Title: Vasárnapi Könyv - 1914. Első félév 12. füzet
Author: Various
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Vasárnapi Könyv - 1914. Első félév 12. füzet" ***


Vasárnapi Könyv

Kiadja az Országos Közművelődési Tanács

1914. Első félév 12. füzet



A kerékpár

Három feltaláló. A kerékpár története


Az 1813-ik évben Draisz Károly találta fel a kerékpárt, vagy
amint idegen szóval nevezik: a biciklit. Különösnek látszik, hogy
a vasúti mozdonyt, amely pedig sokkal bonyolultabb szerkezetű,
már előbb feltalálták, pedig a mozdonynak az alapja--a négykerekű
kocsi--már megvolt, két egymás mögött álló keréken haladó
közlekedési eszközt azonban az 1813-ik év előtt még nem ismertek.

Hogy két egymás mögött elhelyezett keréken is lehet utazni, arra
Draisz jött rá először abból a megfigyelésből, hogy az erős
lendítéssel elgurított kerék nem dűl el addig, ameddig mozog. Az
első kerékpár ennek alapján készült: két fakereket olyanformán
kötöttek össze, mint ahogyan a mai kerékpárnál is látjuk. Az első
kereket kormányozták. Draisz ezt az egyszerű szerkezetet úgy
hajtotta, hogy a lábaival felváltva a földre ért és így lendített
egyet-egyet a kerékpáron. Ezen a kezdetleges módon négyszer olyan
gyorsan tudott haladni, mint a gyalogos ember.

Draisz Károly 1785-ben született a németországi Karlszruhe
városban. Már kora ifjúságában érdekelték a gépek, mindenféle
szerkezetek és csak a családja kívánságára választotta a katonai
pályát. Nem is katonáskodott sokáig, korán visszavonult és a
találmányainak élt. Először húsvágógépet szerkesztett, utóbb
írógép szerkesztésén törte a fejét, majd másféle találmányok
jártak az eszében. Sok eleven gondolata volt, de mind között
legnagyobb sikere a kerékpárnak--vagy mint akkoriban nevezték: a
»futógépnek«--lett.

A kerékpár feltalálása az 1813-ik évre esik: ennek az évnek
december hónapjában mutatta be Draisz Károly az orosz cárnak. Az
első kerékpár szerkezete még nagyon kezdetleges volt, tehát nem
is lépett vele a nyilvánosság elé. Négy esztendeig dolgozott és
gondolkodott a javításán, végre 1817-ben elhatározta, hogy
bemutatja az új közlekedő-eszköz gyakorlati használhatóságát. A
Mannheimből Schwetzingenbe vezető négyórás utat az új találmány
segítségével egy óra alatt akarta megtenni. Akik a tervről
hallottak, nevetve fogadták:

--Hacsak egyfolytában nem szalad,--mondták--akkor azzal a két
furcsa kerékkel a félutat sem teszi meg!

Draisz nem vitatkozott velük, hanem elindult és egy óra múlva a
kitűzött céljához ért. Aki a mai kerékpárt ismeri, ezen nyilván
nem csudálkozik, de arra kell gondolnunk, hogy milyen volt az a
kerékpárszerkezet, amelyet Draisz Károly ezen az útján használt.
Két fakerékre nyereg volt erősítve, az első keréken a
kormányzószerkezet. Ezen a kerékpáron a lábaival lökdöste magát
előbbre, mert még nem tudta annak a módját, hogy miképen ülhetne
rajta, anélkül, hogy a földet érintenie kellene.

A második nevezetes útja az újfajta gépen Karlszruhéból a francia
határon fekvő Strasszburgba vitte: ezt a nagy útat, amely
gyalogszerrel tizenhat órába telt, négy óra alatt tette meg. A
váratlanul nagy sikerek mellett is Draisz ugyanazokon a bajokon
és vesződségeken ment keresztül, mint amelyek minden újítót és
feltalálót nyomon követnek. Valóságos néptömeg kísérte,
valahányszor újfajta közlekedő-eszközével Karlszruhe város utcáin
megjelent. A gyerekek körülfogták és nagy zsivajjal, lármával
követték.

[Illustration: Draisz Károly bemutatja találmányát a közönségnek

A feltaláló azt akarja igazolni, hogy a kerékpárral lépcsőkön
lefelé is biztosan halad.]

[Illustration: Draisz Károly »futógépe« a Strasszburg felé vezető
úton]

A feltalálót mindez nem ejtette kétségbe. Mivel két útjával a
kerékpár hasznavehetőségét igazolnia sikerült, most már arra
törekedett, hogy a találmányát értékesítse. Elment Franciaországba,
ott ismertető előadásokat tartott róla és a kerékpáron való
közlekedést Páris utcáin be is mutatta.

