Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII | HTML | PDF ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Magyar népmesék - Képes kiadás
Author: Erdélyi, János
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Magyar népmesék - Képes kiadás" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



scanned images of public domain material from the Google
Books project.)



MAGYAR

NÉPMESÉK.

KIADJA

ERDÉLYI JÁNOS.

[Illustration]

KÉPES KIADÁS.

PEST, 1855.

HECKENAST GUSZTÁV SAJÁTJA.



ELŐSZÓ.

Ezen kötettel a magyar népirodalom ereklyéi: mesék, dalok, közmondások,
adomák, szokások, hiedelmek, szóval: minden ide tartozó elemek kiadása
van foganatba véve.

Részint másod kiadása leszen ez a „Magyar Népköltési gyüjteménynek“,
melyet a Kisfaludy-Társaság tekintélye alatt ugyancsak tőlem vőn a
nemzet a népdalok három kötetében, és a közmondások könyvében; részint
folytatása ugyanazon kezdetnek, az egész népirodalmat együvé foglalva,
egyes külön, de összefüggő kötetekbe rendezve, koronként; azon
igérettel, hogy a népirodalmi elemek szépészeti álláspontját egy
műbölcsészeti értekezés fogja igazolni.

A szövegbe a buzgó kiadó csinos fametszeteket ad; mivel, hihetőleg, oly
tanulmányok lopakodnak be a képző müvészetbe, melyek után a hazai
tárgyak: viselet, ruha, táncz, népszokások, közélet és képzelem mind
jobban engedik át magokat a metsző vésüjének, a föstész ecsetének;
egyuttal a nagy közönségnek is mulattató szemléletül ajánlkoznak. Az
anyag, mint előre kivehető, nem fog hiányzani az egész gyüjteményen
keresztül.

Ezuttal tudatni akarom egyszersmind, hogy a Kisfaludy-Társaság
tekintélyét mind folyvást megtartom, vele élek; s neve alatt
megváltozott körülményeimhez képest is még mindig gyüjtök. Segédim, a jó
régi társakon kivül, a sárospataki tanuló ifjak közül néhány, kik a
néppel közvetlenül érintkezvén, eredeti közléseket adhatnak.

Igy indul meg a jelen kötet „Népmesék“ czim alatt, teljesen uj
tartalommal. E részben tisztelettel emlitem Toldy Ferencz barátságát, ki
néhai Gaal György eredeti magyar szövegü mesegyüjteményét szives volt
használatul átengedni.

Még egy szót régi gyüjtő társaimhoz! Ők fogják tudni: mi állott elő a
népi elem tanulmányaiból tiz év óta; hogy ez eredménynek az én
törekvéseim is voltak tényezői; s most jobban lehet igényem, mint
ezelőtt is, gyámolitásukra.

Sárospatak, junius 14. 1855.

Erdélyi János.



NÉPMESÉK.



1. A liliomleány.

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy igen jó király, kit
minden rendü és rangu ember az országában ugy szeretett, hogy életét is
odaadta volna érette. Felesége nem volt, s alattvalói azt kivánták, hogy
házasodjék, olyan jó királyt hagyhasson örökösül, minő maga. Nagy szeget
ütött ez az ő fejébe; gondolkozott magában, mit csináljon, hogyan leljen
magához való feleséget.

Volt neki egy öreg barátja, kitől tanácsot szokott kérni, mivel nagyon
szerette. Az öreg ember vadász volt a király erdejében; egyébiránt
élhetett volna másképen is, mert a király uri módon eltartotta volna; de
neki nem kellett semmi; azért csak ott éldegélt az erdőben egy kis
kunyhóban, mint a szegény ember szokott. A mint a király meghallotta,
mit kivánnak alattvalói, elméne az öreg vadászhoz tanácsot kérni. Az
öreg vadász egy rozmarinszálat adott neki, s azt mondá: a mék lány előtt
ez a rozmarinszál meghajol, azt vegye el, az lesz hozzávaló.
Összegyüjtötte hát a király a temérdek lányokat palotájába, a mennyi
csak fért, s mindenik mellé egy-egy katonát állitott, kiknek az volt
kötelességök, hogy a magok urlányainak nevét az asztalon levő
gyöngyökből rakják ki; a gyöngyök azé lesznek, ki előtt a rozmarinszál
meghajol; ha pedig senki előtt sem hajol meg, mindeniké a maga neve. A
mint ott ülnek sorban, jön a király, kezében hozva a rozmarinszálat.
Végig viszi a leányok előtt, de az egyik előtt sem hajolt meg. Másnap
megint más leányokat, szebbnél szebbeket, gyüjtetett össze, de a
rozmarinszál akkor sem hajolt meg egy előtt se. Harmadik nap szinte ugy
lett, akkor sem hajolt meg a rozmarinszál. Mit csináljon most már?
gondolkozék magában; hol keresse fel élete párját?

A mint igy tünődött éjszaka, látja, hogy valami suhan be az ablakon s
egyenesen a rozmarinra száll, s elkezd szépen beszélgetni hozzá. Én a
királynak háladatossággal tartozom, mert ő engemet már kétszer
szabaditott meg a sólyom körmei közül, igy beszélt a kis aranyos madár,
mert a volt, a mi az ablakon besuhant; most lefizethetném adósságomat,
el tudnám vezetni azon leányhoz, ki előtt te meghajolsz. Az a
tündérkertben van; azért jöttem ide megmondani, hogy te indulj el holnap
előtte s vezesd; én majd fölöttetek repülök; csak rám vigyázz mindenütt,
s utánam jöjj. Jól hallotta ezeket a király, mert koránsem hagyá őt
aludni a nagy gondolkozás; alig várhatá a reggelt, mindjárt utnak
indult. A rozmarin előtte ment, a madár pedig fölötte repült.

A mint igy mentek, mendegéltek hárman, találtak az uton egy sánta
táltost, ki iszonyuan nyögött. Mi bajod, kérdé a király, hogy oly
iszonyuan nyögsz? Itt, a baloldalamban egy nyil, majd esztendeje már,
hogy itt hordozom, s még eddig nem akadt olyan könyörületes szivü ember,
a ki kivette volna; egy vén boszorkány lőtte azt én belém, hogy
megronthassa gazdámat, felelé a táltos. Kiveszem; szólott a király s
megkapván az ezüst nyilat, kirántotta a ló ballapoczkájából. Ez is
iszonyut ágaskodott s olyan szép lett, a milyet még soha nem látott.
Ekkor megköszönte a király szivességét s igy beszéle hozzá: Én jól
tudom, mi járatban vagy. Messze van az, a kit te keressz, hanem ülj fel
rám, én elviszlek mind addig, a mig fel nem találod szép feleségedet.

A király felült a táltos hátára, s ugy repült ez vele, mint a villámlás.
A rozmarin mindenütt előtte ment, az aranyos madár pedig fölötte repült.

[Illustration]

A mint mennek hegyen, völgyön, találnak egy üvegvárat, honnan iszonyatos
sikoltás hangzik. Ezt meg kell szabaditanom, akárki legyen, szólott a
király s bement az üvegvárba. Mit lát, mit nem lát, látja hogy egy nagy
üvegember ordit, egy dongó szünetlenül repked a gyomrában, azt ki akarja
rágni. Ki vagy, mi vagy? kérdi az üvegember tőle. Én egy idegen király
vagyok, a tündérvárba akarok menni, feleséget keresni; hát te ki vagy?
Én ennek a várnak királya vagyok. Mi bajod van, hogy ugy orditozol?
kérdi az idegen király. Ez a dongó keresztül akarja rágni gyomromat. Hát
nem lehetne megszabadítani tőle? Nem, mig öreganyja, a két kardu pók,
él; az pedig tán örök időkig él, mert nem árthat neki semmiféle fegyver.
Egy táltosom ugyan volt, az árthatott neki, de már azt is meglőtte,
felelt az üvegkirály. Nem lehetne meglátnom azt a hatalmas pókot? kérdé
az idegen király. Mindjárt itt lesz; nézz csak oda az üvegkanapéra. Ott
ül szegény feleségem, csupa rózsaruha van rajta, ez a pók minden órában
eljár hozzá, mindig beköti pókhálóval; mikor elmegy, egy kis tövismadár
jön el letépni a rákötött hálót. Egy percz mulva itt lesz a pók.

Egyszer nagy csörömpölés hallatszik, felnéz az idegen király a padlásra;
hát egy iszonyu pók ereszkedik alá felé. Ő is fogja magát, kirántja
kardját s elkezd vagdalni a pókhoz, de soha nem érheti, mert két első
lába mindig feltartóztatja a vágást. Már csakhogy le nem vágta az idegen
királyt a pók, midőn beugrott a táltos az üveg szobába, hogy csak ugy
töredeztek össze-vissza az üveg garádicsok, s ráugrott az iszonyu pókra.
A dongó látván, hogy nagy veszedelemben forog anyja, mindenképen ki
akart repülni az üveg királyból, hogy majd segit neki. De a táltos
észrevette a dongó akaratját s kiabált az üveg királynak, hogy fogja be
száját; ne ereszsze ki a dongót; azonban nem tudta befogni s
kieresztette; ő is nagyot toppantott első lábával s levágta a dongót a
pók mellé; mind a kettőt egyszerre megölte.

A mint ez a két csudabogár megdöglött, az üveg király mindjárt oly
gyönyörü emberré vált, hogy párját kellett volna keresni egész világon;
felesége pedig a legszebb asszonynyá; a legpompásabb rózsák nyiltak
ruháján. A kis tövismadár szinte egy szép leánynyá változott; az üveg
vár egy szép arany várrá. A volt üveg király most megköszönte
szivességét az idegen királynak, s igy beszélte el egész történetét:

Ez a vár az enyém volt mindig, s ilyen állapotban, a milyenben most
látod. A vár alatt egy kis kunyhó volt, abban egy vén boszorkány lakott.
Volt a vén boszorkánynak egy leánya, kit én hozzám sietett volna férjhez
adni, de nekem nem kellett. Én a tündérvárból házasodtam, onnan vettem
el feleségemet, kit nem adnék e világért. A boszorkány ezen nagyon
megboszankodott s engem üveggé változtatott, leányát dongóvá, hogy
mindig rágódjék bennem. Csak ugyan egy hét alatt keresztül is rágott
volna már. Maga egy nagy pókká változott, hogy feleségem rózsaruháját
pókhálóval rutithassa; a szobaleányt pedig egy kis tövismadárrá
változtatta, a mely mindig tépje a pókhálót ruhájáról, hogy ő ujra
beköthesse. De előbb táltosomat kellett meglőnie. Te huztad ki belőle a
nyilvesszőt, te szabaditottál meg a kinoktól; mondd meg már most, mit
kivánsz jó tettedért? – Semmit, felelt az idegen király, csak azt mondd
meg nekem, messze van-e az a tündérvár, én oda akarok menni feleséget
venni. Ide már nem nagyon messze van, majd elviszen az én táltosom,
felelt a király.

[Illustration]

Ezzel felült az idegen király a táltos hátára s egy félóra alatt
odavágtatott. A rozmarin előtte ment, az arany madár fölötte repült.
Mikor odaértek, gyászba volt boritva az egész tündérvár. Miért van ez,
kérdé a király. – Feleltek rá a tündérek: mert a legszebb leány, a
tündérek királynéjának testvére, az üveg királyné miatti buvában, fehér
liliommá változott. – Kérte az idegen király a tündéreket, vezetnék el
őt ahoz a fehér liliomhoz. A tündérek elvezették. A rozmarin ekkor is
előtte ment, még pedig előre szaladt, a mint a fehér liliomhoz ért,
hirtelen megállt és földig meghajolt előtte, a kis aranyos madár pedig
rászállott. A fehér liliom is neki rázkodott s olyan gyönyörü leány lett
belőle, kinek párja hetedhét országon nem találtatott. A király odament
hozzá, megkérte kezét, holtig egymáséi lettek. Másnap mindjárt
elindultak haza felé, utba ejtették a megszabaditott várat is, hol a
királyné testvére lakott. Itt jól megvendégeltetve, otthonig meg sem
álltak, hol szörnyü pompával fogadtattak, nagy lakodalmat csaptak, s
most is élnek, ha meg nem haltak.



2. A hajnalkötöző királyfi.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is tul volt egy
király, és ennek három fia és három leánya. A király öreg volt már,
féllába a koporsó szélin. Egyszer, midőn közel volt halálához, igy szól
fiainak: No fiaim! leánytestvéreiteket annak adjátok, a ki legelsőben
kéri; a vadászerdőben pedig őrizkedjetek ama nagy jegenyefától, s ha
elkéstek is valamikor éjszaka, ne menjetek alá hálni soha. Nem sokára
meghalt az öreg király; s királyságát a legkisebb fiára hagyta. Egyszer
egy estve, mikor vacsoránál mind együtt voltak, azt mondja valaki az
ablakon: adjátok ide a legnagyobb leányt. A fiuk, hogy teljesitsék
atyjok rendeletét, odaadták mindjárt az ablakon által. Más estve megint
kérik a közbülső leányt, azt is odaadják. Harmadik estve megint kérik a
legkisebb leányt, azt is kidugták az ablakon; igy hát a királyfiak csak
magok maradtak.

Egyszer kimennek az erdőbe vadászni, s elestveledvén, ama jegenyefa alá
találtak vetődni, melytől apjuk eltiltotta. Eszökbe jutott az apai
mondás, de mégis akarták tudni, miért tiltotta el őket az alól. A mint
lefeküdtek, mert igen el voltak fáradva, a legidősb királyfi őrnek
fenmaradt. A nagy tüz égett derekasan, ő fenvirrasztott; egyszer csak
látja, hogy valami falja, eszi a tüzet. Jobban nézi, hát látja, hogy egy
három fejü sárkány. Neki megy kardjával, viaskodnak; de végre is
meggyőzi a sárkányt, ás neki ott a fa alatt egy gödröt, belétemeti.
Reggelre virradva fölkelt a két testvér, de ezek az éjszakai történetből
semmit sem tudtak, bátyjuk sem szólt egy szóval se felőle.

Idő multán megint kimentek vadászni az erdőbe, és megint az alá a fa alá
akadtak éjjelre. Ekkor már a középső fiu vigyázott, mig a többi aludt.
Egyszer a mint járkál fel s alá kivont karddal a fa alatt, látja, hogy
falja, eszi valami a tüzet; nézi jobban, hát látja, hogy egy hat fejü
sárkány. Mindjárt belé vág kardjával, viaskodnak sokáig, végre is
megölte a sárkányt a királyfi, szinte a fa alá temette. Reggel fölkeltek
a többi testvérek, de nem tudtak semmit, hogy mi történt az éjszaka.

Egyszer megint az alatt a fa alatt estveledtek el; akkor a legkisebb
maradt vigyázónak. A mint járkál kivont karddal fel s alá, egyszer
látja, hogy falja, eszi valami a tüzet, s csak azon veszi észre, hogy
már mind felfalta. Nézi jobban, hát látja, hogy egy kilencz fejü
sárkány. Ő is mindjárt belé vág a karddal, viaskodnak sokáig; utoljára
is a királyfi meggyőzte a sárkányt, s hasonlókép eltemette a fa alá.

Most már azon gondolkodott, hol vegyen egy kis tüzet, s elindult az
erdőben keresni, hogy merre találna. Egyszer lát egy kis tüzet pislogni;
oda megyen, hát látja, hogy ott veszekedik az éjszaka meg a hajnal. Ő is
kérdi, hogy miért veszekednek. Azért, mond a hajnal, hogy én már fel
akarok kelni, de ez az éjszaka nem hagy. Akkor a királyfi vágott a
gatyamadzagából, megkötötte őket egy fához. Megyen hát, viszi a kis
tüzet, de mig oda ért volna vele, hol bátyjai feküdtek, elaludt. Megint
hol vegyen már tüzet. Megyen, mendegél az erdőben, egyszer látja, hogy
egy helyen csak ugy bömböl a jó tüz. Odamegyen, hát látja, hogy három
óriás fekszik a tüz körül. Ő is egyen átlép, azzal felvesz a tüzről jó
darab üszköket, s a mint lépne vissza, hát egy darab tüz az óriás hasára
esett. Ez is megkapja hirtelen a királyfit, s mondja a másik óriásnak:
nézzed már hé! egy szunyogot fogtam. Azt mondja a másik: ne bántsd hé! a
kis király az, hanem mit csináljunk vele? Azt mondja a harmadik: süssük
meg, együk meg. Rimánkodott a királyfi, hogy ne bántsák, s egyik mondá
az óriások közül: na nem bántunk, ha megteszed a mit mondunk. A királyfi
igért füt, fát, csak bocsássák el. Azt mondja neki a legnagyobb óriás:
na, hallod-e, ennek s ennek a királynak van három leánya, mi próbáltuk
már sokszor elhozni, de nem lehetett, mivel van ott egy kis kakas, meg
egy kis kutya, az mindjárt megérzi az idegen szagot, és hirt ad; hanem
ha te azt a három kisasszonyt elhozod, vagy a kakast meg a kis kutyát
megölöd, akkor mehetsz szabadon. Akkor azt mondja a királyfi: jó!
megteszem; hanem adjatok egy gombolyag spárgát, a végét itt hagyom,
fogja meg valamelyitek; mikor aztán én ezt megrántom, akkor jöjjetek.

[Illustration]

Ment hát, mendegélt a királyfi; egyszer már ott van a várnál, hanem egy
viz volt előtte, a melyen semmikép nem tudott átmenni. Megrántja a
spárgát. Mindjárt ott termett egy óriás, egy fát általtett a vizen, és
átment a királyfi. Bemegyen a várba; a kis kakas, meg a kis kutya nem
hallották, mert a szél arról fujt, a merről a királyfi ment. Bemegyen
hát legelőször is a legidősebb királykisasszony hálószobájába; látja,
hogy ott fekszik egy réznyoszolyán. Ő is lehuzta ujjáról az arany
gyürűt, azzal a magáéra huzta. Megyen megint egy más szobába, látja,
hogy ott fekszik a középső királykisasszony ezüst nyoszolyában. Annak is
lehuzta arany gyürüjét, azzal a magáéra tette. Bemegyen a harmadik
szobába, hát látja, hogy ott fekszik egy arany nyoszolyában a legkisebb
királykisasszony. Annak az ujjáról is lehuzta az arany gyürüt, de igen
szerelmessé is lett belé, mert igen szép volt, s gondolkodott mindjárt,
hogy kellene azokat az óriásokat elveszteni. Megrántja hát a spárgát,
ott terem egy óriás, s a mint megyen befelé a házba, melynek ajtaja az ő
nagyságához képest igen alacsony volt, le kellett hajlania, s a fejét
dugta be előbb; ekkor a királyfi hirtelen ugy elvágta, mintha ott se
lett volna; testét egy szögletbe huzta. Megint megrántja a spárgát, jön
a második óriás, ez is a mint dugta befelé a fejét, hirtelen elvágta a
királyfi; magát a szögletbe vitte az elsőhöz. Megrántja a spárgát
harmadszor is; jön a harmadik óriás; ez is ugy járt, mint a többi.

Ekkor már mit csináljon? Eszébe jutott, hogy a hajnalt összekötötte az
éjszakával, sietett hirtelen, eloldta őket és mindjárt megvirradt;
ezután odament a nagy fa alá, hol bátyjai feküdtek, s felköltötte őket.
Azt mondja a nagyobbik bátyja: ejnye öcsém! beh hosszu volt az éjszaka.
Azt mondja a kis királyfi: bizony hosszu, édes bátyám. Akkor
megindultak, mentek, mendegéltek, mig haza nem értek.

Egyszer mondja a kis királyfi a két bátyjának: menjünk házasodni; tudok
én szép három királykisasszonyt. Mentek hát, mendegéltek heted hét
ország ellen, még az óperencziás tengeren is tul, egyszer megtalálták a
várost, melyben a három királykisasszony lakott. Azt mondja a legkisebb
fiu a két bátyjának: legyetek itt, bemegyek én, megkérem a három
királykisasszonyt. Bátyjai ott maradtak, ő ment; már el is ért a
várkapuhoz, melyben a király lakott, s egyszer egy ember megállitja,
kérdi tőle, hogy hová akar menni? Ő mond: a királyhoz; leányait akarom
megkérni hármunk számára. Nem szabad, monda amaz, mig, itt van egy dob,
erre rá nem üt, és azután a mi kérdést adnak, ha reá meg nem felel, meg
kell halni, ha ezer lelke lesz is. Ő rá ütött; kérdeztek tőle valamit az
óriásokról, a kiket ő megölt, és szóról szóra megfelelt a kérdésekre, s
azt is kivallotta, hogy ő ölte meg őket.

Ekkor azt mondja a király: válaszsz leányaim közül. Ő is mindjárt
előhivá többi testvéreit és elvették hárman a három királykisasszonyt,
neki persze a legkisebb jutott; olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy
Kisidától Nagyidáig folyt a sárga lé. A leányok apja, mivelhogy fia nem
volt, legkisebb vejének adta át a királyságot, de azt kivánta, hogy vele
együtt lakjék. A kis királyfi egyszer menni akart az apjáról maradt
országba, de ugy hogy a feleségét is elviszi. A vén király mondá: ne
vidd, fiam, mert csak addig lesz a tied, mig a határról kiviszed,
azontul mindjárt elrabolják. De ő, mivel feleségének is nagy kedve volt
menni, elindult vagy negyven lovas katona kiséretében. Egyszer, mikor
átlépnek a határon, hirtelen ugy elragadják a királynét a kocsiból,
mintha ott se lett volna. Ekkor haza megyen a kis királyfi s mondja
apjokának: bizony elrabolták az én feleségemet, a mint megmondta
felséges király atyám, hanem nem nyugszom addig, mig föl nem keresem; s
kérdi a vén királytól: valjon miféle országba vihették leányát. Csak a
fehér országot kérdezd, ha ott meg nem találod, ugy sohse látod többé.

Ő is hát utnak indult, ment heted hét ország ellen; egyszer talál egy
várat; belé megyen, hát látja, hogy ott van a legnagyobb nénje, s kérdi
tőle: hát itt lakik? Itt bizony, mondá a nénje, az én uram egy négy fejü
sárkány, azzal vesződöm. Egyszer lép be hozzájok a sárkány, s igy szól:
isten hozott, sógor; mi járatban vagy? Én bizony Fehérországot keresem,
nem tudna-e sógor eligazitani, merre van? Bizony nem én, mondá a
sárkány, ha csak állatjaim közül valamelyik nem tud felőle. Akkor
összehivta állatjait, de egy sem hallotta még csak hirét sem
Fehérországnak.

Megindul ismét a királyfi; megyen, mendegél heted hét ország ellen;
egyszer talál egy várat; bemegyen és ott leli középső nénjét, kinek az
ura nyolczfejü sárkány volt. Kérdi a sárkány: mi járatban volna? bizony
sógor, mondá a királyfi, én Fehérországot keresném, ha megtalálnám, nem
tud-e róla valamit? Bizony nem én, mondá amaz, ha csak állatjaim közül
nem tud valamelyik felőle. Mindjárt összehivatja állatjait, kérdi tőlük:
nem tudnák-e Fehérországot hogy merre van? de mind azt mondta, hogy még
hirét sem hallották.

Ekkor megint utnak indult nagy busan a királyfi; ment, mendegélt heted
hét ország ellen. Egyszer megint talál egy várat; belé megyen, hát
látja, hogy ott sir a legkisebb huga egy nagy könyvből olvasva, kinek az
ura tizenkét fejü sárkány volt. Mi járatban van: kérdi a sárkány;
bizony, sógor, mondá a királyfi, én Fehérországot keresem, nem
hallott-e, nem tud-e róla valamit, hogy merre van? Bizony nem én, mondá
amaz, hacsak állatjaim valamelyike nem tud róla valamit. Összehivja hát
állatjait, s kérdi tőlük: nem hallották-e hirét valaha Fehérországnak;
de mind azt mondja, hogy soha nem hallották. Egyszer már, mikor a többi
állat mind széjjeloszlott, sántikál egy sánta farkas. Kérdi tőle a
sárkány: nem hallottad-e hirét Fehérországnak? Dehogy nem, felelé a
farkas, lábom is ott törték el, mikor egy juhot akartam ellopni. No hát,
mondá neki a sárkány, vezesd ezt a királyfit el oda, majd kapsz
egynehány juhot. Bizony nem megyek én belé, mond a farkas, három nyáj
juhért sem, hanem mégis a határig elkisérem. Akkor mindjárt kapott a
farkas egy juhot; a királyfi is jóllakott s azzal mentek, mendegéltek
heted hét ország ellen. Egyszer egy dombtetőre vezeti a farkas a
királyfit, és azt mondja neki: Na! amott van Fehérország, eredj; én már
visszamegyek.

[Illustration]

Ment a királyfi, mendegélt; egyszer odaér egy nagy város végére egy kis
forráshoz, leül pihenni. Annak a forrásnak olyan tulajdonsága volt, hogy
a ki abból ivott, mindjárt megfrisült. Egyszer, a mint ott van, látja,
hogy jön az ő felesége egy kis aranyos korsóval vizért. Mindjárt
megismerték egymást, összeölelkeztek, csókolóztak. Na, édes feleségem,
mondá a királyfi, én te érted jöttem, hogy szabadithatnálak meg? Bizony
nem tudom én hirtelen, mond a felesége, mert ennek a fehér vitéznek, a
ki engem tőled ellopott, kinél vagyok most is, olyan lova van egy, hogy
ugy megyen, mint a gondolat, és ha én szökve mennék el veled, bizonyosan
utólérne rajta, mindkettőnknek halál volna fején. Hanem azt mondom én te
neked: menj el te, itt s itt van egy vén asszony, annak van három lova,
a maga tulajdon lányai, állj be annál kocsisnak, ne kérj egyéb fizetést,
hanem van ott egy kis csikó, azt, meg a padon egy tyukganajos nyereg,
egy kantár, ha az a csikó megnő, azon elvihetsz, más különben nem, mert
ennek a fehér vitéznek a lova is onnan való, azért tud oly sebesen
menni.

Ment hát a királyfi, mendegélt, a hol a vén asszony lakott. Egyszer
megtalál egy kis halat a szárazon. Lökj be engem a tóba, te királyfi,
mond a kis hal, jótét helyébe jót várj. És ő belökte a kis halat a
vizbe; ekkor a kis hal odaád neki egy kis sipot, és azt mondja: na, ha
valami bajod lesz, fujd meg ezt a kis sipot, ott leszek segitségedre. Ő
eltette a kis sipot a tarisznyájába, és ment, mendegélt. Egyszer megint
talál egy hangyát, a mely egy légygyel veszekedett. Védj meg engem te
királyfi, mond neki a hangya, jótét helyébe jót várj. Megmentette a
hangyát s ez adott neki egy kis sipot, hogy ha valami baja lesz, fujja
meg, s ő ott lesz segitségére. Ezt is eltette tarisznyájába. Megyen
megint, mendegél a királyfi, egyszer talál egy sánta rókát. Ugyan te
királyfi, mond a róka, hozz egy kis ezerjófüvet a lábomra, s kösd be,
jótét helyébe jót várj. Hozott neki füvet a királyfi, bekötötte a lábát,
ez is adott egy kis sipot, hogy mikor baja lesz, fujja meg, ott lesz
segitségére. Tarisznyájába tevén a sipot, ment, mendegélt a királyfi,
egyszer megtalálja a vén asszonyt, kihez küldte szolgálni a felesége.
Bemegyen, köszön: jó estvét, öreg anyám! Isten hozott, fiam! mondá a vén
banya, mi járatban vagy? Én bizony szolgálatot keresnék; ugy hallottam,
hogy öreg anyámnak szüksége volna kocsisra. Bizony volna nekem, mond a
vén asszony, hanem kiállod-e a szolgálatot? mert már kilenczvenkilencz
emberfej van odakinn a karóba huzva; tied lesz a századik, ha ki nem
állod. Na! beállott a királyfi kocsisnak egy esztendőre, de akkor még
három napból állott egy esztendő. Estve mindjárt a vén asszony jól
tartotta álomlevessel, aztán kiküldte a lovakat tőle. A királyfi is,
mivelhogy fáradt volt, lefeküdt, édesden elaludt. Egyszer fölébred, hát
látja, hogy virrad, de lovai sehol sincsenek. Mit tegyen? Eszébe jut a
kis sip, melyet a hal adott; megfujja, hát mindjárt ott terem a kis hal.
Na, mi bajod van? kérdé a hal! Hát bizony a lovam veszett el. Na, ne
busulj semmit, jer velem. Mentek hát, mendegéltek, vezette a hal a
királyfit egy tóhoz. A tó szélén uszott három arany hal. Azt mondja a
kis hal: na, az a te lovad, hanem csapd hozzá a kantárt, aztán ülj fel
rá. Ő is hozzávágta a kantárt, felült rá, hazament. Itthon vagy fiam?
mond neki a vén asszony. Itthon bizony öreg anyám. Akkor kiment a vén
asszony az istálóba, elővette a vasvillát, jól meghányta lovait; beste
lélek kurvanyátok, mondá nekik, tán szerelmesek vagytok kocsisotokba.
Jaj, anyám, többet tud az, mint kend, mondának lovai. – Más estve megint
kiküldte a fiutól a lovakat s ekkor már béklyóba tette a királyfi, s
lefeküdt. Reggel fölébred, hát nincs a lova. Keresi mindenfelé, nem
leli; egyszer eszébe jut a kis sip, melyet a hangya adott, kiveszi a
tarisznyájából, megfujja; mindjárt ott terem a kis hangya, s kérdi: na,
mi bajod van? A lovam veszett el az éjszaka megint és nem találom sehol
sem. Na, megállj! megyünk egy partoldalra, találunk ott egy
hangyafészket, abból ki fog jőni három veres hangya, csapd a fejéhez a
kantárt, az a te lovad. Mentek, hát megtalálták a hangyaturást, kijött
belőle három veres hangya; ő is csak a fejéhez vágta a kantárt, mindjárt
lóvá válott és haza mene rajtok. Megint mondja a vén asszony: itthon
vagy fiam? Itthon biz, öreg anyám! Akkor megint kimegy az istálóba, a
lovakat jól elhányja, hogy csak ugy tudnak elbujni. Jaj anyám, mondák
azok, többet tud az, mint kend. Más estve megint jól tartja álomlevessel
a királyfit, kiküldi tőle a lovakat, de előbb megmondá nekik, hogy haza
menjenek, majd elbujtatja ő őket. Kiviszi a fiu a lovakat, lefekszik,
elalszik. Reggel fölkél, hát nincs a ló sehol sem. Keresi mindenfelé,
nem leli; eszébe jut a kis sip, melyet a róka adott, megfujja s mindjárt
ott terem a róka. – Mi bajod, édes királyfim? Jaj, hé! mond az, a lovam
sehol sem lelem. Akkor mond a róka: az igaz, hogy most szoros helyen
van, tojásnak válott mind a három, otthon a vénasszony fon egy széken,
az alatt van egy kosárban; hanem van a vén banyának egy arany kakasa meg
egy arany tyukja a kakasülőn; én fel fogok menni a padra, azokat
fojtogatom, mig a vén asszony felszalad, te addig menj be a szobába,
csapd a tojás fejéhez a kantárt, mindjárt lóvá válik. Mentek,
mendegéltek, egyszer elérték a vén asszony házát; a róka felment a ház
padjára és ugyan fojtogatta a tyukot meg a kakast. A vén asszony is
felszalad hirtelen a padra: höss te róka, kutyák egyék a véredet; ez
alatt a királyfi bement a házba, a tojáshoz vágta a kantárt, mindjárt
megvolt a lova, bevezette az istálóba. Megyen le a vén asszony, nézi a
tojást, hát csak a hült helyét leli. Megcsóválta fejét. Másnap behivta a
fiut, és mondta neki: na, fiam, kitöltötted az esztendőt becsületesen,
hanem már most mit kivánsz? Nem kivánok én egyebet, hanem csak azt a
gyenge csikót, melyet tegnap ellett az egyik ló, meg a padon van egy
tyukganajos nyereg, és egy kantár. Ejh, mond a vén asszony, mit érsz
azzal! inkább adok a mennyi pénzt kivánsz. Nem, csak az kell nekem, mond
a fiu. Utoljára is a vén asszony kénytelen volt odaadni. Fölvette hát a
csikót hátára a királyfi, mert még menni sem birt, aztán a nyerget,
kantárt, azzal ment, mendegélt. Egyszer egy helyen elestveledik, azt
mondja neki a csikó: ereszsz haza, édes gazdám, szopni, holnap reggel
visszajövök. Ekkor a csikó haza ment szopni, ő lefeküdt; reggel a csikó,
mikor visszajött, megrugta talpát s mondá: no, édes gazdám, menjünk.
Mentek, mendegéltek, egyszer megint elestveledtek; azt mondja a kis
csikó: édes gazdám, ereszsz haza még egyszer szopni, holnap visszajövök.
Ő haza eresztette a kis csikót, maga lefeküdt. Reggel megrugja a
királyfi talpát a kis csikó s mondja: no, menjünk. Ekkor megint venné
hátára a kis csikót a királyfi, hanem az igy szólott: na, édes gazdám,
eddig te hoztál engem, már most én viszlek téged. Azzal megnyergelé a
királyfi, ráült, mentek mint a szél, mig elértek a kuthoz, melynél
találkozott elsőben feleségével a királyfi. Itt megitatta kis lovát,
maga is ivott a királyfi, s ezalatt megint odament a felesége vizért az
aranyos korsóval. Ekkor: no, feleségem, itt a ló, a melyért szolgáltam,
hanem ülj fel rá, én is felülök, aztán menjünk. Mikor felültek, azt
kérdi a ló: hogy menjek, mint a szél vagy mint a gondolat? A mint
akarod, mondá a királyfi. Mentek hát; egyszer otthon a fehér vitéz lova
rug, vág; kimegyen a fehér vitéz; mi bajod? kutyák, ebek nyalják fel a
véredet. Viszik a szép asszonyt, mond amaz, egy csikólovon. Akkor
mindjárt felugrott a fehér vitéz lovára, mentek mint a gondolat; már
majd utolérték a királyfiékat, s monda lovának a fehér vitéz: nyerits
csak annak a lónak, hogy várjon meg. Nyerit a ló, de a csikó azt nyeríti
vissza: megvárlak, ha magad jösz. Akkor a ló is felhányta a farát; neki
iramodott, ugy levetette a fehér vitézt, hogy mindjárt széjjelmállott; a
kis csikó pedig megvárta. A királyfi a fehér vitéz lovára ült, felesége
a csikón maradt, s ugy mentek haza. Annak örömére, hogy megtalálta és
haza vitte feleségét a királyfi, nagy lakomát csapott; már ekkor az öreg
király is meghalt, ő maga maradt feleségével a királyságban, s most is
élnek, ha meg nem haltak.

[Illustration]



3. A fekete kisasszony.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király; volt annak tizenkét
fia; jártak ők vadászni és minden nap találkoztak egy öreg ősz emberrel,
a ki őket világot látni küldte, mondván nekik, hogy ő küldve van
hozzájok, hogy menjenek utazni, s lássanak világot. Mondják otthon a
királynak, hogy ők mennek utazni; a király nem engedte.

A vadászaton ismét találkoznak az öreg ősz emberrel, s azt mondja nekik,
hogy menjenek világot látni, mert majd rosz lesz belőle, ha nem mennek,
mivel ő küldve van hozzájok. Ekkor a tizenkét királyfi neki készült s
utnak indult. Elestveledtek egy erdőben; ott találtak egy kastélyt, abba
mentek szállásra, melyben volt tizenkét szoba, s tizenkét emberre
teritve asztal; tizenkét lónak hely. A lovakat bekötötték, magok
bementek a kastélyba, vacsoráltak, annakutána kiki a maga szobájában a
már készen megvetett ágyba lefeküdt. A lovak is rendesen szénát, abrakot
ettek, s ittak. Éjszaka a kastély előtt a legnagyobb királyfi neve
hallatszott, e szókkal: fiam, jere ki. A királyfi kimegy s a kastély
előtt a fekete kisasszony volt s mondá neki: mi tizenketten vagyunk
testvérek, s el vagyunk átkozva; addig fel nem szabadulunk, mig tizenkét
királyfi itt, ebben a kastélyban hét évig, hét hónapig, hét hétig és hét
nap, hét óráig itt nem mulat; addig soha nem megy mulatságba, nem
házasodik, szóval, ebből a kastélyból soha ki nem megyen; itt magoknak,
lovaiknak étele, itala meglesz uri módon.

Ezután a kisasszony eltünt. A legnagyobb királyfi bemegy, s a többi
testvéreinek mondja, hogy mit mondott neki a fekete kisasszony. Reggel
fölkelnek; a tizenegy testvér elindul a kastélyból, hogy ők ott nem
lesznek, nem kénytelenek ott remetéskedni annyi ideig; csak a legidősb
maradt maga; de mielőtt az erdőből kiérnének, tizenegy farkas eleikbe
állott, nem bocsátotta őket s vissza kellett menniök a kastélyba. Már
ekkor se maguknak, se lovuknak nem volt eleségök, mivel a törvényt
megszegték; a legnagyobb a maga ételéből adott a többinek. Más reggel
ismét felkészültek, hogy ott hagyják a kastélyt, de mihelyt lóra ültek a
kastély előtt, azonnal kővé változtak, a tizenegy istáló pedig
összeomlott. Igy a legnagyobb csak maga maradt, neki s lovának minden
nap kijárt az eleség. A fekete kisasszony naponként járt őt
meglátogatni.

Már a kitüzött idő közel van, s egyszer hozzá megyen a fekete
kisasszony. No, János, mond neki, az éjjel ide fognak jőni hozzád az
ördögök tizenegy testvéred képiben; beszélnek hozzád, játszanak, hivnak
magukkal haza, hogy ne légy itt, de te ne szólj semmit. Azután ez nem
használ, elkezdenek ütni, verni, kinozni, ne szólj semmit. Egyszer
előjőnek az ördögök, ott figuráznak, nevettetik, de ő nem nevet; ütik,
verik, ő nem szól. Reggel eljön a fekete kisasszony. No, János, hogy
mint vagy? Akkor megkente Jánost kenőcscsel; még hétszerte szebb
királyfi lett, mint azelőtt volt.

Más este ismét elmegy hozzá a fekete kisasszony, ismét mondja neki, hogy
eljőnek az ördögök apád, anyád képiben; beszélnek hozzád; te ne szólj;
azután ismét kinoznak, fel is fognak akasztani; mégse szólj; ugy lett.
Este elmennek az ördögök, beszélnek Jánoshoz, de ő nem szól; ütik,
verik, a kastély elibe kiviszik, felakasztják. Reggel a fekete
kisasszony levette az akasztófáról, megkente kenőcscsel, még hétszerte
szebb királyfi lett. – Jól viselted magad, mond a fekete kisasszony, már
félig mind a tizenketten fehérek vagyunk. Egy éjszaka van még hátra, ha
azt kiállod, egészen fehérek leszünk, meg fogsz szabaditni bennünket.
Jövő éjszaka ismét itt lesznek az ördögök, apád, anyád, testvéreid,
mindenféle rokonid képiben; ütnek, vernek, kinoznak, ne szólj semmit;
tüzes koporsóba tesznek, porrá égetnek, mégse szólj. Eljőnek éjszaka az
ördögök, összekinozzák, vallatják, de csak egy szót sem tudnak belőle
kivenni; annakutána tüzes koporsóba fektetik, tüzelnek alatta,
szurkálják, mégsem szól; porrá égetik, kiviszik a port a kastély elibe,
a sárba tapossák. Reggel a fekete kisasszony eljött, összeszedte a
porát, megkente ismét azzal a kenőcscsel; hétszerte szebb királyfi lett,
mint azelőtt volt.

No, János, már egészen fehérek vagyunk, megszabadítottál bennünket. Már
most el fogunk menni az én városomba, fekete városba, de még nekem sok
rendezni valóm van; te előre fogsz indulni, majd utolérlek aztán én.
Majd ha mégy az uton, egy igen szép lány fog hozzád szólani, játszani
veled, nevettetni, te hozzá se szólj, fordulj félre tőle. Azután fogsz
találni igen gazdagon terített asztalt, hozzá ne nyulj, rá se nézz.
Elment János; a mint megyen egy erdőben, egy gyönyörü szép leány
megszólítja: hová mégy? hol voltál? szállj le a lovadról, jere hozzám,
itt lakom; ezer meg ezer édesgető szavakkal unszolta, csakhogy meg tudná
szólaltatni, de János másfelé fordult. Azután egy teritett asztalt
talált az ut közepén, mihelyt megpillantotta, nem állhatta meg, hogy a
rajta levő buzakenyérből egy csipetnyit a szájába ne tett volna, mire az
ut közepén azonnal lováról lebukott s elaludt. Kis idő mulva megyen arra
üveg hintón a fekete kisasszony, látja hogy János a földön van s fel nem
lehet költeni; kardlapjára ezeket irá: ha fölkelsz, eredj haza, ott a
leomlott tizenegy istálóban van egy vasszőg, a kardoddal vágd ketté, ugy
indulj utánam. Majd a veres tengernél találsz egy igen nagy embert, az
fog a tengeren átvinni. Mikor már általviszen, mondjad neki, hogy arany
gyürüd a tengerbe esett, vegye ki; s akkor majd ha keresi, rugd arczczal
a tengerbe. Annakutána találod a hármas üveghegyet, ott egy bakarasznyi
ember fog hozzád beszélni, de te ne szólj hozzá, s az akkor megkap,
minden lovastól együtt általhajit az üveghegyen, hogy a harmadiknak az
aljába esel, Feketeváros pedig épen ott van, ott fogsz engem találni.
Este a mint fölkel János, meglátja mindjárt, a mi a kardjára irva van.
Felül a lovára, megy az összeomlott istálóba. Ott megkereste a
vasszöget, s kardjával elvágta, utnak indult. Mikor elért a veres
tengerhez, az igen nagy ember általvitte. A tulsó szélen mondja János: a
gyürüm a tengerbe esett, vegye ki; mikor keresi, bebuktatja a tengerbe.
Ekkor az igen nagy ember ezt mondja: jól jártál, te kutya, mert ha ezer
lelked van is, meg kellett volna halnod. A tengerszélén bement egy kis
kunyhóba, ott egy igen öreg asszony volt. Jó napot, öreg anyám! Isten
hozott, te kutya! válaszolt az öreg asszony, jól jártál, hogy anyádnak
fogadtál, mert ha ezer lelked van is, meg kellett volna halnod, mivel
megölted leányomat; t. i. mikor a vasszöget a leomlott falban ketté
vágta. Ismét utnak indul János, eléri a hármas üveghegyet, ott egy
bakarasznyi ember ugrál, tánczol, danol, szól Jánoshoz. Ő rá sem ügyel.
Ekkor mérgesen megkapja őt, minden lovastól áthajitja az üveghegyen,
épen Feketevárosba. Ott mindjárt megkereste a fekete kisasszonyt,
megtalálta tizenegy testvérével együtt, kik már nem feketék, de fehérek
voltak. Ezután összehivtak papot, hóhért, vaskalapot, meg volt a nagy
lakzi, még most is élnek, ha csak meg nem haltak.

