Title: Vasárnapi Könyv - 1916. Első félév 20. füzet
Author: Árkay, Kálmán [Editor]
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Vasárnapi Könyv - 1916. Első félév 20. füzet" ***


Vasárnapi Könyv


Kiadja az Országos Közművelődési Tanács

1916. Első félév 20. füzet



A vaspénz


A hadviselés számos olyan nyersanyagot emészt fel, amelyeket a
háború alatt újból beszerezni nem lehet. Az ágyúgyártás, a
fegyverek és lövedékek gyártása például rengeteg mennyiségű
rezet, bronzot, nikkelt, aluminiumot, ónt és ólmot fogyaszt.
Mivel bányáink ezeket a fémeket részben nem termelik, részben
pedig csak csekély mennyiségben tudják termelni, azért a
hadvezetőség a hadieszközök és lövőszerek gyártásához szükséges
fémanyagot egyéb tárgyak fémanyagából szerzi meg. Magyarországban,
Ausztriában és Németországban egyaránt gyűjtik a háztartásban és
az iparban nélkülözhető vagy fölösleges és használhatatlan
fémtárgyakat, amelyekből a rézanyagot, ólmot, nikkelt vagy
alumíniumot kiválasztják, beolvasztják és a hadiszergyárakban
alkalmas módon újból felhasználják.

A nikkelből nagy mennyiséget fogyasztott béke idején az állami
pénzverő is, mert 10 és 20 filléreseink gyártására kizárólag ezt
használták. A pénzverésre fordított nikkelanyagot most úgy
próbáljuk hasznunkra fordítani, hogy a nikkel váltópénzt kivonják
a forgalomból, beolvasztják és helyettük vasból vert váltópénzt
gyártanak. Németország már az 1915. év őszén forgalomba hozta az
acélból vert váltópénzeket, amelyek a nikkelpénzt pótolják és
csakhamar mindenütt népszerűekké váltak.

A kereskedelmi forgalomban a vaspénz nem újdonság. A félművelt és
vadonélő afrikai, ausztráliai népek közül sokan ma is különböző
alakú vasdarabokat használnak és ezzel fizetnek, vagy ezzel
cserélik be árúikat. A vaspénz nem is legősibb formája a
vásárlási eszköznek. A tudósok kutatása azt bizonyítja, hogy a
tárgyak kicserélése volt a kereskedelmi forgalomnak a
legkezdetlegesebb módja. Bizonyos, hogy ősi időkben csak ezt
ismerték és hosszú fejlődés után jutott el az emberiség a
különböző alakú vaspénzekhez, a vaspénztől pedig a pénznek mai
alakjához.

Herodotosz görög történetíró könyvében leírja, hogyan kereskedtek
az Afrika északi partján lakó kartagóiak a szomszédságukban
letelepült líbiai négerekkel »A kartagói hajók--írja
Hérodotosz--elvitték az árúkat a líbiai tengerpartra, ott
kirakták, azután ismét hajóikra szálltak és a hajón nagy tüzet
gyújtottak, amelynek füstje messzire ellátszott. A füst
figyelmeztette a benszülötteket, akik mindenfelől a tengerpartra
gyűltek és az árúk megszemlélése után a magukkal hozott
aranyszemecskéket a kiválasztott holmik mellé lerakták. Azután
ismét eltávoztak. Alig tűntek el, a kartagói hajók újra
kikötöttek a parton, megvizsgálták az aranydarabok mennyiségét és
ha elegendőnek találták, akkor elvitték, az árút pedig
otthagyták. Ha az árút értékesebbnek tartották, akkor hajóikra
tértek vissza és várakoztak. Nemsokára újra megjelentek a
feketebőrű benszülöttek és még néhány aranyszemecskét tettek le,
aztán megint elvonultak. Most már az árúk és az aranydarabok
értéke egyenlő volt és a kartagóiak az aranynyal elégedetten
tértek vissza hazájukba. Ennek a néma kereskedelemnek az idejében
sohasem történt meg, hogy a néger benszülöttek az árút idő előtt
elvitték volna, vagy hogy a kartagói kereskedők az árúért ok
nélkül kértek volna több aranyat.«

[Illustration: Kősó-pénz az afrikai Abessziniában]

[Illustration: Ásó- és csákányalakú vaspénz]

Az Indiai-óceánban levő Cejlon szigetén laknak a veddák, akik ma
is még majdnem úgy vásárolnak, mint két és félezer évvel ezelőtt
az afrikai négerek. Az erdőben elejtett vadakat elviszik a
singaléz kovácsok műhelye elé. A kovácsoknak a vadakért vasból
vert nyílhegyeket, ásókat és egyéb eszközöket kell adniok, mert
ha nem teszik, akkor a veddák véres bosszút állnak rajtuk. Afrika
némely vidékein is fegyverrel kezükben intézik el a vadon élő
néptörzsek az árúk kicserélését.

