Title: Szirmay Ilona - Történeti regény
Author: Gaal, József, 1811-1866
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Szirmay Ilona - Történeti regény" ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

4. KÖTET

SZIRMAY ILONA

TÖRTÉNETI REGÉNY

Irta

GAAL JÓZSEF

WITTICH EPERJESI KÁROLY RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1905

TARTALOM

GAAL JÓZSEF. 1811-1866.

SZIRMAY ILONA

ELSŐ SZAKASZ.

Melyben a történet egyik hőse a másiknak, s nem sokára a harmadik
mindkettejeknek illendő tiszteletét megteszi, és más egyéb dolgok
előfordulnak.

MÁSODIK SZAKASZ.

A haramiák rejthelye és pihenése, miként pihenésök megzavartatik. -
Egy személy, ki keveset jelenik meg, de sokat cselekszik.

HARMADIK SZAKASZ.

Rablás, békülés, szövetség, új tervek.--Igazulása ezen közmondásnak:
«zsák megleli foltját».--Egy személy, ki sokszor jelenik meg, de
keveset cselekszik.

NEGYEDIK SZAKASZ.

Melyben a fő személyek jelennek meg.--Vadászat, véletlen baj, melyből
nagy szerencsétlenség származik.

ÖTÖDIK SZAKASZ.

Melyben az előbbi baj még nagyobbá lehetne, ha segítség nem érkeznék.
- Egy új személy, ki keveset tesz, de a helyett sokat beszél. -
Tudósítás új szerencsétlenség felől.

HATODIK SZAKASZ.

Nagy bú s ennek következései.--A szerelem, ha neheztel is, könnyen
megbocsát.

HETEDIK SZAKASZ.

Víg lakoma helyett gyászos tor.--A dragonyos kapitány rendíthetlen
lelket mutat s rettenetes pusztítást követ el.--Az anya szenvedései.
A szerelmesek bucsúja. Elutazás.

NYOLCZADIK SZAKASZ.

Melyben előadatik, miért maradt légyen Gyurka kapitány Huszton, s
ennek nagy tanácskozása.

KILENCZEDIK SZAKASZ.

Bogdanu újra tanácsot kér, s nagyon megerőlteti magát annak
végrehajtásában, és tettének foganatja.

TIZEDIK SZAKASZ.

Melyben egyik hősünknek házi állapotja a lehetőségig híven leíratik. -
A bányai politikusok nagy-gyűlése, kik és miről beszéltek abban, végre
mi illetlenül zavartaték meg az.

TIZENEGYEDIK SZAKASZ.

Mely oly rövid, hogy kár volna belőle még rövidebb kivonatot adni, de
mindazonáltal is sok van benne.

TIZENKETTEDIK SZAKASZ.

A haramiacsapat véletlenül megerősödik, és kik által, Pintye Gregor
egy merész tervet gondol.--A haramiák hadi tanácsa.--Egy fontos
jelenet a haramia kapitány előbbi életéből,--készületek.

TIZENHARMADIK SZAKASZ.

A várt pénz Husztra érkezik.--A várbeliek érzelmei és mulatsága.--A
vár leírása.

TIZENNEGYEDIK SZAKASZ.

A haramia s a havasalföldiek új találkozása, Pintye Gregor ajánlása,
melyen Bogdanu méltóképen megijed, végre a dolog elhatároztatik.

TIZENÖTÖDIK SZAKASZ.

A haramiák ostromszer gyárai.--Móré esze egész fényében tündöklik. -
Pintye Gregor, mint politikus, és fáradozásának sikere.

TIZENHATODIK SZAKASZ.

Melyben említtetik, mily jó reggelt mondott Pintye Gregor a
husztiaknak, s a várbeliek miként fogadták üdvözlését, s mily
készületeket tettek annak méltó viszonzására.

TIZENHETEDIK SZAKASZ.

More, mint követ.--Ezen szakaszból kitetszik, hogy a czigány
szerencsésebb a kemenczénél mint a diplomatikában, s hogy a
számolásról különös fogalmai vannak.

TIZENNYOLCZADIK SZAKASZ.

Melyben előadatik, ki és mi hárítá el a harmadik szerencsétlenséget. -
Engesztelődés.

TIZENKILENCZEDIK SZAKASZ.

Két bűnösről itélet tartatnék; de az első egy még nagyobb bűnös s a
másik sors segedelme által megszabadul.

HUSZADIK SZAKASZ.

Melyben előadatik, minek nem kellett volna történni, hogy egész
történetünk meg ne történjék.--A nagybányai csata.

HUSZONEGYEDIK SZAKASZ.

A nagybányai polgárság vitéz lelke, s a czéhmester kalpagának halálos
veszedelme.--Kik mertek a tatárok előtt megállani s ezeknek sorsa.

HUSZONKETTEDIK SZAKASZ.

Melyben a polgárok rettenetes bátorságának több példái fordulnak elő.
- A város megmentése.--Ki jutalmaztaték meg a kalpagért, s mily
fényesen győzött Kordovány véleménye a csapszékben.

HUSZONHARMADIK SZAKASZ.

A tatárok pusztításai.--Mi módot választa a haramia a megboszúlásra.
- Nagy rettegés, halálos készület, és rabság, sok más ide tartozó
dolgokkal együtt.

HUSZONNEGYEDIK SZAKASZ.

A khánfi leírása.--Ujvárosi csata. Kik és mikép harczoltak ottan.--A
dragonyos kapitánynak alkalom adatik kedves kivánságát teljesíteni és
mikép használta azt.

HUSZONÖTÖDIK SZAKASZ.

A csata következései s a diadal folytatása.--Egy szerelmes érzelmei
és szenvedései.--A tatárok hátrálása.

HUSZONHATODIK SZAKASZ.

A tatárok tábora.--Egy árnyék az éjszakában, melyben olvasóink egy
régi jó barátjokra fognak ismerni, s kire találkozott az.--Abdul khán
szerelme.

HUSZONHETEDIK SZAKASZ.

Abdul khán szerelmének folytatása. Összejövetel sátorában s mily
kimenetele lett annak.

HUSZONNYOLCZADIK SZAKASZ.

Abdul khán érzeleg és tovább hátrál, segítséget nyer, készületei új
csatára, miként a magyarok rendeléseit megzavarják. Karácson Tivadar
merész terve. Borsai csata.

HUSZONKILENCZEDIK SZAKASZ.

Melyben elmondatik, miként hajtá végre Karácson Tivadar merész tervét,
s miként a nagybányai borbély borotváját a hazáért föláldozza.--A
rabok sorsa.--Tatárvölgy.

HARMINCZADIK SZAKASZ.

Minő kincset mente meg Abdul khán a zsákmányból. A tatárok
végveszedelme és üldöztetése.--Kínjai egy szerelmesnek.

HARMINCZEGYEDIK SZAKASZ.

Karácson Tivadar az erdőbe megy, kit talál ott, és mit tud meg.--Egy
szerencsétlennek utolsó pillanatai.

HARMINCZKETTEDIK SZAKASZ.

Egy szerencsétlennek életrajza.

HARMINCZHARMADIK SZAKASZ.

A testvérek érzetei apjok holtteste felett. Fölfedezések előbbi
életökből. Tivadar ajánlása, mint fogadja azt a haramia, s megrögzött
szenvedélyei.--Elválás.

HARMINCZNEGYEDIK SZAKASZ.

Utazás Krimbe.--Bakcsi Szerai--Khán Szerai.--Miként mulatnak ott a
rabok. Ilona szomorúsága, Judith boszankodása, s mindkettőjök bátor
lelke.

HARMINCZÖTÖDIK SZAKASZ.

A tatárok által elpusztított vidékek állapotja.--Szabadulási ünnep. -
Miképen a dragonyos kapitány ismét igen nagy pusztítást tőn. -
Tudósítás Szirmay Ilonáról.

HARMINCZHATODIK SZAKASZ.

Pintye Gregor.--A nagybányai tanács bölcs végzése a haramia
elvesztésére.

HARMINCZHETEDIK SZAKASZ.

Miképen felelt meg Piócza Kristóf a reá bizott halálos dolognak.

HARMINCZNYOLCZADIK SZAKASZ.

Új fordulat a rabok sorsán. Ilka új búja, Judith új boszankodása; ki
jelent meg nálok és mit cselekedett.

HARMINCZKILENCZEDIK SZAKASZ.

Mik történtek Jászvásárban, s miképen egy ajtó nyilásán a moldovai
kapitány nagyon elhűlt.

NEGYVENEDIK SZAKASZ.

Ki jött be az ajtón, s ki vezeté őt? miből kitünő, hogy a moldovai
kapitánynak nagy oka volt az ajtónyiláskor elhűlni.--Judith szúrós
beszédei.--Hosszú éj után hajnal kezd hasadni.

NEGYVENEGYEDIK SZAKASZ.

Az utasok Nagybányára érkeznek.--Mi illetlenül fogadtaték saját
lakásában Pióczáné asszony, mily véres csata támadt, s ki eszközlé a
békeséget.

NEGYVENKETTEDIK SZAKASZ.

Kik vártak az utasokra a hegyekben, és miképen fogadák el őket.

NEGYVENHARMADIK SZAKASZ.

A negyvenkettediknek folytatása.

NEGYVENNEGYEDIK SZAKASZ.

Pintye Gregor iszonyú vakmerősége s annak foganatja.--Az egész dolog
vége felé megy.

UTOLSÓ SZAKASZ.

Mely az utóbbiak után következik.

GAAL JÓZSEF.

1811-1866.

Az örökké megujuló történettel indul meg ez az élet is. Anyját korán
veszti el, apja ujra megnősül, minélfogva elveszti apját is; a mostoha
kimarja előbb az apja szivéből, aztán a házból, világgá megy támasz
nélkül, apja haragjával, küzdelmek, szenvedések erdején keresztül.

Gaal József a fokosok fénykorában, 1811-ben született az ólmos botok
vármegyéjében, Szathmárban, hol atyja gazdatiszt volt a Károlyi
grófoknál. Abban az időszakban a magyar műveltség a gazdatiszteknél és
a nemesi udvarházakban húzódott meg; se följebb, se lejebb be nem
vették még. Maga az öreg Gaal is verselő ember volt és szenvedélyes
praenumerans. A kis Józsiban már korán mutatkozott némi mesemondási
talentum. Pompásan, ötletesen adott elő mindent. Ez a tulajdonsága
felkölti benne az irodalom művelésének vágyát. Sokat olvas, mindent, a
mi a keze ügyébe esik. Kölcsey nimbusa közelről perzseli. S még
élesebb sarkantyú a szoros barátság, melyet az egyetemen Szalay
Lászlóval és báró Eötvös Józseffel köt, kiknek esze már ifjonta
magasra hord. E két jó barát közt ő is bontogatni kezdi szárnyait,
verseket ír, midőn lecsapnak rá a megélhetés gondjai. A mostoha anya
ármányainak sikerül őt összeveszíteni apjával s 18 éves korában egy
garas pénz nélkül elhagyja az atyai hajlékot, hogy elbujdosson a
bizonytalanságba és csak 32 éves korában tér abba ismét és utoljára
vissza, de már akkor, mint hires író, kit Szatmár városa (a hol atyja
1843-ban lakott) ünnepélyesen fogad, s tiszteletére este a szinházban
az ő darabját, a Peleskei nótárius-t adják, a melyhez fogható magyar
bohózatot még azóta se írtak.

De az elbujdosott árva fiúnak nagy utat kellett megtennie a Peleskei
nótáriusig. Mint nevelő és másoló tartotta fenn magát az egyetemen,
hol életkedvét, szivósságát a két jó barát vonzalma aczélozta. Velök
élt, velök érzett és gondolkozott, de fényes pályájukon követni nem
tudta. A korán hámba jutott kis csikóból nem lesz jó versenyparipa.
Gyorsan emelkedtek ezek, ő lassan döczögött utánok, de az ő
levegőjükben és hiven utánuk mindenütt.

A Szalay atyja titkár volt a helytartóságnál, az Eötvösé magas rangú
hivatalnok. Ők ketten segítették be a fiaik jó pajtását egy kis
hivatalba a helytartóságnál.

Vidám, megenni való fiatal ember lett, csupa elevenség, tréfa és
kedélyesség. Az egész országban híre támadt, mint «a legkedvesebb
diskuratornak». Mindenki szerette, a hol megjelent, felvillanyozta a
társaságot. A nők is rajongtak érte, pedig nem volt csinos ember,
mégis számos szerelmi kalandját mesélték.

Víg pajtás azonban csak üres óráiban volt, hivatalnok társai közt a
kedélyes budai kis vendéglőkben, melyeknek kocsmárosai versenyeztek
érte, mert a hova ő járt, az a hely divatba jött. Bent a hivatali
szobában pontos, lelkiismeretes, otthon este pedig a legtermékenyebb
irók egyike.

Sok mindenfélét ír, könnyen dolgozik, mint a milyen könnyen hozza a
rét a maga virágait. Versei, apró novellái a Kovacsóczy Urániájá-ban,
majd a Munkácsy által szerkesztett, különben gyarló Rajzolatok-ban
kezdenek sűrűn megjelenni a harminczas évek közepén. A versekben nem
mutatkozik sem eredetiség, sem hangulat, egyszerű, jelentéktelen
klapancziák, de mint elbeszélő, egészséges humorral, sok elevenséggel
és meseszövési ügyességgel fogja meg az olvasót. Az igénytelen
helytartósági számjegyző neve ismerősen és rokonszenvesen fonódik a
legjobbak közé; még a nagyképü kritika is Fáy András- és Kovács Pállal
egybe emlegeti.

Barátjai, sikerei, de kivált lebilincselő, szinte varázslatos modora
révén bejut a legelőkelőbb körökbe, a hol csodálatos tapintattal
mozog, soha sem felejtvén el, hogy ő csak kis hivatalnok, mint a hogy
nem felejti el a kis hivatalnokok sokszor alacsony mulatozásainál,
hogy ő Eötvösék barátja.

Elbeszélései leginkább haramia-történetek, mert ezek keringnek a
népdalokban és a szóbeszédekben. A rabló-romantikának tápot nyujt bár,
de legalább közelebb hozza az olvasót az eddig szerepelt varázslók,
hosszúszakállú remeték és titokzatos tündérek helyett a valóságos
élethez. Míg más olvasóközönségek királyokkal, méltóságos lordokkal és
ladykkel álmodják álmaikat Scott Walterék jóvoltából ősrégi várak
zajában és ragyogásában, addig a magyar közönség jól mulat a Zöld
Marczi csinytevésein. Egy kis jellemzés, tájleirás, a párbeszédekben
némi természetesség már mutatkozik, mint mikor a zöld gyümölcs kezdi
fölvenni az érettség pirosló, kéklő vagy aranysárga szineit. Gaal
József a szó szoros értelmében átmeneti író; úgy áll a hid közepén,
mint Nepomuk János szokott. A régi úttal nem tud végkép szakítani, de
jelzi már a másik partot.

Első nagyobb munkája a Szirmay Ilona czimű regény, nagy haladás a
magyar elbeszélő irodalomban. Az akadémia pályázatára nyujtotta be
1836-ban. A regény jó volt, hanem az esztendő volt rosz a regényre.
Ugyan akkor érkezett be annyi regényszűk esztendő után a Jósika Abafi-
ja is, mely Szontagh Gusztávot, a regények birálóját arra a lelkes
felkiáltásra készté: «Uraim, le a kalappal!» Abafi nélkül Szirmay
Ilona előre láthatólag ugyanazt a nagy hatást teszi, de hát Abafi
megvolt, vele egyszerre ugrott ki a napfényre és végre Szontagh
Gusztáv is csak egy kalapot viselt a fején egyszerre és az már le volt
emelve.

Szirmay Ilona tehát nem tette meg a kivánt hatást, daczára
jelességeinek; sőt az a kis figyelem is, a mit keltett, elveszett a
Jósika dicsőségének fölvert porában. A szerény, finom és gyöngéd
érzésű Gaalban nem az irigységet és a versenyzési vágyat keltette fel
az eset, hanem a bámulatot Jósika iránt a saját tehetségében
megrendült hittel kapcsolatban. Elvesztette kedvét a regényiráshoz,
mondván:

- Jósikát úgy sem érhetem utol; minek erőlködjem?

A helyett színművek irására vetette magát annyival is inkább, mert
ugyancsak akkor, midőn Szirmay Ilonát elhomályosította Abafi, A király
Ludason czímü vígjátéka dicséretet nyert az akadémián s előadva zajos
tetszést aratott. Még ennél is jobban tetszett a Szerelem és
champagnei, míg a harmadik színműve: A peleskei nótárius, melynek
tárgyát Gvadányi jóizű verses krónikájából merítette, egyszerre
meghódította a közönséget. A legjobb színműirónak tartják és játszák
szerte az országban darabjait. Itt éri el Gaal írói működésének
tetőpontját.

Derűre-borúra írja most már a darabokat, sokszor nagyon felületesen és
elhamarkodva, úgy hogy némelyik Tiszavirág életű,--míg nem megjelenik
egy napon, mint a regényírásban Jósika, itt is a valódi mester,
Szigligeti Ede.

Tőrül metszett darabjai felvillanyozzák az országot, sőt Gaalt is, de
egyszersmind megdermesztik, csüggedten ejti ki kezéből színműírói
tollát, mintegy udvariasan kitér a Szigligeti útjából:

- Utol nem birom érni, minek erőlködjem?

Munkássága mind szűkebb térre szorúl, marad ezentul a kis lélekzetü
novelláknál, azokat sem a maga kedvéért írja, mint inkább a
szerkesztők csikarják ki tőle. Egyre ritkábban veszi fel tollát, hogy
mint Széchenyi, majd később mint Kossuth politikájának hive, egy-egy
szatirával vagy poemával ostorozza a táblabirói maradiságot.
Szerénységében azt hiszi magáról, hogy visszamaradt a kortól.

De e közben korántsem háborgatja a divatból kijött nagyságok
világfájdalma, nyugodt, egészséges és friss ezentúl is. Se az étvágya,
se a gyaloglási szenvedélye, se a vidámsága nem hagyta el, csak ő
hagyta abba a hírnév utáni futkározást. Találóan írja róla Tóth
Lőrincz: «A budai várban lakott; reggelire megnézte egy kicsit Pestet
és itt lakó barátait, azután felment a hegyre hivatalába, innen
visszajött ebédelni a Sasba, fekete kávéra átsétált ismét Budára,
onnan egy kis sétát rögtönzött a Zugligetbe, keresztül a Svábhegyen,
talán megérintve Budakeszit is; a szinház-időre visszajutott Pestre, a
szinházból haza kisért egy-egy ismerős családot talán ismét Budára, s
még azon este ott kaczagott velünk a Sebestyén-téri Csigában poharak
mellett.»

A forradalom őt is magával sodorta és a világosi katasztrófa mint
Damjanich titkárját találja. Aradra beljebbezték e bűneért nehány
évre, később mint nevelő éldegélt igénytelen, zajtalan egyszerűségben,
míg nem 1866-ban egy kemény februári napon, mint ilyen végezte be
életét. Mikor a lapok a tudósítást hozták, hogy a Peleskei nótárius
írója meghalt, minden ember csodálkozott:

- Hát élt még?

Pedig csak ötvenöt éves volt! De hát régen letette a tollat. A mi
regula, legyen regula: Holtig a hámban kell maradni.

Mikszáth Kálmán.

SZIRMAY ILONA

Per varios casus, per tot discrimina rerum.

Virgil

Első kiadása megjelent 1836-ban.

ELSŐ SZAKASZ.

Melyben a történet egyik hőse a másiknak, s nem sokára a harmadik
mindkettejeknek

illendő tiszteletét megteszi, és más egyéb dolgok előfordulnak.

Hajnal előtt kopogtata a misztótfalusi korcsmáros ivó szobája
ajtajára, de ez foganat nélkül maradván, hatalmas zörgetéshez fogott e
szavakkal:

- Kristóf mester keljen föl! már kakasom régen jó reggelt mondott a
hajnalnak, kegyelmed az első misére Nagybányán akart lenni, de ha nem
siet, a papot sem kisérheti ki.

- Nagy út van Bécstől Misztótfaluig, pedig én azon is túl voltam, mert
utolsó mesterem Klosterneuburgban lakott, könnyű ily fáradás után
tovább aludni egy kakasnál,--felelé belülről egy rekedt hang.

A fogadós távozék, vendége kinyujtózván fölkelt pokróczczal takart
szalmaágyáról, magára vevé ruháit, s kilépett a folyosóra, jó reggelt
mondott fogadósának, kifizeté tartozását, és batyuját hátára vetvén
ment.

- Kristóf mester, az isten vezérelje kegyelmedet, s a boldogságos
szűz, mert Pintye Gregor könnyen ébredhetett föl Nagybánya és
Misztótfalu között s annak, ki ezen lator kezébe kerül, az isten
legyen irgalmas, kegyelmes.--Mondá utána a korcsmáros.

- Hogy nem akasztják föl kentek az efféle gazembereket? én Bécsben
éjfélkor is bátran mentem haza, itt nappal is haramiáktól kell félni;
azonban ki annyit utazott mint én, az megszokta az efféle
veszedelmeket; nem félek én a zsiványoktól, hiszen Bécsben hárommal
állottam már szemközt--egyet ásított ezen szavainál Kristóf, s alig
érthetőleg folytatá:--midőn akasztották. Isten áldja kendet, ha
Nagybányára jő, szóljon be hozzám, úgy megborotválom, mint akármely
herczeget Bécsben.

Végső szavait már a kapun kívül mondá, melyet a csapláros szerencsés
utat kivánva ismét bezárt; most az utczán ment föllázítva minden ház
kutyáit, melyek a zárt kapukon ki nem törhetvén nagy zajjal ugatának,
s a lárma csak akkor kisebbült, midőn vándorunk az országútról
letérve, részint a rövidebb és hüvösebb ösvény miatt a helység mellett
viruló gesztenye erdőbe lépett. Ruházatja a magyart és külföldit
egyesíté; ugyanis szűk zsinoros fekete nadrágot viselt, és kordovány
csizmát, vörös mellényt, kopott téglaszín német szabású kabátot, s kis
három szegletű kalapot. Kezében görcsös vadkörtebot, alól hosszú vas-
szeggel, és a hátán függő bőrtarisznyából két pisztolyágy látszott
volna ki, ha azt egy sárgaréz tányér el nem fedné, mely boltajtó
felett czíme volt gazdája mesterségének. Termete középszerű vala, sem
nyulánk, sem zömök, arczán és szája körül magát fitogtatni szerető
kevélység ült, s vonásaiból mintegy harmincz esztendősnek lehete
tartani. Egy bécsi népdalt fütyörészve ment a barátságos
gesztenyeberken keresztül; de midőn a sötét bükerdőbe ért, s az ösvény
sziklák közt csavarga föl a nagybányai hegyek felé, lassanként előbbi
bátorsága csökkene, háromszor is meggondolkozék vándorlása legszebb
idejéből, mindig máramarosi haramia történetek jutának eszébe, félelme
folyvást növekedék, s miatta a meredeken föl sebesebben ment, mint
előbb a síkon; így nem soká a hegyormon álla, s előtte hazája.
Nagybánya a felkelő nap első sugaraiban tünt ki. Most a völgybe kelle
leszállni, s onnan tovább az út mindig a hegyek oldalában világosabb
és bátrabb vala; egy kőre ült Kristóf, szemeit azonban nem meré
folyvást anyavárosán legeltetni, mert félelme minduntalan haramiák
után leseté. Rövid ideig nyugodván, tovább ügetett. A hegy felében
volt, s az ösvény épen két szikla közé kanyarodott sűrű és keményen
összeálló bokrok között, melyek egy, ama sziklák által zárt völgyet
képeztek; ezen sűrűség szélén egy ember állott karabélyára
támaszkodva, szennyes vászon gatya, hasonló hosszú ing, melyet
lágyékához széles bőr öv szorított, fején karamos kalap, és vállán
fekete gubából állott öltözete. Övében két pisztoly, egy nagy kés, és
fényes sárgaréz szegekkel kivert nyelű balta villogtak. Már Kristóf
lépéseit hallhatá; mert arra vala tekintete feszítve, s a hogy ez a
szikla szegletén szemébe tünt, fölemelé puskáját, azt a vándornak
szegezvén, reá kiálta:

- Egy tapodtat se tovább, vagy koponyádban állítom meg labodát. Hányan
vagytok?

Kristóf elsápadt, s inkább reszkete, mint első borotvája reszketett
kezében, midőn művészetébe avatandó, egy szegény bányásznak állából jó
darabot kivágott, és nem tudni félelemből-e, vagy irgalomért könyörgő
térdeire rogyott.

- Én egy esztendeig voltam Bécsben, de még soha sem kérdeztek: hányan
vagytok? s most hirtelen felelni sem tudok.--Remegé a megrémült.

- Ha Bécsben voltál, pénzednek kell lenni, hát ide vele!--Kiálta rá a
haramia.

- Uram, én herczegeket borotváltam és grófokat, szakállod úgy is nagy,
egész életedben nyírni fogom azt; csak hagyd meg kevés aranyaimat.

- Aranyok! Passza draku!--dörgé az útonálló és karabélyát
megfordítván, magasra emelé ágyát, csapásával a szegény vándort agyon
ütendő.

- Megállj Lupucz!--Zúgá egy erős szózat utána, s a gyilkos mintegy
meredten álla meg, s csak lassan ereszté le fegyverét,--kevés
aranyért meg akarsz valakit ölni, ki néked egész életedre szolgálatját
ajánlja: vagy azt gondolod, mivel te egy szigeti zsidóként növeszted
szakállodat, nekem nincs borbélyra szükségem?

- Uram légy irgalmas!--sopánkodék Kristóf a földről alig pillantva
föl, hova Lupucz karabélya előtt hosszában eltünt.

- Kelj föl ficzkó!--Parancsolá az ujabb haramia, és oldalba döfé, bár
nem erősen, vas nyársa tompa végével; a vonakodó Kristóf reszketve
föligazítá magát, és mennyire félelme engedé, egyenesen álla.--Ki
vagy?--Zaklatá tovább az útonálló.

- Kegyelmes Uram!--felelé Kristóf,--az isten tudja, én Bécsben
herczegeket és grófokat borotváltam, de mégis alig van annyim, hogy
Nagybányán magamnak boltot bérlelhessek, és feleségül vehessem Jutkát,
az öreg János bányász leányát, kit már öt esztendeje szeretek; én
borbély vagyok és chirurgus; a nevem Piócza Kristóf.

- Szakállom már két hete nő.--Mondá a haramia.--Azért készülj
ficzkó, ha most jó borotválsz, borbélyomnak nevezlek ki: de ha
ügyetlenül viseled magadat, ön borotváddal metszem föl torkodat. Rajta
hát, ha Bécsben herczegeket és grófokat borotváltál, a nagybányai
hegyekben egy király szakállával van dolgod; mert én vagyok Pintye
Gregor az avasi király.

Kristóf csak most veté szemeit bátrabban a haramiára, mert, mivel ez
magát borotválni óhajtá, mindjárt jobb embernek vélte őt szakállos
társainál, kik e zajra előjövének a völgyből, öltözetre és vadságra
mind hasonlók Lupuczhoz, számra huszan lehettek, részint magos,
részint közép és alacson, de mind erős alakok. Valóban festői
csoportozatot képeztek a két mohos szikla alatt, sűrű bokroktól és
terepély fáktól árnyazva a haramiák; hátra vetett fekete vagy szürke
gubáikkal a reggeli szél játszott; fegyvereik csövére dülve vadnál
vadabb tekintetük figyelme kapitányokra, s a remegő borbélyra vala
függesztve; s minden mozdulatokban vadság árulá el magát, s nem
annyira fegyverkezetek, mely puska, pisztoly, balta, és némelyeknél
nagy széles szablyából is állott, tevé őket rettenetessé, inkább
borzasztó kinézésök; mert arczvonásaik főleg kegyetlenséget látszának
kifejezni, mi többeknél valódi vérszomjjá változott; bár vérengző
indulatok kitörni nem mert kapitányok tilalma ellen; de pillanataik
eléggé mutaták, mily sorsot várhat a kezeikbe került utas. Csupán
Pintye Gregor érdemle kivételt az egész csapatból, mint Kristófnak is
észre kelle venni, ha félelme érzékeit s ezért használni engedte
volna. Emberei felett legalább egy fél fővel tünt ki; a hús hiányát
tagjain csontjai vastagsága pótolá, mi szokatlan erőt ada testének;
ruházatja csak tisztábbsága által különbözött társaiétól, mert inge és
gatyája fehérebb volt; övét tarka hímezés ékesíté, s gazdagon ezüstölt
török pisztolyok és tőr nyugvának benne; vállait fekete guba takarta,
s alóla egy gazdag damaszki cső fénylett, s nyakáról aranylánczon
szent Miklós képét ábrázoló emlékpénz függött, egy szépen dolgozott
vadászkürttel, és puskapor szarúval. Hosszú, kevéssé sötét vörösbe eső
haja vastag fürtökben ömlött a nyest kalpag alól. Magas homlokán
hosszú és kiálló redők vonultak által, ámbár a férfikor erejében élt;
de nyilván a szenvedelmek vihara véste oda az öregség jeleit, melyek
vad komorságokkal, a talán alattok rejtező szívjóságot egészen
elnyomák. Világos barna szemei beszédét követék, szavaiban kifejezett
indulatát majd lassabb, majd sebesebb forgással és villogással
utánozva, sőt szenvedelmesebb perczenetekben még vadabbá téve. Ez s a
fölvetett ajkain ülő durvaság adának némikép talán kegyetlenségnek
nevezhető nyerseséget egész valójának, mely vonást azonban ő minden
erejéből nevelni és kitüntetni látszott, alkalmasint életmódja
következtében. Kos orra alatt barna vörös nagy bajusz borzasan terjedt
el; míg széles állán s a naptól égett arczain szakálla tüskés
állapotja mutatá, hogy ő azt, ha ideje engedi, borotválni szokta.
Balja bársony és arany hüvelyű szablyája markolatján nyugodt,
jobbjában egy ölnyi hosszaságú vasnyársot tarta, melynek tompa vége a
földbe vala ütve. Jelenlétében társai alig mertek lélekzeni, s
félelmök még nagyobbnak mutatá magát kapitányok előtt, mint vágyok a
borbélyt kirabolni.

- Készülj,--folytatá beszédét, várván egy darabig a remegő borbélyra,
míg parancsolt munkáját kezdené, de látá, hogy ezt a félelem semmihez
sem hagyja fogni.--Készülj a dologhoz és ne reszkess mint egy zsidó a
zsinagógában; mert csak így menekedhetsz kezemből.

Leveté batyuját a borbély, lassan fölcsatolá, egy borotva tokot, fenőt
és törülközőt vett ki, s a rája kötött réztányért leoldá. Gregor vizet
hozatott, s míg Kristóf a szappant haboztatá, ő gubáját, fegyvereit, s
nyakfüggőit levetvén egy szikladarabra ült. Most midőn Piócza Kristóf
a szappant hullámzani, és borotváját kezében villogni látá, halkkal
visszatért bátorsága, s ajkát már fitogatón az előbbi bécsi népdal
fütyölésére hegyesíté, de egy pillanat a haramiákra visszaijeszté ezen
merénytől.

- Ha parancsolod uram, én hozzá foghatok.--Mondá magát Pintye Gregor
előtt meghajtva.

- Gyorsan tehát, mert borbélyomnak oly gyorsnak mint ügyesnek kell
lenni.--Beszappanyozá Kristóf a haramiát, és könnyű kézzel lebegett
éles borotvája szakállán, alig hallható perczegés jelenté ennek
pusztulását. A zsiványok feszesen nézék egész munkálatát, készen az
első félrevágásra a borbélyt meggyilkolni; de mind ez nem zavarhatá
meg Kristófot, annyira bátor vala mestersége üzésében. Minekelőtte
Gregor a türelmetlenség legkisebb jelét adta volna, már álla és arcza
sima volt, mint egy csecsemőé, fölálla, s megnézvén a borbélyt, derült
arczczal mondá:

- Ficzkó, jól végezted dolgodat, meg vagyok veled elégedve.--Bal
kezével megsimítá állát, s arczait.--Az irigység sem lelne szőrt
arczomon, olyan sima, mint a csalfa leány beszédje, ha szerelmet
esküszik.

- Én Bécsben herczegeket és grófokat...

- Hallgass azokkal!--Vága beszédébe a haramia öltözködve, minekutána
Kristóf őt tisztán megmosta.--Ezután nagyobb urakat fogsz borotválni,
mert az én borbélyom vagy.

- Csak nem az erdők között?--Kérdé az ajánlásra megrezzent borbély. -
Hiszen itt oly éles lehet a szél, hogy csorbát fúj borotvám élébe.

- Ne félj!--Vigasztalá őt Pintye.--Menj Bányára, szembe a nagy
templommal lakik az öreg Ablakosi, mutasd neki ezen irást, és mondd:
én,--érted?--én--Pintye Gregor kéretem: adja neked bérbe a házában
lévő boltot, a fizetés az én gondom. Azért te tartozol engem, a
hányszor kivánom, akár boltodban, akár az erdőben borotválni. Ezen
irást pedig gondosan tartsd meg, hogy első összejövetelünkkor
visszaadhasd.--E szavai alatt előkerese egy írást övéből, s azt a
borbélynak adá. Ez becsatolá batyuját, s hátára veté.

- Az isten áldja meg! hű szolgára akadt bennem kegyelmed.--Köszöne
mély meghajtással Kristóf a haramiának.

- Szerencsés útat! de Ablakosin kívül senki se tudja a történteket. -
Kiáltá a már haladó után Pintye Gregor.

Nem félelemből már, de legnagyobb vígsággal fütyörésze Kristóf
lementében; nem képzelheté eddig ily nagy veszedelemből néhány
borotvavonással megmenekedhetni, s nagyot kurjanta örömében, midőn a
hegyoldali sima útra ért: már Ablakosi uram boltját látá, mint lógatá
ajtaja előtt a szél réztányérait, mint függöttek falain a nedves
törülközők, s miként a ki- és bejáró vendégeknek nem volt szünete.
Eszébe jutott, mely közel legyen Ablakosi uram házához a korcsma, s
már számlálá, innen hány betörött fejű és összezúzott oldalú ember
hozattathatik boltjába a bekötés végett, mint fog ő ezekkel bajlódni,
míg Juczija ebédre vagy estelire tésztát gyúr túróshaluskának. Házi
boldogsága ezen álmaiból egy új kaland ébreszté föl. Vagy ötven-hatvan
ember erősen fegyverkezve, részint a vármegyei hajdúk öltözetében,
részint bányai katonák és polgárok közelgének feléje.

- Honnan s ki vagy?--Kérdé egy magas férfi, a csapat vezére, és
szava, bár abban tagadhatatlanul jóság hangzott, még rettentőbb vala,
mint a haramiáé. Azon emberek közé tartozott, kik első tekintetre
bizodalmat; de félelmet is gerjesztenek a látó szívében, nem ugyan
vonásai szelidsége vagy barátisága; de azon csudálás miatt, melyet
tekintete támaszta, s mely össze vala kötve roppant testi erő és nagy
bátorság képzeletével, s ha alacsonyabb foglalatosságok azt, mi
képében nagyobb lelki tehetséget mutatott, eltörlötték is, első
tekintetre lehete látni, hogy testi ereje és bátorsága munkálatait
lelke nem fogja hátramaradással gátolni. Széles vállai közt emelkedék
feje majdnem iránytalan nagyságban, mit sűrű nyakát elborító fekete
haja még inkább nevelt. Erősen domborodott homlokának vastag erei,
kéken dagadozva, hirtelen kitörő indulatokat jóslottak, minek sötét
szemei nem annyira villogó, mint égő tekintete állandóságot adott,
szája körül és ajkain igen kitünt volna egy bizonyos jószivűség, ha
azt bajusz és sűrű szakáll nem fednék. Éles vizsgálatból könnyen
kitetszik czélja, kinézését rettenetessé tenni, hogy általa
nagyobbaknál tekintetet, kisebbeknél tiszteletet, s azoknál, kikkel
főleg dolgai lenni szoktak, félelmet gerjeszthessen maga iránt; mely
szándék kivitelét sötét piros barnasága, vastag, bár nem hosszú
szakálla, igen nagy bajusza, s kivált egész valójának kimondhatatlan
ereje nagyon könnyíték. Melle szélességét domborúsága nagyítá. Czombig
érő vörös zsinoros zöld dolmánya alól vörös mellény csillámlott,
nadrága zöld posztóból a dolmányéhoz hasonló sujtással, s vörös
bakancs volt öltözete, s fején czifrázott fekete szőr kalpag. Kezében
súlyos csákány mozgott, s a medve bőr hátán karabélyt takart, s
töltéstokot; oldalán hosszú tenyérnyi széles szablyája lógott. Társai
több vagy kevesebb változásokkal hozzá hasonlóan valának öltözve és
fegyverkezve.

Kristóf azok osztályába tartozott, kik ilyen emberek előtt
tisztelettel teljes félelmet érzének; azért ha nem reszkető is, de
igen alázatos vala felelete.

- Miszt--Bécsből akarám mondani; de keresztül Misztótfalun.

- Olyan igaz, mintha a leomló bor gyomromnak azt felelné: az
Érmellékről, de a torkon keresztül. S kit hoztak ezen vékony lábak
Bécstől idáig?--Kérdé tovább a vándor gyenge lábait megvetőleg
vizsgálva.

- Piócza Kristófot, ki chirurgus és borbély szándékozik lenni
Nagybányán.

- Az elsőt még szükségessé teheti Pintye Gregor golyója. Nem
találkoztál-e vele?

- Nem, uram.--Felelé a borbély, s most javára lett félelme, mert
miatta a kérdező észre nem vevé habozását, és elsápadtát, vagy ön
személye által okozott rettegésnek tulajdonítá.

- Menj hát békén, s ha összetalálkozol a haramiával, mondd meg neki,
hogy Karácson Tivadar van nyomában, s egy nyakravalót hoz ajándékba a
kötélverőtől.--Mondá a hajdúk vezére, s tovább a vándorra sem
tekintve indult a hegynek.

Uj aggodalom kelt Piócza szivében, ha tudniillik ezen emberek Pintye
Gregort elfognák, kész lesz-e Ablakosi úr, kire mint egy vén zsugorira
emlékezett, boltot adni. Könnyen átlátá ő, hogy erre csak félelem a
haramiától kényszerítheti, mely okot Karácson keskeny nyakravalója
megsemmisíthetné. Ily szívbeli küzdések között nézegeté az üldözőket,
s úgy rémle, mintha azon szikla ormáról, melynek töve neki előbb
borbély mühelyül szolgált, egy ember alak csúszott volna le, mire a
hajdúk lépéseiket gyorsíták, hamar az erdőben eltünők. Még inkább nőtt
most Kristóf aggodalma, és alig haladhatott sok hátrafordulása miatt,
midőn az ismerős tájról puskalövések visszhangzának. A durrogásnak
Kristóf soha sem volt barátja, s ez most sem téveszté foganatját, mert
a harmadszor megrémült borbély futott mint Lóth Szodomából, hátranézni
sem merve, míg csak Nagybányára be nem ért; mi azonban a misztótfalusi
csapláros jövendölése szerint épen a templom bezárásakor történt.

MÁSODIK SZAKASZ.

A haramiák rejthelye és pihenése, miként pihenésök megzavartatik. -

Egy személy, ki keveset jelenik meg, de sokat cselekszik.

A puskaropogás, mely Piócza Kristófot oly sebesen üzé Nagybánya felé,
Karácson Tivadar és Pintye Gregor haramiái között váltott lövésekből
származott. A rablók jobban ismerve a vidéket, mint üldözőjök, ki
legderekabb embereivel a vármegye alsó részéről küldetett Pintye
Gregor elfogására, hamar eltüntek az erdő sürűjében, s Karácson minden
gyorsasága foganatlan volt a bérczi utakat megszokottak ellen, csupán
egy ujoncz haramia terhesen megsebesítve a hajdúk lövéseitől jutott
kezébe. Késő estig folytatá mindazonáltal nyomozásait az üldöző
csapat, de már déltájban minden nyomát a zsiványoknak elveszté, csak
annyit lehete hitelesen több körülményekből kitudni, hogy ezek
Mármaros határbérczeibe vonták magokat; ezt izené Karácson
Nagybányára: javalván Mármaros vármegyét megkérni, hogy szokott
dughelyökből kergesse ki a neki leginkább rettenetes gonosztévöket. Az
éjszakát Tivadar s csapatja szabad erdőben tölték, másnap fáradságos
hivatalukat folytatandók.

Pintye Gregor valóban azon havasokba vonta magát, melyek Nagybánya
felől Mármaros és Szatmár vármegyék között tornyosulnak, roppant
nagyságú bük- és fenyő erdőkkel gazdagon azon pontig, melyet az év
nagyobb részén által hó takar. Az éj egy regényes völgyben borult a
haramiákra, melyet mint kalandos életük egyik legszokottabb nyughelyét
kapitányuk eleve, ha szét üzetnének, gyülő pontnak rendelt. Kis
csapatokban, melyekre Karácson embereit annál inkább eltéveszthetni
feloszlának, érkeztek a haramiák. Három jöve legelőbb egy szédelgő
sziklaösvényen alá a völgy déli oldalán.

- Hála istennek!--Mondá az első még a szikla magosán, s lehajítá
gubáját és báránybőr sapkáját könnyíteni terhét izzadságban fürdött
testének.--Uj kopókat küldtek az avasi medvékre; ha oly szaglások
lett volna mint hevesen űztek, alkalmasint magasabb helyen
éjszakáznánk, mint e völgy mélyében.

- Ugyan Kosztán, ki lehetett azon fekete szakállú kopó, ki a csapatot
vezeté? egyik válla a másikához legalább is oly messze volt, mint
lelkem az üdvösséghez.--Kérdé a második.

- Nem tudom biz én,--felelé a kérdezett,--de láttam, hogy
kapitányunk is elborzadt tekintetén.

- Rettenetes erős is lehet; vága közbe a harmadik,--mert puskáját
elsütvén, midőn Klusán pajtásunkat magára czélozni látá, egy fej
nagyságú követ hajíta rája, úgy hogy puskája közepén ketté tört, s
orrán száján kibuggyant a vér, a mint ágya mellébe csapódott.

Most a völgyben voltak, Kosztán legelőbb, már lent fekvő gubájára veté
magát; társai követék, kényökre nyujtva fáradt tagjaikat a puha
gyepen, s legeltették szemeiket a völgyön, melynek borzasztón regényes
szépségét, bár régen ismerve a durva lelkü haramiák is, ha mindjárt
tudtok és szándékok nélkül érezék. Délről és éjszakról magos erdős
hegyek zárták, melyeknek feljebb szende konyulatok a völgy felé
bokrokkal benőtt sziklafallá egyesült; csupán ezeken vitt mind a két
oldalról egy-egy nyaktörő ösvény a völgybe. Keletről még magasabb és
meredekebb sziklarakás határozá legkeskenyebb részét; ez simaságára és
ónsulyos egyenességére bármely vár-bástyával vetekedheték, s magassága
felől az adhat képzetet, hogy az alant gyökerező százados fenyők
csúcsai még távol sem érék el a szikla tetejét, melyen át az út
felhőmagasban vonul egyik oldalán a szédítő mély, másikán egy elég
meredek hegy által szűkítve, Szatmárból Mármarosba, alig járható egy
kocsitól bátorságosan keskenysége miatt. Nyugotról egy tengerszem
(havasi vizek által képezett tó) mosá a völgy oldalait; s csak a
legjáratosabb szem vehete észre a jobb part szikláin nehány csúcsokat
kiállani, alig tenyérnyi terjedésűeket némely helyt, míg másutt több
lépésnyire kényelmesebb ösvényt igértek, de a legvakmerőbb ember is
borzadott volna, a tetszőleg mély tó felett ily veszedelmes úton
áthágni, hol a legkisebb félrelépés vagy sikamlás elkerülhetetlen
halállal fenyegetett. Alsó szélén a tengerszem egy patakba folyt ki,
mely a meredek sziklákon vízomlássá változott, miután a bérczek között
mint egy félórányi távolságra folyván, egy fürészmalmot hajtott. Ennek
kevés lakóit kivévén, kiknek elvált tartózkodásuk miatt a haramiák
barátságát keresni kellett, mértföldnyire a völgytől nem vala emberi
lak.

Mindezen okok kedves helylyé tevék a völgyet Pintye Gregor s csapatja
előtt. A három már megérkezetthez lassankint többek is érkeztek, s nem
soká mind kényökre hevertek a puha pázsitra terített gubákon, az
üldözésben fáradt tagjaikat pihentetve, kapitányokat és két vagy három
kisérőit kivévén; addig is Kosztán, ki közöttök alvezéri hivatalt
viselni látszott, őröket rendele körül a sziklák csúcsaira, kora jelt
adni minden veszélyről, s netalán akadandó zsákmányról. Már több
kulacs a fűbe vetve mutatá, hogy tartalma szomjú torkokba folyt, s a
kovákból kiütött szikrák, melyek a lombok sötétében lidérczekként
szökdöstek, míg a könnyebb felgyúlás végett a kő és ujjak között
csóvált taplótűz kigyóként tetszék rajta átrepülni, sűrű dohányzást
jóslának; midőn egy őr jelenté Pintye Gregor közeledését.

- Itt vagytok-e mind?--Kezdé a haramia még a szikla magosán.

- Itt, uram!--Felele az őr.

A haramiák hallván vezérök szavát, hirtelen fölugrának, és inkább
félelem, mint tisztelet által zabolázott zsibongó örömmel tódultak
elejébe. Ő még három kisérővel jött, kik a szétoszláskor mellette
maradtak. Szótalan veté magát gubájára, s egy az ágakon áttörő
holdsugár épen arczáját világítá; boszús vala tekintete, s majdnem
megvetéssel határos elégedetlenséget fejezének társaira vetett
pillanatai, mi rájok varázserővel hatott, mert néma lett egyszerre a
csoport, és csak halkan és titokban mert a kulacshoz nyúlni itt-ott
egy szomjasabb, s az előbb sűrű karikákban tekergő dohányfüstöt csak
ritkán eresztgeték.

Csupán egy tett kivételt a köznyugalomból, nem oly magas talán, mint
sokan társai közül, hanem tömöttebb alakú; arcza és lángoló fekete
szemei elevenségével mindnyájokat fölülhaladó, bár ellenben vonásai
inkább jó szívet s bátortalanságot, mint élte módjához illő vadságot
mutattak, és senki sem lett volna hajlandó őt haramiának vélni, ha
szorosabb vizsgálat egy félénk ravaszság jeleire nem akadhatott volna
arczain, melynek homályszíne és keleti idoma czigánynak lenni árulá el
a tulajdonost. Ez, a mint mondók, kivétel a közcsendben, olyképen,
mint egy középkori zsarnok haragja előtt az egy udvari bolond mert
vidám lenni. Ugyanis két pipát véve elő tarisznyájából, megtölté, s az
égő taplót reájok tévén, a fényesebbet urának nyújtá. Ez előbbi vad
komorságával fogadta el, és lassan ámbár, de sűrű s vastag tömegekben
bocsájtá a füstöt. Ezen első hivatalát teljesítvén, a másodikhoz
fordult, s a legöblösebb kulacsot, mely bornyúbőrbe takart, és ezüst
czifrázattal fénylő vala, e szavakkal Pintyének nyújtá:

- Mosd el uram a tekintetes vármegye átkát e kulacs vérével, míg azt a
mai fekete kopóéval nem teheted, kit addig is áldjon meg az isten
egynehány tüzes mennykővel!

- Czigány!--Riaszta reá Pintye Gregor félig fölemelkedve, s az
elfogadott kulacsot a nélkül, hogy innék, kezében tartá, s a hangján,
de főleg tekintetében uralkodó rettenet összereszketteték a faluvégek
koromszemű gyermekét, mindazonáltal e nemzetnél a bátorság hiányát
szemtelenség pótolja, s ez készteté a megijedt czigányt új tréfával
kedvezővé tenni ura válaszát.

- Igyál uram!--Kezdé ismét.--Vagy torkodra forrt a mai üldözés, és
összehúzta gégédet?

Mérgesen tekinte reá a kapitány, de nem szólott. Nemsokára ajkaihoz
emelé a kulacsot, s a hosszú idő, melyen által ez ott maradt, nem
csekély képzetet gerjeszthete ivó tehetségéről; mert ezen ma még
haramiái is elbámultak. Alig tevé azonban a boredényt félre, s már a
terhétől nagyrészt megkönnyebbültet magasan tartá a czigány, kiáltva:

- Sokáig éljen az avasi király! hozzon az isten elébe erős
erszényeket, s utána gyenge üldözőket, s a vármegye magasztalja föl
azt, ki velem nem iszik!

- Megállj, czigány!--Kiáltá Pintye Gregor a legvadabb harag hangján,
- büntetésül csevegésedért, ha reggelig csak a kulacsra mersz is
tekinteni, holnap csap helyett üttetlek egy borhordóba.

Remegve támasztá kulacsát egy fához a megrémült czigány, s mint a
tyúkól nyilt ajtajától elijesztett róka lopódzék a sűrűbe, alvásba
temetni szomját, s a mit ébren izlelni tilos vala, álmodni a teli
kulacs édességiről.

Ezalatt Pintye Gregor gyakran folyamodék a kulacs tartalmához, és mint
a történet följegyezte, mindannyiszor hatalmas sóhajtással rezegteté a
bokor leveleit czigányunk.--Tüzet!--kiáltá végre a bortól
valamennyire vidámabban a kapitány--tüzet! Süssetek és főzzetek!
vigadni akarok valamennyi hajdú daczára.

Egy percz alatt talpon álla az egész csoport, és eloszlának kiki dolga
után. Legtöbben száraz fenyőgalyakat szedtek össze s nemsokára magasan
lobogott a láng; mások egy rejtett barlangból üstöt és egyéb
főzőeszközöket hoztak, s ketten ugyanonnan egy fiatal, már megnyúzott,
és bőrébe takart szarvast hoztak elő, s a földre vetett sima deszkákon
darabolni kezdék, a földbe vert izmos ágon függött az üst; és
nemsokára apróra vagdalt szarvashússal, szalonnával, vöröshagyma-
szeletekkel és tépett paprika darabjaival megtelék. Két vagy három
haramia hosszú fakanalakkal kavart az üst mérhetetlen öblében; míg
sokaknak főgondjok vala a tüzet új galyakkal folyton nevelni; két
nyárson a szarvas hatalmas czombjai forogtak, előbb a tűz által
halaványodva, később sült színűvé pirulva és barnulva. A lángok
magosan csaptak föl, világosítva a közelt, mi a távolabb erdő homályát
még mélyebbé és rémesebbé tette, a részint heverő, részint forgolódó
haramiák arczait barna pirossággal önté el, a szurkos fenyőfa ropogva
s pattogva égett, ezzel a forró hús szürcsölése s a haramiák zaja
emelék a látvány különségét. A füst folyvást szélesedő oszlopban
szállá föl, míg a magosban lengő széltől megtöretvén, hosszú felleget
képzett a fenyők ormain. A sokfélekép csoportozott haramiák, s fákhoz
támasztott fegyvereik igen festőivé tevék az egészet. A rablókat
vidámítá várandó vacsorájok, melyet az üstnek mindig erősülő illata
már közel lenni igért. Maga a kapitány is, bár még szótalan, de
tetszőleg olvadó komorsággal nyugvék. Csak az egy czigány volt kizárva
ezen örömökből, mint Ádám ősünk a paradicsomból, s oly érzelmekkel
tekintgete az üstre, annak szájingerlő szaga orrát megütvén, -
milyekkel hajdan a pusztákból kivánkozott Izrael nemzete vissza
Egyiptom húsfazokai felé. Végre a kész eledel levéteték, a haramiák
helyet foglalának üstjök körül, s a hozzá nem férők fatányérokba
meríték részöket. Vízzel telt e szomorú látványon a czigány szája; de
hol volt még egy felei közül, kit a szükségben leleményes esze
elhagyott volna? Bajnokunk is hamar módra akadt, hogy juttassa magát
boszús urának eszébe. Szólani nehéz büntetés alatt tiltva lévén,
hegedűjét vette elő, minden valódi czigány elválhatatlan eszközét, s
rövid hangoztatás után kezdé a nagyidai keserves nótát zengetni.
Pintye Gregor ajkai megvető mosolygásra vonultak, s a barna hangászra
nem is tekintve, e szavakkal vigasztalá annak már az illatozó üst
felett lebegő lelkét:

- Kelj föl, moré! s ne czinczogj, mint az éhes egér lyukában, mert
hegedűd után még az étel is tánczra kerekednék gyomrunkban. Jösz te,
ragadj kanalat a vonó helyett.

Nem vala szükséges ismételni a parancsot; a hegedű, mintha minden
húrai lepattantak volna, egyszerre elnémult, s már a jövő pillanatban
Moré kanala teli tányéron kopogott. «Moré» ugyan közös neve a czigány
nemzet minden férfitagjainak; de czigányunk, mint felei majd
mindenike, semmit sem tudott családja nevéről, sőt, különös
szerencsétlenség! még keresztnevét, s a templomot is, hol az
anyaszentegyház keblébe fogadtaték, elfelejté, már az sem vala többé
világos előtte, melyik büszkélkedjék a három azon tájon uralkodó
vallás között, őt nyájába számlálhatni. Így a «Moré» köznevezet
tulajdonnevévé vált, de ő túl ily csekélységeken, abban semmi
csúfolást sem gyanított. Alig vala elköltve a vacsora, mivel hőseink
éhségök épen nem késett, a haramiák egymásután elterültek, s nemsokára
mély szuszogás és itt-ott hortyogás árulá a fáradtság és bor által
elnyomottakat mély alvásban lenni. Tüzök elalvék; a holdat hegyormok
boríták, egyik csillag a másik után tűnt a sötét égről, s már a
hajnali szürkület első derűje tört elő, midőn az eddig békén alvó
haramiákat a magas úton álló őr jele ébreszté föl; tüstént fegyvert
ragadtak, indulván a zaj felé, de ennek okát és következéseit a jövő
szakaszban fogjuk elbeszélni.

HARMADIK SZAKASZ.

Rablás, békülés, szövetség, új tervek.--Igazulása ezen közmondásnak:
«zsák megleli foltját».

- Egy személy, ki sokszor jelenik meg, de keveset cselekszik.

Vigyázva mentek a haramiák föl, s a sziklára érvén, látának éjszakról
egy utas csapatot közelíteni tíz vagy tizenkét lovasból állhatót,
moldvai öltözetben, néhány lépésnyire a szűk-út kezdetétől
leszállottak nyergeikből, gyalog vezetni által lovaikat. Ezen
pillanatot használák a haramiák, kik eddig a sziklát koszorúzó
bokorban rejték magukat, mit a kora szürkület félhomálya igen
könnyített, kirohantak tehát a leszállás által megzavart utasokra,
egy-kettő védelmet próbált ugyan, de a boldogtalanok élete csak a
rablók vérszomja kielégítésére szolgált, a többiek földre vettetvén,
megkötöztettek, s lovaikról lerakott holmijokkal együtt vezeték őket
az útonállók völgyi rejthelyök mélyébe, mások a lovakat az erdők
sötétségébe dugák el. Vad örömmel emelék Pintye Gregor és emberei a
nehéz moldovai általvetőket, mert súlyok arany és ezüst tartalmat
gyaníttata velök, s az egyik fogolynak öltözete, s rettegésén is
áttetsző lomha kevélysége gazdag bojárnak állíták őt. Ruházata ugyan
bő, hosszú nyesttel prémezett és bélelt kaftán vala sötétkék
szövetből, alatta meggyszín selyem dolmán arany zsinórokkal, bő zöld
nadrág és vörös szaffián sarú, aranynyal tűzött övéről a drága
pisztolyokat és kardot már leszakaszták megfosztói, testalkata magas
és izmos volt, s erős feje vastag vonásokkal, de minden ügyességet és
férfikellemet nélkülöze. Valója ugyan semmi jót sem mutatott, de
üressége a rosszból sem fejezhete többet ki szándékánál, magát
gonoszságokban kitüntetni, ha az ahhoz kivántató lelki erő hiányával
nem lett volna. Most kincsei, s talán élete vesztesége miatt a
rettegés, máskor szokatlan elevenséget önte el rajta.

- Hej, uram!--mondá vidáman Pintye Gregor, látván a felnyitott
zsákokban aranyat s ezüstöt villámlani,--könnyen nyaktörést okozhatna
bérczeink között ily teherrel utazni; azért reménylem, megköszönöd,
hogy bátorságodra gondolván, megkönnyítettünk.

- Ily teher még egy bojárnak sem törte nyakát.--Viszonzá elég bátran
a megfosztatott, kiben a fösvénység némikép még a halálos félelmen is
diadalmaskodék.

- Bojár?--Vága belé Pintye Gregor.--Úgy otthon is lesz valamid, hogy
ezen arany és ezüst nélkül elélhess.

- Ember, hallod-e? én Bogdanu Gyurka vagyok, Rakovicza Mihály moldovai
vajdának rokona és seregében kapitány; gondold meg, mi jó lehet, ha
valakit Magyar- s Erdélyországokból kiugratnak, a Havasalföldön
megpihenni.--Igyekezék a moldovai ellenei szívökre beszélni.

