Title: Sajóvölgyi eredeti népmesék (2. kötet)
Author: Merényi, László
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Sajóvölgyi eredeti népmesék (2. kötet)" ***


permission using text made available from the Hungarian
Electronic Library. The text was amended after comparison
with public domain scanned images of the original
publication from the Google Books project.)



SAJÓVÖLGYI

EREDETI

NÉPMESÉK.

MÁSODIK KÖTET.

SAJÓVÖLGYI

EREDETI

NÉPMESÉK.

ÖSSZEGYÜJTÖTTE

MERÉNYI LÁSZLÓ.

MÁSODIK KÖTET.

PEST, 1862.

KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.

Pest, 1862. Nyomtatott Landerer és Heckenastnál.



SZÉP MIKLÓS.

Volt egyszer a világon egy szegény ember s, ennek egy olyan gyönyörves
fiacskája, hogy ki se látom mondani; Miklósnak hitták a fiut, de
szépségeért „Szép Miklós“ volt a titulája. De hogy is ne! aranyfog a
szájában, egyenes sugár termete pedig mint a nádszál, ugy inogott.

Mikor a fiu ép 18 éves volt, se több, se kevesebb, kiment a rétre
kaszálgatni.

Csak kaszálgat, csak kaszálgat, egyszer, mint a kilőtt nyil, egy fehér
pelikán madár repül feléje, szájában hozván egy violaszinü pecsétes
levelet, melyet Szép Miklós lába előtt leejtett. A legény fölveszi a
levelet s olvassa, hogy mi van kivülről ráirva aranyos betükkel: „Ezen
levelem felbontását ajánlom Szép Miklósnak, illő tisztelettel“. Ez nekem
van küldve, gondolta magában, vajjon ki irhatta, mikor távoli ismerősöm
senki sincsen. S ezzel Szép Miklós feltöri a violaszinü pecsétes levelet
s ezt olvasta ki belőle:

„Szivem szép szerelme, hires Szép Miklós! Csillaghozta hired hallottam.
Minekutána pedig szánandó özvegyi állapotban vagyok: keress föl engemet
szép Tündérországban. Hogy merre jőjj, csak arra tarts, szivem szive, a
merre ez a fehér pelikán madár repül“.

A levél alá pedig ez volt irva aranyos betükkel: „Tündérszép Ilona.“

Hogy Szép Miklós elolvasta a levelet, csak a fehér pelikán repülését
nézte. S mikor megjegyezte az utját toronyirányába, kaszát-kapát
elhajitott, hazaszaladt s felnevelő apjától, szülő anyjától keserves
könyhullatások között elbucsúzott s elindult ország-világszerte szép
Tündérország fölkeresésére.

Mén mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl,
még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku
disznó túr, tulonnan túl, innenen innen egész három álló esztendeig,
kőütötte, rögtörte, tövisszúrta lábbal; mert a sarujának már se talpa,
se sarka, se feje nem volt, csupán csak a szára maradt meg a lábán; a
ruháját pedig annyira elnyűtte, hogy abba aranyért se lehetett volna egy
garas ára sót belekötni; csupa ringy-rongy volt s ekkor ugy nézett ki
Szép Miklós, mintegy ágrólszakadt árva, kinek se apja, se anyja, csak a
teste-lelke.

Ilyen rongyosan érkezett be szép Tündérországba.

Itt Tündérszép Ilona szobaleánya beszalad az asszonyához, mondván:

– Fölséges királyasszony! itt jön Szép Miklós.

– Már hogy jőne még! s ezzel a királyné pofon ütötte a szobaleányt.

Bejön a másik szobaleány is, mondván:

– Fölséges királyasszony, itt jön Szép Miklós!

– Már hogy jőne még! s ezzel Tündérszép Ilona ezt is pofon ütötte.

Nagy lelkendezve beszalad a harmadik is:

– Fölséges királyasszony! itt jön Szép Miklós.

– Már hogy jőne még! s ezzel Tündérszép Ilona ezt is pofon ütötte. Erre
a csattanásra belép a fehér szobába Szép Miklós nagy rongyosan.

– No Szép Miklós, szólt Tündérszép Ilona, hát megérkeztél? ép jókor
jöttél; az ólban van három ló, melyek szügyig állnak már a ganajban,
azért azt hord ki, s mikor ezt elvégezted, a lovakhoz láss, etesd itasd
meg, kefélgessed vakargassad s csak ezekre legyen neked minden gondod,
egyébre semmire se.

Szép Miklósnak csak ekkor esett le az álla, csak ekkor nyilt ki a szeme,
hisz őt királynak hitták ide, ahun ni, most pedig kocsis… Szép jutalom,
azért a nagy törődésért, a miért idefáradt!…

Szép Miklós azt se tudta, hogy menjen ki, merre van az ajtó, de mégis
nagy szomoruan, kiténfergett a fehér szobából, lement az ólba s a dolga
után látott. Hordta a ganajat egész álló nap, de az nemhogy fogyott
volna, de egyre szaporodott; ugyannyira, hogy a három ló szügyön fölül
állott a ganajban. Ezért Szép Miklós egészen a búbánatnak adta magát.
Csak búsul, csak bánkódik, a vén tátosló végre – mert közbe légyen
mondva, mindhárom ló az volt – megszánta s azt mondja neki:

– Mit búsulsz, mit bánkódol édes gazdánk?

– Hogy ne bánkódnám, hogy ne búsulnék, mikor Tündérszép Ilona meghagyta,
hogy az ólat mint a tűkört kitisztitsam s ahun ni, mentül jobban hordom
a ganajat, nem hogy fogyna, de annál jobban szaporodik.

– Ha csak ez a bajod, szólt a tátosló, kisebb gondod is nagyobb legyen
ennél! csak feküdj le, aludjál csendesen, de reggel idejekorán kelj föl,
mert hosszu út áll előttünk. Tündérszép Ilona hat hattyun idegen földre
megyen templomba, de mi is ott leszünk, csak reggel, mikor fölkelsz,
nyulj be a fülembe, ott találsz egy diót, abban van rézruha, öltözködjél
fel belé. Mikor bemégy a templomba, mindenki feláll előtted, még maga
Tündérszép Ilona is, de a kire soha rá ne nézz, mert megköt a szemével,
hanem csak a papra figyelj, ki midőn elmondja az Amment, már te ekkor a
tornáczban légy, mondván: köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson.
És nem lát senkisem, még maga Tündérszép Ilona sem, ki azonnal utánad
szalad. S aztán ülj fel a hátamra s haza paripázunk.

Ugyis lett. – Szép Miklós lefeküdt s aludt csendesen. Reggelre kelve,
idejekorán fölkelt, a kancza füléből kivette a diót, azt felnyitotta, s
kihullt belőle a rézruha, s abba felöltözködött. Aztán ráült a kanczára,
mely megrázkódott s aranyszőrü tátosparipává változott s ekkor
kiugrattak az istáló tetején, mondván: köd előttem, köd utánam, hogy
senkise lásson. S nem látta senki sem. Mikor a templomhoz értek, már
akkor a hivek, de még maga Tündérszép Ilona is, ott voltak a templomban.

Mikor Szép Miklós belépett a templomba, mindenki, még maga Tündérszép
Ilona is felállott előtte. Tündérszép Ilona csak hajtogatta a fejét,
csak hajtogatta, de a rézruháju gavallér meg se látta, hanem csak a
papra hallgatott.

Mikor a pap rámondta az Amment, már ekkor a rézruháju gavallér a
tornáczban volt, mondván:

– Köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson.

És bizony nem látta azt senkisem, még maga Tűndérszép Ilona sem, ki
azonnal utána futott, és ugy nézett utána, hogy majd kinézte a szemét.

Ezzel Szép Miklós ráült a kanczára s egy órával hamarább otthon volt,
mint Tündérszép Ilona a hat hattyun, pedig az azokat ugyancsak zavarta;
ugyannyira, hogy mikorára Tündérszép Ilona hazaért, már ekkor Szép
Miklós le is vetkezett, a maga helyére el is tette a réz-köntöst, fel is
vette ringy-rongy ruháját s ismét a lovakat vakarta.

Hogy hazaért Tündérszép Ilona, egyenest az ólba sietett, hát látja, hogy
ott van Szép Miklós s ugyancsak vakarja a lovakat.

– Mi ujság, Miklós? kérdi Tündérszép Ilona.

– Én nem tudok semmit, felelt neki Szép Miklós.

– Mindig itthon voltál?

– Mindig.

– Nem voltál itt meg itt a templomban?

– Nem.

– No, mert azért kérdem, hogy ott láttam egy gavallért, ki igen
formádzott hozzád, csak a ruhája volt más.

– Nem én voltam.

No jól van, ez abba maradt. Itt elérkezik a másik vasárnap is,
Tündérszép Ilona ujra a templomba ment a hat hattyun, Szép Miklós pedig
mint a hogy az anyakancza meghagyta neki, idejekorán fölkelt, az egyik
csikó füléből, mely szintén kancza volt, kivett egy diót, felnyitja,
kihull belőle a csillaglátta ezüstruha, s abba felöltözködött. Aztán
ráült az aranyszőrü tátosparipára s kiugrattak az istáló tetején,
mondván: Köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson. S bizony nem
látta azokat senkisem, pedig Tündérszép Ilona előre elállitotta egyik
szobaleányát, hogy lesse meg, vajjon Szép Miklós nem jön-e ki az ólból.

Mikor Szép Miklós a templomhoz ért, már ekkor beharangoztak s mindenki,
még maga Tündérszép Ilona is, a templomban volt.

Mikor Szép Miklós belépett a templomba, mindenki, még maga Tündérszép
Ilona is, felállott előtte. Tündérszép Ilona ugyancsak hajtogatta magát,
de az ezüstruháju gavallér, már mint a mi Szép Miklósunk, számba se
vette, meg se látta, csak a papra hallgatott. Tündérszép Ilona imhogy
meg nem pukkant mérgében, imhogy meg nem ölte a kiváncsiság, hogy vajjon
ki lehet ez az ékes külsejü ezüstruháju gavallér; mert ő mióta csak
meghalt a férje, egyebet sem tett, mint országról országra járt
férjnézőbe, mert föltette magában, hogy csak annak fekszik az oldala
mellé, ki az egész világon a legszebb lesz és most egy olyan ime előtte
van és az őt számba se veszi, mintha ott se volna.

Mikor a pap rámondta az Amment, már ekkor Szép Miklós a tornáczban volt,
mondván:

– Köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson.

És bizony nem látta azt senkisem, még maga Tündérszép Ilona sem, pedig
ugyancsak szemeskedett s tekintgetett utána jobbra-balra, hogy majd
kinézte a szemét.

Szép Miklós aztán ráült a kancza-csikóra s egy órával hamarább otthon
volt, mint Tündérszép Ilona, pedig ez ugyancsak zavarta a hat hattyut;
ugyannyira, hogy mikorára Tündérszép Ilona hazaért, Szép Miklós le is
vetkezett, az ezüst-ruhát el is tette a maga helyére, ujból fel is
öltözött a maga ringy-rongy ruhájába s a lovakat vakarta.

Hogy hazaért Tündérszép Ilona, kérdi a szobaleányt, hogy nem látta-e
Miklóst kimenni az ólból; otthon volt-e mindig? Az erre csak azt
felelte, hogy Szép Miklós mindig otthon volt az ólban, most is itthon
van s a lovakat vakarja. Ezért Tündérszép Ilona pofon ütötte a
szobaleányt, majd az ólba nyitott be s kérdi:

– Mi ujság, Miklós?

– Semmi, fölséges asszonyom.

– Mindig itthon voltál?

– Mindig.

– Nem voltál itt meg itt a templomban?

– Nem voltam én.

– No, mert azért kérdem, hogy láttam ott egy gavallért, ki igen
formádzott hozzád, csak a ruhája volt más.

– Nem én voltam.

No jól van, ez abba maradt. Itt elérkezik a harmadik vasárnap is,
Tündérszép Ilona ujra a templomba ment a hat hattyun, Szép Miklóst pedig
megszólitja a tátoskancza, a két csikó anyja:

– No kedves gazdám, Tündérszép Ilona hat hattyun idegen földre megyen
templomba. Te is öltözzél fel szaporán, nyulj be csak a fiam jobbik
fülébe, ott találsz egy diót, vedd ki, nyisd fel s majd meglátod, hogy
milyen arany-ruha van abban. Ülj fel aztán a fiamra, majd elvisz az
téged oda, a hova kell, csak mind elindulásodkor, mind
visszajöveteledkor ezt mondd: köd előttem, köd utánam, hogy senkise ne
lásson. És senki sem lát. Mikor bemégysz a templomba, mindenki, még maga
Tündérszép Ilona is feláll előtted, majd hajlong ő tenéked, de te számba
se vedd, hanem csak a papra hallgass; mert ha rátekintenél, szép
szemével azonnal megigézne, megverne s a rabja lennél; csak mikor ki
akarsz jőni, akkor vess rá egy tekintetet s küldj a számára egy csókot,
de aztán izibe hord el magad és haza siess.

Ugy is lett. – Szép Miklós idejekorán fölkelt, a tátoscsikó jobb füléből
kivette a diót, felnyitotta s kihullt belőle a csillaglátta arany-ruha,
s ebbe aztán fel is öltözködött. Aztán ráült az aranyszőrü paripára s
kiugrattak az istáló tetején, mondván: köd előttem, köd utánam, hogy
senkise lásson. És biz nem látta azokat senki sem, pedig lesben állt a
szobaleány, hogy mikor jön ki már Szép Miklós, pedig az már régen túl
volt árkon-bokron s ép most szállt le a templom előtt. Belép a templomba
s előtte mindenki, még maga Tündérszép Ilona is felállott, ki ugyancsak
hajtogatta magát, de az aranyruháju gavallér számba se vette, rá se
hederitett, hanem mindig a papra nézett. Pedig Tündérszép Ilona sohse
vette le róla a szemét, már mint a mi Szép Miklósunkról, pedig a
tündérkirálynét ugyancsak gyötörte a kiváncsiság, hogy vajjon ki légyen
ez az ékes ábrázatu, aranyruháju gavallér s tüstént kilelte a szerelem
hidege, hogy szinte a foga is vaczogott, hogy nemcsak csak, hanem
ugyancsak.

Mikor a pap rámondta az Amment, Szép Miklós csak ekkor vetett egy
tekintetet Tündérszép Ilonára s egy csókot hajitott neki, s azzal
kisietett a templomból, mondván:

– Köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson.

És bizony nem látta azt senkisem, még maga Tündérszép Ilona sem, pedig
ugyancsak tekintgetett utána, hogy majd kinézte a szemét.

Aztán Szép Miklós ráült a csődör csikóra s jóval egy órával elébb
érkezett haza Tündérszép Ilonánál, kit a szerelem miatt betegen hozott
haza a hat hattyu s tüstént lefeküdt a selyemágyba.

Itt Tündérszép Ilona hivatja a szobaleányt, kit felvigyázónak
kiállitott. A szobaleány beállit hozzá.

– No, nem láttad-e Szép Miklóst az ólból kijőni?

– Nem láttam én, pedig ugy vigyáztam, hogy majd kinéztem a szememet.

Erre a szóra, puff, pofon cserditette a szobaleányt Tündérszép Ilona s
aztán azt mondja neki:

– Lódulj a szemem elől s küld be Szép Miklóst!

Beállit a tündérkirálynéhoz az ócska ringyes-rongyos köntösben Szép
Miklós, kihez kérdést intézett Tündérszép Ilona ilyeténképen:

– No Miklós, mi az ujság?

– Semmi, fölséges királyasszony.

– Mindig itthon voltál?

– Mindig.

– Nem voltál itt meg itt a templomban?

– Nem voltam én.

– No, mert azért kérdem, hogy láttam ott egy aranyruháju gavallért, ki
szakasztott másod volt, csak ruhára nézve különbözött. Valld meg igaz
lelkedre, te voltál-e?

– Nem voltam én.

No jól van, ez abba maradt. – Itt Tündérszép Ilona a nyoszolyája
szalmáját nyomta; beteg volt a szerelem miatt; kilelte a szerelem
hidege, mely ugy rázta, ugy gyötörte, hogy a foga is vaczogott.

– No édes gazdám, szólt az anya-kancza, kelj föl, öltözködjél fel a
rézruhába, mert Tündérszép Ilona kertjébe megyünk egy czintányér
karimáján rókatánczot járni. Majd ha meghallja Tündérszép Ilona, hogy a
kertben tánczoltatsz, majd felugrik az ágyból, bezzeg nem lesz beteg,
kinyitja ablakát s kihajol rajta, de te oda se nézz, hanem annál jobban
tánczoltass. S ekkor leküldi a kertbe a cselédeit, hogy fogjanak meg; de
mikorára azok odaérnek, már mink akkor régen az ólban leszünk.

Ugy is lett. – Szép Miklós felöltözködik a rézruhába, ráült az
aranyszőrü tátosparipára, a vírágkeritésen át beugratott Tündérszép
Ilona kertjébe, hol egy czintányér kerületén ugy megtánczoltatta a
lovát, hogy jobban se kellett.

Beszalad egy szobaleány Tündérszép Ilonához s azt mondja neki:

– Fölséges királyasszony! egy rézruháju gavallér a virágos kert kellős
közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

– Már hogy tánczoltatná! válaszolt neki Tündérszép Ilona s pofon ütötte
a szobaleányt.

Kevés idő mulva beszalad a másik szobaleány is, mondván:

– Fölséges királyasszony! egy rézruháju gavallér a virágos kert kellős
közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

– Már hogy tánczoltatná! s ezzel Tündérszép Ilona ezt is pofon
cserditette.

Kevés idő mulva beszalad a harmadik szobaleány is nagy lelkendezve,
mondván:

– Fölséges királyasszony! egy rézruháju gavallér a virágos kert kellős
közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

Ezt is pofon ütötte, majd haragosan az ablakhoz ugrott, hát látja, hogy
a rézruháju gavallér, kit a templomban látott, csakugyan a virágos kert
kellős közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü
paripáját.

Tündérszép Ilonának se kell több, kinyitja az ablakát s kihajol rajta.

– Ide-ide, szivem szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon,
selyemágyam meg van vetve.

De a rézruháju gavallér, már mint a mi Szép Miklósunk, rá se hederitett,
oda se nézett, csak az aranyszőrü tátosparipát tánczoltatta a czintányér
kerületén.

Tündérszép Ilona szép szavával ujra csalogatta a rézruháju gavallért:

– Ide-ide, szivem szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon,
selyemágyam meg van vetve.

De a rézruháju gavallér, mintha nem is hallaná, oda se hederitett, oda
se nézett, csak az aranyszőrü paripát tánczoltatta a czintányér
karimáján.

Tündérszép Ilona harmadszor is csalogatta a gavallért, mondván:

– Ide-ide, szivem szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon,
selyemágyam meg van vetve.

De a rézruháju gavallér rá se hederitett, csak aranyszőrü paripáját
tánczoltatta a czintányér kerületén. Itt lelkem teremtette, mi kerül a
dologból, mi nem, Tündérszép Ilona nagy haraggal bevágta az ablakát s
kiadta a parancsolatot, hogy keritsék kézre a rézruháju gavallért s
hozzák eléje.

De mikor már a cselédség a kertbe ért, a rézruháju gavallér sarkantyuba
kapta az aranyszőrü paripát, átugratott a virágkeritésen s egyenesen be
az ólba.

Tündérszép Ilona egy szobaleányát rögtön az ólba küldte, hogy nézze meg,
ott van-e Szép Miklós s mit csinál. A szobaleány sem hagyta ezt kétszer
mondani magának, lóhalálában rohant az ólba, de már ekkor a mi Szép
Miklósunk a lovakat vakarta abban a ringy-rongy ruhában, melybe aranyért
sem lehetett volna egy garas ára sót bekötni.

A szobaleány visszamegyen s mondja Tündérszép Ilonának, hogy a Miklós
ott van az ólban s a lovakat vakarja.

Itt Tündérszép Ilona olyan beteg lett, hogy a szobából is kihallott a
nyögése; a szerelem betege, a szerelem rabja lett s ujra kilelte a
szerelem hidege s rázta, hogy szinte vaczogott a foga.

No jól van, ez abba maradt. Itt másnap ujra megszólal az anyakancza,
mondván:

– Öltözködjél fel édes gazdám, az ezüstruhába, ülj a leányomra, ugrass
be Tündérszép Ilona virágos kertjébe s tánczoltasd meg annak a kellős
közepén egy czintányér karimáján. Majd ha megtudja Tűndérszép Ilona,
hogy ott vagy, bezzeg nem lesz beteg, hanem felugrik az ágyból, kinyitja
az ablakát, kihajol rajta, te pedig ugrass fel hozzá, csókold meg
háromszor, de be ne menj a szobába, bárhogy kérjen; hanem ugorj le a
lóról ugy, mintha ugy esnél le. Majd egy kicsit, az igaz, megütöd magad,
kicseppen a véred és ekkor Tündérszép Ilona saját selyemkendőjét hajitja
le, hogy kösd be a fejed, melylyel aztán csakugyan tekergesd is be. Majd
csalogat aztán téged, hogy feküdjél le fölvetett selyemágyára s pihend
ki magad; de te neked mind erre csak ez legyen szód és mondásod:
mindjárt beugratok az ablakodon szivem szép szerelme, csak hadd fogjam
meg nyargaló paripám, mert kárt tesz virágos kertedben. S mikor aztán
megfogtad a paripádat, ugrass át a keritésen és siess haza.

Itt lelkem teremtette, a mi Miklósunk most az ezüstruhába öltözött fel s
ráült az aranyszőrü tátosparipára, a vén kancza leányára, – majd
beugrott Tündérszép Ilona virágos kertjébe, hol egy czintányér
karimáján, ugyancsak tánczoltatta az aranyszőrü paripát.

Meglátja ezt egy szobaleány. Ennek se kell több, beszalad az
asszonyához, mondván:

– Fölséges királyasszony! egy ezüstruháju gavallér a virágos kert kellős
közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

– Már hogy tánczoltatná, válaszolt neki Tündérszép Ilona s ezzel pofon
üti a szobaleányt.

Kevés idő mulva beszalad a másik is, mondván:

– Fölséges királyasszony! egy ezüstruháju gavallér a virágos kert kellős
közepén egy czintányér kerületén tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

– Már hogy tánczoltatná, válaszolt ennek is Tündérszép Ilona s ezt is
pofon cserditette.

Beszalad a harmadik is nagy lelkendezve s mondja:

– Fölséges királyasszony! egy ezüstruháju gavallér a virágos kert kellős
közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

– Már hogy tánczoltatná, válaszolt neki Tündérszép Ilona s ezt is pofon
cserditette, majd haragosan az ablakhoz szaladt, hát ekkor látja, hogy
az ezüstruháju gavallér, kit a templomban látott, csakugyan ott
tánczoltatja aranyszőrü paripáját egy czintányér karimáján.

Tündérszép Ilonának se kell több, kinyitja ablakát, kihajol rajta,
mondván:

– Ide-ide, szivem szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon,
selyemágyam meg van vetve.

Erre a szóra sarkantyuba kapja a lovát az ezüstruháju gavallér,
felugratott Tündérszép Ilonához s háromszor megcsókolta; de a mint
leugratott volna a virágos kert földjére, leesett a lóról.

Hej, Tündérszép Ilona sem rest, leugrott az ablakból, odaszaladt az
ezüstruháju gavallérhoz, izibe leoldozta a kebléről selyemkeszkenőjét és
bekötötte Szép Miklós fejét.

– Jer, szivem szép szerelme, szólt Tündérszép Ilona, jer fehér szobámba,
készen vár fölvetett selyemágyam, pihend ki magadat.

– Mindjárt megyek, szivem szép szerelme, válaszolt Szép Miklós, csak az
aranyszőrü paripámat fogom meg, mert lásd, sok kárt tesz a kertedben.

S ezzel Szép Miklós fölkelt fektéből, megfogta az aranyszőrü paripát,
felpattant a tetejére s aztán – Isten hozzád, Tündérszép Ilona!
kiugratott a virágos kertből s be az ólba.

Tündérszép Ilona se rest, rögtön az ólba küldte az egyik szobaleányát,
hogy nézze meg, ott van-e Miklós s mit csinál; mert az ezüstruháju
gavallér igen formázott Szép Miklóshoz – minthogy az is volt – csak a
ruhája volt más.

A szobaleány sem hagyta ezt kétszer mondani magának, lóhalálában rohant
az ólba, de már ekkor a mi Szép Miklósunk a szalmaágyon feküdt abban a
ringy-rongy ruhában, csak a feje volt bekötve, még pedig Tündérszép
Ilona keszkenőjével.

Visszaszalad a szobaleány s mondja az asszonyának:

– Fölséges királyasszony! Szép Miklós az ólban fekszik a szalmaágyon,
csak a feje van bekötve, még pedig a mint észrevehettem, fölséged
selyemkeszkenőjével.

Tündérszép Ilona sem rest, izibe leszaladt az ólba; de már ekkor Szép
Miklós leoldozta a fejéről a selyemkeszkenőt s eldugta, az anyakancza
pedig rálehelt a fejére s ott semmi sebhely nem látszott.

– Mi ujság, Szép Miklós? kérdé Tündérszép Ilona.

– Semmitsem tudok, fölséges asszonyom, válaszolt Szép Miklós.

– Mindig itt voltál az ólban?

– Mindig.

– Nem te voltál itt meg itt a virágos kertemben?

