Title: Édes anyaföldem! (2. kötet) - Egy nép s egy ember története
Author: Benedek, Elek
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Édes anyaföldem! (2. kötet) - Egy nép s egy ember története" ***


text and images generously made available by Hungarian
Electronic Library.)



PANTHEON KIADÁS

BENEDEK ELEK

ÉDES ANYAFÖLDEM!

EGY NÉP S EGY EMBER TÖRTÉNETE

MÁSODIK KÖTET

[Illustration]

A PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.T.

KIADÁSA

PANTHEON KIADÁS

BENEDEK ELEK

ÉDES ANYAFÖLDEM!

EGY NÉP S EGY EMBER TÖRTÉNETE

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST, 1920

A PANTHEON IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG KIADÁSA

Globus, Budapest.



ELSŐ FEJEZET.


Ebben a tékozló fiu uj életet kezd s igen szép álmot lát a csángó
magyarok földjén, husvét hajnalán.

Gőzparipán ül ismét a tékozló fiu, büszkén, diadalmasan vágtat Pest
felé, mintha nem a Véletlennek, de maga-magának köszönhetné a
feltámadást. Vágtat a sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is
sebesebben – ő legalább azt hiszi, hogy nem közönséges személyvonaton
üldögél, nem is gőz-, de mesebeli táltosparipán. Hogy nem afféle szegény
legény ő, de királyfi, aki szárnyas paripán repül erdők, mezők, tengerek
fölött, tündérvárosba, tündérvárosban világszép királykisasszonyhoz – ő
reá vár epekedve, ugyan kire várna? – világszép királykisasszony.

Hiába vivtam meg harcomat a Halállal, gyermek vagyok, még mindig
gyermek. Áradozó szivvel köszöntöm Májust, a virágos Májust: minden fa,
minden bokor nekem virágzik, nekem illatozik. Érttem, egyedül érttem
nyilnak kertnek, rétnek virágai; nekem dalolnak a madarak; fecske, gólya
énhozzám jött vissza, egyedül énhozzám.

– Lám, lám, – mosolygok – milyen _gyermek voltam_. Meg akartam válni az
élettől, ettől a szép, ettől a gyönyörü élettől, egy nagy semmiség
miatt. Meg akartam halni a huszonegyedik tavasz hajnalán…

Egy pillanatra lelkem visszaröppen a kisbaconi temetőbe. Látom a
rózsavirágos sirkövet: Ignácka sirkövét. Olvasom a feliratot: Szép élte
hajnalán Benedek Ignácnak – Lám, néki sirt ásnak. Vajjon mit irtak volna
az én sirkövemre? Bizonyosan benne lett volna a tavasz is, a hajnal is…

– Nem, nem lesz benne! Nem akarok meghalni, nem!

Lemosolygom magamat, a tékozló fiut, merthogy – _gyermek voltam_. Hogy
csak egy kis göröngybe botlottam meg s itt akartam hagyni ezt a szép,
ezt a gyönyörü életet. Ezeket a mind nekem virágzó fákat, bokrokat;
ezeket a mind nekem daloló madarakat. Nem mosolygom le magamat, mert nem
látom, hogy még csak most vagyok igazi gyermek, akinek elég kétszáz
sornyi nyomtatott betü: már hiszek az erejében; nem göröngy, de egetverő
sziklahegy sem állit meg – most, most következik az Élet, a küzdelmes,
diadalmas Élet.

Miért is nem ültem gyorsvonatra? – Ó, de lassan döcög ez a ló nélkül
járó szekér! Sohasem érek Pestre! – Igaz, – csititom magamat – igy is
rettentő nagy summát fizettem a jegyért. Mit is mondott az a székely
atyafi, aki látta, hogy harminc pengő forintot olvastam le? Azt mondta:
Hiszen ezért tehenet lehetne venni! Isten ellen való vétek ez, uram! –
Lám, lám, ilyen lettem volna én is, ha nem tanittat az édesapám. Tiz
forint egy sertést, tizenöt forint egy borjut, harminc forint egy
tehenet, száz forint egy jó lovat juttat eszembe. Fogamhoz verek minden
garast. Minden esztendőre veszek egy kalendáriumot. Hol dicsérném, hol
szidnám a százesztendős jövendőmondót… Más könyv nem érdekel. Hazugság,
csupa hazugság mind, amit az iródiákok irnak… De hisz az édesapám ugy
szeret olvasni… A téli esték… Amikor Benkő Ádám olvasta Petőfi verseit…
Jósika, Jókai, Vas Gereben – mely nagy gyönyörüséggel olvasta, hallgatta
édesapám!

Ne tovább, ne! Nagy, erős elhatározásomban e büvös-bájos kép még majd
megtántorit. Ugy lesz az jól, ha édesapám lelkét ezután én is
gyönyörködtetem. Valahányszor tollat fogok a kezembe, fölöttem lebeg az
ő tiszta, becsületes lelke, ő rá gondolok, neki irok, az ő szivét,
lelkét gyönyörködtetőt. Igy sohasem fog a tollam félresiklani; az ő
lelkét megzavarót, az ő érzését megbotránykoztatót nem fogok irni.
Elmém, szivem az édes anyaföldből fog táplálkozni. Bárhová helyezem
történeteimet, mindig az én falumat, az én erdőmet, az én mezőmet, az én
erdőzugásos, vadgalambszólásos szép Erdővidékemet látom. Meséimnek
minden fája ebben a földben fog gyökeredzeni, ebből a földből fog
kihajtani. Igy, fiu, igy!

Rákos mezején liheg már a ló nélkül járó szekér, sötét est borul a
tájra. Kihajlok az ablakon, előre nézek, a tündérváros felé, s ihol,
csakugyan tündérváros fényessége árad a rákosi mezőre: lángtengerben
uszik az ország szive.

– Ó de szép! – sikolt fel a tékozló fiu.

Most jut eszembe, egész uton nem gondoltam reá: ma hozta Pestre Rudolf
királyfi Stefániát, a szép királykisasszonyt s őket ünnepli az ország
szive, érettük uszik lángtengerben Pest és Buda. Ujjongok: imé, ujabb
csodája a Véletlennek! Mely sötét volt ez a város, amikor először léptem
falai közé, zeg-zug uccákon botorkálva végig, most mely tündökletesen
ragyog! Uj erőt, uj hitet önt szivembe a találkozás: ihol, Rudolf, sok
száz esztendő multán az első magyar szivü királyfi, csüggeteg magyar
lelkeknek szebb jövendőt igérő reménysége; magyar lesz a magyarok
királya; becsülete lesz a magyar szónak, a magyar irásnak s mindennek,
mit magyar elme és magyar kéz teremt.

– Ó de jókor jöttem! – áradozik lelkem nagy boldogan, mámorosan.

A pályaudvaron nappali világosság. Messziről megpillantom Sebesi Jóbot.
Szép szőke haja csakugy lobog, amint felém szalad, szinte kiemel a
kocsiból, sirva-nevetve ölel, csókol: Hát élsz? Csakugyan élsz? Ó,
Istenem, Istenem! Már nyomják a könyvünk első iveit! Hallod? Hallod? Már
nyomják!

*

Az egyetem-uccai Erzsébet-szálló három udvari szobácskájában indul
hóditó utjára egy „kis lap“, munkatársai csupa fiatal legények. Két
„nagy lepedős“ ujság: a Hon és az Ellenőr összeolvad, lesz belőlük a
_Nemzet_, ennek a szerkesztője „kis lapolja“ le a – _Budapesti
Hirlap_-ot. A _Nemzet_ szerkesztője – Visy Imre, a _Budapesti Hirlap_
főszerkesztője – Rákosi Jenő. Visy Imre a néhai _Reform_-nál kezdte
pályáját korrektori minőségben, ama Reform-nál, amelynek Rákosi Jenő
volt a szerkesztője, de ime, – gondolná az avatatlan ember, – minő
kegyetlen tréfákat enged meg magának a Sors: a korrektor nagy lepedős
ujság élére emelkedik, Aesopus költője „kis lap“ szerkesztőjévé
hanyatlik… Hiszen, nem marad adósa volt korrektorának Rákosi Jenő:
kegyetlenül éles tolla hegyére tüzi Visy Imrét s ugy megmagyarázza neki,
mi az a kis lap, hogy heteken át ezen kacag a falu. A mi falunk. Az
ujságiróknak még akkor kicsiny faluja.

Nagy lap – kis lap. Nemzet, Pesti Napló, Egyetértés – ezek a nagy lapok.
Azért nagyok, mert takaródzani lehet velök. Légrády Károly csinálja meg
az első „kis lapot“ a Pesti Hirlapban, csakhamar megszületik a második,
a Budapesti Hirlap. Szerkesztője, Csukássy József, s vele az egész
szerkesztőség a Pesti Hirlapból szakad ki: egy szép napon kiadó és
szerkesztőség összekülönbözik, s egy-két hónap mulva megszületik a
második kis lap. Kezdetben a nagy lepedős ujságok lemosolyogják a „kis
lapokat“, a közönség is mintha ingadoznék. Csak lassanként eszmél rá,
hogy valamiképpen „nem singgel mérik az embert“, azonképpen az ujság
belső értékét nem nagy lepedő formája teszi. A nagy lepedős ujságok
komolykodók, nagyképüsködők, végtelen hosszu hasábjaikba nem eresztik be
a csipkedős karcolatot, a vidám, enyelgő csevegést, ám a kis lapok
fürgék, elevenek – s hogy a Budapesti Hirlap mellett maradjak: ennek a
kis lapnak Rákosi Jenő és Kaas Ivor irják a vezércikkeit. Rákosi Jenő
kezdettől máig, – félszáz esztendő legnagyobb publicistája a mi
falunkban. Ő az, aki mindig megérezte s megérzi, mi foglalkoztatja az
emberek lelkét, s másnap megjelenik a vezércikk, melyre minden olvasó
rányomja a pecsétet: lelkemből beszél; ha irni tudnék, erről irtam
volna, szórul-szóra ezt irtam volna én is…

Mindig első személyben beszél az olvasóhoz, vonal fölött és vonal alatt
egyaránt; amott névtelenül, jegy nélkül, emitt – _ő_ a jegye. De ne irna
első személyben, ne használna jegyet a vonal alatt, a figyelmesebb
olvasó a bevezető sorokban megállapitaná: ezt a cikket Rákosi Jenő irta,
senki más.

A könyvnek talán sohasem volt akkora becsülete, tisztessége, mint a
Budapesti Hirlap pályafutásának első decenniumában. A „kis lap“
tárcarovatában sürün jelennek meg a könyvkritikák, amelyekben a
pajtáskodásnak nyoma sincs. Még kevés az iró, kevés a könyv, s az igazi
talentum nem hasztalan kopogtat a Budapesti Hirlap ajtaján: Rákosi Jenő
az, aki az ajtónak mindakét szárnyát kinyitja, meleg öleléssel fogadja a
jövevényt. Amily kegyetlenül pőrére vetkőzteti a felfujt nagyságokat,
oly nagy szeretettel öltözteti diszbe a névtelen talentumokat. Nem
mindenik fölfedezése váltja be a hozzáfüzött reménységet, de
megállapitható, hogy nem a félszemü jövendőmondó látott rosszul – a
fölfedezettet a fölfedezés vagy elbizakodottá tette, vagy kedvezőtlen
szelek sodorták el az irodalom mezejéről.

Forró meleg nyárban indul utjára a Budapesti Hirlap: ennek ajtaján
kopogtatok be. Rákosi Jenő még a Népszinházat igazgatja, az
Erzsébet-szállóba nagyritkán látogat el. A szerkesztő, Csukássy József,
beteges ember, szomoruan üldögél a kis asztalka mellett: gyengén
szállingóznak az előfizetők. Ő és Rákosi az alapitók, ketten – ha jól
emlékszem – 30 ezer pengő forintot tettek össze; vajmi kis tőke még
ezidőben is. Ellenben nagy tőkével dolgozik Légrády, nem sajnálja a
papirost s a Pesti Hirlap két-három annyi papirost ád a nyájas
olvasónak, mint a Budapesti Hirlap, mely 8–12 oldalon szegénykedik.
Forró meleg nyár, az előkelő közönség fürdőn, a gazda arat, a nagyváros
magas falai közt ragadt emberek álmosan lézengenek: kinek kell most egy
uj kis lap? Semmi, de semmi nem történik, amivel ezt az álmos népet
felrázni lehetne. A képviselőválasztás? Ezen már túl vagyunk. S ha nem
volnánk is túl, a jelölteken kivül ez kit érdekel? Bizonyos, hogy a
szabadelvüpárt óriási többséggel jön be. Bizonyos, hogy bejön az
ellenzéknek is egy maréknyi csapata – Tisza Kálmán kegyelméből.
Bizonyos, hogy nemcsak az én főispánom fiát emeli vállára a nép, az
Istenadta nép, de a te főispánodét is, az övét is. Mondjad erre: nem jó
uton haladsz, magyar! – kit érdekel ez?

Igen, szomoruan üldögél a szerkesztő a kis asztal mellett. Német ujságok
vegyes rovatát böngészi, az érdekesebb apróságokat kivágja, szétosztja
munkatársai közt. Már hihetetlenül bátor fiu vagyok: mindössze háromszor
sétáltam el az Erzsébet-szálló előtt, s Isten nevében, előre! kiáltással
fölmegyek a második emeletre – nem is kell kopogtatnom, nyitva az ajtó.
Szomoru arc a Csukássy József arca, de szelid kék szeme bátoritó, az
első szavak eldadogása után folyékonyan mondom el a mondókámat.

– Hát, tárcát hozott.

– Azt, szerkesztő ur.

Átveszi, belepillant, tetszik a – cime. „Székely Gastein“: a kis
tárcának ez a cime. Gasteinnak tettem meg egy nyomoru kis, szegényes
fürdőt. Szejke fürdő az igazi neve. Orbán Balázs a gazdája. Hiszen,
lehet, hogy a vize vetekszik a gasteinival, magának a fürdőnek képe
szánalmas vala. Omnibuszon járt ki Udvarhely uri népe, állandó vendége
alig akadt. De én nagy szeretettel cicomázom fel a Székely Gasteint s
másnap a tárca meg is jelent.

Sok esztendő multán, amikor könyvet könyvre irtam, azt mondja egyszer
Apponyi Albert:

– Olvastam legujabb könyvedet. Szép, igen szép. De csakugyan olyanok a
székelyek, mint aminőknek rajzolod?

– Nem, – mondtam én, – de szeretném, ha olyanok lennének…

Bizony, Székely Gastein sem az volt, aminek rajzoltam, de szerettem
volna, szeretném ma is, ha _olyan_ lenne!

De az a fontos, ugy-e, – legalább reám – hogy az első lépés sikerült.
Nem ismerek magamra: már nem sétálok fel s alá az Erzsébet-szálló előtt,
egyenest nekivágok a kapunak, két-három lépcsőt ugorva rohanok a második
emeletre, bátran lépek be a kis szobába, ahol ugy ül, üldögél a
szerkesztő, mintha székéhez volna szegezve – és nyirja, nyirja a bécsi
ujságok vegyes rovatát… Az elhagyott édes anyaföldből táplálkozom: sorra
szedem a székely fürdőket, amelyek mind világhirüvé varázsolódnának, ha
idejönne az a bizonyos – angol… A hiuságom arra ösztökél, hogy a nevem
alatt irjak, de hiuságomon győz a csupa _e_ hangzós névtől való félelem.
Milyen furcsán hangzik az én nevem! Az olvasó bizonyára szótagolni fogja
a nevemet, sőt össze-vissza forgatja is, igy ni: Be-neked Elek. Ha
Miklósnak keresztelnek! Kicsi korom óta ez a kedves nevem, egyszer meg
is rikattam édesanyámat; mért hogy Miklósnak nem kereszteltek… Hosszu
tusakodás után Székely Huszár név alá rejtődzöm. Megillet ez a név:
apám, nagyapám, ükapám mind székely huszár volt. Igaz, hogy engem
bakának sem vettek be, amit el is keseregtem az Üstökösben:

  Amennyi ősöm, mind huszár vala,
  Remegte kardját török, francia.
  Bakának se vett bé a kapitány –
  Tagadd meg véred, édes jó apám!

Mindegy: megillet, meg, a Székely Huszár nevezet. De közben Csukássy egy
francia könyvet nyom a kezembe, amely könyv tele van hamisitatlan
francia malacságokkal, hogy azokat magyar földbe plántáljam át.
Enyhitve-szeliditve is kópéságok ezek, bizony, nem fiatal lányoknak való
olvasmányok s nem Székely Huszárhoz illők. Ujabb álnév alá rejtődzöm:
Kópé név alatt plántálom át a kópéságokat. A magyar lelkü, nemes hangu
ujságból visszataszitóan rinak ki ezek a sikamlós apróságok, de szegény,
szomoru szerkesztő mit csináljon? Kipked-kapkod, keresi a közönséget, ám
a közönség vagy fürdőzik, vagy alszik, s hála a jó Istennek,
kópéságaimnak vajmi kevés az olvasója. De vége a forró meleg nyárnak,
itt az ősz, Rákosi Jenő elbucsuzik a Népszinháztól s fanatikus magyar
lelkének minden kincsét a „kis lap“-ban szórja szét; ő emeli nagy lappá,
a legnagyobbá a kis lapot, ő kiált megállj-t a kópéságoknak; ami
vidámság fölcsendül ezután, nem zavar harmóniát; a magyar földben, a
magyar lélekben, a magyar szivben gyökeredzik az. Tulajdon öccse, Rákosi
Viktor deriti hangos kedvre, ropogós kacagásra a komolykedvü magyart, s
csak gyöngehangu szekundáns mellette a búsbeteg tejen nevelt tékozló
fiu.

Sipulusz és Székely Huszár az ujság Benjáminjai. A kis gárda csupa
fiatal legény, harminc év körül járó a legidősebb munkatárs: Berényi
László. Az egyetlen zsidóember köztünk, tetőtől talpig magyar zsidó.
Arca, szeme csakugy ragyog, amikor a hirtelen feltünt Mikszáthról
beszél; lót-fut, veri a nagydobot mellette, s ha nem csal emlékezetem,
dicshimnuszt ir a Jó palócokról, dicshimnuszt – a Közgazdasági rovat
vezetője. Micsoda világ, micsoda világ! Vajjon feltámad-e még valaha?

A segédszerkesztő: Szokolay Kornél. Dzsentelménnek hivjuk, mert valóban
az is. Angol lordnak alig lehet választékosabb az öltözete, mint az övé.
Mintha skatulyából huzták volna ki, oly tiszta, oly előkelő, s a mi fő:
az a lelke is. A magyaron kivül három nyelven beszél és ir: németben,
franciában, angolban egyként otthonos. Stilusának nincs szine, ereje, de
tiszta, szabatos. A külső politika a mezeje – nyilván arról ábrándozik,
hogy egykor mint diplomata fogja szolgálni a hazát…

Külső megjelenésben Szokolay merő ellentéte Balogh Pál. Túladunai
előkelő család sarjadéka, érzékeny, finom lélek, ideges, mint a
versenyparipa. Amint szép gyöngybetüit a papirosra pergeti, minden
hangos szóra megrezzen, szinte megrázkódik, aztán visszazsugorodik az
asztalára, tovább pergeti gyöngybetüit. Irásában semmi törlés – neki az
irása olyan, mintha, skatulyából huzták volna ki. A ruhájára – semmi
gondja. Nem lehetetlen, hogy benne hál. Fekete, göndör haja csak akkor
lát fésüt, ha nagy időközökben fodrász kezére bizza. Apátlan, anyátlan
árvaként nőtt fel, de seregszámra van túl a Dunán nagynénije,
nagybácsija, ezek „halnak, halnak, egyre halnak“, minden halál örökséget
jelent, s Pali, a gyermeklelkü Pali minden örökségre ujabb
életprogrammot csinál: igy meg ugy osztja be a vagyonát, ezt vesz, azt
vesz, igy meg ugy rendezkedik be. De az életprogrammból csak az első
pont valósul meg: ez az első pont egy rend igen elegáns öltözet, egy
fényesre vasalt ing, egy szép nyakkendő, egy cilinder, a tisztára
mosott, ragyogó fekete göndör haj, s ezzel vége. Mintha forró, meleg
kőre öntené, ugy párolog el kezéből a pénz, Isten tudja, hová, merre.
Alig telik el két-három hét, gyürődött a kabát, nadrág, a gallér.

Rákosi Jenő operettet ir: Szélháziak a cime. Van ebben egy kuplé,
melynek ez a refrénje: Tessék, mily rimet ád! A jókedvü Sipulusz e kuplé
mintájára az összes munkatársakat végigkuplézza s Balogh Pálnak ez jut:

  Az ing ugy szép, ha tiszta,
  Balogh Pál zsurnaliszta.
  Tessék, mily rimet ád,
  Tessék, mily rimet ád!

Pali mosolyog, oly ártatlanul mosolyog, mint a gyermek – aminthogy az is
ő. Mintha álomból ébresztenék fel, oly csudálkozva néz körül: hát
csakugyan ugy szép az ing, ha tiszta?

Ez a gyermeklelkü, magára nem vigyázó ifju az ujság harmadik
vezércikkirója. Nem kiabálósak az ő vezércikkei, de igen komolyak,
magvasak, erőteljesek s komoly magyar hang csendül ki minden sorából.
Sem szóval, sem tollal nem öl, s bár csak nagyritkán láttam keztyüt a
kezén, olvasván cikkeit, vélnéd keztyüs kézzel ir. Iskolás példája
annak, hogy igy is meg lehet mondani az igazat.

Meztelen kézzel, sőt meztelen karddal vagdalkozik Bodola Sámuel erdélyi
püspök unokája: Kacziány Géza. Annak a Bodola Sámuelnek az unokája ő,
aki anno 1835-ben a nagybaconi templom szószékéről hirdette V. Ferdinánd
dicsőséget, merthogy az ő dicsőséges uralkodása alatt jött bé a ló
nélkül járó vaskocsi… Végigverekedte a bosnyák háborut s gyakran ölti
fel a hadnagyi uniformist, nem hivalkodásból, csupán azért, mert hol
párbajozó fél, hol párbajsegéd. A megtestesült, helyesebben: megmerevült
Becsület ez az ifju; jaj annak, akit tolla hegyére tüz. Amilyen
kérlelhetetlen az egyenes utról félresiklottak iránt, oly hüséges,
megbizható barátja tud lenni a makulátlan embereknek. Az ujság ifju
legényei közt az ő hadifelszerelése a legteljesebb: ő a legotthonosabb a
magyar és idegen irodalomban, a magyar históriában, különösen a 48-iki
szabadságharc történetében. A német és az angol nyelvben tökéletes: a
németnek később professzora, majd bucsut mond a tanári katedrának, angol
nyelven tesz papi vizsgát, s Bodola Sámuel püspök unokája Amerikában
hirdeti Isten igéjét az odaszakadt magyaroknak…

Ime, a kis lap legénysége. A vezérek: Csukássy, Rákosi, Kaas Ivor báró,
negyven év körül járó emberek, a beteges Csukássy kivételével erejük,
képességük legjavában. Hogy Rákosi Jenő egy leültében vezércikket s
tárcát ir, ezen ma már nem csodálkozom: ez a szivós, elpusztithatatlan
erejü ember aggastyán korában is megcselekszi azt. A nemzet most
készülődik az ifju erejü aggastyán ünneplésére, most, amikor a
móricztanyai csendes fészekben éppen az ő kivételes alakjához jutott el
a pennám: a rá való hálás emlékezésben küldöm neki az egy szál virágot –
hontalan öreg embertől ennél több nem telik.

Ihol, jön a „dán báró“, a fanatikus magyar Kaas Ivor. Szeliden mosolygó
kék szeme fölött vastag pápaszem villog, szinte alázatos meghajlással
lép be, kérdvén: „Mi a parancsolat és rendelet?“ Felváltva ir
vezércikket a „kis lapnak“ s a nagy lepedős Pesti Naplónak, néha egy nap
mind a kettőnek. Rövid mondatokban ir s minden mondat végén bunkó a
pont. Ha tüzbe hozzák, épp ily rövid, fel-feldobott mondatokban támad ez
a szelid, leányos lélek. Minden mondatra fel-fellendül ökölbe szorult
karja, ajka széle kék szint játszik: alig ismerek rá. Talán épp az előző
pillanatban ölelgetett a karjával, dédelgetve, cirógatva: Kis székelyem,
kis székelyem… Néha rimtelen prózában irja cikkeit: magas szárnyalásu
ódák ezek, igazi poéta lelkéből szárnyalók. Nemes ember a szó nemes
értelmében. Poéta – a szó való értelmében; lantjának hangja hol harci
riadó, hol altató dajkadal.

Hálás szivvel, könnyes szemmel gondolok reá.

A kis lap az Erzsébet-szállóban nyaral, a Haris-bazár szobácskáiban
„őszöl“, de már a Kalap-utcában telel. Félig-meddig a saját házában,
mert a kétemeletes ház fele a – Csukássyé. A földszinten, tágas
szobákban rendezkedik be a legénység, a kiadóhivatalnak még mindig elég
egy kis szoba. Itt huzódik meg a később oly hatalmas Zilahi Simon. Itt
ollózza ki más lapokból a hirdetést – csalogatónak. Itt forditja le a
Spottpreis-t gúnyár-ra, megcsinálván ezzel a „kis lap“ első
Leiterjakabját, de Sipulusz hamar tullicitálja: _diszinas_-nak forditván
a _gála diner_-t. Ott, a Kalap-utcában lesz az eddigi lógós munkatársból
valóságos belső munkatárs – 25 pengő forint kezdőfizetéssel. Itt dicséri
meg Rákosi Jenő egy akadémiai tudósitásomat s emeli fel a fizetésemet 35
pengő forintra. Jókor, mert föld után föld siklik ki a lábam alól, édes
apám kezd érdeklődni a tanári diploma iránt, a tékozló fiu meg diploma
helyett a „kis lap“ tiszleletpéldányával kedveskedik… Vigan uszom át a
telet, van jó meleg hazai zekém, mely, Sipuliusz szerint, oly kemény,
hogy le kell tenni a földre s ugy megáll, mint egy márványszobor. A
zekével kapcsolatban Sipulusz mindjárt meg is keresztel Zeké-nek: rám
ragad, rajtam is ragad a név ifjukori barátaim körében. Jól köszönt be
az uj esztendő, megünnepeljük a harmadik ezer előfizetőt, nem telik belé
egy esztendő, talán egy fél sem: a hatodik ezret is. A szomoru emlékü
tiszaeszlári pörnek nyilván jó része van ebben. Ez a per fellenditi az
olvasókedvet, de ezt csak megállapitom – gyerünk tovább. – Beszélj, kis
fiam, Kainról, biztatta első elemista fiamat a pap. – Ó, az igen rossz
fiu volt, arról nem szeretek beszélni, – mondta Marcika. Ilyen rossz
fiunak tartom én is a tiszaeszlári pert: nem e könyvbe való.

Sokkal szivesebben beszélek a Budapesti Hirlap ama számáról, melyben
külön mellékletet szentelt Petőfinek, a dunaparti szobor leleplezésének
ünnepére. Mely nagy hasznát vettem Gyulai Pál egyetemi előadásainak! Az
ő előadásai nyomán irtam meg Petőfi életét és költészetét, s halljatok
csudát! ezer példány kél el az ország szivében az ujság e számából. Ezer
példányra emelkedett az egyes elárusitás s többé nem is szállott alá.
Folyton-folyvást emelkedett. Ime, hatezer előfizető, ezer példány elkél
a trafikokban – nagy siker ez, az Urnak 1882-ik esztendejében. A mai
nemzedék mosolyog rajta, nekünk ünnep volt ez, családi ünnep.

A munkatársaknak nem kell fizetésjavitásért kunyorálniok: az előfizetők
számával együtt növekedik a fizetésük. A második esztendőben már
nyolcvan pengő forint a legénység havi zsoldja, a harmadikban száz pengő
forint. Már önérzetesebben lépünk Zilahi bácsi elé – előlegért. Mert
mióta az ujságirást feltalálták, mindig volt előleg és lesz minden
időkben.

Vezető ujsággá emelkedik a Budapesti Hirlap, a magyar vezető osztály
ujságja lesz, pedig csak egy kis gárda irja, de ennek a kis gárdának a
vezére _Rákosi_ Jenő. Csaknem minden hazafias, nemes akciónak ő a
kezdője, ország elé teregetője, a szunnyadó magyarság ébresztgetője. A
vezér az ő csudálatos hangszerén a maga lelkességét belemuzsikálja a
szivekbe s a nehezen mozduló magyar zsebéből aranyat, ezüstöt muzsikál
ki, ma a védekező erdélyi magyarságnak, holnap a hazavágyakozó
csángómagyaroknak.

Életem legszebb emlékeinek egyikét köszönhetem a bukovinai csángók
hazatelepitéseért kezdett és nagy lelkességgel végigcsinált akciónak.
Évtizeken keresztül hallatszik át az északkeleti határon idegenbe
bujdosott véreink bús sóhajtozása, könyörgése: Magyar testvérek!
Vigyetek haza, az édes anyaföldre! Évtizek multán dobbannak meg a
szivek, kormánynak, parlamentnek, az egész magyarságnak a szive, nyilik
meg az ország kapuja testvéreink előtt – Rákosi Jenő az, aki szüntelen
izgatja a magyar sziveket s nem szünik meg nemes izgatása, mig meg nem
nyilik az a nagy kapu.

*

Háromtagu deputáció megy Bukovinába, a magyarruhás Odescalchy Arthur
herceg a vezető. Magas termetü, széles, erősvállu ember a „csángó
herceg“, két 23 éves ifju az adjutánsa, nyulánk, vékony legény
mindakettő. Szádeczky Lajos az egyik, aki már egyszer ellátogatott a
csángó testvérekhez, én vagyok a másik. Egy az, hogy székely, más az,
hogy ujságiró, az egyetlen székely ujságiró vagyok ez időben, érdemesit
a kiküldetésre. Galicián át, lassan mendegélő vegyesvonaton jutunk el az
idegenbe szakadt testvérek sivár földjére. Budapest uccáin már
ibolyabokrétásan páváskodott az uri nép, amikor elindultunk, itt még
alszik a természet, nem akar ébredezni, pedig husvét nagyhetében
vagyunk. Hóvihar fogad, kietlenség, szegénység, több ennél: nyomoruság
képe tárul elénk mindenütt, amint a köves, patakrongálta mezei utakon
egyik faluból a másikba döcögünk. Nem, itt nem akar nyilni a tavasz, de
kinyilt e sokat szenvedett, hontalan emberek szivében: szebb jövendő
képe mosolyog feléjük.

Andrásfalván, a kálvinista pap hajlékában verjük fel a főhadiszállást. A
szegényes parókia mellett szegényes Istenháza: ide vezet első utunk,
megindultan hallgatjuk Isten szolgájának hálaadó imáját. A templom
megtelik örömében siró emberekkel: csupa fehérharisnyás székelyek a
férfiak, háziszőttes rokolyát, vizitkét viselők az asszonyok. Azt hiszem
egy pillanatra, hogy a magyarhermányi templomban vagyok: az ősi
viselethez itt is, ott is hü maradt a nép. Száz esztendeje mult annak,
hogy Bukov generális, a „székely hóhér“ vérengzése elől e kis szigetre
bujdosának s im, a sziget az idegen tengerben magyar maradt, sőt –
halljatok csudát! – más fajtáju emberek egész seregét olvasztá magába!
Nyelvük zamatos székely-magyar nyelv s nem egy szókincset őriztek meg,
amely „odahaza“, az őshazában szőrin-szálán elveszett…

Négy magyar falut találunk: Andrásfalva, Hadikfalva, Józseffalva,
Istensegits. Volt egy ötödik is: Fogadjisten, de ez ama négy falu közt
eloszlott az idők során. Mind a négy falunak van néhány jómódu gazdája,
a nagy többség azonban földhözragadt szegény: verejtékük keskenyre
szabott földecskére hull. Moldvában, bojárok uradalmain izzadnak nyáron
a téli kenyérért. Hosszu itt a tél, a nyári szerzemény nem elegendő:
mind adósai a bojároknak s jórészt adósság fejében izzadnak tavasz
nyiltától őszi betakarodásig – esztendőről esztendőre igy éldegélnek,
igy tengődnek szegények.

Nem elég, hogy összeirjuk a hazavágyakozók nevét, a bojárok kezéből ki
is kell váltanunk őket. Két heti munka ez a szomoru összeirás, az
adósságlevelek kiváltása: a csángó vezér oldalán a nagy fekete bőrtáska
mindegyre kiürül. Mi boldog-büszkén kiáltja egy legény, amint a bankókat
leolvassa neki a herceg: _Visszamecskentem_ ezt én a bojárnak, fenséges
herceg ur! Már mint hogy – visszadobja.

Az osztrák kormánnyal megvan az egyezség a csángók hazatelepitésére, de
a hatóság folyton akadékoskodik. Nem elég neki az egyszerü eltávozási
igazolvány, utlevelet akar váltatni a kiéhezett arcu emberekkel s
hosszas táviratváltások, magyarázgatások után ismerik el, hogy nem
külföld Ausztriának Magyarország… Az akadékoskodás érthető: sok ezer
munkáskezet fog elvesziteni Ausztria. Husvét szombatjára virradunk s
most tünik ki teljes megrenditőségében a nép nyomorusága: ritka
kemencében sül ünnepi kalács. Lelkem hazaröppen az én kicsi falumba, ott
e pillanatban a legszegényebb ember kemencéjében is lobog a láng: egész
hétre való kalács sül benne.

S mert hazaszáll a lelkem, az ünnepi kalácsról átröppen ama bús
husvétszombatjára, amikor a tékozló fiu halálos komolysággal készült a
meghalásra. Hirtelen beborul az ég fölötte, egész nap igen szomoru s
álmatlanul vergődi át a feltámadás ünnepére virradó éjszakát. Ma két
esztendeje… De megkönyörül rajtam az álom angyala, puha kezével
lesimitja szempilláimat, abban a pillanatban, amikor derengeni kezd az
ég. Annak a pillanatnak a fordulóján, amikor szivemhez nyomtam a
pisztoly csövét. Igaza van a nótának: Álom, álom, édes álom. Édes a
hajnali álom. De édesebb a szerelem, Mikor babámat ölelem… – im, most
álmodom életem legszebb, legédesebb álmát. Virágba borult almafa tövén
fekszem, félig lehunyt szemmel szendergek s egyszerre csak fölém hajlik
egy aranyszőke haju leány, mosolyogva ejt mellemre egy szál égő piros
rózsát és eltünik, mint az – álom. De hiába tünik el, most már bizonyos
vagyok abban, hogy ő is szeret. Most már bizonyos vagyok abban, hogy
enyém az Élet, ember vagyok, férfi vagyok, a tékozló fiu meghalt,
embernek, egész embernek támadott fel. Hol van, Halál, a te diadalmad?!
Hol van, koporsó, a te fullánkod?! Mely nagy, mely szép dolgokat fogok
cselekedni, ha fejemet pihenni az ő ölébe hajthatom! Az édes anyaföld s
az ő szerelme: e két termékeny talajból fog táplálkozni a lelkem, innen
merit uj erőt, uj hitet – ó de szép az élet!

*

Napról napra erösebb, mélyebb a szeretetem e szegény, elhagyatott nép
iránt. Ugy szeretném megosztani vele a boldogságomat, hadd kiáltaná ő is
velem: ó de szép az élet! De csak az én szivem kiabálja, a nép lelke
kétség s reménykedés közt hánykolódik: a nyomoruság, a szolgaság
földjéről csakugyan az igéret földjére viszik-e?… Családok szakadnak
ketté, öreg szülék itt maradnak, mig hir jön az éfiaktól az _uj_ régi
hazából: vajjon mehetnek-e utánok? A módosabb rendüekből is készülődik
néhány, hogy széttekintsen a régi hazában: addig nem adják el földjüket,
mig valahol a Tisza-Duna mentén mást, ennél jobbat nem találnak.
Tépelődnek: menjenek, ne menjenek. Igy tépelődhetett ezer év előtt Árpád
népe is. Három testvérrel ismerkedünk meg Istensegitsen: mind a három
„nagybirtokos“. Száz-kétszáz holdon gazdálkodik mind a három s a
fiatalabbik már bolti nadrágos, beszél németül is, mivelhogy a radautzi
polgári iskolát végezé. A falutól jó messzire a tanyája, 200 holdas
földjének közepén a csinos tanyaház, félurias a belseje. Bent, a faluban
laknak a bátyjai, fehérharisnyások, de első tekintetre látszik a jó mód
magukon is, házukon is. A legidősebb öles termetü ember: négy szürke
csikóval várja a csángó herceget a hadikfalvi állomáson. A szekere
parasztszekér, de pompás szénaülés a derekában. Azzal tiszteli meg a
herceget, hogy állva hajt Hadikfalvától Istensegitsig, oly szilárdan
áll, mintha ércből volna öntve az egész ember, pedig a szekér veszettül
táncol a lelket kirázó köves uton, a négy szürke meg repül, mint a
madár. Lovaslegények vágtatnak a négyes előtt, durrognak a pisztolyok. A
két adjutáns szekerére felkapaszkodik egy vén ember: hiába biztatjuk,
hogy üljön be a szekér derekába, a szekér oldalán ül, s háromszor is
megtölti előltöltős puskáját, durrogtat, vivátozik az öreg, közben
folyton beszél, árad szivéből a boldogság patakja. Bizony, nem csudálom,
hogy ezt az őserőt nem szivesen engedi el az osztrák.

László István az istensegitsi plébános, az ő udvarára hajt be Szőcs
uram. Évek óta dolgozik ez a derék pap saját maga ellen: irja, folyton
irja a leveleket, hogy vigyük haza az ő népét. Jól tudja, hogy meg
fognak fogyatkozni a hivei, megcsappan a jövedelme, de ő tovább munkálja
népe javát – nemcsak Istennek, népének is hü szolgája ő. Litterátus
ember, gyüjtögeti a csángó nép meséit, dalait, meg is ajándékoz néhány
szép nótával s egy igen érdekes népmesével, amelyről később kitünik,
hogy Déloroszországból hozta valamelyik csángó fuvaros. Moldovába
aratni, Déloroszországba fuvarozni jártak a csángók – igy vándorolt át
Bukovinába Péter és Pál, a szegény és a gazdag jobbágy, meg a földesur
elmés meséje, Bukovinából – Budapestre: itt lett csángómese
megjelöléssel egyik ékessége első mesekönyvemnek, a Székely
Tündérországnak. Telt, mult az idő, a párisi Figaro-ban fedezte föl
Riedl Frigyes mint orosz népmesét, nyomban át is ültette s belevette az
Olvasókönyvébe. Lehr Albert volt az Olvasókönyv egyik szerkesztője, s
amikor a mese már ki volt szedve, Lehr Albert kisfia kezébe veszi a
kefelevonatot, rábukkan a mesére, olvassa s szalad az apjához: Hiszen ez
az orosz mese benne van a Székely Tündérországban! Nosza, kidobták az
„orosz“ mesét s helyébe az én „csángó“ mesém került. És azóta vándorol
az orosz mese olvasókönyveken, hegyeken-völgyeken, erdőkön, mezőkön,
tengereken át – Isten tudja, hol, merre jár… Ime, ez a mesevándorlás,
nyájas olvasóm.

*

Végtelen hosszu vonat pöfékel a hadikfalvi állomáson, tenger nép verődik
össze, ki szekéren, ki gyalogszerrel hozza cókmókját, némelyik a
macskájától sem tud megválni; hát az ágyától, a szövőszékétől, a
guzsalyától az asszonynép hogy tudna megválni? A férfiak elhozzák
kéziszerszámaikat: kaszát, kapát, ásót, villát, fejszét – mindent.
Napszámosember a hazavándorlók zöme, lehetnek vagy négyezren;
hazavándorlók és ittmaradók keserves sirása felhat az egekig. Csak már
indulna a vonat! Még öt perc s ekkor szalad a herceghez egy legény s egy
leány.

– Istálom, – panaszolja a legény, – ez a leány az én hitös jegyösöm. Az
anyja nem akarja engedni, mig a pap előtt is meg nem hitöltünk.

– Hát mért nem hiteltetek meg?

– Nem vót rá időnk.

– Nem?

– Nem istálom, mer’ ahajt a minap _keresztelkedtem ki_, nem vót idő a
kihirdetésre s emián a plébános ur nem akar meghitölni.

– Sebaj, fiam, – mondja a herceg – majd meghiteltek Magyarországon.

Megnyugtatja az anyát, a jegyesek egy-kettőre fölreppentek a vonatra.

Ámulva-bámulva néztem a kikeresztelkedett csángó legényt. Épp olyan
fehérharisnyás, zekés, báránybőrkucsmás legény volt, mint a többi; épp
ugy csángó arca volt, mint a többinek; minden szava, mondása, szintiszta
csángó-székely. Ha eddig nem tudtam, most szinről szinre láttam, mi az a
_faji beolvadás_. De még csak egy esztendeje mult a lelkeket felkavaró
tiszaeszlári pernek, s apró epizódokat irván a Budapesti Hirlapnak az
indulás napjáról, az utolsó pillanat epizódjának ezt a megnyugtató cimet
adtam:

  =Hozunk egy zsidót is=,
  – _de kikeresztelkedve_.
*

Hegyen-völgyön lakodalom: Kárpátoktól az Aldunáig tenger nép várja
csángó testvéreinket minden állomáson. Tenger nép – tyukkal, kaláccsal.
Honszerző Árpádot csak sóval és kenyérrel fogadták a meghódolt népek, a
hazavándorlókat tejbe-vajba fürösztik. Legenyemihályi az első állomás:
hajnalban érünk oda. Már este kigyülekezik uri rend és közrend,
áttáncolják az éjszakát, bortól és örömtől mámorosan ölelik keblükre a
„testünkből való testet, a csontunkból való csontot, a vérünkből való
vért“. Az egy-kétperces megállásokból 20–30 percek lesznek, nem eresztik
tovább a vonatot, amig lelkes dikciókban ki nem öntötték szivük nagy
örömét s fel nem dobálták a kocsiba a taligakerék-kenyereket, a
patyolatfehér kalácsokat, szalonnát, sonkát, töltött tyukot,
ropogós-pirosra sült malacot – s a jó Isten tudja, még mit. De a mi
kocsinkra senki sem gondol: magától értetődő, hogy tele van az minden
jóval, s a magyar határtól Nyiregyházáig a csángóvezér meg adjutánsai
egy falat nem sok, annyihoz sem jutnak. Este ettünk utoljára, valamelyik
galiciai állomáson: a lengyel testvérek traktáltak meg ott. A tokaji
állomáson Tokaj legdrágább kincsével kedveskedik a szónok: ezüsttálcán
nyujt át a hercegnek egy pohár bort. Jó volna lenyomtatni egy falat
kenyérrel, ám ez rontaná a pillanat ünnepiességét, s a jó herceg fanyar
mosollyal telepedik vissza adjutánsai közé. Kéket-zöldet lát a vezér
szeme is, az adjutánsoké is. Végre beszuszog vonatunk a nyiregyházai
állomásra: ott nemcsak dikcióval, de nagyuri ebéddel is fogadnak
Szabolcs vezér ivadékai; estére Debrecen vár – nem kell éhen halnunk a
hazáért. Szolnokon hajóra telepitjük testvéreinket: mind fáradtak,
kimerültek vagyunk, isteni érzés a csendesen, lágyan ringató hajón
megpihenni a gyötrelmes dinom-dánom után. Fülem ugy megtelt
Legenyemihályitól Szolnokig dikcióval, szüntelen hömpölygő e-éljen –
e-él-jen zugásával, bugásával, hogy ezt a zugást-bugást hallom
szendergés közben is. Este köt ki Szeged mellett a hajó. Szőke Tisza
partja nappali világosságban ragyog, az alig három esztendeje romokban
hevert város diszbe öltözött: zászlók lengenek a frissen épült
palotákon, gyertyák lobognak az ablakokban – „Szeged már szebb, mint
volt“. Önkéntelen elmosolyodom a királyi mondáson: „Szeged szebb lesz,
mint volt“. Ennek a mondásnak akkoriban az egész nemzet tapsolt, talán
sokan sirtak is örömükben, mint a negyvenes években a tekintetes „karok
és rendek“, amikor V. Ferdinánd néhány keservesen bemagolt magyar szót
eldadogott. Igen, Ferenc József ellátogatott a romjaiban heverő
Szegedre, nézte, nézte, hosszan nézte a szörnyü pusztulást, a szemfüles
ujságirók meg izgatottan lesték, vajjon mit mond a király. De a király
hallgatott. A király nem mondott semmit.

– Már pedig – izgultak a Pestre visszatérő ujságirók – a királynak
kellett volna valamit mondania. A nemzet lélekzetvisszafojtva várja: mit
mondott a király. Nem mondott semmit? Majd mondatunk vele mi!

Egész uton azon tanakodtak: mit adjanak a király szájába. Egyik egyet,
másik mást javasolt, végezetül megállapodtak ebben: Szeged szebb lesz,
mint volt. Egy fürge eszü s fürge járásu, apró ember fejében született a
királyi mondás, méltó egy király lelkéhez: Sasvári Árminé a fej. Nem az
első kegyes hazugság ez a magyar nemzet történetében, nem az első
altató, bolonditó szer, amivel a hiszékeny magyart áltatgaták,
bolonditgaták…

Az Olvasókönyvek szerkesztői a Szegedről szóló olvasmányba hüségesen
beletoldják a királyi mondást. Hiszen királyinak – királyi, de egy kis
fürge zsidó ujságiró a gazdája – deleatur!

Nem tudom, milyen volt Szeged az árviz előtt, milyen az árviz idején,
most csakugyan szép volt, szebbnél is szebb. Szeged falai közt találtam
a legmelegebb magyar sziveket, – ó, és Szeged porában játszadozott az az
aranyszőke haju leányka, kinek életem legszebb álmát s mind e mai napig
legszebb valóságát köszönhetém…

…Már nem tudom, melyik nagy szálló termében, teritett asztalok várnak.
Végeláthatatlan hosszu asztalok. Elől megy a herceg, karján a felesége,
aki Debrecenig ment szerette párja elé – utána az adjutánsok. Egyszerre
csak átölel egy termetes civa, jobbról-balról megcsókol: lelköm csángóm,
édös csángóm! – s egy ezüst forintost nyom a markomba.

– Ó, ó, köszönöm, kedves néni, de van nálam szegényebb csángó is, mondom
megindultan, s mindjárt tovább is adom az ajándékot egy igazi csángónak.

Csizmásan, báránybőr-kucsmásan jöttem el Bukovinából – igy értem
Szegedre: ez a báránybőr-kucsma szerezte meg nekem az első meleg szót,
az első meleg csókot, – ó de szép, ó de meleg szivü város ez a Szeged!

Nem, nem tudom, milyen volt Szeged az árviz előtt, milyen az árviz
idején, de nekem ma szebb, mint valaha lehetett. Isten áldjon, csángó
testvérek! Már nálam nélkül is eltaláltok az Aldunára. Vissza, vissza
Pestre!

Meg kell tudnom: igazat jelent-e a husvéthajnali álom.



MÁSODIK FEJEZET.


Ebben szó lesz ifju óriásokról, egy rövid, de igen szép meséről, ezzel
kapcsolatosan a fészekrakásról.

A Ferencrendiek bazárában van egy vendéglő: annak különszobájában
vacsorázik minden hétfő estéjén egy héttagu társaság. Csupa ifju
óriások, a legidősebb köztük harminc év körül jár: _Keszler_ József, a
_Nemzet_ szellemes, éles tollu szinikritikusa, aki röviden Keszi-nek
neveztetik. Fekete haja, szakálla göndör; ha Székelyországban találkozom
vele, örménynek nézem, nem zsidónak. De a Csalányi-vendéglő
különszobájában, a Kammon-kávéház különasztalánál látom őt és élvezem
estéről-estére elméjének sziporkázását, csodálom a vitatkozásban
legyőzhetetlenségét: már van annyi fajismeretem, hogy csak zsidófajtáju
embernek vált ily hirtelen, villámfényszerüen az esze.

A társaság többi tagja 22–24 év körül járó; négy közülök most bontogatja
szárnyát mint szépiró: _Ambrus_ Zoltán, _Kozma_ Andor, _Rákosi_ Viktor,
s e könyvnek irója. Marad még kettő: _Heltai_ Ferenc és _Darvai_ Fülöp.
Amaz a _Nemzet_ közgazdasági rovatának vezetője, emez ugyane lapnak
zenei kritikusa. S mert ma a kiváncsiság gócpontjában horgaskodik a? –
ki mely felekezethez tartozik, ime: Ambrus Zoltán és Rákosi Viktor
keresztény-katholikus, Kozma Andor s én keresztyén-református; az élő
öreg Keszler, a néhai Heltai és Darvai helyett bocsánatot kell kérnem:
ők – izraeliták. Bár a t és a ty által kettészakitva, többségben vagyunk
mi fajmagyarok, de ha igaz, hogy Szent László király tul a Dunáról
telepité a székelyeket a keleti határra, valamikor egy földön éltek s
egy hitet vallottak a négy ifju óriás ősei: Rákosi és Kozma túladunaiak.

A tiszaeszlári vérvád pere nem bontja meg a héttagu társaságot. Mintha
valahol az északi sark körül folyna a nagy per, a társaság mint társaság
nem vesz róla tudomást. Nincs köztünk ok az irigykedésre: voltaképpen
mind más-más területen szántunk. Rákosi Viktorról azt hisszük, egész
életére Sipulusz marad, aki még a halálos ágyán is kacagtatja majd a
nyájas olvasót. A pufók, gyermekarcu Kozma Andor, akit az öreg Keszi
„majdnem Bandi“-nak keresztelt el, a _Borsszem Jankó_ vezérverseit irja,
s annyira kötött formában nyilatkozik meg a talentuma, hogy nincs benne
kétség: mint versköltő szerez kevés pénzt és sok babért. Ambrus Zoltán
17 éves korában lép föl, mint a Fővárosi Lapok kritikusa, csak később
mutatja meg, hogy nagy ő szépirónak is, kritikusnak is: tán máig sem
dőlt el, melyiknek nagyobb. Spektátor név alá rejtőzik, s egyszerüen
Speki-nek szólittatik. Én magam hiába Székely Huszároskodom, Sipulusz
rám ragasztja a Zeke nevet s szük baráti körben az is maradok halálig.
Az irodalom melyik dülőjére terelődöm, magam is csak haloványan sejtem.
Már sajtó alatt a Székely Tündérország, Rákosi Jenő irja elébe a lelkes
bemutatót: valószinü, hogy az én mesemondó népem s ennek földje lesz az
én mezőm; sőt az is valószinü, hogy hazám ifjuságának irom majd könyveim
javát.

Az öreg Keszler – kritikus elme, a szépirodalom mezejére nem kivánkozik.
Heltai Ferenc oly messze van a szépirodalomtól, mint Makó Jeruzsálemtől.
Ő a társaság legmegfontoltabb, legreálisabb gondolkozásu tagja, igazában
az egyetlen. A szentesi tagbaszakadt, piros arcu zsidó fiu az alföldi
ember epikus nyugalmával beszél és végzi az ő dolgát, egyengeti a maga
ösvényét: tisztában vagyunk azzal, hogy a társaságból egyedül ő lesz
gazdag ember. Talán még Darvai, aki zenekritikusból ügyvéd lesz
nemsokára…

Mondanom se kell, hogy maga-magában mind a hét ifju igen fényes jövendőt
jósol magának, mind palotában fog lakni, a saját palotájában, mert
százezer forinton alul egy sem fog megházasodni. Természetesen, kacagva
jövendölik a palotát is, a százezer forintos hozományt is. Ezzel az
erővel megállapodhatnak vala egy millióban is, hiszen a társaság három
tagjáról már kipattant a titok, hogy igen-igen szegény lesz a feleségük.
És ki fog pattanni a többiről is.

Heltai Ferencnek jut valamennyi közt a legszegényebb leány. Csudaszép
németországi leány az ő menyasszonya, evangélikus vallásu, de vőlegénye
kedvéért áttér a zsidó hitre: ez a hozománya. A vőlegény apja közepes
módu, sokgyermekes apa: elég szegényesen kezdi házaséletét az ifju pár,
de tiz esztendő sem telik belé, saját palotájukban laknak, saját
fogatukon kocsikáznak. Ugy látszik, mégis volt bennünk valami a
költőből: látnoki szemünk Heltai jövőjét helyesen látta meg…

*

Van az istenkének egy fanyelü bicskája. Istenke a fanyelü bicskával
kettépattant egy mogyorócskát. Mogyorócskának két héjacskája szerteszét
kavarog a levegőégben, hol gyenge szellő, hol vad vihar kapja szárnyára,
messzi, messzi sodródik egymástól mogyorócskának két héjacskája, de
Isten megelégeli istenke tréfáját, mogyorócskának két héjacskája végül
is ujra találkozik s egyszerre, együtt koppannak a földre.

A keleti határról fölkerekedik egy gyermekifju, kavarog a levegőégben,
mint a mesebeli mogyorócska héjacskája, vissza-visszadobja a szél oda,
ahonnét elindult, az édes anyaföldre, már-már belehull egy sirgödörbe,
de a szél hirtelen-váratlan szárnyára kapja s ismét az ország szivében
ejti le. Ugyanazon esztendőben, amelyben a keleti határ felől kavargott
a levegőégben mogyorócska egyik héjacskája, kavarog a másik Délről Észak
felé – egyszerre koppannak az ország szivének földjére. Millió meg
millió mogyoróhéj kavarog a levegőégben, a nagy össze-vissza
kavarodásban számtalanszor összeütődnek más-más mogyorócskának a
héjacskái, de mire földre érnek, ki-ki párjára talál. Igy akarja ezt
Istennek mindenhatósága: akik együtt indultak az égből, azoknak a földön
találkozniok kell. Ott, azon a helyen, amelyet számunkra Isten
kiszemelt. A kisbaconi fiunak s a szegedi leánykának az ország szivében
kellett találkozniok.

*

A Rákóczi-utnak még Kerepesi-ut volt a neve. Sok-sok viznek kell még a
Tiszán, Dunán lefolynia, mig a nagy fejedelem hamvainak hazaszállitásába
az öreg király beletörődik s a Kerepesi-ut Rákóczi-uttá halhatatlanodik.
Itt, a Kerepesi-uton huzódik meg egy gyászruhás asszony: kinéz az uccára
nyiló ajtón, a Kerepesi-ut legszomorubb házán pihen meg a szeme – a
sárgafalu Rókus-kórház ez. Mert uccára nyilik az ajtó, nyilvánvaló, hogy
bolt van mögötte. Hajósgazda volt az ura s miként a fuvarosok ezreit
tette tönkre a „ló nélkül járó vasszekér“, a hajósgazdát a gőzhajó verte
hullám azonképpen sodorta el. Nemcsak elsodorta, el is temette.
Özvegyasszony, nyolc gyermek, – mit kezdjenek a hajótöröttek? Jómód után
szegénységbe törődni ott, ahol százan, ezeren ismerik – lehet-e? Száz
emberre, aki örvend a hajótörésen, egy ha esik, kinek a részvéte szivből
fakad, de talán éppen ez az, amit elbirni még nehezebb, mint a
kárörvendezést. Higyjétek el nekem, nem volt gyöngéd lelkü ember, aki az
első részvét-levelet megirta. Az igazi gyöngédség; némán haladni el az
előtt, akinek gyásza van.

Részvét és káröröm elől Pestre menekül a hajótörött család, az özvegy
„kijár“ egy lutris-boltot, mely egyben trafik is. Ő szolgálja ki reggel
6 órától estig a dohányos embereket, leánya, az az aranyszőke haju
leányka irja a lutricédulákat. Kofák, cselédek, mesterlegények a
szerencsepróbálók zöme, de meg-megpróbálják urak is: szegény urak –
hátha megütik a nagy lutrit, s gazdag emberek, hátha még gazdagabbá
teszi a szerencse. Az aranyhaju szőke leány irja, irja a számokat s
szünet idején, – mert itt is van szünet, nemcsak a bálokon – himzőrámája
fölé hajlik, virágokat himez, – nem magának himezi.

A bolthoz közel a népszinház, ide kapnak a szinészek, benyit egyszer
Rákosi Jenő is s e naptól kezdve itt veszi a virzsiniáit. Napról-napra
tovább marad a kis boltban, melegszivü barátja lesz a hajótörött
családnak. Itt hallja az első véleményt a Budapesti Hirlap aznapi
számáról, ebből vita támad, – hisz éppen ez kell Rákosi Jenőnek. Ketten
vivják a csatát: az erős fegyverzetü vitéz s egy gyönge, törékeny leány.
A „bús székely“ némán hallgatja a szócsatát, meg-megdobban a szive, ha
az aranyszőke haju leány hirtelen-váratlan vissza-visszavág. Gyönyörü
csaták ezek, itt egyik fél sem kap sebet, s nagy az erősebb öröme: ő
ismét „fölfedezett“ valakit…

Sipulusz „vezet be“ a kis boltba, mely csak félig bolt, – félig kaszinó.
Irók és szinészek kis kaszinója. A bemutatkozás fényesen sikerül: kérek
néhány cigarettát, rágyujtok egyre, aztán a másodikra, a harmadikra –
hoppp! be kell mennünk a redakcióba, – ott jut eszembe, hogy a
cigarettákért nem fizettem. Nem baj, pompás alkalom a másnapi
látogatásra, bocsánatkérésre, egy kis ibolyabokréta átnyujtása mellett.
És telnek, mulnak a hónapok, esztendőre esztendő fordul, s egyszer csak
eldadogom: kisasszony, a csángók földjén, husvét hajnalán, gyönyörü
álmot láttam. Virágos almafa tövében szenderegtem, s maga égőpiros
rózsát ejtett a mellemre. Reám mosolygott. – Igazat jelent-e az álmom?

– Igazat.

– Mária; én nem kivánom, hogy érettem elhagyja a hitét. De – igen, a
főrendiházban – a polgári házasságot – – leszavazták…

– Tudom.

– Meg tud-e válni érettem a hitétől?

– Meg.

*

Hát csak szálljatok tengerre, ifju párok, etessétek a velencei
Márkus-tér galambjait, minket az édes anyaföld felé röpit a gyorsvonat.
Három esztendeje várakozik, epekedik ott két öreg ember, a tékozló
fiunak csak leveleit látják, olvassák, őt magát nem látják. Talán mégis
jobb lesz, ha _akkor_ itthon marasztjuk, – keseregnek szegények. Oly
üres a ház! De már vágtat a gyorsvonat, oly sebesen vágtat, mintha lelke
volna. Mintha tudná, hogy ezt a két gyermeket éjjel-nappal várja,
sóhajtozza két öreg ember. Már Olt vize partján vágtat a gőzparipa,
lombos erdő szegi kanyargó partját az Oltnak, még egy merész kanyarodás:
elénk tárul erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidék. Az én hazám!
Az én édes anyaföldem!

– Ugy-e, szép?

– Ó de szép!

– Nézd, nézd, látod azt a hegykoszorut?

– Látom, látom.

– Ugy-e gyönyörü koszoruja van az én falumnak?

– Be gyönyörü!

Gábor bácsi vár az állomáson.

– Hogy vannak az öregek?

– Jól, igen jól. Egy hét óta folyton nyitva a nagykapu. Mindegyre
kimennek a kapu elé, ott tipegnek-topognak, hátha hiradás nélkül jőtök.

– Ó, Istenem!

– Belenyugodott-e már édesapám, hogy nem lettem tanár?

– Bele.

– Rendesen kapja-e az ujságot?

– Rendesen. Csak az búsitja, hátha pénzedbe kerül…

– Édes jó apám!

Ihol, az öreg postamester, ott áll a nyitott ablakban, mintha édes fia
volnék, oly nagy szeretettel mosolyog, integet felénk. Hálás szivvel
köszöngetek fel a derék öreghez s szeretném felkiabálni hozzá: Köszönöm,
Gergely bácsi, köszönöm, hogy _azt a levelet_ nem az édesapámnak adta
át. Önkéntelen megragadom a feleségem kezét.

– Jól megnézted ezt az öreg embert?

– Megnéztem, meg. Csupa jóság, nemesség az arca.

– Ne felejtsd el ezt az arcot. Nagy része van abban, hogy most a kezedet
foghatom.

–?

– Majd elmondom a történetét otthon.

Otthon, otthon. Hiába raktam fészket az ország szivében, a szülei ház az
– otthon. Ide mindig hazajövök, oda – visszamegyek.

– Nézd, nézd, ott állnak a kapu előtt! Látod, mint integetnek felénk!

– Látom, látom!

– Nézd, nézd, még áll a galambbúgos kapu! Tudod-e, mi van vésve rá?
Áldás a bémenőknek – Béke a kimenőknek!

– Ó be szép mondás!

Már ott áll a kocsi az ősi ház előtt. Édesapám két erős karjával leöleli
a menyemasszonyt. Szóval is elrebegi: Isten hozta nálunk, menyemasszony!

– Édes leányom! – öleli, csókolja menyemasszonyt az édesanyám.

Első eset, hogy utolsónak kerül a sor reám. S ez most nekem olyan jól
esik.

Kézen fogja menyemasszonyt a két öreg ember, ugy vezetik be a „nagy
ház“-ba: ez a mi fészkünk. A kis kertre nyiló ablakon behajlik a
mályvavirág. Ablak alatt egy kis pamlag: házi gyapjuszövet a takarója.
Szoba közepén az asztal: ötven esztendeje festették feketére s szinét
máig sem vesztette el. Ötvenesztendős a háromfiókos ruhás láda is:
András nagyapó verte rá a réz karikákat, a réz rózsákat s meg is
jövendölte, hogy: hej, ezeket a karikákat majd sok gyermek fogja
megzörgetni!

Az asztalon virágdiszes székely kancsó: bokréta benne.

– Be szép virágok! Ugy-e, édesanyám szedte?

– Én szedtem, édes leányom, én. Ugy féltem, hátha nem tetszenek. De már
látom, hogy maga, lelkem, nem kényeskedő, – ugy-e, jól látom?

– Be jó szeme van, édesanyám! Nézze, még csak gyürü sincs más az ujján,
csak a karikagyürü.

– Ó de jó, ó de jó, – örvendez az öreg asszony. – Sokat tépelődtünk
édesapáddal, vajjon nem kényeskedő, nem cifrálkodó-e a feleséged. S mit
sirtam én, hátha el sem hozod a mi egyszerü házunkba!

– Szegény leány vagyok én, édesanyám!

– Ó, hála a jó Istennek! Mert, lelkem, itt mind azt hirelték, hogy a
maga édesapja számát sem tudja a pénzinek.

– Kis lány voltam, amikor meghalt az édesapám.

– Özvegy asszony, nyolc gyermek, – irta a fiam. Olyan szépen megirta.
Mondtam is én a hirelőknek: nem bánom én, akár gazdag, akár szegény,
csak a fiamat szeresse. Ugy-e, lelkem, szereti?

– Másként nem volnék itt, édesanyám!

– Ugy, lelkem, ugy! Istenem, Istenem, mit sóhajtoztam, mért nincs
szárnyam! Volna szárnyam, titkon Pestre repültem volna. Csak annyi
időre, hogy lássam, amikor a pap elé állnak…

Hallgatott eddig az édesapám, most ő is megszólalt az ő kedves, enyelgő
hangján:

– Jó, jó, – mondtam én édesanyátoknak, – hát csak repüljön, nannyó,
repüljön, de meglássa, hogy elvész majd abban a mahomet-nagy városban, s
ki főz akkor nekem ebédet, vacsorát?

– Mindig igy szokott tréfálni nagyapó, – magyarázza édesanyám a
menyemasszonynak.

Most hallom először, hogy édesapám nannyónak szólitja édesanyámat, ő meg
nagyapónak édesapámat. S hogy mindaketten magázzák egymást. Hiszen,
megszolgálták a nagyapó s a nannyó nevezetet: már tizenkét unoka
szólitja őket igy: nagyapám uram, nagyanyámasszony. Igy, igy: nagyapám
uram, nagyanyámasszony. Szivem felvidul, amikor jönnek az unokák s
hallom gyermekkorom kedves emlékü megszólitásait: Jó napot adjon Isten,
nagyapám uram s nagyanyámasszony! Hogy vannak, hogy szógál az egésségik?
Igy, igy: _ik_. Sem _ük_, sem _ök_.

Ezt a kitérést ugy vegyétek, hogy ezalatt egyről-másról elbeszélgetünk,
aztán nagyapó szép gyöngén megfogja nannyó kezét: jöjjön, nannyó,
jöjjön, ne alkalmatlankodjunk az éfiaknak – s csöndesen, lassan, szinte
lábujjhegyen mennek ki. Összenéznek az „éfiak“, mindkettőnek egy a
gondolatja: csak öreg emberpár lelkében fejlődhetik ennyire finommá a
gyöngédség egymás, a figyelmetesség mások iránt…

Hetven esztendős az édesapám, a falu összes gyermekeinek „Huszár
nagyapó“-ja, de csak egy tekintet még nem görnyedő, öles alakjára: nem
kell jövendőmondónak lenned, hogy még husz esztendőt jövendölj neki.
Tizenöt esztendős fickó legény volt, amikor megfogta az ekeszarvát,
ötvenöt esztendeje már, hogy fogja – nem tud megválni tőle. Kezét-lábát
összekalácsolhatná, naphosszat olvasgathatná a fia küldte ujságokat,
„regéket“ (ő neki halálig rege marad a regény), de ma is csak az esős
napok az ő olvasónapjai, a téli esték az ő olvasó estéi. Ama kicsi álló
lámpa mellett olvasgat, amely elsőnek világitott a kis faluban.
Meglátjátok, halálig hü marad a lámpácskához nagyapó is, nagyanyó is:
gyenge fénye éppen eleget világit kettejöknek. Igaz, már bucsuzkodik az
erdőtől, mert „kezdenek nőni“ a hegyek. De a földtől, a buzatermő
földtől bucsuzni képtelen: halálig tartó halálos szerelme néki a föld,
az édes anyaföld. Az ő földjébe cselédember még nem hintett magot;
földjeinek javarészét mindig maga szántotta, maga szántja ma is. Az ő
szántásában „vétket“ nem találsz. Barázdáról barázdára megmázsálhatnád a
földet, mi egymásra simul. Ebből a szántásból ki kell a buzaszemnek
kelnie, s nem is kel egyéb, csak buzaszem. Az ő vetése nem virágos, nem
konkolyos, az ő földjében a buza egyedül virágzik.

Hiába tagadná, egy kicsit már fájogat a dereka, ideje volna, hogy
bucsuzzék a mezőtől is, de, meglátjátok, tiz esztendő is beletelik még,
amig ez a szomoru, ez a fájdalmas, ez a minden jó szivet meginditó
bucsuzás elkövetkezik. Amikor nagyapó cselédszántotta-vetette kenyérre
szorul…

Öreg pár, ifju pár, együtt mennek a kertbe: nagyapám korabeli alma-,
körte-, szilvafák a kertben, itt-ott moskotár- és perpence-szilvafák
ifju hajtásai. Ezeknek magvait Isten ülteté a föld kebelébe.

– Oh Istenem, mikor dőlt ki ez a fa? Ugy-e, ezt még István nagyapó
ülteté?

– A legkedvesebb fája volt, – mondja nagyapó s könny csillan szemében.

Közelebbről nézem, vizsgálom a fát. Korhadó töve megroppant, a faóriás
elterült, de egy csonka ága belefuródott az édes anyaföldbe: ugy fekszik
István nagyapó fája, mint harctéren a sebesült katona: fél karjával
fentartja magát, teste nem érinti a földet – nem akar meghalni, nem!

– Még most is terem almát! – csudálkozik a pesti menyemasszony.

– Három esztendeje fekszik igy, három tavaszon leveledzett ki, – mondja
nagyapó. – Nemcsak kileveledzett, virágzott is, virágjának gyümölcse is
lett – áldott legyen Istennek szent neve.

Megindult szivvel megyünk tovább, meg-megállunk minden fa mellett: pesti
menyemasszonynak sorba bemutatjuk őket. – Vajjon ki lehet ez az
aranyszőke haju „asszonyszemély“, mondanák a fák, ha szólni tudnának. Ők
eddig csupa fekete haju asszonyszemélyt láttak – vaj’ ki lehet, merre
van hazája?

Kert közepén áll a bartamisz körtefa: vastag derekát nincs az a két kar,
mely átölelje. Nagyapóval egymagas a dereka, innen indulnak ki izmos
ágai, s mintha emberi kéz mesterkedte volna kerekre a koronáját – nem,
nem, ily szépet, ily mesterit csak Isten keze alkothatott.

– Mi kár, hogy csak szeptemberre érik a körtéje, most nagyapó megrázná,
s hullanának róla a szép sárga körték!

– Ezt a fát megrázná? – kételkedik a pesti asszony.

– Tavaly még megráztam, – mondja nagyapó, s im, egyszerre csak
megragadja egy vastag ág tövét, a faóriás megrázkódik s néhány zöld
körte lehull.

Próbálom én is, de kudarcot vall az erőm. Még mindig nagyapó az erősebb.

– Ez a fa az én legkedvesebb fám, – mondom Máriának. – Szeptemberre érik
a körtéje, s reggel, amikor indulóban voltam a kollegiumba, édesapám egy
tarisznyára valót rázott nekem. Tiz esztendőnek tiz szeptembere:
ennyiszer rázta meg édes apám a fát nekem. Egyedül nekem. Igy volt-e,
édesapám?

– Igy volt, igy. Nem tagadom.

– Ez a zsiros almafa. Ennek az almájától illatos a tulipános láda.
Télen, nyáron, mindég illatos. Ennek az illata kisér engem, bármerre
menjek. Halálig kisérni fog.

– Hát ez a fa miféle fa? Kicsiny maradt, pedig öregnek látszik?

– Ez az én édesanyám fája, – mondja nagyapó. – Kicsiny növésü volt
édesanyámasszony, ezért szerette. Nannyó fája: ez a neve. Irós alma
terem rajta. Most is van rajta néhány. Ugy szemlélem, kidől ez is
nemsokára, mint ahogy kidőlt az édesapám fája. Szerre-szerre mink is
mind kidőlünk…

De mintha megbánná a nem ifju párnak való bús szavakat, hirtelen
fordulattal a rozzsalérő almafára mutat: Ezt én ültettem, ez még fiatal
fa: negyven esztendőnél alig idősebb. „Fiatal“ ez az „édes“ almafa is.
Egyidős vele a „fótos“ is. S mindjárt meg is rázza a rozzsalérőt, utána
az édest, a fótost, hull az alma, ki a földre, ki a fejünkre, nagyokat
nevetve szedjük szaporán, gyermekmódjára rágicsáljuk – ó de édes, ó de
jó!

Minden édes, minden jó most nekünk.

Kikerülünk a gyümölcsösből – itt kezdődik a kaszáló kert: már nő a
sarju, s nyilnak, nyiladoznak az őszi virágok. A kert szélén folydogál a
Macskás-patak, tulsó partján egy kis rét, lankás hegyoldal emelkedik
föléje: olyan hosszu, mint a falu. Egykor a Benedek nemzetségé ez a
hegyoldal, javarésze még a mienk, de sok darabja eloszlott erre-arra,
oldalágra…

Nézem, hosszan nézem a kaszáló kertet, a lankás hegyoldalt.

„Paradicsommá varázsolnám ezt a kertet. Tele ültetném fákkal, bokrokkal.
A közepére házat épitenék. Tele ültetném a hegyoldalt is gyümölcsfával.
Ott, ahol meredeknek ágaskodik a hegy, csupa erdei fát ültetnék. Erdő
volt itt valaha, ujra feltámasztanám az erdőt… vége, vége. Őseim földjét
eltékozoltam – későn született a szép gondolat, későn“…

– Hát ez az a Macskás-patak, – rezzent föl Mária. – Idáig bujdostál
gyermekkorodban?

– Ó, ó, – nevet nannyó – ugyan bizony, még ezt is elbeszélted?

– No, – mondja nagyapó, – sokat nevettünk akkoriban ezen a bujdosáson.
Négy-öt főtt pityókát zsebre tett, egy urusságos éveget vizzel
megtöltött – igy indult „őkeme“ Móduvába. Igy volt-e?

– Egészen igy volt, édesapám.

– Hát az igaz-e, nannyó, hogy maga messziről kisérte s leste egy fa
megül, vajjon hová, merre bujdosik a fia?

– Igaz, igaz, – vallja be nannyó. – Láttam, hogy leül a patak mellé, ott
sirt, sirdogált magában, aztán egyszerre csak kivett a zsebéből egy
pityókát, nézte – s megette. Bizony, sorra megette mind. Akkor a
szájacskájához nyomta az éveget s megitta a vizet. Még egy kicsit ült,
üldögélt, aztán felkelt, szipogva-szepegve elindult hazafelé.

– Maga pedig, – folytatta nagyapó, – elillant a kertből, tett-vett a
házban, mintha semmi sem történt volna. Igy volt-e?

– Igy volt, igy, nem tagadom.

– Igy volt, igy, nem tagadom, – mondom én – majd egyszer tán meg is
irom.

– Ó, ó, – ütődik meg nannyó, – ezt a semmiséget csak nem irod meg, fiam?

– _Semmibbet_ is megirnak ők, – koppant a szeg fejére nagyapó.

– Igaza van, nagyapó, igaza, – helyesel a menyemasszony.

– No, ugy-e?

…Most, hogy e kép megelevenül a lelkemben, kérdem, amit akkor elfeledtem
kérdeni: Lehetséges-e, hogy ez a nyájas idill valaha drámává,
lélekrenditő drámává zordonuljon!? Hogy nekem valaha bujdosnom, igazán
bujdosnom kelljen?! Csak ezt a nyájas idillt látom akkor, s amig
megyünk, mendegélünk a kertben, ujra meg ujra visszatér a „szép
gondolat“: mivé varázsolnám én ezt a kertet, ezt a hegyoldalt! Hiába
hessegetem el a „szép gondolatot“ – makacsul visszatér. – Megaranyoznám
e két öreg ember életének alkonyát – késő, késő! Vajjon késő-e? Mi
vagyok én voltaképpen? Kivándorló vagyok, mint azok a véreim, akik
szerencséjüket Romániában meg Amerikában keresik, s ha szerencséjöket
megtalálták, arannyal megterhelten jönnek vissza, földet vesznek, házat
épitenek. Igen, igen, kivándorló vagyok én, s ha rám mosolyog szerencsém
csillaga, hazajövök, haza. Talán még életben találom öreg szüleimet;
szemük láttára váltom vissza az eltékozolt földet, épitem a házat,
ültetem a fákat, asztalomhoz ültetem, dédelgetem őket. Egyik kezemben
ekeszarva, másik kezemben toll – ennél szebb élet képzelhető-e?

Tetten érem magamat, hogy a föld szerelmese vagyok én is, mint az apám,
a nagyapám, az ükapám. Hiába mondta édes apám, hogy bársonnyá finomult a
zeke – csak a szine bársony, zeke az valójában – már visszasir a szivem
a földhöz, a véres verejtékkel áztatott édes anyaföldhöz. Ifju vagyok
még, most kezdem az életet, s már rajzolgatom a képét annak a szép
öregségnek, amely hasonlatos lesz e két öreg emberéhez…

– Min gondolkozol?

– Nem gondolkozom, álmodom. Majd elmondom, ha ketten leszünk.

*

Kettesben járjuk be a rétet, a mezőt, bekanditunk az erdőbe is. A réten
már nő a sarju: minden hajitásra hol keskeny, hol széles darab, az enyém
– volt. A buzahatárban most aratnak, bolyongunk a mezei utakon, itt-ott
utat röviditünk, szép gyöngén félrehajtogatjuk a rozsvetés érett
kalászait: valóságban élvezzük a gyönyörüséget – „a rozson át“. De réten
is, buzahatárban is fel-felsir a szivem: ime, ez a föld is az enyém –
volt! Mért hogy nem lehet enyém a föld is, a rét is, az erdő is és – Ő
is?

