Title: Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet)
Author: Merényi, László
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet)" ***


permission using text made available from the Hungarian
Electronic Library. The text was amended after comparison
with public domain scanned images of the original
publication from the Google Books project.)



SAJÓVÖLGYI

EREDETI

NÉPMESÉK.

ELSŐ KÖTET.

SAJÓVÖLGYI

EREDETI

NÉPMESÉK.

ÖSSZEGYÜJTÖTTE

MERÉNYI LÁSZLÓ.

ELSŐ KÖTET.

PEST, 1862.

KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.

Pest, 1862. Nyomtatott Landerer és Heckenastnál.



AZ ÓLOMBARÁT.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy diófa, diófa tetején almafa,
almafa tetején körtvefa, körtvefa tetején szilvafa, szilvafa tetején
cseresnyefa, cseresnyefa tetején baraczkfa, baraczkfa tetején czitromfa,
czitromfa tetején fügefa, fügefa tetején narancsfa, narancsfa tetején
rozmaringfa, rozmaringfa tetején jegenyefa, jegenyefa tetején egy
ringyes-rongyos pendel, melynek kilenczvenkilencz korczába egy-egy mese
volt férczelve, ez is onnan van kivéve.

Volt egyszer hát egy szegény ember s ennek három fia.

Itt a szegény ember a haldokló ágyán fekszik, ezért az ő három fiát maga
elébe hivatta, kikhez aztán szava és mondása im ez volt:

– Édes fiaim! ha nem mondom is, ugyis tudhatjátok, hogy mért van a mi
országunk gyászba borulva, hogy mért van a mi országunkban örökös
sötétség, ugyannyira, hogy a kanál is megállana benne. De ha nem
tudjátok, hát megmondom: hát fiaim ez az örökös sötétség onnan van, mert
a napot és a holdat ellopták a mi fényes egünkről!… Hanem fiaim egyet
mondok, kettő lesz belőle: nekem egy tátos azt jövendölte, hogy az én
három fiam közül az egyik, már hogy melyik, azt egész bizonysággal nem
merem állitani, visszahozza a napot és a holdat. Azért fiaim ezennel
meghagyom nektek, hogy holtom után azonnal induljatok el a nap és a hold
fölkeresésére s mindaddig haza ne jőjetek, mig a világosság forrásait
haza nem hozzátok.

Ezzel a szegény ember a fal felé fordult, kiköltözött ez árnyékvilágból
s el is temették tisztességesen.

De itt uramfia! mi kerül a dologból, mi nem, ugy láttam mint most, ott
voltam a hol mondták, az egész országban hire futamodik, hogy a szegény
ember három fiának mit hagyott a testamentomában; ugyannyira, hogy még a
király is meghallotta, ki aztán tüstént maga elé hivatta a három fiut.

S mikor a király szine előtt megjelent a három fiu, az azt mondja nekik:

– Édes fiaim! én azt hallottam, hogy apátok – hogy az isten nyugtassa
meg, még a meghaló földében is – meghaló-ágyán meghagyta nektek, hogy
holta után induljatok el e széles nagy világba a nap és a hold
fölkeresésére. Azért fiaim ez szóm és mondásom hozzátok: hogy az, a ki a
napot és a holdat elhozza, holtom után király lesz, azt a másikat pedig,
a ki annak a bizonyosnak mindenekben segitőtársa lesz, vicze-királylyá
teszem. Most pedig menjetek be az én királyi ólamba és fegyvertáramba s
válaszszatok magatoknak paripákat és kardokat, aztán pedig pecsétes
levélben átadom nektek a parancsolatot, hogy a merre csak mentek,
mindenütt szénát, zabot, ételt és italt ingyen szolgáltassanak ki a
számotokra.

Itt a három fiu bemegyen a királyi ólba s a két idősb testvér
kiválasztotta a legszebb aranyszőrü paripákat, a legkisebb pedig valahol
ott a fal mellett, valami rejtett zugban, pókháló és szemét közt tengődő
kóczos, rongyos csikót szemelt ki magának. A két idősb testvér még
kinevette a legkisebbet, hogy ugyan mit akar azzal a rongyos, tesznye
csikóval, mely a maga lábán is alig tud megállani, de ezzel az mitse
gondolt s fülebotját sem hajtotta a két bátyja beszédének. Innen aztán
bementek a királyi fegyvertárba, hol a két idősb testvér kiválasztott
magának két szép aranykardot, a legkisebb fiu pedig, kinek legtöbb esze
volt, egy rozsdás aczélkardot szemelt ki magának. Ez a rozsdás kard hol
kiugrott a hüvelyéből, hol visszaugrott; szünet nélkül mindig játszott.
A két öregebbik testvér ujra kinevette a legkisebbiket, de ő ezt is,
mint a többit, szépen zsebre rakta, gondolván magában, hogy az nevet
igazán, a ki utoljára nevet; mert a tesznye csikó, olyan igaz minthogy
élek s élnek kigyelmetek, hisz ott voltam, a hol mondták, ugy láttam
mint most, széltől fogantatott, zsarátnokot evő, hat lábu tátosló volt,
a rozsdás kard pedig olyan tulajdonsággal birt, hogy csak ezt kellett
neki mondani: „vágjad édes kardocskám“ s azt a bizonyost azonnal
levágta; de mindezekről a két idősb testvér mitse tudott, mert nem
értettek a famunkához.

Itt a három testvér utnak indult ország-világszerte a nap és a hold
keresésére.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurtafarku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer elértek az
ezüsthidhoz.

Mikor az ezüsthidhoz értek, azt mondja a legkisebbik testvér két
bátyjának szót szólván:

– Édes testvéreim! Menjünk mi csak a hid alá, mert mindjárt itt lesz a
holdas paripa, ezen pedig a 12 fejü sárkány, kinek a nyeregkápáján
fityeg a fényes hold.

Itt a két testvér alig bujik el az ezüsthid alá, már ekkor a hidon volt
a holdas paripa, rajta a 12 fejü sárkány, ennek pedig a nyeregkápáján
fityegett a fényes hold.

Itt a tejfehér szinü holdas paripa megbotlott az ezüsthidon.

Megharagszik erre a tizenkét fejü sárkány s azt mondja a holdas
paripának:

– Hej, holló vájja a szemedet, kutya egye a húsodat, föld igya a
véredet, erdőről erdőre jártam rajtad, hegyről hegyre ugrattalak, soha
meg nem botlottál, most az egyenes uton is megbotlasz!… Hej, világszép
éltemben mindig hallottam Kiss Miklós hirét, ha most itt volna,
szeretnék összetüzni vele.

Erre a szóra, a mi Kiss Miklósunk – mert közbe legyen mondva, igy hiták
a legkisebbik fiut – a hid alól kiugrat az ezüsthidra az aranyszőrü
tátosparipán s összetüz a 12 fejü sárkánynyal.

Sokáig viaskodtak egymással. Kiss Miklós csak a rozsdás kardjának szólt:
„Vágjad édes kardocskám“ s az azonnal három fejét vágta le a sárkánynak
s igy sorba, mig mind a 12 fejét le nem kaszabolta; ugyannyira, hogy a
kurtábbikat mégis a 12 fejü sárkány húzta. Kiss Miklós aztán kötőfékre
fogta a tejfehér szőrü, fekete serényü holdas paripát – a nyeregkápán
fityegett a fényes hold is – s a középső testvér gondviselésére bizta. S
aztán keresztülmentek az ezüsthidon, mely a tátosló aranypatkójától
csakugy csengett-bongott, mint a legszebb muzsika.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, a hol a
kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer mégis
elértek az aranyhidhoz.

Mikor az aranyhidhoz értek, megszólal Kiss Miklós s azt mondja a két
bátyjának, szót szólván:

– Édes testvéreim! Bujunk mi csak a hid alá, mert mindjárt itt lesz a
napos paripa, ezen pedig a 24 fejü sárkány, kinek a nyeregkápáján fityeg
a tündöklő nap. Majd kihi ő engem egy szál kardra, majd megmérkőzöm én
vele, de erőnek erejével, s ő engem nem tud legyőzni, se én őt: ekkor ő
is, én is lánggá változunk; ő lesz a piros láng, én pedig a kék láng; –
de még ekkor se birjuk egymást legyőzni, mert igen egyforma erejüek
leszünk, hanem itt van ez a kénkő, majd mikor a piros láng legjobban
nyujtózik az égfelé, hogy elnyomja a kék lángot, már mint engem:
dobjátok a kénkövet a piros lángba.

Alig végzé beszédét a mi Kiss Miklósunk, már a hidon termett a napos
paripa, hátán a 24 fejü sárkány és a tündöklő nap; – de a napos paripa
megbotlott az aranyhidon.

Megharagszik erre a huszonnégy fejü sárkány s azt mondja a napos
paripának:

– Hej, holló vájja a szemedet, kutya egye a husodat, föld igya véredet,
erdőről erdőre jártam rajtad, hegyről hegyre ugrattalak, soha meg nem
botlottál s most az egyenes uton botlol meg!… Hej, világszép éltemben
mindig hallottam Kiss Miklós hirét – hogy a kutya egye meg! – s ha most
itt volna, szeretnék összetüzni vele!…

Erre a szóra a mi Kiss Miklósunk kiugrat a hid alól, fel az aranyhidra s
összetüz a 24 fejü sárkánynyal.

Kiss Miklós csak a kardjának parancsolta, hogy „vágjad édes kardocskám“
– s az izibe leszelte a sárkány 24 fejét; – de világcsodájára, mikor
mind a 24 fej le volt vágva, azok egy szempillantásra ujra kinőttek,
melyeket aztán az ugráló kard sem tudott leszelni, hijába mondta neki
Kiss Miklós „vágjad édes kardocskám“ mert biz az egyet sem tudott vágni.
Ehj, kezébe kapja a rozsdás kardot a mi Kiss Miklósunk s ugy megforgatta
mint a villámlás, de nem nyert vele semmit, mert igen egyforma ereje
volt a sárkánynyal.

Mikor a sárkány látta, hogy nem boldogul a mi Kiss Miklósunkkal,
megszólal ilyeténképen:

– Hallod-e te Kiss Miklós – vesztél volna az anyádnál – már látom, hogy
semmire sem mehetek veled, de te se én velem: azért tegyünk egy próbát:
válj te kék lánggá, én pedig piros lánggá s a melyikünk el tudja nyomni
a másikat, azé legyen a napos paripa s rajta a tündöklő nap.

Ugy is lett. – Kiss Miklós kék lánggá vált, a 24 fejü sárkány pedig
piros lánggá. Küzködik egymással a két láng, hogy melyik birja elnyomni
a másikat, de sem a kék láng nem birta elnyomni a pirosat, sem ez amazt;
– de szerencsére a két testvér ép ekkor vetette a piros láng közé a
kénkövet s igy a kék láng mégis elnyomta a pirosat, s mikor egészen
elfojtotta, a 24 fejü sárkány is megszünt élni.

Kiss Miklós a napos paripát az öregebbik testvér gondviselésére bizta.
Kiss Miklós aztán azt mondta két bátyjának, hogy menjenek csendesen
hazafelé, mert ő neki még dolga van s azzal elvált tőlük.

Kiss Miklós aztán megrázkódik, s ime egy kis czirmos macskává változott.
Szalad a kis czirmos macska az országuton, egyszer egy gunyhóba ugrott.
A gunyhóban volt pedig a sárkányok édes anyja, és kinek-kinek a maga
felesége.

Meglátja a kisebbik sárkány felesége a kis czirmos macskát, azt az ölébe
veszi, megsimogatja s azt találja mondani a sárkányok anyjának:

– Hej, ha én azt tudhatnám, hogy az az átkozott Kiss Miklós megölte az
uramat, olyan forrás vizzé változnám, hogyha abból Kiss Miklós, meg a
két bátyja nem többet, csak egy cseppet innának: tüstént szörnyet
halnának!

Ezzel a kis czirmos macska kiugrott a kisebbik sárkány felesége öléből s
odatörlészkedett a nagyobbik sárkány felesége szoknyájához, ki aztán azt
ölébe vette, megsimogatta s azt találja mondani:

– Hej, ha én azt tudhatnám, hogy az az átkozott Kiss Miklós megölte az
uramat: én meg olyan körtefává változnám, hogyha az én körtvémből Kiss
Miklós, meg a két bátyja, nem többet csak egy falatot ennének: tüstént
szörnyet halnának.

Ezzel a kis czirmos macska kiugrott a nagyobbik sárkány öléből s
odatörlészkedett a vén asszony szoknyájához, ki azt az ölébe vette,
megczirogatta s azt találja mondani két menyének:

– Édes leányaim! támaszszátok csak fel az én két szememet azzal a 12
mázsás vasruddal, hogy hadd tekintsek csak körül.

A két menye aztán elővette a 12 mázsás vasrudat s feltámasztották vele a
vén asszony szemeit. Ekkor megszólalt a vén asszony is ilyeténképen:

– Hej, ha az én két fiamat az az átkozott Kiss Miklós megölte: én meg
akkorra szájjá változom, hogy az egyik végét a földnek, a másikat pedig
az égnek vetem s hogyha abba megfoghatom azt az átkozott gazembert és a
két testvérét: mint a malomkő a buzát, ugy összemorzsolom őket.

Mikor a kis czirmos macska mindezeket szépen kihallgatta, usdi vesd el
magad, ki a gunyhóból, szaladásnak eredt s megsem állt, mig jó
tátoslovához nem jutott.

A vén asszony 12 mázsás buzogányt hajitott utána, de elhibázta a dobást,
mert ép ekkor csukódott le két szeme pillája, magától pedig, ha csak fel
nem támasztották, nem birta felnyitni, mert vén volt már.

Igy szabadult meg Kiss Miklós a 12 mázsás buzogánytól, a bizonyos
haláltól. Mondom, hogy megszabadult, hogy elért jó tátoslovához, ujra
megrázkódott s a kis czirmos macskából ismét legény lett. Aztán felült
jó tátoslovára, mely egyet szökött, kettőt ugrott s tüstént utolérte két
bátyját. Aztán folytatták az utjokat szép csendesen hazafelé, egyszer
azonban megszomjazik a középső testvér s azt találja mondani két
testvérének:

– Ehjnye, be szomjas vagyok, majd kiég a torkom!

– Ha csak az a bajod, válaszolt Kiss Miklós, mindjárt hozok én vizet;
amott buzog fel egy forrás.

Ezzel Kiss Miklós sarkantyuba kapja jó tátoslovát, egyet szökik, kettőt
ugrik s már a forrás viznél volt; de itt Kiss Miklós a helyett hogy tele
meritette volna a kobakját, mely ugy az oldalán függött, kihuzta éles
kardját s háromszor beleszúrt a forrás vizbe. Ime! a forrásból vér
buzogott fel s keserves jajszó hallatszott. Az a vér a kisebbik sárkány
felesége vére volt, az a jajszó ugyanannak halálos nyögése volt;
ugyannyira, hogy az egész forrást pirosra festette a vér. S mikor a két
testvér a forráshoz ért, egy csepp kedvök sem volt belőle inni.

No jól van, ez abba maradt s tovább mentek. Csak mennek, csak
mendegélnek, egyszer megszólal a legidősb testvér is ilyeténképen:

– Ehjnye, be éhes vagyok! – Ha csak az a bajod, válaszolt neki Kiss
Miklós, azon könnyen segithetünk, mert amott a töltés mellett van egy
körtvefa, azon pedig annyi az érett gyümölcs, hogy majd az ágát töri le.
No várj, majd hozok én neked mindjárt körtét, csak te vezesd addig a
napos paripát.

Itt a mi Kiss Miklósunk sarkantyuba kapja jó tátoslovát, mely egyet
szökik, kettőt ugrik s már a körtvefa előtt terem; de itt a mi Kiss
Miklósunk a helyett hogy szakasztott volna a körtvefáról és a bátyjának
vitte volna, kihúzta éles kardját s a meztelen fegyverrel háromszor
szúrt a körtvefa tövébe. A fa tövéből vér buzgott fel s keserves jajszó
hallatszott. Az a piros vér volt a nagyobbik sárkány felesége vére, az a
keserves jajszó ugyanannak a halálos nyögése volt. A körtvék pedig
azonnal megrohadtak; ugyannyira, hogy mikor a két idősb testvér a
körtvefához ért, nemhogy körtvét ettek volna, de még a gusztusuk is
elment tőle.

No jól van, ez abba maradt, s azzal tovább mentek. Csak mennek csak
mendegélnek hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl,
még az üveghegyeken is túl, még azon is tul, a hol a kurta kis disznó
túr, tulonnan túl, innenen innen, hát egyszer még messziről meglátja a
mi Kiss Miklósunk, hogy egy irdatlan nagy száj, melynek az egyik vége a
földnek van vetve, a másik vége pedig az égnek, mint a legsebesebb
fergeteg közeledik feléjük; ugyannyira, hogy alig maradt annyi idejök,
hogy az ólom-barát rezidencziája ajtaján beszaladhattak.

S ezer volt a szerencséjök, hogy beleszaladtak, mert már ekkor az az
irdatlan nagy száj ott állt az ólombarát küszöbe előtt, hogy onnan a ki
kilépett volna, mintha a pokolba esett volna, tüstént elnyelte volna az
irdatlan nagy száj, melynek az egyik vége a földnek, a másik pedig az
égnek volt vetve.

– Hej, jó barátom, ólomöntő barát, szólt a mi Kiss Miklósunk, van-e sok
olvasztott ólmod? megfizetek érte jó pénzzel.

– Hahó Kiss Miklós barátom, ösmerlek, világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet, már régen várlak, jó hogy itt vagy, hogy csukjam be
csak az ajtómat, mert innen tovább egy tapodtat se mégysz!

– Jaj, az istenért, szólt Kiss Miklós, ki ne menj, át ne lépd a
küszöbödet, mert mindjárt elnyel a sárkány anyja nagy szája, melynek az
egyik vége a földnek, a másik pedig az égnek van vetve!

Az ólomöntő-barát kimegyen a szobájából, hát ott látja a sárkányok anyja
nagy száját, melynek az egyik vége a földnek, a másik vége pedig az
égnek van vetve. Az ólomöntő-barát nagy ijedten visszaszaladt a maga
szobájába, hol azt mondja Kiss Miklósnak:

– Hej, jó barátom Kiss Miklós, adj tanácsot, hát mit cselekedjünk?

– Mit-e?! hát van-e sok olvasztott ólmod?

– Most nem sok van, csak 366 mázsa. Ott kinn van az üstben, most zubog
legjobban.

– Tudod mit, egyet mondok, kettő lesz belőle, fogjuk csak fülön azt a
nagy üstöt s öntsük a sárkányok anyja nagy szájába, melynek az egyik
vége a földnek, a másik vége pedig az égnek van vetve.

Itt lelkem teremtette, az ólomöntő-barát az egyik fülét, Kiss Miklós
pedig a másik fülét nyakon ragadja az irdatlan nagy üstnek, a küszöbhöz
czipelik s kizúditják a vén banya tátott szájába a 366 mázsa olvasztott
forró ólmot. A forró ólom mind össze-vissza égette a sárkányok anyja
gyomrát, s az menten kilehelte átkos páráját.

Igy szabadult meg a mi Kiss Miklósunk a sárkányok anyjától; de szegény
most az egyszer ugy járt, mint a ki vödörből cseberbe hág; mert az
ólomöntő-barát ő kigyelmét nyakon csipte, mint valami szalmaszálat a
szobába vitte, hol is azt találja mondani Kiss Miklósnak:

– Hej, jó barátom Kiss Miklós, világszép éltemben mindig hallottam
hiredet, azért most küzdjünk meg, hogy melyikünk az erősebb, én-e vagy
te?!

S ezzel az ólom-barát csak a kis ujját tette a mi Kiss Miklósunkra, hát
már ettől is ő kigyelme roskadozni kezdett s a szoba ólompádimentoma egy
ölnyire horpadt be a lába alatt.

– No Kiss Miklós barátom, van-e kedved velem megküzdeni? kérdé az
ólom-barát. Nem szólsz semmit, már látom, hogy nincs: azért ez szóm és
mondásom hozzád: hogy én téged örökös rabságban nálam tartlak mindaddig,
mig nekem el nem hozod a zöld királynak zöld leányát… Ti pedig, és ekkor
a két bátyjához fordult, ti pedig elmehettek szép csendesen hazafelé,
elvihetitek magatokkal a holdas és a napos paripát, rajta a fényes
holdat és a tündöklő napot, mert ezekre nincsen szükségem.

Itt a mi Miklósunk keserves könyhullatások között elbúcsuzott édes
testvéreitől, azok pedig hazafelé vették az utjokat s szerencsésen haza
is jutottak.

Nagy lett az országban az öröm, hogy a szegény ember fiai, mint atyjuk a
meghaló ágyán meghagyta nekik, hazahozták a fényes holdat és a tündöklő
napot. Ezért a vén király összegyüjté a birodalmában levő herczegeket,
grófokat, bárókat, urakat, urfiakat, válogatott czigánylegényeket,
hosszu süveges kankós tótokat, kiknek aztán elébök terjesztette, hogy
mit érdemelnek meg az olyan testvérek, kik hazahozták a fényes holdat és
a tündöklő napot. Azok erre a kérdésre aztán azt felelték: azt érdemli
meg, felséges urunk, hogy az, a ki a tündöklő napos paripát, rajta a
verőfényes napot hazahozta, az ország királya legyen, az pedig, ki a
fényes holdas paripát s rajta az ékes holdat hozta haza, a vicze-király;
mindkettő pedig egy-egy királykisasszonyt, már mint a felséged leányait,
kapják feleségül!

Ugy is lett. – A szegény ember nagyobbik fia lett a király, a középső
pedig a vicze-király, mindegyik pedig egy-egy királykisasszonyt kapott
feleségül.

Aztán a fényes holdas paripát és tündöklő napos paripát föleresztették
az ég országutjára; de mind a hold, mind pedig a nap szomoruan
világitott.

Azért világitottak pedig szomoruan, mert nem azt jutalmazták meg érdem
szerint, ki őket igazán megszabaditotta a sárkányoktól, már mint a mi
Miklósunkat, ki még most itt ott volt örökös rabságban az ólom-barátnál.

Egyszer az ólom-barát magához hivatja a mi Miklósunkat s azt találja
neki mondani:

– No Miklós, ha te nekem a zöld királynak zöld leányát elhozod: akkor
szabadon eresztlek s leveszem rólad azt a 3 vasabroncsot és azt a 12
mázsás lánczot. Azért jó barátom Miklós, azt tanácsolom neked, hogy
holnap indulj el, mert ugyis szép verőfényes nap van s hozd el nekem az
én szivem kivánságát.

Itt a mi Miklósunk ujra utnak indult, még pedig hosszura, hogy lesz-e
annak vége valahol vagy sehol, azt csak a jó isten tudja!

A mint mén mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta
farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, nagy hegy alatt, kis
dombon, egyszer mint a kilőtt nyil, mint a legsebesebb forgószél, szalad
feléje egy ember, ki mindig ezt kiabálta:

– Félre előlem! félre előlem!

Ez volt pedig a kengyelfutó, ki mint a peczek, egyszerre megállott a mi
Miklósunk előtt s azt kérdi tőle:

– Hová-hová Kiss Miklós, mert világszép éltemben mindig hallottam a
hiredet?

– Hahó kengyelfutó, jobb ha nem is kérded!… zöld királynak zöld
leányáért megyek, hogyha hallottad hirét!

– Én nem hallottam, de nem azt mondom én, hanem azt, hogy vigy el
magaddal; még valahol hasznomat veheted.

– Visz a manó! majd jösz a magad lábán ha akarsz.

Megyen mendegél aztán a mi Miklósunk a kengyelfutóval hetedhét ország
ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl,
még a hol a kis kurta farku disznó túr, még azon is túl, tulonnan túl,
innenen innen, egyszer a tengerpartjára értek, hát látják, hogy ott egy
ember csak neki hasal a tengernek és a tengert a legutolsó cseppig, mint
én egy csupor vizet mind kiitta; de még ekkor is szünet nélkül csak ezt
kiabálta:

– Jaj, be szomjas vagyok! jaj, be szomjas vagyok!

Ez volt pedig a nagy-iható, ki mikor a mi Miklósunkat meglátta, elébe
jött, szót szólt hozzá:

– Isten jó nap, hires Kiss Miklós: mert világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet!

– Fogadj isten, nagy-iható!

– Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?

– Mi járatban vagyok? hahó, nagy-iható, jobb ha nem is kérded!… zöld
királynak zöld leányáért megyek, hogyha hallottad a hirét.

– Én biz nem hallottam, felelt a nagy-iható, de nem azt mondom én, hanem
azt, vigy el engem magaddal, még tán hasznomat veheted.

– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz!

Igy már hárman voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó és a nagy-iható.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, a hol a
kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, hát egyszer
látják, hogy egy ember a sikon neki szalad egy gulyának s a szép
tulkokat egyenként, mint én egy falat kenyeret, minden szőrös-bőröstül
egymásután hajigálja be a szájába s nyeldesi el, de még ekkor is, mikor
a 366 darab tulokból álló gulyát mind elnyelte, szünet nélkül csak ezt
kiabálta:

– Jaj, be éhes vagyok; jaj, be éhes vagyok!

Ez volt pedig a nagy-ehető, ki mikor a mi Miklósunkat meglátta, elébe
jött s azt mondja neki:

– Isten jó nap, hires Kiss Miklós, mert világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet!

– Fogadj isten, nagy-ehető!

– Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?

– Mi járatban vagyok?! jobb ha nem is kérded!… zöld királynak zöld
leányáért megyek, hogyha hallottad a hirét.

– Én biz nem hallottam, felelt a nagy-ehető, de nem azt mondom én, hanem
azt, vigy el engem magaddal, még tán hasznomat veszed.

– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, hogy ha akarsz.

Igy már négyen voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó, a nagy-iható és a
nagy-ehető.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy olyan
emberre akadtak, kinek élő zsarátnok volt a vánkosa, égő tűz a párnája,
lobogós láng a takarója, mégis kilencz pár csizma volt a lábán, kilencz
gatya és kilencz ing a testén, kilencz nyakravaló a nyakán, kilencz
báránybőr kucsma a fejében, kilencz nadrág és lajbli rajta s rádásul
kilencz suba fityegett a nyakában, de még ekkor is szünet nélkül csak
ezt kiabálta:

– Juj, be fázom! jaj, be fázom!

Ez volt pedig a nagy-fázó, ki mikor a mi Miklósunkat meglátta, elébe
jött s azt mondja neki:

– Isten jó nap, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet!

– Fogadj isten, nagy-fázó!

– Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?

– Ehj, pajtás, jobb ha nem is kérded! hallottad-e hirét a zöld király
zöld leányának?

– Biz én nem hallottam.

– No ha nem hallottad, hát halld most, mert odamegyek leánykérőbe.

– De nem azt mondom én, hires Kiss Miklós, hanem azt, vigy el engem
magaddal, még tán hasznomat veheted.

– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz!

Igy már öten voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó, a nagy-iható, a
nagy-ehető és a nagyfázó.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy olyan
emberre akadtak, ki szünet nélkül szanaszét nézett s egy szempillantás
és egy szemforgatás alatt a kerek földet belátta, a másik szemforgatás
alatt pedig a mélységes tengert benézte s ki már 7 mérföldről meglátta a
mi Miklósunkat és az ő czimboráit.

Ez volt pedig a messzelátó, ki a mi Miklósunk elébe jött s azt mondja
neki:

– Isten jó nap, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet!

– Fogadj isten, messzelátó!

– Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?

– Hahó jó barátom messzelátó, jobb ha nem is kérded!… hát hallottad-e
hirét a zöld király zöld leányának?

– Biz én nem hallottam!

– No, ha nem hallottad, hát halld meg most! odamegyek leánykérőbe.

– De nem azt mondom én, jó barátom hires Kiss Miklós, hanem azt, vigy el
engem magaddal, még tán hasznomat veszed!

– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz!

Igy már hatan voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó, a nagy-iható, a
nagy-ehető, a nagyfázó és a messzelátó.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy olyan
emberre akadtak, ki 7 mázsás vasbuzogányt csak oly könnyedén hajigált 7
mérföldre, mint én egy kis követ.

Ez volt pedig a messzehajitó, ki mikor a mi Kiss Miklósunkat és a
czimboráit meglátta odament hozzájuk s azt mondja Kiss Miklósnak:

– Isten jó nap, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet!

– Fogadj isten, messzehajitó!

– Hát mi járatban vagy, jó barátom Kiss Miklós?

– Hahó, messzehajitó! jobb ha nem is kérded!… hát hallottad-e hirét a
zöld király zöld leányának?

– Biz én nem hallottam!

– No, ha nem hallottad, hát halld most! odamegyünk leánykérőbe.

– De nem azt mondom én, hires Kiss Miklós, hanem azt, vigy el engem
magaddal, még tán hasznomat veszed.

– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz.

Igy már, mint a pokolbeli gonoszok, heten voltak: Kiss Miklós, a
kengyelfutó, a nagy-iható, a nagy-ehető, a nagy-fázó, a messzelátó és a
messzehajitó.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer még is
elértek a zöld király rezidencziájába.

Hogy ideértek, Kiss Miklós beállit a zöld király elébe s köszön neki:

– Adjon isten jó napot fölségednek!

– Fogadj isten, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet! hát mi járatban vagy?

– Jártomban-keltemben azt hallottam, hogy van fölségednek egy gyönyörü,
szerelemtől lelkezett ékes virágszála, mi türés tagadás, biz én azért
jöttem.

– Hahó, jó barátom, a zöld királynak zöld leányát nem oly könnyü ám
leszakasztani! hanem három próbát adok elébed, ha azt megteszed, akkor
neked adom legkedvesebb, nekem igazán egyetlenegy leányomat. Az első
próba ez lesz: neked is van egy kengyelfutód, nekem is. A leányomnak a
menyasszonyruháját most készitik a pokolban Plutónál, vagy tán már
készen is van. Hogyha azt a te kengyelfutód hamarább elhozza, mint az
enyém jól van, nem bánom, legyen tiéd a zöld király zöld leánya. Az én
kengyelfutóm, meg a tiéd is holnap reggel négy órakor induljanak el.
Különben ha nem mondom is, ugyis tudod, hogy mi a dolog vastagabb vége;
mindnyájatokat karóba huzatlak.

Pedig fillentett a zöld király, mert ő kelme még az nap estve
elinditotta a maga kengyelfutóját, ki senki más nem volt, mint a zöld
király öreganyja és a ki, közbe legyen mondva, boszorkány volt, még
pedig annak is a java.

Itt másnap reggel 4 órakor, a mint mondva volt, a mi Miklósunk utnak
ereszti a maga kengyelfutóját, hogy hozza el a pokolból Plutó ő
fölségétől a zöld király zöld leányának menyasszonyruháját.

Szalad a kengyelfutó, hát látja, hogy a zöld király öreg anyja már jóval
megelőzte, mert már im hogy a pokol kapujánál nem szalad. Ennek sem kell
több, neki rugaszkodik, de mégis majd csunyát látott, mert ép akkor ért
a pokol ajtajához, mikor már a zöld király öreg anyja a kilincset fogta.
A mi kengyelfutónk sem rest, megkapja a boszorkány köntösét,
visszarántotta, maga pedig beszaladt az ajtón s meg sem állt mindaddig,
mig Plutó ő fölsége szine elébe nem ért, kinek aztán megmondta, hogy
mért jött, hogy adják át neki a zöld király zöld leánya
menyasszonyruháját.