[Illustration]



4. Az elátkozott királykisasszony.

Volt egykor egy özvegy királyné és kiadta parancsolatban, hogy a ki tiz
lépést előre megy vagy hátra marad táborából, mindjárt agyon lövessék.
Egy zöld dragonyos nem állhatta tovább és mivelhogy igen megszorult,
tehát akármely büntetést fog is kapni, mégis hátra maradt, és leszállott
a lováról, és hetvenhét esztendeig ott maradott ülve. Csakugyan az
özvegy királyné, a ki táborával az ellenségre ütött, meggyőzetett oly
annyira, hogy még lakó városából is kinyomatott. És volt a királynénak
egy szép leánya, a királyné tehát mind a herczegasszonyt az ő királyi
palotájával együtt elátkozta, hogy senki hozzá ne jusson, ha csak három
nagy próbán keresztül nem megy. A szegény dragonyos hetvenhét esztendő
után észrevette magát és bement a királyi lakó városba, a mely el volt
átkozva, és bement egy traktirba, és kért magának egy meszely bort és
fizetett volna, és volt pénze, de az a pénz volt nála, melyet még akkor
kapott, mikor háboruba indultak, tehát már akkor nem volt kellemetes; és
a kocsmáros azt mondja: ez a pénz már nem jár az országban, mert annak a
királynénak a pénze, a ki ezek előtt hetvenhét esztendővel elvesztette
országát; és mondá a kocsmáros, hogy a princzeszné el vagyon átkozva, a
rezidencziával együtt és mondotta a zöld dragonyosnak, hogy te próbált
ember vagy, mert elbeszélette neki, hogy és mint járt; tehát próbáljon
szerencsét, hogy ha megszabadithatná. A dragonyos rászánta magát és
elment a palotába; és a mint egy szobából a másikba járkálna, itten jő
eleibe az elátkozott kisasszony fekete medvebőrben, és megszólitja, hogy
mit keresne; nem tudja-e a parancsolatot, hogy a ki a tábortól
hátramarad, legkeményebben megbüntettessék. A dragonyos feleli, hogy
eltévelyedett. No tehát, felelé a princzeszné, maradj itten, és ha
kitöltesz három éjszakát: megszabaditasz engemet és meg fogod kapni a
királyságot és személyemet. Reá állott a dragonyos; a princzeszné
eltünt. Itten mindjárt mindenféle ételek teremnek az asztalon, a nélkül,
hogy a konyhában tüzet találna, vagy a ki azt behordja, látná. Minden, a
mit csak gondolt, hogy ez jó volna, kedvére megtermett; igy töltötte el
a napot. Jön az estveli idő; ehol jön a princzeszné, hoz magával
gyertyát, egy könyvet és egy fekete kezkenőt, és eleibe teszi mondván:
csak arra kérlek, hogy meg ne ijedj, ne félj semmit, hanem gyujtsd meg
ezt a gyertyát és itten van a könyv: olvasd; akárki jön be hozzád, reá
ne nézz, se ne szólj. Elmegy a királykisasszony, maga marad a dragonyos,
meggyujtja a gyertyát, eleibe veszi a könyvet és olvassa. Eljön tizenegy
óra; itten összejőnek mindenfélék szebbnél szebben felöltözve, de ő
reájok sem tekintett. Eleget kérdezték, hogy mit keres itt; de ő nem
szólott; mit szólitgatod, mond az egyik, hanem kapd fel hajitsd nekem.
És igy egyik a másikának hajigálta; üti a tizenkét órát, elmentek
mindnyájan, csak maga maradt a dragonyos, de már ő magával jótehetlen
volt. Jön reggel a királykisasszony tiszta vörös ruhában, megkenegeti,
mindjárt nem lett semmi baja. Ismét mondja a királykisasszony: már egy
éjszakát szerencsésen eltöltöttél, még két éjszakát állj ki; akármit
fognak veled tenni, ne félj semmit; megjön ismét a te egészséged. A
kisasszony eltávozott, neki, ugymint a dragonyosnak kivánsága szerint
volt minden enni, inni valója; sétált egyik szobából másikba, igy
töltötte az egész napot. Jön ismét a második éjjel, eljön megint a
princzeszné, hoz magával ismét gyertyát, könyvet és egy vörös kendőt, és
letette a dragonyos eleibe, és mondá hasonlóképen, mint tegnap: gyujtaná
meg a gyertyát, olvasná a könyvet, és akárki jön, akármit kérdez, semmit
ne felelne, hanem csak a könyvet olvasgatná. Föltette magában a
dragonyos, hogy akármi történik vele, már ő csak kiállja még azt a két
éjszakát. Üti a tizenegy órát, nagy lármával jőnek a palotába, hogy még
a palota is rázkódott. Itten legelőször is, mihelyt bejöttek, azt
mondják: no, nézzétek, megint itten vagyon a dragonyos. Eleget
kérdezgették, hogy mit akar; de ő csak folyvást olvasgatott, megunták
mindig szólitgatni, kapják: kirántják az asztal megül és szijat szabnak
a hátából. Mikor a negyediket szabnák, kezdi ütni a tizenkét órát és ugy
hagyják. A dragonyos már föl sem kelhetett a fájdalom miatt, hanem abban
a helyben, a hol kinozták, ottan maradott reggelig. Eljön megint a
királykisasszony kékes ruhában, megölelvén a dragonyost, megkenegeti és
ismét jobban lett. Kéri megint a királykisasszony, hogy ezt az éjszakát
még töltené el, azután minden jó állapotban fog lenni. Fogadta a
dragonyos, ezek után magára hagyta a királykisasszony, igy tehát csak
evéssel, ivással, gondolkozással töltötte a napot. Beestveledik ujra;
jön a princzeszné; ismét hoz magával gyertyát, könyvet és egy kék
kezkenőt, mondván, hogy mostan is ugy cselekednék, mint már két
éjszakán, hogy gyujtaná meg a gyertyát és olvasná a könyvet és senkihez
ne szólana s nézne. Mondá a dragonyos, hogy ő mindeneket meg fog tenni;
evvel ott hagyta a princzeszné. Ismét érkezett tizenegy óra; még nagyobb
zörgés támadott a palotában, de a dragonyos arra semmit se ügyelt.
Bejőnek a szobába, a hol ő volt, ottan dombéroznak és mondják, hogy
menne ki, mivel itt semmi keresete. A dragonyos ezt csak elhallgatta,
akármit kérdeztek, ő nem felelt; ekkor mondják: fogjuk meg! nagy ur akar
ez itt lenni. Kapják tehát őtet, viszik a konyhába, a hol iszonyu tüz
égett és a nyárs készen. Itten kapják őt, mindjárt nyársra huzzák; és
sütik, forgatják már őt a nyárson, mikor üti a tizenkét órát: mindjárt
elszéledtek; hanem a princzeszné, a ki megszabadult az átoktól,
leszaladt azonnal, megszabaditóját levette a tűzről és a nyársról; már a
dragonyos csak hogy meg nem volt halva; de a princzeszné megkenegette, a
mely után jobban is lett, de mégis betegágyban feküdt három nap, azután
már nem volt semmi baja. Már ők ugy vannak, mint házasok, csakhogy meg
nem voltak esketve; igy töltenek egy hetet egymással, s mond a
princzeszné: kedves férjem! minthogy én is rég nem voltam a templomban,
menjünk el itten s itten levő városba. Felele a dragonyos: nem bánom,
kedves társam. Elmentek tehát a templomba, és beszállottak egy nagy
vendégfogadóba; ott pedig volt egy ördöngös vén kocsmárosné, a ki
irigylette a dragonyosnak ezen nagy szerencsét, a ki már mint király
volt azóta, mióta kiszabaditotta átok alól a princzesznét, és azt
mondotta a dragonyos inasának: jöjj ide te fiu, és fogjad ezt az
aranyat, melyért nem kivánok egyebet, hanem hogy ezt a tűt tüznéd az
urad ruhájába. Gondolván az inas, hogy ez által semmi nagy kárt nem
okozhat, megigérte, és meg is cselekedte. Más napra kelvén az idő,
felöltözött mind a dragonyosból lett király, mind a princzeszné;
minekelőtte elindultak volna, mondá a princzeszné: no, szivem, vigyázz
hogy el ne aludjál, mert ha elalszol, nálam nélkül fogsz élni. Mennek ők
a templomba, s bemenvén, leültek egymás mellé. A dragonyosból lett
király mindjárt elszunyadott, mihelyt kezdődött az ájtatosság, pedig
eleget rángatta a princzeszné, de mind haszontalan volt. Vége lett az
ájtatosságnak, kimenvén a templomból, mond a princzeszné: mondottam,
hogy el ne aludjál, mert nálam nélkül fogsz maradni; még kétszer megyünk
a templomba, vigyázz, hogy el ne aludjál, mert ha elalszol, tudd meg,
hogy nálam nélkül fogsz maradni. A király örömest aludt volna egész nap
és egész éjjel is, csakhogy a templomban ébren lehetne, de akkor nem
jött rá az álom. Második nap következett, elmennek megint a templomba és
mihelyest beültek a székbe, mindjárt szundikált, eleget rángatta a
princzeszné, de hiába volt. Vége lett az ájtatosságnak, kijönnek, mondja
a princzeszné nagy szomoruan: már látom, hogy nálam nélkül kell
maradnod, mert meg nem tudod magad az álomtól tartani. A király oly
nagyon szivére vette, hogy könyezett, hogy sok szenvedései után sem
lehet a princzesznével boldog. Mondá a princzeszné: még egy nap van
hátra; azaz még egy próba, mert még egyszer elmegyünk a templomba, de ha
akkor is elaluszol, mint már kétszer, többé soha sem fogsz látni. Eleget
sohajtozott a király; nem tudhatta, hogy mi lelte őt, hogy mindig álmos,
mikor a templomban kelletik lennie. Elmennek ők még harmadszor is; a
király eleget erőteté magát; mind hasztalan volt, mert mihelyest a
székbe beültek, oly mélyen elaludt, hogy még akkor is alig tudták
felkölteni, mikor vége lett az ájtatosságnak. Evvel kijöttek a
templomból; itten a princzeszné sirva nyakába ugrik a királynak, mint az
átok alól kiszabaditójának és sir keservesen, mondván: nincsen már többé
veled maradásom; s megölelvén, eltünt a princzeszné. Könyek csordultak
ki a király szeméből, látván szemlátomást, hogy veszti el az ő kedvesét,
kiért annyit szenvedett! Haza megy inasával a kocsmába, és szobájában
keservesen sir. Az inas nem gondolta, hogy mind ezt a tűvel ő okozta
légyen; a vén boszorkány pedig magában fölötte örült. Már most mi tevő
legyen a király? Haza felé indult, ugymint a királyi lakó városba, s
itten elbeszélé az egész történt dolognak mivoltát. Országnagyai igen
sajnálták, eleget vigasztalták, de mind haszontalanul; legtöbb idejét
mindig magányosan töltötte, és mikor sétálni ment, azon fiatal inasát
vitte, ki a gombostűt a király köntösébe tüzte, kit a király legjobban
kedvelt. Kimegy tehát egykor napközben a király a városon kivül levő
erdőbe sétálni az inassal, szomorkodva mindig. És volt abban az erdőben
egy nagy vendégfogadó, mivel országut ment rajta keresztül, s bevetődött
oda a király. Épen három diák vala ott; ezek ismerték a királyt és
látván, hogy nagyon bus, annyi bátorságot vettek maguknak, hogy
megkérdezék: fölséges király! mi lehet oka ezen nagy bánatjának? Feleli
a király: kedves fiaim, ha megmondom is, hát rajta nem segithettek.
Hátha segitünk, csak beszélje el fölséged. Elbeszéli tehát a király,
hogy miképen szabaditotta meg a princzesznét az átok alól, és hogyan
járt a templomban, hogy aludt el és ő annak okát nem tudhatja. Eleget
intette őt a princzeszné, hogyha elaluszik, tehát el fogja őt veszteni.
Ekkor ujra könyezett a király, és mondják erre a diákok: fölséges
királynak a ruhájában van egy gombostű, az okozta, hogy elaludt. Ekkor
odamegy a diákok közül egy, és kihuzza és eldobja; hanem fölséges
király, ezt annak a vén kocsmárosnénak tulajdonithatja, a ki abban a
kocsmában van, hol fölséged volt a princzesznével szállva; hanem
fölséged ha akarja még idővel a princzesznét megtalálni és magáévá
tenni, tehát fogadja tanácsunkat; tudniillik mostan mindjárt hozasson
magának akárhonnan egy oly fekete lovat, a kiben egy szál fehér szőr sem
találkozik, és csináltasson egy arany golyóbist, mert azt a vén asszonyt
mással meg nem lehet ölni, hanem arany golyóbissal, és mig az a vén
kocsmárosné él, addig fölséged boldog és dolgaiban szerencsés nem lehet.
Jól figyelmezett a király az ő tanácsadásokra, a mint tovább igy
folytatták: mikor meglesz a tiszta fekete paripa, fekete szerszámmal, és
hasonlóképen fölségednek tiszta fekete öltözete és az arany golyóbis,
töltse ezen golyóbist fölséged egy pisztolyba és menjen el abba a
vendégfogadóba, ahoz a vén kocsmárosnéhoz; ő majd szivességet mutat,
hanem fölséged csak tekintsen be a szobába és a lovát meg se kösse, és
mikor kijön fölséged a szobából, a vén asszony ki fogja kisérni;
mihelyest kilép fölséged után a vén asszony, a lovat készen tartván,
forduljon vissza és lőjön bele, és kapjon lóra és hagyja rá a meddig meg
nem áll magától, mindaddig hátra ne nézzen. Ezt végbevitte a király.
Meghozatta a lovat és elment a kocsmárosnéhoz, bemenvén a szobába, csak
hamar megfordul, a kocsmárosné utána kimegy, ekkor a király csak kikapja
pisztolyát, belé lőtt, akkor felült a lovára, a lovat eresztette kedve
szerint, a ló fél óra alatt vitte egész a tengerig és ottan egy kunyhó
előtt megállapodott. Lakott pedig ottan a félvilág csősze. Itten
beköszön a király, mondja: jó estvét, öreg apám! felele az öreg: jó
estvét, fiam! szállj le lovadról és jőj be. Ekkor fogadván az öreg
szavát, bement a kunyhóba; a mie volt az öregnek, szolgált vele. Itten
már most kérdi az öreg, hogy ki legyen és hova igyekeznék. Elbeszéli a
király, hogy ő mint járt, mikor dragonyos volt és hogyan szabaditotta
meg a princzesznét és hogy, miképen vesztette el egy vén asszony végett;
utoljára kérdezi az öreget, hogy tudna-e valamit mondani róla. Kedves
fiam, felelt az öreg, én nem tudok semmit felőle, mert ebben a határban,
a hol én csősz vagyok, sehol nincsen, pedig én napjában gyakorta egy
fertály óra alatt bejárom, hanem a tengereken tul, más feliben az öcsém
csősz, ottan bizonyosan meg fogod találni, mert ottan vagyon egy öreg
király, a kinek semmi gyermekei nincsenek, tehát nála szoktak
tartózkodni olyan szerencsétlen személyek és férfiak, tehát javaslom,
menj a tenger partjára, ottan fognak lenni szebbnél szebb csónakok, de
te egyikbe se ülj belé, mert ha belé ülsz, tehát végedre fognak járni,
hanem menj mind addig, mig csak egy rosz csónakra nem találsz, a mely
félig vagyon vizzel; ülj bátran belé, s az téged minden sérelem nélkül
át fog vinni.

[Illustration]

Mostan már elbucsuzik a király, megköszönvén az öregnek jó tanácsadását.
Megy a tenger partján, hiják mindenütt abba a szép csónakokba, de ő
megfogadta szavát az öregnek, ment mindaddig, mig csak azon roskadt
hajóra nem talált; belé is ült bátran és általment nagy hamarsággal a
tenger másik partjára. A tenger partjától egy keveset távol kunyhó vala,
oda ment, beköszönt, monda: jó napot, öreg apám! Isten hozott, édes
fiam! jól tudom, mi járatban vagy: a mátkádat keresed. Az igaz, hogy az
én határomban vagyon, az üveg hegyen levő várban. A király, fiam, őtet
férjhez akarta már adni, de azt mondotta, hogy mivel őt három próba
által mentették meg az átoktól, tehát három próba által megyen végbe az
én férjhez menetelem. A király reá állott és a princzeszné kérezkedett
az üveg hegyen levő várba, hogy a ki oda felugrat és azon három
ajándékot, melyet ő kirendel, három próbatétel által magáévá teszi, az
fog lenni az ő férje; és már édes fiam, sokan próbálták, sok királyok,
herczegek, mivel az ő szépsége különös, tehát mindenek szivébe tünik és
nem tudják a módját, hogy lehetne oda felugratni, az ajándékot
megnyerni, a princzesznét magokévá tenni. Mostan, kedves fiam, van-e
pénzed? Bizon nekem nincsen, öreg apám. No ha nincsen, van nekem elég,
és szedj magadnak aranyat elegendőt, és menj be a városba, mostan áll a
vásár és nézz magadnak olyan lovat, melyben semmi fehér ne találtassék,
és csináltass egészen fekete ruhát, a lovadra fekete szerszámot és
üttess rá arany patkót gyémánt szögekkel. Ha már ezek készen lesznek,
jőj hozzám, hogy megláthassam. Utána látott a király, hogy ezeket mentül
hamarább megszerezhesse, meg is szerzette és kiméne az öregnek
kunyhójához és monda: no, öreg apám, jól vagyon? Igen jól, fiam; csak
menj most az üveg hegy alá, és már ott sok mindenféle nagy urak fia
igyekszik felugratni, de nincs annyi eszök, hogy lovukra arany patkót
üttetnének gyémánt szögekkel; hanem ha oda érsz, várakozz, mig rád nem
kerül az ugratás és tudd meg, hogy lovad minden bizonynyal felugrik s
első ajándék lesz egy aranynyal csudálatosan kivarrott kezkenő; második
próbára egy arany alma, a harmadik próbára a princzesznének a gyürüje.
Ezek után elmegy a király, és látja, mily számosan vannak, mindenik
próbál és minden haszon nélkül. Már ő rajta vagyon a sor, s ő olyan
könnyen felugrat, hogy még a hegy tetejétől száz ölnyire vagyon lovának
a körme. Megismerte mindjárt a princzeszné, örömmel szoritotta szivéhez.
Megkapván a kezkenőt, leugrott, s a jelenlevőkön tul messzire jött le a
lova; pedig a királytól erős parancsolat volt, hogy a ki fog nyerni az
ajándékból, személyesen jelenjék meg nála, ő meg nem ment a királyhoz,
hanem egyenesen az öreg kunyhójához. A mint megérkezett, mindjárt
kérdezte az öreg: no fiam, megtetted az első próbát szerencsésen? Feleli
a király: meg, öreg apám. De már holnapután, fiam, ne menj ebben a
ruhában, mert rád ismernek, hanem csak menj be a városba, és végy tiszta
sárga ruhát, sárga lovat, mint a ruha, és a lóra tiszta sárga
szerszámot. Megint megszerzé, a mit az öreg mondott és mikor minden
készen volt, elment az öreg embernek bemutatni. Az öreg ember mind jónak
találta. Hanem mostan, ha oda érsz, ne várd, mig rád fog kerülni a sor,
hanem csak ugrass fel, de lovadon rajta legyen az arany patkó gyémánt
szögekkel.

Elmegy tehát a király; az ottan uralkodó király pedig neheztelt, hogy be
nem jelentette magát, a ki elkapta az aranynyal kivarrott kezkenőt;
tehát fél armádiát állitott fel a vár körül, hogy őt megkaphassák. Mikor
oda ér a király sárga lovon, sárga ruhában, nem várt senkire, hanem
felugratott és elkapta az arany almát; evvel megcsókolván a
princzesznét, keresztülszökött lova az armádián és elszalasztották.
Haszontalan okoskodott a vén király. Elmenvén az öreghez, mindjárt
kérdezte tőle: no fiam, majd megkaptak ugy-e? Majd ám, öreg apám. De
most már egész másképen kell cselekednünk. Menj el a városba és végy
tiszta fehér paripát, arra fehér szerszámot és magadnak tiszta fehér
öltözetet, a lóra pedig üttess arany patkót gyémánt szögekkel.

Addig ki sem jött a városból, mig mindezek készen nem voltak. Mikor
minden megvolt, felült a lóra, elment magát bemutatni. Az öreg megnézte
és: jól van, fiam, csak vigyázz, hogy meg ne fogjanak. Ekkor elindult a
király, oda ért, nem várakozott a sorra, hanem neki ereszti lovát és
felugratott, megkapta az arany gyürüt és akkor is megcsókolván a
princzesznét, leszöktetett lovával, hanem azt gondolta, hogy most is
csak annyira való katonaság volna a vár körül, pedig két annyit
parancsolt a király; igy tehát az ő lova a katonaság közepibe ugrott le.
Ezt látván a király, ki akar szöktetni, s a mint ugrat, lovának ikrájába
szurta panganétját egy katona, és megösmerték, hogy sebet kapott, mert a
mint fölöttök ment a ló, csepegett a vére.

[Illustration]

Megérkezik az öreghez. Meg nem kaptak ugy-e, de megsebesitettek. Igaz,
öreg apám. No fiam, jere, és hadd kössem be sebedet, és nyugodd ki
magadat. Az öreg király pedig igen mérgelődött, hogy nem tudhatta, ki
nyerte legyen az ajándékokat el, és hogy kié fog lenni a
királykisasszony. Az öreg csősz: no, fiam, tudod-e most mit kell neked
cselekedni? Nem tudom, öreg apám. No, fiam, mostan vedd fel ezt a
szegényruhát, mivel már nincs az üveg hegyen levő várban a princzeszné,
hanem a városban levő királyi palotában. Menj oda ebben a ruhában
szolgálatot keresni; megfogadnak téged mindjárt kuktának; a sebedet kösd
be; mikor gondolod, hogy már vaksolja a princzeszné, hogy te lennél és
fog tégedet alattomban nézni, kötögesd sebedet azzal a kezkenővel,
melyet első ugratáskor nyertél, a gyürüt pedig vesd abba a findzsába,
melyben viszik neki a kávét, és mikor inni fogja, tehát szájára fog
jőni. Elmegy a király, szolgálatot kér az udvarnál, megfogadják
kuktának. Most csak az volt fő gondja, mikor lenne alkalmatossága a
gyürüt a kávéba vetni. Más nap reggel mindjárt volt hozzá szerencséje,
mert a szakácsnak sietős dolga volt, mikor kitöltögette a kávét, s nem
volt mikor megmutogatni az inasnak, hogy melyik a princzeszné kávéja,
hanem megparancsolá a kuktának, hogy mutatná meg. Ő tehát élt az
alkalmatossággal és beléveti a gyürüt a kávéba. Beviszik a
princzesznének, a mint kevergeti, hallja, hogy csörög a kanala; nézi, mi
lehetne benne, látja, hogy a gyürü, melyet a harmadik próbatételkor
adott. Hivatja mindjárt az inast, hogy micsoda idegen volna itt az
udvarnál. Nincs más, mint az a kukta, a kit tegnap fogadtunk. No, menj
mondjad, hogy jőjön hozzám mindjárt. Fölséges princzeszné, még nem kész
a ruhája, a melyben pedig ide jött, nem igen lehet benne ide bocsátani.
No, csak te mondjad neki. Meg is mondotta az inas, de ő, mint kukta, azt
felelte, hogy „neki annyi ide, mint nekem oda.“ Ezt megmondá az inas; s
a király, ki mint kukta volt a konyha körül, észrevette, hogy a
princzeszné bement a konyhára szolgáló szobába. Tehát mindjárt oldozza
sebét és kötözgeti azzal az aranynyal kivarrott kendővel. Ezt mindjárt
megösmerte a princzeszné, hogy ő lenne, ki őt az átok alól
kiszabaditotta és a ki az ő három kivánt próbáját megtette. Nem szólott
ő semmit, hanem bement a királyhoz és előbeszélette, hogy ő az, ki őt az
átok alól kiszabaditotta és a három próbát is megtette, tehát érdemes,
hogy férje legyen. Itten a király parancsolta mindjárt az udvari papot,
és felhivatván a királyt, összeesküdtette őket.

Élnek már most ők néhány hónapig együtt, s mondja egykor ebédnél az öreg
király: vedd kezedhez az ország kormányzását, én már öreg vagyok,
ohajtom a nyugodalmat. Feleli a dragonyosból lett király: jóllehet én
már sokat próbáltam, de még esztendeig elmegyek próbálni valamerre.
Eleget marasztalta felesége és az öreg király, de hasztalan volt
kéréseik. Elbucsuzott mindkettejétől, megy ő már mendegél s beszáll egy
vendégfogadóba, kér magának enni, inni. A kocsmáros parancsolja
mindjárt: Ignácz, hordj ebédet ennek az urnak. Feleli: mindjárt. Hordja
ő az ételt, és nem látja a király, s kérdi a kocsmárostól: ki lenne az,
a ki az ételt hordja. Mondja, hogy az inasa. Kérdi a király: mennyiért
adná neki? Feleli: háromszáz aranyért. Mindjárt lefizette a király, és
fölkelvén az ebédtől mondja: Ignácz, gyere, menjünk! Ő tehát megy és
beszélgetnek együtt, s beestveledvén, találnak egy helyet, hol sok
furmányosok kifogtak; itten mondja a király nekik: jó estvét! elfogadták
és egyszersmind kérdi: megengedik-e neki, hogy itt velök meghálhasson.
Miért ne? felelték. Itten mindjárt parancsol a király: hordj fát,
Ignácz! rakj tüzet. A kereskedők és furmányosok senkit se láttak, hogy
hordaná a fát és tüzet csinálna. Itten mondja egy: király, ez helyes
szolga; hanem cseréljünk! mondja a kereskedő, nekem van egy tarisznyám,
melyből, ha mondom, annyi katonaság masirozik ki, a meddig azt nem
mondom, hogy elég. Itten megteszik a próbát; kinyitja a tarisznya száját
és mondja: mars kifelé! Jön kifelé a sok katonaság, lovasság, gyalogság,
mig csak nem mondotta, hogy elég. Ezután ismét parancsolja: mars befelé!
és mind bemasiroztak. Ez megtetszett a királynak; tehát cseréltek; de
mikor elváltak egymástól, a kereskedő nem mondotta: Ignácz, maradj
nálam. Tehát mikor megy a király haza felé tarisznyájával, megéhezvén,
monda: Ignácz, ha most itt volnál, be megenném, ha hoznál valamit.
Hiszen itt vagyok. Hát nem mentél el a kereskedővel? Hiszen nem
mondotta, hogy maradjak nála, én biz eljöttem.

Elérkeznek a királyi város alá, ő is kinyitja a tarisznyát, mondja: mars
kifelé! Itten bandával jőnek ki lovasság és gyalogság. Ekkor mondja
Ignácznak: menj el a királyhoz és mondjad, hogy jőne ki és nézné meg
katonáimat. Elmegy Ignácz a királyhoz, bemegy a szobába és mondja:
Fölséges király, a fiatal király hivatja, hogy jőne ki megnézni az ő
katonáit, kik a városon kivül vannak. Nem látta a király, hogy ki hivta
őt, tehát azt mondta, hogy nem megy. Feleli Ignácz: ha fölséged nem jő,
tehát elviszem. Kapja, felfogja az öreg királyt és vitte kifelé. Itten
látták, hogy hozná az öreg királyt, tehát mindenfelé szólott a banda. Az
öreg király monda: fiam, tudod, hogy az én országom nem oly nagy, mit
fogunk csinálni evvel a sok néppel, mivel tartjuk? Fölséges király, nem
kell ennek semmi; azért parancsolta: mars befelé! s mind bemasiroztak.
Csudálta az öreg király, hanem ezután bementek a városba, az öreg
királytól átvette az ország kormányzását és élt a feleségével
csendességben.



5. A mosolygó alma.

[Illustration]

Volt egyszer egy ifju király; egy estve igen erős almaszag ütötte meg az
orrát, s azt mondja az inasnak: ha nekem abból a kellemetes szagu
almából nem hozol, minden törvény nélkül felakasztatlak. Az inas lóra
ült és elment heted hét ország ellen, mindenütt az almaszag után, végre
elért ő ahoz a kerthez, a melyben az a jószagu alma termett; megkötötte
a lovát és beugrott a sövényen. Alig szakitott le egy pár almát, egy
bozontos vén ember mindjárt megfogta, megkötözte. Az inas elmondta, hogy
ő a királynak akar vinni egy pár almát, és ha nem viszen, felakasztatja.
A vén ember azt mondja neki: jöjj be hozzám, van nekem egy vén
feleségem, előbb tanácsot kérek tőle, mi tevő legyek, adjak-e vagy ne.
Elindultak, de az inas nem ment be, hanem a pitvarban maradt, az öreg
bement és elbeszélte a történetet, de a felesége jól összeszidta. Volt
az öregnek három leánya; azt mondja a legnagyobbik: miért nem adott neki
apám egy pár almát, még ugy lehet, hogy az a király engem elvehet; és ha
elvenne, egy marok kenderből szőnék olyan sátort, hogy az egész
katonasága elférne alatta. Azt mondja a középső: ha engem elvenne, egy
szem buzából sütnék annyi kalácsot, hogy az egész katonasága megérné
vele. Azt mondja a legkisebbik: ha engem elvenne, szülnék neki olyan két
aranyhaju gyermeket, hogy egyiknek üstökös csillag volna a homlokán, a
másiknak nap, és mindkettőnek karján arany perecz. Az inas mind
meghallotta és feljegyezte a pitvarban s elvitte magával. Kijött az öreg
ember, adott neki egy pár almát választva; az inas lóra ült és utnak
indult haza felé.

Mihelyt haza ért, általadta az almát a királynak, ki nem ette meg, hanem
csak beléharapott, és mindjárt nevetett; belé tette a lajbi zsebbe,
egyiket egyikbe, másikat másikba; azután kimentek vadászni; a király nem
állhatta a jó szagot, ismét beléharapott, de elmosolyodott tőle. Az inas
nem állhatta, s általadta a jegyzéket, mit a szegény ember pitvarában
feljegyzett. Mihelyt általadta, nézte a király; egyszerre félbenhagyta a
vadászatot, befogatott és ment a szegény emberhez. Mikor oda ért, azt
mondja a legnagyobbik lánynak: igaz-e, hogy azt mondtad, hogy ha
elvennélek, szőnél egy marok kenderből olyan sátort, valamennyi katonám
mind elférne alatta! Azt mondja a leány: igenis igaz. Azt mondja ismét a
középsőnek: te mondtad-e: sütnél egy szem buzából annyi kalácsot, hogy
valamennyi katonám van, mind megérné vele! Azt mondja a leány: igenis,
én mondtam. Kérdezi a legutolsót: te mondtad-e, hogy ha elvennélek,
szülnél olyan két aranyhaju gyermeket, hogy egyiknek üstökös csillag
volna a homlokán, a másiknak nap, s mind a kettőnek karján arany perecz?
Azt mondja a leány: igenis, én. Ekkor a király megölelte, és elvette
feleségül, megesküdtek, haza vitte a várba és csakhamar teherbe esett
tőle; de nem sokára háboruba kellett a királynak menni; elbucsuztak
egymástól, és elment.

Volt a király udvarában egy vén asszony, annak is volt egy leánya és
igen szerette volna a királyhoz adni. Mikor eljőtt a szülés napja, a
királynét elámitotta a vén asszony, hogy ő nálok a padról szokta az anya
leszülni gyermekét. Felvitték a királynét a padra és leszült két
aranyhaju gyermeket. A vén asszony alul levén, megfojtotta a két
gyermeket, s elásatta egyiket egyik kapufélfa alá, másikat másik alá; a
királyné alá pedig két kis kopófiut tett, minthogy épen akkor kölykezett
meg egy vén kopó; azután megirta a királynak, hogy az ő felesége nem
aranyhaju gyermeket szült, hanem két kopót. A király haza ment és
szidta, verte a feleségét, ő pedig addig kérte az istent, mig meg nem
hallgatta. Kiment egyszer a kapuba és a hol az ő két fia el volt ásva,
felfohászkodott és mindjárt sóbálványnyá lett; a király elvette a vén
asszony lányát, és lett két kis gyermeke. Kinéz egyszer a király az
ablakon, látja, hogy az ő kapujában két arany körtefa vagyon; elbámul,
de nem tudta az okát megfejteni. Az öregasszony mihelyt meglátta,
mindjárt megtudta, hogy az aranyhaju gyermeken nőtt mind a kettő. A fa
annyira nevekedett, hogy még más országból is jártak nézni; s a vén
asszony nem maradhatott, mindig azon törte fejét, hogy vágathatná ki a
királylyal a két körtefát. Azért leányát reávette, hogy tegye magát
beteggé és mondja a királynak: csak ugy fog meggyógyulni, ha az arany
körtefa nyoszolyából csinált ágyba fekszik. Bemegyen a király, látja,
hogy a felesége holtbeteg; kérdezi, mi baja, de még csak nem is eszmél;
a király csak nézte, egyszer felrándul nagyot jajdulva, azt mondja a
királynak: azt álmodtam lelkem, hogy ha az arany körtefát levágatnád, és
belőle nekem nyoszolyát csináltatnál, ha abba fekhetném, talán
meggyógyulnék. Azt mondja a király: nem te érted, de még az egész világ
asszonyáért sem vágatom ki az arany körtefát, mert én abban igen
gyönyörködöm. Elment a király más nap vadászni, mihelyt kiment az
udvarból, a vén asszony mindjárt kivágatta az egyik arany körtefát, s
megcsináltatta nyoszolyának s a leányát belé fektette. A király nagyon
szomorkodott, szomoruságában a másikat is kivágatta és megcsináltatta
nyoszolyának a maga számára. Lefeküdtek estve, s aludtak csendesen
hajnalig. Egyszer megszólal az a nyoszolya, a melyiken a királyné
feküdt, s azt mondja a másiknak: nehéz-e neked, testvérem? Azt feleli a
másik: nekem nem nehéz, csak olyan, mint ha most lennék a világra
ujonnan; mert az apja feküdt a nyoszolyában. Kérdezi ő is a másiktól:
nehéz-e neked? azt mondja, a melyiken a királyné feküdt: nekem oly
nehéz, hogy ha még egy óráig rajtam fekszik annak a gyilkosnak a lánya,
meg kell halnom.

A vén asszony nem aludt, mind kihallgatta, mit beszéltek. Mihelyt elment
a király vadászni, mindjárt összevágatta, tüzre hányatta; a tüzön igen
pattogott; egy tüzes szén lepattant a földre és egy vén kecske felkapta
s megvemhesedett tőle. Mikor eljött az ellés ideje, épen a konyhában
szaladgált, s ott meg is ellett két szép aranyszőrü kecskét. A király
igen megörvendezett benne, s egy különös szobába vitette közel a
magáéhoz. A vén asszony még sem nyughatott, mihelyt elment a király
vadászni, mindjárt bement a szobába és megölte a két aranyszőrü kecskét.
Volt az udvarban két szolgáló, ezek a hurkáját kivitték a kertben levő
patakba mosni, de vigyázatlanságból egy darabkát ott találtak hagyni;
egy vén varju pedig leszállt és felkapta; repült vele a tenger
hetvenhetedik szigetébe, ott rakott magának egy fészket, s tojt belé két
arany tojást; mikor kiköltötte, elbámult rajta, mert két arany haju
gyermeket költött; az egyiknek üstökös csillag volt a homlokán, a
másiknak nap, mindkettőnek karján arany perecz. A vén varju feladta őket
iskolába és hét esztendeig tanittatta egy remetével, a ki már rég óta a
tenger szigetében volt. Eltelvén a hét esztendő, azt mondja a varju a
két fiunak: én többé nem tarthatlak titeket, hanem menjetek az
apátokhoz, ő nagy király; jobban lesz nála dolgotok. Miután elegendő
tudósitást adott nekik, megindult előttök repülve, s a két fiu mindenütt
a varjut követve, elért apja kastélyához; a varju megtanitotta őket,
hogy viseljék magukat, aztán visszament a szigetbe.

A két fiu bement a királyhoz, a király megkérdezte, hogy mit keresnek,
ők pedig mindent elmondtak, mert a varju mindent elbeszélt előttök.
Elmondták, hogy a vén asszony ásatta őket a kapufélfa alá, s belőlök
nőtt a két körtefa; azután kimentek a kapuba, szóltak a sóbálványhoz, az
pedig megszólalt a király hallatára, miért a király igen nagy
szomoruságnak adta magát és a vén asszonyt szilaj csikó farkán
szaggattatá szét, a két fiát nagy gonddal nevelte és megelégedve most is
él, ha meg nem halt.



6. Nemtudomka.

Volt egy időben egy király Sczithiában, honnan a magyarok veszik
eredetöket, kinek a felesége néhány esztendő elfolyása után egy Dániel
nevü herczeget szült, de ugyanazon éjszakán, nemkülönben órában és
perczben egy kancza is megellett a ménesen, s a kis csikót egyenesen a
kis Dánielnek ajándékozta a király. A többi között mikor már a gyermek
arra való volt, hogy iskolába menjen, szorgalmatosan járt és tanult is,
de neki már bevett szokása volt, hogy mikor iskolába ment vagy haza
jött, legelső gondja is a volt, hogy megnézze és megsimogassa
lovacskáját.

Egyszeri alkalmatosságnál, mikor a királynak el kelle menni
háboruskodni, feleségét s gyermekét egy generálisra bizta, a ki is
alattomban a királynéval szövetségbe jött; s minthogy az asszony félt a
gyermek okosságától, ugy egyeztek meg, hogy a generális jól vigyázva
járjon hozzája, de a gyermek előtt olyas dolgokról semmit se mutasson.
Jól vagyon, hanem mégis tartottak az ő szemességétől, s eltökélették,
hogy e világból kivesztik efféleképen, ugymint: a generális kérdezi a
királynétól: te szivemnek szerelme, mely móddal mulasztod ki gyermeked e
világból? A melyre feleletül adta: az legkevesebb. Én anyja vagyok, ma
tehát éjszaka, a midőn le fog feküdni, de már akkor oda lesz készitve az
ágyba egy hegyes tőr, fogok neki hizelkedni, egyszersmind őt
csiklantani, ezt pedig ő nem szereti: akkor tehát ő hirtelen megfordul,
s agyon szurja magát.

A kis herczeg bement most is megnézni lovacskáját és igen szomorunak
találta, s magában kezdett hozzá beszélni: ugyan mi bajod lehet te
szegény pára? De minthogy a ló a kocsisoktól megszólamlani nem mert,
csak leütötte fejét, és ugy is, gondolta magában, iskola után megint
eljő hozzám. Iskola után csakugyan beszaladt Dániel az istálóba,
bemenetelét se kocsisok, se mások észre nem vették, megsimogatta lovát
és ujonnan kezdett hozzá beszélni: ugyan édes párám! mi bajod lehet
tenéked? Hát egyszer csak megszólal a lovacska: én nekem ugyan semmi
bajom; ezen szavakra szinte meghidegedett a királyfi. Hát te beszélni is
tudsz? Oh igenis! hallgasd meg csak panaszimat. Anyád össze van beszélve
a generálissal, és ki akarnak mulasztani e világból; ezzel megmondotta
neki, hogyan tartsa magát az éjtszaka. Ő szót fogadott lovacskájának,
nem is vetkőzött le, csak a kanapén szunnyadott, és ott maradt regvelig.
Ezen a cselekedetén Dániel királyfinak megdöbbentek az elveszteni
akarók, de megint összebeszéltek és azt végezték, hogy ugy is szereti
Dániel az édességeket; tehát kedveért csinált az anyja mennél tetszetősb
kis darab czukrokat, méreggel vegyitve.

Más nap, a midőn iskolába akart menni, ismét meglátogatta lovacskáját,
ki is mindjárt megszólamlott: ugy-e kis királyfi, nem végeztek ki e
világból, de vigyázz máma, és megbeszélette neki, hogy az édességekből
ne egyék. Iskolából haza térve, szokása szerint bement lovához, és az
ugyan megint figyelmeztette őt, ki is azt véghez vitte, mert midőn
asztalhoz ültek, kevés levest és néhány ételekből jó izüt evett, de a
midőn az édességet elibe adták, kézcsókolással megköszönte és felkelt az
asztaltól, mene tanulni. Itten szól a generális anyjának: te szivemnek
szivszerelme! tudod-e, mi itt a bökkenő? A király e napokban haza jő,
tedd magad beteggé, s mondjad neki, hogy addig fel nem gyógyulsz, mig
azon csikónak, mely akkor lett, mikor te a kis Dánielt szülted, nem
eszel a májából. Ez a mi akadályunk, nem a gyermek okossága; ha követed
tanácsomat, igyekezetünk szerencsésen fog kiütni.

Jól vagyon! a mint ők elvégzék tanácskozásukat, a generális bement a
maga szobájába, s a király is megjött az alatt. A királyné mindjárt
panaszkodott hites társának, hogy egészséges nem lehet, mig ama csikónak
májából nem eszik. Hiszen, lelkem, az legkevesebb! Levágatom, és
kivánságodnak eleget tehetünk; hanem várj egy keveset, mig Dániel haza
jő, kié a csikó, hogy legalább még láthassa utoljára. Csönget a király;
a mint az inas belép, jő Dániel királyfi is; az inast elküldi és mondja
Dánielnek: meg kell öletnünk a csikót anyád kedviért. Jól vagyon, édes
atyám, de várjon egy kevéssé, mig fölveszem nyargaló nadrágomat. Az okos
Dániel fortélyossággal élt és nagy hamarsággal leszaladt a lovához, a ki
igen nagyon busult, és megmondá neki, hogy kérje ki atyjától azon
szabadságot, hogy utoljára háromszor nyargalhasson körül az udvarban;
annak elvégzése után kérjen egy pohár bort, igya meg atyja egészségeért,
azon való örömében, hogy gonoszságukat véghez nem vihették, az anyja és
a generális egészségeért is. Dániel mindenben szót fogadott, a mint
felhuzta a nyargaló nadrágot, térdre esett atyja előtt, ki megengedte
kivánságát és a lovacskát fölnyergelték. Ő háromszor körülnyargalt, és
kapott egy pohár bort, és atyjára köszönté: ez legyen édes atyám
egészségeért, hasonlóképen anyám és a vele tartott generális
egészségeért azon okból, hogy kivánságokat rajtam nem töltheték elszánt
gyilkolással. Ezek elmondása után a lova Dániellel a palotán felül
ugrott és elvitte őt heted hét országig.

Midőn a király e szörnyüséget hallotta, megköttette a generálist, és a
várnak négy szögletére akasztatta, feleségét pedig a legerősebb
tömlöczbe tétette; de minthogy Dániel visszajövetele semmi módon sem
történt, feleségét azonban szerette a király, megirgalmazott neki, és
kivétette a tömlöczből.