Jobbra-balra köszöngetünk, a buzának hajolt asszonyok, leányok
kiegyenesednek, hosszan utánunk néznek, bizonyosan irigykedve is egy
kicsit; lám, de jó nekik, sétálnak, sétálnak, mi meg reggeltől estig
görnyedünk. Igazuk van: ők csakugyan görnyednek reggeltől estig, mi meg
sétálunk, sétálunk… No, – vigasztalom magamban őket, – ne irigyeljetek,
majd görnyedezek én is, sokat, igen sokat, késő éjszakákon is, mig a
földjeimet visszaváltom. Vissza, vissza, ha belepusztulok is!

Meredek hegyoldalon megyünk ki, hegy tetején fensik, a fensikon
buzatenger. Ez ama bizonyos „Nagyfőd“, a Benedek-Huszár-nemzetség ősi
földje.

– Ha nem tudod, mit dolgozzál, eredj ki a Nagyfődre, onnét látod a
nagybaconi, a bodosi, a bibarcfalvi határt. Nézd meg, mit dolgoznak az
emberek s tedd azt te is.

István nagyapó mondta ezt a fiának, az én édesapámnak. Ennek a földnek
is enyém volt a fele. Most Gábor bácsiék aratnak itt. Hosszu sorban
vágják sarlóval a buzát, asszonyok, leányok, legények. Megállunk,
beszédbe elegyedünk, szóból szó kerekedik, egyszer csak kérdi egy öreg
asszony: – Ugyan bizony, instálom, tud-e még aratni? Nem felejtette-é
el?

– Dehogy felejtettem. Nem lehet azt elfelejteni. Adja csak ide a
„sorróját“.

Igy mondom: „sorró“. Lám, azt sem feledtem el, hogy itt a sarló – sorró.

– Hát arra emlékszik-e, instállom, amikor a sorrócskájával elvágta a
kicsi ujját?

– Emlékszem, emlékszem, hogyne emlékezném! – S mutatom balkezem kisujján
a forradás vékony vonalát.

– Hát arra emlékszik-e, ki kötötte bé?

– Hogyne emlékezném. Fiatal leány volt, Bakó Trézsi a neve.

– Ó, istenem, én vagyok az a Bakó Trézsi! Ugy-e, megöregedtem, instálom?

– Egy kicsit, egy kicsit. A sok gyermek, ugy-e?

– Az, instálom, az, s a nyomoruság…

Az, az, a sok gyermek s a nyomoruság: e kettő véniti időnek előtte a
falusi asszonyt. A nyomoruságba a szakadatlan, nehéz munkát is értsd
bele.

Elveszem Bakó Trézsitől a sarlót, nekihajlok a buza tövének: minden szem
a kezemre tapad. Igy tapadt rám ennél sokkal több szem, amikor az apró
legényke felállt a szószékbe s mindeneknek nagy ámulatára könyörgést,
prédikációt elhadart. Akkor nem zavart egy egész gyülekezet szemének
rámtapadása, most 10–15 szempár tapad reám, köztük a pesti asszony szeme
is: bátortalanul kezdek az aratásnak, vékony markot fogok,
nehezen-lassan támad fel munkától elszokott kezem egykori ügyessége –
alig vágok egy kévét, nyissz! kicsordul a vér a kisujjamból. A balkezem
kisujjából.

– No, Trézsi, megint bekötheti az ujjamat!

– Igy tanulják az aratást! – mondják az aratók.

De most nem Trézsi – Mária köti be a gyenge karcolást. S nem csókolhatom
meg a kezét, mert rajtunk minden szem…

– Ó lelkem, milyen ügyes a keze! – csudálkozik Trézsi, s csudálkoznak az
aratók mind. Nemcsak ezen csudálkoznak, de még azon is, hogy a pesti
asszony – magyarul beszél. S milyen szépen beszél. Istenem, mintha itt
született volna!

– Lám, mondom magamban, – de messze van még az én falumtól az ország –
szive!

Sokáig mulatunk az egyszerü lelkek csudálkozásán, ugy el lehet ezen
évődni: Hát csakugyan maga is tud magyarul? Ó, ó, ki hitte volna!

*

Vasárnapra virradunk, megkondul a nagy harang, szivem nagyot dobban, – a
harang kongásával együtt dobog. Igy dobogott ama husvét reggelén is,
amikor Isten fiával én is feltámadék. Készülődünk Isten házába: öreg
pár, ifju pár. Nannyó kiveszi a fiókos ládából nagybetüs imakönyvet,
átadja Máriának; tessék, menyemasszony. Olyan szép imádságok vannak
benne. Ó de sokszor elolvastam azt, amelyik az idegenbe szakadt fiuért
könyörög! Ugy-e, elolvassa maga is?

– El, édesanyám, el.

Öreg pár, ifju pár, kéz a kézben, mendegél. Mintha várnák a
jövetelünket. A cinteremben álldogálnak a hivek, bár szól már az orgona,
Benkő bácsi még mindig érces hangján bele is kezdett a gyülekező énekbe:
Im, béjöttünk nagy örömmel, Felséges Isten!

Megállunk mi is, meg kell állanunk, mert körülfognak öreg rend férfiak,
asszonyok, a velem egykorbeliek, igen-igen örvendeznek nékünk s mi is
őnekik. Ámul-bámul a pesti asszony: hány öregember, hány öregasszony
szólit keresztfiamuramnak.

– Hogy van, hogy szógál az egészsége, keresztapámuram,
keresztanyámasszony? – kérdezem sorra illendően.

Igen jól esik ezeknek az öreg embereknek, hogy még mindig megbecsülöm
őket, – hogyne becsülném? Ezek még a régi jó világból való emberek,
megmaradtak egyszerü, tiszta erkölcseikben. Világ pompájára sohasem
vágyakodtak s kissé idegenül nézik az éfiakat, akik kezdik elhagyogatni
a fehér harisnyát, a posztózekét – bóti ruhával cserélik fel azt. Fiatal
asszonyok, leányok lábáról eltünt a csizma, kivágott cipellőben
pipeskednek. Leányok hátához nem simul az egyfonatban leeresztett haj,
gazdalányok, szolgálólányok, kontyba kötik a hajukat, sőt egyik-másik
arc rózsáját széles florentin-kalap árnyéka haloványitja. Még mindig
Brassóba járnak finomságot tanulni a szegény leányok, de egy már Pestet
is megjárta – olyan cifra, majd elrepül.

Igen, igen, bejött a lónélküljáró vaskocsi, lónélküljáró vaskocsi hozza
a civilizációt; civilizációval egyetemben ősi szokásoknak pusztulását,
ősi erkölcsöknek a romlását…

Ugy szeretném, ha legalább még száz esztendeig élnének –
keresztapámuramék, keresztanyámasszonyék!

Beülünk nagyapóval a Huszár-nemzetség székibe, nannyó a menyemasszonnyal
az asszonyok első székibe. Nagyapó a kalapot, ősi szokás szerint, arca
elé tartja, igy rebegi el: Uram, hallgasd meg könyörgésemet. Bizonyos,
hogy reánk gondol. Én is arcom elé tartom a kalapomat; Uram, hallgasd
meg könyörgésemet. Én meg szüleimre gondolok. Néhány szál virág nannyó
kezében is, a menyemasszony kezében is: e mögé hajolnak. Bizonyos, hogy
nannyó is reánk gondol, s Mária az én szüleimre. Érzem, hogy e
pillanatban gyökeredzik meg Mária szivében a mi hitünk –
kitéphetetlenül. Érzem, hogy amint az ő aranyszőke feje meghajolt a mi
Istenünk előtt, ugy fognak majd meghajolni az ő makulátlan lelke előtt
mindazok, akik ma még hitetlenül, gyanakodva nézik Izrael népének
sarjadékát.

Végigröppen tekintetem a fiatalasszonyok, leányok seregén: Mária köztük
a legegyszerübb. Fülbevalók csillognak itt-ott. Máriának nincs
fülbevalója, nem is lesz soha. Máriának csak egy ékszere van: a
karikagyürü, nem is lesz több soha. Máriának a papné székében volna
helye s nekem meg ott kellene állanom a szószékben: ó de szép beszédet
tudnék mondani! De ha én most ott állanék, Mária nem olvasná az
imádságot az idegenbe szakadt fiuért, s az én beszédem sem lenne oly
szép, amilyennek e pillanatban gondolom.

– Igy van jól, ahogy van, fejezem be a világi gondolatokat s lelkem
alázatosan borul le Isten előtt, akié a dicséret, a dicsőség, hogy itt
vagyunk mindaketten az ő hajlékában.

*

Mintha temetőbe vinnének, oly keservesen siratnak el az öregek. Ők már
hálát adnak az Istennek minden reggelért, melyre felvirradnak. – Sohasem
látunk többet, soha!

Futó csillagnak néznek minket, futó csillagnak, mely végig cikázik az
égen s eltünik a végtelenségben. Vigasztaljuk: hazajövünk, haza, –
hiszik is, nem is. Néznek, folyton néznek, integetnek utánunk, mignem
elnyel a messzeség. Kő ha volna szivünk, megszánná őket, öreg
árvagyermekeket. Lám, felneveltek „világ pompájára“, ugyan mi hasznuk,
mi örömük benne? semmi haszon, kevés öröm, sovány dicsőség – ez a
jutalmuk.

Bizony, mondom, a szántóvető ember áldozza a legnagyobbat, amikor a
világnak neveli a fiát.

Bús kedvvel hagyjuk el a falut, a mezőt, – innen-onnan bucsut integetnek
felénk: könny homályositja szememet, nem tudom, kik integetnek, – jó
szivek bizonnyal. De bekerülünk az erdőbe – s az erdő oly szép! Felvidul
a szivünk, Mária szive repdes, mint a madárka: a Svábhegy, a Zugliget
volt eddig az ő erdeje s azokat is oly ritkán láthatá. Itt erdő és erdő,
ameddig ellát a szem, azon is messze, messze tul. Szük erdei lejtőkön
ereszkednek le a lovak, majd meredek kapaszkodók ágaskodnak elénk: a
pesti asszony ijedten simul hozzám, szemét behunyja – hopp! már a tetőn
vagyunk.

Kisbacontól Tusnádig – erdő. Tusnádtól Torjáig erdő. A nagy magyar
Alföld végtelen rónasága után a végtelen erdő, a rejtelmes rengeteg. A
homokbuckák után az egetverő sziklaóriások. Egyet elhagysz, másik kiált
megálljt. Megállasz egyik óriás tarfején, még magasabb óriás mered rád
zordonan. – Nos, Mária, tudod-e, az urad mért oly hallgatag?

Mind a szépség, amit látunk, megdöbbentő szép. Alig tágul ki a völgy
előtted, s véled, most már kinyilik előtted a végtelen rónaság, komor
hegyek szoritják a völgyet szükre – oly fájdalmas, oly lehangoló ez. De
hiába fájdalmas, hiába lehangoló, eredj csak a végtelen rónaságra,
mindjárt visszasir a szived e komor hegyek közé. Miért? kérdezed. Nincs
erre más felelet: mert itt születtél.

– Ugy szeretném, ha megszeretnéd az én hazámat!

– Szeretlek.

– A hazámat is. A szülőföldemet is.

– Szeretlek.

*

Tusnád, Tusnád. Az Olt még havasi patak itt, szilajul rohan lent a
hegyszakadékban, felhallik a csobogása, fenyveserdő halk zugásával
összeolvad: lesz belőle andalitó melódia. Gála úri nép sétál
fenyveskoszoruzta utjain: magyar és oláh úri nép. Oly fiatalok vagyunk,
szinte gyermekek, hogy gyanakodva néznek: vajjon nem szökevények-e?
Figura pár vagyunk, az bizonyos, ránk férne még az anyai dédelgetés, de
bánjuk is mi, mit gondolnak rólunk: most minden a mienk, Tusnád,
Szentannató, mienk az egész világ, bár csak egy kis szobára telik.

Látlak-e még, Tusnád, Szentannató? Soha többet, soha…

Torja. Megyünk a papbácsihoz. A füzfa szegte patak partja most is a
korzó: kisasszonyok, urfiak sétálnak rajta, utánunk bámulnak – vajjon
rám ismertek-e? A papbácsi ott ül most is a tornácon, előrehajolva, két
kezét térde közé szoritva. Mári néni mellette, egy kicsit megfehéredett
a hajuk – vajjon Mári néni visszatért-e az Istenhez?

Vissza, vissza. Egy órát sem vagyunk ott, már azt is tudom, ki térité
vissza: egy szetemnyi fiucska a téritő, Mári néni első unokája. S két
órája sem vagyunk ott, mindent tudok, ami három esztendő leforgásán
megesett. Férjhez mentek a Kun-, a Pethő-, a Bernárd-, a Márton-leányok,
de újak nőttek helyükbe, – most is 99 leány van Torján. _Ez_ még mindig
úr, pedig nincs semmije, _az_ is még mindig úr, pedig annak sincs
semmije. Maholnap a nemesek fölé emelkedik a közrend – egyébként a
zsellérnek, a cselédnek ma is parancsolás a mondás: Jól parancsolja a
tekintetes úr, ma csakugyan esső lesz…

Nem, itt a lelkek még nem szabadultak fel… De papbácsi háza ismét meleg,
nyájas és derüs. Mely szörnyü vihar rázta meg a házat! Nem történt
egyéb: Márika örökre lehunyta szelid, bocsánatkérő kék szemét, s az
anya, a papné, megtagadta Istent! S kitört a vihar, esztendő mult
esztendő után, tombolt szakadatlan. És ült papbácsi a viharban, két
kezét térde közé kulcsolva, alázatosan, béketürőn meghajolva Isten
előtt, nem rendült meg a hite: visszatér Istenhez a boldogtalan asszony.

Visszatért.

Papbácsi kertje ma is oly szép, oly tiszta, mint volt gyermekifjuságom
idején. A kerten átkanyargó patak kis hidja ujrafestve. Az óriási füz
alatt ott a kis asztalka, melyen szerelem nélkül szerelmi verseket
irogattam. A kis kerek tó körül változatlan ifjuságban pompáznak fehér
liliomok, vörös liliomok, időtlen-időkig fognak élni, virágozni: az ő
halhatatlanságuk bizonyos. Tó közepén kicsiny nemzeti zászlót lenget a
szellő. Vajjon a zászló élete halhatatlan-e?…

– Ugy-e, szép a papbácsi kertje?

– Ó de szép!

– Szeresse a papbácsit: Isten s szüleim után neki köszönhetem, hogy az
vagyok, ami. Ha rossz gondolatok háborgatták lelkemet, mindjárt
megjelent szelid arca, rám mosolygott tiszta kék szeme – s a kisértet
eltünt. Szereti?

– Első pillanatban megszerettem.

A nyájas fészekben a kis oldalszoba a mi szobánk. A falon papbácsi és
Mári néni életnagyságu képe. Papbácsi térdére fektetve tartja kezében a
Szent Bibliát. Szelid szeme a Szent Biblián látszik pihenni, de bármerre
fordulsz a kis szobában – kisér komoly, intő tekintete. Félve fogom meg
Mária kezét, pedig enyém e kéz. Ez a félelem kisért gyermekifju koromban
is, valahányszor a könyvespolcról egy-egy könyvet levevék. Pedig e
polcon tilos könyv nem találtaték.

Apró árnyképecskék itt-ott: német diákok, papbácsi német barátjainak
arcképei. Ihol egy nagy krétarajz: hosszuszáru csizmás német diákok
ülnek, heverésznek az erdőszélen, söröskancsó a kezükben. Be szép fiuk!
Ki gondolna arra most, hogy majdan e fiuk fiaival, unokáival együtt
vérzünk el! Átellenben a falról szőke leány arcképe mosolyog le ránk.
Jozefin, a lengyel kisasszony ez. Papbácsi két leányának nevelője. Ki
gondolna most arra, s ki hinné el azt, hogy Jozefin hazája feltámad
valaha? Hogy akkor támad fel, amikor a mienk halálra itéltetik… Most
csak egy a gondolatunk: oly szép az élet, oly szép a világ! Ki gondol a
mézeshetekben arra, hogy egyszer majd ránk illik a régi dal:

  Ifju voltam, gondolatlan,
  Tréfás, nyájas, nyughatatlan:
  De az mégis halhatatlan,
  Igy szenvedni nagy-ártatlan!

Be jól rendeli Isten, hogy a messze jövendőbe nem lát gyarló szemünk!

*

Székelyország Alföldje Háromszék. Keleti oldalát végig erdős hegylánc
szegi, védőn emelkedik a sikság fölé. Acélos buzát terem e sikság:
meglátszik a népén. Járása, beszéde büszke, szinte kevély.
Udvarhelyszéki, csikszéki testvéreinél módosabb. Ruhája hajlik az urias
felé. De szorgalmas, mint a hangya. A sikság el nem lanyhitotta, a jómód
el nem puhitotta. Ez a föld termette Mikes Kelement, a hüség szobrát;
Kőrösi Csoma Sándort, az ősmagyar hazát keresőt; Gábor Áront, a magyar
történelem legszebb szabadságharcának ágyuöntő hősét. Mindahárman a
hazáért éltek, haltak. Szabad-e e földnek idegen kézre jutnia?

Ezen a megszentelt sikságon vezetem, kéz a kézben, Máriát. Aki e
megszentelt föld vizét itta, levegőjét lehelte – lehet-e valaha más,
mint magyar?

Várj türelemmel a feleletre, nyájas olvasó.

Most megyünk, mendegélünk, gyönyörködünk az aranykalászok tengerében.
Most csak hadd csirázzon ki észrevétlen két ifju szivben a vágy: ujra
meg ujra visszatérni az édes anyaföldre, aztán egyszerre csak itt
maradni, szép öregség napjait itt átszenderegni és – csendesen itt
aludni el…

Végiggyönyörködjük, ábrándozzuk a háromszéki sikot, megcsudáltatjuk
magunkat a szentgyörgyi sétatéren – vajjon kik s mik lehetnek? Fülünkbe
jut, hogy valaki mágnásnak nézett, mert ki más házasodhatik ily
fiatalon? Bekukkintunk Előpatakra, ott egy kedves öreg ur mindjárt rám
ismer, csakhamar egy másik öreg ur: régi szabásu magyar öreg ur
mindakettő, méltóságos urak, finomak, s oly szépen, oly kedvesen, oly
gyöngéden udvarolják körül a pesti asszonykát, hogy az csupa
gyönyörüség.

– Látja, látja, – mosolyog felém Mária, – nincs igazam, hogy mindig jobb
szerettem beszélgetni az öreg urakkal?

– Igy volt ez mindég, hugomasszony, – mondja az egyik öreg ur. – Az öreg
urak kedvesebbek, finomabbak voltak, mint a fiatal urak. De a lányok
háládatlanok: végül is csak fiatalemberekhez mennek feleségül.

Két öreg ur, ifju pár, csillagos, holdas este, régi történetek, ártatlan
anekdoták – ez igazán gyönyörü este volt. Mért, hogy még száz esztendőt
nem élnek az _ilyen_ öreg urak! Mert már halnak, halnak, egyre halnak,
gyökerestől pusztulnak ki történeti családok, züllenek, kallódnak az
ősökhöz méltatlan unokák. Fogyni kezd a régi erkölcs, régi erkölccsel az
ősi föld. Ez a két öreg ur még jóleső kivétel. Velök tudnék maradni
reggelig. Szállásunkig kisérnek, hosszan, sokáig utánunk néznek, mi is
vissza-visszanézünk, leintegetünk az emeletről.

– Jó éjszakát, szép ifjuság!

– Jó éjszakát, szép öregség!

*

Még van nehány napunk: beröppenünk Brassó városába. Kopasz fejü Cenk
aljában huzódik meg Weisz Mihály városa, aki – haj, de rég volt! –
magyar ruhát viselt, s szász voltának megtagadása nélkül hü fia tudott
lenni a magyar hazának. Az uccán összekeveredik szász, oláh és magyar
szó. A szászok kezében a vagyon, vagyonnal a hatalom. A magyar szó még
ritka: székely mesteremberek és cselédleányok ajkán csendül fel itt-ott.
Háromszék és Erdővidék gazdanépe ide hordja buzáját, zabját, lencséjét,
gyapját, bárányait, sajtját, szegénysége a – leányát, szolgálatba. Ezek
a leányok a szász és oláh uri gyermekek magyar nyelvmesterei. Látunk
piros nadrágos magyar honvédeket, de rongyos a nadrágjuk, a bakancsuk –
lenézik szegényeket saját véreik: a peckesen sétáló, közöshadseregbeli
magyar bakák. Egy az, hogy honvédnek a legénység gyengébbjét,
kiselejtezettjét veszik be, más az, hogy – rongyosak, kitagadottak. Ez
az a „magyar világ“, amely 1867-ben „feltámadott“. Még csak most
kezdenek épülgetni a magyar kultura templomai. Lassan-lassan, óvatosan
épülnek, mintha sejtenék az épitők: minek siessünk, ugyis összedülnek…

Nagy kedvünk kerekedik látni Szinaját. De ehhez utlevél kell, 24 órára
szóló utlevél. Felmegyünk a vármegyeházába, bekopogtatunk az alispánhoz.
Miniszteri fogadóteremhez hasonlatos nagy terem közepén fogad egy apró,
ridegarcu ember. Ez az alispán. Szász. Eléadom a kérésemet, a felelet:
van-e rendőri igazolvány? – Nincs. Mindenféle leveleket kotorászok elé,
de hiába, a kis embernek ez nem elég. Látom az arcán, hogy ez is
szökevénynek néz. Kilobban a harag belőlem, Mária oltogatja, végre is le
kell mondanunk Szinajáról. Kimegyünk az uccára, gondolkozom, van-e a
városban ismerősöm. Egy sincs. Megyünk, mendegélünk, egyszerre
fölpillantok egy ház kapujára, s szemem egy néven megakad: Kapdebo
Ferenc ügyvéd. A következő pillanatban már az ügyvéd irodájában vagyunk.
Sohasem láttuk egymást, s csakhogy keblére nem ölel, amikor
bemutatkozom. Asztalán hever ugyan a Budapesti Hirlap, őmaga is
kolozsvári ujságiró volt valamikor, de fogadhatna, ugy-e, ezzel is: Azt
mindenki mondhatja, hogy ez meg az. Tüstént veszi kalapját az
örmény-magyar, jön velünk a vármegyeházára, igazolja
személyazonosságunkat, sőt szemére is lobbantja a kis embernek, hogy
magyar irótól (?) megtagadja az utlevelet. A hangos szóváltásra belép
egy szép szál magyar ember. Nemcsak a ruhája, arca is mutatja, hogy
magyar. Székely-magyar. Csakugy mennydörög méltatlankodó hangja, a kis
ember egész testében reszket. A vármegye főjegyzője a tüzes
székelymagyar. Tompa Sándor a neve. Kézen fog s ugy vezet az ő
szobájába. Ott mindjárt útlevelet állittat ki nekünk.

Ime, ez a szász s ez a magyar. A szász óvatos, bizalmatlan, a magyar –
hiszékeny. Az egyik irásra sem hiszi el, hogy én vagyok én, a másik első
pillantásra, első szóra elhiszi. Nem is sikerült soha még magyar
összeesküvés. Nem is fog.

*

A magyar határtól egy jó futamodás Szinaja. Az ut a határig, s a határon
tul Szinajáig – röviden: vadregényes. Király nyaralónak szebb helyet
alig választhat vala. Erős a gyanum, hogy a költő királyné, Carmen Sylva
fedezte föl. Fenyves rengeteg közepén lankás hegyoldal, ennek sikján
épült a királyi kastély, s nem messze tőle villaszerü ház: a király
vadászkastélya ez. Van egy szálló, egy-két magányos villa; még csak
ezután épül ki Szinaja. Most néptelen, mert nincs itt a király. Csak a
vadászkastélyt nézhetjük meg belül. A király dolgozószobájában, egyszerü
asztalon hever egy kis német könyv. Ki van nyitva a közepe táján: olló
nyomtatja le. Gazdasági munka. Ime, egy király, aki gazdasági könyvet
olvas. Az asztalon hosszu skatulya, benne gyufa. A rendesnél háromszor
hosszabb gyufák ezek. Egy szálat elteszek emlékül, s irván Szinajáról a
Budapesti Hirlapnak, azzal bosszulom meg a brassai alispánt: kisebb,
mint a Károly király gyufája.

Megnézzük Carmen Sylva szobáját is. Törökös divány benne, a divány előtt
a rokka, a rokkán patyolatfehér lencsomó. Vajjon szokott-e fonni
valójában? Mindegy: költő volt és szép verseket irt.

Valóban, költőhöz és királyhoz méltó hely Szinaja. Költői voltán még az
a ronda külsejü ház sem ront, mely a királyi kastélytól nem messzire
rejtőzködik s melynek udvarán vöröshagymát ebédelő, szakállas barátok
üldögélnek. Ha nem csal emlékem, ez az a hires zárda, melyet Negru vajda
parancsára Manoli mester épitett. Igen szép népballada halhatatlanitja
az argesi zárdát, magyar földbe rég elfeledett iró, Ács Károly ültette
át. Tiz kőmives fog a munkába, de amit nappal épitnek, éjjel romba dül.
És akkor álmot lát Manoli, a pallér. Azt álmodja, hogy mindaddig nem
épül fel a zárda, amig azt a nőt, aki elsőnek jön ide reggel, be nem
falazzák. Manoli felesége jön elsőnek, befalazzák, s a zárda felépül.
Azt kérdi akkor Negru a kőmivesektől: tudnának-e ennél még szebb zárdát
épiteni? Igennel felelnek, s a vajda most azt parancsolja, hogy szedjék
el az állást, hadd szoruljanak fenn s pusztuljanak ott a kőmivesek. De a
kőmivesek zsindelyből szárnyat csinálnak, repülnek, repülnek, mignem
lezuhannak és kővé változnak. Manoli röptében meghallja felesége
jajgatását, eszméletét veszti s szintén lezuhan.

Rokon ezzel a népballadával a székely Kőmives Kelemen, s egyidőben sok
vita folyt arról, hogy melyik az őseredeti s melyik az utánzat. Boldog
idők, amikor nem a föld, Erdély földje, – egy népballada körül folyt a
vita! Azt hiszem, ott az igazság, hogy sem egyik, sem másik nem utánzat:
mindakettőnek ősrégi babonás hiedelem a forrása. Az ujgörög
népköltészetben is van hasonló tárgyu népballada, azzal a különbséggel,
hogy a görög balladában hidat épitnek a kőmivesek, az oláhban zárdát, a
magyarban várat: a dévai várat. Van egy szerb monda is, amely szerint
háromszáz kőmives dolgozik Skutari várán, de nem tudják felépiteni, mert
Vila, a kárörvendő tündér, mit nappal épitnek, éjjel lerombolja.

Igen, igen, boldog idők, amikor nem a föld, de egy népballada körül
folyt a vita…

*

Isten veled argesi zárda, dévai vár, édes anyaföld, az ifju pár
visszaröppen a pesti fészekbe. Két tágas szoba, uccára nyiló, ez a
fészek. Ebédlő, hálószoba: ebben egy nagy iróasztal. A könyvszekrény az
ebédlő disze. Tele vannak az ifju lelkek hazai emlékekkel s egészséges
kacagástól cseng a fészek, amikor azokra a hitetlen bácsikra s nénikre
kerül a sor, akik szegénységünket esküszóra sem hiszik el. Különösen azt
az öreg urat találjuk igen kedvesnek, aki egy megürült kerületre
célozgatott, ahol mindössze háromezer forint a mandátum. – Mi ez, kedves
öcsémuramnak? Lájbizsebéből is kifizeti az – apósa.

De vajjon csakugyan szegények vagyunk-e? Havi száz pengő forintot fizet
a Budapesti Hirlap. Karácsonyra megjelenik első mesekönyvem, a Székely
Tündérország, Rákosi Jenő előszavával: gyönyörü elmélkedés a meséről, a
mesemondásról, a sas szárnyára kapja az ökörszemet, széditő magasságba
röpiti: ide nézzetek, „ő a legjobb mesemondó a mi falunkban“. Ez jó
világ volt, szép világ volt: az emberek még nem sajnálják egymástól a jó
szót, a dicséretet, nem irigylik a dicsőséget – talán az első
gyermekkönyv a Székely Tündérország, amellyel tárcacikkben foglalkozik a
sajtó. Az első s talán az – utolsó.

Négyszázötven pengő forintot fizet a Pallas: ez a Székely Tündérország
kiadója. S karácsony ünnepén segédszerkesztője vagyok az
Ország-Világ-nak (ennek is a Pallas a kiadója), egy évre rá
szerkesztője: ez is fizet havi száz pengő forintot. Milliomosok vagyunk.
Milliomosok, akiknek a cseléd szép kerek mártásos csészében teszi
asztalra a levest – igy kiméljük a levesestálat: egy az, hogy a
csészében kényelmesen elfér a leves, más az, hogy ez igy igen kedves.
Mária teszi első nap az asztalra a csészét – itt a leves, gazduram! s
úgy tudunk kacagni ezen a kedves semmiségen, hogy a könnyünk is
kicsordul belé.

Még mindig gyermek vagyok.

Valószinü, hogy halálig az is maradok.



HARMADIK FEJEZET.


Ebben az igen hosszu fejezetben az iróember két nagy ellenségéről: az
ujságszerkesztésről s a honatyaságról lesz szó.

Délelőtt ujságszerkesztés, estébe nyuló délután, s néha éjjel is,
ujságirás: Ország-Világ és Budapesti Hirlap közt igy oszlik meg az időm.
Alig izlelek az irodalomba, leteszem az irótollat s helyette kék
plajbász a kezemben. Özönével jönnek a versek, a rövid meg hosszu lére
eresztett novellák: mindennap sürün találkozom szárnypróbálgató
hasonmásaimmal. Ezerféle kézirást olvasok, könnyen és nehezen
olvashatót, fésülgetem, csinositom a szárnypróbálgatók irásait, öreg
ember türelmességével, a még maga is kezdő ifju meleg szeretetével: nem
engedem hevertetni, hadd kerüljön napfényre mielébb. Ha egyebet nem
tudok, azt már tudom, mely nagy keserüség a szárnypróbálgatónak, ha
kezeirása válaszolatlan kerül papirkosárba, legjobb esetben az
asztalfiába, honnét a szerkesztő hónapok multán halássza ki – s hátha
soha ki sem halássza?

Mind kevesebb és kevesebb tárcát irok a Budapesti Hirlap-nak, az
ujdonságrovatot, majd a közgazdasági rovatot állitom össze – máig sem
tudom, ez utóbbihoz hogyan jutottam. Egy-két tárca itt, az Ország-Világ
majd minden számában heti krónika: humoros, enyelgő, csipkedő – ezzé
zsugorodik az irodalom, ha ugyan ez irodalomnak volna nevezhető. Bizony,
nem az. Éjjelenként, fáradtan, álmosan irom meg első regényemet: a
magyarhermányi legációból hoztam a csiráját. Sok-sok esztendő során fogy
el az első kiadás, az Athenaeum ajánlatot tesz a második kiadásra,
elolvasom s ez a válaszom: nincs az a pénz, hogy másodszor kinyomassam.
Egyetlen fejezetről állapitottam meg, hogy valamennyire – irodalom. Az
ősrégi székely párviadal leirása ez. Amikor a székely ugy hivta ki
ellenfelét párosviaskodásra, hogy egész falu fülehallatára kiáltott be
az udvarra: Gyere ki, hé! híre-hóra, hó hátára, vas lándzsára! Ha ki nem
jössz vaslándzsára, pokolba mégy vacsorára!

Huszonötéves korában már irhatna az ember jó regényt is, de az én
regényem tele a kezdő ember igen kevés erényével és igen sok hibájával.
Talán nem csalódom, ha azt hiszem, hogy a mi fajtánk fejlődése,
szárnyainak kibontogatása lassu tempóban halad. A régi irók nagyrészének
falun, tanyán, kisvároson ringott a bölcseje, gyermek- és ifjukoruk
_levegője_ a talentum gyors kifejlésére nem alkalmatos. Hiába hozakodtok
elé a régibb időkből Petőfivel, az ujabb időkből Herczeg Ferenccel: egy
az, hogy Petőfi szerb-tót, Herczeg Ferenc sváb eredetü, más az, hogy
minden szabály alól van kivétel. A mi fajtánk ilyen kivétele – Jókai. A
mi fajtánk a mesebeli táltos csikóhoz hasonlatos, mely esztendő számra
girhesen-görhesen lézeng az udvaron (még a szemétdombon is), ügyet sem
vetnek reá – egyszerre aztán megrázkódik, kócos, bojtorjános szőre
aranyszőrüvé varázsolódik, felszáll a magas levegőégbe, erdők, mezők,
hegyek, tengerek felett repül. Természetesen, a táltos paripa sem mind
egyforma: egyiknek négy, másiknak öt lába, a harmadiknak két első lába
tövén még szárnya is van, de egy dologban mind egyformák: sokáig
lézengnek észrevétlen s hirtelen-váratlan rázkódnak meg. És megelőznek
sok-sok hirtelen-nőtt paripát, akik már csikókorukban ámulatba ejtettek
sebes vágtatásukkal…

Ne értsen félre az olvasó, tudom, hogy az arany középszeren felül soha
nem emelkedtem, nem is vágyakodtam – egyszerüen csak megállapitani
igyekszem fajtánk lassu fejlődését és ennek okát. Talán nem is mondok
ezzel újat, azzal meg éppen nem, hogy az iróember két legnagyobb
ellensége az ujságszerkesztés s a honatyaság.

Lelket ölő, lelket fásitó foglalkozás az ujságszerkesztés: minden
gondolat egyetlen cél körül forog – megtartani s szaporitani az
előfizetőket. Egy félrelépés ezer bajt okoz: gyermekkoromban tanulságos
történetet olvastam erről István bácsi kalendáriomában. Egy
félrecsuszamlás az előfizetők ezreit kergetheti szét. Ime, a példa. Jön
egyszer, esztendő vége felé, Tolnai Lajos, a regényiró, s mondja: – No,
kedves öcsém, irok én magának egy kis regényt az uj esztendőre. Egy
falusi kis lány lesz a hőse. Egy dalos kis pacsirta. Az lesz a cime: A
falusi Blaháné. Megirjam-e?

– Hogyne, kedves bátyám, irja meg.

Mindjárt közhirré is teszem: halljad, falu, halljad, város, az uj
esztendőt Tolnai Lajosnak, a kitünő regényirónak bájos regényével nyitom
meg. A cime: A falusi Blaháné.

A regényből egy sor sincs még a kezemben. Készül már az ujévi szám,
akkor hozza, az utolsó pillanatban, Tolnai az első közleményt.
Olvasatlan küldöm nyomdába a kéziratot. Kefelevonatban olvasom s majd
leszédülök a székről. Már az első közleményben egy ocsmány nótát dalol a
pacsirta. A falusi Blaháné. Dühösen huzom keresztül a nótát: deleatur!
Ki vele!

Hétről-hétre kapom a kéziratot, rendszerint az utolsó pillanatban, alig
győzi a kék plajbász kitörülni az ocsmány nótákat, szavakat, mondásokat,
egyszerre aztán rémülten veszem észre, hogy a kék plajbász sem használ:
a regénynek a _lelke_ is ocsmány. Mit tegyek? Félbeszakitsam a regényt s
bevalljam, hogy nem ismertem, mielőtt a közlésébe fogtam? Eláruljam a
titkot, hogy az ismert nevü irók igy irják a regényt: hetilapba hétről
hétre, napilapba napról napra? Nem tettem sem ezt, sem azt,
végigszenvedtem a vesszőfuttatást. Mert jöttek, sürün jöttek a
felháborodott lelkü anyák, apák levelei. Hogy ők szépirodalmi lapra
fizettek elő. Szépirodalmi lapra, melyet nyugodtan adhatnak leányaik
kezébe. Ez is, az is visszaküldte az ujságot s a végeredmény: uj
negyedben az előfizetést ötszáz előfizető nem ujitotta meg.

Igazuk volt. Én is igy teszek, ha előfizető vagyok. Igen, igy irják az
irók a regényt az ujságoknak, hétről hétre, napról napra. Az iró nem
tőkepénzes: miből él azalatt, amig ir, ha előre meg nem fizetik a müvét?
(gyakran, amikor a mü még csak gondolat. Csak terv. Sőt még az sem.
Egyetlenegy regényirója van a nyolcvanas-kilencvenes éveknek, aki a
szerkesztőnek mindig kész regénnyel kedveskedik. Asszonyoknak,
leányoknak ő a legkedvesebb irója. Csupa hercegek, grófok a hősei, a
regény végén rendszerint kisül, hogy az inas is gróf, legalább is báró.
Az irodalomtörténet szomoru korszaka ez: Beniczkyné híg regényeinek több
olvasója van, mint Jókai regényeinek. Csak ugy falják regényeit
uriasszonyok, urileányok és szobaleányok mindközönségesen. December
elején kérek regényt a kegyelmes asszonytól, karácsony ünnepére már
hozza is az inas (vajjon nem gróf-e?), aranyos cérnával van átkötve a
kéziratcsomó. Bizonyos, hogy két-három heti munka a félesztendőre való
regény. Rettenetesen szégyellem magamat magam előtt, de hiába, a
közönség izlése nem ismer tréfát. Térdet-fejet kell hajtanom előtte. A
kihordó ujságolja, hogy az emeletről lekiáltanak a kisasszonyok: van-e a
lapban Beniczkyné-regény? Ha nincs: csalódottan biggyesztik félre
eperajkukat; ha van: elébe szaladnak, kitépik kezéből az ujságot.

Hát, ez igen kedves idő volt, de jó, hogy – elmult. Talán nem tévedek
abban, hogy trónjáról a regényirás királynőjét Mikszáth Kálmán s még
inkább Herczeg dönti le. A sváb fiu párbaj miatt egy évig vendége a váci
fogháznak, itt irja meg első regényét: _Fenn és lenn_ a cime. Kikerül a
fogházból, nyilván nem is mer próbálkozni ismeretlenül mindjárt
regénnyel, néhány rövidebb lélekzetü tárcája jelen meg a Pesti
Hirlapban, egy-kettő az Ország Világban. Megéreztem, hogy Istenadta iró
jelent meg az irodalom mezején s a karácsonyi számban, melyben csak tiz
év óta szereplő költők és irók arcképét s rövidebb irásmüvét teregetem a
közönség elé, bemutatom Herczeg Ferencet is. Oly kevés dolga jelent meg
idáig, hogy az irók is megütödnek: hogyan került az ujságba az ő arcképe
is. Ki ez a Herczeg Ferenc? Mosolyogva nyugtatom meg az irókat: Én már
tudom, ki. Majd ti is megtudjátok. Akkor én már olvastam a _Fenn és
lenn_-t. A Singer és Wolfner cég – gondolom, a nyolcvanas évek végén –
pályázatot hirdetett regényre. Mikszáth Kálmán, Fái Béla s e könyv irója
voltak a pályabirák. Mikszáth volt a bizalomkeltő cégér: mondanom se
kell tán, hogy a kényelmes palóc egyetlen regényt sem olvasott el.
Elsőnek olvastam a Fenn és lenn-t. – Ez már regény! – kiáltottam fel a
sok rossz regény olvasása után s ajánlottam a megjutalmazását. Ezer
korona volt a pályadij. Alig néhány hete jelent meg néhány apró
lélekzetü tárcája, nem volt nehéz megtalálnom az atyafiságot a tárcák s
a regény között. Szinte bizonyos voltam abban, hogy a regényt a sváb fiu
irta. Emellett bizonyitott az is, hogy néhol még küzdeni látszott a
magyar nyelvvel. Amint irói körökben szokták nevezni: csörgette a
germanizmus rabláncait. Fái Béla, aki francia regények magyarra
forditásaival tünt ki akkoriban, alig olvasott el néhány oldalt a
regényből, bőszülten dobta félre a regényt: hisz ez nem tud magyarul! –
Igaz, mondtam én, látszik, hogy nem az anyatejjel szivta magába a magyar
szót, de a regény erős talentum müve. Tessék csak végigolvasni.

Végigolvasta, igazat adott, de a germanizmusok miatt csak dicséretre
érdemesité.

– Bizonyosan fiatalember, – mondá, – boldoggá teszi a dicséret is.

Igy indul el diadalmas utján Herczeg Ferenc, a sváb fiu, ezidőszerint az
élők közt a legnagyobb.

Sok a tövise az ujságszerkesztésnek, de vissza-visszanézve, a rózsának
már csak az illatát érzem. Tenger vesződség, izgalom a képek miatt.
Minden képet, minden rajzot Bécsbe kell küldeni: csak az a másolat
tökéletes, amely Angerer és Göschl mühelyéből kerül ki. Rengeteg pénzbe
kerül egy-egy kép és sohasem vagy bizonyos abban, hogy idejében
megérkezik-e Bécsből. Egyszerre csak látom, hogy az irók munkáját nem
tudom illően honorálni, az illusztrátorokat sem, mert a bevétel
javarészét – Bécs nyeli el. A Budapesti Hirlap már 25 pengőforintot
fizet a nevesebb iró tárcájáért, az _Ország-Világ_ jó, ha tiz forintot
fizethet. A közönség szemlátomást pártol át a „kis lap“-okhoz, amelyek
tárcát, regényt, sőt verset is közölnek. A családapáknak hamarosan
megjön a „jobbik eszük“: minek járassanak szépirodalmi ujságot, amikor
tárcát, regényt, verset talál „az asszony“ eleget az „én lapomban“ is.
Ha „az asszony“, – mondja a vidéki ur, – képes lapot is szeretne látni,
egy hét multával felszabadul a kaszinóban, hazaviszem, hadd gyönyörködje
ki magát. (Igaza van.) – Ha az asszony, – mondja a pesti ur, – képes
lapot szeretne látni, elviszem a kávéházba, – ott kedve szerint
válogathat német, francia, angol képes lapok között. Magyar is akad
egy-kettő. (Ennek is igaza van.) Mindenkinek igaza van, csak a
szerkesztőnek nincs, aki elég bolond, hogy képpel, verssel, regénnyel,
novellával, „ismeretterjesztő közleményekkel“ alkalmatlankodik, holott
szemlátomást fogy a közönsége. De végre is minden vers, minden regény
nem fér el a napilapokban, a költő mégis csak a hetilapokban helyezi el
javarészét a verseinek, s az az öt-tiz pengőforint is jobb a semminél.

Vajda János e korszak legnagyobb költője, de éppenséggel nem népszerü.
Ám a szerkesztőnek meg kell becsülnie őt: egy versének 25 forint az ára.
Zordon képü, magába temetkezett óriás, kerüli, gyülöli az embereket.
Rendszerint egyedül üldögél a Kammon-kávéház sarkában; két zsidófiu:
Palágyi Menyhért, a filozófus, s Lajos, a költő, látogat el hozzá –
senki más. Arany Jánost igen lekicsinyli s gunyosan szokta szavalgatni:

  Királyasszony kertje
  Kivirult hajnalra,
  Fehér rózsa, piros rózsa,
  Szőke leány, barna.

Szaporátlan költő, mint ahogy szaporátlan a nemesebb fajtáju vad. Versei
mélyen járók, nem kapkodnak utána a kiadók. Országgyülési képviselők
állanak össze, szólnak a nemzethez: igy jelen meg egy hosszu élet müve,
két kötetben. Az egyik kötet vers, a másik próza. Ennyi az egész.
Mindakét kötet a kiadó nyakán marad. Minden szava keserü panasz, keserü
vád. Léhütők duskálnak a jóban, s ő éhezik. Az éhezés – tulzás. Néplapot
szerkeszt – névtelen, tisztes megélhetést biztosit a fizetése. De való,
hogy szegény ember, olyan szegény, amilyen csak magyar költő lehet.

Verseire roppant kényes, őmaga végzi mindig a korrekturát. Gyakran kell
hozzá szalajtatni a szedőfiut a korrekturáért. Alig lehet kikaparni
tőle. Napok hosszát ül rajta, keresi a sajtóhibát. Egyszer a
Vámház-köruton találja meg a szedőfiu. Lassan mendegélve mélázott és –
sósperecet rágott.

– Kérem, Vajda ur, a korrekturáért küldött a szerkesztő ur.

– Mit alkalmatlankodol, – riadt a szegény gyerekre, – nem látod, hogy
ebédelek!? Nem látod, hogy milyen nyomorult koldus vagyok!?

De megnyugtathatom az olvasót, akkor délben egy kis korcsmában látta
ebédelni a főszedő. Nagy adag rostélyost ebédelt a költő.

– Lám, lám, hogy szalad, szóba sem áll a szegény emberrel!

A szaladó én vagyok. Valóban, szaladok, a nyomdába sietek. Estére hajlik
az idő, még meg kell irnom egy cikket, aztán ki a vasuthoz: Gödöllőn
nyaralunk, s a nyaralásból csak az éjszaka az enyém. Természetesen,
megállok s mondom:

– Kettőnk közül én vagyok a szegény ember, mert én szaladok, ön meg
sétál.

– Igen, igen, ön ifju, tehát szalad. Én öreg, tehát mendegélek. De a
szegény én vagyok, a gazdag ön. Szerkesztő is, képviselő is! Hát én, mi
vagyok? Koldus. Koldus, uram, koldus. Meglátja, hogy árokban döglöm meg,
mint a kutya!

Karomba kapaszkodik, mendegélésre kényszerit, pedig ég a föld a talpam
alatt. A Kecskeméti-uccában a Pallas nyomdája. Ott megyünk, mendegélünk,
a kapu előtt bucsuzkodni kezdek, de vaskarja nem enged, tovább hurcol, s
egyszerre csak ott vagyunk a Muzeum-kertben. Már látom, hogy a cikket ma
nem irom meg, jó, ha le nem késem az utolsó vonatot. Isten a tudója,
hányszor kerüljük meg a Muzeumot. Szóhoz sem jutok, áradva árad ajakán a
keserü panaszok, vádak tengere.

– Tudja, – s itt megáll hirtelen, kezét fenyegetően ökölbe szoritja, –
tudja, mit mondott nekem multkor az a – – – Vadnai!? Megyek, mendegélek,
szembejön velem, köszön: – Szervusz, Jánoszkám, hogy vagy? Felelem neki:
Hogy vagyok? Mint a kivert kutya. Éhezem. Az árokban fogok megdögleni! –
No, no, Jánoszkám, mondta, ne búszulj. Majd szólok az irói
szegélyegyletnél. Megszavaztatok neked egy évre 400 forintot. – Hallja
ön, – ráz meg szilajul, mintha én volnék Vadnai, – hallja, érti, mit
mert nekem. Vajda Jánosnak mondani az a…

Vadnai Károlyról van szó, a nem nagytehetségü, de a maga korában méltán
kedvelt iróról, aki évek hosszu során szerkesztette nagy gonddal a világ
egyetlen szépirodalmi napilapját: a Fővárosi Lapok-at. Sem irásra, sem
ujságszerkesztésre anyagi szükség nem kényszerité: szép birtoka volt
Borsod vármegyében. Szóval: a régi világból való iró, aki otthagyja az
ekeszarvát, pennával szolgálja nemzetét, tehetségének mértéke szerint.
Nyájas ember, kellemetes társalkodó, a multja érdekes: 15 éves, amikor
kiüt a szabadságharc, beáll honvédnek, végigharcolja a szabadságharcot.
Világos után a német besorozza, – Olaszországban szenved a hazáért, mint
közlegény.

Bizony, igaztalan volt a költő kifakadása. De hirtelen-váratlan
lecsendesül, s éppoly hirtelen-váratlan mondja:

– Lássa, kérem, ha valakinek eszébe jutna, hogy ennek Vajda Jánosnak
nyugodalmas életet kellene biztositani; hogy akkor az a Vajda János
nagyokat alkotna. Ha például azt mondaná a kormány: nesze, ad neked az
állam minden esztendőre hatezer forintot. Ezért nem kérünk egyebet: irj,
amikor megszáll az ihlet. Mely szép, mely nagy dolgokat irnék!

Itt megpihent, kémlelődve nézte rajtam a hatást. Aztán:

– Nézze, ön képviselő. Ön szólna a képviselőtársainak. Felvilágositanák
a kormányt, hogy a nemzet érdeke az, ha Vajda Jánosnak a gondtalan élet
biztosittatik.

– Igen, igen, a nemzet érdeke volna ez. De én kis pont vagyok… Én is
szólhatok egyiknek-másiknak. Szólok is. De szóljon Vajda ur is.

Én is szóltam: ő is szólott. Az eredmény: 1200 forint. Gondolom, e
„kegydijat“ halálig „élvezé“. Nem nagy summa, de magányosan élő
embernek, szegény ország költőjének, éppen elegendő. Akkoriban elegendő
volt. A Muzeum-kertben igért nagy alkotások elmaradtak, soha senki
számon nem kérte, nem is kérhette: bőségesen megszolgálta ő a kegydijat,
ha tán nem is ir a Virrasztók-nál több költeményt. Az ötvenes években
irta: ma, fájdalom, ismét időszerü…

Szinte félve kopogtat be Reviczky Gyula, mintha most hozná első
zsöngéjét, pedig e kor költőinek seregében az elsők sorában ragyog a
neve. Leányos szemérmetességgel nyujtja át a _Pán halálá_-t, a
nyolcvanas éveknek tán legszebb költeményét. Előkelő család sarjadéka,
apátlan, anyátlan árva, az előkelő család nem tud róla; valószinü, hogy
szégyelli az „elfajzott“ sarjadékot, aki versfaragással gyalázza meg a
familiát. Hol ebben, hol abban a szerkesztőségben tengődik éhbéren; nem
panaszkodik, nem vádaskodik, bár ő csakugyan éhezik. Sokat, igen sokat
éhezik. Rendetlen élet, éhezés, fagyoskodás: a tüdőbaj kész prédája a
különben is gyenge testü költő. Ha emlékezetem nem csal, a halálnak
eljegyzett költő Bródy Zsigmondnak, a Neues Pester Journal
szerkesztőjének pénzén hosszabbitgatja életét Meranban, nem a nemzetén.
Megrajzoltatom arcképét, virágok közé rajzoltatom, Gozsdu Elek ir róla
gyönyörü dicséneket: hátha ez is egy-két nappal hátrább tolja a Halál
óramutatóját. A vég: kórház. Ott „számlálgatja, találgatja, hogy hány
napja van hátra még“.

Nem sokáig számlálgatja, találgatja, egy-két nap multán leszáll érette a
Halál angyala, felviszi az Égbe: ott a költő sem éhezik.

*

Most pedig egyidőre Isten veled, ujságszerkesztés, hí a haza. Én
legalább azt hiszem, hogy a hazának szüksége van reám. Nem elég, hogy
huszonhat esztendővel apja vagyok már két gyermeknek, a honnak is atyja
szeretnék lenni. Csak most kezdem észrevenni, hogy az én népem szegény,
földhöz ragadt szegény, s mintha romlásnak indulna ősi erkölcse is.
Látom, világosan látom romlásának forrását, de elhessegetem magamtól a
gondolatot, hogy magam is bünrészes leszek népem romlásában, mihelyt a
honnak atyja akarok lenni. Visszaszáll lelkem a gyermekkorba, amikor
Erdővidék népe felkerekedett, ki lóháton, ki gyalog, ki szekéren, kiki
tarisznyában vitte az elemózsiát, mentek, mendegéltek, napi járóföldet
lovagoltak, gyalogoltak, szekereztek s ingyen szavaztak le egy székely
legényre, aki Pestről jött haza – Jókai Mór ajánlólevelével. A kiegyezés
után volt ez, azon melegében. Amikor Jókai még baloldali volt, a
Terézvárosban minisztert buktatott – im, a pártfogoltja is,
jelentéktelen ujságirócska, megbuktatott egy tisztes öreg méltóságos
urat, aki meg Deák-párti vala. De jön 1875, Tisza Kálmán lesz
Magyarország miniszterelnöke, s hiába „akasztja szegre a bihari
pontokat“, szebb jövendő képe mosolyog a magyar égen, – még elég a
tokány, a székely nép pénzzel a vótumát nem fizetteti meg: lelkesen
szállitja Tiszának a mamelukokat. Telik, mulik az idő, oszlik-foszlik a
pókháló a nép szeméről, hirtelen lehull, – itt a nagy kiábrándulás. Nagy
kiábrándulásnak mi az orvossága? Etetés, itatás, pénzosztogatás. A
székelyföldi urak sorban vérzenek el. Azzal áltatják magukat a
boldogtalanok, hogy amikor ezreket dobnak ki a mameluk-mandátumért, nem
sárba dobják a pénzt: a hazáért hozott áldozat ez. Szentül hiszik, hogy
hajszálnyi repedés a kiegyezés épületén – szerencsétlenség, több ennél:
nemzeti veszedelem. Az ország házában nincs egyéb szerepük: szavaznak és
szavaznak. Nincs köztük egyetlen, aki ország szine elé teregesse
népének, szülőföldjének szemlátomást növekedő szegényedését; egyszerü
szavazógépek, ennél többre nem is becsüli őket a vezér. Egy
háromesztendős ciklus bőven elég az elvérzésre egy székely földesurnak,
jön utána a másik – nem sokáig: kevés a székely földesur. Ez a kevés tiz
esztendő sem telik belé: elvérzik, a – hazáért. A követekből kortesek
lesznek, pénzes pesti urak mandátumszállitói. A szélsőbalnak alig néhány
kerület jut s egyszerre csak a vezérek is: Ugron Gábor és Orbán Balázs
kiszorulnak Nagymagyarországba: ott kapnak mandátumot. „Romlott
intelligencia, tudatlan nép“ – Ugron Gábor e keserü megállapitása
szörnyü hiven fejezi ki: hová görbült a nemzet dereka.

Orbán Balázs bejárta a Székelyföld minden zugát; a székely várak minden
rozsdaette kulcsát lerajzolta; nagy könyvben örökitette meg a régi
dicsőséget; s im a pénzzel, borral elaltatott nép a mandátumot
megtagadja tőle, mert pénze nincs. Nincs, mert ami kevés volt: egyetlen
könyvbe temette. De ez nekem csak most jut eszembe, e könyv irása
közben, akkor csak a magam könyvét látom: a Székely Tündérország-ot.
Azzal el fogom árasztani erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép
Erdővidéket, hej, hogy tódulnak majd a zászlóm alá! Az is csak most jut
eszembe, hogy három év előtt a szabadelvüpártnak 40 ezer forintjába
került a Jókai székely mandátuma, annak a Jókainak, akinek ajánló
levelére még nem is oly régen ingyen választottak meg egy szegény
székely legényt. Akkor erre nem gondolok, nekem most csak egy a
gondolatom: honatya akarok lenni. Székelyországot tündérországgá fogom
varázsolni, csak egyszer ott legyek, ott! Nincs más programmom. Apponyi
Albert emberi és politikai ideálom, de amikor puhatolódzni hazamegyek,
egy-két ember kivételével az intelligencia elszörnyüködik e név
hallatára. Az egész Székelyföldön alig van két-három kerülete a
mérsékelt ellenzéknek, s bár „mérsékelt“, mégis ez ellen folytat
irtóharcot a „generális“, nem a szélsőbal ellen. Csak a mérsékelt
ellenzék veszedelmes ellenfél, veszedelmes, mert ez is 67-es alapon áll.
A nép körében nem tud gyökerei verni, egy az, mert nehéz megértetni, mi
a különbség egy alapon álló két párt között; más az, hogy Apponyi
keztyüs kézzel dolgozik: hiába bizonygatja Grünwald Béla, hogy keztyüs
kézzel csatát nyerni nem lehet. De a generális mégis a mérsékelt
ellenzéket irtatja tüzzel-vassal, a szélsőbalt alig bántja, hisz ennek
programmja, mig Ferenc József él, kormányképtelen…

Kiegyezem hiveimmel: szabadelvü programmal lépek föl, de minden
községben hangsulyozom, hogy – kikötéssel. Meggyőződésem ellen nem
szavazok, ha megválasztanak. Hogy megválasztanak-e? A többség – „több,
mint bizonyos“. „Mindössze 3000 forint“ az alkotmányos költség.
Csudálatosképpen, majd minden jelöltet ezzel a summával biztatják a
kortesei: csak 3000 forint, csak… A Székely Tündérország szétosztását
mosolyogva fujják le. Első pillanatban látják, hogy naiv ember került a
karmaik közé – s jól látják. Általában, az intelligenciának, ha romlott
is a lelke, a szeme igen jó. Az ellenjelölt szélsőbali, maga is székely
fiu, piros pozsgás arcu, megtermett legény, különösen a fejérnépek
körében igen népszerü. Az asszonyokat táncoltatja, a maszatos
gyermekeket tisztára csókolja – erre is, arra is képtelen vagyok. De
mellettem a hivatalos hatalom. A főszolgabiró, rettegett, gyülölt ember:
oldalán járom be a kerületet. Ugy érzem, hogy szégyenpadon ülök
reggeltől estelig. Alig járunk be két-három falut, a három ezer forint
ugy eltünik, mintha föld nyelte volna el. Senki sem kérdi: akarom-e,
nem-e, minden falu kocsmája az enyém, ott szabadon ehetnek, ihatnak az
emberek: választó, nem választó, mindegy. Kinek jutott eszébe, kinek
nem, valakinek eszébe jutott, hogy de szép volna, ha a székely falukban
is zenekarok alakulnának a nép fiaiból. Nosza, mint a ragadós betegség,
terjed faluról-falura a rezesbanda nyavalyája: minden faluban éktelen,
össze-vissza játszó rezes bandák fogadnak, két hétig éjjel-nappal nem
fogyok ki a müélvezetből – ezek majd mind beadják a számlát a választás
előtt és – után. Félénken célozgatok szegénységemre, de a kortesek
szemem közé nevetnek.

– Ugyan, ugyan, lájbizsebből is kifizeti az apósa ezt a kicsi költséget!

Az apósom, aki a Duna hullámsirjába temetkezett a – szegénység szégyene
elől!

– Sohasem, volt ugy, hogy valahogy ne lett volna, próbálom megnyugtatni
magamat. Voltaképpen azt kellett volna mondanom: Szégyen a futás, de
hasznos, ám szégyellek megfutni s ha már benne vagyok, végig harcolom a
szégyenletes harcot. Ime, búsultam népem romlásán, s magam is a rontók
közé állok. „De ha _itt_ kell kezdenem, hogy majd üdvén, javán
munkálhassak?“

Benézek a megye székvárosába: nevemet hirdető plakátok a falakon. Ki
rendelte? Tudom is én. Nem is kérdezem. A város urai ebédet adnak
tiszteletemre, holott nem vagyok a jelőltjük. Pohárköszöntő után
pohárköszöntő, mind engem magasztal. Könnyekig meg vagyok hatva,
búcsuzáskor a cigánynak egy marék bankót dobok – a választás után
átadott számlában ez az ebéd is ott ragyog.

Dombháza is a kerületemhez tartozik, ama Dombháza, ahol éppen tiz
esztendeje „kicsi legátus“ valék. Áll még János ur háza, most már
nagyságos ur, nem tekintetes, mert három esztendeig ő is hüségesen
szavazott az országházában. Huszezer forint volt a mandátuma. Még áll, a
ház, még él egyik öreg kisasszony, de már nem kérdi: wie viel Uhr ist
es? – holott most már csakugyan nem lát a faliórára fel. Igen kedvesen
fogad, aszott kezét nem kapja el kézcsókom elől. És áll a pálinka-masina
is, sőt dupla erővel dolgozik, mert minden reggel hordják a választóim a
szeszt: minden választó egy kupát. Senki sem kéri hozzájárulásomat: a
választás után megkapom a számlát. De már ez sem segit János uron, még
egy-két esztendő s a postán találkozom vele: ceruza a füle tövén.
Kicsiny kis hivatal: im ez a jutalom, hogy három esztendeig igennel
szavazott.

Szegény édesanyám éjjel-nappal süti a kenyeret, szekérszámra hordják be
a választás székhelyére: – Istenem, istenem, sóhajtoz az öregasszony –
elevenen megnyuzzák a fiamat!

A nép, az Istenadta nép, két álló hétig nem dolgozik, eszik, iszik,
fejenkint 5 pengő forintot kap, – nem is volna sok, hisz ötszáz szavazat
már nagy többséget jelent. A nagy summák láthatatlan kezeken tünnek el.
„Romlott intelligencia, tudatlan nép!“… S im, enyém a többség: markos
legények vállukra emelve hordoznak meg a szolgabiró udvarán, végre
letesznek s – tartják markukat. Ketten vittek, s tizen is jelentkeznek:
– én is vittem, én is! Jaj de szivembe nyilallik vérem elfajulása! De
ugy kell nekem, minek akartam a hon atyja lenni.

Este vacsora. Szemem-szájam eláll: templomnál tágasabb deszkaépületbe
vezetnek, végtelen hosszu asztalok, három-négy sorban férfiak, nők,
gyermekek az asztal körül, a földön: ezek mind az én zsebemre
vacsoráznak. Ki épittette ezt a szörnyü nagy alkotmányt? Csupa uj
deszka. Nem tudom, de én fogom fizetni. Ki rendelte a vége-hossza-nincs
vacsorát? Nem tudom, de én fogom fizetni. Hány székely Tündérországot
kell majd irnom, hogy csak ezt az éktelen alkotmányt s ezt a vacsorát
kifizessem?

…Fő, hogy a szabadelvü-párt óriási diadalt arat Háromszék vármegyében.
Mind a hét kerület szabadelvüpárti képviselőt küld az országházába.
Köztük van Mikszáth, a „nagy palóc“, Beksics Gusztáv, aki a Nemzet-ben
és a Neues Pester Journal-ban hirdeti a szabadelvü-párt örökéletét. Aki
egyszer a Kammon-kávéházban zajos derültség közt fogadkozott, hogy egy
éven belül megsemmisiti a dzsentrit a – Neues Pester Journal-ban. Akit
én a Budapesti Hirlap-ban igy jellemeztem: futva ir és irva fut. És a
hetek közt van egy már ismerős nevü pesti ügyvéd is, a félrecsapott
képü, igen jámbor Neumann Ármin, akit Komócsy József, a lirai költő
kisér le – Bereckre, ágyuöntő Gábor Áron szülőfalujába. Mindössze
százhusz választója van Berecknek: ebből hetvenet Neumann Ármin megvesz
szabott áron – máig is rejtély előttem, mi szüksége volt Komócsyra.

Mikszáth és Beksics alkotmányos költségeit a pártkassza fizeti, a
Neumann Árminét valószinüleg – Komócsy. Az enyémet a „döglesztő“ fizeti:
erre a névre kereszteli el a 12 százalékra dolgozó takarékpénztárakat
romlásnak indult népem keserü humora. Idáig három esztendős volt az
országgyülési ciklus, mostantól, 1887-től kezdve öt esztendős. Még
napidijat fizetnek a honatyának: 5 forint 25 krajcár a napidij. Amely
hónapban nincs országgyülés, nincs napidij. Öt esztendő napidija sem
elég, hogy az alkotmányos költség megtérüljön: kerek tizenötezer pengő
forint ez – egy krajcárral sem kevesebb. A választási harc izzó
napjaiban egyik kortes felszalad Pestre, s kikönyörög a pártkasszából
3000 forintot. Mire költik, hová költik, nem tudom, de világosság gyul
agyamban: imé, hát ez az a bizonyos _csak_ 3000 forint!

A legképtelenebb számlákat szónélkül fizetem, mert, öreg szüléimről,
testvéreimről nem beszélve, minden faluban van vérbeli atyámfia; nem
szabad engednem, hogy utána kiabálják szüleimnek: szép fiatok van! A
testvéreimnek: szép testvéretek van! Az atyámfiainak: szép atyátokfia
van! Nekem e földben a gyökerem, nem téphetem ki, nem bucsuzhatom el
sohaviszontnemlátásra, mint messziről jött honatya-társaim, akik ma itt,
holnap ott vesznek meg egy kerületet. S mert a számolás volt mindég
leggyengébb oldalam, „pontosan“ kiszámitom, hogy öt esztendő alatt
„ledöglesztem“ a 12 ezer pengő forintot a napidijakból. A „véremből való
vér, a csontomból való csont, a husomból való hus“ véreim hadd
maradjanak abban a boldog hitben, hogy ezt a kis költséget lájbija
zsebéből fizeti ki az apósom, nekem pedig maradjon meg a büszke tudat:
önzetlenül szolgálom a hazát.

*

Zsong az óriás méhkas, a szabadelvü párt klubjának nagyterme: egymás
hegyén-hátán a kopaszodó, az egészen kopasz s a gondosan fésült fejü
honatyák. Feltünik a sok gyerekember: 24-től 30 évesig husz-harminc
főnyi csapat. Az öregek örvendeznek: ime, fiatalodik a szabadelvüpárt,
holott voltaképpen – öregedik. Nem látják (vagy nem akarják látni?),
hogy száz meg száz öreg hazafi vérzett el az idők során. Hogy még az
unokák unokái is siratni fogják ősük honatyaságát. Öt gyermek-képviselő
összeverődik, köztük vagyok én is, velünk egy idősebb: lessük a
pillanatot, amikor a generális körül egy kissé tisztul a tér. Sokáig
lessük a nagy pillanatot, végre a generális szine előtt állunk. Vezetőnk
sorra mondja a nevünket, a generális csontos, hideg kezével alig érinti
meg a miénket. Várjuk a szavát. Egy jó szót, egy meleg szót. Egy
pillanatig hallgat, elnéz a fejünk fölött s fanyar mosollyal mondja: –
_No, majd megismerkedünk a szavazásnál!_ Ezt mondja, szórul-szóra ezt.
Sem többet, sem kevesebbet. Öten vagyunk, mindeniknek jut – egy szó.
Azzal tovább megy, ingadozón járó, sovány alakja eltünik a sokadalomban,
mi meg állunk, elképedten, mint megannyi sóbálvány.

– Ugy kell neked, – gondolom magamban, minek jöttél ide. Ég az arcom,
szégyen és harag égeti. – Jó. Hiszen majd megismerkedünk a szavazásnál!

A szabadelvü párt erdő, félelmetes erdő: nem fér el a régi helyén, az
ellenzéki oldalt két sorral keriti be. A mérsékelt ellenzék egy maroknyi
csapat. Válogatott csapat, de maroknyi. Vezérnek is beillő adjutánsok a
„vezér“ körül: Horánszky Nándor, Beöthy Ákos, Grünwald Béla, Hódossy
Imre, Károlyi Sándor. Már nincs köztük Szilágyi Dezső, amott sincs, a
rengeteg erdőben. Fel-felkapja hatalmas fejét, gunyos mosolyt villant
jobbra, balra, mintha keresné: hol a vitéz, ki vele vini kész.

Andrássy Gyula és Tisza István a legfiatalabb honatyák. Ők a Ház –
Herbertjei. Ők a legfiatalabbak, de már öreg politikusok – annak
nevelődtek. Nem is vállalják a korjegyzőséget – Isten őrizz, még kisülne
róluk, hogy – fiatalok. De én boldogan vállalom, mert én több vagyok a
fiatalnál: gyermek. Áhitattal lépem át az országházának küszöbét, mint a
hivő a templomét. Jól esik hallanom a Házon áthullámzó morajt: be szép
fiuk! Hogyne volnának szépek: mi szebb az ifjuságnál? De gyorsan
elmulnak a mézes hetek, kezdődik a viadal. Rövid viadal, hosszu viadal:
Apponyi után mindig Tisza következik. Övé az utolsó szó. Aztán –
szavazunk. Az erdő, a félelmetes erdő feláll, vagy tán nem is erdő,
megáradt folyam ez s ennek a folyamnak én is egy csöppje vagyok.
Szeretne föld alá tünni a vizcsepp. Szeretne elpárologni, de nem lehet.
Le kell szolgálnom a – háromezer forintot. Mint szegény Reviczky, én is
„számlálgatom, találgatom, hogy hány napom van hátra még?“ Tizenötezer
forintból háromezer esik egy esztendőre, egy-két hónappal talán meg is
pótolom, aztán – Isten veled, erdő! A félelmetes erdőben „kopók“
szimatolnak, lesik, számon tartják, ki szavaz, ki nem. Sok szavazásról
lekésem, mert csakhogy föld alá nem sülyedek szégyelletemben,
valahányszor Apponyi ellen szavazok. Meddig, ó, meddig? Sorra kerül a
költségvetés, költségvetés során a közoktatásügyi tárca. Az ország
mostohagyermeke. Mindenre van pénz, csak a közoktatásra nincs. Itt az
ideje, hogy elmondjam szüzbeszédemet. Apponyi példáját követem: ő a
zeneakadémiának szenteli első szavát, én az – ifjusági irodalomnak. A
költségvetésben nyoma sincs az ifjusági irodalomnak, hogyan is volna,
amikor magyar ifjusági irodalom még nincs is. De éppen mert nincs, –
szeretném, ha lenne. Egy csomó képeskönyvet viszek be a Házba. Csupa
idegenből szállitott, rossz szines képek, együgyü versikék alatta –
vajjon ki plántálta át magyar földbe ezeket? A honatyák csudálkozva
néznek rám: mit akar ez a fiu? Legjobban csudálkozik az agg Trefort, a
közoktatás ügyének minisztere, mindegyre idegesen fordul hátra az
államtitkárához, a még fiatal Berzeviczy Alberthez. Szinte hallom, mit
kérd tőle: mit akar ez az ember? Hiszen ez nem tartozik a tárcám
keretébe. Én meg szép csendesen beszélgetek az ifjusági irodalomról,
amely nincs, s biztatom a kormányt, áldozzon erre is valamit, hogy –
legyen. Tüzzön ki jutalmat, buzditsa irodalmunk jeleseit: szálljanak le
a gyermekek közé. Idegen lelkü, rossz magyarságu könyvek ne rontsák a
magyar gyermek – magyarságát. Szemelvényeket olvasok fel, hadd lássák,
mivel butitják a magyar gyermeket. A tisztelt képviselő urak gyermekeit
is. A t. Ház hangosan derül s mert egyik könyv szerzőjéül Kálmán bácsi
van megnevezve, százan is kiáltják egyszerre: Bizonyosan Mikszáth
Kálmán? Ugy-e, te irtad? Szóval: mulat a tisztelt Ház. A kuruc Thaly
Kálmán személyes sértésnek veszi, amikor arról beszélek, hogy a magyar
tudós akadémia is tehetne valamit az ifjusági irodalomért. Haragosan
kiált közbe: Ez nem tartozik az Akadémiára!

– Ha a francia akadémia leereszkedhetik az ifjusághoz, a magyarnak sem
válnék szégyenére az, – felelek a tüzes kurucnak.

Summa summárum: a szüzbeszédet hagyományos türelemmel hallgatták végig,
de a hatás láthatóan vegyes. A szabadelvüpárt egyik főembere külön fog a
folyosón, figyelmeztet, hogy beszédem nem volt – szabadelvü beszéd. Amit
én akarok: az irodalomnak állami gyámság alá helyezése. Nem vetted
észre, hogy a beszéded csak a mérsékelt ellenzéknek tetszett? Magyarázni
próbálom, hogy a segitség még nem gyámkodás, de hiába, a főember
megmarad amellett, hogy nekik, szabadelvüeknek, a beszéd nem tetszett…

Az egész Házban egyetlen képviselő gratulált őszintén és melegen:
Grünwald Béla, aki – agglegény. Különösen a beszéd szép tiszta
magyarságát dicsérte meg. A szabadelvüpárti főembernek igaza lett volna?
Lám, csakugyan, egy ember gratulál melegen s mérsékelt ellenzéki az is.
Mondom Grünwaldnak, hogy mint vélekedett beszédemről a fő szabadelvü.

– Ismerem a szabadelvüségüket, – legyintett Grünwald. – Voltam köztük
egy kevés ideig. Tőlük jöttem át Apponyihoz. No, majd te is átjösz
hamarosan, – s mélyen a szemembe nézett.

Grünwald Béla volt, aki elsőnek látta meg Visy Imre szemében a
haláljegyet, ő látta meg elsőnek gondosan őrzött titkomat. De már azt ő
is aligha látta meg, hogy tiz esztendő mulva a szabadelvüpárt
kultuszminisztere, Wlassics Gyula, teremti meg a Népiskolai Ifjusági
Könyvtárakat Intéző Bizottságot, melynek feladata: kirostálni az
ifjusági irodalomból az ocsut, jegyzékbe venni a jót, a gyermek kezébe
valót. Ma minden állami népiskolának válogatott ifjusági könyvtára van,
sőt a felekezeti iskolák legtöbbjének is. Látszólag állami gyámkodás alá
kerül az ifjusági irodalom, de igazán csak látszólag. Ám abban, hogy van
tisztességes ifjusági irodalmunk, sem államnak, sem Akadémiának semmi
része nincs. A könyvkiadóké az érdem, akik egyszerre csak felébredtek,
az idegen szemetet lassanként kidobálták, magyar irókkal irattak könyvet
a magyar gyermeknek.

*

Gyenge szellők fujdogálnak sokáig a t. Házban, mignem egyszerre csak
megzendül az ég, kitör a vihar, tombol benn is, künn is, szakadatlan
tombol. Sándor-utcában, Muzeum-kertben nap-nap után viharzik a népharag,
zug az abcug Tisza felé, Fejérváry felé, a főbb mamelukok felé, néha az
országházába is behömpölyög a tömeg. Ezuttal a tömeg nem a népalja, nem
a csőcselék, de maga az ifjuság.

Mi történt? Nem történt egyéb: a kormány napirendre tüzött egy
törvényjavaslatot, amely nem kiván kevesebbet: tiz esztendőről tiz
esztendőre szavazza meg az ujoncot a – királynak: ez a hirhedett 14-ik
szakasz. S nem kiván kevesebbet: a magyar önkéntes németül állja ki a
tiszti vizsgát s ha elbukik, még egy évig katonáskodik – ez a hirhedett
25-ik szakasz. Mind a kettő, mint „hirhedett“ megy be a köztudatba, e
két szakasz körül tombol a vihar, benn a Házban, künn az uccán,
népgyüléseken, sőt – ki hinné? – a szabadelvü klub termeiben is.
Nyilvánvaló, hogy a 14-ik szakasz durván ki akarja csavarni a nemzet
kezéből a legerősebb fegyvert, az ujoncmegadás vagy meg nem adás jogát;
a 25-ik szakasz meg egyenes hadüzenet a magyar szónak, a magyar
gondolatnak, a nemzeti nevelésnek. A mindent hüségesen megszavazó párt –
felhördül, a vezérkar egy-két tagja nem titkolja aggodalmait, sőt
lázadásnak minősithető hangon támadja mindkét szakaszt. Vérszemet kap a
legénység is, tüzesen támadja a hirhedett szakaszokat ez is, az is. Itt
az idő, most vagy soha! – gondolok nagyot és merészet, – székely
huszárosan sarabolom-darabolom a 25-ik szakaszt: ebben látom a
legnagyobb veszedelmet, nem a 14-edikben. Emezt egy másik parlament még
jóváteheti, de ötven esztendő sem teszi jóvá, ha nemzeti irányban
megindult nevelési politikánk hirtelen visszakanyarodik. Ha az a sok
ezer szülő, aki csak mostanában nyitott ablakot a magyar levegőnek, a
magyar szónak – egyszerre csak azt látja, hogy nem a magyar, de a német
nyelv a fontos. S ugyan hol tanul meg a falusi diák németül beszélni,
németül gondolkozni? És érdeke-e a hadseregnek, hogy a magyar fiu
németül bemagolja a katonai tudományokat? Nem inkább az-e az érdeke,
hogy anyanyelvén tanulja s igy meg is értse? Ime, a szegény szülő fia el
fog bukni a tiszti vizsgán, csak az boldogul, akit nyelvmesterek
kisérnek bölcsőtől a sirig…

Hihetetlen ellenérveket vonultat fel Fejérváry generális, a honvédelem
minisztere. Többek közt: a katonai tudomány tele müszavakkal, melyeket
megmagyarositani nem lehet. Az egységes hadvezetés, az egységes
vezényszó fontossága a legkomolyabb ellenérve – mely csufosan
megdöntötte ezt is a világháboru! A nevetségig makacsul kapaszkodik a
császár hü generálisa a németből forditott javaslat minden szavához,
betüjéhez. Hitvány magyar nyelv a törvényjavaslat nyelve, magyartalan
szolgai forditása az osztráknak, s amikor azt javaslom, hogy ha már
nincs magyar lelke a törvényjavaslatnak, legalább a nyelve legyen az –
mereven elutasit javaslataimmal. _Belső rendet_ akarok az idegenül
hangzó _belrend_ helyett, – vissza vele! Sőt akad egy hüséges mameluk,
aki segitségére siet Fejérvárynak, s bizonygatja, hogy a belrend nem
egyhangu, mert a rend-ben az e közép e, tehát igy kell mondani: belrend.
Be kell látnom, hogy itt „fel kell hagyni minden reménnyel“.

