Title: Vadvizek zúgása - Versek; Rodnaborberek 1921 június-július
Author: Reményik, Sándor
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Vadvizek zúgása - Versek; Rodnaborberek 1921 június-július" ***


REMÉNYIK SÁNDOR

VADVIZEK ZÚGÁSA

VERSEK

RADNABORBEREK, 1921 JÚNIUS–JÚLIUS

1921

ÁPRILY LAJOSNAK ÉS
MANNSBERG ARVEDNEK AJÁNLOM


BEVEZETŐ ÉNEK.

Hallod? ezek a vadvizek!
Ezt hallom én itt nappal, éjjel.
Magányom boldog szigetét
Körülharsogják szent zenével,
Monoton, szent, örök zenével.

E zúgás mellett alszom el,
E zúgás mindent túlkiált:
Töprengést, gondot, szenvedélyt,
Lelki sebet, lelki halált,
E zúgás mindent túlkiált.

Hallod: ezek a vadvizek!
Nincs több ily édes dajkadal.
Távol: bogárkazümmögés,
Közel: kőtörő viadal.
Szálfákat sodró viadal!

Most elsűlyedt a nagyvilág.
Csak e völgy _van_, s e vadvizek.
Tőlük tanulok énekelni,
Rájok nézek, bennök hiszek.
Hadd zúgjanak a vadvizek!


A KIS TEMPLOM A NAGY DÓMBAN.

_A borbereki templom falára írom._

Fölötte égig ér a szirt.
Olyan filigrán, oly kicsi.
Harangja elhaló szavát
Ezer gúnyos harangvirág
Az erdőn túlcsilingeli.

Fenn Isten jár a csúcsokon.
Amerre fényben elhalad:
Testőrei: dárdás fenyők
Állnak titáni sorfalat,
A szirt felett, s az ég alatt.

Dördül az ormok orgonája,
Az Ünőkőre boru száll.
A mérhetetlen szikladómban
A kis fatemplom félve áll;
Belőle félve száll az ének,
A dicséret a dóm urának:
A _magasságok_ Istenének.

Mert emberkéz emelte csak.
Fenn az Úr lépked hallgatag,
A maga-épitette dómban:
Önnön művében elmerűl:
Az örök-szépben, örök-jóban.

Fenn az Úr lépked hallgatag.
A fenyők némán szalutálnak.
Ő néha-néha fölriad,
S visszaköszön testőrhadának,
A sok sötét, szurkos titánnak.


SZENTIVÁNÉJ A HAVASON.

Itt meghaltak az istenek:
Oberon és Titania.
Csak Pán él, s Pán itt oly hideg.
Nem mulatós, tréfás nagyúr,
Komoly, komor, ködben vonúl,
S az útja meredek.
A tündérseregek
Alusznak bedőlt bányamélyben.
Jánosbogár se száll.
Itt nincs ma mámor
Se holdfényvezénylette éji bál.
Nincs táncraperdítő borocska, –
Csak pár halavány csillagocska
Virrasztja az Ünőkő tetejét.


A HOLT FENYŐ.

A holt fenyő _pirosba_ öltözik.
Ha látsz egy foltot,
Egy rozsdavörös foltot
A haragoszöld tenger közepén:
Ereszd le messzekémlő látcsöved,
S mondj egy imát a holtak üdveér’.
Az a halál.
Nem a lomberdők szelid őszi disze,
Amelyre új élet következik.
Ez a pirosban ünneplő halál,
Ez a dacos halál,
Ez tudja már, hogy nincs feltámadás.
És _mégis áll_,
Halott bajnok az élő katonák közt.
Mivel másutt nincsen számára hely.


HAVASI FESZÜLET.

Halványpiros hegyi virág
Öleli lábát a keresztnek;
Távolról a sötét fenyők:
Titoktudó konok erők
Feléje gyökeret eresztnek.
És ölelik _a föld alatt_.
Igy rejtik el imádatuk.

Olyan szép itt és oly szabad!
Alatta kanyarog az út
És még mélyebben a patak.

Szent arcán kín – s örök remény.
A zúgó vízbe letekint, –
S mosolyg a vad patak dühén.


A FENYŐK ÁLMA.