Az ékes menyasszonyruha készen volt, katulyába szépen bepakolták s
átadták neki.

Szalad, szalad a kengyelfutó, de a zöld király öreg anyja megvárta, ki
aztán azt mondja neki:

– Hallod-e te kengyelfutó, most már ugyis te vagy a nyertes, azért sose
szaladj olyan nagyon, hanem menjünk haza szép csendesen együtt.

A kengyelfutó ráállt a vén banya beszédére s aztán együtt folytatták az
utjokat.

Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer egy szép árnyékos helyre értek,
hol azt találja mondani a vén asszony a kengyelfutónak:

– Hallod-e te kengyelfutó, jer, üljünk le ez árnyékos helyre, pihenjünk
meg, ugyis egy a fizetés, mert már te vagy a nyertes, aztán meg nem
viszket-e a fejed, majd keresek benne.

Itt a kengyelfutó leült az árnyékos helyre, a vén asszony ölébe hajtotta
a fejét, ki keresgélni kezdett benne s addig-addig keresgélt, mig a
kengyelfutó szépen elaludt, álomba merült.

Mikor a kengyelfutó legjobban fujta a kását, hogy szinte pöfögött, a
vénasszony egy lófőt tett a feje alá, melytől az az itélet napig sem
ébredt volna föl, s aztán a katulyát elvette tőle s mintha a puskából
lőtték volna ki, hazafelé paripázott.

Itt már eljön a délutáni 4 óra is, s még a kengyelfutó most sem érkezett
meg, pedig már 3 órára, mint mondá, otthon kellene lennie. Ezért a mi
Miklósunk már nyugtalankodni kezdett, de az orra is viszketett, meg a
jobb füle is csengett, de meg a jobb szeme is ugrándozott, ezért azt
találja mondani a mi Miklósunk a messzelátónak:

– Hej, jó barátom messzelátó, tekints csak körül, vajjon hol látod jőni
a kengyelfutót?

A messzelátó sem hagyta ezt kétszer mondani magának, izibe felszaladt
egy dombra, körülnéz, hát látja, hogy a kengyelfutó egy szép árnyékos
helyen ugy alszik mint a tök, a feje alá pedig egy lófő van téve.

– Hej, jó barátom Kiss Miklós, kutya van a kertben; mert a kengyelfutó
egy szép árnyékos helyen alszik, a feje alá pedig egy lófő van téve, – a
vén asszony pedig már a kertek alatt szalad s hozza a menyasszonyruhát a
katulyában!

– Hej, jó barátom messzehajitó, szólt a mi Miklósunk, állj elő! s
hajitsd csak ki a te 12 mázsás buzogányoddal annak az átkozott
kengyelfutónak a feje alól azt a lófejet, mert biz isten, mind a heten
csúnyát látunk, s csúf halállal múlunk ki!

Ehj, a messzehajitó sem rest, izibe elhajtja a 12 mázsás vasbuzogányt s
szerencsésen kiütötte a kengyelfutó feje alól a lófejet.

Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból mi nem, ugy láttam mint most,
ott voltam, a hol beszélték, felugrik a kengyelfutó, dörgöli a szemét,
majd körülnéz, hát látja, hogy a vén asszony már a kertek alatt szalad s
viszi a zöld király zöld leánya ékes menyasszonyruháját.

Ez sem rest, neki rugaszkodik, de biz csak egy hajszálon függött, hogy
csunyát nem látott; mert a vénasszony már a zöld király ajtaja kilincsét
fogta, mikor utolérte. A kengyelfutó megkapja a vénasszony ruháját, a
katulyát elvette tőle s ugy lökte vissza a pokolba, hogy a lába, de még
a kis körme sem érte a földet. Aztán a zöld király zöld leánya ékes
menyasszonyruháját átadta a mi Miklósunknak, ki menten bevitte a
királynak s letette a puszfángfa asztalra, mondván:

– No fölséges ur, teljék szivének kivánsága, itt az ékes
menyasszony-ruha.

– Hahó, hires Kiss Miklós, ez még csak egy próba, melyben te lettél a
nyertes, de hátra van még kettő. Mindaddig nem lesz a tiéd a zöld király
zöld leánya, mig mindannyian, a hányan vagytok, egy éjszakát nem
töltötök az én vaskemenczémben, melyet 366 öl fával már be is füttettem.
Ha kiálljátok azt az irtóztató hőséget, jó; ha pedig nem, ugyis
megsültök elevenen.

Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból mi nem, a zöld király – mint
mondá – már eleve befüttette a vaskemenczét, 366 öl fával; az egész
kemencze csupa izzó tűzzé változott, ugyannyira, hogy még közel se
lehetett feléje menni. Az volt most a kérdés: ki megyen bele legelőször?
ki más, mint a nagy-fázó! Ő örült legjobban ennek a fura mulatságnak,
hisz csak ugy didergett, hogy majd megvette az isten hidege, pedig most
is kilencz csizma volt a lábán, kilencz ing és gatya a testén, kilencz
nyakravaló a nyakán, kilencz báránybőr kucsma a fején, kilencz suba a
hátán. Mondom, a nagy-fázó ment be legelőször a forró izzó kemenczébe.
Körülmegyen benne s az egyszerre oly hideggé vált, mint a jégverem.
Ezért kikiált a lyukon:

– Jaj be fázom! majd megvesz az isten hidege!

Aztán a többi hat is, már mint a mi Miklósunk, a nagy-iható, a
nagy-ehető, a kengyelfutó, a messzelátó és messzehajitó is bement, hát
érzik, hogy a kemencze olyan hideg mint a jégverem, hogy szinte
vaczogott a foguk benne. Ezért Kiss Miklós kikiált a lyukon, mondván:

– Fát ide; mert mindjárt megfagyunk!

A zöld király szolgái rádásul még egy öl fát hajigáltak be a kemenczébe,
melyből aztán tüzet raktak, s fülebotját sem hajtották a bajnak.

Itt másnap reggel maga a zöld király jött megnézni a 7 pecsenyét, –
gondolván hogy izzé-porrá égtek, – kinyitja a kemencze száját, hát majd
hanyatt esett ijedtében; de hogy is ne! mikor a 7 jó madár ott ül az
izzó kemenczében elevenen, még rádásul tűz mellett s egynek se lett
kutyabaja sem?!

A zöld király tüstént felhivatta a mi Miklósunkat s azt mondja neki:

– No hires Kiss Miklós, már két próbát kiállottál, de hátra van még a
harmadik. Ha azon is szerencsésen keresztülesel, nem bánom, legyen a
tiéd a leányom, mert akkor átlátom, hogy nem vagy kevesebb ember, mint a
mekkora a hired. A harmadik próba pedig nem lesz egyéb, mint amott van a
másik udvaron egy gulyám, nem kevesebből áll, csak 366 darabból;
ugyszinte oda van már készitve 366 akó bor. Ha ti azt a 366 gőbölyből
álló gulyát és azt a 366 akó bort reggelre meg nem eszitek és iszszátok:
akkor mindnyájatokat karóba huzatlak; – ha pedig azokat megeszitek és
iszszátok: akkor, mint már mondám, nem bánom, legyen a tiéd egyetlenegy
legkedvesebb leányom.

Itt mi történik a dologból mi nem, nem egyéb a nagy semminél; de
pengyom, tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez, – estve, lefekvés után a
mi Miklósunk átmegyen a másik udvarba az ő 6 czimborájával egyetemben,
már oda, a hol volt a 366 darab göböly és a 366 akó bor; de most az volt
a kérdés: hogy ezt a tengernyi jószágot ki eszi és ezt a ménkő sok bort
ki iszsza meg? A gulyának senki sem örült jobban, mint a nagy-ehető, a
ménkő sok bornak pedig senki jobban, mint a nagy-iható, majd elbánnak
ezek vele, ha még oly sok volna is, mert az egyiknek a hasa olyan
telhetetlen volt, mint a papzsák, a másiknak pedig a gyomra és a torka
olyan volt, mint a feneketlen verem, melyeket sose győznél megtölteni,
ha világéletedben egyebet sem cselekednél.

A mi Miklósunk, meg a többi czimborája – kivéve a nagy-ehetőt – egy
göbölyt izibe főbe kolintottak, a kantusát lerántották, a husát
felapritották s megpörkölték. Ez nekik elég volt, de bezzeg nem volt
elég a nagy-ehetőnek, mert nem akarta elrontani vele a szája izét, hanem
neki a gulyának s a szegény pára jószágokat egyenként, mintha a föld
nyelte volna el, egymásután, minden szőröstül-bőröstűl, minden
csontostul-szarvastul mind elnyelte, ugyanannyira, hogy még csak irmagul
sem hagyott egyetlen egyet sem; – de még ekkor is szünet nélkül csak ezt
kiabálta:

– Jaj, be éhes vagyok; jaj, be éhes vagyok!

Majd odament a többi czimboráihoz, s a mit még azok meghagytak a
pörkölthusból, azt is megette csemegének és a gőbölybőrrel lenyomtatta,
de még ekkor is szünet nélkül csak ezt kiabálta:

– Jaj, be éhes vagyok; jaj, be éhes vagyok!

Aztán az iváshoz láttak. A mi Miklósunk meg a czimborái – kivéve a
nagy-ihatót – egy hordó bort előguritottak, melyben ugy egy akó
lehetett, a fenekét beütötték s az iváshoz fogtak. Ez az egy akó bor
nekik elég volt, de bezzeg nem volt elég a nagy-ihatónak, mert azzal a
kevéssel, mely neki csak annyi volt, mint nekem egy csepp, csak nem
akarta elrontani a szája izét, hanem amugy magyar-miskásan hozzálátott
az iváshoz, ugyannyira, hogy mikor körülnézett; hát csak azon vette
észre magát, hogy oda a 365 akó bor, de még ekkor is szünet nélkül csak
azt kiabálta:

– Jaj, be szomjas vagyok; jaj, be szomjas vagyok!

Majd odament a többi czimboráihoz s a mit még azok meghagytak az akó
borból, azt is a legutolsó cseppig mind kiitta; de még ekkor is szünet
nélkül csak ezt kiabálta:

– Jaj, be szomjas vagyok; jaj, be szomjas vagyok!

Itt másnap reggel a zöld király maga személyesen jött át a másik házhoz,
megnézni, vajjon Kiss Miklós és a czimborái kiállták-e a harmadik
próbát; vajjon a háromszáz hatvanhat gőbölyt megették-e és megitták-e a
háromszáz hatvanhat akó bort? Hát ijedtében imhogy sóbálványnyá nem
változott, mikor se egy fia gőböly, se egy csepp bor!… Aztán csak azon
sopánkodott, hogyha már a 366 gőböly husát – patvar vigye! – megették
is, csak a bőrét hagyták volna meg; azokat legalább jó lett volna a
zsidónak eladni, jó pénzt kapott volna érte.

– No hires Kiss Miklós, szólt a zöld király, három próbán nyertes
voltál, most már a tiéd s elviheted egyetlenegy legkedvesebb leányomat.

Azzal a zöld király zöld leányát hintóba űltették, abba hat
seregélyszőrü paripát[1] fogtak s az ólom-barát birodalma felé
hajtottak.

  [1] A sajó-völgyi paripának nevezi a herélt lovat.

Utközben a zöld király zöld leánya magához inté a mi Miklósunkat s azt
kérdi tőle:

– Hej, szivem szép szerelme, hires Kiss Miklós! mondd meg igaz lelkedre,
magadnak viszesz-e, vagy másnak? – ha még is magadnak vinnél, – mert
különben megjátszom veled!

– Magamnak is viszlek, másnak is viszlek, felelt Kiss Miklós.

No jól van, ez abba maradt. Egyszer azonban térülnek-fordulnak, benéznek
a hintóba, hát üres, oda a szép leány. Izibe megállitják a hintót s
keresik benne, de seholsem találják.

– Hej, jó barátom messzelátó, szólt Kiss Miklós, tekints csak körül,
hogy hová repült a mi szép madarunk?

A messzelátó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, egy szemfordulatból
benézte a kerek-földet, de a szép leányt seholsem látja.

– Már a szárazföldön nincsen, szólt a messzelátó.

– Nézd hát a tengerben, felelt neki Kiss Miklós.

A messzelátó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, egy szemfordulatból
benézte a mélységes tengert, hát látja, hogy a zöld király zöld leánya a
tengerben, még annak is a tulsó partján egy három fontos czethal
gyomrába bujt.

– Aha! már látom, hogy hol van!

– Hát hol, kérdé Kiss Miklós?

– Hát a mélységes tenger tulsó partján egy három fontos czethal
gyomrában bujt el.

– Hej, jó barátom nagy-iható, szólt Kiss Miklós, állj csak elő s idd fel
annak a mélységes tengernek a vizét!

A nagy-iható sem rest, neki hasal a tengernek s három szippantásra mind
leitta a vizet. A három fontos czethal még ekkor is ott feküdt a tulsó
tengerpart pandaljában.

– Hej, jó barátom kengyelfutó, szólt Kiss Miklós, állj csak elő s hozd
el nekünk azt a három fontos czethalat, mely ott a tulsó tengerpart
pandaljában fekszik.

A kengyelfutó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, hanem izibe
átszaladt a tenger fenekén és elhozta a háromfontos czethalat.

Kiss Miklós aztán felhasitotta a három fontos czethalat, kivette a
gyomrát, szépen fölvágta s kihullt belőle a zöld király zöld leánya.
Aztán beültették ujra a hintóba s tovább mentek.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra magához inti a király
kisasszony a mi Miklósunkat s azt kérdi tőle:

– Szivem szép szerelme, hires Kiss Miklós, mondd meg igaz lelkedre,
magadnak viszesz-e, vagy másnak? – ha mégis magadnak vinnél – mert
különben megjátszom veled!

– Magamnak is viszlek, másnak is viszlek, felelt Kiss Miklós.

No jól van, ez abba maradt. Egyszer azonban térülnek, fordulnak, hát
nincsen szép leány, üres a hintó! Tyűh! kutya teremtette, kutya van a
kertben! megállitják a hat lovas hintót, keresik benne a szép
királykisasszonyt, de nem találják. Ekkor megszólalt Kiss Miklós
ilyeténképpen:

– Hej, jó barátom messzelátó! állj elő, nézz csak körül, hogy hova
repült a mi szép madarunk?

A messzelátó sem rest, egy szemfordulatból benézi a mélységes tengert,
de a zöld király zöld leányát sehol sem látta.

– Már a tengerben nincsen, szólt a messzelátó.

– Ha a tengerben nincs, válaszolt neki a mi Miklósunk, ugy nézd a
száraz-földön.

Ujra körülnéz a messzelátó, hát látja, hogy a királykisasszony otthon
van, még pedig a kert kellőközepén diszlő almafa legtetejében egy sóvári
piros alma magjába bujt el.

– Már látom, szólt a messzelátó.

– Hát hol van?

– Hát odahaza a kert kellőközepén diszlő almafa legtetejében egy sóvári
piros alma magjába bujt el.

– Hej, kengyelfutó, állj elő.

Előáll a kengyelfutó s mint a peczek megáll Kiss Miklós előtt, csak a
parancsszóra várt.

– Szaladj izibe a zöld király kertjébe, annak a kellő közepén diszlik
egy almafa, mászsz fel rá s a legtetejében levő sóvári piros almát hozd
el nekem.

A kengyelfutó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, hanem mint a
forgószél, lóhalálában rohant a zöld király kertjébe s mikor odaért,
megtalálta a kert kellőközepén diszlő sóvári almafát, felmászott rája, a
legtetejében levő piros almát leszakasztotta s azzal mint a kit puskából
kilőnek, vissza a mi Miklósunkhoz, kinek átadta a sóvári piros almát.

Kiss Miklós aztán a sóvári piros almát vigyázva kettévágta, melyből
kihullt a zöld király zöld leánya, kit aztán ujra beültettek a hintóba s
azzal tovább mentek.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra magához inté a
királykisasszony a mi Miklósunkat s azt kérdi tőle:

– Szivem szive, hires Kiss Miklós! mondd meg igaz lelkedre, magadnak
viszesz-e vagy másnak? – ha mégis magadnak vinnél – mert különben még
egyszer megjátszom veled.

– Magamnak is viszlek, másnak is viszlek, felelt Kiss Miklós.

No jól van, ez abba maradt. Egyszer azonban térülnek-fordulnak, benéznek
a hintóba, hát nincsen szép leány, üres a hintó. Jaj, kutyateremtette,
kutya van a kertben! megállitják a hatlovas hintót, keresik benne a szép
királykisasszonyt, de nem találják. Ekkor megszólalt Kiss Miklós
ilyeténképen:

– Hej, jó barátom messzelátó! nézz csak körül, hogy vajjon hova repült a
mi szép madárkánk?

A messzelátó sem rest, egy szemfordulatból benézte a kerekföldet, de a
zöld király zöld leányát sehol sem látta.

– Már a kerekföldön nincsen, szólt a messzelátó.

– No, ha nincs a kerekföldön, válaszolt a mi Miklósunk, nézd a mélységes
tengerben.

Ujra körülnéz a messzelátó, egy szemfordulatból belátta a mélységes
tengert, de a zöld király zöld leányát ott sem vette észre.

– Már a mélységes tengerben sincsen, szólt ujra a messzelátó.

– No, ha a mélységes tengerben sincs, ugy nézd a levegő-égben.

Harmadszor is körűlnéz a messzelátó, egy szemfordulatból belátta a
kiterjesztett erősséget, a levegő-eget, hát látja, hogy egy vékony
pókselyemszálon függ egy selyemgubó, abban van elbújva a zöld király
zöld leánya.

– Már látom, szólt a messzelátó.

– Hát hol van? kérdé a mi Kiss Miklósunk.

– Amott messze-messze, az alatt a kerek erdő alatt a levegő-égből függ
alá egy vékony pókselyemszál, annak a végéről csüng le egy selyemgubó,
abban bujt el a zöld király zöld leánya.

– Hej, messzehajitó, szólt Kiss Miklós, állj elő!

Előáll a messzehajitó, s mint a peczek megállott a mi Miklósunk előtt,
csak a parancsszóra várt, de arra se kellett sokáig várnia, mert azt
mondja Kiss Miklós neki:

– Hallod-e jó barátom messzehajitó, látod-e azt a vékony
pókselyemszálat, mely amott messze-messze az alatt a kerek erdő alatt a
levegőégből függ alá?

– Látom, felelt a messzehajitó.

– No, ha látod, hajitsd azt le onnan, de csak akkor, mikor a kengyelfutó
odaér, hogy az ne essék a földre, hanem a kengyelfutó markába: azért jó
barátom kengyelfutó, izibe oldd meg a kerekedet, fogd fel azt a
selyemgubot s hozd el nekünk.

A kengyelfutó sem hagyta ezt kétszer mondani magának, hanem lóhalálában
rohant a megnevezett helyre. S mikor odaért, a messzehajitó lehajitotta
a pókselyemszálat, a kengyelfutó pedig szerencsésen elkapta, elhozta s
odadta a mi Miklósunknak, ki csillagos bicskájával vigyázva felhasitotta
s kihullt belőle a zöld király zöld leánya. Aztán a királykisasszonyt
harmadszor is beültették a parádés hintóba, melyet hat seregélyszőrü
paripa vontatott; – de már ekkor beértek az ólom-barát birodalmába,
ezért a zöld király zöld leánya elvesztvén bűbájos erejét, többet nem
játszhatott meg a mi Miklósunkkal.

Miklós aztán elbúcsuzott jó barátjaitól, szépen megköszönte a
szivességöket s elváltak egymástól.

Mikor csak kettecskén maradtak, a zöld király zöld leánya sirva fakadt s
azt mondja Kiss Miklósnak:

– No szivem szép szerelme, tudom már hogy kinek viszesz! annak a kutya
ólom-barátnak, de hamarább leszek én a halál menyasszonya, mint azé.

– Haj szivem aranyos bimbója, szólt Kiss Miklós, magamnak viszlek,
csakhogy még most nem lehetsz az enyém! nem lehetsz pedig mindaddig, mig
azt meg nem tudhatjuk, hogy miben áll az ólom-barát ereje. Ha mi azt
szép szerével kitudhatnánk, könnyü lenne aztán az ólom-barátot
elveszteni!

– Ha csak az a bajod szivem-szive, válaszolt a zöld király zöld leánya,
azon majd segitek én, azt bizd én rám, hisz asszony vagyok én.

S ezzel Kiss Miklós, meg a szép királykisasszony összeölelkeztek,
megcsókolták egymást, szent lett a békesség, s azt mondták egymásnak:

– Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa se választ el egymástól.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr,
tulonnan túl, innenen innen, egyszer mégis azt mondhatták, hogy itthon
vagyunk, már mint az ólom-barát rezidencziájában s itt azt mondták a
királykisasszonynak: szállj ki barát a hintódból, nem egy pénzed ára.

Itt az ólom-barát nagy lelkendezve kiszalad az ólomházból, elébe a szép
leánynak, de az elfordult tőle, majd meg akarta ölelni és csókolni, de
az ujra elfordult tőle. Ez az ólom-barátnak sehogy sem tetszett, de
azért egy szó, nem sok, de még annyit sem szólt, hanem szótlanul
bevezette a zöld király zöld leányát az ólomházba.

Itt másnap, mikor a nap feljött, az ólom-barátnak el kellett mennie az
ólom-bányákba, de Kiss Miklóst is magával vitte.

A menyecske egyes-egyedül magára maradt, ki aztán kezébe vett egy
mécsest s az ólomház kutatásához fogott. Szobáról szobára ment, mig
végre a pinczéhez jutott, de azt hét vasas ajtó zárta el tőle. Most az
volt a kérdés, hogy menjen be a pinczébe? Más az első ajtón se tudott
volna bemenni, de a bűbájos zöld király zöld leánya előtt minden vasajtó
magától kinyilott. Bemegyen a 7 ajtón, a pinczébe ért, hát látja, hogy a
pinczébe hét ólomkád van sorjában felállitva, és mindegyik szinig van
aranynyal-ezüsttel megrakva.

A zöld király zöld leánya aztán leteritette a kötényét és annyi aranyat
szedett bele, a mennyit csak elbirt. Majd fölment, ötvöst hivatott és az
ólomküszöböt tenyérnyi vastagságra megaranyoztatta, pedig az ólom-barát
olyan fösvény volt, hogy még kenyérből sem evett eleget s minden kis
krajczárt hétszer vert a fogához, mig a kezéből csak egyszer is kiadta.

Itt estvefelé hazajön az ólom-barát az ólom-bányákból, hát látja a
gazdálkodást, látja, hogy mit cselekedett a menyecske. Itt lelkem
teremtette! neki esik ólom-szakálának és hajának s tépte mint a kendert,
aztán elorditotta magát, hogy szinte rengett bele az ólomház, s azt
mondja a királykisasszonynak:

– Hej, a kutya fikom adtát, ezer milliom adta! hát ki cselekedte ezt?!

– Én cselekedtem, felelt nagy bátran a királykisasszony.

– Hát hogy merted azt tenni az én tudtom és hirem nélkül, he?! Azzal az
ólombarát neki ment a zöld király zöld leányának, sarkig érő aranyhaját
a kezére tekerte, 12-szer meghurczolta az ólomszérűn, majd az
ólomcséplővel akart hozzálátni, de azt Kiss Miklós nem engedte, hanem
kivette a leányt a kezéből és a selyemágyba fektette. A leány se holt,
se eleven nem volt, hanem ugy feküdt ott az ágyban, mint egy lelketlen
darab fa. Pedig a zöld király zöld leányának annyi baja sem volt, mint
jó magamnak, la; mert bűbájos nő lévén, sok állt hatalmában. Most is mit
nem cselekedett! mikor az ólom-barát sarkig érő aranyhaját a kezére
tekerte, hirtelen kibújt a bőréből és egy ördögöt bujtatott belé. Annak
pedig, ha mindjárt fejszefokkal verte volna is az ólom-barát, még se
lett volna kutyabaja sem; mert mentül jobban verte volna, az annál
jobban nevetett volna.

De az ólom-barát is megbánta mocskos tettét, azért sirva-riva bement a
fehér házba, hol a zöld király zöld leánya élet nélkűl feküdt. Odamegyen
hozzá, költögeti, de nem ébred, szólitgatja, de nem hallja,
végig-hosszig siratgatja, de nem érzi, végre azt találja mondani:

– Ébredj szivem szép szerelme, minden kivánságodat teljesitem, csak az
aranyozással hagyj fel.

Erre megszólalt a királykisasszony s azt találja mondani az
ólom-barátnak:

– Akkor felhagyok az aranyozással, hogyha megmondod, hogy miben áll a te
erőd.

– Jaj, szivem szép szerelme, hamarább megválok az életemtől, mint én azt
neked megmondjam.

No jólvan, ez abba maradt. – Itt másnap, mikor a nap feljött, az
ólom-barát ujra elment az ólombányákba, de Kiss Miklóst is magával
vitte, mert élt a gyanuperrel, hogy ezek bizonyosan még az uton,
minthogy ugyis volt, összeszürték a levet, egy kézre dolgoznak és csak
az ő vesztére törekszenek.

A menyecske ujra egyes-egyedűl maradt, ki aztán ismét kezébe vette a
mécsest, egyenest a pinczének tartott. Előtte magától kinyiltak a nagy
vasas ajtók s magától csukódtak be utána.

Igy hét vasajtón keresztülmenvén, a pinczébe ért, hol is leteritette
selyemkötőjét és ujra teleszedte aranynyal. Háromszor fordult és
háromszorra annyi aranyat vitt fel, hogy majd megszakadt alatta. Majd
ötvöst hivatott s három szoba ólomküszöbjét tenyérnyi vastagságra
megaranyoztatta, pedig, mint már mondám, az ólom-barát olyan fösvény
volt, hogy még kenyérből sem evett eleget s minden kis krajczárt
háromszor vert a fogához, mig a kezéből csak egyszer is kibocsátotta.

Itt estvefelé hazajön az ólom-barát az ólombányákból, hát látja a
gazdálkodást, látja hogy most nemis egy, hanem három küszöb van
tenyérnyi vastagságra megaranyozva. Itt lelkem teremtette, dühbe jő az
ólom-barát, neki esik tulajdon ólomszakálának és hajának s tépte mint a
kendert, majd elorditotta magát, még pedig olyan nagyon, hogy az ólomház
is reszketett bele, aztán neki a királykisasszonynak s azt kérdi tőle:

– Hej, kutya-fikom-adtát, ezer milliom adta, hát ki cselekedte ezt, he?!

– Én cselekedtem, felelt nagy bátran a királykisasszony.

– Hát hogy merted ezt cselekedni az én tudtom és hirem nélkül, he?!
Ezzel az ólom-barát neki ment a zöld király zöld leányának, sarkig érő
aranyhaját a kezére tekerte, 12-szer le s fel meghurczolta az
ólomszérün, 12-szer vágta a földhöz, majd az ólomcséplő után szaladt,
hogy a királykisasszonyt mindjárt agyonüti, de Kiss Miklós nem engedte,
hanem kivette a leányt a kezéből és a selyemágyba fektette.

A zöld király zöld leánya se holt se eleven nem volt, hanem ugy feküdt
ott mozdulatlanul, mint egy lelketlen darab fa.

Pedig a királykisasszonynak annyi baja sem volt mint jó magamnak, la!
hisz ugy láttam mint most, ott voltam a hol beszélték; mert a bűbájos
mesterséghez értett; mert most is mit, mit nem cselekedett: mikor az
ólom-barát sarkig érő aranyhaját a kezére tekerte, izibe kibujt a
bőréből és egy ördögöt bujtatott belé, ki, ha ugy verték volna is mint a
kétfenekü dobot, vagy még ennél is jobban, olybá vette, mintha csak
czirógatnák.

Itt az ólom-barát szörnyüképen megbánta mocskos tettét, azért sirva-riva
bement a fehér házba, ráborul a zöld király zöld leányára végig hosszig
siratgatja, költögeti, de nem ébred, szólitgatja, de nem hallja, végre
azt találja mondani:

– Ébredj szivem szép szerelme, minden kivánságodat teljesitem, csak az
aranyozással hagyj fel!

– Akkor felhagyok az aranyozással, hogyha megmondod azt, hogy miben áll
a te erőd, szólt a királykisasszony.

– Jaj, szivem szép szerelme! hamarább megválok én az életemtől, mint azt
neked megmondjam, hogy miben áll az én erőm!

No jólvan, ez abba maradt, de pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy
ez. – Itt másnap, mikor a nap feljött, az ólom-barát ujra elment az
ólombányákba, de Kiss Miklóst is elvitte magával, nehogy mig ő odajár,
addig a mi Miklósunk a tilosban járjon s a más szénáját húzogassa.

Itt a menyecske ujra egyes-egyedül maradt. Ennek sem kell több, ismét
kezébe vette a mécsest s egyenest a pinczének tartott. Előtte a pincze
nagy vasas ajtói maguktól kinyiltak s ujra maguktól csukódtak be utána.
Igy 7 vasajtón keresztül menvén, a pinczébe ért, hol is szép
selyemkötőjét leteritette s tele szedte aranynyal, még pedig annyit
vitt, hogy majd megszakadt alatta. Igy 7-szer térült-fordult és
mindannyiszor annyi aranyat vitt, hogy az orra, mint valami csoroszlya,
imhogy a földet nem szántotta. Majd ötvöst hivatott s hét szoba
küszöbjét tenyérnyi vastagságra megaranyoztatta, pedig, mint már mondám,
az ólom-barát olyan fösvény volt, hogy még kenyérből sem evett eleget s
minden kis krajczárt hétszer verte a fogához, mig csak egyszer is
kieresztette a kezéből.

Itt estvefelé hazajön az ólom-barát az ólombányákból, hát látja a
gazdálkodást, látja, hogy most se nem egy, se nem három, hanem hét
küszöb van megaranyozva, még pedig azok is tenyérnyi vastagságra.

Itt lelkem teremtette, dühbe jő az ólom-barát, neki esik tulajdon
ólomszakálának és hajának, tépi mint a kendert, de mit használt vele,
csak a magáét tépte, majd elorditotta magát, még pedig olyan nagyon,
hogy szinte rengett bele az ólomház s ekkor dühösen azt kérdi a
királykisasszonytól:

– Hej, kutya-fikom-adtát, ezer milliom adta, hát ki cselekedte mind
ezeket?!

– Én cselekedtem, felelt nagy bátran a zöld király zöld leánya.

– Hát hogy merted te ezeket cselekedni az én tudtom és hirem nélkül,
he?! Azzal nagy mérgesen neki ment a zöld király zöld leányának sarkig
érő aranyhaját a kezére tekerte, 12-szer meghordozta az ólomszérűn,
12-szer vágta a földhöz, 12-szer fölemelte; de ez még nem volt elég,
hanem elővette az ólomcséplőt s a királykisasszonyt mint a buzakévét
ütni-verni kezdte; ugyannyira, hogy azt vérbe-fagyba hagyva Kiss Miklós
vette ki a kezéből, és a selyemágyba fektette.

A zöld király zöld leánya se holt, se eleven nem volt, hanem ugy feküdt
ott mozdulatlanul, mint egy lelketlen darab fa.