Kételkedve méregeté őt a haramia; de hirtelen felelt:--Ismerem az
efféle igéreteket, egy ily zsák arany a tatárok között is szerez nekem
menedéket.

- Jól van tehát; csak legalább annyit hagyj, a mi elég utam
folytatására.--Esdeklett Bogdanu.

- He--egy bojárnak mindenütt van hitele; hiszen a vajda rokona csak
nem fogott amúgy vaktában utazni.

- Lovakat adtam el a császári sereg számára, és marhát. De ha
mindentől megfosztasz, Ugocsába kell visszamennem a Szirmayaktól pénzt
kérni, mi nagy akadály lenne utamban.

- Csak csapold meg őket, hah, még most örvendek, hogy e csapással
nekik is egy kis alkalmatlanságot okozhattam.

- Miért?--Kérdé a bojár.

- Nagy számvetésem van tekintetes uraimékkal, régi rovás, de annál
drágább az ára.

- Hallod-e, barátom?--Mondá Bogdanu, hangját és viseletét hirtelen
olyanná változtatva, mintha egy okos ötlet villámlanék fejébe, ezen
állapot annál föltetszőbb vala a moldovai testőrkapitányon, mert
lelkének ily erőszakos megrázásában igen ritkán sinlődött.--Ha boszút
forralsz a Szirmayak ellen, kössünk szövetséget, te könnyebben
juthatsz czélodhoz, s az én szándékom is teljesülhet, a miért hálámra
mindig számot tarthatsz.

- Úgy, ha bőrzsákaidat visszaadom.

- Tartsd meg azt, sőt még többet is igérek, ha segedelmet nyújtasz s
az sikerül.

- Előbb Szirmayt mondád egyetlen ismerősödnek, kitől segítséget
várhatsz, s most így törekedel megrontására, ez moldovai
kereszténység.--Szóla Pintye Gregor nevekedő bámulással.

- Hallgass meg s azután itélj.--Erre következőképen magyarázá magát a
bojár:--A meghalt Szirmay György egy leányt hagyott maga után, neve
Ilona.

- Tudom, tudom, csak tovább!--mondá boszúsan a haramiafő.

- Ez most ángyával együtt István bátyjánál tartózkodik, ott
megismerkedtem vele, belé szerettem, feleségül kértem, büszke rokonai
nem adták, és üres kosárral küldöttek haza.

- Mink pedig üres erszénynyel.--Jegyzé meg More.

- A többit értem.--Vága beszédébe Pintye Gregor.--Ragadjam el
számodra a kisasszonyt, s te eget igérsz s kötéllel huzatsz feléje, ha
hölgyed lesz a leány.

- Ötszáz körmöczi a díjad, kész vagyok érte mindennel kezeskedni.

- Nem pénzed, a mi ajánlatod elfogadására ingerel, szép alkalom
boszúmat önteni a kevély nemzetségre.--Jól van--ide kezed--áll az
alku.

- Reményled, hogy boldogul szándékunk?--Kérdé Bogdanu.

- Bízd azt reám, de ötszáz arany nekem s ugyanannyi társaimnak, és
holdújuláskor Jászvásáron lakodalmad lesz.

Kevéssé habozott a kapitány reá állani az új áldozatra; de a szerelem
mindenhatósága itt is diadalmasnak mutatá magát, reá álla, nem igen
lehetett azonban annyi veszteség után bőkezűségén csudálkozni, mert az
elrabolt pénz a vajdáé volt, magáét már előre küldé az erdélyi
császári sereghez vitetett pénzzel. Most az érdemes új czimborák
tanácskozni kezdének szándékok kivitele felől. A moldovaiak Pintye
Gregor parancsára föloldoztatván, szabadon jártak, sőt a haramiák
reggelieket is megoszták velök, míg kapitányok Bogdanu Gyurkával
tanakodék.

- Ezen napokban nagy vadászat lesz Huszt vidékén, ott megjelenik a
Szirmay-család is, menj hozzájok, beszéld el, mint raboltalak ki,
ebben hazudni nem fogsz, engem embereimmel együtt majd ott találsz,
ismerem én az efféle mulatságokat, mert Pintye Gregor, bár nem híják
is, meg szokott rajtok jelenni. Az erdő szélén hely készíttetik az
asszonyok számára, s ezek kevés ügyetlen férfiakkal maradnak ott; te
azért bizvást kövesd a vadászokat, de igyekezz, mennyire lehet, hátra
maradni, s közel az asszonyokhoz embereiddel együtt, én a szépekre
ütök, te védelmökre rohansz, de természetesen már késő lesz, kergetni
fogsz engemet, de az utat eltéveszted, s nyomomat veszted, mához egy
hétre pedig minekelőtte a nap e tengerszem tükrébe kacsint, jelenj meg
ezen völgyben az ezer körmöczivel, s tied Ilka kisasszony. Ha pedig
első tervünk, várakozásom ellen nem foganulna, én bányász-öltözetben a
nagybányai vendégek között leszek, így majd ott is bátran szólhatunk.

- Minden jó!--Viszonzá félig örvendve, félig búsan a bojár.--De hol
vegyek én szegény kirabolt ember ily rövid idő alatt ezer aranyat?

- Nagybányán tartózkodik egy gazdag moldovai kereskedő.--Felelé a
minden bajon segíteni tudó haramia.--Az vajdája rokonának örömest fog
ezer aranyat kölcsönözni, ha meglátogatod a vadászat után. Most
indulj, mert én tovább nem maradhatok.--A haramiák eltakaríták
holmijukat, vissza adák Bogdanu lovait, sőt Gregor kevés pénzt is
nyújta neki, s külön utakon ment a két felekezet, a moldovaiak vissza
Mármaros felé, a haramiák nyugotra.

NEGYEDIK SZAKASZ.

Melyben a fő személyek jelennek meg.--Vadászat, véletlen baj,

melyből nagy szerencsétlenség származik.

Közel Huszt mezővárosához, hol a fehér és fekete Tisza, itt még csak
hegyi patakok, összefolyván, hazánk legnagyobb honi folyamát alkotják,
vonult a köves úton egy számos vegyes csapat, urak, szolgák és
parasztokból álló, utánok három hintóban asszonyok és leányok ültek,
több szekér pedig eleséget vitt a társaság után, melynek készületéből
kivehető vala, hogy vadászatra szándékozik. Alig haladtak azonban
félórányira, s már kénytelenek voltak lovakat és kocsikat elhagyni;
mert az eddig meglehetősen tágas út most egy, az erdő ritkulásai után
tekergő keskeny ösvénynyé vált. A hely, hol leszállának, óriási
magasságú fákkal koszorúzott kör vala, melynek közepét négy hatalmas
tölgy díszesíté, ezeknek alsóbb ágaik levagdaltattak, a felsőbbek
pedig hosszú, itt-ott fatámasztékokon nyugvó rudakkal egybekötve, és
zöld galyakkal sűrűn fedetve, oszlopul szolgáltak egy tágas
levélszinnek, mely hűvös kebelében vala fogadandó víg ebéddel a
vadászatról fáradtan visszatérőket; közel hozzá egy kövekből rakott
tűzhelyen már magasra csaptak a lángok, s lomha inasok és kövér
szakácsnék előkészületekkel foglalatoskodtak a következő dologra. Az
asszonyoknak itt kelle volna maradni mindazokkal, kik a vadászatban
közvetlen részt nem vesznek; ez vala tehát a bojárnak czinkosa által
Szirmay Ilona elrabolására kijelelt vidék. Már búcsúztak az elválók,
midőn két sugár leányalak kérő arczczal fordult egy már őszbe vegyült,
de még erős és felette tisztes tekintetű öreghez. A két szép esedezőné
Mária volt és Ilka, Szirmay György leányai; egy rövid pillanat már
testvéreknek ismerteté őket, oly nagy vala termetek s vonásaik
hasonlósága, bár az öregebb fekete szemében inkább alvó, mint égő
szende tűz, s a képén lebegő lágy nyugalom szelid s komoly
ábrándozásra mutattak, míg Ilka, az ifjabb, sötét szemében az éjszaka
lángolni látszék, s pajzán mosoly uralkodott piros ajkain, s szünetlen
változó arczulatja s tekintete csintalan elevenséget árulának el. Az
öregebb így szólítá meg Szirmay Istvánt, mert ő vala a tisztes öreg:

- Bácsi, vigyen el minket is a vadászatra.

- Édes gyermekeim! mit fog mondani anyátok?

- Ő sem ellenzi.--Mondá nagy sebességgel Ilka, s anyjához fordult,
jobb karját annak nyakára tévén.--Ugy-e, édes anyám, te megengeded.

- Mit akartok, gyermekek!--Felelé ijedten az anya,--ott annyi lövés
között, mily könnyen eshetnék baj.

- Vigyázunk magunkra.--Szóla a két leány.

- S Ilkára majd vigyáz Boldizsár öcsém,--mondá az öreg Szirmay, s
Ilka vérré pirultan süté le szemeit,--de Marimat magam fogom
megőrzeni. Ereszd el őket, édes hugom.--Folyamodék ő is anyjukhoz.

- Isten tudja! de én bajtól félek.--Hangzék habozva Szirmayné
felelete.

- Ne félj semmit, édes anyánk, csak most az egyszer--s az egész
társaság kére a leányokkal, míg a jó anya aggodalma ellenére is igent
mondá, látván, hogy csak Bogdanu Gyurka (olvasóink előtt tudva lévő
okokból) fogja pártját. Vígan indulának a vadászok szép társnéikkal,
csak Bogdanu Gyurka maradozott hátra embereivel, aggódva keresvén
szemei a bányász-alakba bújt haramiát; nem soká várakozék, midőn egy
csapat hajtó parasztok vonulának előtte, s köztük ismerős képekre
lelt. E csoportból fejté ki magát Pintye Gregor hosszú testalkata, a
bányászruha és egyéb változatok által majdnem ismeretlenné tétetve,
azok előtt is, kiknek őt látni gyakor alkalmok volt.

- Uram!--Mondá tetszőleg mély tisztelet jeleivel a bojárnak. -
Szándékunk füstbe ment, de ne essél kétségbe; látod azon sudár úrfit,
ki Ilkát vezeti? az Szodoray Boldizsár, kedvesed szeretője; a fiú
mindig a legszélsőbb, legveszedelmesebb helyet szokta választani a
vadászaton, a leány tőle el nem marad, én czimboráimmal körüle fogok
hajtani, s ne aggódjál, hogy a tüzes ifjút félre ne csaljam, mialatt
bajtársaim a leánykát elragadják. Azért a mellettök lévő állást
foglald el, s vigyázz, a második hajtás alatt nőt rabolok neked,
szépet, milyen még nem volt moldovai bojárnak.--Ezzel jobbra fordult
Pintye Gregor a többi hajtók után, és Bogdanu ment a vett utasítást
követni. Az első hajtás baj nélkül folyt el, s a második mélyebben az
erdőben magas bérczek tövénél kezdődött. Jobbról a szélső pontot
Szodoray foglalá, alig ötven lépésnyire tőle Bogdanu állott, ezután
Szirmay egy öreg barátjával. A bojár történetből egy szikladarab előtt
vette állását, Szirmay hugait ezen kőre ülteté, hogy magas ülőhelyeken
mind a netalán elrohanó vadak, mind az alacsonyabbra irányzott lövések
előtt bátorságban legyenek, annál inkább, mert ezen ponton a leányokat
nemcsak ő, de Boldizsár is szemmel tarthaták. A többi vadászok egy
hosszú vonalban terjedtek el, és szembe velök a hajtók nagy
távolságnyira, fejszék, villák s dorongokkal fegyverkezve ijesztek föl
a sűrűbe rejtező vadakat, harsány kurjongással kergetve őket a halált
osztogató csöveknek elejibe. Sűrű puskaropogás a lövészek bal
szárnyára vonta a figyelmet, s a tüzes Szodoray már nyughatatlanul
tekintgete arra, midőn jobbra tőle egyenesen a vadászok vonalában egy
szarvas hatalmas fejdísze emelkedék föl a sűrűből, melyhez nagyságra
hasonlót még Boldizsár nem látott. Nem állhata ellent vágyának a
királyi vadat elejteni, de leshelyéből a bokor sűrűsége miatt rá lőni
nem lehetvén, közelített a, min eléggé bámult, az egész vadászi zaj
daczára is csendesen s kényelmesen mozgó szarv felé, melynek
tulajdonosa kedvére látszatott legelni; már legjobb lövéstávolságban
volt üldözőjétől, midőn a bokrok között hirtelen eltűnt. Ezen
sebességből itélve a szarvas vagy lefeküdt, vagy valamely
földkonyulatba leereszkedék. Tanakodva álla itt egy darabig Szodoray,
bele nyomuljon-e a már itt igen sűrű cserébe, melynek csergése az
állatot időnek előtte fölijesztené, vagy előbbi helyére visszatérjen,
s az utolsóra határozá magát, remélvén, hogy az üldözött előbb-utóbb
kezébe kerül a vadászat folytában, midőn egy harsány beható asszonyi
sikoltás csapott fülébe. A két testvérnek, mint külsejök, úgy hangjok
is igen hasonló vala, s annál inkább sietett Boldizsár, mert nem tudá,
melyiket fenyegeté veszedelem. Az első kiáltásra több következék, s
egynéhány puska s férfihangok durranának belé. Kilépvén a csalitból, a
fenn említett szikla mellett húsz vagy harmincz embert látott küzdeni.
Először is Szirmay István tűnt szemébe, egy oláh pór-öltözetű emberrel
birkózva, kitől is rövid küzdés után a földre csapaték; Szodoray méltó
haragra lobbanva ragadá puskáját, s a vakmerő pórnak irányozá: ez
észre vevé a veszélyt, s hosszában a földre veté magát épen, midőn
Boldizsár csövét elsüté, s a rablónak szánt golyó Szirmay Mária szívét
találá, kit ennek háta mögött tartott ölében egy haramia; mert ki nem
gyanítaná olvasóink közül, hogy a támadók Pintye Gregor s emberei
voltak. Kivont karddal vága közibök Boldizsár, s az első, ki útját
gátolá, halva dűlt el; de csak most vevé észre, mily egyenetlen tusába
bocsátkozék, mert a haramiák ellen, egy-kettőt kivévén, csak Bogdanu s
emberei harczoltak, s ezek is már futásnak eredtek, mire a haramiák is
nagy sebesen vissza vonták magokat, s midőn az ösvénybe kanyarodtak,
melyen az erdő áttörhetetlen sűrűsége miatt egy darabig futni
kénytelenek valának, úgy rémlék Szodoraynak, mintha egyikök ölében
Ilkáját látta volna elragadtatni, és magát s minden veszedelmet
felejtve rohant a rablók után, kik egész élte boldogságát vitték
magokkal.

A többi vadászok ezen csak kevés perczekig tartó zajt eleinte, mint
efféle mulatságokban nem ritka lármát megveték, csak későbben sejtvén
veszedelmet, mire távolabb állásaikról a csatatérhez érkeztek, a
haramiák szép zsákmányukkal már jól elhaladtak s a messze üldöző
lövészektől, az elragadott leány és megmentésére törekvő kedvese kora
segedelmet nem várhattak.

ÖTÖDIK SZAKASZ.

Melyben az előbbi baj még nagyobbá lehetne, ha segítség nem érkeznék.
- Egy új személy,

ki keveset tesz, de a helyett sokat beszél.--Tudósítás új
szerencsétlenség felől.

Már a rablók azon helyhez értek, hol a fák ritkulása miatt lehetséges
volt az erdő belsejébe eloszlaniok, s honnan minden üldözésnek
daczoltak volna, midőn az ösvény ellenkező részén egy sűrű bokor
mellől emberek jöttek elő, az első Szodoray segítség kiáltásaira
tüstént kardot rántott, de minekelőtte hasznát vehette volna, már a
földre terült Pintye Gregor izmos jobbja alatt, de esésben ennek lábát
megragadta s míg a baljában félholtan fekvő Szirmay Ilona által
terhelt haramia magát ezen bilincsekből szabadítani igyekezett,
erősebb karok ránták ki szép zsákmányát öléből, Pintye Gregor
föltekinte s rettenetes ellensége Karácson Tivadar állt előtte
vármegyei hajdúkkal.

- A fekete kopó!--kiáltá egy czimbora s ijedve futottak a többiek az
erdőbe; közrémülésöket látván vezérök, nem tartá tanácsosnak egyedül
megállani a sarat s példájokat követé, épen midőn Tivadar a megmentett
leányt egy hajdúnak adván, ellene emelé kardját. Gregor könnyebb
menekedése végett hátra lökött két maga előtt álló rablót, ezek
Karácsonra dűltek, ki őket egy sújtással a földre teríté. A hajdúk
üldözőbe vevék a haramiákat, de nem soká minden siker nélkül tértek
vissza, az erdő homályában elvesztvén minden nyomot. Szodoray és utána
a vadászok is elérkeztek, az első forrón szorítá karjai közé ismét
eszmélni kezdő kedvesét s a pázsitra ülteté, hol ez ijedtségéből
kigyógyult.

Forduljunk most azon bajnokhoz, kinek kardja oly bátran és nagy
tetteket igérőn hagyta el hüvelyét és mégis a kegyetlen sors egy
máramarosi zsivány képében vérszomja kielégítése nélkül porba sújtá az
éles aczélt urával együtt. Most fölemelkedék nem legpuhább fekvéséből
s mérges körülnézés között bal lábát félölnyire a jobb elibe és
balkezét csipejébe tevé, jobbjával kardját a földbe döfé, orra a
homlok felé emelkedett, míg ennek bőre redőkben vonult le a szaguló
érzék lakja felé; háromszor nyilt ajaka, de ugyan annyiszor nyomá a
harag vissza hangjait, míg végre az indulat e szavakban tört utat
magának:--Barbaroza pogányhalál. Hol van a gazember, ki egy dragonyos
kapitányt s a római szent birodalom lovagját a földre merte teríteni?
Akasztassátok föl tüstént, mert kardomra oly pórvér nem méltó s azért
is nem döftem keresztül.

Még csak most vonta az idegen mindnyájok figyelmét magára, ő egy magas
kövér ember volt, élte közép szakaszában, hízott arczán, mely alatt
csak alig pislogtak ki világoskék szemei és tetemes orrán a magyar
bortövek minden nemei pirosan bimbóztak hosszan lefüggő szőke hajának
árnyai alatt, vonásainak katonai rettenetességet kivánt adni, de
inkább hasonlíta egy iszákos iskolamesterhez, ki nyírvesszővel a
kezében rémíti tanítványait. Testét meggyszín posztó kabát fedezte
térdig leérve, hol az iszonyú lovagcsizmákat tőszomszédságban
köszönté. Fején egy széles karamú hegyes kalap czifra tollakkal
ékeskedék, védelmére mell- és hátvas és azon súlyos egyenes
kosármarkolatú kard szolgált, melyet oly sikeretlenül vont elő
hüvelyéből.

- S kit kell sajnálnunk ezen szerencsétlenségért?--kérdé egy derék
férfiú, ki előtt a többiek tisztelettel tértek ki.--Ha tudakoznom
szabad--s alig bírta nevetését elnyomni a réz orrú bajnokon.

- Én Donnerbaumsbergi Türkenfrasz Gottlieb Konrad Friderik vagyok, a
római szent birodalom lovagja és több hatalmas potentátok ármádájában
dragonyos kapitány--felelé a vitéz.

- Örvendünk egy ilyen érdemes férfi jelenlétén.--Mondá az előbbi
kérdező.

- Nincs miért, sőt ijedni fogtok, meghallván jövetelem okát;--vága
belé a dragonyos.

- S mi lehetne oly rémületes?

Bedugta kardját a kapitány, jobb lába mellé húzván a balt és balkezét
a markolatra, jobbját övébe tévén, mérges tekintetét fontos
hivatalossá változtatá és ünnepélyes hangon tudakozódék.

- Én Szatmár és Máramaros vármegyék alispánjait keresem; az úton
hallám meg, hogy ők a vadászattal delectálják magokat, és én ide
fordultam.

Kivála a vadászcsapatból négy férfiú s az első, fentebbi kérdezőnk
magát és társait mutatá be a kapitánynak, mint a keresett személyeket.

- Én Steinville generálistól jövök Transilvániából egy lamentábilis
nunciummal: a krimiai tatárok számtalan sereggel Besztercze vidékére
rontottak s az egész regiot depopulálják; a generális, bár a
commandója alatt lévő hat regementnek vitézi valorát ismeri, kénytelen
a sokaság előtt positióit odahagyni és bátorságosabb localitásba
retirálni.

- Én oda hagyván Hollandiát, hol utoljára a magas akaró Generális-
statusok ármádájában voltam dragonyos kapitány, Steinville trupjai
közé szándékoztam állani, kivánván tapasztalni a császári servitiumot
is, de bár mind a két Indiában harczoltam, még sem fogadtak be, azért
tehát Russiába igyekszem Péter czár szolgálatába; de meghallván, mily
occasio mutatkozik itten, kegyelmeteknek ajánlom magamat minden
retiráda eligazítására.

- Hat ezreddel!--kiálta fel Bagosy László szatmári első alispán. -
Hat ezred rendes katonasággal megfutamodni egy tatár csorda előtt.

- Nem megfutamodni--szóla hirtelen Türkenfrasz félig boszúsan.--Ezt
csak az in arte bellica, a taktikában és strategiában ignorans emberek
mondhatják: más a hadi reglamán szerint retirálni, más disorganisálva
és confusióban futásnak eredni; az első mindig dicsőséges, már a
pogány görögöknél híres lett általa Xenophon generális, ki
Babiloniából haza Graeciába több száz mértföldnyi retirádát tett a
legszorosabb ordre de batailleban, a nagy Montecuculi Rajnald mindig
retirált a törökök előtt, s mégis mint híres vezér halt meg, a
legnagyobb generalissimusok retiráltak, mert minden generálisnak
retirádát praescribál a taktika, ha ellenségeivel számra legalább is
nem egyenlő;--atqui a tatárok tizenkétezeren vannak, mi csak hatezren
és azért in pleno consilio bellico determináltatott a retiráda.

- Gyáva ember hozta ezen szabályt, nem volt annak sem lelke, sem
hazája. Hunyady, Kinizsy, Bátory százezerekre rohantak ötször-hatszor
kisebb seregekkel s diadalmaskodtak, de retiráda nem volt táborukban.
- Mondá melegen és az égnek tekintvén Bagosy, mintha a gyáva érzetű
katonát tekintetre méltónak sem tartaná. Türkenfrasz bölcs
mosolygással majdnem füléig húzta ajkait.

- Ti magyarok csak mindig atakirozásról álmodoztok s mint szoros ordre
de batailleban csatázni, úgy regulamentum szerint retirálni sem
tudtok, ezt már több tapasztalt katonáktól hallottam; szerettem volna
látni Hunyadytok batáliáit, mily victoriák lehettek azok egészen
contra artem bellicam--mondá a kapitány s folytatá mosolygását
mintegy maga örvendve bölcseségén.

- De győzedelmek voltak, s dicsőbbek, mint a német és olasz tábornokok
egészen juxta artem bellicam elvesztett csatái. Azonban térjünk
dolgunkhoz,--mely utat vettek a tatárok?

- Mint mondám Beszterczénél rontottak be, s hihetőleg szándékuk
Magyarországban különösen ezen megyékben zsákmányolni, a lakók a
legmélyebb erdőkben keresnek refugiomot, részint távol helyekre
futnak, hol nagyobb a securitás. Tűzláng illuminálja a pogányok útját,
és in vinculis czipelik magok után ezreit az elfogott erdélyieknek. -
Vala nem vigasztaló válasza a dragonyosnak.

- Remélem--folytatá Bagosy,--Steinville, ha már Erdélyt nem védheti,
hazánk felé vonja magát, hogy ezt, a bizonyosan felkelendő nemességgel
egyesülvén, megmenthesse s a rabló csordától a foglyokat
megszabadítsa, a zsákmányt vissza vegye.

- Insurrectio--ha ha ha!--röhöge a Donnerbaumsbergi lovag -
Barbaroza pogányhalál! Insurrectio--már a nagy Montecuculi
demonstrálta egy taktikus dissertatioban, mily irregularis és
haszontalan katonaság légyen ez; csak hátráltatná a generálist szép
retirádájában.

- Montecuculi egy alacsony gőggel s külföldi gyűlölséggel teljes kaján
lelkű ember volt; s azért jaj annak, ki gyalázni meri hazánk századok
óta vitézségről híres nemességét, azt nem őrzi meg Montecuculi minden
dicsősége a büntetéstől.--E szavakat oly tűzzel s hathatósan dörgé
Szodoray Boldizsár, hogy a római szent birodalom lovagja katonai
tartását egy pillanatra elveszté, s midőn az ifjú magyar jobbját
szablyája felé látá nyúlni, orra s pofája veres halmain hirtelen
haloványság sugárzék által.

- Öcsém, ne vedd rosz néven, a tatárok ülnek már ezen úrnak vérében; -
mondá félig engesztelőleg, félig gúnyolón Bagosy Boldizsárnak, részint
nem akarván, részint méltónak sem tartván a nagyszájú idegennel
perelni, s ehez fordulva folytatá beszédét,--s mit izen még
Steinville tábornok?

Lassanként visszatért Türkenfrasz hivatalos physiognomiája,
tapasztalván, hogy védelmezőre akadt.--Steinville generális ő
excellentiája recomendálja magát nektek s tanácsolja lakaitokat
elhagyni s minden jobbágyaitokkal elhagyatni, eledelt, barmot s minden
haszonvehetőt elvinni vagy elirtani és mélyebben az országba vonulni,
hogy azáltal a pusztaság kényszerítse az ellenséget retirádára. Ezen
üdvös rendelés kivitelét Erdélyben az idő szüke nem engedé; de ti még
reá értek, azért fogjatok a destructiohoz, mert az ön kézzel ejtett
seb nem fáj úgy, mint az idegentől származott.--Ezen utoljára
fölhozott ösztönözésén annyira örvendett Gottlieb Konrad Friderik
Türkenfrasz, hogy felejtve Szodoray súlyos szablyája felé nyúló izmos
karát, öntetsző mosolylyal szájszegletit ismét füleinek közvetetlen
szomszédságába hozá.

- De mi nem fogunk sem contra, sem juxta artem bellicam szaladni.
Senki se mondhassa, hogy Bagosy a kormányára bízott vármegyét gonosz
időkben elhagyta légyen, s azért minden erőmet a veszély elhárítására
fordítom s e szent czélra vagyonomat és éltemet felajánlom.--Hangos
éljen követé a szatmári alispán lelkes beszédét, ki azt, ebből társai
hasonló érzelmét kiismervén, így folytatá:--Menjen azért kapitány úr,
a hová tetszik s mondja meg, hogy itt lelkes magyar nemesekre talált,
kik készebbek minden taktika nélkül is az ellenséget megverni vagy
bátor csatában elesni, mint hazájokat bár sokkal számosabb ellenség
előtt is csúfosan oda hagyni.

A nem reménylett merész elhatározás szinte bámulással tölté lovagunk
lelkét s talán nem épen éles elméje is észrevéteté, mily kevés hatást
tehessen ilyen emberek előtt kényszerített katonai rettenetessége,
vagy csak történetből esett-e, de elég az hozzá, következő szavait már
sokkal lágyabb hangon ejté s előbb daczosan felvetett feje
meglehetősen lehajolt.

- Én tovább nem mehetek, mert már gróf Károlyi Sándornak is ajánlottam
szolgálatomat és így militaris parolám kényszerít maradni és titeket
mindenben tanácsommal segíteni.

- Ezen okból szívesen megtartunk, ámbár mi magunkra hagyatva magunk
módja szerint harczolunk s csak szívünk sugallása lesz vezérünk, ezt
pedig nincs szándékunkban egy idétlen taktikával akadályoztatni.

- De mégis--kezdé Türkenfrasz, talán a retirádáról egy taktikai
leczkét adandó, ha Bagosy hirtelen félbe nem szakasztja beszédét. -
Máskor szívesen fogom hallani az úr észrevételeit, de most társaimmal
együtt rendelést kell tennünk a védelem előkészületeire.--Rögtön
meghatározák a két vármegye alispánjai, a szatmári főispántól gróf
Károlyi Sándortól is mindenről tudósíttatván egy levélben, melyet
Karácson Tivadar hozott, a nemességet Nagybányára és Szigetre a
fölfegyverkeztetés végett összehíni, midőn ezen hazafiúi törekvésökben
egy új szerencsétlenség zavará meg őket.

HATODIK SZAKASZ.

Nagy bú s ennek következései.--A szerelem, ha neheztel is, könnyen
megbocsát.

Két szolga egy leány holttestét hozta az előbbi vadászat helye felől,
s egy harmadik vállára támaszkodva az öreg Szirmay István közeledett,
sűrűn ömölve könyei borult szemeiből; az első pillanatban mindnyájan
Szirmay Máriát ismerék meg a halottban. Véres ruhája erőszakos
kimulásra mutatott, a szomoruság ezen új szerencsétlenség felett, csak
az általa gerjesztett bámuláshoz vala fogható. Egy darabig némán
nézegeték egymást, míg az öreg Szirmay István félig zokogva e
szavakban árasztá ki szívének mély búját.

- Hol van az a hyenáknál dühösebb haramia, ki ezen ártatlan teremtés
liliom virulását meggyilkolta?--Segíts meg, Istenem, erősítsd bűnös
lelkemet, nehogy kétségbeessem véghetetlen jóságod felett.

- Ki a gyilkos?--riada Szodoray a két fogoly rablóra.

- Azt köztünk ne keresd,--felelé az egyik alig rejthetve vad örömét.
- Urfi, te magad gyilkolád meg a kisasszonyt!

Bámulva s meredten tekintének mindnyájan Szodorayra, kiben a harag
minden érzetet elnyomott, mert a nemes ifjú nem képzelheté magát e
szerencsétlenség még csak véletlen okának is.

- Utálatos gazember! ily rémítő hazugsággal akarod befejezni
gyalázatos életedet? mondj igazat vagy kínos lészen halálod.

- Csak csendesen úrfi, én minden szavamat bebizonyíthatom; kérdezd
azon öreg urat--s itt Szirmayra mutatott a haramia--ismer-e engemet?

- Ezen rabló csapott engem a földre.--Mondá Szirmay a zsiványt
megtekintve.

- Ezen rabló--ismételé Boldizsár szavait a csudálkozás miatt hosszúra
nyújtva--hiszen az puskám előtt dőlt el.

- Igen,--de csak golyódat kikerülni,--folytatá a haramia felső
ajakát balra, az alsót jobbra rántva.--És fejem felett csapott az ón
a kisasszony szívébe, kit épen fogoly társam fosztani szándékozott. -
A másik haramia bizonyítá társa állítását s a társaság szánakozását a
gyászos áldozat felett annak ártatlan okára is kiterjeszté.

A már magában is szomorú eset szívszaggatóvá vált, midőn a még mindig
félre ülő Ilka testvére halálát megtudván, minden visszatartóztatás
ellenére is, a halott felé rohant és reá borulván, könye záporával
mosta testéről a véres foltokat, zokogás és mély fájdalma miatt szóba
nem foghatva bánata és kínjai nagyságát.

Szodoray kedvese mellé térdelt, elvonni igyekezvén a kétségbeesettet,
ki alig józanulva ön ijedéséből, minden haszon nélkül tevé ki a nehéz
küzdés veszedelmeinek lelkét, gyengén átkarolá a lánykát jobbjával,
míg baljával annak balját húzta el a testvér sebéről. Ilka nem látszék
érzeni és nem hallani imádója súgását, melylyel ez elhagyni kéré a
véres tetemet s annál nagyobb búra tetszék fakadni, mennél inkább
igyekezék őt kedvese annak tárgyától eltávoztatni. Végre annyiban
enyhült belső szorulása, hogy az édes elveszettnek nevét zengheté
lélekrepesztő hangon siránkozásai között. Erősebben ismételé
igyekezéseit Szodoray s érezhetőbben vonván el kedvesét a holt
testtől, egyszersmind füléhez hajla e szavakkal.

- Édes Ilkám! engedj kéréseimnek, ha szeretett nénéd ártatlan
gyilkosát tiszta lelked meg nem utálta.--Az utolsó szavak tőrként
csaptak a síró leányka szívébe, fölemelé fejét, melyet a bú örökre
nénje tetemére sújtani látszott s az unszoló felé fordítá s bár
gyászos vonásaiban leírhatatlan vala a szelidség, mégis egy
mennykőcsapás sem rázhatta volna annyira meg Szodoray lelkét, mint
azon szemrehányással s a harag egy kimondhatatlan nemével tele
pillanat távol minden gyűlölségtől, minden boszúvágytól, melyet a
gyászoló szép reá lövelle. Nagy fekete szemei harmatfelhős éjhez
hasonlának s belőlök neheztelés sugárzék, milyet az ég mutathat, ha
szánakozva és nem büntetőleg tekint a föld hibáira. S épen a haragnak
szelidsége zúzta össze a tüzesen érző Boldizsár lelkét, ő, ki a
legkitörőbb haragra kész, annál inkább, mert ismeré kedvese
elevenségét,--azt férfiú türelemmel fogta volna fel, semmivel sem
bírt ezen szende, de szívbeható neheztelés ellen fegyverkezni;
kedvesére tekinte, kinek nemcsak szemei könyeztek, nemcsak ajkai
vonultak sírásra, de egész valója egy még a halálos búban is édes
harmoniával gyászolt. Beszédre látszék törekedni,--talán a
szemrehányás szavaira. Szodoray nem tűrheté tovább.--Ilka!--sóhajtá
sűrű könyekben engedve utat bánatának--Ilkám!--s kezével takarva
arczát, elfordult.--Boldizsár!--suttogá Ilka, hangja a neheztelés és
engesztelődés között küszködvén, az ifjú félénken tekinte reá, de egy
pillanat egészen elváltoztatá a lányka arczát, bár búja inkább
nevekedni, mint enyhülni látszott; mert most érzé, hogy nincsen
erejében nem szeretni azt, ki bár ártatlan oka nénje halálának.

- Ilka! te megbocsátasz.--Sóhajtá Szodoray, látván, hogy a szerelem
napja sugárzik által kedvese képén a neheztelés fellegein és
elfelejtve minden körüllévőket, egy forró kézcsókolással pecsételé az
engesztelődés néma, de tisztán érthető egyezését, s Ilka egy sokat
kifejező kézszorítással monda igent, mire azonban inkább szíve titkos
sugallása, mint búján kívül minden egyébről megfelejtkezett elméje
készteté.

Néma tanuja volt eddig az egész társaság a szerelmesek bújának, míg
Bagosy, ki a lesújtott öreg Szirmayt vigasztalá, elvonta őket félig
erőszakkal a holt felől; mert Szodoray a szerelme egére oly komoran
vonult felleg miatt, nem láta már egyebet, mint ön szíve üdveinek
veszedelmét. Kemény parancsolat adatott a főbbek által mindeneknek a
szerencsétlen anya előtt leánya esetéről legkisebbet sem szólani,
legkevésbbé pedig annak véletlen okozóját tudtára adni. A halott
biztos emberek által más úton Husztra küldetett, s a vadászok szomorún
a kettős szerencsétlenség miatt a levélszín felé ballagtak.

HETEDIK SZAKASZ.

Víg lakoma helyett gyászos tor.--A dragonyos kapitány rendíthetlen
lelket mutat s

rettenetes pusztítást követ el.--Az anya szenvedései. A szerelmesek
bucsúja. Elutazás.

Alig érkeztek meg vadászaink a levélszín közelébe s már rosszat
gyanítón futott elébök Szirmayné, aggodalma még inkább nőtt, midőn
csak egyik leányát látá, ezt is kisírt szemekkel, és halaványulva a
még reggel oly rózsapiros arczokat.

- Mi bajod, édes gyermekem?--kérdé leányát.

- Semmi, édes anyám, már semmi.--Felelé újra kitörő zokogását alig
nyomhatva le Ilona.

- Semmi.--Vága beszédébe Bagosy--Marira egy vadkan rohant s agyara
ruhájába akadván, a földre dönté, egy kevéssé meg is vérezte, de nem
veszedelmesen.

- Istenem! hol van ő? talán már meg is halt!--kiáltá Szirmayné.

- Őt Husztra küldtük, mert a vadászat közelebb vetett a városhoz, mint
ezen levélszínhez.--Felelé Bagosy.

- Föl hát!--Jancsi fogj be,--én tüstént Husztra megyek, az anya
ápolja beteg gyermekét.--Siessetek!--Így s még több fölkiáltásokkal
fejezé ki a szerencsétlen anya bánatát. Sikeretlen vala minden
igyekezet őt lecsillapítani s végtére a férfiak is kénytelenek voltak,
szándékában megegyezni; sógora, Szirmay István, ki legjobban tudta
magát régi ismeretségénél fogva sógornéja természetéhez alkalmaztatni,
követé. Elindultak tehát, s az anya mindig növekedő félelme miatt
Ilkát is elvitte, ne hogy felügyelése nélkül maradván, őt is baj érje.

A többiek a már kész ebédhez ültek, részint azért, hogy a rémült anyát
még inkább ne ijeszszék, részint, hogy míg ők az ebéddel
foglalatoskodnak, az előre Husztra küldött szolgák minden
megkivántatót elkészíthessenek a nemeseket Nagybányára vagy Szigetre
vinni.

Az ebéd másképen esett ki, mint a reggeli vidámság jövendölte, de
egészen megegyezőleg a nap boldogtalan híreivel és szerencsétlen
viszontagságaival. Majdnem szótalan ültek az asztalnál s az ételek és
italok sem dicsekedhettek a legnagyobb kelendőséggel, de az igazság
kényszerít megvallanunk, miként Türkenfrasz Gottlieb Konrad Friderik
volt hollandi kapitány minden tekintetben dicséretes kivétel volt;
mert ő mindig igyekezett, hol jobb, hol bal szomszédjához hajolván a
csendet megtörni, majd a szemközt ülőkkel cseréle egynehány szót vagy
az egész asztalhoz intézé beszédét, de ezen utolsó esetben épen
sikeretlenül, mert egyik a másikra hagyván a feleletet, végre senki
sem felelt a lovag nem csekély boszúságára, a mit ő az öblös serlegek
nedvével igyekezett lemosni; de nehezen érhette el czélját, mivel az
orvosságot az evés végéig folyvást és nagy mennyiségben használta s
mégis mindamellett vészt és pusztítást látszott haragjában esküdni a
feltálalt ételeknek, mert a mi közelébe hozatott, az csak nagy
csonkulással juthatott tovább, kése, kanala és villája oly serény és
foganatos mozgásban voltak, mint kardja még alkalmasint egy csatában
sem; bátorsága, midőn Szodoray reá ijesztett, a taktika szabályai
szerint szívéből hihetőleg gyomrába, mint biztosabb positióba retirált
s ott mostan a máramarosi ebéd sültjein tőn pusztítást vitézi haragja,
mely eredetileg a kerimi tatárok ellen lett volna irányzandó. Nem
akarjuk ugyan bizonyosan állítani ezt vagy kereken kimondani, hogy a
nemes lovag minden más lelki és testi tehetségek előtt főleg sokat és
jól emésztő gyomorral volt ellátva, nem, mert ezt csak egy ebéd miatt
erősíteni, rágalmazásnak magyaráztathatnék, annál inkább, hogy az
egykorú krónikák, melyek mégis sokkal csekélyebb tárgyakat
följegyeztek s jelen történetünknek forrásul szolgálnak, mélyen
hallgatnak Donnerbaumsbergi Türkenfrasz Gottlieb Konrad Friderik,
római szent birodalmi lovag és több potentátok seregében volt
dragonyos kapitány érdemeiről, meg lehet hosszú s a pogány tatárok
miatt nem épen bátorságos utazása ingerlé fel annyira étvágyát; a ki
azonban olvasóink és olvasónéink közül a kapitány iránt különös
részvéttel viseltetik s a fentebbi tárgyról körülményesebb tudósítást
óhajt, azt csak elbeszélésünk további folyamatjára idézhetjük, talán
későbbi és többszöri alkalom napvilágra hozza azt, a mi vitézünk első
jelenésekor homályba borulva maradt, most még csak azt az egyet
akarjuk megjegyezni, hogy Bagosy minden komolysága mellett s az általa
tisztelt magyar vendégszeretet ellenére is, el nem titkolhatá ezen
máramarosi tiszti társának fülébe súgott észrevételét.

- Ha kapitányunk a csatamezőn tizedrész annyi pusztítást tesz, mint az
asztalnál tőn, megköszönhetjük Steinville tábornoknak küldetését.

Ebéd után mindnyájan Husztra indultak, hol a szerencsétlen anyát
leánya teteme felett találták bújában magánkívül; minden vigasztalás
foganatlan volt, s nehezen lehete a kétségbeesettet reá venni, hogy a
szeretett testével s még élő leányával haza térjen Ugocsába Fertős-
Almásra, elindulására azonban legalább is a következő napot kelle
elvárni, mert az első bú hatalma őt mindenre képtelenné tevé. Még
nehezebb vala Szirmay Istvánt sógornéja elkisérésére birni, az öreg
hazafi jelen akart lenni a haza védelmére czélzó tanácskozásban, s
tettlegesen résztvenni minden ide tartozóban, csak miután
megigérteték, hogy tudósíttatni fog mindenről és később a
készületekben régi tapasztalása, és buzgó hazafisága el nem
mellőztetnék, győzött keblében a rokoni szeretet. Még hevesebb, de
rövidebb küzdés dúlá Szodoray lelkét, neki ugyan senki sem ajánlá
Szirmaynét elkisérni; de annál forróbban unszolá szíve vonzalma, mégis
átlátá, mily illetlen lenne elhagyni a komoly foglalatosságot, mely őt
a haza védelmére szólítja, s nemesi tartozásának betöltésére, egy
lánykát turbékoló galambként követve. Meglesé azonban az első
pillanatot, melyben kedvesét egyedül találhatá, hogy tőle nyilván
hallhassa az engesztelés szavait, s megbocsátását a véletlenül okozott
szerencsétlenség miatt, s búcsút vehessen a veszélylyel fenyegető idők
által talán hosszúra nyúló elválás előtt. A leánynak ugyanezen
szándéka lehetett, mert alig vette észre kedvesét közelében járni,
tüstént elhagyá úgy is sokaktól körülvett anyját, s tetszőleg háborgó
indulattal, kétes lépésekkel haladott Boldizsár felé, ez a tágas
várbeli szoba másik végén állott magába merülten a falhoz dülve
egymásba kulcsolt karokkal, csak néha emelve pillanatát a túl oldalon
álló csoportra, melyben kedvese is mulatozott, midőn Ilkát maga felé
közeledni látá, mint öröm villanása egy eleven pirosság futá el
arczait, mely a leányka arczain visszasugározni látszék, oly hirtelen
változék annak is rózsává halovány színe, egymás tekintetébe merülve
némulva látszának egy perczig, mig Szodoray Ilka kezét megfogva a
csendet felbontá.

- Imádott Ilkám, zengje most elválásunk előtt, ezüst hangod azt
szívembe, a mit már szemeid szende sugarából, édes kézszorításodból
olvastam, Isten látja lelkemet, mily kínok szaggatják, de kész vagyok
őket tűrni bár ártatlanul, kész minden szemrehányást békével
szenvedni, csak pillanatod szelidsége, csak szerelmed enyhítse
fájdalmamat.

- Nem, Boldizsár, ki neheztelne embertársára a kegyetlen sors csapásai
miatt, egy pillanatra ugyan--megvallom--fájdalmaim ártatlan
szerzőjük ellen gerjesztettek, de csak egy perczig tartott az
igazságtalan indulat, egy szó, egy pillanat tőled elég volt azt
eloszlatni, s csak azt mutatá, milyen irthatatlan szerelmem, s milyen
erősen áll minden szerencsétlenség felett.

E beszéd közben a szomszéd szobán keresztül egy erkély idomú kis
oldaltoronyba értek: a kilátás a magas bérczen fekvő vár ezen fenn
részéből messze és nagynemű vala, a zöld völgyet hasítá a már egyesült
Tisza, itt még tisztán és világosan folyva kövicses medrében. Huszt
mezővárosnak békés telkei alig láthatón a lefüggő szikláktól zajtalan
állottak, mert lakóik mezei munkával elfoglalva látszottak izzadni,
míg barmaik a városszélen egy alacsony bokrokkal gyéren benőtt mezőn
legeltek, minden oldalról bérczek magasabb és magasabbra emelkedve
zárák a láthatárt, alul gazdag lombú tölgyek, feljebb fenyűk tavaszi
eleven zöldével borítva, magasabban kopár szirtek még vereses zöldben
tüntek elő, s a távolabb csúcsokat a nap sugaraiban ezüstként ragyogó
hó fedezte. Nem érdeklé a látvány szépsége a szerelmeseket, legalább
nem látszék érdekelni, de tagadhatatlan befolyása minden magos
szépségű vidéknek az érzékeny kebelre, bármely vihar dúlja, bármely
érzelem epeszsze, és bú faggassa is azt, így a szeretők szívének bár
tudtok nélkül leggyöngédebb idegeit érinté az egy fenn bájú vidéken a
tavasz virányaitól a tél legzordonabb jeléig varázs harmóniában
összeolvadt természet szépsége, s édesebben költé a szerelem néma, de
szeretőknek oly könnyen érthető beszédét, mely a szemekből, az arcz,
az ajkak minden mozdulatiból oly igézőn tud szólani a rokonérzetű
kebelhez. Ezen a földi lét talán legboldogabb állapotjában elmerülve
állottak ők némán egy darabig. Ilka képéből természetes, pajkos
elevenségének majd minden jelei eltüntek, mert a hatalmas érzetek, s
mindnyájok leghatalmasbika, a szerelem, az eleven charactereket
komolyabbá és mélyebb érzetűvé teszik, mint a természettől komolyokat,
ezen változás alkalmasint onnan származhatik, mivel az érzelem forró
örömét, vidám lelkök a nékik oly természetes vígság által kijelelni
igen csekélynek tartják, s egy tiszta belső öröm, mely nagyságával
elcsüggeszti vidám élénkségöket, jő helyébe; míg a komoly elzártabb
character, ki kisebb érdekű örvendetes eseteknél élénk nevető örömre
fakadni nem fog, ha egy hatalmas édes érzés elragadja, gyakran a
legvidámabb örömre szokott lobbanni; ezen állítás, ha mint minden elv
és szabály többszöri kivételt szenvedne is, mégis leginkább
szerelmesek s főleg szerelmes lánykákon megvalósult. Szodorayn nem
vala nevezetes változás észrevehető, mert nem lévén a Mária halálából
származott bú által annyira elfogódva, ideje volt ezen jelenetre előre
készülni, rajta csak szomoruságán áttündöklő szerelem uralt, s
nyugalmasabb állapotja következésében ismét ő volt a beszéd kezdője.

- Lásd édes Ilkám! e csendes viruló tájban félelem nélkül dolgozó pór
népet, nem gyanítja, mi zivatar támad onnan délfelől, földjeit,
telkeit, s talán éltét is elpusztítani, ősi és dicső tartozása a
magyar nemesnek honát védeni s alattvalóit, kik őt munkájokkal
táplálják, minden ellentől oltalmazni, engem ezen szent kötelesség hí
a gyilkos tatárok ellen; de ne félj, mert alakod őrangyalként s óvón
fog felettem lebegni a csata vérengzése között.

- S én győzelmet és üdvöt imádkozom le rád a mennyek urától, ki nem
lesz kemény tiszta fohászaim iránt.

- Ha ily lélek, ily ajkakon küld könyörgést az égbe, azt a szerafok
szellemhangja adja elébe az örökkévalónak.

E szavaival lehajla Boldizsár s egy hosszú szende csókkal némítá el
piruló kedvesét, s ezen perczben nevét hallá hívólag az oldalszobában
zengeni.--Isten veled, kedvesem--sóhajtá, s egy forró ölelésben
adott, mulni nem akaró csók vete véget búcsújoknak.

A férfiak indultak részint Nagybányára, részint Szigetre. Szodoray
Bagosyval, s a vitéz Türkenfraszszal az első városba. Türkenfrasz egy
vala az akkor számos katonai kalandorok közül, ki több hatalmaknál
szolgált; de feszegetni nem akarjuk, mely okokbul mindenünnen elment,
ismeretlenek előtt magának gyakran nagyobb czímeket és rangokat is
tulajdonított, s a hol hasznát remélheté, ott maradt, azért nem mi
mondjuk, hogy ő római szent birodalmi lovag és kapitány volt, hanem ő
maga; így hiheti, a ki akarja. Most a császári seregekben akarta
szerencséjét próbálni, de Steinville hamar megismerheté az embert, s
föl nem vevé, azért igyekezett Muszkaországba, hol Péter minden
idegent nyilt karokkal fogadott; de a tatárbeütést meghallván,
gondolá, hogy jó lenne Magyarországban egy kis útravalót érdemelni, ez
okból szándékozott itt maradni, miben őt a huszti jó ebéd még inkább
megerősíté.

NYOLCZADIK SZAKASZ.

Melyben előadatik, miért maradt légyen Gyurka kapitány Huszton,

s ennek nagy tanácskozása.

Bogdanu Gyurka részint különféle ürügyek alatt, részint a közzavarban
ügybe se vétetvén, Huszton maradt; de valódi oka el nem utazásának az
volt, hol egyik szolgája által Pintye Gregortól izenetet kapott,
Husztot az éjszakának előtte el nem hagyni. Úgy is magát semmi esetben
föltalálni nem tudó butasága segédre vágyott, mely őt mély alvásából
fölrázván tettre lelkesítené; szerelme minél közelebb jutott annak
kecses tárgyához, annál erősebb lőn az elragadtatás, nem sikerült
terve még lángzóbbá tette vágyát, és indulatja végre azon vad
szenvedélylyé vált, mely durva, elme és mívelés által nem mérséklett
characterek tulajdona, ha forró vágyok kielégítésére semmi módot se
lelnek, Bogdanu szenvedelme azonban a nevetségnek egy színét is vette
föl magára, a mit a bojár meglehetős lelki tompasága okozott. Várva
várta tehát Pintye Gregort, kiben már egyszeri csalatása után is,
bízni meg nem szünt, mert minél többet tudakozódék, annál többet
hallott a haramia rettenetes bátorsága, vagyis inkább vakmerősége
felől, mely majd mindig szerencsével párosulván képessé tevé Pintye
Gregort a leghihetetlenebb dolgok véghezvitelére; ő már jó idő óta,
mint Mármarosnak s a körülfekvő vármegyék- és tartományoknak valódi
zsarnoka élt, nem volt ház a legszegényebb zsidó gunyhajától a
leggazdagabb földes úr lakásáig, melyben félni nem kellett volna
betörését, nem országút, melyen bátorságos lett volna utazni számos
kisérettel is, éjjel vagy nappal; az erdő rejtekében, vagy a sík
téren; mindenütt és mindenkor lehete borzasztó tetteit hallani és
tapasztalni.

Csapatja már annyira növekedék rablásának boldog foganatja által, hogy
két s három részre feloszolva is elég volt több emberekből álló
utitársaságot kirabolni. Ily kiterjedésű hatalommal bírt azon ember,
kit a moldovai testőrkapitány érdemes czinkosának választott.

Este unalomból-e vagy más okból, nem tudni, Bogdanu sétálni ment egyik
utitársával a vár romladozáshoz inkább, mint épséghez közelítő bástyái
alatt, lassan bocsátva a füstöt, de vastagon, hosszú fehér csont-
szopókájú pipájából, hideg és néma bámulással tekintve a merész
épületet, midőn a várnak fűvel és bokrokkal benőtt árkából egy
ruházatja után oláh pór emelkedék ki.

- Jó estét uram--mondá minden félelem nélkül a kapitánynak. -
Örvendek bizodalmadon, hogy izenetemnek engedve megvártál. Remélj
minden jót, vetélkedőd Szodoray volt, de Szirmaynét ismerem, ő az
egyik leánya véletlen gyilkosának a másikat csak új szerencsétlenség
félelme miatt sem adja, azon felül egy cselédjétől kitudtam, hogy Ilka
kisasszony, mint főleg most észrevétetett, szerelmes ugyan Szodorayba,
de az volt, és igen forrón a meghalt Mária is, az anya ezt
szándékozott Szodorayval egybe kötni, miről az ifjú mit sem akart
hallani; még Boldizsár úrfi a külföldön utazott, küldé haza anyjának
képmását, egy kis tenyérnyi nagyságút, anyja még odalétében meghalt, s
a kép Szirmaynéra, mint leginkább szeretett barátnéjára szállt, s most
az agyonlövetett Mária keblén elrejtve találtatott. Ezen dolgokat
fordítsd hasznodra Szodoray ellen; mert jól meggondolva, neked még is
jobb, ha a leányt illendőbb módon nyered el, mint rablás által, s
erre, ha minden más sikeretlen marad, még azután is lesz idő.

Bogdanu egy darabig erőltetni látszaték magát, hogy következtessen
valami jót az elbeszéltekből, homloka a fanyaru gondolkozás ránczaiba
vonult, szemei alig pislogtak a rájok zsugorodott pillák alól, bal
tenyerét a pipaszárral dörzsölte, de végre egy villám átrepül képén,
mintha téli éjszakán egy czigány kalyiba ajtaja kinyilik, s hirtelen a
benne égő tűznek egy lángja világosítja föl a korom és füst
homályosította falakat, keményebben szorítá jobbjába a pipát, s balját
homlokára nyomta, mintha meg akarná fogni a jó gondolatot, s egy
fontos okos nevetés után, e szavakba foglalta elmeszüleményét.
«Értelek, azt mondjam tehát Szirmaynénak, hogy öregebbik leányát szánt
szándékkal ölte meg Szodoray, mert az ifjabbikat akarta nőül venni.»

- Nem, azt nem, azt senki sem hinné oly ember felől, mint Szodoray,
máskép és szelidebben kell a dolgot fölfognunk, csak azt beszéld
Szirmaynénak, hogy Szodoray titkosan örvend a véletlen
szerencsétlenségen, mert ismervén Mária szerelmét, most szabadnak érzi
magát ezen általa soha sem viszonozott érzelem akadályától, s annál
könnyebben reményli szeretett Ilkája kezét megnyerni. Ez föl fogja
lobbantani ellene az anyát, s ha most mindjárt neked nem használna is,
ki tudja, mi következései lehetnek későbben, mindenesetre legalább
időt nyerünk egy más terv kivitelére.

- De ha Szirmayék Husztot elhagyják,--jegyzé meg Gyurka.

- Attól ne félj, csak menj, és tégy úgy, mint mondtam, én hamarjában
egy-két csekély rablást teszek az ugocsai úton, s oly lármát üttetek
felőle, mintha a verkhovinai1 kincseket ástam volna ki, s azt
hiresztelem, hogy csapatommal ezen útat elfoglaltam; én pedig oly
rettenetes vagyok, hogy egy asszony sem, s csak igen kevés férfi merné
elhagyni Husztot, ha engem közelében tud. De most dolgaim más felé
hínak, válnunk kell, mától a harmadik estén ismét ezen helyen
találjalak, és addig igyekezzél az özvegy szívét részedre hajtani.

- A mi tehetségemben áll, azt megteszem.--Biztatá tanácsnokát a
bojár.

- Abban pedig igen kevés áll.--Mormogá magában az emberismerő Pintye
Gregor s eltünt a bokrok között.

KILENCZEDIK SZAKASZ.

Bogdanu újra tanácsot kér, s nagyon megerőlteti magát annak
végrehajtásában,

és tettének foganatja.

Bogdanu Gyurka a várba térvén, titkos tanácsba bocsájtkozék társával,
ki vele volt Pintye Gregorral való találkozásánál; ez egy moldovai
kalmár vala, e kereskedői utján kisérője a bojárnak, mind élte
módjában szükségesképen szerzett tapasztalására, mind elméje
természeti ravaszságára, a kapitányt hatalmasan fölülmulá. A mit tehát
Pintye Gregor csak sebes árnyék vonatokban állíta a bojár lelkének
elejébe, azt Zakarovics Tógyer, mert ez vala a tisztelt kereskedő
neve, élénkebben festé ki, sok bölcs és drága oktatásokat adván a
kapitánynak, mint fejtse ki érzelmeit és szándékát Szirmayné előtt,
Bogdanu pedig, kinek egyetlen jó tulajdonsága az volt, hogy
okosabbaktól szívesen engedte magát vezéreltetni, de ezen jó is majd
mindig gonoszszá vált, mert azon okosabbak többnyire rosszabbak is
szoktak lenni: nagy figyelemmel és hirtelenséggel nyelte el akárkinek
oktatásait, mint a strucz eledelét, nem tudva megkülönböztetni az ízes
rizst, az égő széntől, úgy most Zakarovics körülményes útmutatásai is
tárt füleket és többszöri ismételés és magyarázás után kis emlékezetet
leltek nála. Nem akarjuk olvasóink türedelmét az untató leczkézéssel
kelletinél nagyobb próbára tenni, csak azt mondjuk röviden, hogy a
tanító elveinek helyességét, s a tanuló ügyességét a foganatból
tudhatják meg, s azért haladék nélkül ennek elbeszéléséhez kezdünk.

