Title: Vasárnapi Könyv - 1914. Első  félév 9. füzet
Author: Various
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Vasárnapi Könyv - 1914. Első  félév 9. füzet" ***


Vasárnapi Könyv


Kiadja az Országos Közművelődési Tanács


1914. Első félév 9. füzet



Az ipar és kereskedés kezdetei


Amíg a mai ipar és kereskedelem kialakult, sok ezer évi
fejlődésen kellett átmennie. Ennek a hosszú fejlődésnek első
korszaka az az ősrégi idő volt, amikor az ember minden szükséges
holmiját otthon, maga vagy családtagjai segítségével állította
elő. Alacsony műveltségi fokon ez mindenütt így volt és ma is így
van azokon a vidékeken, ahol még ismeretlen a művelődés. Nem is
kell régmult időkbe, vagy messzi vad népek közé kalandoznunk,
hogy ezt a családi gazdaságot, legalább félig-meddig, magunk
előtt lássuk. A magyar földön is vannak még sokan, akik a maguk
vagy a szülőik házában is láttak ilyesfélét. Nem egy vidéken a
szántóvető ember egymaga, családja segítségével építi a házát.
Maga zsindelyezi. Csinál asztalt is, ha kell,--szóval építőmester,
zsindelyező, asztalos egy személyben és ellátja, megteremti
egymaga az egyéb házi szükségletek jórészét is. De vannak sokan
olyanok is, akik jól emlékszenek még rá, hogy a vásznat otthon
szőtték, a szerszámokat otthon készítették és bizony nagyon ritka
dolog volt, ha valamit vásárolni kellett.

Igy volt ez hajdanán mindenütt, de még sokkal nagyobb mértékben,
már azért is, mert akkor bizony még sokkal kevesebb fajta dolog
kellett az embereknek, mint ma, ha még olyan eldugott hegyi
falvakban laknak is. Meg aztán akkor nem vásároltak, ha kellett
valami, amit nem tudtak maguk megcsinálni, hanem cseréltek. Csere
útján pedig nehezebb volt egyhez-máshoz hozzájutni, mint pénzzel
vásárolni, mert a pénz csak később kezdett szerepelni az emberek
között.

Amint kifejlődött a közlekedés, egymástól messze lakó emberek és
népek is összejöttek egymással. Ha megismerték egymás dolgait és
ha jóknak találták azokat, akkor rajta voltak, hogy maguknak is
legyen olyan holmijuk.

Hogy lehetett azonban ezt elérni? Attól az időtől még messze
voltak, amikor a mesterember elkészít valamit azért, hogy eladja.
Aki amit készített, azt saját magának készítette. A gazdag
emberek pedig rabszolgákat vásároltak és azokkal dolgoztattak.
Igy tehát, ha valakinek az volt a kívánsága, hogy bizonyos
fajtájú munka a rendelkezésére álljon, olyan rabszolgát vásárolt,
aki értett ahhoz a munkához, vagy rákényszerítette, hogy a kívánt
munkát--úgy ahogy--előállítsa. Igy történt, hogy a régi Rómában
ezerszámra voltak rabszolgák, akiknek iparcikkek készitése volt a
feladatuk. Magyarországon viszont--a letelepedés első
idejében--egy sereg jobbágy feladata az volt, hogy zsindelyeket
készitsen, másik csoport jobbágy szövéssel, famunkával vagy
fegyverkovácsolással foglalkozott. Az ilyen jobbágy eltartásáról
azután természetesen a gazdája gondoskodott, úgy hogy teljesen a
mesterségének élhetett.

[Illustration: A műveletlen népek kézimunkája mutatja, milyen
eszközökkel dolgoztak az emberek az ősi időkben. Az ausztráliai
szigetlakók még ma is a nyiluk segítségével fúrják, lyukasztják a
deszkalapot.]

[Illustration: A kunyhóborításra való faháncs hasítása a mai
félvad népeknél.]