A fellegek a fenyők álmai.
Az ágak között megrekednek.
Azután futásnak erednek,
Vagy halkan suhannak odább,
Mint foghatatlan, lenge holmi,
Testetlen, fátylas délibáb.
Az álmok sorsa: eloszolni.

Néha úgy szállnak, fehér csipkeként,
Hogy alig-alig fedik el a fényt.
Ezek a boldog álmok.
Aki ily álmot látott,
Annak a fának hálálkodni kell.
És hogyan hálálkodik a fenyő?
Hogy ezerszeres illatot lehel.

S néha jönnek gomolygón, nehezen,
Szurony se szaggatja meg odafenn,
Csak néha üti át
Egy órjás dárdáját a fellegen.
Ezek a gonosz álmok.
Aki ily álmot látott,
Recscsenve jajdul, álmában kiált,
Lát fekete vért és piros halált.

De lassan elszáll jó és gonosz álom,
Valahol virrad már a láthatáron,
Oszlik a köd,
A pára már kevés.
Aranyderüvel messze valahol
A kék ég jő: az örök _ébredés_.


„IDILL“ A MAGASSÁGBAN.

Vihar ment végig a hegyélen. – –
A gyökerei megmozdúltak.
Az órjás, látva végzetét,
Társa felé nyújtá kezét:
Tarts meg, – vagy téged is lezúzlak!
És tompa jajjal rázuhant.

Elállt a hegy lélekzete,
S egy percre a patak alant.

A másik meghajlott bele,
De felfogta és megtartotta őt.
Egyik a másra támaszkodva:
Most _így_ állnak a Teremtő előtt.


AZ ÉN SZOBÁM.

Nem volt ilyen szobám soha:
Alacsony kis padlásszoba,
De szeme égigérő hegyre néz,
S a hegy viszont az ő szemébe.
Benne nehány butordarab,
Oly durván összerótt, –
De visszadobnék minden földi jót,
Ha _ezért_ kinálnák cserébe.

Ez az én remeteszobácskám.
Körül a falon fenyő, páfrány,
És vadvirág az asztalon.
Szeretteim a nagyvilágban,
Látjátok: én most itt lakom.

Az ablakokon zöld zsalú van:
Nehéz, zöld pilla a szemen,
De a szempillát nem csukom be,
Virrasszon örök-éberen.

Nappal lássam, hogy fut a felhő,
Éjjel halljam, mit nyög az erdő,
S mint zúgnak körül a vizek. –

Amen. Nincs tovább. _Itt_ hiszek.


TROFEUM.

Mint indián a skalpokat,
Öreg fenyők zuzmószakállát
Én a Magánytól elragadtam.
Ez a viharvert szürke zászló
Disziti szobám négy falát,
Fenyőgallyak között fityeg.
Ha ablakomon besüvít a szél,
Oly kisértetiesen lengeti,
Mint fenn az ormokon.
E trofeum,
Ez az én üdvöm lobogója.
És boldogabb vagyok vele,
Mint lehetett a Nagy Napoleon
Marengo minden zászlajával.


AMA KESKENY ÚT.

A szálerdő már elmaradt,
Most törpefenyő jő, s boróka,
Az ösvény egyre keskenyebb, –
Jövök, – ki tudja már mióta,
S megyek, – ki tudja meddig még.
A célom – Isten tudja csak –
Talán a semmi – tán az ég.

Az ösvény egyre keskenyebb
És egyre zengőbb a szivem,
Úgy zeng, mint egy kristályharang,
Pedig nem rázza senkisem.

Még feljebb gyér fű és moha, –
Majd puszta gránit, vagy bazalt,
Szélkürtök héjja-riadója,
Vagy síri csend, – minden kihalt.

Jövök, nem tudom már mióta.

Egy ismeretlen túlvilág már
Fagyasztó áramot lehel.
Megyek, – ki tudja meddig még.

Ez tán a mennybemenetel.


VIZEK HA TALÁLKOZNAK.

Harsogva jő két vadpatak,
Egy harmadik, egy negyedik,
Külön kis völgyből mindenik, –
De _egymás felé_ tartanak.
Alább a sodruk sebesebb,
Alább már malmot hajtanak,
Fűrészt lendítnek rönköt vágni.

Mennek – és nem fognak megállni!

