Title: A tanító / Pompei utolsó éje
Author: Kapos, Andor, Horváth, Ákos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A tanító / Pompei utolsó éje" ***


             KAPOS ANDOR

              A TANITÓ

       EGYFELVONÁSOS SZINJÁTÉK



             HORVÁTH ÁKOS

          POMPEJI UTOLSÓ ÉJE

     EGYFELVONÁSOS VERSESTRAGÉDIA


[Illustration]


          MODERN KÖNYVTÁR
      SZERKESZTI GÖMÖRI JENŐ
              35. SZÁM
           BUDAPEST, 1911
  POLITZER ZSIGMOND ÉS FIA KIADÁSA


                             Költeni annyi, mint itélőszéket
                             tartani önmagunk fölött.

                                                     (IBSEN)


A szerzők minden jogot, az előadás és fordítás jogát is,
fentartják maguknak. »A tanító« előadási joga Valentin Lajos
szinházi ügynöksége útján szerezhető meg. »Pompeji
utolsó éje« előadási joga a Modern Könyvtár Szerkesztősége
útján szerezhető meg.


A MODERN KÖNYVTÁR SZERKESZTŐSÉGE:
VIII. KERÜLET, VAS-UCCA 15/b., I. EM. 18.
TELEFON: 6-89



A TANITÓ

EGYFELVONÁSOS SZINJÁTÉK

IRTA: KAPOS ANDOR


SZEMÉLYEK

JÁNOS tanitó
IDA felesége
RIZA leányuk
JENO fiuk
KATICA

Először adták a Kamarajáték-Szintársulatban 1911. Február 18-án

Szoba. Egyszerü butorok. A jobboldalon könyvespoic: könyvekkel és
irkákkal megrakva. A baloldalon ruhaszekrény, melléje támasztva
nádpálca. Középen asztal, rajta gyufatartó; körülötte székek. Egy
nagy karosszék. Pamlag a balszögletben, közel a fenékfal egyik
ablakához. A pamlag előtt kis kézimunka-asztal. Jobboldalon ajtó,
mely a szoba bejárata az udvar felől jövőknek. A baloldalon ajtó,
mely a másik szobába vezet. A fenékfalon 2 ablak becsukott
üvegtáblákkal. Kivül rájuk hajol a ház elé ültetett akácsor, tele
virággal. Ha az ablakok nyitva vannak, kissé kihajolva,
akácvirágot lehet tépni.

Idő: Ma, ebédután, egy szép tavaszi napon. Az ablaküvegeken
azonban csak megtörve és homályosan verődik be a napsugár


János, Ida és Riza

JÁNOS (minden mozdulatán, a hangján és a gesztusain meglátszik,
hogy életét az iskolapadok, szepegő diákok között töltötte.
Megszokta a parancsoló hangot és a föltétlen engedelmességet.
Otthon is pattogó modorban beszél. De a nagy hang mellett, mégis
csak egy megkopott, szürke, szegény kisvárosi tanitó. Körülbelül
45 éves. Házikabát van rajta. Fel-alá járkál): Riza, már megint
regényt olvassz!

RIZA (fiatal leány, 15 év körül; mintha az apja nem is hozzá
szólna: tovább olvas).

JÁNOS (haraggal): Ide hallgass! (Odalép hozzá és orra előtt
becsapja a könyvet.)

RIZA (durcásan és kelletlenül ránt egyet a vállán): Apa! Mit
akarsz tőlem?

JÁNOS: Azt, hogy ne olvass mindig szerelmi regényeket. (Szaglász.
Észreveszi Riza zsebkendőjét a könyv mellett.) Már megint parfüm.
Nem megtiltottam! (Rácsap a zsebkendőre, de)

RIZA (hirtelen felugrik és elkapja előle): Emlék! Nem adom!
(Elfut.)

JÁNOS (utána akar rohanni): Adod ide rögtön!

IDA (ki eddig a pamlagon ülve kézimunkázott a munkaasztal előtt,
most abbahagyja a munkát. Egyszerü, igénytelen asszony, ki a
gondoktól és nélkülözésektöl hamar megöregedett. De hangjában,
modorában benne van, hogy valaha leánykorában nemcsak jobb
napokat látott, hanem jó nevelést is kapott. Megszólal csöndes,
szelid szemrehányással): De János ...

JÁNOS (most már az asszony ellen fordul): Mi az? Tán a nevelési
elveimet kifogásolod?

IDA: Én nem kifogásolok semmit ... (Riza felkapja a könyvet és
anyja szavai közben lábujjhegyen beoson a baloldali szobába; az
ajtót nyitva hagyja) csak ezt a szegény lányt sajnálom.


János és Ida

JÁNOS: Hallgass! (Becsapja az ajtót, amelyen Riza távozott.) Nem
csoda, ha nálunk a szülői tekintély teljesen elvész!... Hol van
Jenő?

IDA: Kint játszik szegényke ...

JÁNOS (hogy a gyereket behivja, kitárja a jobboldali ajtót,
tavaszi verőfény hatol be a szobába): Jenő!...

IDA: Ne bántsd! Jót tesz neki a friss tavaszi levegő.

JÁNOS (az ajtót becsukja): Persze tavaszi levegő, meg parfüm, meg
batiszt-zsebkendő, meg szerelmi regény kell a gyerekeknek ... te
ezekkel akarod jó erkölcsökre nevelni őket ...

IDA: No, no ... mi sem voltunk jobbak. Emlékezzél csak a régi jó
időkre, mikor még te is szerelmes leveleket írtál.

JÁNOS: Eh! Már megint e gyerekes léhaságokat juttatod eszembe ...

IDA: Az is léhaság,--ugy-e János--hogy valaha én is fiatal
voltam? (sóhajtva) Mindketten fiatalok és szerelmesek ...

JÁNOS (kitörve): Az ég szerelmére, elég már! (Egy hanggal lejebb)
Egyéb se kell, mint az, hogy a gyerekek is meghallják! Hát illik
ez hozzánk öregekhez?

IDA: Nem illik ... és mégis olyan jól esne ez örökös pattogás
helyett egy-egy jó szó, onnan a szivedtől hozzám ...

JÁNOS (kitörve): Hallatlan!

IDA (nagyon szomoruan): Hallatlan, mert ugyis hiába. A rossz
szokáson megtörik a legjobb akarat. (Ránéz Jánosra, szinte várva,
hogy ujra rápiritson, de János nem felel; kis szünet; aztán
nagyon melegen) Köszönöm, hogy ez egyszer nem torkoltál le ...
oly jól esik már a csöndességed is ... meglásd, megjön majd a
többi is ... (János mintha ujra ki akarna törni; hogy ezt
megelőzze, nagyon hirtelen és gyorsan) No nem a gyermekek előtt
... Ő előttük maradjunk csak továbbra is kimértek, szigoruak,
tökéletesek ... De amikor egyedül vagyunk ... ugy mint most:
miért ne lehetne ugy, mint régen, mikor még mindketten fiatalok
voltunk?! (Ránéz; szünet.)

JÁNOS: Hát mit akarsz?

IDA: Csókolj meg!

JÁNOS: Pszt! (Az ajkára teszi a mutatóujját és lábujjhegyen
odalopódzik a szobaajtóhoz) Riza itt van a szobában és Jenő
bizonyára itt ólálkodik az ablak előtt. (Kinéz az ablakon.) Nem
szeretném, ha valami erkölcstelenségen ...

IDA (fájdalmas tiltakozással): Ez erkölcstelenség?

JÁNOS: Amilyenre most te vágyol: az! De hát nem akarom rontani a
kedved. (Odaáll a munkaasztalhoz) De gyorsan!

IDA (ki eközben egy szomoru könnyet törölt ki a szeméből; most
már nagyon hidegen): Köszönöm ... igazad van ... itt az ideje,
hogy lemondjunk minden erkölcstelenségről.

JÁNOS (kapva a szón): Helyes ... én már ezt régen beláttam. És
elhiheted nekem, ha az utcán megyek és szoknyasuhogást hallok ...

IDA (kézimunkázik; munkájáról nem tekint fel): Csak a sikkes
hölgyek szoknyája suhog ...

JÁNOS (meghökkenve): Hát persze ... a tied nem suhog.

IDA: Riza lányunké sem, pedig a kis fruska be nagyon szeretné ...

JÁNOS: Ne is suhogjon ... Ez a suhogás az erkölcstelenség
előszele, ettől vadulnak a férfiak!

IDA (hirtelen ránéz): Hát ezt honnan tudod?

JÁNOS (habozva): Honnan ...?... én?... hát valahol olvastam.

IDA: Szerelmi regényben ... mi?

JÁNOS: Nem regényben olvastam ... de hát ez ugyis mellékes.

IDA: Gondolod?

JÁNOS (bizonytalanul): Igen ... (hirtelen nagyon gyorsan) Én csak
emlitettem a női szoknyasuhogást, mert még ez se juttat sohase
eszembe nemtelen gondolatokat.

IDA (nagy nyomatékkal): Nem is volna méltó hozzád!

JÁNOS (nagyot nyel): Látod, édes Ida, most igazat mondtál!
(Szünet.) Pedig néha, a tanitványaimnál, szóba kell állnom nagyon
szép asszonyokkal is, de akármilyen szépek ...

IDA (sóhajtva): Fiatalok és gondtalanok ... Ez a kettő együtt a
legjobb szépítő szer ... valaha én is ilyen voltam ...

JÁNOS: Becsületszavamra, akkor te voltál a legszebb!... De ha
már ennek vége van ... azért ne bándd! Ma más a tartalma az
életednek. Kötelességeid vannak.

IDA (szomoruan): Kötelesség! Csufabb szó nincs a világon. Megöli
lelkünket, eltemeti emlékeinket ...

JÁNOS: Az, én kötelességem nem öli meg a lelkemet ... az én
kötelességem: a hivatásom. Lélekemelőbb hivatást el se tudnék
képzelni, mint e város gyermekeinek a nevelését ...

IDA: Kemény vasfegyelemmel és még keményebb nádpálcával!

JÁNOS (a karját összekulcsolja, metsző érdességgel): Ida! Mondd:
panaszkodott tán neked valaha valaki, hogy én gyerekkorában a
hátán végigvertem?

IDA: Nem. A volt tanitványaid, az alispántól az adóvégrehajtóig,
sokkal magasabban vannak, semhogy hozzám leereszkedjenek és
előttem panaszkodjanak. De ha maradt valami kellemetlen emlék
bennük, ezt, édes János, neked száz tüszurással visszafizethetik.
Hiszen nem kell egyéb, mint csak egyetlenegyszer elfelejtsenek
neked köszönni ...