[Illustration: A háncs elválasztása a fatörzstől]

[Illustration: A lehántott fakéreg puhitása]

Nyilvánvaló azonban, hogy nagyon kevés olyan cikk volt, amiből
állandóan és annyi kellett volna, amennyit a rabszolga vagy
jobbágy mindennapi munkájával folytonosan előállított. A
rabszolga vagy a jobbágy munkája így hiábavalóvá lett volna, ha a
gazdája nem segített volna ezen úgy, hogy a rabszolgát olyan
gazdának adta bérbe, akinek a rabszolga munkájára éppen szüksége
volt. A gazda tehát bérbeadta rabszolgáját az illetőknek, hogy
dolgoztassanak azok vele. Megtörténhetett és megtörtént azonban
az is, hogy az ilyen rabszolga valahogy egy kis tőkét kuporgatott
össze magának és azt felajánlotta gazdájának azzal, hogy
szabadítsa fel őt. Vagyis: nyilatkoztassa ki, hogy lemond
rabszolgája felett való hatalmáról és így ezentúl szabad embernek
kell tekinteni. Az ókor nagy városaiban nagyon sok rabszolga
cselekedett így, akik azután mesterségüket mint szabad emberek
űzték. Igy keletkezett ezeken a helyeken az iparosság, ami azután
később külföldi bevándorlókkal mindinkább elszaporodott.

[Illustration: Föniciai kereskedők szövetet, állatprémet,
elefántcsontot árusítanak

Harmadfélezer évvel ezelőtt a föniciaiak hajóikon ázsiai
hazájukból messze földekre eljártak: terményeket és árúkat
adtak-vettek. Ők voltak az óvilág rabszolgakereskedői, de viszont
Egyiptom és Babilónia műveltségét is ők hozták Európába.]

A római birodalom helyén későbbi időkben különálló országok
keletkeztek. Mindezek az országok földmívelőkkel népesedtek be,
kifejlődött bennök lassanként a földesuraság és a jobbágyság. És
ahogyan azelőtt a különleges árúkat elkészítő rabszolgát
bérbeadta a gazdája másoknak, akiknek szintén szükségük volt erre
vagy arra a cikkre, ugyanolyan formán történt néha ezidőben a
jobbágyokkal. A földesurak természetesen inkább a kész munkát
adták át, mint magát a jobbágyot.

[Illustration: Kikötő a régi Egyiptomban

Fém, fa, illatszer és fűszer kevés volt Egyiptomban. Ezeket az
anyagokat a föniciaiaktól, araboktól, görögöktől vették és
hajókon szállították haza.]

Mint egykor az iparűző rabszolgák, úgy a kézműves jobbágyok is
azon igyekeztek, hogy egy kis tőkét kuporgassanak össze maguknak.
Ezzel a pénzzel megválthatták magukat gazdájuk hatalma alól és
azontúl a faluban csak saját maguk hasznára dolgoztak. Ha valahol
szükség volt a munkájukra: elmentek oda, elvégezték és azalatt
kaptak--bér fejében--ellátást és esetleg pénzt, vagy inkább
búzát, vagy egyebet.

Az ilyen kézműves természetesen nemcsak a saját falujában ment el
dolgozni, hanem elment a szomszédba is, bebarangolta néha az
egész országot. A családja azonban otthon volt és ugyanott volt
egy kis földje is, visszatért hát mindig a maga régi falujába.
Így tett az apa, így tett a fiú is, aki kitanulta apja mesterségét.

Közben azonban haladt az idő. Az emberek művelődtek, újabb és
újabb ismereteket szereztek. Szebb és jobb dolgokat szerettek
meg. Hogy jutottak mindehhez? Külföldi kereskedők jöttek,
külföldi portékákkal. Vagy külföldi mesteremberek telepedtek le
valamelyik közeli városban. A vándorló csizmadia unokájának, ha
azt akarta, hogy tessék a munkája: már ezektől kellett mestersége
tökéletesítését eltanulnia. Bőrt se használhatott már akármilyet:
jobb fajtát, szebbet, jól kikészítettet pedig csak a városban
kapott. Minthogy pedig, az akkori közlekedési viszonyok között, a
városba menni aránylag kis távolságról is nagy dolog volt (ami ma
egy-két óra a vonaton, az akkor napokig tartott, ha ugyan jó volt
az út, azonkívül sok volt a rabló), sokkal egyszerűbbé vált az
iparosra nézve, ha a városba költözködött.