Dániel királyfit a lova egész London városáig vitte Anglia országba; és
letette ott egy mezőn ezen kérésnek mondásával: édes gazdám, azért
hoztalak ezen országba, hogy ha megtartod szavamat, jövendőben itten
király fogsz lenni. Ő megigérte. Azt mondotta neki a lovacska: téged
akárki és akármiről fog kérdezni, csak azt add feleletül: nem tudom. Jól
vagyon! bemegy a városba a királyfi, s egy helyütt megtalálják
szólitani: Ki vagy? Nem tudom. Honnét jösz? Nem tudom. És ez mindig igy
ment, s néhány napokig a városban járkálván, többi között a királynak is
tudtára adták, hogy itt van egy igen gyönyörü fiu, ki mindenre azt
mondja: nem tudom. Az semmi! hozassák ide, szolgáljon az én konyhámban.
A mint elhozták a király elibe, megtetszett neki, és kérdezé tőle: hogy
hivnak? Nem tudom. Ezzel mindjárt a főszakácshoz adta azon
parancsolattal, hogy akármicsoda kárt talál tenni, verni őt nem szabad.
Itten az a bevett szokás volt, hogy minden vasárnap, a kire a sor jött,
otthon kellett maradni, tüzet rakni, a többinek templomba menni. Nem
sokára őt is érte a sor; a többi közt reá parancsoltak, hogy tüzet
rakjon és a hust addig feltegye, hogy forrjon. Ő feltette ugyan, hanem
hamut is hintett a hus fölé. A midőn haza jőnek, látják az ő
cselekedetét; mit volt tenni, verni szabad nem volt; szidás nélkül vagy
azzal, neki mindegy volt, azért kérdezték tőle: miért tette azt? Nem
tudom. Kénytelen voltak mindent kivetni és fris hust hozatni, mindent
ujra késziteni, és ezentul ő _Nemtudomkának_ hivatott.

Nemtudomka többféle károkat tett a konyhában, s kénytelen volt a
főszakács ő felségének megjelenteni azon kérésével, hogy méltóztatnék őt
máshová tétetni. A kertésznek épen szüksége volt segitőre, a ki
vigyázzon a kertre, mig ő valahová ki talál menni. Történt egy vasárnap,
hogy a kertész, mint szokás volt, elment misére; nem is maradt otthon
csak egyik királykisasszony, ki némely fájdalmat érzett tagjain, más
pedig a háznál senki sem volt, csak Nemtudomka, a kit a lova
meglátogatott és kérdezősködött tőle: mint szolgál egészsége, mint van
dolga. Nemtudomka mindenekről értelmessé tette őt, hogy meglehetősképen.
Itten a lovacska elhozott egy kantárt neki és mondá, ha én kellek neked,
csak ezen kantárt rázd meg, de oly időben, mikor magad vagy, én mindjárt
megjelenek. Már mostanában rázd meg a kantárt. Megrázta és azonnal ott
termett egy rézszinü szép ló, és neki való ruha, melyre felült és a
kertet sebes nyargalással összevágta, rontotta. Ezt az ablakból jól
látta a kisasszony, de mindazonáltal senkinek se szólt felőle. A midőn
ezen kárt megtette, egyet rázkodott Nemtudomka lova és megváltozott és
elment, ő pedig az istálóban teknő alá bujt féltiben, a kantárt jól
eltette, hogy senki rá ne találjon.

Jól vagyon! Haza jő már most az öreg kertész, látja ezen romlásokat,
kiabál: ilyen adta, teremtette! hol vagy Nemtudomka? majd adok én neked
jól nem vigyázni. De az ablakból intett a kisasszony, hogy meg ne verje.
Csak kiált reá, de minthogy meglátta lábait a teknő alól, mondá: gyere
ki, Nemtudomka! Miért nem vigyáztál jobban? Nem tudom! Csak még egyszer
ilyen kárt tégy, majd adok én neked. Nem tudom, volt mindig a felelet.
Nagy nehezen aztán egy héti munkával összeigazgatták a kertet, majd oly
rendbe s állapotba hozták, mint régente volt. Megtudta a király is, hogy
az alatt esett, mig templomban voltak, hogy Nemtudomka nem vigyázott,
más pedig nem volt itthon. No! isten neki, mondá a király, csakhogy
megint helyre hoztátok.

Jövő vasárnap megint elmennek misére, kivéve Nemtudomkát és a
királyleányt, ki magát betegnek tetette, mivel gondolta, hogy megint fog
valakit nyargalni látni. Jól vagyon, a midőn már mind elmentek, fertály
óra mulva Nemtudomka megrázta kantárját. Azonnal ott termett ezüst szinü
formában kedves lova. Most kétszeresen rutabbul elcsufitotta a kertet,
mint első vasárnap. A királykisasszony csak az ablakról nézte és fájt
neki azon lovon ülő szép ifjuért a szive. Azután leszállott Nemtudomka a
lóról, megrázta magát a ló, elváltozott elment, ő pedig elbujt az
udvarban. Hazajövetelkor majd hogy a guta meg nem ütötte a vén kertészt.
Meglátja Nemtudomkát: várj, te gazember! majd adok én neked vigyázást;
de ő szokás szerint felelte: Nem tudom. De ilyen adta, szedte, vette!
majd tudom én, csak kezembe kerülj. Nem tudom. A kertet ismét nagy
nehezen felékesitették, de harmadik vasárnap, a midőn Nemtudomkát
kivéve, a templomba mentek, de igaz! a királykisasszony megint betegnek
jelentette magát, gondolta, hogy talán megint eljő az a szép ifju. Alig
hogy elmentek misére, megrázta kantárját és ott terem Nemtudomka lova
aranyszinü szőrben; ő is felült aranynyal tündöklött szép ruhájában, és
ugy összerontotta azon kertet, hogy nem egy hamar lehetett
megcsináltatni. De ezt nem nézte betett ablakon által a
királykisasszony, hanem kinyitotta az ablakot és kikönyökölve nézte a
szép ifjut. Ezt megpillantja Nemtudomka, oda ugrat egyenesen be az
ablakon hozzája és megcsókolja kezét, de semmit nem beszélt. Erre azt
mondja a királykisasszony: szólalj meg már egyszer, látom én, hogy te
tudsz beszélni, csakhogy nem akarsz. Ezzel kiugratott és leszállt az
istálónál, lova elment, ő pedig fel s alá sétált az udvarban. Jól tudta
a királykisasszony, hogy ez valami különös ágból veszi eredetét, de
valamin aggódik, a miről se tesz legkisebb emlitést; ő meg betegnek csak
tetette magát, s mostanában igazán fájt szive. Haza jőnek a templomból,
látják ezen iszonyu nagy kárt, kérdezik Nemtudomkát: ki tette? Nem
tudom. Miért nem vigyáztál? Nem tudom. Erre megfogták és meg akarták
verni, de minthogy mindenre azt mondá: Nem tudom, azt gondolták, hogy
bolond, és elengedték neki a büntetést.

Egyszer azt mondja leányainak a király: nézzünk utána már egyszer, hogy
férjhez mehessetek, különben megvénültök. Itt a király mindenféle
országbeli királyfiakat és fényes születésü ifju nemzetségeket felszólit
azon okból, hogy a melyikbe leányai belészeret, legyen bár az akár
kicsoda, hozzá adja feleségül. Kevés idő mulva megérkeztek, kisasszonyai
válogattak; a két első csakugyan királyfiakat, de a harmadik testvér
egyiket sem kedvelte, hanem igy szólott: minthogy édes atyám megengedte,
hogy akár szegény, akár gazdaghoz mehetek férjhez, hivassa mind, a ki
csak udvarunkban lakik. Itten e parancsolatra valamennyien megjelennek,
de egyiket sem választotta, hanem kérdezte: senki sincs már más az
udvarnál? Van, de abba csak belé nem szeretsz: Nemtudomka. Jőjön fel. A
mint feljött és a szobába lépett, kérdezi a királykisasszony: hogy hínak
téged szép ifjum? Nem tudom. Erre megcsókolta Nemtudomkát. Én szivemnek
szivszerelme, én a tied, te az enyém. Ezen valamennyien csudálkoztak; de
mit volt tenni, atyja nem akarta megváltoztatni szavát és igy
megesküdtek mind a hárman.

Midőn már vigadtak a mulatságban, Nemtudomka semmit se beszélt, hanem
lejött szobájába; de észrevevén, hogy hibázik, leküldenek hozzája,
hivatják, de ő csak azt mondja: Nem tudom. Már elmult a lakodalom, és
javasolták a királynak, hogy szégyenökre ne essék, csináltasson
Nemtudomkának deszkából házat a palota előtt; lakjék ott feleségével
egyetemben; a mi ugy is lett. Egyszer a két ifju király, ugymint a
Nemtudomka sógorai, vadászni mentek, s hivták őtet is. Nem tudom. Hiszen
majd tudjuk mi, te vén bolond, és elmentek. Nemtudomka is megrázta
kantárját, a nélkül, hogy valaki látta volna és megjelent lova réz
ruhával egyetemben és eléjök vágtatott, mintha már visszajőne a
vadászatról. Ezek a midőn meglátják: ugyan ki lehet ez a királyfi?
valami külső országbeli herczeg; még a ruhája is csupa réz. Honnét jő
uraságod, nem jőne vissza vadászni? Én már elvégeztem a magamét, és
mutatja nekik az arany vadkacsát, hogy mit visz. Ennek látására egymás
szemébe néznek és mondják egymásnak: vegyük meg tőle, ha eladja: nagy
böcsületet nyerünk mi ezzel. Kérdik őt: miért adná azt az ur minékünk?
Pénzért nem, felelé, hanem ha nekem adjátok azt a két gyürüt, melyben
esküdtetek. – Egy kicsit gondolkoznak s mondják: adjuk oda, hiszen majd
csináltatunk másat az aranymüvesnél. Oda adták és kérdezék: ki lenne
személye? Én, a deszkavári király fia. Ezzel elbucsuztak és örömükben
elnyargaltak; Nemtudomka pedig megelőzvén őket, felöltözött más ruhájába
és kiállt az ajtó elé. Hát egyszer jőnek és mondják: látod, sógor,
Nemtudomka, miért nem jöttél; látd, mit vadásztunk. Nem tudom. De tudjuk
mi, szamár! Ezen megörült a király, minthogy ebben az országban affélét
nem is látott. Más nap megint kimentek volt, ismét hitták őt: gyere
sógor, vadászni. Nem tudom. A másik azt mondja: hagyj békét annak a
bolondnak. Nem tudom. Ők elmentek. Nemtudomka megint megelőzte őket
ezüstszőrü lovával, és magán is azonféle ruha ékeskedett. A midőn
megszemlélték őt, egyik azt mondja: ez a tegnapi királyfi; a másik
mondja: nem az, mivel az rézruhában volt. Megszólitják: nem jőne-e
vissza, vadászni. Nem, mivel már én elvégeztem, és mutatja nekik az
arany szarvast. Ők ezt igen megszerették és kérdik: miért adná el
nekünk. Barátim, nem egyébért, hanem ha ezen arany gyürüt homlokotokra
hagyjátok sütni. Egymás szemébe néznek; ámbátor fájni fog, de a haj
alatt senki se látja. Azonnal oda sütötte, nekik pedig szivökre szolgált
ugyan, de az öröm miatt nem igen érezték, és megint kérdezék: kihez
volna szerencséjök. A deszkavári király fiához. Ezzel elbucsuztak,
elmentek; Nemtudomka ujonnan megelőzte őket és kiállt a kapuba,
közönséges ruhájában. A midőn megjöttek, csufolták őt; látod, mit
vadásztunk! Nem tudom. Mivel nincs eszed. Nem tudom. A király most
százszortább megörült. Harmadszor is, midőn kimentek volt, hitták
sógorukat, de csak „nem tudom“ felelettel hagyta őket; a ki is eleikbe
lovaglott aranyszőrü lovával és olyanféle ruhában. A midőn meglátták,
azt találták mondani: ez megint a deszkavári király fia. A midőn már jól
közelgetett, csakugyan reá ismertek és kérdezik tőle: honnan jőne!
Vadászatról. Hát mit vadászott! Oh igen szép gyönyörü arany tuzokot. Ezt
a midőn meglátták, majd meghaltak érette, és ujonnan kérték tőle. Oda
adom ezt is, de csak ha az akasztófát hátatokra hagyjátok sütni. Azok
gondolták ugyan, hogy fájni fog, de nem látja senki, s reá hagyják
sütni, a mint meg is esett. Itten haza lovagoltak a szép állattal, ha
jóformán megszenvedtek érte, nagy dicsekedéssel is mentek a király
elibe, ki még jobban megörült, mint a többi vadaknál. Nemtudomka pedig,
a midőn elváltak egymástól, leszállott lováról, ki neki három tarisznyát
adott: mivel most nem sokára háboruja fog lenni feleséged atyjának
Kukoricza Marczi királylyal, és a midőn látni fogod, hogy igen veszt,
rázd meg a kantárt, el fogok én jőni és mi ösmeretlenül megyünk az ő
segitségére. Az első zacskónak az a tulajdonsága vagyon, a midőn akarod,
mindenféle katona jő belőle; a második akármennyi municzióra van
szükséged, megadja; a harmadik pedig élelmet, a mennyi csak kivántatik.

[Illustration]

A midőn elvégezték beszédőket ő a maga ruháját felölté és haza ment; már
akkor mindenütt keresték, hogy hová lehetett, kérdezi a felesége és
többi sógorai: hol voltál Nemtudomka? rosz hir vagyon; háborunk lesz.
Nem tudom. Más nap jött a parancsolat, hogy regvel a csata kezdődik.
Ilyen formán el kellett készülni és rendelt órára kiment a két ifju
házas király is. A mint hadakoztak, Kukoricza Marczi ugy megverte a
király népét, hogy az országból is majd kiverte. Haza jövetelkor az
egész udvar szomoruságban volt, kivált Nemtudomka felesége; mivel mindig
gondolta: mit csináljon ezzel a boldogtalannal, se beszélni, se mást nem
tud; és kérdi őt: lelkem, mit csináljak én már mostanában, ha elveszti
országát atyám, hogy éljünk? Nem tudom; és mindig örült Nemtudomka;
megfogta felesége kezét s atyja háza felé huzta, a hol épen vacsoráltak,
és csudálkoztak az ő megjelenésükön, holott soha sem szoktak eljőni
ebédre, annál inkább vacsorára; és mutogatta kezeivel, hogy itt akar
vacsorálni feleségével együtt; nagyon is szivesen fogadták, mivel soha
sem látták ilyen jó kedvét.

Vacsora közben megszólal egyik sógora: nem tudom, minek örülhet
Nemtudomka, holott inkább szomorkodni kellene. Ezen szavakra felugrik és
botját felkapva, örömmel teljesen kiabálja: nem tudom, és forgatja
botját, vág vele mindenfelé és csufolja őket mutogatással, hogy mit
félnek, ekkor megütötte mellét és mutatott az egekre ilyen mondással:
Nem tudom. Felesége és ő felkeltek, megcsókolták atyjok kezét, kiki haza
ment aludni. Csudálkozott mindenki az ő vig napján. Korán regvel mind az
utczákon állottak fegyverben; két sógora általugratott Nemtudomkához a
palotából és hivták: gyere sógor, verekedni, tegnap ugy is eleget
vágtál. Ő szomoruvá tetette magát, és mondá: Nem tudom. Midőn a többiek
már jó messzi mentek a katonasággal, megrázta kantárját; itt termett
mindjárt az ő jó lova. No! édes gazdám, meg vagy szabaditva,
megtartottad szavadat; ezentul szabad már beszélned. Kiki gondolhatja,
mely örömére volt Nemtudomkának ez a szó. Lovát bevezeti udvarába,
beszalad feleségéhez ezen mondásokkal: No, angyalom, szép feleségem, ne
félj már többé és ne is szomorkodjál; minden jól fog végződni. Felesége
igen megörült, de megtiltotta neki, hogy felfedezze még atyja előtt is,
hogy ő beszélni tud és háboruba megy. Előtte pánczélos ruhát öltött,
lovára felült, megcsókolta őt és elment. Alig hagyta el a várost, a
tarisznyát megforditotta és annyi katonaság lett egyszerre, hogy csak
szörnyüség volt; közelgetett mindig odább, és épen akkor már agyonverte
Kukoricza Marczi az ő felesége atyját, ki midőn látta, hogy hátulról is
jő egy sereg nagy futással, még jobban megiedt; de Nemtudomka fehér
zászlót küldött előre, hogy az ő segitségére jő. A király mindjárt
eleibe szaladott, hogy kihez lenne szerencséje, és mint érdemlette meg
ezt a nagy barátságot. Én vagyok a deszkavári király fia; többire leszen
még szerencsénk beszéleni; addig is megcsókolták egymást.

Az elfáradt katonák hátra küldetvén, a magáét vitte előre Nemtudomka és
mikor már két óráig viaskodtak, tetette magát, mintha megsebesült volna.
Csizmáját keresztülszuratta, és vért öntött belé, és ugy szinlette,
mintha észre sem vette volna. Ezzel hátra szaladott, s mondja: No kedves
ismeretlen király, ne busuljon, részünkön lesz a győzedelem. Egyszer
csak azt mondja a király: deszkavári királyfiu! meg van maga sebesitve.
Hol? A lábán és vér is fut belőle. Kérem tehát, adja ide nyakáról
kendője felét, hogy kössem be. Hát ha ingét kérte volna, nem adta volna
oda? Azután megint elment a viaskodás piaczára és Kukoricza Marczi
királyt egész országaig verték, sok adóra kötelezték, melyet sokáig
fizetett is.

Itten elmult a háboru, a deszkavári királyfiut hitták magokkal
embereivel egyetemben, hogy annál inkább meghálálhassák szivességét, de
ő megköszönte, hanem el fog menni ugymint más nap; a mint elbucsuztak
egymástól, ő mintha pihentetni akarta volna katonáit, leült, s mikor
amazok messzire haladtak, zacskóba hajtotta katonáit, maga frisen haza
ment, lova eltávozott, ő pedig levetette pánczélos ruháját, fölvette a
mindennaplót és feleségével beszélgetett, tudtára adván, mily
szerencsésen lett vége a harczolásnak, s kérte, hogy csak senkinek
semmit se szóljon, hogy tegyen először megérdemlett csufolódó tréfát
sógorain, hogy ő legyen vig, de semmit ne beszéljen. Arra is
megtanitotta feleségét, hogy emlitse: nem hiába mutogatott az egekre
Nemtudomka; nem hiába örült, de örömre is vált a mi szomoruságunk; más
különben kérdezze sógorait: micsoda vitézséget vittek véghez, és miért
nem vitték el Nemtudomkát erővel is harczolni, legalább megtanult volna
ott beszélni. Itten hallják a muzsikaszólásokat, kimegy Nemtudomka az
ajtó elé és nagy szomoruan nézi őket; két sógora reá kiált: No te ingyen
élő, mért élsz a világon, ha csak mindig itthon henyélsz; lásd, mi
veszekedtünk és erőnk által mindeneket meg is nyertünk. Nem tudom.

Estve nagy mulatság adatik, a hol mindenféle nagy és kis urak
megjelentek az udvari személyekkel egyetemben. Itten mindnyájának kedve
volt; Nemtudomka egyszer csak kiszökött és elment haza; háza körül
felállitotta katonáit, ágyukkal együtt, őrzésképen. Ezalatt Nemtudomka
felesége meghasználta a feltett kérdéseket; de azért csak a két sógorát
dicsérték, hanem mikor arra kellett felelniök, miért nem vitték el
Nemtudomkát, azt mondják nagy fitykén: bolondot vinni oda, az is
gondolat! Most, hogy ő nem volt a szobában, utána küldtek egy fő
generálist; de a midőn generális uram meglátta a sok fegyveres katonát,
visszaszaladt és jelenté, hogy oda követségképen volna jó menni, ki
tudja, mi van a dologban. Mindjárt néhány katonával bement hozzá és azt
mondja: a király hivatja, jőjön fel hozzá. És megszólamlik: tőle mint
atyámtól nem érdemlem, de addig föl nem megyek, mig ő maga le nem jő
hozzám. A király lement, de már akkor elveszett onnét a sok katonaság, ő
pedig letérdepelve várta őt, ugymint a királyt, kezét kérte, megcsókolta
és fölkelt. Köszönöm, édes atyám, megalázódásodat; és felöltözött
biboros bársonyos királyi ruhába és kérte atyját, hogy a többiek előtt
mutassa be. Itten mindegyik csudálkozott, hogy oly szép fiu volt, és
hogy megszólamlott, felesége a többi előtt megcsókolta.

Mostanában beszéltek a deszkavári király fiáról, hogy ha az nem lett
volna, elvesztünk volna. Ő pedig kérdezi: Ösmerik-e ezen kezkenőt? Oh,
igen is. No, tehát nem kell már keresni őt; én azért neveztem magamat
ugy, mivel deszka házban laktam; és mutat két arany gyürüt: ki ösmerné
el magáénak. A két királyleány mindjárt, egyik is másik is azt mondja:
enyém. No tehát, hogy megösmerjék a ravasz erkölcsü embereket, két
szemtelen sógorom adá nekem az arany vadkacsáért, mit ha nem hisznek,
nézzék meg a homlokukra sütött bélyeget; sőt még az utóbbi két
vadállatért az akasztófát sem szégyenlék hátokra süttetni. Ezt mindjárt
megvizsgálták és valósággal ugy találták. Nem volt itten többé oly
kedves ember, mint Dániel, a született királyfi, más néven: Nemtudomka;
kinek is a felesége atyja általadta mindjárt az országot, és
megkoronáztatta London városában. Két sógora elveszté a régi becsületet,
ő szerencsésen élt feleségével egyetemben, és a lovat magának örökre
megtartotta.



7. A szalmakirály.

Volt egyszer egy király, annak három fia és három leánya és a három fiu
gyakorta kijárt sétálni, de leánytestvéreiknek nem volt szabad kimenni,
azért is összebeszéltek, hogy ki fogják őket kérni atyjuktól. Haza
érvén, legelsőben is a legöregebbik ment be atyjukhoz és kérte, hogy
engedné meg testvéreiknek is kisétálni. Ezért a király igen
megharagudott és kihuzta kardját, a fia után hajitotta, de a fia sem
kimélte lábait: elszaladt. Más nap ismét elmegy a második fiu, de a
midőn kérését fölfedezte, ugy járt, mint a bátyja. Kérdi őket a
legfiatalabb: hát édes bátyáim, megnyertétek-e kérésteket, vagy mit
szólt atyánk? Felelék nekie: mi édes öcsénk, meg nem nyerhettük azon
szabadságot és nem is igérte meg. Igy tehát majd megpróbálom én is a
szerencsét, monda a legkisebbik, és elment atyjához, és a két bátya már
a nélkül is felinditotta őt, most még hathatósabban neheztelte kérésit;
felkapja a kést és utána hajitja nagy méreggel, a mely köntösének szélin
keresztülütődött és a szobaajtóban megállott. Erre a gyermek kihuzza a
kést az ajtóból és visszament vele atyjához. Ha uram atyámnak ugy
tetszik, én kész vagyok értök áldozatul lenni. Az atyja, mint okos
ember, látja, hogy olyan bátor: valaha lehet belőle jó vitéz, de
mindazonáltal mondja fiának: nem tudjátok, hogy meg van jövendőlve, hogy
ha három testvérteket kieresztem, el fognak ragadtatni, a mi igen nagy
fájdalmam lenne. Feleli a gyermek (fiu): kedves atyám, azok még nem
tudják ezen a világon mi a jó, avagy rosz, holott a tömlöcznél is
erősebb helyen vannak, azért legalább némely időkre legyen szabad velünk
kijönniök. Sok könyörgés után megengedte, de csak két órára, de mondá:
ha elragadtatnak testvéreid, neked is meg kell halni. Megköszönte édes
atyjának szivességét, s nagy örömmel ment bátyjaihoz és tudtokra adá a
kért megnyert engedelmet. Csakugyan dél után el is mentek azon bezárt
helyre, hol testvéreik voltak, és megfogott mindegyik egyet és ugy
kimentek a rózsás kertbe sétálni.

A midőn kinyitották ajtaját, azonnal elkapta a legöregebbet a nap, a
középsőt a hold, a legkisebbiket pedig a szél. A három fiu testvér
bezzeg megiedt ezen szörnyü eseten, de főkép a legkisebbik, mivel
fogadta, hogy vissza fogja őket vinni. Tehát kénytelen volt az egész
történetet atyjának megjelenteni, ki miután megértette leányai
elragadtatását, mindjárt siralomházba tétette őt, és összehivatván
tanácsosait, kérdezte: micsoda büntetést érdemel az ő fia, elbeszélett
cselekedeteiért? A tanácsosok, ki akasztófára, ki agyon lövetésre
itélték. Hanem volt a tanácsban egy öreg király, ki is csak hallgatta a
mondott itéletet, és mostanában felszólalt: érdemes uraimék! azért a
gyermek nem méltó a halálra, mivel ha tudta volna minden bizonynyal,
hogy elragadtatnak, nem vitte volna őket sétálni, de minthogy meg volt
jövendőlve az ő elragadtatásuk, lehet, hogy jobb helyen vannak, mint
voltak; azért csak azt itélem, hogy csapassék ki a király országából és
soha többé ne legyen szabad neki visszajőni. Ezen javaslatra reá is
állottak, és leirva az itéletet megküldték atyjának, a ki is midőn
elolvasta, aláirta a mit végeztek, hogy véghez vitessék és csakugyan
országából kicsapatott a legfiatalabb, kit a királyné igen nagyon
sajnált, de mit tehetett felőle, kivált mikor gondolta, hogy idegen
országban hogy fog ő tengődni, a mi több, még vadak is megehetik. Azért
egy szolgájától örök emlékezetül egy arany órát és jó nagy summa pénzt
küldött utána ezen parancsolattal, hogy ha megszorul valahol és édes
anyját látni kivánja, nyissa fel óráját, az mindig meg fogja
vigasztalni.

Nincs már maradása a királyfinak se hegyen, se völgyön, és ha eszébe
jutott neveltetése, bánkódásában majd hogy meg nem halt. Utazása közben
talált a hegynek oldalában egy lyukat, mely igen mélyen beszolgált s
végét nem lehetett látni, s gondolván: akár ily szomoruan éljek, avagy
igy muljak ki, de mégis ezen lyukba bemegyek, mig csak végét nem érem.
Ment is valamely tizenkét napig és jó messzire világot látott, s
gondolta, hogy ott ki fog érni a lyukból. Közelebb menve látja, hogy egy
kősziklából ház vagyon kivágva, bemász az ablakán, lát tizenkét szál égő
gyertyát, mellettök egy öreg ősz szakálu asszony imádkozik, kinek a
homlokán van egy szeme. Bement mégis hozzája és mindjárt anyjának
nevezte. Feleli az öreg asszony: isten hozott, királyfi! már két hete,
hogy várlak és fenem a fogamat rád, majd megeszlek. Mondja a királyfi:
édes öreg anyám, ugyan mit tudna én rajtam enni, holott nincs annyi hus
rajtam, mint a bőregéren. Köszönd gyermek, hogy igy feleltél, mivel
tizenkét fiam van, nehéz kereskedők, azoknak lettél volna vacsorául
elkészitve, de már ne félj. E mellett jó vacsorát ad neki az öreg
asszony és aludni mentek; mig aludtak, előjött a tizenkét zsivány, és
felköltötték anyjukat. A legkisebb még be sem jött az ajtón, már
megérezte, hogy van valami idegen a szobában, s monda: édes anyám!
micsoda nyers szagu van a szobában? hiszen régen meg kellett volna már
sütni. Feleli az öreg anya: szavaimra igen helyesen felelt, különben
szerencsétlenségén sajnálkoztam; ti is engedjetek meg neki. Aztán a
tizenkét zsiványnak eleikbe tette a vacsorát, mihez a királyfit is fel
akarták költeni, de álmossága miatt nem lehete felkölteni; hanem vacsora
után megparancsolták anyjuknak, hogy a háztól jó móddal igazitsák el a
királyfit, különben el kell vesznie. Mikor fölébredt a királyfi,
reggelizett, és utnak indult, de az öreg asszony megállitja őt:
hallod-e, édes királyfim! kövesd tanácsadásomat. Most hét esztendeje
volt itt egy király kertészének a fia, ki oly termetü és ábrázatu volt
mint önnön magad s Péter volt a neve. Azért menj te is azon városba,
mely a lyuk végén látszik és menj igenyest a király kertészéhez és
valljad magad a kertész fiának. Most pedig adok egy halállovat és
széllámpást; erre a lóra ülj fel és menj isten hirével, mert gyalog igen
sokáig ki nem érnél. Midőn a lyuk szájához érsz, akaszd e lámpást a ló
nyakába, és balra ne térj, hanem jobbra.

Ugy is esett a dolog; felült a lóra, és vevén kezébe a lámpást, egy
gondolat alatt kiért a királyfi. Akkor ló nyakába akasztotta a lámpást
és visszaeresztette, maga pedig gyalog tovább ment és jobbra tért, de
utja igen homokos volt; mennyit előre, annyit hátra; s nem különben a
nagy melegség igen igen megizzasztotta, s nem győzvén tovább tartani a
szomjuságot, földre esett. Ezután fölveté szemeit az ég felé, hogy
micsoda kegyetlen pusztán kell neki szomjuság végett meghalni,
gondolatjában bucsut vett minden rokonától. Ekkor eszébe jut anyjától
kapott adománya, veszi az arany órát, felhuzza és gondolkozik, mikor mul
ő ki e világból. A midőn kinyitja, kiugrik belőle egy inas, és monda:
fölséges királyfi mit parancsolsz? Ezen szinte megiedt, s azt felelte:
mostanában semmit se parancsolok. Ismét becsukja óráját és az inas
eltünt; de gondolta: talán jó volna még egyszer kinyitni az órát és ki
is nyitotta; hát az inas kiugrott s kérdezte: mit parancsol a királyfi?
Nem egyebet, minthogy étel, ital elég legyen egy aranylábu asztalon.
Alig hogy kimondotta, hát már minden készen volt. A királyfi is előbb
ivott, aztán kedve szerint jóllakott; becsukta óráját és tovább ment, és
beért azon városba. A király felől tudakozódván, megmutatták neki;
bement a kertészhez és nagy örömmel fogadá az őtet. Isten hozott, fiam,
Péter! azt gondoltam már, hogy odavesztél; és nagy öröm közt bevezette,
egyről másról tudakozódott, a melyekre igen alkalmatosan megfelelt.
Kérem, uram atyám, adjon nekem egy különös szobát, mivel az én kitanult
mesterségemhez az illik; a melyet megkapott. Minthogy ideje volt a
nyugvásnak, lefeküdt; ekkor mintegy éjféltájban kinyitja óráját, az inas
kiugrik és kérdezi: mit parancsol, fölséges királyfi? Azt, hogy nekem
oly szép virágot készits, melynek párját sem lehet találni, és tedd az
asztalra. Midőn megviradt, kivánta látni Péter fiát az öreg, és be
talált nézni az ablakon s a nagy világosság majd hogy el nem vette szeme
fényét, azt gondolta, tüz; s reá kiált: gyere ki, Péter! Péter felelé:
ne tartson semmitől; semmi baj. Ekkor kinyitotta az ajtót, hát látja az
öreg az elkészitett virágot, melynek párját soha sem látta, és mondja
fiának: valóban szép; és jól kitanultad mesterségedet; nem hiába
vándoroltál hét esztendeig. Erre azt feleli: ezen virágot édes atyám
adja a legöregebbik királyleánynak; melyet át is adott, és nagy öröme
volt benne a királyleánynak és kérdezte, hogy hol vette. Az én tulajdon
Péter fiam csinálta. Jól megnézvén a virágot, látja királyleány, hogy
igen mesterségesen van reá irva: a ki ezen virágot meg akarja venni, egy
országot adjon érte; azért szerette volna megtudni, mely okból
ajándékozta neki, holott másnak ily drágán adja, de mégis abban hagyta a
kérdést.

[Illustration]

Másnap megint olyan virágot csinált Péter, de az még kecsegtetőbb volt,
és reá volt irva, hogy két országot ér, s ezt a második testvérnek adá.
Harmadnap még gyönyörübbet csináltatott, a mely negyedfél országot ért
és a harmadik testvérnek adta. Történt pedig egykor, hogy bált tartott a
király; külső országi fejedelmeket is összehivott. Mutatja virágát a
legöregebbik, s azt gondolta, hogy csak magának vagyon az; de a midőn
két testvére mutatá a magáét, csak akkor bámultak a virágok szépségén,
és megegyeztek, hogy a virágot felteszik fejökre; majd fognak
csudálkozni a bálban; mit meg is tettek; és a világosság ugy elvette a
gyertyák világát, hogy csak épen e virágoknak volt erejök. Midőn
meglátták a vendégek, azt gondolták, hogy az egész szoba tüzben van;
némelyek megijedtek, némelyek csudálkoztak. A mint vége lett a bálnak,
hazájába ment mindegyik. Kevés idő mulva a leányoknak kedvök lett volna
férjhez menni; atyjok ki is hirdette, hogy mindenféle embernek szabad
megjelenni. A mint megjelentek a kérők, a két idősb hamar kiválasztotta
maga társát, de a legifjabb nem talált magának; hanem az udvari népet is
kihivatta; s mikor megjelentették, hogy itt vannak már, a szobaleány azt
mondja: fölséges kisasszony, a jelentés nem igaz, mivel Péter még a
kertben dolgozik. Tehát mindjárt küldtek Péter után, a ki azonnal
megjelent. A mint valamennyit megnézte a legifjabb, hát Pétert
választotta. Ezek után megesküdtek valamennyien és lakodalmat nagyot
tartottak.

Ezek után találkozott egy miniszter, ki a királykisasszonyért nagyon
haragudott Péterre, holott ő jobban megérdemlette volna a
királykisasszonyt. Ugyanazon okból gondolkozott is, hogy mint veszthetné
ki őt a világból. A többi között volt a rezidenczia előtt egy nagy
kőszikla, tehát azt fogta Péterre, hogy feleségét tegnap gyalázatosan
kiszidta volna a kertben, s felesége azt mondotta volna: nem is tudom,
mint szerethettem beléd, talán mesterségedért? Melyre azt felelte volna:
nem csak tégedet, hanem azt a kősziklát is, mely atyád háza előtt van,
egy éjtszaka elhordatnám, helyét felszántatnám, buzával bevetném,
learatnám, s regvelre még kalácsot is ehetnék atyád belőle. Ezt hallván
a király, magához hivatta Pétert, és mondá neki: mit cselekedtél tegnap,
és mit mondottál? ha mindazt el nem végzed: odalesz életed. Péter e
felől mind nem tudván semmit, egy kevés időnek hallgatása mulva kérdi a
királytól: mi lehet az? Feleli vissza nagy haraggal: jól tudod te a
tegnapi cselekedeted feleségeddel, és hogy mit mondottál; és elbeszélte,
a mint feljebb emlitettük. Ezek után Péter nagy szomoruan elment és
gondolkozott, hogy ki lehetett az a csalárd, a ki őt igy beárulta. Többi
között felnyitja óráját, s kérdezi az inastól, hogy meg lehetne-e
mindezt cselekedni? a melyre is felelt: igenis. Azután szomorunak
mutatta magát, és a midőn a felesége kérdezte volna: mi bajod?
elbeszélte neki, a ki is nem győzött rajta eleget csudálkozni. Azonban
éjszaka idején ezt mind megcsinálta az inas és mondá Péternek: a ki azt
reád fogta, háromszor fogja kilelni a hideg, s erről megösmerheted a
ravasz embert; a ki neked vermet ásott, maga fog bele esni.

A midőn megviradt, látják, hogy a parancsolt dolog véghez vitetett.
Jelentik a királynak, de ő lehetlennek állitotta, hanem a midőn kijött,
csudálkozott a csinálmányon és Péter a becsületét kettősen visszakapta.
Itten a miniszter igen mérgelődött, ismét nagyobb kigondolt hazudságot
formált, hogy mit cselekedett volna tegnap Péter a feleségével, és
elárulta a király előtt rutabbul mint elsőbben, és a felesége azt
mondotta volna: nem hiszem, hogy ördögi mesterséggel nem birnál; de
Péter azt felelte volna: hogy nem csak tégedet nem tudtalak volna
elvenni, hanem azon kősziklát is vissza tudnám tenni, mely a rezidenczia
előtt volt és a tetején egy szalmaszálon palotát, a palotától egész a
király házaig arany hidat tudnék csinálni. A király hivatja Pétert és
nagy haragosan megmondotta, ha ezt nem teszed: halál fia leszesz. Itten
Péter nagyon megiedt, és nagy szomoruan haza ment; felesége kérdi: mi
bajod? felelé: mi haszna, ha megmondom is, te arról nem segitesz. Ekkor
félrement és óráját ismét kinyitotta azzal a kérdéssel: lehet-e ezt
megcsinálni? a melyre felelte: igenis, csak te ne busulj, édes gazdám. A
ki ezt reád fogta, két hónapig fogja rázni a hideg. Más napra kelvén az
idő, jelentik a királynak, hogy a parancsolt dolog kész volna; el nem
hitte, hanem azt a szolgát, a ki jelentette, nagyon megsebesité. Ismét
bemegy a másik jelenteni, annak sem hitte, hanem kiment mégis megnézni,
hogy igaz-e, és látja, hogy valósággal ugy vagyon és csudálkozott azon a
raritáson; Péter pedig feleségestől fönt volt a szalmapalotában; a midőn
fölébredtek, tekintenek széjjel és körülbelül az egész tartományt látják
s magok is elcsudálkoztak. Itten karon fogva elmentek atyjokhoz, ki épen
az arany hidon csudálkozott, és fölmenvén a palotába, nem győzött eleget
álmélkodni a garádicsokon, a fortélyos mesterségeken, és ott maradt
ebédre, ebéd után pedig Péterrel kimentek vadászni. A miniszter
fölgyógyulván betegségéből, észrevette, hogy Péter nem volna oda haza;
elment a feleségéhez és mondá nekie: fölséges királyné, azon sehonnaiból
lett király nem érdemli a királyságot, hanem az akasztófát, mivel ha
meggondoljátok, ti szalmakirályok vagytok, s már a városban is ugy
folyik a hiretek, mivel a palotád is szalmán áll és ezt a te urad mind
ördögi mesterséggel teszi. Vedd be tanácsomat, fölséges királyné, és
mondd neki: te nem magad vagy, hanem ördögökkel határos. Alig hogy
végezte beszédét, hát ehol jő Péter; a miniszter elbujt az ajtó megé;
mikor belépett a házba, elibe ugrik felesége: no, te átkozott, mostan
kitanultam ördögi mesterségedet vagy talántán magad is az vagy, mivel
mindenütt csak szalmakirálynak hivnak. Azonban kinyitja Péter az órát és
inasát bizonyságra híja: már mostanában mondd meg feleségemnek: ördögi
mesterség-e? feleli: nem, hanem egyedül isten segitsége által vagyon;
azonban óráját felakasztja szögre, ezt pedig jól látta a miniszter és
csak azon gondolkozott, hogy mint lophatná el azt és egész éjtszaka ott
maradt az ajtó mellett, és várta, mig csak el nem aludtak. A midőn
hallotta őket hortyogni, lassan odament és levette szögrül az órát;
elmegy ki a palota eleibe, kinyitja az órát, hát kiugrik belőle az inas:
mit parancsolsz te ravasz, uramnak elárulója? Én semmi egyebet, mint
hogy ezt a palotát az arany hiddal együtt ugy elvidd, mintha itt sem
lett volna, hogy az isten se tudja hová lételét; és ezen királyt, ki az
ágyban fekszik, hagyd itt a kősziklán, engem pedig a királynéval vigy
el.

Másnap fölkelt Péter, hát látja magát a sziklán; feleségét, palotáját,
nem különben óráját igen nagyon sajnálta; fölkelt a király atya is, hát
látja, hogy sem arany hid, sem palota, és felküldte lajtorján cselédjét
a sziklára, hogy a mit ottan lelnek, hozzák le; hát csak Péter uramat
lelték és lehozták, de ő még csak szólni sem tudott szomoruságában.
Ekkor mondá atyja: ne busulj fiam, Péter; viszek én még neked
házastársul valakit, csak ne epeszd magad; de Péter felelé: nekem nem
kell, ha azok oda vannak, magam is addig busulok, mig reájok nem akadok.
A király nem tarthatta őt; utravalót adott neki négy társzekér pénzt és
a mellé őrizetül katonaságot. A midőn már a városból kiment, talála egy
kápolnát nem messze; mindjárt gőbölöket vett három társzekér pénzből és
az ó törvény szerint megégette áldozatul; a negyedik társzekér pénzt a
katonaságnak kiosztotta; maga pedig utnak eredett. Sok idő mulva
elérkezett a nap anyjához, s még messziről meglátta elragadott legidősb
nénjét, kit nem ismert meg, hanem a ki őt megismerte és eleibe jött és
megcsókolván kérdezte: hol jársz, édes öcsém! Engemet a nyomoruság
hozott ide. Ezt meglátta a nap anyja, fenyegette leányát, hogy minek
adja magát idegen emberhez. Mondá a leány: hogy soha sem látott volna
kend fia engemet, ha ez az öcsém nem lett volna, mivel ő kikért
bennünket sétálni és egy akkori alkalmatosságnál kapott el a kend fia; ő
szegény, azért lett bujdosóvá. Az anyja mondá: adj neki enni, inni, és
mondá, hogy várja meg sógorát, mig haza jőne.