Vége-hossza nincs a tüntetéseknek, verekedéseknek kávéházakban, uccákon,
tereken; már nem elég a rendőrség, a katonaság is kivonul: magyar
katonák a magyar ifjuság ellen. Benn a t. Házban csaknem mindennap
éktelen lárma, össze-visszakavarodás, állandóan hajszál uszkál a
levegőben, az a bizonyos hajszál, mely ha elszakad, egymás képire
másznak a hon atyjai. Heteken, hónapokon át szótlanul nézem a vihart,
bár majd szétvet az idegesség. Fel is tünik ez Kenedy Gézának, aki mint
szerkesztő az ujságok karzatáról figyeli a magyar história e viharos
fejezetét. Csudálkozik a higgadtságomon. Hónapok óta figyel s még
egyszer sem hallott közbekiabálni.

Ha tudná, hogy mi forr belül!

Külön-külön fognak az alvezérek, kapacitálnak, hogy szavazzam meg
általánosságban a törvényjavaslatot, sőt kilátásba helyezik, hogy a
részletes vitánál a párt elfogadja stiláris módositásaimat. Megköszönöm
a jóakaratot és sajnálattal jelentem ki, hogy nem szavazom meg a
javaslatot s nem óhajtom megmagyarítni a javaslat – szavait. Látom az
arcukon, hogy nem hiszik ezt. Mosolyogva válunk el: meg fogod szavazni.
Sőt az öreg Podmaniczky nemcsak mosolyog, legyint is. Azt jelenti ez a
legyintés: láttam én már hozzád hasonlatos mamelukot, nem egyet.
Kellemetlenkedtek egy kicsit, végül aztán hüségesen leszavaztak.

Nem egyedül vagyok ellenzékieskedő mameluk, vagyunk vagy negyvenen, akik
aláirtak egy nyilatkozatot, mely szerint a 14-ik és 25-ik szakaszt nem
szavazzuk meg. Ha emlékezetem nem csal, már ki is van tüzve a nap,
amikor a pártnak bejelentjük elhatározásunkat – és kilépünk. De a vihar
szörnyü hirtelen némul el – gyászfeketébe öltözik Budapest: Meghalt
Rudolf királyfi! A magyar királyfi. A magyarság szemefénye, büszkesége:
az első Habsburg, akitől a magyar világ feltámadását várja a magyar. A
t. Ház néma, mint a temető. Az ucca is. Mindenki gyászol.

És ime, a temetés után ajándékot hoz a szabadelvü-pártnak Tisza Kálmán.
Ünnepi csendben jelenti be a miniszterelnök, hogy bár „szent
meggyőződése“: nincs a 14-ik szakaszban alkotmányjogi sérelem,
visszavonja a szakaszt (általános megkönnyebbülés) – de – – (vajjon mi
fog következni a de után?), de azzal a kikötéssel, hogy a párt
változatlanul szavazza meg a 25-ik szakaszt. Nagy a lelkesedés. Hozzám
szalad Rohonczy Gedeon, az egyik összeesküvő, kérdi: megszavazom-e a
25-ik szakaszt?

– Nem.

– Az Andrássy-fiuk is megszavazzák, mind megszavazzuk, – mondja
Rohonczy. – Hiszen a 14-ikben volt a legnagyobb sérelem…

– Én meg a 25-ikben látom a legnagyobbat.

Nem értik a makacskodásomat, hogyan is értenék azok, akiket
nyelvmesterek kisérnek a bölcsőtől a sirig. De mások sem értik, vagy
sértő módon értik, ha nem mondják is: bizonyosan akarok valamit.
Megszokták, hogy minden kuruckodásnak – labancság a vége. Már azzal is
kapacitálnak, hogy ugyis csak a zsidólegényeket buktatják meg a
tisztivizsgán… (Mit is mondott Grünwald Béla? „Ismerem a
szabadelvüségüket. Voltam köztük egy kevés ideig.“)

– A zsidólegények, – mondom én, – mind tudnak németül. Őket legfennebb
az orruk miatt buktatják meg. De megbuktatják a parasztfiukat is, azok
két esztendőt fognak elveszteni az életükből, mert nem tudnak parlirozni
németül.

Most már a 25-ik szakasz körül folyik az élet-halál harc. Az ellenzék
vezérei összes közlegényeiket felvonultatják. A leggyengébb, a
legüresebb szónok is sürün aratja a tapsokat. Ujat már nem igen
mondhatnak, hisz mindent elmondtak, ami elmondható volt, a fő- és az
alvezérek. De az üres szalmacséplésnek is sürü taps a jutalma, – a
mameluktábor meg hallgat, folyton csak a „generális“ beszél, – unalomig
ismételve, hogy: „szent meggyőződésem“ stb. stb. A hosszu,
kétségbeejtően hosszu vita során alig szólal meg egy-két mameluk. A
generális leszoktatta mamelukjait a szónoklásról, évek óta mindig ő
beszél, övé az utolsó szó, a mamelukok szerepe a szavazás. A legnagyobb
beszédet a fia mondja: nagyszabásu, nagy tanulmányra valló beszéd, de
Szilágyi Dezső az ellenzék kárörvendő ujjongása közt szedi szét a
beszédet. Mondhatnám: kiteriti az ifju hőst. De én nem tudok ujjongani:
az ifju hős felé hajlik szimpátiám, s nem a félelmes hős felé, aki
diadalmasan néz körül, miután a viaskodásban még gyakorlatlan ellenfelét
oly kegyetlenül szétmarcangolá. Százszor meg százszor dobják az apa felé
a legsulyosabb szavakat a fiu füle hallatára, s én nem az apát sajnálom,
de a fiát. Világos, hogy nem vagyok politikus s nem is leszek az soha.
Lám, a fiu apja fia, ő vérbeli politikus, egy izma sem rándul meg,
némán, hidegen hagyja elrepülni a sértő, az ocsmány szavak fekete
madarait. Könnyü megjósolni, hogy ő a közel jövő embere.

Vége felé jár a vita, már kész is a beszédem: tüzes kirohanás a 25.
szakasz ellen. Hetekig tünődöm: elmondjam-e? Itt volna a feltünés
kedvező alkalma: mely könnyen tudnám a népszerüséget megszerezni!
Kedvező alkalom… Népszerüség… Harcba keveredem a jóizléssel – a beszédet
bedobom az asztalfiába: nyugodjék békével. Világosan látom, hogy sürü
tapsokat aratnék, de éppen e sürü tapsok riasztanak vissza. Urrá lesz
bennem a félelem, hogy feltünési viszketeget lát cselekedetemben minden
komoly ember, semmi egyebet. Azzal nyugtatom meg magamat, hogy nemsokára
jön a kultuszvita, annak során mondom el az el nem mondott beszédből
azt, ami a nemzeti irányu nevelésről és sok minden egyébről bennem
rekedt. Egyelőre legyen elég ennyi: Nem szavazom meg a 25-ik szakaszt.
Isten segedelmével magyar iró szeretnék lenni, nekem ezt nem szabad
megszavaznom. Ám szavazza meg Jókai, Mikszáth – intézzék el ezt a maguk
lelkiismeretével. Fáj látnom, hallanom, hogy Jókai mint humorizálja el a
magyar szót, a magyar gondolatot; mint mulattatja a mameluktábort,
ahelyett, hogy ülne az iróasztalánál s gyöngyszem-betüivel irná,
irogatná regényeit. Fáj látnom, hogy a nagy palóc az ő nagy talentumát
léha mamelukok mulattatására pazarolja; hogy a véresen komoly ügyet
Karcolataiban ő is elhumorizálja, miként a magyar irók fejedelme. Szóval
az egyik, tollal a másik. Az aradi nők megesküsznek, hogy Jókait és
Mikszáthot nem olvassák többet… De nem sokáig tart a fogadalom – magyar
szalmaláng ez. S ez esetben jó, hogy szalmaláng. Mit is mondott
Széchenyi? „Oly kevés a magyar ember, hogy még az apagyilkosnak is meg
kell bocsátani.“ Hát még a magyar iró mely kevés!

Mindössze négyen vagyunk a szabadelvü erdőben, akik utolsó napig állják
a szavukat, hogy a hirhedett szakaszt meg nem szavazzák. Két székely
mameluk (Mikó Árpád az egyik), aztán a szelidképü Jónás Ödön (müegyetemi
tanár is egy személyben) s végezetül aranyszáju Hock János. Azért
végezetül, mert végső pillanatban mégis – megszavazza. A párt azzal
jutalmazza aranyszáju Hock Jánost, hogy – kidobja. Minket, a
nemszavazókat nem bánt, csak görbe szemmel néz ránk, gyanakodva kiséri
lépteinket, mindig, „nem mint az árny az utazót, csak jó időben“.

Hock János volt a leglármásabb, fölemelt kézzel esküdözött, hogy ha
akasztófa alá állitják, akkor sem szavazza meg a „hirhedett“ szakaszt.
Sőt akkor sem, ha püspöki süveget nyomnak a fejébe. Sem akasztófával nem
fenyegették, sem püspöksüveggel nem kecsegtették – mégis megszavazta. De
jönnek a választói, leleplezik aranyszáju követüket. Ráolvassák, hogy a
követ ur biztatta fel őket: irjanak hozzá levelet, tiltsák meg neki a
„nemzetellenes“ törvényjavaslat megszavazását, s ime, mégis megszavazta!
A mameluktábor szörnyen felháborodik, csufosan kidobja kebeléből, s tán
mondanom se kell, hogy nem dobtak utána – püspöki süveget.

*

Csudálatos nagy közönsége van a kultuszvitának. Szinte telt ház. Még
mindig forró a levegő. Csáky Albin gróf a kultuszminiszter. Alig lett
miniszter, kiadja a német nyelv alaposabb tanitását követelő rendeletét.
Mint olyan ember, akinek sohasem okozott gondot: vajjon hány forint egy
pár csizma, szentül hiszi és vallja is, hogy a néptanitó munkájának
méltó bére esztendőre a 300 pengőforint. Ott ülök, üldögélek a
szabadelvüpárt szélső szárnyán, a mérsékelt ellenzéki padok közvetlen
közelében. Ma kerül rám a sor. Az egész Házban csak körülöttem van
tátongó üresség. Egy jó emberem hozzám szalad, sug valamit a fülembe.
Azt sugja: vigyázz, mert a párt erősen gyanakodik reád. Ezt sugván, a
bélpoklostól elszalad. A párt legjámborabb tagja, Földváry Miklós, a
hires pestmegyei alispán fia, mit sem sejtve, jön hozzám. Megszán a jó
fiu, leül mellém – hangulatcsináló publikumnak. Becsületesen
figyelmeztettem, hogy ne maradjon mellettem, de a jó fiu nem fogad szót:
ha már leült mellém, ott marad.

A közoktatás ügye nem pártkérdés, a szó igaz értelmében nemzeti ügy: ez
a hitem, s e hitben mondok kemény kritikát a közoktatás siralmas
állapotáról. Haragos zugás kiséri szavaimat véges-végig a szabadelvü
erdő felől, annál lelkesebben tüntet mellettem az ellenzék. Az
államtitkár, Berzeviczy Albert, felel a beszédemre – „félremagyarázott
szavaim helyreigazitása meg személyes kérdés“ cimén kérek szót, az
elnök, remegő hangu öreg Péchy Tamás megadja az engedelmet, de zug a
szabadelvü erdő: Eláll! Eláll! Nagynehezen jutok szóhoz, próbálom
tulkiáltani az erdőzugást – hajh, de ez nem az az erdő, amelyről Kriza
János igy dalolt: „Zöld erdő zugásán, vadgalamb szólásán nevelt fel jó
apám“… Az elnök, szegény öreg ember, akit gyengesége mián a véderővita
viharos napjain nem egyszer fenyegetett meg a szabadelvü erdő –
kétségbeesetten rázza a csengőt: a vihar nem ül el, én sem ülök le.

– Itt állok, másként nem tehetek, – gondolom magamban, – itt állok
reggelig is, de a jussomat nem hagyom.

Végre is szóhoz jutok, de minden mondat ujabb vihar, zug az erdő
szakadatlan: Eláll! Eláll! Integetnek a gyámoltalan öreg embernek: vonja
meg a szót. De a gyámoltalan öreg ember már se lát, se hall, ő csak
rázza a csengőt, közbe-közbe könyörög, oly szivrehatóan könyörgi:
Csendességet kérek, tisztelt képviselő urak! – még a kő is meglágyulna,
ha hallaná. Végre is fölkel székéből a „generális“, imbolygó járásával
az elnöki székhez imbolyog, valamit szól a gyámoltalan öregnek, aztán
visszaül a székébe. És a gyámoltalan öreg összeszedi minden erejét, a
szabadelvü erdő elnémul a csengetésre; a generális parancsára szól most
a csengő.

– A képviselő urtól megvonom a szót! – sir a gyámoltalan öreg ember
hangja, – én meg leülök engedelmesen.

Vége a komédiának, – a függöny legördül. Még egy rövid levél a
szabadelvüpárt elnökéhez: a párt is örül, hogy megszabadult tőlem, én is
örülök a szabadulásnak. – „Mi kéne még, ha vóna? Kell egy pipadohány?“

*

Magányosan, legszebb férfikorát élő ember Apponyi. A lakása oly
egyszerü, mint ő maga. Sohasem látod kocsin, gyalog megy az ország
házába, gyalog az Isten házába. Vallásos lelkü ember: minden reggel
átlépi a szent küszöböt s leborul Isten előtt. Képmutatónak vélik, akik
nem ismerik; annak rágalmazzák sokan, akik tudva-tudják, hogy a szavuk –
rágalom. „A kalksburgi jezsuita-kollégiumban nevelődött – kell-e ennél
többet mondani?“

Uton-utfélen rám támadnak: hogy lehet a nagy jezsuita hive református,
szabadelvü ember? Reakciós, jezsuita, csuhás barát. Nem látják, mert nem
akarják látni, hogy a szabadelvüpárt szabadelvüsége, mely szörnyü
romlása lett a magyarság erkölcseinek. Az Istenhivés, a vallásosság:
képmutatás. A tiszta kezü, tiszta lelkü embert lemosolyogják.

Engem is lemosolyognak, szánakoznak rajtam. A Borsszem Jankó
vándorlegényként állit a mérsékelt ellenzék klubja elé; a Ház kapuja
fölött ez a felirás: Lasciate ogni speranza. Jómagyarán: Aki belép ezen
a kapun, elveszett ember. Még világosabban: Ostoba gyerek, aki a „husos
fazék“ mellől az üres fazékhoz pártol át. Belép egy pártba, mely soha,
de soha hatalomra nem jut. Maga Apponyi is szinte hitetlenül néz rám:

– Hát _csakugyan_ belépsz az én pártomba?

– Csakugyan. Be.

Tisza Kálmán ezzel fogadott: No, majd megismerkedünk a szavazásnál.

Apponyi Albert ezzel fogadott: Hát csakugyan belépsz a pártomba?

Jellemezhetném-e jobban ezt a két embert, ha külön-külön könyvet
szentelnék is nekik?

*

A véderővita viharától recseg-ropog a bársonyszék a mindenható generális
alatt. Még nem egészén bukott ember, de a napjai megvannak számlálva
már. A véderővita rázza fel az alkotmányos éra óta először az
elszenderült nemzetet, ébreszti fel a szunnyadó nemzeti öntudatot. Uj
korszaka kezdődik a magyar politikának, Isten tudja, hányadszor a nemzet
történetében: az ébredés kora. A szabadelvüpárt görcsösen ragaszkodik a
hatalomhoz, de igazi hatalmát elveszti a vezérrel együtt: tizenötévi
uralkodás után Tisza megbukik s helyébe egy szintelen grófot állit a
király: Szapáry Gyula ez.

Még Tisza uralkodásának alkonyán az egyházpolitika kérdései
nyugtalanitják a lelkeket. A közoktatásügyi költségvetések során a
közoktatásról alig esik szó. Jónás nyeli el a cethalat, nem a cethal
Jónást – mondja Grünwald. A szabadelvünek nevezett párté a szégyen, hogy
nem ő üti meg az első nemesen szabadelvü hangot, hanem a „klerikális“
mérsékelt ellenzék vezére: Apponyi Albert.

A szabadelvüpártot valósággal konsternálja Apponyi beszéde, a tizperces
szünetre izgatottan tódul a folyosóra a megriadt nyáj. A generális,
szokatlanul, az ellenzéki folyosón imbolyog ki, vele tart az öreg Kemény
János. A „fejedelem“. Hallom, amint mondja kesernyésen:

– A barát levetette a csuhát!

– Nem is vette fel soha! – kiáltom feléje.

Meglepetten néznek a váratlan hang felé, aztán eltünnek a zöld függöny
mögött. S hamar eltünik a generális ama függöny mögött is, mely teljes
tizenöt esztendeig van félrehuzva szakadatlan, s amely függöny előtt
szakadatlan egy ember áll: már-már babonás hit szállja meg a lelkeket,
hogy ott fog állani halálig. Az ő keze tiszta maradt, de körötte és
mögötte, északtól délig, kelettől nyugatig a százezerfejü korrupció.
„Romlott intelligencia, tudatlan nép.“

Dadogó beszédü, gyönge fejü ember Szapáry Gyula. De ő a vezér, a
szabadelvü erdő fái most már ő körülötte hajlonganak. Szánalom látni,
mint szenvedi végig forró meleg nyárban az obstrukciót, mit az ellenzék
a közigazgatás államositása ellen indit. Még szánalmasabb látvány – nem
jól mondom: felháboritó látvány, nézni, mint üldögél egymagában a
seregevesztett generális. Néhány öreg obsitos marad hü hozzá,
egyik-másik lerokkan mellé – a többi sietve halad el mellette,
valamennyinek rettenetesen szorgos a dolga: már az illendő köszönésre is
alig van idejök. Még nem oly régen tizen is gyujtottak gyufát, ha ajka
felé vitte a szivart, s ime, mely furcsák a véletlen játékai – viszi
ajkához a szivart, szertenéz és nincs egy hive a szemhatáron, nekem jut
a szerencse: tessék, kegyelmes uram! – Köszönöm.

Öt esztendő alatt a második és utolsó szava hozzám.

*

A közigazgatási törvényjavaslat egy paragrafussá zsugorodik össze, a
király szétoszlatja a t. Házat, az ötesztendős ciklus lejárta előtt.
1892 különösen hideg telére tüzik ki a választást – szép mulatság lesz
hóban, fagyban szónokolni Isten szabad ege alatt. A mérsékelt ellenzék
fölveszi a _nemzeti párt_ nevet, Apponyi megirja a párt programmját s
engem biz meg, hogy a nép számára Szózatot irjak az ő irásmüve alapján.
Igyekszem megtalálni a hangot a nép eszéhez és szivéhez, nagy kedvvel
irom a Szózatot, de kedvetlenül készülök a harcra. Még szájamban az első
harc keserü ize. Megcsömörlöttem a politikától. Elég korán állapitom meg
magamról, hogy nem termettem politikusnak. Az az érzésem, hogy népies
szózatomnak tán veszik némi hasznát képviselőtársaim, én magam azonban
meg fogok bukni. Bár ugy lenne, kivánom szivből magamnak, de azért
belemegyek a küzdelembe, megyek a vezér után. Csodálatos, mélységes mély
hatása van rám a nagy embernek. Gyermekifju koromban Kárpáthy Zoltán,
férfikoromban ő az ideálom. Ha helytelen szándék villan meg agyamban, ő
rá gondolok s helyes utra térek. Ha meggondolatlan szó röppen ki
ajkamon, belepirulok: ilyet ő nem mondana. Ugy kisér nemes alakja
elhatározásaimban, cselekedeteimben, az emberekkel való érintkezésben,
mint ahogy felettem lebeg állandóan megdicsőült édesapám szelleme, most,
életem alkonyán is, valahányszor tollat veszek kezembe s barázda után
barázdát szántogatok a papirosmezőn.

…Kerületet cserélek Bartha Miklóssal, az én igazi kerületemben bontom ki
a zászlót. Abban, amelyhez az én kis falum is tartozik. Sok száz
Szózattal és ötezer pengő forinttal indulok a csatába. Ebből négyezer a
párté. Ha győzök, visszafizetem, ha nem győzök, soha senki nem keresi
rajtam. Nem kérnek irást a pénzről – elég az adott szó. („A székely
ember szava – kontraktus“: igy volt ez hajdanában. Vajjon igy van-e most
is?)

Negyvennégy falu a kerület, beillenék egy kis vármegyének. Kettészakitja
Réka királyné erdeje: kilenc falu az erdőn innen, a többi tul. Tulon is
tul. A kilenc falu erdőzugásos, vadgalambszólásos Erdővidék egyik
darabja – ez az én hazám. Viselete, beszéde más e népnek, mint „ahajt“
tul a Rikán. Itt az itt – itt, tul a Rikán ehejt; az _ott_ – ahajt.
Nálunk azt mondják: arra, erre; tul a Rikán: aharré, eherré. Nálunk az
_is_: es, tul a Rikán megmaradt is-nek. Nálunk nyáron vékony szőttes
nadrágban, télen szürke posztóban járnak a férfiak. Kevés már a
fehérharisnyás székely, ahajt, tul a Rikán, télen-nyáron vastag fehér
harisnyát viselnek. Emitt „szinte“ pörge kalappal köszönnek, ahajt, tul
a Rikán, széles karimáju, magas tetejüvel. A nép többsége unitárius:
talán ez az egyetlen kerület, hol többségben vannak az egy Istent hivők.
Két nagy falu jut a katolikusoknak, a többi református és luteránus. A
luteránusok szászok – ennél több idegen nincs sem a kerületben, sem a
vármegyében. De csak én mondom vármegyének – még mindig
udvarhelyszékinek vallja magát a Rikán tuli nép, erdővidékinek az én
kilenc falum.

Már van egy feltétlenül bizonyos szavazóm: az édesapám. Hetvenhét
esztendő nyomja a vállát, már kissé előrehajolva jár, de még mindig
erősebb, mint harminckétéves fia. Ő az egyetlen feltétlenül bizonyos
szavazóm s Neki mondom el rövid politikai pályám egyetlen szép beszédét.
Nem kötött formáju ugyan a beszéd, de minden szakaszának az a refrénje:
Maradjon itthon, édes jó apám! Könyörögve könyörgök: maradjon a meleg
szobában. Hiába, hiába, meggyőzni nem tudom. Istenem, Istenem, ha
egyetlen egy embert nem tudok rábirni, hogy ne szavazzon reám, hogy
birok meggyőzni ezeret: szavazzatok reám!

Esztendők óta nem járt tul a falu határán nagyapó. És szép sorjába
kitünik nannyó panaszaiból, hogy nagyapó javithatatlan ember. Nem megy
ugyan tul a falu határán, az erdőtől is elbucsuzott hosszu rimánkodásra,
de a felkelő nap a mezőn találja, megy-mendegél az eke után, s ki
hallott ilyet? Még mindig dudolgatja: Honnan jössz te oly leverten, bús
pajtás? Bevádolja nannyó nagyapót, hogy kikeletkor, amikor a hó még el
sem takarodott egészen, megszökött hazulról.

– Ó, csak nem!

– Meg, fiam, meg. Kiment a rétre, ott a patak partján füzfaágat tördelt,
azokat beleszurkálta a patak partjába, hogy ha majd megnőnek, árviz
ellen védjék a rétet. Pedig már nem is a miénk a rét, az unokánkra néz.
Igaz-e?

– Igaz, igaz, – vallja be nagyapó töredelmesen.

– Hát az igaz-e, hogy beleszédült a megáradt vizbe? Hogy csúromvizesen
szaladt haza?

– Igaz, nannyó, igaz.

De vége jó, minden jó: áldassék az Urnak szent neve, nagyapó még náthát
sem kapott, mert nannyó ágyat melegitett, teát forralt s ez reggelre
meggyógyitá.

Még áll a zöld csempés szabad tüzelő, lobognak a lángok, pattog a
szikra, enyhe meleg árad a szobában: ugy szeretnék itt maradni! A szél
meg-megrázza az ablakot, a hópelyhek őrült táncot járva kavarognak a
levegő égben, ránk sötétedik az est, nannyó meggyujtja a kis állólámpát,
megveti az ágyamat, a nagyapóét, a magáét: gyermek leszek ujra, egy
szobában hálok az öregekkel, csak éppen magaslábu s nem karikás ágyban.
Sokáig nem alszom el, a rettenetes faluzásra gondolok, az öregek sem
alszanak, bár rég elsuttogták az estéli imádságot: Én Uram s én Istenem,
őrizz meg tüztől, viztől, gonosz ember szándékától. Mind a hárman
szinleljük az alvást. De én ébren is nyugtalanul hánykolódom, a takaró
félig a földre csuszik. Nem törődöm vele, behunyom a szememet s tovább
üzöm-füzöm a téli faluzás keserveit, érzem már a melegre forralt, mézelt
pálinka büzét – s akkor odatipeg lábujjhegyen nannyó: felveszi a földről
a takarót, szép gyöngén betakargat… Most már jöhetsz, faluzás,
fagyoskodás, pálinkabüz, jöhetsz, bukás, – a halhatatlan anyai szeretet
mindent, de mindent el fog feledtetni!

És most kezdődik a faluzás. Szülőfalumé az elsőség. Itt minden lélek az
enyém. Második Magyarhermány, ahol Istennek igéjét tizennégyesztendős
koromban hirdetém. Ez a falu nem változott. Csak a pap s a kántor
kaputos ember ma is. Ez is az enyém. Harmadik Bibarcfalva – ez is az
enyém. Gábor bácsi a három falu jegyzője, ő hozza három falu népét –
mondjon akármit a szolgabiró. Rövidek a napok: három napot fogyaszt el a
kilenc falu. Ellenjelöltemnek e faluk egyikében a kastélya, de a falu az
enyém. Ővele a hivatalos hatalom, velem a nép – vajjon melyik győz?
Faluról-falura kisérnek a kisbaconi atyafiak, hol kisérnek, hol
elszélednek erre, arra, előre bejárják a falukat, hozzák a hireket. Már
tul vannak a Rikán. Egyetlen ur van mellettem: iskolatársam, jó barátom,
Gyarmathy Dezső. Ő most a szentpáli Korniss-kastély ura, itt a
főhadiszállás. Egy napig sem tanyázok ott, nyugtalankodni kezd bennem az
iró. Bejárom az ódon kastély szobáit, a hóboritotta udvart, a kertet:
itt fog elindulni _Katalin_ regénye. Ama Kataliné, aki elmenekül a
mostoha elől, apránként maga után viszi anyátlan testvérkéit, hosszu
éjszakákon ül a varrógépe mellett, felneveli, férjhez adja hugait, csak
magának nem talál meleg fészket, mert – nem is keres. De csak esténként,
lefekvés után, mig el nem nyom az álom, szőhetem-fonhatom Katalin
édes-bús regényét, virradatkor már a kortesek kihuznak az ágyból:
talpra, talpra, három falut kell bejárnunk ma is! Szinte ríva fakadok,
oly fáradt, oly álmos vagyok. Hol Isten szabad ege alatt, hol zsufolt,
fojtó meleg helyiségekben szidom a kormányt, száz meg száz kéz
kapaszkodik kezembe reggeltől estig. Egy kézre különösen emlékszem,
félóra hosszat fogta a kezemet, nem, nem eresztett, omlott szájából a
pálinkabüz, s orditva énekelte belém:

  Háromszor négy tizenkettő,
  Éljen a naptárszerkesztő!

Ugyanekkor egyszerre három ember panaszolta a baját – ó, istenem, ha bár
egy szavukat érteném! Forog velem a világ, reszket a lábam, reszket
egész testem – szerencse, hogy fog a nótás székely, szégyenszemre
elterülnék. Szóval el nem mondható, pennával le nem irható undor szállja
meg testemet, lelkemet. Ez az undor kisér halálomig. Ez az undor adta
később az erőt, hogy minden kisértésnek ellenálljak, soha többé
iróasztalomhoz hütlen ne legyek.

Itt-ott sikerül megríkatnom az – asszonyokat, csókolják kezemet,
ruhámat, de a vég: mit fizet az úr. Kisül, hogy szegények, a szivük majd
megszakad, de ingyen nem szavazhatnak, mert a másik úr ennyit meg ennyit
igért fejenként. De, mert a kormány ellen szózatolok, tőlem kevesebbel
is beérik.

– Ó, Istenem, de szeretnék megbukni!

Isten jó, már érzem, hogy meghallgatja könyörgésemet. Az ellenjelöltet,
aki háromizben képviselte a kerületet s faluzás nélkül kapta meg a
mandátumot, rákényszeritem, hogy ő is megmozduljon. Meg is mozdul,
négylovas hintón vágtat végig, keresztül-kasul, oldalán a –
főszolgabiró. Nem lehet ez ellen szavam: öt év előtt az én oldalomon is
főszolgabiró ült, s talán vigyázott is rám, hogy kereket ne oldjak.
Igazi megváltás, hogy pompás szánut van, nem kell szekéren döcögnöm,
szánon repülök faluról falura. Mindenütt belém kényszeritnek egy-egy
pohár mézelt masinapálinkát, de a csipős téli szél kimarja belőlem, mig
más faluba röpit a szán – mégis emberséges ember az a Szapáry, hogy a
választást télre rendezé.

Beszánkázom a „tündérvárosba“ is, hová tiz esztendő édes-bús emléke köt.
Boldogan köszöntöm mogorva Budvárt, aljában a hólepte vadkörtefát, a
kápolnát, a vén kollegiumot, a piacot, a fagyos almák mellett fagyoskodó
kofákat s fölmegyek a vármegye házára – tisztelkedem a főispánnál.
Alispán korában tagja volt az Apponyi-pártnak, de Szapáry kinevezte
főispánnak: – Isten veled, Apponyi! Ám előttem még mutogatja, hogy
lelkében ma is Apponyi hive, mindenféle tanácsokat ád, sőt „véletlenül“
éppen itt van egy kénosi fehérharisnyás székely, hires kortes, beajánlja
nekem, mellém rendeli. S a vörös képü, kenetes hangu ember mindjárt
hozzám is szegődik, kisér faluról-falura, mindig az oldalomon,
telebeszéli a fejemet; kenetes hangjára fel-felszisszenek, szeretnék
megszabadulni, de nem tudok, ugy belém kapaszkodik.

Hogy is szól a hegyek közé szorult Kénosban megtalált ősrégi székely
regős-ének?

  Porka havak hulladoznak,
    De hó reme, róma!
  Nyulak, rókák játszadoznak.
    De hó reme, róma!

Körülem is játszadozik egy róka, a kétlelkü főispán rókája, aki minden
lépésemről jelentést küld, végezetül leszavaztatja ellenem a faluját. De
nem maradok adósa a kétlelkü főispánnak, bukás után (mert, ugy-e, már
nyilvánvaló, hogy Isten meghallgatja könyörgésemet?) kiteregetem a
kétlelkü főispán kétlelküségét, szerencsésen bele is bukik.

Valami azt sugja, hogy negyvennégy falu közt utolsónak hagyjam Bágyot.
Magas hegy tetején váromladék, a hegy lankáján huzódik meg a kis falu.
Országutjáról csak a váromladék látszik, a hegy éle féltve rejti el a
falut: nehogy elhasson ide emberek lármája, gonoszsága, tisztátalansága.
Hiréből már ismerem a falut is, öreg papját is: messze vidéken hire van
a kertjének. Ott teremnek a legszebb almák, a legszebb, a legnemesebb
körték. A nép ősidők óta ellenzéki, de nem lármásan ellenzékieskedő,
egyszerüen követi papját, a csendes öreg embert, aki az igazság utján
jár minden időkben. Egyenest a parókiának tart a szán, a tornácról elém
jön egy rózsapiros arcu, fehér szakállu öreg ember: a bágyi pap. A
tornácon áll életepárja, szelid, mélázó arcu öreg asszony – milyen
ismerős ez arc!

Ugy fogadnak s vezetnek be a meleg szobába, mintha fiuk volnék, akit rég
nem láttak; aki után álmatlan éjszakákon sokat, igen sokat sóhajtoztak s
im, végre megjött a messze idegenbe szakadt fiu. Hárman ülünk teritett
asztalhoz: azon minden jó, messziről jött fiunak való. Sőt felhoz a
tiszteletes a pincéből egy kis pókhálós üveget: asszubor van benne. Az
utolsót. És felhoz egy kosár almát, körtét, csupa válogatottat, de nem
teszi az asztalra, hisz van ott már. Nyilvánvaló, hogy ezekkel valami
rejtett, ravasz célja van. A tiszteletes asszony nem győz kinálni s nem
győz sopánkodni, hogy mily keveset eszem. Rajtam felejtgeti méla
tekintetét, aztán hirtelen lekapja: gyenge pirosság sejtteti, hogy
meg-megfeledkezése miatt szégyenkezik. De én is zavart vagyok: folyton
azt találgatom – hol láttam ezt az arcot? Lassan-lassan nekibátorodik,
megkérdi, van-e családom. Hány gyerek? Egy? Kettő? – Ó, már négyen
vannak!

– Négyen! Fiuk? Lányok?

– Két fiu s két leány.

– Szeretném tudni a nevüket.

– Marci, Jancsi, Mariska, Lollika.

– Ó, ó, micsoda név a Lollika?

– Flóra.

– Szépek is, jók is, ugy-e?

– Nekem azok, igazán azok.

– Játszik-e sokat velük?

– Sokat, igen sokat.

– Hát vajjon a felesége – fordul hirtelen a kérdezése – szereti-e a
falut?

– Szereti, igen szereti. Folyton készül Kisbaczonba, de mindig kis
gyermek… Nehéz az utazás.

– Be szeretném, ha ide is elhozná őket!

– Magam is ugy szeretném, – szólal meg az öreg tiszteletes. – Naphosszat
eljátszanának a kertben. S mi cseresznye terem itt!

– Minket Isten nem áldott meg gyermekkel, – veszi fel a szót ismét a
tiszteletes asszony, – oly jól esnék öreg, szivünknek a gyermekkacagás!

– Eljövünk, el, ha Isten éltet!

Bucsuzáskor az öreg tiszteletes az utazóbunda zsebjeit telerakja
almával, körtével – a gyermekeknek s a mamájuknak. Megindultan mondok
köszönetet, csókolom a tiszteletes asszony kezét és akkor közel hajol
hozzám, szinte sugva mondja: – Benedek-leány vagyok…

– Ó, Istenem, ha ezt elébb tudom! Hát azért volt oly ismerős az arca
mindjárt az első pillanatban! Az én édesanyám is Benedek-leány. Mért
most mondja, kedves néni?

– Meg akartam elébb ismerni a – lelkét.

Ugy szeretnék itt maradni, bár egy éjszakát! De itt kell hagynom a földi
mennyországot, kerget az ördög.

Bukás? Mit bánom én! Ez a néhány óra a bágyi parókiában, a világ összes
mandátumainál többet ér!

Felvirrad a nagy nap, özönlik a nép a falu két végén befelé, azaz, hogy
csak az egyik végén, csendőrök állanak sorfalat Rika erdeje felől. A
sorfal előtt a szolgabiró, megállásra parancsolja az erdővidékieket.
Ezek az én választóim, sokszáz ember, ellenjelöltemnek csak egy maroknyi
jut. A réten kell elhelyezkedniök a szekereknek, le kell szállani az én
szavazóimnak, szekéren, szánon csak az a maroknyi csapat jöhet. A
szolgabiró – Benedek. Véremből való vér. Jómódu, gyermektelen ember, de
– szolgabiró. Ha igaz: „majd megszakad a szive“, hogy ellenem kell
dolgoznia, de irgalmatlanul dolgozik. Harsányan vezényel,
szedte-vettézik, korbácsával üti-veri a lovakat: balra! balra! – Ó, az
Isten jó, az Isten irgalmas, a véremből való vér szive nem szakad meg.
Ugyanezt cselekszi a falu másik végén a főszolgabiró, itt is
gyalogszerrel jönnek be az én hiveim, de már hosszu szekérsor vonul be,
s ezek a szekerek az ellenjelölt hiveit hozzák. A főszolgabiró nem
véremből való vér, nyugodt vagyok felőle: az ő szive nem szakad meg. Sok
gyermek, sok adósság: kivánhatja-e jó keresztyén, hogy a szive
megszakadjon? Nagy kerek udvarban gomolyognak a hiveim, a kortesek
népszámlálást rögtönöznek: kitünik, hogy, ha utolsó emberig bejött
minden szavazó, kétszázfőnyi a többségem. A kapu előtt markos legények
állnak istrázsát: hiába ólálkodnak a „farkasok“, a nyáj közé be nem
eresztik őket. De tél van, négy órakor már sötétedik, a „farkasok“
rávetik magukat a szavazni mendegélő nyájra. Könnyü a dolguk, mert a
katonák és csendőrök szembe menetelnek a nyájjal, a nyáj az ut két
szélére szorul, körülfogják, pénzt mutogatnak, sok pénzt – és a nyáj
jámborul mendegél a farkasok után. A népiskola egyik termében folyik a
szavazás, az én elfogdosott nyájamat beterelik a másik terembe. Sötét
estére megtelik az „akol“, egyszerre eresztik be s szavaztatják le
ellenem. A korteseim megfenyegetik a véremből való vért, akinek „a szive
majd megszakad“, hogy igy meg ugy, telegrafálnak Szapárynak, s a
véremből való vér a szemük közé kacag. Felháborodva jelentik nekem a
gyalázatosságot, de én csak mosolygok ezen: igy van ez széles ez
országban. Igy van, igy.

Isten meghallgatja könyörgésemet: a farkasok nyolcvan főnyi többséget
ragadoznak össze. Nincs már itt egyéb dolgom: bundába göngyölgetem
édesapámat, felsegitem a szánra s üzenem édesanyámnak: ne sirjon, holnap
estére otthon leszek. Ez az egyik. A másik: én vigasztalom, csendesitem
siró, káromkodó hiveimet, sőt megakadályozok egy embert, ki veres kakast
akar felrepiteni a véremből való vér házára. Hátha az égő ház láttára
szive csakugyan megszakadna? Oly nyugodtan viselem a bukást, hogy szinte
megveregetem a vállamat nyugodtságomért. A Pestről hozott ötezer
forintot pótolnom kell még ötezerrel (12 százalék a kamat), de megmarad
belőle néhány száz forint, tehát – Dárius vagyok. Különösen jól esik,
hogy jóval kevesebb pénzzel hozták be az elrablott többséget, mint öt év
előtt, amikor a szolgabiró oldalán jártam be a kerületet. Ezt népem
javára irom s egyben megbocsátom gyarlóságát, mivelhogy végre is véréből
való vér vagyok. S ha pénzért szavaznak az urak, kivánható-e, hogy
földhözragadt szegény emberek, kik hónapszámra nem látnak egy ötösbankót
– ingyen szavazzanak? S irván e könyvet, ujra megbocsátok a véremből
való vérnek is, akinek csakugyan megszakad a szive később, jóval később
egy messze idegenből jött emberért, aki tenger pénzt hozott s mégis
megbukott. A csufos bukás izgalma ölte meg, az öntudatra ébredt,
diadalmaskodó nép szine előtt…

Madarat lehetne fogatni velem, oly nagy a kedvem egész uton hazafelé:
élvezem előre az éjszakát a szülei házban. Tudom, nagy, igen nagy
szomoruságban találom őket, de meg fogom vigasztalni, meg fogom győzni,
hogy az isteni gondviselés müve a bukásom, még csak ezután kezdődik az
én igazi életem, most kezdek csak, igazán szántogatni a papiroson;
ezután irom meg a szép dolgaimat: a legszebbeket a gyermekeknek és a –
népnek. Vagy tán elég is lesz ennyit mondanom: _a gyermekeknek_. Hát nem
gyermek a nép?

Csudálkozva néznek utánam az uccán jövő-menő emberek, hogy mely vidáman
köszöntgetek nekik. De – de csak addig tart a jókedvem, amig a szülei
ház küszöbét át nem lépem. Megrenditő kép tárul elém: édesapám fejét
lehajtva ül az asztal mellett, az ajtónyitásra riad fel. Édesanyám
ágyban fekszik, ijedten borulok rá, ő átöleli nyakamat. Keservesen sir:

– Ó lelkem fiam, édes fiam! Megcsaltak, megloptak, megöltek!

Hallom: felzokog édesapám is.

– Mi lesz ártatlan gyermekeiddel?

Fojtogatja torkomat a sirás: nem sokáig fojtogatja, kitör, együtt
zokogok az öregekkel. Most érzem először igazán: Istennek mely nagy
áldása a köny. Szivem szerint kisirom magamat, lassanként lecsöndesülnek
szegény öreg emberek, aztán belekezdek a vigasztalásba, a
megnyugtatásba, de gyanakodva kisérik minden szavamat: hiszik is, nem is
– ugy szeretnék hinni, hogy ugy lesz, ugy!

– Ugy-e, mind elrabolták a pénzedet?

– Dehogy. Maradt elegendő.

– Ne titkold, fiam, van egy kevés pénzünk.

Már nyitja is nagyapó a tulipánosládát, felemeli a födelét, kiveszi az
oldalfiókból a kopott piros bugyellárist.

– Vidd el fiam, vidd el mind. Minek nekünk, öregeknek a pénz?

Alig tudom visszaerőszakolni a piros bugyellárist. Közben nannyó is
fölkél, kihuzza felső fiókját annak a ruhásládának, melyre a
rézkarikákat András nagyapó verte fel hajdanában. Ott matat, turkál,
valamit kivesz – nem tudom, mit. Nem is érdekel. Aztán a tüzhelyhez
tipeg, felszitja a tüzet, pillanat mulva sistereg a kolbász, ide megy,
oda megy, tesz, vesz, nézi a téli kabátomat, teli bunda szőrével, kefét
keres elő, tisztogatja, kefélgeti… Vacsora közben torkomban ólálkodik a
szó: – Lám, lám, mégis jobb lett volna, ha _akkor_ itthon maradok! De
szépen gazdálkodnánk együtt! Vacsora után felolvasnék egy vidám
történetet, nevetnénk mindahárman – ó de szép volna! De visszafojtom a
szót, nem búsitom a jó öregeket. Inkább a gyerekekről beszélek, akiket,
csak nőjjenek még egy kicsit, hazahozom, bizonyosan haza.

– Azt mi nem érjük meg, sóhajtanak az öregek, de látom szemükben a
reménykedő kérdést: hátha, hátha?…

Éjfél után nyom el a jótevő álom. Későn ébredek, aztán bucsuzás, még egy
utolsó kinálgatás: fogadd el a pénzt, fiam, fogadd el, – kifejlek az
ölelő karok közül, repül a szán a vasuthoz, megyek, Pest, megyek, megint
uj életet kezdek tebenned!

Még ugrál néhány százas a tárcámban, hálókocsira váltok jegyei. Itt hoz
a sors össze két emberrel: Bánffy Dezső az egyik, Boér Elek a másik.
Amaz még főispán, de hivják Pestre, hogy vállalja a Házelnökséget, emez
Erdély kinevezetlen gubernátora: tőle függ, ki kap mameluk-mandátumot
Erdélyben, ki nem.

– Á! Megbuktunk? Megbuktunk? – integet messziről nagy kárörömmel.

– Meg.

– Ugy kell neked, mért hagytál el minket! – s nagyot csap a combjára
széles jó kedvében. És ugy kacag, olyan lelkiből kacag.

Nem, nem, ez az ember nem érzi, hogy még egy-két esztendeje van hátra:
szörnyü halálnak halálával hal meg.

Szót szó követ, elmesélem, mit müveltek a szolgabirák.

– Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak! – kiált fel lelkesen
Bánffy Dezső.

No, jó. Telik, mulik az idő, két hét mulva Bánffy Dezső lesz a
képviselőház elnöke. Kiadom az arcképet az Ország-Világ-ban, hogyne
adnám ki. Mindössze husz sornyi élet- és jellemrajzot irok az arcképhez.
Elmesélem röviden, hogy a választás után három ur utazik Pest felé. Hogy
a három ur közt ilyen meg ilyen beszélgetés folyt le. Az az ur, aki igy
kiáltott fel: – Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak! – Bánffy
Dezső, a képviselőház ezidőszerinti elnöke. Az az ur, ki széles kedvében
a combjára csapott: Boér Elek, a képviselőház alelnöke. „Azt hiszem, –
fejezem be a jellemrajzot – bővebb jellemrajzot nem kiván tőlem a nyájas
olvasó“.

Ezen a furcsa jellemrajzon sokat nevettek akkoriban, de nem nevetett
annyi ember, mint amennyien sirtak azon a tárcámon, amelyben bukásomat
énekeltem meg. Nevetéssel indult ennek is az olvasó, de sirással végezé.
Hirtelen-váratlan a vidám tárca ama bus jelenetre fordult, amelynek
fentebb tanuja valál, nyájas olvasó. S amelynek a csattanója a pesti
pályaudvaron csattant el, amint véletlenül benyultam télikabátom zsebébe
s onnan egy horgolt zacskót huztam ki. Tele volt a zacskó ezüst
forintosokkal. – Ó, édes jó anyám! Hát nem _belelopta_ zsebembe
megtakaritott pénzecskéjét?! Abba a zsebbe, amelyből annyi pénzt _loptak
ki_!

…Szeretném látni azt az embert, akinek a politikai pályája szebben,
meghatóbban fejeződött volna be, mint az enyém.



NEGYEDIK FEJEZET.


Ebben csudát lát az olvasó: a magyar iró már könyvirásból is megél.

A legenda szerint, Isten a világ teremtésekor harminc esztendőben
állapitá meg az ember életidejét, ugyanannyiban az ökörét is. Az ember
keveselte, az ökör sokalta Isten ajándékát, s emez az embernek tiz
esztendőt átengedett. Általában az állatok mind sokallották az életidőt,
igy juttatott a kutya is, a majom is az embernek a magáéból. Ez a
magyarázata – mondja a legenda –, hogy az ember harminctól negyvenig
ökörmódjára dolgozik, ebben az időszakban huzza a legnehezebb igát,
azontul már otthon hagyogatják házőrzőnek, mignem eljut a gyámoltalan
öregségbe, amikor mindenre nevet, mint a majom.

Ha végiggondolja élete folyását, a legendának minden becsületes
munkásember igazat ád. Harminctól negyvenig legerősebb az ember, ez
időben dolgozik inaszakadtáig, meg-megpótolva a nappalt éjszakával is.
„Két szemnek két óra elég“, – mondogatta édesapám, s ha nem is szabad
szó szerint venni ezt, ereje teljességében a szántó-vető ember sem a
nyolc órai pihenőt, sem a nyolc órai alvást nem ismeri.

Az apám nem ismerte, én sem ismerém. De mindjárt megállapitom, mert mind
a kettőt megpróbáltam: könnyebb a kasza, mint a toll. A kaszás Isten
szabad ege alatt vág rendet rend után, az iró négy fal között,
magacsinálta füsttengerben vet betü után betüt. A kaszás meg-megáll,
kaszát fen, neki ez is pihenő. Az iró is meg-megáll: nem pihenni áll
meg. Megáll, mert _mondat_ közepén elakad, hosszan, sokáig keresgél egy
szót, a legtalálóbbat, a legkifejezőbbet. Minden szónak a keresése
agyának egy csepp vérét fogyasztja el. A kaszás délben leül a gyepre,
bekanalazza ebédjét, aztán elterül s nagyot alszik. Az iró betütől és
füsttől bódult fejjel támolyog az ebédlőbe, leroskad az asztal mellé,
azt sem tudja, mit eszik: evés közben tovább füzi a félbehagyott
gondolatot. Ebéd után ledül a pamlagra, szemét lehunyja, de hiába: az ő
alvása nem alvás, nyugtalan szendergés az.

Ujságszerkesztés? Kellemetlen foglalkozás bizonnyal, de legalább egy
tekintetben megnyugtató: betegség, ha lever a lábamról, elsején küldi
fizetésemet a kiadó, nincsenek álmatlan éjszakáim amiatt, vajjon holnap,
holnapután lesz-e kenyér az asztalfiában. Honatyáskodás? Üldögélek a
padban, hallgatom a szónokot; ha unalmas, kimegyek a folyosóra, ahol
rendszerint füsttengerben anekdótázik egy sereg ember. Este megyek a
klubba, ott tereferélek, s ha jóllaktam politikai és minden egyéb
pletykával, hazamegyek vacsorázni. Gyöngyélet ez annak, akinek egyéb
dolga s gondja nincs.

Isten veled, ujságszerkesztés, Isten veled, honatyaság! Én már többet ez
életben nem kérek regényt Beniczkynétől; nekem Tolnai Lajos nem ir több
bájos falusi regényt. Soha többet ez életben nem lopom az Időt sem a t.
Házban, sem a klubban, én már megint uj életet kezdek. Merész, sőt
vakmerő a vállalkozás: ihol, a gólya, a kedves gólyamadár meghozta az
ötödik gyermeket is, s én lemondok az elsején pontosan kijáró
fizetésről, könyvirással szerzem meg ezután a gyermekek kenyerét,
ruháját, rajztábláját, iskolakönyvét, sőt forró meleg nyarakon a por- és
füstnélküli levegőt is!

Visszapillantok az ujságszerkesztés és honatyaság öt esztendejére; az
egész irodalmi termés egy rossz regény, két mese- s egy
apró-gyermekkönyv: az _Apa mesél_. Egészen apró gyermekeknek irtam,
voltaképpen az első fiamnak, s talán ez a magyarázata, hogy legjobb
gyermekkönyvemnek ma is ezt tartom. Még mindig nem merült el a
gyermekkönyvek tengerében, sőt épp ahogy e fejezethez érek, értesit
Wolfner József kiadó barátom, hogy karácsonyra jön az ötödik kiadás. Az
1919-ik esztendő április 25-én azt irtam a naplómba egy kommunista
ujságcikk olvasása után: „Ez az én irói pályám halálos itélete“, s im –
ébren vagyok-e? – élek, élek, még mindig élek!

Igen, egy rossz regény, két mese- s – talán mondhatom – egy jó
gyermekkönyv: öt esztendő irodalmi termése sem több, sem kevesebb. Most
pedig hol is kezdjem? Egyelőre rövid lélekzetü történeteket irok napi és
hetilapba. Mi téma összegyült az édes anyaföldön! Sürün rajzanak
lelkemben emberek, történetek, viaskodnak az elsőbbségért: melyiknek
adjak előbb életet. Gyülnek, gyülnek – könyv lesz belőlük. De
nyilvánvaló, hogy életnek ez még nem élet, hisz itt az ötödik gyermek:
az emberek már a negyediknél mosolyogtak, szánakoztak könnyelmüségemen –
no, az ötödiknél már meg is botránkoznak. Eszembe jut Rákosi Jenő hires
vezércikke: a _Gyermekek és kutyák._ Egy háziurat állit pellengérre, aki
házába lakót csak ugy fogad be, ha sem gyermeke, sem kutyája nincs. Ez a
háziur nem bocsátja be a gyermeket, nekem a barátaim nem akarják
megbocsátani az – ötödiket. (Istenem, Istenem, mi lesz, ha beröppen a
gólya a hatodikkal is!) Ám én azt mondom néktek, gyermektelen és
egy-kétgyermekü apák és anyák, a gyermek – áldás. Nemcsak a gyermeknek
van őriző angyala, van a szülőnek is. De csak annak, aki a gyermektől –
nem fél. Minden gyermekkel áldás száll a házra, nem remélt áldás.
Szaporodik a gyermek? Szaporodik a kenyér. A kenyérszerző alkalom.

…Egyszer csak „megjelen nekem“ egy ősz öreg ember. Nem éjjel, nem
álmomban, mint a népmesék ősz öreg embere, fényes nappal jön hozzám s
mondja:

– Ön már sok népmesét irt; ismeri a népmesegyüjteményeket. Ezek a
gyüjtemények el vannak temetve. Az ifjuság kezébe nem kerülnek. Ugy,
amint a gyüjteményekben vannak leközölve, nem is valók az ifjuságnak. Ön
ezeket ujra irná, elmesélné a nép mesemondó hangján. Mellőzné, ami
bennük a gyermeki léleknek ártalmas. Felkutatná ami mese és monda régi
és uj folyóiratokban rejtőzködik. Azokat is megirná. Sőt megirná
Vörösmarty és más költők hőskölteményeit is. Közelebb vinné ezeket az
ifjusághoz. Mit szól a tervhez?

– Gyönyörü terv.

– Az én számitásom szerint, oly nagy az anyag, hogy tiz nagy kötet
telnék ki belőle. Elébb füzetekben jelennének meg, azután kötetekben.
Mint a Vasgereben. Mint a Vörösmarty. Mint a Tompa. Mint a Garay.

– S lesz ennek kiadója?

– Már meg is van!

– Ki az a vakmerő?

– Méhner Vilmos.

Mint könyvkötő legény került Bécsből Pestre Méhner Vilmos, aztán könyves
boltot nyitott. Magyarul soha meg nem tanult, de kiadta Vasgereben
összes regényeit, Vörösmarty, Tompa, Garay összes költeményeit. Egy sort
sem értett belőlük, de kiadta, mert az én ősz öreg emberem
(Kuttner-Kelemen Dávid a neve) belebeszélte s be is bizonyitotta, hogy
Vasgereben jó üzlet, Vörösmarty jó üzlet, – a többi is jó üzlet.

Már meg is irta a szerződést az ősz öreg ember, aláirom, viszi
Méhnerhez, hogy ő is irja alá. És másnap dult arccal rohan hozzám az ősz
öreg ember:

– Képzelje, az a – – német, nem irta alá! Házat épit, számlát hoztak
neki, felbosszankodott a számlán s azt mondta: ha Arany Jánostól viszek
neki szerződést, azt sem irja alá. Több könyvet nem ad ki.

Nem is adott. De az ősz öreg ember nem hagyja annyiban: végigházalja
tervével a kiadókat. Csüggedten tér vissza ujra meg ujra.

– Még egynél nem voltam. Az Athenaeumnál. Ott egy fiatalember a
könyvkiadó osztály vezetője. Ez meg fog érteni engem.

Ez meg is értette. Ranschburg Viktor a neve. Ezidőszerint a Pantheon
igazgatója. Ennek a most irom könyvnek a kiadója.

Emich Gusztáv, Petőfi első kiadójának a fia, az Athenaeum
elnökigazgatója. Nagymüveltségü ember, ritkaságokkal teli gazdag
könyvtára van: mindig csudáltam, mit keres a – képviselőházban.
Képviselőségem idejéből jó emberem. Vele és Ranschburggal tárgyaljuk meg
a Magyar Mese- és Mondavilág dolgát. Az ősz öreg ember tiz kötetéről
leszállunk öt kötetre, s az első kötet sikerétől függ a további négy
kötet kiadása.

– Hát ezt a könyvet minek adják ki? – támad egy ifjukori barátom
Ranschburgra az első kötet megjelenésekor. – Hisz ebből 200 példány sem
fogy el!

– Már 2000 fogyott el, – felel Ranschburg szárazon.

…A Magyar Mese- és Mondavilág már rég tul van a 200 ezer példányon, a
háromszázezer körül jár. Szóval: az ifjukori barát jól ráhibázott,
ugyebár?

A honfoglalás ezredik fordulójára készül el a könyv: ezer év
meseköltése. A szabadságharc ötvenedik fordulójára a _Magyar nép multja
és jelene_. Jó két esztendei készület: rengeteg régi és uj történeti és
néprajzi könyvek végigolvasása, jegyzetek csinálása előzi meg a
pillanatot, amikor végre nekiülhetek s megirhatom szép rendibe a föld
népének ezeréves küzdelmét – embervoltának elismertetéseért. Irói pályám
legnehezebb s anyagi és erkölcsi tekintetben is legháládatlanabb munkája
ez. Hatvan nyomtatott iv a kvártalaku, kétkötetes könyv: iró is, kiadó
is ráfizet. A müvelt közönséget nem érdekli a könyv: cime után nyilván
azt sejti, hogy a népnek való olvasmány; a nép nem veszi meg, mert neki
meg drága.

Vége már a régi jó világnak, amikor az ujságok az uj könyvet tárcacikkre
méltatták. Ebben a ritka szerencsében csak az részesül, akinek ennél az
ujságnál, annál is, „jó barátai“ vannak. Nekem nincsenek. Első
könyvemet, a Székely Tündérországot bő ismertetésre, tulságos dicséretre
méltatják az akkori lapok, az ötkötetes Magyar mese- és mondavilágnak
egy-két jó szó már alig jut. A könyv – üzlet, a kiadó üzlete, mennél
nagyobb a könyv, annál nagyobb az üzlet, ergo a kiadó fizesse meg a –
reklámot. Endrődi Sándor, a _Kuruc nóták_ halhatatlan költője,
fellelkesül ötkötetes könyvemen, magasztaló cikket ir róla, bekopogtat
vele két-három ujsághoz: egyik sem közli. Végre is a _Fővárosi
Lapok_-ban, az Athenaeum saját ujságában lát napvilágot a költő cikke. A
_Fővárosi Lapokban_, melynek akkor már alig van olvasója. Ugyanezt
cselekszi Lévai Mihály, az iró-plébános, később országgyülési képviselő:
ő is csupa lelkesedésből cikket ir a Magyar mese- és mondavilág-ról,
elviszi egy ujsághoz, a szerkesztő meg is igéri: hogyne, hogyne, – a
cikk sohasem látott napvilágot. Most már önkéntelen felmerül a kérdés:
voltaképpen hogyan kerül a könyv a nyájas olvasó kezébe? Mindjárt
megfelelek rá: Ama nyájas olvasók utján, akik a könyvesboltba
betévednek, ott a könyvet megveszik, elolvassák s ha megnyerte
tetszésüket, társaságban, ahol könyvről is esik szó, megkérdik: Olvasták
ezt meg ezt a könyvet? Melegen ajánlom, olvassák el.

Igy terjed a könyv.

Hogy ellenmondásra alkalmat ne adjak, sietve jegyzem meg: a magam
könyveiről beszélek s példával is bizonyitom.

A _Testamentum és hat levél_ az első könyvem, mely utat talál az olvasók
szivéhez. Vékony könyvecske ez. Apránként jelen meg a Magyar Hirlapban.
Pünkösd ünnepén jelen meg a Testamentum az ujságban, s két hét sem telik
belé, megtelik egy ládikó levelekkel. Csupa meghatott emberek levelei.
Mit gondolok, mit nem, magam leszek a kiadója e könyvecskének, sem az
ujságoknak, sem a könyvesboltoknak nem küldök belőle, mindössze a Magyar
Hirlap jelenti be a megjelenést. S im, egymásnak adják a kilincset a
vevők: a lakásomról hordják el az első kiadást. De vidékről is sürün
jönnek a megrendelések, még táviratban is. Szabadkáról azt irja egy ur,
hogy egy nagy társaságban felolvasta a Testamentumot, mind megrendelték
– küldjek 30 példányt azonnal. Kassáról ugyanezt irja egy másik ur, ez
is kér: küldjek 50 példányt azonnal. Tauffer Vilmos, a hires nőgyógyász,
minden másod-harmadnap elvitet két-három példányt: 1893 karácsonyán a
_Testamentum_ az ő karácsonyi ajándéka. És igy tovább és igy tovább.

Neki bátorodom az első kiadás sikerén, kinyomatom a második kiadást is:
ebből már küldök a könyvesboltoknak is, az ujságoknak is. Harminc
ujságnak küldök Testamentum-ot. Harminc ujság közül kettő-három irt
annyit: megjelent. Annyit sem a többi. Jön hozzám egy fiatal ujságiró s
mondja: Olvastam a Testamentum-ot. Mondhatom, megrikatott.

– Csak nem vette meg?

– Nem, kérem. Hetekig hevert a szerkesztő asztalán, láttam, hogy ugy sem
irnak róla – zsebrevágtam.

Találkozom Fekete Józseffel, a Magyar Szalon szerkesztő-kiadójával.
Mondja: No, én megjártam a könyvével.

– Hogyan?

– Az ágyban olvastam a Testamentum-ot s egyszerre csak elkezdtem
zokogni. A feleségem felébred, rémülten kérdi, mi bajom. Mutatom neki a
könyvet: ez zokogtatott meg.

Megzokogtatta, de irni egy sort sem irt róla.

Mégis elkélt a könyv. A harmadik kiadásnak már Singer és Wolfner a
gazdája – a világháboruban jelent meg a hatodik.

A jég megvan törve, már jöhet _Huszár Anna_ regényem, jöhet a _Sziv
könyve_, a _Katalin_, az _Uzoni Margit_, nagyoknak, gyermekeknek,
serdülő ifjuságnak való könyveim nagy serege: az ajtó tárva-nyitva
előttem. Jöhet már a hatodik gyermek is, ezt már nem bérkaszárnyába,
magamépitette kisbaconi házamba röppenti a gólya. Abba a házba, melynek
minden téglája – könyv. Minden téglájában agyamnak egy-egy vércsöppje.
Eleven ember van ebbe is befalazva, miként a dévai várba, az argesi
zárdába. Tiz esztendő eredménye: ötven könyv. Ujabb tiz esztendő – ujabb
ötvenet jelent, s irván e könyvet, már magam sem tudom, hány tizzel
vagyok a százon túl. A legendát meghazudtolom: nekem nem tiz, de husz
esztendőt juttatott az ökör a maga életidejéből. Néha, száz kezem volna,
az sem volna elég: annyi a – megrendelés. Athenaeum, Franklin,
Singer-Wolfner, Lampel-Wodianer a kiadóim; nem kell szaladgálnom kiadó
után. Van esztendő, amikor – beleszámitva Apponyi beszédeinek sajtó alá
rendezését – száz ivre jegyzem rá: imprimatur! Egy iv, nyájas olvasó, 16
oldal. Számitsd ki, hány oldal száz iv. A számolásban kacagtatóan gyenge
vagyok.

*

Igaza volt Kiss Józsefnek, vagy valamelyik iródiákjának, aki azt irta
rólam, hogy „jövevény“ vagyok. Jövevény, aki azért jött Pestre
Székelyországból, hogy meséljen a pesti gyerekeknek s mesemondás közben
beléjük plántálja a magyar szót, s talán – a magyar lelket is. Az
édesapám is jövevénynek mondta mind ama családokat, amelyek nem voltak
jelen a kisbaconi ősfoglalásnál, s _csak_ háromszáz esztendeje, hogy
beszivárogtak… Valóban, jövevény vagyok, ha jobban tetszik, kivándorló,
mint akármelyik székely testvérem, aki Amerikában meg Romániában próbál
szerencsét, s közben szüntelen az édes anyaföld felé száll a sóhajtása;
számlálja az esztendőket, a hónapokat, a heteket, a napokat, végezetül a
perceket, amikor visszatérhet az édes anyaföld kebelére, házat épithet
rá, földre földet szerezhet, magot hinthet belé, aztán – aztán az édes
anyaföld porával vegyül el a pora…

A föld fia, igazi fia, az aszfaltban gyökeret nem ver soha. A földnek,
az édes anyaföldnek van szive, lelke, az aszfaltnak sem szive, sem lelke
nincs. A föld, az édes anyaföld virágillatot, az aszfalt fojtó büzt
lehel. A föld fia csalódhatik a föld fiaiban, nem csalódhatik a földben.
Az emberek erkölcse változhatik, hol megromlik, hol megjavul, a föld
erkölcse nem változik: marad, ami volt világteremtésekor, időtlen
időkig. Emberi kéz hiába irtja ki Romhány-erdő sok évszázas óriásait, én
már halálomig Romhány-erdő zúgását, Romhány-erdő vadgalambjának búgását
hallom, sodorjon bárhová a Sors szele. Hiába romlik meg a kisbaconi
borviz-kut vize az emberek nemtörődömsége miatt, szájamban e borviz izét
érezem, nemcsak a szájamban, a szivemben is. Hiába kótyavetyélik el
édesanyám tulipános ládáját, a ruhák közé rejtett alma illata örökre az
enyém marad.

Még alig tünt el a szép ifjuság, s én a szép öregségről álmadozom. A
mindennapi kenyérért irom könyveimet, de két kenyérből egyet folyton
hazaküldök. Egyik kenyér a jelenvaló életé, – jövendőé a másik. A
nagyváros s a kis falu közt oszlik meg életem, hol haza, hol
visszaszaladok. Itt könyvet nyomtatok, ott fát ültetek. Itt könyvet adok
el, ott földet veszek. Könyvre könyvet, földre földet. Kellemetes is
volna, hasznos is volna kissé a nagyvilágban körültekintenem,
látókörömet tágitanom, de huzva-huz az édes anyaföld hazafelé, mindig
csak hazafelé; kitör belőlem az ősök vére, nem vágyom látni a velencei
doge-palotán az ábrázatomat: egy kis kert nekem az egész nagy mindenség.
Egy kis kert, amelynek fáit, bokrait magam ültetém. Egy darab föld,
melyet őseim verejtéke áztatott. A mező, az erdő, a falu, az
erdőzúgásos, vadgalambbúgásos Erdővidék itt gyökeredzik minden
történetem, innét csendül szét a hangja minden mesémnek: nekem éppen
elég halálig, mit e föld lelke lelkembe plántált, legyen elég nektek is.
Haláltól való csudálatos megváltatása után a tékozló fiu fogadalmat
tett, hogy az uj életet az édes anyaföldnek s népének szenteli.
Megtartám a fogadalmat. Ha nem hazudik a statisztika, népiskolai és
népkönyvtárakban az én könyveimnek van legtöbb olvasója. Nekem a
dicsőségből ennyi éppen elég. Adjon más egyebet, szebbet, jobbat,
maradandóbbat a nemzetének: nem irigylem, dicsérem ezért. – _Ilyennek is
kell lenni,_ – mondta az egyszeri cigányprimás, amikor a hegedümüvész
játéka felől kérdezték a véleményét. Kell, kell, mondom én is. Mennél
többen legyenek. Ámen.

…Már hordják a követ, a téglát. Minden kő, minden tégla egy-egy példánya
könyveimnek. De már ennek külön fejezetet szentelek. Nem minden
esztendőben épit házat a magyar iró.



ÖTÖDIK FEJEZET.


Ebben igen közönséges dolgokról lesz szó, nevezetesen: házépitésről,
faültetésről, mezei és falusi életről.

Még áll az ősi ház, él nagyapó, nannyó, s im, az udvaron öt pesti unoka
szaladgál. Istené a dicsőség: megaranyozhatom életük alkonyát. 1894-et
irunk: már csak egy esztendőt „hetvenkedik“ nagyapó, akkor ráfehéredik a
nyolcvan esztendő. Ma még csak vén ember, de jön már, jön már az aggság.
Már fel-felsóhajt: Ó, erő, erő, hová levél! – de a kertben még ő
kaszálgat füvet a bocikának; ő kaszálja meg a helyet, ahová hinta
állittatik fel a pesti unokáknak.

Gyönyörü élet-alkony! Álmatlan éjszakákon mit sóhajtoztak, mit
keseregtek: Sohasem látjuk meg a pesti unokákat! Nem akarnak hinni a
szemüknek: Sürü sóhajtásuk felhatott a magas egekbe, Isten meghallgatta
könyörgésüket – két hófehér galamb körül öt fióka röpked.

Nagyapó, nannyó megfiatalodik. Kicsi villákat, gereblyéket csináltat
nagyapó az unokáknak, eltipeg velük a rétre: együtt forgatják a száradó
szénát. Nem győzi dicsérni a gyermekek szorgalmát, amikor hazatérnek:
Higyje meg, nannyó, annyi boglyácskát raktak az unokái, hogy ki lehetne
telelni rajta egy – döglött bárányt.

– Ó, ó, magát mindég fogja a tréfa, – mosolyog nannyó, aztán hirtelen
eltünik, öt pohár tejjel fordul vissza nagy fürgén: – egyetek, édes
csirkéim, egyetek. Ugy-e, megéheztetek?

Igen-igen csudálkoznak, hogy milyen jók ezek a pesti gyermekek: nem
kényeskednek, nem nyafognak, nem veszekednek, nem verekednek, s mely
édesen simulnak hozzájuk, az egyszerü öreg emberekhez. Igen-igen
elcsudálkoznak; azon is, hogy estefelé csak szól az anyjuk: Gyerekek,
lefeküdni! Egy, kettő, há-rom! – és indulnak a gyermekek, mint a
katonák. Ezért és sok mindenért igen-igen dicsérik nekem a pesti
menyemasszonyt. Ami a szivemnek igen jól esik.

– Ó, édes fiam, ha örökké itt maradhatnátok!

– Örökké nem maradhatunk; de ezentul minden nyáron itt leszünk.

– Ha ugy, lenne!

– Ugy lesz.

Az ősi ház „nagy házában“ kényelmesen elférünk az öt gyerekkel. Két
ablak néz a virágos kertre, egy az udvarra, negyediknek egy kis ablak, a
veteményesre nyiló „tyukleső“ ereszti be az áldott nap sugarát. A
halhatatlan mályva virágai behajolnak az ablakon. András nagyapó
háromfiókos ládájáról egyetlen rézkarika sem hiányzik, s im, szakadatlan
teljesül a jövendölése: rézkarikákat a pesti unokák is meg-megzörgetik.
De vajjon gondolt-e András nagyapó – pesti unokákra? Képzelem, hogy
eltünődik, ha le-letekint az égből: vajjon honnan kerülhettek ide ezek a
térdig nadrágos, azon alul csóré lábszáru fiuk? „Ejnye, enyje, de
szegény ember lehet az apjuk!“

Az ősi ház mögött már ássák a kicsi gazda házának a fundamentumát. Gábor
bácsi fia a kicsi gazda. Őszre telő alá is kerül, pedig a kicsi gazda
három teljes esztendeig nem lesz e ház lakója: a császár ad neki
kvártélyt. Mért sietnek oly igen? Felelet: egy az, hogy a kicsi gazdának
része legyen az épitésben, más az, hogy kész ház várja, amikor a császár
hazaereszti.

– Talán ide épült volna az én házam, – borul el a lelkem egy pillanatra
– ha édesapám nem a világnak nevel, s én az ősi telket el nem adom. De
jól történt, ugy, ahogy történt. Ide behallik az ucca lármája, beszáll a
pora – én majd a gyümölcsös mögött épitem az én házamat. A lucernás
kertben, amelynek szélén a Macskás-patak kanyarog. Tul a patakon rét,
aztán szeliden emelkedik föléje Magyarósoldal, majd hirtelen meredek
heggyé ágaskodik. Hajdan erdő, most egy-egy faóriás törzse rothadoz,
itt-ott nyirfa meg csenevész bokor szomorkodik. Be szép erdőt varázsolok
én ide!

– Mit szólsz a tervemhez, Mária?

– Gyönyörü a terv, de most is oly sokat dolgozol… Félek, összeroskadsz.

– Amit én tervezek, nem egy-két, de sok-sok esztendő munkája tesz,
Mária. Marad e munkából a gyermekeinknek is, az unokáinknak is. Kitüzöm
a célt s lassan, szép lassan haladunk feléje. Az első lépés a ház s
hozzá egy kis kert. Ez az első lépés három esztendőt jelent. Székely
szokás szerint kezdünk a fészekrakásba. Első esztendőben meghordom a
fundamentumkövet, megvettetem cigányokkal a téglát. Második esztendőben
a fenyvesből lehozatom a födélhez való fát. Harmadik esztendőben együtt
az anyag, felépül a ház. S a negyedik esztendőben szépen a karomba öltöd
a karodat, én fölvezetlek a garádicson, ott, azt hiszem, megindult
szivvel állunk meg egy pillanatra, aztán önkéntelen lehajlunk,
megcsókoljuk a küszöböt s belépünk a házba. Velem tartasz-e _ebben is_?

– Veled, veled.

*

Már épitjük is a házat Máriával – papiron. Négy szobán kezdjük
tavasszal, nyár végére a négy nyolcra szaporodik, majd hozzátoldunk egy
fürdőszobát is. Igen komolyan meghányjuk-vetjük, hogy, ha minket Isten
megáldott öt gyermekkel (s megáldhat még többel is), egyszerre csak
nyakunkra nőnek a gyerekek, ez megházasodik, az férjhez megy, még nyolc
szoba is kevés lesz majd. Ha csak négy unokát számitunk egy családra, ez
már husz gyermek. A szülék száma tiz. Husz meg tiz = harminc. Velünk,
öregekkel, összesen leszünk harmincketten. De számitásba kell vennünk a
hatodik gyermeket is, akit sokat emlegetünk, s igy szinte bizonyos, hogy
egyszer csak beröppen vele a gólya. Benső vágyunk a hatodik, még pedig
leány, mert többségben vannak a fiuk: három fiu, két leány. Amig csak öt
gyermekünk van, el sem tudunk – válni. Ám lenne csak három fiu, három
leány, mely könnyü volna válnunk! Ezen igen nagyokat nevetünk, s addig
is, mig a válás bekövetkeznék, elhatározzuk, hogy az ebédlő nagyterem
lesz. Akkora, hogy ötven ember kényelmesen elférjen az asztal körül.
Gyermekeknek, unokáknak ez a ház lesz a találkozója minden nyáron. Akkor
is, amikor mi már rég a temetőben porladunk. Természetesen, a kisbaconi
temetőben…

A nyilt verandáról egyenesen az ebédlőbe fog nyilni az ajtó. Nem rejtjük
el: aki belép, mindjárt ide lépjen. Lássa első pillanatban, hogy házunk,
szivünk tárva-nyitva minden jó embernek. Bár a rajzoláshoz igen keveset
értünk, minden nap csinálunk két-három tervet, s mintha éjjel-nappal
azon kellene tünődnünk, mire költsük el a pénzünket, hat ablakkal
tiszteljük meg az ebédlőt, sőt az udvar, meg a kert felé nyiló ajtó fölé
is ablakot tervezünk: hadd – „legyen világosság!“

Nagyapó is, nannyó is, nem akarnak hinni a szemüknek, meg-megmutatván
napról-napra változó tervrajzainkat. Nekik minden terv tetszik, csak a
garádicsok miatt aggódnak, amelyek a verandára köröskörül felvezetnek.

– Fiaim, – mondja nagyapó, – egyszer majd ti is megöregedtek s akkor
„megnő“ a garádics.

– De igy szebb lesz, nagyapó.