Ezek a városok--Európa mai nagy városai--jórészt még a rómaiak
idejéből maradtak vissza. A római hadsereg annak idején,
folytonos előrenyomulása közben, azokon a helyeken, amelyek hadi
szempontból fontosak voltak (utak kereszteződésénél, folyók
gázlóinál, termékeny vidékekhez vezető hágóknál vagy völgyeknél,
stb.), állandó jellegű, erős katonai tábort ütött, ahol állandó
helyőrség maradt vissza. A hadseregek nyomán mindig ott jártak az
iparosok és kereskedők, és mert ezeknek is kellett valahol tanyát
ütniök: rendesen ezek körül a táborok körül, annak közvetlen
közelében helyezkedtek el. A benszülött lakosság azután
természetesen mind nagyobb tömegekben kereste fel ezeket a
helyeket. Részben hogy vegyen, részben hogy eladjon. A jó vásár
hírére rómaiak is mind többen jöttek ezekre a helyekre.
Lassanként a sátorok helyett faházak, a faházak helyett kőházak
épültek, az egészet falakkal vették körül, hogy váratlan támadás
ne érhesse a lakósokat. Igy születtek a római városok. Ilyen volt
többek között a mai Mainz, Köln, Páris és a mai Wien (Bécs) is,
amelynek eredeti neve Vindobona volt. Ilyen volt Akvinkum is a
mai Óbuda határában, azonkívül sok más város.

[Illustration: Pénzváltó bolt Németországban, 1539-ben

A 400 év előtt való időkben arany és ezüst volt a pénzek anyaga.
Sokléle pénz volt forgalomban: azért nyiltak meg a pénzváltó
boltok, amelyeket az asztalaik német nevéről »bank« néven
ismertek.]

Ezek a városok voltak azok, amelyeket azután a népvándorlás
viharai javarészt tönkretettek és az enyészet szélére juttattak.
Mégsem pusztultak azonban el teljesen és tökéletesen. Mint hamu
alatt a tűz, úgy pislákolt bennük az élet. És mert a városok,
többnyire még a római időkből, püspöki székhelyek voltak, vagy
legalább is volt kőből épített templomuk és mert voltak még ép
házaik is és főleg, mert volt fal-kerítésük, ha esetleg rossz
állapotban is: amint egy kicsit rendeződtek a viszonyok, éledezni
kezdtek. A lakosság maga ugyan még teljesen földmívelő volt és
nem jött a városokba. De az egyes birodalmak, országok,
fejedelemségek, hercegségek, grófságok urai, az érsekek,
püspökök, apátok: egy-egy ily városban ütötték fel udvartartásukat.
Itt fogadták a hozzájuk fordulókat, itt intézkedtek az állami és
vallási ügyekben, itt tartották seregeik javát személyes
rendelkezésükre.

[Illustration: Vásározó németországi földmívesek

Ez a régi kép (--az 1512-ik évben rajzolta a nagyhírű Dűrer
Albert--) azokat a földmíveseket mutatja, akik a terményeik
fölöslegét piacra vitték, hogy az árából iparcikkeket vehessenek.
Lassanként kifejlődött az a szokás, hogy az aratási idő után
bizonyos városokban egy-két napra összegyűltek az iparosok és
kereskedők, akik a vásárló földmivesek számára kirakták árúikat.
Ezek a napok később állandósultak és ezeken tartották évenként a
nagy vásárokat.]

[Illustration: Utcára nyíló régi francia bolt]

Igy már saját környezetük is nem csekély számú volt, de ez, mint
a mágnes a vasat, mind több és több embert vont a városba.

A fejedelmi udvarokhoz nemcsak ügyes-bajos alattvalók fordultak
igazságot keresni, jöttek szerencselovagok is, akik boldogulásukat
remélték, jöttek vitézek is, akik kardjukat ajánlották fel, jöttek
apácák és szerzetesek, akik a gyermekek oktatására vállalkoztak.
Ebből a tarka, forrongó és pezsdülni kezdő életből már nem
hiányozhatott a kereskedő, aki messzi külföldről hozta árúját és
nem hiányozhatott az iparos, aki ott készítette az egyszerűbb és
közönségesebb cikkeket.