Igen érdekes az az árszabás, amelyet Draisz Párisban
szétosztogatott ismertetéséhez csatolt. Az árszabás szerint az
egyszerű gépek ára 44 pengő forint. Olyan gép, amelynek ülését
magasabbra vagy alacsonyabbra lehet állítani, hogy mindenféle
termetű emberek használhassák, 50 pengő forint. Kétüléses gép,
amelynek ülései egymás mögött vannak és az egyik utas mindig
pihenhet, míg a másik a lábával a gépet hajtja, 75 pengő forint.
Ezen a gépen is szabályozható az ülések magassága. Három-és
négykerekű gépeket, melyeknek egyik ülésük elől van, két kerék
között, a másik ülésük pedig hátul, 100 pengő forintért kínált.
Ez az árszabás mutatja, hogy Draisz Károly sok olyan újítást
végzett a kerékpáron, amit még manapság is használnak.

A kerékpár elterjedése nagyon lassan haladt előre. A városok
megtiltották, hogy a kerékpárosok a gyalogjárókon haladjanak.
Angolország volt a legelső, amely a kerékpárt a póstai
szolgálatban alkalmazni kezdte. A póstakocsit helyettesítő
kerékpárok más országokban is népszerűek lettek, mindazonáltal
Draisz találmánya nem hódított olyan mértékben, mint ahogyan a
feltaláló remélte. Állandóan harcban állott a hatóságokkal,
amelyek mindenféle akadályt gördítettek a munkája elé. A pénze
elfogyott, alig volt annyija, hogy rendesen ruházkodhassék.
Nélkülözés közben töltötte az élete utolsó éveit és 1851-ben
meghalt anélkül, hogy nevezetes és nagyszerű találmányának
diadalát megérhette volna.

A hatóság harminc forintot és negyven krajcárt érő holmit talált
a feltaláló hagyatékában. Még ma is megvan az a hagyatéki
jegyzék, amelyet ekkoriban a vagyonáról felvettek: ebben a
jegyzékben a »futógépének« értéke 3 forinttal szerepel! Később
600 koronáért vásárolta meg ezt a kerékpárt Karlszruhe városa,
amely még ma is őrzi a híres feltalálónak utolsó alkotását. Az
1893-ik évben emléket is állítottak szülővárosában a sokat
hánytvetett férfiúnak, aki egész életét feláldozta a találmánya
sikeréért. Draisz Károly nevét különben egy másik találmánya, a
vasúti hajtókocsi (a róla elnevezett draiszine, vagyis »treszina«)
mai napig is fenntartotta.

Draisz kerékpárján nem volt valami kényelmes az utazás, de
érdeme, hogy az első kerékpár megalkotásával módot adott arra,
hogy találmányát tökéletesítsék. Az 1826-ik évben Fischer nevű
német mehanikus is készített kerékpárt, de ő sem tudott nagyobb
sikert elérni. Az 1867-ik évi párisi világkiállításon a francia
Michaux mutatott be magaszerkesztette kerékpárt. A Fischer
készítette kerékpárok úgynevezett »magas kerékpárok« voltak: az
első, nagy kerék mögött kis kerék gurult. A magas kerékpárok
közül egynéhány 1860 körül Amerikába került: ezeket gúnyosan
»csontrázónak« nevezték el. Utóbb Cowper amerikai mérnök a
kerekeket az addig használt faalkotórészek helyett drótküllőkkel
és tömör gumiabronccsal látta el. A drótküllő és gumiabroncs
tette a kerékpárt hasznos közlekedő-eszközzé. Az első gumikerekű
kerékpárnak két egyforma nagy kereke volt és már nem a földre
lépve hajtották, hanem az első kerék tengelyére felszerelt
hajtókészülékkel (pedál), a nyereg pedig a két kerék között volt.
Nagyobb sebesség elérésére később ismét szerkesztettek magas
kerékpárokat, amelyeknek az első kereke nagy, a hátulsó kicsi
volt és a kerékpáros az első kerék felett ült. A magas kerékpár
alkalmatlansága miatt hamar kiment a használatból.

Az 1885-ik év táján Dunlop angol állatorvos arra a szerencsés
gondolatra jött, hogy fiának a kerékpárjára, amely már nem fából,
hanem acélból készült, nem tömör gumit, hanem levegővel tölthető
gumitömlőket kellene felszerelni. Ezzel a gondolattal
megszületett a mai kényelmes kerékpár.

A levegővel töltött gumicsőnek, a pneumatiknak a feltalálását is
a véletlennek köszönhetjük. Dunlop a kisfiának kerékpárt
szerkesztett. A fiú örömmel fogadta az újfajta játékot, de
hamarosan észre kellett vennie, hogy a kerékpár sokszor elakad, a
kerekek csak sima úton gurulnak könnyedén. Az apa a kertben
hallgatta a fiának a panaszait és tekintete az ott heverő
öntözőcsőre esett. Hirtelen elhatározással felkapta a gumicsövet,
megtöltötte levegővel, a két végén bedugaszolta és a
kerékpár--vagy amint akkor Angliában nevezték: velocipéd--kerekeire
erősítette olyan vászonkötéssel, amivel a beteg állatok lábait
szokta becsavarni, A gumikerekű kerékpárral indult el most már az
ifjú Dunlop Dublin város utcáin. A csudálatos szerkezetet
megbámulták, de később utánzói is akadtak és ez biztosította a
gumikerekű kerékpárok sikerét. Sőt akadt olyan ember is, aki
széltében híresztelte, hogy erre a nagyszerű gondolatra
szabadalmat kér, mert a gumicsövön futó kerékpárok világszerte el
fognak terjedni. A híresztelés Dunlop fülébe jutott, aki
természetesen sietett szabadalmat szerezni a levegővel töltött
gumikerékre. Hamarosan gyár is alakult az új gumikerekek nagyban
való készítésére és az első kerekeket is Dunlop nevéről nevezték
el. És míg a kerékpár feltalálója szegényen, nyomorban halt meg,
a véletlen Dunlopot mérhetetlenül nagy vagyonhoz juttatta.