A forráspontjuk messze-messze
Rejlik az Ünőkő alatt,
Egyike itt, a másiké amott.
De álmukban már látják társukat,
Akihez vágy ragadja őket,
S a testvér felé küzdik magukat.
Vadúl birkóznak fával, kővel. –

És győznek – egyesült erővel.


AZ ÜNŐKŐ.

Ez a király.
A ködkoronás, rejtelmes nagyúr,
Aki uralkodik itt mindenen,
Mindenbe beleszól,
Mindenben benne van,
Minden fenyőnek Ő a háttere.
Ő az, ki mindig sejtteti magát,
De nem mutatja meg, csak néha-néha,
Ha tiszta este van –
És a szivekben méltó áhitat.

Először holdvilágnál láttam Őt –
És nem tudtam, hogy Ő az.
Olyan volt, mint egy óriási árny,
Minden csöpp fényességet beborító.
Nagyobb volt, mint az éj,
Nagyobb volt, mint a csend,
Nagyobb, mint minden eddig tudott nagyság.
Olyan nagy volt,
S a holdfényben oly kicsi voltam én,
Hogy némán levettem a kalapom.


FOLT, AMELY TISZTIT.

Egy foltot látok, egy fehéret,
A látcsövembe beletévedt:
Az ott egy hómező,
Egy folt a király komor köntösén.
Ó mennyi áhitattal nézem én!

Az ott örök.
Mert nincsen július, oly rekkenő,
Mely onnan azt a foltot elvigye,
A hó az Ünőkő menyasszonya,
S örök a hóval kötött szűz frigye.

A városokban letiporták
Az égből-esett szűz havat,
Száz sáros emberláb gázolt bele, –
Itt – téltől-télig megmarad.
A szakadékból felragyog az égre.

Most a lelkemet mossa hófehérre.


AZ UTOLSÓ HÁZ.

A fűrészmalmon túl vagyok.
S ez itt az utolsó faház.
Ablakából a gyertyafény
Úgy lobog elő, mint a láz
Ijedt, beteg gyerek szeméből.

Valami fázás összeráz.
Itten végződik valami
És kezdődik valami más.
Valami nagyobb hatalom.

Ez itt az utolsó faház
S túl rajta zajlik a vadon.
Elvész az út a vak sötétbe.

Rémeket lát a házikó
S az éjbe kémlel lázban égve.
Túl rajta zajlik a vadon,
Vagy hallgat; ám a hallgatása
Még sokkalta félelmesebb.

Visszavonúlt a kis telep
S visszavonúlva hagyta itt
Hátvédnek ezt a házikót.
És rábízta a titkait
És minden embernek-valót.
Nem előőrs, – hátvéd ez itt.
Túl rajta nyoma vész az útnak, –
Az embergőgnek takarodót fúnak.

Túl rajta már a patakon
Rézsut nagy szálfák dőltek át,
Ágak, kövek, kavargó tajték,
Dühöngő összevisszaság.
Itt kezdődik a _másik_ hatalom:
Az ősellenség előőrsei.

A házikón túl _győzött_ a vadon.


A SZEMÉRMES SZIKLÁK.

A sziklák itten oly szemérmesek:
Fenyőágakkal takargatják
Gránitbordáik szörnyü éleit.
Még cserje is akad imitt-amott,
Valóságos lomb,
Ősszel hulló, tavasztváró levél,
Tiszavirág a halhatatlan zöldben.
Még cserje is akad imitt-amott
Takarónak a szűz szirtek fölé.

A sziklák itten oly szemérmesek,
Úgy rejtik a bennük ülő erőt,
A lappangó hatalmat.
Nem kiabálnak, nem fenyegetőznek,
Vad meztelenségük’,
Feszülő izmaik’ nem mutogatják,
Nem üvöltik alá
A magasságból a vándor fejére:
Mindjárt reád szakadunk, nyomorúlt!

Hanem, ha jönne egyszer buja ember,
S taposná a zöldet fejük fölött,
S úgy hozná végzete,
Hogy egyszer félre lépne:
A magasságból lebucskázó teste
Ezeken a szemérmes szirteken
Véres rongyokba szaggatná magát.


GYOPÁR.

Azt mondta valaki:
A _Korongyoson_ gyopár is terem.
Azóta vágyaimnak netovábbja
A Korongyos-tető.
Róla álmodom nappal-éjjel,
S a pici fehér csillagokról,
Mik szikráznak a vad kövek között.