Estve felé lett az idő, haza jött a nap fia, s még messziről meglátta,
hogy itt van sógora. Miért fáradsz ilyen messzire sógor? Feleli Péter:
kedves sógor uram, tudom, hogy eleget jár kel a világban, ha látta
valahol palotámat és arany hidamat, azért fáradozok. Mondá a nap fia:
láttam, midőn fölépült és magam is csudálkoztam szépségén, de hová lett,
nem tudok semmit felőle; azért, sógor, elkisérlek egész a holdvilágig,
hol a középső nénédet megtalálod, talán többet fog tudni róla, mivelhogy
éjtszaka is jár. Elmentek a holdvilághoz. Itt is meglátta nénje,
kiszaladt elibe és megölelte, s kérdi: mi vetett ennyire tégedet?
Meglátja ezt a hold anyja, kezdi pirongatni leányát, hogy nem elégszik
az ő fiával, hanem még jövevényhez adja magát. Feleli: az az én testvér
bátyám; ő mi érettünk bujdosik, mivel ha ő nem lett volna, soha sem
látott volna engem a kend fia. A hold anyja is szivéből fogadta, és
marasztalta, hogy várja meg sógorát. Csakugyan kevés idő mulva elő is
jött és tudakozta sógorát, hogy miért fáradoz; ő is mondta, hogy látta,
de most már nem tudja hol lehetne palotája, arany hidja. Azért sógor,
menj el a szél anyjához, ő tán többet fog mondani. Midőn oda ér, ismét
meglátja testvér huga, kiszalad eleibe és szánakozik fáradozásán. Ezt
meglátta a szél anyja, s reákiált: mit akarsz te idegen emberekkel, nem
éred be az én fiammal? mondja: hisz ez az én testvér bátyám, ennek
köszönheti a kend fia, hogy engem megkapott, mert ha ő nem lett volna,
soha sem látott volna. Az anyja is sajnálta őt, és mindenekben
kedveskedett neki, marasztalta, mig a fia haza jő; nem sokára haza is
jött a szél, látja a sógorát, és bujdosása okáról kérdezősködik. Péter
keservesen előszámlálta minden eseteit, nem különben ékes
rezidencziájáról. Kedves, édes sógorom, még benned van reménységem,
igazits az én elszámlált történetimnek megtalálására, mivel nem csak
kivülről való jószágokat, hanem rejtekhelyeket is megjársz. Mondja szél
sógora: tiszta szivemből segitenék, de én bizony azon időtől fogva nem
láttam, mióta onnan elvitték. Ezen szavakra majd hogy el nem ájult
Péter, s minthogy igy epesztette magát, összehivja cselédeit a szél és
parancsolja, hogy körülbelül nézzék össze a világot, hol látnák meg
valahol azt a rezidencziát, és pedig mig a vacsora elkészül. Csakugyan
el is indultak a szelek, várakat, kastélyokat összerontanak, és
hamarsággal visszatértenek, de se egyik, se másik nem hozhatott jó hirt
felőle. A vacsorához ülnek, de bánatjában Péternek enni sem volt kedve,
hanem halálnak gondolta magát; ekkor vigasztalására mondja szél sógora:
kedves sógorkám! már hét esztendő óta egy szél nevezetü ló neveltetett
itt számodra, ha csak azon reá nem találsz, különben nem tudom mint
teszed szerit. Itten megszólitja legkedvesebb fiát a szél, hogy menjen
el az egeknek urához s kérdezze meg szent Pétertől: nem tudna-e valamit
az ékes rezidenczia felől; ki is nagy hamarsággal feleletül csak azt
hozta, hogy az egek ura legkisebbet sem tud felőle; de minthogy Péter a
gőbölöket megáldozta, tehát kegyelemből egy arany vesszőt küldött neki,
melylyel akár földet avagy kősziklát megvág, megnyilik előtte. Más napra
kelvén a dolog, Péter király fölserken álmából, hugától, sógorától
keservesen elbucsuzik, felül a szél lóra, veszi az arany vesszőt, egy
gondolat alatt a tenger hetvenhetedik szigetjében találta magát, mely
sziget olyan magas volt, hogy annyira nem szolgált a szemnek
világossága, és oldalán gyémántok függöttek láncz formában. Tehát
megvágja ezen rettenetes kősziklát az arany vesszővel, és mindjárt
megnyilott. Befelé vette utját és egy két pillanat mulva az egerek
világába, azaz a harmadik világba ért, hol a vár falai, bástyái mind
szalonnából, disznólábból voltanak, körül pedig az őrállók egerekből.
Kérdezvén, mit csinálnak, vagy kié ez a vár? a többiek közül, feleli egy
egér őrálló, hogy ez az ő királyok rezidencziája. Péter meggondolta
magát és ment egyenesen a királyhoz, megfogván a kilincs madzagját, mely
kolbászból volt, ki akarta nyitni, hát csak a kezében maradt. Itten az
ajtón csak kaparász, meghallja az egérkirály, miniszterét küldi, hát
látja, hogy egy rettenetes nagy ember, a ki be akar jőni, s
megjelentette. Azonban bement Péter és meghajtotta magát az egerek
királya előtt, a ki is szivesen fogadta. Hallod-e felséges király, ha
rezidencziámat megtérited, öt esztendőre való gabonát adok. Feleli az
egerek királya: barátom: én most hallok rezidencziádról, hanem légy
várakozással, mig népemet összehivatom. A mint összegyültek az egerek,
kiadta parancsolatban, hogy a ki hirt tud a rezidencziáról, nagy
tisztséget, ajándékot kap. Mind azt kiáltja: nem láttam, nem tudom.
Péter itt sem maradhatott, hanem elment; azon idő alatt pedig jelenti
magát egy kopasz egér, hogy ő tud valamit a rezidencziáról, hogy az igen
szoros helyen vagyon; hogy ő is életével játszott, hogy kiszabadulhatott
onnan.

[Illustration]

Mindjárt Péter után küldött és mondá az egerek királya: ezzel az öreg
katonámmal fogsz elmenni, ő tudja hollétét. Az egér reá tekintett s
mondá: fölséges király, oda lehetlen bemenni; de a király
reárivalkodott: hogy ha oda nem vezeted ezen jámbort, mindjárt agyon
lövetlek. És csakugyan el is ment Péter az egérrel s tudakozódott a
rezidencziáról, nem különben órájáról és feleségéről. Az egér azt
mondja: egy szalmaszálon van a rezidenczia, egy férfi és egy asszony
lakik benne, az órát mindig nyakában hordozza a férfi; lehetlen neked
odajőni velem, hol magamnak is szorultságot kell szenvednem. Mondá
Péter: én nem is kivánkozom, csak órámat megkaphatnám. Tehát csak
leendjen békével, elhozom én az arany órát. A mint odaérkezett
éjféltájkor, feküdve találta mindkettőt. Lerágja nyakából az arany
lánczot és kiveszi. A mint hallja az óra petyegését, mondja: ne lármázz,
régi gazdádnak viszlek; és hamarjában Péterhez érkezett, általadja neki.
Péter legelsőbb is megcsókolta óráját, ugy nyitotta ki, midőn kiugrott
az inas és kérdezé: mit parancsolsz, régi jó gazdám? Azt, édes szolgám,
hogy ezen egereknek öt esztendőre való gabonát készits; máskülönben azon
minisztert, ki eddig feleségemmel élt, vidd fel oly kősziklára, hogy ha
megfordul, mindjárt leessék és törje ki a nyakát, a rezidencziát pedig
feleségemmel együtt régi helyére szolgáltasd.

Mindezeket megcselekedte Péter hiv inasa, s midőn megregveledett, a
csalárd miniszter maga maradott egy irtóztató magas kősziklán; a mint
fölébredett, iedtében megfordult és leesett a földre, a hol is lelkét
mindjárt kiadta. A mint mostanában regvelre minden a maga helyén volt, a
király kinéz az ablakon az időt nézni, hát látja, hogy ott a
rezidenczia, az arany hiddal egyetemben, és felöltözködött és elment a
rezidencziába és kérdezi: ki vagyon ide haza? Mondják, hogy
valamennyien. Nagy örömmel szalad az ajtóra, és zörget; itten Péter
felnyitotta, hát látja, hogy az ő király atyja, ki előtt is leborult és
kezeit csókolta; felesége hasonlóképen az ágyból kiugrott, és ugy
örültek, csakhogy még egyszer őket az isten visszavezethette. Itten
elbeszélették történetöket, hogymint és hol voltak, hogy miniszter uram
hol maradt, a ki már valósággal agyonütötte magát. Felesége megfogadta,
hogy többé senki meg nem fogja csalni; Péternek ugyan nehezen esett az
utazás, de nem tudott elég hálát adni az istennek, hogy ez
alkalmatossággal elragadott testvéreit láthatta; hanem ezentul nagyobb
gondviseléssel volt órájára; és elbeszélte a maga történetét, hogy
micsoda nemzetségből való, miért lett oly szerencsétlen; akkor
csudálkozott a király és a felesége; igy ő soha többé atyja házához nem
ment, hol a két bátyja, ha él, még most is együtt van.



8. Több hétszer esküdni, mint egyszer.

Egyszer volt, honnan volt, még az operencziás tengeren is tul élt egy
szegény ember feleségestől, a ki igen derék személy volt. Ezt megtudta
az ördög s az asszonyhoz járt szerelmeteskedni, a nélkül hogy az asszony
maga is tudta volna. Egyszer odamegy az ördög s kéri az asszonyt, hogy
adja oda neki, a mit a házánál nem tud. Hiszen én mindent tudok
házamnál, mond az asszony, de az ördög mégis csak kérte, hogy adja oda
neki, utoljára is odaadta az asszony, ki teherbe esett és ugyan nem a
férjétől, hanem az ördögtől s ez volt a mit nem tudott. Egyszer hát
megszületik a fiu, már nagy volt, mikor eljött az ördög, és mondá az
asszonynak: no, hát ezt a fiut igérted te nekem, ez az, a mit nem
tudtál; már most elviszem. Az asszony sirt rítt, de az ördög még is
elvitte. Az ördögnek volt otthon egy leánya; a fiut pedig Dénesnek
keresztelte; leánya már akkor tudta az ördögi mesterséget, de a fiu még
nem. Egyszer a vén ördög felesége behivja a vén ördögöt és mondja neki:
te vén kutya! tanitsd már ezt a fiut valamire; ma holnap megvénül s még
nem tud semmit. Ekkor estve mindjárt behivta az ördög Dénest és
parancsolta neki, hogy az udvart szántsa fel, vesse be kölessel, hogy
reggelre aratni lehessen. A fiu igen busult, Ilona hítta be vacsorára,
de ő nem ment; kérdezte Ilona: mi baja, min busul? Hogy ne busulnék,
mikor azt parancsolta a vén dög apád, hogy ezt az udvart fölszántsam,
kölessel bevessem, hogy reggelre aratni lehessen. A lány azt mondja
neki: ne busulj semmit, adok én néked egy sipot, ha azt megfujod, jőnek
te hozzád emberek; ne iedj meg tőlök, azok azt fogják mondani: mit
parancsolsz? Te pedig mondjad, hogy ezt az udvart szántsátok fel,
vessétek be kölessel, hogy holnap aratni lehessen. Egyszer jőnek az
emberek; kérdezik: mit parancsolsz? Ő azt mondja nekiek: ezt az udvart
szántsátok fel, vessétek be kölessel, hogy reggelre aratni lehessen.
Reggel, mikor kijön a vén ördög, látja, hogy minden ugy van, a mint
parancsolta. Másnap megint behivja Dénest. Egy erdő volt s azt mondja
neki, hogy az erdőt kiirtsa és vesse be buzával, hogy más nap délre
aratni lehessen. Ekkor megint busult a fiu, még a vacsora sem kellett
neki; a leány kérdezte: mit busulsz? Hogy ne busulnék, felelt a fiu,
mikor azt parancsolta a vén dög apád, hogy ezt az erdőt kiirtsam,
buzával bevessem, hogy holnap délre aratni lehessen. Ej, ne busulj
semmit, mondja Ilona, itt egy kis síp, fujd meg ezt, majd jő sok ember s
kérdezik, hogy mit parancsolsz, s te mondd meg nekik, hogy ezt az erdőt
kiirtsák, bevessék buzával, hogy holnap délre aratni lehessen. Hát
egyszer megyen a sok nép, kérdezik Dénestől: mit parancsolsz? Ez mondta
nekik, hogy ezt az erdőt kiirtsátok, buzával bevessétek, hogy holnap
délre aratni lehessen. Más nap délben nézi a vén ördög és jól van
minden. Harmadik nap megint behivatja Dénest s azt mondja neki: no,
holnap délre egy várat épits ezen az udvaron viaszból, hogy benne
ebédelhessek, mert különben, ha ezer lelked lesz is, meg kell halni.
Megint busult a fiu, még a vacsora sem kellett neki. Megy hozzá Ilona,
kérdi Dénestől: miért busulsz? Hogy ne busulnék, mikor az a vén dög apád
azt parancsolta, hogy holnap délre itt az udvaron egy viasz várat
épitsek, hogy benne ebédelhessen, különben ha ezer lelkem lesz is, meg
kell halnom. Ilona mondja neki: Ej ne busulj, szivem szép szerelme! itt
egy síp, ha ezt megfujod, jő mindenfelől sok méh, s ha megparancsolod
nekik, azok mindjárt megcsinálják. Egyszer hát megfujja a sípot Dénes;
jőnek mindenfelől a sok méhek, s kérdezik: mit parancsolsz? Dénes azt
mondta nekik, hogy holnap délre az udvaron egy viasz várat épitsenek,
hogy benne lehessen ebédelni. Ekkor kimegyen a vén ördög, hát látja,
hogy megvan a mint parancsolta. Most azt mondja a vén ördög felesége a
vén ördögnek: eredj, te vén kutya, nézz széjjel; hátha lányod csinálja,
mit fiadnak parancsolsz. Tehát a vén ördög elzárta őket egymástól, a
leányt egy kis szobába, s megparancsolta a fiunak estve, hogy holnap
reggelre a tulsó udvart, mely tele van kősziklával, szántsa fel és vesse
be, mert különben, ha ezer lelke lesz is, meg kell halnia. Busult, sirt,
rítt a fiu, mert már a lánynak sem volt több sípja, meg el is zárták
tőle. Oda megyen hát mégis a lány szobájának kulcslyukához, mondja neki:
hogy a kutyák, ebek nyalják fel annak a vén apádnak a vérét, azt mondta,
hogy azt a tulsó sziklás udvart szántsam fel, vessem be buzával, hogy
holnap délre aratni lehessen, különben, ha ezer lelkem lesz is, meg kell
halnom. A lány mondja neki: ne busulj, szivem szép szerelme! elszökünk,
itt hagyjuk ezeket a vén kutyákat; majd köpök én hármat a ház közepire;
az első azt fogja mondani, ha hivnak, hogy most öltözöm, a második, hogy
mosdom, a harmadik, hogy mindjárt megyek. Ugy is lett; a lány kiment a
kulcslyukon a fiuhoz, felült egy tüzes lapátra, a fiut a hátára vette, s
mentek, mint a gondolat heted hét ország ellen. Reggel hivják a lányt,
azt mondja az első köp, olyan hangon, mint a lányé volt: most öltözöm.
Megint hivják vagy egy óra mulva, azt mondja a másik köp: most mosdom;
megint hivják vagy egy óra mulva, azt mondja a harmadik köp: mindjárt
megyek. Várták a lányt, nem ment. Ekkor a vén ördög felesége mondja a
vén ördögnek: eredj, te vén kutya, hát ha elszöktek. Akkor bemegyen a
vén ördög a házba s nem talál senkit, csak a három köpöt. Mindjárt
mondja a vén ördögné a vén ördögnek: megmondtam, kutyák, ebek nyalják
fel a véredet, vigyázz reájok, most eredj utánok, különben, ha ezer
lelked lesz is, meghalsz. Ekkor a vén ördög felült egy tüzes szénvonóra
és ment utánok és már csaknem elérte őket, mikor a lány azt mondja a
fiunak: Dénes, szivem, lelkem, nézz hátra, igen ég az én bal orczám.
Dénes hátra nézett, azután mondá a lánynak: nem látok én egyebet, csak
egy nagy fekete borulatot. A lány mondja: no! az a mi apánk; hanem már
most mit csináljunk? Én válok itt kápolnának, te pedig abba egy öreg
papnak; le fog ide szállani a vén dög és kérdezni fogja: nem láttál-e
ilyen meg ilyen fiatalokat? te pedig csak azt mondd neki: bizon nem
láttam én, pedig itt vénültem meg. Ugy is lett; a vén ördög leszállott a
kápolnához, kérdezi a paptól, nem látott-e ilyen s ilyen fiatalokat.
Dénes pedig mondja: bizon nem láttam, pedig itt vénültem meg, madárnál
egyebet. Akkor a vén ördög megfordult, haza ment. A felesége kérdezi
otthon, hogy nem látta-e őket. Mondja neki a vén ördög: nem láttam én
egyebet egy kápolnánál, abban meg egy öreg papot. Kérdeztem tőle: nem
látott-e ilyen meg ilyen fiatalokat, azt mondta: ott vénült meg, még sem
látott madárnál egyebet. Ekkor mondja a felesége: hiszen te vén bolond,
abból a kápolnából csak egy forgácsot hoztál volna, mindjárt haza jöttek
volna.

[Illustration]

De Ilonáék, mihelyt apjok elment, fölkeltek, mentek heted hét ország
ellen, egy hegyen leültek pihenni s ott hétszer megesküdtek, hogy ők
soha el nem hagyják egymást. A vén ördög felesége meg ütötte, verte a
vén ördögöt, hogy menjen keresse a fiut, meg a lányt; a vén ördög ekkor
még haragosabban felült egy tüzes lapátra, és ment utánok heted hét
ország ellen. Ekkor megint mondja a lány a fiunak: Dénes, szivem,
lelkem, nézz hátra csak, mert igen ég a balorczám, mit látsz? Nem látok
egyebet, mondja Dénes, csak egy nagy veres borulatot. Ekkor mondja a
lány a fiunak: no még eddig kikerültük a veszedelmet, de már most látom,
hogy vissza kell mennünk, hanem mégis próbáljunk valamit, én válok itt
egy tónak, te meg egy nagy arany kacsának a tóba; fog téged kergetni az
a vén ördög, de vigyázz, hogy csak egy tollad szála se veszszen el, mert
akkor vissza kell menni. A lány tónak válott, a mint mondta, Dénes pedig
egy arany kacsának belé. Egyszer leszáll a vén ördög a tóhoz, kergeti a
kacsát egyik szélétől a másikig, s már meg is éhezett, utoljára
felszedte vette magát, haza ment, de megátkozta a fiut, meg a lányt,
hogy hét esztendeig ne beszéljenek egymással.

Mikor elment a vén ördög, ugy elvált Dénes Ilonától, hogy még azt sem
mondták egymásnak: isten áldjon meg. Ilona egy jobb kéz felől való
városba ment ott beállott szobalánynak, Dénes pedig a bal kéz felé való
városba ment, hol egy király lakott, annál beállott kályhafütőnek. Volt
annak a királynak egy igen szép lánya; kérték mindenféle királyfiak, nem
ment senkihez se, hanem csináltatott egy magas oszlopot a kapufélfa
mellé, arra egy koszorut tett s azt mondta, hogy ahoz megyen, a ki azt
lekapja; próbálták sokan, nem tudta senki lekapni. Egyszer gondolkozik
Dénes, hogy meg kéne próbálni, hátha szerencsés volna. Ő is kimegyen a
kertbe, volt neki ott egy lófeje, megrugja, kiesik belőle egy dió,
felnyitja a diót, hát egy szép paripa kiugrik belőle, meg egy szép
öltözék uri ruha. Mindjárt szépen felöltözött, felült a paripára, azután
elvágtatott az oszlophoz s ugy lekapta róla a koszorut, mintha ott sem
lett volna. Ekkor bement a királyhoz a királykisasszony, mihelyt
meglátta, mindjárt fülig szerelmes lett belé, ott a sok urak előtt
gyürüt váltottak s ellakták a kézfogót. Azután Dénes köszönt a
királykisasszonynak, hogy két hét mulva visszamegy, aztán megesküsznek.
Dénes kiment a kert alá, levetette az uri ruhát, avval megint a
kályhafütői ruhába öltözött. A királykisasszony várta már a mátkáját,
mert ekkorára el kellett volna neki már jőni, de hogy nem jött, a
királykisasszony igen megbetegedett. Szánta Dénest egy darabig, azután
már csak a gyürüjét szánta. Dénes már ekkor gondolkodott, hogy kéne a
gyürüt a királykisasszonynak visszaadni. Egyszer hát egy délben bemegy a
konyhába, látja, hogy a szakács egy kis tálkában külön tálal a
királykisasszonynak; ő is alattomosan belé lökte a gyürüt. Felviszik a
királykisasszonynak az ételt, a mint felkavarja, látja, hogy benne van
egy gyürü; nézi, hát látja, hogy az övé. Mindjárt felhivták a
szakácsasszonyt, kérdezték, hogy hát ki lökte azt a gyürüt a tálba. Én
nem tudom, felelé a szakácsasszony, nem volt a konyhában senki, csak az
a kályhafütő törlészkedett ott. Felhivják a kályhafütőt, kérdezik, hol
vette azt a gyürüt. Elsőbb tagadta, de később csakugyan kivallotta;
ekkor mindjárt papot hozatott a király, Dénes kiment a kertbe, megrugta
a lófejet, az paripának válott; szépen felöltözött, még hétszerte szebb
volt most, mint azelőtt. Ekkor megesküdtek, hét nap, hét éjszaka állott
a lakodalom. Az első éjszaka hát, a mint együtt feküdt Dénes a
királykisasszonynyal, jön az ablakra Ilona galamb képében, mert már
akkor eltelt a hét esztendő s azt mondja Dénesnek: Dénes, szivem, szép
szerelmem, ébredj; itt van, a kivel hétszer megesküdtél a gyepen; nem
ébredt föl Dénes, de a szobaleány ezt kihallgatta. Más éjszaka megint
elment Ilona galamb képében az ablakra, megint mondja: Dénes, szivem,
szép szerelmem, ébredj fel; itt van a kivel hétszer megesküdtél a
gyepen. Ekkor sem ébredt fel Dénes. Akkor azt mondja Ilona: na! még
egyszer eljövök, ha akkor sem leszesz ébren, soha sem látsz többé; a
szobalány azt mind hallotta.

Másnap igy szól a szobalány Dénesnek: mondanék én valamit a királyfinak,
ha meg nem haragudnék. Mit? mondjad. Itt volt egy valaki már két éjszaka
galamb képében az ablakon és azt mondta: ébredj Dénes, szivem, szép
szerelmem; itt van, a kivel hétszer megesküdtél a gyepen; s azt mondta,
hogy még egyszer eljön, de ha akkor sem ébredsz fel, többé soha nem
látsz. Dénes mindjárt tudta, hogy Ilona; ébrebben aludt más éjszaka.
Egyszer hallja, hogy mondja valaki: Dénes, szivem, szép szerelmem, itt
van, a kivel hétszer megesküdtél. Akkor Dénes felkél, beveszi a
galambot, hát hétszerte szebb kisasszonynak válik, mint a
királykisasszony, akkor még hétszerte jobban megszerette Dénes, és
mondja a feleségének: no! feleségem, te veled csak egyszer esküdtem meg,
de ezzel hétszer; igazságosabban leszek az övé. Ekkor Dénes felszedte
magát, egy más városba ment, ott Ilonával megesküdött; most is élnek, ha
meg nem haltak.



9. Az aranyhaju ikrek.

Egy rongyos faluban volt egy szegény ember, ki feleségével már sok
esztendőket eltöltött, és semmi magzatjuk nem volt; kérték tehát az
istent, hogy adna nekik valamely magzatot, a ki öregségökben gyámoluk
lehetne. Isten meg is hallgatta könyörgésöket, és az öreg ember felesége
világra hoz két magzatot egy fiu gyermeket és egy leányt, és mind a
kettőnek arany haja volt. Itten mi tevő legyen az öreg apa? mivelhogy
szegény volt, gondolkozott, kit hivjon el keresztkomájának; sokakat
eljárt, de senki sem akart elmenni, hanem inkább kiszidták, hogy az a
gyalázatos vén asszony még öregségében is teherbe esett. Mindezt igen
nagy fájdalommal hallotta az öreg ember, és szomoruságában nem tudta
hová forduljon; s ime, utjába akad egy gazdag kereskedő, ki oly búsnak
látván a szegény embert, kérdezi tőle: mit szomorkodol, öreg apám? Ez
pedig felele: hogyne szomorkodnám, mikor feleségem két magzatot szüle a
világra és nincsen a ki őket keresztelőre is akarná vinni. Erre a
kereskedő felele: tudod-e öreg, én szivemből el fogok menni feleségemmel
együtt keresztkomádnak, mert semmi gyermekem, de hol lakol? Én, felele a
szegény ember, lakom egy rongyos házban; meg fogja ismerni, édes jóakaró
uram, egy eperfa van a ház előtt, és a kamra oldala ki van dülve, a ház
oldala meg van támogatva és van egy kutyám, melynek a neve Cerberus, és
mindig az eperfa alatt fekszik. Elment azután az öreg ember sietve, és
azt mondá feleségének, hogy akadott már komára; s a kereskedő más nap
meg is jelent feleségestül. Látván a két kisdedet, elcsudálkozott, hogy
micsoda ritka szépség legyenek a világon, tehát elvitték keresztelni és
a fiut nevezték Rudolfnak, a leányt Jozéfának. Ezek a szegény apjok
munkás keresménye által naponként nevekedtek s voltak már tiz
esztendősek, a kereskedő felfogta mind a kettőt örökből és mivel nem
akart bajlódni az ő nagy gazdagságával, egyiknek adta egyik boltját,
másiknak másikát, oly föltétellel, hogy a mit nyernek, maguk hasznára
fordithatják, csakhogy a tőkepénz ne csorbuljon. A két növendék örült az
ily szerencsének, ők tehát folytatták a kereskedést, és kevés idő alatt
már hatszáz forint nyereséget csináltak. Egyszer olyan szomoru idő adta
elő magát, hogy se vásárló, se munka nem volt, tehát hogy vigabban
muljék az óra, felele Rudolf az ő hugának Jozéfának: menj és hozz egy
tuczat kártyát, hogy mulathassuk magunkat, és gyakoroljuk a játékban;
mindent jó tudni. Jozéfa nem akarta szegni bátyja kivánságát, tüstént
elment és visszatért a kártyával. Felele Rudolf: kezdjünk a játékhoz
abban a pénzben, melyet már magunk szereztünk, de ugy hogy akármelyikünk
nyeri el a másikét, visszaadja. Mondja erre Jozéfa: én nem bánom, én
reáállok. Kezdenek a kártyához és kevés idő alatt elveszti az ő részét
Rudolf, és mondja: már én kedves hugom, nem játszhatom, mert mind
elvesztettem, hanem add vissza. Huga a föltételt szentül megtartván,
visszaadta. Kezdenek játszani ujra, és Jozéfa mind elveszti. Itten
mondja bátyjának, hogy mind mind elvesztette, hanem adná vissza. Felele
Rudolf: talán elment az eszem, hogy visszaadjam, és hiába töltsem az
időt; biz én nem adom. Erre megszomorodott Jozéfa és mondja bátyjának,
hogy micsoda föltétellel kezdettek játszani, de Rudolf erre semmit se
hajtván, hanem elég az, hogy ő elnyerte; vesz tehát huga a tőkepénzből
három forintot és kezdik megint a játékot; Rudolf lesz szerencsétlen,
Jozéfa szerencsés, mert mind a maga, mind a bátyja pénzét elnyerte.
Itten Rudolf kérte vissza tőle az elnyert pénzt; felele huga: te sem
adtad vissza, én sem fogom visszadni. Rudolf erre megharagudott s azt
mondta, hogy elfogja őt átkozni, hogy őt se ég, se föld be nem fogja
venni. Mivelhogy ezen iesztő szavakkal semmire se ment Rudolf, kezdte őt
átkozni, és egyszerre a föld megnyilván, Jozéfát elnyelte a mélység és
egészen lement a halak királyaig, a ki is neki pártját fogta.

Egyszer az ő gondviselő atyjuk elment a boltba látogatásukra és kérdi:
hol vagyon Jozéfa? Rudolf mondá, hogy piaczra ment volna, s ennek ugyan
hitelt adott az öreg kereskedő; de mivel éjszakára sem jött haza, tehát
gyanuság esett Rudolfra, hogy hová lett az ő huga. Mi volt Rudolfnak mit
tenni, megvallotta, hogy játszott a hugával pénzre oly föltétellel, hogy
a ki elnyeri, az tartozzék ismét visszaadni. Ő elnyerte először az én
pénzemet, és visszaadta; ujra kezdettük a játékot, én elnyertem az övét,
és többé vissza nem adtam, a hugom tehát a tőkepénzből vett három
forintot és igy mind azt a pénzt, melyet én tőle nyertem, mind pedig a
mit bolti portékából nyertem, a kártyán tőlem elnyerte s nem akarta
visszaadni, mivel én sem adtam vissza, tehát eltette pénzemet, s én őt
elátkozám, hogy se ég, se föld be ne vegye; erre megnyilott a föld és én
nem tudom hová lett. Felele az öreg boltos: no, te átkozott, hogyan
tehetéd azt testvér hugoddal? Mivel te elátkozád őt, én is elátkozlak
tégedet, hogy se ég, se föld be ne vegyen, s addig mindig jőj, menj, mig
hugodot vissza nem hozod. Ekkor megnyilt a föld és Rudolf elveszett; és
lement egészen az alsó Indiába.

Mén, mén, mendegél, s nem talál egyebet, mint a nagy pusztaságot, s nem
is tudta hová vegye utját. Imé egy palotát vesz észre maga előtt, s
megkettőzteti lépéseit, hanem kapui be voltak zárva. Jár ide s tova
körülötte, kukucskál be a rostélyán, bent az udvarban lát sétálni egy
öreg embert; az öreg ember is meglátja őt és csudálja az ő szépségét és
kérdezte, hogy hol vette itt magát és mit keresne. Ő mondá: öreg apám,
én szolgálatot keresek. Te szép gyermek, én az udvarban semmi
szolgálatot nem tudok, hanem ha a király, ki a palotában lakik, fog
neked szolgálatot adni; azért is meg fogom jelenteni. Fölmegy az öreg
ember a királyhoz, mond a királynak: fölséges király itten a palotán
kivül van egy aranyhaju szép gyermek a más világról, a ki szolgálatot
jött keresni, ha fölséged tudna neki rendelni. Erre a király: küldd fel
öreg, azt az aranyhaju ifjat hozzám. Mikor fölment hozzá: kérdezte, hogy
bánt-e lóval valaha vagy sem. Hogyne bántam volna. Mindjárt őt
felöltöztette fullajtárruhába, de néhány esztendő mulva ugy megnőtt,
hogy lóra nehéz volt, szerencséjére meghalt egy öreg igás kocsis, ki a
szakácsasszonyoknak két lóval a konyhára vizet, fát, mit hordott; s a
két ló ugy leesett lábáról, hogy ki sem mehetett az istálóból, s mondá
neki a király: már most te leszesz igás kocsis avval a két lóval;
hizlald annyira, hogy szolgálhass, a mit a szakácsasszonyok
parancsolnak; ha jól viseled magad, többet adok kezed alá. Itten a fiu
mentől hamarább a lovakat annyira fölhizlalta, hogy kivihette a kutra
inni, azért a király felhivatta a gyereket és mondá: hallod-e te fiu,
ezeket a lovakat éjszakára kivihetnéd a tenger partjára, talán hamarább
megjavulnának attól a zöld mezőtől. Itt a fiu estve kivitte a lovakat a
tenger partjára és ott legeltette kötőfékszáron egész tiz óráig; akkor
tekintett a vöröstengerre, s látja, hogy kétfelé nyilik a közepe, jön a
világ szép asszonya, ki mindjárt reá kiáltott: hallod-e, ne is bujj már,
gyere hozzám, igyál, egyél és beszélgess velem. Azután lefeküdtek és
elaludtak; és a világ szép asszonya még hamarább fölébredt, mint a fiu,
akkor megrugja neki a talpát: hallod-e kelj fel, hozd el a te két
lovadat. Akkor oda viszi, itt a világ szép asszonya kezkenőjével
megtörölgeti a két lovat, olyan két rézszőrü paripa lett belőle, hogy
gyönyörü volt reá nézni. Itt a világ szép asszonya csak elfordult,
összecsapódott a tenger vele. Itt a fiu viszi haza felé a két lovat: a
többi kocsisok, mihelyt meglátták, mindjárt fölmentek a királyhoz:
fölséges uram! nem jó gyermeket fogadtunk az udvarba. Itt a király
kérdezi: miért? Azért, fölséges király, hogy olyan két rézszőrü paripát
lopott az éjszaka, hogy ha gazdája találkozik, fölséged udvarán
legnagyobb gyalázat eshetik miatta. Lehetetlen! Nincs különben.

[Illustration]

Itt a fiu beköti lovait, a király hivatja őt: hallod-e fiu, hogy merted
te azt a lopott jószágot udvaromba hozni; ha itt annak gazdája
találkozik, még micsoda szégyent vallhatok érette? Fölséges király, a
lótól ne féljen, mert én a lovat nem loptam, hanem én a lónak a szénát
vágva szoktam adni, a vizet fonttal mérni, az abrak árát nem szoktam
zsebembe rakni, mint a többi kocsisok; ha nem hiszi fölséges király,
jőjön le, nézze meg a lovat, rajta a maga bélyege. A király lemegy,
látja, hogy az ő bélyege rajta, s a fiut megajándékozza egy tuczat
aranynyal. A fiu megörült, hogy van elég pénze; második estve is
következik, megint kivitte a lovat ugyan arra a helyre, s ott legeltette
kötőfékszáron egész tizenegy óráig. Ekkor tekint a vörös tengerre,
látja, hogy kétfelé nyilik a közepe, jön a világ szép asszonya; bujna a
fiu, de nem tud hová. Hallod-e, ne is bujj már, csak gyere hozzám, jobb
lesz, egyél, igyál, beszélgess velem. A fiu odament, és mulattak ők
ketten, lefeküdtek, hanem a fiu fölébredt, megtapogatta, itt a világ
szép asszonya ugy pofon csapta, hogy szikrázott a szeme. Hallod-e, ne
bánts, még van idő erre, utóvégre is a tied leszek. Ekkor a fiu
megszégyelte magát, ujra elaludt, reggel hamarább fölkelt a világ szép
asszonya, megrugja neki a talpát: hallod-e, kelj föl, eredj, hozd el a
te két lovadat. A fiu odaviszi a két lovat, a világ szép asszonya
kezkenőjével megtörölgeti: olyan két ezüstszőrü paripa lett belőle,
szintugy tündöklött. Ekkor a világ szép asszonya elfordult tőle,
összecsapódott a vörös tenger, odalett a világ szép asszonya, a fiu maga
maradt. Itten viszi haza a két lovat, a többi kocsisok meglátták,
fölmentek a királyhoz. Fölséges király! nem jó gyermeket fogadtunk.
Mondja a király: miért? Azért hogy olyan két ezüstszőrü paripát lopott,
hogy ha annak gazdája találkozik, fölséged élete is elveszhet.
Lehetetlen! Már nincs különben. Itt a fiu beköti a lovakat istálóba;
hivatja a király: hallod-e, fiu, hol vetted azt a lovat? hogy merted
udvaromba hozni azt a lopott jószágot? holott ha ennek gazdája
találkozik, életem is elveszhet. Fölséges király, a lótól ne féljen,
mert én a lovat nem loptam, hanem én a szénát a lónak vágva szoktam
adni, a vizet fonttal szoktam mérni, az abrak árát nem szoktam zsebembe
rakni, mint a többi a kocsisok; ha nem hiszi fölséged, jőjön le, a maga
bélyege rajta. A király lement, hát látja, hogy az ő bélyege rajta.
Akkor a fiut megajándékozta egy tuczat aranynyal. Itt a fiu megint
megörült, hogy elég pénze van, és otthon maradt harmad napig. Harmadik
estve is következik, megint kiviszi a két lovat a tenger partjára, ott
legelteti egész tizenkét óráig kötöfékszáron; akkor tekint a vörös
tengerre, látja, hogy ketté nyilik a közepe, jön a világ szép asszonya,
megint reákiált: hallod-e, fiu, ne is bujj, csak gyere hozzám, jobb
lesz, egyél, igyál, beszélgess velem. A fiu hozzá megy, esznek, isznak,
és mulatnak; hallod-e, fiu, ha te azt akarod, hogy a tied legyek, te az
enyém: én velem soha senkinek ne dicsekedj, hogy „nekem ilyen meg ilyen
szeretőm van“; mert ha én rólam legkisebbet is szólasz valakinek, soha
sem leszek a tied. Akkor lefeküdtek és elaludtak, reggel hamarább
fölkelt a világ szép asszonya, megrugja a fiu talpát; kelj föl, eredj,
hozd el a két lovadat. Oda viszi lovát, megtörli kezkenőjével a világ
szép asszonya, hát olyan szép aranyszőrü paripa lett belőle, hogy
fényessége mindjárt elvette a fiunak szeme fényét. Akkor csak elfordult
tőle a világ szép asszonya, összecsapódott a vörös tenger és odavan. A
fiu összeköti az aranyszőrü paripát, viszi haza felé, meglátják a többi
kocsisok, fölmennek a királyhoz: fölséges király! nem jó gyermeket
fogadtunk. A király azt mondja: miért? Azért, fölséges király, hogy
olyan két aranyszőrü paripát lopott az éjszaka, hogy fölségednek, ha
gazdájok találkozik, az országa is elvesz. Lehetetlen! Az nincsen
máskép. A fiu istálóba vitte a lovat, a király csak arra hagyta,
gondolván magában: annak a fiunak valami mesterségének kell lenni.

Itt a királynak volt egy öreg parádés kocsisa, ki már ötven esztendő óta
szolgálta, és felhivatta mindazt, mind a fiut. Hallod-e, már te eleget
szolgáltál, azért se rám, se erre a fiura ne neheztelj; e napságtól
fogva ő lesz az én parádés kocsisom, te pedig avval a két lóval igás
kocsis és szolgálsz a szakácsasszonyok körül a mi szükséges. Itt a fiu
lett a parádés kocsis, az öreg kocsis pedig igen megharagudott reá:
kutya ilyen adta fatyja! most jött ide és már kiturt helyemből. Már a
fiunak olyan jó dolga volt, hogy csak akkor ült a ló farához, mikor a
király parádéra ment. Különben a többi kocsisokkal ebédelt, vacsorált,
de mivel haragudott reá az öreg kocsis, azt találta mondani: majd
meglássátok, hogy ez a fiu még király leszen, elveszi a
királykisasszonyt. Itt a fiu azt feleli: de ördög vigye
királykisasszonyotokat, nem kell nekem; mert az én szeretőmnek nyomába
sem hághat. Itt a haragos kocsis mindjárt fölment a királyhoz: fölséges
király! igy van a dolog: azt találták egymás közt mondani a többi
kocsisok, hogy majd meglássátok, még az a fiu király lesz; s a fiu azt
felelé: de ördög vigye királykisasszonyotokat, nem kell nekem; mert az
én szeretőmnek nyomába sem hághat. Azon a király igen megharagudott,
hivatta a fiut maga eleibe: hallod-e, fiu, mit mondottál estve a többi
kocsisoknak? Mit, fölséges király? hiszen én nem is beszéltem velök. Már
ne is tagadd; mondd meg; jobb lesz. Mi volt mit tenni, kénytelen volt
megvallani. A király itt a fiut mindjárt siralomházba tétette, hogy
holnap nyolcz órakor felakasztatja; még akkor éjtszaka meg is csinálták
a fiunak az akasztófát. Elkövetkezvén az idő, a fiu kivánkozott a király
eleibe: adjon neki annyi grácziát, hogy csak egyszer beszélhessen vele.
Gráczia, fiam; mit akarsz? Már látom, fölséges király, hogy meg kell
halnom, legalább oda csináltass akasztófát, a hová én avval a két lóval
jártam, a tenger partjára. Itt a király meg is engedte, hogy arra a
helyre csináltatott az akasztófa. Mikor a nyolcz óra már elmult,
kikisérté a fiut karon fogva két hóhér. A fiu azt mondja a két hóhérnak:
ha ti engemet ugy tudnátok felkötni, hogy mikor ott hagytok, le se
essem, meg se fuljak, megajándékoználak kettőtöket egy véka aranynyal.
Ezen a két hóhér igen megörült, s ugy kötötték fel őtet, hogy le sem
esett, meg sem fult. Mikor már ott hagyták, szépen leszabadult a fiu a
fáról; ott sir már a fa alatt, földbe is bujna, csak lehetne, akkor
tekint a vörös tengerre, látja, hogy kétfelé nyilik a közepe, jön a
világ szép asszonya, megint reá kiált: hallod-e fiu, ne is bujj már,
csak gyere ide: jobb lesz; megmondottam, hogy igy jársz, most kicsinbe
mult, hogy megmaradt életed; ne dicsekedjél velem, mert mind te, mind én
elkárhozunk; hanem azt te meg nem állhattad. Eddig szabadon járhattam, a
merre akartam, hanem most haza kell menni a magam városába, s az mind
addig lesz fekete gyászba huzva, mig te veled ott nem beszélek; az pedig
soha sem lesz, mert jóllehet te oda jösz valaha, de meg sem ösmerjük
egymást, ha egy tálból, egy pohárból eszel, iszol is velem. Akkor csak
elfordult tőle a világ szép asszonya és összecsapódott vele a vörös
tenger és odalett; a fiu bujdosásnak adta magát.

Megy, mendegél annyira, hogy egyszer talál annyi hangyát, hogy még csak
meg sem tudott közöttök mozdulni; csak megállt közöttük: uram, én
istenem, mit csináljak ezekkel, belőlök sem egyet agyon ütni, sem
eltapodni nem akarok. Ekkor a hangyák királya csak megszólal egyszer
hozzája: hallod-e fiu, látom, hogy jó szivvel vagy hozzám és népemhez,
látom, hogy sem egyet agyon ütni, sem eltapodni nem akarsz; ne is
bántsd, mert még jótét helyébe jót várj; ha megszorulsz valaha, csak azt
mondd: hangyák királya, add nekem erődet, én is odaadom enyimet, s olyan
hangya leszesz, mint én vagyok; és ha ember akarsz lenni, csak azt
mondd: hangyák királya, add vissza erőmet, én is visszadom a tiedet; s
olyan ember leszesz, mint voltál. Itt a fiu igen megörült, hogy ő jó
mesterséget kapott; avval utnak indult, ott hagyta a hangyákat, hogy már
avval a mesterséggel akármerre elmehet; annyira megy, mendegél, hogy
egyszer megint talál annyi sast, hogy meg sem tud mozdulni közte, csak
megáll: ugyan mit csináljak velök, sem egyet agyon ütni, sem eltapodni
nem akarok. Itt a sasok királya csak megszólal: hallod-e fiu, látom,
hogy jó szivvel vagy népemhez és magamhoz, sem egyet agyon ütni nem
akarsz, sem eltapodni; ne is bántsd; jótét helyébe jót várhatsz; ha
valaha megszorulsz, csak azt mondd: sasok királya, add ide erődet, én is
odaadom enyimet, olyan sas leszesz, mint én vagyok; akár mindig szállva
járhatsz; a hol ember akarsz lenni, olyan leszesz, mint voltál. Itten a
fiu igen megörült, hogy már két jó mesterséget kapott; már nem fél,
akármerre menjen a világba. Avval ott hagyja azokat is; megy, mendegél,
talál egy csárdát, a melyben lakott egy öreg ember, tán már kétszáz
esztendőt is ért; beköszönt hozzája: jó estvét, öreg atyám uram! Jól
jártál fiu, hogy apádnak vallottál, mert ha ezer lelked van is, itt
kellett volna veszned; hanem micsoda járatban vagy? Én bizon abban
vagyok, hogy keresem a halak királyát, ha tán hirét vette volna valaha,
ujságot mondani felőle. Oh fiu, már én éltem kétszáz esztendőt, hanem a
halak királyának soha hirét se hallottam, nemhogy ujságot tudnék felőle
mondani. Hanem te hiába is mégy; maradj itten, ugy sincs semmi cselédem.
A fiu azt mondja: ha veszni indultam, ha elveszek is, még sem maradok.
Itt az öreg ember azt mondja neki: hallod-e, fiu, én jót akarok, károdat
nem kivánom, mert itt s itt van száz juhász, annak száz kutyája,
olyanok, mint egy borju; egyébfelé nem mehetsz, ha ezer lelked lesz is,
el kell veszned. Már mindegy, akár ott veszszek, akár itt; avval csak
utnak indul a fiu, ott hagyja az öreget.

