Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII | HTML | PDF ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Különféle magyarok meg egyéb népek
Author: Tömörkény, István, 1866-1917
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Különféle magyarok meg egyéb népek" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



library of Pécs, especially to the director, József
Kereszturi for the help in selecting and borrowing the
books.



        KÜLÖNFÉLE MAGYAROK
         MEG EGYÉB NÉPEK


       AZ OTTHON KÖNYVTÁRA


        KÜLÖNFÉLE MAGYAROK
         MEG EGYÉB NÉPEK

              IRTA:

         TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

[Illustration]


             BUDAPEST

AZ OTTHON KÖNYVTÁRA KIADÓHIVATALA

               1910



        KÜLÖNFÉLE MAGYAROK
         MEG EGYÉB NÉPEK

              IRTA:

         TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

[Illustration]


             BUDAPEST

AZ OTTHON KÖNYVTÁRA KIADÓHIVATALA

               1910



Egy lóhalál s egy más ló megvételének körülményei

I.


A tejesasszony, a Mari néni, már napok óta egyre sűrűbb aggodalommal
tekintett a lóra, bizonyos Bársony nevezetűre. Ez a ló nem volt öreg
állat, ellenben mindig jó és kitartó szolgálatú; most hat éve vették
andrásnapi vásárkor épen hatvanegy forinton. Nem is ez volt a neve, mert
ráctól vették, az meg a Jancsi néven nevezte, de mert a tejesasszony
urának a neve is János, már mint Sütő János, hogy ne legyenek ketten egy
néven, a lovat azontúl Bársonynak hívták. Jó kis fekete mokány volt, nem
bánta; a ló az új névhez hamarább hozzászokik, mint az ember (ép ezért
jutott e névváltoztatás ki neki s nem Sütő Jánosnak).

A ló tehát megvolt hat esztendőn át a kis városszéli háznál és végezte
azt a dolgát, amire alkalmazták: húzta be a tejeskocsit a városba, meg
vissza. Ezt igen terhes foglalkozásnak nem lehet mondani, vannak
súlyosabb fajtájú munkák is. Azt lehetett volna hinni, hogy el lesz
benne valami tíz esztendeig. De nem így történt. Betegséget kapott
valahonnan, mert hiszen az előfordul, hogy a legjobb egészségek is
hirtelen rosszra válnak. Mondani nem mondta ugyan, mert nem mondhatta,
hanem az ételt már többé nem kívánta, a vizet sem óhajtotta, az
itatóvályúba csak belefújt s félre fordította a fejét. A szeme nézése is
egészen más volt s a kocsi előtt bár igyekezett, de már nem haladt.

Abban a kenyérkereső kis életben, amelybe egyik forgó kerékül volt
beékelve ez a ló, a betegség ijedelmeket támasztott. Hatvanegy forintról
volt szó, az pedig akkor is nagy szó, ha van; még nagyobb, ha nincs. A
tejesasszony búslakodott, Sütő János is gondnak eresztett fejjel végezte
dolgát a ház körül. Ez a Sütő egészen rendes ember volt, csak pénzt nem
lehetett a kezébe adni, mert akkor elindult vele hazulról és eldanolta.
Többször voltak már ez alapon bajai, hogy kedvtelése nyomán elúszott a
kenyérrevaló, ezt ő maga is szánni és bánni szokta, különben igen
szorgalmatos, pénzt azonban nem szoktak a kezébe adni neki A pénzzel az
asszony bánik, dohányravalót is csak úgy kéztül adnak Sütőnek, mint
kenyeret a gyermeknek szokás.

--Bele van állapodva a sorsába--vélték róla a szomszédok és Sütő nem is
tehetett egyebet, mert ha rajta áll, már régen eldanolta volna a kis
háznak mind a négy sarkát.

De bármint áll is a sor Sütő Jánossal, a lovon ez nem segített.
Elvezették az orvoshoz is. Szomorú azt nézni, mikor a beteg lovat
vezetik. Az orvos csak ránézett és azt mondta:

--Vigyétök. Négy nap múlva a kutyáké.

Persze nem olyan már ez az orvosfajta nép sem, mint a régi Kursmid. Csak
így, ilyen könnyedén beszél. Másfelől azonban megint csak neki van
igaza, mert negyednap délutánra már csakugyan semmiképen sem bírtak a
lóval. Ugyan Tóth Kása Pál, a szomszéd, a táragyfű gyökerét ajánlotta
hathatós orvosságul, mit a ló fülébe kellene húzni, mely után a táragy
kimegy a fejéből. De a ló ekkor már nem sokat ért. Próbakép itatni
vezették, de nem kellett neki semmi. Szétnézett még egyszer, utoljára az
udvarban, azzal lassan kiment a ház háta mögé a fűre. Ott lefeküdt s
mást nem csinált, csak épen az egyik első lábát emelgette, mintha
integetne Tóth Kása Pálnak:

--Elmehet Tóth Kása Pál... elmehet kend a tudományával.

Mindenki sírt, aki csak látta. A ló intett még néhányat a lábával, aztán
végignyujtotta a fejét a füvön s kimúlt. Ilyen a lóhalál.

Kint az útszélen játszottak a gyerekek. Valamely kofaasszony, a ki
kocsiján arrament, egy marék cseresznyét dobott le nekik, mert a Sütőék
legkisebb fiának, a vakarcsnak olyan szép szőke haja van, hogy az
ritkaság. Újság még ezidőtájt a cseresznye, a gyerekek hát örültek neki,
mert a gyermek hamar felejt és táncolva mondták a verset: Újság hasamba,
hideglelés pokolba... Tóth Kása Pál elhaladtában arra menvén, intette
őket, hogy ne mondanák a verset, mert az nem jó. Nyilvános tény ugyanis,
hogy e vers mondásakor hivatlanul megjelenik a Dromó, s aztán nem az
újság búvik a gyermekek hasába, hanem az ördög. De Tóth Kása beszédére
mitsem hallgattak a gyermekek. Csak intettek feléje, mint jóelőbb a
Bársony s azt súgták róla, összebújva:

--Inkább a lovat gyógyította vóna kend mög.


II.

Pénz kellene, de honnan? A lóból nem maradt meg más, csak a bőre. De az
sem sokat ér, mert egyszer (még fiatalabb korában, mikor az uraságnál
szolgált) valahogy golyó érte s a timár az ilyen bőrt nem szereti.
Mindenféle ki van arra találva, hogy a baj minél nagyobb legyen.

Váltóra bajos pénzt hajkurászni. Aki ismerős van a közelbe, az hiába
írja a nevét a papirosra. Ha meg akadna olyan, akinek az írására
csakugyan adnának a takarékban, az meg nem írja le a nevét papírra, mert
már megjárta vele egyszer s akkor a tintatartót tollastul az ablakon
keresztül kivágta az utca közepére, mondván:

--Üssön beléd a tüzes istennyila fajtáddal együtt.

Hát úgy van. Jó szerencse, hogy abban a kávéházban, ahol Mari néni
hordta tejből él az a nép, aki kávéházi kosztra szorul, a cukrászt
érdekelte a sors. Szerette a lovat, mert az a cukrászsággal velejár.
Vannak így a mesterségek. Lám a borbély, bár szintén habbal dolgozik, a
vadászatot kedveli, ellenben a korcsmárosok gazdálkodók. Továbbá jól
mondta azt Daudet, hogy minden író leginkább villatulajdonos szeretne
lenni, de mégsem az írók lesznek azok, hanem a posztókereskedők.

Állapodjunk meg abban, hogy mindenféle mesterségnek megvannak a maga
szenvedélyei és még hajnyírás tekintetében is különbözik a csizmadia a
kovácstól. Hasonlókép csoportosulnak az erények foglalkozás szerint.
Bátor és merész a kovács, ellenben meggondolt a szűrszabó, nótás a
csizmadia, hallgatag az ács. A cukrász pedig szelíd. Ő mindig fehér
kitliben jár, fehér cukorral, liszttel, édességekkel, lágy, puha
dolgokkal foglalkozik, ez onnan van. Így történt aztán, hogy a cukrászt
érdekelte a sors, hogy ad ő kölcsönbe pénzt, csak úgy becsületszóra,
kézadásra. A tej árából, amit naponta behordanak, majd letörlesztődik.
Csak nézzenek lovat, alkudják ki az árát, ő aztán majd ád, amennyi kell.

Lovat hamar néztek, találtak is, mert az mindig akad eladó. Megalkudtak
és Mári elment a cukrászhoz pénzért. Megkapta s onnan hazatért.

Otthon senki sincs az udvarban, pedig a kerítésen kellett volna
dolgoznia Sütő Jánosnak, de nem csinálja. Hát hol van? Hát bent ül a
szobában, kalap a fejében. Az asszony beköszönt:

--Jó napot.

János nem szól.

--Mi baja van kendnek?

János a fejébe húzza a kalapot és szörnyű mérgesen felel:

--Sömmi.

--Hát?--kérdezi az asszony.

--Hát--mondja János--hát most mán, hogy lösz ez? Hát most mán mi lösz?
Hát te mégy el a lóér?

--Nini--mondja az asszony--hát ki mönjön. Kend talán?

--Nini--mondja mérgesen János,--hát még mondjam is?

--Ejnye, hejnye--szól Mari néni--hát kend vinné el a pénzt? Hát nem
tudja kend, hogy nem szabad kendre pénzt bízni? Hát nem kend maga
fogadta, hogy soha pénzt a kezibe ne adjunk?

János kissé zavarodottan hallgat egy darabig.

--Hiszen jól van,--mondja. Hát igaz. De lóért... Asszony mönjön lóért?
Hát micsoda világ van már? Löhet az, hogy lovat asszony vögyön?

Ez csakugyan bökkenő. Ez a férfiasság sérelme. Az asszony is érzi, hogy
a helyzet különös. Mit mond majd a világ? Sütő Jánost majd kinevetik.
Melyik asszonynak volna kedve ahhoz, hogy az urát kinevettesse?

Tárgyalnak. Sütő búnak eresztett fejjel van, az asszony tépelődik.

--De hát csakugyan elhozza-e kend a lovat?--kérdezi.

Sütő borultan mondja:

--Mán hogyne hoznám.

--De hogy bízzam kendre a pénzt?

Sütő csendesen felel:

--A lóért rám bizhatod...

Utoljára tehát rá is bízzák. A bankókat Sütő a zsebbe teszi s megindul
büszkén. Az asszony mondja neki:

--Kötőféket nem visz kend?

Sütő méltósággal ad a kérdésre választ:

--A ló kötőfékkel jár...

Ezen szavakkal elhalad. Kevélyen jár, úgy véli, az egész utca s az egész
nép tudja róla, hogy most a lóért megy s pénz van a zsebében.
Szereplését ezen útjában bővebben részletezni fölösleges, mivelhogy
azóta már amúgy is köztudatú, hogy a lóra az nap egész délután hiába
vártak otthon. Sütő valahová betért egy félliterre, azután vett egy
másikat, egy harmadikat is, miből egészen könnyen áll elő a tény, hogy
Sütőt még másnap este sem találták, akármerre keresték. Igen jól meg
tudott bújni, sohasem ott volt, ahol kutatták. Az asszony igen meg volt
ijedve, mert hiszen már attól félt, hogy elveszett. Hogy hátha már
elverte mind a pénzt s eszméletre jutván, szégyenletében a Tiszának
ment.

De nem az történt. Harmadnap kora reggel, mikor a tejet szokás vinni,
robogó bérkocsin érkezik a kávéház elébe a rettentő kócos és vasalatlan
ábrázatú Sütő János és nagyúri dölyffel kiált le az ottvaló népekre:

--Hát volt-e már itt az asszony?

... A lármázó Sütőt erkölcsi oktatásokban részesítették, de hát hiszen
az épen csak annyit ért, mintha valaki a lóval imádkozna. János legvégül
büszkén visszavetette magát a kocsiba és kiadta a kocsisnak: Hajts
kocsis, se kocsi, se ló nem a tied! ... Mert ekkor még volt három
forintja.

János csak harmadnap estenden ért haza, mert félt, hogy meglátják. Az
udvarra úgy vonult be, mint aki hazát és nemzetet vesztett. Az asszony
nem mond neki egyebet, csak gúnyosan odaszól:

--Hát előgyütt kend?

János lehorgasztott fejjel feleli:

--Jobb lött volna, ha kisgyerök koromba agyonvert volna az apám...



Parádé


Mikor az állomásparancsnok olvashatlan aláírásával ellátott, kövön
nyomott parancs megjelenik, mely szerint az ezred adja a holnapi
templomparádéhoz a díszszázadot, legelsőbb az ezred segédtisztje
káromkodik. Azután az ezredes úr, mert az mindíg kellemetlen, ha valami
parádéra kell adni embereket, miután már az az emberiség örök törvénye,
hogy néha az emberek ne végezzék rendesen a dolgukat s ez esetben nem
tisztán az emberek--die Leute,--hanem az egész regiment kapja az orrt.
Ha pedig másik regiment adná ugyanezen publikumot a templom elébe,
esetleg ezen másik regiment kaphat orrt, a mi nem baj, nekünk.

Mikor ezredparancsban jön, hogy a harmadik zászlóalj tartozik adni a
díszszázadot, a kövön nyomott papirost ismét a zászlóalj-segédliszt
fogadja némi nehezteléssel s utána az alezredes úr, mert hiszen ép úgy
adhatta volna ugyanezt a dolgot a negyedik zászlóalj is és akkor semmi
baj sem volna vele.

Igy bele kell írni a zászlóaljparancsba, hogy a tizenegyedik század jut
e dicsőséghez. Mikor a zászlóaljparancsot diktálják, első sorban a
tizenegyedik század manipulánsa káromkodik, utóbb pedig a százados, mert
hiszen a zászlóalj másik három százada ép úgy adhatta volna ezt a
szolgálatot s akkor nem volna semmi baj.

Az állomásparancsnokság rendelete ily fokokon végül azokhoz jut, akiket
illet, a tizenegyedik századhoz. Azokban a szelid délutáni órákban,
amidőn a nap már áldozóban van és alkonyuló sugarait pihenteti a
kaszárnya veres téglafalain, a hadnagy egreciroztatja, vagy amint
helyesebb magyarsággal mondani szokás: firuncvancigolja. Hogy miért épen
firuncvancigolja s miért nem ájnundrájszigolja, lexikon nélkül ezúttal
megmondani körülbelül lehetetlen. Tény azonban, hogy a mars vezényszónál
a negyedik szakaszban egy ember nem jól lép ki, ellenben a haltnál a
lábaival folytonos bokázásokba mélyed. Klein Mór, a negyedik szakasz
szokásos Klein Mórja ez, a kinek voltaképen semmi köze sincsen a
katonasághoz, mert semmiféle odavaló mértéket meg nem üt. Kicsiny,
vékony, alacsony, gyenge s mikor az összetett bornyuk viselése van
divatban, Mórból, hátulról tekintve, épen csak a lábak látszanak ki,
melyek bizonyos kétségbeesett igyekezettel szállítják az előírt helyekre
az összetett bornyukat. De tudni kell, hogy Mór bádogos s mint bádogos,
jelentékeny helyet foglal el a hadseregben, miután a kulacsok és csajkák
újból való cinezése bádogos nélkül nem mehet. A kulacsok és csajkák
kívánták be e szerint a harcképes emberek közé Mórt s az ezredorvos, aki
annak idején vizitálta és sajnálkozva tekintette végig az ő sósavgőztől
elkorcsosult, lapos mellét, várakozási állományba helyezte összes
egyetemi tudományát s kimondotta, hogy bár így meg amúgy, de Mór
feltétlen alkalmas arra, hogy hazánk védő fegyvereit mindenféle
földeken, a korona alá tartozó országokban úgy, mint az örökös
tartományokban hordozza, viselje, használja, szóval békében cinezzen,
szükség esetén pedig, ha kell, ne cinezzen, hanem lövöldözzön.

Ezúttal béke van, kétségtelenül mély és nyugalmas béke. Azonban béke
idején képződik harcra az ember s ez alapon Mór csak délelőtt cinezett,
délután végezte a századdal az udvaron azon különféle figurákat, melyek
a legutolsó bál kottilionjából a hadnagynak emlékezetében maradtak.
Ilyenkor jobbra kell lépni meg balra kell lépni s ez mind tudomány. Az
ember azt hinné, állni nem virtus, pedig bizony az is csak tudomány. S
mert nem tudta jól, mert nem tudott megállni azon a módon, ahogy
megállni kell, a hadnagy a századot még sokáig huszonnégyezte volna a
cinező miatt, ha időközben nem hozzák a parancsot. De már jön a
naposkáplár a könyvvel, a mibe a zászlóaljparancsot írják, s amelyből
kilóg a befektetett ezredparancs. A hadnagy mély megvetéssel fogadja a
tisztelgést, átveszi a könyvet s felüti. S miként ha valamely brigád
állana előtte, rendelkezéseket tesz, melyek után a század forog még egy
kicsit, ezután megáll s megkapja a parancsot, a mely szerint holnap a
tábornoki napot a Kapotnyaky ezredes úr tartja a traintől, továbbá a
hornistát a hatodik századtól becsukta az ezredes úr harminc napra, mert
ok nélkül alarmot fújt a gazember a mult éjjel, mivelhogy le volt
ittasodva az istenadta, valamint hogy az étrend a jövő héttől kezdve
változást szenved, a mennyiben a krumplipaprikás helyett az ecetes babot
helyesebb táplálási eszköznek tartja az orvosfőnök úr. (Meggyülemlett
egy idő óta a bab nagyon a Menage-Verwaltungnál.) Ilyféle dolgok jönnek
szép sorjában ki a parancsból, amiket teljes egykedvűséggel hallgat a
század, mert kevés bennük naponkint a változatosság. Végül következik,
hogy holnap parádéra kell menni egy századnak valamely templom elé s
hogy ezt a századot a harmadik zászlóalj adja.

Ez egy kevés élénkséget támaszt s fokozott figyelemmel vannak, mikor a
hadnagy kinyitja a zászlóaljparancsok könyvét. Ebben már rövidebb dolgok
foglaltatnak, szolgálati kérdések, egy előfordult hiba alkalmából utalás
a hadügyminisztérium C osztályának 26,452. számú, öt év előtti
rendeletére, amely a köpenyek felcsatolásánál a szíjcsattoknak nem
hátra, hanem előre való állását javasolja, továbbá, hogy a kilencedik
századhoz beosztott hadikutya élelme a kutya soványsága folytán
megjavítandó. Jön az utolsó pont, utalás a mai ezredparancs idevágó
rendelkezésére, amely szerint a parádéhoz tizenegyedik század vonul ki.
A parancs utal a szolgálati szabályzatra, amelynek fölsorolt szakaszai
pontosan előírják az itt követendő eljárást...

A hadnagy becsapja a könyvet s el is eresztené már a társaságot, amidőn
futva közeleg az inspekciós őrvezető s patkóit egymáshoz csattantva,
gyűrött füzetet ad át. Ez meg a századparancs. Kicsiny könyvecske ez, de
igen erős, miután ebben szoktak a büntetések megjelenni, amikkel a
kapitány fegyelmi hatáskörét erősítgeti, s egyeseket »a lyukba helyez«.
Ezúttal nincs benne ilyesféle, hanem csak rendelkezés arra nézve, hogy
hány órakor álljon reggel a század, hogy a hányadik rangosztályú
parádésruhát kell fölvenni s miután köpönyegben történik a kirukkolás,
csak a hamisított díszkabátok alkalmazandók, továbbá hogy mindenki
kivonul, egyedül a szakácsok maradnak itthon. A napos káplár helyett,
aki jó szárnysarzsi, a napot Valerian Nyisztor rekruta veszi át, aki nem
tud lépést tartani.

Most már el lehet ereszteni a századot. A szobákba zúgva vonul be a
tömeg s viharos káromkodásba merül. A mai kimenőnek vége. Führer úr
Szalma hiába adott randebút a Mirclijének de meg a szakasz sem issza meg
ma azon hatkrajcáros porció theákat, amelyek fizetésére a gazdag Hegedűs
Jancsi kötelezte magát a szomszéd cseherliben. Az őrmester, néhány szent
nevét különösen elismerő hangon emlegetve, barlangjából a folyosóra
siet, valamely előtte lábatlankodót ellök s nagyot kiált:

--Szakaszkomendánsok, a magazinba!

Az egyik pedig már ette a vajaskenyerét, a másik a dohányt kezdte
osztogatni, a harmadik az embereit számolta össze, a negyedik a thea
helyett a kantinból hozatandó dolgok mikéntje fölött tanácskozott. Most
földhöz ütnek kenyeret, könyvet s rohan valamennyi, mert aki előbb
odaér, előbb kap ruhát. Utánok egy-egy csomó ember, akik zajongva
kergetik egymást, amíg fölérnek a raktár magasába.

Ott aztán nagy osztozkodás folyik. Jönnek a parádés köpenyegek, a
zsírral bevont bakancsok, nadrágok s a hamisított díszkabát, csak
közönséges blúz, de a nyaka körül van szegve az ezred színével. Miután
pedig a köpönyeg alól úgysem látszik ki egyéb, tisztét, mint díszkabát,
elég elfogadható módon betölti. Jön az új duda a trombitásnak, továbbá
az új bőr a dobosnak azon hozzáadással, hogy a bőr beszakítása mostani
árfolyam szerint épen hét napi sötét áristom értékének felel meg. Most
még csak a vaktöltények kiosztása van hátra, meg az új vállvirstliké, az
új nyakravalóké, a csákópaszományoké s miután egy őrvezetőnek nem jut a
maga rangjához illő jelzés, utasíttatik, hogy a kompánia snájder Paul
Hurta recte Hurtay No. II.-nak kiadott nadrágzsinórokból szerezzen egy
darabot s azzal ékesítse magát. Még van néhány ember, akiknek ócska a
bornyuja, azok a raktár legféltettebb kincseiből, az új, veresbarna
bornyukból kapnak, a doboséhoz hasonló értelmezéssel, Néhány új
fegyverszíj is kiadandó az ócskábbak helyett, de ez már nem tart sokáig.
Be lehetne fejezni az egész osztogatást, amidőn a harmadik szakasz
egyértelműleg jelenti, hogy a parádés bakancsokból hiányzanak a fűzök.
Most ismét hosszabb vizsgálat kezdődik, hogy legutoljára kik voltak
fölrendelve a magazinban a bakancsokat zsírózni. Végül ez kitudódik, a
fűzők előkerülnek. El akarták biz azt kezelni s elrejtették a sarokba,
hogy ha senki sem keresné, idejeadtán el lehessen onnan vinni. Ez az öt
ember holnapután rapportra megy s annyi már bizonyos, hogy két és
huszonegy nap között ingadoznak.

Így aztán, mire alkonyodik, mégis csak be lehet csukni a magazint,
mindenki lemegy s a nagy pucolás kezdetét veszi. A köpönyeggomb a
magazinban patinát kap, azokat igen nagyon kell dörzsöni a pucpomádéval.
Némelyiknek a dragonjáról leszakadt a pityke, arra új varrandó. A
bakancsok,--óh a bakancsok tömérdek dogot adnak. Azokat előbb a zsírtól
kell megtisztítani s azután jön csak a fényezés művészete. A bakancsnak
fényesnek kell lenni. Az őrmester, aki az esti órákban végigjárja a
szobákat, előre kijelenti, hogy mindent oly fényesnek óhajt, hogy ha
arra a légymadár rászáll, lecsússzon róla. A kefék szinte csattognak és
puffognak a bőrön. De még a bornyút is rendbe kell hozni. Ez sem kis
miska, mert a bornyú szögletes állapotban szép csak s hányszor kell
elölről kezdeni a pakolást, hogy a borjú külső testállása megközelítse
az esztétikai szépet? Biz azt sokszor, boldog, aki nem próbálta. A
csatokat pedig a vaslakkal kell bekenni, azután derékszíjat,
fegyverszíjat viaszkolni, a csákó simléderje bőrrészei ellenben
licerinolajjal kenendők, mert csak ettől lesz fényes, ragyogó. A
csákórózsa közepébe szintén egy szempillantásnyi vaslakkot kell
csöppenteni, a külső rezét pedig olyan tükörre formálni, hogyha abba egy
baka belenéz, egy egész regiment nézzen reá rézből vissza. Nem kis dolog
az eljárás a hamisított díszkabát körül sem. Ez oly finom kabát,
magyarázza káplár úr Mikhael Sajtos az ifjabb nemzedéknek, hogy
voltaképen csak fogkefével volna szabad tisztogatni, de most pucoljátok,
amivel tetszik, csak holnap ne morogjon az öreg.

A holnap... Már öreg este van. A takarodót régen elfújták s a hold,
amely az innenső ablakok felől kelt föl, már a túlsókon tekint be.
Lázas, izgalmas munka folyik a szobákban. Egy-egy legény kiejti a
kezéből a viaszkoló dugót s az ágyára dől. Úgy kell felrángatni onnan a
Jézus Mária segélyével.

No abban nincs is hiány. Az egész kaszárnya alszik, a kapu alól csak
néha kiabál az őr, ha a napos generális bekukkan, fején a csákóval,
melynek tetejéből snidling nől kifelé. A napos káplárok patkós bakancsa
kopog a folyosók aszfaltján, másként csend van mindenütt, csak épen a
tizenegyedik század káromkodik borzasztó módon, mivelhogy holnap
istennek valamely ünnepe leszen s ekkor ki kell a templom elé parádéba
állni. Száz szentmise infulás papokkal nem használ annyit a mennyek
oltára előtt, mint amennyit ennek a megzaklatott, elkeseredett,
pihenéstelen legénycsapatnak a káromlása árt.

No aztán valahogy csak elfekszenek, de körülbelül úgy van, hogy
fölkelnek, mielőtt lefeküdtek volna. Az inspekciós beszól:

--Auf!

Hát auf! Biz sötét van még és szunnyad másfelől minden. Ámde kezdődik az
öltözködés az egyetlen lámpa halavány fénye mellett. Az meg utolsót
pislant és kialszik. Jó szerencse, hogy faggyúgyertya van kéznél. Nagy
kapkodás, zűr-zavar.

A reggelit is meg kellene enni, de a káplárok nem engedik föl a
legényeket a konyhába. Még elkevernék az új ruhát. Azon reggeli nélkül,
ami fejenkint egy és egy negyed krajcárból csinálódik, különben is
nagyon ellehet az ember. Továbbá azon lélotty leolvasztja a bajuszokról
a viaszkot, pedig a her koplár Mikael Sajtos minden egyes bajuszt
sajátkezűleg igazgatott föl hegyesre, a magáét pedig, mint éltes
szárnytisztesét, gyufaszálra tekergette föl, s lekötözte madzaggal. A
kilencedik század, hiába van neki hadikutyája, már csak ezt sem tudná a
tizenegyedik után csinálni. No most aztán sebesen összeállni. Föl a
köpenyeget. Összefogni jól, mert a káplár az ezredparancsnokság által
kiadott litografált mustrával a kezében jár végig minden egyest, hogy a
ráncok az előírt állásban vannak-e. Mi tűrés-tagadási, egy-két box,
pofon, fülrángatás, rúgás, mi ördög ilyenkor kijár egyiknek-másiknak. A
bornyúk se jól állnak. A rózsák nem fényesek. A szerencsétlen cinező,
aki soha eddig parádéban ki nem rukolt, lefelejtette a nagybornyú alul a
kisbornyút, a virslit a balváll dragonjára húzta, a csákószíj csatja
pedig épen az ellenkező oldalon van. A káplár belerekedt már a sok
kiabálásba s a szentek közül az extrabakkancssark-orrúakat és a
dobbőrhomlokúakat szidja.

Miután a többi szakaszban sem megy máskép, van is aztán eredmény. Mikor
kihalad a nép és öszszeáll, olyan rendes és fényes ott minden, hogy
csoda. Hiába megy végig a sorokon a két ballábú őrmester, hiába a
szubalternusok, azokban hiba nincs. Tekintély okáért azonban mégis
itt-ott kifogásokat tesznek s Johann Andreász Maltócsnak, a cigánynak
valamennyien azt mondják, hogy piszkos, mert a szerencsétlennek olyan
barna bőre, hogy ahhoz ugyan akár mennyire pucolja is a rekvizitumot,
minden szennyesnek látszik.

Végül pedig áll a század szép rendben, egy sorban szemek, orrok, fülek
és sarkak. Mindössze Klein Mór nem bírja meghúzni a puskatust, mivelhogy
nincsen ereje hozzá szegénynek s ennélfogva az első sorba állítják, hogy
a hátulsó legény a puskáját igazgathassa alkalomadtán. Mikor a kapitány
Wolhynyaczky, akit pár hó előtt helyeztek át a szép Sziléziából, lejön a
csapathoz, már semmi hibát sem találhat. Végig járja a sorokat és semmi
obligát igazgatásokat nem eszközöl a bornyúkon, pedig általános fölfogás
szerint szükséges ez, mikép megláttassék, hogy a följebbvaló szeme nem
kerül el semmi hibát. Egyszerű és egyenes német-lengyel katona ő, aki
még nem ismeri a nagy garnizónok színpadi komédiáit s így, miután
kardját kivonta, csak ennyit mond:

--Fiuk, minten levess ekszere. Mikor montom feuer, minten levess
ekszere. Ekszere! Ki nem ekszere levess, nem mekepet.

Wolhynyaczky kapitán nem azt mondja itt, hogy aki nem eszi meg egyszerre
a levest, az meggebed, hanem azt mondja, hogy aki nem csinálja egyszerre
a lövést, az nem ebédel ma. Elég kurta és tartalmas szónoklat ez, amit a
század, a Wolhynyaczky javított és bővített magyar nyelvtanához
hozzászokva, teljesen megért.

Próbák következnek. Kiderül, hogy mindenki tudja a helyét s a
legkevertebb állasokból is a helyére igazodnak vissza az emberek. Jól
van. Mehetünk. Mennek is a bandával, amelynek nagyszakállas tamburját az
utcán a gyerekek juhhahója kíséri. Így jutnak el a tetthelyre. Ott már
sokan ácsorognak, cibilek és katonák s nézik a kompániát. Biz ez stramm,
steif és sneidig, amiként az illik is a magyarhoz. A felvonulás pompás,
a megállás az előző kolonnázási manöverek után bámulatos. Egy kis
szünet. A mise tart bent. Azután... Most... Most...

Wolhynyaczky mély baritonja keményen csendül:

--General Decharge!

Suttogva, hogy csak a front hallhatja, teszi hozzá:

--Ekszere levess.

Azután:

--Hoch an!

A fegyverek csövei az égnek állnak. Minden ujj a ravaszon, mindenki
figyel, a lefekvés előtt fölkelt bakatestben teljes úrrá lett minden
ideg fölött a fegyelem. Csak még a kommando kell, hogy egy pompás
szalvét mutasson be ez a pompás század, amelyért kétségkívül gratulálni
fog mindenki a kapitánynak. Wolhynyaczky a kardját is úgy tartja, hogy
annak a járásából láttassák, hogy mikor következik a vezényszó. De ez
izgalmas pillanatban a negyedik szakasz első sorából eldörren egy
fegyver:

--Burr...

S utána ropog darabonkint, amint e váratlanság hatása alatt feszült
idegeikkel elrántották a legények a ravaszt:

--Burr--durr... durr--durr, pukk--pukk--pukk...

A levertség moraja jut végig tömegen. Mily fegyelmezetlen csapat! Hát
katonák ezek? A kapitány elpirul s kezével úgy belemarkol a kardjába,
hogy megreped rajta a fehér keztyű. Az előbbjáró szakaszok szálas
legényei is morognak halkan a sorban:

--Az apád istenit, bádogos.

A templomból az orgona hangjai hallatszanak ki. A kórus mély zúgó
hanggal kezdi, amely íves ajtón át kivág a térre:

--Oh omnipotens Deus.

A kapitány halkan szól a sorok mögé:

--Őrmester, het nap kapom o pátokos.

...Nem telik bele egy óra, otthon a század. Klein Mór leveti a parádés
bakancsot, köpenyeget, nadrágot, hamisított díszkabátot, átszámol
mindenekről s közönséges kaszárnyaruhát öltvén magára, útra megy. Úgy
hívják ezt, hogy utazás. Visz magával a sötét egyesbe két vasdarabot,
mikkel kezét a lábához eszközlik s miután nem mekepet, ül a deszkán. Az
Úr tisztelete a százhuszonhetedik ezred részéről bevégződött.

[Illustration]



János megjátsza magát


János a rendőrbíró előtt áll, mint előállított egyén. Ehhez képest
részben szomorú, mert a kihágási bíró elé való állás rendszerint
bírságot jelent, másrészt azonban János vidám, mert bor van Jánosban.
Nem sok, de épen elegendő arra, hogy János, midőn szomorúságáról
feledkezik, a nagy falitükörbe nézzen és abból a bajuszát igazgassa.
Csavarja fölfelé, mert az egyik bajusza épen sehogy sem akar állni.

--Hej, te...--mondja neki halkan--de alhatnál.

A ruházatot is rendbeszedni igyekszik. Biz arra ráfér, mert János nagy
violenciából került ide a bíró elé rendőri segéllyel. János ugyanis kora
hajnalban bejött a tanyából az asszonnyal, hogy elad egy kocsiderékra
való miegymást. Az asszony a csirkékkel a csirkepiacra ment, ő a búzával
a búzapiacra s miután eladta mind, úgy vélte, hogy ezúttal leghelyesebb
lesz valamely korcsmába beóvakodni. Ez már, akárhogy keressük,
megtörtént s miután János bort ivott, pályázni kezdett. A pipát
zsebrevágta. Nem való a városba pipa. Úr az ember a városban. Szivart
vett, bőrszivart, továbbá szivart-szívó szopókát, a szivart a szopókába,
a szopókát a szájába tette, fújta a füstöt, ha jött s megint csak
pályázott. Közben néhol be-betért némi italra, azt ki is fizette
tökéletes tisztességgel és egyre jobb kedvvel pályázott tovább.
Járt-kelt mindenfelé. Egyik szivarja már el is fogyott, de ő ésszel élő
ember volt s mielőtt eldobta volna, hogy gyufát ne kellessen gyújtani, a
régi csutkájánál rágyújtott az újra. Nincsenek azonban tökéletes
gyönyörűségek e világon. Lám az első szivar mily szépen szólt, ez meg
sehogysem akar szólni (bújjon az ördög bele, a ki csinálta). János
szívja a szivart, ám a szivar csak nem szól. Már látja, hogy csak elő
kell szedni a masinát. Azonban hol a masina? Sürögve tapogatja magát
körül.

--Hol vagy, hé?

A mellényzsebekben keresi legelsőbb, mert ott a helye a masinatartónak,
azután a kabátban. De nincsen sehol. János gondolkozik egy darabig az
útfélen, azután megfordul és halad vissza abba a korcsmába, a hol
legutóbb járt. Dühösen nyitja be az ajtót.

--Úgy-e?--mondja a korcsmárosnak.

--No?--kérdezi amaz.

--A masinatartómat adja elő.

--Micsoda masinatartót?

--Hát az enyimet. Itt hagytam. Ezen az asztalon. Sárga tartó, húsz éve
vettem a kisteleki vásáron, de nem adom húsz újért, olyan jó járású a
kupakja.

--Az löhet, barátom, hanem itt nem hagyta kend.

--Dehogy nem--erősködik János.

--Ejnye no,--mondja a bormérő--ha itt hagyta volna kend, akkor itt
volna, úgy-e bizony?

János gondolkozik, bár a sok ital miatt nem megy ez valami könnyen.
Nini. Csakugyan. Ha ott hagyta az asztalon...

--Hát ügön!--véli.

De csakhamar gyanúsan teszi hozzá és végignézi a korcsmárost:

--Ha ugyan--mondja--ha ugyan gazt nem vetött rá valaki.

A bormérő fölpattan:

--Tán engöm gondol kend?

János nyujtogatja a nyakát és a fejét csóválja:

--Hát--mondja--hát...

A korcsmáros mérgesen rántja elő a zsebéből a maga gyufatartóját.

--Hát mit gondol kend?--kiáltja.--Hogy neköm a kend masinatartója köll?
Hisz ehun az enyim. Kénai ezüst.

János elismerőleg tekint oda. Valóban, ennek az embernek megvan a
tulajdon gyufatartója. De hát hol van akkor az övé? Csodálatos ez.

--Tán másutt hagyta kend? Merre járt kend?

--Jártam én sokfelé--sóhajt János s előhúzza a külső zsebből a kezkenőt,
hogy a homlokát törölje vele. Amint kihúzza, kiesik a padlóra a
masinatartó s nagyot koppan, hogy még a híres kupakja is kinyílik.

--No, ahol a!--mondja a korcsmáros.

János néz a tartóra, azután az emberre és megszégyenül. Ejnye, ejnye.
Fölveszi a tartót és megnézi mind a négy oldalát. Mit szóljon most már.
Hogy ezt a jó, derék, becsületes embert így gyanusította.

--No egy félliter bort erre a nagy ijedtségre--szól békéltetés
szempontjából.

Ily módon történt, hogy János békéltetni kezdett. Jó sokáig csinálta ezt
s amikor végezetül eltávozott, már épen csak hogy állott a lábán. Igen
hadi kedvben volt. Jött vele az utcán szemközt egy ember létrával, a
létra megütötte Jánost, János megkapta a létrát és nagyot rántott rajta.
Mind a hárman a földre estek, azután összegabalyodtak. A létrás ember
Jánost torkolászta, János meg amazt. Igy csatáztak, mikor a rendőr
elválasztotta őket, János azonban sehogy sem akart a válásba egyezni.
Úgy vélte, hogy amannak még jár valami s amíg azt neki ki nem adja,
nincs tökéletes egyenlőség. A rendőr más véleményen volt, János
ennélfogva most ennek esett és akkorát rántott a kabátja szárnyán, hogy
minden gomb lepattogzott róla. Így tülekedett, mígnem jött egy másik
rendőr is, közrekapták Jánost és vitték a bíró elé. Sok ember nézte
János fölvonulását, gyerkőcök kiabáltak, nevettek, János pedig húzatta
magát.

--Az én adómbul vagytok--gondolta--hát húzzatok.

Följutottak a bíró elé s miután egyideig ácsorogni kellett az ajtajában,
János bejutott hozzá. Időközben a feje is tisztult s egész csöndben
hallgatja most, hogy miként vádolja a két rendőr. A létrás emberen
kezdik.

--Ű ütött mög a létrával elsőbb--védekezett János.--Fejbe csapott.

--Hát aztán azért a földre kell gázolni valakit?

--Persze--feleli nyugodtan.

