nem adják
ingyen, s ki az út elején pihenni ül, soha sem jut föl a hegy tetejére.

Atlasz úr már másodszor teszi meg az utat munkásai előtt. Azt hiszik,
őket lesi, pihenésüket irigyli s kettőzött erővel dolgoznak, szidva a
zsidót, a ki utolsó verejtékcsöppjét kifacsarja a szegény munkásnak.
Pedig Atlasz úr nem is látja őket, nem is a maga földjén jár. Lelke még
a múlt időkben kalandozik, szeme csak a rég letűnt alakokat látja.

Abban, a melyet most hajt eléje száguldozó képzelete, alig ismer a
pelyhetlen állú nyurga legénykére, ki már eltűnt szeme elől. Most ez
foglalta el helyét. Ha nem tudná bizonyosan, hogy mind a kettő ugyanaz,
nem merné ráfogni. De bizonyosan tudja. Sok idő, sok munka, sok
szenvedés, sok nyereség, sok változás van a kettő között, azért
különböznek annyira egymástól. Nagy utat tett, hosszú állomásokat
tartott a legény, míg a mármarosi hegyek közül ide jutott a Tisza
partjára. És a mint éjszakról délnek haladt, úgy hagyogatta el régi
ruháit, régi szokásait, és úgy igyekezett a többi emberhez hasonlítni,
hogy vele is úgy bánjanak, mint a többi emberrel. Olyan ruhát visel,
mint a többiek; haját úgy fésüli, bajuszát úgy pödri, mint a többiek,
úgy él, úgy érez, úgy gondolkozik, úgy beszél, sőt olyan czifrán
káromkodik, mint a többiek. És mégis marad valami láthatatlan vonal,
mely elválasztja őt a többitől s nem engedi, hogy maguk közül valónak
tartsák. Az Isten megáldotta fáradságát, nagy földbirtokot tart
haszonbérben, pénze szaporodik, jóléte növekszik, és az a tisztelet,
melyért lelke szomjúhozik, csak nem akar megjönni. Ha be is fogadják a
társaságokba, ha illedelmesen is beszélnek vele azok, a kik pénzére
szorultak, ha kalapot emelnek is előtte azok, a kiket fizet: érzi, hogy
hiányzik valami, a mit nem pótol a pénz, és hogy nem veszik egész
emberszámba. Bizonyosan nem elég gazdag még, gondolja magában; többet
kell dolgozni, többet kell szerezni, és dolgozik, szerez, messze földön
híre megy gazdagságának, mindegyre többen vannak, a kik rászorulnak,
több kéz nyúl feléje, több arcz mosolyog rá: és mégis, nem tehet róla, a
kézszorításban érzi a leereszkedést, a mosolyban észreveszi a gúnyt, és
tudja, hogy a mit adnak, kegyelemből adják s nincs joga hozzá.

«Majd ha még több pénzem lesz, ha millióim lesznek, ha nem bérlő, hanem
földesúr leszek», biztatja feleségét, a ki már harmadik gyermekét ápolja
s nagyon meg volna elégedve sorsával, ha nem búsítaná férjének
elégedetlensége. De így ő is érzi a kielégítetlen becsvágy gyötrelmeit s
azzal vigasztalja férjét, hogy a mit ők nem érhettek el, majd élvezni
fogják gyermekeik. Bizonyára úgy lesz; ők szegényen, egészen a legelején
kezdték, semmiből emelkedtek föl és a régi szegénység szennye mindig
hagy rajtuk valami nyomot; de a gyermekek már jólétben születtek, urilag
nevelkednek, uri modort vesznek föl, nincs köztük és szomszédjaik közt
semmi különbség, az ő sorsuk egészen más lesz. Ezentúl nem magukat
fogják tekinteni, hanem a gyermekek jövőjét, s a család emelkedése lesz
életük törekvése. Vendégük, a szomszéd város bölcs rabbija, mosolyogva
hallgatja nagyratörő álmodozásaikat s megjegyzi, hogy ebben az országban
mindig szidni fogják a zsidót; ha szegény, szembe, ha gazdag, a háta
mögött.

A mezőn dolgozó munkások igazat adnak a bölcs rabbinak s ugyancsak
szidják a zsidó mivoltát földesuruknak, a ki még mindig itt csatangol a
mezőn s megakadályozza munkásait szokott délutáni pihenőjük élvezésében.

Atlasz úr lelke előtt új emlékek, más képek vonulnak el. A
haszonbérlőből földesúr lett, beköltözött a kastélyba, délczeg paripák
vonják hintóját, libériás cselédsereg veszi körül. Minden úgy megy nála,
mint az igazi uraknál; minden, azzal az egy kivétellel, azzal a
láthatatlan vonallal, melynek másik feléről az utolsó paraszt is, saját
cselédje is lenézéssel tekint át reá. Most már nem fáj úgy lelkének;
hozzá törődött, bele öregedett; becsvágya helyet változtatott,
gyermekeiben központosul, az ő fényes jövőjükre törekszik. Ne érezzék
soha azt, a mit ő szenvedett, s érjék el mindazt, a mit ő soha sem
tudott elnyerni. A család emelkedése életének czélja, s akármit mondott
a bölcs rabbi--a kit már rég eltemettek--jó úton van feléje. A kastély
kitűnő nevelőkkel van tele, franczia és angol kisasszonyokkal,
zongoramesterekkel, tánczmesterekkel, mindennel, a mit pénzen meg lehet
szerezni. A gyermekek nevelése fényesen sikerül, modoruk előkelő,
ízlésük finom, s úgy tudnak költeni, mint apjuk szerezni. Nincs bennük
semmi, a mit megvetőleg zsidósnak szoktak nevezni s a mivel őt annyiszor
letorkolták életében. Leánya és nagyobbik fia egy telet már a fővárosban
töltöttek, egy előkelő nemes családnál, hol tenger pénzt fizetett
érettük; részt vettek minden bálban, a színházban páholyba jártak,
korcsolyáztak, mulattak, szerepeltek, és senki sem tartotta őket
zsidóknak. Kisebbik fia még itthon maradt, még tanul; de ebből úgy
látszik, falusi úr lesz, afféle gentry; nagyon szereti a gazdaságot,
mindig a mezőn jár, megkergeti a parasztlyányokat, pompásan tud
lovagolni, hajtani, sőt gyerek létére puskát is mer a kezébe venni s
lelövi a verebeket és varjúkat, és olyan erős, hogy a legerősebb
parasztfiút is földhöz vágja. Valóban nagy öröme van gyermekeiben s
teljesülve látja bennük álmait.

Fia és leánya diadal koszorúkkal és ragyogó emlékekkel terhelten tértek
vissza a fővárosból. De a nyarat is vigalomban töltik, a kastély
selyembútoros szobái uri vendégektől hemzsegnek, a kik leánya kedvéért
még Atlasz úrral is kezet fognak s az öreg asszonyság egészsége után
kérdezősködnek. Atlasz úr tudja, hogy csak leányának köszönheti e
kitüntetést; de nem haragszik, ellenkezőleg, büszke rá és el van
ragadtatva. Evelinere fényes jövő vár, s általa fogja a család a
legnagyobb ugrást tenni a dicsőség útján. Az öreg asszonyság szigorú
korholást kap, ha néha feledékenységből Évának szólítja leányát, mint a
régi időkben. Atlasz úrnak nagy tervei vannak leányával. Még eddig
senkinek sem szólt, de gyakran mosolyog és elégedetten dörzsöli kezeit.
A szomszéd vasúti állomáshoz nemrég egy fiatal hivatalnokot neveztek ki
hatszáz forint évi fizetéssel. Ez a fiatal hivatalnok gróf, még pedig
szegény gróf, különben nem állt volna be vasúti tisztviselőnek. Atlasz
úr mindent tud róla. Már a nagyapja tönkrejutott és kénytelen volt
átengedni hitelezőinek minden birtokát; apja még a régi grófi emlékekből
élt, hol a rokonok, hol a jó barátok, hol az ország költségén, itt-ott
egy s más hivatalban, valami ideiglenes foglalkozásban, s végül mint
kataszteri felügyelő halt meg; de a fiát már nem tudta tovább segítni
grófi neve, mint erre a kis vasúti állomásra. Atlasz úr azt is tudja,
hogy az ősi birtok, oda fönn a Mátra alján, már a harmadik kézben van s
most Berger Márk bankár tulajdona, ki háromszázezer forintért szívesen
túladna rajta.

Atlasz úrnak nem nagy fáradságába kerül megismerkedni az ifjú Szádváry
gróffal. Búzát ad föl a vasútra s beszélgetést kezd a gróf úrral, ki a
szállítólevelet kiállítja számára. Igaz, hogy a gróf úr csak úgy
félvállról felelget, de azért Atlasz úr mégis meghívja másnapra ebédre.
A gróf úr végig méri a szürke kabátot, a föltűrt szürke nadrágot, a
sáros csizmát, melyből nem néz ki valami jó ebéd; de megtudja az
állomásfőnöktől, hogy e szürke ruhás zsidó a vidék leggazdagabb
földesura és leereszkedő pártfogással megígéri, hogy elmegy az ebédre.
Soha ilyen ebédet nem ettek még a kastélyban. Az öreg asszonyságnak
szigorúan meg volt tiltva, hogy belebeszéljen a társalgásba, még
kínálnia sem volt szabad, arra való a libériás inas, hogy körülhordja a
tálat. Atlasz úr is föltette magában, hogy lehető keveset fog beszélni,
nehogy véletlenül elárulja magát, s csak arra szorítkozott, hogy
elmondta, hány hold föld a birtok, s figyelmeztette a grófot az asztal
közepén álló nagy arany csemegetartóra és megmondta az árát. A fiatal
gróf egészen úgy érezhette magát, mint a maga született körében. Eveline
oly művelten csevegett, kaczagott és magázta őt, Manó úgy dicsekedett
fővárosi összeköttetéseivel és lovagias ügyeivel, Sándor úgy beszélt
paripákról és vadászatokról, hogy a fiatal gróf egészen grófi társaságba
képzelhette magát. Ebéd után befogattak a hintóba s körülkocsizták a
birtokot, megnézték a tanyákat, a nyájakat, a szérűket s Atlasz úr
pontosan megmondta értékét mindennek. Késő este maga vitte haza,
állomására, a fiatal grófot, s útközben ajánlatot tett neki, hogy vegye
nőül leányát s ő viszont meg fogja venni számára háromszázezer forintért
ősi jószágát. A fiatal gróf először meglepetve nézett rá, azután nagyot
kaczagott s végre hosszasan elgondolkozott. Atlasz úr reszketve, aggódva
várta válaszát, egész addig, míg az állomásra értek. A gróf úr ekkor
kiugrott a hintóból; azt mondta, hogy ez oly fontos dolog, melyről előbb
ki kell kérnie rokonai és barátjai véleményét s majd azután fog felelni;
barátságosan megveregette Atlasz úr vállát, aztán meggondolta magát,
kezet nyújtott neki, valósággal kezet nyújtott és hangos fütyüléssel
szobájába sietett.

A multból visszaszállingoló képek egyre szaporodnak, egyre fényesebbek
lesznek és gazdagabb színekben játszanak. Amott jön a vasúti szolga egy
kis czédulával a gróf úrtól, melyben az állomásra hívja Atlasz urat, egy
héttel a nevezetes ebéd után. Ott látja Atlasz úr önmagát a fiatal gróf
szobájában, kezében forgatva kalapját, lihegő mellel, örömtől kipirult
orczával, mialatt a fiatal főúr leereszkedő nyájassággal tudtára adja,
hogy rokonai, némi ellenvetések után, belenyugodtak a házasságba s így ő
kész elfogadni ajánlatát. Szinte hallja a hangos örömrivalgást, az
elragadtatás kitöréseit, melyekkel családja a nagy hírt fogadja: az öreg
asszonyságon olyan reszketés vesz erőt, hogy egész estig nem tér magához
és le kell fektetni; Manó rögtön lóra ül és az állomásra vágtat a grófi
sógorhoz, hogy megölelje és tegezze, és Eveline pirulva megvallja, hogy
a csinos fiatal gróf kezdettől fogva megnyerte tetszését. Mindenki örül
a kötendő frigynek, még a plébános úr is, a ki eddig nagyon restelte,
hogy parochiájának zsidó patrónusa van és még az nap látogatást tesz a
kastélyban, hogy a keresztelési szertartásról értekezzék. Azt
tanácsolja, hogy necsak a kisasszony, hanem az egész család
keresztelkedjék ki, mert csak így lehet a grófi rokonságot későbbi
megszégyenítésektől megkímélni. Atlasz úrnak nincs kifogása, hogy mind a
három gyermeke keresztyén legyen, mert úgy sincs már bennük semmi zsidó
vonás és csak ily módon számíthatnak az életben fényes jövőre; de ő és
felesége már öregebbek és szeretnének megmaradni régi hitükben. A
főtisztelendő úr előveszi minden ékesszólását; de Atlasz úr rendületlen
marad; inkább megígéri, hogy a jószágot Sándor nevére íratja, úgy is
neki szánta, s ő lesz ezentúl a plébánia patrónusa. A plébános úr végre
belenyugszik, a mit annál könnyebb lélekkel tehet, mert mindig pontosan
megkapja illetékét, melyet a hajdani igazhitű földesúrtól rendesen pör
útján kellett behajtania.

A mezei munkások dühösen dolgoznak és úgy káromkodnak, mint a jégeső.
Alig akarnak szünetelni egy kissé, már megint fölbukkan a földesúr
alakja, a mint össze-vissza csatangol a sáros dűlőutakon. Most pillantja
meg a legszebb képet. Csupa sugár, csupa mosoly, a mit lát. A hetedhét
országra szóló menyegző, az aranyos süvegű prépost, a ki a főúri párt
összeesketi és a kastélyba van szállva, a ragyogó vendégsereg, a hintók
végtelen sora, a harsogó zene, az elmés felköszöntések, a gróf, az ő
veje, a grófné, az ő leánya, a mátraalji ősi kastély, a grófi unokák, a
kik őt nagyapának szólítják s minden látogatáskor pénzt kérnek tőle;
Manó fényes pályája, kit a grófi sógorság a minisztériumba juttatott s
kinek levelei tele vannak sikereivel és hódításaival, mindez ragyogó,
gazdag színekben emelkedik föl szeme előtt, s fényes nappá, az
Atlasz-család emelkedő napjává egyesül. És most egyszerre sötét felhő
emelkedik a mélységből, fekete szárnyai mindig tovább és tovább nyúlnak,
elérik a napot, eltakarják, homály foglalja el a fény helyét,
elenyésznek a mosolygó viziók, a kalandozó lélek visszatér a rideg
jelenbe, szeme újra meglátja a sarat, melyet lába tapos. Atlasz úr úgy
érzi, mintha fáznék, szorosan összegombolja kabátját, nagyot sóhajt s
lassan visszaindul a kastély felé.

--Mehetsz már atta zsidaja,--dörmögnek a munkások,--mikor már úgyis
végére jár a nap. Majd fölveti a pénze, s mégis ide jő a szegény ember
után leskelődni, hogy lehúzhasson valamit a béréből.

Atlasz úrnak menet közben eszébe jut valami, meggyorsítja lépteit,
nemsokára eléri a kastélyt, szobájába siet és íróasztalához ül. Három
levelet ír, nagy gondolkozással, verejtékező fáradsággal. Nehezen megy
az írás, de elkészül vele. Az egyik levél Manó fiának szól, a másik
vejének, Szádváry Arthur grófnak. Mindkettőt tudósítja a családját
fenyegető veszélyről, s kéri őket, jöjjenek azonnal családi
tanácskozásra. A harmadik levelet fővárosi ügyvivőjének küldi, a ki igen
szemfüles ember és minden ember zsebét és lelkét ismeri. Kimerítő és
részletes tudósítást kér tőle Boglár Kálmánról, multjáról, jelenéről,
családi és minden egyéb viszonyairól. Lovas legénynyel rögtön a
legközelebbi postára küldi a leveleket, s csak midőn kezében tartja a
nyomtatott vevényeket, akkor csillapul le egy kissé izgatottsága.

[Illustration]



III.

(Boglár Kálmán és leánya.)


Atlasz úr rövidebb úton is nyerhetett volna részletes fölvilágosítást
Boglár Kálmán viszonyairól, ha a plébánoshoz fordul, a ki bizonyára jól
ismeri, mert ő hozta ide, mindennap találkozik vele, sőt nem lehetetlen,
hogy rokona is. Épen azért nem akart Atlasz úr hozzá fordulni, mert
részrehajlástól félhetett, s neki teljesen elfogulatlan, sőt a mennyire
lehetséges, kedvezőtlen felvilágosításra volt szüksége. Csak így
remélhette, hogy megakadályozza ezt a házasságot, melytől érzelme,
gondolkodása, becsvágya, egész lénye idegenkedve fordult el.

Minek is hozta ide a balsors ezt a Boglár Kálmánt? Útjaik különben
annyira eltértek egymástól, oly különböző tájakon vonultak végig, oly
ellentétes czélok felé vezettek, hogy rendes körülmények közt soha sem
találkoztak volna egymással. Minden bajnak oka az egyházi patrónusság,
melyre különben olyan büszke volt. Annak köszönheti ezt a zűrzavart,
hogy nagyon is összebarátkozott a papsággal, s nemcsak jótevője volt,
hanem tanácsára is hallgatott. Most itt van ni, szép kátyúba vitte a
papi barátság. Ha még élne a bölcs rabbi, milyen kárörömmel hajtogatná a
fejét, és mondaná: úgy kell neked, vén Sámuel!

A dolog így történt: a faluban, Atlasz Samu uradalmának székhelyén és
központján, a templom meglehetős rozzant állapotban volt és a plébános
fölszólította Atlasz Sándort, mint a kegyuraság tulajdonosát, hogy a
templomot kötelességéhez képest állíttassa helyre. Az uradalomnak az a
része, melyhez a kegyuraság tartozott, mint Atlasz úr a keresztelés
alkalmával megígérte, Sándor nevére volt írva, és a plébános állhatatos
következetességgel figyelmen kívül hagyta, hogy az egész uradalmat még
mindig az öreg Atlasz úr vezeti s tulajdonképen ő adja a pénzt neki is,
templomának is. Fölterjesztését tehát Sándorhoz intézte, Sándor oda adta
apjának és mivel Atlasz úr rendkívül büszke volt arra, hogy egy egész
pap az ő pénzéből él és egy egész egyházat az ő pénze tart fönn:
kijelenté fiának, hogy csak építtessen, javíttasson, festessen mindent,
a mi szemének-szájának tetszik, hadd lássa ez a pap, hogy igazi úr az ő
patrónusa. Hozzá fogtak hát a munkához s csaknem egészen újra építették
a templomot.

A plébános hajdan főúri házaknál nevelősködött, s az előkelő modort és
nagyvilági szokásokat, melyeket ott eltanult, a falusi életbe is elhozta
magával. Szeretett a divat szerint öltözködni, gyakran tett nagyobb
kirándulásokat a fővárosba, otthon lovakat tartott és ügyesen tudott
hajtani, s részt vett a vadászatokban, melyeket a vidék urai rendeztek.
De Atlasz úrral szemben szigorúan föntartotta álláspontját, s miután nem
tudta megtéríteni, óvatosan került minden hivatalos érintkezést, mely
kegyuri jogainak s így némileg egyházi méltóságának elismerése lett
volna. Házát azonban gyakran meglátogatta, eljárt Sándorral vadászni és
akárhányszor ebédelt a kastélyban, kivált mikor Atlasz úr vendégei előtt
dicsekedni akart, hogy neki is van papja, a ki mintegy udvarához
tartozik. A plébános ezt nem tudta s leereszkedő, pártfogó nyájassággal
viselte magát Atlasz úr iránt, kitől hivatalos minőségében mereven
visszahúzódott s pénzét csak úgy fogadta el, ha Sándor kezén keresztül
jutott hozzá.

Ezt meg Atlasz úr nem vette észre, s mindkettő azt hitte magáról, hogy a
másikat pártfogolja s leereszkedik hozzá, s e kölcsönös pártfogolás és
leereszkedés mellett szépen megfértek egymással s mindenki megkapta azt,
a mit akart.

A templom szépen fölépült, új tetőt kapott, tornya magasabb lett, Atlasz
úr nem győzött dicsekedni ismerősei előtt s minden vendégét elvitte a
faluba és megmutatta neki a hatalmas épületet, részletesen fölszámítva a
költséget, melybe került. De falakkal, tetővel, toronynyal a plébános
még nem volt megelégedve, s kijelenté Sándornak, hogy mielőtt a
templomot fölszentelnék, szükséges lesz egy egészen új képet festetni a
főoltárra s a régi apróbb képek is javításra szorulnak.

--Beszéljen az öreggel,--mondá Sándor,--bizonyosan szívesen megadja erre
is a költséget.

--Semmi közöm hozzá hivatalos minőségemben,--felelt a plébános.--E
költségek a kegyurat illetik s ezt csak önben ismerem el.

--Jól van, majd beszélek hát én vele,--mondá Sándor, s gyorsan czélba
vett és le is lőtt egy hatalmas nyulat, mely épen akkor futott át a
barázdákon, mert e hivatalos értekezés egy reggeli vadászat alkalmával
történt.

Atlasz úr nagyon megörült a nyúlpecsenyének, melyet nagyon szeretett, és
semmi kifogása sem volt az ellen, ha a plébános annyi képet festet
templomába, a mennyi csak belefér. De szeretné kikötni, hogy a festő
ügyesen vinné be Sándor arczképét az angyalok vagy szentek közé. Sándor
azt felelte, hogy erre a dicsőségre épen nem vágyik; Atlasz úr hát nem
ragaszkodott eszméjéhez, hanem azt mégis kikötötte, hogy a fő szentet
atlasz ruhában fessék a képre, a mi finom czélzás lenne arra, hogy az
Atlasz-család pénzén készült. Ezt végezze el a festővel,--mondá
Sándor,--ő tudja legjobban, szoktak-e a szentek atlasz ruhában járni; a
főkérdés most az, megadja-e a pénzt, melybe a képek kerülnek?

--Akármennyit,--felelt Atlasz úr büszkén.--Rendeljétek meg mindjárt a
festőt.

A plébánosnak már volt embere erre a czélra. Nem hivatásszerű festő,
mint mondá; inkább csak dilettánsnak lehet nevezni, de már számtalan
oltárképet festett és nagyon jól eltalálja a vallásos hangulatot, a mi a
templomban többet ér minden művészetnél. Aztán abban a helyzetben van,
hogy hosszabb időre ide jöhet s helyben végezheti munkáját, a mi sokkal
többet ér, mintha a kész képet küldené ide, annál inkább, mert a régi
képeket is ki kell javítania; egy szóval, ő legjobbnak tartja, hogy
Boglár Kálmánt bízzák meg e munkával.

--Boglár Kálmán?--kérdé Atlasz úr, minden nagyobb felindulás nélkül
ejtve ki először e nevet, mely később oly végzetessé vált reá nézve.--A
főtisztelendő úr meg Boglár Mihály. A festő úr talán testvére
főtisztelendő uraságodnak?

--Magán kíváncsiságból kérdi ezt, vagy kegyurasági
szempontból?--viszonzá a plébános.

--Kíváncsiságból, vagy szempontból!--mondá Atlasz úr csodálkozva s nem
értve e jogi megkülönböztetést.--Kérdezem, mert nem tudom. Nagyszerű!

--Boglár nevű ember igen sok van a világon,--mondá a plébános Sándorhoz
fordulva s ily módon biztosságba helyezve álláspontját,--a nélkül, hogy
rokonoknak kellene lenniök. Boglár Kálmán csak névrokonom, semmi egyéb.
De régi jó ismerősöm. Mikor Dengeleghy grófnál nevelősködtem,
mindennapos vendég volt a grófi kastélyban.

--Ha mindennapos vendég volt a grófi kastélyban, az még többet ér,
mintha volna a főtisztelendő uraságnak rokona,--mondá Atlasz úr mély
meggyőződéssel.--Elfogadjuk Boglár Kálmánt templomi festőnek.

Így került Boglár Kálmán Tisza-Végre, Atlasz úr székhelyére.

Nem jött egyedül. Magával hozta leányát is. Atlasz úr nagylelkűleg
lakást ajánlott számukra a kastélyban; hadd lássák--mint a plébánosnak
mondá--hogy az Atlasz kastélyban is csak úgy pártolják a művészetet,
mint a Dengeleghy grófnál; csak írja meg neki a főtisztelendő uraság,
hogy egyenesen szálljon a kastélyba; ne féljen, jó szobát, jó élelmet
fog kapni és senki sem lesz büszke hozzá. És ha a leányát magával hozza,
azt is szívesen látják és külön szobát adnak neki, az apja mellett, a
kastély felső emeletén, hol a vendégszobák vannak.

Néhány nap mulva sürgöny érkezett Atlasz úrhoz Boglár Kálmán aláírással,
hogy küldje ki hintóját az állomásra, a holnap déli vonathoz, melyen
Boglár Kálmán meg fog jönni leányával,

--A hintómat? Hm!--dörmögött Atlasz úr fejét csóválva, mikor elolvasta a
sürgönyt.--Úgy látszik, a Dengeleghy grófok nagyon elkényeztették a
festő urat. Jól van! Az Atlasz Samu sem kisebb gavallér, mint a
Dengeleghy gróf. Kiküldöm eléje a hintómat.

Mikor másnap délben a hintó visszaérkezett a vasúti állomástól, Atlasz
úr épen az udvaron volt. A kíváncsiság tartotta itt, tudván, hogy a
kocsinak nemsokára vissza kell jönnie; meg aztán mellesleg és hamarjában
egy kis dolga is akadt abból a fajtából, melyet fia tudta nélkül és
tilalma ellenére, titokban saját külön mulatságára és szórakozására
szokott gyakorolni, holmi Cserepes Andrásokkal és birkabőrökkel. Nagyon
belemélyedt az alkudozásba, úgy hogy észre sem vette, mikor a hintó
behajtatott az udvarba; de Cserepes András figyelmesebb volt, oldalba
lökte földesurát és félbe szakította az alkudozásokat.

--Menjen no, látja, hogy vendégei gyüttek a hintón. A bőröket
megkaphatja, darabját huszonöt garasával.

--Nem adok többet húsz garasnál,--kiáltott vissza Atlasz úr, a hintóhoz
szaladva, melyből épen akkor lépett ki egy előkelő öreges úr, kezét
nyújtva egy fiatal leánynak, hogy kisegítse maga után a hintóból.

Atlasz úr rendes szürke ruhájába volt öltözve s föllépése nem tett
szemkápráztató vagy megdöbbentő benyomást. Sőt vendégei eleinte észre
sem vették. Az előkelő öreges úr előbb a kocsisra nézett, a ki lovait
kezdte kifogni; aztán az inast látszott a bakon vagy az udvaron keresni,
s miután sehol sem látott ilyenféle alakot, végre a szürke ruhás öreg
emberre esett tekintete, ki a hintó közelében állt s épen akkor ugrott
félre, hogy a kifogott lovak neki ne menjenek.

--Ugyan, édes barátom,--mondá az előkelő, öreges úr, a szürke ruhás
ember vállára ütve,--nem vinné fel szobánkba málháinkat?

Atlasz urat eleinte zavarba hozta e fölhívás; de azután meggondolta
magát s összeszedve minden méltóságát, oda kiáltott a nem messze álló
Cserepes Andrásnak.

--Mit tátja itt kend a száját? Nem látja, hogy a vendég uraságoknak
inasra van szükségük? Miért nem hívja már azt a Jánost, az inasomat?
Szaladjon fel a kastélyomba és kiáltson a Jánosra, hogy a nagyságos úr
hivatja. Hallja!

--Hallom, hallom, ha nem is kiabál úgy,--felelt vissza félvállról
Cserepes András.--Ott jön már a János, la!

Az előkelő öreges úr egy kissé meglepettnek látszott, mikor a szürke
ruhás ember, kivel málháját föl akarta vitetni, inasáról és kastélyáról
beszélt; csodálkozva nézett leányára s a leány hangosan elnevette magát.

--Valóban nem tudom, hogyan kérjek bocsánatot szerencsétlen
tévedésemért,--kiáltott a vendég, Atlasz úrhoz fordulva.

--Nem tesz semmit,--felelt Atlasz úr.--Azért én mégis Atlasz Samu vagyok
és ez a kastély az enyém és a zsebem pénzzel van tele, ha inasnak néznek
is,--tevé hozzá zsebére ütve.

--A mi sokkal többet ér, mintha az embert úrnak nézik és a zsebe
üres,--mondá az előkelő öreges úr, a maga zsebére ütve.--Különben van
szerencsém magamat bemutatni, én Boglár Kálmán vagyok, s ez itt a
leányom, ki szíves engedelmével szintén a kastély vendége lesz.

--Szívesen megengedem,--felelt Atlasz úr, pártfogó hangon. Egészen
visszanyerte méltóságát és önérzetét, mióta vendége czélzást tett a
saját üres zsebére s ezzel elismerte felsőségét. Még csak azon törte a
fejét, kezet nyújtson-e a festőnek s nem lesz ez részéről túlságos
leereszkedés, midőn Boglár úr megragadta mindkét kezét, erősen megrázta,
s azután átölelve vállát és barátságosan rá támaszkodva, megindult vele
a kastély felé, hová János már felvitte a málnákat. A leány hallgatva
ment atyja mellett.

[Illustration: --Öreg kópé, te ugyancsak megválasztottad, minek
szülessél.]

--Tudod-e, öregem,--mondá Boglár úr bizalmasan, a mint beléptek a
kastély ajtaján s fölfelé haladtak a széles lépcsőn,--tudod-e, hogy ez a
kastély valóban jól mutat? Sok főúri residentiában megfordultam már, de
mondhatom, első látásra egy sem tett reám ily fejedelmi benyomást.

Atlasz urat rendkívül föllelkesíté e hizelgő elismerés, de rögtön ismét
lehűté a folytatás:

--Ugyan nem mondanád meg, hogyan tudtad ezt így összezsugorgatni? Nagyon
megköszönném, ha engem is megtanítanál erre a mesterségre. Vagy igaz,
születni kell rá, úgy-e? Épen úgy, mint költőnek, vagy festőnek, vagy
zenésznek születik az ember. Öreg kópé, te ugyancsak megválasztottad,
minek szülessél.

És nevetve megveregette Atlasz úr vállát, kinek vére csaknem megfagyott
a megbotránkozástól, de annyira imponált neki vendégének előkelő,
fesztelen modora, oly bizalmasan hajolt ez vállára, oly barátságosan,
régi ismerős módjára viselte magát, hogy Atlasz úr gyöngének érezte
magát minden erélyesebb tiltakozásra s csak annyit tudott zavartan
hebegni:

--Azt tetszik gondolni, hogy uzsorával szereztem a vagyonomat?

--Micsoda «tetszik gondolni?»--kiáltott Boglár úr leereszkedőleg.--Mire
való ez a feszes hang köztünk? Ha én tegezlek téged, magától értetődik,
hogy neked is megengedem a tegezést. Már ez így szokás a társaságban, s
most már te is oda tartozol, én viszlek be, s ne félj, ha az én karomon
lépsz be, senki sem fog kiutasítni.

Atlasz úr tökéletesen le volt fegyverezve s minden további ellenállás
nélkül át kellett adnia magát Boglár Kálmán pártfogó barátságának.
Megint úgy érezte magát mellette, a mint a kastély szőnyeges folyosóján
tovább haladtak, mint hajdan, szegény árendás korában, midőn egyik-másik
nagy úr kastélyába beosont, hogy megvegye búzáját vagy gyapját. Akkor is
érezte, hogy egy zsebéből ki tudná fizetni az egész nagy urat
kastélyostul, és mégis alázatos meghunyászkodással fogadta leereszkedő
vállveregetését és szinte kegyelemnek tartotta, ha nem dobta ki és nem
uszította rá a kutyákat. Vendégének viselete annyira visszavitte lelkét
a régi időkbe, hogy egy pillanatra elfeledkezett mindenről; elfeledte,
hogy ez a kastély az övé, hogy ez ember az ő megfogadott festője, a kit
pénzével fog fizetni, a kinek munkájával joga van rendelkezni,
elfeledte, hogy most ő az úr, kinek joga van pártfogást gyakorolni.
Csaknem alázatosan nyitotta ki vendégei előtt szobájuk ajtaját és
kicsibe múlt, hogy meg nem köszönte a megtiszteltetést, mikor Boglár
Kálmán megkérdezte, hány órakor van az ebéd és remélte, hogy
viszontlátják egymást az asztalnál.

Csak akkor tért magához, csak akkor jutott újra lélekzethez, midőn
visszatért szobájába és az öreg Rozália asszonyság, ki ablakából látta a
vendégek megérkezését, nagy kíváncsisággal kérdezősködni kezdett a
festőről és különösen leányáról. Atlasz úr először összeszidta
feleségét, mint mindig, mikor valahol kellemetlenség érte s ki kellett
valakin töltenie rossz kedvét; azután, mikor az öreg asszonyság sírva
fakadt, elrestelte magát, bocsánatot kért tőle, megveregette vállát és
megvallotta, hogy ez a festő tette ilyen haragossá.

--Talán nem tud elég jól festeni?--kérdé az öreg asszonyság.

--Hát te azt gondolod, hogy mindjárt neki állt a templom falának és
kezdett festeni?--felelt Atlasz úr, ismét fellobbanva.--Azért lettem
haragos, mert ez nem is igazi festő, hanem egy vén barázdabillegető. Az
igazi festő hosszú hajat hord, alázatosan viseli magát és
meghunyászkodik az uraság előtt, a ki fizeti; ez pedig nekem a hasamra
veregetett, öregnek hívott, lett velem per tu és úgy viselte magát,
mintha ő volna egy gróf és én egy szenzál.

--De hát a lyánya, a lyánya?--sürgeté az öreg asszonyság kíváncsian.

--Mi közöm nekem a lyányához? Arról csak annyit tudok, hogy kinevetett,
mikor az apja inasnak nézett és föl akarta velem vitetni a málhát.

--Inasnak nézett!--kiáltott elszörnyedve az öreg asszonyság.

--Hát nem hallottad, hogy inasnak nézett? De meg is mondtam neki a
magamét.

--Jól tetted. Mit mondtál neki?

--Csak azt!--felelt Atlasz úr, hősies kifejezéssel.--Itt ugyan nem fog
grófot játszani, festő uram, és a kit én fizetek, attól megkívánom, hogy
meghunyászkodjék előttem, mint a kutya.

--Ezt mondtad neki?--kiáltott az öreg asszonyság ijedten, de némi
büszkeséggel.

--Ezt akartam mondani,--felelt Atlasz úr, jelentékenyen leeresztve
hangját,--de nem jutottam szóhoz. Hanem majd meg fogom még neki mondani!

Úgy látszék azonban, hogy Atlasz úr később sem jutott szóhoz, mert azt,
a mit akart, soha sem tudta megmondani festőjének. Akárhogy küzködött,
akárhogy igyekezett összeszedni méltóságát, akárhogy hetvenkedett
négyszem közt az öreg asszonyság előtt: abból az álláspontból, melyet
Boglár Kálmán első föllépése kijelölt számára, nem tudott többé
kiemelkedni.

Tapasztalta ezt mindjárt az első ebéden, melyet együtt ettek meg a
kastély kisebbik ebédlőjében. A plébános meghallva Boglárék
megérkezését, átjött hozzájuk s Boglár Kálmán rögtön ott tartóztatta
ebédre, Atlasz úr füle hallatára, a ki természetesen nem szólhatott
ellene, mert a plébános különben is gyakori vendége volt s akárhányszor
ebédelt meghívás nélkül a kastélyban. De most mégis úgy ült az
asztalhoz, mint Boglár Kálmán meghívott vendége. Sőt maga Atlasz úr is
úgy érezte magát, mintha csak vendég volna saját asztalánál, még pedig
hívatlan vendég, a kinek adnak ugyan enni, de különben nem sokat
törődnek vele. A hangot Boglár Kálmán vitte az asztalnál s ha valami
idegen véletlenül belép a terembe, bizonyára őt nézi a házi úrnak.
Boglár úr és a plébános beszélgettek régi emlékeikről, hajdani
mulatságaikról, ismerőseikről, a Dengeleghyek kastélyáról,
vadászataikról, s Atlasz úr és neje, kik rendes szokásuk szerint egymás
mellett ültek az asztal egyik végén, még egymással is alig válthattak
egy pár halk megjegyzést, s nem tehettek mást, mint hallgattak és ettek.

És a mi legjobban elkeserítette s egyszersmind megfélemlítette Atlasz
urat, az volt, hogy mindenki rendesnek, természetesnek, helyén valónak
találta ezt a dolgot, nemcsak az inasok, kik azelőtt is félvállról
szoktak vele bánni, nemcsak a plébános, a kinek hivatalához tartozott,
hogy ne valami nagyra becsülje őt, hanem még Sándor is, a fia, a ki egy
csöppet sem látszott megbotránkozni azon, hogy egy semmi ember, egy
festő, egy koldus, így játszsza az urat apja kastélyában. Legalább
viseletéből ezt kell következtetnie. Az első bemutatásra rögtön
megbarátkozott Boglár Kálmánnal, úgy fogott vele kezet, mint egészen
hozzá hasonló úrral, s az asztalnál némán hallgatta nagyhangú
elbeszéléseit a fényes főúri vadászatokról, csak néha-néha szólva közbe,
akkor is csak úgy, mint az iskolás fiú mestere előtt, és semmi sem volt
benne abból a hetyke, betyáros modorból, melyre Atlasz úr különben oly
büszke volt, mint fia valódi földesúri hivatásának legnyilvánvalóbb
bizonyságára.

Még a leány iránt is mennyire máskép viselte magát! Atlasz úr gyakran
látta fiát a bérlők, gazdatisztek, jegyzők s más efféle falusi ismerősök
feleségei és leányai közt és mindig nagy megelégedésére szolgált az a
kurta gavalléros mód, melylyel velük bánt. De most mintha kicserélték
volna! Szólni is alig mert e leányhoz, csak úgy lopva nézett rá
féloldalt, a mint mellette ült az asztalnál: szögletesnek és ügyetlennek
látszott. A leánynak kellett őt megszólítani, máskép talán beszélni sem
mert volna.

Annál inkább mert beszélni a leány. Nem pirult el, nem sütötte le
szemét, nem babrált a köténye csücskén, mint a falusi kisasszonyok,
mikor a földes úrfi megpödörte a bajuszát s valami vastag tréfát mondott
nekik vagy épen megcsípte az orczájukat. Az igaz, hogy most semmi
ilyesmit nem művelt. Pedig nem lehet mondani, hogy a leány büszke lett
volna iránta vagy tartózkodó, vagy hideg. Ellenkezőleg, minduntalan
megszólította, kisegítette, ha zavarba jött s elállt a lélekzete,
beszélt vele lovaglásról és vadászatról, nevetgélt, ingerkedett vele, de
mindebben volt valami leereszkedés, valami engedményféle, mintha nem is
illetné meg Sándort s csak úgy kegyelemből juttatná neki, és Atlasz úr
észrevette ezt és mérgelődött magában, és legjobban azon mérgelődött,
hogy Sándor nem veszi észre és egészen rendjén valónak találja.

Hiszen tapasztalt ő máskor is ilyesmit, vejétől is, a nemes Szádváry
gróftól, meg másoktól is, de akkor nem érezte; hanem hogy efféle
közönséges festőnépség, a kik nem is grófok, nem is gazdagok, s a kiknek
ő ad munkát és kenyeret, ilyen nagyuri modort éreztessenek vele és
családjával, ezt nem tudta megérteni, ez elkeserítette, s annál jobban
elkeserítette, mert se szólni, se tenni nem tudott ellene. Csak magában
gondolta, s ebben keresett némi elégtételt, hogy mihelyt elkészülnek a
templomi képek, rögtön kifizeti a festőt,--alku nélkül, hadd lássa, hogy
igazi úrral van dolga,--s aztán megszabadul tőle örökre.

[Illustration]



IV.

(Boglár Klára.)


Egyelőre azonban nem igen volt kilátása Atlasz úrnak, hogy büszke
elhatározását teljesítse és alku nélkül kifizesse a festőt. Boglár
Kálmánnak eszébe sem jutott a képről beszélni; még azt sem kérdezte,
merre van a templom; úgy ült az asztalnál, mintha egyesegyedül azért
jött volna, hogy az Atlasz-kastélyban ebédeljen és szakértő véleményt
mondjon borairól. A fehér érmellékivel és magyarádival meg volt
elégedve, de a vörös bort kissé érdesnek találta s megkérdezte, nincs-e
a pinczében médoc, mely kedvencz itala?

--Van pezsgő, franczia,--morgott Atlasz úr, kiben ezúttal győzött a
büszkeség abbeli elhatározása fölött, hogy nem fogja figyelembe venni a
festőt.

--Hozasson föl egy pár palaczkkal,--mondá a plébános, egyenesen
Sándorhoz fordulva, mintha ez is a patrónusi jogok közé tartoznék.

Az inas alig várta meg Sándor intését, már futott a pinczébe s nemsokára
visszajött a kivánt palaczkokkal. Atlasz úrnak végig kellett néznie,
hogy az ő kikerülésével mint bontják föl pezsgős palaczkjait, mint
iszszák drága pezsgőjét. És nem szólhatott ellene, hiszen Sándor
rendelte így és egészen rendjén valónak találta. A palaczkokat Boglár
Kálmán kerítette kezére s oly ügyesen ugratta ki a dugókat, hogy nem is
pukkantak, a mi új boszúság volt Atlasz úrra nézve, mert a pezsgődugók
durrogását mindig nagy büszkeséggel szokta hallgatni s még az öreg
asszonyság is gyermekesen örült neki és előre befogta fülét a kezével.
De most hiába fogta be. S nemcsak ez az örömük veszett kárba, hanem még
a pezsgő habzásában sem gyönyörködhettek, a vendég úgy töltötte a
poharakba, mint a közönséges bort. Atlasz úrnak mindezt néznie kellett s
még az az elégtétele sem volt, hogy dicsérjék a pezsgőjét. Megitták,
mint akár a vizet, s beszéltek más tárgyakról, mintha a franczia pezsgő
mindennapi italuk volna. A méltatlankodó háziúr legalább azzal akart
könnyítni lelkén, hogy egymásután több pohár pezsgőt hajtott föl, s
feleségéhez fordulva, megmondta a firmát, honnan a pezsgőt szerezte, és
az árat, melyet érte fizetett; de senki sem hallgatott rá.

Sándor azonban a harmadik palaczknál bátrabb és beszédesebb lett s
megkérdezte Klárát, nem volna-e kedve ebéd után kirándulást tenni a
pusztára? Az indítványt mindnyájan örömmel fogadták, s a plébános rögtön
haza izent, hogy fogjanak be könnyű házi kocsijába és állítsanak be vele
a kastély udvarára, mert ő is a kirándulókkal fog tartani, sőt egy
helyet föl is ajánl kocsijában.

--Nekem ugyan nem,--mondá Klára jókedvűen,--mert én lovagolni akarok. Ha
ugyan,--folytatá Sándorhoz fordulva,--van nekem való paripája.

--Van egy jámbor öreg lovam,--felelt Sándor,--de biztosan jár és nem
ijedős.

--Én sem vagyok ijedős,--kiáltott Klára nevetve,--s a nekem való paripa
alatt nem jámbor öreget értek. Ellenkezőleg! Nekem vágtató, táncoló,
ágaskodó paripa kell, melyet dicsőség megfékezni és ránczba szedni. Csak
ilyen hátán élvezet a lovaglás.

--De a lefordulás nem élvezet,--mondá Sándor nevetve, mert újra egy
pohár pezsgőt ivott és mindinkább megjött a bátorsága.

--Ne féltsd te a leányomat,--szólt közbe Boglár Kálmán.--Olyan lovas ez,
hogy a circusban is bátran fölléphetne.

Atlasz úr és az öreg asszonyság titkos borzalommal néztek a fiatal
leányra, ki a circusban is képes volna lovagolni; Atlasz úr intett is
szemével fiának, hogy hagyja el ezt a lovaglást; de Sándor nem is nézett
apjára, fölugrott az asztaltól s kijelenté, hogy szaván fogja a
kisasszonyt, Villámot nyergelteti meg számára s majd meglátja, tud-e
versenyt vágtatni vele. Ezzel kisietett a szobából.

--Én pedig szaladok, fölveszem lovagló ruhámat,--monda Klára, szintén
fölemelkedve.--Ne féljenek, nálam nem tart oly soká a toilette, mint más
asszonyoknál.

Kifutott az ebédlőből. A plébánosnak is eszébe jutott, hogy jobb lesz
személyesen néznie kocsija után. Boglár Kálmán egyedül maradt az
asztalnál az öreg házaspárral.

Fölkelt helyéről, az asztal végére ment és Atlasz úr mellé ült.

--No öreg,--mondá barátságosan megkopogtatva Atlasz úr hátát,--magunkra
maradtunk. Koccintsunk egyet, ha a nagyságos asszony megengedi.

Udvariasan meghajolt az öreg asszonyság előtt, kit e figyelem annyira
kiengesztelt, hogy maga is koczintott nyájas vendégökkel s föl is akarta
hajtani a pohár tartalmát; de szeme találkozott férje szigorú szemével s
a pezsgő a czigányútra szaladt.

Atlasz urat nem engesztelte ki a «nagyságos asszony» czím, melylyel
Boglár Kálmán megtisztelte az öreg asszonyságot, mert azt sokkal
alázatosabban és a bizalmasság minden jele nélkül kellett volna mondani,
a mint egy ilyen szegény emberhez illenék. De ez az ember ugyanakkor
megkopogtatta az ő hátát és öregnek szólította.

Idején valónak tartá végre valódi helyzetére figyelmeztetni az
elbizakodott embert.

--Míg a kisasszonyt lovagolni viszi a Sándor fiam, mi az alatt
elmehetünk a templomba és én megmutatom ott a reparálni való képeket.

De Boglár Kálmánt épen nem sújtotta le e figyelmeztetés.

--Ki gondolna ma a képekkel!--kiáltott nevetve.--Ma mulatni akarok, a
pap kocsiján én is kihajtok a pusztára. Hanem jó, hogy eszembe juttattad
a képeket öregem; egy kérésem van hozzád, adj ötszáz forint előleget.

--Előleget!--mondá elszörnyedve Atlasz úr.--Előleget, ötszáz forintban!
Hát mennyibe fog kerülni az egész munka?

--Azt csak a munka végén mondhatom meg, de az ötszáz forintra azonnal
szükségem van. Egy pár kiabáló adósságom van, azoknak a száját akarnám
betömni.

--Adósság? Mi az az adósság? Én soha sem tudtam, mi az az
adósság,--kiáltott Atlasz úr büszkén, azt remélve, hogy most végre
valódi helyére utasítja vissza ez embert.

--Azt elhiszem, öregem,--felelt Boglár Kálmán, cseppet sem
pironkodva.--Az emberiség két táborból áll, a nagyobbikban vannak az
adósság-csinálók, a kisebbikben a pénzkölcsönzők. Én annak a nagy
tábornak a katonája vagyok; mióta eszemet tudom, mindig adósságból
éltem, új adóssággal fizettem ki a régit és menekültem a hitelezők elől.
Te sokkal okosabb pályát választottál és ahhoz a kisebbik táborhoz
csatlakoztál. Kövesse mindenik a maga végzetét: én csinálok adósságot,
te csinálj adósokat.

--Azt akarod mondani, hogy uzsorával szereztem a pénzemet?

--Ha uzsorásnak tartanálak,--felelt megnyugtatólag Boglár Kálmán,--akkor
nem barátkoznám veled és nem nyújtanék neked kezet.