– Én nem voltam.

– No, mert azért kérdem, hogy láttam ott egy gavallért, ki szakasztott
másod volt, csak a ruhára nézve különbözött… Mondjad, bizony nem bánod
meg, királylyá teszlek, nem te voltál-e?

– Én nem voltam.

– Ne gyötörj, Szép Miklós, mert te voltál… mutasd a fejed!

Szép Miklós megmutatta a fejét, de azon nemhogy seb, de még a helye sem
látszott, Tündérszép Ilona pedig, hogy kiment az ólból, pofon ütötte a
szobaleányt, hogy mért tette őt bolonddá.

No jól van, ez abba maradt. – Itt harmadnap ujra megszólal a tátosló s
azt mondja a gazdájának:

– Öltözködjél fel édes gazdám az aranyruhába, ülj fel a fiamra, s ugrass
be aztán Tündérszép Ilona virágos kertjébe s tánczoltasd meg aranyszőrü
paripád, a kert kellős közepén egy czintányér karimáján. Tündérszép
Ilona mostan a szerelem miatt betegen fekszik, de majd fölkel ő, hogyha
meghallja, hogy ott vagy a kertben, majd kinyitja az ablakát, kihajol
rajta, neveden szólit. És te ekkor ugrass be a szobájába, a többit aztán
magadtól is elvégzed, ha nem mondom is.

Itt lelkem teremtette, a mi Szép Miklósunk most az aranyruhába
öltözködött fel, s ráült az aranyszőrü tátosparipára, már mint a vén
kancza fiára. Majd beugrat Tündérszép Ilona virágos kertjébe s egy
czintányér karimáján ugyancsak tánczoltatja az aranyszőrü paripát.

Meglátja ezt egy szobaleány. Ennek se kell több, beszalad az
asszonyához, mondván:

– Kelj föl, fölséges királyasszony! mert egy aranyhaju gavallér a
virágos kert kellős közepén egy czintányér kerületén tánczoltatja
aranyszőrü paripáját.

– Már hogy tánczoltatná, válaszolt neki Tündérszép Ilona s a szobaleányt
pofon ütötte.

Ennek ez elég volt; de egy kevés idő mulva beszalad a másik szobaleány
is, mondván:

– Kelj föl, fölséges királyasszony! mert egy aranyruháju gavallér a
virágos kert kellős közepén egy czintányér kerületén tánczoltatja
aranyszőrü paripáját!

– Már hogy tánczoltatná! s ezzel Tündérszép Ilona pofon üti ezt is.

Ennek ez elég volt; de egy kevés idő mulva beszalad a harmadik is,
mondván:

– Kelj föl fölséges királyasszony! mert egy aranyruháju gavallér a
virágos kert kellős közepén egy czintányér kerületén tánczoltatja
aranyszőrü paripáját.

Tündérszép Ilona ezt is pofon ütötte, de mégis meg nem állhatta asszony
létére, hogy oda ne vánszorogjon az ablakhoz, kitekint rajta, hát látja,
hogy az aranyhaju gavallér, kit minap a templomban látott, csakugyan
tánczoltatja aranyszőrü paripáját.

Tündérszép Ilonának sem kell több, izibe kinyitja ablakát – bezzeg, nem
volt beteg! – kihajol rajta, ölelő két karját kitárja, mondván:

– Jer, szivem szép szerelme, hires Szép Miklós, mert annak kell lenned,
jer kedves férjem, ugrass be ablakomon, készen vár fölvetett
selyemágyam.

Erre a szóra Szép Miklós sarkantyuba kapja az aranyszőrü paripát,
beugratott Tündérszép Ilona fehér szobájába. Aztán megölelték,
megcsókolták egymást, mondván:

– Én a tiéd, te az enyém, ásókapa se választ el egymástól!

Lakzit laktak, faggyat hoztak, hordót furtak, ökröt vágtak, faharanggal
harangoztak, tökkel kolompoztak s bezzeg, volt lé, meg lé, boldog volt
az, a kinek csak egy kanállal is juthatott.

Itt mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél,
Tündérszép Ilonának hosszu útra kellett mennie, Szép Miklós maga maradt
otthon, ki mint afféle uj gazda nem tudhatta, hogy hol, mi áll:
kutaszkodott a ház körül; de különösen feltünt az előtte, hogy 366
szobába be szabad neki menni, csak a 367-ikbe nem.

Ezért Szép Miklósban föléledt a kiváncsiság, hogy vajjon, mi lehet
abban, hogy azon a szobán olyan nagy vasas ajtó van, ezen pedig három
vasrekesz és kilencz lakat.

Biz ő kigyelme, hogy nem volt otthon a menyecske, egész szabadjából
előkereste a kulcsokat, kiválasztotta a sok közül a nagy vasajtót, majd
levetette a három vasrekeszt s kinyitotta a kilencz lakatot, – ekkor
belökte a nagy vasas ajtót, hát látja, hogy egy 12 fejü sárkány a falhoz
van szegezve, három irdatlan vasszeggel; az egyik volt: a jobbik
szárnyában, a másik volt: a bal szárnyában, a harmadik pedig a lábában.

– Hej, hires Szép Miklós, mondja a sárkány, igen szomjas vagyok, adj egy
pohár vizet, egy világot adok érte!

Szép Miklós adott neki egy pohár fris vizet, melyet a sárkány egy
hajtókában meg is ivott s tüstént leesett a szegről a jobbik szárnya.

– Hej, hires Szép Miklós, mondja ismét a sárkány, igen szomjas vagyok,
adj egy pohár vizet, egy világot adok érte, melyet az meg is ivott s
tüstént leesett a szegről a bal szárnya.

– Hej, hires Szép Miklós, adj még egy pohár vizet, egy világot adok
érte.

Szép Miklós ujra adott neki egy pohár vizet, mitől az mint a madár
egészen szabad lett. A sárkány aztán Szép Miklósnak nem szólt semmit,
hanem Tündérszép Ilonát, ki ép akkor húzta be maga után az ajtót,
derékon ragadta s elvitte messze-messze nagy sárkányországba. Oda van;
volt, nincs. Volt szép asszony, nincs szép asszony.

Szép Miklósnak csak ekkor esett le az álla s nagy szomoruan bebandukolt
az ólba, hol is azt kérdi tőle az anyakancza:

– Mit búsulsz, mit bánkódol kedves gazdám, oly keservesen?

– Jobb ha nem is kérded, kedves lovam! nagyobb az én bajom, mint a
Mátrahegy, mélyebb az én szivem szomorusága, mint a Duna; volt feleség,
nincs feleség, volt szép asszony, nincs szép asszony; oda van a sarkig
érő aranyhaju, nádszál termetü Tündérszép Ilona; elrabolta tőlem az a
kutyának való 12 fejű sárkány.

– Hahó kedves gazdám, jól mondád: nagyobb a te bajod a Mátrahegynél és
mélyebb a te szived szomorusága a Dunánál; mert hasztalan próbálunk
szerencsét, mert van annak a kutyának való 12 fejü sárkánynak – veszett
volna a tojásában! – egy vasderes három lábu tátosparipája, többet tud
az, mint mi itt mind hárman, már mint én, a leányom és a fiam. De azért
legyen meg, a minek lenni kell, ülj fel a hátamra s próbáljunk
szerencsét.

Felül Szép Miklós az anyakancza hátára, mennek mendegélnek hetedhét
ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is
túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl,
innenen innen, egyszer mégis beértek nagy sárkányországba.

Sárkány ki a rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép Ilona
eléje szalad, egy ölelés és egy csók, aztán fel az anyakancza tetejére s
illa fóré nád a kert.

Hej, a vasderes is elkezd dörömbözni s nyeriteni az ólban. Meghallja ezt
a sárkány, otthon terem s beront az ólba.

– Hej, kutya egye a husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád,
nincsen zabod, hogy ugy dörömbölsz?!

– Szénám is van, zabom is van, de oda a szép asszony; Szép Miklós itt
volt s elvitte.

– Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?

– Ehetel is, ihatol is, alhatol is, s ezenkivül két véka mogyorót meg is
törhetsz, egyet ugrom, kettőt szököm, mégis utól érjük.

Itt a sárkány evett, ivott, aludt, két véka mogyorót meg is tört, majd
ráült a három lábu vasderesre, mely egyet szökött, kettőt ugrott, mégis
utolérték Szép Miklóst.

– No Szép Miklós, szólt a sárkány, három világot igértem, egyet akkor
adtam, mikor a jobbik szárnyam leesett, mert azzal is izzé-porrá
törhettelek volna, másikat pedig most adom, mert most is megölhetnélek,
de többet el ne jöjj hozzám, mert ha ezer lelked volna is, se irgalom,
se kegyelem, csúf halállal mulsz ki!

Ezzel a sárkány Tündérszép Ilonát elvette tőle, hazavitte, Szép
Miklósnak pedig koppant a szeme s azt mondták neki, orrod tőle
fokhagymás, ne nyulj-virágnak hiják ezt.

Itt Szép Miklós nagy szomoruan, mint a kinek az orra vére folyik,
hazafelé bandukolt s otthon ráült a kanczacsikóra s másodszor is elment
a szép asszonyért.

Sárkány ki a rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép Ilona
eléje szalad, egy ölelés és egy csók, aztán föl az aranyszőrü
kanczacsikóra s illa fóré, nád a kert.

Ej, a vasderes sem rest, dörömböl az ólban. Meghallja ezt a 12 fejü
sárkány, izibe hazaszállt s be egyenesen az ólba.

– Hej, kutya egye a husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád,
nincsen zabod, hogy ugy dörömbölsz?!

– Szénám is van, zabom is van, de nincsen szép asszony; Szép Miklós itt
járt s elvitte.

– Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?

– Ehetel is, ihatol is, alhatol is, s ezenkivül 2 véka diót meg is
törhetsz, egyet szököm, kettőt ugrom, mégis utólérjük.

Itt a sárkány evett, ivott, aludt, két véka diót meg is tört, csak aztán
ült fel a három lábu vasderes tátosparipára, mely csak egyet szökött,
kettőt ugrott, még is utólérték Szép Miklóst.

– No Szép Miklós, szólt a sárkány, három világot igértem, egyet akkor
adtam, mikor a jobbik szárnyam leesett, mert azzal is izzé-porrá
törhettelek volna, másikat az imént adtam, mikor a feleségemet
elraboltad, mert akkor is megölhettelek volna, a harmadikat pedig most
adom, mert most is megölhetnélek, de többet el ne jőjj hozzám, mert ha
ezer lelked volna is, se irgalom, se kegyelem, csúf halállal mulsz ki.

Ezzel a sárkány Tündérszép Ilonát elvette tőle s hazavitte, Szép Miklós
pedig nagy szomoruan poroszkált hazafelé s otthon ráült az anyakancza
fiára, a csődör csikóra; de mielőtt elment volna, azt mondja neki az
anyakancza:

– Vidd el magaddal, kedves gazdám a montli-zsákot is, hogy ha agyonüt az
az irgalmatlan fenevad, legalább a fiam majd hazahozhat benne, mert
ugyis tudom, hogy most is hiába mégysz; mert minekünk mindhármunknak
sincs annyi tudományunk, mint annak a vasderes három lábu tátoscsikónak.

Szép Miklós szót fogadott jó tátoslovának; elvitte a montli-zsákot s
harmadszor is elment, ha bele hal is, Tündérszép Ilonáért.

Sárkány ki a rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép Ilona
eléje szaladt. Egy ölelés és egy csók, aztán fel az aranyszőrü
csődör-csikóra s illa fóré nád a kert.

Ej, a vasderes sem rest, dörömböl az ólban. Meghallja ezt a 12 fejü
sárkány, izibe hazaszállt s be egyenesen az ólba.

– Hej, kutya egye a husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád,
nincsen zabod, hogy ugy dörömbölsz?!

– Szénám is van, zabom is van, de oda a szép asszony; Szép Miklós itt
volt s elvitte.

– Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?

– Ehetel is, ihatol is, alhatol is s ezenkivül egy véka diót meg is
törhetsz, egyet szököm, kettőt ugrom, mégis utólérjük.

Itt a sárkány evett, ivott, aludt, egy véka diót meg is tört s csak
aztán ült fel a vasderes háromlábu tátosparipára, mely csak egyet
szökött, kettőt ugrott, mégis utólérték Szép Miklóst.

– No Szép Miklós, szólt a sárkány; három világot igértem: egyet akkor
adtam, mikor a jobbik szárnyam leesett, mert azzal is izzé-porrá
törhettelek volna, másikat akkor, mikor legelőször eljöttél hozzám, mert
akkor is megölhettelek volna, harmadikat pedig akkor, mikor másodszor
eljöttél hozzám s akkor ugy-e megmondtam, hogy többet el ne jőjj, mert
se irgalom, se kegyelem, csúf halállal mulsz ki.

S ezzel a sárkány az egyik szárnyával ugy megütötte Szép Miklóst, hogy
az azt se mondta: „bá“; hanem ugy elmállott a földön, hogy kanállal se
lehetett volna összekaparni. A sárkány aztán Tündérszép Ilonát
hazavitte, az aranyszőrü tátosparipa pedig Szép Miklós husát vérét
összeszedte, montli-zsákra rakta s hazavitte. Otthon aztán az anyakancza
háromszor rálehelt a montli-zsákban levő husra és vérre s kiugrott
belőle Szép Miklós. Ha eddig szép és erős volt Szép Miklós, de most
hétszerte szebb és erősebb.

– Minek költöttél fel, édes lovam, mikor oly jól aludtam s oly szépeket
álmodtam.

– Álom ide, álom oda, válaszolt neki a tátosparipa, de most a dolgod
után láss. Ugy-e megmondtam, hogy mivelünk hasztalan teszel próbát, mert
a vasderes csikónak magának több tudománya van, mint minekünk mind
hármunknak!… Itt meg itt, ennél meg ennél a vén asszonynál, ki – közbe
légyen mondva, boszorkány – van egy tátosparipa s ennek három csikója. A
legkisebbik, a három lábu vasderes, mely a sárkánynál van – hogy zápult
volna meg az a tojás, a melyből kikelt! – ketteje pedig még otthon van
az anyjánál. Ezeknek egyikeért kell neked elmenni, ezeknek egyikét kell
neked kiszolgálni. Három napból áll egy esztendő s egyéb dolgod nem
lesz, mint a három tátosparipát őrzöd. Majd elszöknek azok tőled, de te
semmitől se tarts, mert mi mindenkor segitségedre leszünk; majd farkas,
majd agár, majd patkány képében. Azért ha ilyes három állatot látsz,
azok mi leszünk. Ha kiszolgáltad a három napból álló esztendőt, a
boszorkánytól ne kérj egyebet, mint a legkisebb rosz csikót és három
bárányt. Majd kinál ő téged aranynyal és ezüsttel, majd elvezet a
pinczéjébe, hol számnélküli sok kincs áll; de te ekkor is csak azt
hajtsd, hogy neked nem kell egyéb, mint a rosz csikó, meg három bárány.
A pinczéből a kamrába vezet, hol a különbnél különb, szebbnél szebb
aranyos-ezüstös öltözet ruhák állanak; de te mindig csak azt hajtsd,
hogy neked nem kell egyéb, mint a rosz csikó és három bárány. A kamrából
a márványistálóba vezet, hol a különbnél különb, szebbnél szebb
aranyszőrü paripák állanak, majd mondja ő neked, hogy ha már csikót
akarsz, válaszsz az aranyszőrü ménes közül; de te neked ekkor is csak ez
legyen szód és mondásod, hogy neked nem kell egyéb, csak a rosz csikó és
három bárány. Mit lesz mit tenni a boszorkánynak, utoljára is
kénytelen-kelletlen odadja a rosz csikót és három bárányt. S te aztán
húzd ki a rosz csikót a határig, majd földhöz vágja az magát háromszor
is, de te mindezzel ne törődjél, hanem farkánál fogva emeld föl. Mikor a
határra érsz, ott két lánczos fenevad áll őrt. Be csak, beeresztenek, de
ki – nem. Itt az egyik bárányt vesd az egyiknek a torkába, a másikat a
másiknak s ezzel ugorj át a határon s mikor fenn leszesz a levegőbe, a
harmadikat azt dobd oda mind a kettőnek. Azon aztán összevesznek s te
szerencsésen kijöhetsz. Ha egyszer átlépted a határt, többé semmitől se
tarts, hanem ülj fel a négy lábu – mert ennek már nem három, hanem négy
lába lesz, mondom, ülj fel a négylábu vasderes tátoscsikóra s hozd haza
a feleségedet.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
semminél, ott voltam, a hol mondták, ugy láttam, mint most, de pengyom
tóditsuk is, mert biz ez már az utolját járja, hires Szép Miklós felül
az anya-kanczára, két fiát pedig pányván vezette.

Mén mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl,
még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku
disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer elér a vén banya
birodalma határához, hol leszállván az anyakanczáról, átment a vashidon.
A vashid végén lánczra verve ott állt a két fenevad. Be csak
beeresztettek, de hogy jösz ki hires Szép Miklós; ha ezer lelked volna
is, mégis diribról darabra tép az az átkozott két fenevad s csunya
halállal mulsz ki!…

Csak mén, csak mendegél, egyszer elér egy nagy kastélyhoz, mely hegyes
karókkal volt körülkeritve, a hegyes karókon pedig emberfejek.

A vén boszorkány most is ott számlálgatta, dörmögvén:

– Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét s igy tovább, mig a végéhez nem
ért.

Az emberfő ép kilenczvenkilencz volt, csak egy hija a száznak!… Itt jön
a századik, itt hozza Szép Miklós a fejét.

– Adjon Isten jó napot, édes öreganyám!

– Ha öreganyádnak nem szólitottál volna: hamm, mindjárt bekaptalak
volna! hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– Szolgálatot keresek.

– Ép jókor jöttél; mert ép most vettem el a kocsisom fejét, itt szárad a
napon a karóban. Ha kedved van, megfogadlak. Három napból áll egy
esztendő, enni-inni lesz annyi, a mennyi a bőrödbe fér s egyéb dolgod
nem lesz, mint az ólban van három rosz ló, csak azokat őrzöd. Reggel,
fölöstököm után kiviszed a selyemrétre, estve pedig hazahozod. Ha három
álló nap meg tudod őrzeni, a mit kivánsz, azt adok; ha pedig elalszol s
a lovakat nem tudod hazahajtani: karóba húzom a fejed.

Igy lett Szép Miklós kocsis. Reggelre kelve, a pecsenye és a bor előtte
állott, hogy egyék-igyék annyit, a mennyi csak a bőribe fér; mert estig
ugy sem kap semmit. Szép Miklós evett is, ivott is, de ezalatt a vén
banya megtüzesitette a vasdorongot, kivitte az ólba s üti-veri a
tátosparipákat, mondván:

– Hej, kutyák, ha el nem tudtok szökni, ilyen abrakot kaptok!

Szép Miklós ezt mind jól hallotta, de hallgatott, mint hal a vizben.

Mikor Szép Miklós az ételt és italt megeléglette, jóllakott, kiment az
ólba, kötőfékre szedte a három rosz lovat, ráült az anyakanczára s
elvágtatott a selyemrétre.

Mikor Szép Miklós átment a rézhidon, olyan álom szállta meg, hogy azt se
tudta, fiu-e vagy leány. Itt ugy délután öt óra felé fölébred a mi Szép
Miklósunk, hát egy irdatlan magas jegenyefa hegyében lelte magát. Le se
tudott volna róla jőni. Ekkor előveszi a kötőfékeket, megrázza háromszor
s ime saját lovai farkas képében a fa alatt termettek.

– No édes gazdám, szólt az anyakancza, mászsz csak a fa keleti oldalára,
mert mi nyugatfelé döntjük le.

Itt a három farkas azonnal a kaparáshoz fogott; kiásták a fa nyugati
oldalát, Szép Miklós pedig a keleti oldalára mászott. A nagy jegenyefa
ledőlt, Szép Miklósnak pedig kutya baja sem lett.

– No édes gazdám, szólt ismét az anyakancza, amott a selyemréten
legelészik három bárány. Azok a te lovaid. Majd mi közrekapjuk s
errefelé tereljük. S te ekkor ne cselekedjél egyebet, hanem a középsőt
kapd el szarvánál fogva, ugorj rá, üsd főbe háromszor a kötőfékkel, majd
lónak válik mind a három s aztán bátran hazaviheted.

Ugy is lett. – A három farkas közre kapja a három bárányt s Szép Miklós
felé terelték, ki a középsőt szarvánál fogva szerencsésen el is kapta,
ráült a kötőfékkel háromszor főbe ütötte, lónak vált s aztán mindhármat
hazafelé terelte.

Otthon azt mondja neki a vén boszorkány:

– No édes fiam, hát megőrizted?

– Meg, édes öreganyám.

– Ugy-e szelidek ezek az én lovaim?

– Mint a kezes bárány.

– Jól van fiam, eredj be, ott van a vacsorád az asztalon, egyél-igyál,
lakj jól, aztán lefekhetsz s aludjál reggelig.

Szép Miklós bement a szobába, leült, evett-ivott, jóllakott, majd
lefeküdt s aludt reggelig csendesen.

Reggelre kelve, a vén asszony behítta fölöstökömre. Bort és pecsenyét
rakott eléje. Szép Miklós csak evegetett, a vén asszony pedig a
konyhában ugyancsak tüzesitette a vasrudat s mikor egészen izzó lett,
kiugrik az ólba, üti-veri azokat a szegény pára jószágokat, mondván:

– Hej, kutyák, ha még ma se tudtok elszökni, ilyen abrakot kaptok!

Szép Miklós ezt mind jól hallotta, de nem szólt semmit, hanem
hallgatott, mint a néma.

Mikor Szép Miklós az ételt és italt megeléglette, jóllakott, kiment az
ólba, kötőfékre szedte a három rosz lovat, ráült az anyakanczára s
elvágtatott a selyemrétre.

Mikor keresztül ment a rézhidon, olyan álom szállta meg, hogy azt se
tudta: á-e vagy b! – Itt ugy délután öt óra felé fölébred a mi Szép
Miklósunk, hát egy galagonyabokor hegyében lelte magát. Ő sem rest,
izibe leugrott róla, elővette a kötőfékeket, megrázta háromszor s ime
saját lovai agár képében előtte termettek.

– No édes gazdám, szólt az anyakancza, amott a selyemrét egyik bokrában
heverészik három nyúl. Azok a te lovaid. Majd mi közre kapjuk a három
nyúlat s errefelé hajtjuk. S te ekkor ne cselekedjél egyebet, mint ezt:
fogd meg a középsőt, kapd el a fülinél fogva, ugorj aztán a hegyébe, üsd
főbe háromszor a kötőfékkel, lónak válik s aztán szép csendesen ballagj
hazafelé.

Ugy is lett. – A három agár közre kapja a bokrot, fölverték a nyulakat s
Szép Miklós felé hajtották, ki a középsőt fülénél fogva szerencsésen el
is kapta, majd ráült, a kötőfékkel háromszor főbe ütötte, lónak vált s
aztán mindhármat szép csendesen haza vitte.

Otthon azt mondja neki a boszorkány:

– No édes fiam, hát megőrizted?

– Meg, édes öreganyám.

– Ugy-e szelidek ezek az én lovaim?

– Mint a kezes bárány.

– Jól van fiam, eredj be, az asztalon van az étel és ital; egyél-igyál,
lakj jól, majd aztán feküdj le s aludj reggelig.

Szép Miklós bement a szobába, leült, evett, ivott, jóllakott, majd
lefeküdt s aludt reggelig csendesen, mint a jó lelkiismeret.

Reggelre kelve, a vén asszony behitta fölöstökömre; bort és pecsenyét
tett eléje.

Szép Miklós csak evegetett, csak evegetett, az asszony pedig
térül-fordul, elővette a vasrudat, s ugyancsak tüzesitette a konyhában.
Mikor a vasrúd már egészen izzó lett, kiugrik az ólba, üti-veri azokat a
szegény pára jószágokat, mondván:

– Hej, kutyák, itt az abrak, itt a tüzes zsarátnok! s ha még ma se
tudtok elszökni, mindig ilyen abrakot kaptok!

Szép Miklós ezt mind jól hallotta, de nem szólt semmit, hanem
hallgatott, mint hal a vizben.

Mikor Szép Miklós az ételt és italt megeléglette, jóllakott, kiment az
ólba, kötőfékre szedte a három rosz lovat, ráült az anyakanczára, s
elvágtatott a selyemrétre.

De mikor keresztül ment a rézhidon, olyan álom szállta meg, hogy azt sem
tudta, fiu-e vagy leány. De nem is csoda; mert a boszorkány álomporos
bort adott neki inni. Itt ugy délután öt óra felé fölébred a mi Szép
Miklósunk, hát egy magas hegy tetején lelte magát. Ő sem rest, izibe
lemászott a hegyről, majd elővette a kötőfékeket, megrázta háromszor s
ime, saját lovai patkány képében előtte termettek.

– No édes gazdám, szólt az anyakancza, amott a selyemrét egyik tava
partján három fiával együtt egy csibés tyúk ül. A tyúk a vén banya,
három csibéje pedig a három tátosparipa. Majd mi fölverjük a tyúkot, a
csibéket pedig erre tereljük és te ekkor ugorj elő, kapd el a középső
csirkét búbjánál fogva, aztán ülj rá, üsd főbe háromszor, lónak válik s
aztán mindhárom lovat szép csendesen vidd haza.