Egy félre fekvő szobában, majdnem erőszakkal elvonattatva leánya
testétől találta Bogdanu Szirmaynét, hosszan pillanta reá az asszony,
s alig apadó könyei új záporban törtek ki, eltöltve az arczák inkább
bú, mint öregség által vésett redőit. A bojár egy darabig szó nélkül
álla; mert arra nem tanítá Zakarovics, mit tevő légyen, ha Szirmaynét
sírva találja, az asszony pedig szívszorongató elfogódása miatt
beszélni nem tudott. A kezdet nem sok jót igért, végre mégis a
testőrkapitány bátorságot vőn, s mintha Szirmayné nem is sírna, a jól
betanult leczke szerint kezdé beszédét.

- Az Isten vigasztaljon asszonyom; mert emberi erő nem adhatja vissza
kedvedet.

- Mégis örvendek, hogy részvételt mutatsz szerencsétlenségemen. -
Mondá az özvegy zokogása által szaggatott szavakkal.

- Bár minapi forró kérésemet megtagadtad, irántad s házad iránt viselt
tiszteletem mégis régi hevében ég, bár nem válhatott fiúi szeretetté.
Mondá Bogdanu.

- Egy szót sem arról--vága bele Szirmayné, mint ki előtt kellemetlen
dolog említtetik, és valami elhatározottság uralt hangjában annyira,
hogy Bogdanu e szavakat reményei sírénekének tekinté, a mi is annyira
megzavarta a fárasztó tanulás által gyengült elméjét, hogy az egész
fontos és szépítő előbeszédet átugorván, nyakra főre a csupasz tárgyat
hebegte ki.

- Az eltagadás mellett is mindig forrón szeretem a leányodat, most is
egy javára czélzó szándék hozott ide. A hír ugyan magában szomorú, de
még szomorúbb lenne rád nézve ezen dolog tudása nélkül maradni.

- S milyen új szerencsétlenség fenyeget?--kérdé Szirmayné.

- Eltagadták előtted, asszonyom, hogy Szodoray volt leányod gyilkosa.
Igen, igen, haramiáktól támadtatánk meg az erdőben, s egyre czélozván
közülök Boldizsár, véletlenül leányod szívébe talált.--Szirmayné
bámulásában és fájdalmában több fölkiáltásokat teve; de Bogdanu már
benn volt beszéde folyamában, s abból őt, míg maga fenn nem akadt,
kihozni olyan nehéz volt, mint bele vinni, s tovább is folytatá.--Ez
magában, mint véletlen eset nem hiba, de megtudván Szodoray Máriád
halálát, majdnem örvendezve mondá, hogy a szerencsétlenség itt is
szerencsével párosult, mert te Máriát akartad nyakára róni, s ő Ilkát
szereté, kinek elnyerésére nénje halála után több reménye van.

A szomoruság képes volt mindent elhitetni a szerencsétlen özvegygyel
Szodoray ellen, de mégis nem tehete föl ily rútságot felőle, kit
gyermek korától szeretett; gyanussá tevé még a rossz hírt előtte, hogy
azt egy moldovai s épen az általa megvetett Bogdanu Gyurkától kellett
hallani, hirtelen fölugrék székéből, s egy megvetés és harag között
lebegő pillanatot vetve a bojárra, szótalan a másik szobába eltünt,
bár igen nagy erőlködésébe került is az eltávozás.

Bogdanu egészen kiforgatva betanult szerepéből, talán nem tudva, mit
csinál, jó darabig várt még, de senki sem mutatván magát, mintha
leforrázták volna, eltávozott.

 TIZEDIK SZAKASZ.

Melyben egyik hősünknek házi állapotja a lehetőségig híven leíratik. -
A bányai politikusok

nagy-gyűlése, kik és miről beszéltek abban, végre mi illetlenül
zavartaték meg az.

Térjünk el elbeszélésünk eddigi helyéről, Nagybányára fordulván.
Senkit sem akarunk a város leírásával untatni, csak annyi legyen
megmondva, hogy szemben a nagy templommal emelkedék Ablakosy úr háza,
melyben egy személyre akadunk, ki a jelen történetben nagy szerepet
igért játszani, ő lévén az első, kit kegyes olvasóinknak és szép
olvasónéinknak bemutatni szerencsénk volt. Kiki el fogja ezen
bevezetés után találni, hogy itten egyenesen Piócza Kristófot, lovagát
az éles borotvának, értjük. Ugyanis többször dicsérve említett
Ablakosy uram házából egy boltajtó nyilt az utczára, felette két sárga
réz tányért lengete a szellő, benn Piócza Kristóf épen utolsó vendégét
borotválta, körül törülköző kendők függöttek, s más szakállpusztító
eszközök valának láthatók, s a bolt hátulsó ajtajának kis üveg ablakán
a túrós haluskára tésztát gyúró fürge Judith, most férje után Pióczáné
asszonyom, Piócza Kristóf nagybányai chirurgus és borbély hites társa,
kandikála be; és így látják olvasóink, hogy ezen becsületes házban
minden úgy állott, mint azt Piócza Kristóf úr már az első szakaszban
előre érzette.

Alig törülte le borotváját s már lassanként több városbeli
«honoratiorok» ünnepi ruhában (mert vasárnap délelőtt volt) jöttek a
borbély műhelybe, vége lévén a nagy misének; úgymint a városi hajdúk
káplárja, a pénzverő hivatal szolgája, Kordován János csizmadia
czéhmester, s később minekutánna a templomot bezárták, a harangozó és
az egyházfi; mert mint minden új, úgy Piócza Kristóf műhelye is igen
csalóka kecsekkel bírt, s a fenn nevezett nagytiszteletű személyeken
kívül még néha egy-két bányamester, sőt a város aljegyzője sem tarták
méltóságok alatt a boltba tekinteni, s egy vastag könyvbe, mely ezen
czímmel Diarium medicum2 az asztalon hevert, és melyet más nagy
orvosok szokása után tartott Kristóf mester, még az is föl volt
jegyezve: hogy boltját a városbíró, polgármester s a tisztelendő
plébános úr együtt szerencsélteték jelenlétökkel, e felett egy felsőbb
rendű bányásztiszt igen gyakran alázta le magát látogatásaival, s
legottan sokfélét suttogtak a város vén asszonyai, kikhez
melleslegesen légyen mondva sok fiatal emberek is tartoztak, mi tehát,
hogy czéhökbe tartozóknak ne gondoltassunk, csak titkon akarjuk
olvasóink fülébe súgni, a mit a város eleven krónikái beszéltek;
tudniillik, hogy az említett bányatiszt inkább a csinos Jutka, mint
borotvaforgatásban ügyes férjének kedvéért látogatá meg a boltot.

Alig volt az említett társaság együtt, s beszéde tüstént a nap
tárgyára, az iszonyú tatárokra, fordult. A harangozó említé őket
legelőször, mondván, mi félelemmel tekint ő ki minden nap a
toronymagasságból Erdély felé, mert perczenkint előrohanhatnak azon
kegyetlen seregek veszélyt hozva édes városukra.

- Arról csak én tudok szólani--mondá Kordován János a czéhmester, a
fontosság kaptafájára huzván orczája bőrét, mert talán mestersége
iránti forró szeretetből csizmáival oly rokonságra jutott, hogy
csontjait, mint azokon a kaptafát, bőrnél egyéb nem fedezte.--A
szatmári oskolában volt egy professorom, az az óperencziától a Gönczöl
szekeréig úgy ösmerte a világot, s annak minden nemzeteit, mint Tamás
gazda--s itt a pénzverő hivatal szolgájára mutatott, ki egy tetemes
iszákos szász vala--a bányainspector úr ő nagysága pinczéjét. Ez
sokat beszéle nekünk a tatárokról, sőt olvasott is valamit felőlök egy
méz karalábékárment nevű könyvből (itt alkalmasint Roger nagyváradi
kanonok a IV. Béla alatti mongol pusztításról ezen czím alatt «Carmen
miserabile» írt munkáját érthette), de a könyv diákul volt írva, és
így mi kis diákok semmit sem érthettünk; annyit tudok azonban, hogy
ezen átkozott tatárfajnál a legjámborabb leány is kegyetlenebb, mint
nálunk egy haramia, nem boszúból és haragból ölnek és rabolnak ők,
hanem legnagyobb mulatságokra szolgál, ha a fegyvereik alatt, vagy
általok fejökre gyújtott házakban veszendő keresztények jajgatásait
hallják. Csak az erős ép férfiakat, és a fiatal szép leányokat viszik
magokkal fogságba, az előbbieknek sanyarú dolguk van, mert baromkint
kell dolgozni, de az asszonyok bézáratnak ugyan, mindazonáltal jól és
pompásan tartatnak, s ha valamelyik igen szép, tatár khánné is lehet,
sőt ha Konstantinápolyba eladják, még szultánné is válhatik belőle.

- Az ilyen fogság nem lehet a legszerencsétlenebb,--pattogá Juczi, ki
a beszéd vége felé a konyhából bejött, egyik kezéről a másikkal
dörzsölve a rájok ragadott tésztát, érdemes férje egy kissé boszúsan
pillanta reá, de Jutka ifjúasszony nem értett tréfát a házi uradalom
dolgában, felségbántásnak tartva minden szót és jelt, mely uraságával
nem tökéletes megelégedést fejezett ki, a csak nehány napi házasság
ellenére is tapasztalhatá már ezt Kristóf, mert a mint most boszús
pillanatát észrevevén feléje tekintett szeretett hitvese, hirtelen
epedező színt ölte sárga orczáira, nehezen kerülte volna el azonban
egészen a nem ugyan felség, de feleségbántási pert, ha a népleíró
csizmadia hirtelen egy bölcs észrevétellel s előbbi beszédje
folytatásával el nem némította volna az asszonyt.

- Bizony Jutka ifjasszony, nem fogná azt mondani, csak tudná úgy, mint
én tudom, mily utálatos legények azok a tatárok: apró zömök emberek,
veres hajok és szakállok, kis pislogó szemök, s e fölött meg
kutyafejök is van.

- Kutyafejök! az Isten őrizzen tőlök,--kiáltá föl Juczi minden vágyát
a khánné vagy épen szultánnéságra elvesztve.

- Kutyafejök bizony--erősíté tovább is a tudós czéhmester,--e fölött
még kutyaorrok is, mert csak úgy szagolják az elrejtett
keresztényeket, mint a legjobb vizsla a nyulat.

- A pócsi boldogasszony rontsa meg őket--sóhajtá Pióczáné keresztet
vetve--minekelőtte hozzánk érnek; undok egy fajzat lehet.

- He-he-he! Tamásnak beszél kegyelmed, Tamásnak Kordován mester, ezen
régi mesére Bécsben, hol én egy esztendeig voltam, s még azontúl is,
senki sem tart.

- Már akár hiszi Kristóf mester, akár nem hiszi, mégis egészen úgy
van, a mint mondottam,--hangzék a czizmadia felelete, s vagy nem
tudta tovább erősíteni állítását vagy méltónak nem tartá, mert Jutka
ifjasszony s vele az egész társaság vak hitelök jeleit adták, az
effélékben orthodoxus nő még ura térítéséhez is fogott, ámbár nem
apostoli szelíd lélekkel.

- Hát a mi Bécsben nincs, nem lehet az máshol? te Bécsben alkalmasint
csak tökfejekkel találkoztál, mert magad is csak azzal jöttél vissza,
s még sem akarod elhinni, hogy kutyafő is lehet embervállak között,
mért tanultál annyit, ha még azt sem tudod?

- Hiszen, kedves lelkem, nem értesz te ahhoz, én lásd sok geographiát
által forgattam, mert egy egész álló esztendeig voltam Bécsben.

- Kár pedig, mert az ökör csak ökör marad, ha Bécsbe hajtják is. -
Mondá fejét és teste fölrészét rázogatva a menyecske.

Ez, s még idegenek előtt mondva, Piócza Kristóf türelmének is sok
vala, szólni akart, és bátran szólani, s ki tudja bajnoki
elszánásában, miket nem vala véghezviendő, legalább is ütközet
támadott volna az új házasok között, ha az egyházfi ujságkívánása
mennykőhárítóként nem vezette volna más tárgyra figyelmüket, ugyanis
így kezde a tisztelt férfi beszélni:

- Én ma kora reggeltől a sekrestyében voltam, tehát semmi ujságot sem
hallhattam, mondják meg kegyelmetek, mi híreket hallani tegnap óta a
tatárokról.

A csizmadia ezen kérdés által ismét kedves folyamába hozatott, melyből
őt Pióczáék érzékeny házassági jelenetük kirántotta, s előbbi
ábrázatját fölvéve, kezdé a hallott híreket beszélni:--Már ma igen jó
kútfőből beszélhetek, mert tekintetes Bagosy László alispán úr
huszárjának csizmát mérni voltam, s míg reá ottan várakozám, a másik
szobából nyilt ajtónál sokat hallottam.

- Bizonyosan olyan huszár és hajdú forma emberektől.--Zavará meg a
czéhmestert Tamás, a pénzverő szolga, ki vetélkedője volt politikus
tárgyakban a csizmadiának, őt csúffá tenni akarva; de ez most igen
erős helyheztetésben volt, s azért győzelme előérzetében hangosan
felelt.

- Követem alássan, ott a tekintetes alispán úr, meg az öreg Babocsay,
meg az ifjú Szodoray, és más számos nemes urak voltak, nem illik, és
nem lehet mindent kifecsegni, a mit ily nagyúri emberektől hallunk, de
csak annyit mondhatok, hogy már Kolozsvárt s majd minden erdélyi
várost hamuvá égettek a tatárok, vagy százezer embert hordanak
magukkal az örök kegyetlen rabságba, s legalább is négyszer annyit
fölkonczoltak, nem lesz csoda, ha a szatmáriak egy reggel csak vért
lelnek a Szamosban víz helyett, mert a meggyilkoltak vére egész
Erdélyt elborítja már.--Mindenki átláthatja, hogy Kordován beszédje
folytában fölállított szabályát: meg nem mondani mindent, a mit oly
nagyúri emberektől hallott, úgy magyarázta; hogy többet kell azoknál
mondani, még tovább hazudta volna rettenetes híreit, de egy új vendég
zavará meg mulatságukat; ez egy magos férfi volt, erdélyi oláh paraszt
öltözetében, de csinosabb és tisztább minden sorsosainál, övében egy
kés rejtezett, mely nagyságára kardnak is beillett volna, kezében egy
nehéz balta villogott, merészen lépett be, idegennek tetsző
mindenekelőtt; csak a czéhmester dörzsölte homlokát, ki akarván belőle
feszíteni, hol láthatta légyen ezen neki ösmerősnek tetsző idegent, de
hiába erőlködék; nem úgy Piócza Kristóf, ő az első pillanatra
megösmeré Pintye Gregort a belépőben.

- Siessen, mester uram!--mondá a haramia nem durva, de parancsoló
hangon.--Pusztítsa el szakállomat, de csak hamar, mert ma még hosszú
utat kell tennem.--Ezután egy székre veté magát, baltáját mellé
támasztva, s kését az övben hagyva Kristóf szappant készíte ez alatt,
az ujságszerető csizmadia tudakozódni kezde az idegentől.

- Honnan jő kend földi?--vala első kérdése.

- Erdélyből,--volt a száraz felelet.

- De melyik tájékából?--talán csak nem űzik a tatárok?--Unszolá
tovább is a hallgatni akart haramiát Kordován.

- De nyomomban vannak--felelé amaz a kérdőre sem tekintve, ki azonban
meg nem csüggedve folytatá vallatását.

- De mi okból támadhattak azon zsivány pogányok békés hazánkra?

- Hogy a csizmadiákat mind megnyúzzák, mert a tatár khán nagybányai
czéhmesterüknél csináltatott egy pár csizmát, s az igen rosz volt. -
Szóla Pintye Gregor, s a csizmadia minden további kérdezéskedésről
megfelejtkezék, vetélkedője, a pénzverő hivatali szolga, nagy hahotára
fakadt, s a többi vendégek is, bár szelídebben, de elég harsányul
kaczagtak.

Ez alatt mindennel kész lett a borbély; beszappanozta a haramiát, s
már fél arczát leborotválta, midőn az ajtó hirtelen kinyilván,
Karácson Tivadar, a híres hajdu, lépett be. Első pillanatra megösmeré
Pintye Gregort, s egyenesen neki rohant, Piócza egy lökésre félre
bukott s egy borotválkozó szerekkel megrakott asztalt feldönte, a
haramia késéhez akart nyúlni, mert baltája az asztallal esett el, de
izmos üldözője előbb megragadá, s birkózásban kénytelenítteték
menedéket keresni. Egyenlő erővel ment a tusa, de mégis veszedelmes
lehetett volna a haramia részére, mert az általa megsértett csizmadia
s a collegáját segíteni kivánó városi káplár is már ellene készültek,
midőn Tivadar egy az asztalról leesett szappanos réztányérra tapodván,
elcsúszott, s majdnem egészen a földre terült s mielőtt fölemelkednék,
Pintye Gregor már a hátulsó ajtón kirohant. A konyhában Pióczáné
ifjasszony túrós haluskáit a földre teríté, s a kertfalon által
eltűnt, foganatlanul üldöztetvén Karácson összehívott emberei által.

TIZENEGYEDIK SZAKASZ.

Mely oly rövid, hogy kár volna belőle még rövidebb kivonatot adni,

de mindazonáltal is sok van benne.

Rövideden fogjuk említeni, hogy Bagosy összegyűjté a szatmári
nemességet Nagybányára, és számosan is seregeltek a haza oltalmára.
Egy részök tüstént fölfegyverkezett, s városi, falusi emberekkel és
vármegyehajdukkal egyesülvén, valami ezer emberből állhatott, ez
Nagybányán maradt Babocsay vezérlése alatt. Ez az egész vármegyében
tisztelt férfiú ötven éves lehetett, de alig vala esztendei száma
rajta észrevehető, hírét és tekintetét még a szabadságháborúban
szerezte. Rákóczi és a szövetségesek hadában a legjelesebb tisztek
közé tartozván, azóta nyugalomban élt, de a vármegye minden fontosabb
dologban nagy eszéhez és tapasztalásához folyamodott, mindig a legjobb
sikerrel. Most is első volt ő, kihez barátja Bagosy az alispán
fordult, s önkivánatára a nagybányai sereg vezérévé rendelt.

Babocsay maga választá alvezéreit és tisztjeit, több mint háromszáz
emberből álló lovassága kormányát Szodoray Boldizsárra bízta, ki régi
kegyencze volt.

Így készülve szüntelen fegyvergyakorlás között tölté a kisded sereg
kevés idejét, mely az ellenség betöréséig még hátra volt, szerencsére
a csapat nagy része még Rákóczi hadaiban szolgálván, már rég
tulajdonává tette a fegyverforgatást, s így minden jót lehetett
reményleni tőlök, annál inkább, mert tüzes hazafiság lángoltatá
vitézségöket, csak Türkenfrasz, a generális statusoknál volt kapitány
és szent birodalmi lovag, nem akart jót jövendölni egy sereg felől,
mely még egy fényes retirádában sem mutata militáris válort és
disciplinát, ámbár a magyarok természetes bravourját többé kétségbe
nem hozta, e felett a vezérről sem tarthata sokat, ki Montecuculi
Rajnáldnak épen nem nagy tisztelője vala.

TIZENKETTEDIK SZAKASZ.

A haramiacsapat véletlenül megerősödik, és kik által, Pintye Gregor
egy

merész tervet gondol.--A haramiák hadi tanácsa.--Egy fontos jelenet
a

haramia kapitány előbbi életéből,--készületek.

Minekutána Bagosy és Babocsay rendelései által a tatárok ellen
meglehetős bátorságba vagyunk helyeztetve, biztosan visszatérhetünk
elbeszélésünk második nézőhelyére, Husztra, hol is az ott hagyott
személyek az alatt nem kis veszedelemben forogtak. A nagybányai dolgok
vagy két héttel később történtek a huszti szerencsétlen napnál, azért
az időre nézve is kénytelenek vagyunk hátra lépni; de erősen igérjük
olvasóinknak, hogy mindazokat, kik már előbb vannak, utól érendjük.

Pintye Gregor végső beszélgetése után a bojárral a Huszt körül fekvő
hegységekbe vonta magát, egyikébe azon rejthelyeinek, melyek ezen
megyék minden részeiben ki voltak maga és emberei számára jegyezve, s
néhány nap mulva azon összejövetel után alig haladhata az idő éjfélig,
midőn a hold fényes világánál a völgy mélyébe vezető ösvényen egy
fegyveres csapat mindennemű bútorral jól megrakva közeledék,
öltözetük, mert oláh paraszt ruházatuk volt, s az, hogy így
megterhelve jőnek, nem támaszta épen félelmet Pintye Gregorban és
haramia társaiban, de mégis meglepetve voltak, mert maga körül állott
egész negyven vagy ötven emberből álló csapatja, két vagy három
kémlelődni küldött társain kívül, a közeledők huszan vagy harminczan
lehettek. Fegyvert ragadt azért az egész csoport, és puskáik a keskeny
ösvény felé feszültek, halált repíteni a jövőkre; de békét hirdetőn
zendült, a mint közelebb értek, a jövevények előtt Kosztán szava.

- Mondjátok meg a kapitánynak, hogy jó barátokat hozok, csak tegyétek
le a puskát s emeljétek a kulacsot Bama Bila Paskuluj egészségeért.

- Bama Bila Paskuluj,--mondá félig elcsudálkozva Pintye Gregor, de
nem mozdult ki helyéből, s a fegyvereket le nem rakatá, míg az őrök
nem jelenték, hogy az idegen valóban Bama Bila Paskuluj és csapatja
légyen; ezen új személy nem más volt, mint egy szilágysági
haramiavezér, kinek szándékát és jövetele okát tüstént önszájából
megtudandjuk.

- Mi jó hozott tégedet, talán csak nem szaladsz a tatárok előtt? -
Kérdé Pintye Gregor új collegáját.--Szeretem ugyan, hogy itt vagy, de
már régen kellett volna egyesülnünk.

- Hadd el pajtás,--felelé Bama Bila,--most van a legalkalmasabb idő
annyi pénzt szerezni, hogy mindnyájan gazdag bojárokká lehetünk
Oláhországban.

- Hogyhogy?

- Hát hallgasd ki csak Kosztánt, a kémedet.

Kosztán így felszólítva Bama Bila Paskuluj által, előállott híreit
beszélendő:--Legelőbb is belopóztam Nagybányára, ott annyit tudtam
meg, s ez nekünk elég, hogy minden pénzt, mely most, mint mondják, az
odavaló pénzházban nem kis mennyiségben vagyon, Husztra fognak vinni,
mert ott a várban biztosabbnak tartják a tatárok előtt, alkalmasint
Szigetről is mindent ide hoznak, sőt a mint hallottam a vármegye
pénzét is.

- Na pajtás!--mondá derült arczczal Bama Bila--erre csak reá ütünk
az úton.

- Nem hinném, hogy oly könnyű lenne, mint gondolod, mert igen erős
őrizete lesz.--Válaszolá szárazan Pintye Gregor, s nem igen tetszék
neki, hogy véletlen egy társra akadt, ki javallat tevésekre jogot
tart.

- Én is egy értelemben vagyok veled--vága közbe Kosztán.--Mert igen
erős őrizet rendelteték a kincs mellé, vármegyei, városi és
bányahivatali hajdukból, meg fegyveres bányászokból álló, Karácson
Tivadar vezérlése alatt; számok könnyen mehet kétszáz emberre.

- Ez már pedig a soknál is több.--Mondá More, magát az új
bajtársokkal megösmertetni törekedvén; de szavaira senki sem
hallgatott.

- Azonban el ne csüggedjünk, még olcsóbb áron is a miénk lehet a pénz.
A kiséretnek csak kis része marad Huszton a várat őrzeni, a többiek
hamar visszatérendenek Nagybányára, hol a tatárok ellen sereg készül,
mi lenne, ha a gyenge várra csapnánk?

- A gondolat nem rosz, és merész,--felelé Pintye Gregor,--már régen
forgattam én fejemben s közöltem Kosztánnal is, ki csak tulajdon
szándékomat adta vissza. Milyen szép lenne, ha míg ezen földön
kényteleníttetünk lakni, egy várat bírhatnánk fészkül.

- S rövid nap a máramarosi kincsek is ott leendenek.--Folytatá
Kosztán, örülve, hogy ura egyszer alázatos tanácsát szívesen fogadta,
bár annak származását magának tulajdonítá.--Így egy csapással többet
foghatunk.

- Ugy lesz!--kiáltá Pintye Gregor s ábrázatjáról a kételkedés
legkisebb háborodása is eltünt.

Bama Bila Paskuluj, ki csak közönséges útonálló volt, s legfeljebb
magányos lakok föltörésével foglalatoskodék, meg nem foghatá
czimborája merészségét, de a zsákmány tündöklése, és a czinkosa
valóján szembetünő bizodalom, mely mint mondatik, minden nagy
hadvezérnél előjele a diadalnak, elnémíták valamennyi a terv ellen
talán felhozandó okait.

Pintye Gregor nyugodni inté a haramiákat, maga pedig Bama Bila
Paskuluj és Kosztán, ki kedvencze volt vezérének, mint a csapat
«Achileus és Odyszeusza» egy személyben, mert bátorság- és ravaszságra
csak maga Pintye Gregor multa föl őt, ezek tehát hárman egy félrébb
álló földdomb ormát foglalák el, mely alá More teríté a henyéléstől
fáradt tagjait.

- Hát csakugyan ostromoljuk Husztot?--kérdé Bama Bila, miután
letelepedtek.

- A mit egyszer kimondok, azt csak tettel s nem szóval szoktam
ismételni.--Hangzott Pintye Gregor válasza keményen és
elhatározottan, mert ő új czinkosát hamar akarta szoktatni uraságához.
- S most azért már csak a dolog kivitele módjáról lehet szó.

- És hogy szándékozol a merész tervet végrehajtani?

- Az a körülményektől függ, ha a várőrizet számos nem leszen, s
keményen vigyázni nem fog, úgy éjjel mászszuk meg a falakat, s ha a
szoros vigyázat ezt nem engedné, körülveszszük és ostromolni fogjuk;
ha szükség, ágyúkkal is, düledező falai nem fogják soká kiállani a
tekéket.

- Ágyúkkal?--kérdé a bámuló Paskuluj, sőt maga Kosztán is
elcsudálkozék.--Honnan veszed azokat?

- Az én ágyúim itt teremnek az erdőkben. Hajnal hasadtakor harmincz
emberem az erdőbe megy s a legszálabb fenyőket vágja le, hogy a munka
gyorsabban menjen, még parasztokat is fogok hozzá szerezni. Azon két
nagy földfurót, melyek a sóbányák számára készültek, de általunk
elraboltattak, hozzátok elő, s a ledűlt fenyőket fúrjátok ki, s azok
lesznek az avasi király ágyúi. More pedig állítsa föl kovács műhelyét,
legényeket majd szerzek én neki, s abroncsokat készítsen, a csöveket
erősíteni, de főleg minden található vasat, ólmot és rezet hordjatok
össze, ha mindjárt Nagybánya vidékéről is, s a czigány segédeivel
belőlök ágyúgolyókat fog önteni.

- De hány lövést fog kitartani egy ilyen ágyú?--Kérdé Bama Bila.

- Ha az elsőre elreped is--volt Pintye Gregor válasza--elég ilyen
cső terem, s kész volnék az avas minden erdejét kipusztítani, csakhogy
Huszt falai ledűljenek.

- A nyereség nagy is lesz.--Jegyzé meg Bama Bila.

- Más lelkesít engem leginkább.--Szóla Pintye Gregor; ki majd nem
elragadtatva terve újneműségétől örömében beszédesebb lett, mint
elzárt charactere ezt engedte.--Engem a boszú vezérel Huszt ellen,
vigyázzatok, okait elmondom.

- Én, mint talán tudjátok, Rákóczi seregében szolgáltam együtt
Karácson Tivadarral, azon izmos erős vármegyehadnagygyal, ki újonan
üldözésünkre küldetett, vezérünk Szirmay vala, férje a most Huszton
tartózkodó özvegy Szirmaynénak, atyja két leányának, és Szirmay István
testvére; én az ő osztályában majdnem legvitézebb katona voltam, csak
az egy Karácson mérkőzheték velem, sőt engem sokak előtt fölhaladni
látszott, őt vezérünk nálamnál jobban szerette; ez, és vetélkedésünk
gyűlöletessé tette előttem a daczos Tivadart, ki e felett még igen
iparkodék velem felsőbbségét éreztetni. Bizonyos alkalommal egy csapat
küldeték vizsgálódásra, a tudósítás, mely erre okot adott, tőlem
származék, s azért reménylettem, hogy a csapat vezérlése reám fog
bizatni, de azt Karácson nyerte el, s a mi több, én még alája
rendeltettem. Alig lihegve a harag miatt, követém őt, az első szó,
melyet kiejte, ok lett részemről az ellenmondásra, egy szájvita
támadt,--Karácson engem «veszett ebnek nevezett, ki őt ki akarja
marni ura kegyelméből,» én őt még inkább gyaláztam, mire ő büntetéssel
fenyegetőzött, míg kardot nem rántottam ellene; a csapat nagyobbrészt
Karácson barátjaiból állott, csak kevés fogta pártomat, harcz támada,
sebeket osztánk és kaptunk, míg Tivadar buzogányának egy súlyos
csapása engem a földre terített, s társaim megfutamodtak; ekkor az
ellenség reánk ütött, nehéz vita után visszaverte ugyan őket Karácson,
de észre valánk véve, s így czélunkat el nem érhetők. Visszatértünk, s
engem kötözve hurczolt magával kevély győzőm, s mint a terv
kijátszásának okát vádolt, mert az idő vitámon elhaladt, s alkalom
adatott az ellenségnek reánk akadni. Halálra itéltettem, s csak alig
szabadíthattam magamat szökés által, egy erdőbe rejtezém el, sokáig
tusakodva lelkemben, mit tévő legyek; első gondolataim csupán a boszúé
voltak, lelkem forrott, s belsőmben a boszú egy egész poklot gyújta
föl, meg akartam lesni szerencsétlenségem okait, s orozva legyilkolni
őket, de ez kivihető akkor nem vala ön veszedelmem nélkül, s a könnyű,
hirtelen halált haragom nem eléglé. Egy nap és egy éjjel ültem majd
nem azon egy helyen, egy iszonyú szándék a másikat űzvén, s egy véres
terv a másikat emésztvén el föllázadt agyamban. Nem tudtam, élet virul
vagy halál dühöng-e körülem, s ha az egy éltető és gyilkoló boszú
gondolatját valaki lelkemből kitéphette volna, nehezen lett volna más
inger, engemet az élet folytatására ösztönöző. Zavart elmém nem
gondolhata mást, mint hogy a véres boszúnak meg kell történni, de
annak eszközeiről, módjáról, vagy idejéről csak legkisebbet is
határozni iszonyú állapotjában képes épen nem vala.

Csak midőn már a legnagyobb erőlködés után inkább fáradság, mint
lecsendesülés miatt nyugodni látszottak szenvedélyeim, tökélhetém el
magamat valamennyire jövendőm felől. A császári sereghez általlépnem
tanácsos nem vala, mert onnan szöktem a támadókhoz, és boszúmra is
nehezen akadt volna egész dühömet kielégítő alkalom; azért hazámba
tértem Máramarosba, hol már évek óta űzöm a vidék félelmére haramia
mesterségemet. Szirmay Györgyöt a halál már elragadta boszúszomjam
elől; de én az egész fajnak veszedelmet esküdtem, öregebb leánya
óhajtott jegyesének keze által esett el, s ez félig az én munkám volt,
az ifjabbik leányt Bogdanu akarta nőül, a büszke magyar nemes egy
bojárnak nem adja magzatát; jól van, én szerzem meg neki, s ez
tekintetes Szirmay Györgyné asszonyomnak kínosabb lesz a halálnál. S
még azt is, ki ellen legvadabb méreg dúlta szívemet, Karácson
Tivadart, erősen hiszem, az ég vagy a pokol boszúm alá adja, mindegy,
csak késem villoghasson gégéje körül s most tudhatod, Kosztán, miért
valék a minap, midőn először küldeték Karácson ellenünk, úgy
elkomorodva, hogy legrégibb czimboráink is rettegve tekintének
szemembe, mert boszúm már aludni látszott, elvonva lévén régen
tárgyaitól, midőn egy pillanat ellenségemre, azt ha lehet az előbbinél
nagyobb iszonyságban költé föl, s a gyáva bojár épen jókor akadt
szemembe, hogy eszközül szolgálhasson terveimben. Már tudtok mindent,
most merüljetek álomba, ha szenvedelmeimnek egy csekély része, mely
elegendő volna a sírt ébren tartani, nem szállt belétek.

Mind elnyugodtak a haramiák, de a hasadó hajnal már munkálódva lelte
őket, az erdő rengetegében viszhangoztak fejszecsapásaik, nem mint
vezérök, első szándéka volt, a nyers fákat levágva, hanem a már fekvő
száraz szálfákat kurtábbra darabolva. Móré, ki ezen munkában még
téglaszin éveiből járatos volt, többekkel egy kemenczét építe a golyók
öntésére, mások vasat keresni voltak, s maga Pintye néhányad magával
biztos parasztokért ment a munka elősegítése végett, s a völgy
szorosan őriztetett, ne hogy korán elárultassék a haramiák iparkodása.

TIZENHARMADIK SZAKASZ.

A várt pénz Husztra érkezik.--A várbeliek érzelmei és mulatsága.--A
vár leírása.

Két nappal később, mint az ostromló szerek készítésével foglalatoskodó
haramiákat elhagytuk, érkezék este felé a nagybányai pénz, egy valóban
tetemes öszvély Husztra, s másnap a szigeti sóhivatal és Mármaros
vármegye pénztára is. Szirmayné szándéka ellen kénytelen volt a várban
maradni, mert súlyos betegség köté ágyához, önneit soká kétségben
hagyó, nem fogná-e a bús anya szeretett leányát követni; mert bármely
mindennapi dolog az, hogy szülék legvirágzóbb gyermekeiket elvesztik,
a gyakori eset fájdalmán még sem enyhít; annál inkább megbocsátható
vala Szirmay Györgyné minden mérték feletti szenvedése, mert leányát
nem csendes, hosszú betegség által készülő halál, nem egy természetes,
minden emberen uralkodó vész végezte ki, ő erőszakosan vígság és
mulatság közepében ragadtatott el az életből, és nagy Isten!--csak
meggondolni is, mely kezek által?--szokatlan és nem gyakran
tapasztalható szerencsétlenség, ha magában csekélyebb volna is, csupán
szokatlansága által inkább lesújtja a lelket, mint egy valóban nagy
fájdalom, de a melynek okait gyakran s úgy szólván rendesen
megtörténni látjuk. Hát ha még ilyen váratlan balesethez, iszonyúság
is párosul, mint Szirmay Mária véletlen halálánál, ki csudálkoznék egy
érzékeny anya szenvedésein? Szirmay Ilona anyját ápolgatva és távol
kedvesére gondolva, tölté el idejét, majd boldog a legédesebb
emlékezet által visszavarázsolt világban, majd könyezve a jelen
fájdalmában anyja ágyánál. Valahányszor szülőjét egy jótevő szunnyadás
nyugtatá, annyiszor eltünt a szerető leány, a beteget hű cselédjére
bízva, s azon kis toronyba vonta magát, hol kedvesével tölte élte
utolsó boldog perczeit. Itt azon tájon legeltek szemei, melyre ő
mutatott, azon levegőt szítták ajkai, melyben végső csókjok
elcsattant, s azon falak között enyelghete bájoló emlékezetben, melyek
egyedül való tanúi voltak leghőbb és legtisztább érzelmeinek. Szirmay
István rokonaira vigyázott, Bogdanu Gyurka dohányozva járkált a várban
és henyélt, minduntalan várván, hogy haramia pártfogója valami jó
hírrel fog megjelenni, s ez okból egy este sem mulasztá el a vár mély
árkában sétálgatni, de sokáig hiában.

Miután a bent lévő személyeket leírtuk, szükséges lészen magáról a
várról is egy-két szót szólani.

Huszt egy magos hegyen fekszik, és hajdan erős jól fegyverkezett vár
volt, mely az erdélyi hadak idejében több ostromot állott ki, ezek
porhadó falain nyilván nyomokat hagyták, azonban elbeszélésünk
idejében már a magyar várak nagy része romló félben volt, s Huszt
többekkel együtt fegyverkezetétől is megfosztaték, nehogy talán új
támadás alkalmával a pártosok használhassák; e felett körül a várnál
magasabb hegyek emelkedtek, melyekről könnyű vala a bástyákat
összelőni. S a repedt falak legfeljebb is kevés ideig tartó
ellenállást igérhettek, a hajdan mély árkok itt-ott fűvel és bokrokkal
voltak benőve, másutt a földdel egyenlők. Az egész várat két rozsdás
vas ágyú védé, s vagy harmincz-negyven ember, nagyobbrészt szigeti
hajdúk és sóaknászok.

TIZENNEGYEDIK SZAKASZ.

A haramia s a havasalföldiek új találkozása, Pintye Gregor ajánlása,
melyen

Bogdanu méltóképen megijed, végre a dolog elhatároztatik.

Minekutána szükségesnek találta Pintye Gregor magának bent a várban
egyetértést szerezni, az első, kire gondolt, természetesen Bogdanu
volt; de ugyan oly hamar eszébe jött a bojár lelki tehetségeinek
csekélysége, és restsége, ez elrémíté a haramiát első gondolatától;
mindazonáltal hosszú tanakodás után csak hozzá kellett visszatérni,
mert Gyurkáról legalább bizonyos lehetett, hogy általa, mint a
dologban igen érdekelt által, elárultatni nem fog, míg a várnak minden
egyéb lakói e fő pontban meg nem bízhatók valának. Ehhez járult még az
is, hogy Pintye Gregornak eszébe jutott Zakharovics Tógyer, kit rövid
ösmeretsége mellett is minden ravaszságban ügyesnek tett föl az
emberösmerő haramia.

Este tehát azon öltözetben, melyet leginkább viselni szokott, s mely
mint többször mondtuk, egy oláh póré volt, a vár környékéhez
közelített; nem soká kellett lesnie, mert Bogdanu hamar mutatá magát
az árok szélén, s mintegy lustán égő nedves fa tüzét, messziről pipája
füstje árulta el, kevés szökéssel a bokrok között, előtte termett
Pintye Gregor.

- Ideje, hogy megjelentél,--szóla az örömében megijedő Bogdanu,--már
féltem, hogy a vármegye kezébe kerültél.

- Ne gondolj arról, hogy valakinek kezére kerüljek, míg kezemben
nyársom kerül.--Zengett a haramia válasza.--De itt az elhatározó
pillanat, azért csak erről szóljunk.

- Van valami okos terved? én már meguntam a hosszú várakozást.--Kérdé
Bogdanu.

- A legszebb és legokosabb, most jövök hozzád segedelmedért.--Mondá
Pintye Gregor a havasalföldi testőr kapitány nagy örömére.

- És miben áll az?--kérdé emez.

- Elmondom tüstént, csak előbb hivasd elő Tógyer utitársadat.

- Ott a bokor alatt fekszik, hídd elő, Mitruj.--Kiálta hátul álló
szolgájára a bojár, s az óhajtott kereskedő kevés pillanat múlva a
nagy tekintetű tanácsot, melynek vitatásaival becses olvasóinkat
megösmertetni szerencsénk van, ön tisztelt személyével szaporítá. A
szolga Pintye intésére hátrább vonult, s eltávozván, imígy folyt a
három hős tanakodása, legelőbb mint az igazság magával hozta, Pintye
emelé szavát.

- A tatárok rövid nap reánk ütnek, pedig pénz és szép leány nekik is
ám inyökre van; ha a huszti várat előttünk kirabolhatják, addig
várhatsz Szirmay Ilonára, mint én az ott lerakott kincsre, azért hogy
mind a ketten boldogulhassunk, én a huszti várat ostrommal foglalom
el.

- Ostrommal?--Csudálkozék a bojár,--hisz erre az én magos rokonom, a
moldvai vajda egész serege sem volna képes ágyúk nélkül.

- Nekem a máramarosi bérczek ágyúkat termenek, s már holnap után
reggel le fogják Huszt falait bontani, ti azonban senkinek se
szóljatok, s csak ágyúim durrogása adja tudtára a várnak veszedelmét,
de hogy a bajos munka előbb sikerüljön, szükséges azt ti nektek
elősegíteni.

- Hogy és miképpen?--kérdé Zakharovics Tógyer, mert Gyurka szót sem
talált elbámulásában a haramia terve felett, melynek végrehajtására,
mint fölebb említé, még hatalmas rokonát, a moldovai vajdát, sem tartá
elég erősnek, s minden eddigi nem csekély képzeletét ön becse felől,
sokkal túlhaladta rabló szövetségének ajánlása: őt ily veszedelmesen
nagy dologban segíteni.

- Figyelmezzetek--viszonzá Pintye Gregor Zacharovics Tógyer
kérdésére.--Én a várat hirtelen vagy alattomos támadással akartam
elfoglalni; de a mint tapasztalám, jobban őriztetik, mióta a szigeti
és nagybányai kincseket belé rakták, hogy sem az egyik vagy másik
módon el lehetne foglalni. Egy mennydörgő ostromlás mindazonáltal
könnyen megijeszti csak az irtóvas kopogásához szokott aknászokat, s
reménylem, vagy föladják a várat, vagy a golyóktól elrémülve elhagyják
a falakat, s úgy már annyi, mintha benn is volnék. Ti pedig vessétek
ezen kanóczot a vár keleti oldalán álló alacsony épület porhadt
fedelére, s annak fölcsapó lángjai szolgáljanak nekem jelül a
rohanásra.

Ezen ajánlás fölrázá Bogdanu Gyurkát bámulásából, mert eddig azon
véleményben élt, hogy ő kedveséhez jutand, s nem lészen egyéb dolga,
mint kaftánjába burkolva és kényére pipázgatva bámulni Pintye Gregor
vakmerőségét; de most a veszedelmes ajánlat oly hamar beszédre oldá
nyelvét, mint az egész élete folytában ritkán történt, s kiki észre
vette volna, mily hirtelen vált bámulása ijedéssé, ha természeti
lustasága már ábrázatja vonásaiban is annyira nem telepedett volna le,
hogy azok a legnagyobb fölingerlés alkalmával is alig háborítathattak
ki tunya nyugalmukból, most tehát ezen fölkiáltásra fakasztá Bogdanu
Gyurkát a félelem.--Ösmerik-e golyóid barátidat, jót állasz, hogy
azok engemet kikerülnek?

- Katona létedre csak nem fogsz rettegni egy haramia fenyő ágyúitól? -
mondá Pintye Gregor, s megvető pillanattal tetőtől talpig mérte a
gyáva kapitányt.

- Rettegni, nem rettegek.--Felelé Gyurka minden kitelhető bátorságát
összeszedve.--De én éltemet miért veszíteném itten, azzal csak
hatalmas rokonomnak, a moldovai vajdának, tartozom.

- Jól van.--Szóla hidegen a haramia.--A magamét segedelmed nélkül is
megnyerem, keresd mátkádat, a hol tetszik, de nálam többé ne.--Ezzel
elfordult, mintha távozni akarna.

- Maradj az Istenért!--kiáltá ezt meglátván a bojár--maradj, és
hallgass meg: mit nyerek vele, ha te Husztot elfoglalod s Ilkát
elrabolod, ha engem előbb egy golyód megöl?

- Szégyen, gyalázat!--mondá Pintye Gregor,--bátorságod éppen annyi,
mint csigának a vére. Állj embereiddel a vár keleti részén azon
említett épülethez, mintha ezen oldalt védenéd, én oda nem lövetek. Te
azonban nyiltan kimondva, sokkal gyávább vagy, mintsem benned
bízhassam; azért, ha Tógyer barátod meg nem igéri tervem kivitelét,
egészen fölhagyok vele.

- Mit igérjek én meg?--kérdé a fölszólított, ki idegen dologba
avatkozni nem akarón eddig némán állott.

- Mihelyest a falak annyira omlottak, hogy ügyes emberek, kik meredek
sziklákon tanultak járni, azokat meghághatják, gyújtsd föl a kijelelt
épületet.

- Azt nem teszem.--Mondá elhatározott hangon és fejét csóválva a
kalmár.--Hogy te a pénzhez és Bogdanu a leányhoz juthassatok, én
koczkázzam életemet.

- Tedd azt--esedezék Gyurka, ki így legkönnyebben reménylett
menekedhetni a veszélyből--nem fog károdra lenni, azért bennem mindig
kész szószólót találsz hatalmas rokonom, a moldovai vajda előtt.

- A ki a leányt elviszi, az bajlódjék érte, uram, ha te tovább
maradsz, én tüstént haza indulok Moldovába.--Volt a kalmár elszánt
válasza.

- Jól van, menj, de torkodra forr az út.--Mondá csúfolón nevetve
Pintye Gregor.--Menj akármerre! nyársomra mondom, szembe jösz a
tatárokkal, s képzeld, mint fogják azok fogadni a török császár
alattvalóját, ki ellenségének háború idejében lovakat adott el.

Meghökkent a kereskedő, de hirtelen elnyomta az ijedés jeleit, s mivel
távozó félben volt, tétetvén magát, mintha nem is hallotta volna
egészen a haramia szavait, ámbár azoknak igazságát mélyen érzé, és
tudta, hogy őt Pintye csak bosszúból is a tatárok kezébe fogja
játszani, de hogy nem kényszerítésből, hanem önkénytesen cselekedni
lássék, új meggondolást tüntetett ábrázatján, és az előbbinél sokkal
alább hangon így szóla:

- Jobban meggondoltam a dolgot, s azt találom, hogy illendőbb és
barátságosabb, társam mellett maradni minden veszedelemben, mint őt
elhagyni. Azért ne haragudjatok első fölhevülésemben kiejtett
tagadásomért, erősen igérem, hogy szándékodat teljesíteni fogom, és az
épületet fölgyújtom.

- Hiszek igéretednek, mert a tatárok állnak jót teljesítéséért. -
Mondá Pintye Gregor előbbi megvető hangján.--Siessetek tehát, és
ügyesen, vigyázón teljesítsétek rendelésemet.

- Csak ne lövess a keleti bástyára.--Kéré fölsóhajtva Bogdanu a
haramiát.

- Ne félj.--Válaszolá ez röviden--éljetek egészségben; s oly
hirtelen, mint jöve, el akart távozni.

- De mi lesz vége a dolognak, ha már részes vagyok a tettben, csak
szabad lesz tudnom.--Kiálta a távozó után Zakharovics.

A haramia visszafordult:--Ha a várat elfoglaltam, veletek és Szirmay
Ilkával Moldovába megyek, majd ott tőletek tanulok becsületes embernek
lenni, hanem erről akkor beszélünk többet, midőn a huszti várban
ihatom új uramnak, a moldovai vajdának egészségét, de az ezer arany
fenn marad, kapitány uram!

- Fenn!--sóhajtá Bogdanu s a haramia kevés pillanat alatt eltűnt.

TIZENÖTÖDIK SZAKASZ.

A haramiák ostromszer gyárai.--Móré esze egész fényében tündöklik. -

Pintye Gregor, mint politikus, és fáradozásának sikere.

Midőn Pintye Gregor az előbbi szakaszban történt összebeszélésből
tanyájába visszaérkezett, Kosztán és Bama Bila Paskuluj fölvigyázata
alatt nagy serénységgel folytak a várvívás előkészületei, az utóbbi
azonban inkább szüntelen nógatásaival, mint tanácsadással vagy világos
parancsolattal segíté elő a munkát, mert rabláson és vad küzdésen
kívül ő eddig semmit sem gyakorolt és semmihez sem értett, azért ütött
ő mindnyájok között legnagyobb lármát, s azért valának folyvást
hallhatók siettető szavai, míg Kosztán csendesen s csak ott, hol
tanács vagy parancs kivántatott, de éppen azért kiáltozó társánál
többet cselekedve, járt a munkások között. Szembetünő volt kettejökben
azon régi észrevétel, hogy magát kitüntetni vágyó butaság, lármával
szokta eltakarni tudatlanságát; míg az értelemmel párosított serénység
zaj nélkül, de éppen azért gondosabban és foganatosabban munkálkodik.

A haramia vezér új lelket önte munkásaiba, legelőbb is oda fordult,
hol Móré ügyelése alatt az ágyúgolyók öntettek, a czigány jól tudott
bánni a vassal, s most a környékből minden rokona, minden kovács, s
általában minden megkapható ember, ki valaha a bányák körül
érczolvasztással foglalatoskodott, ide vala Pintye Gregor által
hajtva, és az ügyes Móré alá rendelve; ez műhelyét egy vashámorban üté
föl, mely hajdan itt a bérczek mélyében építtetett, de az idők
mostohasága miatt elhagyatván, most düledező állapot felé közelgetett,
ennek kemenczéi, mennyire az idő szűke engedé, kijobbíttattak s este
felé már egy kis pokolként lobogtak lángjai a minden felülről beléjek
hordott vasat megolvasztani; Móré agyagból formákat készített több
társaival, melyeknek belső üregek a már kifúrt fenyők öbléhez volt
illesztve, számtalan ilyen golyóminták valának a lemenő nap sugárain
száradni kitéve.

- Rajkók, hogy égjen parázszsá bennetek a szalonna! alvó félben van a
tűz a szélső kemenczében, tüzeljetek belé, mert máskép kóczos
fejetekkel gyújtom alá.--Mondá kényes parancsoló hangon Moré egy
sereg czigány gyerekhez, kik szakadatlan tüzelés végett a kemenczékhez
valának rendelve, de most egy a bőkezű Pintye Gregor által nekik közös
zsákmányul adott szalonna oldal gyönyörűségeibe egészen elmerülvén, új
hivatalokról majd tökéletesen megfelejtkeztek.

- Még jókor van tököt sütni.--Jegyzé meg, az egész környéket harsány
kaczajra fakasztva egyik a minta művészek közül; de a fiúk nem érték
tréfának a dolgot, s nemsokára tömve volt fával a kemencze.

- Csak negyedét nyeljék el gombóczainknak a husztiak, tudom, nem
vágynak több étel után.--Folytatá beszédét, parancsát teljesítve
látván, a tréfákat kedvelő Moré.

- De kemény konyhában is főzik azokat, s nem a legrosszabb szakácsok.
- Toldá meg egy másik.

- A konyha s a szakácsok még irgalmasok lennének; de nagyon
kegyetlenül tálalják ki nekik.--Jobbítá meg Moré.

- Rajta legények!--kiálta még egy kis távolságnyiról Pintye Gregor. -
Moré, ha most jól viseled magadat, az első boltot fölverem, s életed
hosszára elég posztót rabolok veres nadrágra neked.

- Hej kapitány uram, ha a dolog sokáig tart, szükségem sem lesz reá,
mert oly veressé válok a kemenczék mellett, mint a rák a fazékban.

Pintye Gregor, minek utána megelégedve mutatta volna magát a czigány
munkálatával, azokhoz fordult, kik a fenyőszálakból ágyúkat fúrtak,
már nagy rakásban feküdtek a kész csövek, mások elbontott szekerek
első és hátulsó kerekeiket hurczolták elő, és azokra a csöveket
lánczczal, kötéllel és szegekkel erősíték meg. Így folyt a munka egész
éjjel és az egész következő nap, mialatt a haramiák és új
szövetségeseik csak egymást felváltva pihentek és aludtak.

A következő éjszaka, az után, melyet most leírtunk, fényesen volt a
teli holdtól világítva, s már éjfél felé annyira haladtak a haramiák a
várvíváshoz megkivántató szerek és eszközök elkészítésével, hogy ahhoz
magához fogni lehetett; megparancsolá tehát Pintye Gregor, hogy az
ágyúkat még az éji homályban a kitűzött helyekre vonják, oda hordván
egyszersmind a már tetemes számmal öntött golyókat és puskaport,
melyben a rablók hiányt nem szenvedtek.

Ismerte Pintye Gregor a vidék parasztjait, mert köztük növekedett föl,
s mint rabló is gyakran látogatta meg telkeiket, hol majd félelemmel,
majd szeretettel fogadtatott, mint vagy rettenve valának borzasztó
tettei hallása által, vagy velök szokása szerint valami jót tett; még
a nem régen mult szabadságháború, melyben ugyan ők részt nem vettek,
emlékezete utolsó vonaglásokban élt közöttük, és éppen mivel annak
veszedelmét és inségét nem tapasztalták, vágytak nagyobb hévvel haszna
után, mi alatt ők egy könnyen és büntetés félelme nélkül nyert
zsákmányt értettek. Ezekhez folyamodott most a haramia, kiválasztván
közülük a legvadabbakat, és a kiket legbátrabbaknak ismert; maga
átlátta ugyan, mily bajjal légyen egybekötve seregének ilyetén
szaporitása, mert a legfeljebb is korcsmai veszekedésekben gyakorlott
parasztok, kiket csupán zsákmány ingere, nem valami magosabb bátorság
tehetett katonákká, nehezen valának sikerrel használhatók oly helyen,
hol a veszedelem komorabb alakban tűnt föl, de az, hogy a várat minden
oldalról szorosan elzárni szükséges, győzött Pintye Gregor lelkében a
fölhozott okokon, mert hetven vagy nyolczvan embere, a mennyit
csapatja az erdélyi szökevényekkel együtt számlált, valóban kevés vala
czélja elérésére.

Mindazon hazugságok és fondorságokat használva, melyekkel
köznéplázítók mindenütt és mindenkor élni szoktak, békeháborító
irányaikhoz jutni, járta be Pintye Gregor a legközelebb helységeket,
ijesztve majd, majd hizelkedve, igérve és fenyegetve, a mint az egyik
vagy másik módot vélte foganatosabbnak az ösmert embereknél, így tért
be a paraszt kunyhókba, s lázítá föl azoknak békés lakóit. Elbeszélte
nekik, miként a tatárokat csak földes uraik hítták légyen az országba,
a pórnépet gyilkolni és rabságba hurczolni, hogy a falukat azután mint
Szatmárban gróf Károlyi Sándor már elkezdé, svábokkal népesíthessék;
hozzá tevé, hogy Rákóczi Ferencz, kinek személyéről és törekvéseiről e
buta nép nevénél alig ismert többet, nagy haddal Törökországból már
úton van, és segíteni fogja a pórnépet az urak ellen, kik őt előbbi
háborújában gyalázatosan elhagyták, s ha előbb csak uraikat megölik,
ezeknek szövetségeseik, a tatárok, megrettenve fognak visszatérni.
Hazugságok annál nagyobb benyomást tesznek a köznép lelkébe, minél
képtelenebbek s magának megvallani szégyelvén, hogy azokat meg nem
foghatja, és nem is sejtvén mély ostobaságában, dühösséggel pótolja ki
az észnek hiányát, s annál lehetetlenebb igaz útra téríteni, mert az
iszonyú csaláson még csak nem is mer kételkedni, míg talán csekélyebb
és ártatlan hazugságnak, éppen azért, mivel kicsinysége miatt tompa
érzékét föl nem ingerelheti, hitelt adni nem fog. Így Pintye Gregor
mende-mondája is, bármily képtelen s ellenmondásokkal telve volt is.
Isten igéje gyanánt vétetett föl a nép által, és ezreket gyűjtött
volna kevés napok alatt tanyájába: de ez ellenkezett a haramia
szándékával, mert ily nagy számot nehéz lett volna vezérleni és kivánt
zabolában tartani, s még nehezebb lett volna, mint Pintye okosan, de
nem becsületesen szándékozott, a vár elfoglalása után a kincsekkel
Moldovába elillanni. Ezen okokból Pintye Gregor csak azokat választá,
kiket merészebbeknek ugyan, de szándéka iránt különösen hajlékonyoknak
ösmert, és csak annyi számban, mint a várvíváshoz elkerülhetlenül
megkivántaték, ezek között terjeszté vigyázva és jó sikerrel gonosz
evangéliomát.

TIZENHATODIK SZAKASZ.

Melyben említtetik, mily jó reggelt mondott Pintye Gregor a
husztiaknak, s a várbeliek

miként fogadták üdvözlését, s mily készületeket tettek annak méltó
viszonzására.

Mint már előbb említettük, még éjféltájban helyre hordatá Pintye
Gregor ostromszereit; szemben a vár leggyengébb oldalával, hol a
bástyák széles és hosszú repedezései hamar ledülést igértek, egy a vár
felől meredek hegy emelkedék, a várral egyenlő magasságú, csekély
távolsága miatt innen még Pintye Gregor faágyúi is belökheték a
golyókat a bástyákig. Ide állíttatá Pintye Gregor ágyúit, s valóban a
hely oly alkalmas vala ezen czélra, hogy csak kicsinyt ügyesebb
pattantyúság és nem éppen ily idomtalan ágyúk, melyek egy-két lövés
után törtek, szakadtak és repedtek, s golyóikat mindenfelé csak nem a
czélhoz szórták, kivántattak volna, a várat kevés órák alatt porrá
lőni.