Most meg a rendőri dolgok következnek. Hogy megtépte a ruhájukat.

--Én?--kérdezi János--én?

--Hiszen itt van rajtuk a ruha, látható, hogy meg van tépve--mondja a
bíró.

János végignézi a ruhákat és a fejét csóválja. Biz' az meg van tépve. De
ki tépte meg? Ki téphette?

--Mán, tekintetös uram, azt senki mög nem látja rajta, hogy én típtem
le. Mer én nem típtem.

A bíró haragosan szól Jánosra, aki el van határozva, hogy keményen
védekezik.

--De hiszen mindkét rendőr is tanu rá!

--Hát mindön embör azt beszél, amit akar... Most, ami rosszaság vót a
ruhájukon, mind rám fogik.

János ezt méltatlankodva mondja és olyan erővel akasztja bele a
hüvelykujját a mellénye gomblyukába, mintha soha többé onnan kivenni nem
akarná.

--No,--mondja a bíró--ilyen tökéletlenséget már kár beszélni. Olyant már
csak nem gondol kend, hogy ez a két rendőr rongyos ruhában állt a
poszton?

--Hát,--felel János--én nem tudhatom. De most mindönt rám kenynek. Tudom
én az ilyesmit. Mikor én katona voltam, ami ablak kitört a kaszárnyába,
sose vágattuk be. Hanem ha gyütt valami szél, zivatar, arra fogtuk, hogy
az törte ki... Úgy nézöm, most én vagyok ilyen szélvészforma itten.

Védekezését megmosolyogják a szobában levők, mire ő is vidáman
erősködik:

--De úgy igaz, kéröm, möghigyjék.

--Már pedig nem ér ez a beszéd semmit--véli a bíró.--Botrányt okozott
kend az utcán, azért megbírságolom.

--Csak nem töszi tán a tekintetös úr?--kérdezi János.

--De teszem én. Máskor ne igyon kend annyit.

János félszemmel néz a bíróra.

--De ugyan kéröm--vált most a beszéden--mögissza más is a bort, nemcsak
épen én. Az ember begyün a városba nagyritkán, hát egy kicsit
elszórakozik. Nem olyan nagy vétök az. Nézze a tekintetös úr, még a
csillag is mögszalad néha az égön...

Nagy mondás ez és Jánosnak körülbelül igaza van vele. Még a nagy égön,
az örökös állandóságon is megjátszák magukat néha a csillagok. Azonban
mindegy, itt nem esik tekintetbe. A bíró kimondja a két forint bírságot,
amit János hmgetve fogad. Lassan gombolja ki a mellényt s föltekint a
padlatra, mintha onnan várna segedelmet.

--Haj, haj--sóhajtja.

De a zacskót csak elő kell venni. János lassan húzza ki belőle a két
forintos tallért s egyenkint az asztalra rakja.

--Ehol vannak e.

--Így ni--mondja a bíró.--Látja kend, ez, volt a mulatságnak a
sallangja.

Szótalan kötözi be a zacskót János és a mellény mély zsebébe sülyeszti.
Átveszi a nyugtát, amit a pénzről adnak s kinyitván, beletekint. Lassan
megindul kifelé, a papirt lobogtatván. Az ajtóból még visszaszól:

--Ezt mög majd berámáztatom, hogy ráemléközzek az úrra...



A hajókifúrás nem elégtétel


Meleg délután van a parton. A malmok kerekei lassan forognak, a túlsó
oldalon az ártéren a csekély füvön tehenek legelnek. Messze a
kanyarulatnál egy-egy tutaj a napfényről lassan beleúszik az árnyékba és
eltűnik a fűzfák alatt. Csöndes, álmos idő.

A parti korcsmában, ahova belépek, csak egy vendég van, meg a gazda. Az
utóbbi hosszúszárú kupakatlan tajtékból pipázik s közben nyugodt
hangulatban társalognak. Elsőbb egy lakatosról beszélnek, aki a beszéd
szerint a világ legelső lakatosa lenne. Az olyan ember, hogyha valamely
épületnél munkába kezd, s azután otthagyja, nincsen olyan lakatos a
kerek ég alatt, aki azt a munkát folytatni bírná. Különben mind a ketten
egy véleményen vannak, csak azért beszélnek, mert unalmas a csönd és
nagy a hallgatagság.

--Hát tudja--szól a korcsmáros--olyan érzelmössen nem tud sönki se
dolgozni, mint az az embör. Tudja, akik voltak a régi időkbe hírös nagy
festők, hogy úgy festeni még ma se tud senki--hát a lakatosságba épen
ilyen ez a mestör.

A lakatost így megmagyarázván, a malacról tárgyalnak, amely tegnap
megszökött az udvarról Tegnapelőtt vették a malacot s megszökött. Van
ugyan öt hízó az udvarban, ezek azonban korán fogtak az evésbe s
körülbelül oda lehet számítani, hogy Mindenszentek napjánál tovább már
nem esznek. A disznó vágyai ugyanis csak bizonyos fokú hízásig
terjednek, azontúl nem eszik. Ilyenkor el kell adni, mert Mindenszentek
idején magános háznál még nem vágnak. Azért vették hát még hatodiknak az
ifjú malacot, hogy majd épp abban az időben hagyja abba az evést, mikor
a téli fagy beköszönt. Ily kitanult számításai vannak ennek az üzletnek,
kár, hogy a gondolkozó emberi észen túljár a malac, amely az udvarból
szelíden kiosonván, eltávozik.

--Baj,--mond a vendég.

Hosszabb szünet után felel rá a gazda:

--Baj. Hun keressem? Hunnan tudjam, hogy melyik tanyából való volt? Mert
haza ment bizonyosan.

--Haza hát,--mondta a vendég.

A gazda kiverte a pipát.

--Tizenkét pöngő,--szólt--fucscs.

...Másnap a felső partokról megint csak arra vitt az út: bementem,
mondom, hátha megkerült a malac. Ne legyünk szomorúsági hitben. Továbbá
miért legyen ez a malac most már a világ végéig olyan színben, mintha
csalfa és hűtelen volna, pedig úgy lehet, már az este hazatért, mint
őszinte és jó állathoz illik.

A szobában ezúttal csak maga volt a gazda Szótlanul járt-kelt a
papucsokban, a kezével olykor integetett, látszott rajta, hogy izgatott
hangulatban van. A poharat szótalan tette le az asztalra és némi
különösebb megkülömböztetésül gyufát is hozott. Azután meredten nézve ki
újból a nyitott ajtón, megint csak hallgatott. Jó sokáig tartott ez a
csendesség, mígnem egyszer felém fordult:

--Maga tegnap délután is itt volt...

--Itt.

--Hajhaj--mondta a csontos, barna ember--azúta baj történt.

--Tudom. A malac.

--Dehogy az--felel.--Ha csak az volna baj. Mert hiszen tudja, bajnak az
is baj. De itt most már egészen más viszonyok vannak. Mert az történt,
hogy elsülyedt egy hajóm az éjjel a Tiszán.

--El?

--El. Nem valami túlságosan nagy hajó, de csak hajó. Homokkal érközött.
Este hat órakor ért ide a parthoz, éjjel tizenegyre meg már ott volt a
víz alatt. Még az az embör is, aki rajta aludt, éppen csakhogy
mögmönekülhetött, mert akkor ébredt föl, mikor már ellepte a víz. Hát
tudja, ez borzasztóság, ijen kár. Aztán part mellett hajónak elsüjjedni!

--Hát mi történt vele?

Az ember elgondolkozott, megszegte a fejét, aztán mondta:

--Ez ojan orgyilkosság. Tudja, mijen az orgyilkosság?

--Nem.

A söntéshez ment s ivott egy pohár bort. Ezt igen lassan és meggondoltan
tette. Azután visszajött:

--Hát az ojan irigység, vagy kajánság, vagy hogy is mondjam. Ez tudja
mindön, de nem elégtétel.

Jött egy vizes ember a partról, mondta, hogy kevés a kötél, még kellene.

--Hát eredj a padlásra, keress, lössz ott még.

Az ember átment a szobán, kis vártatva előjött, karikába hajtott vastag
kötelekkel a vállán. Vitte ki a hajóba.

--Látja--mondta a gazda--csak ez a portéka is, amit most ez az embör
visz, tizenkét forint ára. A hajó mög lent a víz alatt. Mikor bírják
fölvonni, nem tudom, Mi károm lössz, azt se tudom. Háromszáz forint-e
vagy négyszáz? Úgy löhet, ötszáz. A víz alá nem láthatunk. Én mégcsak ki
se mék a partra, mert még nézni se szeretöm.

Hát ez szomorú dolog. Hallgattunk.

--Hát látja--mondta megint--ez nem elégtétel. Ez orgyilkosság. Ez
valóságos orgyilkosság.

Észrevehette, hogy nem igen értem a beszédet. Leült hát és hosszabb
magyarázatba fogott afelől, hogy mi az elégtétel.

--Nézze--kezdte--ha én itt este bezárom ezt a korcsmaszobát, aztán
eloltom a lámpát, aki kivülrül nézi, tudhatja, hogy most mán bemöntem a
szobámba, oszt lefeküdtem. Ő meg akkor beveri az ablakot. Mert tudja,
hogy míg én felőtözködök, ő elmöhet. Mégcsak sietne se köll, ha utána
mék, se tanálom. Ha tanálom is, legföljebb szömközt fordul velem, oszt
azt mondja: ő csak most gyün erre felé, nemhogy emerrül mönt volna
amarra, hát hogy verhette volna ő be az ablakot?--Hát látja ez is
orgyilkosság. Ez nem elégtétel.

A nagy pipát kiverte a sarokba s újra megtöltötte. Jól füstölt, mikor
folytatni kezdte:

--Az elégtételvövésbe nem szabad gyávaságnak lönni, ez az igazság. Ami
gyávaság, az nem elégtétel, hanem orgyilkosság. Mert töszöm azt, maga
kimén innét lámpagyújtatkor a sütétbe a partra,--látom vékony a botja,
bár löhet, hogy azér erősebb, mint az enyim,--oszt én a sütétbe utána
mék, oszt hátulrul bottal fejbevágom, az magának nem elégtétel. Mert
szömtül szömbe köll állni.

Jött egy hajóslegény, pálinkát ivott, odébb ment, a gazda folytatta:

--Mert úgy vögye kéröm, hogy én nem vagyok végzött embör, én nem möhetök
kardra, pisztojra, már hogy ami maguknál elő van irányozva. Nállunk az
nem úgy mén. Ha én magának valamit vétöttem, akármit vétöttem, akkor
maga begyün ide hozzám, mikor így egymagamba vagyok-e, aztán kétször jól
pofon vág, mikor sönkise látja, az aztán elégtétel. Maga is elégtételt
szörzött, de nekem is jutott elégtétel, mert tudom, hogy ki az
ellenségöm. Ha én haragszok magára, neköm se szabad a sütétbe a háta
mögé óvakodni, hanem kétször jól pofon vágom, oszt akkor előtte állok,
tudja, ki az ellensége; törjön le vagy csináljon velem, amit bír... Már
ez legföljebb gorombaság, de nem gyávaság...

--Nono.

Lassú sétába kezdett a szerencsétlenség-érte ember.

--Hanem--adta föl ismét a szót keserű mosolygással--éjszaka odaférkőzni
az embör vagyonához a sütétben, oztán kifúrni, hogy elsüjjedjen, ez nem
elégtétel. Mert még a ráijesztéstől se tarthat a gyáva. Mert ha véletlen
az az embör, aki a hajón alszik, észrevönné is a töttöt, mire az ladikba
ugrik, akkorra amaz mán rég ellükte a csónyakját a hajó oldalátul, aztán
elvesz a sütét Tiszán. Honnan tudjam most mán én mög, hogy ki az az
ellenségöm, aki kifúrta a hajómat? A gyáva! Ha haragszik rám, gyütt
volna ide, vágott volna pofon. De nem, hanem az orrgyilkos éjszaka
kifúrja a hajómat... Ez nem elégtétel. Nohát.

A hatost eltette, ami a borért járt s kiállt a küszöbre. Szétnézett a
lapos és meleg táj fölött s újból ismételte végtelen megvetéssel:

--Ez nem elégtétel...

[Illustration]



Ifijúr


Mikor a cseléd reggel bejön, hogy tüzet gyújtson, az ifijúr fölébred a
kályhaajtó nyitására és szétüt mind a két tömzsi karjával. Hogy-mint, az
mindíg eshetőség kérdése. Az ágyában legföljebb a párnákat pofozza, de
az ágya nem arra való, hogy abban feküdjön. Az oldalára festett cifra
angyalokat napközben megcsókolja ugyan s őket bizonyos gyöngéd
becézéssel Ufnak nevezi, de már bele nem fekszik szívesen. Határozott
tudása van arról, hogy az ágyat nem lehet húzgálni, de a kocsit igen. A
kocsit ugyan kinőtte már, de az ifijúr ezzel nem törődik s addig ordít
éjszakának évadján, amíg beleteszik és húzgálják. Abban el is alszik,
miután előbb a körülállókhoz hangosan ezeket a szavakat intézi:
tuburu-bubura-buta. Ha aztán a kocsiban ébred föl, amelyet, mint mondani
szerencsénk volt, már kinőtt, az ernyővasakba üti a kezeit. Ellenben, ha
éjszakai dédelgetés közben az apja vagy anyja ágyán aludt el, azokat
tépázza föl s igen nagy lármát üt egy pillanat alatt, azt kiáltozva a
reggeli csöndbe:

--Otty, otty, otty...

Az otty a kályha szája, ez a félelmes szörnyeteg, mely különben a nem
szabad fogalma alá csoportosított tárgyak sorába és a sssüt nevezetű
lények közé tartozik.

Ifijúr tudja ezt nagyon jól entapasztalásból, amennyiben mint forradalmi
lélek a tiltó szó ellenére is odasütögette néhányszor a tisztelt kezeit.
Ennélfogva a kályhaajtó, meg a kicsapkodó veres láng ezúttal már a
kártékony elemek közé tartoznak s ifijúr egyre hangosabban figyelmeztet
rá minden élőt, hogy:

--Otty, otty, otty...

Nincs rá szükség, hogy harmadszor verje az appellt. Mindenki, aki eleven
és halandó, nyilvánvalóan tudja, hogy most fel kell kelni, mivelhogy
ifijúrnak úgy tetszik. Nocsak kiszedni sebesen a mindenféle ruhákból,
amikben ő éjen által lakik és sebesen megdörzsölni a hátát, továbbá
vakargatni kissé a fületövét. Ifijúr olyan épen, mint a kis malac,
akármi baja van, ha a fületövét vakarják, elhallgat s olyan jóízűeket
nyög hozzá, mint bármelyik urambátyám, mikor olajos ököllel nyomkodja
csömör ellen a hátát a vajákos asszony. Ellenkező esetben a kicsi piros
pofán könnyek gördülnek végig s olyan sírásba kezd, mintha sohasem
akarna vége szakadni. De jó szerencse, hogy fölébred drótos tornyában a
vakmadár, a félszemű kanári s valamit füttyent. Ifijúr, amint szedik ki
a ruháiból, ellenkező oldalra van fordulva az ágyon, azonban hát mit
neki egy almát kétfelé vágni. Ifijúr rúg egyet magán s elrúgván a segítő
kezeket, a rabmadár felé fordul és kinyújtván arra felé a kezét, ahol a
drótos állat csörömpöl, azt mondja:

--Au--o--o--o!

No ez nagy öröm, hogy lám, mit nem tud az ifijúr. Ezen nagyot kell
nevetni, amit ifijúr arra használ föl, hogy erélyesen kezdi követelni a
függőlámpa lehúzását.

Mikor lehúzzák, vagy föleresztik, csörög a lánca s az igen tetszetős
előtte. Az egyik szemével sandít föl rá:

--Ápp, ápp, ápp.

Ez pedig az édesanyjának mondhatlan gyönyörűség, hogy milyen szépen ki
tudja mondani ez az emberfiú azt, hogy lámpa. Még mondja is tovább ápp,
ápp, ápp s ezt az alkalmat föl kell használni arra, hogy harisnya, cipő,
mi egymás kerüljön a lábára.

De bizony ez már nem könnyű mesterség. Tudni kell ugyanis, hogy
többfajta cipők vannak. Első sorban, mint legalsó válfaj, említendők a
bocskorok, amelyek egyáltalán nem dicsekedhetnek az ifijúr
rokonszenvével, miután fölöttébb sok madzaggal köttetnek a lábaihoz. Az
asszonykezek által pamukból eszközölt lábtyűk már jobbak, mert azokat
akkor rúgja le ifijúr, amikor épen kedve tartja. De a legjelesebb mégis
a kopogós cipő. Ennek van tisztességes sarka, tisztességes talpa, bár
bizonyos, hogy ezen szolgáltatások fejében egyéb tisztességes aztán
nincs is rajta semmi. A kopogós cipőről az ifijúrnak a szobák messzi
tájaira négykézláb történő elkalandozásai leverték a fiatalság hímporát
s a bőre lekopott. Hiába mondja azt Andersen oly fokozott elmeéllel,
hogy idő lemos aranyat, míg disznóbőr megmarad, mert nem marad biz az
meg. Hanem hát mindegy. A kísérletek, amelyek bocskort, piros cipőt,
barna cipőt próbálnak ifijúr apró lábaival összeköttetésbe hozni,
sikertelenek maradnak. Nagyokat rúg eleinte, de mert hogy ezzel nem ér
célt, kifakad:

--Brrr, brrr, brrr, bürüm, bürüm.

Igazán érthetetlen publikum volna az, aki e határozott szavakból ki nem
találná, hogy a kopogós cipő kell az ifijúrnak. Hát csak előkeríteni
sebesen, mert addig nem lesz béke s ha ifijúr egyszer a rendszeresebb
hadizajba kezd, a világ összes függőlámpáinak a huzgálásával sem bírható
nézeteltérésre. Elő, csak elő, kopogós cipő. Az egyik meg is kerül, a
másik után azonban futárvonatok bújnak a székek és ágyak alá. Ifijúrnak
ugyanis azonnal a kopogós cipő után, mint második szerelme, a gurú
következik, az elsőosztályú gurú. A gurú egy egyszerű falapda s mint
ilyen, többi társaival együtt kiegészítő részét képezi ama
kuglibabáknak, amiket ifijúr napközben az ablakkal, tükrökkel s egyéb
hiábavalóságokkal érintkezésbe szokott hozni. Ez a gurú mégis a
hasonszellemű tárgyaktól abban különbözik, hogy sárgával és feketével
van körülkerítve az oldala s feketesárga, hazafiatlan mivoltával
kiviláglik a többiek közül. Mély gyász és lesújtó állapot, hogy ifijúr
éppen ez átkos gurút kedveli, de ez már úgy van s neki a közjogot,
továbbá hazánk szenvedéseit ezúttal magyarázni még lehetetlen, mert
bármiként keverje is az ember a félszemű kanárit, a csörgő lámpát, a
hazaáruló golyót és kopogós cipőt össze, ezek sohasem emelkedhetnek
valamely történelmi előadás színvonalára. Így ő, a szükséges tanítás
hiányában, e fadarabot ajnározza s mert benső rokonszenvvel viseltetik
irányában, mindig elrejti a mások szemei elől. Az elrejtésre
legalkalmasabb, ha a gurút beledugja a kopogós cipőbe, a kopogós cipőt
pedig elhelyezi valamely sarokban, ahol az viszontbiztosíték nélkül
ugyan, de másnap reggelig rendszerint meg szokott maradni. De most, nagy
kutatások után csak előkerül s ifijúr minden nagyobb lárma nélkül
engedi, hogy lábait beborítsák ezen sarúk szakadozott bőreivel.

Ezután a nagy kopogás következik. A czipő nem azért kopogós, hogy ne
kopogjanak vele. Ifijúr most a földre kerül s veri a lábait a padlóhoz,
aminek a földszinten lakók nagyon örülhetnek. De nem kell hinni, hogy ez
sokáig tart. Pár perc csak az egész. Azután ifijúr hasra fekszik és a
szekrény alá mutat. Azt mondja meggyőző hangon, miközben lábaival
hanyagul veri a padlót:

--Ke--ke--ke--kukk.

Egyszerűen lelőni való ember az olyan, aki ebből tudatára nem ébred
annak, hogy most ifijúr a »beszéljön a csacsi« irányában nyújtja
panaszát. A »beszéljön csacsi« egy meglehetősen termetes gumiállat,
szamárszínre van festve s hasában emlők helyett rézfütyülőket visel. A
csacsit az este ifijúr fölfedező körútra küldte s a jámbor állat be is
mászott a szekrény alá. Persze most nem bír kijönni a cudar. Bottal kell
megütni, amire fájdalmas hangot hallat, de ki is ugrik rögtön s Laci
most csudás erővel veti magát a gumifilozóf után.

--No, beszéljön a csacsi--mondják neki.

A földszinten ez ismét erős gyönyörűség lehet, mert az ifijúr üti a
csacsit, ahogy bírja. A csacsi pedig ahányszor csak ráütnek, fütyül.
Ifijúr egy erősebb füttyszónál fölemeli egyik karját, azon a kezét, a
kezéből fölnyújt egy apró gyerekújjat s miután széttekint a szirttetőn,
a csacsi beszédére így hívja föl a figyelmet:

--Sz!

Az ifijúr folytatná még tovább, de nem lehet. A konyhából bizonyos
hangok hallatszanak. Ott anya makk-kávéból készült lélottyal keveri
össze a legszebb kétszersültet, amit csak Kesselbauer polgártársunk
eddig Pozsonyban produkált. Ifijúr bámulatos gyorsasággal előbbi
gyülhelyére vágja be a csacsit, hogy beszéljen ott, ha van kivel, maga
pedig erélyes mászásba kezd. Az kiáltja:

--Ohó! Ohó! Mammammammam...

Ez, mint mindnyájan bölcsen tudjuk, annyit jelent, hogy hé, anyjuk, ne
edd el előlem a kosztot. Az ifijúr, folytonos hadi négykézlábon állván a
pokrócokkal, ki is jut a konyhába, ahol részesül az úgynevezett
sajátképeni reggeliben. Hát bizony az csak úgy jó, ha a kopogós cipőt a
tányérba bele lehet rakni s Kesselbauer összes ánizsmagos tudása
semmissé válik, ha valamit föl nem lökhetünk az asztalon. Csudálatos az,
hogy rézkalánnal milyen jó ütné a porcellánbögrét, míg valamelyik meg
nem únja, már hogy a bögre vagy a kanál. Ily ádáz harcok között történik
a reggelizés, amelynek befejezése némi nyugalmat hoz ifijúr lelkületébe.
Vágyai kisebbednek s a folyosóra óhajt jutni. Az nagyon szép. Az
ablakokból kéményeket látni, amelyek füstölögnek. Azokat ő egytől-egyig
égő gyújtónak nézi, amit el kell fujni.

--Fu, fu.

De hasztalan a munka. Belátja a kísérlet haszontalanságát s most már a
pálma legfrissebb levele felé kapaszkodik, amit épp most nyitott. Az
bizonyára legyezőnek kellene, de mert nem kapja, hirtelen eltörik a
mécs. Ifijúr kétségbeesett zokogásba kezd és abból semmi más ki nem
gyógyítja, mint a rézkakas. Azt kell odaadni a kezébe s mikor abba
belefújhat, ismét elmultak minden gondjai. A szobájában a földre
kívánkozik s járási tanulmányokba mélyed. Ha elbukik, fölkel, ha az
elesését látják, sírva fakad, ha nem látják, nem szól semmit, hanem
megveri a padlót az öklével, mondván haraggal: dá, dá... Ez annyit
jelent, hogy a padló meg van dádázva és elvette méltó büntetését. Ezzel
a megzavart társadalmi rend helyreállíttatván, különféle dolgok
történnek. A tükrös asztalról előbb lekerül egy kézitükör s elemeire
bomlik. Azután a vazelinos tégely kerül sorra. Nagy gyönyörűség ám az,
vazelinnel mázolni a padlót s mikor szép fényes, beszórni sárga
hintőporral. A vazelin és lycopodium rokonlelkek, szeretettel egyesülnek
ifijúr ábrázatán, a kezein, meg a ruhán. Mikorra pedig az előre
megfontolt szándékkal elkövetett bűncselekményt észrevennék, ifijúr
elvonult már dicsőségei színhelyéről és sehol sem található. Hosszabb
kutatás után rájön a figyelmes szemlélő, hogy a függöny alja az ablaknál
gyanusan mozog. Ott föl is fedeztetik ifijúr. A függönybe már szépen
megtörülközött s ezúttal a tartóláncokat szedegeti. A golyók már le is
kerültek róla.

--Hát mit csináltál megint, te zsírbödön?

Ifijúr szeliden csókra nyújtja a függönygolyót s azt mondja:

--Appá!

Föl kellene venni. Persze nincs lélek, aki ezt megtenni merészelné, mert
ifijúrnak keze-lába, feje, mindene ragad. Jó szerencse, hogy fürdője már
készen áll. Le kell huzgálni róla mindent. Tűri szuverén megvetéssel ezt
a munkát, egyedül a kopogós cipők birtokbavétele ellen tiltakozik. Ám
nem törődik egyesek jajszavával a hatalom. Ifijúr a langyos vízbe kerül
s ott boldogan állja, hogy a hátát dörzsöljék. Még a kezeit sem bánja, a
lábaival meg éppen nem törődik. Hanem mikor már a szemei felé
közelednek, bizony csak kiabál.

Most aztán sebesen különféle másik ruhákba bujik s nagy dörzsöléseket
áll ki. A kocsi készen van, abban majd aludni fog ifijúr, hanem hát az
nem megy olyan könnyen. Van neki vagy huszonhét szál haja, amíg azt
annak rendje és módja szerint kefével nem illetik, ifijúr nem fog a
szundításhoz. Ellenben, mikor érzi a fejebőrén a kefét, nevet s félig
lecsukja a szemeit. No hirtelen bele a kocsiba. Még jóformán oda sem
ért, mikor már hum, de mielőtt teljesen elaludna, így vélekedik:

--B--b--b--buta.

Ez nála a jóéjszakát kívánás, mely után elcsendesül. A házban mély csönd
és nyugalom van teljes egy óra hosszáig. Akkor újból rémes csatakiáltás
hallatszik a kocsiból:

--Appá! Appá!



A duttyán


A két végén van két nagy karó egyenesen, mert a földbe ásattak. Azokra
más karók keresztben következnek és minderre ponyva terül. Vászonból
való sátorponyva ez, ami ugyan nyáron épen nem fogja a nap melegét, de
télen legalább beereszti a jó friss hideg levegőt. Alattok pedig
asztalok vannak, továbbá földbe vert cövekeken a lócák, az egész készség
olyan, hogy fél óra alatt kocsira lehet hányni és szaladni vele máshová.
Még az öregek találmánya ez, ama régi sátorkorszakból, mikor ló hátára
tették a házat s odább vitték egynapi járó földdel. (Persze azokban az
időkben még nem voltak telekkönyvi ingatlanok.) Ez a duttyán. Ez valami
rácfajta szó, azelőtt csak csilsátornak nevezték, amint hogy nem is más,
mint sátor. Mellette van még egy kisebb hely is, aminek teteje nincsen,
csak az oldalait födték be ponyvával, hogy a szél oda be ne járjon,
valamint kiváncsi szemek se bírálgassák ott sülő- és főzőasszonyok
tetteit.

Kíváncsi szemek pedig vannak, mert az egész készség (így, ahogy áll) a
lóvásárban található, nem is egy, hanem több egymás után. Bár hiszen már
ezek sem a régiek, mert apránként mindenféle régi módinkat elfelejtjük.
Annak idején a makói Buzák voltak híresek efajta sátorok csinálásában,
valamint a beléjük került ember ellátásában is. Úgy látszik azonban
elmultak, legalább nem mutatkoznak s ily módon már a cigánypecsenye is
oda került, hogy tányéron adják, akár cifra városi sörházban a virslit.
Azelőtt kenyéren adták, az volt az étel alja s aki ügyeskedni akart,
vigyázott is, hogy előbb meg ne egye az étel alját, mint a tetejét.

Igy pusztul el minden a világon és valóban nem lehet csodálni a világi
elváltozásokat, mikor már a lóvásárok is így divatoznak. Minden
divatozik. Nem rég panaszolta ép a Róza néni is, bejövén a tanyáról,
hogy mán a tanyai legény is csak úgy hasíttat posztót magának a
szabónál, ha a kabátot új divatabbra szabják. Egyébként semmi hiba
sincs, mert, mint a néni mondta, szorgos gonddal terítvén az asztalt,
azér csak jár a nép ki a Kártyás-erdőbe a favéghöz, melyen a Mária
mutatkozik. Ezen ugyanis a kabát mit sem változtat.

A duttyán azonban szerfölött úri. Már festett asztal is van benne. Ily
haladások történnek. Ez elég szép dolog, hanem az nem kellemes, hogy két
oldalán egyformán dudál a szél és hiában sürög az ember, csak fázik.
Ugyanis tél van most, jó hideg február (ez az a hónap, amelyre Kismárton
Mihály azt mondta, hogy: az se volt igaz ember, aki kitalálta). Az
állatok is fáznak kint, bár odakint azért jobb, hogy süt a nap. Jó nagy
vásár ez a mostani, már ami a jószágot illeti. Nagyon sokan árulják, de
kevesebben veszik s ilyenformán nem sok az áldomásivó, pedig a
duttyánnak az hozná a jövedelmet. Mert egy félliter bor volna az csak,
de rendszerint több lesz belőle. Eladó gazduram úgy tudja dicsérni a
jószágot, hogy az valami ritkaság. Hogy milyen jó állat ez a ló és
mennyire kiváló a futásban. És nem is ijedős. Ha félszeme hibás nem
volna, tisztló lett volna ebből a huszároknál. Hát úgy kell erre nézni.
A vevő erre a sok szépségre csakugyan elhiszi, hogy jó vásárt csinált s
nem sajnálja a másik fél liter bort. Kocog is az üveggel az asztalon s
fürge leányzó hozza azonnal a bort és poharakat hozzá.

--Jaj, húgom--mondja a rendelő--sok már a pohár nagyon.

Amire azt mondja az eladó, bizonyos Vadlövő Péter innen a Jakus közéből:

--Nem baj az. Pohárból, gyerökből soha sincs ölég a háznál.

A leányzó elpirul erre és megszalad, pedig Péternek, mint rendesen, most
is igaza van. A gyerek olyan, mint a pohár, az ember sohasem tudja,
mikor törik el egynek-egynek az élete. Azért jó belőle a sok s ez
irányban errefelé nem is lehet panaszkodni. No továbbá így italoznak ők
egy asztalnál s mert kegyetlenül hideg a bor, nevetik egymást, mikor
nyelik.

--Suba alá kék ezt tönni, hogy melegödjön--véli Péter.

--Ott is van már--mondja a másik, ahogy megint beöntött egy pohárral.

Komoly alak lép be a sátor nyíláson. Magas, kékbeli ember. Subája,
léptében, méltósággal lengi körül. Az ünneplőkalapon pedig vámcédula meg
helypénz-cédula van; sok, körültüzködve velük az egész kalap. Látnivaló,
hogy ez valamely uraság cselédje, aki nagyobb falkával jött be, hogy
eladja. Leül és a nagy bőrtárcát keresi elő, amely jó mélyen van
elhelyezve a belső zsebben. Abból a paszszusokat veszi ki, egész sort.
Mind össze van az hajtogatva, csak a papir hátulja látszik, az ember
ennek dacára osztályozza őket, külön a lovakét, külön a baromét. Egynél
azonban tünődve megáll, s most ötöt-hatot fölvévén, mint a kártyát
szokás, tünődve nézi őket. De nem bír köztük igazságot tenni s utóbb
átszól a másik asztalhoz.

--Ugyan, tisztölettel kéröm az urat, tessék megtekinteni, ez-e a Bimbó
pakszusa? Mert én nem tudok írást...

A passzus kiteríttetik és konstatáltatik, hogy nem az.

--A Báróé ez. Egy szarva nincs neki.

--Az az--felel az ember derülten--én is így gondoltam, de nem voltam
benne egészen biztos. Nagyon hasonlít a gyürődésük egymáshoz.

Kutat a járlatok közt s kivesz egyet.

--Akkor ez a Bimbóé--mondja.

Aminthogy igaz is. Csakugyan ez az s az ember, aki a passzusok hátulsó
oldalának a gyűrődéseiből olvassa ki, hogy mi van beléjük írva, most már
nyugodtan távozik. Különben nem ritkaság az ilyen. Személyesen van
szerencsém a pusztaszeri major öreg csőszéhez, aki valami harminc éve
viseli ezt a hivatalt. A dolgához tartozik, hogy a különféle leveleket,
amelyek iródnak, ő expediálja a különféle majorokba. Van eset, hogy
kilencet is kap egyszerre. Az öreg nem ismer írást s amint a tiszt
mondja neki, hogy melyik hova megy, aszerint helyezgeti el a leveleket
az ujjai közé s odakint aztán szétosztja a maga lovasembereinek. Ezt
Hantházára, ezt Baksra, azt Sándorfalura, és harminc év alatt még nem
tévedt meg dolgában az öreg. És igazság szerint egyszerű ez, mert ha a
betüket nem ismeri is, de ismeri az ujjait, s mint példa mutatja, a
hivatalhoz ez tökéletesen elég.

Jönnek-mennek az emberek és sok pénz kezd forogni az asztalokon,
vándorolva egyik bugyellárisból a másikba. Az nem megy minden méltóság
nélkül s a tizesbankókat a fagyos ujjak erősen dörzsölik, hogy nem-e
ragadt össze kettő. Mikor ki van olvasva, a vevő büszkén tolja az eladó
elé, az pedig büszkén illeszti be a tárca rekeszeibe, mint illik, külön
az ötöst, külön a tizest.

--Egészséggel használja kend--mondja (már hogy a jószágot).

Azonban nem mind ilyen az eladás, hanem vannak szomorú eladások is. Jön
a kopott ember, akinek subája sincs, vagy ha van valamely ócska, abban
az asszony ül kint a kocsin. Hanem azért igen vastag kabát van az
emberen. Ez onnan származik, hogy a foltra foltot tesznek s idővel a sok
foltból vastag gúnya támad. A sipkán sincsen már szőr semmi, mert az
lekopott, a csizmaszára pedig veres, ami azt jelenti, hogy biz ott még
egy garasára subickra sem telik. A kopott ember igen szomorúan teszi el
a pénzt, amit a kecskéért vagy bürgéért kapott, mert úgy lehet, az
utolsó kecske vagy az utolsó bürge volt ez a bizonyos. Szívszaggatás az,
megválni az ilyentől.

...A sátor ajtajában, de jó távolosan, két szűrös megáll s betekint. A
puszták ama gyakran énekelt egyszerű fiai, de nem olyanok ezek már,
ahogy az gyakran leírásokban és képes ábrázolatokban állíttatik.
Elhagyatott bojtárlegények, a szűr rajtuk olyan, mint az agyonkefélt
katonaköpönyeg, hogy a nap felé tartva, át lehet rajta látni. Állnak és
félénk figyelemmel nézik a sátort. Úgy lehet, másodszor vagy harmadszor
vannak a városban, bár magába a városba be sem mernek menni. (Nem való
az a szögénynek.) Csak itt nézködnek, megcsodálnak néhány hintót,
egy-két lovastiszt ruháján az aranyzsinórt s most a sátor belseje felé
vetnek óvakodva néhány pillantást. Megpróbálom behívni őket:

--Gyertek be, hé. Egy pohár bor majd megmelegít.

A két bojtár összenézett s gyanus tekintettel mérték végig. Az egyik
rángatta a vállát a szűrben, a másik két kézre fogván a nagy
ákáchusángot, amit bot gyanánt vitt, a végével a fagyos rögöket
turkálta. Többször kellett még a hívást ismételni, teljes megnyugvást
adván arról, hogy semmiféle fizetség nem lesz a dologból. Ez utóbbi
kijelentés kissé meghatotta a két legényt, hanem azért csak az egyik
hitte el. A másik hirtelen, szó nélkül megfordult s odább halad. Ez volt
az erősebb lelkű, aki ellentállott az úrféle kísértéseinek. Emez bejött,
szégyenlősen és tétovázva. Nagyon félénken ült az asztalhoz, de már a
pohár bort egyhajtásra megitta, pedig oly rettentő hideg volt, hogy épen
csak a benne lévő szesz tartotta vissza attól, hogy azonnal jéggé
váljon. A sátoros ember hozott neki cigánypecsenyét, meg selyemcipót. De
tányért is, meg kést is, meg villát is. Tünődve nézett e dolgokra s
megszólalt:

--De kéröm, én mögmondom, hogy én nem fizetők ám ezökér.

--Nem is kell. Vendégnek hívtunk.

Evett azután Fülöp. Mert megmondta a nevét is, hogy ő Fülöp Imre, a
halasi földrül. Szép nagy darab hús volt a pecsenye, három borda állt ki
belőle, de Fülöp Imre innen a halasi földrül igen hamar véget vetett
neki. A cipóval, mint illik, kitörülgette a tányért.

--Elmönnék most már--szólt. De úgy-e, kéröm, nem köll fizetni, mert
neköm ennyi pénzöm nincs.

--Dehogy köll. Csak hogy jól esett az étel. Úgyis rég ehettél ilyesmit.

A pusztafi az üres tányérba nézett. Gondolkozott.

--De--mondta--öttem. Gyerökkoromba...

Ezzel elkezelt. Isten fizesse mög--köszönte, amint távozott. De igen
zavarodott lehetett e nem várt esemény következtében, mert a botját ott
feledte. Az asztalnál ült egy államhivatalnok s egy boltos A hivatalnok
azt mondja:

--Ugyan miben járul az állam fentartásához az ilyen ember?

A boltos azt mondja:

--Ugyan, hogy élne meg az ilyen emberekből a kereskedő?

Így beszéltek össze-vissza s nem vették észre, hogy voltaképen ez az
ember neveli föl azokat a birkákat, amelyeket ők később elszednek a
gazdájától. E fölött disputa támadt, bár sokkal hidegebb volt, semhogy
bármiféle elmélet meg ne fagyott volna benne. Közben Fülöp Imre megjelen
a sátornyílásnál és félénken betekint. Nem mer belépni.

--Ehol a botod ni, Fülöp. Itt feledted.

--Az ám--mondja s átveszi a husángot--ezér gyüttem vissza.