Ugy is lett. – A három patkány fölverte a vizi jérczét, csibéit pedig
Szép Miklós felé terelték, ki a középsőt búbjánál fogva szerencsésen
elkapta, ráült, a kötőfékkel háromszor főbe ütötte, az lónak vált s
aztán mindhárom lovát szép csendesen hazaterelte.

Otthon azt mondja neki a boszorkány:

– No édes fiam, kitöltötted az esztendőt, most rajtad a sor: mit
kivánsz?

– Nem kivánok én egyebet, felelt Szép Miklós, mint azt a rosz csikót ott
az ólban és három bárányt.

– Oh te bolond! hisz minek lenne az neked, hisz csak a bajod gyűlne meg
vele, hisz az olyan rosz, hogy akár a csipejére akaszthatod a
tarisznyádat!

– Mind haggyán az, csak nekem a rosz csikó és a három bárány kell.

– Oh te bolond! kivánj aranyat és ezüstöt, jer a pinczébe, majd más
gondolatra jösz.

Itt a boszorkány bevezeti a mi Szép Miklósunkat a pinczébe, hol kád
számra állott az arany meg az ezüst élire verve; csakugy fénylett,
csakugy ragyogott, mintha most kerültek volna ki a pénzverőből.

– No te bolond, itt van 7 kád arany és ezüst, hozz három zsákot s rakd
meg akár az aranyból, akár az ezüstből.

– Nem kell nekem sem arany, sem ezüst, csak a rosz csikó, meg három
bárány.

– No te bolond, már látom, hogy nincsen eszed, azért jer a kamrámba,
válaszsz magadnak 12 öltözet aranyos-ezüstös ruhát, vagy annyit, a
mennyi tetszik.

Itt a boszorkány a mi Szép Miklósunkat bevezeti a kamrába, hol különbnél
különb, szebbnél szebb, aranyos-ezüstös ruhák függtek, sorjába
felakasztva. Csakugy fénylett, csakugy ragyogott rajtuk az a drága igaz
gyöngy, kaláris, gyémánt és brilliánt, hogy ki sem látom mondani.

– No te bolond, itt van 366 szebbnél szebb, különbnél különb
biboros-bársonyos ruha, válaszsz, melyik kell.

– Nem kell nekem a biboros-bársonyos ruha, minek volna az nekem, mert
nekem csak az a rosz csikó kell és három bárány.

– No már látom, hogy csakugyan bolonddal van dolgom, ha már csikó kell,
jer az én márványistálómba, válaszd ki az aranyszőrü ménes közül azt, a
melyik szemednek szádnak tetszik.

Itt a vén boszorkány a mi Szép Miklósunkat bevezeti a márványistálóba,
hol az aranyszőrü ménes aranyvályuból és aranysaroglyából evett-ivott,
ólomhidláson állott. Csak ugy ragyogott, csak ugy fénylett a szőrük,
hogy az ember tetőtől talpig meglátta benne magát.

– No válaszsz! Ott van az a harmadfű kancza csikó, nézd, hogy rúgja a
padlást!… Ott van az a harmadfű csődör-csikó, nézd hogy ragyog a szőre,
nézd hogy okádja orrán-száján a tüzes lángot. Ha csikó kell, válaszsz
innen, vigy akár 12-őt, nem bánom, csak azt a rosz csikót ne kérd, mert
annak ugyse vennéd hasznát, csak a bajod gyülne meg vele, mert azt nem
adom.

– Nem kell nekem sem az a kancza-csikó mely a padlást rúgja, sem az a
csődör-csikó, mely orrán-száján tüzet okádik; mert nekem csak a rosz
csikó kell és három bárány.

Mit volt mit tenni a boszorkánynak, kénytelen kelletlen odadta a rosz
csikót és három bárányt.

Itt Szép Miklós a rosz csikó fejébe húzza a kötőféket, kivonczolja az
istálóból. Itt a rosz csikónak még jártányi ereje sem volt; még az
udvarból sem értek ki, már lerogyott. Szép Miklós odament hozzá,
farkánál fogva fölemelte s csakis igy tudott tovább vánczorogni a rosz
csikó, a vén asszony pedig egy véka tetejére felült a háztetőre s onnan
nevette, hogy és mint vesződik Szép Miklós a rosz csikóval. De meg is
gyült a baja, mert az egyik kezében a három bárányt vezette pányván, a
másik kezéből pedig a rosz csikó kötőfékét tartotta, melyet ugy
vonczolt, húzott maga után mint kutya a d...t.

Itt lelkem teremtette, nagy kínlódás és vesződés között elértek már a
feleútra. A rosz csikó taktusra minden fél órában egyet lépett és ezt is
csak akkor tette, ha Szép Miklós egyet rántott a kötőféken. Itt a rosz
csikó csetlik-botlik, bukfenczet vetett s elmállott az út közepén, Szép
Miklós pedig odament a farához, farkánál fogva fölemelte s ekkor
megszólal a rosz csikó:

– Tekints csak hátra kedves gazdám, hol látod ülni a vén banyát?

Szép Miklós visszanézett, hát látja, hogy a vén asszony még most is ott
ül a háztetőn az üres vékán s ugyancsak fenyegeti az öklével a rosz
csikót, meg Szép Miklóst.

– Ott ül, kedves lovam, a háztetőn egy üres vékán s ugyancsak fenyeget
az öklével!

A vén asszony pedig csak azt várta, hogy vagy Szép Miklós tekintsen
vissza, vagy a rosz csikó. Most, hogy ez megtörtént, hogy Szép Miklós
visszanézett, kivezeti az ólból az anyakanczát, ráül, felszáll rajta a
levegőégbe egy zöldes, sötét felhővé változott s utána a rosz csikónak.

– Ejnye, kedves lovam, be sötétzöld felhő közeledik felénk!

– Siessünk kedves gazdám, egy helyett kettőt lépjünk, mert az a vén
boszorkány bizony levizel bennünket.

Itt a sötétzöld felhőből hármas nyerités hallatszott; az anyakancza a
fiát csalogatta, a rosz csikó pedig hangos nyeritéssel, hogy szinte
megkondult belé a világ, visszafelelt az anyjának. Erre megeredt az
ólmos eső s úgy hullt alá jéggel vegyest, mintha csak kannából öntötték
volna. Ej, Szép Miklós sem rest, kiereszti aranyhaját s mind a csikót,
mind a három bárányt, szépen betakarta: igy nem verte őket agyon a
jéggel vegyes ólmos eső.

Mikor a vén banya emigy kiadta a mérgét, hazaszállt s ujra felült a
háztetőre egy üres vékára s egyebet nem csinált, mint örökkön örökké
csak az öklével fenyegette mind Szép Miklóst, mind a rosz csikót.

Itt lelkem teremtette, mentül közelebb értek a határhoz, a rosz csikó
annál jobban igyekezett; most már nemcsak lépést ment, hanem ügetett,
koczogott is.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra megszólal a rosz csikó,
mondván:

– Tekints csak hátra, kedves gazdám, hol látod a vén boszorkányt?

Visszanéz Szép Miklós, hát látja, hogy a vén asszony az üres vékán még
most is ott ül a háztetőn s ugyancsak fenyegeti az öklével mind Szép
Miklóst, mind a rosz csikót.

– Hát kedves lovam, ott ül a háztetőn egy üres vékán s ugyancsak
fenyeget az öklével!

A vén asszony pedig csak ezt várta, hogy vagy Szép Miklós tekintsen
vissza, vagy a rosz csikó. Most hogy ez megtörtént, hogy Szép Miklós
visszanézett, izibe beszalad az ólba, kivezeti az anyakanczát, ráül,
felszáll rajta a levegő égbe s egy sötétzöld felhő képében utána Szép
Miklósnak.

– Ejnye, kedves lovam, be haragos sötétzöld felhő közeledik felénk!

– Siessünk kedves gazdám, egy helyett kettőt lépjünk, mert az a vén
boszorkány bizony levizel bennünket.

Itt a sötétzöld felhőből hármas nyerités hallatszott; az anyakancza a
fiát csalogatta, a rosz csikó pedig hangos nyeritéssel visszafelel neki,
hogy szinte megkondult belé a világ. Erre megeredt az ólmos eső jéggel
vegyest s szakadt, mintha csak kannából öntötték volna.

Ej, Szép Miklós sem rest, kiereszti aranyhaját s vele mind a rosz
csikót, mind a három bárányt, szépen betakarta: igy nem verte őket agyon
a jéggel vegyes ólmos eső.

Mikor a vén banya emigy kiadta a mérgét, hazaszállt s ujra felült a
háztetőre egy üres vékára s egyebet nem tett, mind két öklével Szép
Miklóst fenyegette.

Itt lelkem teremtette, egyszer valahára még is elértek a határhoz, hol
megszólal a rosz csikó:

– No kedves gazdám, ha innen is szerencsésen megszabadulunk, akkor
fittyet se hányj minden bajnak! Majd én itt egy bukfenczet vetek, mintha
megbotlottam volna s áthajitom magam a vashidon, te pedig ezalatt az
egyik bárányt hajitsd az egyik fenevad torkába, a másikat a másikéba, s
ekkor hunyd be szemed, szaladj a vashidnak s mikor a feleközepe tájára
értél, a harmadikat ekkor dobd oda mindkettőnek. Ezen a fenevadak
összevesznek; mindkettő el akarja kapni s igy aztán te szerencsésen
megszabadulhatsz.

Ugy is lett. – A rosz csikó egyet botlik, bukfenczet vet s áthajitotta
magát a vashidon. A két fenevad ugrik utána, hogy majd elkapják, de a
láncz visszarántotta. Most Szép Miklós az egyik bárányt az egyik
torkába, a másikat a másikéba dobta s mig azok azt elnyelték, behunyta
szemét, neki a hidnak. Mikor a feleközepe táján volt, már a két fenevad
ugrani akart, hogy mindjárt diribról-darabra szanaszét tépik, de Szép
Miklós ép ekkor hajitotta oda nekik a harmadik bárányt, melyen azok
összevesztek, s egymásra rontottak. Igy szabadult meg Szép Miklós a
bizonyos haláltól; igy szabadult meg a fenevad torkából.

Mikor Szép Miklós átszaladt a hidon, bezzeg már ekkor nem az a rosz
csikó állott előtte, melynek a csipéjére tarisznyát lehetett volna
akasztani, hanem a négy lábu vasderes tátosparipa, melynek széles e
világon párját hasztalan keresnénk.

– No kedves gazdám, szólt a négy lábu vasderes, ülj fel a hátamra, mert
ha nem mondod is, ugyis tudom, hogy hova igyekezünk. Ne félj, majd
hazaviszem én a szép asszonyt, pedig csak lépést megyek, az öcsém pedig
egész erejéből lohol utánam, még se ér utol.

Hej, sárkány ki a rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép
Ilona eléje szalad, száz ölelés, száz pár csók, fel a négy lábu vasderes
hátára s aztán isten hozzád, 12 fejü sárkány!

Ej, a vasderes sem rest, dörömböl az ólban. Meghallja ezt a 12 fejü
sárkány, hazaszáll s beront az ólba.

– Hej, kutya egye a husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád,
nincsen zabod, hogy ugy dörömbölsz?!

– Szénám is van, zabom is van, de oda a szép asszony; itt járt Szép
Miklós s elvitte.

– Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?

– Se nem ehetel, se nem ihatol, se nem alhatol, mégsem érjük utól! mert
nekem csak három lábam van, az ő lovának pedig négy, de azért tegyünk
próbát.

Itt a sárkány ráül a három lábu vasderesre s utána Szép Miklós után. Mig
a sárkány paripája lóhalálában futott, addig Szép Miklósé csak lépve
ment, s mégsem érte utól.

Mikor a határra értek, Szép Miklós négylábu vasderes tátosparipája
visszanyerit az öcscsének. Ennek se kell több, hogy meghallotta,
fölugrott a csillagokba s ott fölvetette a farát, ledobta a sárkányt,
mely midőn a földre ért, kolimázzá változott s ezóta kenik a tótok
kolimázzal a szekerüket.

Szép Miklós aztán szép csendesen hazavitte a feleségét, ki aztán fehér
selyemágyát megvetette a virágnyoszolyán, az ura pedig mellé feküdt, s
még most is ott alszanak a cziprusfa árnyékában, hogy ha föl nem
ébredtek.



A HÁROM KALMÁRFI.

Volt a világon egy igen gazdag kalmár s ennek három fia. Hogy im gazdag
volt az ember, hogy im egy pár zsák pénzért nem igen ment a szomszédba:
két idősb fiát – mert a harmadik még csak 7 esztendős volt – mindenféle
tudományokra, hadi vitézségekre kitanittatta.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
semminél, egy éjszaka mind a három fiu álmot látott.

Reggelre kelve a fölöstökömnél, mikor mindnyájan együtt voltak, csak
elkezdi a legnagyobb:

– Ejnye, uram-atyám, be különös álmot láttam!

– Mit, édes fiam? kérdé a kalmár.

– Hát, itt la, az öcsémmel elmentűnk ország-világszerte a dicsőség
pálmáját keresni s megtaláltuk azt a zöld király birodalmában. A zöld
királynak volt három szép eladó leánya. Egyik szebb volt mint a másik,
de nekem még is legjobban tetszett a legnagyobb. Itt a zöld király
országszerte kihirdette, hogy az egész föld kerekségéről gyűljenek össze
a hirneves vitézek s a ki egy sudar fenyőfa szál tetején levő bagolyfiut
sziven tud lőni, annak adja feleségül legidősb leányát. A vitézek közt
én is jelen voltam s nekem szolgált a szerencse legjobban, mert én
lőttem sziven a bagolyfit s enyém lett a királykisasszony egy
herczegséggel együtt. Én ezt álmodtam.

– Ez szép álom volt. Hát te fiam, szólt a kalmár a középső fiához, mit
álmodtál?

– Én is azt álmodtam, a mit a bátyám, csak azzal a kis különbséggel,
hogy nekem a királykisasszonyok közül legjobban tetszett a középső,
kinek a kezét s vele egyűtt egy herczegséget nyertem el; mert második
próbául azt vetette föl a zöld király, hogy középső leánya kezét annak
adja, ki legmesszebb tud hajitani parittyából, az pedig én voltam.

– Ez is szép álom volt. Hát te kis fiam, kérdé a kalmár legkisebb fiát,
mit álmodtál?

– Én is azt álmodtam a mit a két bátyám, csak azzal a kis különbséggel,
hogy én a legkisebb leány kezét – a ki most még csak öt esztendős –
nyertem el az egész királysággal együtt. Hogy mi uton és módon, azt most
nem mondom meg.

– Ez is szép álom volt, válaszolt a kalmár.

– De nem azt mondom én atyámuram, vette át a szót a legidősb fiu, hanem
azt, hogy csináltass a számunkra, már mint az én és az öcsém számára –
téged itthon hagyunk, már mint a legkisebbet, mert te még csak gyermek
vagy – mondom csináltass a mi számunkra herczegi ruhát, végy alánk drága
paripákat, oldalunkra görbe kardot, mert mi elmegyünk a zöld király
birodalmába szerencsét próbálni; mert mához egy esztendőre lesz a viadal
napja s nekem pedig tovább nincs itthon maradásom.

– Nekem sincs, erősité a középső.

– Teljék szivetek kivánsága, édes fiaim, szólt a kalmár, menjetek el a
dicsőség pálmájáért, lesz czifra köntös, tüzes paripa és éles kard,
csakhogy aztán szégyent és bút ne hozzatok vén apátok fejére.

Mit volt mit tenni a gazdag kalmárnak, az országban a legjobb két
paripát, a legczifrább köntöst és a legélesebb kardot megvette s átadta
a fiainak, kik aztán emigy felkészülve, elindultak ország-világszerte a
zöld király rezidencziája fölkeresésére.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer valahára
beértek a zöld király rezidencziájába. Hol már, mint álmodák, széles e
világból össze voltak gyülve a hirneves vitézek, kiknek szép száma a mi
két kalmár fiunkkal is szaporodott.

De a két vitéz átalotta, hogy ők csak egy kalmár cselédei, azért
herczegfiaknak adták ki magukat. Fogadják őket nagy czeremoniával,
hajlongnak előttük jobbra is, balra is, a két királykisasszony pedig ép
eléjük szaladt s karon fogva vezették fel a 12 fehér márvány-garádicson.

És a számnélküli sok vitéz között csakugyan, a mint megálmodák, a két
kalmár-fiu lett a nyertes; mert a legöregebb a nyilával ugy sziven lőtte
a fenyőszál hegyén levő bagolyfiut, hogy még csak nem is nyikkant, a
középső pedig a parittyájával annyira túl hajitott, hogy a vitézek közül
egyetlenegy sem tudta még csak megközeliteni sem. Igy az öregebbiké lett
a zöld király nagyobbik leánya, a kisebbiké pedig a középső
királykisasszony, mindegyik egy-egy herczegséget kapott nászajándékul.

Már a két kalmárfiu fedél alá jutott, selyemágyban hált, kinek-kinek
királykisasszony volt a felesége és már sok ideig együtt éltek nagy
boldogan. Egyszer azonban csak megszólal a legnagyobbik kalmárfiu:

– Ejnye, kedves öcsém, be rosz álmom volt az éjszaka; azt álmodtam
ugyanis, hogy az apám földig leégett, mindene porrá lett s igy
koldusbotra jutott.

– Én is ezt álmodtam, erősité a középső.

– De nem azt mondom én, testvér, hanem azt, hogy mi már ugyis gazdagok
vagyunk, azért menjünk haza, keressűk fel szükölködő apánkat, épittessük
fel a házát, töltsük meg a boltját s gazdagitsuk fel ujra.

– Jó lesz biz az, erősité a középső.

S ezzel a két herczegfi, mert már most azok voltak, egy zsák aranyat
keresztül vetettek a nyereg-kápán s elindultak hazafelé kárvallott édes
apjuk fölsegélésére.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer mégis azt
mondhatták, itthon vagyunk.

Az öreg kalmár csakugyan porrá égett és a fiával együtt egy
ingben-gatyában szaladt ki az égő házból. Aztán a kalmárnak nem volt sem
testének, sem lelkének hová lenni, a fiával együtt, ki már ekkor szép
legénykévé nyult föl, beállott csordásnak, kik most is, midőn a két
herczegfi megérkezett, ott őrizték a marhát a tarlón.

A két herczegfi aztán az öreg kalmár házát szépen felépittette, ugy,
hogy az még különb volt mint azelőtt, s pénzt adtak neki – mert volt
arany egész dögével – hogy kalmárkodhasson; de a legkisebb testvérüket,
bár ők ellenezték, az öreg kivánságára, hogy ebből is faragjanak embert,
elvitték magukkal.

S ezzel a három testvér útnak indult. A legkisebb azonban az egész úton
szomoru volt s egyet sem szólt. A két idősb testvér előbbre lovagolt s
azt mondja a legnagyobbik a középsőnek:

– Ugyan testvér, mondd meg nekem, nem bajunkra hoztuk-e mi el ezt a
fajankót magunkkal?!… Ládd ez még, a mily igaz szive van és a mily
ostoba, elárul bennünket, hogy mi nem vagyunk herczegfiak.

– Az ám, kontrázott neki a középső.

– Egyet mondok, testvér, kettő lesz belőle: veszitsük el. Majd mikor
keresztülmegyünk ezen a nagy hidon, mely itt előttünk van, taszitsd a
mélységes tengerbe.

Ugy is lett. – A középső testvér a legkisebbet beletaszitotta a
mélységes tengerbe; de biz abból azért még sem lett halétek; mert a zöld
király legkisebbik leányát, kiről azt álmodta a legkisebb kalmárfiu,
hogy felesége lesz, elrabolták a zsiványok, kik azt megölni, nem ölték
meg, hanem leszedték róla a drágaságokat, magát pedig egy bárkába
csukták s bevetették a mélységes tengerbe. És a kalmárfiu, a mint ott
uszkált a tengerben, e bárkában kapaszkodott meg. Aztán szép csendesen
felmászott a bárka tetejére, benéz az ablakon, hát látja, hogy ott egy
szalmaágyon egy szerelemtől lelkezett gyönyörü leány fekszik. A
kalmárfiut rögtön kitörte a szerelem hidege, még pedig ugy, hogy még a
foga is vaczogott.

A kalmárfiu aztán megkoczogtatta az ablakot háromszor s bekiáltott
rajta:

– Ébredj, szivem szép szerelme, kelj föl s ereszsz be az ablakon.

A királykisasszony fölébredt, kitekint az ablakon, hát látja, hogy a
bárka tetején egy ékes ábrázatu ifju ül, még pedig olyan, hogy olyant
sem azelőtt, sem azután, sem azóta nem látott. Ezt is rögtön kilelte a
szerelem hidege, majd felugrott az ágyról, izibe kinyitotta az ablakot,
s beeresztette a kalmárfiút, kik aztán azt mondták egymásnak:

– Én a tiéd, te az enyém, ásókapa se választ el egymástól.

S ezzel megölelték, megcsókolták egymást s szent lett a békesség. Aztán
vitte őket a viz csendes ringatással, egyszer egy szigethez értek, hol a
bárka magától megállott, a kalmárfiu pedig elindult a sziget belsejébe.
A merre csak ment, sehol egy lelket sem látott, csak kisebb-nagyobb kővé
vált embercsoportokra akadt. Mikor a legnagyobb csoport mellett elment
volna, megszólal valaki ilyeténképen:

– Hej, vitéz kalmárfi, ne menj el mellettünk, hanem jőjj vissza, mert
egy kis beszédem van veled.

A kalmárfi csak ekkor tekintett hátra, hát látja, hogy a kőcsoport
kellős közepén álló ember integet neki, hogy menjen vissza. A kalmárfi
visszament s ekkor azt mondja neki a középütt álló kővé vált ember, ki
maga a király volt:

– Édes fiam, mert én fiammá fogadlak, látod ezt a márványpalotát, mely
ide madárlátta távolban van? No ha látod, eredj fel a 12 fehér
márvány-garádicson, fogd meg az aranykilincset, nyisd be az ajtót s majd
aztán szebbnél szebb kisasszonyok szaladnak eléd, kik karon fogva
bevezetnek a fehér szobába s tánczolni hínak; de te, mintha néma volnál,
egy szót se szólj, hanem ülj le szótlanul az asztalszegbe. S ekkor
aranyabroszt teritnek eléd, az aranyabroszra czintányért tesznek, a
czintányér mellé kanalat, villát és szarvasnyelü kést raknak. Mikor
emigy fölteritettek, mindenféle világi jókkal kinálnak, hogy
egyél-igyál; de te, egy falat étel és egy korty ital, nem sok, de még
annyit se végy magadhoz, hanem ülj ott némán mint egy darab fa. S ekkor
majd megharagszanak a kisasszonyok, hogy se nem eszel, se nem iszol, se
nem tánczolsz, s kidobnak az ajtón; de az ételeket és italokat is,
minden abroszostul együtt utánad hajitják. S te ekkor szedd fel az
ételeket és italokat s hozd el magaddal; de mielőtt odább állhatnál,
majd utadat állja egy óriás, ki meg akar veled küzdeni. De te ne tarts
semmitől, csak húzd ki az oldalomon függő éles kardot s vedd ki hátul a
frakkom zsebében lévő három üveg közül a legkisebbet s igyál belőle
néhány cseppet. A mi megmarad az üvegben, azt tedd vissza ismét a
frakkom zsebébe.

Ugy is lett. – A kalmárfi kihúzta a kővé vált király kardját s a maga
hüvelyébe dugta, majd kivette a frakkja zsebéből a kis üveget s jót
huzott belőle. Eddig is erős legény volt a kalmárfi, de most hétszerte
erősebb; akár egy oroszlánnal is megverekedett volna. A kalmárfi aztán
elindult a márványpalota felé, s hogy odaért, izibe felszaladt a 12
fehér márvány-garádicson, s ekkor mindenféle énekeket, muzsikát,
tánczolást s nevetést hallott, majd megfogta az aranykilincset s
benyitotta a puszpángfa ajtót.

A szoba telisded teli volt szebbnél szebb dalló, tánczoló, nevető
kisasszonyokkal, kik alighogy megpillantották a mi kalmárfiunkat, huszan
is eléje szaladtak, ki a karjánál, ki a frakkjánál fogva
húzták-vonczolták, hogy jőjjön velük tánczolni; de a kalmárfi, mintha
néma lett volna, egy árva szót sem szólt, hanem szótlanul leült az
asztalszegbe.

Itt mindjárt nagy sürgés-forgás támadt; a kisasszonyok teritékért
szaladtak; az egyik az aranyabroszt teritette fel a puszpángfa asztalra,
a másik a czintányért hozta, a harmadik kést, kanalat és villát tett a
tányér mellé, a negyedik az ezüstkancsót állitotta fel s igy sorba, mig
csak meg nem volt teritve az asztal.

Mikor meg volt teritve a puszpángfa asztal, egyszeribe, mint a
parancsolat, az asztalon termettek a különbnél különb, száj-iznek kedves
ételek és italok; de a kalmárfi se nem evett, se nem ivott, hanem ott
ült szótlanul, mintegy sóbálvány. A kisasszonyok aztán odamentek
melléje, ölelik, csókolják, nyalják-falják, imhogy meg nem ették, hogy
igyék, egyék, de a kalmárfinak is volt esze; se nem evett, se nem ivott.
S ezer volt a szerencséje, mert mihelyest akár egy korty bort, akár egy
falat ételt lenyelt volna, tüstént azon szempillantásban kővé vált
volna!…

Mikor látták a kisasszonyok, hogy biz ezt nem vezethetik a jégre:
megragadták a szegény kalmárfit s kihajitották az ajtón. Aztán mindent:
ételt, italt, kést, kanalat, villát, poharat, abroszt utána dobáltak.