Pintye Gregor maga ezen helyen maradt vagy száz emberrel, Bama Bila
Paskuluj pedig és Kosztán ugyanannyival a vár többi oldalait fogak
körül, szorosan őrízve minden rést, ne hogy a várba segedelem, vagy
abból segélyt kérni hirnök suhanhasson által, s így a hajnal első
szürkülete készen lelte őket a nagy tettre. Megparancsolá Pintye
Gregor, mihelyt az éji homályból Huszt falai csak egy kissé
világosabban kitünnek, azokat minden ágyúiból köszönteni. Ez egészen
kivánata szerint történt, mert mintha a nap sugarai egy puskaportárt
gyujtottak volna föl, oly robbanással durrant el Pintye Gregor
huszonnégy ágyúja majdnem egyszerre. Mivel már az ostromlóknál
vagyunk; írjuk le előbb, náluk mi foganatú légyen az első tüzelés.
Pintye Gregor embereit fölbátorítani akarván, maga fogott kanóczok
hiányában egy tüzes üszköt. Mire is több emberei követték, némelyek
bátran, mások, kik az ágyúkat csak hírökből ismerték, azon véleményben
lévén, hogy egy ilyen pokolbeli eszközzel az eget lyukassá lehetne
lőni, remegve közelítének és kétszer, háromszor is érinték a
gyújtólyukat, míg a por föllobbant, voltak olyak is, kik a durranástól
ijedten a földre terültek. Ez a pattantyúsokkal esett, még gyászosabb
következés mutatta magát az ágyúk között, közülök több hosszában
elrepedt, másoknak tengelyeik eltörtek, némelyek előlről nem eléggé
megerősítve lévén, a hegy meredek konyulatán lezuhantak, mivel azonban
Pintye Gregor okos intésére senki sem állott az elsütéskor az ágyú
mellett, hanem mindnyájan hátulról gyújták föl a port, az elrepedés
által alig sértetett meg egy-kettő tetemesen, de az ágyúknak alig
maradt negyed része épen. A haramiák ezen előre várható esetre
pótolékokkal készen valának, s még folyvást újakon dolgoztak, azért a
romlottak helyébe épek vonattak, az elkezdett tüzelést szünet nélkül
folytatván, és valóban nem a Pintye Gregor által lelkesített haramiák
akaratja és serénysége, hanem inkább tűzgépeik gyengesége volt hiba,
ha a várt védő falak az első órákban össze nem omlottak.

Most térjünk a várba megvizsgálni, mily kedvvel fogadtaték ottan
Pintye Gregor reggeli üdvözlése. Ha a haramiák golyói robogás nélkül
röpültek volna be, nehéz lehetett volna az ágyúzást csak gyanítani is,
hasonló volt a tüzelés egy vendég jöveteléhez, ki minden kitelhető
pompával és zajjal jelentetik be; de megérkezvén, rövid vizsgálat után
a gerjesztett lármán kívül mindent nélkülözni találtatik. Ugyanis a
golyók, egyet kivévén, részint a levegőben kényökre repültek, a nekik
tűzött czélt megvetve, részint nagy tisztelettel a vár iránt, jó
mélyen az alatt a hegyoldalba csapódtak. Azon egyetlen egy, mely mint
mondtuk kivételt tett, ablakába ütött a szobának, melyben kevéssel az
előtt Szirmayné és leánya Ilka fölébredtek, az ablakból az ajtóba
csapott a teke, de ezt áttörvén, vége lett dicső pályájának, mert
fáradtan esett a tornácz kövezetére és onnan kegyetlen robajjal futott
le a magas lépcsőkön, kártékonyságot még egy véka nagyságú felsőbányai
fazékon gyakorolva, melyet kásával tele két szolgáló czipelt a
konyhára, alkalmasint reggelit főzni az őrseregnek.

A szokatlan dörgésre az egész vár lakói előrohantak, sápadtan,
veresen, ijedve, haragudva, imádkozva és szitkozódva, kinél hogy
fejezte ki magát a különböző indulat, sokan alig valának még egyébbe,
mint hálóruháikba öltözve, s oly közös volt mindnyájoknál nem annyira
az ijedés, mint a meglepetés és bámulás, hogy ezen első pillanatban,
egy hirtelen rohanás által alkalmasint a várba juthatott volna Pintye
Gregor. Mindnyájan szerte futottak, mindenik mindenről aggódott,
mindenre gondolt, csak a véletlen eset igaz okára nem, míg végre egy
minden veszélyben közönséges ösztön valamennyijöket a vár udvarában
egy csomóba nem űzte. Itt állottak pillanatokig némán, vagy legfeljebb
is csak suttogva, mintha rettegnének fenhangon beszélni, egyik a
másiktól várta rémülése fölfejtését s talán, mint a népregélők mondani
szeretik: «ma is úgy állnának», ha egyike azon szolgálóknak, kiknek
kezökben a kása még főtelen semmivé tétetett, előrohanván, s talán
mivel az elkövetett kegyetlenség végrehajtására mást képesnek nem
tartott, tele torokkal nem kiáltotta volna: «a tatárok! Istenért a
tatárok!»

- A tatárok! a tatárok!--zengé minden torok utána a vastag
csoportban, s a rövid szóban fejtve vélték okát rettegésöknek. Sokan
szaladni akartak, de dicséretére legyen a várbelieknek még a késő
maradék előtt is följegyezve, ezek csak asszonyok és gyermekek voltak,
és ők is nem azért szaladtak, mintha elfutni akarnának, mert így a
kapunak vették volna irányokat s nem a bástya legmeredekebb részének,
de vannak olyanok is, kik ezen tévedést a félelemnek tulajdonítják. A
férfiak mind legyökerezve állottak, s mégis a gonosz világban akadtak
rágalmazó nyelvek, kik azt locsogták, hogy sokan közülök csak lábok
reszketése miatt nem iramlottak odább; de barátilag intjük
olvasóinkat, ne higyjenek ily rosz szívűek állításainak, mert csak
férfi nem ijedhete úgy meg, hogy képes nem lett volna azon menedékhez
folyamodni, melyben gyenge hölgyeik és gyermekeik csak az imént
üdvöket keresték, s meglátandjuk, hogy ők a vár védelmében nagyobb
vitézséget mutattak, mint sem ily galád vádat felőlök csak föltenni is
lehetne, és az is inkább csak boszúra lelkesítő fölkiáltás lehetett,
mint félelemé, mely csapatokban zendült, midőn Szirmay István
sógornéjával és hugával látható lett.--A tatárok! a tatárok! zengett
újra.

- A tatárok, ha ha ha!--monda Szirmay harsány, de erőtetett
nevetéssel, mert bár az egész várban egyedül bírt még józan észszel,
mégis neki is nehéz volt elrejteni meglepetését, azonban minden
okokkal bátorítá a csüggedőket.--Mit beszéltek? sűlt esztelenség. -
Az égből potyogtak volna le, vagy a földből bujtak volna ki, még
utolsó hírünk szerint Nagybányáról, Erdély széleit sem hagyták el, s
így lehetetlen volt ide érniök; csak vizsgáljátok meg jobban a dolgot,
bizonyosan más oka lesz.

- De mi lehetne más?--kérdé a föleszmélő várnagy.--Talán egy
puskaporos szekér, melyet Nagybányára vittek, lobbant föl.--Biztatá
Szirmay a kételkedni kezdőket.

- De veszedelmesebb a dolog,--vága hirtelen sógornéja beszédébe, -
szobánkba egy iszonyú golyó csapott és ajtót, ablakot összetörvén
szörnyű koczogással gurult le a lépcsőkön.--Még csendet intve és
boszankodva tekintett Szirmay az özvegyre, midőn még nagyobb mérgére
ekkép bizonyítá a szolgáló annak állítását.

- Nekem pedig és Julinak a kezünkben alkalmasint ugyanazon golyó törte
össze a kásás fazekat; vasból volt, és legalább is olyan nagy, mint a
fejem.

Ez alatt a másik szolgáló kihozta a már békén heverő golyót, mely
azonban sokkal csekélyebb nagyságú vala, mint fent leiraték, és ezen
«corpus delicti» ily hiteles tanú kezében ismét bizonyossá tevé, hogy
csak tatárok lőhették azt a várba, mely meggyőződésöket elég hangos
morgással nyilváníták. Szirmay, ki félelmök alaptalansága felől meg
volt győződve, egyszerre véget kivánt a bizonytalanságnak vetni, s
mindnyájokat a vár azon oldalára hítta, melyre a sógorné szobájának
megrontott ablaka nyilt. Kiértek nem kissé bámulván, hogy a tetőkön
még egy tatár zászló sem lobog, egy dzsida sem ragyog, láttak ugyan
itt-ott embereket paraszt öltözetben, de az őket inkább megnyugtatá,
mert nem gondolhaták, hogy azok a tatárok közellétében oly nyugodtan
állanának, s már félelmök oszolva, könnyebben leheltek, midőn ismét
egy az előbbinél alig gyengébb dörgés rendíté meg halló érzékeiket, de
most foganatjok nagyobb volt a lövéseknek, mint előbb, mert egynehány
golyó erőszakosan csapott alattok a bástyába, mások pedig felettök az
épület falaiba hatottak, s egy alacsonyabban álló kémény hatalmas
robajjal dűlt le. A sűrű füst, mely a robajjal egyszerre a szemben
álló hegyen gombolyodott, elárulá, honnan háborog feléjök a veszély. A
többiek rettegve csudálkoztak, kiktől támadhat ezen halálos zenebona,
midőn körül csak parasztok valának láthatók. Szirmay, ki mindnyájok
között nemcsak észre, de tapasztalásra is első vala, rövid fontolgatás
után kitalálta az igazságot, s azt így fejezé ki embereinek:

- Hogy ellenségeink nem tatárok, az bizonyos, s így ki lehetne más,
mint Pintye Gregor, kire a körül leskelődő oláhok is vallanak.

- Pintye Gregor--mondá a várnagy, ki okosabb emberek állításai
védésében helyezé bölcsességét.--Ez valóban az lehet. És kiki
felejtkezve a tatárokról, Pintye Gregort, a vérengző haramiát
emlegeté. De Szirmay átlátván egyszer a veszedelmet, tüstént el volt
tökélve annak erős gátot vetni: bátorító szavakat intéze a
várbeliekhez, s valóban nevekedék is merészségök, mihelyt csak
gyaníthaták, hogy nem a tatároktól fenyegettetnek.

Mostan egyenként kezdettek az ellen ágyúi dörögni, de a bástya magos
falától védetteknek nem árthatának a golyók. Szirmay egy lőlyukon
által vizsgálódék, s a por hatalma által közel a várhoz vettetett
darabja Pintye Gregor egyik elrepedt ágyújának, sejteté véle ezeknek
anyagát. Észrevételét haladék nélkül közlé a várbeliekkel, s ön két
szolgáját, kik vele szolgáltak Rákóczi hadában, őrül hagyván, a
többiekkel a vár védelmét elrendelni az udvarba tért.

Szerencsére, talán régi katonai szokásának következésében, Szirmay
minden védszereket már előkészíttete, mert nem ugyan hivatala, hanem
tekintete miatt, mindenektől megkéreték fölvigyázni ottléte alatt a
várra; körül tekinte tehát a huszti csatarenden, mint Virgil mondja.

- Constitit atque oculis phrygia agmina circumspexit.--És harminczhat
embert olvasott, kik fegyvert viselhettek, puskapor nem épen
megvetendő mennyiségben, és két régi vas ágyú, annak erejét az
ellenségre vetni állott rendelésére, elegendő kézi fegyverekkel
együtt, az őrizetben csak vármegye és szigeti hajdúk, sóaknászok, és
Szirmay cselédjei voltak, így emberek, kiknek hűségök kétséget nem
szenvede, közülök már sok katonáskodván, hadi tapasztalások által
foganatos használást igértek; de Szirmay mint okos hadvezér igyekezett
minden módon seregét szaporítani, és így a mondott számba nem foglalt
havasalföldiek is eszébe jutottak, s csak most tünt föl szemében, hogy
alig jelent egy néhány meg közülök, ezek is csak szolgák, kik
lovaiknál az istállóban voltak, hivatá tehát Bogdanut, ki
Zakharovicscsal és többi embereivel meg is jelent, és Szirmaytól a
dolog mivoltát megértvén, nagy készséggel ajánlá magát a vár keleti
oldalának megőrzésére. Olvasóink nehezen fogják oly nagylelkű okoknak
tulajdonítani nemes elszánását, mint Szirmay. A többiek között
fegyverek osztattak el, s a két ágyú azon helyre vonaték, melyről
Szirmay előbb az ellent vizsgálta, mivel itt a fal magossága és épsége
fedezte a védőket, s az ágyúkat veszedelem nélkül lehetett a
lőlyukakon által irányozni, melyek is kis idő mulva jobb foganattal
durrogának Pintye Gregor ágyú tanyája közé, mint ennek fa csövei a vár
ellen. Az okos rendelések által növekedék a várbeliek megcsökkent
bátorsága, s annál inkább reménylettek boldog foganatot, mennél
bizonyosabb leve, hogy az ösmert haramiával s nem az iszonyú
tatárokkal gyűlt meg bajok. Mindazonáltal nem valának egészen mentek
azon aggódástól, melyet bizonytalan állapot szűl. Az egész
terjedelmében nem ösmert veszély, bár csekélyebb legyen is, tetemesebb
félelmet szerez, mint az egészen átlátott; az elfogult lélek
tudniillik baját voltaképen megösmerni törekedvén, a valónál sokkal
komorabb színekkel festi azt. Ezen bizontalanság nagy hasznára
válhatott Pintye Gregornak, ha abból véletlen, mint a jövő szakaszban
látni fogjuk, maga ki nem rántotta volna ellenségeit.

TIZENHETEDIK SZAKASZ.

More, mint követ.--Ezen szakaszból kitetszik, hogy a czigány
szerencsésebb a kemenczénél

mint a diplomatikában, s hogy a számolásról különös fogalmai vannak.

Így folyt egész nap az ostrom, s még éjszaka is hullottak néha golyók
a várba, azonban folyvást nagy kár nélkül. Más nap reggel jelenté az
őr ember közelítését fehér lobogóval, s az ellenség lődözése is
megszünvén, Szirmay egy békekövet jövetelét sejté, azért a falra
állíta hasonlólag fehér zászlóval egy embert, kit a közelgő
megpillantván, bátrabban látszék jönni, nemsokára a kapu előtt termett
és bebocsájtaték. Szirmay egy a vár tulsó részében fekvő teremben
fogadá őt, hová mindnyájan költöztek, itt menten lévén a golyóktól.

- Nagyságos tekintetes uram!--kezdé a követ.--Az Isten áldása oly
bőven omoljék a nagyságos úrra, mint a zápor a Tiszába.

- Kivánatod igen keresztény, csak kár volt előbb záporral önteni
reánk. Mi hírrel jösz?--viszonozá Szirmay.

- Engem uram Pintye Gregor küld, mint követet.

- Téged, Pháraó gyermeke!--kiálta Szirmay hangosan nevetve.--Talán
meg akar tánczoltatni jóféle urad, mert a mint látom, hegedű is van a
válladon.--És valóban igazat mondott az öreg úr, mert a követ nem
vala más, mint More, ki egész butyorával jelent meg nemzete ősi
szokása szerint.

- Jaj nagyságos tekintetes uram, én csak azt tartom; nem mindig tér
oda az ember, a honnan jött; és azért magammal viszem a magamét. -
Vala a czigánynak okos felelete.

- Most az egyszer nem is csalatkozál, mert innen vissza nem térsz s
tudod, hogy könnyen olyan helyre küldhetünk, hová butyor nélkül kell
menned, bár soha sem várhatsz visszajövetelre, neked is jobb lenne, ha
urad más követet küldött volna.--Folytatá Szirmay beszédét, More nem
legnagyobb vigasztalására, mire is ez a következőt felelte savanyú
ábrázattal, melynek nem annyira ijedésén szomorkodni, mint ostobaságán
nevetni kellett.

- Én is azt mondtam kapitány uramnak; de hiában, ő nagyra becsül
engemet, és így biztatott, csak eridj More, nincs egész bandámban több
olyan emberséget tudó legény, mint te, azért akarlak a nagyságos úrhoz
küldeni, s ha jószántodból nem mégysz, lőporral vettetlek a várba.
Ezen két szép kérésnek annál inkább engedtem, mert avval bátorított,
hogy egy követ személye még a pogányoknál is szent, de biz én csak azt
gondoltam, hogy egy szegény czigány legény személye, ki a felett még
haramiákkal társalkodik, csak olyan szent, mint a hízott malaczé a
komám kalibájában. Még azt is hozzá tettem: hol kap uram
pattantyusainak oly ügyes vezért, mint én eddig voltam, de -

- Hát te vagy azon dicső bajnok, ki Pintye Gregor fenyű ágyúit
vezérled? így sokat fedhetsz föl ellenségünk állapotjáról.--Szólítá
őt Szirmay mindig nevekedő vidámsággal.

- Már ezt kapitány uram nem parancsolta, sőt inkább keményen megtiltá,
tudni ugyan mindent tudok, de elárulni semmit sem fogok. Röviden: uram
azt izeni, hogy bocsájtassék be embereivel a várba, mert neki nagy
kedve kerekedett az itt lerakott pénz odább vitelére; és így talán
éltöket megkiméli, de különben nem marad lélek a testben, mert uram
kétezer emberrel és hatvan ágyúval ostromolja a várat.--Ezen szavait
ejtvén, elváltoztatá More ábrázatját, s csak most tünt ki, hogy előbbi
butasága inkább fölvett, mint természetes volt, ezzel akarta
alkalmasint Szirmay haragját magáról elhárítani, és utóbbi beszédét
bizonyos vakmerőséggel hangoztatá, a melyben mégis elég okos volt
előbbi ostobaságának egy részét megtartani, de ismét és nagy
sebességgel egészen ábrázatára vonta azt, mint egy megtámadt lovag
sisakellenzőjét, midőn Szirmay haragra lobbanva így dörge reá:

- Jól van ficzkó, de gyalázatos hazudságodért a bástyára akasztatlak,
hogy legyen mire irányozni a hatvan ágyút.

- Nagyságos, tekintetes uram! Szent a követ személye!--kiálta
félholtan More.

- De akasztófára való a haramiáé.--Jegyzé meg Szirmay.--Milyen erős
seregetek?

- Kétezer ember és hatvan rézágyú.--Vala ismét More felelete.--És
mind boszút állanak érettem.

- Hajdúk!--Zengett Szirmay szájából, verjetek annyit a hátára, a
mennyivel többet fillentett.--A megszólítottak fölemelék pálczáikat,
More hol egyik, hol másik oldalra vonogatta vállát, és pislogva
felelt.

- De nagyságos tekintetes uram, úgy hiszem, hogy mégis csak ezer ember
és harmincz réz ágyú.

- Üssétek a gazembert!--kiálta ismét Szirmay és egy serény hajdúnak
botja szoros közösülésbe jött More hátával, mi is ezt szívszaggató
jajgatása között egy hatalmas ugrásra, és Pintye Gregor hadiseregének
további levonására kényszeríté.

- Hiszen nagyságos uram, ember csak még sem lesz több ötszáznál, de
huszonnégy réz ágyúnál nincsen kevesebb.

- Majd belőlök is el ver egynehányat a hajdú. S ezen szavaira ismét
ütést inte Szirmay, s a mogyorófa ismét hangos csattanással jelenté
magát a czigány vállai között.

- Csak háromszáz ember uram, és huszonnégy réz ágyú.

- Üssétek!--S új csapások következtek.

- Kétszáz ember!--de az ütések nem szüntek meg.--Jaj nagyságos uram!
- Kiálta Moré--senki sincs, egy ember sincs!

- Kivallasz-e mindent igazán?--kérdé Szirmay.

- Alig vagyunk kétszázan, s ennek is fele, lázított parasztokból áll.
- Felelé a czigány.

- Most addig üssétek, míg a réz ágyúk fává nem változnak.--Mondá a
hajdúknak újra Szirmay.

- Ugy csak ne is bántsanak.--Szólamla meg hirtelen More, vállait
összehúzva.--Mert azok már is mind fából vannak.

- Vigyétek el, s dugjátok egy börtönbe.--Parancsolá Szirmay.--Ne
gondolja Pintye Gregor, hogy Szirmay zsiványokkal, mint becsületes
emberekkel bánik.--A czigány kegyelemért rimánkodott, de
elhurczoltaték, s a többiek helyeikre indultak, elkezdeni ismét az
ellenségeskedéseket, ez által Szirmay bátorságának jeleit akarta
mutatni, s egyszersmind tudtára adni a haramiának, követe miként
fogadtaték. Az ágyúzás tehát újra kezdődött mind a két oldalról, s bár
a haramiák a várban jobban irányzott és derekabb ágyúkból tetemes kárt
szenvedtek, mégis kapitányok által lelkesítve, vagyis inkább
bátorságra kényszerítve csüggedetlen folytaták az ostromot, mely több
napi tartás után egyszerre szerencsés véget igért a haramiáknak. Az
ellen lövéseinek kitett vár oldal bástyái, mint ezt Pintye Gregor
tudá, már igen gyengék voltak, sőt egy helyt már fa támasztékokkal
erősítve, a fenyegető roskadás ellen; ezen gerendákat egy néhány nem
annyira szerencsésen irányzott, mint szerencsésen eltévedt golyó ketté
lőtte, több pedig magába a falba csapott, ehez járult még a szünetlen
durrogás, mely a viszhangozó várüregek felett és körül épült bástyát
szokatlan rengésbe hozá: omha és gyarló állapotja nem győzhete ily
hatalmas kisérteten, és mintha a felkelő napnak bókolna, egy kora
hajnalon nagy robogással a mélybe zuhant, nemcsak föl a várba elég
kényelmes utat készítve, hanem két vagy három várüreg ásítozó száját
is tág bemenetelre kitátva. A haramiáknak előbb a dörgés, s azután egy
vastagon sötétlő porfelleg, mely mint az omladék halálsóhaja kelt a
romok közül, adta tudtokra ezen örvendetes esetet; és valóban Pintye
Gregor mindent rendelni kezdett a rohanásra, véghezvitelére csak a
Togyer által meggyújtandó épület lángjait várván; mert bár jól tudta a
haramia, mennyivel legyen erősebb elleneinél, még sem merte lomha
csoportjait a várra vezetni, ha annak egész őrizetét maga ellen
elszánt védelemre késznek tudta volna, mert az alattomos rablásra, és
hirtelen meglepetés által már félig lefegyverkezett ellenség
meggyőzésére alkalmatos haramiák között kevesen voltak nyilván és
gyakorlott férfiak ellen küzdeni merészek, kivált hol a kellemetlen
puskaropogás oly alkalmazható vala, mint ezen szokatlan várvívásnál. A
gyülevész parasztokra pedig csatában épen nem számolhatott. Ezért
küldé előbb Pintye Gregor Mórét a várba, bár ösmervén Szirmay erős
lelkét, mily kevés reménye is volt kivánt sikerre, s ezért akarta most
is előbb magában a várban gerjesztett veszély által az őrizetet
megrémíteni és figyelmét fölosztani, ön embereit pedig bátorítani,
minek előtte a rohanáshoz kezdene.

A milyen örvendetes a bástya ledőlése a haramiákra nézve, oly szomorú
csapás volt az a várbelieknek, kik a nélkül is aggódni kezdének a
reménylett segedelmet napról-napra késni látván, és lehetetlen vala
távol barátaikat bajokról tudósítani, mert a haramiák minden rést héja
szemekkel őriztek, és több a várból segedelem keresés végett
küldötteket lövésekkel utasítának vissza, és valóban csak Szirmay
aggódni nem tudó lelke óvhatá meg őket az elcsüggedéstől, a
veszedelmet a még eléggé el nem látott várban élelem szűke is
nagyobbítván, annál inkább képzelhető a bástya bedűlése miatt támadt
ijedés. Szirmayné és szép leánya, kiknek félelme, könnyen
magyarázhatólag, legnagyobb vala, a legmélyebb szánakozásra is
adhattak okot, mert mily rémítő sors lehet: egy öreg asszonyságnak és
egy gyöngéd lánykának csak meggondolni is, hogy ő durva, úgy szólván
félvad haramiák kezébe jutand, erős férfinak is borzasztó viszály. Az
anya, mint kora magával hozta, sírt és jajgatott, a lányka búját, ha
épen nem könnyebbíté is, de legalább fölosztá és más édesebb tárgyra
vezeté szerelme; mert szerelmesek örvendeni és szomorkodni a
legidegenebb dolgon sem bírnak a nélkül, hogy abban szerelmöknek fő
szerepet ne juttatnának. Az egész várban Bogdanu, ki alig jöve néha-
néha elő őrhelyéről, mutatott leghidegebb vért, ennek oka az olvasóink
előtt már tudva lévőkön kívül az is lehetett, hogy valóban egy golyó
sem tévedt az általa elfoglalt várrészbe.

A gyáva bojárnak ezen tetszőleg bátor magaviselete, semmi különöst sem
gyaníttata Szirmayval, mert ő annak okát Bogdanu ösmert tompa
érzéketlenségében feküdni vélte.

Alig mulhatott a falomlás után egy rövid óra, midőn új csapás rettenté
az őrizetet; tudniillik a moldovaiak által őrizett oldalon tűz támadt,
s a korhadt száraz fedelen csakhamar hatalmas lángokban csapdosott
szerte, s mennél veresebben dühönge az emésztő tűzgomoly, annál
haloványabbá lettek az ijedett várlakók arczai. Maga az ősz bajnok
Szirmay állott ezen végromlással fenyegető bajban is nem tántorított
lélekkel, egy pillanat alatt kész vala rendelésével, és embereinek
zajos kiabálással kitörő ijedését zabolázván, keményen rájok
parancsola a résről semmi ürügy alatt el nem távozni, maga az ide
futott havasalföldiekkel a tűz helyére indult. A lángba borult épület
egy alacsonyabb szegletében feküdt a várnak, három oldalról bástyáktól
körülfogva, csak a negyediken függött össze a várral, s itt is egy
magos fal s erős vas ajtó választá azt külön, ezen előre hagyá az
idegeneket lépni Szirmay, s alig valának lent, az ajtót becsapván,
reájok zárta e füleikbe menydörgés gyanánt hangzó szavakkal:--Magatok
vagytok okai a tűznek,--itt a kút--edényeket is leltek,--oltsátok
azt, és ki az ajtón kimászni próbálna, azt agyon lövetem.--Gyanítá-e
Szirmay alávaló tettöket, vagy a szerencsétlenséget gondatlanságoknak
tulajdonítá, ez nem bizonyos; de mindenesetre határozása igen bölcs
vala.

Midőn az ősz a bástya-résre visszatért, már sebes rohanással
közelíteni látá a haramiákat, s még embereit elszánt védelemre
bátorítá, a mint az ellenség már fele útján megállott, s oly
sebességgel, mint jött, a várbeliek nagy bámulására vissza fordult.

TIZENNYOLCZADIK SZAKASZ.

Melyben előadatik, ki és mi hárítá el a harmadik szerencsétlenséget. -
Engesztelődés.

A milyen csudálatosnak tetszett a haramiák visszatérése, oly
természetes volt; de ennek megfejtése végett szükséges egy kissé a
történet mostani folyamából kitérnünk. Egy fiatal szegényebb sorsú
nemes, ki a nagybányai táborba sietett, kevés ideig Huszt
mezővárosában lakó rokonainál mulatott, innen azelőtt való nap indult
el, melyen Pintye Gregor az ostromot elkezdé, a haramiák kezébe akadt:
de ezek előtt gyanús nem leve közönséges pór öltözete miatt, ügyes
hazudságai által annyira vitte a haramiákat, hogy ezek neki befogadást
ajánlottak czimboraságukba, ő ezen nagyobb veszély elhárítása miatt
örömöt színlelt, köztök maradt, de tervöket megtudván, midőn másnap
hajnalkor az ostrom kezdetére fordított figyelmök a haramiákat minden
egyéb iránt vigyázatlanokká tevé, elillant, s az úton egy kocsira
akadván, elég hamar érkezett Nagybányára, még kora segedelmet kérni, a
vészben lebegő Husztnak.

Képzelhetni, hogy Szodoray volt az első, ki repülni inkább, mint menni
akart segítségre, de Bagosy és Babocsay is, részint mint barátjai a
Szirmayaknak, részint a Husztra vitetett pénz megmentése végett épen
nem szándékoztak e dologban késedelmeskedni, annál kevésbbé, mivel még
a tatárok betörése előtt vissza is jöhetett a felmentő sereg.
Szodorayra bízaték a vezérkedés, de mivel többet elbocsátani tanácsos
nem vala, csak száz ember adatott keze alá, kiknek egyik csapatát
Karácson Tivadar kormányozta. Minden kitelhető sietéssel indula és
folytatta útját Szodoray Huszt felé s felejteni látszaték, hogy kisded
serege lépéseinek a szerelem nem kölcsönözött szárnyakat; a leghőbb
tünődés és a legszaggatóbb aggodalom egyiránt gyötrék szívét, s csak
akkor engedett valamennyire kínja, midőn Huszthoz érvén, a várra
rohanó haramiákat pillantá, de ez sem enyhülés volt, mert az
eltávozott aggodalom boszúnak adott helyt.

Mint mondtuk, épen a várra akartak a haramiák támadni, midőn őket
Szodoray haragja elérte, ezért téríté vissza csapatát Pintye Gregor a
veszedelmes ellennel szembe állani. Csak kevés lövések történhettek a
két felekezet hirtelen közeledése miatt, s tüstént a kézi fegyverek
csattantak össze, Pintye Gregor gyülevész parasztjai az első támadásra
minden szelekbe eloszlottak; a haramiák, ezeknél bátrabbak, a vár és
ennek segítői közé szorítva kétségbe esetten viaskodának, Szodoray és
Karácson ön példájokkal lelkesíték vitézségre embereiket, míg az
ellennél Pintye Gregor, Bama Bila Paskuluj, ki elöljárójánál talán még
erősebb, s hol csupán testi tehetségre jött, vakmerőbb is volt és a
kegyetlen Kosztán valának a csata heroszai. Paskuluj egy iszonyatos
balta csapással üté le Szodoray lovát, de ugyanazon pillanatban
csapott az ifjú szablyája a szilágysági zsivány kemény koponyájára s
ez széjjel repedve párolgá ki az élettel együtt azon kevés észt,
melynek negyven évig fedele volt. Az óriási haramia esése nem kissé
hökkenté meg társait, s ijedt bámulások időt engedett Szodoraynak
fölugrani és gyalog folytatni diadalmát. Karácson súlyos keze alatt
több haramia hullván el, Pintye Gregorra ütött, rettenetes vala
harczok a roppant erőre és ügyességre hasonlóknak, de Karácson javára
kezde fordulni, mert Pintye Gregor kardja egy súlyos csapás alatt
csengve repült darabokban szét, s már irányozva volt reá a halálos
csapás, mert baljába mindig készen álló fegyverét is, a vas nyársat
megragadta Karácson, midőn az ura és barátja veszedelmét észrevevő
Kosztán baltáját hajítá, még maga oda ugorhatnék Tivadarra, ez
szerencséjére azon pillanatban hajolt félig meggyőzött ellene felé, s
így csak a fejszenyél érheté őt, de már Kosztán is közel vala s kardot
akart rántani, azonban a hajdú megelőzé és halva teríté őt a földre. A
többi haramiák még nagyobb szerencsétlenséggel harczoltak s már
futásnak eredni kezdének. Pintye Gregor bátorítására sem ügyelők
többé. Ez, midőn a csatát mulhatatlanul veszve s embereit széledve
látá, egy sebes fordulattal eltünt Karácson elől, s majd oly hirtelen
a legrövidebb s legbajosabb úton a csatatérről is; a szaladók nagy
része Huszt felé sietett ijedtében s az eddig cselt félő várbeliek
most kirontottak részt venni, ha nem meggyőzésében, legalább
büntetésében ellenségöknek. Harmincz vagy negyven haramia feküdt halva
és halálosan sebesítve, húsz vagy harmincz elfogaték, kik még nap
lemente előtt felakasztattak az erdőszél legizmosabb fáira.

Szodoray tehát diadalmasan költözött be az általa megmentett várba; a
köz örömben, melylyel fogadtatott, találkozék olyan, ki elkeseríté
éltében legédesebbnek reménylett óráját, ez nem vala más, mint
Szirmayné, kinek keblén a határtalan anyaszeretet még egészen be sem
gyógyult sebét új fájdalommal szaggatá föl, tekintetén leánya ártatlan
gyilkosának. Legelőbb könyei árulák érzelmeinek fölháborgását s midőn
Szodoray mély tiszteletet jelentő köszöntéssel felé közelíte, mintha
könyeit törlené, takará el kendőjével ábrázatát s fájdalmában
hihetőleg nem is tudva, nem is érezve, mily sebeket ejt az ifjú
szívén, e szavakra fakadt:

- Távozzál, Boldizsár! mert látásod újra öli meg lelkemben leányomat.

- Édes néni!--esdekle Szodoray, mert így szokta gyermekkora óta
nevezni Szirmaynét--bocsásd meg nekem azt, a mit általam a sors
vétett.

- Anyám!--sóhajtá kedvese megsértésén könyekre fakadva Ilka--anyám!
ő ártatlan!

Szirmay tanúja ezen szomorú jelenetnek, nem tűrheté békével sógornéja
igazságtalanságát, bár azt fájdalmának nagysága mentheté, és szelid,
de férfias szemrehányással fordult feléje.

- Hogy fogadod ily hálátlanul megmentőnket? ki egészen ártatlan abban,
a mivel kínozod, nem lehetett-e más--nem én magam oly ártatlan oka
leányod halálának, nem él-e még vigasztalásodra kedves Ilkád?

- És én--mondá Boldizsár--örök háladatos gyermekként követlek
vigasztalni e véletlen szerencsétlenségért.

- Igen, élsz még édes gyermekem!--sóhajtá Szirmayné nyakába borulva
leányának, engesztelt pillanattal fordult Boldizsár felé.--Én nem
haragszom!--Az ifjú csókjaival borítá az özvegy kezét, ki gyermekével
lassan eltávozott.

Parancsa szerint Szodoraynak tovább kelle küldeni a Huszton lerakott
pénzt, hol többé bátorságban nem lehettek, ajánlá azért Szirmaynak:
utazzék haza ezen alkalommal Ugocsába, hol biztosabban maradhatnék és
a tatárok ellen erőt gyűjtvén, hazájának is használhat. Az öreg tehát
mindent elkészíttete a tüstént történendő útra, s erről rokonát is
tudósítá. Csak míg sógora beszélt Szirmaynéval, akadt a szerelmeseknek
nehány pillanat tanúk nélkül együtt lenni, de mennél rövidebb ideig
éltek a szerelem kéjében, annál forróbban ömledezett ez boldog
szíveikből. Ki is törekednék hiában fösteni azon érzelmeket, melyek
két szerelmes keblét búsan üdvezítik, midőn azok hosszú és veszélylyel
fenyegető elválás előtt együtt vannak; ki ismételné azon, talán
magokban közönséges szavakat, melyek ilyenkor mély és kesergő
boldogságot és legforróbb érzelmeket fejeznek ki, ők úgy váltak el,
mint kik csak az emlékezetben s a távol reményben boldogok; de kiknek
a közel komor homályú felhővel boríttatik el.

Szirmayné nyájasan búcsúzott Szodoraytól, kétségtelen jelét adva
engesztelésének.

TIZENKILENCZEDIK SZAKASZ.

Két bűnösről itélet tartatnék; de az első egy még nagyobb bűnös

s a másik sors segedelme által megszabadul.

Még egynehány személy sorsa tartóztat minket Huszton vissza, ezek
pedig a havasalföldiek és More. Alig mult a vár fölmentése által
támasztott zaj, s legottan mindnyájan a tűznek oltására siettek,
melynek elnyomásában folyvást, de foganat nélkül kénytelenek voltak
fáradozni a havasalföldiek, a gyuladásnak az egyesült erő hamar véget
vetett; de annál terhesebb sors fenyegeté gerjesztőit, mert némely
várbeliek, főleg asszonyok, látni akarták, miként Tógyer a tűz
kitörése előtt a padláson járkált legyen, hol semmi dolga sem
lehetett, ez kereken tagadta a terhelő állítást; de Szirmay, ki ugyan
a vádat erősebb bizonyítások hiányában hinni általlotta, legalább,
mint vélte, vigyázatlanságokért meg akarta ijeszteni a
havasalföldieket, és csak kemény vallatás után nem épen barátilag
bocsájtá el őket, kik is Nagybánya felé vevék útjukot.

Morét alkalmasint azon sors várta, mely társai nyakainak állapotját az
erdő szélen jóval szűkebbé tette a természetinél. Hajdúk küldettek őt
a tömlöczből fölhurczolni; de ezek csak hűlt helyére akadtak,
alkalmasint sejteté vele jövő sorsát azon nemzetségében csodált jósló
erő s azért ő kelme még korán megszökött, a mi igen könnyen
történheték meg, mert börtöne a vár azon üregére dűlt, melynek a
bástyabedűlés által szabad lett kijárása, s a czigány az alkalmat
okosan használva, elillant; még pedig Szirmay István jövendölésének
daczára butyorával és így hegedűjével együtt.

Ekként végezvén dolgukat, még alkony előtt mindnyájan útnak indultak:
Szirmayék az egy hajdú csapat által kisért pénzzel Ugocsába, Szodoray
Boldizsár pedig, Karácson Tivadar s velök maradt emberei Nagybánya
felé.

Mi azonban kénytelenek vagyunk a futó Pintye Gregort követni, ki az
ütközet után kevesed magával szaladott, hogy üldözői rá ne akadjanak,
egy szeretett költőnk kifejezése szerint «úttalan utakon» Nagybánya
felé. A város tájára érkezvén, kisérőit, kik azonban társaik
veszedelme óta inkább félelemből, mint előbb szerencséjéhez és
erejéhez vonzó bizodalomból ragaszkodtak hozzá, az erdőségben hagyá,
maga pedig a városba ment és egyenesen Piócza Kristóf boltjába, hol a
nagybányai politikusok nagygyűlése tartatott, itt mily embertelenül
bán legyen haramiánk a czéhmesterrel, már elmondtuk olvasóinknak, azt
is, miként űzé el a félig beszappanyozottat Karácson Tivadar. Azt
fogja kiki gondolni, hogy Pintye Gregor így űzetve, útját az erdőbe
vette; de korántsem; ő terve kivitele előtt szándékát soha sem hagyta
el, ha csak épen elkerülhetlen szükség nem kényszeríté rá, azért most
is, mihelyt észrevevé, hogy üldözője nyomát vesztette, egy
melléksikátorba fordult és a városba visszatért. Az első, kivel
találkozott, Zakharovics Tógyer vala, egy ház előtt, melynek nyilt
kapuján több moldovaiak is látszottak, habozás nélkül tért ide a
haramia, a kalmárt is beintvén maga után. Bogdanut és magát Tógyert is
nagy aggályban lelé, mert épen hírt vettek, hogy a tatárok már
átrontottak Erdélyből, Bogdanu pedig hazautazására már pénzt is
kölcsönözött a Bányán tartózkodó moldovai származású kalmártól, s most
kénytelenítteték fölhagyni szándékával, ha a tatárok kezébe akadni nem
akart, kiktől nyájas elfogadást reményleni semmi oka sem volt. Pintye
Gregor menté őt ki félelméből, igérvén, hogy titkos úton és más részén
a határnak által fogja vezetni minden baj nélkül a veszedelmen: mert a
haramia, ámbár Bogdanut gyávasága miatt megveté, mégis azon esetre, ha
szerencsétlen viszontagságok kényszerítenék hazáját elhagyni,
pártfogót akart magának szerezni a szomszéd Moldovában. Ez pedig annál
jobb alkalom volt czéljának elérésére, mert a porta ellen elkövetett
árulásban maga a vajda is részt vőn, s így igen is szívén fekhetett a
közvetetlen eszköz megmentése. Azért mindjárt indult a haramia
tanácsára Bogdanu, Pintye pedig előre ment, a találkozás helyét
kijelelvén, megolvadt csapatát az útra készíteni. Az ügyes haramia
vezérlése alatt szerencsésen elkerülte Bogdanu a tatárokat és baj
nélkül ért haza Jászvásárba.

HUSZADIK SZAKASZ.

Melyben előadatik, minek nem kellett volna történni, hogy egész
történetünk

meg ne történjék.--A nagybányai csata.

A krimi tatárok százados szövetségesei, úgy szólván rokonai valának a
törököknek, és így bajtársaik minden háborújokban. Az 1717. esztendő,
történetünk ideje, egy volt azon igen gyászos évek közül, melyek
boldogtalan honunk térein látták pusztítani a kelet vad csordáit, mi a
tizenharmadik században a mongol berontáskor legrémítőbb volt, de
rövidsége miatt a másfél századot haladó, majdnem szakadatlan török
zsarolás és vérengzés által okozott szenvedésekhez, melyeknek most is
érezzük gyászos következéseit, nem is hasonlítható. A jelen tatár
pusztítás, melyet a köznép gyakoriabb volta miatt «tatárjárásnak,
tatárfutásnak» szokott nevezni, nem vala ugyan oly gyászos és káros
hazánkra nézve, mint az előbbiek, mert honunknak csak három éjkeleti
megyéjét érte, úgymint: Szatmárt, Ugocsát és Máramarost, de ezekben
mély sebeket ütött, s már csak azért is nevezetes, mert utolsó volt a
nemzetünket üldözni látszó átok efféle csapásai között, nevezetes még
a felett, mert egy kisded fölkelő magyar sereg az ősi vitézség új
fölsugárlásában diadalmat nyert a dicsőség és szabadság csatájában.

A fent mondott évben véres háború folyt Savoyai Eugen vezérlése alatt
hazánk déli határain a törökök ellen, azért minden seregek ott
viaskodtak, kivévén Steinville tábornok vagy nyolczezer emberből álló
osztályát, mely Erdélyben tartózkodék ezen tartomány védelmére. A
krimi tatár khán látván, mily gyenge állapotban légyen az ország
keleti része, egy tizenötezer tatárok- és törökökből álló sereget
külde fia, Gerai Mahmud Abdul khán és Ali Muza, khocimi basa vezérlése
alatt, annak pusztítására. A gyilkos ellenség Besztercze vidékén tört
Erdélybe és hazánk felé irányzott útját--mint Türkenfrasz kapitány
már mondotta--lángok és vér jelelték, sokaságuk naponként nevekedett
az ezernyi foglyok által, mindnyájan csinos hölgyek, vagy izmos, erős
fiatal férfiak, kiket örökös rabságra viendők, hurczoltak magokkal,
míg a népség egyéb része, ha az erdők vagy bérczek mélyébe nem bújt,
vagy máskép futással nem menekedheték, gyilkos fegyvereik alatt
gyakran a legkínosabb halálnak áldozatja lőn.

Steinville az ország kárára a Türkenfrasz kapitány által fölhozott
okokból hátrahúzta magát, örülve, hogy a tatárok békén hagyták és egy
dicsekedő jelentést külde a diadalmas Savoyai herczeghez, hogy ő a
számtalan ellenség elől «szerencsésen retirált».

A tatárok gáttalanul áraszták el a vidéket, minden boldogságot
elriasztva borzasztó tetteikkel. Nem akarunk azonban a gyászos kép
élénkebb festésével a történet folyamának akadályt vetni, azért
visszatérünk Nagybányára, hol a vérengző ellenséggel ismét fogunk
találkozni.

Alig hallotta meg Babocsay az ellen közelítését, tüstént kivezette
eddig a városba szállított seregét a táborba, mely a város déli
oldalán vala felütve. A tatárok kétfelé oszlottak, a nagyobb rész
jobbra hagyta Nagybányát, a vármegye síkabb részére ereszkedő, és öt
vagy hatezer küldeték a bányavidéket zsákmányolni, s az oda helyezett
kisded magyar sereget elszórni, ezen részt Ali Muza vezeté, a khocimi
basa.

Éj vala, s Babocsay serege vizsga éberséggel leste az egész tájékot,
midőn a táborszemek egyszerre szokatlan vörösségben láták világlani az
eget s gyaníták a tüneménynek szörnyű okát. Nemsokára visszatért
kémleléséből Karácson Tivadar, s jelenté a tatár sereg
kettészakadását, s hogy a kisebbik osztály másnap szándékozik a
magyarokat Nagybányánál megtámadni. Babocsaynak ez értésére esvén,
meghatározá a nálánál ötször számosabb ellenséget bevárni és vele
bátran szembeszállani. S még éjjel megtevé a szükséges rendeléseket. A
hajnal első sugarainál indult Szodoray lovassága nagyobb részével a
táborból, vele Karácson Tivadar, mint egy hajdú-csapat vezére, s
fölállítá osztályát a völgyteren, szemben a hegyekből kitekergő elég
széles úttal. Jobbra, valamivel hátrább, egy domborulás tetejét
Babocsay foglalá el a gyalogsággal, s a szárnyak közé két ágyú
helyezteték, utánok egy gyalog és egy lovag csapat állván, részint
ezeket védeni, részint oda fordulni, hol az ellenség véletlen törne
elő. Ezen csatarend igen okosan vala a hely minéműségéhez
alkalmaztatva.

A tatárok épen nem hagyák kihülni ellenségeik bátorságát hosszas
várással: legalább is azon úton jelentek meg, mely Szodoray előtt
terjedett, az ellenség vakmerőn lovaglott elő, de meghökkent a
magyarokat keményen helyt állani látván, már vagy ezer ember fogott
helyet a völgyben, kurjongva és ordítva egy rendetlen rohanásra
készülni látszottak; de Szodoray vezérének ezen esetre adott rendelése
szerint megelőzte őket, és szoros tömegben tartván csapatát,
villámsebességgel rohant a tatárokra, ezek az első támadás erőszakától
összehányatva, szorultak majdnem ellenállás nélkül az út torkolatja
felé, sűrűen dűlve a magyarok halálos csapásai alatt. Karácson sebes
fordulattal kerülé meg a tatárokat, és hátuk megett állott a hegynek
oldalán, onnan szórva le a tolakodó török gyalogokat. Babocsay,
mihelyt észrevevé szárnyának szerencsés előmentét, megindítá seregét
és jobbra az úttól tört a tetőkre, visszanyomva az arról tolongó
ellent, mely bajtársai veszedelmén nem kis háborodásba esett.
Babocsay, ezen elrendelése kivánt foganatú volt, mert a hirtelen
támadás a hegyek szűkében nem engedé kifejteni a tatároknak nagyobb
számokat, s az elsők a zavart szorulásban csak gátul voltak az
utolsóknak, és zsákmányul a magyarok kardjainak, nagy veszteséggel
kezdének tehát a tatárok hátrálni, erősen nyomatva az ellenféltől.

Még csak a kis tartalék, mely az ágyúknál állott, tartá helyét, ezen
seregnél vala Türkenfrasz Gottlieb Konrád Friderik is, mert nem
képzelhetvén, hogy az ily kisded sereg a tatárokat minden oskolai
taktika daczára megverhesse, vélé, hogy ezen seregnek lesz főszerepe
az általa annyira kedvelt, s itt elkerülhetlennek látszó retirádában.
Itt azonban jelenléte jó darabig nem volt egészen haszontalan, mert a
tartalék tüzes vezére, Tunyoghy Kálmán, alig vevé észre főseregének
haladását, már is, hogy a nap dicsőségében részt vehessen, utána
akart, vezére parancsát nem várva, rohanni. Türkenfrasz tehát a szent
birodalmi lovag tüdejének minden vitorláit megereszté, törekedvén
megmutatni, mily helytelen légyen ezen szándék, sőt bűnös minden
szükséges fenyíték ellen. Egy darabig nem volt ékesen szólása
sikeretlen, míg tudniillik Tunyoghyt a remény táplálta, hogy őt vezére
a csatába hivandja, de az ütközet távozásával ez is távozván, jelt ada
népének az indulásra.

- Egy ily natio győzni akar, ki csak vad courageban és bravourban
találja az egész nobilem artem bellicam!--Kiáltá Türkenfrasz, talán
ideálja, Montecuculi Rajnáld szellemét idézvén boszúra.--Barbaroza és
pogányhalál! Ilyesvalamit a híres partiszan Szikingen Ferencz sem
merészelt volna.--Míg a vitéz kapitány így beszélt, egyszerre csak
egy dragonyos szolgájának társaságában lelte magát, mert Tunyoghy
siető serege már jól elhaladt. Türkenfrasz, mint mindig, ha este
kaszamátáit, mint mondani szokta, Bacchus Isten és Ceres Istenasszony
munitiójával már ellátta, a mi ma reggel nagy mennyiségben történt,
legelőbb is a retirádáról gondolt, és talán nem annyira félelemből,
mint azért, mert Tunyoghy sebes előmozdultában a hegyek között
haszonvehetlen ágyúit elhagyta s Türkenfrasz nem tarthatá a taktika
reguláival egyezőnek, hogy két ágyú mellett, mihez is legalább nehány
száz ember kivántatnék, csak két dragonyos álljon, az is pedig egy
százados kapitány s csak egy közlegény. Ezen habozásának hamar véget
vetett egy oldalt kerekedő, s hamar háta megé terjedő zaj. Egy
oldalvást vonuló tatár-csapat tudniillik elkésett, és bajtársai
megveretését nem is álmodva, megkerülé a csatázókat, s azon völgybe,
melyet a magyarok győztesen hagytak el, kibukván, vad kurjongással
rohantak a városnak, elvágván arra a római szent birodalmi lovagnak,
mint ő magát czímezni szerette, a retirádát, ki is ez által kénytelen
volt minden szándéka s meggyőződése ellen előre szaladni, kardot
rántott, dörgő «marsch»-ot kiáltott emberének, és lóhalálában
vágtatott Tunyoghy már a hegyek között eltűnt serege után, tele
torokból kiabálva:--Így járnak a taktika megvetői, az ellenség
posztot vett a hátunkon s Nagybányát egy coup de main-el occupirozta.

Szerencsére Babocsay látván Tunyoghynak parancsa elleni mozdulatát,
hozzá tért, és így hamar meghallá a dragonyos reménytelen kiabálását,
s legottan visszahivatá Szodorayt, hogy lovasságával vágtatva vigyen a
veszélyben forgó városnak segedelmet.

HUSZONEGYEDIK SZAKASZ.

A nagybányai polgárság vitéz lelke, s a czéhmester kalpagának halálos
veszedelme. -

Kik mertek a tatárok előtt megállani s ezeknek sorsa.

A város körül ugyan voltak némely hirtelenében fölhányt sánczok, de
mint az idő szűke és építőik tapasztalatlansága magával hozta, igen
csekély tekintetűek, s ennél még csekélyebb az őket őrző nagybányai
polgárok bátorsága. Régi ösmerőseink közül itt kevesekre akadunk, mert
Piócza Kristóf chirurgus és borbély otthon volt minden készületekkel
ellátva a netalán behozandó sebesek gyógyítására. A harangozó és
egyházfi a toronyból lesték a csata folyamatját, hírt adhatni felőle a
lakóknak; meg volt nekik parancsolva: ha a vész magát a várost
fenyegetné, a harangokat, mint tűzlármára kondítsák meg, s ha a
magyarok győznek, mint úrnapi búcsújáráskor, ünnepélyesen
harangozzanak. A pénzverőházi szolga otthon maradt fölvigyázás végett.
Csak Kordovánt, a csizmadiák becsületes czéhmesterét nem oldhatá föl
semmi a hazavédés szent kötelességétől, sőt két békés mesterségét, a
kaptát és politikát kénytelen volt elhagyni, hogy mint előljáró vitézi
példájával bajnoki lelket öntsön egész czéhébe. És dicséretére meg
kell vallani: ő vezérlé minden kézművesek közül a legszámosabb
sereget; ámbár egy fenhéjázó kovács rágalmazón hangoztatá, hogy ő
kalapácsával az egész czéhet puhábbá verné cserepes kordoványoknál.
Maga a czéhmester elől ment, karddal az oldalán, ennek vasát, huzamos
fekvés által hüvelyébe rozsdásodván, csak nagy erőszakkal lehetett
kirántani, mely kínszenvedésnek közötte a sárgarezes bőr kettészakadt,
ura egy csirizes bagariafolttal gyógyítá a sérvet, de ezen hirtelen
orvoslás úgy kitekerte ősi helyheztetéséből, hogy új veszedelem nélkül
a kardot ismét hüvelyébe dugni teljes lehetetlen vala; így kénytelen
lévén azt szünet nélkül kezében forgatni, ezen pontban hasonlítható
volt Sziget halhatatlan bajnokához Nagybánya oltalmazója. A kard maga
talán még Ázsiából vándorolhatott be őseinkkel, mert szélessége és
vastagsága akkori izmos karokat látszottak kivánni, s bizonyítá
vénségét az is, hogy nem fitogtatá magát a fiatalság szokása szerint
ragyogásával, hanem ősi érdemeit mély rozsdába borítá, alatta talán
még a kiovi csatából rejtve vérfoltokat. A vitézzé vált csizmadia
rókaprémes mentéjét öltötte föl, s inasa, mint fegyvernöke egy
középkori lovagot kiséré egy agg puska terhe alatt görnyedezve; ezen
fegyver is hosszú nyugalom jeleit mutatá, mert birtoka lévén az egész
czéhnek, csak nagy ünnepeken szokott, s akkor is örömet durrogni,
főleg a czéhmester-választáskor, de mivel a város védelme ezen
ünnepnél kisebb fontosságúnak nem tartatott, halál eszközévé kellett a
puskának változnia. Utána a csizmadia czéh ereklyéjét, a czéh
zászlóját hurczolta a legizmosabb legény, mellette a két legfiatalabb
mester, az egyik kardosan, a másik egy az éjjeli őrtől kölcsönözött
alabárdot emelve, utánna vonultak a mesterség többi tagjai, számra
vagy negyvenen, mindenik más század szokása szerint fegyverkezve, de
mindnyájok arczán tökéletes egyezésben uralkodott azon kinyomás,
melyet vágószékre hajtott juhokon láthatni. A többi czéhek nem igen
különböztek csizmadia társaiktól, s így felőlök röviden csak azt
említjük, hogy ők a sánczokban helyöket elfoglalák. Innen örömmel
nézte a nagybányai polgárság Babocsay diadalmát, s ha már elő nem
segíté, legalább ordításával akará dicsőíteni, mint mennydörgés a
lecsapott mennykövet. Kordován bátorságát kitüntetni igyekezvén, midőn
már Tunyoghy serege is eltűnt, kiléptete a sánczok közül, és magosra
emelt karddal haladhatott vagy húsz lépést, midőn az oldalvást kitörő
tatárok kurjongása rázta össze halló érzékeit és jéggé vált szemei egy
egész pogány sereget pillantának meg a városnak vágtatva.

- A tatárok!--Rajta, a tatárok!--Kiálta, felejtve minden czéhmesteri
méltóságot, és mint lábai engedék rohant,--de vissza a sánczok felé.
Az inas, ki czéhbelinél több bátorsággal, de nem több észszel bírt,
elsüté a czéh puskáját, s az ón keresztül süvölte futó mesterének
kalpagán, ki épen a cső irányában szaladt. A többi őrizet minden
védelemről felejtkezve, hatalmas ordítással rohant a város felé. Ezen
zűrzavar előtt a harangozó már győzelmet harangozott társával együtt,
s a támadó lármát diadal örömének tartván, ki sem nézve a toronyból,
folytatá a győzelmeket hirdető kongást. Az otthon maradt hölgyek és
gyermekek örömlázra gyuladva rohantak elő házaikból és szaladó
férjeiket diadalmasokként akarták fogadni, de ezek az ölelés helyett
földre dönték a szíveskedőket, megosztva velök félelmök súlyának egy
részét, mely alatt magok is alig állhattak.--Nyakunkon a tatárok! -
nyakunkon a tatárok!--harsogák szerte a városban bajnok védői, s az
öröm perczek alatt mindenütt halálos ijedéssé vált, a nagy templom
tornyát kivévén, hol a harangozó és egyházfi még folyvást diadalmakat
zengettek.

