Title: Jocus és Momus
Author: Jókai, Mór, 1825-1904
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Jocus és Momus" ***


          JÓKAI MÓR

        UJABB REGÉNYEI

        JOCUS ÉS MOMUS

          BUDAPEST

    RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

      IV. VÁCZI-UTCZA I.

            1893.

          JÓKAI MÓR

       JOCUS ÉS MOMUS

[Illustration]

          BUDAPEST
   RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

      IV. VÁCZI-UTCZA I.

            1893.

Budapest, Rudnyánszky A. könyvnyomdájából.



I. Ferencz és az öreg Tolnay.


Kedélyes, jó ember volt az öreg Ferencz császár. Ha félre csapott ócska
kalappal, kopott öltözetben végig sétálta a bécsi utczákat, a legnagyobb
uraktól, le a legutolsó zsemlyés kofáig, a legnagyobb tisztelettel
köszöntek az öreg „Franzl“-nak, ki azután a legjártasabb bécsi
fiakker-dialectusban nem is késett a legnyájasabban viszonozni a szívből
eredő üdvözleteket. Hanem bizony, a milyen egyszerűnek látszott ő
felsége, volt ám azért elég sütnivalója s a mellett ördöge az általunk
igen tisztelt Metternich, a kit a bécsiek elkereszteltek „Franzel’sein
Minimax“-nak; ezen szellemdusnak távolról sem mondható elnevezést a
Praterben előadni szokott hydrostaticai játékokból meritvén. Bezzeg rend
volt a birodalomban; féken voltak a garázda „liberálisok“ s ha valami
„malefux Schreier“ szólt is valamit a dolognak nem legjobb menetéről,
Ferencz stereotyp mondásával replikázott: „Lassts den Kerl nur schreien,
van er nur zohlt“. Aztán ha valami kéréssel járultak hozzá, ő sohasem
tagadta meg azt egyenesen, hanem „mir vern so szégn“-nel bocsátotta el
őket. De kifogott ám rajta egy jó magyar ember: az öreg Tolnay; igaz,
hogy ki nem fogott volna rajta, ha nem segíti őt az öreg Krammer, a
philosophus korcsmáros.

Annak pedig a következőképen esett meg a sora.

Előre is megjegyezzük, hogy az öreg Krammer bécsi polgár volt; tehát már
eo ipso goromba humoru gyerek, ki azokat a „patsete“ magyarokat
ugyancsak szerette rászedegetni, de mindamellett nem volt oly nagy
ellenségünk, mint a mostani „vámkérdéses szomszédok“. Néha szolgált jó
tanácscsal is.

Történt pedig, hogy egy este jó képü magyar vendég szállt be a mi
spieszburgerunk házába. Éhes lévén, rögtön a falatozás mesterségéhez
fogott. Amint igy csendesen eszegél:--nagy auctoritással föltett
sapkával, kezeivel a nadrágzsebekben, oda lép az öreg Krammer és minden
hepczia nélkül rákezdi az angyalok nyelvén: „Wer szansz ten, wan i fragn
terf, und woász szuchensz ten tader“. (Kicsoda az ur, ha szabad
kérdeznem s mit csinál itt.)

A mi atyánkfia erre visszanéz s látva korcsmáros urunk jelenlétét,
becsülettudván felel:

„Ik szájn Tolnay de Tarnocz, und Procesz kvinnen bei Mojesztét“. (Én
Tolnay vagyok s pörömet ő felségénél meg akarom nyerni.)

„Da gegensz czausz schlófe, der wird ihna szagn: „ja ja mir vernsz so
szégn“--und wird drausz szein a groszszer Schmirkas“ replikázik rá a
német. (Menjen aludni akkor, az majd azt fogja mondani: „igen, igen majd
meglátjuk“ s utóvégre is nagy semmi lesz a dologból.)

Tolnay uram erre nem szólt semmit, de jól megjegyzé a hallottakat.
Másnap gálában beállit Ferenczhez s előadja az előadandókat. A mint
elvégezte, a császár rittig azt felelte: „ja ja mir vernsz so szegn“, s
jelt adott a távozásra.

--„De ik bite“ mondta erre Tolnay uram „won Mojesztét szógn „mir vernsz
so szegn“, da nix vird hat mir szagt, der Virth Krammer“. (Ha felséged
azt mondja „majd meglátjuk“, akkor semmi sem lesz a dologból, azt mondta
nekem Krammer korcsmáros.)

„Dész hat er ihna gszagt, der Grobian? No jezt jusztament werd vasz
darausz, gegensz jeczet hám, und szágsz dem malefux Kerln, erszull'sz
Maul halten den ihnre Szachen werdensz gvina.“ (Azt mondta a goromba? No
most csak azért is lesz valami belőle; menjen haza s mondja meg annak az
átkozott ficzkónak fogja be a száját; mert ön megnyeri az ügyét.)

Másnap szerencsésen eldőlt a pör. Az öreg Krammer lefőzte a császárt.
Tokait szürcsölve vigan mondá: „I kenn ihm von Grund aus“. (Ismerem
alapjából.) Ilyen volt biz az élet akkor.



A tanár boszúja.


Kövy Sándor hires pataki jogtanárral történt a következő eset:

Az érdemes tanár urnak volt a legutolsó praelectiója egy diligentia
végén, s a juristák már alig várták, hogy a déli 12 órát elcsengessék,
várván már akkor mindnyájukra a szekér, hogy őket a világ négy sarka
felé elszállítsa a szüreti vakáczióra.

Egyszer aztán csakugyan csengettek 12 órára; de az öreg Kövy hallatlanná
tette azt s tovább magyarázott éppen valami igen érdekes régi családról,
nemesi diploma stbről.

A juristák várnak 5 perczig; várnak 10 perczig--az öreg csak magyaráz
tovább és nem mozdul. Elkezdenek hát feszengeni, az ajtóra kacsintgatni,
hogy a tanár urral észrevétessék megbotránkozásukat a felett, hogy az
édes vakáczióból ilyen vámot szed.

Látván aztán Kövy, hogy itt ugyan borsóhányás a falra minden magyarázat,
ugy se hallgat rá senki, hát a mondat közepén felvette botját, kalapját
s vig vakácziót kivánva, elhagyta az auditoriumot.

Bekövetkezvén a szüret utáni diligenczia: a mint Kövy a legelső
praelectióra felment, azt a multkori megszakitást folytatva, igy kezdte
meg:

.... pedig a Fekete familia igen hires és gazdag familia volt.

Hanem erre a csuffátételre aztán szégyenkedve sunyták le a fejöket a
juristák, s félbe nem szakitották volna többet Kövy előadását, ha
reggeltől éjfélig tartott volna is az.



Hja, paraszt, az más.


Mikor még Deák Ferencz Kehidán lakott, egy rokona meglátogatta őt. Ebéd
után szivarra gyujtanak s még jóformán félig sem szitták ki szivarukat,
midőn Deák igy szól rokonához:

--Tedd le öcsém azt a szivart, s gyujts rá másikra.

--De hiszen még csak félig szittam el--bátyám, jó lesz e még.

--Tedd félre csak--a szivar ha egyszer félig elégett, már nem jó.

A rokon engedelmeskedék és másikra gyujtott.

Midőn már Pesten lakott az öreg ur, ismét meglátogatá ugyanezen rokona.
Deák megkinálja szivarral és diskurálnak.

A szivar csakhamar elégett feléig, s a rokon megemlékezve a kehidai
leczkéről, félreteszi szivarát.

--Mit csinálsz öcsém? nem jó tán az a szivar? kérdi az öreg ur.

--Nem biz e, bátyám, nem rosz, hanem mivel félig elégett--én bizony
megemlékezve bátyám egykori intéséről ujra akartam gyujtani.

--Hja öcsém, az Kehidán volt,--most Pesten vagyunk, itt el lehet színi
az egész szivart, mondá az öreg ur.



Deák Ferencz és a falusi publicista.


Feljött vidékről a Nyir oráculuma Pestre, szétrugni az országgyűlés
között, a hogy mondá. Jurátus korában volt itt legutolszor s akkorról
ismert még minden embert, aki csak Pesten lakik. Olyan ez neki, mintha
itthon volna.

Itt mindjárt összeakadt egy pár ismerőssel, a kikkel együtt tette le a
censurát--a Privorszkynál, egyik tán prokátor, a másik valami ujságiró,
azokat gallérához varta, s nyakába ölté a világot, kérdezősködve tőlük
özönviz előtti ismerősök felől.

Egyszer szemközt találkoznak három tisztelt hazafival; kik közül az
egyik a Budapesti Szemle szerkeztője, a másik az akadémia akkori
titkára, a harmadik pedig egy piros arczu, ernyős szemöldökü férfi, a
kit a másik kettő középre fogott.

Persze mindjárt utjokat állta, persze ismerős volt valamennyivel; persze
tegezték egymást; persze, hogy Szalaytól azt kérdezte, hogy mikor jött
haza Németországból? Csengerytől meg azt, hogy szerkeszti-e még a Pesti
Hirlapot?

Hanem legjobban megveregette a vállát annak a harmadik, piros arczu öreg
urnak.

--Hát, hogy vagy? élsz még?

--A hogy látod.

--Hát a vidám compánia meg van e még?

--Nagyon valószinű, hogy meg van.

--Tudsz-e még olyan sok jó tréfát, mint hajdan?

--Talán tudok.

--No majd estére együtt mulassunk.

--A bizony jó lesz.

Azzal elváltak és mentek jobbra, balra.

Elválás után a nyíri celebritás nagy indignatióval szól kisérőihez; hogy
ez mégis megfoghatatlan, hogy két ilyen tudós, komoly hazafi, mint Cs.
és Sz., hogy tud így karöltve járni egy ilyen bonvivant-tal?

--Miféle bonvivant-tal? kérdek azok elámulva.

--Hát, mint ez a Nagy Leo. Csak ismerem tán.

--Te, szerencsétlen! Hisz ez Deák Ferencz volt!

Utczu megfordult erre a nyiri pajkos, nyargalt a postára, helyet váltott
s ugy hazament, hogy sohse látta többet senki.



Bölcs bolondság.


Füreden történt e napokban. L. egyetemi tanár, a ki arról is nevezetes a
többi közt, hogy Gall, Spurzheim és Lavater tudományaiban rendkivül
járatos, zongora-hangolót keresett. Mutatnak is neki egyet néhányan
messziről. Szép szál ember volt, nagy fekete szakállal. Megjegyezte
magának jól. A mi nagyon könnyü annak, a ki a koponya-és arcz-ismét
kiváló tanulmánya tárgyává tette.

Másnap elindult, hogy megkeresi. S csakugyan rövid keresés után feltünik
előtte a magas termet s a szép fekete szakáll. Egyenest hozzá megy s
beszédbe ereszkedik vele.

--Régen tetszik itt tartózkodni?

--Nem biz én, e napokban jöttem csak,--válaszol ez udvariasan.

--Persze, nagyon el tetszik foglalva lenni,--kérdi tovább.

--No, itt nem annyira, mint odahaza,--felel ez ismét.

--Azt mindjárt gondoltam. Hja hiába, itt még nem fejlett ki annyira a
művészet, mint a fővárosban.

--Óh kérem, én nem a fővárosból jöttem ide, hanem a jószágomról.

--Igen?--csodálkozik L. tanár. No, ez ugyan sok klavirt stimmelhetett
életében, hogy még jószágot is vehetett belőle.--Aztán mindig a jószágán
tetszik tartózkodni?

--Nem biz én,--felelt a szép szakállú,--többnyire utazom. Most jövök
Algirból.

--Á-á-á!--hát még ott is szoktak zongorázni?

--Azzal már nem szolgálhatok.

--Hát minek tetszett lenni Algirban?--kérdi még jobban csodálkozva.

--Oroszlánra vadásztam.

--No, ilyen bátor klavirmajstert nem láttam még életemben,--gondolá
magában a professor. Hát most rá tetszik-e érni?--kérdé.

--Mire?

--Hát felstimmolni a zongorát.

--Zongorát? szivesen uram, csak hogy nem értek ahhoz.

--Nem? hát az ur nem zongora-hangoló. Kihez legyen szerencsém?

--Én gróf Z ... N ... vagyok.

A kis doctor elképedt. Ennek ugyan megadtam, gondola magában. De nem
azért tanára valaki a phrenologiának, craneologiának és physiognomiának,
hogy ki ne vágja magát a zavarból. Azért felocsudva álmélkodásából,
mosolyogva mondá:

--Mindjárt láttam a külsejéből, hogy valami nagy ur. De hogy ilyen nagy
ur, azt meg sem hittem volna.



Nefélsz Pista.


Onnan ragadt pedig rá a mesék hőssuhanczának a neve, hogy őt sem
tanitotta meg semmi és senki soha félni, vagy megijedni.

Vannak pedig különféle iskolái a félelem megtanitásának, mint holmi
háboru, párbaj s más efféle kellemetlen helyzetek, a mik azonban olyan
közönséges dolgok, hogy azokban száz meg százezer ember épen ugy helyt
áll, mint Nefélsz Pista. Rajta is megesett Isaszegnél, hogy mikor
Répássy táborkarában egy nyolcz fontos elhordta a lovának a fejét, s ő
lovastól együtt leesett a földre, de nagyhamar talpon állt, azt kérdé
tőle a tábornok: „no öcsém, hát ég-e még a pipád?“ „De ég bizony!“
felelt ő vissza, nagy füstöt fujva a makra pipából, a mit ki nem
eresztett a foga közül még estében sem.

Aztán a Kriegsgericht előtt is állt, de ott sem tanították meg félni;
mikor a Verhör után azt mondták neki, hogy „das war Hochverrath“--azt
felelte rá: „Ist nicht war, ich war nie Hofrath.“

Akkor aztán besorozták, elvitték Olaszországba. Még a profunttól sem
ijedt meg. A Veltlinen egyszer iszonyuan kiéhezve érkezett meg az egész
compánia egy olasz majorságába. Az olasz mikor megtudta, hogy magyar
fiukhoz van szerencséje, igen szivesen látta őket, birka-tokányt
készittetett a számukra: a fiuk örömükben fizetni akartak az olasznak,
hanem az nagylelkü volt, nem fogadott el semmit, azt mondta, hogy ugyis
kárba veszett volna az a birka, mert a veszett farkas tépte szélylyel. A
„veszett farkas“ szóra mind valamennyi ijedten ugrált fel a bogrács
mellől s be nem vett volna a tokányból egy falatot azért az egész
Lombardiáért; de Nefélsz Pista ülve maradt s kivágta a compánia
becsületét. Hasztalan rémitgették a veszett tokánynyal, azt mondta rá:
„de bár még egy hordó bora is megveszett volna az olasznak!“

Mikor haza került, semmije sem volt, dolgozni kellett, de attól sem
ijedt meg. Ez pedig csak az apocalypsis igazi csodája. Jószágot bérelt,
nem félt a rosz esztendőtől. Még az időtől sem. A mi épen hihetetlen.

Egyszer a mennykő a mezőn hét lépésnyire ütött le mellette: „no ugyan
nagy tus!“--mondá rá--„mikor nekem semmi sincs a kezemben“.

Járt egyszer Budapesten az állatseregély.[1]

Annak a tulajdonában volt egy pompás nagy afrikai himoroszlán, a mi épen
olyan kedélyes hentergőzéseket szokott müvelni, mint egy dévajkodó
kandur czicza. Egyszer, mikor Nefélsz Pista is ott van több kedélyes
czimbora társaságában, az oroszlán épen siestát tartott s a jobb első
lábát szépen kinyujtotta messzire a ketrecz vaspálczái között, a
tenyerével felfelé forditva. „No Pista, mondák a czimborák,--nem félsz-e
annak az oroszlánnak a kinyujtott talpát megcsiklandani?“

Dehogy félek! mondá Pista, s a mire felszólitották, megtette.

A nagy macskakirály a talpcsiklandozásra csak annyit tett, hogy a
talpának egyik körmét felrántotta, hanem az elég volt arra, hogy
Pistának a tenyeréből egy nagy darabot kiszakítson vele. Hat hétig
kellett neki aztán a karját felakasztva, s a kezét ökölre szoritva
hordozni, hogy begyógyuljon az oroszlán vágta seb. Ekkor felfogadta,
hogy addig nem nyugszik, mig boszuját nem tölti s ennek az oroszlánnak
valamelyik öcscsét, vagy bátyját a porba nem teriti. El is ment, a mint
felgyógyult, egyenesen Afrikába s nem tért vissza, mig egy oroszlánnak
le nem huzta a bőrét.

De hát mit oroszlán? Attól meg nem ijedni katonadolog.

Hanem, hogy meg mert házasodni, az a valami. Elvett egy igen szép és
gazdag leányt, holott ő maga már nem volt fiatal, soha sem is volt szép
és épen nem gazdag. Ehhez kell nagy bátorság.

S mindenki bizonyítja, hogy Nefélsz Pista még a feleségétől sem félt,
még attól sem ijedt meg soha.

Mondanunk sem kell, hogy olyan sem volt soha, hogy valaki ferbliben
„megijeszthette“ volna Pistát. Nem vittek el tőle soha kasszát
tizenkilenczczel.

Mikor az orvos megirta neki ide fel a fővárosba, hogy a felesége, akivel
igen boldogul élt, elköltözött ama boldogabb világba, megsiratta ugyan,
mert a szive érzékeny volt s vérmes indulatokra fogékony; de arra is azt
mondta, hogy „nem ijeszt meg ez a rosz hir, régen készen voltam már rá:
tudtam, hogy ez lesz a vége. Aztán — megvan még a fiu!“

Tudniillik, hogy maradt egy trónörökös, a ki nélkül csakugyan lett volna
egy kis oka a megijedésre. Mivelhogy Pista maga szegény legény volt, a
feleség pedig hozott egy pár százezer forintot a házhoz. Azt a testvérek
mind visszaperelnék, ha a fiu nem volna. Vigyázott is aztán arra ugy,
mint a szeme fényére. Nem volt szabad annak még csak könyvet sem venni a
kezébe, hogy meg ne rontsa az egészségét s reggeltől estig mindig
etették, hogy csak nagyot nőjjön; parancsolt az mindenkinek a háznál,
neki pedig senki.

Egyszer szaladnak a béresek nagy riadva Pistához, baj van: a kis urfi
ott lóg a nagy cseresnyefán, felmászott a legtetejébe a szarkafészket
leszedni, letörött az ág alatta, a lába oda szorult a két ág közé, most
ott függ fejjel lefelé, ha le talál esni, kitörik a nyaka.

„Szaladjatok a létráért frissen! kiálta Pista, mert különben elvész az
örökség!--S maga is segített a létrával szaladni, hogy az urfit
megszabadítsák fatális helyzetéből.

„De most már csakugyan magam is majd megijedtem“. Monda a szerencsésen
sikerült műtét után Pista, megveregetve az urficska orczáját gyöngéden.
„Tanuld meg, hogy cseresznyefáról ne szedj madárfészket; mert az
hasad:--körtefáról szedhetsz“.

Végre neki is eljött az órája, mint a mesebeli Nefélsz Pistának,
amelyben megtanulta, hogy mi az a félelem, meg a nagy ijedség.--Egyszer
csak kiüt a kolera a városban. Ötivel-hatával hordják ki a halottakat, s
mind a Pista ablaka alatt éneklik el őket, kit magyarul, kit diákul.

„Hallod-e sógor“, mond Pista a legifjabbik süvének, „itt nem jó lesz
maradni. Ez bolond állapot, az ember lefekszik élve, s felkel meghalva:
azt se tudja, hogy jutott hozzá. Én tisztelem, becsülöm a papomat; de
nem akarom, hogy miattam fáraszsza magát a bucsuztató írással. Volna az
a kolera medve, megbirkóznám vele; volna hitelező, megalkudnám vele;
volna tisztességes betegség, majd találnám ellenszerét; de gyalázatos
sunyi halál az. Hiába hord az ellen az ember kámfort a nyakába, hiába
tart ellene tárkonyeczetet a háznál; elég, ha meghallja, hogy a
szomszédban egy beleesett, már akkor, a ki meghallotta, csak a
szókimondásától maga is megkapta. S ha egyszer benne van, kenetheti az
már a hátát a bábaasszonynyal, még az sem segit rajta: engem pedig
rendesen az gyógyitott meg.--Hát én itt nem maradok: gyerünk ki hozzám
falura. Ott jó egészséges ájer van; nem kell ott senkinek a kolera.“

A sógor nagyon könnyen ráállt, hogy hát ő is velemegy. Ráért,
tanfelügyelő volt; s az epidemia ideje alatt az iskolák is zárva voltak,
a tarokkpartiek is elmaradtak és igy semmi dolga sem volt.

Jó korán reggel befogattak s délre szerencsésen elértek a négyessel ahoz
az utféli fogadóhoz, a melyiknek olyan hires örmény fogadósa volt. Hires
a jó borairól, meg a felesége főztéről, s aztán arról, hogy olyan
becsületesen számit fel mindent a vendégnek, hogy maga alig nyer rajta
valamit.

Ott delelőt tartottak a Pistáék s elébb, a mig az ebéd elkészül,
hozattak egy kis papramorgót fehér czipóval appetitoriumnak.

„Ejnye, de régi ez a czipó! monda Pista. Majd beletörik a bicska.“

„Régi biz az, mondá a korcsmáros, e héten még nem sütött a feleségem.“

No hát nem sütött. A vendéglős maga teritett fel, ő hordott fel minden
tányért, poharat.

„Hát a szép asszony hol van?“

„Hát csak megvan maga magának.“

A vendéglős nemsokára behozta a paprikás csirkét, a miről olyan hires
volt a csárdája, hogy azzal minden asszonyt agyonboszantottak a férjeik,
hogy nem kapni olyan jó paprikást sehol, mint az örmény csárdájában.

Ezuttal az kegyetlenül kozmás volt. Alig tudtak hozzáfogni. Pista nem
győzte rá inni a bort, hogy a kozmaizt elverje a torkából. Utóljára
elővette a készséget, kicsiholt a nagy darab bükkfataplóba s rágyujtott;
talán majd a jó szüzdohány illat elfeledteti ezt a nagy kozmaemléket.

„Ejnye atyafibarátom“, mondá a vendéglősnek: „de kegyetlenül
beletekintett ebbe a ti paprikástokba--a királyi fiskus.“ (Kozma.)

„Biz ez egy kicsit kozmás. A cseléd szamár, nem tud még hozzá.“

„Hát hol a szép asszony, hogy nem az látott utána?“

„Hát az asszony, az fekszik odabenn a másik szobában, mind a három
gyerekével, mind a négyen kolerában.“

De Pistának se kellett több biztatás, felugrott, kirugta maga alól a
széket, a sógorra bizta a fizetést, meg a bucsu-vételt; a kocsi be volt
fogva; felugrott az ülésbe: „hajts Gyurka!“ A sógornak már ugy kellett
az induló szekérre futtában felvoltigirozni.

„No, mondhatom, hogy most ijedtem meg életemben először!“ lihegé, a
pipacsutorát rágva fogai közt Pista. „Egyszerre a gyomromon keresztül
lövelt az ijedség. Már szent, hogy bennem van az a csuf mirigy. Igazán
mondom, hogy már érzem is, hogy valami égeti a gyomromat. Sógor, nem
tréfálok. Az egész testemet végig futja a hideg borzongás. A gyomromat
meg ugy csikarja valami. Hüh, de veszettül éget! Átkozott paprikás
csirke! Csak addig meg ne halnék, a mig hazaérünk. Nem élek odáig. Végem
van, meghalok, a gyomrom kiszakad! A fiamnak viseljétek gondját. Servus
világ!“

Az arcza kék, zöld lett, a szemei kimeredtek, a kíntól
vonaglott:--egyszer csak észreveszi a sógor, hogy ugyancsak füstöl ám
Pistának a bekecse elől. Feltépi a zsinórokat a gombokról, hát a nagy
ménkű darab bükkfatapló ott ég már javában félóra óta: abba kapott bele
egy szikra a rágyújtáskor, az égette olyan kegyetlenül Pista barátunknak
a gyomrát. Persze, hogy a mint a taplót kidobták, a kolera is megszünt,
csak egy nagy égés-hólyag maradt ott, Nefélsz Pista legelső ijedelmének
örök emlékeül.

Szép azt meghallani, mikor ő azt maga beszéli el s végül hozzáteszi;
„ettől a nagy ijedtségtől kezd a hajam szürkülni.“ T. i. egészen fehér
már.

Lábjegyzet:

[1] Mi ez? Szarvas Gábor.--„Menazserista“. J. M.



Non plus ultra a kortes életből.


0...., egyike a pozsonyvidéki képviselőknek megtudja, hogy az ellenpárt
leghatalmasabb kortesvezére az X.-i helységbiró, a kit semmi hatalom és
dicsőség nem képes levenni a lábáról; hát mondja, no majd leveszem én!
Odamegy őt személyesen meglátogatni. A biró a mint meglátja 0....-t az
ablakán keresztül, a mig az a kocsiból leszáll (szökni már nem volt
idő), azt mondja a feleségének: feküdj le frissen az ágyba, tedd magadat
betegnek, én meg felszaladok a padlásra, mondd, hogy nem vagyok itthon.

Mire 0.... bejött a szobába, már akkor biróné asszonyom ott fohászkodott
a tornyos nyoszolyában, s elnyögdécselé, hogy a férje bizony kiment a
faluba, az adót beszedni.

--Nem tesz semmit, monda nyugodtan 0...., majd megvárom, mig
hazaérkezik, s azzal leült szépen a kanapéra s kikérdezte biróné
asszonyom minden testi baját, komendált róla hathatós háziszereket s
nagy részvétet tanusitott általánosságban. Igy tartott ez egész déli
harangszóig. Biró uram csak nem jött haza.

--No, már nem jön haza az apjuk ebédre, monda biróné asszonyom.
Bizonyosan elfogták valahol a komák. Itthon ugyis hideg a konyha, mert a
tilogus nagy diétát rendelt a betegség ellen.

--Nem tesz semmit, monda 0.... Én már hozzá vagyok szokva, mint afféle
vadász ember, hogy csak este ebédelek,--s ott maradt a kanapén
rendületlenül s tartotta discursussal biróné asszonyomat.

Délután is lett, este is lett. 0.... csak nem mozdult a helyéből, se
biró uram a padlásról. Eközben a marhákat is hazahajtották a legelőről.
Biróné asszonyom majd kezét-lábát ette meg kétségbeestében.

--De hol marad már az én uram? ihol jönnek a tehenek a legelőről; senki
sincs a háznál, a ki megitassa, bekösse őket az istállóba.

--Hát ha senki sincsen, monda O...., itt vagyok én: magam is gazda ember
vagyok.

Azzal kiment az udvarra, vizet mert vederrel a kankalikos kutból a
vályuba, megitatta a teheneket, a rideg marhákat s azzal rendre
valamennyit bekötötte az istállóba, szénát is vetett eléjük.

De már erre csak lejött biró uram a padlásról.

--No, uram, monda O....-nak. Eddig ellensége voltam az urnak; de most
már látom, a mit látok! A ki a szegény emberek jószágát, mikor a gazda
szorultságban van, maga kész megitatni, az nem lehet ellensége a
népnek! Mától fogva az ur hive vagyok!

S nem lett O....-nak buzgóbb kortesvezére azontul, mint az X-i
helységbiró.



Visszaemlékezések a jó Wenkheim Bélára.


Mikor ő Felségét megkoronázták, erre az ünnepélyre nagy amnestia lett
adva sok boldogtalannak. A megkegyelmezettek között volt Rózsa Sándor
is. A börtönből kibocsátott hirhedett rabló kalandort egyenesen
felhivatta magához Wenkheim a belügyminiszter s ott jól a lelkére
beszélt; tudtára adta, hogy ő Felsége kegyelméből ujra visszanyerte
szabadságát, most már éljen becsületes ember módjára, lesz számára
tisztességes életmódról gondoskodva. Pénzt is adott neki.--Volt a
miniszternek egy öreg huszárja, László; ismerte azt minden ember, a
kinek valaha Wenkheimnál dolga volt: ez volt a nagyobb ur a háznál. Azt
utasitá a miniszter, hogy most már fogja pártul a „népdalok hősét“,
vigye el magával valahová, a hol az „rangja szerint“ mulathat; s legyen
rá gondja, hogy semmiben ne legyen fogyatkozása. Akkoriban a
belügyminisztérium ott volt, a hol most a honvédfőparancsnokság s a
földszinten a sarokban volt betáblázva egy kurta korcsma, László urnak a
kedves tanyája. Oda vitte magával Rózsa Sándort, kedveszerinti
kimulatásra.

Hanem ezuttal egy kis baj volt odalenn. A korcsmaterem fel van
szőnyegezve, guirlandozva, luszterezve. Itt ma egy betegápoló-egylet
akar concertet adni: énekelni, szavalni, cziterázni fognak, nincs mód a
vendégeskedésre.

„De ha ő exellentiája igen szépen kéreti a korcsmáros urat?“ ostromolt
László ur szeliden.

„Már nagyon sajnálom; de nem változtathatok rajta“, vedé magát a
korcsmáros.

„No de ha „én“ kívánom, hogy ennek a derék embernek egy kis mulatság
legyen itten!“ vitatá László ur erősebben.

„Vigasztalhatlan vagyok, hogy nem teljesithetem László ur kivánságát.“

„De ez az ur itten Rózsa Sándor!“

Erre a névre egyszerre ugrott minden ember, csaplár, pinczér, szakácsné,
helyet csinálni a concert kellő közepén a nagy férfiunak; hozták a bort
meg a pecsenyét készséggel, s a jótékony hangversenyzők mulattatták a
puszták egykori fejedelmét, kivilágos kivirradtig.

Rövid időn megint csak zár alá kellett tétetni a „népdalok hősét“, és
ott szabta a katona-kitliket Szamosujvárott.

* * *

Az a László ur nagy zsarnok volt a háznál. Felelősség nélküli miniszter.
Neki minden szabad volt. E miatt a többi cselédség nagyon irigykedett
rá. Az elégületlenség a felsőbb hivatalnoki régiókba is elterjedt.
Egyszer végre kiütött a palota-forradalom, feljelenték a miniszternek,
hogy a László irtóztató mértékben defraudálja a lelkiismeretére bizott
boros palaczkokat a pinczében: tessék bár személyesen meggyőződni a
kegyelmes urnak.

Wenkheim ráhagyta magát venni, hogy lemenjen maga a pinczébe. S ime
csakugyan ott volt a sok corpus delicti. Csak a corpus, a spiritus
hiányzott belőle. Negyven pezsgős palaczk--üresen; hogy észre ne vegyék
a hiányt, a kiüritett palaczkok vissza lettek rakva a helyeikre.

„No, már ez sok! monda a miniszter. Hijátok ide azt a vén semmirekellőt.
Majd csinálok én itt mindjárt rövid processust!

Rohant a malcontentus cselédség László urat a pinczealvilági statárium
elé hurczolni. A bűn nem volt eltagadható.

„Hát ugyan László!“ monda a miniszter. „Nézz ide! Ott van abban a
szegletben a sok drága jó magyarádi. Amott a másik szegletben a sok
finom felséges visontai. Mért nem iszol azokból? Minek iszod az én
pezsgőmet? mikor az nem neked való.“

Ez volt a rövid processus.



István nádor és a huszár.


Hontmegyében a Huszár-család a legbefolyásosabbak közül való ma is;
abban az időben pedig, mikor István nádor körutat tett az országban és
Hontmegyébe ellátogatott, a Huszár-családnak egyik tagja ülnök volt az
árvaszéknél.

István nádor tulesvén a diszes fogadtatások torturáján, a megyeházában
berendezett lakásán pihent és diskurált egy kicsit az alispánnal,
főispánnal és megyei előkelőségekkel, aztán elbocsátotta őket, hogy
álomra hajthassa fejét.

Mikor a notabilitások eltávoznak, akkor jut eszébe valami az alispánnak.
Vajjon tettek-e be a nádor hálószobájába olyan bizonyos edényt, a miről
Csokonay azt állitja a Békaegér-harczban, hogy a magyar embernek olyan
nincs?

A bizonytalanságban ugy okoskodván nagyon helyesen, hogy jobb kettő,
mint egy sem, rögtön előparancsolta a hajdut.

--Te! siess és mond meg a huszárnak, hogy rögtön vigye be ő fensége
hálószobájába.

Hanem a hajdu nem tudta azt elképzelni, hogy a nádor ő fensége szobájába
akkora szegény ember vihessen be akármiféle edényt is, mint az
ordinánczhuszár; ellenkezőleg ugy gondolkozott, hogy urnak való munka
az, s fogta a beviendő edényt és sietve beállitott vele Huszár árvaszéki
ülnökhöz.

--Nagyságos uram, tisztelteti az alispán ur hogy tessék hamar a
megyeházára jönni, s tessék ezt bevinni nádor ő fenségéhez ...