Pedig a királykisasszonynak annyi baja sem volt, mint édes
mindnyájunknak, hisz ugy láttam mint most, ott voltam, a hol beszélték;
mert értett a bűbájos mesterséghez; mert, mikor az ólom-barát sarkig érő
aranyhaját a kezére tekerte, izibe kibujt a bőréből és egy nagy kamasz
ördögöt bujtatott bele, ki, midőn oly csúnyául bánt vele az ólom-barát,
azt olybá vette, mintha csak czirogatnák, mintha vajjal kenegetnék az
alfelét és mentül jobban verte, annál jobban nevetett.

Itt az ólom-barát szörnyüképen megbánta az iménti mocskos tettét, azért
sirva-riva bement a fehér házba, ráborul a zöld király zöld leányára,
végig-hosszig siratgatja, költögeti, de nem ébred, szólitgatja, de nem
hallja, végre azt találja mondani:

– Ébredj szivem szép szerelme! megmondom már, hogy miben áll az erőm:
hát amott a selyemréten a hetedik bokorban fekszik egy nyúl, ennek a
nyúlnak a farka alatt van egy tojás, a tojásban van egy lódarázs, és
ebben rejlik az én erőm; ugyhogy én is csak addig élek, mig az a
lódarázs él. Ha az megdöglik, én is meghalok.

A zöld király zöld leánya ezeket mind jól hallotta, de azért tette
magát, mintha se holt, se eleven nem volna, azért ugy feküdt ott mint
egy lelketlen darab fa.

No jólvan, ez abba maradt. De lelkem teremtette, mi történik a dologból,
mi nem, ugy láttam mint most, ott voltam, a hol beszélték; itt a
királykisasszony éjnek idején csendesen fölkel a selyemágyból, egy
ümögben – csak egy nagy kendőt vetett a nyakába – kisurran az ajtón s
fölkeresi a mi Miklósunkat, kihez aztán ez volt szava és mondása:

– Ébredj szivem szép szerelme, hires Kiss Miklós! mert tudom már, hogy
miben rejlik az ólom-barát ereje, csak a szavamra figyelj: hát amott a
selyemréten a hetedik bokorban fekszik egy nyúl, ennek a farka alatt van
egy tojás, a tojásban van egy lódarázs s ebben rejlik az ólom-barát
ereje. Ha te azt a lódarazsat szerencsésen megölöd, elvész az ólom-barát
ereje.

A mi Miklósunknak sem kell egyéb, egyszeribe agárrá változott. A
selyemrét hetedik bokrából fölverte a nyulat. A nyul szaladásnak eredt,
de az agár se volt rest, egy hosszu póznával szerencsésen leütötte a
farka alól a tojást. A tojás összetört s kirepült belőle a lódarázs.
Hej, az agár sem rest, nagyot ugrik és szerencsésen elkapta a
lódarazsat, és azt a fogával össze-vissza rágta.

Itt az agár aztán megrázkódik s ujra a mi Miklósunk lett.

Itt reggelre kelve az ólom-barát olyan beteg lett, annyira elvesztette
az erejét, hogy még a kezét-lábát sem birta mozditani, hogy még jártányi
ereje sem volt: hanem ott nyögött az ólom-nyoszolyában, még pedig ugy,
mint a ki már hét esztendeig nyomja, az ágya szalmáját és mikorára a nap
leáldozott, ő is kilehelte átkos páráját.

Ki örült ennek legjobban, mint a mi Kiss Miklósunk, meg a zöld király
zöld leánya! Azért mindjárt papot, hóhért, vaskalapot hivattak: a pap
összeadta, a hóhér seprőzte és az istennyila kerülgette, de soha meg nem
ütötte. Bezzeg volt lé, meg lé; boldog volt az, a kinek csak egy
kanállal is juthatott; boldognak boldogtalannak húzta a czigány, szólt a
muzsika.

Én is ott voltam a lakzis nép között. Szalma sarkantyum volt, ennek a
taraja pedig uborkahajból. A Duna és a Tisza egy zsákban volt. Csak
tánczolok, csak tánczolok, egyszer azonban meglök valaki és a
szalmasarkantyum ugorkahéj pönögéje megakadt a zsákban. A zsák
kiszakadt, a tengernyi viz pedig kiáradt; ugyannyira, hogy még Nekeresdi
komámat is elsodorta. Szaladok a piaczra, veszek egy diót, s kétfelé
hasitom. Az egyikbe beleültem, a másikkal pedig eveztem. Eveztem,
eveztem, mindaddig, mig Nekeresdi komámhoz nem értem, de a kit mégsem
találtam meg. A mint igy keresem, hát látom, hogy a part mellett egy
czigánykovács ugyancsak veri a vasat. Ujra kiszaladtam a partra s azt
mondtam neki: hogy tüstént csináljon egy kétágu horgot; de ő erre csak
azt felelte: „Hogy biz ő nem ér rá, mert igen sietős dolga van, hanem
inkább sz… egy kétágu horgot“ – melyet aztán neki akasztottam Nekeresdi
komám orrának és igy szerencsésen kihúztam a partra. Ha nem hiszik
kigyelmetek, hát nézzék meg, most is lukas ott az orra, a hová a kétágu
horgot akasztottam.

Mikor a lakadalom és a mákos hetek elmultak: a mi Kiss Miklósunk, meg a
felesége befogattak az aranyos-üveges hintóba hat seregélyszőrü paripát
és a Miklós szülötte helyére hajtattak.

Itt még most is csak oly szomoruan sütött a tündöklő nap és csak oly
szomoruan fénylett a fényes hold, hogy jobban se kellett; de alighogy
meglátták a mi Miklósunkat, meg a feleségét az aranyos-üveges hintóban,
azonnal kisütött a verőfényes nap és azonnal vigan fénylett a fényes
hold.

Mi dolog ez, mi dolog ez? tanakodott magában a vén király, ki még ekkor
is szép egészségnek örült. Ezért a birodalmában levő bölcseket és
irástudókat összegyüjtette a maga rezidencziájába és föladta nekik a
kérdést ilyeténképen:

„Fejtsék meg azt, hogy mi dolog az, hogy már 7 esztendeje annak, hogy a
fényes holdat és a tündöklő napot a szegény ember két fia, kik most mint
királyok uralkodnak – kiket az isten tartson meg erőben és egészségben –
hazahozta; – de mind a fényes hold, mind a tündöklő nap csak oly
szomoruan világitottak és most egyszerre mindkettő fényesen sugárzik“?

Erre fölállt egy vén irástudó, ki már oly öreg volt, hogy fehér szakála
imhogy a földig nem ért és a maga lábán megse tudott volna állani, hanem
hárman is fogták s szót szólt ilyeténképen:

– Hahó fölséges uram, annak nagy oka van! Azért volt a fényes hold és a
tündöklő nap oly szomoru; mert örökös rabságban sinlett az, a ki
voltaképen kiszabaditotta őket a sárkányok körmei közül. Az pedig
senkisem egyéb, mint a hires Kiss Miklós, a szegény ember legkisebb fia,
ki ép most hajtat be a fölséges király rezidencziájába hat seregélyszőrü
lovon és a felesége is kiséri, ki a zöld királynak zöld leánya.

Erre a szóra belépett a fehér házba a mi Kiss Miklósunk a feleségével
együtt.

Itt az urak és azok a nagy okos emberek mind felálltak előtte, még maga
a vén király is, ki aztán elébe ment, megölelte, megcsókolta és a saját
biboros-bársonyos trónusához vezette, abba leültette, majd aztán a
bölcsekhez és irástudókhoz fordult, kiktől aztán azt kérdezte, szót
szólván:

– Hogy ki érdemli meg igazán a királyságot, az öregebbik testvér-e, vagy
Kiss Miklós?

A tanács azt végezte, hogy Kiss Miklós, de erre fölállt a mi Miklósunk s
azt mondja a vén királynak és az egybegyült tanácsnak:

– Fölséges király! Érdemes tanács! Igaz, hogy én érdemleném meg a
királyságot s azt el is fogadnám, hogyha a hires ólom-barát örököse nem
volnék és hogyha a zöld király birodalma is holta után, mit szivemből
nem óhajtok – én rám nem nézne; de igy átláthatja az érdemes tanács,
átláthatja fölséged is, hogy nem fogadhatom el. Maradjon az ugy meg, a
hogy most van: maradjon az öregebbik bátyám királynak, a középső pedig
vicze-királynak; mert hisz azok is becsületes emberek; mert hisz
megérdemlik.

És a jelenlevő urak, bölcsek és irástudók, még maga a vén király is
fölállva helyeselték az ifju Kiss Miklós bölcs beszédét.

Ép erre lépett be Kiss Miklósnak két testvére, a király és a
vicze-király. Aztán megölelték, megcsókolták egymást és szent lett a
békesség.

Aztán a mi Miklósunk, meg a felesége visszamentek az ólom-barát
birodalmába és a zöld király halála után, ennek is a birodalmát Kiss
Miklós örökölte: igy két királyság felett uralkodott nagy boldogan.

Még most is élnek, ha meg nem haltak.

Eddig volt, mese volt, Kelemennek kedve volt, az izéje tele volt, edd
meg a mi benne volt.



A TÖRÖK-ZULTÁN FIA.

Volt egyszer egy király, ugy hitták hogy Török-zultán, ennek pedig egy
vezére, ugy hitták hogy Török-basa. A királynak csak egyetlenegy
fiacskája volt, de még ennek is mostoha volt az anyja, ki a spanyol
császár leánya volt.

A gyermekcse mindegyre nevekedett, a király pedig mindegyre vénült,
ugyannyira, hogy már az utolját járta; a halálos ágyán feküdt. Ezért a
fiacskáját behivatta a titkos szobába, hol egy teremtett lélek se volt
jelen, csupán csak kettecskén, a fia meg ő.

Itt a király azt mondja a fiának:

– Kedves fiam! Érzem, hogy már nemsokáig élek, pedig még te csak gyermek
vagy, pedig majd a halálom után a te elvesztésedre törekednek!… Hogy
kicsoda? azt most ne kérdezd, ugyis megtudod. Azért ha azt akarod, hogy
emberkort érj, figyelj szóm minden igéjére, mert egy nagy titkot fedezek
fel előtted, melytől az életed függ! – Hát csak azt akarom mondani, hogy
a kertem kellős közepén van egy kőszikla, melynek azon részén, hol a nap
lenyugszik, a nagyobbik végével lefelé csüng egy vaspálcza. E szoba
tulsó szegletében álló almáriomban találsz egy aranyvesszőt, melyet,
majd ha meghalok, végy magadhoz, menj vele a kertbe s az arany-vessző
kisebbik végével üsd meg a vaspálcza nagyobbik végét, majd meglátod,
hogy előtted mint a parancsolat nyilik egy titkos ajtó, ezen eredj be, s
a többi aztán magától következik. De azt jól megjegyezd magadnak, hogy
erről ugy kell hallgatni, mint a hal a vizben, és hogy ide minden
istenadta nap, mihelyt kijösz az oskolából, elmenj, különben az én
szivem nagy szomoruságára gonosz halállal mulsz ki.

A kis fiu égre-földre igérte, hogy azonképen cselekszik. Igy a vén
király, mintha a legjobb rendben volna a szénája, egészen megnyugasztva
halt meg.

Pedig dehogy volt jó rendben, dehogy, kutya volt a kertben! Mert a szép
menyecske, már mint a vén király felesége, rosz fát rakott a tűzre, a
tilosba járt, mert a fiatal vezért a Török-basát szeretgette;
összeszürték ők már a levest, értették ők már egymást; mert a Török-basa
uramnak is tetszett a más rétjén kaszálgatni s tetszett a más sóját
nyalni és a más szénáját húzogatni. Hiába, tiltott fának mindig édesb a
gyümölcse! mert gondolhatjuk, hogy könnyebb egy kila bolhát megőrzeni,
mint egy szerelmes asszonyt, ha mindig zár alatt tartod is; mert ha az
ajtón ki nem mehet, kimén az ablakon, vagy ha itt se mehet ki, kimegyen
a kulcslyukon, pedig egy kerten elég egy rés!…

Most, hogy im a vén királyt eltették a földbe, az övék volt a diófáig,
csak ez a poronty, már mint a királyfi, ne lenne a lábuk alatt, de azt
majd elteszik láb alól s aztán övék lesz az uraság; a fiatal menyecskét
elveszi a basa feleségül, aztán ők uralkodnak… Az ám, csakhogy sokat
elvégeznek Bécsben, de elrontják az égben!…

Most is együtt súgtak-búgtak, fújták a követ, hogy és mint veszithessék
el az ifju királyfit. Ezért az asszony, mert azoknak az ilyes féle
dologban mindig több eszük van, mint a férfinak, hozzáfogott a
praktikához ilyeténképen:

Egy háromlábu aranyszéket csináltatott. Ennek a háromlábu aranyszéknek
az volt a tulajdonsága, hogy a ki ráült, elszaladt vele s meg sem állt
vele a pokolig. Erre az ördöngös székre akarta ültetni a királyfit, de
még sem ültette fel; mert a királyfi, mint a hogy édesapja meghaló-ágyán
meghagyta, hogy kijött az iskolából, magához vette az aranyvesszőt és a
kertbe sietett. A kertben megtalálta a kősziklát s ennek napnyugati
oldalán a vaspálczát. Megüti az aranyvessző kisebbik végével a vaspálcza
nagyobbik végét, tüstént kinyilt a kőszikla-ajtó. Bemegyen rajta, hát
uramfia, itt egy hatlábu tátosparipát talált, mely már térdig állott a
könyűben.

– Mi bajod van kedves lovam? Nincsen szénád, nincsen zabod, hogy térdig
állasz a könyűdben?

– Szénám is van, zabom is van, csakhogy a te életedre törnek kedves
gazdám, mert ládd kis szógám, az a gonosz mostohád, hogy téged
elveszithessen, most is mibe sántikál? egy háromlábu aranyszéket
csináltatott, mely azzal a tulajdonsággal bir, hogy a ki ráülne, tüstént
elszaladna vele és meg sem állna vele a pokol fenekéig. Ma délben erre
akar ráültetni, de nem lesz az idős, hiszem azt az egyet, csak a
tanácsomra hallgass: majd kinálnak téged, hogy ülj az aranyszékre, majd
primázik az a jóféle mostohád, a vezér pedig kontrázik; de mindezekre ez
légyen szód és mondásod: „köszönöm, nem ülök le, sietek, mert az
istenházába kell menni.“ E mondás után a szék azonnal elveszti ördöngös
erejét. Aztán leülhetsz rá bátran, mert semmi bajod sem lesz.

Ugy is lett. – Mert mikor az ebéd kezdeténél kinálták erősen a kis
királyfit, hogy üljön le a háromlábu aranyszékre – a mostoha primázott,
a vezér pedig kontrázott –: az, csak ezt felelte: „köszönöm, nem ülök
le, sietek, mert az istenházába kell mennem.“ Erre a szék azonnal
elvesztette ördöngös erejét s ime! az aranyszék, alighogy kimondta a kis
fiu ezt a szót „az istenháza“ – mintha puskából lőtték volna ki, azonnal
eltünt s meg sem állt a pokolig.

No ez abba maradt. – Az özvegyasszony azonban ujra praktikálni kezdett.
Most meg azt gondolta ki, hogy csináltatott olyan gyöngyös köntöst, hogy
az, a ki magára öltötte volna, tüstént szörnyet halt volna. Ezt a
gyöngyös köntöst akarta az ifju királyfira ráadni; de sokat elvégeznek
Bécsben, mégis elrontják az égben!…

Mert másnap, hogy kijött a fiu az oskolából, első dolga is az volt, hogy
a hatlábu tátoslóhoz sietett. Ezért kivette az almáriomból az
aranyvesszőt és a kertbe ment, hol az aranyvessző kisebbik végével
megütötte a vaspálcza nagyobbik végét s a kőszikla-ajtó azonnal kinyilt
előtte. A királyfi bement rajta s már ekkor ujra térdig állt a könyübe
jó tátoslova.

– Mi bajod van kedves lovam, kérdi a királyfi, nincsen szénád, nincsen
zabod, hogy térdig állsz a könyűdben?

– Szénám is van, zabom is van, csak hogy a te életedre törnek. Ládd
kedves gazdám, most is mit gondolt ki az a kutyának való mostohád:
készittetett egy olyan gyöngyös-aranyos ruhát, hogy azt a ki magára
öltené, tüstént szörnyet halna. Ebbe a ruhába akar téged felöltöztetni,
de hiszem azt az egyet, hogy nem lesz az idős, csak a tanácsomra
hallgass!…

– Hát mit cselekedjem, kedves lovam?

– Azt cselekedjed kedves gazdám, hogy ne öltsd magadra a czifra gyöngyös
köntöst, hanem csak ez legyen szód és mondásod: hogy nem illet az meg
ilyen kis tanulót. Mikor e szót kimondtad „kis tanuló,“ a czifra
gyöngyös köntös azonnal elveszti ördöngös erejét.

Ugy is lett. – Mert alighogy a királyfi betette a lábát a fehér szoba
küszöbén, már elébe hozta a mostohája a czifra köntöst, kinálja vele
erősen, hogy öltse magára, de ő minderre csak azt felelte: „hogy nem
illet az meg ilyen kis tanulót.“ Alighogy kimondta ezt a szót „kis
tanuló“ – az aranyos czifra köntös azonnal elvesztette ördöngös erejét
és mintha puskából lőtték volna ki, tüstént azon szempillantásban eltűnt
s mégsem állt a pokol fenekéig.

No ez abba maradt, de azért az özvegy még nem mondott le gonosz
szándokáról, hanem összeültek tanácskozni a vezérrel, hogy és mint
veszithessék el a királyfit.

– Hallod-e szivem szép szerelme, szólt a vezér, mondanék én egyet, kettő
lesz belőle: ennek a gézenguz fattyunak kell valami tanácsadójának
lenni. Az pedig senkisem egyéb, mert utána jártam a dolognak, mint annak
a meghalt vén csontnak a tátoslova, mert világéltemben mindig hallottam,
hogy volt annak egy ilyen szürke lova. Mig ez a szürke ló él, addig mi
nem veszithetjük el ezt a porontyot. Azért azt tanácsolom neked, hogy
tettesd magad betegnek. Majd eljön te hozzád a mostoha fiad s kérdi,
hogy mi a bajod; de te erre csak azt válaszold, hogy igen nagyon beteg
vagy s mindaddig jobban nem leszesz, mig a tátosló májából nem eszel. S
ha szép szerével nem akarja megölni a lovat, hivasd össze a tanácsot –
majd én is köztük leszek – s az aztán azt határozza, hogy erőnek
erejével elő kell vezetnie, és ő neki magának sziven szurnia. Majd
meglátod, hogy akkor milyen könnyen elbánunk mi ezzel a pribékkel.

Ugy is történt. – A királyné betegnek tetette magát s nyögött, hogy a
hetedik szobába is elhallatszott, a kis fiu pedig, hogy kijött az
oskolából – mint édesatyja haldokló ágyán meghagyta – jó tátoslovához
sietett; de elébb magához vette az aranyvesszőt s ezzel a vaspálcza
nagyobbik végét megütötte, tüstént kinyilt a kőszikla-ajtó. A királyfi
bement rajta s már ekkor térdig állott a tátosló a könyeiben.

– Mi bajod van kedves lovam, kérdé a királyfi, nincsen szénád, nincsen
zabod, hogy térdig állasz a könyeidben?

– Szénám is van, zabom is van, csakhogy a te, meg az én vesztemre
törnek. Mert az a kutyának való mostohád betegnek tetette magát, hogy
mindaddig jobban nem lesz, mig az én májamból nem eszik. S mikor te ezt
tőle megtagadod, a gyülés elébe viszi a dolgot, s az aztán azt
határozza, hogy meg kell lenni, a lovat le kell szurni, a máját ki kell
venni, czintányérra tenni s a királynénak bevinni. De te kedves gazdám a
tanácstól csak azt kérd, hogy engedjék meg, hogy utoljára hagy
tánczolhassak a lovamnak egy rókatánczot egy czintányér karimáján.

Ugy is lett. – Mert hogy im, mint már mondám, a királyné betegnek
tetette magát, bemegyen hozzá a királyfi s azt kérdi tőle:

– Mi bajod édes mostohám?

– Hahó édes fiam! szólt a királyné, roszul vagyok én s fűben-fában
orvosság sincs már a számomra!… hanem ugy-e kedves fiam, van neked egy
szürke lovad?

– Mi türés tagadás édesanyám, van.

– Ugy-e az a ló tátos?

– Mi türés tagadás édesanyám, biz a tátos.

– No, ha tátos, ugy édes fiam mindaddig nem leszek én jobban, mig annak
a tátoslónak a májából nem eszem!

– Hahó anyám! a tátosló-máj nem ember gyomrába való.

Megharagszik erre a királyné s rögtön kiadta a parancsolatot, hogy a
tanács üljön össze s mondja ki az itéletet, hogy egy fiunak anya, vagy
ló között nem lehet-e választást tenni? Össze is ült a tanács s rögtön
itéletet láttak, hogy a tátoslovat elő kell vezetni, sziven szúrni, a
máját kivenni, czintányérra tenni s ugy vinni be a beteg királynénak. A
kis fiu erre csak azt kérte a tanácstól, hogy engedjék meg legalább,
hogy mielőtt a lovát le kellene szúrnia, hagy tánczoljon vele egy
rókatánczot egy czintányér karimáján. A tanács megengedte. A királyfinak
se kell több, bemegyen a lovához, kivezeti a szikla-ólból, ráül az
aranyszőrü tátosparipára, felrúgtat a czintányérra s az egész világ
bámulatára a tányér karimáján megtánczoltatja.

Mikor a tátosló legjobban tánczolna a czintányér karimáján, nagyot
szökik, nagyot ugrik fel a levegőbe s elszállt a jegenyefák tetején
hetedhét ország ellen. Mentek mendegéltek aztán hét álló esztendeig,
egyszer egy nagy városba értek. Itt azt mondja a tátosló a gazdájának:

– Hallod-e, kedves gazdám!

– Mit parancsolsz, édes lovam?

– Nem egyebet, mint azt, hogy látod-e azt a nagy boltot a szögleten?

– Látom.

– No, ha látod, eredj be abba, majd kérdezi a boltos, hogy mi tetszik, –
de te ne végy tőle semmit, hanem a bolt 7-ik szobájában van egy rozsdás
pikszis, csak ezt vedd meg; de arra az egyre ügyelj, hogy a pikszist két
áron vedd meg. Majd le akar beszélni téged a boltos, hogy az nem való
neked, hogy vannak itt annál különbnél különb pikszisek, de te arra ne
hallgass, hanem csak azt a rozsdást vedd meg két árán.

Itt a királyfi alig tette be a lábát a boltba, már maga a vén boltos
szaladt elébe, hajlong előtte jobbra is balra is, mondván:

– Mivel szolgálhatok; mivel szolgálhatok?

Körülnéz a királyfi a boltban, de csak a fejét rázta, csak az ajkát
bigyesztette, hogy itt nincs neki való. Innen a boltos bevezeti a
második szobába, majd a harmadikba, aztán a negyedikbe s igy sorba, mig
a hetedikbe nem értek. Mikor a királyfi a hetedik boltba ért, már
messziről meglátta a pókhálók között a rozsdás pikszist a szegletben,
ekkor azt mondja a boltosnak:

– Hallja maga! mutassa csak azt a rozsdás pikszist, mely amott van a
szegletben, la!

– Minek az a királyfinak, kezdé a boltos, vannak itt annál különbnél
különb, szebbnél szebb pikszisek, még a kezébe se fogja; de hogy teljék
a királyfi kedve, itt van, de ugyis tudom, hogy nem veszi meg.

– Mi az ára?

– Egy arany.

– Itt van, fogja, kettőt adok érte.

Ezzel a királyfi kifizette a két aranyat, zsebre tette a rozsdás
pikszist s visszament a lovához. A tátosló ezalatt megrázkódván, olyan
girba-gurba hátu, kóczos csikó lett belőle, hogy még a gazdája is alig
ösmerte meg.

– Hallod-e, kedves gazdám!

– Mit parancsolsz, édes lovam?

– Azt parancsolom, hogy itt ebben a rezidencziában lakik a franczia
király, eredj be hozzá szolgálatot keresni, majd megfogad téged a
királykisasszony parádés kocsisnak s állj be hozzá; de én rólam se
felejtkezzél meg, nekem is alkudjál ki valami helyecskét, ha mindjárt a
béredből kellene is kiengedni.

Ugy is lett. – Beállit a zultánfi szolga-legényképében a királyné elébe,
az pedig megfogadta őt parádés kocsisnak. A vedlett szürke csikónak is
volt helye a királyi istálóban, s az nem evett egyebet, csak izéket,
melyet már a hintós lovak otthagytak.

A királykisasszony hogy meglátta a parádés kocsist, tetszett személye
személyének s majd meghalt érte, de a zultánfi se volt különbül, mert ő
is csak akkor volt boldog, ha a királykisasszonyt láthatta; – de egy
kocsis meg egy királykisasszony, nagy itt a különbség: azért egyik se
mert a másikkal még csak szót se váltani, pedig majd meghaltak
egymásért.

Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból, mi nem, egyszer a parádés
kocsis bevetődött a konyhába pipára gyujtani, hol is szóbajött a
királykisasszony s ekkor a szakácsnénak azt találta mondani a parádés
kocsis:

– Bizony szép leány az! mert ha királyfi volnék, elvenném feleségemnek,
de most azt mondják: orrod tőle foghagymás.

Tudjuk, milyen titoktartók ezek a fehér népek, mert most is ihun, la! a
szakácsné rögtön, még jóformán meg se melegedett nála, besúgta a
királynénak, hogy mit beszélt a parádés kocsis.

Azt találja rámondani a királyné: „Biz én kocsisnak is odadnám a
leányomat, ha megtenné azt, a mit mondok: hogyha az én szobám
küszöbjétől a konyhaajtóig – mert ugyis nagy sár van az udvaron –
harmadnapra olyan töltést tudna csinálni, melynek a közepe aranynyal, a
két széle ezüsttel, az árka pedig zöld bársonynyal volna behuzva. Az ut
mellett pedig mindenféle aranyalmát, brilliantos körtvét,
bársonycseresznyét termő fák pompáznának, – ezeken pedig mindenféle
éneklő madárkák danolgatnának, melyek oly szelidek legyenek, mint a
kezesbárány, mint a marokból etetett galamb.“

A szakácsnénak se kell több, a parádés kocsisnak mindent elbeszélt, hogy
mit mondott a királyné: ezért ez nagy búsan, nagy szomoruan, mint a
kinek az apja fekszik a teritőn, kibandukolt az ólba.

Meglátja a lova az ő szive szomoruságát, azt kérdi tőle:

– Mit búsulsz, mit bánkódol kedves gazdám olyan keservesen, hogy majd
megszakad a szived?

– Hogyne búsulnék, hogyne bánkódnám, mikor nehezebb az én bánatom, mint
a sz. Gellérthegye és mélyebb a mély tengernél, mikor a királyné azt
izente ki a szakácsnétól: hogy akkor nekem adja a leányát, hogyha a
szobája küszöbjétől a konyhaajtóig olyan töltést tudnék csinálni,
melynek a közepe aranynyal, a két széle ezüsttel és az árka zöld
bársonynyal volna bevonva. Az ut mellett pedig mindenféle aranyalmát,
brilliantos körtvét és bársonycseresznyét termő fák diszlenének, ezeken
pedig mindenféle éneklő madárkák danolgatnának, melyek oly szelidek
legyenek, mint a kezes bárány, mint a marokból etetett galamb.

– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen annál; hát a
rozsdás pikszis mire való?!… vedd csak azt elő, nyisd fel a tetejét s a
többi aztán magától jön.

A királyfi azonképpen cselekedett, mint jó tátoslova parancsolta.
Elővette a rozsdás pikszist, felnyitotta a tetejét s ime! kiugrik belőle
12 Igaz, kérdezvén:

– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

– Azt parancsolom, felelt a királyfiból lett kocsis, hogy még ma éjjel a
királyné ajtaja küszöbjétől a konyhaajtóig olyan töltést csináljatok,
melynek a közepe aranynyal, a két széle ezüsttel és az árka zöld
bársonynyal legyen bevonva. A töltés mellett pedig mindenféle
aranyalmát, brilliantos körtvét és bársonycseresznyét termő fák
viruljanak, – ezeken pedig mindenféle éneklő madárkák danolgassanak,
melyek oly szelidek legyenek, mint a kezes bárány, mint a marokból
etetett galamb.

Alig hangzott el a parancs, már teljesitve lőn. Itt lelkem teremtette a
királynét, meg a királykisasszonyt legédesb hajnali álmukból madárszó
költötte fel. Nem tudták mire vélni a dolgot, azt gondolták, hogy tán az
angyalok serege szállt alá s ezek énekelnek, ezek játszanak, ki
furuglyán, ki cziterán, ki harmonikán.

A királyné ugy a hogy feküdt, egy szál szoknyában ugrott ki az ágyból,
szalad az ablakhoz, hát meglátja a czifra töltést, mindjárt tudta, hogy
ki cselekedte, hogy hányadán van a dolog. Itt lelkem teremtette! alig
birt magához jőni a csudálkozás miatt, de még a király is bámult, ki egy
ingben-gatyában szaladt a szobába, mikor meghallotta azt, hogy az ő
parádés kocsisuk milyen ezermester, csak a farkán nem szerette azt a kis
csomót, hogy a felesége hire és tudta nélkül egy kocsisnak igérte a
leányát. No de gondolta, hisz még én is beleszólok a dologba, hisz én
vagyok a leány apja!

A király kapja a lelkét, mit mit nem cselekszik, kiáll az eresz alá s
kiabál:

– Hej, parádés kocsis, állj elő!

– Jelentem alásan, itt vagyok.

– Hát fiam, csak azt akarom mondani, hogy a mint hallottam, a feleségem
neked igérte a leányom kezét, de mivel egy ember sohse csinál vásárt,
annál kevésbé egy asszony, mert még én is itt vagyok ám, a házasság
pedig nem kölcsönkenyér, hogy holnap visszaadhatjuk: azért fiam, ez szóm
és mondásom: ha itt az udvarom közepén egy olyan száz öles kutat
csináltatsz – mert ugyis tudhatod, ha nem mondom is, hogy mily szűkibe
vagyunk a viznek – mely minden istenadta nap, minden meritésnél maga
muzsikál: akkor én is neked adom a leányomat.

A zultánfi nem szólt semmit, hanem szótlanul kiment a szobából. Itt a
parádés kocsis, mikor mindnyájan lecsendesültek, elővette a rozsdás
pikszist, fölnyitja a tetejét s kiugrik belőle 12 Igaz, kérdezvén:

– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

– Nem egyebet, mint azt, hogy e királyi rezidenczia udvara kellős
közepén egy olyan száz öles kutat csináljatok, mely minden istenadta
nap, minden meritésnél a cziteránál szebben muzsikáljon.

Alig hangzott el a parancs, már teljesitve lőn, ugy a hogy mondták, ugy
a hogy rendelve volt.

Itt még alig pitymallott, midőn a szakácsné megyen a kútra vizet
meriteni s megszólal a kút cziteránál szebb hangon.