Igy indultak ismét fejlődésnek a régi városok, és mint egykoron
ezek a római táborhelyekből, úgy alakult sok új város az alkalmas
helyeken fekvő vár körül. Innét a magyar »város« szó is: olyan
hely, amelyet vár védelmez.

A városok iparos és kereskedő lakósai hamarosan jó módba
jutottak, tehetősek lettek. Az uralkodók, fejedelmek látták ezt
és mivel azt remélhették, hogy az iparos és kereskedő népesség
bőségesen fog adózni: rajta voltak, hogy az ipart és a
kereskedelmet minél jobban előmozdítsák és hogy iparosok és
kereskedők minél nagyobb számban legyenek városaikban.

[Illustration: Kopány vára alatt pihenő török kereskedők

A törökvilág idején (a 16-ik és 17-ik században) sok török
kereskedő élt hazánkban. A maguk árúit és terményeit nemcsak
magyar földre hozták el, hanem Ausztriát és a mai Németországot
is bejárták. A külső országokban szerzett pénzen árúkat vettek és
elárasztották velük hazánkat.]

Igyekeztek tehát minél több iparost és kereskedőt a külföldről
országaikba, városaikba behívni és azokat ott letelepíteni.
Minthogy azonban ebben a korban sehol sincs annyi iparos, hogy a
másiktól ne tudott volna megélni: mindenféle nagy előnyöket adtak
nekik, annál is inkább, mert a bevándorlók mindig csoportosan
jöttek, vagy legalább is a már régebben bevándorolt saját
fajtájukhoz csatlakoztak. Teljes szabadságot biztosítottak nekik
az uralkodók és így alakult ki a nemes és a jobbágy mellett a
szabad polgárok rendje, akik közvetlenül a király vagy a
fejedelem alá tartoztak, csak annak fizettek adót és semmi közük
sem volt a földesúrhoz. Megengedték nekik, hogy régi törvényeik
legyenek érvényesek közöttük, vagyis, ha Olaszországból jöttek:
az olasz, ha Franciaországból jöttek: a francia törvény, vagyis
aki milyen országból jött, az ott érvényben állott törvény alá
tartozott, mert ez biztosította a számukra üzletkötéseiknél azt a
megszokott biztosságot, amiben otthon is részük volt. Minthogy
azonban a törvényeiket csak ők ismerték: tehát maguk közül
választottak vezetőt, aki az ő ügyes-bajos dolgaikat
intézte,--ebből lett a polgármester. Maguk közül választottak
tanácsot, amely ítélkezett a különféle pörökben,--ebből alakult
ki az esküdtszék. Mindezekben a dolgaikban pedig, ha az elöljárók
ítéletével nem voltak megelégedve, akkor az uralkodóhoz és pedig
csakis ahhoz, vagy helyetteséhez fellebbezhettek.

Igy tehát a városok teljesen a maguk urai lettek, mentesek a
földesúri beavatkozástól, közvetlenül és egyedül az uralkodók alá
tartoztak.

Az ország nagy eseményei közé tartoztak az egyes városokban
tartott vásárok és rövidesen arról győződtek meg, hogy a vásáron
több és jobb szerezhető békességgel, mint amennyi a harcok
gyilkos veszedelmei között szerezhető, de elveszhető is volt. Az
évszázados fejlődés után ipar és kereskedelem lassanként nyugodt,
általános forgalmat biztosító szükséggé válik, intézménnyé lesz
és termelő, értékesíthető munkára szorítja a művelődő
emberiséget.



A meleg források


A meleg források ezreit találni együtt az északamerikai Nemzeti
Parkban, amely akkora, mint két középszerű magyar vármegye
együttvéve. Az Egyesült-Államoknak ez a büszkesége a
Sziklás-hegységben fekszik, 2500 méter magasan a tenger színe
felett. Nem szabad ott építkezni, letelepülni és csak belépődíjért
lehet belejutni. A parkot katonák őrzik, akik szigorúan ügyelnek
arra, hogy a látogatók a természeti szépségekben semmiféle kárt ne
tegyenek. Akit rajtakapnak, arra a törvény súlyos pénzbüntetést ró.
A Nemzeti Parkban két hegylánc között nagy fensík van, amely úgy
keletkezett, hogy a hegyláncok között levő széles medencét egy
tűzhányóhegy valamikor lávával töltötte ki. A láva felülete ma
már teljesen kihűlt, fenyveserdő lepi el, de a föld belseje még mindig
forró alatta, a vulkánosság még nem szűnt meg, amit a rengeteg
meleg forrás bizonyít.