[Illustration: Érdekes módon összekötött néger vaspénz]

A kezdetleges műveltségű népek között természetesen kevés alkalom
van a kereskedésre. Ezek a népek házi eszközeiket, ruházatukat,
fegyvereiket maguk készítik. Legfeljebb annyi történik, hogy
egymás között cserélik el a ruhát fegyverért, vagy a házieszközt
valamely földmivelő szerszámért. A kereskedelmi forgalmat
tulajdonképen nem is a ruhaneműek és a szerszámok indították meg,
mert ezekre nincs mindig szükség, hanem a nélkülözhetlen
élelmiszerek.

[Illustration: Csomóba kötött vaspénz az afrikai Kongóban]

[Illustration: Csomóba kötött különböző afrikai vaspénzek]

Számos félművelt népnél még ma is inkább az élelmiszer a
kereskedelmi értékmérő, mint a pénz. Az Izland szigetén élő népek
például még 150 esztendővel ezelőtt is apró szárított halakat
használtak pénz helyett, valamint régente a mi katonáink
járandóságát is sóban fizették,-Kínában pedig a munkásokat néha
még ma is rizzsel fizetik. Mikor Kolumbusz Kristóf Amerika
földjére jutott, akkor a Hondurasz szigetén élő néptörzs a
kakaóbab szemeit használta pénzérték gyanánt és például a
középamerikai Guatemalában a városoktól távol lakó falusi nép
néhol még mindig kakaóbabbal fizet. Tibetben a teának és a
diónak, a szibériai lappok földjén a rénszarvas tejéből készített
sajtnak van olyan szerepe, mint amilyent a mi életünkben az
aprópénz játszik. Sok helyütt a dohány és a só szerepelt a vadon
élő népek között pénz gyanánt. A későbbi évszázadok során a
szarvasmarha volt az értékesebb árúk vásárlásának eszköze. A
rómaiaknál a pénznek a latin neve »pecunia«, amely a »pecus«
(szarvasmarha) szóból származik és elárulja, hogy régente az
árúkért marhákat adtak. Régi magyar irásokban is a vagyont és a
kincset nem egyszer »marhának« nevezik, ami annak a bizonysága,
hogy az értékesebb tárgyakat az ősmagyarok is marhákért
vásárolták. A hereró-négerek Afrika belsejében meg nemrégiben is
marhákért vásároltak lovat, kocsit vagy becsesebb gazdasági
eszközöket. Egy-egy lóért 8--10 ökröt, szekérért pedig néha
40--50 ökröt is adtak.

A pénz történetében rendkívül érdekes a test díszítésére
ékességül használt pénzek alkalmazása is A csontból, fából
faragott remekművű gyöngyök, gyűrűk, kagylókból készült apró
tárgyak a vad népeknek szinte kinálkoztak, hogy a csere
eszközeivé váljanak. A kagylópénz emlékeit a tudósok megtalálták
azokban a többezeréves barlangokban, kiásott telepekben, amelyek
a művelődő ember legelső lakóhelyei voltak. A kagylókat vagy
számuk szerint, vagy súlyuk szerint használták, részben pedig még
ma is használják az afrikai néger törzsek. Togóban például--amely
a világháború kitörése előtt a németek gyarmata volt--a
tengerparton 1000 kagyló, az ország belsejében pedig 1600 kagyló
ért egy német márkát (1 korona 20 fillért). Ismeretes dolog, hogy
régebben a partvidéken élő afrikai négerek az elefántok értékes
agyarát is pénz helyett használták.

[Illustration: Kongói négerek a rúdra erősített
vaspénz-vagyonukkal.]

Mindezek értékesebb tárgyak, amelyek a kereskedelmi forgalomban
megérhették azt az árút, amelyért adták. Ősrégi időkben azonban
kőpénz is volt: a csiszolt és átlyukasztott kerek kődarabokat
felfűzve nyakékül használták, vagy pedig a csereforgalomban pénz
helyett alkalmazták. Éppen ilyen szerepük volt a gyöngyöknek,
néhol pedig a prémeknek is.