A kalmárfi pedig leteritette az aranyabroszt, s bele rakta az ételeket
és italokat az evőeszközökkel együtt, majd hurkot vetett rá s hazafelé
akarta vinni az irháját, de egy irtóztató óriás utját állta, ki szót
szólt hozzá ilyeténképen:

– Hej, mindig hallottam a hiredet, azért mérkőzzél meg velem, jer az
ólomszérűre.

Kimentek az ólomszérűre, megfogja az óriás a mi kalmárfiunkat s bokáig
belevágta az ólomszérűbe.

Hej, a kalmárfi sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s térdig
belevágta az ólomszérűbe.

Hej, az óriás sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja a kalmárfit s egész
derékig bevágta az ólomszérűbe.

Hej, a kalmárfi sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s egész
nyakig bevágta az ólomszérűbe.

Most az óriás ki akart ugrani a lyukból, de nem lehet, benn rekedt s mig
ott kászmálódott, a kalmárfi kihúzta a kardját s leszelte a gombját.
Aztán a kalmárfi fölvette az aranyabroszt, visszament a kővé vált
királyhoz, ki azt mondja neki:

– No édes fiam, mert már aztán igy nevezlek, most dugd be a kardot a
maga helyére, menj haza, vigy a kedvesednek ételt, italt, mert most már
ehettek is ihattok is belőle; de holnap reggel még korábban kelj föl s
jőjj ide hozzám.

A kalmárfi aztán a kővé vált király kardját bedugta a hüvelyébe s
visszament a mátkájához, ki már a dolgot nem tudta mire vélni, hogy az ő
jegyese oly sokáig tér vissza: azért három kendőt is tele sirt, hogy ő
már megint árván marad. A mint ott sirdogál, kitekint az ablakon, hát
imhol látja jőni a jegyesét. A királykisasszony sem rest, kinyitja az
ablakot, kiugrik rajta, eléje szalad a mátkájának. Aztán mindketten
bementek a bárkába s az evéshez láttak.

Itt másnap reggel a kalmárfi még korábban fölkelt mint tegnap, majd
felöltözködött s elment a kővé vált királyhoz, ki azt mondja neki:

– Húzd ki csak édes fiam az oldalomon függő kardot s vedd ki a frakkom
zsebéből a három üveg középsőjét s igyál belőle.

A kalmárfi kihúzta a kővé vált király kardját, kivette a frakkja
zsebéből a három üveg középsőjét s jót húzott belőle. Eddig is erős volt
a kalmárfi, de most hétszerte erősebb lett.

– No édes fiam, látod-e azt a három márvány-kastély középsőjét? No, ha
látod, eredj fel oda a 12 fehér márvány-garádicson, fogd meg az
aranykilincset, nyisd be a puszpángfa ajtót s ekkor még százszorta szebb
kisasszonyok szaladnak eléd, kik karon fogva bevezetnek a fehér szobába
s tánczolni hínak; de te ismét, mintha se szemed, se füled, se nyelved
nem volna, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, hanem szótlanul ülj
be az asztalszögbe az ezüstlóczára. S ekkor a szebbnél szebb
kisasszonyok majd azt gondolják, hogy éhes is vagy, szomjas is vagy:
ezért aranyabroszt teritenek eléd, az aranyabroszra ezüsttányért
tesznek, az ezüsttányér mellé villát, kanalat és kést raknak. Mikor
emigy fölteritenek, mindenféle világi jók teremnek az asztalon; de te,
egy falat étel, vagy egy korty ital nem sok, de még annyit se végy a
szádba, hanem ülj ott némán mindaddig, mig az ajtót ki nem nyitják s ki
nem hajitanak rajta. S ekkor mindent, de mindent: kést, kanalat, villát,
ételt, italt, ezüstpoharat utánad hajigálnak, te pedig teritsd le az
aranyabroszt s mindeneket szedj fel. Mikor a 12 fehér márvány-garádics
legalsójára érsz, utadat állja egy óriás, ki meg akar veled mérkőzni:
ezért az ezüstszérűre hil birkozni; de te, ha ugy cselekszel, mint az
imént mondám, ezen is diadalmaskodol.

Ugy is lett. – A kalmárfi aztán elindult a három márvány-palota
középsője felé, s hogy odaért, izibe felszaladt a 12 fehér
márványgarádicson, megfogta az ezüstkilincset s benyitotta a puszpángfa
ajtót.

Alig tette be a lábát, alig pillantották meg, már húsz leány is szaladt
feléje. Egyik kisasszony az egyik karját fogta, a másik a másikat, a
harmadik pedig a frakkja szárnyánál fogva húzta. Csókolták, ölelték,
nyalták-falták, hogy menjen velük tánczolni. Szólt a banda, húzta a
czigány. De a kalmárfi, mintha se füle, se szeme, se nyelve nem lett
volna, se nem hallott, se nem látott, se nem beszélt, hanem szótlanul
leült az asztalszögbe az ezüstlóczára.

Most a szép kisasszonyok azt gondolták, hogy tán éhes és szomjas a
gavallér. Azért mindjárt nagy sürgés-forgás támadt; a kisasszonyok
teritékért szaladtak s husz is rohant mint az eszeveszett, mint a
bódult, egymásután. Az egyik aranyabroszt húzott a puszpángfa asztalra,
a másik ezüsttányért tett eléje, a harmadik ezüstkést, kanalat és villát
tett a tányér mellé, az ötödik ezüstkancsót hozott s igy sorba
mindaddig, mig csak az asztal meg nem volt teritve.

Mikor a puszpángfa asztal meg volt teritve, egyszeribe, mint a
parancsolat, száj-iznek kedves, különbnél különb ételek és italok
termettek elő; de a kalmárfi se nem evett, se nem ivott, hanem ott ült
szótlanul, mint egy darab fa. A kisasszonyok oda ültek melléje, ölelik,
csókolják, nyalják-falják, hogy ebből egyék, hogy abból igyék, de a
kalmárfinak is volt esze, nem enni és nem inni. S ezer volt a
szerencséje, mert mihelyest akár egy korty bort, akár egy falat ételt
lenyelt volna, tüstént azon szempillantásban kővé vált volna.

Hogy látták a kisasszonyok, hogy biz azon sem szép szó, sem édes csók,
sem mézes beszéd nem fog: megragadták a szegény kalmárfit, ki a lábát,
ki a kezét, ki a haját, s kidobták az ajtón. De ez még nem volt elég,
hanem mindent: ételt, italt, kést, kanalat, villát, abroszt, kancsót
kihajigáltak utána.

A kalmárfi aztán az ambituson szépen leteritette az aranyabroszt s
mindent belepakolt, majd hurkot vetett rajta s lefelé indult a 12 fehér
márvány-garádicson.

Mikor a márvány-garádics legalsó fokára ért: egy irdatlan óriás utját
állta, ki nagy mérgesen rárivalkodott:

– Hej, emilyen-amolyan kalmárfia! világszép éltemben mindig hallottam a
hiredet, az öcsémet is kivégezted csúf halállal: azért jöszte velem az
ezüstszérűre, mérkőzzünk meg!

Mit volt mit tenni a kalmárfinak, vagy akart, vagy nem, meg kellett az
óriással birkoznia.

Kimennek az ezüstszérűre, hol az óriás megfogja a mi kalmárfinkat s
bokáig belevágta az ezüstszérűbe.

Hej, a kalmárfi sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s térdig
vágta az ezüstszérűbe.

Hej, az óriás sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja a kalmárfit s egész
derékig belevágta az ezüstszérűbe.

Hej, a kalmárfi sem rest, izibe kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s
egész nyakig belevágta az ezüstszérűbe.

Most az óriás ki akar ugrani a lyukból, de nem lehet, mert két széles
vállánál fogva benn rekedt s mig ott kászmálódott, a kalmárfi kihúzta a
kardját s izibe leszelte a gombját.

Miután a kalmárfi emigy elvégezte a dolgát, fölvette az aranyabroszt s
visszasietett a kővé vált királyhoz, ki azt mondja neki:

– No, édes fiam, most már dugd be a kardot a maga hüvelyébe, menj haza,
vigy a kedvesednek ételt, italt, de holnapra kelve még korábban kelj fel
s jőjj ide hozzám.

A kalmárfi aztán a kővé vált király kardját bedugta a maga helyére s
visszament a mátkájához, ki, mint a párjavesztett galamb, nem tudta a
dolgot mire vélni, hogy az ő mátkája oly sokáig tér vissza: azért sirva
fakadt, hogy ő már megint árván maradt, mint a kinek senkije sincsen s
három kendőt is tele sirt ebbeli szive szomoruságában. A mint ott
sirdogál az ablaknál, kitekint rajta, hát imhol látja jőni a mátkáját. A
királykisasszony sem rest, kinyitja az ablakot, kiugrik rajta s eléje
szalad.

Aztán mindketten bementek a bárkába s az evéshez láttak.

Másnapra kelve, a kalmárfi még korábban fölkelt, izibe felöltözködött,
mátkájától elbúcsúzott s a kővé vált királyhoz sietett, ki azt mondja
neki, szót szólván:

– No, édes fiam, hát megérkeztél, azért hát húzd ki harmadszor is az
oldalomon függő kardot, tedd a magadéba, s aztán vedd ki a frakkom
zsebéből a legnagyobb üveget s igyál belőle.

A kalmárfi azonképpen cselekedett. – Kihúzta a kővé vált király kardját,
azt a maga hüvelyébe dugta, majd a három üveg legnagyobbikát is kivette
s jót húzott belőle. Eddig is erős volt a kalmárfi, de most hétszerte
erősebb lett.

– No édes fiam, az üveget vidd el magaddal, majd hasznát veszed még;
mert vagy volt dolgod erős óriással, vagy nem, de most ugyan mokány
gyerekkel tűzöl össze. Azért ha erőd fogyatékát érzed, csak ebből az
üvegből igyál. Aztán látod-e madár-látta távolban azt a harmadik
márvány-palotát? No, ha látod, eredj el oda. S ott még ezerszerte szebb
leányok szaladnak eléd, kik karon fogva bevezetnek a fehér szobába s
tánczolni hínak; de te ujra, mintha se szemed, se füled, se nyelved nem
volna, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, hanem szótlanul ülj be az
asztalszögbe az aranylóczára. A szebbnél szebb kisasszonyok ekkor azt
gondolják, hogy éhes is vagy, szomjas is vagy. S ekkor az
asztalteritéshez látnak s mindenféle világi jókkal kinálnak, hogy egyél,
igyál; de te semmihez se nyulj, se egy falat kenyeret ne egyél, se egy
korty bort ne igyál, hanem ülj ott veszteg, mint egy darab fa,
mindaddig, mig az ajtót ki nem nyitják s ki nem löknek rajta. S ekkor a
kisasszonyok mindent, de mindent: kést, kanalat, villát, ételt, italt,
poharat utánad hajigálnak, te pedig teritsd le az aranyabroszt s
mindeneket szedj fel s aztán jőjj le a 12 fehér márvány-garádicson.
Mikor a márvány-garádics legalsójára érsz, utadat állja egy óriás, ki
meg akar veled mérkőzni; de te, ha a szavamra hallgatsz, ennek is leütöd
a gombját.

Ugy is lett. – A kalmárfi elindult a harmadik márvány-palota felé. Hogy
odaért, izibe felszaladt a 12 fehér márvány-garádicson, megfogta az
aranykilincset s benyitotta a puszpángfa ajtót.

Alig tette be a lábát, alig pillantották meg, már is husznál is több
leány szaladt feléje. A másik két palotában is szép leányokra talált de
azok még csak fiai sem lehettek ezeknek. A kisasszonyok aztán a kalmárfi
nyakába akasztották magukat; ki az egyik karját, ki a másikat, ki a
frakkja végét fogta. Csókolták, ölelték, nyalták-falták, hogy menjen
velük tánczolni; de a kalmárfi, mintha se füle, se szeme, se nyelve nem
lett volna, szótlanul leült az asztalszögbe az aranylóczára.

Most a szép leányok azt gondolták, hogy alkalmasint hamarább, mint nem,
éhes is, szomjas is a gavallér. Azért mindjárt nagy sürgés-forgás
támadt; a kisasszonyok teritékért szaladtak s husz is rohant – imhogy a
nyakukat ki nem törték, – mint bódultak, egymásután. Az egyik abroszt
húzott a puszpángfa asztalra, a másik tányért tett eléje, a harmadik a
tányér mellé kést, kanalat és villát rakott, az ötödik aranykancsót
hozott: igy sorba mindaddig, mig az asztal nem volt teritve.

Mikor a puszpángfa asztal meg volt teritve, egyszeribe, mint a
parancsolat, száj-iznek kedves, különbnél különb ételek és italok
termettek maguktól az asztalon; de a kalmárfi se nem evett, se nem
ivott, hanem ott ült az asztalszögben szótlanul mint egy lelketlen darab
fa. A kisasszonyok odaültek melléje, ölelik, csókolják, nyalják-falják,
imhogy a lelküket tenyerükre nem tették, hogy csak egyék, ha nem többet
is, legalább egy falatot, hogy csak igyék, ha nem többet is, legalább
egy kortyot; de a kalmárfinak is volt esze, nem enni és inni. S ezer
volt a szerencséje, mert mihelyest akár egy korty bort, akár egy falat
ételt lenyelt volna, tüstént azon szempillantásban kővé vált volna.

A kisasszonyok hasztalan vették elő minden mesterségöket, hasztalan
csábitották ékes szóval, édes beszéddel, zengő muzsikával és mindenféle
tánczokkal, mert a kalmárfit sehogysem vezethették a jégre.

S hogy im látták a kisasszonyok, hogy semmire sem mehetnek vele:
megragadták a szegény kalmárfit, kinyitották az ajtót s kihajitották
rajta. De ez még nem volt elég, hanem mindent: ételt, italt, kést,
kanalat, villát, kancsót és aranyabroszt kihajigáltak utána.

A kalmárfi aztán az ambituson szépen leteritette az aranyabroszt,
mindent belepakolt, majd hurkot vetett rajta, s elindult lefelé a 12
fehér márványgarádicson.

Mikor a márványgarádics legalsójára ért: egy irdatlan óriás utját állta,
ki nagy mérgesen rárivalkodott:

– Hej, emilyen amolyan kalmárfia! – vesztél volna az anyádnál –
világszép éltemben mindig hallottam hiredet, két öcsémet is csúf
halállal kivégezted: azért jöszte velem az aranyszérűre, mérközzünk meg!

Kimennek az aranyszérűre, hol az óriás megfogja a mi kalmárfinkat a
félkezével s ugy odavágta a szérűhöz, hogy az bokáig sülyedt le.

Hej, a kalmárfi sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s térdig
vágta a szérűbe.

Hej, az óriás sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja a kalmárfit s egész
derékig belevágta az aranyszérűbe.

Hej, a kalmárfi sem rest, izibe kiugrik a lyukból, hirtelen kivette a
zsebéből a kis üveget s jót húzott belőle, mert már az ereje igen
fogyatékán volt. S ekkor megfogja az óriást s ugy odavágta az
aranyszérűhöz, hogy az egész nyakig sülyedt le.

Most az óriás ki akar ugrani a lyukból, de nem lehet; nem ereszti a
leszakadt aranyszérű s mig ott kászmálódik, addig a kalmárfi kihúzta a
kardját s izibe leszelte a gombját.

Miután a kalmárfi emigy elvégezte a dolgát, fölvette az aranyabroszt s
visszasietett a kővé vált királyhoz, ki szót szólt hozzá ilyeténképen:

– No édes fiam, most már tartsd meg magadnak jó kardomat, mert az
megillet téged, s menj haza, vigy a kedvesednek ételt és italt; de
holnap reggel a királykisasszonynyal együtt jőjj ide hozzám.

A kalmárfi aztán visszament a mátkájához, ki, mint a párjavesztett
galamb, nem tudta a dolgot mire vélni, hogy az ő mátkája vajjon mért
késik olyan soká, hogy vajjon, mért nem siet, azért nagy könyhullatások
között kiült az ablakba és hullt a könye mint a zápor eső, hogy ő már
megint ugy marad, mint az ujjam, hogy ő már megint árva lesz, mint a
kinek senkije sincsen.

A mint ott sirdogál, kitekint az ablakon, hát imhol látja jőni a
mátkáját. Ennek sem kell több, kinyitja az ablakot, kiugrik rajta, eléje
szalad a mátkájának.

A kalmárfi megölelte, megcsókolta a mátkáját s aztán mindketten bementek
a bárkába, hol az est-ebédet jó izűen elköltötték.

Más napra kelve, mind a kalmárfi, mind a szép királykisasszony a kővé
vált királyhoz siettek, ki azt mondja nekik:

– No édes gyermekeim, hát megérkeztetek?… Nagyon jól van, de nem azt
mondom én nektek, hanem azt: te édes leányom, menj föl erre a hegyre,
annak a leghegyében találsz egy termő-aranyveszszőt, mely a földbül nőtt
ki. Szakitsd le azt az aranyveszszőt, vedd magadhoz s csapd meg
háromszor ezt az irdatlan kőfalat, mely itt ennek az irdatlan hegynek a
tövében van. A hol megütöd, ott egyszeribe ajtó támad. Szaladjatok be az
ajtón s mindaddig fussatok, mig csak a gyomrába nem értek. Ott a
legmélyebb tömlöczben találtok egy 9 mázsás vasra vert királyfit. Ő az
én fiam. Kerüljétek meg háromszor visszafelé a fiamat s aztán lóhalálába
rohanjatok vissza; de se jobbra, se balra ne tekintsetek, sem sehol meg
ne álljatok, mert ha elkéstek, az ajtó becsukódik, ti pedig benn
rekedtek és kőbálványnyá változtok. Ha szerencsésen kijöhettek, te
leányom ezt a czédrus fát, mely itt előttem van, vágd meg háromszor a
földből nőtt aranyveszszővel s a többi aztán, mint a parancsolat,
magától jön.

No jól van, itt a királykisasszony fölmászott az irdatlan magas hegyre s
annak a kellős csucsán meglelte a termő aranyveszszőt. Leszakasztotta s
azzal a mint fölment az irdatlan hegyre, ugy le is jött.

Már ekkor a kalmárfi ott várta a hegy lábánál. A királykisasszony aztán
megütötte a kőfalat az aranyveszszővel s ime, ott azonnal ajtó támadt.
Az ajtón aztán mindketten beszaladtak.

Alig tették be a lábukat, már is a hátuk mögött névről szólitgatták
őket, kiabáltak utánuk, hogy álljanak meg: de ezeknek is volt eszük meg
nem állni, hanem tovább szaladtak.

Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer mindenféle tánczoló, dalló
kisasszonyok és urfiak jőnek eléjük, névről szólitják őket, hogy
mulatozzanak velük; de azoknak is volt eszük nem mulatni, hanem félre
lökték a kisasszonyokat és urfiakat s tovább szaladtak.

Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer mindenféle éneklő madarakhoz
értek, melyek aranykaliczkába zárva, szebbnél szebb nótákat danolgattak.
A királykisasszony meg akart állni, hogy hadd bámulja meg azokat a
szépen szóló aranyos madarakat; de a kalmárfi megrántotta a kezét s igy
megint tovább szaladtak.

Csak szaladnak; csak szaladnak, egyszer a lábuk alatt mindenféle
drágaság: karika-gyűrü, függő, karperecz, aranyfüzőtű, csördült meg. A
királykisasszony le akart hajolni, hogy majd felkap legalább egyet; de a
kalmárfi visszarántotta s igy aztán megint tovább szaladtak.

A mint tovább futnak; itt meg mindenféle aranykardok, aranynyergek,
aranyzablák hevertek a lábuk alatt. Most meg a kalmárfi akart lehajolni,
hogy majd felkap egy aranyos kardot; de a királykisasszony
visszarántotta s igy aztán ujra tovább szaladnak.

Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer mindenféle, rútnál rútabb
kigyók, varancsos békák kerültek a lábuk alá; de mindketten behunyt
szemmel, keresztül szaladtak rajta.

Egyszer valahára a hegy gyomrába értek, hol 9 mázsás vasra verve égő tűz
között ült a kővé vált király fia. A lánczra kötött királyfi imhogy meg
nem halt egy korty vizért, pedig ott buzgott fel mellette, alig egy pár
lépésnyire tőle a hideg forrás-viz. És ő abból egy kortyot sem ihatott,
mert a láncz nem engedte odáig menni.

Hogy az égő tűz között ülő királyfi meglátta az egy pár cselédet, térden
állva kérte őket, hogy itassák meg.

A királykisasszonynak megesett a szive rajta, meg akarta itatni, de a
kalmárfi visszarántotta. Aztán mindketten a tűz között ülő királyfit
visszájára megkerülték háromszor s azzal, a mint bementek, kiszaladtak a
hegyből. S ezer volt a szerencséjök, nem egy, mert ha csak néhány
szempillantással tovább késnek, a kőfal-ajtó rájuk csapódott volna; mert
már most is odacsukta a kalmárfi csizmája sarkát, a királykisasszonynak
pedig a szoknyája szélét.

De már ekkor a tűz között ülő királyfi is szabad volt, ki eléjük jött s
nagy hajlongások és hálálgatások között köszönte meg élte
megszabaditását.

A királykisasszony aztán kezébe vette az aranyvesszőt, fölkereste a
czédrusfát, melynek az oldalát megütötte háromszor az aranyvesszővel.

Az első ütésre megmozdultak az elátkozott kővé vált emberek; a másodikra
lélekzetet vettek, a harmadikra pedig feltámadtak s az egész dolog
előttük olybá tetszett, mintha aludtak és álmodtak volna.

Itt a kővé vált király, egész népétől kisérve, nagy hajlongások és
hálálkodások között jött az egy pár cseléd elé s alig volt hosszavége a
köszönéseknek.

Egyszer, a mint ott legjobban hajlongnának, egy fehér galamb lecsap a
levegőégből s a királykisasszony ölében húzta meg magát. A
királykisasszony azonnal felösmerte benne, rég nem látott kedves
galambját. Ő már tudta a módját, hogyan kell az ilyes históriával bánni,
mert csak a hóna alá nyult a galambnak s onnan egy levelet húzott elő,
melyre kivül ez volt irva: „Ezen levelem felbontását ajánlom legkisebb,
legkedvesebb leányomnak.“

A királykisasszony izibe feltörte a levelet, s mikor a végihez ért,
kiesett a levél a kezéből és sirva fakadt.

A kalmárfi vette föl a levelet, ki fennszóval ezt olvasta ki belőle:

„Kedves egyetlenegy szeretett leányom! Nem tudom, élsz-e, halsz-e,
minekutána nem tudhatom, hogy a világnak melyik zugában vagy zegében
létezel rablókezek által. Én hála istennek erőben egészségben vagyok,
melyhez hasonlót kivánok neked is tiszta szivemből, csakhogy a tömlöcz
fenekén sinlődöm. Mert gondold meg csak, azok az átkozott nénéid, még
átkozottabb férjeikkel együtt, minekutána a királyságot át nem adtam
nekik, megfogtak, tömlöczre vetettek s holt hiremet költötték. S
azótátul fogva itt tartanak kigyók és békák között és sem ennem, sem
innom nem adnak, csak mint valami országos tolvajnak, egy darab fekete
kenyeret és egy korsó vizet, ágyam pedig egy kéve zsúp. Azért anyád
kínszenvedésére kérlek, hogyha élsz és ha teheted: mentül előbb a
segitségemre légy. Köszöntetlek szépen, ösmeretlen vőmet is mind
közönségesen. – Szerető apád, a zöld király.“

Most a szót a kővé vált király vette át.

– No édes gyermekeim, jótét helyébe jót várjatok. Mostani nagy
bajotokból, majd én segitlek ki. A három óriás minden kincseit, minden
jószágát nektek adom azért a jóért, a mit ti én velem cselekedtetek.
Azért édes leányom, fogd fel az aranyvesszőt, járd sorra mindhárom
márványpalotát s üsd meg mindegyik oldalát háromszor az aranyveszszővel.
Majd meglátjátok, hogy a három márványpalota milyen szép három
aranyalmává változik. Azokat aztán tegyétek el akár a zsebetekbe, akár
az ing-deréktokba, vagy oda, a hová nektek tetszik. Otthon aztán a három
aranyalmát tegyétek le a zöld király birodalma, vagyis a ti saját
birodalmotok legszebb helyére, te pedig leányom, üsd meg ismét háromszor
az aranyveszszővel, majd meglássátok, hogy milyen gyönyörves három
márványpalotátok lesz. De még azt is akarom mondani, folytatá beszédét a
kővé vált király, majd mikor már letelepedtél a zöld király
birodalmában, adjál nagy lakomát, még pedig akkorát, hogy egy kis
lakzival érjen föl. Hirnök által hivasd meg gonosz két bátyádat minden
családostul együtt. De az ország tanácsosait, herczegeit, grófjait,
báróit, urait, urfiait, válogatott czigánylegényeit és hosszu süveges
kankós tótjait is hidd össze pecsétes levéllel. S mikor mindnyájan
együtt lesznek, terjeszd eléjök a dolgot: hogy mit érdemel az olyan két
személy és az olyan két vő, kik egyetlenegy jótevőjüket, tulajdon édes
apjukat kigyók, békák közé börtön fenekére vetik s ott, mint valami
országos tolvajt, kenyéren és vizen tartják? Mikor az ország bölcsei és
irástudói kimondják az itéletet, akkor füleltesd le gonosz két bátyádat
s még gonoszabb két sógorasszonyodat s hajtasd rajtuk végre az itéletet.