Egyszer, a mint megy, megy, mendegél, meglátja juhászok közt a tüzet,
csak ugy csillámlik közöttök és a kutyákat: uram, én istenem! mit
csináljak? ha igy emberi képben megyek oda, ugy széjjelszaggatnak, hogy
a szél sem kap egy szemet poromból; ha hangya leszek: valamelyik rám
tapod, ugy is el kell vesznem; ha sas leszek, valamelyik juhász meglát,
agyon üt, ugy is el kell vesznem; de akármit ad isten, mindegy: sasok
királya! add nekem erődet, én is odaadom enyimet. Mindjárt lett belőle
egy sas; avval csak fölkerekedett, szépen oda ereszkedett a juhászok
háta mögé; semmiféle állat észre nem vehette. Sasok királya! add vissza
erőmet, én is visszadom tiedet; ekkor lett olyan ember, mint azelőtt. Az
öreg számadó, ki már három száz esztendőt ért, csak akkor vette észre,
mikor oda köszönt hozzája: jó estvét, öreg atyám! Hozott a szerencse,
fiu; ezer volt a szerencséd, hogy ezek a kutyák észre nem vettek. Hogy
jöttél ide, micsoda járatban vagy? Én biz, öreg atyám, keresem a halak
királyát, ha valaha hirét hallotta volna, vagy tudna felőle valamit
mondani. Oh fiu, már éltem három száz esztendőt, de hirét sem hallottam,
nemhogy tudnék neked valamit mondani felőle; hanem te hiába is keresed,
maradj meg itt, légy tanyás; egyéb dolgod nem lesz, hanem itt a tanyánál
fogsz mindig lenni. Mondja a fiu: már nem bánom, meg is maradok. Itt
pedig az a száz juhász a világ szép asszonyának volt a juhászai, és a
kit ők őrzöttek százan egy falka juhot, egyéb hasznát nem vette, mint
fejtek tőle minden reggel egy zsétár tejet, és abban a tiszta tejben
fürdött a világ szép asszonya; és csak olyan volt, mintha vizben mosdott
volna, valamig a fiura nem került a sor, hogy neki kellett bevinni a
tejet mosdani. És a melyet ő bevitt, mikor benne megmosdott a világ szép
asszonya, ugy meggyengült minden teste, mintha másant született volna a
világra. Akkor a fiu csak kiment a tanyára, s már beszélt is vele és
egyik sem tudta, hogy még valaha ugy összejőnek. Itt más reggel más
viszi be a tejet, a világ szép asszonya előtte megmosdik annak, a ki
bevitte, ha olyan tej-e az, mint a milyent tegnap vittek; hanem bizon
nem olyan volt az. Hallod-e, barátom, mondd meg annak a fiunak, a ki
tegnap behozta a tejet, hogy holnap is abból hozzon; igen nehezen várom.
Harmadik reggel megint beviszi a tejet a fiu, ott előtte megmosdik a
világ szép asszonya benne, akkor megint ugy megujult a teste, mintha
másant született volna. Hallod-e, fiu, ne menj ki udvaromból, lakjál itt
velem; de a fiunak nem kellett az: hogy ide benn nem maradhat, mert ő
tanyás, neki ki kell menni a tanyára. A mint kiballagott, azt mondja a
számadónak: ugyan öreg atyám, van-e itt csárda közelében? Hallod-e, fiu,
minek? Annak, hogy szeretnék a parasztok közt mulatni és tánczolni.
Hallod-e fiu, minek mennél te oda, mikor itthon mindenféle van,
mulathatsz és tánczolhatsz eleget. Nem ugy szeretném én; én csak
szeretnék a parasztok közt mulatni. Mondja a számadó: ne menj, mert itt
hamis emberek vannak, valahol agyon ütnek. De hogy bántanának, ha én nem
bántok senkit? No ha ugy van, csak eredj. Akkor a fiu ott hagyta a
tanyát estve; pedig nem oda ment, hanem egyenesen be a városba a világ
szép asszonyának kapujára, hol be nem mehetett, mert már becsukták. Csak
ott gondolkozik, hogyan menjen be; egyszer azt mondja: hangyák királya!
add nekem erődet, én is odaadom enyimet. Lett belőle mindjárt hangya;
bebujt szépen a kapu alatt, föl a garádicsokon a szoba ajtajára, hol a
világ szép asszonya feküdött a legkedvesebb szobaleányával és bemászott
a kulcslyukon az ágyra és jól megcsipte a világ szép asszonyát, ki is
felsivalkodván: nem jól vetetted az ágyat! kiáltja szobaleányának. Akkor
gyertyát gyujtottak, nem volt egyéb egy hangyánál. Igy volt másodszor
is, harmadszor is, de már ekkor a világ szép asszonya odakapott és a
hangyát beszoritotta a markába, és egy butelliába eresztette, és kitette
az ablakba. Bezzeg! most akadt meg a hangya. Ha hangya leszek, hát itt
kell elveszni, ha emberré változom, ugy is megtudják, hogy én voltam.
Azonban megviradt az idő. Már akármit ad isten, de kár volna itt hangya
képében elveszni: hangyák királya, add vissza erőmet, én is visszaadom a
tiedet. Ekkor olyan szép juhászlegény kerekedett ki a butelliából, hogy
a világ szép asszonya ott fekvésében mindjárt belé szeretett. Szivemnek
szép szerelme! én a tied, te az enyim; ne menj sehová, maradj itt nálam.
De a fiunak nem kellett egyéb, csakhogy megszabadulhatott, akkor szónak
sem állt, ki egyenesen a tanyára, és mondja az öreg számadónak: öreg
atyám, én megelégedtem a szolgálattal; most visszamegyek, a honnan
jöttem. Hallod-e, fiu, ha kedved nincs, ha magam fia volnál, sem
tarthatnálak erővel, azért csak eredj isten hirével. Akkor elindult ő
visszafelé s annyira ment, hogy egyszer oda ért a tenger partjára, a hol
a világ szép asszonya kijárt; és látja, hogy a habból a tengerbe olyan
garádics változik eleibe, mintha kőből rakták volna; itten gondolta:
akármit ád isten, lemegyek én rajta; el is indult és mindaddig ment, mig
le nem ért az alsó Indiába, akkor összecsapódott a vörös tenger s ő oda
alá maradt; annyira járt már, hogy éhen, szomjan majd elveszett.

[Illustration]

Egyszer talál egy kis szép gyümölcsös kertet, hol volt mindenféle
gyümölcs és minden fa alatt egy-egy arany nyoszolya. Itt gondolta
magában, mivel már nagyon éhes volt: nem bánom, akármit csinálnak velem;
fölment egy arany körtefára, jóllakott, akkor lejött és ott sétált az
arany nyoszolyák között; az pedig volt a halak királyának az udvara, ki
szerencséjére, nem volt oda haza, hanem országát járni. Egyszer látja a
fiu, hogy jön a halak királynéja a kertbe a kastélyából. Mihelyt
meglátta, térdre esett előtte és ugy panaszolta dolgát: fölséges
királyné, mi türés, tagadás, én jóllaktam az arany gyümölcsből, mert nem
állhattam az éhséget. Mondja a királyné: arra való az, fiam; ha
jóllaktál, ne félj, nem lesz semmi bajod; akkor megfogta a fiu karját és
fölvezette a szobájába, ott ujra inni, enni adott neki. A fiu, a mint
jóllakott, lefeküdt; egyszer jön a halak királya estve nyolcz órakor, s
mihelyt bement az ajtón, mondja feleségének: idegent érzek. Mi volna,
nincs itt semmi. Már ne is tagadd, csak hozd elő, jobb lesz. Mi türés,
tagadás, egy idegen országi gyerek akadott ide, enni és inni adtam neki.
Akkor mondja a király: hozz nekünk is, vacsoráljunk. Mikor asztal mellé
ülnek, mondja a király: hallod-e, fiu, gyere hozzánk; vacsorálj velünk.
Köszönöm, fölséges király, már nekem elég volt. No, csak gyere, a mennyi
kell egyél, igyál. A fiu fölkelt és oda ült az asztalhoz, evett, ivott,
aztán megint lefeküdt. Itten a király és felesége hozzá fognak a
kártyához pénzre játszani. Ekkor mondja a király: fiu! gyere velünk
játszani. Dehogy megyek, fölséges király! mikor most is az elől
bujdosok. Erre nem szól a király semmit, hanem hivja másodszor is,
harmadszor is; a fiu mindig azt feleli. A király tehát megkérdezi, hogy
mi dolog lehet az, hogy az elől bujdosna. Itt a fiu elbeszéli az ő
esetének minden történetét az öreg boltosról, a ki nekik keresztapjok
volt, és a kártyajátékról, melyet a hugával tett; hogy azt megátkozta,
és ugy elveszett, hogy senki nem tud felőle semmit; és oda van, most is
őt keresem. Itt a halak királynéja összecsapta mindjárt kezét, elszaladt
a más udvarba, a halak királyának öcscséhez, kinek felesége volt a
legény huga. Fölséges princzeszné! itt van a maga bátyja. Itten a leány
mindjárt térdre esett és nem mehetett a bátyjához, hanem a királyné a
fiut karon fogva vitte hugához; itt a mint megismerték egymást, ugy
siránkoztak, hogy majd megszakadt a szivök.

Itt vannak együtt egy kevés ideig; egyszer azt mondja hugának a fiu:
hallod-e édes hugom, mondd meg az uradnak, hogy jőjön el, nézze meg a mi
országunkat, mert ha nem jön, ugy is elviszlek tégedet. Akkor mindjárt
megraktak tizenkét társzekeret aranynyal, ezüsttel, s elindultak haza
felé hárman, de mikor haza értek, az atya és anya olyan öreg volt már,
hogy ki sem birtak menni a házból, és öreg volt a boltos is már
feleségestől. Mikor az atyja házához mentek, beköszön a fiu: jó estvét,
öreg atyám uram! Hozta a szerencse fölséges királyfit; hogy volnék én
magának apja? Ugyan öreg atyám, nem adhatna szállást nekünk hármunknak
az éjtszaka? Szivesen adnék, de az én házam nem arra való. Hej, öreg
atyám, meghálunk mi a pitvarban is. Beszálltak ők hárman és ott
virradtak fel a pitvarban. Itt reggel bemegyen öreg atyjához: ugyan öreg
atyám, mit kiván a szállásért? Mit kivánnék a fölséges királyfitól! én
nem kivánok semmit. Öreg atyám, nem akarom azt hiába hagyni. Akkor hat
társzekér aranyat és ezüstöt leraktak a pitvarába; és második estve
elmentek az öreg boltoshoz. Jó estvét, öreg boltos atyám! Hozta a
szerencse fölséges királyfit. Adhat-e szállást az éjszakára? Szivesen,
királyfi, mert nekem is jól esett néhánykor, mikor én kereskedtem. Itt
már a boltos jó vacsorát adott nekik, ágyat is jót; ott virradtak fel.
Reggel mondja a fiu a boltosnak: mit kiván a szállásadásért? Mit
kivánnék fölséges királyfitól! Semmit. De nem veszem én hiába. Ugy két
társzekér aranyat és ezüstöt leraktak a boltos házába és maradott
maguknak négy szekérrel; kiindultak a városból és menvén egy darabig, az
ur isten koldus ruhában eleikbe került, s az ut mellett, a merre ők
mentek, ott kéregetett, mint a koldus szokott; ők csak marokkal hányták
a pénzt, hogy az öreg föl sem győzte szedni. Másodszor, harmadszor is
eleikbe került és mindig annyit leszórtak, hogy nem győzte fölszedni az
öreg koldus, ki maga az ur isten volt, és azt mondja nekik: mit
kivánnának az ur istentől, ha valamit tudnék segiteni. Mondja a fiu: én
nem kivánnék egyebet: van nekem egy öreg apám, öreg anyám, és egy öreg
boltos, feleségestől, csak azok mind a négyen olyan fiatalok lennének,
mikorra oda érünk, mint mi. Ekkor csak elveszett előlök a koldus és ők
visszafordultak. Mikor haza értek, a négy öreg olyan fiatal lett, mint
ők hárman. Akkor elbeszélte atyjának, hogy hol járt, hogy ő volt az, de
nem akarta magát kimutatni, igy ezek után a leány a halak királyának
öcscsével megesküdött és együtt éltek örömek között.



10. János vitéz.

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy
igen igen szép lánya, milyen akkorában hetedhét országon nem
találtatott. De nem csak maga volt a világon ez a király, hanem volt még
egy nála százszorta hatalmasabb és gazdagabb király is, kinek két fia
volt, mind a kettő olyan szép, hogy még a más világról is csudájára
jártak.

Történik egyszer, hogy a kisebbik királyfi meg akar házasodni, s elindul
megkérni a szép királyleányt, kinek szépségének, jóságának, s
gazdagságának már régen hire futamodott. El is ért ő nagy fáradsággal a
királyleányhoz, s alig hogy meglátta, egyszeriben megkérte atyjától
kezét, de a király nem adta hozzá egyszerre leányát, hanem azt mondta
neki: eredj el fiam, előbb országokról országokra, szerezz magadnak
tapasztalást, s ha ezt megtetted és három esztendő mulva épségben
visszatérsz, leányom kezét királyságommal együtt birni fogod. Nagyon
megszomorodott ezen a királyfi, de minthogy a leány nagyon megszerette,
kész lett volna érte akármit megtenni. Elbucsuzott hát a szép leánytól,
s nagy buslakodással utnak indult. Mig igy utazgat messze földeken,
addig bátyja vigan tölti az időt a szép királykisasszonynál, mert ő
benne is felütött a házasság szele, s meghallván, hogy öcscsét
országokról országokra vándorolni küldték, feltette magában, hogy mig
oda jár, a királyleányt magáévá teszi. De a királykisasszony csak a
kisebbik királyfit szerette; hasztalan volt minden igyekezet. Hiába
hazudozott neki, hiába mondta neki, hogy az én öcsém ilyen s ilyen
haszontalan ember, hogy korhely, félénk, hazug: a királyleányt sehogy
sem térithette magához.

Eltelt azonban a három esztendő, mind a két királyfi visszatért atyja
házába, de alig érkezett meg a kisebbik, mindjárt el akart indulni
menyasszonyához; azonban hamar leverte szándékáról a bátyja; azt
hazudván neki, hogy a királykisasszony őt nem szereti, de ha szeretné
is, nem arra való, hogy elvegye, mert az sohasem lesz böcsületes
személy. – Otthon maradt tehát a királyfi, a bátyja hazug szavára, a
leány pedig nem tudta mire vélni a dolgot. Csak várt, csak várt,
gondolkozott magában, hogy milyen régen eltelt a három esztendő, s még
sem tért meg hozzá királyi kedvese. Végre a sok haszontalan várakozás
után kétségbe esett, nem kellett neki sem étel, sem ital; mindig
szomorkodott, gyakran átkozá öreg atyját, hogy miért utasitotta el
kérőjét, miért küldte országokról országokra, s nem adta hozzá
egyenesen. Még várok három napot, szólt egyszer szomoruan atyjához, s ha
addig meg nem érkezik, lemondok e rosz világról, meghalok; hanem
meghagyom átok alatt, hogy engem a templomban levő sirboltba
temettessen, minden éjjel fegyveres emberrel őriztessen.

Eltelt a három nap is; még sem jött el a kisebbik királyfi, az én
szerelmesem, szólott szomoruan a királyleány. Eltelt a három nap; nekem
meg kell halni; hanem a mit mondtam, atyám, el ne felejtkezzék; ezzel
meghalt. Felöltöztették mindjárt tiszta selyembe, bársonyba, bele tették
egy arany koporsóba; a várost pedig behuzták fekete posztóval. Épen
mikor már sirboltba akarták tenni, akkor érkezett oda a nagyobbik
királyfi, s kérdé, a mint meghallotta a harangszót, s meglátta a fekete
posztót: kinek harangoznak, kit gyászol a város? Mondának az összegyült
népek egy szivvel, egy szájjal: a királykisasszonynak, a
királykisasszonyt. E szóra csaknem összerogyott a királyfi, de még is
nem akarta egészen elhinni, hogy igaz volna a dolog, mert ugy szokott
lenni rendesen, a mi roszul esik, nem akarjuk hinni, a mi jól esik, ha
nem igaz is, örömest elhiszszük, azért egyenesen a királyhoz ment, a kit
is nagyon szomorunak találván, kérdé tőle: min buslakodik király atyám?
Hogyne buslakodnám, édes fiam, egyetlen leányom meghalt, öcséd miatt
buvában, s nekem átok alatt hagyta meg, hogy a templomban levő sirboltba
temettessem, s minden éjjel fegyveres emberrel őriztessem. Azon én is
busulok, hogy meghalt, de az őriztetésen semmit se tessék buslakodni,
majd megőrzöm én az éjtszaka, azután könnyebben megőrizheti akárki.

Ugy is lett; a királyfi felöltözött fegyveresen, s a mint az estve
eljött, elment a templomba, a hová a királyleány holttestét tették. Csak
ott járkál, csak ott járkál nagy merészen fel s alá, egyszer, a mint üti
a tizet, borzasztó zugás hallik a templomban, mindenfelé recseg, ropog;
egyszer megnyilik nagy ropogva a kriptaajtó s kilép belőle a
királyleány. Ahá! itt vagy te csábitó? te csábitottad el jó testvéredet;
ha ezer lelked van is, meg kell halnod. Ezzel neki rohant, s diribről
darabra szaggatá a királyfit. Ekkor felszedé csontjait, lerakta az oltár
háta megé, maga visszalépett a sirboltba, borzasztó ropogás, csikorgás
közt az ajtó becsapódott.

Meg se várta a király a reggelt, mihelyt pitymallott, befogatott az üveg
hintóba s ment a templomba megnézni, mi történt a királyfival. Sokáig
zörgetett s utoljára is be kellett rugatni a templom ajtaját. Csak
keresi, csak keresi a királyfit, sehol sem találja. Egyszer, a mint az
oltárhoz megyen, megtalálja csontjait, de nagyon megszomorodott s
egyszeribe felült az üveg hintóba s haza vágtatott.

Csak hamar fülébe ment a kisebbik királyfinak a leány halála, s
utravalót süttetvén magának, elindult a királyhoz bővebb tudomást venni
felőle. Épen azon gondolkozott a király, hogy ki őrzi már meg leányát az
éjtszaka, midőn oda ért: s ő mindjárt magára vállalta. Kulacsot
akasztott tehát nyakába, s kardosan felkészülve elment a templomba. Ő is
csak ott járkál, csak ott járkál bátran, mint a bátyja, egyszer minden
recseg ropog; üti a tizet, megnyilik nagy csikorgással a kriptaajtó,
kilép a szép királyleány. Ahá! itt vagy hütelen! ha ezer lelked van is
meg kell halnod. Ezzel megragadja a királyurfit, diribről darabra
szaggatja; csontjait összeszedi, az oltár megé rakja, bemegy ismét a
kriptába; az ajtó utána nagy csikorgással becsapódik.

Igy ment, a harmadik, negyedik, ötödik estve; utoljára már embert sem
kapott a király; a leánya mind fölemésztette; nagyon busult,
buslakodott, hogy mi tevő legyen. Épen akkor vetődött oda egy kiszolgált
katona, ki, megtudván a király buslakodásának okát, azt mondta neki:
felséges király, megőrzöm leányodat, ha minden éjszaka egy véka aranyat
adsz nekem. Nagyon megörült a király, s megigérte János vitéznek, mert
ugy hivták a kiszolgált katonát, megigérte a véka aranyat. Elindult hát
János vitéz, de a mint a templomba ért, eszébe jutott, hogy milyen nagy
dolgot vállalt magára, s igy gondolkozék: bizony bolondot tettem én! ha
már annyi embert megölt, engem sem fog életben hagyni; bizony nem is
megyek én be, hanem elszököm a városból s azzal megindul szaladni hegyen
völgyön. A mint által akar ugrani a várost keritő sánczon, hahó!
megállj! ily szó hangzik felé. Oda fordul, hát egy öreg ősz ember állott
háta megett. Mit akar kend, öreg apám? Csak azt akarom, hogy eredj
vissza, a honnét eljöttél. Én tudom, hogy te magadra vállaltad a
királykisasszony megőrzését, hanem eszedbe jutott, hogy meg is halhatsz
belé, hát elszaladtál; én csak azt tanácslom neked, eredj vissza, ne
félj semmit, öltözz fegyverbe, járkálj ott bátran fel s alá a
templomban, hanem vigyázz, mikor a tizet üti, szaladj fel a toronyba,
bujj be a középső harangba; ne félj, ott meg nem lel a királykisasszony,
reggel pedig jókor gyere ki ide, itt fogod találni öreg apádat;
megosztozunk a véka aranyon.

Visszafordult hát János vitéz, s a mint az öreg megmondta, ugy tett.
Csak ott járkál, csak ott járkál a templomban; egyszer üti a tizet; ő is
szalad egyenesen a toronyba, s belé bujik a középső harangba, de majd
kiesett belőle, ugy mozgott az is, a mint megnyilt a sirbolt ajtaja.
Kilépett a királyleány, s a mint széjjelnézett, nem látott senkit. Hát
már te is megszeged esküvésedet, király atyám? Ekkor észrevette magát,
és szaladt fel nagy sietve a toronyba, össze-visszakutatott mindent, a
mint a középső haranghoz akar menni, üti a tizenkettőt. Jól jártál, hogy
ütött az óra, melyben vissza kell feküdni az arany koporsóba, többé
nincs hatalmam ide fent. Leszállt a sirboltba, az ajtó borzasztó
ropogással csapódott be utána.

János vitéz is nagy örömmel kibujt a harangból s vigan sétált reggelig
fel s alá a templom közepén. Reggel, a mint viradni kezdett, már ott
volt a király az üveghintón; benéz a kulcslyukon, hát látja, hogy János
vitéznek kutyabaja, vigan sétál az ajtóig, meg vissza; s örömében nagyot
kiáltott: nyisd ki, Jancsi fiam, az ajtót! János egyszeribe kinyitotta,
a király karon fogva kivezette a templomból s felültette az üveg
hintóba. A mint haza értek, kikapta János a királytól a véka aranyat, s
egyenesen oda ment vele, hol az öreg embert találta; az öreg most is ott
volt; kétfelé osztották az aranyat. Hát nem iedtél-e meg? Bizony
megiedtem én egy kicsit; de hisz ez már megtörtént, hanem az éjtszaka
mit csináljak, hová bujjam el, hogy meg ne leljen? Eredj az oltár megé,
szólt az öreg, a sok embercsont közt rád nem akad. Jól van, öreg apám,
az isten áldja meg; azzal elment János vitéz, az öreg pedig utána
kiáltott: de aztán el ne felejtkezz öreg apádról. Jól van, jól, öreg
apám! Beérvén a városba, kocsmákról kocsmákra mind addig ivott, mig
eljött az estve, akkor elment a templomba. Csak járkál, csak járkál;
egyszer üti a tizet, ő is nagy hirtelenséggel szalad az oltár megé, s
bebujik az embercsontok alá. Nagy ropogással megnyilik a kripta ajtaja,
kilép a királyleány. Már látom, csakugyan meg kell átkozni tégedet,
király atyám! mondá, de észrevette magát s nagy dühösen szaladt fel a
toronyba, de az őrt nem leli; lejön, kezd mindent hányni vetni, már épen
a csontokra került a sor, mikor szerencsére üti a tizenkettőt. Jól
jártál, hogy ütött az óra, melyben vissza kell feküdnöm az arany
koporsóba; többé nincs hatalmam ide fent. Leszállt a sirboltba, az ajtó
borzasztó ropogással csapódott be utána.

János vitéz nagy örömmel kibujt a csontok alól s vigan járt kelt
reggelig fel s alá a templomban. Reggel ismét ott volt üveg hintóján a
király, s nagyon csudálkozott, hogy János vitézt életben lelte. Ennek
bizonyosan valami nagy embernek kell lenni, ugy gondolkozott magában;
ismét karon fogva vezette ki a templomból s felültette az üveg hintóba.
János vitéz kikapta a véka aranyat, ment vele az öreg emberhez, ott
ismét együtt megosztoztak rajta. Még egy éjszaka van hátra, igy szóla
János vitéz, tanácsoljon öreg apám, mi tevő legyek. Ne busulj fiam! Csak
mikor gondolod, hogy tiz óra lesz, eredj fel a katedrába, végy egy
könyvet kezedbe, ne ügyelj semmire, akármit csinál, beszél a
királykisasszony; ha pedig fel akar hozzád menni, a katedrának kétfelé
van garádicsa, ha ő az egyiken felmegy, te a másikon le, szaladj be a
kriptába s feküdj belé az üres koporsóba, nem lesz semmi bajod; de aztán
el ne felejtkezz öreg apádról. Jól van, jól, öreg apám! Ezzel bement
János vitéz a városba, s késő estig evett, ivott, akkor pedig elment a
templomba, felment egyenesen a katedrába, könyvet vett kezébe, s ott
várta a tiz órát! Egyszer üti, megnyilik nagy ropogással, csikorgással a
kriptaajtó, kijön a királyleány. Ah! hát már katonája sincs öreg
apámnak, papot küldött őrizetemre, igy beszélt nagy fenszóval, s ezzel a
katedrának szalad fel egyenesen a garádicson. János vitéz is kirugja
maga alól a katedrát, be egyenesen a kriptába, s bele fekszik az arany
koporsóba; a királykisasszony nyomban utána, de már akkor János vitéz jó
helyen volt. Kelj fel koporsómból, kelj fel koporsómból! rimánkodik a
kisasszony, de János vitéz ügyet sem vét beszédére. Kelj fel, kelj fel,
szivem szép szerelme, kelj fel koporsómból! De János vitéz meg se
piszszen, mintha nem is hallaná. Egyszer üti a tizenkettőt, még jobban
kéri a királykisasszony, de János vitéz csak ott fekszik. Mikor az óra
kongása elhangzik, megcsókolja a királykisasszony Jánost, s mondja nagy
örömmel: kelj fel! már most tied vagyok örökre; neked köszönhetem
életem; te szabadítottál meg e halálnál is kinosabb állapottól; ha
felkeltél volna a koporsóból tizenkét óra előtt, én tán örökre ily élő
halott vagyok; most már menjünk haza, ne is jőjünk ide többet a
kisértetek házába. Azzal megfogták egymás kezét, haza sétáltak a király
palotájába. Az öreg király a mint meglátta leányát, örömében mindjárt
meghalt; János vitéz elvette a királykisasszonyt, a királyság is reá
maradt; ennek örömére igen nagy lakodalmat tartottak, s a nagy vigság
között megfelejtkezett János az öreg emberről, s már a második, harmadik
estve is eljött, még se vitte el neki az aranyat.

[Illustration]

Egyszer, a mint legjobban vigadnak, belép az ajtón egy öreg ember s
kérdi nagy fenszóval: hol van János vitéz? Itt vagyok, öreg apám! s
odalépett János vitéz. Öreg apám, öreg apám! beh megfelejtkeztünk öreg
apámról. Már most jertek, kövessetek! S kivezette Jánost és feleségét a
palotából, a város végére egy kis kunyhóba. A mint bementek, elővesz az
öreg egy kardot a szögletből s mondja nagy haragosan: most
mindkettőtöknek meg kell halni. Rimánkodnak, kérik: engedjen meg nekik.
Most az egyszer megengedek, mond az öreg, de ha meggazdagodtok, ne
felejtkezzetek el a szegényről. – Menjetek haza békével.



11. A bölcs királyfi.

Volt egyszer egy király; volt annak egy fia. A királyné meghalt, s
meghagyta testamentomban a királynak, hogy az ő fiát bölcseségre
tanittassa. Darab idő mulva eszébe jut a királynak, hogy felesége mit
hagyott; tüstént levelet irt a hét bölcsmesternek, hogy nála jelenjenek
meg. Felmentek a bölcsek a királyhoz; azt mondja nekik a király:
halljátok bölcsmesterek! a feleségem meghagyta testamentomban, hogy a
fiamat bölcseségre tanittassam. Azt mondja a legelső bölcs: én egy nap
alatt megtanitom, hogy annyit fog tudni, mint én; a második azt mondja:
én megtanitom két nap alatt, hogy annyit fog tudni, mint én; a harmadik
szinte azt mondja: én három nap alatt; a negyedik négy nap alatt; s igy
tovább a hetedikig.

Elvitték tehát a bölcsek a fiut s adtak neki egy tanuló szobát, de soha
felé sem mentek. Ezalatt a király megházasodott, s elvett egy fiatal
királykisasszonyt, kinek a király igen dicsekedett, hogy van neki egy
szép fia. Ő tehát igen kérte a királyt, hogy hivassa haza fiát, mert
igen szeretné látni. A király mindjárt levelet irt a hét bölcsmesternek,
hogy fiát bocsássák haza látogatás végett. Kapja a hét bölcsmester a
levelet, tüstént összegyülnek, tanácskoznak, haza bocsássák-e a fiut,
vagy nem, mert még semmire se tanitották. Elhatározák, hogy meg fogják
próbálni. Ekkor kimennek s leszakítnak egy orgonafalevelet és alá teszik
a fiu nyoszolyájának lába alá. A fiu mihelyt belé feküdt, mindjárt
észrevette, s kérdezte a bölcsektől: mi dolog az, hogy az ő nyoszolyája
alacsonyabb, mint másszor volt. A bölcsek egymásra néztek és
álmélkodtak, hogy nem is tanitották, mégis tud valamit. Ekkor azt
mondják a bölcsek a királyfinak: most haza fog menni, de előbb kimegyünk
és megvizsgáljuk a csillagokat, ha jó lesz-e felségednek haza menni.
Kimentek és megvizsgálták a csillagokat; azt mondják a királyfinak: jó
lesz felségednek haza menni. Ekkor azt mondja a királyfi: én is
kimegyek, és megvizsgálom a csillagokat: ha jó lesz-e valósággal haza
mennem. Kimegyen és talál egy nagy csillag mellett egy kicsit, mely azt
jelentette neki, hogy ha ő otthon beszélni fog, meghal, ha pedig némának
tetteti magának, életben marad. Bemegyen, azt mondja a bölcseknek:
halljátok-e, ti bölcsek vagytok, és azt mondjátok: jó lesz nekem haza
menni; de én találtam egy nagy csillag mellett egy kicsit, mely nekem
azt jelentette, hogy ha otthon beszélni fogok, meghalok, ha pedig
magamat némának tettetem, életben maradok. Ha nem hiszitek, jertek ki és
vizsgáljátok meg. Kimennek a bölcsek, széjjelnéznek, azt mondják a
királyfinak: bizon felségednek igazsága van; de ha valami baja lesz,
segitségére fogunk menni.

Haza ment a királyfi, magát némának tettette; senkinek se köszönt, még
az apjának se. A király igen megboszankodott, hogy az ő fiát nem hogy
bölcseségre tanitották volna, hanem némává tették. Adott neki egy külön
szobát, hogy egyedül lehessen, senkit ne botránkoztasson. Azt mondja a
királyné a királynak: hallod-e, ha a te fiad tudott valaha beszélni, én
megmutatom, hogy most is fog beszélni. Ekkor bement a fiuhoz és kezdett
hozzá beszélni, de a fiu rá sem ügyelt. Minden módon ostromolta a
szegény fiut, csábitgatta, s azt mondja neki: hallod-e, édes fiam! ha
valaha tudtál beszélni, szólj hozzám; tudod, hogy a te atyád öreg ember,
én pedig fiatal vagyok; a mit csak kivánsz, mindent adok. A fiu nem
felelt semmit. Ekkor elkezdett a királyné a szobából szaladni, ruháját,
haját tépni, kiabálni, hogy a fia meg akarta paráznítani. Bement
szétszórt hajjal a királyhoz, s kérte, hogy néma fiát akasztassa fel,
mert nem méltó, hogy rá is nézzenek. A király mindjárt csináltatott egy
akasztófát, és a fiát fel akarta akasztatni, de a bölcsek megtudták és
siettek a királyfi megmentésére. A legelső bölcs épen akkor ért oda,
mikor a fiut vitték akasztani; megállította a sokaságot és felment a
királyhoz, hogy legalább még egy nap legyen a szobában, hát ha meg fog
szólalni. A király megkegyelmezett a fiának, hogy akkor nap nem
akasztották fel. Más nap ismét, mikor vitték a fiut akasztani, jött a
második bölcsmester; ez is megmentette, hogy az nap nem akasztották fel.
Igy ment ez addig, mig csak a legutolsó bölcs el nem érkezett; mihelyt
ez oda érkezett mindjárt felment a királyhoz és a fiut is magával vitte.
Azt mondja a királynak: ha felséged ezt az egy fiát is felakasztatja,
ugy lesz állapotja, mint egyszer egy öreg nemesembernek volt. Ez az öreg
ember is özvegyen maradt és elvett egy fiatal leányt…

Itt megállott a bölcs és nem beszélt. A király vágyott volna tudni az
öreg nemesember történetét; kérte a bölcsmestert, hogy beszélje el; de
ez csak azzal a feltétellel akarta, ha fiának megkegyelmez a király.
Megkegyelmezett. Ekkor megszólal a bölcsmester:

Felséges király! az az öreg nemesember elvett egy fiatal leányt, mint
tulajdon felséged; de ez a fiatal személy minden éjtszaka kijárt a
városra. Egyszer az öreg ember észrevette, hogy felesége nincsen
mellette; felkél és megnézi az ajtót, ha nyitva van-e, s ugy találja.
Kiment és kereste a feleségét, de nem találta; ekkor jutott eszébe
valami az öreg embernek; bement és bekulcsolta az ajtót. Később jött a
felesége haza, de az ajtó be volt zárva. Bekiáltott az ablakon az
urának, hogy nyissa ki az ajtót, de nem akarta, hanem azt mondta neki:
nem nyitom ki, mert fajtalankodni jártál; majd eljőnek hajnalban a
bakterek, jó huszonötöt fogsz kapni. Azt mondja a felesége: hallod-e
lelkem, én nem jártam rosz czélból, hanem az anyám halálán van, őt
voltam megnézni; de az öreg ember nem akarta kinyitni. A felesége
felvett ekkor egy követ, s az ablak alatt levő kutba lökte, hogy a férje
azt gondolja, hogy a kutba ugrott. Az öreg megbánta tettét és kiment
keresni a kutban; a felesége pedig, ki lesben volt, mig az öreg kereste,
bement és lefeküdt. Észrevette az öreg ember, hogy megcsalatott, indult
be, de az ajtót zárva lelte. Azt mondja a feleségének: hallod-e, bocsáss
be. Nem bocsátlak, vén lator, mert a városba jártál latorkodni; hanem
majd hajnalban eljőnek a bakterek és jó huszonötöt fogsz kapni. Azt
mondja a vén ember: nem voltam sehol, hanem megbántam a tettem, és
kerestelek; azt gondoltam, hogy a kutba ugrottál. Semmit se használt a
kérelem; nem bocsátotta be, de eljöttek a bakterek és jó huszonötöt
kapott. Azt mondja ekkor a bölcsmester: ha felséged a fiát felakasztatta
volna, igy lett volna állapotja.

Ekkor szólalt meg a királyfi, s azt mondja az apjának: ha engem most
felakasztatott volna, ugy járt volna, mint egyszer egy öreg ember, kinek
volt egy fia, mint én vagyok felséges király atyámnak. Egy vacsora
közben az öreg ember ablakán egy fülemile igen szépen énekelt; az öreg
ember igen gyönyörködött benne; s azt mondja a fiának: beh bölcs,
hatalmas volna, a ki meg tudná mondani, mit fütyörész ez a fülemile. Azt
mondja a fia: édes apám, én meg tudnám mondani, de ha megmondom,
megharagszik rám édes apám. Az apja biztatta, hogy ne féljen. Azt mondja
ekkor a fiu: ez a fülemile azt fütyörészi, hogy én belőlem olyan
hatalmas ember lesz, hogy édes apám fogja tartani a mosdó tálat, édes
anyám pedig a törülközőt, mikor mosdani fogok. Erre az öreg ember
megboszankodott, felkapta a fiát, vitte és bevetette a tengerbe: eredj
hunczut! még én neked inasod lennék valaha! A fiut Alekszándernek
hivták. Azt mondja ekkor a királyfi, ha én beszélni tudtam volna, ugy
jártam volna.

Azonban Alekszánder jól tudott uszni és felkapott egy sziklára. Arra
mentek a gályások, felkéredzett rá és felvették. Egy néhány nap utaznak
a tengeren, végre egy város alatt kikötöttek. Alekszánder megköszönte
szivességöket és bement a városba; beállt inasnak a király
tiszttartójánál, mert a király ebben a városban lakott. Ennek a
királynak kastélyára három holló járt károgni; akárhová ment a király, a
három holló mindig a feje fölött károgott éjjel, nappal. A király igen
megfélemlett és még a kastélyából sem mert kimenni. Hirül adta az egész
országban, hogy a ki megmondaná, miért jár oda az a három holló és
eltávolitaná onnan, az egész királyságát és lányát annak fogná adni.
Sokan felmentek a hir hallatára a király udvarába, ezek közt az
Alekszánder gazdája is, de senki sem tudta megmagyarázni, miért jár oda
a három holló; a hogy felmentek, ugy ismét haza mentek. Kérdezi
Alekszánder a gazdájától: ha volt-e ember, a ki megmondotta volna, miért
jár a három holló a kastélyra. Nem volt, felelé s kérte őt Alekszánder,
hogy menne fel a királyhoz és mondja meg, hogy ő meg is fogja mondani,
miért jár a három holló a kastélyra, el is fogja üzni. Felment az
Alekszánder gazdája és bejelentette a királynál; a király mindjárt
felhivatta Alekszándert és igéretét ismét kimondva, unszolta
Alekszándert a magyarázásra. Ő pedig azt mondja a királynak: ha felséged
szavát állja, elmondom és el is üzöm a három hollót. A király azt
mondja: én, fiam, szavamat állom, és királyi koronámra esküszöm, hogy
amit igértem, meg is adom. Ekkor azt mondja Alekszánder: felséges
király, az a három holló azért jár ide, hogy tegyen köztök, mint király,
itéletet, mert az egyik tojó holló, a másik gunár, a harmadik pedig a
kettőnek fia. A tojó holló azt kivánja, hogy őtet illeti a fiu holló,
mert ő kiköltötte, a gunár azt kivánja, hogy őtet illeti, mert a tojó
holló elhagyta mig kicsin volt és ő messzeföldről táplálta. Most tegyen
felséged közöttök itéletet. A király kimondta az itélet, s ugy elment a
három holló károgva, hogy most is oda van.

Ekkor azt mondja a király: hallod-e Alekszánder! vedd el a lányomat;
légy király, mert én már öreg ember vagyok, nem igazgathatom az
országot. Azt mondja Alekszánder: felséges király atyám! még nem veszem
el a lányát, mert egy bölcs királyt hallottam, elmegyek hozzá még egy
esztendeig bölcseséget tanulni. Azt mondja a király: nem bánom, ha
elmégy is, most is sokat tudsz, de azért hasznát veszed valaha. Szedett
ekkor magához Alekszánder kincset, aranyat, a mennyi csak kellett neki
és utnak indult. Darab idő mulva beért abba a városba, hol a bölcs
király lakott. Szerencséjére ételhordó inas nem volt a királynál, s őt
mindjárt megfogadták. Ennek a királynak is volt egy igen szép lánya;
volt még a király udvarában egy más inas is: Ludókius, de ez csak külső
dolgokat végzett, ennélfogva a királykisasszonyt soha sem láthatta. Ez a
Ludókius mindenben igen hasonló volt Alekszánderhez; senki se ismerte
egymástól, és csak hamar lelki testi barátok lettek. Egyszer valami
különös dolga akadt Alekszándernek, a miért az udvart el kelle hagynia.
Tehát megkérte barátját, Ludókiust, hogy végezze el érte az ételhordást,
fel is vállalta és senki se ismerte meg, hogy nem Alekszánder. Bevitte
Ludókius az ételt a kisasszonynak, és egyszerre ugy belé szeretett, hogy
a hideg mindjárt kilelte. Meg érkezett Alekszánder, kérdezi tőle:
barátom, Ludókius, mi bajod? Azt mondja Ludókius: barátom! nincs az a
doktor, a ki meg tudná mondani, egyéb az istennél. Azt mondja
Alekszánder: én tudom, kedves barátom, mi bajod; téged a szerelem bánt;
no de ne félj, majd segitünk a bajon. Elment mindjárt a piaczra, és vett
egy drága arany köntöst, felvitte a királykisasszonynak és általadta a
Ludókius nevében. Azt mondja a kisasszony: mi dolog az, Alekszánder,
hogy te másnak keresed a hasznot, nem magadnak? Más nap ismét vett
Alekszánder még drágább köntöst, és felvitte ismét a kisasszonynak. A
kisasszony elcsudálkozott s kérdezte: Ludókius szegény inas létére ilyen
drága ruhákat bir venni ajándékba? Azt mondja erre Alekszánder: felséges
királykisasszony! vehet ő, mert nagy királynak a fia; hanem arra kérem a
kisasszonyt, ereszsze be vagy egyszer egy pár szóra magához. Azt mondja
a kisasszony: mondd meg Ludókiusnak, holnap estve jőjön az ablakomra,
kopogtassa meg: beeresztem. Lement Alekszánder, mondta Ludókiusnak a
hallottakat, ez is örömében mindjárt meggyógyult, alig várta a kitüzött
időt, s midőn eljött, tüstént ment az ablakra, megkopogtatta, a
kisasszony mindjárt beeresztette, és igen nagy szerelembe estek. Igy
folyt egy darabig az idő, mindig bejárt titokban az ablakon.