Atlasz úr megint le volt fegyverezve; most már úgy állt a dolog, hogy
szinte örülnie kellett Boglár Kálmán barátságának, és csaknem
megtiszteltetésnek vehette, hogy elfogadja tőle az előleget. Menynyit is
mondott? Ötszáz forintot? Meg fogja kapni az ötszáz forintot, csak írja
meg róla az elismervényt. Mi az egy Atlasz Samunak, a zsebébe nyúlni és
kifizetni ötszáz forintot? Akár föl se keljen az asztaltól.

--Nem olyan sürgős, öregem,--mondá Boglár Kálmán csillapítótag.--Holnap
is elvégezhetjük. Most sokkal kellemesebb dolgunk van. Nézd, itt jönnek
a fiatalok; a fiad szeméből látom, hogy a lovak már nyergeken állnak az
ajtó előtt. Az igazi sportsman szeme mindig keresztben áll, ha a lovak
közül jő. Íme a leányom! Valódi amazon, mi? Hjah! a vér, a race! Rajta
gyerekek, rajta!

--A lovak föl vannak nyergelve,--kiáltott Sándor, kipirult arczczal, s
egészen elveszítve előbbi szögletességét, mihelyt lóról volt
szó.--Villám nagyon türelmetlen és a földet kaparja lábával. Nem fél a
kisasszony?

--Nyújtsa kezét és vezessen,--felelt Klára, vidáman suhintva lovagló
ostorával.

--A pap is most hajt be az udvarra,--kiáltott Boglár Kálmán, kihajolva
az ablakon. Én már csak vele tartok. Előre, gyerekek!

Mind a hárman kisiettek a szobából. Atlasz úr egyedül maradt a
feleségével.

--Hát te nem mégysz velök?--kérdé az öreg asszonyság félénken.

--Menjek velök, mikor nem hívtak?--felelt Atlasz úr keserűen.--Vagy
talán üljek én is egy tüzes paripára és törjem ki a nyakamat?

--Befogathatsz a mi hintónkba,--sürgeté az öreg asszonyság.

--Talán sántuljanak meg a lovaim és törjék el a hintóm kereke a rossz
mezei utakon?--felelt bosszúsan Atlasz úr.--Ha akarták volna, hogy velök
menjek, a pap ültethetett volna az ő kocsijába, úgyis ő hajtja a
lovakat. De nem mert hívni,--tevé hozzá önmagát vigasztalva,--akárhogy
barátkozik evvel a festővel, mégis érezte, hogy méltóságomon alul volna
egy kocsiban ülni az én fizetett festőmmel, a ki előleget kért tőlem.
Okos ember a mi papunk; nem mutatja ugyan, de egész ügyesen és simán
igyekszik megóvni földesurának méltóságát.

Ezzel a fordulattal Atlasz úr egészen megvigasztalja az öreg
asszonyságot, s még önmagát is lecsillapítja egy kissé. Félszemmel
kipillant az ablakon és látja, hogyan segíti Sándor lovára az amazont,
mint vágtatnak ki a kapun a tüzes paripák s mint hagyja el mindjárt az
első indulásnál Sándort, a páratlan lovast, a festő leánya. Ez is jobban
tenné, ha főzni tanúlna, dörmög Atlasz úr, elfordúlva az ablaktól. Az
öreg asszonyság fejcsóválva ad igazat férjének s hozzá teszi, hogy ha e
leány megtanúlna számolni, állást is kaphatna valami comptoirban s
később nagy segítségére lehetne férjének. Atlasz úr gúnyosan kaczag e
szóra. Férjének! Ugyan ki venné el ezt a leányt? No, annak a sorsát nem
irigyli. Szegény leány, nagyúri passiókkal, hogy fér ez össze? Ha az ő
leánya, az Eveline, a grófné, lovagol és fátyolos cylindert tesz a
fejére és hetvenkedik, annak az jól áll, mert joga van hozzá, mert
grófné és sok pénze van az apjának; de egy ilyen semmi leány, a kinek az
apja koldus és templomi képek festésével keresi a kenyerét, és még ez
mer hetvenkedni. Bah!

Az öreg asszonyság mindenben igazat ád férjének, csodálja bölcseségét és
éles ítéletét, s nagyokat nevet gúnyos megjegyzésein. Ez az elégtétel
egészen megkönnyíti Atlasz úr lelkét és diadalmas büszkeséggel tölti el.
Jó kedvvel megy a gazdasági udvarba és új alkudozásba bocsátkozik
Cserepes Andrással, a kit tökéletesen lever a lábáról. Neki is megvan a
maga mulatsága és jobban érzi magát mellette, mint azok, a kik üres
zsebbel henczegnek más lován, más kocsiján. Vajon merre járnak most? Az
az ördöngős Sándor bizonyosan meghurczolja őket átkon-bokron. Jól teszi.
Hadd lássák, milyen az igazi lovas, a ki a saját paripáján, saját
földjén lovagol. Milyen jót nevetne, ha estére azt hallaná, hogy ez a
hetvenkedő kisasszony lefordúlt a lóról.

De ezen nem volt alkalma nevetni. A kirándulók késő este széles jó
kedvvel érkeztek haza s a vacsoránál nem győzték eléggé dícsérni a mai
élvezetes napot. Atlasz úr, ki egyedül ült az asztal végén, mert az öreg
asszonyság már lefeküdt, hiába leste, hogy a kisasszony lefordulására
kerüljön a szó. Ellenkezőleg, Sándor nagy elismeréssel beszélt ügyes
lovaglásáról és már sokkal bátrabban és bizalmasabban szólt hozzá, mint
délben. A leány meg olyan fesztelenül viselte magát irányában, mintha
régi ismerősök volnának. Milyen rossz nevelése van, gondola magában
Atlasz úr. Megint nagyon rossz kedvű volt, s még azt sem mondta meg
vendégeinek, hány holdból áll a puszta, melyet ma belovagoltak, és
mennyibe kerültek a paripák, melyeken nyargaltak. Érdemes is ily
emberekkel komolyan beszélni!

Másnap vadászni mentek, még a festő és leánya is. Sőt a leány, Atlasz úr
nagy megbotránkozására, olyan könnyedén bánt a puskával, mintha ő is
kiszolgálta volna az egyévi önkénytességet, mint Sándor, kinek egyévi
önkénytessége Debreczenben épen négyezer forintjába került az apjának.
Boglár Kálmánnak eszébe sem jutott a templom után kérdezősködni. Az
előleget fölvette ugyan, de azt nem mondta, mikor akar a munkához fogni.
Atlasz úr figyelmezteté e hanyagságra a plébánost, megjegyezvén, hogy
így majd el sem készül a kép a fölszentelés idejére. A plébános azt
felelte, hogy ez patronárusi kérdés, mely egyedül Sándorhoz tartozik;
különben ő is nyugodt lehet, mert jót áll róla, hogy a kép készen lesz a
maga idején. Rég ismeri Boglár Kálmánt és tudja, hogy a mit elvállalt,
azt el is végzi. Addig pedig ne irigyelje a szegény emberek mulatságát;
látja, hogy a fia milyen jól érzi magát közöttük.

Hiszen épen ez volt a baj! Ez volt, a mi elbénította Atlasz úr haragját
és megkötötte nyelvét. A fia jól érezte magát közöttük! A fiának
tetszettek ez emberek, mulatságát találta velök. Ha ez nem lett
volna...! De a mi a fiának tetszett, az ellen neki sem lehetett kifogása
s csak zsebében szoríthatta össze az öklét és legfölebb csak négyszem
közt, feleségének mondhatta el nagy merészen, hogy hiába tetszenek
fiának ezek az emberek: neki nem tetszenek és soha sem fognak tetszeni,
mert könnyelműek, adósságcsinálók, henczegők és koldusok, és alig várja,
hogy elkészüljön valahára az a templom és örökre megszabaduljon tőlök.

Hát még ha azt tudta volna, a mi háta mögött történt!

Ha tudta volna, hogy Sándor fülig szerelmes ebbe a hetvenkedő koldus
leányba!

De honnan tudhatta volna, mikor Sándor maga sem tudta? Legalább ha
hirtelen a vallató biró elé állítják, hogy adjon számot érzelméről,
melylyel Boglár Klára iránt viseltetik, nem tudott volna megfelelő nevet
találni számára a szótárban.

Eleinte feszesen érezte magát mellette, csaknem félt tőle s meg sem
merte szólítni. A leány könnyed modora, fesztelen bizalmassága, melyet,
mintha régi ismerősök volnának, kezdettől fogva tanúsított iránta,
lassanként megszüntette e kényelmetlen érzését, bátrabbá tette és
önbizalmat öntött lelkébe. Eddig nem igen fordult meg női társaságban;
többre becsülte lovait, kopóit, puskáját és jó pajtásait, kikkel
reggelig is elmulatott, eltivornyázott. Igazi ripők falusi gavallér
volt, mint szomszédjai, kikkel gyermekkorától együtt nevelkedett, együtt
önkényteskedett, együtt mulatott, együtt érzett és gondolkozott. Nem
volt köztük semmi különbség, s legalább az ő példája azt bizonyította,
hogy az ember fejlődése nem fajától, nem veleszületett faji
tulajdonságaitól, hanem környezetétől függ.

A nőket is úgy vette, mint pajtásai. Vakmerő volt, a hol bátorítást
nyert; esetlen és ügyetlen, a hol nem lehetett vakmerő. A nő csak
szeretni való, mondták a pajtások poharazás közben, és a hol nem lehet
szeretkezni, ott fölösleges a nővel foglalkozni, több élvezetet ád a
kártya vagy a puska. A mit a nőből eddig megismert, az nem igen
változtatott nézetén. Vagy fülig pirulnak és mindjárt oda vannak, ha a
gazdag földes úrfi egy szót szól hozzájok; vagy kiabálva beszélnek,
kaczagnak, bizalmaskodnak vele, csaknem provokálják a vakmerőségre és
szinte a nyakába dobják magokat; vagy begyesek, finnyásak, kimértek, a
kiknek olyan jól esik hátat fordítni, és mindnyájan ízléstelenek,
czifrálkodók, követelők, s mindjárt a házasságra gondolnak, ha leányok,
az udvarlásra, ha asszonyok.

Boglár Klára egyikhez sem hasonlított ezek közül. Szemérmes volt, de nem
pironkodott, fesztelen volt, de nem bizalmaskodott, önérzetes volt, de
nem finnyáskodott. Sándor csodálkozott magán, hogy jól érzi magát
mellette, ámbár nem mondanak kétértelmű szavakat a szerelemről, sőt nem
is beszélnek róla, s még jobban csodálkozott, hogy minden másról tud
vele beszélni, a nélkül, hogy nagyon megerőltetné magát. Hogy a leány
lovagolt, vadászott vele, hogy órákig egyedül maradt társaságában,
mindez oly természetesnek látszott, hogy nem is gondolkozott róla. Úgy
érezte, mintha mindig így lett volna, mintha gyermek koruktól fogva
együtt nevelkedtek volna, és üresnek, léhának, hiábavalónak tünt föl
előtte minden, a miben eddig élvezetét találta, s még a lovaglás és
vadászat is csak azért nyert kegyelmet szemében, mert megoszthatta e
leánynyal.

Boglár Kálmán, Atlasz úr megnyugvására, végre belefogott a munkába.
Eleinte kevesebbet, azután többet dolgozott, de mindig talált időt arra
is, hogy mulasson, kikocsizzék a pappal, vadászni menjen a fiatalokkal,
hosszan elüldögéljen ebéd és vacsora után az asztalnál, egy szóval,
Atlasz úr kifejezése szerint, játsza az urat az ő költségén és
felforgassa a házat. Hanem azt nem tagadhatta, hogy dolgozik és halad a
munkában. Atlasz úr mindennap elment megnézni a nagy oltárképet és
bámulta a sok szentet és az apró szárnyas angyalokat, melyek egymásután
támadtak rajta. A plébános is többnyire ott volt és megmagyarázta Atlasz
úrnak a kép jelentését és a hangulatot, melyet a nézőben támasztania
kell. Atlasz úr semmi kifogást sem tehetett a kép ellen, az ő műigényeit
teljesen kielégítette s a rikító vörös és sárga szövetek, melyekbe a
szentek öltöztetve voltak, egészen megfeleltek ízlésének; de a hangulat,
melyet lelkében támasztott, inkább gyakorlati természetű volt, mint
vallásos, s abban a meggyőződésben nyert kifejezést, hogy Boglár Kálmán
azért fest oly nagy tömeg szentet, mert minél tovább akar a kastélyban
élősködni, mely meggyőződésében megerősítheté az a körülmény, hogy
Boglár úr már több rendbeli előleget vett fel tőle és munkája mellett
olyan vígan élt, olyan otthonossá tette magát a kastélyban, mintha soha
sem volna szándéka innen tovább állni.

De a nagy kép végre mégis elkészült, s most már csak az apróbb
falfestmények s a mellékoltárok régi képeinek kijavítása volt hátra.
Boglár Kálmán ezeken a templomban dolgozott, mikor kedve volt dolgozni,
s Atlasz úr ide is mindennap eljárt, ellenőrizni a munka haladását. Néha
Klára is segített atyjának, s ilyenkor Sándor is nagy érdeklődést
mutatott a templom dísze iránt, mely az ő patrónusi nevét fogja
megörökíteni. Mikor aztán Klára megunta a munkát s eldobta az ecsetet,
lóra ültek és kinyargaltak a pusztára.

--Nem veszed észre,--mondá a plébános, midőn egy izben csak ketten
voltak a templomban és Boglár Kálmán épen vörösre festette a pokol
elkopott lángjait,--nem veszed észre, hogy Klára olyan hódítást tett,
melyért megirigyelheti húsz mérföldnyi kerületben minden eladó leány?

--Micsoda hódítást?--kérdé Boglár Kálmán, kiegészítve egy fiatal ördög
letört szarvát.

--Nagyon el lehetsz merülve a pokol reparátiójába,--monda nevetve a
plébános,--különben magyarázat nélkül is megértetted volna czélzásomat.

--Vagy úgy? Értelek,--felelt Boglár könnyedén.--Ez a hódítás nem
veszedelmes.

--Kire nem veszedelmes?

--Ki másra, mint leányomra? Az ő szíve nem egykönnyen fog tüzet, sőt azt
hiszem, örökre meghalt a szerelemre nézve.

--Hogyan? Még most sem feledte el azt a haszontalan embert?

--Lehet az ilyent feledni?

--De hiszen őrültség volna, ha még mindig szeretné.

--Ki mondja, hogy szereti?

--Nem te mondtad, hogy nem tudja elfeledni?

--Nemcsak a szerelemnek van jó emlékező tehetsége, hanem a gyűlöletnek
is.

--De hát érdemes ez az ember gyűlöletre? Érdemes-e másra, mint
megvetésre?

--A leányok nem ítélnek mindig a mi szemünkkel. Különben meglehet, hogy
Klára is így érez már iránta. Nem tudom, soha sem beszélek vele e
kérdésről.

--Pedig jó volna, ha a gyűlölet a megvetésnek adna helyet. Ha a gyűlölet
jó emlékező tehetséggel bír, a megvetés könnyen feled. S én most azt
szeretném, ha Klára szívéből minden régi emléket ki lehetne törülni.

--Miért?--kérdé Boglár Kálmán, ismét a pokol lángjai közé merülve.

--Hogy hely legyen benne új érzelmek számára.

--Csak nem gondolod, hogy bele szerethetne ebbe az
Atlasz-gyerekbe?--kérdé Boglár, letéve ecsetjét s igazi bámulattal
fordulva barátja felé.

--Sőt megvallom, hogy ez a remény vezetett, midőn téged hivattalak ide a
templomi képek elkészítésére. Reményem félig már teljesedésbe ment:
Sándor szerelmes lett leányodba s most csak ettől függ, hogy a tiszavégi
uradalom úrnője legyen.

--Megbolondultál?--kérdé a festő egyházi barátját.

--A bolond az, a ki eldobja a kínálkozó szerencsét,--felelt nyugodtan a
plébános.--Itt van egy gazdag, fiatal földbirtokos, a ki csinos fiú is,
szereti is leányodat, a ki boldog lenne keze által, a ki föltétlen
úrnővé tenné őt maga és vagyona fölött, a ki végre téged is biztos,
nyugalmas révbe vihetne annyi hányatás után,--én megmutatom neked ezt a
jó alkalmat, ezt a szerencsét, ezt az utolsó reményt, mely számodra még
fenmaradt, s te azt kérded tőlem: megbolondultam-e? Vajon ki közülünk a
nagyobb bolond?

--Mindenesetre én,--felelt nevetve Boglár Kálmán.--Mindig én voltam a
nagyobb bolond. Most is bolond vagyok, nem tagadom; mert mikor
megmutatod nekem ezt a nagy szerencsét, ezt a gazdag vőlegényt, én, a
koldus, az ingyenélő, elfintorítom orromat, és azt mondom, hogy nem
akarok leereszkedni a ghettóba.

--Eh! badar beszéd!--kiáltott a plébános elpirulva.--Sándor már
keresztyén, az egész család, kivéve az öregeket, keresztyén, és a mi
Szádváry grófnak nem derogált, azt Boglár Kálmán sem tarthatja
szégyennek.

--Hiszen igazad van, igazad van,--mondá Boglár, orrát dörzsölve az ecset
nyelével.--Én csak úgy hamarjában, az első benyomás hatása alatt
nyilatkoztam, de még soha sem gondolkoztam a dologról a te
szempontodból. Ki is hitte volna, hogy ez még komolyan kérdésbe jöhet?

--Nagyon is komolyan. Reátok nézve ez a menekvés egyetlen révpartja; rám
nézve pedig igen fontos, hogy e nagy birtok, e falu, e kegyuraság oly
kezekre szálljon idővel, melyekben megnyugodhatom. Itt most nincs más
kérdés, mint hogy akar-e Klára?

--Hm! ez pedig nagyon is kérdéses kérdés,--mondá Boglár elgondolkozva.

--Nagyon szívesen együtt van a fiúval, mulat, enyeleg vele, látszik,
hogy jól érzi magát társaságában.

--Ez Kláránál nem sokat jelent. Mindenkivel nyájas, barátságos,
fesztelen, a mit már sokszor félre is magyaráztak nála, s mélyebb
vonzalomnak tulajdonították, a mi csak természetes modor volt. De merjen
valaki csak egy lépéssel közelebb menni hozzá, mint a hogy ő megengedi,
úgy megjárná, mint a hogy már sokan megjárták vele. Félek, ez lenne
sorsa az Atlasz-gyereknek is.

--Nem volna jó, ha tapogatóznál?

--Isten mentsen! Mihelyt észrevenné, hogy komolyabb szándékunk van vele
és az Atlasz-gyerekkel, rögtön hátat fordítana neki.

--Hagyjuk hát reájok a dolgot. Különben is azt hiszem, hogy a
szerelemben csak ártanak a közbenjárók.

--Már ott, a hol. Te pap levén, úgy is csak elméletből beszélhetsz. De
Kláránál így áll a dolog. Legjobb lesz, ha egészen magára hagyjuk.

--De neked már nincs semmi kifogásod a fiú ellen?

--Isten neki!--mondá Boglár Kálmán oly sóhajjal, mintha valami nagy és
nehéz engedményt tenne. Mások is kötöttek már mésalliance-ot. Lépjünk
hát sógorságba az öreg Atlasz bácsival.

Ha ezt Atlasz úr hallotta volna!

De nem hallotta. Csak azt látta nagy megelégedéssel, mikor nemsokára
elnézett a templomba, hogy már a pokol is elkészült, lángjai rikító
vörös fénynyel lobognak, az ördögök egészen megifjodtak és az
elkárhozott lelkek úgy csikorgatják fogaikat, hogy gyönyörűség látni a
becsületes embernek. Annál nagyobb gyönyörűség, mert a pokollal be van
fejezve minden munka s a festőnek nincs többé semmi dolga a templomban,
sem a kastélyban. Atlasz úr előkelő nagylelkűséggel föl is szólítja,
hogy nyújtsa be számláját, de rögtön újabb vereséget szenved, mert a
jelenlevő plébános kijelenti, hogy ez patronátusi dolog, melyet csak
Sándornak van joga elintézni. Be kell hát várnia azt a formalitást, hogy
a számlát Sándor vegye át s olvasatlanul oda adja neki. Atlasz úr most
már fizethet. Fizet is, nagyúri bőkezűséggel, nem alkudozva, csak az
előlegeket vonva le az utolsó krajczárig, és előkelő könnyedséggel,
nyugtatványt sem kívánva, csak arra ügyelve, hogy a fizetés a plébános
és az egész család jelenlétében történjék s esetleg legyen kire
hivatkozni, ha a festő el akarná tagadni a pénz fölvételét. Az öreg
asszonyság egészen el van ragadtatva férje nagyúri modorától, Boglár
Kálmán olvasatlanul zsebébe gyűri a pénzt és nem is felel Atlasz úr
ismételt kérdésére, hogy melyik vonathoz kivánja befogatni a kocsit.
Atlasz úr meg van ijedve, hogy a festő még tovább is itt akar maradni, s
titkon fölteszi magában, hogy még egy napig vár, aztán erélyesen fog
föllépni.

[Illustration: Mikor nemsokára elnézett a templomba.]

De az erélyes föllépésre nincs szükség. Boglár Kálmán komolyan
gondolkozik az elutazásról s róla beszél, mikor karonfogva a falu felé
halad a plébánossal, a nyárfáktól szegélyezett úton, mely a kastélyból a
faluba vezet.

--Nem tudom, mi lesz jobb ügyünkre nézve,--teszi hozzá.--Azóta
gondolkoztam tervedről s étvágyam egészen megjött evés közben. Valóban
nem tudnék helyzetünkben szerencsésebb megoldást képzelni, mintha Klára
ez Atlasz-gyerek nejévé lenne.

--Mit gondolsz, nyilatkozott már a fiú?

--Nem. Klára bizonyosan szólt volna nekem, akár elfogadja, akár
visszautasítja.

--Akkor mégis jobb lesz, ha egy időre eltávoztok. Hogy szerelmes
leányodba, az kétségtelen, de vagy nincs bátorsága nyilatkozni, vagy
magának sincs világos öntudata szerelméről. A távolság mind a kettőt
megadhatja, s a ti visszajöveteletekre elég jó ürügy lesz a
templomszentelés napja. Az én vendégeim lesztek, s akkora, reménylem,
érett lesz a dolog.

--Nem rossz terv, kivált ha tekintetbe veszszük, hogy csak elméletből
ismered a szerelmet. Hát az öregek mit mondanak majd hozzá?

--Az öregeket mi sem szoktuk számba venni; nekik azt kell tenniök, a mit
Sándor akar. Nincs itt más nehézség, mint Klára akarata.

--Reméljük, hogy neki is megjön az esze.

--Én nemcsak eszében bízom, hanem szívében is. Ki tudja, hátha a
távolság azt is megszólalásra bírja?

--El nem tudom képzelni, hogy Klára szerelmes legyen egy ilyen
Atlasz-gyerekbe. De utoljára, ki tudja kiszámítni a női szivet? Ez az
egyetlen, a hol még mindig lehet csodákban bízni; reméljük, hogy itt is
meg fog történni a csoda.

Soha olyan gyönyörűséggel nem adott még rendeletet Atlasz úr a lovak
befogására, mint a mikor Boglárékat kellett a vasúthoz vinni. Nagy
örömében még azt sem vette észre, hogy Sándor mily sápadt, és olyan
kábult, mintha főbe ütötték volna. Annyira viszi a szívességet, hogy
maga is elmegy a vasúthoz, a plébánossal és Sándorral együtt. Sándor a
kocsis mellé jut, mert hintóban nincs hely a számára; az állomáson sincs
alkalma hosszasabban beszélni Klárával, mert a vonat csakhamar
megérkezik és Atlasz úr nagyon sürgeti vendégeit a beülésre, nehogy
lemaradjanak s nagy buzgalmában maga viszi utánok a táskákat.

Végre fölhangzik a megváltó fütty, a kocsiablakból Boglár Kálmán
zsebkendője lebeg, a vonat elrobog, már csak füstje látszik a távolból,
nem sokára az is eloszlik, és Sándor csodálkozva veszi észre, milyen
üres körülötte a világ.

Ezt a végtelen ürességet találja mindenütt. A kastélyban, a mezőn,
czimboráinak társaságában, kikhez ismét ellátogat, s kiket csakhamar
undorral hagy ott. Megnyergelteti lovát és bebarangolja a pusztát, de
fáradtan és kielégítetlenül tér vissza, mintha valamit keresett volna, a
mit sehol sem tudott megtalálni. Vállára akasztja fegyverét s vadászatra
indul, de gyorsan visszatér és riadtan dobja el puskáját, mert olyan
különös vágyat kezdett érezni, hogy az ártatlan nyulak helyett saját
homlokának fordítsa csövét. Nem tudja, mi lelte; unalmas, hideg,
utálatos minden, a mi körülötte van, a miben azelőtt kedvét találta.
Gondolkozni kezd önmaga fölött, megvizsgálja lelkét, megkérdezi szívét,
s mialatt benn jár a székvárosban s mialatt visszahajt otthonába, mely
azelőtt oly meleg, mosolygó, vidám volt s most szinte visszaijeszti
rideg komorságával: tisztába jön magával s azzal az elhatározással lép
apja elé, hogy Boglár Klára lesz a neje és senki más a világon.

[Illustration]



V.

(Az új szomszédok.)


Leveleinek elküldése egy kissé lecsillapította Atlasz úr izgatottságát,
de nem szüntette meg rossz kedvét. Sándort nem látta azóta, hogy a
kicsikart fél-igérettel távozott szobájából; a cselédek azt mondták,
hogy kilovagolt és azt izente, ne várják haza vacsorára. Atlasz úr
szinte örült neki, hogy nem látja fiát; mert nem merte vele rossz kedvét
éreztetni, s mégis, érezte, nem tudna erőt venni magán; az is nagy
megkönnyebbülésére szolgált, hogy a plébános nem mutatkozott a
kastélyban, mert őt tartotta e baj fő-fő szerzőjének, de sokkal jobban
félt tőle, hogysem szemrehányást mert volna neki tenni. Így legalább nem
kellett fékeznie magát és szabadon éreztethette rossz kedvét az öreg
asszonysággal, kit az est folyamán több versben megríkatott, s igen
elégedetlen volt magával és az egész világgal, midőn nagy későn aludni
ment.

Ebben a hangulatban nézett ki másnap dél felé az ablakon, midőn egy
könnyű kocsit látott behajtani az udvarra. A kocsiból először egy öreges
úr lépett ki s aztán kezénél fogva kisegített belőle egy fiatal
nőszemélyt. Atlasz úrnak az első pillantásra megborzongott a háta. Talán
megint visszajöttek? Kitelik tőlök, a milyen kullancs természetűek. De a
második pillantás megnyugtatta lelkét, nem Boglárék voltak. Az öreges
úrban semmi sem volt Boglár Kálmán előkelő, hetyke magatartásából;
meggörnyedve járt és új tavaszi felöltője úgy fityegett rajta, mintha
kölcsön vette volna; a fiatal nő is csak annyiban hasonlított Boglár
Klárához, hogy fiatal volt, különben inkább ellentétének lehetett volna
mondani. Klárának sugár termete, könnyed, fürge járása, finom metszésű,
hosszúkás arcza, gesztenyeszínű haja volt, melyekkel nehéz lett volna
összetéveszteni az újonjött vendég hízásnak indúlt kurta termetét, kerek
orczáját, koromfekete göndör haját és tipegő járását. Atlasz úr látta a
különbséget, de bár első ijedtségéből magához tért, rossz kedve nem
szűnt meg.

--Öreges úr, fiatal nővel,--dörmögött magában, visszahúzódva az
ablaktól, nehogy meglássák a vendégek.--Köszönöm szépen, jóllaktam már
az öreges urakkal, kik fiatal nővel jönnek hozzám. Talán ezt is valami
pap küldte, hogy beleszerettesse a fiamat. Az én kastélyomban bizony nem
fog többé semmi öreges úr fiatal nővel garázdálkodni. Megszököm a
mezőre, aztán ha megunták a várakozást, elmehetnek.

Kilopózott szobájából, s végig futva a folyosón, a hátulsó lépcsőn akart
leosonni, honnan a gazdasági udvarra s innen a mezőre juthatott volna.
Már a lépcső aljára ért, mikor János, a sujtásos inas, rá kiáltott:

--Hova szalad már no? Gyűjjön fel, vendégek érkeztek, ott várnak a nagy
szalonban. A fiatal nagyságos úr nincs itthon, hát aszonták, hogy az
öreg úrral is beérik.

Atlasz úr meg is ijedt, meg is szégyelte magát. Mindig titkos
rettegéssel viseltetett sujtásos cselédjei iránt, kikről azt gyanította,
hogy szívök mélyén lenézik és nem tartják igazi úrnak. Szeretett volna
tekintélyt tartani előttök, s mindig attól félt, hogy olyas valamin
kapják rajta, a mivel elárulja járatlanságát a nagyúri szokásokban és
elveszti tekintélyét. János azelőtt grófi házaknál szolgált s Atlasz úr
különösen az ő kritikájától rettegett.

--Hát miért nem jelentette be nekem, hogy vendégek jöttek?--mondá
hirtelen visszafordulva és fölsietve a lépcsőn.

Titkolatlan rossz kedvvel lépett be a terembe, s föltette magában, hogy
rövid úton elbánik az ismeretlenekkel és nem hagyja úgy maga fölé
kerekedni, mint Boglárékat.

Az öreges úr, kit a kocsiból kilépni látott, a terem közepén állt s a
földig hajolva üdvözlé Atlasz úrat.

--Kérhetünk-e bocsánatot, oh! remélhetünk-e bocsánatot, hogy ily korán
zavarni merészeltük nagyságodat?--kérdé az öreges úr, kétrét görnyedve a
nagy alázatosságtól.

Szörnyű alázatosak, bizonyosan szegény kéregetők,--gondolá magában
Atlasz úr; s büszke mogorvasággal, fönhangon hozzá tevé:--miben lehetek
segítségökre?

--A szomszédi jog czímén jöttünk, illetőleg vettünk bátorságot
jövetelre,--felelt az öreges úr, valódi kígyó-ügyességet fejtve ki a
görnyedezésben.--Legfőbb vágyunk és első teendők volt, e vidéken való
letelepedésünk után, megismerkedni a híres és gazdag Atlasz Samuval és
családjával, és oh! mily szó fejezheti ki boldogságunkat, a mai napon
teljesedésbe megy e forró vágyunk. De engedje meg, mélyen tisztelt uram,
hogy eleget tegyek a nagyvilági társadalom szabta kötelességnek és
bemutassam magunkat. Íme, szeretett unokahúgom, özvegy Volkán Ádámné, ki
megvásárolván a sarlósi uradalmat, ez által szomszédi viszonyba lépett
nagyságoddal, és én, legalázatosabb szolgája, Góg Ferencz, hites ügyvéd
s jelenleg a sarlósi uradalom kormányzója.

--Tessék helyet foglalni!--kiáltott Atlasz úr sugárzó arczczal.

A vendégek leűltek és Atlasz úr elragadtatva szemlélte a szép fiatal
özvegyet, ki a sarlósi uradalmat megvette. Valóban szép asszony volt,
Atlasz úr ritkán látott szebbet; kövér volt, arcza majd kicsattant az
egészségtől, fekete szeme úgy villogott, mint a gyémánt és duzzadt,
piros ajka fölött finom barna pehely vonult végig. A sarlósi uradalom
kerek egy milliót ért, Atlasz úr jól tudta, ő is szerette volna
megvenni, ha grófi veje és Manó fia annyira igénybe nem vették volna
tőkéit.

--Nem is tudtam, hogy a sarlósi uradalomnak már vevője akadt,--kezdé
Atlasz úr az érdekes társalgást.

--A múlt héten írtuk alá a szerződést,--felelt Góg Ferencz, helyet
keresve kalapjának, melyet eddig nem mert letenni kezéből. Unokahúgom
készpénzzel fizette ki az egész vételárat s az uradalmat nevére
telekkönyveztette.

--Legyen szerencsém ebédre,--mondá Atlasz úr.

Góg Ferencz el volt ragadtatva a megtiszteltetéstől s fölkelve székéről,
a híres kaucsuk-emberhez méltó vonaglásokkal fejezte ki háláját. A szép,
barna, köpczös menyecske is mosolygott, fejével bólogatott és illegette
magát; s midőn látta, hogy nagybátyja még mindig nem tud mit mívelni
kalapjával, kikapta kezéből és a pamlag mellé, a földre tette.

Atlasz úr büszke volt és boldog. Ilyen vendégeket szeret ő: gazdagok,
milliomosok, és a mellett olyan jó modoruk van, hogy vele szemben szinte
zavarba jönnek a nagy tisztelettől. Attól sem tarthatott, hogy talán
szemfényvesztők és oly gazdagsággal dicsekszenek, mely nem létezik. Jól
emlékezett Volkán Ádám nevére, híres pénzkölcsönző volt a fővárosban,
kinek vagyonáról mesés hírek szállongtak a pénzes emberek körében.
Hajdanában érintkezett is vele egy párszor, s furfangos kapzsi,
arczátlan vén gonosztevőnek ismerte, a ki semmi módtól sem riadt vissza,
ha pénzt szerezhetett általa. De a pénze megvolt, nagyon megvolt, s
Atlasz úr, bár szívéből megvetette a vén bűnöst, pénzétől nem tagadhatta
meg az elismerését. Kivált mióta ily szép, puha, kövér, tiszta kézbe
került. Nem is tudta, hogy Volkán Ádám megházasodott és meghalt. Ezt meg
is mondta vendégeinek.

--Megházasodott és meghalt,--mondá Góg Ferencz, szomorú arczot öltve,
míg unokahúga újra mosolygott és illegette magát, mintha valami vidám
dologról beszélnének.--Megházasodott és meghalt. A két esemény gyorsan
követte egymást. Kedves Lilla húgom, e jelenlévő gyászoló
özvegy,--folytatá Góg Ferencz, a mosolygó köpczös menyecskére
mutatva,--szárnyaim alatt nevelkedett és szerény háztartásomat vezette,
midőn megismerkedett az akkor még nem boldogult Volkán Ádámmal. E
dúsgazdag pénzfejedelemnek én valék jogi tanácsadója s évek hosszú során
keresztül én alkalmazám a törvény szigorát vonakodó adósaira. Megismerni
Lillát és megszeretni pillanatnak műve volt, mint a költő lantja zengi,
bár a jelen esetben nem forgott fenn a kölcsönösség, Volkán Ádám hetven
éves és az apollói szépség ellentéte lévén, míg Lilla húgom húsz tavasz
virágaival ékeskedett, s a mint kegyesen látni méltóztatik, minden
tavasz virágával versenyezhet.

--Nem szeretem, ha maga dicséri a szépségemet,--szólt közbe a tavasz
virágaival versenyző hölgy,--a kinek szeme van, láthatja, milyen vagyok.

Góg Ferencz mélyen meghajolt unokahúga felé, aztán még mélyebben Atlasz
úr felé és folytatá:

--Ha a felek közt csak az egyik részen van is szerelem, a másikon pedig
józan ész, annak jogi következménye már lehet házasság. Úgy történt a
jelen esetben is. Volkán Ádám, ki több évi jogi tanácsaimért jelentékeny
összeggel volt adósom, a maga határozott, lehet mondani, rideg modorában
tudtomra adá, hogy tartozása fejében nőül veszi unokahúgomat, kinek
bájai lángra gyújtották szívét. Unokahúgom józan észszel megfontolván a
dolgot s becsületére válván gondos nevelésemnek, kész megadással fogadá
a hetven éves dúsgazdag vőlegény kezét. A házasság megtörtént, teljes
érvényességgel, az illetékes plébános és két tanú jelenlétében.
Menyegzői lakoma nem volt. A házasélet boldogsága három hónap alatt
sírba dönté feledhetetlen Volkán Ádámunkat s gyászos özvegyét keserű
fájdalomban s ingó és ingatlan javainak birtokában hagyá hátra e siralom
völgyében.

--Általános örökös?--kérdé Atlasz úr nagy tisztelettel.

--Formaszerű végrendelet értelmében,--felelt Gőg Ferencz.

--Mily szerencse vidékünkre, hogy a sarlósi uradalom ily szolid kézbe
került,--kiáltott Atlasz úr.

--Szeretett unokahúgom itt óhajt letelepedni. A kastély szép és
kényelmes, s a vidék előkelő családjai, melyek között első helyre a
nagyságodét teszem, kellemes és csillogó kört formálnak, melynek ő lesz
ragyogó központja.

--A városban nem volt ismeretségem,--szólt közbe az özvegy,--nem volt
semmi mulatságom. Régi ismerőseim nagyon szegények hozzám és irigykednek
rám.

--Igyekezni fogunk, hogy nagyságod boldognak érezze magát
körünkben,--mondá Atlasz úr.--Ha a gazdag emberek nem támogatják
egymást, akkor ne csodálkozzanak, hogy a szegények közéjök tolakodnak és
egyenlőknek képzelik magokat.

--Aranymondás, gyöngyszem!--kiáltott Góg Ferencz lelkesülten.

--Hány hold a sarlósi uradalom?

--Tízezer, egy tagban.

--Van patronátusa?

--Nincs.

--Nekem van. Azaz a fiamnak, a Sándornak. A tiszavégi részt ráírattam.
Háromezer hold, egészen az övé. Mi fizetjük a papot, szép templomot
építtetünk.

--A mi kastélyunkban is van egy udvari kápolna. Mit gondolsz húgom, nem
volna jó udvari papot tartani?

--Mit csináljak én egy pappal?--mondá vállat vonva az özvegy.

--A pap mindig emeli az uraság tekintélyét, a ki fizeti. Vőm, az Eveline
leányom férje, a gróf Szádváry Arthur azt mondja, hogy igazi nagy úr nem
is képzelhető pap nélkül.

--A gróf úr is itt lakik?

--A gróf úr saját ősi jószágán lakik, én váltottam ki háromszázezer
forintért.

--Épen ennyi a becsértéke a mi nagy bérházunknak a főváros balparti
részében.

A fiatal özvegy azonban nem igen látszott mulatni e rendkívül érdekes
versengésen, mert ásított és nyugtalanul feszengett ülésén. Góg Ferencz,
a gondos nagybátya és szemes jószágkormányzó észrevette húga és úrnője
unatkozását és sietett enyhítéséről gondoskodni, azt a nagy kegyet kérve
a házi úrtól, hogy mutassa be őket szeretett családjának.

--Szeretett családom nincs itthon,--mondá Atlasz úr.--A leányom, a
grófné, férjénél lakik a grófnál; a Manó fiam a minisztériumban szerepel
és az úri kaszinóban mulat az ő barátaival; a Sándor fiam itt lakik, de
bizonyosan vadászni ment és csak ebédre jő haza; most csak a feleségem
van itthon, a ki öreg asszony és mindig a szobájában ül. Be fogom
mutatni uraságtokat az öreg asszonynak.

Átmentek az épület másik szárnyába. Atlasz úr szerette volna, ha a
sujtásos hajdú előttök megy és az ajtókat nyitogatja, de János nem
jelent meg a csöngetésre s Atlasz úr maga nyitott ajtót vendégei előtt.
Az öreg asszonyság el volt ragadtatva az új ismerősöktől; a szép,
fiatal, gyémántokkal megrakott asszony kezet csókolt neki és néninek
szólította, a mi az öreg asszonyságnak nemcsak nagyon jól esett, hanem
föl is bátorította, úgy annyira, hogy rögtön élénk beszélgetésbe mélyedt
vele, először gyermekeiről, azután majorságáról s az ablakból
megmutogatta neki kedvencz tyúkjait. Atlasz úr és Góg Ferencz ezalat
bejárták a kastélyt, az udvart, a gazdasági épületeket, a magtárakat, a
béresházakat, s mire az ebédig jutottak, tökéletesen és alapos
részletességgel informálva voltak egymás vagyoni viszonyairól.

Az ebéd fényes volt, Atlasz úr kijátszotta legnagyobb kártyáját és
franczia pezsgőt hozatott föl a pinczéből. A dugó nagyot durrant, s
nemcsak az öreg asszonyság fogta be kezével a fülét, hanem a fiatal
özvegy is, s mindnyájan örültek az édes ital habzásának és pezsgésének.
Atlasz úr elégedett volt és büszke, ő vitte asztalánál a szót s vendégei
valódi gazdag emberek voltak, kik tisztelettel hallgattak reá és
tekintélynek tartották. Még az öreg aszszonyság is mert csevegni és
nevetgélni a fiatal özvegygyel, a ki egészen az ő színvonalán állott s
mindenről tudott vele beszélni. Sándor volt a leghallgatagabb. Épen az
ebéd elején érkezett haza s vadászruhájában ült az asztalhoz. Atyja nagy
pompával mutatta be vendégeinek, de alig váltott néhány szót s észre sem
vette, hogy a fiatal özvegy igen gyakran s igen mély tekintettel
pihenteti rajta nagy fekete szemeit. Annál inkább észrevette Atlasz úr,
s nagyon jókedvű volt, és midőn késő délután az új szomszédok a jó ebéd
fölemelő hangulatában s a mielőbbi viszontlátás ígérete mellett búcsút
vettek, Atlasz úr, ki őket kocsijokhoz kisérte Sándorral, fölfelé
haladva a lépcsőn, nem győzte eléggé magasztaló szavakkal dicsőítni a
fiatal özvegy gazdagságát, finom modorát, jó nevelését, ragyogó
szépségét, s csintalan kacsintással kérdé fiától, hogy hát mit tart
róla?--Kiről?--kérdé Sándor, fölriadva álmodozásából.

--Kiről?--kiáltott Atlasz úr megbotránkozva.--Kiről másról, mint a szép
Volkán Ádámnéról, a ki ma vendégünk volt és megvette a sarlósi
uradalmat? Szép asszony, nagyon szép asszony! Azt csak nem tagadhatod,
hogy gyönyörű asszony.

--Csinos kis bajusza van,--felelt Sándor szórakozottan.

--Bajusz!--visszhangzá Atlasz úr bosszúsan.--Hát te nem láttál meg
belőle mást, mint a bajuszát? Az nem is bajusz, hanem finom pehely, a
miből nem haj nő, hanem tollú, mint az angyalok szárnyában.

De Sándor nem méltányolta atyjának e szokatlan költői föllendülését, s
mivel ezalatt fölértek az emeletre, megfordult és szó nélkül szobája
felé ment.

Atlasz úr fejét csóválva nézett fia után, míg a folyosó kanyarulatánál
el nem tűnt szeme elől. Arczán szomorúság és harag látszott. Nagyot
sóhajtott s mellére csüggesztett fővel indult a saját szobája felé. De a
mint elhaladt a zárt ajtó előtt, mely mögött ezelőtt Boglár Kálmán
lakott leányával, megállt és öklét rázta feléje.

--Még nem győztetek,--dörmögött magában.--Hátra van még a családi
tanács, a Manó és a gróf Szádváry, és meg fogja még Sándor látni a
Volkán Ádámné fényes szemét és gyémántjait.

[Illustration]



VI.

(A családi tanács.)


Néhány nap mulva kétfelől is jött sürgöny Atlasz úrhoz, hogy küldje
hintóját a vasuti állomáshoz, egyfelől Manó, másfelől Eveline grófné
fognak megérkezni. Ugyanakkor levél is jött az ügynöktől, melyet Atlasz
úr nagy figyelemmel olvasott végig és sugárzó arczczal rejtett rengeteg
vörös bőrtárczájába. Ideje volt! Még csak két nap van hátra a nevezetes
névnapig, akkor telik le az egy heti határidő is; hanem ez a levél ki
fogja nyitni Sándor szemét. Szerette volna mindjárt oda adni neki; de
aztán meggondolta, hogy az ilyen szerelmes, tapasztalatlan falusi fiú
más szemmel látja a nagyvilági dolgokat, s meglehet, még annál inkább
megerősödik elhatározásában, ha a kellő előkészítés és magyarázat nélkül
ismeri meg a történt dolgokat; nem fog hát addig szólni neki, míg nem
tanácskozott a miniszteri titkárral és a grófnéval, kik jártasabbak a
nagy világ dolgaiban és jobban tudnak bánni az emberekkel. Nem szólt a
levél tartalmáról senkinek, még az öreg asszonyságnak sem, kinek
titoktartási képességéről alapos aggodalmai voltak.

A budapesti vonat, mely Manót hozta, mintegy négy órával előbb érkezett
meg a másiknál. Atlasz úr személyesen ment nagyúri fia elé; jól esett
lelkének, ha az állomás személyzete látja, mint csókol neki kezet az
elegáns fővárosi úr, s ha mindenkinek elmondhatja, az állomásfőnöknek
úgy, mint a jegyszedő szolgának, hogy az a finom úr, ki az első
osztályból fog kiszállni, az ő fia, a miniszter jobbkeze.

--Nyissák ki az ajtót! első osztály! szalonkocsi! ott néz ki a fiam az
ablakon!--kiabált Atlasz úr a korlát mellől, midőn a vonat dübörögve
megérkezett s nagy fújtatva megállt egy perczre e harmadrangú pusztai
állomáson.

Aztán mikor kinyitották a korlát ajtaját, maga futott a töltés mellé
rakott táskákért, s kikapkodta a szolga kezéből, mintha versenyezni
akarna vele a borravalóért. Az elegáns fiatal úr, ki a táskák nyomában
kiszállt a kocsiból, megcsókolta kezét, megölelte, és Atlasz úr
büszkeségtől sugárzó arczczal s könyektől csillogó szemekkel nézett
körül, nem csodálják-e a kocsi-ablakokból a többi utasok e megható
jelenetet s nem felejti-e el kötelességét a vonat személyzete a pillanat
benyomása alatt? De a vasúti menetrend nincs tekintettel a nagy emberek
magán dolgaira; a vonat füttyentett és tovább robogott, s Atlasz úr
egyedül maradi a vas-sínek közt fiával.

[Illustration: --Na? Nincs itt a huszár vagy a komornyik?]

--Na?--mondá az elegáns fiatal úr fölcsípve szemével üvegét s fitymáló
arczczal körültekintve.--Na? Nincs itt a huszár vagy a komornyik, hogy a
hintóba vigye podgyászomat? Te sem tudsz rendet tartani cselédeid közt,
öreg! Ott ülnek a bakon és hagyják, hogy az uraság hurczolja a táskákat.
Kedvem volna megbotozni e csőcseléket!

--Úgy-e, ez már igazi gavallér?--súgta Atlasz úr nagy büszkén a vasúti
szolga fülébe, kivel együtt vitte a podgyászt fia után.

Manó félrelökte ezalatt az ajtóból a néhány paraszt asszonyt, kik együtt
szálltak le vele a vonatról, s áthaladva a folyosón és nem viszonozva az
állomásfőnök köszöntését, ki kíváncsian várt Atlasz úr híres fiára a
bejárat mellett, parancsoló mozdulattal oda intette apja hintaját.

--Hallja maga, kocsis!--kiáltott nagy hangon,--máskor, ha az uraság
érkezik, ott tartsa az orrát és vigye utána a podgyászát. Érti?

--Én a lovaimat ott nem hagyom az Istennek sem,--felelt foghegyről a
kocsis.

--Fogja be a száját vagy megtanítom emberségre!--rivallt rá a fiatal úr
és gyorsan beugrott a hintóba.--Most pedig úgy hajts, hogy a lovaid hasa
a földet érje! Engem nem lehet elbolondítani, én értek a lóhúshoz.

--Talán azt mért az apja, mikor a mészárszéket árendálta,--dörmögött a
kocsis mogorván, oldalpillantást vetve a vasúti szolgára, ki vigyorogva
állt a hintó mellett.