Ugy is lett. – A királykisasszony sorra járta a három óriás
márványpalotáját, mindegyik oldalát megütötte háromszor az
aranyvesszővel s azok aranyalmává változtak. Az aranyalmákat aztán a
kebelébe dugta.

Aztán nagy sirás-rivás és könyhullatások között elbúcsúztak a kővé vált
királytól, édes magzatjától s minden ismerőseiktől s felültek a bárkába.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer valahára
még is azt mondhatták: itthon vagyunk s kikötöttek a zöld király
birodalmában. A kalmárfi aztán kiválasztotta a birodalom legszebb
részét, hol is a három aranyalmát egymás mellé lerakta, a mátkája pedig
az aranyveszszővel háromszor oldalba ütötte, s ime, azokból, mint
varázslat, három márványpalota keletkezett.

Itt az országban hire futamodik, hogy milyen gróf, báró, vagy pedig ép
herczeg jött a zöld király birodalmába lakni; ugyannyira, hogy az
uralkodó két király fülébe is eljutott, kik már szerették volna
megtekinteni azokat az ékes palotákat, melyeknek csak a hire jutott el
hozzájuk.

Ki örült akkor legjobban, mint a két király, mikor egyszer csak beállit
hozzájuk a hirnök, ki jelenti alásan, hogy ekkorra meg ekkorra
hivatalosak a márvány-palotába minden háznépestül együtt.

A két király hajlongott erősen, hogy köszönik szépen a szives
megemlékezést s ott lesznek minden háznépestől együtt a mondott időre.

A kalmárfi pedig pecsétes levél által az országban levő minden
herczegeket, grófokat, bárókat, urakat, urfiakat, válogatott
czigánylegényeket, hosszu süveges kankós tótokat egybehivatott, kik a
mondott időre meg is jelentek szép számmal. Ott voltak a jó madarak és a
szép mákvirágok is, már mint: a két bátyja és a két sógornéja. S ekkor a
kalmárfi az egész palotát, fegyveres katonákkal vetette körül.

Mikor igy mindnyájan együtt voltak, a kalmárfi beült az első székbe s
megkérdezte a bölcseket és irástudókat, hogy mit érdemel az olyan egy
pár leány és az olyan egy pár vő, kik jótevő édes atyjukat kigyók békák
közé tömlöcz fenekére vetik; de még ekkor is ugy bánnak azzal, mint a
legutolsó országos tolvajjal: kenyéren és vizen tartják.

A két gonosz madár és a két vő mindjárt tudták, hogy ő róluk szól a
leczke. Azért elsápadtak, elkékültek, majd kisurrantak a szobából, hogy
szárazon viszik el az irhát, de a katonák visszaűzték őket s ismét
behozták a szobába.

Az irástudók kimondták az itéletet: Azt érdemli, fölséges herczegünk,
mert ékes ábrázatárul itélve nem is lehet más, azt érdemli, hogy a két
leányt a legszilajabb lófarkára kell kötni, hétszer meghordozni a
beretvahidon, tüzes vassal csipkedni s a mi kevés megmarad belőlük,
négyfelé vágni s világcsúfjául az ország négy részére kifüggeszteni. – A
két jó madarat pedig, már mint a két vőt, a legelső fára felhúzni.

– Hallottátok, fordult most a kalmárfi a jó madarak felé, hallottátok?
de én, minthogy testvéreim vagytok, kegyelmet adok, de 24 óra alatt
elhagyjátok a birodalmat minden kincseitekkel együtt, különben itéletet
láttatok a fejetek fölött.

A két gonosz testvért és a feleségeiket 24 óra lefolyása alatt a hóhér
seprőzte ki az országból, magát pedig a zöld királyt tüstént kihozták a
tömlöcz fenekéről, a trónusba ültették; de ő ekkor az összegyült népek
előtt kedves vejének adta át a királyságot. Igy lett a kalmárfiból a
hires zöld király, ki még most is él a feleségével együtt nagy
boldogságban, hogyha meg nem haltak. Eddig volt, mese volt.



A KILENCZ.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Nekeresden és Ebkérden, Naplacs
mellett, hol a jeget aszalják, egy szegény özvegyasszony, kihez, bár
megevő-falatja is alig volt, mégis kilencz katonát adtak.

A szegény özvegyasszonynak aztán hogy hogy nem, biz én azt már nem
tudom, egy gyermekcséje született, kit az anyja Kilencznek
kereszteltetett.

Itt a ficzkó, mintha kilencz gyomra lett volna, kilencz gyermek
porczióját megette, pedig az anyja földhöz ragadt szegény volt, mert két
kézi munkájával kereste kenyerét: ezért a Kilenczet nem győzte
elemózsiával az édes anyja. Ezért a szegény asszony felöltözött
legjobbik ringy-rongy ruhájába s elment a királyhoz, hogy ő a fiacskáját
igy nem birja, ugy nem birja tartani, mert az kilencz helyett eszik,
mert az olybá esik neki, mintha kilencz fia volna, azért lássa ő
Felsége, hogy a Kilenczet vegye pártfogása alá, legyen gyámoló istápja,
mert különben éhen-holt lesz.

A király aztán, hogy im könyörületes szive volt s szánni tudta a
szegényt, tartást rendelt a gyermek számára.

Mikor a Kilencz tizenöt esztendős volt, sem több sem kevesebb, beállit a
királyhoz, hogy fogadja meg őt akárminek, ha mindjárt béresnek is.

A király, hogy im látta, hogy a fiu nagy fejü és nagy kezü, tetszett
személye személyének, s ezért megfogadta béresnek; de biz ők nagyon
furán szegődtek be egymáshoz, mert a Kilencz, mikor majd kitelik az
esztendő, nem kivánt egyebet, csakhogy ő Felségét egyszer pofon üthesse
s aztán a király tehet vele azt, a mit akar.

A király, hogy hogy nem, ráállott erre a fura szegődésre, gondolván
magában, hogy egy esztendő nagy idő s azalatt háromszor is elveszitheti
a Kilenczet. Igy lett a Kilenczből kilenczedik bérese a királynak, ki a
legszilajabb hat tulkot adta a gondviselése alá; de biz az nem nagyon
viselte gondját a keze alá adott jószágnak, mert se meg nem etette, se
meg nem itatta, se meg nem vakarta, hanem a helyett inkább lefeküdt
aludni, ha csak valamelyik béres jószántából nem vetett egy-egy villa
szénát a szegény pára jószágoknak s aztán a többivel meg nem itatta. De
azért a király előtt senki sem mert vádaskodni ellene, mert hogy im nagy
ereje volt, tartottak tőle.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a király
arra a gondolatra jött, hogy jó volna azt megtudni, hogy vajjon a
kilencz bérese között melyik a legfrisebb: ezért még estve kiadta a
parancsolatot, hogy holnap menjenek ki az erdőre fát hozni, s a ki
legelőször hazajön a szekérrel, annak tetőtől talpig egy egész ujdonat
uj öltözet ruhát készittet.

A többi nyolcz béres kötötte az ebet a karóhoz, mert mindegyiknek fájt a
foga az ujdonat uj öltözet ruhára, ezért idejekorán már a második
kakasszóra talpon voltak s minekutána megetették és itatták a
jószágokat, már négy óra felé útban voltak, csak a Kilencz nem, csak ez
aludt a szurdikban, pedig már a király szolgálói is megfejték a
teheneket, letették a szoba földjére s aztán kimentek, hogy majd
behozzák a köcsögöket és a szűrőszitát s elszűrik a tejet. Mondom, hogy
a király szolgálói kimentek a szobából, a nagy ajtócsapásokra a Kilencz
is fölébredt, hát látja, hogy ott gőzölög a szoba földjén a ma fejt fris
tej. Ennek sem kell több s nem kérdezte azt, szabad-e, nem-e, a
zsajtárokat egymásután kezdte felhajtogatni s mind a kilencz tehén tejét
megitta s aztán ismét visszafeküdt a kuczikba.

Itt a király szolgálói bejönnek a szobába, hogy majd elszűrik a tejet,
hát látják, hogy annak se hire, se neve, mind a kilencz zsajtár üres.

Ki tette, ki tette, kárnak nincs gazdája, azt biz a Kilencz tette, azt
biz a Kilencz tette, hisz még most is tejes a szája?!… Aztán a kilencz
szolgáló neki esik a mi Kilenczünknek, czibálják, ki a hajánál fogva, ki
lábánál fogva s kihúzták a szurdékból s már-már sok lúd, disznót győz,
hogyha Kilencznek eszébe nem jut, hogy micsoda parancsolatot adott ki
tegnap estve a király. Mondom, hogy ez eszébe jutott, megrázta magát s
mint mikor a vadkörte potyog, ugy hullott le róla az a sok
vászoncseléd-féle, majd aztán kiment az ólba, befogta a hat ökröt
étlen-szomjan s hajtotta az erdőfelé. De mikorára a mi Kilenczünk kiért,
már a nyolcz béres meg is rakodott, be is fogták az ökröket, hogy majd
hazafelé jőnek. Meglátja ezt a Kilencz, neki esett az útmentén álló
élőfáknak s jobbról is balról is mind mind ledöntögette az útra. Most
már gondolta magában, jöhettek-mehettek, hogyha tudtok! S mikor ezzel
készen volt, kifogta a hat ökröt s szabadon eresztette az erdőbe
legelni, maga pedig hozzá látott a rakodáshoz. Azokat a nagy élőfákat,
mint mi a kendert, minden tövestül együtt kiszaggatta s minden galyastul
levelestül együtt hajigálta fel a szekérre. Mikor már a szekér meg volt
rakva, az ökrök után nézett, de ezalatt uramfia mind a hat ökröt
megették a farkasok s csak a csontjaikra akadt.

Most mi tevő legyen, maga csak nem vontathatta haza a rakott szekereket
s nem akaszthatta a jármot a nyakába, hisz nem baromnak született?! A
mint ezen tanakodik, hát látja, hogy négy medve ott viaskodik egymással.
A mi Kilenczünknek sem kell egyéb, odamegyen a medvékhez s mind a négyet
megragadta, összekötözte, a járomhoz terelte s abba be is fogta. Aztán
kezébe veszi a nagy ostort, a füle közé súg a négy medvének, s nógatni
kezdte; de a medvék nem indítottak.

Ezek még nem birják, gondolta magában, s visszament az erdőbe, hogy
ragaszt még eléjök valami segitséget. A mint ott bolyong, hát látja,
hogy két farkas még most is ott rágódik az ökörcsontokon. Ennek sem kell
több, a két ordast fülön fogta, hogy még nem is nyikkant s
odaragasztotta a medvék elé. Aztán a kezébe vette az ostort s
szólitgatni kezdte a hat fura ökröt s azok csakugyan inditottak is s
vitték a szekeret tüskön-bokron keresztül-kasul.

A béresek, kik ezalatt fejszével vágtak maguknak utat s már-már készen
is valának vele, hogy im látták, hogy a Kilencz nem mén a rendes uton a
hidnak, hanem hegyen-völgyön keresztül neki a viznek, annál jobban
dolgoztak, annál jobban igyekeztek, hogy szinte a hátukon csorgott a
viz, hogy azt majd igy előzik meg, ugy előzik meg s mégis ők lesznek a
nyertesek, övék lesz az ujdonat uj öltözet ruha.

Csak mén a Kilencz, csak mendegél hegyen-völgyön keresztül, egyszer
valami emberforma akadt elé, ki bizonyosan nem lehetett más, mint maga
az ördög, mert elkezdett vele incselkedni; a kezében levő bottal a
kerekek küllőin kerepelőzött.

Meglátja ezt a mi Kilenczünk, hátra kiált az emberformának:

– Hallod-e földi! ne incselkedjél velem, mikor ugyis látod, hogy sietős
a dolgom; mert ha botod bele akad a küllőbe s a kerék el talál törni:
elhiheted azt nekem, ha nem mondom is, hogy te belőled csinálok kereket,
neked kell hazáig a tengelyt tartani.

De az a bizonyos emberféle, mintha nem is ő neki beszéltek volna, rá se
hederitett s azt se mondta: cserélj pipát pajtás, hanem tovább
incselkedett a mi Kilenczünkkel.

Annyira annyira, hogy egyszer a bot vége bele akadt a küllőbe, zsupp! a
kerék izzé-porrá tört.

– Hej, atyafi, nem megmondtam, hogy ne izélj velem, he! most már én
szavamnak ura leszek s fogod meg mindjárt ennek a tengelynek a végét s
tartod hazáig?!

– No csak ne olyan nagyon, Kilencz, mert nem félünk ám tőled!

– Nem-e? majd mindjárt megtanitlak én, hogy mi a félsz!

– No, hát szoritsunk kezet, mondja az ördögféle.

Kilencz erre is ráállott s ugy megszoritotta az ördög kezét, hogy a
körme alól csakugy csatagzott ki a vér, hogy jobban se kellett.

– No, tartod-e már a tengelyt, he?!

– Tartom tartom, csak az életemnek kegyelmezz!

Igy fogta meg az ördög a tengely végét s tartotta mindaddig, mig csak
egy nagy folyóvizhez nem értek.

– No pajtás, szólt Kilencz, most rakjuk fel ezeket az állatokat a szekér
tetejére s vigyünk át ezt a szekeret, ugy, a hogy van, a tulsó partra.

Mit volt mit tenni az ördögnek, kénytelen kelletlen felrakták a négy
medvét és a két farkast a szekérre s átvitték a vizen. Mikor a viz tulsó
partjára értek, letették a szekeret, ujra befogták a fura hat ökröt s
hazafelé mendegéltek.

Itt a király nem tudta a dolgot mire vélni, hogy már a dél is itt van s
még sincs itthon az ő kilencz bérese. Ezért a kezébe veszi a messzelátó
üveget s végig néz rajta, hát látja, hogy imhol jön legelől a Kilencz,
de az ökrök helyett négy medve és két farkas van befogva a szekérbe.
Megijed a király s rögtön kiadta a parancsolatot, hogy zárják be a kaput
s ha zörget, be ne ereszszék a világért a Kilenczet.

A szolgák azonképen cselekedtek. – Itt a mi Kilenczünk, mikor a kapuhoz
ért, csak ekkor vette észre, hogy biz azt becsukták az orra előtt.
Zörget rajta, sehol senki, sehol semmi nesz, mintha azalatt az idő
alatt, mig ő az erdőn volt, mindenki meghalt volna.

– No pajtás, szólt a mi Kilenczünk, fogd meg ennek a szekérnek az egyik
oldalát, én meg a másikat s hajitsuk át ezen a kapun ugy, hogy mikorára
leesik, se szekérnek, se a vad állatoknak ne legyen semmi baja, de még a
fa is fel legyen vágva.

S a mint mondta, ugy cselekedének. És sem a szekérnek nem lett semmi
baja, sem pedig az állatoknak, de még a fa is fel volt aprózva, csak a
konyhára kellett vinni. Igy nyerte el az ujdonat uj ruhát a Kilencz, ki
aztán a négy medvét és a két farkast bekötötte az ólba, ezek valának az
ökrei s ha valahová kellett mennie, csak ezeket fogta be.

Ezt látva a király, szörnyen elálmékodott a Kilencz világra szóló erején
és elgondolta, hogyha ez pofon találja cserditeni, vacsorán éri
Pilátust: ezért mindenfélekép csak a vesztére tört.

Ezért mit mit nem gondolt ki: ebbe meg ebbe a városba irt egy levelet,
hogy majd küld ő oda egy országos tolvajt, már mint a mi Kilenczünket,
kit aztán fogjanak meg, akaszszák fel, vagy csináljanak vele azt, a mit
akarnak, ha mindjárt a kantusát lerántják is, csak az ő szeme elé ne
kerüljön többet, Kilencznek pedig azt mondta: hogy itt meg itt, ebben
meg ebben a városban tartoznak neki ennyi meg ennyi summa pénzzel, mit
sehogysem tud rajtuk megvenni, vigye el ezt a levelet s hajtsa be a
pénzt.

Itt a mi Kilenczünk a süvege mellé tűzte a levelet, befogta a hat
állatot s elment abba a bizonyos városba, hol már azalatt a város végén
akasztófát is csináltak a számára s a hóhér és a tengernyi népség ott
várta az érkeztét.

De nem kellett sokáig várakozniuk, mert imhol jön a mi Kilenczünk s a
város birájának át is adta a levelet, melyben nem volt egyéb irva, csak
az, hogy imhol itt küldöm azt a bizonyos országos hirü tolvajt, vagy
gazembert, kivel igy bánhattok, ugy bánhattok.

A Kilenczet aztán odavezették az akasztófa alá s mondja neki a hóhér,
hogy álljon bele a hámba. Kilencz csak ekkor vette észre, hogy hányat
ütött az óra, hogy csehül vagyunk s azt találja mondani a hóhérnak:

– Már barátom, megengedj, én ezt a mesterséget sohse próbáltam, azért
nem szánom rá a fejemet, de ha megmutatod, hogy és mint kell beleállni,
tán kedvet kapok rá.

– Igy ni, válaszolt neki a hóhér s az oktondi maga állt bele a hámba.

Hej, a mi Kilenczünk sem rest, izibe felrántotta a hóhért, ki azt se
mondhatta aztán: „bá“.

Ezt látva a tengernyi népség, nyúllá változott, szaladásnak eredt s az
volt a legboldogabb, a ki legelől futhatott. A Kilencz utánuk s egy öreg
embert, ki nem tudott annyira szaladni, mint a többi, szerencsésen el is
csipett. Ezt aztán ütniverni kezdte, hogy fizessék meg az ő királyának a
tartozást, mert különben kő kövön nem marad s az egész város háza
tetejére felülteti a vörös kakast.

Ez az öreg ép a város feje volt s ha az ember a fejével beszélhet, minek
beszélne a lábával, ki aztán elővette a nagy pugyellárist s kifizette a
mi Kilenczünket.

Hetednapra aztán a Kilencz beállitott a királyhoz s átadta neki a kivánt
pénzt. A király csak ekkor hült el, hogy a Kilenczczel már egy város sem
bir.

No, ha nem bir, gondolta magában, majd birnak az ördögök: ezért az egész
határban levő csontokat mind összeszedette, zsákra rakatta s ekkor azt
mondja a Kilencznek:

– No édes fiam, fogd be az ökreidet s itt meg itt van egy malom, vidd el
oda ezt a kilencz zsák életet, őröltesd meg s a lisztet aztán hozd haza.

Jól van, a mi Kilenczünk befogja az ő hat állatját, felrakja a kilencz
zsákot s elindult az ördögök malma felé.

De mikor odaért, egy lisztes ördög, ki senki más nem volt, mint a kivel
a szekér tengelyét megfogatta, kidugja a fejét a malom ablakán, hát
látja, hogy imhol jön ám a Kilencz. Ennek sem kell több, izibe kiszaladt
az udvarra és a Kilencz orra előtt becsukja a kapukat s rádásul még maga
is neki vetette a hátát s nyomta a kaput kifelé.

Hogy a mi Kilenczünk a kapuhoz ért, hát látja, hogy az csukva van
előtte. Zörget a kapun, sehol senki, sehol semmi, mintha mindnyájan
kihaltak volna.

Csak zörget, csak zörget, egyszer már megunta a mulatságot s megüti az
öklével a kaput ugy, mintha az istennyila csapott volna belé. A kapu
egyszerre kinyilott; kiesett az ütközőjéből, Kilencz pedig beállitott a
malom udvarára.

A nagy zajra a sok ördög apraja-nagyja kiszaladt, köztük volt a
molnár-mester is.

– No ebatta buzarontói, ki köztetek a mester?

– Én vagyok, felelt a molnár.

– Kilencz zsák buzát hoztam, azért azt mondom, hogy őröljétek meg szép
szerivel, mig jó lesz dolgotok!

– Bizony nem őröljük mi, mert te nem buzát hoztál, hanem lócsontokat!

– Ha tüzes istennyilát hoztam is, azt mondom, hogy őröljétek meg, mig
jól van dolgotok, mert különben szíjat hasitok a hátatokból!

– Bizony, nem őröljük mi!

– Nem őrlitek meg?

– Nem!

– No, hát majd megőröllek én téged.

S ezzel a mi Kilenczünk megcsipi a molnármester irháját, felkapja mint
valami egeret, odaviszi a malomkőhöz, rátartja az alfelét s köszörülni
kezdte.

Csak köszörüli, csak köszörüli, egyszer már az ördög is megunta a
mulatságot, de hogyis ne! mikor már kilencz bőrt köszörült le róla a
Kilencz s már az elevenhez ért.

– Jaj, megőrlöm már, jaj megőrlöm már, orditott az ördög, csak az
életemnek kegyelmezz!

– No ládd, jó barátom, válaszolt neki a Kilencz, ugy-e megtehetted volna
ezt enélkül a mulatság nélkül is.

Mit volt mit tenni az ördögöknek, felöntötték a garatra a lócsontokat s
ugy a hogy tudták, megőrlötték, a Kilencz pedig aztán felrakta a
szekerére a kilencz zsák lisztet s hazavitte.

A királynak csak ekkor esett le az álla, hogy már a Kilenczczel sem az
emberek, sem az ördögök nem birnak; de azért még nem adta meg magát,
hanem ujra praktizálni kezdett, hogy és mint veszithesse el a Kilenczet,
mert már csak egy hónap hibázott az esztendőből.

Hozzá is látott ahhoz ilyeténképpen: egy nagy magas hegyen ásatott egy
száz öles kutat, e körül irtóztató nagy darab sziklákat rakatott össze,
hogy majd a Kilenczet leküldi a kútba, hogy rakja azt ki kővel s mikor
már lent lesz, a sziklákat a hegyébe hányatja és egy száz mázsás
haranggal lenyomtattatja.

Mikor a kút készen volt, az egész birodalmabeli népségeket
összegyüjtette, hogy ki lesz az a bátor legény, a ki azt kikövezi,
ezekkel a szikladarabokkal, de senkisem akadt. Nincs ember Izráelben!

Ej, dehogy nem akadt, dehogy nem, hisz itt van a Kilencz, majd kikövezi
ő, csak bizzák rája.

Ugy is lett. – A Kilencz lement a kútba s mikor már a fenekén volt,
kilencz kilencz ember nagy ügygyel-bajjal odahentergetett egy-egy
sziklát s a hegyibe zúditották. Az emberek egyre hányták a kősziklákat,
a Kilencz pedig egyre rakta a kutat. Mindig felebb, mindig felebb,
egyszer, mikor már gondolták, hogy már kampesz a Kilencznek, a száz
mázsás harangot is odahentergette vagy száz ember s lezúditották a
hegyébe s aztán a mi kőszikla még ott volt, azt is utána.

De a Kilencznek annyi baja sem lett, mint jó magamnak, la, ugy láttam,
mint most, ott voltam, a hol beszélték s ha más hazudott, én is hazudom
utána, hanem a száz mázsás harangot, mint valami kalapot a fejére tette
s rakta tovább a kutat. Mindig felébb, mindig felébb, egyszer már
kifogyott belőle s imhol jön ki a kútból s a feje búbján a fura kalap.

– No emberek, szólt a hatalmas gyerek, addig csak rosz dolgom volt, mig
a kalapom le nem hajitották, mert egynémelyik kövecske még a fejem
búbjára is esett, de mikor ezt ledobták, még a hajam szála se görbült
meg.

A királynak csak ekkor esett le az álla s már látta, hogy a Kilenczet
semmi uton és módon nem veszitheti el, pedig már kitelt az esztendő s ha
pofon találja cserditeni, sohse látja ő többet isten fényes napját,
ezért se nem evett, se nem ivott, hanem a búsulásnak adta a fejét.

A királykisasszony észrevette, hogy valami baja van az édes apjának,
ezért kérdést intézett hozzá:

– Ugyan királyatyám, nem felelne egy kérdésemre?

– S mi lenne az, édes leányom?

– Az biz nem egyéb, csak az: nem mondaná meg nekem, hogy mért búsul és
bánkódik olyan keservesen?

– Már mért ne mondanám meg, édes leányom, hisz gyermekem vagy: hát a
Kilenczczel, mikor a szolgálatba fogadtam, ugy egyeztünk meg, hogyha
kitelik az esztendője, először ő vág engem pofon, aztán meg én azt
csinálhatom vele, a mit akarok. De ha az engem egyszer pofon ütne, mert
nagy erő lakozik benne, vacsorán érném Pilátust. Most már inkább odadnám
neki a fele királyságomat veled együtt, csakhogy ez a szégyen ne
történnék rajtam, mert biz csúf halállal mulok ki.

– Ha csak ez a baja király atyámnak, kisebb gondja is nagyobb legyen
ennél, csak bizza én reám a dolgot, majd végezek én vele.

A király, hogy hogy nem, ebbe is beleegyezett.

Itt a királykisasszony hivatja a Kilenczet s mikor beállitott hozzá, azt
mondja neki:

– No Kilencz, kitelt már az esztendőd s tudom, hogy egyeztél meg
királyatyámmal, de én a poflevest átvállaltam édes atyámtól: azért azt
mondom, itt állok előtted, üss pofon!

– Már hogy ütném én pofon a királykisasszonyt, mikor jobb szeretném
megölelni és megcsókolni.

– De azt mondom, hogy üss pofon, mert különben én ütlek meg.