Egyszer az Alekszánder apjoka levelet ir, hogy eltelt az esztendő,
menjen haza, mert ő tovább nem bajlódik az országgal. Alekszánder
felment a királyhoz, megköszönte szivességét és lement Ludókiushoz, azt
mondja neki: édes barátom! én már tovább itt nem leszek, mert atyám
levelet irt, hogy menjek haza; hanem arra kérlek, vigyázz magadra, ki ne
tudja a király, hogy a kisasszonyt szereted, mert felakasztat. Most
pedig kedves barátom! cseréljünk gyürüt; olyannak fogom nézni, mintha
tégedet látnálak. Ez megtörténvén, elbucsuztak egymástól; ő utnak
indult; s helyére beállt inasnak egy Vályi nevü ember. Ez alig volt ott
egy hétig, már észrevette, hogy Ludókius a kisasszonyt szereti; felment
a királyhoz és bejelentette. Azt mondja neki a király: hogy lehet az,
mikor Ludókius régi szolgám; te pedig egy hete, hogy szolgálsz, már is
észrevetted? Azt mondja ekkor Vályi: ha nem igaz, kihivom Ludókiust egy
szál kardra, és ha nekem lesz igazságom, én vágom le, ha pedig neki
lesz, ő fogja levágni az én fejemet. Felhivatta a király Ludókiust, s
azt mondja neki: Vályi azt mondja, hogy te az én lányomat szereted; s
kihítt egy szál kardra, hogy ha neki lesz igazsága, ő vágja le fejedet,
ha pedig neked, te vágod le az övét. Ludókius igen szomoru lett, és ment
egyszerre a kisasszonyhoz, elbeszélte neki, mi történt vele. Erre azt
mondja neki a kisasszony: hallod-e, Vályi erős vitéz, te pedig gyenge
ember vagy, le talál vágni, és nekem is végem lesz, hanem menj be
atyámhoz, és kérd meg, bocsásson haza, mert az atyád igen beteg, levelet
irt, hogy ha nem sietsz, életben nem kapod; te pedig, ha elbocsát, siess
Alekszánderhez, és kérd meg, hogy jőjön, vivjon meg érted Vályival. Fel
is ment Ludókius a királyhoz, és a király elbocsátotta, a bajvivás
napját hátrább rendelte. Elindult Ludókius, és elért abba a városba, a
melyikben Alekszánder lakott; felkereste és elbeszélte a sorsát. Azt
mondja neki Alekszánder: barátom, nagyon roszkor jöttél, mert holnap
akarok esküdni feleségemmel, hanem igy fogunk segiteni a bajon: minthogy
igen hasonló vagy hozzám, te fogsz megesküdni az én feleségemmel, és
addig, mig oda leszek, mig érted víni fogok, itt fogsz lenni. Ekkor
elindult Alekszánder, és elért abba a városba, hol az ő barátja Ludókius
lakott. Bement a királyhoz és mondja neki: felséges király! visszajöttem
a rendelt időre; de én most is azt mondom, hogy a királykisasszonyt soha
sem szerettem; hiszem az istent, hogy megsegit; levágom a Vályi fejét.
Más nap kimentek egy szál kardra, de mind a kettő igen erős vitéz volt;
reggeltől estig mindig viaskodtak; végre Alekszánder levágta Vályi fejét
s felvitte a királynak. Azt mondja neki a király: hallod-e Ludókius!
(mert a király sem ismerte meg, hogy Alekszánder) látom, hogy neked volt
igazságod; most már vedd el a lányomat és uralkodj. Azt mondja
Alekszánder: felséges király! az atyámat még sehogy sem hagytam, mert a
bajvivás napjára siettem, azért elmegyek, és megnézem, ha él-e vagy
meghalt?

Ez alatt az idő alatt, mig Alekszánder elvégezte a Ludókius dolgát,
Ludókius is el elvégezte az Alekszánder dolgát: megesküdt a feleségével,
de sohasem nyult hozzá, hanem minden éjjel csupasz kardot rakott magok
közé. Haza ment Alekszánder, azt mondja Ludókiusnak: barátom, kinyertem
az egész utadat; eredj haza, vedd el a kisasszonyt és te fogsz
uralkodni. Ludókius megköszönte a szivességét, elbucsuzott tőle és haza
ment.

Lefekszik Alekszánder estve a feleségével; azt mondja neki a felesége:
hallod-e, miért raktál még eddig közénk minden éjjel csupasz kardot?
Ekkor tudta meg Alekszánder a Ludókius hűségét. A felesége kérdésére az
felelte: az asszonyi állhatatosságot akartam vele megpróbálni. Ez
napságtól fogva soha sem kellett Alekszánder a feleségének, hanem volt
az udvarnál egy haditiszt és egy vén asszony. Felhivatta a vén asszonyt
s azt mondja neki: hallod-e, én ezt a haditisztet jobban szeretném, mint
Alekszándert; minden vacsorába mérget adj be Alekszándernek. Ugy is
lett, de ő nem halt meg a méregtől, hanem nagyon elbetegesedett és
elfekélyesedett. Ekkor a haditiszttel megesküdött, és Alekszándert még
az udvarából is kilökte. Sok idő multával elért Alekszánder abba a
városba, hol Ludókius lakott. Már ekkor három fiu gyermeke volt
Ludókiusnak. Épen akkor tartott egy nagy bált, az országból még a
koldusok is oda igyekeztek. Alekszánder is felment a többi koldusok
közt, de ő oly fertelmes koldus volt, hogy még a többi koldusok is
lökdösték magok közül. Végre nagy ügygyel bajjal feltörekedett az
ajtóhoz, melyen az ételt hordták. Azt mondja az ételhordó inasnak:
mondja meg a királynak, hogy egy koldus kér egy pohár bort a király
poharából Alekszánder nevében. Bemegy az inas, azt mondja a királynak:
felséges király! az ajtón álló koldus kér egy pohár bort a maga
poharában Alekszánder nevében. Azt mondja a király: tölts neki egy pohár
bort, akárki legyen az, ha Alekszánder nevében kért. Töltött neki és
kivitte. Megitta a koldus és az ujjáról a régi gyürüt, melyet cseréltek,
lehuzta, és belé vetette a pohárba. Azt mondja az inasnak: vidd be és
tedd a király elibe. Bevitte az inas és a király egyszerre megismerte
saját gyürüjét, melyet Alekszándernek adott; azt mondja az inasnak:
eredj és zárd el azt a koldust, a kinek a bort adtad. Az inas kiment és
elzárta.

[Illustration]

Mikor a sokaság szétoszlott, kiment a király feleségestől a koldust
megnézni, de a felesége mindjárt visszament, mert a koldus nagyon
fertelmes volt. Ludókius maga maradt s azt mondja a koldusnak: hol
vetted ezt a gyürüt, megölted-e érte az én kedves barátomat,
Alekszándert, vagy elloptad tőle? Azt mondja a koldus: felséges király,
én se meg nem öltem, se el nem loptam tőle, tulajdon az az ember adta
felségednek a gyürüt vissza, a kinek felséged adta; én vagyok
Alekszánder. A király ekkor nagy szomoruságba esett, hogy az ő lelki
testi barátja olyan nyomoruságra jutott. Felmegy és azt mondja a
feleségének: ha a mi lelki testi barátunk olyan volna, mint az a
fertelmes koldus, a kit láttál, ráállnál-e, hogy gyermekeinkből vért
bocsátnánk, ha segithetnénk rajta azzal, s ha vele megmosnók, olyanná
tehetnők, mint azelőtt volt? Azt mondja a felesége: hogyne állnék,
lelkem, mikor ő mentette meg a mi életünket a haláltól. A felesége
elment a templomba, Ludókius pedig bevitt egy tekenőt, mind a három
fiából vért bocsátott s a koldust megmosta benne.

Felállt Alekszánder a tekenőből és csak olyan ember lett, mint azelőtt
volt; egy néhány nap ott mulatott; azután azt mondja Ludókiusnak: kedves
barátom! van nekem egy öreg apám és egy öreg anyám, hanem adj nekem
katonaságot és költséget, mert meg akarom őket látogatni. Adott neki
Ludókius mindent, a mire szüksége volt és egy királyi öltözetet.
Elindult Alekszánder azon város felé, melyben az apja lakott. Még messzi
volt a várostól, már levelet küldött az apjának, hogy ez s ez királyt
várja vacsorára, mikorra oda is érkezett, a katonaságot elszállásolta a
városba, maga pedig az apjához ment. Vacsora közben kérdezi az apját:
volt-e valaha gyermekök, hogy csak kettecskén vannak. Azt mondja az
apja: nem volt nekünk, felséges király, soha sem. Alekszánder sokáig nem
kérdezősködött, hanem lefeküdt. Más nap reggel, mikor mosdani akar,
látja, hogy az apja viszi a mosdó tálat; rá kiált az inasára: vedd el
ettől az öreg embertől a mosdó tálat, mert nem vagyok méltó, hogy ilyen
öreg ember tartsa a mosdó tálat előttem. Mikor megmosdott, az anyja
ismét vitte a törülköző kendőt és megtörülközött.

Egy kis idő mulva azt mondja az apjának: tudja-e édes apám, mikor egy
vacsora közben egy fülemile igen szépen énekelt az ablakon; mikor azt
mondta, hogy beh bölcs, hatalmas ember volna, a ki meg tudná mondani,
mit fütyörész az a fülemile, én pedig mikor megmondottam, bevetett a
tengerbe? Tovább nem tudott beszélni, mert az apja nyakába esett és
örömében sirt; az anyja is hasonlóképen. Még egynéhány napig ott
mulatott; végre elindult katonáival azon város felé, melyben felesége
lakott. Mihelyt oda értek, tüstént megfogatta a haditisztet és a
feleségét; négy felé vágatta és a várnak négy szögire akasztatta, a vén
asszonyt pedig szilaj csikó farkára kötteté és mindaddig hurczoltatá,
mig egy darab sem lett belőle; maga pedig elvett egy királykisasszonyt,
és még most is élnek, ha meg nem haltak.



12. Százat egy ütéssel.

[Illustration]

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy mesterlegény, kinek se
égen, se földön nem volt egyebe egy rongyos garasánál. Elindult ő
vándorolni. A mint ment, mendegélt hegyen völgyön keresztül, nagyon
megéhezett. Bement hát egy vendéglőbe, s kért ott magának egy garas ára
aludttejet. Csak eszi, csak eszi az aludttejet, egyszer belé száll a
tálba egy szörnyü nagy rakás légy; ő is haragosan belé csap a
tenyerével, s megolvassa, hány legyet ölt meg; hát épen száz volt a
megölt legyek száma. Ő is fogja magát, kiirja egy táblára nagy betükkel:
én vagyok az, a ki százat egy ütéssel megöltem, s kitette a táblát a
hátára.

A mint ment, mendegélt egy nagy királyi városon keresztül, meglátta a
folyosóról a király a nagy betüket, s leküldte inasát, hogy nézné meg,
mi van annak az embernek a hátára irva. Az inas megnézvén, megmondta a
királynak, hogy mi van rá irva. – Hivd be csak gyorsan azt az embert,
mondá a király, épen ilyen emberre volna szükségem. Az inas behivta.
Miért hivatott felséges uram? kérdte a vándorló legény. Biz én csak
azért hivattalak, hogy van itt nekem a hegyoldalban egy templomom,
tizenkét medve jár belé; már igen sok embert elpusztitott, gondoltam,
hogy te tán ki tudnád őket pusztítani. Ki is pusztítom én, felséges
uram, csak nekem egy fél esztendőt adjon, addig enni, innivalóval jól
ellásson, fogadom, hogy nem jár abba a templomba több medve. A király
megadta a fél esztendőt. A vándorló legény feltette magában: nem bánja,
ha meghal is, legalább fél esztendeig jól él; evett is, ivott is mindig.
Eltelvén a fél esztendő, mikor beestveledett, a templomba tizenkét dézsa
bort szállittatott, ugyanannyi kenyeret és hust; s azokat lerakta sorba,
a templom közepére, de ugy, hogy senki sem látta, maga pedig megbujt a
székek között. Egyszer jön nagy morogva a tizenkét medve, ugyancsak
hozzálát mindenik az evéshez, iváshoz; mindent felfaltak és megittak egy
csepig; de be is fizettek magoknak, mert a bortól mind részegek lettek.
Mikor mind összevisszadültek a részegségtől, kiugrott a mesterlegény a
székek alól s elszeldelte egyenként fejöket, s a templomból mindent
szépen kitakarított, csak a medvéket hagyta ott egy rakáson.

Reggel jókor, még a király alig kelt fel, jelentette neki, hogy a medvék
meg vannak ölve; a király felöltözött és megnézte. Hát csak
elcsudálkozott rajta, hogy a medvék egy rakáson voltak megdögölve. Hogy
ölted meg ezeket? kérdi a vándorló legénytől. Hát nekem szaladtak, hogy
széjjeltépjenek, én meg mind kardra hánytam őket egymás után, felelt a
vándorló legény. Még egy dolgot bizok rád, szólt a király hozzá; ha azt
megteszed, fele királyságom és egyetlen leányom neked adom. Mi lesz az?
szólt a vándorló legény. Van nekem egy igen szép kertem, mond a király,
benne három óriás uralkodik, ha azokat kipusztítod, tied lesz, a mit
mondottam. Jól van, felséges uram! csak egy fertály esztendőt kérek, s
addig a legpompásabb ellátást mindennel. Megadatott neki, a mit kivánt,
s ő nyugodtan várta a kitüzött időt; s meg is érkezett az nem sokára.
Mitevő legyen már most? gondolkozott magában, hogy pusztítsa ki a három
óriást. Mit mit nem gondolt: egyszer kiment a piaczra, vett ott vagy két
garas ára turót és egy pacsirtát, azzal haza ment. A mint elérkezett az
estve, bement a kertbe, s mindjárt a kapunál találkozott a legnagyobb és
legerősebb óriással.

Tudom, mi járatban vagy, szólott az óriás, minket akarsz kipusztítani,
hanem nem lesz belőle semmi; különben megpróbálhatjuk mindjárt, ha
birkózhatunk-e együtt. Itt van egy darab kő, ha ezt ugy össze tudod
morzsolni, mint én, akkor birkozhatunk s megfogta a követ és
széjjelmorzsolta; a vándorló legénynek meg egy más darabot adott. Ő is
kikapta hirtelen a zsebből a turót, a kőhöz nyomta és mutatta az
óriásnak. Lásd pajtás, az nem nagy dolog, a mit te csináltál, hanem azt
tedd meg, a mit én teszek, hogy vizet facsarj a kőből. Megpróbálta az
óriás, de sehogy sem tudta. Még tegyünk egy próbát, mondá elszégyelve
magát. Van nekem itt egy nagy buzogányom, hajitsd fel te azt, a mennyire
én. Megpróbálom, szólt a vándorló legény. Az óriás felkapta a rettentő
buzogányt, oly magasra hajította, hogy mikor lejött, embervastagságu
lyukat hasított a földben, s két ölnyire lehaladt. A vándorló lement
érte, hogy majd ő hajítja már fel, de korántsem vette ki, hanem inkább
betakarta földdel, a pacsirtát pedig kirepitette a zsebéből, s az oly
sebességgel repült fölfelé, hogy nem lehetett kivenni: micsoda. Az óriás
csak várta, hogy mikor esik már le. Jaj pajtás! ne várd azt, szólt a
vándorló legény; nem esik az le soha, tulment az az egen, ki tudja
melyik világba. – Még ilyen legényre nem akadtam; már látom, én nem
birkozhatom veled, nem te én velem; a másik két társam pedig gyöngébb,
mint én, azok már hasztalan is próbálják, tudom nem győznek meg, hanem
előhivom őket; s egyet fütyentett, s egyszerre mind a két óriás ott
termett. Még ilyen legényre nem akadtunk többet, szólott a legerősebb
óriás; ezzel egyikünk sem birkozhatik meg; hanem egyet gondoltam: hát ha
bevennők társaságunkba. Jó lesz biz a! mondták a többi óriások; de hát
te ráállsz-e? kérdezte a mesterlegényt. Nekem mindegy, szólott az, csak
legyen mit enni, inni, akárhol; s társokká szegődött az óriásoknak.

Ettek, ittak, jóllaktak, lefeküdtek; de egyik sem mert aludni. A
vándorló legény is félt az óriásoktól, az óriások is ő tőle, s igy ment
az egész éjszaka. Más nap összeesküdtek az óriások, hogy megölik; majd
mikor alszik, főbe üti valamelyik a buzogányával. A vándorló legény élt
a gyanuperrel, azért kerített egy nagy hólyagot, s azt megtöltvén
marhavérrel, mikor lefeküdt, ugy illesztette fejéhez, mintha valóságos
feje lett volna. Az óriásoknak is csak az kellett, hogy lefeküdjék.
Mindjárt oda lopózott egy lábujjhegyen, s ugy rá csapott a hólyagból
csinált fejre, hogy a vér mind a szeme közé locsant. Nagy örömmel
szaladt társaihoz, kik látván, hogy véres, mindjárt meghitték, hogy
végbe vivé, a mit akartak, s annak örömére iszonyu nagy vendégséget
csaptak, s ugy leették, itták magokat, mint a csap. A mesterlegénynek
sem kellett több. Mikor a legédesdebben aludtak, rájok rohant, mind a
háromnak elvágta fejét.

Reggel mihelyt megviradt, jelentette a királynak, hogy halva vannak az
óriások. A király nagyon elcsudálkozott, hogy micsoda nagy ember lehet
az a vándorló legény; a mit ő álmodni sem mert, hogy az volna, s
egyszerre hozzá adta lányát.

Mikor már esküdni akartak, akkor érkezett a királynak egy levél, melyben
a szomszéd király hadat üzent neki; még pedig hogy mihelyt a levelet
kapja, mindjárt induljon; azt irta a levélben. Eredj el, édes fiam,
helyettem; vezesd a sereget; lásd én már öreg vagyok, nem oly hatalmas,
mint te; igy kérte az öreg király a vándorló legényt; majd összekeltek,
ha visszakerülsz a háboruból. Jól van, király atyám, elmegyek; mondá,
szomoruan a mesterlegény, azzal elindult. Elővezették neki a király
ólából a legpompásabb paripákat, de ő soha sem ült lovon, nem mert
ráülni egyre se, hanem azt mondta, hogy hozzanak neki egy rosz paraszt
lovat, nem kell neki ilyen czifra, mikor háboruba akar menni. Előhoztak
hát egy paraszt lovat. Csak ugy nevették mindenfelől, mikor ráült a nagy
királyfi; de ő rá sem ügyelt, elindult a sereg előtt, a sereg pedig
utána. Mikor elértek az ellenséghez, s megszólalt mindkét felől a
trombita, megiedt a háboruhoz nem szokott paraszt ló, s elkezdett
szaladni hegyen, völgyön. A mint egy kereszt mellett szaladt el, a
királyfi félvén, hogy leesik, megkapta a keresztet; az kitörvén, a
vállán maradt, de ő azért nem eresztette el. A ló most még százszorta
jobban megiedt, szaladt egyenesen az ellenségnek. Az ellenség királya
meglátván a keresztet, azt gondolta, hogy maga az isten, s elkiáltotta
magát: rakjátok le fegyvereiteket; e háboru nem lesz igazságos, maga az
isten jő ellenünk. A katonák mind lerakták a fegyvert, s ott hagyván,
visszatértek. A vándorló legény pedig, vagyis a királyfi felszedette
azokat, s győzedelmesen tért vissza az öreg királyhoz. Ott mindjárt a
királyleánynyal összekeltek, örömében a király egészen átadta neki a
királyságot. Nagy lakodalmat tartottak, olyat, hogy az egész világon
hire futamodott, de a mint lefeküdtek s elaludtak, elkezdett a vándorló
legény beszélni, holmi vasaló vasat, czérnát, tűt s más egyebet; a
királyleány pedig mind hallotta, csak alig várhatta a reggelt, mindjárt
megmondotta apjának, hogy ugyan miféle származásu lehet az ő férje;
vasaló vasat, czérnát, tűt emleget. A király megkérdte vejétől, hogy
miért álmodta azokat. Ő azt felelte rá, hogy tegnap egy szabóboltban
volt s ott hallott ilyeneket emlegetni, azért álmodott velök. Megmondta
leányának a király az egész dolog okát, s mindjárt kibékültek és azután
mindig boldogul éltek; az öreg király és leánya még mai napig sem
tudják, hogy a királylyá lett szabólegény miféle nemzetségből
szármozott.



13. A leghüségesebb királykisasszony.

Volt egy kereskedő a világon, kinek nem volt egynél több gyermeke, a kit
is neveztek Károlynak; és Amsterdam városában laktak, hol lakott maga a
király is. A midőn már kitanulta iskoláit a fiu, kérdezte atyja: micsoda
mesterségre szánja magát; ő pedig, minthogy a kereskedést jó formán
érté, azt felelé, hogy szeretné maga is azt folytatni. Volt pedig az
atyjának tizenkét boltja, tehát egyik boltjába oda adta őt, hogy magát
jobban kimivelje, és mivelhogy már egyéb tudományokat jól értett a fiu,
ezt is hamarjában megtanulta; s atyja általadta volt neki valamennyi
tizenkét boltját. Egyszer megfogyatkozván portékái, igy szóla hozzá
atyja: eredj már mostanában portékákat vásárolni, és mondotta nekie: el
fogsz menni Törökországba, ott vásárolj mindeneket; megrakott neki
tizenkét társzekeret pénzzel, s utnak indította. Midőn már szárazon
tovább menni nem lehetett, kénytelen volt hajóra ülni, és tengeri
utjából kiszállott egy nagy városba szombat napon, de nem tudá a
szokást, hogy a kik oda szombaton érkeznek, vasárnapon ki nem eresztik.
A korcsmáros, a hol volt szállva, mindezt megmondá nekie, és
egyszersmind azt is, hogy itt az a szokás vagyon, hogy vasárnapokon
minden ember a maga templomába isteni szolgálatot megy hallgatni. Ezekre
Károly megparancsolá cselédeinek, hogy vasárnap reggeli hat órakor
menjenek el mind templomba, maga pedig kilencz órakor fog elmenni. A
midőn cselédei elmentek, s beléptek a templomba, ottan volt egy
holttest, a kit minden embernek meg kellett pökni és reá ütni. A
felállított őrállók mondották: üssenek rá és pökjék meg, s azt meg is
cselekedték. A midőn már visszatértek templomból, haza érve mondották
uroknak: soha sem láttunk ilyen gyalázatot, mint a hogy itt szokásban
vagyon, mely csufot tesznek egy holttesttel! A ki bemegy és meg nem
köpi, befogatik.

Itten Károly is elmegy a templomba, de ő se meg nem köpte, se rá nem
ütött. Az őr megszólította, hogy ha nem cselekszi, mindjárt befogatik.
Mindaddig nem cselekszem, felele rá Károly, mig meg nem tudom, mely
okból teszik e szégyent a holt emberen. A midőn ezt megértették,
mindjárt mondák város birájának, hogy itten vagyon egy ember, ki a
szokásba vett köpést nem akarja tenni mindaddig, mig meg nem mondják, mi
okból teszik azt a szégyent rajta. Itten a város előljárói sok
adósságokkal és könyvekkel mentek ő hozzá, és mondák: ha te ezt meg
akarod tudni, sok pénzt készits elő. Uram! nem bánom én, ha minden
vagyonomat oda adom is, de e gyalázatos szokást nem cselekszem; mivel
velem életében, annál kevésbbé holta után semmi roszat nem cselekedett.
Itten a biró mondja Károlynak: hozasd el pénzedet, hogy lássuk: elég
lesz-e az adósság kifizetésére. Ezzel ő is mindjárt ir egy kis levelet
és elküldi a kocsmába, hogy hat társzekér pénzt hozzanak mindjárt ide.
Megérkezvén a pénz, a biró megvizsgálta számát; s mondá: hallod-e,
mindez kevés. Károly azonnal parancsolta, hogy a többi hat társzekérrel
is hozzák el; el is hozták. Itten látván a birák, hogy bizonyosan elég
lesz, mondják Károlynak: látod-e, te ember, ha meg akarod tudni, mely
okból vagyon e szégyen rajta, te neked meg kell érte fizetni minden
adósságait. Ez éltében igen nagy gazdag ember volt és kevély, és
senkivel jót nem tett; és a ki reá szorult, nem hogy segitette volna,
hanem kinevette. Egyszer isten ezen cselekedeteiért megbüntette és
megszégyenedett ugy annyira, hogy semmie sem lett, és e sok adósságot
tette; innen vagyon a szégyen rajta. Elbeszélvén az okát, mindjárt
összehivták, a kiknek adós maradt; és minden kocsin két ember olvasta a
mondott számokat, hogy kinek mennyit adjanak; de ez mind kevés volt,
hanem a tizenkét társzekeret lovaival együtt eladta, és abból
valamennyiöket kielégítette ugyannyira, hogy midőn a temetést is
kifizette, épen csak egy polturája volt. A midőn már haza akart menni,
egy öreg koldus jött eleibe és mondá nekie: Uram! nekem is tartozik egy
polturával, ezt is odaadta. Ezek után cselédeit ott hagyta, maga pedig
haza felé ment nagy szegényen elannyira, hogy koldulással lehetett
tovább jutnia, és már szüléi is igen várták, minthogy portékára nagy
szükség volt. A midőn már közelgetett városa felé, atyja épen akkor ki
talált menni sétálni és összeakadott fiával. A fiu mindjárt megismerte
édes atyját és megszólította: édes atyám, hogy vagyon? Erre az apa: te
vagy Károly fiam? – Igenis! – Hogy vagy te? – Én igen nem jól vagyok;
némely nagy hajótörést kelletett szenvednem, a tengeren a zsiványok
reánk ütöttek, és minthogy fegyverünk nem volt, nem védelmezhettük
magunkat, hajóinkat összelövöldözték, és engem egy deszkára a szerencse
reá vetett, igy értem a szigetnek egyik részére, hol három hónapig kelle
várnom, mig csak más hajó arra nem jött.

Károly atyja midőn ezen, minden kigondolt hazugsággal teljes panaszt
megértette, sajnálta őt; azután, kibeszélvén magukat, haza mentek az
anyához, és ennek mindent elmondottak: semmi az, csakhogy te magad
itthon vagy! mondotta az anya. A fiu megint mondja szüléinek: minthogy a
portéka igen szükséges, elmegyek én még mostanában. Erre az atya
megrakott tizenkét gályát pénzzel és mondá nekie: menj már most
Angliába. Minden rendelések megtétettek, s elindultak Anglia felé; de
ott mindjárt nem vásároltak, hanem tovább kelletett menni a király
városaig. Mikor a király városához közelgettek már, a város emberei azt
gondolták, hogy ellenség jön reájok, mindjárt reá ágyuztak, hogy majd
összetörték hajóit. Itten, a midőn gondolkozóba esett Károly: mit
tegyen, vissza-e vagy tovább menjen; mindenkép roszul üt ki, azt találja
mondani azon káplárnak, ki hajóján főgondviselő volt: mi tevő legyünk?
Az pedig felele: ez legkevesebb. Erre kitett volt egy fehér zászlót, és
ugy a városból követet küldöttek hozzája, kinek Károly elbeszélé, hogy ő
kereskedő és vásárolni akar, mire a követ visszament, és megbeszélé a
város eleinek. Ezek után a tenger kapui megnyittattak és igy ők is a
város alá szállottak. Károly ezzel egyenesen a város parancsnokához
ment, hogy tizenöt napig engedtessék meg nekie itten maradni és
bevásárolni; a mit meg is engedtek. Az alatt az idő alatt kiment Károly
káplárjával együtt a városba, hol mindeneket megnézvén, a város szélire
is kiment a királyi palotát meglátni; és ottan három fehérszemélyt lát
kikötve egy kőoszlopnál és látja itt is, mely nagy csufságot tesznek
rajta. Hogy ők ketten megköpni nem akarták, megfogattak, s fölvitettek a
királyhoz. Hallod-e? mondja a király, látod-e már kilenczven kilencz fej
van itt felakasztva, és ha nem cselekszed, tied lesz a századik. Károly
itt csak azt mondotta: fölséges király, addig nem cselekszem, mig az
okát nem tudom, mivel nekem soha semmit nem vétett. Ekkor mondotta neki
a király: ha te azt meg akarod tudni, ha nagyon sok pénzed van,
megtudhatod, s életed megmaradhat. Erre Károly feleli: fölséges király!
tizenkét gályám teli vagyon pénzzel. Erre a király feleli: hogy ha
vagyon annyi pénzed, mennyit az én óriásom el nem bir, megmaradhat
pénzed s életed is, de ha be birja hozni, akkor pénzed, nem különben
életed is el fogod veszteni. Károly itten elküldé káplárját a gályára,
hogy mondja meg a többieknek, a pénzt valamennyit hogy aranyra váltsák
fel. De Károlyt mind a mellett el nem eresztette a király, hanem
elbeszélette neki, mi okból szenvednek azon kikötött leányok, az
óriásnak pedig huszonnégy bivalybőrből egy zacskót varratott. No már
most elmondom, Károly, hallgasd. Az egyik egy herczegkisasszony,
Francziaországnak leánya, a kettő pedig szobaleány. Az apjával midőn
háborut tartottam volna, engemet elfogatott és erős helyre tétetett; de
minthogy ezen erős óriásom találkozott, őt meggyőztem, s atyján boszumat
nem tölthetvén, leányán követem ezen szégyent.

A midőn már a pénzeket felváltották, Károly ismét berakatta az aranyakat
hajóiba. Erre Károly, a király, és a magokkal vitt óriás, ki hóna alatt
vitte a zacskót, oda mentek. A mint már odamentek, az óriás rakta
zacskóba az aranyokat és valamennyi tiz gályából már belé rakta, de
látván, hogy bizony belé nem megy, megrázta a zacskót és a
tizenegyediket is belé rakta. Ismét látta, hogy már több nem férhet
belé, lábával is csömöszölte és ugy a tizenkettediknek is felét belé
rakta, de egészen belé nem rakhatta, minthogy teli volt már a zacskó.
Ekkor felkapta a zacskót az óriás, a király elől ment, Károly pedig
hátul. A midőn látta Károly, hogy az óriás elfárad, minthogy inai
reszkedtek, fohászkodik az egekhez: hogy el ne hagyja őt s ne engedje,
hogy e mérges király boszut állhasson rajta. A pogány király pedig örült
magában, de a midőn a rezidenczia grádicsán nagy erősen vitte az óriás a
zacskót teli aranynyal, és az utolsóra fellépni akart, visszaesett és
kimult a világból, a zacskó is kilyukadt, az arany egész a kapuajtóig
folyt. Erre azt mondja a király: no, Károly, vesztél volna országodban
pénzeddel, herczegkisasszonyoddal együtt, csak ezen óriásom megélne.
Erre mindjárt takarították gályára a pénzeket és minthogy azt
parancsolta a király, hogy ha huszonnégy óra alatt ki nem mennek
országából, mind fölakasztatja őket, igen nagyon siettek, csak hogy
mentül hamarább berakhassák. Károly pedig az alatt az idő alatt
káplárjával a herczegkisasszonyt és két szobaleányt föleresztették az
oszloptól és magokkal a hajóra vitték. A midőn már berakták a pénzt,
nagy hamarjában elindultak és ugy eveztek, hogy huszonnégy óra alatt az
országból kimenjenek és szerencsésen ki is mentek, ugy tehát boszuját a
király rajtok nem tölthette.

Egyszer találtak egy kis várost, a hol is megállottak tizenöt napra. Itt
minden cselédeinek mondotta: vegyetek pénzt a mennyire szükségtek vagyon
és vásároljatok be magatoknak. Az alatt az idő alatt a fehérszemélyek
ruhát csináltattak és régenti szinöket megkapták; kivált a
herczegkisasszony fölötte szép volt, ő pedig csináltatott egy pár
gyürüt, másikat szinte, a William nevü herczegkisasszonynak. Tizenöt nap
lefolyása után elutaztak Amsterdam felé; midőn közeledtek, Károly
parancsolá cselédeinek, hogy három ágyut süssenek el, hogy tudhassa
jövetelét atyja. A városban nem tudták, mire vélni ezen lövést, a király
igen megiedt, minthogy katonaságai épen otthon nem valának, hanem
kiüttetett egy fehér zászlót, hogy szabadon bejöhet a városba. A mint
bemennek a városba, látta a király, hogy ez nem ellenség; s midőn a szép
herczegasszonyt és az aranyokat is látta, miképen hordják haza felé, azt
gondolta, hogy ez valami nagy vitéz, azért is nagy lövésekkel tisztelte.
Atyja nem igen bánta, hogy portékát nem hozott, sőt megörült a külső
országból hozott szép pénzen; kinek is azt mondotta, hogy a
megszabadított herczegkisasszonyt feleségül fogja venni. Ezen főkép
megörvendezett a herczegkisasszony és monda nekie, ugymint Károlynak:
hallod-e, el kellene már minekünk menni az én atyám országába is; hanem
minekelőtte elmennénk, látod, ime, ezen fakó lovat, én festettem, menj
el és akárhol keress efélét és hozd haza. Elméne Károly föl s alá
országában, de sehol sem látott ő olyan formát.

Egykor, a midőn már visszajőne, lát egy öreg embert egy kocsival, a mint
a sárból nem tudja kihuzni a befogott két ló. Azzal leszáll a maga
lováról, hozzá fogja és igy kihuzatja a kocsit. Ez idő alatt elérkezett
a szegény embernek hátramaradt csikója. A mint meglátta Károly, gondolá:
efélét még nem láttam. Ezzel kiveszi a festett lovat, és egészen
hasonlónak lelte hozzája; adott száz aranyat érette anyjostól; de
minthogy a szegény ember sajnálta csikaját, ezt pedig ő észrevette,
ugyanazért adott neki két száz aranyat. Azután haza méne a vett
csikóval, megmutatá a herczegkisasszonynak, a ki is azt mondotta: ez a
csikó épen olyan, mint az én atyámé volt, hanem, mondja, édes Károlyom,
add jó cseléd keze alá, hogy pihenje ki magát, azután el fogsz menni
Párisba édes atyámhoz, és adok magaddal egy levelet, melyben meg lesz
irva, hogy ki szabadított meg és hol, és az is meg lesz irva, hogy jőjön
ő ide hozzám, különben ha én megyek előbb oda, szerencsés nem leszek. A
midőn már a csikó valami fél esztendeig nyugodott, elindult Károly és
egy dereglyén, vizen ment egész Francziaországig, és a lovacskát is
magával vitte, meg a királyi ruhát. A mint szárazra lépett, kikötötte a
dereglyét, felöltözött királyi ruhába, felült a lovára; és a ki látta,
mind azt mondotta, hogy ő lenne a párisi király. A midőn beért a
városba, a rezidencziánál kverauszt kiáltottak. Leszállván lováról, meg
sem köté azt, hanem csak ugy hagyta, hogy lejövetelekor annál hamarább
elindulhasson, mivel nem akarta magát fölismértetni. Fölméne hát a
királyhoz, köszön, átadja neki a levelet, melyet is nagy örömmutatással
viszonzott a király, ő lejött és elnyargalt. A midőn felnyitá a király a
levelet, mindjárt az elején olvasta, hogy ez a fiu, a ki engem a
szégyentől megszabadított, hanem jőjön érettem és keressen meg; itt
vagyok Amsterdam városában. A midőn már megértette a levelet, azonnal
utána küldött Károlynak a király, a kit is, minthogy tengerre még nem
szállhatott, elvittek a király elibe; ki neki ezt mondotta: mint mertél
házamtól oly hamar elindulni, nekem igen nagy érdemet tettél, s melyet
neked megjutalmazni tartozom. Én mostanában el nem mehetek oda, hanem
adok hat gyalog ezredet egy generálissal, menj és ugy hozd fel
leányomat. Itten mindjárt gályára ültek és a mint közeledtek már
Amsterdam városához, kéri Károly a kommandírozó generálist, hogy a vele
jött katonákkal lövessen el három ágyut; a melyet midőn ellőttek, a
király azt gondolta, hogy Károly ismét valamely országot nyert és
ujonnan atyjához jő.

A mint már valamennyien kiszállottak a szárazra, William
herczegkisasszony elejökbe jött, és mondotta: édes Károlyom, most nem
voltál szerencsés, mivel atyám nem jöhet. Itten a generálist a kereskedő
házába bekvártélyozták, a többi katonaságot pedig a városba, és az egész
idő alatt ingyen tartották nem kellett fizetni ételük, italukért. De
minthogy a herczegkisasszonynak nem volt már maradása, reábeszélte
Károlyt és elindultak Francziaországba az ő atyjához, a király pedig a
legnagyobb pompával kisértette ki a városból.

A herczegkisasszony, Károly és a generális egy gályán mentek. A többi
között a midőn a tengeren mennének, belé szeret a generális a
herczegkisasszonyba és gondolta magában: ha én Károlyt el nem vesztem,
el nem érhetem kivánságomat. Igy a midőn már jó messze voltak Amsterdam
városától, találtak egy szigetre, a hol szép sétáló hely volt. Károly
kiméne sétálni, mit a generális látván, azonnal parancsolta legényeinek,
hogy onnan tovább menjenek. A gályán az egész dolgot senki sem vette
észre, hanem csak az őr, de a kit megesketett és megajándékozott a
generális, hogy csak senkinek se szóljon, ha pedig haza érnek, feljebb
viszi. És elindultak a nélkül, hogy Károly észrevette volna, s a leány
is aludt az alatt; s a midőn fölkelt, kereste Károlyt, s kérdezte a
többitől, hogy hol volna, de senki sem tudván róla szólani, azon
gondolatra is jött, hogy tengerbe ugrott volna, és föltette magában,
hogy Károlyról soha meg nem felejtkezik.

A midőn már haza értek a királynak legelső kérdése is Károly volt,
hogymintléte felől tudakozódott, a generális azt felelte: nem tudom; a
leányzó sem tudott felőle semmit. Már jó ideig volt otthon a
herczegkisasszony, de mindig szomorkodott szeretett Károlya után. A
generális megkérette ugyan, de azt felelte: ő nem megy férjhez, mivel
Károlyát várja; atyját pedig megkérte, hogy adjon neki egy esztendőt,
egy hónapot és egy napot, mig utána várakozhassék; és a város végére
csináltatott egy kocsmát s parancsolatul adá, hogy Károly nevére mindent
ingyen adjanak; ő maga mindennap kiment oda s a maga szobájában sirván,
csókolta gyürüjét, melyen rajta volt Károly neve.

Károly már esztendeje, hogy azalatt mindig gyökerekkel élt és soha
senkit sem látott arra menni; hanem egykor arra jön egy öreg ember, kit
magához intett. Az öreg oda menvén, igy szóla: állj be csónakomba. Erre
szinte megváltozott Károly és kérdé: hogy tudod, jó öreg, hogy engem ugy
neveznek? Engemet jól ismersz, csak a nevemet megmondjam. Ez általvitte
őt és adott neki három aranyat, mondván: én vagyok azon ember, a kit
Törökországban magad költségén megszabadítottál; én voltam a holttest a
templomajtó mellett, neked köszönhetem, hogy élek; eredj már most
Párisba; szeretőd még sem ment férjhez, hanem a város végén csináltatott
nevedre egy kocsmát, ott minden ember, a ki csak nevedet tudja említeni,
ingyen kap, a mit akar; a herczegkisasszony mindennap kijár. Eredj oda,
szerencsés leszesz. Ezzel elbucsuztak egymástól; s megköszönvén az
öregnek jóakaratját, Károly elindult Páris felé. Párisba érve, mig
pénzében tartott, beszállott a kocsmába és kért magának egy külön
szobát. Már harmad napig éldegélt ott a maga pénzén s épen akkor
eresztgette el obsittal katonáit a franczia király. A többi között egy
épen arra ment; egyik kezében az obsit, másikban pedig négy krajczár és
káromkodék: huszonnégy esztendeje, hogy szolgálom és csak négy
krajczárral fizetett ki! Károly meglátta és magához felhítta az
obsitost, s kérdezé tőle: mi bajod? mire mindeneket elbeszélt a katona,
Károly pedig mondá: miért nem kére kend többet tőle? Kértem én, de nem
adott. No, várjon kend, adja ide munkáját, elmegyek én a kend
személyében; maradjon itt addig. Felöltözött katonának, elment a
kocsmába és mondá: adjatok enni, inni; pénzt is, mivel nagy szükségem
van, a Károly nevére. A kocsmáros kérdi: mennyi kell; felelé: három
tuczat arany; a melyet meg is kapott és visszament szállására, s mondá
az obsitosnak: lássa kend, ime kaptam három tuczatot, de várjon kend
holnapig, még egyszer el fogok menni, talántán jól el fog sülni a puska.

Más nap kiment a herczegkisasszony a kocsmába és kérdezé: volt-e itten
valaki, a ki Károlyról emlitést tett volna? Igenis volt egy obsitos
katona, kinek kivánságát be is teljesitettük. – Más nap ismét elmegy oda
és kér ujonnan a Károly nevére enni, inni, és hat tuczat aranyat, mit
meg is adtak neki, és az öreg katonának mondá: no, lássa kend, a király
megint adott hat tuczatot, hanem várjon kend még egy nap, mivel engemet
biztattak. A herczegkisasszony a midőn ismét kiment a kocsmába,
kérdezte, nem volt-e itt valaki a Károly nevére kérni valamit; felelék:
ujra itt volt a katona és megkapta a mit kért. A herczegkisasszony sírt,
ritt és kérte istent, hogy ha még életben volna, hozná eleibe, mivel már
az idő vége tája felé jár, s igy férjhez kell mennie. – A harmadik nap
is elméne a katona és kért a Károly nevére enni, inni és tizenkét tuczat
aranyat; máskülönben azon aranyos pohárból inni, melyből a
herczegkisasszony szokott ivogatni. Ezt ugyan eleinte nem akarták, de
minthogy azt felelte, hogy senki kérését meg nem vethetik, ha Károly
nevére kér, igy tehát tele töltötték borral; és ő félig kiitta, gyürüjét
pedig belé tette és meghagyta, hogy a herczegkisasszonynak mondják meg,
hogy „a Károly nevére kérem, igya meg ezen bort.“ Midőn elment a katona,
nézék, hogy valami nincs-e a pohárban; látják az arany gyürüt, örülnek,
hogy meg nem itta mind; mert ha megitta volna, elvitte volna magával a
gyürüt, melyet a herczegkisasszony tegnap felejtett a pohárban.

Károly haza megy szállására és átadja az öreg valóságos katonának, a mit
hozott, mondván: no, öreg, itt van; már kifizették kendet, többet nem
kap, menjen isten hirével. Erre mondja a katona: ha ezt mind nekem
szerzé, fele a magáé; de Károly megköszönte és el nem vette, hanem
mondá: van nekem miből elélni; igy elment a katona, ő pedig
felöltözködött maga ruhájába. A herczegkisasszony midőn megint ujra
kiment, kérdezősködött a kocsmában: nem volt-e itt valaki Károly nevére
kérni. Volt, mondák, megint az öreg katona, és a fölséges
herczegkisasszony poharábul kivánkozott inni, melyet oda is adtunk,
hanem: a Károly nevére, igya meg ezt a fél pohár bort. De jó, hogy
egészen meg nem itta! felséged gyürüje benne volt. Erre mondja a
princzeszné: micsoda gyürü? az enyém ujjomon van. De ez épen olyan.
Mutassátok. Hát ekkor látja, hogy Károlynak adott gyürüje az; min igen
nagyon megörült és megitta hagyott borát, tudakozván tőlök, micsoda
katona volt az. Huszonnégy esztendős szolga volt, elment haza; többé már
el nem fog jőni.

A herczegkisasszony elment haza atyjához és mondja nekie, hogy Károly
életben vagyon, hanem az eleresztett katonákat hivassa be, hogy
megnézhesse őket; a minthogy nem sokára megérkeztek. A midőn már mind
együtt voltak, megnézegette őket, de egyik sem volt közülök, a kit
akart. Erre azt mondja: halljátok, öregek, nem volt-e valamelyitek
ruhája máson? s kérdezvén, emberségére fogadta, hogy semmi bántása nem
lesz. Erre az öreg katona azt kiáltja: fölséges princzeszné, én nem
bánom, akármi bántásom lesz is, én ruhámat egyszer odadtam egy fiatal
urnak, ki a város szélén van egy kocsmában. És mit adott neked? Ennyi
meg ennyi aranyat, de én azt sem tudom, honnan hozta. Ezt az embert a
herczegkisasszony jól megajándékozta, és a többit is, hogy
visszafáradtak, a mikor elmentek mind.