A bot ugyanis igen szükséges. Sőt fölötte szükséges. Mert nem lesz az
egész nap folyamán ilyen félénk az Imre legény. Bor és pálinka
következik ő belé, mert itt is, ott is megkínálja valami ismerős. Estére
kelve már verik a mellüket a puszták egyszerű fiai ugyancsak abban a
sátorban s ha akkor lépne be közébük az ember, kérdés, hogy megvédené-e
a duhajoktól Fülöp Imre a visszakapott husánggal. Mert már ilyenkor
könnyen áll a veszekedés. Némely üvegek némely fejekhez ütődnek és
előkerülnek a pad alól a botok, a zsebekből pedig a bicskák. Szerencsére
a városi lovaslegények is előkerülnek s ha másként nem megy, karikás
ostorral szétütnek a vendég között. Némely részét kiverik, másrészének
lelohad a kedve s ez körülbelül jól is van így. Jobb, ha egy pár
rendreintést kapnak az ostorral, mintha egymás szívébe törnék a bicskát.
Mert ha kihasad is a ködmön, azt bevarrja a varga, de ha börtönbe kerül
a legény, azt a szégyent nem varrja már be senki. Hát csak így vannak
eszerint s harmadnap beszélik egymásnak a pusztán az emberek:

--Úri mód mulatott a vásárba a Marci, hallja kend. Mögivott egyvégtibe
tizenkét feketekávét.



Főtárgyaláson


Az egész ügy eredete, amelynél fogva János a törvényes urak elé került,
a megváltozott szokásokban keresendő. A szokások változnak, velük
változik az ember is. János esete maga a legtisztább példa rá, hogy
másként van már most minden, mint ezeknek előtte volt.

Azelőtt... Azelőtt az ember maga hasíttatott posztót magának s úgy vitte
a posztó-lopóhoz, hogy varrjon belőle ruhát. Megmondta neki, hogy
milyenre szabja. Például ha kabátról volt szó, kimondatott, hogy
teknőhátú nem kell. A mi pedig a zsinórzatot illetné, az szintén egészen
különös kívánságok szerint történt. Aszerint, amint kívánta az illető,
hogy rendes vitézkötés legyen-e a ruhán, vagy pedig galambkosaras, vagy
esetleg a víz sima folyását utánozó legyen-e a zsinór.

Hát mind ez már ma nincs. Ott a kész kabát a szabónál. Akár a boltban,
akár a piacon a sátor alatt, de csak egyforma az. Foltos Joó János épen
olyant vásárol, mint Sötét Nagy Gergely.

Itt a hiba. János ugyanis a bicskát Sötét Nagy Gergelybe óhajtotta
beleereszteni, de tévedés történt. A csárdában amúgy is kicsiny a
világítás s a kabátok egyformák voltak. Igy Foltos Joó János kapta a
szúrást, bár nem lehet mondani, hogy nagy szúrás volna, mert János
mindössze egy hétig hordatta hozzá a doktort, a süketöt.

Most pedig következik a dolog másik része. Ép tavaly ilyenkor múlt két
esztendeje, hogy Jánost a közön, amint éjjel hazafelé haladt, leütötték
és a feje is beszakadt. János nem kereste akkor ezt az ügyet, mert a
csont törvény nélkül is összeforr, ellenben másnap a közön csapásozván,
kiderítette, hogy Sötét Nagy Gergelyben keresendő az elégtétel, mert
juhászos orrú csizmát nem visel az egész környéken senki más, csak ő
maga. És mondta Jánosnak a tulajdon édes apja is, hogy majd, ha alkalom
akad, a kölcsönt adja vissza. Ha egy fertály föld rámegy, hát rámegy. Az
ellen nem tehet senki. Csakugyan kár, hogy a tévedés történt. Mert ha
Gergő kapja azt, amit véletlenül Joó János kapott, Gergő érte nem ment
volna panaszra a bíró elé. Ellenben Foltos Joó János elment, bár János
egy hétig hordatta rá a doktort s még ami szert írt az orvos, azt is
meghozatta volna, ha kellett volna, de nem kellett. Mert a szénamurva
főtt leve jobb.

A panasz nyomán Jánosnak pecsétes levelet küldött ki a tanyára a törvény
s János be is haladt a városba az igazságért. Igen szép igazságot
kapott: bicskája járását három esztendőre értékelték. Nem vasban, se nem
sáncárokban, mert ezeknek az ideje már letelt, hanem egészen rendes
házban; még fürdetik is benne az embert, mint a szopóst. Különb hely,
mint az adóhivatal.

De János ez itéletbe még sem állapodhatott bele. Mert első sorban a
törvény nem tanakodott ama sajnos véletlenség fölött, ami itt történt.
Ha igazi törvény a törvény, azt is néznie kellett volna, hogy ami
történt, nem szánt szándékkal történt. Foltos Joó János igazság szerint
csak akkor panaszolhatná a dolgot, ha a dolog csakugyan készakarattal
történt volna. Pedig nem. Hát minek jött a bicska útjába? János tehát
ezen alapon ki is jelentette, hogy a rendelkezésbe bele nem
állapodhatik, hanem megy föl egészen a királyig. Mert igaz ugyan, hogy
az egész eset annak idején lányi viszony miatt történt, de annak már rég
ideje. Azóta János a lány fejét bekötötte. Sőt egy kis család is van a
háznál.

Bármint keressük, János nem tehetett e sorsban egyebet, mint hogy az
itélkezést rábízta még más bírákra is. Majd azok talán jobban
kitalálják.

Jánost idő multán eme kitalálók elébe hívják, ismét pecsétes levéllel.
Annyi levél jár ki Jánosnak a tanyára, hogy utoljára egészen leveles
ember lesz belőle, mintha csak valamely betyár volna. De János a
pecsétet illendő tiszteletben tartja s a hívó szóra a törvényttévő
főtárgyalási urak elébe megy. Subában. A tekintélyes férfiú, aki a
törvénypalota folyosóján az illető rend fölött őrködik, Jánost a suba
levetésére inti.

--Ezt a subát?--kérdezi János.

--Ezt--mondja a hivatalos személy.

--Kár,--véli János--mert nézze csak, ez a suba birkábul való ugyan, de
már döglött ez a birka. Hát most már az Uristen hogy vigyázzon olyan
birkára, amelyiknek passzusa sincsen?

No ezen kicsit eltárgyalnak s János örvend, hogy a hasban vállas
egyéniséget kissé megtromfolta. Elvégre utóvégre szükséges az ilyesmi,
ha másrészt nem, csak azért, hogy a szó ne egyezzen. János a subát
leteszi. Szőrével kifelé hajtja, azután kétrétbe veszi, úgy helyezi le a
földre.

--Úgy vigyázzon rá--mondja a férfinak,--hogy ilyen suba az egész
Nagyszéksósban nincsen. Mámma már nem csinálnak ilyen subát...

Ezek után bemegy János a törvény elé. Urak ülnek egy asztalnál. Azt
mondja többek közt a legfőbb:

--Maga fölebbezéssel élt!

Azt mondja János:

--Én?

--Maga!

János az elméjében hirtelen végigfutja az utolsóbb esztendők tetteit.
Keresi, hogy élt-e vajjon ő fölebbezéssel? Mily furcsa ez a kérdés! S
úgy lehet, odaki a subát is ellopják. Saját maga életét, de még a
rokonságét is átal tekinti, de emlékezetében egyetlen egyet sem talál,
aki fölebbezéssel élt volna. Mert mind egyszerű tanyai nép s azoknál nem
szokásos a városi cifra élet. János meggyőződéssel mondja:

--Hát pedig én nem éltem...

--Dehogy nem--mondja a bíró.--Hiszen azért élt fölebbezéssel, mert az
elsőfokú bíróság nem alkalmazta a kilencvenkettedik szakaszt.

No tessék. Itt a kilencvenkettedik szakaszt. Mit akarnak vele? Mit
akarnak vele? Még a katonaságnál sincsen több szakaszt, mint négy. Első
szakaszt, második szakaszt, harmadik szakaszt, negyedik szakaszt. Miért
rukkoltatnak most itt egyszerre föl kilencvenkét szakasztot? János most
már határozottan érzi, hogy a bűnben ártatlan. Nem bánja, ha
kilencvenkét szakaszt rukkol is ki az ellen, aki fölebbezéssel élt--hát
jól van: az tudja, mit csinált. De mikor ő nem élt vele! Hiszen
szalonnával, csülökkel, tarhonyával, krumplival él. Soha életében ezen
fölebbencsezést nem művelte. Mégis róla vádolják és kilencvenkét
szakaszt van ellene. Megbátortalanodik keserűségében és zavarodottan
mondja

--Minállunk kétszázharminckettő a házszám...

--Értse meg ember--világosítja a bíró--mi alkalmaztuk a
kilencvenkettedik szakaszt. E szerint két évet kapott. A büntetését egy
évvel leszállítottuk.

János hirtelen előrenyújtja az egyik csizmát, melyben a lába is benne
van s gyönyörrel nézi. Hát egy esztendő lemaradt. Csak ez a szakaszt ne
volna, mert ki tudhatná, mit akarnak vele? Két év... két év... a kis
család még meg se fogja tudni, hogy állami szolgálatban volt az apja. Ez
kellemes és örvendetes dolog. A mellény gombjait János azonnal be is
gombolja; már csak azokat, amelyek ki voltak gombolódzva.

A bíró szigorúan folytatja:

--Élhet semmiséggel is. Nyilatkozzon, él-e semmiséggel?

János fölnéz, de tekintete ismét csak a csizma irányába téved. De szép
csizma.

--Mennyi időt kaptam?--kérdezi.

--Két esztendőt!

A válaszra János megcsóválja a fejét és lemondólag int a kezével.

--Nem állapodhatok bele--mondja.--Két esztendeig nem löhet a sömmivel
élni...



Jánosok


János gazda egy városban, ahol arra a tervre adták magukat a népek, hogy
ők majd villammal világítanak. A drót hordja szét a világosságot az
utcákon s hol elalszik, hol nem. Ez igen nagy haladás a világosság
irányában. Harminc esztendővel ezeknek előtte még nem égett az utcán
semmi. Mert miért égett volna, mikor még a házakban is csak imitt amott
égett a világító olaj. Némely úri ember a gyertyát szerette, más helyen
pedig jó volt a tatar is. Ez a tatar már egészen kivész. Még látni
itt-ott országos vásárokon, hogy a hozzávaló talpas edénykét árulják a
fazekasok, vagyis hogy gölöncsérek, gúnynéven sárvargák. Abba az edénybe
valamely állat faggyát tették, rá egy darab vásznat fektettek, a végét
meggyújtották s égett az úgy, hogy aki amellett sem látott, alighanem
vak volt. Meg ott volt a jófajta gyertya, amit okos helyen nem is attól
vettek, aki hivatalból mártotta, hanem otthon készítették: addig
mártogatták a langyos faggyúba az ócska szatyingmadzagot, mígnem gyertya
lett belőle. És annak megint külön tudománya volt, hogy azt miként
kelljen égetni, mert a koppantó kezelése teljes ismereteket kívánt. Mert
ha nagyon fölülkoppantották el a láng hamvát: idő előtt újra
hamvasodott, ha pedig valaki nagy magabíztában igen alól koppantotta el,
elaludt a gyertya. A gyertyának voltak ily külön szokásai. Bár még ma is
vannak. Mint például a gyertyánál való pipára gyújtás is oly tudomány,
hogy annak gyakorlása közben könnyen elfújhatja az ember a gyertyát s
mindenek sötétben maradnak, mi részben szégyen, részben bosszankodás.
Ezért van az, hogy mielőtt valaki a pipáját a gyertya lángjához értetné,
elsőbb háromat kopog az asztalon és ezt mondja: Engedelmet kérök. S ha
azután engedelmet kapott s véletlenül beszívta a pipába a gyertya
lángját úgy, hogy egy csöpp sem maradt, elnézték neki, mivelhogy
engedelemmel történt.

Ily különféle sorsok között történik, hogy egyszer csak az utcákon
húzgálják a drótokat és hosszú karókat állítanak fel, amelyekről majd
világít a dróterő. Hát ez csodálatos. Egész éjszaka világít majd.
Fényességeket szór szét a sötétbe. Eddig ez nem történt ezen a tájon,
kivéve, ha az alispán ment haza a kaszinói kártya után, hát az előtt
hordta a lámpát a huszár. Míg most im minden tíz-húsz ölnyire ragyogó
világot osztogatnak. Valóban boldog lehet, akinek egy ilyen lámpa a
portája elé kerül.

János elébe egy odakerült. János tűnődve nézte, mikor a karót a nagykapu
mellé, az utcai hídlás irányában leásták, a drótot ráfeszítették, az
üvegcsimbókot hozzápasszoltatták s azután--akár hiszik, akár
nem--világított.

--Hm--mondta János.

Harmadnap elment a mérnökhöz.

--Baj van, uram--mondta--a karóval.

--Miféle karóval?

--Akin a drót világít a nagykapu előtt.

--Már miért?

--Azért,--mondja haraggal János--hogy nem bírok a szénásszekérrel tülle
befordulni a kapún. Hát micsoda dolog ez? Hát hogy mönjek én most már be
a szénásszekérrel a kapún? Vagy vállon hordjam be a kukoricaszárat?

János mindezt bizonyos keserűséggel emlegeti és beszédéből kiérzik a
mély szemrehányás. A mérnök csakugyan gondolkodóba esik. Jánosnak igéri,
hogy másnap reggel a helyszínére megy. János azt megköszöni szépen és
megkéri, hogy ne vegye az ő szavait zokon, de ha méltatlanság esik
rajta, mit tehetne egyebet a szegény?

Másnap, mikor kimegy a mérnök, János az utcán van egy szénásszekéren.
Mihelyest megjött a mérnök, szól is azonnal az ökröknek, hogy gyerünk
befelé. A komoly állatok megindulnak. János többféle cselőt és hajszót
kiabál rájuk, minekfolytán az ökrök a szekeret nekiviszik a
lámpakarónak, a karó kidül, azután pedig a kapuküszöbnek állnak neki a
szekérrel, ami csakugyan mutatja a mérnök előtt, hogy még sem volt okos
dolog oda tenni a karót, ahova verték. Mert hiába: hiába állapítja meg
az ötven és száz métereket a távolsági arányokban a mérnöki tudomány,
másra is kell tekintettel lenni. A kidőlt karót ennélfogva pár méterrel
odább állítják föl, körülbelül János kiskapujával egy irányban.

--Nono--gondolja János.

János háza egyenes magyar ház, nem fordított. Házban az a fordított,
amelyiknek az ablaka mind az utcára tekint, mi egyébként kész
bolondságnak nevezhető, mert arra való az ablak, hogy az udvarra
szolgáljon. Igy lehet rajta keresztül figyelemben tartani a cseléd
munkáját, a baromfi téblábolását s hogy valamely gyerek nem esik-e
vajjon bele a kútba. Ez ablakok előtt ámbitus szokott lenni, az igen
kényelmes, ott vacsorázni szokás. Mikor a kiskapu előtt a villamos lámpa
legelsőbb este kigyullad, a folyosón ahogy az asztal mellett ül János,
elfújja a gyertyát.

--Nem köll mán ezöntúl--mondja jó kedvvel a feleségének--mert emitt az
ingyen világító.

Az asszony Jánosra csodálattal tekint. János mosolyog és kedvtelve
tekint a villamlámpa felé, amely végigvilágítja az ámbitust.

--Mégis csak szép dolog ez a kitalálás--véli.

*

Annyi csillagot úgy sem tud kigyújtani az Uristen az égre, mint amennyi
mezőrendőri kihágás van az ég alatt, ennélfogva János belekavarodott
egyik lábával egy mezőrendőri kihágásba. Jánost följelentették, Jánosnak
pecsétet küldtek ki a tanyába a hivatalosok és János azt mondta, hogy
csakugyan nem hiába álmodott tegnapelőtt a nagy koleráról, de lám, már
meg is történt a szerencsétlenség. Szomorúan beóvakodik a városba, a
bíró elé áll. Előbb vár az ajtóban, amíg behivják, azután pedig a
szobába lép, igyekezettel az iránt, hogy valamiképen a padlóra fektetett
szép pokrócokat le ne tapossa. Azután tárgyalni kezdenek. János
kénytelen beismerésben lenni, mert tanuk vannak arra, hogy ő kihágott.

--Node--azt mondja--embör szokott hibázni.

Azt mondja a biró, hogy hat korona a biróság.

Azt mondja János, hogy a fele is elég volna.

De a bíróval nem lehet beszélni. (Mind ilyen a bíró.) Csak megmarad a
hat korona mellett. János tehát közelebb lép hozzá, az íróasztal felé
oldalt, de nem egészen oldalt. Az egészen oldaltmenés, az más, az még a
régi világból való. Akinek kedve tartja, ma is megláthatja, hogy a
hivatalos íróasztalnak a férfinép elébe áll, csak a lány és asszonyféle
kerüli meg, hogy közelebb jusson a hivatalos úrhoz. Oh igen, ez még a
régi világból, a nagy tajtékpipás vén kecskék világából való szokás...
ugyan hogy nem száradt el a kezük szára?

Tehát János oldalt kerül és azt mondja halkan:

--Tekintetös úr. En világéletömben kórmánypárti voltam.

Azt mondja erre a bíró:

--Azért csak hat korona a bírság.

János megütődve és gondolkozva néz rá. Hogy nini, hát ejnye, a jó
reggelét neki. Ez már csakugyan hogy csakugyan. Hát korona: ez három
forint. Hány borjúkötelet lehetne venni azért, meg hozzávaló vasforgót,
hogy ne vethessen a kötél szarkalábat. János tehát ismételten és
komolyan szól:

--De tekintetös uram, én még akkor is tartottam a zászlót, mikor
elbuktunk.

János letette az eddigvaló kártyákra a tromfot, a legtöbbet. El kell
ismerni, hogy ez volt a legnagyobb. Hogy ő kormánypárti volt
világéletében, az a kis tromf; hanem, hogy az elbukó zászlót is
tartogatta (már addig-ameddig), ez nem utolsó dolog. Egy ezeréves
történetből minden vert hadnak a keserve rezeg át ezen a pár szón. De a
bíró csak azt mondja:

--A bírság hat korona.

János kinyitja a mellényt s a belső zsebből a bukszát előveszi. Van
benne pénz, bár nem sok, de elég annak, aki kevéssel beéri. A három
ezüst forintot leteszi, minden darabot külön nyomatékkal pattogtatván az
asztalhoz. Nem szól. Csak a mellény hibás begombolásán látszik meg, hogy
nincsenek rendben a gondolatai.

A jó reggelét neki!

*

Sajátságos állat az ember, de sajátságos állat a hernyó is. Az ember
rettentő szeret élni, de a hernyó is borzasztó szeret élni. Az ember is
csak rájár egymás fejére lehetősen, hogy egymás tetejében haladhasson,
hanem e tekintetben mégis különb állat a hernyó. Van olyan hernyó,
amelyiknek a hátába egy másik állat belerakja a maga hernyóját, hogy
éljen amabban. Mindezt nézi egy faágról egy harmadik állat. Mikor aztán
látja, hogy az első számú hernyóban elég jól el van a második számú
hernyó, akkor ő ezen második számú hernyó hátába belerakja a maga
harmadik számú hernyóját: a hármuk közül valamelyek majd csak megmarad.

Ez előbeszéd mindössze arra szükséges, hogy igazolja, hogy Förgeteg
János szőlőjében a fákon sok volt a hernyó. Élték is nagyon a fákat,
János e felől több izben szomorkodott, de mindíg csak oda lyukadt ki,
hogy hiába pusztít el belőlük egyet vagy kettőt, mikor terem helyébe
száz. Igy a hernyók a fákon maradtak, János pedig várta az isteni
segedelmet. Mert az van. Mint például e nóta is mondja:
Ezörnyócszáznyócvanötbe, Sok porkukac vót a fődbe. Elrágták a kukoricát,
Csúffá tötték a fődmunkát. Jámbor szüzek a kápolnánál Imádkoztak az úr
Jézusnál. Az úr Jézus nagy felhőt kerekítött, Röttentő sok eső ledűtött.
Fojt az eső, mint az patak Az kukacok fölpukkadtak.

János alighanem ilyesmire várt a hernyók irányában, azonban helyette
megint csak a bírótól jött ki a pecsét. János bement a bíró elé s ott
elébe adták, hogy föl van jelentve, mert nem hernyóztatta a fákat. Pedig
rendeli a törvény.

--A törvény,--gondolta János.--No ez szép munka. Azelőtt Taliánországba
küldött engem hadba a törvény, most meg a hernyók ellenében küld.

Mindegy azonban a gondolkozás, így is, úgy is csak két forint lévén a
bírság. János letette a két forintot, róluk nyugtató írást kapott, azt
eltette, hogy majd hazaviszi és fölolvassa az unokáknak. Mindenki olyan
olvasmányt visz haza a kisgyerekeknek, amilyent bír.

Igy János hazament s a fákon a hernyókra tekintvén, gondolta, hogy ugyan
hogy nem teszi őket valahová az Isten. A dolog ezzel abba maradt, mígnem
Jánosnak egyszer csak újra pecsétet visznek ki a homokra, hogy menne a
bíró elébe. János bemegy s kérdi, hogy ugyan miben akarják már megint a
fejit fájlalni. Miben-e vajjon? Hát megint a hernyók.

--Miért nem takaríttatja kend le a fákat?--kérdezi a bíró.

--Én-e?--kérdi vissza János.--Hiszen ha letakarítom is, a szomszéd
fájáról csak átmászik a hernyó. Mert annál mászkálósabb állat nincsen a
kerek világon.

--Ha a szomszéd fáján is van, ha az sem takarítja, jelentse kend
fel--mondja a bíró.

János azonban azt mondja, hogy ő sem nem zsandár, sem árulkodni nem
szokott, ennélfogva ily dolgokat tőle kívánni lehetetlen. Ehelyett
inkább kérdi, hogy mit fizessen.

--Öt forintot.

--Né--véli János--ez a bírság is olyan, mint a jó malac, mindig többet
fiadzik.

Kotorász a bukszában a pénz után, s időbe kerül, míg mind az öt ezüstöt
előkeresi.--Nehéz úgy-e előadni a pénzt--inti a bíró--de azért csak nem
takaríttatja kend a fákat.--Nono--felel rá János--van ott még, ahol ez
volt...

János hazamegy s ránéz a fákra.

Hát már csakugyan alig van rajtuk levél, mind leették a hernyók. Ha
selyembogár volna valamennyi--gondolja János--most adhatnának egy pár
Ilka-kendőre való selymet. Adnak azonban--dehogy adnak. Elkopaszkodva és
szomorúan állanak a fák. Mígnem újra pecsétet hoznak Jánoshoz a
hivatalosok és invitálják befelé a bíró elébe harmadnapra.

János bemegy. Ezúttal tíz forint a birság. János most már ezért a
»geleb«-be nyúl, mert ekkora összeg leginkább csak papirpénzzel
fizetendő.

--No hanem--mondja vidáman, amint a pénzt az asztalra teszi--ez az
utolsó. Többet már nem lesz egymással bajunk a hernyó miatt, tekintetes
uram.

--Hát bizony--mondja a bíró--erre hamarább is rájöhetett volna kend.
Takaríttatni kell a fákat, aztán akkor nincsen bírság. Hisz a takarítás
kevesebbe kerül, mint a bírság. Azután pedig a törvény törvény.

--Tudom--szól nyugodtan János.--Azért vágattam ki a fákat a szőlőbül
valamennyit.

[Illustration]



A roham


A kadét már reggel óta sántán ment a szakasz mellett s gyakran elmaradt.
Mérges volt s kijelenté, hogy Mac Ádám urat, ki az országutak
kavicsozása körül szerzett soha nem hervadó babérokat, megöli s nem
bánja, ha a Mac Ádám úrral lefolytatott ezen katonai botrány ismét
megzavarja is a polgárság és katonaság között a jó egyetértést. Kardját
már alig tudta, hogy vigye, a karja alatt, vagy hátra csapva, vagy
keresztbe fogva. Előtte való nap mocsaras vidéken állt a gyakorlat,
reggeltől estig vízben jártak, cipőjének elveszett talpa és sarka, a
bagage-train elmaradt, a kadét egy baka bornyujából szedte ki a
rövidszárú csizmát s abban járt. A legény a szolgálati uton való
teherkönnyítésnek örült, a kadét nem, sántított, mint egy tűzoltó.

Polgári köztudat szerint a tűzoltók nem sántítanak, ellenben az ezredes
úr véleménye szerint, mely elvégre s az ezredben, az őrnagy fiatal
feleségének véleményétől eltekintve, még a garnizon élet unalmasságában
is irányadó, a tűzoltó egy minden rosszra hajló rettenetes lény s
valakinek egy tűzoltóhoz való hasonlítása oly sértés, melynél nagyobbat
mondani már alig lehet s emellett okos dolog is, mert az alantasok iránt
előírt szívélyes bánásmódról kiadott hadügyminiszteri rendeletben nem
foglaltatik benne, mint különös bántalom.

--Te, hallja!--szokta volt kihallgatáson üdvözölni Brauneck a
legényeit--megvasaltatom, hogy belekékülsz, te félcivil... te
ágyútöltelék... te, te... tűzoltó!

Ez volt az utolsó bomba. A tűzoltói titulus tizenöt napi sötét börtönt
jelentett rendesen, tizenöt napi előírásos sötét börtönt, gúzsvassal és
böjttel, e két kedves dologgal, mik mit sem vethetnek egymás szemére. Ez
a fokozott méreg kitörése volt, regimencdüh, mint a gyereklelkű bécsi
Wohl hadnagy jelezte--törzstisztdüh a köbön, mint Kanyó főhadnagy, az
utásziskola Mocnik-imádó parancsnoka nevezé.

A köbre emelt ezredméreg ezúttal ismét teljes egészében jelen volt az
érdemes komandánsnál, ki apró, fekete lován, az országút csenevész
akácai alatt ballagott s arra kérte adjutánsát, hogy e vidám napot ne
rontsa hiábavaló beszélgetéssel.

Dél jóval elmult, az ezred hosszú kígyója ütemes lépésekkel lassan
haladt a porfelhőn át, mely körülfogta a csapatot s deresre festé a
szakállakat. A felsőbbségi rosszkedv lehaladt az előírásos lépcsőn a
kadétokig, mindenki mérges volt, a tizenegyedik század vén őrmesterét,
ki az éjjel korhelykedett s most marsközben aludt, elmaradva a
szakaszától, Hidegvágó kapitány raportra rendelte. Az őrmester tudomásul
vette a kijelentést s a kapitány lova mellett lépdelve, mentegetőzni
kívánt. Bizonyára emlékeztetni akarta Hidegvágót a régi dolgokra, mikor
a kapitány kadétkáplár volt s ő sok minden szabályellenes dolgot
elnézett neki, de eközben újra csak elaludt a vén gyerek, egy
kavicsgarmadára lépett, ott fölbukott s lassan legurult arról a porba.

Senki sem nevetett. Szótalan menetelt a hosszú, kétezer emberes osztály,
alig hallatszott más zaj, mint a bádogkulacsok kopott hangja, mikor a
szuronymarkolathoz ütődnek s a vidéki szinházak primadonnáira
emlékeztetik az embert. A nagy porból csak a lovasított tisztek
látszottak ki félig, egy-két század már megunta a rendet s össze-vissza
marsolt. Csend volt, mintha komoly támadásra indulna ellenséges földön a
csapat, pedig manőver volt az egész, annak is az eleje. Öt napja még
csak épen, hogy elindult a garnizon sárga kaszárnyájából az ezred.

Hja igen, öt nap előtt. Augusztus másodikán, a tiszta nyári hajnalon
egészen más volt ez az ezred, a derék százhuszonhetesek, a brigád, a
divizió... a corps, a hadtest büszkesége, ez a regiment, ez egyetlen,
mely ilyen szép, derék, kitünő, stramm, steif, sneidig, tadellos.
Annyiszor mondták a piros lámpásszos tábornokok az ezrednek, hogy
tadellos, stramm és steif, hogy a gefreiter Kanál is tadellos pucolt
csizmákat kívánt a vezetése alatt álló bajtársság hat emberétől,
tadellos bakancsokat, sneidig sapkákat és steif derékszíjakat. Az ezred
ragyogott, fényes volt, a legények, a piros lövészbojttal széles
mellükön, mind az első sorban állottak, mert ezt eltanulták a többi
alosztályok mind az ötödik századtól, melynek őrmestere a közpolgári
életben kárpitos volt s értett a diszítésekhez. A banda trombitái, dudái
fényesek, a nagy dobon új, fehér bőr, a zászló kibontva, a tisztek új
tábori övekkel, a legénységen a szíjazat rendben, a fegyverek tiszták, a
bajnéthüvelyek újon feketére égetve, a bakancsok jók, a sapkák vadonat
újak, a parolik is, az ezredszabók két hétig nem csináltak egyebet, csak
paroliztak, az őrmesterek a raktárakat dúrták, a kapitányok vizitáltak s
a szubalternusok leveleket írtak ideáljaikhoz,--szóval rendben volt
minden az indulás percében. Az ezredes mosolygott a szép tömeg emberre s
a nyakába volt akasztva még akkor is egy babérkoszorú, melyet a reggelig
tartó búcsúbanketten a városi polgármester úr szép szavakkal és ingadozó
léptekkel adott át magyar hazánk és az összmonarchia e kiváló hősének,
ki öt éven át lankadatlan buzgalommal ápolta a polgárság és katonaság
közti jó viszonyt, egyetértést és barátságot szeretett városunkban,
éljen!

Vidám dolog volt ez, a fejekben még pezsgett a Mumm, a Rákóci-s az
ezredinduló, mely tullahával a közepén, szeliden végződött a karmester
úr ideája szerint a tararabummdiében. Oly szép volt ekkor, ily hajnali
szemüvegen nézve a dolgokat, az ezred. A széles, fejlődött vonal
sapkarózsáin a nap csillogott s az ezredzászló szalagja lengett a rúd
körül.

Brauneck körülment a lován, a front megett megállt s a traint vette
szemügyre. Ott volt minden, ami kellett, podgyászkocsik, társzekerek.

--Ah, die Munitionswägen...

Szeme szeretettel siklott végig a féltve őrzött lőszerkocsikon. Azontúl
a tisztipodgyászok következtek, a ládákba rakott, számozott tábori
tűzhelyek osztályozva félzászlóaljak szerint, ruhakocsik, azután
legvégül öt pompás terhes-szekér, kettőn hordóban valóságos alföldi
buczkai, a legjobb ital mindenféle marsoló publikum részére szódával--és
a nélkül is. Egyenládákba rakva tiszta magyarádi, egri, somlai, a másik
két kocsin az isteni nedű, Mumm, az eredeti hárshajkosarakban,
leólmozva, lepecsételve, kívül a manipuláns iromba nagy fekete betüivel:
Inf. Reg. No. 127. Regmsstab.

Az ezredes előrehajolt a lovon s felvillanó szemmel nézte a kincseket.
Öt kocsi. Éppen elég egy húsz napos manöverre, tekintettel arra, hogy a
volt brigád-parancsnok úr a tavasszal megkapta a kék ivet s ezentúl nem
jár reá az ezred borára. No ezek jól vannak felrakva. Király Miska, a
traintiszt igazán ügyes gyerek, pontos, figyelmes, gondos, derék, jó
fiú, valóban kár, hogy öreg főhadnagy már s a novemberi előléptetés a
másodosztályú kapitányok közé sorozza.

--Az avancement néha ostobaságokat csinál s összezavarja egy jól
berendezett ezred egész adminisztrációját--gondolta ez ezredes.

Ezen pár pillanatig gondolkozott, de a bús hangulatot elnyomta az öröm,
hogy ime, az egyedüli, amit manőveren jót lehet kapni, egy tiszta pohár
ital, itt van rendben s oly biztonsággal marsol az ezreddel, akárcsak a
zászló, melyre csak a napokban adományozta a saját felséges kezeivel
hímzett szalagot a főhercegasszony.

Jobbkezével a baloldalára nyúlt. Kissé nehezen találta meg a
kardmarkolatot. Azután kihúzta az acélat lassan, egy oly ezredes
méltóságával, ki voltaképen vezérkari tiszt s ezen rangjában talán
legútólszor kell kardot rántania a csapat előtt. Orrhangján, mely
elegánsan s mégis élesen csendült meg a sivár kaszárnyafalak között,
vezényszavakat kiáltott. Menet... oszlop... a téte a 16-ik század... A
banda húzta, a gyengébb emberekből otthon maradt őrség fegyverbe állt,
néhány maródi, ócska köpönyeggel a vállán, az ablakokból bámult utánuk.

A fölkelő nap fényében a vidéki nagy városon át, olyan volt az a menet,
mintha elfoglalt várba vonulnának be dicsőségteljesen. Pedig dehogy.
Csak manőver, unalmas komédia. A vén granicsár generális, a
divizionárius, az ő régi, elavult tudásával hibát talál úgy is, kész
veszekedésre megy az ember. Egy-két tiszt bizonyosan szorong, az első
osztályú kapitány úr, ki először vezet zászlóaljat, valami savanyú
előérzettel nézett az események elé.

A belváros, melyen áthaladtak, még jó részben aludt, a piacon csak a
kofák mozogtak, néhány friss asszonyka, lenge nyári ruhákban, kecses
léptekkel sietett a folyóhoz fürödni. Az ezredes délcegen csapta ki a
salutöt.

A városon kívül megkezdődött a por. A fényes érctárgyak, miket e
kivonuláshoz egy napig tisztogatott a jó legénység, egy negyedóra alatt
piszkosak voltak, a vidám hangulat eloszlott, a babérkoszorút az első
pihenőnél leszedte válláról az ezredes úr s odaadta a lovának.

--Ne... egyél te is dicsőséget.

Azóta öt nap telt el. A granicsár ismét elővette régi technikáját s a
modern hadászat minden tisztességes törvényét kijátszó terveivel
szétdobálta az ezredeket. Tudvalevő, hogy jó ezrednek lenni rosz dolog.
A derék százhuszonhetes ismert jó menetképességéről volt híres s igy
elment oldalvédnek. A helyett, hogy az országúton haladt volna szépen
faluról-falura, ugarakon, szántóföldeken, cserjéken át ment, azután
mocsár szélére jutott s egy teljes nap abban a csatákban gázolt. A train
régen elmaradt, a legénység alig jutott ételhez s az út harmadik napján
az öt jeles kocsi, Király Miska főhadnagy remek öt kocsija, úgy elmaradt
az ezredtől, hogy nem is sejtették, merre jár.

A bolyongás után most, ötödnapra jutottak járt útra megint, az ezred
sárga és fekete volt a reáragadt sártól, a hangulat nyomott s a
boroskocsik sehol.

A déli pihenőre az ezredes már mérges volt, nem kapott sehol egy pohár
italt. Boszusan verte a csizmája orrát az árokparton, ahol ült, a
botjával, s már azt is megtette, hogy a csapat után jött mozgó kantinos
borából akart inni. Egy tekintet a zavaros, bizonytalan színű folyadékra
elég volt, hogy elmenjen tőle a kedve. Morogva tért vissza s a
törzstisztjeivel veszekedett.

--Tessék, ez hát az a híres százhuszonhét. Kohn úr a két sárga gebével
elbírt utánunk jönni, Kohn úr itt van és beteggé teszi borával az
embereket... Hanem a mi kocsink, az nincs itt, az nem tud jönni.

--Talán összetört valahol--vélte az őrnagy.

--Igen, talán tisztelt román polgártársaink isszák valahol a pezsgőt...

Az ezredes egyre mérgesebb volt, a hangulat egyre mordabb. Kifogásolta a
fegyvergúlák összeállítási módját s konstatálta, hogy a kadétok csalnak.
Egynek a borjuja sincs megtöltve a borjuba szükséges hadidolgokkal, mint
kefe, gombpucoló, tű, cérna, zsebkendő, sósbádog, bakancsszeg. Egyet
felrúgott--nem kadétot, borjut--amely kinyilt s látni lehetett, hogy
csak szalma van benne.

Keserűen kacagott a vén katona.

--Persze, a szászhuszonhetes. Das ruhmreiches Regiment. A kadétok
szalmát hordanak hátukon. Egy kis gold-cream nem kellene nekik, gyenge
vállaikat kenegetni, Ylang-ylang, poudre de riz... haha, a jövő
tisztjei. Szép iskola, mondhatom. Ez a hadsereg fejlődése, a kor
színvonala, a modern vívmányok, meg a többi ostobaság... és szalma a
borjuban...

A zászlóaljparancsnokokhoz fordult:

--A legközelebbi pihenőn a kadétok kihallgatásra jönnek, teljes tábori
fölszerelés... Majd adok én a kisasszonyoknak. Hornista?! Hol az a
gazember már megint? Hé, káplár, fújjon sorakozót!

A zászlóalj-kürtös teleképpel fujt a rézbe, az az ezred megindult s
ahogy a sáros, poros csapaton végigtekintett az ezredes, hangosan
kiáltotta:

--Népfölkelők... valóságos népfölkelők!

*

A kadét ezért káromkodott, kedve ezért nem volt senkinek, az ezred
lomhán ment előre, egy-két ember kidőlt s azokat, mielőtt betegnek
deklarálta volna az orvos, előbb végig verte kardtokkal.

--Szimuláns kutyák...

Senkisem énekelt. A bakaszokás, hogy marsközben dalol, elmaradt; a
hideg, mérges tiszli arcokra vetett tekintet elég volt arra, hogy
elfojtsa a nótázó kedvet. Időközben az ezredes visszafordult,
elvágtatott a haladó oszlop mellett, ujra visszajött s lármázni kezdett.
Az első zászlóalj a leszedett nyakravalót a válldragon alá dugta, a
második a sapka mellé, a negyedik le sem szedte.

Amint előre-hátra ugrált a kavicsgarmadák között, hallani lehetett, hogy
kiáltoz:

--Botrány... semmi rend, semmi egyöntetűség! Nagyon jól nevelt társaság
ez a zászlóalj, gratulálok, őrnagy ur!

Hirtelen beállt az a teljes, néma csend, mikor a legnagyobb rangú
lármáz. Pihenjben menetelt az ezred, a tisztek önkénytelen mégis
szakaszaikhoz siettek, hogy valami baj ne legyen. A feljebbvalók
szeszélye kitanulhatlan.

Itt-ott elfojtott parancsszó hallatszott:

--Feltakarni! Sortávolság... lépést, lépést! Húzd meg a puskát, nem vagy
finánc.

Brauneck hevesen gesztikulált legelől. Ezúttal a bandával akadt dolga. A
banda kislova igen sovány, micsoda botrány ez már megint. Talán megeszik
a zabot előle. Hol az a lovász? Az a kutya jöjjön raportra.