– Azt már szivesebben eltartom s ha egyik felől pofon üt, a másikat
forditom.

S ezzel a királykisasszony odament a Kilenczhez, hogy majd pofon üti, de
biz a helyett a nyakába esett, mert tetszett személye személyének.

Igy lett a nagy szomoruságból nagy vigasság, nagy vigasságból nagy
lakadalom s még tán most is szól a hegedü, húzza a czigány, hogyha el
nem hagyta a muzsikát.



A SZEGÉNY EMBER ÉS A VARJAK KIRÁLYA.

Volt egyszer egy ágról szakadt szegény ember s ennek két riska tehene.

A szegény embernek olyan volt ez a két riska tehén, mint a gyermeknek az
anyja emlője; mert nemcsak hogy tejes-vajat adtak, miből néha napján
csak ragasztottak egy pár garast sóra-fára, no, ha nem csurdult, hát
cseppent, de még azonfölül a mi kis földecskéje volt, azt is megmivelte
rajtuk.

Most is ott szántogatott az erdők alatt a két riska tehénen, egyszer
honnan honnan nem, csak előtte terem egy hat lovas hintó, ebben pedig
senki más nem ült, mint a varjak királya, ki azt találja a szegény
embernek mondani:

– Hallod-e, te szegény ember, egyet mondok, kettő lesz belőle: nem adnád
el nekem ezt a két riska tehenet? jó pénzt adok érte, duplán fizetek,
mert a seregem már három nap óta nem evett egy falatot sem,
étlen-szomjan pedig csak nem halhatnak meg a lelkedre?!

– Ha már igy van a dolog, válaszolt a varjak királyának a szegény ember,
ha már csakugyan három nap óta nem evett a felséged serege: jól van, én
nem bánom, odadom e két riska tehenet, csakhogy pénzért nem adom, hanem
tehénért tehenet adjon fölséged.

– Jól van, szegény ember, legyen a te akaratod szerént, tehénért tehenet
adok, még pedig kettő helyett négyet kapsz: azért keress föl engem az én
birodalmamban; mert én vagyok a varjak királya s csak északra keresd a
fekete várat, ott bizonyosan megtalálsz.

S ezzel a varjak királya ugy eltünt, mintha soha sem lett volna ott,
mintha a föld nyelte volna el.

A szegény ember aztán tovább szántogatott a két riska tehénen, de ime
egyszerre, mint valami fekete felhő, nagy károgással közeledik feléje a
varjak királya serege, lecsapnak a két riska tehénre s diribról darabra
szedték.

Aztán a fekete sereg nagy károgások között, mint valami fekete felhő,
tovább repült.

A szegény ember aztán csak azt nézte, hogy merre repülnek, hogy az utat
megjegyezhesse magának, majd nagy szomoruan hazament, szép két
fiacskájától és kedves feleségétől keserves könyhullatások között
elbúcsúzván, elindult ország-világszerte a fekete vár fölkeresésére.

Csak mén, csak mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy
tengernyi sivatag pusztára ért; sehol, még aranyért se látott akár egy
várost, akár egy falut, akár csak egy gunyhocskát sem, hol a fejét
lehajthatná az éjszakai nyugodalomra, avagy csak egy darab kenyeret vagy
egy korty vizet is kérhetne, mert biz a szerdásból régen kifogyott az
elemózsia és a kobakban, mely ugy az oldalán függött volt, akár csaholni
lehetne.

Most mit tegyen, hova tudjon a lelke lenni, itt kell neki étlen-szomjan
elveszni a tengernyi sivatag kellős közepén; otthon aztán akár az itélet
napjáig várhatják megérkeztét.

Itt a szegény embernek már a jártányi ereje is elfogyott s csakugy
lézengett mint a maszlagos hal, mint az agyonvert. Egyszer a mint ott
bolyong, hát látja, hogy jól távol valami pásztortűz ég. Megyen a nagy
világosság felé csúszva-mászva négykézláb, egyszer mégis nagy nehezen
odaért, hát látja, hogy a tűz körül három vagy négy ember heverész s
ugyancsak főzik a bográcsban a forditott kását. Köszön nekik:

– Adjon isten jó estvét!

– Fogadj isten, szegény ember! Hát hol jársz itt ezen az idegen földön,
hol még a madár se jár?

– Északra a fekete várat keresem. Nem hallottak róla világszép éltökben
valamit?

– Dehogy nem hallottunk, dehogy nem, hisz mi is annak a királynak a
juhászai vagyunk, ki erős kegyetlenül meghagyta nekünk, hogyha ilyes meg
ilyes ember keres fel bennünket, a ki két riska tehenét eladta a katonái
számára, étellel-itallal jól tartsuk s aztán útba igazitsuk. Vajjon nem
kend-e az a bizonyos szegény ember?

– De biz én volnék.

– Igazán?

– Nincs különben.

– Ugy hát üljön le ide a tűz mellé erre a subára, egyék, igyék, lakjék
jól, mert majd mindjárt kész lesz a forditott-kása.

Ugy is lett. – A szegény ember leült a subahátra, evett, ivott, jól
lakott, majd lefeküdt s elaludt.

Reggelre kelve, a juhászok ujra megvendégelték a szegény embert s
megajándékozták őt egy gomolya turóval, meg egy brugóval, de még a
kobakból is kiszoritották a levegőt, csakis igy eresztették útnak,
megmutatván neki az igaz utat.

Ment mendegélt aztán a szegény ember az igaz uton s most már ha
megéhezett is, ha megszomjazott is, volt a szerdásban, volt a kobakban.
Egyszer, ugy estvefelé ujra valami pásztor-tűz félét látott. Megyen a
nagy tűz felé, hát látja, hogy a mellett a varjak királya csikósai,
ugyancsak rotyogtatják a húsos tarhonyát. Köszön nekik.

– Isten jó nap, csikós uraimék!

– Fogadj isten szegény ember, szólt a számadó, hát hol jársz itt ezen az
idegen földön?

– A varjak királya fekete várát keresem. Nem hallott róla valamit
világszép éltében, bátyám-uram?

– Dehogy nem hallottam, dehogy nem! hiszen mi is annak az emberei
vagyunk, ki erős kegyetlenül meghagyta nekünk, hogyha ilyen meg ilyen
szegény ember talál erre vetődni, ki a népe számára két riska tehenét
eladta, szivesen lássuk. Azért ez szóm és mondásom hozzád, szegény
ember: vajjon nem te vagy-e az a bizonyos?

– De biz, én volnék.

– Igazán?

– Nincs különben.

– Ugy hát ülj le ide a tűz mellé s egyél, igyál, lakj jól.

A szegény ember aztán leült a tűz mellé, evett, ivott, jól lakott s
aztán lefeküdt a subahátra s elaludt.

Reggelre kelve, a csikósok ujra megvendégelték a szegény embert s
szerencse-kivánatok közt, megmutatván neki az igaz utat, útnak
eresztették, de elébb sem a szerdást, sem a kobakot nem hagyták üresen.

Ment mendegélt aztán a szegény ember az igaz úton, de minek szaporitsam
a szót, mert száz szónak is egy a vége, elég az hozzá, hogy ugy estefelé
a varjak királya kondásai tanyájára ért. Köszön nekik.

– Adjon Isten jó estvét!

– Fogadj Isten, szegény ember, szólt a számadó, hát hol jársz itt ezen
az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– A varjak királya fekete várát keresem. Nem hallott róla valamit,
bátyám-uram világszép éltében?

– Hahó szegény ember, dehogy nem hallottam, dehogy nem! hisz mi is annak
az emberei vagyunk; de mondsza, vajjon nem te vagy-e az a szegény ember,
a ki ő felségének eladta két riska tehenét?

– Mi türés tagadás, biz én volnék az.

– Igazán?

– Nincs különben.

– De hogy mégysz te be abba a fekete várba, mikor az köröskörül kőfallal
van bekeritve és egy aranypulyka lábon szünetlenül forog?! De ne tarts
semmitől; ne itt van ez a fényes balta, csak te ezt nyomd a kőfalhoz
ugy, hogy szikrát hányjon, majd megakad az az ajtóban, majd felpattan az
előtted, te pedig ugorj be rajta. De jól felkösd a gatyádat, nehogy
elvétsd az ugrást, mert a kőfal-ajtó izibe becsukódik s ha ott rekedsz,
sem Isten, sem ember nem segit rajtad. Mikor egyszer benn leszesz, a
varjak királya elébed jőn, fogad szivesen, hogy majd a lelkét is
tenyérre nem teszi s ekkor majd milyen papos fölöstökömöd, ebéded és
vacsorád lesz neked. És te, mikor a varjak királya azt kérdi tőled, mit
kivánsz, ne kérj egyebet, csak azt a sódarálót, mely ugy a szegletben
áll.

No jól van, ez abba maradt. Reggelre kelve, a szegény ember elindult a
fekete vár felé. Hogy odaért, hát látja, hogy az aranypulyka lábon
magától forog, mint valami ördögmotolla, és sehol se ablakot, se kaput
nem látott rajta, csak a meztelen falat.

A szegény ember aztán a nála levő kondás baltát odanyomja a kőfalhoz.
Szikrázott a balta ugy, hogy jobban se kellett, egyszer mégis megakadt
az ajtóban. Az ajtó felpattant, a szegény ember pedig be a várba. Ha
csak egy szempillantással késett volna is, tüstént odacsukta volna a
kőfalajtó, mert már most is odakapta a gatyája szélét.

A szegény ember csak aztán, mikor már benn volt, vette észre, hogy belül
a vár nem forog, csak kivül.

A varjak királya ép az ablaknál állott, hát látja, hogy imhol jön a
szegény ember a tehenek áráért, kiszalad elébe, rázza a kezét s ugy bánt
vele, mint a tojással. Aztán bevitte a szebbnél szebb szobákba s
leültette maga mellé az aranylóczára.

A szegény ember seholse látott egy lelket sem, már pedig itt a dél, itt
az evés ideje. De ime, egyszerre csak terülni kezd az asztal s szinte
görnyedett a háta, annyi étel termett rajta. A szegény ember csak a
fejét csóválta, mert mint mondám, sehol senki; sem szakács, sem kukta,
sem szolgáló és mégis teritve az asztal?!… Ez biz boszorkányság, ez biz
ördögi mesterség, de nem jó lélek műve! Hát a sódaráló mit vétett? de ez
eszébe sem jutott a szegény embernek, pedig ott állott ám a sarokban.

Már a szegény ember harmadnap óta volt vendége a varjak királyának, ki a
mint csak kitelhetett, ugyancsak emberséggel fogadta, hogy az ellen
senki fia panaszt nem emelhetett volna; reggel, délben és estve kijárt a
szegény ember porcziója, a mint dukál. De a szegény embernek már nem
izlett sem a pecsenye, sem a bor, mert eszébe jutott, hogy ő itt
duskálkodik, jóllehet a felesége meg két gyermeke kenyérben sem esznek
eleget.

Mondom, hogy ez eszébe jutott, fészkelődni izegni-mozogni kezdett.
Észreveszi ezt a varjak királya s azért azt mondja neki:

– No szegény ember, a mint látom, néked már nincs nálam maradásod, mert
hazahúz a szived: azért azt kérdem tőled, mit kivánsz a két riska
tehénért; mert elhidd barátom, nagy bajból segitettél te ki engem akkor;
mert ha nem könyörülsz rajtam, egész seregem étlen vesz el?

– Nem kivánok én egyebet, felelt a szegény ember, mint ezt a sódarálót,
mely itt a szegletben áll.

– Oh szegény ember, tán elment az eszed; ugyan mondd meg, mi hasznát
vennéd te annak?

– Hát egy kis kukoriczát, hébe-hóba buzácskát is darálnék rajta, ha
magamnak nem, hát másnak, mégis csak hozna valamit a konyhára.

– Kivánj egyebet, kivánd azt az egész gulyát, melyet jöttödben láttál!

– Minek lenne nekem az a tengernyi jószág, hisz ha haza hajtanám, még
roszat gondolnának felőlem, meg aztán se ólam, se legelőm.

– No, hát pénzt adok. Mennyi kell? elég lesz három zsákkal?

– Minek lenne nekem az a tengernyi pénz csak a bajom gyülne meg vele,
mert vagy azt gondolnák, hogy loptam, vagy, hogy megöltem érte valakit,
de meg aztán utamat is állhatják.

– No hát katonát adok melléd.

– Mit ér a felséged katonája, nevetett a szegény ember, hisz egy tyuk is
elkergeti!

– Mit, az én katonámat? s ezzel a varjak királya belefújt egy kis sípba,
egyszeribe ott termett egy varju, majd megrázkódik s olyan derék legény
vált belőle, hogy nemcsak csak, hanem ugyancsak.

– No ládd, ilyen katonáim vannak nekem! És a király aztán kiparancsolta
a legényt a szobából, ki megrázkódván, varjuvá vált s elrepült.

– Már az nekem mindegy, akár milyen katonái vannak fölségednek; fölséged
azt mondta: hogy azt ad, a mit kivánok, én pedig nem kérek egyebet, mint
ezt a darálót.

– Már azt nem adom. Kivánd inkább minden jószágomat, csak ezt ne.

– Nem kell nekem minden jószága sem, csak ez a daráló.

– No szegény ember, háromszor tagadtam meg tőled, te pedig háromszor
kivántad a darálót, most már vagy akarom, vagy nem, oda kell adnom. De
tudd meg azt, hogy ezen se kukoriczát, se buzát nem kell darálni, mert
ez olyan tulajdonsággal bir, hogy minden gondolatodat teljesiti. Itt
van, vidd el, bár vérzik utána a szivem, de te is jót tettél velem:
azért legyen a tiéd.

A szegény ember aztán a hátára vette a sódarálót, elbúcsúzott a varjak
királyától, megköszönvén a hozzája való szivességet s elindult hazafelé
szép csendesen.

Visszajövet mind a kanászokat, mind a csikósokat s mind a gulyásokat
megvendégelte. Nem tett egyebet, csak ezt monda: „Derülj édes
darálókám“. És a mi szemnek szájnak szájiznek kedves étel volt, mind
előtermett magától. S ha ezt mondá: „Borulj édes darálókám“, minden
étel, mintha a föld nyelte volna el, eltünt.

Aztán a jó pásztoremberektől is elbúcsuzott s folytatta az utját
hazafelé.

A mint mén mendegél, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért s hogy
megéhezett, csak a darálónak szólt, mondván:

– Derűlj, édes darálókám.

S tüstént egy asztal termett elő, de ez nem egy, hanem két személyre
volt megteritve. A daráló mindjárt tudta, hogy a szegény embernek
vendége lesz; mert csakugyan, honnan honnan nem, egyszer csak ott terem
egy nagy zsiros ember, ki szó nélkül ült le a teritett asztalhoz.

Mikor megeléglették az Isten áldását, megszólal a nagy zsiros ember s
azt mondja a szegény embernek:

– Hallod-e te szegény ember, add nekem ezt a darálót ezért a görcsös
botért; mert ha a te darálód olyan tulajdonsággal bir, hogy minden
kivánságodat teljesiti – a zsiros ember már ezt is tudta – ugy az én
görcsös botom meg azzal a tulajdonsággal bir, hogy csak ezt kell neki
mondani: „üssed édes botocskám“ s már akkor az a bizonyos a halál fia.

Mit volt mit tenni a szegény embernek, gondolván magában, hogy ha szép
szerivel nem adja oda, erőnek erejével is elveszi tőle az a csunya
zsiros ember: elcserélte a darálót a görcsös botért; de mikor már
egyszer a kezében volt, könnyen beszélt a szegény ember, mert csak a
görcsös botnak parancsolta, mondván:

– Üssed édes botocskám.

S az ugy fültövön vágta a zsiros embert, hogy még nem is nyikkant, hogy
még a kis körmét sem rázta.

Aztán a szegény ember szép csendesen folytathatta a maga utját s hét
esztendő mulva azt mondhatta: itthon vagyunk.

A felesége, ki ott sirdogált a banyakemencze mellett; elveszett kedves
urát, és a két riska tehenet siratta: alig ösmerte meg a szegény embert,
de még is megösmerte, – két fia pedig már egészen felserdült s kinőttek
már a hosszu ingből.

Hogy betette a lábát a szegény ember a maga hajlékába, letette a darálót
a koczikba, kigajabitotta a szürét a nyakából s a szegre akasztotta s
csakis ekkor ösmerték el.

– No apjuk, kérdé az anyjuk, megjött kend, biz már ideje is, mert azt
gondoltam, hogy sohse látom többet, de mit is kapott kend a Bimbóért meg
a Csákóért?

– Ezt a darálót, válaszolt a szegény ember nagy immel-ámmal.

– No, ugy meg is ütheti a guta a kend dolgát, pattant fel az asszony,
jobb lett volna ha hét esztendeig itthon lógázta volna a lábát, mint ezt
a haszontalan darálót olyan messze földről, mintha bolondgombát evett
volna, ideczipelte!

– Ej, édes feleségem, jobb valami, mint semmi; mert ládd, ha magunknak
nem lesz mit őrölni, majd őrlünk másnak, mégis ha nem csurdul, hát
cseppen.

– De egye meg a fene a kend dolgát, most se tudok mit a fogamhoz verni,
nemhogy – – – – – – – –

– No, ha nem tudsz édes feleségem, majd lesz mindjárt. Derülj édes
darálókám!

S erre a szóra annyi étel és ital termett a szegény ember asztalán, hogy
fele is elég lett volna.

Az asszony csak ekkor szégyenelte el magát, hogy nyelveskedett; de ha
már asszony, hát asszony, üsse kő, hagy beszéljen!

A szegény ember, meg a felesége, meg két legény fia leültek az asztalhoz
s hozzá láttak az evéshez, mint a sáskahadak, s ettek ittak kedvükre.

Itt a szegény ember két fiának a bortól-e, vagy mitől, kedvük szottyant,
kiugrottak a ház földjére s ugy eljárták a kállai kettest, hogy csupa
gyönyörüség volt nézni.

– Ejnye, kiáltott fel az öregebbik, csak már czigány volna!

Erre a szóra a banya mellett rárántja a banda a muzsikát s ugyancsak
megczifrázták; ugyannyira, hogy még a szegény ember is kedvet kapott a
tánczra s ugy megforgatta a feleségét, ki már csakugy aprózta, hogy
jobban se kellett.

A szomszédok nem tudták a dolgot mire vélni, hogy még a szegény embernél
muzsika is szól, pedig azelőtt, ha csak az anyjuk nem primázott és két
fia nem kontrázott, hirrel se látták a vigasságot.

Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodtak magukban, mindig közelebb jöttek,
majd az ablakra, majd az ajtóra szaladtak, hát csak ekkor látják, hogy
egy sereg czigány ugyancsak huzza kézzel-lábbal a vonót, az apjuk meg az
anyjuk és a két fiu ugyancsak aprózzák és az asztal szinte görnyed a sok
drága étel s ital alatt.

– Jöjjön be komámasszony… jöjjön be komámuram… jöjjön be sógorasszony…
jöjjön be sógoruram… jöjjön be bátyámuram… jöjjön be öcsémasszony és igy
vége hossza nincs a hivogatásnak. A vendégek egyre gyültek és még is
teritve az asztal.

– Ejnye, kiáltott fel a szegény ember, be kár, hogy nem tágasabb a
szobám; mert ez a sok szép vendég egy kastélyban is alig férne el!

Erre a szóra a szegény ember viskója helyett olyan tizenkét
kontignácziós rezidenczia termett elő, hogy még maga a királyé is, fia
sem lehetett volna annak.

A sok uri népség, köztük volt a király is, ép arra sétált. Mi dolog ez,
mi dolog ez, tanakodtak magukban, hisz itt azelőtt szegény ember viskója
volt, most meg királyi palota s rádásul ugyancsak szól a muzsika, húzza
a czigány. Menjünk már, nézzük meg. A király legelől ment, utána a sok
uri népség, grófok, herczegek, bárók, királykisasszonyok és igy tovább.

A szegény ember pedig kiment eléjök, fogadja nagy szivesen az uri
népségeket, köztük a királyt s mindnyáját odavezette az asztalfőre, mint
méltó helyükre, a mely őket megillette.

Esznek isznak, aztán lakmároznak, hogy szinte egy kis lakzival ért föl.

A mint ott legjavában vigadnának, a királynak egy nagy pecsétes levele
érkezett, mit, midőn elolvasott volt, elsáppadt, elkékült; mert abban
meg volt irva, hogy a török-tatár nagy haddal közeledik az ország felé,
tűzzel-vassal pusztit s még az ártatlan siró-rivó portékának sem
kegyelmez, még azt is kardélre hányja, vérét a föld iszsza, húsát a
kutyával eteti.

Igy lett a nagy vigasságból nagy szomoruság; de ekkor előlépett a
szegény ember s azt kérdi a királytól:

– Fölség! hogy ha meg nem sérteném, nem felelne egy kérdésemre?

– S mi lenne az, szegény ember?

– Nem mondaná meg nekem, hogy az imént annak a nagy pecsétes levélnek
olvasására, mért halványodott el olyan nagyon?

– Mit kérded szegény ember, mikor ugyse tudsz a dolgon segiteni!

– Hátha mégis.

– No hát tudd meg és tudja meg az egész ország, hogy a török-tatár nagy
haddal közeledik országunk felé kegyetlen szándékkal, hogy még annak az
ártatlan siró-rivó portékának sem kegyelmez, mert még azt is kardélre
hányja, vérét a föld iszsza, husát a kutyával eteti.

– S mi lenne annak a jutalma, kérdé a szegény ember, ki az ellenséget
egy maga kiüzné az országból?

– Arra bizony, válaszolt a király, nagy jutalom és tisztesség
várakoznék; mert ha két fia volna, két leányomat adnám hozzájuk férjhez
a fele királysággal együtt, holtom után pedig az egész királyságot
öröklenék.

– No hát majd kiüzöm én az ellenséget egyes-egyedül.

De a király nem igen bizott a szegény ember igéretében, azért minden
katonáját összedoboltatta s ezekkel együtt maga is kiment az ellenség
elé.

A két ellenséges tábor már farkasszemet nézett, mikor a szegény ember
kiállott a két tábor közé s csak a botjának parancsolta:

– Üsd-verd édes botocskám!

S az az egész török-tatár tábort ugy össze-vissza verte, hogy életben
csak egyetlenegy embert hagyott hirmondónak.

Igy nyerte el a szegény ember a fele királyságot és a két szép
királykisasszonyt, kiket aztán két derék fiával összepárositván, hét
világra szóló lakodalmat laktak s még most is élnek, hogy ha meg nem
haltak.

Eddig volt, mese volt.



A KERESZTLEÁNY.

Abban az időben, mikor még az Isten anyja, Szűz Mária a földön járt, élt
e szomorú világban egy szegény ember, kinek annyi gyermeke volt, mint a
rostán a lyuk, mint a fán a gyümölcs; ugyannyira, hogy a legkisebbik
magzatjának, ki csak az imént látott napvilágot, keresztanyja sem akadt.
Ezért a szegény ember nyakába akasztotta a széles világot s elindult
ország-világszerte keresztanyát keresni.

A mint mén mendegél, egyszer egy fehérszemélylyel akadt össze, ki senki
más nem volt, mint maga az Isten anyja, Szűz Mária.

– Hová-hová szegény ember? kérdi az Isten anyja.

– Elmegyek keresztanyát keresni, mert a magam szülötte falujában már nem
kapok.

– Sohse fáradj, ha elfogadsz, leszek én.

– Hát te ki vagy?

– Én vagyok az Isten anyja, Szűz Mária.

Igy lett a szegény ember komaasszonya Szűz Mária, ki, mikor a
keresztleánya 12 éves volt, elvitte azt magával, hisz ugyis maradt még
elég az Isten áldásából a szegény embernek.

– No édes leányom, szólt Szűz Mária, ne itt van tizenhárom szoba kulcsa,
tizenkettőbe bemehetsz, de a tizenharmadiknak még csak feléje se
szagolj, mert ott maga az öreg Isten lakozik. S egyéb dolgod nem lesz,
csak a tizenkét szobát söprögessed s tisztogassad, a tizenharmadikra
pedig nekem lesz gondom.

A leány elvette a tizenhárom szoba kulcsát s a tisztogatáshoz fogott;
egymásután sorba kiseperte a tizenkét szobát, de mikor a
tizenharmadikhoz ért, meg nem állhatta, hogy be ne nézzen a kulcslyukon,
hát egyszerre nagy világosság csapta meg, mitől a haja aranyhajjá
változott s látja, hogy az öreg Isten ott ül a sarokban lángos-lobogós
tűz között. A leány se holt, se eleven nem volt, annyira megijedt. Majd
midőn meglátta magát a szoba falában, mely ugy fénylett, mint a tükör,
észrevette, hogy a haja aranyhajjá változott, majd a kis ujjára esett a
tekintete, hát az is, a mint megcsapta a láng, meg volt aranyozva. Aztán
izibe mind a kis ujját, mind a fejét bekötötte, nehogy észrevegye a
keresztanyja, hogy a tilosban járt, pedig im itt jön rá szemközt.

– No kis keresztleányom, kérdé az Isten anyja, mi lelte az ujjadat, hogy
be van kötve?

– Hát izé izé… megvágtam.

– Mutasd édes leányom, vajjon nagy-e a vágás?

Mit volt mit tenni a szegény ember leányának, vagy akarta, vagy nem, meg
kellett az ujját mutatni, hát csak ekkor látja a keresztanyja, hogy az
csupa aranyos!