JÁNOS (kitörve): Ezt nem lehet elfelejteni! Mert nem felejtenek
el a szép asszonyoknak köszönni?

IDA: Mert a szoknyájuk már messziről suhog ...

JÁNOS (hirtelen megakad, de aztán mintha nem hallotta volna): Hát
szabad velem szemben ezt a kalapbillentést csak ugy egyszerüen
mellőzni? Hiszen én nemcsak ütöttem őket, én tanitottam is őket.

IDA: És még sem a tanitó fontos, hanem az iskola. És ez megvolna
te nélküled is. Legfeljebb más tanitana. Tán nem oly energikusan,
de azért valószinüleg ép oly eredménnyel ...

JÁNOS: Ohó! Az eredményben én vagyok az első. Nálam az év végén
soha sincs rossz tanuló!

JENŐ (kívülről megzörgeti az egyik ablakot és bekiált): Riza!
Siess! Jönnek a lovasok!

IDA: És Biró Katica?

JÁNOS: Az kivétel. De miért emlited ép Biro Katát?

IDA: Mert ép most lovagol erre.

RIZA (megjelenik a baloldali ajtón és átfut a szobán a jobboldali
ajtó felé).

JÁNOS: Hova?

RIZA (az ajtónál egy pillanatra visszafordul): Megnézem a
Katicát! (Sarkon fordul és kiszalad.)

JÁNOS (utána kiált): Gyere vissza!... Mit nézel azon a rossz
tanulón? (Idához) Hát akkor csoda, ha ez a lány romlik ...? Ilyen
izlés!

IDA (mosolyogva): Sőt nagyon jó izlése van. Galambszeginé Biró
Katica nemcsak a leggazdagabb asszony, hanem a legszebb és
legsikkesebb asszony ...

JÁNOS: Mit használ szegénynek, ha olyan buta ...

IDA: Dehogy buta ...

JÁNOS: Sohase tudta a leckéjét ...

IDA: És ez a fokmérője az okosságnak? Te, kedves János, mindig
tudtad a leckét, de azért kivüled is vannak még okos emberek a
világon. Például Katica, ki olyan okosan ment férjhez.

JÁNOS: Ez az egy, amihez értett, hiszen mindig táncon, fiatal
emberen, léhaságon járt az esze ...

IDA (sóhajtva): Bár csak a mi Rizánk is ilyen okosan léha volna!
Mindenesetre nem árt, ha minél többet van Katica társaságában. Ez
az édes teremtés olyan jó hozzá. Szivesen látja magánál, becézi,
szereti, könyveket ad kölcsön neki ...

JÁNOS: Micsoda ...? Hát ezt a szerelmes regényt is ő tőle kapta?

IDA: Igen.

JÁNOS: Hát ez a Kata a Riza megrontója?

IDA (bosszankodva): Mért nem mindjárt Káti?... Nem a cseléded,
hogy Katának nevezd!

JÁNOS: Mért ...? Ez a becsületes neve. A keresztlevelében igy
van.

IDA: De senki sem hivja igy ...

JÁNOS: Bánom is én! Én a tanitója voltam és nem az udvarlója! Azt
meg nem éri, hogy én Katinkának, Katókának, vagy pláne Katicának
hivjam.

(Kint éktelen, folyton közeledő sirás hallatszik.)

IDA (ijedten feláll): Istenem!... Ez a Jenő hangja!... Mi
történt? (Az ajtóhoz szalad.)

JÁNOS: Bizonyosan valami huncutságon rajtavesztett ...

IDA (eközben felrántja az ajtót, melyen folytonos sirás közepette
betámolyog Jenő. Utána Riza).


János, Ida, Riza, Jenő

JÁNOS: Ne bőgj!

JENŐ (folyton bőgve, az anyja szoknyáját huzogalva): Anyuskám,
rám ütött ... ugy fáj ...

IDA (ijedten): Hol?

RIZA: Ugy kell neki! Minek ugrált a ló előtt!

JENŐ (folyton bőgve): Hazudsz!

IDA: A Katica ...?

JÁNOS: Bíró Kata merte volna?

RIZA: Jól tette ... Jenő kezében kő is volt ...

JENŐ: Nem igaz!

JÁNOS: Csend legyen! (Idához) Nos, mit szólsz hozzá, meg merte
ütni a fiunkat, a mi fiunkat ez a Kata ... Pardon: a te kedves
Katicád!

IDA: Hallottad, hogy a lova előtt ugrált.

JÁNOS: Akármit tett, neki nincs joga megütni!

JENŐ (hangosabb jajgatással): Édesapám, ugy sajog a karom!

JÁNOS: Ne bőgj, mert rád ütök!

IDA (szelid gunnyal): Te is ráütsz ... szép.

JÁNOS: Nekem szabad! Mert én apja és tanitója vagyok.

IDA: De hátha nem ismerte meg a fiunkat?

JÁNOS: Akkor is láthatta róla, hogy uri gyerek! (Odamegy a
ruhafogashoz.)

IDA: Hova mész ilyen korán?

JÁNOS: A Katához! Megleckéztetem ... tudom Istenem!

IDA: Elkésel az iskolából.

JÁNOS (megnézi az óráját): Van még egy félórám. Onnét egyenesen
az iskolába megyek. Jenő!

JENŐ (ujra kezdi a sirást): Édesapám.--Ugy megütött, pedig uri
gyerek vagyok. Rám csak édesapámnak szabad ütni!

JÁNOS: A nádpálcát ...

JENŐ (nagyot sikoltva): Ne bántson!

JÁNOS (mosolyogva folytatja): ...hozd majd el az iskolába.

JENŐ (félig nevetve, félig sirva): I ... igen ... igen.
(Abbahagyja a sirást, a nádpálcát felkapja és nagyokat suhogtat a
levegőben.)

RIZA: Maradj veszteg! Még kiütöd a szememet ... (El akarja venni
tőle a pálcát.)

IDA: Hát érdemes ezért a vásott fiuért?

JÁNOS: Nem miatta, hanem én miattam érdemes ... Aztán meg a Riza
miatt is ... Ez nem mehet igy tovább!

IDA (ijedten): Csak nem akarod Rizát eltiltani tőle?

JÁNOS: Most nem érek rá veled tárgyalni! (Leveti a házikabátját.)

IDA: Várj! Kiadom a szalónkabátot ... (Kinyitja a ruhaszekrényt.)

JÁNOS (mogorván): Minek?

IDA: Mert Katicához ebben a kopott kabátban be sem eresztenek.
(Kiveszi a kabátot.)

JÁNOS: Azt szeretném látni!

IDA (miközben a szalónkabátot Jánosra rásegiti): Azóta, hogy
utoljára náluk voltál, uj cselédek vannak. Az inasoknak a
kopottságoddal nem imponálsz.

JÁNOS (kelletlenül magára huzva a szalónkabátot, belenyul a
zsebébe, kihuz egy már használt zsebkendőt).

IDA: Adok tisztát. (Átada a szekrényből egy fehér zsebkendőt.)

JÁNOS (elteszi, a ruhafogasról ép le akarja venni a felöltőjét,
mikor)

RIZA (ki az ablak mellett áll; nagy meglepetéssel): Anyuskám ...
Katica ép most lépett be az udvarra ... Ide tart. (Ki akar elébe
szaladni.)

JÁNOS (stentori hangon): Itt maradsz! Menj be a másik szobába!

JENŐ (eközben nagy ijedtséggel beszalad a szomszéd szobába és
onnét kiabál): Ne higyjen, édesapám, a Katica néninek ... Én nem
bántottam ...

RIZA: Nem! Látni akarom az aranyost ... Anyuskám, a lovagló
kosztüm van rajta ...

IDA: Majd aztán, Rizám ... Előbb öltözzünk át. (Mindketten
balfelé mennek.)

JÁNOS: Mig nem hivlak benneteket, hagyjatok magunkra. Beszélni
akarok a fejével!

IDA (miközben az ajtót behuzza): Meg a szemével ...

JÁNOS: Rá se nézek ... (Kopogtatás; mogorván) Szabad!


János és Katica

KATICA (kinyitja az ajtót, belép és aztán az ajtót behuzza maga
után. Nagyon szép és vidám asszony. Elegáns lovagló ruha van
rajta. Kezében lovagló pálca. Kissé félénken és elfogódva áll meg
a küszöbnél): Jó napot, tanitó ur!

JÁNOS (nagyon komoran, másfelé tekintve): Nincs jó napom, Kata!
Ami volt, azt ugyancsak elrontotta! (Rámutat a karosszékre, de
még mindig nem néz rá.)

KATICA (nem ül le, hanem továbbra is a küszöb mellett állva
marad): Kérem, ép azért jöttem, hogy mindent jóvátegyek. A
lovászom emlitette, hogy a Jenőke volt ...

JÁNOS: Akire rávágott ... az én fiam ... a volt tanitójának a
fia! (Még mindig nem néz rá.)

KAGICA: Bocsásson meg, kedves tanitó ur, de nem tudtam, hogy ő
volt. Már olyan régen nem láttam, pedig gyakran kértem Rizácskát,
hogy hozza el hozzám ... (Nagyon kedvesen) De a maga kedves,
bájos kis lányához igazán gratulálok, tanitó ur!

JÁNOS: Mielőtt Riza lányomról, erkölcseiről ... érti, Kata: nem a
szépségéről, hanem az erkölcseiről, aggodalmaimról és a rossz
példáról beszélnénk ...

KATICA (eközben vidám nevetéssel befogja a füleit): Juj!...
Tanitó ur még mindig a régi ...

JÁNOS: Elég baj, Kata, hogy maga is a régi. Heveskedését is
rakoncátlan természetének tulajdonitom. Itt volna már a legfőbb
ideje, hogy gyerekes pajkosságairól leszokjon! (Fel-alá járkál.)

KATICA (eltitkolt mosollyal): Köszönöm a leckét, tanitó ur.
Megérdemlem, de tessék elhinni, nagyon hirtelen történt. Jenőke a
lovam előtt ugrándozott ...

JÁNOS (nagyon hirtelen): Az is csirkefogó!

KATICA (mosolyogva): Az sem az, tanitó ur!... De hát a lovam
nyugtalankodni és horkantani kezdett ...

JÁNOS: A fiam azt mondta, hogy csak nézte magát ... (Kitörve) De
mi az istencsudát néz magán? (Ránéz.)