[Illustration: Goodyeart a véletlen rávezet a kancsuk
vulkanizálására

A feltalálót a kályhára dobott kaucsuk-gumidarab figyelmeztette
rá, hogyan kell a kaucsukot az ipari feldolgozásra alkalmassá
tenni]

Dunlop sohasem gazdagodhatott volna meg a pneumatik gyártása
révén, ha nincsen segítségére olyan kitűnő anyag mint a
kaucsuk-gumi. A gumikereket a gumiból készült többi tárgyakkal
együtt Goodyear amerikai vaskereskedőnek köszönhetjük, aki a
kaucsukot ipari feldolgozásra alkalmassá tette. Goodyear egész
életét ennek a célnak az elérésére szentelte.

1735-ben francia csillagászok Dél-amerikában, Peruban olyan
edényeket, cipőket láttak, amelyek egy előttük ismeretlen fának a
tejszerű nedvéből készültek. Ez a fa a kaucsukfa és a belőle
kiszivárgó tejszerű nedv a kaucsuk vagy gumi. A kaucsukból
készült tárgyak azonban nem voltak célszerűek, mert télen nagyon
megkeményedtek, nyáron pedig ragadóssá váltak és erős szaguk
volt. Az 1800-ik év körül egy francia kereskedő a harisnyakötőkbe
gumiszálakat szövetett bele, hogy rugalmasabbak legyenek, egy
amerikai kereskedő pedig vizáthatlan szövetet készített úgy, hogy
két szövet közé vékony gumiréteget tett. Ugyanakkor egy másik
amerikai kereskedő 500 pár gumicipőt bocsátott árúba. De ezeket a
gumiárúkat, mert csakhamar megkeményedtek és kellemetlen szaguk
volt, senki sem vásárolta.

Ekkor tökélte el magát Goodyear arra, hogy a kaucsukot olyanná
teszi, hogy télen ne keményedjék meg, nyáron pedig ne legyen
szagos és ragadós. Mindenfélével keverte a kaucsukot, hogy
hasznavehetőbb anyagot kapjon. Egy ízben magnéziumot adott hozzá,
látszólag jó eredménynyel. Rögtön takarókat kezdett gyártani, de
alighogy a nyár megérkezett, a magnéziummal kevert kaucsuk
erjedni kezdett. Nem esett kétségbe és elölről kezdte a munkát,
mert meg volt győződve arról, hogy sikere esetén nemcsak ő jut
jómódba, hanem sok ezer munkásnak is kenyeret ad. A kísérletei
közben természetesen nem sokat keresett és nemcsak ő, hanem
családja is sokszor nélkülözött.

Utóbb aztán rájött arra, hogy a választóvízzel kevert gumi
ellentáll a hidegnek és melegnek. Rögtön szabadalmat vett erre a
találmányára és egy gazdag emberrel szövetkezve, Newyorkban
gyárat alapított. De most, amikor a sok évi küzdelem gyümölcsét
élvezhette volna, olyan rossz gazdasági viszonyokat hozott az
1837-ik esztendő, hogy a gyár megbukott és üzlettársa az egész
vagyonát elvesztette.

Családjával együtt újra visszaesett a nyomorba, de azért nem
hagyta el az a remény, hogy végül is diadalmaskodni fog. Pedig
csúfolkodtak is vele. Azt mondták, könnyű az utcán felismerni,
mert kabátja, cipője, sapkája gumiból készült, sőt még a
pénztárcája is, amelybe azonban nincs mit raknia. Ismerősei
bolondnak tartották, aki elérhetetlen dolgokon töri a fejét és
azt ajánlották neki, hogy hagyjon fel rögeszméjével és vállaljon
jövedelmezőbb munkát. De ő, habár a választóvízzel kevert gumiról
is kisült, hogy nem tökéletes, nem hallgatott rájuk, haladt
tovább a maga útján.

Végül is a véletlen célhoz juttatta. Egyszer egy ismerősével
beszélgetett odahaza a tüzes kályha mellett és véletlenül
ráejtett egy darab gumit. Nagy volt a meglepetése, mikor
észrevette, hogy a gumi nem olvad el, hanem elszenesedik. Rögtön
hozzáfogott a kísérletezéshez és hamarosan rájött arra, hogy a
kénnel kevert és bizonyos fokig felmelegített kaucsuk télen nem
keményedik meg, nyáron pedig nem olvad. Ezt az eljárást nevezik
vulkanizálásnak, amelynek a feltalálója Goodyear. Ma is ugyanígy
csinálják a kerékpárok, gépkocsik és egyéb járóművek kerekeire
alkalmazott gumi anyagát, csakhogy a gyártás módját azóta
sokféleképen javították, tökéletesítették.