--Így kell ezzel a néppel bánni, ha az ember jó szolgálatot
akar,--jegyzé meg Manó, kényelmesen hátra dőlve és az első ülésre rakva
lábait.--De te, öreg, nem tudsz parancsolni, nem tudsz tekintélyt
tartani. Huszárod van és nem hozod ki a léhűtőt a vasuthoz, hanem idegen
emberrel viteted utánam a podgyászt, a kinek külön borravalót kell adni.
Látod, ez a pazarlás, és nem az, mikor én grófi barátjaimmal a
kaszinóban kártyázom.

--Nyersz tőlük?--kérdé Atlasz úr, bámuló tekintetet vetve fiára.

--Nyerek, vesztek, a mint jön,--felelt Manó könnyedén.--Most újabban
vesztettem, még pedig sokat. De erről majd később beszélünk. Hát micsoda
bolond bogár bújt annak a Sándornak a fülébe, hogy egy semmit, egy
koldus leányt akar feleségül venni? Nem tudtad megértetni vele, hogy
neki kötelességei vannak családja iránt?

--Azért hivattalak le téged, hogy te értesd meg vele. Te sokkal szebben
és okosabban tudsz vele beszélni.

--Beszélek is! Nézze meg az ember! Miért nem vesz rólam példát? A
házasság üzlet, melyben a férj ad nevet, a nő ad pénzt. Ennél maradok,
ebből nem lépek ki. Mennél nagyobb a kereslet, mennél kisebb a kinálat,
annál jobban emelkedik a portéka ára. Százszor annyi leány van, a ki
férjhez kivan menni, mint férfi, a ki házasodni akar. Mi következik
ebből? Az, hogy a férj nagyon ritka és keresett portéka, s ehhez kell
mérni az árát. Én egy millión alul szóba sem állok. Ezt kell megértetni
Sándorral. Ő is megér egy félmilliót.

--Ezt a beszédet már szeretem!--kiáltott lelkesülten Atlasz úr.--Ha így
beszélsz Sándorral, bizonyosan megjön az esze.

--Meg kell jönnie. Nekem még nincs kedvem házasodni, ahhoz még nagyon
arany fiatalság vagyok; de Sándor falusi gazda, neki szüksége van
asszonyra. Meg kell házasodnia, de csak gazdag nőt vehet el. Ez az én
elvem.

--Az enyém is.

--Ha másért nem, érettem.--Én tartom fenn a nagyvilágban az Atlasz
nevet, én szerzek neki fényt és nimbust: kötelességtek gondoskodni, hogy
soha ki ne fogyjak a módokból. Mit tudna arról a világ, hogy létezik egy
Atlasz-család, ha a lóversenyeken nem mondanák: ez az Atlasz Manó lova,
fogadjunk az Atlasz Manó lovára; ha a színházban nem mondanák: ez a
páholy, a hol úgy lármáznak, az Atlasz Manó páholya; ha az utczán nem
mondanák: ez az elegáns kocsi, ezek a tüzes fekete lovak, az Atlasz Manó
fogata, térjünk ki gyorsan, mert eltapos? He? Atlasz Manó mindenütt! De
ez pénzbe kerül, sok pénzbe.

--Adok is annyit, a mennyi kell,--mondá büszkén Atlasz úr.

--Nem eleget. A bizonyság az, hogy adósságom van. Ha elég pénzt adnál,
nem csinálnék adósságot. Ez csak világos.

--Világos,--felelt Atlasz úr kissé elfintorítva arczát.--Megint
adósságot csináltál?

--Bagatell az egész,--felelt könnyedén Manó.--Ha elég pénzt adtál volna,
nem csináltam volna adósságot; mert magában az adósságcsinálásban én nem
találok élvezetet. Egy-két rossz este a kaszinóban, egy kis botlás a
lóversenyen, s mindjárt együtt van néhány ezer forint. Összeírtam, oh!
én pontos ember vagyok, nem hasonlítok azokhoz, kik az ablakon szórják
ki pénzüket. Oda haza majd átadom neked a lisztát. De mondom,
csekélység: ha jól emlékszem, alig tesz negyven vagy ötvenezer forintot.

--Jaj nekem! bizonyosan inkább ötvenezer lesz, mint negyven,--sóhajtott
Atlasz úr.--Harmadéve is annyit fizettem érted. De akkor könnyebb volt;
most rossz évek járnak, a termés gyönge, az árak alacsonyak, az amerikai
concurrentia agyon nyom. És most egyszerre fizessek ki ötvenezer
forintot!

--Épen azért kell Sándornak gazdag pártit tennie, hogy ne nyomjon agyon
az amerikai concurrentia.

--Ördög vigye az amerikai concurrentiát!--dörmögött boszúsan Atlasz
úr.--Ha te magadat egy millióra tartod, talán jobb volna neked is
megházasodni?

--Ezt az eszközt a végső kétségbeesés pillanatára tartom fenn. Egyelőre
gondoljunk arra, hogy Sándort kimentsük romantikus hálójából és józanabb
gondolkozásra tanítsuk.

A hintó behajtatott a kastély udvarára. Manó kiugrott s miután nagy
lármát csapott, hogy a cselédek nem futottak elő fogadására s halálosan
megsértette az udvaron ácsorgó Cserepes Andrást, kit minden teketória
nélkül félrelökött útjából, fölsietett a lépcsőn anyjához, ki az
ablakból leste érkezését.

Mialatt az öreg asszonyság kedvére gyönyörködött szép és előkelő fiában
s rögtön felpróbálta és magán tartotta az ajándékokat, melyeket a
fővárosból hozott számára, a csipkés fejkötőt és a nagy vörös
selyemkendőt, azalatt Atlasz úr bejárta az egész házat, Sándort keresve,
kit itthon hagyott, mikor a vasúthoz indult. János, az inas, egy ideig
nagy phlegmával nézte, mint jár gazdája föl és le a lépcsőkön, ki és be
a szobákból; végre, mikor már az istállóból is visszatért, rá kiáltott a
tornácz ablakából:

--Ha az ifjú urat keresi, azt izenteti, hogy nincs itthon.

--Hol van hát?--kiáltott vissza Atlasz úr.--Nem mondtam neki, hogy
megjön a bátyja, a Manó? Talán vadászni ment?

--Nem ment vadászni,--felelt János.--A plébános úr jött érte kocsiján és
elvitte.

--Hová?--kérdé ijedten Atlasz úr.

--Nem mondták, én meg nem kérdeztem,--viszonzá János, hosszút köpve az
ablakból, melyet aztán nagy lelki nyugalommal becsukott.

Atlasz úr megijedt. Ez a hirtelen elutazás, a plébános társaságában,
rosszat jelenthet. Meg kell tudnia, hova mentek. Sietett gyalog a faluba
s meg sem állt, míg a plébániára nem ért. Ott aztán megtudta, hogy a
plébános a székvárosba utazott, a püspökhöz, s csak búcsú napján fog
haza jönni. Ez kissé megnyugtatta Atlasz urat. Bizonyosan a
püspöksüveges kanonokért ment, ki a templomot föl fogja szentelni, és
Sándort, mint patrónust, azért vitte magával, hogy bemutassa a
püspöknek. Kár volt úgy megijednie. Sándor megígérte, hogy egy hétig
semmit sem fog tenni szerelme dolgában, s az ő szavában meg lehet bízni.

De mialatt a faluban járt és visszatért, eltelt az idő, s alig érkezett
udvarára, újra befogatott a hintóba s visszahajtott a vasúti állomáshoz.

--Most a vőmet, a Szádváry grófot, és leányomat, a grófnét várom,--mondá
az állomásfőnöknek.--He? Ennyi nagy úr is ritkán száll le ezen az
állomáson.

A megérkező vonatról azonban csak Eveline grófné szállt le, minden
kiséret nélkül. Szemei vörösek voltak és igen szomorúnak látszott.

--Baj van?--kiáltott ijedten Atlasz úr.--Hol van a gróf? Hol vannak a
grófi gyerekek, az én unokáim?

--Egyedül jöttem, nincs semmi baj,--felelt gyorsan Eveline.--Siessünk,
üljünk a hintóba, ne bámuljanak rám az emberek.

--Bámulnak, mert nem mindennap látnak grófnét,--mondá büszkén Atlasz úr,
karon fogva s a hintóhoz vezetve leányát.

De alig indultak meg a lovak, a mindenkitől megbámult grófné oda borult
apja vállára és hangos zokogásra fakadt.

--Seregeknek ura!--kiáltott rémülten Atlasz úr.--Mi történt? Meghalt
valaki?

--Mindnyájan egészségesek,--zokogott Eveline,--más a bajunk, a mi nagy
bajunk. Oh édes atyám, csak te segíthetsz rajtunk.

--Ha én segíthetek, akkor te ne sírj, mert bizonyosan segítni fogok.
Mondd hát gyorsan, mi a bajotok?

--Tönkre jutottunk,--súgá Eveline, sírástól akadozó hangon atyja fülébe.

Szerencse, hogy a hintó ajtaja be volt csukva, mert Atlasz úr bizonyosan
kiugrott volna belőle.

--Tönkre jutottatok!--kiáltá kimeredő szemekkel.--Seregeknek ura! Tönkre
jutottatok! Megbolondultam én, vagy visszafelé értem a szavakat? Mit
jelent az, hogy tönkre jutottatok?

--Azt jelenti, hogy birtokunk terhelve van adósságokkal s ha ki nem
egyezünk hitelezőinkkel, csődöt kérnek ellenünk.

--Tudom, hogy ezt nevezik tönkre jutásnak,--mondá Atlasz úr keserűen
szakértő tekintettel.--De azt kérdem, ti hogyan jutottatok tönkre?
Hiszen eddig mindig dicsekedtél, milyen jó gazda a gróf, a férjed.

--Épen ez volt a baj, hogy nagyon jó gazda akart lenni és nem értett
hozzá. Gyárakat állított és belebukott, mindenféle vállalatba fogott és
belebukott, mindennel speculált és mindenbe belebukott.

--Speculált!--kiáltott Atlasz úr elkeseredve.--Minek speculált? Nem volt
ő zsidó, hogy speculáljon. A grófnak az a hivatása, hogy urasan elköltse
a jószága jövedelmét. Miért nem maradt a hivatásánál? Minek avatkozott
abba, a mire nem született? Bah!

--Nagyon megszállta a nagyravágyás. Nem elégedett meg a birtokkal,
melyet te kiváltottál számára, s az a rögeszméje támadt, hogy mind azt a
jószágot visszaszerzi, a mi hajdan a Szádváryaké volt.

--És most elveszti azt is, a mit én visszaszereztem neki.

--Ha tönkre kell jutnia, azt mondta, főbe lövi magát,--kiáltott Eveline
újra kitörő zokogással.

--Szörnyűség!--kiáltott Atlasz úr, olyant szökve helyén, hogy erősen a
hintó födelébe vágta fejét.--Főbe lövi magát! Kitelik tőle, azért gróf.
Ha a zsidó tönkre jut, kezdi újra a batyúval, de a gróf főbe lövi magát.
Miért nem utánozza ebben is a zsidót, ha már a speculatióban utánozta?
Nagyszerű! No de ne sírj olyan görcsösen, emeld föl a fejedet és töröld
meg a szép szemedet. Tudod, hogy a te tátid nem hagy el téged. Mennyi az
adósságtok?

--A betáblázott követelés csak nyolczvanezer forint.

--Csak? Jaj nekem! Neked ez csak?

--Hiszen a jószág háromszázezret ér.

--Azért mégis rámehet a nyolczvanezer forintnyi adósságra, ha rossz
időben támadnak rá a hitelezők,--jegyzé meg Atlasz úr szakértő
fensőbbséggel.--Ezt én jobban tudom.

--Hanem...

--Micsoda hanem? Van még egy hanem is?

--A betáblázott követeléseken kívül van még férjemnek váltóadóssága is.

--Irgalmas Isten! hogy jutott hozzá?

--Értékesítni akarta erdőnket és parketgyárat állított. Az erdőt
kivágatta, de a parket nem ért semmit s a megrendelők nem fogadták el. A
pert elvesztettük, az erdő elpusztult, pénz nem volt. Férjemet más
kötelezettségek is szorították; szerződéseket kötött nagy
repczeszállításokra, melyeknek nem tudott megfelelni. Mindenfelől
szorongatták a pénzért, s ezt csak uzsorásoktól kaphatott. Egyik váltó
szülte a másikat és aztán ... de mit mondjam tovább? Hiszen tudod,
hogyan szokott ez történni.

--Tudom,--sóhajtott Atlasz úr,--ámbár én soha sem voltam uzsorás. Mennyi
hát az egész adósság?

--Kétszázezer forint, körülbelül.

--Körülbelül! Nagyszerű! Mikor azt mondják, körülbelül, akkor bizonyosan
van azon fölül. És én most fizessek! Honnan a pokolból fizessek?

--Ha te is elhagysz minket, édes atyám,--mondá Eveline újra görcsösödő
zokogással,--akkor elvesztünk. Férjem megöli magát. Ismerem, nem tudná
elviselni családjának másodszori bukását, és én két gyermekemmel
koldusbotot vehetek kezembe.

--Micsoda! Koldusbot az én leányom kezében, a kis Elemér gróffal és a
kis Alice grófnővel, az én unokáimmal! Még csak az kellene! Ne sírj már
na, mondtam, hogy a táti nem hagy el téged. Csakhogy az nem megy olyan
könnyen. Nekem sincs annyi pénz mindig a zsebemben, és még többet is
kell fizetnem. A Manó is csinált ötvenezer forint adósságot.

--Megint! Hogy mer az a fiú adósságot csinálni?--kiáltott Eveline
méltatlankodva.

--Ő játszotta Pesten a grófot és csinált adósságot. Mikor a grófok
akarnak zsidók lenni, akkor a zsidók lesznek grófok, és mind a ketten
csinálnak adósságot, és én fizetem ki. Úgy látszik, ez a világ rendje.
Ezt hívják átmeneti korszaknak. Majd ha jobban összeszoktak és mindegyik
tanult a másiktól valamit, akkor ez is jobban fog sikerülni; de addig
nincs más mentség, mint megfizetni a tanuló pénzt. Légy most nyugodt,
édes leányom. Majd ha itt elvégeztük a dolgunkat, magam megyek veled
Mátraaljára és beszélni fogok a hitelezőkkel. Ne félj, rendbe hozom a
dolgokat, nem lesz semmi baj. Töröld meg a szemedet, nehogy az anyád, az
öreg asszony, meglássa, hogy sírtál. Neki semmit sem szabad tudni. A
Manónak se szólj semmit a férjed adósságairól; mert ha megtudja, hogy
értetek kétszázezer forintot fizetek, kitelik tőle, hogy hamarjában még
csinál a magáéhoz százötvenezer forint adósságot. No, hála Istennek,
megérkeztünk. Szállj le a hintóból és menj föl édes anyádhoz, a ki ott
sír és integet az ablakban.--Uram ne hagyj el!--új fejkötő van a
fején,--én addig dolgom után nézek és estére majd tanácskozunk a legfőbb
bajról, Sándor szerencsétlen szerelméről.

Késő estig aztán nem törődtek semmi kellemetlen dologgal, hanem élvezték
a viszontlátás örömét. A nap az öreg asszonyságé volt; fia és leánya
körülötte ültek s beszéltek neki mesés dolgokat a maguk fényes életéről
és feleltek kifogyhatatlan kérdéseire. Az öreg asszonyság boldog volt;
csak azon búslakodott néha, hogy Sándor nincs jelen s nem láthatja
egyszerre mind a három gyermekét. Vacsorára is itt terítettek föl az
öregek szobájában s nem engedték, hogy a sújtásos inas szolgáljon föl az
asztalnál. Elvégezték azt ők maguk, mint hajdan, mikor a gyerekek még
kicsinyek voltak és nem csináltak adósságot. Nem is volt most sem az
adósságról semmi szó, talán el is feledkeztek róla, kivéve Atlasz urat,
ki egy-egy perczre mélyen elmerült s ujjain számítni látszott valamit,
mialatt Eveline gyermekeinek haladásáról és viseletéről beszélt anyjának
és Manó oly mulatságos anekdotákat mesélt, hogy az öreg asszonyság
könnye kicsordult a nevetéstől. Nagyon szerették egymást, annyi
bizonyos; s akármilyen hibáik és ferdeségeik voltak az életben és a
világgal való érintkezésben, a családi összetartás erős érzését semmi
sem ölhette ki belőlük.

Mikor az öreg asszonyság boldogan lefeküdt, Atlasz úr a maga szobájába
intette gyermekeit s gondosan bezárta maga után az ajtót.

--Hagyjuk az öreg asszonyt aludni,--mondá halkan,--ő úgy sem tudna
praktikus véleményt mondani, s reá nézve jobb, ha csak örömeinkben
osztozik, nem pedig bajainkban. De nekünk tennünk kell valamit, hogy
megmentsük Sándort.

Mind a két testvér a legerősebb szavakkal rosszalta Sándor méltatlan
szenvedélyét. Abban mindnyájan egyetértettek, hogy Sándornak csak
dúsgazdag nőt szabad elvennie, most még inkább, mint valaha. De hogyan
lehetne észre térítni, ha a szerelem annyira megzavarta? Ez a kérdések
kérdése.

Atlasz úr kinyitotta nagy bőrtárczáját és kivett belőle egy összehajtott
levelet.

--Írtam az ügynökömnek,--mondá Manónak nyújtva a levelet,--hogy tudjon
ki egyetmást erről a Boglár Kálmánról és leányáról. Az ügynök felelete
itt van. Olvasd fel fiam, s aztán majd meglátjuk, ki lehet-e ezzel
nyitni Sándor szemét?

Manó olvasni kezdte a levelet.

«Nagyságos úr!...»

--Ez én vagyok, hozzám czímezte a levelet,--szólt közbe Atlasz úr
elégedetten.

«Van szerencsém értesíteni,--folytatá Manó az olvasást,--hogy
megbízásában, bármennyire kívül esik rendes üzleti körünkön,
tehetségemhez képest eljártam. Boglár Kálmán bizonyos főúri körökben
meglehetősen ismert alak...»

--Akkor talán ti is ismeritek,--szólt közbe ismét Atlasz úr,--ti is
főúri kör vagytok.

--Férjem annyira el van foglalva gazdaságával, hogy nem érintkezik
senkivel,--mondá Eveline.

--A kaszinó a legeslegfőúriabb kör, de ott semmit sem tudunk Boglár
Kálmánról,--tevé hozzá Manó, s aztán folytatá az olvasást.

«Majd egyik, majd másik mágnás kastélyának vendége, hol különféle
módokon teszi hasznossá magát. Lovakat trainiroz, vadászkutyákat
dressiroz, hajtóvadászatokat rendez stb. Képeket is fest, de csak
templomok számára, mert a főpapságnak különös kegyeltje és a sok szent
kép festése által szigorú egyházi nézeteket öltött magára; azért a
mágnások közül is csak a legkonzervativebb és legvallásosabb családok
kastélyaiban szokott élősködni. Azt beszélik, hogy törvénytelen fia a
több évvel ezelőtt elhunyt öreg Dengeleghy grófnak, a ki híres volt
rendíthetetlen egyházi érzelméről és szigorú vallásosságáról. Az öreg
gróf természetesen soha sem vallotta magáénak a gyermeket, ki élő
czáfolata lett volna feddhetetlen hírnevének, hanem titokban
gondoskodott neveléséről egy hű gazdatisztje, Boglár Kelemen által, ki a
gyermeket, földesura iránt való tekintetből, magáénak fogadta, saját
nevét adta neki és a saját fiával, Mihálylyal neveltette, mely utóbbi
később a papi rendbe lépett, s jelenleg, mint tudom, lelkész a nagyságod
uradalmában.»

--Úgy van,--szólt közbe Atlasz úr,--én vagyok, azaz Sándor a patrónusa,
de én fizetem. Most már nem csodálom, hogy annyira pártolta ezt a Boglár
Kálmánt. Olvasd tovább a levelet, fiam, most jön a java.

«A beavatott körökben nyilt titok Boglár Kálmán származása, s a rokon
érzelmű mágnások és főpapok épen ezért az öreg Dengeleghy halála után
sem ejtették el s mindenféle módon gondoskodtak exis-tentiájáról. De
nyugtalan vérű ember lévén s kiváló hajlammal birván az uraskodásra,
semmi hivatalban sem tudott megmaradni s végre is arra az életmódra
jutott, melyet fölebb részleteztem. Meg is nősült, elvette egy másik
főúrnak szintén törvénytelen leányát, ki azonban csakhamar meghalt,
miután életet adott egy leánynak. Ezt a leányát Boglár Kálmán serdülő
kora óta mindenhová magával hordozza kalandos életpályáján. Nem lehet
tagadni, hogy mind apai, mind anyai ágon, ha nem is egyenes úton, de
mégis mágnás-vér folyik e leány ereiben, s a mint mondják, ez meg is
látszik külsején, viseletén, gondolkozásmódján és szokásain. Kétes vagy
gyanús dolgot azonban nem hallottam róla, kivéve egyetlen egy esetet.»

--Halljuk az egyetlen egy esetet!--kiáltott Atlasz úr izgatottan.

«Két évvel ezelőtt,--folytatá Manó az olvasást,--jegyben járt egy
valóban előkelő fiatal úrral, de az eljegyzés hirtelen fölbomlott,
Boglár Kálmán párbajt vívott leánya volt jegyesével s aztán hosszú időre
eltűnt a fővárosból leányával. Mi volt oka az eljegyzés fölbontásának,
senki sem tudta bizonyosan; a fiatal úr barátjai azt beszélték, hogy a
vőlegény oly engedékenynek találta menyasszonyát, hogy nem merte nejévé
tenni; de ez csak titokban suttogott pletyka maradt, s én nem jöhettem
nyomára, mi benne az igaz, valamint azt sem tudhattam meg, mi volt a
visszalépett vőlegény neve. Ennyi mindaz, mit az idő rövidsége miatt
kikutathattam Boglár Kálmánról és leányáról s azon reményben, hogy
megbízásának kívánsága szerint megfeleltem, maradok alázatos szolgája
Nyilas Mór.»

--Na?--kiáltott Atlasz úr, várakozással teljesen, miután fia
összehajtotta és visszaadta a levelet.

--Ez a nő soha sem léphet a mi családunkba!--mondá Eveline
határozottan.--A Szádváry ősök mind megfordulnának sírjaikban.

--Szó sincs róla,--tevé hozzá Manó.--Könnyű vérű leány, bízzátok reám.
Ha Sándor még erre a levélre is megmarad vakságában, egy-két szóval úgy
elcsavarom a leány fejét, hogy maga fogja kikosarazni.

--Hogy is ne!--kiáltott ijedten Atlasz úr.--Azt nem engedem! Hogy aztán
a leány a te nyakadba varrja magát, vagy az apja hívjon ki téged
párbajra!

--Egy párbaj nekem meg se kottyan,--mondá Manó henczegve.--De nem bánom,
nem fogom elcsavarni a leány fejét, az nem volna lovagias. Legjobb lesz,
ha ezt a levelet megmutatod Sándornak, ez is elég lesz neki. Jó
éjtszakát!

[Illustration]



VII.

(A plébános felköszöntője.)


Atlasz úr gondosan tárczájába zárta és belső zsebébe rejtette a fontos
levelet, hogy rögtön átadhassa Sándornak, mihelyt találkozik vele. De
nem találkozott. Sándor másnap sem jött haza, csak délután érkezett tőle
sürgöny, mely így szólt: «Minden jól megy. Holnap hajnalban indulunk
Bogdán apát-kanonokkal s nyolcz órára ott leszünk. Az apát-kanonok
hozzánk száll. Minden jól megy.»

--Miért írta kétszer is, hogy minden jól megy?--mondá Atlasz úr Manó
fiának.--Ezért többet kell fizetnie hat krajczárral, és mégis oda írta,
a miből látszik, hogy nagyon örül neki. Minek örül? Talán a püspök
meghívta ebédre vagy a kanonok lett vele per tu? A kanonok urat a vörös
selyem bútoros szobába szállásoljuk. Minden jól megy, hm!

--De az nem jól megy, hogy Sándor úrfi csak a búcsú napján jő haza,
mikor házunk tele lesz vendéggel,--szólt Manó bosszúsan.--Nem is
beszélhetünk vele komolyan s még valami bolondot követ el, mielőtt
fölnyitjuk a szemét.

--Addig semmi bolondot sem követ el, míg a kanonok úr itt van, mert
mindig vele lesz elfoglalva,--felelt megnyugtatólag Atlasz úr.--Ne félj,
Sándor tudja a patrónus kötelességeit, s a míg egyházi méltóságában
lesz, nem megy félre a szomszéd szobába megházasodni. A keresztyéneknél
nem megy a házasság csak úgy futtában; tudhatod, hiszen te is keresztyén
vagy. Mihelyt aztán vége lesz a sok ünnepnek, mindjárt beszélek
Sándorral okosan és fejéhez verem ezt a levelet.

--Mindegy, én mégis jobban szeretném, ha még ma, az ünnep előtt
beszélnél vele.

--Hogy beszéljek vele, mikor nincs itt?

De ha Sándor nem jött meg, jöttek helyette mások, kiket Atlasz úr nagy
gyönyörűséggel s kitörő örömmel fogadott. A szép gömbölyű, fekete szemű
özvegy, Volkán Ádámné és Góg Ferencz, a mindenes nagybácsi.

Csak úgy czeremónia nélkül, egy kis szomszédi látogatásra rándultak át,
mint Góg Ferencz mondá, hogy kibeszélgessék magokat, mert a holnapi nagy
ünnepen, melyre ők is meg voltak híva, annyian lesznek, hogy nem lesz
alkalmok a bizalmas eszmecserére. Atlasz úr mindig örül kedves
vendégeinek, s annál inkább örül most, hogy bemutathatja Manó fiát és
leányát, a grófnét. Be is mutatta nagy pompával, miután hirtelenében
néhány szót súgott Manó fülébe az özvegy millióiról. Az ismerkedés tehát
igen könnyen ment és néhány percz alatt a legkellemesebbé lett mindkét
részről, mint a gazdag emberek közt szokás. Manó elemében volt; csak úgy
szikrázott az elmésségtől és henczegéstől s meg volt győződve, hogy
egészen elbájolta a bajuszos menyecskét. Atlasz úr is meg volt róla
győződve, s az a gondolat ötlött agyába, hogy Manó nőül vehetné a
milliomos özvegyet s újra sokkal ragyogóbban kifényesíthetné az
Atlasz-család homályosodni kezdő napját.

De a fiatal özvegyen, bármennyit kaczagott a fővárosi dandy elmés
tréfáin, bizonyos nyugtalanság és szórakozottság volt észrevehető, s
néha-néha jelentős pillantást vetett nagybátyjára, a kinek arczán meg az
látszott, hogy szeretne valamit mondani, de nem tud bele kapni. A
bajuszos menyecske végre erősen ránézett nagybátyjára és haragosan
toppantott lábával. Góg Ferencz ijedten fölugrott székéről s minden
bevezetés nélkül fölkérte Atlasz urat, hogy néhány igen fontos és
bizalmas szóra vezesse szobájába.

Mintegy félóráig voltak távol, s mikor visszatértek, mindkettejük arcza
igen hosszúra volt nyúlva. Góg Ferencz mindenfelé nézett, csak unokahúga
arczába nem, a ki pedig nagy kíváncsisággal szegezte rá villogó szemét.
Atlasz úr zavart volt és haragosan rárivalt az öreg asszonyságra, a ki
ártatlan kíváncsisággal kérdé, hogy miről beszélgettek. A társalgás
ellankadt. Manó élcze kiapadt, mikor látta, hogy a milliomos menyecske
alig figyel rá s nyugtalanul fészkelődik a pamlagon. Végre fölugrott,
gyorsan, röviden búcsút vett a háziaktól s intett nagybátyjának, hogy
szólítsa elő a kocsit.

Atlasz úr és Manó nagy illendőséggel egész a lépcső aljáig kisérték
vendégeiket s ezek semmit sem beszélhettek egymással. Csak annyi
látszott, hogy Góg Ferencz nagyon fölhúzta vállait és igen bűnbánó
arczot vágott, a bajuszos menyecske meg néha-néha nagyot rántott karján
és egyáltalában ideges hangulatot tanúsított. De mihelyt a kocsiban
ültek s annyira haladtak, hogy a hátramaradottak nem hallhatták,
rákiáltott nagybátyjára:

--Na hát, miért nem szól? Talán kivágta a nyelvét az a vén zsidó?

--Kedves húgocskám,--kezdé ünnepélyes, de kissé reszkető hangon Góg
Ferencz.

--Ne húgocskámozzon most engem,--vágott közbe ingerülten Lilla,--hanem
feleljen röviden és kitérés nélkül: kosarat kaptam?

--Nem egészen,--felelt Góg Ferencz félénken.

--De maga egészen bolond,--mondá haragosan az özvegy.--Mit ért az alatt,
hogy nem egészen adtak kosarat?

--Az öreg Atlaszt nagyon boldoggá tette ajánlatom, majdnem hanyatt esett
örömében és azt mondta, hogy te vagy a világ legszebb és legkedvesebb
nőszemélye.

--Mit törődöm én az öreg Atlasz boldogságával?--mondá Lilla vállat
vonva, de jóval szelídebb hangon, a hízelgő bókok hatása alatt.--De a
fia, a fia! Mit mondott a fiáról?

--Azt mondta, hogy a fia most még egy hozzá méltatlan szerelem békóiban
hever,--felelt Góg Ferencz,--s ezt a szerelmet előbb ki kell verni a
fejéből, a mi, reményli, sikerülni is fog.

--Kibe szerelmes?--kérdé az özvegy újra föllobbanó haraggal.

--A nevét nem kérdeztem,--felelt Góg Ferencz félénken,--de annyit tudok,
hogy méltatlan hozzá.

--Maga ügyetlen vén mamlasz,--mondá a bajuszos menyecske, összetörve
drága napernyőjét.

Ugyane tárgytól beszélt Atlasz úr is Manó fiával, midőn a kocsi távozása
után fölfelé haladt vele a lépcsőn.

--Milyen szerencse és szerencsétlenség egyszerre!--sóhajtott Atlasz
úr.--Képzeld, ez a dúsgazdag, szép, kedves asszonyság szerelmes Sándorba
és szívesen feleségül menne hozzá.

--Sándorhoz?--kérdé Manó, egyaránt elnyújtva hangját és ábrázatát.--Jól
hallottad? Csakugyan Sándorról volt szó?

--Csakugyan Sándorról volt szó?--ismétlé Atlasz úr elkeseredve.--Talán
süket vagyok, hogy nem hallom, kiről van szó? Bár hallottam volna Sándor
helyett Manót, jobban szerettem volna.

--Kell is nekem!--mondá Manó arisztokratikus gőggel. Ha akarnám, semmi
sem volna könnyebb, mint ezt a közönséges asszonyt meghódítani. De nem
kell, átengedem Sándornak.

--Átengeded, átengeded! Én is átengedném, csak Sándor átvenné.

--Neki meg kell nősülnie, mert falusi gazda; és gazdagon kell nősülnie,
mert máskép nem segíthet családján. És ha én lemondok javára a gazdag
özvegyről, nem tudom, mi akadályozná abban, hogy feleségül vegye?

--Hát Boglár Klára, kő nőjjön a gyomrában!--kiáltott Atlasz úr,
elkeseredésében egészen megfeledkezve úri modoráról.

--Hát a levél a zsebedben? Boglár Klára elenyészett, megsemmisült. Bízd
csak rám a dolgot; ha én beszélek Sándor fejével, vége lesz akkor Boglár
Klárának.

Az asszonyoknak semmit sem szóltak a titkos beszélgetésről s a
Volkán-látogatás valódi czéljáról. Atlasz úr nem akarta fölháborítni
kedélyöket s elvonni figyelmöket a fontos házi teendőkről, melyek most
egészen igénybe vették őket. Kivált Eveline grófnét, ki a holnapi
ünnepélyes alkalomra átvette a háziasszonyi tisztet, s minden tehetségét
és figyelmét arra kellett fordítnia, hogy a vendégség méltó legyen az
Atlasz-család nevéhez. Atlasz úr különösen büszke volt arra, hogy
holnap, midőn egy apátkanonok lesz a kastély szálló vendége s a vidék
öszszes úri családjai asztalánál fognak ebédelni, egy valóságos grófné
vigye a háziasszonyi tisztet, melynek az öreg asszonyság úgy sem tudott
volna kellő méltósággal megfelelni.

Eveline grófné tehát egy időre félre tette mindenféle grófi bajait s
egészen az Atlasz-család dicsőségének szentelte magát. Egész nap folyt a
kastélyban a sikálás, törölgetés, mosogatás, bútorok ki- és behordása,
szőnyegek kopogtatása, a legyilkolt malaczok és apró marhák szívszaggató
jajveszéklése. Az öreg asszonyság az ablakból nézte és titokban
megkönnyezte kedvencz majorságának veszedelmét; Atlasz úr a pinczében
töltötte idejét Cserepes Andrással, ki mindenhez értett s különösen a
borok lehúzásában volt szaktekintély. Számtalan palaczkot töltött meg
vörös és fehér borokkal a hegyes bajuszú János segédkezése mellett, s
hogy hogy nem, a munka végén keményen be voltak rúgva mind a ketten s
össze-vissza ölelgették és nedves bajuszszal megcsókolgatták Atlasz
urat, elérzékenyült szavakkal áldva a zsidó istenét a nagyságos úrnak.
Szerencsére Manó nem volt tanuja e demokratikus tüntetésnek; mert
Volkánék látogatása után vadászni ment a mezőre, hogy vadpecsenyével
járuljon a lakoma gazdagításához s csak késő este tért haza üres
táskával és sántító lábbal, a mi azonban nem volt nagy baj, mert
Cserepes András, ki ezúttal földesúri engedélylyel gyakorolta az
orvvadászat mesterségét, már előbb ellátta volt a konyhát két kövér
őzzel s megszámlálhatatlan nyulakkal és mindenféle vad madarakkal.

Fölvirradt végre Sándor napja s ünnepi díszben pompázott a kastély és az
egész falu. A micsoda lombosodni kezdő faágat találtak az erdőben, azt
mind letördesték, hogy fölékesítsék velök a templomot és környékét. Az
utczákat hajnal pirkadtától kezdve három czigánybanda járta be,
mindegyik más-más nótát húzva és nem törődve sem egymással, sem a
harmónia törvényeivel. Messze vidékről vásárosok jöttek s a falu
főutczáján felütötték sátoraikat, csizmát, szűrt, kalapot, mézeskalácsot
és gyerekjátékot kínálva a falu népének, mely szokás szerint a búcsú
napján elégítette ki egész esztendőre ruházati és fényűzési igényeit. A
gyerekek már korán reggel szaladgálni kezdtek a sátorok közt s fütyülős
falovak, trombiták és dobok harsogásától visszhangzott az utcza; sőt a
nagy leányok sem várták be az isteni tiszteletet s még ki sem nyílt a
templom ajtaja, mire már valamennyien ellátták magokat pántlikával,
selyemkendővel és pirosítóval, melyet még a mai ünnepen föl akartak
használni személyök ékesítésére.

Épen nyolczat ütött az óra, mikor a plébános kocsija behajtott az
udvarra, és Sándor egy méltóságos tartású egyházi urat segített le
belőle. Vörös zsinóros bekecsbe volt burkolva és fején finom szőrű
kucsma volt vörös selyem béléssel. Bár csípős szellő fújdogált, bekecse
nem volt egészen begombolva; itt-ott nyitva állt, hogy szabad
bepillantást engedjen derekán a haragos-vörös selyem övre és mellén a
vastag arany lánczra. Atlasz úr, ki a lépcső alján fekete ünneplő
ruhájába öltözve várakozott, a kocsihoz sietett, hogy segítségére legyen
az egyházi méltóságnak a leszállásban, és Sándor bemutatta őket
egymásnak.

--Édes atyám, Bogdán apát-kanonok úr ő nagysága.

--Édes atyja? Szép, nagyon szép,--mondá az apát-kanonok leereszkedő
nyájassággal és Atlasz úr felé nyújtotta kezét, melynek egyik ujján
óriási zöldköves gyűrű villogott. Atlasz úr tisztelettel, de hatalmasan
megrázta a feléje nyújtott kezet s hirtelenében megbecsülte a zöldköves
gyűrű értékét. Körülbelül ezer forintot érhetett. Mégis nagy urak a
papok!

Az apát-kanonok úr inkább méltóságos, mint kellemes benyomást tett a
szemlélőre. Gömbölyű kis ember volt, roppant nagy fejjel. Hosszú arczát
itt-ott vörös szeplők borították, de ajkán folytonosan szelíd mosoly
lebegett, mely közszemlére állítá nagy sárga fogait. Ez a nyájas mosoly
egészen föllelkesítette Atlasz urat s hangosan kiabált János után, hogy
jöjjön gyorsan, vigye föl a nagyságos kanonok úr holmiját a vörös selyem
bútoros szobába.

--A vörös selyem bútoros szobába fogjuk szállásolni
nagyságodat,--ismétlé a kanonokhoz fordulva.--Legszebb szoba a
kastélyban s csak a legfőbb vendégeknek nyitjuk ki. Már egy prépost is
lakott benne, mikor a leányomat megeskette a vőmmel, a Szádváry gróffal.
Hol van már az a János?

János most az egyszer nem várakoztatott magára sokáig s nagy buzgalommal
kezdte lekapkodni a bakról az utazó táskákat. Egy csomagot a kanonok úr
azonban maga vett ki a kocsiládából s fölkérte Atlasz urat, hogy
megbízható emberrel rögtön küldje a szekrestyébe, mert ott fogja magára
ölteni.

--Bizonyosan a főpapi costume,--mondá Atlasz úr, tisztelettel tapogatva
a csomagot.

--Nem costume,--mondá az apát-kanonok elnéző mosolylyal, de egy kissé
megbotránkozva,--hanem a püspöki jelvények, süveg, pásztorbot, keztyűk,
saruk, melyeket rangomnál fogva jogom van viselni.

--Száz esztendeig viselje!--kiáltott Atlasz úr lelkesülten.--János,
rögtön szaladjon ezzel a csomaggal a szekrestyébe és mondja meg, hogy
jól vigyázzanak rá! Méltóztassék fölsétálni nagyságos úr a vörös selyem
bútoros szobába.

Ezalatt Eveline grófné is előkerült és segítségére jött atyjának, ki
nagy buzgalmában azt sem tudta, melyik oldalára kerüljön a nagy egyházi
méltóságnak s csaknem ölben vitte föl a lépcsőn. Sándornak semmi hasznát
sem vehették; némán és zavartan állt atyja mögött s úgy látszott, mintha
kerülné a tekintetét, a mit ugyan Atlasz úr nem vett észre, mert egészen
el volt foglalva főpapi vendégével.

Miután a sokszor emlegetett vörös selyem bútoros szobába vezették a
kanonokot s Atlasz úr hiába várt egy elismerő bókot a bútorok színéről
és finomságáról; megkérdé a vendéget, nem parancsol-e reggelit és mi
volna leginkább inyére, mert a kastélyban minden van, még franczia
pezsgő is.

--Nem reggelizhetem, mert a templomszentelés szertartása misével van
összekötve,--felelt a kanonok,--s mi a mise előtt nem reggelizhetünk.
Különben köszönöm szívességét, hiszen nagyságod nem ismeri, nem
ismerheti ezt az egyházi törvényt.

A kanonok úr igen szánakozó, csaknem fájdalmas hangon mondá ezt, s
Eveline és Sándor fülig vörösödtek apjok baklövésén.

--Nemsokára a templomba kell mennem,--folytatá a kanonok, a grófnéhoz
fordulva s nagylelkűleg időt engedve Atlasz úrnak, hogy leküzdhesse
zavarát,--a szertartás kilencz órakor kezdődik s nem akarnám
megvárakoztatni a hivők nagy tömegét.

--Zsúfolt ház lesz,--szólt közbe Atlasz úr, hogy e divatos kifejezéssel,
mely t sokszor olvasott az újságokban, helyre üsse elöbbi csorbáját.

Most a kanonok is elpirúlt és Eveline grófné titokban bosszúsan
megrántotta apja kabátját, hogy hallgasson.

Bogdán apát-kanonok úr azonban igen elnéző és nagylelkű volt és semmi
sem zavarta meg leereszkedő nyájasságát. Tüntetőleg barátságos akart
lenni e napon a szegény zsidók iránt, mert remélte, hogy az ünnepélyről
hosszú tudósítás fog megjelenni a fővárosi hírlapokban, melyek kellőleg
méltányolni fogják szabadelvűségét és elfogulatlanságát, a mi a
kormánykörök figyelmét is reá vonhatja és útat készíthet a püspökségre.
E messzeható terv szálai közé tartozott az is, hogy nagy érdeklődéssel
kérdezősködött Atlasz úr másik kedves fia, a miniszteri titkár után, ki
mint hallja, szintén lerándult e szent ünnepre, s midőn hallotta, hogy
Manó bizonyosan anyjánál lesz, barátságosan megkérte Atlasz urat,
vezesse tisztelt nejéhez, mielőtt a templomba indulna.

--Az öreg asszony meg fog pukkadni a büszkeségtől, ha az apát-kanonok úr
az ő szobájába megy,--kiáltott Atlasz úr lelkesülten.--Szaladok előre s
megmondom neki, hogy tegye föl az új fejkötőjét.

És valóban nagyon büszke és boldog volt az öreg asszonyság, midőn a
hatalmas egyházi méltóság szobájába lépett, és barátságosan megkérdezte
egészségi állapotát, és elmondta, hogy Sándor fiát a püspök is nagyra
becsüli, mint a legbőkezűbb egyházi patrónust, hogy Evelin grófné
valóban díszére válik a Szádváry grófcsaládnak és hogy régóta kivánt
személyesen találkozni Manóval, kit eddig csak híréből ismert.
Összeesett ránczos arcza szinte megszépült a sugárzó örömtől és szemei
csillogtak a könnyektől, midőn ez egyházi magas méltóság ily szép
elismeréssel beszélt gyermekeiről és látta, hogy gyermekei olyan
műveltek, olyan könnyedén és fesztelenül viselik magokat e főúrral
szemben, mintha magok is született nagy urak volnának. Eszébe jutott a
marmarosi rusznyák falu és a szegényes bolt, és lelke mélyében hálát
adott az Istennek, hogy valósággá tette akkori vigasztaló reményét és
gyermekeik dicsőségében elégítette ki a szülők becsvágyát.

Miután az apát-kanonok úr boldoggá tette az egész családot s a legjobb
hangulatot keltette bennök az egyházi hierarchia iránt, fölült a
plébános kocsijára, mely még mindig várt reá a lépcső előtt, és
visszahajtatott a faluba, a nagy szertartásra.

Atlasz úr föl akarta használni a rövid időközt, hogy Sándorral néhány
szót váltson és megmutassa neki a nagy fontosságú levelet. De hiába
nézett körül utána; a kanonok távozása után Sándor is eltünt.

Nem volt pedig idő keresésére, mert az úri fogatok egymás után hajtottak
be a kastély udvarára s az egész családnak elég dolga volt a vendégek
elfogadásával. A vidék valamennyi úri családja hivatalos volt a nagy
napra, s mindnyájan el is jöttek, a mint otthon egymás közt nevetve és
vállat vonva mondogatták, azért, hogy a zsidó uraskodáson mulassanak, de
igen nyájasak és udvariasak voltak s nem mutatták, hogy rossz néven
veszik az Atlaszok gazdagságát vagy hogy tolakodásnak tartják a
meghívást. Nagylelkűleg úgy tették magokat, mintha egészen magokhoz
hasonlónak tartanák az Atlasz-családot és tüntetőleg grófnénak
szólították Evelinet, mintha éreztetni akarnák, hogy egészen elfeledték
a család kellemetlen és szégyelni való multját. Ez igen nagy
elégtétellel tölté el lelköket s megvigasztalá saját szegénységöket,
melynek különben pirulni kellett volna az összehasonlítástól.

Csak egyetlen egy volt a vendégek közt, a kinek gazdagsága nemcsak
versenyzett az Atlasz-család vagyonával, hanem tetemesen fölül is multa:
a sarlósi uradalom új úrnője, a szép és kövér özvegy Volkán Ádámné. Új
alak volt a vidéken s az úri családok nagy részével csak itt ismerkedett
meg; de hírből már jól ismerték roppant gazdagságát, s ámbár forrásáról
nagy megvetéssel beszéltek magok közt és több tréfás vagy lenéző
megjegyzést tettek a bajuszos menyeskére: reája is kiterjesztették azt a
jótékony fátyolt, melylyel a világ nagylelkűleg el szokta takarni a
gazdag emberek kétes múltját, ha gazdagságukból hasznot remél a maga
számára. A bajuszos menyecskét mindenfelől mosolygó arczok, meleg
kézszorítások, bókok, hizelgések vették körül s bizonyára nem az úri
társaságon múlt, hogy nem akart jobb kedve lenni, hogy folytonosan
idegesen nézett jobbra-balra, mintha keresne valakit, és egy párszor
keményen megcsípte karját érdemes nagybátyjának, a ki bűnbánólag
fölhúzta vállait és tagadólag rázta fejét, ha kérdőleg rászegezte
haragos fekete szemeit.

[Illustration: A szomszéd falvak lakosai is eljöttek, zászlók alatt és
létániákat énekelve.]

Ezalatt azonban megkondultak az új harangok s Atlasz úr megmagyarázta
vendégeinek, mennyit nyom minden harang, ki öntötte és mennyibe került.
De már nem igen hallgattak rá kivéve Góg Ferenczet, ki hódoló
tisztelettel és vonagló alázatossággal figyelt szavaira; a többiek
siettek kocsikra ülni, hogy részt vegyenek az isteni tiszteletben. A nép
is nagy tömegekben tódult a templom felé; a szomszéd falvak lakosai is
eljöttek, zászlók alatt és létániákat énekelve, hogy tanúi legyenek a
ritka templomszentelési ünnepnek. A templom annyira tele volt, hogy igen
sokan kívül maradtak és nagy zsivajjal tolakodtak és lökdöstek egymást a
főkapu előtt.

Az első padok posztóval voltak bevonva. Itt foglaltak helyet az úri
társaság hölgyei s úgy tettek, mintha imádkoznának bársonykötésű,
aranyszegélyű imakönyveikből; csak a bajuszos szép özvegy tartotta
fölöslegesnek, ily látszattal szolgálni épületes például a népnek, s le
nem vette szemét Sándorról, ki magában ült a szentélyben, oldalt álló
kis padban, mint az egyházi kegyúr díszhelyén, s e kiemelkedő
helyzetében igen zavartnak és nyugtalannak látszott és vagy a templom
boltozatát vizsgálta vagy a földre szegezte szemét. A férfiak, falusi
úri szokás szerint, a sekrestyében gyűltek össze, s vagy megjegyzéseket
tettek az imádkozó hölgyekre vagy zajosan vitatkoztak a politikáról és
termésről. Egy időre Atlasz úr is bepillantott ide s az ajtóból
gyönyörűséggel szemlélte Sándor fiának dicsőségét a külön padban, s
magán kívül volt büszkeségében, mikor látta, hogy a papok meghajlottak
előtte s külön meghintették szentelt vízzel és megfüstölték tömjénnel.
Pedig mennyi pap volt itt és mily czifrán voltak öltözve! Az
apát-kanonok nagy fején majdnem akkora süveg volt, mint ő maga s csupa
aranyhímzés volt a palástja, és mellette a szomszéd falvak papjai
valamennyien drága aranyos ruhákban pompáztak, melyek mind az
Atlasz-család pénzéből kerültek ki. A harangok zúgása, az orgona zenéje,
a papok és hivők éneke, minden az Atlasz nevet hirdette és magasztalta,
s Atlasz úr kénytelen volt ismét a szabad levegőre sietni a
sekrestyéből, mert feje már szédülni kezdett a nagy dicsőségtől, zajtól
és melegségtől.