KATICA (észrevéve, hogy János rajta felejtette a tekintetét;
kacéran mosolyogva): Azt, amit más ... De, ha csak bámészkodott
volna ...

JÁNOS (folyton ránéz): A fiam nem bámészkodik ...

KATICA (mosolyogva, célzással): A fia nem ... (Szünet.) Mondom:
ha csak bámészkodott volna, azt se én, se a lovam nem bánta volna
... Ehhez már mindketten hozzászoktunk, mert tudja, kedves Tanitó
ur, ebben a kis városban minden ember bámészkodik ...

JÁNOS (észretér, hirtelen másfelé tekint): Ne panaszkodjék azon,
ami magának jól esik ...

KATICA: Ez nem jól esik ...

JÁNOS: Micsoda?

KATICA: Hogy nem néz a szemembe ...

JÁNOS (kitörve): Kata! Velem ne kacérkodjék! (Ránéz, halkabban)
Velem ne kacérkodjék.

KATICA: Nem. Csak szeretem, ha szemembe néznek ... Mondom:
Jenőke kissé többet ugrándozott a kelleténél és ép a lovam lábai
előtt. Rászólni már időm se volt. Meginogtam a nyeregben és hogy
le ne essek, a pálcámmal kellett eltávolitanom ... És mégis
annyira bánt heveskedésem, hogy ki sem mondhatom. De most itt
vagyok, hogy kiengeszteljem és megkérdjem tőle: milyen játékszert
vegyek neki ...

JÁNOS: Semmi szükség fájdalomdijra!

KATICA: Fájdalomdijra ...? Játékszert csak vehetek a fiának?

JÁNOS: Hogy vérszemet kapjon az a gaz semmirekellő és legközelebb
ujra a lova elé szaladjon?

KATICA: Ugyan ... Jenőke nem rossz gyerek. Most is csak örömében
ugrált, mert nőt látott lovagolni.

JÁNOS: Hát szabad egy uri gyereknek az utcán ugrálni?

KATICA: Ezért szegényke már megbünhődött ... Ugy-e nagyon
megütöttem?

JÁNOS: Jobban is rávághatott volna!

KATICA: Tessék?

JÁNOS (észretér): Ugy értem, Kata, ha már egyszer ráütött, hát
jobban is rávághatott volna ... Nekem nem is az fáj ...

KATICA: Tudom ... az csak a Jenőkének fáj ...

JÁNOS (hogy zavarát elleplezze, erősen pattogva): ...hanem az,
hogy egy volt tanitványom merte a kezét az én fiamra emelni ...

KATICA (kérlelve): De tanitó ur!

JÁNOS: Kérem. Most én beszélek. De ha csak ez volna az ön rovásán
...

KATICA (tetetett ijedtséggel): Jesszusom ... más is?

JÁNOS: Igen ... Kata ... ne nevessen! Tudja meg, hogy Riza
lányomra nagyon rossz hatással vannak az ön léha erkölcsei ...

KATICA: Ez már sok a jóból, tanitó ur!... Az én léha erkölcseim
... mondja: miért sérteget engem?

JÁNOS: Mert megérdemli ... (Farkasszemet néznek.) Erkölcstelen
és szemérmetlen regényeket kölcsönözget neki ...

KATICA: Pardon! Ebből csak az igaz, hogy irodalmi nivón álló
regényeket küldök neki ... Hát ez olyan nagy bün ...? (Türelmét
veszitve.) De maga még mindig ugy beszél velem, mintha a
tanitványa volnék ... Ez még se járja!

JÁNOS (meghökkenve): Kérem ... kérem ... De azt csak nem tagadja,
Kata, hogy--az ön alsószoknyája is suhog ... Ne feleljen, kérem
... Ha tagadja, ugy se hiszem el ... hanem menjen ... tegyen egy
pár lépest ... mondom: tegyen egy pár lépést,

KATICA (ránéz, elkacagja magát és aztán szoknyáját sikkesen
összefogva, Jánost körbe járja).

JÁNOS (diadalmasan): Ugy-e suhog? (Ránéz Katica lábaira éhes
férfivággyal.) Hogy suhog ... nagyon suhog ...

KATICA (vidám kacagással): Hogy ne suhogna ... a zsuponom
selyemből van ... De mit bántja ez a tanitó urat?

JÁNOS (egyszerre észretér): Hogy ne igen suhogtassa Riza előtt
...

KATICA (gunyos kacagással): Inkább maga előtt, ugy-e kedvesem?
(Ujra felfogja a ruhát és körbe járja Jánost.)

JÁNOS (hirtelen befogja a füleit, de szemeit annál jobban
kimereszti Katica lábaira): Én előttem hiába suhogtatja.
(Bármennyire szeretné Katica lábait tovább bámulni, erőt vesz
magán és elfordul. Nagyon határozatlanul) Most pedig megtiltom
... érti Kata: megtiltom, hogy tovább is rontsa Riza erkölcsét
...

KATICA (hirtelen eléje kerül): És a maga erkölcsét?

JÁNOS (nem bir soká a szemébe nézni; elfordul): Az enyémet ...
maga, Kata ...? Soha ... Kata ... soha!

KATICA (kacagva): Én soha?! (Odalép az ablakhoz és lovagló
pálcájával kilöki az ablaktáblákat. Ragyogó fényözön árad be,
mely fényes világossággal elönti, az egész szobát.)

JÁNOS (hirtelen megfordul és alig tud betelni Katica nézésével,
aki a ragyogó tavaszi napsugárban hóditóan bájos jelenség;
egészen más hangon): Mit csinál ...?

KATICA (kacagva): Már mint a léha Kata? Kicsit elrontja a maga
erkölcsét ...

JÁNOS (nagyon bizonytalanul): Mondtam már: soha ... remélem,
elhiszi, Katinka?

KATICA (pajkosan kacag): Hogyne ... hiszen a buta és rossz tanuló
Katának mindent el kell hinnie, amit a tanitó bácsi mond. (Közben
leül a karosszékbe, az asztal mellé. Minden mozdulatából látszik,
hogy most már kacérságának minden hóditó fegyverével harcba
száll. Jobb lábát a balon átveti és lovagló pálcájával ütögeti a
lábát; közben szemeit le nem veszi a tanitóról, ki láthatólag
nagy zavarban van. Közben kivesz a zsebéből egy ezüst
cigaretta-tárcát, kinyitja és megkinálja cigarettával Jánost.)

JÁNOS (miközben leül Katicával szemközt): Köszönöm, Katinka ...
nem dohányzom.

KATICA: Pedig nagyon gyönge ... (Kivesz egyet és a fogai közé
dugja.) No gyujtson rá ... az én kedvemért.

JÁNOS (zavartan mosolyogva kivesz egy cigarettát; a gyufatartón
meggyujt egy szálat, udvariasan Katicának nyujtja. Katica
cigarettája ég, de János gyakorlatlan dohányos létére nem tudja
már a cigarettáját ugyanavval a gyufával meggyujtani. Fél, hogy
megég az ujja, Katica kacagása közben eldobja. Aztán uj gyufára
akar gyujtani.)

KATICA: Hagyja csak. Itt az én tüzem. (Feláll és áthajol az
asztalon. János feléje hajlik. Egy pillanatra szemeik egymásba
fonódnak. Aztán János kinosan egyet-egyet szippant. Végre ég a
cigarettája. Leülnek. János zsebkendőjével a homlokát törli.)

JÁNOS: Köszönöm Katóka!... (Krákog)

KATICA: Katának még hálás lesz a tanitó bácsi, hogy megtanitja
cigarettázni.

JÁNOS (nagy köhögés közben): Hogyne ... hogyne ... már izlik is.

KATICA: Hát csak szivja, hogy el ne aludjék ... (körülnéz.)
Bizony jól esik, hogy ebben a kis szobában, ahol életem
legkeservesebb óráit töltöttem, én is tanithatom valamire a
tanitó bácsit ... (e közben János kinosan mosolyog, közben
nagyokat köhög; Katica erre szigoru arcot ölt) Kérem ... ez nem
tudás ... ha tovább igy folytatja: szekundát kap és meg kell
ismételnie a leckét. (Kinyitja a cigarettatárcát és egy
cigarettát az asztalra tesz. Erre János visszafojtja a köhögést
és nagy füstkarikát ereszt.) Ez már más! (Elteszi a cigarettát.)

JÁNOS: A tanitási módszeremet--Katóka--ugyancsak jól megtanulta,
ha a magyar nyelvtant és a számtant is igy tudta volna ...

KATICA: Sőt ... el se tudtam felejteni, mindazt a haszontalan
lim-lomot, amivel egykor tele tömte a fejemet. (A továbbiak alatt
nem néz Jánosra.) Életem egyetlen csalódását is ép a magyar
nyelvtannak, illetőleg magának köszönhetem ... (Eközben János két
könyökére támasztva a fejét, titkon leejti a cigarettát és a
lábával eltiporja. Katica hirtelen odanéz és észreveszi, hogy
János az asztal alá néz.) Barátom! Most ne puskázza a leckét az
asztal alatt, Ide figyeljen! Miről magyaráztam?

JÁNOS (összerezzen és aztán ugy ül, mint egy szepegő diák):
Nyelvtani csalódásról kérem szépen ...

KATICA: Csak a szerelemben lehet csalódni ... de ezt még maga nem
érti--fiam ... De most aztán ide figyeljen!... Mikor Pestre
költözködtünk, legelső dolgom volt, hogy a házberendezéshez házi
poétát is beszerezzek. Ez most ott a bonton ... A legjobb
barátnémé mindjárt megtetszett. Képzelje ... a gyereknek gyönyörü
fekete szemei voltak és érthetetlen versei ... Nemsokára csak
hozzám irta a »stancáit«. Az egyiknek az volt a cime »A gazdag
koldus.«

JÁNOS: Érdekes ... nagyon érdekes ...

KATICA: Persze, hogy az, mert a szegény fiu csak azért volt
gazdag, mért én egyszer kézcsókra nyujtottam a kezem.

JÁNOS (ránéz Katica kezére): Óh Katóka ... boldogság ilyen fehér,
szép kezet megcsókolni ...

KATICA (ledugja a kezét az asztal alá): Csevegjünk most csak a
versről kedvesem. A kis poéta várta a dicséretemet. Ha azt
mondom, hogy szép, hangulatos, elkábitó, mámoritó, transponált,
dimensiós, hogy komolyan érthetetlen: evvel csak ismétlem a
barátai ujjongását, pedig én eredeti, nagyon eredeti akartam
lenni és ezért azt mondtam neki: Kedves Mester! Tudja: mi
tetszett legjobban a maga versében ...? A cime ...