A mire azt felelte méltó indignáczióval Huszár:

--Mond meg az alispán urnak, hogy ha olyan sietős, hát csak vigye be
maga.

A hajdu nagyot bámul a vakmerőségen s rohan vissza az alispán urhoz, ki
nem is várja a beszédet, hanem rátámad a hajdujára:

--Hát a huszár?

--Azt izeni, instálom, hogy ha olyan sürgős a nádor ő fenségének, hát
tessék a nagyságos alispán urnak magának bevinni; ő bizony nem hozza.
Ugy kellett aztán a dolgot a hajdunak megmagyarázni.

Az esetet a nádor is megtudta, s nagyon jól mulatott rajta.



Ki nagyobb úr?


1510 táján Bakács Tamás esztergomi érseknek három főur vendége volt:
Báthori, Ország és Ujlaki. Az ebéd végén széles jó kedvökben,
szójátékban dicsekedtek vagyonukkal. Báthori, Kára ura, kezdé:

--Nekem olyan károm van, hogy szép hasznot huzok belőle.

Ország, Gyöngyös ura, folytatá:

--Nekem annyi a gyöngyöm, hogy a kutyáim is gyöngyösben járnak.

Ujlaki: Nekem annyi a fillérem, hogy évenkint hatezer arany adót kapok
belőle. (1514-ben alkalmasint azért is lázadtak fel a parasztok, hogy az
ily urak a filléradót aranyra emelték).

Bakács érsekgazda pedig igy fejezte be:

--Nekem meg akkora kemenczém van, hogy az urak valamennyi jobbágyaikkal
beleférnének!

(Értette t. i. Kemenczét Hontmegyében, hétezer hold határával).



Bartakovics érsek meg a tiszttartója.


Mikor kinevezték egri érseknek, első gondja volt az érseki javakat
rendezni, a tönkrement gazdaságot helyreállitani, a zilált vagyoni
viszonyokat rendbe szedni. E munkájában erélyesen járt el s nem egy
gazdatiszt, ki szerzett babérjain nyugodtan vélt pihenhetni,
megtanulhatta, a mit rég elfelejtett, hogy hogyan kell szántóknak,
aratóknak kora reggeltől késő estig a sarkában lenni.

Az érsek azt tartotta, hogy most ez a legjobb politika, s legkülönb zöld
asztal a zöld mező.

Természetes, hogy több afféle szentheverdel napokat ünneplő ispán-,
kasznár-fajta részesült vagy komoly megintésben, vagy pláne egyenesen
áldozatául esett az érsek reformmunkálatainak, kisöpörtetvén, mint
haszonvehetetlen.

A konczlesők azt hitték, no majd lesz itt szüret, majd lesz itt
avancement.--hogy az uj érsek minden gazdatisztet elcsap. Jó lesz közel
állni hozzá, hátha a nyilasba sikerül valamelyikünknek besurranni.

Leginkább aspiráltak pedig a....-i tiszttartó állomására; ez jó zsiros
koncz lett volna nekik. Azért hát el nem mulasztották volna ugy
oldalvást tudomására juttatni az érseknek, hogy az a tiszttartó milyen
szörnyű lusta dög, nem is lehet a nagy hasától valami nagyon fürge,
aztán meg van egy nagy hibája.

--Mi lehet az?--tudakolá az érsek--talán csak nem tolvaj?

--Óh Isten mentsen, azt a világért sem lehet róla mondani. Ámbár bizony
jól megszedte magát. No, de azt becsületes uton is tehette. Nem merem
mondani, hogy--

--Nos hát akkor mi lehet az a nagy hiba?--sürgeté az érsek--egyik se
nevel olyan lovat, barmot; buzája, rozsa szép, repczéje sikerül;
mindenen áldás van a keze alatt. Hát legyen ő lusta akár ezerszer.

--Nem a lustaság--mondák a fülbe sugók--más itt a baj; sokkal nagyobb
annál. A....-i tiszttartó, szörnyűség! soha sem imádkozik.

--Hogy a....!--az érsek nem mondta ki, a mit elkezdett; megnyugtatta az
árulkodót.

--Édes fiam, ugy látszik, a....-i tiszttartó lelkének üdve nagyon rajta
fekszik a te lelkeden. Az bizony baj, hogy ő nem imádkozik; de
bizonyosan azért nem teszi, mert helyettem kell dolgoznia a gazdaság
körül s igy megbizik bennem, hogy én meg viszont helyette is imádkozom.
Légy csak te nyugodt a....-i tiszttartó e baja felől.

Hanem egyszer csak azt hallja az érsek, hogy a ....-i tiszttartó
azonfelül hogy lusta, azonfelül hogy nem imádkozik, még szörnyű nagy
korhely is, mindig iszik; a mennyit ő meg nem innék, annyi bor nincs;
részeges, garázda, megbizhatlan.

No, már ez olyan vád, a mely, ha alapos, sulyos következményeket vonhat
maga után. Azért hát meg kell vizsgálni, ha vajjon alapos-e?

Nagy ebédet adott az érsek s arra valami gazdasági tanácskozás ürügye
alatt elhitta a....-i tiszttartót is. A felszolgáló hajduk be voltak
tanitva, hogy a mint a tiszttartó elé helyezett meszelyes palacz kiürül,
azonnal tegyenek helyébe egy másikat, s olvassák, mennyit iszik meg.

Biz az pedig nagyon sokszor kiürült. Az érsek aggodalommal vette észre,
hogy az iszákosságra vonatkozó vád alighanem alapos.

Az ebéd vége felé odainti a hajdut:

--Hány volt már?

--Most viszem a tizenhetediket.

Az érsek figyelemmel vizsgálta vendégét, nem vesz-e észre rajta valami
változást. Nem volt azon egy szikra sem, egy korty nem sok, mintha annyi
bort sem ivott volna.

Az üvegek még folyvást ürültek. A huszonnegyedik járja már. Az érsek
titkon int a hajdunak, hogy hozza a következőt.

Mikor a hajdu épen ki akarja cserélni az üres palaczkot telivel,--a
tiszttartó ráteszi tenyerét az üres palaczk szájára s odamordul a
hajdunak:

--Hadd el öcsém, ennél többet soha sem iszom

--Csak tizenkét itczécskét méltóztatik mindig?--kérdé az érsek?

--Épen csak annyit,--felelt a tiszttartó.--Azt azonban nem tudtam, hogy
excellentiád is olvassa.

Az érsek kissé elszégyenlette magát. Azonban ha már belekezdett, hát
kiismeri tisztjét.

Asztal után beszédbe eredt vele, gazdasági dolgokról. Azt hitte az
érsek, hogy most már csak utóléri ő kegyelmét a tizenkét itczécske.

Hát akkor bámult el, mikor a beszélgetésben elmélyedve, észrevette, hogy
hiszen már este lesz. Az öreg tiszttartó a legpracticusabb gazdasági
elveket oly elevenen, oly vonzó modorban fejtegette előtte, biztató
terveket, szükséges javitásokat, gyümölcsöző beruházásokat proponált,
ismertette a legjobb gazdasági gépeket, s az érsek három órai
beszélgetés után nemcsak arról győződött meg, hogy ez az ember józan
ember, de arról is, hogy kitűnő gazda is és becsületes ember.

Mikor a fülbesugók ujra előjöttek, csak annyit mondott nekik:

--Az bizony iszik, sokat iszik, nagyon sokat iszik; de birja. Hej ha
minden gazdatisztem ilyen korhely volna!



Bartakovics sétáiról.


Az tudvalevő dolog, hogy a nagy emlékü Bartakovics egri érsek végéveiben
is szerette napi sétáját megtenni, melyben még a kellemetlen idő sem
igen akadályozhatta az öreget. Egy izben a nagy sártól félő rendes
kisérője Zs., jelenleg egri kanonok, igy szólt a jó öreghez!

--Ugyan excellentiád! fogassón be ez egyszer, hisz a csizmánk csupa sár
és viz lesz.

--Hehehe! kedves fiam, csak menjünk gyalog--válaszolt a jókedvü
főpap--holnap ugysem rajtunk van a csizmatisztitás sora.

Ugyis lett.



Krumplis érsek.


Mikor Bartakovics az egri érseki széket elfoglalta a roppant terjedelmü
érseki kertet a sétálók számára nagynak találván, felét kivágatta s
veteményes kertté alakitotta át. Ez természetesen nem tetszett az
egrieknek, s minthogy abban káposztát, krumplit és babot termesztett,
„krumplis érsek“-nek kezdték nevezni.

Eljött a krumpli-szüret, a mikor a termés fel lett szedve, igy szól a
jószivü öreg ur udvarmesterének:

„Ezt most osszátok ki a szegényeknek, hadd lakjanak jól; mert a kik
jóllaktak, azok a félkertben is kisétálhatják magukat.“

Bezzeg nem is mondták többé az egriek, hogy krumplis érsek.



Az öreg Balogh.


A napokban a magyar szinészet egy nyolczvanhárom éves veteránját
temették el, az uttörők elsejét, az öreg Balogh Istvánt, a ki hiven és
lelkesedéssel szolgálta a szinügyet minden sanyaru időben, jutalmat nem
keresve s a számos nyomoruságot vig kedélylyel fogadva el.

A század első felében mint direktor dajkálta a még pólyás csecsemőt: a
nemzeti szinészetet. Megfordult az ország minden részében, igy jutott el
a Zichy grófok valamelyikének egy jószágára jeles truppjával, a hol is
az első előadásra szinültig megtelt a nézőtér.

Mikor az előadáshoz fognának, vágtat elő a gróf fogata, hogy ő maga
családostól jelen legyen az előadáson. Igen, de nincs hely. Már pedig
szoritani kell, ha a föld alól is, mert a gróf nagy maecenása a
diátristáknak, fényesen megfizet a belépti jegyekért. Mit volt mit
tenni? három nézőt szépszerével kibecsültek a székekről, s a nagyuri
pártfogó ott foglalhatott helyet. Hagyott is a pénztárt kezelő Gál
Minyánál ötven forintokat.

A játék ment mint a karikacsapás, hanem egy-két felvonás után a gróf--a
töbször látott darabban unni kezdte magát. Megszólítja tehát tréfásan
Baloghot.

--Nézze csak kedves igazgató ur. Ezt a darabot, a mi a közönség
szemeláttára folyik, meg lehet nézni akármikor. Hanem azt szeretném én
látni, hogy akkor mit mivelnek maguk a szinpadon, mikor már az
előadásnak vége van. Azt játszszák el a kedvemért.

Balogh fejet hajtott, hogy meglesz.

Azzal sietett fel a szinpadra, bemutatni a grófnak a világot
representáló deszkákat, abban a decolletirozott állapotában, mikor már
csupán a vándor társaságot jelenti.

A függöny nyeszeregve gönygyölődött fel és ott ásitott a szinpad iszonyu
rendetlenségben. Bábeli zavar; dekoraciók, jelmezek, egymás
hegyén-hátán, olaszfal és tenger, erdő és holdvilág, és minden
számnélküli tartozékai egy előadásnak; ezek közt a mediumon ül Balogh,
vele szemben pedig a napos jegyosztó Gál, és veszik számba a pénztárt.

--Minya te, szól Balogh, hol a belépti dij, a mit a gróf ur adott?

--Ihol van, feleli Gál. Ötven forint kerekszám.

--Hazudsz, rivall rá Balogh. Eltagadod a felét: én tudom, hogy a gróf ur
kétszer ennyit fizetett neked.

--Fizetett, dehogy fizetett.

--Ő méltósága gavallériájától nem is várhatni kevesebbet száz forintnál!

Zichy nevetett volna a tréfán, ha véletlenül nem az ő rovására ment
volna. Hanem sietett helyre ütni: hogy a másik ötven forint csak
tévedésből maradt a zsebében, tessék kedves direktor ur. De többé nem
volt kiváncsi megtudni, hogy mit csinálnak a szinpadon, mikor vége van
az előadásnak.



Egy nyitrai községbiró.


Ama boldogemlékü Bach-korszak alatt történt, hogy egy nyitramegyei
község birája parancsot vesz, hogy a faluján átutazó Albrecht főherczeg
illő fogadtatására rendelje ki az egész falut és állitsa fel hármasával
embereit.

A nagy nap előestéjén személyesen is megjelen a peczirikter, hogy
rendelete pontos teljesitését a birónak hivatalvesztés terhe alatt
szivére kösse. Már tovább akar menni, midőn a biró megszólal:

--Meglesz, nagysás uram, próbáltam is már? kettesével egymásra állitva
még csak menne valahogy, de ha a harmadikat is rájok állitom, lezuhannak
mindannyiszor!



A Burg fehér asszonya.


Egy hamar elmuló zaj hallatszott évek előtt a Burgban megjelent
kisértetről, mely egy fehér asszony alakjában minden éjfélkor megjelent
a császári könyvtár folyosóján a szegény silbakot agyonijesztgetni. A
fehér asszony több éjjel egymásután kisértett a Burgban, míg egyszer
aztán dementírozták hivatalosan az egész lélekjárást. Mese volt az
egész. Az élczlapok eltemették.

Pedig hát ez nem volt mese; hanem tökéletes valóság.

Három nap egymásután megjelent egy fehérbe öltözött hölgy alak,
márvány-fehér arczczal, de jól kivehető vonásokkal, kezében egy lámpa,
abban egy égő gyertya, melynek lángja lobog ugyan de a falra világot nem
vet: az alak a folyosó egyik ajtajától a másikig végig haladt; az őrt
álló katona felhivására nem ügyelt, s a második ajtónál eltünt. Másik
éjjel az őr, miután kiáltására nem ügyelt, rá is lőtt az alakra; arra a
kisértet nyom nélkül eltünt. Harmadik éjjel két őrt állitottak ki; azok
előtt is megjelent a rém; azok is kiabáltak rá: azután keresztül-kasul
lőtték, mire a fehér asszony nem tünt el; hanem megállt és merően a
szemük közé nézett. E kisértet nézésétől az egyik őr, egy izmos, erős
morva vadász ájultan esett össze.

Negyedik nap után a Burgban szolgálattevő főhadnagy maga foglalta el a
kisértetes őrállomást. Ez, mint gavallér ember, asszony ellen nem vitt
magával puskát, pisztolyt, csak ugy kardosán állt a lesben. A mint a
tizenkét órát elkongta az Istvántemplom harangja: ott állt előtte a
fehér asszony, s elkezdett csendesen haladni. A tiszt bátor férfi volt,
utána sietett, utolérte; abban a perczben a fehér asszony viszszafordult
s a lámpát a tiszt arcza elé tartá. Erre a tiszt hozzá kapott, hogy a
kezét megragadja, a másik karját pedig a fehér nő dereka körül fonta--és
akkor eltünt a fehér asszony: a tiszt megfogta és megölelte--a semmit.

Az eltűnés pillanatában ugy tetszett neki, mintha a fehér hölgy egy
hideg csókot nyomott volna ajkára.

Már most, ha tisztünk egy mult századbeli musquetier tiszt lett volna,
kötelessége lesz vala e kisértetcsóktól halálra betegedni és
belehalni;--minthogy azonban a mai időkben a katonatisztek chemiát és
opticát is tanulnak, annálfogva a főhadnagy nem érte be azzal a
kisértetlátással, hanem vizsgálódni kezdett a folyosó ajtajain,
ablakain, s egyszer egy ablakán a folyosónak kitekintve, észrevette,
hogy a Burggal átellenes ház egyik harmadik emeleti ablaka szokatlan
fényesen ki van világitva. Rögtön lesietett az őrterembe, maga mellé
vett két katonát, átment az átelleni házba s kérdezé a házfelügyelőtől,
hogy ki lakik ott, ahol az ablak ki van világitva? Egy fényképész. A
tiszt rögtön sietett ennek a szállására, nem csengetett be, hanem
betörette az ajtót s szépen ott lepte az egész kisértetcsináló
apparatust. A nagy tükörüvegtáblát, melynek segélyével és
villanyvilágitással a kisértetes nőalakot a Burg ablakán át annak
folyosóján végig sétáltatták, sőt magát a fehér asszonyt is, a kinek még
akkor is be volt a képe mázolva krétával. De most már csakugyan
megfoghatta, ha a csókjából nem kivánt is.

A dologból inquisitió lett; a fényképész azt a merész tréfát nem a maga
mulatságából rendezte; hanem aztán annyi magas állásu személy keveredett
bele a vizsgálatba, hogy jónak látták azt abba hagyni; s az egész
kisértet-históriát meghazudtolni.

Az ultramontán párt manővere volt az egész: ilyen együgyü
hókuszpókuszszal akarták az uralkodót a szabadelvü iránytól
megfélemliteni.

Azoknak, akik e dologról tudtak, meghagyatott, hogy ne beszéljenek róla.
De, hogy nem jól tartották meg a titkot, annak bizonysága az, hogy mi is
megtudtuk.



Wesselényi és a légátus.


Légczióba ment a diák; hosszuszáru pipáját a sublégátus vitte előtte.
Egy hintó robog el mellettük.

--Hová megy, domine?--kérdi az ur a hintóból.

--A légáczióba megyek ahoz a hóbortos Wesselényihez--felelt a diák bodor
füstöt eresztve.

Midőn a conceptust felviszi a báróhoz, nem kis megütközéssel ismeri fel
benne a hintóban ülő urat.

Rendes szokás szerint a legátus a bárói asztalnál ebédelt. Egész ebéd
alatt ugy érezte magát, mintha parázson ülne. A báró azonban nem sokat
látszott ügyelni vendége zavarára. Hanem ebéd végével előszólitja a
sublégátust.

--Hozd el a gazdád hosszuszáruját.

A fiu teljesité a parancsot.

--Na, domine, tessék rágyujtani; te meg, fiu, tartsd neki a pipát.

A legátus nem látta jónak ellene szegülni.

--Na, most tessék sétálni.

A legátusok sétáltak.

--Most már kérdem: hová megy, domine?

A vendégek nevették a szegény diák zavarát.

--De kérem, báró úr....

--Semmi kérelem, hová megy?

A szegény légátusnak ismételnie kellett: „ahoz a hóbortos Wesselényihez
légáczióba.“

A báró jóizüt nevetett vendégeivel.



Az ál-biztos.

(A régi időkből.)


T.-B....-n lakott S. Péter--B. M. et comp. Sok tréfát üztek vele.
Egyszer a többek közt R....-n többen összejövén, jelen volt az akkori
szabolcsmegyei főszolgabiró P. L. (B. M. sógora) is.

B. M. mint igen élczes ember, ebéd után inditványozta, hogy S....-t meg
kell tréfálni. A terv, mint jó vezérnél, inter pocula--percz müve volt.

P. L. nem ismerte S....-t, igy hát B. M. terve szerint ki kellett magát
adni Mezdédinek, ki az egri restaurationalis excessusokban kinevezett
delegatum judicium tagja volt, s Egerbe utaztában S....-t meglátogatja.
S. L. tehát nem is a maga equipageján, hanem előfogaton, privát ezüstös
hajduval a bakon, elment S....-hoz Bemutatván magát Mezdedi név alatt,
kérdi--kik laknak itt e környéken?

S. kapott rajta, hogy üthet egyet az őtet tul a rendén háborgató
kompánián,--„egy legio korhely, nagyságos uram, kinek feje B. M.“

Alig mondja ezt ki, imhol cseng, bong, négy vagy öt fogat robog be az
udvarra, s kis időre a szobába lép B. M. et comp. s rárivall S ...-ra:
„bort!“

Bort hoztak. S., hogy a további garázdálkodást egy kicsit meghőköltesse,
megszólal:

„Mezdédi ő nagysága, az egri delegátum judicium tagja.“

B. M. ránéz az ál Mezdédire s elébe köp;--S. ezen szörnyen megijedve,
igy szólt: „uramfia. birája lesz, s hogy tesz vele?“

Néhány pohár bor után Mihály ur félrehuzza S....-t s mondja: „Bruder! ha
néha bolondozunk is veled, mindamellett szeretünk s nem akarjuk, hogy
megkárosodjál,--mint jó embered intelek, vigyázz, mert ez a Mezdédi
irtóztató kegyetlen ember, ez most spionkodni jött hozzád, hanem te
gazdag vagy, adj neki 60 tallért, mert a dácziát nagyon szereti.“

Noha S. is nagyon szerette a siklust, de mégis tartott Mezdéditől, s
mint primae informationis ember, reászánja magát s az antik lenyiló
almáriumból kivesz 60 tallért, tekercsbe göngyöli s a már kászolódó ál
Mezdédinek nagy alázattal markába csusztatja, mit ez nagy protectori
minával elfogad, s azzal megy vissza R....-ra, mutatva a 60 tallért,
melyre kimondatott az anathema, hogy együtt fogják eltakaritani.

Bezzeg volt nevetség! S. később megtudván, szörnyen dühbe jött, hogy
kellett azt a korhely P. L....-t hatvan tallérral megajándékoznia.



A gazda-ember mint időrendező.


--Óh, uram Isten, de nagy ez a szárazság, csak már jönne egy kis jó eső,
hogy szántani lehetne.

(Jön egy hetes nagy eső.)

--Jaj, uram Isten, csak már megállna ez az eső, hogy vetni lehetne.

(Megáll az eső, jön helyette nagy szél.)

--Jaj, uram Isten: mind cserepes lesz a föld, elszárad a vetés, csak már
megállna ez a szél.

(Megáll a szél, lesz utána dér.)

--Már megint minden kifagy, a mi kikelt? csak már bemelegednék ujra.

(Dühös melegség támad.)

--Jaj, minden kiszárad, hernyó, sáska elhatalmasodik, de jó volna egy
kis friss zivatar.

(Jön zivatar záporral, mennykőhullással.)

--Végünk van, mind megdül a gabona, beiszapul a rét! állandó idő kellene
már.

(Megállapodik az idő.)

--Egyik nap olyan, mint a másik; mind összeszorul a buza szeme.

(Végre eljön az aratás, szerencsés bő esztendő van, gazda-ember
szomoruan vakarja a fejét a telt hombárok előtt, mikor kiszámitja, hogy
máskor felényi termésért több pénzt igért Mózes, mint most összesen a
két annyiért.)

--Óh uram Isten, ha már adtál sok buzát: adj még hozzá egy kis
tisztességes háborut is, hogy--ára legyen!



Egy nemes vonás.


A mexicói császár ő felsége titkárja S., daczára németül hangzó nevének,
valódi budai születésü magyar ember. Fiatal korában azon gránátos
zászlóaljban szolgált, mely a budai királyi várlak rendes őrségét
képezte.

A főherczeg-nádor sok ideig figyelemmel kisérte, hogy egy fiatal katona
minden délben, mikor a katonák ebédjüket kikapják, csészében ételt hord
ki az őrlakból s kevés idő mulva üres csészével tér vissza.

A nádor utána járatott, hova hordja a gránátos az ételt, s megtudta,
hogy van neki egy beteg, élemedett nagyanyja valamelyik külvárosban, a
kit a fiatal katona évek óta igy táplál, hogy a menázsból rájutó részt
megfelezi s felét hazahordja neki.

A nádor rögtön udvarához vette a fiatal katonát, a kiből később a
legeszesebb diplomaták egyike fejlődött ki. Jelenleg S.-nek 8
érdemrendje van: külföldi udvaroktól nyert megtiszteltetések.



A létai fuvaros.


Nagyon sürgős menetele volt a megyei orvosnak, éjszaka kellett még hat
mérföldnyi távolba utaznia, fuvarost hivatott, megmagyarázta neki, hova
vigye, azzal összepakolt, bundájába vágta magát s mondta neki, hogy csak
hajtson szaporán, de vigyázva.

A mint a határból kiértek, a fuvaros beszélgetéshez kezdett, de nem
kapott választ; hátra néz, hát látja, hogy az orvos aluszik.

No, ha aluszik, akkor ő is megállitja a lovait, kifog, leszerszámoz, a
lovakat kicsapja a gyepre legelni, maga meg lefekszik a kocsi mellé a
szűrére s követi a jó példát.

Reggel jókor felébredt az orvos, a fuvaros épen akkor fogta be a
lovakat.

Az orvosnak ugy tetszett, mintha nagyon ismerős volna az a város, a
melyet a közelben lát.

--Nini, hol járunk már?

--Hát csak itt vagyunk még Léta mellett.

--Hát hogy a ménkübe lehet az?

--Csak ugy biz' a, hogy láttam, milyen jóizüen aluszik a tekintetes ur,
nem akartam, hogy a döczögős ut fölrázza az álmából.

Tehát az orvos a nagy sietséges igyekezettel azt nyerte, hogy egy
éjszaka kinn hált az ég alatt a szekéren--jó vetett ágya
tőszomszédságában.



Hogy fejezi ki a süketnéma jelekkel Deák Ferenczet?


Egy dunántuli fürdő látogatói előtt általánosan ismeretes egy
születésétől fogva süketnéma földbirtokos, ki különben sokoldalu
müveltséggel s igen kedves kedélylyel bir s csak ugy elpolitizál a
közügyekről jelekkel, mint a leghangosabb szónok;--feljegyzésre érdemes,
a hogy e néma honfi szokta Deák Ferenczet kifejezni, mikor felőle
értekezik:--először a bajuszán egyet sodorint, ez annyit tesz, hogy
„magyar“, azután összefogott öklének hüvelykujját kimereszti, ez azt
teszi, hogy „első“;--és igy „első magyar“, ebből aztán értheti minden
ember, hogy „Deák Ferencz“.



Miért vagyunk kénytelenek politizálni?


Fürdő-helyeken ugy tesz a sors a társasággal, mint egy tuczat kártyával:
összekever alsót, felsőt, királyt, disznót. Az ember megismerkedik
egymással, mert kénytelen vele s ott ül aztán egy szép esős idő
alkalmával a veranda alatt X. gróf, Y. grófné két kis fiával, Z.
gyapjukereskedő, 2. szinész, A. gőzhajó-kapitány, C. tiszttartó, D.
lapszerkesztő, E. orvos, F. tisztelendő ur, G. dandy, azután táblabiró
Tallérossy fon Zebulon, aztán meg egy vad poéta.

Beszédbe kell elegyedni egymással, mert az eső nem ereszt sehova.

C. tiszttartó elkezdi a lamentot a rosz termésről;--kifagyott a repcze,
buza a télen!

A vad poéta bele szól, hogy mondjon valamit:

--Csodálatos, hogy csak a zab nem fagyott ki a télen.

A tiszttartó végig nézi szörnyen: „zab? télen?“ Itt aztán vége minden
discursusnak.

Z. kereskedő kezd ujra bele; milyen rosszul kel a gyapjú!

2. szinész nem állhatja meg, hogy hozzáértését ne tanusítsa a következő
észrevétellel:

--Különös, hogy csak a kecskegyapjunak van jó ára, a zigayának.

A kereskedő nagyot bámul: „zigaya? kecskegyapju?“ Nincs aztán több kedve
diskurálni.

X. gróf el akarja ütni a dolgot s hogy kisegitse a szinészt zavarából,
azt kérdi tőle, hogy micsoda operákban szokott énekelni.

Az pedig történetesen drámai szinész, s szörnyen apprehendál a
kérdésért.

Szerencsére éppen arra hajtat a gróf négyes fogata s magára vonja a
közfigyelmet: gyönyörű telivér lovak.

A gróf oda fordul hozzám, hogy mit szólok lovaihoz? Én valami nagyon
hizelgőt akarok mondani és azt mondom: „ugy-e bár ezek poroszka lovak?“

Persze én életemben egyszer ültem lovon s nekem az tetszett, hogy az
poroszka volt.

A gróf félre néz, elejti a szemüvegét, s félbeszakad az értekezés.

Erre D. lapszerkesztő, hogy jóvá tegye hibámat, a grófnénak kezd el
udvarolni, egyik távollevő testvérét magasztalva előtte, a kivel a
grófnő köztudomásra már régóta legmélyebb fachéeban van.

A grófné társalkodónéja igazitani akar a görbe mulatságon s átviszi az
irodalmi térre a konversacziót, azt kérdezve D. lapszerkesztőtől, hogy
ilyenkor, mikor nincs otthon, ki nyomtatja az ujságot?

Ennek sincs aztán kedve több előadást tartani.

Most a dandy lép fel s a tisztelendő atyának kezdi magasztalni a
coelibatus institutiójának magasztosságát; mire a tisztelendő ur
megjegyzi, hogy ő ugyan feleséges ember s unitárius pap Csíkben, az
aztán keresztyénileg kisegiti a dandyt a zavarból.

F. a gőzhajó kapitányt interpellálva, hogy vajjon csavargőzös-e már a
hajója? Persze Csíkben azt is hihetik, hogy ha sokáig csavarog valaki a
gőzösével elébb-utóbb csavargőzös lesz abból.

Majd a gazda-ember fogja elő az orvost s kezdi az orvosi tudományokban
való jártasságát az által napfényre hozni, hogy megmagyarázza neki,
miért vasas ez a savanyuvíz? Mert magnesia van benne, s a mágnes magához
vonja vasat a levegőből.

Az orvosnak szeme-szája eláll e fölfedezésre.

Itt megint elveszne a homokban a társalgás szűken eresztő patakocskája:
ha a kereskedő a grófnétól meg nem kérdezné: hogy ugy-e bár ikrek ezek a
kis gróf urfiak?

--Igen is. Ikrek.

--Mind a kettő a nagysádé?

Megint végünk van.

Most aztán a gróf akar velem beszédbe elegyedni:

--Hexameterekben szokott ön irni, ugy-e, vagy pentameterekben?

Ahán! Ez revánzs volt a poroszka lóért!

S így akadunk fel, valahányszor elakarunk indulni, mig végre Tallérossy
Zebulon kitalálja a nyitját: elkezd politizálni; ott azután mind otthon
vagyunk, nincs járatlan elme, nincs bátortalan hang; bele szól gróf,
grófné, gazda, kereskedő, orvos, gőzhajókapitany, szerkesztő és poéta;
egyszerre hatan is beszélünk s mégis értjük egymást.



A szórakozott.


Az én nagybátyám a mértéktelenségig nagy régiségbuvár volt, s mikor
belemélyedt, azt sem tudta, hogy ebédelt-e már, vagy sem.

Egyszer azt kérdezte tőlem: „él még önnek a megboldogult édes atyja?“
Máskor meg egy özvegy unokahugának mondta azt, nagy panaszára, hogy a
férje meghalt; „S nem volt több annál az egynél?“

Máskor valami idegen háznál volt ebéden, s valami szörnyü kozmás ételt
hoztak fel: „bocsánat, szólt a házi gazdához, hogy ez a pecsenye olyan
kozmás; de a feleségem beteg, nem láthatott a konyha után.“ Vacsoránál
pedig az történt meg rajta, hogy nagyot ásitott; fölkelt, karját
nyujtotta a házi asszonynak: „gyerünk már aludni, kincsem.“

Egy izben a megboldogult akadémia elnökéhez (tán az akadémia
megboldogult elnökéhez? Szerk.) volt ebédre hiva, s összebeszélt egy
másik tudományos barátjával, ki szinte hivatalos volt az ebédre, hogy
együtt menjenek oda. Ez történet buvár volt. A történetbuvár a rendes
idő előtt fél órával megjelen nála, tudva, hogy ez az egészet rég
elfelejtette. Nagybátyám, természetesen sem öltözve, sem borotválkozva
nem volt még. A mig ezt elvégzi, kérte a tudós kollegát, sétáljon át a
könyvtárba s mulassa magát könyveivel.

Az alatt pedig, a mig megborotválkozott, rég elfeledte, hogy valaki van
a könyvtárában; elment, bezárta az ajtót, megjelent az elnöki ebéden,
azt végig ette és itta, legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül, s jó
későre vetődött ismét haza.

A mint a könyvtár ajtaján benyit, akkor hül el, hogy a történetbuvárt
ott látja maga előtt. Ezt biz idezárta szépen.

Az a legderekabb, hogy a történetbuvár akkor is olvasott, s midőn
nagybátyám belépett, azt kérdezte tőle, hát még sem megyünk ebédelni?

Régészeti kutatásai közben sokat járt az erdélyi havasok közt gyalog és
loháton.

Egyszer Vidránál hált meg, a vízesés alatti fogadóban. Reggel mondja az
oláh nemesnek, a ki ott a gazda, hogy hozassa elő a lovát. De a mig azt
nyergelték, sok idő telt bele; az ő feje teli volt a „római kapu“-val; a
lovagostorral addig ütögette a csizmaszárait, mig azok elindultak vele,
s ment aztán az uton végig, abban a hiszemben, hogy lovon ül, mindaddig,
mig a patak utját nem állta. Már most, hogy ugrasson ezen keresztül.
Szerencséjére egy jámbor oláh jött rá szemközt. „Ugyan földi, szól a
tudós fogja csak a lovam kantárát, mig leszállok róla, aztán majd
átvezetem a vizen.“ Az oláh világositotta fel aztán, hogy egy csepp ló
sincs alatta.