Hosszú fejlődés után jutott el az emberiség a fémekhez, amelyek
csakhamar minden más értékmérő eszközt kiszorítottak és a
cserének, vásárnak és kereskedelemnek egyedüli eszközei lettek.
Közöttük természetesen a vas a legrégibb. Homérosz görög költő
már Krisztus születése előtt 900 évvel megírja, hogy a kereskedők
Lemnosz szigetéről a kisázsiai Trójába járnak és a görög harcosok
ércért mindenféle holmit vásárolnak tőlük. Az aranyból és
ezüstből készült pénzeket már a régi görögök ismerték. Ezek a
pénzek súlyuk és nagyságuk szerint voltak értékesebbek, akinek
tehát nagy vagyona volt, az a hatalmas aranypénzeket és
ezüstdarabokat alig tudta megőrizni. Egy régi feljegyzés beszéli
például, hogy 10 görög mina (körülbelül 900 korona) értékű pénz
elszállítására kétökrös szekér kellett.

Juliusz Cézár ötven évvel Krisztus születése előtt azt írja a mai
Anglia területén lakó britannokról, hogy hoszszú réz- és
vasrudakat használnak pénz gyanánt. Ezek a nagy rúdpénzek
némelyik afrikai néptörzsnél még ma is forgalomban vannak. A
rudakat a néger kovácsok pontosan egyforma súlyban és egyforma
alakban gyártják, az alakjuk néha a mi késünkhöz, néha nyílhoz
vagy ásóhoz hasonló. A rúdalakú vaspénzek helyett Kongó némely
vidékén a pálmalevelekhez hasonló vaslemezeket készítenek, a
lemezekbe a levelek ereit is belevésik és ezeket az embernagyságú,
díszes vaslemezeket használják pénz helyett. A gazdagabb négerek
ezeket a pénzeket mint vagyonukat nagy rudakra szúrva viszik
magukkal.

A műveletlen afrikai népeknél a vaspénz a kezdetleges viszonyok
között élő emberek szükségleteit elégítik ki. Nálunk háború
idején a vaspénznek az a jelentősége, hogy a pénzverésre használt
nagymennyiségű nikkelt a hadviselés céljaira ajánljuk fel.



Az élesztő felhasználása


A népek háborújának két csatatere van. Az egyik csatatéren azok
küzdenek, akik fegyverrel a kezükben verik vissza az ellenség
támadását. A másik harctér a háborútól sújtott országok területe,
amelyen az otthonmaradottak küzdik végig a háború szenvedéseinek
és nélkülözéseinek napjait. A mezőgazdasági és ipari munka
ugyanis a hadviselésben éppen ugy résztvesz, mint akár a
lövészárkokban küzdő hadsereg. És amint a harctéren a
hadviselésnek mindegyre újabb eszközét találják fel, úgy az
itthoni munka területén is a tudománynak mindegyre újabb
vívmányai lepik meg a világot.

A középeurópai hatalmakat--Magyarországot, Ausztriát és
Németországot--ellenfelei úgy fogták körül, hogy a világtól
elzárják, beviteli kereskedelmében megakadályozzák és így
kényszerítsék a feltétlen megadásra. Ez a világtól való elzárás
azonban a legteljesebb mértékben kudarcot vallott és akár
árúkról, akár élelmiszerekről volt szó, megtanultuk annak a
módját, hogyan kell némelyik árút nélkülöznünk, némelyiket pedig
újabb anyagokkal pótolnunk.

A lövőszerek és a műtrágya gyártásához szükséges délamerikai
salétromot a levegőből gyártjuk. Gyapotot nem hozhatunk be idegen
világrészekből, a robbantószerek gyártásához szükséges lőgyapotot
tehát mesterségesen állítjuk elő a farostok anyagából, a
cellulózából. A kaucsukbehozatal szünetel:--két német vegyésztudós
feltalálta a mesterséges gumi gyártásának módját. A tudósok
kutatása megtanított arra, hogy a háborúban olyan anyagokat is
értékesítsünk, amiket régebben kevésre becsültünk, vagy éppen
semmibe sem vettünk. Igy például a papírhulladékból tartós
zsineget gyártanak, a vadon termő csalánból pedig szövetek
készülnek.