Azonban Goodyear, amíg idáig jutott, a sok nélkülözéstől
állandóan betegeskedett és meg is öregedett. Végső
erőmegfeszítéssel sikerült Newyorkban egy társaságot összehoznia
a vulkanizált gumi gyártására, de a sikert már nem élvezhette,
mert 1860-ban, 63 éves korában meghalt, anélkül, hogy kísérletezései
közben csinált adósságait kifizethette volna. Ő is
úgy járt, mint Draisz és sok más feltaláló: kitartó munkájának a
gyümölcsét azok élvezték, akik nem dolgoztak érte, akiknek az
érett gyümölcs ölükbe hullott.

A kerékpár történetében Draisz, Goodyear és Dunlop mellé
sorakozik egy negyedik feltaláló, akinek az élete folyása azonban
nem ilyen küzdelmes és szomorú, mert megérte munkájának a
sikerét. Ez a férfi az angol Besszemer volt, aki megtanította az
embereket arra, hogy hogyan lehet vasból acélt gyártani. Neki
köszönjük a kerékpár könnyű és szilárd acélvázát.



A gyermekek ápolásáról


A gyermek, kivált amikor még egészen kicsi, nagyon kényes jószág,
akivel igen sokat kell törődni és akire nagyon kell vigyázni. Sok
gyermek persze egészséges marad és egészségben felnő, akármilyen
rosszul bánnak vele. De azok közül, akikre nem vigyáznak eleget,
mégis igen sok hal meg idönek előtte, sokkal több, mint azok
közül, akikre emberségesen vigyáznak. És ahhoz, hogy a gyermeket
jól tudjuk ápolni, nem elég a jóindulat és a szeretet, mert ha
nem tanuljuk meg a módját, a legnagyobb szeretetből is kárt
tehetünk a gyermek egészségében, még az életében is. Nemcsak
szeretni kell a gyermeket, hanem okkal-móddal kell vele bánni,
akkor nevelhetünk belőle egészséges embert.

A legkényesebb a gyermek egészsége és élete akkor, amikor a
gyermek legkisebb. Ezt tudják az emberek, és azért a csecsemőt
mindig jól bebugyolálva tartják, hogy levegő se férhessen hozzá.
Ez pedig hiba, mert a gyermeket nemcsak óvni kell, hanem edzeni
is; ha nagyon elkényeztetjük, mindig gyönge és beteges marad. A
pólyavánkosnak nem kell túlontúl vastagnak lenni és nem is
szabad a gyermeket olyan nagyon erősen belecsavarni, hogy csak az
orra lássék ki. Kivált a kezét sohase szabad bekötni. Sokkal
jobban fejlődik, sokkal erősebb és egészségesebb lesz, ha a
kezével mozoghat, kapálódzhatik. Ez tudniillik testgyakorlás
számba megy és természetes, hogy jobban megerősödik és ügyesebb
is lesz az olyan kéz, amit folyvást mozgathat a gyermek, mint
hogyha meg se mozdíthatja.

Ha hideg levegőre visszük a gyermeket, akkor rövid időre be lehet
kötni a pólyába a kezét is, de ha nincs nagyon hideg, akkor elég
a kezét a takarókendő alá tenni. Otthon azonban, a zárt szobában
mindig szabadon legyen a gyermek keze. A levegőre pedig jó időben
minden egészséges gyermeket ki szabad és ki is kell vinni. Télen
is, ha szép napos az idő és nincs nagy szél, déltájban ki kell
egy kicsit vinni a levegőre a pólyásgyermeket, legalább néhány
percig hadd szíjon akkor is friss levegőt, mert ez kell az
egészséghez. Ha pedig melegebb az idő,--tavasztól őszig--akkor
igen sokat legyen a csecsemő gyerek is a szabad levegőn és a
napon, még pedig nem nagyon erősen belekötözve a pólyába, ha
pedig egy kicsit nagyobb és már ülni tud, akkor pólya nélkül.

Sok helyen szokás, hogy a pólyás gyermeket keményen belekötik a
vánkosba és olyan kemény csomagot csinálnak belőle, mintha nem is
élő ember volna, hanem egy darab fa. Ez nagyon egészségtelen és
az ilyen gyermeknek az étvágya is rosszabb, mint hogyha egy
kicsit mozoghatna a kezével-lábával. Ez a mozgás tudniillik éppen
úgy kell a gyermek egészségének, mint ahogyan a felnőtt embernek
is szüksége van arra, hogy mozogjon. Aki egész nap ül vagy
fekszik, annak nincs olyan egészséges étvágya, mint annak, aki
jár-kel és dolgozik. Igy van ez már a csecsemő gyermekkel is,
csakhogy az még nem tud másképen mozogni, mint hogy kapálódzik a
kezével-lábával.