– No, ugy-e megmondtam, hogy ne merészelj bemenni a tizenharmadik
szobába, he! most valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e a 13-ik
szobában?

A leány nem szólt semmit.

– Még egyszer kérdem, valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e a 13-ik
szobában?

A leány most se felelt.

– Még egyszer és utoljára kérdem, valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e
a 13-ik szobában?

A leány harmadszor se felelt.

– No, ha néma vagy beszélő létedre, hát némulj meg!

És a szegény ember leánya azonnal megnémult, Szűz Mária pedig
csináltatott a számára egy olyan almáriomot, melyet csak belülről
lehetett kinyitni és becsukni, ebbe aztán beletette a keresztleányát és
egy nagy vadon erdőben kitette. De a leány, hogy hogy nem, még se halt
meg étlen-szomjan, mert egy fehér galamb hordott a számára tejet s ezzel
táplálta.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a
semminél, egyszer a királyfi vadászni megyen, hát mikor amellett a
sürüség mellett elment volna, hol a leány ki volt téve, a kutya hol
visszaszaladt az urához, hol a sürüségbe futott, majd megint visszajött
farkcsóválva, majd ismét visszafutott.

Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodik magában a királyfi, végre megindult
a nagy sürüség felé, s mikor odaért, hát csak akkor látja, hogy egy
olyan gyönyörves almáriom van oda kitéve, milyent sem ezelőtt, sem
azóta, sem azután nem látott. A király rögtön kiadta a parancsolatot,
hogy tegyék szekérre az almáriomot, vigyék haza s állitsák fel az ő
ebédlő szobájába.

A szolgáknak se kellett ezt kétszer mondani, hanem ízibe fülön fogták a
szép almáriomot, töltették a király szekerére, hazavitték s otthon, a
mint parancsolva volt, fölállitották az ebédlő szobában.

Mikor a királyfi aztán hazament, rögtön lakatost hivatott, hogy nyissa
fel az almáriomot; de az bár szegről-végről mindent megtett s váltig
igyekezett, sehogy sem akadt a nyitjára s végre azt mondta a királynak:
„Már fölséges uram, ha a fejemet leütteti is, vagy azt teszi velem, a
mit akar, de én ezt az almáriomot nem tudom kinyitni.“

Mit volt mit tenni a királynak, széjjel veretni, csak nem verethette
széjjel, mert sajnálta, azért a czifra almáriomot megtartotta csupa
parádénak, csupa mulatságnak.

Mikor mindnyájan lenyugodtak a királyi rezidencziában, az aranyhaju néma
leány szép csendesen kinyitotta az almáriomot s kijött belőle, majd
aztán körültekintett, hogy nincs-e valaki a szobában. Nem volt senki,
mert hisz ebédlő szoba volt. Aztán a leány enni való után látott,
kutat-keres mindenütt, végre egy másik almáriomban talált valami
ételmaradékot, mi biz körömfaladéknak is megjárta. Azt megette, majd
kezébe vette az égő gyertyát, benyitott a másik szobába is, hogy vajjon
van-e ott valaki? Ez volt az ifju király hálószobája. A királyfi ott
feküdt a selyempaplanos ágyban s fújta a kását.

Az aranyhaju néma leány, hogy im látta, hogy attól, a ki ott az ágyban
fekszik, nincs mit tartani, szép csendesen lábujjhegyen odasompolygott
az ágy mellé, hát csak ekkor vette észre, hogy ott maga a királyfi
alszik. Csak nézi, csak nézi annak ékes ábrázatát, s nem győzött eléggé
jóllakni a nézésével. Majd megsímitván hosszu aranyhaját, ép egy
aranyhajszál akadt a kezébe, mit a királyfi szivén végig fektetett.
Aztán odahajolt fölibe s ekkor elgondolta, hogy milyen jó lenne ennek a
gyöngyadta királyfinak a száját megcsókolni, de ép ekkor fordult meg a
királyfi fektében, a leány pedig megijedt, kiszaladt a szobából s a mint
sebesen megfordult, hosszu aranyhajával gyöngén arczul üté a királyfit.
Az erre fölvetette a szemét, de az egész dolog olybá tetszett neki,
mintha csakugy álmodta volna, csak mikor reggel fölébredt és az
aranyhajszált meglelte, tudta meg, hogy biz az nem volt álom; – de a
dolgot sehogysem tudta magának megmagyarázni.

Itt eljön a dél is, el az ebéd ideje is. A királyfi ilyenkor az
ánglus-kertben szokott sétálgatni, csak aztán, mikor már a
főtányérhordozó bevitte a levest, hiják enni. Most is ott párolgott már
az a jóféle sárga tyúkhús-leves az asztalon. Az inas szalad a királyért,
hogy az asztalon az étel; de mig ez fölérkezett az ángluskertből, az
aranyhaju némaleány kinyitotta az almáriumot, kijött belőle s a levest
mind megette, majd egy darab kenyeret is felkapott s usdi! be ismét az
almáriomba.

Itt jön a király, leül az asztalhoz, hát látja, hogy üres előtte a tál.
Szidja az inast mint a vizes kutyát, hogy őt mért tette igy bolonddá. Az
inas eléggé szabadkozott, tisztázta magát, hogy igy vakuljon meg, ugy
vakuljon meg, ha nem a két szemével látta, hogy a főtányérhordozó
behozta a levest s az asztalra tette, de hogy azalatt az idő alatt, mig
ő a kertben járt, ki ette meg, ha a fejét elüttetik is, nem tudja
megmondani, minthogy nem is tudhatja.

Száz szónak is egy a vége, elég az hozzá, minek szaporitsam a szót, a
királynak másik levest kellett behozni s azt ette meg. Itt behozzák a
többi ételeket is, de hogy hogy nem, a királynak valami ügyes-bajos
dolga akadt, kiment a szobából. Alig hogy azt megsejdítette az aranyhaju
néma leány, ujra kijött az almáriomból s a király aranytányérját minden
ételestül együtt bevitte az almáriomba. Visszajön a király, hát nincsen
aranytányér, nincsen étel; volt, nincs. Mi dolog ez, mi dolog ez s
megint a szegény inas kapott ki ok nélkül.

No jól van, ez abba maradt. Itt eljön a másik estve is s mikor
mindnyájan lepihentek a királyi rezidencziában, ujra nyilik az almáriom
ajtaja s kilép belőle az aranyhaju némaleány. Körültekint. Sehol senki.
Ujra ennivaló után látott. Kutat-keres mindenütt, mindent tűvé tesz,
végre a kályhavállán talált valami ételmaradékot leborítva. Az aztán nem
kérte szabad-e, nem-e, hanem hozzálátott az evéshez, mert hisz éhes volt
s evett. Majd mikor az ételt megeléglette, kezébe vevén a világot,
bement a szomszéd szobába. A királyfi most is ott feküdt a
selyem-paplanos ágyon s aludt. Odamegyen az aranyhaju néma-leány s nézi
az ékes ábrázatu királyfit s nem győzött jóllakni a nézésével; majd
odahajolt fölibe s megcsókolta. Erre a királyfi megmozdult, fölvetette a
szemét, de semmitsem látott; mert a leány mint álomlátás eltünt.

Itt eljön ismét a dél is, el az ebéd ideje is. A királyfi most is az
ánglus-kertben sétált. Jön az inas s jelenti alásan, hogy az asztalon az
étel. De mire a királyfi fölment az ebédlőszobába, az ételnek se hire se
neve, mert most is az aranyhaju néma leány ette meg a levest. Ujra
szidják az inast, ki ismét kikapta a maga dózisát, hogy őt – már mint a
királyt hogy merte lóvá tenni, hogy merte addig fölhivni az
ánglus-kertből, mig az asztalon nincs a leves. Az inas
himezett-hámozott, csak a két vállát emelgette, hogy ő igy látta, ugy
látta, hogy a főasztalmester behozta az ételt. Hivatják a
főasztalmestert, az is megerősítette, hogy nincs különben a dolog. De
minek szaporitsam ujra a szót, mert száz szónak is egy a vége, elég az
hozzá, hogy a királynak másik levest kellett behozni.

De itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, a király
elhatározta magában, hogy maga lát a dolog után: ezért, mikor a harmadik
nap az ételt felhozták volna, elbújt az ebédlő-szobába. Itt a
főasztal-mester felhozza a levest s parancsolja az inasnak, hogy menjen
le az ángluskertbe s mondja a királynak, hogy már az étel az asztalon
van, s ezzel maga is kiment a szobából. Alig húzta be maga után az
ajtót, nyilik az almáriom s kilép belőle az aranyhaju néma leány.
Körültekint. Sehol senki. Aztán odaül az asztalhoz s eszi a levest. A
királyfi honnan honnan nem, az almáriom elé állt s igy a szép leány
utját elzárta, ki alighogy behabzsolta a levest, be akar menni az
almáriomba, de nem lehet.

A király világszép éltében még sohse látott ilyen szép leányt; tetszett
személye személyének s az lett a dolog vége, hogy papot, hóhért,
vaskalapot hivattak, – a pap összeadta, hóhér seprőzte és az istennyila
kerülgette, de soha meg nem ütötte, aztán lakzit laktak, hordót fúrtak,
faharanggal harangoztak, tökkel kolompoztak, tehenet vágtak, faggyat
hoztak s azzal világitottak.

Igy a királyfiból és az aranyhaju néma leányból férj és feleség lett.
Sokáig éltek aztán nagy boldogan; de egyszer, a midőn a királyné
lebetegedett s egy gyermeket hozott a világra, a kis poronty, hogy hogy
nem, eltünt, elveszett. Ki vitte el, ki vitte el? senki semmiről
semmitsem tud. Ellopták; oda van. Itt a királyné a másik gyermekét is
világra hozza, az is hasonlókép eltünt, elveszett.

Itt a királyné a harmadik gyermeket is a világra hozta s bár a király
egész álló éjszaka maga állt istrázsát, ez is, mintha nem is lett volna,
ugy elveszett, hogy csak a hült helyét találták. A nép között az a hir
terjedt el, hogy a királyné boszorkány s ő maga veszti el a gyermekeit.
Ezért fellázadt a népség s követelték a királytól, hogy a feleségét
máglyán égesse meg, mert különben ők vetik a tűz közé.

Mit volt mit tenni a királynak, kénytelen kelletlen engedett a népség
kivánatának; 12 öl fából máglyát rakatott, a királynét közibe rakták s
meggyujtották körülötte a fát. Már a máglya javában égett, mikor a
távolról gyenge énekszó hallatszott, mely mindig erősebb lett s ime
leszáll a földre az Isten anyja s kérdi az aranyhaju néma királynétól,
szót szólván:

– No most kezembe az élted s valld meg igaz lelkedre, voltál-e a 13-ik
szobában?

A királyné csak a fejével intett, hogy nem volt. Szűz Mária aztán két
ujját a királyné szájára tette s az menten visszanyerte a szólást.

– No most már elhiszem, hogy nem voltál a 13-ik szobában, de most már
azt mondd meg, hogy mitől aranyosodott meg a kis ujjad és a hajad?

– Hátbiz én, válaszolt a királyné, a kulcslyukon néztem be s egyszerre
valami lobogós lángos tűz csapott meg s attól aranyosodott meg a kis
ujjam és a hajam.

– Láttál-e ott valakit ülni a szegletben?

– Látni, láttam, de hogy ki volt az, ki nem vehettem, mert égő tűz
között ült; a nagy világosság elvette szemem fényét.

– No ezer a szerencséd, nem egy, mert különben sohse látnád többé a
verőfényes napot! s köszönd, hogy be nem nyitottál a 13-ik szobába, mert
most itt égnél el az égő tűz között.

Aztán az Isten anyja megeresztette az ég csatornáit s szakadó esővel
eloltotta a tüzet, kivezette belőle a királynét, – majd egy intésére
elővezették a három szép gyermeket s visszaadta az anyjának és apjának.
Ezt látva a népség, hogy az ő királynéjok mégse boszorkány, hogy az
mégse maga emésztette el a gyermekeit, nagy örömmel elszéledtek,
hazamentek.

Most a nagy szomoruságot nagy vigasság váltotta s tán még most is szól a
banda, húzza a czigány, hogy ha el nem hagyták a nótát.



BRÚGÓ, AZ ÖRDÖG.

Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége, mindkettőjüknek
pedig szép három eladó leánya.

Itt egyszer a szegény ember vásárra készül. A felesége adott neki egy
kis pénzt, hogy egyék igyék belőle, vegyen rajta lovat, szerszámot s
vasas szekeret, ezeken kivül a leányoknak is egy ünneplő ruhát, de a
mámiról, már mint a szegény ember feleségéről se felejtkezzék meg, hanem
vegyen annak is legalább egy petyegetett fejrevaló keszkenőt és a mi
megmarad belőle, azt hozza vissza.

Itt a szegény ember elér abba a városba, hol a vásár volt, hát látja,
hogy egy korcsmába igen gyülekszik a nép; ugyannyira, hogy ajtóban, de
még a küszöbön is állottak; ember ember hátán volt.

– Mi dolog ez? tanakodik magában a szegény ember, már csak én is
megnézem.

S ezzel a szegény ember keresztül furta magát az embereken, hát csak
ekkor látja, hogy egy nagy zsiros ember tánczol ott s ugyancsak szórja a
huszast a bőgőbe.

Alig hogy betette a lábát a szegény ember a korcsmába, már a zsiros
ember azonnal felösmerte, odamegyen hozzá, megfogja a kezét, parulázik
vele s étellel itallal kinálja.

A szegény ember elfogadta a zsiros embernek a barátságát; evett ivott,
még pedig annyit, hogy neki is jó kedve kerekedett, s ő is együtt
tánczolt a zsiros emberrel.

Mikor már megelégelték a mulatságot, a szegény ember elbúcsuzott a
zsiros embertől, megköszönte a hozzája való szivességet s aztán elindult
a vásárba.

Hát lelkem teremtette, mikor a szegény ember legjobban alkudnék a lóra,
szerszámra és vasas szekérre, már ujra ott termett mellette a zsiros
ember, ki aztán a szegény ember számára megvette a lovat, szerszámot és
a vasas szekeret; de még ez nem volt elég, hanem mindegyik leány számára
egy-egy öltözet ruhát vett, mondván:

– Ne, vidd haza szegény ember, ezt a legnagyobbik, ezt a középső, ezt
pedig a legkisebbik számára vettem.

A legkisebb leány ruhája volt a legszebb. De még ez sem volt elég, hanem
az anyjuk számára is vett egy öltözet ruhát, a szegény embert pedig
tetőtől talpig egészen ujba öltöztette; csizmát, irhás nadrágot, fekete
lajbit, fekete dolmányt, czifra szűrt, rojtos nyakravalót vett a
számára. Aztán a szegény ember nagy hálálgatások között másodszor is
elbúcsuzott a zsiros embertől, felült a vasas szekérre s hazafelé
hajtott.

Csak mén, csak mendegél, egyszer honnan honnan nem, harmadszor is eléje
kerül a szegény embernek a zsiros ember. Majd felült a vasas szekérre,
pipára gyujtottak s beszélgetni kezdtek. A többi közt egyszer csak azt
kérdi a zsiros ember a szegény embertől:

– Ugy-e, van neked három eladó leányod?

– Van, zsiros ember, van.

– Az egyiket Zsuzsinak, a másikat Örzsinek, a legkisebbet pedig
Juliskának hivják.

– Annak hivják, annak.

– No szegény ember, menj haza szép csendesen, három hét mulva elmegyek
hozzád háztűzhelyt nézni leánykérőbe.

Itt egy keresztútra értek; a zsiros ember balfelé, a szegény ember pedig
jobbfelé ment; harmadszor is, elváltak egymástól nagy hálálgatás és
kézszoritás között.

A szegény ember aztán hazafelé hajtott s mikor hazaért, kinek-kinek
odadta a maga vásárfiát, a szép öltözet ruhát.

Itt lelkem teremtette, eljön a három hét, a zsiros ember, mint megmondá,
elment háztűzhelyt nézni; de már ekkor nem abban a zsiros ruhában, hanem
olyan fényes öltözetben, hogy akár egy kis királyfi is magára ölthette
volna.

Fogadják szivesen, mint a leánykérőt szokás s odaültették az asztalfőre.
A zsiros ember elmondta, hogy mi járatban van, a szegény ember pedig
odadta neki a legnagyobbik leányát feleségül.

Itt a zsiros ember kivezeti a szép leányt a hajlékból, felül egy
bakkecskére, az ölébe veszi a mátkáját s hetedhét ország ellen
elparipázott.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer egy nagy vadon erdőbe értek, hol
az út mentében egy fris forrás buzogott fel.

– Hej, szivem szép szerelme, szólt a mátkás leány, álljunk csak itt meg,
mert itt meg itt van egy forrás viz, édes anyám meghagyta, hogy ne
menjek el a mellett, a nélkül, hogy ne igyam belőle.

– Jól van jól, szólt a zsiros ember, csak soká ne légy, hanem izibe
enyhitsd szomjadat.

A mátkás leány odamegyen a forrás vizhez s jót ivott belőle. Egyszer
honnan honnan nem, a vállára repül egy fehér galamb s inni kér, mondván:

– Itass meg engem is, szép mátkás leány.

– Bizony nem itatlak én, mert sietős az én dolgom. S nem itatta meg,
hanem izibe visszaszaladt a zsiros emberhez, s felült ujra a bakkecskére
s tovább mentek.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a bakkecske megáll egy nagy
kastély előtt, melynek az ablakai mind be voltak falazva.

Itt a zsíros ember az ölébe veszi a mátkáját, bemén a nagy kastélyba Az
ajtók egyenként magától kinyitódtak előtte, magától becsukódtak utána,
egyszer egy sötét szobába értek, melyben nem volt egyéb, csak egy prics.

Ledobja a zsiros ember a pricsre a leányt, mondván:

– Itt a helyed, itt a menyasszony-ágyad. S ezzel térült-fordult, kiment
a sötét szobából, három kosfejet behozott s odadta a leánynak, mondván:

– Ne, itt van három kosfő, szemét, száját, fülét, orrát vágd le, főzd
meg magadnak, a többi részét pedig a cselédeknek.

S ezzel Brúgó kiment a sötét szobából, ott hagyta a feleségét, ráült a
bakkecskére s elparipázott.

A leány aztán sirva fakadt s a három kosfő tisztitásához fogott; szemét,
száját, fülét, orrát levágta, de nem főzte meg, hanem a tüzes hamuba
takarta.

Itt eljön a dél, eljön az evés ideje, Brúgó belép a szobába, mely
egyszerre megtelt cselédséggel.

– No, megfőzted a három kosfőt?

– Meg, válaszolt a leány.

– Szemét, száját, fülét, orrát kivetted s megetted?

– Meg, válaszolt a leány nagy ijedten.

– Szem, száj, fül és orr, hol vagytok?

– Itt vagyunk a forró hamuban.

Ekkor Brúgó neki ment a leánynak, torkon ragadta, megfojtotta s a
vakablakba ültette. S aztán ráült a bakkecskére s elment a középső
leányért.

– A mátkám, szólt Brúgó, kifáradt már a tánczban: azért a hugáért
küldött.

Itt a középső leány izibe felöltözködik s elment tánczolni a
lakodalomba. A mint keresztül mennek a nagy vadon erdőn a forrás viz
előtt megszólal a középső leány is:

– Hej, sógor, álljon meg csak; itt van egy forrás viz, édes anyám
meghagyta, hogy el ne menjek mellette, a nélkül, hogy ne igyam belőle.

– Jól van, jól, szólt Brúgó, teljék szived kivánsága, igyál a forrásból,
csakhogy aztán soká ne légy.

A középső leány izibe odaszaladt a forráshoz, két kezével meritvén, jót
ivott belőle. Egyszer honnan honnan nem, a vállára repül egy fehér
galamb s inni kér, mondván:

– Itass meg engem is, szép mátkás leány.

– Bizony nem itatlak én, mert sietős az én dolgom, lakodalomba kell
mennem tánczolni, várnak a legények. S nem itatta meg, hanem izibe
visszaszaladt a sógorához, felült a bakkecskére s elparipáztak.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a bakkecske megáll a nagy kastély
előtt.

– Nézd csak, szólt Brúgó, hogy örül, hogy nevet a nénéd jöttödnek ott az
ablakban, csak siessünk.

S ezzel ölbe kapta a leányt, bevitte a sötét szobába s ledobja a
pricsre, mondván:

– Itt a helyed, itt a menyasszony-ágyad. S ezzel Brúgó térült-fordult,
kiment a szobából, három kosfejet behozott s odahajította a leánynak,
mondván:

– Ne, itt van három kosfő, szemét, száját, fülét, orrát vágd le, főzd
meg magadnak, edd meg, a többi részét pedig készitsd el a cselédeknek.

S ezzel Brúgó kiment a sötét szobából, ott hagyta a feleségét, ráült a
bakkecskére s elparipázott.

Itt a leány magára maradt, sirva fakadt s a három kosfő tisztitásához
fogott; szemét, száját, fülét, orrát levágta, de biz azokat nem főzte
meg, hanem bevetette az égő tűz közé.

Itt eljön a dél, eljön az evés ideje, Brúgó is előjött s a sötét szoba
egyszerre megtelt cselédséggel.

– No, megfőzted-e a három kosfőt?

– Meg, válaszolt a leány.

– Szemét, száját, fülét, orrát kivetted s megetted?

– Meg, válaszolt a leány nagy ijedten, kit már a hideg is lelt.

– Szem, száj, fül, orr, hol vagytok?

– Itt vagyunk az izzó tűzben.

Ekkor Brúgó neki ment a leánynak, torkon ragadta, megfojtotta s a
vakablakba ültette a nénje mellé. S aztán ujra ráült a bakkecskére s
elment a legkisebb leányért is.

– A mátkám, meg a huga, már kifáradt a tánczban: azért a legkisebb
hugáért küldtek.

Itt a legkisebb, legszebb leány is izibe felöltözködött – bár nem akart
elmenni, de az anyja erőtette – s elment a sógorával a lakodalomba
tánczolni. A mint elérnek a forrás vizhez, megszólalt a leány:

– Hej, sógor, álljon meg csak; mert itt van egy forrás viz, édes anyám
pedig meghagyta, hogy el ne menjek mellette, a nélkül, hogy ne igyam
belőle.

– Jól van jól, válaszolt Brúgó, teljék szived kivánsága, igyál a
forrásból, csakhogy aztán soká ne légy.

A legkisebb, legszebb leány is leugrott a bakkecskéről, odaszaladt a
forráshoz, lehajolt s két kezével meritett, s jót ivott belőle. Ennek is
a vállára szállt a fehér galamb s inni kért:

– Itass meg engem is, szép mátkás leány.

– Nagy dolgomtól biz én ráérek s megitatlak. S ezzel a leány lehajlott a
forráshoz, két kezével meritett belőle, majd a szájából megitatta a
fehér galambot.

– No szép mátkás leány, ne félj, jótét helyébe jót várj, legnagyobb
bajaidban mindig a segitségedre leszek.

S ezzel a fehér galamb elrepült, a leány pedig visszaszaladt a
sógorához, ráült a bakkecskére s elparipáztak.

S hogy hazaértek, megszólal a Brúgó:

– Nézd csak, hogy örül, hogy nevet két nénéd jöttödnek, ott az ablakban,
csak siessünk.

S ezzel ölbe kapta a leányt, bevitte a sötét szobába, ledobja a pricsre,
mondván:

– Itt a helyed, itt a menyasszony-ágyad! S ezzel Brúgó térült-fordult,
kiment a szobából, három kosfejet behozott s odahajította a leánynak,
mondván:

– Ne, itt van három kosfő, szemét, száját, fülét, orrát vágd le, főzd
meg magadnak, edd is meg, a többi részét pedig készitsd el a
cselédeknek.

S ezzel Brúgó kiment a sötét szobából, ráült a bakkecskére s
elparipázott, a kis leány pedig egyes-egyedül maradt, sirva fakadt s a
három kosfő tisztitásához fogott.

Csak sirdogál, csak ridogál, egyszer nyilik az ablak s berepül rajta a
fehér galamb.

– Mit sirsz, mit risz, mátkás leány olyan keservesen?

– Hogy ne sirnék, hogy ne rinék, mikor az a kutyának való idedobott
három kosfőt, hogy szemét, száját, fülét, orrát vágjam le, főzzem meg
magamnak s egyem meg, a többi részét pedig készitsem el a cselédeknek.

– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak a
szavamra hallgass: tégy ugy, mint az urad parancsolta: vedd ki a három
kosfő szemét, száját, fülét, orrát, tedd a tűzhöz, főzd meg s majd mikor
készen lesz: a konyhában van egy czirmos macska, add neki, hagy egye
meg. S mikor a czirmos macska mind megette, fogd meg, üsd agyon s kösd a
hasadra.

S ezzel a fehér galamb kirepült az ablakon, a kis leány pedig a dolgához
látott: a három kosfő szemét, száját, fülét, orrát levágta, megfőzte s
aztán a macskának adta. Mikor a macska az utolsó falatot is elnyelte,
azt megfogta, agyon ütötte s a hasára kötözte.

Itt eljön a dél, el az evés ideje, Brúgó is előkerült s a sötét szoba
egyszerre megtelt cselédséggel.

– No, megfőzted-e a három kosfőt?

– Meg, válaszolt a leány.

– Szemét, száját, fülét, orrát kivetted-e s megetted?

– Meg, válaszolt a leány.

– Szem, száj, fül és orr, hol vagytok?

– Itt vagyunk a meleg hasban!