A lávafensíkon nagy süppedések, medencék vannak, amelyeknek
fenekéről előtör a forró talajvíz. Az előbuggyanó meleg források
száma körülbelül hétezer. Van köztük olyan is, amelyből csak
bizonyos időközönként tör sisteregve a magasba egy-egy gőzbe
burkolt vízoszlop, ezeknek a neve gejzir. A gejzirek medencéje
olyan, mint a szita, tele van lyukakkal és minden lyukon zúgva
tör elő a forróvíz, gőz és majd itt, majd amott szökkenik fel
egy-egy gejzir. Az egyik sokáig hallgat, de aztán annál nagyobb
erővel süvít 70--80 méter magasba a forró víz és 300 méter
magasba a gőz, a másik alig pihen valamit, sűrűbben dolgozik. Nem
is lehet számontartani a forrásokat, mert napról-napra változnak
és a gomolygó gőzfelhőktől alig lehet egy-egy medencén
áttekinteni. A gejzirek vize forró vizű patakokban folyik el.
Megtörténik, hogy a patak valamilyen okból a fenyőerdőbe téved és
kipusztítja. A gejzirek környékén nem ritka látvány az ilyen
kihalt erdő.

[Illustration: A meleg forrás kitörése

A forró víz ritkán tör ki szökőkutak módjára: többnyire olyan
gőzfelhőbe burkolódzik, hogy csak egy-egy pillanatra lehet látni
a felszökkenő vizet is.]

Európában Izland szigetén (az északi Jeges-tenger szélén) van a
legnagyobb szökő meleg forrás: ennek a neve »Gejzir« és innen
kapták a meleg szökőforrások a gejzir nevet. Valamikor a tihanyi
félszigeten is több mint száz gejzir működött. A gejzir
kitöréseit a forrás mélyében képződő gőz okozza. Amikor már annyi
gőz képződött, hogy nem fér el, nagy feszítő erejével kilöki,
kiszorítja a vizet.

[Illustration: Meleg forrás kúpja az észak-amerikai
Yellowstone-tó szélén]

[Illustration: Magasra szökő meleg forrás]

A föld mélyéből előtörő meleg forrás sok ásványi anyagot,
különösen meszet hoz magával, sokkal többet, mint a hideg forrás,
mert a forró víz sokkal több anyagot tud feloldani, mint a hideg.
Amikor azonban a meleg víz a levegőre jut, lehűl és nem tudja
többé oldva tartani a meszet, amely kiválik belőle és lerakódik a
forrás nyílása körül. Nem halmozódik fel akárhogyan, hanem a
lejtőn, ahol a meleg víz lefolyik, párkányok képződnek. A
párkányok lassankint nőnek és mögöttük mint valami víztartóban
megáll a kristálytiszta víz. Nem egyforma nagyok, attól függ,
mióta építi őket a forrás és hogy mennyi oldott anyagot hoz
magával. Van köztük olyan is, amely a magával hozott mészből
egész hegyet halmozott fel. A legszebb ilyen képződés a Csendes
Óceánban, az ausztráliai Új-Zéland szigetén volt, de a
Taravera-vulkán egyetlen kitörése 1886-ban úgy elpusztította a
föld szinéről, hogy nyoma sem maradt.

A legszebbek azok a gejzirek, amelyek szabályos időközökben
törnek ki. A Nemzeti Parkban a legszabályosabb gejzir pontosan
minden hetven percben kitör és tiz percig löki fel a vizet a
magasba. Kitörése alkalmával nem hasonlít egészen a közönséges
szökőkúthoz, mert az előtörő vízoszlopot gőzfelhő takarja el és
csak egy-egy pillanatra lehet látni a felszökkenő vízoszlopot is.