– Szebb, szebb, de bizony mondom, „megnő“ a garádics…

Ujabb tervet eszelünk ki: bevezetjük a vizet a fürdőszobába, a konyhába,
a virágos kertbe. De honnét? Szemünk előtt csörgedez a Macskás-patak, de
szeszélyes egy patak ez: hol vigan folydogál, sőt néha ki is csap
medréből, hol messze fönt az erdőben kiszárad a forrása, s ilyenkor csak
a meder egy-egy gödröcskéjében szomorkodik a viz. Bővizü patak foly a
falu közt, de innét mások telkén s az uccán át lehetne ide vezetni a
vizet: nagy felfordulás, nagy költség ez – le kell erről mondanunk.
Nagyapó mosolyogva hallgatja vizvezetéki tervelgetésünket, végül
megszánja szomorkodásunkat, s mondja: – Jertek velem.

Átmegyünk a Macskás-patakon, alig távolodunk száz lépésnyire, megáll.

– Nézzetek ide. Ezen a helyen ennek előtte kétszáz esztendővel Benedek
Kerestély ükapátoknak halastava volt. Ihol, még most is látszik vékonyan
a halastó karimája. Most menjünk tovább.

Tovább megyünk, fölfelé a lankás hegyoldalon, harmincat sem lépünk,
bővizü forrás bugyog előttünk.

– Ennek a forrásnak a vize táplálta a halastavat, – mondja nagyapó.

– Hiszen, – mondom én, – tudtam én a létezéséről mindakettőnek, de ha a
földje egyiknek sem az enyém.

– A halastó földje nem, de a forrásé még enyém. Nézd, ez a föld hosszan
elnyulik a hegyoldalon. Itt ásatsz egy árkot. Amott egy nagy gödröt,
éppen szembe azzal a hellyel, ahová a házat épited, innét aztán a viz
szépen befolydogál a házadba.

Mindjárt fel is mérjük a távolságot – lépéssel: forrástól a viztartó
medencéig nyolcvan, medencétől be a házig hetven méter utat tesz a viz.

– Ó de jó, ó de jó! Áldja meg az Isten, nagyapó!

Nagyapónak különben tetszik is, nem is ez a tervünk. Inkább nem, mint
igen. Nagyapó már a nyolcvanadik esztendőt tapossa és sohasem jutott
eszébe, hogy a maga dolgán könnyitsen, életét kényelmesebbé tegye. Jó
félszáz esztendeje mult, hogy a maga gazdája s neki elég volt egy kút:
házba, pajtába ebből meritették, hordták a vizet, s jutott kút vizéből a
szomszédoknak is. Nagyapó felesleges költségnek itéli a vizvezetéket,
éppen mint a garádicsot, de viszont „megesméri“, hogy a világ sokat
haladt az ő gyermekkora óta, ennélfogva belenyugszik a vizvezetékbe is,
a garádicsba is. Ennél szokatlanabb ujitásokba is belenyugszik nagyapó,
mihelyt bizonyosságot szerzett arról, hogy tervezgetésünk egészen komoly
tervezgetés. Hogy az ő pesti fiának a szive csakugyan visszavágyódik az
édes anyaföldre, itt akar élni, itt akar halni. Akkor szerzett pedig
erről bizonyságot, amikor az első szekér követ behozták a lucernás
kertbe. Ez a szekér már az én szekerem, a szekér elé fogott két ló az én
lovam.

Ez az első szekér kő csudát müvelt. Egyszerre csak látom, hogy mindegyre
bekanyarodik a telekre egy szekér: hol ennek, hol annak az atyámfiának a
szekere. Mind követ hoznak, szépen leüritik az én kövem mellé. Aztán
jönnek szekerek, amelyeknek a gazdái nem atyafiak: ezek is követ hoznak.
Megindultan köszöngetem a kéretlen szivességet, s különösen jól esik
látnom, hogy nem halt még ki az ősrégi székely szokás: házat, csürt,
istállót ha épit a székely, fél falu siet a segitségire. De még nagyobb
csuda is esik: a szomszéd Magyarhermányból egyszerre huszonöt szekér
kanyarodik be a telekre, – mind követ hoznak. Eszembe jut, hogy három év
előtt ennek a falunak minden választója rám szavazott ugyan, de egyetlen
egy sem szavazott ingyen, sok-sok boromat, pálinkámat itták meg, holott
én oly igaz szivvel igértem, hogy szivem, lelkem, mindenem a népé, az én
népemé – s ime, kéretlen és ingyen hozzák a követ! Ezek az emberek
hajnalban felkeltek, kimentek az erdőbe, ott a szekeret megrakták kővel,
irgalmatlan rossz erdei utakon kinozták a marhájukat, estefelé értek a
telkemre, tehát egy egész napot áldoztak nekem. Ki érti ezt? Idegen azt
nem érti, de értem én, aki itt születtem, itt nevelkedém. Ebben a népben
két lélek lakik. Az egyik az ősrégi lélek, amely hü maradt az ezeréves
szokáshoz; a másik az uj lélek, melyet az ujkor erkölcstelensége
plántált belé. Házépités? Nosza, gyerünk, segitsünk a vérünkből való
vérnek. Ezt cselekedte az apám, a nagyapám, az ükapám, ezt cselekszem én
is. Követválasztás? Kezdetben ingyen adtam a vótumot, de tett-e a népért
valamit, akire én ingyen szavaztam? Nem. Szegények voltunk, azok
maradtunk. Második alkalommal már pénzzel kináltak; elfogadtam. Harmadik
alkalommal kináltak, nem kináltak, megköveteltem. S minden alkalommal
többet és többet. Nincs igazam? Akinek pénze van a követségre,
bizonyosan sok-sok pénzt remél a követségből. Hadd fizessen.

Ime, igy dolgozik egy emberben két lélek: becsületes és becstelen. Az
egyiket az őshazából hozta, – ez megmaradt épségben; a másikat nem ő
hozta, ezt gonosz kezek plántálták bele… Vajjon ennek mikor szárad ki a
gyökere?

Nagy kőhalmok emelkednek a telken, minden kőben – szeretet. Vetik a
vályogvető cigányok is a téglát, hordják az erdőről a fát az atyafiak:
hatvanezer téglát száz szekér fa éget pirosra. Ássák a fundamentumot,
rakják belé a követ a kőmivesek. Kisgazdák a kőmivesek, nem iskolában
tanulták a kőmivességet. Ma szántnak-vetnek, holnap házat épitnek. A
terv pesti épitész munkája, ezen egy kicsit elcsudálkoznak, de nem igen
akadnak meg rajta. Most van csak igazán elemében Gábor bácsi. Most veszi
csak igazán hasznát, hogy a sepsiszentgyörgyi német iskolában a
Baukunstot is tanitották. Ő a főpallér, kezében a tervrajz, igy
dirigálja a kőmiveseket. Székelymódra megy az épités. Első esztendőben
összehordjuk az anyagot. Második esztendőben födél alá kerül a ház.
Harmadik esztendőben kerül sor ajtókra, ablakokra. Az ácsok is mind
kisgazdák. Ezek sem az iskolában tanulták az ácsmesterséget: apáról
fiura száll a kézügyesség. Gyönyörüen faragják ki a gerendákat, a
szarufákat, mérnöki pontossággal illesztenek fát fához – ugy, ahogy a
rajz előirja. Bonyodalmas szerkezet ugyan a födél szerkezete („látszik,
pesti mesterkedés“), de megakadás nélkül foly a munka. Elébb az udvaron
állitják össze a födelet, alaposan körülszemlélik, aztán messzire
távolodnak, ugy szemlélik, hogyan fest az egész. A hosszu Rofaj a főács.
Egyszerüen Rofajnak hivja az egész falu, mivel az egyetlen, aki Rafael
névre kereszteltetett. Egyébként – mondjam-e? – az ő vezetékneve is
Benedek. Ölmagas, karcsu öreg ember. Hetven év felé jár s még mindig
egyenes, mint a nádszál. Hosszukás, lófő arca igazi arisztokrata arc.
Csak mente kellene a hátára s mehetne a főrendiházba. Kurta fanyelü pipa
lóg a szájában, ugy nézi, szemléli hosszan, sokáig a födélalkotmányt,
aztán megszólal:

– Ezt én a házra nem teszem fel.

– Mért nem? – kérdem én.

– Mert éktelen csúf.

– Mért csúf?

– Azért, mert alacsony.

– Persze. Igy tervelte a pesti épitész.

– Már akárki tervelte, rosszul tervelte. A házat elcsúfitja.

– Dehogy csúfitja. Csak tegyék fel, öreg.

– Én-e, uram? Az Istennek sem teszem fel.

– Ejnye, öreg, ejnye, én tudom, mért nem tetszik magának. Mert a szeme
megszokta a magas födelet. Magasabb a födél, mint a fal. Hiszen egyrészt
jó a magas, meredek födél: nem áll meg a hó rajta; de másrészt rossz,
mert igen ránehezedik a falra. Igaz-e?

– Há’szen igaz, de szép. Ez meg éktelen csúf.

– Próbáljuk meg.

– Én-e? Hogy hótomig csúfoljon a falu?

A fiatalabb ácsok is segitségemre jönnek: ha már ugy van, ahogy van,
próbáljuk meg. Ha csúf lesz, leszedjük…

– Hát próbáljátok, én kezemet sem mozditom meg.

Nosza, nekiállnak az ácsok, szétszedik a födelet, darabonként felhordják
a falra, ott összerakják. Az öreg messziről nézi a munkát, a fejét
szüntelen csóválgatja, hümmöget, mikor aztán végére érnek, kérdem:

– No, öreg, mit szól hozzá? Éktelen csúf-e?

– Hát, uram – – – –. (Ezek a vonalak azt jelentik, hogy közben
vakargatta a fületövét.) Hát, uram, ami igaz: igaz; ami nem igaz:
hazugság. Isten, Jézus, ugy segé’n, csakugyan szép!

A honfoglalás ezeredik évfordulóján ásták a ház fundamentumát, s 1898
tavaszán nagyapó s nannyó ott álldogáltak a verandán, várták a pesti
fiut, a pesti menyemasszonyt, a pesti unokákat.

– Istené a dicsőség, – rebegte nagyapó. – Örömmel szállok az én
koporsómba.

– Istené a dicsőség, – rebegtük utána s leborultunk a szent küszöb
előtt.

*

Nekünk szent volt.

Ma, mikor e könyvet irom, csak adnak-vesznek házat, épiteni nem épitnek.
Világháboru, két forradalom, megszállás fergetege szétrombolta,
elsöpörte minden javainkat – ki oly vakmerő, hogy épitésbe fogjon? Igen,
ebben a lelketlenül megcsonkitott országban nem épitnek, waggonokban,
bűzös odukban senyvednek földönfutók százezrei, itt csak adják-veszik a
házat. Szédületes summákon cserélnek gazdát városi és falusi házak. Az
én házam az ő kilenc szobájával, vizvezetékével, 14 szárnyas és
szárnyatlan ajtajával, 19 dupla, tükörüveges ablakával, alagcsövezéssel,
kerek tizezer forintba került a mult század alkonyán. Való igaz, akkor
is háromannyi pénzt emészt, ha nagyurasan azt mondom az épitőmesternek:
Ime, itt a tervrajz, minden néven nevezendő anyag a maga gondja, nekem
majd átadja a ház kulcsát, én meg fizetek. De én székely szokás szerint
épitém házamat, sok száz szekér kő, fa és homok miatt lapos tárcámat
alig kellett kinyitnom. A fundamentum fölött három sor faragott kővel
kezdődik a fal: erdő, mező csak ugy termi a követ, hermányi kisgazdák
faragják, akik szintén sohasem tanulták a kőfaragást, de a munkájuk
csupa remek. Ők faragják a veranda oszlopait is, a hosszu
garádicsköveket is, amelyek, nagyapó szerint, egyszer majd megnőnek…
Ingyen fa éget pirosra hatvanezer téglát s – ki hinné ma ezt? – ezer
tégla négy pengő forint. A szomszéd faluban, Nagybaconban, cserépvető
telep, negyven-ötven család üzi e mesterséget a szántás-vetés mellett:
ezer födélcserép ára 5 pengő forint. A kőmives a maga kenyerén,
napszámba dolgozik, a napszám egy forint 20 és 50 krajcár közt
váltakozik. A ház befödése – egy jó vacsora. Ősrégi székely szokás az
is, hogy kéretlen, hivatlan jönnek férfiak, nők, gyermekek, kézről-kézre
adogatják a cserepet, mig annak a kezébe kerül, aki a fedésben
legjáratosabb.

Igy épül a székely ház, igy épült fel az enyém is, melynek kisebb
formában ma már egy sereg utánzata van, mind – alacsony födéllel. Azzal
az „éktelen csuf“ födéllel, melyet az öreg Rofaj „az Istennek sem“ akart
feltenni. De azóta már sok „éktelen csuf“ födelet tett fel, mert ami
igaz: igaz, ami nem igaz: hazugság – Isten, Jézus ugy segé’n, szép az!

Mai bankóban az én házamat félmillióra értékelik, de hordanák össze a
világnak minden kincsét: nesze, ez mind a tied, add ide a házadat, nem
adnám. Ezt a házat elvenni lehet, megvenni nem. Ebbe a házba be van
falazva a lelkem, a téglákat, melyeknek minden darabja egy-egy könyv, az
én véremmel kevert mész ragasztja össze – nem, nem, ezt a házat csak
elvenni lehet, megvenni nem.

Amikor a szent küszöb előtt leborulunk Máriával, már levélbe borultak a
gyermek-gyümölcsfák ház mögött, ház előtt, ház körül. Miként András
nagyapó kertjében, szép sorban állnak a fácskák, alma, körte, szilva,
cseresznye, meggy. A ház előtt egy kis park: fenyőfacsoportok;
szerteszét mindenfelé erdei fák, bokrok, itt-ott virágágyak. A fákat én
ültettem, a virágokat Mária. Falu uccájáról hosszu kocsiut kanyarodik a
ház elé, ennek az utnak két szélét apró fenyőfácskákkal ketten ültetjük
tele. Két-két fácska egymás mellett, szélében, hosszában arasznyi
távolság, majd ha derékig nőnek, élő sövény lesz belőlük. Aztán négy-öt
lépésnyire egynek-egynek megengedjük, hogy nagyot nőjjön, nagyot –
micsoda szép, micsoda gyönyörü sétaut lesz majd valamikor ez az ut!
Munkaközben ujabb terv születik, a fenyősor mögé gyümölcsfákat ültetünk,
azok majd kimosolyognak a nagyra nőtt fenyők közt – ó de szép lesz az!
Nini, almát, körtét terem a fenyőfa!

Nyár folyamán kétszer-háromszor kapáljuk, gyomláljuk s folyton
öntözgetjük a gyermek-fenyőket – kétezeren vannak két sorban – és
biztatjuk: nőjjetek, nőjjetek. És a fenyőfácskák engedelmes gyermekek,
szemlátomást nőnek. Hogyne nőnének, amikor ez a föld a fenyő hazája, s
mi kapálgatjuk, gyomlálgatjuk, öntözgetjük is. Itt ugy nő az erdei fa,
mintha huzva-huznák fölfelé. Négy esztendő sem telik belé, már fiatalos
erdőben sétálunk: növendék-paradicsom ez. Tetten érjük magunkat: bár a
mi erdőcskénk mindig ily fiatal maradna! Mint ahogy fel-felsóhajt a
szülő gondtalanul játszó gyermekeinek láttán: Ó, bár mindig gyermekek
maradnátok!

Fel-felröppenö, oktalan sóhajtások ezek, a természet törvénye ellen
nincs fellebbezés: a magból csemete, a csemetéből fa lesz, nagyon erős
fa, terebélyes, melynek árnyékában jó meg-megpihenni. A gyermek sem
maradhat gyermek: azért áld meg vele az Isten, hogy emberré neveljük.
Ime, mégcsak egy esztendeje vagyunk a ház lakói, s a kedves gólyamadár
beröppen a hatodikkal. Leány, világos, hogy leány, hiszen ezt vártunk –
no, Mária, most már válhatunk. Békésen megosztozhatunk: három fiu, három
leány.

Öt gyermekkel jövünk _haza_ tavasszal, hattal megyünk _vissza_ Pestre,
ősszel. Alig pihenünk meg, tárcacikkben énekelem meg a hatodikat.
Elpanaszlom, hogy az emberek mint sokallják a más ember gyermekét. Már
az ötödiknél botránykoztak, a hatodikat meg sem tudják bocsátani. Hogy
ez az ember – elveszett ember. Másnap beállit egy hordár, hoz egy nagy
skatulyát.

– Ki küldte?

– Nem tudom. Az Andrássy-uton adta át egy fiatal ur.

A hordár eltünik, kinyitjuk a skatulyát, benne egy szépen felöltöztetett
baba, nagyobb a hatodiknál. A baba mellett egy cédula: A „hatodik“
irójának egy ismeretlen tisztelője.

Bizonyosan nő küldte, erre vall a nőies irás is, meg a gyöngéd figyelem
is, gondolom magamban. Sorba vesszük barátainkat, ismerőseinket: talán
ez, talán az, de egynél sem tudunk megállapodni.

– Képzeld csak, mi történt, mondom Ranschburg Viktornak, az Athenaeum
akkori igazgatójának.

Elmondom, hogy mi történt. Hogy nőtől ered ez a szép gondolat, ez
bizonyos, csak az a kérdés: ki volt ez a nő.

Ranschburg elmosolyodik.

– Te küldted a babát?

– Nem, de férfi küldte.

– Ki?

– Azt nem árulhatom el.

De addig vallatom, hogy mégis elárulja.

– A testvérem telefonált nekem, kérdezte a cimedet. Tőle tudtam meg,
hogy Kornfeld érdeklődik a cimed iránt.

– A Hitelbank igazgatója?

– Ő.

– Szinte hihetetlen. De hát akkor ezt nekem valamely formában
viszonoznom kell. Megküldöm neki valamelyik könyvemet.

– Nem, nem! Neked nem szabad tudnod arról, hogy Kornfeld küldte a babát.
Ez megrontaná az örömét. Bizonyosan tudom ezt. Azt is tudom róla, hogy
szeretne egyszer meglepni téged kisbaconi otthonodban.

– Engem?

– Téged. Kiváncsi rá, hogy milyen a magyar iró falusi fészke.

Soha az életben nem találkoztam Kornfeld Zsigmonddal. Tudtam róla, hogy
idegen országból plántálódott magyar földbe, itt tanulta meg a magyar
nyelvet, üres óráiban a legjelesebb professzorok vezették be a magyar
irodalomba, s megállapitottam Magyarország elismerten legnagyobb
pénzügyi kapacitásáról, hogy költői lélek: erre vall a gyöngéd gondolat,
erre a vágy, hogy falusi fészkemben akart látni engem.

Két esztendő multán e nem csupa szám, de csupa sziv embernek hirtelen
halállal halt meg egy fia. Talán éppen az, aki a babát a hordárnak
átadá. Akkor én ujságban irtam levelet az apának. Ebből a levélből tudta
meg, hogy gyöngéd figyelme nem maradt titokban. Ő maga is férfikora
javában hunyt el. Én meg életem alkonyán ismerkedtem meg Pál nevü
fiával, tőle tudtam meg, hogy volt részemre egy másik titka is: az
idegenből magyar földre szakadt nagy ember maga olvasta fel esténként
gyermekeinek Testamentum könyvemet…

Szivesen mulatnék még e soha szinről-szinre nem látott s nekem mégis oly
kedves emlékü ember mellett, de sietnem kell Magyaróshegy oldalára: ott
kapálja kukoricáját Sigmond Sándor, szerencsét próbálok, hátha eladná a
földjét. Még csak ez az egy darab föld nem az enyém a vizvezeték meg a
ház között, szeretném, ha végig az én földem alatt csordogálna házamba a
viz. Már tudom, igen tudom, mi a földvásár. Földet vásárolni emberektől,
akik ugy ragaszkodnak hozzá, mint anyja emlőjéhez a gyermek. Már-már
elfog a kétség, ha végigtekintek a falu egész hosszában elnyuló
hegyoldalon. Negyven-ötven katasztrális holdra becsülöm a területet,
mely ezer esztendővel ezelőtt a Benedek-nemzetség egyik ősfoglalása volt
s melynek kebelét még kétszáz év előtt is egy ember ekéje hasogatta,
most meg száznál több gazda szántja, kapálja. Mely rettenetes
elaprózódása a földnek, ennek az amugy sem nagy darab földnek! A
legnagyobb darab köztük egy hold. A legtöbb 200–600 négyszögöl, de
vannak jóval apróbbak is: a legkisebb 40 négyszögöl. Most már csinálj
vásárt ennyi gazdával! Vannak vagy százan. Lehet, többen is.

Mikor adja el a székely ember a földjét? A székely ember akkor adja el a
földjét, amikor a fejére gyült bajok tömkelegéből semmi reménység a
kimenekedésre. Ez az egyik eset, s ez a legritkább. A másik eset, amikor
kiszemel a megvételre egy jó földet, szeretné megvenni, de nincs rá
elegendő pénze. Ugy segit magán, hogy magamfajta földéhes embernek elad
egy gyengébb minőségüt, kisebbet, ugy adja el, hogy megvehesse a
kiszemelt földet, s még pénze is maradjon. Az esetek többsége ez. A
legeslegritkább eset, amikor dobra kerül a székely birtok. Gábor bácsit,
három falu jegyzőjét gyakorizben kérdezte egy tréfás ügyvéd: Mikor
mehetek már Kisbaconba végrehajtani? Felelte Gábor bácsi: Amig én leszek
jegyző, soha. Harmincnál több esztendeig volt Gábor bácsi jegyző – ez
idő alatt az ő falujába végrehajtó nem járt. Egyetlenegy per sem volt,
egyetlenegyszer a dobot meg nem ütötték. Ettől a néptől kell nekem
visszahóditanom őseim földjéből egy darabot. Sürün olvasom az ujságok
hirdetései közt, hogy itt is, ott is, az ország más-más vidékein több
száz holdas birtok eladó, holdja 50–100 forint. Én magam állapitom meg
az ősi földek árát, a helyi átlagos ár kétszeresében; tiz-husz gazdától
kerül össze egy-két hold s egy holdnak ára 640 pengő forint. És vért
izzadok, amig egy száz négyszögöles földet megveszek. Becsülöm érte
fajomat, mert ritka eset, hogy az eladó éppugy vért nem izzad, mint én,
amig földje árán más föld jut a kezére. De, ihol, ott kapálgat Sigmond
Sándor, szerencsét próbálok vele.

– Adjon Isten jónapot!

– Jó napot adjon Isten!

– Jó munkálódást, Sándor.

– Köszönöm szivesen.

– Hát csak egyedül?

– Egyedül, instálom, egyedül. A cselédek még kicsikék, az asszony hol
jöhet mezőre, hol nem.

– Ugy látom, elég jól indul a török buza. (A kukorica székely neve.)

– Elég jól, hál’ Istennek.

– Csak ott a vizes résziben gyenge. Sárgul.

– A sok eső miatt, instálom.

– A talajviz miatt van az, Sándor.

– Hát ott egy kicsit vizes természetü.

– Hány vékás ez a föld?

– Harmadfél. (Ötszáz négyszögöl.)

– Lássa, megvenném magától ezt a földet.

– Nem eladó, instálom.

– Tudom, Sándor, tudom. De jobb földet vehetne az árán.

– Ennél jobb földet, instálom? Kerek Erdélyországban sincs jobb föld
ennél!

(Nem mese, szóról-szóra igy mondatott.)

– No, no, Sándor. Talán mégis csak akad ennél jobb. Még a kisbaconi
határban is. Hiszen vannak első, másodosztályu földek, a magáé meg
harmadosztályu.

– Tudom, instálom, hogy harmadosztályu, de ezen a földön minden
esztendőben annyi törökbuza terem, hogy egész esztendeig puliszkázik
belőle a házamnépe.

Mondhatnám erre: Bizonyosan kicsi a család. Mondhatnám azt is: talán
kevés puliszkát esznek, de ezzel megbántanám. Azt mondom hát:

– No, jó, nem adja el. De ha mégis eladná, mennyire taksálná?

Gondolkozik, gondolkozik s mondja:

– Ó, uram, ezt én ki sem tudnám mondani, olyan jó föld ez!

Végre is Istennek ajánlom Sándort, várnom kell türelemmel, hátha mégis
akad egy jobb föld „kerek Erdélyországban“, talán éppen a kisbaconi
határon. És csakugyan akad – enyém lesz a föld dupla áron.

Nem lehetetlen, Benedek Keresztély királybiró ükapám egy darabban adta
el Mogyorósoldalt s azután aprózódott el. Ha egy darabban, bizonnyal
eladta egy nap alatt. Én tiz esztendő alatt hóditom vissza az
ősfoglalást. Tiz esztendő során száz Sigmond Sándor, akinek a földjénél
nincs jobb kerek Erdélyországban – ne irigyeljétek tőlem e darabka
földet. Olyan kicsi, hogy ha együtt volna száznál több könyvem minden
példánya, beteregethetném velök.

Lépésről-lépésre nyomulok előre, meg-megállva, nagy pihenőket tartva,
aztán ismét nekivágok, tovább törtetek, inamszakadtáig. Érzem, hogy
édesapám, a föld szerelmese, nem lehetett szerelmesebb, mint a fia. Most
értem csak meg igazán, miért nem engedte, hogy idegennek adogassam el
földjeimet. Most kezdem érteni, mért huzódik falum népe a tagositástól.
Mért nem kivánja, hogy minden földecskéje egy területre kerüljön, holott
tavasztól őszig százfelé is kell szaladnia, tenger időt veszit e miatt s
nem is müvelheti meg igazában szerteszórt földjeit. Ezek az emberek
csökönyösen ragaszkodnak e szétszórt földekhez, amelyeken az apjuk, a
nagyapjuk, az ükapjuk szántott. Mindeniknek van minden dülőben egy-két
földje, amelynél „nincs jobb kerek Erdélyországban“ – s ezeket a
tagositás más kezére juttassa? Inkább lemond a könnyebb, a jövedelmezőbb
müvelésről, semhogy öröklött földjei másra cserélje föl.

Hogy száznál több könyvet irtam, ezen nincs csodálnivaló: irtak ennél
irók jóval többet, jóval jobbat. Erre nem vagyok büszke. Hogy száznál
több székelyembertől vettem s cseréltem földet tiz év alatt – erre
büszke vagyok. Sőt, akár hiszitek, akár nem, könyveimbe közel sem vagyok
annyira szerelmes, mint a földembe, a gyümölcsfáimba, az én kicsi
erdőmbe, melynek minden fáját magam ültetém. Gyümölcsfát, erdei fát,
bokrot huszezernél többet ülteték, hegyoldalán, völgyben annyi utat
vágtam, hogy elég volna egy falunak. Hiába finomult testemen bársonnyá a
zeke, paraszt vagyok valójában, a föld soha ki nem ábránduló szerelmese;
s hiszem és vallom erős hittel, hogy ha mint iró, valamivé lettem, Isten
után az édes anyaföldnek s szüleimnek, ezeknek az egyszerü embereknek
köszönhetem. Irásaim ereje – ha van bennök erő – az édes anyaföldé;
irásaim lelkének nemessége – édes szüléimé.

Láttatok-e boldog embert? Ha nem, látnotok kellett volna a volt tékozló
fiut, amikor oly sok idő multán az ekeszarvát ujra megfogá, s ment,
mendegélt az eke után. Ment mendegélt, s feje fölött lebegett a
pacsirta, szállt feljebb, feljebb a magas ég felé s vitte, vitte
imádságát a hazatért fiunak! És nem láttatok soha boldogabb embert
nagyapónál, aki könybe borult szemmel rebegi el: Isten áldja meg a
munkádat, fiam! Ő már elbucsuzott az erdőtől; elbucsuzott a mezőtől,
életének 85-ik esztendejében hintette földjeibe az utolsó magot. Tizenöt
esztendős korában fogta meg az ekeszarvát, hetven esztendeig hasogatta
az édes anyaföld kebelét, hintette belé a piros buzaszemet: az őserő
megroppant – a mezőtől is bucsuznia kell. Csendes kis tragédia volt ez.
Mikor utolsó földjét is bevetette nagyapó, megállott, feltekintett az
égre, nézte sokáig a lemenő napot s aki látta, csudálhatta: a nap
sugarai tündöklő koszorut fontak a hófehér haju szántóvető fejére. És
mintha hallatszott volna mennyei szózat: Eredj haza, a te öreg
társadhoz, hü szolgám! Im, koszorut fontam az áldott nap sugaraiból
hófehér fejedre: megérdemelted, te, aki egy hosszu életen át
szántottad-vetetted földjeidet, s este-reggel énhozzám fohászkodtál, a
láthatatlanhoz.

Hallotta nagyapó a szózatot, megértette, s könybe lábbadt szemmel
rebegte: Áldott legyen a te szent neved, Uram. Megértettem a Te
intelmedet. Az utolsó buzát hintettem az én földembe. Legyen meg a Te
akaratod.

Hosszu, igen hosszu ut volt az, amig nagyapó végigbotorkált a földjén.
Vissza-visszanézett s búcsuzódott: Isten áldjon, édes jó földem! Többet
nem szántlak, nem vetlek, öreg testem kivánja a nyugodalmat.

És otthon, a vén házban, két öreg ember sirdogál, egymást vigasztalják,
s egymást vigasztalva sirnak, mert az olyan jól esik öreg szivüknek.

– Igen, igen, nannyó, mennyei szózat volt, bizonyosan az volt, aki
beszélt hozzám. A fiatalok kinevetnének, ha mondanám, hogy éreztem a
fejemen a koszorut: hetven esztendő jutalmát. Ó, csak a jó Isten utolsó
munkámat, megáldaná. Nekünk talán elég is lesz az a buza, ami az én
vetésemből terem… Egy esztendő, kettő – a mi számunkra lehet-e már több
idő?

De eltelt egy esztendő, eltelt kettő. Isten nem küldi el a Halál
angyalát, s fogy, fogyogat a nagyapó vetette buza. Hiszen, ha
zsugorgatnák, ha senkinek sem adnának belőle! De Istenem, megtudná-e
állni az ő aranyszivök, hogy az idegent is meg ne kinálják, ha hozzájuk
vetődik, bár egy karéj kenyérrel? És a sok unoka, dédunoka, akiknek mind
a nannyó kenyere izlik legjobban, mert nannyó „kakastejjel s
varjuvajjal“ süti. „Egyetek, aranyos csirkéim, egyetek!“

S telik, múlik az idő, uj Istenáldása hullámzik a mezőn, aranykalászok
hivogatják a népet; Jertek, jertek, arassatok le! Ragyogó arccal tódul a
buzahatárba mind az épkézláb ember, az ég csillagai földre szálltak
buzakeresztek képében; aztán egyszerre csak zúgnak-búgnak a cséplőgépek
is, megtelnek a hombárok, a szuszékok: nem látsz bánatos arcot. Akinek
kevés lett, örül az is. Kevés, de jó. Alsómalom, felsőmalom éjjel-nappal
zúg, zakatol, a molnár nem győzi számbavenni a temérdek zsákot.
Mindenkinek van uj buzája, csak nagyapónak nincs!

– Mig tart a régiben, nem kell az uj, – mondogatja nagyapó.

– Nem, nem, – mondja nannyó is. – Az ujat már nem maga vetette… Nem
kell, nem.

Az uj buzában mindenféle hiányosságot találnak. Látszik, hogy
cselédember vetette. Mit bánja az, ha konkoly is a fele. Lám, a nagyapó
buzája olyan, mint az arany. S milyen tiszta, pedig nem rostálták! Ez
meg kuporodott szemü, szintelen.

Meg-megkérdi nagyapó: – Van-e még a régiből, nannyó? Eltart-e bár
karácsonyig? Nannyó megrezzen, de nagyapó nem veszi észre, olyan vidáman
mondja: Hogyne! Eltart az még tavaszig is.

– Akkor engem kiszolgál… – mondja nagyapó, s megnyugtatja ez a gondolat,
bár Halál jár a nyomában.

Csak nannyó s a jó Isten tudja, hogy a hombár, amelyben a régi buza
volt, – üres. Hogy e héten kaparta föl az utolsó vékát. Mely szerencse,
hogy nagyapó nem tud fölmenni a létrán! Sejtelme sincs arról öreg
szivének, ami a hombár mellett történt. Amikor az öreg asszony kisöpörte
az utolsó szemet is s ráborult a zsákocskára: Az utolsó! Az utolsó! Nem
lesz többé ilyen buzám soha! Soha! Ó, áldott, jó öreg gazdám! Az utolsó
buza, amit a te kezeddel vetettél!

Mint drága halottat siratja szegény öreg asszony az utolsó véka buzát.
Könyezve adja át a molnárnak, könyezve veszi át a lisztet; könyeivel
dagasztja a tésztát – nagyapó buzájából az utolsót.

– Nannyó, maga sirt. Mi lelte?

– Akinek sok gyermeke s unokája, mindig van siratni valója… – s kegyes
hazugsággal elámitja nagyapót.

Hanem… hanem, amikor az utolsó cipó kerül az asztalra, nem tud tovább
uralkodni öreg szive nagy fájdalmán, zokogva borul nagyapó kezére és
csókolja sokáig: áldott jó kezem! Áldott jó kezem!

– Nannyó… No, no, nannyó… Csendesüljön. Ez az utolsó, ugy-e? Az, ugy-e?
Érzem, hogy az. Megéreztem… Isten akarta igy, hogy hosszura nyuljon
életünk. No, no, ne sirjon, nannyó. Szeljen az utolsó cipóból nekem is.
Kicsit, kicsit… Hadd maradjon holnapra is…

„Nem mese ez“, igaz történet, két öreg ember csendes tragédiája. Nekem
nem kell költenem a történeteket, csak el kell mondanom. Nem kell rágnom
tollam nyelét, csak mendegélek az eke után, s bár a versfaragástól
ifjukoromban búcsut vevék, dalba kivánkozik a mezei, a falusi életnek
sok-sok gyönyörüsége. Mint ahogy nagyapó dalolgatá halkan, csendesen, az
eke után: Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás? – ugy dalolgatok én
is, sorhoz sor verődik, mint barázdához barázda, rímre rím csendül, s
egyszerre csak kész a dal, az együgyü dal a mezei életről:

  Én, ki papiroson sokat szántogattam,
  Baconi mezőben szántogatok mostan.
  Aszfalt helyett járok keskeny barázdában,
  Szivem gyönyörködik pacsirta dalában.

  Világ pompájára szívem nem vágyódik,
  Nem és nem irigylem nagyváros lakóit.
  Dalos szinházakba mig tódulnak mások,
  Pacsirtadal mellett virágágyat ások.

  Amikor felpirkad a szép piros hajnal,
  Megtelik a kertem vidám madárdallal.
  Érzem a szivemnek ő megifjodását,
  Testemnek, lelkemnek ő megújhodását.

  Nem irigylem én a gála urinépet,
  Reggeltől estélig éntőlem henyélhet;
  Kísérem az ekét csendes dalolással,
  Bizony, nem törődöm léha mulatással.

  Paraszti mód szerint nagy boldogan élek,
  Nagy úr ám a király: véle sem cserélek.
  Kedves ekém után ahogy én sétálok,
  Megirigyelhetnék tőlem a királyok.

  Oh, mezei élet, te vagy a szép élet,
  Világ sok javáért el nem cserélnének!
  Te benned terem meg sok szép gondolatom,
  Én aztán lassankint mind eldalolgatom.

  Amikor én járok az eke nyomába,
  Bizony mondom néktek, nem járok hiába.
  Egy-egy dalomat ha szépnek találjátok,
  A baconi mezőt áldva áldhatjátok!

Hallgatom a cséplőgép méla búgását, hallgatom, s ugy tetszik nekem,
mintha a bús magyar dalt hallanám:

  Mikor magot hint földbe a magyar,
  Ajkán elnémul mindenféle dal.
  S ím, mélabúsan mit elhint a nép,
  Dalolva adja vissza most a gép!
  A gép, ez az otromba gép.

  …Búg a cséplőgép mélán, csendesen,
  Ömlik belőle piros búzaszem.
  Ugy elmerengek méla dallamán,
  Mintha csak népünk dalát hallanám –
  A bús magyar dalt hallanám.

*

Ime, csakugyan beteljesült Balandi Józsinénak, ennek a rosszmáju
asszonynak a jövendölése, el is dicsekszik vele: No, ugy-e megmondtam,
hogy gazda lesz belőle! Igaz, hogy afféle irógazda, akinek a gazdaság
lelki gyönyörüség, semmi egyéb. Esztendők során az irodalom pótolja a
gazdaságot, s nem a gazdaság az irodalmat. Szentül hiszem, hogy az én
gazdaságom mintagazdaság, s nem csuda hát, ha – ráfizetek. A gyerekek
lefotografálják a házat, a kert festőibb részeit, a gazdasági udvart, a
kocsiutat, melynek két szélét már növendékfenyők szegik, s a képek alá
apró verseket firkálok.

A mintagazdaságot ábrázoló kép alá ezt irom:

  Elek apó mintagazdasága,
  Csak ő tudja, (sőt még ő sem!)
  Hogy mit fizet rája.

A kerti kép alá:

  Elek apó kertje
  Fáit ő ültette,
  Hogyha nem dicsérik,
  Bántja őt felette.

Másik kerti kép alá:

  Elek apó kertje
  Isten háza mellett,
  Szépen idehallik,
  Mit ott énekelnek.

És igy tovább, és igy tovább. Nőnek a gyermekek, mosolyog az ég
felettünk, oly szép az élet, még csak tiz esztendő mulva tör ki a nagy
égiháboru, de ugyan ki álmodja meg, hogy kitör? Marci, akihez a
_Testamentum_-ot irtam, mint nagyapót rajzol le, hófehér hajjal,
szakállal, karosszékben ülök, terebélyes fa árnyékában, körülöttem egy
sereg unoka… Valóban, szinte kacérkodunk az öregséggel, Mária is, én is.
Szép csendes öregségről ábrándozunk, amikor kéz a kézben tipegünk a
magunk ültette almafák szegte Mária-uton. Olyan öregségről ábrándozunk,
amilyen a nagyapó s nannyó öregsége. Amikor mi is magázni fogjuk
egymást. Amikor unokák serge rajzik köröttünk. Amikor, ha be-beborul is
az ég felettünk, ha meg-megzavarja is életünk csendes folyását az utolsó
cipóhoz hasonlatos epizód, gyermek-kacagás, unokák kacagása viditja fel
szivünket, gyermek-mosolygás melege száritja fel könyeinket.

Történhetnek-e itt lélekrenditő, nagy tragédiák? Itt csak hol vidám, hol
megható, iró lelkét termékenyitő dolgok történnek; itt a lelkek nem
rendülnek meg, mert jó és rossz, ami az emberekkel történik, mind _Isten
akarata_, „amiben meg kell nyugodnunk“.

Im, jön Benkő Dánielné keresztanyámasszony, tiz-tizenkétéves fiut vezet
a kezén. Ez a fiu Gergely fia. Azé a Gergelyé, aki gyermekkoromban
legkedvesebb pajtásom vala. Ez a fiu – árva-fiu. Ez az öreg asszony
eltemette a leányát s vele első unokáját. Egy koporsóban temették anyát
és gyermekét. Ez az öreg asszony eltemette azt a fiát, aki a familia
büszkesége volt. Ez az öreg asszony eltemette a második fiát is. Ugy
halt meg, mint az első. „Fájt a szivem, hozzá lőttem.“ Miért fájt a
szive, meg nem tudta senki. Titkát sirba vitte. S ez az öreg asszony még
mindig él. Szinte földig hajoltan, de él. Ráillik a nóta: Úgy meg vagyok
búval rakva, mint a borizü almafa. S még mindig él. Vallásos lelke
megnyugodott Isten akaratában, s bús életének alkonyát, im, megaranyozza
ez a gyermek.

Azért hozta el, hogy barátkozzék össze a két fiu. A gyermekkori barátok
fiai. Kiváncsian nézem, mint fogadja a kurtanadrágos, hosszuharisnyás,
sárgacipős pesti gyerek a háziszőtt nadrágos, patkócsizmás, bokrétás
posztókalapos fiut. Vonakodás, huzódozás nélkül lép hozzá a pesti
gyerek, s kérdi: – Mi a neved?

– Benkő Árpád.

– Az én nevem – s mondta nevét a fiam.

– Tudtam, ha nem mondod is. Édesapám sokat beszélt nekem a te
édesapádról. Mindég együtt játszottak.

– Akkor mi is együtt játszunk, – mondja Marci. – Hol laktok? Úgy
szeretném látni az édesapádat!

– Az én édesapám meghalt.

– Oh, Istenem! Meghalt!

– Meg.

Úgy ahogy az apák, kézenfogták egymást a fiuk, mentek a gyümölcsösbe,
szaladgáltak, versenyt futottak, aztán mit gondoltak, mit nem,
Macskás-patak partján hajlós füzfavesszőt vágtak, meghajliták szépen
körbe-karikába; a virágos kertben temérdek virágot szedtek, azt mind
rákötözték a füzfakarikára. Kész a koszoru. Megfogják kétoldalt, úgy
mendegél a temetőbe a két fiu: egy kurtanadrágos, hosszu
feketeharisnyás, sárgacipős s egy patkóscsizmás, szőttesnadrágos,
bokrétás posztókalapos fiu…

Aludjál édesen, Gergely.

*

Tele van népköltésünk az erdővel kapcsolatos dalokkal, de az a nép,
amelynek lelkéből e dalok fakadnak, az erdőben, mint erdőben, alig
gyönyörködik. Be szép nóta ez:

  Erdő, erdő, be magas vagy.
  Édes rózsám, be messze vagy!
  A rózsámat megláthatnám!
  Ha az erdőt levághatnám.

Le is vágná, gondolkodás nélkül levágná, nemcsak a rózsájáért, de
magáért az erdő fájáért is. Inkább ezért, mint azért. Látom itt, a
Nagykunság földjén, hogy a legtöbb tanyán egy-két akác szomorkodik,
némelyiken egy sem. Nyilvánvaló, hogy ez a nép nem szereti a fát. Ha
szeretné, nem sajnálná tőle a földjét, fát ültetne belé, mennél többet.
A székely hegyeken magától terem a fa. Isten ülteti, neveli az erdőt, s
ha egy-egy erdőt letarolnak, hivatalos hatalom ültettet helyébe
csemetéket. A székely ember erdőn jártában meg-megáll egy szép növésü fa
előtt, nézi, nézi, már-már hiszed, hogy felkiált: ó de szép fa!
Csakugyan felkiált, mert megakad a szeme egy karvastagnyi ágon, melyből
három ág egy tőn indul fölfelé: Hej, de szép háromágu villa lenne ebből!
Már fent is van a fán, egy-két csapással levágja a hej, de szép villának
való ágat. Egy másik fán olyan ágat pillant meg, amely lőcsnek
született, csak meg kell faragni, csinositani, kész a lőcs. És igy
tovább és igy tovább.

Erdőnek, fának szépségét nem látja a nép, mert az iskola e látásra nem
tanitja meg. „Ne bántsd a fát!“ – tanitják az iskolában, sőt a fának
hivatalos ünnepnapja is van. De a fát tovább bántják gyermekek, ifjak,
öregek, mivelhogy annak szeretetére, szépségeinek meglátására nem
nevelik. Husz esztendeje ültetek gyümölcsfát, erdei fát, de sohasem
láttam, hogy az én munkásaim szeretnék ezt a munkát. Fát kell kivágni?
Nosza, már kézben a fejsze, vágják a fát, alig pillantasz félre, már
földön hever.

Tiz éger- és füzfa áll egy sorban: egy kis kaszáló rét határát jelzi ez
a fa. Megveszem a kis kaszálót, s gondolom magamban: kivágatom ezt a tiz
fát, mert elzárja előlem a kilátást, ha erre járok. Nem látom a
nagybaconi templomot, pedig de gyönyörü kép a hegy tetején álló templom.
Nem látom a bodosi erdős hegyet, mely az aljában meghuzódó falut
koszoruzza. Fát ültetünk a kert más részében, két embert kiállitok e
munkából: menjenek, vágják ki azt a tiz fát. Nyomban szaladnak
fejszéért, én meg tovább ültetek. Félóra sem telik belé, megvillan a
fejemben: Nem vágatom ki mind a tiz fát, csak négyet. A négy középsőt.
Három-három megmarad kétoldalt, tágas nyilt kapu képe lesz igy,
hirtelen-váratlan tárul az erre járó elé a templom is, a bodosi hegy is
– de gyönyörü látvány lesz az! Szaladva szaladok az én két emberem felé,
de messziről látom: a tiz fa közül már csak egy szomorkodik.

– Valóságos gyermek a nép, – sóhajtom el magamban. – Lázas
gyönyörüséggel vágja ki a fát, lanyhán, közömbösen ás gödröt a
csemetének. Gyermek, gyermek.

Aki egyszerü ember szereti a fát, annak vérbeli öröksége az. Édesapám
maga is ültet fát, mivelhogy István nagyapó is ültetett. Juharfát Isten
dicsőségére, gyümölcsfát gyermekei, unokái örömére. Édesanyám is szereti
a fát, megszerette András nagyapó gyümölcsös kertjében. S úgy látszik,
szereti az erdőt is, mert egyszerre csak sohajtozni kezd, sürün
tekintget az erdő felé: Óh, ha meg egyszer oda mehetnék!

Mondja nagyapó:

– Messze van az, nannyó.

– Könnyen beszél maga, mert az erdőtől már elbucsuzott.

– Igaz, én már elbucsuztam. Azt hittem, megszakad a szivem, amikor
utoljára gyüjtöttem szénát az erdőn. Sirtam, mint a gyermek.

– Tudom, sirnék én is.

– Mondtam annak a nagy bükkfának, akinek a tövibe harminc ember is
meghuzódhatik az esső elől: Isten áldjon meg, fa! Őrizzen meg
villámütéstől, hogy az unokáim unokái is ülhessenek alattad.

– Hát attól a fától elbucsuzott-e, akit az én édesapám uram oltott?
Hányszor áldottuk édesapám uramat, mikor a rekkenő melegben
megszomjuhoztunk s az a jó leves alma szájunkat megnedvesité! Vajjon,
nem vágták-e ki az unokák?

– Nem, nannyó, nem.

– Az unokáim mindég igérik, hogy fölvisznek egyszer, de csak huzzák,
halogatják. Bizonyosan kivágták az édesapám uram fáját…

Szorongva mondja nagyapó:

– Már pedig emlékszem, hogy tavaly még ott volt. Ott, ott. Bizonyosan
ott. Ettől is elbucsuztam. Bizonyosan elbucsuztam.

Következik erre hosszu hallgatás. Köny pereg le nannyó szeméből. Ugy
tetszik, nagyapóéból is.

– Hát csak vitesse el magát, nannyó. Bucsuzzék el az erdőtől maga is.

Másnap reggel már készülődik is nannyó a nagy utra. Halovány arca piros
az édes izgalomtól. Százszor is megkérdik a pesti unokák:

– Hová készül, nannyó?

Százszor feleli: – Az erdőre, aranyos csirkéim, az erdőre. Oda, hol az
édesapám uram almafája van.

– Hoz-e almát, nannyó?

– Hozok, aranyos csirkéim, hozok.

A szekérszin alól kihuznak egy könnyü szekeret, azt maga nagyapó rakja
tele illatos szénával. Oly puha ülést csinál nannyónak, hogy a királyné
is elülhetne rajta. S amig az ülést csinálja, rendezgeti, folyton beszél
az unokának, aki nannyót az erdőre viszi.

– Vigyáz, édes fiam, nannyóra. Rossz az ut, vigyázattal hajts, nehogy
megrázza.

– Ne féljen, nagyapó.

– De én félek. Hogyne félnék? Mi lesz velem, ha nannyóból kifogyok? Ha
én szekérre ülhetnék, nem félnék. De én már nem birom a szekér rázását,
fiam.

…S mintha látnék tarka-barka galambfiókákat, amint repdesnek az öreg
galambok körül, ugy repdesik körül nannyót az unokák, mind fogják,
ültetik a szekérbe.

– Jó-e az ülés, nannyó?

– Ó de jó!

– Isten vezérelje, nannyó!

– Pá, nannyó, pá. Hozzon epret.

– S almát!

– Hozok, aranyos csirkéim, hozok.

Ezt már az uccáról kiáltja vissza nannyó. Kisérik szemmel, mig egy
kanyarodónál el nem tünik a szekér. S még azután is sokáig künn áll az
uccán, mig a szekérnek a pora is felszáll, eloszlik a levegőégben, –
nagyapó.

– – Mintha látnék öreg fehér galambot, aki elvesztette a párját s búsan
tipeg az udvaron: ez nagyapó. Hiába repdesik körül a galambfiókák, arca
nem derül föl. Reggeltől estig helyét nem találja. Kezdi azon, hogy
számitgatja magában: vajjon most hol járhat nannyó? Valahol Érces puszta
körül. De meglehet, hogy még nem értek odáig. Jó, ha Kövespatakig értek.
Csak ott valami baja ne essék, mert igen csuf, gödrös hely az. Na, eddig
ott van. Vajjon fog-e szénát gyüjteni? Bizonyosan nem állja meg. Még
majd felhevül, vizet iszik, s betegen hozzák haza…

– Ó, mért is eresztém el!

Közben nagyapó baltát vesz elé s aprófát vág nagy buzgalommal.

– Minek vágja, nagyapó, hiszen van itt már három esztendőre való.

– Hát, ha én meghalok, ki vág fát nannyónak?

– Ki? A cseléd.

– Ó, fiaim, attól megfagyhatna nannyó. Isten őrizz, hogy cselédre
szoruljon.

– Itt vannak az unokák.

– Jó, jó, tudom én, mit csinálok…

Igy aztán valahogy mégis eltelik az idő. De amint alább-alább száll a
Nap, nagy nyugtalanság lepi meg. Mindegyre hallgatózik: nem szól-e a
csengő? Küldi az unokákat:

– Menjetek a borvizkútra, hozzatok nannyónak friss borvizet. Tudjátok,
hogy mennyire szereti.

– Van már, nagyapó.

– Hát a vacsora kész-e? Éhes lesz bizonyosan.

– Kész, kész.

Erre aztán egy kicsit felvidul.

– Meglátjátok, mi tenger epret hoz nannyó, gyerekek! Emlékszem, egyszer,
amikor még fiatal házasok voltunk, egy szempillantásra nagy kosár epret
szedett, amig én a kaszásokkal kaszáltam. S emellett főzött ebédet,
vacsorát, s még szénát is gyüjtött. Milyen friss asszonyka volt.
Istenem!

– Még most is az, nagyapó.

– Meghiszem azt! Többet ér a mai fiatal asszonyoknál.

Hirtelen elhallgat nagyapó.

– Halljátok a csengettyüt?

– Jőnek! Jőnek!

– Ugy-e, jőnek? Ugy-e, jól hallottam?

Jőnek, jőnek. Vidám csengetéssel fordul be a szekér. Nagyapó reszket az
örömtől. A lába megfiatalodott, szaladva szalad a szekér elé. Mindenkit
elhárit az utjából, remegő karját kitárja: – Ide, nannyó, ide! Én veszem
le a szekérről.

És az a jó Isten egy pillanatra visszaadva nagyapó karjának a régi erőt
s szép-gyengén leemeli nannyót a szekérről.

– Ó, csakhogy megjött!

Megfogja nannyó kezét s öreg emberek finomult gyöngédségével vezeti az
akácfa-testvérek alá. Ama két fa alá, melyet a legidősebb unoka ültetett
az aranylakodalom emlékezetire…

– No, megjárá az erdőt, nannyó.

– Meg, nagyapó, meg.

– Elbucsuzék maga is… Tudom, megsiratta…

– Meg, nagyapó, meg.

S ujra elfogja nannyót a sirás.

– No, no, nannyó, hát ne sirassa többet… Az almafa talán…

– Kivágták, nagyapó, kivágták!… Mért nem mondta nekem?

– Nem volt rá szivem. Már tavaly sem volt ott. Kiszáradt… Mit tehettek?
Kivágták.

– Csak a töve van… Ráborultam, nagyapó, s megcsókoltam. Hogyne csókoltam
volna, hiszen az édesapám uram ültette!

– Csendesüljön, nannyó. Ez a mi sorsunk is. Elszáradunk s kivágnak.

– Ugy lesz, ugy…

– De nézze, nannyó, nézze, itt vannak az unokák. Ezek a kicsi csemeték…

És csakugyan itt vannak az unokák. Körülállják nannyót,
cirókálják-morókálják, csendesitik ők is.

– Ne sirjon, nannyó.

– Nem sirok, nem, aranyos csirkéim.

Mosolyog a szeme, mosolyog az arca.

Az Isten tudja, hol rejtegette eddig: egy kis kosárka terem hirtelen a
kőasztalon. Édes eperillat árad ki belőle.

– Egyetek, édes csemetéim, egyetek. Egyék maga is, nagyapó.

*

Május havában, amikor nálunk a fák virágba borulnak, hegy tetejéről
nézve nagy virágos kert az én kis falum. Ezeknek a fáknak nagy részét
Isten ülteté. A 19. század első felében csak három embernek van igazi
gyümölcse: András és István nagyapónak meg Gál Dániel keresztapám
uramnak. Ez a három ember ültetett teli fával egy-egy kertet. De
szabályosan ültetett gyümölcsös ezek közt is csak az András nagyapóé. A
többi kertben vadalmafák, vadkörtefák közt egy-két oltott fa, csupa
közönséges almát, körtét termő. Többségben a szilvafa, itt-ott meggyfa
is. Szilva is, meggy is, a besztercei szilva kivételével, közönséges
fajta. A 19. század második felében Gábor bácsi meg Benkő tanitó bácsi
kezdenék ültetni nemesebb fajtáju fákat, őket követi a fiatal pap: neki
már szép gyümölcsöse van, ötven-hatvan nemes fajtáju fa. Az iskola
faiskolája kicsiny kis kertecske, ennek oltványaiból vesz egyet-kettőt
egyik-másik gazda. Igen elcsudálkoznak, amikor nemcsak az igazi kertben
ültetek fát, de vagy tiz hold szántóföldet is beültelek a mi klimánknak
megfelelő, fajnemes fákkal. Batul, ponyik, Jonathán, arany pármén,
Beedforshire, Altman, szép virágu sárga, aranyranett és igy tovább.
Körtét, cseresznyét, meggyet, mindenféle fajtát, zöld ringlót,
Viktóriát, Althan ringlót, amelynek a szilvája kisebbfajta őszibarackhoz
hasonlatos s amelyet a baróti piacon igen megcsodáltak: hol termett?
_Földben_ vagy fán? – egyet-kettőt meg is vettek belőle – csudának, a
teli kosarak meg szépen hazajöttek…

Kiváncsian lesem, vajjon a példámat követik-e? Az első követőm János
gazda, Gábor bácsi fia, volt ősi telkem gazdája. Közvetetlen
szomszédságban a kertünk s a „kicsi gazda“ tovább ülteti nagyapó
kertjét: száz nemes fajta alma- és körtefát ültet. A falu hosszában
nyulik el a kertem s egyszerre csak meglepődve látom, hogy mindazokban a
kertekben, amelyek az enyémmel szomszédosak, ültetgetik a fát, még pedig
csupa nemes fajtát. Néhány oltványt minden faültetésnél ajándékozok
egyik-másik napszámosnak: elültetik a kis kertjükben. Igen örvend a
szivem, hogy lassan-lassan észreveszi az én népem, hogy mégis csak jobb
a batul, a ponyik, a Jonathán, mint a fótos, a zsiros, meg a sólyomalma.

Hogy a nép s különösen a mi fajtánk (székely is, magyar is) konzervativ
s csak annak a jóságában hisz, aminek a jóságáról, előnyös voltáról
meggyőződött – ez, gondolom, senkinek sem ujság. Sok-sok esztendő repül
el a feje fölött, amig kitapasztalja, hogy a lóhere nemcsak takarmánynak
kitünő, de javitja is a földet, utána jókedvvel nő a kukorica, a répa, a
burgonya s mindenféle kapás növény, ezek után meg a – buza, rozs, árpa,
zab. Egy Heinrich nevü német tanár buzaformára nemesiti a rozsot, hozzá
nem értő ember a formája után buzának vélné. Olvasom e rozsról nagy
gazdák véleményét: hatsoros a kalásza, holdanként 15–20, sőt itt-ott
több mázsát is ad. Nosza, megrendelek belőle próbára harminc kilót. Több
székely gazda van jelen a cséplésnél, szemük láttára ömlik a gépből a
„német rozs“, lemérjük: a 30 kilóból 450 kiló lett, tehát egy mag
tizenötöt adott.

– No, atyafiak, ebből maguknak is érdemes volna rendelni. Nyolc pengő
forint volt a harminc kiló.

Az atyafiak hümgetnek, hogy így meg ugy, szörnyü drága; hogy az idén így
van, de ki tudja, hogy’ lesz jövő esztendőben. Megvárjuk, hogy lesz,
mint lesz.

A következő esztendőben is végignézik az atyafiak a cséplést, most már
tizenhat magot adott a „német rozs“. Megint csak hümgetnek, hogy így meg
úgy, hiszen nem ártana megpróbálni, de talán várjunk még egy esztendőt.

Várnak is még egy esztendőt, várnak szent nyugalommal, akkor aztán mégis
csak kedvet kap rá egyik-másik, mivelhogy „ez esztendőben sem csalt a
német rozs“ – nekem buzát adnak cserébe, elvetnek egy-két vékát, s ma a
kisbaconi határban, sőt az egész vidéken mindenfelé látható a német,
akarom mondani a „pesti“ rozs. Erre a névre magyaritották, mivelhogy a
pesti ur „hozta bé“. Akárcsak a pityókát az én Mária Terézia korabeli
ősöm.

Félig örvendek, félig bosszankodom népem konzervativizmusán: örvendek
azon, hogy mindjárt első pillanatban nem fogadja el a szereszáma-nincs
ujitásokat s megfontoltan halad elébb, elébb; de tulságosnak találom a
megfontoltságát, szeretném, ha egy kissé gyorsabb tempóban haladna
előre. Ám csak egy pesti urnak kell ellátogatnia hozzám, mindjárt látom,
hogy a népem véréből való vér vagyok: szeretek előre menni, mendegélni,
de ugorni – nem.

Valamelyik esztendő nyarán – gondolom, e század első esztendeiben –
hivatlan-váratlan betoppan kisbaconi fészkembe néhai Surányi József, a
_Pesti Napló_ tulajdonosa, később főszerkesztője is. Ujságirói körökben
hallottam róla, hogy gyára is van, több, nem egy, még – patkószeggyára
is. A patkószeggyár valószinüleg ujságirói tulzás, de hiszen ez nem
fontos. Az a fontos, hogy kettesben végigjárjuk a kertet, a kis
gazdaságot. Épp akkoriban vettem két szürke csikót. Csak rájuk nézett s
mindjárt megmondta az – árát. Pontosan eltalálta. Egy forintot sem
hibázott. Az istállóhoz közel Keresztély ükapám halastavának a nyoma,
mutatom neki:

– Nézze, itt halastó volt valaha, felette, azon a dombon a forrás: ez
táplálta vizzel. Majd egyszer kiásatom, ujra halastó lesz itt.

– Mért nem most? – kérdi Surányi, szemmellátható türelmetlenséggel.

– Majd, kérem, majd.

Tovább megyünk, bekanyarodunk a Mária-utra. Mondom: – E fölött az ut
felett is, a domboldalon, van egy bővizü forrás. Meglehet, hogy
valamikor ide is halastavat ásatok.

– Mért nem most, mindjárt?!

Ejnye, ejnye, de különös ember ez, gondolom magamban, de hallgatok.

A Mária-ut végén szelid hajlásu domb emelkedik. Jégveremnek hivja a nép.
Itt csakugyan jégverem volt, Keresztély ükapám jégverme. Mondom ezt
Surányinak. S mondom azt is: Az a tervem, hogy majd ide épittetem a
jégvermet, mert nem jó helyen van a mostani.

– De, kérem, mért nem most!?

– Igazán ráér. Nem szorgos.

Szánakozva pislantott felém.

– Ez, ez, ez! „Hej, ráérünk arra még!“

– No, no…

Kimegyünk a hegybe, a magam ültette fiatalos erdőbe, igen tetszenek neki
a kanyargós utak, a hegyszakadékokat összekötő könnyü hidacskák, a fenyő
és lombos fák keveréke, de egyszerre csak megpillant a hegy tövében egy
nagy kerek dombot, mely mintha elszaladt volna a hegyből, aztán
leheveredett volna itt.

– Mért nincs fa ezen a dombon? Nem tetszik látni, mennyire kirivó ez a
kopárság?

– Dehogy nem, látom én azt.

– Nos?

– Az a tervem, mondom én, most már szándékosan bosszantó nyugalommal,
hogy ide csupa fenyőfát ültetek. Különálló, szép kerek bokréta lesz ez.

– Szép, szép, de mért nem mindjárt!?

– Azért – elégelem meg a sok „mért nem mindjárt“-ot, mert nálunk május
elején ültetik a fenyőfát, most pedig juliusban vagyunk. Ez az egyik ok.
A másik: ha én egy esztendőben két halastavat ásatnék, jégvermet
épittetnék, ezt a dombot fenyővel tele ültetném, sőt, nézzen odább – még
ama szántóföldeket is tele akarom ültetni gyümölcsfával, de amott azt a
kopasz oldalt is csupa meggyfával – szóval, ha mindezt én „mindjárt“
elvégezném, mit csinálnék a jövő esztendőben? Én, uram, sohasem vennék
meg egy kertet, melynek a fáit más ültette. Nekem lelki gyönyörüség a
tervezgetés. Ha minden tavasszal fát ültethetek. Ha minden esztendőben
van néhány talpalatnyi hely a földemen, amit szépitenem kell. Ebben a
kertben, ezen a hegyoldalon, lent a völgyben temérdek forrás: ezeket én
egy hét alatt mind köpübe foghatnám, egy-egy kedves csorgós kutat
teremthetnék, de nekem ugy igazi lelki gyönyörüség, ha minden esztendőre
jut egy csorgós kut. Micsoda öröm az, ha nyárra lejönnek a gyermekeim,
az unokáim, s ujjongva kiáltják: Nini, megint egy csorgós kut! Nini,
ezek a fák tavaly még nem voltak! Én már ilyen vagyok uram, s ilyen is
maradok.

Surányi vállat vont. Nyilvánvaló, hogy nem méltányolta az én lelki
gyönyörüségemet.

Egyébként, ahol megfordult, mindent meg akart venni. A szomszéd faluban
a Baross-forrást, Málnáson az egész fürdőt, de végül is semmit sem vett
meg. Málnásról hazajövet bökte ki, hogy szeretne fellépni valamelyik
kerületben s hogy én neki nagy segitségére lehetnék.

Most már rajtam volt a sor. Nagy ártatlanul kérdeztem:

– Mért nem mindjárt tetszett ezt mondani?

– Mért mindjárt?

– Azért, mert mindjárt megmondtam volna, hogy: életemben egyszer
korteskedtem, még pedig ifjukori _barátom_ mellett, s holtomig nem mosom
le magamról a gyanut, hogy nem pénzért tettem ezt. Hátha az ön kortese
lennék!

Surányi még aznap, akarom mondani: mindjárt visszautazott Pestre.

Két esztendő sem telik belé, meglátogat kisbaconi fészkemben Tóth János,
kinek mórictanyai meleg fészkében irom e könyvet. Az ő kertjében április
havában virágoznak a gyümölcsfák, az enyémben május havában. Teljes egy
hónappal előbbre jár a természet a Nagykunság, mint a Székelység
földjén. Kigyönyörködvén magát az ő virágzó fáiban, eljött gyönyörködni
az én kertemben, melyben egyszerre borult virágba a gyümölcsfák,
fehérfürtös virágu, bóditó illatu májusfák meg orgonabokrok nagy serege.
A kis park felé tartunk, melynek elején nyitott kaput jelképez két fa:
magától fonódott össze egy-egy ága mindakét fának. Ez összefonódott ágak
alatt magasnövésü ember is kényelmesen elsétálhat, de előző éjjel esső
esett, áldott májusi esső, az összefonódott ágakra ránehezedtek az
esőcseppek s alázatosan meghajoltak.

– Ejnye, – mondja Tóth János – miféle bejáró ez, hogy meg kell hajolni
alatta?

– Lenyomta az esső.

– S valahányszor esső esik, te mindig bujkálva jársz itt?

– Igen, ilyenkor alázatosan meghajtom a fejemet.

– Mondok neked valamit: fürészeljük le.

– Lefürészelni… Tudod, talán mégse. Aludjunk rá egyet.

Világos, hogy Tóth János, az alföldi magyar, megnyugszik ebben.

– Igaz. Aludjunk rá.

Járunk-kelünk a kertben, különösen örvendezünk azon, hogy most már ő is
szabad, független ember, hála Istennek, vége az államtitkárságnak,
szerencsésen elkövetkezett a „hálóinges éra“, amikor az ember akár
hálóingben sétálhat a kertjében. Hát ez bizony igen-igen nagy boldogság.
Egész nap nem jut eszünkbe az eleven kapu, de este ismét cseperegni kezd
az esső, én meg gondolkozni kezdek, hogyan is lehetne a kapukérdést ugy
oldani meg, hogy az ágak megmaradjanak. Végre megtalálom a megoldást s
boldogan alszom el. Alig pirkad, fölkelek, kimegyek, behivom az öreg
Szász Gergőt (azt, akit még ötesztendős korában is szoptatott az anyja),
s mondom neki:

– Nézze, Gergő bá’, ezek az ágak igen erősen meghajolnak az esső miatt.
Csináljon két csinos karót, mindakettőnek a végén legyen két ág. A két
karót kétoldalt verje jól a földbe s úgy eressze rá ezt a két ágat. De a
karó olyan magas legyen ám, hogy ölnél magasabb ember is elférjen az
ágak alatt. Megértette-e?

– Meg, instálom.

– De siessen, hogy kész legyen, mire a kegyelmes ur felkel.

– Sietek, instálom.

Egy óra mulva simára gyalult két karó emelte magasra az összefonódott
ágakat. Mondhatom, szépen festett.

És mi nevetve állapittuk meg, hogy a magyar embernek mily gyorsan vált
az esze…

Ha Surányi Józsefé a kert s ez a két fa, ő bizonyosan vagy _mindjárt_
lefürészeltette volna a vendégének alkalmatlan ágakat, vagy mindjárt
feltámasztotta volna.

…Mostanában sokat foglalkoztatja (és izgatja) a zsidókérdés a lelkeket.
Azt gondolom, ennek a kérdésnek csak egy becsületes megoldása lehet: a
fajkeveredés.. A „mindjárt“-nak és a „Hej, ráérünk arra még“-nek
összekeveredése. Természetesen, ezt a keveredést a keveredőkre
elviselhetővé kellene tenni, nevezetesen, nem volna szabad számon
tartani: ki köztünk az egész s a – félvér.

De mit is felelt Marcika a tiszteletesnek, aki Kain iránt érdeklődött?
Az felelte: Ó, az igen rossz fiu volt. Nem szeretek róla beszélni.

A zsidókérdés is ilyen rossz fiu, – gyerünk tovább.

*

A magyar embernek igen kedves virága a tulipán. Nyilvánvaló, hogy az
őshazából hozta e virág szeretetét. Erre vall az alföldi magyar szürén,
subáján, a székely magyarok kapuján, a félkontyos fedelü házak tüzfalán
a tulipándisz. És erre vallanak a régi, tulipános ládák. Az 1905-ik
esztendőben Budapesten s az országban mindenütt már nemcsak a paraszt
suba hátán pompázik a tulipán, de az urak és uriasszonyok mellén is. Nem
a virágágyakban nevelt, hanem gyárakban, milliószámra gyártott tulipán.
Megesett a legnagyobb magyar csuda: az ellenzék képviselőválasztáson
buktatta meg a harminc év óta uralkodó szabadelvüpártot. 1875-ben
alapitotta ezt a pártot Tisza Kálmán, s 1905-ben bukott meg, saját
fiának, Tisza Istvánnak első, igen rövid életü miniszterelnöksége
idején. A szabadelvüpártnak a Tisza Kálmán korabeli hires véderővita
adja az első döfést, ekkor rendül meg a nemzet bizalma, s csak a
szertelen korrupció nyujtja meg az életét ujabb tizenöt évvel. A
mértéktelen haragra lobbant öreg király a bukott miniszterelnököt –
Tisza saját vallomása szerint – oly cudarul leszidta, ahogy ő soha
egyetlen cselédjét sem; a lemondását nem fogadja el, szégyenpadra
ülteti: hónapokig ott kell ülnie a miniszterelnöki székben, a makacs
öreg a győztes ellenzék soraiból kormányt nem nevez ki. A 45 éves Tisza
István azzal az érzéssel ül a szégyenpadon, hogy ő már befejezte
politikai pályáját: király is, nemzet is, „kirugta“ őt. Végre is a
király megelégeli Tisza István bünhődését, lemondását elfogadja, s
kinevezi helyére kedves katonáját, Fehérváry generálist. A generális
miniszterelnök párt nélkül ül a miniszterelnöki székbe, alig akad
egy-két hive, dolgozni nem dolgozhatik, a Házat elnapoltatja, a
főispánokat elcsapja, mindenre kapható embereket küld a vármegyék
nyakába. A darabontoknak csufolt főispánok katonai segédkezessel törnek
be a vármegyházára, s mert nincs parlament, a vármegyékből indul ki a
„nemzeti ellenállás“. A tisztviselők nem engedelmeskednek, tehát –
elcsapják őket. Az elcsapott tisztviselőket ki fizeti? A társadalom.
Országszerte megindul a gyüjtés, rengeteg summák gyülnek össze, ebből
fizetik a tisztviselőket. Aztán egyszerre csak férfiak, nők mellén
kinyilik a tulipán: ennek a jövedelme is a tisztviselőké s egyben jelkép
is: idegen gyártmányu ruhát nem viselünk többé!

Nyilvánvaló, hogy az akció e része magyar szalmaláng: hirtelen lobban
fel s hirtelen lobban el. De a nemzeti ellenállás mégis csak
gondolkodóba ejti az öreg királyt, az esküszegéstől visszaretten s egy
esztendei harc után az ellenzék kebeléből nevez ki kormányt. Az
alkotmányon nem esik sulyosabb sérelem, de a tulipán – eltünik.

Én magam is vettem tulipánt, de feltüzni nem tüztem fel. Mire tüzzem
fel? Arra a kabátra, mely minden valószinüség szerint osztrák gyárból
került ki? Ám gondoltam egy nagyot, s otthon, Kisbaconban, kora
tavasszal egy öregasszonyt beleültettem a szövőszékbe, feleségemnek, hat
gyermekemnek, magamnak két-két öltözet ruhát szövettem. Egész nyáron
házi szőttesben jártunk kertben, uccán, erdőn-mezőn, ebben mentünk Isten
házába – vajjon a nép követi-e a példánkat? Már esztendők óta
megdöbbenve figyeltem, hogy mind kevesebb és kevesebb földben terem a
kender meg a len; mind kevesebb és kevesebb házban csattog a szövőszék.
„Bécsi rongy“-ban páváskodnak a leányok meg a fiatalasszonyok, s csak
öreg asszonyokon látható régi, házi szőttes szoknya meg vizitke. A
férfiakon gyorsan foszladozó bugyogó idétlenkedik, fehér, szürke
háziposztónadrág ritka, mint a fehér holló. Abroszokat, asztalkendőket
sem igen szőnek az asszonyok: boltban veszik azt is. Azt állitják,
azért, mert olcsóbb, mint a házi szőtt. Igen, olcsóbb, de a házi szőtt
anyáról leányra, sőt unokára is öröklődik, amaz rövid életü.

Szétnézünk a templomban, s kisül, hogy itt csak a nagyságos úr leányai
parasztleányok; gazdaleányok, napszámos- és cselédleányok – mind
kisasszonyok. Kisül, hogy könnyü nekünk háziszőttes ruhában járnunk,
„mert az úr háziszőttes ruhában is – úr“, ők pedig lenézik egymást a
szőttes ruhában. Kisül, hogy a kisasszonyos divatot a Pestről hazajáró
cselédleányok hozták ide is, a többi faluba is. Hogy már nemcsak
napszámos-, de kisgazdaemberek leányai is felmennek Pestre, ott
elszegődnek cselédnek, aztán oly cifrán kerülnek haza, hogy majd
elrepülnek. Sőt némelyik nem is egyedül kerül haza… Sőt az is kisül,
hogy ritka ember nincs beadósodva a takaréknál, amely 12 százalékra
dolgozik. Ezt a nyomoruság küldi a takarékba, azt a földszerzés vágya,
de ezen a földszerzésen nincs Isten áldása, mert az igy vásárolt föld az
adósság kamatját sem hozza meg. Már számon tartanak sok-sok embert,
akinek a földje elébb-utóbb dobra kerül.

– Rossz vége lesz ennek a világnak, – mondogatja nagyapó. – Ebben a
faluban még soha senki annyi földet nem vett, mint én. Csak belső telket
ötöt vettem az apámtól öröklötthöz. A takarékpénztárnak hire sem volt.
Akkor vettem földet, amikor együtt volt a pénz.

A baj azonban nem ott gyökeredzik, hogy takarékpénztári kölcsönnel
veszik a földet, hanem ott, hogy ez a kölcsön – uzsorakölcsön. És ott
gyökeredzik, hogy bár a mai nemzedék jóval többel dolgozik, mint nagyapó
nemzedéke, sőt valamivel jobban is megmüveli a földet, a ruházkodásban,
az életmódban hirtelen nőttek meg az igények, s ezekkel nem tart lépést
a föld jövedelme. Esztendőről esztendőre, bármerre járok a
Székelységben, mind több és több komor képü embert látok, akik kelletlen
köszönnek, vagy egyáltalában nem köszönnek. Nyilvánvaló, hogy az urat
látják bennem, akitől ered minden rossz.

Mind sürübben szállnak a keserü panaszok Székelység földjéről az ország
szivébe, de ez a sziv nem dobban meg. Ennek a szivnek nincs – füle.
Végre megmozdulnak a székely urak, megkezdik a mentőakciót, engem
kihuznak a kertemből, hogy szerkesszek Budapesten székely ujságot,
mindennap megjelenőt. A mentőakció eredménye egy székely kongresszus a
tusnádi fürdőn, a székely körvasut, s végül jó néhány ezer forint, amit
azért a dicsőségért kell fizetnem, hogy azt az ujságot „egyedül csak én
szerkeszthetem“, senki más. Velem dolgozik nagy lelkességgel két székely
iró, Jancsó Benedek és Gaál Mózes: sok-sok esztendeig fizetjük a
„székely hadisarcot“. Merem állitani, hogy ezen a három szegény
iróemberen kivül egyetlenegy székely urnak sem került pénzébe a
„székelymentés“ – s ha legalább megmentettük volna!

De hát ez a székelykérdés is az a rossz fiú, akiről nem szeretek
beszélni.

Jerünk tovább.

*

Már nem Romániába megy szerencsét próbálni a szegényebb rendü székely,
hanem Amerikába. Nem Brassóba mennek „müvelődni“ a leányok, hanem
Pestre. Egy harmadosztályu jegy 4–5 forint Pestig, s a székely leányok
elözönlik a nagy Babylont. Léha kuplékat, pesti szójárást hoznak haza.
Magunk is falunkbeli leányokat viszünk Pestre, minden ősszel, tavasszal
hazahozzuk, s tőlünk telhetően őrizzük a tisztaságukat. De a pesti
beszéd ragadós, ettől nem őrizhetjük meg őket. Hallom, amint a kocsisom
enyeleg az udvaron a szobalánnyal. Mondja neki a legény: Ejnye, no,
Julis. Adj mán egy csókot! S felel rá a szobalány, jó székely gazda
leánya: – Nü ná!