Erre mindjárt a király befogat egy hintóba négy lovat, nagy pompával oda
mentek, de midőn a kocsmárost megkérdezték, hogy volna-e ott egy vidéki?
s az megmutatta; már ekkor becsukta magát Károly. Mondják neki: nyitná
fel és zörgetnek; erre azt mondja: menjetek, én tolvaj nem vagyok, se
rosz ember, tehát hagyjatok békét. Nem, nem! a király küldött éretted;
de minthogy semmit sem vehettek rajta, visszamentek megjelenteni, hogy
mint van a dolog. A herczegkisasszony azonnal maga ment egy generalis
kulcscsal; kinyitotta, és bement a szobába. Károly is kirántotta
kardját, egynéhányat reá vert, és mondta nekie: ha mindjárt ki nem mész,
keresztülszurlak. Erre felelé a herczegkisasszony: édes Károlyom, nem
bánom én, szivesen meghalok kezed által, ugy is te szabaditottál meg.
Ezen szavaira fölemelte és megcsókolta őt, mondván, ne gondold,
kedvesem, hogy talán méregből vertelek volna, de csak meg akartam tudni,
minő szeretettel vagy irántam. Ezzel haza mentek; és elbeszélvén a
generalis cselekedetét, azonnal elvétette életét a király, és igy nagy
lakodalmat tartottak, örültek a megszabadult leányon, valamint Károly
visszakerülésén is. Azután elmentek Károly szüléihez, kik többé nem
folytattak kereskedést, hanem velök együtt Párisba mentek lakni, s ottan
éltek nagy megegyezéssel több jó esztendőket.



14. A három vándorló.

Egy időben árván maradt három vándorló legény, kiknek neve volt Sándor,
Lőrincz és János. A midőn sok ideig vándoroltak már az országban, egykor
egész a török határig mentek Belgrád városába; hol is a törökök mihelyt
meglátták őket, elfogatták, a legelső uradalom kezébe adták; és ott
voltak mint rabok esztendeig; ámbátor raboskodtak, de még is
meglehetősen volt állapotjok. Hanem esztendő elfolyása után vásárra
vitettek, s megvette őket egy más uradalom háromszáz forintért, hol
szinte jó dolguk volt, de ellenben a talpukat minden héten kétszer
megverték, hogy el ne szökjenek. Szegény vándorlók alig várták az
esztendő elfolyását, mikor ismét vásárra hajtattak, és Holofernes
basának eladattak szinte háromszáz forintért, a ki is hét esztendő előtt
egy napkeleti királynak leányát elfogta, de szüzeségét azon esztendők
alatt is el nem vehette, azért is a legerősebb tömlöczbe tétette, s a
három rabot egy időben puttonokkal a szőlők hegyeire kiküldötte kigyókat
fogdosni; de minthogy ők azon vastag nagy mérges kigyókat megfogni nem
merészelték: a basa önnön kezeivel rakta be a puttonokba, s ő velök haza
vitette. Már azelőtt készittetett ő két koporsót; az egyik nagyobb volt
a másiknál, a kisebb ki volt jóforma nagyságu lyukakkal furkálva. Azután
a királykisasszonyt egy ingben a koporsóba fektette, a kigyókat reá
öntette, a két koporsót pedig jó erősen reá szegezte; és igy, midőn a
kigyók a leány testéből jóllaktak, a másik koporsóba heverni a lyukakon
kimentek, ujonnan letette a leányt a régi erős tömlöczbe negyven napig,
mely idő alatt ugy megették a kigyók, hogy legkisebb csontja sem maradt.
Negyven nap elfolyása után felhozatta tömlöczből a koporsót, de a kigyók
is mind dögölve voltak, és azon kigyókat egy kazánba belé rakatta, hogy
belőlök mérget főzzön. A mint már két napig ment a főzés, próba gyanánt
egy kanállal a kutya szájába öntöttek, mely is tőle mindjárt megdöglött.
Ezt látva, egymás szemébe nézett a három fogoly; János igy felelt a
többieknek: barátim! mi ugy is rabok vagyunk, s annál inkább én is egy
kanállal a basa szájába bevágok; erre mindnyájan reá állottak. Minthogy
elfáradt a basa a főzésben, és a melegség miatt kevéssé roszul is lett,
János barátai megfogták basa uramat és szájába jó dózist öntöttek a
méregből, a melytől mindjárt meghalt őkeme; s ezen cselekedet után
összebeszéltek és elvitték basa uramnak három arany szőrü lovait, de
minthogy a határon egy hidon által nem mehettek, a lovakat egy rejtett
helyre lekötötték, magok sötét éjszaka idején legnagyobb villámlások és
mennydörgések között hason a hidon szerencsésen általmásztak, s ott már
nem messze volt egy magas hegy, melyet akaskányi hegynek neveztek, és
akkora volt, hogy ha az ember fönt volt, ide lent akkorának látszott,
mint legkisebb madárka. Már pedig ezen elszökött barátok egy lészát
csináltak, hogy a tengeren annál könnyebben körösztül mehessenek. Már
jól előre mentek a hegyen és a legszélső parton állottak, midőn más nap
elterjedt a hire, hogy a három fogoly elszökött, a basát ölve hagyták;
azonnal utánok küldöttek, és egy török más keresztyén rabbal épen azon
uton indult el utánok, a merre ők vették utjokat. Látja a kopasz török,
hegynek tetején a három állatot, és valóban gondolta, hogy az elszökött
foglyok volnának, – a minthogy azok is voltak – de a vele volt
keresztyén azzal ámitotta el, hogy valamely sasok lehetnének, és igy a
hegyen levők lészára felültek és tengeren elereszkedtek. Ugy annyira
mentek már hét nap hét éjtszaka, hogy nem is tudták merre volnának, de
minthogy az éhség is elővette őket, kevés idő mulva száraz földre
kiszálltak, és az erdőben a mint járkálgattak, birkanyomásra találtak,
melyen is addig mentek, mig egy helyütt az erdőben egy akolra találtak,
a hova is midőn bementek, láttak egy nagy óriást, kinek csak egy szeme
volt, az is homlokán, és kérdezte őket, mi járatban volnának; kinek is
dolgukat azonnal elbeszélték. Az óriás azután enniök adott, és minthogy
nem sokára beestveledett, a birkákat behajtotta az akolba, de azok a
birkák akkorák voltak, mint mi nálunk a szamár; az akolnak más zára nem
volt mint egy kő, de azt olyan közönséges ember tizenhat sem emelhette
volna el helyéből. Bezárván a birkákat, maga is a tüzhöz jött
beszélgetés gyanánt; a többi közt mindegyiknek a nyakát megtapogatta,
melyiké volna legvastagabb. Hát a szegény Sándorét találta
legvastagabbnak, s azonnal veszi a kést és a nyakát levágta, és
birkáinak enni oda vetette. Itten a két barát néz egymás szemibe;
összebeszélgettek, és a midőn látták, hogy óriás uram a tüznél hanyatt
feküdt, János egy üszkös fával a szemét kinyomta, és igy semmit se
látott. Már regveledett, és a midőn a madarak megszólamlottak, elvette a
követ ajtója elől az óriás, de oly fortélyossággal eresztette ki
birkáit, tudniillik, keresztülvetette két lábát és azok alatt egyenként
eresztette ki őket, de minthogy János valaha csizmadia volt, tüje és
hegyes ára akkor is nála volt, s megtanitván Lőrincz barátját
egyetemben, adott kezébe egy árat, hogy a birkának a farkába
akaszkodjék, és a midőn az ajtó mellett leszen, szurja a hasába, a ki is
őtet hamarsággal ki fogja huzni. János maga is igy cselekedett és
szerencsésen mind a ketten kijöttek. Midőn már a birkák kimentek volt,
megintlen betette volt kövével ajtaját vak óriás uram, és tapogatott
mindenfelé, de minthogy senkit nem talált, akkorát kiáltott, hogy ők a
tengerparton hasra estek; és orditásának hangjára azonnal magaforma
tizenkét óriás jelent meg, és látták az ő szerencsétlenségét és őt
mindjárt összeszaggatták; azután a tengerhez szaladtak mind a
tizenketten, de már az elszökött két rab barát tizenkét ölnyire volt a
tengerben, és hogy boszut nem állhattak rajtok, mindnyájan elkezdtek
orditni, bőgni, sikoltozni, annyira, hogy a tenger is felháborodott és
habjaival a szegényeket majd eltemeté; hanem isten őket szerencsésen
megtartotta, és mentek tovább, mig egy erdőre találtak, hol az ő
lészájokat kikötötték, és bementek sétálás képen az erdőbe; a többi
között találtak ott egy szép folyó vizet, s megszemlélték, hogy itt
embernyomás volt, mely után addig mentek, mignem találtak egy remetének
házára; a hová is bementek és találtak tulajdon öreg remetét, kit nagy
alázatossággal tiszteltek, és ezen remetét hitták szent Antalnak. Ő
szivesen fogadta a jövevényeket, kik minthogy maguk magukat ajánlották,
hogy itten maradhassanak, akarnák ezen szent életet viselni, és se
hazájok se semmiök nincsen, a remete szivesen megtartotta őket.
Következő nap a remete bevett szokásait János és Lőrincz szökött uraknak
is kellett cselekedni, a mely ebből állott, ugymint regvel a háztul
fogva egész a vizig térden kelletett menni imádkozni. Ottan
megmosogatták magukat, és onnan ismét térden vissza. A midőn a szobába
bementek, már ottan volt az asztalon három czipó, hozzátartozandó
étellel elkészitve, és mindegyik megette a magáét. Következendő nap, a
midőn elvégzék szolgálatjukat, az erdőben sétálgattak, s azt találta
mondani Lőrincz: te János! üssük agyon ezt a vén remetét, talán sok
elrejtett kincse van. Mit beszélsz! látod, hogy isten szegénye, és csak
jobban élne mint most. No tehát hagyjuk abba! Következő nap, a mikor
kötelességökről haza mentek, az asztalon csak két czipó volt. Ekkor azt
mondja a remete: közületek egyik nekem roszat kivánt, azért távozzatok
mindjárt házamtól, és haljon meg az én roszakaróm olyan halállal, minőt
nekem akart. Ezzel utnak vették sátorfájukat, és az erdőben bujdostak,
mint a rosz czigányok addig, hogy éjszaka idején egy tüzet láttak és oda
mentek, ott pedig haramiák voltak huszonnégyen. Itten oda köszönnek;
azok kérdezik: kik legyenek; olyanok vagyunk, mint tik. Erre a haramia
basa oda vet egy aranyat és János fölvette, Lőrincz elibe is oda vetett,
ő föl nem vette, melyen a basa megharagudott, s őt, mint valami kis
malaczot, mindjárt nyársba huzatta és megsütötte. Igy maga maradt János,
a kit is egy vigyázó helyre küldöttek, és oda talált menni, merre a
legközelebbi falukból malomba szoktak járni buzával s egyetmással; az
uton egy szegény ember vitt hat zsákot a kocsián, azt János tőle elvette
és maguk lakóhelyére vitte. Ezen első cselekedetén nagyon megörültek a
haramiák; s ő megint visszament valami szin alatt és felült a paraszt
kocsiára, és bement együtt a faluba és onnét a legközelebb városba a
város birájához mentek, hol János a károkat megösmerte és kérte, hogy ma
estve tiz órakor sok ember jőjön fegyverekkel és más erős eszközökkel, s
fogják el a haramiákat; mit biró uram meg is cselekedett; de jegyokul
azt hagyta nekiek, hogy őt arról fogják megismerni a haramiák között,
hogy kalapja körösztben fog lenni. Azzal János visszament és vacsorált a
többiekkel. Kevés idő mulva a sok ember körülfogá az elárult haramiákat
s egyenként megkötözték, épen csak a basa maradott Jánossal, kinek
minden bizodalma Jánosban volt, de igen megcsalatkozott, mivel midőn
leült, hátra taszitotta őt és erősen megsebezte, mikor meg is kötözték
és feltették a kocsira, ki csak azon kérte Jánost, hogy ne azon halállal
mulaszsza ki őt ezen világból, mint barátját Lőrinczet ő; mégis mikor a
legelső városba jöttek, mindenikre legerősebb sentenczia szállott és a
kövér haramia basát megsütötték, mint ő János barátját, kinek most a
legnagyobb becsülete volt már ezen tett érdemiért. A király megszerette
s a gyermeke mellé udvari mesternek tétette. Különben minthogy jámbor
életü volt és szép gyermek, tudományokkal is bővelkedett, az egész udvar
kedvelte, de a mi legtöbb, az ő kellemetessége végett a királyleány belé
szeretett, mit idővel atyjának is megjelentett azon kéréssel, hogy őt
János feleségül vehesse. Ezen a császár azaz király igen megörült, meg
is engedte kérését és Jánosnak tudtára adta ezen édes érzeményt, ki majd
meghalt örömében. Néhány nap mulva megházasodtak és többé János nem
kivánkozott hazájába menni, és mint uralkodó király meghalt ugyanitt. A
ki nem hiszi, menjen, kérdje meg a vak óriástul.

[Illustration]



15. Tamás kocsis.

Volt egyszer a világon egy szegény ember, annak egy fia, és nem tudta ő
feltartani a gyermeket, hanem árvaságra maradt és itten a falubeli jó
öreg asszonyok tartogatták, vittek neki enni és ő szépen fölnevelkedett,
ugy hogy már volt vagy kilencz tiz esztendős, és már akkor felgondolta
magában, hogy olyan egy fiatalnak szégyen isten nevében élni, hanem
gondolta, jobb volna nekie szolgálatot keresni, és annyira gondolkozott,
hogy gondolkozása után el is indult hetedhét ország ellen bujdosni és
szolgálatot keresni. Mén, mén, mendegél egy uton, egyszer előtalál egy
embert, a ki elindult szolgát keresni. Mikor ők szépen az uton
összejöttek, a fiu azt mondja az embernek: hová megyen, bátyám uram? és
az ember is szólott hozzá: hát öcsém, te hova mégy? Én megyek, felele a
gyermek, szolgálatot keresni. Én is szolgát megyek keresni; gyere,
megfogadlak én, mert nekem sem fiam sem leányom egyéb, egy öreg anyám
van s ugy leszünk mi hárman. Az uton való menetökben kérdi az ember: mit
kivánsz hát, öcsém, egy esztendőre, és az esztendő nem több most, csak
három nap? Azt mondja a gyermek: nem bánom én, bátyám uram, akármennyi;
elszolgálom én magát holtig is, csak ennem és innom elég legyen.

Nosza! azon utazásokbul haza érnek, s azt mondja édes anyjának az ember:
no, édes szülém, itten vagyon a gyermek, amelyet én szolgának fogadtam.
Azt mondja neki az anyja: nem szolgát fogadtál te, mert ez neked utóbb
is urad fog lenni. Lehetetlen dolog az, édes szülém, hogy ily szegény
gyermek nekem uram lenne valaha, holott ennek sem apja, sem anyja, se
semmi nemzetsége, s csak mint egy fátul szakadt, ugy él e világon. Nosza
ottan mindjárt adnak ő neki enni, inni eleget; meg is evett annyit, hogy
két három ember sem ett volna meg többet. Jóllakik a gyermek, azt mondja
neki a gazda: eszel-e még többet? Nem eszem már én többet, bátyám uram,
mert igen nagyon jóllaktam. No, ha jóllaktál, megmutatom a földet, a hol
kapálsz és dolgozol magad. Kivezeti az ember őt a dologra, megmutatja
neki a földbe vetett kukoriczát, hogy ő azt kapálgassa, munkálja; azután
elmegyen haza, a gyermeket ott hagyván. Ottan kapálgat már ő magának, és
kapál annyit, hogy harmincz vagy negyven ember sem dolgozhatott volna
többet egy nap. Kimegyen a gazda estve érette, és haza viszi, azt mondja
az édes anyjának: édes anyám asszony nem hinné kend, hogy ez a mi
szolgánk milyen jó dolgos; mert nem dicsekedésbül mondom kedves
szülémnek, hogy harmincz, negyven ember sem dolgozott volna annyit egy
nap, mint ez maga. No, tehát olyan formán nem hiába hogy sokat tud enni,
tud is hát dolgozni. Itten, hogy az esztendő három nap volt, egymás után
mulnak az esztendők, azt mondja neki a gazda: no, öcsém, elmult az
esztendő, megmaradsz-e még vagy elmégy? Nem megyek én, bátyám uram, mert
én meg fogok maradni magánál. No, öcsém, ha megmaradsz, én meg foglak
még más esztendőre is tartani, hanem mit fogsz kérni, hogy utóbb valami
neheztelésünk ne legyen egymásra a bérfizetés végett. Oh dehogy lesz
édes gazduram, holott én magánál igen szeretek szolgálni, mert ennem,
innom mindenkor bőven kijár. Azonnal megint megmarad a gyermek, három
nap az esztendő, lassanként elfolynak a napok, megint mondja a gazda:
itt az esztendő vége, elmégy-e tőlem vagy megmaradsz? A mint mondottam,
édes gazdám, én még tovább is kivánok magánál szolgálni, ha tetszik mind
gazduramnak, mind öreg anyámnak. Itten mondja neki az öreg asszony: édes
fiam, én szeretlek, meg nem gyülöltelek, és az én fiam is szereti, hogy
őt tovább is kivánod szolgálni, azért hát mostan csak mondd meg, mit
kivánsz esztendőt által szolgálatodért, mert mink sem kivánjuk ingyen
való szolgálatodat; ha kivánsz még többet szolgálni, jó jutalmát fogod
kapni, a melyet meg is fogsz emlegetni. Köszönöm igen szépen, édes
szülém, magának én hozzám való indulatját, még én megmaradok és itten
szolgálok. Megmaradt még három napot, azaz egy esztendőt, annak is
elérkezett a vége. Azonközben gondolja egyszer a gyermek: uram isten,
talán jobb volna már nekem innen elmenni és másutt is próbálni, mert
fiatal embernek annál jobb, mennél többet próbál, tanul és lát. Kimegyen
a gazda érte, haza mennek ők együtt kocsin, mondja neki a gazda:
elmégy-e, vagy meg fogsz maradni? Mondja neki a gyermek: majd megmondom
estvére, ha elébb jóllakom. Itten haza érkezéskor mondja a gazda az édes
anyjának: édes szülém, a mi béresünknek talán nem volna kedve többet
itten szolgálni, mert kérdeztem tőle és azt mondotta: majd megmondom, ha
jóllakom; azért csak jól kell ám őtet tartani, hogy semmi panasza ne
legyen az éhség felől, mert az nekünk nagy szégyen lenne, ha éhen menne
el házunkból. No, jóllakik a béres, azt mondja neki az öreg asszony: no,
fiam, elmégy-e vagy megmaradsz? Már én, édes szülém, el fogok menni, és
többet is akarok próbálni. No fiam, ha elmégy, nem bánom, hanem mit
fogsz azért a három esztendőbeli szolgálatodért kérni? Én nem kivánok,
édes szülém, semmit se, csakhogy nekem jó élésem volt a maguk házánál.
No itten az öreg asszony azt mondja nekie: én sem fogom hiába kivánni
eddig való szolgálatodat, hanem fogok adni minden napra hét garast;
azért jó uram: mondja meg egy szóval: mennyi az? Hatvan három. Itten
megadták neki az ő fizetését és egy bivalbőr nadrágot; evvel elmegy az a
szegény legény hetedhét ország ellen Magyarország kellő közepébe. A mint
megyen, utjában nem tanál se falut se várost, csak a nagy erdőséget;
megunván magát, gondolja, talán jó volna egy kicsit leülni, a fa alatt
pihenni; azonnal meg is cselekedte. A mint leült, álmos kezdett lenni,
és gondolá: jó volna egy keveset lefeküdni, és gondolta magában mig el
nem aludt, hogy jobb volna talán neki azon az uton, a melyen jött,
visszafordulni. Ezen gondolkodásában elaludt s azt álmodja alvásában,
hogy a mely uton elindult, vissza ne menjen, mert ha visszamegy, a
bivalbőr nadrágot is elveszti, ha pedig tovább megy előre, jobban fog az
ő dolga fordulni; csak menjen keresztül azon a nagy erdőn, s a mint kiér
belőle, balra ne forduljon, hanem menjen jobb kéz felé, ottan meg fog
látni nem sokára egy nagy rezidencziát, melyben ő szolgálatot fog
találni, mert az ott levő királynak meghalt a parádés kocsisa, őt minden
bizonynyal megfogadja.

Elérvén azon rezidencziához, megállapodik egy keveset a strázsa előtt;
jár, kel, vigyázolódik, mikép mehetne be a királyi palotába. Gondolja a
strázsa, talán jó volna őt megszólitani, s mondja neki: mit akarsz
földi, talán el akarsz valamit lopni? Felelé ő: nem akarok biz én,
katona uram, hanem azért jöttem, mert hallottam, hogy a fölséges
királynak cseléd szükséges, engemet megfogadna. Én nem tudom, barátom,
megfogad-e vagy nem, eredj be hozzá, majd meghallod; azonnal bemegyen,
meglátja az inas, mondja neki: hol jársz itt földi? Ösmeretlen levén: oh
tekintetes uram, én hallottam, hogy itten szükséges volna cseléd a
királynak, hát mondaná meg neki, hogy fogadjon meg engemet, én hiven
szolgálnám őt, hogy ha megtetszem neki. Azzal fölszaladt az inas, mondja
a királynak: fölségednek ujságot mondok, ha meg nem haragudnék érette.
Micsoda lehetne az? dehogy haragszom. Nem egyéb fölséges király, hanem
egy paraszt legény ide bejött szolgálatot keresni, és azt mondotta, hogy
mindenkor hiven és alkalmatosan viselné magát. Itten a király mondja,
hogy jőjön fel. Fölmegyen hozzá süvegvéve, mondja neki a fölség: hát mit
akarsz fiam, mit? Nem egyebet fölséges király, hanemha szükséges volna
szolga, én ide szeretnék szegődni. Mondja neki a király: én nekem is
szükséges volna a jó szolga, legkivált ha kocsis jó volna, mert a
parádés kocsisom meghalt; ha gondolod magadban, hogy jól tudnál a lóval
bánni és kocsizni rajta, megfogadnálak, jó fizetést is adnék, mivel
látom, derék egy fiatal ember vagy, illenél a hintóm eleire. Feleli neki
a legény: fölséges király! lóval csak keveset bántam, hanem azért
remélem, hogy jól tudok vele bánni, a mit meg is fogok mutatni.

Itten megfogadja a király, levezeti őt az istálóba, és mondja a
legföljebb való kocsisnak: no fogadtam egy uj szolgát a parádés kocsis
helyébe, hanem ő még nem oly kitanult kocsis, hanem te légy most az én
parádés kocsisom, ennek az uj szolgának a kezére adjátok a legalábbvaló
lovakat. Itten általadtak neki minden lóhoz való szerszámokat és az
istálót is megmutatták, melyik lónak hol a helye, mikor pedig a kefét,
vakarót megmutatták neki, mind felgondolta, hogy nem bolondság itten
lenni. Nem soká leszek én legalábbvaló ember a palotában és a felséges
király előtt, mert rövid idő alatt kimutatom magamat, a mit tudok, hogy
a többinek mennél hamarébb eleibe hághassak mindenféle alkalmatosságban.
Meg is történt, mert minden estvére volt neki három szál gyertya, de ő
azt nem égette el, hanem mind megmaradt, mégis az ő istálója csak olyan
világos volt éjjel, mint a többié nappal. Hanem ő azon haragudott, hogy
ha valamelyik kocsis bement az istálójába, mert akkor azt gondolták
volna, hogy el akarja adni, azért gyüjti rakásra, és azt vette észre,
hogy ő utána leselkednek. Egyszer látja a király, hogy az ő lovai
legjobbakká lettek, azért nagyon örült neki, hogy neki kell valami
mesterségének lenni a lovakhoz, azért fogott ki mindegyik kocsisán; és
mondja a többi kocsisnak: mi az ördögöt csináltok ti azoknak a lovaknak,
hogy azok ugy megvetkőztek; látjátok, ezek legroszabbak voltak, és
legjobbakká lettek; azért is ez leszen mai napságtul fogva az én parádés
kocsisom, a kit most fogadtam. Azok igen haragudtak az uj kocsisra;
egyszer parancsolja neki a király: hallod-e jó szolgám: te legkevesebb
idő alatt vagy az én udvaromnál, és mégis magad jóviselete miatt annyira
kedvembe tüntél, hogy más cselédeimet meghátráltattad; no hát, gyertek
szolgák, felel neki a király, adjatok által neki minden jószágot, a mi
parádés lovakhoz, hintókhoz tartozik. Kinek volt nagyobb öröme, mint
neki, hogy oly nagy becsületet nyert a király előtt.

Tehát egyszer a király ebéd felett gondolja magában és mondja a
feleségének: hallod-e társam, ki kellene már egyszer menni az uj
kocsissal próbát tenni, hogy mit tud. Én nem bánom, szivemnek szép
szerelme, menjünk ki, és majd meglátjuk az ő hivségét és tudományát.
Itten a király parancsolja mindjárt az inasnak, hogy menjen le a
kocsishoz és mondja meg, hogy délután négy órára legyen készen a
legnagyobb parádéban a legjobb lovakkal, és legjobb hintókkal.
Megmondotta az inas mindezeket, és azt mondotta a kocsis: jól van! régen
tudom már. Itten az inas gondolta, hogy tán haragbul beszél, fölszalad a
királyhoz és mondja neki: fölséges király, az nagyon haragszik, mert oly
mérges szóval mondotta, hogy ő régen tudja már. Mondja a király: hadd
haragudjék, eb az anyja, majd megbékül, ha akar. Itten a kocsis
mindeneket legnagyobb friseséggel elkészit; a király nézi a palota
ablakábul, hogy készülődik a kocsis. Kihuzza a hintót a szin alól az
istáló eleibe; a mint oda huzta, kiszedi a kereket, a hintót
felforditja, lefelé a mivel fölfelé szokott lenni, a kerekeket ugy rakja
a tetejébe mind a négyet. Itt a király látja, hogy roszul cselekszik a
kocsis, üzen feleségének, hogy jőjön, csak nézze a kocsis gorombaságát.
Oda megyen a királyné, feleli a királynak: oh ember, csak hagyjuk ő reá,
ő tudja mit csinál. A király is mondja: eb az anyja emberének, legyen
ugy a mint ő akarja. Bemegy a kocsis az istálóba, fölvesz egy marok
szénát a lovak elől, megtörölgeti vele mind a hatot. Mind a hat lónak
aranynyá vált a szőre, ezüstté a farka és gyémánttá a szemei. Kivezeti
kettejét, ugy ég a két lónak a szeme, mint a legvilágosabb gyertya.
Kivezeti a többi négyet is, azok szinte olyanok voltak; befogja őket, de
nem ugy, mint szokták, a hintó eleibe fogni, hanem fővel a hintó felé,
farával pedig előre. Mikor mindent elkészit, felüzen az inastul, hogy
jőjön le a király ő fölsége. Lemegyen a király, elneveti magát: ha, ha,
ha! mit csinálsz te, soha sem láttam én hintóba ugy fogni, mint ezeket
fogtad te. Azt mondja: ne féljen fölséged semmit, én tudom, hogy mit
csinálok. Beülnek a hintóba feleségével együtt, fölül a kocsis a hintó
tetejére, két felé csap a lovak mellett, a lovak ugy megmennek hátra,
jobban sem kell. Itten a király megörül az ő parádéjának, elmegy más
városba, és a kik csak látták, mind igen nagyon csudálták, mind nagyon
szépnek tartották, a többi főrendü urak is örültek, hogy az ő
királyuknak oly hires és tudományos kocsisa van. A mint haza érkeznek,
kiszáll a király a hintóbul, megveregeti a kocsis vállait, benyul a
zsebjébe, megajándékozza őt tiz ezer forinttal. Azt feleli neki a
király: emberséges ember vagy fiam, hol tanultad azt a mesterséget?
Itten elteszi a tiz ezer forintot és feleli a királynak: én alázatosan
köszönöm fölségének hozzám való jó akaratját. Ne köszönd, fiam, feleli a
király, én neked szántam azt, csak mindig jól viseld magad. Itt a
királyné is gondolja, hogy már ő mivel ajándékozza meg; én pénzt nem
adok, hanem mondja neki: jőj el hozzám regvel kilencz órakor, én is meg
foglak téged ajándékozni. Elmegyen regvel a királynéhoz; no fiam,
eljöttél? Igen is eljöttem, felelé a kocsis, fölséges királyné
asszonynak parancsolatjára. No ha eljöttél fiam, én megajándékozlak
téged három arany hajszállal, melyek tenéked mindenkor igazat
jelentenek.

Itten a király leányának igen nagy kedve volna kiparádézni, kéri ő a
királyi atyját, hogy engedné meg neki is kimenni a kocsissal hintóval,
hogy ő is örvendezhetne abban, azon uj szokásában. A király engedett
szép kérésinek; elmentek és azonnal vissza is érkeztek. Kérdi leányától
a király: no édes leányom, hogy volt a mulatságod? Fölséges király
atyám, igen jó volt és tetszetős, hanem egyet mégis elfelejtettem
fölséges király atyámtól megkérdezni. De ugyan mit, édes leányom? Nem
egyebet, fölséges királyi atyám, hanem hogy mi legyen a mi kocsisunknak
neve? Én szerelmes leányom, magam sem tudom; csak annyit tudok, hogy
Tamás. Micsoda Tamás? feleli a leány; fölséges atyám én tudnék neki
egyéb nevet adni az ő cselekedetiért, mert a mint látom, hogy bánik ő a
jószággal, lehetne őt eszetlen Tamásnak hivni. Feleli az atyja: nem
érdemli tőled, hogy annak hivnád őt.

Itten ezek mind végbementek, s az történt más nap a dologbul, hogy korán
regvel, midőn dolgát végezte volna a kocsis, kimegy az istáló eleibe,
ottan holmit eltisztogat; fölkel jókor a király leánya, kitekint a
palota ablakán, reá kiált a kocsisra neve szerint: Tamás! Tekintget a
kocsis kétfelé, nem lát senkit, hogy ki kajabál, nem is gondolta volna,
hogy az a király leánya legyen. Megint kiált a leány: Tamás! Tekint
kétfelé a kocsis, megint nem lát senkit. Megint kiált a leány: eszetlen
Tamás! Tekint a kocsis fölfelé, elkezdi szavával mondani: ki vagy,
eszlek? Mindjárt erre a szóra a király leánya megnehezedett; itten
naprul napra vastagabb lett, meglátván a király leányának
szerencsétlenségét, elhivatja feleségét, azt mondja neki: hallod-e
asszony, mi a mennykő baja a leányodnak? a szegény ember hizik, azért
vastagszik, szóbeszéd után mondják. Azt mondja az anya leányának: ugyan
kedves leányom, mi a bajod, holott mikor elsőben felöltöztél abba a
ruhába, melyet fölséges atyád csináltatott, kerek volt az alja, mostan
elül rövid, hátul hosszu, mi az oka annak? Feleli a leány: szabó nem jól
szabta, varró nem jól varrta. Az a hiba abban? azért mondom kedvesem,
hogy királyi atyád tőlem kérdést vett, hogy ő valami roszat gondolna
felőled, de gondolatomban sem tudnám, kivel cselekedted volna azt.

[Illustration]

Egyszer elérkezik az az idő, hogy a princzeszné vajudik és megszüli a
gyermeket. Itten megüzenik a királynak s egyszersmind királynénak, hogy
az ő leányuk meggyermekezett. A király mindjárt azt feleli: mondottam
mennykü teremtette, hogy igy lesz a dolog! az én királyi udvaromnál
micsoda szégyen az most. Itten a király elmegyen a leányhoz,
gyermekágyábul letérdepelteti, két töltött pisztolyt mellének szögez,
hogy kitől való volna a gyermek, vallaná meg. De mivel a leány azt a
dolgát senkivel nem közlötte, nem tudott senkire vallani. Itten a király
összehivatja minden tanácsosát, hogy valahogy vennék ki a leánytól:
kitül való a gyermek. Mind előszámlálják a herczegeket, grófokat, a
leány akkor is azt mondja, hogy ő nem tudja, hogy magában fogantatott;
azt felelik a tanácsosok, hogy az lehetetlen dolog mostani emberek
között. Tartják a tanácsot három nap és három éjjel, még sem mehettek
semmire vele. Egyszer kimegy a király a törvényházbul, egy hitvány
szolgáló eleibe áll, s azt kérdi tőle: ugyan, fölséges király! mi dolog
legyen az, hogy a tanácsbeli urak oly régen törvénykeznek, mégsem
mehetnek semmire? Feleli a király: mi bajod neked avval, akármiről
törvénykeznek, nem szükség neked azt tudni. Feleli a leány: hátha,
fölséges király, hamarébb tudnék én róla mondani, mint a törvényes urak.
Evvel bemegyen a törvényházba a király, grácziát kér a személynek, hogy
engedjenek neki egyet szólani. Felelik a törvényes urak: mindenkor lehet
bátran szólani. Nem egyebet szólok, feleli a király, hanem most, hogy
kint voltam, az én szolgálóm azt felelte énnekem, hogy ő azon dolognak
hamarább végére tudna járni. Itten a tanácsosok egymás szemibe
tekintenek, megszégyenlették magukat orczapirulással. Behivatják a
leányt; no, mit akarsz mondani, édes leányom, felőle? Feleli a leány:
nem egyebet, törvényes urak, hanem csináltasson a király ő felsége egy
szál arany tulipánt, de az ne legyen kinyilva, hanem csak bimbójában, és
tétesse le maga házában az asztal közepére és tegyék mellé a kis
gyermeket, adják a jobb kezébe; ugy hivassák össze az egész udvarbeli
férfi cselédeket; azok egyenként menjenek el az asztal előtt és jól
vigyázzanak, hogy mikor a gyermeknek atyja fog menni, akkor a tulipán
kinyilik és a gyermek atyja felé hajlik; igy megtudják, ki legyen a
gyermek atyja.

Itt a király mind összehivatja, egymásután elsétáltatja, hát meg sem
mozdul a virág. Legutoljára felhivatja a parádés kocsist, az elmegyen az
asztal előtt; hát a virág szépen kinyilik és feléje hajlik; ekkor
megtudják, hogy ki legyen a gyermek apja. Ezen a király igen
megszomorodott és elszégyenlette magát; tanácsosait haza bocsátotta,
leányát, maga itélete szerint, áristomba tétette; a kocsist akasztófára
itélte, hogy délután négy órára őt fel is akasztatja. De a kocsis
észrevette, gondolta, hogy jobb volna, ha ő onnét elszöknék. Itten
minden jószágait összeszedte, magához vette, ugyszinte maga is utnak
indult, hogy mikor a hátulsó kapun kiment a strázsa megszólitja: hova
menne, ő bizon feleli nagy rövidséggel: hagyj békét, barátom, az időm
kitelt. Avval, hogy onnan kiugorhatott, a király már későn gondolkozott,
mert az ő szolgája akkorára eltünt, semmit nem tehetett neki, és igen
haragudott. Itt mindjárt gondolja magában, hogy hova tegye leányát,
mivel királyi udvarát ugy meggyalázta; parancsolja, hogy mindjárt jőjön
hat kőmüves; kiknek aztán megparancsolta, hogy bástyáját kilyukaszszák,
leányát oda berakják. Ugy is lett a dolog, hogy az ő leányát berakták.
Itten az elszökött kocsis már mindezt jól tudta, s azon gondolkozott,
hogy szabadithassa ki a leányt, és gondolkozásában annyit utazott, hogy
egy nagy erdőre talált és benne egy házhoz ért, a melyben lakott egy
öreg banya. Isten, jó nap! öreg anyám! Hozott a szerencse, fiam, Tamás!
Hol jársz itt, hol a te országodbul madarak sem járnak? Jaj édes öreg
anyám, halál elől bujdosok. Hogy, hogy, fiam Tamás? Ugy hogy egy
királynál voltam kocsis, és a leánya tőlem gyermeket is kapott, azért
atyja engem majd felakasztatott, és vettem utamat ez idegen országba.
Mondja az öreg asszony: ne félj, Tamás, semmit; adok én neked egy jó
mesterséget, de ugy, ha te azt jól megbecsülöd. Ekkor adott neki egy
kalapácsot: evvel a kőbástyákat elronthatod.

Innen vette utját tovább; ballag magának, ugy annyira megy a nagy
erdőségben, hogy megint reá tanál egy rosz házacskára, a melyben egy
öreg asszony lakott. Oda jut estvére, épen vacsorakor benéz az ablakon,
azt mondja Tamás: jőjön ki csak édes öreg anyám! mondja az öreg asszony:
ki mennék, de nem tudom, ki vagy. Én vagyok, öreg anyám! Nohát köszönd
is, hogy öreg anyádnak fogadtál, mert ha nem, mindjárt meghaltál volna;
gyere be hát, fiam! beszéld el, hová akarsz menni. Biz én, öreg anyám,
halál ellen bujdosok. Hogy lehetne az neked, szép, fiatal ember? Feleli
a kocsis: ugy hogy egy királynál voltam kocsis és a leánya tőlem viselős
lett, azért engem akasztófára itélt. Azt mondja az öreg asszony: de
csakhogy igéretének eleget nem tett; ezután te fogsz ő neki parancsolni,
de ugy, ha megtartod az én szómat; most pedig adok egy ajándékot, annak
oly ereje van, akár hegyen, völgyön és száraz helyeken, ha te azt
levágod, oly viz folyik helyén, mintha Tisza vagy Duna folyna. Meg is
adta neki azon igéretet: egy szál vesszőt; a sok beszéd között már el is
estveledett; éjszakára megmaradott. Reggel nap fölkeltekor utjára
menvén, mendegélt, annyira bujdosott, hogy megint reá talált egy házra.
Ottan is lakozott egy öreg asszony, kinek volt egy hétfejü sárkány
kutyája. Mikor az utazó oda ért, a kutya igen csunyául elorditotta
magát; meghallja az öreg asszony, elszólitja a kutyát, s azonnal mondja
neki: gyere be, fiam; ki vagy? Feleli neki: egy szegény árva legény, ki
már sok időtől bujdosok. Feleli neki az öreg asszony: fiam, már én
minden bujdosásodat jól tudom, azt is tudom, hogy már rajtam kivül két
asszonynál voltál, és a kettő adott neked jó mesterséget; én is adok
ajándékul egy kardot, mely tenéked mindenkor gondodat viseli, csak tudj
neki parancsolni; már te avval a három mesterséggel elélhetsz és
szeretődet is kiszabadithatod a bástyábul és atyját királyságárul
leszállithatod, hanem azon három arany hajszálnak ereje lesz a
legnagyobb bizonyság, hogy a királynak meg kelletik halni és te pedig
ugy ülsz a királyi székbe. Itten feleli neki a legény: igen szépen
köszönöm a maga tanácsadását; menjek-e még tovább ezen az uton vagy
pedig visszaforduljak? Feleli neki az öreg asszony: már, fiam, tovább ne
menj, hanem fordulj vissza és mennél hamarabb iparkodjál annak a
királynak a palotájához, a ki leányát a kő bástyába rakatta; mert még ha
most hamarjában oda mégy, elevenen kiszabadithatod kis gyermekével
együtt, hanem csak siess hozzája, és mikor oda érsz, éjfél után egy óra
tájban, mondd a kalapácsnak: nosza, édes kalapácsom, eredj ennek a
palotának napkeletrül való bástyájának; ugy törd össze, hogy reggelre
porábul se maradjon, és a kit ottan találsz, egy megtagadott
királyleányt, kis gyermekével együtt utasitsd utánam erre, meg erre,
napkeletre, hogy én az ő szeretője, Tamás, arra mentem, te is pedig én
utánam elsiess ám.

Avval a kalapács megfogadta szavát, elment, ugy összetörte a bástyát,
hogy reggelre porábul sem maradt, a király kisasszonyt gyermekével
együtt kiszabaditotta, és megmondotta neki, merre menjen napkeletnek, ki
el is ment és egy helyen el is érte az ő szeretőjét. Kérdi tőle Tamás:
ugyan, szép szerelmem, sokat szenvedtél a bástyában! Azon szóbeszéd
közben, hogy mi legyen a kis fiu neve, feleli a királykisasszony: édes
szivem, nem egyéb, hanem Gondolat; a ki még kicsin, és meg tudta nekem
jövendőlni, hogy te minket a kő lyukból ki fogsz szabaditani. Itten már
ők egymást szépen megértették; szépen megviradván, kitekint a király a
palota ablakán, hát látja, hogy a bástya végkép el van rontva.
Összecsapja két kezét; mi dolog lehet az, hogy nekem valami ellenségem
tudatlanságból támadott és ily nagy kárt okozott. Itten mindjárt
gondolkozik, hogy ki lehetne az; elhivatja jövendőmondóját; feleli a
jövendőmondó: fölséges király, nem egyéb, hanem Tamás, kinek oly
mestersége van, hogy fölséges király egész erővel menjen rá, nem tud
neki tenni, még utóbb fölségének ő fog parancsolni. Itten a király
nagyon gondolkozik, hogy lehetlen dolog volna az oly szegény embertül,
mikor nekem ezernyi ezer jó katonám: csak meg tudok neki felelni, hanem
csak azt mondd meg, merre vagyon, majd elmegyek én utána, mégis végire
járok én neki rosz cselekedetiért. Evvel a király egész armádiát
fegyverbe állita, utána indult egész erővel ugy annyira, hogy már nem
messze volt. Tamás is meglátja őt és mondja feleségének: no szerelmem,
jőn atyád egész erővel reánk; mit csináljunk: megálljunk-e, vagy
elbujjunk? Felelé a kis gyermek: atyám, a mely reménységem vagyon
magában, álljunk meg neki, ne féljünk semmit ő tőle. Itten már csaknem
elfogta az egész armádia. Ő is veszi az arany vesszőt, levágta a földbe
s ugy elhasadt a föld előtte, mint Magyarországon a Tisza vagy a Duna
szélessége és oly sebes viz folyt benne, hogy rajta semmi
alkalmatossággal által nem mehettek. Itten a király ugyan gondolkozik,
hogy mit csináljon az egy ember ellen; gondolta, ágyuval majd agyon
löveti. De Tamás meg sem iedett, hanem kiállt egy kis partocskára, a
melyre legjobban szolgált az ágyuk erős golyóbisa; mennél jobban lőttek,
annál jobban iparkodott visszahajgálni a golyóbisokat, s az ezernyi ezer
emberekben igen sokat lerontott; és már igen elfáradt, de mégis azt
felelte, hogy meg nem szünik, mig ő tőle a király valami keveset nem
függ.