Egyszer meg a színházba ment a Próféta előadására. Előadás alatt eszébe
jutott, hogy neki van valami ócska okirata e felől a leydeni próféta
felől. Nem nyughatott, keresztül furakodott a zártszékéről a zsufolt
házon, hogy hazamegy, azt megnézi. Otthon a szállása ajtaján csenget. Az
inas belülről kikiált: „nincs itthon a tekintetes ur, a szinházba ment.“

A tudós erre nagy mormogva megfordul s visszamegy a szinházba, az egész
uton azon töprengve, hogy hogyan találja ő már most meg azt, a kit
keres--annyi ember között.

Hanem egyszer aztán ő is kapott revancheot a feleségétől annyi
szórakozottságért. A menyecske fiatal volt és szinte feledékeny, mint ő.
Volt egy házi barátja a tudósnak, a ki inkább kereste azt, a mi uj, mint
a mi régi. Hát egyszer nagyon gyanus társalgás közepett lepte meg őket a
régiségbuvár.

--Né-né! kiált fel az asszony;--te rólad egészen elfelejtkeztem!



Conjugatiói minták, kezdő diplomaták számára.


    Én félek, te félsz, ő fél.
    Mi félünk, ti féltek, ők félnek.
    Én félek te tőled, te félsz én tőlem, ő fél mind a kettőnktől.
    Mi félünk magunktól, Ti féltek egymástól, Ők félnek mindenkitől.

    Én félek, hogy ott hagysz a sárban,
    Te félsz, hogy ott hagylak a sárban,
    Ő fél, hogy beleviszszük a sárba.
    Mi félünk, hogy ti nem féltek,
    Ti féltek, hogy hát ha mi sem félünk,
    Ők félnek, hogy miért félünk?

    Én félek, mert jó félni,
    Te félsz, mert szeretsz félni,
    Ő fél, mert tud félni.
    Mi félünk, mert megtanítottak félni,
    Ti féltek, mert hasznosnak látjátok félni,
    Ők félnek, mert nem tehetnek máskép.

    Én félek elkezdeni valamit,
    Te félsz folytatni valamit,
    Ő fél bevégezni valamit.
    Mi félünk, hogy megcsaljuk egymást,
    Ti féltek, hogy megcsal benneteket más;
    Ők félnek, hogy hátha már megis csalta őket valaki?

* * *

Hány percz telik bele, a mig a magyar napszámos, a mikor nagyon sietős a
munka, a pipájára rágyujt?

1-ső percz. Kiveri a bagót a pipából.

2-ik percz. Belefuj, hogy jól szelel-e már?

3-ik percz. Lecsavarja a szopókáját s azt is külön kifujja.

4-ik percz. Megnyálazza a pipaszár végét, hogy erősen álljon a makrában.

5-ik percz. Előkeresi a dohányzacskót a korcza mellől.

6-ik percz. Kicsavargatja a dohányzacskót.

7-ík percz. Megtömi belőle a pipát.

8-ik percz. Meglóbálja a dohányzacskót, hogy összemenjen benne a dohány.

9-ik percz. Megint eldugja a korcza mellé.

10-ik percz. Agyarába fogja a pipát.

11-ik percz. Előkeresi egyik zsebéből a tűzkőt, meg a taplót.

12-ik percz. A másik zsebéből meg az aczélt.

13-ik percz. Elkezd csiholni.

14-ik percz. Rá üt a körmére.

15-ik percz. Ekkor megforditja a kohát, a hol még nincs elkopva.

16-ik percz. Tovább csihol.

17-ik percz. Csóválja a fejét, hogy a tapló nem akar meggyulni.

18-ik percz. Mégis csak kiüt valahogy.

19-ik percz. Elkezdi a taplót funi, hogy jobban égjen.

20-ik percz. Ráteszi az égő taplót a pipára. Lenyomja rá a körme
lapjával.

21-ik percz. Lecsukja rá a kupakot.

22-ik percz. Elkezdi színi a pipát, de nem szelel, mert nagyon meg van
tömve.

23-ik percz. Megnézi, hogy mi az ördög lelte a pipáját, hogy mégsem akar
égni.

24-ik perez. Ekkor aztán dühösen hozzá fog a szívásához, mig végre 25-ik
percz. Csakugyan eljut odáig, hogy elkezd a pipája füstölögni. Akkor
aztán folytatja a munkát.



Allegória ujabbkori politikusok számára tanulmányul.


A sümeghi uradalom egykori igazgatójához, Kisfaludy Sándor testvéréhez,
odamegy egyszer egy patak-molnár, szerződése megujitása végett, s
alkalmat vesz egyuttal panaszát előadni a felett, hogy bizony nagyon
kevés annak a malomnak a vize.

--Kevés biz az, de már arról nem tehetünk.

--Én tehetnék, ha megengedné az uradalom, mond a molnár.

--Halljuk: hogyan?

--Hát a mi viz már egyszer lefolyt a malomról, azt megint csatornán át
visszavezetném a patakba, hogy ujra a kerékre menjen.

A jó Kisfaludy elővette minden hydrostaticai tudományát, hogy
felvilágosítsa a merész vállalkozót, hogy ez lehetetlen, ez képtelenség,
ez minden természet-rendet megcsufoló gondolat, de a molnár csak nem
tágitott.

--Meglehet az, csak az ember nagyon sok czikk-czakkot csináljon a
csatornával, aztán nagy kerülőt tegyen vele.

A jámbor aztán egész élete keresményét mind bele ásatta a csatornákba;
csinált sok czikk-czakkot, nagy kerülőt; de a viz azért nem folyott
vissza az ő malmára.



Malitiósus észrevétel.


Egy fiatal kritikus és szinte fiatal irónő igen hevesen disputáltak
egyszer egymással; egyszer aztán az irónő testvére nem állhatja tovább,
beleszól:

„Ugyan ne veszekedjetek már olyan nagyon, még valaki azt gondolja, hogy
férj és feleség vagytok.“



Amerikai házasság és elválás.


Miszter Plock és misztrisz Flock elhatározták, hogy egybekelnek, s
felkeresték e végett reverend Clockot, hogy eskesse őket össze.

Reverend Clock rövid czeremoniával férjet és feleséget csinált miszter
Plockból és misztrisz Flockból, rájuk adván a szokott áldást; hogy már e
szövetségben csak a halál választja el őket egymástól.

Másnap visszatértek hozzá, hogy nem ér ez semmit, válaszsza el őket
megint.

Jól van, monda Reverend Clock: és kivitte őket az udvarra. Ott
megfogott egy tyukot. Annak a két lábát kezébe adta a férjnek, a nyakát
az asszonynak, maga pedig fogott egy éles bárdot, s derékon ketté vágta
vele a tyukot.

--No, már most „a halál választott el benneteket“, mehettek a....
majdnem megmondta hová!



Tud németül.


Meghalt a gyönki pap, Sebestyén Péter, ki egyszersmind német pap is
volt. Mikor már a templomba mentek, kérdi valaki a végtisztesség tevők
közül, hogy hát a német actor ki lesz? De hát ki is lett volna.
Kálvinista embernek, mióta Göttingába, Jenába nem járunk, gyenge oldalát
képezi a német nyelv. Ott sültek, főttek, szégyenkedtek a tiszteletes
urak, senki nem merte a több készületet igénylő német halotti
beszédtartást elvállalni. Ekkor alázatos szerénységgel elő áll Sziládi
László, az országos hirüvé vált rögtönző, ki alig volt még akkor fél
éves káplán, s igéri, hogy ha a nagytiszteletü uraknak nem derogál, fog
egy kis kurta siri beszédet tartani a temetőben németül. Neki örültek az
öreg urak.

Álmélkodva hallgatta mindenki az ifju próféta elragadó szónoklatát. No,
ez lesz a mi papunk, mondák a gyönki sógorok. Valóban mindenki el volt
büvölve a szónok gyönyörü előadásán--s már-már bevégzendő vala
beszédjét, midőn igy szólt: „ja meine Kristen hier ruhen ihre Pulvern“,
s a gyászkönyüket elfojtott kaczaj váltotta fel, mely aztán biz a német
papságot is elfujta



A hajdankori kritika és antikritika.


Dyoniz verseket irt. Filoxénosz pedig kritikákat.

Csakhogy Dyoniz a mellett még király is volt; Filoxénosz pedig, szokás
szerint, szegény ördög.

Azért Filoxénosz mégis megkritizálta Dyoniz verseit, s nagyon roszaknak
találta azokat.

Ezért meg aztán Dyoniz fogta nyakon Filoxénoszt, s bedugatta a börtönbe.

Azután megint irt egy kötet verset Dyoniz, s mint minden poéta, azt
hitte, hogy ezek már jobbak, mint az előbbeniek voltak.

Előhozatta azután Filoxénoszt s fölolvasta neki az ujabb költeményeit:

--Nos, mit szólsz ezekhez?

Filoxénosz pedig azt felelte neki:

--Ereszsz a tömlöczbe vissza!



Nagyon alapos megjegyzés.


Két nap egymásután ez a két darab került szinre a nemzeti szinházban: „a
czárnő“ és utána „az észak csillaga“.

A második darab végén egy jámbor családapa igy szól a gyermekeihez:

--No lássátok! Ilyen vak a szerelmes ember. Ez a Péter czár meg ez a
Katalin jól láthatták a tegnapi darabban, hogy milyen rosz házaséletet
fognak együtt élni, és az sem volt nekik elég okulás, hogy a mai
darabban mégis nagy vigassággal össze ne keljenek.



A hordón lovagló magyarok.

Barabás Miklóstól hallottuk, hogy egy angol műtárlaton lát egyszer egy
képet, mely egy sziklás vidéket ábrázol, a sziklákról patak omlik alá, a
patakon nagy boros hordók usznak, felkoszoruzva, a hordókon pedig
ujjongató emberek ülnek, a hydrostatica minden szabályaival daczolva.

Kiváncsi volt megnézni a tárgysorozatban, miféle szörny fantázia
szüleménye lehet ez a teremtmény? s olvasá a következőt:

„Szüretelő magyarok Korinthiából, kik a Tisza hátán szállitják haza
borral töltött hordóikat.“

A jó anglus ilyennek képzelte a szüretet, a korinthiai magyarokat és a
Tiszát.

Az Idők Tanujában néhány classicus latin költeményt olvasunk padre
Grando sziciliai jezsuita atyától, mely annyira megnyerte tetszésünket,
hogy nem tagadhatjuk meg magunktól, hogy legalább az utolsó stropháját
meg ne ismertessük olvasóinkkal.

    „Votis tamen precor meis,
    Parce Christe, parce reis,
    Sive Turcis, seu Judaeis,
    Sive Scribis[2] Pharisaeis,

    Sive secta Sadducaeis,
    Sive moribus Hevaeis,
    Amorrhaeis vel Hetaeis,
    Chaanaeis Jebusaeis,
    Gergesaeis, Pheresaeis....
       Dona eis requiem.“

Lábjegyzet:

[2] (Ezek valószinüleg irók.)



Cserében.


Vámbéry beszéli, hogy egy angol hittéritő járt Teheránban, s ott
sikerült is neki egyetlenegy perzsát megtériteni, jó ötven arany
fizetésért.

A missionárius aztán odább ment. Mikor ismét visszakerült Teheránba,
mondják neki, hogy a hive ismét áttért a mohammedán hitre.

Az angol mindjárt biró elé idéztette a duplán renegátot, s beperlé--mint
szerződés-törőt.

A vádlott perzsa nem tagadott semmit.

--Igaz, mondá, hogy te adtál nekem ötven aranyat, hogy legyek érte
ánglus; én elvettem az ötven aranyat s voltam érte öt hónapig ánglus. Ez
tőlem elég volt. Ha kevesled, hát akkor adok én neked ötven aranyat, s
légy te azért öt hónapig mohamedán.

Az angol nem állt rá a csereszerződésre.



A világ-helyzetről.


(Fk.) „Bonaparte locutus est!“--Ismerjük a Napoleonidáknak azt a
szokását, hogy beszédeiket mindig a hallgatósághoz szokták idomitani. I.
Napoleon azt irta 1797-ben Károly főherczegnek, hogy: „Egy emberélet
megmentése többet ér, mint a csatamező minden diadala.“ S ugyan ő volt,
ki később Berthiernek azt mondta, midőn ez az összeirási lajstromot
kezébe nyujtá: „És e szerint havonként volna elkölteni való tizezer
emberünk.“

III. Napoleon mindég az ellenkezőjét szokta mondani annak, a mit
elhallgat, tavaly azt mondta az orosz gorombaságokra, a mit de Vichy
válaszolt a haragos praelátusnak: „Az ilyen mennykövek ellen itt az
oldalamon a villámháritó!“ Ez idén pedig egészen ellene intézett
megtámadásra azt feleli, a mit Jean Paul idéz don Antonia d'Ulloa után:
„Hogy ha az ember a Caiboa rovart széttöri a kezén, meghal a mérgétől:
de ha lefujja, szépen megmenekül tőle.“

Tudjuk jól, mit mondott a korsikai azon kérdésre, miért oly
kérlelhetetlen boszuállók földiei? „Mert azokat csekélységgel nem lehet
megsérteni.“ Ebből értheti mindenki, hogy mit akartunk jelzeni?

III. Napoleon ugyan bizonyosan emlékezik arra, a mit Diderot mondott
Katalin czárnőnek: „Ha fölséged, mint drámairónő megbukik, még mindig
meg marad Oroszország czárnőjének; de ha én megbukom, mint drámairó,
akkor én egészen megbuktam!“ Hanem azért alig hisszük, hogy
vigasztalására szolgáljon az inversa ratio: „Ha én mint franczia császár
megbukom, még mindig megmaradok--Julius Caesar élete koszorús
szerzőjének.“

Nem! ilyen nagyra még a professzionátus irók sem becsülik koszorúikat.

Blücher is nevetett, mikor az oxfordi egyetem megválasztotta doktornak:
„Tegyétek meg hát Gneisenaut is legalább patikárusnak, ő csinálja a
piluláimat.“

Napoleon is aligha nem ilyen pilulákra gondol, mikor kiadja magát
doktornak, a ki majd megfogja gyógyitani Európát.

Különösen az ujévi beszédeinél megszoktuk már azt kérdeni tőle, a mit
Boilan kérdezett Mallebranchetól, mikor az panaszolta, hogy Arnould nem
értette az ő művét az „eszmék világáról.“--„Tehát igazán azt akarta ön,
hogy megértse valaki a mit ir?“

Azért mi is azt mondjuk, szerkesztő barátunknak, a mit Sieyes abbénak
mondott az iskolás gyerek, mikor igy szólitá meg: „Adok neked egy almát,
fiam, ha megmondod, hol van az Isten?“--„Adok én önnek kettőt, viszonzá
az, ha megmondja, hogy hol nincsen?“ Tehát ön is, szerkesztő barátunk,
nekünk tiz Napoleondort kinál, ha irunk önnek a felől, hogy mit mondott
Napoleon?--adunk mi önnek huszat, ha azt megirja, hogy mit nem mondott
el?

Egyébiránt Lamartine is megérkezett Parisba, de nem azért, hogy pique
aux újra kezdje a képviselőségen a politikai gályát; még candidáltatni
sem engedi magát, hogy is lenne candidatus ott, a hol már egyszer
predicator volt?

Végül még egy élczet nem engedhetek el, mely most jutott eszembe és
nagyon jó.

Az angolok, a mért Simonoskit porrá lövették, hadiköltség fejében 16
milliócskát követelnek a japániaktól. No ezek is elmondhatják, a mit a
maroccoi bey mondott Du Quezne-nek, mikor fővárosát a francziák
lebombáztatták, s aztán követelték a nagy hadiköltséget: „Mért nem
szóltak nekem elébb? én fele árért is felgyujtottam volna magam.“

Különben a legujabb bonmot az, hogy Kasselben a deficit soha sem
deficiál.

Viszonttalálkozásig!



Különféle prédikácziók egy és ugyanazon textus felett,

ha majd a fővárosi elegáns világ extra-papot fog tartani a maga számára.


Textus: Illés próféta pediglen sokat éhezék vala a pusztában, a midőn is
a holló táplálta őt orrában hordott eledellel; elvégre pedig felviteték
az égbe tüzes szekéren.

A közönséges pap a közönséges embereknek erről igy fog prédikálni:

„Hát biz, édes gyermekeim, a szegény embernek mindig az volt a legfőbb
virtusa, hogy mennyi ideig birja ki a koplalást? Illés próféta im példát
adott nektek, hogy az ember nem azért született, hogy egyék, hogy a
hasát megtömje, a háját megnövelje; hanem hogy elmélkedjék a világ
mulandósága felett.

Mi volt az a próféta a régi időkben? nem más, mint mai világban az
újságíró. Voltak akkor is hamis próféták és igazi próféták, s
láthatjátok, hogy az igaz próféták szine előtt még a hollók is ugy
jelentek meg, mint előfizetők. Mert mit jelenthetett egyebet a próféta
ölébe hullatott kenyér, mint kegyes subventiót; azért ti se legyetek
rosszabbak a hollóknál, és praenumeráljatok az Idők Tanujára, a ki
egyedüli igaz próféta jelenleg a pusztában.

A mi pedig a tüzes szekeret illeti, az nagy vigasztalására szolgálhat
minden szegény embernek; mert ime, a hol szekerek vagynak, ott
kocsisokra is szükség leend, és igy a szegény emberek mindenütt fognak
munkát és conditiót kapni; ha jó bizonyitványuk lészen.

Hanem már most gyertek haza velem együtt édes gyermekeim, mert mingyárt
jönnek az uraságok; s azoknak másformán fognak prédikálni, valamint hogy
ti sem kivánhatjátok, ha egy csepp belátástok van, hogy ők együtt
imádkozzák veletek azt, hogy: „Add meg mi nékünk a mi mindennapi
kenyerünket!“ Miután ők zsemlyéhez szoktak.“

Az elegáns pap az elegáns közönség előtt pedig igy fog e felől
elmélkedni:

„Nagyságos és méltóságos keresztyének?

Illés ur próféta volt, még pedig nem az a próféta, a mit most sokkal
gyöngébben adnak elő a nemzeti szinpadon, mint Lagrange idejében; sem
Schofka társa, a wetterprofét; nem is egy somnambule, ki entree mellett
három kérdésre ad nagysádtoknak feleletet; hanem egy valóságos elegáns
gavallér, a ki ha valamit mond, annak teljesülni kell. Ein Mann, ein
Wort!

Hogy birtokos ur volt, az kiderül onnan, hogy pusztában lakott; tehát
pusztája volt; er wohnte auf seiner Puszta. Vraisemblebalment azért
éhezett, mert ez nála Hungercur vala. Hanem azért öltözetét el nem
hanyagolta.

Kitűnik azon kor jeles institutiójából a hollókkal, melyek neki enni
hordtak, hogy azon időben még a holló is, le corbeau! meine
Hochgebohrenen, kötelezve volt, megadni az illetékes dézsmát, payer le
dime,--az ő földes urainak.

A mi pedig a tüzes hintót illeti, melyen monsignore Illés elragadtatott
az égbe, az nagysádtoknak nagy vigasztalásra fog szolgálni, hogy a más
világon is vagynak equipageok, s ottan is elegáns fogatokon fognak
járni azok, a kiket ez rang szerint megillet.

És most legmélyebb köszönetemet nyilvánítom méltóságtoknak és
nagysádtoknak, hogy kegyeskedtek magukat saját személyükben megalázni,
és hogy az alatt mig beszéltem, fennhangon nem diskuráltak. Legyen
szerencséjük az angyaloknak máskor is elfogadhatni kegyelmességteket, s
elegáns toilettjeikben minél változatosabb variácziókban
gyönyörködhetni.“



Egy nap egy mandarin életéből.


Mikor Zin-Zin Tatárország kormányzó mandarinjává lett, elindula
Pekingben látogatásokat tenni a többi collegáinál.

Kezdte a főmandarinon, Ling-ling-en, a hol is, chinai szokás szerint,
egymást orraik összeértetésével üdvözölve, következő párbeszéd
keletkezett közöttük:

--Óh sokféle érdemű Zin-Zin, mondsza miféle rendet akarsz te csinálni
Tatárországban?

--Óh végtelen bölcsességü Ling-ling: azt fogom csinálni, hogy összehivom
rögtön a tatár országgyülést; eléje adom, hogy küldjön követeket a te
mindent helybenhagyó tanácsodba.

--És ha nem küld?

--Akkor szétkergetem; s egyenes választás utján fogok neked kötéllel
annyi követet, a hányra szükséged van.

--Nagyon bölcsen gondoltad ki, óh Zin-Zin, tégy aképen. Itt jól
fogadtatva, elment Zin-Zin ahoz a mandarinhoz, aki a külső
hatalmasságokkal való ügyeket vezérli. Az is megkérdezé tőle, hogy mit
akar csinálni a tatárokkal.

--Összehívom őket az országgyűlésre, s ott rájuk parancsolok, hogy
jöjjenek fel Pekingbe.

--No, és ha nem jönnek?

--Akkor szétkergetem őket, s a kit megfoghatok, hajánál fogva huzom ide
egyenes választás szerint.

--Óh azt ne cselekedd bölcs Zin-Zin, az nekem nem jó mulatság lesz;
valamennyi ázsiai hatalmasság mind csak azt lesi, hogy mikor kap hajba a
mennyei birodalom egyik fele a másikkal? hogy akkor ők is ránk
rohanjanak. Erről a szándékról tehát tégy le.

Zin-Zin nagyon csóválta a fejét: egyik azt mondja, hogy jó lesz, másik
azt mondja, hogy nem jó lesz, Ez már furcsa.

Mene tehát a harmadik mandarinhoz, a ki igazságot szolgáltat
mindenkinek, akár kell, akár nem.

Annak is elmondá, hogy össze akarja hivni a tatár országgyűlést, hogy
küldjön követeket Pekingbe; ha jön, jön; ha nem jön, hozza.

--Dicsőséges egy gondolat ez: magasztala érte a jogok mandarinja; épen
most vettem egy nagy bambusz erdőt, alig várom, hogy elláthassam belőle
igazságtevő czikkelyekkel a barbár tatárokat. Cselekedjél szándékod
szerint. Erre megint büszkébb kezdett lenni Zin-Zin, s bekopogtatott
azon mandarinnak ajtaján, ki a hadseregek fölött szokott rendelkezni.

Annak is elmondta, hogy mit akar a tatárokkal. Országgyülés, ha az
makacskodik, erővel választás.

A seregek mandarinja pedig azt felelé neki, hogy ez istentelen gondolat.

--Majd én az én szép hadseregemet, mely nekem egészen kell, hogy a
gonosz Taipingók ellen őrizzem a birodalmat, a te furcsaságod végett
kétfelé osztom, hogy az egyik felével követeket fogdostass
Tatárországban. Eredj a tatárba magad!

Zin-Zin erre megint kegyetlenül elszontyolodott s feljegyzé övéről
lelógó tárczájába: kettőnek jó, kettőnek nem jó.

Mene aztán ahhoz a mandarinhoz, akire a bálványok tiszteletének
rendbentartása vala bizva.

Annak is elmondá, hogy a tatár országgyüléssel nagyon röviden fog
végezni; s ha máskép nem kap közülök követeket, a halálra itélt raboknak
kegyelmez meg, azon föltétel alatt, ha idejönnek ülni.

Erre a szóra nyakába borult neki a kultusz-mandarin, összevissza csókolá
orczáit.

--Ilyen ember kellett nekünk! Ez az igazi okos ember. Tedd azt minél
előbb, bölcs Zin-Zin; a tatároknak nagyon sok arany, ezüst bálványuk van
még; azokat én mind kicserélem tartósabb és szebb cserép és guttapercha
bálványokkal; hatalmas ember vagy, óh Zin-Zin.

Zin-Zin maga is elhitte, hogy ő hatalmas ember, s most már egész
biztonsággal lépett be a hatodik mandarinhoz, aki a pénzre vigyáz a
mennyei birodalomban, hogy az valahol meg ne pihenjen, hanem szüntelen
repüljön egyik kézből a másikba.

--Hát, hogy lesz, mint lesz? kérdé tőle a fináncz-mandarin.

--Minden jó lesz, összehivom a tatár országgyülést.

--Az még jó lesz.

--De nem sokat teketóriázok vele; ha nem küldenek Pekingbe követeket,
megint szétkergetem.

--Az már nem jó lesz.

--Azután pedig kihirdetem a népnek, hogy fogjanak nekem minden pusztárul
egy követet, s azt kötözve hozzák elém.

De már erre a pénzügymandarin oly dühbe jött, hogy a papirosnyiró
ollóval rohant Zin-Zinnek.

--Hatsist ettél-e? hogy engemet meg akarsz rontani? kiálta a bámuló
Zin-Zin fülébe; most sincs pénzem; ha te ezt teszed, egy batkát sem
kapok kölcsön többet sem a belgáktol, sem a balgáktól, te mind szét
fujod a kreditemet, mint egy kosár fosztott tollat.

Zin-Zin megrettenve támolygott haza; utközben följegyezvén övén lóggó
tárczájába: három pro, három contra! Bráma legyen okos ezek között.

S azzal haza menvén lefeküdt divánjára, megtölté mákonnyal a pipáját és
pipázott, és elaludt két álló esztendeig.



Regény tele grammokban.

--Uj genre.--


A régi módi regényforma levelekben már ócskaság.

1-ső telegramm. Gyémántfi Szivárványfihoz.

„Temesvár 1905. Május 15. Üzlet szilárd. Pókháló 10 fillérrel alább. Per
font 25 aranykorona. Küldök 600 mázsát. Cserebogár keresett czikk. Kérek
8000 mázsát. Szilárd megrendelés. Három hónap a dáto. Gyémántfi,
cserebogár paraffingyár tulajdonos.“

2-ik telegramm. Szivárványfi Gyémántfihoz.

„Párizs--udvari bál--pókháló harisnya,--üzlet brilliant,--pókháló rapid
emelkedik. Összevásálni minden pókhálót a tout prix. Cserebogár
abondant. Utánvétel mellett küldetik. Szivárványfi, pókháló harisnyagyár
tulajdonos.

3-ik telegramm. Gyémántfi Szivárványfihoz.

„Kilenczezer tonna pókháló raktárban. Profit egy millio. Mi perczent
nekem? Különben vállalat magam.“

4-ik telegramm. Szivárványfi Gyémántfinak.

„1¼ perczent sensalia.“

5-ik telegramm. Gyémántfi Szivárványfinak.

„Kevés.“

6-ik telegramm. Szivárványfi Gyémántfinak.

„1⅖ sensalia,--meg leány feleségül.“

7-ik telegramm. Gyémántfi Szivárványfinak.

„Hány testvér?“

8-ik telegramm. Szivárványfi Gyémántfinak.

„Solo.“

9-ik telegramm. Gyémántfi Szivárványfinak.

„Hozomány?“

10-ik telegramm. Sz. Gy.-nak.

„Minden mázsa után 5 korona.“

11-ik telegramm. Gy. Sz.-nak.

„Név?“

12-ik telegramm. Sz. Gy.-nak.

„Regina.“

13-ik telegramm. Gy. Sz.-nek.

„Jó“

14-ik telegramm. Sz. Gy.-nek,

„Forduló postán leány megy utánvéttel. Cserebogár utban.“

15-ik telegramm. Gyémántfi Kőszénfihoz.

„Gazdag bolond Szivárványfi leánya, mátkám, 45 ezer hozomány.
Eskomptirozz rá 5 ezeret. Öregtől pénzt kapok, rögtön vissza.
Lakodalomra jőjj.“

16-ik telegramm. Szivárványfi Kőszénfihez.

„Gyémántfi leányom veszi. Igértem 45 ezer hozományt. Adok csak 4 ezeret.
Kölcsönözz. 1½ per mêse. Lakodalomra jőjj.“

17-ik telegramm. Regina Kőszénfihoz.

„Apám férjhez ad. Gyémántfihoz. Nagy szamár. Apám mondta. Még nem
láttam. Leveleimet vissza. Poste restante lehet majd később. Lakodalomra
jőjj. Schmukk hol?“

18., 19. és 20-ik telegrammok. Kőszénfi Gyémántfihoz, Szivárványfihoz és
Reginához.

„Gratulálok. Pénz szűk.“

21-ik telegramm. Szivárványfi Regina Kőszénfihoz.

„Férj szörnyeteg. Három nap négyszer verekedés. Jőjj szabadíts.“

22-ik telegramm. Kőszénfi Reginához.

„Idei méz keresett. Ára emelkedő. Veszem.“

23-ik telegramm. Szivárványfi Kőszénfihoz.

„Megfogtalak! Értem telegrammot. Méz = mézes hét, enyim. Elégtétel.
Amerikai. Pisztoly vagy dollár.“

24-ik telegramm. Kőszénfi Szivárványfihoz.

„Jes. Budai lutrin páros szám halál nekem, páratlan halál önnek.“

25-ik telegramm. Szivárványfi Kőszénfihoz.

„Páros szám! Buona notte.“

26-ik telegramm. Kőszénfi Szivárványfihoz.

„Ma délben meghaltam. Golyó! Elégedve?“

27-ik telegramm. Szivárványfi Gyémántfihoz.

„Regina megszökött. Túl nem élem. Meghaltam este. Borotva.“

28-ik telegramm. Gyémántfi Szivárványfihoz.

„Halálod ruinált. Minden pókháló szakad. Agyiő. Halál per gyufa.“

29. usque 33-ik telegrammok. Krepelkafy pesti rendőralispán, Schmidffy
n.-szebeni, Dobrzefy mármarosi, Bolnaiu balázsfalvai, Wladfy orsovai
rendőrszolgabirákhoz.

„Szivárványfi, Gyémántfi, Kőszénfi üzérek, Regina üzérnő megszöktek,
keletnek, északnak, délnek, sok csalás. Passiva iszonyu. Megfogni. Per
schub vissza.“

34-ik telegramm. John Cox southamptoni rendőrbiztos Krepelkafy, pesti
rendőralispánnak.

„Szivárványfi, Gyémántfi, Kőszénfi, inclusive Regina. Együtt megfogtam.“

35-ik telegramm. Krepelkafy John Coxhoz.

„Ki bizta rád? Tartsd magadnak, ha fogtad.“



Az akadémiai restóráczió.


No még soha ugy nem örültem, hogy restauráczióból ép bőrrel haza
szabadulhattam, mint most legközelebb, mikor az akadémiának
restauráltunk uj tagokat.

Mert hát tetszik tudni: itt is van fehér tollas és fekete tollas párt. A
fehér tollas párt tagjai azok, akik a tolluk hegyét soha sem mártják
bele a kalamárisba, hogy szép fehér maradjon egész esztendőn át; a
fekete tollasok pedig azok, akik a tollaikat be szokták tintázni.

Hát aztán itt az a szokás, hogy elébb van az országgyűlés, azután van a
követválasztás.

Minden osztály kikandidálja a maga követjelöltjét, először rendes
tagokat választanak, azután pedig rendetleneket.

Hát a mint a filozófusok megválasztották a maguk rendes tagját, s
következett volna a mathematikusokra a sor, akkor feláll egy historikus
s azt kérdezi a mathematikai osztalytul, hogy ha 43-at a 42-ből
kiveszünk, mi marad ott?

--Marad kacskaringós menykő! felelnek rá neki. Akkor egy már „plus“.

--No, hát, akkor a mathematikai kandidátus is „plus!“ mert már meg van a
42-ik tag is választva, s az lenne a 43-ik. Az pedig nem adódik.

A természettudósok látva, hogy igy az ő jelöltjük kimaradt, no iszen
jövének kegyetlen haragba; először egy-kettő beszéli, utoljára minden
ember. Ütöttük ököllel az asztalt, szikráztak a szemeink, ég felé állt a
hajunk, s csak azért nem bombáztuk egymást a kalamárissal, mert nem
volt.

No, én már láttam szinpadon is, azonkivül is restaurálni, férfiakat,
asszonyokat duellálni, de ilyen ataknak a galánthai követválasztás óta
még csak fantáziájával sem birtam.

Ez valahogy lecsillapult, fegyveres interventió nélkül, akkor folytattuk
a szavazást.

Hát, tetszik tudni, az ugy megy, hogy kap minden ember egy szem babot, a
ki választó képességgel bir s aztán van errevalónézve egy
deszkaszörnyeteg, egy fakrokodilus, a kinek a torkába bedugja az ember
a kezét, s akkor észrevétlenül vagy az „igen“ vagy a „nem“ gégéjébe
ereszti le a maga babját. A többiek körülállnák s hallgatják, hogy
melyik fiókba gurul le a titkos babszem? Hát ettől a kéttorku
szörnyetegtől én teljes életemben mindig szörnyen féltem; azért is a
babszemet mindig az „igen“-be eresztem, mert attul tartok, hogy ha
egyszer nemre zavazok, bekapja a kezemet s ott marad.