A meleg források a föld gyomrából nemcsak meszet hoznak feloldva
magukkal, hanem feloldott más anyagokat is: vasat, ként,
különböző sókat. Az ilyen meleg források vizét sokféle betegségek
gyógyítására használják fel. Részben isszák, részben pedig
fürödnek benne. Ha nincs is semmiféle gyógyító hatása, akkor is
felhasználják, közönséges (nem gyógyító) fürdőt építenek
melléje, mert megtakarítják a vízforralást. A meleg forrásnak gyógyító
célra való felhasználása olyan régi, mint maga az ember. A
Krisztus születése előtt élő görögökről és rómaiakról tudjuk,
hogy meleg források fölé gyógyító-fürdőket építettek és
mindegyiket más betegség ellen használták. A rómaiak olyan
forrásokat is ismertek és használtak, amelyeknél a mai ember is
sikerrel keresi az egészségét.

A meleg forrásnak a hőmérséklete mindig akkora, mint azé a
földrétegé, ahonnan előtör. A forrásból előtörő viznek a
mennyisége is különböző. A meleg forrás hőmérséklete állandó
ugyan, de például egy földrengés nemcsak a hőmérsékletét
változtathatja meg, hanem azoknak az ásványi anyagoknak a
mennyiségét is, amelyet a víz a föld gyomrából magával hoz. Ha a
földbe 33 méter mélyre leásunk, azt fogjuk tapasztalni, hogy ott
a hőmérséklet egy fokkal, 66 méter mélységben két fokkal és így
tovább minden 33 méternél egy fokkal magasabb lesz. Már most nem
nehéz kiszámítani azt, hogy olyan forrásnak a hőmérséklete, amely
ezer méternyi mélységből fakad, 33 fok lesz.

[Illustration: A meleg forrás nyílasa körül lerakódott
mészrétegek]

A forrásnak a vize a föld gyomrába úgy kerül, hogy hóolvadás vagy
eső alkalmával a víz leszivárog. Ha a talaj például agyagos, azon
a víz nem tud keresztülhatolni, a víz tehát aránylag kis
mélységben gyűlik össze és hideg forrás lesz belőle. De ha a
talaj laza, a víz a nagy mélységbe is lehúzódik és meleg forrás
lesz belőle. A meleg források közül azonban csak némelyik
keletkezik így. A másik fajta meleg forrásokból olyan víz tör
elő, amely nem esővíz volt valamikor, hanem először lát
napvilágot. A Föld legbelső magja ugyanis izzó és benne gőz
alakjában bizonyos mennyiségű víz is van. A Föld izzó magvának a
felülete lassan, de állandóan kihül, a benne levő gőz lecsapódik,
forróvíz lesz belőle, amely összegyül és amelyet a föld
belsejéből felszabaduló gőzök szorítanak a Föld felszínére.

[Illustration: A meleg forrás tölcsére

Némelyik tölcsérből rendetlen időközökben tör elő a forró víz,
némelyik pedig állandóan tiszta vízzel van töltve.]



Széchenyi István

(3) Ébred az ország. A „Hitel" sikere


Széchenyi nagylelkű kezdésére a tudóstársaság csakhamar
megalakult. Ugyanekkor megteremtette Széchenyi a nemzeti kaszinót
és ezek fölé röppent az a gondolata, hogy mindkét új szervezet a
fővárossá emelendő Pestbudán működjék.

A nemzetnek, hogy szétzüllött és legyengült állapotából
kiépülhessen, természetes középpontra és vezérlő életszervekre
volt szüksége. Amazt megjelölte Széchenyi Budapestben, emezeket
létrehozta a szellemileg kiválók intézetében: az Akadémiában
(akkor magyar tudóstársaságnak nevezték) és a társadalmi
előkelőség gyűlőhelyén: a kaszinóban. Az egyiket a nemzeti
műveltség fejlesztésére, a másikat a nemzeti erkölcs és a társas
érintkezés nemesítésére szánta.

Következtek volna a többi feladatok, amikhez Széchenyi már
ezektől a szervektől kaphatott segítséget. De neki a nemzet
millióinak érdekeltségére is szüksége volt.