A király meg a felesége kiugranak az ágyból, szaladnak az ablakhoz, hát
látják az udvar közepén a szépen szóló muzsikáló kutat. Alig birtak a
csudálkozás miatt magukhoz jőni; de a dolgot mégis röstelték, hogy egy
kocsisnak adják a leányukat.

– Hahó királyatyám! szólt a királykisasszony, még ahhoz én is hozzá
szólok, még én is itt vagyok! majd ha az én kivánságomat is teljesiti az
a parádés kocsis, akkor leszek én az övé!

Rögtön hivatják a parádés kocsist s mikor megjelent a fehér szobában,
azt mondja neki a királykisasszony:

– Hallod-e te parádés kocsis, még én is itt vagyok ám! Akkor leszek én a
tiéd. Látod-e azt a kopasz hegyet? – No, ha látod, ha te arra egy olyan
kakaslábon forgó várat épitesz, melyen annyi ablak legyen, a hány nap
van egy esztendőben, a kerületén pedig olyan kertet csináltatsz, melynek
a hire hét világra szóljon s benne a kerekföld virágiból, ha több nemis,
legalább egy-két szál legyen, melyek oly tulajdonsággal birjanak, hogy
éjjel bimbózzanak, reggelre kinyiljanak, nappal virágozzanak, este pedig
lehulljanak.

A zultánfi mindezekre nem szólt semmit, hanem szótlanul kibandukolt a
fehér házból s alig várta, hogy estve legyen. Mikor már mindnyájan
lepihentek, a zultánfi elővette a rozsdás pikszist, felnyitja a tetejét
s kiugrik belőle a 12 Igaz, kérdezvén:

– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

– Azt parancsolom, szólt a királyfi, azt parancsolom, hogy látjátok-e
azt a kopasz hegyet? No, ha látjátok, épitsetek arra egy olyan
kakaslábon forgó várat, melyen annyi ablak legyen, a hány nap van egy
esztendőben, a vár kerületén pedig olyan kertet csináljatok, melynek a
hire hét világra szóljon. S e kertben a kerekföld virágiból, ha több nem
is, legalább egy-két szál legyen, melyek oly tulajdonsággal birjanak,
hogy éjjel bimbózzanak, reggelre kinyiljanak, nappal virágozzanak, este
pedig lehulljanak.

Alig hangzott el a parancs, már teljesitve volt. Most már mit volt, mit
tenni a királynak, s.....l az ember szájat nem csinálhat, papot, hóhért,
vaskalapot hivattak; – a pap összeadta, hóhér seprőzte, az istennyila
kerűlgette, de soha meg nem ütötte.

Éltek ők aztán szép csendesen, mint a páros galamb a maga fészkében s
annyira szerették egymást, hogy harmadnapra a lakzi után,
faragófejszével hajigálták egymást.

A zultánfi a mákos hetek alatt egészen megfeledkezett jó tátoslováról,
egyszer azonban mégis bevetődött az istálóba, s ekkor azt mondja a
tátosló a gazdájának:

– Kedves gazdám! te csak már meg vagy, mert fedél alá jutottál, de nem
mindig sűt ám a verőfényes nap, néha szél is fúj, eső is esik: azért itt
van ez a rosz kóczmadzag, kösd a derekadra s majd ha valami bajod lesz,
hogy kinodban ott is megvakarod, a hol nem viszket, akkor kezedbe akad,
s ha leoldod a derekadról, én tüstént a segitségedre leszek; mert én
most elmegyek legelészni a selyemrétre.

A zultánfi elvette a kóczmadzagot, a derekára kötötte s jó tátoslovától
keserves könyhullatások között elbúcsuzott. A tátosló elszállt a
selyemrétre, a zultánfi pedig nagy szomoruan bement a fehér házba.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, egyszer a zultánfi
bevetődött a konyhába, hol a szakácsnénak igen szép ezüstpikszise volt,
melyből ép egyet szippantott, de az ifju királyt is megkinálta – levén
annyi embersége.

– Tessék felségednek!

– Köszönöm… Ejnye, be szép pikszise van, mutassa csak, be szeretném: itt
van adok én érte egy másikat. S ezzel a királyfi csakugy tréfából
odadobta a szakácsnénak a rozsdás pikszist. A szakácsné azt gondolta,
hisz csak tréfál a király, majd visszaadja s ezzel a rozsdás pikszist
odahajitotta az ablakba.

Pedig ép ekkor lépett be a konyhába a szakácsné anyja, ki boszorkány
volt. A vén banya kezébe veszi a rozsdás pikszist, felnyitja a tetejét,
kiugrik belőle a 12 Igaz, mondván:

– Mit parancsolsz, vén banya?

– Azt parancsolom, szólt a boszorkány, azt parancsolom, hogy azt a
fényes várat, meg azt a szép kertet, melyet ott azon a hegyen
fölépittettetek: vigyétek mindenestül magammal együtt a veres tenger
kellős közepén levő 7-ik szigetbe, csak ezt a pokol pozdorjafit, – már
mint a zultánfit – hagyjátok itt a faképnél.

A 12 Igaz azonképpen cselekedett. Még azon éjjel a várat és a szép
kertet mindenestül a hogy volt, elvitték a veres tenger kellős közepén
levő 7-ik szigetbe, csak a zultánfit hagyták a faképnél.

Itt a zultánfi másnap reggel hogy fölébredt, hát látja, hogy hoppon
maradt, – kínjában még ott is megvakarta, a hol nem viszketett s ekkor
kezébe akadt a rosz kóczmadzag. Izibe leoldja a derekáról s ime előtte
állt jó tátoslova, kérdezvén:

– Mi bajod van, kedves gazdám?

– Ne is kérdezd! nagy itt a baj! nincs párna, nincs feleség, nincs
fedél, nincs fejel[2] melyre lehajtsam a fejem.

  [2] fejel: tájszó = vánkos.

– Ugy-e megmondtam, hogy csak a rozsdás pikszisre vigyázz, hogy arra
legyen neked minden gondod! Most már nincs egyéb hátra, mint amott árul
a piaczon egy kofa egy csipás málét, meg egy száraz görhőt és egy
penészes czipót: vedd meg mind a hármat.

A királyfi elment ahhoz a bizonyos kofához, megvette tőle a csipás
málét, a száraz görhőt és a penészes czipót s aztán visszament jó
tátoslovához.

– Hallod-e, kedves gazdám!

Most már nincs egyéb hátra, mint ülj fel a hátamra s menjünk a rozsdás
pikszis keresésére.

A zultánfi felült jó tátoslovára s mentek mendegéltek aztán hetedhét
ország ellen, egyszer a veres tenger partján szállottak le, hol egy vén
halász ott halászgatott a tengerparton.

– Adjon isten jó napot, édes öregapám!

– Fogadj isten zultánfi, hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol
még a madár sem jár?

– A réztetejü, kakaslábon forgó várat keresem: nem látta-e édes
apámuram, itt a tengerparton halásztában, mikor erre vitte 12 Igaz?

– Hahó királyfi, dehogy nem láttam? láttam biz én, hanem hamarább innál
te bablevest,[3] mégse érnél el oda, mert a veres tenger 7-ik szigetében
van az elrejtve, mert ahhoz lelkes állat nem férhet, mert az ugy meg van
babonázva. Ma három esztendeje éjfél táján vitte erre 12 Igaz, csakugy
zúgott, mint az ólmos eső, hogy a lármájára még magam is kiszaladtam.
Mikor szép verőfényes nap süt, ide is meglátszik rezes teteje ragyogása,
de ekkor se tetszik nagyobbnak mint egy csillag.

  [3] t. i. hamarább belefulnál a vizbe.

A halász éjszakára magánál marasztotta a zultánfit, ki a lova parancsára
a csipás málét, a száraz görhőt és a penészes czipót az asztalra tette.
Itt lelkem teremtette! reggelre kelve a királyfi egyiket se találta a
maga helyén, de nem is találhatta; mert a málépogácsából: Piczi, a
görhővakaróból: Muczi és a brúgóból: Buczi lett s mind a három ott
nyüsgött a lábánál, csak a parancsszóra várt. Azzal pedig nem sokáig
késett a zultánfi, mert a kutyának, macskának és mókuskának erős
kegyetlenül megparancsolta, hogy a rozsdás pikszis nélkül sohse
kerűljenek a szeme elé.

A három állat aztán utnak indult s csakhamar elértek a veres tenger
partjára, hol a Buczi, a kutya, mint legokosabb azt mondja a
czimboráinak:

– Halljátok Piczi és Muczi! Üljetek fel a hátamra, majd lapátolom én a
vizet.

A macska meg a mókus felültek a kutya hátára, s az a négy lábával
lapátolta a vizet, s izibe elértek a vörös tenger hetedik szigetére, hol
a kutya kiúszott a sziget partjára s azt mondja a többinek:

– Czimborák! már én tovább nem mehetek, mert ugyse vennétek semmi
hasznomat, csak a károtokra lennék; hanem majd mindjárt leeresztik a hat
akós vedret, melylyel vizet szoktak felhúzni, üljetek belé, majd felvisz
az titeket s a konyhában ugorjatok ki.

Ugy is lett. – Mert nemsokára leeresztették a hat akós vedret, a macska
és a mókus beleültek s igy szerencsésen eljutottak a konyhába. Itt a
macska azt mondja a mókuskának:

– Hallod-e te Piczi pajtás! Mártsd be csak a te szép farkadat a
legsűrűbb moslékba, mert a vén banya amott fekszik a hetedik szobában a
kemencze-pánkon. A rozsdás pikszis pedig ott van mellette egy madzagra
kötve, melynek a végét mindig a szájában tartja. Majd te csapd az orra
alá a farkadat, erre az elprüsszenti magát, a madzagot elereszti, én
pedig azalatt felkapom a rozsdás pikszist s aztán illa berek, nád a
kert.

Ugyis lett. – A mókus belemártotta a farkát a legsűrűbb moslékba, s
aztán belopózkodtak a 7-ik szobába. A vén banya ott feküdt ugy a
kemencze-pánkon, mellette a rozsdás pikszis madzagra kötve, melynek a
végét a szájában tartotta. A mókusnak sem kell egyéb, hirtelen odaugrik,
orron üti a vén banyát, ki elprüszszentette magát, a madzagot
eleresztette s a macska szerencsésen elkapta a rozsdás pikszist. S most
illa berek, nád a kert, ki a konyhába, s ép ekkor eresztették le a hat
akós vedret, bele a vederbe s igy szerencsésen megszabadultak.

De most az volt a kérdés, melyikük vigye a rozsdás pikszist, mert
mindegyik akarta vinni.

A kutya azt mondta, hogy adják neki, mert az ő pofája elég tágas,
beteszi oda; de erre azt válaszolta a macska: „Nem adom biz én Buczi
pajtás, mert jólehet, hogy bagónak gondolnád s aztán vagy kiköpnéd, vagy
elnyelnéd, hanem én viszem.“ De erre ismét azt felelte a mókus: „Nem
viszed biz azt, mert jólehet, hogy valami halacskát meglátsz, utána
kapsz s beleejted a tengerbe, hanem én viszem.“ Végre abban állapodtak
meg, hogy vigye hát kettő: a macska meg a mókus.

Aztán felültek a Buczi hátára – a macska, meg a mókus tartotta a rozsdás
pikszist – s a kutya ujra lapátolni kezdte a vizet; de alig értek fele
utjára, jött egy nagy zajlás, a Piczi, meg a Muczi megijedtek és
beleejtették a tengerbe a rozsdás pikszist; de azért a Buczinak semmit
sem szóltak, nehogy lehajitsa őket a hátáról a tengerbe, csak mikor
kiértek a tulsó partra, akkor mondták, hogy nincsen pikszis.

Most mit tegyenek, hazamenni nem mertek, de különösen a macska szepegett
legjobban, mert mindent erre kentek-fentek. A mint ott búsulnak, hát
látja a macska, hogy egy aranyhalacska ott uszkál a viz szélén. A macska
sem rest, hirtelen odaugrik s megfogta az aranyhalat.

– Jaj, ereszsz el, szólt az aranyhalacska, a mit kivánsz, azt adok, mert
én vagyok a halak királya.

– Nem kivánok én egyebet, felelt a macska, hanem azt, hogy gyüjtsd össze
apádat, anyádat, minden pereputyostól együtt s add tudtokra, hogy egy
rozsdás pikszist ejtettem a vizbe s ha azt ki nem adjátok, a vizet
lecsapolom rólatok s tüzet rakok a hátatokon!

Ezzel a Muczi behajitotta a vizbe az aranyhalat. Az aranyhal pedig
mindjárt megverette a dobot, hogy egy óra alatt minden hal eleibe
rukkoljon, mert szörnyü veszedelem érheti a birodalmat.

A halak mindnyájan összegyülekeztek, csak egy sánta, korhely, részeges
hal hiányzott, mert a kujon most is ivott a korcsmában.

– Itt vagytok-e mindnyájan? kérdé a halkirály.

– Mindnyájan itt vagyunk, felelének a halak.

– Hát csak azt akarom mondani, hát csak azért doboltattalak össze, hogy
a mi országunkban egy rozsdás pikszis elveszett és ha mi azt két óra
mulva ki nem teszszük a szárazra itt meg itt: lecsapolják rólunk a vizet
és tüzet raknak a hátunkon: azért a ki megtalálta, adja elő.

Nagy lőn a halak országában az ijedelem, mert a rozsdás pikszist
senkisem lelte meg.

– Ugy hát még valakinek kell közülünk hibázni.

– Én hibáztam, felelt a sánta hal, mert erre a rosz lábamra nem tudok
ugy járni, mint mások, meg aztán csak annak a korcsmárosnak ne volna
olyan jó bora a ki lelke van, be danolhatnám, be tánczolhatnám van!

– Majd megtánczoltatlak én mindjárt, felelt az aranyhal, csak a rozsdás
pikszist ne add elő, ha megtaláltad!

– Biz azt én találtam meg, hanem két itcze borért beittam a korcsmában!

Az aranyhal rögtön elküldött a korcsmába s a maga pénzén, – egy
arany-pikkelyen – kiváltotta a rozsdás pikszist.

– Zsiros czethal, állj elő!

– Jelen vagyok, mondja a czethal.

– Ne itt van ez a rozsdás pikszis, menj el vele a tengerpartra ide meg
ide s lődd ki a szárazra.

A czethal aztán kilőtte a szárazra a rozsdás pikszist, a Muczi pedig
fölvette, hazaszaladt vele s odadta a királyfinak.

Itt a királyfi felnyitja a rozsdás pikszist s kiugrik belőle a 12 Igaz,
kérdvén:

– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

– Azt parancsolom, felelt a királyfi, hogy azt a várat, melyet a veres
tenger 7-ik szigetébe vittetek, mindenestül együtt vigyétek vissza a
régi helyére, hogy én holnap reggel a feleségem oldala mellett ébredjek
fel, a vén banyát pedig az én mostoha anyámmal és a Török-basával
egyetemben a pokolba vessétek, még pedig annak is a fenekére.

A 12 Igaz azonképpen cselekedett. – A kakaslábon forgó, réztetejü várat
mindenestül együtt visszavitték régi helyére, a vén banyát pedig a
mostohával és a Török-basával egyetemben ledobták a pokol mélységes
fenekére. Aztán a királyfi nagy boldogan uralkodott a feleségével együtt
s még most is élnek, ha meg nem haltak.



A JÓ-FIU.

Volt egyszer egy király s ennek egy áldott jó fiacskája, kiről még az
irigyei is csak jót tudtak mondani, de szerették is őt ugy, mint a
galamb a tisztabuzát, vagy még ennél is jobban: ezért a királyfinak, a
mért oly jó szive volt, nem volt egyéb titulája, mint a „Jó-fiu.“ Igy
hitták, igy nevezték, ugyannyira, hogy utoljára még a nevét is
elfelejtették s még a rezidencziában is Jó-fiu néven szólitgatták.

Itt lelkem teremtette, meghal a királyné, a Jó-fiu árván marad és az
apja özvegyen, pedig még javában való erőteljes ép ember volt: ezért azt
a tanácsot adták neki, hogy itt meg itt ép most halt meg a király, kinek
a felesége szinte özvegyen maradt és a kinek szinte csak egy fiacskája
van: azért tegyék össze a kenyeret, vegye el feleségül a király
özvegyét.

Ugy is lett. – A mi királyunk megházasodott s elvette annak a másik
királynak az özvegyét.

Itt lelkem teremtette, alig jött az özvegy a házhoz, hát látta, hogy a
Jó-fiut mindenki szereti, mig az ő vásott porontyával csakugy félvállról
beszélnek az emberek. Ezért az özvegy szörnyen meggyülölte a Jó-fiut s
mindenféleképen vesztére tört, hogy és mint forditsa el attól az apja
szivét.

Most is mit-mit nem költött rá, hogy a Jó-fiu ilyen csunyául, olyan
csunyául akart vele bánni.

Megharagszik ezért a király s menten azt üzente a fiának, hogy többet ne
merészeljen a szeme elé kerülni, mert igy hasitja, ugy hasitja ketté a
fejét és 24 óra elfolyása alatt kipusztuljon a birodalmából.

Mit volt mit tenni a szegény Jó-fiunak – atyja szine elé nem
eresztették, mert az özvegy őröket állittatott fel az ajtó előtt –
elindult országvilágszerte bujdokolni.

A mint mén mendegél, egyszer egy igen szép árnyékos helyre ért, s hogy
el volt fáradva, leheveredett a pázsitra s elaludt csendesen.

Csak alszik, csak alszik, egyszer honnan honnan nem, egy tátosparipa
termett előtte, mely gyengén megrugta a lábával a királyfi talpát, ki
erre menten fölébredt és felugrott fektéből.

– Kelj föl édes gazdám, szólt a tátosparipa, mert hosszu út áll
előttünk: azért ülj fel a hátamra s hogy menjek veled: ugy-e mint a zúgó
fergeteg, vagy ahogy a legsebesebb röptü madár szállhat?

– Csakhogy édes lovam, válaszolt a királyfi, hogy se én bennem, se te
benned hiba ne essék.

– De még azt is akarom mondani, szólt ujra a tátosparipa, hogy azon a
birodalmon, melyen most keresztül megyünk s mig csak a tulsó szélére nem
érünk, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne tudj, hanem mindig
csak a két fülem körül nézz el.

Ezzel a királyfi felült jó tátosparipája hátára s mentek mendegéltek
hetedhét ország ellen levegői uton.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a Jó-fiu letekint, hát meglát ott
a földön heverni egy igen szép gyémántbokrétát.

– Ejnye, be szép gyémántbokrétát látok aranyba foglalva! Édes lovam,
felvegyük-e vagy itt hagyjuk?

– Ugy-e megmondtam, hogy se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne
tudj, hanem mindig csak a két fűlem közül nézz el! Most már az is baj,
ha fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.

Fölvették a gyémántbokrétát s azzal tovább mentek.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra letekint a földre a Jó-fiu s
meglát ott a földön heverni egy olyan másik gyémántbokrétát, melynek az
első fia sem lehetett.

– Ejnye, be szép gyémántbokrétát látok aranyba foglalva! Édes lovam,
fölvegyük-e vagy otthagyjuk?

– Ugy-e megmondtam, szólt a tátosparipa, hogy mig ezen a birodalmon
átvergődünk, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne tudj, hanem
mindig csak a füleim közül nézz el! Most már az is baj, ha fölveszszük,
az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.

Fölvették a másik gyémántbokrétát is s igy már volt kettő s azzal tovább
mentek.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer harmadszor is letekint a királyfi
a földre s meglát ott a földön heverni egy olyan gyémántbokrétát aranyba
foglalva, melynek az elébbi kettő még csak fia sem lehetett.

– Ejnye, be szép gyémántbokrétát látok a földön heverni!… Édes lovam,
fölvegyűk-e vagy ott hagyjuk?

– Ugy-e megmondtam, szólt a tátosparipa, hogy addig, mig ezen a
birodalmon keresztül nem megyünk, se ne láss, se ne hallj, se ne
beszélj, se ne tudj!… Most már az is baj, ha fölveszszük, az is, ha nem,
de mégis inkább vegyük fel.

Fölvették a gyémántbokrétát. S igy már volt három s azzal tovább mentek
hetedhét ország ellen, egyszer egy nagy város előtt leszállt a
tátosparipa s azt mondja a gazdájának:

– Édes gazdám! itt meg itt a város végén lakozik egy vadász. Eredj be
hozzá vadászképében s mondd meg neki, hogy szolgálatot keressz. Majd ád
az te reád ékes vadászköntöst, majd elvezet az téged a királyhoz, ki
aztán megfogad szinte vadásznak. Állj be hozzá, de én rólam se
felejtkezzél meg, ha mindjárt a béredből kellene is kiengedni. Kérd meg
a királyt, hogy engedje meg, hogy tengődjem én a királyi szemétdombon.

S ezzel a Jó-fiu elindult a tengernyi nagy város felé, a tátosparipa
pedig megrázkódott s olyan kóczos, rihes csikóvá változott, hogy a kutya
sem ette volna meg, majd fölszaladt a város végén levő szemétdombra s
ott legelészett.

Itt a királyfi megtalálta a vadászt, beállit hozzá s köszön neki, a mint
dukál:

– Adjon isten jó napot, vadász uramnak.

– Fogadj isten Jó-fiu, hát mi járatban vagy?

– Szolgálatot keresek.

– Ép jókor jöttél; mert a király ép tegnap mondta, hogy keressek a
számára egy vadászt: azért ha kedved tartja, elvezetlek a királyhoz; de
elébb öltsd fel ezt a czifra vadászköntöst, mert ilyen ruhában csak nem
állithatunk be a király elébe, a milyenben vagy.

A Jó-fiu felöltözködött a czifra vadászköntösbe s igy aztán beállitottak
a király szine elébe, ki aztán megfogadta őt szinte vadásznak. De a
Jó-fiu a lováról sem felejtkezett meg, mert – bár a béréből kellett
kiengednie – kialkudta, hogy engedje meg a király, hogy az az ő rosz
csikója, hagy tengődjék a szemétdombon. – A király megengedte.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, a kék király –
mert közbe légyen mondva, igy hitták a Jó-fiu gazdáját – nagy vadászatot
hirdetett, hogy mutassa meg az uj vadász, hogy mit tud. Csak vadásznak,
csak vadásznak, de se a kék király, se a vendégei, senki se, egy borda
vad nem sok, de még annyit se lőttek, ugyhogy még a puskájukat – ha csak
a levegőbe nem akarták pufra eldurrantani – se tudták kilőni. Az uj
vadász pedig, már mint a mi Jó-fiunk, annyit lőtt, hogy majd megszakadt
alatta; – ugyannyira, hogy utoljára már nemis győzte lőni, hanem a
puskatusával agyba-főbe verte, de még ez nem volt elég, hanem utoljára
puszta kézzel fogdosta s kötözte a fákhoz; – de nemis csoda! mert a
tátosparipa kopóvá változott s az hajtotta fel a temérdek számnélküli
sok vadat.

Itt a kék király, meg a vendégei látják, hogy mit cselekszik az uj
vadász, nem fogytak ki a dicséretből, maga pedig a kék király azonnal
kinevezte a Jó-fiut vadászok főmesterének, a maga asztalához ültette s
ott evett velök egy tálból, pedig mint tudjuk, nem jó nagy urakkal egy
tálból cseresnyét enni!

De igaz is! mert most is mi történt, mi nem, a király a vadászat alatt
elvesztette a bokrétáját a kalapja mellől s ezért szörnyen a búsulásnak
adta a fejét; se nem evett, se nem ivott, hanem egyre búsult abban az
első székben, mint a kinek apja anyja fekszik a teritőn. A Jó-fiu
megszánta a kék királyt s azt kérdi tőle:

– Hogyha meg nem sérteném a felséges királyt, mondja meg nekem, hogy
ugyan mi után epeszti magát annyira?

– Oh jó ember, már hogyne epeszteném magam, mikor az imént vadásztómban,
legkedvesebb gyémántbokrétámat elvesztettem!

– Ha csak az a baja fölségednek, szólt a Jó-fiu, azon könnyen
segithetünk s kisebb gondja is nagyobb legyen annál; mert van nekem
három gyémántbokrétám, mind három aranyba van foglalva, válaszszon
fölséged közülök, azt, a melyik legjobban tetszik.

S ezzel a Jó-fiu kivette a kebeléből a három gyémántbokrétát s odadta
mind hármat a királynak. Itt a kék királynak szeme-szája elállt a
csudálkozás miatt; mert az apja, szép apja se látott olyan bokrétákat,
milyen az a három volt.

– Hol vetted ezt a három drága bokrétát, kérdé a király, melyeknek nem
lehetne az árát megadni?

– Hol vettem? jártomban-keltemben itt meg itt találtam.

A király csak nézi, csak nézi, hát látja, hogy a bokréták tövei egy-egy
aranyhajszállal vannak betekerve. S ekkor az a gondolatja támadt, hogyha
már annak bizonyosnak egy hajszála is ilyen, hát akkor milyen lehet
annak ékes hordozója. Azért szemöldökeit összeránczolta, haragosan a
Jó-fiu felé fordult s azt mondja neki:

– Hallod-e te emilyen amolyan vadásza, ha te nekem ennek a három
aranyhajszálnak ékes hordozóit el nem hozod: ha ezer lelked volna is,
mégis gonosz halállal mulsz ki!

Itt a Jó-fiut mintha pofon ütötték volna, egészen elszomorodva kelt föl
az asztaltól s sirva-riva jó tátosparipájához ténfergett, mely azt kérdi
tőle:

– Mit sirsz mit risz oly keservesen, kedves gazdám?

– Hogy ne sirnék, hogy ne rinék, mikor a kék király azt parancsolta:
hogy ha én annak a három aranyhajszálnak ékes hordozóit el nem hozom: ha
ezer lelkem volna is, mégis gonoszul veszek!

– Ugy-e megmondtam, hogy mindaddig, mig azon a nagy birodalmon keresztül
nem megyünk, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne tudj, hanem
mindig a fülem közül nézz el!… Most már benne vagyunk, azért ne folyjék
a te két szemed könye, hanem menj vissza a kék királyhoz s mondd meg
neki: hogy csináltasson a számodra olyan hajót, melyre 7 esztendei
eleség fölfér, az én számomra pedig méressen ki hét véka zsaratnokot.

Itt a Jó-fiu visszamegyen a kék királyhoz s azt mondja neki:

– Fölséges király! ha már annak csakugyan meg kell lenni, mint a
meghalásnak, hogy nekem csakugyan el kell hoznom annak a három arany
szálnak ékes hordozóit: csináltasson fölséged, egy olyan hajót, melyen 7
esztendei eleség elfér az én rosz csikóm számára pedig méressen ki 7
véka zsarátnokot.

A kék király rögtön kiadta a parancsolatot a hajócsinálóknak, hogy
készitsenek olyan hajót, a melyen 7 esztendei eleség elfér, a
tátosparipának pedig kimérette a 7 véka zsarátnokot, melyet az hét
szippantásra, mintha a föld nyelte volna el, ugy felszitt, hogy aranyért
sem lehetett volna egy mákszemnyit belőle találni, – az ácsok pedig
elkészitették a hajót.

Itt a Jó-fiu ráül a hajóra, de jó tátosparipáját is magával vitte,
melynek a számára egy külön istálló volt csinálva, a 7 esztendei
eleséget felrakták a hajóra s aztán elindultak ország-világszerte a
három aranyhajszál ékes hordozói fölkeresésére.

A tátosparipa jó eleve meghagyta a gazdájának, hogyha ő egyet rúg, a
Jó-fiu azonnal lejőjön hozzá, ha mindjárt az étel mellől kellene is
fölkelnie.

Mentek mendegéltek aztán a sik tengeren, egyszer a tátosparipa egyet
rúgott. Meghallja ezt a Jó-fiu s azonnal jó tátosparipájához sietett.

– Hallod-e kedves gazdám, mint zúg errefelé 12 Igaz járása-kelése.
Hozzád jőnek azok; de te mindent a kedvökre cselekedjél s ha enni
kérnek, enni adjál nekik; de ha azt kérdik tőled, „Mivel tartozunk“,
csak az legyen szód és mondásod: meg van már ezért fizetve. Majd
kinálnak ők téged aranynyal ezüsttel, de te egy kis krajczárt se fogadj
el.

No jólvan, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél,
ott voltam, a hol beszélték, ugy láttam, mint most, egyszer nagy zúgás-,
csörömpölés- és csattogással itt jön a 12 Igaz, meglepik a hajót mint a
madarak és enni-inni kérnek. A Jó-fiu adott nekik annyit, a mennyi csak
a bőrükbe fért; ugyannyira, hogy a hét esztendőre való eleséget egy
szempillantás alatt mind az utolsó falatig elfogyasztották s aztán azt
kérdik szótszólván:

– Mivel tartozunk?

– Semmivel, felelt a Jó-fiu, megvan azért már régen fizetve.

– Kivánj annyi aranyat és ezüstöt, a mennyit csak elbir a hajód, mégis
kifizetjük!

– Minek volna nekem az arany és az ezüst, csak a bajom gyülne meg vele.

– No jólvan, válaszolt a 12 Igaz, már látjuk, hogy kivel van dolgunk:
azért ne, itt van ez a kis síp, csak ebbe fuj bele s akármilyen nagy
bajod lesz, tüstént a segitségedre leszünk.

Ezzel a 12 Igaz nagy zúgás, csörömpölés és csattogás között eltávozott,
a Jó-fiu pedig zsebre tette a kis sípot.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, egyszer egy szigethez értek. Ezen a szigeten lakoztak a
három gyémántbokréta kötözői, a három szép leány.

Mikor a szigethez értek, egyet dobbantott a tátosparipa, a Jó-fiu
azonnal az ólba sietett s kérdi tőle:

– Mi bajod van kedves lovam?

– Nekem semmi, válaszolt a tátosló, csak neked ne legyen; mert ebbe a
kastélyba, mely itt a szigeten előttünk áll, be kell menned. Az ajtók
csukva vannak, de te előtted maguktól kinyitódnak, utánad pedig maguktól
becsukódnak. Menj be rajtuk, majd az ebédlőbe érsz, hol már készen vár a
teritett asztal, mely két személyre van megteritve. Ülj le az egyikhez,
hogy melyikhez, hát ahhoz, a melyikhez a kedved tartja. A másik hely
üres lesz, de nem lesz az sokáig, mert az asztalra perdül egy
karika-gyűrü, hármat fordul s leánynyá vál. A leány aztán leül veled
szemközt, szép szavával kinál, hogy egyél-igyál, lakj jól, de te egy
árva szót se szólj, hanem ülj veszteg, némán a magad helyén. Háromszor
szól hozzád a szép leány s mikor harmadszor sem válaszolsz, neki esik a
hajadnak és agyba-főbe ver; ugyhogy alig birsz kijőni a magad lábán, de
mégis kijösz. És ekkor csak azt veszed észre, hogy a karika-gyűrü a
nevetlen ujjadon van.