Különben is haza kellett sietnie, hogy utána nézzen a lakomái
készületeknek. Mindennek készen kell lennie, mire az isteni tisztelet
véget ér s a nagyúri vendégsereg a kastélyba tódul ebédre. Olyan ebéd
lesz, a milyen még nem volt ezen a vidéken. Ilyenkor szükség van a
háznál az okos főre. Az öreg asszony ugyan otthon maradt, de annak semmi
hasznát sem lehet venni, mert minden csirkének halálát külön megsiratja.
Eveline is otthon maradt, de ő maga egyedül nem képes megfelelni az
ezerféle teendőnek. Atlasz úr tehát haza siet; de bármennyire siet,
útközben megáll a vásáros sátraknál, s próbából és mulatságból alkudozni
kezd pántlikára, selyem kendőre s más efféle falusi piperére. A sátoros
zsidó nem tudja, hogy a földesúr alkudozik vele és meg akarja csalni.
Atlasz úr jóízűen mosolyog sikerült tréfáján, s miután szakértelmével
egészen sarokba szorította a sátoros zsidót, megmondja neki kilétét s
nem veszi meg a pántlikát. Elégedetten megy tovább, kezeit dörzsölve és
magában nevetve a sátoros zsidó hüledező arczkifejezésén. Eszébe jut a
régi idő, mikor még ő is így mérte a pántlikát s így esküdözött egy
krajczár nyereségért, s hálát ad az Istennek, hogy megáldotta törekvését
és hogy módot adott neki, úri rangra emelni családját s megkímélni
gyermekeit az élet aprólékos és szennyes küzdelmeitől.

Olyan elégedett és boldog, hogy minden kellemetlenségét elfelejti, nem
jut eszébe Sándor végzetes szerelme sem, mely megakadályozhatná
családjának emelkedését. Nem gondolt Boglár Kálmánra és leányára sem, és
mégis,--mily csodálatos játéka a képzelemnek!--egyszerre, egy pillanatra
úgy rémlett szemének, mintha Boglár Klárát pillantotta volna meg a
plébánia-ház ablakában.

Megrezzent, megdörzsölte szemét s újra erősen oda nézett az ablakra.
Üres volt, senkit sem látott. Bizonyosan káprázat játszott az előbb
szemével, képzelődése ámította el. De jó kedve megszünt, s igen
kellemetlen és kényelmetlen érzésnek adott helyet. Gyors léptekkel,
csaknem futva sietett ki a faluból, a kastély felé, mintha menekülni
akarna a boszantó vizió elől. Azután eszébe jutott, hát ha mégis jól
látott, hát ha csakugyan megint eljött e leány, hogy befejezze vészes
munkáját s elrabolja tőle fiát? Megtapogatta zsebében a levelet, de ez
sem nyugtatta meg egészen. Sokkal könnyebb lenne elbánni Sándorral, ha a
leány nem volna itt; de ha ismét bűvös körébe jut, ki tudja, fog-e
hallgatni a legvilágosabb bizonyítékokra? Vajjon csakugyan itt van-e a
leány vagy képzelete mutatta alakját? Ez a gondolat kínozta folytonosan,
mialatt hazaért a kastélyba, s ezen évődött, míg fölhordatta a pinczéből
a boros palaczkokat és személyesen ügyelt föl, hogy a nagy ebédlőben a
hosszú patkó-forma asztal a legdíszesebben legyen fölterítve.

Kétségei rettentő megoldást nyertek, midőn a hosszú szertartás végével a
vendégsereg visszaözönlött a kastélyba és az ebédlőbe gyűlt. A hullámzó
tömegben, mely helyét kereste az asztalnál, ott látta világosan, el nem
vitázhatólag, Boglár Kálmánt és leányát, még pedig az apát-kanonok úrral
beszélgetve. E magas egyházi méltóság igen melegen szorongatta Boglár
Kálmán kezét és a lehető legnyájasabb mosolygással intett nagy fejével
Klára felé, midőn Eveline grófné felszólítá, hogy foglalja el helyét
mellette, az asztalfőn. A többiek is megtalálták ezalatt helyeiket s
nagy székzörgéssel telepedtek az asztalhoz. Klára Sándor mellett ült, s
Atlasz úr szótlanúl, csaknem megdermedve roskadt székére az asztal
végén. Szerencsére oly keveset törődtek vele, hogy senki sem vette
észre, mennyire ki van kelve rendes formájából.

[Illustration: A vendégsereg visszaözönlött a kastélyba és az ebédlőbe
gyűlt]

A vendégek ettek, ittak, suttogtak, kiabáltak, nevetgéltek, s Atlasz
úrnak az asztal végén elég ideje maradt háborítlanul magához térni
fájdalmas meglepetéséből. Nem szólt semmit; a vendégek sem foglalkoztak
vele, rájok nézve az igazi házi úr Sándor, az igazi házi asszony Eveline
volt, s az öregeket legfölebb úgy vették, mint ráadást. A két ráadás az
asztal végén egészen egymásra volt hagyva, és senki sem hallotta, mily
méltatlankodó szavakkal fejezte ki Atlasz úr fölháborodását felesége
előtt ez emberek tolakodásán, kik hivatlanul asztalához mertek ülni.
Csak Boglár Kálmán kiáltott egyszer át hozzá kedélyesen az asztal túlsó
oldaláról:

--Úgy-e, kellemesen megleptünk, öreg? Különben gondolhattad, hogy
kíváncsi voltam a hatásra, melyet nagy oltárképem tesz a szakértőkre.

--Az oltárkép impozáns,--szólt közbe az apát-kanonok az asztalfőről,--s
valóban dicsérnünk kell a művészt, ki ily megragadó kifejezést tudott
adni az egyház egyik legmagasztosabb eszméjének. Isten éltesse!

A tornáczon felállított czigányok azt hitték, hogy a kanonok úr valami
felköszöntőt fejezett be és tust húztak. A vendégek, magok sem tudva
miért, éljenezni kezdtek, a pezsgős palaczkok dugói hatalmasan
durrogtak, a poharak egymás után ürültek ki, a jó kedv és zaj
tetőpontjára hágott, és az apát-kanonok úr, kit a czigánytus szónoki
kötelességére figyelmeztetett, fölemelkedett helyéről, föltartotta tele
poharát s ünnepélyes és kenetes hangon hosszú felköszöntőt mondott.

Először Atlasz Sándor ő nagyságára, a tiszavégi egyház nagylelkű
kegyurára, kinek vallásos buzgósága és bőkezűsége hozta létre a mai szép
és lélekemelő ünnepélyt. Aztán Szádváry Eveline grófné ő méltóságára,
kinek lekötelező szívességéből most e dúsan terített asztalnál
örvendeznek háládatos szívvel az Isten áldásának. Továbbá Atlasz Manó ő
nagyságára, ki országos gondjai közepett is talált időt, hogy eleget
tegyen buzgó szíve áhítatos vágyainak s jelenlétével emelje e nagy
vallásos ünnepély díszét. Végül,--és itt különösen fölemelte hangját az
apát-kanonok úr és arczán minden vörös szeplő a jóakaró leereszkedés
egy-egy fényes napja gyanánt ragyogott,--nem mellőzheti hallgatással e
három kitűnő testvér tiszteletre méltó szüleit, kik--bár magok idegen
akolhoz, tartoznak--ily kiváló gyermekekkel ajándékozták meg az egyházat
és hazát; ő--az apát-kanonok úr--nem tagadja, hogy bizonyos tekintetben
mindnyájan emberek vagyunk s vannak oly közös emberi javaink, melyeknek
élvezetéből senkit sem zárhatunk ki, mint az egészség és hosszú élet:
nem hiszi tehát, hogy bárki is akadna e díszes társaságban, ki
ellenmondana neki, midőn e derék öreg házaspárnak is jeles gyermekei
mellett, tartós egészséget és hosszú életet kíván. Éljenek!

A czigányok tust húztak, a vendégek ordítottak, a poharak összecsengtek.
A közelebb ülők még Atlasz úrral és nejével is koczintottak, sőt az
apát-kanonok egyenesen hozzájok ment és koczintott velök. Az öreg
asszonyság sírt örömében és büszkeségében, sőt a pillanat fölemelő
hatása alatt Atlasz úr is elfeledte egy perczre titkos bánatát, s a
földi dicsőség legmagasabb ormára emelkedett, de csak azért, hogy a
következő perczben a legmélyebb örvénybe zuhanjon.

Most a plébános emelkedett föl s figyelmet kért szavainak. Röviden óhajt
felköszönteni egy ifjú párt mely önmagában sokkal boldogabb, hogysem
hosszas szavakkal kellene boldogságot kívánni számára. De mielőtt
elárulná, kire emeli poharát, egy kellemes hírt kell közölnie a
jelenlévő úri társasággal. Atlasz Sándor ő nagysága, a mai ünnep bőkezű
hőse, plébániájának nagylelkű kegyura, tegnap a székesegyházban örök
hűséget esküdött a kitűnő művész, Boglár Kálmán szeretetreméltó Klára
leányának. Kívánja tehát, hogy az Úristen e boldog párt sokáig éltesse!

Nem számítva, a híres történeti felköszöntőket, melyek országok,
nemzetek sorsát döntötték el, alig tett valaha toast oly nagy hatást,
mint a plébános úré. A vendégek közűl a legtöbben nem ismerték Klárát, s
már az ebéd elején csodálkozva kérdezgették egymástól a fiatal nő
kilétét, ki a házi úr mellett ül s oly fesztelenül beszélget vele. Nagy
volt tehát meglepetésük, midőn meghallották a valót, s ámbár meglehet,
hogy néhány vidéki kisasszony és az eladó leányokkal rendelkező szülők
keblében egy pillanatra valami kellemetlen csalódás érzése mozdult meg,
mégis jó magyar szokás szerint, a toast befejezése és a tus fölhangzása
után, az első meglepetés elmultával általános volt a zajos éljenzés,
dobogás, pohárcsengés, s mindenki sietett szerencsét kívánni az új
párnak. Az egyetemes tolongásban senki sem vette észre, hogy az öreg
Atlasz halálsápadtan dőlt hátra székén s feleségével együtt közel volt
az ájuláshoz, hogy Eveline grófné fölugrott székéről s ajkai ketté
nyíltak, mintha mondani akarna valamit, de nem juthatott szóhoz, mert az
apát-kanonok a legmelegebb szavakban kivánt neki és családjának
szerencsét e kitűnő választáshoz, és hogy Manó apjához sietett, fölrázta
dermedtségéből s haragos arczczal fülébe súgta: A levelet! miért nem
mutattad meg a levelet? Senki sem vette észre az ijedségnek és
fölháborodásnak e jeleit, csak Klára, és gondtalan vidám arczán egy
pillanatra a kellemetlen meglepetés fellege vonult át, mintha csak most
jutna eszébe, hogy férje családjában nem is láthatják szívesen. De a
következő pillanatban megfogta kezét Sándor és szüleihez vezette.

--Édes atyám, édes anyám,--mondá oly halkan, hogy a közelebb állók sem
hallhatták, talán maga Klára sem,--ha szerettek, ha boldogságomat
akarjátok, nyugodjatok meg választásomban és áldjatok meg engem,
áldjátok meg nőmet.

És Atlasz úr, utoljára is, jobban szerette fiát, hogysem végsőig vigye
az ellenállást, s az ő kedvéért megölelte azt a nőt, kit szíve mélyéből
gyűlölt. Megölelte, mert fia kívánta, de nem bocsátott meg neki.

Ezt azonban senki sem látta; az éljenzés, üdvözlés, szerencsekivánás,
koczintás újult erővel hangzott, s mindenki azt hihette, hogy valóban
egy hosszú, boldog házasság első napját ünneplik.

De Góg Ferencz ellenkező véleményen volt. Oda hajolt Lillához, kinek
szemei villámokat szórtak, s ajka, keze, mindene reszketett a
fölindulástól s vígasztaló hangon, bár egy kissé félénken fülébe súgott
a katonás, bajuszos menyecskének.

--Magyarországban a házassággal még nem ér véget a szerelmi komédia.
Hála Istennek, van még elválás is.

[Illustration]



VIII.

(Atlasz úr baklövései.)


Ha Atlasz úr zűrzavaros kábultságában, mely a plébános toastja és a rá
következő ünnepélyes jelenet után elfogta lelkét, gondolkozni tudott
volna, megtalálta volna magyarázatát annak, a mit tegnap nem tudott
megérteni: miért izente Sándor kétszer is a székvárosból küldött
sürgönyében, hogy minden jól megy? Ez az ismételve papírra tett három
szó valóban nem volt más, mint a túláradó boldogság kitörése, melynek
másképen még nem lehetett kifejezést adni. Mikor Sándor a plébános
kocsijára ült, hogy vele együtt a székvárosba hajtson, nem merte
remélni, hogy mint Klára férje tér onnan vissza.

Nem mintha atyjának ellenzésétől tartott volna. Attól a naptól fogva,
midőn először beszélt vele szerelméről, meg volt győződve, hogy
bármennyire kedve ellen, de mégis bele fog nyugodni házasságába, s annál
könnyebben és simábban fog menni a dolog, mennél hamarabb lép eléje a
bevégzett ténynyel. De a tényt bevégzetté tenni, ebben látta a legfőbb
nehézséget. Mentől tovább gondolkozott róla, annál jobban elfogta lelkét
az a csüggedés, mely együtt jár az igazi szerelemmel, mikor még nem
tudja, viszonzásra talált-e, és egybeveti saját érdemetlenségét az
imádott lény tökéletességével. Visszaidézett emlékébe mindent, mit
Klárán tapasztalt: mosolygását, melylyel üdvözölte, nevetését, melyet
tréfája vagy néha ügyetlensége gerjesztett, szavait, még a
legközömbösebbeket is, melyeket vele váltott; s bár egy-egy pillanatra
úgy vélte látni, hogy szerelem napfénye csillan föl az összehalmozott
emlékek mögül, bizalmatlansága csakhamar erőt vett rajta s gúnyosan azt
súgta fülébe, hogy az a nyájasság, melyben oktalan reménye szerelmet
lát, nem egyéb, mint a nagyvilági hölgy megszokott modora, és esetlen
falusi tuskónak szidta magát, a kihez csak vagyonáért mehetne valaki
nőül.

De arra egy perczig sem gondolt, hogy Klára vagyonáért menne hozzá.
Méltatlannak találta volna e gondolatot mind a leányhoz, mind önmagához.
A szegény leány oly magasan állt fölötte az ő szemében, hogy szegénysége
s az ő gazdagsága számba sem vehető különbség volt a másik nagy
aránytalanság mellett. Az első harcz tehát, melyet atyjával vívott s
melynek eredményéről már előre biztos volt, csak a kisebb és könnyebb
küzdelem volt; a másik, a nehezebb, Klára szívének meghódítása, csak
ezután következett.

Mindezt elmondta őszintén, leplezetlenül a plébánosnak, kit meghittjéül
választott szerelmi ügyében. Elmondta, hogy Klárát szereti és nélküle
boldogtalan lesz, s elmondta, hogy atyjának nincs kedvére e házasság, de
tudja, hogy végre mégis bele fog nyugodni.

--Erről én is biztos vagyok,--monda a plébános.--Az öreg úr a maga régi
fogalmai szerint nem is tartja igazi házasságnak a hozomány nélküli
házasságot. De ez könnyű akadály. Egyházi törvényeink szerint a szülők
beleegyezése nem szükséges a házasság érvényességéhez.

--És atyám igazán szeret engem, s utoljára is bele fog nyugodni abba, a
mi boldoggá tesz, egyházi törvények nélkül is,--tevé hozzá Sándor.

--Ezt mondom én is. Az ő ellenzése nem magáért veendő figyelembe, hanem
Klára miatt. Ismerem ezt a leányt. Ha észrevenné, hogy az ön családja
nem szívesen látja vagy épen tolakodónak tartja, soha sem lenne az ön
nejévé, bármennyire szeretné különben.

--Nem szabad észrevennie,--kiáltott Sándor ijedten.

--Ezt meg tudnám akadályozni.

--De hogyan? Az öreg,--bármily elismeréssel vagyok szorgalma,
szerénysége, realitása iránt,--valljuk meg, sokkal járatlanabb a
nagyvilági modorban, hogysem el tudná rejteni ellenszenvét. És ha ön
Klárát mint jegyesét vezetné eléje, attól tartok, úgy fogadná, hogy a
büszke leányt örökre elriasztaná öntől.

Sándor egy ideig gondolkozva nézett a plébános arczára, aztán örömmel,
mintha nagy fölfedezést tett volna, fölkiáltott.

--Nem mint jegyesemet, hanem mint nőmet vezetném eléje. Akármit tenne az
első pillanat meglepetésében, Klárát többé nem riaszthatná vissza, és
sokkal jobban szeret, hogy később bele ne nyugodnék a meg nem
változtatható ténybe. Csak az a kérdés, lehetséges-e a titkos házasság?

--Ha én előttem esküsznek meg, az érvényes és törvényes házasság lesz,
akár titkon, akár nyilvánosan, akár itt, akár másutt történik. Ez tehát
nem kérdés. Az egyetlen egy kérdés csak az: akar-e Klára az ön nejévé
lenni?

--Ah! igaza van. Ez az igazi nagy kérdés.

--A melyre egyikünk sem képes választ adni.

--Ön jól ismeri Boglárékat, főtisztelendő úr. Mit gondol,--mit
hisz,--mit vett észre, lehet-e reményem?

--A mi engem illet, őszintén megvallom, nagyon óhajtanám e házasságot, s
tehetségemhez képest rajta lennék, hogy teljesüljön. Azt is tudom, hogy
Boglár Kálmánnak sem volna ellene kifogása, sőt nagy örömmel adná
beleegyezését...

--De a leány! a leány!

--Attól, legjobb lesz, ha egyenesen maga kérdi meg. A mint én ismerem, a
közbenjáró nála inkább ártana, mint használna.

--Megkérdjem? Hol van hát? Hova fordúljak? Írjak neki? Tudja, hogy a
tollal nem igen tudok bánni, még kevésbbé, mint a szóval, pedig ebben
sem vagyok valami nagy mester.

--Jobb szóval, mint tollal. Én azt tanácslom, vesse el bizalmatlanságát,
álljon Klára elé s őszintén, nyiltan kérdezze meg tőle, akar-e nejévé
lenni?

--És ha azt feleli, hogy nem akar?

--Akkor nem is lesz, és nincs az a hatalom, mely rá kényszerítse. De
miért csüggedjünk? Miért ne reméljük a jobbat?

--Ön a jobbat reméli?--kérdé mohón Sándor.

--Remélem, de biztosat nem mondhatok,--felelt kitérőleg a plébános. Újra
csak oda térek vissza; ha bizonyosat akar tudni, forduljon a
legilletékesebb forráshoz.

--De mikor úgy félek a lesujtó választól,--mondá Sándor, újra visszatérő
csüggedéssel.--Ez a bizonytalanság bármilyen kínos, mégis van benne
valami édes, mert egy-egy pillanatra mégis fölvidámít a remény. De a
rideg valóság, a kérlelhetetlen, visszavonhatatlan
megtagadás--nem--ennek nem merem kitenni magamat.

--Soha sem tapasztaltam, de mindig hallottam, hogy a szerelmesek
gyávák,--felelt a plébános vállat vonva,--hanem ilyen gyáva szerelmest
még soha sem láttam.

--Gyáva, gyáva!--mondá Sándor elpirulva.--Épen ebből láthatja, hogy
igazán szeretem. Elégszer voltam bátor ott, hol nem szerettem; az igaz
szerelem, úgy látszik, gyávává teszi a szívet. Hiszen még azt sem tudom,
nem jövök-e későn, nem szeret-e már más valakit Klára?

--Biztosítom, hogy nem!--kiáltott a plébános szokatlan erélylyel. Nem
szeret, senkit sem szeret. Szíve egészen szabad, ha csak ön nem vette
még be.

--Megkérdem, megkérdem tőle, minél előbb,--mondá Sándor, kinek
csüggedése, a szerelmesek örök törvénye szerint, egy pillanatra ismét a
reménynek hagyott helyet.

--Ha akarja, ezt még ma vagy holnap megteheti. Kocsim készen áll, be
kell rándulnom a templomszentelés ügyében a székvárosba. Jőjjön velem,
ott tisztába jöhet mindennel. Klára több nap óta itt van atyjával, ki a
püspöki kápolna képeit javítja. Ha kedve van velem jönni, siessen haza,
készüljön fel, félóra múlva udvarán leszek kocsimmal.

Így történt, hogy mialatt Atlasz úr a vasútnál várta másik két
gyermekét, kiknek segítségével meg akarta akadályozni Sándor házasságát,
ez épen akkor indult leánykérő útjára.

Ugyanabba a fogadóba szálltak, hol Boglár Kálmán lakott leányával. A
főpinczér, ki mint régi ismerősét üdvözölte a plébánost,
kérdezősködésére azt válaszolta, hogy Boglár úr Bogdán kanonoknál
ebédelt s még nem tért haza. A kisasszony itthon maradt, szobájába
vitette az ebédet s most ott van.

--Mintha csak mi rendeztük volna el az egész helyzetet,--szólt a
plébános Sándorhoz.--Nekem úgy is beszédem van Bogdán kanonokkal,
egyenesen oda sietek hát; ön pedig szedje össze bátorságát, menjen be
Klárához, beszéljen vele őszintén, s remélem, mire visszajövök, mindent
rendben fogok találni.

És valóban rendben talált mindent. Mikor egy óra múlva a két Boglár
visszatért a fogadóba s benyitott a szobába, Klára vidáman, boldogan
lépett atyja elé és Sándort, kinek arcza sugárzott a boldogságtól,
kezénél fogva hozzája vonta e szavakkal:

--Van szerencsém bemutatni vőlegényemet.

Hogyan jutottak ide? Sándor maga legkevésbbé tudta volna megmondani.
Minden, a mi történt, úgy kavargott fejében, mint valami zűrzavaros
álom, melyből egyszerre napfény, madárdal, meleg tavaszi szellő ébreszti
föl. Homályosan emlékezett arra, hogy midőn félénk kopogás után a
szobába lépett, Klára meglepetve, örvendve ugrott föl az asztal mellől s
oly őszinte mosolylyal nyújtott neki kezet, hogy egyszerre csodálatos
módon megszállta a bátorság és beszélni kezdett. Hogy mit beszélt össze,
azt nemcsak most nem tudná megmondani, de akkor sem tudta. Eleinte úgy
rémlett szemének, a leány sem értette, s meglepetve, csodálkozva nézett
rá; de utoljára mégis megértette és kezét nyújtotta feléje. «Hiszi-e,
hogy boldoggá fogom tenni?» ... mintha ezt kérdezte volna tőle; de azt
már nem tudta, mit felelt rá, csak arra emlékezett még, hogy magához
vonta kezét és átölelte derekát, és a leány vállára hajtotta fejét, s
könnyezve és mosolyogva mondta: «Ki hitte volna, hogy a jó pajtásságból
szerelem legyen?»

Boglár Kálmán hangos örömmel üdvözölte leánya vőlegényét és jókedvű
czélzásokat tett a sok vadászatra, melyet együtt végeztek s utoljára is
egymást lőtték sziven. De azután elkomolyodott, s nála szokatlan
ünnepélyességgel monda:

--Gyermekeim, az én megegyezésem és áldásom még nem elég. Ne feledjük,
hogy Sándornak is vannak szülei. Azt kérdem tehát tőled, fiam: tudják-e
ők is e szép szándékodat és biztos vagy-e megegyezésökről?

--Tudják,--felelt Sándor és igazat is mondott. A kérdés második részére
azonban csak kitérőleg mert válaszolni:--és sokkal jobban szeretnek
engem, hogysem megtagadnák tőlem megegyezésöket és áldásukat.

Klára nem is nagyon figyelt e szóváltásra s eszébe sem jutott, mélyebben
behatolni e kérdésbe vagy ki nem elégítőnek találni Sándor kitérő
válaszát. Azon idő alatt, melyet a tiszavégi kastélyban töltött, ő is
egészen belejutott az ott uralkodó áramlatba, mely határozottan
kedvezőtlen volt az öregek tekintélyének, s abból állt, hogy mindenki
Sándort tekintette az igazi úrnak s nem igen vette számba az öregeket.
Atlasz úr és neje rajongó szeretetökkel magok adták erre a legfőbb
példát s nem gondolták meg, hogy az így fölállított helyzet majd akkor
is megtartja erejét, mikor akaratuk összeütközésbe jöhet Sándoréval.
Klára így találta a helyzetet, így szokta meg, s a nélkül, hogy
tiszteletlenséggel viseltetnék Sándor szülei iránt, egyszerűen nem
gondolt reájok s eszébe sem jutott, hogy beleegyezésök egyáltalában
kérdésbe jöhetne, mikor Sándor akaratáról van szó.

Igen világosnak és természetesnek találta tehát Sándor feleletét s nem
is törődött vele többé. Még azon sem ütközött meg, midőn a plébános,
atyjának régi jó barátja, csaknem testvére, kit gyermekkorától
megszokott nagybátyjának tekinteni, azt mondá, hogy legjobbnak tartja,
ha holnap rögtön megesküsznek és Sándor őt már mint nejét viszi haza.
Eredetinek találta e gondolatot, mely már azért is megnyerte tetszését,
mert eltért a közönséges chablontól. Mi természetesebb, mint hogy a kik
szeretik egymást, minél előbb egymásé legyenek, ha nem függ mástól, csak
saját akaratuktól és nem kell legyőzniök semmi akadályt? Azt a
nyárspolgárias szokást, hogy a menyasszony hónapokon át járjon lesütött
szemmel a boltokba bevásárolni és elpirulva fogadja az udvarias
boltoslegények szerencsekívánatait, mindig nagyon nevetségesnek találta.

Csak akkor ötlött egy pillanatra eszébe, hogy e sietős és titkos
házasságkötésnek oka talán Sándor szüleinek ellenzése lehetett, midőn
azt a lesújtó hatást látta, melyet a plébános felköszöntője férjének
családjára gyakorolt. De ez is könnyű, elfutó felhő volt; gondtalan,
gyanútlan lelke gyorsan lerázta magáról a kellemetlen benyomást, s
egészen természetesnek, őszintének, mintegy köteles szentesítésnek vette
azt az ölelést, melylyel férjének atyja keblére fogadta s ezzel
kifejezte teljes megnyugvását.

Pedig Atlasz úr nem nyugodott meg. És ha talán félénkség vagy fiának
szeretete el is némította volna, voltak mellette, a kik fölnyissák
száját és elhitessék vele, hogy épen fia iránt való szeretetből nem
szabad megnyugodnia.

Mialatt a vendégek ebéd után kisebb-nagyobb csoportokra oszlottak s vagy
a kertben vagy a termekben sétáltak, mulattak, játszottak, beszélgettek,
s Klára egészen természetesen és könnyedén átvette a háziasszonyi
tisztet, mintha már évek óta belegyakorolta volna magát, és Sándor
férfi-vendégeinek különféle mulatságáról gondoskodott s egy négyes
tarokk-parthiet állított össze az apát-kanonok úr számára: Atlasz úr
szobájába vezette az öreg asszonyt s rendes székébe ültette az ablak
mellé, hol bőséges mulatsága akadt az úri fogatok szemlélésében. Sándor
házasságáról egy szót sem szóltak; az öreg asszonyság meg volt rémülve s
néha-néha egy félénk pillantást vetett férje arczára, mintha a jeladást
várná. De Atlasz úr néma és komor volt s szó nélkül kiment a szobából.

Az ajtó előtt Góg Ferenczczel találkozott, ki leskelődni látszott rá. Az
érdemes férfiú vállai füléig föl voltak húzva s arcza a legmélyebb
fájdalmat fejezte ki.

Megragadta Atlasz úr kezét s hosszasan, kimondhatatlan részvéttel rázta,
mintha nem találna szavakat e nagy szerencsétlenségben. Hallgatva mentek
tovább a tornáczon s Atlasz úr keserű arczczal figyelt az épület túlsó
szárnyából áthallatszó zajra. Góg Ferencz fájdalmasan vonaglott és fejét
rázta.

--Szép toastot mondott a plébános úr, száz esztendeig éljen,--mondá
végre Atlasz úr.

--Szegény húgom! szegény Lilla!--nyögött Góg Ferencz.--Ha a villám
sújtotta volna, nem lehetett volna úgy megdermedve. Eleinte attól
féltem, eszét veszti nagy fájdalmában. De a szívét elvesztette, ah!
örökre elvesztette.

Ezalatt Atlasz úr szobájához értek. Góg Ferencz meggörnyedve nyitotta ki
az ajtót s engedelmet kért, hogy beléphessen és csendes magányban
átengedhesse magát nagybátyai szíve fájdalmának.

A szobában találták Manót és Eveline grófnét.

Manó a pamlagon ült s lábait az asztalra tette. E kaszinói helyzetben
egymás után csavargatta a papiros-szivarkákat és oly csípős füstöt
terjesztett el a szobában, hogy az ember szeme könnybe lábadt tőle.
Nagyon rosszkedvűnek és idegesnek látszott s lábával dobolt az asztalon.
Eveline az ablakmélyedésben állt és szemeit törölte. De a könnyeket nem
csupán Manó csípős szivarfüstje facsarta szeméből; lángoló arcza,
reszkető ajkai azt mutatták, hogy a grófné keblében hatalmas vihar
tombol.

--Na?--mondá Atlasz úr, a mint megpillantá gyermekeit.

--Na!--felelt Manó és új szivarkát csavart magának.

--Ott hagytuk a vendégeket,--mondá Eveline grófné, újra könnyekre
fakadva haragjában.--Reánk ott többé nincs szükség, mi semmit sem
számítunk. Én legkevesebbet számítok; ott van már az egyetlen, az igazi
háziasszony, észre sem veszik az én távollétemet.

Atlasz úr keserűen sóhajtott ez ingerűlt szavakra. Góg Ferencz nagyokat
nyögött s feje egészen elveszett vállai között.

--A levelet! Miért nem mutattad meg a levelet?--kiáltott Manó, idegesen
dobolva lábával az asztalon.

--Micsoda levelet?--kérdé Góg Ferencz, fülét hegyezve.--Bocsánatot kérek
tisztelt szomszéd uraim és méltóságos grófné,--folytatá előre lépve s
kimondhatatlan részvéttel nézve egymás után az Atlasz-család jelenlévő
tagjaira,--bocsánatot kérek, ha szavaim talán némi illetlen
kiváncsiságot látszanak kifejezni. Méltóztassék elhinni, nem a
kiváncsiság, hanem a legtisztább rokoni indulat rúgója kérdésemnek.
Igen, újra kimondom, s vágjanak bár izekre vagy űzzénnek örök
számkivetésbe, nem vonom viszsza kifejezésemet, a rokoni indulat. Én a
kitűnő Atlasz-család rokonának tekintem magamat, lélekben, szellemben.
Családi körünkben nyilt titok, hogy szeretett Lilla húgom, a milliomos,
és, nagybátyai elfogúltság nélkül mondva, valóban szép özvegy, mély és
kiirthatatlan szerelemmel vonzódik szerencsétlen eltévelyedett
Sándorunkhoz, s eltökélt szándéka volt nejévé lenni, kinek én ekképen
szerető nagybátyja lettem volna. És bármi csapást mért reánk a
sors--nem, nem a sors, hanem a hierarchiával szövetkezett proletariátus
cselszövénye--húgom szerelme örök és változatlan s én lélekben síromig
nagybátyja maradok szegény Sándorunknak.--E szent rokonsági kapocsnál
fogva bátor vagyok újra kérdeni, minő levél az, melyet meg kellett volna
mutatni?

--Itt van, ez a levél,--mondá Atlasz úr, kinyitva nagy tárczáját s
átnyújtva az ügynök levelét, melyet Góg Ferencz mohón kikapott kezéből s
nagy figyelemmel végig olvasott.

--Ezt a levelet,--mondá aztán igen ünnepélyes hangon,--nemcsak meg
kellett volna mutatni, hanem ezután is meg kell mutatni. Itt egy iszonyú
csalás esete forog fenn, melyet mi jogtudósok úgy nevezünk, hogy: error
in qualitate personae. Szerencsétlen Sándorunk nem azt vette el, a kit
gondolt, azaz helyesebben kifejezve, nem olyant vett el, a milyent
gondolt, s önnek atyai kötelessége, fölnyitni szemét szegény elámított
fiának.

--Én is azt mondom,--tevé hozzá Manó, fölkelve a pamlagról.

--Csalók iránt nem tartozunk semmi kimélettel,--mondá Eveline
grófné.--Föl kell nyitni Sándor szemeit.

--Föl fogom nyitni Sándor szemeit,--fejezé be Atlasz úr teljes
meggyőződéssel.--Csak megvárom, hogy az apát-kanonok elutazzék, mert úgy
vettem észre, hogy ő is, meg a plébános is nagyon örültek Sándor
házasságának, s én nem akarom megharagítani a papokat.

--A hierarchiát tiszteljük, míg az oltárnál marad,--mondá Góg
Ferencz,--de nem tűrjük, hogy családi ügyeinkbe avatkozzék. Ez
legnagyobb vívmánya az újkori civilisatiónak. De jól van, várjuk meg a
nagyságos apát-kanonok úr elutazását, annál inkább, mert vele
valószínüleg elutazik e szerencsétlen nő atyja is, a dilettáns festő
művész, és ő sem lesz útunkban.

--Elutazik!--kiáltott Atlasz úr keserves arczczal.--Van is eszében!
Attól félek, hogy örökre itt marad s az én pénzemen játsza az urat.
Ismerem már ezt az ingyenélő népet.

--Bízd csak reám ezt az embert,--mondá Manó henczegve.--Majd megértetem
vele finoman és aristokratikus módon, hogy elég volt egy
koldus-tarisznyát akasztani nyakunkba. Jót állok róla, hogy holnap ő is
itt hagyja a házat.

Manó be is váltotta szavát. Másnap dél felé, midőn Bogdán kanonok
kijelenté, hogy ebédre nem marad itt, hanem rövid villás reggeli után
haza utazik: karon fogta Boglár Kálmánt és egy kis sétára hívta a
kertbe.

--A kanonokkal utazol?--kérdé Manó, a mint a kertbe értek.

--Nem,--felelt Boglár csodálkozva.

--Úgy hát velem jösz a vasúton? Az esti vonattal indulok
Budapestre,--folytatá Manó.

--Ejnye be sürgősen gondoskodol elutazásomról,--mondá Boglár Kálmán
nevetve.

--Azt gondoltam, hogy sietni fogsz elhagyni apám kastélyát, mivel már
nincs több reparálni való kép a faluban,--felelt Manó finoman és
aristokratikusan.

Boglár Kálmán meglepetve nézett az előkelő fiatal úrra; arcza egy
pillanatra elkomorodott, de csakhamar visszanyerte rendes kifejezését s
mosolyogva felelt:

--Az én mesterségem nemcsak képek festése, hanem lovak idomítása is. De
ha te még ma elutazol, úgy valóban nincs itt többé semmi dolgom.

Ezzel megfordúlt s egy platánfa tövében hagyta az elegáns fiatal urat, a
ki bamba képpel bámult utána s azon törte fejét, sértés vagy bók volt-e,
a mit hallott. Még nem jött tisztába e fontos kérdéssel, mikor Boglár
Kálmán már eltűnt szeme elől s belépett a kastély ajtaján.

A lépcsőn a plébánossal találkozott, ki eljött, hogy jelen legyen Bogdán
kanonok ünnepélyes búcsúján.

--Jó hogy talállak, papom,--mondá Boglár Kálmán, barátja karjába öltve
karját.--Valami fölfedezést tettem. Úgy látszik, nem vagyok szívesen
látott vendége az Atlasz-családnak.

--Csak ma fedezted föl?--kérdé a plébános nyugodtan.--És mi vezetett e
nagy fölfedezésre?

--Épen most adta ki útamat a henczegő Manó, s van okom hinni, hogy apja
megbízásából tette.

--Hát aztán? Mi közöd hozzájok? E ház ura Sándor, és ő szívesen lát,
arról meg lehetsz győződve.

--Hohó! nem úgy vagyunk. Te mindig csak a patrónust látod s neked könnyű
csak Sándort venni tekintetbe. De én itt nem a patrónus, hanem a házi úr
vendége vagyok.

--Az öreget itt nem szokás figyelembe venni.

--Eddig én sem vettem, mert eszembe sem jutott, hogy nem látna a
legnagyobb szívességgel. De most már tudom, hogy terhére vagyok, és ez
egészen más dolog.

--El tudnád hagyni leányodat?

--Klárát nem féltem. Fönn tudja ő magát tartani s boldogságára nem
szükséges az én segítségem. Férje szereti, erről meg vagyok győződve, s
ő is szereti férjét. Az esküvő előtt komolyan beszéltem vele, s tudom,
hogy nem érdekből ment a fiúhoz. Nem hittem volna, de igaz. Egyenes,
becsületes, őszinte fiúnak ismeri, s ez nyerte meg szívét. Elég az
hozzá, szeretik egymást, s ez elég Klárának, hogy ha a család nem is
fogadta nagy örömmel keblébe, föntartsa állását s boldog legyen. De
jelenlétemmel nem akarom bonyolúltabbá tenni helyzetét s megnehezíteni
küzdelmét. Elmegyek s élek tovább a magam módja szerint. Különben itt
maradsz te, s ha valaha szükség lesz reám, mindig ide szólíthatsz.

Ezalatt fölértek az emeletre. A plébános az ebédlőbe ment, hol a kanonok
jelentékeny villás reggelivel erősítette magát a nehány órai kocsizásra.
Boglár Kálmán leányának szobájába sietett.

Klárát meglepte és elszomorította atyjának szándéka. Soha sem gondolt
arra, hogy elváljanak egymástól; legkevésbbé most, midőn hányódott
életök után biztos és állandó révbe jutottak. Bizonyára szerelemből lett
Sándor nejévé, s maga az a gondolat, hogy atyjának nyugalmas életet
biztosítson, soha sem bírta volna arra, hogy szerelem nélkül kezét
nyújtsa valakinek; de szerelmi boldogságát emelte és tökéletessé tette,
hogy apja is osztozni fog jólétében és nyugalmában. Atyja azonban
könynyedén, mosolyogva felelt ellenvetéseire. Soha sem gondolt arra,
hogy állandóan leányának falusi magányában maradjon. Sokkal öregebb már,
hogysem megszokott életmódjával föl tudna hagyni, s azt hiszi, meghalna,
ha mindig egy helyben kellene maradnia. Már ő csak ezután is utazgatni
fog egyik barátjától a másikhoz, s vendég lesz ezután is mindenütt, mint
eddig volt. Most is több felé várják, hova eligérkezett; ha majd
leányára kerül a sor, őt is meg fogja látogatni, de csak mint vendég,
mert máskép nem tudna élni. Ne Jegyen hát leánya sem önző s hagyja őt a
maga módja szerint boldogúlni.

Klárának meg kellett ebben nyugodnia, de mégis könnyezett a szeme, midőn
atyjától, életében először, hosszú időre elbúcsúzott. Annál jobb kedvű
volt Boglár Kálmán; nevetve ölelgette meg Sándort, a ki legalább nehány
hétre akarta itt tartóztatni, s kijelenté, hogy a legrosszabb ízlésnek
tartja, ha a szülők épen mézes heteikben alkalmatlankodnak
gyermekeiknek. Atlasz úrtól s az egész családtól is a legvidámabb
hangulatban búcsúzott el, s Klárának el kellett hinnie, hogy valóban
önzés volna tőle, ha visszatartaná atyját kalandos, vándorló életének
folytatásától.

Atlasz úr arcza is földerűlt, midőn saját szemével meggyőződött, hogy
Boglár Kálmán úti ládája is föl van csatolva a kocsi bakjára, mely az
apát-kanonok urat a városba fogja vinni. Jó kedvében annyira ment, hogy
majdnem kezet csókolt Bogdán kanonoknak, midőn ez kenetes
ünnepélyességgel búcsút vett az Atlasz-családtól s megáldotta valamennyi
tagját, még azokat is, kiknek megáldására nem bírt hivatalos
fölhatalmazással. A kocsis lovai közé csapott, az apát-kanonok gyűrűs
kezével intett, Boglár Kálmán kendőjét lobogtatta s egy utolsó mosolygó
pillantást küldött leánya könnyes szemébe, s a hintó tova robogott, és
az Atlasz-család egyedűl maradt a kastélyban.

Miután a plébános is a falu felé indúlt, Atlasz úr komoly arczczal
megfogta Sándor kezét és szobájába vezette. Betette az ablakot, becsukta
az ajtót, s fiának csodálkozó tekintetére zsebébe nyúlt s kivette onnan
a sokszor szerepelt nagy bőrtárczát.

--Fiam,--kezdé ünnepélyes hangon s öntudatlanul utánozva Bogdán kanonok
imponáló modorát,--te minket tegnap megleptél, nagyon megleptél.

--Eh, atyám!--vágott közbe Sándor,--ezen már túlestünk. Klára nőm lett,
te megáldottad, minek kezdjük újra az alkudozást?

--Kezdjük újra az alkudozást? Ki akarja kezdeni az alkudozást?--kiáltott
Atlasz úr, egyszerre kiesve kanonoki tónusából.--Én csak azt mondom,
hogy te olyan hirtelen leptél meg engem a feleségeddel, hogy nem
nyithattam ki a szemedet az esküvő előtt. Apai kötelességemet teljesítem
tehát, midőn kinyitom szemedet az esküvő után.

--Kinyitod a szememet?--kérdé Sándor, roppant csodálkozással.--Mit
értesz ez alatt?

--Olvasd el ezt a levelet, aztán meg fogod látni, mit értek ez alatt.

Sándor átvette a levelet és olvasni kezdte. Arczán eleinte csak
kíváncsiság látszott, de a mint vége felé közeledett, elsápadt,
szemöldei összehúzódtak s a papir reszketett kezében. Oly tekintettel
emelte szemét apjára, hogy Atlasz úr megijedt s szinte megbánta, hogy
felnyitotta fia szemét.

--Ki írta ezt a levelet?--kérdé Sándor rekedten.

--Alá van írva a neve,--felelt Atlasz úr félénken.

--Jer velem,--mondá Sándor, megragadva apja kezét és az ajtó felé vonta.
De a mint a tornáczra léptek, megállt, mintha más jutott volna eszébe.
Melle erősen zihált, homlokán kiütött az izzadság.

--Nem, nem hozzá,--mormogott, mintegy magához beszélve.--Előbb
világosság kell, meggyőződést akarok. Hazugság, nem lehet más! Tudom
már, kitől kérjek magyarázatot.

--Jer velem,--folytatá, ismét megragadva apja karját s lesietett vele a
lépcsőn.

--Hova megyünk?--kérdé Atlasz úr aggódva.

--Menjünk, menjünk!--sürgeté Sándor izgatottan, mintha nem is hallotta
volna apja kérdését. Atlasz úr nem mert többet szólni s néma rettegéssel
haladt fia mellett.

Átmentek a kerten, s a nyárfáktól szegélyezett úton a faluba jutva,
addig meg nem álltak, míg a plébániára nem értek. A plébános irodájában
volt, s ijedten s meglepetve ugrott föl íróasztalától, midőn a két
Atlasz szobájába lépett és meglátta Sándor dúlt arczát.

--Uram,--kezdé Sándor, alig véve lélekzetet, s a gyors menéstől és
indulattól szakadozott hangon,--ön kezdettől tanúja és meghittje volt
szerelmemnek és segítségemre volt, midőn Klárát nőmmé tettem. Azt is
tudom, hogy Boglárékat régóta ismeri, s e levélből meggyőződtem, hogy
közelebbi viszonyban áll velök. Önnek tudnia kell mindent, mi rájok
vonatkozik, s kötelessége, nekem magyarázatot adni.

--Mindenre kész vagyok magyarázatot adni,--mondá a plébános
csodálkozva.--Parancsoljon velem.

--Klárát rágalmazták,--esküszöm, csak rágalomnak tartom,--nem tudom, nem
akarom hinni, hogy könnyelmű volt, hogy megcsalt, elámított, hogy
őszinte, szerető szívembe lopta magát, csak azért, hogy palástot
borítson becstelenségére. Rágalom, hazugság; de a rágalom tövist vert
szívembe, s önön áll, hogy kihúzza belőle.

--Mit jelent ez?--kiáltott a plébános fölháborodva.

--Olvassa el ezt a levelet,--mondá Sándor,--s azután feleljen.

A plébános elolvasta a levelet, összehajtotta és asztalára dobta.

--Ki tette önnel azt a rossz tréfát,--kérdé haragosan,--hogy kezébe adta
ezt a levelet?

--Atyám. Ő tudakozódott Boglárék felől ügynökénél s ezzel a válaszszal
akarta megakadályozni házasságomat.

--Miért nem mutatta meg hát e levelet az esküvő előtt?--kérdé a
plébános, vállat vonva.

--Hogy mutattam volna meg az esküvő előtt, mikor nem híttak meg a
lakodalomra?--kiáltott Atlasz úr egyszerre ijedt és bosszús hangon.

--Nem arról van most szó,--vágott közbe Sándor,--hanem arról, tud-e ön e
rágalomról valamit és kész-e róla fölvilágosítást adni?

--Kész vagyok,--felelt a plébános.--Üljenek le és hallgassanak meg
nyugodtan. Biztosítom, hogy nyugodtan hallgathatnak. Két évvel
ezelőtt,--mint e levél is mondja, Klára jegyben járt egy fiatal
emberrel.

--Mi a neve?--kérdé Sándor.

--Nem hiszem, hogy ez életben valaha találkozhatnék vele. Azóta, a mint
tudom, tönkre ment, elzüllött, elaljasodott. Régi ismerősei egészen
elvesztették szem elől, csak néha-néha jön felőle valami hír, hogy
közönséges kalandor lett s egészen elmerült a fővárosi társadalom
posványába.

--Mi a neve?--ismétlé Sándor, türelmetlenül.

--Lándsa Jenő,--felelt a plébános.--Ez az ifjú akkor a legjobb
társaságban élt s csillogó külszínével még el tudta ámítani a világot.
Klára a gyermekleány rajongó szemével nézett reá és boldog volt, mikor
megkérte kezét. Egy pár hétig jegyesek voltak. Mindenütt együtt látták
őket, a miben semmi feltűnőt sem találhatott az, ki ismerte Klára
gyanútlan lelkét, önálló, csaknem férfias nevelését. Emlékezhetik, ön
iránt is így viselte magát, ismeretségök első napjától fogva;
akárhányszor lovagoltak, vadásztak egyedül a nélkül, hogy ön ebben
valami feltünőt látott volna s ne találta volna egészen természetesnek.

--Én akkor még nem szóltam neki szerelemről,--mondá Sándor
elgondolkozva.

--Mondja inkább, hogy becsületes ember volt,--s nem élt vissza a
helyzettel, melyet ez ártatlan lélek gyanútlan fesztelensége teremtett.
Lándsa Jenőnek, a mint utólag megtudtuk, soha sem volt komoly szándéka
Klárát nőül venni. Az egész eljegyzési játék egyszerűen arra szolgált,
hogy közelébe férhessen. Fogadott czimboráival, hogy diadalmaskodni fog
Klárán. Egy este elrejtőzött szobájában, s midőn a leány már bezárkózott
és nyugalomra készült térni, rá támadott, vakmerően, szemtelenül,
erőszakosan. De rosszúl számított. Klárának nemcsak modora, szokásai,
kedvtelései voltak férfiasak, hanem ereje is. Nem sikoltott, nem ütött
zajt, hanem úgy eltaszította a nyomorúltat, hogy a földre bukott. Azután
fölkapta pisztolyát s azzal fenyegette, hogy rögtön lelövi, ha el nem
hagyja szobáját. Lándsa ijedtében, vagy inkább számításból, az ablakon
ugrott ki. Czimboráinak, kik az utczán lesték kalandja végét, úgy
látszik, oly módon adta elő a dolgot, mintha megnyerte volna fogadását;
legalább mint később megtudtuk, s e levélből is látom, ez a pletyka
terjedt el. A valóság az, hogy Boglár Kálmán másnap megvívott a hitvány
emberrel és súlyosan megsebesítette. Azután nem hallottunk többé felőle;
csak azt tudom, hogy nemsokára utolérte a nemezis, lassankint kiszorúlt
a tisztességes emberek társaságából s végre egészen elaljasodott.