Hát csak szavazunk mi szépen, eleinte van harmincz babszem a két
fiókban, azután, mintha státuspapiros volna, egyre kezd alább szállni,
lesz huszonnégy; majd husz, majd tizennyolcz, bukik nyakrafőre minden
kandidátus. Az elnök könyörög: „Urak ne dugják el a babszemeket! hová
lettek a babok? adják ide, a kinél van!“ Minden ember esküszik és
forgatja kifelé a zsebeit, hogy ő nem lopott babot. Még egyszer
szavaznak, még pedig valami indus tudósra, Baburajendrolalamitra a neve.
Ez már össze-vissza csak tizennégy szavazatot tudott beszerezni.

„De már itt intrika van!“ kiáltának fel minden oldalról. Hova lettek a
babszemek? Babot akarunk látni! Nekünk teljes számu bab kell, vagy
semmi!“

Ekkor inquisitio alá fogták azt a fábul való krokodilust, a szavazó
gépet, s ime kisült, hogy az istentelen fenevad együtt szavazott a
tudósokkal. A belerakott babszemekből egyet-kettőt minden szavazáskor a
czigány-utczára szalasztott, s valami titkos gyomrába elrejtett, ugy
hogy mikor kényszeritett evometicák után kiürítésre birtuk, tizenkét
félrenyelt babszem került elő belőle.

No, már most igazán azt hittem, hogy mingyárt következik a torontáli
követválasztás, nincs más hátra, mint hogy feldöntjük az asztalt,
széttépjük a protocollumot, eloltjuk a gyertyát, egymás szemébe hányjuk
a porzót, s az elnököt kényszeritjük az ablakon át menekülni.

Bizony kicsinyben mult!

„Ez cselszövény! Ez intrika!“ kiabált, a kinek az Isten hangot, s az
akadémiai votum consultativumot adott, s nem gondolta meg senki, hogy az
a gonosz fastratagéma, az az akademiai egérfogó volt egyedül az
intrikus, gondolta magában, hogy egyszer ő is csinál magának egy kis
tréfát, s képzelem, hogy nevetett magában, mikor sikerült neki ugy
összevesziteni olyan sok vén okos embert.

Utoljára is a szavazások eredménye semmisnek nyilvánittatott, s más
napra uj választás rendeltetett el.



Hogy tudott megnőni.


Egy jeles tudósunk, általánosan nagyrabecsült ember, egyszer utazáson
volt. Fuvarosa azon eredeti typusok közül került, melyekkel még most is
találkozhatni Nagy-Magyarországon.

Utazás közben egyszer megállanak egy állás mellett itatni, s tudósunk
odaád a kocsisnak egypár garast, hogy adasson magának a korcsmában egy
itcze bort.

A kocsis, mint tisztességtudó ember, nem itta meg a bort, hanem elébb
megkinálta vele urát.

--Köszönöm, atyafi,--válaszolt ez,--nem iszom.

--Nem iszik?--álmélkodik a jámbor ember,--már hogyne innék, innya csak
kell! Vagy van valami baja az urnak?

--Nincs nekem semmi, jó ember, de nem veszi be a természetem.

--Hát soha sem iszik?

--Nem én, soha.

A kocsis végig mérte emberét, de nem szólt egy szót sem, csak a fejét
csóválta, gyanusan vissza-visszatekintgetve az első ülésből arra a
furcsa emberre, a ki soha sem iszik bort.

Már jó darabig mentek, mikor a kocsis előhuzza a hólyagzacskót s pipára
tölt. Azután visszafordul:

--No, hát gyujtson rá az ur ebből a dohányból, nincs ám ez
megfinyánczolva.

--Köszönöm, nem gyujtok rá, nem szoktam dohányozni.

De már ezt nem türhette az atyafi, hanem haragos ránczokba szedve
szemöldökét, visszafelel félvállról:

--Se nem iszik, se nem dohányzik? Ugyan hogy tudott felnövekedni ilyen
barom módra?



Német Berczi szemüvege.


Német Berczi egy idő óta fájós szemei miatt nagy tripla szemüveget hord,
mely három oldalról takarja, s ez sok quiproquora ad alkalmat annak, a
ki még igy nem látta.

Vendéglőben lakván, a minap eltéveszti egy régi jó barátja az ajtót s
benyit hozzá:

--Én doktor Hirschet keresem!

--Nincs idehaza,--szól Berczi;--de én vagyok az assistense; mondja el
az ur, mi baja? hanem elébb dobja el a szivarát, a doktor nem szereti a
füstöt.

A jámbor patiens aztán nagy sopánkodva elmondja, hol fáj, mi fáj: Berczi
csak hallgatja nagy türelemmel.

Végre ád neki jó tanácsokat s elbocsátja, nevén szólitva a patienst.

--Hát ismer ön engem?

--Hisz sógora vagyok.

Ez akkor ismer rá.

--Hogy a muszka vigyen el! Csak legalább a szivarom ne dobattad volna el
velem ijedtemben.

* * *

Máskor meg egy becsületes szász megy a szobájába, s keresi báró
Fillenbaum képviselőt.

--Az a szomszédban lakik.

--Talán ön is képviselő?

--Az ám.

--Szintén szász?

--Igen. Én vagyok Eitel Frigyes.

(E két név egymásután következik a lajstromban.)

A becsületes szász hátrahőköl.

--Uram! az nekem igen közel rokonom.

--Annál nagyobb szégyen, hogy nem ismer ön a rokonára.--Förmedt rá
Berczi.

A jámbor szász átlátta, hogy ő a hibás, engedelmet kért s elkotródott.



Még is Deák Ferencz-adoma!


A kormánypártnak egyik kiváló vezértagja beszélget ugyanazon pártnak egy
másik becsületes igazhitü tagjával, kinek az a természeti fogyatkozása
van, hogy igen nagyot hall.

Beszélgetés tárgya a napirenden levő felháborodás a kormánypárt
keblében, melynek még az a következese is lehet, hogy a párt felbomlik s
Andrássy kénytelen lesz a baloldallal együtt coalisticus miniszteriumot
alakitani: a mi igen nagy veszedelem volna,

„De még nagyobb veszedelem is jöhet ránk. szól a vezértag; ha a muszka
be talál törni, elfoglalja Magyarországot, és a többi.“

A nehéz hallásu derék ur azt hiszi, hogy a vele beszélgető még mindig a
miniszter-crisisről lamentál s szent megnyugvással viszonoz:

„Nem engedi azt meg Deák!“



Abból a régi jó időből.


A cenzura,--zsandár,--és bezirker uralom idejében beállít Pákh Alberhez
egy cs. k. Commisär, adóösszeirás végett. A Pákhéval szemközt levő
szobában lakott Gyulai Pál.

--Mi a neve?

--Pákh Albert.

--Foglalkozása?

--Iró.

--Egyedül lakik e szálláson?

--Nem, oda át lakik Gyulai Pál.

--Mi az?

--Munkatársam.

Néhány nap mulva megkapja Pákh a következő „Mahnungszettlit“:

Herr Albert Bach, Schreiber und dessen Dienstmagd: Julia Paul hat laut
§... verpflichtet binnen 8 Tagen an Kopfsteuer-Gebühr ... fl ... kr.
zu entrichten etc. etc.



Egy régi latin vers magyarra forditva.

Ratio status Jesuitici in Effige.— A jezsuita rendszer észjárása
képletekben.


    A mi hatalmunknak örökös joga áll im ezekben:
      Csalni, hazudni sokat;--senki se tudja csupán.
    Gazdagodásodról légy gonddal, bármi uton is
      Csalva, avagy lopvást;--senki ne tudja csupán.
    Lelkedben tagadón--esküdhetek Isteneidre.
      Titkot rejtve takarj;--senki ne tudja csupán.
    Nagyratörekvőket nyomd el, rángasd le erővel.
      Nyögve heverjenek ott; — senki ne tudja csupán.
    Szembe dicsérj, hizelegj, kit szived utál, te magasztald,
      S szidd le, ha távol van; senki ne tudja csupán.
    A ki utadban áll, kora holtát el ne kerülje
      Tőr, vagy nyelv által;--senki ne tudja csupán,
    Irott törvénytől magadat megkötve ne tartsad;
      Csak ha neked szolgál:--senki ne tudja csupán.
    Kettő hogy ha pöröl, mind kettőt ejtsd el egyenkint,
      S huzd le a bőreiket; senki ne tudja csupán.
    Szűz légy s erkölcsös,--ha a nap süt;--bünt kikerüljed;
      Éjjel mind szabad az; senki ne tudja csupán.
    Csalni lehet jobban a barátság örve alatt is.
      Könnyebb ejtni szerét;--senki ne tudja csupán.
    Hogy költött szinét a hazugság tartsa hivebben
      Add kétségesen;--senki ne tudja csupán.
    Egy napot el ne mulaszsz, valakin hogy csinyt ne kövess el,
      Mit keserüljön amaz; senki ne tudja csupán.
    Vallásod köntös, leveted, meg felveszed egyként,
      Lelkedet egy se köti;--senki ne tudja csupán.
    Hogy ha van Isten, jó; de ha nincs, ugy félni se kell őt;
      Mind szabad, a mi lehet;--senki ne tudja csupán.



Deák Ferencz-adoma.


Meglátogatja az öreg urat egy jó barátja a vidékről. Beszélnek
egyről-másról. Végre kérdi az öreg:

--Ecce, bizony el is felejtem kérdezni, megnőttek már a kis leányaid,
amióta a térdemen ringattam, képzelem.

--Meg biz azok, Istennek hála,--válaszol a vendég,--maholnap anyányiak.

--Hát mért nem adtad már férjhez?

--Ugyan hova gondolsz! Csak nem loptam őket talán, hogy siessek tuladni
rajtok, mikor az egyik még csak most mult tizenhat, a másik meg még
tizenöt sincs.

--Hja pedig, barátom, nem tanácsos az ilyesmit halogatni. A lány is
csak olyan portéka, mint más portéka: akkor veszik, ha látják. Hozd fel
őket a farsangra Pestre.

--No már azt nem teszem. Először is sokba kerül, másodszor meg az az
elvem, hogy a jó bor czégér nélkül is elkel.

--El ám, ha megkóstolhatják,--felelt az öreg ur nagy komolyan.



Hogy támadt a makfalvi iskola.


Wesselényi Miklósnak ajándékozott egy jó barátja Csókafalván félhold
czihert, hogy mint „földbirtokos“ a marosszéki marcalison résztvehessen.

Két órája már, hogy Wesselényi a gyülésen menydörög s a jegyző keze
megdermed a fáradság miatt; midőn az ellenpárt felbérelt makfalvi
szikulusa közbekiált:

--Elég már, méltóságos báró ur, azért a kis cziherért!

E kis intermezzó annyira megzavarta a bárót, hogy nemsokára
megalapitotta a makfalvi református elemi iskolát.



Miért nem sikerült felrobbantani a lánczhidat?


Társaság volt Deák Ferencznél. A többi közt ott volt Cs** mérnök, ki mód
nélküli mélaságáról volt ismeretes. Sajátságos vegyüléke volt ez annak,
a mit durae capacitatis homo-nak nevezünk, s a szakmájabeli feltünő
jártasságnak, sőt genialitásnak.

Pipaszó közben éppen nagy tüzzel beszélte el Buda ostromát a forradalom
alatt, hol ő is mint honvéd az utászoknál működött; mondá a többek
között:

--Látta már Hentzi, hogy nem tarthatja magát sokáig, de mégis akart
tenni valamit, hogy megemlegessük, fel akarta vettetni puskaporral a
lánczhidat; de nem sikerült ám a terv, mert nem sült el a puskapor, a
mit a hidfőhöz csempésztek.

--De hát hogy nem sült el? Kérdék ingerkedve a fiatalabbak, mintha nem
tudták volna.

--Miért? hát mert megnedvesedett.

Ekkor az öreg ur, a ki sokat kötődött a megboldogulttal, igy szólt:

--Mit gondolsz, talán nem is igaz, hogy azért nem sült el az akna, mert
megnedvesedett, hanem tán olyan puskaport tettek belé, a mivel egyszer
már lőttek?

Az öreg Cs** meghökkent, egy kevés ideig gondolkodni látszott, aztán
pedig csendesen felelte, talán a gyufára gondolva:

„Bizony mondasz valamit, meglehet, hogy csakugyan ugy volt.“



A beszéd arany, a hallgatás bankó.


Az öreg gróf Teleki B. sehogysem szenvedhette a helységbeli pap
beszédmodorát, mely kiapadhatatlan volt vizenyősségben, mint akár a
Kraszna folyó ágya. Azonban életében még is sokszor ki volt téve a nemes
gróf az ő lelki atyja végnélküli szó daráinak, s hogy legalább
halálában nyugalmát ne zavarja ez a szélkelep, következő passust
csusztatott be végrendeletébe: „Hagyok a nagybányai papnak egy
könyörgésért ötven aranyat; a hosszufalusi papnak pedig, a miért
temetésemnél hallgat, öt forintot hagyományozok.“ Persze, hogy nem volt
kedve a paternek beszélni, mert akkor az öt forint benmaradott volna.



Deák Ferencz-adoma.


Az 1832/6-ik évi pozsonyi országgyülés alatt Deák Ferencz a „négy vödör“
utczában volt szállva, hol tőszomszédságában lakott Villaks zirczi apát
és Balassa Gábor veszprémi kanonok és káptalani követ, később
szombathelyi püspök. E két főpap minden héten egyszer, kétszer ebédet
adott, és törzsvendégeik valának az országgyülés kezdetén Deák Antal,
azután Ferencz, Szerencsy István, Vég Ignácz és Mayer fehérvári kanonok;
egy ilyen ebéd alkalmával, mikor épen az ugynevezett religionare forgott
a szőnyegen, azt mondta a zirczi apát Deák Ferencznek:

--Hát a tekintetes ur csak segiti azokat a protestáns atyafiakat?

--Segitem bizony, felelé Deák, mert én sohasem tagadtam, hogy szabad
gondolkozásu ember vagyok; sőt megvallom nyiltan, hogy tovább is mennék,
ha az utasitásom nem gátolna.

--No de, kérem a tekintetes urat, viszonzá az apát, tessék csak azt
venni, milyen messze akarnak menni azok az atyafiak, mikor most már azt
sem tartják szükségesnek, hogy a főpásztornak bejelentessék, ha
valamelyik hive egyik vallásból átmegy a másikba.

--Követem főtisztelendő urat, nem birka a keresztény lélek, hogy le
kelljen metszeni a rovásról, mikor egyik nyájból a másikba
hajtják,--monda reá nyomban Deák;--mire aztán nem szólt az apát egy szót
sem.



Krónikás adomák.


1848-ban az urbéri viszonyok megváltozván, a gazdaság közül sok tiszt
nélkülözhetővé vált.

Gr. K. G.-nak mondja egy izben testvére, mért nem küldöd el nélkülözhető
tisztjeidet? hisz nincs reájuk szükséged.

--Igaz--válaszolja a gróf--hogy nincs reájuk szükségem, de ő nekik van
szükségük én reám.

* * * *

Midőn 1850-ben a fogságból kikerült, bőkezüleg jutalmazta a hozzá
folyamodó volt honvédeket. Akkoriban az uradalmakban termesztett czikkek
mind aranyért adatván el, zsebében mindig hordott egy csomót, s nem
egyszer megtörtént, hogy az utolsó koldusnak is aranyat adott. Egy
alkalommal titoknokával.... i gyönyörű parkjában sétálván, egy
elrongyolt, kiéhezett külsejü emberrel találkozik. Az első megszólitásra
benyul zsebébe s egy aranyat ád neki. De az Istenért--mondja
titoknoka,--mit csinál méltóságod? hiszen ezen embert megcsalják, nem
ismervén az arany értékét, azt adnak neki érette, a mit akarnak.

--Igaz, igaz, válaszolja hirtelen, benyul másik zsebébe s egy tallért
nyom a koldus markába.

Miután e végett is figyelmeztette volna titoknoka, hogy ennek
felváltásánál is csalásnak lesz kitéve az ember--ergo det ipsi--mondja
ujra--quinque florenos.

És igy az egy krajczárral megelégedő koldus egy aranyat, egy tallért, és
öt forintot kapott.


* * *


Egy izben megrongált egészségének helyreállitása végett Ostendébe akart
menni a tengeri fürdő használatára. Elment tehát a titkári irodába, hogy
az utlevélérti folyamodványt elkészittesse.

--Amice B.--mondja--germanice ne scribat, irjon magyarul.

Elkészülvén a folyamodvány, mondja titkára, hogy a személyleirás is
szükséges.

--Hát csinálja.

--Születés hely? Hol született méltóságod?

E kérdésre hirtelen láng boritotta el arczát s kezeivel élénken
hadonázva mondja: az nem kell: azt hagyja ki!!...

És egy világért sem engedte volna e rovatot betölteni--mivel hogy
Bécsben született.


* * *


A szamár czimet igen könnyen osztogatta. Egyik, oldala mellett
becsületben megőszült komornyikja ezt igen zokon vévén, elkeseredve
kérte a grófot, hogy ha csak teheti, ne czimezze őt igy, mert az neki
igen fáj.

--Jól van,--mondja a gróf,--nem nevezlek többet igy édes Atillám, hanem
ha minden erős feltételem mellett is kijutna neked belőle, ird fel
pontosan, és a hónap végén minden szamár után kapsz öt forintot.

A hónap végén beadta a komornyik a számadást s mintegy háromszáz
forintot kapott a titulaturáért. Itt ugyan nem lehett mondani: titulus
sine vitulo.

De azért Atillának mindamellett kijutott a titulusból azután is.



Hihetetlen igaz történet.


Ha nem velem történt volna meg ez a tréfa, azt mondanám, hogy ugyan
törhette rajta a fejét valaki, a mig ilyen czifrára kicsinálta, de hát
valóságos igaz történet ez.

Domahidy Ferencz szatmári főispánnak, régi jó barátomnak kellett valami
iratokat elküldeném, a zsebemben voltak, mentem be a városba; a midőn
éppen szemközt találkozom vele. Mingyárt megállitom: „ugyan jó, hogy
véletlenül találkozunk, legalább nem kell annyi emeletre felmásznom; itt
van nálam egy leveled: kérlek légy szives vedd át.“

A megszólított rám néz nagy hidegen s egy szót sem szól.

„Talán neheztelsz rám valamiért?“

Csak nem szól rá semmit.

Nini! Domahidy Feri nem ismer rám: pedig kilencz esztendeig ültünk
egymás mellett a képviselőpadon s egymással szemközt a klubban.

„Én vagyok Jókai.“

„Tudom!“ felel a megszólitott elpusztithatlan hideg vérrel.

„Hát ön talán nem Domahidy Ferencz szatmári főispán?“

„Sajnálom; de nem vagyok az.“

„Ugy ezer bocsánatot kérek. De ilyen hasonlatosságot nem láttam soha
életemben.“

Megjegyzendő, hogy olyan szemem van, hogy a Saturnust kiismerem a többi
csillagok közül a karimájáról puszta szemmel.

Aztán felmentem a „Hon“-ba, ott egy kicsit megakadályoztam a
munkatársakat a dolgozásban; s azt elvégezve, indultam az országházba.
Mikor az Athenaeum kapuján kilépek, éppen akkor toppanik elejbém
Domahidy, mint egy Deus ex machina. Messziről mosolygott rám, s ő
köszöntött elébb.

„Servus Feri! Mondok neki! nézd csak, hogy jártam az elébb? Egy
tökéletesen idegen uri embert fogtam el helyetted az utczán, s egy egész
speechet tartottam neki, mig észrevettem, hogy nem te vagy.“

A megszólított erre azt monda:

„Kérem szépen: még mindig nem vagyok Domahidy Ferencz, szatmári
főispán.“

--Még az nap aztán harmadszor is összetalálkoztam Domahidyval: az már az
igazi volt:--de már nem mertem megszólítani. Elküldtem a levelét
postán.



Hajdan és most.


Boldog emlékü Bodola Sámuel erdélyi ref. püspöknek,--körutja alkalmával,
egy nagyvilágiasságáról ismert fiatal pap bemutat egy nagy értékü
urasztali aranykelyhet, melyet ő egy bálrendezés után begyült tiszta
haszonból vásárolt a hivek épülésére. Kérdé aztán, mi a főtisztelendő
megjegyzése reá?

--„Régen voltak aranypapok és fakupák; most pedig vannak arany kupák s
fapapok!“ lőn rá a felelet.



Báró Sina életéből.


I. Négy napig a béröltözetben.


Kár volna, ha a nagylelkü nemes életirásából e szép vonás kimaradna. Egy
kész kis regénytárgy ez magában.

Báró Sina egyik nagy kiterjedésü uradalmában egy fiatal kiszolgált
huszár nyert valami nagyon szegény alkalmazást. Jó családból való ifju
volt, finom nevelésü és eszményi szép férfi alak. Családja azonban a
szabadsagharcz alatt vagyonilag tönkre ment, őt magát elvitték
Olaszországba a huszársághoz, s mire haza jött, ősi házát, birtokát mind
idegen kézen találta. Államhivatal akkor magyar ifjak számára nem
virult, meg kellett elégednie a legszerényebb irnoki állomással.--Itt
deli férfias alakja s finom modora által feltünt az ifju földes urnak,
mikor a birtokait meglátogatta.--1858-ban az uralkodó körutat tett
Magyarországon, s ez alkalommal több előkelő földbirtokos csatlakozott a
magas látogató diszkiséretéhez. Hire volt, hogy báró Sina is nagy
pompával szándékozik az uralkodót fogadni: egy budapesti ruhakészitőnél
több napig ki volt téve a diszöltözet, mely négyezer forintba került: a
főúr huszárjának egyenruhájául.

Ez időben báró Sina magához hivatta a daliás alaku fiatal irnokot s azt
mondá neki:

„Ön mivelt, jó családból való férfi; de azért ne vegye megbántásnak, ha
önnek egy különös ajánlatot teszek. Itt van egy testőr huszári öltöny,
mely egészen az ön termetére van szabva. Ezt én a fejedelmi látogatás
alkalmára készitettem. Ha kész ön azt felvenni, a királyt fogja
szolgálni benne: és nem tovább, mint négy napig“

A fiatal férfi végiggondolt az ajánlaton és ráált. Négy napig
testőrhuszárkodott báró Sina mellett, s ez alatt deli alakja s finom
modora által még azok figyelmét is magára vonta, a kik különben nem
szokták az ilyen öltözetben levő embereket észrevenni.

Négy nap alatt letelt a szegődés ideje, mint ama mesebeli szolgálati
esztendő, mely csak három napból áll; akkor magához hivatá Sina az ifju
huszárviselt embert, s megköszönte neki a szives készséget és hüséges
szolgálatot.

„Ezt az öltönyt pedig tartsa meg ön emlékül. S hogy ezt még szükségből
se legyen kénytelen viselni többé, fogadja mellé ezt a kis napidijt.“

Az a kis napidij volt negyvenezer forint.

Ezt a történetet én Deák Ferencztől hallottam; tehát igaz.--A
regényirónak még csak egy szerető sziv vágyait s örömeit kell hozzá
költeni s kész a legszebb regény.


II. A rendezett földes ur.


E másik esetet is ugyanazon nagyértékü kutforrásból tudom. Egy igen nagy
birtoku magyar földes ur, Sinának egy régi jó barátja, egyszer
meglátogatta a bárót Budapesten, mikor az éppen itt időzött. Elmondta
neki látogatása okát. Örökös bajban van. Jövedelme igen szép volna; de
az neki sohasem elég; esztendő végin mindig deficzittel zárja be a
számadását, tanácsot jött kérni a bárótól, mint pénzügyi tekintélytől,
hogy mit kellene tennie, ami által gyökeresen rendezhetné pénzügyeit?

Sina egész készséggel ajánlkozott barátjának a legczélravezetőbb
utasitásokat adni, s aztán elbeszélgettek minden egyébb más napi
kérdésről, mig eljött a vacsora ideje.

„Menjünk együtt a vendéglőbe“, mondá Sina látogatójának.--Azonban
azalatt elkezdett esni az eső s a látogató bérkocsit akart
hozatni.--„Szükségtelen“, mondá Sina. „A vendéglő közel van, s nekem jó
nagy esernyőm van, elférünk alatta mind a ketten.“

Aztán elmentek együtt vacsorálni. Étkezés végével a rendezendő földesur
fizetett négy forintot és nehány krajczárt: a mi az ötösbül visszajárt,
azt hagyta borravalónak, Sina pedig költött kilenczven krajczárt az
estebédjére.

Akkor bucsut vettek egymástól s jó éjt kivántak.

„No, és mikor fogod velem becses utasitásaidat közölni a rendezkedésem
felől?“ kérdé a jó barát.

„Ugy hiszem, hogy már épen közöltem azokat veled“, volt rá a válasz.



A honvágy.


T ...y Sándor és K ...y Gyuri két kiváló vezértagja a magyar
emigrácziónak, azokban a vigasztalan napokban, a mik majd felköltötték,
majd elaltatták a reménységet, a hazába ismét visszatérhetni: együtt
időztek Genfben s ott segitettek egymásnak--épiteni fellegvárakat.

Minden érzékenység gyöngeség: igy a honvágy is az; férfiak nem szokták
azt egymásnak megvallani, hogy fáj a szivök: inkább elütik tréfával.

Egyszer künn sétálnak többedmagukkal a mezőn s intézik a magas politikát
T ...y Sándor e közben észreveszi, hogy K ...y Gyuri el-elmaradoz a
társaságtól, s valamit fölszed a gyepről, s azt alattomban, hogy senki
észre ne vegye, a zsebébe csusztatja.

Rálesett, hogy mi az, a mit gyüjtöget, s megütközve látja, hogy az semmi
sem más, mint száraz tehéntrágya.

Megvárta, hogy egyedül maradjon vele s megkérdezhesse tőle:

--Hát te mi a tatárnak szeded föl a mezőről a tehéntrágyát.

K ...y Gyuri fülig pirult e szóra, mint a tetten kapott szerelmes.

--Bolondság!--Már csak megvallom neked.--Mikor haza megyek, bezárkózom a
szobámba, tányérra halmozom ezt az összeszedett trágyatőzeget,
meggyujtom:--s aztán annak a bűze mellett azt képzelem, hogy odahaza
vagyok az én kedves alföldemen.

Mindakettőnek a szeméből kicsordult egyszerre a köny ...

.......Erre a bolondságra!...



A rejtélyes ajándék.


T ...y Sándor nevezetes gyüjteményben van egy szép elefántcsont
markolatu tőr, a mi bele játszott a világtörténetbe,

1854-nek egyik márcziusi napján Mazzini igy szólt T ...y Sándorhoz.
(Mindketten Genuában laktak.)

„Egy politikai menekültön kellene segitenünk, a kit üldözőbe vettek a
szardiniai hatóságok: csinálj számára valami pénzgyüjtést; te sok
urfélével vagy ismerős.“

T ...y még az nap este gróf K ...yné estélyen összegyüjtött az
ismeretlen jótékonysági czélra ezerötszáz lirát, s azt átadta másnap
Mazzininak.

„Több mint elég“, monda ez; „most csak felét adom neki, a többit
megkapja később; mert szüksége lesz rá. Köszönöm.“

Másnap reggel még ágyában hevert T ...y; mikor belép hozzá egy csinosan
öltözött fiatal olasz s bemutatja magát udvariasan, hogy ő az a bizonyos
politikai menekült, a kinek a számára a pénzsegélyt gyüjté.

T ...y kérdé tőle, honnan jön? A menekült azt felelte: Pármából.

Azzal kivont a kebléből egy finom kis tőrt s azt letevé az asztalra.

--Fogadja el ön tőlem ezt a szegény kis emléket. Jó éjszakát.

Azzal távozott. T ...y Sándor aludt tovább s álmodott a pármai
herczegről, hogy akasztatja a politikai vádlottakat, s hogy
korbácsoltatja a piacz közepén az urhölgyeket, akik az olasz trikolort
merik viselni öltönyeiken.

Mikor aztán délben kiment az utczára, minden ismerőse azzal a hirrel
jött rá szemközt, hogy a pármai fejedelmet saját palotája lépcsőjén egy
ismeretlen ember mult ejjel agyonszurta.

Ez időben az olasz politikai életben, mint tudjuk--a tőr nagy szerepet
játszott.

Ez volt az a históriai tőr.



Mikor Deák Ferencz hazudott.


Akkor történt, midőn az ő felsége által a régi honvédek részére
felajánlt koronázási ajándékot, a százezer aranyat a honvédek közt
kiosztották.

A nyomorba sülyedt derék vitézek közül, kiknek érdeméből együgyüség
volna valamit levonni akarni, sokan sereglettek akkor a fővárosba.

Nincs abban semmi csodálni való, hogy némelyeket az üldöztetés,
elveszett jövő, talán keresetképtelenség és hazafiui bánat, meg a
köteles nemzeti háláról megfeledkezésünk a hegyek nemes levének tulságos
élvezetére vezetett. Pedig ha ez a szenvedély vagyontalansággal párosul,
könnyen a bűn ösvényére vezethet.

Tehát midőn a koronázási ajándékot kiosztották, egy, majdnem két évtized
szenvedéseitől megtört, ütött-kopott ruházatu egyén, ki arczán a borital
tulságos élvezetének kinyomatát viselte, és szintén honvéd volt: azon
alkalommal, midőn Deák közbenjárását a segély iránt az „öreg ur“-nál
kikérni járt, annak egy egész öltözet fekete ruháját ellopta. Aztán
elvitte egyenest a „schiffmannsplatzra“ s ott kinálgatta a házalóknak.

Az ott állomásozó rendőrnek feltünt ez a ruhaáruló alak. Megszólitotta,
hol vette a ruhát.

--Mit? Én X. volt honvéd vagyok. Ezt az öltözetet Deák Ferencz
ajándékozta nekem!

--No, majd megkérdezzük tőle, kövessen.

És elvezette a kapitánysághoz. Ott a ruhát még jobban szemügyre vették s
ugy találták, hogy ez az az öltözet, melyben Deák nagyobb ünnepélyes
alkalmakkor szokott megjelenni.

Egy derék rendőr emberünket Deákhoz kisérte. Ott előadá a történetet, a
rendőrség gyanuját, s a vélt tolvaj azon állitását, hogy az öltözetet
ajándékba kapta.

Deák fájdalmas pillantást vetett a tolvajra s a rendőrhez fordulva
mondá:

--Azt a ruhát csakugyan én ajándékoztam neki. Adja vissza neki, és
bocsássa szabadon.



Si accepisti, nega!


Az ötvenes éveknek elején volt itt Budapesten egy kellemetlen egyéniség,
akit senki sem szeretett, ellenben mindenki félt tőle. Először azért
mert minden félelmes helyre (policziára, katonai kormányzósághoz)
bejáratos volt, azután meg, hogy ujságokba irt s minden embert
bepiszkolt.

Azaz, hogy „minden ember“ volt a szinész; mert a többi nem igen jött elő
az odujából, hogy magáról beszéltessen. Ezeket aztán czibálta
kegyetlenül.--Türték a jámborok: azt gondolták, hogy ez a szubvenczió.

Egyszer azonban valami uj énekes került a szinházhoz, a ki még nem élte
bele magát az itteni állapotokba. Persze, hogy azt is kegyetlenül
lepiszkolta.

Az énekesek azonban nem olyan emberek, mint más. A megbántott müvész
odament a kellemetlen emberhez s azt a saját szobájában con amore
felpofozta.

Csak azután, hogy megtörtént a szerencsétlenség, kezdett el rajta
gondolkozni, hogy ez mégis nagy bolondság volt. Az ilyesmiért az embert
még be is csukhatják.

Meg akarta előzni a veszedelmet. Elment a rendőrfőnökhöz s maga
bejelentette az elkövetett violentiát, kérve, hogy ha lehet, kegyelmes
büntetést szabjanak rá érte.

A rendőrfőnök mindjárt küldött a kellemetlen emberért s maga elé
hivatta, hogy szembesítse az. önvádlottal.

--Ez az ur feladta magát, hogy önt a saját lakásán felpofozta.

--Engem? Soha se tudok én róla semmit.

Eltagadta a kapott pofont.

Ekkor aztán megharagudott a rendőrfőnök s kicsibe mult, hogy a szegény
énekest most már meg azért nem csukták be, hogy mért „nem“ pofozta fel a
kritikust?



A poétás rektor.


Mikor Deák Vörösmartyval gyalog beutazta hazánk egy részét, egy kis falu
végén levő korcsmába is betértek pihenni s ott kérdezek a csaplárt:
nincs-e falujoknak valami nevezetes története, adomája, vagy embere?
mire ezt a feleletet nyerték: de bizony van olyan rektorunk, hogy
poétásabb nincs a világon se!