Itt a király látja, hogy neki semmit se tehet, megállitotta népét egy
keveset pihenni; itten megpihennek a népek, de Tamás is megpihent ám; a
király is gondolja, hogy ő még szerencsét próbál, pedig bár ne próbált
volna, mert nagyon szerencsétlen lett, mert mihelyest elkezdették az
ütközetet, Tamás is mondja kardjának: no, te édes kardom, eredj erre a
végire, itt fekszik a leghiresebb népe; vágd le ugy annyira, hogy csak
kettőt, hármat hagyj meg hirmondóul, de a királynak hagyj békét. Itten a
kard mind le is vagdalta; a kalapácsot pedig más utra bocsátotta, hogy a
kit ottan tanál, mind agyon verje; egyet vagy kettőt hagyjon meg
emlékezetnek. Elment a kalapács, ő is mind leverte. Ki volt a
szerencsés, mint a szegény Tamás, mert mikor megjöttek az ő jószágai,
nagy örömmel mondták: itt vagyunk! Feleli Tamás: ugy viseltétek-e
magatokat, mint én parancsoltam? Igen is, mint uram parancsolta,
felelték nekie. Itten fölveszi Tamás az arany szálvesszőt a vizbül; a
viz azonnal elfut, a föld összemegy, s elmegyen Tamás az ő szerelmével a
király felé; megfogja a királyt: no, fölséged, kezemben az életed; te
akartál énnekem halálomra járni, de bezzeg ki a vitéz? Azt mondja a
király: hallod-e, jó fiam! hagyd meg életemet, mert téged jobb vitéznek
ismerlek, hadd menjek én még egyszer királyi palotámba. Itten feleli
neki Tamás: hallod-e barátom, azt a kevés időt megengedhetem, de mégis
feleségemtül majd kérdést veszek. Itten már a király azon idő alatt
fogságban marada, mig a vitéz Tamás megtudta feleségétül, hogy
megengedjen-e életének vagy ne. Feleli a felesége: engedj meg jó társam,
mert kérlek. Feleli Tamás: megengednék neki, édes szép szerelmem, de
csak magadra hagyom: a te rosz atyád három lelket ártatlanul el akart
vesziteni, nem méltó ő az engedelemre, hanem hogy érdemes-e arra, van
nekem három arany hajszálam igaz jelentésre, azok majd megmutatják.
Leveszi kalapját, leteszi fejét a felesége ölibe, mondja neki: szakitsd
ki egyik szál arany hajamat; ha abból csupa nyers vér csöppen ki egy
csöp: ugy megérdemli atyád a valóságos halált. Kiszakitja a felesége
egyik szál arany haját, megszoritja a végit, kicsöppen belőle egy csöp
vér és viz; és mondja neki: bizony azt jelenti, hogy atyádnak meg kell
halni. Akkor megint társa feleli: kérlek igen szépen, csak engedj meg
neki. De itten Tamás csak azt feleli, hogy jobb lesz ő nekie királynak
lenni, mintsem sem egy rosz embert világon megtartani. Megint leteszi
fejét a felesége ölibe: hallod-e galambom, ne kivánd atyádnak életét,
mert én meg nem engedhetek roszaságaért; ha nem hiszed, szakits ki még
egy szál arany hajamat, ha abból két csöp piros vér csöppen ki: atyád
érdemes a halálra. Megint kiszakit egy arany hajszálat, megszoritja a
végit, akkor is kicsöppen belőle két csöp véres viz. Feleli Tamás:
látod-e édesem, hogy bizon megérdemli atyád a szomoru halált. Itten
megint kéri a a felesége: kérlek édes rózsám, engedj a szavamnak, ne adj
halált királyi atyámnak, nem cselekszi többet, a mit velünk akart. Itten
felel Tamás: hallod-e angyalom, jobb volna-e neked szegénynek maradni,
mint sem holtig királynénak lenni? Ha már annyiban telt, engedek egy
kevés ideig. Van még nekem ugyan egy arany hajam; csendesen hajtom fejem
az öledbe, ne sajnáld kivenni még azt az egy szálat, ha abból három csöp
piros vér csöppen, bizonynyal azt jelenti, meg kell atyádnak halni.
Kiszakitja azt is, megfogja a végit, megszoritja; kicsöppen belőle három
csöp piros vér. Látod, édes társam, ez azt jelenti, hogy három ártatlan
vért el akart atyád büntelen veszteni, ezek azt jelentik, meg kell neki
halni.

Itt mindjárt Tamás a királyt megfogatta, kötözve palotához vitette; a
tanácsosok összegyülekeztek, a szegény királyról ugyan törvénykeztek,
hogyan maradhatna meg élete. De a tanácsosok már haragudtak reá, mivel ő
hozzájuk is mostoha móddal viseltetett. Itt kérdi Tamás: hallja a
törvény, hogy én most mit mondok: érdemes-e az az ember az életre, ki a
maga gyermekét halálra itélte? Felel itt a törvény: nem tudjuk mi végre
kérdi ezt kegyelmes fölsége. Nem egyébre kérdem, feleli Tamás, hanem
mikor ő még uralkodott szépen, én szegény legény hozzája érkeztem,
királyi palotájánál szolgálatot vettem, kevés idő után szerencsétlen
lettem, házátul elbujdostam, mint egy szegény árva; nagy búm miatt
annyira bujdostam, hogy királyságra juttam. Itt a tanácsosok mind haza
mentek, azt felelték neki: ugy bánjék vele, a mint tetszik. Ugy tetszett
Tamásnak, hogy a mit neki szánt, hogy őt akasztófán megszáritja,
fölakasztatta a királyt, feleségét ló farkára szánta, mégis hogy ő ló
farkán egészen megmaradott, négy felé vágatta, az öreg királynét a város
négy szögletére kitette; mikor ezek elmultak, a tanácsosok eljővén, az
ifju királynak szépen tiszteletet tettek: éljen sok ideig ifju
királyunk.



16. Jézus mondásának teljesedni kell.

[Illustration]

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is tul volt egy
szegény ember; ez egy nagy pusztán épen az országut mellett lakott, egy
uraság majorjában kerülősködött, még akkor, mikor Jézus a földön járt.
Egyszer épen utazott Jézus Péter apostollal és épen annál a pusztánál
rájok esteledett. Bement Jézus szállást kérni a szegény emberhez, de a
szegény ember azt mondta: uram! nem adhatok, mert a feleségem
gyermekszülésben szenved, alkalmatlan volna itt a hálás. De Jézus mondá:
mindegy az, uramfia, azért csak itt hálunk (mert setét volt, mint a
kulimáz); s letelepedtek Jézusék. Volt ott már akkor szállva egy gazdag
kereskedő is, a ki épen szalonnát sütött. A szegény ember felesége igen
jajgatott kinjában. Egyszer mondja Jézus: uram Jézus! kegyelmezz ennek a
szegény asszonynak, hogy ne kinlódjék már olyan sokáig. Ekkor azt mondja
Péter apostolnak: eredj ki csak, Péter, nézzed, mi van az egen. Akkor
Péter kiment, de nem látott semmit az egen, s bemene megint a házba.
Egyszer ujra igen jajgat a szegény asszony. Megint mondja Jézus: uram
Jézus! kegyelmezz ennek a szegény asszonynak, ne kinlódjék már tovább.
Megint mondja Péternek: eredj csak, Péter, nézzed, mi van az egen.
Kimegyen Péter, néz föl az égre, lát egy kardot. Akkor bemegyen, mondja
Jézusnak: uram, nem látok én csak egy kardot. Akkor mondja Jézus: na,
meglesz már mindjárt. Ekkor megint jajgat a szegény asszony; megint
mondja Jézus: uram Jézus! kegyelmezz ennek a szegény asszonynak, ne
kinlódjék tovább. Most megint azt mondja Péternek, eredj csak Péter,
nézzed, mit látsz az egen. Kimegyen Péter, de nem lát semmit; mikorra
bement, már a gyermek megszületett.

Jézus nem ugy adta ki magát, mintha ő lett volna Jézus, hanem mint pap.
A szegény ember mondá, hogy áldaná meg gyermekét. Jézus megáldván, látá,
hogy fiu a gyermek, mondá a kereskedőnek: van az urnak egy kis lánya, ez
a fiu, ha megnő, azt fogja elvenni. A kereskedő felcsattant, hogy hát
hogy venné el az ő lányát olyan szegény ember fia; de Jézus azt mondá,
hogy az ugy lesz.

Más nap elment Jézus Péterrel a maga utjára, valamint a kereskedő is a
magáéra. Egyszer hát darab idő mulva a fiu megnőtt és igen derék legény
válott belőle; az apja megmondta, hogy mit mondott neki, mikor
született, egy papi ember; ő is felszedte vette magát, ment házasodni
oda, hol a gazdag kereskedő lakott. Megyen hát, mendegél hetedhét ország
ellen, megtalál egy várost. Már igen ehetett volna; s bement ott egy
vendégfogadóba, hogy majd eszik valamit; látja, hogy ott van egy uri
ember, s ez az uri ember épen az a kereskedő volt, kinek a lányát ő
megkérni ment. Mi járatban vagy, fiam? kérdi tőle a kereskedő, hol
lakol? Ő mondja, hol lakik, mi járatban van; a kereskedőnek mindjárt
eszébe jutott, hogy hát ki lehet az a fiu. Kérdi tőle tovább: hát
mifélének a leányát veszed el? Egy gazdag kereskedőét, mondá a fiu.
Mondja aztán a kereskedő: na, én vagyok az a kereskedő; hanem várakozz;
irok én mindjárt egy czédulát a feleségemnek, hogy adja oda neked
leányomat, mert én utazom a tengerekre, nem mehetek vissza.

A kereskedő pedig nem azt irta feleségének a czédulára, hogy adja oda
leányát, hanem hogy mihelyt oda megyen, egyszerre rudalja ki. A fiu,
mivel olvasni nem tudott, azt gondolta, hogy az van a czédulára irva,
hogy elkapja a leányt; ment nagy örömmel a város felé, a czédulát
kalapjához dugta. Egyszer már igen elfáradt, megizzadt, eldült egy
árokhányásra, és ott elaludt. Megyen arra három diák; meglátják a
czédulát, hogy mi van rá irva, kivették a kalapja mellől, avval azt
irták rá, hogy adja oda leányát a kereskedőné a legénynek, azzal tovább
mentek. Egyszer felkél a legény, megyen mendegél, eléri a várost,
bemegyen a gazdag kereskedőnél, oda adja a czédulát. Mindjárt igen
szivesen látták, sütöttek, főztek, vendégelték a legényt; a leány igen
belé szeretett, mert ám szép fiu volt; azután rövid időn megesküdtek.

Egyszer haza megyen a kereskedő, látja, hogy ott van a fiu, s egészen
neki veresedett mérgében, de már késő volt; mindig szidta, mocskolta a
fiut. A fiu is megunta mindig ezt hallani, egy nap felvette magát,
köszönt a feleségének, avval elindult, hogy megkeresi az apját. Utjában,
a mint megyen, mendegél, találkozik egy urral. Hová mégy, szegény ember?
Megyek az apám házához, felelé emez. Egy dolgot biznék én rád, ha
megcselekednéd. Mit? mondja a legény. Eredj a napistenhez és kérdezd meg
tőle: miért jőn fel oly vigan, és miért megyen le oly szomoruan? A fiu
is kész volt, ment hetedhét ország ellen, s talál egy kis folyóvizet.
Látja, hogy ott a csónakban van egy ember; a seggi a csónakhoz, a keze
meg a lapáthoz van ragadva. A mint viszi által felé a vizen a fiut,
kérdi tőle: hová mégy, fiam? mert már ősz volt az ember. Én bizony
megyek a napistenhez, mondá a fiu, megkérdezni, hogy miért jőn oly vigan
fel és miér megyen le oly szomoruan. Ekkor mondja neki az ember: ugyan
édes fiam, kérdezd meg, hogy hogy van az, hogy én itt vénültem meg ebben
a csónakban, és mégsem tudok innen szabadulni. Jó, öreg apám, hát
megkérdem.

Megyen a fiu, mendegél; közeledett a naphoz, már szinte égette orczáját,
mikor egyszer kiáltja a napisten: megállj, mit keressz itt? Megiedt a
fiu, de azután mégis mondá a napistennek: én bizony azt jöttem kérdeni:
miért megyen le a nap olyan szomoruan és miért jő fel oly vigan? Mondja
neki a napisten: azért száll le szomoruan, mert akkor már minden ember
elfárad és boszus, de reggel megujult erővel megyen kiki a maga
munkájára. No, jól van; már ezt tudta a fiu. Azután kérdezé: miért van,
hogy a hol egy vizen átjöttem, egy ember már ott vénült meg, mégsem tud
onnét szabadulni, s mondta nekem, hogy kérdezzem meg: hogy hogy tudna
onnét kiszabadulni. Mondd meg neki, hogy ha valaki a csónakjában lesz,
csak azt mondja neki: halbert! mindjárt az ragad oda, de addig ne mondd,
mig a csónakban leszesz, mert te ragadsz ott. Ment hát visszafelé nagy
örömmel a fiu; elért a vizhez, kérdi tőle a vén ember: no, hát mit
mondott a napisten, miért száll le a nap szomoruan és miért kél fel
vigan. Azért, mondá a fiu, hogy este mindenki elfáradt, kidolgozta
magát, de reggel egészen megfrisülve uj erővel megyen a munkára. Kérdi
tovább a vén ember: hát azt nem mondta-e, hogy én hogy szabadulhatnék
ki? A fiu nem merte mondani a csónakban, hanem felelé: majd megmondom
odaki. Mikor kiszállott a csónakból, elment egy hajitásnyira, onnan
kiáltotta vissza, hogy a ki a csónakjába ül, csak azt mondja: halbert!
mindjárt az ragad oda. Ezzel fütyörészve ment az urhoz, a ki küldte vót
őtet a napistenhez. Mikor oda megyen, kérdi tőle az ur: na, hát mit
mondott a napisten, miért száll le a nap oly szomoruan és miért jő fel
oly vigan? Ő elmondta, hogy azért száll le szomoruan, mert akkor
mindenki kifárad a munkában, de reggel azért kel fel vidáman, hogy akkor
minden ember kinyugodta magát és vigan megyen a munkára. Ekkor az ur egy
szekeret aranynyal, ezüsttel megrakatott, a fiut rá ültette és ugy
küldte haza. A felesége már a ganajrul várta a fiut. Látja, hogy jön egy
kocsi az uton, de nem gondolta, hogy azon az ura jő. Egyszer látja, hogy
nyilik a kapu és a kocsibul az ő ura száll ki; mindjárt megörült,
összecsókoloztak. Rakolják befelé a sok drágaságot; kérdezi vejétől a
kereskedő: hol vette azt a sok drága kincset. A napistenhez jártam,
azért kaptam ezt mind. A kereskedő ugy értette, hogy a napisten adta, s
megindult hazulról, hogy ő is oda megy. Megyen, mendegél hetedhét ország
ellen, s megtalálja a a kis vizet, a min által kellett menni; a vén
ember elkiáltja magát: halbert! Ő mindjárt szabad lett, a kereskedő
seggi ragadt a csónakhoz, a lapát a kezéhez, s most is ott ül, ha meg
nem holt.



17. A szegény ember és a halál.

Egyszer volt hol nem volt, volt egy szegény ember, kinek annyi gyermeke
volt, mint rostán a lyuk, még egygyel több. Mikor az utolsó
megszületett, már nem tudott keresztapát hivni, mert az egész világ
komája volt. Megyen hát, elindul hetedhét ország ellen, hogy hátha
találna mégis valahol keresztapára. A mint megyen, mendegél, egyszer
megtalálja Jézust. Hová mégy te szegény ember? mondja neki Jézus. Megyek
keresztapát keresni, ha találnék valahol. Ejh, mondja neki Jézus, soha
se fáradj más után, majd leszek én keresztapja fiadnak. Ekkor azt mondja
a szegény ember: hát ki vagy te? Én Jézus vagyok. A szegény ember
feleli: nem kellesz nekem, mert te csak a jókat szereted.

Akkor megint megyen, mendegél, s egyszer meglátja a halált. Mondja neki
a halál: hova mégy te szegény ember? Megyek, mond amaz, keresztapát
keresni a fiamnak, ha lelnék valahol. Azt mondja a halál neki: soha se
fáradj, jó ember, majd leszek én keresztapja fiadnak. Hát ki vagy te?
kérdi a szegény ember. Én a halál vagyok, mondá amaz. Na, jó! téged
elfogadlak keresztapának, mert te a jót is, a roszat is egyformán
szereted. Ekkor mondja neki a halál: jere be nálam, hadd vegyem fel az
én ünnepi köntösömet, mert igy rám ismernek. A szegény ember is bement a
halál házába, s elrémült mindjárt a sok kisebb nagyobb gyertyától, mely
a halál házában égett, s kérdezi a haláltul: micsoda sok gyertya ez itt?
Azt mondja a halál: ez az élet gyertyája; itt minden embernek van egy és
csak addig élhet, mig gyertyája el nem ég. Azt mondja a szegény ember a
halálnak: mutasd, melyik az enyém. Ekkor oda mutat a halál egyre, mely
már csak egy kis darabka volt. Akkor azt mondja a szegény ember a
halálnak: hé, koma! toldd meg egy kicsivel az én gyertyámat, hiszen már
mindjárt elég. Azt mondja neki a halál: nem lehet, jó koma, senki
gyertyáját meghosszabitani, mert a feltámadás megharagudnék rám, nem vón
kit feltámasztania. No de mégis addig kunyorált a szegény ember, hogy
csakugyan megtoldotta egy szállal a halál az ő gyertyáját.

[Illustration]

Elment hát a szegény ember házához a halál; nagy vendégséget,
keresztelőt csapott a szegény ember, ugy hogy a halál leittasodott;
ekkor aztán bezzeg adott a szegény embernek olyan nagy hatalmat, hogy ha
ő a haldoklónak csak ágyához ér is, vagy ágyának eleibe áll, mindjárt
meggyógyul; de mihelyt miatyánkot vagy áment mond, mindjárt meghal. A
szegény ember azonnal igen nagy hirre kapott, mint a kinek olyan nagy
hatalma volt; járt mindenfelé gyógyitani urakhoz, királyokhoz és igen
meggazdagodott. A halál mondá neki, midőn házátul elment, hogy látogassa
meg gyakran; de már annak néhány esztendeje mult, és ő még sem látogatta
meg a halált. Egyszer hát rá gondolja magát, hogy el kéne menni a
halálhoz; befogatja hát hirtelen ezüst szőrü paripáit az üveg hintóba,
mert már ekkor ennyire meggazdagodott; azzal megyen, mendegél a halálhoz
a sebes lovakon. Mikor már közel volt a halál házához, talált az uton
egy siró gyermeket, kit mindjárt felvett a hintajába, kérdezé tőle, hogy
miért sirna. Azt mondja a kis gyermek: azért sirok, mert megvert édes
apám, hogy az imádságból egy szót nem tudtam. Kérdi tőle az ember: hát
melyik volt az a szó? a miatyánk? Nem az, mondá a gyermek. Egész végig
mondotta a miatyánkot az ember, még sem az volt. Utoljára azt mondja:
hát az ámen? Az az! felelé a halál, mert ő volt a siró gyermek képiben.
Ámen neked, koma, ámen. Ekkor az ember mindjárt meghalt, fiai pedig a
nagy gazdagságon elosztozván, most is élnek, ha meg nem haltak.



18. Mikor én kis fiu voltam…

Régen ezelőtt, hajdanában, mikor még a világ csak felényi volt mint
most, de ezerszer gazdagabb: mikor én kis fiu voltam: volt az apám
kertében egy igen igen nagy nyárfa, olyan hogy a tetejéről az egész
világot be lehetett látni, volt annak az oldalában egy embernyi
magasságra egy kis lyuk, olyan, hogy az öklöm nem fért be egészen rajta,
abban a kis lyukban egy sárga rigó tanyázott. Mindenképen ki akartam én
fészkéből a sárgarigót venni, de sehogy sem vehettem. Egyszer azt
gondoltam, hogy van az én apámnak egy nagy kése, majd azzal kivágom a
lyuk száját, hogy az öklöm belé férhessen, s kiveszem a sárgarigót.
Elcsiptem hát apám tarisznyájából a nagy kést, mert igen kedves lévén,
mindig a tarisznyában hordozta, s levittem a kertbe. Egyszer a mint
vágom, faragom a fa oldalát, kisiklott a kezemből, s bele esett a fa
odujába. Mit csináljak már most, én istenem! töprenkedtem magamban;
megöl édes apám, ha megtudja, kivenni pedig sehogy sem tudom. Csak ott
gondolkozom, csak ott töprenkedem, egyszer mit nem gondolok! Elindulok
egyenesen le a kerten, szaladok egész az erdő széleig. Ott megállottam,
gondolkoztam magamban. Mentem, mendegéltem hát messzeföldön keresztül.

Egyszer a sok vándorlás után beértem egy faluba, megláttam ott egy
udvaron egy lovas szekeret: ide megyek be, gondoltam magamban, ha szekér
van, lónak is kell lenni, s bementem. Mindjárt beszegődtem kocsisnak.
Egy két napig csak heverésztem én kedvemre, ettem, ittam. Egyszer azt
mondja a gazdám: Debreczenbe megyünk, Jankó! meg tudod-e kenni a
szekeret? Hogy ne tudnám, gazduram! feleltem rá. Ide adott hát egy darab
hájat, s hozzáfogtam a szekérkenéshez. Még az egyik birfát se kentem
meg, már elfogyott a háj. Én bementem többet kérni, s megmondtam, hogy
az egyik birfára sem volt elég a mit adott. Hát lelkemadta! van nekem
drága dolog, hogy mit csináltam én; hiszen nem a birfát mondta ő, hogy
kenjem meg, hanem a kereket. Alig kentem meg egy kereket, már elfogyott
a háj megint, bementem hozzá többet kérni, hogy még az egy kerekre se
volt elég. Hát mit csináltál megint, kutyaanyától való Szélházi Jankója!
nem a kereket: a tengelyt kellett volna megkenni. Hiszen a kereket
parancsolta gazduram, hát én megfogadtam. Nesze még egy darab háj, aztán
kend meg a tengelyt, de csak ott, hol a kerék forog, érted? Értem,
gazduram! értem; s megkenem annak rendi szerint a tengelyt. No, már most
fogd be a lovat, Jankó, parancsolá gazdám; kettőt elül, kettőt hátul,
tudod? Tudom, édes gazduram! tudom; s azzal kimentem, s befogtam a
lovat, a mint parancsolta kettőt elül, kettőt hátul, kettőt az első,
kettőt a hátulsó saroglyába, s bementem, amugy magyarosan megmondtam
neki: na, gazduram! parancsolatja szerint be van fogva a ló; mehetünk.
Jól van, Jankó fiam, megyek egyszerre; mégis derék fiu vagy te; hirtelen
be tudtál fogni, meg se gondoltam volna; igy beszélt hozzám a gazdám, de
majd a guta ütötte meg, midőn kijött s meglátta, hogy fogtam be a lovat.
Hát, kutya fogantotta Szélházia! igy kell engem bolonddá tenni,
káromkodott erősen, igy mondtam én neked? Hiszen azt mondta gazduram,
hogy kettőt elül, kettőt hátul fogjak, hát hisz ugy van. Nem igy kellett
volna azt, gaz kölyök, folytatta tovább, s jól megrakott boszuságában, s
befogta a lovat, mind a négyet előre, engem pedig fellökött a kasfarba,
s megparancsolta: Debreczenig egyet se szóljak; maga pedig felült a
nyeregbe, hajtotta a lovat, a mint neki tetszett.

Egyszer, a mint már csaknem elértük Debreczent, kiesett az egyik lőcs;
én egyet se szóltam, mert hiszen a gazdám megparancsolta; utána kiesett
a kerék, akkor se szólottam. Csak nehezedik, csak nehezedik a szekér,
egyszer hátranéz a gazda, meglátja hogy kiesett a kerék. Mért nem
mondtad meg, akasztani való, hogy kiesett, rám rivalkodék. Hiszen azt
mondta gazduram, hogy Debreczenig egyet se kukkanjak, mert ha meg merek
piszenni, ugy a kerékhez mázol, hogy a hetvenhetedik nagyapám se szed
fel; feleltem neki. Gazdám is kihuzta a kas mellől a botot, jól
elpászmált. Takarodj előlem, akasztófára való, többet meg ne lássalak; s
elkergetett. Én is szaladtam be Debreczenbe, ott az utczán megláttam egy
vak koldust, kinek vezetőre volt szüksége, s beállottam koldusvezetőnek.

Elindultunk hát koldulni, bementünk egy helyre; adtak egy darab száraz
kenyeret, felét odadtam az öregnek, felét eltettem magamnak. Megint
mentünk egy más helyre, ott épen akkor sütöttek, hát egy jó darab turós
lángost adtak. Már ezt nem adtam a gazdámnak, hanem megettem. Kérdi a
gazdám, mikor kiérünk a kapun: mit adtak itt? Száraz kenyeret; s odadtam
neki azt, mit az előbb eltettem; de az öreg nem hitte el, mert orrába
csapott a turós lángos szaga, s kezdett engem mocskolni, hogy én
hazudok, mert turós lángost adtak. Én is ott akartam hagyni, hogy ha
kételkedik bennem; keressen más vezetőt. Megiedt az öreg koldus: ne
hagyj el, édes fiam, ne hagyj el, nem kételkedem többet; rimánkodék
szörnyen. Megmaradtam hát nagy kérésére, mentünk tovább. Egyszer azt
mondja nekem: ha valami gödör lesz előttünk, hogy belé ne essék, azt
kiáltsam neki: czanczékusz! gazduram. Jól van, jól, mondtam neki, s
feltettem magamban, a miért megmocskolt, majd rászedem valahol. A mint
elértük a templomot, mikor már közel volt a fala, elkiáltottam magam:
czanczékusz! gazduram, s neki ugrott a templom falának, hogy majd
széjjellocscsant az agyveleje is, de nem mert szólani, hogy majd ott
hagyom, csak szeliden kérdezte: micsoda ez itt? Templom, gazduram!
felelém rá. No, jól van, azt mondja, itt megállunk; majd mikor a diákok
jőnek, szólj, hadd kérjek tőlök egy kis segedelmet. Hát milyenek azok a
diákok, kérdtem tőle. Feketék, volt rá a felelet. Egyszer jőnek a
bivalyok; én is elkiáltottam magam: jőnek a diákok. Az én gazdám is oda
ment, s a mint ott motyorékolt hozzájok, jól megtérdelték, hogy csak ugy
orditott belé; én aztán elkergettem róla a bivalyokat, s mondtam neki:
még hamisak ezek a diákok. Felkelt szegény azután nagy keservesen a
földről, s meghagyta nekem, hogy ha még egyszer jőnek erre feketék,
kiáltsam el magam, legalább megrakja őket, a miért megtérdelték.

Nem sokára jöttek arra a diákok, én is elkiáltottam magam: jőnek a
feketék! Ekkor gazdám: csihé puhe! közéjök ver. De ezek sem vették
tréfára a dolgot, ugy elrakták az öreget, hogy ha ott nem lettem volna,
tán életbe se hagyták volna.

Ez is megvolt; mentünk megint tovább. Én már ráuntam a vezetgetésre,
mindenképen meg akartam ugrani az öregtől, de sehogy sem lehetett.
Egyszer a mint mentünk egyik faluból a másikba, a szántóföldeken egy ó
kutat találtam, melyből a viz egészen kiszáradt. Én is mit, mit nem
gondoltam! mikor már nem messze volt, elkiáltottam: czánczékusz!
gazduram; s az öreg belé ugrott a közepibe, én pedig elszaladtam. A mint
szaladtam tüskén, bokron keresztül, beértem egy faluba, s ott egy
gazdaembernél beállottam kecskepásztornak. A kecskekarám kivül volt a
falun. A gazdám kiküldött, hogy háljak kinn a kecskékkel; ne féljek, nem
fázom ott meg; igy biztatott: van ott fa elég, akár olyan tüzet
rakhatok, hogy a karán is meggyuljon belé. Én is kaptam magamat, s
egyszerre olyan tüzet penderitettem, hogy az egész karám lángba borult.
A mint melegszem a karám tüzénél, látom hogy valaki szalad felém, egy
nagy bottal fenyeget és iszonyun kiabál. Mindjárt megismertem, hogy a
gazdám, mihent közelebb jött; azért fenyegetett, hogy a karámot
felgyujtottam. Én is, nem vettem tréfára a dolgot; aló! vesd el magad!
elszaladtam; iedtemben még a gubámat is ott hagytam. Gazdám mindenütt
kergetett az erdőig, ott, mikor észre sem vette, felugrottam egy nagy
magas kétágu fára, melynek két ága közt egy nagy lyuk volt. Csak
lógáztam, csak lógáztam a lyukban a lábom, egyszer belé siklottam. Most
akadtam meg igazán; kimászni sehogy sem tudtam; ott voltam egész harmad
napig éhen, szomjam. Harmad nap mulva, szerencsémre, teknőcsináló
czigányok jöttek az erdőre, s azt a fát akarták kivágni, a mékben én
voltam. Csak faragták; egyszer belyukadt. Megörültek neki a czigányok,
megint vágták tovább. Egyszer, mikor már annyi lyuk volt, hogy
kiférhettem rajta, elkiáltottam magam. Iedtökben a czigányok
elszaladtak, még baltájokat is ott hagyták; én pedig szépen kibujtam, s
felszedtem a baltákat és bementem velök a legközelebb levő faluba. Ott a
baltát, minthogy nagyon éhes voltam, eladtam ennivalóért.

A mint jóllaktam, arra gondoltam magam, hogy jó volna már haza is menni,
s megkérni az apámat, hogy ne haragudjék; otthon legalább uri módra
élhetnék. Elindultam hát haza felé; a mint mentem, mendegéltem, egy
erdőben elesteledtem. Mit csináljak! gondoltam magamban, itt megesznek
éjtszaka a farkasok. A mint igy gondolkoztam, megláttam messze, nagyon
messze egy pislákoló tüzet; egyenesen neki tartottam. A mint oda értem,
megláttam, hogy tizenkét zsivány ül mellette, mindenik egy egy ökröt
süt, s mindenik mellett egy egy hordó bor. Egy kicsit féltem hozzájok
menni, de már mit volt mit tennem, elmentem s köszöntem nekik. Mind a
tizenkettő rám meresztette egyszerre szemét, de látván, hogy csak magam
vagyok, leültettek magok mellé, s nyájasan beszélgettek velem. Megsülvén
az ökör, engem is megtraktáltak belőle, ugy szinte a borból is. Mikor
már jót ettem, ittam, letettem a fejem a félkönyökömre, de nem mertem
elaludni, féltem, hogy megölnek, csak a szememet hunytam be. Ők pedig
azt gondolván, hogy alszom, elkezdtek rólam beszélgetni: hogy mit
csináljanak velem, megöljenek-e vagy hova tegyenek? mert ha életben
maradok, kilesem utjokat s elárulom őket. Egyik azt mondja: öljenek meg;
másik azt mondta: ne bántsanak. Végtére azon állapodtak meg, hogy
fenekeljenek be egy üres hordóba. Én ezeket mind hallottam, de egyet sem
mertem kukkanni. Befenekeltek hát egy üres hordóba, s ott hagytak; ők
pedig elmentek, isten tudja, hová. Szerencsére a hordón egy lyuk volt, s
épen oda esett, hol az ökörcsontok egy rakáson voltak. Alig hogy
elmentek, mindjárt oda jött a csontokra egy iszonyu nagy farkas, s a
mint ott rágcsálta a csontokat, farka hegyi a hordó lyukába csuszott, s
a mint fogyott előle a csont, mindig hátrált, mindig hátrált, s farka
mindig beljebb beljebb csuszott. Egyszer, mikor láttam, hogy már jól
megmarkolhatom, megkaptam, beljebb rántottam, s vagy háromszor a kezemre
tekeritettem. A farkas is megied, elkezd szaladni hegyen, völgyön; én a
hordóban utána mindenütt; egyszer épen annak a falunak a végin, a hova
való voltam, ugy csapta a hordót a ház oldalához, hogy
szerteszéjjelomlott, a ház oldala pedig mindjárt bedült; akkor farkát
eleresztettem; szaladt ujra hegyen, völgyön, nekem pedig semmi bajom se
lett, a magam falujában találtam magam.

[Illustration]

A ki nem hiszi, a miket beszéltem, menjen ki a falu végire, s nézze meg
a ház oldalát, hogy még most is be van dülve.



19. Gyermekmesék.


I.

Egyszer volt egy szegény ember, volt annak három fia és egy kecskéje, s
azt mondja legnagyobbik fiának: hajtsd ki fiam ezt a kecskét térdig érő
fübe, kötésig érő vizbe. A fiu kihajtotta a kecskét térdig érő gyepbe,
kötésig érő vizbe. Estve haza hajtja, kérdi a fiától, ha kihajtotta-e?
ki! Ettél-e, ittál-e édes kecském? kérdi az ember a kecskétől. Se nem
ittam, se nem ettem, éhen, szomjan majd elvesztem; válaszolt a kecske; s
az ember agyon ütötte fiát. A másik fiának ismét mondja: hajtsd ki,
fiam, ezt a kecskét térdig érő fübe, kötésig érő vizbe. Ez is kihajtotta
térdig érő fübe, kötésig érő vizbe. Estve haza hajtja a kecskét, kérdi
ismét az ember: ettél-e, ittál-e, édes kecském? Se nem ittam, se nem
ettem, éhen szomjan majd elvesztem; válaszolt a kecske; a fiut meg agyon
ütötte az ember. A harmadik fiának mondja, hogy hajtsa ki a kecskét
térdig érő fübe, kötésig érő vizbe. A fiu szinte kihajtotta, de már az
ember megleste, ha vajjon kihajtja-e a fiu a kecskét; és látta, hogy
eszik, iszik a kecske. Haza hajtja estve, s kérdi az ember: ettél-e,
ittál-e, édes kecském? Se nem ittam, se nem ettem, éhen, szomjan majd
elvesztem. Ekkor megfogja a kecskét fiastul, s elevenen elkezdik nyuzni.
Mikor már félig meg volt nyuzva, felugrik a kecske, elszalad, s a mezőn
egy rókalyukba bujt. Haza megyen a róka, nem mer bemenni, csak a lyuk
száján leskődik. Arra megyen egy farkas: mit csinálsz róka koma? kérdi a
rókát. Jaj, farkas koma! mond a róka, valami van a házamban, nem tudok
bemenni. Micsoda? majd kihajtom én. Kérdi a farkas: ki vagy itt? Én
vagyok, én vagyok, félig nyuzott kecske, dübü, dübü lábammal, majd
megdöflek szarvammal. Nem mert a farkas bemenni a lyukba, nem tudta
kihajtani. Ismét megy arra egy őz: mit csinálsz róka koma? Valami van a
házamban, nem tudom kihajtani. Micsoda? majd kihajtom én; s kérdi ez is:
mi vagy? Én vagyok, én vagyok, félig nyuzott kecske; dübü, dübü
lábammal, majd megdöflek szarvammal. Ez sem tudta kihajtani. Arra megyen
egy nyul. Mit csinálsz róka koma? Valami van a házamban, nem tudom
kihajtani. Majd kihajtom én; mi vagy itt? Én vagyok, én vagyok, félig
nyuzott kecske, dübü, dübü lábammal, majd megdöflek szarvammal. Ez sem
tudta kihajtani. Arra megyen egy tövises disznó: mit csinálsz róka koma?
Jaj hé! valami van a házamban, nem tudom kihajtani. Majd kihajtom én; mi
vagy itt? Én vagyok, én vagyok, félig nyuzott kecske, dübü, dübü
lábammal, majd megdöflek szarvammal. Ekkor a tövises disznó höngörödik
befelé a lyukba, a kecske nyuzott lábát megszurja tövisével, a kecske
kiugrik, a többi körülkapta és széjjeltépték, megették, hanem a belit a
róka eltette magának.

Egy darab idő mulva azt mondja a farkas a rókának: hé! ehetném én. Együk
meg, a mék legcsunyább nevü közöttünk. Farkas barkas, szép név! róka
bóka, szép név; őz bőz, szép név; nyul bul, szép név! tövisesdisznó nem
szép név. A tövisesdisznót megették. Egy kis idő mulva azt mondja ismét
a farkas a rókának: ehetném én. Mondja megint a róka: együk meg, a mék
legcsunyább nevü köztünk. Számlálja a farkas megint: Farkas barkas, szép
név! róka bóka, szép név; őz bőz, szép név; nyul bul, nem szép név.
Megették a nyulat; azután az őzet; de már ezután nem volt mit enni.
Ekkor előveszi a kecske belit, ráül s eszi. Meglátja a farkas, kérdi:
mit eszel róka koma! A hasamat haraptam ki, hát a belemet eszem; harapd
ki te is a hasadat és egyél, mint én. A farkas csak hamar kiharapta a
hasát és megdöglött belé, igy ő is a rókának szolgált eledelül.


II.

Volt egyszer egy gazda ember, annak egy Jakab nevü szolgája, a kit ő
elküldött zabot aratni, de Jakab nem aratta le a zabot, haza se ment.
Elküldötte annálfogva a kis kutyát, hogy harapná meg Jakabot; a kis
kutya nem harapta meg Jakabot, Jakab nem aratta le a zabot, haza se
ment. Most elküldötte a botot, hogy ütné meg a kis kutyát. Bot nem
ütötte meg a kis kutyát, kis kutya nem harapta meg Jakabot, Jakab nem
aratta le a zabot, haza se ment. Elküldötte a tüzet: égetné meg a botot;
tüz nem égette meg a botot, bot nem ütötte meg a kis kutyát, kis kutya
nem harapta meg Jakabot, Jakab nem aratta le a zabot, haza se ment.
Elküldötte a vizet: oltaná el a tüzet; viz nem oltotta el a tüzet, tüz
nem égette el a botot, bot nem ütötte meg a kis kutyát, kis kutya nem
harapta meg Jakabot, Jakab nem aratta le a zabot, haza se ment.
Elküldötte a bikát: inná meg a vizet; bika nem itta meg a vizet, viz nem
oltotta el a tüzet, tüz nem égette el a botot, bot nem ütötte meg a kis
kutyát, kis kutya nem harapta meg Jakabot, Jakab nem aratta le a zabot,
haza se ment. Elküldötte a mészárost: vágná le a bikát; mészáros nem
vágta le a bikát, bika nem itta meg a vizet, viz nem oltotta el a tüzet,
tüz nem égette meg a botot, bot nem ütötte meg a kis kutyát, kis kutya
nem harapta meg Jakabot, Jakab nem aratta le a zabot, haza se ment.

Elküldötte a szolgabirót: csapassa meg a mészárost. Szolgabiró
megcsapatta a mészárost, mészáros levágta a bikát, bika megitta a vizet,
viz eloltotta a tüzet, tüz megégette a botot, bot megütötte a kis
kutyát, kis kutya megharapta Jakabot, Jakab learatta a zabot, haza is
ment; otthon még egyszer jól kikapta a magáét, de azután megette a turós
dödöllét.

Pest, 1855. Nyomatott Landerer és Heckenastnál.



TARTALOM.

 Előszó.                                           Lap.
 1. A liliomleány (két képpel)                       1
 2. A hajnalkötöző királyfi (három képpel)           7
 3. A fekete kisasszony (egy képpel)                20
 4. Az elátkozott király kisasszony (két képpel)    26
 5. A mosolygó alma (egy képpel)                    42
 6. Nemtudomka (egy képpel)                         47
 7. A szalmakirály (két képpel)                     63
 8. Több hétszer esküdni, mint egyszer (egy képpel) 79
 9. Az aranyhaju ikrek (két képpel)                 87
 10. János vitéz (egy képpel)                      105
 11. A bölcs királyfi (egy képpel)                 114
 12. Százat egy ütéssel (egy képpel)               128
 13. A leghüségesebb királykisasszony              134
 14. A három vándorló (egy képpel)                 148
 15. Tamás kocsis (egy képpel)                     155
 16. Jézus mondásának teljesedni kell (egy képpel) 175
 17. A szegény ember és a halál (egy képpel)       180
 18. Mikor én kis fiu voltam (egy képpel)          183
 19. Gyermekmesék I. II.                           191



 [Transcriber’s Note:

 List of corrected typographical errors:
 Page 5, "legszebb aszonynyá;"
 changed to "legszebb asszonynyá;"
 Page 5, "a melly mindig"
 changed to "a mely mindig"
 Page 11, "hirtelen, el-a oldta"
 changed to "hirtelen, eloldta"
 Page 13, "nem én, mondá amaz hacsak"
 changed to "nem én, mondá amaz, hacsak"
 Page 15, "mindjárt kapot"
 changed to "mindjárt kapott"
 Page 18, "vén aszszony,"
 changed to "vén asszony,"
 Page 31, "erőteté magát:"
 changed to "erőteté magát;"
 Page 35, "Magkapván a kezkenőt"
 changed to "Megkapván a kezkenőt"
 Page 38, "kávébe vetni"
 changed to "kávéba vetni"
 Page 40, "tarisznyám, mellyből"
 changed to "tarisznyám, melyből"
 Page 56, "ebben az országben"
 changed to "ebben az országban"
 Page 62, "örökre egtartotta."
 changed to "örökre megtartotta."
 Page 65, "egfiatalabb, kit… de mit ltehetett"
 changed to "legfiatalabb, kit… de mit tehetett"
 Page 90, "mig hugogodot"
 changed to "mig hugodot"
 Page 102, "akkor össecsapódott"
 changed to "akkor összecsapódott"
 Page 104, "ök hárman"
 changed to "ők hárman"
 Page 106, "a szép királyleányt"
 changed to "a szép királyleányt,"
 Page 117, "nem nyitom ki mert"
 changed to "nem nyitom ki, mert"
 Page 119, "a király tisztartójánál"
 changed to "a király tiszttartójánál"
 Page 120, "felhivatta. Alekszándert"
 changed to "felhivatta Alekszándert"
 Page 122, "mindjárt beeresztette’"
 changed to "mindjárt beeresztette"
 Page 131, "enni, innni"
 changed to "enni, inni"
 Page 142, "nem voltál szerencses"
 changed to "nem voltál szerencsés"
 Page 146, "A herczegkisasszoy midőn"
 changed to "A herczegkisasszony midőn"
 Page 149, "ujonan letette"
 changed to "ujonnan letette"
 Page 152, "orditni, bőgni sikoltozni"
 changed to "orditni, bőgni, sikoltozni"
 Page 156, "meg is evet annyit"
 changed to "meg is evett annyit"
 Page 159, "fölségednek ujsáságot"
 changed to "fölségednek ujságot"
 Page 167, "azon gondolkozott hogy"
 changed to "azon gondolkozott, hogy"
 Page 168, "házacskára, a melyben egy öreg asszony. Oda"
 changed to "házacskára, a melyben egy öreg asszony lakott. Oda"
 Page 169, "elevenen kiazabadithatod"
 changed to "elevenen kiszabadithatod"
 Page 171, "szerencsét probál"
 changed to "szerencsét próbál"
 Page 172, "Fellei Tamás;"
 changed to "Feleli Tamás:"
 Page 181, "oda mumutat"
 changed to "oda mutat"
 Page 188, "nem meszsze"
 changed to "nem messze"
 Page 188, "nem vettem téfára"
 changed to "nem vettem tréfára"]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Magyar népmesék - Képes kiadás" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home