A porfelhőben, mely alatt az ezred némán és szótalan haladt, ezúttal
csak a lépések zaja s az ezredes kiabálása volt hallható.

Azután néhány pukkanás, kicsi zaj, mit alig lehet észrevenni.
Erősbödött, azután egész szalvék következtek.

--Állj!

A füsttelen lőpor. Nem jó dolog. Ime, tisztán hallható, hogy lövik az
ezredet, de nem tudni, honnan. A gondolat szinte megbénul. Mindenki
tudja, hogy az ellenség gyakorlótölténnyel lövöldöz, mégis megretten. Az
ismeretlentől való félelem ez. Az ezred megáll, a lövések egyre
sűrűbbek. Honnan, honnan? Csak mikor egész sortüzeket ad az ellenség,
látszik meg kevéske, halvány füst, a hosszú, alacsony erdő szélén, mely
lassan húzódik tova, mint őszi reggeleken a köd a nap előtt.

Hát csak ez kellett még. A fáradt, kimerült csapat újra tűzbe induljon.
Az ezredes harsány hangon kiált:

--Támadás az erdő felé. Első és második zászlóalj--tűzvonal!

Gyorsan átveti magát a két bataillon az árkon s az ugaron csatárláncba
oszlik. A tartalék a porba fekszik s az árokba. Pár perc alatt a
kékruhás emberek hosszú vonalban haladnak előre, a tartalék lassan megy
utánuk.

--Balszárny szorosabban! Takarás! Takarás! Mi ez? Miért nem adnak tüzet?
Hornista, gazember! Hol vagy?

Brauneck dühösen vágtat az osztályok között.

--Micsoda tartalék ez! Hogy fekszenek! Mint egy csomó bivaly a sárban!
Na, köszönöm. Inkább penzióba, mint itt maradni! Kapitány úr, nézze a
századát! Csináljon rendet.

Amazok elől már lövöldöznek erősen. A Manlicher gyors, hirtelen
pukkanásai követik egymást. Küldöncök szaladnak hátra.

Újabb századok sietnek az ugarra. Föloszlanak, a legénység sietve megy
előre, megbukva a szántás kupacaiban.

--Micsoda rend ez?--kiáltja Brauneck.

Elől az alezredes, az őrnagyok vezényszava szerint megy az álcsata. A
puskatűz fokozódik.

--Gyorstűz!

Az egész vonal átveszi a sortüzet.

Azután a századok hirtelen előretörnek, a roham megkezdődik. A szuronyok
csillognak a fegyvereken, a tömeg rohamban fut az erdő felé.

--Hurráh! Hurráh!

Ez az utolsó kísérlet, a tömeg rádobása az ellenfélre, ami után már
komoly esetben, im Ernstfalle, mint a közösöknél mondani szokás, a
szuronyharc következik. A legénység már izgatott, benne van a hadakozás
dühe, a káplár csak úgy viszi az embereit, mint »ércfalba«. Egymás hátán
van az egész, a kimarjult lábú, fáradt katona e pillanatban úgy ugrik és
fut, mint a porond gimnasztája s ha idején nem fújnának megálljt a
kürtösök az egész vonalon, belemártaná nagy izgalmában ellenséget jálszó
bajtársába a szuronyát.

Az ellenség visszahúzódik a roham elől, az erdő szélén, a fák lehajló
ágai alatt csapatok futnak a sűrűbe.

Azon a helyen, melyet ezek elhagytak, megáll a támadás, a harci kedv egy
pillanat alatt lehül, a legények egymással veszekedve szedegetik a
földről a gyakorlótöltény kilőtt hüvelyeit, miket a másik nem vihetett
magával.

Előbb állj-t fújtak, azután pihenj-t.

Ez az embereknek szól, azután jön a tiszteké, ami az ezredes mai
hangulatával keserves dolog lesz a megbeszélés.

Amint a hosszú, elnyujtott kürtszavak elhangzanak, mogorva arccal
lépdelnek a századparancsnokok, a törzstisztek az ezredes felé.

Brauneck jó távol állt meg lovával egy magányos hársfa alatt. Messziről
látszik rajta, hogy izgatott szavakat vált az adjutánssal. Komoran néz
végig a tiszteken s a tisztelgés után beszédbe fog.

--Uraim, én elég vén ember és vén katona vagyok. Ez nem járja, ami itt
megy. Én mondom. Én ma azt tapasztaltam, hogy ebben az ezredben nincs
menetfegyelem, nincs tűzfegyelem, egyáltalán nincs fegyelem. Nincs itt
semmi. A századoknak fogalmuk sincs arról, mint kell felvonulni a
csatártűzhöz. Nincs erő a mozdulatokban, ami határozottan a hiányos
kiképzésre vall. A legénység nem tudja, mit tesz, az altisztek nem érnek
semmit. Száz pulykát szebb rendben lehet felhajtani valahova, mint itt
egy századot. Száz pulykát, uraim. Én mondom...

Egy pillanatra megállt. A tisztek sorfalában csend volt, ki sem
mozgott...

Ezt a csendességet ekkor zaj, lárma vágta kettőbe, mely az erdőszélen
pihenő legénység között támadt.

--Éljen, éljen! Szervusz! Hahó! Megkerült, itt van! Hej, Marci,
megjöttél? Nini, a bolond!

Az erdő szélénél kissé beljebb, azon a tisztáson, melyen át a rohammal
elvert ellenség egy negyedóra előtt visszavonult, lassan öt kocsi
bontakozott ki a fák alól, a jó erős lovakkal, a kocsis mellett egy-egy
katona, kiken messze virít a százhuszonhetes ezred élesszínű parolija.

Király Miska főhadnagy oldalt tekintve, meglökte a mellette álló tiszt
kezét s félhangosan mondta:

--Mumm bevonult.

Az ezredes még türelmetlen lovával volt elfoglalva, azután folytatta a
megbeszélést, amit azért neveznek megbeszélésnek, mert csak egy beszél,
a többi hallgat.

--De, uraim--szólt emeltebb hangon--el kell ismernem, mit már többször
tettem, hogy az ezred elhatározó pillanatokban teljesen érvényesíteni
tudja magát. Tekintetbe véve az ötnapi menetelést, a rossz terrénumot,
az élelmezés hiányosságát, el kell újólag ismernem, hogy a legénység a
kitűnő, példás vezetés alatt ép most, szemünk előtt, oly teljes, erős,
feltartózhatlan rohamot csinált, amely egyedül képes arra, hogy védett
pozicióból kiverje az ellenséget akkor, midőn a támadó nyílt terrénumon
dolgozik. Ezért fogadják még egyszer elismerésemet. Köszönöm uraim!

Vidáman emelte sapkájához kezét. Öregebb tisztek arcukon a
szászhuszonhetesek megszokott büszkeségével tisztelegtek vissza s
megvoltak győződve most már, hogy nem is mehetett volna másképen ez. A
fiatalabbak nevettek, a törzstisztek vidáman mentek a táborozó ezred
felé Brauneck mellett, aki mosolygott s becézve simogatta meg lova
nyakát, amint beszélt.

--Azt hiszem, egy órát pihenhetünk, uraim.

Az őrnagy egy kérdést kockáztatott.

--Ezredes ur, a tiszthelyetteseket most állítsam elő?

Brauneck csodálkozva nézett rá, mintha nem tudná, miről beszél. Aztán,
míg sarkantyús csizmáival mélyen lesüppedt a porhanyó szántásba a nagy
erős ember, elütőleg felelt:

--Ah, nem... Hagyd azokat, őrnagy úr, nem olyan rosszak azok a kölykök,
mint ahogy gondolja az ember... Egyébként a fölszerelési utasítás a
szamár--minek hordjon a kadét borjujában gombpucolót...

Pár perc mulva az ő tábori, összenyomható ezüstpoharában habzó Mummal,
az ezredes vidáman köszönté a csapat tisztjeit.

--A derék százhuszonhetesre egy pohárral, uraim!

[Illustration]



Albán csárda


Ami Antóniót illeti, ő albán volt, ami pedig a kenyérkeresetét illetné,
kantinos volt e barna férfiú a tábor környékében. Sem ő, sem kantinja
nem tartozott a táborhoz, de ők azért odatartozandónak tartották
magukat. Oh, a tábornak külön kantinja volt, európai módra berendezett,
ahol öt vasért adtak egy porció paprikás húst s két vasért egy pohár
rumot s ma már csak a jó Isten tudná megmondani, hogy miből volt a
paprikás s miből a rum. Antóniónál ellenben ilyesmit nem lehetett kapni,
hanem ő más italokban bővelkedett, ő árulta a szilvapálinkát, a finomabb
fajtát, mert az olcsóbb fajtája oly olcsó volt (két hatos egy liter),
hogy nem lehetett poharazva mérni. Továbbá neki bort a szőlőtermő albán
partokról hoztak. Lovakon, mert arra a vidékre a kocsi hire még akkor
nem jutott el, az valami különös dolog is lehetett, hogy valakinek négy
kereke van, aztán megy, ha a lovat furfangos madzagokkal elébe kötözik.
Azon vidék emberei hívei az egyszerű dolognak s így helyesebbnek
tartották, ha a ló hátára kötözik a boroshordót--ha a hordó legurul,
szétlapul s a bor elfolyik; mash Allah. Isten úgy akarta, ki volna, ki
vele perbe szállni mer? Hát ők így inkább csak lóháton hozták a bort,
kis apró lovakon, mik nem sokkal nagyobbak, mint egy jó kutya, bár
hiszen a bor sem volt különb, mint a magyarországi otthon csinált ecet.

Hanem ami az ételeket illeti, azok különféle ételek voltak. Van egy
kenyeres piteféle, amit hordanak a város utcáin és kiabálják róla, hogy:
vrúcsi, biali vrúcsi: ez oly jeles étel volt, hogy a tábor népségének
parancsban adták ki, hogy nem szabad belőle enni. Ennélfogva ez nagyon
kedves étel volt, ha rávetették a kemence tetejére s fölébe túrót
raktak, ami rajta megolvadt.

De sütött friss kenyereket valóságos magyarországi lisztből az albán,
mik kissé drágábbak voltak ugyan, de legalább megtanulta belőlük a
tábori nép, hogy soha ez Magyarországot, ha még egyszer visszajöhet
bele, el ne igen hagyogassa, mert ilyen kenyeret úgy sem eszik sehol
másutt a kerek világon. Az albán a kenyereket mindig estére sütötte ki,
mert akkor volt leginkább éhes a nép. Hát jártak rá. Ez jó kenyér
volt... És zsírt is adott bele az albán, három pénz ára vagy négy pénz
ára zsírt. A még meleg cipók közepére éles késével ő keresztet vágott s
ami nyílás ott támadt, abba betette a zsírt sóval és paprikával. Mik
mindenestől a meleg kenyérben széjjeloszlottak.

Jó derék törzsökös társam, ottomán császári káplár, bascsausz Ibrahim,
meg vagy-e még valahol? Azóta már... talán te is otthon lehetsz
Anatoliában és nem számolgatod az idődet, amikor majd hazaereszt a
padisah.

A bascsausz Ibrahim épen az albán kantinja mellett őrizett egy
kápláralja néppel egy hidat. Mi is ugyanannyi néppel őriztük s hogy az
igazat megvalljam, nem is annyira mástól, mint egymástól őriztük.

Szörnyű nagy rang az, azon a tájon egy híd. Pedig mily ócska tákolás. A
gerendák is, mik a keresztrudaira fektetve vannak, csak úgy isten
nevében állanak egymás mellett. Egy szög nem sok, de még annyit sem
vertek beléjük. Ami a korlátját illetné: nálunk itthon a pusztai
parasztember az üszök legelőjének szokott határul ilyen korlátot emelni.
Mégis oly igen nagyon őriztük e kopott hidat s akkora tisztessége volt
neki, hogy ha lovas ember akart keresztülhaladni rajta, le kellett
szállani a lováról.

Tehát igen. A hidat őrzötték Ibrahim legényei, hogy valaki el ne lopja,
Ibró pedig olykor beóvakodott az albánhoz s ott csendesen vétkezett a
próféta ellen. De annyit mégis megtett, hogy pálinkás üvegjét, hogy ne
lássák, ledugta a kezével a kerevet alá, amin ült, ami az egyszerű török
beszédben nem jelent cifra divánt, hanem kőből rakott rozoga patkát. Hát
oda ledugta üvegjét s lehet, hogy ezt enyhítő körülménynek vette a
próféta. A próféta különben is gyakran kénytelen volt eltekinteni azon
erkölcsös írásoktól, amiket tett s gondolom, hogy Bajrám-ünnepek táján
egyebet sem tett, csak örökké forgott a koporsójában.

Az országúton volt az albán boltja, oda naphosszant különféle emberek
tévedtek be. A fehérsapkás török határőrök, a pirossapkás captiék,
olykor egy-egy jámbor muzulmán, aki hosszú pipaszárát úgy viseli a háta
és az inge közé szúrva, hogy szerfölött figura vele. Az ablak a Limre, a
hegyekre, az országútra nyílt. A Lim zúgó vizén olykor vakmerő tutajosok
ereszkedtek alá, oly sebesen haladva a játékos habokon, mint a futó ló.
A vízen túl, a hegyoldali házak kertjeiben török asszonyokat lehetett
látni, amint a ház körül foglalatoskodtak. Az országúton néha
rablócsapatot kísért török katonaság a taslidzsai pasa elébe: ilyen
elfogott rablónak lenni nem lehet jó, mert a nyakuknál fogva voltak
egymáshoz láncolva. Akadt köztük, aki olyan öreg volt, hogy gyalogolni
nem tudott, azt lóra ültették. Annak nyakától az előtte menőhöz meg az
utána jövő nyakához ép olyformán ereszkedett le a lánc, mint ahogy a
lánchíd kőoszlopainál látható. Antónió ablakából ilyen kilátások voltak.

Közben katonák jöttek-mentek. Estefelé az éjszakai szolgálatra indulók
ittak egy-egy pohár bort s mondták Antóniónak: de jó bor, verje el az
isten a tövét útról-útra,--mire Antónió azt mondta: á ném ju bor, mit
isté átta, eredzs kantin európai, ot kapc bor, kit emberok csinált.
Amire megint az emberek mondták, hogy: a ménkű ebbe a fekete albánba, de
játékos...

Jött aztán a tábori póstás is, egy német őrmester; ő igen előkelő férfiú
volt; nem szívesen járt az albán gemischtes publikuma közé, de az
európai kantinba nem mehetett, mert az ottvaló kantinos feleségét
egyszer elugrasztotta hazulról s azóta leginkább csak revolverrel várta
európai felebarátja. No és ne feledjük ki a Szimót. Más nevét már
elfeledtem, mert kevert nevek vannak ott. Ha csupa török valaki és
fanatikusabban mohamedán, mint stambuli mozlim és ha Mahmud aga is,
azért csak utána mondják a nevének, hogy: Bájrovics, s az Izmail bég
hiába Izmail bég, azért a neve csak az, hogy Szimics. Mert a katonaságot
s néhány szultáni hivatalnokot kivéve, olvasva sem igen lehet köztük
valódi törököt találni; csak úgy átvedlettek törökké a rácból. Ha Dusán
császár élne, bizonyosan nem tetszenék neki a dolog. No, mindegy, erről
nem tehetünk, ami pedig a Szimót illetné, fiatal kereskedő volt, sok
zsizsikes lencsét és bogaras gerslit szállított a tábornak. Sohasem járt
túl vidéke határán, de azért egy egész sor nyelvet beszélt. Mikor mi
onnan elmenőben voltunk, egy oláh ezredbeli katonaság volt bennünket
felváltandó. Mielőtt bejöttek volna, valami húsz embert három héttel
előbb leküldtek, hogy a vidék útjait, a járáskelést megismerjék, mert
térkép akkor még nem volt. Hát a Szimó három hét alatt annyira megtanult
tőlük oláhul, hogy az utánuk érkezőkkel már tárgyalni tudott a nyelvükön
és átszállította nekik a zsizsikes lencsét, bogaras gerstlit, mert
azért, hogy bogár van a gerstliben, csak meg kell hogy egye valaki.
Szimó magyarul is jól tudott. Bascsausz Ibrahim is értett. Beszéltünk
Magyarországról, a nagy pusztákról, a lassú folyókról, miket Szimó
szótalan csodálkozással hallgatott: az ő országukban nem ismerik a
síkságot, napáldozatot csak hegytetőről látni. A bascsausz sóhajtott, ő
ismerte e dolgokat, őt is messze földről hozták ide, bölcsője pálmafák
alatt ringott, azaz hogy pálmafákhoz volt kötözve a szülői sátor mellett
az a gyékény, amelyben életét kisdeden élni kezdte. Mennyire vágyhatott
ő haza!

A szegény Ibró már akkor a nyolcadik esztendejét szolgálta s még mindig
nem tudta, hogy mikor eresztik haza. Valami szörnyű visszaélések
mehetnek a török hadseregben. Akik Stambulban jártak, mondják, hogy ott
egészen rendes katonaság van, de így itt az Isten háta mögött a végében
ugyancsak el voltak hagyatva. Akadt köztük, akinek lábbelije sem volt,
másik a puskáját kócmadzagon vitte. Gyakorlat, célbalövés,
fegyvertisztítás, ismeretlen fogalmak voltak.--Hát ti mikor
gyakorlatoztok?--kérdeztük.--Hja--szól kissé zavarodottan--mi már rég
berukkoltunk, mikor ti kirukkoltok. így füllentett egy kicsit Ibró,
gondolván: hagy forogjon a próféta.

Az ablak alatt pedig járt-kelt az »italos kapitány.« Egy középkorú
tiszt, mitőlünk való. Beszélték, hogy elsőrendű munkása volt régebben a
katonai földrajzi intézetnek, de a pálinka rabja lett s kitették a
csapathoz. Lassan sétálgatott az útszélen a főőrs előtt, óráját
összehasonlította a vártaórával s ha a két óra egyezett, megnyugodott.

--Sie haben noch gute Augen--fogott meg a parton--nézze, mi az, ami ott
fönt csillog a hegytetőn?

Biz az egy bádogdoboznak a teteje volt, amiből kiette a konzervhúst a
katona, azután eldobta. A doboz tetejének a belseje fénylett, de nem
mindíg, csak ha a nap alkalmasan sütött rá. Mondtam a kapitány úrnak,
hogy az mi lenne, ő azonban leunsinnezett, s valami rendkívül érdekes,
fontos dolognak tartotta, hogy mi lehet az, ami a kopár tetőn egyik
órában csillog, a másikban nem. Mondta, hogy ő majd azt meg fogja
vizsgálni. Szemlét tart. És kideríti az esetet. De nem jutott fel
sohasem. Nem ért rá a sok dolgátul.

Ezek így voltak. Az albán az egyszálú guzlát pengetve, esténkint
mélyeket bődült a régi albán vitézekről, de arrafelé a kutyáknak nincsen
izlésük, mert nem ugatták meg érte. De nem kell azért bántani az albánt.
Jó fiú volt ő. Egy este, mikor arról tárgyalt, hogy mennyire szeret
minket, mondtam neki, hogy ugyan mivel tudná bizonyítani, hogy engem
szeret. Ő a bizonyítás különös módját választotta. Mi néhány
törzsvendégei, akik megvetettük az európai kantint, az albánt ugyanis
néha európai színvonalra emeltük kontó tekintetében. Nem gyakran ugyan,
de mégis megtörtént, hogy a posta elakadt napokig a hófúvásban s a
rendes időre várt utalvány nem érkezett. Ilyenkor hitelre ment az esti
szórakozás s albán egy ormótlan könyvben arról írást vezetett. Hát ezt a
könyvet hozta elő. Abba mindenkinek a neve be volt írva egész rendes
főkönyvi módra, csak az enyém nem. Ahelyett az állt ott: »noi
corporagi«, ami albánul azt jelenti: »a mi káplárunk«, mivelhogy mint
káplár töltém be akkor honfi-tisztemet. Ez meghatott s »bir gotah
sarap«-ot rendeltem az efendümnél.

Lám, így szeretett bennünket az albán. Mégis, mikor elváltunk, még csak
kezet sem foghattam vele. Az ottlét utolsó napja különféle átadásokkal
telt, este a városban jártunk, néhány ismerős szerb családtól
elköszönni, ott jól elmaradtunk, kora reggelre pedig már útrakészen
kellett állani. S mikor az albán mellett elhaladtunk, hogy soha többé
vissza ne jöjjünk, épp hapták volt és fejvetés volt a főőrség felé.
Antónió az ajtóban állott, félig mosolyogva, félig sírva nézett reánk,
de hozzá odamenni nem lehetett. Igy elhaladtunk, ő meg nem jöhetett
utánunk. Csak a török tisztek kísértek el bennünket egy darabig, mígnem
azok is megálltak s ott pezsgőket durrogtattak az őszi hajnalon. Mert
pezsgőjük volt nekik, csak úgy legénységi csizmák dolgában történt
szűkölködés.

Ugyan megvan-e még az Antónió? hányszor gondoltam rá, hogy majd írok
neki, de hát nincsen lustább teremtés a kerek világon, mint az ember.
Danol-e még az albán vitézekről, akik a nótában mindig menyasszonyt
rabolnak, a gyakorlatban mindíg kecskét? Hát Ibrahim megszabadult-e már,
vagy még mindig azt a sipkát hordja, amelyet mozsárban vasalnak? Hát a
póstaőrmester, hát a... ohó, az italos kapitány hazajött velünk, de kár
volt hazajönnie szegénynek. Ott a hegyek közt sohasem esett le sehonnan,
itthon meg egy éjjel kiesett a kaszárnya emeleti ablakából s meghalt az
utca kövezetén.

Ha igaz, hogy a lelkek így a föld körül maradnak s arra járnak, amerre
nekik tetszik, akkor nem lehet másként, mint hogy az ő lelke, mikor
onnan a kövezetről felszabadult, azonnal elröpködött arra lefelé, hogy
megnézze! ugyan mi lehet az a fényesség, ami úgy »ausnahmsweise« a vén
Rajnovics-hegy tetején csillog.

[Illsutration]



Az utolsó


Jön egyszer az emberhez egy hivatalos szolga, zsinóros ruhában. No ez
bizonyosan adó irányában nyújtja panaszát. De nem úgy van, legalább nem
egészen úgy. Nem az adófizetés iránti megintést adja elő, hanem egy más
cédulát, amely a katonai ügyosztályba invitál. Uram Isten, mit
akarhatnak az emberrel a katonai ügyosztályban? Fiatal legényemberek
számára csinált hivatal ez, ami alól már régen kinőttünk. Rég volt az,
mikor Novi-bazárban jártunk s némi tudományokat szereztünk a kecskehús
ízletességéről. Oly rég volt, hogy igaznak sem venné az ember, ha a
katonakönyve nem bizonyítaná, hogy de bizon csak úgy volt.

Fölmegyünk a katonai hivatalba a pecsétes levéllel. Ott azt elveszik s
adnak helyette egy piros cédulát. Ebből aztán kitudjuk, hogy mégis csak
adót kell fizetnünk: a véradót, amely abból áll, hogy húzzuk fel még
egyszer a kétszínű posztót, kössük az oldalunkra, kinek mi jutott és
járjuk el utoljára a csatatáncot, amit részben meg sem tanultunk,
részben el is feledtük. Ám az államnak, a katonaállamnak, ez mindegy,
kivételek nincsenek s ennélfogva tisztán látjuk magunk előtt, hogy
bizonyos ideig megint csak katonáknak kell lennünk. A piros cédula meg
is mondja, hogy mettől meddig. Vele azonnal a kalendáriumhoz siet a
rezervista és felüti a jelzett napok lapját. Megelégedve konstatálja,
hogy két ünnep is esik a tizenhárom nap közé. Ez nagy öröm, mert
rezervista számadás szerint a berukkolás ideje ez:

Két nap benne ünnep, marad tizenegy. Egy nap öltözködés, egy nap a
vetköződés, ami mind nem számít, marad csak kilenc. Egy nap bizonyosan
lesz eső, marad nyolc. Egy nap lőni kell menni, ami nem dolog, hanem
gyönyörűség, marad hét. Ennek a hét napnak pedig a fele éjszaka lévén,
marad három és fél nap. Ennyi az öreg baka ideje. Az ember tudvalevőleg
mindig igyekszik azon, hogy maga-magát bolondítsa, mert ezen
önbolondítások képezik az életnek úgynevezett szép részleteit.

Ezek után elközeleg a várva várt nap, ama bizonyos hétfő, amidőn az
ember bakancsokba és kardokba öltözködik, hogy ily módon belépjen a nagy
sárga házak sivár udvarára. A katonává létel igazság szerint azon
perctől veszi kezdetét, amidőn az udvaron valamely napos káplárnak
odaadja a »vendég« a könyvét. Azonban a kezdete mégis már mutatkozik
otthon, mert föltételen bizonyos, hogy az első öltözködés alkalmával a
bakancsszíj elszakad. E szakadás meghozza a civil élettől való szakadást
is az első káromkodás alakjában.

--Hála istennek--sóhajt föl a rezervista ez után--a corpsgeistot nem
felejtettük el tökéletesen.

Most aztán halad, miután előbb kijelenti, hogy délre aligha jő haza.

--Szervusz, Lackó!--mondja a fiának.

--Ni, apa Kata! véli ez csodálkozva. Ő ugyanis Katának nevezi a katonát,
amiben nincs is nagy tévedés, mert Kata és katona rokonfogalmak.

A kaszárnya udvara már zajos, mert újból gyerek lesz az, aki annak a
kerítésen belép. A vén harcosok minden új belépőt viharos örömmel
üdvözölnek. Az emberek, akik némelyike kilenc év óta nem látta egymást,
újból fölismeri a másikat és csodálatos módon azonnal a fölismert ember
gúnyneve jut az eszébe. Abban az időben szokás volt a gúnynévosztogatás,
egy sem maradt a századnál enélkül. Keller gyalogos sohasem bírt
beletalálni a céltáblába--most kilenc éve. Ahogy a kaszárnyakapun belép,
húsz-harminc ember megismeri, bár azóta szakálla nőtt s egyszerre
hangzik feléje:

--Infanteriszt Keller Feller!

Infanteriszt Keller Feller pedig a nagy batyúval a vállán vidáman kezd
futni feléjük (alig ér nyomába a felesége.)

--Üssön belétek a licitáció--kiáltja. Hogy vagy te dobbőr-homlokú? Ni
ehol meg a magazin-orrú is! Hej komám, de szép sapkád van! Ezért igazán
érdemes még vagy hat évre bent maradni.

Ilyen vidámságokkal vannak egymás körül s valamennyi fölkeresi a maga
cimboráit, akikkel együtt szolgált s kasztokba oszlanak. A
rezervistaságnak fokai vannak, kaszt, amely nem enged magával tréfázni s
kiméletlenül bünteti azt, aki az egyes rangok határait átlépni meri. A
büntetés meghurrázásban nyilvánul, ami annyit jelent, hogy a földre
nyomják a merénylőt és megdögönyözik.

--Jobb ám ez, mint a gelengibung.--mondják neki vigasztaláskép.--Ez meg
a fejre hasznos, megszaporítja az eszedet--s komoly barackokat
nyomkodnak a fejére.

Minden berukkolás alkalmával háromféle kasztot különböztetnek meg, az
aktív katonákkal együtt négyet.

Az aktív katona ezen törvények szerint suba regruta vagy csirke.

Aki az első rezervista-gyakorlatot csinálja: az vén harcos vagy öreg
csatár vagy agg plenkler.

Aki a másodikat csinálja: az hős atya vagy öreg vendég.

Aki a harmadikat: az vén szentség.

Ez utóbbi felül áll mindeneken.

--Az szavaljon, akinek ez az utolsó!--kiáltja marsolás közben a vén
szentség.

--Hier, hier!--hallatszik szórványosan a sorokból s a többiek némi
tisztelettel, még inkább szomorúsággal tekintenek reá, hogy lám, ez már
tökéletesen kivégzi a katonaságot.

Így van ez a rukkolásokon. Megy a társaság a mezőkön jobbra és balra, az
ismert mezőkön, ahol már minden útszéli fát ismer kisded gyermekkora
óta. Mikor valaki egy nagy lovon előttük megáll és rendeli, hogy a
regiment ide meg ide támadjon, mielőtt a zászlóalj, század- és
szakaszparancsnokok szava révén eljutna hozzá a parancs, a vén szentség
már megmondja, hogy mi lesz most, merre fogunk menni, hol térdelünk, hol
hasalunk s hány órakor érünk haza. Ez a külön tudomány, amit ekkorára a
tapasztalat öregbített. Ám minden más mesterségben a tudós komoly és
hozzáférhetetlen. Itt nem. A tudós vén rezervista úgy elkomázik a
fiatalabb rezervistákkal, hogy az csupa gyönyörűség. Például szörnyű
támadás van épen az alsórészi szalmaboglyák ellen és mozog a csatárlánc
keményen. Halad a vendég és puskáznak. Hátul lovon toporzékolnak a
generálisok. A vén szentség hátrafordítja valamely térdelő állásból
feléjük a fejét.

--No--véli--kentök is akkor vetik le a mondurt, mikor a Dugonics-szobor
kifordítja eső ellent a köpönyegjit.

Közben azonban biztatja a fiatalabb népeket is.

--Azér mög ne nyiszorogj öcsém, hogy még egy rukkolásod van--szól a
szomszédhoz--mert kiver a hólyagos himlő. Lössz még te belülled is
böcsületös polgár....

Így van az kint a mezőkön, ahol egysorban csatároz a szolgabíró úr, az
albíró úr, az osztályjegyző úr, az ügyvéd úr, akiknek mindenike a
katonaságnál elérhető legszebb sarzsit, a frájter-zsarzsit viseli
nyakán. Mögöttük puskájára támaszkodva mint szakasz-komendás, komolyan
parancsnokol káplár úr Suba, városi számadó-gulyás az alsótanyárul.

--Úgy mögváglak, fijam--mondja leereszkedőleg a csak egyrukkolásos
rezervistának--hogy ahova esöl, onnan tíz pöngőért sem hoz vissza a
vasút.

Pedig most zóna-tarifa van. Annál nehezebb onnan visszajönni. S mit nem
tesz a végzet? Véletlenül ebbe a rezervista regimentbe, ahol csupa agg
harcosok, vén plenklerek és hős atyák foglaltatnak, belekevergőzik
néhány póttartalékos. Népek, akik hat év előtt tanultak a katonai
tudományokból valami hat hetet. Ezek nem tudnak semmit. Ha le kell venni
a vállról a fegyvert, leveszik, de nem három fogásra veszik le. Pedig a
fegyvert három fogásra kell levenni. Az olyan fegyver, amit nem három
fogásra vettek le a vállról, nem ér semmit. Az ilyen fegyver kész
botrány. Káplár Suba ezt tudja jól, mert annak idején neki is így verték
a fejibe. A gyakorlati szabályzat, amit a király annak idején kiadott a
hadsereghez, ugyan mást beszél, mert az azt mondja, hogy egyedül a
gyakorlati hadicél az irányadó, azonban ezt sem káplár Suba, sem azok,
akik kitanították, nem akarják tudni. Bár hiszen maga káplár Suba is
csak igen nehezen jutott bele a tudományba, mert hogy javarészét már
elfeledte. De így van mind a vénség. Azon idő óta, amidőn katonák
kezdtünk lenni, a vezényszavak egy harmada elveszett, eltűnt és nincs.
De mikor valaki idők multán a pusztákról újból berukkol és soha ezen idő
alatt eszméletét nem fordította a komandókra, honnan tudja, hogy melyik
járja, melyik nem járja?

Azt mondja cukkszfürer Mikhael Virrasztó der I.:

--Ahogy lösz, úgy lösz. Ha gyüttök, lösztök, ha hoztok, ösztök.

Ebben is van valami igazság. Ahogy lesz, úgy lesz. Már tizenhárom kis
napot, ha a lábánál fogva akgatják föl is az embert, csak kibír az
ember. De akármilyen a sor, mégis csak évődés az, hogy az a néhány
póttartalékos nap-nap után mindent elront. Káplár Suba nem is késik
irányukban a fölvilágosítással.

--Ne úgy csinájjátok, ahogy csinájjátok, hanem úgy csinájjátok, ahogy a
többiek csinájják. Ha azt komandirozom, hogy indiblánc, akkor az ájncra
a rekte arm mögfogja fölül az geverszíjjat. Cvájra fölemeli a sultertul
és az linke arm középütt kapja az gevert. Drájra pedig indibláncba gyün
az gever és nyomi a rekte arm kisujja középön úgy, hogy a mündüng a
sulterung irányában hóhh lögyön.

Ezen kitanítások folytán erzac-rezerviszt Matiász Véri recte Savó idővel
bele is következik a tudományokba, ámde nem mindenik oly könnyen
tanulékony, mint Matiász Véri recte Savó. Valentin Susogó például nem
bírja fölérni ésszel az előadásokat, káplár Suba elismétli neki
többszörösen, de legvégül mégis csak kifogy a türelemből.

--Hát mondja--türtőztetve, haragját a vén szentség--mán ölég szölidön
beszélők veled, marha. Ha én ilyen gyönge szóval elmondom ezt odaki a
kutyámnak, az is mögcsinálná. Hát nem értesz magyarul? Oh hogy miért is
születtél ezen cifra zsinóros világra?

Berukkolás után a barakban kétségkívül kellemesebben telik az idő. Ott a
fiani Deutsch kuplékat énekel. A fiam Deutsch különös katona. Azzal
kezdte hadi érdemeit, hogy húsz napos regruta korában rabbi volt
Novibazár vörös kövei között. Pollák Géza őrvezető halt meg ott arra
jártunkban. Sokáig vívódott a halállal, mígnem meghalt. Félhaldoklásában
folyton azt danolta: Mikor mentem hazafelé, szép Szeged városa felé.
Ámbár mégsem jött el ide, hanem ott maradt, sírfájára előírt sárga
betűkkel én festettem föl nevét és azon katonai rangját, amit ép akkor
kapott meg a szegény fiú, amidőn már meghalt egy kissé. Ott a hosszú
szabadságra ment katholikusokat a szerb vallású pap temette, zsidó
temetésre azonban nem vállalkozott. Így aztán a fiam Deutsch volt ott a
pap, a kántor, aki elénekelte a hitvalló társát. Ott volt az egész
tisztikar a sírnál, amelyet egy nap vágott négy ember a veres kövekbe.
Mikor a szegény fiút letették ebbe a siralom völgyébe, fiam Deutsch az
örökkön-örökké komédiás és folyton mások vígasságára törekvő fiam
Deutsch zsidó beszédbe kezdett egy piros könyvből, amit a bornyújában
hozott el odáig. Mikor befejezte, szótalan álltunk, a tisztikar, s mi,
akik díszőrsége voltunk a halottnak.

Akkor azt felelte a fiam Deutsch beszéde folytatása gyanánt egy komoly,
katonás hang:

--Amen--és vége volt az egésznek. Nagyon kurta dolog a katonatemetés.

Pár hónap múlva megint mással tette magát nevezetessé. Mint műlakatos
puskaműveshez került s egy vadászfegyverrel, amit javítás végett
próbált, szerencsésen hátbalőtt egy bosnyákot. Kukumene!--jajgatott a
bosnyák, mikor a hátából szedték ki a söréteket.--Oh Gott! tördelte a
kezét a koma--ugyan hány sörét ment bele?

Bécsben váltunk el egymástól, miután előbb végigkódorogtuk mindazon
földet, ami Novibazár, Erdély és az osztrák havasok közt van. Ment ki
jobbra, ki balra. Négy évig nem láttam. S ime két év után a
fegyvergyakorlatra Stockholmból jött elő az örökké vidám gyerek, akkor
népénekes volt egy Svédországban járó magyar társulatnál. Most megint
találkoztunk. A komának ezúttal a fővárosban van villanyberendezési
üzlete, amelynél fogva, amidőn legelőször feltűnik a láthatáron, vagy
kétszáz torok kiáltja egyszerre:

--Fiam Deutsch! Valami jó nótát!

Van ott azután olyan nótázás, hogy senkisem látta párját. A rezervista
elfelejti, hogy otthon baj van, hogy a jég megrontotta a termést, hogy
az eső rozsdásítja a búzát, hogy a fia beteg, elfelejti, hogy most
egyébként huszár lovak részére épített barakban lakik, mindent elfelejt
és nevet. Pedig nevetni még csak jobb, mint sóhajtozni, mikor úgyis egy
a fizetés.

Lassankint telni kezd az idő. Vasárnap délben pont tizenkét órakor az
ezerszáz ember, amennyiből a vének csapatja áll, rettenetes hurrázásban
tör ki. Azt lehetne hinni, hogy barakforradalom van, azért e szörnyű
csatakiáltás. Pedig nem. Csak annyi történt, hogy épen elérkezett az idő
fele. Eddig befelé mentünk az időbe, ezentúl kifelé megyünk. Nagy öröm
ez nagyon. Még csak egy-két nap.

--Olyan kevés időnk van a katonaéletben, komám--mondja a káplár
Kelemen--hogy ennyit még fölakasztva is kibír az ember.

Néhány standbeli legény is van a barakokban, felügyelet szempontjából.
Azoktól alattomosan megkérdik:

--Ugy-e apám, kend is rezervista?

--Ugyan apám,--sóhajt szomorúan--ne viccöljön kend a szögény embörrel.

--Úgy hát? Hát kend még csak olyan meleg katona? No, majd ha a fiam
berukkol, tisztöltetöm vele kendet.

A legény nem állja tovább, hogy a szívét tépik, szó nélkül kifordul a
barákból.

Péntek este kijön parancsba, hogy holnap még egy kis kurta gyakorlat,
aztán abführolás. A harmadik rukkolású öreg rezervistának megrezegteti a
lelkét ez a pár szó, de utána mindjárt némi bánata is fakad. Kilenc év,
tíz év, íme, hogy elszalad! Merte-e volna hinni, mikor besorozták, hogy
megéri ezt is. Milyen régen volt, mikor az édes anyja áldott betüivel az
első levelet hozta a tábori posta török földre, állván benne: légy
türelemmel, fiam, majd eltelik az idő, látod, két hét már is eltelt.

El ám. Azóta a tizedik esztendő járja. Másnap, mikor minden darab
mondurt, fegyvert leraktak, jön még az utolsó aktus: a szabadságos kis
könyvek. Ezt már civilben veszik át. A nagybajuszú őrmester egyszerre
vicinális vasúti bakterrá vedlett át, a kis káplár lakktopános doktor
úrrá. Még egy nagy éljen, azután nagy kezelés és ki amerre lát.
Vidékiekért bejöttek az asszonyaik.