Ez különösen érdekelvén Vörösmartyt, azonnal kérdezte, nem lehetne-e
hozzá jutniok, hogy csodálják ők is? De izibe itt lesz, felelt a gazda,
ugy is lett. Vörösmarty elmondá, hogy mint nagy rögtönző poétát
lehetne-e őt hallaniok verselni?

--Igen is! illő diurnumért állok elébe, a mi minden rimre egy itcze bor.

Megegyeznek azonnal. Ekkor aztán kérdé a rektor, hogy hát miről
kadencziázzon? Deák az országuton látott egy batyus zsidót haladni, s
azt jelölé ki tárgyul. Mire a rektor rögtön igy zengedezett:

    „A zsidó sokat utaz, keveset költ.
    Utat nem csinál, gátat nem tölt. (Ez 1848 előtt történt.)
    Az ő vetése soha sem zöld.
    Mégis neki terem a föld.“

A két nevezetes utazó rögtön utalványozta a négy itcze honoráriumot.



Deák Ferencz-adoma.


Boldogult Deák Ferencz a buziási szép parkban találkozott egy fiatal
emberrel, a ki még akkor megyei tisztviselő volt s a kinek német eredetü
leány neje az öreg urnak azért tetszett, mert tökéletesen megtanulta a
magyar nyelvet.

Az öreg ur séta közben a fiatal emberhez fordul s tréfásan kérdi, hogy
tősgyökeres magyar ember létére mint tudott elvenni egy stocknémet
lányt.

--Hát kedves urambátyám, nagyon utálom a fajtáját; s azt gondoltam, hogy
ha egyet elveszek belőle: azzal is kevesebb lesz a német.

Az öreg ur egy darabig nem szólt, hanem aztán igy fordult a fiatal
emberhez:

--Te Ferkó, nem is vagy te olyan bolond, mint a milyennek teszed
magadat. De ha már mégis csakugyan bolond vagy, hát azt kivánom, hogy
teljesedjék be rajtad a magyar közmondás: egy bolond százat csinál.

--Szabad kérdeni urambátyám, hogy miként érti ezt?--kérdi a mi emberünk
az öreg urat.

--Ne kérdjed, hanem csináld!--fejezé be Deák a discursust.



A Széchenyi-üdvözlő.


A Tiszán az első gőzös haladt végig, fedélzetén Széchenyi István
gróffal, ki a nevezetesebb városok partjain kiszállott, hogy az üdvözlő
küldöttségek szónoklatait meghallgassa.

Ama küldöttségek közt, melyek Szegeden tisztelegtek, volt a csongrádi
is, Müller János szolgabiró vezetése alatt, ki midőn a nemes gróf elé
lépett, keblére tett kezekkel igy kezdé mondókáját:

--Engedje meg méltóságod, hogy két lépésnyire álljak meg méltóságodtól.

Széchenyi bámulva tekintett a szónokra, ez pedig igy folytatá:

--Mert méltóságod oly csillag a haza egén, kinek sugara és farka két
lépésnyire söpri el a föld emberét.

Széchenyi alig tudta visszatartani nevetését.



Palócz-szivesség.


Tél idején, nagy hóban, fát vágtak a palóczok az erdőben. Arra hajtat
egy szán, és beleütődve egy szikladarabba, felborul.

Látták a palóczok, hogy a bennülő zöldhajtókás egyén--kit ők
katonatisztnek néztek s azt hitték, hogy azon ezredbeli, melyhez fiaik
tartoztak--nem bir kikászolódni a hóból; odamentek és a legnagyobb
előzékenységgel nemcsak a vélt tisztet, hanem a feldőlt szánt is talpra
állitották.

Midőn már minden rendben volt, az utasok ismét a szánban, bundáikban
elhelyezve ültek: szivélyesen köszöné meg a palóczok szolgálatkészségét
a zöldhajtókás ur.

--És ha Losonczra vetődnek, bármiben is szivesen megszolgálom
fáradságukat, csak forduljanak hozzám.

--Haát meere es keressük oszténg az urat?--kérdék az atyafiak.

--Én N. finánczkomiszárius vagyok, a pénzügyigazgatóságnál mindig
megtalálnak.

--Tyüh! Micsoda ... finácz? akko haat vissza a haóba!

És ezzel ismét felboritották a szánt kocsistól, finánczkomiszáriusostól
együtt, s hagyták őket eviczkélni a félölnyi hóban.



Adomák az öreg gróf Károlyi Istvánról.


Elenyák páter, az öreg Károlyi István gróf udvari papja és fiainak
nevelője, müvelt, életrevaló, vig ember volt, nagy kedvében járt urának,
ki nem is talált rajta egyéb kivetni valót, mint, hogy a páter igen
gyéren pislogatott belé breviáriumába. Ezt az egyet aztán ura már csak
tréfa kedvéért sem állhatta meg szó nélkül.

A páter váltig szabódott a szemrehányás ellen, ő levén az, ki mindennap
legbuzgobban recitálja el a maga breviariumi részét, nem is tett neki
több szemrehányást, hanem belelopott egy százast a breviariumba, éppen
a tisztelendő ur védszentjéről szóló lapok szomszédságába.

Mikor aztán egy év mulva rá névnapját ülte a tisztelendő páter: ura
felköszönté ékes asztali köszöntéssel, kivánván neki oly hosszu életet,
hogy öregsége napjaiban a breviariummal is megbarátkozhassék.

Persze, hogy a páter ismét erősen protestált az igazságtalan insinuaczió
ellen.

Ekkor aztán ura egyik fiával előhozatta a tisztelendő ur breviariumát,
felütötte azon a lapon, melyen Elenyák nagy meglepetésére egy százas
rejtőzködék s a társaság derült mosolya közt küldeték el a bankó a falu
jegyzőjének a tisztelendő ur nevében, ki nevenapján a szegényeknek
kivánt vele egy jó napot szerezni.

* * *

Két tisztje versenyzett egymásnak hátamögötti leszólásában.

A gróf végre megsokalta a dolgot; s mikor jött az egyik besugó,
leültette, hogy irja le szórul szóra, a mit társáról elpletykázott. Jó
lesz majd ad acta tenni nehogy feledésbe menjen.

Ugyanigy tett a másikkal is.

Mikor aztán mindegyik biztos volt benne, hogy társát teljesen eláztatta:
egy szép napon felhivatta őket együttesen és mindegyiknek társával
szemtől szemben kellett előtte felolvasnia irásba foglalt rágalmazásait.

* * *

Egyszer egy szép fóti parasztasszonyt fogott el az erdésze, a ki a nagy
erdőn fát lopott. Felkisérte a kastélyba, s elmodta, hogy micsoda
veszedelmes erdőpusztitó tolvajt fogott el.

--És csakugyan olyan nagy fatolvaj ez az asszony?--mondá a gróf.--No
ezen gyökeresen kell segiteni. Azonnal küldjön neki erdész ur egy öl
felvágott cserfát a házához. Tudom, hogy nem jár többet az erdőre fát
lopni.



Muszka élcz.


Miklós czár igy szólt Mencsikoffhoz:

„Hallod-e te! Hogyan van az, hogy én, ha kimegyek a nyefszki prospektre
ott találkozom a te öcséddel;--ha megyek az angol rakpartra, megint
találkozom a te öcséddel;--ha a nyári kertben sétálok, ott is megint
találkozom a te öcséddel?--Hát nincs a te korhely, naplopó öcsédnek
egyébb dolga, mint minduntalan ott csavarogni, a hol én járok?“

A dorgálást elmondta Mencsikoff herczeg az öcscsének, ki huszárhadnagy
volt.

A huszárhadnagy erre azt viszonzá:

„Hallod-e bátyuska! Hogyan van az, hogy én, ha kimegyek a nyefszki
prospektre, ott találkozom a czárral;--ha megyek az angol rakpartra,
megint találkozom a czárral;--ha a nyári kertben sétálok, ott is megint
találkozom a czárral?--Hát nincs a czárnak egyébb dolga, mint
minduntalan ott kóborolni, a hol én járok?“

Valljuk meg, hogy jó vicz volt; hanem az öcsém uramat elküldték érte
Szukum-Kaléba makkot sütni.



Székely támad.

--Törvényszéki jelenet.--


Elnök: No hát Bozsi bá, mondja el az egész dolgot, hogyan történt, de
nagyon igen nagyon sokat ne hazudjék.

Bozsi bá, csizmadia mester. Nem vagyok én paraszt: tudom, hogy mennyi
dukál egy székelynek? azt is tudom, hogy mennyi borvizet szokás önteni a
bor közé, hogy az uraknak tessék? No, hát igy van a dolog. Hogy a Gábor
urfi, a ki fain gyerek, mert kivül hordja a pantallóját a csizmája
szárán, odagyün hozzám, s azt modja: hogy „Gyuszi bá, mi ketten vagyunk
Székelyországban a legokosabb emberek.“ Minthogy pedig ez igaz, hát a
többinek is igaznak kell lenni. Aztán elmondta, hogy ő most beszélt a
török szultánnal Pesten, a hol annak magának van egy kávéháza, a hová
minden délután lejár azon a gőzsiklón, a mit a Széchenyi Ödön csinált
neki Konstantinápolybul Pestig--fekete kávéra, amit én is ittam már
egyszer. Aztán meg patikája is van neki ott Pesten, a hol olyan szert,
árul hogy ha azt mondja, nincs többé kopasz fej, hát egyszerre minden
töröknek haj nő a kopasz tarkóján. No ugy-e, hogy ez is igaz. No, hát
akkor az is igaz, hogy a török szultán keservesen panaszkodott, hogy
annyi a pénze, nem tudja mit csináljon vele? Azt mondja neki Gábor
öcsém: adja ide: elverem én! Ez is igaz. Hanem hát hogy juttasson belőle
a szegény székelyeknek is; mert kis szekér faragásbul nehéz megélni sok
gyerekes embernek. Hát aztán a szultán, erre igért neki akkora pénzt,
hogy ha én azt le akarnám irnya, az egyik ajtónál elkezdeném, s a
másiknál se végezném el, abból az igért pénzből megint a Gábor urfi
igért nekem annyit, a mennyivel a vásáros ládám megtelik, én meg abból
igértem annyit minden egyes legénynek, a mennyi egy csizmaszárba belefér
(már tudniillik, mikor a lábára fel van huzva).

Elnök: És mi czélra volt ez az igéret?

Bozsi bá: Hát csak arra való volt, hogy feltegyük a vörös sipkát, a ki
alatt senki se lát meg bennünket, átballagjunk a grániczon, s ha lehet
elfogjuk a muszka császárt seregestül, ha nem lehet, visszagyüvünk, s
kitagadjuk belőle magunkat.

Elnök: Ez tiszta munka. Félre lehet állni. Álljon elő a fináncz! Hát
maga hogy keveredett bele ebbe a dologba?

Fináncz: Hát egy pár fejelésre lett volna szükségem: bementem Bozsi
bához; mondok neki: „jó reggelt nagy jó uram!“ Mondja nekem: „Káplár
öcsém, kell-e ahajt ötszáz forint?“ Mondok neki: „Ide vele nemzetes
uram“. Aszongya rá: „Strámester öcsém, mingyárt meglesz, hogyha
felcsapsz!“ Mondok neki: „Ötszáz forintért fel is csapok, le is csapok,
mindenfelé csapok tekintetes uram!“ Aszongya rá: „Ember vagy a talpadon,
hadnagy öcsém; hát akarsz-e török katona lenni?“ Mondok neki: „Üsse
part! nekem mindegy, akár német, akár török, csakhogy a hitvallásomat, a
kiben neveltettem, disznóhus és bor dolgában meg nem változtatom
méltóságos uram.“ „Nem is kell a! kapitány öcsém, csak ezt az irást kell
aláirnod la!“ „De hát mi van abban az irásban nagyságos uram?“ „Hát
csak a van abban, major öcsém, hogy: én ez s ez, kötelezem magamat, hogy
ha Isten megsegit, s megházasodhatom, s aztán a feleségemet is
megsegiti, hogy fia lesz, s aztán még hatszor megsegiti, hogy hét fia
lesz, s a hét között egy olyan lesz, a ki semmi jó dologra használható
nem lesz, hát azt elküldöm a török szultán segitségére katonának.“ „Hogy
ne írnám ezt alá, excellentiás uram!“ “No hát ird alá óbester öcsém.“
Aláirván, ahajt igy szólék hozzá: „No hát majszter, most már adjon kee
arra az ötszáz forintra egy pár fejelés csizmát.“ Arra megfogá a
nyakamon a bőrt és kilöke a kaszármájából.

Elnök: Ez okosan volt végezve. Halljunk egy földészt. Hát te öcsém
legény mi járatban vagy itt?

Legény: Könnyü a szegényt kicsufolni, de nehéz felruházni. Könnyü
keeteknek onnan beszélni az akasztófárul, de nekünk „szijmadzag:
huzzad!“ Aztán a tordai malacznak is több esze lehetett volna a maga
idejéhez képest. De hát micsináljon a szegény ember, mikor odahaza azt
mondja a sok gyerek: „apám uram, csináljunk puliszkát, vizünk már van!“
Akkor találkozik az ember Bozsi bával a vásáron. Van az embernek a
tarsolyában éppeg huszonöt piczula, aztán az ember számlálgassa, hogyan
lehetne ebből egy uj zekét, egy süldő malaczot, egy pár csizmát, meg egy
vaskondért venni rézbül? aztán akkor megszólitja az embert a Bozsi bá a
sátor alul, a hol csak ugy lóggnak sorba a sok szép ránczos torku
fisleder csizmák, hogy olyan, tudom, a király szobájában sincs! s
aszondja, hogy „mit busulsz öcsécském, hátha ötszáz forintot adnék, nem
nevetnél-e egy garas árát?“ Az ember csak megáll erre a szóra. S akkor
aztán elmondja Bozsi bá az embernek, hogy kiütött a szabadság
Törökországban, mind odamegyünk most! A Klapka is azért járt itt, hogy
kinézze, hol lesz legjobb hely a kapituláczióra? A Helfi Náczi
parancsolatot kapott a császártul, hogy csináljon ribilliót. Csak ugy
osztogatják a sok lófarkat: a Baldácsi bácsi hármat is kapott. Mondék
magamban: lúfő már vagyok, ha még lúfarkat is kapok hozzá, egész lú
leszek, nem kell gyalog járni Udvarhelyre. Én bizony parolát adtam. S
aztán abbeli örömömben, hogy ötszáz forintot kapok, nem vettem a
huszonöt piczulán se zekét, se malaczot, se kondért, hanem menék a
csapházba, s hogy helyet csináljak az uj pénznek, eltraktáltam a régit
az utolsó piczuláig. Már most csak azt szeretném tudni a nagyságos elnök
urtól, hogy maga-e a török basa, a ki nekem azt az ötszáz forintot
kifizesse? Mert máskülönben mi okért bolondita fel engemet ide?

Elnök: Majd megtudja mindjárt. Most halljuk a fuvarost, mit tud.

Fuvaros: Hát már aztán mit tudhatna egy szegény fuvaros ember? Kezembe
adnak egy bombit, azt mondják, hogy az borvizes üveg. Hát tudhatom én,
hogy azok odaát Bécsben mért csinálják vasbul a borvizes üveget.
Ideadnak egy puskát s azt mondják, hogy ez furulya. Hát nem valóságos
igaz-e, hogy az oláhfalusiak a puskával furulyáltak. Az egyik fujja a
félső likánál, a másik billegesse a billegtetőjénél? Hát én csak azt
hiszem, a mit nekem mondanak, s ha a nagyságos elnök ur azt mondja, hogy
az a tinta nem meginynya való, én még azt is elhiszem.

Elnök: Elmehet kend! Lássunk egy tanult, litteratus embert; hadd
legyünk okosabbak tőle.

Litteratus lúfő: Az ember azért tanult, hogy tudjon valamit. Én olvastam
a diplomatia történetét, hogy Napoleon idejében Sándor czár kétféle
külügyi hivatalt tartott, egy nyilvánosat, meg egy titkosat. A nyilvános
a világ elbolonditására volt, a titkos pedig a valódi szándékait
érvényesité a czárnak. Nálunk is igy van. Andrássy csak a nyilvános
külügyminisztere a monarchiának; de a titkos külügyminisztere Verhovay.
Sőt az mondatik, hogy egy ember mind a kettő (Gyula lévén), csakhogy
egyszer a gesztenye szinü, másszor meg a savószinü parókáját teszi
fel.--Tanultam azonban az ethnografiát is. Tudom, hogy a törököknél
szent állat a pók. Azért bizta meg a török szultán Herman Ottót, a ki a
világ minden pókjait összeszedte, hogy képviselje Törökországot. A
stratégiát is kitanultam alaposan. Ha Garibaldi ezered magával
elfoglalhatta Siciliát, Nápolyt, a kik pedig igazi rómaiak, hát mink
háromezer székelylyel, a mi Gáborbaldink élén, hogy ne foglalhattunk
volna el két ilyen rongyos országot, a minek a népe csak czikória római
nép? Végtére pedig a népjogot is tanulmányoztam bőségesen, s tudom, hogy
ha a muszkát nem szabad is megtámadnunk, de szabad az oláhot, mert az a
török szultán lázadó alattvalója. Ennélfogva kérem a magyar
belügyminiszternek a rajtunk elkövetett csendháboritás vétségében leendő
elmarasztaltatását.

Elnök kimondja az itéletet. No most az egyszer lilek-lilek-adta
beste-karaffia góbéi tovább mehettek száraz lábbal; de ha még egyszer
lúvá hagyjátok magatokat tétetni, teremtucscse megnyergellek benneteket.

(Általános megelégedés.



Egy régi csodareczept.

--Hogy az embernek se puska-, se ágyugolyó ne ártson.--


A mostani háboru viselős világban czélszerünek találtuk egy régi
könyvből kiirni a következő reczeptet, mely mindenkit megóvni képes a
fenn czimzett veszedelemtől.

Egy kutyabőrből készült háromszögletü czédulára leirandók e büvszavak:

                         O
                    /         \
                 /               \
             /                       \
          /             Ana             \
        /        iremi taharámathi        \
       /          ale melam rejah          \
      /         arani nazdoru arabi         \
     /        zanabar inhas inobe ave        \
    / velasal raleh menüzes erinata fer mikas.\
    -------------------------------------------

Ezt a háromszegletü czédulát egy szál lószőrre füzve kell felakasztani a
nyakba, ugy hogy a hegyével fölfelé álljon és soha többé le nem tenni.
Mikor aztán az ütközet elkezdődik, hogy akkor mit kell vele tenni az
megmondatik a tulsó lapon.[3])

Lábjegyzet:

[3] Olyan helyre kell állni, a hová nem lőnek.



Krónikás adomák.


II. József császár ujitásai között két dolog volt különösen, melyek a
magyarokat leginkább elkeseritették: a nemesi birtokoknak erőszakos
felmérése, és a német nyelv behozatala, ugyanazért halála után a nemzeti
visszahatás e kettő ellenében a legzajosabban is nyilatkozott.

Mihelyt a császár meghalt, a dimensionalis munkálatokat, térképeket, a
megyék (Zemplén az akasztófa alatt) azonnal megégették s a hamvát
szélnek eresztették. Biharmegye a német földmérőket--kik jókor odább nem
állottak--befogatá s katonáknak állitá mint bitangokat.

A német ruhákat, kalapokat tüzbe hányták, s még az asszonyok is alsó
ruháikra felül dolmányt s mentét öltöttek, fejökre kócsagtollas csákót,
vagy kalpagot tüztek,--a mint őket egy akkori költő leírja:

    „Alól szoknya, felül csákó, mente, dolmány,
    Azt gondolnád fiu, nézzed: egy szép leány!“

A visszakapott magyar korona őrizetére 1790-ben minden megye gazdag
öltözetü lovas bandériumokat küldött Budára, kik között az ország
legelébb való családaiból s legfőbb hivatalnokaiból voltak egyének.

A hevesmegyei banderiumnak forma-ruhája volt: tengeri görény
kócsagtollas kalpag fekete kifüggővel, királyszin veres nadrág és mente
fekete prémmel, arany zsinórokkal, öt sor aranyos gombbal, széles arany
paszománttal körül keritve,--fekete dolmány, fekete tarsoly az ország
czimerével, bogláros fekete lószerszám és szintén fekete csótár, vagy
nyeregteritő. Ezen fekete szinnel megsértett jussaikon való bánatjukat,
a veressel pedig keserüségöknek örömre lett fordulását kivánták
jelenteni.

A hevesi bandériumnak egyik főhadnagya Pankotai Józsa Gábor volt,
tiszafüredi lakos, gazdag ur, kinek Hevessel egyesült Külső-Szolnok
megyében tizezer hold birtoka volt, és a ki II. József alatt csak
katonai erő alkalmazása mellett engedte meg, hogy birtoka
felmérettessék.

Mint banderistának kolcsag tollához még néhány aranyból csinosan
készitett buzakalász is vala tüzve, jelképeül az élettermő rónaföldnek,
a hol lakott.

--Hol termettek ezek a buzakalászok? kérdi tőle gunyosan egy udvari
ember Budán.

--Illyeket termett a magyar föld, mig a német föl nem mérte,--válaszolá
boszusan Józsa Gábor, ki nemesi birtokának erőszakos felmérését el nem
felejtheté.



Bölcs Salamoni fogás.


A delegatio törvény szerint minden határozatnak szóról-szóra egyezőnek
kell lenni mind a magyar, mind az osztrák bizottság szövegzetében. Egy
időben, mikor Rajner volt a magyar bizottság referense, a delegatiók már
elvégezték minden teendőjüket s indulóban voltak haza felé, Rajner maga
is utban volt már; hát egyszer csak rohan lélekszakadva az indóházhoz
báró Krausz, az osztrák delegatio referense s elkapja Rajnert a
vaggonban:

--Tessék leszállni rögtön! Még egy delegatioülést kell tartani, a két
szöveg nem egyezik!

--Mi a különbség?

--A magyar delegatio szövege szerint a krakkói erőditmények költségében
több van fölvéve 17 és 1/2 krajczárral.

--Ugy? szól Rajner--s nyugodtan a zsebébe nyul.--Itt van a 17 és 1/2
krajczár!

Nyomta az osztrák kollega markába s azzal „fertig“ robogott a vonat
Budapest felé.



Boszniai huszárkaland.

(Egy huszár főhadnagy naplójából.)


A mint Bánjalukába bemasiroztunk, ez a szedte-vette bosnyák nép olyan
alázatosan fogadott bennünket; azt gondoltam, vizet sem tudnak zavarni.

Én egy jómódu rőfös kereskedőnek a házához jutottam, tizenkét
huszárommal. A gazda nem volt ugyan otthon; hanem a felesége, egy csinos
takaros menyecske elég szivesen látott bennünket. Tudott németül is,
látszott, hogy nem valami neveléstelen személy, ilyenformán megértettük
egymást. Sietett a jó asszony legelébb is kimenteni az urát, a mért
nincs itthon, hogy nem a rebellisekhez állt, hanem csak elment
Salonikiba portékát vásárolni, ha soká ittmaradunk, lehet hozzá
szerencsénk. Bántam is én, akárhol járt az ura? A szobával meg voltam
elégedve, a mit számomra berendezett, s miután jó vacsorával
fenyegetett, attól sem ijedtem meg. Egy kissé ugyan elvaditott, a mint
körültekintek a szobámban s megláttam a falra akasztva Szent Miklós és
Szent György képei mellett Miletics és Csernajeff arczképeit.

Az asztalon fénykép-album is volt, az is tele a moszkvai ethnografiai
kiállitás zarándokaival.

Este felé, mikor már a legények kiverték a „hét sor port“ s elkezdték
dalolni a Kerekes András nótáját, a háziasszony bekopogtat hozzám, s
nagy óvatosan körültekintve a szobában, ha nincs-e más is jelen? belép,
odajön hozzám és térdre esik előttem.

--Kérem asszonyom, parancsoljon, mi kivánsága van? keljen fel.

Csak akkor kezdtem észrevenni, hogy milyen gyönyörü szép fekete szemei
vannak az ifiasszonynak, ha olyan erősen ki nem volna pingálva a
szerecsikával, okvetlenül szépnek volna nevezhető. Alig lehet több
harminczkét évesnél.

--Minden szentekre kérem, nagyságos generális ur,--kezdé a menyecske,
megragadva a kezemet,--tegyen irgalmat velem, szegény kétségbeesett
asszonynyal, különben mindjárt a kutba ugrom.

--Generális ugyan nem vagyok; hanem azért parancsoljon velem, én mindent
megteszek a kedvéért, a mi a katonai becsülettel összefér.

--Azt, azt! A katonai becsületet akarom önnél épen igénybe
venni,--folytatá az asszony.--Ön nemes szivü, lovagias férfi, a ki egy
anya kétségbeesését fel tudja fogni; nekem van egy gyönyörü szép
leányom, a kit nagyon féltek a huszároktól.

--No már arra lovagias szavamat adom önnek asszonyom, hogy az ön
leányának semmiféle bántódása nem fog történni.

--De csak mégis nagyon félek, mert gyönyörü szép leány ám! Aztán nem
lehetek mindig mellette, hogy őrizzem. Éjszaka rám ronthatnak. Csak
akkor tudnék nyugodtan aludni, ha ezredes ur megengedné, hogy éjszakára
ide hozzam be a leányomat az ön szobájába, a mig itt méltóztatnak
mulatni.

--Az én szobámba? Éjszakára?

--No, mert egyedül itt hiszem őt egész bátorságban. Az ön lovagias
védelme alatt. Itt tudom, hogy semmi baja nem történik. Az ön adott
szava megvédelmezi a leányomat.

--Mennyi idős az ön leánya?

--Még csak a tizenhatodikba fordult. De valóságos angyal!

(Teringettét! Én most itt egy tizenhat esztendős angyalt őrizgessek
éjszakánkint, a saját szobámban, a kit előre lekötött lovagias
becsületszavammal igértem megvédelmezni! Ez lesz még csak a szép
provincia!--Mindenféle módjára készen voltam Bosznia pacificatiójának,
csak erre az egyre nem.)

--No, ugy-e megengedi ön, hogy majd ugy éjfél tájon, mikor mindenki
alunni megy, behozzam ide önhöz az angyali szép leányomat? Oh köszönöm,
az ég áldja meg önt e nagylelküségért.

De bezzeg nem köszönöm én az ilyen ég áldását.

Becsületszavammal igértem, hogy e leányt megvédelmezem, s már most, hogy
annál jobban gyakorolhassam a becsületszavam beváltását, idehozzák
éjszakára a szobámba.

S én itt strázsáljak egy szép leányt felvont fegyverrel éjrül-ejre, mint
a stambuli Kadun-Kiet-Chuda a bajrám ünnepi szultán menyasszonyt. De ezt
a strófot nem állom ki! Hiszen nem vagyok én Szent Antal. Aztán könnyü
volt Szent Antalnak, mikor jól tudta, hogy az a szép leány, aki kisérti,
maga az ördög; de lenne csak az én helyemben, mikor az anya maga hozza
ide a leányt, s azt mondja, hogy az egy angyal, majd szeretném látni,
hogy meddig tartana a szent-antalsága?

Aztán utoljára is nem esküdtem meg én a királynak arra, hogy az ő
hadseregében anachoreta leszek.

„Ne kivánd, a mi a másé!“ Azt mondja a tizparancsolat.

De hisz én nem is kivánom, a helyembe hozzák; valjon ha egy anya maga
viszi a leányát egy huszárhadnagy szobájába, hogy rábizza a rend és
nyugalom fentartását, nem valóságos európai mandátum-e ez? Ez már az
igazi bosnyák kérdés!

De hát az adott szó? hát a katonai becsületszó? Szabad-e azt megszegni?

Ez a nő bennem egy mesebeli hőst sejt, egy Lohengrint, a ki az
ártatlanságot védni jön hattyu hátán. Szabad-e ezt a hitet megczáfolnom?
Szabad-e az adott szót megszegnem?

Nem! vasbul leszek. Megtiltom a szemeimnek, hogy ránézzenek. Csupa
szomoru dolgokról fogok gondolkozni. Előveszem a dienstreglement s végig
olvasom. Patiencet fogok játszani. Miattam ott fekhetik s lehet olyan
szép, mint Semiramis. Kővé válok. Hanem holnap reggel megyek rapportra,
s kikérem, magamnak, hogy engem jövő éjszakára küldjenek ki az előörsre.
Nagyon szeretem, mikor az eső szakad a nyakamba.

Megállj! Még egy argumentum van, a mely erőt ád az önuralkodasra. Hátha
ez csak kelepcze? Hátha ugy akarnak velem tenni, mint Judit
Holofernessel? Ugy van! Ha azt nem akarom, hogy holnap reggel fej
nélkül ébredjek fel, ascétának kell maradnom!

Azonban minden bölcselkedésemet halomra döntötte egyszerre az a halk
papucscsoszogás, a mi éjféltájon ajtóm felé közeledett; a szivem
egyszerre elszabadult s nyargalt velem árkon, bokron keresztül; minden
csepp vérem bosznyák lázadóvá lett egyszerre, éreztem, hogy nem fogok
ismerni kegyelmet!

Koczogtatnak.--Szabad.

Az ajtó nagy csöndben felnyilik, s belép rajta a háziasszony, titkolózó
mosolygással, s hozza a karján a leányát,--egy szép kis, pólyába takart
babuskát.

--Itt van „ő“ uram! Ugy-e milyen szép, mint egy kis angyal.

--Mit? Micsoda? Hisz ön nekem azt mondta, hogy most fordul a
tizenhatodikba.

--Igenis, a tizenhatodik hónapba. De már el van választva, nem fog
alkalmatlankodni. Éjszakára mákhajat főztem neki tejbe, csendesen fog
alunni, uram.

--De hát ezer milliom angyal és liliom! Mi az ördögöt félti ön azt a
tizenhathónapos kis pulyát az én huszáraimtól?

--Hát--hát--rebegé a nő szepegve--attul félek, hogy--megeszik ...

...Jeges vizzel öntöttek végig. Ezek azt a hirünket költik, hogy a
huszárok a kis gyerekeket megeszik. Soha ilyen kalandot többet.



Egy kis ártatlan quaeproquo.

--Megtörtént humoreszk.--


X. ujonválasztott képviselő most került haza Amerikából, a hol huszonöt
esztendőt töltött s még nem látta Budapestet. Hogy könnyebben tájékozza
magát, elővette a pártlapot, az „Egyetértés“-t, megnézte rajta a
szerkesztői iroda lakczimet, ott majd ellátják aztán mindenféle
utasitással.--„Himző-utcza IV. 2. sz.“

Hanem azt persze Amerikában nem tudják, hogy az a római IV-es annyit
jelent, hogy „Belváros“.--Képviselő ur tehát bérkocsist hivat s mondja
neki, hogy vigye őt rögtön himző-utcza, numero négybe.

--Odatalál-e ön?

--Elhiszem azt,--szól a bérkocsis, hamis mosolyra hunyoritva pofáját.

--Ez már aztán a népszerüség!--mond magában a képviselő,--még a
bérkocsisok is mosolyognak, mikor a lakczimet mondja nekik az ember.

Megérkeznek, a bérkocsis becsenget, X. ur belép: a kapusné fogadja.

--Itten van az Egyetértés?--kérdé a képviselő ur.

--Hogy ne volna itt egyetértés? csak tessék felsétálni a lépcsőn.

--Én vagyok X. képviselő. Jelentsen be!

--Szükségtelen. Jár ide képviselő száz is. Tessék csak felsétálni.

(Száz! Ez már hatalmas párt!--gondola magában X. ur.--S még a
„habarékok“ azt merik mondani, hogy csak hetvenen vagyunk! Micsoda
hetvenkedés!)

A pompásan butorozott salonban egy jól táplált asszonyság fogadja az
érkezőt.

Pompás salon, kövér dáma, ez nem lehet demokrata nyusz pepersz
szerkesztőségi iroda.

--Nem tudom, jó helyen járok-e?

--A legjobb helyen, kérem alásan.

--Én a directeurt keresem. (Külföldön a lapszerkesztőt directeurnak
csufolják.)

--Az én vagyok!

--Ez már derék! Amerikában is vannak mistressek, a kik ily vállalatok
élén állanak. (Most kezdte már érteni X. úr, hogyan lehet az, hogy,
annyi disznó gorombaságért, a mennyi az Egyetértésben napvilágra kerül,
hogy nem lőtték még rostává a directeurt! Hát mert az egy mistress. Nőt
nem lehet provocálni!)

--Vannak már munkatársak is jelen? (Korán reggel volt az idő.)

--Mindjárt meg fognak jelenni.

Arra egyik ajtón is, másikon is kezdtek beszállingózni:--egy szőke, egy
barna, egy alacsony, egy magas, egy piros, egy creolszin; csupa merő
missek.