Legújabban az élesztő értékesítése a tudománynak különösen
meglepő sikere. A tudomány megtalálta annak a módját, hogy az
élesztőt hogyan lehet olcsón óriási mennyiségben előállítani,
poralakúvá tenni és ezt a poralakú anyagot meleg prés alatt
alakítva, kőkeménységűre préselni. Ebből a kemény élesztőből
(amit a feltalálók »ernolit«-nak neveztek el) gombok, késnyelek,
ajtókilincsek, villamos kapcsolók, szerszámfogók és egyéb olyan
tárgyak készülnek, amelyeket eddig csak kaucsukból, csontból,
vagy fémből gyártottak. Az ernolitból készült tárgyakat amellett
jól lehet vésni, köszörülni és csiszolni. Legfontosabb azonban az
élesztő szerepe az emberi és az állati táplálkozásban.

A mindennapi életben eddigelé kétféle célra használták az
élesztőt: mint erjesztő anyagot és mint kelesztő anyagot. Az
alkohol és a sör gyártásánál az élesztőt mint erjesztő anyagot
alkalmazták. Ennek az az alapja, hogy bizonyos cukortartalmú
folyadékokban a cukoranyag úgy bomlik szét, hogy alkohol és
szénsav fejlődik belőle. A szénsav legnagyobb része elszáll a
levegőbe és csak kis része marad a folyadékban lekötve. Az
alkohol azonban egészen visszamarad és a folyadékból könnyen ki
lehet, választani. A sörgyárak és a szeszgyárak a cukortartalmú
anyagok erjedését az élesztővel idézik elő.

[Illustration: Az olasz harctérről A század konyhája a tiroli
hegyekben.]

Az élesztő--vagy teljes nevén: élesztőgomba--a növények országába
tartozik és egyes sejtekből áll A sejtek kettéválással
szaporodnak. Azért is hívják ezeket a gombákat »hasadógombáknak«.
Ha a cukortartalmú folyadékba élesztőgombát tesznek, akkor
nemcsak szénsav és alkohol fejlődik, hanem abban a folyadékban az
élesztőgombák is rendkívül gyorsan elszaporodnak. Néhány óra
alatt egyetlen sejtből ezer milliónyi fejlődik, föltéve, hogy a
gombák szaporodására alkalmas körülmények megvannak. Fontos, hogy
a folyadéknak bizonyos hőmérséklete (37 és fél fok) legyen.

Az élesztősejtecskék hihetetlenül gyors szaporodása alkalmával
rengeteg sok élesztő is fejlődik, amelynek nagyrésze eddig a
sörgyárakban és szeszgyárakban az erjesztés alkalmával veszendőbe
ment. Ezek a gyárak ugyanis csak az alkohol kiválasztása kedvéért
végezték az erjesztést, nem pedig azért, hogy sok élesztőre
tegyenek szert. Mindössze az élesztőnek egy részét hozták
forgalomba mint préselt élesztőt. Ez az, amit kenyér és tészta
sütésénél használnak. A kenyér kelesztése tehát szintén az
élesztőgombák szaporodásán alapszik.

[Illustration: Az Olasz harctérről Gyalogsági fedezék az Isonzó
mellett.]

A háborúban ellenségeink elzártak bennünket sok állati takarmány
behozatalától is. Mivel pedig állataink élelmezése a háború
idején kétszeresen fontos, azért a tudósok arra gondoltak, hogy
az élesztőt mint takarmánypótlékot is alkalmazzák. Ez az
úgynevezett »takarmány-élesztő«, amelynek fehérjetartalma az
állati szervezetre rendkívül hasznos táplálék. A vegyészek éppen
ezért már régóta foglalkoztak azzal, hogyan lehetne ezt a
fehérjeanyagot táplálkozási célokra használni. A kutatások közben
felfedezték, hogy az élesztőnek a fehérjetartalma egy újfajta
eljárással nagyon megszaporítható. Ha ugyanis az élesztőt nagyon
híg cukortartalmú folyadékba teszik, amiben kénsavas ammóniák is
van, akkor az élesztő alkoholt nem termel, hanem nagymennyiségű
fehérjét gyárt. Ez a mesterségesen gyártott fehérje arra
alkalmas, hogy a háborús időben pótolja az idegen országokból
behozott állati takarmányt. Egyúttal pedig arra is jó, hogy a
jövőben itthon tudjuk előállítani azt az állati táplálékot,
amelyért eddigelé sok milliót adtunk a külföldnek.