JÁNOS: A cime?

KATICA: Igen, mert »A gazdag koldus«-ban nincsen se alany, se
állitmány, de van benne két módhatározó ...

JÁNOS: Kérem ... ez szekunda ... Alany van benne, a »gazdag« és a
»koldus« pedig nem módhatározó, hanem jelző ...

KATICA: Az ördög vigye el a módhatározót, jelzőt, meg a többi
nyelvtani csodát! Ha látta volna az én dus fürtü szegény
poétámat! Még a haja is le volt forrázva. Alig tudta elhebegni,
hogy ő nem is tudta, hogy nincsen benne alany és állitmány ...

JÁNOS: Csak--állitmány ...

KATICA (folytatva): Ő egyáltalán nem is tudja, hogy van-e a többi
költeményeiben alany és állitmány ...

JÁNOS: És ez az ur még verseket mer irni?

KATICA: De mennyire, csakhogy ez után már nem hozzám, hanem ujra
a barátnémhoz, az én legjobb barátnémhoz ... Hogy kissé feledjek,
azóta sokat olvasok, de most már soha sem keresem a módhatározót
...

JÁNOS: Pedig ezt még mindig nem tudja ...

KATICA (folytatva): Sem a tőmondatot, sem az egyszerü bővitett
mondatot és elhiheti kedvesem: azóta jobban értem, mit olvasok.
(Szünet.)

JÁNOS: De számolni még mindig nem szeret, Katóka?

KATICA: Nem. De ennek is maga az oka! Brr! Az a
sok kiállhatatlan számláló, nevező, tizedestört ... Elhiheti nekem,
hogy az előbbiekkel soha sem találkoztam az életben,
az utóbbival is csak akkor, ha a szakácsnénak pénzt adok
a konyhában.

JÁNOS (csodálkozva): A törtek közül a tizedessel és
ép a konyhában?

KATICA: Igen ... Bár igaza lehet, hogy ez se igazi
tizedes ... inkább: káplár, meit--baka ...

JÁNOS (megfenyegeti tréfásan az ujjával): Katóka! Ez
rossz ...

KATICA (vállat vonva): Meglehet ... a szakácsné ugyan
azt mondja, hogy jó ...

JÁNOS: Mondja csak édes Katóka: mennyi konyhapénzt
szokott adni a szakácsnénak?

KATICA: Tudom is én ... ahogy jön ... egyszer 20, máskor
40 koronát ... De mért kérdi?

JÁNOS: Hogy bebizonyitsam: mégis van valami jó, amit
tőlem tanult ...

KATICA (nagy meglepetéssel): Magától?... És mi az?

JÁNOS: Hogy nem forintokban, hanem koronákban számit.

KATICA: Ne higyje. Én ezt egy csinos és udvarias kereskedősegédnek
köszönhetem. Mikor előttem valakit kiszolgált,tisztán hallottam,
hogy forintokban beszélt. Aztán mikor rám került a sor, az árat
már koronában mondta. Megkérdeztem: miért tesz velem kivételt?
Udvariasan mosolygott és aztán a fülemhez hajolva ezt
sugta:--Nagyságos asszonyom annyira fiatal, hogy bizonyára már a
koronaérában született. (Hirtelen fölkel az asztaltól.) Azóta nem
is tudom, mi a forint ... (Szünet.)

JÁNOS (mosolyogva): De én tudom ám, hogy Katóka
mikor született.

KATICA: És ha tudja ...? (Odalép az ablakhoz.) Én tavaszkor
születtem és ime még most is tavasz van. (Mély lélegzetvétellel
szivja magába az ablakon beáradó tavaszi fuvalmat.)

JÁNOS (közeledik hozzája): No végre ... legalább a természetrajzot
szereti ...

KATICA: Csak a természetet ... maga oktondi ... Vagy
beszélt maga valaha természetrajz órán a tavaszról ...?

JÁNOS (halkan): A tavaszról ...?

KATICA: Igen. (Megragadja a tanitó karját és odahuzza
maga mellé.) Ime itt van pompázó ragyogásában, de maga
még mindig nem látja és nem érzi. (Egészen közel hajol
hozzá.) Pedig csak a kezünket kell kinyujtanunk oda, hol
fakad, zsendül és bimbózik az ifjuság, a tavasz, a szerelem ...
és nyilik az akácvirág. (Leszakit az ákácfáról virágot és azt
szórakozottan kezdi tépdesni.)

JÁNOS (ki nagy lélekzetvétellel, szinte lihegve habzsolta
Katica szavait, a »szerelem« szónál láthatólag összerezzen,
aztán egészen Katica mellé hajol és forró, belső tüzzel):
Köszönöm édes, szép Katóka, hogy megtanitott a tavasz szépségére
... köszönöm ... (száraz köhögéssel) ...ez ...ez ...igen ugy van,
igaza van ... a tavasz a szerelem ... (hogy zavarát elleplezze:
ravaszul mosolyog) De azt már én is tudom, hogy mi az akácvirág?
(Leszakít az akácfáról egy galyat és leül egy s*zékre.)

KATICA (hangosan felkacag): Tán egyest akar a természetrajzból?
Le akarja darálni, hogy az akácvirágnak
hány a porzója, mennyi a kocsánya? Mert azt csak nem
tudja, hogy ebbe bele lehet harapni, annyira édes? (Közben
egy virágocska leveleit leszaggatva, a törzsébe beleharap.)

JÁNOS (őszinte csudálkozással): Ezt igazán nem tudtam.

KATICA: Nem is tanitott maga soha olyat, ami édes ...

JÁNOS (fejét hirtelen mellére szegzi, aztán nagyon szomoruan):
Hogyan is tanithattam volna, hiszen mind e mai
napig én magam sem tudtam; mi az, hogy édes ...?

KATICA (egy pillanatra meghatottan mosolyog, aztán
hátba üti Jánost): Hát mit tud tanitóbácsi?

JÁNOS (föleszmél): Én ... én is tudok valamit. (Groteszk
mosollyal) Tudom, hogy az akácvirág a szerelmesek
jövendőmondója ... Kérem ... akinek már nagy lánya van:
ezt is tudja. (Letép egy ágat és annak leveleit a »szeret--nem
szeret« játék szabályai szerint tépdesi; halkan, nagyon
groteszkül és láthatólag drukkolva, hogy mi lesz az eredmény)
--Szeret ... nem szeret ... szeret ... nem szeret ...

KATICA (fölébe hajol és halkan a fülébe sugva, folytatja):
--Tiszta szivből ... igazán.

JÁNOS (folyton tépdesve a leveleket):--Szeret ... nem
szeret (a végén páratlan levél maradt; hirtelen görcsös vonaglással
leszakitja és nagyon szomoruan.) Későn ... (Maga
elé mered.)

KATICA (meghatva néz reá. János ráveti a szemeit és
reszkető karjait nagy izgatottság közepette feléje nyujtja.
Katica kisiklik ölelő karjaiból, kacagó trillába kezd és János
orrát meglegyinti az akácvirággal): Maga kis csintalan ...

JÁNOS (nagyon zavartan): Csak a virágot akartam ...
olyan jó illata van.

KATICA: Meghiszem azt. (Leszakit belőle és János gomblyukába
tüzi. Közben János mindenáron meg akarja csókolni
a kezét; de Katica ügyesen kisiklik a kezei közül.) Látja az
illat is kellemes és édes ... ezt pedig maga is tudja ...

JÁNOS (boszankodva, hogy a kézcsók nem sikerült): Hát
van orrom ...

KATICA (pajkosan): De van ám ... és mégse tanitott
soha róla ... (Kis szünet után.) Hja, az iskola mindenre tanit,
csak arra nem, ami pedig az életnek szépsége, boldogsága
és ifjusága ...

JÁNOS: És mi az?

KATICA: Három varázsige: a hangulat, a szin és az
illat ...

JÁNOS (halkan ismétli): A hangulat, a szin és az illat ...
(Megszagolja a gomblyukba tüzött virágot) ...De én az
akácvirág illatot, még az ablaknyitás előtt is éreztem ... rögtön
mikor Katóka ide belépett.

KATICA: Igen ... ez a kedvenc parfümöm. (Fölemeli a
lovagló pálcát, melynek gombja parfümös flacon; megnyomja
és hirtelen ráhint János ruhájára.)

JÁNOS (hirtelen felszökik helyéről): Hova gondol, Katóka?

KATICA: Hát nem kedveli az ákácillatot?

JÁNOS (nagyon zavartan): Igen ... sőt tavaszi szinekben,
szerelmi hangulatban nagyon ... nagyon. Milyen kár,
hogy hamar elpárolog. (Egy ötlettől megragadva, előrántja
zsebkendőjét) Ide is!

KATICA (ráhint a zsebkendőre).

JÁNOS: Köszönöm ... nagyon köszönöm ... Ugy-e, egy
cseppnek illata is soká eltart?

KATICA: Hetekig ...

JÁNOS (nagyon boldogan): Hetekig ... köszönöm. (Nagy
gonddal rakja össze a zsebkendőt, vigyáz, hogy ránc ne
maradjon és aztán gonddal elteszi.)

KATICA (mosolyogva): Pedig kedves tanitó bácsi, valaha
ki nem állotta a parfümöt. Emlékezem, tanitvány koromban,
pedig akkor is ákácillat volt a kedvenc illatszerem ...
(körülnéz a szobában és meglátja a szekrényhez
támasztott nádpálcát) de nini, még mindig itt van ez az
aljas kinzó szerszám! (Kezébe kapja és ráüt a tanitó vállára)
Bizony kedvesem, mert egyszer nagyon be voltam parfümözve,
evvel vágott rám ... de nagyon ... ugy hogy
nyoma maradt ... és képzelje: ez a nyom örökre elcsufitotta
a dekoltázsomat.

JÁNOS (mohón): A dekoltázsát?

KATICA: Igen. (Kacéran) Vagy tán a tanitó bácsi nem
is tudja, mi az a dekoltázs?

JÁNOS: Én ne tudnám ... Mikor a nők báli ruhában
felül egészen mesztelenek.

KATICA (rávág a pálcával): Szemtelen. Ugy kell mondani:
a hölgyek nyaka, válla, keble fedetlen ...