Ez már igazi amerikai világ! Csupa hölgy szerkesztőség. Most már érteni
lehet azt a hatalmas, erőteljes stylust! Ilyenre csak hölgyek képesek!

Bemutatják őket névszerint. Valószinüleg csupa irói pseudonymok.

--És azok mind „függetlenek“?

--Tökéletesen függetlenek!

--És republikánusok is?

--De még igazán azok!

--No ez már örvendetes előhaladás! Hát én választási kérdésben jöttem
ide, kérem, missis!

--Csak tessék választani!--szól nyájasan a madame „le directeur“.

--Damned!--mormogja az amerikai.--Talán mégsem jó helyen járok. Ez
Csávolszky urnak az irodája?

Erre aztán mind valamennyien elkezdtek nevetni.

--Nem épen: az odaát van a szemközti házban.

--Alászolgája!

Semmi maliczia!--A hová a képviselő ur tévedt, az egy „komornákat,
bonneokat és társalkodónőket elhelyező“ intézet volt.



A csodabogarak.


(Olyan novella-gyüjtemény, a mit nagyobb érdem lesz elolvasni, mint
megirni.)

Szerzette: Kakas Márton.


I. Tolvaj história.


Éj volt, sötét volt, petroleum még világon sem volt: a retek-utcza 212.
sz. ház ajtaján egy köpönyegbe burkolt férfiu surrant be, ki ugyanonnan
a leghirhedettebb tolvajoknak éji gyülhelyül szolgáló 8. számu
pinczeszobába lebotorkázott.

--Hah? ki az?--kiálta egyszerre tizenkét alak, kiket a dohányfüstben nem
lehete egymástól megkülönböztetni.

--Én gróf Karthágoy Hannibál vagyok; a zsebmetszők hirhedett vezérét
keresem, a kitünő tekintélyü Knödlfressert.

--Én vagyok az! szólt rekedt hangon egy gyanus külsejü alak, gyanus
léptekkel mozdulva előre.

--Örülök, hogy van szerencsém önnel megismerkedhetni. Szólt a gróf: én
egy sajátságos megbizással jöttem önhöz. Holnap termeim meg fognak
nyilni az előkelő világ crémje előtt; holnap szükségem lenne önre, és
még vagy hat ilyen gentlemenre, mint ön, a kik estélyemet jelenlétükkel
megtisztelnék; a megjelenéshez szükséges frakk, fehér mellény és egyebek
kiállitása az én feladatom lenne.

--És mi lenne a feladatunk?

--Semmi egyébb, mint a mulatság alatt minden férfi nemen levő vendégnek
a tárczáját ellopni, a mi levélféle van bennük, azt nekem
átszolgáltatni, a mi pénznemü, azt maguknak megtartani.

--Ha csak ennyi kell, legyen ön felőlünk megnyugodva.

Gróf Karthágoy Hannibál nem szoritott kezet ugyan Knödlfresser urral,
hanem ilyen férfiunak tolvaji szavában a nélkül is meg lehet bizni.

* * *

Karthágoy Didonia grófné egyike azon hölgyeknek, kik szépek.

Didonia a szó szoros értelmében nő volt; mert hiszen, ha férfi lett
volna, valószinüleg nem lett volna Hannibál gróf felesége.

Egy napon Hannibál gróf megtudta, hogy Didonia grófné valakinek levelet
irt. Sejtelmei megsugták, hogy az a valaki: férfi; hanem azt nem sugták
meg, hogy kinek hiják azt a férfit?

Karthágoy Hannibál gróf erre azon gondolatok egyikére jött, miszerint
egy napon fényes estélyt fog adni; arra meghivja diszes kőnyomatu
betükkel szervezett jegyekkel ismerősei fényes koszoruját; különösen
pedig hatot azon fiatal dandyk közül, a kikre gyanuja van, hogy
valamelyikhez a felesége levelet irt.

Az ilyen levelet gavallér ember, mindig tárczájában szokta hordani; mint
valamely utazó a Geleitscheint, vagy ujságiró a belépti jegyet. Azon
estélyen tehát Knödlfresser és czinkosai, kik a társaságnak, mint most
érkezett porosz kreuzjunkerek lesznek bemutatva, minden embernek el
fogják lopni a tárczáját. Valamelyikben aztán majd csak megkerül a
kérdéses levél.

El kell ismernünk, hogy e gondolat pokoli volt, de eredeti.

* * *

Másnap az estélyen pontosan megjelentek Knödlfresser és collegái;
kegyetlenül felfodoritott hajjal és beillatszerezett zsebkendőkkel.

Éjfélig az egész társaság igen jól mulatott velük. A retek-utczai
gentlemanek ugy viselték magukat, comme il faut.

Hanem éjfél után, mikor a társaság arról kezdett beszélgetni, hogy jó
volna egy kis écarté; mindenki ugy vevé észre, hogy tárczája távolléte
által kezd meglepővé lenni. Mindenkinek ellopták a tárczáját.

Nem baj, legalább nem fáradtak a pénzük elveszitésében reggelig.

Hannibál gróf nagyon meg lehetett elégedve a tolvajaival, mert az ő
saját tárczáját is ellopták.

* * *

Másnap korán reggel fél tizenkét óra előtt csengetnek a ... azaz, hogy
nem csengetnek, mert a grófnak portása van: hanem hát hoz a komornyik
egy rejtélyesen bepecsételt csomagot, mely a grófnak volt czimezve.

Hannibál sejtette már a nagy fokhagymaszagról honnan jön a küldemény s
komornyikjának visszavonulást inte.

Midőn egyedül maradt, jobb lábát bal lábára téve, és himzett
hálóköntösével a jobb lábát betakarva, felbontá a kérdéses csomagot, és
ime benne találta a tegnapi estélyen ellopott tárczákat mind.

Ott voltak Arthur, Eduard, Guido, Alfréd, Leo, Rafael tárczái, kiket
gyanuba vett.

Mohó sietséggel fürkészte ki azoknak tartalmát, melyikben találja meg
Didonia szerelmes levelét?

És ime mind a hatban megtalálta azt, a mit keresett.

Ezt nevezhetni aztán bolond szerencsének!



II. Putifár kis fia.


Azt körülbelül minden ember tudja, hogy Putifár ur kicsoda volt? Ő volt
Putifárné asszonyságnak a férje.

Ez nevezetes qualitas! Sok ember van, a ki a világtörténetbe ugy jött
bele, mint a feleségének a férje.

Igaz orthodoxus emberek lévén, nem illik feszegetnünk, valjon abban a
történetben, a mi József és Zuleika között történt (Putifár nejét
Zuleikának hitták--az ujabbkori historikusok), melyik részen volt az
igazság?

József azt állitja; hogy ő el akart futni s ugy maradt ott a köpönyege,
Putifárné pedig ellenkezőleg. Négyszem között történt a
dolog,--számitsuk mi is azon esetek közé, a mikre jobb fátyolt boritani.

Azt is tudja minden ember, hogyan vetették tömlöczre Józsefet, hogy
szabadult ki onnan? hogy jövendölte meg Farao hét sovány tehenét, bár
csak ezt az idei esztendőt is odaálmodta volna nyolczadiknak, s hogy
lett aztán belőle egyptomi miniszterprezidens?

Hanem azt ugyan kevés ember tudja, hogy József urfi hogyan kerülte azt
ki, hogy ily gonosz vád következtében sonica fel ne akasztassék? Én is
csak nem rég tudtam meg.

Tehát azt bizony Putifár ur kis fiának köszönheti.

Volt tudniillik Putifár urnak egy kis fia, a ki azután a lárma után, a
mit a nagyságos mama támasztott, szájtátva hallgatta a pro és contra
replikákat, s a mint a Putifár ur a legjobban adtateremtettézik, nem
tudva, hogy melyiknek adjon igazat, a gyerek megrántja az apja
paletótját:

--Papa!

--No mi kell?

--Nézd meg annak a zsidóinasnak a köpönyegét, a melyik a mama kezében
maradt; ha a köpönyeg elől van összetépve, akkor a mamának van igaza; ha
pedig hátul van elszakitva, akkor a zsidólegénynek.

Biz az hátul volt elszakitva.

Igy köszönheté az életét József egy gyerek észrevételének, a ki nélkül
bizonyosan fölakasztották volna, s akkor a zsidók nem jöttek volna ki
József hivására Mezepotámiából, nem szaporodtak volna el Egyptomban, nem
mentek volna ki a Kánahánba, nem üzettek volna szét a világba; nem
adnának most előleget a gyapjunkra, s az bizonyára nagy baj volna.


III. Hogy támad a divat?


Gróf X. Kázmér a szalonok szemefénye volt azon időkben, mikor elkezdett
divatba jönni, hogy a magyar születésü arisztokráczia Bécset Párizsért
elhagyva, Pesten kezdjen mulatságra való tért keresni. Különösen mikor
egyszer farsang elején megjelent a casinóbálban, ez olyan hazafias
actusnak imputáltatott tőle, a miről, ha jól emlékezem rá, vezérczikket
irtak akkoriban.

Ezen bál alkalmával történt, hogy X. Kázmér grófnak olyan magyaros kedve
támadt, hogy a nyakravalója is féloldalra csuszott bele. Neki persze az
is rendkivül jól illett.

Egyszer körüljár a teremben s csodálkozva látja, hogy minden
gavallérnak, akár ifju, akár öreg, féloldalt van kötve a nyakravalója.
Eleinte azt hitte, hogy az csak véletlen, hanem azután, hogy látta,
miként az valódi következetes rendszabály, megszólitá egyik ismerősét:

--Hát tinálatok mit jelent az, hogy a nyakravalótok mind féloldalt van
kötve. Valami uj Freymaurer-rend jelvénye ez, vagy mi?

A megszólitott elbámult:

--Hiszen ez párisi divat: te magad hoztad onnan. Nézd csak, a te
nyakravalód is félre van. Azt hittük; az divat.

--Vagy ugy?--mondá a gróf s aztán átment az étterembe vacsorálni.

Theát hoztak és fáczánsültet.

A gróf próbára akarta tenni tisztelőit. Elkezdte a fáczánsültet
darabonkint villára szurva a theás csészébe mártogatni.

A publikum tökéletesen megfelelt a várakozásnak.

Másnap minden vendéglőben, étteremben követték a legujabb párisi
divatot, s mártogatták széltére a ludczombot, bifszteket és
roszprádlit--a theás ibrikekbe.

Igy támadnak a divatok.


IV. A pathologicophysiologiai pöreset.


--Ugyan tisztelt doktor ur, mondja meg én nekem lehetséges-e az, hogy
valakit az unalom megöljön?

E sajátságos tárgy felől interpellálta gróf Berzy háziorvosát, a tudós
doktor Pipitért.

Doktor Pipitér azt felelte rá, hogy „lehet“.

--Magyarázza meg azt nekem, kérem.

--Hát az ugy van, hogy az unalomból támad a vértespedés, a vértespedés
szüli a rásztkórt, a rásztkórból keletkeznek különféle organikus
hiányok, a sápkór, a lépkór után következik a májdaganat, a szivtágulás,
a szivtágulásra jön a szivütér-csontosulás; innen támadnak a
gerinczagybántalmak, azokból jön ismét a hátgerincz-sorvadás, ezen
complikált bajoknak egymással való találkozása okozza utóbb a gümőkórt,
nem ritkán az agyvelőlágyulást, s minthogy az ember unalmában sokszor a
fogát szokta piszkálni, ebből támad a csontszu, a csontszu hozza magával
a félfő fájdalmat, abból idült baj lesz; mig végre a test csupa merő
unatkoztából általános elgyengülés miatt megtér egy mulatságosabb
hazába.

--Ugyan kérem, tisztelt doktor, nem adná nekem ezt az orvosi véleményét
irásban?

--Szivesen,--monda doktor Pipitér és megirta a tudományos értekezést, és
müértői véleményt, melynek értelmében az unalom tökéletesen alkalmas“
szer arra, hogy valakit megöljön.

Gróf Berzy megköszönte szépen a tudományos fel világositást, s
ellátogatott Fellegi Szeréna grófnőhöz, kit az egész világ
legszellemdusabb asszonynak ismer el, s kibe gróf Berzy halálra
szerelmes akart lenni.

Két óráig volt a gróf Berzy Szeréna grófnőnél, a nélkül, hogy egy okos
szót szólhatott volna vele. Ott ült nála báró Tinódi, de eadem, s az
annyi üres ostobaságot fecsegett össze-vissza, hogy a grófnő nem győzött
rá eleget ásitani.

--Ah, ez a báró a legunalmasabb ember a világon!--tört ki végre Szeréna
grófnő, mikor a báró valahogy mégis csak elment s ők egyedül maradtak.

--Nem adná ezt nekem nagysád irásban?

--Irásban? Hisz ez olyan dolog, a mit minden ember tud.

--De énnekem hiteles alakban kellene, bélyegpapirosra; nekem ez, mint
törvényes bizonyitvány szükséges.

--No azt bizony kiadhatom önnek minden káptalan nélkül.

A gróf elővette a bélyegpapirost, a grófné ráirta a bizonyitványt, mely
szerint elismertetik, hogy báró Tinodi két esztendő é§ hat hónap alatt,
a mig a grófné szolgálatában állott, magát folyvást unalmasan viselte.

Másnap aztán beperelte gróf Berzy báró Tinodit Szeréna grófné
bizonyitványa, s doktor Pipitér orvosi véleménye alapján, mint
gyilkossági merénylettevőt, a ki Felleg Szeréna grófnőt meg akarja ölni.

A pörnek nagy nevetés lett a vége. A báró segédaket szólongatott, a
kikkel kihivassa élethalál-bajra gróf Berzyt, hanem mindenki azt a
tanácsot adta neki, hogy legyen esze; máskor ne menjen olyan helyre
harmadiknak, a hol csak ketten akarnak lenni.


V. Tizenhat garasért nyolczvan ezer forint.


Báró Lomosy László juniornak az a fatális szokása volt, hogy fizetni nem
szeretett. Ez a mindnyájunkkal közös eredendő bün azonban egészen más
gyümölcsöket termett nála, mint más közönséges embernél; a ki, ha
fizetni nem akar, enged maga ellen pörölni, vagy megszökik, vagy kiveri
a hitelezőt a házából:--ő pedig azt vette föl, hogy ha jöttek rá egy
ötven forintos kontócskával, s neki vagy kedve, vagy pénze nem volt azt
beváltani; rábeszélte a hitelezőjét, hogy inkább ad neki egy váltót
ötszáz forintról. Mikor aztán az ötszáz forintos váltó lejárt, akkor
ismét a legnagyobb készséggel becserélte azt egy ötezressel; azt megint
egy ötvenezeressel; mig a hitelező maga is kétségbe nem esett a fölött,
hogy ilyen hirtelen megnőtt a kapitálisa.

Ilyenformán már egyszer volt egy félmillió adóssága.

Volt pedig egy nagybátyja, báró Lomosy senior, a ki restelvén a nevét
minduntalan a hirlapok hátulján, compromittáló hirdetmények szövege közt
olvasni, rászánta magát, hogy egy pár ezer forint feláldozásával, az
adósságok mesés összegét az eredeti gyökkivonatokra redukálva,
unokaöcscsét kitisztázza, hanem ugyanakkor kijelenté, hogy soha többet
semmiféle adósságát kifizetni nem fogja. Ez volt az utolsó.

Egy év mulva megint volt a „junior“-nak félmillió tartozása.

Azt beszélik felőle, de már ezt nem tudom igaz-e, hogy még a
bérkocsisokat is „álbá“-val fizette. Annyit irhattak a neve fölé, a
mennyi nekik tetszett.

Hanem ezuttal a nagybátyja állhatatosan megtagadott minden interventiot.
Csukják be az öcscsét, ha tartani akarják, ő nem fizet helyette semmit.

Kinálgatták neki a gyanus nagyságu váltókat tiz perczentért, ötért,
háromért, kettőért. Ő azt mondta, hogy egy batkát sem ád.

Nem tehettek aztán egyebet, mint hogy nyilvános árverést nyitottak a
százezerekre menő adóslevelek fölött. Bezzeg olcsó volt a „realitás“!

A családnak egy régi ismerőse bevetődött az árverésre s megvásált a
kótyavetyén nyolczvanezer forint áru kötelezvényeket. Azokat aztán
elvitte az öreg báróhoz.

Az pedig hallani sem akarta, a mit beszél.

--Mit? az öcsém váltóit? Nyolczvanezer forint árut? Minek vette ön meg?
Előre mondhatom, hogy kárba veszett a pénze, mert én nem fizetek ki
semmit.

--De ezt mégis ki fogja fizetni méltóságod. Én nem vettem nyereségre.
Ugy adom, a hogy rajtam maradt.

--Nem, nem. Semmit sem adok érte, és ha mindjárt nyolczvan forintért
vette is az ur az egészet.

--Igen, de tizenhat bankó garasért vettem.

--Tizenhat bankó garasért! Nyolczvanezer forintot!... No már azt
kifizetem.

S kiugratott érte egy ezüst huszast, melyből még a tisztes öreg ur
vissza is adott két váltó krajczárt, mert hiszen ő nem nyereségre
vásárolt.


VI. Párbaj, a minőt senki sem hinne el, ha én nem mondanám.


..... Denique azon mi összevesztünk. Én is mondtam neki valamit, ő is
mondott nekem valamit, a mit egymásnak meg nem lehet bocsátani. Rögtön
kerestünk segédeket.

Az ő segédei épen akkor léptek be én hozzám, mikor az én segédeim ő
hozzá. Mindketten magunknak akartuk vindikálni a kihivás dicsőségét.

Ő is el volt határozva, hogy engemet megöl, én is, hogy őtet megölöm.

Mert hiszen valakit megölni: az csak olyan tréfa dolog.

Másnap reggel korán kikocsikáztunk a Lipótmezőre; segédeink vettek
egy-egy pár pisztolyt; egy fényes ezüst hatos határozott, melyikünkével
lőjünk. Ő azt mondta: „czimer!“ (persze ő ur volt, neki a czimer
kellett), én azt mondtam: „irás!“ (Természetes, minthogy firkász
vagyok), a sors az ő pisztolyainak adta az elsőbbséget.

Ez rosz ómen volt.

Miután a segédek kimérték a tizenöt lépésnyi távolt s ismét elővették a
fatális hatost: czimer-e vagy irás?

A sors megint ellenem határozott. Én jutottam arra a helyre, mely
szemközt volt a nappal, ellenfelemé volt az előny, hogy a napnak hátat
fordithatott.

Mögöttem volt egy vén cserfa, melyet nemrég botoltak le, a csonka
ágcsomok meredeztek róla mindenünnen, ezt én akkor ráértem nagyon
szemügyre venni.

A segédek tapsoltak, hogy lőhetünk. Én csen-desen felemeltem a
pisztolyt, kinyujtott karral s a legnagyobb hidegvérrel épen a szivére
czéloztam ellenfelemnek.

Aztán épen a varjufészekbe lőttem bele a jegenyefa tetején.

Rugott az a fertelmes pisztoly, mint egy negyedfü csikó. Lefelé kellett
volna czéloznom Amerikába, ha azt akartam, hogy itt Európában találjak
vele valakit.

No se baj, majd a második lövésnél jobban vigyázok magamra. Ellenfelem
épen ugy fog járni velem, mint én ő vele: meglövi a holdat.

Azonban egy tekintet azon pokoli mosolygásra, mely arczát elfintoritá,
midőn félszemét behunyta, félszáját felhuzta s azzal a térdemet vette
czélba, tudatá velem, hogy ellenfelem okult a példámon; lábamra czéloz,
hogy homlokon találjon.

--No, agyiő szép napvilág!--gondolám magamban, s föltekinték a
napba;--téged is utoljára látlak most.

Rám pedig az a hatása van a napnak, ha bele nézek, hogy kénytelen vagyok
prüsszenteni.

--Hefprzrszki!

Abban a perczben: „drum-bum!“ egy lövés hangzik s egyikünk halva rogy
össze.

Az az egyik nem én voltam. Hiába is mondanám, mert nem hinnék el.
Ellenfelem volt.

Hogy történhetett ez?--Hát ugy történt, hogy prüsszentés közben, a mint
a fejem kissé lebukott, ellenfelem golyója a homlokom helyett kalapomon
ment keresztül, a hátam mögött levő cserfa egyik ágcsomójáról
visszapattant, a kalapomon megint egy másik lyukat ütött, s ellenfelem
homlokába furta magát.

A ki nem hiszi, megkérdezheti ő tőle magától. Ő most bizonyosan valami
kopogó szellem lesz, s fog feleletet adni.



A holt ember.


Hire futamodott, hogy a kedvelt komikus, Damó főbe lőtte magát.

Onnan támadhatott a hir, hogy az egyetlenegy requisitum-puskát egy este
kikölcsönözte a ruhatárostól, azzal az igérettel, hogy valami nagy
pecsenyét fog meglőni, s abból neki is juttat, aztán egy hét mulva sem
került elő a puskával. Bizonyosan saját magát értette alatta.

Ezt a hirt mindjárt meg is irta, mint probatió calamit, egy fiatal
múzsafi egy vidéki hírlapnak, abból átment a fővárosi hirlapokba; onnan
ki a külföldi hirlapokba s valószinüleg át is ment Amerikába.

Akkor csak egyszerre előáll Damó a puskával. Az egy heti vadászat alatt
lőtt egy harkályt. Sok más nagyobb állatot is megriasztott, a kik mind
csak egy hajszál hiján menekültek meg tőle. Hanem hát a harkály nem
pecsenyének való.

Felmegy tehát az igazgatóhoz s jelenti, hogy itt van.

Az igazgató vállat vonít.

--Hogy lehetne már ön itt? mikor ön meghalt.

--Ki mondja azt?

--Ihol van az ujságban. Hat ujságban is benne van, hogy ön agyonlőtte
magát s meghalt.

--De hát én mondom, hogy nem haltam meg.

--Már nekem hiába mondja. Azt csak nem praetendálja talán, hogy én önnek
jobban higyjek, mint annyi tiszteletreméltó hazafinak?

--De mikor annyira nem haltam meg, hogy pláne egy kis anticipatiót
kérek.

--Micsoda posthumus czélokra?

--Hát arra a czélra, hogy éhes vagyok s enni akarok.

--No még ilyet sem hallottam: hogy a halottak éhezzenek. Barátom, a ki
meghalt, az nem eszik, a ki nem eszik, az nem éhes, a ki nem éhes, annak
nem kell anticipatió. Ön meghalt: ergo önnek nem kell több előlegezés.

--Ugyan kérem, legyen szives hát legalább egyet azokból a hirlapokból
ide adni, hogy legitimálhassam vele magamat a házigazdámnál, ha majd a
házbért kéri, hogy én meghaltam.

--Tessék, akár kettő: de visszahozza, mert beköttetem.

A szegény halott azonban, a mint a konyhán keresztül ment, meglátott a
tüzhelyen egy szép nagy pulykát nyárson pirulni. A szolgálónak azt
mondta, hogy szaladjon be frissen, az igazgató ur feldöntötte a tintát,
törülje fel, s mig az bement, köpönyege alá keritette a pulykát s odább
állott vele.

Mire a nyomozásra megindult igazgató valamelyik Bacchus-templomban
ráakadhatott, már akkor India tollatlan kétlábu magzatának csak a
csontváza volt feltalálható, otyan szépen letisztogatva, mintha valami
muzeum számára lett volna praeparálva.

--Nini. Az ur megette az én pulykámat!--Támadt rá az igazgató a
szinészre.

Az pedig kisérteties páthoszszal voná elő kebléből a tőle elhozott
ujságot, s az aláhuzott sorokra mutatott.

--Ime uram, itt a bizonyitvány, hogy én meghaltam, s a halottak, tetszik
tudni, nem esznek.



XXIII.


A buldogg emlékezetű Bach-korszakban egyszer nem volt már egyéb dolga a
miniszternek, hozzáfogott a tanügy centralisálásához. Utasitást adott a
Comitatsvorstandoknak, a Comitatsvorstaridok a Bezirkscomissäreknek, a
Bezirkscomissärek az Ortsnotäreknek, hogy az irástudó notabelek
jegyzékét küldjék fel a falukból. Ez végbemenvén, pár hét mulva aztán
szétküldettek országszerte a nyomtatott okmányok, névszerint 1-ször: N.
N. falusi gazdának „Schulrath“-tá való kineveztetési okmánya, 2-szor:
ugyanannak számára rubrikázott betöltendő ivek, és 3-szor: a községi
jegyzők számára utasitások, a miket a Schulrathokkal közölni fognak.

Nógrádmegye egyik palócz falujában is megkapja az okmányokat a jegyző, s
behivatja azonnal az illető gazdát, kit e nagyszerü kitüntetés ért.
Annak épen a szénatakaritást kellett abbahagyni, örült a meghivásnak
nagyon.

--Hát „nagyságos hallja kend“,--szól a jegyző. Nagy megtiszteltetés érte
Bécsből. Itt küldi a miniszter ur a kinevezést, nagyságos kend lesz
ezután ebben a faluban a Schulrath, s ezután az lesz a titulusa, hogy
„löbliche Schulrath.“

--Eertem uram: „leöblitétt sültrák.“ Haat ha muszaj, haat csak
elviselem.

--Ezennel tehát utasitásul adatik löblicher Schulrath urnak, hogy
kötelessége leszen ezentul minden reggel megvizitálni az iskolát, hogy
pontosan kezdi-e a tanitó a leczkeadást, minden szombaton kiexaminálni a
gyerekeket, hogy mit tanultak, megvizitálni az irásaikat, különösen a
német irásaikat jól megbirálni, minden félévben rigorosumot tartani, s
annak eredménye felől az ide mellékelt lajstromot nyolcz nap alatt
rendesen betölteni s nekem feljebbküldés végett kézbesiteni.

--Eertem uram, eertem. Keserves dolog lesz ugyan nekem a falu tulsó
veegeeről beczammognom minnap a rektoráig; aztán meg a tiszteletes
inkább megtehetnee, mert ott lakik a töveeben az iskolának, de meg a
neemetet szegeenyt, mikor irva van, nem is igen szeretem een olvasni,
mert azokban a hegyes betőőkben mind felseerül a nyelvem; hanem hát, ha
muszáj, hát csak ezt is elviselem.

--Végtére,--szól a jegyző, s elővesz az almáriomból egy irtóztató magas
czilinder-kalapot;--hogy az egész falu előtt annál nagyobb respectusa
legyen nagyságos kendnek, s az emberek már messziről lássák, hogy a
löblicher Schulrath közeledik: itt küld a miniszter ur nagyságos kend
számára egy hivatalos kalapot.

Azzal a fejébe nyomta az uj Schulrathnak a czilindert.

Az megijed, földhöz csapja a kalapot, kinevezést és rubrikázást,
kiszalad az ajtón s csak az ablakon kiált vissza:

--De hallja kegyeemed, mondja meg a menyisztereenek, hogy fogjon
magaanak maasutt sült rákot avvaa a csikfogoovaa!



A régi jó időkből.


Az öreg Dömötör hirneves ember volt a maga idejében.--Dabi pap volt;
mely eklézsia egyike a világ legszegényebb parochiáinak. Ő volt az, a ki
az öreg Bátori superintendens idejébeni--I. O. és J.-féle villongás
alkalmával, midőn t. i.--e két ur három évig villongott az
esperességért, az öreg püspök által saját hatalmi szavával esperesnek
megtétetett.

Mikor ezt az öreg Dömötör megtudta, felment gyalog Pestre, és ott
kezdett contradikálni a püspöknek.

--Nem ilyen szegény ember való esperesnek.

Bátori uram aztán azt mondta neki nagy nyersen:

--Szegény ember lehet kend--én miattam;--hanem esperes lesz kend.--S az
lett.

Egyszer ez az öreg ur Péczelen valami nagy egyházi frequentia alkalmával
gróf R.-néhoz ebédre meghivatott. Mint esperest, a grófné maga mellé
ültette. S mikor az inas marhahust hozott, makarónival körülrakva, az
inast igen nagy félelmek közt szólitá:

--Ide ne hozzon kigyelmed nekem valami kigyót vagy békát, mert én itt
ezen helyen szörnyet halok ám.

--Ej, nagytiszteletü ur,--mond a grófné,--hiszen nem kigyó ez, hanem
tészta.

--De méltóságos asszonyom, nem hiszek én neki; az én feleségem is elég
tésztát főz--de vagy elmetéli, vagy elcsipkedi; ilyen gyanus kinézésüvel
nem rettegtet engem.

--Hát mivel élnek ott Dabon?--kötekedék a sajátságos öreg urral a
grófné.

--Babbal, lencsével, káposztával, tisztességes magyar embernek
való--eledelekkel: a bakonyi svábok, már a mi falunkban is--árultak
pityókát (krumplit), de az én asztalomra ezt nem merné feltenni a
feleségem.

--Hát mennyi a fizetése nagytiszteletü urnák?--folytatá tovább a
discursust a grófné.

--Hm! méltóságos asszonyom, van énnekem szép fizetésem. Rámegy az
majdnem háromszáz vonásforintra--meg lehetne abból élni szépen, de még
pénzelni is lehetne, ha azok a dabiak megfizetnének.



Egy gazdag ember.

(Életkép.)


Hires, nevezetes gazdag ember Bagi János uram ő kegyelme Szentes
városában. Hanem azért nyáron át csak ugy töretlen bagaria-csizmában és
egy szál gatyában jár, mint mikor még robotot kellett szolgálni s
hétköznapon csak ugy felölti a tisztességes foltos dolmányt, mint
akármelyik jóravaló atyafia.

Egyszer a német világban, egy egész gulyát árvereztek Kőrösön vagy
Kecskeméten darabszámra.

Leütik az első pár ökör árát s a vevő Bagi János.

Leütik a második pár árát s a vevő megint Bagi János.

Jön a tizedik, a huszadik pár s a vevő mindig Bagi János.

Megsokalja az árverező birói személy, Csaszlaunak vándor magzata s kérdi
a körüle levőktől, melyik az a Bagi János? s majd hanyatt esik, mikor
egy olyat mutatnak neki, kiből nem néz ki husz forintot. Mérges hangon
oda mordul hozzá:

--Hallja kend, meg is kell ám fizetni az ökör árát!

--Hát hiszen majd kiteremtsük valahogyan, nagyságos uram!

Folyik az árverezés s mindig Bagi János levén a legtöbbet igérő, már
több százra megy az általa megvett barmok száma.

--Hallja kend,--szól a biró,--vasra veretem ám kendet, ha csufot űz a
biróságból. Készpénzzel kell itt ám azonnal fizetni.

--Jól van jól, nagyságos uram, majd megpróbáljuk a végin.

Dühös volt a biró, de se nem szólt, se nem kérdezősködött többé, csak
várta kárörömmel a dolog végét. Mikor a protokollumot bezártak, az egész
gulya Bagi János nevére volt beirva, s mikor ezt a fizetésre
felszólitották, legfoltosabb dolmánya zsebjéből elővett egy rongyos
tárczát s ujdonatuj ezeresekkel kifizeté az egész összeget.

Hallgatott a csaszlaui s maig is azt hiszi, hogy valamelyik nábob
tréfálta meg őt.

* * *

Gróf K..... Györgynek kölcsön kellett a forradalom után felvenni
kétszázezer forintot.

Megtudja ezt Bagi János, a ki egykor a gróf K...... családnak volt
jobbágya, s felmegy a direktorhoz.

--Tekintetes uram! azt hallottam, pénzre van szüksége a méltóságos
urnak, azt gondoltam, inkább én adok, mint más.

Végig néz a direktor a kopott ruháju paraszton s szánakodva mondja:

--Sok pénz kell ám annak, ha kell, atyafi!

--Mintegy mennyire való?--kérdi Bagi János.

--Kétszázezer forint,--szólt a direktor, ugy gondolkodva, hogy az öreg
erre hanyatt esik egyszerre.

De nem ugy történt. Hanem az öreg nyugodt lélekkel mondja:

--Igaz, hogy annyi nincs nálam, de százhatvan-ezer forintot itt
hagyhatok, a többit pedig harmadnap alatt megrendelem.

A direktor sem gunyolódott többé.

* * *

Tehát ugyanez a Bagi János kiment egyszer az ostromállapot alatt szegedi
pusztájára, csak amugy gyalog szerrel.

Találkozik a zsandárokkal s ezek kérdik tőle: hol a passzus?

--Minek nekem a passzus,--szólt,--a magam birtokán?

--Melyik a kend birtoka?

--Ez az, a hol állunk s köröskörül, a merre látunk, mind az enyém.

Összenéznek a zsandárok, hogy valami körmönfont jó madárral van dolguk,
s azzal megkötik az öreget, egy szót se szólnak többet s bekisérik
Szegedre, a megye börtönébe, ugy adván be a species factit, hogy az öreg
őket tévutra akarta vezetni.

Persze a vizsgálat nem kezdődött meg mindjárt, hanem azért az öreget
közmunkára fogták.