Ennek az újfajta takarmánynak a gyártása rendkívül gyors: öt óra
alatt elvégezhető, amellett nagyon kiadós. Az eddig használt
sütőélesztő gyártásánál száz deka cukoranyagból és 37 deka
sóból lett 160 deka élesztő. Az újfajta élesztőtakarmány
gyártásánál 100 deka cukoranyagból és 52 deka sóból 270 deka
élesztő fejlődik. 100 kilogram ilyen »szárított élesztő«
gyártása most, a háború idején 60 koronába kerül, béke idején
körülbelül 35 koronába fog kerülni, tehát az új takarmány
métermázsája rendkívül olcsó lesz. A gyártásnál használt
cukoranyag nem az a finomított cukor, amelyet mi fogyasztunk,
hanem úgynevezett »melassz«, vagy pedig finomítatlan »nyerscukor«.

[Illustration: Az olasz harctérről Telefonállomás a harcvonal
mögött.]

A háború idején azonban kénsavas ammóniák (amivel a cukoranyagot
keverni kell) nem állhat a gyárak rendelkezésére, mert a
délamerikai salétromtól el vagyunk zárva, a levegőből gyártott
mesterséges salétromot pedig a lőszergyárak teljesen lefoglalták.
A tudósok már megtalálták annak a módját is, hogy az, ammóniákot
más alkalmas anyaggal pótolják. Ez az anyag az istállók trágyája,
amelyet eddig csak a szántóföldek trágyázására használtak. A híg
trágyalében az élesztő kitünően tenyészik. A nagyobb gazdaságok
marha- vagy lóistállói közelében helyezik el az egyszerű
gépszerkezetet, amely a trágyalében levő ammóniák-anyagot
kiválasztja és ezt a folyékony cukoranyaggal vegyítve, az élesztő
segélyével naponkint nagymennyiségű mesterséges takarmányt
készít.

Mivel pedig ez a gyártási eljárás csak néhány óra hosszáig tart,
a takarmányélesztő gyártása minden nap könnyen elvégezhető. A
szántóföldre kivitt trágya hatása csak egy esztendő mulva
mutatkozik a nagyobb termésben, itt azonban a trágyát minden nap
újra értékesíthetik.

A tudomány új vívmányának köszönhetjük, hogy azt az állati
táplálékot, amelyet korpa, olajpogácsa és takarmányárpa alakjában
eddig nagy mennyiségben hoztunk be a külföldről, ezentúl
»takarmány-élesztő« alakjában magunk is olcsón és óriási
mennyiségben itthon állíthatjuk elő.

[Illustration: Az olasz harctérről Foglyok, útban a vasút felé.]



A világítótornyok


Hogy az éj sötétjében a tengeri hajók tájékozódhassanak, már
messziről láthassák a kikötőket, vagy elkerülhessék a tengerpart
veszélyes pontjait, szirtjeit, azért világítólámpákra, éjjel is
messzire ellátszó tűzjelekre van szükségük. Már a legrégibb
időkben a tenger partján lakó egyes népek éjszakának idején magas
sziklákon rakott tűzzel tájékoztatták a hajókat, néha nem is
jóravaló szándékkal, hanem csak azért, hogy a sötétben, a viharos
tengeren bolygó hajósokat a tűz fényével kikötésre csábítsák és
azután kirabolják.

A hajózás fejlődésével forgalmasabb kikötőkben a jeladó tüzek
számára kiemelkedő tornyokat építettek, hogy éjszakának idején a
lámpáknak vagy fényszóróknak messzire világító fénye irányítsa a
hajókat.

[Illustration: Világítótorony az odesszai kikötőben, a
Fekete-tenger partján]

Az első világítótorony, amelyről tudomásunk van, 283-ban épült
Krisztus előtt, Alekszandria kikötőváros (északi Afrika)
közelében lévő Fárosz szigetén. Ez a fároszi világítótorony az
ókor egyik csodás remeke volt, amely állítólag 60 kilométernyi
távolságból is látható tűzjeleket adott. Körülbelül 1600 évig
állott, amikor aztán áldozatul esett az arabok pusztításának. A
ma is működő világítótornyok között legrégibb, amelyet Neuwerk
szigetén (az Északi-tengerben Hamburg mellett) 1228-ban
építettek. Az idők folyamán sok átalakításon ment keresztül, de
új világítókészülékével ma is kalauza az Elba folyó bejáratánál a
hajóknak.