Sándor sokáig hallgatott. Mellére hajtott fővel, mozdulatlanul ült
székén s öntudatlanul jártatta újjait az asztalon. Végre föltekintett s
komoran kérdé:

--Miért nem mondták meg ezt nekem az esküvő előtt?

--Mit mondtak volna meg?--kiáltott a plébános föllobbanva.--Az önérzetes
nő köteles megvallani leendő férjének, ha folt van multján, ha tévedés
emléke nyomja lelkét. De mi volt itt megvallani való? Vagy talán nem
hisz szavamnak, nem tartja ártatlannak Klárát?

--Igen, igen, igaz, ő ártatlan, köszönöm a felvilágosítást,--mondá
Sándor, lassan fölemelkedve székéről.--Hallod, atyám, Klára ártatlan!
Hála istennek! Szót se többet erről a levélről! Vigyázz, Klára meg ne
tudja, hogy kételkedünk benne!

De arczán nem látszott az a megnyugvás, melyet szavai fejeztek ki. Midőn
kezét nyujtá a plébánosnak, az hideg volt, mint a jég, és szemét
komoran, elgondolkozva szegzé a földre. Lassan, nehéz léptekkel ment ki
a szobából, minden további szó nélkül. Atlasz úr fölugrott és fia után
akart sietni, de a plébános az ajtó elé állt és elzárta a menekülés
útját.

--No, Atlasz úr,--mondá komolyan,--büszke lehet rá, hogy ma olyan bakot
lőtt, a milyen csak nagy ritkán kerül a vadász csöve elé.

Atlasz úr mindig félt a plébánostól s nem szeretett vele vitába
bocsátkozni. Most is kényelmetlenül feszengett előtte s nem tudta,
melyik lábára támaszkodjék, de arczán mégis látszott valami daczos
kifejezés, melyet máskor nem mert volna mutatni.

--Bakot lőttem? Micsoda bakot lőttem?--mondá morogva.

--Azt hittem, megelégszik azzal az egy bakkal, melyet kedves Manó fia
által lövetett, midőn Klára atyját csaknem kidobatta házából.

--Vagyok talán köteles eltartani a Klára egész atyafiságát?--kérdé
daczosan Atlasz úr.

[Illustration: --Nem tartja ártatlannak Klárát?]

--Boglár Kálmán nem szorult arra, hogy ön eltartsa; de Sándor fia
rászorult volna, hogy neje ne veszítse el atyját, a ki legjobb
védelmezője, őre lett volna nyugalmuknak, boldogságuknak. Ön nem akarta.
Jó. Bakot lőtt vele. De miért nem elégedett meg ezzel? Miért akarja
erővel boldogtalanná tenni fiát? Nem vette észre, hogy Sándor féltékeny
természetű? E vészes szenvedély eddig szíve mélyén pihent, de az ön
szerencsétlen baklövése fölébresztette, s ha a szörnyeteg fölébredt,
akkor ordít és zsákmányt keres. Ki számíthatja ki, mi lesz ennek
következménye? A férget beültette fia szívébe, és ki tudja, nem fog-e
oly nagyra nőni, hogy megőrli szívét és elpusztítja nyugalmát,
boldogságát?

--Apai kötelességemet tettem,--felelt Atlasz úr megátalkodottan.

--Az apa kötelessége nem az, hogy boldogtalanná tegye fiát.

--A főtisztelendő úr úgy bánik velem, mintha én volnék egy rossz
apa,--felelt Atlasz úr, egyre merészebben,--pedig én jobban tudhatom,
mert nekem van három gyermekem és a főtisztelendő úrnak egy sincs. És
mindenki, a kinek van esze, azt mondta, hogy apai kötelességem fölnyitni
Sándor szemét.

--Ugyan ki mondta?

--A leányom, az Eveline grófné, meg a Manó fiam, meg a Góg Ferencz
uraság--

--Micsoda!--kiáltott a plébános, most igazán haragra lobbanva.--Még
ennek is megmutatta a levelet?

--Miért ne mutattam volna meg? A Góg Ferencz olyan, mintha volna
rokonunk és nagybátyja Sándornak, mert a húga, a szép gazdag özvegy,
szeretett volna Sándor felesége lenni,--bár lett volna,--tevé hozzá
Atlasz úr daczosan.

--Ennek ugyan megadta,--mondá a plébános boszúsan.--Megnyitotta
zsilipjét a legféktelenebb pletykának. Menjen, menjen Atlasz úr; hiába
mondja, hogy ön nem vadász. Három ilyen óriási bakot, a milyet ön lőtt
ma, a legügyesebb Nimród sem tudna egy nap elejteni.

Ezzel félre lépett az ajtóból, s Atlasz úr fölhasználva a támadt rést,
vadász-zsákmányával terhelten, de még mindig mogorva és daczos arczczal,
szó nélkül kiosont a szobából.

[Illustration]



IX.

(Pénzügyek.)


A következő napokban Manó és Eveline zilált pénzügyeinek rendezése
annyira igénybe vette Atlasz urat, hogy nem foglalkozhatott Sándor
további boldogításával. Manó fiát néhány ezer forinttal s azzal a
vígasztalással tette vasútra, hogy nemsokára utána megy a fővárosba és
személyesen egyenlíti ki adósságait. Egyelőre sürgősebb dolog a grófi
ügyek rendezése, nemcsak azért, mert egy grófnak még adóssága is főbb
rangú, mint a közönséges emberé, hanem különösen azért, mert a veszély
sokkal égetőbb s Eveline grófné szüntelenül rémképeket fest atyja elé,
melyekben hol Szádváry gróf öngyilkosságát, hol a kis grófi unokák
rongyokba burkolt koldús alakjait tüntei föl rikító színekkel. Atlasz
úrnak a háta borzong és égnek mered minden haja szála s egy időre még
Sándor házasságát is elviselhető szerencsétlenségnek tartja e nagyobb
csapás mellett. Összeszedi minden fölkelő pénzét, s harmadnapra a
nevezetes templom-szentelés után leányával együtt útra kel a Szádváryak
ősi fészke felé.

Sokkal több időt töltött itt, mint előre gondolta volna. A fiatal
Szádváry gróf olyan jól gazdálkodott, hogy már csak nagy nehezen, igen
sok furfanggal és még több készpénzzel lehetett partra juttatni
speculatióinak hínárjából. És Atlasz úr még csak szemrehányást sem
tehetett neki, mert valóban nem lehetett pazarlásról, könnyelműségről
vádolni. A háztartás nem volt fényűző; nagyúri passiókról, melyek Manó
adósságait szülték, itt szó sem volt. A fiatal gróf csakugyan
takarékosan élt s majdnem fukar volt magára és családjára nézve; azért
Atlasz úr, ámbár a haját szerette volna kitépni, midőn belepillantott
grófi vejének üzleti dolgaiba, nem vehette lelkére, hogy megharagudjék e
jóakaratú, de ügyetlen kezű fiatal emberre, s csak szelíd tanácsadás
hangján fejezte ki előtte abbeli meggyőződését, hogy maradjon mindenki a
maga rendeltetése mellett: a zsidó szerezzen s a gróf éljen a készből,
rangja szerint.

--Rangja szerint!--kiáltott a fiatal gróf, kissé ingerülten.--Hát azt
hiszi ön, hogy e jószág jövedelméből rangom szerint élhetek? Tizenkét
ezer forint a legjobb esetben! Mi az egy grófnak, ha rangja szerint akar
élni?

--Az én háztartásom is kijön annyival,--jegyzé meg Atlasz úr félénken.

--Elhiszem! Ön Atlasz Samu. Én pedig gróf Szádváry Arthur vagyok. E
között van egy kis különbség?

Ez ellen Atlasz úr semmit sem szólhatott. A különbséget nem tagadhatta.

--Látja öreg,--mondá a fiatal gróf, egy kissé barátságosabban, mert
utoljára is meg kell becsülni azt, a kitől százezreket várunk,--látja,
öreg, épen az vert adósságba, hogy rangom szerint akarnék élni. Az a
becsvágyam van, hogy helyreállítsam a Szádváryak ősi fényét s
visszaszerezzem mindazt a vagyont, mely hajdan családunké volt. Akkor
aztán igazán élhetnék rangom szerint; de míg idáig juthatok, szereznem
kell, sokat kell szereznem.

--Seregeknek ura!--jajveszékelt Atlasz úr--hát még eztán is szerezni
akar?

--És ön ezt helytelennek találja? Ön, a ki egész életét szerzéssel
töltötte és ezt tartja az ember legfőbb hivatásának?

--Igen, mert én zsidó vagyok,--kiáltott Atlasz úr elkeseredve.

--Hallja, öreg, ez már mégis elbizakodottság. Hát maga azt hiszi, hogy
csak a zsidónak van esze a szerzésre?

--Dehogy hiszem, dehogy hiszem!--felelt Atlasz úr, elfintorítva arczát,
mert Manó fia jutott eszébe.--Csak azt akartam mondani, hogy nekem a
véremben volt, én arra születtem, arra nevelkedtem, hogy szerezzek, és
meg is mutattam, hogy tudok szerezni. De magának a hetvenhetedik
öregapja is csak költeni tudott; magának a vérében van, hogy költsön, és
az eddigi speculatióival meg is mutatta, hogy nem tud szerezni, mert
mindenbe belebukott. Mennyei Úristen!--folytatá Atlasz úr, összecsapva
kezeit,--hová jutottunk, hogy nekem kell egy grófot a grófi életre
tanítani!

--Igaz, hogy eddigi vállalataim rosszúl sikerültek,--mondá a fiatal
gróf, elgondolkozva,--de az mindenkivel megeshetik. Ki tudja, hátha
ezentúl szerencsésebb leszek üzleteimben?

--Ne mondja azt, hogy üzlet, ki nem állhatom, ha egy gróf azt mondja,
hogy üzlet,--kiáltott Atlasz úr, megrázkódva.--Tudom már, mit jelent az
üzlet, mikor egy gróf veszi a szájába; láttam a parket-gyárat, ütne bele
a hetvenhét istennyila!

--A parket-gyár nem jövedelmezett, az igaz; de ha kiterjeszteném az
üzletet, ha jobb munkásokat hozatnék--

--Ne mondja tovább!--kiáltott Atlasz úr, befogva fülét kezével,--ne
mondja tovább, mert mindjárt megüt a guta. Most még vagyok olyan
állapotban, hogy kitisztázzam az adósságokból, de ha tovább folytatja a
vagyonszerzés munkáját, nem sokára én is tönkre jutok és akkor vehetünk
mind a ketten batyut a hátunkra.

--Beszéljen csak a maga nevében,--mondá a fiatal gróf bosszúsan.--Ha
tönkre jutok, nem öntől fogom kérdeni, mit tegyek.

--Jaj nekem! úgy is tudom, hogy nem tőlem kérdené,--sóhajtott Atlasz úr,
megborzadva. Eszébe jutottak Eveline rémképei: a töltött pisztoly, a
koldúsrongyok, és sietett megnyugtatni e lobbanékony fiatal mágnást.

--Ki mondta, hogy batyut vegyen a hátára?--folytatá engesztelő hangon s
kissé erőltetett nevetéssel.

--Tudom én, hogy egy gróf Szádváry nem arra született, hogy batyut
vegyen a hátára. Semmit sem fog venni, se a hátára, se a szájába; azért
van itt az öreg Atlasz, hogy segítsen az ő grófi vején. Most még tudok
segíteni; csak azért mondtam, hogy ne speculáljon többet, mert attól
féltem, hogy utoljára majd én sem tudok segíteni. De most még nem vagyok
ott, még mindent jóvá tehetünk. Hallgasson rám és ha tanácsomat követi,
a fejemet teszem rá, hogy minden jól lesz.

--Beszéljen hát!--mondá a gróf, türelmetlenül.--Mindjárt ezen kellett
volna kezdeni.

--Mielőtt pénzt adok, akartam jó tanácsot adni,--felelt Atlasz úr,
mosolyogva.--Tudom, hogy a pénzt szívesebben veszik, mint a tanácsot, de
az én pénzemből csak akkor lesz magának igazi haszna, ha követi a jó
tanácsomat. Most pedig nem beszélek, hanem teszek. Az adósságokat
átnéztem, a hitelezőkkel megegyeztem. Egy részt kifizettem készpénzzel,
a másik részt magamra vállaltam és betábláztattam az én uradalmamra.
Most már nekem is van adósságom, a mit soha sem hittem volna.

--Könnyű magának; egy év alatt kiheveri.

--Egy év alatt kiheverem. Ki is kell heverni, mert ha egy Atlasz Samu
jószágán adósság van, az annyit jelent, mint ha egy gróf Szádváry
megszökik egy párbaj elől.

--A hasonlat nem egészen talál; de mindegy. A fő dolog az, hogy átvette
adósságaimat.

--A fő dolog, hogy átvettem adósságait,--ismétlé Atlasz úr, kissé
elkeseredve, mert melegebb elismerést és dicséretet várt volna
vejétől.--A főbb dolog, hogy magamról is lerázzam az adósságokat. Ez is
meg fog történni Isten segítségével, egy esztendő alatt. A legfőbb dolog
pedig az, hogy vőm uram, a gróf úr, ne csináljon több adósságot.

--Legyen nyugodt, öreg!

--Leszek nyugodt, ha követi tanácsaimat.

--Halljuk azokat a tanácsokat!--kiáltott a fiatal gróf, jó kedvvel.--A
ki annyit fizet értünk, megérdemli, hogy tanácsait is meghallgassuk.

--Először is,--kezdé Atlasz úr újjain számolva a bölcs tanácsokat,--föl
fog hagyni minden üzlettel, vállalkozással és gazdálkodással.

--Micsoda? A gazdálkodással is? Hát aztán mi lesz a jószágból, mi lesz
belőlem?

--Ez a második és a harmadik pont; csak tessék jól vigyázni. A jószágot
bérbe fogja adni, találtam is már egy solid bérlőt és megegyeztem vele.
Fog fizetni évenként tizenkét ezer forintot, s a kastélyt és a parkot
meghagyja magoknak, hogyha nyáron haza jönnek, legyen hol játszani az én
grófi unokáimnak.

--Haza jövünk? Nyáron? Hát máskor hol leszünk?

--Ez a harmadik pont. Most vannak a képviselő-választások. Ebben a
kerületben magát fogják fölléptetni. Már adtam be offertet a vezérlő
uraságoknak és acceptálták. Én fizetek négyezer forintot készpénzben és
magát megválasztják képviselőnek.

--Képviselőnek? Engem? Aztán melyik párthoz kell tartoznom?

--Az mindegy. Választhat magának pártot; de én azt tanácslom, legyen
kormánypárti, mert akkor legkönnyebben kaphat hivatalt vagy épen
viszszajön a megyébe, mint főispán. Egy grófból minden lehet. No hát,
mit mond az öreg Atlasz tanácsaihoz?

--Az öreg Atlasz tanácsai valóban aranyat érnek,--felelt a fiatal gróf
elégedetten.--Megadom magamat és elfogadok mindent.

--És igéri, hogy nem csinál több adóságot?--kérdé Atlasz úr jó kedvvel,
mert vejének elismerő szavai nagyon föllelkesítették.

--Mindent igérek,--viszonzá könnyedén a gróf.

--Hála Istennek, ezt hát rendbe hoztuk. Most még hátra van a másik.

--Micsoda másik?

--A Manó fiam, a ki szintén tele van adósságokkal.

--Ez már mégis botrány!--szörnyűködött a gróf.--Nem jön meg már az esze
annak a fiúnak?

--Majd ha maga Pesten fog lakni, akkor vigyázhat rá és adhat neki jó
tanácsokat,--mondá Atlasz úr, szelíd gúnynyal.--De egyelőre még nekem
kell tanácsot adnom, a mi fizetéssel jár. Mihelyt rendbe jöttem itt
mindennel, megyek föl Buda-Pestre és tisztába hozom a Manó dolgát. Ha
akarja magának is keresek lakást, hogy a választás után tüstént
beköltözhessék.

--Nagyon jó lesz, öreg, keressen lakást s fizesse is ki az első
negyedet.

Atlasz úr azonban nem utazott el tüstént. Mindent személyesen akart
elvégezni, s mivel a választások úgy is közel voltak, elhatározta, hogy
személyesen ügyel föl négyezer forintos befektetésének kamatozására.
Különben sem volt ellenére a grófi napfény sugaraiban sütkérezni s veje
még soha sem volt iránta oly jó hangulattal és annyi figyelemmel, mint
most, midőn minden adósságát kifizette s új ösvényt nyitott
becsvágyának. Fölhasználta hát a kedvező alkalmat, s teljes tüdővel
szívta magába az aristokratikus levegőt és élvezte azt a dicsőséget,
hogy mint gróf Szádváry apósát mutatták be a kerületi nagy uraknak s
együtt evett velök a választók lakomáján.

Midőn aztán mindent rendbe hozott, az adósságokat kifizette és átíratta,
a jószágot átadta a bérlőnek és végig hallgatta vejének beszédét,
melylyel a mandátumot megköszönte választóinak, megölelte leányát s
külön még egy ezer forintos ropogós bankjegyet csúsztatott kezébe; ölébe
vette unokáit s mindegyiknek tíz darab fényes aranyat ajándékozott,
azután gazdag borravalókat osztogatott ki a cselédek közt, nehogy
megszólják és zsidónak mondják grófi gazdájok apósát, s megkönnyebbült
zsebbel és szívvel ült a vasútra, eltelve aristokratikus dicsőséggel és
szinte elfeledve, hogy csaknem minden ölelést, minden kézszorítást,
minden kalapemelést külön-külön drága pénzzel kellett megfizetnie.

Ilyen drágán megfizetett dicsőséget élvezett a fővárosban is, Manó
fiának jóvoltából. Pompás szobában lakott, nagyszerű ebédeket evett,
drága külföldi borokat ivott, kocsikázott, színházba járt, s előkelő
fiatal urakkal ismerkedett meg, kik öregnek szólították és a vállára
veregettek. A mint Manó mondta, csupa casinói tagok voltak: grófok,
bárók, kamarások, Atlasz úr feje szédült, szeme káprázott a nagy
uraságtól és főúri dicsőségtől, és fizetett, mint a köles. Manó ügyeit
sokkal könnyebb volt rendezni; nem kellett se hitelezőkkel kiegyezni, se
átíratni, se haszonbérlőt keresni vagy képviselőségi offertet nyújtani
be; nem kellett tenni semmi egyebet, mint fizetni. Az adósságok mind
váltóra voltak, ismert uzsorások birtokában, kik mereven
visszautasítottak minden alkudozást, és, mint Shylock, ragaszkodtak a
kötéshez. Atlasz úr kifizetett mindent, s midőn az összszeszedett
váltókat ünnepélyesen elégette, megeskette fiát, hogy nem fog több
adósságot csinálni.

Manó megesküdött és négyezer forintot kért atyjától, hogy új
életpályáját adósság nélkül kezdhesse meg.

--Micsoda!--kiáltott Atlasz úr elszörnyedve.--Még adjak négyezer
forintot? Hát azt hiszed, én bankócsináló gép vagyok?

--Csak ne légy kicsinyes, öreg,--felelt Manó nyugodtan.--Épen most
esküdtem meg, hogy nem csinálok több adósságot; csak nem szeghetem meg
eskümet mindjárt az első nap? Pénzre pedig szükségem van, nincs hát
egyéb hátra, mint hogy te adj. Ez csak világos.

--Világos, világos,--mondá Atlasz úr, fejét vakarva,--csak az nem
világos, mire kell neked annyi pénz, mikor nincs semmi adósságod?

--Miből éljek, ha nincs pénzem?

--Hát a fizetésed?

--Az a rongy?--kiáltott Manó fitymálva.--Hiszen ez még szivarra sem
elég.

--Drága szivarokat szoktál szívni,--mondá Atlasz úr.

--Egy szó mint száz, ha azt akarod, hogy rangomhoz képest éljek és
becsületet szerezzek az Atlasz névnek, nekem is legalább annyi apanaget
kell adnod, mint Szádváryéknak. Még így is meg kell szorítnom
kiadásaimat, össze kell húznom magamat. De annyit én is joggal
megkivánhatok, mint Szádváry, a ki nem is fiad, csak vőd.

--De gróf.

--Több gróf vagyok én, mint ő, habár nincs meg a czímerem.

--Az igaz,--mondá Atlasz úr, félig büszke, félig savanyú arczczal.--De a
Szádváryék négyen vannak, te meg csak egyedül.

--Ez csak mellettem szól. A ki otthon él s a kinek olyan jó gazdasszony
a felesége, mint Eveline, annak negyedmagával is olcsóbban meg lehet
élnie, mint nekem, ki a főrangú világ örvényének kellő közepébe vagyok
kidobva. Ha így okoskodunk, nekem még többet lehetne követelnem, mint a
mennyit sógorom kap. De nagylelkű és szerény leszek, s megelégszem
ugyanannyival.

[Illustration: Mereven és feszesen ült egyik középső ülésen.]

--Jaj nekem! a te szerénységed nagyon sokba kerül. Akkor hát ez a
négyezer forint a conto lesz az apanage-ra?

--Semmi à conto! Ez szükséges befektetés a józanabb és szerényebb
életmód megkezdésére. A conto! Hogy is ne! Ugyan, öreg, fizess már és ne
zsidóskodjál!

Ez az utolsó szó Atlasz úrnak minden ellenvetését elnémította. Nem
zsidóskodott, fizetett s megigérte, hogy ezentúl havi részletekben
pontosan felküldi az évi pénzt. Manó viszont megigérte, hogy nem csinál
több adósságot s nagy búcsúebédet adott atyja tiszteletére, melyben
csupa fiatal főurak vettek részt és igen zajosan mulattak. Ebéd után
Manó saját fogatán vitte ki atyját a vasúthoz s nem engedte, hogy
szokása szerint a második osztályra váltson jegyet. Atlasz úr nem akart
ártani fia tekintélyének, a ki szégyelt volna búcsút venni egy
másodosztályú utastól, és az első helyre váltott jegyet, a hol igen
kényelmetlenül érezte magát és az egész úton nem mert szivarra gyújtani.
Mereven és feszesen ült egyik középső ülésen s mozdulatlanúl nézett
kifelé, a rohamosan eltünedező távíró oszlopokra.

--Sok pénzembe került, de mégis rendbe hoztam a dolgot,--gondolá magában
Atlasz úr, elég ideje lévén gondolkozni, mert utitársai közül senki sem
ereszkedett vele szóváltásba s ő sem mert megszólítani senkit.--Elment
ugyan minden készpénzem, adósságot is vállaltam, de egy jó termés megint
elég pénzt fog hozni s az adósságot könnyű lesz kifizetni. A fődolog az,
hogy megmentettem leányomat és grófi unokáimat a koldusbottól, s a
helyes útra térítettem vőmet és Manó fiamat. Az egyik nem fog többet
speculálni, képviselő lesz, főispán, talán miniszter, s magával együtt
emelni fogja családomat; a másik nem csinál több adósságot, úri módon
fog élni a nagyúri társaságban, ismertté és tiszteltté teszi az Atlasz
nevet, mindegyre magasabb és magasabb hivatalba jut s végre elvesz egy
milliomos leányt és báróságot szerez. Báró Atlasz--nem is hangzik
rosszúl. Igaz, hogy sok pénzembe került, de a kinek van pénze, az
fizethet, s arra nézve még kis baj az, melyen pénzzel lehet segíteni.
Ah! Sándor baján nem segít a pénz. Ez a szerencsétlen házasság tönkre
tette jövőjét; nem lesz belőle más, mint közönséges falusi gazda, a ki
élni fog abból a vagyonból, melyet tőlem kap, ha ugyan a felesége azt is
el nem veri. Ah! miért nem tudtam előbb megmutatni neki azt a levelet!
Talán nem vette volna el e gyanús erkölcsű leányt. Legalább ha elvette,
válnék el tőle! A Góg Ferencz, a ki nagy jogtudós, azt mondja, hogy
nálunk, azaz nálok könynyen megy az elválás, és a szép Lilla akkor is
szívesen nőül menne Sándorhoz, mert halálosan bele van bolondulva.
Milyen nagy szerencse volna! Igaz, hogy Sándornak kálvinistává kell
lennie, azt mondja a Góg Ferencz, és a plébános kiugranék a bőréből; de
úgy kell neki, ő házasította össze Sándort a Boglár Klárával. Ah! milyen
kellemes meglepetés volna, ha otthon avval a hírrel fogadna Sándor, hogy
megkezdte a válópört a felesége ellen.

[Illustration].



X.

(A féreg a szívben.)


Ebben a kellemes meglepetésben nem részesült Atlasz úr, midőn haza
érkezett. Sándor nem fogadta azzal a hírrel, hogy megkezdte a válópert;
ellenkezőleg, úgy vette észre, meglehetős békességben és jó
egyetértésben élnek. Karon fogva jöttek eléje, mikor kiszállt a
hintóból, s Klára jó kedvvel, mosolyogva nyújtott kezet. De ez ismét
csak újabb lángra lobbantotta Atlasz úr lelkében a régi ellenszenvet. Ez
a jött-ment, ez a betolakodott asszony úgy fogadja őt saját házában,
mint valami közönséges vendéget, a helyett, hogy kezet csókolna, mint
Sándor, sőt a mint Eveline is szokott tenni, a ki pedig grófné. Ez meg
csak a kezét nyujta neki, és mosolyog, és azt mondja: Isten hozta--és
ezzel ott hagyja. Atlasz úr ennek következtében elég mogorván viszonozta
menye üdvözlését és neje után tudakozódott, mialatt egy gyors, kémlő
pillantást vetett Sándor arczára, vajon nem látja-e már rajta a
boldogtalanság és az elválási szándék első jeleit. Nem látott rajta
semmit, és életében először jött abba a különös helyzetbe, hogy
haragudott, mert fia arczát nyugodtnak és vidámnak látja.

Az öreg asszonyság ablakában állt és onnan integetett férjének. Atlasz
úr hát nem vizsgálta tovább Sándor arczát, melyen csak leverő és
kellemetlen fölfedezéseket tett; magához vette az ajándékokat, melyeket
az öreg asszonyság számára hozott és fölsietett a lépcsőn.

Meglehet, ha Atlasz úr nagyobb arczismerő és jártasabb a lélektan
tudományában, talán Sándor tekintetében is talál olyan jeleket,
melyekből vigasztalást és reményt meríthet. De Atlasz úr nem volt
lélekbuvár. Egész életében az anyaggal foglalkozott, csak ahhoz értett,
csak annak megitélésére volt szeme. Ha az erdőben egy erős, terebélyes
tölgyfát kínáltak volna neki megvételre, egy pár fonnyadó levélből, egy
kis repedésből rögtön meglátta volna, hogy a viruló törzsben féreg őröl
s nemsokára el fogja hervasztani; de az emberi arcz derüjén, az emberi
szem vidám tekintetén keresztül nem tudta meglátni a szivben őrlő
férget.

Ilyen férget hordott szívében Sándor, mióta ama végzetes levelet
elolvasta. A plébános jól ismerte őt s eltalálta a boldogságát fenyegető
veszélyt, midőn szemére hányta Atlasz úrnak baklövéseit. Féltékenysége,
az emésztő szörnyeteg, ismeretlenül szunnyadt lelke mélyében; az első
hangos szó fölébresztette s azóta nem tudott töbé elszenderülni.

A magyarázat, melyet a plébános adott, megnyugtatta egy időre, vagy
inkább elhitette magával, hogy megnyugtatónak találja. De míg eszének
egész józanságával, akaratának minden erejével igyekezett a feledés
leplét borítani a hallottakra, egy nyugtalan, kegyetlen kéz minduntalan
fölemelte a jótékony lepel egyik csücskét s szabad utat nyitott a gyanú
gúnyosan vigyorgó arczának.

Józan esze, erős akarata ellen pártot ütött képzelő ereje és a
szörnyeteg féltés szolgálatába szegődött. Ha nejének mélyen szemébe
tekintett s mosolygó sugarától fölmelegült szíve, ha megfogta kezét s
meleg, puha érintésétől villamos ütés futott végig egész testén, ha
átölelte derekát és keblére hajtotta fejét, hitte, érezte, látta, tudta,
hogy egészen az övé szerelme, hogy egyedül az övé, hogy soha sem volt
másé: a kínzó, kegyetlen képzelem egyszerre egy más férfi alakját
mutatta szemének az ő helyén más férfi ajkát tolta oda az ő és neje
ajkai közé. És hiába űzte el onnan, hiába nem akarta látni: látnia
kellett. A képzelemnek nem lehet parancsolni, az ész jobb meggyőződése,
az akarat ereje nem riaszthatja el szeszélyes játékát.

--Ha sokáig így tart, meg kell bolondulnom.--gondolá magában Sándor,
midőn néha bágyadtan, törődötten fölkeresett egy-egy magányos zúgot,
hogy megpihenjen és összeszedje zilált gondolatait.--Hogy az embert
álmában a legbolondabb képek gyötrik, melyeket nincs ereje elkergetni,
azt értem, az megesik mindenkin; de hogy ébren is álomképek kínozzanak,
hogy azt lássam, a mit nem hiszek, a mit nem akarok látni, ez csak velem
történhetik meg. Okoskodjunk csak! Klárát rágalmazták, ez a rágalom a
fülembe jutott. Hát mit tesz az? Nem hiszek a rágalomnak, nincs okom
hinni s nagyon sok okom van megbizni nőm szerelmében. Miért kínoz hát
mégis az a képtelen gondolat, hogy igazán szerette azt az embert, igazán
az övé volt, s ha újra összekerülne vele, ismét az övé lenne szerelme?
Nincs ezt hinnem semmi okom, semmi, semmi... és mégis... hátha
megcsaltak? hátha igaz volt?

Hátha igaz volt? Evvel a pár szóval, mint valami vaskos ecsettel, a
gonosz képzelem egyszerre elmázolta a megnyugvás enyhe képét, melyet a
józan ész Sándor lelkébe rajzolt. Sötét, üres, idomtalan foltok maradtak
ismét a helyén. Sokszor föltette magában, hogy véget vet kínzó
töprengéseinek, neje elé áll, egyenesen szemébe mondja, hogy mindent
tud, s fölszólítja, valljon meg neki mindent az igazsághoz híven. De
mindig visszariadt ettől a végső lépéstől. Mit is nyerne vele? Ha neje
csakugyan hibás volt a múltban, ki biztosítja arról, hogy megvallja az
igazságot, melyet eddig elhallgatott? És ha valóban kétkedik benne, ki
biztosítja, hogy tagadása után nem fog többé kételkedni? Ha pedig nem
igaz, ha valóban rágalom volt minden, a mint hiszi, a mint hinni akarja,
mit nyer azzal, ha tudtára adja nejének, hogy kételkedett benne, hogy
hitt a rágalomnak, hogy gyanusította tisztaságát? Nem koczkáztatja-e
ezzel, hogy megsérti önérzetét vagy hogy épen nevetségessé lesz előtte,
eljátsza becsülését és elveszti szerelmét?

Klára semmit sem vett észre a gyötrelmekből, melyek férje lelkét
emésztették. Ha néha komornak látta, ha észrevette, hogy homlokán
egy-egy sötét felhő húzódik át, vagy kerüli tekintetét és kellemetlen
gondolatokba merül, nem felel szavára vagy nyersen utasítja vissza
nyájasságát: eszébe sem jutott, hogy e jeleket féltékenységre
magyarázza. Azt hitte, a gazdaság gondjai bántják ilyenkor lelkét, s
egy-két tréfás szóval magára hagyta. Multjára nem gondolt. Mire is
gondolt volna? Azt az embert, kit egy ideig szeretett s aztán aljasnak
ismert meg, régóta megvetette és elfeledte. Hogy mivel rágalmazta őt,
nem tudta; hogy e rágalom férjének fülébe is eljutott s mérget
csepegtetett szívébe, azt nem sejtette. Öntudata semmiről sem vádolta;
hogyan kereshette volna önmagában férje komorságának okát? Azt sem
gondolhatta, hogy Sándor szerelme meghült iránta és megbánta házasságát;
hiszen gyöngéd, figyelmes volt hozzá, kedvét kereste, gondoskodott
kényelméről, aggódott jóléteért, egészségeért, és ha a sötét felhők
eltüntek arczáról, ha le tudta győzni komorságát, ha elüzhette gyötrő
gondolatait, oly szenvedélylyel, oly, csaknem erőszakos, szerelemmel
szorította keblére, mintha valami képzelt ellenség karjaiból ragadta
volna vissza, és őt is, magát is kárpótolni akarná a pillanatnyi
hidegségért.

Egyik legkedvesebb időtöltése és mulatsága az volt Klárának, hogy
férjének kissé parlagias modorát megfinomítsa, vagy--mint nevetve mondta
Sándor szemébe,--köszörülje a csiszolatlan gyémántot. Öltözködésében,
beszédmódjában, viseletében, mozdulataiban el akarta szoktatni attól a
szögletességtől és betyáros módtól, mely eddigi környezetében ráragadt s
mely az öreg Atlaszok szemében netovábbja volt az igazi földesúri
tempónak. Maga kötötte meg nyakkendőjét, megigazgatta haját, szakáját,
maga rendelte meg számára a ruhákat, kiigazította nyers kifejezéseit s
betapasztotta száját kezével, ha egy kis káromkodás szaladt ki rajta.
Enyelegve, jó kedvvel tette mindezt, és Sándor elég vidáman vetette
magát alá a második nevelésnek s néha maga nevetett legjobban saját
ügyetlenségein, mikor egyszerre csak megint eléje tolta vigyorgó arczát
a soha el nem alvó gyanú, s a bolond képzelem ismét egy más alakot
állított szeme elé, csinos, kikent-kifent, elegáns alakot, és a
fölébredt szörnyeteg gúnyosan fülébe sugta: ehhez akar téged is
hasonlóvá tenni, hogy mindig rá emlékeztesd. Arcza ismét elsötétült,
szemét komoran elfordította neje mosolygó arczáról és úgy szerette volna
szeme közé dobni Lándsa Jenő nevét; de erőt vett magán, összeszorította
fogait, s képzelgett és gyötrődött tovább titokban.

Így álltak a dolgok, midőn Atlasz úr csaknem hat heti távollét után haza
érkezett s abban a kellemetlen csalódásban részesült, hogy fia még nem
akar elválni a feleségétől. Hogy a legjobb úton van e czél felé, azt,
nem lévén psychologus, nem láthatta. Fölsietett az öreg asszonyság
szobájába, s miután a viszontlátás örömében hatalmasan megveregette
vállát s egy lélekzet alatt elmondta, hogy Eveline jól van, a kis grófi
unokák is egészségesek, Manónak sincs semmi baja és mindnyájan
csókoltatják a mama és nagymama kezét, és végre kirakta az ajándékokat,
melyeket a gyerekek küldtek s a maga részéről átadta a hagyományos
csomagot a czukros gesztenyével: leült az ablak mellé, szemben az öreg
asszonysággal és kérdezősködni kezdett az itthon történt dolgokról.

--A búbos fehér tyúknak hét csirkéje volt, de kettőt közülök elvitt a
kánya,--felelt az öreg asszonyság.

--Ördög vigye a búbos fehér tyúkot és mind a hét csirkéjét,--kiáltott
Atlasz úr haragra lobbanva.--Hát reád nézve nincs fontosabb történet
ebben a házban, mint a búbos fehér tyúk csirkéi?

--Oh Istenem, Istenem!--siránkozott az öreg asszonyság,--milyen hamar
megharagszol! Pedig én csak arról beszélhetek, a mit tudok, és nem
tehetek róla, ha egyébről nem tudok.

Az öreg asszony sírva fakadt s visszatette a csomagba a czukros
gesztenyét, melynek felét már leharapta volt.

--No, no, csak ne pityeregj,--szólt Atlasz úr ismét kiengesztelődve s
megveregetve neje vállát.--Nem haragszom már, nem is haragudtam,
legalább nem reád haragudtam, tudod, ki az, a kire ebben a házban
haragudni kell. Töröld meg a szemedet és nyeld le azt a czukros
gesztenyét. Úgy! Most pedig felelj arra, a mit kérdezek, és az Isten
nyugasztalja meg a búbos fehér tyúk csirkéit. Hogy viselte magát Sándor,
mióta távol voltam?

--Sándor mindig jó fiú volt!--kiáltott az öreg asszonyság hirtelen
kisugárzó tekintettel.

--Nem vettél rajta észre valamit, mintha boldogtalan volna?

--Sándor megérdemli, hogy mindig a legboldogabb legyen,--mondá az öreg
asszonyság erélyesen.

--Nem azt kérdezem, mit érdemel Sándor,--mondá Atlasz úr kissé
türelmetlenül,--hanem te mit vettél rajta észre? Nem látszik-e, mintha
elégedetlen, rossz kedvű, szomorú volna? Nem mondta neked, hogy már
megunta azt a ... azt a ... Boglár Klárát?

--A feleségét?

--Jól van no, hát a feleségét,--tört ki Atlasz úr elkeseredetten.--Azt
kérdem, nem mondott-e neked ilyes valamit?

--Hogy mondott volna, mikor soha sem beszél velem róla?

--Soha sem beszél róla? Hm! Ez lehet jó jel is, rossz is. Hát egymás
iránt, hogy viselik magokat? Vettél észre valamit?

--Hogy vettem volna észre valamit, mikor soha sem látom őket együtt?

--Soha sem látod együtt? Hát az ebédnél?

--Gyöngélkedtem és mindig a szobába hozattam az ebédet.

--És ők nem jöttek ide, hogy neked társaságod legyen és ne und halálra
magadat?

--Nem untam magamat, ablakomból mindig elég mulatságom volt a
majorsággal.

--Forduljon föl a majorság!--dörmögött Atlasz úr.--Nem a majorságról
kérdezlek, hanem azt akarom tudni, hogy ők soha sem jöttek hozzád, mikor
tudták, hogy beteg vagy és nem mehetsz ki a szobából?

--Sándor mindennap eljött hozzám és megkérdezte, hogy vagyok és mit
csinálok,--felelt büszkén az öreg asszonyság.

--Hát az a másik?

--Minek jött volna? Én nem kívánkoztam utána, nem is tudnék vele
beszélni, s azt sem tudom, tegezzem-e vagy nagyságos asszonynak
szólítsam? Egyszer volt itt, körülfordult a szobában, megkérdezte,
nincs-e valami kívánságom, azután elment.

--És te mit feleltél neki?

--Semmit. Nem tudtam, mit mondjak.

--Kezet csókolt?

--Eszébe sem jutott. De nem is szerettem volna. Hiszen oly nagyúriasan
viseli magát, hogy még én csókolhatnék neki kezet.

--Még csak az kellene! A koldús ivadék! Többet aztán nem jött a
szobádba?

--Hála Istennek, nem; én sem kívánkoztam utána.

--Hát a háziasszonyi dolgokban nem jött hozzád tanácsot kérni?

--Háziasszonyi dolgokban!--kiáltott az öreg asszonyság a tőle telhető
keserűséggel.--Ki a háziasszony? Én nem vagyok háziasszony. Mióta Sándor
megházasodott, engem többé meg sem kérdeztek, az ő felesége vett át
mindent, ő most a háziasszony, és engem számba sem vesz, mint ha idegen
vendég volnék a házunkban.

Valóban úgy is állt a dolog. Ha valami hibája volt Klárának, bizonyára
az volt, hogy keveset törődött Sándor szüleivel, nem igyekezett hozzájok
közeledni, megnyerni szeretetöket. Nem megvetésből vagy
tiszteletlenségből, hanem megszokásból. Így szokta meg, mikor még vendég
volt e házban, így tapasztalta mindenkinél s gondatlanságában eszébe sem
jutott, hogy e helyzeten neki illenék változtatást tennie. Megszokta,
hogy az öregek mindig szerényen és hallgatva visszahúzódjanak az asztal
végére, s úgy találta, hogy ott egészen helyökön vannak és jól érzik
magokat. Gondolkozásuk, szokásaik, modoruk, kedvteléseik közt oly
véghetetlen távolságot látott, hogy eszébe sem jutott a közeledés.
Bizonyára, ha valaki figyelmezteti kötelességére, megtette volna az első
lépést, mert nem viseltetett semmi rossz indulattal Sándor szülei iránt,
egyszerűen nem vette őket észre; de senki sem figyelmeztette; Sándor
lelkét sokkal jobban elfoglalta a szívében őrlő féreg, hogysem észre
vett volna valamit, a mi szerelmén és gyötrő kétségein túl feküdt, az
egyetlen tanácsadó pedig, a ki oldala mellett állt, a plébános, maga is
egészen természetesnek találta e helyzetet s a maga részéről sem
tartotta nagyobb figyelemre méltóknak a ki nem keresztelkedett öregeket.
Ezek meg épen nem közeledtek Klárához, s hideg vagy félénk
visszavonulásukkal teljesen lehetetlenné tették, hogy a közeledés
szüksége eszébe jusson.

Így maradt továbbra is, Atlasz úr visszaérkezése után. Az öregek
hallgattak, visszahúzódtak s hagytak mindent úgy menni, mint Sándor
rendelte. Atlasz úr, mióta a levél fölfedezésével oly szerencsétlen
bakot lőtt, nem mert többé Sándor előtt felesége ellen szólni, csak
titokban duzzogott és leste, mikor fog kihülni végre Sándor szerelme és
mikor fog megnyílni a szeme, a minek, Góg Ferencz állitása szerint,
előbb-utóbb be kell következnie.

Ez érdemes görnyedező uraság gyakran tett látogatást az
Atlasz-katélyban, s nem ragaszkodott a társadalmi formasághoz, mint
Lilla húga, a ki az első látogatást várja az új pár részéről s addig nem
vesz róla tudomást. Góg Ferencz különben mást is tud beszélni szeretett
Lilla húgáról, midőn Atlasz úrral szobájába vonul vagy hosszú sétákat
tesz vele a kertben és a mezőn. Atlasz úr arcza ilyenkor fölvidul s
keble új reményekkel telik el, mert Góg Ferencz igen tudós uraság, s
egyaránt járatos az emberi szív rejtelmeiben és a törvény
paragraphusaiban.

De a szép Lilla és a szomszéd úri családok mind hiába várták az első
látogatást. Klárának egy csepp kedve sem volt tovább szőni az
ismeretséget azokkal, kikkel menyegzője napján futólag találkozott az
Atlasz-kastélyban, s örült, hogy Sándor nem sürgeti a látogatásokat s
nem látszik kedvelni a szomszédolást. Talán nem örült volna annyira, ha
megtudja valódi okát, miért vonul vissza Sándor a világtól s miért nem
viszi őt sehová. A gonosz féreg folyton ott őrölt a szívben, s a gyötrő
képzelem egyre azt súgta fülébe: hátha igaz volt? hátha újra igaz lesz,
ha alkalom kerül rá?

Mindig otthon ült, mindig őrizte nejét, mint a sárkány féltett kincsét,
együtt ment vele lovagolni, kocsizni, elvitte a városba, ha néha dolga
akadt, és Klára boldog volt, mert csak a soha nem szűnő, mindig
telhetetlen szerelem jeleit látta ebben; s nem pillantotta meg a sötét
gyanut, mely mozdulatlanul ott ült a szerelmes epedéssel ránéző szem
egyik szögletében.

Ez alatt kinn a világban,--a világ itt a szomszéd falvak és puszták
birtokosait jelentvén,--vígan garázdálkodott a legféktelenebb pletyka.
Elfogadott és senki által kétségbe nem vont igazságként beszélték, hogy
Atlasz Sándor esküvője után egy nappal rájött arra, hogy nejének
szeretője van, hogy meg is verekedett vele, de nem ölte meg, a szerető
felgyógyult, s titokban újra folytatja viszonyát a fiatal asszonynyal, a
férj gyanakszik, de még nem jött nyomára semminek, azért tartja zár
alatt feleségét, őrzi és lesi minden lépését, hogy ha kellő
bizonyitékokat szerez, megindíthassa a válópert.

Góg Ferencz híven megvitte Atlasz urnak e különféle érdekes pletykákat,
és Atlasz úrnak nem volt annyi erkölcsi érzéke, hogy azt lássa bennök, a
mi fiára és saját nevére nézve megalázó; csak azt látta, hogy Sándor
házasságát mindenki szerencsétlenségnek tartja; csak azt várta és leste,
mikor jut Sándor is e meggyőződésre, hogy aztán elűzze a gyűlölt
asszonyt és nőül vegye a milliomos özvegyet, a ki még mindig készen vár
reá.

És a milliomos házasság napról napra égetőbb szükséggé lett. A gazdaság
sülyedt, Sándor nem sokat törődött vele, össze-vissza ment minden, a
termés nem ütött be, a gabona-árak hanyatlottak, és Atlasz úr nem hogy
kitisztult volna a vejétől átvállalt adósságokból, hanem még ujakat is
csinált. A vidéken megrendült az Atlasz-név tekintélye s az eladósodott
szomszédos földesurak úgy kezdtek róla beszélni, mint magokhoz
hasonlóról. Nagy szükség van ilyenkor egy pár millióra!

Így telt el egy esztendő s újra közelgett Sándor napja, a nevezetes
templomszentelésnek első évfordulója.

[Illustration]



XI.

(Góg Ferencz fölfedezése.)


--Ha vendégeket hívunk neved napjára és meg akarjuk ünnepelni
házasságunk évfordulóját,--mondá Klára férjének, mintegy két héttel
Sándor napja előtt,--előbb látogatásokat kell tennünk.

--Látogatásokat? Hol?--kérdé Sándor, csaknem megriadva. Az őrjöngő
képzelem, mely mindig résen állt, egyszerre megragadta lelkét, s úgy
érezte, mintha valami láthatatlan daemon vállára hajolnék s izzó
lehelletével fülébe súgná: vigyázz, őt keresi, reá akar találni.

--Hol?--felelt nevetve Klára.--Azoknál, a kiket meg akarunk hívni.
Máskép akár sértésnek vehetik a meghívást, s joggal megtehetik, hogy el
sem jönnek. Úgyis már régen meg kellett volna tennünk a köteles
látogatásokat, de biz én nem nagyon törtem magamat a derék pletykázó
szomszédok után, sokkal jobb volt nekem itt, egyedül, a te oldalodon.

--És most miért kívánkozol az emberek közé?--kérdé Sándor.

--Nehéz fejed van ma, öregem,--mondá Klára mosolyogva és megkopogtatta
újjával Sándor homlokát.--Nem épen most mondtam, hogy előbb meg kell
látogatnunk azokat, a kiket meg akarunk hívni?

--Őrült vagyok, valóban azt kell hinnem, hogy őrült vagyok,--gondolá
magában Sándor, erősen megrázva magát, mintha le akarna dobni válláról
valami reá nehezedő terhet. Szeméből eltünt a sötét árnyék, megfogta
neje kezét, ajkához emelte, s azután mintha valami nagy megbántásért
akarna bocsánatot kérni, oly bűnbánó tekintettel nézett szemébe, hogy
Klára elnevette magát.