Csüggetegség kezdi megszállani a lelkemet: fajulni látom a székely vért.
Már csak az öregebb, s velem egykorú emberekben van örömem s mind
ritkább és ritkább az ifju nemzedékben. Sem testem, sem lelkem nem
kivánja a háborut, a gondolatától is iszonyodom, de kezdem hinni, hogy
az elfajulás folyamát már csak háboru állithatja meg. Egy kis parázs
verekedés. De ellegyintem magamtól e gondolatot. Mindenfelé keresem a
bajok forrásait, s többek közt egy forrásra rábukkanok. Nagy üresség
mered elém: a székelység tanult, müvelt fiainak javarésze kivándorolt az
ország különböző részeibe, mivelhogy itthon nem élhetett meg. A régi
szabásu s erkölcsü birtokos urak, akikhez a nép bizalommal fordult
tanácsért, kihaltak vagy leszegényedtek. Az ország szivében számtalan
székely ember visel előkelő hivatalt, de ritka, kinek eszébe jut, hogy
penziójával szülőfalujába visszajőjjön s tudásával, tapasztalataival
népe javán munkáljon. A pap s a tanitó nem igen adhat példát a föld
okszerü müvelésére, mert sem ezt, sem azt nem tanitják erre. Az
ismétlő-iskola gazdasági ismétlő-iskola nevet kapott, de egy gazdasági
olvasókönyv olvastatásában merül ki az egész oktatás. Hol tanitsa meg a
tanitó a föld okszerü müvelését, ha nincs ehhez sem földje, sem
gazdasági felszerelése az iskolának; s hogyan tanitsa, ha volna is,
amikor őt sem tanitották meg erre?

Mi más világ lenne itt, ha mindazok, akik jöhetnének, visszajönnének a
faluba! Ha itt házat épitenének, fát ültetnének, példát és – munkát
adnának.

– Be jó volna nekünk, szegényeknek, – sohajtott fel egy öreg ember, ha
még egy ur volna itt!

– Mért volna jó? – kérdem.

– Azért, instálom, mert attól is kapnánk munkát!

A magyarázat igen egyszerü. A kisgazda – igen helyesen – háza népével
munkálja meg földjét, napszámosra csak aratás idején szorul, amikor
drága minden pillanat. Uri ember gazdaságában kora tavasztól
betakarodásig talál munkát a napszámos ember. Faültetés, fatakaritás,
ásás, gyümölcsszedés: én mindig tudok munkát adni, az esztendő minden
szakában. És _velük dolgozom_.

Ha annak a sok-sok ezer ifjunak bár csak felerészét, aki most az egyetem
kapuját döngeti, vissza lehetne terelni a faluba! Ha ezek megfognák a
kasza nyelét! Be más képe lenne! S a falu és város gyülöletes harca be
megszünnék!

Vissza a faluba!



HATODIK FEJEZET.


Ebben meghal nagyapó és nagyanyó igen szép, s meghal egy könyv igen csuf
halállal.

Engedjétek meg nekem, hogy e néhány lapot még nagyapónak szenteljem.
Nagyapónak, aki nannyó karjai közt csendesen elszenderült. Az ő halála
oly szép volt, aminő szép az élete: leszállott hozzá a halál angyala,
hófehér haját megsimogatta, homlokára csókot lehelt, s nagyapó lelke
fölszállott a fényes mennyországba. Ott folytatja földi életét, onnét
néz le ránk az ő szelid, jóságos tekintete, őrködve felettünk, vigyázva
a mi lépteinket, a mi életünknek folyását.

Sokan lesztek, akik ismeritek nagyapót, ha sokan vagytok, akik ismeritek
irásaimat. Amikor én mesét mondok a gyermekeknek, voltaképpen nagyapó
mesél: a gyermekvilágnak az ő lelke beszél az én tollamon át. Az ő
egyszerü, cicomátlan beszéde, az ő meg-megpihenése, felsóhajtása, aztán
csendes továbbindulása: ez mind benne van az én meséimben, s bennök van
– szeretem hinni, hogy bennök van – az ő lelkének nemessége, életének
tisztasága, egyszerüsége, gyöngéd szivének melegsége.

Erről az életről, ennek az életnek a folyásáról sok történetet irtam, s
ezekben a történetekben nem volt szinezés, nagyitás, mesterkedés:
olyannak irtam mindig nagyapót, amilyen vala. Ennek az életnek csendes,
bibliai egyszerüségre emlékeztető folyása pazarul termette az elmét s
szivet termékenyitő történeteket öregek és ifjak számára egyaránt, s ha
nem nagyapó alakja állott előttem egyik-másik történetem megirásánál, az
ő lelke ott lebegett fölöttem, s nem engedé, hogy alacsony gondolatok
támadjanak elmémben, alacsony érzések fakadjanak szivemben. Ha nem róla
irtam is, reá gondoltam mindig, s bizony mondom, soha el nem tévelyedtem
az én utjaimban. E pillanatban nem tudom, öregeknek, ifjaknak irtam-e
többet, de egyet bizonyosan tudok, hogy sohasem irtam olyasvalamit az
öregeknek, amit a növendékleányok ne olvashatnának. S ime, megvallom,
csak az irás az enyém, a lélek a nagyapóé.

Nagyapó nem járt iskolákat, akadémiákat: jóformán azzal a kevés tudással
indult az életnek, amit a falusi iskola vén rektorától s a székely
huszárezredben szerzett. Tizennyolc éves legény volt, amikor apját, a
régi rend szerint, a székely huszárságban felváltotta, s amikor _48_
elkövetkezett, akkor már tizennégy esztendeig szolgálta a császárt, a
maga lován, a maga gunyájában: a császár csak kardot, karabélyt adott,
egyebet semmit. A mai nemzedék nem tudja, mi volt a székely huszár, s
mely nagy terhek nyomták a székely huszárfamiliákat. Az én nagyapám,
„nagyapó“ apja, huszonnégy esztendeig szolgált a maga lován, mignem a
fia felváltotta; kétszer ment a franciára, mialatt otthon a gazdaságot
gyenge asszonyi kéz kormányozá.

Nagyapó erősen érezte huszársága idején, hogy csak hat hétig volt diák a
nagyenyedi Bethlen-kollégiumban, s szent fogadást tett: ha gyermekkel
áldja meg Isten, mind tanittatja őket. Ezt a szent fogadást hiven
megtartá nagyapó. De tanult maga is, s a falu legjobb, legnagyobb
gazdájának olvasás volt a pihenője. Ismerte az ország dolgát, könyvek és
ujságok utján költőkkel és államférfiakkal megismerkedett, s nagyapóval
mindenről lehetett beszélni – az egy szinház kivételével. Pótolta, de
nem könyvekből szerezte bölcsességét: az élet könyvéből szerezte azt, s
példabeszédszerü mondásai, tanitásai minden könyv tanulásánál többet
érők voltak nekünk, gyermekeknek, unokáknak, dédunokáknak, akik ötvenen
állottuk körül a szentéletü aggastyán ravatalát.

Az ő ereje – őserő volt; az ő szorgalma, az ő családi élete példaszerü,
a pátriárkák életére emlékeztető. Szerelme volt az édes anyaföld, a
pirkadó hajnal mezőn találta, s tőle bucsuzott utolsónak a lemenő nap.
És az ő nevelő módszerét igen ajánlom minden falusi embernek: nyári
vakáción meg kellett fognom a villa nyelét, de meg a kasza nyelét is.
„Ki tudja, mi lesz belőled? Hátha hazakerülsz gazdaembernek?“

Aki látta nagyapót a mezőn, ellenállhatatlan munkakedv lepte meg. Az ő
kezében égett a munka. Ölmagas alakja messze kivált a munkások, a
cselédek seregéből, vezér volt ő a földjén, aki maga vágja a
legszélesebb rendet, a közkatonák utána. Ó, be szép ember volt nagyapó,
amikor virágjában, ereje teljességében vala! S be szép öreg emberré
roskadott! Arcának rózsapirossága megmaradt a késő öregségben is, s csak
barnapirosra tudta halványitani a halál lehellete…

Édes, jó, öreg nagyapó!

Ha találkoztatok könyveimben az öreg Bándi Jánossal, akinek galambbúgos
kapuján ez az irás volt kifaragva: Áldás a bémenőknek, Béke a kimenőknek
– ez nagyapó. Ha olvastátok Huszár Anna történetét: Anna édesapja –
nagyapó. Ő az, aki térdire veszi a kicsi Anikót s Miklóskát, aztán: gyí,
te lovam, Brassóba! A vén szántóvető, aki elbúcsuzik az erdőtől: Isten
áldjon, erdő, én többet nem látlak! – évek multán pedig, amikor egészen
ránehezül az aggság, a szántóföldtől is: Isten áldjon, föld, én többet
nem szántlak! – ez nagyapó. Együtt siratják nannyóval az utolsó cipót,
az általa vetett búzából sütöttet. Együtt siratják el az ősi kert kidőlt
vén fáját: mi is igy dőlünk ki, igy…

Hiába nehezült rá az aggság, a gyöngeség, szürkülő fejjel is gyermeknek
éreztem magamat, ha reátekintenék. Hiába, hogy én támogattam föl a
garádicson, ugy tetszett, hogy ő támogat, ő véd engemet. Láttátok volna
nagyapót, a magával szinte tehetetlen aggot, aki Istenben bizó szavaival
meg tudta enyhiteni szivemnek nagy fájdalmát s szárnyat adott vergelődő
lelkemnek, felnyitván a Szent Bibliát: Olvasd, fiam, Dávid király
zsoltárait, s bizony megvigasztalódol! Bizzál a te Istenedben:
győzedelmet veszel ellenségeiden.

Lelkem, édes jó nagyapó! Te adtad ujra kezembe a tollat. A te patriárka
cselekedeted ihletett meg ujra, látván, hallván, miként tettél igazságot
s téritetted békességre a vitázó unokákat. Be szép dolog volt ez! Amikor
te felvitetted magadat az erdőbe, mégegyszer, utoljára, s megmutattad:
ime, itt az igazi határ. Itt állott András nagyapó almafája. Vágjatok
csak a földbe. Ihol, az almafa gyökere. Ihol, az igazság gyökere!

Isten igen szerette nagyapót, adott neki hosszu életet s ebben a hosszu
életben külön hatvan esztendővel ajándékozta meg, hogy azokat együtt
élje nannyóval – példaszerü, meleg, gyöngéd szeretetben. És halljátok
csak, mely szép volt a halála!

Gyenge verőfényü, hideg őszi napon nagyapó a kertbe tipegett s ott
összegereblyézte a lehullott faleveleket. A vén fák leveleit. Ama fákét,
amelyeknek egyrészét István nagyapó ülteté. S elvégezvén munkáját, az
utolsót, beméne a meleg házba s mondá:

– Én most lefekszem, nannyó, mert igen fáradt vagyok.

Megveté nannyó az ágyat s lefekvék nagyapó. És fekvék három napokat, de
fájdalmat nem érzett az ő testében. Negyednap reggel, vasárnap reggelén,
mondá nannyókának:

– Adjon rám szép fehér inget, nannyó; törülje meg az arcomat
vizeskendővel, mert én nemsokára Isten előtt állok.

– Oh, Istenem, itt hagy engem? Mi lesz énvelem? – borult rá sirva
szegény öregasszony.

Mondá nagyapó:

– Ne sirjon, nannyó. Jobb, hogy én halok meg elébb. Ki viselne rám
gondot, ugy, mint maga viselt?

– Istenem, Istenem, hát én hogy élek maga nélkül? Jaj, de árva leszek!

Mondá halkan, alig hallhatóan:

– Jó gyermekei vannak…

Elhallgatott. Kevés idő multán megfogá gyengén nannyó kezét s rebegé:

– Köszönöm a dajkálását, nannyó.

És lehunyta szemét. És elszenderült. A vén házban pedig nem volt senki,
csak egy alvó vén ember s egy csendesen zokogó vén asszony, aki lezárta,
lecsókolta annak a vén embernek a szemepilláját.

És jövének a gyermekek, unokák, a dédunokák.

– Jertek, jertek, elaludt nagyapó. Leesett a mi fejünknek koronája.
Csókoljátok meg drága kezét.

Jöttek mind és csókolák a drága kezet. És mondák mind: Ó, de szép
nagyapó a halálban is! Imádkozzunk…

S templommá lett a vén ház és szállott az égbe az imádság: Adj, Uram,
örök nyugodalmat nagyapónak, nekünk pedig az övéhez hasonlatos szép
életet s szép halált. Ámen.

*

Az 1902-ik esztendő novemberében szállott le nagyapóért a halál angyala,
egy hónappal a – gyémántlakodalom előtt. Hogy készültünk a nagy ünnepre
Máriával! Ott lesz az ünnep a mi házunkban. Gyermekek, unokák,
dédunokák, vők, menyek, unokavők, unokamenyek, éppen ötvenen. Lám, de jó
volt ötven személyre épitenünk az ebédlőt. Micsoda boldogság lesz a
pesti gyermekeknek: itt állitjuk fel a karácsonyfát. A legszebbet
áldozzuk fel magunk ültette fenyőfáink közül. Fenyőágakkal diszitjük a
házat kivül, belől… Isten megtagadta tőlünk ezt az örömet. De Isten
tudja, mit cselekszik. És bizonnyal nem válnék javunkra, ha minden
vágyunk teljesülne.

Sokáig oly árvának érzem magamat, mint a gyermek. Még mindig az volnék?
Már negyvenkét esztendő nyomja vállamat, szürkül a fejem, erősen
szürkül, s ugy hiányzik nekem, hogy nagyapó karjába öltve karomat, nem
vezethetem fel a garádicson. Az asztalfőn egymaga ül nannyó. Ketten
ültek eddig. A szülei ház lebontva, virágos kert a helyén, nannyó a
kicsi gazda házában talál fészket, ott siratozza nagyapót. Folyton
készül nagyapó után, de a halál angyala nem akar leszállani értte, bár
szüntelen imádkozik hozzá. A virágos kertben, ama ágynak a helyén,
amelyben nagyapó örökre elszenderült, rózsafát ültet a kicsi gazda,
oda-oda tipeg nannyó, meg-megöntözi könnyeivel. El-eljátszogat falusi és
pesti unokákkal, s bár nem ő süti már a „kakastejjel, varjuvajjal“
dagasztott kenyeret, nem állja meg, hogy ne szeljen egy-egy darabkát:
egyetek, aranyos csirkéim, egyetek.

Telik, mulik az idő, esztendőre esztendő borul, már ötödik esztendeje
alszik nagyapó, s nannyó egyszerre panaszkodni kezd: óh Istenem,
Istenem, maholnap ágyba fektet a gyengeség. Jaj, ha oly szép halállal
halhatnék meg, mint nagyapó! A pesti menyemasszony langyos fürdőket
készit nannyónak, vetkőzteti, fürdeti, öltözteti, mint a gyermeket.
Ugyanugy ápolja nannyót, a váratlan gyermek felesége, mint ahogy ápolta
ő, a váratlan gyermek, a szélütötte „anyókát“…

Ágyban marad nannyó, s az történik vele, ami anyókával. Künn a határon
aratják a buzát, gyermekek, unokák mind aratnak, meg-meglátogatják
nagyanyókát – lám, lám, be tudta Isten, mit cselekszik, amikor ugy
rendelé, hogy váratlan gyermek szakadjon le édesanyám szivéről. Ketten
ülünk nannyó mellett: Mária és én. Hét hétre borul, haloványan pislog a
lámpácska, minden pillanatban kialhatik. Nannyó tudja, hogy gyermekkorom
óta irtózom a halottól, folyton küld: eredj, eredj, ne maradj itt.
Utolsó szava is ez: Menj ki.

Mária zárja le a szemét.

Két szent asszony avatja templommá a szobát! Egy halott s egy élő.
Zokogva borulok a halottra, az élőre.

– Áldjon meg az Isten, hogy oly jó voltál az én édesanyámhoz!

*

A kisbaconi temetőben márványemlék, rajta két név, s a két név alatt
négysoros vers.

  Ami szépet és jót könyveimben láttok,
  E két öreg ember szivéből eredett.
  Ha majd kihull a toll reszkető kezemből,
  E két öreg ember mellé temessetek.

Más végrendeletem nincs.

*

Átellenben Magyaróshegy oldalával, hegy oldalán az uj temető. Ujnak
nevezik, bár gyermekkorom óta temetkeznek ide, mert van egy régibb:
ebben alszik András és István nagyapó. Csak sétálnom kell kertem utjain,
mindennap temetőt látok, messziről felém fehérlik szüleim siremléke. Már
nem félek a temetőtől, mint ahogy féltem gyermekkoromtól mostanáig. Nem
félek, mióta nagyapóék is ott alszanak. Gyakran jelennek meg álmaimban.
Tudom, hogy halottak, s ugy örvendek, ha látom őket és beszélgethetek
velök. Egyszer a tudós Herman Ottó levelet ir nekem, s abban az iránt
érdeklődik, hogy meg volt-e állapitva a székely huszárok földbirtokának
a minimuma, az a minimum, mely a székelyt a maga lován való
katonáskodásra kötelezte. – Ej, de kár, gondoltam magamban, hogy nem
érdeklődtem eziránt, amig élt nagyapó, talán ő meg tudta volna mondani,
igy csak azt irhattam Hermannak: mekkora birtoka volt István nagyapónak,
amikor a huszárságban felváltotta édesapám. Alig teszem postára a
levelet, éjjel megjelen nekem nagyapó. Ott vagyunk az ősi házban, s
nekem első gondolatom: ó, de jó, most megkérdezem nagyapót, mekkora volt
a székely huszárok földbirtokának a minimuma. Meg is kérdem, nagyapó
elgondolkozik s feleli: Péter király idejéből van egy irás a
levelesládámban – ennyit mondott nagyapó s azzal alakja eltünt…

Minden álom többé-kevésbé ostoba, az volt ez is, hiszen a gyermek is
tudja, nem nagyapó beszélt Péter királyról, hanem én, az álomlátó
beszéltem. De nem is ez a fontos. Az a fontos, hogy már nem félek a
halottól, mióta az a halott az én édesapám és édesanyám. Minden velök
való álmodásom nagy öröm nekem, bár álmomban is tudom, hogy meghaltak.

Nem, nem. Nekem nem haltak meg.

Mind kevesebb és kevesebb időt juttatok Pestnek, s e kevés idő alatt is
otthon vagyok: ebéd után ha elszenderülök, szárnyára vesz az álom
tündére s az ősi házban, az ősi kertben száll le velem. S
csudálatosképpen, sohasem a magam házában, a magam kertjében száll le
velem az álom tündére, hanem az ősi házban, az ősi kertben. És mindegyre
találkozom nagyapóval, nannyóval, gyermekként örülök nekik. De bár az
álom tündére minden éjjel hazaröpit, türelmetlenül várom az időt, amikor
a „hatodik“ is végzi az iskolát s nemcsak álmomban, de ébren is,
télen-nyáron otthon, szakadatlanul otthon élhetek. Napról-napra
idegenebbül érzem magamat a nagy Babylonban, melynek a lelke minden,
csak nem magyar. Kedvetlenül ülök vasutra, ha nyár folyamán
ki-kizavarnak a kertemből, egyik-másik könyvem dolgában rendszerint. Már
kezdek berendezkedni a nyugodalmas öregségbe, jóllehet, még két esztendő
van az ötvenig. Kaszálgatok, szántogatok, közbe-közbe irogatok, most
éppen a _Nagy magyarok életét_ irom, azzal a gondolattal, hogy ez lesz
az utolsó müvem. Öt nagy kötetre van tervezve a könyv, összesen
százötven ivben, már a századik iv körül járok: a _Szózat_ költőjének
életét irom.

Akkor levelet kapok: Apponyi Albert irja. Apponyi, aki _már_ egy
esztendeje kultuszminiszter. Jóval túl a hatvanon ül miniszteri székbe a
legnagyobb magyar államférfi, akiben már 25 év előtt a _közel jövő_
emberét látja a müvelt közvélemény. Minisztersége első heteiben
meglátogattam a hivatalában. Nem volt semmi kérnivalóm, csupán látni
akartam. Látni Apponyit – hivatalban. Amint az asztala mellett ült,
akták fölé hajolva, a kőszáli sasra emlékeztetett. A kőszáli sasra,
melyet foglyul ejtettek s kalitkába zártak… Hiszen, helyén van ő itt is,
gondolom magamban, az ő minisztersége a magyar közoktatás uj korszakát
jelenti, de ez a nagy ember ennél sokkal nagyobbra termett, sokkal
többre van elhivatva – mért nem a miniszterelnöki székben ül?

Látogatásom bucsuzás is volt egyben – siettem haza, Kisbaconba. Itt
talált következő nyáron Apponyi levele. Egy szép tervét közli velem.
Végigtanulmányozta a népiskolák történeti könyveit. Az Olvasókönyvek
történeti olvasmányait. Sok bennök a közjogi tévedés s nemzeti
szempontból sem elégitik ki őt. Szeretné, ha megirnám a magyar nemzet
történetét apróbb olvasmányokban, ő azokat lefordittatná az összes
nemzetiségek nyelvére s magyar és nem magyar nyelvü felekezeti iskolák
fentartóinak felajánlaná, hogy azokat vegyék be az Olvasókönyveikbe vagy
legalább is ezekhez hasonló szellemü, közjogi tekintetben kifogástalan
olvasmányokat irassanak. Mindjárt megállapitom, hogy Apponyi nem akarta
ráerőszakolni sem a magyar, sem a nem magyar nyelvü felekezeti iskolákra
az én olvasmányaimat: egyszerüen felajánlja vagy ezekhez hasonlók
iratását kivánja tőlük. Joggal, mert nemzetiségi Olvasókönyveinkben igen
röviden bántak el a magyar történelem alakjaival, még azokkal is,
akiknek magyar és nem magyar jobbágy elsősorban köszönheté a
felszabadulást.

Arra kért Apponyi, hogy csináljam meg nagy vonásokban az Olvasmányok
tervezetét s vigyem föl Pestre. Egy-két napi munka volt ez nekem, hisz
akkoriban sokat foglalkoztam a magyar nemzet történetével. Esztendők
munkája volt _A magyar nép multja és jelene_, követte a _Hazánk
története_: a serdülő ifjuságnak irtam ezt. Most meg éppen, Apponyi
levelének vételekor, a _Nagy magyarok életét_ irom. Egy hét sem telt
belé, Pesten vagyok, a titkár bejelent Apponyinak, ő kiüzen, hogy
valakivel fontos beszélgetése van, menjek föl Tóth Jánoshoz,
beszélgessek vele, majd aztán feljön ő is.

Tóth János abban az esztendőben, 1892-ben, lett országgyülési képviselő,
amelyben én megbuktam. Bukás után még egynéhányszor megfordultam a régi
képviselőház folyosóján, aztán egészen kikerültem a politika romlott
levegőjéből. Volt képviselőtársaimmal az uccán találkoztam nagyritkán:
csodálkozva kérdeztek, mi van velem, miért nem járok a klubba. Egy volt
a feleletem valamennyi kérdésre: Nincs időm. Irok, irok, folyton irok,
amig az alkotmányos költségeket leirom: Tóth Jánost, Apponyi politikai
államtitkárát hiréből ismertem, de látni sohasem láttam. Hatalmas
termetü, feltünő szép kun-magyar arcu férfi ült az asztalnál, amikor az
ajtón beléptem. Szemben ült az ajtóval s feltünt nekem, hogy valósággal
rám meredt nagy kerek szeme, amig két szobán át az asztaláig mentem. S
még jobban feltünt nekem zavarodottsága a beszélgetés során. Később,
hónapok multán vallotta meg zavarodottsága okát. Amikor beléptem az
ajtón, megboldogult édesapjának eleven hasonmását látta bennem. Alakom,
járásom, arcom, szemem, hajam, szakállam, egész mivoltom az volt,
amilyennek édesapját látta, akit gyermekkorában vesztett el. S valóban,
arcképe s az enyém közt csudálatos a hasonlatosság.

Hát, ez zavarta meg a zavarba nem könnyen jövő, egyenes lelkü, az
alföldi ember epikus nyugalmával beszélő kún magyart.

– A könyvről majd akkor beszélünk, ha feljön Apponyi. Egyébért is
hivtunk. Szeretné Apponyi, ha vállalnád a _Néptanitók Lapja_
szerkesztését is.

–?

– Igen, szeretné, mert benned megbizik. Utálja az émelygős
dicshimnuszokat. Már le is tiltotta. S általában tartalmasabb, magasabb
rendü ujságot akar. Kibővitené. Olyan ujságot szeretne csinálni a
Néptanitók Lapjából, amelyet örömmel olvasnának tanitók és tanárok
egyaránt. Megküldené a középiskoláknak is. Hadd ismerje egymás dolgát
tanitó és tanár. Vállalod-e?

Még szájamban volt a keserü ize két ujságnak. Az egyik a _Magyarság_
volt, a székelyek ujságja, melyért még mindig fizetem a székely
hadisarcot. Alig bucsuztam el ettől, tanitók és tanárok kivánatára
vállalom a _Magyar Világ_ szerkesztését. Ezek is belém beszélték, hogy
ezt _csak én_ szerkeszthetem. Összehoznak a szegény tanitók és tanárok
vagy kétezer forintot, jó nagy fizetést szavaznak meg nekem, összegyül
vagy háromezer előfizető, de „forgó tőke“ nincs, a munkatársakat
valahogy csak fizetik, a „szerkesztő ur“ is felveszi első hónapban a
fizetést, aztán egyszerre csak látja, hogy a kiadóhivatal vezetője
valamelyik bankot mellbevágni készül. Nosza, leül a szerkesztő ur az
asztalához, tollát kalamárisba mártja, leirja az ujság cimét,
gyászkeretbe foglalja s irja: Azt igértem az olvasónak, hogy addig
élünk, amig _tisztességgel_ élhetünk. Ma meggyőződtem arról, hogy
tisztességgel tovább nem élhetünk, tehát – meghalunk.

Hiszen az ujság meghalt, de a munkatársak életben maradtak s mert őket
én szerződtettem, természetesen, nekem kellett végkielégitenem. A magam
zsebéből. A Néptanitók Lapjánál ettől nem félhettem, hisz ennek a
minisztérium a kiadója. De méltán félhettem egyébtől. Belefogtam egy
nagy könyv irásába: ki irja meg a könyvet, ha én ujságot szerkesztek?

Igen, azt kérdezte Tóth János: vállalod-e? Nagyot nyeltem s mondám:
Vállalom. De kikötéseim vannak: Csak arra az időre vállalom, amig
Apponyi miniszter s ezt be is jelentem a Beköszöntőben. Senki a
szerkesztésbe bele nem szól. Ősszel veszem át az ujságot. Egy sor
kézirat sem megy le a nyomdába, amit én nem olvastam, viszont jogom van
tavasztól késő őszig _hazulról_ csinálni az ujságot.

– Rendben van. A fizetés évi hatezer korona.

– A fizetés mellékes. Ha Apponyinak megnyugvást szerez, hogy én
szerkesztem az ujságot, akár ingyen is szerkesztem.

Erre lépett be Apponyi.

– Nos, megegyeztetek?

– Meg.

Ismétlem a kikötéseimet.

– De mért nem akarod szerkeszteni az ujságot, ha én már nem vagyok
miniszter?

– Azért, mert tudom, vezérem, hogy a te kulturpolitikáddal ellentétbe
nem jövök. De jön egy másik miniszter, még ha pártodból való is, az
okvetlen valami ujat, valami mást akar, nekem nem tetszőt s én azt a
tollammal nem támogatnám. Már ha menned kell innen, menjünk együtt.

Apponyi is, Tóth János is igazat adtak, s áttértünk a történeti
olvasmányokra. Pontról-pontra felolvastam a tervezetet, pontról-pontra
helybenhagyta s megállapodtunk, hogy otthon megirom a könyvet, ősszel
felhozom. Apponyi elolvassa, aztán az összes nemzetiségek nyelvére
lefordittatja, kinyomatja s megküldi a püspököknek.

Hazamentem, megirtam a könyvet, ősszel felvittem Pestre, Apponyi
elolvasta kéziratban is, kefelevonatban is, mindössze egy szót törült,
azt is az én hozzájárulásommal. A negyvennyolcadiki szabadságharc
történetében fordult elő egy szó, egyetlenegy szó, melynek kihagyása a
dolog lényegén nem változtatott, de enyhitett a mondaton. Ha benne
marad, még beleköthetne – Bécs. Hiszen csak várjunk türelemmel, anélkül
az egy szó nélkül is talál majd elég belekötni valót – Bécs. Mindig –
Bécs. Nem az udvar, nem a király, de – Bécs. A magyar politikában
négyszáz esztendőn át ez a neve az udvarnak, ez a neve a magyar
királynak. „Leányasszonyomnak mondom, menyemasszony is értse meg“…

_Történeti Olvasmányok_ a könyv cime: a honszerző Árpád nyitja meg a
sort, Széchenyi, Kossuth, Deák zárja be. Leforditják németre, tótra,
oláhra, szerbre, ruténre, egyik oldalon a magyar, másik oldalon a
nemzetiségi szöveg. Közben e könyv alapján iskolai kézikönyv is készül,
ebben is egyik oldalon a magyar, másik oldalon a nemzetiségi szöveg:
hogy az állami iskolába járó, nem magyar nyelvü gyermek a maga
anyanyelvén tanulhassa meg a minden nemzetiséget egyesitő nemzet
történetét. A főcél itt nem a magyar nyelv tanitása, hanem, hogy a
magyar állam leendő polgárai az ország igazi, hamisitatlan történetével
ismerkedjenek meg. Nem joggal kivánhatja-e meg minden nemzet államférfia
– s meg is kivánja – hogy az állam leendő polgárai, bármiféle nyelven
beszéljenek, a saját államuk, a saját országuk történetét tanulják? Azt
a történetet, melynek eseményeit, ezeknek az eseményeknek valódiságát,
hiteles kutfők alapján, komoly történettudósok állapitották meg. És én
már itt megállapitom, hogy ezerfelé darabolhatják Magyarországot, ennek
az ezeréves országnak a történetét megváltoztatni már nem lehet. A
történeti igazságok örökéletü igazságok. Ezt a nagy igazságot, amint
nemsokára kitünik – egyedül csak „Bécs“ nem akarta elismerni.

Mig a könyvet forditják, nyomtatják, nagy kedvvel látok az
ujságszerkesztésnek. Apponyi nevéhez méltóvá akarom tenni s a már
meglévő Mezőgazdasági melléklethez ujabb mellékletet kap az ujság:
Tudományos ismeretek a cime. Segitségére sietünk a népiskolai
énekoktatásnak s Zenemellékletet is adunk. Nincs az ujság bővitésére,
fejlesztésére vonatkozóan oly kivánságom, hogy Apponyi ne teljesitse.
Néptanitók és középiskolai tanárok egy táborba kerülnek, ezek is, azok
is lelkes munkásai lesznek az ujságnak. Nagy irógárda vesz körül.
Szépirodalmi részét irodalmi szinvonalra emelem s nagy az örömem, amikor
a tanitók, tanitónők seregében ujabb meg ujabb talentumokat fedezek föl.
Egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy a nagyranőtt ujság
szerkesztése minden órámat igénybeveszi s Vörösmarty életrajzának
befejezésére sem jut időm, pedig csak egy napot kellene szentelnem neki.
Szerencsére, jó előre járok, a nyomda még nem ért utól, majd befejezem,
ha sarkomban lesz a nyomda. Igy telik el két esztendő, közben megjelen a
Történeti Olvasmányok, szép levél kiséretében megküldik a püspököknek.
Alig telik bele néhány hét, a kiadó csodálkozva mondja nékem, hogy a
bécsi udvari könyvtár folyton rendeli a könyvet, vajjon mi lehet e nagy
érdeklődés oka? Én már tudom. Apponyit figyelmezteti a
miniszterelnökségi sajtóosztály egyik tisztviselője, hogy a
Reichspost-ban két közleményes cikk jelent meg a Történeti
olvasmányok-ról, s a cikkiró egyenesen a _lázadás evangéliomának_
minősiti a könyvet. A cikknek ez is a cime. S rettenetes kirohanást
intéz Apponyi ellen, mivelhogy az ő megbizásából iratott a könyv.

– A Reichspost-ot s a (itt egy magyar ujságot nevezett meg) sohasem
veszem a kezembe, mondta Apponyi, – s természetesen, a cikket nem
olvasta el.

Én azonban szeretném elolvasni, hadd lám, mért lázadás evangélioma az én
könyvem. Valaki megigéri, hogy megszerzi nekem, de az igéret igéret
marad – sohasem olvastam el a cikket. Ám egy Bécsben járó barátom
megküldi nekem az _Oesterreichische Rundschau_-t: abban egy igen mérges,
igen durva cikk támadja Apponyit, sőt a sorok közül az is kiolvasható,
hogy „más időkben“ akasztófa járt volna ezért Apponyinak. A cikk a
könyvnek csak azzal a részével foglalkozik, mely a Habsburg-család
uralkodásának történetét mondja el s pontról-pontra cáfolja, hazudtolja
mindazokat a történeti igazságokat, amik itt szép rendben felvonulnak.
Sőt tovább megy a cikkiró: bizonyitani próbálta, hogy a magyar nemzet
kulturát, gazdasági fejlődést, egyáltalán minden szépet, minden jót a
dinasztiának köszönhet. Csak éppen az aradi akasztófát felejtette ki a
cikkiró, akinek _Tóvárosi_ a neve.

Magyar ember irta volna ezt a cikket? Nem akarom hinni, de nem
lehetetlen. „Nem minden ember – ember“, mondja a székely. Nem minden
magyar magyar.

*

A koaliciós kormányt 1906 tavaszán nevezi ki a király s 1907 őszén már
hajszálon függ az élete. Szinte megesik velem az a csufság, hogy ezen a
héten beköszöntök a Néptanitók Lapjá-ban azzal a kijelentéssel, hogy
csak Apponyi miniszterségéig szerkesztem s a következő héten már el is
kell bucsuznom. Ha jól emlékszem, a kvóta miatt kerül válságos helyzetbe
a kormány. Nagyobb kvótát követel Ausztria a két ország közös
költségeihez. A válság elsimul, de a kormány, amelynek háta mögött nagy
többségben a szélsőbal, semmi nemzeti vivmányt nem tud kieszközölni az
öreg királytól. Nyilvánvaló, hogy nem lesz hosszu az élete. 1909
juniusában a kormány lemond, de esztendő végéig – Tóth János kun
szójárása szerint – vekeng: sem él, sem hal. 1910 január havában
bucsuzik a kormány, bucsuzom a tanitóktól én is.

Csudálatos, – vagy helyesebben: nem csudálatos? – nem akarják elhinni
nekem az emberek, hogy az ujságot ott hagyom. Sokan szeretnék helyemet
elfoglalni, sokan érdeklődnek: megyek-e igazán, s látom a szemükön,
kételkednek elhatározásom őszinteségében. Csak akkor hiszik el, amikor
nyomtatásban látják a bucsumat.

Ilyen nagy becse van ebben a szerencsétlen országban – a hivatalnak.

Való igaz, benső megindultsággal bucsuzom Apponyitól, bucsuztat el ő is
az ujság élén. Benső megindultsággal bucsuzom el Tóth Jánostól, kiben
férfikorom delén találtam meg legjobb barátomat. Együtt távozunk a
minisztériumból. Már csak egy félskatulya cigarettája van az asztalán,
minden egyebét hazaköltöztette. Rágyujtunk, a skatulyát zsebrevágja s
oly vidám szivvel távozunk – hála Istennek, ismét szabadok vagyunk,
kezdődik a „hálóinges“ éra! Hol a Mórictanyán, hol a kisbaconi kertben
fogunk tanyázni.

Már kevesebb megindultsággal, de jóval érdekesebben folyt le Apponyi
bucsuja az öreg királytól. Ha emlékezetem nem csal, legmagasabb
megelégedését fejezte ki a király, csak egyet nem várt volna tőle, hogy
„a dinasztia ellen lázitsa az ifjuságot“.

– Igen, hallottam, felség, hogy ezt irta rólam a Reichspost. De ez
rágalom.

– Nem, nem, mondta a király, s az asztalról fölvette a Történelmi
Olvasmányok magyar-német kiadását. – _Olvastam a könyvet_.

– Felség, egyenesedett ki Apponyi – _ez_ a magyar nemzet története.

– Igen, igen, – mosolygott a király, kezet nyujtott – és Apponyi
távozott.

Volt-e a könyvben lázitás a dinasztia ellen? A hangjában semmiesetre sem
volt. Apponyi maga kétszer olvasta át nagy gonddal. Ha volt benne
lázitó, ezt sem Apponyi, sem az iró nem követte el. Elkövették a
kertelés nélkül elmondott történeti igazságok. Erre a könyvre azok a
bizonyos „gonosz tanácsadók“ csak azért foghatták rá a lázitást s
hitethették el ezt a királlyal, mert cimlapján ott állt: „A vallás- és
közoktatásügyi miniszter megbizásából.“ Ha ez a könyv lázitó, minden
történeti könyv, amit a magyar iskolában ez időben tanultak, lázitó
volt. De a király bizonnyal az ő számára készitett könyvből ismerte a
magyar nemzet történetét s arra valószinüleg egy becsületes magyar ember
sem mondta volna: felség, _ez_ a magyar nemzet története. Nyilvánvaló,
hogy többen felhivták a király figyelmét e könyvre, azzal a nemtelen
célzattal, hogy Apponyit lehetetlenné tegyék.

És ez csakugyan sikerült is. Apponyi második kultuszminisztersége már a
fiatal IV. Károly király idejére esik, aki atyai tanácsadóját tisztelte
Apponyiban.

De a történeti könyv történetének nincs itt vége, még csak ezután
következik az ő csuf, igen csuf halála.

Egy szép napon meglátogat a könyv kiadója s üzenetet hoz _A tanácsos
urtól_. Igy nevezem: _A tanácsos ur_. Nem tudom, _A tanácsos ur_ él-e,
nem-e, de akár igy, akár ugy, hátha fia van? Nem visz rá a lélek, hogy
esetleg megbélyegezzem egy ártatlan gyermek nevét. Mert _A tanácsos ur_
igen hazafiatlan merényletet kisérlett meg ellenem. Azt üzente:
bocsánatot kér, hogy nem jön hozzám, de hivatalos aktákat kellene
elhoznia. Arra kér: látogassam én meg őt. A Történeti Olvasmányok
dolgában akar velem beszélni.

Igazán kiváncsi vagyok, mit akarhat tőlem s másnap, a délutáni órákban,
fölkeresem. _A tanácsos ur_ igen mézesen fogad, cigarettával kinál –
talán inkább szivart? – de bár, fájdalom, a világ legszenvedelmesebb
dohányosa vagyok – megnyugtatom, hogy nem vagyok dohányos. _A tanácsos
ur_ kipked-kapkod, nehezen találja meg a beszéd fonalát, sopánkodik,
hogy mi tenger kellemetlenséggel jár a hivataloskodás, alig várja már,
hogy nyugdijba mehessen. Én igen sajnálom A tanácsos urat, mivel tudom,
hogy a hazájában földesur, de mégis csak jó az a nyomorult hivatal, mert
méltóságos cim jár vele. A tanácsos ur diszkrét ember, világ sürü
kincséért sem keverné ebbe a kellemetlen ügybe a miniszterét, egyenesen
magára vállalja, hogy neki, egyedül neki jutott eszébe: jó volna ujra
irni a _Történeti Olvasmányokat_. Ó, nem az egészet, csak a
Habsburg-dinasztia uralkodásától kezdve.

– Igen, – mondom én nagy ártatlanul – értem, hogy a miniszter urnak igen
kinos a helyzete. Ő két malomkő közé került. Az egyik malomkő a király,
a másik Apponyi.

– Hogy-hogy? – kérdi a tanácsos ur szintén nagy ártatlanul.

– Ugy, hogy a király olvasta a könyvemet. A király, sőt Ferdinánd
trónörökös is – enyhén szólva, figyelmébe ajánlotta lázitó könyvemet az
uj miniszternek. Ez annyit jelent, hogy a miniszternek vagy el kell
tüntetnie könyvemet, vagy mást iratnia. De hogyan tegye, amikor e
könyvet Apponyi Albert iratta? Persze, ön azt találná legjobb
megoldásnak, hogy én ujra irjam a Habsburgok korát, nemde?

– Ugy van, ugy van!

– Csakhogy ennek két igen sulyos akadálya van. Az egyik, hogy Apponyi
bukása óta a magyar nemzet története nem változott. A másik az, hogy én
történethamisitásra nem vállalkozom.

– De kérem, kérem, csak egy kis enyhités. Itt-ott egy kis enyhités.
Egy-két jó szó… A kormány hajlandó megfizetni – –

– Nekem most fel kellene állnom, de nem állok fel. Elébb meg kell
kérdeznem önt, mint magyar embert: becsülhet-e a király oly nemzetet,
melynek a történetirója is megvásárolható? Szembe köpném magamat, ha
erre a becstelenségre tudnék vetemedni. De adok önnek egy jó tanácsot.

– Ó, kérem!

– Van ebben az országban annyi pennás csirkefogó, mint égen a csillag,
mint réten a füszál, – ezek jó pénzért ujra irják önnek a könyvet.

– De mit gondol! Ezt csak ön irhatja ujra…

– Igen, igen, ezt csak én irhatnám ujra. De hát nem irom. Tanácsot
azonban még egyet adhatok.

– Ó, kérem!

– A könyv nem az enyém. A könyv a kiadóé. A könyv eladó. A könyv
kellemetlen őfelségének.

– Nagyon kellemetlen, – szólja el magát A tanácsos ur.

– Nos, a dolog igen egyszerü. A magyar nemzet rengeteg civilistát fizet
őfelségének. Vegye meg őfelsége a könyv összes példányait, aztán dobassa
tüzbe, vagy a Dunába. Magamat ajánlom!

Otthagytam a gyászmagyart, aztán átmentem egy másik tanácsos hivatalába.
Ezt már nem ugy nevezem: A tanácsos ur. Neve: Neményi Imre. Apponyi és
Tóth távozása után egyetlen barátom a minisztériumban. Nem Apponyi
minisztersége idején szövődött köztünk a barátság, sokkal régibb keletü
volt ez. Neményi, Ambrusnak, a magyar és német nyelven iró jeles
publicistának, hosszu időn át országgyülési képviselőnek, testvéröccse
Imre barátom. Mindakét testvér a megtestesült becsületesség és
kötelességtudás. Imre mint polgári iskolai tanár kezdte pályáját,
derekas könyvet irt Apáczai Csere Jánosról, a nagy székely pedagógusról,
itt kezdődik a mi barátságunk. Több évig tanfelügyelője volt Csanád
vármegyének, innen került be a kultuszminisztériumba. Apponyi első
minisztersége idején lépett elő miniszteri tanácsossá, második
minisztersége idején államtitkárrá. Szorgalmasabb, pontosabb
tisztviselőt Neményinél elképzelni sem tudok. Szigoru maga, szigoru az
alárendelt tisztviselők iránt. Pontban 9 órakor a hivatalában, 2 órakor
hazaszalad ebédelni, egy-két órát pihen, s bár nem köteles vele, délután
is bemegy a hivatalába, bezárkózik s késő estig dolgozik. Abban a
minisztériumban, hol esztendőszámra hevertek s temetődtek el akták,
sokszor egy szegény család sorsára döntők, az ő osztályában 24 órán tul
elintézetlenül akta nem heverhetett. Emberséges szive együtt érzett
azzal a szegény emberrel, aki valahol messze, elrejtett falucskában,
sorsának jobbrafordulását izgatottan várja. Természetesen,
munkatársaitól is megkivánta a pontosságot, nem türte a
lelkiismeretlenséget, s talán mondanom se kell, hogy a
Károlyi-forradalomnak ő lett első áldozata… Undorral hagyta ott
hivatalát azon a napon, amelyen Kunfi Zsigmond ült a miniszteri székbe.
Az Apponyi Albert székébe.

Igen, átmentem Neményihez. Megütődve nézett rám.

– Mi lelt? Felindultnak látszol.

– Nemcsak látszom, az vagyok. Képzeld, mi történt velem! A _tanácsos
urnál_ voltam és – –

– Rá akart birni, hogy ird ujra a Történeti Olvasmányokat.

– Hát ezt te honnan tudod?

– Onnan, mert tegnap értekezletünk volt a könyv dolgában. Azon
tanácskoztak a miniszteri tanácsos urak, hogy mit lehetne csinálni a
könyveddel. _A tanácsos ur_ vállalkozott, hogy ő majd „kerül, amibe
kerül“, a könyvet ujra iratja veled.

– És te mit szóltál erre?

– Én azt szóltam erre: nincs a kultuszminisztériumnak, de még az
országnak sincs annyi pénze, hogy Benedek Elek ezt megcselekedje.

– És ő mit szólt erre?

– Azt szólta erre: hogy majd ő megmutatja!

– Ó, Istenem, de örvendek, hogy most hallom ezt tőled s nem mielőtt
ahhoz az urhoz mentem. Hátha csak egy pillanatra is azt hitted volna – –

– Elég! Elég! Hogy én ilyet gondoljak rólad!

*

A könyv meghalt. Csuf halállal halt meg. Tüzbe dobták-e, Dunába
dobták-e, nem tudom. A kiadó polcáról eltünt. Ama példányait, melyeket
Apponyi a püspököknek küldetett meg, – „pardon! tévedtünk!“ –
visszakérték, s azok is meghaltak csuf halállal. Én pedig hazamentem –
szántani. S befejezni Vörösmarty Mihály életrajzát. Ama Vörösmartyét,
akinek _Fóti dalában_ olvasható:

  Minden ember legyen ember –
  És magyar,
  Akit e föld hord s hantjával
  Betakar.

De mit is mond a székely? Nem minden ember – ember. Kibővitem: Nem
minden magyar – magyar.

*

Itt vége is volna ennek az igen szomoru fejezetnek, de ma oly búskedvü a
magyar, hogy egy kis vidámságot nem szabad irigyelni tőle. Amikor a
_Néptanitók Lapja_ szerkesztését vállaltam, gondoltam: végre egy ujság,
melyre nem fogok ráfizetni, hiszen, ennek az Állam a gazdája. Ám az öreg
szerkesztőségi szolgát, akit én fogadtam föl, az uj szerkesztőség nem
vette át. Folyamodott szegény öreg a miniszterhez, hogy legalább három
hónapi fizetését utalják ki. Nem is válaszoltak rá.

Világos, hogy én elégitettem ki az öreget.



HETEDIK FEJEZET.


Ebben folytatódik a csendes falusi élet, de hirtelen-váratlan
megszakitja ezt égnek, földnek megrendülése, ami közönségesen
világháborunak neveztetik.

Erdőt, mezőt hó borit, kertem fái csillogó fehér virágba borultak.
Minden fa egy-egy gyönyörü festmény, talán ennél is több: költemény. A
kandallóban dorombol a tüz s ifju pár bámul ki az ablakon. Némult
gyönyörüséggel fürdik lelkük a téli pompában. Tündér Ilona kertje szebb
ennél nem lehetett. Az ifju pár: Mária meg az ura. Már három unoka
avatta Máriát nagyanyókának, a párját nagyapókának, de ifjak még, mert
ifju a szivök. Ötvenéves a háromunokás nagyapóka: egy-két hónapig
borongós kedvü, bár ő maga kivánta mindég a szép öregséget. De már tul
van a borongáson, vidám szivvel köszönti az őszt, vidám szivvel
izlelgetik: milyen is lesz majd öregségük falun, amikor erdőt, mezőt hó
borit…

Igen, azért vagyunk itt, hogy kipróbáljuk a telet. Milyen a falusi élet
télen. Gyermekek nélkül. Unokák nélkül. Ketten vagyunk, végtelen nagy
csendesség a házban, a kertben. Jól esik a nagy csendesség, de mi
tagadás, még jobban esnék, ha hol ez, hol az a gyermekünk betoppanna
egy-két napra bár. Hátha egyszer csak nyilnék az ajtó, bedugná mosolygó
fejecskéjét Évike: kukk, nagyanyóka, kukk! kukk, nagyapóka, kukk! Épp
jókor kukucskálna be, mert ihol a ház elé siklik a szán, csengős lovak
nyugtalankodva várják, hogy indulhassanak velünk – fél az erdőbe: mindig
az erdőbe. Be édes dolog volna, ha most Évikét a bundám alá
bujtathatnám, hogy éppen csak a fejecskéje kukucskálna ki, – s hajrá,
fel az erdőbe, repülne velünk a szán!

– Hiszen csak szaporodjanak s nőjjenek egy kicsit az unokák, nagyanyóka,
egyet-kettőt ellopunk s a tél egyszeribe tavasszá varázsolódik!

Szebbnél-szebb terveket szövünk, fonunk, amig repül a szán s halovány
orcánkra piros rózsát fest a szél. Egy-két hónapra felmegyünk Pestre,
megrakodva minden jóval, kigyönyörködjük magunkat a gyermekekben, az
unokákban, aztán – haza, haza, hogy itthon találjon a kikelet. Repül a
szán, repül, a néma erdőben visszhangot ver a csengő. Abban az erdőben,
hol egykor, régen, két fázós madárként bujt össze Ádám és Anna. Ahol
Anna, mig sirva sirt Fecske nyakán a csengő, suttogva kérdé: Ugy-e, nem
szeret?

Alig észrevehetően emelkedik az ut, aztán hirtelen elénk mered a mogorva
Murgó. Oldalán fehéren kigyózik az ut, nekivágunk, szép lassan
kikanyarodunk a tetőre: végtelen erdőség terül elénk s a végtelen
erdőség felett halotti szemfödél. Vadul nyargal át a szél az erdő
hókebelén s az erdő meg sem mozdul, alszik csendesen. Messze, messze,
valahol, vadászok kürtje szól s az erdő tovább aluszik. Vagy nem is
alszik tán, csak álmodik s messze jár a lelke, ott, ahol örök tavasz
van, rózsák nyilanak s dalos erdőre mosolyog a nap. Milyen bús álom
lehet ez! Némán szenvedni át a zord telet. Sem dal, sem rózsa, semmid
sem maradt. Száraz levél csak, az is hó alatt.

No, no, dal lesz még ebből, akárki meglássa… Már zümmögöm is magamban az
erdő néma bánatát… Szenvedsz és hallgatsz. Ó, e némaság az emberek közt
milyen ritkaság! Üvölt a szél s türöd fenségesen. Vársz a tavaszra
nyugton, csendesen…

– Megforduljunk, nagyanyóka?

– Várjunk még egy keveset.

Acélkék az ég, szeliden mosolyog le a nap, fák ágain
csillognak-villognak a hószemek, földig hajolnak az ágak – talán
előttünk, az erdő, a mező öreg szerelmesei előtt hajlanak meg?
Hajoljatok, hajoljatok, megérdemeljük tőletek…

Lassan, óvatosan ereszkedünk le a hegytetőről, mint ahogy ereszkedik
lejebb, lejebb öreg emberek élete.

– Nem fázik, nagyanyóka?

– Nem, nem. Hát maga?

– Nem, nem.

Prüszkölve vágtatnak a lovak, érzik, hogy hazafelé, a jó meleg pajta
felé visz az ut. Szánakra fektetett bükkóriások kigyóznak a sikos uton,
mint megannyi óriás kigyó. Délre jár az idő, hazafelé tartanak a
nagybaconi „fejér“ és „fekete“ magyarok is. Hajnalban, csikorgó hidegben
keltek utra s lassan mendegélnek hazafelé egy-egy faóriással. Csak
voltak óriások, igy, levágottan, tönk a nevük. Ezeket a tönköket még ma
felhasogatják, kazalba rakják, jövő ősszel bankó lesz belőlük. Egy-egy
gyalogszán mellett is elrepülünk. Száraz ágakkal van megrakva,
napszámosember huzza, huzogatja. Meg-megállnak, megpihennek, aztán
nekihuzakodnak, huzzák, huzzák, nyakukon az erek kidagadnak – ó,
szegény, állati sorba sülyedt emberek! Ezekből a száraz ágacskákból nem
lesz bankó. Ezekre a száraz ágacskákra talán apró gyermekek várnak
otthon dideregve. Ezek a száraz ágacskák nemsokára lángolni, pattogni
fognak s apró gyermekek nevetve, tapsikolva táncolják körül a tüzet…

A gyalogszánok búsra hangolják kedvemet. Ha enyém volna ez a rengeteg
erdő s mind az állat, aki itt legel nyár idején, mit nem cselekedném!
Mondanám a gyalogszános embereknek: jertek, jertek, adok nektek lovat,
ökröt, vágjátok, hordjátok a fát, sohse hüljön ki a tüzhelyetek. De
vajjon… Eszembe jut, mit irtam erről fiamnak a Testamentumban. „Voltak
rövid időszakok az én életemben is, amikor bántott a magam szegénysége s
a mások gazdagságát irigyelém. Nem mintha pompában, kényelemben
szerettem volna élni, de szerettem volna nagy jókat cselekedni.
Letörülni az árvák, elhagyatottak könnyeit s szövetkezvén a jók
legjavával, megnépesiteni hazámat a nemzeti kultura templomaival. Ám
kérdés, igy gondolkoznám-e, ha milliókkal birnék? A gazdagság, a jólét
nem rontaná-e meg szivemet?“

Igen, igen, kérdés: nem rontaná-e meg?…

Cseng a csengő, repül a szán s tovább borongok: vajjon a fiam
megfogadja-e a Testamentum minden szavát? Különösen e szavakat: „Nehogy
azt mondd majd szükkeblüen: nekem nem fáj, engem nem éget, s közömbösen
nézd embertársaid küzdelmeit. Ha csak magadra gondolsz; ha csak a magad
sebe fáj, menj a rengeteg erdő mélyébe, élj a vadak s ne az emberek
között. Élj vad gyümölcsön, sebedet gyógyitsd füvekkel: igy is lehet
élni, mig halálod órája üt. De ha emberek közt élsz, minden igaz,
becsületes, jogos küzdelemből vedd ki részedet. Állj a védtelenek, a
gyengék közé: nem virtus harcolni az erősek, a hatalmasok oldalán. Ne
ejtsen meg a könnyü, puha élet varázsa; nehogy cserbenhagyd a veled
egysorsuakat, mert téged talán megtürnek a felsőbbek között. Neked ez
nem okozhat akkora örömet, amekkora keserüséget azoknak, akiket te
cserben hagyál. S ha még ez sem volna elég, hogy meg ne tántorodjál:
gondolj reám, kinek életét nemcsak a nehéz munka rövidité, de végtelen
láncolata az emésztő gondolatoknak, bántó érzeteknek, melyek sokszor
megakasztják tollamat, megzsibbasztják energiámat, tehetetlenül nézvén a
vészes áradatot, mely jót, rosszat egyként elsöpréssel fenyeget“…

– Vajjon megfogadja-e szavamat? – mondom hangosan.

– Ki és mit? – kérdi nagyanyóka s különösen néz rám.

Mondom: ki és mit.

– Óh, Istenem, hát ezzel emészti magát? Kételkedhetik-e ebben?

– Nem, nem.

– Nézze, nézze, valóságos délibáb! Ó be gyönyörü! Látott-e itt már
délibábot?

– Nem, nem, a mi földünkön még sohasem láttam délibábot. Ez tán nem is
az. Valami természeti csuda, az bizonyos.

Az erdő szélén, hol szélesre terül a völgy, a rózsaszinben pompázó ég
összeölelkezett a földdel, rózsaszinü, meg haloványkék sziget lebegett a
mezőn, itt-ott fa- és bokorcsoportok, mind rózsa- meg haloványkék
szinben usztak, rezegtek – a mennyország leszállt a földre!

– Lassan, lassan, lépésben, hadd lássuk, amig lehet.

Lassan lépve haladunk a falu felé, mire odaérünk, oszlik-foszlik s
hirtelen eltünik a gyönyörü kép…

– Hát ily rövid életü minden, ami szép?

– Igen, ez rövidéletü volt, mondja nagyanyóka, de megmarad a lelkünkben
s igy lesz hosszuéletü. A borongásnak pedig legyen vége.

– Szidjon, szidjon, nagyanyóka. Elismerem, hogy gyermek vagyok.

– Sőt az is marad halálig.

Nini, már látszik a kisbaconi torony. Szól a harang. Delet harangoznak.
Már nem a vén Mihály András huzza, de András ez is, Rigó András, a
gyermekkori, a füttyös, ostorrittyegtető pajtás. Rimek csendülnek össze
bennem:

  Jaj de szépen szól a harang!
  Mintha huzná három galamb.
  Bárki huzza, jól kongatja,
  Szivemet megdobogtatja.

  Ni, a házunk hogy mosolyog:
  „Édes gazdám, Isten hozott!
  Hej de jó lesz, megpihenni,
  Nem zavar itt senki, semmi.“

Hopp! Ház előtt áll a szán, nyilik az ajtó, enyhe melegség árad felénk,
megbizseregteti testünket: ó de jó lesz megpihenni, szenderegni…

*

Esténként gyakran meglelik az ebédlő, jönnek az atyafiak, régi jó
embereim, megbeszélgetjük a világ dolgát, ebben a faluét is, egyes
emberekét is. Vajjon, lesz-e a szerbekkel háborunk? Meglehet, hogy lesz,
de az is meglehet, hogy nem lesz. Vajjon, emelik-e az adót? Bizony, az
meglehet, hiszen már a kutyára is adót vetett a kormány. De ritka
udvarban is ugat azóta kutya. Napirendre kerül annak az utnak a dolga,
amelyik Kis- és Nagybacont összeköti. Ez az ut alig egy kilométer, de
ősztől nyárig tengelyig sárba sülyed a szekér, „mégis ott járunk,
istálom, ott kinozzuk magunkat, marhánkat, mert jó uton nagy kerülővel
jutunk Nagybaconba“. Emiatt az ut miatt tiz esztendő alatt háromszor
szállt ki két vármegye alispánja, két járás főszolgabirája, két vármegye
mérnöke. Mindaháromszor én ebédeltettem meg a vármegye urait,
mindaháromszor pohárköszöntőben igérték, hogy meglesz őszre, bizonyosan
meglesz, de bizony nem lett az meg. Három falu használja ezt az utat, e
közt osztották fel a kilométernyi utat, de mind a három sokallja a rája
rótt részt – s tovább kinozzák magukat és állataikat. Már-már arra
gondolok, hogy megcsufolom a két vármegyét, a három falut; magam
csináltatom meg. Jóval hosszabb utat vágtam én ennél Magyaróshegy
oldalában!

„Sáros és káros kiváltság!“ – háborog a rossz utakon Berzeviczy Gergely,
a Magyar Tudós Akadémia elnökének őse a 19-ik század elején. „Sáros és
káros hanyagság!“ – sóhajtok fel én, a 20-ik század elején. Szó esik egy
bikáról is, amelyet a székely kirendeltség utján kapott a falu. Nem volt
rá szükség, mégis elküldték. A fizetés nem volna terhes, mert az
államnak kell fizetnünk évi részletekben, de a bika hasznavehetetlen.
Sürgetik a bika volt gazdáját: vegye vissza. De kisül, hogy az a bika
voltaképpen nem is az övé volt, hanem egy nagymagyarországi uré, ő csak
szivességből továbbitotta. Már most mit csináljanak? Pereljenek? Vagy
levágják s a husát kimérjék?

– Vágjuk le dögállatját! – inditványozza hirtelen haragu öreg Benkő
János.

– De abból nem telik ki az ára.

– Ha nem telik, – nem telik. Csak nem tartjuk ingyen?

Vége-hossza nincs a panaszoknak: „éjjel-nappal dolgozunk, nincs
láttatja. Nő a napszám, nő a cselédbér, nő a pótadó, már több az egyenes
adónál. Meddig birjuk?“ Máskülönben „mindenünk volna, csak pénzünk
nincs, a gazdaságra – ráfizetünk“.

– Magam is azt vallom, – mondom nagykomolyan – hogy mindenünk van, csak
pénzünk nincs, s a gazdaságra ráfizetünk. Csak azt nem értem, hogy
miből, ha nincs pénzünk?

Ezen mindnyájan jót nevetnek, s illő, hogy koccintsunk rá egyet.

Van némi nagyitás a panaszokban, de majdnem valamennyinek van gyökere.
Közös emberi vonás a bajok nagyitása, hátha enyhitnek rajtok valamit. De
mind e sürü panaszoknál élesebben belevilágit a székelykérdésbe (mert ez
is „kérdés“, régibb annyi soknál) a vén bányász, kinek neve Bedő Áron.
Aki gyakran ellátogat hozzám s mindig hoz egy darab követ: nézze meg,
instálom.

A vén bányász már alig áll a lábán, görnyedten botorkál be hozzám s
kezet akar csókolni, mint mindég, s most is, mint mindég, alig tudom e
törekvését meghiusitani. A „régi jó világban“ hámormunkás volt a mi
erdőnk belsejében, ahol vala temérdek vaskő: azt ásták, olvasztották,
aztán öntöttek mindenfélét, még csikót is, kecskét is, s emlékszem, hogy
a hámorosnak is, a munkásoknak is igen jó dolguk volt. Azután egyszerre
csak csöndes lett a hámor, mint a temető. A vidáméletü, gazdag hámoros
hirtelen elszegényedett, a munkások elszéledtek, vén Bedő is leszorult a
faluba. Van itt neki háza, földje, de hiába, őt nem elégiti ki a
földszine: az az arasznyi seb, amit az ekevas vág a földben. Ő a földnek
a szivét keresi: ott az arany, ezüst, a temérdek kincs, talán gyémánt
is. Az bizonyos, hogy fekete gyémánt van bőviben, csak rá kell találni;
csak ki kell ásni.

Nem dicsekszem vele, de való igaz, hogy az egész faluban csak én veszem
komolyan a vén Bedőt. A falubeliek gunyolják, évődnek vele, mert a vén
ember szüntelen ás, kutat, robbant, itt-ott a falunk erdejében akkora
barlangokat ásott, hogy elférne benne az egész falu népe, de azért még
mindig szegény ember a vén Bedő s szegényül is fog meghalni.

Ezuttal nem csillogó-villogó követ hozott, hanem szép fehéret:
porcellánagyag volt az. Annál elevenebben csillogott az ő szeme,
mondván: – No, instálom, nézze meg. Ez, ugy-e, porcellán?

– Ugy van, öreg, ez porcellán. Hát ezt hol találta?

– Ezt én Györkovács fején, éppen boldogult édesapja ura kaszálóján. Ugy
tudja meg az ur, hogy ennek a kaszálónak a földje csupa porcellán.

– Elhiszem, öreg, s most már azt is értem, mért terem ez a hely csupa
cápszakállat.

Közbevetőleg meg kell magyaráznom a nem székely olvasónak: mi az a
cápszakáll. Ez a legsilányabb fü a földkerekén. A szalmánál is
silányabb. Tincsenként nő ki a földből, hasonlatos a kecskeszakállhoz, s
a kasza elsiklik fölötte. De a szegény székely ember másodszor is
nekihuzakodik s levágja, mivelhogy ez is jobb a semminél. Magam is
sokszor kaszáltam ezen a helyen diákkoromban, de ugyan kinek jutott
volna eszébe, hogy a kaszát lecsapja, helyette ásót, kapát ragadjon,
hadd lássa, mi van a föld méhében. Lám, a vén bányász addig járt-kelt,
kutatott, matatott, mignem erre is rábukkant.

– Lássa, uram, lássa, – folytatta vén Bedő, – mindég mondtam, hogy ezt a
mi „tartományunkat“ szinte felveti a temérdek kincs, s ezek a buta népek
nem hiszik nekem. Ha ur mondaná, bezzeg hinnék! Mert van ebben a mi
földünkben arany, ezüst, vas, kőszén, márvány, porcellán, mangán,
minden, de minden, de a rongy mégis szakad le a hátunkról. Hát ilyen
csudát ki hallott? Bizony mondom, az ur megmozdulhatna.

Eszembe jutott, hogy éppen kilenc esztendeje „megmozdultam“, ujságot
szerkesztettem, telekiabáltam az országot: halljad, ország, halljad,
bajba’ van a székely! S nem feledhettem el az eredményt: még ma is
fizetem a „székely hadisarcot“. Eszembe jutott, hogy ez a vén ember
ennekelőtte kilenc esztendővel is meglátogatott, valami követ hozott,
ezt is a mi erdőnkben találta, s ebben – amint ő mondá – „minden van,
instálom, arany is, ezüst is“. És előszedett régi irásokat, bányatisztek
leveleit, akik irták, hogy csak kutasson tovább, hátha talál olyan
köveket, a melyekben még több az arany, meg az ezüst. – Bizony mondom,
megmozdulhatna az ur, mondta akkor is.

– Majd megmozdulok, öreg, – mondám én. – Egyébként most nagy gyülekezet
lesz Tusnádon, jönnek az országból sok-tudó urak, azok majd bejárják az
egész „Székely tartományt“, szinről-szinre megnéznek mindent, mi van, mi
nincs, s meglássa: megvirrad a székelynek.

– Hej, ha én azokkal az urakkal csak egy szót válthatnék! Ha
elvezethetném őket erre is, arra is! Hogy s mint lehetne ez?

Szép sorjába megmagyaráztam az öregnek, hogy három csapat járja be a
„Székely tartományt“. Melyik csapat merre huzódik. Megneveztem a
helyeket pontról-pontra. Elmennek itt, hozzánk közel is, Sugópatak
mellett is.

A vén bányász arca kigyult, rácsapott a térdére: Ott a tenger kőszén!
Azt is én találtam meg! Megyek oda s megállitom az urakat: Álljanak meg,
instálom! Nézzék meg, mi van itt!

– Helyes, öreg, helyes. Állitsa meg.

– Hát vajjon Érces pusztájára eljőnek-e?

– Az egyik csapat közel jár hozzá, de oda már aligha mennek.

– Ugyan bizony? Hiszen ott a temérdek arany! Hogyne jőnének oda!?

– Próbálja meg, öreg, hátha valamelyik az urak közül oda is elmegy?

Elővettem az utazás sorrendjét, s kitünt nagy örömünkre, hogy az egyik
csapat _ma_ jár Érces puszta tájékán, a másik _holnap_ halad el
Sugópatak mellett s igy, ha jól rakja lábát az öreg, mindkét csapatot
elfoghatja: egyik nap odakalauzolja az urakat, ahol az arany terem,
másik nap meg oda, ahol már a föld szine is feketéllik a széntől.

Láttatok-e boldog embert? Nem láttatok, mert nem láttátok a vén Bedő
Áront. Hogy megfiatalodott ez a vén ember! Görnyedt háta kiegyenesedett,
s búcsuzván tőlem nagy sebtiben, ameddig a szemem elkisérheté, láttam,
hogy kezével hadonáz, nyilván beszélget önmagával. Ez az ember már látta
valóságban, amiről egy hosszu életen át álmodott. Aranybánya,
ezüstbánya, kőszénbánya, hámorok, gyárak, sürgés-forgás, zakatolás,
sipolás, kürtölés, kalapácsolás, körös-körül uj élet, vidámarcu,
megelégedett emberek: megvirradt a sanyargó, nyomorgó székelynek, meg!

Hát, eredj, öreg, eredj, sóhajtottam utána. Szinte megreszkettem belé, a
holnaputánra gondolván, amikor ez a vén ember visszajön. Az a holnapután
nagy nap volt: tenger sok uri és nem uri nép verődött össze Tusnádon,
benszülöttek és nagymagyarországiak vegyesen. Azt hiszem, mindenki ott
volt, csak mi ketten maradtunk le: vén Bedő Áron, meg én… Nekem elég
volt a székely akcióból: testem, lelkem belébetegedett… S hogy otthon
maradtam, nem sajnálom, mert minden kongresszusnál többet ért nekem a
vén bányász beszámolója.

Kint üldögéltem a kertben egy nagymagyarországi vendégemmel, amikor
jött, jobban mondva: támolygott a vén ember. Fehér volt az arca.
Fehérebb a porcellánnál, amit most is a kezében szorongatott. Csak a
szeme csillogott, de könny volt az, – az csillogott a szeme pilláján.

– No, öreg, megjárta az utat?

– Meg, uram, meg.

– Fáradt, ugy-e? Üljön le.

– Én le is, ha az ur megengedi. De én elé is mondom, mi történet esett
rajtam. Megengedi-é?

Leült, földre szegezte a szemét, aztán hirtelen felkapta a fejét,
földhözcsapta a kalapját s mondá, amint következik:

– No, uram, látta-e, amikor innét elmentem? Igyenest hazamentem. Mondom
az asszonynak: feleség, tarisznyálj fel, megyek Szentkeresztre; ott
lesznek holnap a nagymagyarországi urak, azokat én szépen meginstálom,
jőjjenek velem Ércespusztára, mert vaj láttak csudát eddig, vaj nem, ott
látnak. Mondja az asszony: ó, hallá-e, mán megjöhetne az esze kiednek,
minek fut az urak után? Kell is azoknak a kied aranya s ezüstje! Üljön
veszteg, fekügyék le s alugyék. – Asszony, mondtam én, ne helytelenkedj,
tarisznyálj fel izibe, mert a szerencse forgandó, egyszer lesz, ami nem
volt, ha most elszalasztom, futhatok utána. No, jól van, meggyőzöm az
asszonyt szép szóval, rút szóval, feltarisznyál nekem kenyeret, turót,
szalonnát, még pálinkát is s én nekiindulok toronyirányában, hegyen ki,
erdőn keresztül, egész éjjel meg nem álltam, szakadt le a verijték a
hátamon, de mindegy, mondtam: hadd szakadjon, ott az utja, én csak
mentem s másnap déli harangszóra Szentkeresztre értem. Kérdem a falu
végin egy legénkétől: itt vadnak-e a nagymagyarországi urak, te legénke?
– Vót itt annyi, mint csillag az égen, de mán el is mentek. – Mit
beszélsz te? A’ nem lehet. – Bizony, elmentek azok. – S merre mentek,
te? – Azok bizony általmentek Csikba s többet vissza sem jőnek, mig a
világ s még két nap. – Hej, nagyot facsarodik a szüvem! No, most mit
csináljak? Merre forduljak? Gondolom, ha már itt vagyok, felkeresem az
én régi, kedves bányászpajtásomat s megkérdezem, mi vót, hogy vót, mint
vót. Hát én meg is találám a pajtásomat s az el is mondá, hogy itt biz’
a vót, hogy itt járt egy sereg ur, egy s mást megnézegettek, osztán
ettek-ittak, vigan vótak s ugy elvágtattak Csik tartománya felé, mint a
sebes szél. De én, uram, csak egy órát sem tudtam maradni a pajtásomnál,
nyakamba vetettem a tarisznyát s nekivágtam az erdőnek: ha
elszalasztottam az egyik csapatot, megfogom a másikat. Pitymallatkor már
ott ültem Sugópataknál, az ut szélin s vártam az urakat. Majd kinéztem a
szememet: mikor porzik már az ut? Jőnek-e, nem-e? Hát eccer, ugy dél
felé porfellegbe keveredik az ut, jő nagy sebesen egymásután nagy sereg
hintó, az elsőbe négy paripa, de olyan, mint négy sárkány; no, de én sem
vagyok rest, felszököm, kiállok az ut közepire, integetek a kalapommal,
mutatom a kocsisnak, hogy álljon meg, de, veszett teremtette! kibontja a
karikás ostort, közibe cserdit a sárkányoknak, kutya egye meg a máját,
holló vájja ki a szemit mind a négynek! – s ha félre nem szököm, abb’ a
hejbe keresztülvágtatnak vén testemen. A kocsis éktelen nagyot
káromkodott, még vissza is vágott az ostorával, a többi kocsiról pedig
lekiabáltak: kend tán süket, öreg? – azzal engem ott hagyának az ut
szélin.

…Ez igy vót, uram. Sohasem virrad meg, uram. Hiszi-e, hogy nem?

Mondtam én: menjen be a házba, adasson magának ételt, italt,
csillapodjék le.

Bement. Nagymagyarországi vendégem, aki az egészből vajmi keveset
értett, kérdezte: ki s miféle ember ez a vén ember?

Mondtam én:

– Ez, édes barátom, vén bányász, kinek neve Bedő Áron, egyébként ugy,
amint láttad, az eleven, a megtestesült székelykérdés, a maga teljes
valóságában, a maga teljes nyomoruságában. Ez az ember abban vénült meg,
hogy folyton turta, ásta a föld gyomrát, amely itt csakugyan tele van
kinccsel. Hirdeti fünek-fának, jár Ponciustól Pilátusig, levelez,
rimánkodik, egyszer ide, másszor oda szalad – hiába. A tenger kincs ott
van a föld gyomrában, a fölötte járó nép pedig – koldus. Most különben
csak az történt vele, hogy egyik helyről elkésett, a másik helyre meg
igen korán érkezett s még szerencse, hogy bőrét az ostor végig nem
hasitá. Ha még többet akarsz tudni a székelykérdésről, eredj Tusnádra.

– Köszönöm, mondta vendégem, már ismerem a székelykérdést.

– – – – – – – – – – –

Nos, hogy visszatérjek a porcellánagyaghoz, melyet édesapám kaszálóján
talált a vén bányász, a szivem valósággal sajgott ennek a vén,
megrokkant, bőrré aszalódott embernek a láttán. Ennek a vén embernek
talán egy esztendeje sincs hátra e földi életben s még mindig ás, kutat
és reménykedik, hogy megvirrad a székelynek és – neki is. Hogy ő meg
fogja érni azt az időt, amikor „azok a buta népek“ nem fognak kacagni
rajta, mert maguk fogják szorongatni kérges kezét, veregetni a vállát.

– Ugy-e, megmozdul az ur? Ó, mozduljon meg, instálom!

– Megmozdulok, öreg, meg. De mondja csak, dolgoznak-e már a bodvaji
bányában? Hallom, az Állam segitséget ad neki. A követ ur kieszközölte.

A vén bányász zavartan forgatja a kalapját, nyugtalanul fészkelődik a
széken.

– Hát, instálom, az ugy van, hogy én ott vónék harmad-negyedmagammal,
osztán, osztán – mi bizony, ugy teszünk, mintha dolgoznánk, de nem
dolgozunk, mert nincs, mit. Eleget mondom a tekintetes urnak: uram, ez
igy nincs jól, kezdjük-e már? Mikor jő a – többi? – Azzal kend ne
törődjék, mondja az ur. Csak legyenek ott kendtek, hátha egyszer
odavetődik egy pesti ur?…

– Értem, öreg, értem. No, Isten áldja. Majd megmozdulok, meg.

Lám, lám, borongok magamban, fent a központban, az ország szivében igy
oldják, oldogatják a székelykérdést. A székely népnek igy nyulnak a hóna
alá. Az állami segitség kortesjutalom, s a „magas kormánynak“ tán
sejtelme sincs arról, hogy a rozoga, kidőlt-bedőlt falú hámor körül
három-négy ember lézeng, akik várják, várják, itéletnapjáig várhatják:
mikor jön már a többi munkás? Mikor kezdődik már a munka? Vagy van
sejtelme erről? Igy vagy ugy, bizony gyalázatos dolog ez.