A világítótornyok száma már a 15 ezret meghaladja. Ebből 600
Anglia és Franciaország között a Manche-csatorna partjain épült,
de igen sok van az Északi-tenger és Keleti-tenger partjain is,
ahol nagyon gyakoriak a viharok és a sűrű köd nehezíti a
hajózást. A gyakori ködök miatt néhol nem elegendő a
világítótornyokat világítókészülékkel felszerelni, hanem ellátják
messzire hangzó harangokkal és kürtökkel is. Ezeknek szava
figyelmezteti a ködben haladó hajókat.

A partok mentén épült világítótornyok néhol állandóan ki vannak
téve a tenger hullámcsapásainak. Az ilyen tornyok anyaga vas,
vagy kőtömb, amelyet különös szerkezetű vaskeretbe illesztenek
Ahol a víz nem éri a torony falazatát, nem szükséges ennyire
szilárdul építkezni. Vannak világítótornyok, amelyeket a tengerbe
építenek. Az első ilyen az Északi-tengerben (Bremerhaven és
Helgoland-sziget között) a rotersandi világítótorony volt. Az
ilyen építés gyakran nagy nehézségekbe ütközik. Igy volt ez a
rotersandi világítótorony építése alkalmával is. Hét hónapon
keresztül tartott az alapozás munkája, de már ekkor észrevették,
hogy az építkezés nem elég szilárd és biztos, a munkakamra (más
néven kesszen, az az alul nyitott, oldalt és felül zárt
vasszekrény, amiben a víz fenekén a munkások dolgoznak) nem
sülyed eléggé. A baj nem is maradt el. Váratlanul nagy vihar
támadt, ami elől a munkások a kikötőbe menekültek. Napokig
zajgott, hullámzott a tenger és a vihar rommá zúzta az egész
építkezést. Csak a második kísérlet után sikerült a tornyot
felépíteni.

Még nehezebben építették meg a Hatteras-foki (Észak-Amerika)
világítótornyot, amely körül a hajózásra fölöttébb veszélyes
zátonyok nehezítették a közlekedést. Ezért tehát a szárazföldön
építettek egy 34 méter széles és 25 méter magas kettősfalú
kesszont, ennek belsejét gépekkel, gőzszivattyúkkal, kazánnal
szerelték fel. Gőzhajókkal vontatták ki az óriás alkotást a
tengerre és amikor építeni kezdtek rá, az lejebb és lejebb
sülyedt és lassankint 16 méternyire fúródott bele saját súlyánál
fogva a tengerfenékbe. Ez aztán szilárd alapot biztosított,
amelyre rá lehetett építeni az 50 méter magas tornyot melynek
felépítése több mint 8 millió koronába került.

[Illustration: Ujabb világítótorony fényszórója]

A régebbi tornyok világítására fagygyút és viaszgyertyákat,
zsíros olajat és kőolajat használtak, de az újabb tornyokon gáz,
magneziafény vagy villamosfény van használatban. A lámpákban
tükröket vagy lencsét alkalmaznak és ezekből sugárzik ki a fény
messze a tengerre. Ha a fénysugarak a fényt a látóhatárnak
állandóan egy iránya felé lövelik, akkor az ilyen fényt »szilárd
fénynek« nevezik. A »forgó fényt« úgy alkalmazzák, hogy a
tükröket egy óramű állandóan egyenletes forgásban tartja, úgy,
hogy a fénysugarak egymásután, a látóhatár minden pontja felé
vetődnek. A »szakadozott fény« (a világítólámpának hirtelen való
felvillanása és elsötétülése) pedig úgy származik, hogy a lámpát
önműködő készülék segélyével lecsapódó, majd szétnyíló ernyő
időközönként eltakarja.

Hogy az egymáshoz közel levő világítótornyok egymástól
megkülönböztethetők legyenek, a közeli világítótornyok más és
más világítórendszert alkalmaznak. Ahol pedig sok torony van
egymáshoz közel, színes lencséket, vagy színes üveghengereket
szerelnek fel a világítókészülékre.

Régente csodaszámba ment, ha egyik vagy másik világítótorony
lámpája 5--6 ezer gyertyaláng fényét árasztotta (a Budapest utcáit
világító ívlámpák fényereje körülbelül 2000 gyertyafényű),
ma azonban a new-yorki kikötő híres világítótornya már 240 millió
gyertya erejének megfelelő fényt ad. Ugyancsak nagyon erős fénye
van a francia Havre kikötő tornyának is, amelynek fénye
Franciaország partjáról csaknem Angolország déli partjáig hat.