Egyszer épen ablakokat surolt a megyeház udvarán, mikor valami
hivatalszolga, a ki egykor kisbéres volt nála, meglátja.

--Ej, ej, édes Bagi János uram, hogy került kelmed ide?

Elmondja az öreg a dolgot; megcsóválja fejét a hű szolga s felmegy az
illető birói személyhez.

--Nagyságos uram! Bagi János uram itt a megyeháznál van fogva.

--Igen, az a csavargó.

--Csavargó? Nagyságos uram, van annak a szentesi határban tizezer hold
földje s itt Szegeden is bir árendába tizenötezer holdat. Mért volna az
csavargó?

Elnevette magát a nagyságos ur, de mégis megtartá a vizsgálatot. Igy
szabadult ki a dusgazdag földbirtokos saját kisbéresének jótállása
mellett.

(Történt, a rend és czivilizáczió áldott korszakában.)



Elegy-Belegy.


Keszthely hajdanában nemesi compossessoralis hely volt. Gróf Festetich
György a Georgicon alapitója kifizette lassankint a nemes atyafiakat,
hogy zavartalan gazdaságot állithasson magának. Valamennyivel könnyen
boldogult, hanem az utolsó, valami Danka nevü, sehogy sem akart hét
szilvafás birtokától megválni,--s e miatt nem egy kellemetlen órát
csinált a terveiben állhatatos grófnak.

--No, Danka uram,--szólt egy találkozás alkalmával a gróf,--hát csak nem
adja el igenis a birtokát most sem?

--De biz eladnám,--szólt jó kedvében Danka,--ha volna, a ki megfizetné
az árát.

--Mi az ára, igenis Danka uram?

--Százezer kurta forint, nagyságos uram.

--Specifikálja, igenis, megfizetem domine készpénzzel, igenis,--szólt a
haragba jött gróf.

Nagy dolgot adott ezzel Dankának. Hozzá is látott ez a specifikáláshoz,
de bár minden talpalatnyi földjét százakra meg ezerekre tette, a
százezer kurta forint csak nem került ki. Végre kilenczvenezerre
kisütötte az összeget s ment a levéllel a grófhoz.

--Itt van nagyságos uram, már tiz ezernek nem tudtam helyet adni, azt
csak ráadásképen fizesse ki.

Nagyot nézett a gróf s ráförmedt az atyafira:

--No, domine Danka, dombon fekszik a háza, irja a levélbe: amoenitas
loci--tizezer forint, ha legalább valaki igenis, megnézi a contractust,
igenis, ne mondja azt, hogy én is olyan bolond ember voltam, igenis,
mint kegyelmed, igenis.

S ezzel kifizette az egész összeget.

* * *

A jó Döbrönteinek testvére ma is él Veszprémben, s arról nevezetes, hogy
a vörös hagymát ki nem állhatja.

Kinéz egyszer a piaczra, s meglát egy nagy, valamivel töltött gyékényes
kocsit, s mellette egy embert.

--Mit árul kend atyafi?--kérdi.

--Vöröshagymát, uram.

--Rossz jószág az. Hol lakik kend?

--Keserü-ben uram.

--Pogány falu az, hogy hivják kendet?

--Méreg János, uram.

Az öreg sohase felejti ezt a párbeszédet argumentumul felhozni a
vöröshagyma ellen.



A bihari főispánról.


Az öreg boldogult József nádorral mint regnicoláris deputationális tag
járkálván gr. Z ...y a vizszabályozási ügyben, egyszer csak levelet kap
valamelyik uradalmából, a mit midőn elolvasott, igen megháborodott s
annyira elmerült saját ügyei fölött, hogy elszóródtan, mintegy fenszóval
gondolkozva, elkiáltá magát: az a haszontalan nádor!--Meglepetve és
megrémülve kérték a vele lévők, hogy az Istenért, vigyázzon: mit
beszél,--de ő még mérgesebben kiáltozá: az a tudatlan nádor!--most már
tudakolni kezdek, hogy hát mért haragudott ugy meg a nádorra? mire
felelé, hogy Diószegen mindig boszusagot és bajt csinál neki az ott
lakó, az a gonosz nádor; s midőn kérdezték: de hát miféle nádor az?
felelé: F.... Nádor, a fiskális; tudniillik akkor kezdték a Ferdinánd
nevü magyar embereket Nándornak nevezni.

* * *

Ritkán látogatván meg Nagyváradot, mint megyei székhelyét az öreg gróf
Z. főispán, ily alkalmakkor rendesen tisztelegni szoktak nála majd
minden helybeli testületek. Történt egykor, hogy a jogakadémiai tanári
kar tisztelgése után együtt mentek az öreghez a püspökség és káptalan,
ekkor még nagy tekintélylyel és jus gladiival is biró uradalmak fő
ügyvédei, az öreg ur (mert én őtet fiatalnak még képzelni sem tudom,
miután mindig öregnek ösmertem őt, azért csak igy nevezem), az
előbbiekkeli társalgás benyomása alatt fogadván ez érdemes urakat, azt
gondolván, hogy most, a kik jönni fognak, azoknak okvetlenül mind
professzoroknak kell lenniök; valószinü az is, hogy a bejelentéskor
elkerülé figyelmét az illetők állásának megnevezése, elég az hozzá, hogy
szivesen és kegyesen fogadván az ügyvédeket, következő kérdéseket intézi
hozzájok:

--Hát vannak-e sok tanitványok?

Az ügyvédek tréfás kedélyben lenni vélvén az öreget, e kérdést a jogi
gondjaik alatt álló rabokra értelmezték és azért ekként felelének:

--Fájdalom! bizony sokan vannak,--bár egy se volna, annak örülnénk.

Ezt meg az öreg találta furcsa feleletnek, s azért folytatólag kérdi:

--Talán rossz erkölcsüek a tanitványok?

--Valóban, mind fel kéne akasztani--volt a válasz.

--No-no, meg kell próbálni mindent, hogy derék embereket neveljenek
belőlök.

--Hiszen eleget nyuzzuk, botozzuk és koplaltatjuk őket, mégis csak
akasztófára valók maradnak azok excellentiás uram!

--Hm, hm!!--csóválgatja fejét az öreg, az ifjuság ily szomoru
romlottságán, és elbocsátja a vélt tanár urakat.

Távozásuk után bejövő titkárának mondja az öreg: de furcsa professzorok
voltak ezek, még maguk dicsekedtek, hogy milyen gonosz tanitványaik
vannak,--mire a titkár felvilágositván, hogy hiszen a püspökség, meg a
káptalan ügyvédei valának ezek, nem pedig professzorok; erre az öreg is
indulatba jötten kiáltja:

--Fogjátok meg! hozzátok vissza őket, előmbe azonnal, s midőn
megjelentek, rájok támad, hogy micsoda vakmerőség az tőlük, őtet
bolonddá tenni s magukat professzoroknak adni ki.



Széchenyi, mint ifju diplomata.


Abban a hosszu fegyverszünetben,--vagy ha jobban tetszik, abban a rövid
örök békében, mely alatt első Napoleon az osztrák udvarral bizalmas
barátságban élt a világ előtt; a hosszu harcz által zárva tartott
sorompók lehullottak az országok határain, s hazánk förangu fiatalsága
sietett az időt felhasználni, hogy Európát minden irányban beutazza.

Széchenyi István gróf még akkor nagyon ifju volt; minden ifju utazónak
legelső vágya Olaszország: ő is Nápolyba utazott a téli idényre. Együtt
ment vele egykoru ismerőse, Inkey; szinte előkelő magyar család
ivadéka.

Mindkettőt ellátták Bécsből ajánló levelekkel az udvartól s aztán
szivökre kötötték, hogy csak irjanak szorgalmasan itthonmaradt
rokonaiknak hogylétükről, tapasztalataikról.

Nápolyban ekkor Murát volt a király. Franczia udvartartás, vidám, pezsgő
élet; a király épen ugy szeretett ragyogni, mint a királyné élvezni;
idegenektől rajzott az udvar. Azok között, kik Murát király udvarának
fényét növelni segitettek, nagy kitüntetésben részesült a két magyar
nemes ifju, mindkettőt különösen ajánlták a követségek s aztán még
jobban mivelt eszes magukviselete.

Néhány heti ott mulatás után azt mondja Inkey Széchenyinek:

--Nem vettél valamit észre? Mintha hidegülnének irántunk.

--Nem én,--szólt Széchenyi,--hozzám igen is nyájasak.

--No, én hozzám meg egészen tartózkodólag viseltetnek. Megfoghatatlan.

Pár nap mulva ismét jön Inkey Széchenyihez:

--Kaptál te meghivást a miniszterelnök diplomatiai estélyére?

--Három nap előtt.

--Különös, hogy nekem nem küldtek.

Egy hét ismét elmult. Inkey ujra találkozott Széchenyivel.

--Ez csodálatos! A király nagy udvari bált ád, s engem a meghivásnál
mellőznek.

--Engem pedig ellenkezőleg maga a király személyesen hitt meg a multkor
a miniszter estélyen.

Végre egy napon egész felindulással rohan fel Széchenyihez Inkey.

--Nézd! E hallatlan bántalmat, a mit rajtam elkövetnek. Most kapok egy
parancsot a rendőrfőnöktől, hogy huszonnégy óra alatt elhagyjam Nápolyt!

--Én pedig most kapom a meghivást a királyné zártkörü hangversenyébe, a
hol a királyné maga is fog énekelni.

Inkey kényszerülve volt hazajönni, Széchenyi pedig ott maradt és jól
mulatott.

A talány kulcsa az, hogy Inkey a rokonainak küldözött leveleiben mindig
azt irogatta, a mit valóban látott; Széchenyi pedig azt, a mit a
rendőrségnek szükség látni.

Amaz megirta őszintén, hogy biz itt furcsa világ van; hogy a király nagy
zsarnok, a királyné meg élvhajhász, az udvar kalandor, a katonák
elégületlenek, a nép zugolódik.

Széchenyi pedig azt irta a királyról, királynéról, miniszterekről és
népről, a mit irhat valaki abból az öntudatos czélból, hogy a cabinet
noir levélfelnyitogató olvasóinak kellemetes lecturet szerezzen vele.

Széchenyi még ekkor alig volt több, mint gyermek, és már mennyire
diplomata!

Akkori Nápolybanlétét ma is tanusitja egy emlékmondata, mit a Vezuv
látogatóinak névjegyzékébe magyarul felirt: „Nekünk ugyan nincsenek
tüzokádó hegyeink, de vannak tüzes kamaszaink, a kikhez képest ez a
tüzokádó is gyéghegy“. (Igy: a „jég“ g--y-al.) S az, a ki a század
második évtizedében ily hibás ortografiával irt, a harmadik évtizedben
már nemzete tudományos önállásanak megalapitója lett, a negyedik
évtizedben pedig irodalma vezérfényeül ragyogott.



Furcsa passzióik vannak a nagy embereknek!


Történt pedig, hogy Mindenváró Ádámot is elkergette tavaly a nagy
szárazság Pestre, valami kölcsönt keresni, azon fogadása ellenére, hogy
ő ki nem mozdul odvából, hanem ő neki az Ur Isten helyébe küldje, a mi
jót akar adni: elég, ha ő imádkozott érte. Hanem hát biz azt nem küldték
helyébe; nem is repül már az embereknek a szájába mai nap más sült
veréb, mint az előfizetési felhivás, meg a Steurmahnzettel. Ebből még
kapni.

Tehát Mindenváró Ádám feljött Pestre, s hogy legyen, a ki mindenüvé
elvezesse, fölkeresé itteni ismerősét, Jóska urfit; a ki csak azért
lakik itt Pesten, mert itt jobb port lehet nyelni, mint falun.

Miután hétfőn reggeltől szombat estig Jóska öcsém és Ádám bácsi abban a
föladatban gyakorolták magukat, hogyan lehessen egy pár uj csizmát a
pénz után való járásban tökéletesen elkoptatni, s pénzt még se
kapni;--vasárnap délután azt mondá Ádám bácsi Jóska öcsémnek:

--No, öcsém, ma sábesz van; ma mulassunk egy kicsit. Vigy el valahová, a
hol mulatni szokás pestiesen.

--Jól van, bátyám, hát menjünk ki a városligetbe; az egész világ odajár
most; minthogy azonban gyalog járni nem mulatság; bérkocsisnak öt
forintot adni egy órai kocsizásért megint nem inséges embernek való, hát
kapjunk fel erre az omnibuszra: a ki most épen azon törekszik, hogyan
inditsa el a lovait ezzel a tizenkét emberrel?

--De hát mi hova ülünk oda öcsém? Nagyon intabulálva van ez már
krinolinnal.

--Hát csak felkapunk ide a bakra a kocsis mellé, ott még van két hely.

--Micsoda? Bakra? Kocsis mellé? Mit gondol öcsém uram? Én, assessor és
presbyter, ekklézsia főkurátora és megyei képviselő! én bakra üljek!
ennyi émber láttára; Pest városa kellő közepén, fényes vasárnap, délután
négy órakor, mikor a templomból jönnek ki az emberek?

--Hát mi van ebben, urambátyám? hisz ez a legdivatosabb szokás. Ez a
diszhely, a kocsis-ülés; Deák Ferencz is mindig ide ül;--ha üresen megy
is az omnibusz, más helyet nem választ; s ha kedvére való lovakra akad,
még sokszor ki is veszi a kocsis kezéből a gyeplőt, s maga kocsirozik az
omnibuszszal.

--Igazán?--szólt Ádám ur, kegyetlenül belenézve a mesemondóba; azután
csak fejet csóvált s fel hagyta magát tolatni a kontignáczióba; de még
ott is zugolódott, hogy ugyan furcsa passzióik vannak ezeknek a nagy
férfiaknak.

A városligetben letette őket az omnibusz szokott kikötőhelyén; s Ádám
bácsi kezde szétnézni e tengerében a pornak, hogy hol lehetne itt kapni
egy kis nem száraz földet?

--Mivel fogunk itt mulatni, öcsém?

--Hát bátyám, itt a Ringelspiel: oda bemegyünk, felülünk egy-egy lóra;
én arra a szürkére, bátyám meg a fakóra, s szurkálunk egy czuczával a
török fej után. Ez itt a legfamózusabb mulatság.

--No, már öcsém, ne bolondulj! Oda bizony nem ülünk. Mit gondolsz? Én,
főbiróságot viselt ember, ekklézsia kurátora; arra a bolond falóra
felüljek és csavargattassam magamat, kintornaszó mellett! Hiszen
gyerekeknek való az!

--Már pedig bátyám, ez a legdivatosabb mulatság; még Deák Ferencz is,
valahányszor kijön, mindig szokott egy pár tourt tenni a Ringelspilen, s
oly ügyesen tud szurni a czuczával a török fejhez, hogy mindig a két
szeme között találja.

--Igazán, szólt elámulva a nagyhitü férfiu.--No, ugyan ezt nem hinném,
ha te nem mondanád! S igazán odaszur a czuczával a török fejhez, s
kanyargattatja magát a fa-lovon? Csodálatos passziói vannak ezeknek a
nagy férfiaknak.

Hanem azért csak mégsem ült rá a fa-lóra, hanem inkább olyan helyre
óhajtozott, a hol valami enni és inni valót adnak.

Jóska öcsém aztán elvitte a fagylaldába, hozatott neki is, meg magának
is egy adag fagylaltot.

--Hát ez mi?--förmedt rá Ádám bácsi;--tán azt gondolod, hogy én ezt,
bolond vagyok és megeszem.

--Jó ez, bátyám,--biztatá őt Jóska öcsém.--Deák Ferencz is itt szokott
fagylaltozni mindig, néha három adagot is megeszik.

--No már édes öcsém,--szólt Ádám bácsi könyökkel fordulva a fagylaltos
csésze felé,--a mit eddig beszéltél Deák Ferencz felől, azt még csak
hittem, a hogy hittem, de már azt, hogy Deák Ferencz ezt a czukorból
csinált jeget szopogassa, ugyan el nem hiteted velem, ha megfeszülsz is!

(Természet után szabadon festette--Kakas Márton.)

* * *

Egymás mellett ültek a templomban a legátus meg a kurátor, ünnep
délelőtt, mikor a pap prédikált. Közelgett a helypénzt szedő persely,
melybe minden jámbor keresztyén szokott ejteni egy krajczárt. Azt a
krajczárt pedig kiki előre kiteszi maga elé az asztalra, nehogy akkor
kipkapkodjon érte, mikor már jön a persely. Kurátor uram splendidus
akart lenni, s kitett maga elé egy kétkrajczárost. Legátus uram erre
kitett maga elé egy garast. „No, biz engem meg nem szégyenitesz“,
gondolá magában a kurátor, s kitett az asztalra egy fenekes sustákot. A
legátus erre kitett maga elé egy ezüst ötkrajczárost. Curátor uram
visszatromfolta egy valóságos ezüst tizessel. A legátus erre kitett, egy
huszast. A kurátor méregbe jött, előhuzott egy lázsiás tallért s várta,
hogy mit csinál most erre a legátus? Hát a legátus azt csinálta, hogy a
mint a curátor a perselybe csusztala a lázsiást, ő meg visszatette a
zsebébe a huszast is, az ötöst is, meg a garast is, kivett helyettük egy
kongó krajczárt s az cseppenté a kegyelet erszényébe.



A hamis bankócsinálók.


Ki emlékszik még a históriai nevezetességü „Kedves urambátyámra“, kiről
valaha nótát is csináltak: „Kedves urambátyám, meg ne haragudjon“. (Mint
látszik, ez még az ikes igék invasiója előtt történt.) Ki emlékszik még
az ő hét galléru, veres hajtókáju köpönyegére? az ő magas tetejü
kalapjára; meredt inggallérjára és arra a sok stikklire, a mit hajdan a
jurátus világ elkövetett!

Ugy biz, a jurátus világ! Hol van az most?

A „kedves urambátyám“ is azon ég madaraihoz tartozott, a kik se nem
vetnek, se nem aratnak, még is csak eltáplálkoznak. Mindig volt Pesten
bőven pénzelő fiatalság, a kinek árnyékában megpihenhetett a korhelyek
vénje; már hogy az illető maecenas honnan teremti elő a pénzt?
uzsorásokat fojtogat-e érte? macao-bankon nyeri-e, vagy apai-anyainak
megy ki a könyökén? arra bizony neki nagyon kevés volt a gondja, s ha
egy napon az illető eltünt Pestről, ő ugyan nem nyomozta tovább, hová
lett? megházasodott-e, elvitték-e szolgabirónak? vagy a hitelezői elől
futott meg? Keresett magának másikat.

Hanem mégis volt egy állandó pártfogója, a ki szüntelen itt lakott
Pesten, mindig nagy gavallért játszott és a kiről legkevésbé tudta
kitalálni, hogy honnan veszi Miska ur azt a tömérdek sok pénzt?

Egyszer Miska ur összebeszélt több furfangos pajtásával, hogy
megkisértsék, mennyi ideig állja ki „urambátyám“ a koplalást.

Mint gondolhatni, urambátyám harmincz év alatt oly megállapitott hitelü
közelismerést szerzett magának, hogy nem volt az a külvárosi lebuj, a
hol még kontóra egy betevő falatot adtak volna neki, mert valamennyinek
az ajtaja mind tele volt már krétázva az ő „aufschreiben“-jeivel.

Egy napon tehát, mikor Miska garçon szállására ellátogat, azt zárva
találja; de benézvén a kulcslyukon, látja, hogy többen vannak odabenn, s
elkezd zakatolni.

Arra nagy riadás támad a szobában; hirtelen összevissza kapkodnak
mindent: Miska ur elébb rivallja erősen, ki van odakinn? mit akar? csak
akkor nyit előtte ajtót, s urambátyám jól látja, hogy egy felvont
pisztolyt dugott el a zsebébe.

--Pszt. Csendesen.--Sugják neki.--Lépjen be hamar urambátyám. Jó, hogy
jön.

--Mit csináltok itt fiuk?

Az ágyon egy sor ujdonatuj tiz forintos bankjegy volt kiteritgetve.

--Bankót csinálunk, urambátyám. Sugá neki Miska ur. Ide nézzen.

--Hüh, hát innen pénzeltek? Mindig gondoltam én azt.

--Ugy-e mindig? Hát már most álljon a társaságunkba: aztán lesz magának
is.

Urambátyám nagyon huzódozott ez ajánlattól, hogy ez ilyen, meg amolyan
kriminalitás, nem jó lesz belőle; de elvégre mégis csak elvállalta, hogy
átvesz egyet azokból az ugynevezett hamis bankókból s átmegy vele a
szomszéd dohányos boltba szivart vásárolni, majd ott felváltják.

Miska ur pedig előre beavatta már a kereskedőt a tréfába. Urambátyámnak
pedig sohasem volt kenyere, hogy valami merényletet viseljen a lelkén: a
rossz lelkiismeret addig is elárulta százszor, a mig az utczán
keresztülment; félve tekintgetett széjjel, nyult is, nem is a boltajtó
kilincséhez, hogy kinyissa, s mikor végre rászánta magát, ugy megijedt
attól a kérdésétől a boltosnak, hogy „mi tetszik?“ hogy szivar helyett
tubákot kért tőle, a mit pedig gyülölt.

A mellett meg igen ügyesen az ajtó közelében maradt, hogy szükség
esetén, ha rajta kapatnék, gyorsaságának próbáit adhassa.

A boltos kimérte neki a czukmist, egy szem tomca bonával is
megajándékozta ráadásul, s mondá, hogy az egészért jár három krajczár.

Urambátyám reszkető kézzel vette elő a tiz forintost. Már az is nagyon
felötlő, ha valaki három krajczár végett tiz forintost váltat; hát még
ha olyan zavartan adja a boltos kezébe, mintha félne, hogy az a kezét is
megkapja.

A boltos, szerepéhez hiven, erős vizsgálat alá fogta a bankót; megnézte
közelről; vizsgálni kezdett rajta bizonyos pontokat; azután a világosság
elé tartotta, hogy a vizjegyekről meggyőződjék ... De már akkor kedves
urambátyámnak hire-hamva sem volt a boltban! A mint azt látta, hogy a
boltos kritizálni kezdi a bankót: megillant csendesen, s mire utána
eredtek, nem volt sehol.

Két hétig nem látta őt senki az utczán.

Csak a tizenötödik nap mert késő éjjel kilopózni, s a Privorszky
ajtajában, kinn az utczán rálesni, mig egy ismerős kilép, hogy megtudja
tőle, nem fogtak-e el a napokban egy hamis bankócsináló bandát?

Igy lehetett megtudni, hogy két hétig birja ki urambátyám az éhezést és
a szomjazást.

Hanem aztán, hogy megtudta rászedését, boszuból mindjárt rajta is
rontott a dohányoson, s elexequálta tőle az otthagyott
visszajárandóságot s büntetésül egy batkát sem adott belőle az egész
társaságnak.



Az ebédünket el akarják disputálni.


A Koszoruban Z. A. kiegyenlitési programmal áll elő, melyben az uri és
munkás osztályok életrendét akarja kiegyeztetni. Szerinte legnagyobb
akadálya egymáshoz közeledésünknek az, hogy nem egyszerre ebédelünk; az
uri rend öt és hat óra közt tartja a delet; mi pedig már 1 órakor kedves
egészségére kivánjuk egymásnak az ebédet. Ebben igaza van, hanem azután
azt állitja, hogy a vacsorakor ebédlők életrendje helyes, nem a mienk;
mert ugy illik, hogy mikor az ember napi munkáját befejezte, akkor üljön
le enni. Time is money! Az időt ne pazaroljuk napközben evéssel, hanem
térjünk az uriosztály étrendéhez; ebédeljünk öt órakor.

Miután a példával nekünk ujságiróknak kellene, óhajtása szerint
elölmenni, elmesélem neki egy ujságiró egy napi történetét, párhuzamba
téve egy lámpásnál ebédelő napirendével.

Tehát én reggel öt órakor felkelek; s mert akkor legkevésbé háborgatnak,
leülök dolgozni. Miután nyolcz óráig vagy tizezer betüt egymás sarkához
ragasztottam, nagyon örvendetes félbeszakitásnak veszem, mikor a
feleségem azzal nyit be, hogy elkészitette a reggelit.--(Notabene, nekem
a feleségem maga főzi a kávét, azért én jobbat is iszom, mint az urak.)
Azzal hamar készen vagyok. Te, Z. A. polgártársam és a veled együtt
ebédelők még akkor fordultok a pihent oldalatokra, s horkoljátok ezt a
melodiát: „oh, édes hajnali álom“. Tiz óráig elolvasom a hirlapokat,
megcsinálom a jegyzeteimet, a mi nem elfelejteni való, azt naplómba
jegyzem, mert abból élek;--te, kenyeres társaiddal együtt akkor keféled
meg a körmödet. Ezentul jönnek-mennek hozzám, el vagyok foglalva a más
dolgával, közben legfeljebb leveleket, vagy apró ujdonságokat irhatok.
Egy órára aztán a napi munkámmal délelőttre készen vagyok. Te is készen
vagy akkorra a toiletteddel. Hanem én már akkor éhes vagyok; mint a
farkas! Az én gyomrom nem muszka országgyülés, hogy annak reggeli öt
órától déli 1-ig egy kis kávéval ki lehessen szurni a szemét. Én már
akkor tudakozódni kezdek, hogy teritettek-e már? No, hiszen szépen
megörvendeztetnének, ha erre a kérdésemre azt felelnék: „Méltóztassék
excellentiádnak megnyugtatni magát, most keresi a szakács a gyufát a
konyhában, mihelyt megtalálja, mindjárt tüzet fog rakni, öt órára
pontban tálalni fog. Addig tessék leülni és irni tovább!“ No, hiszen,
azt a novellát kellene megnézni, a mit én akkor irnék! Hanem hát e
helyett azt mondják: „itt a bableves, ülj le Márton, kapáltad Márton,
megszolgáltad, a mit megeszel“; és mondhatom, hogy nagyon jól esik.
Azalatt te éjjelevő társaságoddal javában szemüvegezed a váczi-utcza
járókelő szépségeit. Két óra után egy kis commotiót csinálok; bár nem
tudom, hogy a nagy Széchenyi tett-e e részben némi engedményeket? de én
bizony délután egy pár óráig nem ülök le dolgozni.--Öt órára aztán te
haza jösz a lovaglásból, ott már vár rád a dinée; én rám is ott vár a
sok ménkű bécsi és párisi hirlap, hozzák az esti postát;
nyolczadmagammal neki fekszem; nyakrafőre forditani kell; ez aztán a
bankett! hirlapokat tranchirozunk; nyers czikkekhez saucet csinálunk,
rágjuk a tollat, üritjük a pezsgős--kalamárist, csak ugy görbül a hátunk
bele. Hét órára mi is készen vagyunk az esti postával, ti is a dinéevel;
akkor aztán együtt elmehetünk a szinházba; én a földszintre, te a
páholyba. Itt te kibeszélgeted magad, én pedig kipihenem magamat; s
aztán futunk, és kocsizunk haza; tiz órakor te felkanalazol egy csésze
theát; én kardra hányok egy adag befsteaket; azután olvasok egy kis
történetfélét, vagy mikor van, birálni való drámát, hogy csendes álmom
legyen; tizenegy órakor már aztán aluszom, mint a bunda. Te akkor
szövetkezel legjobban a második polkamazurkára s töröd a fejedet, melyik
bárónét mulattasd, melyik grófné kalandjaival? Négy órakor aztán te is
lefekszel: én már akkor ki is aludtam magamat.

Abban tehát tökéletes igazad van, hogy nálad is, nálam is épen a nap
közepére esik az ebéd; csakhogy egyikünk hat órával későbben kezdi a
napot, mint a másikunk. Tehát vagy arra bird rá a munkás osztályt, hogy
ő is tizenegy órakor keljen és négy órakor feküdjék, vagy az uri rendet
persvádeáld, hogy keljen ötkor, s feküdjék tizkor; különben nem kerülünk
össze. Mert, hogy aludni kell; ezt, ugy tudom, a nagy Széchenyi is
megengedte; ha jól emlékszem rá, nyolcz órát szabván egy alkotmányos
polgárnak az alvásra. Bizonyosan nem tudom, igy van-e? Kérdezd meg János
kollegánktól, ő tud mindent, a mit Széchenyi mondott.

Tehát csak ez a vitatott kérdés sarkpontja, hogy nappal alugyunk-e, vagy
éjjel?



Hirlapolvasói kombináczió.

(Kávéházi jelenet.)


Ugyan édes urambátyám, mit tud még a hirdetményeken is végig olvasni? El
nem engedné belőlük az utolsó omegát sem; az ember nem győzi kivárni a
kezéből.

--Hát hiszen ez a legérdekesebb regény.

--Regény? A hirdetményrovatban?

--Ott hát, csak egykis kombináczió kell hozzá.“

A regény czime? „egy agglegény élete. Itt van legfelül mingyárt a hős
arczképe maga; egy gavallér, ki fél pofájára rut, mint a pávián, a másik
félre pedig deli, mint Antonius. Alatta következnek: „a lilionez és
glycerin hirdetményei“, a miktől a legkordoványabb pofa szattyánná
válik, „dr. Beringuier hajfestő és szakállbarnitó szere“;--„vulcanit
agyu fogak“; no még egy kis „izomessenczia“, melyeket nyomban követ az
épen felfedezett „csizi jódforrás“, aztán meg egy „elveszett pudli
kurrentálása“. Ime az első fejezet a regényből.--Most következik a
második. Jön egy „házassági ajánlat“; legjobb korában levő férfiu,
biztos jövedelemmel stb. Ez alatt olvasható mindjárt. „Une jeune
demoiselle, qui parle francais, de dolgozni nem szeret, desire a étre
placée, mint urnő, vagy házi kisasszony valami szolid
uraságnál“.--Következik egy végevárhatatlan rubrika „fehérnemü, csipke,
selyemruhák és más egyébb piperenemek“ választékos czikkeiből
összeállitva. Ez volt a második fejezet.--Lássuk a harmadik fejezetet.
„Kerestetik egy nőtlen kompanyon minden tőke nélkül.“--Alább ajánltatnak
„mindennemü betörések ellen biztositott szekrények“.--Jön a negyedik
fejezet. „Franczia bonne“ kerestetik apró gyermekek mellé. „Arany halak
nagyon olcsón kaphatók.“--Most az ötödik fejezetet látjuk. „Egy ifju
ember bucsut mond itthoni ismerőseinek s utazik Amerikába“.--„Egy
meglett koru férfiu, ki a jobb körökhöz tartozik, kényszeritő
körülmények miatt ajánlkozik könyvvezetőnek, vagy akár
könyvhordónak“;--„egy élte virágában levő asszonyság, ki már francziául
elfelejtett, hanem a helyett beszél németül és tótul, ajánlkozik
valamely szolid kávéházhoz pénztárnoknénak“;--„rögtöni átköltözés miatt
egy uri szállás butorostól együtt kiadható“. Igy végződik az ötödik
fejezet.--Végül aztán „érczkoporsók“, hirdettetnek a teljes czimü
kuncsaftok nagy megelégedésére; s befejezi az olvasmányt egy mutató
ujakkal elől-hátul megspékelt „hálanyilvánitás az Ankerhez“ melyben
mélyen keseredett özvegy köszöni azt az ezer forintot, a mi felejthetlen
férjének azon utolsó szivességéért, hogy meghalt, az illetők részéről
fogyatkozás nélkül kifizettetett.

--Ime öcsém, itt van egy magadforma agglegénynek az egész élettörténete;
s az összeállitásához nem kell nagyobb fejtörés, mint az angol premier
nyilatkozataiból; a muszka külügyér depecheiből, a török nagyvezér
hatisheriffjeiből, a német Bund határozataiból; Garibaldi toasztjaiból s
Napoleon hallgatásaiból kiolvasni, hogy hányadán áll a világ? a mit
pedig mindennap megkisért minden hirlapolvasó.



A seregeknek ura.


A düppeli sánczok bevétele után porosz király ő felsége rögtön táviratot
sürgönyözött a koronaherczeghez; a távirat igy kezdődött: „A seregeknek
ura után Önnek és vitéz hadseregünknek köszönhetem e fényes
győzelmünket“. Wrangel fővezérről egy szó sem volt benne. A
koronaherczeg, ki jól ismeri a vén hadvezér katonai büszkeségét,
mentegetni kezdé a királyt, hogy a nagy sietségben igy meg amugy
elfelejtette Wrangel papát.--Oh dehogy! szólt a vén hadvezér; sőt inkább
nagyon megtisztelt, hiszen igy kezdi: „a seregeknek ura után“. Már pedig
az én vagyok.



Foghagyma-e inkább, mint pézsma?