No jólvan, a Jó-fiu aztán bement a nagy kastélyba. Az ajtók maguktól
kinyitódtak előtte, maguktól becsukódtak utána. Itt a Jó-fiu teménytelen
szobák során keresztülmenvén, egyszer azon veszi észre magát, hogy az
ebédlőben van, hol már az asztal két személyre meg is volt teritve. Leül
az egyikhez s hozzálátott az evéshez. Csak eszik, csak eszik a Jó-fiu,
egyszer egy karika-gyűrü pördül az asztalra, hármat fordul s leánynyá
változik, még pedig olyanná, hogy a Jó-fiu sem azelőtt, sem azután, sem
azóta nem látott olyant, s mint a juh, szemét-száját el is eresztette és
kés kanál, villa, kiesett a kezéből.

– Hipp-hopp, itt vagyok, szivem szép szerelme! szólt a leány, már régen
vártalak, hogy az én szemem gyönyörködhessék a te nézésedben, tudom
ugyis, ha nem mondod is, hogy értem jöttél?!

A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott az aranyszéken, de
azért egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.

A leány szép szóval erősen kinálgatja a Jó-fiut, mondván:

– Egyél igyál szép szerelmem, lakj jól, mert ugyis tudom, ha nem mondod
is, hogy messzi földről jösz.

A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott a széken, de azért
egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.

Mikor vége volt az ebédnek, a szép leány ujra megszólalt, mondván:

– Most a tiéd vagyok szivem szive; itt van karcsu derekam, öleld meg.

A Jó-fiu harmadszor sem válaszolt, megharagszik ezért a szép leány, neki
a Jó-fiu hajának, tépi, mint a kendert, majd agyba-főbe veri s
ugyannyira megpiszkolta az a semmi leány, hogy a királyfi leesett a
földre, de az még ott is ütötte. Ugy egy óra felé felocsudik a Jó-fiu,
kitántorodik a szobából, kiér a kastélyból, hát csak ekkor vette észre,
hogy a nevetlen-ujján ott van ám a karika-gyűrü.

Aztán a Jó-fiu valahogy csak elvánczorgott a hajóra, fölkereste jó
tátoslovát, de már ekkor se nem szólt, se nem beszélt, hanem csak
lerogyott a szalmaágyra, mely ugy a szögletben állott.

A tátosparipa megszánta a Jó-fiut, odament fölibe, háromszor rálehelt s
azonnal, mintha ketté vágták volna, minden fájdalma elmult és csendes
álom szállta meg. Aludt reggelig. Reggelre kelve, midőn a tátosparipa
fölkeltette, azt találja neki mondani:

– Minek háborgatsz, még mikor oly jól aludtam s oly szépet álmodtam.

– Álom ide, álom oda, válaszolt neki a tátosparipa, de most láss a
dolgod után. Eredj be másodszor is abba a nagy kastélyba, az ajtók
előtted maguktól kinyilnak és maguktól becsukódnak utánad. Menj be
rajtuk, majd az ebédlőbe érsz, hol már készen vár két személyre a
teritett asztal. Ülj le az egyikhez. Hogy melyikhez, melyikhez nem, az
légyen tetszésed szerint. A másik hely üres lesz, de nem lesz az sokáig,
mert az asztalra perdül egy karika-gyűrü – de sokkal szebb ám mint az
első – hármat fordul s leánynyá vál. A leány aztán leül melléd, szép
szavával kinál, hogy egyél-igyál, lakj jól, de te egy árva szót se
felelj rá, hanem ülj veszteg, némán a magad helyén. Háromszor szól
hozzád a szép leány s mikor harmadszor sem válaszolsz, neki esik a
hajadnak, agyba-főbe ver; ugyannyira, hogy alig birsz kivánczorogni a
magad lábán, de tán ki se tudsz: azért hadd meg a szolgáknak, hogyha
délutáni két órára itt nem leszesz; menjenek be érted. És mikor már
egyszer kinn leszesz, akkor veszed észre, hogy egy karika-gyűrü a
mutató-ujjadon van.

No jól van, a Jó-fiu szót fogadott jó tátosparipájának; bement a nagy
kastélyba. Az ajtók maguktól kinyitódtak előtte és maguktól becsukódtak
utána. A Jó-fiu teménytelen szobák során keresztül menvén, az ebédlőbe
ért, hol már az asztal két személyre megis volt teritve. Leül az
egyikhez s hozzálátott az evéshez.

Csak eszik, csak eszik, egyszer az asztalra egy karika-gyűrű pördül,
hármat fordul s leánynyá változik, még pedig olyanná, hogy olyant, sem
azelőtt, sem azután, sem azóta nem látott a mi Jó-fiunk; de el is
állott, mint a juhnak, szeme-szája, és kés, kanál, villa kiesett a
kezéből.

– Hipp-hopp, itt vagyok, szivem szép szerelme! szólt a leány, már régen
vártalak, hogy az én szemem gyönyörködhessék a te nézésedben, tudom
ugyis, ha nem mondod is, hogy értem jöttél?!

A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott az aranyszéken, de
azért egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.

Csak eszik, csak eszik, a szép leány pedig kinálgatja erősen, mondván:

– Egyél-igyál szép szerelmem, lakj jól, mert ugyis tudom, ha nem mondod
is, hogy messzi főldről jösz.

A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott az aranyszéken, de
azért egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.

Mikor vége volt az ebédnek, a szép leány harmadszor is megszólalt,
mondván:

– Most szivem szive, a tiéd vagyok; itt van karcsu derekam, öleld meg.

Mikor a Jó-fiu harmadszor sem válaszolt, megharagszik a szép leány, neki
esik a királyfi hajának, tépi mint a kendert, majd agyba-főbe veri s
ugyannyira megpiszkolta az a semmi leány, hogy a királyfi leesett a
földre, vérbe-fagyba ott hagyva fetrengett, de az még ott is
ütötte-verte. Mikor a királyfi felocsudott, kitántorodott a szobából,
kivánczorgott a kastélyból, hát csak ekkor vette észre, hogy a
mutató-ujján ott van ám a karika-gyűrü.

Aztán a Jó-fiu valahogy csak elténfergett a hajóra, fölkereste jó
tátoslovát, de már ekkor se nem szólt, se nem beszélt, hanem szótlanul
lerogyott a szalmaágyra, mely ugy a szögletben állott.

Itt a tátosparipa megszánta a Jó-fiut, odamén fölibe, háromszor rálehelt
s ime, annak azonnal, mintha ketté vágták volna, minden fájdalma elmult
és csendes álom szállta meg. Aludt reggelig. Reggelre kelve, midőn a
tátosparipa fölkeltette, azt találja neki mondani:

– Édes lovam, minek háborgatsz, mikor oly jól aludtam s oly szépet
álmodtam.

– Álom ide, álom oda, válaszolt neki a tátosparipa, de most láss a
dolgod után. Eredj be harmadszor is abba a nagy kastélyba s szinte azon
az uton és módon, mint a két első gyűrüt elhoztad, hozd el a harmadikat
is, – majd meglátod, hogy a harmadik gyűrü, mely a középső ujjadra
magától fölpenderül, oly gyöngyörves lesz, hogy annak a két első fia sem
lehet; de meg is zsákol érte a szép leány ugy, hogy alig birsz kijőni a
magad lábán; mert most is háromszor intéz hozzád beszédet, de te egy
árva szót se válaszolj, különben én is, te is és az egész hajós nép itt
veszünk gonoszul. De még azt is akarom mondani, hogy jó eleve hadd meg a
hajósoknak, hogyha délutáni két órára ki nem jösz a nagy kastélyból,
tüstént menjenek be érted s hozzanak ki.

A Jó-fiunak minden kedve elment a bemenéstől s oly savanyu képet vágott,
mintha vadalmába harapott volna; be is akart volna menni meg nemis, de
mégis bement, s ugyanazon az uton és módon eljutott a kastély ebédlő
szobájába, hol már két személyre meg is volt teritve az asztal. Leül az
egyikhez s hozzálátott az evéshez.

Csak eszik, csak eszik, egyszer az asztalra egy karika-gyűrü pördül,
hármat fordul s leánynyá változik, még pedig olyanná, hogy olyant a
Jó-fiu sem azelőtt, sem azután, sem azóta nem látott. A két első leány
is szép volt, de ez még kétszerte szebb, de el is állott a Jó-fiu
szeme-szája mint a juhnak, és kés, kanál, villa kiesett a kezéből.

– Hipp-hopp, itt vagyok, szivem szép szerelme! szólt a leány, már régen
vártalak, hogy az én szemem gyönyörködhessék a te nézésedben; mert tudom
ugyis, hogyha nem mondod is, hogy értem jöttél?!

A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott a széken, de azért
egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.

Csak eszik, csak eszik, de a leány is kinálgatja szép szavával:

– Egyél-igyál, lakj jól, szivem szive, mert ugyis tudom, ha nem mondod
is, hogy messzi földről jősz, megéheztél.

A Jó-fiu ujra, másodszor sem válaszolt, hanem izgett-mozgott a széken,
mintha parázson ült volna s az evés-iváshoz látott.

Mikor vége volt a papos ebédnek, a szép leány harmadszor is megszólalt,
mondván:

– Most szivem aranyos bimbója, a tiéd vagyok; itt van karcsu derekam,
öleld meg.

A Jó-fiu, mint tátosparipája meghagyta, harmadszor sem válaszolt,
megharagszik ezért a szép leány, neki esik a hajának, tépi mint a
kendert, majd agyba-főbe veri s ugyannyira megpiszkolta az a semmi leány
azt a nagy erős embert, hogy az leesett a földre, vérbe-fagyba hagyva
ott fetrengett, de a leány még ott is ütötte-verte. Itt eljön a két óra
is, de a Jó-fiu még akkor is ott hevert a pádimentomon vérbe-fagyba
hagyva.

A hajóslegények ezért tanakodnak s mondogatják: egy óra, fél kettőre,
két óra, már nem jön, már nem jön, menjünk be érte.

Ugyis lett; be is mentek s ugy hozták ki, mintegy darab fát s aztán a
Jó-fiut lefektették a szalmaágyra.

Itt a tátosparipa megszánta a Jó-fiut, odamén fölibe, rálehel háromszor
s ime az, mintha ketté vágták volna, azonnal jobban lett és csendes álom
szállta meg. Aludt reggelig. Reggelre kelve, midőn a tátosparipa
fölkeltette, csak ezt mondta a Jó-fiu:

– Minek keltettél fel édes lovam, mikor oly jól aludtam s oly szépet
álmodtam?

– Álom ide, álom oda, válaszolt neki a tátosparipa, most láss a dolgod
után: szedjük fel a sátorfánkat s induljunk hazafelé. Mikor már azt
mondhatjuk, hogy otthon vagyunk: huzd le azt a három gyűrüt az
ujjaidról, pörgesd meg egyet-egyet háromszor, majd meglátod, hogy milyen
szép leányokká válnak azok.

Ugy is lett. – Fölszedték a sátorfájukat s hazafelé igyekeztek. Heted
napra azt mondhatták: itthon vagyunk. S ekkor a Jó-fiu lehúzta az
ujjáról a gyűrüket, egyet-egyet megpörditett háromszor s leánynyá
változtak.

– Hej, te emilyen-amolyan kutya, szólt a középen álló királykisasszony,
ki a legszebbik volt, elhoztál ugy-e?! de most mondd meg: magadnak
hoztál-e vagy másnak?

– A kék királynak hoztalak.

– Sohse leszünk mink az övé!… azért kutya, megjátszunk még veled!

No jól van, ez abba maradt. Itt hire futamodik, hogy a Jó-fiu már
megérkezett, pedig hét esztendőre való eleséget vitt magával. Meghallja
ezt a vörös vadász, ki a Jó-fiu irigye volt. Azért irigykedett pedig
reá, hogy a fővadász mesterségét az nyerte el, nem ő. Mondom, hogy
meghallja a vörös vadász, hogy már itt a révben van a Jó-fiu, ennek se
kell több, beállit a királyhoz.

– Fölséges király! kezdé beszédét a vörös vadász, ujságot mondok, még
pedig nagyot: itthon van a Jó-fiu, pedig hét esztendőre való eleséget
vitt el magával.

– Eredj, szaladj a révbe, mondd a Jó-fiunak, hogyha elhozta a három
leányt, rögtön vezesse föl a rezidencziámba.

Leszalad a vörös vadász a révbe, mondja a Jó-fiunak, hogy mit üzent a
király. A Jó-fiu még ekkor is ugy a szalmaágyon heverészett. Azt találja
mondani a Jó-fiu a vörös vadásznak:

– Menj vissza, mondd meg a királynak, hogyha ő is oly hosszu utat
akasztott volna a nyakába, mint én: ő is pihenne még.

Visszamegyen a vörös vadász a király szine elébe s a Jó-fiut erős
kegyetlenül elvádolta, hogy igy nem jön, ugy nem jön, hogy igy nem
engedelmeskedik, ugy nem engedelmeskedik.

Itt lelkem teremtette, megharagszik a kék király, s nagy léptekkel
megindul a hajó felé. Itt a Jó-fiu a király elébe vezeti a három
világszép királykisasszonyt, kiknek a láttára egészen megjuhászodott a
kék király.

A kék király aztán fölvezette a három világszép király kisasszonyt a
maga szobájába, hol az egyiket meg akarta ölelni, de az elfordult tőle,
mondván:

– Hahó, király, nem addig van az! mindaddig nem leszünk mi a tieid, mig
a mi rezidencziákat ide el nem hozod s ennek a te rosz viskódnak
tetejében három aranyhajszálra föl nem állitod!

– De hogy hozzam én azt el s hogy állitsam fel? ki fogja azt
megcselekedni?

– Majd megcselekszi az a kutya, a ki bennünket ide hozott.

– Hej, fővadász, állj elő, lekiáltott a kék király az ablakából a
Jó-fiunak.

– Jelentem alásan, itt vagyok.

– Hallod-e te fővadász – vesztél volna az anyádnál! – addig megállásod
se legyen, se ne egyél, se ne igyál, mig a három királykisasszony
kastélyát ide el nem hozod s három aranyhajszálra az én kastélyom
hegyébe föl nem állitod; különben, ha nem mondom is, ugyis tudod a dolog
vastagabb végét!

Itt a Jó-fiu nagy szomoruan kiténfergett a szobából s jó lovához
bandukolt.

– Mi bajod van kedves gazdám, mi epeszti a szivedet?

– Haj, jobb ha nem is kérded, nagy az én bajom, nagyobb a sz. Gellért
hegyénél, mikor az a kutyának való király azt parancsolta, hogy addig
megállásom se legyen, se ne egyem, se ne igyam, mig a három
királykisasszony kastélyát ide el nem hozom s három aranyhajszálra a
rezidenczia tetejére föl nem állitom.

– Ha csak ez a bajod, felelt neki a tátosparipa, ennél kisebb gondod is
nagyobb legyen, csak eredj vissza a királyhoz s kérj tőle egy
félesztendei eleséget, az én számomra pedig egy véka zsarátnokot.

A Jó-fiu visszamegyen a királyhoz s kért tőle fél esztendőre való
eleséget és egy véka zsarátnokot. A király adott neki.

Itt a Jó-fiu megint hosszu útra indult, megint a tenger szinén evezett.

Csak mén, csak mendegél, egyszer a tátosparipa egyet rugott, a Jó-fiu
pedig, hogy meghallotta, azonnal a lovánál termett.

– Mi bajod van, kedves lovam?

– Nekem semmi sincsen, csak neked ne legyen; de ha a tanácsomra
hallgatsz, még a hajadszála sem görbül meg: vedd elő csak azt a kis
sípot, melylyel a 12 Igaz jó minap megajándékozott, fuj belé, majd
megjelenik annak a hangjára a 12 Igaz, majd kérdik tőled, hogy mit
parancsolsz kedves gazdánk és ekkor neked csak ez legyen szód és
mondásod: nem egyebet, mint azt, hogy a világszép három királykisasszony
kastélyát, ugy a hogy van, vigyétek el a kék király birodalmába s
állitsátok fel három aranyhajszálra a rezidenczia hegyébe; de elébb a 12
Igazt vendégeld meg azzal, a mi csak a hajón van és ha kérdik, hogy
mivel tartoznak, egy kis krajczárt se fogadj el tőlük. Majd kinálnak ők
téged aranynyal és ezüsttel, de te csak ugy cselekedjél, mint a hogy én
parancsolom.

Itt a Jó-fiu felmegyen a hajó tetejére, előveszi a kis sípot, belefúj,
hát nagy zúgás, csörömpölés és csattogás között azonnal ott termett a 12
Igaz, meglepik a hajót mint a madarak és enni-inni kérnek. A Jó-fiu, a
mi csak a hajón volt, már mint a félesztendei eleséget mind odadta a 12
Igaznak, kik aztán, mikor jóllaktak, azt kérdik tőle:

– Mivel tartozunk?

– Semmivel, felelt a Jó-fiu, meg van ezért már régen fizetve.

– Kivánj annyi aranyat-ezüstöt, a mennyit csak elbir a hajód, mégis
kifizetjük.

– Minek volna nekem az arany és ezüst? csak a bajom gyülnék meg vele!

– No jól van, válaszolt a 12 Igaz, már látjuk, hogy kivel van dolgunk:
azért mit parancsolsz kedves gazdánk?

– Nem egyebet, mint azt, hogy a világszép három királykisasszony
rezidencziáját, ugy a hogy van, mindenestül, még ez éjjel vigyétek el a
kék király birodalmába s annak a kastélya tetejére három aranyhajszálra
állitsátok fel.

– Jól van, válaszolt a 12 Igaz, meglesz, csak te menj bátran haza s
mikorára hazaérsz, már akkor a világszép három királykisasszony
rezidencziája is ott lesz a maga helyén.

Ezzel a 12 Igaz nagy zúgás, csörömpölés és csattogások között
eltávozott, a Jó-fiu pedig hazafelé forditotta a szekere rúdját s
mikorára hazaért, már ott volt a kék király kastélya tetején a világszép
király kisasszonyok rezidencziája három aranyhajszálra felállitva.

Itt hire futamodik, hogy a Jó-fiu már megérkezett, pedig fél esztendőre
való eleséget vitt magával.

Meghallja ezt a vörös vadász, a Jó-fiu irigye, izibe beállit a kék
királyhoz s csak elkezdi:

– Fölséges király! ujságot mondok, még pedig nagyot: itthon van a
Jó-fiu, pedig félesztendei eleséget vitt el magával.

– Eredj, szaladj a révbe, mondd meg a Jó-fiunak, hogy hivatom s jőjön
fel a rezidencziámba.

Leszalad a vörös vadász a révbe, mondja a Jó-fiunak, mit üzent a király.
A Jó-fiu még ekkor is az ágya szalmáját nyomta. Azt találja mondani a
Jó-fiu a vörös vadásznak:

– Menj vissza, mondd meg a királynak, hogy mindjárt megyek; különben
hogyha ő is oly hosszu utat akasztott volna a nyakába, mint én: ő is
pihenne még.

Visszamegyen a vörös vadász a kék királyhoz s a Jó-fiut erős kegyetlenül
elvádolta, hogy ezt mondta, hogy azt mondta, hogy igy nem akar, hogy ugy
nem akar engedelmeskedni.

Itt lelkem teremtette, megharagszik a kék király, erős léptekkel
megindul a hajó felé; de már ekkor a Jó-fiu ép szemközt jött reá, kinek
azt találja mondani a király:

– Hát te ilyen, amolyan bestiája, mit üzentél nekem? elvégezted-e azt, a
mit rád parancsoltam?

– Tekintsen csak fölséged a rezidenczia fölé.

Odanéz a király, hát látja, hogy a világszép királykisasszonyok
rezidencziája három aranyhajszálon már ott áll a kastélya felett. Ennek
se kell több, izibe visszafordul s egyenesen a három királykisasszonyhoz
nyitott be.

– No szivem szép szerelmei, teljék szivetek kivánsága, már itt van a
rezidencziátok; de most már csak az enyimek vagytok?!

S ezzel a vén kék király meg akarta ölelni az egyiket, de az elfordult
tőle, mondván:

– Hahó király, nem addig van az! majd odafent leszünk a tiéd, de elébb
átköltözünk a mi rezidencziánkba.

S ezzel a három világszép királykisasszony azonnal fölkerekedett,
szedték-vették a sátorfájukat, hogy fölmennek a maguk rezidencziájába.

A világszép három királykisasszony elől ment, a kék király pedig utánuk.
Itt lelkem teremtette, egyszer csak előáll egy aranygarádics, melyen a
három kisasszony izibe felfutott. A kék király is fel akart menni, de az
aranygarádicsot nem találta, elvesztette a szeme elől. A három
királykisasszony csak onnan felülről nevette, hogy mint tapogatózik a
kék király – hasztalanul; mert az aranygarádics nyom nélkül, a hogy
előállt, ugy el is tünt, csak az egyik királykisasszony kiáltott neki le
ilyeténképen:

– Hallod-e, te vén bolond kék király, mindaddig nem leszünk mi a tiéd:
mig az élet és halálnak vizéből nem ihatunk, mig azokból egy-egy
kőkorsóval nem hozol nekünk.

– De ki hozza azt el? kérdé a vén király.

– Majd elhozza az a kutya, a ki bennünket ide hozott.

– Hej fővadász, állj elő! kiáltott a király a mi Jó-fiunknak.

– Jelentem alásan, itt vagyok.

– Hej, te emilyen amolyan kutya – vesztél volna az anyádnál – mindaddig
se ne egyél, se ne igyál, mig az életnek és a halálnak vizéből egy-egy
kőkorsóval nem hozasz; különben ha nem mondom is, ugyis tudod a dolog
vastagabb végét.

Itt a Jó-fiu nagy szomoruan kiténfergett a szobából; mert azt se tudta,
hogy merre van az ajtó s egy üveges almáriomba nyitott be, csak mikor a
fejét megütötte, tudta, hogy hányadán van a dolog s aztán jó lovához
vánczorgott.

– Mi bajod van kedves gazdám; mi epeszti a szivedet?

– Haj, édes lovam, jobb ha nem is kérded; nagyobb az én bajom mint a Sz.
Gellért hegye s jobban nyomja a szivemet, mintha az feküdnék rajta!… hát
az imént a király maga elé hivatott s ekkor azt mondta nekem: hogy addig
se ne egyem, se ne igyam, mig az életnek és a halálnak vizéből egy-egy
korsóval nem hozok.

– Ha csak ez a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak eredj
be a királyhoz s kérj tőle egy fél esztendőre való eleséget, az én
számomra pedig egy véka zsarátnokot.

Itt a Jó-fiu visszamegyen a királyhoz s kér tőle egy fél esztendei
eleséget és egy véka zsarátnokot. A király adott neki, csakhogy aztán
itt legyen az életnek és a halálnak vize egy-egy kőkorsóban.

Ezzel a Jó-fiu ujra elindult a sik tengeren hetedhét ország ellen,
egyszer a tátosparipa egyet dobbantott, a királyfi pedig azonnal ott
termett.

– Mit parancsolsz kedves lovam?

– Nem egyebet, mint azt: fujd meg csak a te kis sípodat, majd
megjelennek előtted a te szolgáid, a 12 Igaz s majd kérdik tőled: mit
parancsolsz édes gazdánk és ekkor neked csak ez legyen szód és mondásod:
nem egyebet, mint azt, hogy hozzatok nekem az életforrásból egy korsó
vizet, ugyszinte a halálforrásból is s azok azt menten teljesitik; de
elébb vendégeld meg őket amugy magyar miskásan és ekkor majd kérdik
tőled: mivel tartozunk; de te erre csak ezt feleld: semmivel, ugyis meg
van már azért fizetve.

Itt a Jó-fiu fölmegyen a hajó tetejére, belefuj a kis sípba, hát nagy
zúgás, zörgés és csattogás között imhol jön a 12 Igaz s enni-inni
kérnek.

A Jó-fiu adott nekik annyit, a mennyi a bőrükbe fért, ugyannyira, hogy a
félesztendei eleségből itt-ott maradt valami vagy semmi; s ekkor kérdik:

– Mivel tartozunk?

– Semmivel, válaszolt a Jó-fiu, meg van már azért fizetve.

– Kivánj aranyat ezüstöt annyit, a mennyit csak a hajód elbir s azonnal
kifizetünk.

– Minek lenne nekem az arany és ezüst, csak a bajom gyülne meg vele.

– Már látjuk, hogy kivel van dolgunk, azért azt kérdjük tőled: mit
parancsolsz, kedves gazdánk?

– Nem egyebet, mint azt: hogy hozzatok az élet- és halálforrásból
egy-egy kőkorsó vizet.

Alig hangzott el a parancs, már ott állt a két kőkorsó, az egyikben volt
életviz, a másikban pedig halálviz.

S ezzel a 12 Igaz nagy zúgás, zörgés, csattogás között eltávozott, a
Jó-fiu pedig hazafelé forditotta a szekér rúdját s harmad napra azt
mondhatták: itthon vagyunk.

Itt hire futamodik, hogy a Jó-fiu hajója megérkezett. Meghallja ezt a
vörös vadász, tüstént beállitott a király elé s azt mondja neki:

– Fölséges úr! ujságot mondok, még pedig nagyot: a Jó-fiu megérkezett,
pedig félesztendőre vitt eleséget.

– Tüstént szaladj a hajóra, mondd meg neki, hogy rögtön jőjjön a szinem
elébe.

Hej, a vörös vadász sem rest, izibe leszalad a tenger partjára, fel
egyenesen a hajóra, fölkeresi a Jó-fiut s elmondja neki, hogy mit üzent
a király. A Jó-fiu erre csak azt találta mondani:

– Menj vissza a királyhoz, mondd meg neki, hogy egyszeribe ott leszek;
különben ha ő is oly hosszu utat akasztott volna a nyakába mint én: ő is
pihenne még.

Visszamegyen a vörös vadász a kék királyhoz s a Jó-fiut erős kegyetlenül
elvádolta, hogy az ezt mondta, azt mondta, hogy az igy nem akar, ugy nem
akar engedelmeskedni.

Itt lelkem teremtette, megharagszik a vén kék király, kezébe veszi a
botját, egy nagy köpönyeget akasztott a nyakába, s maga ballagott le a
hajóhoz; de már ekkor a Jó-fiu elébe jött, kezében hozván a két
kőkorsót.

– Hát te ilyen olyan bestiája, mit üzentél nekem?

– Nem üzentem én felségednek egyebet mint azt: hogy egyszeribe ott
leszek; különben ha ő is, már mint fölséged, oly hosszu utat akasztott
volna a nyakába, mint én: ő is pihenne még.

– Hisz a vörös vadász ezt mondta, azt mondta.

– Hazudott a kutya, különben szaváról ismerik meg a harist, ő kigyelme
régóta irigyem, hogy miért, miért nem, azt csak a jó Isten tudja.

– Tüstént karóba húzatom a gazembert!

S a kék király akkép cselekedett, mint mondá; a vörös vadászt
lefülelték, karóba húzták, vérét a föld itta, husát a kutya ette, csak a
feje száradt ki a verőfényes napon, de legalább igy nem fog többé neki
fájni, mert nem lesz nyers.

Itt a kék király kezébe vette a két kőkorsót s felkiáltott a világszép
királykisasszonyoknak:

– Szivem szép szerelmei, teljék szivetek kivánsága: itt van az életnek
és halálnak vize egy-egy kőkorsóban; de most már csak az enyimek
vagytok.

– Hahó, vén kék király, nem oda Buda! mindaddig nem leszünk mi a tiéd,
mig magadat össze nem apríttatod és e vizzel valamelyikünk meg nem
öntöz.

– De szivem szép szerelme, hogy cselekedjem én azt meg?

– Majd megcselekszi az, a ki idehozott bennünket.

Már ekkor nem mondta a világszép királykisasszony ezt a szót: „az a
kutya“…

– De, folytatá tovább a világszép királykisasszony, hogy meglásd mind
te, mind az a másik, hogy semmi bántódástok nem lesz, próbául
megengedjük, hogy elébb a Jó-fiu tátosparipáját apritsák össze.

Mit volt mit tenni a Jó-fiunak, ki kellett vezetni jó tátoslovát, majd ő
maga sziven szúrta, minden vérét egy edénybe szedte, a husát pedig
diribról darabra vágta, majd az összeapritott húst a felfogott vérrel
leöntözte. A három királykisasszony ugy az ablakról nézte, hogy mit
mivel a Jó-fiu, majd az egyik a három közül izibe leszaladt az
aranygarádicson, kezébe vevén az egyik kőkorsót, melyben életviz volt és
az összeapritott tátosló husára néhány cseppet öntött, s ime! a hús és
vér közül kiugrik egy gyönyörüséges gyöngy-adta 24 éves ifju,
aranyhajjal, aranyfoggal s neki esik a leánynak, meg akarta ölelni és
csókolni, de az elfordult tőle s mint a nyil felszaladt az
aranygarádicson, de mégsem állhatta meg, hogy vissza ne tekintsen a szép
ifjura s ekkor ezt kiáltotta vissza neki:

– Hahó, szép ifju, nem te ülsz az első székbe, nem téged illet a
választás, hanem azt, a ki bennünket idehozott.

S ezzel a szép ifju a Jó-fiuhoz fordult s azt mondja neki:

– Hallod-e hű bajtársam, Jó-fiu! Én neked sokkal tartozom, hogy a ló
képéből megszabaditottál, mert azelőtt én is csak oly ép kézláb voltam,
mint te, de egy boszorkány megigézett, megbabonázott, lóvá változtatott,
most pedig – hála Isten! – ismét visszanyertem elébbi formámat: azért
itt van parolás tenyerem, hogy örökké hű bajtársad leszek, soha a bajban
el nem hagylak, mert én is csak oly királyfi vagyok, mint te; – de elég
legyen a szóból ennyi, most a dologra: vetkőzzél csak te is le, szúrd
sziven magad, majd én minden csepp véred fölfogom, husodat pedig
összeapritom, – majd te hozzád is leszalad egy királykisasszony, majd
téged is megöntöz az életvizből, eddig is csinos fiu voltál, de akkor
7-szerte csinosabb leszesz.

Mit volt mit tenni a Jó-fiunak, ráadta a fejét, levetkőzött, sziven
szúrta magát, omló piros vérét felfogta a tátoslóból lett királyfi, ki
aztán annak a husát összeapritotta s a vérrel meglocsolta.

A három királykisasszony most is az ablakban állott, majd az egyik a
három közül izibe leszaladt az aranygarádicson, kezébe kapta az egyik
kőkorsót, melyben szinte életviz volt és az összeapritott húsra egy pár
cseppet kiloccsantott s ime, a husból és vérből kiugrik egy gyöngyadta
gyönyörves királyfi aranyhajjal, aranyfoggal. Eddig is szép volt a
Jó-fiu, de most hétszerte szebb, ki neki esik a világszép
királykisasszonynak, meg akarja ölelni és csókolni, de az elfutott
előle, felszaladt az aranygarádicson a három aranyhajszálon álló
rezidencziába, de mégsem állhatta meg, hogy vissza ne tekintsen és ekkor
ezt kiáltotta vissza:

– Hahó, szivem szép szerelme! igaz, hogy te ülsz az első székben, téged
illet az elsőség, mert te hoztál ide, de hármunk közül kell választanod.

A vén kék király az ablakból nézte, hogy mit cselekszik a tátosparipa és
a Jó-fiu, ő is végre ráadta a fejét, hogy őt is szúrják sziven, omló
piros vérét fogják fel, husát apritsák össze, s aztán őt is hagy öntözze
meg az egyik királykisasszony.