--No hát, látom, megadod magadat, édes bolondom,--mondá vígan,--és
megbántad bűnödet, hogy ellenkezni mertél a te okos feleségeddel. Bár ne
kellett volna engedned, bár továbbra is itthon maradhatnánk, egyedül,
egymásnak élve. De hiába, emberek közt élünk, meg kell adnunk magunkat
helyzetünknek. Nézd, összeírtam a látogatni való házakat; sorra veszszük
őket és egy hét alatt elvégezzük. De még ma kell megkezdenünk, hogy ki
ne fogyjunk az időből. Menjünk öltözni, aztán fogass be, és induljunk
neki a keserves gyönyörűségnek.

A látogatások a rendes módon folytak le, a mint e hivatalos
bemutatásfélék falusi házaknál történni szoktak. Nagy öröm a
megtiszteltetés fölött, szemrehányások az eddigi mellőzés miatt,
igéretek a jövőre, toilettek gyors szemléje és titkos megbirálása,
uzsonna, ház és kert bemutatása s melegében egy kis jellemrajz a vidék
társadalmáról. Azok a pletykák, melyek már csaknem egy éve keringtek a
környék társaságában, nem akadályozták, hogy az új házaspár első
látogatását mindenütt szívesen ne fogadják.

[Illustration: --Nézd, összeírtam a látogatni való házakat.]

Nagy kiváncsisággal és érdeklődéssel nézték Klárát, mint annyi regényes
történet hősnőjét, s ha a nők eleinte feszesek és hidegek akartak is
iránta lenni, bizalmas, könnyed, nyájas modora csakhamar elüzött minden
feszességet, s mindnyájan elismerték, hogy ez a kellemes, finom eleven
asszony nem maradhat hű olyan falusi tuskóhoz, mint Sándor, és a
férfiak, kikkel barátságosan kezet fogott s oly vidáman enyelgett, mint
régi ismerősökkel, titkon azt remélték, hogy e kedves fiatal asszonyt
könnyű lesz meghódítni s Lándsa Jenő után még rájuk is kerülhet a sor.

Klára semmit sem sejtett e merész vágyakból s nyugodtan és jó kedvvel
folytatta tovább a látogatások egyhangú robotmunkáját. Azt sem vette
észre, férje mily kínos figyelemmel kiséri minden házban szeme
tekintetét, mint vizsgálja a férfiak arczát, kikkel találkoznak, mint
lesi szavaikat s kész hallgatózni is, ha azt sejti, hogy valamely
félrevonult csoportban rólok beszélnek. Nem vett észre semmit, s nem is
volt módja megtudni valamit férje titkos gyötrelmeiről. Sándor minden
látogatás után újra őrült bolondnak nevezte magát, és föltette, hogy
ezentúl jobban fog parancsolni gonosz képzelmének.

A látogatások rendjében utolsónak maradt Volkán Ádámné. A szép bajuszos
menyecske nem szokott ahhoz, hogy érzelmeit palástolja, s épen nem volt
rabja ama nagyvilági szokásnak, hogy jó arczot mutasson annak is, a kit
ki nem állhat. Biz ő nem mondta Klárának, hogy örül kedves
látogatásának, szemrehányást sem tett neki, hogy eddig megfosztotta e
véghetetlen gyönyörüségtől, hanem egy párszor keményen, daczosan végig
mérte s vetett reá egy pár olyan pillantást, mintha szemével keresztül
akarná ütni szivét. Szeretett volna szóval is sebezni s egy pár csípős,
finom megjegyzéssel tudtára adni e gyülölt asszonynak, hogy ismeri
szerelmi kalandjait s nem tartja méltónak a maga társaságára; de nem
tudott szólni, a csipős finomság nem állt rendelkezésére a
tenyeres-talpas szép özvegynek, s Klára könnyed, barátságos, föl sem
vevő viselete annyira kihozta sodrából, hogy csak zavartan tudott egy
pár szót mondani és meg kellett elégednie szemének lesujtó fegyverével.

Csak egyszer tudta annyira összeszedni nehéz szellemét, hogy egy pár
szót mondjon, melyekkel, mint hitte, finoman, de halálosan megsebezhette
ellenségét. Sándor, ki nem látta Góg Ferenczet, hogy valamit mondjon a
nehezen gördülő társalgás lendítésére, kérdezősködni kezdett a nagybácsi
hollétéről.

--Nincs itt, Pestre utazott,--felelt Lilla, kemény oldalpillantást vetve
Klárára.--De nem sokára haza jő, hogy lerántsa valakinek az álarczát.

De Klára nem mutatta, mintha találva érezné magát Góg Ferencz
álarcz-rángatása által, s nem vette észre, hogy Sándor arcza elsötétül.

Midőn haza felé hajtottak, Sándor komor és hallgatag volt, s alig felelt
egy-két szóval neje gondtalan, vidám csevegésére, melylyel szemlét
tartott a legutolsó látogatások fölött. Midőn végre a bajuszos özvegyre
került a sor, Sándor fölriadt merengéséből s haragosan fölkiáltott:

--Kellemetlen, gonosz lelkű asszony! Ki nem állhatom.

--Én inkább ügyetlennek találom szegényt,--mondá Klára nevetve.

--Szétküldted már a meghívókat Sándor napjára?

--Még nem. Holnap fogom megírni.

--Szeretném, ha ennek az asszonynak nem küldenél.

--Minek megsérteni szegény fejét? Az ilyen mellőzés vidéken örökös
haragot vonhat maga után.

--Bánom is én!--kiáltott Sándor hevesen--Nem akarom, hogy ez asszony
házamba tegye a lábát.

De midőn másnap a meghívók szétküldésére került a sor, s Atlasz úr
megtudta, hogy Volkánékat ki akarják hagyni, olyan jajveszékelést
csapott, hogy Sándor kénytelen volt engedni s nekik is elküldte a
meghívót.

Az ünnepi évfordulóra azonban más vendég is jelentkezett. Klára örömmel
futott Sándor elé, kezében nyitott levéllel. Atyja írta, esküvőjök
évfordulójára ő is el fog jönni. Boglár Kálmán ez év alatt is folytatta
vándorló életpályáját, s bár leányának többször írt, eddig mindig
vonakodott meghívásának engedni. Annál nagyobb örömmel töltötte el most
lelkét a viszontlátás reménye. Csak az nem tetszett neki, hogy atyja, a
mint levelében írta, a plébános vendége lesz a néhány napra, melyet itt
fog tölteni.

--Miért nem száll hozzánk?--kérdé férjétől.--Nincs-e nálunk sokkal több
kényelem, s nem volt-e hosszú ideig e kastély lakója, mikor még semmi
kapocs sem csatolta hozzá? Akkor jól érezte itt magát, s most, mikor
leányához jöhetne, idegen házban keres lakást. Mit jelent ez?

--Nem értem, de nem is fogom engedni,--mondá Sándor.--Ha máskép nem
akar, erőszakkal hozatom ide. Az volna még szép, hogy ilyen rossz hirbe
hozza házunk vendégszeretetét. Vagy talán megsértette valaki, mikor
utoljára itt volt?--kérdé Atlasz úrhoz fordulva, ki leeresztett orral
hallgatta e szóváltást.

--Ki sértette meg? Én nem sértettem meg!--kiáltott Atlasz úr.--Én
pontosan kifizettem a számláját és annyi pezsgőt adtam neki inni, a
mennyi csak bele fért.

Ugyanaz nap, melyen Boglár Kálmán levele érkezett, megjött Manó is.
Díszesen, hangosan beszélve s jobban henczegve, mint valaha. Klárát csak
futólag, félvállról s alig titkolt gúnyos mosolylyal üdvözölte. Atlasz
úr most már nem volt úgy elragadtatva elsőszülöttje látogatásától, mint
azelőtt. Tudta, hogy e látogatások mindig nehéz pénzbeli áldozatokkal
járnak, a mennyiben e nagyvilági fia rendesen olyankor jött haza, mikor
adósságai már nagyon meggyűltek. Eddig könnyen fizethette Atlasz úr e
látogatási díjakat; de most reá magára is nehéz terhek súlyosodtak,
pénztára üres volt, s minden rendkívüli kiadás új kölcsönt tett volna
szükségessé. Ezt meg is mondta Manónak, mikor az öreg asszonyság
szobájában magokra maradtak.

--Hát ki mondta, hogy fizetned kell érettem? Hát kértem én tőled pénzt?
Nagyszerű!--felelt Manó, sértett méltósággal, végig nyújtózva a
pamlagon.

--Nagyon örülök, hogy nem kell érted fizetnem,--mondá Atlasz úr
megkönnyebbült sóhajjal,--és ha megsértettelek, inkább bocsánatot kérek
tőled.

--Azt nem kívánom, öreg,--felelt Manó nagylelkűleg.--Elég nekem, ha
elismered, hogy én is jó fiad vagyok, nemcsak Sándor, s megérdemlem épen
oly gondoskodásodat, mint ő.

--Mégis jó fiú ez a Manó,--szólt közbe az öreg asszonyság az ablak
mellől, szokása szerint könnyekig megindulva, mikor valamelyik
gyermekéről volt szó.

--Mondtam én, hogy nem jó fiú a Manó?--kérdé Atlasz úr méltósággal.--Ha
valaki adósságot csinál, azért még lehet jó fiú, és én csak attól
féltem, hogy megint egy csomó adóssággal jött haza, mint rendesen.

--Mondtam én, hogy nincs adósságom?--kérdé Manó.

--Micsoda!--kiáltott Atlasz úr egyszerre felszökve helyéről.--Bolonddá
tartasz engem? Nem épen most mondtad, hogy nincs új adósságod?

--Azt én nem mondtam, csak azt mondtam, hogy nem kell értem fizetned. Ha
pedig nem neked kell fizetned, azt hiszem, rád nézve mindegy, akár van
adósságom, akár nincs. Ez csak világos.

--Nem egészen világos,--mondá Atlasz úr komoran, míg az öreg asszonyság,
mintegy sejtve a közelgő vihart, félénken karszékébe bújt.--Nem egészen
világos. Csak akkor volna világos, ha tudnám, kivel akarod kifizettetni
az adósságodat?

--Már ki van fizetve.

--Ej! azt a derék embert szeretném ismerni, a ki a mások adósságát
kifizeti,--mondá Atlasz úr hitetlen gúnynyal.--Nekem is szükségem volna
ilyen jó barátra. Mondd meg a nevét, talán kifizeti az én adósságaimat
is.

--A neve Góg Ferencz.

--Úgy! A neve Góg Ferencz!--kiáltott Atlasz úr leeresztett orral.--A Góg
Ferencz igen derék, nyájas, udvarias, alázatos uraság; de nem hiszem,
hogy csupa barátságból kifizetné a mások adósságait.

--Nem is barátságból fizette ki, hanem tisztességes kamatért. Még váltót
sem kívánt; megelégszik azzal, ha a kötelezvényt betábláztatom a
jószágomra.

--A jószágodra? A te jószágodra?--kérdé Atlasz úr roppant
csodálkozással.--Van neked jószágod? Hol van a te jószágod?

--És ezt apa kérdi elsőszülött fiától!

--Akarod talán mondani, hogy az én jószágomra fogod betábláztatni a Góg
Ferencz követelését?

--Isten mentsen! Nem a te jószágodra, hanem az én részemre, mely engem,
mint elsőszülött fiadat jogosan megillet.

--Jaj nekem!--kiáltott Atlasz úr, kétségbeesetten,--ha így folytatod,
utoljára nem marad semmi a jószágból, a mi téged jogosan meg fog
illetni.

--No, csak ne jajveszékelj, öreg,--mondá Manó előkelő higgadtsággal.--Ha
megsúgok neked valamit, ki fogsz ugrani a bőrödből.

--Már is vagyok olyan kedvben, hogy szeretnék kiugrani a bőrömből.

--De a mit én mondok, attól örömödben fogsz kiugrani. Góg Ferencz nem
lett volna olyan nagylelkű és én nem fogadtam volna el segítségét, ha
nem tesz olyan fölfedezést, olyan nagy fölfedezést, mely egy csapással
helyre hozza minden bajunkat.

--Micsoda fölfedezést tett a Góg Ferencz? Talán föltalálta másodszor a
puskaport?

--Nem a puskaport, hanem Lándsa Jenőt.

--Ah! ah! ah!--hebegett Atlasz úr, szörnyű meglepetéssel.--A Lándsa
Jenőt? Azt a Lándsa Jenőt, a ki...

--Csitt!--intett Manó, az öreg asszonyság felé vágva szemével, ki
székében tehetetlenül hátradőlve, néma rémülettel, vigasztalan
tekintettel hallgatta férje és fia párbeszédét.

--Igazad van,--dörmögött Atlasz úr,--nem az ő eszéhez valók ezek a
dolgok. Menjünk a kertbe, fiam, tegyünk egy kis sétát, azalatt majd
nyugodtabban beszélhetünk.

Mialatt Manó fölemelkedett vízszintes helyzetéből s előkereste kalapját,
az öreg asszonyság előre hajlott székén s aggódva kérdé:

--Úgy-e, már nem haragszol Manóra? Úgy-e, nem azért hívtad a kertbe,
hogy megverd?

--Ne félj, mama,--kiáltott Manó nevetve.--Atlasz Manót senki sem veri
meg, még az apja sem. Különben is én most olyan örömhírt mondtam az
öregnek, hogy nem verést, hanem csókot várok tőle.

--Igaz ez?--kérdé az öreg asszonyság, félénken férjére nézve.

--Igaz, igaz,--mondá türelmetlenül Atlasz úr.--Te is csókold meg a
fiadat, és maradj nyugodtan a székedben s edd meg jó étvágygyal a
czukros gesztenyédet.

Mihelyt kiléptek az ajtón, Atlasz úr mohó kiváncsisággal sürgeté Manót a
beszédre.

--A dolog így történt,--kezdé Manó szivarra gyújtva, a mint a lépcsőn
lefelé mentek.--Góg Ferencz barátunk, a ki, mint tudod, igen élelmes,
furfangos, éles szemű, vizsla orrú úri ember, de a mellett családunknak
nagy tisztelője és hűséges barátja--

--Száz esztendeig éljen,--szólt közbe Atlasz úr.

--Erről a kifejezésről leszokhatnál,--mondá Manó rosszalólag,--mindjárt
rád ismernek, hogy zsidó vagy. Hogy tehát Góg Ferenczre térjünk, ez a
jeles férfiú már egy éve kutatja Lándsa Jenő nyomát. Nehéz volt
rátalálnia, mert ez az ember egészen eltűnt a társaságból s régi
ismerősei is elvesztették szem elől. De Góg Ferencz furfangjával s a
szép Lilla pénzével mindennek nyomára lehet jutni. Megtudták, hogy
Lándsa Jenő sok ideig a külföldön kóborolt és különféle nevek alatt
szerepelt, leginkább a világhírű játékbarlangokban. Sokan hamis
játékosnak is mondták; annyi bizonyos, hogy sehol sem maradt hosszú
ideig s a legtöbb helyről erőszakos módon távolították el, más szóval,
kidobták. Ellenben hamis játékos volta ellen szól az a tény, hogy nem
tudott zöld ágra vergődni s a legújabb időben mindenéből kizsebelve, egy
krajczár nélkül vetődött vissza hazánk fővárosába.

--Ilyen férj illett volna a Boglár Kálmán családjába,--szólt közbe az
engesztelhetetlen Atlasz Samu.

--Várj csak, még bele juthat. Góg Ferencz, a ki folytonosan kutatta
nyomát, itt végre rá akadt. Ismeretséget kötött vele, megbarátkoztak.
Hozzám is elhozta és bemutatta nekem. Mi is jó barátok vagyunk.

--Jó barátja vagy ennek a haszontalan embernek?

--Haszontalan ember, de finom gavallér, a kinek ha elég pénze van, akkor
nem haszontalan ember. Most pedig van elég pénze. Góg Ferencz
pártfogásába vette s lehozta magával a sarlósi kastélyba.

--Micsoda! Itt van most? Ilyen közel hozzánk?

--Egy vonaton jöttünk, s mondhatom, az egész úton igen jól mulattunk
vele. Pompás ficzkó!

--Ha olyan pompás ficzkó, még bele szeret a Lilla nagysága és feleségül
megy hozzá,--jegyzé meg Atlasz úr aggódva.

--Attól ne tarts! Ez a tűzről pattant menyecske, Isten tudja miért,
halálosan bele van bolondulva Sándorba. Tudom a nagybátyjától. Hiszen a
szegény Góg Ferencz is nem annyira hozzánk való tiszteletből, hanem húga
kedvéért tette tűvé egész Európát ez után a Lándsa Jenő után. Azt
mondja, húgának nincs sem éjjele, sem nappala, mióta Sándor másnak a
férje, s csak az a remény tartja vissza az öngyilkosságtól, hogy Sándor
elválik nejétől és őt veszi feleségül. Csodálatos, de úgy van!

--Miért volna csodálatos?--jegyzé meg Atlasz úr büszkén.--A Sándor szép
fiú, nagyon szép fiú.

--Vannak más szép fiúk is a világon, a kik valamivel finomabbak is
Sándornál. De az ízlés ellen nem lehet vitatkozni. Elég az hozzá, hogy a
dolog így áll. Sándornak el kell válnia feleségétől, ez az első lépés, s
erre biztos eszköz lesz Lándsa Jenő barátom. Ha valaha szeretője volt
Klárának,--a mit erősen hiszek, ismerem az asszonyokat,--úgy a
találkozás új lángra lobbantja szerelmöket, megszöknek vagy Sándor rajta
kapja őket, s akkor nincs más hátra, mint a válópör. Ha pedig nem volt
szeretője, Sándor tudja a történt dolgokat, féltékenynyé lesz s a
féltékeny emberrel mindent el lehet hitetni. Így is, úgy is válópör a
vége, s nekünk ez a czél szentesíti az eszközöket.

--És Sándor, boldog lesz,--tevé hozzá Atlasz Úr, teljes
meggyőződéssel,--csak akkor lesz igazán boldog, ha ezt a szép és
milliomos özvegyet elveszi. Tudom én, hogy most boldogtalan. Hiába
tetteti magát, hiába csókolgatja a Boglár Klára kezét, jól látom én,
hogy sokszor szomorú és ökölre szorítja a markát. Isten áldja meg a Góg
Ferencz uraságot, hogy kitalálta a módját, melylyel boldoggá fogjuk
tenni a fiamat.

--No hát, mégis rossz néven veszed tőlem, hogy elfogadtam segítségét és
követelését be akarom tábláztatni a jószágomra?

--Már megint a jószágodról beszélsz?

--Igen is, arról beszélek. Most épen jó kedvedben vagy, tisztába
hozhatjuk ezt a kényes kérdést. Elsőszülött fiad vagyok s nem akarok
rövidséget szenvedni testvéreim kedvéért. Sándorra már ráírattad a
tiszavégi részt, Eveline férjének kétszer megvetted a mátraalji
jószágot: én is követelek magamnak legalább annyi ingatlant. Aztán nem
bánom, haszonbérbe adom neked, kezeld te, csak fizesd meg pontosan az
évi bérletet s engedd, hogy annyi adósságot csináljak rá, a mennyi
tetszik.

--Megbolondúltál te fiú, vagy engem tartasz bolondnak?--kiáltott Atlasz
úr, újra elkeseredve.--Jószág kell neked csak azért, hogy adósságot
csinálj rá? Ugyan szépen kezdenéd a gazdálkodást.

--Bízd azt csak reám. Tudom én, mit akarok. Azt is tudom, hogy az
adósságot ki kell fizetni. Eddig is mindig kifizettem.

--Azaz, hogy én fizettem ki.

--No hát, épen ezt akarom kikerülni. Az én adósságaimat senki se fizesse
ki kegyelemből, melyért kunyorálni kell és zsebre rakni egy porczió
szidást. Független akarok lenni, jogom van rá, régóta nagykorú vagyok.
Attól pedig ne félj, hogy elverem a vagyonomat. Nemsokára kifizetem
adósságaimat, kitisztázom a jószágomat és én leszek a leggazdagabb
mindnyájatok közt.

--Szeretném, ha engem is megtanítanál erre a titokra.

--Ahhoz te már öreg vagy. Te megtetted a kötelességedet, megszerezted az
alapot, most már bízd a többit gyermekeidre. Én tisztában vagyok
magammal. Nem is titkolózom előtted, röviden elmondom programmomat.
Először is lemondok hivatalomról...

--Mit hallok! Megint újabb meglepetés! Hát miért mondasz le a
hivatalodról?

--Mert ezen az úton nem lehet elég gyorsan haladni. A szamárlajtorja nem
hozzám való. Én nem mászom, hanem ugrom, nagyot ugrom. Megválasztatom
magamat itt a kerületünkben képviselőnek, s aztán nyitva áll előttem a
világ egészen a miniszterségig, nem számítva a milliomos pártit, mely
akkor reám vár s melyhez képest a te bajuszos özvegyed csak sifli.

E fényes perspectiva ismét elkápráztatta Atlasz úr szemét s a
pillanatnyi elkeseredés után a régi csodálattal és elragadtatással
nézett ragyogó elsőszülöttjére. Mégis csak benne van a legtöbb tehetség
gyermekei közt s ő fogja legmagasabbra emelni az Atlasz nevet. Ebbeli
elragadtatásában nem is vizsgálta mélyebben a hivatalról való lemondás
kérdését s így nem is tudta meg, hogy Manó merész költői szabadsággal
jövő időt tett a múlt helyére, a mennyiben lemondása már befejezett tény
volt s nem csupán szabad elhatározásának, hanem még inkább a miniszter
bizalmas fölszólításának következménye, a ki már megúnta jobb kezének
hanyagságát s barátságosan tudtára adta, hogy a végkielégítés készen van
számára.

De Atlasz úrnak ezt nem kellett tudnia, s teljes gyönyörűséggel
fürösztötte lelkét fia fényes jövőjében. Ha gyermekeiről volt szó, akkor
gyönge és együgyű volt. Egészen megnyugodott hát elsőszülöttjének új
programmjában s megigérte neki, hogy a többi kérdést majd rendbe hozza
az ünnep után, mikor talán Sándor dolgával is jobban tisztába jönnek.
Akkor majd Eveline is itt lesz s közös egyetértéssel állapíthatják meg
az osztozást.

--Eveline nem fog lejönni,--mondá erre Manó.--Tiszteltet és azt
izenteti, hogy addig nem teszi lábát a kastélyba, míg ez a nőszemély, ez
a Klára itt a háziasszony.

--Itt van ni!--sóhajtott Atlasz úr, keserűen.--Már saját leányomat is
elüldözi a házamból. Oh, ez a Boglár Klára csak az én veszedelmemre
született e világra!

--Ne búsulj, öreg,--vígasztalá Manó a kesergő apát.--Gondolj Góg Ferencz
fölfedezésére. Nemsokára megszabadúlunk e nyűgtől és az Atlasz-család
napja új fénynyel fog fölemelkedni a magas égre.

[Illustration]



XII.

(Az első évforduló.)


Körűlbelül ismét az a társaság van együtt, mely ma egy éve töltötte be
az Atlasz-kastély termeit; de a színe még sem egészen ugyanaz. Most nem
a meggazdagodott zsidók uraskodásán mosolyognak és mérgelődnek a környék
elszegényedett ősurai; sokkal mélyebb, általánosabb, hogy úgy mondjam
emberiebb érdek tartja elfoglalva figyelmöket, táplálja társalgásukat,
tartja ébren kárörömüket: a pletyka, a halhatatlan pletyka. Sőt talán a
botrány is. Híre futott, senki sem tudta, mily forrásból, de mindenki
suttogott róla, hogy ma valami érdekes fog történni, talán oly
katastropha, melyből évekig el fognak élni az embertársak dolgaival
foglalkozó nyelvek. Mindenki erről gondolkozik, erről suttog, ezért lesi
figyelmesen a háziaknak, kivált a fiatal házaspárnak mozdulatait,
arczkifejezését, s a titkolózás, suttogás, apró csoportok alakulása, a
feszűltség és nyugtalanság olyan színt ad a társaságnak, mint ha csupa
összeesküvők gyűléseznének, kik a jelszót várják a lázadás zászlójának
kitűzésére.

Másban is különbözik a társaság a tavalyitól. Hiányzik az egyházi
színezet, a papi elem uralkodó szereplése. Az úri társaság nem megy
templomba délelőtt, a búcsú napját csak a köznép ünnepli meg. Nincs itt
az apátkanonok úr virító vörös színeivel, s a plébános annyira el van
foglalva a faluban hivatalos ünnepi teendőivel, hogy egy pillanatra sem
nézhetett be a kastélyba, sőt talán még az ebédre sem fog eljönni.
Sándor legalább külön nem hívta meg, régen nem is találkozott vele.

Egy év óta nagyon meglazult a viszony a földesúr és papja közt. A közös
vadászatok, kocsizások, kirándulások egészen elmaradtak. Sándor sokkal
jobban el volt foglalva örökös tépelődéseivel, sokkal kitartóbban őrizte
nejét, hogysem kedve vagy ideje lett volna régi mulatságaira. A
plébánostól elidegenedett; kellemetlen érzés vett rajta erőt, ha látta
vagy beszélni kellett vele; feszesen, kényelmetlenül érezte magát
társaságában, mintha őt is felelőssé tette volna titkos gyötrelmeiért,
vagy mintha érezné, hogy ez ember lelkébe lát és restelkednék előtte.

És valóban, a plébános volt az egyetlen, ki lelkébe látott Sándornak, ki
tisztán olvasta arczán emésztő küzdelmeit és aggódó figyelemmel kisérte
e különös benső harczot gyanakodó képzelme és józan esze között. De nem
tehetett mást, mint, figyelni és várni. Tudta, hogy látása kellemetlen
Sándornak, mert újra meg újra eszébe juttatja kínzó titkát s fölébreszti
tépelődések; nem is kereste föl sokszor, csak épen annyiszor, a mennyi
szükséges volt arra, hogy fentartsa a jó viszony külső színét, hogy
figyelemmel kisérje Klárát és segítségére lehessen, ha nyugalmát
fenyegetve látná.

A vendégek nagyrészt már összegyűltek s a kastély termeiben, melyek az
ünnepnapra mind ki voltak nyitva és földíszítve, kisebb-nagyobb
csoportokra oszolva halkan beszélgettek és várni látszottak valamit,
magok sem tudták, mit. De Manó, úgy látszék, többet tudott; diadalmas
arczczal s izgatottan járt föl s alá a hullámzó csoportok közt, gyakran
kitekintve az ablakon s néha-néha jelentős pillantást vetve Atlasz úrra,
ki a terem egyik szögletében ült, hallgatva és magányosan. Az öreg
asszonyság nem volt mellette; nem érezte magát egészen jól s meg akarták
kímélni a nagy vendéglátás izgalmaitól s egyebektől is, melyeknek
bekövetkezését várták.

Klára is nyugtalan volt. Atyja még most sem érkezett meg. Mialatt
vendégeit fogadta s a különböző csoportokkal beszélgetett, sokszor
tekintett izgatottan a nagy ajtó felé. Sándornak is feltünt ez, ki
folyton neje nyomában járt és szokása szerint e nyugtalanságot is a maga
módja szerint magyarázta.

--Kire várhat oly türelmetlenűl?--gondolá magában.--Szeme minduntalan az
ajtó felé fordúl, arcza földerűl és kipirúl az örömtől, ha az ajtó
nyílik s újra elszomorodik, ha közömbös ember lép be rajta. Valakit vár,
annyi bizonyos. Ki lehet az? Ki lehet az?

E pillanatban megnyilt az ajtó s három tagból álló társaság lépett be.
Volkán Ádámné, Góg Ferencz és egy ismeretlen fiatal ember. A bajuszos
menyecske arcza sugárzott a diadaltól, feje, füle, nyaka, karja
villogott a gyémántoktól; csupa fény és ragyogás volt, hogy szinte
elkáprázott a szem, ha rá nézett. Mind a hárman egyenesen Sándor felé
siettek, ki a terem tulsó végén állt Klára mellett és arczát vizsgálta.
Észrevette, hogy egy pillanatra elhalványult s szemében kellemetlen
meglepetés kifejezése látszott; de gyorsan erőt vett magán, s nyugodtan,
bár nem szokott mosolyával várta feléje siető vendégeit.

--Repeső örömmel fogadtuk a kegyes meghívást, mely ismét megnyitá
előttünk e főúri hajlék fényes termeit,--kezdé Góg Ferencz, mint a
társaság szónoka, két rét görnyedve a nagy alázatosságtól, midőn Sándor
elé értek.--És íme siettünk eleget tenni a megtisztelő meghívásnak, sőt
ismerve e kastély vendégszeretetét, megengedtük magunknak ama
merészséget, hogy szerény házunk vendégét is magunkkal hozzuk, kit
ezennel van szerencsém bemutatni Lándsa Jenő úr személyében.

Sándor egész teste úgy megrázkódott e név hallatára, mintha erős
villamos ütés érte volna. Itt állt előtte az az ember, ki lázas álmainak
állandó kísértete volt, itt áll szemben nejével, kit gyötrő képzelete
egy év óta annyiszor kötött vele össze. Első gondolata, mely e név
hallatára, ez ember láttára, agyába szökött, az volt, hogy Klára tudta
jövetelét, őt várta oly türelmetlenűl, érette tekintett
pirúlva-elhalványodva annyiszor az ajtó felé. A vér fejébe kezdett
tódulni, lélekzete nehéz és rövid lett, erősen megragadta Klára kezét és
sötéten arczára vetette szemét. Nagy erőfeszítésébe került, hogy
féltékeny haragja rögtön ki nem tört rajta; de félig öntudatlanúl
föltette magában, hogy várni, vigyázni fog s az első biztos jelre egész
haragjával sújtja a bűnösöket.

Klára arczán azonban nem látott mást, mint kellemetlen meglepetést egy
pillanatra, s ennek elmúltával nyugodt hidegséget. Góg Ferencz
ünnepélyes bemutató szónoklatára, mely épen úgy hozzá volt intézve, mint
Sándorhoz, csendesen meghajtotta fejét, nem nyújtva kezét egyiknek sem
három vendége közűl, s aztán megfogva férje karját, el akart vele
fordulni, hogy más vendégeihez menjen, mintha a bemutatás már be volna
fejezve. De Sándor mozdulatlanúl állt, és midőn Klára kissé csodálkozva
arczára nézett, akkor kezdte először észre venni, hogy férje lelkében
erős háborgás megy végbe.

De ha Klára nem vesztette el nyugalmát, annál nagyobb meglepetés, zavar,
megdöbbenés volt olvasható Lándsa Jenő arczán. Látszott, hogy nem volt
elkészülve e találkozásra, nem tudta, kivel fog itt szemben állni. Góg
Ferencz a színpadi hatás iránt kitünő érzéket tanúsított, midőn a
meglepetést mindkét részen kölcsönössé tette; így mindenesetre nagyobb
lesz a feltünés, s ha egyik nem árulja el magát, elárulhatja a másik, a
miből önként következik a botrány és a többi. Számításában azonban,
legalább egyelőre, mégis csalódott; Sándor sokkal jobban tudott
uralkodni szenvedélyén, mint gondolta, s bár szemének és arczának nem
parancsolhatott, tudott parancsolni nyelvének; Klára nyugodt
hidegségében pedig csak előkelő megvetés látszott, melyet nemcsak a
bemutatott fiatal ember, hanem bemutatói is magokra vehettek, a mint
hogy a bajuszos menyecske magára is vette, s részint e fölötti
boszúságában, részint csalódott reményében titkon erősen megcsípte Góg
Ferencz karját, hogy ez érdemes nagybácsi elkékült és -zöldűlt bele.

Mindez sokkal rövidebb idő alatt történt, mint a mennyi elmondására
szükséges. Alig egy pár pillanatig tartott, mialatt a vendégek, kik az
egy esztendős pletykából többnyire ismerték Lándsa Jenő nevét, most e
név hallatára várakozással tele, kiváncsian kezdtek csoportosúlni a
beszélők körűl. Góg Ferencz jóvá akarta tenni a meghiúsult első hatást,
s mintha csak most venné észre a vendége arczán tükröződő meglepetést,
fölkiáltott:

--De mit látnak szemeim! Hiszen, úgy vélem észlelni, a bemutatás
fölösleges volt s én tudtomon kívül régi ismerősöket hoztam össze.
Lándsa barátom arczán és ő nagysága, mélyen tisztelt házi asszonyunk
szemében úgy olvasom, hogy ez életben már találkoztak, bizonyosan a
főúri körökben, melyeknek mindketten méltó díszei valának. Oh mily édes,
a régi jó ismerősök találkozása! Oh mily boldognak magasztalom magamat,
hogy szerény közvetítője lehettem ily édes találkozásnak!

És Góg Ferencz elragadtatott görnyedezéssel tekintett körűl a
társaságban. Többeknek arczán gúnyos mosoly látszott, itt-ott vihogás
hallatszott. A bajuszos özvegy is vihogott.

--Valóban én is úgy veszem észre,--szólt Sándor nagy erőfeszítéssel,
tompa, rekedt hangon,--mintha ez úr és nőm ismernék egymást. Igazam
van-e, valóban régi ismerősöddel hozott össze a véletlen?--folytatá
Klárára emelve sötét tekintetét.

--Atyámmal hajdan annyi helyen fordúltam meg, annyi mindenféle emberrel
találkoztam, hogy ez úr is köztük lehetett,--felelt Klára könnyedén, s
aztán Sándor karjába fonva karját, elvonta e csoporttól s más
vendégeihez ment vele, nyugodtan beszélgetve hol egygyel, hol mással,
mint a háziasszony kötelessége. Sándor, kábultan, félig öntudatlanúl
ment tovább neje karján, nem tudva, mit tegyen s nem merve az emberek
szeme közé nézni. A beavatottak előtt úgy látszott, hogy az első vihar
elvonúlt. Legalább a bajuszos menyecske így fogta föl a helyzetet s
elégedetlenségét ki is fejezte szerencsétlen nagybátyja előtt, kit
többször erősen karon csípett s halkan, de nagy méreggel ügyetlen vén
bolondnak nevezett.

Most Manó is idején valónak látta a közbelépést.

--Isten hozott, kedves barátom, nagyon örülök, hogy meglátogattad
házunkat,--kiáltott nagy hangon, mintha csak most venné észre Lándsa
Jenőt s kinyújtott kézzel feléje sietett.--Jer, bemutatlak apámnak; az
öreg is nagyon fog örűlni ismeretségednek. Reménylem, ezentúl gyakori,
nagyon gyakori vendég lészsz házunkban.

Fenhangon, csaknem tüntető kiabálással beszélt, szüntelen a mindig
messze vonuló Klára felé tekintgetve, mintha vele is, a társasággal is
tudatni akarná, hogy mindez neki szól. Ezalatt Lándsa is magához tért
első meglepetésének zavarából; mikor Manóval kezet fogott, arczán már
ismét ott volt rendes hetyke, szemtelen tekintete, s a két kiváló
nagyvilági fiatal ember karon fogva és hangos nevetgéléssel indúlt
Atlasz úr felé, ki ez egész jelenet alatt szögletében maradt és feszűlt
figyelemmel leste a történt dolgokat.

Mialatt Atlasz úr megismerkedett Lándsa Jenővel s nagy tisztelettel
fogott kezet ez előkelő fiatal emberrel, kiben nem fia nyugalmának és
becsületének megrontóját, hanem egész családjának megmentőjét látta; és
mialatt a vendégek különféle csoportokra oszlottak, Klára oly ügyesen
haladt végig közöttük Sándorral, csoportról csoportra megállva, és
egy-egy szót váltva, hogy végre minden feltünés elkerülésével,
észrevétlenűl a legvégső szobába jutottak, hol egyedül voltak.

--Úgy-e ügyesen ide hoztalak az ellenséges csatasorok tüzelése
közt?--mondá nevetve s egy ablakmélyedésbe vonva férjét.

Sándor feje még mindig kábult volt, lelke zavarodott; agyában, keblében
elszabadúltak lelánczolt gonosz szellemei és féktelenűl garázdálkodtak
benne. Nem tudott neje arczába nézni, csak tompán, fojtott hangon kérdé,
mit akar?

--Erre a Lándsa Jenőre akarlak figyelmeztetni. Jobban ismerem, mint
mutattam; nagyon haszontalan ember, nem való tisztességes társaságba.
Míg vendégeink itt vannak, ne csinálj botrányt, de azután jó lesz vagy
Volkánékat figyelmeztetni vagy egyenesen röviden kiadni az útját.

--Majd kiadom az útját azzal, hogy megölöm,--felelt Sándor rekedten.

--Megölöd?--kérdé Klára meglepetve férje hangjától és
tekintetétől.--Miért ölöd meg?

--Mert szeretőd volt, mert még mindig szeret, mert újra szeretőd akar
lenni,--kiáltott Sándor hirtelen kitöréssel.

A gonosz szellemek egészen erőt vettek rajta s megfosztották eszének
józanságától. Arcza kigyúladt, szeme szokatlan fénynyel villogott s
valóban oly tekintettel nézett nejére, mintha e perczben gyilkolni
tudna.

--Sándor!--sikoltott Klára rémülten és erősen megragadva kezét, mélyen
szemébe tekintett.--Megőrültél?

--Tagadod, hogy egykor jegyesed volt?--kérdé Sándor felelet helyett.

--Miért tagadnám?--Nem tagadom,--felelt Klára, leküzdve felindulását,
nyugodt hangon.--Honnan tudod, hogy az volt?

--Mindegy, akárhonnan tudom. Abból a forrásból többet is tudok.

--Ha az a forrás tiszta és igaz, csak azt tudhatod, hogy ez ember
nyomorúlt, kiből kiábrándúltam, kit megvetettem és elkergettem magamtól.

--Vagy ő hagyott el, midőn látta, hogy nagyon is könnyű volt megnyernie
szerelmedet.

[Illustration: --Nem tudok többé nyugodtan hallgatni.]

--Sándor!--kiáltott Klára kiegyenesedve s arczát sötét pírral borítá a
méltatlankodás érzése,--még egy ily szó és rögtön elhagyom házadat és
soha többé nem térek vissza hozzád. Válaszsz! Akarod-e, hogy távozzam,
vagy meghallgatsz nyugodtan?

--Nyugodtan! Nem tudok többé nyugodtan hallgatni. Elég sokáig erőltettem
magamra a nyugalmat, nem bírom tovább, erőm megtörött. Egy éve hordozom
e szörnyű szikrát lelkemben, egy éve küzdök emberfölötti erővel, hogy
lángba ne borítsa véremet, össze ne perzselje agyvelőmet. Nem bírom
tovább a harczot ez alattomos, soha nem szünő, mindig újra ébredő,
gyilkos kétség ellen. Bizonyosságot akarok, világosságot akarok végre.
Eleget szenvedtem; most már tudod. Ha arczomat komornak láttad, ha
szemem sötéten elmerengett, ha kezedet hidegen toltam el magamtól, most
már tudod, mi volt az oka. Titkoltam tőled kétségeimet, gyötrelmeimet,
mert féltem, hogy elvesztem szerelmedet, és én szerettelek, oh! most is
szeretlek, s ez a szerelem teszi oly halálossá kételkedésemet. Szánj meg
engem Klára és légy őszinte hozzám.

Hangja, mely eleinte a fölindulástól reszketett, a vége felé, midőn
szerelméről kezdett beszélni, ellágyult, könyörgésbe ment át. Szeméből
lassanként eltünt az esztelen föllobbanás tüze, és szelídebb, enyhébb
fény foglalta el helyét; de arczán, szemében, hangja remegésében oly
boldogtalanság látszott, hogy Klára elfeledte a sértést, mely föllázítá
önérzetét, s csak kimondhatatlan szánalmat érzett a szerencsétlen ember
iránt.

--Szegény Sándorom, hiszen te beteg vagy, nagyon beteg vagy,--mondá
halkan, melléje lépve és végig vonva kezét izzó homlokán.

--Érzem, tudom, nem tagadom, beteg vagyok. Sokszor mondtam én ezt
magamnak, sokszor neveztem önmagamat őrültnek és igyekeztem kinevetni
őrültségemet. Egy időre győzött is józan eszem, lecsillapítám benső
háborgásaimat, de aztán újra... újra... óh! te nem tudod, mily kín,
őrültnek lenni és tudni azt és mégsem győzhetni le az őrültséget. Most
már tudod, csak te segíthetsz rajtam, ne vond el tőlem egyetlen
orvosságomat, a tiszta igazságot.

--Miért nem kérted ezt tőlem mindjárt kétségeid kezdetén? Akkor sem
tagadtam volna meg, s megmentettelek volna téged a hosszú
szenvedésektől, magamat e megaláztatástól.

--Miért nem szóltál te kérdés nélkül? Midőn megvallottam szerelmemet és
megkértem kezedet, miért nem voltál őszinte hozzám?

--Istenem! Miben lettem volna őszinte? Hiszen e nyomorúlt embert úgy
elfeledtem, hogy eszembe sem juthatott hajdani eljegyzésem. Különben mi
titkolni való lett volna egy eljegyzésben, a mi nyilvános volt?

--De az ok, melyért fölbomlott, nem volt nyilvános.

--Az ok az volt,--mondá Klára elpirúlva,--hogy ez embert, ki vissza
akart élni helyzetemmel és orvul támadta meg becsületemet, megvetettem
és fegyverrel űztem ki szobámból.

--Igen, mondták ezt nekem barátaid,--viszonzá Sándor újra éledő gyanúval
szemlélve neje elpirúlt arczát,--de azt is mondták, hogy ez ember másról
is gyanúsított s a világban más okról beszéltek. Hogy ő hagyott el
téged, mert nagyon könnyűnek találta a győzelmet erényed fölött.--

--És te ezt elhitted!--kiáltott Klára lángba borúlt arczczal.

--Miért pirúltál el, ha nem igaz?

--Eh! esztelen ember te, ki csodálkozol, hogy egy nő elpirúl, midőn
férjétől ily gyanút kell hallania. Elég, Sándor, te beteg vagy, és
betegségeden közönséges szerekkel nem lehet segíteni. Hallgass reám! A
mit te most szemembe mondtál, a mit megvallottal, hogy ily kétséggel
szívedben képes voltál egy évig nődnek nevezni s lelkedben engem, nődet,
napról napra, újra meg újra megalázni, arczúl verni, ez oly megbántás,
melyet egy önérzetes nő beszámíthat a féltékenységnek, megbocsáthat a
szerelemnek, de nem viselhet el. Ha szívedbe tovább is ily kétségek
élnek becsületemről, én nem maradhatok nőd. Gondold meg jól! Gondolj
vissza egy évi házasságunkra, keress egy mozdulatot, egy pillantást,
melyből azt magyarázhatnád ki, hogy nem tiszta, önzetlen szerelemből
lettem nőddé, vagy hogy jogod volna akár múltamban, akár jelenemben
kétkedni. Ha nem találsz, és Isten a tanúm, hogy nem találhatsz, akkor
megkövetelem teljes és föltétlen bizalmadat mind múltamra, mind
jelenemre nézve, vagy esküszöm neked, bármint szeretlek s bármily
nehezen esnék a válás, magadra hagylak és visszatérek atyámhoz. Most
pedig tégy ez emberrel, a mit akarsz. Űzd ki azonnal házadból, nem
bánom, én a botránytól sem félek; a pletyka úgyis, a mint látom, már
megragadta nevemet, és ez ember ide hozatala szándékos kiszámítással
történt. Ki által, nem kutatom, nem is törődöm vele; mással én nem
gondolok, csak a te bizalmaddal, s ha az megvan, kinevetem e silány
emberek együgyű beszédeit. De a te bizalmadat megkövetelem, jogom van
hozzá, s még egyszer jegyezd meg jól magadnak, ha észreveszem, hogy
elvesztettem bizalmadat, megszüntem nőd lenni.

E szavakkal elhagyta a szobát, nem tekintve vissza Sándorra. De erre,
úgy látszék, legalább egyelőre üdvös hatással volt az erősebb orvosság.
Habozó, kétkedő, gyanakodó lelkére, melyben a főszerepet mégis csak a
szerelem vitte, sokkal jótékonyabban hatott az erélyes beszéd, mint
bárminő kérlelés, magyarázat, esküdözés. Szemébe visszatért rendes,
nyugodt kifejezése, s azzal az elhatározással indúlt vissza a társaság
felé, hogy többé föl sem veszi ezt a Lándsa Jenőt és úgy tesz, mintha
soha sem hallotta volna nevét, s ezzel legjobban lefőzi azokat,
kik--józan gondolkozással most már világosan látta,--csak azért hozták
ide, hogy konkolyt hintsenek közéje és neje közé.

Elhatározására azonban nem volt szükség, Lándsa Jenőt többé sehol sem
látta. Manó kétségbeesve járt-kelt a termekben, kedves Lándsa barátját
keresve, de senki sem tudott róla fölvilágosítást adni. Egyszerre csak
eltünt s azóta nem kerűlt vissza. Manó még Sándort is megszólította,
ravasz hunyorgatással kérdezve, talán ő tud valamint Lándsa Jenő holléte
felől? S egészen elbámult és lefőzöttnek látszott, midőn Sándor
könnyedén s minden fölindulás nélkül csak annyit felelt, hogy a
keresettet azóta nem látta, mióta bemutatták neki s megvígasztalta
aggódó bátyját, hogy ne féljen, az ebédre majd elő fog kerűlni.

Nem kevésbbé képedt el Góg Ferencz, midőn a két testvérhez lépve,
alázatos és bűnbánó görnyedezések közt bocsánatot kért Sándortól, hogy
Lándsa Jenő bemutatása által netalán kellemetlenséget okozott. Ő nem is
sejtette, hogy e fiatal ember régi ismerőse ő nagyságának s látása
rosszúl hathat reá, különben a világért sem hozta volna ide s most is
azért keresi, hogy rögtön eltávolítsa.

--Nem értem, miért e nagy bocsánatkérés?--felelt Sándor hidegen.--Meg
lehet győződve, hogy vendégét épen oly szívesen látom házamban, mint önt
magát.

Ezzel elfordúlt és a faképnél hagyta az álmélkodó alázatos férfiút, ki
azt sem tudta, hova menjen, merre nézzen, mert az egyik szögletben
katonás húgának dühös szemei villogtak feléje és karja még mindig
sajgott a mai sok csípéstől.

Sándor megpillantá nejét a szomszéd teremben és lassan feléje tartott.
Ugyanekkor lépett be a plébános a másik ajtón s egyszerre érkezett
Sándorral Klára mellé.

--Még sem érkezett meg atyám?--kérdé Klára, kezét nyújtva régi
barátjának.

--Dehogy nem! már itt is voltunk egyszer,--felelt a plébános halkan, de
jókedvűen.--Az első, a kivel találkoztunk, az a haszontalan ember, az a
Lándsa volt. Atyád rögtön megértette a helyzetet s a maga módja szerint
hamar föltalálta magát. Karon fogta a derék fiatal urat s elvitte
innen,--nem tudom, hová; de arról bizonyos vagyok, hogy ide nem hozza
vissza.

Klárához beszélt, de a mellette álló Sándorra szegezte szemét, mintegy
lesve, mily hatást tesznek reá szavai. Örömmel vette észre, hogy arcza
nyugodt maradt, s Klárának még jobban esett, midőn férje csöndesen csak
ennyit mondott:

--Kár volt olyan nagy dolgot csinálni belőle. Most már bátran itt
maradhatott volna.

Klára megszorította férje kezét s hálás mosolylyal nézett szemébe.

--De csak hordja el magát innen, a hol senki sem látja szívesen,--mondá
vidáman.--Különben adjuk meg neki és jóakaró bemutatóinak, hogy akaratuk
ellenére okos dolgot cselekedtek és jót tettek velünk: alkalmat adtak
arra, hogy kimagyaráztuk magunkat az urammal, és a mint örömmel látom az
én édes bolondomnak megjött az esze.

Valóban úgy látszott, mintha Sándornak egészen megjött volna az esze.
Nyugodt, vidám volt, szeretettel nézett nejére és mosolyogva beszélt
hozzá. Klára boldog volt és tartósnak hitte a gyógyulást.