JÁNOS (nagyot nyel): Szép lehet ... De hogy a magáé
nem ... hogy az ütésemmel tönkretettem ... annak csak most
örülök igazán ...

KATICA: Ejnye ... mért?

JÁNOS (mereven a szemébe néz, elfojtott szenvedélylyel):
Mert nemcsak én nem láthatom, hanem más se látláthatja ...

KATICA: Tanitó bácsi máris féltékeny ... kissé korán ...
és aztán nem egészen igy van: a toalettjeimet ugy készittetem,
hogy csipkével, szalaggal azt a helyet befedetem ...

JÁNOS: Hát olyan csunya?

KATICA: Nem ... csak megvan a nyoma.

JÁNOS (folyton nagyobb izgalommal; szaggatott hangon
beszél): Vörös?

KATICA: Nem ... fehér ... fehérebb mint a karom.

JÁNOS (Katica karja után kap mohó vággyal, de Katica
elhuzza): Fehérebb?... ugyan ... hogyan ... (Katica kezeire
kidülledt tekintettel néz.) A maga szép keze, karja
nagyon fehér, hófehér ...

KATICA (mosolyogva): Elég fehér ...

JÁNOS (most már a férfivágy tüzében, alig tudja mit
beszél): Meg gömbölyü ... rózsás, formás ... sima, bársony
puha ... (Katica mosolygós arcára téved tekintete, hirtelen)
Nem--Katóka--a folt nem fehérebb ...

KATICA: De ha mondom ...

JÁNOS: Nem ... mert az vörös, csunyán vörös ...

KATICA: És ha még sem vörös?

JÁNOS: Akkor ... (megakad. Kinos szünet; aztán zavart
mosolylyal kivágja magát) nem botütés ... nem én vagyok
az okozója ... természetes, hogy nem én vagyok ... Katóka ...
Mondja: Hol van a nyoma?

KATICA (a jobb felső karjára mutat):Itt!

JÁNOS: Megláthatnám ...?

KATICA (megfenyegeti az ujjával): Tanitó bácsi, nem
szabad rossznak lenni ...

JÁNOS (zavartan): Nem ... isten bizony nem ... De a
bálokban, azoknak, szabad ... mi?

KATICA: Az más ... (szemébe néz) Aztán mért akarja
látni ...? De igazat mondjon tanitó bácsi ...?

JÁNOS (a legnagyobb izgalommal): Hogy vörös-e?...
(Türtőztetve magát) Ha fehér ... akkor nem botütés ... a
gazság akkor nem az én lelkemen szárad ...

KATICA (mosolyogva): Csak ezért ...?

JÁNOS (rekedten hörögve): Igen ... mutassa Katókám ... mutassa ...

KATICA (Kacér; mosollyal): Ha csak ezért, akkor megmutatom.
(Lassan fölkezdi türni a jobb kar ujját, egész a
vállig feltürte és rámutat a kar felső részére.)

JÁNOS (ki eddig alig birt éhes vágyának parancsolni,
most mohón, kidülledt szemekkel megragadja Katica karját
és hirtelen rátapad egy hosszu, vonagló, szenvedélyes
csókkal oda, ahova Katica mutat.)

KATICA (halk, ijedt sikoltással): Megőrült?... Ereszszen!...
(Ki akarja szabaditani a karját, de János vasmarokkal
tartja és csókolja ott, ahol éri le egészen a kézcsuklóig.)

JÁNOS (lihegve, egész testében megreszketve, ujjaival
végig simitja kéjes borzongással Katica kezeit, miközben
Katica bosszus idegességgel lerángatja karjára a ruhát, János
még egy tüzes csókot nyom a kezére, aztán lerogy
a karosszékbe. Kinos szünet néhány pillanatig. Aztán elfojtott,
szaggatott zihálással): Csak az ütés helyét akartam ...
De bennem már előbb pezsgett, forrt és száguldott a
vér ... Akácvirág tikkadt illata eltemette az eszemet ... Mámoros
tavaszi hangulatnak tüzes szinei szikrázva, tülekedve
keringtek bennem ... velem ... ellenem és aztán vad vágygyal
csókoltam, asszonyi vállat, asszonyi kart ... (Nagy, siró
szomorusággal) Én ugy se csókoltam még soha fiatal, fehér,
formás, meztelen vállat, meztelen kart ...

KATICA (lábával dobbant): Csend! (Szünet. Nagyon halkan.)
És a felesége ...?

JÁNOS: Eh!... Mért emliti épen most azt a szegény,
szürke, elfáradt öreg asszonyt?

KATICA: Tanitó ur szégyelje magát!

JÁNOS: Katicám ... édes ... tudom, hogy nyomorult vagyok ...
de még--férfi vagyok! (Maga elé mered.)

KATICA (a szék karfájára ülve, kacéran ráhajol, hajával
érintve János arcát): Ép ezért ne Rizácska erkölcsét
féltse tőlem, hanem a magáét tanitó bácsi. (Kedves mozdulattal
a kezét nyujtja.)

JÁNOS (hódolattal megcsókolja a kezét, nagyon zavartan):
A tavasz ... higyje el ékes Katica, ennek csak a tavasz
az oka ...

KATICA (mosolyogva): Igen ... a tavasz ... ép ezért--csukja
be kérem az ablakot.

JÁNOS: Minek?... Hiszen olyan jól esik a tüzes, forró
fejemnek ez a friss tavaszi levegő.

KATICA (nagy nyomatékkal): Ép azért ... (Zaj a szomszéd
szobából. János és Katica rendbe szedik magukat.)


János, Katica, Ida, Riza, később Jenő

IDA (kinyitja a baloldali ajtót, belép; utána Riza kezében
a regénnyel. Mindketten ünneplőbe vannak öltözve.
Jenő szepegve be-bekandikál az ajtón): Bocsánat, de a férjemnek
már az iskolába kell mennie.

JÁNOS (megnézi óráját): 10 perc mulva 2 óra.

KATICA (közben derült vidámsággal kezet fogott Idával
és megcsókolta Rizát. A bekandikáló Jenő felé megy,
de az beszalad előle, ő utána.)

JÁNOS: Jobban rá kellett volna vágnia!

IDA: Mért?

JÁNOS: Kővel dobálta meg a lovat ...

IDA: A rossz gyerek ...

KATICA (kézen fogva Jenőt, kijön vele a szobából):
Ne bántsák. Mi már kibékültünk.

JENŐ: De lovas katonát is!

JÁNOS: Csókolsz kezet, te haszontalan lurkó!

JENŐ: Azután ... Katica néni ... kocsit is ... lovat is?

KATICA (mosolyogva): Azt is!

JENŐ: Ide a kezét! (Megfogja Katica kezét, ki e közben
Jánossal halkan beszélget és egy cuppanós csókot nyom
rá és trillázva Rizához szalad.)

IDA (ki éber figyelemmel kiséri Katica és János halk
beszédjét): János ...

JÁNOS (fölrezzen): Tessék ...?

IDA: Katica szives lesz kissé elfordulni, hogy levethessed
a szalonkabátot.

KATICA: Kérem, én már ugy is távozni akarok.

JÁNOS (hevesen): Maradjon kérem. Haza kisérem. (Katica
mosolyogva elfordul és odamegy Rizához. János e közben
már-már leveti a szalónkabátot, mikor megüti orrát a
kabátból kiáradó parfüm; mély lélegzettel magába szivja,
majd a zsebkendőjét is előveszi és annak illatát is magába
szivja. De mikor észreveszi, hogy Ida folyton kémleli,
láthatólag összerezzen, de aztán nyugodt, természetes
hangon) Nem vetem le ... ez melegebb ... nem kell legalább
felöltőt huznom. (Odamegy Katicához és Rizához,
közben még vidám kedvvel meg-megszagolja a gomblyukba
tüzött virágot.)

KATICA (eközben Rizával halkan beszélgetett. Meglátja
János közeledését, félhangosan): No majd meglátja, Rizácska ...

RIZA (fejét rázza): Lehetetlen ... Jobb, ha nem is
szól neki.

KATICA (mosolyog, nem felel; aztán a hozzájuk érkező
Jánoshoz): Ezt a könyvet is én küldtem ... Rizácska
bátran elolvashatja, az én felelősségemre ...

JÁNOS: Ugy ... akkor csak olvasd, lányom ... hálásan
köszönöm, kedves Katica ...

RIZA (nagy örömmel): Édes ... (Megcsókolja Katicát,
ki Jánossal ujra halkan beszélget.)

IDA (aki tovább is aggodalmasan figyeli Jánost és Katicát,
eközben Jenőnek halkan sug valamit, rámutatva a
nádpálcára. A »Katica« szóra Ida láthatólag összerezzen, elhalón
suttogja): Katica ...?

JENŐ (eközben a nádpálcát az apjához viszi).

JÁNOS (mikor hozzáér Jenő keze): Mi az? (Meglátja a
pálcát, zavartan) Vidd vissza!... Nem kell!

KATICA (elfordul, halkan nevet).

IDA: Nem viszed magaddal? E nélkül még sohasem
mentél az iskolába, János?

JÁNOS: De ha mondom, hogy nem kell.

JENŐ (örömében ugrál): Ojé! Ez annyi, mint egy lovas
katona! (Megfogja apja kezét és huzni kezdi.) Miért nem
megyünk már, édesapám?... Ugy szeretek ma iskolába
menni ...

RIZA: Apa, mondd: miről akarsz ma magyarázni?

JÁNOS (odalép az ablakhoz, de szemeit nem veszi le
Katicáról): A tavaszról, édes lányom, az ifju, zsendülő tavaszról ...

RIZA (odaszalad hozzá és átöleli): Óh tanits meg engem
is a tavasz szépségére, édes, jó apám.

JÁNOS (gyöngéden megsimogatja Riza haját): Hát tudod,
édes, kis Rizám: mi a hangulat, a szin és az illat ...? (Riza
fejével nemet int. János elmerülve magyaráz.)

IDA (eközben a szin elején szemrehányóan Katicához):
Mit csinált, Katica, a férjemmel?

KATICA (mosolyogva rámutat Jánosra és Rizára) Tán
jobb apát és jobb tanitót.

IDA: De ő nemcsak apa és tanitó, hanem férj is, az
én rossz, csapodár férjem.

KATICA (vállát vonogatva): Engem ne vádoljon ezért ...
én erről nem tehetek.

IDA: Istenem ... tudom, hogy maga jó ... ne nehezteljen
rám ... de édes Katica, én olyan boldogtalan vagyok.
(Könnyeit törli.)