– No, igy te vagy nekem az egyetlen egy legkedvesebb feleségem.

Itt a szoba egyszerre megvilágosodott, a vakablakok eltüntek, papot,
hóhért és vaskalapot hivatták, – a pap összeadta, a hóhér seprőzte, az
istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte, bezzeg volt lé meg lé,
boldog volt a kinek csak egy kanállal is juthatott.

Pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, Brúgónak hosszu
útra kelletvén mennie, 7 álló esztendeig lesz oda: ezért a cselédeket
maga köré gyüjtötte s erős kegyetlenül megparancsolta azoknak, hogy a
feleségét ugy tekintsék, mint őt magát, hogy annak minden szavát
teljesitsék, különben lesz ne mulass.

S ezzel Brúgó ráült a bakkecskére, elbúcsúzott kedves feleségétől s
elparipázott, a szép leány pedig magára maradt, ki egészen a búbánatnak
adta magát s egyre búsult-bánkódott.

Itt nyilik az ablak, berepül rajta a fehér galamb s a kis leány ölébe
szállt, mondván:

– Mit búsulsz, mit bánkódol, szép virágszál?

– Hogy ne búsulnék, hogy ne bánkódnám, mikor ily kutya-kézre jutottam!

– Ha csak ez a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak a
szavamra hallgass: parancsold meg a cselédeknek, hogy készitsenek a te
számodra egy olyan bárkát, melyen se ablak, se ajtó ne legyen s ebbe
hordjanak be hét esztendőre való eleséget. Mikor kész lesz a bárka,
ereszszék a sík tengerre, te pedig a titkos ajtón menj bele s bizd aztán
magad a jó istenre, megsegit az; de a kastély kulcsát is vidd el
magaddal.

S ezzel a fehér galamb elszállt, a szép leány pedig, mint a galamb
meghagyta, kiadta a parancsolatot, hogy készitsenek ilyes meg ilyes
bárkát a számára.

Mit volt mit tenni a cselédeknek, a gazdájuk meghagyta, hogy mindenben
engedelmeskedjenek a szép leánynak s ugy tekintsék, mint őt magát: heted
napra elkészitették a bárkát ugy, a hogy parancsolva volt: sem ablak,
sem ajtó nem volt rajta, csupán csak egy titkos ajtócska, melyen a szép
leány bemenvén, a bárkát a sik tengerbe taszitották.

No jól van, ez abba maradt. Itt lelkem teremtette, 3-ik esztendőre –
pedig azt mondta elmenetelekor, hogy 7-ig lesz oda – hazavetődik a mi
Brúgónk, keresi a szép leányt, de se hire, se hamva, mert a cselédek
hallgattak, mint hal a vizben s nem mertek szólni. Volt, nincs. Keresi a
szobákban, nem találja; keresi a kertben, nem találja, végre ráült a
bakkecskére s nem tartott egy óráig, hogy a kerek földet mind bejárta,
de a szép leánynak se hire, se neve, bár fűtől fától tudakozta. No, ha
nincs a kerek földön, majd megtalálom a sik tengeren, gondolta magában –
s egy óra elforgása alatt a sik tengert is bejárta, de nem akadt rá,
mert a bárka a viz szinével egyaránsú volt.

A Brúgónak végre mit volt mit tenni, kénytelen kelletlen hazaparipázott
s otthon egészen a búbánatnak adta a fejét, hogy most az egyszer akadt
igazi párjára – mert már 99 leányt fojtott meg s e lett volna a 100-ik –
s ez is elszökött, elhagyta.

Itt a szép leányt már 4-ik esztendeje annak, hogy a tenger hányja-veti,
egyszer a halászok, a mint húznák az ezerszemes hálót, ráakadtak a
bárkára, kifogták s elvitték a királyfinak ajándékba, kinek az annyira
megtetszett, hogy tüstént fölvitette a maga szobájába.

Ennek a királyfinak az különös szokása volt, hogy senkinek a főztéből
nem evett, csak az édes anyjáéból, pedig az már csakugy
tipegett-tapogott, pedig már vén volt. A vén királyné most is ott
sürgött-forgott a konyhában, mint valami csiga; ebédet készitett a fia
számára, ki vadászni volt.

A fehér galamb azt a tanácsot adta a szép leánynak, hogy: jőjjön ki a
titkos ajtón, menjen a konyhába, segitsen a királyfi anyjának sütni
főzni; de ha kész lesz az ebéd, tüstént visszajőjjön a bárkába.

A szép leány szót fogadott, kötényt kötött, majd bement a konyhába,
fújta a tüzet, az ételt odarakta s tésztát gyúrt.

A királyfi anyja nem győzi eléggé nézni a leány szépségét, nem győzi
eléggé dicsérni a leány ügyességét, végre kérdést intézett hozzá:

– Ki leánya vagy?

– Egy szegény emberé.

– Ki küldött ide hozzám?

– Egy fehér galamb.

– Hol vagyon lakásod?

– A királyfi szobájában levő bárkában.

– Én már vén vagyok, azért édes leányom, szeretnék magamnak egy ily
segitőt mint te vagy, szeretnélek menyemnek látni.

No jól van, ez abba maradt. Mikor készen volt az ebéd, a szép leány
izibe a vén királynénak kezet csókolt s visszaszaladt a bárkába.

Itt hazajön a királyfi a vadászatból s nem győzi eléggé dicsérni édes
anyja főztét, hogy ő neki világszép éltében még sohasem főzött szájizre
kedvesebb ételeket.

– Mi türés tagadás, édes fiam, nem én főztem azt.

– Hát kicsoda?

– Egy szép leány, ki a szobádban levő bárkában lakozik.

A királyfinak se kell több, tüstént letette a kanalat, bement a
szobájába s keresi az ajtót a bárkán, de nem találja.

– Nyisd ki szivem szép szerelmem, kéri esdekelve, de a leány nem
nyitotta ki, hanem hallgatott, mint hal a vizben.

No jól van, ez abba maradt. Itt másnap a királyfi ujra vadászni ment, de
föltette magában, hogy vet egy vargabetüt s hamarább hazamén, mint
tegnap: igy a szép leányt majd megláthatja.

Alig hogy eltávozott a királyfi, a szép leány kötőt kötött, majd
kinyitotta a titkos ajtót, be a konyhába, hol szó nélkül tűzet rakott,
az ételeket odatette, vizet hozott s tésztát gyúrt.

Csak dolgozik, csak dolgozik, egyszer imhol jön a királyfi, be egyenesen
a konyhába s hogy meglátták egymást, azt mondták egymásnak: én a tiéd,
te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól. S ezzel megölelték,
megcsókolták egymást, de a mint ott legjobban szerelmeskednek, kinyilik
az ablak, berepül rajta a fehér galamb s nagy ijedten azt mondja a
leánynak:

– Jaj, csak hamar bújj el a bárkába, mert nem messze jön a jegyesed a
bakkecskén, – te pedig királyfi 366 mázsa szurkot olvasztass fel s
öntesd a kapud elé.

Itt a szép leány nagy lelkendezve befutott a bárkába, a királyfi pedig
366 mázsa szurkot felolvasztatott és a kapu elé öntette.

Itt jön a Brúgó a bakkecskén, át akarja ugratni a kapu küszöbjét, zsupp,
bele a forró szurokba; kecskéstől, mindenestül együtt ott veszett
gonoszul.

Ekkor a szép leányhoz beszáll a fehér galamb s azt mondja neki:

– Most már, ékes hajadon, szabad vagy, mint a madár. Annak adhatod a
kezedet, a kinek akarod, de ugyis tudom, ha nem mondod is, választott
már a te szived. Azért azzal, ha összekelsz, ha a pap rátok adja az
áldást s férj és feleség lesztek: a magaddal elhozott kastély kulcsát
hajitsd a tengerbe, majd elhozzák azt neked a Brúgó cselédei, kiknek
aztán add értésükre, hogy aztán – mivel volt uruk ugyis már vagy a
pokolban, vagy a fenekében ég – ez a királyfi lesz a gazdájok. Én már
többet nem jövök el hozzád, mert rám nem lesz szükséged, mert eztán nagy
boldogságban élsz.

S ezzel a galamb elrepült, a szép leány pedig kijött a bárkából. Még az
nap elkendőzték, heted napra a pap rájuk adta az áldást s lakzit laktak
s térdig jártak abba a jóféle sárga tyúkhús-levesben.

A mézes-mákos hetek elmultával a szegény leányból lett királyné, meg az
ura, kimentek a sik tenger partjára, hol a királyné a magával hozott
kastély kulcsot bevetette a tengerbe. Ime! alig vártak ott néhány
szempillantásig, már imhol jőnek a Brúgó cselédei, magukkal hozták a
kastély kulcsát, kik, mikor megértették a dolgot, hogy másnak a keze alá
kerültek; imhogy ki nem bújtak a bőrükből, annyira örültek; kezét lábát
össze-vissza csókolták a királynénak s áldották, hogy az Isten nyugtassa
meg még a meghaló földjében is s valahányat tapos, annyi áldás szálljon
a fejére.

A királyi pár aztán hetek hónapok multával hajóra ült s meglátogatták
mind a Brúgó birodalmát, mely most már az övék volt, mind a szegény
embert és a feleségét, már mint a mi mesebeli királynénk édes apját és
szülő anyját, kiket aztán magukkal el is hoztak s holtuk napjáig soha el
nem eresztettek, hanem mindig ugy bántak velük, mint a tojással.

Eddig volt, mese volt, a kinek esze van, ezt se hiszi talán.



TILINKÓ.

Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy fia. Itt a szegény ember fia
kimegyen az erdő szélbe szántani. Hogy kiért, a gubáját felakasztotta
egy fára s aztán a szántáshoz fogott.

Csak szántogat, csak szántogat, mondván:

– Csále Csákó, hojsz Bimbó.

Egyszer azonban az erdő felé tekint, hát meglátja ott egy fán saját
gubáját felakasztva.

– Hej, Tilinkó, mert igy hitták a szegény ember fiát, el tudnád-e lopni
azt a fekete fürtös gubát?! beszélt magához a mi Tilinkónk, akkor volnál
ám csak derék gyerek!

S ezzel ott hagyta a szántást, a földre vetette magát s hason csúszva
ellopta a tulajdon gubáját. Aztán nagy örömmel, utczu vesd el magad,
hazafelé szaladt, pedig ép szemközt jött rá a király, ki azt kérdi tőle:

– Hová szaladsz olyan sebesen, mint az eszeveszett?

– Hahó, ne is kérdezze fölséged, nézze, milyen szép fekete fürtös gubát
loptam.

– No gazember, ha te neked ez a mesterséged, hogy ha holnap egy üszőt,
melyet 6 bakancsos itt meg itt, ezen meg ezen az úton vezet, el nem
lopod, tüstént megajándékozlak egy fejjel, az pedig senkié sem lesz,
mint tenmagadé; – ha pedig el tudod lopni, tizenkét kas-pénzt méretek ki
a számodra!

No jól van, ez abba maradt. Itt eljön a másik nap, a hat katona a
megnevezett helyen ott vezetgeti az üszőt. Hej, Tilinkónak sem kell
egyéb, vett egy tyúkalja csibét anyostul együtt s a merre a katonáknak
el kellett jőni, szépen eleresztgette.

Arra jön a hat katona, vezetik az üszőt, hát látják, hogy egy egész
sereg csibe szaladgál keresztül-kasul az úton. Hej, a katonáknak sem
kell több, a tinót fához kötötték s utána a csirkéknek. Az volt a
legboldogabb, ki legtöbbet foghatott. Tilinkó pedig ezalatt szépen
eloldozta az üsző kötelét s mikor a katonák visszaérkeztek, csak hült
helyét találták az üszőnek; Tilinkó már akkor imhogy otthon nem volt.
Itt másnap Tilinkó apja fölvezeti a király szine elé a hires tinót, a
király pedig rögtön kimérette a 12 kas-pénzt, de a dolog csombókjául azt
mondta a szegény embernek:

– No szegény ember, menj haza, mondd meg a fiadnak, hogy köszöntetem,
hogy ha holnap egy zsákban a papot és az én kutyáimat el nem hozza,
leüttetem a feje gombját, ha pedig ő azt megcselekszi, 24 kas-pénz
lészen az ő jutalma.

Itt az egyszeri szegény ember nagy szomoruan bandukol haza felé, mint a
kinek az orra vére folyik, hogy már az ő fiának igy ütik le, ugy ütik le
a feje gombját; de mindezekre a mi Tilinkónknak csak ez lett szava és
mondása:

– Sohse búsuljon édes apám uram, búsuljon a ló, hisz elég nagy a feje s
kisebb gondja is nagyobb legyen annál, csak menjen ki a Sajó partjára
rákászni s mindaddig haza ne jőjjön, mig vagy 24 rákot nem fogott. Hogy
minek lesz az, azt most ne kérdezze, ugyis majd megtudja, édes anyám
pedig varrjon nekem csepű-vászonból egy gyapjuzsák formát, melynek a
fele közepe táján legyen a feneke.

Ugy is lett. – Az apjuk kiment a Sajó partjára rákászni, az anyjuk pedig
izibe összetákolt naggyábul egy irdatlan zsákot, melynek a közepén volt
a feneke, a két vége pedig üres volt. Itt estve felé az apjuk is
hazajött s hozott vagy 24 rákot. Tilinkó aztán éjnek idején kilopódzott
a házból, besurrant a király udvarába. A szamár nagyságu kutyák már
ekkor szabadon voltak eresztve; mindegyik nyakán ott volt a szeges őrv.

Tilinkó aztán egyenkint névről szólitgatta a kutyákat, a zsák száját
kipeczkelte s mindegyiknek egy-egy darab lóhúst hajitott be a zsákba. A
kutyák a lóhus után egyenként beszaladtak a nagy zsákba. Tilinkónak sem
kell több, a zsák szájára hurkot vetett, aztán föltette egy kocsira s
kihajtott a rezidencziából.

Már a kutyák meg voltak, de hol van még a pap?! Biz ő kigyelme ott
fekszik a paplanos ágyon s javában aludt. A király pedig megüzente neki,
hogy az nap és éjszaka ki ne menjen a házából, mert igy meg igy van a
dolog.

Itt Tilinkó mit mit nem csinált, az ablakon keresztül bemászott a
templomba. Mikor már benn volt, mindegyik rák hátára egy-egy
viaszkgyertyát nyomott s aztán szanaszét eresztette a templomban, maga
pedig odaült az orgona mellé s keserves hangon el kezdett rajta
orgonálni.

A pap ép a templom tőszomszédságában lakott, ki, midőn meghallotta az
orgona szót, nem tudta a dolgot mire vélni, kiugrott az ágyból, kitekint
az ablakon, hát látja, hogy az egész templom meg van világositva. A
papnak sem kell egyéb, izibe magára öltötte a reverendáját, a hóna alá
csapta a szent könyvet, kezébe vette a templom kulcsát s megindult a
templom felé.

Mikor odaért, kinyitotta az ajtót, bemegyen rajta, hát látja, hogy a
falakon milyen fura angyalok járkálnak. A pap azt gondolta, hogy itt az
itélet napja, megnyiltak a menny kapui.

Tilinkó pedig csak elkiáltja magát az orgona mellett ilyeténképen:

– Ki akar a mennyországba jőni; ki akar a mennyországba jőni?!

– Én akarok, felelt a pap.

– Ugy hát bujj bele a zsákomba.

A szegény pap belebújt a Tilinkó zsákjába, ki aztán hurkot vetett rajta
s húzta a papot a földön, mint kutya d...t, ki aztán gondolhatta
magában, hogy mily göröncsös ennek a mennyországnak az utja.

Itt lelkem teremtette, reggelre kelve, a szegény ember csak beállit a
királyhoz, beczipeli a nagy zsákot, melynek az egyik végéből
kieresztette a papot, a másik végéből pedig a hat szamár nagyságu
kutyát. A király rögtön kimérette Tilinkó számára a 24 kas-pénzt.

– No szegény ember, szólt a király, menj haza szép csendesen, mondd meg
a fiadnak, hogy köszöntetem szépen s hogyha ma éjszaka a feleségem
ujjáról el nem lopja a legkedvesebb jegygyűrüjét, akkor minden irgalom
és kegyelem nélkül karóba húzatom; ha pedig ő azt el tudja csenni,
fele-királyság lesz a jutalma.

Itt a szegény ember nagy szomoruan bandukolt haza felé, hogy már az ő
fiát igy húzzák, ugy húzzák a karóba; de a fia mindezekre csak ezt
válaszolta, szót szólván:

– Sohse busuljon apám-uram olyan nagyon, búsuljon a ló, hisz elég nagy a
feje! csak lássanak izibe a dolog után, rakják meg a tüzet, kigyelmed
apám-uram fát hasogasson, kigyelmed pedig anyám-asszony tüzet gyujtson,
vizet tegyen oda, lencsét főzzön, még pedig mindaddig, mig egészen péppé
nem válik A többi aztán az én dolgom.

Az apjuk izibe hozzá látott a fa apritáshoz, az anyjuk pedig aztán a
tűzrakáshoz s csakhamar megfőzte a lencsét s átadta a fiának, ki az ő
ördöngös szürét a nyakába galyabitotta, mondván: „köd előttem, köd
utánam, hogy senkise lásson“ – belopódzkodott a király hálószobájába, s
az ágy alá elbújt.

Itt lefekszik a király meg a felesége s mindketten el is aludtak szép
csendesen. Ekkor Tilinkó kibújt az ágy alól s a király ülepébe
odaöntötte a főtt lencsét. S ezzel mint a kinek legjobb rendén van a
szénája, visszabújt az ágy alá.

Itt a király megfordul fektében, beledől a főt lencsébe, erre fölébred s
tapogatódzni kezd. Tyű, kutya teremtette, rosz fát tett ő felsége a
tűzre! Nem szólt semmit, hanem szép csendesen fölkelt az ágyból,
kisompolygott a szobából, a kúthoz bandukolt, majd vizet húzott a
vályuba s mosni kezdte a gatyáját, – Tilinkó pedig ezalatt odafeküdt a
királyné mellé, felköltötte s azt sugja neki:

– Hallod-e, szivem szép szerelme, tapogasd csak meg az ujjadat, vajjon
meg van-e még a jegygyűrüd?

– Megvan, súgta vissza a királyné.

– No, ha megvan, ugy add ide, mert ördöngös ember ám az a Tilinkó, sok
áll hatalmában s ugy lehúzza az ujjadról, hogy észre sem veszed.

A királyné szépen lehúzta az ujjáról legkedvesebb jegygyűrüjét s odadta
a férjének, vagyis a mi Tilinkónknak.

Tilinkó aztán az ujjára húzta a királyné jegygyűrüjét, felkelt az
ágyból, kiment a szobából.

– Hová mégysz, szivem szép szerelme? kérdé a királyné.

– Kimegyek, szivem szive, az udvarra, körülnézem a háztájat, hogy vajjon
az az átkozott Tilinkó nem ólálkodik-e itt valahol?

– Jól van, szivem szép szerelme, csakhogy aztán soká ne légy!

S ezzel a királyné a másik oldalára feküdt s elaludt, Tilinkó pedig
szépen odább állott s azt sem mondta: befellegzett.

Másnap reggel a szegény ember magához vette a jegygyűrüt s beállit a
királyhoz, ki még most is restelte a dolgot s szörnyűképen haragudott.

– Adjon Isten jó napot fölségednek!

De a király bezzeg nem mondta rá a fogadj Istent, hanem azt az öreg
embert megfogatta, vasra verette s a legmélyebb tömlöcz fenekére
vettette, – Tilinkót pedig bőrzsákba köttette s két hajdunak kiadta a
parancsolatot, hogy ezt a bőrzsákot rögtön vessék a Sajóba.

A hajduk sem voltak restek, a bőrzsákot saroglyára tették s vitték a
Sajó felé; – útközben azonban egy korcsma mellett mentek el, hol mindig
megállottak egy pohár borra. Most is azonképen cselekedtek; ő kigyelmök
szépen beballagtak a korcsmába, Tilinkót pedig a bőrzsákban ott hagyták
a korcsma-ajtó előtt.

Most Tilinkó, hogy magára maradt, a praktikához fogott ilyeténképen:
utcza-hosszat, torka szakadtából elkezdett kiabálni:

– Jaj, nem akarok lenni Budán biró; jaj, nem akarok lenni Budán biró!

Egy gulyás ép arra terelte a nyáját, meghallja, hogy mit kiabál ott egy
ember, odamegyen hozzá, kioldozza a zsák száját s azt kérdi Tilinkótól:

– Hát atyafi, mért nem akarsz Budán biró lenni?

– Csak azért atyámfia, mert se irni, se olvasni nem tudok.

– Ha csak az a baj, azon könnyen segithetünk, hisz én irástudó számadó
vagyok.

– No, csak izibe bújj bele ebbe a zsákba, majd én bekötöm a száját s
aztán én tőlem lehetsz biró Budán.

Itt a számadó-gulyás belebújt a bőrzsákba, Tilinkó pedig bekötvén a zsák
száját, szépen odább terelte a gulyát.

A két hajdu aztán kijött a korcsmából, fölvették a saroglyát s mikor a
Sajóhoz értek, az egyik megfogta a zsák alsó végét, a másik pedig a
felsőt s szépen belóditották a vizbe.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, Tilinkóra ép
szemközt jön a király, ki azt kérdi tőle:

– Hát te ördöngös Tilinkó, hol veszed itt magad s honnan hajtod azt a
gulyát?

– A Sajó fenekéről.

– Van-e még ott több is?

– De van ám, csak ki kellene hajtani.

– Nem mutatnád meg, hogy melyik felén vetettek be a Sajóba?

– Dehogy nem, dehogy nem; hanem farka van a dolognak, mert nem elég ám
csak hibele-hóbele Balázs, lovat ad Isten-módjára beleugorni a vizbe,
mert sohse menne le az ember a fenekére, pedig ott legelésznek ám a
szebbnél szebb gulyák, hanem kolonczul ötven fontos követ kell az ember
nyakába kötni.

A király erre is ráállott, csakhogy oly szép gulyája lehessen, mint
Tilinkóé, ez pedig, mikor már a nyakába volt kötve az ötven fontos
koloncz, a legmélyebb vizet jelelte ki, hogy ott ugorjék be.

Be is ugrott a király, de biz az sohse látta többé Isten verőfényes
napját, hanem hal-étek lett belőle.

Most már az volt a kérdés, hogy kit válaszszanak királynak? kit egyebet,
mint Tilinkót?! hisz a fele királyság ugyis az ővé volt, felét pedig
elnyerte azáltal, hogy a vizben megboldogult király özvegyét elvette
feleségül.

Aztán lakzit laktak. A lakodalomban én is ott voltam, de hogy legyen mit
a fogunk alá rakni, ráraktam a szekérre 4 ökröt, befogtam 6 zsák szemen
szedett tiszta buzát s elvittem a malomba. Hogy ideértem, felöntöttem a
garatra a 4 ökröt s ekkor azt gondoltam, hogy kukoriczát őrlök, hát
pedig babot. De hogy madárhús is legyen a lakodalomban, mig a lisztem
lejárt, kiszaladtam az erdőre seregélyfiakat szedni. Találtam is egy
odút, beledugtam a kezemet, de az nem fért bele, beledugtam aztán a
fejemet, az belefért, de benn is rekedt. Most mi tevő legyek, kaptam a
lelkét, ott hagytam a fejemet, haza szaladtam baltáért, hogy majd
kivágom az odút! Elhoztam a baltát, kivágtam az odút, kivettem a fejemet
s a helyére tettem. Ha nem hiszik kigyelmetek, hát kételkedjenek. Aztán
elszedtem a fiók seregélyeket, madzagra kötöttem s a kebelembe raktam;
de uramfia, a seregély fiak elszálltak velem, egyszer egy nagy folyóviz
felett repülök, melynek a partján ép asszonyok mostak, kik, midőn
megláttak engem, elkiáltották magukat: „Ó bé, de nagy madár!“ Én meg ugy
értettem: „Oldjam meg a gatyám.“ Megoldtam a gatyámat, a seregélyfiak
elszálltak, én meg beleczuppantam a Dunába. Egy nagy ebadta bunkós bot
volt a kezemben, melylyel a Dunában levő sok halat mind kihajtottam egy
parton álló meztelen czigánygyermek ingébe. Ezalatt megőrlették a
lisztemet, hazavittem s megmondtam a feleségemnek, hogy süssön ebből a
király-lisztből fehér kenyeret, ő meg oly fekete csermolyás kenyeret
sütött, hogy a kutya sem ette volna meg. Káromkodom s szidom a lelkét.
Ép ekkor toppan be a szobába a vén Csoszogó, a ki dicsérni kezdi, hogy
az én feleségem ilyen jó, olyan jó kenyér-sütő. Erre én dühbe jöttem s a
kezemben levő forró kenyeret ugy vágtam a Csoszogó fejéhez, hogy most is
kopasz tőle.



TARTALOM.

                                    Lap

Szép Miklós                           1
A három kalmárfi                     55
A kilencz                            93
A szegény ember és a varjak királya 113
A keresztleány                      135
Brúgó, az ördög                     149
Tilinkó                             171


 [Transcriber’s Note:

 Alternative spellings have been retained as they appear in the
 original.

 List of corrected typographical errors:
 Page 9, "– Mi ujság, Miklós, kérdi Tündérszép Ilona?"
 changed to "– Mi ujság, Miklós? kérdi Tündérszép Ilona."]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Sajóvölgyi eredeti népmesék (2. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.