Mert úgy lehet:
Egy hullócsillag szállt alá oda,
Ép a Korongyos tetejére.
Honnan indult: ki tudja azt?
Talán egy nagyváros felett
Látta útrakelni egy ífju pár.
Sikoltó ívét elkisérték szemmel,
Míg legörbűlt a sötét horizontra.
Találgatták: Vajjon hol nyugszik meg?

Hát ide hullt.
Ide, a Korongyos-tetőre.
_Ezer darabra_ hullott széjjel,
De üdvösségét megtalálta.
S minden kis része _csillagalakú_ lett:
Igy született a havasi gyopár.


HANGVERSENY.

Lent a patak zúg; –
De most jő a szél –
És elkezdi a fenyves idefenn.
Ifju cserjék vad sörénye lobog
És az öreg fenyők
Inognak méltóságosan.
Azután semmi hang.

És felhallatszik újból a patak.

Egy szélroham –
S a fák folytatják, ahol abbahagyták:
Mi történt kétszáz esztendő alatt.
És új szünet.

És felhallatszik újból a patak.


NÉHA FÉLEK…

Néha félek…
Úgy nyugtalanit ez a suttogás,
Ezek a halk neszek,
Ez az imbolygás, ez az összejátszás
A hátam megett.
E halk hullása nem tudom minek.
Itt nem hull levél,
Tán az Idő pereg
Bús percegéssel itt, az örökzöldben.
Néha félek…
A fenyves olyan kisérteties.
Néha úgy érzem, hogy lepke vagyok,
S felszúrhat minden öreg fenyő tűje.
Egy idegen parány,
Akit nem tűr az ősvadon magában.

De multkor egy gyökérbe botlott lábam,
S ahogy fölnéztem,
Megrázta szakállát egy vén fenyő
És így szólt hozzám barátságosan:
Öcsém, jobban vigyázz!
S ha elvágódsz, hát csak magadra vess!


IZVOR.

Megtudtam ezt is:
A patak nevét,
A dajkámét, ki esténkint dalol,
S az őserdőnek minden erejét
A völgybe hozza le.
Ó be melyek, be csöndesek az esték,
Igy, egyedűl, – vele.
Megtudtam ezt is,
A patak nevét,
Hogy nevén nevezhessem a Magányt,
Mint egy titokzatos tündérleányt:
Izvor, Izvor!


„ÖRDÖGSZOROS.“

Mi dübörög, a szikla, vagy a víz?
Egyszerre dübörög
Az Izvor és az ördög katlana.
Az Izvor benne habzik.
Pezsgő nem habzik így,
Tokaj nedvének nincs ily ereje.
Ezt _nézni_: mámor.
És hozzá képest rongy a szenvedély.

Egy törzs fekszik az ördög katlanában.
Fenyő volt valaha,
Évszázados fenyő.
Az ember rönknek készítette ki,
Ezóta asztal volna tán, vagy ágy.
De mást gondolt a szél.
A fergeteg
Fogta és ledobta a szakadékba.
Most ott pihen,
S a végitélet trombitáit várja.

A szoros felett összeér a szirt,
Az ördög torka szájba nyílik ott,
Villognak a kemény gránitfogak,
És egy halványkék repedés csupán
Az ég.
Menekülő utadat arra vedd
Lélek, különben itt tart a pokol.


HIDAK.

Egy hídon mentem át, az Izvoron.
Furcsa hidacska volt:
Két szál fenyő,
Csak úgy, egymásba róva,
Az Izvor lent dalolt.
Egy percre én akkor megálltam ott,
Behúnytam a szemem,
Hallgattam, hogy az Izvor mit dalol, –
S egy látást láttam:
A Dunát láttam messze, valahol,
S az Erzsébethíd ércpilléreit.


DIALÓG.

A harkály kopogtat egy vén fenyőt.
Én a botomra dőlve hallgatom,
Mint harmadik.
Különben csend lakik
Körül az erdőn.

_A harkály:_ Mit gondolsz öreg: meddig élsz még?

_A fenyő:_ Azt jól tudják az istenek,
           Akik az életem kimérték.

_A harkály:_ Mit gondolsz öreg, hogy mi lesz belőled?