KATICA (meghatva): Ne sirjon, kedves tanitóné ...

IDA (elkeseredetten): Hát mit csináljak?

KATICA (egy pillanatra gondolkozik, aztán nagyon határozottan):
Csukja be az ablakot!

IDA (nagy csudálkozással): Az ablakot ...?

KATICA (ujra nagy nyomatékkal): Igen, az ablakot!
És ha az ura velem akarna távozni, hivja vissza! (Kezet
fog vele, aztán odalép Rizához, karját karjába ölti és a
jobboldali ajtó felé vezeti. János követi őket Jenőt kézenfogva.
Katica abban a pillanatban nyitja ki a bejárat ajtaját,
mikor Ida ép a második ablakot is betette. A szobában
homály van, csak a nyitott ajtón át hatol be a tavaszi
napsugár és fényözönbe vonja a küszöbnél álló csoportot.)

IDA (eközben a homályos szobában leül a pamlagra és
onnét szomoru, halk hangon): János ... Jenő kezet se csókolt ...

JÁNOS (kelletlenül, de mégis parancsolólag): Csókolj
kezet!

JENŐ (durcásan bemegy és kezet csókol).

IDA: Jánosom, te se bucsuztál el tőlem. (János meghökken
és aztán habozva néz Katicára.)

KATICA (nyomatékkal): Bevárom a tanitó urat!

JÁNOS (mohón): Köszönöm ... rögtön jövök. (Sebbel-lobbal
bemegy. Katica csak erre várt. Átlépi Rizával a küszöböt
és nesztelenül beteszi maga után az ajtót. A szoba
homályos. Közben János Idához ért.) Gyorsan ... nincs időm ...
Mi bajod ...?

IDA (nagy szomorusággal): Az én bajom, János ...

JÁNOS (eközben megfogja Ida kezét, mintha ajkához,
akarná vonni, de aztán meggondolja magát, csak kissé megszoritja
és elereszti. Ida keze lehanyatlik. János ezután megfogja
a türelmetlenségében toporzékoló Jenő kezét és lohol
vele az ajtó felé.)


János, Ida, Jenő és Riza

RIZA (épen belép).

JÁNOS (megdöbbenve): Katica ...?

RIZA: Elment.

JÁNOS (meginog, rekedten): Merre?

RIZA: Érte jött a kocsi és elhajtatott. (Nyugodtan leül
az asztalhoz és fellapozza a könyvet, olvas.)

JÁNOS (egy pillanatig dermedten áll. Aztán mély sóhajjal
összerázkódik.)

IDA (ki feszülten figyel rá): Fázol, János?

JÁNOS (halkan, nagyon szomoruan): Fázom ... óh a
csalfa napsugár ... (Az ablakra mered) már nincs is itt ...
eltünt ... olyan korán van és máris este van ...

IDA (halkan, önmagában): Este van.

JÁNOS (odamegy a ruhafogashoz, leveti a szalónkabátot,
a virágot kiveszi a gomblyukból): Ez még nem tavasz ...

IDA (sohajtva): Nekünk már sohse lesz tavasz, János ...

JÁNOS (összeborzong. Nem szól semmit. A virágot a
földre dobja, rátipor. Nagy sebbel-lobbal ráveszi a másik
kabátot, aztán rá a felöltőt. A pálcát a kezébe kapja és
a másik pillanatban becsapja Riza orra előtt a könyvet.)
Mondtam már, hogy ne olvass! (Riza dühében sirni kezd.)

JENŐ (észrevéve a nádpálcát, ijedten): Édesapám, a tavaszhoz
nem kell nádpálca!

JÁNOS (rávág): Mars! Majd adok én neked tavaszt!
(Kivezeti a siró Jenőt és becsapja az ajtót.)


Ida és Riza

IDA (felkel helyéről): Ugy fázom.

RIZA (könnyeit törli): Kinyissam az ablakot?

IDA (eközben a szekrényhez ment és kivett abból egy
kis dobozt.) Hagyd, Rizám, én ennél melegszem. (Leül Rizával
szemközt. Kis kulcsot vesz elő, mely vékony láncon
a keblén csüng és avval kinyitja a dobozt. Elsárgult leveleket
vesz ki belőle. Miközben az egyiket olvassa) Miért
sirsz, lányom?

RIZA (könnyeit törli): Hogyne sirnék ... pedig ugy örültem,
hogy apa már nem a régi ...

IDA (feltekint az olvasásból; sóhajtva): Bárcsak olyan
volna, mint a régi ... (Könnyeit törli)

RIZA: Anyuskám, hát te mért sirsz?

IDA (könnyben uszó szemekkel): Apád szerelmes levelei ...

RIZA (felpattan, odamegy lábujjhegyen anyja háta mögé,
átöleli és félhangosan a levélből olvassa): »Édes, egyetlen
szerelmem« ... Apa is igy kezdte ...? (Ida szomoruan bólintgat.
Csönd.)



POMPEJI UTOLSÓ ÉJE

EGYFELVONÁSOS VERSESTRAGÉDIA

IRTA HORVÁTH ÁKOS


SZEMÉLYEK

LESBIA
TITUS
LENTULUS
RÓMAI IFJU
MÁSIK RÓMAI
RÓMAI NŐ
EGY ASSZONY
HIRNÖK
MÁSIK HIRNÖK
HARMADIK HIRNÖK
ÖREG RÓMAI
EGY LEÁNY
ÖREG EMBER
LEÁNYOK, ASSZONYOK, FÉRFIAK, RABSZOLGÁK

Történik Kr. u. 79-ben

Nyilt csarnok. Virágfüzérekkel diszitett oszlopok között
a tenger és a háborgó Vezuv látszik.--Este. A termet
fáklyák világitják be. Mámoros nők és férfiak hevernek
szerteszét a nyugágyakon. Rabszolgák virágokat szórnak s
tialokat szolgálnak fel.--Lesbia, ébenfekete haju, fiatal,
karcsu lány, az egyik oszlophoz dőlve az öblöt és a lángoló
hegyet nézi.--Lentulus jobbról egyedül áll s komoran
maga elé bámul.--Titus halkan Lesbiához beszél,
aki alig veszi őt észre.

             TITUS:

Mondd, Lesbia, mért nem hallgatsz reám?
Rózsás füled mért nem fogadja be
A hangomat?--Bántottalak talán?

            LESBIA:

Hangod érdes,--az ő hangja zene.

          RÓMAI IFJU:

Jupiterre, ez a bor édesebb!
Igyál, Caius,--ugysem lesz reggeled!

             TITUS:

Szép Lesbia, legalább nézz reám!
Komor lesz és sötét az éjszakám,
Ha nem tekint felém tüzes szemed...

            LESBIA:

Mért nézzek rád, ha ő rá nézhetek?!

          MÁSIK RÓMAI:

Hattyupehelynél puhább a kebled--

           RÓMAI NŐ:

Dőlj az ölembe, én majd legyezlek!

             TITUS:

Óh Lesbia, egyre közelg a vég.--
Szenvedés volt miattad életem,--
Csókolj meg hát,--égek a csókodért...

            LESBIA:

Üdvöt csak az ő csókja ad nekem.

            HIRNÖK:

Titus, siess, házad lángot vetett--

             TITUS:

Emésztőbb láng pusztitja lelkemet.

            LESBIA:

Nem mégy haza?

             TITUS:

              Nem, mert téged nézlek--

            LESBIA:

Hagyj magamra, untat a beszéded.

(Titus szomoruan, lesütött fejjel Lentulushoz megy, de onnan
is Lesbiát nézi.)

          RÓMAI IFJU:

Töltsd tele kelyhed vérszinü borral,
Égjen az ajkad, forrjon a véred!

          MÁSIK RÓMAI:

Vesszen a bánat, félre a gonddal!

            TÖBBEN:

Éljen a mámor! Éljen az élet!

      TITUS (Lentulushoz):

Lesbia ma álmodó és halvány--

           RÓMAI NŐ:

Csókot nekem! Szomjazom a csókra!

           LENTULUS:

Teste fehér, mint a tubarózsa...

     TITUS (Lesbiát nézve):

Lesbiának mosoly játszik ajkán.--

          RÓMAI IFJU:

Hé Lentulus, szinültig a kelyhed,
Mért nem iszol? Lentulus?!

           LENTULUS:

                          Felejted,
Hogy nem mindig lehet felejteni?!

          ÖREG RÓMAI:

Hej leányok! Adjatok csak neki
Édes csókot!

             TITUS:

                 Hagyjátok magára.

          EGYIK LEÁNY:

Ajkán csókom keserüvé válna.

           LENTULUS:

Feljött a hold a füsteflhő megett--

             TITUS:

Lesbiának márvány keze remeg...

           LENTULUS:

Karcsu nyaka ragyogó, hófehér--

             TITUS:

Mint a rózsa, melyet az esti szél
Körülölel, ugy reszket gyenge válla--

           EGY LEÁNY:

Miért néztek ti folyton Lesbiára?
Ő kőszivü és vére sem pezseg,
Ajka sápadt és bánatos szeme--
Ma éjszaka engem öleljetek!
Ki tudja, a reggelt megérjük-e?!

             TITUS:

Egy holdsugár sötét hajába tévedt...

            A LEÁNY:

Észre sem vesz, hiába várod, téged--

             TITUS:

Mostan leült,--az árnyék eltakarja--

           LENTULUS:

Lesbiának mosolyog az ajka...

           EGY RÓMAI:

Ugy, ugy, csókolj, ölelj át, Cluvia!

           LENTULUS:

Ide nézett, mosolyog, elpirult--

             TITUS:

Talán rád vár, Lentulus, menj oda--

           LENTULUS:

Most nem megyek, jókedvem füstbe fult,--
Mint a vampir, szivemen ül a vész--

             TITUS:

Menj Lentulus! Mosolyog, egyre néz,

           LENTULUS:

Holtak leszünk, Titus, reggelre mind!

             TITUS:

Feledd el, ha Lesbia rád tekint,
Bár nézne rám!

           EGY RÓMAI:

              Lentulus!

             TITUS:

                       Menj oda!

            A RÓMAI:

Mért vagy sápadt? A félsz szivedbe szállt?

             TITUS:

Most is rád néz és bibor ajakát
Harapdálja fehér, gyöngysor foga...

           LENTULUS:

Nevetéset fojtja el biztosan--

             TITUS:

Nem gondolom. Inkább haragra gyult--

             HIRNÖK:

Tiberius villája romba van!