Dobogott azonban még egy szív Nagybányán, melynek bátorságát a
tatárfutás sem vala képes megrendíteni,--egy Amazon volt ez, és pedig
nem más, mint Judit--Piócza Kristóf, a borbély, hites társa, és
chirurgusné asszonyom. Ne gondoljuk ugyan, hogy mint hajdan Bethulia
vívásánál szép és bajnoki név-véde, Holofernesz fejét levágta; ő is
oly hősi szellemtől lelkesítve: kiment volna Gerai Mahmud Abdul khán
herczegnek, vagy a khocimi basának előbb szívét, aztán fejét
elrabolni. Nem, ő merészségét csak otthon és szegény férjén
gyakorolta. Nem tudni mi okból, de erővel azon volt Pióczáné, hogy
férjét a sánczok közé kergesse; ez mindazonáltal megátalkodva állítá,
hogy helye neki otthon legyen, és hivatala csupán a sebesek bekötése;
az eleinte tűrhető villongásból csata támadt, még pedig jóval
keményebb a vitéz polgárságénál a sánczokban. Jutka pergett,
pattogott, csipőibe nyomta karjait, csak akkor emelvén föl, midőn
szava erősítése végett férjének orra alá akart hadarászni; ma történt
házassági életükben először, hogy Kristóf makacsul merte ellenzeni
háziasszonyának véleményét, s ma is csak azért, mert az asszony, mit
eddig nem tett, tudományába keverte magát, megbocsátható tehát ezen
női felségsértésért a csinos Judit haragja, annál inkább, mivel
szomszédnéi állítások szerint, a már említett bányatiszt többször
elment Piócza boltja előtt, vágyódva tekintve be annak üveges ajtaján,
mindezen körülmények kivetkezteték Jutkát szelidségéből; s mint az
izlam terjesztői, ha szavok sikeretlen maradt, fegyveréhez nyúlt; ez
ugyan damaszki aczél nem vala, hanem egy ép tenyér, mely kétszer
megcsattant Piócza Kristóf orczáján, a szikár borbélynak majd minden
vérét oda kergetve.--Ezen pillanatban zengett az utczán kettőztetett
erőszakkal:--A tatárok!--a tatárok!--De mi eléggé édes vagy
rettenetes egy haragos nőt engesztelni vagy ijeszteni. Régen szeretik
a költők hőseiket kölykeiktől megfosztott oroszlánokhoz hasonlítani:
azonban nem kellene ezt férfiakra pazarolni, kik azt semmi esetre sem
érdemlik meg, mert oroszláni indulat dühéhez csak egy férjével
veszekedő asszony hasonlíthat; mivel mint az oktalan állatok
országában rettentőbbet a kölykeitől megfosztott oroszlánnál nem
ismerünk, úgy nem lehet emberi lény, ki képesebb lenne minden
iszonyúnak elkövetésére, mint egy férjével amúgy lélekszakadtából
czivakodó asszony, s ezen hasonlítást még a nemek egyenlősége is
erősítené. Ily állapotban kell tehát képzelnünk Juczit, hogy
bátorságát megfejthessük, ugyanis a kiabálásra nem hallván, még urával
is elfelejteté a krimi félsziget minden nemzetségeit, s csak akkor
eszmélt föl, midőn az utczát már

«Napkelet ifjainak dobogó paripái tiporták.»

A tatárok átugratván a város védetlen sánczait, eláraszták az
utczákat, s néhányan már Piócza előtt iramlottak el.

- Lásd gyáva féreg!--kiálta a szelid nő remegő férjének, s azon
tagnál fogva, mely bizonyos szürke állatoknál leghosszabb, húzta őt ki
az ajtóba. Lásd gyáva féreg, nyomorult szappanhabaró! nyakunkon az
ellenség, és csak azért, mert ti férfiak mind pulyák vagytok. -
Szemrehányását alig végezé a bősz asszony, midőn egy csapat tatár
közelge feléjök, az első egy szálas erős legény, tetszőleg legelteté
apró szemeit Judit asszonyon, megállott kisérőivel együtt, s egy tatár
fölkiáltás után, mely mosolygásából itélve, a menyecske dicséretére
volt intézve, hirtelen lehajlott nyergéből, s minden epedés nélkül oda
emelé új kedvesét, ki férje ellen mindig lángoló mérgében, meg sem
gondolá, mily messze veti őt honától ezen egyetlen emelés, sőt örült
talán az elrabláson, mert általa nyilván meggyőzheté férjét állítása
igazságáról, hogy tudniillik az ő s polgártársai gyávaságok miatt a
tatároké lesz a diadal. Judit nyelve épen nem szelidült a tatár karjai
között, sőt ha lehet még élesebben pergett magos üléséből félig
elmeredt férjére. Ez szegény habozva állott, nem tudván, búsuljon vagy
örvendezzen-e? Félig kesergőn tekinte azonban neje után, midőn rablója
kengyele hegyét lova oldalába nyomván elugratott. Kétes állapotján az
oly hamar özvegygyé lett Piócza egy nagy sóhajtással könnyebbíte; mert
azt tanulta orvosi életében, hogy szorult kebelnek legenyhítőbb egy
mély fohászkodás, s még egyszer pillantott szívének elragadtatott
kincse után, alig érthetőn suttogva valamit. Egy példa beszédünk, s
két költőnk szerint ezen ismerős szavakat morogta-e: «szegény tatár»,
már eredetiségünk fentartása végett sem akarjuk állítani. A hátra
maradt tatárok lovaikról leszállván, részint a szomszéd házakba,
részint Piócza boltjába széledtek, a szegény borbélyt magok előtt
taszítván műhelyébe.

- Na sárga kutya!--riaszta rá egy nyers tatár,--ide az aranynyal,
különben sápadt arczádból olvasztom ki.

- Tatár uram, Bombastus Theophrastus Paracelsus, a chirurgiának nagy
mestere, aranyat tudott csinálni, mégis szegény volt; hát én, ki csak
egy ficzamult tagot bírok helyrehúzni, s legfeljebb is finomul
borotválni, hol vehetném az aranyat?--mondá alázatosan Piócza,--bár
egy esztendeig tanultam Bécsben Pare Ferencz chirurgiája szerint.

- Hát szakálkaparó vagy?--Jól van, ilyennek hasznát vehetjük. -
Ragadjátok meg.

Piócza Kristóf hamar elveszté lába alól a földet, megmarkoltatván a
tatárok által, s minden, a mit tulajdonából menthete, egy borotvatok,
Pare Ferencz munkája a chirurgiáról és borbélymesterségről volt. A
boltnak s lakásának egyéb bútorait rablói szedték fel, indulva a
szegény borbély lakából, melyet, midőn Misztótfaluból Nagybányára
utazott, oly óhajtva óhajtott elfoglalni, de felesége háborgásai által
azóta majdnem gyűlöletessé lett előtte. Bár magában is igen kínos volt
Kristófnak rabságra hurczoltatnia, de az leginkább gyötörte lelkét,
hogy a tatár földön sem lehet nyugta édes hites társa miatt, vagy ha
tőle menekednék is, látnia fog kelleni nejét egy tatár férjnek karjai
között.

HUSZONKETTEDIK SZAKASZ.

Melyben a polgárok rettenetes bátorságának több példái fordulnak elő.
-

A város megmentése.--Ki jutalmaztaték meg a kalpagért, s mily
fényesen

győzött Kordovány véleménye a csapszékben.

A tatárok elszéledének Nagybányán, s lakói a házak legsötétebb zugaiba
rejték magokat, az ajtókat hirtelen elzárván, vagy hol a félelem
hódítóbb volt, nyitva hagyván, az őrsereg kora futása által már jó
előre tudósítva lévén mindenki, ha vagyonát nem is, legalább ön becses
személyét bátorságba hozni igyekezett; és csak a Piócza hites pár,
vagyis inkább csupán ennek gyengébb fele bírt elegendő bátorsággal a
tatárok szemébe nézni. Így ha a tatár üres kézzel odább állani nem
akart, kénytelen vala a házakba törni, melyekbe többen is közülök, de
mint látni fogjuk inkább károkra, mint hasznokra elszéledtek. A város
előbbi zabolátlan lármája után mélyen elcsendesült, csak a tatárok
kurjongása és lódobogása, mely közé folyvást a harangok diadal zúgása
vegyült, zavarák meg síri némaságát.

Ezen leírt állapotban találta Szodoray a várost, lovasaival
segítségére érkezvén; az utczákon elszórva kóborló vagy állongáló
tatárok hamar halálba omoltak a magyarok súlyos csapásai alatt, ezen
sorsra jutván azok is, kik a házakból zsákmánynyal rakottan kijöttek.
Egyrész a lakokban veszté életét, Szodoray lovasai oda is berontván, s
rövid idő mulva a száguldó csapat nagyobb része elveszett, csak a
legtovább haladtak illanhatának el, a veszélyt korán észrevévén
csekély prédájokkal, ezek között valának azok is, kik Piócza Kristófot
és nejét elrabolták. A megszabadultak vakon rohantak ki a városból,
mint e tájon ismeretlenek minden irány nélkül iramodva, alig
kerülendők ki üldözőiket, ha szerencséjökre Pintye Gregorral, ki
Bogdanu Gyurkától tért vissza, nem találkoznak: ez hirtelen barátságot
köte új szövetségeseivel, s ismert utakon vezeté őket, a khánfi még
veretlen seregéhez.

A város megmentése oly hirtelen történt, hogy a pinczékbe és hászjákra
rejtezett lakosok észre sem vették, s azért dughelyeikből előbújni sem
mertek; annál inkább, mivel a szemes harangozó véletlen a toronyból
lenézvén, akkor pillanta meg néhány tatárt, mikor azokat már Szodoray
lovasai kergeték, s azonnal kétségbeesve kezdé félre verni a
harangokat. Síró gyermekek, kikről szüleik ijedésök első zavarában
megfelejtkeztek, valának első üdvözlői Szodoray diadalmas hadának,
visítások még nagyobb félelemmel hasogatván nemzőik bátor szívét, kik
gyermekeiket legalább is a tatárok nyársain képzelék. Ily
körülményekben majd nehezebb volt Szodoraynak a polgárokat
rejtekeikből, mint a tatárokat a városból kiűzni. Végre mégis
napfényre bukkanván, bámulva tekinték, hol egymást, hol megmentőiket,
s reszketve a tatárok holttetemeit. A derék Kordovány is előlépett, őt
inasa húzta ki saját padlásán a bőrök alól. A czéhmester diadaljelként
emelte átlyukasztott kalpagát, melyet a bőrök alatt félelmében
szorongatván, benne a keresztül repülő golyónak világos nyomaira
talált, s valóban a haza védelmében nyert ily tetemes sérvvel a város
polgárai közül senki sem dicsekedheték, bár ezt is magyar kar ejté, s
csak két vagy három ujjnyival csapott volna lejebb az ón, el lehetne
mondani honunk akkori siralmas esetéről:

«S lettél magzatod miatt

Magzatod hamvvedre.»

Csak lassanként tért vissza rémült lelkeikbe bátorságok, s ekkor mind
a tatárok üldözésére akartak rohanni, alkalmasint mert sokkal tovább
reménylék őket már lenni, mintsem elérhessék. Visszatért Babocsay is,
tönkre tévén a tatár sereget,--több mint ezer halott fedte a
csatatért, sokat, kik az erdőségbe vonták magokat, az oda rejtezett
pórnép vert agyon, mások Erdélybe menekedtek, ott hasonló veszélyt
találni. Csak kevesen érheték el a khánfi táborát, folyvást űzetve a
fáradhatlan Karácson Tivadar által, Babocsay hadának egy csapatával.

A polgárok, mily hamar kiállották, oly hamar el is felejték a
veszedelmet; s már este a csapszékben ült Kordovány a nap több
bajnokaival Babocsay katonái, s a város polgárai közül, kiknek
mindnyájoknak volt hasonlatosságok a homeri bajnokokkal: az elsőknek
vitézségökre s az utóbbiaknak gyors lábaikra nézve.--Kordovány előtt
jobbról borkancsó állott, balról kalpaga, bő alkalmat lelvén mindenki
ennek halálos sebét kényére vizsgálni; s itt is teljesült a
világfolyás igaztalansága; mert a szenvedés a kalpagé vala, s a
dicsőség uráé. Majd hatalmas kortyokkal mosta le a becsületes
czéhmester rettenetes bátorságát, mely most még inkább ki ki fakadt,
mint a sánczok védelmében, s kalpaga tátogó sebével némítá el a
fenhéjázó kovácsot, és kalapácsa erőszakát, mert Vulkán izmos
növendéke még most is kormos volt a széntől, mely közé bújt a tatárok
elől. Ismét előfordult a régi vita a kutyafejekről, a polgárság, s
főleg Kordovány erősen a kutyafők mellett maradtak, és teheték is,
mert a gyors futásban senki sem ért rá az ellenkezőről meggyőződni.
Sőt a rézműves nyilván erősíté, midőn a pinczébe futott, egy tatár
dugta be az ajtón a fejét, s ez természetes szőrös kutyafő volt,
későbben ugyan kisült, hogy ezen kutyafő a rézműves házi ebének
tulajdona vala, de ez sem árthatott sokat a dolog hitelességének. Kik
a dolgon kételkedtek, azért erősíték, mert ezen rettenet által
menthetőbbnek vélték futásokat, Babocsay katonái pedig részint saját
vitézségöket inkább kitüntetni, részint a polgárokat bolondítani, rá
hagyták a dolgot, s így emelt kancsóval kiáltá Kordovány:

- Az Isten éltesse azon vitézeket, kik a kutyafejű pogányokat
dicsőségesen meggyőzték!--S utána kiáltott és ivott az egész
gyülekezet.

- Csak kár--folytatá Kordovány kancsóját letevén,--hogy Piócza
Kristóf borbélyunk nincsen itt, ő a kutyafőket mindig makacsul
tagadta.

- Dejszen--mondá egy,--már bizonyos lehet felőlök, mert feleségestül
elragadták a tatárok.

- Sajnálom szegényt,--sóhajta föl a czéhmester,--mert ezen dologbeli
fejességét kivévén, áldott jó lélek volt. Így tehát igen jó, hogy
kalpagom sebét szűcs gyógyíthatja be, mert chirurgusunk már nincsen.

- De czéhmester uram, azt be ne foldoztassa, örök emlékül e napra
akaszszuk azt úgy lyukason gomb helyett a czéh zászlajára, melyet
vivője ijedtében egy ház szegletbe akadván, letört.--Ezen javallattal
emelkedék föl egy csizmadia mester, Kordovány nagy örömére.

- Úgy legyen e bölcs tanács,--mondá Kordovány,--a legközelebbi
czéhgyűlésben ezt fogjuk elhatározni, s egyszersmind pénzt gyűjteni
számomra egy új kalpagnak, a régi helyett, melyet a czéh dicsőségére
örömmel áldozok.

- Éljen czéhmester úr!--kiálták mindnyájan és ittak késő éjjelig,
hallgatva a katonák csudameséit mai és régibb csatáikról.

HUSZONHARMADIK SZAKASZ.

A tatárok pusztításai.--Mi módot választa a haramia a megboszúlásra.
-

Nagy rettegés, halálos készület, és rabság, sok más ide tartozó
dolgokkal együtt.

Babocsay diadalma után következő napon Bagosyhoz küldé serege kisebb
részével Szodorayt, kit a csatában mutatott vitézségéért dicséretekkel
halmozott az ősz bajnok. Maga Nagybányán maradt; mert félni lehetett,
hogy Erdélyből új elmaradt tatár csapatok rontandanak elő, pusztítást
terjesztőn a védetlen városon és vidékén. Fontos tanácsadással
bocsájtá el magától az öreg vitéz az ifjút, véle küldvén a
haszonvehetlen Türkenfrasz hollandi dragonyos kapitányt is, ki a
tegnapi csata óta megszelidült kemény itéletében a felkelő seregek
ellen, és csak az sajnálta, hogy számára nem akadt occasio egy
szerencsés retirádában bravourját és valorát fényleni hagyni. Szodoray
a legrövidebb úton indult Bagosy táborához, ki részéről már útnak
eredt hamar alkotott hadával a tatárok ellen. Utjában Karácson Tivadar
is Szodorayhoz csatolta magát, s együtt sok magyart mentének meg
száguldó kisebb tatár csapatoktól.

Gerai Mahmud Abdul khán vezérlé a még ép tatár sereget, ez a
nagybányai harczból szabadultakkal számra tizezeret fölmult, s
pusztító özönben áradt el Szatmár vármegye keleti részén, főleg a
Szamos jobb partján; több ezreket fűztek lánczra magok után
hurczolván, a lakók legbecsesebb vagyonaikkal. A tüzes khánfi oly
sebesen vezérlé seregét, hogy lehetetlenné vált a lakosok nagyobb
részének magokat s vagyonokat előtte menteni; a kik megfutottak,
Ugocsába vevék útjokat, ez Abdul khán tudtára esvén, utánok küldé
serege egy részét s maga a nagyobbal Bagosy ellen indult.

Nem szándékozunk leírni a köz inséget, melyet a krimi csapatok minden
felé terjesztének, csak azt akarván a gyász esetben érinteni, mi
beszélyünk folyamához szükséges. Ez bennünket a Szirmay családhoz
vezet vissza, mely Ugocsában tartózkodék Fertős-Almás helységben. Ezen
falu a Túr partján fekszik, mély alacsony tájékon, mocsároktól
körülfogatva, melyek a Túr áradásaitól neveltetve, bizonyos erősséget
adtak a helységnek, házai többnyire agyagból és fából inkább fonva,
mint építve valának, csak itt-ott emelkedvén egy tehetősebb gazdának
vályog laka, kővel Szirmay takaros úri házát, s a templomot kivévén,
egy épület sem dicsekedheték. Az egyház régi erős épület vala
zsindelylyel fedve, csak tornya látszék ingadozó állapotban sínlődni,
mit tág repedései, s nem épen egyenes állása árultak el. Ezen időben,
melyben olvasóinkat ide vezetjük, az esthajnal első borúja kezde
terjedni, s az áradt mocsárok keskeny düledező töltésén halkkal
ballagtatá a csordás barmait haza felé, midőn lódobogást hallván maga
után, hirtelen hátra nézvén, egy sebesen vágtató lovagot pillanta meg.

- Utat!--kiáltá ez már messziről,--tágíts a töltésen, mert hírem oly
szomorú, hogy a pap zsákjába is alig férne be.

- Csak nem fullaszthatom vízbe a teheneket.--Viszonzá a csordás.

- Jobb oda, mint a tatárok gyomrába.--Vala a lovag válasza.

- A tatárok!--sóhajta elsápadva és meredten a csordás.

- Azok bizon,--rémíté őt tovább a lovag, ki a teheneket elérvén,
kénytelen volt megállani az elzárt úton.--Már nyomomban vannak! Nem
látod Nagypalád felett a füstöt, nemsokára magosan fog piroslani, ott
már a tatárok gazdálkodnak.

- Az úr Isten s a pécsi boldogasszony segítsen tehát bennünket. -
Kiáltá a csordás; de a lovag kirántá nyergéből csákányát, ütlegeket
osztva mindenfelé, a nem nyájasan érintett tehenek futáshoz láttak, s
a szűk töltésen egymást szorítván, kevés perczek alatt az egész csorda
vad rohanásnak eredt végig a gáton kolompzúgás és sűrű bőgéssel,
köztök a lovas vágtatott, s hátul a csordás ügetett, ostora
csattogatásával még inkább nevelve a zavart. A szokatlan lármára több
lakosok gyűltek a falu végére, és kik a mezőről haza mentek,
megállottak fölvilágosítást várni; ennek megadásában épen nem késett a
csordás, mert mihelyt hallhatónak vélte szavát, torok szakadtából
ordított: «a tatárok!--a tatárok!--már lángba borult Nagypalád!» -
Ez elég vala az egész népségbe ijedési lázt űzni, s őrülten futottak
az uraság lakja felé, ott, hol mindig és minden inségökben segítséget
találtak, most is menekvést keresőn. Vastagon tódult be a sokaság az
ősi szokás szerint mindig tárt kapukon, s az udvar alig adhata helyt a
tolongó és folyvást szaporodó népnek, ez legtarkább vegyületben
rimánkodék, minden nem és kor hangváltozásain, s bár csak
töredékekben, de még is elég körülményesen festék a még nem ösmert, s
csak a csordás fölkiáltásából sejtett bajt. A falu utczáin uralkodó
zűrzavarban gazdái példájára a csorda is el látszott veszteni eszét,
mert a helyett, hogy a tehenek és bornyúk szokásokként haza tértek
volna, a néptömeggel az udvarba tódultak, itt bőgések erőszakosan
nevelé az egész zűrzavar hatását, Szirmaynak harsány ugatásra indított
számos kutyáival együtt. Az idétlen zaj kihívá Szirmayt és családját
is, a tornáczról kérdé a sokaságot: mi baj hozta légyen őket udvarába?
Egy ön lármájában elfuló kiáltás lőn a felelet, míg végre az előbbi
lovag a tornáczig magának pályát törvén, a szóláshoz helyet ugyan, de
csendet nem nyert. Szirmay és cselédjei egyesült törekvéseire az
embertömeg elnémult, s csak a barmok és kutyák zajával kellett a
hirnöknek küzdeni, mire is így harsogá el gyászos zsoltárát.

- Én Nagypaládról jövök lóhalálában, jelenteni a tekintetes úrnak,
hogy a tatárok már oda rontottak, sőt azóta már alkalmasint Batár és
Csedreg is égnek, azért tehát szaladjon, a ki bír, s a ki nem bír,
szánja meg bűneit, mert az holnap nehezen eszi tiszteletes uram
kezéből az urvacsorát.

- Ember nem ijedséged hagymázában beszéllesz-e?--megfontoltad, mit
tesz egész helységet csak amúgy bolondjában rémíteni?--Mondá bátor
feddő hangon Szirmay.

- Higyjen az égnek tekintetes úr, ha nekem nem hisz,--nézzen föl: itt
Batár,--ott Nagypalád, amott Csedreg égése pirosítja az eget; látja a
füstgomolyt felettük? sok halálhörgés száll abban az Istenhez.--A
mutatott tájékra fordítá mindenki szemeit, s a már homályosabb
szürkületben tagadhatatlanul látható lőn az ég iszonyú verese, barna
füsttömegekkel szegetve be, s az iszonyú látványban kiki halálitéletét
tetszék olvasni, oly némán, oly meredten bámulának a gyászos
tüneménybe, míg a hirnök szavai új rettegésbe nem olvaszták föl a
régit.

- Ezzel az estét üdvözlik, majd az éjfélt Almással fogják
világosítani.--Eddig mérséklettek voltak az idegen szavai, s épen
semmi különöst sem mutatók; de most egy percz alatt elváltozott arcza,
előbbi hidegségét egy majdnem határtalan dühnek jelei válták föl, és
szörnyű káröröm és boszúvágy lőn uralkodóvá vonásaiban, a mit
szántszándékkal nevelt. Borzasztó hahotára fakadva megtöré mérges
indulatjának minden gátjait s e szavakban ordítá boszúját Szirmayra.

- Szirmay István kételkedjél, ha lehet szavamon, fájdalmas az
igaztalan büntetés; de még fájdalmasabb a tatár rabság a kevély magyar
nemesnek. Menekedjél meg ősz vitéz,--itt a boszú ideje, melyet én
hőbben karolok át, mint Szodoray úrfi most, ha lehetne, szép hugodat
ölelné; de arról már rég hegedült szent Dávid.

Most vizsgálta élesebben a lovagot Szirmay s a legmélyebb harag
veresíté egyszerre arczait, azt megösmervén, s így szóla gyorsan,
részint hozzá, részint a néphez intézve szavait:

- Gonosztévő, te mertél ide jönni.--Ragadjátok meg, ez Pintye Gregor,
- a gyilkos haramia!

De a zsivány,--mert jól ismert reá Szirmay--el volt erre készülve,
hirtelen pisztolyt ragada gubája alól, és jobbkezével éles baltát
villogatva, lovára veté magát, kik hozzá közelebb állottak, rémülten
vonultak az első pillanatban vissza, s talán nem annyira fegyvereitől,
mint nevétől, a távolabbak nem is értheték Szirmay parancsát, s utat
nyitának a sebesen elvágtatónak. Ez a kapu előtt kevés pillanatokig
megállott, s előbbi hangján fölszólalt:

- Szirmay! még éjfél előtt számolunk. Jó, hogy megösmertél, magam
jöttem a boldog hírrel, mert irígylem minden másnak ezen nagy
szerencsét; évek óta forralám a boszút, de annál rettentőbbé főtt ki.
- Még többet mondott volna a haramia; de a föleszmélt nép már
zúgolódni kezde, megsarkantyúzá tehát lovát s elnyargalt, hangos
kaczaj között e szavakat kiáltva vissza:

- Nemsokára ismét meglátjuk egymást!

Most a nép ijedése kétségbeeséssé vált; mert a szomszéd faluk több
lakói, kik a veszély előtt elillanhatának, érkeztek az udvarba, s
iszonyú színekkel festék földieik szerencsétlenségét. Szirmay törekvék
ugyan, de hiába a nép félelmét józan okok által mérsékelni, mert míg
igyekezetében sógornéja és huga, kik hozzá, mint védőjökhöz erősen
ragadtak, hátráltaták, a nép sem vala képes valami okosabbat
hallgatni, vagy azt fölfogni; e felett Szirmay szavai is csak puszta
vigasztalásból s bizonytalan reményből állottak, mert a közel nagy
veszedelemben maga is átlátá a szabadulás lehetlenségét, a nép ugyan a
félelem első eszközére, a futásra vetemedett; de ennek hasztalanságát
a minden oldalról lángoló faluk jelenték, mert a tatárok hihetőleg
Pintye Gregor javallatára egy kört vontak Almás körül. Ugyanezt
bizonyíták a szomszéd falusi szökevények is; de sokan Almás lakói
közül nem akarák magokat az utolsó reménytől is megfosztatni, és
szaladásnak eredtek, hanem a réteken száguldó tatárok hamar kiragadák
őket csalódásokból.

Ez alatt mély sötét lett, az éjszaka holdatlan vala, csak az ég
legmagosabb kúpjáról ragyogtak a csillagok, míg a láthatárra konyult
oldalait a lángba borult faluk égése veresíté, s mint a homály nevelé
a lakosok félelmét, a rettenet minden alakjának még borzasztóbb
idomokat kölcsönözve, úgy a homályban mindig világosabban dühöngő tűz
azt, a mit örök sötétben szerettek volna tudni, ragyogtatá ki. A
félelem azon állapotja lelkünknek, mely legelőbb emlékeztet az
Istenre, mert földi segedelmet nem remélve, tőle óhajtjuk csak s tőle
várjuk a szabadulást; így a nép is a futás lehetlenségét megismervén,
a templom felé tódult, a szent helyet elég erősnek vélvén daczolni
vagy legalább szelidíteni a pogányok dühét, s hogy ott buzgó imádságok
az Isten csodáit fogja levezetni segedelmökre, és mennyköveit a
tatárok ellen. Hagyjuk el azonban a sokaságot, mely örömben, búban és
minden indulatban örökké és mindenütt ugyanazon egy itélet és ész
nélkül habozó tömeg; s forduljunk azokhoz, kiknek sorsok, mint
elbeszélésünk fő tárgya, sokkal érdekelőbb. A Szirmay családot értjük.

Szirmay István bátornak mutatta magát a veszélynek ezen elkerülhetlen
támadásában is, de bátorsága nem lehetett azon lélekébresztő és
szabadulást igérő, mely máskor lenni szokott, hol, bár mily
fáradsággal is, erejében állott a veszélyt elhárítani; bátorsága most
inkább elszántság vala: erős lélekkel tűrni a sors csapásait, s az
élet sokféle viszontagságaiban tapasztalás által megkeményült lelke az
aggodalom semmi érzetét sem hagyta volna festeni rajta, ha csupán
egyedül lenne kitéve a jövő szenvedéseknek; de egy pillanat szeretett
testvérének özvegyére, s édes Ilkájára, kit élte gyönyörű virágában
ennyi vihar fenyegetett erőszakos letöréssel, elcsüggesztheték a
legerősebb szívet is, melyben gyengédebb érzetnek csak szikrája is
pislogott.

Az anya keblére szorítá leányát, s csak búja és félelme, melyek leánya
iránt gyötrék őt, tarták vissza az ájulástól, s a lányka sűrű
könyhullatással és zokogással nyomá el vagy nevelé fájdalmát, míg
magát csak szerelme tevé talán képessé a bajnak ellene állani. Így
kevéssé meg lett törve Szirmay lélekereje, s ha ez épen nem lőn is
láthatóvá rajta, de legalább észrevehető volt, hogy nem csekély
erőködésbe került neki nyugodt elszánást mutatni.

Az udvar már puszta lett, s a közel templomból hangzott által a nép
tompa zúgása, csak egy két hív cseléd álla még körülök. Szirmay sejté,
hogy a magány még mélyebbé teendi gyötrelmöket, mert sokakkal
megosztott fájdalomnak jelei lármásabbak ugyan; de a magányos benn a
szívben uralkodik, azt marczangolva kínzásaival. Ezen okból a
templomba vezeté rokonait Szirmay és azután mind maga, mind jobbágyai
becsesebb vagyonát oda hordatá, minden található fegyverekkel együtt,
az elsővel a tatároktól éltüket akará megvásárlani, az utóbbiakkal, ha
mindjárt boldog foganatról álmodni sem lehetett, legalább tekintetet
czélzott magoknak szerezni s minden talán előadandó fordulatára
sorsoknak készen lenni.

Ezen foglalatosság alatt már az éjfél közeledék. Még eddig semmi sem
háborítá a falu csendét, csak a templomban nyüzsgött a tolongó sokaság
zaja gyermekek és asszonyok sírása vegyülve belé; de a veszély
irtózatos jele, az égés, csillogó veresben mutatkozék a templom
ablakain s az elzárkózottak sápadt arczait természetlen pirossággal
festé. Épen midőn az ajtó belülről elrakaték, zendült meg még
meglehetős távolból az ellenség nyers kurjongása s a künn maradt ebek
harsányabb ugatása jelenté közeledését. Azon mértékben, melyben a zaj
künn nőtt, csillapodott az a templomban, végre csak itt-ott ütött ki
egy elfojtott zokogás, egy mély sóhaj--s a félelem még a lélegzést is
visszatartani látszék.

A tatárok már valóban a faluba rontottak s a boszút lihegő Pintye
Gregor vezeté őket zsákmányok felé. Kesergett ugyan a haramia, hogy
azt, a mit, mint iszonyú lelke rég óhajtott ünnepét, csak egyedül
magának akart föltartani, most másokkal megosztani kénytelen, de ezt
annak tudása pótolá ki, hogy boszúja a legtökéletesebb leend, mert
Szirmaynak mind ön, mind szeretett rokonai személyére egyszerre és
elháríthatlanul fog lecsapni s e felett ha magát a dologba nem
vegyíti, a tatárok könnyen akadhattak volna nála nélkül is Szirmayra,
így pedig a bosszúban semmi részt sem vehetne. Ezért kereste ő föl a
tatárokat, kik a haramiát, mint hasznos szövetségest, nagy örömmel
fogadták, az ismeretlen vidéken kalauznak használhatván. Ő lett
vezetőjök Almás felé is, hová a gazdag Szirmayék kincseivel kecsegteté
őket,--Pintye Gregor tanácsára lepeték meg a falut oly hirtelen és
minden oldalról. A tatárok szerte bolygának a helységben, de pusztán
és kiürítve minden zsákmányra ingerlő portékáktól lelvén a házakat,
már morgani kezdének kalauzok ellen s a vezér szemrehányásokkal illeté
ezt; de a haramia nyugodtan mutatott a templomra e szavakkal:

- Az almásiak most földi számadásokat teszik az égiekkel, ott
könyörögnek a gyávák mennyei életért, mert a földit védelmezni nem
bírják.

Kettőztetett ordítással rohantak erre a tatárok a templomnak, de az
erős és belülről elrakott ajtó daczolta a betörést, fejszéket hoztak
azt bevágni, míg Pintye Gregor harsány szava érthetőleg a bentlevőknek
zengé e fenyegetést:

- Nyissátok ki az ajtót, mert fejetekre perzseljük a templomot!

Szirmay átlátá, mily haszontalan légyen ellenzése ezen erőszakos
kivánságnak, azért fölnyittatá az ajtót, csak kihallgatást kérvén
előbb. A tatárok vezére, egy krimi murza (tatár nemes) nem volt minden
emberi érzetből kivetkezve s mélyen hatott reá a templomba vonult
népség félelme, kijelenté azért, hogy életét senkinek bántani nem
fogja, ha vagyonokat önként kiadják, de a rabságból csak aggság és
gyengeség menthet ki. Szirmayné és leánya magok veszedelmét felejtve,
nyomultak elő rokonjok felé, midőn őt a tatárok közelében láták,
legalább vele vágyván a szerencsétlen zsákmányává lenni, nehogy
szokott gyámoktól megfosztatván, ne legyen paizsok a sors csapásai
ellen. A murza alig pillantá meg Ilkát s elbájolva lőn szépségétől.

- A próféta koporsójára! ezen rózsát Abdul khán szakaszsza le! -
Legények, vigyétek el a szép leányt, de annak fejét üttetem el, ki
ferdén mer ránézni.--Szava teljesítteték, az anya átkarolá leányát,
az egyért esedezvén, hogy gyermekétől el ne szakasztassék.--Az nem is
történik: mert asszonyom, te is velünk jösz.--Monda a vezér.--A
kitől váltságdíjt várhatunk, elragadjuk azt, ha Ábrahám szakállánál
vénebb lenne is. S te öreg úr mutasd meg kincseidet s azután készülj
velünk az útra, hallottam már én, hogy ti gazdag rokonnal
dicsekedhettek.

- Uram! nem úgy alkudtunk,--mondá a közel álló Pintye Gregor,--ezen
öreget én díjul kértem fáradozásaimért, kincseit megtarthatod.

- Hitetlen eb!--riada föl a murza.--Hogy mersz szólani?--Hitvány
szolgálatodat megjutalmazom, de míg urad vagyok, magad tetteimbe ne
keverd, mert egy égő ház szarufájára akasztatlak.

- Mi hát a váltságdíj ezen öregért?--kérdé daczosan a haramia,--én
megfizetem, csak hatalmamba add őt.

- Az Istenért, ne tedd azt, rokonink sokkal többet fizetnek. -
Esedezék Ilka, míg Szirmay némán állott és megvetőn tekinte a
haramiára.

- Nem is szoktam haramiákkal alkudozni,--felelé a murza,--ettől
megóvlak öreg, de most kincseidet add elő.

Szirmay a templom hátulsó részébe vezeté a tatárokat s által adá nekik
pénzét, mely a drágaságokon kívül nagyobbrészt aranyban egy tetemes
öszvélyt tett, mit a murza öröme is bizonyított. Ez alatt a tatárok a
templomban lévő többi javakat szedék föl s rabszíjakra füzék a lakók
színét mind a két nemből, kiknek reggelig, mert a tatárok az éj
hátralevő részét nyugvásra szánták, idő engedteték búcsút venni
honoktól és kirabolt telkeikben siránkozni gyászos sorsokon. A falu
iránt szokatlanul kegyelmes volt az ellenség, talán a nevezetes
prédáért, mert azt az otthagyott véneknek és kis gyermekeknek épen
engedé által.

HUSZONNEGYEDIK SZAKASZ.

A khánfi leírása.--Ujvárosi csata. Kik és mikép harczoltak ottan.--A
dragonyos

kapitánynak alkalom adatik kedves kivánságát teljesíteni és mikép
használta azt.

Míg a mellékcsapat Ugocsában zsákmányolt, Gerai Mahmud Abdul khán
Szatmár keleti oldalát tevé pusztításai láthelyévé. A tatár herczeg
bátor tüzes ifjú vala, inkább vad, mint kegyetlen s ha tettei néha az
utolsó indulatnak jeleit adták is, azt nevelésének és nemzete
szokásainak lehetett tulajdonitani. Rablást, pusztítást ő keleti
eszméi szerint a háború szükséges és talán dicsőséges részeinek
tartott s tudván, hogy táborozásának híre s foganatja csak a
hazahozott zsákmányból és rabokból itéltetik meg, épen nem mulasztá el
ezeket, bármi módon is szaporítani, vad csapatjai a nélkül is készek
lévén minden kegyetlenség elkövetésére, melyeket, ha nem parancsolt is
fejedelmök, de nem is tilalmazott, mert ő minden fölgyújtott falu
lángjában dicsőségét és minden keresztény templom égésében igaz hitét
látta fényleni s e felett az izlám, melynek buzgó követője vala,
parancsolá a keresztények üldözését és elei s a keletnek minden
nagyjai, kiket az ifjú csudált, nem jutottak szelidebb módon
dicsőségökhez. Így vallás, példa, szokás, nevelés, az emberi lélek
leghatalmasabb ösztönei egyesültek a khánfi eredetileg talán szelidebb
természetét vaddá változtatni; de ő mégis földieinek legnagyobb részét
fölülmulta észre s vitézségének már több helyeken ragyogó jeleit adá.

Meghallván a herczeg Bagosy közelgését, legottan visszahívatá az
Ugocsába küldött csapatot s ezzel egyesülvén, fölosztá seregét. Rabjai
már vagy nyolcz ezerre mehettek s átlátá a vezér, mily alkalmatlan,
sőt veszélyes legyen ily nagy számnak megőrzése közel az ellenséghez,
a melytől szabadítást reménylett. Azért kétezer embert velök őrizetül
külde, kik a szorosan kötözötteket Moldova felé hajtsák. A Túr jobb
partján húzta össze seregeit Abdul khán s minekutána rabjaitól
menekedék, készült a másik partra általkelni.

Bagosy seregei alig voltak két ezeren felül s a tatárok még mindig
lehettek legalább tízezeren. Újváros a Túr bal partján fekszik, egy
nevezetlen mezővároska; benne és körüle üté föl Bagosy táborát. A túl
parton Rózsapallag helysége terül el, most a tatárok szállása. Ezen
időben a két helységet egy fahíd köté össze, mely Ujvárosnak fő
utczájára nyílt. Használva a hely ezen javát, az utczát fölsánczoltatá
Bagosy s ágyúit vonatta belé, az egész hídon uralkodó állásba, a parti
házakat puskásokkal rakatván meg, visszaűzni a hídra törekvő
ellenséget, egy kétszáz embernyi német vonal gyalog csapatot a városba
helyezett tartalékul s a mellettek levő dragonyosok közé Türkenfrasz
is állott, ki jól fölpoharazván a csata előtt, esküvék: ha a dolog
retirádára kerülend, jobban fog vitézkedni a tatárok, mint őse valaha
a szent földön a szerecsenek ellen, hol iszonyú tettei miatt a
Türkenfrasz nevet nyerte Fridrik Barbaroza császártól. A magyar
lovasság kevés gyalogokkal, részint a mezőváros szélin, részint
azonkívül állott.

A tatárok déltájban sebes rohanással támadák meg a hidat; hanem a
magyarok kemény tüzelése épen oly gyorsan űzé őket vissza; nehányszor
ismételt törekvések mindig hasonló sikerrel koronáztaték, sőt még este
is tüzelének rosszul irányzott puskák és ágyúkból. Bagosyt azonban meg
nem csalák az áltámadások, éles esze korán átlátá az ellenség
szándékát. A Túr tudniillik annyira apadt, hogy Ujvároson alól több
helyeken átlábolható vala s ezen tájon a folyó mentében sík rétek és
mezők terjedtek el, éjszaknyugotra egy a folyóba nyúló mocsár által
záratva. Nyugotra a folyammal szemben egy erdő terjedett, nem nagy
ugyan, de sűrű, alsó széle s a mocsár között keskeny mezőség vonult
el, míg felső vége a mezővárossal egy vastag csere által majdnem
egyesült. Maga a mezőváros, mely a lapály délkeleti határa volt, egy
domborodásra vala építve s a rétek felől elég meredeken egy ellenséges
támadás akadályoztatására emelkedék földje, annál inkább, mivel több
vízmosások, mély utak és csalitok által volt keresztül borozdálva. A
rétség tehát minden oldalairól körül lévén fogva, kelepczébe vonhata
minden ösmeretlen ellenséget és Bagosy ez okból a környék állapotjára
építé jól gondolt tervét, mert tudta, ha ellenségei a hídon könnyen
által nem törhetnek, más átmenetelt fognak keresni s ez csupán a
fentebb kijelelt helyen vala található, itt ugyan nem lett volna nehéz
a tatárokat, mivel csak csapatonkint mozoghatának, visszaverni s erre
tökélette volna magát el sok nagy hírű és tapasztalású vezér; de a
lelkes Bagosynak nem volt elég egy folyamtól az ellent elűzni, ő egy
elhatározó diadallal akará hazáját tőle megmenteni s elrablott
polgártársait kiszabadítani, azért választá a leírt vidéket csatatérül
s hozzá illőleg tevé előre rendeléseit. A város lejtős oldala a rétek
felé sánczokkal és árkokkal vétetett körül, a támadás minden
természetes akadályai megnagyíttattak, sőt egészen újakat is alkotott
a védő sereg. Hol a vész legcsekélyebb vala, a partok megett a német
katonaság fogott helyet, innen az erdőig a védvonalt a felkelő
nemesség gyalogsága foglalá el, közben helyt hagyva ágyúiknak, melyek,
mihelyt a hídnál nélkülözhetők, ide hozatni rendeltettek. Az erdőben
favágások mellé rejtezve hajdúk állottak, ezen csak védelemre rendelt
seregek egy hátrább álló lovag csapat által valának erősítve, mely
véletlen esetben vala használandó. Szodoray, kire az elhatározó
mozdulat bízaték, az erdőcske megé vonult hét vagy nyolczszáz
lovagaival készen, mihelyt az ellenség a Túron átkelvén, Ujvárosra
rohanna, azt hátulról megtámadni. Karácson legmerészebb hajdúival a
part fűzbokrozatába bújt, meglesni onnan a tatárok mozdulásait. Az
ellenség, szándékát jobban eltitkolhatni, csak éjszaka fogott az
átkeléshez, ez a szemes Karácson által tüstént tudtára esvén
Bagosynak, seregeit a leírt csatarendbe állítá.

A csekély számú rendes katonaság tisztei mindenképen rá akarták venni
Bagosyt, hogy az ellenséget a folyamon átjönni ne engedje. Türkenfrasz
és Vanschloot egy németalföldi gyalog kapitány, kik hamar
megbarátkoztak, mert valaha együtt szolgáltak a hollandi seregben,
ismét egész taktikai pedanteriával víták az alispánt, ki hidegen
hallgatá szavaikat; de végre megszakadt türelme, midőn azok az
illendőségről felejtkezve, gorombább kitörésekre fakadtak s
elhatározott hangon fordult hozzájok e szavakkal:

- Uraim, gróf Károlyi Sándor ő excellentiája, királyunk hadvezére
nékem adta a kormányt s így az történik, a mit én akarok s ki még
egyet szól ellenem, az éltében utolsót szólott.

- Mi katonák vagyunk!--kiálta Vanschloot.

- S halál a katonán, ki vezére iránt engedetlen, azt e pillanatban
vasra veretem.--Dörgé az alispán.

Bagosynak ezen igéire mindenki elnémult; a seregek elfoglalák
helyeiket s az éjszakát tábortüzek nélkül mély csendben tölték, csupán
a városszélen valának táborszemek távolabb kirakva s hallatszék némi
hadi nesz, oda akarván a magyarok elleneik figyelmét vonni. Az éj
homályában minden háborgatás nélkül áttakarodék az egész tatár sereg s
a nap első sugarai lándzsáik aczél hegyein csillogtak s egy légrázó
kiáltás üdvezlé azokat a tatárok részéről, a magyarok viszonzák, de
csupán Ujváros felől s a már sűrű csapatokra oszlott ellenség vágtatva
iramlott a mezővárosnak, a magyarok jól irányzott lövésekkel feleltek,
de a tatárok első hevekben a domborodás aljáig nyomultak, itt azonban
megcsökkent futások s új, a csekély távolság miatt még foganatosabb,
tüzelésnek lettek kitéve, kevés ideig kitarták a golyózáport, sokan
bátrabbaik közül a domb magasára hatni törekedvén, de iparkodása csak
egynehánynak sikerült, ezek fent mint vakmerőségök áldozatai hullottak
el, mit pajtásaik látván, futásnak eredtek s az erdőből Karácson
hajdúi köszönték őket, részint zavarodásokat nevelni, részint jelül
Szodoraynak a kitörésre. A vitéz ifjú szokott tüzével rohana elő s
kevés perczek alatt a mocsár hosszában a Túrig terjedett lovassága s
rémült hátvéde a tatároknak majd védelem nélkül tódult a folyam felé,
részök szerencsésen a vízbe jutott, de csak kevesen menekedhetének ki,
mert néhány órák alatt, mint minden hegyi és csekélyebb folyamok,
tetemesen földagadt a víz és erőszakos árjai elragadák a futó
ellenséget s örvényeikbe temeték. A folyótól elvágott rész Ujváros
felé fordítá futását, hol Abdul khán épen második futásra indítá
seregeit, ezek zavarba jöttek a véletlen baj által s futó társaikra
annál sebesebben vonultak vissza, mert az erdőből Karácson is jobb
szárnyokra csapott, az alkalmas pillanatot használva, Bagosy is kitört
sánczaiból, szemközt ragadván a félig már meggyőzött ellenséget. Itt
végképen veszendő vala a tatárok serege, ha Abdul khán bátorsága rést
nem nyitott volna. Az ifjú fejedelem legelőbb seregeit akará rendbe
hozni, egy részét Szodoray ellen szándékozván vezetni; de midőn oldalt
és előlről új veszélyek viharzának föl, minden rend megbomlott
seregeiben, Abdul haragjától magánkívül ragadtaték s ön karától estek
el több szaladó emberei, kiket szerencsétlen csillagzatok közelébe
hozott. Vak dühbe látszott kiömleni minden józanabb eszmélete, midőn
seregének másfelé tódulása, ha nem is győzelemre, legalább
szabadulásra szerencsés gondolatot költe fejében; mint mondtuk, a
magyarok csatarendében rendes katonák képezék a legkülsőbb
jobbszárnyat s rájok volt a híd megőrzése bízva, ez vagy talán más
okokból is, ők sánczaikból ki sem rohantak s állások fedve lévén, nem
is igen láthaták a csata minden fordulásait, Türkenfrasz vezérök pedig
inkább retirádára, mint harczra készíté őket. A megrémült tatárok
minden úttól elzárva lévén, ezen tájat védtelennek gondolták s egy
talán minden veszélyben közös ösztön arra fordíttatá futásokat. Ez
vala, a mit Abdul khán észrevévén, tüstént használni elhatározott.

- Utánnam!--utánnam!--kiáltá,--a híd felé, ott senki sem áll
ellenünk.--Kik közel hozzá szavait hallhaták, követék, ezeket ismét
mások s a fordulás sebesen tudtára esék a távolabbaknak is s így hamar
közönséges lőn. Csak azon elég számos csapatok, melyek a magyarok közé
keményebben beszorultak, nem vehetének részt benne, mert irgalmatlan
csapások alatt hullottak el.

Türkenfrasz és emberei, midőn a közeledő zajból az ellenség rohanását
sejték, már fölkonczolva vélvén magyar bajtársaikat, hátat fordítának
és eszeveszetten szaladtak a mezővároson végig, bár a vitéz kapitány
retirádáját a taktika szabályai szerint akarta tenni, de alig lépett
egynehányat s már egyedül látta magát s alkalmasint embereit
megállítani utánnok szaladt. Így a tatárok akadály nélkül ugraták
által az alacsony sánczokat és vágtattak keresztül a hídon. Hátul
azonban nem tágíta rajtok a magyarok fegyvere, de mégis nagyobb részök
megszabadulhatott.

Abdul khán, midőn mentve látá seregének nagyobb felét, hogy ezt
tökéletesen bátorságba hozhassa, elhatározá a még hátralévőket
föláldozni. Maga ragada egy fejszét és parancsára többen követék, a
futók nyomása által már gyengített hídat lerontani. Szándékok hamar
sikerült, mert a szélső hídlábakat átvágván, a hídnak jó darabja
ledűlt. Abdul khán, mennyire lehetett, rendbe szedé seregeit és már
többé nem oly reménytelen fölbomlásban folytatá hátrálását.

HUSZONÖTÖDIK SZAKASZ.

A csata következései s a diadal folytatása.--Egy szerelmes érzelmei

és szenvedései.--A tatárok hátrálása.

Ugyanazon ok, mely a tatárok futását hátráltatá, gátja lőn az
üldözésnek is, tudniillik a Túr sebes dagadása s a híd is megrontva
lévén, Bagosy nagy bosszúságára kénytelen vala békével tekinteni az
ellenség szabadulását.

Bagosy első gondja a hidat ismét járatható állapotba helyezni, míg
ezen serényen dolgoztatott, ideje volt a csata folyamatját vizsgálni.
A tatárok szabadulások által csak a végső veszedelemből menekedtek ki,
mert veszteségök oly tetemesnek mutatá magát, hogy többé nevezetesebb
tettekre nem gondolhatának: több három ezernél feküdt halva és sebesen
a csatatéren, nehány százat a Túr árjai ragadtak el s így egész
veszteségöket lehetett négy ezerre tenni, mi hozzá járulván a
megveretésből származott ijedés és fölbomlás, levonta rólok az előbb
pusztításaikat előző félelmet. A magyarok vesztesége, mint föltehető,
igen csekély vala, mert eleinte fedve ütköztek s később egy rémült s a
veszedelemre nem is gondoló ellenséggel. Bagosy és társainak diadalmi
örömöket egy aggodalom azonban nagyon elborítá, tudniillik azon sok
ezerre menő foglyokból, kiket a tatárok honokból elhurczoltak, egy sem
vala szabadítva; csak addig engedett tehát a vezér fáradt hadának
nyugalmat, míg a híd elkészült s azonnal indult ellenségét üldözni.

Szodoray vezeté az elősereget, szárnyakat óhajtván embereinek s
magának, mert mi könnyen elillanhatott egy gyors tatár, ragadva
magával életének ez egész boldogságát. Most hazája már meg vala
mentve, addig ezen szorgalom osztá föl a derék ifjúnak érzelmeit, s
bár a magasabb gondok szerelme tüzét nem hűték, legalább eltakarák azt
ön lelke előtt is, mely tettek után sovárgón talán a szerelem erejét
is csatahévnek tartá s maga is csudálkozék, miként bírhatja ily
veszedelmes időkben kedvesétől a távollétet eltűrni, szivének előre
képzelt fájdalma nélkül. De az igaz szerelem hasonló a nap tüzéhez,
melyet ideig elboríthatnak ugyan zivataros fellegek, gyengíteni
azonban nem bírnak, ismét kitörnek sugárai s az egész földet vagy
szende tavaszi meleggel, vagy sorvasztó nyári hőséggel hatják által.
Ugy a szerelem olthatatlan szikrája nyugszik néha a szív legmélyebb
redőjében homályosítva hatalmas szenvedelmek által, főleg magas lelkű
férfiaknál, de a legkisebb inger erős lángokra lobbantja s
tűzfolyamban villámolja által a lélek minden erejét. Ezen állapotban
volt vitézünk s míg kedvese szerencsétlenségét nem tudá, szerelmes
gondolatok épen nem látszának megosztani hadi bajait. A csata végén
kapta hírét Ilka balesetének s tüstént az egy érzelem fogta el
valóját, mely máskor oly édesen mulatott szívében s most a legmélyebb
szenvedés, a legszaggatóbb kínok által lázítá föl érzését. Most tűnt
szemébe, mily keveset emlékezett légyen eddig arról, kinek ő s ki neki
örök hűséget esküdött, s bár ez férfiú lelkének hibául nem
tulajdoníthaték s a véletlen veszélyt elhárítani hatalmában nem
lehetett, mégis magát vádolá, mint okát mindazon szenvedéseknek,
melyeket kedvese eltűrni kénytelen vala s melyek mind kettejeket
életök örömétől talán örökre megfosztandják s mintha az időt, melyben
néma és csendes volt, kipótolni akarná, sokszorozott erővel fogta el
kebelét szerelme.

Lelkének ily háborgó állapotjában könnyen átláthatni, miért unszolta
légyen katonáit szünet nélkül a legfárasztóbb sietésre s ezeknek egész
szeretetök s tiszteletöket vezérök iránt össze kelle szedni, hogy néha
igen is kemény parancsainak eleget tegyenek.

Midőn Rózsapallagról Szodoray a tatárok üldözésére kiindult, ezek már
jó messze haladtak gyors futásokban s ezt Felsőfaluig folytaták, itt a
megveretett sereg azon részszel csatolá magát össze, melyre a rabok
kisérése bízva volt; így ezután a nyolcz ezer rab és zsákmányolt javak
miatt lassabban ment a hátrálás, mint eddig, és nehéz lett az
élelemszerzés is, mert ezen vidéket a tatárok már jöttökben
elpusztították.

Abdul khán seregét három dandárba osztá, maga a zsákmánynyal közepén
maradt, balra és jobbra küldvén egy-egy csapatot, az utánok nyomuló
ellent eltéveszteni. Az éjszak felé vonuló osztálynak Pintye Gregor
volt kalauza s a tanácsára elővett ügyes mozdulatok megcsalák
Szodorayt, ki szerelme fellegborított látköréből úgy is alig vala
képes tisztán látni a körülményeket, ő tehát elfordult a fő seregtől
és több napig űzé az oldal csapatot éj-kelet felé, míg a fősereg
egyenesen keletnek vonult. A harmadik osztály délkeletnek s így
Nagybánya felé fordulván, hamar visszavetteték a főseregre, mert az
újvárosi diadal hírére Babocsay, a várost többé félteni oka nem lévén,
onnan kiindult s a tatárok csak megjelenésére is visszavonták magukat.
Babocsaytól tudták e szerint meg Bagosy és Szodoray, hogy a tatárok
dereka Gyulafalvánál akar által kelni Mára hegyi folyamon; ezen hír az
alispánt Farkasréven jóval tova éjszak felé találta, hol ő Szodorayval
egyesült és hol a fennevezett folyó az Izába ömlik. Ő legottan átkelt
a Márán s a két folyócska között délnek nyomult, maga előtt űzvén a
tatárokat, kik a borsai szorosutat, mint egyetlen rést szabadulásokra,
választák hátrálások czéljául. Így leírván a hadi eseteket, forduljunk
történetünk azon személyeihez, kik a tatárfogságban epedtek.

HUSZONHATODIK SZAKASZ.

A tatárok tábora.--Egy árnyék az éjszakában, melyben olvasóink egy
régi jó

barátjokra fognak ismerni, s kire találkozott az.--Abdul khán
szerelme.

Gyulafalva a Mára partján egy oláh falu, s csak regényes fekvése a
zúgó szirtpatak felett fenyőkoszorúzott bérczek között egy keskeny, de
kies völgyben teheti emlékezetessé, hasonlóan egy csúf asszonyhoz
ízletes és pompás öltözetben. Itt ütött tábort egy este a tatárhad,
vezérök a veszélyes napok után egy vidám hajnalt várván fölsugárzani,
mert tudósíttaték, hogy segedelem érkezett hazájából s az Erdélyben
maradott népeit s a nagybányai csatából szabadultakat magához vévén,
mint egy hét ezer emberből állott, és már szerencsésen átvergődvén a
havasakon másnapra lehetett várni megérkezését, ezekkel ismét
tizenötezer fegyverest számlált Gerai Mahmud Abdul khán serege, s új
remény éledt a diadalra a vezér szívében.

Tábortüzek pirosíták a völgy majdnem egész széltében az éjszakai eget,
s mintegy viszhangja a komor világosságnak tündöklöttek a bércz
hátáról Babocsay tanyatüzei, ki megtámadhatatlan állásából tartá
szemmel a tatárokat, bajtársa érkezését várván. Lent tüzeik körül
forgolódtak a tatárok, míg a szegény rabok kötözve s lánczolva
istenadta földön pihenték ki hosszú fáradságokból óhajtva az álmot,
mely csak keveset vigasztalt jótékony és mégis fájdalmas csalásával.

Egy sovány árnyék,--vagyis inkább kettő, mert az egyik maga a test
volt, másikát ebből képezék a teli hold sugarai,--lépett ki Abdul
sátorából, kezében fényes aczél villogott; de ne gondolják olvasóink,
hogy ez a herczegnek testőre volt, kinek egyedül van joga aczélt
villogtatni ily közel urához,--vagy épen ne gondolják ezen árnyékpárt
valamely fejedelemgyilkosnak, ki azon jogot magának erőszakkal veszi,
- a villogó eszköz nem volt élet-, hanem csak szakálirtó eszköz, s e
szavakat sopánkodá, mint egy szerelmes a holdba:

- Egy egész esztendeig voltam Bécsben, de még soha sem kellett
valakinek egész koponyáját, egy kis üsteköt kivévén, lekopasztani, még
a szürke barátok is egész koszorút viselnek, sőt az ilyen operátióról
a nagyon tudós Paré Ferencz sem emlékezik a chirurgiáról és
borbélymesterségről írt derék munkáiban. De legalább az az egy
bizonyos, hogy a tatároknak kutyafejük nincsen, kár, hogy ezt Kordován
mester s a nagybányai többi vakhitüek nem láthatják.

Ezen bölcs okoskodásból kiki megismerheté Piócza Kristófot, előbb
nagybányai, most krimi fejedelmi udvari borbélyt. Csak egyfelől
tartozunk számot adni: miért neveztük légyen tudniillik a becsületes
borbélyt árnyéknak?

Ha emlékezünk, mindjárt ezen történet elején testi állapotját
soványnak neveztük, később Judith asszony túrós haluskái hatni
kezdettek, és teste, ha épen nem hízott is, legalább tehetségeket
árult el nagyobb szétterjedésre, de ennek csak hamar súlyiránt talált
Judith asszony, nem legszelidebb leczkéivel a kellőn túl előmozdítván
férje emésztését, s végre, mint utolsó csapás találta szegénynek husát
a tatár rablás, és mivel lelkén úgy is kevés pusztítani való volt,
egész dühét testére fordítva, azt mindentől, a mi csont és bőr nem
volt, végképen megfosztá; ezért senki sem fog neheztelni, hogy Kristóf
urat az árnyék névvel ruháztuk föl.