_A fenyő:_ Bizony mondom, nem függ az se tőlem,
           Se tőled.

_A harkály:_ Az emberektől függ tehát?

_A fenyő:_ Az ember nagynak képzeli magát.

_A harkály:_ Mit gondolsz mégis:
             Hiszed, hogy asztalt terítenek rajtad,
             S melléd telepszik egy vidám család?
             Vagy ágy leszel, mely mélyen, hűsen altat
             A nap heve után?
             Szólj, mit hiszel hát, vén embertelen?!

_A fenyő:_ Mit tudom én!
           Bölcső leszek talán.
           Talán koporsó. Oly mindegy nekem.


LOVAS FAVÁGÓ.

Lovon jő, nem gyalog,
Lovon jő, hallgatag:
Komor erő.
A piros alkonyat
Mögötte jő
És megnöveszti furcsán, feketén.

A fejszét vállára vetette,
Mint halál a kaszát,
Úgy lovagol
A fenyveseken át
És megvetőn tekintget szerteszét.

A fenyők sötét gyűlölettel nézik:
A hóhér ott megyen!
Vajjon kivel tart ma leszámolást?
Veled? Velem?
És holnap ki kerül a bárd alá?

A fenyők sötét gyűlölettel nézik
És zúgnak, mint az összeesküvők.
S megszólal egy: Én holnap meghalok, –
De zuhanva, még összezúzom őt!

És zúgnak, mint az összeesküvők.


TELEFONPÓZNA.

Elsorvadt, száraz ágai,
Mint béna karok, kimerednek.
Telefonpózna lett a fa:
Hírhordozója embereknek.
S a többi közt kell állnia.
A többi mind faragott oszlop,
Legyalult, kinyalt, síma fa,
Olyanok, mint az udvaroncok.

Ezen még ott az ősi kéreg,
És van még benne büszkeség, –
S az erdőre még visszaréved.

Úgy bontja meg a többiek sorát,
Mint a fecsegő, léha népet
Egy sötétcsuklyás aszkéta-barát.

Az emberek a drótot hozták,
Ott állt, útban állt, kapóra jött,
Nem vágták ki – csak besorozták.

De rajta még az ősi kéreg,
A büszkesége megmaradt még, –
S az őserdőre visszaréved.


ILLÉS.

Ez a villám nyoma,
E szénné égett, bús-fekete rom.
Az ember önmagának követelte,
Az Isten azt felelte: „Nem adom.
Ez itt próféta-fa,
Nem fogja látni a letarolt erdőt,
Rábocsátok egy izzó-tüzes felhőt,
Magamhoz ragadom.“

Az ember önmagának követelte,
Az Isten azt felelte: nem adom.


MÁR JÁRT…

Már járt a villám a fejem felett,
S bújtam előle vén fenyő alá,
Jó helyre ép…
Egy csattanás:
Lobogtunk volna mindaketten:
Én és akihez menekedtem.
És lettünk volna egy halom hamu,
Két élet hamuja.
Bottal piszkálta volna valaki:
Melyik az ember és melyik a fa?…


VIHAR UTÁNI GONDOLATOK.

Csak egyszer adnád énnekem
Teremtő Úr hatalmadat:
Az elszabadúlt orkán erejét,
A felhőszakadás
Patakokat dagasztó hatalmát!
Csak azt a percet adnád énnekem,
Én Istenem, csak azt a percet,
Amelyben a leomló görgeteg
Közepén vágja ketté az utat
És a lázadó elemek
Kitűzik zászlajuk
A halombadőlt szálfák barrikádján.
Csak ezt a percet,
Csak ezt a földrengető percet add nekem,
Isten!

Tudnám, hogy mitévő legyek vele!…


„DICSÉRTESSÉK“…

A hegyről jöttem lefele.
Valami komor áhitat
Ragyoghatott az arcomon:
Nagy fény és nagy homály, keverve,
Mint napsütötte havason
A fellegeknek árnya.

És szembe jött egy kisgyerek.
És felnézett reám.
Kicsi lélek gyolcsba, mezitláb.
Valamit észrevehetett,
S mintha látná pap-bácsiját,
Kalapot emelt: „Dicsértessék“…

E percben papnak éreztem magam,
Isten papjának, úgy mint senki más.
És ősi joggal válaszoltam
A kisgyereknek: Amen, mindörökké! –


A MAGÁNY SZOBRA.