Boglár Kálmán még az ebédre sem érkezett vissza. Lándsa Jenő sem kerűlt
többé elő, bármily kétségbeesetten kereste mindenütt Manó barátja, nevét
kiabálva a folyosókon, az udvaron és a kertben, s mindenkit megkérdezve,
nem látta-e barátját. Így ha Lándsa Jenő testileg nem is volt jelen, a
neve legalább szünetlenűl hangzott és nem mehetett ki a vendégek
emlékezetéből, kiknek bőséges alkalmok volt a fejtörésre, mily titkot
rejthet magában megjelenése és hirtelen eltünése.

Az ebéd meglehetős nyomott hangulatban folyt le. Mindenki érezte, hogy
történni kellett volna valaminek, és boszankodott és törte a fejét,
miért nem történt? A társalgásnak rejtélyes színe volt; az emberek
halkan, suttogva, óvatosan beszélgettek egymással; a mi megjegyzés
hangosabban történt, az is tele volt kímélettel és czélzással; még a
szokásos névnapi felköszöntő sem tette meg a rendes hatást, s messze
állt a tavalyi viharos lelkesüléstől. Igaz, hogy most nem az
apát-kanonok úr imponáló hangja hallotszott, mely nem annyira kérte,
mint inkább leparancsolta az ég áldását a nap hősére és családjára; az
apát-kanonok helyett most Góg Ferencz mondta a hivatalos felköszöntőt, s
áradozó jó kívánságai úgy tele voltak elburkolt czélzásokkal,
föntartásokkal, záradékokkal, kikötésekkel és mindenféle jogi fogással,
hogy az egésznek hatása inkább nyomasztó, mint felemelő volt.

Ez a hangulat uralkodott ebéd után is, s ez volt oka, hogy a vendégek
eltértek a régi jó falusi szokástól, mely a ház vendégeit ebéd után
vacsoráig, sőt néha másnap reggelig is együtt tartja. A kocsik egymás
után hajtottak elő s a szomszéd úri családok egymás után távoztak az
Atlasz-kastélyból, törve fejöket, mi az, a minek történnie kellett volna
s mi volt oka, hogy semmi sem történt. Este felé már senki sem volt a
nagy ebédlőben, csak a család tagjai s Góg Ferencz és bajuszos
unokahúga, kik makacs kitartással még mindig a családhoz számították
magokat. Az öreg asszonyságot is előhozták szobájából, mivel már semmi
izgalomtól sem kellett félteni, a minek különben Atlasz úr nem igen
látszott örűlni.

Ekkor kerűlt vissza Boglár Kálmán, s mialatt Klára hangos
örömsikoltással rohant rég nem látott atyja keblére, ez magához ölelte s
gyorsan fülébe súgta;

--Légy nyugodt, nem volt szükség erőszakra. Elvittem s megtiltottam,
hogy még e házba tegye lábát. Engedelmeskedni fog. Annyira sűlyedt, hogy
már gyáva is. Ne beszéljünk többé róla.

De Manó nem akarta, hogy ne beszéljenek többé Lándsa Jenőről. Sőt nagyon
is beszélt róla. Még mindig azon törte a fejét, hová tünhetett el oly
hirtelen, s Boglár Kálmánt is megkérdezte, nem tud-e valamit felőle?

--De igen, tudok felőle,--visszonzá Boglár nyugodtan.--Légy nyugodt,
nincs semmi baja kedves barátodnak. Saját kocsimon vittem a
Volkán-kastélyba, melynek, mint mondá, a vendége.

--Te vitted el!--kiáltott Manó.--Most már meg van oldva a rejtély. De
miért vitted el? Ő maga kívánkozott el innen?

--Azt nem kérdeztem tőle, egyszerűen elvittem.

--És miért vitted el, ha szabad kérdenem?

--Mert nem akartam, hogy itt maradjon.

--És miért nem akartad?--kiáltott Manó fölemelkedve székéről, kihívó
tekintettel.--Mi közöd neked ahhoz, ki jár a mi kastélyunkba? Hogy mersz
te a mi kastélyunkban parancsolni?

[Illustration: Az öreg asszonyság metsző sikoltással akart fölugrani
székéről.]

--Hogy mer itt parancsolni?--visszhangozá Atlasz úr, bátorságot nyerve
Manó példájából.

--Én nem akarok itt parancsolni,--felelt nyugodtan Boglár Kálmán,--de
ahhoz jogom van, hogy egy tisztességes házból eltávolítsak oly embert,
ki nem való tisztességes társaságba.

--Hogy mered azt mondani, hogy Lándsa Jenő nem tisztességes
ember?--kiáltott Manó, mindegyre kihívóbb tartással.--Lándsa Jenő nekem
jó barátom, és a ki őt bántja, engem is megsért. Nem tűröm. Érted? Nem
tűröm!

--Elég legyen!--kiáltott Sándor, Manó elé lépve.

--De nem elég! Nem hagyom magamat. Ez a kastély az apámé, épen oly jogom
van benne nekem, mint neked. És ha én itt barátjaimat el akarom fogadni,
senkinek sincs joga innen kitiltani őket.

--Hallgass!--kiáltott Sándor.

--Azért sem hallgatok,--felelt Manó hetykén.--Én itt jogommal élek, és
elfogadom barátomat, és nem engedem, hogy kitiltsátok innen, a miért a
feleséged szeretője volt...

Ki sem mondta egészen ez utolsó szót, midőn Sándor megragadta vállait s
oly erővel vágta a falhoz, hogy a hetyke fiatal úr, kezét-lábát
elnyújtva, végig terűlt a földön.

Az öreg asszonyság metsző sikoltással akart fölugrani székéről, midőn
két fia egymásra támadt, de lábai megtagadták a szolgálatot s ájultan
összeesett. A bajuszos menyecske helyén valónak s érdekesnek találta, ha
ő is elájúl, a mit menten meg is tett. Klára férje mellé ugrott s
karjába kapaszkodott, mialatt Atlasz úr rémítő jajveszékléssel futott
Manótól nejéhez s ettől ismét Manóhoz, nem tudva, melyiknek segítsen.
Nem is segített egyiken sem. Boglár Kálmán fölemelte az öreg
asszonyságot és karszékébe ültette, hol nemsokára magához tért, Manó is
fölemelkedett a fal mellől, kitörölte szemét, s dühösen, zavartan,
megriadva, de hallgatva és reszketve nézett öcscsére. Csak a bajuszos
menyecske folytatta tovább az ájulást, jókat csípve Góg Ferencz karján,
ki úgy tette magát, mintha hinne ájulásában és siránkozva igyekezett
életre költeni.

Sándor ezalatt magához tért fölindulásából. Nyugodtan egy lépést tett
Manó felé, s míg ez ökleit háta mögött összeszorítva apja felé hátrált,
harag nélkül, de szilárdan szólt hozzá.

--Sajnálom, a mit tettem, de ha újra kezdenéd, újra megtenném. Jegyezd
meg hát magadnak: senkitől, értsd meg, senkitől sem fogom eltűrni, hogy
nőmet megsértse. Mára végeztünk egymással, s reménylem, többé nem lesz
alkalom köztünk ily jelenetre.

Megfogta Klára kezét s eltávozott vele a teremből. Boglár Kálmán
okosabbnak tartotta, ha nem háborgatja most a fiatal házasokat, de az
Atlasz-család keblében sem volt kedve tovább maradni; fogta kalapját, s
barátságosan általános jó éjtszakát kívánva, elsietett, a megvert
ellenség birtokában hagyva a csatatért.

[Illustration]



XIII.

(Eredmény.)


Komor, sötét nap következett az Atlasz-kastélyban a tegnapi viharra.
Midőn Sándor másnap reggel fölébredt, feje fájt és nehéz volt, keblén
valami nyomasztó súly ült, mint minden álom után, melyet kellemetlen
érzések, erős lelki felháborodások előznek meg. Gondolkozni kezdett
félálomban, mi lehet az a kínos érzés, mely elfoglalva tartja lelkét, s
a mint az álom lassanként tűnni kezdett szeméből, abban az arányban
világosodott emlékezete és nemsokára mind elvonúltak előtte a tegnap
történt dolgok és visszatértek lelkébe a tegnapi benyomások. Felugrott
ágyából és gyorsan felöltözött, azután betekintett a szomszéd szobába,
Klára szobájába. Üres volt. Sándor lelkében egy pillanatra fölvillant a
régi gyanú, de leküzdte. Eszébe jutottak nejének tegnap mondott szavai,
eszébe jutott fenyegetése és a saját fogadása. Nagy erőszakot tett magán
és elűzte lelkéből az újra kísérteni kezdő rémeket.

--Bizonyosan apjához ment a faluba,--gondolá magában, míg szeme
nyugtalanul siklott végig a szoba minden zugán s azután az ablakon
keresztűl a kert útjain.--Tegnap találkoztak először egy évi elválás
után s alig válthattak pár szót egymással. Nem csoda ha türelmetlenűl
vágyott ölelésére s korán reggel hozzá sietett. Őrült volnék, ha újra
gyanakodni kezdenék, most már belátom, hogy őrült volnék. Megtartom
fogadásomat, bízni fogok nőmben, nem adok rá okot, hogy elhagyjon.

Azt hitte, tökéletesen megnyugtatta lelkét s nagyon meg volt elégedve
magával. Szerette volna, ha Klára látja e pillanatban, ha megismeri
lelki erejét és bizalmát, megdicséri és újra biztosítja szerelméről.
Lelke úgy el volt telve elégűltséggel, hogy minden áron találkoznia
kellett valakivel, a ki előtt kiöntse. Eszébe jutott a tegnapi jelenet,
szüleinek rémülete, s gyorsan, minden további gondolkozás nélkül az
épület túlsó szárnyába indúlt, az öregek lakosztálya felé.

Atlasz úr ijedten ugrott el az ablak mellől, hol rendes szokása szerint
szemben állt az öreg asszonyság karszékével. Mindketten félve néztek a
belépő Sándorra. Nem tudták, mit akar. Talán tegnapi kitörését
folytatni? Kivált Atlasz úr, ki érezte bűnös voltát Klára irányában,
különös bizalmatlansággal nézett belépő fiára, mintha attól félne, hogy
most vele akarja folytatni azt, a mit tegnap Manóval tett.

De Sándor nyugodtan lépett melléjök, kezet csókolt, mint máskor, s
gyöngéden tudakozódott anyja egészségéről.

--Köszönöm, fiam, én jól vagyok, csak ti legyetek jól,--felelt félénken
az öreg asszonyság, kinek szemei ki voltak sírva.

--Hol van Manó?--kérdé Sándor körűltekintve a szobában.

A két öreg ijedten nézett egymásra s egy ideig hallgatott.

--Mit akarsz Manóval?--kérdé végre halkan az öreg asszonyság.

--Sajnálom a tegnapi összeütközést,--felelt Sándor.--Reménylem, Manó
belátta hibáját s nem fog köztünk megszakadni a jó testvéri viszony.

--Mégis csak jó fiú ez a Sándor,--jegyzé meg elérzékenyülve az öreg
asszonyság.

Atlasz úr érthetetlen röfögésszerű hangot hallatott, s midőn Sándor
kérdését egyenesen hozzá fordúlva ismétlé, röviden csak annyit felelt,
hogy Manó nincs itthon.

--Hol van? Csak nem utazott el?

--Nem utazott el,--felelt Atlasz úr,--ámbár tegnap este olyan haragos
volt, hogy rögtön el akart utazni. De aztán megmondtam neki, hogy itt
most szükség van rá, mert föl fog lépni képviselőnek és korteskedni
kell, ha nem akarja hiába kidobni a tenger pénzt. Most a szolgabíróhoz
ment, és neked azt izeni, hogy ne haragudjál, ha néhány hétig még itt
marad, nem lesz alkalmatlan, ebédelni is külön fog.

--Eh! Micsoda beszéd ez?--kiáltott Sándor türelmetlenűl.--Nem fog velünk
ebédelni? Idegen akar lenni szüleinek házában?

--Ez a ház a tied,--mondá Atlasz úr,--a tisza-végi részhez tartozik,
mely reád van írva. De ha megengeded, én is, Manó is, az öreg asszony
is, mind itt maradunk.

--Ha megengedem? Mit jelent ez?

--Bocsáss meg, nem akarlak megint megharagítni. Nem fogunk neked
alkalmatlankodni. Mi az öreg asszonynyal szépen meg fogjuk magunkat
húzni ebben a pár szobában és itt fogunk magunknak teríttetni is.

--Micsoda beszéd ez?--kiáltott Sándor elkedvetlenedve.--Egészen el
akartok vonúlni tőlem? Annyira megsértettelek, hogy megtagadtok?

--Tagadjon meg engem az Úristen, ha én megtagadlak téged,--mondá Atlasz
hevesen; aztán ismét félénken, habozva folytatá:--de beszéltem Manóval
és az öreg asszonynyal, s mindnyájan jobbnak tartjuk, ha téged magadra
hagyunk a feleségeddel. Bocsáss meg, nem akarok róla rosszat mondani, de
mi nem vagyunk hozzá valók, nem érezzük jól magunkat mellette, és ha még
egyszer olyan jelenet történnék, mint tegnap este, az öreg asszony
belehalna.

--A mint tetszik,--mondá Sándor, egészen elvesztve jó kedvét s ismét
visszaesve régi komor merengésébe.--Nem láttad ma reggel Klárát?--tevé
hozzá szünet múlva.

--Mikor korán reggel a mezőn jártam, láttam a fasorban, és köszöntem is
neki,--felelt Atlasz úr sietve.

--Hová ment?

--A falu felé.

--Egyedül?

--Igen--egyedül,--felelt Atlasz úr vontatva.

Az öreg asszonyság félénken megrántotta férje kabátját, mintha
hallgatásra akarná inteni. De Sándor észrevette e titkos mozdulatot s
elaltatott gyanúja újra fölébredt.

--Nem igaz, láttad valakivel,--mondá reszkető hangon, közelebb lépve
atyjához.

--Sülyedjek el, ha együtt láttam valakivel,--kiáltott Atlasz úr.

--Miért rántotta meg anyám kabátodat? Miért akart hallgatásra
figyelmeztetni, ha semmit sem láttál?

--Azt nem mondom, hogy semmit sem láttam, csak azt mondom, hogy nem
láttam Klárával, a mily igaz, hogy élek.

--Mit láttál?

Az öreg asszonyság rémült tekintettel, esedezve nézett férjére. Sándor
szeme követte pillantását, s még közelebb lépve atyjához, elborúlt
arczczal ismétlé kérdését.

--Miért fél úgy anyám, hogy megmondod azt, a mit láttál?

--Az öreg asszony attól fél, hogy engem is földhöz vágsz, mint a
Manót,--felelt Atlasz úr, neje széke mögé húzódva.

--Kit láttál?--kiáltott Sándor magánkívül.

--De nem haragszol, ha megmondom?--kérdé Atlasz úr aggódva.--Én nem
akarok rosszat mondani Kláráról, száz esztendőt éljen. Nem is volt vele,
nem is láttam, hogy találkoztak; de mikor a mezőn jártam, arra láttam
lovagolni azt a fiatal urat, a ki tegnap itt volt és eltünt; de ne
gondold, hogy rosszat akarok mondani Kláráról.

--Jól van,--felelt Sándor kurtán, rekedten, s kifordult a szobából.

Hiába hitte, hogy kigyógyult, hiába volt megelégedve magával, hogy le
tudta győzni kisértő rémeit. Csak aludtak, de az első hangos szóra
fölébredtek. Fölébredtek, megragadták lelkét, birtokba vették eszét és
kergették, előre, vakon, azon az úton, melyen leghamarabb vélt nejéhez
juthatni.

A mint a kert ajtaján kilépett s a falu felé fordúlt, a távolból, a
fasor túlsó végéről Klárát látta maga felé közeledni. Nem egyedül jött,
egy férfi karjára támaszkodott. Sándor vére egy pillanatra mind szíve
felé tódult, aztán hirtelen fölkaczagott, őrült bolondnak nevezte magát
és szeretett volna visszafordúlni a kertbe, nehogy Klára meglássa és azt
higyje, leskelődött rá. Megismerte a férfit, kit neje mellett látott.
Boglár Kálmán volt.

Egy ideig habozva állt helyén, nem tudta elhatározni visszafordúljon-e a
kertbe vagy a közelgők elé siessen? A mily hirtelen elvesztette józan
megfontolását az első gyanúsító szóra, épen oly gyorsan megszégyelte
magát önmaga előtt, midőn látta, hogy a gyanú alaptalan volt. Újra
fülében csengtek Klára tegnapi szavai, s félni kezdett, hogy jelenlétét
bizalmatlanságnak fogja tulajdonítni és beváltja fenyegetését.

--Mégis okosabb lesz, ha eléje megyek,--gondolá magában, nagy léptekkel
megindúlva a fasorban.--Bizonyosan meglátott, s ha hirtelen
visszafordulnék, azt hinné, leskelődtem rá. Így azt gondolhatja, s azt
is fogom mondani neki, hogy eléje jöttem, haza akarom kisérni és
atyjával óhajtottam találkozni. Hogy is tudtam olyan bolond lenni, olyan
hirtelen elveszteni józan eszemet? Ezentúl óvatosabb leszek, jobban
fogok vigyázni magamra. Ez volt az utolsó eset, esküszöm, a legutolsó.

E bölcs elhatározással sietett a közelgő pár felé, mosolygó arczczal,
vidám tekintettel, nehogy Klára szeméből olvassa előbbi gyanakodását. De
erre nem volt szüksége. Klára nem is gondolt arra, hogy férje oly hamar
visszaeshetik hibájába; a mily nyilt és bizalmas lelkű volt önmaga,
olyannak hitte Sándort is, s meg volt győződve, hogy gyanakodását tegnap
örökre eltemette.

A mint közelebb ért hozzá, elbocsátotta apja karját és feléje futott.

--Valóban szép tőled, hogy elém jöttél. Honnan tudtad, hogy atyámat
mentem meglátogatni?

--Gondolhattam, hogy ily korán nem mehetsz máshova,--felelt Sándor
megkönnyűlt lélekzettel, látva, hogy Klára maga magyarázza kedvezően
találkozásukat.

--Most legalább mind együtt folytatjuk útunkat haza felé,--mondá Klára,
megfogva atyja kezét, ki ezalatt hozzájok érkezett.

--Nekem vissza kell fordúlnom,--felelt Boglár Kálmán.

--Maradjatok ti csak egymásra; legjobban szeretem, ha mindig egymásra
maradtok.

--Mit értesz ezalatt?--kérdé Klára csodálkozva.

--Én azt vártam, hogy egészen hozzánk fogsz költözni,--tevé hozzá
Sándor.--Nem is járja, hogy midőn leányodnál elég hely van számodra,
idegen házhoz szállj.

--Jobb lesz nekem a papnál,--mondá Boglár Kálmán vidáman,--a ki különben
nem is idegen reám nézve. Úgyis csak néhány napig maradok itt s e kevés
időre nem érdemes újra hurczolkodni. És végre is, beszéljünk őszintén,
mindnyájan okos emberek vagyunk, az én jelenlétem csak nehezebbé tenné
házatokban a békességes együttélést.

Sándor elpirúlt és hallgatott. Klára sem sürgette tovább apját, s miután
röviden elbúcsúzott tőle, Sándor karján haza felé indúlt. Útközben
Sándor elmondta apjával folytatott beszélgetését s az öregek és Manó
abbeli elhatározását, hogy ezentúl külön fognak étkezni.

--Kár olyan nagy dolgot csinálniok belőle,--mondá erre Klára, könnyedén
vállat vonva.--Ha nem bántanak engem, én nagyon szépen megférhetnék
velök.

Többet nem beszélt e tárgyról, s ebben követte el a második hibát. Ismét
nagyon könnyen, gondatlanúl vette Sándor szüleit, s ha nem is mutatott
irántok ellenséges indulatot, nem is igen törődött velök. A dolog
ennyiben is maradt. Se Klára, se Sándor nem igyekezett Atlasz urat
szándékának megváltoztatására bírni s Atlasz úr szigorú
következetességgel megtartotta a vesztegzárt, melyre magát s az öreg
asszonyságot kárhoztatta. Nemcsak az étkezés idején, de különben sem
találkozott a fiatalokkal és Sándor csak akkor láthatta szüleit, ha
szobájokban kereste föl őket. De e látogatások nem igen vidították föl
lelkét. Atlasz úr mindig félve, bizonyos tartózkodással beszélt, és
látszott, hogy kényelmetlenül, feszesen érzi magát vele szemben; az öreg
asszonyság szemei folytonosan vörösek voltak a sok sírástól. Manóval sem
beszélt a névnapi összeütközés óta. E nagyra termett fiatal úr ritkán
volt otthon, egész nyakig a politikába merűlt s folytonosan járt-kelt a
kerületben korteskedve és a pénzt költve, és ha néha haza vetődött,
feltünően kerülte a találkozást öcscsével vagy sógornőjével s meszszire
kitért előlök, ha véletlenűl megpillantotta az udvaron vagy a folyosón.

Sándort napról-napra jobban leverte és elkedvetlenítette e ferde
viszony. Sokkal jobban ragaszkodott családjához és sokkal inkább
megszokta a szüleivel való folytonos együttlétet, hogysem e feszűltség,
ez elidegenedés nehezére ne esett volna. S még jobban bántotta, hogy
Klára észre sem látszott venni a mindegyre növekedő szakadást és semmi
kísérletet sem tett az öregekhez való közeledésre. De nem szólt neki
semmit. Ez úgy is csak mellékes, másodrendű oka volt lelki
gyötrelmeinek; az igazi, a fő ok az volt, melyet már egészen
legyőzöttnek vélt s mely csak azért szunnyadt el egy kis időre, hogy
annál nagyobb erővel ébredjen föl.

Mivel Boglár Kálmán nem akart többé az Atlasz-kastélyba jönni, Klára
többször meglátogatta őt a plébános lakásán. Néha Sándort is magával
hívta, néha egyedül ment, ha férje épen nem volt otthon, midőn útra
indúlt. Sándor ilyenkor a legnagyobb bizalmat mutatta nejével szemben,
nem is kérdezősködött hollétéről s vigyázott, nehogy észre vegye, titkon
mily figyelemmel kíséri minden lépését. Pedig csakugyan leskelődött rá,
az ördög újra megragadta lelkét. De óvatosabb volt Klárával szemben; nem
feledte el fenyegetését s gyanújának elárulásával nem akart okot adni,
hogy teljesítse fenyegetését. Klára erélyes föllépésének az az eredménye
volt, hogy nem gyógyította ugyan ki férjét, de óvatosabbá tette.

Atlasz úr megjegyzése, hogy Lándsa Jenőt a falu körül látta, nem ment ki
többé Sándor fejéből, s midőn egy párszor ő maga is megpillantotta, a
mint a mezőn a falu felé lovagolt, meg volt győződve, hogy ez ember
Klárát lesi és vele akar találkozni.

Nejének nem mert szólni, mert attól félt, hogy ezzel is elárulja
bizalmatlanságát s alkalmat ad fenyegetésének beváltására, mielőtt
meggyőződhetnék az igazságról. De vére forrni kezdett már a gondolatra
is, hogy ez ember nejét meri lesni, hogy találkozni akar vele, s ez a
gondolat egészen megfosztotta nyugalmától és a józan megfontolástól,
melyet egy ideig magára erőszakolt.

De Lándsa Jenő ólálkodását más is észrevette, nemcsak Sándor. Erről
beszélt Boglár Kálmán, midőn leánya egy héttel a nevezetes évforduló
után ismét meglátogatta.

--Ezt az embert nagyon gyakran látom a falu körül. Valóban úgy viseli
magát, mintha reád lesne és találkozni akarna veled, vagy mintha gyanúba
akarna hozni, hogy találkoztok. Mentől tovább gondolkozom, annál
világosabb lesz előttem, hogy ez embert olyanok hozták ide, kiknek
érdekében áll konkolyt hinteni közétek, és ez a folytonos ólálkodása is
tervökhöz tartozik, hogy ébren tartsák férjed gyanúját.

--Meglehet, de nem érnek czélt,--felelt Klára könnyedén.--Sándort már
kigyógyítottam s most föltétlen bizalommal viseltetik irántam.

--Hm, az ilyen gyógyulások nem zárják ki a recidivát.

--Nem hiszem, nem tudom hinni, hogy Sándor azok után, a miket tőlem
hallott, még kételkedni merne bennem,--mondá Klára hevesen.

--No, no, azért még sem szeretném nagy próbára tenni erejét. Tisztába
akarok jönni evvel a Lándsával és szándékával; nem tűröm, hogy még
sokáig folytassa e játékot.

Klára egy ideig hallgatott, habozni látszott; azután erőt vett magán,
közelebb lépett apjához, körülnézett, nincs-e valaki a közelben, mert e
beszélgetés a plébános kertjében történt, s aztán halkan mondá:

--Nem akartam neked szólni, nehogy szükség nélkül fölingereljelek, nem
is tartottam jelentékeny dolognak, de ha azt hiszed, hogy ez az ember
még veszélyes lehet boldogságomra, mégis jobb lesz, ha beszélünk róla és
szándékáról. Már több levelet kaptam tőle.

--Levelet? Miről írt?

--Ostobaságokról. Szerelméről, bűnbánatáról s több efféléről.

--Megmutattad férjednek?

--Miért mutattam volna meg? Ha komolyan veszi, még párbaj lehetett volna
belőle. Látod, neked sem szóltam eddig, magamra nézve oly jelentéktelen
dolognak tartom az egészet.

--Mit tettél a levelekkel?

--Széttéptem és eldobtam.

--Mikor kaptad az utolsó levelet?

--Mikor? Várj csak, hadd gondolkozzam. Igen, tegnap kaptam. Egy kis
parasztleány adta át, épen mikor haza mentem tőled s beléptem a
kertajtón.

--Mi volt e levélben?

--Biz' én nem tudom. El sem olvastam. Rá ismertem az írásra s nem lévén
kíváncsi Lándsa úr vallomásaira, olvasatlanúl széttéptem.

--Kár volt előbb nem szólnod e levelekről. Ha Sándornak egyik vagy másik
kezébe került volna, ki tudja, nem ébredt volna-e föl újra gyanakodása?

--Sándorról biztos vagyok,--mondá Klára erős meggyőződéssel.--Föltétlen
bizalmat ígért nekem s eddig meg is tartotta szavát. Ha újra csalódnám
benne, ha újra megsértené önérzetemet gyanújával--akkor--de nem, erre
nem is akarok gondolni.

[Illustration: --Kár volt előbb nem szólnod e levelekről.]

--De én akarok rá gondolni. Véget fogok vetni ennek a Lándsa-komédiának.
Hogy van veled valami szándéka, az bizonyos. Vagy azt hiszi, hogy
meghódítja szerelmedet s azért jár utánad.

--A szamár!--vágott közbe Klára megvetőleg.

--Ez még a kisebb rossz volna, ebből hamar ki lehetne ábrándítani. De én
attól tartok, hogy mindaz, a mi történt, Lándsa idejövetele, bemutatása,
levelezése, ólálkodása, minden tervszerűleg történt s czélja az, hogy
férjedet föingerelje ellened. Majd meglátjuk... Most menj nyugodtan haza
s a többit bízd reám. Jót állok róla, hogy e Lándsa Jenő nem fog többé
utánad járni, sem leveleivel alkalmatlankodni.

Boglár Kálmán ezen a napon egész a kertajtóig kísérte leányát s még ott
is sokáig beszélt vele. Különösen aggódó és gyöngéd volt iránta, a mi
máskor nem igen volt szokása, s nagyon elütött attól a könnyed modortól,
melylyel rendesen viselte magát vele szemben s a mely inkább fiút, mint
leányt illetett volna meg. Klára is gondolkozóbb, elfogúltabb volt, mint
rendesen, mintha atyjának hangulata őt is megszállta volna. A nagy
jelenet óta, melyben először ismerte meg Sándor féltékenységét s
melyben, a mint hitte, őrökre kigyógyította hibájából, most jutott
először eszébe, hogy férje gyanúja újra fölébredhet, hogy újra
megbánthatja bizalmatlanságával, hogy boldogsága nem nyugszik egészen
biztos alapon és saját hibája nélkül minden perczben megsemmisülhet.
Nagyon boldogtalanná tette e gondolat s egészen elérzékenyült, midőn
végre elbúcsúzott atyjától s a kerten át a kastély felé indúlt.

Sándort nem találta otthon. Kérdezősködött utána a cselédektől s hallá,
hogy a pusztára ment a munkások után nézni. Máskor föl sem tünt volna
neki, hogy férje gazdasági dolgaiban hosszabb időre távozik; de most ez
is rosszúl esett; nem tudta, miért, valami kínos, kellemetlen érzés
szállta meg lelkét. A nagy kastély egészen üres volt s ma különösen
érezte ez ürességet. A cselédeken kívül nem volt kivel szót váltania; az
öregek ki nem mozdultak szobájokból, Klára már napok óta nem látta őket
s eszébe sem jutott, hogy fölkeresse szobájokban. Pedig nagyon
elhagyatva érezte magát, soha sem vágyott még ennyire emberi szó után.
Ablakához űlt s onnan leste férje érkezését.

Sándor este érkezett haza. Azt mondta, hogy nagyon sok dolog volt kinn a
pusztán s előbb nem végezhette el. A mit Klára eddig nem tett, most
figyelemmel nézett arczába, s szeméből, vonásaiból igyekezett kiolvasni
gondolatait. De Sándor arcza nyugodt volt. Igaz, hogy kinn járt a
pusztán, de az is igaz, hogy nem annyira munkásai után nézett, mint
inkább Lándsa Jenőt leste, nem látja-e ismét a falu felé lovagolni?
Semmit sem látott, s ez, ha nem is nyugtatta meg gyanakvó lelkét,
legalább képessé tette a nyugalom színlelésére. De Klárának ez is elég
volt, aggodalmai eloszlottak s megnyugodva, boldogan hajtotta álomra
fejét.

Midőn Sándor másnap reggel kilépett szobájából, atyját találta a
tornáczon. Olyan rég volt már, hogy Atlasz úr az épületnek ebbe a
szárnyába lépett, hogy Sándor nemcsak meglepetést, hanem ijedséget is
érzett látására.

--Az Istenért, valami baj van? talán anyám lett rosszúl?--kiáltott,
gyorsan apja elé sietve.

--Az öreg asszony nem lett rosszúl, úgyis elég rosszúl van mindennap,
mióta folytonosan sír és sóhajt,--felelt Atlasz úr a fal mellé lapúlva,
mintha veréstől félne.--De most nincs rosszabbúl, mint rendesen, és
nagyon meg fog örülni, ha megmondom neki, hogy te még gondolsz vele
valamit.

--Eh! atyám,--mondá Sándor elkedvetlenűlve,--azért látogattál meg, hogy
ismét szemrehányásokat tégy?

--Nem azért látogattalak meg, hogy szemrehányásokat tegyek; és ha te
haragszol, akkor inkább visszamegyek a szobámba.

Ezzel Atlasz úr megfordúlt s még mindig a falhoz lapúlva visszafelé
indúlt.

--Ugyan atyám,--kiáltott Sándor Atlasz úr elé kerülve s elzárva előle a
visszavonulási vonalat,--mire való ez a tréfa vagy épen gúny? Valóban
úgy viseled magadat, mintha félnél tőlem vagy idegen volnál saját
házadban.

--Mondtam már, hogy ez a ház a tied,--felelt Atlasz úr megállva,--és én
nem félek tőled, de félek a feleségedtől, mert te azt földhöz vágod, a
ki őt bántja.

--Azon legkönnyebben lehet segítni, ha nem bántjátok őt,--felelt Sándor
elkomorodva.

--Ki akarja bántani?--kiáltott Atlasz úr ijedten.--Sűlyedjek el, ha
bántani akarom, hiszen azért jöttem most is ide, hogy neki szolgálatot
tegyek.

--Szolgálatot, Klárának! Micsoda szolgálatot?

--Ha nem haragszol meg, elmondom; de ne haragudjál meg, mert én a tiszta
igazságot mondom és nem akarok Klárára rosszat fogni. Tegnap este épen
az udvaron voltam és Cserepes Andrással beszéltem, mikor egy idegen
parasztleány lépett be a kapun. Oda ment Cserepes Andráshoz és azt
kérdezte tőle, hol van a nagyságos asszony? Mindjárt tudtam, hogy
Kláráról kérdezősködik, mert az öreg asszonyt most már senki sem hívja
nagyságos asszonynak. Cserepes András, a ki kíváncsi ember, kérdezte,
hogy mit akar a nagyságos asszonynyal? Én nem mertem kérdezni, de
Cserepes András bátor ember. A kis leány erre azt felelte, hogy semmi
közünk hozzá, csak mutassuk meg, hol van a nagyságos asszony. Gondoltam,
hogy nem teszek semmi rosszat, ha megmondom, hogy fönt van a szobájában
és a nagyságos úr is vele van. A nagyságos úr te vagy. Erre a
parasztleány megijedt és azt mondta: jaj, akkor nem adhatom oda a
levelet...

--Micsoda levelet?--kiáltott Sándor.

--Én is azt kérdeztem, hogy micsoda levelet?--folytatá Atlasz úr. A kis
leány azt felelte, hogy azt a levelet titokban kell a nagyságos asszony
kezébe adni, mert ő azért jó borravalót kapott, és a felét nekem ígérte,
ha magamra vállalom a levelet. Bizonyosan inasnak nézett, a mi máskor is
megesett rajtam, és már homályos volt, nem láthatta, hogy úr vagyok.
Neki hagytam a borravalót és átvettem a levelet, de már késő volt, nem
akartam Klárát háborgatni. Talán már le is feküdt, és gondoltam, éjjel
úgy sem tehet semmit, elég, ha másnap reggel kapja meg a levelet. Ne
haragudjál, ha talán rosszúl tettem...

--Add ide azt a levelet,--mondá Sándor.

--A kis leány ugyan azt mondta,--folytatá félénken Atlasz úr,--hogy csak
a nagyságos asszony kezébe adjam; de hát én neked mégis atyád vagyok és
az öreg asszony is azt mondta, hogy tőled semmit sem szabad eltitkolni.
De ne hidd, hogy Klárára rosszat akarok mondani; én nem tudom, mi van a
levélben és nem is akarom tudni.

--Add ide a levelet!--ismétlé Sándor.

Atlasz úr zsebébe nyúlt és egy kis lepecsételt levelet vett ki. Sándor
nem várta, hogy feléje nyújtsa; kikapta kezéből, gyorsan megnézte
pecsétjét, borítékát. Semmi czím nem volt rajta. Föl akarta szakítni a
pecsétet, de keze félúton megállt; gondolkozni látszott s egy pillanatra
mintha megszégyelte volna magát; de a vér már fejébe tódult, józan esze
elnémúlt s nem hallott mást, mint a gyanakodás kárörvendő suttogását.
Gyorsan feltörte a pecsétet és elolvasta a levelet.

Arcza halálosan elsápadt, azután kigyuladt, szeme villámlott, s mialatt
ökölre fogott keze görcsösen szorítá magába a papirdarabot, a folyosó
ablakához futott, fölrántotta s erős hangon lekiáltott az udvarra:

--Lovamat! Rögtön nyergeljétek meg lovamat!

Atlasz úr kissé félrehúzódva s a falhoz lapulva, aggódó figyelemmel
kísérte fia mozdulatait, s nem tudta, örüljön-e vagy megrémüljön a levél
hatása miatt?

--Mi történt? Miért kiáltasz oly erővel lovad után?--kérdé Klára az
ajtóba lépve.

--Te vagy? Épen jókor jöttél!--kiáltott Sándor magánkívül.--Hej!
léhütők! siessetek már azzal a lóval!--kiáltott ismét kihajolva az
ablakon. Azután Klárához lépett, ki a meglepetéstől megdermedve,
mozdulatlanul, halaványan állt az ajtóban.--Azt kérdezed, mit akarok?
Miért kiáltok lovam után? Szeretődhöz sietek, hogy megöljem!

Klára nem tudott szólni. A meglepetés, fölháborodás, rémület
megbénította nyelvét. Tágra nyílt szemekkel nézett férjére s csak két
kezét tudta feléje nyújtani, mintha így akarná megakadályozni őrjöngő
kitörésében. Atlasz úr ijedten, félelem és öröm vegyes érzésével lapult
a falhoz s várni látszott a bekövetkező dolgokat. A nagy zaj a háziakat
is fölriasztotta s a folyosó végén föltüntek a cselédség alakjai s
mögöttök biztos távolságban Manó kárörvendő arcza.

De Sándor nem látott ebből semmit. Nem látott mást, mint neje halvány
arczát. Megragadta feléje nyujtott kezét s erősen magához rántotta. A
testi fájdalom, a durva sértés sötét lánggal vonta be az asszony sápadt
arczát és hangot adott megbénult nyelvére.

--Sándor!--sikoltott Klára, hasztalanul igyekezve kirántani kezét az
erős vaskapocsból.--Mit jelent ez? Megőrültél?

--Olvasd ezt! olvasd ezt!--lihegett Sándor, szeme elé tartva az
összegyűrt papirlapot.

A betűk összefolytak szeme előtt; csak nehezen akadozva tudta elolvasni
a néhány sort, a legaljasabb csalás sorait. Lándsa Jenő neve volt a
levél alá írva s a forró, a boldog, a kielégített szerelem hangján írt
hozzá, mintha már többször találkoztak volna a faluban s mintha atyja is
szövetségese volna szerelmöknek; új találkozásra hívja ma estére s
férjéről gúnynyal és szánakozással beszél.

--Hazugság! hazugság!--sikoltott Klára, erőszakkal kirántva kezét s
lábával tiporva a földre dobott levelet. De egy pillanat mulva eltünt
arczáról a méltatlankodás lángja, ismét elhalavanyult, és szilárd
tekintettel, komolyan, szomorúan férjére emelte szemét.

--És te ezt elhitted?--kérdé fájdalmasan.

--Eh! félre most a nagy szavakkal!--kiáltott az eszeveszett ember.--Szép
dolog, bizalmat követelni, s a bizalom palástja alatt elárulni hitet,
becsületet, szerelmet. Most már nem erről van szó, most már a büntetés
jő. Először ő, azután te. Félre tőlem! Előbb azzal a másikkal számolok.

Nagy erővel ellökte magától atyját, ki e szavakra ijedten eléje lépett s
vissza akarta tartóztatni. Atlasz úr valóban meg volt ijedve. Erre soha
sem gondolt. Hogy fia féltékeny lesz, és féltékenységből eltaszítja
nejét, ezt rendén valónak tartotta, mert Klárát igazán bűnösnek hitte s
legfőbb vágya volt, megszabadítni tőle családját. De hogy Sándor neje
miatt párbajra álljon ki, hogy golyónak tegye ki magát, hogy talán
életét is elveszítse, erre Atlasz úr nem számolt, s csak most, fiának
utolsó szavaira derült föl előtte a rémes világosság. Kétségbeesetten
fia elé vetette magát s midőn ez félrelökte útjából, Klárának fordult s
megátkozta őt, mint egyetlen okát fia romlásának. De Klára nem is
hallgatott a tehetetlen öreg ember átkaira; az előbbi lesújtó hatástól
még mindig némán, dermedten állt az ajtóban; azután megfordult, hosszú
tekintettel végig nézett a folyosón s a csoportosuló alakokon, és lassan
visszament szobájába.

Sándor ezalatt elrohant a lépcsőn, lovára patant, kihozatta pisztolyait
és elvágtatott a Volkán-kastély felé. Egyszer sem nézett vissza
elhagyott házára, mintha háta mögött ijesztő rémek kergetnék, kik elől
épen oly mohón igyekszik menekülni, mint útjának czélját elérni. Érezte,
hogy az után, a mit most nejével tett, nincs többé visszalépés, nincs
módja a kiengesztelődésnek, s csodálatos ellenmondással most már csaknem
attól kezdett félni, hogy nem talál igaz lenni az, a mi így
fölháborította lelkét. De érzései, gondolatai nem voltak tiszták,
öntudatosak; zavarosan keringett fejében a harag, boszúvágy, szégyen,
megbánás, s vágtatott vakon, gondolkozás nélkül, tovább, tovább, az
útszéli fák és kavicshalmok rohamosan tűntek el mellette, s a mezőn
dolgozó munkások, a kik paraszt kényelemmel akarták köszönteni
földesurokat, már csak a messze távolságban látták tova vágtató alakját,
mire kalapjokig emelték kezöket.

Midőn Sándor tajtékzó lován bevágtatott a Volkán-kastély udvarára, itt
mindent nagy fölfordulásban talált. Valami nagy dolog történhetett. A
cselédek rémült tekintettel futkostak ki és be, érthetetlen szavakat
kiabálva s egymást riasztgatva, az udvaron lovakat fogtak be a kocsiba s
a kocsis össze-vissza cserélte a szerszámokat, míg a körülötte állók
segítni akartak s még jobban összezavartak mindent. A ház úrnője nem
volt látható, de nagybátyja a tornáczon állt, jobban görnyedezve, mint
valaha, s midőn Sándort meglátta, karjait siralmasan nyújtogatva és
tenyereit összecsapkodva feje fölött, hangos jajveszékléssel sietett
feléje.

Sándor leugrott lováról, s az udvar közepén magára hagyta a reszkető
lábú állatot. Góg Ferencz e pillanatban melléje érkezett.

--Mily csapás! mily szerencsétlenség!--jajgatott az alázatos jogtudós,
megragadva vendégének mindkét kezét.--Isten hozta nagyságodat szerény
házunkba, e szomorú alkalommal.

--Itt lakik még Lándsa Jenő?--kérdé Sándor lihegve, rekedten.

--Itt lakik, oh nagyon is itt lakik!--sóhajtott Góg Ferencz,
barátságosan rázva vendégének fogva tartott kezeit.

--Itthon van?--kérdé Sándor a ház felé indulva.

--Itthon van, oh nagyon is itthon van,--nyögött Góg
Ferencz.--Méltóztassék besétálni! Szeretett Lilla húgom elájult ugyan,
de rögtön magához fog térni, ha meghallja becses jelenlétét.

--Hol van?--kérdé Sándor, gyorsan tovább haladva a ház felé.

--Lilla húgom?

--Lándsa Jenőt kérdem,--felelt Sándor türelmetlenül.

--Szobájában, a vendégszobában, oh nagyon is ott van--sóhajtott, Góg
Ferencz.--Épen most vitték oda.

--Oda vitték!--kiáltott Sándor hirtelen megállva.--Mit jelent ez? Miért
vitték?

--Hát nem méltóztatik tudni? Azt hittem azért méltóztatott jönni. Oh
mily csapás, mily szerencsétlenség! Szegény Lilla húgom bele fog
betegedni. És a botrány! a törvényszéki tárgyalás. Oh! oh!

--Semmit sem tudok. Mi történt? Feleljen!--kiáltott Sándor izgatottan.

--Szegény Lándsa Jenő, e viruló fiatal ember, ma reggel súlyosan
megsebesült párbajban.

--Párbajban!--kiáltott Sándor roppant meglepetéssel.--Kivel volt
párbaja?

--Boglár Kálmánnal,--felelt Góg Ferencz.--Tegnap este itt volt egy
szomszéd ismerősünkkel s titkon néhány szót beszélt szerencsétlen fiatal
barátunkkal. Én az ajtón hallgatóztam s ma reggel tudósítni akartam a
szolgabírót, de elkéstem. A párbaj kora hajnalban már megtörtént,
pisztolyra, és szegény Lándsánk hőn dobogó keblébe kapta a gyilkos
golyót. Nem régen hozták haza, Lilla húgom elájult, én orvosért küldtem,
de e nyomorult kocsis még most sem tudta befogni a lovakat, és szegény
megsebesült barátunk magányosan vergődik halálos kórágyán, illetőleg
pamlagán.

--Hol van? Vezessen hozzá. Látni akarom,--mondá Sándor, fölfelé indulva
a lépcsőn.

--Látni akarja?--mondá Góg Ferencz, megállva és zavartan vakarva orrát.
De Sándor tovább sietett, s Góg Ferencz kénytelen volt ismét
megindulni.--Látni akarja? Valóban nem ajánlom! Marczangoló látvány az
érző szívnek.

--Ismétlem, látni akarom. Hol van szobája?

Góg Ferencz nem mert több ellenvetést tenni. Végig vezette Sándort a
tornáczon, semmit sem szólva többé, csak egy nagy kétszárnyú ajtó előtt
állt meg s tett újabb kísérletet, mondván:

--Szeretett Lilla húgom boudoirja, hol most ájultan fekszik hölgyei
közepett.

De mivel Sándor még e csábító biztatásra sem lépett be a kétszárnyú
ajtón, hanem tovább sietett, Góg Ferencz is utána futott, fölvezette a
széles lépcsőn az emeletre s a folyosó végén megállt egy ajtó előtt.

--Ime a szenvedő szobája,--mondá reszkető hangon és orrát fújva, mintha
sírás erőltetné. Sándor óvatosan kinyitotta az ajtót és belépett. Góg
Ferencz lassan utána lopózott, hogy legalább tanúja legyen e nagy
jelentőségű találkozásnak.

A sebesült a pamlagon feküdt. Mellette egy öreg asszony ült, a
kulcsárné, és hideg borogatást rakott fejére és mellére, a mit Góg
Ferencz orvosi tudománya rendelt, míg a kocsi elhozza a hivatásbeli
orvost. De úgy látszék, ez már későn fog érkezni. A sebesült szeme le
volt húnyva, lélekzete nem hallatszott, sápadt arczán nem látszott az
életnek más nyoma, mint elkékült ajkainak gyönge reszketése. Nyakkendője
föl volt bontva, inge szét volt szakítva mellén s néhány vércsepp
látszott rajta, nem több.

--Az előbb még borzasztóan félrebeszélt,--mondá sugva az ápolónő a
belépőknek,--de azután elcsendesült, most már lélekzése is alig
hallatszik.

Sándor a sebesült fölé hajolt és némán, hosszasan nézte mozdulatlan
arczát. A harag, a gyülölet, a féltékenység, mely ide kergette, hogy
elvegye ez ember életét, mindez eltünt szívéből a halál felséges
nyugalma előtt. De a haldokló melléből hörgő sóhaj tört ki és szeme
lassan megnyílt. Félig megüvegesedett tekintete a föléje hajló arczra
esett és látszott kifejezéséből, hogy megismerte. Szólni akart, jobb
kezét lassan fölemelte és ajkai kínos erőlködéssel mozogtak. De nem
tudott hangot adni, szeme egyre tágabbra nyilt s megkövült tekintete
mereven nézte a föléje hajló arczot, mialatt fölemelt keze tehetetlenül
visszaesett, ajkán néhány vércsepp jelent meg és álla leesett.

--Meghalt,--mondá az ápolónő, megfogva a tehetetlen kezet és a halott
melléhez tapasztva fülét.--Meghalt szegény, pedig láttam, hogy mondani
akart valamit.

Sándor még mindig a halott fölé hajolt, kinyílt szemébe nézve mereven,
mintha még mindig azt a szót várná, mely már nem tudta elhagyni ajkait.
De a halott arcza mozdulatlan maradt. Góg Ferencz rosszúl kezdte magát
érezni, s megilletve Sándor karját, kérte, távozzanak a szobából és
hagyják a halottat az ápolónőre, hogy elkészítse testét a ravatalra.

[Illustration: Némán, hosszasan nézte mozdulatlan arczát.]

Sándor lassan, elgondolkozva ment ki a szobából, még egyszer megállva az
ajtónál és visszatekintve, mintha várná, hogy a halott visszahívja és
kimondja azt az utolsó szót, mely megkövülve ajkán maradt. Mit akart
mondani? Mit akart mondani?