Tovább borongok, s eszembe jut, hogy odaát Csikországban sorra tarolják
le élelmes vállalkozók a rengeteg fenyveseket s a nép szegényebb, mint
valaha. Hogy Ditró környékén márványkavics boritotta utakon nyikorog a
csiki székely szekere, s nekem Budapestről kell hozatnom márványemléket
szüleim sirjára; hogy ez a márvány Délmagyarországból kerül Budapestre,
onnan Kisbaconba, a ditrói márvány meg várja, várja, de hiába várja,
hogy siremléket, szobrot faragjanak belőle őshazát kereső Kőrösi Csoma
Sándornak; Zágoni Mikes Kelemennek, a nagy fejedelem leghivebb hivének,
az örökéletü levelek irójának; Gábor Áronnak, az ágyuöntő hősnek; Orbán
Balázsnak, a _Székelyföld_ irójának; Bolyai Farkasnak, a világhirü
székely matematikusnak; Kriza Jánosnak, a _Vadrózsák_ lelkes
gyüjtőjének; Barabás Miklósnak, a magyar festőmüvészet egyik
uttörőjének; Pál Lászlónak, a világhires tájképfestőnek; Bedő Albertnek,
az erdők édesapjának, aki 1891-ben szemem láttára állitotta meg az
erdőpusztitó apácapillék ijesztő seregét, több milliárd értékü erdőt
mentve meg a nemzeti vagyonnak. Ezek a férfiak, s talán még sok más
férfia Székelyországnak, megérdemelne egy mellszobrot bár, mellszobrot,
melyet székely szobrászok faragnának Ditró márványkövéből…

S eszembe jut, hogy még mindig várják, sóhajtozva várják naiv székely
urak ama bizonyos bolondgazdag angolt, aki a székely fürdőket világhirre
emeli. No, no, csak türelem, türelem, jön, nemsokára jön. Közeledik az
1914-ik esztendő…

*

Az 1914-ik esztendőben… A mai nemzedéknek majd bőséges része lesz a
magyar és a világirodalom, klasszikus és nem klasszikus regényeiben,
amelyek minden valószinüség szerint igy kezdődnek: Az 1914-ik esztendő
nyarán. Vagy őszén. Vagy telén. Mindegy. Bizonyos, hogy sok-sok könyv
kezdődik ezzel az átkos esztendővel. Magam is foglalkoztam a
gondolattal, hogy megirom majd a falu regényét a világháboruban. De
lemondtam e gondolatról, egy kis korrajzzá zsugorodik össze a regény;
csuda, hogy hontalanságom lelkiállapotában csak ehhez is van erőm.

Az 1914-ik esztendő tavasza gyönyörü tavasz volt. Sohasem éreztem tán
magamat ifjabbnak, erősebbnek, munkára képesebbnek, készségesebbnek,
mint e tavaszon. A virágba borult fák illata megmámorositá lelkemet, s
egy-két hónap során esztendők munkáját végezém. Hegyoldalán tovább
ültetem a fákat; teleültetem ama kis dombot is fenyőcsemetékkel, amely
domb mellett egykor azt kérdezé Surányi József: miért nem mindjárt? Lent
a szérüskertben, nagy halmokban a kő, a tégla, a kőmivesek már rakják a
falat, a kisbaconi ácsok faragják a fenyőgerendákat: nagy takarmánycsür
lesz ebből. Drótsövénnyel akarom körülfogni a kertet a falu felől, a
mező felől, már verik is a földbe az oszlopokat, feszitik rá a szeges
drótot. A ház mögött dróttal bekeritett külön kertben tyukház épül,
melynek piros-cserepes födele gyümölcsfák közül mosolyog ki. Egy sereg
galamb röpked az udvaron: ezeknek a tyúkház emeletén lesz a lakásuk, ott
búgnak, burukkolnak majd édesen, kedvesen. Most jönne ide Surányi, de
mindjárt! Nem győzök eleget gyönyörködni a kisgazda-ácsok munkájában:
mely biztos kézzel faragják a bogos fenyőszálakat szép egyenesre! Büszke
vagyok a fajtámra: nézd, nézd, hogy mérnek, számolnak, hogy összevág itt
gerenda, szarufa, kakasülő minden darabkája – hol tanulták?

A kis erdő mellett most szerzek meg egy kopasz hegyet: egy vadkörte-,
egy vadalmafa, néhány bokor rajta. Két-három szekér csemetét hozatok a
falu erdejéből: a kopasz hegy többé nem kopasz, teleültetem. Ez a kis
erdőcske az Évike erdeje lesz. Az első unokámé. Simára faragott oszlopot
veretek a földbe, oda, hol az Évike erdeje kezdődik, aztán táblát gyalul
egyik ács. És kész a versike:

  Vándor! Tudd meg, e kis erdő
  Lengyel Éva erdeje –
  Ettől a vadalmafától
  Indul, és megy lefele.
  Nagyapóka rátestálja,
  Senki benne ne turbálja!

Ihol, itt a tanitókisasszony, pompás rajzoló, fával, virággal disziti a
táblát s rápingálja a versikét is.

Meglepjük nagyanyókát is: a „tyúkpalota“ elé is emléktáblát állitok,
rajta kakas meg tyúk kapargál, s alattuk versike:

  Vándor! Csudáld meg e házat,
  Benne szakszerü tyukászat.
  Oly szakszerü, hogy mióta
  Épült e ház, nagyanyóka,
  Tudjátok-e, mit teszen?
  Minden nap tojást veszen!

Bolondos, kedvem támad: ha bolondság, legyen bolondság, emléktáblákkal
jelöljük meg a kert nevezetesebb pontjait. Fáktól, bokroktól
bekeritetten kerek udvarocska, közepén hársfa, oldalt padok: pompás
rejtekhely, nyugodalmas olvasásra, irásra igen alkalmatos. Ez is
emléktáblát kap, versikével:

  Miként a dalai láma
  Rejtőzik itt Marcika.
  Itt születik a sok dráma.
  Mit levág a kritika.

Megtisztelem, hogyne tisztelném meg a Mária-utat, mely az istállónál
indul, gyümölcsfáktól, orgona- és jázmin-bokroktól szegetten s megy,
mendegél, mig a veteményesbe nem ér. Ez a legkedvesebb sétaut, itt
verődik össze alkonyattájt a Benedek-had: hat gyermek, egy vőm uram, két
menyemasszony, hat unoka és két öreg ember.

Verset kap e tábla is, hogyne kapna:

  Bár csörgedez itt-ott a trágyalé,
  A Mária-út remek szép alé.
  A Benedek-had járni itt szeret,
  Amott a templom, nézd, mi szép keret!
  Kinek búja van, itt kesergi el,
  Idejön ki-ki jó s rossz viccivel.
  Könny és kacaj fakad itt vegyesen –
  Ez a Mária utja, kedvesem!

De én most nem birok a kedvemmel, kimegyünk a hegybe, annak az oldalába,
ott, ahol néhány cseróriás hirdeti, hogy volt itt még erdő valamikor,
réges-régen, egy kis termet vágatok, oldalát kővel kirakatom, közepére
kőasztal, körül padok: Flóra leányomnak szentelem e termet.
Emléktáblával hogyne jelölném meg? Virágok diszitik a táblát:
gyöngyvirág és – oleander. Azért oleander is, mert igy szólitgatom
Flórát jó kedvemben: Drágám, gyöngyvirágom, hogy ne mondjam: –
oleanderem! Ezért szól a vers igy:

  Ez a terem Flóra-terem,
  Körötte sok virág terem.
  Legszebb benne az a virág,
  Kinek a neve Gyöngyvirág.
  Másik neve Oleander – –
  Mit szólsz ehhez szegény „Wander“?

Már tető alatt a csür, a drótsövény is elért a régi temetőig. De még
nagy utat kellene megtennie a völgyben, kikanyarodnia a hegyre,
végighuzódnia a hegy hátán – a drótsövény munkája félbeszakad. Május
végén járunk, kezdődik az ugarolás, a szénagyüjtés, a drótsövény
befejezése – őszre marad. Nem szivesen nyugszom bele, valami titkos
sugallat hajt előre, előre, – talán megéreztem az elkövetkezendő vihart?
Nem, nem éreztem meg. Ha meg is éreztem volna, most utólag szégyelném
állitani. – Hadd maradjon őszre is a „nagy müből“, békitem magamat, mert
komolyan hiszem, hogy nagy müvet juttattam közel a befejezéshez,
jövendőre csak apró diszitések, helyesbitések maradnak, s Isten őrizz,
hogy ne maradjanak.

Kimegyek reggel, kora reggel a hegytetőre, onnan nézem végig kertemet,
melyben még virágzanak az almafák, az orgonabokrok, a májusfák, friss
zöld hajtása eredt a fenyőnek – ó de szép, ó, de szép, s ez mind az
enyém, az én müvem! Ami földje volt itt Kerestély ükapámnak, mind
visszahóditottam: a tollammal hóditottam vissza! Most már kezdődhetik a
nyugodalmas, szép öregség. Fanyesegetés, oltogatás, közbe-közbe
mesemondás a gyermekeknek, az én unokáimnak s mások unokáinak.

Végigjárom erdőcském kanyargós utjait, meg-megállok, tekintetem átszáll
a tulsó hegyoldalra, az uj temetőbe s megállapodik nagyapóék sirján.
Nagyapó, nagyapó, látja-e, hogy én is nagyapó lettem? Tudja-e, hogy
enyém Kerestély ükapó földje? Hogy gazda vagyok, igazi gazda, a föld
szerelmese, mint maga! Nannyó, nannyó, tudja-e, hogy hattal szaporodott
a dédunokák száma? Mért hogy nem érheté meg a hat bimbó közül bár egynek
a nyilását?

Leülök a Flóra-teremben, Himnuszt fakaszt a falusi reggel.

  Ó, falusi reggel! Reggelek reggele!
  Gyönyörüségekkel van a szivem tele.
  Lehet a városnak sok ezer szépsége,
  Nincs egy, amely az ő szépségét felérje.

  Virág illatától balzsamos levegő;
  Trillázó pacsirta, magasban lebegő;
  Nap, amelynek látom vidám felkelését;
  Természet, amelynek látom ébredését:

  Mind e szépségeket csak falun láthatom,
  Csalogánycsattogást csak itten hallhatom.
  Mind, ami szép, itt van egy kis falucskában,
  Egy kis falucskában, egy kis dalocskában…

Csak már jönnének a gyermekek, az unokák, hogy mind e szépséget, mind e
gyönyörüséget megoszthatnám velük. Ugy tetszik nekem, rájuk vár itt
minden, ami él. Őket várják a „tyúkpalota“ lármás lakói; utánuk
buslakodik Dundi kutya; értük nyerit a kis tarka ló: utánuk sóhajtoz
udvar közepén a homokhegy – csuda-e, hogy szegény nagyapóka s nagyanyóka
nem találják helyüket, egyre a kapu felé sétálnak: néznek, néznek nyugat
felé, hátha, hátha… Éppen mint temetőben alvó nagyapóék egykoron. Végre
is nem tudom megvárni, amig hazaszállingóznak, vasutra ülök. Meglepem a
gyerekeket s aki jöhet közülük, hozom magammal. Egyébként is, most már
falusi apának nézem magamat, akinek kötelessége, időnként,
meglepetésszerüen betoppanni városban lakó gyermekeihez: hadd lám, mit
csinálnak, hogy élnek. Meglepem őket, de engem is ér meglepetés: egy
fiatal leány a vendégünk, bájos teremtés: Olga Romanovits a neve. Orosz
diákkisasszony, a párisi egyetemről jött Pestre, itt kiszállott egy
hétre, azután megy majd haza, Charkovba, ahol orvos az édesapja.
Idősebbik fiamnak és menyemnek barátja a kis Olga, esztendeig együtt
hallgatták a párisi egyetem tudós professzorait.

Bár sohasem tudtam megbocsátani az orosznak _Világost_, ahol „a
magyarnak egy nagy, mély sir ásatott“, Oroszország volt az egyetlen
ország, amely igazán érdekelt; az orosz nép volt az, melyet közvetlen
közelről szerettem volna látni, vele közelebbről megismerkedni,
mivelhogy olvasmányaim utján a magyar fajtával sok rokonvonást találtam
meg e népben. Nagy szeretettel fogadom a kis Olgát, akiről már sokat
hallottam a gyermekeimtől s akinek ismertem a bánatát is: francia ifju a
vőlegénye, de szülei hallani sem akarnak arról, hogy egyetlen leányuk
messzi idegen országba menjen feleségül. – No, kis Olga, gondoltam
magamban, most megmutatom neked, mi az a magyar vendégszeretet!
Különösen örültem, hogy jó teli tárcával jöttem Pestre, amit különben
ajánlok is minden falusi apának, aki Pesten élő gyermekeit látogatja
meg. Kirándulás ide, kirándulás oda, uzsonna itt, vacsora ott, s mert
magam is igen szeretem a cigányzenét, késő éjszakáig huzatom a legszebb,
legrégibb, bús magyar nótákat. A kis Olga tágra nyilt szemmel, lángra
gyult arcát két kezébe temetve nyelte Bihari kesergőjét, a kuruc
nótákat, a Cserebogár, sárga cserebogárt, s mintha megérezte volna, hogy
ez az ő nótája, könny csillant meg nagy fekete szemében.
Meg-megfeledkezett az evésről, folyton biztatnom kellett: egyék, kis
Olga, egyék. Aztán egyszerre csak, mit gondoltam, mit nem, mondtam neki
tréfás hangon: egyék, kis Olga, egyék, ugyis előbb-utóbb megesznek maguk
minket.

Valósággal megdöbbenve meredt rám: – Lehetséges ez? – Nem, nem, –
feleltem hirtelen, – ez nem lehetséges… Csak tréfáltam, kis Olga… Egyék,
egyék.

Pedig nem tréfáltam valójában. Komolyan nyugtalanitott a gondolat, hogy
egyszer majd megesznek minket az oroszok…

Másnap haza kellett utaznom, elbucsuztam Pesten maradó gyermekeimtől,
sorba csókoltam őket, kezet nyujtottam a kis Olgának. Elérzékenyülten
kérdezte: És engem nem csókol meg, Elek nagyapó? (Egy-két magyar szóval
megtanulta az Elek nagyapót is.) Ki tudja, látjuk-e egymást?

Világos, hogy jobbról-balról megcsókoltam a kis Olgát s vigasztaltam:
dehogy nem látjuk egymást. Majd eljön egyszer, ugy-e, eljön Kisbaconba?

A kis Olga megigérte… Akkor már készült, készülődött Szerbiában a
gyilkos merénylet Ferdinánd trónörökös ellen… Egy hónap sem telik belé,
Szerajevóban megölik Ferdinándot s a feleségét. Nyilvánvaló, hogy az
orgyilkosságot meg kell torolnunk, nemcsak az osztráknak, de a magyarnak
is, bár a magyar nemzet félve gondolt arra a napra, amikor Szent István
koronáját Ferdinánd fejére kell tennie, ha ugyan megkoronáztatja magát…
Már a gyermek előtt sem titok, hogy a leendő magyar király nem szereti a
magyart, több ennél: talán gyülöli is. Hogy alig-alig fordul meg egy-két
napra a mi országunkban; kötelessége ha ide szólitja udvari bálra, csak
megmutatja magát s másnap már bucsu nélkül, egy jó szó hátrahagyása
nélkül szalad az „ország szivéből“.

A magyar nemzet szivből gyászolta, siratta Rudolf királyfit; szivből
gyászolta, siratta Erzsébet királynét. Ferdinándnak csak hivatalos gyász
jutott. Megesett jó szive az árván maradt gyermekeken, de Ferdinánd
halála egyetlen magyar szemből sem fakasztott könnyet. Egyik azt hitte,
hogy háborunk lesz e gyilkosság miatt Szerbiával, másik azt hitte, hogy
nem lesz, mert Szerbia teljes elégtételt ad nekünk; de hogy ebből a
gyilkosságból világháboru lesz, sok-sok millió embernek „hősi halála“,
millió meg millió apának, anyának, hitvesnek, gyermeknek egekig ható
siralma; az emberi elme és szorgalom századokra visszamenő alkotásainak
pusztulása; győző és legyőzött országoknak megmérhetetlen nyomorusága;
szelid erkölcsöknek elvadulása; fajoknak, nemzeteknek feneketlen, minden
emberi érzést kicsufoló gyülölködése – ki hitte volna ezt?

„Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam“, mondatják az öreg
királlyal, – vajjon megfontolhatta-e, meggondolhatta-e, akár a király,
akár az az államférfiu, aki e könnyelmü szavakat szájába adta?
Láthatta-e az elkövetkezendő nagy összeomlást?!

Senki sem látta, nem láthatta, hát mi a kisbaconi kertben hogy láttuk
volna? Mintha semmi sem történt volna, vidám szivvel készülődik házam
népe a nevem napjára, amely julius 17-ikére esik. De mintha mégis
éreznék mind, hogy ez lesz az utolsó vidám Elek napja, minden eddiginél
nagyobb előkészületek folynak a hátam mögött. Hiába titkolódznak,
bujkálnak, tudom már, hogy szerepet magol ez is, az is: alkalmi
vigjátékot irt a Marci-gyerek. Kisül lassanként, hogy a ház népével
együtt vagy ötvenen leszünk, mindenkiről készül egy-két csipkedő kuplé;
nem győzik maguk a gyártást, nekem is kell néhányat gyártanom. A komoly
„kis doktor“ fogja előadni – harmonika-kisérettel. Hát csakugyan nem
hiába épitettem ötven személyre az ebédlőt, megtelik a kert, a ház
vendégekkel, patkóalaku asztal nyujtózkodik az ebédlő három oldalán,
éppen csak annyi hely marad az ebédlő előterében, amennyi az alkalmi
vigjáték eljátszásához szükséges. A szereplők egyrésze fiatal asszony,
fiatal apa, persze, egyik sem tudja becsületesen a szerepét, de a hálás
közönséget ezzel is megkacagtatják, mert parázs veszekedést rögtönöznek,
hogy igy meg ugy, te lusta, te ez meg az, mért nem tanultad meg a
szerepedet!? A vigjáték különben akörül forog, hogy Elek nagyapó szörnyü
kedvetlen, mert ebben az esztendőben egyetlen unoka sem született,
holott megszokta már, hogy minden esztendőben szállit egy unokát a
gólyamadár. Áldott szerencsére, egy berlini tudós professzor éppen
mostanában lepte meg a világot egy csuda-találmánnyal: mindenféle
csudaszerek összevegyitésével feleslegessé teszi a gólyát, a tudós
professzor megrendelésre szállit csecsemőt. Nosza, megrendelnek egy
csecsemőt, s nagy az izgalom, mert a szállitmány nem érkezik, holott
egyenesen Elek napjára rendelék. Végre nyilik az ajtó s négy székely
legény nagyokat nyögve cipel be egy rettentő nagy ládát, melyre
messzelátható betükkel van rámázolva: Vigyázat! Törékeny! Csecsemő van
benne! Gyorsan baltát, harapófogót hoznak, egyszerre tizen is feszegetik
a láda födelét, közben sir a csecsemő: oá! oá! – aztán felpattan a fedél
s kiemelkedik lassan, egész hosszuságában Jankó, hosszura nőtt Jankó
fiam, mellétől lábáig pólyába csavarva. Nagy a megdöbbenés, a
felháborodás, szidják a „csaló“ német professzort, s ezzel a függöny
legördül. Azaz legördülne, ha volna.

Reggelig táncol a fiatalság, a felkelő nap bemosolyog az ablakon, alig
tudják abbahagyni. Talán érzik szegények, hogy utoljára táncolnak?… Az
én házamban bizonnyal utoljára…

Már remeg a föld, s egyszerre csak ég, föld megrendül: kitört a nagy, a
soha nem látott, hallott égiháboru. De ezt csak most látjuk, halljuk
soha nem látottnak, nem hallottnak, azt hisszük, három-négyhónapos játék
lesz az egész háboru: a megszámlálhatatlan sokaságu és sokféle gyilkoló
gépekkel, az emberi ész e szörnyüséges kitalálásaival, tarthat-e sokáig?
Az én kicsi falum népe alig hétszáz főnyi, s augusztus első napjaiban
kilencven legény és családapa vonul be, ki Brassóba, ki Csikszeredába,
meg Isten tudja, hová. Feltünően kevés köztük a bús kedvü ember, ugy
indulnak a harc mezejére, mintha lakodalomba mennének. A községháza
körül gyülekeznek s csudálkozva látom, hogy András öcsém, aki már három
gyermek apja, ég felé emeli jobb kezét s harsogja: igy esküdtem fel a
császár katonájának, én eskümet nem szegem meg! Megyek! A falu „vén
legénye“ (vén, mert a harminc felé jár s még mindig nem házasodott meg)
nem fogy ki a tréfából, kacagtatja a siró-rivó fejérnépeket – vajjon
sejti-e, hogy az első csatában, elesik? Egy félbemaradt diáklegény arról
szózatol, hogy: Visszaadjuk a muszkának – Világost! Hát ez sejti-e, hogy
ő is már az első csatában „hősi halált hal“?

A véletlen csudálatos összetalálkozása, hogy májusban volt a szokásos
lósorozás s a besorozott lovak céduláján a berukkolás napja augusztus
elsejére van megállapitva. Az én lovaim közül is besoroztak kettőt, a
Hókát meg a Vidámot, már rajta is ül a Hókán Gergő kocsis, indul velük.
A kis unokám, a Duci, sirva fakad: hová viszik a lovakat, nagyapóka? –
Háboruba, édes fiam.

Nem, nem, Ducit nem ülteti rá többé a kocsis sem a Hókára, sem a
Vidámra. Hókát, Vidámot ágyu elé fogják: három hónap mulva találkozom is
velük a Vasárnapi Ujságban. Nyolc ló áll az ágyu előtt, a második pár
Hóka és Vidám. Épp oly mereven áll a Hóka, mint itthon állott, hullámos
a sörénye most is, s a Vidám Hóka nyakán pihenteti a fejét, mint ahogy
itthon szokta. Vajjon melyik csatatéren omlanak egymásra, utolsót
nyeritve?

A fiaim leverten, szégyenkezve járnak-kelnek a kertben: im megy az egész
falu fiatalsága, sőt mennek negyvenkét esztendős családapák is, s ők itt
lézengenek mert annak idején nem kellettek a császárnak. Már félni
lehet, hogy a „kis doktor“ megszökik. Ő még ezután áll sor alá, de addig
is szolgálni akar a tudományával. Lekisérjük az állomásra, felkap az
utolsó, hosszu ideig utolsó gyorsvonatra, eltünik szemünk elől – vajjon
látjuk-e többé? Alig robog el a gyorsvonat, katonavonat döcög be. A
pályaudvar tele bevonuló legényekkel, családapákkal. Az állomási
épületben zajoskedvü urak és uriasszonyok várják a katonavonatokat, a
cigány talp alá valót huz, urak és a sorozáson annak idején szerencsésen
tulesett urfiak táncoltatják az uriasszonyokat, kisasszonyokat: igy
várják a halálba menőket. És jönnek, egymásután jönnek a halálvonatok,
urak és uriasszonyok megrohanják, sört, bort, kalácsot, minden jót
dobálnak fel a halálba menőknek, aztán vissza táncolni, mig jön másik
halálvonat. Egy öt-hatesztendős fehérharisnyás fiu belekapaszkodik az
édesapja lábába, szivethasogatóan sikoltozva: Ne menjen el, édesapám! –
és a cigány huzza a talp alá valót – és táncolva biztatják, lelkesitik
az itthonmaradtak, a magukat bebiztositottaknak vélők: Előre! Előre! Ne
hagyd magad, magyar!

A pályaudvar keritése mögé huzódva nézzük halálvonatok körül a
haláltáncot, – mely döbbenetes kép ez! – torkunkat a sirás fojtogatja, s
végül is nagyanyóka a keritésre borul és sir és sir, keservesen zokog.

– Jerünk haza, nagyanyóka, jerünk. Ne hibáztassa ezeket az embereket.
Ezek az emberek nem látják, nem tudják, mi történik voltaképpen. Ezek az
emberek azt hiszik, hogy sörükkel, borukkal, táncos jókedvükkel lerótták
az adót. Sajnáljuk inkább őket: ezek az emberek még mind fognak sirni,
épp oly keservesen, mint maga…

*

Itt az ősz, be kellene fejeznem a májusban félbemaradt drótsövényt, de
nincs hozzá ember. Alig maradt erős férfi a faluban, néhány öreg ember
tehetetlenkedik körülöttem. A drótsövény félbemarad. Tul a félbemaradt
kerten Dulló Gábor szomszéd tavasszal házépitésbe fogott. A ház alja kő,
simára faragott cserfa a fala, kész a tető is, de a fal vakolatlan, sem
ajtó, sem ablak, ajtónak, ablaknak a köze ugy mered rám, mint a
világtalan ember. A fiu valahol a dalmát tengerparton védi a hazát, a
karácsonyra tervezett házasság füstbe ment, ajtó, ablak elmarad – majd,
majd, ha hazajön a fiu…

– Ez is félbemaradt drótsövény, borong a lelkem.

Eszembe jut, hogy tavasszal nagy lelkességgel határoztuk el a
községházán, hogy egyik hid helyett, melyen életveszedelmes a járás,
ősszel vashidat épitünk, bár ez a hid ötven százalékkal emeli a pótadót.
Sem vas, sem ember, vasnak és embernek most más a hivatása: embert öl az
ember a vassal.

– Ez is félbemaradt drótsövény.

A patak mentén gidres-gödrös ut, csaknem mindig viz alatt, a lelkünket
is kirázza a szekér, amig a rövid uton átvergelődik: ennek az utnak a
feljebb emelését is őszre határoztuk – ez is félbenmaradt drótsövény.

– Ime, sóhajtozom, hány „félbemaradt drótsövény“ csak ebben a kis
faluban! Hány ilyen félbemaradt drótsövény lehet az országban s
mindazokban az országokban, ahol ölik, gyilkolják egymást az emberek.
Emberek, akik a gyilkosság pillanatában találkoztak először – s azért
találkoznak, hogy egyik a másikat megölje.

Ugy tetszik nekem, hogy az egész világ összevissza van kertelve
drótsövénnyel, mégpedig két fajtával: félbemaradt drótsövény az egyik,
mely a megfeneklett kulturát jelképezi, a másik ama bizonyos, nagy
gonddal font drótsövény, mely mögül gyilkos golyók röpülnek egy másik
drótsövény mögé. Bármerre nézzek, gondoljak, mindenütt az én félbemaradt
drótsövényem mását látom, és azt a másikat, a vérrel áztatottat.

„Mire a levelek lehullanak, vége a háborunak“ – vigasztalja Vilmos
császár a szomorkodó otthonmaradtakat, s a levelek még le sem hulltak,
félkézzel jön haza a kis falu egyetlen szabómestere. Varrhat-e félkézzel
kenyeret a gyermekeinek? Még le sem hullnak a levelek, az oroszok
áttörnek a Kárpátokon s nekem a kis Romanovits Olga jut eszembe: ő most
bizonyosan riva fakad: Szegény Elek nagyapó! Igaza volt, megesszük őket!

De csudálatosképpen nem hiszek ebben. Mindenfelé csüggedező arcot látok,
Budapestről csüggedt hangu leveleket kapok, hivnak, egyre hivnak:
siessek Pestre, mert maholnap elzárja az utat előlem az orosz sereg.
Nem, nem tudok hinni ebben. „Vért izzadjon bár a muszka“, mégsem esz meg
minket. Bizom népem őserejében, az ősök véréből öröklött vitézségében,
az édes anyaföld iránt való nagy szeretetében. Hirül hozzák, hogy 48
csiki székely fiu, csupa 18–20 évesek felkerekedtek, gyalogszerrel
jöttek át a „Nagyerdőn“ Székelyudvarhelyre, önként sor alá álltak. Csak
egyet nem akartak bevenni, mivelhogy „virágos szemü“ volt, az is addig
könyörgött, hogy a tiszt urak megkönyörültek rajta, besorozták. Irja
egyik katonaöcsém, hogy egy gyimesi gazda, bár 45 éves, felesége,
gyermekei vannak, önként jelentkezett: nem engedi, hogy az ő földjét
elvegye a muszka. Olvasom, hogy hatvan éves emberek is jelentkeznek,
mennek a fiaik, az unokáik után. Olvasom, hogy a székelykereszturi
tanitóképző növendékei egy szivvel-lélekkel ajánlották fel ifju
életüket. Ugyanezt cselekszik a debreceni kálvinista teológusok is. Ez
csak egy csepp a világháboru tengerében, de elég arra, hogy hitemben
megerősitsen: nem, nem esz meg minket a muszka! Kiverjük. Ki is verjük.
Egyszer, kétszer, s mert három a magyar igazság, kiverjük harmadszor is.
Ősztől tavaszig „többet hátra, mint elé“: Nyugatgalicia magyar embernek
kimondhatatlan nevü várát beveszik az oroszok. Szerbiában csufos
vereségbe, csufos halálba hajtja egy ostoba osztrák generális a vitéz
magyart, de tavasszal fordul a szerencse, esze nélkül szalad a megvert
orosz hadsereg – ne sirjon, kis Olga, egyelőre nem eszik meg Elek
nagyapót… Olaszország fölmondja a szövetséget, vészhirek jönnek Románia
felől: a nép, mely ösztönszerüen megérzi a veszedelmet, már 1915
tavaszán nyugtalankodik. Hiába nyugtatom falum népét, hogy igy meg ugy:
sürün rajzanak az álhirek, a világháboru e huhogó baglyai. Már drágul a
kenyérnek való, a falu szegényebb része 7–8 pengő forintot ád egy véka
buzáért, s hófehér kenyeret esznek a napszámosaim, amikor nagyanyóka
buza-, rozs- és árpakeverékből süt kenyeret: a legjobb izü kenyeret. De,
ugy látszik, telik a napszámosembereknek, mert nagy most az ő
becsületük: kevesen vannak, s alig totyogó vén ember munkájának is örül
a gazda. Már maximálják az árakat, de senkisem tartja be. Nyilvánvaló,
hogy én sem tartanám be, ha édesapám nem visz kollegiumba s, amint ő
monda: a zeke rajtam bársonnyá nem finomul…

Csudálatos dolgok történnek, mialatt a háboru tovább-továbbfogyasztja a
munkáskezeket: az itthonmaradtak már nem kölcsönért járnak a takarékba,
hanem hogy a régi adósságot kifizessék. A legtöbb gazdaságnak asszony a
gazdája, s föld bevetetlen, kaszáló kaszálatlan talpalatnyi sem marad.
Az asszonyok megfogják az ekeszarvát, de még a kasza nyelét is, s
egyik-másik erősebb fejérnép versenyt kaszál azzal a néhány erős
férfival, akik még csudálatosképpen itthon maradtak. Ezek a 42–45
évesek. No, hamar sor kerül rájok is…

Kis erdőm háta mögött széles fensik terül el, ide sötétlenek a
határhavasok, ezeket nézem, hosszan, sokáig, s gondolkozom, vajjon mit
csinálnak ott, a havasok mögött? Vajjon csakugyan készülnek-e ellenünk?
Merengésemből kaszacsengés ver föl, a hang irányába nézek: fiatal
asszony s növendék leányka, mindakettő kezében kasza: vágják a lóherét.
Odamegyek, köszönök. Jól ismerem az asszonyt, tudom, hogy az ura még az
ősszel elment s azóta sem jött haza egy napra bár. Mindakettőről csurog
a verejték. Látom az erőlködésükön, hogy mindakettőnek cudar rossz a
kaszája. Régi, kalapálatlan: tapasztalatlan asszonyi kéz, ami éle volt,
a fénkővel azt is „félrefente“.

– Mutassa csak, hugomasszony, hogyan feni a kaszát?

Mutatja. Persze, hogy félrefente.

– Adja ide, hadd fenem meg én. No, lássa, igy kell fenni a kaszát.

Mindjárt vágok is egy rendet vele. Vigan, könnyen dül a rend. Akkor
elveszem a kislány kaszáját. Az is félre van fenve. De egyéb baj is van.

A kaszakarikában két ékszeg volt, az egyik kiesett, lötyög a kasza.

– Ej, kislány, kislány, ezzel igy nem boldogulsz. Várj csak egy kicsit.

Besétálok erdőcskémbe, ott levágok kertészkésemmel egy vastag ágat,
laposra nyesem, aztán visszamegyek, beleverem a karikába, rendben a
kasza. Meg is fenem, helyette is vágok egy rendet. Rettentő haraggal
kaszálom a herét, mind azon gondolkodom, hogy ha most véletlen elémbe
vetődne az az ember, aki ezt a háborut csinálta, hej, de belevágnám a
kaszát! De az az ember nem jön a kisbaconi határra, s aztán ki e háboru
okozója? Ki tudja azt? Egy bizonyos, hogy valamint a kárnak s még valami
más egyébnek, a háborunak sem akad gazdája…

Bús kedvvel indulok hazafelé, s im, az erdőcskében találom a hat unokát.
A nagyobbacskák epret keresgélnek a magas füben, de nem igen találnak.
Nem, mert az ő kezüknek még nincs „szeme“, mint az enyémnek, mely, akár
behunyjam két látószememet, az epret megtalálja. Meg, mert gyermekkorom
óta ismerem a föld természetét, melyik terem epret s melyik nem. Egy-két
szempillantás alatt – a gyermekek nagy csudálkozására – egy kis
eperbokrétát szedek, elosztom köztük: egyetek, egyetek. A kis Tomi
sokáig néz, néz engem, aztán megszólal: Nadapóka. Ki szed nekünk epjet,
ha mada meghal?

– Hát az édesapátok.

– Igen, ha nem viszik katonának, – mondja Duci. – Besorozták ám az apát
is.

De ezzel nem elégedett meg a már bölcselkedő Duci s szemrehányóan fordul
Tominak:

– Aztán szeretnéd, hogy nagyapóka meghaljon?

– Nem szejetném, – szipog Tomi.

– Én sem. De nemcsak az eperért nem szeretném!

Érzem, hogy viszket a szemem, kikivánkozik a könny.

– No, nagyanyóka, – mondom bent, – igy sem eprésztem még. Megríkattak az
unokák. Lám, a kis Tomi már látja az öregségemet. Hogy közeledem,
közeledem…

Már megkezdem a halállal való kacérkodást. Mert kacérkodás ez. Ötvenöt
év! Mi az? Órák hosszát vágom a füvet, a herét – oda se neki. Nem, nem
kivánom a halált, remélem, hogy őszre véget ér a háboru, s megindul a
munka, az én félbemaradt drótsövényem befejeződik. És ablak, ajtó kerül
a Dulló Gábor házára, felépül a vashid, patak mentén feljebb emelődik az
ut. És világszerte befejeződnek a félbemaradt drótsövények.
Befejeződnek, be. Népek szivéből elszáll a Gyülölet, helyébe száll a
Szeretet, egymás keblére borulnak az emberek, a népek, követi a
világháborut világölelkezés.

Üres ábrándozás. Templomok tornyaiból leszedik a harangokat, egyetlen
egy marad minden toronyban. Beszedik a rézüstöket, a cukortörőket, mint
ahogy beszedték háboru kezdetén az arany jegygyürüket. Mindent odaadunk,
ami arany, réz portékánk van, vasat kapunk helyébe. Emlegetik, hogy
nemsokára ajtókról, ablakokról is leszedik a rézkilincset, adnak
helyette vaskilincset. De ajtón, ablakon maradnak a rézkilincsek, mert,
ugy látszik, vas sincs már elegendő, meg ha van, nincs munkáskéz, mely
vaskilincset kalapáljon. A negyvenötéves embereket hadimunkára vitték,
már fegyvert adnak a kezükbe. A 45–50 éves embereket viszik hadimunkára,
de közeledik az idő, amikor ezeknek is ölniök kell…

Az 1916-ik év tavaszán egy szál öreg ember a cselédem. Két fiatal
cselédem közül az egyik (18 éves) az orosz fronton hal hősi halált, a
másik, családapa, rokkantan kerül haza. Térden lőtték egyik lábát, alig
tudja vonszolni a másik után. Egy öreg cseléd, egy öreg napszámos – más
munkásom csak nagyritkán akad. Mit gondolok, mit nem, beküldöm Barótra
az öreg Mihály Ferencet, régi hü emberemet: vegyen részemre kaszát, de
válassza meg jól. Az öreg végig penget vagy ötven kaszát, egyben
megállapodik, hazahozza, felszereli s nekiállok a lóherének. Nagyszerü
kasza, ugy vág, mint a beretva. Azzal a komoly elhatározással fogok
munkába, hogy egymagam kaszálok a nyáron annyi füvet s herét, amennyivel
ki lehet telelni két lovat s két tehenet. Oly nagy gyönyörüséget fedezek
föl a kaszálásban, hogy városi emberrel elhitetni meg sem próbálom.
Virradatkor már nincs maradásom az ágyban, nagyhirtelen öltözöm,
lehajtok egy pohár tejet s nagy jókedvvel vágom a harmatos füvet. Nem
kaszálok reggeltől estelig, mert nagyanyóka nem engedi, de amint szerét
ejthetem, megszököm, beleállok a kert rejtettebb helyein hol ebbe, hol
abba a táblába s csendesen dalolgatva kaszálok. Amit legkevésbbé kedvel
a kaszásember, én a déli nap hevében szeretek kaszálni. Kéjes
gyönyörüséggel fürdök az áldott nap sugártengerében. Nyár közepén
hazajönnek a fiaim, tanár kettő: ezeket még nem hivták be. Hazajön a
„kis doktor“ is négy hétre, kaszát nyomok mindahárom kezébe. Vigan
kaszálnak, hol előttem, hol utánam. No, no, ugy látszik, egy szál fü sem
marad kaszálatlan, minden állatomat kitelelhetem.

Még alszik a háznépe, amikor kisurranok kaszálni, reggelire jövök be a
hegyből s hozok egy bokréta epret is. Az unokák már ott játszanak az
udvaron, várakat épitnek a homokban, én meg hátam mögé rejtem az
eperbokrétát s magamcsinálta dallamra dalolom nekik:

  Aki nekem aszongya, hogy aszongya:
  Adjon Isten jó reggelt, nagyapóka!
  Adok annak valamit, valamit,
  De nem mondom meg, hogy mit,
  Mit, mit, mit?

Egyszerre szalad felém hat unoka, egyszerre kiáltják: Adjon Isten
jóreggelt, édes nagyapókám! s mindenképpen a hátam mögé akarnak kerülni,
hogy lássák, mit hozott nagyapóka. Hol erre, hol arra fordulok, végre is
körülzárnak, mint ellenség a várat, nincs menekvés.

– Eper! Eper!

Így telik, mulik a nyár, egy-egy pillanatra felejtjük, hogy, Isten
tudja, hány ország földjén folyik a piros vér. Közeledik az aratás, s
megesik a nagy csuda, hogy a mi kis falunk is kap harminc katonamunkást.
Énnekem is jut egy. Ölmagas, szélesvállu, keménycsontu s igen szomoru
képü ember. Ötvenesnek nézem, de kisül, hogy csak negyvenöt éves, s két
fia harcol az orosz fronton. Paucsik János az én katonám neve
békéscsabai magyar-tót, kissé tótosan is beszél. Otthon napszámos ember,
aratáskor egymaga 15 hold buzát vág le, tavasszal öt hold kukoricát
kapál meg a feleségével s a gyermekeivel: ez a két munka egész évi
eledele a családnak.

– Micsoda ostoba rendelkezés ez, – gondolom magamban – hogy ezt az
embert ide küldik, ahelyett, hogy haza engednék: eredj, jó ember,
szerezd meg családodnak a télirevalót.

Mind a harminc katona alföldi ember, egyiknek-másiknak szép gazdasága
otthon, az asszony drága napszám mellett arattatja le a buzát, mialatt
az ura kedvetlenül, káromkodva dolgozik itt s jár ezért neki étel, ital
s napi három korona. Ezek itt, a mi fiaink, a székely katonák, talán az
Alföldön kaszálnak, bár valóbbszinü, hogy embert kaszálnak ők, mivelhogy
nagy a hirök, becsületük a – harcmezőn.

Bizalmatlanul tekintget rám Paucsik János, látszik az arcán, hogy jobb
szeretné, ha egyszerü gazdaembernek osztják ki, de lassanként kiderül a
szomoru arc, amikor hallja rendelkezésemet a konyhán: jól lássák el ezt
az embert étellel, itallal; aztán hozzáfordulok, adok neki egy csomag
pipadohányt s megigérem, hogy minden napra kijár neki egy csomag.
Délfelé jött s ebéd után mindjárt beleállott egy lucernatáblába.
Alkonyat felé odamegyek s szemem-szájam tátva marad a csudálkozástól:
annyi rendet vágott már, hogy két közepes kaszás reggeltől estig nem vág
többet. És kaszál oly gyors tempóban, amelyhez hasonlatost én sohasem
láttam. Nekidülve kaszált, villámlásszerüen, mint amikor az égen
cikáznak a villámok.

– Hát maga mit csinál? Hiszen igy kidől.

– Igy szoktam ezt én, kérem alásan, s meg sem állott, tovább cikázott
kezében a kasza. Hát meg amikor nem volt eltörve a kezem!

Huszár volt János ifjukorában, a ló megrugta, akkor ki is mustrálták,
de, lám, törött karral is jó most a császárnak a 45 éves ember, akinek
két fia védi a hazát…

János nem hazudott. Ő csakugyan igy szokta s igy kaszált egész nyáron. A
mesebeli Erős Jánosra emlékeztetett Paucsik János, arra az Erős Jánosra,
aki fülénél fogva vitte haza az erdőből a medvét, a kapu felett dobta be
a fával megrakott szekeret az ökrökkel együtt s aki egész szalmaboglyát
vett a villájára, ugy sétált végig a falun. Paucsik János maga volt a
becsületesség, a pontosság, mindig talált munkát magának s mint egy
gyermek ugy bőgött a nagyerejü ember, amikor minden jóval s jó nagy
summa pénzzel feltarisznyálva elbucsuzott tőlünk. Sirt, hogy itt kell
hagynia a jó életet és sirt, hogy most sem mehet haza Békéscsabára,
holott a tiszt urak megigérték, de viszik egyenest a frontra. Ha
legalább életben találná ott a fiait!

*

Most pedig következik a nagy földindulás. Amikor a föld, az édes
anyaföld megrendül. Ebédnél ülünk, csak magunk vagyunk a nagyok: az
unokák már ebédeltek, gondtalanul játszanak a kertben. Bejön a
szobalány, táviratot ad át. Felbontom s olvasom: _Erzsike sulyos beteg_.
Megdöbbenés ül ki az arcokra: mind tudjuk, hogy Erzsike sulyos betegsége
mit jelent. Azt jelenti, hogy: hadat üzen Románia. Egy pesti
ujságszerkesztő küldi a táviratot. Abban állapodtunk meg, hogy amikor
bizonyosra vehető a hadüzenet elkövetkezése, ezt igy jelezze: Erzsike
sulyos beteg. Ha megtörtént a hadüzenet: Erzsike meghalt. Ha áttörnék a
mi frontunkat: Erzsikét temetik.

A napot megjegyeztem magamnak: augusztus 12-én jött az első távirat.
Gyorsan elhatározzuk, hogy már ma este vonatra ülnek mind a gyermekek és
az unokák. Mi öregek, ketten itt maradunk. Ha valóban kiüt a háboru,
akkor is itt maradunk s tovább dolgozunk a – front mögött. Az unokáknak,
természetesen, sejtelmük sincs, mi történik bent a házban, messzire
terelgetem őket, alkonyat felé kerülünk vissza. Hirtelen megvacsorázunk,
akkor előállnak a kocsik. Nagy az unokák öröme: elhitetjük velük, hogy
kocsikázni mennek… Egyszerre ürül ki a ház, a kert, a halálos
csendességben két öreg ember sir, keservesen sir: Mire jutottunk! Mire
jutottunk!

Hogy pánikot ne keltsünk a faluban, azt feleljük a kérdezősködőknek,
hogy a fiukat behivták s természetesen, velük mentek az asszonyok is, a
gyerekek is. Három nap mulva levél jön Tóth Jánostól. Aznap kelt a
levél, amelyen a távirat. „Jertek, azonnal jertek. Ne higyjétek el
Károlyi Mihálynak, hogy „tigrisek“ védik a határt. De még Tisza
Istvánnak se. Üres fenyegetődzés. A „tigrisek“ idegen földön vérzenek s
az oláh hadsereg két héten belől besétál hozzátok. Hát csak indulj, édes
öregem, egész házadnépével, a nyaralást folytasd az én tanyámon.“ Azt
válaszoltam a levélre: „Vártam a leveledet. A meghivást hálásan
köszönöm. Gyermekeinket, unokáinkat vasutra tettük, mi öregek pedig itt
maradunk. _Hideg viz_ mellett határoztuk ezt. Ha már meg kell halnunk,
inkább itt haljunk meg, mint Isten tudja, hol. Itt még vethetünk egy
utolsó tekintetet a kertünkre s aztán szépen elalszunk.“

Hát – itt maradunk. A vonatról irják a gyerekek, hogy sok katonavonattal
találkoztak: mind a székely határra mennek. Valóban, odamentek,
megmutatták magukat a katonák, aztán vitték őket – Bukovinába. Mi
azonban erről a fordulatról nem tudunk, az „álhirhordozókat“ leszidjuk s
folytatjuk a munkát, mintha semmi sem történt volna. Minden nap küldjük
a minden jóval teli csomagokat Pestre, hogy ne éhezzenek szegény
gyerekek. Aztán levelet kapunk tőlük, hogy elmult fejünk fölül a
veszedelem, Románia nem üzen hadat. Ez a levél éppen aznap érkezik,
amely nap estéjén átlépte a határt az oláh hadsereg. Még meg sem
érkezett Bécsbe a hadüzenet, átlépte. Néhány szál csendőr, pénzügyőr a
határon, katonának hire-nyoma sincs. A városokban kicsiny helyőrség: az
ellenség nyugodtan sétálhat be s örök csuda marad, hogy egyvégtiben nem
sétált a Marosig.

Augusztus 27-én este lépik át a határt, másnap reggel már hozza a hirt a
jegyző.

– Bizonyosan határszéli csetepaté az egész, – mondom én.

De dél felé már jönnek a vészmadarak: Nagybaconban, mely Háromszék
vármegyéhez tartozik, kidobolták, hogy mindenki meneküljön, mert
kiüritik az egész megyét. Ez a hir igaznak bizonyul, de Nagybacon
kiüritését arra magyarázom, hogy a hadvezetőség, ha elrendelte az egész
megye kiüritését, Nagybaconnal nem tehetett kivételt, bár földrajzilag
csak lóg a vármegyén: nagy hegyek s erdők választják el tőle. Ezzel az
erővel kiürithetnék Kisbacont is. Már hiszem, hogy megtörtént a
hadüzenet, de még mindig nem hiszem, hogy nincsenek katonáink a határon.
Talán egyelőre kevesen, de vannak.

Átsétálok Nagybaconba. A templomhegy aljában, szelid hajlásu dombon a
papi ház. Husz esztendő felejthetetlen napjai és órái forrasztották
össze szivemet Isten szolgájával, családjával – ezeknek a napoknak,
ezeknek az óráknak külön fejezetet kellene szentelnem, de ez nem volna
elég. Külön könyv illetné meg a melegszivü, ideális életü papi családot,
de meg kell elégednetek ama töredékekkel, mikkel egyik-másik könyvemben
– találkozhatnátok…

A papi ház felforgatva, a nők izgatottan csomagolnak, haszontalan, de
nekik kedves lim-lomokkal terhelik a ládákat.

– Menekültök?

– Holnap reggel megyünk. És ti?

– Mi maradunk. Ugy látszik, csak a határszéli vármegyéket üritik ki.

Azzal bucsuzom, hogy kora reggel ismét átjövök. Most megyek a
nővéremhez. Leányával, hat unokával lakik Anna, az özvegy asszony. A vő
a fronton. Egyetlen fia fogoly Turkesztánban. Áthivom őket Kisbaconba,
onnét nem kell menekülniük. Már jönnek a szekerek Sepsiszentgyörgy
felől, egész sereggel találkozom az uton. Öten-hatan ülnek egy-egy
magasra rakott szekéren, komoran merednek maguk elé. Ez már nem mese, ez
véres valóság. A székely menekül a határról, melyet ezer évig védett.
„Könnyen“ védhette, mert volt fegyvere, most nincs. S öreg emberek,
asszonyok, gyermekek a menekülők. Fiatal férfi nincs köztük. Ezek mind
az olasz meg az orosz fronton védik a – székely határt.

Komor kedvvel indulok hazafelé. A hegytetőn, a templom előtt megállok.
Visszanézek a „fejér és fekete magyarok“ szép, szinte városias falujára.
Tekintetem megakad az átelleni hegyen: kis templom tornya csillog felém.
Ez az oláhok temploma. Tizenöt oláh család a faluban, s temploma van.
Kövét, tégláját, fedőcserepét a kálvinista fejér és fekete magyarok
ajándékozták s hordták ide, székely szokás szerint. Éppen mint az én
házam köveit. S ennek a jólelkü, más hite iránt türelmes népnek
menekülnie kell!

Már a kertemben vagyok, megyek, mendegélek a hegy kanyargós utjain, s
egyszerre érzem, hogy megremeg alattam a föld, az édes anyaföld szive.
Hallani vélem, hogy tehetetlenül nyöszörög, majd felsikolt rémesen, mint
az az ember, akit sziven szurtak. És követi ezt a felsikoltást borzalmas
hördülés, melynek a gyarló ember szókincsében nincs neve. A gyermek is
tudja, hogy a Föld forog, de én e pillanatban érezve érzem, hogy széditő
hirtelenséggel megáll a forgásában, s a Nap, az áldott Nap, mely
megszámlálhatatlan millió esztendők óta mozdulatlan, most rémülten
száguldja be az eget: hol keletre, hol nyugatra, hol délre, hol északra
látom száguldani. Lehelletnyi szellő sem mozdult, s láthatatlan
hullámokon végtelen fájdalmas, szivet hasogató, elmeháboritó hangok,
megrenditő melódiák zugtak, hömpölyögtek a levegőégben. Lángostorok
verdesték testemet, s minden ostorcsapásnak egy szava, egy értelme volt:
Ez a föld már nem a tied! Ezeket a fákat _nekem_ ültetted! Ez a
paradicsom az _enyém_!

Ki az a _Nekem_?! Ki az az _Enyém_?! hallom lelkem felhördülését.
Bódultan támolyogva indulok a házam felé s im jobbra-balra dülöngél,
mint a részeg ember. Egy élő lelket sem látok magam körül, csak hallom
az ostorcsapásnál kegyetlenebb szavakat s szavak nyomán a durva
kacagást. Oh, jaj, sir fel a lelkem – igy csak az ördög kacaghat!

Ne mosolyogjatok le, ti bölcs, felvilágosodott elméjü emberek.
Nyilvánvaló, hogy én _akkor_ igy láttam, amit láttam; igy hallottam,
amit hallottam. Nyilvánvaló, hogy nekem tehetetlenül rengett a Föld;
hogy nekem fel is sikoltott; fel is hördült. Nyilvánvaló, hogy hallottam
azokat a végtelen fájdalmas, szivethasogató, elmeháboritó hangokat,
megrenditő melódiáknak a zúgását. És tudtam már akkor, hogy az édes
anyaföld megrendülése az én lelkemnek megrendülése volt. De kérdem én,
hol van a lélek megrendülésének legvégső határa, ha nem ott, azon az
emberi szemmel láthatatlan ponton, amikor a lélek megrendülni érzi a
Földet, holott az millió meg millió esztendők óta egyforma forgását
zavartalan végzi?

Egyszerre csak száguldani kezd a lelkem s végigszáguld gyermekkoromnak,
ifjukoromnak, férfikoromnak ezer meg ezer nagy és jelentéktelen
eseményén. Nem csuda, hogy a száguldás a templomnál kezdődik, mert a
templommal párhuzamos kerti uton szeretek sétálni („Szépen ide hallik,
mit ott énekelnek!“), most is ott járok fel s alá, utolszor, bizonyosan
utolszor… Egyszerre csak ott állok az Úrasztala előtt, szépen meghajtom
magamat, elszavalom a Megfagyott gyermek-et, amin könnyeznek a nénik, a
bácsik, aztán egy néni nagyhirtelen kiönt a templom földjére egy zsák
aszaltkörtét, hurrá! a gyerekek rávetik magukat, öklelőznek, csak én
állok a pad szélén, egyedül. Megelégedéssel állapitom meg magamról, hogy
akkor sem tudtam dulakodni, de hopp! már Udvarhelyen száguld a lelkem,
csakúgy zeng a folyosó, amint magolom: amo, amas, amat, s hallom, amint
egy kis diák belekiált: szeretem az almát! Egyszerre elevenednek meg rég
elporladt professzorok, nyomon követi őket Szabó Dániel uram, a
főzőasszonyom ura, hallom a kesergését: Mi lesz a világból, mi lesz, már
csak hat tojást adnak egy piculáért! Bár halálra itéltnek érzem magamat,
még föl is nevetek ezen az emléken, de nem időzhetek, mert már nagy diák
vagyok, éppen most ültetem át magyarba egy Zamphirescu nevü oláh poéta
versét, a Szél balladáját és most irom meg első versemet, mely
nyomdafestékre érdemesült s amelyben sehogysem tudom megérteni, hogy
ideálom haja az esőben barnáról vörösre változott. Az emlékezés e
megvillanásával egyidőben villan meg az a kulturtörténeti adalék is,
hogy diákkoromban a nők vörösről barnára festették a hajukat, s lám,
azóta mekkorát változott az izlés: most barnáról vörösre festik. De
Isten veled, diákélet, már Pesten vagyok, tanulok, firkálok, nagy
terveket szövök, fényes jövendőről álmodozom, a földjeimet eladogatom,
mert ugyan mi keresnivalóm van abban a kicsi faluban? Meglátok egy szép
szőke leánykát, meglátni s megszeretni egy pillanat müve, már ott is
állok vele a Kálvin-téri templomban, a szük pesti lakás folyton tágul,
mert jönnek a gyermekek, a gondok; jönnek a harcok az életért,
emberekkel az emberekért; és jönnek nagy csalódások, kiábrándulások, s
egyszerre csak elemi erővel tör ki: Vissza a faluba! Még van idő, ültess
fát, öreg! Nem magadnak, – a gyermekeidnek, az unokáidnak.

Amit én itt röptiben jeleztem, csak töredéke a villám sebességével
cikázó emlékek széditő tömegének, s im e töredék felsorolása is percekig
tartott. De a halálra itélt ember lelke a villám cikázását is
megszégyeniti: egy-két szempillantás s egy egész élet végigcikázik
rajta.

– Úgy látszik, – térek vissza a jelenvalóságba – meg kell halnom, s
hiába vésettem szüleim sirkövére: Ha majd kihull a toll reszkető
kezemből, e két öreg ember mellé temessetek. Hiába, hiába, Isten nem
akarta, hogy porom vegyüljön szüleim porával, meg kell nyugodnom szent
akaratában.

Bemegyek a házba s mondom nyugodtan, csendesen nagyanyókának:

– Az ellenség csakugyan átlépte a határt s közeledik felénk. Igaza volt
az én jóbarátomnak, hogy a „tigrisek“ az idegen földön vérzenek. Holnap
talán nálunk is kidobolják, hogy menjünk. Emlékszik, ugy-e, mit irtam a
barátomnak? Ha már meg kell halnunk, haljunk meg itt. Hideg viz mellett
egyeztünk meg. Igy volt-e?

– Igy, igy.

– Azóta én sokat gondolkoztam ezen. Tudom, ha nem láthatom többé ezt a
házat, ezt a kertet, ezt a falut, ezt a temetőt – élőhalott leszek. És
most mégis azt mondom: nem szabad meghalnunk! Emlékszik-e, hányszor
mondtam: az édesapámat az utolsó esztendőkben én támogattam fel a
garádicson, ő volt a gyenge, én az erős, s mégis, amig élt, hittem erős
hittel, hogy ha Isten, ember, mindenki elhágy, agg szüleim gyenge
karjában megmarad az én erősségem. Ha semmi egyéb nem marad, van, akinek
keblén kisirjam magamat. Élnünk kell a gyermekeinkért!

– Ugy legyen, rebegte Mária.

De várunk mégis, megvárjuk, vajjon kiüritik-e Udvarhely vármegyét is.
Másnap kora reggel átmegyek Nagybaconba: a papiház kapuja be van zárva.

– Egy órája lehet, hogy elmentek, – mondja a harangozóné. – Elébb a
tiszteletes ur még eltemette egy menekült gyermekét, aki az uton halt
meg…

Visszafordulok, megyek, mendegélek a hegyen át. Egy fehér harisnyás
székely éktelen káromkodással hajszol egy borjut. Talán az egyetlen
borja, természetes, hogy nem akarja itthagyni.

– Verje meg a Jézus Krisztus, aki a háborut csinálta! – átkozódik a
boldogtalan. – Miatta kell itthagyni hazánkat!

– Igazat szóltál, öreg, – mondom magamban.

Otthon azzal a hirrel fogadnak, hogy futár jött a szolgabirótól. Meg
kell állitani a csiki menekülőket s elhelyezni őket az erdővidéki
falukban.

– No lám, mégis igazam volt: csak a határszéli vármegyéket üritik ki.
Azért üritik ki, hogy szabadabb legyen a mozgása a mi hadseregünknek…

De a csiki menekülőket nem lehet megállitani, mert ők „látták“, hogy
nincs ott nekünk katonánk.

És csakugyan következő reggel kidobolják: halljad, ember, halljad!
Meneküljön minden lélek!

Már szalad is hozzám a jegyző, izgatottan kér, hogy azonnal fogassak be
s vágtassak a vasuthoz, mert ha csak egy órát késem is, elvágja az utat
az ellenség.

– Az ám, – mondom, – de én nem vágtathatok a vasuthoz, mert itt a
nővérem, a leánya: annak hat gyermeke; itt a katonaöcsém felesége, három
gyermeke – ezeket én nem hagyhatom el.

Összehivom a családi tanácsot, s abban állapodunk meg, hogy kocsikon
menekülünk „Nagy-Magyarországba“. (A székelynek „Nagy-Magyarország“ az
ország Királyhágón, vagyis a régi Erdély határán tul eső része.) Három
igás szekérbe befogatok négy lovat s két tehenet, hogy legyen tej az
uton. A negyedik az én rokkant cselédemnek jut, azon hozza feleségét s
öt gyermekét. Jól tudom, hogy nem bántanák őket az ellenséges katonák,
de az asszony jajveszékel, a gyermekek sirnak – hát hadd jöjjenek ők is.

Két óra sem telik belé, utrakészen áll három szénahordó szekér. Közben
az asszonyok kenyeret sütöttek, meg mindenféle pecsenyéket, én
leszámoltam a napszámosaimmal, összeszedtem legfontosabb irományaimat,
különös nagy gondom volt a dohányra meg a gyufára, sőt három szál
gyertyát is zsebrevágtam. Szokatlan forró, meleg napok jártak, de mégis
téli ruhába öltöztem át, mert minden valószinüség szerint gyakran fogunk
hálni Isten szabad ege alatt. Hihetetlen nyugalommal csomagoltam,
öltözködtem, közben egymásnak adták a kilincset a napszámosok,
leszámoltam velük. A mi falunkban is van öt-hat oláh család, ezek is
pásztoremberek, de az asszonynép napszámba jár. A legtöbb én nálam
kapott munkát s valamennyitől ezzel bucsuztam el: adjon Isten nektek
jobb gazdát, mint amilyen én voltam.

Mind sirtak. Ugy látszik, jobb gazdát egyik sem kivánt… Reggel nyolc
órakor kezdődött a készülődés, tiz órakor már készen voltunk. Csak az én
rokkant katonám nem készült el a maga szekerével: szemmel láthatóan azon
igyekezett, hogy külön induljon el. No, majd Baróton pihentetünk s ott
bevárjuk.

Az indulás pillanatában a virágoskertben titkon leszakitottam egy szál
virágot, tárcámba rejtettem.

– Indulhatunk.

A három szekéren elhelyezkedik az atyafiság, csak ketten: nagyanyóka meg
én nem ülünk fel. Kéz a kézben támolygunk ki a mi paradicsomunkból. A
kocsiut szélén nagyanyóka leszakit a szépvirágu sárga almafáról két
almát, zsebembe dugja. Egy szál virág s két alma: világszép kertemből
ennyit viszünk el. A kapubejárónál megállunk, még egy bucsupillantást
vetünk a házra, a kertre – a ház, nem volt az ház már. Sötét koporsó. A
szivemet belétemettem. És akkor átöleltem azt a juharfát, mely István
nagyapó francia magról Isten dicsőségére nevelt fájának magjából
született, megcsókolom, zokogva csókolom meg.

A házat, a kertet az öreg Mihály Ferencre bizom. Cserében viszem
magammal nagy diák fiát. Annak idején én vittem a fiut városi iskolába,
most viszem az ellenség elől.

– Itt a kulcsok, öreg. Ha jön az ellenség, nyisson ki minden ajtót
nekik.

Minden ház előtt, minden uccasarkon síró-rívó asszonyok, gyermekek, de
csak a pap, meg a tanitó, meg egy-két jobbmódu gazda készülődik, a
férfiak zöme nem is gondol a menekülésre. Igazuk van. Ha én most
egyszerü gazdaember vagyok, én is itthon maradok. Sőt, ha bizonyos
volnék abban, hogy senki el nem árul, condra posztóruhába öltözném,
meghuzódnám a cselédházban. Összeszámoltam, hogy a nyár folyamán harminc
napot kaszáltam. Ugy fel volt törve, megkeményedve a tenyerem, hogy csak
mutatnom kellett volna, nem nézik ki belőlem a „bojárt“. De nem
maradhatok, mert hallom a csiki meg a háromszéki menekültektől, hogy az
urakat összefogdossák s viszik Romániába.

Gábor bácsi, a „vén jegyző“ is otthon marad. Tul van már a hetvenen. –
Itt születtem, itt öregedtem meg, nem megyek.

– Ezt kellene nekem is cselekednem, – szégyellem el magamat, – de az én
gyermekeim Pesten laknak s ezeknek még szükségük lehet rám…

A menekülő szekerek beláthatatlan hosszu sora huzódik át a falun. Ezek
mind csikiak. Egyetlen ur sincs köztük. Nyilván vasutra ültek idejében.
Én nem is gondolok arra, hogy vasuton meneküljek. Este lépte át a határt
az ellenséges hadsereg, s másnap már nem jött be a pesti vonat. Szentül
hiszem, hogy lefelé és fölfelé teljesen megszünt a vasuti forgalom.
Végig várjuk, amig kivonul a faluból a menekülő karaván, aztán mi is
beállunk a sorba. Kinos lassusággal halad a karaván, mindegyre
meg-megáll, mert a menekülők megrohanják a mezőt: herét, szénát
„menekitnek“ a szekerükre, huzgálják a földből a répát, tördelik a
kukoricacsöveket. Nem itélem el őket ezért. Végre is nem indithattak el
hazulról annyi takarmányt, amennyi ezen a ki tudja milyen hosszu uton
szükségeltetik. Alig érünk ki a faluból, döglött ökröt pillantok meg az
árokban. Ez már kidőlt. Hány fog még kidőlni a végtelen hosszu
kalvária-uton! E sorsra jutnak bizonnyal az én teheneim is. És azok is,
amelyeket a rokkant cselédre biztam… Egyhetes bocika is maradt otthon,
ihol, itt mendegél az anyja megrakott szekér előtt. Keményen meghagytam,
hogy szurják le szegényt, ne haljon éhen. „Talán éppen most szurták le,
mert keservesen bőg az anyja“…

Néhány lépéssel tovább egy nagy disznó fekszik az árokban. Ez is
megdöglött. Eszembe juttatja a néhai, hogy éppen indulás előtt maladzott
még két koca, hét-hét malackának adtak életet. „Ezeket mind nyársra
fogják huzni, ropogós-pirosra sütni, de nem nekünk.“

Beláthatatlan menekülő karaván jön Nagybacon felől is: a két ut
találkozásánál összetorlódik a két karaván. Magamnak kell rendet
csinálnom, mert sem szolgabiró, sem csendőr. Nyilván azt hiszik, hogy
szolgabiró vagyok, mert vastag, görcsös bot a kezemben, s nagy
csodálkozásomra, engedelmeskedik a keseredett szivü nép.

Rettenetes porfelleg száll felettünk, előttünk, mögöttünk, fojtogat a
por, a rekkenő forróságban csurog rólam az izzadság, de nem ülök a
szekérre, Mária sem. (Önkéntelen Máriát ir a tollam és nem nagyanyókát,
mert igy menekülhetett Józseffel, az ő urával ama Mária is, aki a
Megváltónak életet adott.) Bokáig járunk a porban, forróságtól, portól
tikkadtan, s nem jut eszünkbe, hogy szomjuságunkat eloltsuk, pedig
üvegszámra van tej a szekereken. Megnézem az órát Bibarcfalva végén:
éppen két órája, hogy elindultunk. Tiz percnyi ut ez csendes ügetéssel.
Bent a faluban, a „Baross-forrás“ háza előtt megtorpan a karaván, tenger
nép rohanja meg a forrást. Most eszünkbe juthatna, hogy ihatnánk mink
is, mégegyszer, utoljára a már külföldön is hires forrás vizéből, de
vegyülhetünk-e a dulakodásba? Előre usztatunk a porban, biztatom az
embereket: induljanak már, mert hátunk mögött a veszedelem. Jó félóra
telik bele, mig ujra megindul a karaván, s teljes öt órát „menekülünk“
Barótig. Éppen, félórai ügetés ez az ut Kisbacontól idáig. A kánikulai
hőség, a porfelhő rettenetesen elbágyaszt. Ezer meg ezer ember ül
szekereken, csak ketten, Mária meg én, gyalogolunk. Egyikünknek sincs
türelme a csigalassusággal haladó szekéren ülni. Nekem azért nincs, mert
ha kocsin ülök, azt szeretem, hogy hadd menjen a ló, szikrázzék a patkó.
Máriának azért nincs, mert – látom, jól látom, – meg akarja menteni az
ura életét. Azt hiszi szegény asszony, hogy nekünk a karaván előtt kell
járnunk, igy talán…

A félig város, félig falu Barót szinte oly csendes, mint a temető.
Mindössze egy fehérhaju öreg uriasszonyt látok: ablakba könyökölve nézi
a bús menetet. Barót legvagyonosabb asszonya az öregasszony, s nem
menekül. A fiatalok elmenekültek, ő itthon maradt egyedül: őrzi a
vagyont. Bizony, nem magának őrzi.

Behajtatunk egy jó ismerősünk udvarára – pihenni. A ház bezárva. Az
udvaron gazdátlanul szaladgálnak a malacok, kapirgálnak a tyukok,
csipognak a csibék. Vajjon, ezeket ki fogja megenni? Mária belém erőltet
egy pohár tejet, a szekérből kihalász egy kis vánkost. Terebélyes fa az
udvaron, alája heveredem. Mária fejem alá teszi a vánkost, ő maga egy
kis kerti asztal mellé ül, két kezébe temeti arcát. A fa ágai közt
le-lecsillan egy-egy kék foltocskája az égnek, mintmegannyi kék csillag.
Nézem, nézem a kék csillagokat, le-lehunyom a szememet, de nem jön álom
reá. Nem ismerek a lelkemre, olyannyira fásult. Csak egy vágyat érzek:
szeretném, ha erről a terebélyes fáról leszállana egy vastag ág, abból a
vastag ágból akasztófa formálódnék s valaki, akárki – áldja meg az
Isten! – a hontalanságtól megváltana! És hirtelen jött gondolattal
elhatározom, hogy nem folytatom ezt a megalázó futást, alkonyatkor
visszalopódzom a falumba, a házamba s életem legszebb müvének romjain
mondok bucsut: Isten veled, élet! Isten veled, édes anyaföldem!

– Maga nem alszik?

– Nem.

– Min gondolkozik?

– Azon gondolkozom, hogy alkonyatkor visszamegyünk és ha meg kell
halnunk, – hát mégis csak otthon haljunk meg.

Mondta Mária:

– Ugyanezt gondoltam én is.

Mindjárt meg is mondjuk a rokonságnak, hogy mit határoztunk. Akkor ők is
visszajönnek! Helyes. Visszamegyünk mind.

Abban a pillanatban bekiált a kapun egy kisbaconi asszony. A molnár
leánya. Világjárt fejérnép, mindentudó, mindenről értesülő.

– Nagyságos ur! Nagyságos ur! Mért nem mennek a vasuthoz? Hat órakor
indul az utolsó vonat.

Nem hiszünk neki, de esküdözik, hogy onnan jön, szalad haza a szüleiért,
hozza azokat is.

– Nem, nem, visszamegyünk.

De az atyafiság, asszonyok, gyermekek, körülfognak, könyörögnek, hogy mi
ketten, nagyanyóka meg én, üljünk vasutra, ők majd szekéren folytatják
az utat. Honnan, honnan nem, könnyü kocsit szereznek, abba átfogják a
két öreg sárgát. Valósággal beleerőszakolnak a kocsiba. Egy tizenötéves
fiu ül a bakra, Anna unokája, velünk jön a fiu anyja, hadd lássák, hogy
csakugyan van-e vonat; ha nincs, visszajövünk s alkonyatkor mind
hazamegyünk. Alig indulunk el, látom, hogy a lovak jobbra-balra
dülöngenek, vajjon, ezekkel mi történt? Eszembe jut, hogy öt órát
jöttünk rekkenő melegségben.

– Mindjárt földhöz vágódnak a lovak, – szólok előre. – Ugy-e, nem
itattátok meg?

– Nem.

Máriával leszállok a kocsiról, gyalog vágunk neki az utnak. A falun tul
mezei ut vezet be a patakra, mondom a hugomnak, kanyarodjanak be az
uton, itassák meg a lovakat, aztán hajtsanak utánunk. Tovább usztatunk a
bokáig érő porban, s a felvidult sárgák közvetlen az állomás előtt érnek
utól. Világjáró Molnár Trézsi csakugyan nem hazudott, csakugyan indul
még egy vonat, az utolsó, de csupa teherkocsi, mindössze egy
podgyászkocsi van köztük, ebben néhány vasutas, menekülő altisztek. Nem
valami szivesen fogadnak a kimerült emberek, de végre is beprotegál az
állomásfőnök. Sőt kisül, hogy rajtunk kivül befér még egy fiatal
uriember, feleségével, két fiacskájával s három öregasszonnyal.
Elhelyezkedünk a földön, a vasutasok már jó szivvel türik az
alkalmatlanságot, sőt meg is vigasztalnak, hogy Kőhalomban majd rendes
vonatot kapunk. Mi is megvigasztaljuk őket, hogy akkor majd ők is
kényelmesen menekülhetnek. Egyik vasutas különösen barátságos hozzánk s
igen jól esik hallanom, hogy félti az életemet, mert amikor a nyitott
kocsiban előre lépek, jóakaratuan figyelmeztet: Vigyázzon, bácsi, mert
kiesik!

Összemosolygunk Máriával. Egyet gondolunk. – No, ez sem nézi ki belőlem,
hogy az igazgatójával jó barátságban vagyok.

Nincs tükör, amelyben megnézhessem magamat, de érzem, hogy torzonborz a
szakállam, a ruhám por és piszok: öreg falusi ténsurnak néz engem.
Hiszen ha az volnék! De senki sem vagyok. Semmi vagyok. A házamba, abba
a sötét koporsóba, a szivemet beletemettem.

A kőhalmi állomáson csakugyan üres vonat vár reánk, abban üres kocsi.
Ugy látszik, a szászok nem menekülnek, vagy már elmenekültek, mert a
vonaton alig van élet. Vagy tán a menekülők megbujtak s nem merik
elárulni, hogy élnek? Sem a pályaudvaron, sem a vonaton nem ég lámpa.
Vaksötétségben botorkálunk a sinek között. Vaksötétség a kocsiban.
Büszke lennék előrelátásomra, ha nem véletlenül pillantok meg három szál
gyertyát. Mi jó, hogy zsebrevágtam! Világot gyujtok egy pillanatra,
elhelyezkedünk. Egyik oldalon Mária meg én, másik oldalon, az a két vén
asszony, akik a határszél egyik falujából két éjjel s két nap szaladtak
kocsin a vasutig. Az egyik sulyos betegen. „Lám, lám, a vén asszonyoknak
is becses az élet. Ámbátor ugyan mi bajuk eshetik vala, ha otthon
maradnak?“ A szomszéd szakaszban a fiatalember helyezkedik el az
anyjával, a feleségével s két kisfiával. Szegény gyerekek, ők ugyan
megjárták. Az apjuk erzsébetvárosi ügyész, nyaralni vitte őket a
szentkatolnai nagymamához – éppen ugy jártak, mint az én unokáim.
Áthallik a falon az egyik fiu nyafogása: Éhes vagyok, mama! – Várj,
fiam, reggelig, csititja a mama. – De én éhes vagyok! – Nincs mit adjak,
szivem! Reggel majd veszünk valamit, sirja el magát a mama.

Már barátságban vagyunk: nagy veszedelmek idején oly gyorsan forrnak
össze a magyar szivek! Kérdem Máriát: Van-e nekünk ennivalónk? Már le is
vette a kis kosárkát. Nem az én kérdésemre, a gyermeknyafogásra, az
anyasirásra. Csudadolgok kerülnek ki a kis kosárból. Van benne egy
kenyér. Két sült csirke. Egy szelet szalonna. Néhány főtt tojás. Ennyit
hozott el a szekérről nagyanyóka. Egy plédben néhány ing, zsebkendő,
irományok, – ez minden, amit elhoztunk a paradicsomból. No és két alma a
zsebemben. Gondolom, ennél több almát vitt el a paradicsomból Ádám és
Éva annakidején.

Bekopogtatunk a szomszéd szakaszba, felkináljuk a vagyonunkat. Igen
szégyenkezik apa, anya, hogy a szekéren feledték a sok minden jót,
szabadkoznak, de rájuk erőszakoljuk. – Csak nem hagyják éhezni a
gyermekeket?

Megy, mendegél a vonat, nagyokat áll. Csak sejtjük, hol vagyunk, mert a
felirás láthatatlan s a menekülő vonatnak kalauza nincs. Nincs, aki
kérdezze: meddig tetszik utazni? Nincs, aki kiáltsa: Segesvár! Tiz perc!
Óraszámra állunk egy-egy állomáson s reggel pillantjuk meg a segesvári
sikot, ahol muszka dzsida döfte át Petőfi szivét. Igen, igen, itt esett
el a csonka mesterné fia is, akit csendes elmebeteg édesanyja
házról-házra keresett: Nem látták a fiamat? s felelték mindenütt: nem
láttuk, lelkem, nem. Fent a hegytetőn, Segesvár fölött, még áll Petőfi
szobra. Vajjon meddig fog még ott állani?

Hogy özönlik a nép a vonatra! Már Héjjasfalván nagy sereg menekült
ostromolta meg. Egymás hegyén-hátán a szerencsétlenek. Minden koru és
rendü ember. A folyosón összepréselődve, a szakaszokban szintén. Már
tizenketten szorongunk a mi szakaszunkban. Ide látszik az országutja:
száz meg száz szekér nyikorog egymás nyomában. Minden szekéren egy-egy
domb: e dombok alatt takarmány az állatnak, élelmiszer az embernek, ágy-
és ruhanemü, edények, s Isten tudja még mi; a domb felett pedig
asszonyok, gyermekek olvadoznak a rekkenő melegben. De ezeknek mégis
jobb dolguk van, mint nekünk: egyszer-egyszer gyenge szellő
meg-meglebbentgeti. Mi meg itt összepréselődve majd megfulladunk.
Kiszállanánk, de nem merünk. Senki sem adja hirül, mikor megy tovább a
vonat. „Vajjon ki őrködik felettünk?“

Végre, megmozdul a vonat, a rettentő hosszu vonat, előre, hátra lökődik.
Senki sem bukik sem előre, sem hátra: most oly jók az emberek, ugy
összetartanak. Szinte összefonódnak. „Talán mégis jó, hogy büntet az
Isten, bár igazán nem tudjuk, mi bünt követénk el.“ Megy, mendegél a
vonat, átszomorkodik a Küküllő hidján, aztán megáll. Nyilt pályán áll
meg. Orrunk előtt Dános s nem engedik be a vonatot. Már rég elmult dél,
amikor megállunk. Éppen 24 órát menekültünk idáig. A gyorsvonatnak két
óra ez. Leszáll az este s még mindig állunk. És állunk, állunk egész
éjjel. A sötét kocsiból szemünk belemered a sötét égbe, mely
meg-megvillan. Egyik azt mondja: ágyulövés villanása, a másik: az ég
villámlik. Valószinü, hogy már foly a harc Nagyszebennél. A mi vonatunk
nem mehet tovább, mig ott el nem dül az ütközet. Ha áttörik ott a
frontunkat, (de vajjon, van-e frontunk?), akkor Kiskapusnál az ellenség
megszállja a vasuti fővonalat s mi be vagyunk keritve. Elől tüz, hátul
viz. Némelyek repülőgépeket látnak keringeni, bár két lépésre sem lehet
látni. Hát, ha nem is látják, de hallják a berregésüket.