Ezenkívül pedig a legfontosabb dolog, amivel a gyerek ápolásában
törődni kell, a tisztaság. A születésétől kezdve mindig tisztán
kell tartani az egész testét, mert sok mindenféle betegség
származhatik a piszoktól, a tisztasággal pedig a legtöbb
betegségtől megóvhatjuk. Csúnya és veszedelmes babona az, amit
sokfelé hisznek a piszokra hajlandó emberek: hogy az ótvar nevű
bőrbetegség jó a gyermeknek és a világért se szabad elmulasztani.
Ez a babona már nagyon sok gyermeknek került az életébe, mert sok
kapott a piszokban halálos betegséget, amit nem kapott volna, ha
tisztábban tartották volna. De kivált igen nagy kínlódást szokott
okozni, mert viszket és sokszor fáj is. Csúnya, visszataszító a
nagyon ótvaros gyerek és a szüleire is szégyent hoz, mert arra
vall, hogy a szülei nem törődnek vele eleget, nem ápolják
rendesen és nem tartják tisztán.

Hogyan támad az ótvar? Úgy, hogy a gyerek bőre valamitől egy
kicsit megsérül vagy kipállik, a sebes helyre piszok kerül, ettől
aztán gyulladásba, gennyedésbe jön a seb, nem gyógyul meg, hanem
váladék szivárog belőle, a váladék összekeveredik a bőrön levő
piszokkal és odaszárad: ez az ótvar és így támad. Megsérülni
pedig igen gyakran szokott a gyermek bőre, mert igen kényes is, a
gyermek pedig nem nagyon vigyáz, sokszor megüti magát, megkarcolja,
meghorzsolja magát valamivel, vagy a maga körmével is akárhányszor
össze-vissza vakarja az arcát. Ha a körme alja piszkos, akkor a
vakarás helyén mindjárt elkezdődik az ótvar. Az ótvar
szomszédságában viszket a bőr, a gyermek megvakarja és ezzel ott
is belekotorja a bőrébe az ótvaros fertőzést. Ha a gyermeknek van
egy kis ótvaros hajlandósága, akkor ezen a módon hamarosan tele
lesz az egész arca, még a fejebőre is ótvarral.

Sokszor kezdődik az ótvar kipállással is. Ha a gyermek orrát,
száját nem tartják tisztán, akkor a nyál vagy az orrváladék
kieszi a szájaszélét vagy az orraalját, a kipállott bőrre a
gyermek kezéről vagy máshonnan piszok kerül és hamarosan
elkezdődik az ótvar. Az ótvar tehát semmi más, mint bőrbetegség,
még pedig olyan, hogy csak a piszoktól származik. Az a hit sem
igaz tehát, hogy az ótvarral valami rossz nedvek jönnek ki a
gyermek testéből, hanem az az igazság, hogy az ótvart úgy oltják
be a gyermekbe, kívülről. Az egyik gyermek hajlandóbb az
ótvarbetegségre, az ilyen hamarabb kapja meg, más gyermek
nehezebben kap ótvart, de egyik se kapja mástól, mint a piszoktól
és mindegyiknek csak kínos és ártalmas. Az ótvart tehát mindig
meg kell gyógyítani. Amikor elkezdődik, még könnyű rajta
segíteni, ha a környékét alaposan lemossuk szappanos vízzel, az
ótvaros helyet pedig bekenjük bórkenőccsel vagy bórvazelinnel,
amit hat-tíz fillérért minden patikában árulnak.

A gyermek körmét rövidre és simára kell vágni és mindig tisztán
tartani a kezét. Ha a gyermek kicsi és nem lehet neki megtiltani
a vakaródzást, akkor vagy az ótvaros részt kell tiszta ruhával
bekötni, hogy ne nyúlhasson hozzá, vagy pedig a kezefejét kell
bekötni tiszta zsebkendőbe, hogy ne karmolhassa az arcát. Igy egy
pár nap alatt magától leesik a sebről a var és ha a helyére még
egy pár napig vigyáznak, akkor nem is nő többet. Ha az ótvar
ettől nem gyógyulna meg, akkor orvoshoz kell vinni a gyermeket.
Lekaparni az ótvart sohase szabad, mert helye gyúlladásnak indul
és az ótvar újra kinő.

Legjobb a gyermeket mindennap megfüröszteni. Amikor kicsi, akkor
meleg vízben, amikor már két-három éves, akkor meleg időben
hűvösebb vízben is. És a legjobb hamarosan hozzászoktatni a hideg
vízhez is, hogy ne legyen belőle meghülős, kényes természetű
ember. A fürdőben mindig szappannal is meg kell mosdatni, de a
bőrét mindig töröljük le jó szárazra, nehogy kipálljon. Ha
valahol--ahol a bőr ráncot vet--vörösödni találna, akkor arra a
helyre a talkum vagy féderveisz néven ismeretes finom fehér port
kell hinteni úgy, hogy egy kis vattát mártunk a porba és arról
rázzuk oda a port, amelyet egy kicsit szét is kenhetünk a bőrön.

De a tisztaságban is szokás egy hibát csinálni: sokan tudniillik
a gyermek száját ki szokták mosni, azaz vizes ruhával kitörölni.
Ha pedig a kezünk vagy a vászondarab nem tiszta, akkor a
fertőzéstől a gyermek könnyen szájpenészt kap. A szájpenész fehér
foltokban van a gyermek nyelvén és a szájának más részein. Az
orvos ezt a betegséget is hamarosan meggyógyíthatja.