--Oh, jó uram--mondja a menyecske--de fölégtél...

Hát most már csak sebesen haza. Vége, mindennek vége. Otthon a kardot
egyik sarokba, a sapkát a másikba, a blouzt a harmadikba. Abból kiesik a
szabadságos kis könyv, amelyet újmódiasan fényes rézszegekkel patkoltak
meg. A lábak alatt egy apró férfiú ténfereg.

--Apa, tönyvet--kéri.

--Minek az neked, fiam?--Nem játék ez.

De már nagyon rákötötte magát.

--Tönyvet.

--Hát nesze, de jól vigyázz rá, el ne tépd, mert nagyon drága jószág.
Épen tíz esztendőbe került.

A gyermek boldogan forgatja százféle írással teli lapjait. Szegényke még
nem tudja, hogy majd egyszer, idővel neki is kijut a patkolt könyv
gyönyörűsége. Akkor azonban már nem talál benne ennyi boldogságot.

[Illustration]



Öreg embör napáldozatja


Faragó Mönyhért mögúnta magát. Úgy vót, hogy ült eddig a tanyaház előtt
a kispadon, aztán pipázott. Rossz dohányt pipázott a garasos pipából.
Tajtékpipából csak ünnepnap szokás ez. Továbbá faragott a bicskával.
Volt ott eggy darab fa, epörfa, a pad fölött. Hullajtotta az epörfa az
ágát. Öreg mán ügön; ez ettül van. Eggy ága levált. Oda esött Mönyhért
elébe. Békésen. Nem ütötte mög Mönyhértöt. Mönyhért ültette ezt a fát
ötven esztendő előtt. Nem is ötven esztendő előtt, hanem ötvenkét
esztendő előtt. Gyükerire zabot szórt, hogy a fa mögfogamzzon. No adott
is ötven esztendő úta ölég epröt a malacoknak.

Ilyen a fa. A fa csak úgy él, mint az embör, csak éppen hogy lába nincs.
Lát mindönt, tud mindönt. Tisztán csak azért nyúl magosra, hogy
széttekincsön a vidékön. Jó nép a fa, embörök.

Leesött a faág. Mönyhért nészte.

--Legyüttél?--kérdözte tülle.

A faág a leszáratt leveleivel zizögött neki. Beszélt.

--No mondta Mönyhért--ha mán legyüttél, faragok belülled a kis onokámnak
kiskést mög fakanalat. Mán úgy is elúntam itt magamat végképp.

A faág zizögött tovább, hogy az de bízisten jó lössz.

Mönyhért mostand elővötte a bicskáját. Mögnézte egyik végül, mögnézte
másik végül. Akkor kinyitotta a tulajdon ágát. Igenyös, szép ág ez, még
az öreg Sziráki csinálta a városban, de tulajdon maga. Haj még akkor
fekete haja vót annak is. Mert lakodalmi bicskának vötte ezt a bicskát
Mönyhért.

De mindegy az. A vasát belefeszítötte az ágba és ketté hasította. Az ág
ellent nem szólt, mert tudta, hogy ez a sorsa. Növekvésiben egy idejig
eleinte finom levelet adott a sejömbogaraknak, azután epröt termött,
később árnyékot vetött alatta pihenőkre, most pedig kanál lött belüle,
kis kanál az onokának, úgy híjják, hogy Marci, hanem borzasztó játékos
fattyú.

Faragja nagyapó elsőbb laposra, azután az ódalait barkácsolja, utóbb
mélyíti, hogy az a valóságos kanálhoz híven hasonlítson és löhessön vele
merni csakugyan. Ráér csinálni, mert egymaga van a tanyában, a többi
odajár kint a földben Isten áldásáért. Óh Mária légy üdvöz.

Csak a sánta varnyú gyün oda féllábon, de hisz könnyű annak féllábon
járni, akinek csak egy van. Bár azért így is billög a kutyalélök és
olyforman néz nagyapóra, hogy Mönyhért kéntelen szót szóllani hozzá:

--A Marcié lössz--mondja neki.--Hallod-e Matyó, a Marcié. Kanál.

Matyó félszömmel adja tekintetit nagyapóra, oszt aszongya a szömtelen:

--Kár.

--Kár beléd az étel, kutya--fakad haragra nagyapó.--No nézd. Ugyan hogy
nem gyün ide a Hattyú, hogy mögtépázna vagy egyszer.

--Kár--kiabál vissza a Matyó, hanem van annyi esze a csudálatos
isten-bogarának, hogy azonnal odébb is ugrik.

Hanem ugrálhat mán, mikor gyün a Hattyú. Mögneszölte hevertiben, hogy
nevét ejtötték s ide követközött. Vén kutya mán a Hattyú, egészen fehér,
de ez nem az öregségtül van, mert mindig fehér vót, azér is lött a
mostani neve a neve neki.

Hattyú egy lábával sebössen fejön ütötte Matyót, hogy mönnyön az útbul.
Matyó kiabált és kétfelé terpesztve a szárnyait, nagyapóhoz futott, hogy
védelmözné.

--Én nem védlek,--mondta most nagyapó--mert fekete a lelköd. Még
Marcitul sajnálod a kanalat?

Hattyú nem is tudta, hogy Matyó ijen rossz. Most csudálkozik is rajta.

--Aú!--így szól.

--De ügön--felel neki nagyapó--ilyen vót.

No ez mán sok. Hattyú leül a két hátulsó lábára és söpri a farka a
homokot.

--De söpörsz,--véli nagyapó--pedig messzi van még a szombat délután.

Ezzel a vilojenciának vége is szakad. Mönyhért kifaragta a kanalat és
most mán az ág másik feleközetibül villát csinál. Evvel nagyobb gond
jár, mert az ágait külön-külön köll farigcsálni. Hattyú nézi a munkát, a
szömtelen Matyó mög egyször csak a térgyire ugrik. Nagyapó rá is koppint
a fejire bicskavéggel, de Matyó nem mozdul.

--No--mongya nagyapó, belegyőződve a dologba--csakugyan ojan vagy, akar
a kullancs. (Bánnya is Matyó az ijen beszédöt.)

Még kész sincsen tökéletössen Mönyhért a villával, mikor zörögnek az
úton. Gyün haza a család. Azért zörögnek, mert babot hoznak
valamennyien, most szödték ki a fődbül. Én édös jó Istenöm, de szépre
nevelted az idén. Gyün az embör, az asszony, az Etel lán mög a Marci.
Hogy hozza a Marci a babot, hogy alig bírja.

--Hozom a paszúrt, öregapám!--kiáltya.

--Ó, jó kis lelköm--mosolyog nagyapó és tekintettyeivel, könnybe lábbadt
szömeji nézésivel a gyermökre téved.--Hát hozod?

--Ahán--feleli büszkén a Marci és ezön most mán mosojognak mind
valahányan. Zizög a száraz babhaj, ahogy apa, anya válláról a földre
veti. Anya mingyár vacsora kászolítása után igyekszik. Tüzet rak. Etel
az epörfa alá a malomkűre tányérokat hoz ki. Cifra tányérok ezök, kunos
kék virág van bennök, Dorosmán vötték régön. Azután mén eggy bögrével az
istállóba, hogy egy fejet tejet hoz a nagyapónak. Mert Mönyhért nem
öszik főtt vacsorát, öreg ű mán ahhon, ű csak úgy mögissza a tejet,
ahogy azt ami jó Istenünk a tehénbe aggya. Azér is az első fejet az üvé.

Hozza is az Etel lán hamardossan, nagyapó pedig ojan szépen iszogattya a
porcellán bögrébül, hogy gyönyörűség nézni. Ahogy avval készen van, föl
is áll és mén az ereszet alá, hogy lefekszik. Jó hosszú sejömszőrű,
egész takaródzásra való töröttbűrű subán szokott ott aludni nagyapó.
Előbb azonban a kis kanalat, kis villát odalopja a huncutságos vén embör
a Marci tányérja alá, hogy majd örül rajta a kis kutyafékom.

Avval aztán el is mén az öreg humni. Szépen elnyújtódzik és fehér hajai
a fehér subaszőrbe elegyödnek. A nap mán áldozik, ép most van a
földszélrül lebukóban. De akár hiszik, akár nem, a földperemrül még
szinte visszaugrik, hogy még egyször nagyapó fehér haját végig öntse
piros sugarajival. Mert úgy löhet, mire röggel mögén előkerül, már
nagyapót nem találja. Elszunnyadhat végkép, mert az ijen vén embör
röttentő halandó.

Matyó fölmönt nagyapó subája vállára oszt behumta a szömit. Most úgy
tösz, mintha alunna. Pedig igazság szerint neveti magába a kutyalélök,
hogy ű mög a nagyapó, hogy csinálták mög titokba a Marcinak a kanalat.

[Illustration]



Vidám magyarok

Asszonyi ok...


János idevaló ember s mégis, mikor bejön a városba, úgy kell róla
szólni, hogy no hát János bejött a városba a vidékről. Nem szükséges
János neveit teljes egészében emlegetni, e kor nem arra való.
Tökéletesen elég, ha megjegyeztetik, hogy János a Kiskasza Vadlövő
Nagymihályék családjából származó s a neve ezen értelemben Kiskasza
Vadlövő Nagymihály János. Többi nevei ezúttal lemaradhatnak, mert nem
arra való a betű, hogy fölösleges szavak nyomtatására rakják össze. A
történet így is hosszadalmas, mert el kell mondani benne, hogy János
miért került vidékre. Nem egyébért, mint hogy a szomszéd faluból való
lányt vett el s odaházasodott. Az asszonynak van ott egy kis házacskája,
földecskéje, János hát odament lakni. Így nem fizet idebent házbért, az
adója is alighanem kisebb, s mikor a maguk földjén odakint nincsen
dolog, bejár a városba munka után. Nincsen messze az a falu, amelyben
János lakik, csak inkább itt mindjárt a közelben. A harangszó kiszolgál
odáig.

Abban az esetben, amelyről most itt szó van, odakint épen nem volt munka
s János bejött a városba, hogy egy kis pénzt keressen. Talált is, a
földet ásta valamely ház alapjánál, este megkapta érte a pénzét s haladt
kifelé a városból haza, az asszonyhoz. Ahogy menne, még az utcákon, esni
kezd az eső. De nagyon esik. János úgy gondolja hát, hogy ez elől födél
alá megy az ember. Ott van ép útban az elevenhalott asszony korcsmája
(még életében megcsináltatta a koporsóját és halotti ruháját: innen a
furcsa név), János odamenekül egy pohár borra. Míg az elfogy, majd csak
eláll az eső. Pedig dehogy áll, sőt még jobban esik. Újabb pohár bor is
elfogy s János apránkint kedvre derül. Akad cimbora is, telnek az órák.
Időnkint kitekint, hogy esik-e még, de bizony csakugyan esik. Éjfél felé
mégis csak odajut János, hogy ez olyan országosforma eső, mely talán
holnap estig sem áll el, legjobb lesz hát, ha haza megy. Elindul. Sötét
van, az eső vágja, a töltésen csúszós az út, jó, hogy a Tisza egy kicsit
világit, különben beleesne. A faluban nagy a sár, sok helyen a
kerítésekbe kapaszkodva kell elhaladnia, hogy a csizmaszára meg ne
merüljön. Ez nem megy minden zaj nélkül, a kutyák fölébrednek s igen
nagy ugatásokat követnek el. Végül János a házuk elé ér és kocog az
ablakon, előbb halkan, azután erősebben.

--Ki az?--kiáltja a sötét szobából a fölriadt asszony.

--Én!--feleli János önérzettel.

--Hejnye, kutya akasztófára való betyárja!--kiabál az asszony,--hát
ilyenkor gyüsz haza? Ne félj, ide be nem töszöd a lábad.

--Ne lármázz, hanem nyisd ki az ajtót!--rendeli János.

--Nem nyitom én!--pöntyög vissza az asszony.--Ide be nem eresztelek,
akasztófavirág! Eredj vissza! Eredj oda, ahun eddig vótál!

Jánosban hirtelen föltámad a méreg. Szó nélkül megfordul, megint végig
kapaszkodik a kerítéseken, följut a töltésre s visszajön a városba. Egy
óra múlva már ismét csak ott van az eleven halottnál.

--Aszonták otthon,--mondja,--hogy odamönnyek, ahun eddig vótam. Hát itt
vótam eddig, hát ide gyüttem.

Hát jól van. János leül az asztalhoz s ott van még másnap délben is.
Mint este is. Már költögeti a pénzt ugyancsak és nótás kedvében van. Még
éjszakára sem megy haza, mert teljes igazában véli magát. Odakint a
faluban meg már nagy a szaladgálás. Az asszony azt sem tudja, mittevő
legyen. Hej, hun lehetett az ura! Nem akasztófáravalózna már, csak jönne
haza, de mikor nem jön. Utóbb, a harmadik nap reggelén, sírva megy az
apjához, aki bürgékkel bajoskodó juhászos ember, elmondja neki a dolgot
és könyörög, hogy menne be a városba és keresse meg az urát. Hümmög az
öreg, mérges is Jánosra nagyon, mert akármit beszéljünk, mégsem szabad
ilyen tetteket követni el. No, megigéri, hogy bejön, fölkeresi és szép
szóval hazacsalja. Fejébe teszi az ünneplő kalapot, kezébe a kampós
botot és megindul. A városba érve, nem nehéz Jánost megtalálni. Az út
ott haladt el az eleven-halott mellett és kihallatszik János danolása.
Már a hosszú idő alatt minden nótának a végére járt, a régieket szedi
elő s most ép annál tart, hogy az Ábrahám szomszéd mint osztotta föl a
hízott libát. Sok cselédje volt az Ábrahám szomszédnak, hízott libája
meg csak egy: így az elosztás nagyon sok gondot okozott s talán ezért is
foglalták ezt nótás versbe falusi történetírók. Mondja János épen,
hogy... Jákob kapta máját, Száli a zúzáját, Icig brúder mög az vékony
szalonnáját... mikor belép a kocsmaszobába az öreg s így szól mérgesen:

--No!

János meglepetve tekint rá a szerfölött sok üveg mögül, ezután nagyot
kiált:

--Gyék kend ide, édös apám!

Az öreg haragosan ül le. János borral kinálja. A bor jó, nem lehet
tagadni.

--De várjék kend csak--biztatja János--majd összevágom egy kis
szoldával.

Szódával még különb. Nagyon jó vágása van neki. Hejnye, hejnye. No.
Csakugyan. A szél hordja el a haját. Miféle dolgok történnek!

--Hát...--kezd a beszédbe az öreg.

--Hát--vág a szóba János, nagyot ütve jobb kezével a levegőre--tudom, ne
is mondja kend... Mind ilyen az... kenddel is így csinált a felesége
fiatalabb korába. Le akarják törelni az embört! Kenddel is csak azt
csinálta az asszony. De okos embör vót kend is, mert kend se hagyta
magát.

--Én?--szól az öreg.--Hát mán hogy hagytam vóna? Én sohase hagytam,
akármit csinált is. Mer nem ű parancsol.

--Persze hogy nem ű--hagyja rá János jóakaró biztatással.--Az természeti
dolog. Ne is engeggyön kend neki sohase.

--Nem is...--mondja amaz s önt a poharakba.

--Maga magának minek önt kend?--kérdezi János.

--Már mér ne öntenék?

--Hát hiába önti kend tele a poharat, csak kiissza kend.

Igy évődnek délig, azután estig. Hogy a János zsebe már nem futja,
anyagiakban az öreg intézkedik és okvetlen »hangászokat« akar. Valami
darabban marad bandából kerül is három cigány. De hiszen elég az épen. A
klárinét mondani kezdi csakhamar amaz igazságot, amely szerint A
juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a másikra Legelteti nyáját,
Fújja furulyáját, Csuhaj, úgy éli világát.--Lehetetlen az ilyent
táncolás nélkül kibirni. Az öreg a juhászost járja és ütögeti tenyérrel
a csizmája szárát, ami a mulatság mellett a józanság mértéke is,
mivelhogy e munkálatban jórészt egylábon kell állani.

Este pedig eljönnek a helyről, beljebb haladván. Fekete kávét akarnak
inni, sokat. A kedv már igen magas. Danolnak az utcán. Ketten is mondják
ama kúnos nótát, hogy Cintányérban, cintányérban aprószeöllős pogácsa,
Fáj a szívem, fáj a szívem A juhászra, juhászra. A zajra rendőrök jönnek
elő, akiktől erélyesen követelik, hogy olyan helyre vezettessenek, ahol
a legfinomabb meleg kávét mérik. A rend legényei a kaszárnyájukba
tessékelik a magyarokat s ott némi vergődés után elalszanak a
szalmazsákon. Az öreg még álmában is szavall: Bort hozz, kutyafülű...

Másnap reggel, kissé zavaros szemekkel a rendőrbiró előtt állnak a
csendháborítás miatt.

--Ejnye, ejnye--feddi a biró Jánost--már hogy lehetett ekkora italozást
csapni?

János szigorú haptákot áll és szól:

--Jelentöm alássan, tekintetös kapitány úr, asszonyi ok miatt történt.

Mellette a vén juhász bizodalmasan integet a kapitány felé, hogy nézze
csak, hát a dolog csakugyan asszonyi ok miatt történt...


Horvát Ádám előnevei

Az utcasarkon áll egy tábornok, meg egy magasabb rangú tiszt s
beszélgetnek. Arra halad egy munkás magyar, boros állapotban. Mikor
meglátja a tábornokot, föltámad benne a katona, odaférkőzik s kemény
haptákot állva, mozdulatlan marad. Bár egy kicsit hajladozik, mint
jegenye-nyár szél idején. A tiszteknek persze ez kellemetlen, mert aki
csak ott elmegy, megnézi a jelenetet. Szerencsére arra jön a rendőrbiró
s látva a helyzetet, szól az embernek:

--Gyöjjön el maga, barátom, innen.

--Nem mék én!--mondja amaz.

--De nézze már, nem illik így zavarni a más embert.

--Nem zavarok én sönkit--mondja az ember.--Tudom én a regulát, állom a
haptákot. Ebbe az akszfaltba pedig én is beleadództam, hát állhatok
rajta. Aztán kicsoda maga?

--A kapitány vagyok.

--Azt maga mongya--szól az ember--én mög, tuggya, nem hiszöm.

A magyar kezd okvetetlenkedni, a bíró is elmegy, mindenki elmegy, csak ő
marad ott. Most már egész lelkesen állja a haptákat, azon igazság
alapján, hogy ő is beleadódzott az akszfaltba. A bíró egy rendőrt küld
érte, de az nem bír vele. Még egy másikat, az sem bír vele. Utoljára
négyen mennek érte, az összefogott kezükre teszik és viszik, bár a
férfiú e gyaloghintót semmi módon sem szereti. A rendőrségnél
kihallgatják, de közben igen haragszik. Mindenkit agyon akar ütni s
fogni kell kezét-lábát, mert veri a rendőröket.

--Ereszd mán el a kezemet, öcsém--mondja egynek őszintén--hagy ütnélek
orron egy kicsit.

Viszik a szalmazsákra, hogy aludja ki a mámort. De előbb föl kell írni a
nevét.

--Mi a neve kendnek?--kérdezi az őrmester.

--Többmintkanász Horváth Ádám!--feleli büszkén az ember.

--Micsoda?

--Több mint kanász Horváth Ádám!

Nem is mondott mást. Jelentik a feljebbvalóknak, de azok sem bírnak
belőle más nevet kivenni. Többmintkanász Horváth Ádám végül a
szalmazsákon büszkén és boldogan elalszik.

Másnap már korán reggel keresik, a gazdája jön érte. Valami nagyon jó,
rendes munkásember a furcsa predikátumos a városszéli földeken, csak az
a baja, hogyha néha a városba vetődik, nagyon elidőzik a bor fölött. A
gazdája sejtette is, hogy merre lehet, mert mingyárt a rendőrségen
kereste. Viheti azonnal, csak előbb a rendőrbíró elé állítják
fejmosdatás szempontjából.

--Mi a neve kendnek most már igazán?--szól a bíró.

--Horváth Ádám--feleli az ember.

--De tegnap mást beszélt kend. Azt mondta kend, hogy Többmintkanász
Horváth Ádám.

--Jaj kéröm szépen--magyarázza az ember,--ez úgy van. Mert kéröm szépen,
a Horváth Ádám név nagyon szép név parasztembörnek. Arra én büszke
vagyok nagyon. Azért mondom én, hogy paraszti sorban több a kanász, mint
a Horváth Ádám. Mert az csak én vagyok.

--Így már értjük. Alapos magyarázat után, a jóeszű ember minden dolgot
meg bír érteni.


Az anticucilista

Áll a cucilista-gyűlés. Vasárnap délután lévén, a tejfelesképű szónokot
hallgatja is vagy kétszáz ember a vásárpiacon. Ha valamely élelmes
vándorkereskedő fehér cserkesz sipkát nyom a fejébe, hozzá piros színű
bundát ölt nyárderékon s mint »muszka« árulja a világ legjobb
kaszakövét, amely »a szibériai bányákban találtatódik«, annak is van
ekkora hallgatása. A szónok a padról fújja a nótát, a pad körül álló
törzskar, esküdt ellenségei a társadalomnak, fésűnek és borotvának, zúg
és helyesel, a többi meg csak áll.

--Nézzük no, ugyan mire végzik?

A beszéd tart tovább, míg egyszer a közönségből előtörtet egy alacsony,
őszes ember s rákiált a beszélőre:

--Nem hallgatsz mingyárt? még mer a lepénylesőd járni? Le arrul a padrul
sebössen! Majd én mondom mög az igazat!

Igen nagy tűzzel van a kis férfiú s a padhoz érvén, rángatni kezdi
lefelé a szónok urat. A közönség örvendez, hogy lesz már mégis egy kis
látnivaló, de a rendőrbíró attól tart, hogy verekedés támad a dologból.
Vállon fogja a kis öreget:

--Lassabban, atyafi--mondja neki--nem kell okvetetlenkedni.

--Micsoda atyafi?--fortyan föl az öreg--micsoda maga? Hogy mer így
beszélni velem.

--A kapitány vagyok.

--Hát aztán?--dünnyögte amaz.--Neköm nem parancsol! Megyei embör vagyok
én, nem városi embör! Neköm nem parancsol sömmiféle városi kapitány!
Neköm csak a járási szolgabíró úr parancsol!

S újból neki áll, hogy legyűri a szónokot a padról s majd ő beszél a
népnek. Hogy ne hallgassa ezt a sok léhűtőt. Dulakodás támad s végül a
kis embert elvezetik a tömegből. A biró elé is áll később, ott öt forint
bírságban részesül a gabajodásért, amit okozott. Abba ő semmiképen nem
állapodik bele. Már miért? Mikor ő oktatni akarja a népet? Megyei ember
ő, kéri alássan, s azért, hogy egy kis bort ivott, nincsen rajta kivetni
való. Nem nyugszik meg az ítéletben, hanem igen mérgesen és lármásan
távozik.

Idő multán becitálják az öreget a megyéből, mert a második bíró is
rendben találta az ötforintos büntetést. Bejön, hanem nézzük csak meg
jól, ki jön be az ajtón? Egy igen megborotvált és megnyiratkozott öreg
ember, ünneplő fekete ruhában, selyemkendő a nyakán, a csizmái
fényesebbek, mint a hatosos tükör, a fekete kabát bal mellére pedig föl
van tűzve a hadi érem, továbbá a jubileumi érem és mind a két medália
igen fényesre van tisztogatva és a két kemény csizmaszár, amint
egymáshoz csapja őket, olyant szól, hogy ezen megjelenés már igen
határozott megjelenésnek nevezhető.

--Jelentem alássan, én vagyok az a belomári Buday Istvány, akit hivattak
abban az elmult ügyben.

Az asztalig elmegy, a cédulát átnyújtja, aztán kimérvén a bíró
személyétől a három lépés távolságot, odáig hátrál és ott cövekformába
igazodik. Fölolvassák az aktát, hogy a fölebbezés helyben hagyatott.
Fizetni kell az öt forintot.

--Jaj kéröm szépen--jelenti az ember--nem is panaszkodtam én az ellen
akkor sem.

--De nem akarja kend vállalni.

--Hát akkor kéröm szépen nem vót helyén az eszöm. Jól van az nagyon,
szerdára be is hozom. Mert nem olyan embör vagyok én. Még a király is
szeretött engöm. Kéröm szépen.

--Jól van--mondja a bíró--akkor most elmehet.

--De nem mögyök ám kéröm szépen--szól az öreg--mert szóm van. Mert
tuggya, nem tudtam ám én azt akkor, hogy maga maga. Mert ha tudom, hogy
maga csakugyan maga, nem úgy beszélök magával.

Az öreg a hatóság iránt való tiszteletét ezen beszéd által kifejezvén,
sarkon fordul, hogy összecsengnek mellén a réz és bronz medáliák s halad
kifelé. Az ajtónál azonban még visszaszól:

--Csak legalább, alássan kéröm, azt a cucilistát le bírtam vóna lükni a
padrul...

A tornácon az ácsorgó népek között emelt fejjel tekint szét. A
csizmasarkok büszkén kopognak a kövön, a medáliák ragyognak fényesen s
mindenféle fiatal hajdúk és rendőrök, akiknek csak amolyan polgári érmük
van, tisztelettel nyitnak utat előtte. Mégis csak szép az élet.

[Illustration]



Délután


A nap már egészen másként szolgál be az ablakon, mint nyáron szokott.
Lassan elbúcsúzkodik a falaktól, a falakon a képek kereteitől, mert
tavaszig azokat most már a sugarai nem keresik föl. Kijebb szorul
szegény, járása az égen oldalfabbra esik egyre és hamarább is elmegy
aludni. Melege langyos, már állni lehet, nem forralja föl az
ablakkilincs rezét sem. Sugaraiban kint az utcán, az akácok fölött apró
muslincák játszanak; ezek is életük utolsó idejét élik. Körülbelül
tudják, hogy napjaik ide s tova elmúlnak, azért ugrálnak ilyen nagy
tömegekben, járván a haláltáncot. A szobában néhány öreg légy röpdös, de
menésük és szállásuk is lassú, nem mérgesek, inkább oly betegformának
látszanak és leperegnek a cserépbeli csodafa leveléről, ha véletlen
rászállnak. De hullajtja a levelét már ez a Krisztusfa is, nagyon
szomorú a szegény. Társa, amely véletlenül a kertbe jutott, karónyira
dagadt, míg emez épen csak hogy él az ablak mellett és leveleit oly
kétségbeesetten nyújtogatja a nap felé, mintha el akarná velük fogni,
hogy ne szálljon le sohasem a föld alá, sötétséget reá ne hagyjon. A
földből táplálkozó élet mind szereti a napot, de így talán egy sem.
Sötét pincében a burgonya fölküldi szárát az ablakig; a kerítés árnyékos
oldalára jutott folyondárnövény meg tudja keresni a kerítésen az
egyetlen hasadékot, melyen át legalább egyetlen virágát nyújthassa a
túlsó oldali nap felé. De ez az Isten-fája minden levelét ő felé adja,
hosszú szárra ereszti. Olyan minden levele, mint az ember öt újja:
olykor csakugyan úgy tetszik, mintha fogná, húzná, szívná velük magához
a napot.

--Ne menj el, maradj itt.

De nem marad, megy. Vasárnap délután van, szólnak a harangok. A
szomszédban van egy ócska torony, abban szólnak. A törökök idején mecset
volt, aztán romnak maradt, most újból torony, benne laknak a harangok, a
harangozó és a denevérek. A denevérek csak éjjel jönnek elő, itt
röpdösnek az ablak előtt a lég hangtalan fattyai, volt már köztük, aki
be is jött a lámpavilágra, szétnézett s ismét kiment. Nappal a denevér
helyett a harangok szava látogat el, lebegvén szelíden a háztetők
fölött. Szól a nagy harang, továbbá a második és a kis második.
Olyanforma, mintha ezek is mind a napnak beszélnének. Annak búcsúztatói.

A papírosra följön egy öreg légy. Őszi már ez is nagyon. Ilyenkor már
nem vigyáz magára, ügyessége elveszett, bágyadt az állat. Úgy kell a
tollal bökdösni, hogy odább menjen, de még erre sem igen hajlandó.
Haldoklásában már mivel sem törődik, s csak mikor a toll hegyéről
tintafolt jut a szárnyaira, halad egy kicsit tova.

Halad az utcán is kifelé a városból a nép. Ki kocsin, ki gyalog, kinek
hogy jut. Mert kevés idő marad már olyan, amin ki is menni lehetne
városszéli helyekre, hát ami kevés idő van, az még kihasználandó. Addig,
amíg szól a muzsika, áll a tánc; de így szent Mihály után, amikor már
esti hetet harangoznak, hamar vége szokott annak lenni. Elmúlik a lassú,
el a friss, el a lippentős, a toppantós, a mártogatós, a röszketős, a
hátravágós--ezen tudományok hirtelenében mind elmúlnak. Addig kell tehát
alkalmazni a tudományokat, amíg lehet. Mennek hát kifelé a lányok,
legények, odakint szól a muzsika és muzsikás tánchellyel szemközt
hullatják levelüket temetői bokrok.

Az odavezető úton pedig--mert az út mind a két helyre egyformán vezet,
vígasság völgyébe épp úgy, mint siralomnak ölébe--hát az úton pedig
asszonynénémék és anyámasszonyék kiteszik a széket az utcára a kiskapu
mellé és öreges módon elszórakoznak a járókelőkön. Föltekintik a
ruházatokat, amik a lányokon suhognak. No bizony, van is rajtuk mit
nézni. A selymes-papucsok kikopnak a divatból, és helyükbe következtek
ez otromba sárgacipők, mikről alighanem mondani lehet, hogy bizonyosan
bolond volt, aki föltalálta. És azután szép Ilkakendőt hol látni,
mondják meg, ha tudják, hol? Valódi szép Ilka-kendőt, amellyel
egymagával tele volt egy nagy kátulya, amelynek selyemrojtjai a földig
leértek és olyan szépen libegtek, hogy az valóságos gyönyörűség? A hajat
is hogy kétágra fonnák és hosszú selyempántlikát fűznének bele: az is
egyre ritkább.

A gyerekek pedig eresztik a sárkányt, a szép nagy álló-sárkányokat, amik
úgy úsznak fönt a magas égen, mint valamely öregebbfajta madár. Az nagy
dicsőség, magasra ereszteni a sárkányt, mert az ellátszik a hatodik
utcába és még ott is mondogatják:--Gisguczi Gergőék Pistájának fönt van
már a sárkánya megint.--Tűnő játék már ez, csak a város szélén van még
belőle, de ott is egyre kevesebb. Ahogy szaporodik a telefondrót, úgy
fogy a sárkány.

A nap lassankint lemenőre hajlik, az akác alváshoz készül. A házakból
megindulnak így késő délután azok az emberek, akik vasárnap nem vágynak
a mező fái közé. Akik egész héten kint vannak úgyis vagy a földben, vagy
a víz tetején. Nekik a vasárnap délután az otthonlétel ideje. Délben
rendes időben, asztalnál esznek tányérból, nem mint köznapon a
tarisznyából. Továbbá köznapon csak egy félóra alvás jár ki étel után,
míg vasárnap ez hosszabra nyúlhat és kényelmes heverés esik az otthoni
kanapén, mi egyébként csak karos deszkapad, zöldre festve.

Azután egy kis széttekintgetés van az udvarban, hogy mi hogy áll, a
kerítés romlik-e. Ha a bicska éle kopott, ilyenkor az is kiköszörülődik.
Végezetül előszedik az ünneplő ruhát, abba beleöltözködnek, különös
gonddal lévén a csizma szárának fényességére. A mellénybe az
ezüstgombokat gombolják és ugyancsak ráakasztják az órára az
ezüstláncot, amelyen tallér kevélykedik, vagy ezüstből való potyka, az
utóbbi a lánc gazdájának halászmesterségét példázván. Előkerül az
ünneplő tajtékpipa vagy inkább a hosszú és tajtékból való szivarszívó
szopóka, amelynek a finom szívás adja meg az értékét. A szép barnasárga
az igen szép, azonban bármit beszéljünk, a piros meggyszínű a
legelőbbvaló.

Igy azután már lehet menni a polgári bormérőbe. Mert ez a rendes hely.
Délelőtt a templom, délben az otthon, délután pedig a csöndes, mindössze
egy-egy szobás polgári bormérések, amelyekbe a maguk csendes vasárnap
délutáni közönségén felül több ember már nem is férne be. Négy-öt
asztal, barnára, vagy zöldre festve, itt-ott beterítve viaszkos
vászonnal. Az asztaloknál mindenki megtalálja a magáét. Ez itt a
gazdálkodóké, amaz hajósoké, míg emennél halászok ülnek, rajtuk túl
baggerosok, kik a kotrógépről, meg gőzhajókról valók. Amodébb iparosok.
Mert itt mindent el lehet intézni és a héten történt dolgokról tudomást
szerezhet az ember. Igy: hogy Tóth Máté fia bejutott vitorlásnak a
gőzhajóra. Hogy Oláhországban már megint becsapták a kubikosokat a
vállalkozók, mert forintban egyezkedtek, de frankban és leiben fizetnek.
Az ázsióban való különbségeket ez asztaloknál úgy kiszámítják, hogy a
tőzsdén sem különben. Érkezett hajósok induló hajósoknak elmondják, hol
sekély a víz, hogy például a Maroson félteherrel sem lehet menni, ami
hajó pedig a Kőrösbe bement, mind áll, mert nem tud lejönni. Ugyancsak
itt kőmívessel is lehet beszélni, ha valaki épen úgy gondolkozik, hogy
új falat húzatna a kamra oldalára. Téglák árában, hogy ezrét hogy adják,
szintén teljes bizonyosság uralkodik. Abban a tekintetben, hogy ki lenne
a képviselő, nem sok beszéd van, mert a vélemények teljesen egyazonok,
azaz hogy aki más véleményen van, nem jön ide.

Gazdálkodók asztalánál némi indulatos, panaszos beszéd folyik. A
katonasággal van bajuk, hogy még a nyáron kárt tett a vetésekben, de nem
akarja fizetni az árát.

--Kárt tétetni tudnak--mondja Rákóczi Pál--de még azonfölül igérni is
borzasztó tudnak. Hogy így a kincstár, amúgy a kincstár, az majd
megfizet. De nem fizet. Nincsen olyan pénze, amelyik mifelénk akarna
gurulni.

--Ha nem fizetnek: nem fizetnek--üt az asztalra egy fiatalosabb
gazda.--Ne fizessenek. Maradjon koporsószögre.

E beszédre némely rész nevet, más rész elhallgat. Az öreg gazda
csillapítólag szól bele: Majd megfizetnek, csak ki köll várni...

Vizenjáró emberek asztalánál máson társalkodnak. Ott afelől jár a szó,
hogy ugyan ki hány embert húzott már ki a vízből: holtat, elevent
egyremásra. Mind a két asztal benne van a tárgyalásban, egyiktől át is
beszélnek a másikhoz, mert alig van köztük, akinek ilyesmivel dolga ne
akadt volna világéletében. A szó lassú, mert némelyik már régen jár a
vizeken s hirtelen nem emlékezik minden eseményre, amely az ő
járáskelése alatt előfordult.

--Tán ötöt vagy hatot húztam ki--véli elgondolkozva egy alacsony, öreges
ember.--Abból volt tán három halott, a többi eleven... de alighanem több
volt az eleven, mint három... Az első még a hatvanas évekbe volt, mert
hetvenben házasodtam...

Egy fiatal szerényen szól:

--Tán harmadéve gyüvök fölfelé a Boszorkány-sziget alul, hát egy
kisasszonyforma itt mingyárt a hid alatt csak begyün a partrul a vízbe,
azt elveti benne magát, azt sikit. Bevöttem a ladikba, össze is karmolt.
Egyre azt kiabálta, hogy hagyjam möghalni.

Egy másik nyugodtan mondja neki:

--Ugyan mért nem dobtad vissza a vízbe?

Mellette egy kékszemű, hegyes bajuszú, nyírott ősz szakállú hajós
csendesen felel:

--Beszélsz már mögint bolondokat...

--Mért, Pista bácsi?--pattan föl amaz.--A halottat én is kihúzom, pedig
azt se érdemös. Nézze kend, legutoljára Pestön vöttem ki egyet a
Dunábul. A Margit-híd alatt voltunk épen. A konstábler kiabált le a
hidrul, hogy ott mén a halott, vögyük ki. Utána möntem, kivöttem, partra
töttem. Még koporsóba is én töttem, mert a konstábler rabokkal gyütt
érte, az a sok rab közül egy se merte mögfogni, attul féltek, hogy
mögharapja űket. No aztán ezért öt forint jár, úgy-e?

--Annyi.

--No az én öt pöngőm még ma is csak gyün, pedig ennek mán két
esztendeje.

Megint más szól a beszédbe:

--Hát pedig Pestön kifizetik. Neköm is kifizették.

--Jó, jó--felel amaz ember--az én nevemet is fölírta a konstábler, de
minket másnap onnan fölhúzott a gőzös a bányába, mert küvet hoztunk.
Löhet, hogy kerestek a parton a pénzzel, de akkor nem voltam ott... Más
zsebibe maradt... Hanem én azt azért nem panaszolom. A holtat a partra
csak kitöszöm. Hanem tudja kend, Pista bácsi, ha én ma este a hajórul
azt látom, hogy valaki a hídrul a vizbe ugrott, nem mék utána. Nem én.
Ha belekívánkozott, maradjon benne.

A hirtelen beállott csönd, amely a szavakat követte, mutatta
nyilvánvalólag, hogy nincsenek a többiek a beszélővel egy véleményen.

Megint csak az ősz ember szólt:

--Az nem úgy van, János. Az urak életiben is van keserűség. A sors
egyformán látogat mög mindönkit. Aki beleugrik, valamin elkeserödött,
halálra szánta magát. De ha kivöszöd, újbul csak amellett marad, hogy
tovább él. Azért hajós a hajós, mönnyön utánna. Ki mönnyön utánna, ha a
hajós se mén utánna?

Szótalan, helybenhagyó bólintások voltak a a felelet erre a beszédre.
Hogy ez így van; ez csakugyan így van.

A másik védekezve felel vissza:

--Jaj, Pista bácsi, nem jól ért kend engöm. Kend okos embör. Pista
bácsi, kend katona is volt. No. Hát én csak arra a bolondra mondom, hogy
nem mék utánna, aki szerelömből ugrik a vízbe. Mert van olyan fiatal
bolond ölég. Sok rossz kölök. Mert nem úgy mén a szerelöm, ahogy neki
tetszik, mán mén neki a Tiszának. Hát ha nekimögy, maradjon benne! Én
nem mék utánna.