A két árnyék tehát, tudniillik az eredeti árnyék s ennek másolata a
földön, jó darabnyira ballagott a táboron, míg egy tűz előtt álla, hol
a másolat eltünt. Egy zömök tatár, ki egy piros magyar menyecske
mellett ült, legottan megszólamlott.

- Holnap az én fejemet is megtisztítod borbély.--Hogy volt veled
megelégedve a kán?

- Egy olyan borbélylyal, ki könyv nélkül tudja Paré Ferenczet, és egy
egész esztendeig volt Bécsben, minden ember megelégedhetik--felele
Piócza, de beszéde közben szakadhatlanul a piros menyecskére pisloga,
ki félig bús, félig boszankodó ábrázatot mutatott. Ez alatt egy tatár
érkezik, ki a menyecske szomszédját vezérökhez hivá, ez mentében
Pióczához fordult, s nevetséges ijesztéssel szóla hozzá:

- Itt maradhatsz feleségednél, de ha meg mered csókolni, lehasítom
ajkaidat!--Ezzel ment. Piócza képe még hosszabb és soványabb lőn,
midőn a piros menyecskére tekintett, mert az nem más, mint elrablott
neje volt, könnyei sűrűn potyogtak, s fogsága óta igen kellett neki
bennök szenvedni, mert már egész csatornát képeztek arczán, melyekben
búfolyamként ömlének a sírásra vonult szájnak tág öblébe. Sokáig nem
lelt szóra szomorusága, s végre feleségét is sírásra fakasztá férjének
mély szenvedése, sympathiából-e vagy talán más okokból, azt maga sem
tudta. Végre hosszú kínlódás után kibírta Kristóf dadogni felesége
nevét.

- Judith lelkem--Judith!--sóhajtá szívrepesztőn és epesztőn lelke
mélyéből, s úgy érzé magát, mintha borotvával vágták volna ki
tüdejéből ezen keserves szavakat. Ez már sok volt Judith gyenge
lelkének, hangosan kezde zokogni, kötényébe takará arczát könyeit
törleni-e, vagy a felett érzett szégyenkedését elrejteni, hogy most
először életében szóra nem talált, szótalan siránkozásában több
perczeket töltött, míg végre «gemitu permissa loqui», mint Lucanus
mondja, vigasztalni kezdé élete párját.

- Ne remegj édes Kristófom! korántsem bánnak velem oly kegyetlenül a
tatárok, mint képzeltük; Jeszid Murza derék ember, és épen nem
kutyafejű; igazad volt édes férjem, midőn ezen buta állítást tagadtad;
én csak az elhagyott édeseimet siratom és tégedet, mert talán nincs
oly jó dolgod, mint nekem.

Ezen szavak azonban a czélzattal épen ellenkező foganatúak voltak
Piócza Kristóf szakadozó szívében, mert sehogy sem szolgált
vigasztalására a szelid bánásmód, melyben feleségét a tatárok
részesíték, s most először kivánt volna vitatásai meggyalázásával is
minden tatár nyakra kutyafejeket. Még is jó szíve nem engedé a
viszontlátás ezen édes pillanatában feleségét boszantani, azért előbbi
szomorú hangján folytatá beszédét, melybe már valamivel jobban
belejött.

- Lelkem Juczim, én talán tehetek valamit javunkra a tatár herczegnél,
kinek udvari borbélya lettem, hiszen én herczegekkel jól tudok bánni,
mert Bécsben egy egész esztendeig -

- Hallgass ezen bolond beszéddel, késő mostan segíteni, vitézebbül
kellett volna harczolnotok! bizonyosan tudom, ha mi asszonyok
állottunk volna a résen, egy férfit sem raboltak volna el Nagybányáról
a tatárok, neked is mondtam, menj a várost védelmezni, nem fogadtál
szót.--Ezen beszéde közben már nem vala többé oly sűrű zokogása, mint
az előbb, és a boszúság villámai által sugárzák a bú éjjelét arczán;
de a következő szavait ismét mély szomorúság és zokogás között ejté: -
Lásd azért vagyok most én szegény feleséged a tatárok rabszolgálója,
azért kell inséget szenvednünk.

Ki tudja mire nem vezették volna a szerelmes házas párt bú és harag,
ha épen Jeszid Murza nem érkezett volna vissza; a tatár Judith felé
fordulván, mondá:

- Téged Abdul khán méltóztatott, mint szolgálót kedveséhez fogadni; s
azért míg haza érkezünk, Szirmay Ilona mellett fogsz maradni, de
gondold meg, hogy zsákmányom vagy, és a szerint viseld magadat. Most
jer velem a herczeghez. Szóejtéséből látszaték, miképen nem volt
inyére a Murzának herczege választása; de mindazonáltal karon fogta a
menyecskét, és vezeté őt oda, hova az irgalmatlan sors hítta. Judith
visszapillanta még férjére, kinek arczáit ijedtében egy gyenge
veresség futa által, mint hóhérpallost az elitélt vére, hihetőleg,
mert a sápadtság már nem fogott rajta.

Hagyjuk tehát el a szegény borbélyt mink is, mivel őt még a felesége
is elhagyja, azon egyetlen személy, ki által ő szorosabb
összeköttetésbe jött másokkal. Kérjük azonban olvasóinkat, ne
gondoljanak rosszat felőlünk, midőn az elhagyottat elhagyjuk; mi
kénytelenek vagyunk feleségével menni, mert Abdul khán sátorának egyik
osztályában, melybe Jeszid Murza Pióczánét vezeté, ránk történetünk
fontos személyei várnak.

Szirmay Ilona, anyja és bátyja Abdul khán fényes sátorának egy mellék
osztályában tartattak, mert a herczeg meglátván Ilkát, az első
pillanatban leghőbb szenvedelemre érzé iránta szívét gyuladni s az
elrabolt leányt ezen pillanat óta úgy tekinté, mint hitvesét, mit is
inkább parancsolat, mint ajánlás, vagy épen kérés módjában legott
kijelentett. Nemzete szokásainál fogva ő eddig sehol is, főkép a szép
nemnél nem tapasztalta kivánatinak ellenzését, ez a keleten vak
engedelmességre neveltetvén; annál inkább ütődött meg, midőn a leány
utálattal viszonozá az alacsonyító ajánlatot. Első pillanatban haragra
lobbant, de a szép lányka könyei hamar elolták a hirtelen lángokat.
Ezért, és nyomósabb hadi foglalatosságai miatt, fölhagyott további
unszolásaival, az időre bízván imádottja szívének meglágyítását, ezen
engedékenységben az is erősítvén őt, hogy haza értekor semmi sem fogja
gátolhatni szándékát. A Szirmay család tehát mindig körüle volt, de ez
ideig alig látta kétszer Ilkát a herczeg, s akkor is kevés időre;
hanem szíves szorgalommal látszék felőlök gondoskodni, mert épen
semmit sem nélkülöztek, a mit szükség vagy kényelem kiván. Most
azonban, midőn Jeszid és Judith beléptek, Abdul khánt a Szirmay
családdal együtt lelték.

HUSZONHETEDIK SZAKASZ.

Abdul khán szerelmének folytatása. Összejövetel sátorában s mily
kimenetele lett annak.

Annak oka, hogy oly keveset alkalmatlankodék az ifjú herczeg
Szirmayéknak, talán nemcsak gyengéd érzet, de a megveretéséből
származott szégyen is lehetett, most, midőn az említett segítséget
bizonyosnak tarthatá, és így méltán remélhete győzedelmet,
foganatosnak tartá szerelmes ajánlásait megújítani.

Ezen szándékában leljük őt most kedvesénél, hol előkényszeríté minden
gyengédségét meghódítani azon lényt, mely minden zsákmányánál
becsesebb volt előtte. A leány, de főleg az anyja csak könyekkel
feleltek. Szirmay István vala az egy, ki szavakat állíta ellen Abdul
khán szavainak. Ez azonban igen boszantá a herczeget, mert Szirmay
rendíthetlen bátorsággal felelt, s csak a legszükségesebb tiszteletet
mutatá a herczeg személye iránt, hadát többször egy rabló csoportnak
nevezve. Abdul khán türedelme többször határán állott, és Ilka könyei
alig bírák haragja kitörését visszatartani. Látván azonban a khánfi,
hogy minden eddigi ajánlásai és igéretei sikeretlenek, az utolsóhoz,
és mint vélé legfoganatosabbhoz, folyamodott.

- Ti rabjaim vagytok, és így durvaság tőletek megvetni kegyelmemet,
melyre az első tatár nemes büszke lenne, de meg akarom mutatni, hogy
nagyobb jószívűségem hálátoknál. Halljad tehát Szirmay: te és Ilka
anyja szabadon haza térhettek minden váltságdíj nélkül, csak Ilkát
hagyjátok nekem.--Szép leány, ezen nagylelkűség csak meghódítja
szivedet.--Szirmay némán, de kitetsző megvetéssel tekinte a
herczegre, Szirmayné azonban, kit a leányától történhető elválás bús
andalodásából fölijesztett, hirtelen szavakra akadt a baleset
elhárítására.

- Nem,--nem!--én leányomtól el nem válok! mit ér szabadságom, mit ér
életem, ha a legkedvesebb elragadtatik tőlem? Édes leányom, én el nem
hagylak!--És szorosabban kulcsolá karjai közé a remegő Ilkát.

- Öreg, te szólj, én férfiakkal akarok beszélni.--Mondá boszúsan a
herczeg, valamivel szelidebben hozzá tévén:--Visszaadom elrablott
javaidat is, csak Ilka engem szeressen.

- Egy magyar nemes nem szokott huga szerelme felett alkudni, s egy
magyar nemes leány büszke bár magát a török császár ágyát is
rabnőitekkel megosztani.--Felelé méltósággal Szirmay.

- Így rohanjatok a veszélybe, nem én, de ön makacsságtok öl meg. -
Riada föl Abdul khán már többé nem mérsékelhetve haragját.

Szirmay mindig nyugodt bátorságával, megfogá a herczeg kezét, s őt a
sátor nyilásához vezetvén dél felé mutatott.

- Látod ott a hegytetőkön azon tüzeket lobogni? jól tudom én, ki rakta
őket, ott Babocsay tanyázik, kinek fegyvere súlyát már egyszer érezték
seregeid; nem sokára le fog onnan omlani, mint a sas szirtjai és
Bagosy seregét talán már a jövő hajnal sugarai elődbe tüntetik.

- Jőjjenek a vakmerők!--kiálta haragjának szabad menetelt engedve
Abdul khán.--Holnap hét ezer ember érkezik segítségemre, s ezekkel
könnyű lesz megtorlanom gyalázatomat, és önvéretekkel fogom azt
lemosni, s jaj azután Magyarországnak. Eddig kegyelmes valék
irántatok, de tovább erőszak lépjen a nyájasság helyébe, többé nem
koldul a krimi khán fia ott, hol parancsolhat.

- És akkor sem fog rettegni egy valódi magyar előtte, s a gyenge hölgy
is megmutatja, hogy lelki ereje hatalmasabb egy rabló fejedelem
erőszakánál.--Vága erős eltökélett hangon Szirmay beszédébe.

- Vén csevegő, némulj el magad, hogy én meg ne némíttassalak. Lásd,
minden daczod ellenére e csókkal avatom húgodat háremem rabnőjévé. -
Ezt mondván a herczeg szavait tettel erősíteni Ilka felé fordult, a
leány azonban figyelmezett minden szavaira, s az illetlen elővét által
méltó haragra ingerelve kivetkezve látszék egyszerre előbbi gyengéd
szelidségéből; arczait magas pirosság borítá el, szeme pillái között
nagy könycseppek ragyogtak, nem vala többé azon gyenge virág, mely a
védő bokor sűrűjében rejti el kecseit az üldözők előtt, érzé, hogy
azok megismertetvén csak ön bájok által könyörülést, vagy
méltóságokkal tiszteletet gerjesztvén a durva szeretőkben, menthetők a
leszakasztástól. Az esedezést alacsonyítónak tartá, és ezt tiszta
lelkű leányka csak ott használja, hol bár titkolja is, édesebb
érzelmek vonják őt ahhoz, kiben le akarja azokat csillapítani.
Fölemelé tehát Ilka szép fejét, s a magasan pirosló arczok beárnyazva
szabadon lógó fekete fürtjeitől élénk ellentételben valának a könnyező
szemekkel, melyeknek azonban nedves sugarai megvető haragot
lövellének. Ajka nem vala a szende rózsabimbó, mely csak varázs
illatokat gőzöl; azok alkonyi biborban égtek, melynek pompás fellegei
bájolók ugyan, de villámokat is rejthetnek keblökben. Szavába is hatni
tetszék lelke emelkedése, mert nem folyt többé oly édes zengeményben,
de a mennyire talán édességében vesztett, annyira szépíté azt az erő;
néhány lépéssel a sátor mélyébe vonta magát, s merőn tekinte a
herczegre, ki első hevében őt átkarolni, megcsökkenni látszott, de
mind ezen nagy változás alig észrevehető hirtelenséggel történt Ilkán,
és talán csak akkor lehetett ráismerni, midőn a leányka megszólamlék.

- Abdul khán! én magyar leány vagyok, s bennem tanuld megismerni, mit
tart az becsülete felől; azon percz, melyben ajkad ajkamat érinti,
lesz végső pillanatja életemnek. A kétségbeesés mindenütt fegyverre
talál.--Alig mondá ezt s villámsebesen lehajlott, egy nagy
sátorszeget a földből kiránta, s magasra emelvén folytatá beszédét.

- Lásd herczeg, ezen rosz vas örökre megmenthet tőled, és előbb
szállok ifjúságom virágában a sírba, mint felesége legyek egy pogány
rablónak.

Nem ijedt ugyan meg Abdul khán a fenyegetés történhető végrehajtása
miatt, mert a hirtelen választott eszköz sokkal tompább, és a leányka
kara talán gyengébb is vala, mintsem szándéka sikerüléséhez
kivántaték, de meglepé őt Ilka eltökélett bátor lelke, melyet
asszonyban eddig nem tapasztalt, sőt csak feltenni is képes nem vala.
A leány haragjában szebbnek tetszett neki, mint akármikor azelőtt, s
épen az, a mi vadabb férfiút dühbe hozható volna, fölébreszté jobb
érzékét, sejté azon nagy különbséget, mely a szerelem kényszerített és
önakaratból nyújtott kéjei között vagyon, s azonnal szelidebb
pillanattal és hangon, de nem egészen harag nélkül szóla Ilkához.

- Kaczaghatnék ugyan gyenge dühösségeden, de meg akarom mutatni, hogy
épen midőn semmi kimélést sem érdemelnél, vagyok engedékeny irántad.
Abdul khán kedvese ne legyen azonban szolgálat nélkül; itt földieid
közül egy asszony, ez mától fogva rabnőd.--Erre hirtelen elfordult,
Pióczánét Ilka felé taszítva, és kiment a sátorból.

Ilka egy forró csókot nyomott a szegre, szorosan markolva azt, dűlt
zokogó anyjának karjai közé. Bátyja csudálva tekinté őt, mert nem
ismerte az asszonyi szívnek mélységét, mely legkisebb ingerlésre
bámulandó erőt képes kifejteni vélt gyengesége alól. Juczi pedig
örvendett, hogy még a jámbor kisasszony is ily könnyen bír egy
hatalmas férfit megszelidíteni.

HUSZONNYOLCZADIK SZAKASZ.

Abdul khán érzeleg és tovább hátrál, segítséget nyer, készületei új
csatára, miként

a magyarok rendeléseit megzavarják. Karácson Tivadar merész terve.
Borsai csata.

Fényesen hasadt föl a hajnal azon éjszakára, melynek történeteit az
előbbi szakaszban beszéltük el; de mindazonáltal Abdul khánra nézve
nem volt oly örvendetes, mint lenni igért, mert Ilka ellenállása által
szerelme még inkább nőtt, s lelke gyengédebb érzelmei véres küzdésben
voltak sovárgó vágyaival a szerelem élvei után. Másrészről az oly
bizonyosan várt segedelem megérkezni késett, és a távolabb táborszemek
Bagosy közeledését jelenték. A herczeg ezt megértvén, tüstént
parancsot adott a visszavonulásra Borsa felé, honnan a segedelem
várandó vala. Átkelt tehát serege a Márán, és Dragomérfalva felé
vonult, hol nyugodni kevéssé megállapodott.

Bagosy azonban sebesen nyomult elő, s egyesült Babocsayval, ki a
tatárokat már üldözvén, kelet felé fordult, hogy ellenségeit a borsai
szoros úttól elzárhassa, mely az egyedüli rés vala szabadulásukra;
Babocsay délről vonult a tatárok bal szárnyát szorítván Erdélytől
elszakasztani őket, s a két sereg összeköttetését eszközleni, Szodoray
a tatárok derekával szemben űzte azokat, kinyújtott szárnyai balról
Babocsayhoz csatolván magukat. Karácson Tivadar hajdúival szerte
száguldozott, készen oda vetni magát, hol talán felekezetét veszedelem
fenyegetné.

A magyar vezérek minden okos rendelésök és gyorsaságok mellett is a
tatárok már igen nagyot haladtak volt, és így nehéz lett volna őket a
borsai havasok nyilásától egészen elzárni, mert már Szacsalnál az Izán
szerencsésen keresztül menvén alig vala gátja útjoknak, és Babocsay
kétkedett a rabok megszabadítása felől, midőn nagy bámulására jelenti
Karácson, hogy a tatárok Borsa előtt tábort ütöttek légyen, és minden
mozdulatok erős szándékot árul el az ellennel itt szembe szállani.
Bagosy csudálkozását hamar eloszlatá nehány tatár, kiket Szodoray
huszárai és Tivadar hajdúi elfogtak. Ezek kivallák, hogy kevés órák
előtt mintegy hét ezer főből álló segédsereg csatolta magát Abdul
khánhoz. Ő tehát a rabokat számos kisérettel el fogja legott küldeni,
és megerősödött hadával a magyarokra rohanni akar, mihelyest katonái
egy kissé kipihenendik magukat.

Bagosy első gondja vala egy rövid hadi tanácsot tartani, melyben
elhatároztaték megelőzni a tatárokat, és inkább megtámadni, mint
megtámadtatni. Csak egy körülmény szerze aggodalmat a vezér lelkében,
mert többé a győzedelemről nem is kétkedett, tudniillik a szegény
rabok, kik a csata alatt könnyen áthurczoltatván a havasokon túl a
haza határain, talán épen nem lesznek megmenthetők. Ezen egy okból a
rendíthetlen Bagosy, sőt maga a tüzes Szodoray is készek lettek volna
alkudozásba lépni az ellenséggel, hogy az utóbbit erre főkép Ilka
sorsa határozá, felesleges megjegyezni. Ily habozás mily javára vált
volna az ellenségnek, kiki átláthatja; de Karácson Tivadar bátorsága
elháríta minden belőle származható károkat, ő csak harmincz válogatott
hajdút kivánt, mert nagyobb számot az ellenség könnyen fölfedezhetne,
ezeket titkos utakon a borsai szoros, legszűkebb torkába vezetni
igéré, és képesnek állítá magát velök az ellenséget, akár egész más
napig is föltartani, mi alatt Bagosy a tatár fősereget megvervén,
segítségére jöhet. A merény veszedelmesnek mutatkozék, és csak azok
előtt nem tökéletesen kivihetlennek, kik jól ismerték Karácson Tivadar
vitézségét s csudálatos tetteit a szabadság háborúból, de ez egyetlen
mód vala czélhoz jutni, s e fölött gyámolá nemzetünknek saját
hajlandósága minden iránt, mi merésznek s talán vakmerőnek is
mondathatik; azért Bagosy engedelmet adott Karácsonnak s ez örvendve
sietett tervét végrehajtani.

Abdul khán valóban megkapta a várt segedelmet, ez nagyrészt török
jancsárokból állott, kik a beszarábiai és moldovai várakból küldettek,
most a hegyes tájakban igen használhatók. Bennök is bízott leginkább
Abdul, és azért négy ezer tatárt, serege leggyengébb katonáit
kiválaszta, ezek a foglyokat s a zsákmányt közben vévén elindultak
prédájokat a havasokon biztos helyre hozni. A hosszú sorban induló
rabok siránkozása, már előre, mint diadalének zengett a büszke herczeg
szívében, melyet még fegyveres társaikon nyerend. Elfordult tehát e
szívét örvendeztető látványtól, seregeit csatarendbe állítani akaró,
mely, a mint agyában kifőtt, igen jól alkalmazott lett volna a föld
minéműségéhez, de még első parancsolati között megzavarta őt a
magyarok előnyomulása, kik már tökéletes csatarendben haladék nélkül
látszattak seregét megtámadni akarni. Első pillanatban önszemeinek nem
akart a herczeg hitelt adni, de a tompa zúgás és fegyverek csillogása
csakhamar meggyőzék őt a szomorú valóságról, már első tervét
eszközleni lehetetlen vala, azért egy másikhoz folyamodék, mennyire az
idő rövidsége engedé.

Szükséges, hogy az ütközetről élénkebb képzetünk legyen, annak helyét
leírni. Borsa falujánál a hasonnevű patak a Visóba ömlik. Nehogy
ismét, mint Ujvárosnál oldalt vagy épen hátulról támadtassék meg,
Abdul khán jobb szárnyát az embereivel megrakott falura támasztá. A
helységtől Erdély felé egy meglehetős tágas völgy terjed el, melynek
nyugati részébe már leereszkedtek a magyarok. A folyamok körül és
Borsa előtt halmok, mély utak, bokrok, és földszakadások által annyira
egyenetlenné volt téve a tér, hogy csupán gyalogság harczolhatott
rajta. Ide akarta Abdul khán négy vagy öt ezer gyakorlott jancsárait
állítani, hogy a víhatatlan helyen elterjedvén, a szokások szerint
előrerohanó magyarokat körül szárnyalhassák. Dél felé a domborodások
egyszerre lekonyultak, és a völgy sík rétekben s mezőkben nyúlt el,
mint egy maga magát ajánlón a számos tatár lovasság fölállítására. A
jancsárok délkelet felől érkezvén meg, a téren pihentek, s épen, midőn
Abdul khán parancsolatját vevék Borsa előtt helyet foglalni, jelentek
meg a magyar dandárok. Abdul khán elébe vágtata a jancsároknak, és
tömegekben akará őket a téren ellenségeinek kiszegezni. Már ezen
rendelését hirdeté körüle álló tiszteinek, midőn eszébe jött a magyar
lovasság gátolhatatlan rohanása, mely jancsárai szoros rendét könnyen
felbonthatná, míg gyalogjaik az általa kinézett helyet elfoglalnák, a
mily gyorsan belátá azt, oly gyorsan változott ismét szándéka is, és
első tervére visszatért. Még egy elszánt lovagtámadással föl lehetett
a magyarokat annyira tartóztatni, hogy a jancsárok időt nyerjenek
magukat a völgy magasabb részében megfészkelni. Ezért hirtelen rendbe
szedé a herczeg első lovas csapatjait, s maga vezeté őket ügetve a
magyarok ellen. Ezeknek gyalogságuk megállapodott, s ágyúi által is
segített tűzzel fogadá az ellenséget, a lövések robogása szolgált
jelül Szodoraynak, ki szokott hevével rontott elő, s mint mennykő a
fellegekből úgy termett a füst és por ködéből egyszerre az ellenség
nyakán, mely úgy is az erős tüzelés által megcsökkent. Szerencsétlen
csillagzata Abdul khánnak a már kétszer megvert seregeket adá mellé,
ezeket futásra indítani elég volt a magyarok puszta látása is, és így
az első összeütés határozó volt az ütközetre nézve, mert az egész
támadó tatár sereg hátat fordított, a magyarok majdnem vakon üzék
őket, és nagyobb részük a tér hosszában futó lovas tatárok után, míg
Szodoray alig néhány százat gyűjthetett a jancsárok ellen; de ezen
csekély szám is elég volt a vitéz ifjúnak megtörni ezen hires dandár
sűrű rendeit, bár őket képes nem vala elzárni végkép Borsától. A
jancsárok sűrű tömöttsége inkább kitevé ugyan őket a magyar lovagok
csapásainak, de hatalmasan gátolá egyszersmind ezeknek előhaladását, s
míg az elsők halál áldozati lettek, addig a hátulsóknak szerencsélt a
domborodások közé vonulni, hol mint egy természetes sánczban, még mind
számra mind erőre egy félhető hatalmat képeztek. A tatár lovasság
hevesen űzetve a magyaroktól, hasonlólag Borsa felé fordult, hol
ágyúik és körülök lovasságok még illetetlen szakaszai állottak. Alig
érkeztek a falu közelébe, midőn a tatár ágyúk durrogni kezdének a
magyarok ellen, nem kimélőn saját hátrább maradott embereiket is. A
magyarok visszavonultak, s az addig még vesztegálló tatár lovas
osztály most rohanásra készült, mely nagyot fordíthatott volna a csata
menetelén, mert a két tűz közé szorított üldöző sereg vezér nélkül már
eszméletét kezdé veszteni, s kevés pillanatok mulva talán utat
engedett volna a védtelen gyalogság megtámadására. Szerencsére Bagosy
és Babocsay ekkor érkeztek Szodorayhoz, ki is reájok bízván a
jancsárokat, maga elszakadt része után indult hadának, s épen azon
perczben jutott hozzájuk, midőn hátrálások fölbomláshoz kezdett
hasonlítani, de Szodoray az előnyomuló ellent hamar vissza ijeszté, s
alig észrevehető időben serege ismét a régi rendben állott, csupán az
ágyúk folyvást tartó tüzelését félhetve, ennek is véget akart Szodoray
vetni, s egy osztálylyal a meredek konyulatnak vágott, az ágyútanyáig
ellenség útjában nem volt, és így csak a föld nehézségeivel kellett
küzdeni, melyek valóban csak kevéssel gyengébb lovasságnak is
meghághatlanok valának, sőt gyalogoknak is nem kis dolgot adtak volna,
de Szodorayt az elfoglalás nyomosságának érzete lelkesíté, s a bátor
merény kevés perczek mulva kivánt sikerrel végződött, s most minden
erejét a lovasság ellen fordíthatá, melyet a fáradhatlan Abdul khán
újra tűrhető rendbe szedett, de ennyi csüggesztő eset után gyenge volt
ellentállása, s ismét elszéledt a meredek partokon leugratva átuszni
Borsa patakát, mert ezen csak egy híd emelkedék a falunál, honnan el
voltak zárva. A csermely körül összetódult sokaság föltartá Szodoray
haladását. Bagosy és Babocsay nehéz harczba keveredtek a jancsárokkal,
s minden erőlködésök alig vala képes a jancsárokat léptenkinti
hátrálásra kényszeríteni. Az alispánnak minden percz drága volt, mert
az alatt könnyen áttöretheték Karácson kisded csapatja, s a foglyok
menthetlenül oda vesznek, ezen aggodalom hevíté minden katonája keblét
is még elszántabb küzdésre s végre az ellenség már a falu körébe volt
szorítva, de itt még kétségbeesettebb lőn védelme. A nap már messze
haladt, s annál alább szállt a magyarok reménye társaik szabadítása
felől, midőn egy a határ felől, és a falu túloldalán emelkedő zaj
figyelmüket magára vonta, az utóbbi Szodoray volt, ki lovagjai egy
részével az egyenetlen földön átvergődvén véletlen a falu hátulsó
részére rohant, s abba szerencsésen berontott, a jancsárok ezt
észrevévén, utolsó menedékökre, a hídra veték magokat s felhagyva,
minek utána minden remény elveszett, kétségbeesett védelmökkel, inkább
tódultak, mint futottak rajta által, így tökéletes diadalmat nyertek a
magyarok. A másik említett zaj, mely a határ felől hallatszék, azonban
még örvendetesebb vala, mert vegyest omoltak le a bérczekről tatárok
és magyar rabok, a mint észrevenni lehetett, már szabadon, az elsőbbek
pedig megverettekhez hasonlón.

HUSZONKILENCZEDIK SZAKASZ.

Melyben elmondatik, miként hajtá végre Karácson Tivadar merész tervét,
s miként

a nagybányai borbély borotváját a hazáért föláldozza.--A rabok sorsa.
- Tatárvölgy.

Karácson Tivadar harmincz hajdúval szerencsésen elért még a tatárok
előtt a borsai szoros útba. Ez két magas hegy között vezeti az utast
ki hazánkból, oldalait részint súlyegyenes sziklák, részint fenyőkkel
vastagon benőtt s meredekségök miatt járhatlan konyulatok képezik, egy
laposhátú domb rejti el ezen völgytől, melyben a hasonnevű helység
fekszik, és mely nézhelye volt az imént leírt csatának. Az út maga
torkolatjainál meglehetős széles, de közepe felé annyira szűkül, hogy
alig lészen végre egy nagyobb szekérnek elegendő tág, itt falai
egyszersmind legalacsonyabbak, felül omha kődarabokból állva. Ezen
pontot szemlélte ki Karácson, mint a védelemre legalkalmasabbat.
Lehengerítteté tehát felülről az elvált köveket, melyek egymásra
halmozva az utat elzárák, s földdel és galyakkal kitömetve elég erős
falat képeztek bármily támadás ellen. Jól fegyverkezett hajdúit
Karácson, részint ezen sánczra, egy hamar fölhányt mellvéd mögé
állítá, részint mind a két oldalon szirt tömegekbe rejté, hogy nagyobb
kiterjedésből lődözvén, az ellent számok csekélysége felől megcsalják,
ez által még azt is nyerte, hogy a szoros közepe felé befordulván,
sánczolását az ellenség előbb nem láthatá, míg hozzá igen közel nem
ért, a hajdúk pedig magas állásokból az út oldalain nemcsak mindent
átnézhettek, de kényökre is irányozhaták lövéseiket.

Ily rendelkezésben vígan várta Karácson a tatárokat, s nemsoká
föltüntek az említett lapos domb hátán, és lassan ereszkedének le a
szoros torkolatja felé, semmi ellenségtől nem tartván éppen minden
elővigyázat nélkül, minden figyelmüket csak rabjaik és zsákmányokra
fordíták. Annál inkább meghökkentek a tatárok elsei, a sánczolathoz
érvén, minél váratlanabb volt ez. Használá az első meglepést Karácson
s jeladására először is már előkészített szirtdarabokat hengerítenek a
hajdúk le, és hamar puskáik dörögtek utánok. A tatárok mennyire a
helyszűke engedé, visszafordultak, s ijedség ordításaival rohantak
társaikra, kik a csupa puskaropogásból itélvén, melyet a százszoros
visszhang rettenetessé tett, még nagyobbnak képzelék a veszélyt, és
megállottak, talán futásnak eredendők, ha ezt a rabok és zsákmány
tömege nem gátolja, és az eddig láthatlan ellenség mutatná magát.
Azonban az ormokról folyvást durrogtak a puskák, mind inkább
közeledve, s a sokaságban egy golyó sem téveszté czélját. A zavarodást
még az is nevelé, hogy a legtávolabbak semmit sem tudván a veszélyről,
folyvást előre nyomák a rendetlen tömeget, de az elsők inkább rohantak
volna a tüzes pokol, mint a szűk út torkába, mert annak kínait
legalább hírből ismerék, de az itt váró veszedelem majd egészen
ismeretlen volt előttök, s így, ha az út kezdetéig szoríttattak,
jobbra és balra vonultak el a hegyoldal hosszában. Végre már a foglyok
eleje érkezék a helyre, a puskaropogás elnémult, és egy hatalmas
szózat dörge le a szirtekről.

- Tépjétek el a béklyókat, és szabadok vagytok!

A foglyok bámulva láták kiséretöket jobbra és balra eloszlani, de
ereje egynek sem volt a szirti hang parancsolatját teljesíteni, és
erősen megkötözött kezeik nehezen szabadulandanak, ha a világot
kormányzó előrelátás, mely a leggyengébb férget is használni tudja,
egy ily megvetett lény által segedelmet nem nyujtott volna.

Az elrablott magyarok között egyedül Piócza Kristóf volt kötözetlen,
részint, mint Gerai Mahmud Abdul khán borbélya, részint mivel sokkal
gyávábbnak tartatott, mint sem tőle félni lehetett volna. De a
szerelem mindenhatóságát ki nem ismeri? ennél csak a szerelemféltés
mindenhatóbb, s ezen nyavalyában sinlődék a leírt gyulafalvai éjszaka
óta Piócza s ő, kinek eszébe sem jött ezelőtt a tatároknak ártani a
nyájas Jeszid Murza miatt, kész lett volna most egy borotvametszéssel
az egész nemzetnek nyakát szegni. E felett több tatár ócsárlotta
Piócza Kristóf egészen a híres Paré Ferencz elveire alapított borbélyi
ügyességét, a kettő közül nem tudni, melyik volt hatalmasabb inger
borbélyunk szívében a bosszúra. Elég az hozzá, ő volt az úr kezében a
gyenge edény, melylyel Izrael szabadulását eszközlé. Ugyan is kihúzta
Kristóf mester borotváját s egy izmos legényhez fordult, ki ezen
pillanatban szomszédja volt, fölemelé a csillogó aczélt, de hirtelen
eszébe villant, hogy drága szerszáma elcsorbulhatna a kemény kötelen,
s már lankadt föltétele, midőn a szerelemféltés, s a megsértett
művészet képei feltüntek, lelkét a nagy tettre erősíteni, sebesen
fölmetszé az említett izmos legény kezét, és ennek is egy borotvát
nyujtott, s most ketten folytaták a szabadítást, és mielőtt a tatárok
csak álmodtak volna felőle, már egy sereg rab elhullott pajtásaik
fegyvereivel kezökben rohant rájok. Most a hegyekből is leomlott
Karácson s a mindig nevekedő szabadult foglyokkal egyiránt nyomta az
ellent. A tatárok minden tartásokat elvesztve hátat fordítottak, és
harczoló főseregök irányában futásnak eredtek, hová éppen a csata
gyászos végének tanúi lehetni érkeztek meg. A magyar sereg, és a még
bosszúsabb szabadult rabok fegyvere annyira dühöngött a tatárok
között, hogy egy, Abdul khánnal menekedett kisded csapatot kivévén az
egész seregnek Borsa völgye vált temetőjévé, a mely nevezetes nap
emlékére máig «Tatárvölgy» nevét viseli.

HARMINCZADIK SZAKASZ.

Minő kincset mente meg Abdul khán a zsákmányból. A tatárok

végveszedelme és üldöztetése.--Kínjai egy szerelmesnek.

Nagy volt a magyarokra nézve következése a csatának, de tetemes
veszteségeken vásárolva, mert főkép Bagosy és Babocsay seregéből sok
nemes halt meg a hazáért; de a magas czél el vala érve, s a hon és
annak gyermekei megmentve; tízezer tatár fedte halva és sebesen a
völgyet Borsa szorosától a falu környékéig, nevezetes szám elfogatott,
némelyek a hegyekbe futottak, s ott a pórnép áldozataiként estek el.
Csak alig ezer emberből álló csapat tartotta magát Abdul khán mellett.
A diadal öröme zavart okozott a magyarok között, s ezt megmentett
rokonaik tolongása nevelé. Az út Borsa szorosa felé szabad lett, csak
nehány lassabban jövő rabok és Karácson hajdúi fedék azt. Abdul khán
hamar észrevette a szabadulásra ajánlkozó rést, és arra fordítá kisded
seregét. Alig kelt által Borsa patakán egy helyen, hol partjai
alacsonyabbak valának, midőn szemei húsz vagy harmincz lassan ballagó
rabra vetődtek.

- A nagy prófétára!--kiálta Abdul khán--ez Szirmay Ilka; még nem
veszett el minden, ha ő az enyém marad!--Kardja szétosztá a
csoportot, s földre lökvén a leányra boruló anyát, nyergébe emelte
félholtan a leányt. Jeszid Murza követé herczege példáját és Jutkát
ragadá föl a földről, de nem félholtan, s ezen nagy sebességgel
végzett kettős ragadás után tovább vágtatott a csoport. Karácson, ki
még útjokban volt, átlátván, mily lehetetlen légyen a sík völgyben
magát a sokaság ellen tartani, jó eleve félre tért, s oldalról
lövetett az elnyargaló tatárokra. Egy golyó szegény Jeszid Murza
fejébe csapott, de feszesen ült a bajnok nyergében, s keményen karolta
által elragadt kedvesét, ezen okok tehát s a rémült csoport sűrűsége
nem hagyák őt lováról leesni, s Jutka csak a szoroson túl vette észre
imádója halálát.

A magyarok figyelme későn vonaték Abdulra, s midőn űzésére utána
eredtek, már az út legveszedelmesebb részét hátra hagyta. Szodoraynak
első gondja volt a megmentett foglyok között Ilkát fölkeresni. Jó
darabig hiában voltak tudakozásai, míg az öreg Szirmayra akadt, ki a
pataknál Ilka anyját ápolá; a szegény asszony majdnem élet nélkül
feküdt a puha pázsiton, sógora és cselédei vízzel locsolák halavány
arczáit, melyekre a halál szomorú bélyegét nyomni látszaték, és
keblét, mely lassú pihegése által egyedül adta jeleit az életnek.
Szodoray ezen szerencsétlenség által elfogódva nem is vevé Ilka
hiányát az első pillanatban észre, csak, midőn a frissítő habok ereje
által Szirmayné magához tért s töredező hangon tudakozódék az
elragadott felől.

- Ilkám!--édes Ilkám--gyermekem hát nem láthatlak többé -!

- Hol van Ilka?--kiálta magán kívül Szodoray.--Az egekért:
szóljatok.

Szirmay csak most vevé észre az ifjút, s könnyeit törülve karjaival a
szűk út felé mutatott.

- Őt a hegyeken túl keresd Abdul khán karjai között.

Villámpillanatokat lőtt Szodoray a kijelelt táj felé, harag és
fájdalom együtt háborogtak arczán, s első kínjában átkozá a fényes
győzedelmet, melynek legszebb jutalmát egy tatár ragadta el.

- Lovamat!--lóra legények!--kiáltá, s felveté magát lovára, melyet
sebesen elővezetett szolgája, s a hegyen legközelebb álló osztályával
azok után nyargalt, kik már Abdul khán után eredtek.

Szirmay a föleszmélt özvegyet nyugalmasabb helyre vezeté, hol sokáig
egyedül maradtak, csak fájdalmokra hagyatva. Végre meghallván Bagosy
barátai új baját, vigasztalni jött, élesztvén bennök a reményt, hogy
Szodoray meg fogja Ilkát menteni.

Boldizsár a nélkül, hogy a tatárokat elérhette volna, már a szorosig
érkezett, itt a torkolat tömve volt ellenséggel, mert Karácson sáncza
még állott, s ezen csak lassanként lehetett átugratni. Az első, ki
rajta által megszabadult, felső részét nagy ügygyel-bajjal lerántván,
Abdul khán vala, és Ilkával rögtön tovább nyargalt, utána többnek
szerencsélt megmenekedni, Judith itten vevé észre rablója halálát; de
nem volt ideje sopánkodásra árvaságán vagy özvegységén, egy más csinos
tatár csakhamar pártfogása alá vévén. A mondott akadály miatt Abdul
csapatának felénél több lelte halálát a szoros torkában; de mire a
holttetemeken keresztül rést törtek a magyarok, a futó tatároknak már
porok is eloszlott, s messze beűzte ugyan őket az idegen földön
Szodoray, de csak annyit akarunk említeni, hogy alkonyat előtt
kénytelen volt minden remény nélkül visszatérni.

Szirmayékat még Borsán találta, az anyát sok eltűrt szerencsétlenségei
veszedelmes nyavalyába vetették, s csak ebből származott gyengesége
miatt nem foghatá búját szavakba, azt csak könyekben és sóhajtásokban
fejezhetvén ki. Szodoray e beteg ágyára borult, és annak forró kezeit
ajkaira nyomván esküdött: addig nem nyugodni, míg kedvese a kínos
rabságból mentve nem lészen. Az ifjú hő érzelme jótékonyan látszék
hatni a betegre, mert ez tekintetét reá fordítva, már többé nem oly
meredten pillantott, s egy mély sóhajtással könnyítve keblét,
fájdalmas hangon mondá:

- Boldizsár!--add vissza leányomat!

- Vissza hozom őt, s ha Abdul khán palotájából kellene is kiragadnom.
- Felelé Szodoray, és hirtelen kilépett a szobából. Bagosyval
találkozék, s tudósítván őt a baj mivoltáról, tanácsot kért. Itt
hirtelen semmit sem lehetett tenni, s legjavalhatóbb vala a már nem
sokáig késhető békét megvárván, Eugen herczeg által kieszközlött úti
levéllel Krímbe utazni s Ilkát a rabságból kiváltani, ez valóban az
egyetlen mód vala, mely némi hihetőséggel igéré Ilka megszabadítását;
de a várakozás talán törekvései nem sikerülésénél is nagyobb szenvedés
volt a tüzes Szodoraynak. Élte legkínosabb éjszakáját tölté el, s a
nappal is csak hasonló búval virradt rá, mert barátjai, sőt maga
Szirmay sem engedék, hogy a béke előtt Krimbe utazzék.

HARMINCZEGYEDIK SZAKASZ.

Karácson Tivadar az erdőbe megy, kit talál ott, és mit tud meg. -

Egy szerencsétlennek utolsó pillanatai.

Az alkonyat csendesen és szendén ereszkedék le, s már csak a hegyormok
pirulának a nap végső sugaraiban, s a bérczek óriási árnyakkal
látszának eltakarni a gyilkoló csata műveit tövökben, csak imitt-amott
zavará a köz némaságot lassú halálhörgés, s talán sebesült rokonaikat
keresők zaja, mert a diadalmasok mintegy öntettektől borzadva
visszavonultak a véres csatatérről. Karácson büszke új szerencséjére
az utolsók között vala, kik a harczmezejét elhagyák,--Bagosy őt egy
szomszéd faluba rendelé, hová szállását tette, további parancsainak
elfogadására; még a betörő éjnek sötéte előtt oda szándékozván érni a
hajdú, most arra irányzá menését, s a rövidebb ösvény, melyet
választa, egy erdőbe tekeredett; Tivadar sebes léptekkel haladt: még
az érezhető esti szél a lombokon susogott, midőn egyszerre emberi
hang, s mint vélte egy haldokló utolsó nyöszörgése hatottak füleibe, -
megállott, és jobbját puskája sárkányára tévén, kevés pillanatig
hallgatózék; de csak a szellőt hallotta rengeni, tovább ment tehát, s
az erdő egy nyiltabb és világosabb részére jött, hol újra az előbbi
hangok gátolák lépteit. Egy vastag fa mögé vonulván, szorgosan átnézé
a vidéket. Ez, mint mondtuk, egy szabadabb hely volt: három terebély
fenyő a sűrűségtől nem gátoltatva óriási növésében, borítá homályos
lombjait egy patak felett, melynek lassú folyása egy magányos szikla
tövében akadozott. Fejét a szikla talpára döntve mozdulatlan feküdt
egy ősz férfi a pázsiton, hosszú fehér fürtjei és szakálla vállain és
mellén szétterjedtek, de rajtok vérfoltok mutatkozának: tanúi egy
erőszakos megsebesítésnek. Ugyan ezen jelek valának láthatók durva
remeteöltözetén is, és jobb kezén, mely görcsösen befeszített markába
egy arany lánczot szorított. Arczán a halál bágyadtsága minden érzet s
minden szenvedély jeleit eltörlé, csak hosszú fájdalmak véste redőiből
lehete olvasni a felette háborgón elvonuló időt, és életét csak tompa
halálhörgés árulá el. Már segedelmére akart sietni Tivadar; de eszébe
juta, hogy ő ép erős férfihangot is hallott, s az egyik fa ágáról egy
puska függött le, melyet a gyenge öreg oda nem akaszthatott. Ezek mind
bizonyíták, hogy az öreg egyedül nem lehet, s egy titkos érzelem
visszatartá lépését. Kevés perczekig lehetett ezen kínos várakozásban,
midőn a patak magas partján egy embert látott emelkedni; kezében
kulacs volt, termetét guba takará, mely azonban fegyvereit el nem
fedheté, mindig háttal fordulva Karácsonhoz, az öreghez közelíte,
föloldá ruháit, s a kulacsból kiöntött vízzel mosni kezdé sebeit,
egyszerre leveté gubáját, mely munkájában hátráltatá, s ezen perczben
egész arczát mutatá az elrejtezett Karácsonnak, ki meghökkent
bámulásában, midőn benne Pintye Gregorra ismert.

Mit akarhatott a haramia ezen haldokló öreggel, kit közel a sereghez
önveszedelmével oly gondosan ápolt, s mi közösülésben lehetett azon
öreg a zsiványnyal? Karácson bár egyedül volt, s Pintye Gregornak
könnyen lehettek több czinkosai lesben, nem győzheté meg ujságvágyát s
kivánatát régi ellenét meggyőzni. Kilépett tehát rejtekéből, s az
ismét elfordult haramiára kiáltott.

- Istentelen zsivány! ki akarod rabolni ezen haldokló öreget is?

- Ember, akár ki légy, tiszteld ezen helyet, mert--felelé elszánt
hangon Pintye Gregor, s tovább szólott volna, de Karácson szava
fölrázá az öreget halálos álmából, gyenge veres futá el arczait,
szemeinek utolsó tüze látszott fellobbanni, s kezeire támaszkodván
félig fölemelkedék s kényszerített erejű hangon kiáltott föl:

- Zsivány, az istenért, zsivány és fiam!

- Hát a pokol mindenüvé elhoz kínomra!--Ordítá a haramia, s baltáját
Karácsonnak irányzá, ki az öregre figyelmezvén, nehezen kerülte volna
ki a haramia halálos csapását, de ez hamar elváltoztatá szándékát, s
lebocsátá fejszéjét.

- Nem atyám!--bár haramia vagyok is,--de előtted--halálod óráján,
még halálos ellenségemet sem gyilkolhatom meg.--Földre szegezé
szemeit a haramia, vonásait a fájdalom szaggatá ki idomokból, de
ábrázatát nem szelidíté a fájdalom, mert nyers élete keményebben belé
edzette a vadságot, mint sem bú vagy öröm gyengíthették volna.

- Vedd vissza ezen boldogtalan jelt.--Folytatá az öreg előbbi
beszédét, már gyengébb hangon, s fia lábaihoz veté az arany lánczot,
melyben egy vastag arany emlékpénz függött.--Vedd vissza és vidd el
azt, hogy testvéred soha se akadjon nyomodba, mert a szégyen őt is
eldönthetné.

Gépelyként hajlott le Pintye Gregor, s fölvevé a lánczot; a zárható
emlékpénz fölnyilt, s belőle egy kis fél ezüst karika esett ki, mely
hosszában ketté volt metszve, és vert munkában egy boldogasszony
képnek felét mutat. Karácson reá mereszt szemeit, szótalan bámulván
darabig az ezüstre; egy gondolat látszék fejébe villámlani, melyet
ismét elnyomni küzdött. Végre érzékeit és lelkét aggódó várakozás
legfőbb polczára feszítve, kérdé társait:

- Öreg!--Pintye Gregor!--mit jelent ezen ezüst darab?--s fölemelvén
azt, még élesebben vizsgál.

- Pintye Gregor!--Kiált a haldokló és kiszáradt merevény szemeiből
újra sűrűen folytak a könnyek, s a fájdalom őket ismét forgásba hozta,
mint zivatar az utolsó szikrában pislogó tüzet.--Pintye Gregor hát az
elhírelt gonosztevő: fiam!--kinek hazája az akasztófa, sírja a hollók
gyomra, s temetése az emberek átka lesz.--Gyilkos!--útonálló! -
Távozzál tőlem kárhozat gyermeke, mert az enyhítés általad méreg lesz
sebeimen. Fuss innen, s atyai átkom kövessen a vesztőhelyig, s az
rázzon össze halálos álmodon.

Az öreg annyi erőlködés után visszadőlt, s arczát ismét az előbbi néma
fájdalom fogá el; de redőit már halálgörcs kezdé összevonni, s a
hirtelen megáradt szemek éppen oly hirtelen elapadtak, előbbi nedvök
jéggé válva úszott homályosan ragyogva, elmaradt sugáraként egykori
tüzöknek. A haramia arczán minden szenvedélyek zavarogtak, s talán
éppen azért, mivel zabolátlan életében mindeniknek szabad útat
engedett, egyik sem volt képes magát a másik felett kitüntetni.
Karácson mindezeket észre venni sem látszott; szemei folyvást az ezüst
darabra lévén szegezve, s türelmét vesztve az öreg átkozódásán, újra
nagy hévvel kérdezé.

- Öreg az istenért meg ne halj, míg ezen boldogtalan jelről nem
tudósítottál.--De az öreg hallgatott, s halkan emelve kezét mutatott
a haramiára, mintha a rimánkodót ahhoz utasítaná fölvilágítás végett.

- Pintye Gregor, én halálos ellenséged vagyok; de most kérlek, mint
csak istenemet kérhetem lelkem üdvösségéért halálom óráján, beszélj el
mindent, a mit tudsz, de igazat szólj.--Rimánkodék Karácson a
haramiához fordulva, ki csudálkozva azon nagy érdeken, melyet ezen
dologban ellensége vett, fájdalmasan felelt:

- Mi közöd e dologhoz, vagy talán evvel is kínzani akarsz? de ha
ennyit láttál, tudj mindent. Ezen öreg, kit végső vonaglásaiban látsz,
atyja lett egy iker párnak, kiket balesetek miatt elhagyni kénytelen
vala. Ismertető jelül nekem, mint öregebbnek ezen arany lánczon függő
emlékpénzt hagyta a belé rejtett boldogasszony képnek felével, öcsém
az ezüst másik felét kapta. Most sebesítve találtam őt a csatatér
körül, és segedelmet kérvén tőlem, a szerencsétlen jel által bennem
öregebb fiára ismert. S a pokol minden kínjai azért reád, hogy miattad
egyszerre kellett atyámat és rettenetes átkát föltalálnom.

- Az ördög szól belőled és szörnyű hazugsága. Kiálta Tivadar, és
mellben ragadá a lecsapottan álló haramiát.--Igazat szólj ember, mert
megfojtalak.

A haramia egy hosszú pillanatot vetett Tivadarra, és éppen nem
törekedék magát annak kezéből kimenteni.--Haldokló atyám mellett
nincs kedvem hazudni, s halálos ellenségem előtt éppen nem akarom
magamat hazugsággal alacsonyítani.--Felelé sokkal nagyobb
nyugalommal, mint állapotjában várni lehetett. Karácson lelke azonban
mindig küzdött a haramiának szavai ellen, újra az öreghez fordult,
kezeit Pintyéről levonván, s előbbi heves rimánkodó hangon szólítá meg
a haldoklót.

- Boldogtalan öreg! csak egy szóval, egy jellel add tudtomra, igaz-e,
a mit fiad mond.

- Igaz!--sóhajtá keble mélyéből a haldokló. Karácsont ezen kis szó
összerázta, baljával eltakará arczát, s jobbját hirtelen mellén
dolmánya alá dugá, s valamit ránta onnan elő, de mit látni nem
lehetett, mert markába rejté, míg az öregre borulva föl nem kiáltott.

- Atyám, tartsd vissza lelkedet! im én is fiad vagyok!

Az öreg tagjaiba új élet látszék magát önteni; szemei ismét forogtak,
kezeit Tivadar felé emelé, s ajka többször megnyílt a szólásra, de
mindannyiszor ismét elcsukódott talán gyengeség, vagy egy örömgörcs
által, mely a halál fájdalmán diadalmaskodni akart; végre sikerült
törekvése, s Tivadar karjára támasztva csüggedő fejét, megszólamlott:

- Hát legyen dicsérve az Isten, ki minekutána hosszú szenvedésimet még
haldoklásom között is tetézte, az utolsó perczben vígasztalásomra
elhozta második és jó fiamat is.--Mi a neved fiam?

- Tivadar!--felelé Karácson.

- Tivadar, hát szálljon reád atyai áldásom s kisérjen mindenütt, s a
mit azon elkárhozottól elvontam, az áradjon mind reád; de téged
haramia, atyai átkom üldözzön sírodig, téged, ki emlékezetemet az
akasztófára hozod, az ég iszonyú büntetései kínozzanak! távozzál
halálom helyétől, mert melletted nem húnyhatnám be szemeimet.

- Atyám, ne átkozzál meg, mert átkod az utolsó gonoszságra kényszerít.
- Kiált magán kívül a haramia.

- Félre!--volt a megsértett atya rövid válasza.

Pintye Gregor térdeire omlott, megragadta az öreg jobb kezét, s inkább
kényszerítő, mint esedező hangon folytatá rimánkodását, míg ábrázatján
vad szenvedelmei elnyomák a látszólag fölküzdő jobb érzelmeket, s az a
kétségbeesés legmagasabb pontját mutat.

- Térdeimen rimánkodom én, ki parancsolni és kényszeríteni szoktam.
Vedd vissza átkodat, s még talán más ember lesz a haramiából.

- Félre gyilkos! az átok örökséged.--Kiált az ősz, s végső erejét
összeszedé, hogy jobbját, melyet utált fia szorosan tartott, kezéből
kirántsa, s ez megtörténvén, újra fölemelé szavát, de beszédét alig
lehete minden erőlködés mellett is halálhörgéstől megkülönböztetni. -
Áldás reád, Tivadar, és átok a haramiára!

S a természet elleni erőszak, melylyel élte végső perczeiben haragját
és örömét érezhetővé tenni akará, ezennel véget vete a szerencsétlen
életének. Szemeire a halál köde borult, s arczai kényszerített verese
hirtelen mély sárgává vált. Tagjai még egyszer megrándultak, mintegy
fölizgatva a halál vitája által, és azzal kinyújtóztak az örök
nyugalomra.

Fiai boldogtalan atyjok hült tetemére borulván, lassú és ritka
könyűkkel, de talán annál véresebb fájdalommal siratták halálát, mert
bár mélyebb a szelidebb lélek fájdalma, de a vadé erőszakosabb. Sokban
különbözött ugyan első tekintetre a két iker testvér, de a különbség
nem annyira a természeté, mint az életmódé, s a körülményeké vala.
Alapja volt mind a kettőnek egy-egy megtörhetlen, s talán vad és ádáz
akarat, mely nem eredetében, csak munkálatiban különbözött, Tivadarnál
a jóban, Gregornál a roszban tüntetvén ki magát. S abban is
hasonlítani látszottak, hogy Tivadart ki ki inkább félte és tisztelte,
mint szerette, a szeretethez kivántató szelidség idegen lévén nála,
míg a nálánál nyersebb haramiát sokan nem utálták oly mértékben, mint
czimboráit utálni szoktuk; mert az, a mi Tivadar, mint az emberi
rendes társaság egyik tagjában iránta szeretetet gerjeszteni kevés
volt, a haramiában, kitől minden vadságot vártunk, elegendő vala, hogy
őt, mint haramiát ne gyűlöljük annyira, mint kegyetlenebb sorsosit.
Ezen pontban hajlottak tehát össze a két lélek, ki egy anya méhéből
származva, csak egymás üldözésére látszottak teremtve lenni.
Születésök őket szorosan egyesíté, de már a legközelebb időszak
szétszakasztá egymástól, hadi életökben, mint irigy vetélkedők léptek
föl, s már jó ideig csak öldöklő szándékkal keresék föl egymást; míg
rég elveszettnek vélt atyjok teteme felett őket, mint testvéreket
ismerteté meg a sors, de meghajthatlan lelköket engesztelni nem bírta.

Szó nélkül borultak folyvást atyjokra a testvérek, némán tartva
mindeniket kínos érzelme, s nehéz lenne meghatározni, mint búsult-e
inkább mindenikök, atyja elvesztésén-e a megismerés pillanatában, vagy
testvére föltalálásán, mert hosszú villongás és halálos gyülöltség
kiirták régen a szeretet szikráját keblökből. Tivadar atyja ruhájának
belső zsebében egy papiros tekercsre talált, előhúzá azt, s futólag
átnézvén, benne atyjának életét röviden följegyezve lelte.

- Gregor--kérdé tehát bátyját--fedett-e föl valamit atyánk neked
élete sorsáról?

- Semmit.--Vala a felelet.

- Ezen papiroson följegyezve vagyon, s te is bírsz joggal azt ismerni;
ülj le tehát és hallgasd meg.--Mondá a hajdú, s mindketten helyet
foglalának egy szikladarabon, mire Tivadar töredezett és gyakorlatlan
hangon olvasni kezdé a papiros tartalmát, melynek mi a jövő szakaszt
tartottuk föl.

HARMINCZKETTEDIK SZAKASZ.

Egy szerencsétlennek életrajza.

Én Szatmár vármegyében születtem Aranyos-Megyesen, hol atyám
Vesselényi, s ennek magas lelkű özvegye Lónyay Anna, később Kemény
János erdélyi fejedelem hitesének szolgálatjában volt; nagylelkű
uraságom engem a szatmári és debreczeni oskolákban neveltetett maga
költségén.--Kilépvén az oskolából, Vesselényiné egy tanulásomhoz illő
hivatalt adott saját házában, és állapotomat minden tekintetben
szerencsésnek lehetett mondani.