Ezer esztendő hosszára nyulik a rettenetes éjszaka. Ó, csakhogy
megvirradt! Talán elindul a vonat. A vonat nem indul el, s délfelé már
lemerészkedünk róla. Ki bolyong, ki hever a kukoricatáblák szélén, a még
elég zöld gyepen. Sőt vannak vakmerők, akik a Küküllőben megfürödnek.
Nem untatom tovább az olvasót: teljes 36 órát, ebben két vaksötét
éjszakát állunk Segesvár és Dános között. Már nem is igen izgat:
megyünk-e tovább vagy sem, annyira fáradt a testünk, fásult a lelkünk.

– Valószinü, mondom Máriának, hogy bekeritnek. Ez esetben bizonyos, hogy
a férfiakat különválasztják s internálják valahol.

– Én nem maradok el magától!

– Hiába nem akar elmaradni. Azoknak fegyver van a kezükben.

– Hát öljenek meg!

– Nézze, nagyanyóka, az internálás még nem halál. Maga valahogy feljut a
gyermekekhez. Hirt visz rólam, hogy – élek.

– Nem, nem! Van nekem fegyverem… Magát nem fogják elszakitani tőlem. Ha
Isten megelégelte életünket – –

– Legyen meg Isten akaratja.

Szent nyugalommal, kéz a kézben sétálunk tovább. Ránk esteledik, de ott
maradunk Isten szabad ege alatt, mely ha sötét is, az Istené. Még nem
vesztettük el Ő benne való bizodalmunkat.

Éjfélkor kinlódunk át folyosón alvó emberek fölött a szakaszba. Majd
megfojt a büz: már a második éjszaka áll egy helyben a vonat. Mért nem
mentünk haza, a kertünkbe, a házunkba! Vagy ha nem mentünk, miért nem
szekéren folytattuk a menekülést! Ó, csak már megvirradna! A sötét ég
alján, Szeben irányában meg-megvillan egy fénycsik. Mintha ágyudörgést
hallanánk. „Igen, igen, ágyudörgés. Sőt bizonyosan az.“

Harminchat órai „pihenő“ után megmozdul a vonat. Megy, mendegél,
Erzsébetvárosig. De ott aztán igazán megáll. Teljes huszonnégy órára áll
meg. És jön utánunk, egy-két órával később, egy vonat. Végtelen hosszu
vonat. Rajta menekülők ezrei. Fedetlen teherkocsikon ötven-hatvan ember
szorong. Halálosan bús, sápadt arcok. Egyszerre csak fojtogatni kezdi
torkomat a sirás, addig fojtogatja, hogy elsirom magamat. Még csak most
látom teljes rettenetességében, mi történt velünk. Most, amikor szemem
láttára kanyarodik mellénk a végtelen hosszu szörnyeteg. „Ó én szegény
népem, hová jutottál, mire jutottál!“ Pedig még jön egy harmadik vonat
is, az is megáll. Lelkendezve szaladgálnak össze-vissza anyák,
gyermekek. Gyermek az anyját, anya a gyermekét keresi. A vonatokat
ostromló tömeg szakitotta el őket. Őrjöngő sirás, őrjöngő kacagás
kavarog a büzhödt levegőben. Most már három vonat egymás mellett. Három
vonat áll itt 24 óráig. Mi tenger piszok, mocsok verődik össze!

– Bizonyos, hogy be vagyunk már keritve, – mondja egy hadnagyocska a
kétségbeesett embereknek.

Oly bizonyossággal mondja, hogy elhinni lehetetlen. Én már tudom, mit
tartsak e bizonyosságok felől: Két esztendeje foly a háboru.

– Egész Erdélyből nem megy több vonat Pest felé – kiáltotta felénk
Baróton egy veszettül vágtató hadnagyocska.

Miért mondta ezt, amikor sejtelme sem lehetett arról: megy-e vagy sem? S
mért mondott bátortalanitót, ha bátoritót nem mondhatott? Egyszerüen:
közönséges emberi vonás ez. A jólértesültség fitogtatása.

Ránk sötétedik. Egész éjjel le nem hunyjuk a szemünket. Kinek-kinek elég
volna a maga gondja, hogy szemére ne jöjjön álom, de valahol, valamelyik
kocsiban szivet hasogatóan sikoltoz egy gyermek. Ismerem a
gyermeksikoltást: ez nem a kényes gyermek sikoltozása. Ennek a
gyermeknek rettenetes nagy kinjai lehetnek. Megtudjuk: napszurás érte a
fedetlen teherkocsin. Orvosért szaladgálunk: orvos nincs. A gyermek
reggelre kiszenved.

Ötszáz apró gyermek van a mi vonatunkon. Ez az ötszáz gyermek napok óta
nem ivott tejet, nem evett meleg levest. A vonat mentén, ahol
vesztegelünk s vesztegelünk, kukoricatáblák. Megrohanják az éhes
emberek, tördelik a kukoricát, tüzeket gyujtanak, a parázsról félig
sülten kapkodják fel a kukoricacsöveket, mohón falják nagyok és
kicsinyek. Halljuk, hogy sok a beteg gyermek. Hallom, hogy „megint“
eltemettek egy gyermeket. És azt hallom folyton, szakadatlan: „megint“
meghalt egy gyermek. Mire a sorsdöntő állomáshoz érünk, ahol életünk,
halálunk eldől, nyolc gyermek hal meg a mi vonatunkon. A sorsdöntő
állomás! Elébb még vesztegelnünk kell Medgyesen is 22 órát. De már
mintha könnyebülne a szivünk. Katonavonatok robognak át a medgyesi
állomáson. Átkiabálnak hozzánk: Ne sirjatok! Ne sirjatok!
Visszaszerezzük Erdélyt!

Csupa „nagymagyarországi“ katonák. „Hát a székelyek hol vannak? Vajjon
azokat hazaeresztik-e?“

Negyedfél napot veszteglünk idegőrlő kétségeknek s hajszálvékony
reménykedéseknek közepette. Végre megnyilik előttünk a sorsdöntö
állomás: Kiskapus. Innen ágazik a szárnyvonal Nagyszeben felé. Itt fog
lefolyni majd a döntő ütközet. Itt lesz az a rettenetes vérfürdő, mely
ellenállhatatlan áradatként sepri ki Erdélyből az oláh hadsereget. De az
oláh hadsereg katasztrófájáról most még sejtelmünk sincs, nem is lehet:
jóval később következik be az. Most egyelőre megelégedünk azzal, hogy
áteresztenek a kiskapusi állomáson. Észbontóan vaksötétek voltak eddig
az éjszakák, most tiszta az ég, ragyognak a csillagok, a pályaudvarba
bevilágit a hold. Óriás jegenyefák megnövekedett árnyékai terülnek el a
holdvilágitotta pályaudvaron, mely oly néma, mint a temető.
Rettenetesebb ez az éjszaka, mint azok a vaksötét éjszakák.
Rettenetesebb, mert kisérteties. Látni vélem a sirjából kikelt katonát,
hófehér köpenyegben, hófehér csákóval, hófehér paripán, amint viszi
menyasszonyát a temetőbe s mondogatja:

  Jaj de szépen süt a hold,
  Megyen egy élő s egy holt,
  – Félsz-e, Julikám?

Bomlott fantáziám látni véli a székely népballadák és népmesék hőseit,
akik komor kedvvel, szégyenkezve, lesütött fejjel bucsuznak szép
Székelyországtól. Ihol jön Kerekes Izsák, aki egymaga száll szembe egész
sereggel; aki „egy elémentében gyalogösvényt vágott, két elémentében
szekérutat vágott.“ Kelemen kőmives, aki felesége vérével épiti fel
magas Déva várát. Vele jön a felesége is, de nem hintón, mint a
balladában. Gyalog támolyog Kelemen mester oldalán, karja közt egyetlen
gyermeke. Hát ez a szép ifju pár ki lehet? Nyilván Gyula Márton, a
földesur fia, s karján Kádár Kata, a szép jobbágy-leány. Ez a szépséges
szép ifju pár meg ugyan ki lehet, ha nem Zetelaki László és Görög Ilona?
„Bizony csak meghalok, anyám, édes anyám, Görög Ilonáért, ölelő
karjáért, csókos ajakáért.“ S halottat szinlel Zetelaki László. És akkor
belép Görög Ilona. És kinyitja szemét Zetelaki László, megöleli,
megcsókolja Görög Ilonát. Ó de szépen mondja Ilona:

  Láttam én halottat,
  De ilyet sohasem,
  Akinek a karja ölelőleg álljon,
  Akinek a szája csókolólag álljon.
  Csak én megöleljem, csak én megcsókoljam!

Óh, jaj, mostan nem ölelik, nem csókolják egymást, sirva támolyognak át
a kiskapusi temetőkerten!

És jönnek nagy csapatban a népmesék hősei: Halász Józsi, a jobbágy,
akinek tündérasszony a felesége, s a földesur parancsára az égbe is
felszáll táltos paripáján, ugy hivja ebédre az Atya Uristent. Hol a
táltos paripád, Halász Józsi? Hát a tiéd, Mirkó királyfi? Hol hagytad
öreg apádat, aki folyton a napkeletre néző ablakban ült s akinek az
egyik szeme sirt szakadatlan, a másik könnyezett? Ihol Erős János, aki
puliszkakeverő fával verte szét az ellenséget s királykisasszony lett a
jutalma ezért. Jaj de szomoru vagy bolondos kedvü Bolond Istók! Egész
falu népét tetted csuffá bolond jó kedvedben, s most mint a három napos
eső, olyan szomoru vagy! Nini, galamb, hófehér galamb! Búsan búgva,
burukkolva száll a levegőégben. Világszép Tündér Erzsébet ez, a székely
népmesék legszebb asszonya!

Hát jöttök mind, mind. Összeomlottak a kakassarkon forgó arany paloták.
Minden összeomlott. Népballada, népmese, népdal, mind, mind jönnek:
nincs maradásuk.

A kultura templomai mind bezárva. Szeptemberben vagyunk, s kis diákok,
nagy diákok nem mennek iskolába. És nem ujjong egy sem. Olyan szomoru ez
a vakáció!

Az életünket megmentettük, az édes anyaföldet elvesztettük… Lehetséges
ez? Mit ér az élet haza nélkül?

Még egy-két nap, biztatják egymást a hontalanok, s kincses Kolozsvárra
érünk. És nem lehetetlen, hogy a hetedik napon megérkezünk Pestre. Már
csak néhány órát senyvedünk egy-egy állomáson.

Virradatkor érkezünk Kolozskarára. Az állomáson menekülő vonat. Kérdjük:
mióta áll itt?

Mondják: Három nap óta!

Nyilvánvaló, hogy ezeket a szerencsétleneket itt felejtették. Érzem,
hogy már meg kell mozdulnom nekem is. Fásultan néztem, mig Segesvár és
Kiskapus közt vesztegeltünk. Nem engedhetnek be Kiskapusra, mert hátha
egyenest tüztengerbe jutunk. De mitől féltik ezeket az idáig elvergődött
boldogtalanokat, akiknek már kenyerük sincs, a hontalanság mellett az
éhség kínjait is szenvedik? Megyek az állomásfőnökhöz. Velem tart
nagyanyóka is s még két ur. Mondom neki:

– Hatodik napja menekülünk. A vonatunkról idáig eltemettünk nyolc
gyermeket. Igaz, hogy ezek helyett született egy gyermek. Viszünk két
haldokló férfit. A rettenetes bűz és éhezés miatt a menekülők nagy része
beteg. S most itt találunk egy vonatot, mely három nap óta vesztegel
itt. Hát ez felháboritó. Felháboritja lelkemet, hogy mig fiaink idegen
földön vérzenek, minket kivernek a házunkból, a földünkről és sem Isten,
sem ember nem törődik velünk, amugy is megalázó futásunkban
megakadályoznak. Ki intézkedik a vonatinditásról?

A főnök, fiatal ember, könnyezve mentegetődzik, hogy ő nem hibás. Mig a
kolozsvári üzletvezetőség nem rendeli, ő nem indithatja el a vonatot.

– Úgy. Hát akkor majd telefonálok az üzletvezetőnek.

Kisül, hogy innen nem lehet, csak a következő állomásról. Megkérdem,
hány kilométer ide Apahida. A legközelebbi állomás. – Hat. – Hisz ez egy
kis séta. Nosza, visszamegyünk a vonathoz, veszem a botomat, néhány szem
szilvát zsebrevágok, kis podgyászunkat ott hagyom a kocsiban s indulok
az apahidai állomásra. Jön nagyanyóka is s a két ur. Réten vágunk át az
országutnak. Száradó sarju illata csap meg. Felséges, tiszta levegő.
Mennyországban járunk a piszkos, bűzös pokol után. Előző nap véletlenül
tükörbe pillantottam s nyolcvan esztendős aggastyán ráncos képe döbbent
reám. És véletlenül ezután kérdezte tőlem egy öreg asszony, hogy hány
éves vagyok, s én azt feleltem: Amikor elindultunk 56 éves voltam, most
80 éves vagyok. Az öreg asszony helybenhagyta a becslésemet. Alig álltam
a lábamon, ha le-leszálltam a vonatról. S im, de megfiatalodtam, amint
az illatos réten megyek át! Fiatalnak, erősnek érzem magamat. Érzem,
hogy most egyvégtiben ki tudnék menni a világból. Hej, Istenem, ha
véletlenül kasza kerülne a kezembe! Milyen széles rendet vágnék!
Nagyanyóka is megfiatalodik, halovány arca kipirul. Megfogom a kezét,
hintáztatom, mint egykor, régen. Nagyanyóka ismét – Mária.

– Most már _igy_ is elmegyünk a gyerekekhez, ugy-e, Mária?

– Elmegyünk, el.

Apahidán azzal várnak, hogy már utban is az a vonat, amely három napig
vesztegelt. Egy óra mulva indul a mi vonatunk is.

Hát mégsem hiába mozdultam meg. Lám, be is robog a vonat. Biztatnak a
vasutasok, hogy üljünk rá, s mire a mi vonatunk Kolozsvárra ér, meg is
ebédelhetünk. Felszállunk egy födeles teherkocsiba: tágas szalon ez a
zsufolt szakaszok után. Ha nem szégyellenők, táncra is kerekednénk.

Kincses Kolozsvár, drága szép kincses Kolozsvár. Erdély egykori
fővárosa, csakhogy látlak, ujra látlak! Hány szép napnak, estének,
éjszakának emléke dobogtatja meg szivemet! Falusi vendégszeretet s
nagyvárosi kultura: hol találod még ezt együtt? Vége, vége, minden
szépet, minden jót eltemet a világfergeteg.

Csakugyan berobog a vonatunk. Menekülésünk fele utján túl vagyunk. Mely
nagy boldogság a boldogtalanságban! Már azzal hitegetnek, hogy mindössze
egy éjszaka s egy nap és Pesten vagyunk. Látjuk, öleljük, csókoljuk
gyermekeinket, akik szivszakadva várnak, éjjel-nappal a pályaudvarokon
állnak, lesik a berobogó vonatokat, száz meg száz embert kérdeznek meg:
nem látták-e édesapámékat? S mind azt felelik: nem láttuk, lelkem, nem.
Ezt felelték egykor, régen a fiát kereső csonkamesternének is: Nem
láttuk, lelkem, nem. Balsejtelem szorongatja szivüket: bizonyosan otthon
maradtak utolsó pillanatig és – – lehet-e szüleit szerető gyermeknek
végiggondolni, ami ezután következik?

Éjnek éjszakáján döcög vonatunk a Királyhágó sziklás, erdős hegyei közt.
A beteg öreg asszony alig halhatóan szólal meg: Ó, de szomjazom! Még
zsebemben ama két almának egyike, amelyet Mária-Éva a paradicsomból való
távozáskor szakitott le a „szép virágu sárga“ almafáról. Meghámozom,
felszeletelem, átadom a beteg asszonynak kertem utolsó almáját. „Eddig
letördelték az én szép almafám ágait. Egy-egy ág földig hajlott édes
terhe alatt. Az egyikről verset is irtam:

  Szép kerek almafa, ezer alma rajta…

S száz meg száz almafán mosolygott ezer alma. És ezeket mind mások eszik
meg, nem az én gyermekeim, nem az én unokáim.“

A régi Erdély határán virradunk meg. Önkéntelen visszanézek Erdély felé.
Halottat sirató harang hangján csendül meg lelkemben Bajza József dala:

  Bércről visszanéz a vándor,
  Vigan int kies hazája,
  Ott mosolyg a róna táj:
  De a messze távozónak
  Szive vérzik, szive fáj
  Zeng felé a búcsuszó:
  Isten hozzád, bujdosó!

„Hajdanában, a kurucvilág kezdetén, Erdélybe bújdostak a
nagymagyarországi magyarok, lám, de sokára adjuk vissza a látogatást!
Most mi vagyunk a bujdosók…“

Már itt vagyunk „az alföldi szép nagy rónaságon“. Szép, valóságban is
szép az alföldi nagy rónaság, nemcsak Petőfi verseiben, de most oly
szomoru. Látom a tarlón: a magyar Kanaán földjének silány termése volt.
A kukorica még lábán áll: oly vézna a szára, oly kicsikék a csövek. S
mely buja volt a termés Erdély földjén véges-végig! Nálunk „kövér idő“
járt, itt a szárazság búzát, árpát, zabot, füvet, mindent vörösre
perzselt. „Hisz ezeknek maguknak elegendő kenyerük sem lett, honnan
adnak kenyeret hontalan testvéreiknek?“

Szolnokon végképp megáll a menekülővonat: itt szállitják ki az
udvarhelymegyei bujdosókat. Ők a jász- és kún-magyar testvérek vendégei.
Csak mi megyünk tovább. Nekünk két hazánk volt: Kisbacon és Pest. Az
egyik elveszett, a másik még a mienk… Igen előkelő vonatra szállunk át:
ez egyenesen Kolozsvárról indult. Menekülőket hoz ez is, csupa előkelő
hölgyeket és urakat, akik hármasával-négyesével ülnek a Pulmann-kocsi
egy-egy szakaszában. Hölgyek és urak nagy gonddal vannak öltözködve,
fésülve, egy ur meg éppen szmokingban. Annyira porosak, bolyhosak,
züllöttek vagyunk, hogy a kalauz mérgesen kiabál ránk: Vissza! Vissza!
Féktelen indulattal lököm félre, csakúgy áradnak belőlem az indulatos
szavak. Az előkelő menekülők, akik csak azért ültek vonatra, hogy Pesten
elnyafoghassák: mi is menekültünk, – rémülten futnak össze s egyszerre
csak azon veszem észre magamat, hogy minden szakaszban helyet ajánlanak
fel nekünk. Szörnyülködve hallják, hogy hetedik napja menekülünk, s
viszonzásul én is részvéttel hallom, hogy a szmokingos ur egész éjjel a
folyosón álldogált, hogy a hölgyeknek kényelmes fekvőhelyük legyen…
Általában igen kellemesen csevegjük el az időt Pestig. Éjfélkor robog be
a vonat a keleti pályaudvarra: szinte oly néma, mint a kiskapusi. Kocsi
nincs, egyetlenegy sincs. Gyalog bandukolunk be az alig világitott
zeg-zúg uccákon: ezek is kihaltak, alig lézeng itt-ott valaki. Felnézünk
az ablakainkra: csak egy ablak világit. Vajjon melyik van ébren ily késő
éjszakán? Bizonyos, hogy éjjel-nappal várnak minket, s világos, hogy
éppen annál a vonatnál nem vártak reánk, amelyen megérkezünk. Talán épp
most készülődnek a már-már reménytelen utra: mindenki jön, csak a mi
szüleink nem!

Becsengetünk, nyilsebességgel nyilik az ajtó, félaléltan hanyatlunk
egymás karjai közé. Nem akarnak hinni a szemüknek. Ők megérezték, talán
meg is tudták, hogy „hideg viz mellett“ mit határozánk. A lakás tele
menekültekkel. Közel s távoli ismerősök fekszenek ágyban, pamlagon,
földön. Velünk is jön hat vendég. És mindenkinek jut hely. Az egyablakos
szobák is teremmé tágulnak, hát még a kétablakosak. Csak fészkevesztett
boldogtalanok férhetnek el ekkora helyen ily sokan!

Mintha néhány órai utazás után érkeztem volna haza, oly eleven vagyok,
oly élénken mesélem el a menekülés borzalmait. Egyáltalán nem érzek
fáradságot. Sőt mintha már örülnék is, hogy, ha már menekülnie kellett a
népemnek, részt vettem a menekülésben, velük szorongtam, velük éheztem,
szomjaztam, velük ittam a sáros vizet, amiből máskor egy korty is ágyba
dönt talán, most meg megszámlálhatatlan pohárral ittam s ime, semmi
bajom sem esett. Különösképpen azért örvendek, mert megtudtam, mi a
menekülés. Hogy majd egyszer könyvet irok róla, könyvet, melyhez semmi
szükség az irói fantáziára, csak le kell irnom, amit láttam, aminek
részese voltam, amit átszenvedtem mint ember, mint apa, mint – magyar!
Hiszen csak higgadjak le! De sokáig tart a lehiggadás. Az uccára alig
merek kimenni. Szokatlanul nagy tömegek hömpölyögnek, szédül a fejem s
majd meghasad a szivem: az én bujdosó véreimet látom mindenütt, amint
komoran támolyognak a nagyvárosi nép tömkelegében. Mindegyre azt érzem:
no, most mindjárt megfutamodom, mint a bolond. Természetesen, Kelet
felé. Szerencse, hogy magával sodor az emberáradat, nincs tér a
megfutamodásra. Rémes álmok riasztnak fel éjjelenként: lángban látom a
házamat. Látom, amint vágják a gyümölcsfáimat, oláh katonák, székely
emberek együtt vágják. Aztán egyszerre csak hallom, hogy künn a
hegyoldalon szörnyü reccsenéssel zuhannak földre a fenyőfáim! Felriadok:
ég a villanylámpa, Mária fogja a kezemet, s látom arcán az
eltitkolhatatlan rémületet.

Tóth János levisz a tanyájára, már ott a nővérem, ott vannak a
gyermekek: tizenkét hontalannak ád enyhe menedéket a kastély. Három
hétig vándoroltak, napokat tanyázva egyhelyen, hátha visszafordulhatnak?
Pirospozsgás az arcuk; pirosra festette az őszi szél. Naphosszat
bolyongok a kertben, a tanya körül, el-elnézem a szántást, a vetést, de
két-három nap multán már nincs maradásom. A gyönyörü kert az én
kertemet, a szántás-vetés, kukoricatörés és az ősz sok mindenféle
munkája mind az én elárvult, gazdátlan gazdaságomat láttatja. És itt nem
hömpölyögnek tömegek, itt van tér a megfutamodásra: ihol, a nyilt, a
végtelen rónaság, nosza, fussunk, fussunk kelet felé, mindig csak kelet
felé…

Visszamegyek Pestre. Ott találom egy öcsémet. Tizennyolcéves fiu, már ez
is katonaköteles, két héttel a mi menekülésünk után menekült el.

– Mi ujság, öcsém?

– Semmi nevezetes. Egyszer volt egy század katona a falunkban,
lövészárkot is ástak az Elek bácsi kertje fölött.

– S kivágták a fákat, ugy-e?

– Nem, igazán nem, – hazudik a fiu.

– Egyetlenegyet sem vágtak ki, – erősiti nagyanyóka. – Nekem, megmondta
volna. Ugy-e, megmondtad volna?

– Igen, igen, magának megmondta volna… Hát még mi ujság?

– Nincs semmi nevezetes. Éppen csak hogy az Elek bácsi zabját elvitték a
katonák. A többi gazdáét nem vitték el, mert azok még nem csépeltek.

– Hát a házból vittek-e el valamit?

– Vittek egy s mást, de nem sokat. A Mária néni óráját… Egy kevés
gunyát. Még egy könyvet is elinditottak, de azt mégsem vitték el.
Ledobták az ebédlőben.

– Szóval, van mégis atyafiság köztünk. Könyvet nem lop sem az oláh, sem
a magyar.

Eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt nagyestélyt adott Révai Mór, a kiadó.
Az estély egy óriás teremben folyt le. Köröskörül könyvállványok,
sokezer könyv rajtuk. Voltunk vagy kétszázan. Egy hét mulva kérdem
Révait: Loptak-e sok könyvet a vendégek? – Egyetlenegyet sem, felelt
szomoru mosollyal.

Hiába esküdözik az öcsém, már tudom, hogy nagy fapusztitás volt nálam. S
mert nagyanyóka nem oktathat ki minden kisbaconi menekültet, hitelesen
megtudom, hogy a fenyvesben nagy, széles kaput vágtak. Hogy végig
ritkitották az erdőcskémet. S szerencsém, hogy hirtelen félbehagyták a
lövészárokásást is, a favágást is s tovább mentek, különben kivágják
kertem összes fáit.

És ha elviszik egész esztendő minden termését! És ha elvisznek a
házamból minden elvihetőt! De a fáim! Az én édes, szép fáim! Már ezekben
a fákban siratom hazámat, ezekben siratom az én édes anyaföldemet.
Érzem, hogy a szivemből is köny szivárog. Buskomorságtól félt
nagyanyóka, attól féltenek a gyermekek. Mindenképpen szórakoztatni
akarnak, ide akarnak, oda akarnak hurcolni, végre is elhurcolnak a –
moziba. „Bár a moziba.“ Oda éppen a legjobb helyre vittek. Az első kép,
amit látok: fenyveserdő. Nekirohannak a katonák, egymásután terülnek el
a fenyőóriások, aztán nagyhirtelen szétdarabolják, feldobálják a vasuti
kocsikba, már repül is a vonat…

Szegény nagyanyóka, szegény gyerekek! Mint valami nagy bünösök, félve,
szorongva lesik a hatást… Kit sajnáljak jobban: őket, vagy a fáimat?!



NYOLCADIK FEJEZET.


Ebben folytatódik égnek, földnek megrendülése s előreláthatóan
következik a nagy összeomlás.

Két hónap sem telik belé, Erdély földjéről az ellenség kitakarodik.
Mehetnék haza s nem megyek. Ködös és hideg novemberben máskor is oly
lehangoló a levéldiszét vesztette kert, hát most! Messziről is látom a
holtan elterült fenyőket, nem akarom közelről látni. Máskor oly nehezen
várom a tavasz ébredését, most szeretném, ha mennél később ébredne fel.
Nem vágyódom haza. De a tavasz ébredezik, a pesti bokrok levélbe
borulnak, az én hazámban is fakadoznak a rügyek, – végre is _haza kell
mennem_.

Látom már a templom tornyát, nagyot dobban a szivem. Aztán elém
kerekedik a hegyoldal, hegyoldalon a kis erdő. Ott áll Éviké
erdőcskéjének határoszlopa, de – jól látok-e? – a tábla eltünt. Ez az
első „eltünés“. Látom már a fenyves „kapuját“ is. Kicsiny kapunak
mondták, de bizony nagy ez, rettentő nagy nekem. Husz kocsi, egymás
mellett, kényelmesen átmehetne rajta. Csak egy pillantásig tapad rá a
szemem, hiába nézném tovább, ugy sem látnám: könny homályositja el.

– Jó nagy kapu, nagyanyóka.

– Ujra ültetjük.

– Soha, soha. Hadd maradjon ugy – emlékeztetőnek.

– Megvan a házunk. Nézze a gyümölcsfákat. Ott állanak mind szép sorban.
Örüljünk.

– Igaz, igaz, örüljünk.

– Adjunk hálát az Istennek.

– Adjunk, adjunk.

Igen elszomoritó dolgokat kell hallanunk. Házban, kertben tanyáztak
oláh, magyar és német katonák, s legkevesebb kárt azok okoztak. Sorra
árulják be a közel s távol szomszédokat, hogy zsákszámra hordták az
almát, a pityókát, a kukoricát. Mindent „elmenekitettek“, amit
megfoghattak. Az egész gazdaságban nincs egy villa, egy ásó, egy kapa,
egy fejsze. S hogy igy volt ez mindenütt, ahol a gazda menekült.
Tisztességesnek ismert emberekben az eddig gondosan elrejtett gonosz
indulatok felszabadultak, amint szolgabirótól, csendőrtől nem kellett
tartaniok. Nem loptak, nem raboltak, csak – menekitettek. Inkább az övék
legyen, mint az ellenségé. A székely nyelvkincs uj szóval szaporodik: a
lopás nem lopás, hanem „menekités“.

A pajtában mindössze két tavalyi borju szomorkodik. A többit
elmenekitette a rokkant cseléd. Potomáron elkótyavetyélte gyönyörü
svájci teheneimet: „hisz az ur ugy sem kerül többé vissza“.

Szóval: kezdhetjük ujra.

De már irják össze a károkat, nem kell csüggednünk: az Állam megtériti a
károkat, ismét talpra áll a székely. Engem is felszólitanak: irjam
össze.

– Dehogy irom. Hisz az Állam még mindig koldusabb, mint én.

Közrefognak, hogy bizony csak irjam össze, mert három faluban tőlem
menekitettek el legtöbbet. Ha nem irom össze, a többi károsultat majd
elutasitják.

– Hát irják össze.

Az előljáróság maga becsüli fel a káromat. Összeirnak 25 ezer koronát.
Aztán kiszáll a vármegye. Az fejcsóválva toldja meg ezer koronával.
Csakhogy a szemem közé nem nevet az egyik hivatalos ur: Micsoda
élhetetlenség!

Sok mindent juttat ez eszembe. Eszembe jut, hogy amig nyomtatásban nem
olvasták, alig akadt ember, aki elhigyje, hogy ott hagyom a _Néptanitók
Lapját_. A holtig tartó hivatalt. Eszembe jut az emberek szemmel látható
gyanakodása, amikor egy ifjukori barátom mellett korteskedtem: mi tenger
pénzt kaphattam azért! Nem képesek az emberek elhinni egymásról az
önzetlenséget, a becsületességet. Amikor meg kézzelfogható jelét adja
ennek: sajnálkozva mosolyogják le.

Nemcsak a hivatalos ur mosolyog le, de ugyanezt cselekszi az élelmező
őrmester is. Panaszolja, hogy az egész vidéken nem tud összegyüjteni egy
zsák babot. Házról-házra jár, egy-két liter babot kap itt-ott. Ha
legalább egy mázsát kapna valahol!

– Talán lesz nálam.

Csakugyan van egy mázsa felesleges babom. Nagy az öröm, mert a bab –
tarkabab s a tiszt urak azt különösen szeretik.

– Mit fizetek?

– Mit fizet? Hát ön nem tudja, mi a bab maximális ára?

– Tudom. Ötvenhat korona.

– Ugy van. Tehát ennyit fizet.

Az őrmester valósággal megzavarodik. Látom az arcán, hogy nem akar hinni
a fülének. „Tán bolond ez az ur?“

Kisül, hogy katonáék is ugy veszik az élelmiszert, ahogy kapják. Először
rekvirálnak maximális áron, erre minden „eltünik“ s végre is
uzsoraárakat kénytelenek fizetni, ha nem akarnak éhezni a hazáért. Már
pedig a hazáért még csak meghal az ember, de éhezni senki sem szeret.

Valóban, a nép szemlátomást gyarapodik. Már nincsenek eladósodott
emberek. Földhöz ragadt szegény emberek, akiknek kezén soha meg nem
fordult százasbankó, ezresekkel hivalkodnak. A hadiözvegyek nem akarnak
napszámba járni. Hónapról-hónapra kapják a segélyt s azzal kereskednek.
Tiz-husz liba már vagyon. Tojásnak, tejnek széditően ugrál az ára
fölfelé, s jaj annak a falusinak, aki élelmiszert vásárolni kénytelen. A
szivekből kihal a részvét, a szánalom. A meggazdagodás vágya olyan, mint
a ragadós betegség. A kép ugyan nem találó, mert senki sem vágyik
betegségre, s mindenki meggazdagodásra, de nem a kép a fontos, hanem a
tény: kevesen, igen kevesen sóhajtozzák a békét, sokan, igen sokan
szeretnék: bár mennél tovább tartana a háboru. Van, aki számokban is
kifejezi: hány esztendeig kéne tartania a háborunak. Csak husz esztendőt
kér a jó Istentől. Sem többet, sem kevesebbet.

De nincs tökéletes boldogság: a boldog emberek boldogsága sem tökéletes.
A boltosok, az iparosok is ugyanazt cselekszik, amit a termelők.
Gazdasági szerszámok, ruházati cikkek, a háztartásban szükséges
mindenféle apróságok lépést tartanak a tojásssal, tejjel, vajjal,
szalonnával s minden egyéb jóval. Ez kissé kellemetlen, de végül is csak
azoknak a gazdáknak kellemetlen, akik vagy nem mernek, vagy lelkileg
képtelenek uzsoráskodni a terményeikkel. Ez utóbbiak nemhogy
gyarapodnának, de szemlátomást szegényednek. Ami eladó, hivatalos áron
adják el, a vennivalót uzsoraáron veszik meg.

Érzem, hogy a háboru leszegényit, de mégsem tudom irigyelni a hirtelen
gyarapodókat, inkább féltem őket. Látva-látom, hogy közeleg a nagy
összeomlás. Látva-látom, mint fog összeroppanni az ország a
végeláthatatlan háboru terhei alatt, s mint teszi rá majd az Állam a
kezét minden megfogható vagyonra, – merthogy nem is tehet egyebet,
szegény. Akár győzünk, akár legyőzetünk – összeroppanunk. Ha legalább
győznénk! Nem merem nyiltan mondani, de szinte világosan látom, hogy –
elvérzünk. Hiába ülünk bent Romániában, a vég: nagy összeomlás.

Nem kell a falumból, sőt a kertemből sem kell kimozdulnom: éppen eleget
látok. A szabadságos katonák lerongyolódva, kiéhezve vánszorognak haza.
Hajmeresztő dolgokat mesélnek az olasz front borzalmairól. S mindenütt a
magyar katonát küldik tüzbe, mert csak ezek feltétlenül megbizhatók.
Napokig alig esznek valamit – itthon, ugy elszoktak az evéstől a
fronton. Tökleves, mindig és mindig tökleves.

S jönnek a munkásosztagok. Csakugy fityeg a rongy róluk. Ing? Már nem is
emlékeznek, mikor volt rajtuk utoljára. Némelyik mezitláb állit be, a
csuparongy bakancsot, Isten tudja, hol hagyta el. Két huszárt küldenek
hozzám négy lóval. A huszárok rongyosak, megdöbbentően lesoványodtak, a
lovak – csont és bőr. Egy hétig pihentetem, abrakoltatom, akkor fogatom
be. Borona elé fogatom mind a négyet. Alig fordulnak egyet-kettőt, egy
ló elszédül, végig vágódik a szántáson. Az egyik huszár zemplénmegyei
parasztfiu, a másik ugyane megyei vályogvető cigány. A parasztfiu kerüli
a munkát, amin nem csodálkozom, hisz neki, Zemplénmegyében kellene
megszereznie a télire valót, a cigányban meg van a jóakarat, de
gazdasági munkához egyáltalán nem ért.

Még két katonát kapok a huszárok mellé, 20 éves fiuk, mind a kettő cseh.
Ezeknek jobb a ruhájuk. Még nem voltak háboruban s valószinüleg nem is
lesznek soha. Minek vigyék oda? Azért, hogy a legelső alkalommal
fölemeljék a kezüket? Az egyik gazda otthon, a másik uccakövező –
Prágában. Természetesen, a huszárok folyton szidják az „árulókat“, amit
csak lehet, velük végeztetnek. Végül is nekem kell megvédenem őket. A
hadvezetőségnek, ugy látszik, már nincs szüksége katonára, mert megint
kapok két katonát, mind a kettő 20 éves. Már rokkant mind a kettő. A
polgári életben az egyik suszter, a másik cigánybőgős. A suszter hetyke
legény, szeret lovat hajtani, egyéb munka nem izlik neki. A cigány oly
vékony és oly sovány, hogy gyenge szellő is elfujja. Egyszer a lába tört
el, másszor a mellén, majd meg a torkán repült át a golyó. Selypitve
beszél, akármit parancsolok, egy a felelete: Anni baj leden, de semmit
sem képes elvégezni. Végre is a cipőtisztitásnál alkalmazom. Ennél
szánalmasabb alakot világéletemben nem láttam. Hogy ingje nincs, hogy
nadrágja, kabátja ringyes-rongyos – ez már magától értetődik. De azt
soha meg nem tudom érteni, hogyan sorozhatták be, s ha már besorozták,
hogyan ereszthették ellenség elé.

Mit mondok: nem tudom megérteni! Már értem is. S mert értem, már azt is
tudom, hogy elvesztettük a háborut.

Ezt a nyomorult cigányt ujra tüzbe viszik: még alig haldoklik a nyár,
már viszik is. Őt is, a többit is. A huszárok káromkodnak. Ők az
Istennek sem mennek innét. Ők már háromesztendős katonák voltak, amikor
a háboru kiütött. Hét esztendeje szolgálják a császárt. Nem, nem mennek.
Természetesen, elmennek, csak előbb szilaj káromkodással könyitenek a
lelkükön. A suszter szörnyen fel van háborodva: ő már elvesztette két
ujját a csatában. Még hány ujját veszitse el?! A nyomorékká lőtt cigány
keservesen bőg: Mit ataj velem a császár?! Csak a csehek hallgatnak, szó
nélkül állnak sorba. Nyugodtak affelől, hogy nem viszik tüzbe, s ha
viszik, – felemelik a kezüket.

Komáromi fiu volt a suszter, az a bőgős is, zempléni a két huszár, a
csehek – csehországiak. Eltünődöm ezen is. Tavaly alföldi katonákat
küldtek ide, az idén felsőmagyarországit, tuladunait és csehországit.
Mindenféle katonát küldenek nekünk, csak székelyt nem. Hol vannak ezek?
Fronton, fronton, olasz fronton. Ott véreznek el. Ott, ahol semmi
keresni valójuk nincs. Ott, ahol egykor magyar vitézek olasz vitézekkel
együtt harcoltak az olasz szabadságért.

Lehetetlen el nem vérzenünk.

*

Elviszik a katonákat, akkor viszik el, amikor legnagyobb szükség van a
munkáskézre: közvetlen a betakarodás előtt. Nem sok hasznukat vettem, de
mégis csak jobbak a semminél. A sarju kaszálatlan. Ki kaszálja le? És
akkor gyönyörü dolog történik: beállit egy vasárnap reggel tizenkilenc
nagy- és kisdiák, mind a tizenkilencnek a vállán – kasza. És eléveszem a
kaszámat én is, – huszadiknak beállok a sorba.

Honnan jöttek ezek a diákok? Egytől egyig a faluból. 1917-et irunk,
éppen harminc esztendeje, hogy elbucsuztam az udvarhelyi vén
kollégiumtól, s huszonöt esztendőn át alig egy-két falumbeli fiu tanult
e kollégiumban. Még egy-kettő járt a polgári iskolában, a tanitóképzőben
s ezzel vége. Mintha megijedt volna a kollegiumtól az én falum népe,
ahol rövid időn két ifju halt meg, egy meg onnan jött haza meghalni.
Talán átok ül a kisbaconi fiukon? De uj nemzedék lépett embersorba s
ime, ma 19 fiu tanul kollegiumban, tanitóképzőben, polgári iskolában.
Mind gazdaemberek fiai. Láthatóan versenyre kelnek az apák: ha te
tanittatod a fiadat, én is tanittatom az enyémet. S mire a háboru előtt
példa alig volt: a leányok csapatosan mennek a polgári leányiskolába.
Ezek is mind gazdák leánykái. A 19 diák-kaszás vágja a rendeket, 12
diákkisasszony teriti el. Mely csodás fellendülése a müvelődési vágynak!
Nyilván nagy része van ebben a háboruokozta pénzbőségnek. Mindegy, hogy
minek van ebben része. A fő, hogy a kisgazda nemcsak „marhába veri a
pénzt“, hanem a gyermekébe is. Édesapám mint katona érezte leginkább
tudása fogyatékosságát. Katonakorában tett fogadalmat, hogy akárhány fia
lesz, mind tanittatja. E fiuk és leánykák közt alig van egy, akinek az
apja meg ne izlelte volna a világháborut. Bizonnyal mind érezte azt,
amit érzett annak idején édesapám: közlegényi voltának megalázottságát.
„Nem, nem, a fiam nem lesz majd közlegény!“

Dalolva vágják a fiuk a rendet, dalolva teritik a leánykák. Amikor a
templomba hivó harang megkondul, a dalos munkának vége szakad. Utközben
zsebjüket, kebelüket teleszedik almával, aztán a kis csapattal bevonulok
a házba, ahol teritett asztal vár reánk. A régi diákéletről mesélgetek s
közben jóétvágyukban gyönyörködöm. És osztogatom ki köztük a nekik való
olvasmányokat. Már rég szárnyam alá vettem őket, volt rá gondom, hogy
mindenik valamelyes segitséghez jusson. Hogy ingyen kapják az
iskolakönyveket. S im most ők jönnek a segitségemre. Jönnek minden
vasárnap reggel, együtt kaszálunk, együtt dalolunk, s ilyenkor oly
szépnek, oly ragyogónak látom a magyar jövendőt.

…S ha csakugyan elkövetkeznék a nagy összeomlás? Hadd temessen el
minket, öregeket, csak őket ne temesse el!

*

A drótsövény ugy van, ahogy 1914 tavaszán félbehagytuk. Dulló Gábor
szomszéd házának ablaka még mindig üveg nélkül mered reám. A fiu a
dalmát tengerparton védi a hazát. A falu hidja itt is, ott is beszakad,
toldják-foldják, tatarozzák. Mikor épül fel a vashid? Az özvegy asszony,
a növendékleányka még mindig maguk kaszálnak. S jártomban-keltemben még
ennél is felháboritóbb látványba ütközöm. Amott egy vén ember kaszálgat.
Okuláré a szemén. Odamegyek, köszönök, fogadja. Oh, Istenem, ez a vén
Gergő Gergő! Dupla keresztnév a neve. Gergő volt az apja. Gergőnek
keresztelték őt is s vezetéknév lett az apa keresztnevéből.
Nyolcvanasnak becsülöm a vén embert, aki bizonytalanul tipeg-topog egy
keskeny lóheretáblán, hogy kikaszálja belőle az arankás foltokat.

– Ugyan bizony, hány esztendős, bátyámuram?

– Kerek nyolcvanöt, nagyságos ecsémuram.

– S még mindig birja a kaszát?

– Birom, mert muszáj. Pedig ennekelőtte öt esztendővel elbucsuztam a
kaszától. Azt mondtam a fiaimnak, az unokáimnak: No, én többet nem
kaszálok. Tizenkét fiam, vőm s legényunokám vót már akkor: a legkisebb
unokám is kaszált. Hát akkor minek kaszáljak? S egyszer csak kiüt a
háboru. Eleinte elvittek négyet. Osztán megint négyet. Végezetül
elvitték a legöregebbeket is. Mind a tizenkettőt, uramöcsém! Egyetlen
egy sem került még haza. A legkisebbik unokám, aki olyan szelid volt,
mint egy leány, nem is kerül már haza soha. Elesett. Három esztendeje
mult, hogy asszonyokkal s apró gyermekekkel szántok, vetek, kaszálok.
Vajjon lesz-e ennek vége valaha, uramöcsém?

– Lesz, lesz. De adja csak ide a kaszát, bátyámuram. Nem vesz észre
minden arankafoltot. Majd én kikaszálom.

– Hogy venném észre, mikor okuláréval is alig látok? S a szemem is
mindig könyvedzik… Hogyne könyvedzenék!

Elkeseredve vagdosom ki az arankát, ezt az élősdi növényt, mely
rátekeredik a herére s megfojtja irgalmatlanul. Igy fojt meg minket is a
háboru, – igy… Szégyenletes halálnak halálával halunk meg!

*

Hát sohasem lesz vége?! Már 1918-at irunk, ujra itt a tavasz, a rügyek
fakadoznak, itt-ott a fák virágba is borulnak, s még mindig szólnak az
ágyuk. Csudálatosképpen most már székely katonát is kapok, rokkant
katonát, melléje két gyermek katonát: mind a kettő oláh fiu. Ez a kettő
még ezután megy háboruba, ha ugyan már a nyáron be nem következik a nagy
összeomlás. Már világosan látható, hogy nem birunk el még egy téli
háborut. Ki ád téli ruhát e rongyos vitézeknek? Ki öltözteti fel őket?
Az, aki a mezők liliomát?

Budapest már tele szökött katonákkal. Titkos kezek izgató iratokat
csempésznek be a kaszárnyákba. Amit éhezés, fagyoskodás, rongyoskodás
kezd meg, befejezi az izgatás: összeomlik, szertezüllik a hadsereg. Az
én rokkant székely katonámat, az én vidám kedvü oláh katonáimat
elinditják az olasz frontra, de ezek már nem jutnak el oda…

Már tavasz kezdetén forró a levegő az ország szivében. De a levegő
forróságát még csak a beavatottak érzik. A nagy közönség nyugodtan
jár-kél az uccán.

– Nézd, – mondja Tóth János, akkor belügyminiszter, – mily nyugodtan
sétálnak az emberek. Sejtelmük sincs arról, hogy alattuk az ut alá van
aknázva.

Igen, javában foly az aknamunka. Már a gyermek is tudja, hogy a
legelőkelőbb arisztokrata családok egyikének sarjadéka rejtegeti a
tüzcsóvát, mely majd az aknát fel fogja robbantani. Rengeteg bünjel
gyült egybe ellene: megérett a letartóztatásra. Szent vagy őrült? Sem
ez, sem az. Közönséges kalandor. A vére kalandor vér, a világhires
kalandorok esze, tehetsége nélkül. De munkatársai csupa ravasz, eszes és
lelkiismeretlen emberek. Ezek valóságos legendakört szőnek silány alakja
körül. A kormány le akarja tartóztatni s a cselekvés pillanatában egy
rejtelmes legendába ütközik… Vagy nem volt legenda? Mindegy. Az
eredmény: a közveszedelmes ember és társai szabadon mélyitik az aknát,
csak a felrobbantás kedvező pillanatát várják.

…Október végén bucsuzom el a falumtól. Már tudom, hogy hátam mögött
ismét viz, előttem tüz. Megint menekülünk a viz elől s belerohanunk a
tüzbe.

Az ország szivében kitört a forradalom.



KILENCEDIK FEJEZET.


Ebben oly szomoru dolgokról lesz szó, amikről az iró nem szeret, de
kénytelen beszélni.

Az 1908. esztendő tavaszán vagy husz politikus, tudós és iró gyült egybe
egy ifju gróf palotájában. Az ifju gróf – Károlyi Mihály. Ő hivta
értekezletre az urakat. Itt láttam először ezt az embert, akinek nevével
kapcsolódik össze majd, tiz év multán, a nagy összeomlás. Rokonszenves
arcu fiatalember. Karcsu, magas növés, kissé előrehajolva jár, de, úgy
látszik, ez is az előkelőséghez tartozik. Állát szép fekete szakáll
köriti, szeme csillogó, tekintete meleg, de ebben nem vagyok egészen
bizonyos. Csak ne szólalt volna meg! De ő az értekezlet elnöke, ő nyitja
meg kinosan dunnyogó hangján. Jelen van az értekezleten Apponyi Albert
is, akkor kultuszminiszter, jelen Széll Kálmán is, Magyarország volt
miniszterelnöke. Az irók közül csak Rákosi Jenőre emlékezem. De már a
nevek is sejttetik, hogy itt valami hazafias, nemzeti akció van
készülőben. Valóban, az. Napirenden van a választói jog kiterjesztése, s
a feltételek közt van az irni-olvasni tudás is. Természetesen, az állam
nyelvén. Azért ült össze ez az értekezlet, hogy megalakitsa az Országos
közmüvelődési tanácsot, melynek legfőbb munkája analfabéta-tanfolyamok
rendezése lesz. A házi gazda eldunnyogja a megnyitót, röviden
megmagyarázza (valószinüleg magyarázza, mert érteni keveset lehet érteni
a szavaiból), hogy mely hazafias célt fog szolgálni a Közmüvelődési
tanács. Csak az utolsó sorban van némi lendület, ebben munkára buzdit,
hogy „majdan elmondhassuk: Él magyar, áll Buda még!“

Ez is szól a kérdéshez, az is, s mint rendszerint történni szokott: nagy
lelkesedéssel kimondjuk a Közmüvelődési tanács szükségességét s haza
megyünk ebédelni.

Kérdi otthon Mária: – Nos, hogy folyt le az értekezlet? Elmondom
aprajára, kellőképpen méltatván az elnöki megnyitót, s nevetve
dunnyogván el: „Él magyar, áll Buda még!“ – azzal fejezem be
referádámat: _Na, ez az ember sem fog forradalmat csinálni!_

S tiz esztendő mulva „ez az ember“ megcsinálja a forradalmat. De vajjon
ő csinálta-e meg? Bizonyos, hogy nagy része volt a hadsereg
szétzüllesztésének alattomos munkájában, de ő maga csak látszott vezetni
az aknamunkát, mivelhogy jó volt a neve cégérnek. Még müködik az
alkotmányos, a felelős kormány, s már megalakul a _Nemzeti tanács_, mely
hamisitatlan forradalmi alakulás, lázadás a „fennálló rend“ ellen; de a
rend annyira nem áll fenn, hogy a kormány nem meri letartóztatni a
forradalmi tanács alapitó tagjait. Ha mersze lesz rá, talán csirájában
elfojtódik a forradalom. De nem tartozik e könyv keretébe annak a
találgatása, hogy mi lett volna, ha ez meg az így meg úgy történik. Elég
az, hogy a forradalom kitört, hatalmába keritette az ország szivét, s
úgy tetszett kezdetben, az országot magát is. Igen okos, józaneszü
embereket megmámorositott, hogy máról holnapra független Magyarországban
virradtak fel s vége a Habsburg-uralomnak. Általánosnak tetszett az a
vágy: bár feltámadna Ferenc József, hogy látná a monarkia összeomlását.
De valószinü, hogy, ha él az öreg császár, Budapesten nem üt ki a
forradalom. Mert az öreg császár nem habozott volna lövetni s a
forradalmárok szétszaladnak. Persze, ha nem az utolsó pillanatban, de
idejében lövetnek.

Mint a búzaszórásnál, e forradalomnál is a polyva, az ocsú került felül.
Ismeretlen alakokat és neveket dob felszinre a Károlyi-forradalom. Csak
két országos nevü embert látunk: Károlyi az egyik, akinek francia
összeköttetéseivel tévesztik meg a közvéleményt, a másik Hock János, az
„aranyszáju“ pap: mindakettő kalandor. Ez utóbbit ifjukora óta ismerém.
Szememláttára kergették ki a szabadelvüpártból, mely különben tagjainak
megválogatásában nem volt túlkényesnek mondható. Perfid viselkedése
miatt kergették ki. Mint fiatal papképviselő nagy hatást keltett bőjti
prédikációival, a Ferencrendiek templomában csaknem agyontaposták
egymást a hitbuzgó nők és férfiak, s prédikáció után utja egyenest a
Fiume-kávéházba vezette: papi ornátusban billiárdozott. Tudom, mert én
közöltem prédikációit az Ország-Világ-ban. Tudom, mert a kávéházban adta
át a prédikációk kéziratát. Évek multán az ő csunya kortesszereplése
iratta velem a cikket, melynek ez a cime: _A pap legyen pap_. Sok derék,
jóhiszemü magyar ember tette le az esküt ennek az embernek a kezébe; én,
aki ismertem őt, ha akasztófával fenyegetnek, akkor sem szennyezem be
magamat ezzel. A papi emberből csak egyetlen becsülendő vonás maradt meg
belőle: tiltakozott Tisza István meggyilkoltatása ellen.

Volt már egy forradalom a magyar nemzet ezeréves életében: 1848. március
15-én folyt le. Vér nélkül, rablás nélkül. Ebben a forradalomban sem
folyt volna vér, ha csak egy ezred katona megmutatja csillogó szuronyát.
Szuronyok láttára, puskalövés nélkül szalad szét. Igy azonban folyt vér:
védtelen emberek vére. S bár minden bolt kirakatának üvegtábláján ott a
figyelmeztető: _A nemzeti tanács védelme alatt_, sok-sok boltot
kirabolnak a forradalmárok. Esténként veszedelmes az uccán járás:
forradalmárok állitnak meg, huzzák le kabátodat, veszik el tárcádat,
órádat s – ha ugyan van öröm benne – örülhetsz, hogy nem az életedet is.

Fényes nappal, teherkocsi bakjáról mutat felém ostorával a kocsis: _Ezt
a kabátot még lehuzzuk rólad!_ S hogy egészen stilszerü legyen a
fenyegetés: a Károlyi-uccában történik ez. Valóban, a kabát feltünő,
egyenesen kihivó. Szürke háziposztó kabát. Magam fonattam, szövettem,
falusi szabóval varattam, székely báránybőr a gallérja, székely
kecskegidák bőre a bélése. Az egyetlen vagyon, amit gazdaságom ez
esztendei eredményéből megmentettem. S mert sejtettem, hogy mire a hó
lehull, ellenség szállja meg a Székelység földjét, ötvenöt mázsa
élelmiszert adtam otthon a vasutra. Egyenest a forradalomnak érkezett a
szállitmány. Világos, hogy a forradalmárok elrabolták. A nyugoti
pályaudvaron rabolták el. S igy járt ezzel minden magyar, aki a
Károlyi-féle „szabadságharc“ idejében éhen halni nem kivánt. Az országot
elözönlik a frontokról keserves küzdelmek közt hazavergődött katonák s a
vasutak mentén térdig lehet járni a „nemzeti vagyonban“. Egész vonatokat
rabolnak ki katonák és nem katonák. Egy iszákos ezredes lesz a
Károlyi-kormány hadügyminisztere, s ez sok ezer főnyi, sapkarózsától,
rangjelzéstől megfosztott tiszt és közember fülébe orditja a végzetes
szavakat: _Nem akarok több katonát látni!_ Minden tekintetben oly
jelentéktelen, oly hitvány alak, hogy nevével nem szennyezem be a
könyvemet. E hitvány alak szavára végképpen szertezüllik az a hadsereg,
mely annyi dicsőséget szerzett a magyar névnek, a magyar fegyvernek;
amely hadsereg, ha egyenest a magyar határra megy – ahová az idegen
frontokról szivszakadva kivánkozott – egy szál idegen katona sem lépi át
a határainkat.

Az olaszokkal kötött fegyverszünet biztositja az ország területi
integritását a békekötésig, de Károlyi magának akarja lefoglalni a
békekötés dicsőségét. Belgrádba megy békét kunyorálni, amikor már
szétzüllött a hadsereg. Soha még nemzetet igy meg nem aláztak, mint
ahogy ebben az emberben Franchet d’Esperay tábornok a magyart megalázta.
Ez a degenerált, kurta eszü ember azt hitte, hogy ha a hadsereg
szétzüllesztésével kedveskedik, előnyös béke dicsőségét szerzi meg
magának. Gyilkos megvetéssel fogadja a francia tábornok, nyilván látja
benne az árulót, nemzete ügyének árulóját s porig alázza.

– Hát ennyire sülyedtek! – méri végig Franchet d’Esperay Károlyit és
társaságát.

Ezt a sajtó hüségesen leközli, sőt egyrésze a tábornok szájába adja ezt
a képtelen ellentmondást is: Tartsanak ki Károlyi mellett!

Ugyanaz a lelkiismeretlen hazugság, mint amit a szegedi árviz idején
Ferenc József szájába adtak az ujságok: „Szeged szebb lesz, mint volt“.
De mig ez ártatlan altatószer, amaz alkalmas arra, hogy naiv,
felületesen olvasó emberekben hosszabbitsa e kalandorban való
bizodalmat.

A belgrádi megalázkodás eredménye: az ország kétharmadának megszállása.
Nyugodtan sétálhatnak be a szomszédos államok katonái az antant által
amugy is nekik igért, nemcsak vegyes lakosságu, de szinmagyar
területekre is. Meg le sem hull a hó, már bebörtönzik a felesküdni nem
akaró magyar tisztviselőket Erdélyben, Felső- és Délmagyarországon.
Bebörtönzik, majd számüzik őket – s e boldogtalanok mind az ország
szivében keresnek menedéket. – Magyar iskolák és szinházak kapui
bezáratnak, csak a felekezeti iskolákat türik meg a hóditók. Egy-egy
állami népiskola ugy menti meg életét s tengeti tovább, hogy ujra az
lesz, ami volt: községi vagy felekezeti. Miként Toldi lova, szemétdombon
tengődik a magyar kultura. Már négy hónapja uralkodik a forradalmi
kormány, a kalandor régen köztársasági elnök, s a külügyminisztériumnak
ekkor jut eszébe, hogy memorandumot kellene intézni Clémenceau urhoz,
ennek a szemétdombra vetett kulturának a felsőbbségéről. Onnan tudom,
mert a fiamat szólitják fel a reménytelen mü megirására. A fiam
össze-visszaszaladgál statisztikai hivatalban, könyvtárakban, gyüjti a
hiteles adatokat, magam is hozzájárulok egy-két adattal, s két hét
mulva, a Károlyi-uralom alkonyán, kész a memorandum. Ugynevezett
hazafias, ingyen munka ez, legalább e koldusországnak pénzébe nem kerül,
bár annak már igazán minden mindegy.

Igen, minden mindegy: ez az érzésem. Gyakran átsétálok Budára, Tóth
Jánoshoz: kettesben kesergünk a nagy összeomláson. Rendszerint megfordul
nála egy-két pártjabeli ember: tanácsot kérnek, hogy vajjon belépjenek-e
a Károlyi-pártba. Felesküdjenek-e a nemzeti tanácsnak? Egynek sem ad
tanácsot, mert jól tudja, hogy a tanácskérés már csak – illendőségből
történik. Egyik-másik még kapacitálni is próbálja a makacs kúnmagyart,
hogy tartson velük! Csupa „beijedt“ emberek. Egy vén politikus szentül
hisz a Károlyi-uralom örök életében, sőt még abban is, hogy a
hadikölcsön nem veszti el az értékét. Boldogan ujságolja, hogy két
leányának száz-százezer korona hadikölcsönt adott hozományul…

– No, az öreg jól ellátta a leányait, – állapitják meg távozása után.

Másik vén ember jön, gyermektelen, özvegy, s kétségbeesetten panaszolja,
hogy értékpapirokban a vagyona, s ami maradt, legfennebb öt esztendőre
elég.

– Nos, hány éves vagy?

– Hetven.

– Még élsz öt esztendőt. Nem elég ennyi?

Szóval a kalandor-uralom kiszáradt forrásából némi humor is szivárog.

De énvelem forog a világ, amint hazafelé mendegélek. A Ferenc József
hidon oly támolyogva járok, hogy, ha nincs karfája a hidnak,
beleszédülök a Dunába. Egyszerre csak megállok, a hid karfájához
támaszkodom, s nézem, nézem a zavarosan hömpölygő folyamot. S
valahányszor utam erre hoz, meg-megállok, a karfának támaszkodom – és
már ki is szemelek egy talpalatnyi párkányt, amelyre majd egyszer
kilépek s onnan – – Ha Széchenyi Ferenc, a „legnagyobb magyar“ apja a
19. század hajnalán „reménytelenül halt meg, mint magyar“; ha Grünwald
Béla, a nagy magyar, a 19. század alkonyán szintén mint reménytelen
magyar vetette magát a Szajnába, holott az elcsüggedésre ok még nem volt
akkoron – a megsemmisüléstől mi remény tarthat vissza engem?…

De Grünwald Bélának nem volt családja. Nekem van. Nekem élnem kell.
Minden, ami szép volt, jó volt, eltemetve. Életem legszebb munkája
megsemmisült. A szép öregség ábrándja szertefoszlott. Élet, ami ezután
következik? Nem, ez nem az. S nekem élnem kell.

Öreg barátaim kicsiny, válogatott seregéből hol azt, hol ezt temetik.
Hogy irigyelem őket! A még élők mind igen szomoruak. Hogy sajnálom őket!
Nemcsak szomoruak, de ijedezve körül-körül nézők is öreg zsidó barátaim,
akik már látják, nekik is lakolniok kell majd a fiaik büneiért. Milyen
megforditott világ! Nem a fiuk lakolnak az apák büneiért, de a fiuk
büneiért az apák! Már rég látható, hogy a zsidó apákat a gyermekeitől
nem egy, de sok-sok világ választja el. Ők maradi üzletemberek, ezek –
szociológusok, felforgató elméleteket hirdető, türelmetlen ujitók. Az
apához a fiu magyarul beszél, az apa még sem érti a fiát. Sürün hallok
eseteket: öreg, üzlettől visszavonult zsidók órákat adatnak maguknak
tudós professzorokkal, hogy az ifjak társaságában részt vehessenek; hogy
egy-egy elszólásuk miatt a gyermekeik ne szégyenkezzenek. Késő, késő!
Ezek a fiatal öregek oly messzire vágtatnak, hogy az öreg fiatalok soha
utól nem érik őket. Rengeteg könyvet olvasnak össze ezek a
világmegváltásra készülő gyerekek, csakugy szédül, aki hallja őket, de
nyilvánvaló, hogy ez a rengeteg, rendszertelen olvasmány emésztetlen
fekszi meg az agyukat. Gyökeresen meg akarják változtatni az Életet, az
embereket, a világfelfogást; boldoggá akarják tenni a Népet, melyet csak
könyvből ismernek; amellyel ha nagy ritkán beszélgetésbe elegyednek, ez
a beszélgetés egyenest a bohózatirók tollára kivánkozik. Összes
élettapasztalatuk a meg nem emésztett könyvek rengetege, s im, amint
kiüt a forradalom, ellepik a miniszteriumokat, megszállják a különféle
hivatalokat, valósággal – megszállják. Hol ide, hol oda állitnak be
tejfölösszáju gyerekek, s kijelentik, hogy ők itt maradnak, ők dolgozni
akarnak, több ennél: ők vezetni akarnak. A fejét vesztett hivatalfőnök
zavarodottan ülteti asztal mellé: tessék, uraim, tessék. Leülnek, de
nincs maradásuk egy helyben, össze-vissza szaladgálnak, aztán a
miniszteri előszobákban egybekeverődnek: Ott vitatják meg világboldogitó
eszméiket. A vége: sem a régi tisztviselők nem dolgoznak, sem ezek a
gyerekek nem dolgoznak, de hivatalt, mennél előkelőbbet valamennyi
készséggel elfogad. Kisül, hogy a tejfölösszáju reformerek nem is
akartak ennél egyebet: hivatalt, mennél előkelőbbet; fizetést, mennél
nagyobbat. És a magamfajta, régi szabásu ember, aki számtalan alkalommal
vállalhatott volna jól fizetett, előkelő tisztséget, s nem vállalt, mert
nem érzett magában e mesterségre sem készséget, sem képességet,
álmélkodva látja, mint löknek félre érdemes öregeket éretlen gyerekek; s
nem kisebb álmélkodással veszi észre, hogy soha, mióta az autót
feltalálták, oly örült sebességgel nem vágtattak Budapest uccáin, mint
most, a régi világ romjain. Ezekben az autókban többnyire tejfölösszáju
gyermekek terpeszkednek: szomoru öreg zsidók tejfölösszáju fiai. Hát,
ennek előreláthatóan rossz vége lesz. Igen rossz vége.

*

Valahol, a régi Erdély nyugoti szélein, székely katonák őrzik a határt
éhesen, rongyosan, s a székely nemzeti tanács hiába könyörög kenyeret,
ruhát, municiót. Böhm, a vasmunkás, a hadügyminiszter, aki
„határtalanul“ szereti a hazát, s tán nem egészen ok nélkül fél attól,
hogy a felmuniciózott székely katonák egyenest Pestre jönnek – rendet
csinálni. Ami katonaság a budapesti kaszárnyákban, szedett-vedett
népség, a legtöbbje csirkefogó, aki kénye-kedve szerint henyélhet,
háromfogásos ebédeket ehetik, közben, ha kedve kerekedik, felvonul
Budavárába, elkergeti a hadügyminisztert, s csak akarnia kell: az egész
kormányt, kalandor köztársasági elnökével együtt. Már három
hadügyminisztert kergetett el ez a szedett-vedett, fegyelmet nem ismerő
népség, elsőnek azt, aki „nem akart katonát látni“, másodiknak,
harmadiknak két derék magyar embert, a negyedik már szocialista, de a
fegyveres hatalom nem az ő, de egy félbemaradt tanár kezében, aki
Napoleont játszik és – kommunista. A kormány még vegyes: polgárok és
szocialisták a tagjai. A kalandor köztársasági elnök már teljes
meztelenségében állana a nemzet szine előtt, ha a nemzet mint olyan
látható volna valahol. A szocialista miniszterek maguk közt egyszerüen
_A hülye_ titulussal tisztelik meg, mi, bús magyarok, sokkal többre
becsüljük: hazaáruló gazembernek tituláljuk a kalandort.

Ujabb aknamunka folyik alattunk: orosz rubel fizeti az aknamunkát.
Egyszerre csak mind többen és többen bujnak elő a sötét odukból,
nyüzsögnek az uccán, mint a nyű a dögön. Voltaképpen még kevesen vannak,
de vakmerők, már ujságjuk is van, nyiltan üzennek hadat a már amúgy is
felborult rendnek; mindennek, ami a régi világból még megmaradni
látszott: a vörösek ezek. „Uj világ a régi helyén!“ üvöltik az orosz
rubelen hizlalt, sötét alakok, s a szocialisták ujsága ellen intézik az
első rohamot. A vezéreket megverik, lecsukják a rendőrök, de a grófi
kalandor cimborál velök, nemkülönben a szocialista miniszterek is. Három
napig egyetlen ujság sem jelenik meg s a negyedik nap reggelén arra
virradunk, hogy a Vyx-féle francia jegyzék még kisebb területre
zsugoritotta az országot. A nemzetet francia összeköttetéseivel
bolonditó grófi kalandornak igen kedvező alkalom ez: kiereszti a
börtönből a kommunista vezéreket, s azok mint népbiztosok sétálnak be a
minisztériumokba. Egyenesen a börtönből. A nagy szocialista többség
behódol a törpe kommunista kisebbségnek. Ezé az erő, a hatalom, mert
ennek nincs – vesztenivalója.

*

1919. március 21-én kezdődik a bolsevista uralom. Egy nem is kétes multu
ujságiró a legfőbb hatalom. Lenin tanitványa. Kun Béla a neve. Az apja
falusi jegyző Erdélyben. Vele cserélik ki Románia miniszterelnökének, az
erdélyi Maniunak magyar területen ragadt édesanyját, de az öreg zsidó
kényszerüségből ül a ladikba. Nem akar átkelni a Tiszán. Nem akarja
látni a fiát.

A már hónapok óta haldokló nemzet – megdermed. Budapest polgársága, mint
általában a világ minden városának polgársága, gyáva. Gyáva, mert
szervezetlen. Ami fegyver itt-ott még rejtőzködik, mind a kommunisták
kezébe kerül. Ezzel a fegyvertelen, ezzel a szervezetlen polgársággal az
össze-vissza darabolt Magyarország e „nyilvánságos rablói“ tehetnek,
amit akarnak. A „nyilvánságos rabló“ nem az én kitalálásom. A 16. század
egyik hivatalos irata nevezi Dózsa Györgyöt, a parasztlázadás vezérét
„Erdély nyilvánságos rablójának“. Nem a lázadás után, de a lázadás előtt
nevezi annak. Ha Dózsa Györgyöt Erdély nyilvánságos rablójának
bélyegezte meg a korabeli hivatalos átirat, a Proletárdiktatura
biztosaitól igazságtalanság volna megtagadnom a „Magyarország
nyilvánságos rablói“ köriratú bélyeget: amit elődeink ezer esztendő
során szereztek, azt ők négy hónapok alatt nyilvánságosan elrabolták.

Meg kell állapitanom, hogy az első napokban nem egy bús magyar földhöz
vágta pipáját s „eb ura fakó!“ meg „az ördöggel is szövetkezem, csak
kiverjük az ellenséget!“ kiáltással a rablóbandába beletántorodott. De
csakhamar kijózanodnak a bús magyarok. A grófi kalandor uralkodása alatt
még a megcsonkitott Magyarország térképei kiabáltak uccaszerte: _Nem,
nem, soha!_ Aztán a házfalakra került egy másik, ötletes térkép is, négy
sarkán felgyujtott ország képe, francia aláirással: _Négy Elszászt
akartok?_ Ezek a térképek úgy eltüntek, mintha föld nyelte volna el.
Röviden: Kun Béla is „határtalanul“ szerette a hazát.

A Székely nemzeti tanács utolsó ülését tartja az Országházában, március
21-én. Feloszlik a tanács, de még el sem szélednek, eddig nem látott
ifju alakok szaladgálnak a feloszlott tanács helyiségeiben, aztán
egyszerre csak előadást tart egy ifju székely munkás, megmagyarázza
nekünk, hogy a közeljövőben leomlanak az országhatárok, a népek
testvérként borulnak egymás kebelére, igen tanácsolja tehát, hogy a
székely testvérek alakitsák meg a székely szovjetet. Kisül, hogy a
tanács tagjai közül már többen tagjai a szocialista pártnak (köztük egy
törvényszéki biró s egy katonatiszt), igen-igen kapacitáltak engem, hogy
„lépjek be“ – igen szomorú szivvel megyek haza. A székely szovjet
csakugyan megalakul, vagy tizen lemennek a csucsai frontra, hogy a
székely katonákat vörösekké gyurják át. Sikerül is megbontaniok a
maroknyi sereg egységét…

Az ujságok még élnek, de a szerkesztők neve lekerül róluk. Igen
helyesen, mert az ujságokat a proletárdiktatura megbizható emberei
irják, a szerkesztő többé semmiért sem felelős. A diktatura ötödik
napján a halhatatlan Kemény Zsigmond Pesti Napló-jában adják hirül
mindeneknek, akiket illet, hogy az irodalom berkeiben is vége a „régi jó
világ“-nak. Csakúgy habzik a riporter tolla a lelkességtől, irván, hogy
„az irói társadalom, a forradalmi változás hirére, az Otthon körben
megalakitotta a maga irói tanácsát, melynek feladata a közeljövőben az
lesz, hogy a tanácsköztársaság irodalmi vezetőségével tárgyaljon a
könyvek kiadása, terjesztése ügyében. A kommunista állam tudvalevően a
_müveltséget közügynek tekinti_ és éppen ezért a _magántulajdonban levő
kiadócégeket is kommunizálja_, s csak az a könyv, az a nyomtatvány
jelenhet meg, melyhez a beleegyezését megadta. Nincs többé helye a
haszonra s a közönség megrontására és félrevezetésére épitett ravasz
számitásnak. Minden könyv kell, hogy _a kultura új eseménye legyen_“.

Március 22-én alakult meg az irói tanács, tehát egy nappal a
proletárdiktatura születése után. Tiz tagból áll a tanács, de másnap
ujabb értekezletre gyülnek össze s beválasztanak még négy tagot. Csupa
fiatal irót, öreg egy sincs köztük. Ha senki sem ad igazat nekik, nekem
igazat kell adnom, mert hisz én vagyok az az öreg ember, akinek már egy
esztendeje az a jelszava: Agyon kell ülni minden öreg embert!

De itt még nincs vége a szebb jövendővel kecsegtető ujságközleménynek.
„A választás eredményét – folytatja – _még az éjszaka folyamán_ (!)
közölték az irók Lukács Györggyel, a közoktatási népbiztos
helyettesével, aki _az irói szovjetet jóváhagyta_. Külön hangsulyozta
azt, hogy a könyvek megjelentetésénél a kommunista kormányt
mindenekelőtt _tisztán müvészi szempontok vezetik_ és annak a könyvnek
adnak elsőbbséget, mely hiánytalanul és tökéletesen juttatja érvényre az
igazi alkotó müvészet szempontjait. Természetesen, nagy tér jut azoknak
az ismeretterjesztő és felvilágositó irásoknak is, melyek a forradalom
igazát magyarázzák meg a megújhodott világnak. A kommunista államnak
rengeteg könyvre van szüksége és remélhető, hogy már a közeljövőben új
és értékes könyveket vetnek a piacra, a _tizszeresét annak_, melyet a
régi rend termelt. Az irókat a kommunista állam elsőrendü munkatársainak
tekinti és olyan magas tiszleletdijjal fizeti meg, amilyent a régi tőkés
világban egyáltalán nem is kaptak. Ha pedig megvalósul majd a kommunista
államnak az ellátási rendszere, az irókat, _akárcsak Oroszországban_, a
legelső élelmezési és ellátási fokozatba emeli, ugy, mint a nehéz testi
munkát végező munkásokat, a _kazánfütőket, vagy a vasmunkásokat_. A
szovjet-köztársaság müvészeti és irodalmi programmjára nézve különben
teljes kezesség Lukács Györgynek eddigi irodalmi és esztétikai
munkássága, mely nemcsak nálunk talált _legteljesebb elismerésre_, hanem
az egész müvelt külföldön is.“

Még mindig nincs vége. „A tanácsköztársaság megbizásából ezentul a
szinházakban, a felvonások között irók tartanak előadásokat a forradalom
mivoltáról, a kulturális átalakulásról és a müvészet uj kérdéseiről,
mely a jövőben kiszabadulva a polgári és tőkés rend bilincseiből, uj
utakra tér.“ Végül meg is nevez öt irót, akik a szinházakban előadást
tartanak.

Ebben az ujságközleményben összesen tizenöt iró neve szerepel: egynek a
nevét sem nyomtatom le. De örvendezhet minden sziv, aki Krisztusához
hiv: még jóval több a keresztény iró, mint ahogy sokan hiszik: a tizenöt
közt hat született keresztény és keresztyén. S mindjárt megállapitom azt
is, hogy „a nemcsak nálunk, de az egész müvelt külföldön is teljes
elismerésre talált irodalmi és esztétikai munkásság“ alkotásaiból még
egy-két héttel elébb nemcsak vidámkedvü ujságok, de komoly ábrázatu
folyóiratok is csodabogarakat közöltek, az értelmetlenség, a zagyvaság
elrettentő példáiként. Megállapitom azt is, hogy alig két héttel e
lelkesen habzó ujságközlemény után, ujabb, de már nem oly lelkes adta
hirül mindeneknek, akiket illet, hogy a papirhiányra való tekintettel,
első sorban a forradalom igazát hirdető nyomtatványok és iskolai könyvek
látnak napvilágot, a „tisztán müvészi szempontok által vezetett“
kommunista kormány a tudomány és irodalom remekeire sort majd később
kerit…

Jóllehet nem vettem tulságos komolyan sem az irói szovjet megalakitását,
sem a nálunk és az egész müvelt külföldön teljes elismerésre talált
népbiztos „külön hangsulyozásait“, kivágtam a lelkes ujságközleményt s a
szélire rá jegyzem: „Az én irói halálos itéletem bejelentése. 1919 márc.
25.“

Nem kellett sokáig várnom a halálos itéletre, két hét mulva megérkezett.
A Proletárdiktatura 20-ik napján egyetlen egy soros levélben értesitett
a sajtódirektórium, hogy „a _Jó Pajtás_ beszüntetését határozta el.“ A
halálos itéletet egy gyermekember „jegyezte“, akinek Ypszilont bitorló
nevével először e napon találkozám. Jóleső érzéssel vettem tudomásul,
hogy az Ypszilont még a proletárdiktatura sem itéli halálra, de _ez a
halálos itélet_ váratlanul ért.