Már látta azt az eszközt is, mellyel a sokaság lelkéhez
hozzáférhet, azt felrázhatja a tespedtségből, életvágyakat
gerjesztve benne. Az országgyűlésen történtek nem hagyták
kétségben: a nemzeti nyelvért buzdult fel az országgyűlés és a
közvélemény. Széchenyi tehát a tollhoz nyúlt, hogy a milliókat
serkentse, irányozza, kergesse a nehéz úton, mely a nemzet jövő
nagyságához elvezet.

Első irata 1828-ban, mint kísérlet, csak kisebb körnek volt
szánva. A lovakról szólt; a lóverseny-egyesület mágnástagjainak
fejtette ki a lónemesítéssel elérhető gazdasági előnyöket és
ezekből a magyar lótenyésztésre váró világsikert.

Figyelmet keltett vele. De nyilvános titok volt, hogy Széchenyi
egy új, nagy munkán dolgozik, melyben le fogja rakni politikai
programjához a vezérlő gondolatokat. Feszült várakozással nézett
a dolgozat elé minden párt, osztály és felekezet, fenn a kormány,
legfelül az udvar is. Melyikükhöz fog Széchenyi szítani vagy
csatlakozni, melyiküknek izen hadat, vagy kínál békét és mily
feltételek mellett: erre voltak mind kíváncsiak.

Egy esztendőn át dolgozott rajta, 1828 decembertől 1829 végéig.
Végre 1830 őszén megjelenhetett alapvető műve: a Hitel.

Minden várakozást felülmúlt, noha mindenki csalódott benne, mert
nem azt kapták, amit vártak tőle. Nem volt tudományos könyv, sem
politikai irat. De magában foglalta mindazt, ami közviszonyainkról
elmondható volt.

A nemzet egyeteméhez írta, azért ajánlotta »honunk szebb lelkű
asszonyainak«, mert könyve minden családhoz, minden háztartásnak
szólt.

[Illustration: A nemzeti kaszinó épülete Széchenyi korában]

[Illustration: Ferenc király élete utolsó éveiben]

Lefesti az országot, mely a hitel áldásai nélkül tengődni
kénytelen és hogy megáldassák vele, ahhoz érdemben szűkölködő.
Szól a birtokosról, kinek dúsan terem a föld, mégis koldus, mert
javait nem válthatja pénzzé. Szól az uraságról, kire ősei
milliókig felbecsülhető értékeket hagytak, de becse még sincs,
mert a pénzforgalom erei elkerülik és ha segítni akar magán,
uzsorásra szorul. Szól gazdaságunkról, mely elavult és tunya.

Hitelképességünk hiányáért erkölcsi fogyatkozásunkat okozza.
Nemcsak a rend és takarékosság hiányzik belőlünk, hanem a
mérséklet és a fegyelem is, mely mulató és préda hajlamainkat
megfékezhetné. Pedig azzal az erővel, ami könnyedén rámegy a
világbaélésre, sokkal szebb világot teremthetnénk magunknak,
amelyben érdemesebb is volna élnünk. De minket ilyenné tett a
közszokás, a környezet példája, a család, melyben élünk, és az a
másik, melyet alapítani fogunk. Elhanyagoljuk kötelességeinket,
fölszínes a képzettségünk, igéretünk be nem válik, tartozást
fizetni nem szeretünk és a bajból kimászván, nem javulunk. Innen
származik elmaradtságunk, az országnyomor, a nemzet elernyedése,
jövőnk veszedelme.

Aztán az orvosláshoz lát és ellenszer gyanánt megjelöli a hitelt
és hitelképességet. Szól a módról is, ahogy ez a gyógyszer
közéletünk reformjával mindenki számára megszerezhető. Odapillant
a »maradiakhoz«, akik azt mondják, hogy az ország így is megél,
sőt tán boldogabb más országoknál. Szemébe néz az
»elégületleneknek«, kik minden bajért a bécsi kormányt okozzák és
azt feleli nekik, hogy a nemzeti munkát magunknak kell elvégeznünk,
más azt el nem végzi helyettünk. »A kisded makkból--írja--magas
tölgyfa lesz, míg a tök soha nem emelheti fel magát a földről.«