A várban lakott Lenka, árvája asszonyunk egy hű cselédjének, kit a
kegyes uraság nevelt, és ápolt; a leányka szép volt, alig láttam, már
szerelmet érzék iránta, melyet kedvesem viszonozott; asszonyunk
megáldá szövetségünket, s nem sokára az oltár előtt köttettünk össze.
Két esztendő kevés zavarral, boldogan folyt el; ezen idő alatt atyja
lettem egy iker fiúpárnak, de gyanakodó heves lelkem nem volt képes
azt állandóan bírhatni. Gyermekeim! ha valaha ismét föltalálhatlak,
vagy akárki, kik ezen írást holtom után olvassátok, vegyétek, vegyétek
szavaimat, mint a legtöredelmesebb megbánás ömledezéseit, mely éjféli
kisértetként ült szívemben, marczangoló kínokká változtatva minden
érzéseimet; s ha van engesztelődés vétkeinkért, én reménylem
megbűnhődtem azokat, mert negyven esztendeig háborog már
lelkiismeretem szélvésze, pillanat szünet, egy perczi csend nélkül, s
nem tudom, meddig fog még gyötreni életem, melytől szabadulnom volna
legnagyobb szerencsém. De nagy vala bűnöm, s így csak hozzá mért az
iszonyú büntetés.

A szatmári őrsereg tisztjei gyakran jártak Megyesre. Egy tiszt
Lenkámra veté szemeit, gyalázatos lelkében a csábítás csak egy
mulatságos, nevetséges mű volt. Épen ekkor készíté Lónyay Anna
dicsőséges munkáját, megboszulását a kínzott hazának; a távolabb
nemesség összehivására én valék küldve, s így távollétemben hölgyem
védetlen vala kitéve az idegen incselkedéseinek. Asszonyunk
kényteleníttetett, hogy szándékát elrejthesse, barátságot színlelni a
katonák iránt,--így nekik szabad bejárások vala Megyesen.

Alig érkeztem haza útamból, midőn azon szomorú tudósítást kelle
hallanom, hogy feleségem épen nem látszott erősen ellenzeni ama tiszt
szerelem ajánlásait.--Ugy is véghetlen gyűlölséget tápláltam
szívemben hazám bitangolói ellen, könnyű tehát képzelni, milyen lángra
gyúlt minden csepp vér ereimben e hír hallásánál: a kik eddig csak
hazám által sértettek meg, azok most, legközelebb, legédesebb
érdekeimben önmagamat véreztek meg. Eddig az epesztő búval párosodott
boszú csak lappangott lelkemben, várván a kitörésre másunnan jövő
alkalmat; de most ily erőszakos inger által riasztva föl, szűk lett
hatalmas szenvedélyének előbbi foghelye.--Elragadó tüzes természetem
következésében mindig könnyen hivő voltam, hirtelen föllobbanásom időt
a meggondolásra nem engedvén; ily állapotba helyezett ezen hír is, s a
nélkül, hogy csak kételkedtem volna valóságán, rohantam nőm szobája
felé.--Egek!--épen a kevély katona lépett ki ajtajából,
zavarodásomban nem is láthatám: győzedelmet mutatott-e vagy
boszúságot; fegyvertelen valék, de a kétségbeesés dühe pótolá azok
hiányát.--Megragadám a katonát, de ez hidegvérűbb, s talán erősebb
lévén nálamnál, könnyen lerázott magáról,--harsány gúnykaczajjal
távozott el.--Az első kifakadás sikeretlensége még inkább nevelte
indulatom lángjait, a fő tárgy, a fő bűnös elszabadult.--Jaj tehát a
hátra maradtnak!--kiáltá bennem a gonosz lélek. Feleségem szobájába
rohantam.

- Hitván gyalázatos szentségtörő!--vala halált lihegő üdvözletem. Az
asszony elsápadt és reszketett, én oktalan őrültségemben bűne
következésének tulajdonítám azt, mi csak dühöngésem által gerjesztett
ijedéséből származott, ő szólani akart, de én nem hagytam, s a minden
gonosznak elősegélésére kész pokol egy kést láttata velem az asztalon
feküdni, a jobb lélek többé nem parancsolt tagjaimnak, egy ördögi
indulat ragadtatá kezembe az éles aczélt, mely vérszomjas
villongással, még inkább ajánlá szívemnek a boszút: magasra emelém a
kést; s félájultan rogyott el az asszony lábaim előtt.

- Hah! elnyomott bűnöd, ocsmány megfertőztetője becsületemnek. Jól
van, föl se nyisd többé szemeidet, mert nem akarom bennök
meggyalázásomat olvasni. S e szavaim között mélyen döfém magasan habzó
kebelébe a vasat, egy hosszú hörgő sohajtás volt a felelet, s lelke
egy átok, egy áldás nélkül hagyá el testét, vére sűrűen ömlött el
kebelén, s a padolaton, s vele elfolyni kezdett boszúm indulatja. Már
lágyulni érzém keblemet, midőn a zajra fölébredt gyermekeim sikoltásuk
egész hatalmában ébreszté föl lelkiismeretemet, hozzájok akarék
fordulni; de a mellék ajtó nyilt föl, s egész fölséges méltóságában
lépett elő Lónyay Anna; egy pillanat,--és lelke megismeré az egész
borzasztó tettet.--Így fog valaha Istenem reám tekinteni, midőn azon
iszonyú napon itéletét fogja reám kimondani, ezen magas haragú
pillanat tükrében látám csak által egészen tettem undokságát, s a
boszú lángja helyett borzadás hevíté véremet.

- Őrült ember! mit tevél? Feleséged ártatlan volt!--Szóla Keményné, s
egy könny, haragot és szánakozást egyiránt jelentő, gördült ki
szemeiből.--Szolgák, tömlöczbe a gyilkossal.

- Tömlöczbe? nem, Istenemre nem!--ordítám mint egy eszeveszett, s
kirohantam a szobából,--ki a várból s eszmélés nélkül folytatva
útamat, csak akkor tértem magamhoz, midőn a Szamos árjai gátlák tovább
haladásomat. Itt egy sűrű bokor rejte el az emberek szemei előtt, mert
mindenikben hóhéromat tekintém, ki bűnömért a vesztő helyre akar
hurczolni: de annál inkább marczangolt lelkiismeretem furdalása, mert
rejtekemben semmi egyéb tárgy nem vonhatta másfelé figyelmemet. Az
első bűn ritkán szokott megtörődésre és bánásra okot adni, főleg oly
indulatos s oly szenvedélyek által háborított embernél, mint én valék;
ha átlátja is az ilyen iszonyúságát tettének, fölgerjesztett
szenvedelmei tovább űzik őt a véres pályán. Én is így valék. Nem
tekinthettem magamat, mint okát a gonoszságnak, a galád katonatiszt
még tízszerte nagyobb bűnösnek tetszett szememben, ő volt feleségem
gyilkosa, nem én, s ha az ártatlan sírba szállt, a bűnösnek tovább
élni nem lehetett. Csupán az új boszú végrehajtása tartott vissza ezen
tájékon, melyet örökre elhagyni szándékoztam. Több napokig rejtve
tartám magamat a vidéken; ezen idő alatt csendesült ugyan bennem
vihara szenvedélyeimnek, de erősödött is. Gyermekeimre gondolék, a
szerencsétlen árvákra; de azokat nagylelkű asszonyom kezeiben tudám, s
bár búsongott, de megnyugodt atyai szívem.

Ez alatt közelgett a boszú pillanatja. A szatmári őrsereg egy
zsarolásból tért vissza Nagybánya vidékéről, a szegény pórnéptől
elragadt zsákmánynyal terhesen. Szatmár és Megyes között Gombás
erdejénél a Szamos partjain pihentek. Itt ütött rájok a vármegye
titkosan összegyűjtött nemességével Lónyay Anna.

Én álruhába öltözve csatoltam magamat a Megyesről induló sereghez. A
történet ismeretes. A bősz magyarok tökéletesen diadalkodtak zsarnok
elleneiken, s csak én valék, ki a boszút nem eléglé, mert a tiszt, ki
feleségem halálát okozta, nem vala jelen. Ő az őrsereg Szatmáron
hagyott részénél maradt, s nem sokára, mint követ küldeték Megyesre, a
vérengző tett felől magyarázatot kivánó; én útjába akadtam, s kezem
által terült le halva lováról.

Végrehajtott boszúmon nem soká örvendheték. Lónyay Anna, a hőslelkű
asszony keményebb, talán halálos büntetés elkerülése végett nem soká
kénytelenítteték Erdélybe futni; én mint házának embere, e felett
feleségem, s főleg a katonatiszt gyilkosa nem leheték többé bátor egy
helyen, hol az önkény eddigi gyilkos erőszakát már törvényes lepelbe
burkolá. Most, midőn a boszú hatalmas ingerei kielégítve némultak el,
az atyai érzet elfogá egész jogával keblemet. Ki legyen gyermekeim
védője, midőn egyetlen pártfogónéjok kénytelen futással menteni saját
életét. Megyesre lopóztam, s az ott uralkodó zűrzavar könnyen engedé
gyermekeimet elvinni. Mintegy két nap futhattam velök többnyire az
erdők homályos útain tágítlanul üldöztetve; végre nem bírhaták fáradt
tagjaim a gyermekek terhét, és sikoltozások minden rejtekemben elárult
volna, e felett nem lelék a vadonokban semmit gyenge éltöket táplálni,
ők velem az éhenhalásnak valának kitéve. Mind ezen okok reá vettek,
hogy elhagyjam őket, kiket úgy sem valék képes saját veszedelmemmel is
kimenteni, mert kegyelmet ártatlan gyermekeim sem várhattak az
irgalmatlan ellenségtől, ha velem együtt jutnak kezeikbe. Azért egy fa
tövébe tevém le őket, s feleségemnek egyetlen hagyományát, egy vékony
ezüst lapba vert boldogasszony képet ketté törvén, mindenik fiamnak
egy darabot nyakára akaszték ismertető jelül, ha valaha megtalálnám.
Magam futottam, Erdélyben tölték több éveket, s csak, midőn tettemet
már felejtve gondolám, s az idők nyugalmasabbak lettek, tértem vissza
Megyes vidékére, fölkutattam az egész környéket, minden gyermek, ki
fiaimmal egykorú lehetett, vizsgálatim tárgyává lőn; de hiába valának
minden fáradozásim, mert azokat, kik után szívem majd megszakadt, föl
nem találtam.

Azon remény, hogy gyermekeimet föllelem, kötött még a világhoz, s az
mérsékelte bűneimen érzett bánatomat. De ezen egy kecsegtető várakozás
is megcsalt, s még évekig, mint egy kisértet, önnyugtalanságomtól
űzetve bolyongtam a világban, míg a vénség képtelenné tevé békétlen
vándorlásaim folytatását. Ismét Szatmár vármegyébe tértem vissza, itt
veszedelmes betegség kényszeríte magamat Lónyay Anna egy még élő
barátjának fölfedezni; a nemes lelkű férfi szánakozva fogada engem
töredelmes bűnöst, s kigyógyulásom után ide küldött Mármarosba egy
félre fekvő jószágára, hol kegyelméből most is élem magányos, zarándok
éltemet; nemes jóltevőm azóta meghalt, s ismét egyedül bírom tehát
titkomat, melyet ezen papirosra bíztam. Gyermekeimet, nem tudom,
látom-e valaha; de ha egy ily bűnös, mint én, az egektől irgalmat
várhat, csak arra kérem Istenemet, hogy ők zárhassák be halálom óráján
szemeimet. Ezen csekély remény egy elalvó mécsként pislog át
fájdalmaim éjszakáján, s bármily gyenge is, de kimúlni nem fog, míg az
Isten, kinek irgalmát inkább reménylem, mint érdemlem, itélőszéke
elébe híni fog.

Áldás gyermekeimre, kik miattam lettek árvák és talán boldogtalanok.

HARMINCZHARMADIK SZAKASZ.

A testvérek érzetei apjok holtteste felett. Fölfedezések előbbi
életökből. Tivadar ajánlása,

mint fogadja azt a haramia, s megrögzött szenvedélyei.--Elválás.

- Áldás gyermekeimre!--Sohajtá Pintye Gregor, midőn testvére olvasása
elhangzott,--áldás, de átokká vált halálod óráján, bár soha se leltük
volna föl egymást!--A keserűség és fájdalom egy darabig erőt venni
látszottak a haramia indulatján; de hamar, mintegy szégyenkedve
gyülölt testvére előtt magát, mint vélé gyengének mutatni, egy
erőszakos fölrázkódás után, mintha valami kedvetlen gondolatot akarna
fejéből kiverni, kiáltá:--Nem,--nem volt ő atyám!--nem lehetett
atyám!

- Az Isten adná, hogy ne lenne, mert így nem volnék kénytelen
testvérem gyilkosa lenni.--Mondá Karácson utáló szánakozással
tekintve a haramiára, kit azonban a megvetés igen fölingerlett.

- Hajdú!--kiálta--s te a rettenetes Pintye Gregort nem akarod
testvérednek ismerni.--Jól van,--tehát csak daczodra is atyámnak
ismerem őt. Átkozom átkát, s átkozom reád adott áldását!

- Te haramia vagy, s rablás által juthattál az ismertető jelhez. -
Mondá Tivadar, ki mindenkép szerette volna kétségbe hozni testvérséget
a gyűlölt haramiával.

- Nem úgy--viszonzá a haramia,--halljad a bizonyságot: egy mármarosi
paraszt utazott vagy negyven s egynehány év előtt Szatmárból haza, s a
Bikkalján3 által, gyerek visítás csapott füleibe, s a mint a tájék
felé fordult, egy farkas ugrott ki a bokorból, vigyorgó fogai közt egy
pólyába takart gyermeket tartva; egy gyors csapása a pór fejszejének
elkábítá a farkast, egy második megölé, s a megmentett gyermek én
valék, kit az orosz paraszt haza vitt, s önfiaként nevelt. Későbbi
éltemet tudod, katona is voltam Rákóczi hadában, s te átkozott testvér
tevél engem haramiává! Ezen ezüst darab nyakamban függött, midőn
nevelőm a farkas fogaiból kimentett; s azóta híven elrejtve viselém
azt keblemen, azért nem láthatád azt ezen szerencsétlen óra előtt. S
te hasonlókép rejtéd el kincsedet; így nem ismerhettünk előbb
egymásra.

Karácson mindig növekedő figyelemmel hallgatá a haramiát, s midőn ez
elnémult, egy gyászoló tekintettel mérte a hallgatót, gyűlölsége
küzdeni látszott a hallott dolgok valósága ellen, s annál inkább, mert
Pintye Gregor sem szeretetből vallá magát testvérének lenni; sőt
minden szava által nyilvánítá, hogy Tivadart ez által boszantani
kivánja. De ellenkező is a lélek törvényeivel, hogy két durva szív,
melyek közül az egyik vad vérengző életében mindennemű kegyetlenséggel
rokonult, s a másik, ettől csak abban különbözött, hogy
szenvedélyeinek gyakran törvényes kifakadás engedteték, hosszú évekig
tartó halálos gyűlölség után egymáshoz, bármily kevés lépésekre is
közelítsenek, ha mindjárt a vérrokonság legerősebb lánczai erőltetnék
is. Tivadar tehát átallotta ugyan a haramia testvérséget tovább is
tagadni, de épen ezen dolog megismerésében akarta egész utálatát és
gyűlölségét iránta kifejezni.

- Gergely, úgy van, nem tagadom tovább, az ördög testvéremnek adott;
mert az Isten ezt nem tehette. Elbeszélésedből világos a dolog. Nevelő
apám egy Karácson nevű kalmár volt; ez egy szilágysági vásárról tért
haza Szatmárba, s a Bikkalján egy terebély fa alatt két gyermeket
látott a fűben heverni, egy farkas állott előttök. Az utasok lármájára
a vad állat fölriadt, s egyik gyermeket fogai közé ragadván a sűrűben
eltünt, s az üldözők többé föl nem lelték, engem a magtalan kalmár
saját fia gyanánt nevelt, s téged bár tépett volna szét azon farkas,
úgy nem lenne testvéred kénytelen testvérét az akasztófára segíteni.

- Akasztófára!--ember ne említsd ezen utálatos szót, tőled
legkevésbbé tűröm el, és esküszöm apám holttetemére, még egyik fia
halva dűl, s a megátkozott-e, vagy a megáldott? a sors választja el. -
Kiálta, mintegy nyugtalan kínos álomból fölriadva a haramia, és
magasan emelé fejszéjét, melyet hirtelen előkapott, de ezt talán
inkább szokásból cselekedte,--mint haragból, mert ismét lebocsájtá
azt, midőn testvérét védelemre készülni látá, mi által Karácson kissé
szelidülve nem előbbi mély gyűlölésével szólítá Gregort.

- Öcsém! vagy bátyám; mert ki tudja, melyikünk öregebb; hosszú
zsivánkodás által te bizonyosan sok pénzt szerezhettél magadnak, menj,
fuss innen idegen országba, én magam kisegítlek a határon, élj ott; ha
lelkiismereted és az atyai átok engedik békével; nehogy itt a tested
szálljon föl, és lelked alá.

E kevés szavak egészen kivetkezteték a haramiát habozásából,
megszokott elszánt vadsága lett úrrá vonásaiban, s ha eddig kétkedett,
miként bánjék ujjon föltalált testvérével, most, midőn az
barátságosabb leve iránta, ő gyűlölségének egész tüzével feszíté reá
szemeit, s hátat fordíta apja holttestének, nehogy talán ennek látása
szelidítő eszköz gyanánt hasson reá.

- Ha ha ha! azt gondolod Tódor, hogy néhány zsák összerabolt pénz
kielégít engemet? nem úgy van az,--inkább a boszú, mint a pénz után
pezseg vérem. Szirmay kiszabadult a tatárok kezéből, de nem még az
enyimből, te is élsz még, s ha már az atyai iszonyú átkot lerázni
fejemről nem bírom, legalább te is részesülhetsz foganatában, úgy is
szép testvér, egyrészt neked köszönhetem azt! De épen atyám átkára
esküszöm, hogy torlatlan senki sem marad, a ki Pintye Gregort
megsértette, s ha előbb meghalok, még az ördögök kezéből is ki fogja
lelkem magát csavarni, hogy visszatérhessen a megboszúlásra.

- Elkárhozott zsivány, ne szitkozódjál ily ocsmányul; mert tudod-e?
kötelességemben áll, bár atyánk lábainál is, halva teríteni el. -
Felelé harag és borzadás között Karácson.

- Csak rajta! hiszen még gyilkolásodra is atyánk s az emberek áldása
fog ömleni, mint szomjú torokba a bor.--Viszonzá a haramia vad, nyers
gúnyolással.--Én ugyan e halott előtt haramia létemre sem gyilkolok,
mert az elöntött vér meleg esőkint nevelhetné az átkot.

Tivadar ismét szelidebben nézett testvérére, s mintegy megbánva előbbi
föllobbanását:--Gergely, ne haragudjál, előbbi káromlásod
fölhevített; de még egyszer kérdezlek, nem fogod elhagyni a haramia
életet?

- Nem.

- Ismerem makacsságodat; de még egyszer: hagyd el, előbb-utóbb csak
kerék vagy akasztófa a díjad.

- Nem, míg boszút nem állottam.--E perczben emberek zaja hallatszék.
Pintye Gregor tehát hirtelen a patak medrébe ereszkedék, és ennek
hosszában hamar eltünt, minekelőtte a közeledők, kik Karácson hajdúi
valának, észrevehették volna. Tivadar társaival a halottat Bagosy
szállásába vitte s ott az írás következésében nyilván apjának
vallotta, testvéréről azonban mélyen hallgatott. Az öreg másnap
szokott szertartásokkal eltemetteték. Karácson iszonyú lélekháborúban
követte őt a sírhoz, előtte mindig boldogtalan testvére lebegvén, ki
iránt keble rejtekében inkább mély szánakozást, mint haragot, vagy
épen azon szemébe mutatott utálatot érzett; de szokott durvasága ilyes
valamit nyilvánítani gyengeségnek, s a haramia előtt gyávaságnak
vélte.

HARMINCZNEGYEDIK SZAKASZ.

Utazás Krimbe.--Bakcsi Szerai--Khán Szerai.--Miként mulatnak ott a
rabok.

Ilona szomorúsága, Judith boszankodása, s mindkettőjök bátor lelke.

El kell hagynunk eddigi nézhelyét történetünknek, hogy szerencsétlen
hősnőnk, Szirmay Ilona lépéseit követhessük. A leányka útjában semmi
panaszra nem lelt okot, mert Gerai Mahmud Abdul khán minden várakozás
felett gyengéden bánt vele, sőt gyakor látogatások által sem bolygatta
szomorú kedvesét, s a többi durvább tatárokat hasonló tiszteletre
gerjeszté urok magaviselete. Mi itt a khánfi indító okait feszegetni
nem akarjuk, és megengedjük, hogy ő Ilka vigasztalására mindent
elkövetett; de mi lett volna képes egy gyenge, honjától, rokonitól,
sőt kedvesétől is elragadott leánykát, rettegett ellenségei között
vidámítani. Pióczáné ifjasszony, a pattogó nyelvű Judith, ugyan mindig
körüle volt, s épen nem megvetendő szónoki tehetségeit egészen arra
fordítá, hogy úrnője szomorúságát saját jó kedvének legalább egy kis
részével könnyebbítse; mert ő oly hamar betanult állapotok kellemesebb
oldalaiba, hogy tevéje hátán is azon örömet érzé, mely hajdan Piócza
Kristóf boltjában lobogta által tűzkarika szemeit, midőn az ifjú
bányásztiszt vagy más eféle ballagott el sóvárgó tekintettel ajtaja
előtt. De a szegény végre mégis boszankodék, hogy az irgalmatlan tatár
szíveket meg bírván lágyítani, egy leányka marad hideg
vigasztalásaira. Ezen okból kettőzött iparral fordult a foganatosabb
dologhoz, s úgy mint Pióczát Jezid Murza hamar elfelejteté, ezt is nem
sokára más murzák és nem murzák megsemmisíték a nagybányai hősnő
emlékezetében.

Mivel az úton valami nevezetes nem történt, elmulasztjuk annak
egyidomúságát leírni, csak azt jegyezvén föl, hogy mindnyájok között
Judith volt a legvígabb, mert Abdul khán és tatárai mélyen és boszúsan
gyászolták nagy veszteségöket. Haza érkezvén, első gondja volt
Abdulnak azon drága kincset, mely egyedül maradt meg a roppant
zsákmányból, s mely előtte annál sokkal is drágább vala, biztos helyre
hozni.

Bakcsi-Szerai Krim félsziget fővárosa s az uralkodó khánok lakhelye,
meglehetős terjedésben lepe el egy konyulatot, egy alakú házai veres
csúcsos fedeleikkel sűrűen magaslának a terraszokon; közibök magas
falakkal záratott kertek tarkíták valamennyire a város ábrázatát,
melyekben az éjszak növényei a szelídebb déliekkel párosulni kezdének,
mert itt a roppant tölgy szomszédságában egy vastag fügebokrozat
hajlongott, amott sudar szálas fenyő emelkedék egy halom tetején,
oldalán egy bortő zöldelt, s aljában a narancs virult, bár leveleinek
sárga beteges zöldje nyilván jelenté, hogy ezen kellemes éghajlat sem
eléggé szende valódi hazájának. Az utczák tekergők, szűkek és
homályosak voltak, s a keleti szokás csak kevés ablakot nyittata rájok
a gyakran magasan elkerített házakból, s ezeket is sűrű fa rostélyozat
védé, nehogy az elmenőre talán nyájasan pillanthasson egy pár tüzes
szép tatár szem. Khánszerai az uralkodók fényes palotája, még akkor
egész pompájában ragyogó melléképületeivel, udvaraival és kerteivel
nagy részét foglalá el a városnak. Ide irányzá a khánfi lépéseit az
érkezésekor már mély álomban fekvő városon által, Ilonát a kert tova
fekvő részébe küldé, egy magányos, csinos épületet rendelvén neki
lakásul; föltevé magában a herczeg, hogy kedvesét egy-két nap az
utazás fárasztásából kinyugodni hagyja, mielőtt szerelmi ostromához
kezdene.

Ilka, Judith s nehány krimi rabnő társaságában elfoglalá a kirendelt
szállást; de az éjszaka az utazás hosszú nyugtalansága után sem hoza
enyhítő álmot szemeire, melyeknek szelíd elevenségök homályos és bús
epedéssé vált. Békétlen feküdt ágyán, melyre a kelet egész bája,
kényelme volt pazarolva. Guszurate legfinomabb szövetei Sirasz
legbájolóbb illatait gőzölögték; de épen maga az idegen kéj is
hathatósan emlékezteté a leánykát mindarra, mit honjában vesztett, s
drága rózsa cseppeket, melyeket szorgos kedvese vánkosaira
locsoltatott, nem sokára könyei mosták ki. Most, midőn hazájától magát
végkép elragadva tapasztalá, bár előre tudhatta sorsát, szaggatóbb lőn
fájdalma, mint útján volt; nem azért ugyan, mintha utazását a remény
kecsegtetőbb sugárokkal lengette volna által, mint pompás foghelyét
Tauria rózsalugosai között, de képtelen volt azon érzet által okozott
fájdalma, hogy talán örök tömlöczébe lép, s valóban ezen egyetlen
éjszaka, mely nyugalmára szánatott, többet hervaszta el szépségéből,
mint az egész kínos, bajos út. De ez mindazonáltal nem volt még a
boldogtalan leányka szenvedéseinek legnagyobbika, mert másnap már
talán az utált khánfi szerelmes unszolásainak, s ha önkényes szeszélye
magával úgy hozná, talán kényszerítéseinek is lesz kitéve.

Nem is vala alaptalan Ilka félelme, mivel már másnap este készült a
khánfi kedveséhez, őt elhatározólag szerelemre nyerni szándékozván s
hosszú nélkülözés által fölingerlett szenvedélyei talán a
kényszerítést sem vetették volna meg; de Ilka jó angyala ébren volt, s
épen, midőn Abdul indulni akart, lépett be egy hirnök apjától, az
uralkodó khántól, ki őt minden haladék nélkül magához hivatá, egy
Konstantinápolyból érkezett követje a Padisának4 várván reá. Abdult
boszantá ugyan a véletlen hátráltatás, de semmi roszat sem sejtvén,
könnyen elnyomá kedvetlenségét, s ment apjához, mint gondolá, valami
országos dolog feletti tanácskozásban részt venni. Annál nagyobb lőn
és rettentőbb meglepése, midőn a török követség indító okát a khán
szájából megtudá. A szultán tudni illik leányát nőül adá Abdul khánnak
s ezen tudósítással érkezett a mostani követ Bakcsiszeraiba. Mohamed
törvénye híveinek ugyan több feleség tartását engedi, de ha a török
császár egy férfit leánya bírásával boldogít, az köteles tüstént egész
háremét elbocsájtani, s ezt elmulasztani, vagy a nagy kegyelmet nem
legnagyobb örömmel fogadni, vészthozó dolog lenne a leghatalmasabbra
nézve is. Könnyen megfejthetik tehát olvasóink, mi kínozta leginkább
Abdult ezen ajánlatban, főleg, midőn apja e szavakkal fordult a
követhez:

- Menj tehát a Kizlár agával5 fiam háremébe és vigyétek ki onnan
Cirkaszia és Georgia minden szépségeit, ő ezután azon egyetlen
boldogságban fog élni, melyet a győzhetlen Padisa felséges leányának
bírása egy nyári napként sugárzani fog.

Abdul némán és mélyen hajtá meg magát apja előtt, mind személye, mind
magas ipa iránt forró tiszteletet jelentve; de szívében annál inkább
égett a dúló fájdalom, mivel kitörni legkisebb szikrájának sem volt
szabad, vérbe borult arczát a csekély emberismeretű khán öröm jelének
vélte, és sok szerencsét kivánva fiának, távozott a követtel.

Abdul khán, mihelyt szabadon látta magát, Ilona lakja felé rohant; a
leányka, egy sűrű facsoportban sétált, szemlátomást bújába mélyedve,
mellette Pióczáné ifjasszony csevegett és fecsegett ugyan, de
nyelvének éles pattogása lágyabb és talán epedőbb lett, s nem lehetett
kevéssé már halaványulni kezdő arczáján bút észre nem venni.--A
társaságos Jutka tudniillik tegnap óta senkit sem látott foghelyükön,
a messzünnen leskelő fekete arczú herélteket kivévén, s e felett
nyilván megérté, hogy Abdul khánon kívül errefelé férfinak csak
lehelni sem szabad. Ez vala méltó oka Jutka asszony szívepesztő
bajának.

A khánfi sebes léptekkel rohant kedvese felé, kezén ragadta a
vonakodót s legnagyobb sietséggel szóla hozzá:

- El kell innen menned tüstént s e pillanatban távozzál, mert veszély
fenyeget.

- Én maradok!--mondá Ilka határozottan, s arczain a bú haloványsága
haragja pirosának engedett helyt.--Veszély csak ott fenyegethet, hol
te vagy, s bármily gyászos eset várna is, ha tőled megment, egy nagy
lépés boldogságomra.

- Nem, nem, szép leányka, te itt nem maradsz, habár erőszakkal
ragadlak is el. De az idő rövid, jer!

- Nem megyek! bár tudom, hogy elég alávaló vagy másodszor is
elrabolni.

Abdul, ki bajosnak vélte tovább folytatni a hosszas kérelmeket,
erőszakosan karolá által Ilkát, s vinni akarta, de a leányka minden
erejéből ellene feszíté magát és segedelemért kiálta, Jutka, eddig
néma tanuja a történteknek, hasonlóan kiabálni kezdett, nem haragból
ugyan Abdulra, mert szinte irigylette Ilka sorsát a szép tatár herczeg
karjai között, inkább talán azért, mert hatalmas ösztönét a kiabálásra
minden kis eset is felbuzdítá. De a hősnőnek, ki Nagybánya minden
lakosi közül egyedül mert a tatárok szemébe nézni, nem volt elég a
rikoltás, ő amazonként rohant Abdulra, mire Ilka megmentése, és a vágy
a khánfi karolásában részesülni őt egyiránt ingerlék. A két hölgy
egyesített ereje foganatlanná tevék a khánfi erőszakát, s nem sokára
emberek hallatszának közeledni, min Abdul elcsodálkozott, mert ő még a
herélteket is eltávoztatá, elbocsájtá a leánykát, s azon pillanatban
lépett elő apja néhány kisérőkkel.

- Fiam!--kiáltá haragosan az öreg,--te itt idegen hölgyekkel
mulatsz, midőn már tudod, hogy császári jegyesed van. Vigyétek el a
rabnőket--szóla kiséretéhez, s többen teljesíteni akarák parancsát;
de Ilka lábaihoz borulva esedezék.

- Légy irgalmas irántam, én egy elrabolt magyar leány vagyok, küldj
vissza rokonimhoz, és kérj aranyat, a mennyit kivánsz.

- Félre!--viszonzá hideg boszúsággal a khán--vigyétek el, és sorsa
az legyen, a mi fiam egész háreméjé.

A szolgák erőszakkal hurczolák Ilkát, kit Pióczáné erőszak nélkül is
követett. A khán pedig pirongatásait folytatá fia ellen, ki szótalan
és lesütött szemekkel hallgatá, míg magában átkozta az apja által
annyira magasztalt szerencsét, és császári jegyesét mennybe és pokolba
kivánta.

HARMINCZÖTÖDIK SZAKASZ.

A tatárok által elpusztított vidékek állapotja.--Szabadulási ünnep. -
Miképen a

dragonyos kapitány ismét igen nagy pusztítást tőn.--Tudósítás Szirmay
Ilonáról.

Ismét történetünk főnézhelyére megyünk vissza, hazánknak a tatárok
által pusztított részeire. Egy-két hónap folyt el a tatárok elűzése
óta, s már imitt-amott gyógyulni kezdettek az iszonyú pusztítás csapta
sebek; de általánosan még igen láthatók valának gyászos következései:
a szegény pórnép kalyibákban, sátorok vagy épen szabad ég alatt
tanyázott, hamuba dűlt lakjai mellett, sok helyt a nemességnek sem
vala kényelmesebb szállása, de szerencsére az önbizalom már mindenütt
megtért, s ez legerősebb reményt adott gyors felüdülésre.

Fertős-Almáson Szirmay ismét rendbe hozott lakában jelenünk újra meg;
nem voltak ugyan lakói az ijedtség azon rendkívül lázadó polczán,
melyen a tatárrohanás alkalmával találtuk őket; de tartósabb és
mélyebb bú látszék mindnyájokat epeszteni. Asztalnál ültek, mely
gazdagon és terhesen volt megrakva minden ételekkel, melyeket mi még
ma is nemzetieknek nevezünk, és vajha csak ezekből állana mind az, a
mit nemzetit, hazait, életünkből kiküszöböltünk. Az ebédnél mind régi
ismerősöket lelünk, Szirmay, Szirmayné, Bagosy, Babocsay, Szodoray
Boldizsár, a tatár háború három hőse, más számos asszonyok- és urakkal
valának jelen, de az ebéd, mely talán a szabadulás örömünnepéül
adaték, inkább hasonlított halotti torhoz, mert minden örömzaj nélkül
komoly beszédek közt folyt, a mulatság tárgya majd kizárólag Szirmay
Ilona boldogtalan sorsa lévén, kinek elrabolása, mindnyájokat mélyebb
vagy kisebb szomorúsággal illeté.

Olvasóink talán kegyetlenséggel fognak vádolni, hogy Donnersbaumbergi
Türkenfrasz Gottlieb Konrád Friderik római szent birodalmi lovag és
volt hollandiai dragonyos kapitány, kinek étvágyát a huszti
vadászatkor dicséretesen említők, becses személyét a gazdag torból
kihagytuk, hol ő mégis több pusztítást vinne véghez, mint a nagybányai
és újvárosi csatákban.

- Az Isten éltesse bajnokainkat, kik vitézségükkel a tatároktól
megmentettek!--kiálta Szirmay, poharát magasan emelve, s az egész
társaság harsány kiáltással követé.

- Vivat! az Isten éltesse!--zúdula meg egy magos alak, ki épen most
lépett be az ajtón,--mert igen nagy bravourral viaskodtak; csak kár,
hogy egy regularis retirádában nem demonstrálhatták válorokat, mivel
Montecuculi Rajnald a nagy generális mondja.

- Mi szél kergette vitéz kapitány urat, mert valami előtt csak kellett
retirálnia ide?--kérdé Türkenfraszt kissé felindulva Bagosy.

- Engem a világ legnagyobb retiráltató generálisa, a kard rozsdásító
békeség detachirozott ide,--vala a felelet.

- Mit, a békeség?--kérdék többen.

- Igen, a török háborúnak véget vetett a paszarovitzi tractatus; ezen
hírt hallottam, s most ide jöttem azt communicálni és promulgálni.

- Hol lappangott kapitány úr az ujvárosi csata óta? már féltünk, hogy
pokolba vagy mennyországba retirált,--kérdezé ismét Bagosy.

- Nem épen, ily nagy retiráda nem volt intentiom; de még is egy igen
nagy retirádára készültem, mely nevemet ama hires görög generális
Xenophon mellé tette volna, ki armadájával Babiloniából retirált
néhány száz mértföldnyire Graeciába. Én is, mivel már az út Russiába
el volt vágva, Steinville generálishoz akartam retirálni Fehérvárig
vagy épen Eugenius herczeghez Belgrád alá az újvárosi batáliából
elfutott infanteriával; bár cavalleriám és artilleriám nem is volt.
Kár, hogy az urak profligálták a tatárokat és így destruálták
gloriosus plánomat. Ezért már a Szilágyságban megállottam, s onnan
jövök most a békeség nunciumával, s tovább megyek Russiába; előbb nem
indulhattam, mert retirádám óta betegen feküdtem.

Szodoray nem unhatá tovább a kapitány csevegését, feléje fordult tehát
s fölszólala:--Tessék leülni kapitány uram, egyék, igyék.

Türkenfrasznak az ételre hívás, s a trombita retiráda fúvása voltak a
legkedvesebb hangok; hamar leült tehát, és erőszakos munkálkodása
mutatá meg, mily nagy szerencse a tatárokra nézve, hogy az Isten őket
nem kolbásznak és töltött káposztának, vagy épen érmelléki bornak
teremté.

Szodoray, minekutána a kapitányt elnémítá, Szirmayhoz fordult.

- Most, urambátyám, meg fogja engedni, hogy szívem hő vágyának
engedve, Tatárországba utazhassam a boldogtalan Ilka megszabadítására,
hogy visszaadhassam egyetlen leányát annak, ki a másikat általam
veszté el. A békeség kötve van, oltalma alatt bátor lesz utam, melynek
czélját senki sem fogja oly szívvel-lélekkel teljesíteni, mint én.

- Bocsássátok őt!--kiáltá fel Szirmayné,--ő fogja leányomat
megszabadítani.

Szirmay kezét nyujtá Szodoraynak s meleg, szívindító hangon szóla: -
Menj derék öcsém, tudom mi nehéz volt a háború veszélyei között is
gátolni utazásodat, ismerlek és tudom, hogy most a béke idején
lehetetlen volna azt tenni. Féltelek ugyan, mert a Szodoray nevet
gyűlölik a tatárok, mivel előbb rettegniök kelle, s az embertelen
pogányok könnyen állanának boszút orozva is, s csak ezen okból kérlek,
utazzál álnév alatt.

Az öröm sugárai deríték Szodoray komolyságát, hirtelen felugrott, s
kezeit ragadva szomszédainak, bucsúzott tőlök, mintha e pillanatban
távoznék; mivel lelke már valóban ott volt, hová késedelmes testét még
hosszú uton kellett hurczolni. A társaság szomorultnak mutatá magát
eltávozásán, csak Türkenfrasz kapitány nem, mert:

«Illi robur et aes triplex circa pectus erat.»

Tudniillik az előtte fölhalmozott sültek és más étkek háromszoros
sánczolása, melyen által a sorsnak semmi csapásai, semmi bú és
szomorúság sem hathattak.

Szodoray alig várhatá az ebéd végét, mely a régi szokás szerint épen
délkor tartatott, s az egész délutánt készületekkel tölté el, két vagy
három nap mulva elutazni szándékozván. Ifjúi hevében semmi veszélylyel
sem gondolva, már régen akará ezen szándékát végrehajtani, de
meggondoltabb barátai határozólag ellenzék, átlátván, hogy míg a török
háború tart, egy magyar, s főleg ki oly nagy részt vett a tatárok
kiűzésében, mint Szodoray, bizonyos veszedelembe menne a Krimbe, s
főkép Szirmay eltökélve ellene veté magát az ifjú szándékának, tudván,
hogy az saját kárával sem fogná hugát megszabadíthatni, így három
kínos hónap folyt el, Boldizsárnak egy századnál is hosszabb idő, már
alig türheté rokonai s barátai marasztásait, melyek neki
kényszerítésnek látszottak, s nyugtalanságát nemhogy enyhítené, sőt
inkább nevelte az idő. Most, midőn végre minden jelen volt, mi
indulását előmozdíthatá, most váratlan egy más boldogság is lepé meg
őt, és Szirmaynak minden barátit. Egy idegen jöve Szirmayhoz, ki
önvallomása szerint Magyarországból származott, de sokáig raboskodék
Krimben, s alkalma jutván urának életét megmenteni, általa szabadon
bocsájtatott; ez találkozék Szirmay Ilonával, s a leányka megtudván,
hogy földije s hazatérendő, egy levelet küldött általa, melyet most az
idegen az örömtől reszkető öreg kezeibe nyújta.

Szirmayné és Szodoray leírhatlan indulattal, öröm és aggó, kínos
várakozás között gyötörtetve hallgaták az olvasó öreget.

Szirmay Ilona levele.

Édes jó anyám!

Ha édes jó anyám veszi-e ezen levelemet, vagy nem, azt nem tudom, de
arról sem vagyok bizonyos, akkor én hol és hogy leszek. Már majd két
hónapot töltök itt, Mingyer falujában, hová a khán eladatott, siralmas
rabságban egy vén tatárnál, ki csak nagy díjért akar szabadon
bocsátani, s mindennap gyötör és kínoz, mikor fognának már rokonaim
kiváltani? mert én ezt igértem neki, és azzal fenyeget, ha hamar ki
nem váltanak, el fog adni túl a tengereken Isten tudja, milyen messze
országokba. Azért könyörgöm, küldjön édes jó anyám vagy akárki
rokonaim közül, ki ezen levelemet olvasni fogja, valakit, ki engem
megszabadítson a pogányok kezéből, különben a sírás és szomorúság
megölnek engemet, mert már jókor hajnalban kimegyek a tengerhez és
zokogok, és éjszaka is csak úgy bírok elaludni, ha a sok sírástól
elfáradtam. Már gyakran gondoltam, hogy a bú és szomorúság miatt
szívem megszakad, de a jó Isten megtartott eddig, s reménylem, hogy ki
is fog a kínokból menteni, azért is életem itt csak sírásból és
imádságból áll. Kérem édes anyám, könyörüljön rajtam, de siessen a
segedelemmel. Én csókolom a kezeit, tisztelem minden ismerőseimet és
vagyok

Mingyer... boldogtalan leánya

Ilona.

A levél foglalatja épen nem volt vigasztaló, de mégis bizonyságot
adott, hogy Ilona él, s hogy menthetésére csak pénz és sietés
kivántatnak, s ez valamennyire mindnyájokat vidítá, de főleg Szodorayt
magán kívül ragadta az öröm. Hiszen ő szeretett, s a szerelem egy
gyenge homályos reménysugárnál is fényes világban látja hajnallani
jövő boldogságát. Igy Boldizsár is, midőn a levelet ajkaihoz, szivéhez
nyomta, oly boldogságban érzé magát, mintha azon sorokat nem
elolvastatni, hanem kedvese édes ajkairól hallotta volna elzengeni s
úgy tekinté a levelet, mint égtől küldött előjelét igyekezetei
boldogulásának, és kettőzött szorgalommal végzé az előkészületeket.
Gróf Károlyi Sándor, ki nagy részt vett a Szirmay család
szerencsétlenségében, minden szükségesben elősegíté Szodorayt, úti
levelet ada neki és ajánlólevelet Rakovicza Mihály moldovai vajdához.
Igy mindennel ellátva indult meg Boldizsár Jászvásárba, honnan a Vajda
megnyerendő pártfogása alatt, könnyebben reménylé a Krimbe érkezni és
ott sikerrel munkálódhatni.

HARMINCZHATODIK SZAKASZ.

Pintye Gregor.--A nagybányai tanács bölcs végzése a haramia
elvesztésére.

Pintye Gregor, apja holttetemétől és gyűlölt testvérétől elválván,
Máramaros vadonaiba húzta magát vissza, és a zavaros időkben bandája
számra hamar oly félelmes lett ismét, mint valaha csak volt a huszti
veszedelem előtt. Nagybánya vidéke, melyet a tatárok nem pusztíthattak
el, lett fészke s nézhelye rablásainak, s ha útonállása kevés
keresettel látá el őt, a tehetősebb polgárokat zsarolta, kik neki
élelmet, sőt gyakran pénzt is kényteleníttettek adni, s e mellett
nyilván és bátran bejárt a haramia Nagybányára, főleg Piócza Kristóf
műhelyébe, hol magát rendszerint egy héten kétszer-háromszor
borotváltatá. A vármegyék nagyobb bajok elhárításával lévén
elfoglalva, nem fejthetének elegendő erőt ki a rabló vakmerősége
ellen, a város pedig gyenge volt és félénk az irtózatos haramiát
megsérteni; mert ha őt falaik közepén megölnék is, előre ijesztve
valának, hogy bandája az egész várost hamuvá égeti; ismeré Pintye
polgár uraimék félelmét, s azért járt oly bátran Nagybánya utczáin.
Mindazonáltal a város is érzé, hogy méltósága föltartására köteles
valamit tenni a haramia elvesztésére; s ezért a bölcs tanács, hogy
magát veszedelemnek ki ne tegye, egy jámbor és engedelmes alattvalóját
választá a nagy műre, ez pedig nem vala más, mint Piócza Kristóf régi
barátunk, kit is most a városházán látunk ezen merény felett
tanácsbeli uraimékkal alkudozni.

- Lássa kend borbély uram!--kezdé Stiffelbauer Tóbiász, a városbíró,
kiemelve fejét mentéje magos préméből, melynek melegében ő bölcs
beszédein előbb kotlani szokott,--lássa kend, mily nagy dicsőség fog
hárulni kendre, ha a világszerte híres haramiát egy borotva vonással
lenyakazza.

- Ha lenyakazza,--zúgá utána az egész tanács, csak Hundeshagen Jónás,
az ifjú jegyző, ki oly merész volt oppositiót képezni városbíró és
polgármester uraimék ellen, hallgatott és gúnymosolyra vonultak ajkai.

- Severissime inhibeálok a bölcs magistratus nevében minden efféle
calumniosus injuriákat, melyek a competens respectust megsértik. -
Mondá városbíró uram, a merész fiatal embert keményen vizsgálva, s a
szavak syllabákként pattogtak szájából alkalmasint, hogy minden betű
mennykő gyanánt csapjon az ellenkező lelkébe.--Gondolja meg notárius
uram, hogy midőn kegyelmed még in incunabulis csecset szopott, mi
akkor már itt ezen asztalnál tollat rágtunk, s azért ne legyen a tojás
okosabb a tyuknál.

- Soha nem is fogom kétségbe hozni, hogy főbíró uram régen rágja a
tollat. De úgy vélem, inkább becsületünkre válnék, ha mi Pintye
Gregort megfogatván, fölakasztatnók, mintsem orozva gyilkoltassuk meg.
- Felele mindig gúnyoló arczczal Hundeshagen Jónás, a főnotarius.

- A bölcs magistrátus nem óhajt hiú dicsőséget, ebben bölcs rendelései
által mindig kimutatta és ki is mutatja magát.

- Ki is mutatja magát.--Vala a visszhang.

- Mint nem régiben a tatárok ellen.--Jegyzé meg a gonosz szívű
notarius.

- De kérem alázatosan, ott ki is mutattuk magunkat, saját kalpagomat
is keresztül lőtték a pogányok,--mondá egy tanácsbeli.

- Majd eljövök senator uramhoz csizmát méretni, akkor megnézem. -
Viszonzá Hundeshagen, s Kordován János elpirult; mert alkalmasint reá
ismertek olvasóink a lyukas kalpag hősére, ki azóta nem tudni
vitézségéért-e senator uram lett Nagybányán.

- Notarius uram, vége legyen a calumniának, mondtam, elég dicsőséget
aratott már a bölcs magistrátus, és egyes civisek is participálhatnak
abban; így tehát annál maradunk, hogy Piócza Kristóf borbély és
chirurgus Pintye Gregort borotválás közben lenyakazza.--Mondá
Stiffelbauer félig fölállva és mentéje prémét egészen hátra vetve.

- Lenyakazza.--Zúgá ismét a visszhang, s végre a főszemély Piócza
Kristóf is szóhoz juthatott, ki itt talán épen oly szorult állapotban
érzé magát, mint Pintye Gregor első borotválásakor a nagybányai
hegyekben; teste már nem vala oly árnyékvilági, mint a tatár
fogságban, ámbár többé nem táplálák felesége túróshaluskái, de nem is
emészté a sok perlekedés és így talán kényelmesebben hízhatott. Most
tehát rebegő hanggal intézé beszédét a nagybányai tanácshoz.

- Tekintetes Magistratus! én valóban átlátom, mily nagy dicsőségben
akar részesíteni, de egy esztendeig herczegeket, grófokat borotváltam
Bécsben, mégis soha sem vágtam le csak egy csirke nyakát is, efelett a
halhatatlan hírű Pare Ferencz, a chirurgiáról és borbélymesterségről
irt bölcs munkájában semmi útmutatást sem ad lenyakazásra, tehát
megvallom, hogy igen gyenge vagyok ezen munka teljesítésére, s
könyörgöm alázatosan, méltóztassék azt valamely erősebb emberre bízni.

- Hát Bécsben tanult kend szófogadatlan lenni a bölcs tanács végzése
ellen? Tudjuk mi jól: barátságban áll mesteruram a haramiával, s ha
parancsunkat pontosan végre nem fogja hajtani, mint egy tolvaj
czinkost fogjuk megbüntetni, de ha kend Pintye Gregor fejét a
városházára hozza, privilegiumot kap tőlünk, mely szerint csak kend
egyedül lehet borbély Nagybánya egész vidékében, s efelett még a város
chirurgusának is nevezzük. Ezt akarja a Magistratus. Deliberatum est.

- Deliberatum est.--Mormogá a visszhang.

- Tehát determinálja el kend magát szabadon, mert innen csak úgy megy
el, ha fölfogadja, hogy első megjelenésekor Pintye Gregort lenyakazza,
különben a tömlöczbe vele, mint orgazdával.--S a tanács-szolgára
tekinte Stiffelbauer Tóbiás uram.

A szegény sanyargatott borbély összehúzta lábait, mintha már is béklyó
terhelné, s Jutkáját kiváná maga mellé, ki őt e szorongásból
bizonyosan kimentené. Azonban összeszedé minden erejét, s beszélni
kezde:

- De megigéri-e a bölcs tanács, hogy védelmezni fog, ha Pintye Gregor
társai merész tettemet megboszúlni akarnák?

- Védelmezni fogunk, mint saját szemünk fényét, s két város-hajdút
adunk őrül házadhoz.--Felelé a városbiró.

- Ugy tehát föláldozom magamat a város boldogságáért. Holnap
borotválkozó napja van Pintye Gregornak, majd eltéveszti borotvám az
utat s szakálla helyett gégéjébe fog vágni; bár Pare Ferencz ebben,
mint mondám, utasítást nem adott, de reménylem, elég ügyesen fogom azt
véghez vinni, mert Bécsben egész esztendeig borotváltam herczegeket és
grófokat. De még csak egyre kérem a bölcs tanácsot, ha finom borotvám
a haramia kemény nyakában megcsorbulna, meg fogja-e azt nekem a város
fizetni?

- Kétségkívül,--felelé a városbiró,--tehát most menjen kend, s
készüljön a nagy munkára. Uraim, finis sessionis.

- Vivát!--kiálták a senatorok s fölkelének, csak Hundeshagen
főnotarius mosolyga ismét gúnyolódva, s a rossz szappanszínű borbélyra
tekintvén, így biztatá őt:

- Kristóf mester jőjjön hozzám, egy pohár bátorító nem fog ártani, a
bölcs magistratus által kendre árasztott dicsőség megszerzésére.

Piócza köszönettel fogadta el az ajánlást, s ment a távozók után. Csak
a tanács-szolga maradt meg a teremben, egy nagyot nevete, mormogván
magában:

- Senator uraimék megint az én javamra dolgoztak, ezt még ma tudtára
adom Pintye Gregornak, már szinte peng a jutalom kezemben.

HARMINCZHETEDIK SZAKASZ.

Miképen felelt meg Piócza Kristóf a reá bizott halálos dolognak.

A leírt tanácsülésre következő nap délutánján készen állott már nagy
munkájához Piócza Kristóf; de ha valaki tudja, hogy halála előtt áll,
nem remeghet annyira, mint Piócza remegett, tudván, hogy neki ölnie
kell; legjobb borotváját vette elő, köszörülte és fente, csakhogy
vághasson reszkető keze. De mindazonáltal sohajtva tekinte a ragyogó
eszközre, s lelkének háborgó érzelmeit tragikus hősként egy monologba
önté, mely borotvái legjobbikához volt intézve:

- Egy egész esztendeig voltam Bécsben; de mégis, édes borotvám! téged
csak akkor vettelek elő, ha egy herczeget kelle borotválnom, még csak
egy gróf szakállát sem nyírtad le, s most egy haramia gégéjét kell
fölmetszened. Oh be el fognak rútítani a vérfoltok, csak csorba ne
esnék éleden, mert az lelkembe fog gázolni és örökre megszomorít. Oh
Pare Ferencz lelke, légy velem!

S leült az asztalhoz, melyen Pare Ferencz folio munkája, és
Hundeshagen főnotarius bátorító bora állottak, s hol egyikből, hol a
másikból erősíté csüggedő lelki tehetségeit. Végre kopogás hallék az
ajtón s Pintye Gregor közönséges öltözetében lépett be.

- Jó egészséget, borbély!--kiáltá a haramia borzasztó vígsággal, míg
baltája és pillanata egyiránt élesen látszottak a nyomorú borbélyon
függeni.--Adjon Isten!--felelé Piócza, de a két szó több fáradtságba
került neki, mint egy egész borotválás.

- Hát hogy fogod ma szakállomat elpusztítani?--Kérdé a haramia.

- Csak úgy, mint mindig.--Viszonzá Kristóf mester.

- Szappanlelkű gazember, hogy válnék minden szó borotvává, s hasogatná
össze áruló gégédet. Jól tudom, hogy a tanács kivánatjára meg akarsz
ma ölni, de nem félek, te nyomorú habkavaró,--ez a hála jótettemért?
- Riada a haramia Pióczára, ki elbálványult a hallottakra.

- Uram irgalmazz, ennek az embernek spiritusa van, mint Teophrastus
Paracelsusnak.--Kényszerítettek rá.

- Hallgass!--dörgé tovább a haramia, és leült a borotváló-székre. -
Szappanyozzál be és borotválj meg szokás szerint, de itt ezen
felhúzott pisztoly, s csak egyszer rántsd félre kezedet, a lelkedet
úgy félrelövöm, hogy a sátán szedi fel.--S övéből kivont pisztolyát
lövésre készen tartá jobbjában. Még gondolatodat is látom, nyomorú
teremtés.

Piócza reszketve késett, de a haramia új intésére a munkához kezdett,
s ha valaha, most éltében először kárhoztatá mesterségét, mert az
átkozott pisztoly minden mozdulatát követé, s egyenesen szívének volt
irányozva, félelmében az egész tanács, minden privilegium s városi
chirurgusság kiesett a fejéből, s a borotválás közben nem is tudta már
szegény, hogy neki Pintye Gregort meg kellett volna ölnie. Végre kész
lett, a haramia letörlé arczát, övébe dugta a pisztolyt, fölveté
gubáját, s baltáját megragadván, nagy kaczajjal hagyta el a műhelyt.

Künn már Stiffelbauer Tóbiás uram, a városbiró. Kordován János és még
egy senator várták a dolog kimenetelét, mert tudósítva valának Pintye
Gregor megjelenéséről. Képzelhetni tehát elhülésüket, midőn ezt
fejestül láták a boltból kilépni. A haramia röhögve fordult feléjök,
de uraimék egy melléksikátorba vonultak, s csak futtokban hallották
Pintye Gregor kiáltását:

- Majd megborotválom én ezért városbiró uramat, de úgy, hogy bőre is
szakállával megyen.

HARMINCZNYOLCZADIK SZAKASZ.

Új fordulat a rabok sorsán. Ilka új búja, Judith új boszankodása;

ki jelent meg nálok és mit cselekedett.

Mingyer egy takaros tatár falu volt a Fekete-tenger kis öblénél, a
Krimi félsziget déli csúcsán; a hullámok által hűsített nyári szellő
kellemesen lengett illatos bokrai között, s csak itt-ott vereslett ki
egy fedél a terebély magas fák között. Ezen faluban lakott Jeffi
murza, nőkereskedő, ki midőn az öreg Abdul fiának háremét, a mint
feljebb említettük, oly erőszakosan szétűzé, a fösvény uralkodótól
Szirmay Ilonát megvette, s már rég Konstantinápolyba szándékozék őt
vinni, ott a szép leányt valamely török nagynak roppant nyereséggel
vélvén eladni, s erre ösztönöztetett az uralkodó khán által is, ki fia
közeléből minden előbbi vonzalmait el akará távoztatni, s csak apja
szoros vigyázata gátolá az ifjút kedvese meglátogatásában. Egyidomún
folytak Ilona napjai Mingyerben, lakának kerte a tengerig ért, s egy
sűrű myrthus-bokor koszorúzá annak sziklás partját, s a rostély-
kerítés szabad kilátást engede a határtalan vízlapra.

Ilkát leginkább ijeszté Jeffi fenyegetése, hogy őt túl a tengeren
Konstantinápolyba viendi, alig bírá a leányka őt tartóztatni,
rokonaitól szabadítást és gazdag váltságdíjt igérvén. Hetekig
reménylett és tűrt a fukar öreg; de midőn Ilka feljebb említett
levelének elküldése óta hosszú idő elfolyt és Magyarországból semmi
tudósítás sem érkezék, eluná tovább is várakozni s elhatározottan csak
kevés napokat engede még a leánykának, őt azok elfolyta után minden
bizonynyal a szomorú vásárra hurczolandó, mely minden emberibb érzet
daczára, oly rég divatozik a keleten, s most sem irtaték még egészen
el, művelt századunk szégyenére.