          MÁSIK HIRNÖK:

Egy lávakő az átriumba hullt!

(Földalatti moraj hallik. Kivülről jajgatás. A teremben levők
elszörnyednek.)

      LESBIA (átszellemülve):

Boldog vagyok! Ma lesz tehát a nap!

         HARMADIK HIRNÖK:

Elöntötte körül az utakat
A láva már--menekülés sehol!

       LENTULUS (sápadtan):

Hallod, Titus?

             TITUS:

              Hallgass! Lesbia szól,--

            LESBIA:

Boldog vagyok! Az óra közeleg...
Szép Lentulus, ma a tied leszek!

      EGY RÓMAI (kitekintve):

Az utcákon hamueső szakad!

    LESBIA (Lentulushoz lépve):

Végre, végre itt van a pillanat,
Melyben a kín és mámor egybeforr,
Melyben mienk mennyország és pokol,--
Amely megöl és mégis üdvöt ad.--

  EGY ASSZONY (berohanva elájul):

Irtózatos!

           LENTULUS:

             Lesbia, csókodat
Nem élvezem, mikor közelg a vég...

  LESBIA (egyre szenvedélyesebben):

Kérted csókom pirosló, szent tüzét,
S én az élő nem adtam meg neked,
--Nem akartam lenni a kedvesed!
De most, hogy a halálnak napja van:
Forró vágyban neked adom magam!

           EGY RÓMAI:

A füst terjed...

       LESBIA (elsápadva):

              Lentulus! Mondd, mi lelt?
Te félsz talán?

           LENTULUS:

                  A halál rám lehelt
És megfagyott a mosoly ajkamon,--
De már vége--egy percig volt csupán.

             HIRNÖK:

Lentulus, a palotád puszta rom!

   LENTULUS (erőltetett jókedvvel):

Hé, bort ide! Szerelmünk ajakán
Feledjük el, hogy köztünk a halál!

             TITUS:

Te boldog vagy, téged Vele talál,
Mégis sápadsz és a hangod remeg--

          RÓMAI IFJU:

Igazad van, Lentulus, töltsetek!

           RÓMAI NŐ:

S daloljatok, a bánat mit sem ér!
Boldog, aki vigan s gyönyörben él!

             TITUS:

S még boldogabb, aki gyönyörbe hal...

           LENTULUS:

Virágillat, édes csók, tréfa, dal
Némítsa el szivünkbe mind a gondot...

         MÁSIK HIRNÖK:

--Dolabella villája összeomlott!!

           LENTULUS:

Eh, ki bánja!

            LESBIA:

               Ne is hallgass oda--

           LENTULUS:

Hozd vissza hát elszállott kedvemet!
Daloli nekem valamit, Lesbia!

            LESBIA:

Lentulus, te elfeledsz engemet,
Ha a halál sötét szárnya suhog...

           LENTULUS:

Lehangolnak a fekete romok...

            LESBIA:

Majd felvidit ajkam piros dala!

           LENTULUS:

Igen, igen,--daloli csak, Lesbia!

        LESBIA (dalol):

Töltsd tele égő, vérszinü borral
Lobogó vágyad aranypoharát,
Oltsad a szomjad lángoló csókkal,
Kérve a párod bibor ajakát!--
--Testem a vágytól tüzesen ég--
Evoé! Szép vagy! Isteni szép!

Szedd tele húsos hó-liliommal
Lobogó mámor piros serlegét,--
Öleld át forrón, erős karoddal
Remegő párod puha termetét!
--Liliom és csók szedni való--
Evoé, csókom isteni jó!

             MIND:

Evoé, evoé, gyönyör az élet,
Gyönyörben érjen életünk véget!

            LESBIA:

Emlékezel? Több mint egy éve már,
Hogy ajakad ajkam csókjára vár--

           LENTULUS:

És nem adtál!

            LESBIA:

             De most, hogy meghalok:
Halálomban egész tied vagyok!!

           LENTULUS:

Mi a multban szép álom volt csupán--
Csodás való Pompei ravatalán!--

            LESBIA:

Szép Lentulus, nem érhet ugy a vég,
Hogy ne legyek egészen a tiéd!

           EGY RÓMAI:

Jupiterre, megremegett a föld!

          MÁSIK RÓMAI:

Meneküljünk! A csarnok összedőlt!

           HARMADIK:

A tető ég!

       NEGYEDIK (befutva):

               A kert tüzet fogott!

             ELSŐ:

Verres háza még épen áll amott,
Pincéje jó!

             MÁSIK:

               Az utcán láva foly!

      LESBIA (Lentulushoz):

Két karoddal erősen átkarolj,
S ugy várjuk, mig szétfut a gyáva had!

(A mulatók mind riadtan menekülnek, csupán Titus és Lentulus
marad a teremben. Lentulus ijedten kitekintget, Titus szomoruan
Lesbiát nézi. Lesbia szenvedélyesen Lentulushoz
lépve, kezeit megragadja.)

            LESBIA:

Végre, végre itt van a pillanat!

      LENTULUS (zavartan):

Igen, igen,--

       EGY RÓMAI (futva):

              Dőrék, a házba égtek!

            LESBIA:

Most kezdődik számomra csak az élet!
(Körülnézve)
Nincs senki már, aki tanuja lenne,
Hogy átölelsz forró, szent szerelembe'...

           LENTULUS:

Menjünk innen, Lesbia! Pillanat,
És a tető lángolva ránk szakad!
--Nem magamért, érted félek csupán...

       LESBIA (gunyosan):

--S a te arcod lett mégis halovány?!
Az enyém, nézd, pirosló, mint a rózsa...

             TITUS:

Csodás álmok rejtelmes álmodója
Fehér lelked... Lesbia, értelek!

           LENTULUS:

Nem meghalni, élni vágyom veled,
Nem egy percig,--örökre kell nekem
A te csókod... Lesbia, jöjj velem,--
Még nem késő, megmentjük életünk',
Aztán együtt--

     LESBIA (szenvedéllyel):

               Mindnyájan elveszünk!
Menekülés nincs,--Lentulus--sehol!

       TITUS (Lentulushoz):

Szerencsétlen! Te még gondolkodól,
Mikor forró csókkal vár kedvesed?!

            LESBIA:

Igen Titus, igazad van neked,
A szenvedélyt megyilkolja az ész--

           LENTULUS:

--Az élet vig és a halál komor,
Miért hivod? Jöjj!

            LESBIA:

                    Lentulus, te félsz?!

           LENTULUS:

Én? Nem, dehogy!--Vérszinü, régi bor
Gyujtsa lángra agyam rideg szavát,
Hadd higyjem, hogy a halál messze még!
--Add Lesbia ajkad szüz biborát!

      LESBIA (megcsókolva):

Igy, Lentulus, igy vagy nekem te szép!

           LENTULUS:

Csókolj, ölelj! Ne tudjam, hogy az óra,
Melyben karom először átkarolja
Szüz testedet,--remegő, tiszta vággyal--
Együtt száll el lelkünk vég-sóhajával...

            LESBIA:

Végre, végre előttem áll a férfi,
Aki lelkem--sokára bár, de--érti,
Ki rajongva hal meg szivem felett...

             TITUS:

És én talán nem értem lelkedet?!

            LESBIA:

Menj, Titus, te barátom vagy csupán,--

           LENTULUS:

Tied a mult, a mienk a jelen...

            LESBIA:

Nászéjünk van Pompei ravatalán,--

             TITUS:

Nektek gyönyör,--halálos kín nekem...

            LESBIA:

Menj, menj, Titus! Mint irigy, barna felleg
Miért állasz tüzes napom elé?

             TITUS:

Igazad van,--koldulni bús szerelmet
Most nem való. Váljon hát semmivé
Pompejivel reményem, hitem, álmom...
Félreállok.--

            LESBIA:

              A szörnyü pusztuláson
Kacag szivem, mert forróbb lánggal ég,
Mint a Vezuv, és szemem fényesebb,
Mint tört fénye, melyet az égre vet.--

           LENTULUS:

A vágy tüzes, pirosló köntösét
Boritja rám ajkad izzó szava,--
Te vagy a kín és mámor, Lesbia,
A halálban az öröklét te vagy!
Menyországba tévesztő kárhozat!

            LESBIA:

Végre, végre, Lentulus!

           LENTULUS:

                          Mintha szállnék
Tüzes szárnyon--mámorfelhők felett--

            LESBIA:

Csitt, csitt, ne szólj,--a csókod édesebb,
Ha mit se szólsz.--

(Az oszlopok mögül szomoru, fiatal leány lépdel elő, merően
a földre nézve, mintha keresne valamit. Hosszu haja kibontva
hull alá, ruhája összetépve.)

            A LEÁNY:

                   --Fekete, gyászos árnyék,--
Égő romok,--rezgő föld,--tüzeső,--
--Halott család,--halott sziv,--halott isten,--
Égő város,--tüzhegy,--izzó mező--

           LENTULUS:

És égő sziv!

            LESBIA:

            Csókolj hát!

            A LEÁNY:

                        --Szive sincsen,--
Rejti, rejti fekete, gyászos árnyék,--
Halott álom,--halott sziv.--Mintha járnék
Lelkek között,--nehéz, sulyos a lég.----
--Halott isten--

           LENTULUS:

                    Csodálatos beszéd...

            A LEÁNY:

Szeretkeztek? Mámortól, vágytól égtek?
Az ég s a föld átkozott frigyre léptek,
S ma válnak el...

       LENTULUS (komoran):

                  Hallod?

            LESBIA:

                              A félelem
Vehette el szegénynek az eszét,--

           LENTULUS:

Szivembe tép--

            LESBIA:

                  Fehérlő keblemen
Keress vigaszt!

            A LEÁNY:

--Mert hütlen lett az ég,--
És megrepedt a föld égő szive,
S most vonaglik, mint én,--

            LESBIA:

                             Borulj ide!

  LENTULUS (a leányra figyelve):

Halld csak!

            A LEÁNY:

            --Mint én,--mint az én bús szivem,--

(Fájdalmasan)

Légy átkozott, te ég, légy átkozott!
Hütlenséged kínos halált hozott
Szerelmemre! Elvetted mindenem!

            LESBIA:

Nézz már reám!

           LENTULUS:

               Nem, nem, most nem tudok!

     A LEÁNY (felzokogva):

Cornélius! Felelj, szólj, merre vagy?
Égő lángban, sötét romok alatt
Keres sirva szegény menyasszonyod!

           LENTULUS:

Boldogtalan!