A Pista bácsi csöndesen mosolyogva kérdezi:

--Hát ha valaki esik a hidrul lefelé: hunnan tudod, hogy szerelőmből
esik-e, vagy szomoruságbul?

Amaz zavarodottan elhallgat. Antalfi Józsep azt mondja:

--Egy kutya az valamennyi. Ha ki bírod: csak ki köll vönni...

[Illustration]



Időn túl


Matiász Sós, mint aféle fiatal katona, a szombat délutáni dolgok
alkalmával különféle gondolatokkal foglalkozott. Szombat délután nincs
más dolog, mint takarítás, a padokat és az asztalokat az udvaron
megmossák, ellenben a szoba suroltatik a szárazsúrolás módszere szerint.
Szárazon esnek neki kefékkel az emberek. Előbb azonban a szobában
lepedőkkel minden holmit betakarnak. Ez azért alkalmatos, mert ahogy a
kefék szárazon kezdik súrolni a padlót, olyan istentelen lebegő por
támad, hogy nem látják benne egymást. A súrolás ezen módja tart egy óra
hosszat, tart másfél óra hosszat, ezen idő alatt a kefés társaság benne
él és lélekzik, mindenük elfehéredvén a por nyomán. Ezt úgy hívják, hogy
tisztasági és egészségügyi intézkedés. Aki föltalálta, azt is bele
kellene állítani minden szombaton, leginkább talán a fejével lefelé. E
porban tehát Mathiász Sós, míg kefélte a padlót, gondolkozott. Tehette,
mert fiatal katona lévén, új volt még a keféje, nem kopott el, míg
korosabb kefékkel már nem járhat együtt az elgondolkozás. mert közel
esvén a kéz a padlóhoz, a padló szálkákkal ékesíti föl a kezet. Ily
előnyök esnek néha az új katona javára az ó katonával szemben.

Tüsszögött Matiász is a por miatt, de közben egész határozottan eljutott
gondolataiban odáig, ahova akart. Ez nem volt más, mert más mi is
lehetett volna, mint hogy a fiatal katona a holnapi vasárnapon raportra
megy és időn túl való kimaradásra engedélyt kér, ha ég-föld összeszakad
is. Ez nagy sor. Ilyesmit még Matiász Sós nem kért, zsenge koránál fogva
nem is kérhetett. De most úgy határozott, hogy megteszi. Pedig esti
kilenc órán túl a városban a nem odavalónak mi keresni valója sincsen.
Mégis--az embereket vonzzák az ismeretlen gyönyörök s úgy lehet, kilenc
óra után egész más világ van az utcákon.

Ezt nem lehet tudni. Matiász azonban akarta, hogy tudja. Estére kelve,
mikor a szobában minden rendbe volt és a mosott asztal tetejét
szalmazsákkal annak rendje szerint kipolitúrozták volna s a káplár
megelégedéssel tekintett a rendbeszedett tisztaság-és egészségügyre,
ugyanezen káplár elébe állott tisztelettel, mondván: káplár úr kérőm
alásan, írasson be engöm holnap raportra. Míg Matiász e kérelmet tette,
haptákot állott; a káplár nem állt haptákot, nem állhatott, mert lelopta
valaki az ingaóra sétálóját és annak a helyébe kellett csinálni mását
egy fénymázas doboz bádogtetejéből. Igaza van annak, aki azt mondta,
hogy nem vész el a természetben semmi, bár hiszen, ha más oldalról
keressük, az ingaóra sétálója is a természetben volt, mégis elveszett.

Szigorú sors és szorgos gond a káplári sors, sokfelé kell ügyelettel
lenni. Azért jobb a frájteri vitézlet, mert bár ezen rangról tartatik,
hogy kevésbé okosnak véljék, de semmire sem tartozik ügyelettel s él,
mint az angyal. Igy állván a dolgok, kérdezte a káplár a Matiászt:

--Mit akarsz a raporton?

Felelte a fiatal katona (mindössze öt hónapos) félő tisztelettel:

--Szeretnék kimaradni időn túl.

A szobában lakók közül többen csodálattal tekintettek Matiász Sósra, sőt
némely aggabb harcosok, a hős atyák, a vén szentségek már-már zuhogni
kezdtek volna az erdőből szalasztott ifjú vadállat ezen viselkedése
fölött, de nem lehetett, mert a káplár újra szólt:

--Színházba?

--Nem.

--Bálba?

--Nem.

--Hát--kérdé ismét szelíden a káplár--a fatornyos hazádba üssön a ménkű
kilenc oldalról október tizedikén: hát miért?

Matiász Sós felelt:

--Jelöntöm alásan: csak.

A »csak« nagy szó, amire nagyon bajos szólni valamit. Ebben az esetben
épen azt jelenti, hogy Matiász Sós nem hajlandó annak a megmondására,
miért kell neki az engedély. Hisz ha hazudni akar, hazudhatta volna azt,
hogy színházba megy, de nem tette, mivelhogy egyenes az ember; de azt
meg ismét nem akarta megmondani, hogy hová szándékozik. Ez becsülendő;
és nyilvánvaló, hogy szeretője van neki--nézd el, nézd a kölyköt, még
meg sem melegedett, már is.

Mondta is ezek után a káplár, hogy: jól van, Matiász Sóst raportra
beíratja, azonban Matiászon a derékszíj a raport alkalmával oly ragyogó
legyen, hogy ha rászálna valamely légymadár, lecsússzon róla azonnal a
rettentő nagy fényessége következtében. Ezt azonban a káplártól zokon
venni nem lehet, mert a fődolog mindig az, hogy lehetőleg a lehetetlent
kell követni, amely esetben a lehető lehetőleg megtörténik

A légymadár nem is maradhatott volna meg egy állapotban másnap Matiász
Sós derékszíján, de hiszen nincs is télvíz idején légymadár, legföljebb
amely meleg szobában idő előtt kikel, az pedig kongó és hideg
kaszárnyafolyosókra nem megy a kályha mellől. Ha azonban oda szállt
volna is, akkor is hiába szállt volna, mert csak lecsúszott volna a
szóbanforgó derékszíjról. Mert Matiász a szíjat nemcsak maga
fényesítette; e munkában s minden egyéb rendes öltöztetésében
foglalkoztak a hős atyák és vén szentségek is, mit minden más esetben
hat órai vasakkal kellene beleírni a regiment történetébe--de itt
másként kellett felfogni az ügyet. Im, alig öt hónapos s--a szél hordja
el a kölykit--már szeretője van neki. Még a káplár is, e komoly férfiú,
kit, mióta egyszer a szalmazsákja testállását az ezredes úr megdicsérte,
az egész regimentben szakembernek ismertek el a strózsáktömés terén, még
a zord ember is tulajdon viaszkját vetette oda a derékszíjpucolóknak
segítségül. Mert bizony bármilyen legyen a derékszíj, ha nem vág hozzá a
dugó és a viaszk, sohasem lesz belőle prédikációs halott, bár hiszen,
akár ítéletnapig beszéljünk is róla, írásból az ilyen tudományokat
megérteni alig lehet.

Nincs is itt most már más mondanivaló, mint hogy a raporton kikapta a
lajbisájnt Matiász Sós és délután két órakor teljes kimenői fényességben
vonult le az udvarra a parancskiadáshoz. Vasárnap korábban van
parancskiadás, mint máskor, oh, jóval korábban van s ennek ellenében
némi fővetési gyakorlatok tartatnak, mert kell, hogy a fejét mindenki
jól tudja vetni. Itt főkívánalom, hogy a balfelé való fővetésnél a jobb
szem fusson végig a kabátgombokon, míg a jobbfelé való fővetés e
föltételt a balszemtől kívánja, illetve követeli. Mindezt végezte a
merészen fényes derékszíjban Matiász, jól megszolgálván az engedélyt,
amely a bevégzett munka után neki írásban is kiadatott.

Ment Matiász Sós ki a városba. Sétált és tokos cigarettát vásárolván,
rágyújtott. Lassan járt és kelt, mert szokatlan érzelmei voltak afölött,
hogy neki mai napon a kilenc órai duda nem szól. Ő, mint a sapkába
helyezett írásos levél hitelesen bizonyítja, sokkal később ideig,
egészen tizenegy óráig járhat és kelhet s mikor kilenc órakor a fülébe
ér a »hátra, csak csöndesen hátra«, ő arra ügyet sem vet. Boldogság ez,
mi Matiásznál abban nyilvánult, hogy a sok séta után korcsmába ment s
bort ivott. Míg ezt tette volna, számolta magában, hogy mit tesz a
következő órák alatt? így elhatározta, hogy sötétedéskor az utcára megy
és pereceket vásárol, mert a sarkon a gájsicc kettőt ád három
krajcárért. Megvette a pereceket s míg az utcán, a sötétebb részeken
ette, a gyönyörök további folytatására gondolt.

Hirtelen eszébe jutott a Halál. Nem a kisbetűs halál, hanem a nagybetűs
halál, amely tánchely és ott katonák szoktak összegyülekezni. Beszélni
hallott már róla, tudta is, hogy merre van, mert az út a gyakorlótérre
arra vezetett, de benne még nem volt. De vert róla a szó a kaszárnya
szobáiban, hogy múlt vasárnap egy huszárt, előtte való héten két
gyalogost vittek el onnan a háborúból. El kellene oda menni. Nem mert;
előbb még tanulmányozván a pénzbeli készséget, megint egy pohár borra
máshová betért. Így jött csak meg a bátorsága. Többé nem félt öreg
katonák mérges és mustráló tekintetétől, pedig e vén harcosok az ifjú
»még meleg« katonát minden mozdulatáról megismerik. Bátran nyitotta be
az üvegajtót, amely fölött nagy kaszájával kifestve áll a csontos Halál.

Bent már nagy forgatag volt. Különféle cselédszemélyek táncoltak a
katonákkal és egy civil rezesbanda fújta rettentő módon a fújnivalót. Az
asztaloknál komoran húzódtak együvé a fegyvernemek, utászok, lovasok,
honvédek, császári infanteristák és pékkatonák. A császári
infanteristák, köztük pár degradált ember, örömmel mondták:

--Gyün egy suba! Mög köll hurrázni a subát. A suba fizet egy liter bort.

Rá is hurráztak Matiász Sósra, kit hirtelen elöntött a belső melegség,
hogy im e dicső hős atyák mily szeretettel fogadják és ölelik magukhoz.
A bort kiparancsolta és koccintott az iszonyatosan öreg csontokkal. Bele
is melegedett e sorba, a szeme tévetegen járt már, midőn a túlsó sorból,
a pékek közül valaki szivarcsutkával arcon találta. A pék büszke nép,
mert pantallóban jár, a fizetése több, nem rukkol és a bajonétja hosszú.
Ellenben Matiász Sósnak pedig nem görbe a lába, ennélfogva a padot maga
alól kirúgván, egy péket magához ragadott s miután magához ragadta,
ellökte a táncosok közé, hogy menten bonyadalom támadt s a muzsika
megállt.

Mindíg ilyenkor szokott az ajtó kinyílni. Most is kinyílt, bejött rajta
az őrjárat, már hogy a készenlét a tizenharmadik századtól és a
manipulás őrmester úr Vanyuga, akinek két ballába van. No és mert a
szoba közepén Matiász Sós állott és Matiász Sós kezében az oldalbicska
állott, közre is fogták azonnal, a többi népet a fegyverek hatalmával
csendre intvén.

Vitték befelé Matiász Sóst a szolgálati emberek. Legelől Vanyuga,
oldalán a szentjánoskenyérrel, oly komolyan illegette bal lábait, mintha
búrkokat hozna a Zafrikábul. A patrull behaladt a kaszárnyakapun és
Matiászt behelyezték a börtönbe. Kinek is, midőn derékszíját a
vártakomendás átvenné, monda:

--Ejnye, öcsém, a szíjjad de röndös.

Matiász nem szól semmit, csak elaludt azonnal, mert álmos volt nagyon.
Odafent pedig a szobában már újságolta a napos káplár, hogy Matiász Sós
hazaérkezett, odalent van, nem tudni, mit tett, de alighanem brigádba
megy.

Kik még fönt voltak az ágyakban--mert vasárnap este nem alhatós a
vendég--gondolkoztak a hallomás fölött. Hejnye a kölykit. Ez alighanem
már biliárdon táncolt otthon is. Mit csinálhatott?

Álmosan szól bele a szobabeli káplár:

--Akármit csinált, nem rabolt, nem gyilkolt. Ami történt, bizonyosan
lány miatt történt.



A vizityúkok, Izmail bég s egyebek


A tábor egy nagy hegyaljában állott a Lim-parton, néhány barák fából
építve, furfangos lőrésekkel, hogy azokon át, aki akar, lövöldözhessen;
egy hosszú istálló az öszvéreknek, egy kőház a beteg katonáknak, meg egy
másik kőház a maródi lovaknak. Az öszvérek hozták a postát a hátukra
rakott vasnyeregben, a lovak nem csináltak semmit, a katonák együtt
álltak posztot ő felsége Abdul Hamid szultán redifjeivel s olykor a
hegyekbe mentek rablót kergetni. Unalmas élet volt nagyon, itthonvalóim
jártak egyszer az ezredesnél, hogy helyeztetne vissza,--oh! mondta a vén
mogorva katona--az angolok mennyi pénzt elköltenek, hogy Svájcot
láthassák, ő meg ingyen van Novibazarban, hát csak maradjon ott. No,
abban igaza is volt neki, hogy nagyon szép hegyek vannak ott, pár napi
mászkálás rajtuk tökéletesen szétnyűtte a legkincstáribb csizmát és
annyi tört puskaagyat talán egy egész hadtest nem liferál, amennyit
akkor ez az egy zászlóalj szállított. Oly meredeken emelkedett a tábor
mögött a Cadinje-Brdó, majd mint a fal s vele szemközt a Lim vizén túl a
Rajnovics-Brdó, mintha a kettő egy volt volna valaha, időtlen idők
előtt. Alighanem úgy is volt, hogy a Lim tajtékos vize vágta őket ketté.
Azonban tökéletesen mindegy, hogy így igaz-e ez, vagy sem, arra nekünk
ne is legyen gondunk, elég bajunk van magunkkal, inkább csak azt
említsük föl, hogy Izmail bég háza ott volt a Cadinje-Brdó oldalában,
szép ház és sok asszony volt benne selyemben, bár az ilyesmit talán
elmondani sem illik.

Ez nagy úr volt, ez az Izmail bég, de rövidség okáért csak Szmail bégnek
neveztetett, mint ahogy Jusszufot Juszónak, Ibrahimot Ibrónak szokás
nevezni, de az mindegy, ugy-e bizony, bármiként nevezik az embert, mert
azért az ember nem változik. És nyáron át, sőt még az őszi hűvöseken is
mezítláb járt az Izmail bég, mert leteltek azok az idők, mikor a bégek
az utas harácsolásából éltek s némi árpa- és zabvetésüket azokkal
arattatták, őrködvén lóhátról és fegyverrel fölöttük. Mert ő még ama
hatalmas urak közé tartozott, akik maguk is tarthattak volna csatába
járó harcosokat, de nem volt miből és mert nem volt miből, nem is
tartott, amiben ismét Izmail bégnek volt igaza, bárha lábai az év
nagyobb felében nélkülözték is a babucsot.

Nem a babucs teszi a tekintélyt, mert ha az tenné, akkor a babucsos
volna a legelső ember, mert annak van néha húsz pár is, de sőt negyven.
A bég csak bég volt mindenféleképen és török grófnak hívták a
»vizityúkok«, akiknek néha dohányt adott, hogy abból papirszivart
csináljanak. Ezek a vízityúkok katonák voltak, ladikos katonák, akik a
Limen át szállítgatják egyik partról a másikra a tiszteket. Volt ugyan a
Limen egy török híd is, hatalmas derék kőlábai álltak a parton, ahogy
még a római légiók készítették, de a közepét elvitte az idő s a törökök
csak úgy fagerendákkal pótolták a hiányt, némely részét hosszában, más
részét keresztbe rakva és még csak oda sem szegezték, mert ha Allah nem
akarja, hogy leszakadjon, úgy sem szakad le, ha pedig akarja, hogy
leszakadjon, ki merne vajjon mérkőzni a Hatalmassal? No így lopták is a
katonák télen át a híd gerendáit fűtenivalónak s híd mégsem szakadt le,
mert sorsában az volt az intézkedés, hogy ott álljon, ahova tették s ne
kívánkozzon más helyre.

De mégis történhetett volna eset, hogy mérkőzik a török a Hatalmassal.
Például összevesz velünk és hogy a túlsó oldalon levő mieink át ne
juthassanak az innenső parton levőkhöz, fölgyújtja a hidat. Erre való
előrelátásból volt aztán a Limen egy csajkás-szakasz, kiket rövidség és
helyes kifejezés okáért vízityúkoknak nevezett a Regimentssprache.
Ezeknek állandó szolgálatuk volt s hogy el ne felejtsék a mesterségüket,
a tisztek mindig ezekkel jártak egyik partról a másikra. Mást senkit nem
volt szabad ezen szállítani s e szabály alól az egyetlen kivételt Izmail
bég urunk szolgáltatta, ami eléggé mutatja tekintélyét a török grófnak.
Tetszett is neki a dolog nagyon és sűrűn ladikázott és ezért szerfölött
tisztelték odaát a városban; ki csak látta a béget, szívére tette a
kezét, azután az ajkához emelte, végül a homlokához üté jó erősen, mint
illik.

Ezt idáig most már sikeresen kimagyarázván, áttérhetünk a
Cadinje-Brdóra, amely mint említtetett, hegy volt, s az oldalába
terraszokat építettünk, de a terraszokon nem jártak hanyagul sem bárók,
sem hercegek, hanem burgonyát, hagymát és zöldséget termeltünk e
terraszokon s meg is ettük, ha termett, levesben és paprikáshúsban. Még
dinnyét is termeltünk három darabot, de kettőt elloptak, a harmadik
mellett aztán fegyveres poszt állt, hogy el ne lopják, míg megérik s
mondhatni, akkora kitüntetésben dinnye még nem részesült. Ama törvénynek
megfelelőleg, hogy a kitüntetés mindig érdemetleneket ér, csakugyan
uborkaízü volt a gyümölcs dinnyei szempontból, ellenben mint uborka,
határozott közeledést mutatott a dinnyék felé. Ilyenek történtek tehát a
terraszokon s azoktól fölfelé, egy fensíkon kezdődött Izmail bég
birtoka, a piros cserepekkel kirakott ház, az udvar magas kerítése,
azontúl pedig mindenféle veteményes helyek, szilvafa-erdő és
szőllőskert. A napos oldalon a szőllő is megtermett és cselédei két
novcáért teleadtak vele egy katonasapkát, tekintet nélkül a sapka
űrméretére. A birtokhatár sarkában pedig kút volt, mély kerekes kút, de
ritkaság az olyan magasságban és a hegyek közt szétszórtan lakó szerbek,
törökök leányai esténként mind idejártak ivóvízért a veresrézbül vert
karcsú korsókkal s az arrajáró akaratlanul is megleshette a fiatal
leányok piros ajkát, fekete szemét, mikor az alkonyatkor támadni szokott
szellő föllebegette arcukról a fátyolt.

Arra pedig jártak a svábák is, mert a völgyi tábor védelmére egy faház
állott a hegyen egy szakasz gyalogossal, hogy ha esetleg a török arról
felülről támadna, ne jöhessen le észrevétlen a hegyekből egész a
táborig. Ez Vakkáz am Csadinyiburr-nak neveztetett, mi a művelt német
nyelvre fordítva a Wachhaus am Cadinje-Brdóban leli értelmét. Innen
vigyáztak a fanáléra is, amely egy igen hosszú fenyő volt a legnagyobb
hegy tetején, körülrakva puskaporral, gyantával, kátránnyal és villamos
drót vezetett hozzá, amivel támadás esetén az egészet meg lehetett volna
gyújtani. Egy másik nagyobb táborból, Taslidza alól állandóan őrszem
figyelte ezt a messzi hegyet, hogy mikor támad tűz a tetején, hogy akkor
azonnal rohanjanak segítségére. Nem kell hát lenézni a Vakkázat a
Csadinyiburron, mert arra komoly hivatalokat ruháztak, ép azért
kötelessége volt az ügyeletes tisztnek, hogy oda mindennap fölmásszon és
széttekintsen, vajjon minden rendben van-e? Volt két útja is, sőt három
útja is. Akinek jó volt a lába, mehetett egyenesen a meredeknek, az volt
a legrövidebb a föléréshez, valamint feleútjáról legrövidebben le is
lehetett gurulni. Volt egy másik út a baloldalon, tekergős ösvény, amit
a katonák vágtak s ott volt a jobboldalon a régi út, amelyen át Izmail
ősei mord fegyvereseket vezettek a völgyekbe, ha már nagyon hencegtek a
szerb gyaurok. Egyik ember hát egyik úton ment, a másik a másikon, egy
fiatal vadászhadnagy pedig örökké csak arra tartott, amerre a bég kútja
volt és igen pontos ügyeletes tiszt volt ez a hadnagy, mert minden
alkonyatkor fölment a hegyre.

De meg kell adni, hogy nem sietett valami nagyon a Vakkázhoz, hanem
settenkedett a kerekeskút körül, honnan szerb lányok, török lányok
hordták a vizet s a bég tulajdon leánya is kijött a kerítéses nagy
házból esténkint, régi ezüstös korsóval a kezében és vizet merített,
mert szomjazott. De azonfölül szomjazott a hadnagyra is, mert a
leányszív a farácsos háremablakok mögött is csak nyílandó. Kinyílt-e
egészen, megértették-e már egymást vagy csak kezdetén voltak a titkos
szerelem ez ugyancsak veszélyes játékának, az ép úgy nem tudatik, mint
ahogy sok más dolgok nem tudatnak. De hogy találkoztak a kútnál, az
bizonyos, mert meglepte Izmail bég ott a két fiatalt, kiknek külön volt
a fajuk, külön volt az országuk, külön a hitük, csak a szívük volt egy
és összeforrott. Ott lepte hát őket a bősz apa, a mohamedán nemes úr és
nem kapott sem a szívéhez, sem az agyához, mint várni lehetett volna,
hanem inkább előhúzta az övéből az irgalmatlan nagy revolvert (valóságos
kéziágyúkat viselnek ezek) és célzott.

Melyiket lőjje le? Hite szerint abban bizonyos volt, hogy itt valakit le
kell lőni, a férfit, vagy a leányt, vagy mindkettőt. Bajos azonban a
svábákkal ily módon tréfálkozni, mert azoknak még nagyobb furulyájuk
van, mint a bég kéziágyúja és jobban is tudnak rajta furulyázni. Egyszer
történt csak, hogy a város külvárosában rálőttek a puskaművesre s másnap
üzenet ment a kajmakamhoz, hogy még egy lövés s a külváros égni fog. A
svábák nem tréfálnak, annyi szent, a bég hát a lányára lőtt, aki arccal
bukott a kút kávájára, fiatal szerelmes vérével pirosítván meg a
selyem-salavárit.

Azután aztán nem történt semmi, minthogy eltemették a leányt valahova a
sziklák közé s a béget, ha a hegyről leereszkedve, a vízityúkok ladikján
a városba ment, ott még nagyobb tisztelettel fogadták mindenek s jó
erősen odaüték kezüket a homlokukhoz előtte az emberek. Ez bizonyosan
jól esett neki s az általános elismerés erősítgette a hitét, hogy úgy
cselekedett, mint tennie mohamedán vallása szerint kellett. De rágta a
szivét a féreg, mert a szív és a vallás néha igen messze távolodnak
egymástól és a bajrám ünnepein mindig szinültig volt telve szesszel az
öreg. Olyanforma ünnep ez, mint a zsidók hosszúnapja, csakhogy tovább
tart. Akkor mindenféle ellenséggel ki kell békülni és Bajrám első napján
akik találkoznak, bárkik legyenek is, kétszer megölelik és megcsókolják
egymást, mondván: Bajrám bimbajrattyu. És ment az öreg bég teljes díszes
ruhában, sárga szattyán babucsban, oldalán az ősi görbe handzsárral,
övében elefántcsontnyelű jatagánokkal, fején a kilenc rőf fehér
turbánnal, melynek barna hímzései messziről hirdették, hogy Mekkát járt
férfiú ő és megölelt mindenkit, akivel szemközt találkozott és orcán
csókolta: Bajrám bimbajrattyu. Ilyenkor minden ellenségről meg kell
emlékezni és a vadászhadnagyot is meg kellett volna ölelnie, ha ott lett
volna, de már nem volt, más vidékre takarodott egész csapatával. És a
leány is... la illa il Allah, a féreg mind a nyolc lábával ásta magát
Szmail szívébe és Szmail benső szorongattatásaiban a sliwához
folyamodott. Negyven napig tart az ünnep s mindennap annyira folyamodott
a sliwához, hogy nem mert a vízityúkok ladikjával szállni át a folyón,
hanem a nagy hídra került és bukdácsolt annak azon gerendáin, amiket
fűtési célzatból még nem hordtak el a katonák. Egyre fogyott, az ünnep
utolja felé már olyan volt, mint a száraz keszeg. Mert a Bajrám napjain
sem enni, sem inni nem szabad, csak az éjjelein és Szmail nem evett sem
éjjel, sem nappal, de azért cserébe ivott nappal is. Tekintélyes
hasacskája egészen elveszett, vert ezüst tokjában az ősi handzsár
csörrenve csapódott sovány lábszáraihoz, így haladt föl mindennap
szomorúan a hegyre s a kút elé érvén, a kútra nézett.

--Bajrám bimbajrattyu...

[Illustration]



A vályú


A birkaköröm erősebb, mint a vas, mert a vas, ha egyszer elkopott, el
van végleg kopva, a birka körme azonban újból kinő. Igy történt, hogy a
község külső határában a nyájak elrontották a vályút, mivel a nyájak
ivásközben beleálltak lábaikkal a vályúba s bármint volt ez a vályú
hozzáértő mesterek tudománya szerint vassal vasalva, csak elkopott.
Kilyukadt az oldala. A nyájak ezt szomorúan vették tudomásul, mert e
lyuk folytán nem maradt meg a víz a vályúban, hiába merte tele a juhász.

Igy persze nem maradhat a bürge és a juhász be is üzent egy arrajáró
embertől a községbe, hogy elromlott a vályú.

--No, mondta a bíró az üzenetvivőnek--ez furcsa.

--Már miért volna furcsa?

--Hát hogy elromlott a vályú.

--De magam láttam, bíró uram, erősködött az ember. Megmutatta a juhász.
Olyan lyukas az, mint a Bodárovics Jóczó ködmöne. (Jóczó ugyanis a
hivatalos koldus a faluban s ez okból lyukas ködmönben kell járnia.)

--Hm, vélte a bíró--az nem elég, az nem numerus, mivelhogy kelmed ma még
nem hivatalos ember.

--Ma még nem,--esett beszédbe a hirhozó, megörülve igen nagyon annak az
egy szónak, amit politikából ejtett ki a bíró.--Azonban amit látok, azt
csak látom.

--No igen,--hagyta rá a bíró és méltóságosan legyintett a kezével. Ő
könnyen legyinthetett méltóságosan, mert ő volt a legnagyobb úr a
községben s az ilyennek mindenféle illik. Ha Bodárovics Jóczó legyintene
így, elvennék tőle a lyukas ködmönt s csak a jó isten tudná megmondani,
hogy miből építene akkor tornácos házat.

--Hanem--mondta a legyintés után a bíró--ide hivatalos szem
szükségeltetik. Mert ez hivatalos dolog. Ennélfogva köszönjük kendnek a
híradást, a többit pedig elintézi a község.

A községháza nagy szobájában ott ült mind a hat esküdt a padokon. Öt élt
belőlük. Szerezsán Milos pedig aludt. Ez nem is állt föl, de a többi
felállott, mert a bíró most olykép nyújtotta ki a balabbik keze kisujját
(suta volt az öreg), mint mikor kiküldetésbe szokott rendelni hivatalos
személyeket.

A kiküldetés... Szép dolog az, az a kiküldetés. Jóformán ez a
legkedvesebb az egész világon. Magyarország fele abban utazik manapság,
azon oknál fogva, hogy a kiküldetésnek hátránya nincs, ellenben vannak
előnyei, mik napidíj néven neveztetnek és summa summarum számoltatnak
el. Nem lehet hát csodálni, hogy a hat esküdt közül fölállt azonnal az
öt eleven. Nem lehet csodálni, annál inkább sem, mert az ő évi fizetésük
a községnél kétszáz forint, ellenben a megválasztásukra hatszázat
költenek el. Eszerint némileg érthető az esküdtek fölállása, kik is a
bíró felé fordulván, kérdő tekinteteiket reá szögezték (ismét kiveendő
Karancsev Lyuba, aki bandzsal s ez okból nem néz oda, ahova akar. Csak
oda nyúl).

Azt mondja a bíró:

--Esküdt lészen kiküldendő a vályú tárgyában.

A segédjegyző azonnal föl is jegyzi, hogy esküdt küldendő ki a
juhfalkánál kilyukadt vályú tárgyában.

Erre így szól Drága Milos esküdt:

--Nem jól lesz az az írás.

--Már miért?--kérdezi a bíró, ama híres Obálics Obrád.

--Mert esküdtek kellenek oda, nem pedig esküdt--mondja Drága Milos.--Egy
ember nem ember. Hivatalban.

Obrád bíró a föltámadt zajt oly kép csendesíti, hogy kopog az asztalon a
pipája makjával. Mikor eziránt rendbe jönnek, szól megint lassú
szemrehányással:

--Egy ember, egy ember. De egy embernek két szeme van. Két szem eleget
lát azon a vályún. (Ez célzás volt Karancsev Lyubára, aki sanda létére
sohasem tudott egyenesen a szolgabíró szemébe nézni. Már pedig az
egyenes tekintet adja meg a becsületet, különösen, ha még a szemöldökét
is egyenesen szúrósra fésüli az ember.)--Ennélfogva Drága Milos
kiküldetik, hogy nézze meg, igaz-e a vályú hiresztelt kilyukadása. Most
már nem bánta Milos, ha elmarad a második hivatalos személy. Kiment,
befogatott a forspontos kocsiba, azon hazahajtott, s megrakván magát
tarisznyával, kulaccsal és dohánynyal, útnak is eredt ki a pusztára.

Most, hogy a községi forspontos lovai megindultak Drága Milossal,
azonnal gyorsabban halad a történet. Milos ugyanis aznap kiért a
falkához, megdeputálta a vályút és belátta, hogy abból már soha többé
ivóedény nem lesz. Ezt elvégezve, letelepültek a juhászokkal, kártyáztak
egy kicsit. Milos nyert három júhsajtot, meg egy feketére szívott pipát.
Másnap pedig bevitte megint a forspontos és Milos jelentést tett a
bírónak a vályú mibenállása tárgyában.

--E helyett újat kell csináltatni--intézkedett a bíró és azonnal
elrendelte, hogy árlejtés tartassék a helyszínén. Azért a helyszínén,
hogy jól odamérje az itatót a kutak közé az ács. Továbbá azért a
helyszínén, hogy ott csinálja meg az ács és ne kelljen külön fuvarral
kiszállítani. Takarékosan kell bánni a község vagyonával--vélte a bíró.
Mert ha gazdag is a község, csak elfogy a vagyon, ha nem kímélik. A
helyszínén továbbá azért is, hogy--különben senkinek semmi köze az
indokoláshoz.

Az árlejtés meg is tartatott. A bíró volt kint meg két esküdt s el is
vállalta egy mesterember az új vályút. A leghíresebb ács volt az a
környéken, de talán a világ minden ácsai között, pedig közöttük oly
kiváló emberek is voltak, mint szent József. Ez bizonyos, akiről itt szó
most van, a Vélity Pája nevezetű. Ő például a gerenda oldalára
ragasztott ötforintos bankót egy szekercecsapással úgy levágja onnan,
hogy sem a gerendának baja nem esik, sem a bankónak.

Fogadásból szokta ezt csinálni, aki nem hiszi, próbát tehet vele, ha van
kidobni való ötforintos bankója. Ilyen ember Vélity Pája, aki elvállalta
a vályút tizenhét forintért, két forintért pedig a rávaló vasalást.
Ezzel aztán másnap visszajöttek a bíróék s rendben volna minden. De ép
mikor a napidíjakat utalványoznák egymásnak, mondja a bíró:

--Baj van, mivelhogy a régi vályút pedig el kell újra árverezni.

E célból harmadnap újból kimentek negyednap visszajöttek, miután Vélity
Páj megvette a régi vályút nyolc hatosért (tisztán csak a szép nagy
szögek kedvéért, ami benne vannak. Mióta a sátoros cigányokat
pusztítják, nincsen valamire való kovács az országban). Ezt így most már
tökéletesen eligazították, hetednapra pedig kiküldték Jakoblyev Isza
esküdtet, hogy nézze meg, vajjon csakugyan maga Vélity Pája csinálja-e a
vályút. Mert az nem járná, ha valami értetlen emberre bízná ezt a
munkát. No ez az óvakodás körülbelül fölösleges volt, mert ahogy
Jakoblyev Isza kiment, látta, hogy csakugyan tulajdon maga Velity Paja
dolgozik ott, készítvén szorgalommal a régi vályúból az újat. Isza ebben
meg is nyugodott és referált otthon, hogy Vélity csakugyan maga
dolgozik.

Ily szorgos gonddal készült a vályú s igazán nem lehet panaszkodni, hogy
a közdolgokban nincs meg a kellő ellenőrzés, mert a bíró az örökké alvó
Szerezsánt is kiküldte egyszer, nézné meg, hogy micsoda bádogokkal
borítja Vélity a vályú külső falait. Fontos kérdés ez, mert például
fényes bádog ilyen helyre nem való, abban bámulja magát a birka, mint a
tükörben szokás és elfelejt inni. Szerezsán sem talál semmiféle hibát
odakint, mert a bádog, amelylyel Vélity odakint dolgozott, nem volt
fényes, sőt rozsdás, Szerezsán másnap hazament, jelentést tett s egyben
tudatta, hogy holnapután alighanem ki is mehet már az átvevő bizottság,
mert akkorra készen lesz a vályú.

Obrád bíró ezt tudomásul vette, azonban úgy okoskodott, hogy ilyen
alighanemes jelentésre nem lehet intézkedni. A község vagyona elvégre is
nem arra való, hogy egész bizottságokat küldjenek ki egyszerre s úgy
lehet, nem is lesz kész akkora a vályú. Ez okból még egyszer kiküldötte
a pusztára Okotics Szimót, hogy tapasztaljon mindent körül. Inkább egy
embernek fizessék a napidíjat, mint négynek. Szimó kiment, Szimó bejött
s jelentette, hogy csakugyan át lehet már venni a vályút. Készen van és
Vélity Pája olyan büszke rá, hogy ki sem lehet mondani. Erre aztán
kiment az öttagú bizottság harmadnap s nem negyednap jött be, hanem
ötödnap, mivel némi áldomást is csináltak és vissza is nyerték azonnal
Vélity Pájától a tizenkilenc forintot.

Most már van vályúja a birkáknak odakint a pusztán s két-három
esztendeig semmi gond arra nem lesz. Obrád bíró bölcsessége így
elintézte a dolgokat. Gyorsan és ügyesen, a közdolgoknál szükséges és
köteles ellenőrzéssel ment a munka. Mindössze a számadásokban tűnik föl
kissé ez a kiadási tétel:

Egy nagy új vályú a pusztai falkához 107 frt 40 kr.

--Százhét forint?--kérdezi a szolgabíró, mikor egyszer betekint.--Nem
sok ez, bíró úr?

--Hát--mondja a politikus Obrád--vannak olcsóbbak is, főbíró úr. Ezt
azonban Vélity Pája csinálta, a híres ács... aki a bankót úgy levágja a
gerendáról, hogy semmi baja sem esik.

Obrád ennyire jólelkű ember. Dicséri Páját, s magamagát nem említi.
Pedig ő is le tudja vágni a bankót (anélkül, hogy előbb a gerendára
kellene ragasztani.)

[Illustration]



Dugott bál


Elmegy két ember valamely szőlősgazdához.

--Van-e bor?--kérdik.

--Hát van még,--mondja a gazda.

--Hát majd föltekintjük.

Föltekintik a pincében, de leginkább nem is pincében szokott az lenni,
hanem kamrában, mert amelyik ház nem kőből épült, annak nincsen pincéje,
odakint pedig kevés ház van kőből való. A bor ennek folytán nem valami
híres úgy ízre, hanem azért ereje van neki lehetősen. Meg is állapodnak
valamelyik akónál, hogy ez lesz a legjobb. Azután alkudoznak. Huszonöt
pénzre tartja a bort literenkint a gazda, de huszonháromban kiegyeznek.
Igy vesznek aztán egy egész akót s kocsira téve, elviszik. De nem úgy
viszik, ahogy a bort szokás vinni, mert rendes borvitelnél nem kell a
kocsira sem alcserény, sem oldal, sem saroglya, hanem csak úgy rudakra
kerül a hordó, mintha a pincében az ászkon állna. Itt azonban a
kocsioldalak közé teszik s egy ócska szűrt is rádobnak, továbbá a hordó
mögé a saroglyába szénát vetnek, hogy senki meg ne lássa, mit visznek.
Szóval, mint mondani szokás: Lopdelmódon szállítják a hordót.

Hogy miért van ez így, annak kétféle okai lehetnek. Lehet, hogy a
boragarak szemétől kímélik. Boragár néven a fogyasztási adóhivatal
borfináncait tisztelik és tőlük lehetőség szerint óvakodnak. A másik ok
azonban fontosabb, mert annak esetében a boragár mellett még mindenféle
más hivataltól is óvakodni kell. Ez akkor történik, ha a bort dugott
bálra viszik.