Ilona egész idejét a kertben tölté, itt szívdobogása jelenté minden
nap elmulását, s mindenik elmultával egy reménysugára látszott a
tenger hullámiba veszni, és esti harmatként öntözék könyei a körüle
ragyogó virágokat, kik mintegy megindulva búsan zárák el kelyheiket és
saját fájdalmok jeléül tündöklött hervadó leveleiken a gyöngycsepp.
Már az utolsó nap vala. Jeffi murza jövő hajnalra várta a hajót, az
őket Stambulba viendőt. Ezen előtudattól gyötörtetve ült Ilona
alkonyat felé a tenger partján, körüle a szomorgó myrthus, mely mivel
a hanyatló nap sugarai többé nem érék, esteli árnyékban sötétlett, s a
gyászos küpresz szomorúan lefüggő ágai homályosíták körüle a léget,
mint lelkét s érzelmeit a bú, míg a fa koronáján a nap némely sugarai
fényben ragyogtaták a leveleket, egyszerűen, de mélyen jelentőleg,
hogyha alant elborulnak napjaink, bízva tekintsünk föl a földi
homályból, s a remény arany sugarai fogják lelkünket vigasztalni. Ilka
a gyepre dűlt, majdnem elnyomatva bújától, és könyezése zokogássá
vált. Pióczáné, kit Jeffi Ilka vásárlásakor úgyszólván ráadásul nyert,
fölvidítani akará úrnőjét, de a huzamos rabság, elzárva minden
férfiaktól, csupán a vén kalmár társaságában, őt is elkedvetleníté, s
bár régtől ismerjük bő nyelvét, most mégis meg kell vallanunk, hogy
minden szó panaszszá vált szájában mostoha sorsa ellen, s így tehát
minden fáradozásai a vigasztalásra, csak azt következteték, hogy Ilka
neki hallgatást parancsolt, s erőt véve magán, fölkelt és tiszta
csengésű hangján, melyet a fájdalom elnyomása inkább lágyabbá és
epesztőbbé, mint tompává tett, énekelni kezde, s mintha szavait éghez
és tengerhez intézte volna, méré fölváltva szemeivel a két határtalan
elemet, kérőn talán az elsőt, hogy nyújtson segédkart gyötrelmeiben, s
a másikat, hogy ne ragadja őt még távolabb hazájától.

  Szirmay Ilona éneke.

Tenger iszsza könyemet,
Búm hazámba nem mehet
   Vad habokba járva,
Honomért e köny omol,
Sírok itt,--s ki tudja hol? -
   Én szegény kis árva!

Kínoz a bú véresen.

Jó anyám, hű kedvesem

   Mentsetek meg engem.

Vad pogánynál rab vagyok,

Szenvedésim oly nagyok.

   Tán ez óra végem.

Im leányod itt sohajt

Egy végetlen hosszú jajt,

   Tengerár keserve.

Ah! szerelmem hajnala

Vész s homályba elhala,

   Bút szivembe verve.

Ott, hol a Szamos dagad,

Vajha lenne még szabad

   Kedves keblen égnem.

Itt csak a halált lesem,

Jó anyám, hű kedvesem

   Mentsetek meg engem!

Egy gyöngéd érzékes keleti rege, hogy a fülemile a rózsa halálát
gyászolja szomorú dalában, s ezen egyszerű idea lelket és érzelmet önt
a természet dalába, de talán búsabbá teszi azt, mert azon édesen epedő
panaszok egy bizonyos tárgyért ömlenek; úgy a legigénytelenebb dal, ha
az éneklő akkori lelki állapotját fejezi ki, mélyebb, úgyszólván
lelkiebb benyomást tesz a hallgatóra, mint a legfellengzőbb hymnusz,
mely puszta időtöltésül zeng, s csak a művészet és az ének
mechanismusa által bájoló. Itt nyilván mutatta az ének ebbeli hatását,
mert maga Judith, ki minden baleseten és szerencsétlenségen legfeljebb
is csak mérgelődni, de sírni épen nem tudott, ha csak haragból nem,
könyekre fakadt, melyek mindig sűrűbb és sűrűbben potyogtak szemeiből,
s később egyes megszakasztott sóhajtások következtek, folyvást
gyorsabban, végre hangos zokogásra fakadt, mely szüntelen növekedvén,
már jóval az ének vége után szinte nevetségessé vált erőszakossága
által, s mivel már zokogáshoz jutott a fürge menyecske, jónak vélheté
egyúttal elvesztett férjét is megsiratni, mert búja egyszerre panaszos
szavakba ömledezett, melyek, bár melodiájok nem volt oly gyászosan
epesztő, s nem gerjeszték a hallgatót oly lágy fájdalomra, mégis
legalább nevető szánakozást támasztottak keblében.

- Jaj Istenem! irgalmas Istenem! meglátom-e még valaha Nagybányát? -
Mily keserűség ezeknél az átkozott pogányoknál rabnak lenni,--hiszen
itt bezárják a szegény asszonyokat, mint nálunk a tömött libákat. -
Jaj édes Kristófom, megrepedne a te lágy szíved, ha tudnád, mily
szomorúságban él kedves Jutkád. Kristóf, édes Kristófom, hát te
mennyit fogsz sírni érettem.--Csak újra meg ne házasodnék az
átkozott, míg haza vetődöm. Csuda, hogy még eszem el nem hagyott, ha
még sokáig így tart, holnapig meghalok.--Jaj segíts Istenem!!

Még talán tovább is folytatta volna Pióczáné siralmait, de egy új
tárgy vonta a két szomorú hölgy figyelmét magára: egy sajka ereszkedék
az öbölbe, s a kedvező szél s evezők ereje által hamar a part közelébe
jutott, tövébe azon alacsony sziklának, melyen Ilka és Judith ültek. A
sajkában nehány tatár, s két idegen moldovai öltözetű volt, az
egyikben Ilka tüstént Bogdanu Gyurka kapitányra ismert, s talán
öntudta nélkül elsikoltá magát, a kapitány reá tekinte, s mintha
meglepetve a látványtól, kételkednék, merően nézé jó darabig a
leánykát és tatár kisérőivel szólván, a partra szállott, hol hamar
eltűnt Ilka szemei elől.

Ha Ilka valaha különös érzelemmel viselteték a moldvai kapitány iránt,
ez legfeljebb is nem gyülölség ugyan, de az utálatnak és megvetésnek
valamely neme volt, mégis maga sem tagadhatá a szegény leányka, hogy
ezen régi ismerősének véletlen megjelenése örömre gerjeszté inkább
indulatait, a mennyire tudniillik elfogult lelki állapotja s hosszú bú
által bágyadt rugóssága lelkének az öröm élénkségét fölhatni engedék.
Mert Bogdanu legalább oly ember vala, kit ő honában és boldogabb
napokban tanult ismerni, s így a magában kellemetlen jelenés, édes
emlékezeteket ébresztvén föl, maga is, ha nem édessé, legalább
elfogadhatóvá változik. Aggva függtek Ilka szemei azon úton, melyen
Bogdanu eltűnt, s már huzamos ideig várakozván, félni kezde, hogy a
kapitány vagy reá nem ismert, vagy épen boszúságból fölkeresni sem
akarja. Ezen kétségből nem soká maga Bogdanu vonta ki hősnőnket, Jeffi
murza társaságában közelítvén.

- Tehát ezen leány az, kit te megvenni, vagy a mint mondod,
megszabadítani akarsz?--Kérdé a tatár, Ilkára mutatván, Bogdanut.

- Ugyanez.--Felele a bojár, szokott hidegsége egy kevéssé, de alig
láthatólag fölolvadván.--Mit kivánsz érte?

- Négyszáz zechint.

- A khánnak százat sem fizettél, ez iszonyú nyereség volna oly rövid
időre--viszonzá alkudólag Bogdanu Gyurka.

- Ha Stambulba viszem, ezeret is megkapok.--Mondá szárazon a kalmár.

- Egy szó mint száz! százötven zechint adok, még úgy is elég
nyereséged lesz.

Ilka örömmel hallgatá a két alkudozó beszédét, eszébe sem jutván, mily
illetlen volt a bojártól jelenlétében alkuba bocsátkozni saját
személye felől, s fukarkodni egy leány megszabadításában, kibe ő mégis
szerelmes vala. De csüggedt a leányka reménye, midőn tapasztalá,
mennyire távoznak az árban egymástól az alkuvók.

- Százötven! ha-ha-ha!--röhöge a vén murza hosszú szakállát
simogatva,--egy fiatal legény ne legyen ily zsugori leányvásáron.

- Nem akarok sokat csevegni, tehát röviden mondom: kénytelen vagy a
leányt százötven zechinen nekem adni.--Mondá szokásánál valamivel
erősebben Bogdanu.

- Ha-ha-ha! guar kénytelen! a próféta szakállára ez iszonyú!--kiálta
föl Jeffi murza, és szakálla jobbra-balra lengett nevettében.

- Korán kaczagsz, öreg!--szóla a bojár diadalmas gúnynyal.--Vedd
ezen írást és olvasd--s ruhájából egy iratot húza és a kalmárnak
nyújtá. Ez még mindig nevetve tekinte bele; de alig futá által
tartalmát, s a vénség minden redői megkettősültek homlokán, s csak
azért nem sápadt el, mert arczai különben is vetekedtek az aszott
falevél színével.

- Hát uram?--Abdul khánt nehéz volt megőrzeni, hogy minden törvény
ellen lakodra ne rontson, s azért az öreg khán jobbnak találta Szirmay
Ilonát egészen elküldeni a Krimből, én vajdám dolgaiban épen Bakcsi-
Szeraiban voltam, s elvitelére ajánlám magamat, s azért ezen írásban
rád parancsolt a khán, hogy Ilkát mérsékelt áron tüstént által add.

- De uram, százötven nagyon kevés--mondá már könyörgőleg a tatár.

- Egy párával sem többet--viszonzá határozottan a bojár.

- Legyen áldott a próféta neve. Vidd el, ha a khán parancsolja -
viszonzá fájdalmasan Jeffi murza.

- És hazámba fogsz-e vinni?--kérdé örömöt lihegve Ilka a bojárt. Ez
habozott a felelettel, végre mégis alkudozó hangon rebegé:

- Előbb Jászvásárba, onnan--azután--onnan hazádba, ha egy kérésemet
teljesíted.

Ilka örömében nem is hallá a bojár végső föltételét s örömtől eltelve
borult Judith nyakára, de ez sírt.

- Hát a kisasszony elmegy, én csak egyedül maradjak itt?

Ilka megszáná szenvedése társnőjét, s kéré Bogdanut váltsa ki őt is,
mind magáért, mind Judithért bő visszafizetést igérvén. Bogdanu hamar
rá állott, kétszáz zechinért mindketten szabadok voltak--de csak
Bogdanu Gyurka hatalmában.

Ha eddig Ilka éjszakáit a bú miatt tölté álmatlanul, most az öröm
tartá őt ébren, s így annál könnyebben készülhetett az elutazásra,
melyet Bogdanu a következő nap kora reggelére határozott. Egy tatár
katona-csapat kisérte őket a határokig, kiket a khán maga rendelt
Bogdanu, mint a moldovai vajda követe mellé, s talán még más okokból
is.

Az utasok minden kellemes vagy kellemetlen kaland nélkül értek el
Jászvásárba.

HARMINCZKILENCZEDIK SZAKASZ.

Mik történtek Jászvásárban, s miképen egy ajtó nyilásán

a moldovai kapitány nagyon elhűlt.

Ilka az egész úton okot lelt elégedve lenni a bojár bánásmódjával, s
ez Jászvásárba érkeztekor is megmaradt, de csak egy-két nap örülhetett
tisztán a leányka, elmélyedve azon édes reménybe, hogy nemsokára
otthon kedveseit karolandja, de ezek egéből hamar kirázta őt Bogdanu;
ugyanis egy este, kevés nappal megérkezésük után, belépett hozzá a
kapitány, s a leányka már haza utazhatása hírét várá ajkairól hallani,
midőn amaz egy házassági ajánlással lépett elő, szokása szerint minden
tekervény, de egyszersmind minden szükséges előzet és ügyesség nélkül
is. Ilka elhalaványult, s első pillanatban felelet sem juta eszébe,
annyira meg volt lepetve a váratlan ajánlás által. Ámbár még a Krimben
félni kezdett, hogy őt Bogdanu csak nőjéül vehetni váltja ki, de
azótai barátságos s minden haszonleséstől tetszőleg ment magaviselete,
egy az előbbivel ellenkező és jó véleményt keltettek a kapitány felől
lelkében, innen magyarázhatni némító meglepetését, mely a bojár
ajánlatánál hülesztő ijedéssel fogta el szívét.

- Nem értett talán a kisasszony? ismét esedezem tehát nyújtsa nekem
kezét, mint férjének, s az oltártól egyenesen anyja karjai közé
vezetem.--Szóla másodszor a bojár, első kérése felelet nélkül
maradván.

- Nem gondoltam, hogy az úr ily föltétellel váltott ki a tatár
rabságból. Van ugyan joga hálámra és kérje a váltságdíjt kétszeresen,
háromszorosan, rokonim megadják, de hogy egy tetszésem elleni
házasságban boldogságomat föláldozzam, azt tőlem józan észszel senki
sem kivánhatja.--Felelé Ilka majd több, mint asszonyi
határozottsággal, de inkább egy megbántott, mint egy megbántó hangján.

- S ha ki nem váltottam volna a kisasszonyt, eddig már egy török
karjaiban rabnő lenne és nem feleség.--Viszonzá Bogdanu Gyurka, és
könnyen kitetszék beszédéből, hogy nagy erőlködésbe kerülhetett neki a
szemrehányás hangját elnyomni.

- Talán az Isten máskép segített volna rajtam, de ha úgy is, ok lehet-
e az egy keresztény előtt kényszerítésre, hogy egy pogánynál rosszabb
lett volna állapotom?

- Igen, de én szeretem a kisasszonyt--mondá majdnem tüzesen Bogdanu.

- De tudja már, hogy anyám és bátyám e házasságot ellenzik, s
remélhet-e boldogulni velem, tudván, hogy én mást szeretek? Kérem,
azért álljon el ezen szándéktól, s fogadja egész hálámat, s kérjen
pénzt eddigi jótettiért, a mennyit akar.--Mondá esdeklőleg Ilka.

De a bojár, ki fentebbi szerelemvallásakor talán minden tüzét
kilobogtatá, ismét szokott hidegségébe esve, csak előbbi kérelmével
vítta a leánykát. Bogdanu szerette ugyan Szirmay Ilonát, de a szerelem
talán csak az egy fösvényen nem mutathatja mindenhatósága egész
hatalmát, így Bogdanu szerelme sem volt mellékes vágyaktól ment, s
épen, mivel tüze nem volt oly heves, félrelépései sem valának oly
csapongók; a leányka kezét óhajtotta ugyan, de mellette nem találta
megvetendőnek az általa nyerhető gazdagságot, s ezért akarta
kérésekkel megnyerni a leánykát, hogy rokonai megegyezését és kincseit
is megkaphassa. Sikeretlen látván azonban első lépését, egy második,
ezen esetre előre betanultra tért.

- Jól van, a kisasszony Szodoray után búsul, eddig szánakozásból
szólani nem akartam, de tudja meg most a szörnyű megcsalatást:
Szodoray előbbi kedvesét elveszettnek tartván, azóta megházasodott.

- Ez hazugság, lehetetlen!--kiáltá Ilka, s bár valóban kétlé a bojár
állítását, mégis minden vére arczaiba lövellett.

- Ugy van, ő megházasodott,--ismétlé Gyurka--s most az ajtó megnyilt
s elhülve tekinte ki a kapitány.

NEGYVENEDIK SZAKASZ.

Ki jött be az ajtón, s ki vezeté őt? miből kitünő, hogy a moldovai
kapitánynak nagy oka volt

az ajtónyiláskor elhűlni.--Judith szúrós beszédei.--Hosszú éj után
hajnal kezd hasadni.

Pióczáné ifjasszony, ki Bogdanu minden vigyázata mellett is ki tudott
lopózni, lépett be s kezénél fogva vezeté Szodoray Boldizsárt.

- Kisasszony! kisasszony, itt van Szodoray úrfi! az utczán leltem őt,
Tatárországba akart utazni, minket kiváltani!

- Boldizsár!--Ilka!--kiálták a szeretők, s egymás ölébe forradva,
adák és vevék a nem reménylett viszontlátás kéjeit, mely
szerelmeseknél a föld minden üdvei között a legnagyobb, legtisztább
lehet, csak azért is, mert az egész külvilágot, s magát az életet is
elfelejteti. De Bogdanu, mint hinni lehet, egészen ellenkező
érzésekkel tekinté a magas öröm jelenetét, mely neki minden reményeit
egy rövid percz alatt tönkre tette, azt gyenge lelke is átlátá, hogy
itt állapotját jóvá tenni, vagy azon becsületes módon segítni nem
lehet, erőszakot pedig gyávasága elkövetni nem hagyott, ha talán
roszasága javallott volna is, és e felett most békés időkben ily
valamit tenni nem is vala tanácsos. Azért legjobbnak találta a dolgot,
mennyire lehet, javára fordítani, s abból a legnagyobb hasznot húzni,
így legalább, ha szerelme üres kosarat kapott, fösvénysége teli
erszényt nyerhetett.

Judith pedig, míg a szeretők boldogságukba merülve a bojárt egészen
elfelejték, nem mulasztá el dicső szokása szerint ezt boszantani.--No
uram, most kegyelmed nélkül is elmegyünk Magyarországba.

Ezen szavakra föleszmélt Szodoray, s Bogdanuhoz fordult. Azonban
mindeddig a bojár tetteinek csak nemesebb részét, a kiváltást tudván
Pióczánétól, igen nyájas barátsággal viselteték iránta.

- Most valóban tiszteletet és hálát gerjeszt keblemben, kapitány úr,
azért baráti jobbomat nyújtom. Bocsásson meg, ha valaha talán nem mai
barátságommal állottam kegyed előtt. Kérem, mondja meg: mi tartozásom
ezen drága kincs kiváltásáért, hogy legalább ezen csekélységben
meghálálhassam tettét.

Bogdanu egy hosszút pillanta a beszélőre, és azon henye elbizottságot
vévén föl, melyet ő talán férfi méltóságnak tartott, széles lusta
hangján, de még sem oly bátran, mint hajdan Jeffi murzával, alkudozni
kezdett.

- A kisasszonyért négyszáz arany, s ezen párduczbőr és fényes forgó,
mely most kegyelmeden díszlik, de csak úgy, ha ezen menyecskéért is
száz aranyat fizetnek.

- Nem fél kegyelmed az Istentől?--kiáltá Judith--hiszen
Tatárországban mindkettőnkért csak kétszáz aranyat fizetett. -
Szodoray szemei haragosan villogtak a bojárra, s máskor talán kérdőre
vonta volna alávaló fukarságáért; de itt Ilkája bírhatása forgott
fenn, s mik valának ezért a föld minden kincsei? s alig megvetőleg
szóla a fösvény kapitányhoz:

- Kegyelmed a föld legtisztább lényével is kalmárkodik, de itt a pénz.
- S kiolvasa ötszáz aranyat egy erszényből;--itt a párducz bőr,--s
maga veté azt a bojár nyakába.

Most könyezve simult oldalához Ilka, s kérőleg tekintve a bojárra
esdeklé:--Csak a kócsagot engedd el, az édes atyámról Boldizsárra
maradt ajándék.

- Épen azt kivánom,--viszonzá szárazon a bojár.

- Lásd Boldizsár!--folytatá a leányka kedveséhez fordulva--mily rosz
ember ez; nem csak, hogy ily sokat kér kiváltásomért, sőt még téged is
hűtlennek rágalmazott, azt mondta, hogy már megházasodtál.

- Ne búsulj kedvesem,--viszonzá Szodoray--az alávalóság mindig
hazugsággal jár; s atyád árnyéka nem fog neheztelni, ha becses
ajándékát leánya szabadítására fordítom.--S most a forgót kalpagjáról
levevén, Bogdanuhoz intézé erős, mély utálatot kifejező hangon
beszédét.--Ha tudtam volna, hogy kegyelmed ily alávalóságot képes
elkövetni, sohasem ajánlottam volna baráti jobbomat, s most vissza is
vonom azt. Vegye tehát fösvény kivánata szerint ezen drága kócsagot,
de tudja meg, hogy legforróbb óhajtásom: bár fejestül levághatnám azt
ezen testről, mely viseléséhez gyalázatossága miatt oly kevéssé méltó.

- Uram, hát ez előbb oly bőven igért hálája?--kérdé boszúsan a bojár.

- A ki jótetteit pénzzel fizetteti meg, az egyéb hálára számot nem
tarthat.--Felelé Szodoray, s míg pillanata lángolón meredt a
kapitányra, jobbja a kardhoz nyúlt; ez összerémíté a félénk bojárt, s
zavarodását elrejteni, hamar egy zacskóba söpré az asztalon heverő
aranyokat, és szinte örömmel látá, hogy Szodoray menni készült.

Boldizsár karon fogá Ilkát, s menő félben vissza tekinte Bogdanura. -
Uram, kivánságomat hallotta; de mindazonáltal óhajtom, áldja meg az
Isten több emberséggel, mint eddig mutatott.--S kilépett kedvesével,
szolgája pedig és Judith követék.

NEGYVENEGYEDIK SZAKASZ.

Az utasok Nagybányára érkeznek.--Mi illetlenül fogadtaték saját
lakásában

Pióczáné asszony, mily véres csata támadt, s ki eszközlé a békeséget.

Homályos este érkeztek Szodoray és Ilka Nagybányára s egy régi
ismerősüknél vettek szállást; de Judith férje lakát kereste föl, s
mennyire csodálkozék, midőn a boltot zárva lelé? Az udvarba lépett s a
konyhából egy szolgáló jött elébe.

- Mit csinálsz te itt?--kérdé Pióczáné nem legnyájasabban a leányt.

- Én ifjasszony, a mit egy becsületes szolgáló--vala a felelet.

- S ki szolgálója vagy?

- Piócza Kristóf kirugós úré--viszonozá majd oly hánykolódva, mint a
kérdés történt, a leány.

- Hogy is ne!--még szolgáló is kell neki?--szépen gazdálkodott a jó
madár--szolgáló!--majd kiverem én fejéből a világ minden szolgálóit.
- Hol kószál az urad? S míg ezeket pattogtatá a fürge menyecske, bal
kezét erősen csipejébe nyomta, s a jobbal bámulandó sebesen motólált a
levegőben.

- A csapszékben van biz ő kelme, ha épen tudni akarja az asszony; de
kérem, mi köze van hozzá?--Mondá a szolgáló állásában és pattogó
sikoltó beszédében utánozva és gúnyolva ismeretlen asszonyát.

- Mi közöm van hozzá?--te konyhaféreg,--te még velem feleselsz? -
mostad volna meg inkább azt a lábost, hogy ne lenne rajta újjnyi
vastagságú a zsír, hát az a laskanyujtó olyan piszkos, mint egy szekér
tengely,--iszen majd tisztaságra tanítlak én.--Várj.--De azonban a
szolgálónak épen nem kellett várakozni, mert szélsebességgel csattant
meg arczáján Pióczáné tenyere. Azonban tapasztalhatá most Judith, hogy
elléte óta igen megtöretett házi hatalma, mert a szolgáló épen nem
lustán, sőt talán nagyobb erővel adá vissza a pofont. Hősnőnket
mérgében a guta környezé, s talán magát föltartani ragadt kezeivel a
leány hajába, ez hasonló erőszakkal markolá meg a fejkötőn által
Pióczáné kontyát, s a tűzhelyig hurczolta asszonyát, ki szemlátomást
gyöngébb volt. Itt a lábost földönték, melyben a szegény borbély
vacsorája melegült, s a forró lé Judith asszony lábaira önté dühét,
kit az erősebb szolgáló is lenyomván, hátát hangos ütésekkel döngeté.
A nevetséges csata zaját még inkább növelte mindkettejök szünetlen
visítása. S ki tudja, mily halálossá válhatott volna ezen veszekedés,
ha felesége szerencséjére, de saját szerencsétlenségére Piócza nem
jött volna. Ő hitvesére csak akkor ismert, midőn nagy ügygyel-bajjal
elválasztotta a csatázókat, de azon pillanatban reá is rohant gyöngéd
felesége, talán csak házassági szerelemből vele is megosztani azon
számos ütlegeket, melyekben őt a szolgáló súlyos keze oly bőven
részesíté. A hű cseléd azonban nem tűrheté ura megbántását, s rohanva
rohant Pióczánéra, ki nyakán függő fejkötőjével, borzas hajával, s a
vértől, méregtől majd felcsattanó képével foganatosan paródiázhatott
volna egy fúriát. De most csak egy czibálásra jutott ideje a
szolgálónak, mert a jó Kristóf tudtára adá, hogy ezen idegen nem más,
mint tulajdon felesége. A következő dolgokból pedig csak azt akarjuk
megmondani, hogy, mint természetes, Pióczáné megsértett méltósága egy
pillanatig sem tűrheté tovább a szolgálót, kinek is még azon este el
kellett takarodni. Piócza pedig egy erős és fontos erkölcsi oktatást
volt kénytelen eltűrni, a csapszékbe járás és szolgáló tartás végett,
mely tanítás a leselkedő szomszédok állítása szerint, gyakran
ékítteték föl holmi tettleges és ütleges phrasisokkal, melyeket a
közönséges életben «pofon» névvel fejezünk ki; ezt alkalmasint csak
csupa javítási czélból és nagyobb behatás végett tette Pióczáné.

Ily zengő öröm fogadá Judith ifjasszonyt házában. Térjünk mi azonban
vissza Szodorayhoz és Ilkához, kik Nagybányán, megtudván, hogy a
haramiák jó darab időtől fogva Szatmárba vonultak, és így Mármaroson
által biztosabban térhetnek haza, erre vették másnap korán reggel
útjokat.

NEGYVENKETTEDIK SZAKASZ.

Kik vártak az utasokra a hegyekben, és miképen fogadák el őket.

A hajnal fényes sugarai egy tiszta eget világítanak föl azon nap,
melyen Szodoray kedvesével Máramaros felé indult. Az erdők, hegyek,
rétek, már az őszi zöld mélyében tündököltek, s a szántóföldek
sárgasága nyilván hirdete később évszakaszt, midőn azon borzasztó
sziklaútra térünk, melyet beszélyünk második szakaszában írtunk le, s
a melyen Bogdanu Gyurka kiraboltaték. Ezen útnak Nagybánya felé nyiló
torkolatján tehát, azon reggel három férfi ült inkább szokásból, mint
a hideg ellen gubáikba takarva, bárány süvegeik mélyen homlokukba
nyomva. Az első mellett hosszú nyárs hevert, s kard villoga gubája
alól, e felett mindnyájan fejszékkel és puskákkal voltak fegyverkezve.

- Marosán!--kiálta az első, egy felettük magasan tornyosuló oromra
tekintve;--látsz-e már valamit?

- Most érkeznek a patakhoz, ők lesznek, öt-hat férfi, egy asszony is
ül a kocsiban.--Rajta kapitány!--felelé egy negyedik a magasból,
külsejére a többiekhez hasonló.

Pintye Gregor, mert ez vala a fölszólított, egyet füttyentett, ujjait
szájába dugván, s a völgy mélyéből tiz vagy tizenkét szálas férfi
mászott föl, mind egyenlő öltözetben a már leírtakkal, s Marosán is
leereszkedék őrhelyéről.

- Oszoljatok el, ti jobbra, ti balra, a sűrűbe, mi négyen e szikla
mellé vonulunk, lőni csak mi fogunk, ti nektek ölni nem szabad, azért
mihelyt puskáink ropognak, rohanjatok elő s kötözzétek meg az élőket,
de a ki gyilkol, azt vakszemével szegeztetem az első fára.

A haramiák szó nélkül vonultak el, s csak Pintye Gregor maradt három
társával előbbi helyén. Marosán, ki most Pintye Gregor kegyelmében a
Husztnál elveszett Kosztán helyét foglalá el, töré meg a csendet.

- De nem jobb volna valamennyit mindjárt itt összeölni?

- Nem, ez kis boszú lenne. Én Szodorayt és Ilkát elevenen akarom
elfogni, s tudja meg a vén Szirmay, hogy kezemben vannak, s csak
azután haljanak el kínosabb halállal--felelé Gregor.

- De nem hinném, hogy annyi nyugtunk lenne itt, mert Karácson, ki egy
hét óta oly keményen űzőbe vett, alkalmasint észrevette már hirtelen
távozásunkat Szatmár vármegyéből, s hamar nyomunkba fog akadni -
folytatá Marosán.

- Hirtelen távozásunkat!--s talán azt gondolod előle? Marosán, ne
említsd többé azon embert, én nem futottam előle, megtudtam, hogy
Szodoray haza viszi mátkáját, s a boszú intett ide--mondá Pintye
Gregor fölemelkedve, s szemei iszonyú harag tüzében forogtak.

- Uram!--szóla ijedezve Marosán,--ki mondta, hogy Karácson előtt
futottál?

- Nem,--de mégis,--ha azon embert halva terítnéd lábaimhoz Marosán,
- ezer arany lenne jutalmad--viszonozá Pintye Gregor, s az előbbi
iszonyúság haragjában fájdalommá változék.

- Miért nem lőtted hát agyon, midőn ma egy hete alig tiz lépésnyire
ment el előttünk, s mi a sűrűben rejtve valánk? az én puskám nem volt
töltve.--Kérdé Marosán.

- Én akkor gyenge voltam,--te okát nem is képzelheted, de csak máskor
hozza őt az ördög nyársom hegyére.--De már ideje, vonuljunk el.--S a
szikla mögé bújtak a haramiák, kiki alkalmas állást keresve, mely mind
lövésre, mind elrejtésökre egyiránt alkalmas. Kevés ideig vártak e
helyzetben, midőn Szodoray és Ilka öt szolga kiséretében az út magasán
megjelentek. Az ifjú kedvesével, a kocsis, és egy szolgáló a kocsin
ültek, négy szolga mellettök lovagolt. Ezekre irányzák csöveiket
Pintye Gregor és társai, s egy durranásra mind a négy halva terült le
lováról. A többi haramiák is elő rohantak, és Szodoray, mielőtt
védelemről gondolhatott, megragadtaték s erősen megkötöztetett, -
hasonló sorsra jutott Ilka is.

Pintye Gregor megfogatá őket, s egy tekervényes úton a völgybe
vezetteté, gúnyolva Szodoray minden igéreteit, ha őket szabadon
eresztené. A völgybe érvén, egy elrejtett barlang durván faragott, de
erős ajtaját nyitá meg a haramia, s bele taszítá foglyait, kik az ő és
Marosán vezérlése alatt egy tág szikla terembe értek, melybe a
haramiáknak sokféle butyoraik valának rakva. Itt röhögő gúnykaczajjal
hagyá el őket Pintye Gregor, gyakor látogatást igérve, s bezárá a
terem ajtaját, innen pedig még egy hosszú tornáczon kellett végig
menni a barlang nyilásáig, hol a második ajtó volt, semmi kiabálás sem
hangozhaték ki a mély üregből, s így a boldogtalan foglyok kénytelenek
voltak lemondani minden segedelemről, ha csak az isteni gondviselés
egészen véletlen nem küldené azt. A haramiák eltávoztak a magas útról,
eltakarítani rablások nyomait.

NEGYVENHARMADIK SZAKASZ.

A negyvenkettediknek folytatása.

Szodoray és Ilka lelkében a bú oly sötéten éjszakázott, mint körülök a
barlang mély homálya. Elveszteni valamit, mielőtt az ember birtokának
tökéletes reményében lett volna, már csak azért sem oly sajnos, mert
ezen esetben mindig kétségek szoktak a lélekben támadni, a vágy
teljesítése felől, s így a lélek megrokonul valamennyire az elvesztés
gondolatával; de megfosztatni valamitől, minek bírására az ember
minden kétség nélkül számolt, csak váratlansága miatt is véresebb
fájdalom. Ily állapotban leljük a boldogtalan szeretőket egy dohos
barlang mélyében, s hatalmában egy embernek, kinek ajkain az irgalom
ismeretlen szó és szívében ismeretlen érzet vala, s ki e felett
ellenök, különös boszú által hevítteték. Keményen hátrakötött kezeik
még azon örömöt sem engedék, hogy egymás karjai közt sirathassák
boldogtalanságukat. Ilka Szodoray mellére hajtá fejét, s ennek ruhája
a haramiák erőszaka által fölszaggatva lévén, érzé kedvese forró
könnyeit szívére gördülni.

- Ne sírj édes Ilkám, az Isten nem mentett meg ennyi bajból, hogy
nyomorún veszítsen el egy haramia barlangjában,--vigasztalá Boldizsár
kedvesét, ki csak hangos zokogással felelt.

De most egy zaj a barlang belső oldala felé vonta figyelmüket; úgy
tetszett nekik, mintha lassan egy ajtó nyittatott volna meg, s
nemsokára lassú léptek is hallatszának s midőn meredten és
lélegzetüket elnyomva figyelmeztek foglyaink, egy «pszt, pszt»
hangzott füleikbe.

- Ki bujkál itt a sötétben?--kérdé Szodoray,--még itt is haramiák
leskelődnek.

- Kérem alázatosan, én sem vagyok itt sokkal jobb állapotban, mint
kegyelmetek--suttogá egy szózat a barlang hátulsó szögletéből, s
pisszegő hangjából czigányt lehetett gyanítani,--ha kegyelmetek el
nem árulnának, talán segíthetnék.

- Hogy árulnók el azt, ki életünket megmenti--felelé Szodoray, -
bőven megjutalmazlak, csak igéretedet teljesítsd.

- Hát várjanak egy kicsit--viszonzá a szózat. Nemsokára tüzet ütött
ki, s a sűrűn pattogó szikrák, egyes pontokat világítva föl, még
borzasztóbbá tevék a barlang homályát; hamar gyertya égett, s ennek
világánál látá Ilka, hogy megmentőjök nem más, mint Pintye Gregornak
hajdan Husztra küldött heroldja, Móre a czigány, kinek is első dolga
volt most a foglyok kezeit föloldani.

- Hogy jutottál te e bűnfészekbe?--kérdé Szodoray a czigányt.

- Hát téns uram, én valaha czimborája voltam Pintye Gregornak, és
becsült is ám a kapitány, a kisasszony látott is Huszton, hová mint
követet küldött vezérem; de ott majd kikapták alólam a földet, vagy
engemet a föld felől; a bástya bedűlése által ugyan kiszökhettem, de
nem sokára láttam, milyen gyümölcsöket termettek a fák a huszti
erdőben. Ez nagyon megijesztett, mert a vadalma állapotját soha sem
irígylettem, oda hagytam tehát a zsiványságot; de hasznomra akartam
fordítani azt, a mit itt mulatásomban tapasztaltam: Pintye Gregor
minden kincseit e barlang egy rejtekébe rakta, s azt kívüle csak én
tudtam, ugyanazon titkos üregen által, egy rejtett ajtó is vezet a
barlangba s ezt is csak én tudom Pintyén kívül, arra lopóztam én be,
hogy el vigyem egy részét Pintye Gregor pénzének, mert egy részéért én
is fáradoztam, tehát igazságosan engem is illet. Épen kutatásom között
háborgatott a haramiák bejövetele, s legottan elbújtam, de rejtekemből
meghallottam, mily rettenetes bűnt forralnak ezen átkozott gonosztévők
nagyságtok ellen; ha tehát bíznának egy becsületes czigány legénybe,
én azon hátulsó ajtón kivezetném.

- Ha azt teszed--felelé Szodoray,--nem lesz szükséged a lopott
pénzekből gazdagulnod, én életed fogytáig eltartlak.--De egyszersmind
szorosan vizsgálni kezdé a czigányt; mindazon által kétségei hamar
eloszlottak, mert ez őket a mostaninál gonoszabb helyzetbe nem
vezetheté, Szodoray széttekinte a barlangban, fegyvereket kerestek
szemei, hogy védelme lehessen valami véletlen támadás ellen, de Pintye
Gregor alkalmasint, igen őrzé egy darab idő óta haramiái előtt e
barlangot, mert épen semmi sem találkozék benne, a mi nekik
szükségesebb szer lett volna, így tehát fegyver sem, és Szodoray
kénytelen volt puszta kezekkel követni szabadítóját. Ez azért a
gyertyával elő ment, s védenczét a rejtek ajtón át, melyet maguk után
ismét bezárt, egy alacsony tornáczba vezeté, ezen keresztül egy kis
üregbe értek, hol több teli zacskó hevert a földön, ezek közül a
legnagyobbikat bal hóna alá vette Móre, és némán tovább ballagott. Az
üreg másik végén ismét egy szikla torkolat mutatkozék, ez annyira
alacson volt, hogy a bemenőknek csak erősen hajolva lehetett tovább
haladniok. A tornácz fölfelé tekergett, s végre egy erős durva ajtó
előtt megszűnt. Móre letevé zacskóját, a gyertyát baljába fogta, s
jobb kezével gubája alól egy kulcsot húza ki, melynek otromba idoma
nyilván vallá, hogy vagy ő maga, vagy nembelieinek egyike volt
készítője.

- Tekintetes nagyságos úr, ha az ajtón kívül senki sem áll, meg
vagyunk mentve--suttogá a czigány. Ilka, kit az egész úton kedvese
vezetett, lihegni sem mert, és keményen simult Szodoray oldalára. Móre
már föl akará nyitni az ajtót, de azon pillanatban kívülről lépések és
beszéd hallatszott, a czigány hirtelen eloltá a gyertyát és védenczeit
kezüknél ragadván, az ajtó sarkánál egy a sziklába kissé benyúló
üregbe húzta. Itt lélegzet elnyomva vonultak meg, és szívök sűrű
dobogását kivéve a zajos élet minden jele eltávozék tőlök, csak Ilka
reszketett minden tagjaiban, alig tartva föl magát kedvese vállain.

- Az átkozott hajdúk hamar nyomunkba akadtak; de a rabokat magammal
hurczolom, míg csak lehet,--föl a hegyekbe futunk Máramaros felé. -
Zúga egy hang az ajtón kívül s könnyen ismerhető vala Pintye Gregor
szava.

- Már pedig Nagybánya felől is közelít üldözésünkre egy csapat. -
Mondá egy másik hang, s egyszerre vele a kulcs is nyikorgott, az ajtó
egészen kinyílt, és Pintye Gregor belépett, utána Marosán, a haramia
hirtelen becsapta az ajtót, és ismét bezárá, s haladék nélkül tovább
ment kisérőjével együtt, a sötétben nem is gyaníthatva foglyai oly
közellétét, annál kevésbbé, mert a napvilág betörő fénye ellen
árnyékot vetett rájok a benyitott ajtó is. Rabjaink, mély csendben
maradtak, míg a haramiákat elég messze nem gondolák, ekkor Szodoray az
ajtóhoz ugrott, elvevén Móretól a kulcsot, halkan felnyitá az ajtót, s
épen oly csendesen kiléptek mind a hárman. Szodoray ismét bezárá az
ajtót s a kulcsot benne hagyá kívülről, hogy akadály lehessen Pintye
Gregornak a felnyitásban. És minden sebességgel Nagybánya felé
siettek, hogy az onnan jövő csapattal találkozhassanak.

Pintye Gregor és Marosán foglyaikra nem akadván, annál inkább
elhültek, mert épen megfoghatlan vala előttök, hogy szabadulhattak
meg, erőszakos kitörésnek semmi nyoma sem látszott, az ajtók zárva
valának s a barlang titkos járásait Pintye Gregor véleménye szerint
csak ő maga és új beavatottja Marosán tudák, mert Mórét a huszti
követség óta holtnak vélte. Lámpással kezdék tehát a barlangot
vizsgálni s legelőbb is rejthelyeit, most vevé csak észre a kapitány,
hogy kincstárából a legkövérebb zacskó hibázik, ez tovább vezeté, s a
dugott nyilás ajtajánál, az itt-ott kőporral fedett földön lábnyomokra
talált.

- Itt kellett szabadulniok--ez leány-nyom,--kiáltá a haramia, nyitni
akará az ajtót, de midőn a kulcsot bele dugá, vevé csak észre, hogy
egy más kívülről van a zárban,--csak most szökhettek el, mióta itt
vagyunk, vágjuk be az ajtót--s fejszéjét ragadá.

- Menjünk ki a másik úton, így eláruljuk magunkat, s dugott
járásunkat.--Mondá Marosán.

- Az nagy kerület lenne, s ha már annyian tudják titkunkat, egy ajtó
roszul fogja védeni.--Felelé vezére, de az alatt már be is dűlt az
ajtó, még erősebb csapásai alatt. S most a kijátszott boszú, s
önbátorságának veszedelme egyiránt tüzelvén, majd öntudat nélküli
dühösségben rohant a haramia a magos sziklaút felé, hová csapatját
rendelé.

NEGYVENNEGYEDIK SZAKASZ.

Pintye Gregor iszonyú vakmerősége s annak foganatja. -

Az egész dolog vége felé megy.

Az országúttal határos erdő szélén állott a haramia csapat, midőn
Pintye Gregor hozzá érkezék. Boszúvágya még önbátorsága iránti
gondoskodásán is győzött, és szét akará embereit küldeni a szökevények
felkeresésére, de őrei jelenték, hogy a szoros út mindkét oldala felől
erős csapatok közelgenek, s további mulatás veszedelmes lehetne.
Boszankodva engede tehát a szükségnek, s parancsolatjára indult fel
csapatja a hegyekbe Máramaros felé. Alig haladtak azonban néhány száz
lépésnyire, midőn egy síkabb nyilt helyre érkezvén, egészen váratlanul
egy fegyveres csapat akadt elébök; ez a haramiáknál kétszer, sőt
háromszor is számosabb lehetett s jól fegyverkezett emberekből állott,
kik Máramaros vármegyétől valának küldve a haramiák üldözésére. Ezen
veszedelmes helyzetben a kétségbeesés is nevelé Pintye Gregor
természetes merészségét, nem tekintve az ellen nagyobb számát,
hirtelen rendbe szedé haramiáit, s egy vakmerő rohanást parancsolt, de
ellensége tudósítva lévén a zsiványok közellétéről, jobban vala
elkészülve, s minekelőtte ezek puskáikat elsüthetnék, már azok jól
irányzott lövésekkel legalább is felével csekélyebbé tevék Pintye
Gregor csapatát, s a rohanást megelőzve, maguk támadták meg az
elgyengülteket. A csata heves, de rövid volt, mert az élő haramiák
mindenik több ellenségtől vétetvén körül, csak hamar részint
elfogattak, részint megölettek, egyedül Pintye Gregor volt képes,
magát ereje és ügyessége által kimenteni a közveszedelemből,
természeti gyorsaságát igen növelvén megkeményült kóbor élete, nem
csuda, hogy üldözői közül egyik sem érheté utól, s így sérv nélkül
jutott a magos útra. Ennek azonban minden torkolata már hajduk által
volt elfoglalva, így jobbról és balról bizonyos volt a fogság,
hátulról nyomában az üldözők, s előtte a meredek sziklafal, melynek
szédítő magasságát és simaságát már említettük, de mégis csupán erre
lehetett szabadulást reményleni, idő legkisebb kétkedésre sem vala.
Pintye Gregor egy pillanattal átlátá az egész veszedelmet, oly gyors
volt elhatározása is; puskáját vállára veté s vasnyársát lábai közé
szorítva, mint a gyermekek pálczalovaikat, ennek hegyét keményen a
sziklafal párkányába nyomá, s hátát is hozzá szorítván,
villámsebességgel és minden sérv nélkül ereszkedék le a borzasztó
magasról, mert karjainak ereje által a hegyes nyárs bevéste magát a
sziklafalba, s tetejétől aljáig egy karczolatot képezvén, a rohanás
minden sebessége mellett is akadályoztatá az erőszakos elesést.
Üldözői, kik az út két végén tanui voltak a haramia képtelen
vakmerőségének, nem győzték azt eléggé bámulni, sok talán inkább
borzadtak a hallatlan tett látásán, mint maga Pintye Gregor véghez
vitelén. A haramia lent a fák közé vonta magát, s innen két út nyilt
szabadulására, egyik keresztül a barlangon, a hegy másik oldalára, de
ez többé nem vala bátorságos, mert Szodoray, annak tulsó oldalát már
könnyen elállhatá. A másik, mint már említettük, a tengerszem szélein
a fürészmalomhoz vitt, ezt választotta Pintye Gregor csak azért is,
mivel nem vélte, hogy ezen oldalt is elfoglalták volna már a hajdúk.
Ezen reménytől kecsegtetve sietett kitűzött czélja felé, hol bizonyos
szabadulását várta, s képzelhetlen gyorsasággal haladott a tó melletti
veszedelmes úton, s azon sziklához érkezék, melyen a tengerszem árjai
egy vízomlásban zúgtak alá, ennek közvetlen tövében feküdt a malom,
üldözői minden oldalról a hegy magosában követték, s tőlök végképen
megmenekedni, leereszkedni akart azon ösvényen, mely szorosan a
vízomlás szélén a fürészmalomhoz kanyarodott, s alól az erdő sűrűjében
mentve volt nagy kerületet tevő üldözői előtt. Azonban alkalmasint a
kergetők kurjongása által fölijesztve, az épületből hajdúk léptek ki,
előttök Karácson Tivadar.

- Itt a zsiványok királya, most el nem kerüli az akasztófát,--kiáltá
egy hajdú.

- Az akasztófát?--dörgé Karácson, és szemei a szólóra s a haramiára
villogtak, egy gondolat lobbana által fején: mi szégyen lenne, ha
Pintye Gregor az akasztófa alatt testvérének vallaná magát? Ezt meg
kellett előzni, a haramia halála úgy is elkerülhetlen volt, ne
történjék tehát hóhér kéz által. Hirtelen előragadá puskáját a hajdú,
testvérére irányzá s elsüté, a golyó azon pillanatban találta homlokba
a haramiát, midőn ez, puskája töltetlen lévén, baltáját veté
testvérére, de a lövés elgyengíté kezét s így a balta fáradtan csapta
vállba Karácsont, alig okozva egy kis daganatot. A haramia halva
rogyott a szikláról a zúgó patak mélyébe, s az esők által magasra
dagadt örvény hatalma ismét fölveté tetemét, s az első sziklához
zúzta, innen villám csavargásokban vitte tovább, s erőszakkal veté a
malomkerékhez, hol egy darabig fölakadt, míg a rohanó habok ismét
tovább hurczolák. Teste másnap lent a völgy mélyében találtatott egy
szikla aljában, de úgy összezúzva és töretve, hogy alig ismert reá
Karácson Tivadar, ki saját kezével ásott a patak mellett számára sírt,
és ő egyedül is temeté el, minden segéd és tanu nélkül.

S a mint fölhányva volt a sír, reá borult a vad hajdú, s átkozta a
benne nyugvót, de átka inkább fájdalmából, mint gyűlölségből
származott, s talán csak azért tevé ezt, hogy az átok haragjával
nyomhassa el azon szelidebb érzetet, mely a teremtés gyászos munkája
között fájdalmat és bút gerjeszte szívében; szégyenlé ezt a durva
lelkű, a fájdalom minden jelét férfiatlan gyengeségnek tartván, s
képesebb lett volna, míg hatalmában állott, inkább mindent elkövetni,
mintsem könyezni. Vannak pillanatok, melyek a legelkeményültebb
emberben is kitöretik a lágyabb érzelmeket. Tivadar ezen állapotban
volt most, meg-meg akadozott átkozódásaiban, végre elnémult,--szíve
szorongott,--keble dagadt,--s a mi talán életében alig történt, -
könyei megeredtek. Visszavoná most előbbi átkait, és szánni kezdé
boldogtalan testvérét, kit zabolátlan indulatai kitaszítottak az
emberi társaságból, s ki ezt megboszúlni akarván, magát annak ostorává
és gyalázatává tette. Búsongásából a hajdút, őt keresni jövő emberei
verék föl, hirtelen letörlé könyeit, megrázá magát s közönséges
komolyságát ismét föl vevé, tovább ment velök; de sokáig marczangolá
még azon gondolat: ily gyászos végre jutott az én testvérem,--a híres
haramia Pintye Gregor!!!

UTOLSÓ SZAKASZ.

Mely az utóbbiak után következik.

Szodoray és Ilka a haramiák barlangjából kiszabadulván, elérték azon
csapatot, mely Nagybányáról a haramiák üldözésére küldetett, innen a
városba mentek, onnan pedig az utak már bátorságosak lévén,
szerencsésen haza értek Fertős-Almásra. Az itt uralkodó örömöt leírni
fölösleges volna, csak azt említjük tehát, hogy megérkezésük után
harmadnap a kézfogó és nem sokára a lakodalom is tartatott Szodoray
Boldizsár és Szirmay Ilona között, s hogy ők, mint szerelmük
érdemelte, rokonaik és gyermekeik körében sokáig és boldogul éltek, s
csak akkor komorult el házasságuk ege, midőn több évek mulva előbb is
Ilkának anyja, azután bátyja az igazak békés álmába szunnyadtak.

Így a boldogság révébe vezettük hősünket és hősnőnket, csak az van
tehát még hátra, hogy többi ismerőseinkről is tudósítsuk olvasóinkat,
a mit a bevett szokás szerint ezennel és szép renddel megteszünk.

Bagosy és Babocsay, övék legyen az elsőség, mert ők nagy hazafiak, és
a hon bajnokai valának, szívökben híven buzgott a magyar vér. Ők tehát
még soká éltek, s az első alispáni hivatalban szerettetve, s
tiszteltetve mindenektől, mint magos érdemeik kivánták, s messze
terjedt el dicsőségük, melyet a tatárok elűzésében szereztek.

Karácson Tivadar a tatárok ellen mutatott vitézsége jutalmául nemessé
lett, Karácsonyi névvel. Ő tovább is a vármegye szolgálatjában és a
haramiák legkeményebb üldözője maradt. Testvéréről életében egy szót
sem említett, csak halála után akadtak örökösei azon írásra, melyben
apjának élete foglaltatott, s ez alá Tivadar saját kezével jegyezte
föl a következő szavakat:--Ezen szerencsétlen öregnek egyik fia én
valék s a másik Pintye Gregor,--a híres haramia, kit nehogy
szégyenemre az akasztófára jusson, saját kezemmel lőttem agyon.

Piócza Kristóf nagybányai chirurgus és borbély feleségével Judith
ifjasszonynyal. Kristóf mester kipirongattaték a város tanácsa által,
miért nem nyeste légyen el nyakát Pintye Gregornak, de mivel ő volt,
ki a borsai szorosnál, a magyar rabok köteleit fölvágta, a vármegye
alkalmasint azon elvtől vezéreltetve, hogy egy embert ezerek kárával
jutalmazzon meg, kieszközlé neki Nagybányán és határában az egyedül
borotválható és seb-gyógyítható jogot, vagyis más szavakkal, míg ő
élt, nem volt szabad Nagybányán és határában magát más borbélynak
mutatni is. Ezen jogban igen sokat bízhatott Kristóf mester, mert
mióta bírásába jutott, sokkal többet borotvált véressé, mint azelőtt,
s általában azóta nem lehetett Nagybányán oly szép sima állakat látni,
sőt egy-két kificzamodott lábat, a helyett, hogy helyre húzta volna,
még félrébb igazított. A mi pedig feleségét illeti, Pióczáné
ifjasszony, folyvást a papucsot villogatá, míg férje, kit a rosz
nyelvszokás urának is nevezett, csak a borotvával dolgozott, túrós
haluskái ugyan egy idő óta bővebben jelentek meg, és szomszédai, egész
vénségéig mindig tudtak a fiatal bányász tisztéhez hasonló
történeteket mesélni, sőt a menyecske nyilván meghallá, hogy urának
igazsága volt, midőn a tatárok kutyafejeit eltagadta, mindazonáltal a
lakósok maig megmaradtak régi hitöknél, s a tatárokat folyvást
kutyafejű melléknévvel tisztelik; de azért Piócza viszonya feleségéhez
csak olyan volt, mint Aeolusé Júnóhoz, midőn az Istenek királynéjának
ezt felelte:

Tuus, o regina, quid optes

Explorare labor, mihi jussa capessere fas est.

Stiffelbauer még sokáig maradt városbíró, vagyis mint ő mondani szokta
«Judex Liberae Regiae ac Montanae Civitatis Nagy-Banyensis.» -
Hundeshagen hasonlókép sokáig volt jegyző, és folyvást oppositiót
képezett a tanácsban, később maga is városbíró lett, de ekkor
tökéletesen megfeledkezve előbbi elveiről, egészen Stiffelbauer úr
nyomdokaiba lépett.

Kordován János hajdan csizmadia czéhmester, most nagybányai senator,
és a város védelmezésének bajnoka a tatárok ellen, sokáig ült a
tanácsban, hol híven viszhangozta a városbíró utolsó szavait, s csak
akkor beszélt egyebet, ha átlyukasztott kalpagját emlegetheté, vagy
pedig azon kovács ellen szólhatott, ki a tatár rohanás idejében, a
csizmadiákat úgy meggyalázta. Kalpagja pedig otthon függött minden
látogatónak unalmára. Csak egy szerencsétlenség érte szegényt senátori
pályafutásán, leánya tudniillik, kit legalább is szenátornénak
készített, inasába szeretett, ki a tatárok ellen a csizmadia czéh
artilleriát, a vén puskát kormányozta, és mesterének kalpagját oly
irgalmatlanul meglőtte. Ez most fenyegeté Kordovánt, ha leányát neki
nőül nem adja, ki fogja hirdetni az egész világnak, hogy kalpagját nem
tatár golyó fúrta által, leánya is fejeskedett; mit tett volna a
boldogtalan senátor? a dicsőség fentartásának vágya győzött,--össze
adá őket, gondolván, hogy ő is csizmadia inasból lett senátor.

Gerai Mahmud Abdul khán sorsáról nem tudósíthatjuk voltaképen
olvasóinkat, mert házassági élete a szultán kisasszonynyal a hárem
titkai közé tartozik, csak azt mondjuk, hogy apja után ő uralkodék,
gyermekeinek pedig alkalmasint kellett lenni, mivel maradékai most is
élnek.

Donnerbaumsbergi Türkenfrasz Gottlieb Konrád Friderik, mint mondá
római szent birodalmi lovag és több potentátok ármadájában dragonyos
kapitány, még sokat marchirozott, retirált, evett, ivott a világon ide
s tova, Muszkaországban jó darabig mulatott, de nyugtalan lelke, vagy
más okok ott sem hagyák nyugodni, s ismét kalandor éltéhez látott. Ott
volt, midőn Wallis és Neuperg Nándor-Fejérvárt a törököknek által
adták, s ezen capitulatiót ő a taktika postulatumának declarálta, még
sokkal azelőtt ellenben Marlborough és Eugen dicsőséges diadalmukat
Hochstädtnél egy vakmerő gondatlan tettnek nevezte. Végre sok
kalandjai után, melyeket, ha valaki összeszedni akarna, ezen czím
alatt «Tál és pohár» legillendőbben bocsáthatná közre--retirádát
fuvatott a halál, és berukkolt az

«edisti satis atque bibisti:

Tempus abire tibi est»

örök bíróhoz, rapportirozni ezen életéről, megtévén azon nagy
retirádát, melyet még a legvitézebb hadvezér sem került ki.

Bogdanu Gyurka, a moldovai bojár és kapitány. Ez fösvénységének méltó
büntetését kapta. Ujra kiütvén a háború a törökök ellen, Szodoray még
egyszer fölkelt hazája ellenségére; a Moldovába küldetett seregnél
volt, s egy csatában a török mellett harczoló Gyurkára akadt, ki az
ismert párduczbőrrel és kócsaggal volt ékesítve. Most teljesedék
Szodoray kivánsága, egy csapás leüté a bojár fejét, és vagyona ismét
vissza került birtokába.

More a czigány elveszté a barlangból kivitt pénzt, mely Pintye Gregor
minden kincseivel, részint az igaz birtokosoknak vissza adatott,
részint kárpótlásokra fordíttatott. More azonban ezt nem nagyon
sajnálta, mert neki Szodoraynál mennyei élete, az az elég inni és enni
valója, veres nadrága, zöld dolmánya, és semmi dolga sem volt, nyáron
a napon hevert, télen a cselédszobában; a suton legfeljebb ha
unalomból egyet hegedült, vagy néha egy jó ötlettel a házat
megnevetteté.

Pintye Gregor emlékezete annyira fölmaradt, hogy mint hajdanában
Julius Caesártól és Augustustól minden római uralkodó Caesárnak és
Augustusnak, az első Ptolomaeustól pedig minden egyiptomi király
Ptolomaeusnak hivaték, mint az ily elnevezéseknek a történetben még
több példái is vannak; úgy Máramarosban még ma is minden tolvaj, ha
csak két font sót lopott is, Pintye Gregornak neveztetik. Sőt most is
foly a köznép szájában egy monda, mely szerint Pintye Gregor nyugtalan
lelke azon barlangban, hol kincseit tartá, mintha azokat keresné, hiúz
képében maig is kóborol, és minden utasnak mutattatik azon hasadék,
melyet a leírt magas útnál, merész lerohanásakor vas nyársa vésett a
sziklafalba.

E szerint a lehetőségig híven tudósítván olvasóinkat mindenkinek
sorsáról, örömmel és bátran kiálthatunk föl, hogy történetünknek

VÉGE.

1 Verkhovina Mármarosban fekszik, tájékán a monda egy szerecsen király
tömérdek kincseit állítja elásva lenni.

2 Orvosi naplókönyv.

3 Bikkalja nagy erdőség a szatmári megye és Erdély határain.

4 Padisa, neve a török császárnak.

5 Kizlár aga, a fekete heréltek feje több keleti udvaroknál.

??

??

??

??





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Szirmay Ilona - Történeti regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.