Nem tudom, minden ember ugy gyülöli-e a pézsmaszagot, mint Hortobágyi
Feri? annyi bizonyos, hogy én sem állhatom ki. Már pedig sok elegáns
delnő azt képzeli, hogy nem volna tökéletes, ha ugy be nem pézsmázná
magát, hogy a vak is ráismerjen róla.

Különösen két debreczeni urhölgygyel volt Feri nagyon megakadva, a kik
épen az ő zártszéke mellett jobbról-balról voltak abonirozva a
szinházban, s a kiknek a parfümjétől néha azt se látta, hogy operát
adnak-e, vagy siralmas darabot? Nem tudta, hogy szerezzen magának
elégtételt.

Hát egyszer meglát Feri egy kurta subás embert a piaczon, a mint
hatalmas étvágygyal falatozik szalonnát, kenyeret és zöld vöröshagymát
szedegetvén elő a tarisznyájából. Mikor a vöröshagymának vége volt,
akkor meg poszpásznak egy csomó fris foghagymát morzsolgatott el rá.

--Ez lesz az én emberem! gondolá magában Feri s belekötött a jámbor
emberbe.

--Hallja kend, atyafi, szereti-e a komédiát?

--Má hogy ne?

--Hát a jó bakatort?

--De biz azt is.

--Fogja hát ezt a bilétet, menjen be vele a komédiába. Üljön le arra a
zártszékre, a melyiket kimutatnak, s ott maradjon a darab végeig. Mikor
aztán kijön, két pint bor ára üti a markát.

A hagymakedvelő rá állt a kellemes alkura s jó eleve bevette magát Feri
zártszékébe.

Hát azután jöttek a dámák s jobbrul-balrul elfoglalták mellette
helyeiket.

Feri pedig a parterre váltván jegyet, onnan nézte, hogy hova fejlődik ki
ez a krizis.

A delnők csak fintorgatták az orrukat, tartották a zsebkendőket szájuk
elé; de nem kevésbbé neheztelt a jámbor atyafi is s tekergette a nyakát
jobbra-balra, fujt maga elé nagyokat, mint a ki nem szereti az
állapotot, nézegette, hogy merre lehetne innen valamiképen megszökni.

Utoljára is az irhabőrös ember türelme lett rövidebb; a mint egy
kurtinát leeresztettek, felszedte magát tarisznyástól, bundástól,
keresztül tört a néző seregen s iparkodott kifelé.

Feri utját állta: „no hát mi baj?“

--De uram, szólt a foghagymafaló, ha két akó borral kecsegtet is az ur,
nem tudom én azt a büzt kiállani, a mi ott van.



Bebizonyítása annak, hogy Diogenes nem volt igazán bölcs.


Diogenes azt állitá, hogy haszontalanság minden tudomány; az athenei
tudós akademia fölösleges a világon, az embernek nincs szüksége
egyébbre, mint egy hordóra, a miben lakjék.

Ugy, de a hordó nem terem a fán, mint a makk-kopáncs; az ebben az időben
cserépből volt, készitette a gerencsér.

Hogy a gerencsér hordót készithessen, szüksége van a kőmüvesre, hogy az
neki égető kemenczét épitsen.

Hogy a kőmüves épithessen, szüksége van a kovácsra, a ki neki kőfaragó
eszközöket szolgáltasson.

Hogy a kovács kalapácsot készithessen, szüksége van a timárra, a ki a
fujtatóhoz bőrt ád.

Hogy a timár bőrt készithessen, szüksége van az ácsra, a ki száritó
szint épit.

Hogy az ács faraghasson, szüksége van megint a kovácsra, a kinél fejszét
rendel.

Hogy a kovács fejszét készithessen, szüksége van a bányászra, a ki a
vasat előkeresse a földből.

Hogy a bányász hozzá foghasson a mesterségéhez, szüksége van a mérnökre.

A mérnököt pedig az akadémiában tanitják.

És igy azért a tréfáért, hogy Diogenes egy hordóban ülve szidhassa az
egész dolgozó és fáradozó világot s a vele nem tartó tudós társaságot;
csupán azért az egy hordóért szüksége volt az egész emberi társaságra, s
az athenei akadémiára.

Ebből mai nap is érthetne valamit egy némely cynicus Diogenes.



Egy szorgalmas bürokrata naplójából.


Reggel 8 órakor a hivatalba indultam, a hivatal messze van a lakásomtól,
odáig tizennégy fotograf esik, azokban a képeket végig nézegettem,
pontban kilenczkor megérkeztem a büróba. Az osztályfőnök kérdésére, hol
késtem, azt felelém, az ő arczképét kerestem, meg is találtam. Itt van a
zsebemben, most vettem. Azzal ugyan ő maga ajándékozott meg egyezer, de
már elfelejtette.

9½-ig a vászonkarmantyumat huztam fel a kabátujjamra, ugyanazt háromszor
máslira kötöttem.

10-ig tollakat faragtam. Az aczéltollat azért nem szeretem, mert az
mindjárt készen van.

10½-ig plajbászt faragtam. Roszak ezek a hivatalbeli plajbászok, mikor
az ember kihegyezte, akkor törnek el.

10¾-ig pipára gyujtottam, a szopóka rosszul szelelt, ki kellett
tisztitani.

11-ig a hivatalszolgát kerestem, de nem találtam.

11¼-ig magam szaladtam át a trafikba, a kalapomat a szegen hagytam, hogy
ha jön az igazgató, láthassa, hogy itt vagyok.

11¾-ig az „Ungarische Nachrichten“-t végig olvastam. Impertinens nép ez
az angol.

12-ig a másodtitkárral vitatkoztam, a ki a francziákat még
impertinensebbeknek tartja.

12¼-kor egy panaszos embert kikergettem, a ki azt merte allegálni, hogy
ő már három órája várakozik rám.

12½-ig három lat keserü sót kavargattam el egy pohár vizben, a mit a
haemorhoisom végett kell innom. A sok munka megöli az embert.

12¾-ig négy iv papirost pontosan körülnyirtam.

1 órakor megérkezett az igazgató, annak segitettem a felső kabátját
levetni.

1¼ óráig méltóztatott elmondani, hogy a tegnapi ülésben hány pagát
ultimót csinált. Mindnyájan arra figyeltünk.

1½ óráig veszett nagy sietség! A hányan voltunk, egyik ajtón be, a
másikon ki. Nem leltük sehol--az igazgató ur csibukját. Végre kisült,
hogy az irodaszolga kivitte tisztitani.--Protocollumba vétetett.

1¾ óráig uj faullenczert liniáztam; mindig elviszi valaki az enyimet.

1 óra 50 perczig az órámat tizszer megnéztem; késik a gyalázatos! Oda
kinn régóta két óra van már.

2 óra! üti már valahára. Most irtam le a kezdő betüt. De iszen holnap is
nap lesz.

És ez mindennap igy megy! Az ember be van fogva 8 órától délutáni
kettőig. Csuda, ha meg nem bolondul bele az ember!



Leányvár.


1440-ik évben jó s vig szüret volt mindenütt a Hegyalján. De legvigabb
volt Patakon a Somlyó-hegyen, Palóczy Mátyás nádor szőlejében. Az agg
nádor részt nem vehetett a szüret örömeiben, őt az ország dolgai máshol
tartóztatták. Nem lehet mondani, hogy Agata leánya is egész kedvében
lett volna. Ő gyakran futott ki a hegy legmagasabb csucsára: nézett le
végig a hegy alatti nagy sikságra; onnan várta vőlegényét, Várdai
Lászlót, de arra az ut oly csendes volt, hogy rajta port még a szél sem
vert. A reményében csalódott menyasszony busan forditá fejét a pataki
vár felé; már itt a szélcsend ellenére a várváros környékét egészen
porfellegbe burkolva látta, s onnan tompa moraj vonult a hegy felé.
Rémülve sietett le a hegyalján mulatókhoz; mire odaért, egy a városból
jött lovag beszélé, hogy a cseh husziták a várost és várat véletlenül
megtámadták s elfoglalták. A rémhir hallatára bucsu nélkül oszlott szét
a szüreti vendégsereg. Agata is beugrott a befogott kocsiba; a kocsis
kérdés nélkül hajtott a többi kocsi után a Bodrogköz felé. Mikor már
közel jártak a Tiszához, jött magához a leány; gondolkozni kezdett, hol
talál menedéket? eszébe jutott az is, hogy az ut keresztül a Tiszán
Kis-Várdára, vőlegénye várához vezet; ott biztonságban leend; de ujra
azon gondolat foglalta el: mit mond majd a világ? bizonyosan azt, hogy
önkényt futott ideje előtt vőlegénye karjai közé. A Tisza révénél már
több ezerre szaporodott a menekültek fegyveres és fegyvertelen serege;
egymással czivódtak az átmenet elsőségeért. A zaj, a kétségek közt
hánykódó leányt teljes öntudatára emelé; kocsiját megállitá; az
összegyűlt népnek csengő hangon adá tudtára, hogy ő a nádor leánya, nem
akar tovább futni az ellenség előtt: ha már a fegyveres férfiak még a
tiszai átjárást sem tudják megvédeni, ő maga fogja azt megkisérteni. A
hozzá közelebb állóknak parancsolta, hogy kocsijából tüstént szedjék ki
a kerekeket s hányják a Tiszába, hogy ha akarna, se mehessen tovább.

Megszégyenülve fogta körül a bámuló nép, majd a fegyveresek kitörő
hévvel nyilvániták: hogy mind mellette maradnak s vérök hullásával
védeni fogják. Erre megszünt a révbe tolakodás; várták a bátor amazon
további intézkedését. Ő körüljárta és nézte a helyet, a Tiszához vezető
lápos tó közti utat elsánczolni, a közel erdőből vágott fákkal a
sánczból kihányt töltést megerősíteni rendelé. A védmü alig készült el,
jöttek a könnyü védelmet gyanitó csehek; megtámadták a sánczot védőket,
de többszöri megtámadásuk a hősnő vezérlete alatt véresen veretett
vissza. E hely Várdai László által később jobban megerősittetett és
„Leányvár“ nevet nyert.

Az 1700-ik évben Leányvár sánczainak lerontása elrendeltetett; e
rendelet végrehajtásával Kanta János szolgabiró bizatott meg: kitől
midőn tudakoznák: miért rontatnak le Leányvár erősségei? tréfás
komolysággal válaszolt:

--Azért, hogy ennek történetéből ne vonjon a maradék olyan
következtetést, hogy a férfinak néha a nagyobb bajok elől a nők kötője
alá bujni tanácsos.



Jósa István.


Jósa István pap, a kuruczvilágban bátor portyázó, hirneves csapatvezér,
most kurucz, majd labancz, mint kedve és érdeke hozta magával--egyszer
kurucz korában arról értesülvén, hogy Smid labancz kapitány Kassa
vidékéről a Hegyalját szándékozik meglepni; a Tisza vidékéről sietett
fel a labanczokat megelőzendő. Tályának tartott, hol pap korában minden
pinczét, sőt a nevezetesebb aszu átalagokat is megismerni elég alkalma
volt; különösen féltette a Bégányi pinczéjét, hol egy rejtett lyukban a
legnemesebb borok voltak lerakva. Sietsége hasztalan volt; mert mikorra
Tályára ért, Smid emberei minden pinczét, még a Bégányiét is--a rejtett
helyet is felfedezvén,--kiraboltak; a rablott borokat tovább szálliták.

Jósa szomoru meglepetéssel hallotta a hirt; tudakozódott a labanczok
mely irányban vonulásukról; értesült, hogy azok Szántó felé, az Aranyos
völgyön a hegyek közé vonultak. E hirre fejét csóválta; reménye nem volt
a labanczokat a hegyek közt sikerrel megtámadhatni. Legényeit lóra
parancsolá; csapatát lassu lépéssel vezeté a kimutatott hely felé; majd
legényét, Körmös Ferit szólitá magához, annak titkosan adá utasitásait;
hogy sietve menjen előre, öltözködjék át labancznak; a hegyek közt
keresse fel Smid embereit, adja tudtokra, hogy ő felmondott Tökölinek; ő
és legényei már levágták szakállukat, süveg helyett kalapot nyomtak
fejökre; ha szivesen fogadják, átjönnek labancznak.

Ezután csapatát két részre osztá; felét egyik hadnagya vezérlete alatt a
Cserehát felé küldé, oly utasitással, hogy onnan Szendrő, Torna felé
portyázzanak, de minden nagyobb s feltünést okozó vállalatot
mellőzzenek; ő rövid időn tudtokra adandja, mikor és hol kell vele
csatlakozniuk; kipróbált, ismert legényeit maga mellett megtartá, s
ezekkel folytatá utját a kitüzött czél felé. Még aznap este felé
találkozott a hegyekből visszatért legényével, ki jelenté, hogy őt a
labanczok szivesen látták; hangosan nyilvániták örömüket a nemvárt
megtérésen; őt kérték: siettesse a vezér mielébbi csatlakozását, mert
vezérök e napokban nagyobb támadást szándékozik intézni a tiszántuli
részekre.

Másnap a Simándi bérczen megtörtént a leborotvált és felkalapozott
kuruczok csatlakozása a labanczokkal. A labanczok örömükben átadták
Jósának s csapatának a rablott borok egy negyedét; magának pedig két
penészes átalagot választa, mely a többinél kisebb és véznább volt,
melyet már a pinczében ismert, s tudta, hogy azok tartalma a legnemesebb
hegyaljai bor, azok egyikét „summus pontifex“-nek, a másikat „emollit
mores“-nek keresztelte el Bégányi uram; később intézkedett, hogy azok
más ember szeme elé a napfényre ne kerüljenek.

Körülbelül egy hónapig müködött Jósa a labanczokkal, velök száguldozta
be Kálló, Szatmár és Bihar vidékét, velök együtt tért vissza Kassához;
de itt egy éjjel ugy eltünt csapatával együtt, hogy a labanczok merre
tünését még nyomáról sem fedezhették fel; csak később hallották, hogy
háromezerre menő dandárával Selmeczet megrohanta s bevette, az ott
talált aranyat felzsákmányolta, Szepes és Sáros városait megsarczolta,
Bártfát, Kis-Szebent, Barkóczy hadainak szemeláttára bevette. Ekkor
üzent hozzá Barkóczy: „Hát Jósa uram, ez az adott szó és a zászlónk
alatt letett eskü?“

--Mint pap,--válaszolt Jósa,--az eskü alól magam dispensáltam magamat:
mint katona és szakállas kurucz csak azt akartam Gensdorf ezredesnek
értésére adni, hogy engem máskor Göncz-Ruszkán asszonyoknál ne keressen;
megtalálhat fényes nappal a csatatéren is.



Petőfi verse.


Mikor Petőfi azt a rettenetes szomjas verset irta: Mért nem tesz az
Isten most csudát, változtatná borrá a Tiszát; hadd lehetnék én meg a
Duna, hogy a Tisza belém omlana. Volt Szigeten egy énekes uri ember, a
ki a bort „nem veté meg“,--olvassa, ismét elolvassa a verset--s nagyot
csap öklével homlokára: hohó--Petőfi barátom! nem innál te abból egy
cseppet sem, mert majd eleibe feküdném én annak itt Szigeten.



A kontócsinálás mesterségéről.


Tekintedezs barátom uram!

Hiszen magyar ember izs csak irti mestersigit, csak irti, de mit
hasznalja maganak, ha nem tudja, a mi fü dolog minden mestersigben, a
kontot megcsinyalnyi. Van nekünk izs jo prokator, jo doktor, jo oras, jo
varga, jo molnar, de mit megir mindaz, ha kontot nem tunak készitenyi
jol.

Tehad nekem van enyihany igen jo indigenaba ojtott exemplariumom, a ki
mar acclimatizalta magát izs nalunk, azokat izs facsimile kedviirt,
közhasznalatra bocsatok, hogy hasznalhasson utana minden okozs ember.

Mert teczik tunyi, sokat ir praxis. Okozs ember holtig tanulya.

Mikor kirdezi patakmalomban mümolnár leginyitőle, „te Fridrik!--Ki veted
mar vamot enek a parasztnak a lisztyibül!“--Igen is, kivetem.

Latot a paraszt, mikor kiveted a vamot neki a lisztbül?--Nem lata.--Te
ostoba, minek csinyaltad neki hata mögöte? most ez a szegin böcsületes
paraszt aszt fogja hinyi, hogy megcsaltad. Ved ki neki vamot mig eczer
szeme latara.

Hat ez mar irtette mestersigit.

Meg mikor nimet schuszterhez gyün urasag, s mutatya topant: „nizen ur!
tegnap megvetem uj topant, ma mar ments szit.“--Csudalkozok ra! aszongya
majszter. Szokot eltartanyi legalab kit hitig. Talan jarkalnyi
miltoztatott bene gyalog?--Had mi az ördög?--Hja, in csak olyan
urasagoknak dolgozok, a kik jarjak hintoban.

Ez is irtette mestersigit.

Oras izs irti mestersigit egyik masik: bele niztem oraba, egy forint;
bele fujtam, kit forint; fülemhez tartottam, harom forint; felhuztam,
nigy forint, elöre igazitotam, öt forint; summa summarum: az egizs
klesipdra nem ir anyit, mint a reperatura.

Kocsmaroshoz izs tudok utasitanyi studium kedvelü publicumot, a ki nekem
csinyalta bizonyos inház megnyitási ünepily alkalmatlansagaval eszt az
areljegyzist egy iczakara, estitül regelig.

1. Hit fütis! 5 frt. (Notabene. Ot adnak egy öl fat 4 forintir; szalasom
volt a kamraban, a hol nem volt kalyha, hanem kaposztás hordó.)

2. Tabledo, kit szemilyre, vacsora, regeli, 5 forint. (Notabene. Sak
magam voltam, izs nekem sincs kit fejem, a vacsora mar akor elfogyott,
mikor irkeztem, a regelí pedig nem volta kisz, mikor elmentem.)

3. Nigy lóra szina, abrak, 4 forint. (Sak kít lovam volt, a kocsisomat
elnizte másik ketönek; az izs hazulrol hozta szinat, abrakot.)

4. Gyirtya: nigy szal, kit forint. (Az lehetett, de nem láthatam, mert
setit volt.)

5. Szolgalat, tisztitas, et cetera, 5 forint. (Az igaz, a megkefilis
ellen nem lehette panasz.)

Ez a derik ember izs nagy tökiletesigre vite tudomanyat.

Hanem megtaláltam eczer az orvos doktort, a ki gyogyitotta fürdőben
azokat az embereket, a kiknek semi bajuk sincs. Igen baratságos férfiu
volt.

Csinyalta ü egy gazdag bojár familianak következendü arjegyzékecskit:

„Vigesima prima Junii, Orvosi consulatio nagysagas ur, aszonysag is
kisaszonysagal. Hat arany. Kivantam ugyanakor olahul „szinetatye“--1
arany.

22. Junii. Szemközt ültem tabledonal ebid alat aszonysagal, 1 arany.
Figyelmeztetem, hogy omeletbül ne egyik, mert kozmas, 1 arany.

Eodem dato. Este concertben kisaszonysagot orvosilag figyelmeztetem,
hogy schavolt vegyen fel, mert hideg van, 1 arany.

23-ja Junii. Kezet szoritotam promenadon urasagal, az alata pulsusat
tapogatam, 1 arany.

Ugyanakor. Aszonysag panaszkota, hogy nincsen szike, mingyart hoztam
neki egy szalmasziket, leül, hete ra. Gyors orvosi segitsigir kit arany.
Ugyanakor este kalabriasoztam urasagal: orvosi irvagasirt 1 arany.

24-ta Junii. Kis aszony panaszkota nagy szomjusagról, hoztam neki egy
pohar vizet, 1 arany. Nem engetem mind meginya, hogy meg ne artson, 1
arany. Többit viletlenül asszonysag nyakajaba öntötem: hideg douche: 1
arany.

25-ta Junii. Urasagnak tyukszemire raliptem. Orvosi irintkezés: 1 arany.
Összeszidta. Expectorantiakirt: 1 arany.

26-ta Junii. Kelnernek rakialtotam hozon aszonysagnak aszt az
ürüczombot: orvosi rendelis 1 arany.

Ugyanaznap. Nagyságos ur dilelöt panaszkota, hogy hideg van: 1 arany;
dilután panaszkota, hogy meleg van: 1 arany. Multiemeszku. (Ezir megint
egy arany).

De micsoda mindezen a trifadolog ahoz a kontohoz kipest, a kit in
tapasztaltam egy doktor juris szivesigibül, a ki nekem azt kiszitette
csupa kelemetes baratsagbul.

Tudnyilik, hogy egy doktor juris exequalta nekem egy kis pinzt valami
adosomtul, asztán nem ata ide, asztan egy masik doktor jurist kelete
keresnem, a ki az elsötül elexequaljon az elexequalt sumacskat. Ez pedig
ide nem ata ugyan, hanem azir maganal tartota, ugy hogy megint egy
harmadik doktor jurishoz kelete folyamodnom, hogy exequaljon azt a
pinzt, a mit a masodik exequalt az elsötül, a ki exequalta adost.

Had elöre izs küldötem egy levilkibe 10 forintocskat, elöleges költsigek
stemplire.--Kaptam mingyar következő kontocskat:

       Tallérossy Zebulon urtól egy levil
    irkezte, tiz forinttal                      1 frt -- kr.
       Levil felbontasakor faradsag            --  „  25  „
       Olló koptatasirt, pecsit felvagasakor   --  „  25  „
       Rosz helyes iras, helyesebben olvasasa   1  „  --  „
       Szidja bene doktor jurisokat. Ezt
    teheti, hanem jár irte                      5  „  --  „
       Akarja panaszt tenyi országbironal,
    de meg se teszi                             5  „  --  „
       Az alata, mig levil olvastatot, szivar
    ki igeti nyakravalot                        2  „  --  „
       Uj frakot felvetem, informatio viget     1  „  --  „
       Első emeletbe lementem, hol referendarius
    lakik. Fiakerirt                            1  „  --  „
       Kisaszonynak kezet csokoltam             1  „  --  „
       Aszonysagnak izs kezet csokoltam,
    azt nem teszem alab--mint                   5  „  --  „
       Referendarius urnal bekopogtam           1  „  --  „
       Le nem ültetet                          --  „  50  „
       Azt monta, hogy kel lenyi kis türelemel  3  „  --  „
       Boszusagomat elfojtotam                  1  „  --  „
       Valaszt megiratam                        2  „  --  „
       Alairtam nevemet                         4  „  --  „
       Gyertyát gyujtottam pecsitelishez       --  „  25  „
       Porzo fogyot, pedig draga               --  „  20  „
       Inasnak csengetem                       --  „  40  „
       Tiz krajczaros postabilyeg levilre      --  „  50  „
                                              -------------
                                         Suma: 36 frt 40 kr.
                                 Összeadásirt: --  „  60  „
                                    Kerekesen: 37  „  --  „

Kivül aztán mig a levil boritikjara izs volt irva egy positio, a mi mar
belül el nem firt.

„Levil lepecsitelisekor spanyolviaszkot körmömre elcsepentetem: 5
forint.“

Csak az a vigasztalasom meg van, hogy nem sok van ilyen, csak az az in
különös szerencsim, hogy hany van, aszt mind in felfedezek.

Azir nem ajanlhatok eligi, hogy studirozon minden ember fentebi
tanulmanykontokat, hogy nemcsak nekem jusson belőle ilyen, kapjon
belüle mas izs.



TARTALOM-JEGYZÉK.


                                                                 Oldal

I. Ferencz és az öreg Tolnay                                         5

A tanár boszuja                                                      7

Hja, paraszt, az más                                                 8

Deák Ferencz és a falusi publicista                                  9

Bölcs Bolondság                                                     11

Nefélsz Pista                                                       12

Non plus ultra, a kortes életből                                    19

Visszaemlékezések a jó Wenkheim Bélára                              21

István nádor és a huszár                                            23

Ki nagyobb ur                                                       25

Bartakovics érsek meg a tiszttartója                                25

Bartakovics sétáiról                                                29

Krumplis érsek                                                      29

Az öreg Balogh                                                      30

Egy nyitrai községbiró                                              32

A Burg fehér asszonya                                               32

Wesselényi és a légátus                                             35

Az ál-biztos (A régi időkből)                                       36

A gazda-ember mint időrendező                                       37

Egy nemes vonás                                                     38

A létai fuvaros                                                     39

Hogy fejezi ki a süketnéma jelekkel Deák Ferenczet?                 40

Miért vagyunk kénytelenek politizálni                               40

A szórakozott                                                       43

Conjugatiói minták, kezdő diplomaták számára                        46

Allegória ujabbkori politikusok számára tanulmányul                 48

Malitiósus észrevétel                                               49

Amerikai házasság és elválás                                        49

Tud németül                                                         50

A hajdankori kritika és antikritika                                 51

Nagyon alapos megjegyzés                                            51

A hordón lovagló magyarok                                           52

Cserében                                                            53

A világhelyzetről                                                   53

Különféle prédikácziók egy és ugyanazon textus felett               56

Egy nap egy mandarin életéből                                       58

Regény telegrammokban. (Uj genre.)                                  61

Az akadémiai restóráczió                                            64

Hogy tudott megnőni                                                 67

Német Berczi szemüvege                                              68

Még is Deák Ferencz-adoma                                           70

Abból a régi jó időből                                              70

Egy régi latin vers magyarra forditva                               71

Deák Ferencz-adoma                                                  72

Hogy támadt a makfalvi iskola                                       73

Miért nem sikerült felrobbantani a lánczhidat?                      73

A beszéd arany, a hallgatás bankó                                   74

Deák Ferencz-adoma                                                  75

Krónikás adomák                                                     76

Hihetetlen igaz történet                                            78

Hajdan és most                                                      80

Báró Sina életéből:
   I. Négy napig béröltözetben                                      80
  II. A rendezett földes ur                                         82

A honvágy                                                           83

A rejtélyes ajándék                                                 84

Mikor Deák Ferencz hazudott                                         85

Si accepisti, nega!                                                 87

A poétás rektor                                                     88

Deák Ferencz-adoma                                                  89

A Széchenyi-üdvözlő                                                 90

Palócz-szivesség                                                    90

Adomák az öreg gróf Károlyi Istvánról                               91

Muszka élcz                                                         93

Székely támad (Törvényszéki jelenet)                                94

Egy régi csodareczept (Hogy az embernek se puska-, se ágyugolyó
ne ártson)                                                          99

Krónikás adomák                                                     99

Boszniai huszárkaland (Egy huszár főhadnagy naplójából)            102

Egy kis ártatlan quaeproquo (Megtörtént humoreszk)                 106

A csodabogarak (Novella-gyüjtemény):
   I. Tolvaj história                                              109
  II. Putifár kis fia                                              112
 III. Hogy támad a divat?                                          114
  IV. A pathologicophysíológiai pöreset                            115
   V. Tizenhat garasért nyolczvan ezer forintot                    117
  VI. Párbaj, a minőt senki sem hinne el, ha én nem mondanám       119

A holt ember                                                       121

XXIII                                                              123

A régi jó időkből                                                  125

Egy gazdag ember (Életkép)                                         127

Elegy-Belegy                                                       130

A bihari főispánról                                                132

Széchenyi, mint ifju diplomata                                     134

Furcsa passzióik vannak a nagy embereknek                          137

A hamis bankócsinálók                                              141

Az ebédünket elakarják disputálni                                  144

Hirlapolvasói kombináczió (Kávéházi jelenet)                       147

A seregeknek ura                                                   149

Foghagyma-e inkább, mint pézsma.                                   149

Bebizonyitása annak, hogy Diogenes nem volt igazán bölcs           151

Egy szorgalmas bürokrata naplójából                                152

Leányvár                                                           154

Jósa István                                                        156

Petőfi verse                                                       158

A kontócsinálás mesterségéről                                      159


BUDAPEST RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA.

JÓKAI MÓR legújabb müvei:

Fráter György. Regény 5 köt. Ára fűzve 7 frt, 2 díszkötésben 8 frt 50 kr.

Kétszer kettő négy és egyéb elbeszélések. Ára fűzve          1 frt 20 kr.
díszkötésben                                                 2 frt -- kr.

Vén emberek nyara és egyéb elbeszélések. Ára fűzve           1 frt 20 kr.
díszkötésben                                                 2 frt -- kr.

Házasság éhségből és egyéb elbeszélések. Ára fűzve           1 frt 20 kr.
díszkötésben                                                 2 frt -- kr.

Sárga rózsa. Pusztai regény. Ára fűzve 1 frt, díszkötésben         2 frt.

Rákóczy fia. Tört. regény. 3 köt. Ára fűzve 4 frt; díszköt.        5 frt.

A fekete vér. Regény 2 köt. Ára fűzve                              2 frt.
díszkötésben                                                       3 frt.

Gazdag szegények. Regény 2 köt. Ára fűzve 3 frt; díszk.            4 frt.

Napraforgók. Elbeszélések. 2 köt. Ára fűzve 3 frt, díszköt.        4 frt.

A ki a szivét a homlokán hordja. Regény. Ára fűzve                 1 frt.
díszkötésben                                                       2 frt.

A tengerszemü hölgy. 3 köt. A magy. tud. akadémia 1000
forintos Péczely-dijával jutalmazott regény. Ára fűzve             4 frt.
díszkötésben                                                       5 frt.

A lélekidomár. Regény 5 kötet. Ára fűzve 6 frt, 2 díszk.     7 frt 50 kr.

Utazás egy sirdomb körül. Nagy Album kiadás. Illusztrálta
Vágó Pál. Ára fűzve 6 frt, díszkötésben                            8 frt.

Lenczi fráter. Regény. Ára fűzve 1 frt, díszkötésben               2 frt.

Jocus és Momus. Adomák. Ára fűzve 1 frt 20 kr., diszk.             2 frt.

A három márványfej. Tört. regény 3 kötet. Ára fűzve                4 frt.
díszkötésben                                                       5 frt.

A Magláy-család. A ki holta után áll boszút.
Ára fűzve 1 frt 20 kr. díszkötésben                                2 frt.

A czigánybáró. Regény. Ára fűzve 1 frt, díszkötésben               2 frt.

A lőcsei fehérasszony. Tört. regény 5 kötetben. Ára fűzve          6 frt.
2 díszkötésben                                               7 frt 50 kr.

Asszonyt kisér, Isten kisért. Regény, 2-ik kiad. Ára fűzve         1 frt.
díszkötésben                                                       2 frt.

Minden poklokon keresztül. Tört. regény a keresztes háborúk
idejéből, 2-ik kiad. Ára fűzve 1 frt 50 kr. díszköt.         2 frt 50 kr.

Egy játékos, a ki nyer. Regény, 2-ik kiad. Ára fűzve         1 frt 50 kr.
díszkötésben                                                 2 frt 50 kr.

Páter Péter. Reg. 2-ik kiad. Ára fűzve 1 frt, díszkötésben         2 frt.

Olympi verseny. Ábrándképek. Ára fűzve                             40 kr.

Az arany ember. Dráma. Ára fűzve 1 frt 80 kr. díszk.         2 frt 80 kr.

Fekete gyémántok. Színmű. Ára fűzve 1 frt 60 kr. díszk.      2 frt 60 kr.

Keresd a szived. Színmű. Ára fűzve 1 frt 40 kr., díszk.      2 frt 40 kr.

BUDAPEST RÉVAI TESTVÉREK KIADÁS.

MIKSZÁTH KÁLMÁN ÖSSZEGYÜJTÖTT MUNKÁI.

Mikszáth Kálmán műveinek, melyeket a külföldi irodalmak is siettek
átültetni, egyöntetű, rendkívül díszes s a mellett még olyan olcsó
kiadását rendeztük sajtó alá, mely lehetővé teszi, hogy Mikszáth munkáit
minden magyar olvasó összegyüjtve egyforma alakban birhassa és
élvezhesse.

E gyűjteményes kiadásból eddigelé a következő kötetek jelentek meg:

I. A tekintetes vármegye. 3-ik kiad. Fűzve                  2.—
     Díszkötésben                                           3.—

II. Az apró gentry és a nép. Fűzve                          2.—
      Díszkötésben                                          3.—

III. Nemzetes uraimék. Fűzve                                2.—
      Díszkötésben                                          3.—

IV. Pipacsok a búzában. Fűzve                               2.—
      Díszkötésben                                          3.—

V. Tavaszi rügyek. 2-ik kiad. Fűzve                         2.—
      Díszkötésben                                          3.—

VI. Urak és parasztok. Fűzve                                2.—
      Díszkötésben                                          3.—

VII. A két koldusdiák. Fűzve                                2.—
      Díszkötésben                                          3.—

VIII. Club és folyósó. Fűzve                                2.—
      Díszkötésben                                          3.—

IX. A beszélő köntös. Fűzve                                 2.—
      Díszkötésben                                          3.—

X. Pernye. Fűzve                                            2.—
      Díszkötésben                                          3.—

Budapest, Rudnyánszky A. könyvnyomdájából.





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Jocus és Momus" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.