A madárfészek


Fészket rakni a közönséges életben is annyit jelent, mint
családot alapítani. Amikor tehát a madár fészket rak, nem annyira
magának épít lakást, mint inkább a fiókáiról akar gondoskodni.
Azoknak alapít otthont, azokért fárad, mikor a földön, a lombok
közt, a csalitban vagy a bokrok alján fészeknek való hely után
kutat. Általában el lehet mondani, hogy a madár ott telepszik
meg, ahol könnyebben él meg és biztosságban érzi magát. Akár
kopár sziklák mélyedéseiben, akár fák tetején, akár a földön
fészkel a madár, mindig ügyesen választja meg a helyet a maga és
a fiókái számára. Az építés közben pedig az egyes alkotórészek
összeillesztését annyira érti, hogy a fészek fala szilárd és
biztos védelmet ad a madárcsaládnak.

Csak a kakuk nem épít fészket, hanem más fészkébe rakja a
tojásait. A kotlást sem maga végzi, hanem a mostohaanya, sőt a
felnevelésükről is ez gondoskodik. Ha a kakuk nem talál éppen
akkor üres fészket, amikor tojik, a földre rakja a tojását és a
csőrébe fogva viszi az idegen fészekbe, ahonnan a már bennelévő
tojásokat egyszerüen kihajigálja. Ilyenkor megesik, hogy egy-egy
vékonyhéjú tojást a csőrével eltör és innen származott az a hit,
hogy a kakuk megeszi más madárnak a tojásait, ami természetesen
nem igaz. A kakuk tehát nem teljesíti szülői kötelességét, ami a
madaraknál kivételszámba megy, mert a többi bizony nagy
szeretettel és gonddal gondoskodik fiókáiról.

[Illustration: Az üszögös halászka fészke és tojásai

Az üszögös halászkák ritkán élnek egymagukban, többnyire sok pár
alkot egy társaságot. A tojásaik színe a környezet színéhez
alkalmazkodik.]

Akad ugyan köztük, amely szeret ingyen, munka nélkül fészekhez
jutni, a fiait azonban már maga költi ki és neveli fel. A vércse
kiveri a szarkát vagy a varjút a fészkéből, a holló is szívesen
bitorolja más fészkét, a kánya sem épít, ha rátalál egy-egy
ragadozómadárnak elhagyott fészkére. A sólyom is szereti
elfoglalni a holló fészkét. A bagoly még az állatok földalatti
vackában is felüti a tanyáját. A cinege elhagyott szarka-,
varjú-és mókusfészekbe is beleveszi magát, amelyet szőrökkel,
tollal, gyapjúval rendkívül puhán melegre bélel. Csak ha nem kap
idegen fészket, akkor keres valamilyen alkalmas faodut vagy
sziklahasadékot, amelyet vékony ágakkal, száraz fűvel,
gyökérszálakkal, rőzsével, mohával bélel ki. A függő cinege nem
szorul a más fészkére, mert maga építi csodálatosan művészi
fészkét, amely a fűzfa előrenyúló ágán csüng. A kánya néha magas
fára is épít fészket, amely egy méter széles, a holló 10--20 méter
magasan, sziklára vagy fára, ágakból és mohából. A holló
fészekrakás közben okosságáról tesz tanuságot. Az építéshez
szükséges anyagokat nagy elővigyázattal hordja és ha többször lát
embereket fészke közelében, vagy ha megzavarják, mielőtt még
tojásait lerakta, elhagyja tűzhelyét és újat keres vagy épít. Ha
azonban békében hagyják, éveken át visszatér régi helyére.

[Illustration: A függő cinege fészke

A függő cinege művészien építi meg merészen alácsüngő kis
házikóját a csörögefűz előrenyúló galyaira.]

A seregély és a kuvik faoduban keres lakást, amelyet szalmával,
szőrszálakkal és tollakkal tesz lakhatóvá. A harkály szintén
faoduban fészkel, de az odut maga vájja a csőrével. Pudvás bélű
fában ág helyén támadt lyukat, vagy belül korhadt ágat választ. A
tojó kezdi a munkát. Először a nyílást bővíti ki annyira, hogy
ki-és bejuthat rajta. Ezután az üreg belsejét kezdik csinálni
nagy serénységgel és ügyességgel, ami már csak azért is nehéz
munka, mert a szűk helyen nem igen tudják a csőrüket használni.
Két hét is eltelik, mire elkészül, de akkor már a belseje olyan
sima, hogy sehol sem találni szálkát. A fészek alját finom
faforgáccsal rakják ki. Lehetőleg magas helyen vájják és még
akkor is visszatérnek bele minden évben, ha költés közben
megháborgatták őket, vagy ha az öregek egyikét ellőtték, mert
nagy fáradságukba kerülne minden évben új fészket vájni. Hogy
biztosságban lakhassanak, fészküket minden tavasszal kitatarozzák.
A papagályok görbe csőrükkel szintén odut vájnak fészkül, de nem
bélelik ki.

[Illustration: A tantalmadár fészke és tojásai

A fészek a fűben rejtőzködik és négy tojás van benne. Mivel a
tojások színe a környezethez alkalmazkodik, a természetben csak
nehezen lehet észrevenni.]