Ugyis lett. – Őt is sziven szúrták, omló piros vérét felfogták, husát
összeapritották, majd a vért a husra öntötték.

A három királykisasszony az ablakból nézte, hogy mi történik a vén kék
királylyal, végre egyik a három közül izibe leszaladt az
aranygarádicson, kezébe kapta a kőkorsót, de ebben nem élet, hanem
halálviz volt, melyből egy pár cseppet öntött az összeapritott husra s
ime, a kék királynak még a csontja is porrá égett, hamuvá lett.

S ekkor a másik két királykisasszony is lejött az aranygarádicson s
mindhárman összefogóztak, a Jó-fiu elébe léptek, mondván:

– Most már válaszsz közülünk.

Az a világszép királykisasszony, a ki jobbról állott, ugyszinte az is, a
ki balról volt, fejük billentésével a középsőre mutattak, hogy azt
válaszsza. Csakugyan a Jó-fiu azt is választotta, már mint a középsőt,
de ez is volt a legszebb mindhárom között, jóllehet alig lehetett
kűlönbséget köztük tenni, mert mind ruhára, mind termetre, mind
szépségre igen egyformák voltak. A tátosparipából lett királyfi a jobb
oldalon álló királykisasszonyt választotta, mert ennek a személye
tetszett személyének legjobban, a harmadik királykisasszony végre a
fővezérnek nyujtotta a kezét.

Aztán lakzit laktak, bezzeg volt lé, meg lé, boldog volt az, a kinek egy
kanállal is juthatott.

A kék király holta után a Jó-fiut választották meg királynak, ki a
feleségével együtt él, ha meg nem halt.



A VILÁGUL SZALADT SZEGÉNY EMBER.

Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége. Itt az ember olyan
szegény volt, hogy még kenyérben sem evett eleget; semmije se volt a
világon, csak egy rozsdás fejszéje. Ezzel kereste kenyerét.

Most is az erdőre ballagott fát vágni, vállán volt a rozsdás fejsze. A
mint mén mendegél, elő-utó-talál egy koldusasszonyt, kinek három
neveletlen gyermek volt a karján, kiket út mellett kért alamizsnával
táplálgatott. A három neveletlen gyermek mind egyvivásu volt; egyszerre
látták meg Isten verőfényes napját, bár az nekik szomoruan világitott.

A koldusasszony alamizsnát kért a szegény embertől; de az nem adott
neki, minthogy nemis volt, sőt rádásul jól összeteremtettézte, hogy te
ilyen olyan paráznája, hogy mersz emberek szeme elé kerülni, hisz
világéltemben sohse hallottam, hogy egy asszonyi állatnak egyszerre
három porontya is lehessen?!

– No szegény ember, felelt neki a koldusasszony, fizessen meg neked az
Isten érdemed szerint s adjon a te feleségednek, egy hassal háromszor
annyit!…

No jól van, ez abba maradt. A szegény ember nagy boszusan kiballagott az
erdőre fát vágni, a koldusasszony pedig tovább is ott kéregetett
alamizsnát az út mellett az arra járó-kelőktől.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
semminél, a szegény ember hazakerül az erdőről, bemegyen a szobába s le
akar ülni a tűz-loczára, de a bábaasszony – mert közbe légyen mondva, a
feleségét ép várandós állapotban hagyta – rárivalkodik nagy mérgesen:

– Ne üljön oda; mert ott gyermek van!

A szegény ember odább húzódott, ujra le akar ülni, de a bábaasszony
ismét rárivalkodik nagy mérgesen:

– Ne üljön oda; mert ott gyermek van!

A szegény ember azt se tudta, hogy hányadán van, ismét odább húzódott,
le akar ülni patkára; de a bábaasszony ismét rárivalkodik nagy mérgesen:

– Ne üljön oda; mert ott gyermek van!

Igy a szegény ember kilencz helyre akar leülni, de a bábaasszony
mindenütt rárivalkodott, mondván:

– Ne üljön oda; mert ott gyermek van!

Megijed a szegény ember, hogy már az egész szobája tele van
gyermekcsékkel, világul szaladt, a hátára vette az erdőt s belőle soha
többé ki nem jött. Itt igazán volt ember, nincs ember!

Itt az egész országban hire futamodik, hogy itt meg itt, ebben meg ebben
a faluban egy szegény asszonynak egyszerre kilencz gyermeke lett;
ugyannyira, hogy még magának a királynak is eljutott a fülébe.

Ennek sem kell több, felöltözködött paraszti ruhába s fölkereste a
szegény asszonyt, hogy hagy lássa, vajjon igaz-e az, a mit a hir beszél.
A király ép szemközt találta a bábaasszonyt, ki már tiz sorjával is
bejárta a falut, de komának senkise akart eljőni.

– Honnan-honnan bábaasszony? kérdi a paraszt ruhába öltözött király.

– Jobb ha nemis kérdi nagy jó-uram, felelt a bábaasszony, tiz sorjával
is bejártam a falut, de ennek a szegény asszonynak mégse kaptam komát!

– Ha csak az a baj, majd leszek én.

S a király lett a szegény asszony komája, ki ajándékképen mindegyik
keresztfiának egy-egy telket adott.

Itt a szegény asszonyból olyan gazdag lett, hogy csak párját kellett
volna keresni, de ha keresték volna is, mégse találtak volna, ki aztán a
gyermekeket, mikor azt az időt elérték, iskolába járatta s mindegyiknek
egyforma ruhát csináltatott.

A kilencz fiu csak jár az iskolába, csak jár, hát hallják, hogy a
többieknek édes apjuk és édesanyjuk is van, nekik pedig csak édesanyjuk.
Ez a legkisebbik fiu fejébe nagy szeget ütött, azért kérdést intézett
tubus szüléjéhez, mondván:

– Ugyan tubus szüle, nem felelne egy kérdésemre?

– S mi lenne az, édes fiam?

– Az biz nem egyéb, csak az, hogy van az, hogy a többi gyermekeknek
édesapjuk és édesanyjuk is van, nekünk pedig csak édesanyánk?

– Hahó kis fiam, jobb ha nem is kérded: nektek is volt édes apátok,
hanem mikor fájdalommal a világra szültelek és hogy kilenczen voltatok,
ezen annyira megijedt, hogy itthagyott engem a fa-képnél, s világul
szaladt. Tán még most is itt tengődik ebben a nagy vadon erdőben, hogyha
azóta a vad állatok meg nem ették.

– De nem azt mondom én, tubus szüle, hanem azt, hogy mi kilencz
testvérek elindulunk abba a nagy vadon erdőbe édesatyánk fölkeresésére.

Mit volt mit tenni a gazdag asszonynak, erőnek erejével csak nem
tarthatta őket vissza, a kilencz fiut tehát utnak eresztette édesatyjuk
fölkeresésére. De mielőtt elmentek volna, a legkisebb fiu, mint a kinek
legtöbb esze volt, csináltatott a vargával olyan csizmát, de csak egyet,
melybe az embernek mindkét lába belefért.

Mikor a nagy csizma készen volt, a kilencz fiu elindult ország
világszerte édesapjuk fölkeresésére.

Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, hét esztendeig, hét
hónapig, hét napig, egyszer egy forrás partjához értek.

Mikor ideértek, megszólal a legkisebb, szót szólván:

– Hej, álljatok meg édes testvéreim, igyunk ebből a forrás-vizből s
aztán mosakodjunk meg benne.

Az öregebbek szót fogadtak, megálltak, leszálltak a paripákról s ittak a
forrás-vizből. Ime! a viztől mind kihullt a foguk s aranyfogak nőttek
helyébe. Majd aztán megmosakodtak a csuda-forrásban s mindegyik haja
aranyhajjá változott, orczájuk pedig oly gyönyörves lett, hogy ki se
látom mondani. Eddig is szépek voltak a legények, mert már majd
emberkort értek, de most hétszerte szebbek lettek.

A mint ott a csuda-forrásnál időznének, egyszer odaszáll egy fehér
galamb, megszólal s azt mondja a testvéreknek:

– Halljátok-e szép legények, itassatok meg engem is e forrásvizből.

Hej, a legkisebb testvér sem hagyta ezt kétszer mondani magának, izibe
lehajolt a forráshoz, meritett belőle két kezével, majd a vállára szállt
fehér galambot megitatta a szájából. Itt a galamb megrázkodott s
asszonynyá változott.

– No királyfiak, mert azok lesztek, jótét helyébe jót várjatok!… Ha nem
mondjátok is hogy hova igyekeztek, ugyis tudom, de tovább egy tapodtat
se menjetek, hanem a nagy csizmát, meg egy kulacs bort és egy egész
kenyeret rakjátok le ide a forrás mellé, majd előjön egy meztelen ember,
ki kilencz jávor-szarvast hajt, majd iszik az a borból, majd eszik az a
kenyérből, majd felhuzza ő a nagy csizmát s ekkor nem bir elszaladni,
könnyen megfoghatjátok. Mert az a meztelen szőrös ember senki más mint
tulajdon nemző apátok, ki midőn a jávor-szarvasokat megitatja, ehhez a
kilencz szomoru füzfához szokta kötni. Mindegyik jávor-szarvas hátán
egy-egy üveg-koporsó van fektetve. Ezekben pedig egy-egy szép leány, kik
szinte, mint tik, egy hassal jöttek a világra. Ti aztán az
üveg-koporsókat szép csendesen emeljétek le, nyissátok fel a tetejét s
ki-ki sorra a maga mátkáját csókolja meg háromszor. Erre a leányok
fölébrednek mély álmukból s vizet kérnek s ekkor itassátok meg őket,
ki-ki a magáét, sorra, a hogy született, s a többi aztán magától jön.

Ugy is lett. – A kilencz testvér elbujt a fák közé, de elébb a nagy
csizmát, meg az egész kenyeret és az üveg bort letették a forrás mellé.

Itt eljön a dél, el a pihenés ideje, a szőrös ember hajtja a kilencz
jávor-szarvast, a forráshoz tereli, megitatja, majd aztán mindegyiket
sorjában, a hogy a leányok születtek, a szomoru fűzhöz kötözte, maga
pedig visszajött a vizhez, hát csak ekkor látja, hogy a forrás mellett
egy csizma, meg egy kenyér és egy üveg bor van letéve.

Csak nézi, csak nézi, hol a csizmát, hol a kenyeret és hol a bort s
ekkor eszébe jutott, hogy ő valaha ily kenyérrel és borral élt, majd
felkapta a kenyeret és bort s az ég felé tartotta. Majd az evéshez és
iváshoz látott s mikor vagy kétszer jól meghúzta az üveget, ugrált,
tánczolt mint egy gyermek. Majd felkapta a csizmát, illesztgeté a
lábához, hol az egyikhez, hol a másikhoz, végre felhuzta mind a kettőre.

A fiai ép ezt várták s mikor mindkét lába benn volt, izibe előrontottak,
lefülelték az öreget, kezét-lábát összekötözték.

Mikor ezzel is készen voltak, ki-ki kiválasztotta születés szerint a
maga jávorszarvasát, ki-ki leemelte a maga üveg-koporsóját, benne a szép
menyasszonyt, majd felnyitván a tetejét, ki-ki megcsókolta a maga szép
halottját háromszor.

Ime! az első csókra megmozdultak a szép leányok, a másodikra
megrázkódtak, a harmadikra pedig fölébredtek s mindegyik vizet kért,
hogy hagy igyék.

Mindegyik megitatta a maga menyasszonyát s ekkor azt mondák egymásnak:

– Én a tiéd, te az enyém, ásókapa se választ el egymástól.

Aztán megölelték, megcsókolták egymást. Most a fehér galamb is
előrepült, megrázkódott s királyasszonynyá változott; fején korona,
kezében királyi bot, ki mindegyik leányára – mert mind a kilencz az övé
volt – ráadta az áldást s mindegyikkel egy-egy birodalmat adott
jegyajándokul.

Majd odalépett a szőrös emberhez, valami irral megkente a mellét s az
azonnal visszanyerte az emberi hangot. Aztán az öreget felöltöztették
biboros-bársonyos ruhába s az első székbe ültették, a feleségeért pedig,
már mint a kilencz fiu anyjáért, üveges-aranyos hintót küldtek s ugy
hozatták el aztán nagy parádéval.

Aztán lakzit laktak s még most is élnek, nagy boldogan, ha meg nem
haltak.

A lakodalomban én is ott voltam s ilyetén áldomást mondtam:

„Szegfűszinű szép magamtól, kilenczképü kigyelmedtől, áfitur, páfitur,
Páfi Györgytől, még egy pohár bort köszöntök kendre. Ez a bor tőkén
termett, hordóba szűrték, fogcsikorodás, biró-birs… Meghagyta a vak
gazda a sánta gazdasszonynak, gyujtsa meg a galycsos gyertyát, menjen le
a töredezett pinczébe, hozzon fel bort a romladozott hordóból, köszöntse
a pofonvágott ispánra a vak gazda jó akaratjáért.“

A ki e pohárköszöntést egy szuszra el nem tudja mondani: egy pint bor az
áldomás.



AZ ARANYFOGU TESTVÉREK.

Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége, meg egy szuka
kutyája és egy kancza lova. Itt már hét esztendeje annak, hogy a szegény
ember megházasodott s ugyanekkor vette a kutyát is, lovat is, egy-egy
kis pénzen. És ezen időtől fogva sem az asszony nem szült magzatokat,
sem a kutya nem kölykezett, sem pedig a ló nem ellett; hanem mindhárom
gyümölcstelen, meddő volt.

Itt lelkem teremtette, egyszer a szegény ember térül-fordul, kimegyen a
piaczra s ott egy halat vett. Hazaviszi a szegény ember a halat,
megtisztitja, kimossa, majd hat egyenlő darabba vágta s aztán
megsütötte.

Mikor készen volt a sülthal, a hat darabból kettőt a feleségével etetett
meg, kettőt a kutyájának adott, kettőt pedig a lovának.

Itt lelkem teremtette a sülthaltól mind az asszony teherbe esett, mind a
kutya kölykes lett, mind a ló vemhes.

A kutya kilencz hétre két aranyszőrü kutyát kölykezett.

Az asszony kilencz hónapra két aranyhaju, aranyszáju és aranyfogu
gyermeket szült.

A kancza pedig kilencz esztendőre két aranyszőrü csikót fiadzott.

Mind a két aranyhaju, aranyszáju, aranyfogu gyermek, mind a két
aranyszőrü kutya, mind a két aranyszőrü csikó tátos volt; aranyfogakkal
jöttek a világra.

És mindannyian anyajegyesek voltak: a két aranyfogu testvérnek csillag
volt a homlokán; a két tátos csikó és a két kutyakölyök keselyek voltak;
mindegyik a jobb lábára.

Mikor a két aranyfogu gyermek betöltötte a kétszer hét számot: mindegyik
kiválasztotta a maga jószágát, mondván: ez az én csikóm, ez a te csikód,
ez az én kutyám, ez a te kutyád, s igy kinek-kinek volt egy-egy.

Itt lelkem teremtette, egyszer a mint a két tátoscsikó a kertben
legelészne, mindegyik véres lábbal jött elő. Itt a két aranyfogu testvér
megyen a vér után, egyszer az utjok kétfelé vált; jobb és balfelé. Az
idősb testvér jobbfelé ment, a kisebbik pedig balfelé, hát mindketten a
földből kinőve hegygyel fölfelé egy-egy kardot találtak, melyeket aztán
kihúztak a földből s az oldalukra kötöttek.

A szabónál aztán csináltattak szép biboros-bársonyos ruhát, melyet aztán
magukra öltöttek.

Igy már a két aranyfogu testvér mindennel a mi egy vitéznek kell, el
volt látva: volt tátoslovuk, tátoskutyájuk, biboros-bársonyos ruhájuk és
földből nőtt kardjuk.

Itt egyszer megszólal a nagyobbik s azt mondja a kisebbiknek:

– Kedves testvérem! nekem már itthon nincs maradásom. Hogy hova megyek,
azt ne kérdezd, ugyis majd utánam jösz. Ne itt van egy bokor rózsa, mely
olyan tulajdonsággal bir, hogyha én eltávozom tőle: elkezd hervadni;
hogyha pedig feléje közelitek: kinyilik; ha pedig meg találnék halni:
akkor egészen elszárad. Én ezt a rózsát, kedves testvérem, a te
gondviselésedre bizom s erről megtudhatod: élek-e, halok-e, hazafelé
jövök-e, vagy idegen földön messzibbre távozom-e? Mondom, ha a rózsa
elszáradt, ugyannyira, hogy még a gyökerében sem lesz élet: akkor, mint
mondám, én is megszünök élni. S ekkor szakits le róla egy hervadt
rózsát, ereszd a szélnek s a merre az száll, te is csak arrafelé tarts s
keress föl engem.

Ezzel a nagyobbik testvér fölnyergelte az aranyszőrü tátoscsikót,
szólitotta a kutyáját, majd felöltözött a biboros-bársonyos köntösbe, az
oldalára kötötte földből nőtt kardját – felnevelő apjától, szülő
anyjától és édes testvérétől keserves könyhullatások között elbúcsúzván
– felült a tátoscsikóra s elment ország-világszerte hirnevet aratni.

Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
is túl, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért, hát látja, hogy egy keresztut
mellett egy vén asszony kéreget. Az aranyhaju vitéz egy kis-pénzt dobott
neki s aztán azt kérdi tőle:

– Ugyan édesanyám, nem tudna az én számomra egy alkalmas helyet, hol
lovamnak, kutyámnak istáló, magamnak pedig étel-ital s meleg ágy lenne?

– Csak erre menjen a vitéz ur, válaszolt neki a vén asszony, erre
balfelé; nem messze innen talál egy korcsmát, abban van egy néma
szolgáló, az majd ellátja mindennel, a mi kell. Lesz aranyzab,
selyemszéna a lónak, selyempikó a kutyának, magának a vitéz urnak pedig
az, a mi szemének szájának tetszik.

S ezzel az aranyfogu vitéz a balfelé vezető utra tért. A mint mén
mendegél, csakhamar elő-utó-találta a korcsmát, honnan elébe szalad a
néma szolgáló, hajtogatja magát jobbra balra s intett a kezével, hogy
menjen utána. A szegény ember fia utána ment, de a korcsmát oly rondának
és piszkosnak találta, hogy megforditotta a lova fejét s tovább ment. A
néma leány kiment a kapuba s még csak belátta, mindig az öklével
fenyegette; de a szegény ember fia, az aranyfogu vitéz, hátra sem
nézett, hanem ment a maga utján.

Csak mén csak mendegél, egyszer egy más kastélyhoz ért, melynek az
ablakából egy szép asszony nézett ki. A fiatal menyecskének igen
megtetszett az aranyfogu gavallér, kihajol az ablakon s int neki, hogy
menjen oda.

Az aranyfogu vitéz egészen az ablak alá ment s ekkor azt mondja neki a
világszép asszony:

– Édes szivem szép szerelmem, jőj fel hozzám!

Az aranyfogu vitéz aztán az ajtóra került, de itt két oroszlán állt őrt.
Most mit tegyen, hova tudjon a lelke lenni? Végre összetüzött a két
oroszlánnal. Az aranyfogu vitéz az egyik oroszlánnak fogta pártját, a
tátoskutya pedig a másiknak s nem sok idő telt el bele, hogy az
aranyfogu vitéz sziven szúrta az egyik oroszlánt, de a tátoskutya nem
oly könnyen boldogult a másikkal, mert igaz, hogy ő is erős volt, de az
oroszlán is az volt, s ezért két lábra állva egy félóráig viaskodtak
egymással, – de sem az egyik nem tudta legyőzni a másikat, sem a másik
az egyiket, mert igen egyforma erejüek voltak. Az aranyfogu vitéz
segitségével végre ezt is legyőzték. Aztán az aranyfogu vitéz mindkét
oroszlán szivét kivette s az egyiket a tátoskutyának dobta, a másikat
pedig a tátoscsikónak adta, miket azok megettek s ha eddig is erősek
voltak, de most hétszerte erősebbek lettek.

Aztán az aranyfogu vitéz jó tátoslovát bekötötte a márványistálóba,
zabot adott neki, selyemszénát tett az aranyrács közé, majd megitatta s
behúzta rá az ajtót.

A tátoskutyát pedig felállitotta őrt állani az oroszlánok helyére, hogy
az senkit az ő tudta és hire nélkül be ne ereszszen.

Mikor az aranyfogu vitéz dolgát emigy elvégezte, felszaladt a
márványgarádicson, benyitott a világszép asszonyhoz, megölelték és
megcsókolták egymást s aztán azt mondták egymásnak:

– Én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól.

De itt lelkem teremtette a mézes-mákos hetek eltelte után, észrevette az
aranyfogu vitéz, hogy a feleségének az egyik szeme mindig nevet, a másik
szeme pedig mindig könybe lábad.

Ezért kérdést intézett a feleségéhez ilyeténképen:

– Ugyan szivem szive, szép szerelmem, nem felelnél egy kérdésemre: nem
mondanád azt meg nekem, hogy mért sir az egyik szemed, mért nevet a
másik?

– Hahó aranyos bimbóm, hát mért ne mondhatnám én azt meg neked, mikor
ugy sincs titok köztünk s férj és feleség vagyunk: azért nevet az egyik
szemem, mert neked örül; azért sir pedig a másik, mert apám, anyám és
édes testvérem gonoszul vesztét siratja. Azért vesztek pedig gonoszul,
hogy ennek a vén banyának, ki itt meg itt korcsmát mér, van egy
porontya, ki a húgomba szerelmes lett; – de hogyim nem nyerhette el a
kezét, mert tudtuk, hogy a gonosznak szolgál, apámat, anyámat, édes
testvéremet és az egész várost, hol ők királykodtak, elsülyesztette, viz
alá meritette. S most a hugommal, kit békának változtatott,
tekenyős-béka-képében vele él. Ezért sir, kedves férjem, az egyik
szemem. Azért szivem szép szerelme, valahogy vadásztodban be ne vetődj
abba a korcsmába, mert nem volt rá eset, hogy az a ki oda bement, kijött
volna. Azért szivem szive, ha szeretsz, ha kedves feleséged vagyok,
teljesitsd ebbéli kérésemet, különben magadnak csúf halált, nekem pedig
holtig tartó gyászt és bánatot okoznál.

Itt az aranyfogu vitéz égre-földre igérte, hogy hajlik felesége
kérésére, pedig szivében elhatározta, hogy még az nap fölkeresi a
korcsmát, ha az életébe kerül is.

Ezért mintha vadászni ment volna, puskát vetett a vállára – jó kardja
ugyis mindig az oldalán volt – és elindult az ördöngös korcsma-felé.

Hogy odaért, a néma-szolgáló kiszalad elébe, integet neki, hogy menjen
be az ivó-szobába. Az aranyfogu vitéz nem igen kérette magát, hisz ugyis
ide igyekezett, bement az ivó-szobába. Itt a néma szolgáló sürög-forog
körülötte, mutatja a kezével, hogy inni vagy enni hozzon-e? Az aranyfogu
vitéz int neki, hogy hozzon egy itcze bort. A néma szolgáló izibe
leszalad a pinczébe, egy fekete üvegben felhoz valami bor-félét s
leteszi a vendég elé.

Itt lelkem teremtette, az aranyhaju vitéz alighogy egy kortyot lenyelt a
borból, tüstént kővé vált ott azon az ülőhelyén. Egy fekete macska ugy a
tűz-lóczán ült, mely mikor az aranyfogu vitéz kővé vált, leugrott a
helyéről, megrázkódott, hát uramfia, ugyanazon ripacsos ránczos képü
vénasszony lett belőle, ki a keresztuton alamizsnát kéregetett. Ez aztán
mint én egy szalmaszálat, ölbe kapta az aranyhaju vitézt, kivitte a
kamrájába, hol a biboros-bársonyos ruhát lehúzta, kardját a szegre
akasztotta s majd olvasni kezdte a kővé vált holtakat, mondván:

– Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, kilenczvenkilencz, csak egy
hija a száznak, de majd ez is eljön.

S ezzel a vénasszony belakatolta a kamrát, kiszaladt ismét a
keresztutra, hol koldusképében az arra járó-kelőktől alamizsnát
kéregetett.

A szegény ember kisebbik fia minden istenadta nap kétszer háromszor is
megnézte a rózsabokrot, mely napról napra száradt. S mentül jobban
száradt, az aranyfogu kisebbik testvér annál szomorubb lett; ugyannyira,
hogy még az étel sem esett jól neki, még az is kifordult a szájából.
Addig-addig száradt a rózsa-bokor, mig egyszer egészen elszáradt. A
kisebbik testvér aztán kihúzta a földjéből, hát látja, hogy még a
tövében sincs élet. Elszáradt a rózsabokor, meghalt az ő kedves bátyja.

E napságtól fogva a kisebbik fiunak nem volt otthon maradása, hanem ő is
fölnyergelte a tátoscsikót, névről szólitotta a tátoskutyát, felöltözött
a biboros-bársonyos ruhába, felkötötte az oldalára földből nőtt kardját
– felnevelő apjától, szülő anyjától keserves könyhullatások között
elbucsuzván – felült a tátoscsikóra s elment ország világszerte édes
kedves testvére fölkeresésére.

Egy szál rózsát leszakasztott a bokorról, szélnek eresztette s az
mindenütt előtte repült.

Csak száll az elszáradt rózsa, csak száll, egyszer a nagy vadon erdőben
levő ördöngös korcsma ablakában állott meg.

Hej, a kisebbik testvérnek sem kell több, leugrik a tátoscsikóról, a
kutyáját névről szólitotta s be egyenesen az ivó-szobába. Itt a
néma-szolgáló elébe szalad, sürög-forog körülötte, integet
kézzel-lábbal, hogy mit hozzon, bort-e vagy ételt. Az aranyhaju vitéz
pofon üti a leányt, ugy, hogy hármat is fordult. Erre a tűz-lóczán ülő
macska ki akart ugrani az ajtón, de a tátoskutya elcsipte s ugyancsak
vagdalta a földhöz. Mikor a néma-szolgáló látta, hogy a macska sehogysem
szabadulhat a tátoskutyától, megszólalt:

– Kegyelem, gráczia a fejemnek, mert én semminek nem vagyok az oka,
hanem ez a vén boszorkány itt, la, ki macskaképében most az egyszer
igazán rákerült az eb harminczadjára!

Erre a szóra a fekete macska mindenféleképen akart szabadulni a
tátoskutyától; karmolt, harapott, köpködött, de biz mindez nem használt
semmit, mert csak azt nyerte vele, hogy a tátoskutya annál jobban
vagdalta a földhöz, hogy szinte nyekkent.

Most a fekete macska mikor látta, hogy ez sem fizeti ki magát, az ördögi
mesterséghez látott; mindenféle állattá: kigyóvá, békává, kutyahallá,
gyikká, farkassá változott; de ezzel se ért el semmit, mert a kutya soha
el nem eresztette, hanem annál jobban szoritotta.

Végre átlátta a boszorkány, hogy nincsen szabadulás, ezért most a
könyörgéshez fogott; letérdepelt az aranyhaju vitéz előtt s égre-földre
kérte, hogy mindeneket megtesz: a bátyját feltámasztja, kilencz véka
aranyat fizet s rádásul kilenczvenkilencz ember életét adja vissza, csak
az életének kegyelem.

– No te kutya, én az életednek kedvezek, hanem igéreted váltsd be.

S aztán a vén banya egy vak-ablakból különféle szinü üvegeket szedett
elő, bement a kamrába s mindegyik kővé vált holtembert megkente s ime
azok egyenként mind feltámadtak.

Legelől jött az aranyhaju vitéz, ki midőn meglátta édes testvérét, szó
nélkül a nyakába esett s össze-vissza csókolták egymást. Aztán jöttek
elő a különféle hirneves vitézek, kik a pihenésben igen megerősödtek s
mindegyik egy maga is megküzdött volna egy oroszlánnal, kik holtiglan
felajánlották éltöket és véröket a két aranyfogu testvérnek.

De most a szegény ember nagyobbik fia áll elő s azt mondja a vén
banyának:

– Hallod-e, te kutya! az én részemről se irgalom se kegyelem mindaddig,
mig meg nem mondod, hogy a tekenős-béka képében élő fiadnak miben áll az
ereje.

Mit volt mit tenni a vén boszorkánynak, miután már ugy sem
szabadulhatott, kivallotta azt is, hogy miben áll tekenős-béka képében
élő fia ereje.

– A sóstó kellőközepén virit egy vizi-tök, melynek az árnyékában szokott
pihenni a tekenősbéka és a felesége, ennek a vizi-töknek hetedik
virágában van egy vasszelencze, a vasszelenczében egy tojás, a tojásban
egy lódarázs, ebben rejlik az én fiam ereje; ugyhogy, ha azt a lódarázst
megölnék, ő is szörnyet halna, ha pedig kiveszik a tojásból s üvegbe
zárják, akkor ugyan élni él a fiam, de minden bűbájos erejét elveszti. Ő
neki igaz, hogy nagy hatalom van a kezében, mert a vizek felett
uralkodik, de ha kegyelmet igérsz neki s életét meghagyod, akkor a
vizeket visszaparancsolja az elsülyesztett városról, minden élő állatot
feltámaszt, a várost visszaállitja ugy, a mint volt minden élő okos és
oktalan állattal egyetemben, maga pedig a vizek kútfejére ül s csak
annyi vizet ereszt ki, a mennyi elégséges a város fentartására.

Mikor a két aranyfogu testvér emigy kivette a vén banyából a titkot,
lánczra verték s hazavitték a nagy kastélyba, hol aztán egy sötét
kamrába mint a bőregeret fölszegezték.

A világszép asszony most is ott ült az ablakban s mikor meglátta a
férjét és ennek szakasztott mását, a testvérét: nem tudta a dolgot mire
vélni, nem tudta kiszemelni, hogy melyik az ő kedves férje, melyiknek
boruljon a nyakába és melyiket csókolja össze-vissza; mert a két testvér
tekintetre, termetre, szépségre, magasságra, szóval mindenre nézve
annyira hasonlitott egymáshoz, hogy még szülő anyjuk sem igen tudott
különbséget tenni köztük.

A nagyobbik testvér végre előlépett, s a világszép asszony csak ekkor
ismerte fel rég nem látott kedves férjét.

De a két testvér csak addig volt otthon, mig a lovukat jól tartották,
megetették és itatták, aztán pedig elindultak párosan a sóstó
fölkeresésére. Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer
mégis csak elértek a sóstó partjára. Egy öreg halász halászgatott a viz
partján, kitől aztán egy csónakot kértek, erre ráültek s beeveztek a
sóstó kellős közepére; ott meglelték a vizi-tököt, melynek az árnyékában
szokott pihenni a tekenős-béka meg a felesége. Aztán a vizi-tök hetedik
virágát leszakasztották, kivették belőle a vasszelenczét, a
vasszelenczéből a tojást, a tojásból a lódarazsat, de azt megölni, nem
ölték meg, hanem egy üvegbe eresztették. A tekenősbéka egyszerre a viz
szinére jött fel s erőtlenül elterült rajta; még a lábát is alig tudta
mozgatni. Majd lassacskán odaevezett a csónakhoz s ekkor megszólalt:

– Mit kivántok én tőlem vizek királyától? csak az életemnek
kegyelmezzetek, minden kivánságtokat teljesitem.