Én játszottam a rengeteggel,
S zálogúl a lelkemet adtam.
Hogy fogom visszaváltani?
Gyerekkoromból zendül egy szó:
Most tessék „szobrot állani“!

A szót a fenyők átveszik,
Harsogva zúgják: szobrot állni!
Már követel a rengeteg:
Add meg magad, nincs mit csinálni!

Felhágok hát egy csonka törzsre,
Keresztbefonom a karom:
Tégy hát velem, amit akarsz,
Erdő, te szörnyü hatalom.

S az erdő semmit sem csinál.
E mozdulat elég neki.
Ahogy hozzádermedten állok:
Alakom’ szoborrá teszi.

S „Magány szobrá“-nak nevezi.


KARÁCSONYKOR.

A szent estén majd eljövök ide.
Álmaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök – ide.

Itt minden fehér lesz, – fehér, s halott.
Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
A zúgó patakok.

És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.

És megkérdezem: virrasztotok még?
És megkérdezem: hogy aludtatok?

És aztán feltűzöm a szívemet
A legmagasabb fenyő tetejére, –
S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk…
Néked ajánlom égő szívemet…

Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.



KARÁCSONYFAPIAC

Kolozsvár, 1921 karácsony


A KARÁCSONYFA MEGÉRKEZIK.

Mögötte elmaradt a nagyhavas,
Mögötte elmaradt a rengeteg,
A piacon most megállnak vele
A nagy utat járt, csendes szekerek.

Vizsgálgatják növését, termetét,
Az emberek közt kézről-kézre jár.
Az óriás lemetszett, csonka karja,
A kis fenyőfa: _karácsonyfa_ már.

Csodálkozva tekintget szerteszét
És fájón leheli ki illatát.
Egyben ünnepre felszenteltnek is,
Halálraszántnak is érzi magát.


A KARÁCSONYFA PANASZKODIK.

El-elnézlek, ti hontalan fenyők,
Ti erdő-testből kitépett tagok.
Hányan mondhatják el ma veletek:
Ó én is, én is hontalan vagyok!

Piacra vitték a testem, s a lelkem
És alkusznak az életem felett.
És fehér vattát aggatnak reám:
Mű-zuzmarát a zuzmara helyett.

Tudom: elszárad a levágott kar,
Tudom: én vissza nem jutok soha
Az ősrengeteg anyakebelére.
Sorsom: lapály a csúcsokért cserébe,
S a végtelen helyett egy szűk szoba.


A KARÁCSONYFA ÉNEKEL.

Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba!
A szűk szobában is terem öröm,
Gyúl apró gyertya inség éjjelén,
Ó csak ne legyen sorsom bús közöny,
Ó csak legyek a fény forrása én,
Apró gyermekek bálványozott fája,
Én az idegen, én a jövevény.
Égő fenyőfa, égő áldozat,
Akit az Isten ősi otthonából
Emberek örömére elhozat.
Csak rajzolódjék mélabús árnyékom
S imbolyogjon a szűk szobák falán.

Mindegy, hogy mi lesz velem azután.



TARTALOMJEGYZÉK:

Bevezető ének                5
A kis templom a nagy dómban  6
Szentivánéj a havason        8
A holt fenyő                 9
Havasi feszület             10
A fenyők álma               11
„Idill“ a magasságban       13
Az én szobám                14
Trofeum                     15
Ama keskeny út              16
Vizek ha találkoznak        17
Az Ünőkő                    18
Folt, amely tisztit         19
Az utolsó ház               20
A szemérmes sziklák         22
Gyopár                      24
Hangverseny                 25
Néha félek                  26
Izvor                       27
„Ördögszoros“               28
Hidak                       30
Dialóg                      31
Lovas favágó                33
Telefonpózna                34
Illés                       35
Már járt…                   36
Vihar utáni gondolatok      37
„Dicsértessék“…             38
A Magány szobra             39
Karácsonykor                40
A karácsonyfa megérkezik    42
A karácsonyfa panaszkodik   43
A karácsonyfa énekel        44





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Vadvizek zúgása - Versek; Rodnaborberek 1921 június-július" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.