[Illustration: Az erdei pacsirta fészke

boltozatos és felül részint zárt, részint nyilt. A bokrok alján,
az ibolya és az erdei szamóca társaságában szerényen húzódik
meg.]

A fákon fészkelő madarak közül legnagyobb a sasnak a fészke. A
hegyekben nagy sziklahasadékokban, megmászhatatlan sziklafalakon,
erdőkben pedig a legmagasabb fák sudarán fészkel. A fán található
sasfészek alapzata erős husángokból készül, amelyeket a sas a
földről szedeget, vagy pedig nagy magasságból lezuhan a száraz
ágakra, eltöri és a kellő pillanatban megragadja. A fészek felső
részét vékonyabb ágakból készíti, lapos belsejét pedig finomabb
galyakkal és mohával rakosgatja ki. Fészke sokszor két méter
széles. Az évek során át használt fészek a tatarozás, javítás
közben állandóan vastagszik. Nagy fészket rak a héja, keselyű,
gém és a gólya is. A héja az erdő legmagasabb fáján a törzshöz
közel, a keselyű magas hegyoldalak fáira jól elrejtve építi a
fészkét, ágakból és vékonyabb galyakból. A gém nemcsak fára,
hanem a nád tetejére is rak fészket, a gólya pedig, mivel az
emberek közelében is él, szintén nemcsak fára, hanem kéményre,
háztetőre, kazal tetejére, gemeskútra épít ágakból és rőzséből
fészket.

Az erdőben élő kisebb madarak nagyrésze fára rakja a fészkét,
amelyet vékony ágakból, gyökérszálakból épit és mohával,
falevéllel, tollal, szőrrel tesz puhává, kellemessé. Egyik
legügyesebb építőmester a tengelic. Fészkének a külseje finom
gyökerecskékből, mohából való, amelyet fűszálakkal, itt-ott
talált cérnával, pókhálóval gondosan összesző. A fára jó magasan,
valami ágvillába építi és olyan jól elrejti, hogy alulról csak
akkor vesszük észre, amikor a fa már lehullatta leveleit.

[Illustration: A varrómadár fészke

A varrómadár Ázsiában él és arról nevezetes, hogy fészkét szabó
módjára levelekből varrja össze. A nagy levelet a pamutcserjéből
tépett szállal összefűzi és a tölcséralakú üregben pamutból,
pehelyből készít fészket.]

A fecske már ősidőktől fogva a maga jószántából az emberhez
szokott, palotában és kunyhóban egyaránt megépíti a fészkét, ha
el nem zavarják. Csak ahol alkalmas lakások híjával van, tér
vissza ősi szokásaihoz és sziklapárkányokra, meredek
sziklafalakra építi otthonát, de azonnal bevonul az első
házikóba, mely a vadonban felépül. Még a vándorpásztorok mozgó
kunyhóiban is szállást keres. Olyan helyet választ, hogy
védőtetőzet kerüljön fészke fölé, tehát eresz alá, folyosókon,
gerendák, párkányok alá fészkel. A fecskék fészküket a falhoz
vagy gerendához tapasztják és azt is szeretik, ha alul is
valamilyen szöghöz vagy kiugráshoz támaszthatják. Építőanyagul
iszapos vagy legalább is nedves földet használnak, kis csomókat
szednek belőle csőrükkel, nyálkájukkal összekeverik és néhány
szalmaszállal gondosan összetapasztgatják. Ha az időjárás
kedvező, otthonuk sárfalát nyolc nap alatt elkészítik. Belsejét
szőrökkel, tollakkal bélelik ki. Fészküket minden tavasszal újból
felkeresik, kitatarozzák és újból kibélelik.

[Illustration: A vörösgém fészke és tojásai

A vörösgém a nádasban rakja fészkét és világoskékszínű tojásait.]

A legegyszerűbb fészekalja természetesen a föld. A vadon élő
tyúkok, fajdok sokszor a puszta földre rakják tojásaikat, máskor
meg egy kis gödröcskét keresnek vagy kaparnak, amelyet szegényesen
kibélelnek. A fogoly meg a fürj a bokor aljában, fűben, gabonában,
lóherében ütik össze fűből való fészküket. A fülemüle, kékbegy
és vörösbegy a földre, levágott fa fiatal hajtásai között, egy-egy
fatuskó tövébe, bokorba vagy fű közé építi a fészkét, amely
szintén nem valami remekmű. Az alapja egy csomó száraz levél,
melyet finom gyökerecskékkel, kalászokkal, néha lószőrrel és
gyapjúszerű növényi anyaggal bélel ki. A mezei pacsirta
ugyanilyen egyszerű fészkét gabonában, réteken, irtásokon,
mocsaras helyeken pedig zsombékokon találjuk. A bibic a rétet,
ugart, a vakondoktúrás tövét választja otthonául. A vizimadarak,
mint a vadlúdak, szárcsák, sirályok fészke vagy a víz partján
épül, vagy pedig a nagyobb biztosság kedvéért a nád, sás között
elrejtve, valamilyen zsombékon. A fészek építéséhez szükséges
anyag a közelből, a nád, sás vagy más vizinövények leveleiből
kerül.