– Nem kivánok én egyebet, felelt neki az idősb testvér, mint azt:
állitsd vissza ezt az elsülyesztett várost ugy, a mint volt, minden élő
okos és oktalan állattal egyetemben; parancsold vissza a vizeket
kútfejeikbe, magad pedig, ugy mint azelőtt volt, ülj a vizek kútfejeire
s csak annyi vizet ereszsz ki, a mennyi e város számára szükséges.

No jól van, itt lelkem teremtette, alig hangzott el az aranyfogu idősb
testvér kivánsága: a vizek mind visszatakarodtak kútfejeikbe s a
fenékről felmerült az elsülyesztett város, ugy a mint volt, minden élő
okos és oktalan állattal egyetemben. Az emberek, asszonyok, gyermekek,
mind-mind, apraja, nagyja kiszaladtak az utczára s a holtlét nekik csak
olybá tetszett, mintha csak aludtak és álmodtak volna. Itt lelkem
teremtette, a világszép asszony apja, anyja és édes testvére, a
világszép királykisasszony is előjött s nagy hálálkodások között
köszönték meg éltök megszabaditását; de hogy az örömből semmise
hiányozzék, a világszép királykisasszonyt rögtön elkendőzték a kisebbik
aranyfogu testvérrel; de mielőtt a lakodalmat megtartották volna, az
idősb testvér megölte a lódarazsat, a tekenősbéka is azonnal megszünt
élni; de ebből nagy baj támadt, mert alighogy megszünt élni a
tekenősbéka, a viz folyás is elállott. Ezért az idősb testvér fölkereste
a vizek kútfejeit, melynek a száján ott ült az élettelen tekenős-béka s
ez zárta el a viznek folyását. Most mi tevő legyen? ha a tekenősbékát
elhajitja a viz szájáról: az ujra kitódul s ismét elönti az egész
várost; ha a tekenős-békát ott hagyja a maga helyén: eláll a viz
folyása. S mintha az Isten sugalta volna, kihúzta földből nőtt kardját
és vele a tekenős-békát átdöfte. Ime, azonnal kibugyant a fris
forrásviz, de minthogy vékonyan folyt s annak a tenger városnak nem lett
volna elég: nagyobb lékot vágott a tekenős-békán. Ime a viz kútforrása
jobban megnyilt s elegendő vizet bocsátott ki magából.

S aztán az idősb testvér visszament a városba, a világszép asszonyt
elhozta üveges-aranyos hintón, ki, mihelyt meglátta édesapját, szülő
anyját és kedves testvérét: nemcsak az egyik szeme, de a másik is
nevetett.

Aztán a királyságot kétfelé osztották, fele közepét kapta a nagyobbik
aranyfogu testvér, feleközepét pedig a kisebbik, majd felnevelő apjukat
és szülő anyjukat is elhozták, kik aztán még most is élnek nagy
boldogan, hogyha meg nem haltak.



A HAZUG ÉS A SZÓT SZÓRA MONDÓ.

Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy dologkerülő fia. Vén volt már
a szegény ember, de azért a fia még keresztül szalmát se tett a házba,
ha mindjárt fölesett volna is benne, – pedig már embernyi kort ért,
pedig már 30 éves is volt; – hanem mindig ott kotnyeleskedett a fazekak
körül s egyebet sem tett, mint örökkön örökké két krajczáros
cseréppipáját szítta. Ha kiégett, ujra megtömte, de ezt is oly
immel-ámmal tette, hogy egy álló óráig is elmotyogott vele.

Itt a vén ember mindaddig szót se szólt, mig a dolgot birta, csendesen
szántogatott, vetegetett, s ha megért az istenáldása, learatta, kévébe
kötözte, keresztbe rakta, majd hazavitte, kicsépelte, felszelelte s a mi
dologkerülőnk csak a készhez ült; – de mikor az öreg ember már
egyátaljában nem birta a dolgot, azt mondja a fiának:

– Ugyan édes fiam, hát mire nézed te a napot, mért nem dolgozol, mert
miből tartasz te el engem öregségemben, második gyermekkoromban?!

– Hahó apám-uram, felelt a dologkerülő, eltartom én kigyelmedet
hazugságból is! Azért hogy szavamat beváltsam, most mindjárt elindulok
országvilágszerte hazugsággal keresni kenyeremet, majd meglátja kelméd,
hogy ez ám csak a jó mesterség.

No jól van, a dologkerülő elindult országvilágszerte; a hátára vetette a
tarisznyát, kezébe vette a botját s ment mendegélt hetedhét ország
ellen, tulonnan túl, innenen innen, egyszer előtalál egy magaszőrü
embert, szóba áll vele s azt kérdi tőle:

– Hej, atyafi, tudsz-e szót szóra mondani?

– Tudok, válaszolt az a bizonyos ember.

– No, ha tudsz, ugy jöszte velem. Mentek mendegéltek aztán hetedhét
ország ellen, tulonnan túl, innenen innen, egyszer előtalálják a
szolgabirót, ki négy lovas kocsin elvágtatott mellettük.

A szolgabirónak igen gyanusnak tetszett a két ember, azért megállitotta
a kocsiját s azt mondja a hajdujának:

– Hallod-e Jancsi! nézd, amott megyen két bujnyik-forma ember, azok
bizonyosan zsiványok lesznek: azért parancsold meg nekik, hogy tüstént
ebben a szempillantásban itt teremjenek a szemem előtt, különben
mindjárt vasra veretem a gazembereket!

Itt a hajdu leugrik a bakról, odaszalad a két emberhez, s tudtukra adja,
hogy rögtön jelenjenek meg a tekintetes szolgabiró ur előtt, mert
különben lesz ne-mulass.

Mit volt mit tenni a két embernek, ott voltam, a hol mondták, ugy
láttam, mint most, kalap levéve odasompolyogtak a kocsihoz.

– Hát gazemberek, mert a szemetekből látom, hogy azok vagytok, hogy
hínak?

A két ember elmondja, hogy ennek meg ennek.

– Honnan jöttök?

– Pestről, felelt a hazug.

– Hazudsz, gazember, hisz Pest-felé mentek!

– Jaj, kérem alásan, valamit ott felejtettünk, hát azért megyünk, felelt
a másik.

– Hát mi ujság Pesten? kérdi tovább a szolgabiró.

– Ott bizony, instállom alásan, nincs egyéb, felelt a hazug, mint akkora
madarat mutogatnak, hogyha kiereszti a két szárnyát, az egyik vége
Pesten van, a másik pedig Budán.

– Ejnye kánisz tota máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… Hej,
Jancsi, hegedülj csak 25-töt ennek a gazembernek a farára!

Itt a mi hazugunkat lekapják a tiz körméről s olyan huszonötöt
hegedültek el rajta, mint a peták.

Mikor a hazug kikapta a maga porczióját a mint dukál, odalép a kocsihoz
s azt mondja a szolgabirónak:

– Megkövetem alásan a tekintetes urat, de én ezt abba nem hagyhatom,
hanem a királyhoz apellálok, hogy a tekintetes ur engem minden igaz ok
nélkül huszonötig veretett.

No erre a szolgabiró nem szólt semmit, hanem a másikhoz fordult,
mondván:

– Hát te gazember, igaz-e az, hogy Pesten olyan nagy madarat mutogatnak,
hogyha kiereszti a két szárnyát, az egyik vége Pesten van, a másik pedig
Budán, he, felelj rögtön erre a kérdésemre?!

– Megkövetem alásan a tekintetes szolgabiró urat, felelt a szót szóra
mondó, – én Pesten akkora madarat nem láttam, mely ha kiereszti a két
szárnyát, az egyik vége Pesten, a másik pedig Budán, hanem láttam akkora
madártojást, hogy 24 ember 7 öles vas ruddal hengergeti.

Itt a szolgabiró gondolkozóba esik s mondja magában: oly nagy madártojás
és olyan nagy madár, hát ki tojta volna azt a nagy tojást, ha nem az a
nagy madár, már igaz… Mondom, alighogy ezt elgondolta magában, azt
mondja a hazugnak:

– Édes jó barátom, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, hanem ha
elállsz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne, itt van, adok 100
forintot kongóban.

A hazug elvette a 100 forintot s feleközepét a szót szóra mondónak adta,
a szolgabiró pedig tovább ment.

Itt volt már a hazugnak 25 mogyorófa-pálczája a farán és 50 forintja a
zsebben s azzal tovább mentek.

Csak mennek, csak mendegélnek tulonnan túl, innenen innen, egyszer
elől-utol találja őket a viczispán. Ennek is igen gyanusnak tetszett a
két ember, azért megállitja a hintót s azt mondja a huszárjának, szót
szólván:

– Hallod-e Jancsi – mert igy hitták a huszárt – nézd csak, amott megyen
két bojnyik-forma ember! azok alkalmasint zsiványok lesznek: azért fogd
fülön őket s hozd a szemem elé.

Itt a huszár leugrik a bakról, szalad a két ember után, hogy álljanak
meg, mert a nagyságos viczispán ur hivatja.

Mit volt mit tenni a hazugnak és a szót szóra mondónak, odasompolyogtak
a hintóhoz levett kalappal.

– Hát gazemberek, kezdé beszédét a viczispán, mert a szemetekből olvasom
ki, hogy azok vagytok, hát hogy hínak titeket?

A hazug és a szót szóra mondó mondja, hogy ennek meg ennek.

– Hát honnan jöttök? kérdi a viczispán.

– Pestről, felelt a hazug.

– Hazudsz gazember, hisz Pest-felé mentek!

– Jaj, kérem alásan, felelt a szót szóra mondó, valaminket ott hagytuk,
most azért megyünk.

– Hát mi ujság Pesten? kérdé tovább a viczispán.

– Ott bizony, megkövetem alásan a tekintetes és nagyságos viczispán
urat, nincs egyéb, hanem a Duna lángba borult és fenékig kiégett.

– Ejnye, kánisz tóta máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… Hej,
Jancsi állj elő!

Előáll a Jancsi.

– Hegedülj csak ennek a semmire-kellőnek a farára huszonötöt!… még ő
engem bolonddá akar tenni!…

Itt lekapják a tiz körméről a hazugot, Jancsi pedig olyan huszonötöt
sózott a farára, hogy tudom mig él se felejti el, hanem mindig a
szájában lesz az íze.

Mikor a hazug kikapta a maga porczióját, föláll, odamegyen a hintóhoz s
azt mondja a viczispánnak:

– Már megkövetem a nagyságos viczispán urat, de én ezt abba nem
hagyhatom, hanem egyenesen a királyhoz apellálok; mert engem a nagyságos
viczispán ur minden törvény és minden igaz ok nélkűl veretett meg.

No, erre a viczispán nem szólt semmit, azt is lassan mondta, hanem
odafordult a szót szóra mondóhoz s azt kérdi tőle:

– Hát gazember, igaz-e az, hogy Pesten a Duna lángba borult és fenékig
kiégett?

– Megkövetem alásan a nagyságos viczispán urat, felelt a szót szóra
mondó, én azt egész bizonysággal nem merem állitani, hogy a Duna lángba
borult és fenékig kiégett volna, mert nem láttam; hanem azt láttam, hogy
a pesti és budai piaczokon annyi a sült-hal, hogy azokat az irdatlan
nagy házakat tetézi.

A viczispán gondolkozóba esik s elgondolta magában: annyi a sült-hal,
hogy a házakat tetézi, hát honnan volna az, ha nem onnan, hogy a Duna
csakugyan lángba borult és fenékig kiégett… már igaz… Mondom, alighogy
ezt elgondolta, azt mondja a hazugnak:

– No édes fiam, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, hanem azt
mondom én neked: hogyha elállsz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne
itt van 200 forint.

A hazug megkapta a 200 forintot s feleközepét a szót szóra mondónak
adta, a viczispán pedig tovább hajtatott.

Igy volt már a hazugnak 150 forintja és 50 mogyorófa-pálczája. S azzal
aztán tovább mentek.

Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, tulon túl, innenen
innen, egyszer látnak feléjük közeledni egy hat lovas hintót, melyben
maga a főispán ült. Elöl inas, hátul hajdu, a hintó mellett pedig hat
lovashuszár nyargalt.

A főispán elhajtat a hazug és szót szóra mondó mellett. Ennek is igen
gyanusnak tetszett, a hazug, meg a szót szóra mondó: azért megállitotta
a hintóját s azt mondja a Jancsinak:

– Hallod-e Jancsi – mert közbe légyen mondva, igy hitták az egyik
huszárt – hallod-e Jancsi, nézd csak, amott megyen két bojnyik-forma
ember, kik alkalmasint hamarább mint nem, zsiványok lesznek: nosza fogd
csak fülön, hozd ide az én szemem elé.

Itt a huszár utána rúgtat a két jó madárnak s csakhamar beérte őket,
kiknek aztán azt találja mondani:

– Hej, atyafiak, megálljanak csak kentek, mert a méltóságos főispán ur
hivatja!

Mit volt mit tenni a hazugnak és a szót szóra mondónak, odaállitanak a
főispán elé kalap levéve, kiknek az aztán azt mondja:

– Hát gazemberek, mert a szemetekből látom, hogy azok vagytok, hogy
hínak?

A hazug, meg a szót szóra mondó megfeleltek a kérdésre, hogy ennek meg
ennek.

– Hát honnan jöttök gazemberek? kérdé tovább a főispán.

– Pestről, felelt a hazug.

– Hazudsz gazember, hisz Pest-felé mentek.

– Jaj, kérem alásan, felelt a szót szóra mondó, ott felejtettünk
valamit, most azért megyünk.

– Hát mi ujság Pesten?

– Ott bizony, megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, nincs egyéb,
mint meghalt a Jézus Krisztus: azért az egész város gyászszal, feketével
van bevonva.

– Ejnye, kánisz tota máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… nosza
fogjátok meg s hegedüljetek csak a farára huszonötöt.

Itt a mi hazugunkat lekapják a tiz körméről s olyan huszonötöt sóztak a
farára, hogy mig él sem felejti el, hiszem azt az egyet!

Mikor a hazug kikapta a maga porczióját a mint dukál, fölállt s
odamegyen a főispánhoz s azt mondja neki:

– Megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, de én ezt abba nem
hagyhatom, hanem egyenesen a királyhoz apellálok; mert engem minden
törvény és minden igaz ok nélkül veretett meg.

No erre a főispán nem szólt semmit, azt is lassan mondta, hanem a szót
szóra mondóhoz fordult s azt mondja neki:

– No te gazember, hát igaz-e az, hogy Pesten meghalt a Jézus Krisztus?!

– Megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, én azt egész bizonysággal
nem merem állitani, hogy Pesten a Jézus Krisztus meghalt volna, mert nem
láttam; hanem azt láttam, hogy ott a földtől kezdve egész a magas égig
mennyei lajtorják vannak támasztva, melyeken feketébe öltözött angyalkák
járnak le s fel.

Itt a főispán gondolkozóba esik s elgondolta, hogy minek volnának a
földtől az égig támasztott mennyei lajtorják, ha csakugyan a Krisztus
nem halt volna meg. Mondom, mikor ezt mind elgondolta, azt mondja a
hazugnak:

– Hallod-e barátom, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, azért ez
szóm és mondásom, hogyha elállasz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne
itt van, adok 300 forintot kongóban.

A hazugmondó a 300 forintot szépen fölvette s feleközepét, 150 forintot
a szót szóra mondónak adta. Igy volt már a hazugmondónak 300 forintja és
75 mogyorófa-pálczája a farán. Aztán elváltak egymástól, az egyik
jobbra, a másik pedig balra ment s mindegyik szerencsésen hazajutott.

– No apám-uram, szólt a hazugmondó, itt van, 300 forintot szereztem
össze – hazugsággal, hanem a dolog végén egy kis csombók van, már mint
75 darab mogyorófa-pálcza, melyeket én tanulság okáért magamnak tartok
meg, a 300 forintot pedig átadom kigyelmednek, hogy legyen miből
istápolni.

A hazugmondó aztán hozzálátott a munkához, megfogta az ekeszarvát s ezt
mégis könnyebbnek találta, mint azt a 75 mogyorófa-pálczát.

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.



A VITÉZ SZABÓ.

Volt egyszer egy igen korhely szabó-mester, kinek egész álló nap
dinom-dánom s ki egyre ivott, mint a kefekötő; biz ő kigyelme addig
ivott, mig utoljára házát, szőlejét, pinczejét, marháit, utoljára még az
ingét is beitta; biz ő kigyelme, mikor már sok volt a rováson, azt se
mondta befellegzett, hanem szépen odább állott s szárazon vitte el az
irháját.

Csak mén, csak mendegél, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért, hol egy
árnyékos helyre lefeküdt s szép csendesen el is nyugodott az urban.

Csak alszik, csak alszik, de a legyek, melyek itt szinte rajzottak, ugy
meglepték a mi szabó-mesterünket, hogy szinte feketedlett tőlük.

Itt a szabó fölébred, a homlokára csap s egy ütésre hét legyet
agyonütött. Hogy im szabó volt, tű és czérna volt nála, levette a
kucsmáját s aranyos betűkkel czifrán kipitykézte ezt a szót és mondást:
„Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam“.

Aztán ment mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer a királyi
rezidencziába ért, hát olvassák a kucsmáján: „Egy csapásra hetet, pedig
még nem is haragudtam.“ Ennek bizonyosan valami hirneves vitéznek kell
lennie, ha egy csapásra hetet agyonütött, pedig még nem is haragudott,
hátha haragudott volna! Itt a szabót rögtön bevezették a király szine
elé, fogadják nagy szivesen, kinálják erősen s mindjárt az első székbe
ültették. Itt a szabó megörül a nagy tisztességnek, hányja-veti, teszi
magát s ugyancsak begyesen ült az első székben.

– Hát mi járatban vagy hirneves vitéz? kezdé beszédét a király.

– A vitézség pálmáját keresem! felelt nagy hetykén a szabó, pedig
tudjuk, hogy 99 sem nyom le egy kecskét.

– Hahó vitéz, nem kell azt keresni, mégis megtalálhatod! megtalálhatod
itt e gyászszal bevont városban; mert fánkra, fűnkre és vizünkre
elviselhetlen adó van vetve. Szabadits meg tőlük, felekirályságom, s
egyetlenegy leányom lesz a jutalma. Itt meg itt az erdőben, ilyen meg
ilyen kápolna mellett lakozik egy oroszlán, melytől már az erdőre sem
lehet menni, fát sem lehet hozni, mert a kit elő-utol-talál, minden
irgalom és kegyelem nélkül szanaszét tépi. Ha te ezt az oroszlánt akár
elevenen, akár holtan kézre-kerited, biboros-bársonyos trónom első
aranylépcsőjére állitlak s akkor elhiszszük, hogy csakugyan vitéz vagy.

Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak
parolázott a királylyal, hogy ő az oroszlánt igy megöli, ugy megöli,
pedig még csak a neve hallatára is szepegett.

No jól van, itt a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik
az erdőre s mikor egy keresztutra értek, azt mondják neki, hogy menjen a
jobbfelé vezető uton, majd elér a kápolnához, hol aztán megtalálhatja az
oroszlánt, ha meg akar vele küzdeni s ezzel otthagyták a szabót a
bizonyos halál torkában. Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik,
töri a hideg, vaczog a foga s elkékül. Biz ő kigyelme meg akart az
oroszlán elől szökni, nem a jobb- de a balfelé vezető uton indult el,
szüntelen mint a nyaktekercs tekintgetett maga körül, hogy honnan jön
már az oroszlán.

Itt lelkem teremtette, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a
kápolna előtt van s nem messze tőle ott alszik a rettenetes oroszlán.
Alig maradt annyi ideje, hogy beugorhatott a kápolnába, az oroszlán
utána s üzi-kergeti; 12-szer megkerülték az oltárt, egyszer a szabó rést
kap, cselt vetett az oroszlánnak, kiszaladt a kápolnából, izibe behuzta
maga után az ajtót s az oroszlán benn rekedt.

Most kinek volt nagyobb szája mint a szabónak, most ki volt nála nagyobb
vitéz, rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki kocsival; mert az oroszlánt
megfogta farkánál fogva, bedobta a kápolnába s most csináljanak vele azt
a mit akarnak.

Itt a király egész kiséretével nagy parádéval jött ki; de most az volt a
kérdés, hogy végezzék ki azt a rettenetes oroszlánt. A szabóból lett
hires vitéz Pilatusként a kezét mosta, hogy ő tőle elég volt az, hogy
megfogta, most az ő dolguk, hogy és miként végezzék ki. A mint igy
tanakodnak, hát látják, hogy az oroszlán felugrott az ablakba s ki akar
bujni a vasrostélyon. A király egyszeribe odaállitott egy tuczat
vadászt, hogy lőjék agyon. Azok rálőttek, igaz, hogy az oroszlán
elorditotta magát, de a puffanását nem hallották. Most az volt a kérdés,
hogy ki mer bemenni a kápolnába; mindenkinek borsózott tőle a bőre. A
szabó ott leskelődött a kulcslyukon, hát látja, hogy az oroszlán meg van
halva és lábánál fogva fennakadt a vasrostélyban. Most bezzeg ki volt
vitézebb, mint a szabó; bátran bement a kápolnába, farkánál fogva,
lerántotta a döglött oroszlánt s ráhágott.

Itt mindenki csak a vitéz szabót nézte, mindenki csak ő róla beszélt,
mindenki csak a kucsmájára nézett s leolvasták róla: „Egy csapásra
hetet, pedig még nem is haragudtam.“ Bezzeg mondták utána, hátha még
megharagudott volna!

Itt a szabó nagy tisztességben részesült; a király trónusa első
aranylépcsőjére állitotta.

– No hires vitéz, most már ha nem mondod is, elhiszszük, hogy bizony
vitéz vagy s a vitézség pálmájából egy ágat elnyertél, de hogy koszoru
legyen belőle, itt meg itt, ezen meg ezen a helyen lakozik egy
rettenetes egyszarvu állat. Szabadits meg tőle s ha szerencsésen
legyőzöd: trónom második aranygarádicsára állitlak.

Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak
parolázott a királylyal, hogy ő azt a rettenetes egyszarvu fenevadat igy
kézre keriti, ugy kézre keriti.

No jól van, a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik az
erdőre s mikor a keresztutra értek, megmutatták neki, hogy ezen meg ezen
az uton haladva egy terepély cserfára akad, mely alatt szokott minden
istenadta délben a rettenetes egyszarvu fenevad aludni.

Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vaczog a foga
s elkékül. Biz ő kelme átcsapott a másik utra; meg akart szökni. De hogy
hogy nem, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a terepély cserfa
alatt van, melynek tövében ott volt a hely, hol az a rettenetes állat
szokott délben feküdni. Most mi tevő legyen? sem vissza, sem előre menni
nem mert, hátha szemközt jön rá az a rettenetes állat; ott maradt a fa
alatt, körülnéz, hát látja, hogy egy furó, egy szekercze, meg egy
sindelező ott hever az embercsontok között, melyekről a hust már lerágta
az a rettenetes fenevad.

A szabó, hogy hogy nem, fölvette a három szerszámot, a furóval száz meg
száz lyukat furt a terepély cserfa oldalán, a szekerczével éket
faragott, a sindelezött pedig a kezében tartotta.

Itt eljön a dél, eljön a rettenetes fenevad s mikor meglátta, hogy
valaki a helyén áll, elorditja magát, neki a szabónak s kergetni kezdte
a terepély nagy cserfa körül. A szabó köröskörül szaladt, az egyszarvu
pedig mindig a nyomában s mindig szurkálta a cserfát a homlokából kiálló
hegyes szarvával. Egyszer, hogy hogy nem, egy lyukba találta beleütni a
szarvát. Hej a szabó sem rest, izibe oda ugrik s beékelte a szarvát a
lyukba; ugyannyira, hogy az egyszarvu fenevad nem tudta kihuzni.

Most kinek volt nagyobb szája, mint a szabónak, most ki volt nála
vitézebb, rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki kocsival a nagy terepély
cserfa alá; mert az egyszarvut sörényénél fogva megfogta, s szarvánál
fogva a nagy terepély cserfa derekába ékelte s most csináljanak vele
azt, a mit akarnak.

Itt a király egész kiséretével nagy parádéban kijött. Az egyszarvut
aztán agyonverték s mindenki csak a szabó vitézségét dicsérte, mindenki
csak ő róla beszélt, még maga a hir is, mindenki csak a kucsmájára
nézett s onnan leolvasta: „Egy csapásra hetet, pedig még nem is
haragudtam.“ Bezzeg mondták utána, hátha még haragudott volna!

Itt a szabót nagy tisztesség érte; a király trónusa második
aranygarádicsára állitotta s szót szólt hozzá ilyeténképen:

– No hirneves vitéz, most már ha nem mondod is, elhiszszük, hogy bizony
vitéz vagy s a vitézség pálmájából ujra elnyertél egy ágat; de hogy
koszoru legyen belőle: itt meg itt, ezen meg ezen a helyen tanyázik
három óriás. S ha ezektől is megszabaditasz, trónusom harmadik
aranygarádicsára állitlak, vicze-királynak megkoronázunk s elnyered
egyetlenegy legkedvesebb leányom kezét.

Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak
köpte a markát s ugyancsak parolázott a királylyal, hogy ő azt a
félelmetes három óriást igy legyőzi, ugy legyőzi.

No jól van, a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik az
erdőre s mikor egy keresztutra értek, azt mondták neki, hogy a jobbfelé
vezető uton haladva tér az óriások tanyájára s ezzel otthagyták a szabót
a bizonyos halál torkában.

Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vaczog a foga
s elkékül. Biz ő kelme, meg akarván az óriások elől szökni, a másik utra
tért, de hogy hogy nem, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy
szemközt áll az egyik óriással, ki ugyancsak hunyorgatta rá a szemét.

Most a szabó mi tevő legyen? ha visszafelé szalad, az is baj, mert az
óriás csak egyet lép s rögtön a nyakára teszi a lábát, ha előre mén, az
is baj, mert az óriás azt teheti vele, a mit akar, de mégis előre ment.

– Jó napot bátyó! szólitja meg a szabó az óriást.

– Fogadj Isten öcsém! hát hogy mersz a lábam alá jőni, nem félsz, hogy a
nyakadra hágok!?

– Kicsi a bors, de erős! én azért jöttem, hogy mindhármatokkal
megbirkózzam.

– Mindhármunkkal?!… fogd meg hát ennek a fának a tetejét, ha oly erős
vagy, hadd lássam, hogy meg birod-e tartani?

Itt az óriás felnyujtózkodik, a legmagasb sugár fa tetejét elkapja, s
lehajtotta egész a földig! Mikor a szabó belekapaszkodott a sugárfa
hegyébe, az óriás eleresztette. A sugárfa visszavágódik s ugy
elhajitotta a szabót, hogy jobban se kellett, ki szerencséjére egy tóba
czuppant le, különben ugy szét mállott volna, hogy kanállal se lehetett
volna egy mákszemnyit összekaparni belőle.

Mikor a szabó kiuszott a vizből, odamegyen hozzá az óriás s azt kérdi
tőle:

– Ha oly erős vagy, mint a milyennek állitod magad, hát mért nem
tartottad meg a sugárfa sudarát.

– Csak azért, válaszolt neki a szabó, hogy lásd, hogy én repülni is
tudok s azzal is különb gyerek vagyok, mint te.

Erre a szóra ott terem a másik óriás is, ki azt mondja a szabónak:

– Ha oly derék embernek tartod magad: én velem mérkőzzél meg. Ne, itt
van neked is, nekem is egy-egy darab kő. No lássuk, hogy melyikünk tudja
magasabbra felhajitani s melyikünké esik le hamarább.

Itt az óriás felhajitja a követ oly magasra, hogy három álló óra mulva
esett le, s azt mondja a szabónak:

– No, hajitsd fel te is.

A szabó, honnan honnan nem, benyult a kebelébe, egy kis madarat vett ki
onnan, a követ pedig bennhagyta. Megcsóválja aztán a kis madarat,
felhajitja a levegő égbe. Az óriások csak várják, csak várják, hogy
mikor esik le a kő, itt eljön egy óra, két óra, három óra, négy óra, s a
kő még most sem esett le. Összenéznek s kezdték a fejüket csóválni, hogy
mekkora erő szorult abba a kis emberbe.

Erre a csudálkozásra megérkezik a harmadik óriás is, ki azt mondja a
szabónak:

– No öcsém, ha oly erős vagy: ne, itt van neked is, nekem is egy-egy
darab kő. Én az enyémet a markommal annyira összemorzsolom, hogy lisztté
válik: lássuk, megtudod-e ezt te is cselekedni; mert akkor csakugyan
elhiszszük, hogy jó vér szorult beléd.

Itt az óriás összeszoritja a markát s pár percz mulva kinyitja, hát a
gránitkövet annyira összemorzsolta, hogy lisztté vált.

– No bátyó, szólt a szabó, most idenézzetek: én a követ annyira
összemorzsolom, hogy nemcsak lisztté válik, hanem viz csurog ki belőle!

Az óriások erre csak azt felelték, hogy szeretnék azt látni. Erre a
szabó benyul a kebelébe, kivesz onnan egy gomolyatúrót, összeszoritja
annyira, hogy egy pár csepp savó kicsordult belőle.

– No lássátok, nem megmondtam, hogy e gránitkövet nemcsak lisztté
morzsolom, hanem vizet is csavarok ki belőle. Próbáljátok meg ti is, s
ha megteszitek: akkor elhiszem, hogy erősek vagytok.

Az óriások sorra próbálják, de biz a gránitkőből egy se tudott vizet
kisajtolni s ekkor az óriások összenéznek s mondogatják egymásnak, hogy
ilyenre még nem akadtak, hogy ezzel szőrmentében kell bánni, mert
mindhármukat bizony még csúffá teszi.

Mikor igy összesúgtak-búgtak: a szabót meghitták a tanyájukra,
gondolván, hogy ott majd könnyebben megejthetik.

Itt, mikor eljött a főzés ideje, egyik otthon maradt tüzet rakni,
ketteje pedig elment eleségért. Megjön az első s a vállán egy egész
ökröt hozott; megjön a második is, s ez a hátán öt akó bort czipelt.
Aztán a harmadik a főzéshez látott; az egész ökröt nyársra húzta s
egyes-egyedül forgatta, a szabó pedig még ma csak vendég volt s csak a
készhez ült. Csak esznek, csak esznek, egyszer fölkel az egyik óriás,
odamegyen az öt akós hordóhoz, felkapja mint én egy kulacsot, jót húzott
belőle, s aztán csendesen visszaeresztette. A másik óriás hasonlókép
cselekedett, a harmadik szintén. Az óriások csak várják, hát az a
negyedik, már mint a szabó, hogy veszi föl az öt akós hordót s hogy
emeli a szájához; de a szabó sem evett bolondgombát, hogy vaktában
hűbele-hóbele Balázs, lovat ad isten-módjára, neki menjen az öt akós
hordónak s csizmadiát fogjon; hanem praktikához fogott ilyeténképen; a
hordót megfurta, egy nádszálat keresett, beledugta s fekve ivott belőle,
s az óriások kérdésére, hogy mért nem emeli fel, csak azt válaszolta:
hogy ő náluk ez a szokás.