[Illustration: Világító őrhajó az Északi-tengeren A hajon
gázfényű világítókészülék és önműködő jelzőharang van.]

Zátonyok közelében, vagy tengerszorosok és folyambejáratok előtt,
ahol világítótornyokat felépíteni nem tudnak, hajókat horgonyoznak
le és arra szerelnek fel világítókészüléket. Az ilyen hajók
ugyanazt a célt szolgálják, mint a világítótornyok: ezeket
»világítóhajóknak« nevezik.

A világítótornyokban egy-egy toronyőr lakik és ennek feladata a
készülékek gondozása. Ezeknek az elhagyatott, magánosan élő
embereknek élelmezése hajók útján történik, amelyek havonta
egyszer-kétszer keresik fel őket. A háborúban, amikor a hadihajók
egyik fontos feladata az ellenséges államok hajózásának
megnehezítése, gyakori eset a világítótornyok elpusztítása.
Ilyenkor a toronyőr is elpusztul a toronnyal együtt.



A keresztények üldözése

(Képek a római császárok korából)


Krisztus születése után 112-ben Kis-Ázsia helytartója felhívta
Trajánusz császár figyelmét a keresztényekre. A helytartó azt
írja a császárnak, hogy sok férfira és nőre akadt, akik
bevallották neki, hogy keresztények. Alkonyatkor szoktak
összegyűlni és énekelnek a Krisztusnak, akit ők istennek
tartanak, továbbá ünnepélyes ígéretet tesznek, hogy minden
tisztátalanságot és becstelenséget kerülni fognak. Ez--mondja a
helytartó--nem egyéb »gyarló babonánál«. Trajánusz elrendelte,
hogy mivel ezek a keresztények mégsem olyan veszedelmesek, nem
kell üldözni őket, csak ha a hatóságok kezébe kerülnek, akkor
büntessék meg a »babonáshitűeket«. Hadriánusz császár és utódai
alatt sem voltak véresek a keresztényüldözések, de annál többet
szenvedtek a keresztények a következő időkben.

Azok az idők azonban nemcsak a kereszténységre, hanem magára a
római birodalomra is igen szomorúak voltak. A katonai önkényuralom
évei következtek. A katonacsászárok közül a hazánk területén levő
pannóniai légiók kiáltották ki uralkodónak Szeptimiusz Szeveruszt,
akinek utóda fia, Aureliusz Antoninusz lett, őt azonban gallus
köpenyegéről Karakalla gúnynévvel illették. A történelem is így
nevezi ezt a zsarnokot, aki éppen olyan kegyetlenül uralkodott,
mint Neró, vagy Kaligula. Végre a 217-ik évben katonái gyilkolták
meg. A katonaság volt már úgyszólván az egyetlen hatalom Rómában.
Ez nevezett ki és csapott el uralkodókat.

Időközben a birodalom ellenségei a határokon mindenütt erősödtek.
A Rajna és a Duna mentén állandóan nyugtalanították becsapásaikkal
a birodalmat a különféle germán törzsek és a gallok, akik a mai
franciák elődei voltak, azonkívül a gótok, Keleten is hatalmas
ellensége támadt a birodalomnak a perzsákban, akiket
Artakszerkszész nevű királyuk felszabadított évszázados
szolgaságukból és hatalmas, nagy birodalmat alkotott velük.
268-ban már egészen zavaros lett a birodalom helyzete.
Görögországban és Kis-Ázsiában ellenség foglalt, Pannónia felső
részében a markomannok voltak az urak A megrémült tartományok
katonái egyszerre több császárt is választottak. A több császár
uralmának Aureliánusz vetett véget. Erélyes ember volt, de nem
tudta megakadályozni, hogy a birodalom el ne veszítse végképen
Dáciát. 270-ben a Dunáig vonult vissza a római hadsereg és
azontúl eddig tartott a római birodalom határa. Aureliánusz
ötéves uralkodása alatt (270-től 275-ig uralkodott) eléggé
helyreállította a bomlásnak indult birodalmat. Utódai közül
Probusz császár azért nevezetes, mert az ő idejében ültetik be
hazánkban a szerémi hegyeket szőlővel. Őt is a hadsereg ölte meg,
még pedig hazánk területén.