Vannak olyan madarak is, amelyek a föld alá építkeznek. A
halászmadár két-három hétig ássa a lakását. Ha ásás közben
kövekre akad, megpróbálja kipiszkálni, ha ezt nem bírja,
körülássa őket és görbe irányban építi a bejárót. De ha nagyon
köves a talaj, félbehagyja a munkát és más helyen próbál
szerencsét. Építkezés közben egészen harkálymódra viselkedik,
csakhogy a halászmadár a földbe, a harkály pedig a pudvás fába
vágja a fészkét. Zavartalan élet mellett évekig lakja egyazon
lyukat, de ha a bejárót kitágítják, elköltözködik. A Déli-Oceán
partjain élő pingvinek szintén mély üreget kotornak ki tojásaik
számára. Társaséletet élnek, ezért a föld alatt az egyik üregből
a másikba folyosót vájnak, úgy hogy meglátogathatják egymást.
Mindegyik pár ismeri a maga üregét és ahhoz ragaszkodik.

A fészek számtalan sok helyen épül, de mindegyiknek a közös
sajátossága, hogy védelmet ad. Mert vagy elrejtett és nem
egykönnyen tűnik az ellenség szemébe, vagy ha nyíltan áll, úgy
van építve, hogy ne lehessen könnyen észrevenni, vagy pedig olyan
helyen van, ahová ellenség nem férkőzhetik. A fészek elkészítése
igazi odaadást, nagy munkát és szorgalmat követel. A munkát
lehetőleg szakadatlanul folytatják és gyorsan befejezik. Az
építéshez szükséges anyagokat a csőrükkel és lábukkal törik le, a
földről, vízről szedik fel, a levegőben fogják, széthasítják,
hajlékonnyá teszik és csőrükben, lábukon, vagy pedig a háti
tollazat közt viszik a fészekhez. Itt csőrükkel, lábukkal a
megfelelő helyre rakják. A fészek belső kiépítéséhez való anyagot
a fészek pereméről a fészekbe dobják és utánaugranak. Aztán
lábaikkal megragadják, szétosztják, ide-oda forogva elteregetik
és a mellükkel igazán csodálatos ügyes módon nyomkodják.

A tojásoknak a kiköltése majdnem kivétel nélkül az anyamadár
gondja, de némelyik madárfajnál a nőstény és a hím felváltva
költ. A hím segítségére rászorul ugyan a nőstény, hogy a tojások
ki ne hüljenek, amíg ő táplálék után jár, de nem valami szívesen
engedi át a fészkét. Bizalmatlan, sokszor visszatér, óvatosan,
hogy észre ne vegye a hím és ellenőrzi, hogy hogyan végzi a
kötelességét.

[Illustration: A nádirigó fészke

a nádszárra épül és valósággal művészi alkotás. A nád
növekedésével a fészek is mindig magasabbra kerül.]

A költést szeretettel végzik. A jó és a megzápult tojást nem
tudják egymástól megkülönböztetni. A fészekből kigurult
tojásokkal nem törődnek, mintha csak tudnák, hogy ezekre úgyis
hiába fordítanák szerető figyelmüket. Ha azonban észreveszik,
hogy a fészekben valamelyik tojás szabadon maradt, addig
fészkelődnek, míg minden tojást be nem födtek. Hűvös időjárás
alkalmával szomorúak, mert féltik fiókáikat és csak akkor
vidulnak fel ismét, amikor az idő melegre fordul.

[Illustration: Az afrikai szövőpintyek fészke

A szövőpintyek társaságban költenek: százával egymás mellett.
Leginkább a víz felett csüngő ágakra készítik művészies
fészkeiket úgy, hogy csak repülő állatok férhetnek hozzájuk.]

A fiókák a kikelés után rendesen nemtelenek és gyámoltalanok.
Ilyenkor a fészek a bölcsőjük, az anyjuk tollazata a takarójuk.
Mikor aztán a tolluk megnő, az anyamadár hamarosan megtanítja
őket repülni, vadászni és alig 2--3-hetes korukban örökre
elhagyják a fészket, hogy nemsokára alkalmas helyen ők is fészket
rakva, családot alapítsanak.

Gonosz és rossz szívű emberek azok, akik a madarak fészkét,
melyet fáradsággal és gonddal építenek családjuk részére,
szétrombolják. A kisebb madarak javarésze hasznára van a
gazdálkodóknak. Pusztítják az ártalmas férgeket, kukacokat, a
gabona és a gyümölcsfa sok száz ellenségét. A hasznos madarak a
gazda ingyenes napszámosai és nemhogy a fészküket nem szabad
pusztítani, hanem deszkából való fészekodukat kell nekik
állítani, hogy nyugodtan költhessék ki a fiókáikat.

Szerkeszti: ÁRKAY KÁLMÁN, az Országos Közművelődési Tanács alelnöke
Kiadóhivatal: BUDAPEST, IV., FERENCIEK-TERE 3.:: Telefon 108--84
Budapest, az ATHENAEUM irodalmi és nyomdai részvénytársulat nyomása





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Vasárnapi Könyv - 1914. Első félév 12. füzet" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.