A dugott bál csak olyan bál, mint más bál, de tőlük mégis abban
különbözik, hogy dugva lehet csak csinálni. Mert úgy van az, hogy
semmiféle dolog, akár jó, akár rossz, nem bír olyan gyorsan terjedni,
mint az adó. A báltartásért adó jár, meg azt csak ott lehet tartani,
ahol bormérési engedélye van a gazdának, szóval korcsmahelyen. De nem
mindenki szeret odamenni. Hogy miért, annak is okai vannak. Lehet, hogy
rossz a korcsmáltató bora, lehet, hogy nem rossz, de drága, mert nagyon
kiveszi rajta a hasznot. Más esetben a személye ellen van kifogás, meg
nem mindenki akar mindenkivel együtt mulatni. Igy aztán összeállnak
huszan-huszonöten legények s valamely fiatal gazda tanyáján, ahol elég
tág ahhoz a szoba, maguk rendeznek bált, hivogatván rá a környékből a
lányfélét. De ennek úgy kell menni, hogy akit nem illet, ne tudjon róla,
mert büntetés jár ki érte. Törvény szerint nem járhatna, mert hiszen azt
semmi parancs nem tiltja, hogy valaki a saját házában ne csinálhasson
cigányos vigasságot, de ezeknek odakint nem szabad. Valamikor régen
adtak ki erre kapitányi rendeletet, alighanem azért, mert sok mindenféle
bajok történtek az ilyen cécókon.

Azelőtt cécó volt a neve meg csiricsáré, most már bál és ahhoz különféle
előkészületek vannak, mert hiszen a tilalom daczára csak áll a dugott
bál. Ez például, amelyről itt szó van, az Ördög Pál tanyáján történik,
úgy jó oldalt a jártabb utaktól, hogy vigasságban akármekkorát
kurjantanak is, arról senki híradással nem lesz, hogy rajtuk üthessenek.
Különben is nem igen szoktak arra a pusztázó kardos legények mozogni.

Ide hozzák a bort dugva a legények, azután pedig Szél Jánossal
tárgyalnak, aki tud cimbalmozni. De van is neki cimbalma. János a
cimbalmát meg hozzá a maga tudományát fejenkint tíz pénzért szokta mérni
egy éjszakára, amúgy értetődvén magától, hogy bort is kap. Nem sokat,
csak annyit, amennyi olyan embernek dukál, aki dolgozik, míg mások
mulatnak. Huszonhárom legény van együtt, mint dugott bálas rendező,
ilyenformán két forintot meg harminc pénzt használ ezen éjszakára Szél
János (de tíz pénzzel kevesebb számítandó, mert Csőre Ördög Jóska a
ráeső részt úgyis letagadja). Az ötvenhat liter bor árából pedig
fejenkínt valami ötvenhat pénz esik, így koponyánkint fizet mindenki a
bálra hatvanhat vasat. Persze úri helyen alighanem többe kerül az
ilyesmi, de hát ezek csak olyan egyszerű pusztai legények.

Ennélfogva nem is este kezdődik a vigasság, hanem már délután. Jönnek a
lányok, meg a táncoskedvű menyecske-féle, minthogy ezeknek híradással
voltak. Üzenetet vittek a legények, továbbá elszalajtották némelyik után
a béresgyereket. Egy csomóba verődnek a lányok az udvarban, a legénynép
pedig szivart szí odabent a szobában, ami a napot ünnepi jelentőségre
emeli. S csapra van már ütve az akós hordó a konyhában, alatta tál,
körülötte pedig különféle poharak. Öt-hat fajta pohárt nem igen lehet
odakint találni, az ahány van, annyiféle. És akármilyen vastagfalu is,
ha már használt, bizonyosan le van csorbulva a széle. (Koccintáskor
egyik pohár talpát szokták odaütni a másik tetejéhez, ez onnan van.) Már
tart az italozás, aki hogy pálinkát is ivott valahol, időelőtt
fölvidámodik tőle.

Szél János pedig nótát kezd kiverni a cimbalmon:--Barna legén mén el az
gang alatt, Kiesött az fejibül az kalap--mondja a nóta, amely a lassú
csárdás járására igen alkalmatos. A legénység húzza is befelé a
lányokat, itt-ott egy bekötött fejű menyecskét (csak úgy magátul kötötte
be a fejét). A vasalt szoknyák suhognak a táncban és magasra
fölcsapódnak, mikor a csárdás frisse kezdődik. De ez csak addig tart,
míg kevesen vannak a szobában; utóbb már alig férnek egymástól, de azért
forognak, a leányok haja kibomlik, a legénység szivarjából pedig a hamu
helyet sem talál, ahol a földre hulljon, csak úgy a lányok ruhájára,
fejére esik, szétmázolódva a rózsaszín, kékszín derekakon. Utóbb Széll
János abban hagyja a cimbalmozást, hogy majd bor iránt nyújtja panaszát,
mit csakugyan helyeselnek a többiek is. A tánc egy darabig abban marad,
azon idő alatt azzal illegeti magát a legénység a lányság előtt, hogy
danol egy csapat ezt, más csapat azt az alacsony házban, aminek lármája
csak emeli a fejük zavarodását. Mások birkóznak, vagy jó nagyot ütnek
egymásra, hogy szinte csattan és puffan, de ez tréfaszámba megy. Csak ha
valakit fejen ütnek, vagy mellbe vágnak ököllel, az megy haragból.

Hanem arra még van idő. Estig ilyesmi nem fordul elő, addig csak hol a
lányság, hol a hordó körül forgolódnak. Míg lámpagyújtat után még
erősebben lobognak a szemek, duhajabb a népség. A lárma nagyobb; a
csárdásban forgatás közben keményen összeütődik egyik legény a másikkal,
egy pedig borral locsolja végig a többit, amiért jókat ütnek rá. Hogy a
messzi iskolából elcsendül idáig a harangszó, össze is szedik magukat a
lányok és megindulnak.

--Gyertök, no!--kiáltja egy és csakugyan útnak ereszkednek a tanyai
virágszálak nagy sikoltozások között, mert a táncosok némely része
utánuk szalad, tartóztatás céljából. Az esti homályban messze
elfénylenek a fehér viganók, amiket jól felfognak, hogy a harmat ne
érje. (Maguktól való fejbekötések ilyenkor történnek.)

A tanyai házban pedig most kezdődik a mulatság. Beviszik a szobába a
hordót.

--Van-e még benne?

A felső lyukon beledugnak valami botot s kihúzván, nézik, hogy meddig
nedves. Hát hiszen még majdnem félig van. Ez nagy öröm. Sürgősen öntik
tele a poharakat és Szél János elé egy egész söröskancsóval tesznek. Azt
nem volna jó keresni, hogy ugyan ez a kancsó mint jutott oda, de hiszen
János nem is keresi. A sok legény a hordó, meg az asztalok körül egyre
jobban lármáz, némely része danol. Ez az az állapot, amire mondani
szokták ők: alighanem sok vót már bennünk a bor, mer mindönki beszélt
egyszörre. Bár van már olyan is, aki nem beszél, csak néz maga elé a
borra és gyújtaná a szivarját, de sehogy a szivar vége meg a gyufa
találkozni nem akarnak.

A többi összeüti a poharak talpát, meg az alját s úgy a bortól
föllángolva, duzzadó erőben áll ott a sok katonának való. Mert valami
csipiszt az ilyen dugott bálra nem is vesznek maguk közé: legények
elejéből szokott az ilyesmi együvé állni. Aki köztük alacsony, az zömök,
vállas, bivalynyakú, aki meg nem zömök, karcsúan magas. Valamennyiben
pedig ott az erő, amit a kasza, kapa, ásó és ekeszarv hagy a karokban.
Ilyenkor mind annyira tele van vele, hogy szinte kicsapni készül.
Ilyenkor támad az, hogy: megverek valakit, vagy engem valaki. Miért
akarna verekedni? Tudja is ő.--Ugrál benne az ideg,--mint mondani
szokták és járván egymagában a szoba közepén a Jópálos-táncot, akkorákat
feszít a mellén, mintha az egész világnak ellene akarna szegülni.

--Igy mulasson az úr--kiáltja büszkén Ábrahám Fekete Mihály.

Helyeslően bólint a többi, mert így az úr, hej, nem is tud. Az »úr.« Sok
van vele mondva nagyon, régi hosszú idők nyomán támadt ellenszenv, mely
ma is él.--A paraszt olyan mint a krumpli: csak sülve jó--tartja némely
»úr«; a paraszt meg azt mondja erre a maga vastag, sunyi és nehéz
ötletével: Nem tom mér haragszanak ránk az urak, hisz nem akarjuk mink
őket mögnyúzni--egyszörre. (Hanem csak úgy apródonkint, mi zárjelben,
illetve bajusz alatt értetődik.) Hanem hogy ebben melyiknek mikor van
igaza, mikor nincsen, itt ne keressük, mert úgy sem találjuk meg szűk
helyen a nagy dolgokat. Hanem csak elég avval annyi, hogy Kothenc Susi
Illés juhászbojtár azt mondja:

--Az úrféle? Hát mit tud az? Csontot hány az asztalra, úgy mulat.

A többi ránéz, hogy hát ez ugyan miről beszél? Csak szavall, bizonyosan
juhászosan, alighanem azért, hogy falnak állítsa a többit. Honnan tudna
ő ehhez, aki egy évben egyszer jár a városon, akkor is a falakon kívül,
csak a baromvásáron. Rá is mondja Ábrahám Fekete Mihály megvetőleg:

--Körösztapád térgye.

--Már mér?--fakad ki Kothenc.

--Hát mán micsoda csontot hajigálnának az asztalra?--kérdi amaz.

--Hát hunnan tudjam én azt?--szól vissza a juhász.--De láttam.

--Hun láttad?--adódik fel nagy gúnnyal a szó.

--Hun láttam? Hát a városba láttam, a kávéházba--erősíti a
bürgés.--Csontot hánytak a kűasztalra.

Nagyon erősen mondja és igaza is van neki, mert bizonyára dominót látott
játszani s arról mondja, hogy csontot hánytak az asztalra, mert az
csakugyan csont is, nem pedig kő, mint az úrféle nevezi. Szavát azonban
senki sem érti meg, senki sem vél rá, hogy ugyan mit akar mondani s
Ábrahám Fekete Mihály csak ennyit szól neki válaszkép:

--Legjobb vóna neköd is, ha nyomon beszélnél.

Nevetés támad, de meg kell mondani, Kothenc nem nevet. Nyomon beszélni
annyit jelent, hogy az igaz nyomon járjon valaki, vagyis hogy igazat
beszéljen. Lám, úgy lehet, hosszú idők óta most mondott volna először
igazat s akkor gyalázzák le érte. Hát hiszen jól van. Látott ő már karón
varjút. Azért csak koccint, sőt hogy Szél János ama nótába kezd, hogy
»legelteti nyáját, fújja furulyáját«, csakugyan járni is kezdi középen a
juhászost. Egyik is, másik is belekap a táncba, negédesen lépkednek
előre meg hátra, forogván közbe. Egymást is kézre kapják, az alacsony
füstös szobában minden mozog, jó szerencse, hogy a hordót föl nem lökik.
Vidámság ez, nagy vidámság s Kothenc juhász az Ábrahám Fekete Mihályt,
amint egymás mellett járnák a táncot, magához öleli. Nagyot kiált
egyszer így Ábrahám Fekete Mihály s eltántorodik. Akkor látja a többi,
hogy bicska van a hátában.

--Jaj, mögszúrt!--kiáltja jeladáskép Mihály s ahogy a tánc hirtelen
megáll, hallatszik néhány pattanás, hasonlatos a pisztolykakas
fölhúzásához. De nem az, épen csak néhány jórugójú bicskát csattantottak
ki, hogy kézbe vegyék.

A juhász leüti a lámpát azonnal. A nagy füstben és sűrű levegőben amúgy
is alig pislákolt, most a padozaton szerteszakad és azonnal elalszik.
Menekül a juhász, de átszúrja egy bicska a karját s arra dühödt erővel
veti magát a sötét tömeg közé. Nagy a lárma; itt is, ott is megmártódik
az acél az emberben, mígnem valamelyik asztal mögött ülőnek eszébe jut,
hogy gyufára rántson. Erre szétvál a sok összegabajodott s meredten
egymásra bámul. Némi józanodás következik, a juhász meglépett, Szél
János pedig viszi kifelé a cimbalmát...

Nem halt meg senki, hát így majd csak begyógyulnak a bicskanyomók.
Kothencnek pedig majd csak beszakítódik valamely éjszaka a feje. Ebben
egyeznek meg s még ami imitt-amott ital van, kiiszszák és eloszlik a
vendég, a tanyában maradván az üres hordó s a vérnyom, amit majd
egyszinűre mosnak a szoba tapasztott földjével. Igy az egész dologról
tudomást sem lehetne venni, hacsak másnap az Ábrahám Feketéék legénye
nem fájlalná annyira a hátát, hogy kocsin orvoshoz viszik. Az aztán
faggatja, hogy honnan támadt a seb, mígnem a történet valahogy
előadódik. Jelenti is az orvos és mozogni kezdenek a kardos pusztázó
legények, hogy mi történt, hol történt, hogy történt? Járják a tanyákat,
keresvén, hogy ki maradt a bál után sebben.

Hát nem mondhatni, van egynehány, teszem azt a Kisguczi Gergely,
Szilajfa Miklós és alighanem a Vízhúzó gyerök is. Ezek után járnak s
őket még másnap azonnal sorra veszik. De Kisguczi Gergőnek semmi baja
sincs, legalább nem árulja, a Szilajék Miklósa pedig már korán reggel
kiment a barom után a nyomásra, otthon az sem szólt a bajáról semmit.
Hátra van még a Vízhúzó gyerök. No ez már, amint utánamennek a tanyába,
csakugyan nem tagadhatja el, hogy volt vele valami, mert most is
karonfogva tartja a karját.

--Hát legény,--kérdezi tőle a lórul a vén pusztázó, bizonyos nevezetű
Vér Ferencz,--hát veled mi vót?

--Mi vót?--buszmog vissza a Vízhúzó gyerök,--ami vót, az barátságbul
vót, aztán kinek mi köze hozzá?



A Holló meg a Hattyú


Az udvarunkban volt egy másik, kisebb udvar, abban lakott egy cukrász.
Nem olyan mostani fajta cukrász, akiket magyarul neveznek, hanem ez
valóságos cukrász volt, olasz névvel, s a talián művészi tudásával
formálta ki cukorból a huszárt, aki a lakodalmas torták szörnyű
állványai fölött állt szobrot s amellett, hogy glazurból való a kicsi
ember, úgy járt a feje egy vékony réz-zsinegen előre-hátra, hogy azt a
menyasszonynak valósággal gyönyörűség volt nézni. Ebben az udvarban sok
mindenféle más szerszámok is voltak, csodálatos nagy dobok, amikben
habot szokás verni, azután gépek, amiken a fagylaltot gyártották, ime
emitt hosszú gipszrudak, amikben a húsvéti bárányokat öntik s nagy veres
márványtáblák, amik nélkül szaloncukor nem készülhet el ezen a kerek
világon.

Volt azonfelül sok minden. A »mon cousin« ágya párnája alá a
legényszobában el volt dugva egy pipa, egy csúnya nagy pipa bámulatosan
rövid szárral, az az enyim volt s a mi udvarunkból az ő udvarukba
átjártam, hogy abból én pipáljak. Ma nem bírom el a pipát, de még a
szivart sem, egyedül a vékonyra vágott és papírba öltöztetett dohány az,
ami kell. Akkor kellett, fújtam és szipákoltam a füstöt, nem annyira a
füst, mint a társaság kedvéért. Az olaszok nem voltak olaszok igazság
szerint, hanem helvétek, Graubündenből, iskoláikat Churban járták s
beszélték mindahárom nyelvet, amely Svájcban otthonos. Ez föltétlen
tetszett. Azon időben rohammal száguldott végig a francia tudás az
országban s mi, kicsiny diákok, a református algimnázium ódon szobáiban
tanultuk ezt alkotmánytannal, könyvvitellel és--váltóismével együtt. Az
utóbbit tisztán teoretikus alapon. A praktikus oldalára, a kibocsátó, az
elfogadó és, mind akkor mondták, a forgatmányos jogaira és
kötelességeire később tanít egy sokkal különb professzor. Semmiként sem
akarom ezzel a boldogult öreg emlékét bántani. Jó ember volt szegény s
tanított bennünket németül, bár ő nem tudott jól magyarul. Ennek sem oka
ő. Zsidó tanító volt, de a kisváros félgimnáziumának büszke tanárai
kénytelenek voltak őt felhívni maguk közé, mert nem akadt a puritán és
ó-magyar tudósok között, aki németet, könyvvitelt és--Isten bocsásd
meg--még váltót is taníthatott volna. Ellenben más volt a francia. Azt
tanultuk keményen s e nyelven kérdeztük az utcán egymástól, hogy hol van
a bicskám. A bicskánk ugyan a zsebünkben volt, ezt tudtuk, meg is
tapogattuk, de azért kérdeztük egymást s azt hiszem, társalgásunkkal a
polgármesternek is imponáltunk volna, ha azon időtájban a polgármester
nem hallott volna nagyot. Vele is jár a polgármesterséggel, hogy csak
azt hallja meg az ember, amit épen akar.

E tudománnyal fölszerelten járultam mindig az olaszok elébe. Sohase
tettem ezt bizonyos alázkodás nélkül. Szent Isten, ők már mennyi földet
jártak be, hol mindenütt hagyták lépteik nyomát: magam akkor nagyobb
hegyet nem láttam még, mint a város lapos oldalában levő
akasztófadombot. Attól is féltem, mert mondatik, hogy a fán veszejtett
rablók csontjaiból mérges virágok nőnek (bár ennek ellene mond, hogy
Saverda Kálmán, mikor bérbe vette a dombot, akkora búzakalászok duródtak
ki a földből, hogy például abban a tehénhátig érő ember el is
tévedhetett). No és tetszett ott minden. Az az ember, aki olyan vidéken
nőtt fel, ahol több nyelven beszélnek, nem érti meg azt, hogy mi az,
amidőn én az anyám szavától teljesen elütő idegen kiejtéseket hallok s
ezen szavak mégis csak azt mondják, amit az anyám mondott. Ha otthon
valamely fontos családi ügyben németül halottam beszélni, elállt a
lélekzetem, hogy óh uram és én Istenem, mit mondhattak most egymásnak
ők? S ime egyszerre egy família, amely négyféle nyelvet beszél s azok
közibe vetődöm, akik gyakran öt szavat három nyelven mondták ki. Tessék
ehhez hozzáadni a Vadölőt, Sólyomszemet, az Utolsó Mohikánt s Fenimoore
Cooper egyéb dolgait az ifjú rajongásával az emberek iránt, akik már
annyi tájat jártak be, amíg mihozzánkig vetődtek... Igen, ők igen derék
család voltak, egy bájos szép barna leány, azután csontos, nagy helvét
fiúk, akikkel viharosan dudolásztuk bele a porba, amit a legelőről
hazatért marhák a főutcán fölvertek, hogy el re d'Italia, el re di
maccaron és szidtuk közösen a Sárganyakot, miután ez a Sárganyak volt
akkoriban az olasz finánc, aki a szép zöld Graubünden és a virágzó
Olaszország között megtagadott minden vámcsempészeti összeköttetést.

*

Volt egy kutyájuk is, ennek a neve meg az volt, hogy Holló.

Útszéli cigányok hajában látni nagynéha azt ez acélkékfényű
hollófeketeséget, amilyen volt az a Holló. Amúgy testállásra pedig igen
szép, vastag nyakú, széles mellű, erős lábizmokkal, a nyakán bőrkötél,
azon valami rézkilincs-forma cifraság, ami lépten-nyomon zörgött s ez a
zörgés annyira velejárt Hollóval, minő a lovassal a sarkantyú.

Önmagával évődő és komor állat volt, amikor megismertem. Nem volt már
fiatal, hanem a kedélye inkább a körül járt, amire még embernél is azt
szokás mondani: öregkutya-kedvű. Hát kutyában ő maga is eléggé öregkedvű
gyanánt viselkedett. Abból a kicsi udvarból, amely neki a csukrászéknál
adatott, ki nem járt, ha csak nem akkor, amidőn az inas fagylaltot vitt
a gőzmalmosékhoz, akik hivatásuknak megfelelően a város oldalában
laktak. Hiszem, hogy Holló ilyenkor sem az inas kedvéért ment (mert
hiszen azzal mehetett volna máshova is), hanem kísérte a zöldre festett
bádogedényeket, amelyek az ő tudása szerint a gazdája tulajdonai voltak.

Másként nem törődött semmivel; ami nem tetszett neki, azt megugatta,
rázva dühösen a nyakán a csörgettyűt, ha pedig igen haragudott, meg is
harapta az embereket. Szerencsére arrafelé az emberiség nagyobb része
csizmában jár.

Igy élt a mogorva eb abban a szűk udvarban, amely az ő világa volt. Nem
érdekelte semmi, csak olykor, ha nagy üstökben verték a habot,
közeledett a munka színhelyéhez s ami cukros tojáshab elébe esett,
megette. De ez nem sok öröm.

Történt aztán egy napon, hogy a mi udvarunkba a többi kutyák és macskák
közé még egy kutya vetődött. A nagyvendéglő udvara volt ez s vidéken a
csavargó ebek szokása, hogy e helyen húzzák meg magukat, mert ott nem
esik bántódásuk. Az udvar folyton tele van idegen szekerekkel, kocsikkal
és sohasem lehet tudni, hogy az ebek nem-e a kocsikhoz tartozók. Igy
aztán nem űzi őket senki s békességben megvannak, mert a kocsi tetején
tarisznyázó emberek barátságából kerül mindig nekik való étel. Volt már
akkor pedig ott sok mindenféle szabadon járókelő állat. Egy hizott poca,
azt úgy hivták, hogy Kicsi. Egy csacsi, a nevén nevezve: Liszka. Továbbá
egy gólya Napóleon s egy mátyás madár Gambetta névvel. Azonfelül
következtek igen sok macskák s egy egész had kutya, az ostoba nagy
meláktól le egész az uszkárig, amelyet vándor cirkuszosok feledtek
ottan. Végezetül volt egy vak tyúk is, amelynek télen lefagyott a szeme
s ennek köszönhette az életét, mert a cselédek irtóztak attól, hogy egy
vak állat nyakát elvágják.

A Kicsi arról volt nevezetes, hogy hízó volt már tavaly télen is s le is
kellett volna vágni a többivel, de olyan tisztán tartotta magát mindig,
olyan szép szőke szőre s fehér arca volt, oly kedves volt a maga
elhízott állapotában s oly szelíden tudott röfögni, hogy megkegyelmeztek
neki s beosztották az állatseregletbe. A Liszka pedig penzionált szamár
volt, egy rettenetes öreg állat. Már az a vendéglős, akitől az öregek
átvették a vendéglőt, mint nyugállománybeli tárgyat adta át, mondván,
hogy valamikor régen, mikor egy másik vendéglőstől ő vette át a
vendéglőt, szintén így kapta. Liszka semmi egyéb kötelemmel nem bírt,
mint hogy vízért menjen, ha a lovak nincsenek otthon. Ezt ő sok
buzgalommal tette is és ha látta, hogy a lovak valamerre dologba mennek,
arányosan otthon tartózkodott, illetve mint ma mondani szokás,
készenlétbe helyezte magát. Máskor ellenben az utcákon csavargott s ha
trombitaszóval valamely lakodalom haladt végig előtte, táncra perdült és
csatakiáltásokba tört ki. Ez okból igen kedvelték és szabad bejárata
volt neki mindenüvé. A fényképe még ma is megvan.

Ez állatsokadalom igen barátságos egyetértésben élt egymással. Nem
egyszer láttam, hogy Cézár cirkuszkutya ledőlt a konyhában a fal mellé
aludni, a hátára feküdt egy nagy fehér macska s miután akkor a vak
tyúkot is a konyha melegén tartották, hogy hátha ott kienged szegénynek
a szeme, fölibük tipegett a világtalan jószág s szunyókáltak nagy
nyugalommal együtt: tyúk, kutya meg macska.

E szokások tették lehetővé, hogy amidőn egy nap gyönyörű nagy fehér eb
vetődik az udvarra, azt a többi meg nem marta. Sőt jól fogadták.
Bizonyosan az jutott az eszükbe, hogy ahol annyian vannak, ott meglehet
még egy. De nem is bántott senkit. Szelíden lézengett a falak oldalában,
mert le volt soványodva nagyon. A nagy udvarban itt-ott került valami
csontféle, azt elvitte magával a sarokba s ha megette, még annyi
bátorsága sem jutott, hogy a galambok fürdőjének menjen inni. Megvárta,
amíg lovat itatnak s a kút rossz vizét nyelte.

Holló eddig, ha a kis udvarából a fagylaltos bádogok kíséretére indult,
udvarunkon áthaladtában soha ügyet sem vetett a kollegákra. Sem közibük
nem állt, amikor négyen-öten orraikat összedugva beszélgetnek, sem a
macskákat nem kergette meg, csak Liszkára mordult dühösen, ha valami
utcai táncból haza kerülve, kergetni merészelte.

Most végigmenvén az udvaron, tekintete egy helyen a sarokba esett. Látta
a fehér ebet. Holló tünődve megállt. Azután oldalt fordult a fekete
állat s odament a fehérhez. Az, bár valamivel nagyobb volt, de igen
elsoványodott, ijedten vonult vissza a csontdarabtól, amibe az éhes
étvágyával ép most kezdett volna belé.

--Ümm, üüümm, mondta Holló. Nálunk emberek nyelvén ez azt jelenti: nem,
nem, ne szaladj.

A fehér ekkor hallott az udvarban barátságos szót először.
Nagyranyitotta a szemeit. Csodálatos szép szemei voltak; kutyában csak
az említett Czézárnál láttam eddig hasonlót. A szemegolyóját ép olyan
fehérség övezte, mint ahogy az az emberi szemnél van s hófehér tiszta
fejéből az a két emberszem beszélve tekintett elő. Le is tudta sütni a
szemeit. Most, hogy a föltétlen komoly fekete eb így szólt hozzá,
bámulva tekintett vissza.

Holló a csonthoz ment, megszagolta s az orrával a fehér felé lökte. Ő
maga úgy is tortaféléket szokott enni. Újból közeledett. Összeértették
az orrukat. Holló a maga fekete orrát amannak a rózsaszín fehér orrával.

--Hupp! mondta egyszerre a Holló és ugrott egyet.

Három alacsony, kevert fajta rattler, akik patkányfogásra voltak
szerződve, kissé oldalt bámulva nézték Hollót, a mérges, komor
agglegényt.

A cukrászinas a maguk ajtajából kiáltott neki:

--Holló! Takomher!

Holló azonban ezúttal a kutyák nemzetközi nyelvét nem volt hajlandó
megérteni. Ugrált, játszadozott s elfeledett egy drótost megugatni.
Pedig mondják csak meg, ha már egy drótostótot sem ugat meg a kutya,
akkor mi van vajjon még ugatni való voltakép.

Így lőn. Lassan lépegetve ment a fehérrel végig az udvaron egészen az ő
kapujukig, ezt az orrával kinyitotta, bement, de már a másik percben
künn volt megint. Együtt sétáltak, végig a kocsik alatt, majd pedig
megálltak s beszélgettek ismét.

E naptól kezdve együtt jártak és keltek. A fehér, húsra kapván, pompás
állat lőn. Hosszú szőréből kiszedte a beleragadt bogáncsot, fürdés és
eső hófehérre mosta. Valami fajállat lehetett, mert uszóhártyái voltak a
lábán, bár egyébként nem hasonlított a newfoundlandihoz. A feje hosszú
és vékony, mint az agáré, testben karcsú és erős, a fülei pedig
vizslafülek. Soha a kapun kívül nem ment, pedig a kapu örökké nyitva
volt. Hamar megkedvelte mindenki, mert minden szokása teljesen elütött a
többiétől. A rattlerek elvégezték ugyan a dolgukat, de loptak s néha
napján odakódorogtak egy hétig is, hogy tökéletesen összemarva
kerüljenek haza, amikor aztán jött a der Herr Curschmied s rendelte
kenőcsül a tojássárgával kevert ólomcukros vizet. A macska mind hizelgő
volt, e mellett a fülemüléket fenyegették, de hízelgő volt a Kicsi is,
ez a hizott poca, amely egész létalapját az udvarlásainak köszönhette s
ezért röfögött oly bájosan. A nyugalmazott szamár a táncával hódított, a
cirkuszkutya pedig az országútról nagy kavicsköveket hordott haza s
negéddel rakta le az asszonyok, lányok lába elé. A mészáros melák, ha
egy kocsi kiment az udvarból, a kerék küllőjébe akaszkodott. (Valószínű,
hogy a helypénzt követelte.) Napóleon a cselédségnek szerzett örömet,
mert ha valaki hátul összetett kezekkel járt-kelt az udvaron, Napóleon
utána ment s a tenyerébe ütötte a csőrét, ami mindenkor igen humoros
jelenet volt. Gambetta kiváló szemtelenséggel nevezett mindenkit
lacibetyárnak s utána a postilion nótáját fújta. Szóval, valamely
irányban stréber volt mindannyi, csak épen a fehérsége miatt Hattyúnak
nevezett ebet nem lehetett ennek hinni. Az soha semmi különös dolgot nem
csinált, csak épen egy nap kezdett el az udvar közepén a nagy
napvilágosságban vonyítani, amidőn azt mondták reá, hogy lelket lát.
Másnap meg is halt a mángorlókamrában az öreg Jóska bácsi, aki
negyvennyolcban huszár volt, azóta pedig konyhaudvaros.

Ha a Hattyút hívta valaki, megjelent vele együtt a Holló is, ha a Hollót
kiáltották, az acélfekete állat a fehér párjával futott arrafelé. Így
voltak sokáig, tovább egy évnél, teljes pari mivoltukban s ügyet sem
vetettek a többire. Tőlük jöhettek medvetáncoltató oláhok az udvarba
hálásra, amikor a medveszagra minden eb elbujt valami zugba, ők csak
együtt sétáltak, s esti alkonyatkor a kapuhoz mentek, hogy szétnézzenek
kissé a világban. Fülöp bácsi, a csabai gyolcsos tót, aki minden héten
egyszer lejött vásznat árulni s a maga ormótlan kocsijával odaszállt,
gyakran mondta:

--Egesz varossaban csak ezt a kit kutyat irigylek tületeknak...

Lám mégis, egyszer a Hattyú eltűnt. Hova lett, ki tudná megmondani?
Valaki megirigyelhette tületunknak s elkezelte. Mikor soha a kapun ki
nem lépett. Mégis elveszett. Elvitte valaki orozva. Vagy beköté a
kocsiba, vagy tarisznyát húzott a fejébe, vagy pálinkás kenyérrel étette
meg s éjszakának évadján elhajtott vele az udvarból.

Az udvar azután sokáig igen nagyon üres volt. A Hattyú hiányzott a többi
közül. Holló szomorúan járta végig minden zugát, azután megállt az állás
alatt s nagyokat kiáltott:

--Uú, uú.

A »benff, benff, benff« válasz, mivel Hattyú szokta a közeledtét
jelezni, elmaradt mindörökre. Az eb szomorúan tért a kis udvarra vissza.
Hozzájárult ehhez, hogy rosszlelkű emberek kínozni kezdték. Volt ott
valami Kacska Miska, az elzüllött gazdaember, akinek Boszniában
nyomorékká lőtték a kezét s attól fogva italnak adta magát. Nagy
dologidőben bejárt segíteni az udvarosoknak s az elkérgesült ember, ha
végigment az udvaron, nagyokat kiáltott:

--Hattyú, Hattyú!

Ilyenkor a kisudvarból, ha nem volt a csaptatóba csukva a kis kapu
zavarja, kirohant a Holló; ha pedig másként nem lehetett, átugorta az
alacsony kerítést. Végigfutott az udvaron, a kocsik alatt, az orrlyukai
tágra nyíltak, a szemével és orrával egyaránt kereste a párját. De nem
találta, mert hiszen nem is találhatta. Az újból morózus eb megugatta a
kínzóját s hazament.

Utolsó napjaiban ki sem ment az udvarukból. Feküdt a földön.

--Hol a Hattyú? kérdeztem egyszer tőle.

Fölemelte a fejét, széjjelnézett, de már nem ugrott. Már nem hitt s
kételkedett. A soványsága nőttön-nőtt, szőre elvesztette az acélkék
színét, nem evett s csúnya, mérges, öreg kuvasszá változott. Egy este az
inas keresgélt valami után az ócska kamrában, ahol az elhasznált
fagylaltos bádogok voltak rakásra hányva, s a fekete ebbe botlott. Már
hideg volt és semmi módon sem lehetett fölkelteni.

[Illustration]



Az okos Miklósról


Az első úriember ebben a fekete házban Krizosz Miklós volt, magyar
királyi számtiszt a pénzügyigazgatóságnál. Nagy fekete sapkája volt neki
asztrakánból. Valódi asztrakán, ezt többen konstatálták a házbeliek
közül, ha nagy hidegek jártak, mert ilyenkor Krizosz Miklós lehúzta
vékony, átlátszó denevérfüleire a sapkát s látni lehetett, hogy biz az
valódi asztrakán még a hajtáson belül is.

Tudni kell, hogy az asztrakánt Persziában csinálják. Eleven bárányokat
ásnak be a földbe s ott hagyják hónapokon át. Ettől lesz az aztán ilyen
szép.

No, ezt a sapkát meg is csodálta mindenki. A házmester egy vén ember,
aki azt mondta magáról mindig, hogy ő a negyvennyolcas veteránok közé
tartozik, bár ide nem vették be s így kénytelen volt az Egyesült
Solferino-königgrátzi Csatár-Egyesület tagjai közé sorakozni: ez a
házmester, aki soha aprólékos dolgokban nem nyilatkozott, kijelentette,
hogy e sapkában az asztrakán-ipar fölülmulta önmagát. Nézetét többen
elfogadták. A hosszú, nagy fekete hodáj emeletén a lutri-professzor,
ezután a bélyegkereskedő kisasszony és mr. Etienne Faire is, a
pecséttisztító szappanok fölülmulhatatlan gyárosa, aki a legsötétebb
ruhából is ki tudta venni a világos foltokat. Őt, a rejtélyes világi
magnetizmusok professzorát, aki telepatikus csodáit számok
jövendőlésével tette teljessé és a bélyeges kisasszonyt, aki haszonnal
árulta a diákoknak hamisított argentinai jegyeit s olyan szenthelénai
bélyegeket produkált, hogy a nyolcadikos gyűjtők is bámulattal merengtek
el rajta--nem igen sorozták az úri osztályhoz, mert a monsieurről
kiderült, hogy csak elvben francia, egyébkint Dobojban született, mint
bosnyák. De ezt meg lehet bocsátani neki, mert e nemzetiségváltozásra
üzleti szempontból okvetlenül szüksége volt, miután a bosnyák nem
tisztítja ki a legsötétebb ruhákból a legvilágosabb foltokat.

Igy álltak a dolgok Krizosz Miklós asztrakán sapkájával szemben e régi
házban, amely olyan ódon volt, mint egy holland híd kőpillérje. Nekünk,
kedveseim, igazság szerint semmi közünk mindezekhez, de el kell mondani
mégis, mert mindez a dologhoz tartozandó. Csúnya nagy épület volt
mindez, alul favágók laktak, csupa favágók, nagy szálas emberek, akik
este, vállaikon a fényes baltákkal, rendesen vidáman jöttek haza s
megverték asszonyaikat. Ez megszokott dolog gyanánt adódott elő és ki
sem ügyelt reá komolyan. Azért a rozsdás szivárványkutat csak oly zajjal
húzgálták a nedves udvaron s egészen lent, de mélyen lent, a pincében,
ahol hat almaárús oláh lakott, minden este egyformán dalolták a sti-stu
mélabúsan merengő énekét a féltucat rómaiak.

Ezek a rómaiak pálinkát ittak és szégyenére váltak Hunyadmegyének, mert
már elpolgariasultak egészen. Odalent Hunyadban nem ilyen a honfi.
Odalent szép szakálluk és hosszú hajuk van, bekenve olajjal s nagy,
erős, meztelen hátuk kilátszik abból a folytonossághiányból, amit a
tüsző s a rövidke ing meghagy; míg e hat oláh városi inget vesz magára,
mellényt, kabátot és hosszú haját is leszedette.

E céda és hitvány viselkedésnek egyedüli oka nevezett Krizosz Miklós. E
férfiú szintén oláh volt, amit az asztrakán sapka mellett még az is
bizonyít, hogy gyakran kapott leveleket, amelyeken kívül, a hátlapon,
kék nyomásban pompázott a salutare din Caransebes. Miklós oláh volt.
Miklós nem volt Miklós, Miklós Nikoláj volt, de Miklós ezen öröklött
hivatal mellett magyar királyi adótiszt volt, jobbkeze a nagyságos
helyettes pénzügyigazgatónak, akit kutyahűséggel szolgált s már igen
közel állt ahhoz, hogy szorgalma révén, jelen állásában való meghagyás
mellett, magasabb fizetési osztályba emelkedjék.

Kissé törte ugyan a magyart, de nála, a számok birodalmában, ez szinte
egyre ment. A numerus numerus s valaki fejben akár oláhul, akár magyarul
számol, egyforma vonalakat húz a papirosra. Egyébként a két-háromszáz
szóra, amik a köznapi életben szükségesek, már szert tett régebben s
ezúttal csak az volt a hiba, hogy nem a helyes rendben rakta ezeket
egymás mellé.

--A latin szórend, a latin szórend--szokta mondani Miklós.

Szavait mindig tisztelettel hallgatták. A penzionált főhadnagyné, aki
mindig ruganyos léptekkel s lebegő szoknyával tudott végig menni a
folyosó kimarjult kövein s akinek családja a gyufagyár részére
szállított skatulyák révén határozottan előkelő vagyoni állásra tett
szert, Krizosz Miklós köszöntését mindig azzal az úri leereszkedéssel
fogadta, amely csak nyugalmazott kincstári asszonyok szokása szokott
lenni.

A főhadnagy nem háborúban esett el, hanem kinevezték egyszer
adjutánsnak. Elfoglalta hivatalát s felült a Simlire, e bánatos szürke
paripára, amely közepes egység volt egy kissé előkelőbb tramway-ló s egy
kissé elhanyagoltabb bérkocsis-gebe között. A lovak kitanulhatatlanok.
Simli oly szelíd volt világéletében, mint egy bölcsészeti folyóirat és
soha nem rosszalkodott. Ezúttal másként ment a dolog. Simli a
gyakorlótéren meglátta, hogy az istvánnapi versenyre a szomszéd pályán
próbálják a lovakat és soha nem látott őrült magatartással közibük
vágott. A főhadnagy azután e pokoli futás alatt részletekben maradt le
róla. Előbb sapkáját, kardját áldozta fel, de ő maga, viharvert arcú
tengerészkapitányok makacs szokását követve, nem akarta elhagyni Simlit.
Utóbb mégis csak lebukott, nyakszirtjére esett, meghalt, eltemették s
plaine parade volt neki kirukkolva--mint az özvegy többször említette
is--egy egész század a regimentből.