[Illustration: Római katakomba részlete

Az első keresztények földalatti katakombákban gyűltek össze
istentiszteletre és ott is temetkeztek el. A halottakat a
folyosók falába vágott fülkékbe helyezték.]

Diokleciánusz (latinosan igy írják Diocletianus) császár szülei
állítólag római rabszolgák voltak és nagy tehetségének köszönhette,
hogy fokról-fokra emelkedett a legmaga sabb méltóságig. Az ő
idejében--a 290-ik év körül--a keresztények már szép számmal
éltek a birodalomban a számuk közel járt a 8 millióhoz. Egy
alkalommal, amikor a császár papjaival állatok beleiből jósoltatott,
azok elhitették vele, hogy nem tudnak kedvező jóslatot mondani,
mert hitetlenek, tudniillik keresztények vannak a jelenlevő katonák
között. Ekkor elhatározta, hogy a kisázsiai Nikomédiában--ahova
a birodalom székhelyét át helyezte--megkezdi a keresztények
üldözését. Azonnal katonákat küldött ki, hogy csákányokkal és
fejszékkel rombolják szét a nikomédiai keresztény nagytemplomot.
A következő napon pedig rendeletet ragasztott ki a városban,
hogy valamennyi keresztény templomot romboljanak le, minden
keresztény egyházi könyvet dobjanak a tűzbe, végül kihirdette,
hogy az összes keresztények elveszítik római polgárjogukat. Ezt
a rendeletet egy keresztény letépte, másnap pedig, nem tudni mi
okból, kigyulladt a császár palotája. Mint egykor Neró idején,
most is a keresztényekre fogták a gyujtogatást. Diokleciánusz
erre elrendelte, hogy az elöljárók valamennyi keresztényt
kötözzenek össze és kényszerítsék őket arra, hogy áldozzanak a
pogány isteneknek. Amikor erre a keresztények nem voltak
hajlandók, gyilkoltatni kezdte őket. Az üldözés kiterjedt az
egész birodalomra, és folyt mindenfelé igen nagy kegyetlenséggel.
Diokleciánusz 304-ben lemondott hatalmáról, de utódai összevesztek
az uralmon. Polgárháború keletkezett, amelynek csak Konstantinusz
császár tudta végét vetni Diadalához a keresztények segítették,
kik szívesen szolgáltak seregében, mert jól bánt velük és
türelmes volt vallásuk iránt. A monda szerint a Róma ellen induló
Konstantinusz fényes délben keresztet látott feltűnni az égen, a
nap mellett, a kereszt körül ezzel a felirattal: »Ebben a jelben
fogsz győzni!« (Latinul: »In hoc signo vinces!«) Megfogadta az
égi jel intését, levétette a légiók jelvényéről a sast és
keresztet tétetett a helyére. Róma meghódolt a győztes
Konstantinusznak, aki 313-ban a keresztényeknek biztosította a
birodalom területén vallásuk szabad gyakorlatát és elrendelte,
hogy vasárnap a törvénykezés szüneteljen. Ő maga csak halálos
ágyán, 337-ben vette fel a keresztségét, de anyjának, aki már
régen keresztény volt, jóval előbb megengedte, hogy Jeruzsálemben
templomot állítson azon a helyen, ahol Krisztus keresztjét
megtalálták.

[Illustration: Diokleciánusz római császár]

[Illustration: Karakalla császár fürdőjének egyik terme

A pazar pompával épült fürdőház körül kertek, tornahelyiségek,
olvasóssobák voltak melyeket nagyértékű szoborművek ékesítettek.]

A birodalomnak új fővárost is épített, melyet a saját nevéről
Konstantinopolisnak (Konstantinusz városának) nevezett; ez a
város a mai Konstantinápoly. (Folytatjuk)

[Illustration: Nagy Konstantinusz császár diadalkapuja a mai
Rómában A domborművű faragások a császár életének nevezetesebb
eseményeit ábrázolják.]

Szerkeszti: ÁRKAY KÁLMÁN, az Országos Közművelődési Tanács
alelnöke Kiadóhivatal: BUDAPEST, IV. FERENCIEK-TERE 3. :: Telefon
108-84 Budapest, az ATHENAEUM irodalmi és nyomdai részvénytársulat
nyomása

A Vasárnapi könyv cikkeinek és képeinek átvétele tilos





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Vasárnapi Könyv - 1916. Első félév 20. füzet" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.