[Illustration: A Hitel első kiadásának címlapja]

Új feladatok egész sorozatára irányozza az érdeklődést. Anglia
felé mutat, mely nem pénzbőséggel kezdte, hanem munkával.
Széchenyi erőteljesebb munkát sürget az egész vonalon. Termeljünk
sokkal többet és belső fogyasztásunk is legyen sokkal kiadósabb.
Sürgősnek vallja forgalmi utaink kiépítését, a közigazgatás
egyszerűsítését és intézkedéseket kíván a kereskedelem
fennakadásai ellen, a határvámok körül, jutalmakat a több és jobb
termelésre és a kivitelre, nemzeti bankot vagy legalább
földhitel-intézetet a hitelszükség fedezésére és hiteltörvényeket
(a váltójog szabályozásával) a tartozások biztosítására.

[Illustration: Dessewffy József gróf,

aki a maradiak nevében tiltakozott Széchenyi újító gondolatai
ellen.]

A dolgozaton átsugárzó szellemet mutatja a könyv első és záró
mondata. »Nem fogok én--így kezdi--hazám dicsérője lenni, mert
arra nem szorult, és mert oly szoros kapcsolatban látom magam
vele, mintha rokonomat vagy önszemélyemet dicsérném. Csak a
gyönge dicséri önmagát; az erős nemzeteket hordoz szívében.«
Szállóigévé lett végszavai pedig ezek: »Sokan azt gondolják,
Magyarország volt; én inkább azt szeretném hinni: lesz!«

[Illustration: Széchenyi István gróf ifjúkori aláírása]

Ezek a szavak forradalmilag hatottak a közönségre. Általán az
egész mű fölért egy nagyszerű cselekedettel. Mint irodalmi siker
szinte példátlan volt. Több kiadást ért és napirenden volt
évekig. Foglalkoztak vele Bécsben a császári udvarban, Budán a
nádori udvarnál, az összes kancelláriákon, minden kastélyban, a
legtöbb nemesi kúrián, a főiskolákon és a külföldi ujságokban.

El lehet mondani, hogy közvéleményt csinált. Tanításait a nádor
és Metternich főkancellár helybenhagyták, a vármegyei nemesség
tapssal fogadta. Széchenyi a nemzet vezéréből a helyzet urává
lett, mert győztek az eszméi.

Fenn állt a pártok fölött és erről a semleges helyről
irányozhatta a nemzeti újjászervezés munkáját.

Bécsben úgy gondolták: hadd kísérletezzen, sokkal kisebb
eredményre jut, semhogy az ő terveiket zavarhassa. De Széchenyi
érezte, hogy csöndes fejlesztő politikájával végső célokban nagy
és független Magyarországot nevel!

A Hitel fölött csak egy bíráló ítélt kárhoztatóan elleniratában.
Ez Dessewffy József gróf híres Taglalat-a. A régi rendhez
ragaszkodó uraknak, a maradiak pártjának vezére volt Dessewffy. Ő
vállalkozott Széchenyi könyvének szétbontására, taglalására:
azért adta az iratának is a »Taglalat« címet. Ebben az iratban a
régi Magyarország ódon szelleme szólalt meg az agg hazafi ódon
tollával. Az ő rajongó hite a hagyományokhoz és vak hitetlensége
minden újítás iránt, állta Széchenyi útját, megfeddi őt
vakmerőségeért, hogy tapasztalat nélkül támadott az ősi
hagyományok ellen és idegen mintáktól elkápráztatottan, hiú
elméleteknek feláldozza a kegyeletet, amivel nyolcszáz éves
fejlődésnek tartoznék. A régi szellem hamvadó tüze lobbant fel
így--utólszor.

(Folytatjuk)

Szerkeszti: ÁRKAY KÁLMÁN, az Országos Közművelődési Tanács alelnöke
Kiadóhivatal: BUDAPEST, IV., FERENCIEK-TERE 3.:: Telefon 108--84
Budapest, az ATHENAEUM irodalmi és nyomdai részvénytársulat nyomása





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Vasárnapi Könyv - 1914. Első  félév 9. füzet" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.