Ezen gyakran elmerengtek, ő és Miklós. A számtiszt estéit rendesen
otthon töltötte. Korcsmába soha nem járt, ő maga főzött magának s a
denaturált spirituszon rostélyost is sütött. Olykor lement a pincébe s a
falra hosszában felragasztott faggyúgyertya fénye mellett fölolvasott a
Luminatoriulból a hunyadiaknak. De azok ritkán értették meg s nem is
akarták megérteni.

--Csak az alma ára legyen jó--mondta Juon.

--Bun--mondta a másik--s ne telepítsen ki bennünket a policáj.

E dolgok Miklóst lassan elkeserítek, bár benső viszonyban maradtak
azután is. Ő csak lement almát venni s az oláh emberek fölkeresték, ha
levelet kellett írni haza a faluba a hegy mögött, mindjárt az első
házban a fatemplom mellett. Juonnak volt ott valakije, a Blánka, ez a
fehér, tiszta leány, oh, hogy miért kell elmenni hazulról az embernek...
No, mindegy, bun. Hát bun is, mikor Miklós, a száraz Miklós, oly
szívreható, epekedő leveleket írt--egy kiló almáért egy oldalt--hogy az
bár Juon szíve teljes közepéből volt kiszakítva, ő soha így elmondani
nem tudta volna. Igy van az, ha az ember nem járja az iskolát; s mily jó
az, ha így kézhez lehet kapni egy oly tudós férfit, mint Domnu.

No, néha volt eset, hogy a Domnu ajtaját zárva találták este.

--Ej haj--vigyorgott Juon--a Domnu kiment a városba, szép úri kalapos
fátákkal kacsalódni.

Butaság. Nem igaz. Miklós vacsora után egyszerűen más kabátot öltött,
mert a sütésnél zsíros lesz a ruha--megkefélte haját, nyakkendőjét
megigazította, kézelőket tett föl s átment a főhadnagynéhoz
tisztelettel.

Ott oly jó volt. A két gyermek a széles úri asztalnál a lámpa mellett a
gyufadobozokat ragasztotta, ő nagysága kötött, vagy varrott, vagy
hímzett s azután beszélgettek.

Mr. Faire ezt bizalmas mosoly kíséretében adta tudtára a
lutri-professzornak, aki kissé büszke volt ugyan, de pletykákat szívesen
fogadott.

--A marha--vélte a tanár--mit akar? két gyermekkel?

--Ó, ó--felelt a bosnyák-frania--mit akar? Oberlajtnantin van penzió,
hm!

De a professzor a fejét rázta.

--Áhá--s a kezével többször határozottan a levegőre ütött.--Ha a
főhadnagyné férjhez megy, elvesz a penzió.

--Szszsz!--szívta a fogát Faire úr, de nem szólt semmit, mert a szappant
kellett főznie.

De nem úgy megy a dolog. Miklós egy este, midőn vacsora után bement és
szokatlanul meg volt hatva, beszédbe fonott, mely Nagyságos Asszonyom
megszólítással kezdődött. Azután jött a többi, amely e megszólítás után
jönni szokott. Emilia von Stobber szelíden s biztatóan nézett rá. Kis
ezüst óráját--még ez az óra is oly szép volt, mint minden ezen az
asszonyon--kis ezüst óráját gyermekei kezébe adta, hogy menjenek csak a
házmesterhez s hasonlítsák lent össze, valószínűleg nem jár jól.

Miklós beszélt, melegen, áradozva beszélt s ha a Juon Blánkája ott a
faluban, a hegy mögött hallja ezt, bizonyára elcsodálkozik, mert e
szavak valósággal Juon levelei voltak. Krizosz Miklós szívére tette a
kezét, kézelőjén egy fényes gomb csillogott s a szemei fényben égtek. Az
özvegy rátekintett, negédesen mosolygott, azután lesütötte a szemét s
babrált, babrált a gyufaskatulyák között.

De... Itt jön a de. De ez a de nem közönséges de, hanem ez így
készíttetett el előre, akár csak a hivatali rendeletekben az ennélfogva
és a sőt. Miklós a szerelem poétikus magaslatára emelkedve, retorikai
tudással csapott le a de birodalmába. Hát igen, monda, sőt valóban.
Mondott még egy néhány bár-t is, pedig-et is, de csak de volt annak a
vége. Uram és én istenem, a fizetés hatszázhúsz forint--itt Miklós
megállt, hogy e szünettel a zárójelet jelképezze (illetőleg
hétszázhetven forint a lakbérrel). No ebből mit akarhatunk? Az élet
drága, két gyermeke van a nagyságos asszonynak. A gondok, a nevelés...
És ki tudja?

Miklós e kérdéshez szemtelen krakélerséggel mosolygott, az asszony
elpirult s ezúttal kettőzött gonddal kereste össze a skatulyák fedeleit.

Miklós habozott egy ideig. Merész dolog lesz ez, ami most következik. S
mi következik most? Egy azonban.

--Azonban...--így kezdte Miklós, három ujját ökölbe fogva s kettővel
gesztikulálva. Előrebocsátotta, hogy jelen állapotában nem vállalkozhat.
Ő férfiú s tudja kötelességeit minden iránt. Ő kötelmeit mindenkor híven
betölté s legközelebb a VII. fizetési rangosztály nyújtja feléje a
jobblét reményhorgonyát. De a család család. Azzal kötelmek járnak.

Emilie von Stobber elmerengve nézett kék szemeivel a lámpavilágba s
bólintott. A család. Thatsache, wirklich.

--Azonban--mondta Miklós szájával és ujjaival--van egy eshetőség.

Míg beszélt, felbátorodott. Miért ne mondaná el? Ez oly ártatlan csalás.
S miért ne csaljon? Mindenki csal. Ezt Miklós mind szelíd szavakban
bocsátotta előre.

Kinek kell azt tudnia--az orrára kötni, úgy mondá Miklós--hogy ők
egyesültek? Kihez tartoznak ők e világban? Elhagyatott lelkek, kik
egymásra találtak. Nem volna Isten ellen való vétek, a két szép szőke
gyermek ellen való vétek, eldobni a nyugdíjat?

E szavak kimondása után Miklós sietve hadonászott.

--Értsen meg, értsen meg--hadarta gyorsan. Semmi rosszat nem akarok.
Semmi becstelenség. Törvényes úton óhajtom a dolgot. Az egyház törvényei
szerint. De kinek kell azt tudni? Kell azt a kincstárnak tudni? Kell ezt
a kincstárnak tudni?

A gyerekek feljöttek az órával, Miklós még egy ideig maradt, aztán
távozott »kezét csókolom«-mal. Meg is csókolta.

A dolog oly egyszerű. Miklós csak itt, a nagy városban volt kevés ember.
Oh, lent a falvakban, a házakban a fatemplomok mellett, már az egészen
más. Az előzetes ügyek elvégzése után két heti szabadságot kért,
elutaztak s öt nap múlva visszajöttek s rendben volt a dolog. Miklós
ajtaján csak kint volt a névjegy: Krizosz Miklós magyar királyi
számtiszt s amott: Emilie von Stobber, Oberlieutenants-Wittwe. Az ő
esküvőjükről a világ nem tudott semmit.

A lutriprofesszor mégis hitvány merényletnek, a ház erkölcse ellen
intézett hitvány merényletnek nevezte, hogy Miklós saját költségén ajtót
vágatott a vékony falba, amellyel most már külsőleg is bebizonyítást
nyert a dolog. Véleményében osztozott a francia, a bélyeges kisasszony s
a házmester. Ez utóbbi becsületére és a kápolnai csatára esküdött.

Az nem kis sor, ha a telepátia tanára, a pecséttisztító francia, a
bélyeges kisasszony s a házmester intrikára egyesülnek. A professzor
dühös volt, mert soha nem kértek tőle számokat, pedig kaphattak volna
hármat a javából nyolc darab ötkrajcáros bélyegért helyben. Ő meg fogja
mutatni--mondá.

Megátalkodott ember volt s meg is mutatta. Egy délelőtt írással jelent
meg a kerületi rendőrtiszt a lakásban. Ez az írás valamely k. und k.
Commandótol jött s azt kérdezte, mi igaz azon vádból, hogy Stobber
Emilia asszony férjhez ment s húzza mégis a penziót.

Bizony ez egy kis ijedelmet keltett s Emilia, aki az ebédet főzte,
elsápadt e kérdéstől. De megbátorodott. Hellyel és pálinkával kínálta
meg a vendéget s erélyes naivsággal, pirulva szólt.

--Ugyan, ugyan. Ilyet föltenni! Krizosz úr egyszerűen rokona csak neki,
rokona, biztos úr.

A nagyobbik gyermek, a szőke, kékszemű lány szelíden kúszott a bácsi
ölébe.

--Igen, a papa rokonunk nekünk...

A rendőr megitta az italt és mosolygott. No, ő is csak ember. Ej, ej,
mily szeretkezés ez ettől a Krizosztól. De hiszen ilyesmi nem ritkaság.
Bizonyára szeretik egymást, de nem lehetett törvényesen a penzió miatt.
Hát hadd legyen így, nem kell az elégületlenek számát növelni, minden
jól van itt. Nagyobb bizonyság okáért tintát, tollat s még egy pohár
italt kért s míg azt megitta, ezzel megírta--nem, nem, ezt itta s
amazzal írta meg, hogy a vád minden alapot nélkülöz, Emilia von Stobber
ma is csak olyan Oberlieutenants-Wittwe, mint azon a végzetes napon,
midőn az a híres díszszázad kirukkolt a főhadnagynak.

Mikor délben Miklós hazajött, kezetcsókolva a feleségének, újonnan
hímzett papucsaiba mélyesztette lábait s e pár rövid szóban foglalta
össze az események logikáját:

--A világ azt akarja, hogy megcsalják, hát mi is megcsaltuk.

[Illustration]



Lókötés akadályokkal


Történik egy napon a pusztán, hogy Tanyás Gergőnek elfogy a szénája.

Nagyon egyszerű és gyakori dolog ez odakint. Mert nagyon könnyen
megtévedhet az ember. Vagy több jószága van, mint legelője, vagy
kevesebb legelője, mint jószága. Mindkét esetben csak az az egy
eshetőség áll fenn, hogy a jószágnak nincs mit enni.

Tanyás Gergő valamelyik nap estéjén, mikor már éhen nyerít a lova,
gondolkozóba esik. Mert az ő »durva, megkövült« szive érzi azt a
fájdalmas nyerítést, mert eszébe jut, hogy akkor és akkor odalent
Rovignóban négy napig nem kaptak enni a katonáskodás alatt és hát az nem
volt jó állapot. Átérzi, hogy az a ló nem a saját kedvtelésiből, hanem
az éhség miatt nyerít. Ennélfogva Tanyás Gergő valamelyik nap estéjén
elővesz egy fadarabot. Azt után ezt a baltával megfaragja szépen, az
alsóvégét hegyesre barkácsolva.

Hosszú zsineget hoz elő és oda erősíti azt a lovak kötőfékéhez. A zsineg
legvégére oda köttetik a végin hegyes fadarab. Azután ott hagyja a
lovakat az istállóban megint. Azonban mielőtt kimenne, a jászol alul
összekapirgál a lábával holmi szalmafélét, aprólékos polyvát és odalöki
a lovaknak.

A két szegény állat szomorúan néz végig az ultima ratió vitaen.

--No várjatok, szamarak,--mondja Gergő majd kaptok mást.

Napáldozat után aztán, mikor lehajlik a rónára az alkonyi sötét, Tanyás
kivezeti a lovakat az istállóból és a zsinegnél fogva húzza a cöveket is
maga után. A lovakkal kimegy a földre. Az ő sivár, üres buzatarlója
mellett ott van a szomszéd Susták Mihály sötétzöld, kövér legelője.

Gergő kimegy a lovakkal a búzatarló legvégére. Azután végig megy
hosszában a szomszéd legelőjén és kikeresi a legtakarmánydúsabb helyet.

--Ez ni,--dünnyögi magában--ez épen jó lesz.

Ott azután, ahol »épen jó lesz«, a saját csupasz tartója földjébe
beleveri a cöveket. Más szóval ki vannak pányvázva a lovak.

A cövek a Gergő tarlójába van verve, hanem a lovak hosszú zsinegnél
fogva Susták Mihály vagyonát eszik föl. Sajátos furfanggal eszelődik ki
odakint az ilyes dolog. Gergő azt hiszi, hogy ezzel a cövekkel védve van
az ő háta. Ha Susták Mihály véletlenül megkerülné éjjel földjét, bent
találná a lovakat a drága szép takarmányban. De Gergőre, mint
szomszédra, nem eshetne panasz, mert hiszen ő a saját földjén pányvázta
ki a két éhes jószágot. Legalább Gergő ezt így hiszi.

Tanyás ezután egész nyugodtan megfordul és megyen befelé a tanyára.
Feleútról még visszafordul és gyönyörködve nézi, hogyan falják, hogyan
eszik azt a szép zöld füvet a lovak.

--Szegény kis jószágok!... mondja jólelkűleg.

Ahogy aztán Gergő bemegy a tanyába és lefekszik, elkezd szerepelni a
történetben a harmadik név. Ez a harmadik név a Ködmön Jánosé. Ködmön
János ugyanis ott lakik rézsútos irányban Susták Mihály és Tanyás Gergő
között.

Mikor ő meglátja, hogy a Gergő bement a tanyába, melynek ablakában
kialudt a világ, előlopódzik, fekete szűrt kerít a nyakába és csöndben
odamegy a fekete éj és a fekete szűr leple alatt a lovakhoz.

Kihúzza a cöveket a földből és elhajtja a tanyára a lovakat. Ezzel aztán
készen van minden. A föld forog tovább, mintha semmisem történt volna.

Reggelre kelve azután az első név, amely mozogni kezd, a Susták Mihály.
Körüljárta úgy szemgyönyörködtetés szempontjából a földet és megütődve
látja, hogy iszonyúan megvan koppasztva egy darabon a szép legelő.

Susták Mihály elkezd káromkodni és bemegy a tanyára. Ott
méregcsillapítás okáért összerugdossa a kuvaszokat, hogy miért nem
tudtak vigyázni. Azután ujjast huz föl, botot vesz elő, megindul és
csakhamar letűnik a látóhatárról.

A másik név, amelyik már virradat óta benne van a szereplésben, a Tanyás
Gergőé. A jóravaló Gergő kétségbe van esve, egy rossz elültöltős
fegyvert hord a vállán és dühösen keresi a lovait. Nagyon benne van a
méregben, ha megtalálná hamarjában a lókötőt, belelőne. Miután
összejárta a határt és nem látta sehol a lovakat, megkezdi a
»csapásozás«-t. Ez a szó a pusztalakók előtt egyértelmű azzal, mint
mikor a praireken a vörösbőr skalpvadász nyomoz a halványarcok után.
Gergő a kipányvázás helyéről nyomról-nyomra csapásozva, megtudja, hogy
Ködmön János volt a lókötő.

Dühös átkozódásba tör ki, először be akar azon fegyveresen hatolni
Ködmön tanyájára. Hanem aztán meggondolja magát. Haragos embernél nem jó
szerszám a puska. Ennélfogva szép csendesen megfordul, elindul, megy,
megy és lassankint letűnik a látóhatárról.

Most kezd aztán szerepelni Ködmön János, a ki borzasztóan meg van
ijedve. A tanya padlásáról kileste, látta, hogy a lopás föl van födözve.
Látta, hogy Tanyás a pusztakapitány tanyája felé tart.

Ezen segíteni kell, mert máskép rövid időn el leszünk fogva,--gondolja
Ködmön. Elővezeti a két lovat azon zsinegestül, cövekestül, fölül az
egyikre és vágtat kerülő úton a pusztakapitányi ház felé.

Idők multán ott aztán találkoznak szépen Susták Mihály, Tanyás Gergő és
Ködmön János.

Susták Mihály a kártételt panaszolja és követeli, hogy a pusztakapitány
rögtön hat pusztázót indítson útnak, hogy kutassák ki a tettest. Azért
fizet ő adót. Húsz forint kártérítést kér. Beszédközben félszemmel
Tanyásra kacsint, hogy ehol a bűnös.

Ködmön János panaszt tesz, hogy a Tanyás lovait az éjjel bent találta a
kukoricájában. Kér öt forint kártérítést.

Tanyás Gergő pedig azt akarja elpanaszolni, hogy Ködmön az éjjel
elkötötte az ő lovait. De észszel élvén, »lenyeli a szavát«--mint ezt
odaki mondani szokták. Mert ha kibizonyosodik, hogy Ködmön ellopta a
lovait, akkor rájönnek, hogy ő csináltatta Susták legelőjén a kárt. A
lovak már így is, úgy is megvannak. Tanyás Gergő tehát okosabbnak
találja kifizetni Ködmönnek az öt forintot azért, mert el akarta lopni a
lovait, minthogy Sustáknak huszat fizessen.

Így aztán »kiegyesülnek«. Tanyás és Ködmön hunyorítanak a szemükkel, ami
náluk eltitkolt kacajt jelent. Susták pedig káromkodik és azt mondja,
hogy hazug a törvény.

Ködmön és Tanyás azonban megintik érte, mondván, hogy a törvény
igazságos. És kétfelé nézvén, hunyorítanak a szemükkel.

[Illustration]



Tor


Tudva van, hogy a szamár nem szamár, hanem azért a szamár embert mégis
csak szamárnak nevezik. A szamár pedig okos állat, nagy filozófus, igen
bölcs mérsékletet tart ételben, italban, szerfölött nyugodt, semmi
izgalmak nem bántják s ennélfogva oly hosszú életet él, hogy még a
példabeszéd is ritkaság gyanánt említi a kimúlt csacsit. Hűségében pedig
mindjárt az eb után következik. Soha sincs megkötve, még sem marad el a
gazdájától. A zenét igen szereti s ilyenkor nagy fülei szelíden
mozognak. A trombitaszóra pedig táncra is perdül, forogván a két hátulsó
lába körül. Továbbá a birkaőrzésben is fölöttébb sok jártasságot
tanúsít. De azért még sem hivják okosnak, hanem szamárnak. Persze ezen
már segíteni nem lehet, legfeljebb néha így írásban adatik meg néki az
elismerés, amelyet a világ teremtése óta nélkülöz.

Hasonló szomorú sors részese egy másik derék és tiszteletreméltó
háziállat, a sertés. Azt mondják: részeg mint a disznó, piszkos mint a
disznó. Ily balfogalmak vannak az emberekben, pedig részeg disznók
egyedül csak a hetvenes évek valamely esztendejében találtattak, amidőn
a mennybeli intéző statisztikusa rosszul számlálta össze a tanyákon a
hordókat s ilyformán több bor termett akkor, mint amennyi edény akadt az
ő befogadására. Akkor a fölösleget vályúba öntötték a sertések elé,
nekik adták a törkölyt is s akkor nem volt ritkaság berúgott sertést
látni. Persze ma már ez is elmúlt s anekdotának tetsző dolog. Fölment
azóta a bor ára és sohasem lesz többé annyi termés, hogy drágább lenne a
hordó mint a bor, s a sertések sem fognak ezentúl nem nekik való
italokban tobzódni. Az a vád tehát egészen leesik róluk. Amaz is
leeshetne, hogy piszkosak volnának, mert nagyon szeretik a vizet. Abba
belebújnak és szelíden röfögnek. Igen szeretik: még télen is benne
laknának. Ez azonban lehetetlen, mert télen nekik megy egy nagy késsel
az ember és leöli őket. Miután tavasztól télig becézte, étette és lakást
épített neki, torkon szúrja, feldarabolja, füstre akasztja, süti, főzi
és megeszi. Ilyen az ember s bár a sertések ezt bizonyára tudják, mégis
fokozott nyugalommal esznek, hogy hízzanak neki és lesz belőlük sonka,
kolbász, órja, hurka, szalonna és mindenféle körömfaladék.

Azt mondja a minap Pál Mihály kanász, amint gyönyörködve nézné a
hízókat:

--Nem úgy kék ezt hívni, uram, hogy disznó, hanem hogy összömadta.

Van benne némi igazság. Semmiféle teremtett állatban nincs annyi jó
tulajdon, mint ebben az összömadtában. A tanyán nincs mészárszék, ahol
húst venni lehetne, aprójószágot: kacsát, pulykát a nép ritkán eszik,
azt inkább eladja. Ilyformán két állata marad, amely az ő élelmét hordja
a négy lábán: a birka meg a sertés. A birka szintén igen hasznos
teremtés, mert a pusztalakó a hús konzerválási módját régtől fogva
ismeri, de a birkával szemben csak ritkán alkalmazza. Még a juhászok
között akad, aki a forró nyári napon kiszárítja a birkahúst,
megpaprikázza s mikor egészen összeaszott, zacskóban hordja magával. Az
ilyen hús is sokáig eláll, de a nyári szükségletre való eltételnek a
módja mégis csak a füstölés. Erre pedig a sertéshús alkalmas nagyon,
amely mindenféle ételt ad magából, s az okos gazdasszony téltől-télig el
van látva hússal a pusztán, anélkül, hogy valamit venni kellene. Az
eláll, némely része a padláson, más része a kürtőben, a harmadik
felekezet a kamrában, s ezt azután féltékenyen őrzik, takarékosan bánnak
vele, akár csak a Karst-lakó a cisterna vízével. Ez valóságos vagyon,
mert ha mellé burgonya, búza, köles, szőlő, meg zöldség betermett,
háztartás dolgában alig megy éven át a boltba más pénz, mint amit sóért
és világító olajért kiadnak. A sertés egész esztendőn keresztül ellátja
hússal a házat amellett, hogy még változatos is. A szalonnája adja ki a
früstököt hidegen, ha pedig szabad tűzön sütik, fehér cipóval megehetné
a király is. A bőre megmarad, az a halzsírral vetekszik és csizmának,
lószerszámnak igen nagyon használatos. Az avas szalonna meg a mellfájós
embernek orvosság. Azután ott a sok füstölt kolbász, amivel még a lapos
bugyellárison is bír segíteni a gazdaasszony s akkor ad el belőle,
amikor akar, mert annak folyó ára van. Hát a sonka? Mi adná meg a húsvét
ünnepi színét, ha nem a sonka a frissen sült kaláccsal? A csülök szintén
igen jó eledel, annál is inkább, mert ez az egész mivoltában belefér a
tarisznyába, az pedig útonjáró embernek nagy könnyebbség, ha a magáéból
falatozhat. Az órjával pedig a csipetkés bableves készül, aminél már
csak talán a paprikás hal a jobb étel, de különféleség dolgában az sem
léphet a nyomába, mert amaz egyszerre leves is, hús is, tészla is. Hát a
sertéspecsenye kutya? Nem kutya Biz az is kész tudomány, hogy miként
lehet a télen megölt sertés oldalhúsából nyáron friss pecsenyét enni. A
gazdasszonyt nem kell erre tanítani, hanem az emberféle előtt csak
rejtély ez, pedig az egész dolog olyan egyszerű. A zsír közé kell rakni
besózva s abban aztán elmarad soká. Ahogy szedik ki a bődönből a zsírt,
tűnik elő az épen maradt hús. Ezt azonban csak ritkán alkalmazzák, a
pusztalakó mindent a füstre tesz, mert az biztosan megóvja s aligha van
olyan pusztai ház, melynek kamrájában nyárközépen ne lógna még ott a
télen megölt sertés bordája meg az aprólékja.

De nem is lehet máskép. Hova lenne, ha húsa nem volna? Honnan
szerezhetne? Annyiszor nem vághat birkát, ahányszor hús kell neki,
borjút csak lakodalomkor vágnak, de annak nem is lehetne így eltenni a
húsát. Arra csak a sertés alkalmatos és ez alapon van igaza Pál Mihály
kanásznak, hogy nem disznónak kellene azt hívni, hanem öszömadtának.

*

Az a nap, midőn a kövérre hízott pocát leölik, nagy és komoly
jelentőségű. Azon már előre tárgyalni kell, hogy mikor és mely időben
történjék. Szintén értekezni kell a szomszédsággal, nehogy a napok
összeessenek. A tanyán nincs böllér és nincsenek vágólegények,
ennélfogva az ölés munkásai mind a szomszédokból kerülnek ki. Azoknak
izenet megy jó előre, az asszony sorát ejti, hogy beszerezze a szükséges
dolgokat, a gyerekek elkérezkednek az iskolából. A gazda pedig tesz-vesz
az udvaron, kést köszörül, baltát élesít, továbbá köteleket, láncokat
készít elő.

Azon a bizonyos reggelen aztán korán kelnek. Még sötét a táj, a hold
lement, csak a hó világít. Ebben a hóban fekete pontok mozognak, itt is,
ott is egy, ezek a segédkezők. Lassan érnek a tanyához, beköszöntenek és
szívélyesen fogadtatnak. Pál gazda tölt a pálinkás pohárba, keresztet
vet reá s azt mondja:

--No.

Igy sorba kóstolják az italt, amely után rögtön a munka következik. A
gyerekek félve húzódnak meg a szobában, midőn odakint nagy ordítás
támad. A poca zengi a hattyúdalát.

--Ide a tálat! kiáltja valaki.

Még néhányszor sikít az állat, azután vége. Hirtelen nagy lesz a
világosság a tájon, amely az ablakon is bever. Erre kifutnak a gyerekek
s a nagyobb büszkén kiáltja a kisebbnek:

--Ahun a!

A háztól kissé távolban, hogy valami bajt ne csináljon, ég már a szalma,
közepén pedig a máglyahalálra hurcolt öszömadta. A láng végig nyaldossa,
forgatják, emelik benne, amíg a bőre barnára sül; Pál gazda késsel
húzogatja a hátát, hogy minden letisztuljon róla. Azután hamvad a
szalma, a parázsban fekvő állatot tűnődve nézik az emberek.

--Hát szép sonkája van, mondja Gál János.

--Meg szalonna is akad bőven...

--Hát hiszen sokat is evett, amíg megvolt, úgy-e, Pali?

--No, az bizonyos, felel Pál gazda, kedvtelve tekintvén végig a
sertésen, amely most kinyújtott lábakkal, pörkölt állapotban fekszik a
pörnyén.

Most kocsira teszik s a ház elé húzzák. Jön a nagy munka, a darabolás,
amihez igen sok hozzáértés kívántatik. Ezt Ambrúzs István eszközli, aki
nagyon tudja. Amint hozzányúl a felakasztott sertéshez az élesre fent
késsel, suhogva hasad meg a bőr, a szalonna. Azután a derékcsontot
forgácsolja ketté, le egészen a fejéig s ilyformán két külön darabra
választja az egészet. Ha most már mázsa van a háznál, el nem mulasztanák
megmérni. Haszna ennek ugyan nincsen, mert azzal nem lesz sem több, sem
kevesebb, de hát az érdekes összehasonlításokra ad alkalmat. A tavalyi
első vágás például sokkal több volt mint ez, de azért ez sem utolsó. A
szomszédé meg épen a nyomába sem léphet.

--Nem hiába volt olyan agárkutya formájú malac korában, véli a szomszéd.

Mindez már dolog közben történik. A munka sok. Darabolják a húst, a
szalonnát s akármennyi hely van a tűzhelyen, ott mind lánggal ég a galy
és izzik a szőlőtőke vastag parazsa. Kerekítik ki a sonkát is, az
asszonyok a tölteléket gyártják. A nagyobbik gyerek a hurka végibe való
fa faragásával bizatik meg, a kisebb pedig a kutyák és macskák
távoltartását vállalja magára. Tisztének buzgón megfelel, látszólag igen
harcol az állatok ellen nyirfaággal, titokban pedig leesett húst,
csontot dobogat nekik.

Igy megy ez szakadatlan estig, épen csak hogy egy falatot esznek. Amíg
minden elkészítve nincsen, nem is lehet máskép. Sem bor, sem pálinka nem
járja, mert az veszedelmes ilyenkor, mikor szűk helyen sok ember
dolgozik késsel. Az élesre fent acél könnyen megszalad és az embervér
nem jó a sertéstöltelékbe. Alkonyodik, mikor az ebéd ideje beáll, amidőn
annak, akit egész nap daraboltak, a torát ülnék. Asztalhoz vonul
mindenki.

--Mindgyárt kezd gyünni az étel--mondja a gazda.

Gyün is. Legnagyobb ünnepen sem kerül annyi étel az asztalra, mint
ilyenkor, aminek a magyarázata abban keresendő, hogy a segédkezet
nyújtott szomszédok napszámját akarják vele meghálálni. Tyúklevessel
kezdődik, azután jön a töltött-káposzta, meg a paprikás, meg a fánk és
csak azután következnek a valóságos disznóból való ételek. Ezt is sorba
kell kóstolni, milyennek sikerült a kolbász, a hurka, a véres meg a
májas. Hát a sültje, meg a sütött vér? Ez mind sorra kerül, váltakozva
itallal. Most jó keletje van a bornak s estére kelve, átvetődik valamely
tanyából egy legény is, aki jól tud citorázni. Ez bizony nem ideges
embernek való muzsika, de azért ott jó az nagyon. A legény kezében a
lúdtoll ügyesen szaladgál a rézhúrokon. Vidám állapot ez. Az arcok
kipirosodnak. A gazda mosolyogva tekint szét a népeken. Közben, hogy a
citora elhalgat, (mert gyantázni kell a citorásnak is), az összekoccanó
poharak zaját Sáb Mihály szakítja félbe. Már igen nagyon fényben égnek a
szemei s ilyenkor szóval szokta tartani a társaságot. Ő ugyanis régente
sokat próbált s ennélfogva hallgatják a dolgait, bár nem túlságosan
szokása az igazmondás. Isten, ember tudja róla, például, hogy furvézer
volt a katonaságnál, de ilyenkor egyszerre huszár lesz és válogatott
kalandokba bocsátkozik. Most is arról tárgyal, felcsapva fogai között a
pipaszárat.

--A Königrécnél is hékás,--mondja,--oda vótam én komandérozva a
legfelsőbb fölmarsol generálishon. Álltunk a lóval a dombon: a
legfelsőbb fölmarsol generális, mög a major-generális mög én. Állt a
csata szörnyen, gyütt-é az élös, de gyütt ám. No hát mán kezdtek
retirálni a mieink. Műnk állunk a dombon. Vágtat éccör a fehér tajtékos
sárga lovon az ordenáncoficér, hogy aszongya:

--Ekcelenc ik meldige horzám, linké flügli krügli prügli.

A legfölsőbb fölmarsol generál nem szól semmit, a major generál nem szól
semmit, én sé szótam sémmit.

Éccör gyün ám mögén nagy fekete lovon a második uláner oficér, hogy
aszongya:

--Ekcelenc ik meldige horzám, rekte flügli krügli prügli.

A legfölsőbb fölmarsol generál nem szól semmit, én sé szótam sémmit.

De akkó gyün ám éggy csillagos pej lovon szörnyen sebössen a harmadik
ordenánc oficér, hogy aszonygya:

--Ekcelenc, ik meldige horzám, alesz krügli prügli.

A legfölsőbb fölmarsol generál nem szól semmit, én mög aszondtam:

--De most mán gyerünk!

A hallgatóság nevetni kezd. A gazda azt mondja elismerésképp Mihálynak:

--Bolond kend, koma.

Sáb, aki teljes jutalmát találta a fölhangzó kacajban, a kancsóhoz nyúl
és vidáman int a cimboráknak:

--Baj is az... Csak másképp egészség lögyön.



TARTALOM

Oldal

Egy lóhalál s egy más ló megvételének körülményei      3
Parádé      10
János megjátsza magát      22
A hajókifúrás nem elégtétel      28
Ifijúr      34
A duttyán      32
Főtárgyaláson      50
Jánosok      55
A roham      64
Albán csárda      78
Az utolsó      86
Öreg embör napáldozatja      97
Vidám magyarok      102
Délután      113
Időn túl      121
A vízityúkok, Izmail bég s egyebek      128
A vályú      136
Dugott bál      143
A Holló meg a Hattyú      152
Az okos Miklósról      163
Lókötés akadályokkal      173
Tor      178


SIGNER és WOLFNER KIADÁSA.

Förgeteg János mint közerő
=== és más elbeszélések.===

Irta: TÖMÖRKÉNY ISTVÁN.

Ára fűzve 3 korona 50 fillér, kötve 5 korona.

Tömörkény István rajzaiban, amiket a
Förgeteg János mint közerő című kötetben
foglalt össze, a sajátos magyar néplélek
nyilatkozik meg. Az alak, akit az író Förgeteg
Jánosban megtestesít, a szegedvidéki nyelvjárás
pompás dialektusával, a magyar paraszt
lelkülete egyenes, eszejárása agyafúrt voltában.
Humora csupa igazgyöngy, benne a magyar
népi karakter, tisztán ragyogó mivoltában.
Hamisítatlanabb magyar vidámság derűje kevesebb
könyvből árad, mint Tömörkényéből.

       *       *       *       *       *

Gerendás szobákból.

Elbeszélések és rajzok.

Irta: TÖMÖRKÉNY ISTVÁN.

Ára fűzve 3 korona, kötve 5 korona.

Egy csomó eleven, színes genre-kép a
szegedi nép életéből; biztos vonásokkal megrajzolt
emberek, akiket a maga kis, de mindig
érdekesen vázolt festményébe hatásosan helyez
el a szerző. Huszonhat rajz van a kötetben,
elbeszélői értékre nézve különböző, mert
némelyik nem egyéb hangulat-képnél, táj-vázlatnál
vagy leírásnál, de mindegyikben van
vonzó és lebilincselő hang. Az ember érzi a
közvetetlenség hatását, látja a jószemű író
intim megfigyeléseit és ez a látszólag jelentéktelen
tárgyat is kedvessé teszi.

       *       *       *       *       *

SINGER és WOLFNER KIADÁSA.

GÁRDONYI  GÉZA

KÖNYVEI

                                         Füzve   Kötve
Ábel és Eszter. Regény                   3.60     5.60
Két katicabogár. Novellák                3.60     5.60
Az öreg tekintetes. Regény               3.--     5.--
Az a hatalmas harmadik. Regény           3.--     5.--
A láthatatlan ember. Regény              5.--     7.--
Tizenkét novella                         1.50     2.40
Annuska. Vígjáték 3 felvonásban          2.40     4.40
Karácsonyi álom. Pásztorjáték 3 felv.    2.--     3.60
A kékszemű Dávidkáné. Regény            --.--     1.--
Két menyasszony                         --.--     1.--
Fekete nap                               2.--     4.--
Fehér Anna                               2.--     4.--
Az egri csillagok. Regény 2 kötetben     6.--    10.--
Fűzfalevél, nyárfalevél. Költemények     2.--     3.60
Április. Költemények                     2.--     3.60
Az én falum. I/II.                       2.--    --.--
A pesti úr. 3. eresztés                  2.--     3.60
A Kátsa. 3. eresztés                     2.--     3.60
Veszödelmek. 3. eresztés                 2.--     3.60
Durbints sógor. 3. eresztés              2.--     3.60
Göre Martsa lakodalma. 3. eresztés       2.--     3.60
Tapasztalatok a nagy kiállitásrúl. 4-ik
   eresztés                              2.--     3.60
Göre Gábor bíró úr könyve. 6. eresztés   2.--     3.60
Bolygás az világba. 2. eresztés          2.--     3.60
A bor. Falusi történet 3 felvonásban.
   3. kiadás                             2.--     3.60
Pöhölyék  és  más  falusi  történetek.
   3. kiadás                             2.--     3.60

Törleszthető havi négy koronás részletekben.

       *       *       *       *       *

SINGER és WOLFNER KIADÁSA.

SZOMAHÁZY ISTVÁN

MUNKÁI

                                    Fűzve      Diszk.
Mesék az írógépről                  3.--        5.--
A méltóságos asszony                2.50        4.50
Költöző nimfák                      3.50        5.--
Előadások a Feleségképző Akadémián  3.50        5.--
Két cigaretta közt. Elbeszélések    3.--        4.--
A Clairette-keringő és egyéb
       elbeszélések                 3.--       --.--
Huszonnégy óra                      3.--        4.80
Páratlan szerdák                    3.--       --.--
Nyári felhők                       --.--        1.--
Ella kisasszony ötlete             --.--        1.--
Aprópénz. Elbeszélések              1.--       --.--
Déli korzó                          3.--       --.--
Hófúvás. Vígjáték 1 felvonásban
       Előadja 1 férfi, 1 nő       --.60       --.--

       *       *       *       *       *

SINGER és WOLFNER KIADÁSA.

LŐRINCZY GYÖRGY
GEREBLYÉM ALÓL.

című könyve tartalmánál és formájánál fogva egyaránt
új és változatos. A mult század utolsó három
évtizedének sok színes epizódját dolgozta föl, a
minek elkallódni nagyon kár lett volna. „Olyan az
emlékezés, -- írja a könyv egyik darabjában, --
mint a gereblye, aminek egyik-másik fogát kitörték.
Belevágja az ember a futó idők hervatag
fűszálaiba, amiket az élete rendjén már lekaszált,
mi marad alatta, mi nem, jobbadán a véletlen dolga.
Azt azután betakarítja, nehogy sötét ólomszárnyával
az ősz rája boruljon. El ne temessék azt is, mint
annyi sok egyebet, amit érdemes lett volna megőrizni!
Így teszek én is épen. Közelgő őszöm fenyegetően
ösztökél s csorba gereblyém serényen jár
jobbra, balra..." Aki szereti a tiszta magyar nyelven,
magyar lélekkel irott könyvet, az megveszi a
Lőrinczy könyvét. Ára fűzve 3.-- k, kötve 5.-- k.

Lörinezy György munkái:

Falusi potentátok. Fűzve 2 korona 40 fill. Kötve 4 korona.
A magam földjén. Fűzve 2 korona. Kötve 3 korona 60 fill.
Megtépett fészkek. Fűzve 2 korona 40 fill. Kötve 4 korona.

Ifjúsági könyvei:

A bujdosók. Elbeszélés. Díszköt. 6.40. Vászonkötésben  8.--
Hűséges szivek. Elbeszélés. Kötve 2.50. Ára vászonk.   2.80
Aranykarikák. Díszkötésben 3.--. Egyszerűbb kötésben   2.50
Báró Eötvös József élete. Kötve --.50. Vászonköt.     --.80
A Bizófalvi harang szava. Elbeszélés képekkel. Kötve   1.--
Kis falum. Elbeszélés képpel                    «     --.50
Becsület útján. Öt elbeszélés                   «     --.50
Igaz történetek                                 «     --.50





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Különféle magyarok meg egyéb népek" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home