            A LEÁNY:

            Szerelmem, jöjj elő!
Sehol sincsen!--Rengő föld,--tüzeső--
Halott család,--halott sziv,--halott isten,--
Égő város,--

           LENTULUS:

              Hallod?

            A LEÁNY:

                     Óh kegyetlen
Fekete ég, add vissza holtamat!

            LESBIA:

A halálban a csókom üdvöt ad--

           LENTULUS:

A csókodban a halál ize van,--
Szép Lesbia, tanits felejteni...

   A LEÁNY (kivülről hallik):

Cornélius!

           LENTULUS:

               Kedvesét keresi
Szegény leány!

            LESBIA:

                Látod,--boldogtalan,
Mert nem halhat csókolva kedvesét.--

           LENTULUS:

--Nézd Lesbia, jobb élni szerelemben,
Mint szeretni egy óráig, azért,
Hogy a láva örökre eltemessen...

            LESBIA:

S ha csókollak, te gondolkodni tudsz?

           LENTULUS:

Ajkam csókol és a szivem szeret,
Testem forró, szent mámorban remeg,
De az agyam--

            LESBIA:

             Mondd ki, remegve futsz
A vész elől s csókom nem élvezed.--

           LENTULUS:

Mikor látok vonagló, bús szivet,
Melyet gyötör halálos fájdalom:
Jéggé dermed a csókod ajkamon.

      LESBIA (hizelegve):

Nézd, elment már,--

           LENTULUS:

                    S hogyha elképzelem,
Hogy szép tested, amely még csupa élet,
S melyet most még szerelmed vágya éget,--
--A halálé,--hát elszorul szivem...

(Titus, ki eddig szótlanul egy oszlophoz dőlve figyelte őket,
hirtelen előlépve, az elfojtott szenvedélytől remegve szól
Lesbiához.)

             TITUS:

Szép Lesbia, miért is méltatod
Őt szóra még? Remegő, bús fejét
Mért fogja át ölelő két karod?!
--Gyermek ő még s éretlen, kis szivét
A félélem szaggatja s futni vágyik...

       LESBIA (meghatottan):

És te itt vagy és őrzöl önfeledten!
Arcod tüzes, szemedből vágy sugárzik...
Titus, Titus!

      LENTULUS (ingerülten):

              Elég már! Mert ti ketten
Nem tudjátok felfogni a veszélyt,
Engem, mivel eszemre hallgatok:
Kigúnyoltok.--Tekintsetek no szét,
S lássátok, hogy Pompeji már halott...
--Az utca ég, a házak összedőlve,
A hamu száll, alig hogy látni tőle--
A megfulás iszonyu kínja vár itt...

            LESBIA:

Mit bánom én, ha ajkam csókra vágyik?!

             TITUS:

S mit bánom én, ha látom Lesbiát?!
Ő nélküle mit sem ér ez az élet!

           LENTULUS:

Jupiterre, nem türhetem tovább
Eszeveszett, őrjöngő fecsegésed,
Eredj, Titus, nincs idő itt a szóra...

             TITUS:

És Lesbia?

           LENTULUS:

               Megmentem én magam!
Jőjj Lesbia; Derekad átkarolva
Kimentelek, hallgasd meg szavam!

            LESBIA:

Nem engedem, ne érintsen karod!
--Ha nem tárod mámorral, ölelésre,
Hozzám ne érj!--Ha csókom akarod:
Csókolj meg itt!

           LENTULUS:

                 Lesbia! Vége! Vége!

          ÖREG EMBER:

Segitsetek, ha van még bennetek
Romlatlan hit a régi istenekben!
--Féllábamra izzó tüzkő esett,
Nem birom már vonszolni gyenge testem...

           LENTULUS:

Ily sorsra jutsz te is, szép Lesbia!

         AZ ÖREG EMBER:

Segitsetek, s tietek lesz a kincsem!

            LESBIA:

Halj meg te is, ha meg kell halni
Pompejinek!

         AZ ÖREG EMBER:

        Egek, hát senki sincsen,
Ki megmentse életem gyermekimnek?!

             TITUS:

Szegény öreg, nem kell nekem a kincsed,
De megmentlek,--erősen fogd karom...

            LESBIA:

Óh hát te is? Te is csak gyáva vagy?!

           LENTULUS:

Hallod?! Nem, nem,--hiába akarom,
Nem birom már tovább!

            LESBIA:

                      Hah, gyáva had!

           LENTULUS:

Agyam lüktet,--hótested vértől ázik,
Ha rád nézek s lángkéve szöghajad,--
Az ajkadon pirosló láng cikázik,
S éjfél szemed lila villámokat
Vakitva szór...

   LESBIA (gúnyosan felkacagva):

                Haha, a gyávaság
Ha megőrjit, költővé is tehet!

           LENTULUS:

Félek tőled, Lesbia,--nem lehet
Csókot adni, ha végső csókot ad
A világnak a szörnyü, vad halál...

            LESBIA:

Mégy? Futsz? No menj. Lentulus, mire vársz még?

           LENTULUS:

Ne nézz ugy rám, Lesbia. Szemeidben
Delei lobog s bilinccsel tartja itten
A lekemet...

            LESBIA:

             Haha, menj,--mire vársz még?!

           LENTULUS:

Igen, igen, halott lány halott lelke
Halott város halálát rám lehelte...
Nézd, Lesbia, fekete füst kel ott,--
Egő romok,--rengő föld,--tüzeső,--
Halott isten,--óh titkos, bősz erő
Légy átkozott, ezerszer átkozott!!

(Lentulus vissza-visszanézve, mint aki nem tudja, hogy mit
tegyen, arcán halálos rémülettel a kijárat felé hátrál, majd
hirtelen egy újabb földalatti morajtól megrémülve, eszelős
kacagással kifut. Lesbia mély megvetéssel, hideg gúnnyal
nézi. Majd lassan, alig hallható hangon megszólal.)

            LESBIA:

Elment. Haha! S remegő, lázas ajkkal
Nem csókoltam! Haha, a gyáva, gyáva!
Nem ö`eltem vad tüzzel,--tüzhalálba'!
Szeretkező, halálos, bús sóhajjal...
Haha, haha, csóktalan véget érek!

           (Lerogyva)

Irtóztató!

             TITUS:

        Lesbia, jöttem érted,
Hogy vágyunktól égjünk el itt mi ketten...

            LESBIA:

Te vagy, te vagy, ki vággyal, önfeledten
ölelni tudsz, a véget elfelejtve...

             TITUS:

Óh miért nem örök a halál perce?!


Szemelvények a MODERN KŐNYVTÁR-t fogadó
kritikákból:

Érdekes terv valósult meg azzal a három most megjelent
füzettel, amelyek a Modern Könyvtár című, Gömöri Jenő
szerkesztésében megjelenő, új irodalmi, művészeti és tudományos
gyűjteménynek első három számaként szerepelnek.
A Modern Könyvtár gazdag és nagyszabású programmal
indul meg és tekintve, hogy a legjelesebb magyar irók
szerepelnek munkatársai sorában, és az idegen írók legértékesébb
alkotásait fogja magyar nyelven megismertetni, sőt
ebben a formában egészen új és kívánatos sikerű egyik
programmpontja szerint magyar költők és irók műveit is
fogja a külfölddel megismertetni, a magyar irodalom, a magyar
művelődés szempontjából nagy jövőjű és jelentőségű
vállalkozás. Az első füzet a kitűnő német iró hat legszebb
novelláját tartalmazza. Thomas Mann a mai német irodalom
egyik legkimagaslóbb alakja. Gömöri kiforrott, simulékony,
árnyaló nyelven adja vissza Thomas Mann novelláinak
jellegzetes egyéni stilusát. A második füzet Pikler Gyula
két igen érdekes és tanulságos lélektani dolgozatát hozza.
Különösen a másodiknak van jelentősége Pikler tanainak
megismerése szempontjából. A harmadik füzet Kosztolányi
Dezsőnek, az ismert jeles poétának lírai ciklusa. Kosztolányi
az új magyar költészet egyik legértékesebb alakja. A szegény
kisgyermek panaszai a legnagyobb figyelemre rászolgáló,
ritka finomságokkal teljes, elsőrendüen művészi
munka.

                                                     (Az Ujság)

Die ersten drei Bände der »Modern Könyvtár« (Redakteur
Eugen Gömöri) sind jetzt erschienen und liefern
den Beweis dafür, dass diese neue Sammlung geeignet ist,
eine längst einpfundene Lücke im ungarischen literarischen
Leben auszufüllen. Die »Modern Könyvtar« hat sich die Verwirklichung
eines wirklich grosszügigen Programms zur
Aufgabe gestellt.

                                          (Budapester Tagblatt)

Nagyjelentőségű és nagyjövőjű irodalmi vállalkozás indult
meg Modern Könyvtár cimen. A vállalat célja: új
kultura megteremtése Magyarorszagon.

                                       (Független Magyarország)


+-------------------------------------------------+
|             MODERN KÖNYVTÁR                     |
|             MODERN IRÓK KÖNYVESHÁZA             |
|             SZERKESZTI GÖMÖRI JENŐ              |
|                                                 |
|                                                 |
|Egyes szám ára 40 fillér, kettős szám ára 60     |
|fillér, hármas szám ára 80 fillér, négyes szám   |
|ára 1 korona, ötös szám ára 1 korona 20 fillér   |
|                                                 |
|A Modern Könyvtár az első magyar modern          |
|irodalmi, művészeti és tudományos gyüjtemény.    |
|Programmja a szépirodalom, valamint              |
|a művészet és tudomány terén egyaránt nagyszabású|
|és páratlanul gazdag és ízig modern.             |
|Munkatársai a legkiválóbb, legismertebb hazai    |
|és külföldi írók, művészek, tudósok. A Modern    |
|Könyvtár eddig megjelent füzetei voltaképen      |
|vaskos kötetek mind és egytől-egyig a magyar és  |
|idegen irodalom, művészet és tudomány remekei.   |
|A Könyvtár füzetei nagy alakban jelennek meg     |
|és szinte egészen könyvszámba vehetők. Betűi     |
|gyönyörű, olvasható gyöngybetűk, papírja a       |
|legfinomabb famentes papír, külső kiállítása     |
|is elsőrangú. A Könyvtár művészi címlapja        |
|Kozma Lajos, az ismert festőművész műve.         |
+-------------------------------------------------+

Uránía könyvnyomda, Budapest, VII., Rottenbiller-utca 19





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A tanító / Pompei utolsó éje" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.