--Vajon mit akart mondani?--mondá Góg Ferencz, mintha visszhangot adna
Sándor lelki töprengésére.--Mert annyi bizonyos, hogy akart valamit
mondani... Ki tudja, talán jobb, hogy nem szólhatott,--tevé hozzá
gondolatban az érdemes nagybácsi és cselszövő,--a haldoklók átkozottul
őszinték szoktak lenni... E szomorú látvány,--folytatá ismét fenhangon,
kivonva Sándort a halottas szobából és megindulva vele a lépcső felé,--e
szomorú látvány mélyen megrendíté nagyságod érző szívét, a mint
szerencsém van észrevenni. Méltóztassék megtisztelni szerény ebédlőnket
becses jelenlétével s némi erősítő reggelit venni magához, mely kedves
alkalomra, reménylem, Lilla húgom is magához fog térni tartós
ájulásából.

De Sándor nem válaszolt e nyájas meghívásra semmit. Nem is hallotta.
Elgondolkozva, magába merülve, mintegy gépileg ment le a lépcsőn, aztán
végig az alsó tornáczon s onnan le az udvarra. Lovát ott tartotta egy
házi szolga. Sándor szó nélkül a nyeregbe ült és a kapu felé indult,
majd fellökve Góg Ferenczet, ki nagy vendégszeretetében a paripa
kantárába kapaszkodott s úgy ismételte meghívását.

Lassan, csöndes ügetéssel ment vissza Sándor az úton, melyet nem régen
vágtatva tett meg. A haldokló látása, ki nem mondott utolsó szava
egészen elfoglalta lelkét s lova ösztönére bízta, hogy megtalálja a haza
vezető utat. De meghatottságát és töprengését nemsokára sokkal kínosabb
érzés szorítá ki lelkéből. Hogyan fog neje elé lépni, mit fog neki
mondani, hogyan nyeri meg bocsánatát? Igen, bocsánatát. Érezte, hogy
ismét igazságtalanul vádolta és hogy e vád halálos sértés volt nejére.
Mentől tovább gondolkozott rajta, mentől jobban eltöltötte lelkét ez
érzés, annál erősebb lett meggyőződése, hogy Klára nem fog megbocsátani
és hogy nem is érdemli meg bocsánatát. Mit fog tenni? Hogyan fog szemébe
nézni? Minél jobban közeledett haza felé, annál inkább elfogta a kínos
nyugtalanság, és szinte megijedt, midőn a hosszú, lassú út mégis véget
ért s lova megállt a kapu előtt.

De a kapuban hangos örömrivalgás üdvözlé. Atlasz úr itt leste
visszaérkezését, s kitörő örömmel sietett eléje, midőn látta, hogy
épségben, baj nélkül jött haza. Majd lerántotta fiát a lóról és mohón
kérdezősködött a párbajról.

--A párbaj megtörtént, de nekem nem volt benne részem,--felelt Sándor
komoran, de nem szállva le lováról, se a kapun nem lépve be.--Boglár
Kálmán hívta ki, s mire oda értem, Lándsa már meghalt.

--Hát a Boglár Kálmán?--kérdé Atlasz úr rémülten.

--Nem tudom. Semmit sem tudok. Ne kérdezz többet.

--Hol van Klára?

--Elment,--felelt félénken Atlasz úr.

--Elment! Hová ment?--kiáltott Sándor, úgy megrántva a kantárszárat,
hogy megriadt paripája ágaskodni kezdett.

--Nem tudom,--felelt Atlasz úr elugorva az ágaskodó ló mellől, de még
jobban megijedve Sándor hangjától.--Mihelyt eltávoztál, a szobájába
ment, s onnan néhány percz mulva a kertbe sietett. A cselédek látták a
falu felé menni.

Sándor megsarkantyúzta lovát s minden további szó nélkül a falu felé
vágtatott. Csak most jutott eszébe, hogy Klára beválthatja fenyegetését
és örökre elhagyja őt. Ez a gondolat visszaadta bátorságát; most már nem
rettegett neje elé lépni, nem halogatta a találkozást; minden más érzést
elnémított lelkében az egyetlen, ijesztő gondolat, hogy örökre
elvesztette nejét.

Midőn a paplakba érkezett, a plébános eléje sietett és lesegítette
lováról.

--Hol van Klára?--volt Sándor első szava.

--Elutazott atyjával,--felelt a plébános komolyan, hidegen.

--Elutazott? Hová?--kiáltott Sándor.

--Ez az ő titkuk. Ön tudja, mi történt kettejök közt, miért hagyta el
neje örökre. Mert örökre elhagyta, ezt izenteti általam.

--Megérdemeltem, oh! megérdemeltem,--sóhajtott Sándor tompa
kétségbeeséssel.

Aztán nem is szólt többet. Ismét felült lovára, s lassan, lecsüggesztett
fővel, eleresztve a kantárszárat, az okos állatra bízta, vigye, a merre
akarja.

[Illustration]



XIV.

(Az épület inog.)


Az Atlasz-család ismét birtokába vette a kastélyt, az ősi kastélyt, mint
Manó szerette nevezni. Atlasz úr újra kezdett lélekzeni. A szálka
kihullt szeméből, s azt hitte, most már tisztán láthatja a fényes jövőt.
Fia megszabadult a nőtől, ki örökös akadálya volt a család
emelkedésének. Igaz, hogy most még nagyon szomorú és el van keseredve;
lehorgasztott fővel, nyugtalanul jár, kerüli az embereket, még szüleit
is, nem beszél senkivel és olyan harapós kedvben van, hogy alig mernek
hozzá szólni; de ez mind csak múló fájdalom, mely nemsokára el fog
enyészni, újra visszajön életkedve, üres szíve új szerelem után fog
epedni és szeme végre meg fogja látni azt a nőt, ki régen készletben
tartja számára a boldogságot. Atlasz úr erre nézve egészen nyugodt.
Tudja, hogy így fog történni; biztosította róla Manó, a ki jól ismeri a
nagy világot, és Góg Ferencz, a ki igen tudós férfiú. Természetes tehát,
hogy semmiféle lelki furdalást nem érzett sem a történt dolgok, sem
fiának mostani szomorú állapota miatt; hiszen ő mindent fiának
boldogságáért tett s meg volt győződve, hogy mindent a legjobban tett.

De nem sokáig élvezhette zavartalanul diadalát. Néhány nap mulva
sürgönyt kapott a fővárosból Eveline grófnétól, e lakonikus rövidségű,
de jelentős tartalommal: «Nagy baj van. Jöjj fel rögtön. Hozz magaddal
annyi pénzt, a mennyit csak tudsz.»

--Seregeknek ura!--kiáltott Atlasz úr elképedve és megmutatva Manó
fiának a sürgönyt, mert Sándor, mint rendesen, most sem volt
otthon.--Hozz magaddal annyi pénzt, a mennyit csak tudsz! Érted ezt?

--Nagyon könnyen megérthető,--felelt Manó savanyú arczczal, mert a
pénzre neki is nagy szüksége volt s a készlet nem volt kimeríthetetlen.

--Mit jelent ez?--kiáltott Atlasz úr, kikapva fia kezéből a sürgönyt és
újra elolvasva.--Mire kell nekik a pénz? Csak nem állított föl a gróf
megint parkett-gyárat vagy nem akart repczével spekulálni?

--Sok módja van az adósságcsinálásnak,--jegyzé meg Manó szakértőleg.--Én
azt gyanítom, hogy a gróf a börzén játszott.

--A börzén játszott!--üvöltött Atlasz úr, haját tépve
kétségbeesésében.--Még csak az volt hátra! Hát erőnek erejével zsidó
akar lenni? Nem megmondtam neki, hogy a gróf maradjon grófnak és ne
avatkozzék a zsidó dolgába? Honnan tudod, hogy a börzén játszott?

--Tudtam, mikor még oda fönn voltam. Azt mondta, neki biztos játéka van
a börzén, mert képviselő lévén, előre tudja a politikai változásokat. De
nagyon megkért, hogy ne szóljak neked. Meg akart lepni téged, mikor majd
legalább egy milliója lesz.

--Ugyan csak meglepett engem!--sóhajtott Atlasz úr elkeseredve.--Azt
gondoltam, vele már mindent rendbe hoztam, s itt van, újra kezdi a
bolondját. Elspekulálja a pénzemet, te meg elvered itthon a maradékot.
Tönkre tesztek! tönkre tesztek!

--No csak ne sírj öreg, nemsokára megfordul a koczka. Sándor most már
szabad, a Volkán bácsi milliói maholnap újra megaranyozzák az
Atlasz-napot.

Ez a kilátás kissé megvígasztalta ugyan Atlasz urat, de azzal az erős
elhatározással ült a vasútra, hogy vejében többé nem fog bízni s
akármilyen gróf, nem hagyja felügyelet nélkül. Nem engedi többé sem a
saját jószágán, sem a fővárosban lakni, lemondatja a képviselőségről és
haza hozza családostul; a kastélyban most úgyis van elég hely, itt
járhat vadászni, adhat lakomákat, népszerűvé teheti magát s ha megjön az
ideje, innen is kinevezhetik főispánnak. De ebben nem fog engedni, a
grófnak haza kell jönnie, itt az ideje, hogy már erélyes legyen,
különben a legjobb úton van a tönkrejutás felé.

De mire a fővárosba érkezett, megtudta, hogy a baj sokkal nagyobb, mint
gondolta, és nincs többé szüksége erélyes föllépésre. Szádváry Arthur
gróf agyonlőtte magát. Manónak igaza volt: szerencsétlen rögeszméje,
hogy vagyonát szaporítsa és visszaszerezze a Szádváryak régi fényét, a
börzére vezette, és ott hagyta mindenét. Még a mátra-alji jószágot is,
melyet apósa egyszer már kitisztázott az adóságokból. Ezt is eladta, de
már ez sem segíthetett rajta. A veszteségek, a tönkrejutás, a szégyen,
bűnbánat, megalázott hiúság kísértetei megzavarták amúgy is gyönge agyát
s egy kétségbeesett pillanatban kezébe nyomták a gyilkos fegyvert. Mikor
Atlasz úr megérkezett, már kiterítve feküdt a ravatalon.

--Későn érkeztél, atyám, mindennel elkéstünk,--zokogott Eveline, miután
elmondta atyjának a szomorú történetet.--Az utolsó veszteségek egészen
megzavarták lelkét, s mikor én szemrehányásokat tettem neki jószágunk
eladása miatt, ellenem is nagy haragra lobbant és azt mondta, hogy a mi
hiúságunk oka minden szerencsétlenségének. Ha meghagytuk volna egyszerű
sorsában, most is boldogul élhetne valami kis vasúti állomáson. De neked
grófi vő kellett, nekem grófi férj kellett, és fölébresztettük lelkében
a nagyravágyás szenvedélyét. Még minket okozott azért, hogy így tönkre
tett. Nem tudtam nyugodtan hallgatni, én is keserű szavakat mondtam
szemébe. Elrohant. Ekkor megrémültem és siettem sürgönyözni neked. De
már késő volt; többé nem beszélhettem vele, s mikor újra láttam, már
halva volt.

Ezen már nem lehetett változtatni. Atlasz úr lassanként magához tért a
kábultságból, melybe vejének halála s leányának és unokáinak könnyei
ejtették, s nagy erőfeszítéssel összeszedte minden tehetségét, hogy
megmentse a megmenthetőt és valami rendet hozzon a halott zilált
ügyeibe. A szerencsétlen fiatal gróf súlyos terheket hagyott hátra,
melyek mind az apósának vállára nehezültek. Nemcsak a Szádváry név
becsületéért, melyre Atlasz úr sokat tartott, hanem saját nevéért is,
melynek jó híre és hitele egész életében büszkesége volt, azon kellett
lennie, hogy a gróf halála semmi jogos igényt meg ne károsítson, és se a
halott, se az élő nevén ne maradjon folt. Egészen fölébredt régi ereje,
ügyessége, élelmessége; fáradhatatlanul járt, kelt, alkudozott,
egyezkedett, fizetett, terheket vállalt, s bármily súlyosan érezte a
veszteséget, mely sújtotta, megvolt az az elégtétele, hogy a Szádváryak
grófi nevének nem volt oka szégyenkeznie az Atlasz névvel való
összeköttetése miatt, és a fényes temetésen, a czímerekkel borított
koporsó mögött nem csak azért haladhatott fölemelt fővel, hogy mindenki
láthassa gróf Szádváry apósát, hanem még inkább azért, mert a Szádváry
név szerencsétlen viselője neki köszönhette, hogy csak részvét és
szánakozás kísérte sírjába.

De ez a szomorú dicsőség sok idejébe s még több pénzébe került Atlasz
úrnak. Adósságai, melyek már eddig is nehezen súlyosodtak reá, tetemesen
megszaporodtak és megijeszthették volna saját jövőjére nézve, ha nem
állt volna biztatóan előtte Sándor milliomos házassága, melyre most már
a kétségbeesés megátalkodottságával számolt. Az idő is telt; több hét
múlt el, míg a különféle zavaros ügyek rendezésével elkészült s
leányával és unokáival végre haza indúlhatott.

Otthon azonban nem várt reá valami vigasztaló örömhír. A
képviselőválasztás épen haza érkezése előtt egy nappal történt meg, és
Manó, ellenére a tömérdek pénznek, melyet elköltött, szégyenletesen
megbukott.

--Meg nem foghatom, hogyan történt,--mondá e nagyra termett fiatal úr,
midőn leeresztett orral elbeszélte atyjának a választási csata
történetét.--Egy antiszemitát választottak meg ellenemben, pedig én
jobban szidtam a zsidókat, mint a legdühösebb antiszemita. De rám
fogták, hogy zsidó vagyok s még a kortes-nótába is beletették, hogy
«nyúlbőrökkel nem gseftelünk, zsidó követ nem kell nekünk».
Megfoghatatlan!

--Megmondta ezt már nekem régen a bölcs rabbi,--felelt Atlasz úr
sóhajtva és fejét vakarva.--Ebben az országban mindig fogják szidni a
zsidót, még ha nem zsidó is. Akkor rá sem hallgattam, de most kezdem
látni, hogy bölcs ember volt. Valami átok van rajtam, annyi bizonyos.
Vagy a rabbik átkoztak meg, a miért kikereszteltettem gyermekeimet, vagy
a keresztyén papok átkoztak meg, a miért kiüldöztem innen az ő
pártfogoltjaikat, a Boglár Kálmánt és leányát; de érzem, hogy valamelyik
pap rossz szót tett értem az Úristennél.

Manót azonban nem zavarták meg apjának theologiai aggályai.
Megvígasztalta Sándor leendő házasságával, mely minden csorbát ki fog
köszörülni s megigérte, hogy a lakodalomra ismét hazajön. Addig
visszamegy a fővárosba; ott van az igazi talaj az ő nagyvilági
képességei számára s biztosítja apját, hogy nem sokára oly szerencsét
csinál, mely még Sándorénál is többet fog érni. Egy időre még elég
maradt a pénzből, melyet az apja gyöngeségétől kicsikart jószágrészre
fölvett, s nemcsak Atlasz úrnak mondta, hanem maga is meg volt győződve
arról, hogy csak akarnia kell s a fővárosban nemsokára oly fényes
házasságot köthet, mely egyszer mindenkorra úrrá teszi.

Manó elútazása után egyhangú, szomorú napok következtek az
Atlasz-kastélyban. Az özvegy és a két árva gyászruhája volt az uralkodó
szín; sírásuk, panaszaik, kesergéseik adták meg az uralkodó hangot. Az
öreg asszonyság gyönge egészsége nem volt képes ellenállni a
csapásoknak, melyek egymás után sújtották gyermekeit. El kellett hagynia
nagy karszékét és kedvelt helyét az ablak mellett, hol annyi boldog órát
töltött, a majorság szaporodásában gyönyörködve és gyermekeinek fényes
sorsáról ábrándozva. Most már ágyban kellett feküdnie, a szoba túlsó
sarkában, hová csak elvétve szökött be néha-néha kívülről egy kis
napsugár; de ez csak ágya párnáját aranyozta meg, lelkébe nem hatolt be,
nem vidította meg komor, szomorú sötétségét. Mindig sírt s ha leánya
vagy férje megkorholták örökös sírásáért, a fal felé fordult vagy
takarója alá rejtette fejét, s úgy sírt csendesen szünetlenül, hol
egyik, hol másik gyermeke miatt. Mert mind a háromért elég oka volt a
könnyhullatásra. Leánya özvegy lett, Manó fia megbukott és távol van,
Sándor fia boldogtalan. Legtöbbször Sándort siratta, s bár nem merte
férje előtt kimondani, egyszerű női ösztönével megérezte, hogy azok
voltak okai boldogtalanságának, a kik elszakították őt nejétől.

Sándor valóban elég okot adott anyjának a sírásra. Egészen megváltozott,
közömbös volt minden iránt, nem törődött semmivel, s úgy elhagyta magát,
mint a ki vesztét érzi s szeretné, ha sorsa minél előbb betelnék rajta.
Alig volt otthon, anyját sem látogatta meg, s ha néha, több hívás után,
megjelent beteg-ágyánál, szótalan, szomorú volt, röviden vagy épen nem
felelt a hozzá intézett kérdésekre és így igyekezett minél előbb
menekülni ki a mezőre. Itt barangolt egész nap, puskával vállán, de
ritkán lőtt vadra, még ritkábban találta el s valódi csoda volt, ha
egyszer-másszor mégis hozott haza valami vadász-zsákmányt. Egy ideig
mulatozásba, régi pajtásainak társaságába, szilaj dorbézolásba akarta
fojtani bánatát, éjjeleken át ivott, kurjongatott, muzsikáltatta magát;
de keserű volt neki az ital, bántotta czimboráinak hangja, lassanként
összeveszett valamennyivel s abbahagyta sikertelen kisérleteit.

Klára nevét soha sem említette. Ha a plébánost látta, messziről
kikerűlte, pedig életét adta volna oda, ha valamit hallhatna nejéről. De
a szégyenkezés, a bűnbánat érzése s annak tudata, hogy nejét halálosan
megsértette és nem remélhet tőle bocsánatot, egyesűlve a daczczal, mely
eltöltötte lelkét, egészen elvadította, szilajjá s mégis félénkké,
esetlenné tette. Utoljára mindenkit került s terhére volt minden emberi
szó. Gazdaságát tökéletesen elhanyagolta, nem törődött semmivel. Atlasz
úrnak kellett újra kezébe vennie a jószág vezetését, ha nem akarta, hogy
minden széthulljon.

Pedig épen most lett volna legnagyobb szükség értelemre, szorgalomra,
munkára, hogy össze lehessen tartani a bomladozni kezdő épületet. Az
elvállalt terhek mindegyre súlyosabban nehezedtek az uradalomra, s a
több éven át tartott rossz termés és a gabonaárak folytonos csökkenése
mellett a terhek egyre szaporodtak, a helyett, hogy könnyűltek volna.

Atlasz úr kínos elfogódással, keserű sóhajtással szemlélte, mint hull
szét napról-napra a díszes épület, melyet életének nehéz munkájával
emelt. Lótott-futott, fáradozott, izzadott, veszekedett, kunyorált, mint
életének legsúlyosabb napjaiban, mikor még a kezdet nehézségeivel
küzdött; de régi ruganyossága, régi szerencséje most nem volt vele, s
kétségbeesetten kellett volna megadnia magát a kérlelhetetlen végzetnek
és fölhagynia a haszontalan küzdelemmel, ha még egyetlen egy remény nem
tartja fönn bátorságát, erejét.

Ennek a reménynek teljesültét várta Atlasz úr kétségbeesett
szívóssággal.

--Meg fog jönni, meg kell jönnie,--bíztatá Góg Ferencz is, ki ez idő
alatt, szép bajuszos hugával gyakori vendége volt az Atlasz-kastélynak s
karján több rendbeli kék foltot viselt ez ingerlékeny hölgy
csípéseitől.--Meg kell jönnie. Sándor fiatal ember, előbb-utóbb bele
kell únnia a tétlen bankódásba, szíve megnyílik s új szerelem napsugára
után fog epedni. Jó lenne, ha akkorra minden formalitással rendbe
volnánk s jogilag is lehullnának a tényleg lerázott bilincsek. Szóval jó
lenne, ha minél előbb megkezdené a válópert.

--Én nem merek neki szólni,--mondá Atlasz úr félénken.--Egyszer
említettem előtte, de úgy nézett rám, mintha keresztűl akart volna
szúrni szemével.

--Majd arra is találunk módot, találunk módot,--mondá Góg Ferencz
görnyedezve.--Addig is igyekezzünk szegény Sándorunkat lehetőleg
szórakoztatni s elvonni lelkét emésztő tépelődéseitől. Lilla húgom a
jövő héten fényes ünnepélylyel készül megülni nevenapját; igyekezzék
rávenni kedves fiát, hogy ő is tisztelje meg jelenlétével szerény
házunkat.

Sándor azonban nem ment el a fényes névnapi ünnepélyre, s még mindig nem
akart megjönni az, minek eljövetelét Góg Ferencz oly biztosan s Atlasz
úr oly türelmetlenül várta. E helyett jött más: az első lejárt váltó,
melyet Atlasz úr nem tudott kifizetni s melyre sehol sem tudott pénzt
kapni. Kérhetett volna ugyan az özvegytől, talán kapott is volna, de
attól félt, hogy ezzel rossz hírbe hozza előtte vagyoni állását s
lehetetlenné teszi Sándor házasságát. Nem tudott mit tenni, hitelének
megrendülése egészen megzavarta s már a csőd ijesztő rémét látta
fölemelkedni adósságainak sűrű ködéből. Egy mentsége volt még. Sándor
része, a tiszavégi jószág, tisztán állt a telekkönyvben; erre kellett
kölcsönt fölvennie, de erre Sándor beleegyezése kellett. Atlasz úr
megemberelte magát, fölkereste Sándort s előadta neki kérését.

--Vegyenek föl rá, a mennyit akarnak, aláírok mindent, a mit kívánnak, s
aztán hagyjanak nekem békét,--felelt Sándor türelmetlenül.

Az első veszély ezzel el volt hárítva, de csak rövid időre. Az adósságok
lavinája tovább rohant a maga természetes útján s nemsokára Sándor
részét is eltemette. Ezalatt azonban múlt az idő, ismét eltelt egy
esztendő, Sándor napja is elérkezett, el is múlt, minden különös
ünnepély nélkül; az öreg asszonyság egyre rosszabbul lett s az orvosok
már fejöket csóválták, ha beteg-ágyától eltávoztak. Atlasz úr már
sürgönyözni akart Manónak, kinek ez ideig igen kevés hírét hallotta,
midőn e kiváló fiatal ember egyszerre váratlanul haza érkezett az apai
kastélyba.

De nagyon megviselt állapotban. Rossz színben volt, arcza meg volt
nyúlva és a kicsapongások, álmatlan éjtszakák nyomai látszottak rajta.
Régi henczegő modora is elhagyta, nyugtalan és zavarodott volt, gyakran
ijedten nézett maga körül s minden zajra összerezzent és szeretett volna
elbújni mint a kit megkergettek. Megérkezése után rögtön mohó
kíváncsisággal kérdezősködött atyjától, mikor tartja Sándor esküvőjét s
mikor tehetik végre kezöket az özvegy millióira?

--Mikor tartja az esküvőjét?--sóhajtott keservesen Atlasz úr.--Mintha az
olyan könnyen menne a keresztyéneknél. Előbb meg kell kezdeni a
válópert, azután kálvinistává lenni, és ha mindezen keresztül esett,
csak akkor lehet szó az új esküvőről. Sándor pedig még a válópert sem
kezdte meg.

--Micsoda!--kiáltott Manó megrémülve.--Még mindig itt vagytok? Mikor
nekünk oly égető szükségünk van a pénzre! Hát semmi szíve sincs annak a
Sándornak a családja iránt? Parancsold meg neki, hogy rögtön kezdje meg
a válópert.

--Mintha olyan könnyű volna a Sándornak parancsolni!--mondá Atlasz úr
fejét csóválva.--De igazad van,--folytatá elgondolkozva,--itt az ideje,
hogy már tegyünk valamit. A Góg Ferencz azt mondta egyszer, hogy ő ennek
is módját fogja találni. A Góg Ferencz tudós uraság: megyek hozzá és
megkérdem tőle a módját.

Atlasz úr csakugyan befogatott és áthajtott a szomszéd kastélyba. Itt
hosszú ideig értekezett a jogtudós urasággal, azután ismét kocsira űlt,
de nem hajtatott egyenesen haza, hanem megkerülve kastélyát, a faluban,
a plébános lakása előtt állott meg. Itt is hosszabb ideig maradt, s
midőn végre haza hajtatott, föl sem ment szobájába, csak az inast küldte
föl, hogy egy-két ruhadarabját és úti készületét lehozza; megizente
nejének, hogy egy-két napra elutazik, és eltávozott, senkinek sem
mondva, hová megy. Harmadnapra érkezett haza, jó kedvvel, sugárzó
arczczal, de útjáról akkor sem szólt senkinek, s Manó türelmetlen
kérdéseire csak annyit felelt, hogy várja be az eseményeket.

Két hét múlva ritka vendége volt a kastélynak, a plébános, kit Klára
távozása óta nem láttak itt. Sándor után kérdezősködött s egyenesen
szobájába ment, miután hallotta, hogy itthon van.

A mint kinyitotta az ajtót, Sándor ijedten ugrott föl az ablak mellől,
melynek párkányára dőlve komor merengéssel bámult le a kertbe. Arcza
gyors váltakozással elhalványult és elpirult, s megrianva, zavartan
nézett szokatlan vendégére, mintha sejtené, hogy látogatása Klárával van
kapcsolatban.

--Hivatalos ügyben jövök,--kezdé a plébános, hideg, hivatalos
hangon.--Nem akartam irodámba fárasztani; mint kegyuram iránt tartozom
annyi tekintettel, hogy én keressem föl. A szentszéktől meghagyást
kaptam, hogy adjam át önnek ez idézést és e keresetlevelet--

--Mit akarnak velem?--kérdé Sándor tompán, s gépileg kezébe vette az
átnyujtott iratokat.

--Neje, Boglár Klára megindította ön ellen a válópert--

--A válópert!--kiáltott Sándor lángba borúlt arczczal.--Klára válópert
indított ellenem! Miért? Mi szüksége van rá? Nem hagyott el itélet
nélkül? Nem elégedett meg ezzel a büntetéssel? Mit akar többet? Miért
hurczolja törvényszék elé nevünket? Mi már elváltunk... örökre... nincs
szükségünk a törvény szentesítésére.

--A törvény szentesítésére mindig szükség van, hogy egy törvénytelen
állapot törvényessé legyen,--felelt a plébános nyugodtan.--Önök már több
mint egy éve élnek külön, lemondtak egymásra nézve minden jogukról és
mégis kötve vannak egymáshoz.

--Kötve vagyunk egymáshoz... Mit akar ezzel mondani?... Ah! értem... Ezt
a kapcsot kell még széttörni, talán egy új kapocs kedveért...

--Igazságtalan neje iránt most is, mint mindig,--mondá a plébános,
lassanként neki melegedve és kiesve hivatalos hangjából.--Igazságtalan
volt, ön maga tudja legjobban, mily igazságtalan volt, mikor méltatlan
gyanújával arra kényszerítette, hogy elhagyja. És igazságtalan most is.
Klárától is kaptam levelet, egyidejűleg e hivatalos megkereséssel. Nem
tartozik ugyan hivatalos közlendőimhez, de mint magánember megmondhatom
önnek, hogy Klára soha sem gondolt a válópörre, s ha mégis megkezdte,
azt csak az ön érdekében tette.

--Mit jelent ez? Mit akar ezzel mondani?--kérdé Sándor elszorúlt
kebellel.

--Klárának azt mondták, hogy önnek érdekében áll az elválás, mert új
házasság áll előtte, melytől boldogságát reméli. Azt mondták, hogy ön
gyöngédségből, lovagiasságból, kiméletből nem akarja ellene megindítni a
válópert. Azt mondták, hogy ha az ön boldogságát óhajtja, neki kell és
illik megtennie az első lépést.

--Ki mondta ezt?--kiáltott Sándor, egészen kikelve magából.

--Az ön atyja. Megkérdezte tőlem Klára mostani lakását, elment hozzá és
ezeket mondta neki.

--Atyám! Atyám tette ezt velem? Hol van? Jöjjön, azonnal keressük fel.
Ön előtt, az ön jelenlétében mondja szemembe, igaz-e, hogy ezt tette?

Nagy erővel megragadta a plébános karját és elvonta magával. Nem kellett
messzire menniök. Atlasz úr látta a plébános jövetelét és Manóval a nagy
teremben várta látogatásának eredményét. Nem volt egészen nyugodt, s
izgatottan és szórakozottan felelt Manó kíváncsi kérdéseire. De mikor
belépő fiának földúlt arczára vetette szemét, nagy emberismeret nélkül
is rögtön megértette, hogy e látogatásból erős vihar támadhat s ijedten,
mintegy védelmet keresve, húzódott Manó háta mögé.

--Atyám!--kezdé Sándor a fölindulástól fuldokló lélekzettel s csak nagy
nehezen kapkodva a szavakat,--igaz, hogy Kláránál voltál s azt mondtad
neki, hogy az én érdekemben indítsa meg a válópert?

--Azt gondoltam... hebegett félénken Atlasz úr.

--Felelj, igaz-e?

--A te boldogságodért tettem, fiam.

--Eh! eleget tettél már boldogságomért,--tört ki Sándor szenvedélyes
erővel,--és megelégedhetnél már boldogtalanságommal. Boldogságomért
hintetted a gyanu első magvát szívembe nőm ellen, boldogságomért
tartottad szüntelen ébren őrült kétkedésemet. Megtörtént, a mivel
boldogítani akartál, elszakadtam nőmtől. De te nem pihentél, még tovább
akartál boldogítani. Boldogságomért terveztél más házasságot számomra
oly nővel, a kit kinevetek és utálok. Boldogságomért állítottál Klára
előtt a leghitványabb, legaljasabb ember színébe. Legyen már elég a
boldogításból. Kimondom előtted, hogy azt a nőt, kire gondolsz, soha sem
veszem el; kimondom előtted, hogy úgy maradok, a mint vagyok, hogy
nőmtől nem akarok elválni, és mindenkivel, a ki még jobban el akar tőle
szakítani, úgy teszek, mint most ezzel a rongy papírral, mely el akarta
őt szakítani még nevemtől is.

Ezzel ketté tépte a kezében tartott váló-keresetet és a földre dobta. A
plébános szó nélkül meghajtotta fejét és eltávozott a szobából.

[Illustration]



XV.

(Az épület összedől.)


A szegény öreg asszonyság halála épen olyan csendes, szelid, zajtalan
volt, mint egész élete. Mindig az volt törekvése, hogy minél kevesebb
alkalmatlanságot okozzon másoknak és ne legyen útjában senkinek. Úgy
halt meg csöndesen, félénken panasz nélkül, párnája alá vetve könnyeit,
szívébe temetve aggodalmait. Utolsó pillanatában még egyszer
meglátogatta ablakán keresztül a vidám napsugár és megaranyozta
összeesett, fonnyadt arczát, s még egyszer fölcsillámlott szemében a
boldogság mosolya, midőn egymás mellett látta ágya előtt három gyermekét
s közöttök férjét, és egyiknek arczán sem látta a csalódások, a
szenvedések nyomait, melyek utolsó napjait megszomorították, s
mindnyájan szeretettel néztek reá és egymásra, mint a régi boldog
napokban. Azután behúnyta szemét, és egy halk, nagyon halk sóhajtás
után, nehogy megzavarja szeretteinek nyugalmát, mintegy lopva, zaj és
feltünés nélkül elosont e nyugtalan világból.

Az anya halála, a megtört apa vigasztalásának kötelessége ismét közelebb
hozta egymáshoz az elidegenített testvéreket. Sándor fölhagyott
barangolásaival, komor merengésével; minden idejét apja szobájában
töltötte testvéreivel s egy ideig mintha még érezni is lehetett volna az
öreg asszony utolsó mosolyát, mely nyugalmat, békességet, szeretetet
árasztott a gondoktól vagy szenvedélyektől fölzavart szívekre.

De a haldokló anya mosolyának visszamaradt fénye lassanként szétoszlott
a levegőben s újra komor, rideg sötétség jött utána. Az anyagi gondok
kérlelhetetlen kopogása, a szenvedélyek újra emelkedő viharja elűzte a
gyászoló bánat ünnepi csendjét. Legelőször Manó tért vissza a halál
költészetétől az élet hideg mindennapi prózájához. Nyugtalansága,
ijedezése, melyet megérkezésekor mutatott, ismét erőt vett rajta s
napról-napra növekedett és aggasztóbbá vált. Végre nem birt többé
magával s mintegy tíz nappal a temetés után azzal lépett atyja elé, hogy
pénzre, még pedig meglehetős sok pénzre van szüksége.

--Nincs,--felelt Atlasz úr bágyadtan, szomorúan.

--De nekem okvetetlenül szükségem van rá,--felelt Manó kínos zavarral.

--Nem adhatok, mert nincs. Mindennap várom a csődöt, nincs pénzem, nincs
hitelem.

Oly fájdalmas lemondással mondta e szomorú vallomást, mint a király, ki
a trónról való leköszönését jelenti lázadó alattvalóinak. Hangjának
keserűségéből, szemének levert tekintetéből mindenki meggyőződhetett
szavainak igazságáról.

--De értsd meg, atyám, nekem kell a pénz, kell!--mondá Manó egyre
nagyobb zavarral.--Legalább tízezer forint. Akárhonnan, a föld alól is,
a pokol fenekéről is, meg kell szerezni ezt a pénzt, máskép végem van.

--Máskép véged van?--kérdé Atlasz úr, mereven fiára szegezve
szemét.--Beszélj világosabban.

--Igen ám,--felelt Manó fejét vakarva,--csakhogy nem olyan könnyű azt
megvallani, még az apa előtt sem, kinek hallgatásáról biztosak lehetünk.
De látom, mégis kénytelen vagyok kimondani. Hiszen utoljára nem oly nagy
dolog... lehet mondani, divat... a legelőkelőbb családok fiaival
megtörténik... rajtam is megesett... rávitt a kényszerűség... no, nem
érted? segíts már kimondani... néhány váltót adtam ki... de... másnak a
nevét írtam alá...

Tovább nem folytathatta. Atlasz úr, kikelve arczából, kimeredő
szemekkel, halálsápadtan feléje kapott mindkét kezével, mintha be akarná
száját tapasztani vagy rá akarna ütni; azután egy iszonyút kiáltott és
aléltan a földre bukott.

Kiáltására berohantak a háziak s Eveline sietett atyját fölemelni a
földről és magához téríteni. Manó rémülten, bambán állt a szoba közepén,
se segítni nem tudott atyján, se arra nem akart fölvilágosítást adni, mi
volt oka e hirtelen rosszúllétnek. Megriadt, bámész tekintettel nézte az
alélt öreg embert s az élesztési kísérleteket; de midőn atyja kinyitotta
szemét, gyorsan, félénken kiosont a szobából s fülét az ajtóra illesztve
hallgatózott. Hallotta, midőn atyja rekedten kérdezé, hol van Manó?

--Épen most ment ki innen,--felelt Eveline.--Behívjam?

--Nem, nem, soha se jőjjön többé szemem elé,--hallá atyjának heves,
reszkető hangját.--Nem akarom látni... Ültessetek a karszékbe, oda, az
ablak mellé, az öreg asszony karszékébe... Egész életem munkája...
fáradságom gyümölcse... vagyonom... nevem, becsületes nevem... oh! oh!

Az öreg ember szaggatott kitörései hangos zokogásba fúltak. Manó eleget
hallott.--Még egy mentségem van,--gondolá magában, elfutva az ajtótól.
Lesietett az udvarra, megnyergeltette lovát és elvágtatott. Egyenesen a
Volkán-kastélyba. Az özvegyet és nagybátyját együtt találta. Minden
magyarázat, bevezetés nélkül megkérte az özvegy kezét. A bajuszos
menyecske eleinte azt hitte, Sándor számára kéri kezét, s már diadalmas
mosolylyal nézett nagybátyjára; de mikor megtudta, hogy magáról beszél,
megharagudott, gorombáskodni kezdett vele s azt mondta, hogy ha rögtön
el nem hordja magát, cselédjeivel dobatja ki kastélyából, nagybátyjával
együtt, ki egy pár közbenjáró szót akart tenni szerencsétlen úri barátja
mellett.

A megkergetett kérő nem is ment többé haza. Egyenesen a vasúthoz
lovagolt s a legelső vonattal a fővárosba útazott. Testvérei otthon nem
tudták, mi lett belőle; azt sem tudhatták meg, mi történt közte és
atyjok közt. Atlasz úr, ha csak nevét említették előtte, kikelt magából
s oly indulatba jött, hogy félni lehetett az első roham ismétlődésétől.
Kimélni kellett az öreg embert, mert ez utolsó csapás úgy leverte
lábáról, hogy többé nem tudta elhagyni a nagy karszéket. De nem engedte,
hogy orvost hívjanak, ágyba sem akart feküdni. Éjjel nappal ott űlt
megbénultan, mozdulatlanúl karszékében, és gyermekeinek semmi kérlelése
nem tudta rávenni, hogy legalább éjjelenként ágyába feküdjék.

Ott ült az ablak mellett, bágyadt, üres tekintettel bámulva ki az
udvarra, a hatalmas épületekre, a messze terjedő földekre, melyek mind
az övéi voltak, de nemsokára máshoz fognak átvándorolni. Minden elvész,
mi az övé volt, a mit nehéz verejtékkel szerzett, a mire oly büszke
volt, a mire családjának jövő nagyságát építette. Minden elvész,
elenyészik, elsülyed, minden, minden, még neve is, nevének tisztasága
is. Talán újra elvonúltak lelke előtt azok a régi képek, melyeket
egykoron e mezőkön látott, midőn Sándor szerelme miatt elkeseredve
barangolt rajtok, s talán egy szemrehányó hang azt is fülébe súgta, hogy
magának is része volt a sok csapásban, mely lesújtotta. Mit látott, mit
gondolt, senki sem tudta, senkinek sem szólt róla; ritkán beszélt
egy-két szót gyermekeivel, kik fölváltva folytonosan körülötte voltak;
csak, a mit azelőtt soha sem tett, a hírlapokat kísérte nagy
figyelemmel; minden hírlapot, mely a kastélyba járt, szobájába hozatott
s mohón végig olvasott, mintha valamit keresne bennök.

Sándort egészen átváltoztatta anyjának halála s még inkább atyjának
betegsége. Fölhagyott a régi tétlen búsongással és tépelődéssel;
visszatért egész férfiassága és erélye. Látta a veszedelmet, mely
családját fenyegeti, s megfeszített erővel dolgozott elhárításán. De
erélye már késő volt. A rohanva közeledő bukást semmi sem volt képes
föltartóztatni. Nemsokára kimondták a csődöt az Atlasz-birtokra.

De Atlasz urat már ez sem emelte ki tompa közömbösségéből. Egykedvűleg
hallgatta a szomorú hírt s a hírlapok után kérdezősködött. Nem volt
ezentúl egyéb gondja, egyéb foglalkozása, mint ezeknek mohó olvasása.
Néhány nap múlva ennek okát is megismerték. Egy reggel, mikor az
újonérkezett lapokat bevitték hozzá, gyermekei néhány perczre magára
hagyták, hogy háborítlanul olvashasson. Kevés idő múlva irtóztató
sikoltást hallottak a szobában s midőn rémülten besiettek, atyjokat
ájultan találták a földön, megmerevült kezében görcsösen szorítva egy
hírlapot. Mialatt fölemelték s újra székébe ültették, Sándor kitépte
kezéből a lapot s átfutotta, hogy megtalálja ez újabb roham okát. Nem
sokáig kellett keresnie; ott állt világosan, ridegen a hirek közt, hogy
Atlasz Manót, kit több hamis váltó kibocsátása miatt üldöztek, elfogták,
épen midőn Brémában egy amerikai hajó födélzetére készült szállani.

[Illustration: Megmerevült kezében görcsösen szorítva egy hirlapot.]

Atlasz úr e percztől fogva nem tért többé magához. Erős láz ragadta meg,
s a szörnyű képek, melyek lelkét gyötörték, szaggatott fölkiáltásokban
törtek ki. Folytonosan félrebeszélt, összekeverve a múltat a jelennel,
pörbe szállva gyermekeivel, önmagával, a zsidók és a keresztyének
Istenével. Most már ágyba lehetett fektetni, nem ellenkezett, nem tudta,
mi történik vele; orvost is hívhattak beteg ágyához, de ez csak fejét
csóválta s nem rendelhetett számára egyebet, mint a legnagyobb
nyugalmat. Két gyermeke folytonosan mellette ült s irtózva, borzongva
hallgatta a kapcsolat nélküli, szörnyű beszédeket, melyekben a láz utat
tört magának a beteg ajkain.

Három napig tartott már e kínos vivódás, midőn egy délután, alkonyat
felé a plébános lépett a beteg szobájába s néhány részvevő szó után
fölkérte Sándort, távozzék vele egy perczre. Sándor fölkelt és szó
nélkül követte a plébánost, ki az épület túlsó szárnyába vezette s
megállt vele a szoba ajtaja előtt, mely egykor Kláráé volt. Kopogtatott,
azután félre húzódott s a következők alatt lassan, csendesen lement a
lépcsőn.

Mielőtt Sándor kifejezést adhatott volna csodálkozásának, megnyílt az
ajtó és Klára lépett küszöbére.

Egyszerűen, régi házi ruhájában, melyet utolsó ittlétekor viselt, mintha
azóta soha sem hagyta volna el e házat s mintha ezentúl is mindig itt
akarna maradni. Sándornak ideje sem volt a meglepetés fölkiáltására,
neje hozzá lépett, mosolyogva, bizalmasan, szeretettel, mint a régi
időkben, mint házasságok első napjaiban, és feléje nyújtotta mindkét
kezét.

--Én vagyok, Sándor--mondá férjéhez simulva--visszajöttem, elfoglalom
ismét helyemet oldalad mellett. Az a gyanú, mely egykor elüldözött
tőled, többé nem taszíthat el egymástól; az a föllázadt önérzet, mely
egykor távozásra kényszerített, most már elnémult. Bízol-e bennem, vagy
nem bízol, nem kérdezem többé; most már csak eskümre emlékszem, melyet
az oltárnál fogadtam neked. Csapások, szerencsétlenségek értek; szegény
lettél, munkával kell ezentúl kenyeredet keresned: az én helyem itt van,
oldalad mellett, s többé semmi sem űzhet el innen, én férjem, én édes,
szeretett férjem!

Sándor nem tudott szólni. Némán, reszketve nézett neje arczára, mintha
nem hinne boldogságában, mintha még mindig várná, hogy szóljon, többet
szóljon, bizonyítsa újra, ismételten azt, a mit nem tud igaznak tartani.

--Nincs szavad számomra Sándorom?--folytatá Klára, egyre közelebb
simulva hozzá.--Nem tudtad még elfeledni, hogy elhagytalak? Lásd, én
mindent elfeledtem; megbántás, sérelem, harag, fájdalom, minden, minden
elenyészett az erős, a halhatatlan szerelemben. Engedd visszafoglalnom
helyemet oldalad mellett, hadd legyek segítőd, vigasztalód
szegénységedben, nehéz munkádban. Szólj hozzám szeretettel, fogadj ismét
magadhoz, uram, férjem, szerelmem, mindenem!

Egészen keblére simult és vállára hajtotta fejét. Sándor karjai lassan
fölemelkedtek, s eleinte félénken, mintha még mindig bűnbánatával
küzdene, azután mindig bátrabban, mindig erősebben átfogta derekát,
magához szorította, könnyek törtek ki szeméből és hangos zokogásra
fakadt.

--Életem, boldogságom, téged visszanyertelek, nem félek már a sors semmi
csapásától. Jer velem, szegény beteg atyámhoz; hadd lásson, hadd
ismerjen meg téged igazán, hadd adja vissza életét a te áldott hangod!

Megragadta neje karját, erősen magához szorította s gyors léptekkel apja
szobája felé sietett vele. A szobában csend volt. Eveline a sok
virrasztástól elbágyadva elaludt a pamlagon s az ajtó nyilására sem
ébredt föl. Sándor az ágyhoz vezette nejét. Atlasz úr hanyatt feküdt,
szemei tágra voltak nyilva.

--Édes atyám,--mondá Sándor, föléje hajolva és megsimogatva
homlokát,--hallod, mit mondok? Nézd, Klára, nőm áll mellettem.
Visszajött, nem hagy el szegénységemben. Ismerd meg őt atyám, ismerd meg
és áldd meg leányodat. Édes atyám, nem hallod szavamat?

Atlasz úr semmit sem felelt. Nyitott szemét mereven szegezte egy pont
felé és nem fordította a beszélőre. Látszott, hogy nem látja, nem
hallja, nem tudja, mi történik körülötte. Aztán lassan mozogni kezdtek
újjai a takaró fölött, mintha számolna valamit; ajkai megreszkettek és
halkan mormolták:

--Egy rőf pántlika, százezer forint, két rőf pántlika kétszázezer
forint. Nem adom alább, nem adom. Senkit sem csalok meg, becsületes
ember vagyok.

Hangja mindinkább emelkedett, reszkető kezével támaszt keresett, hogy
fölemelkedjék s feje nyugtalanúl lógott ide-oda. Fia gyöngéden vissza
akarta nyomni párnájára, de a beteg kiragadta magát kezéből, föltérdelt
az ágyban, s kimeredő szemekkel, maga elé nyújtott kezekkel rikoltá:

--Nem adom a pénzemet, nem adom a hitelemet, nem adom a becsü--

Visszahanyatlott a párnára s többé nem mozdúlt meg. Az utolsó szót már
nem fejezhette be ezen a földön.



TARTALOM.


                                       Lap
CSIKY GERGELY. Irta Mikszáth Kálmán      V
AZ ATLASZ-CSALÁD                         1
   I. Kölcsönös meglepetések             3
  II. Képek a múltból                   29
 III. Boglár Kálmán és leánya           43
  IV. Boglár Klára                      58
   V. Az új szomszédok                  78
  VI. A családi tanács                  89
 VII. A plébános felköszöntője         106
VIII. Atlasz úr baklövései             128
  IX. Pénzügyek                        153
   X. A féreg a szívben                166
  XI. Góg Ferencz fölfedezése          179
 XII. Az első évforduló                194
XIII. Eredmény                         213
 XIV. Az épület inog                   241
  XV. Az épület összedől               257



KÉPJEGYZÉK.


                                                                    Lap
 1. Csiky Gergely arczképe                                           II
 2. --Mit akarsz ezzel mondani?                                       5
 3. Nagy léptekkel halad tova a búzaföldek közt                      30
 4. --Öreg kópé, te ugyancsak megválasztottad, minek
    szülessél                                                        51
 5. Mikor nemsokára elnézett a templomba                             74
 6. --Na? Nincs itt a huszár vagy a komornyik?                       91
 7. A szomszéd falvak lakosai is eljöttek, zászlók alatt és
    létániákat énekelve                                             119
 8. A vendégsereg visszaözönlött a kastélyba és az ebédlőbe
    gyűlt                                                           122
 9. --Nem tartja ártatlannak Klárát?                                150
10. Mereven és feszesen ült egyik középső ülésen                    163
11. --Nézd, összeírtam a látogatni való házakat                     180
12. --Nem tudok többé nyugodtan hallgatni                           203
13. Az öreg asszonyság metsző sikoltással akart fölugrani
    székéről                                                        211
14. --Kár volt előbb nem szólnod e levelekről                       224
15. Némán, hosszasan nézte mozdulatlan arczát                       236
16. Megmerevült kezében görcsösen szorítva egy hírlapot             262





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az Atlasz-család" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.