De a szabó nem volt ám mindig oly nagy, hogy mindent a helyébe tettek,
hanem azt mondták neki másnap: válaszszon, akár ökröt hozzon, akár
borért menjen. A szabó mindezekre csak azt felelte, hogy ő borért
megyen.

Itt a szabó mit mit nem cselekszik, bemegyen a városba, vesz 10 akó bort
hordóstul együtt, s azt ugy az erdőszélben egy bizonyos helyre
letetette, s aztán üres kézzel elballagott az óriástanyára, hol azt
kérdik tőle:

– Hát nem hoztál bort? most már mit iszunk?

– Ej, dehogy nem hoztam, hanem öt akós hordóval nem kaptam, azért hogy
mikor rám kerül ismét a sor, kétszer ne fáradjak: 10 akós hordót hoztam
a hátamon, de igen nehéz volt s itt meg itt az erdőszélben letettem.
Azért, ha bort akartok inni, hát hozzátok el, de ketten menjetek, mert
egy nem birja el.

Itt a megnevezett helyre elszalad a legerősebb óriás, fölveszi a hordót,
de biz azt alig hozta vagy száz lépésre, kénytelen kelletlen letette s
visszament üres kézzel.

Itt elmegyen a másik is, fölemeli a hordót, de biz az még annyira se
hozta el, mint az első. Ez is üres kézzel ment vissza.

Az óriások elszégyenelték magukat, hogy ily piczi törpe ember is kifog
rajtuk; mert kettőnek kellett a hordót elhozni. Ezért
összesúgtak-búgtak, hogy és mint veszitsék el a szabót, de mielőtt erre
rámehettek volna, a szabó megsejditette a dolgot, elbújt az óriások
pinczéjébe, hát csak ekkor látta, hogy mennyi sok drágaság, arany, ezüst
van ott összehalmozva; de hogy az óriások utána ne mehessenek, az
ajtókat belülről mind becsukta kulccsal. Itt a pinczében elkezd
iszonyuan dörömbölni-dorombolni, üti veri az üres hordókat. Meghallják
ezt az óriások, tanakodnak súgnak-búgnak, hogy mi tevők legyenek; az
ajtón nem mehettek be, az ablakon kellett bebújni. A szabó pedig egy
irtóztató bárddal fölfegyverkezve csak ezt várta.

Bedugja az első óriás a fejét a pinczelyukon. A szabó sem rest s az
irdatlan bárddal ugy lecsapta a fejét, hogy az óriás azt se mondta:
„bá“.

Bedugja a másik óriás is a fejét a pinczelyukon, ennek is szerencsésen
levágta a fejegombját.

A harmadik óriás is szintén azonképen járt. Igy szabadult meg a vitéz
szabó az óriásoktól s most kinek volt nagyobb szája, mint neki, most ki
volt nála vitézebb! rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki 24 hat ökrös
társzekérrel; mert a három óriást csúfhalállal megölte.

Itt a király egész kiséretével, zeneszó mellett kijött a szabó elé,
fogadják nagy parádéval, elől-utól hajlongnak előtte, dicsérik hét
világra szóló vitézségét s olvassák kucsmáján az aranyfonallal czifrán
kipitykézett mondást: „Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam“
s hozzá tették: hátha még megharagudott volna, akkor, akkor!…

A sok szóbeszéd között végre a király vette át a szót:

– No hirneves vitéz, most már csakugyan elhiszszük, hogy bizony nagy
vitéz vagy s a vitézség pálmájából három ágat elnyertél, kész a koszoru,
csak a fejedre kell tenni. Én állok szavam mellett, itt van egyetlenegy
leányom, neked adom feleségül a felekirálysággal együtt; mert
országomról a gyászt levontad; fánkat, fűnket és vizünket szabaddá
tetted az oroszlántól, egyszarvutól s óriásoktól: azért lépj fel trónom
harmadik aranygarádicsára is, ülj le a biboros-bársonyos trónusomba, te
pedig leányom, tedd föl a fejébe a vitézség pálmáját.

Aztán a szabóra ráadták a biboros-bársonyos köntöst, fölvezették a trón
három aranygarádicsán, és jobbfelől a király mellett foglalt helyett,
majd előhozták a vitézség pálmáját, melyet a királykisasszony tett a
fejére, ki aztán király atyja bal oldalán foglalt helyet és papot,
hóhért, vaskalapot hivattak, a pap összeadta, hóhér seprőzte, az
istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte.

A temérdek sok kincset, aranyat és ezüstöt 24 hat ökrös szekér se birta
egyszerre elvinni; hanem kétszer is fordultak, de még akkor is volt mit
vinni.



A MÉSZÁROS-LEGÉNY.

Volt egyszer a világon egy vándorló mészáros-legény. A mint mén
mendegél, egyszer egy nagy vadon erdőben elestveledett; sötét volt, hogy
szinte harapni lehetett volna; orditottak a fenevadak, hogy szinte
rengett bele az erdő.

Itt az egyszeri mészáros-legény azon tünődött, hogy hol hajtsa le a
fejét az éjszakai nyugodalomra, mikor se egy hajlék, se egy korcsmára
nem akadt. A mint mén mendegél, hát messziről látja, hogy valahol ott az
erdőben tűz ég. A mészáros-legény azt gondolta, hogy az valami
pásztor-tűz, azért feléje irányozta a lépteit; de útközben más
gondolatra tért, gondolván magában, hátha ott zsiványok tüzelnek: azért
egy másik utra csapott át.

Csak mén, csak mendegél, hát egyszer ujra előtte ég a tűz. Itt a
mészáros-legény nem tudta a dolgot mire vélni, azért ujra másik utra
csapott át.

Csak mén, csak mendegél, egyszer harmadszor is előtte égett a tűz. Kapja
a lelkét mit mit nem cselekedett, visszafordult, majd hol az egyik, hol
a másik oldalra tért által, de a tűz mindig előtte égett.

Mit volt mit tenni a mészáros-legénynek, látta, hogy nincsen szabadulás,
neki ment egyenesen a lángos-lobogós tűznek. Hogy odaért, hát látja,
hogy ott egy vén asszony szitja a tüzet s ugyancsak sütkérezik nála.

– Adjon isten jó estvét, édes öreganyám!

– Fogadj isten, mészáros-legény, hol jársz itt ezen az idegen földön,
hol még a madár se jár?

– Mi türés tagadás, édes anyám, biz én fedél alá szeretnék jutni, hogyha
befogadna kigyelmed.

– Édes fiam, én szivesen adok szállást, hanem azt előre megmondom, hogy
az én szobámban minden istenadta éjszaka, ugy 12 óra után ördögök
járnak, kik mindenkit, a kí csak abban a szobában hál, minden irgalom és
kegyelem nélkül, diribról darabra, izzé-porrá tépnek.

– Ej, édes öreganyám nem félek én az ördögöktől; mert volt már velük
dolgom: azért csak vezessen be abba szobába, majd elüzöm én őket, hisz
ez a mesterségem!

S ezzel a vénasszony a mészáros-legényt bevezette a mondott szobába,
ágyat vetett neki s aztán szerencsés jó éjszakát kivánván, magára hagyta
a vendéget. Itt a mészáros-legény, hogy magára maradt: az ajtót ablakot
jól becsinálta, lánczczal erősen bekötözte, majd a csizmája szárából
kihúzott egy nagy kést, azt az asztalra tette, bunkós botját a feje
mellé az ágyhoz támasztotta s aztán minden ruhástól együtt ledölt az
ágyba, de álom sehogyse jött a szemére. Az asztalon ott égett a gyertya,
az ajtó küszöbjén pedig ott feküdt a mészáros-legény szamár-nagyságu két
kutyája.

Itt eljön a tiz óra, el a tizenegy, el a tizenkettő is, ép éjfél volt s
ekkor iszonyu csörömpölés, csattogás és zúgás hallatszott a padláson,
mintha ezer meg ezer lánczot keresztülkasul húzgáltak volna. A két
szelindek szükölt s csunyául vonitott, mintha valakinek a halálát előre
érezték volna, a mészáros-legényben pedig a vér is megfagyott; félt,
reszketett, elkékült, elsáppadt. Itt a zúgás, csörömpölés és csattogás
mindinkább közelebb-közelebb jött A két szelindek vonitott keservesen s
ugyancsak kaparták az ajtót, hogy ereszsze be őket is a gazdájuk; de biz
az most aranyért se mozdult volna a helyéről. Végre a kutyavonitás is
többé nem hallatszott; mert valaki azokat diribról-darabra tépte s az
ablakon mind behajigálta abba a szobába, hol a mészáros-legény feküdt.

S ekkor ugyancsak ripeg-ropog az ajtó, szakad a láncz, elalszik a
gyertya, sötét lesz, hogy szinte harapni lehetett volna s betörik az
ajtót. A mészáros-legény egyszerre talpon volt, kezébe kapta a fütyköst
s várta, hogy mi lesz már ebből.

Itt az ajtón magátul bejön egy láda, a ládából kinyulik egy bot, a
botnak a végén pedig egy vörös sipka volt s neki egyenesen a
mészáros-legénynek.

Ez sem rest, félre ugrik s a fütykössel leütötte a vörös sipkát a bot
végéről, mely ugy az ágy alá esett be.

Az ördögnek minden ereje ebben a vörös sipkában állott. S mig ezért az
ördög bebújt az ágy alá, addig a mészáros-legény kiugrott a szobából s
az ajtó előtt egy keresztet vont. Ezért az ördög nem mehetett utána, de
a kakas is megszólalt, biz ő kigyelmét, mintha nemis lett volna,
hazaparancsolták.

A mészáros-legény aztán meghuzta magát az ajtószegben s várta, hogy mi
lesz már ebből.

A konyhában ott égett a nagy rakás tűz egy irdatlan üst alatt, melyben
olvasztott forró szurok zubogott.

Egy szép kis leány sirdogált ott a tűz mellett, ki néha-néha egy-egy
darab fát tett a tűzre.

A mészáros-legény megszánta a kis leányt s azt kérdi tőle:

– Mit sirsz, mit rísz, szép kis leány, olyan keservesen?

– Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor ily zsenge koromban csúf halállal
kell kimulnom, csak azért, hogy im boszorkány nem akarok lenni; mert
ebbe a forró szurokba, mikor legjobban zubog, elevenen, minden ruhástul
együtt dob be ez a kutyának való boszorkány.

– No kis leány, ne félj semmit, biztatta a mészáros-legény, még én is
itt vagyok ám, ne sirj s ne rij; mert én el nem hagylak; hanem légy
csendesen mindaddig, mig a boszorkány ki nem jön s bele nem akar dobni.
Majd én ekkor az ajtószegből izibe előugrom, te csak a fedőt vedd le s a
vén banyát belevetem a forró szurokba.

No jól van, a mészáros-legény visszaállott az ajtószegbe, a kis leány
pedig a tűz körül forgolódott.

Itt egyszer nyilik az ajtó s kijön rajta a vénasszony, három rét
görnyedve a botjára támaszkodva, s oda tipegetett a tűzhöz.

– No, zubog-e már a szurok, te kis k...a? kérdé a boszorkány.

– Zubog, felelt a leány.

– Még egyszer kérdem, mert most még nem késő, akarsz-e boszorkány lenni,
akarsz-e a gonosznak szolgálni?

– Nem akarok.

– Még egyszer kérdem, kis k...a, mert még most nem késő, akarsz-e
boszorkány lenni akarsz-e az ördögnek szolgálni?

– Nem akarok.

– Még egyszer és utoljára kérdem, mert még most se késő, akarsz-e
boszorkány lenni, akarsz-e az ördögnek szolgálni?

– Nem akarok.

– No hát légy igy is az ördögé.

S ezzel a boszorkány meg akarta fogni a kis leányt, de az elsikoltván
magát, félre ugrott.

Ej, a mészáros-legény sem rest, hirtelen odaszökik, megragadja a
vénasszonyt s hamarább a kimondott szónál felkapta a levegőbe s
beledobta az üstbe. S aztán egy nagy vasruddal lenyomta a forró szurok
közé.

A boszorkány azonnal szörnyet halt; de a nyelve kiütötte magát a
rézüstön s elkezdte csúfolni a mészáros-legényt.

Ez sem rest, beszalad a nagy késért, hogy majd levágja; de bár a kés
olyan éles volt, mint a beretva, nem fogta el a vénasszony nyelvét,
hanem kitöredezett az éle; de nemis csoda! mert a vénasszony nyelve,
olyan igaz, mintha saját két szemük világával látták volna kigyelmetek,
szőrös volt.

Most mi tevő legyen a mészáros-legény, a szőrös nyelv nem hallgatott,
hanem egyre handrikált, egyre öltögette magát s egyre csúfolódott:
elkezdte a bunkós bottal ütni-verni. De ez se használt semmit, mert a
szőrös nyelv annál jobban öltögette ki magát, annál jobban csúfolódott.

Itt megharagszik a mészáros-legény, elkapja a nyelvet, tövestül együtt
kiszakasztotta és belevetette az izzó tűz közé; de a nyelv itt se égett
el, hanem a lobogós láng közül kiőtögette magát s mindegyre csúfolta a
mészáros-legényt.

Most még jobban megharagszik a mészáros-legény, a szőrös nyelvet kivette
a tűz közül, ledobta a földre s a keze ügyében levő fejszefokkal
ugyancsak hozzálátott, s ezzel kellett neki agyonverni.

Aztán a kis leány elvezette a mészáros-legényt a pinczébe, hol káddal
állt az arany meg az ezüst élire verve. Itt aztán kettecskén kihordták a
temérdek kincset a pinczéből s az erdőben egy bizonyos helyre lerakták.

Mikor ezzel is készen voltak, a mészáros-legény a vörös kakast
felültette a boszorkány-tanyára s az porrá égett.

Aztán azt mondták egymásnak: én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se választ
el egymástól, s ezzel megölelték, megcsókolták egymást.

A sok pénzt bevitették a városba szekéren, melyből házat, szőlöt,
pinczét s földet vettek; de még ekkor is jutott is, maradt is, s holtuk
napjáig se tudták elkölteni.

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.



AZ OBSITOS.

Volt egyszer a világon egy obsitos katona, ki, ha valakinek az ablaka
alatt elment, mindig igy kérte az Istent:

– Istenem, adj nekem száz forintot, de annak egy krajczár hija se
legyen, mert különben föl nem veszem!

Meghallja ezt egy csizmadia s azt mondja a feleségének:

– Asszony! hallod-e, hogy ez az obsitos mit kér az Istentől: „Istenem,
adj nekem száz forintot, de annak egy krajczár hija se legyen, mert
különben föl nem veszem.“ – Ugyan édes feleségem, tréfáljuk meg ezt az
obsitost, majd ha visszajön, dobjunk ki az ablakon kilenczvenkilencz
forintot, vajjon fölveszi-e?

Hogy az anyjuk is beleegyezett, a csizmadia szépen kiolvasta a
kilenczvenkilencz forintot, zacskóba kötötte s mikor az obsitos
visszafelé jött, kidobta az ablakon. Az obsitos szerencsésen föl is
vette s leülvén a csizmadia lóczájára, mely ugy az ablak alatt állott,
megolvasta a pénzt.

Csak egy forint hiányzott.

Itt az obsitos csak elkezdi fenszóval, hogy azt mindenki hallhassa:

– Én édes Istenem! köszönöm, hogy meghallgattad a kérésemet, valahára
adtál száz forintot. Igaz, hogy egy forinttal adósom maradtál, de majd
megadod, ha ezen nem, ugy a más világon.

– De a ki inge van, ezer dikics és sámfa! nem addig van az, atyafi,
kiáltott ki az ablakon a csizmadia, mert a pénzt én dobtam ki az
ablakon, nem pedig az Isten adta!

– Már ezt nekem az Isten adta s azért vissza se adom, válaszolt neki az
obsitos, mert igaz ugyan, hogy egy forint hiányzik, de azzal adósom is
maradhat, majd megadja; mert tudom, hogy ennek is csak az volt az oka:
hogy nem volt az öregnek apró pénze s igy nem tudta kicsinálni. Azért
biz én az apám fiának sem adom vissza!

Itt lelkem teremtette, biró elé kerül a dolog; de mielőtt ide elmentek
volna, azt találja mondani az obsitos a csizmadiának:

– Majsztram! azt csak átláthatja kigyelmed, mert hisz irástudó okos
ember, hogy én ilyen ringyes-rongyos ruhában csak nem mehetek a biró
elé?! Azért, ha azt akarja majsztram, hogy elmenjek: adjon reám
becsületes ruhát.

Mit volt mit tenni az egyszeri csizmadiának, a feleségével behozatta a
jobbik ruháját s ráadta az obsitosra s aztán csak igy állitottak be a
biró elé, ki előtt a csizmadia elősorolta az egész dolog mibenlétét, az
ő keserves állapotát, hogy az obsitos igy el akarja, ugy el akarja
tulajdonitani kilenczvenkilencz forintját.

– Igaz-e az? kérdé a biró.

– Megkövetem alásan az érdemes biró urat, válaszolt az obsitos, már hogy
volna az igaz; mert ha ez is igaz, akkor az se igaz, hogy ez a köntös,
mely most rajtam van, mondom, ez a köntös sem az enyém.

– Bizony nem is a kendé, hanem az enyém! pattant fel a csizmadia.

– No lássa biró uram, micsoda tökkel ütött töksi ember ez itt, la!… Hej,
majsztram, fordult a csizmadiához, nehezen vannak ott itthon, s ezzel az
obsitos a homlokára mutatott; mert vagy valami szeg, vagy tán ép a küllő
hiányzik a kerékből, de Isten és ember láthatja, hogy nincs ki a négy
fertály.

A biró aztán kimondta az itéletet, melynél fogva az obsitos elmehet
Isten hirével – pénzt és ruhát magával viheti –; de a szegény csizmadiát
kiporolták s megkenték az alfelét mogyoróhájjal.

No, ez abba maradt. – Az obsitos tovább ment s a mint mén mendegél,
egyszer elő-utó-talál egy papot, ki szürke lovon jött ép szemközt rá.

– Ki vagy? kérdé az obsitos.

– Az Isten fia, válaszolt a pap.

– Ép jó, hogy elő-utó-találtalak; mert apád adósom maradt egy váltó
forinttal. Azért addig innen egy tapodtat se mégysz, mig az egy
forintomat ki nem fizeted!

Itt a pap megijed; sok pénz volt nála, mit ezalatt szépen becsúsztatott
a csizmája szárába; de ezt a szem-füles obsitos azonnal észrevette, de
erről hallgatott, mint hal a vizben.

– Édes barátom, felelt a pap, nekem egy krajczárom sincs, de ha adós
maradt az atya, kérd, imádkozzál, majd megfizet.

– No ha nincs, jól van; de jöszte velem ide a kereszt alá, imádkozzunk
együtt; mert szent ember létedre a te kérésed foganatosabb lesz, mint az
enyém.

Mit volt mit tenni a papnak, leszállt a szürke lóról, s aztán mindketten
letérdepeltek a kereszt alá; de mielőtt hozzáfogtak volna az imádsághoz,
megszólal az obsitos:

– Nézd, itt van kilenczvenkilencz forintom, se több, se kevesebb, akár
kutasd ki a zsebem, mely sommát én ide mellém leteszem a földre. Ha lesz
a zsebemben, az bizonyosan az Isten adománya s én annak a feleközepét
neked adom; ha pedig a te zsebedbe is ad az Isten, minthogy az imént
mondád, hogy egy krajczárod sincs, az is Isten adománya lesz s annak meg
te adod a fele-közepét nekem.

Mit volt mit tenni a papnak, egyik szavát csak nem ölthette a másikba,
kénytelen kelletlen beleegyezett.

Imádkoznak. Elmondnak egy Miatyánkat, meg egy Hiszekegy-gyet s ekkor
megszólal az obsitos, mondván:

– Keresd a zsebed, van-e már?

A pap benyult a zsebébe, s csak keres, csak keres, de biz ott nem lelt –
minthogy nem is volt benne – egy krajczárt sem s aztán felelt az
obsitosnak, hogy nincsen.

– No, ha nincs, ugy bizonyosan az enyémben lesz. S ezzel az obsitos
benyúlt a lajbija zsebébe, kivett belőle két krajczárt s az egyiket a
papnak adta.

A pap elvette a krajczárt, gondolta magában, hogy jó lesz valami
ügyefogyottnak s maga mellé letette.

Aztán ujra az imádsághoz láttak; ismét elmondtak egy „Miatyánk“-ot, meg
egy „Hiszekegy“-gyet s aztán ujra megszólal az obsitos:

– Van-e már?

– Nincsen, felelt a pap.

– Ugy bizonyosan az enyémben lesz. S ezzel az obsitos ujra benyult a
lajbija zsebébe kivett belőle két krajczárt, melynek egyikét a papnak
adta.

A pap ezt is elvette – gondolván magában, jó lesz valami ügyefogyottnak
– s ezt is maga mellé letette a földre.

S aztán harmadszor is az imádsághoz láttak. Ujra elmondtak egy
„Miatyánk“-ot, meg egy „Hiszekegy“-gyet s ekkor harmadszor is megszólal
az obsitos, kérdvén:

– Van-e már?

– Nincsen, felelt a pap.

– Ugy az enyémben lesz. Benyul az obsitos a lajbija zsebébe, de biz
onnan egy krajczárt sem vett ki, minthogy nem is volt benne s aztán csak
elkezdi:

– Az enyémben sincs; de tán nem nézted jól meg?

– Ha nem hiszed, felelt a pap, hát nézd meg magad.

Itt az obsitosnak sem kell több, izibe kiforgatja a pap zsebjeit,
lehúzza a csizmáját; hát ott megleli a tászlit, (=tárczát) megnézi, hát
két száz forint volt benne.

– No ládd, ugy-e, hogy adott az Isten!… Ennek fele-közepe engem illet;
minthogy ketten imádkoztunk s én is megfeleztem az Isten adományát,
feleközepe pedig téged; de nekem mégis több jár egy forinttal, minthogy
apád az imént adósom maradt. S az obsitos ugy tőn, miként mondá:
kilenczvenkilencz forintot adott a papnak; száz egyet pedig megtartott
magának. Igy tett szert az obsitos pénzmagra.

Eddig volt, mese volt.



A SZÁMLÁLHATLAN SOK JUH.

Volt egyszer egy gazdag ember s ennek egy juhásza, kinek a keze alatt
annyi juh volt, hogy számát se tudták.

Egyszer a gazdag embernek eszébe jut, hogy jó volna egy kis pénzmagra
szert tenni, jó volna annak a tengernyi sok juhnak legalább a felit
vásárra hajtani s pénzzé tenni.

Ezért kiadta a parancsolatot a számadójuhásznak, hogy annak a tengernyi
juhnyájnak fele-közepét hajtsa el a vásárra ide meg ide.

A juhász szót is fogadott; a számlálhatlan juhnyájnak feleközepét
elhajtotta a vásárra.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer egy olyan folyóvizhez értek,
melynek a Duna vagy Tisza fia sem lehetett.

Ezen az irdatlan széles folyóvizen pedig csak oly keskeny hidacska volt
verve, hogy azon csupáncsak egy juh mehetett át.

Majd mikor az a számlálhatlan sok juh átmegyen a tulsó partra azon a
keskeny hidon: én is csak aztán folytatom a mesémet.



A SZEGÉNY ASSZONY KAKASA.

Volt egyszer egy szegény asszony s annak egy kakasa. Olyan szegény volt
az asszony, hogy még megevő falatja sem volt. Igy ő kigyelme biz a
kakasát se igen traktálhatta zabbal és kukoriczával; hanem ha kapart
magának: evett, ha nem kapart, hát koppant a szeme.

Egyszer a kakas, a mint a szemétdombon kapargált volna, egy gyémánt
félkrajczárt talált, melyet a gazdasszonyának át is adott, hogy vegyen
rajta zabot és kukoriczát s etesse, itassa meg.

De a szegény asszony rá se hederített a kakasára, hanem a gyémánt
fél-krajczárt bedobta ugy a láda-fiókjába.

Itt egyszer a kakasnak eszébe jut, hogy neki pénze is van, mégis koplal;
felszállt a szegény asszony ablakába s csak elkezdi:

– Kikiriku-kukuriku! szegény asszony, add meg a gyémánt félkrajczáromat.

Itt az asszony kijön a szobából, s a kakast elveri az ablakról; de az
innen a keritésre, a keritésről a kéményre szállt, mindenütt kiabálván:

– Kikiriku-kukuriku! szegény asszony, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

Mit volt mit tenni a szegény asszonynak, előkereste a láda-fiókból a
gyémánt félkrajczárt s kihajitotta az ablakon, mondván:

– Vigyen a fene vele együtt!

A kakasnak sem kell több, felkapja a gyémánt félkrajczárt s elszaladt
vele világul, mint a Kari lova.

A mint mén mendegél a kakas, egyszer elő-utó-talál egy pocsolyát.
Átlépni nagy volt, átszállni pedig kicsiny: ezért a kakas mit mit nem
cselekszik s csak elkezdi:

– Szídd fel begyem a vizet, majd eloltja a tüzet… szídd fel begyem a
vizet, majd eloltja a tüzet.

És a kakas begye mind felszítta a vizet s ezzel tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer elő-utó-találja a török császárt, ki
azt kérdi tőle:

– Hova-hova, czirmos kakas?

– Egy gyémánt félkrajczárt találtam, itt van a számban, bagó helyett
betettem s most már addig megyek, mig valaki ezt a gyémánt félkrajczárt
kölcsön nem kéri.

– Sohse fáradj tovább, add nekem, egy hét mulva kettőt kapsz érte.

A czirmos kakas odadta a gyémánt félkrajczárt a török császárnak; de
eltelik az egy hét, el a másik is, de a török császár csak nem fizet.

Itt a kakas felszáll a keritésre s csak elkezdi:

– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

A kakast lekergetik a keritésről, de az innen a szemétdombra, majd a
kémény tetejére szállt s mindenütt kiabált:

– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

Itt a török-császár kikiált az ablakon ilyeténképen:

– Hej, cselédek, fogjátok meg csak azt a czirmos kakast s vessétek az
égő tüzes kemenczébe.

A cselédek sem restek, megfogják a kakast s belevetették az égő tüzes
kemenczébe, hol csak elkezdi a kakas:

– Bocsásd begyem a vizet, hagy oltsa el a tüzet… bocsásd begyem a vizet,
hagy oltsa el a tüzet.

Itt a sok viz mind kiömlött, a tüzet eloltotta, a kakas pedig minden baj
nélkül kirepült az égő tüzes kemenczéből s ujra felszállt a keritésre,
mondván:

– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

Itt a kakast lekergetik a keritésről, de innen a szemétdobra, majd a
kémény tetejére szállt s mindenütt kiabálta:

– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

Itt a török-császár másodszor is kikiált az ablakon, mondván:

– Hej, cselédek, fogjátok meg csak azt a kakast s vessétek a
darázs-fészekbe.

A cselédek sem hagyták ezt kétszer mondani maguknak, a szegény czirmos
kakast lefülelték valahol a sövény mellett s bevetették a
darázsfészekbe, s itt csak elkezdi a kakas:

– Szídd fel begyem a darázst, majd megcsípi a farát… szídd fel begyem a
darázst, majd megcsípi a farát… szídd fel begyem a darázst, majd
megcsípi a farát.

És a begye mind felszítta a darazsakat s ekkor a kakas kirepülvén a
darázsfészekből, ujra a keritésre szállt, hol ismét csak elkezdi:

– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!…
kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

Itt a cselédek hajszolják a szegény kakast, dobálják, üzik-verik; de az
a keritésről a szemétdombra, innen pedig a kéményre szállt s mindenütt
kiabálta:

– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!…
kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

Itt a török-császár harmadszor is kikiált az ablakon:

– Ugyan fogjátok meg azt az átkozott czirmos kakast, hadd tegyem a
bugyogóm üllepébe!

A cselédek sem restek s addig hajszolták a szegény czirmos kakast, mig
valahol a kerités mellett lefülelték s átadták magának a
török-császárnak, ki menten bedugta bő bugyogója üllepébe; – de a kakas
itt is megszólalt:

– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!…
kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!…

Ej, a török-császár sem rest, ráült a kakas nyakára s ekkor az csak
elkezdi:

– Bocsásd begyem a darázst, hogy csípje meg a farát… bocsásd begyem a
darázst, hadd csipje meg a farát. És a begyéből mind kizúdult a sok
lódarázs s neki estek a császár farának s ugy össze-vissza csipdelték,
mintha hegyes tűkkel szurkálták volna.

– Jaj, végem van, orditott a török-császár, ne, itt van a gyémánt
félkrajczárod, három kád pénzt is adok, csak kegyelem, pardon, gráczia
fejemnek!… jaj, odadom a felekirályságomat legszebbik leányom kezével
együtt, csak kegyelem, pardon, gráczia fejemnek.

Hej, a czirmos kakas csak ezt várta s csak ekkor parancsolta:

– Szídd fel begyem a darázst, hogy ne csípje a farát… szídd fel begyem a
darázst, hogy ne csípje a farát!…

És a sok lódarázs mint valami köpübe, visszatakarodott a czirmos kakas
begyébe.

S ekkor a czirmos kakas kiugrik a szoba közepére, megrázkódik s olyan
szép legénynyé vált, hogy keresve se lehetett volna párját találni, ki
aztán feleségül csakugyan elnyerte a török-császár nagyobbik leányát s a
török-császár holta után, ő lett a király; de mint ilyen, a szegény
özvegyasszonyról sem felejtkezett meg, hanem magához vette s anyjának
fogadta.

Eddig volt, mese volt.



TARTALOM.

                                  Lap
  Az ólom-barát                     1
  A török-zultán fia               63
  A jó-fiu                         95
  A világul szaladt szegény ember 137
  Az aranyfogu testvérek          149
  A hazug és a szót szóra mondó   169
  A vitéz szabó                   183
  A mészáros-legény               202
  Az obsitos                      211
  A számlálhatlan sok juh         218
  A szegény asszony               220

  [Transcriber’s Note:

  Alternative spellings have been retained as they appear in the
  original.

  List of corrected typographical errors:

  Page 9,   "– Alig végzé beszédét"
  changed to "Alig végzé beszédét"
  Page 44,   "körűlnéz a measzelátó"
  changed to "körűlnéz a messzelátó"
  Page 48,   "Hat hogy merted"
  changed to "Hát hogy merted"
  Page 63,   "két királysáfeg lett uralkodott"
  changed to "két királyság felett uralkodott"
  Page 78,   "„Biz én… mint a marokból etetett galamb."
  changed to "„Biz én… mint a marokból etetett galamb.“"
  Page 85,   "konyhába, hol a szakáesnénak"
  changed to "konyhába, hol a szakácsnénak"
  Page 90,   "„Nem adom biz… hanem én viszem."
  changed to "„Nem adom biz… hanem én viszem.“"
  Page 91,   "„Nem viszed biz… hanem én viszem."
  changed to "„Nem viszed biz… hanem én viszem.“"
  Page 108,   "zúgás,- csörömpölés- és csattogással"
  changed to "zúgás-, csörömpölés- és csattogással"
  Page 165,   "tudott különbséget ten n"
  changed to "tudott különbséget tenni"
  Page 185,   "sok volt a a rováson,"
  changed to "sok volt a rováson,"
  Page 197,   "Az óriások csakv árják"
  changed to "Az óriások csak várják"]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.