A _Jó Pajtás_, amint a neve is sejtteti, gyermekujság. Nekem több ennél:
a világháboru fergetegében népes családom mellett egy még népesebb
család. Háborgó lelkemnek csendesitője, vigasztalója. A minden szépet,
minden jót elnyeléssel fenyegető vértengerben kicsiny sziget. Sziget,
ahol édes volt a számkivetettség: megédesitette ártatlan gyermekek
szeretete. Köröskörül, ameddig szemem ellátott: elmeháboritó
_Reménytelenség_. Itt ezen a kicsiny szigeten félénken, bátortalan, de
kidugta fejét a hóvirág; bokor alján az ibolya. És nyilt, nyiladozott
szép sorjában a rét minden virága; daloltak a madarak; zümmögtek a
méhek; táncoltak a báránykák. Az egész világot beboritó sötétségen is
átszürődött a szigetre egy-egy vékony, melengető napsugaracska: a
_Reménység_. Itt sarjadzott, nőtt, növekedett a _Jövendő_. Meleg szivem
vérével, könyével öntöztem az én kis szigetecskémet, – s halljatok
csudát! – itt télen-nyáron zöldelt a fü, nyilt a virág, egy öreg szivvel
összeforrt sok-sok ezer gyermeksziv; látván láttam, mint menekülnek a mi
kicsiny szigetünkre apák, anyák, nagyapák, nagyanyák: mind csüggeteg
lelküek; mind vigasztalást, bátoritást keresők. S im, a reményvesztett
lelkekben kicsirádzott a Reménység magja; beesett, holt halovány
arcokról szét-szétlebbent az özvegyi fátyol s a megindultság
könnycseppjein átcsillant egy gyönge mosoly. Az ujra éledő, ébredező
Hit. Az Istenben való Hit.

Erről a szigetről, „ahol édes volt a számkivetettség“, kergettek el
engem s velem a _burzsujnak_ gunyolt, valójában proletárnál proletárabbá
tett gyermekeknek ezreit.

Két pennám volt a világháboru előtt. Egyikkel a nagyoknak, másikkal a
gyermek- és a serdülő ifjuságnak irtam. Amazt kilőtte kezemből az első
golyó, amely _embert ölt_. Emezt görcsösen szorongattam ujjaim közt, s
le nem tettem, mig egy durva kéz ki nem ütötte, a Proletárdiktatura
keze. Irótársaimat, akik ebben a nagy világösszeomlásban irták a
legléhább könyveket, nyilván a csüggeteg lelkek, a „szomorodott szivü
hátramaradottak“ vigasztalására, – nem irigyeltem. Ismerem én sok minden
gyarlóságomat, nem is rejtegettem e könyv lapjain, de Irigység soha nem
bántotta lelkemet. Sohasem kellett másvalakinek figyelmeztetnie, hogy
X., Y., Z. s az Ábécé többi betüje mind nagyobb iró, mint én: nyomban
megláttam ezt a magam szemével. S minden „nagyobbal“ nagyobbra nőtt az
örömem, a boldogságom, mert minden egy esetben a szegény magyar irodalom
gazdagodását, dicsőségét ünnepeltem. Nem tagadom, de sőt igaz örömmel
hirdetem, hogy az ünneplésre a világháboru fergetegében is nyilt
alkalom, ha ritka is. Magyar szivemnek ugyan teljesebb lesz vala öröme,
ha Barbusse _Tűz_-e magyar iró nevét teszi világhirüvé. Hiába, a vér
vizzé nem válik, s akasztófa ide, akasztófa oda, vérem a
Proletárdiktatura Istent, hazát, nemzetet nem ismerő napjaiban is inkább
huzott a kivert magyar bikához, mint a füstölgő romjainkon kukorékoló
gall kakashoz. Igen, a világháboru fergetegében is született egynéhány
magyar könyv, amely irójának komolysága, elmélyedése mellett tesz
tanuságot. Elmélyedéssel irni ágyuknak dörgése, városoknak, faluknak, az
emberi ész és sziv alkotta szépségeknek porba-hamuba omlása;
földönfutóvá lett népek, özvegyek, árvák millióinak egethasogató
jajgatása, Istenkáromló átkozódás, s mind ezt túlszárnyalóan: a soha nem
szünő halálhörgésnek közepette – mely nagy _lelkierő_ kell ehhez! _Ez_ a
lelkierő hiányzott bennem. Ezt sem irigylem, de övé a csudálatom.

Fel-fellobbant egy-két gondolalom, – mindjárt el is temettem. Cenzorok
munkáját minek szaporitsam? Ott ragadtam a _Gyermekek szigetén_. Ezen a
szigeten különösebb „elmélyedés“ nélkül szolgálhattam a – Jövendőt. Ezen
a szigeten éhen halhattam volna ugyan, ha közbe-közbe nem szántogatok,
nem kapálgatok kisbaconi földemen, de szabad voltam itt, mint a madár.
Dalolhattam, mesélhettem; dalban és mesében kiönthettem a szivemet;
csuffá tehettem a háboru hiénáit; megutáltathattam s meg is utáltattam
az én apró népemmel a fertelmes háborut – – a cenzor bácsik éppúgy nem
néztek bele az „ártatlan lapocskába“, mint ahogy belenézetlen mondták ki
rá a halálos itéletet a sajtó csupa 20–30 éves birái s egyben hóhérai.

*

A tollat kiütik a kezemből, én is szaporitom a munkanélküliek és a
dolgozni nemakarók lézengő seregét. Kerek e föld leggyászosabb serege
ez. A mesebeli fekete gyász város Budapest: ez a város meghalt. Uccáin
hömpölyögnek a tömegek, mégis meghalt. Nem dolgozik itt senki, de senki.
A burzsujból proletár, a proletárból burzsuj lett; az eredmény: sem ez,
sem az nem dolgozik. Minden néven nevezendő „üzem“ kommunizálva,
munkások és megtürt tisztviselők a készt fogyasztják, termelni nem
termelnek. Magas fizetés – hamis bankóban, semmi munka: lehet-e e
rablógazdaság hosszu életü? A faluról egyetlen káposztafejet sem hoz be
a gazda. Nem bolond, hogy hamis bankóért adja véres verejtékének
gyümölcseit. Aki éhen veszni nem akar, kékpénzével, féltve őrzött
ruhadarabjaival rójja a falukat, igy jut egy-egy jó falathoz.
Egyetlenegy szemmel látható, kézzel fogható munka foly a feketegyász
városban: közeleg május elseje, ennek örömére vörösbe öltöztetik az
egész várost. Husvét reggelén unokáimmal kisétálok a Margitszigetre. A
feketegyász város nagy darabján haladunk végig, s egyet látunk
mindenfelé: gödröket ásnak, azokba oszlopóriásokat állitanak, tetőtől
talpig bevonják vörös ronggyal. Ezeket a vörös rongyokat Bécs szállitja
sokezer magyar ökör fejében. Vásárcsarnokokban, mészárszékekben
hétszámra nincs egy falat hus, sem burzsujnak, sem proletárnak, ez is,
az is zöldségen tengődik, de a feketegyász városnak vörösbe kell
borulnia. De hiába borul vörösbe, feketegyász város szine még
feketébbnek látszik.

Az Országháza előtt Andrássy Gyula lovasszobra deszkákból összetákolt
siralomházban. Talán le akarják dönteni, elébb azonban siralomházba
ültetik a német szövetség megteremtőjét? A Margitsziget, a csudaszép
sziget! Mivé lett! Széttaposott, lehevert gyepágyain a még el nem
csapott őrök komoran szedegetik össze az eldobált, piszkos ujságlapokat.
Itt-ott letördelt, lehasogatott ágak! Még nem vágták ki a tölgyeket,
melyek alatt Toldi költője szeretett pihenni, még csak az ágait
hasogatják, de sor kerül majd a kivágatásra is. Vajjon e vandál munkára
lesz-e idejük?

Minden napra tiz-husz rendelet s mind halálnak halálával fenyegeti a
burzsujt, akinek még megszöknie nem sikerült. Már kezdek ráeszmélni, mi
az az „új világ“. Az új világ „más világ“, ahová már sürün küldözgetik a
24 órás átalakulás kerékkötőit. Megenyhülten gondolok vissza néhai
Surányi Józsefre, akinek hősi halált halt egyetlen fia; aki e fiu
emlékére menedéket adott a hadiárváknak; aki csak kérdezte tőlem: _mért
nem mindjárt?_ Ezek nem kérdezik, de halállal fenyegetve parancsolják:
Mindjárt! Mindjárt! Huszonnégy óra alatt akarják átgyurni a lelketlenül
megcsonkitott országot. Aggot és gyermeket. Be akarják zárni Isten
házát. Nemcsak akarják, de ki is kergetik az iskolából a vallást. Ezek
nem akarnak hosszuéletüek lenni, mert arra tanitják a gyermeket, hogy ne
tisztelje szüleit. Ezeknek nem szent a családi tüzhely: serdülő fiuknak,
lányoknak a szabad szerelmet hirdetik. Ezek azzal alázzák meg a tanárt,
hogy rászabaditják a diákot. Egy széket ül a diák a tanárral a fegyelmi
tanácsban. A diákok itt is, ott is ráteszik kezüket a tanári könyvtárra
– ezután ők szabják meg, mi könyvet olvashat a tanár. Ezek azzal alázzák
s gyalázzák meg a tanárt, hogy iskolázatlan bizalmiakkal ellenőriztetik
a tanitást. Különösen a történelem tanitását. Ezek bizonyitványokat
adatnak ki soha nem vizsgázott vörös katonáknak. Ezek – májusban, amikor
úgy látszik, hogy végéhez közeledik a pünkösdi királyság – egy züllött
tanárral megkisértetik az igazgatókat, hogy vigyék fel a közoktatási
népbiztoshoz a gimnázium pecsétnyomóját s egyben husz darab érettségi
lapot, hogy iskolavégzetlen, de nagy hivatalt viselő gyermekek részére
állitsanak ki érettségi bizonyitványt! Jó lesz az – Oroszországban. Ez
nem kitalálás: az én igazgatóvőmet is megkisértették.

Feneketlen erkölcstelenség, rablás, gyilkolás, ártatlan emberek halálra
kinozása – ez az uj világ. Egyszer-kétszer megfürdették a
proletárgyermeket, egyszer-kétszer cukrot, süteményt osztottak ki;
egyszer-kétszer szinházba, moziba vitték; s nem egyszer-kétszer, de
szakadatlan csepegtették a gyermekszivekbe a gyülöletet – ez az uj
világ. Én pedig és mind, akik a régi világban nevelődtünk s becsületes
akarói vagyunk a becsületes haladásnak, ülünk, ülünk, búsan ülünk, mint
a sziciliai mesék végén a szegény mesemondók, mondván: Hej, lett aztán
hét országra szóló lakodalom, ettek, ittak, vigan voltak, mi pedig csak
ülünk, ülünk, szomoruan ülünk és éhezünk tovább… Mert igen ritkán járok
az uccán, egész napokat otthon ülök: szabadon, még szabadon ülő
fogolynak érzem magamat. Nekem, mint a gólyának, két hazát adott
végzetem, az egyik a kicsiny falu, a másik az ország szive. Az egyik
elveszett, a másikban fogoly vagyok; szabadon ülő, senyvedő fogoly.
Szaladnék akár a pokol fenekére is, de nincs mivel és nincs hová.
Negyven esztendeje szántogatok a „magyar ugaron“, s a proletárdiktatura
sötét napjaiban egész gazdaságom egynehány-rend változó ruha, egynehány
hamis 200 koronás bankó, s messze a keleti határon néhány hold föld,
negyven esztendő véres verejtékének szerzeménye, amelyről nem tudom,
vajjon szántok-e még rajta valaha?

Huszonöt év óta az első nyár ez, hogy nem járhatok-kelhetek erdőn,
mezőn; nem hallom a szántóvető madarának, a pacsirtának égbeszálló
énekét. Mondom Máriának: Már negyven napja nem volt toll a kezemben. Itt
elsenyvedek. Megyek falura. Valahol tán találok munkát. Még elbirom a
kaszát.

Mondta Mária:

– Majd elmegyünk falura is, de ketten, nagyapóka. Egyelőre itthon marad.
Addig megyek, amig valahol megtalálom a maga kedves iró papirosát. Akkor
szépen leül az asztal mellé s megirja azt a könyvet, amelyet évek óta
igér nekem: a falujának, a népének az életét, na meg a magáét.

– Megirjam? Kinek?

– Az iróasztal fiókjának.

És elméne Mária s még az nap szerze ötszáz iv kockás papirost. És letevé
az asztalra. És leült az öreg ember s kezdé irni a könyvet az
asztalfiának. Kezdé irni ezzel a gondolattal: Ha öreg, rozoga asztalom
némán türte, hogy hátán megirjak száz és nem tudom hány könyvet, illő,
ugy-e, hogy a száz és nem tudom hányadikat neki szenteljem? A betlehemi
pásztorok sajttal kedveskedtek a kis Jézuskának, a legtöbbet érővel,
amit neki ajándékozhatának. Én, a koldus iró, róhatom-e le adómat
értékesebb ajándékkal, mint ezzel a könyvvel, az elsővel, amelynek
terjedelmét, megirásának határidejét, tiszteletdiját kiadó nem szabta
meg; ezzel a könyvvel, amelyben egy halálraitélt népnek s e nép fiának
az életefolyását szándékozom egyszerüen, minden tóditás, szinezés,
röviden: hazugság nélkül megörökiteni; ezzel a könyvvel, amelynek
mindössze ha gyermekeim, unokáim s talán még a dédunokáim lesznek
hihetően kegyeletes szivü és elnéző olvasói – nem, nem, ennél nagyobb
ajándék nem telik tőlem, végtelen türelmességü iróasztalom!

Igen, ezzel a gondolattal, ezzel az elhatározással fogtam munkába s
irtam meg e könyv három fejezetét ezer esztendő legszomorubb májusában.

*

Ami igaz: igaz; ami nem igaz: hazugság. Nem szabad elhallgatnom, hogy a
halálos itéletet nyomban követte a felmentő itélet. Felebbezés nélkül
követte. „Ön nélkül az ifjusági irodalom el sem képzelhető!“ áradt felém
erről, arról, jobbról, balról, minden felől a kisértő szózat.
„Természetesen“, csak a proletárgyermekeknek szabad irnia…

– S a „burzsuj“ gyermekek?

– Azok dögöljenek meg!

Ezt üzenték nekem abból a házból, ahol gyermekkoromban Eötvös József,
életem delén Apponyi Albert csinált nemzeti kulturát.

– Inkább dögöljek étlen! – tört ki ajkamon az első s remélhetően az
utolsó durva szó.

A burzsuj gyermekek dögöljenek meg… Ezt nekem üzenték, aki gyermek és
gyermek közt különbséget soha nem tevék. Burzsuj gyermek is, proletár
gyermek is megtalálhatá könyveimet az iskolák könyvtáraiban, s ha nem
hazudik a statisztika, az én könyveimnek akadt legtöbb olvasója. A léha,
munkátlan életre az én könyveimből nem kapott kedvet a burzsuj gyermek,
a munka s a munkás kéz megbecsülésére annál nagyobbat. Fajokat,
felekezeteket, osztályokat egymás gyülöletére nem neveltem, a _Szeretet_
volt alapigéje minden egy könyvemnek. És most, életem alkonyulatán a
_Gyülölet_ szolgálatába állitsam tollamat!?

Teljes két hónapig aludt a Jó Pajtás, özönével jöttek a gyermekek
levelei. Ha valahol annak a sok ezer gyermeknek a sirása
összetalálkozik! A kő is meglágyul bizonnyal. Ezekre a levelekre
válaszolni nem lehetett. Megirhattam-e, hogy mért kellett az ő kedves
pajtásuknak meghalnia? Bizony, mondom, ezek az emberek az ártatlan
gyermeksziveken követték el a legnagyobb kegyetlenséget.

Két hónap mulva ujabb üzenet. Nem bánják, gyermek és gyermek közt ne
tegyek különbséget, ők is a szeretetet akarják hirdetni, de az ujságnak
más cimet kell felvennie! Más cimet. Miért? Csak azért. Megmagyarázni
nem tudják. Egyszerüen mást akarnak, valami ujat minden téren, ha annak
az ujnak sem haszna, sem értelme nincs.

Számtalan, kedvesnél kedvesebb cimet ajánlanak. Például: A kis munkás. A
kis elvtárs. _A kis proli!_ Még ezt is. De ettől elállnak, mert eszükbe
jut: hiszen prolinak csufolja őket a pesti elméskedés.

– Nem, nem, soha!

Tovább alkudozunk. Hát legyen _Jó barát_. Igen jó cim, de miért legyen a
_Jó Pajtás_-ból _Jó Barát_?

– Nem, nem, soha!

Végre is kapitulálnak. Jól van, maradjon a régi cim.

Közlöm a Franklin vezérigazgatójával, Gárdos Alfréddel az üzenetet.
Abban állapodunk meg, hogy ha tisztességgel fel lehet támasztani az
ujságot, támasszuk fel. Végre is, övék a Franklin, övék az ujság is,
elrabolták ezt is, azt is, tehetnének vele, amit akarnak. Még mindig
előnyben vagyunk ama földbirtokosokkal szemben, akiknek a földjét
elkommunizálták, s a legjobb eset, ha a volt gazdát meghagyták;
intézőnek. Lám, mi feltételeket is szabhatunk. Ki tudja meddig tart a
vörös uralom? Összeomlik, kétségtelen, de mikor? Ugy elalszik az ujság,
hogy fel nem támad többé. Még azt is kikötöm, hogy cenzurát, beleszólást
nem türök. Ezt is elfogadták. Vesztüket érzik ezek az emberek? Vagy arra
várnak, hogy csak kezdjek munkába s felrugják a kikötéseimet? Állok
elébe.

Két ifju intézi a gyermek- és ifjusági irodalom ügyeit a közoktatási
népbiztosság kebelében. Azon kezdik, hogy tisztességben megőszült irókat
előszobában várakoztatnak. Elhitetik ezekkel az éhező öreg emberekkel,
hogy minden kézirat egyenest hozzájuk adandó be. Én ezekből a
kéziratokból egyetlen egyet sem fogadok el. Inkább egymagam irnám tele
az ujságot, semhogy másodkézből vegyem át a kéziratot. Az ifjak igen
dühösek, hogy soha feléjük sem nézek, nem alázom meg magamat. Az ifjak
közül az ifjabbik leveleket irogat, nem hivatalosat, de jóakaratu
magánleveleket. Nem válaszolok rájuk. Az ifjunak gyönyörü tervei vannak,
de én azok méltánylására képtelen vagyok. Az ifju egy még ifjabb ifjut
azzal küld hozzám, hogy ezt az ifjut a szellemi munkások tanácsa az
összes ifjusági lapok technikai és müvészeti irányitására nevezte ki. A
18–20 éves ifjat igen nyájasan fogadom, s miután előadta jövetele
célját, mondom neki: – Hogy maga, kedves öcsém, jobban ért a müvészeti
irányitáshoz, ezt én látatlanban elismerem. Önök tehetnek akármit az én
elrabolt szellemi tulajdonommal, de csak – nálam nélkül. Az ön
kinevezése megsértése az egyezségnek, én tehát tovább nem szerkesztem az
ujságot. Egyet azonban tanácsolok: ne mutatkozzék be a főszedőnél, ne
közölje vele, hogy ezután ön fogja teknikailag irányitani az ujságot,
mert a főszedő már torkig van a kommunizmussal és önt ki fogja dobni.

Az ifju sürü bocsánatkérések s elég nagy hallgatóság derültsége közt
bucsuzik el. Néhány nap mulva hozzám juttatnak néhány igen kezdetleges
illusztrációt: mind ennek az ifjunak a remeklése volt. Csupa szomoru
tehetségtelenség. S ezzel akarták irányittatni az ujságot ugy müvészeti,
mint technikai tekintetben!

Hát ez igen kedves, igen szép világ volt, de a legkedvesebb s legszebb
benne, hogy hamarosan kimult. Pedig már kész volt a szomoru véget ért
Somogyi Béla kommunista olvasókönyve is, csak éppen ki kellett volna
nyomtatni.

– Kár belekezdeni, – figyelmeztette Somogyit jóakaratuan a nyomdavezető.
– Mire kinyomjuk, összeomlik a proletárdiktatura.

Ez már a második olvasókönyve volt Somogyinak. Egyet a Károlyi-uralom
alatt állitott össze: ezt elsöpörte a kommunizmus. A második már
nyomdafestéket sem látott. A proletárdiktatura összeomlott, mert össze
kellett omlania. Az ellenforradalmak nem tudják ledönteni, de már ugy
látszik, hogy maguk a munkások fogják ledönteni: a leggyalázatosabb
módon terrorizált, félrevezetett munkások. Hiába volt a munkásnak
miniszterinél jóval nagyobb fizetése, a hamis bankót a gazdaember nem
fogadta el, s a munkás jobban éhezett, mint a kirabolt burzsuj. Mert
minden burzsujnak volt valamelyes gyökere falun, igy vagy ugy,
élelmiszerhez jutott. A munkásnak, ha jól akart lakni, fel kellett
csapnia vörös katonának.

Tanuja vagyok, amint egy betüszedő keservesen panaszkodik a
nyomdavezetőnek, hogy ő már nem birja tovább az éhezést.

– Maga panaszkodik? Hisz maga már akkor kommunista volt, amikor még hire
sem volt a kommunizmusnak!

– _Nem igy értettem a kommunizmust!_ – kiabált a megcsalt ember dühével.

Természetes, hogy nem igy értette. Egyetlenegy jobbérzésü ember sem
értette igy. A vezérek rabolnak és raboltatnak s duskálnak minden jóban.
A munkást veti fel a hamis pénz, s maga, felesége, gyermekei éheznek. De
csak a pesti munkások éheznek, a mezőgazdasági munkásnak a nagy
uradalmakban uri dolga van. Dolgozni alig dolgoznak valamit, vigan
fogyasztják az uradalmak készleteit. Hogy lesz-e harapnivaló a jövő
esztendőben, arra nem gondolnak: „egyél, igyál, mulass, minden egyéb
semmi.“ Iparvállalatok, uradalmak mind szörnyü deficittel „dolgoznak“,
ismeri be egyik népbiztos a szovjetgyülésen, s ugyanaz állapitja még,
hogy a hivatalok tele vannak csirkefogókkal, akik nemcsak az időt
lopják, de lopnak mindent, ami megfogható. Kisül, hogy a
szovjetköztársaság nagy bünszövetkezet, tagjai rablók és gyilkosok! Van,
bizonnyal van köztük néhány tiszta kezü és zavaros fejü álmodozó is,
magam is ismerek egyet, akinek tisztakezüsége mellett hitet mernék
tenni. Lukács György az, a Hitelbank igazgatójának fia, akire nem az a
megállapitás találó, hogy: vagy szent vagy őrült, hanem ez: szent is,
őrült is. Ez a szent és őrült ifju már kisdiák korában több könyvet
olvasott össze, mint akárhány agg tudós egész életében. Barátait, ha
valami „uj“ elmélettel állanak elé, mosolyogva inti le: rég tul van ő
már azon! Kéjelegve dicsekszik, hogy radikalizmusával tiz esztendővel
mindig előbbre jár, mint rokongondolkozásu barátai. A Kisfaludy-társaság
pályázatán tünik fel a 22–23 éves bankárfiu a modern drámáról irt
nagyszabásu könyvével. Lenézi a Kisfaludy-társaság öregeit, ezek neki
mind vén szamarak, de a lenézett társaságtól nyert koszorut látható
boldog-büszkén tüzi a fejére. A könyv alapos könyv, de nyelve, stilusa
rettenetes. Végére juthatatlan, össze-visszakeveredett mondatokban ir:
ugy ennek, mint ezután következő müveinek olvasása a türelmet kemény
próbára teszi. Amint elébb mondám, csodabogarakat közölnek könyveiből, s
ugyanez a sajtó most egekig magasztalja. Nem csodálom, mert elsőrendü
tiszteletdijat s elsőrendü élelmezést igér az irodalom munkásainak.
Bizonyos, hogy komolyan igérte ezt ez a szent és őrült ifju, s talán még
a proletárdiktatura rövid életében beváltja igéretét, ha népbiztostársai
is szentek és őrültek, mint ő. De ezek mindent elraboltak és
elraboltattak, s a magyar iró sohasem éhezett annyit, mint az „elsőrendü
ellátás“ négy hónapjában.

Az ötvenes-hatvanas évek egyik sokat éhező irójától megkérdezte valaki:

– Ugyan bizony, mi tartja benned az életet?

– A lelkesedés s a dunaparti szilva!

Most azonban sem lelkesedés, sem dunaparti szilva. Zsirtalan és hustalan
tökkáposzta-főzelék az ebéd is, a vacsora is. Szekerek végtelen sora
döcög Budapest uccáin, tökkel és mindig tökkel megrakodva. Ezren meg
ezren esküsznek meg, hogy, ha vége lesz a vörös uralomnak, soha tököt
nem esznek.

Undoritó, felejthetetlenül undoritó látvány a tökkel megrakott, a
szemetes uccákon végigdöcögő szekérkaraván. Volt egy királyunk, akinek
Kun László volt a neve. Ennek uralkodása alatt oly nagy volt a
szegénység, hogy az emberek maguk huzták a szekeret, mivelhogy nem volt
igavonó állat. Ma is Kun László szekerének hivják a taligát, mit a
szegény ember maga huz. Amint halhatatlanná lett Kun László szekere,
halhatatlan marad a tök is, Kun Béla nevével kapcsolatban.
Elképzelhetetlenül sivár képet mutatott a feketegyász város. Ha egy
város romokban hever, az ember Mariusként leül a romokra és zokog. Itt
állnak a falak, megvannak a tetők, s ez a város mégis halottabb, mintha
romokban heverne. Ez nem zokogtat. Ez émelyegtet. Ez az émelygés sirig
kiséri mindazokat, akiknek e feketegyász város falai közt kellett
senyvedniök.

Mark Twain, az amerikai humorista kacagtatóan mondja el egyik
humoreszkjében, hogy micsoda bolond dolgokat irt, amikor ő gazdasági
lapot szerkesztett. Többek közt leirta, hogy mely nagyszerü krumpli
terem – a fán. A cikk megjelenése után bekopogtat hozzá egy öreg
földbirtokos. Kezében az ujság. Kérdi: Ön a szerkesztő? – Én. – Ön irta
ezt a cikket? – Én. Az öreg ur szót sem szólt, csak megcsóválta fejét és
eltávozott. De hát ez, – mondaná édesapám – rege. Ám nem rege, de komoly
valóság, hogy a közélelmezés népbiztosa április végén őszintén
megvallja: csak májusban és juniusban nem lesz hus, de juliusban már
lesz, mert „tudvalevően a mezőgazdasági munkák _junius végén
befejeződnek_ s a gazdák ekkor piacra viszik az állataikat“. Mondanom se
kell, hogy a gazdák megátalkodott, makacs emberek, velök nem lehet
elhitetni, hogy a gazdasági munkának juniusban vége, azontúl ökörre
szükség nincs: burzsuj és proletár juliusban is zsir és hus nélkül eszi
a tököt.

Julius 29-ikét, házasságunk 35-ik fordulóját úgy ünnepeljük meg
nagyanyókával, hogy a feketegyász városból egy pestmegyei tót faluba
menekülünk. Ott nyaral a leányom négy apró gyermekkel, itt akarja tejjel
feltáplálni őket. Nyomorult viskó földes szobácskájában huzódnak meg: az
én falumban a cigánykovácsnak különb háza van. A szivem összeszorul,
érzem, mint szivárog a vér belőle. Hát idejutottunk! Messze Keleten
üresen, némán szomorkodik egy nagy ház, egy nagy kert, s az én
gyermekem, az én unokáim putriban, a földön fekszenek… De az anya –
anya. Neki az a fontos, hogy sok és jó tejet tölthet gyermekeibe. A
gyermekeknek: itt is van erdő, mező, ahol szabadon járhatnak-kelhetnek,
szaladgálhatnak. Itt voltaképpen csak mi vagyunk igazán szomoruak, mi,
az öregek. Hát ezért éltünk? Ezért kinlódtunk?

A falu különben meglepő szép. Minden kertben sok gyümölcsfa, főként
szilvafa temérdek. Messziről kis erdőnek tetszik a falu. És erdő
koszoruzza köröskörül. Csővár a falu neve, 48 előtt a Prónay-család
jobbágya volt a nép. Nem messze. Acsán remetéskedik az agg Prónay Dezső,
a kuruc magyar. Mit kellett megérnie ennek a magyar viselethez, a magyar
erkölcsökhöz minden időkben hü magyarnak! A kastélyában dorbézoló vörös
katonák estétől reggelig az agg főurral szolgáltatják ki magukat! Soha
szeszesitalt nem ivott, s kényszeritik, hogy koccintson, igyék velük. És
akkor az aggastyán földhöz vágja poharát: Nem, nem, soha! Egyik vörös
mellének szegezi fegyverét. Prónay pisztolyt ránt elő, s a gyáva vörös a
fegyvert leereszti… Meghalni? Nem, ölni igen, meghalni nem szeret a
vörös. A volt jobbágyok neszét veszik, hogy az ő volt földesuruk
kastélyában tivornyáznak a vörösek. Nosza, felkerekednek s huszonnégy
fegyveres vörös esze nélkül szalad a jámbor tót atyafiak haragja elől…

Szakadatlan haza gondolok s emiatt nem tudom élvezni a falut. Gyötrelem,
kín itt minden pillanat. De kárpótol a szenvedésért, hogy a tót
atyafiakat közvetlen közelről ismerhetem meg. Mely becsületes, mely
hüséges, mely hálás nép ez! Atyjaként tiszteli s szereti volt
földesurát, aki 48 után is igazi atyja, támogatója, védője az ő népének.
S mely jószivü nép! Ahol megfordulnak unokáim, mindenütt megrázzák nekik
a gyümölcsfákat; mindenütt szelnek nekik egy karéj kenyeret, s igen
megsértődnek, ha el nem fogadnák. Akárcsak az én népem!

Buza, árpa, zab lekaszálva, a sarjura még később kerül sor, én meg ugy
szeretnék kaszálni! A séta a réten, az erdőn ki nem elégit. Dolgozni
szeretnék s nincs mit. Mindössze egy szekér árpakévét dobálhatok a
gépbe: pap házigazdám bizony nem tehet arról, hogy nem termett több
ennél. Jövőre ennyi sem fog teremni. Néhány hold parókhiális földjét is
kommunizálták. De… Nini, mi történt? Trénszekerek kanyarodnak be az erdő
felől, kisebb-nagyobb csapat vörös katonák ereszkednek le innen is,
onnan is az erdő sürüjéből: a szerte züllött vörös hadsereg előfutárjai
ezek. Kevés ideig pihennek, sietnek Vác felé. A sapkákról eltüntek a
vörös szalagok, kicsiny nemzetiszin szalagok kerülnek elő a sapkák
bélése alól.

– Vadnak-e itt magyarok? – kérdi egy sastollas katona.

– Nem igen, – mondom én. – De hát te hogy kerülsz ide Csikországból?

– Honnét tudja az ur, hogy én onnét való vagyok, – döbben meg a fiu.

– Onnét, mert csiki a beszéded. Csak ti mondjátok igy, hogy „vadnak“.

– E’mán szent igaz.

Kitudódik, hogy e fiu egyike az „átgyurt“ székely vörös katonáknak.
Székely urak gyurták át…

Oh, oh, gyerünk tovább. Hiszen, minden jó, ha a vége jó. Azok a székely
urak, csak azt cselekedték, amit annyi más ur cselekedett: egyik
„beijedt“, a másik meg „az ördöggel is szövetkezett“ – csak még egyszer
bevonulhasson az édes anyaföld kebelére.

– Mégis csak jól választottuk meg a házasságunk napját, Mária. Ennek
évfordulóján omlott össze a vörös világ.

Augusztus 1-én reggel pedig a papiházba egy kis fiut hozott a gólya. Ha
ez a gólya beszélni tudna, ezt mondhatta volna:

– Jegyezzétek meg ezt a napot. Ma kezdődik a – fehér világ.



TIZEDIK FEJEZET.


Ebben naplószerü feljegyzések, soha el nem küldött levelek lesznek, s az
igen hosszura nyult könyv befejeződik.

_1919. augusztus havában._

Tehát: a vörösvilág összeomlott. A népbiztosok egyrésze megszökött. A
főbünösök szöktek meg. Tul a Dunán népitélet végez azokkal, akiknek az
eltünésre nem volt idejük; Budapesten oláh katonaság fogdossa össze
őket. A nagy fellélegzés örömébe ürömcsepp vegyül. Ennyire legyöngült az
őserő?…

*

Az asztalfiának szánt könyv irásában elakadtam. Elő-előveszem a tollat,
egy szó nem sok, leirni annyit sem tudok. A falumból tavasz óta sem
szóbeli üzenet, sem levél. Vajjon a fáim élnek-e még?

*

Egyetlen egy napilap jelen meg. Nem a régiek közül való. Most született.
Lám, ebben az országban meghalni nem lehet. Az egyetlen magyar lapot egy
darabont-képviselő szerkeszti. Van-e magyar, aki a darabont világra
emlékszik még? Egyáltalán, vannak-e magyarok? Az egyetlen magyar
napilapot oláh cenzor cenzurázza. Hallani vélem a kalandor gróf
dunnyogását: «Él magyar, áll Buda még.»

*

Tul a Dunán szervezkedik a nemzeti hadsereg. Horthy Miklós, a hős
tengernagy a szervezője. Kunmagyar. Hát csakugyan «megvirrad még
valaha?» Nem lesz mindig éjszaka? Most még éjszaka. Sötét rengetegben
bolyongunk, mint a mesebeli király. Nem találjuk a kivezető utat. Vajjon
meglátom-e az Igéret földjét? Már azzal is megelégedném, ha gyermekeim
pillantanák meg.

*

_Szeptember 21._

Hetek óta nem volt toll a kezemben. Máriának hetek óta egy volt a
gondolatja: Ő hazamegy. Viszi Jankót is, halálnak eljegyzett
gyermekünket. Még eddig minden gyermekét kitépte a halál karmai közül,
hátha most is sikerül a lehetetlen? De akkor még apró gyermekek voltak;
az _övé voltak, egészen az övé_. Szegény Jankó már többek kezéből került
vissza az ő kezébe… Oh, Mária, Mária, Golgotha-hegyén térdeplő Mária, a
halálé lesz a diadal, nem a tied! Heteken át a készülődés izgalmai, a
bucsuzódás keservei. Éjszakák után éjszakák, szemünkre alig jön álom.
Most válunk el először harmincöt év alatt. Lehetséges ez? Szivünkről
szakadt gyermekünkért mit nem cselekednénk? Mária elment. Az erkélyről
kisérte könytől homályos szemem a hazabujdosó anyát és fiát, mig a
messzeség elnyelé. Soha még a vasuthoz ki nem kisértem senkimet. Nekem
minden válás – komoly, igen komoly fájdalom. Máriának is. Hogy két öreg
ember elsirja magát a hömpölygő, dulakodó tömegben! Igy, igy, itthon,
ahol csak Isten lát, senki más. Csak Isten hallja a bucsuszót, nem is
hallhatja más, mert egyikünknek sincs szavunk.

Reggel tünt el bus alakod, Mária. Vajjon látlak-e többet? A fiamat
utoljára láttam.

*

_Október._

Ha gyéren is, akad egy-egy ember, aki levelet hoz Máriától s visz tőlem
őneki. Jankónak a kisbaconi levegő láthatóan jót tesz. A gazdaság
rendben. A földeket mind bevetették a jó atyafiak. A falu csöndes.
Különösen, mióta három legényt (a falurossza mind a három) Mária
csendőrkézre adott. Ime, három legény terrorizált egy egész falut.
Raboltak, gyujtogattak. Senki sem merte elfogatni. Vesztükre, Elek
nagyapó méhesét rabolták ki. S Máriát, a bátor pesti asszonyt, áldja az
egész falu. _Ez is_ te vagy, Mária! Ha igy el tudnál bánni a halállal
is!

*

Az a gondolatom támadt, hogy minden nap eseményét feljegyzem röviden,
hogy mindjárt átadhassam, ha véletlen postás akad. Ugyanezt cselekszi
Mária is. Sőt Jankó is fel-feljegyez egy s mást. Az irása változatlan. A
vonásai határozottak. Ez az édesanya s a baconi levegő müve. Vajjon én
szivom-e még ezt a levegőt?

*

«Amig én nem kérlek, ne gyere haza.» Szegény Mária, mit kellett leirnod!
Nem megyek, nem. De éjjel, az álom szárnyán, szabad, ugy-e? Minden éjjel
rólad álmodom. Kierőszakolom magamnak ezt az álmot. Órákig fekszem
ébren, szakadatlan Rád gondolok, igy szenderülök el. Bizonyos, hogy
látni foglak. És látlak is. Csak egy busit, hogy Te mindig néma vagy,
néha komor is, mintha valamiért neheztelnél reám. Szólalj meg, Mária! De
ha nem szólalsz meg, látásoddal is megelégszem.

*

_November 16._

Ma nagy ünnepe volt az ország szivének: bevonult a nemzeti hadsereg. Én,
ősi szokásomhoz hiven, itthon ünnepeltem. Az Országháza előtt volt a
tábori mise. A családot a «kis doktor» képviselte. No, meg Ágnes, az én
«dajkám». Ő a Muzeum-kertből nézte végig az uj honszerzők menetét.
Magánkivül rohant be, a kályha mellett üldögélő öregemberhez: Sohasem
láttam ilyen szép katonákat! Már tegnap leszedte koszoruimról a
szalagokat, zöld festéket vett, két szalagot zöldre festett s kitüzte az
erkélyre a Benedek-család nemzeti lobogóját.

Csodálatosan munkál ebben a székely leányban az őserő. Nappal egymaga
végzi két ember dolgát, este meg tanul. Késő éjjel is tanul. Decemberben
levizsgázik a harmadik és negyedik polgáriból. Lolli foglalkozik vele
esténként. Azt mondja: tüz az esze. Szegény leány! Pedig ő is el van
jegyezve a halálnak, mint a mi fiunk…

Vajjon lesz-e e levelemnek postása? Innen, ugy látszik, már senki sem
megy haza. Annál többen jönnek hazulról ide. Jönnek, jönnek, folyton
jönnek a számüzött magyarok.

*

_November 19._

Tegnap este óta hull a hó. Itt a tél. Egész komolyan itt van. Kezdődik
az igazi fázás és koplalás. Két forradalom, megszállás:
Csonka-Magyarország kirabolva. Egy kályhára való fát és szenet valahogy
összeteremtünk, de a lakosság nagy részére irtózatos szenvedés vár. Sőt
már itt is a szenvedés. Még tiz nap van hátra a hónapból s már ötezer
korona elfogyott. Pedig csak négyen vagyunk. Már kezdek körülnézni a
lakásban… Mit is lehetne eladni nagyobb szivfájdalom nélkül?

Ma éjjel igen megrikattál, Mária. Hazajöttél, az előszobában egy
pillanatra megálltál, szó nélkül megfordultál s elmentél. Sirtam, mint a
gyermek. Sirva ébredtem fel. Arcomon záporként folyt le a könny. Hosszu
időre lehangolt az álom. De lassanként lecsendesültem. «Somnia sunt
contraria». (Az álmok ellenkezőt mondanak.)

Vajjon lesz-e e levélnek postása? Amióta elmentél, még ilyen
reménytelenül nem irtam levelet. Jó éjszakát, szivem Máriám!

*

_November 24._

Nemsokára megkapjuk a békefeltételeket. A békedelegáció elnöke: Apponyi.
Ennek méltán örvend minden magyar sziv. Ha valaki még valamit kivivhat
javunkra a konferencián: ez ő. Ott a helye, nem a miniszterelnöki
székben. Ott összemorzsolnák a «fajmagyarok». Mi ez? kérdenéd, ha
kezedbe kerülne e «macskaköröm». Megmagyarázom. Világosan emlékszem:
éppen huszonöt esztendeje, a rég megboldogult _Fővárosi Lapok_-ba
vezércikket irtam. Az volt a cime: _Mind jeles irók vagyunk_. Ha ma
irnék cikket, ennek az lenne a cime: _Mind fajmagyarok vagyunk_.
Egyébként a kicsi Máriát ugy elválasztották, hogy észre sem vette.
Pompás szinben van, nagyszerüen fejlődik. Táncol, énekel, mindenféle
mókákat csinál. Amikor szülelett, felsóhajtottam: Hát te mire születtél!
Most azt mondom: be jó, hogy születtél! Mert igen bájos gyermek, az öreg
ember meg valamennyi önző.

*

_December 2._

Napok óta pihen naplóiró-tollam. Rettenetesen lehangol a reménytelenség:
semmi kilátás, hogy hirt adjunk magunkról. Ha egy nap nem: kaptál
levelet valamelyik gyermektől, kétségbeestél, minden rosszat
össze-visszagondoltál. Nem merek arra gondolni, mit csinálsz most. Ma
itt volt egy székely fiu: Püspökladánytól Szolnokig gyalog tette meg az
utat, mert nincs személyforgalom. Itt egy _ezeres_ bankóra ült s ugy
kelt át a Tiszán. Igy csónakázik most a magyar. Ez nem látott titeket,
de «hallotta», hogy jól vagytok.

A mai este korszakalkotó. Mától kezdve engedély nélkül lehet kószálni
egész éjjel, ugy helyreállott a rend. Ugy legyen! No, és: a _Jó Pajtás_
feltámadott. Csak kétszer fog megjelenni havonként a papirhiány miatt. A
fő, hogy erkölcsi kényszer elé kerültem: irnom kell. Mert amióta te
elmentél, Mária, egy sorral sem folytattam a könyvemet. Csak ülök, ülök
naphosszat, olvasok, olvasok s mert ugy látom, sohasem fogod olvasni e
naplót, meg merem mondani, hogy rendszerint késő éjjel alszom el
valamelyik könyvön. Mit is mondott édesapám? «Nekem az a könyv, ami a
gyermeknek a csics: elalszom rajta.» Nekem is. Végtelen boldog vagyok,
hogy halálos veszedelem nélkül irhatom le és nyomathatom ki ezt a három:
szót: Isten, Haza, Nemzet, – s természetes, hogy a Jó Pajtás ezután is a
_szeretet ujsága_ lesz, mivelhogy én Krisztus igaz tanitványa vagyok és
maradok. Ma sokan veszik ajkukra e szentháromságot: Isten, Haza és
Nemzet; sokan, igen sokan olyanok, akik nem oly rég mind a hármat
megtagadták, kicsufolták, most meg hirtelen, igen ügyes fordulattal
lármás fajmagyarokká lettek. S mert nagy, igen nagy érdekük, hogy közel
multjukról le ne hulljon a lepel, ezeknek már Apponyi Albert sem igazi
keresztény magyar. Apponyi, akiről Tisza Kálmán fülem hallatára mondta:
A barát levetette a csuhát! Tanunak merném hivni az Istent, hogy az a
nagy tömeg, mely benső hit nélkül veszi ajkára ama Szentháromságot, nem
busul, nem emésztődik annyit az ország szörnyü romlásán, mint amennyit
busulok, emésztődöm egymagam. Minden nappal tiz esztendőt vénülök, –
bizony, mondom néked, már rég tul vagyok Mathuzsálem korán. Hogy negyven
esztendő keserves robotolása, minden hivságos gyönyörüségtől való
tartózkodás után _ilyen_ öregséget értem: a Végzet e kegyetlen itéletébe
kezdek beletörődni. De ha az ezeresztendős nemzet dicstelen végére
gondolok (s nincs nap, tán óra sincs, hogy ne gondoljak erre): még ha
több lett volna is e nemzetnek a büne, mint az erénye (aminek
megforditottja igaz), soha meg nem szünnék lelkem háborgása azon a
feneketlen nagy igazságtalanságon, ami e nemzeten elkövettetett!

De hát én csak irok s a szivem majd megszakad a nagy reménytelenségben:
talán sohasem fogod olvasni kusza soraimat, én sem fogom látni a te
áldott kezed irását, talán nem is látlak meg soha _ezen a világon_.
Hiszen lehet, hogy hamarosan megkapjuk a rég kész békefeltételeket, de
már hallom az eget-földet rengető üvöltést: Bár ne ismertük volna meg
soha! Hallani vélem a földrengés moraját, s két öreg ember, messze
egymástól, tehetetlenül vergődik: a Sors még azt a kegyet is megtagadja
tőlük, hogy egymás kezét fogva zuhanjanak a megsemmisülésbe… Imádkozzál,
Mária, hogy, ha már… együtt, együtt, együtt!

Jó éjszakát, szivem Máriám!

*

_December 6._

Mostanában, többek között, azzal foglalkozom, hogy a régibb költőkből
(Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa) a mai időkre szomoruan
találó strófákat irok ki a _Jó Pajtás_ gyermekeinek. Közbe-közbe
megakaszt egy-egy költemény, a falusi élet csendes boldogságát, erdőt,
mezőt, kertet éneklő, s egyszerre csak előttem az én kertem az ő
szépségeivel és sirás fojtogatja torkomat. S hiába csendesitem, háborog
a lelkem: szörnyü, szörnyü nagy igazságtalanság történt velünk, Mária!
Mely kevésre mérsékeltük vágyainkat, mely egyszerü életre rendezkedénk
be, s a Sors ebből is kizavart! S ebben a keserves lelkiállapotban is,
tudod-e, mit cselekszem? Esténként, elalvás előtt mezőgazdasági
könyveket olvasok! Hát fogok én még szántani-vetni? Fogok én még aratni?
Száz meg száz dolog jut eszembe: ha otthon volnék, ezt tenném, azt
tenném, itt ujitanék, ott ujitanék – nem kacagtatóan bolond képzelődés
ez? Hiszen, amire én hazajutok – ha jutok – rám fog illeni a mesebeli
szegény ember mondása a vén emberről: Ez már _csak volt_ ember!

Jó éjszakát, szivem Máriám!

*

_December 10._

Teljesen el vagyunk zárva egymástól: egy lelket sem engednek át a
Tiszán. Én már abban sem bizom, hogy a béke után hamarosan megnyilik az
ut előttem. Ez kétségbeejtő! Hogy én még egy nyarat itt szenvedjek át!
Hisz nekem minden perc oly drága már. Maholnap kifogyok az időből. Mint
roskatag, testileg-lelkileg összetört aggastyán vánszorogjak haza?! És
Te! Mi lesz Veled e rettentő bizonytalanságban?! Miért is engedtelek
haza? Ugyis elébb-utóbb ez lesz a vége: minden elpusztul, minden,
minden! Lehet-e már nekünk ott nyugodalmas életünk? És ha ott nem lehet,
egyáltalán ezen a kerek világon lehet-e valahol?

Oh, ezek az álmok! Valamelyik éjjel gyalogszerrel mentem haza. Kis batyu
volt a kezemben. Parasztfejkendő összebogozva, benne, nem tudom, mi.
Valószinü, egy darabka kenyérmaradék. Igen könnyü volt. A pap csüre s a
patak közt, amint a félhomályban elhaladtam, két falusi ember állt – nem
tudom, kik – s egy csendőr. Összeszedtem magamat, határozott lépésben
mentem tovább, mintha nem is láttam volna őket. Aztán egyszerre az
ebédlőben voltam. Láttam Mária leányomat, a nyitott ajtón át, az ő
szobájában, s vele volt Jankó is, szegény. Nem vettek észre, nem szóltam
hozzájuk, besurrantam a hálószobába. Te feküdtél, nyitva volt a szemed,
a rémület mintha megmerevedett volna arcodon, én meg Rád borultam, sirva
csókoltalak s ujra meg ujra elzokogtam: Nem, nem tudtam megállani, hogy
haza ne jöjjek! (Válasz ama leveledre, melyben azt irod, hogy addig haza
ne menjek, amig Te nem kérsz erre, ha egy évig kell is elszakadtan
élnünk.) Csak egyszer hallanám bár egy szavadat, de mindig néma vagy. Jó
éjszakát, szivem Máriám! Már azt sem bánom, ha nem szólsz, csak
lássalak.

*

_December 12._

Csak panaszkodnom kellett, hogy sohasem szólsz hozzám, ha álmomban
látlak, s még az éjjel feljöttél Pestre. Beszélgetésünkből csak ennyi
maradt meg reggelre: – Hány véka buzát vetettél? – Tizet. – Csak? Hisz
sokkal többet irtál. – Uj jegyzőnk van s egyet s mást el kellett
rejtenem, magyaráztad te. – Mi az uj gazda neve? – Nagy Ferenc. Hát a
feleségét hogy hivják? – _Liéva_. Ezen a bolond néven nagyot nevettem.
Hiszen, bolond álom volt az egész (többé-kevésbé bolond minden álom), de
fő, hogy beszélgettünk.

*

_December 16._

Teljes egy hónapja irom e naplót, s postása nem akad. Neked sem akad
postásod, Mária. Most rövid, ártatlan levelekkel próbálkozom. Ma inditok
utnak egyet, melyet Kolozsvárig visz el egy jótét lélek. Ott dobja be.
Vajjon mi lesz a sorsa?

Képzeld, Mária, ma Gyönkről, Tolnamegyéből irt egy Csanády Sándor nevü
tanár, a Jó Pajtás munkatársa. A felesége székely leány. Jelzi, hogy
feladott részemre egy hatkilós csomagot: lisztet, zsirt meg – két karéj
kenyeret. Ó, de megható! Nyilvánvalóan azt hiszik, hogy Elek nagyapó
éhezik. Sőt ölnek majd egy «disznókát» is s abból is juttatnak nekem.
Hát csak gondoskodnak rólam a jó emberek!

*

_December 17._

A Stefánia-gyermekkórházban nagy karácsonyi ünnep lesz. Ott lesz az
amerikai, a hollandiai és a svájci misszió. Bókay kérésére alkalmi
verset irtam a – Szeretetről. Azt mondják: szép. A missziónak bizonnyal
igen fog tetszeni, mivelhogy egy szót sem értenek meg belőle. (A
szeretetnek nincs határa. Lám, tengeren is átalszálla stb. stb.) Folyton
és folyton: a szeretetről nótázok, de, bizony, nem nagy eredménnyel:
tovább tombol a gyülölet. Szinte látom: ha hazavetődöm valaha, a
gyülöletnek leszek áldozatja. Mindegy. Csak még egyszer megláthatnám,
megcsókolhatnám az édes anyaföldet! S a te kezedet.

*

_December 18._

Ma jelent meg a Jó Pajtás karácsonyi száma. Ebben van Jankó _Nehéz órák_
cimü története is, amelyet a proletárdiktatura feszitett keresztre, de,
lám, nem kellett husvétig várnia: feltámadott Karácsony ünnepére. Igazat
irtál-e, Mária, november elején kelt leveledben, hogy fiunk állapota
javul? Te csak egyet gyülöltél mindig: a hazugságot, de félek, igen
félek, hogy nem irtál igazat!

Ez a nap, nagy nap: szerencsésen megérkezett a gyönki küldemény. Az első
s valószinüen az utolsó csomag az Urnak 1919-ik esztendejében. Kérdi az
öreg levélhordó: Ugyan, mi az oka, hogy ebben az esztendőben nem jött
csomag hazulról? Más esztendőben, télen, négy-öt is jött egy nap! – Hát
nem tudja, öregem, hogy a mi földünk meg van szállva? – Ó, ó… Adok
egypár koronát az öregnek, aztán egyszerre csak látom, hogy könny
csordul ki a szeméből s dadogva mondja: Egy hete nem ettem kenyeret. Sem
én, sem a gyermekeim. Adjon, kérem, egy darab kenyeret! Kiszólok a
konyhára: – Van-e kenyerünk, Ágnes? – Éppen csak ebédre való. Ma sütünk.
– Hopp! Hisz itt a kenyér! Hirtelen felbontom a csomagot, kihalászom a
két karéj, kenyeret, egy falást leszelek magamnak, hadd kóstolom meg a
gyönki hófehér kenyeret, a többit az öregnek adom.

Két karéj kenyér! «Isten nevében!» Szivembe nyilallik, hogy édesapám
hetven esztendeig szántott-vetett, szántó-vető ember volt minden ősöm,
az volnék félig-meddig magam is, s ime, lisztet és két karéj kenyeret
küldenek nekem, mert azt hiszik: nincs kenyerem! No, nincs is nagy
bőségben. Az a kevés is – fekete. Otthon a cselédem fehér kenyeret
eszik. Mi ez? A falu meg akarja büntetni a «bünös» Pestet, de nem azok
bünhődnek, akiket büntetni akar, mert azok bármi pénzt meg tudnak
fizetni egy kiló lisztért. Engem büntet a falu, engem és sok-sok ezer
társamat, akik falun születtek, városba jöttek megszerezni a mindennapi
kenyeret, egyikünk-másikunk azért is, hogy otthon maradt testvéreinknek
nagyobb darab jusson. Nem, nem; ez nem vezethet jóra…

Egyébként ma este nagyszerü vacsoránk lesz: _puliszka tejjel!_ Eszerint,
ma este, ha volna királyunk, azzal sem cserélnék. Hogy is szól a nóta?
«Nem bánom, hogy parasztnak születtem…» Igen szeretem a paraszti életet.
Jó éjszakát, szivem Máriám!

*

_December 26._

Volt-e még valakinek ilyen szomoru karácsonya, mint nekünk, édes öreg
párom? Volt bizonnyal, de szomorubb alig. Mária, Mária, de eltalálták a
te nevedet! Ugy-e, átsirtad a szeretet ünnepét? Az én szivem folyton
sirt. Nem is sirt, vérzett. Nem tudtam eltitkolni megmérhetetlen
szenvedésemet: ki-kicsordult a könny szememből. Oly messze egymástól,
hogy «a gondolat is elfárad, mire odaér», ennél kegyetlenebb büntetés
sujthat-e még minket? Egyedül mentem Marcziékhoz, egyedül bandukoltam a
sötét uccákon Máriáékhoz. Sirt az ég is. Sirtam én is. Nem, nem hiszem,
hogy a gyászfekete városban lett volna még ily boldogtalan, árva öreg
ember. Próbáltam örvendezni az unokákkal – fojtogatott a sirás. Aztán
hazajöttünk s szomoru csendességben elfogyasztottuk a karácsonyesti
rövid vacsorát. Máskor együtt az egész család. Most hárman. Tegnap este
mind eljöttek hozzám a gyermekek. _Vacsora után_ jöttek. Hallod, Mária,
hallod? Az ünnepi vacsora elmaradt. «Hajdan» minden vasárnap az
öregeknél a vacsora. Most az ünnepi vacsora is elmaradt. Egy kis ünnepi
kalács – ennyi az egész. De legalább együtt voltunk, akik itt ragadtunk…
Hát ti együtt voltatok-e, akik _ott_ ragadtatok?

Mostanában minden éjjel meglátogatsz. Nyilván érzed, ugy-e, hogy várlak,
erősen várlak, szivszakadva várlak? Jere, jere, amint jöhetsz. Ugyis
előbb-utóbb számüznek onnan minket. Bár találkoznék ebben is a
gondolatunk. Mert semmi remény, hogy ez az irásom valaha eljusson
hozzád.

Akár hiszed, akár nem, ezidőszerint csak az lépheti át a Tiszát, aki
Bécsben vagy Triesztben szerez igazolványt. Kacagjunk vagy sirjunk ezen?
Igy még nemzet nem volt megalázva, mióta a világ – világ!

Egy igazi boldog mégis van a családban. Ez – Ágnes. Szerencsésen letette
a vizsgát. Most már lehet majd belőle postáskisasszony – Nagybaconban.
Oda vágyakodik. A falujába. Ágnesnél csak egy boldogabb ember lehetne –
az én vagyok. Ha t. i. sem irni, sem olvasni meg nem tanulok. Ha
parasztnak maradok. De nem, mégsem. Akkor nem ismerlek meg Téged. Nem
ismerem meg az igazi boldogságot. Nem tudnék sirni. Mert van valami
különös gyönyör abban, ha láthatlan kéz szorongatja a torkunkat, aztán
egyszerre megered a könny szemünkből. Hiszen, ha gyönyör, bő részem van
benne – áldassék érette Istennek szent neve!

Ma reggel villámlott, mennydörgött. Most meg, délfelé, gyönyörüen süt a
nap. Mintha tavaszodnék. A Természet is megbolondult? Engem nem csap be.
Csak azért is itthon maradok. Folytatom a Bibliaolvasást. Igen, igen, ha
édesapám nyolcszor olvasta végig, nekem is legalább egyszer elejétől
végig kell olvasnom. Hogyan is várhattam erre idáig? Szégyen, szégyen!

Jó éjszakát, szivem Máriám!

*

_1920. január 3._

Engem nem talál készületlenül, ha ez az esztendő az elmultnál is
szomorubb lesz. Ha kevésbé rossz lesz: ezért a kevésért is áldassék
Istennek szent neve. Szilveszter estére egybegyült az elárvult család.
Mint karácsony ünnepén, most is vacsora után. Az én vacsorám köleskása
volt tejjel. Királyi vacsora. Már az ős hazában kedves étele volt ez a
magyarnak. Nekem is. Az éjféli fánk elmaradt. A puncs is. Amazt pogácsa,
emezt forralt bor helyettesité. Az egyszeri szegény zsidó
kétségbeesetten panaszolta a rabbinusnak, hogy mindjárt itt a husvét s
az ő házában nem lesz macesz, mert ő oly szegény, mint a templom egere.
– Macesz? Meglátod, hogy macesz – az lesz, mondta teljes meggyőződéssel
a rabbinus. És lett. Lett, mert a szegény zsidó az utolsó rongyát is
zálogba csapta. No, ugy-e, megmondtam, hogy macesz – az lesz! Magam is
azt hittem, hogy fánk – az lesz. De – nem lett. Könnyes szemmel léptem
át az uj esztendőbe. Nekem már hiába mondják: macesz – az lesz…

De csomag ma ismét jött Gyönkről. A szegény tanár-ember leölette a «kis
disznókát» s abból is juttatott nagyapókának egy kis kolbászt, hurkát,
töpörtyüt. És ujra küldött egy karéj kenyeret. Ezt, természetesen, az
öreg levélhordónak adtam. Pedig bizony magunk sem vagyunk bővében «a mi
mindennapi kenyerünknek», jóllehet hüségesen olvasom a Szent Bibliát, s
most éppen Jézus csodatételeit. Mely nagy szükség volna most az ő
csodatételeire! Hiába, mi már nem tudunk leszokni arról a régi «rossz»
szokásról, hogy asztalunkhoz ne ültessük, ha valaki étkezés idején
toppan be. A jegyre adott kenyér nekünk sem elég, s mert csodatévők nem
vagyunk, uzsoraáron vesszük a pótlást. Igy jut kenyérhez Pesten a föld
szerelmesének a fia!

*

_Január 17._

Ágnes meghalt. Két nap s két éjjel itthon ápolta Lolli, aztán be kellett
szállitanunk a klinikára. Szegény leány, kihányta romlott tüdejét.
Meghatóan hüséges, ragaszkodó teremtés volt. Engem valósággal dajkált,
mintha gyermek lettem volna. Isten jót tett vele, hogy magához
szólitotta. Általában, jó egy esztendő óta irigylek minden halottat.

Szegény Ágnesnek alig jut könnyem. Hogy jutna, amikor a mi szép
országunk kiteritve fekszik. Ma jött meg Párisból a gyászjelentés. Nem
ért váratlanul s mégis, mégis! Csak a nagyobb magyar városokat emlitem:
Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Kolozsvár: ebből látható, szivem
Máriám, mely nyomoru kis országgá zsugorodtunk. A vörös lobogó után a
nemzeti szinü, ez után a fekete lobogó. Most valóban feketegyász város a
«bünös» Budapest. – Nincs okunk a gyászra! biztatja csüggedt lelkünket
Apponyi. A magyar névnek, a magyar géniusznak világot bejáró dicsőséget
szerzett e lánglelkü ember. Reménységgel, bizalommal töltötte meg a
magyar sziveket. A csonka ország lelkesen ünnepli a legnagyobb magyart.
Csak reménységet hozott, s mégis egy szivlélekkel vallják: ő a
legnagyobb magyar.

…Én ezt harminc esztendeje vallom.

*

_Január 20._

Ha tavaszra felszabadul a Tiszántul, lemegyek Tóth Jánoshoz, a
Mórictanyára. Szegény barátom, mit szenvedhet az ő magyar lelke! Alig
szabadult meg a vörösek kezéből, most az oláh megszállást kell
végigszenvednie. Hallom, háromszor rabolták ki a házát. Ugy látszik,
egyebütt kell szállást keresnem. Ha tavasznyiltáig fel nem szabadul a
Tiszántul, beszegődöm valamelyik pestvidéki gazdához. Már meg is
fogalmaztam az apróhirdetést. Igy szól:

«Testem, lelkem kivánja a mezei munkát. Minthogy székelyföldi
gazdaságomba nem mehetek, mezőgazdasági munkára szivesen vállalkozom.
Kaszálni is tudok. Fizetést nem kérek, csak szerény ellátást s éjjelre
jó ágyat. Benedek Elek, a Kisfaludy-társaság tagja.»

Igy lesz, igy, szivem Máriám. Máskülönben testem, lelkem elsenyved itt.

*

_Január 27._

Végre hir jött rólatok. Egy menekült postáskisasszony hozta. Hirt
hozott, levelet nem. Azt a vizsgálattól ijedtében Szajolnál bedobta a
Tiszába. Ha legalább elolvasta volna! Azt mondja, egészségesek vagytok.
Jankó pompás szinben. Hát csakugyan sikerülne neked a lehetetlen is?…
Oh, Istenem, ha sikerülne! Még eddig egy levelem sem jutott el Hozzád.
Pedig mennyit irtam! Ugy látszik, ezeket is a Tiszába dobták. Majd
tavasszal kifogják a szegedi halászok. A te városodat nem veszik el,
Mária. Ez a mienk marad…

*

_Február 5._

Ma éjjel azt álmodtam, hogy levelező-lapot kaptam tőled – _Oláhfaluból_.
Nem tudtam elolvasni, úgy összezavarodtak a szavak. Minden éjjel látlak,
de csak futólag. Meg-megvillan az arcod, aztán eltünik. Egyszer már
megállhatnál, hogy egy kicsit kibeszélgesssük magunkat. Ó, Mária, Mária,
miért futsz előlem? Félek, igen félek, a fiunk ismét ágyba dőlt, s te
azért szaladsz előlem: ne kelljen ezt bevallanod…

*

_Február 6._

Csak le kellett irnom, hogy ne szaladj előlem, aztán elaludnom, s
mindjárt találkozunk. A kocsiuton jártál-keltél izgatottan, mint a régi
jó időkben, amikor vártad a levelet a gyerekektől. Épp akkor értem a
kapuhoz (Budapestről gyalogszerrel), amikor harminc lépésnyire hirtelen
visszafordultál a ház felé. De abban a pillanatban, még egy lépést sem
tettél, megint a kapu felé fordultál, s a következő pillanatban egymás
karjai közt sirtunk – aztán én leroskadtam a földre és elaléltam. Erre
ébredtem fel nagy szivdobogással. A kocsi-uton egy ismeretlen férfi és
asszony söpört. Mint a tükör oly tiszta volt az ut. Megjegyzem még, hogy
amikor a kapuhoz közeledtem, folyton azt vitattam magamban: vajjon
álom-e vagy valóság az én hazajövetelem. Végre is a valóság mellett
döntöttem. Képzelheted boldogságomat. S képzelheted boldogtalanságomat,
amikor felébredtem.

*

_Február 27._

Nehéz volna elhitetnem Veled, hogy nem voltam fekvőbeteg, hisz husz
napja, hogy nem irtam a Naplómba, s ceruzával irtam legutóbb. Nem voltam
s nem vagyok fekvőbeteg, de ugy ránehezedett lelkemre a szomoruság, a
reménytelenségből fakadó szomoruság, hogy már csak _muszájból_ tudok
irni, annyit, amennyit okvetlen kell irnom az ujságomnak. Talán néhány
nap mulva megkapjuk a béke-ultimátumot, de meddig tart még, amig a
parlament ratifikálja s mikor nyilik meg az ut hazafelé? Én itt
elsenyvedek! Mind mélyebben és mélyebben furódik lelkembe a félelem,
hogy sohasem látlak többet az életben Téged, szivem Máriám! Mind
világosabban elevenedik meg az utolsó hét emléke, amikor te az utra
készülődtél; titkos könnyhullatásom éjjelenként; a te néma bucsuzó
ölelésed. Vajjon nem azt jelentette-e a te részedről, hogy utólszor
ölelsz?… Gyötörve gyötör ez a gondolat s csak azért merem leirni, mert
már tudom, hogy ezt az irásomat sohasem fogod látni.

…Most már igen komolyan kezdünk körülnézni a lakásban, mit is adhatnánk
el nagyobb szivfájdalom nélkül. Szóval: Kezdődik a vetkeződés az én
fészkemben is. Volt idő, amikor magam is kezdettem hinni, hogy minden
idealizmusom mellett én voltam a világ legreálisabb embere.
Megtakaritott pénzemen földre-földet vettem, azt fával teleültettem.
Házat épitettem, annak környékét paradicsommá varázsoltam. Joggal
remélhettem a legszebb öregséget, magányosságban, kettesben. Időnként
meglátogatnak a gyermekek, az unokák; kedves lárma veri fel
paradicsomunk csendjét. S ime, kitünt: én voltam a világ legostobább
embere! Ha nem ragaszkodom olyan csökönyösen az édes anyaföldhöz,
valahol Pest környékén, tizedrésznyi földön gondtalanul élnénk… De
mindez henye beszéd. Sem élni, sem halni nem tudok másutt, csak _ott_.
Akárcsak kisdiák-koromban, ugy sovárgok a falum után. Pedig már nem is
akarok többet belőle, csak annyit, hogy Magyaróshegy tetejéről
végignézzek piroscserepes háztetőin, kanyargó uccáin – erős
elhatározásom: ha még egyszer a kapumon beléphetek, a magam jószántából
ki nem lépek soha. Nem, nem, soha!

…Folyton próbálgatjuk, hogy hol itt, hol ott postára adhassunk levelet.
Adattam fel már Temesvártt, Aradon, Kolozsvártt, Brassóban,
Besztercebányán, adattam fel már Olaszországban is. Most egyet Amerikába
küldök. Lassanként leutazom az egész világot, én, akinek egy kis falu,
egy kis kert volt az egész világa. Vajjon ki dobja tüzbe az én ártatlan
leveleimet? Volt-e annak anyja, felesége, gyermeke?!

*

_Március 13._

Rémülten látom, hogy az én reménytelen Naplómba már két hete nem irtam.
Pedig e két hét alatt folyton iróasztalom mellett ültem. Sajtó alá
rendeztem a Jó Pajtás-ban megjelent régi dolgaimat. Eladtam a
Franklinnak. Egyelőre félbeszakithatom a lakásban való körültekintést.
Négy-öt hónapig elegendő lesz a pénz, ha még oly őrülten ugrálnak is az
árak fölfelé. Közben felszabadult a Tiszántul. Nem kell az apróhirdetést
közzétennem. Már itt volt Tóth János, mindjárt vinni is akart magával.
Alaposan kirabolták, de ennivaló – az van bőven. Nagynehezen haladékot
adott március végéig. Addig majd minden dolgomat elrendezem. És akkor
megyek, megyek, megyek! Micsoda öröm! Fát nyesegetek, kapálgatok,
kaszálgatok s közbe-közbe irogatok. Ideje, ideje, mert már nem birom
tovább. Minden álom földreroskadással végződik. Félek, igen félek, hogy
egyszer majd ébren is összeroskadok. Az édesapám nyolcvan éves korában
kezdett sóhajtozni: Ó, erő, erő, hová levél! Én hatvan éves vagyok s már
ezt sóhajtozom. Folyton és folyton ez a tépelődés: vajjon igaz-e, hogy
_itthon_ vagyok. Folyton az az erősitgetés: itthon, itthon, bizonyosan
itthon! Ohó! Ez már nem álom, ez bizonyos, kézzel fogható valóság. Hisz
_már három_ napja itthon vagyok! És folyton és folyton a rettentő
felébredés. Istenem, Istenem, mi nagyot vétett ez az öreg ember, hogy
testét, lelkét igy megsanyargatod?

Megyek, megyek. Száznegyven kilométerrel közelebb leszek hozzád, Mária!

*

_Március 21._

Ma minden ujság vezércikkének _Évforduló_ a cime. A proletárdiktatura
évfordulója. Nekem egyben _fél_évforduló is ez a nap. Szeptember 21-én,
tehát teljes félesztendeje, hogy «hütlenül» elhagytad öreg párodat,
szivem Máriám, s én mégis élek, élek, élek! 1918 novemberében, a
forradalom kitörése s ami szükebb hazánk megszállása után, nem egyszer
tántorodtam a Ferenc József-hid karfájának, ott már ki is szemeltem egy
«kilépőt»: innen vetem magamat a komor, haragos kedvü Dunába, hadd
vigyen s meg se álljon: a legboldogtalanabb magyar holttestével a
Fekete-tengerig. De egy láthatatlan kéz mindig visszatartott: nem, nem
szabad itthagynod _Őt_ és _Őket_! Áldott legyen ez a láthatatlan kéz,
mert napról-napra rémültebben látom, hogy gyermekeimnek az én
munkáskezem és elmém még mindig nem fölösleges. (Mit is irtam a
vasgyárossá emelkedett munkás sirkővére? «Munkáskéz és munkáselme –
Családjának szent szerelme – Ez volt az ő ékessége – Szálljon reá áldás,
béke».) Ha én akkor a Dunába vetem magamat, ma Te nem volnál
Kisbaconban, elzüllött volna életünk legszebb munkája, s elzüllött volna
a «pesti gazdaság» is. Ma talán félig üres volna a lakás: sorba el
kellett volna adogatniok a jobb idők szerzeményeit – igy azonban, Isten
segedelmével, még megvan mindenünk s mégis emberi módon élünk.

Ma meglátogatott Ranschburg Viktor. A Magyar bank alapitotta
Pantheon-kiadótársaság igazgatója lett s könyvet kért tőlem. Könyvet?
Hát csakugyan élek? Sohasem jutott eszembe eddig, hogy azt a könyvet,
amelynek irásába a vörös világ szomoru napjaiban fogtam, eladjam. Hisz
az asztalfiának szántam. Nos, előszedtem a fiókból a kéziratot. Majd
befejezem a Móricz-tanyán. Azt hiszem, ez lesz életem legszebb s talán
utolsó könyve. És – és – egy esztendőre meg van hosszabbitva az életünk.
Megyek, megyek, megyek. Kapálgatok, kaszálgatok, közbe-közbe irogatok.

Jó éjszakát, szivem Máriám!

_Március 30._

Megy, mendegél a vonat, a Nagykunság fekete földjére igyekezik. „Hajdan“
repülve repült, most csak mendegél. Végtelen sikságba merül a lelkem. Ez
még a mienk. Nem álmodom? Eszembe jut, valahányszor az alföldi szép nagy
rónaságon vágtatott velem a vonat, lelkemet megszállá az ábrándozás: Ha
bár egy napra feltámadnának a honszerető magyarok! Ha bár egy napig
láthatnám honszerző ősök nomád életét! A gulyákat, a méneseket. Szilaj
lovakon nyargaló legényeket. Pásztortüz körül mesélgető ősz, öreg
embereket. A sátrakat. Sátrak előtt a kancatejet fejő asszonyokat. Ó,
jaj, feltámadt az ős nomád élet, szivszaggató formában támadott fel!
Vasutak mentén rozoga, ütött-kopott vagonok: ezekben bujdosó magyarok!
Ime, halál, itt a diadalmad. A te nevedet viseli ez a feltámadás!

Félve vánszorog át a vonat a hidon. A szolnoki Tisza-hid ez.
Felrobbantották az oláhok. Vagy a vörösek? Mindegy. Most tatarozzák. Az
utasok szorongva néznek le a zavaros Tiszába. Fásultan ülök a helyemen.
Leszakad a hid? Meghalok? Nem, nem, én már nem halhatok meg. Én már
meghaltam. Ennekelőtte husz-huszonöt esztendővel ilyen hidon vánszorgott
velem a vonat. Vaksötét éji volt. Messze lent, a rejtelmes sötétben
fáklyák világa mellett dolgoztak az emberek. Az étkező-kocsiban ültem.
Szemben velem a kis fiam. Kitettem az órámat az asztalra. Minden perc
egy végtelenség. Öt perc – öt végtelenség. S én nekem ez őrjitő
végtelenségben csak egy, egyetlen egy gondolatom volt: ha leszakad a
hid, hogyan fogjam meg a fiamat, hogy e szörnyü zuhanásban én maradjak
alul, ő meg felül! Akkor ugy szerettem az életet s mégis könnyü szivvel
számoltam le vele, csak ő meg ne haljon. A fiam, a fiam! Nevemnek,
szivemnek, lelkemnek örököse. Ha akkor lezuhanunk… Ha akkor ott
meghalunk… Mind a ketten… Isten ugy akarta, hogy éljünk, éljünk,
megérjük a nagy összeomlást – meg kell nyugodnunk szent akaratában.

A kalauz kiáltása riaszt fel. – Kisujszállás!

Még egy óra. Ott vagyok a Móricz-tanyán. A legjobb barát ölelő karjai
közt.

*

_Április 7._

Egy hete, hogy itt vagyok a Móricz-tanyán. Tiz esztendeje, hogy ez a
tanya második otthonom. Nem vagyok vendég. Itthon vagyok. A
házigazdámról nem tudom, mi nekem voltaképen: testvér? barát? Néha ugy
tetszik: édesapám. Néha: édesfiam. Itthon Irénke is. Nekem még mindig
Irénke, bár két gyermeke van. Mintha leányom volna, ugy dédelget. A
gyermekek? Ők az én pótunokáim. S ihol, itthon van, Matild, a melegszivü
bajor nő. Husz év óta van itthon. Itt ért szép öregséget, itt
nagymamáskodik, s itt akar majd megpihenni a tölgyfa alatt… Oh, Istenem,
hogy szeretnek engem itt! Hogy etetnek, hogy itatnak, dajkálnak! Hogy
lesik: vajjon mit szeretnék? Már be is rendezték a dolgozó-szobát. Nevet
is adtak neki: Géniusz-szoba a neve. Itt kell megirnom a könyvemet. De
én most nem irok. Én most ültetek, ültetek, ültetek. Babot ültetek,
dughagymát ültetek. Első nap két órát dolgozom. Fáj kissé a derekam.
Második nap négy órát. Már csak alig-alig fáj. Harmadik nap hat órát.
Már nem fáj a derekam. Negyedik nap nyolc órát. Fel sem veszem, oly
vigan megy a munka. Már van egy tizórás munkanapom is. Két «tulórát»
jelentek be «gazduramnak». Tessék fizetni! Igy harcolok a testi s lelki
elsenyvedés ellen. Munkaközben régi bus székely nótákat dalolgatok.
Közbe-közbe Kelet felé sóhajtgatok. Vajjon mit csinál most Mária? Ő is
ültet bizonyosan. Ő is sóhajtoz bizonyosan. Nyugat felé sóhajtozik:
Vajjon mit csinál az uram?

*

_Április 30._

Végre egy levél Máriától! Március közepén irta, Cseh-Szlovákián, Bécsen,
Budapesten át április végére jutott el Móricz-tanyára! Zokog minden
betüje. November óta egy levelet kapott tőlem – februárban! Vajjon
melyiket a sok közül? Jankó állapota válságosra fordult. Éjjel-nappal
mellette. «De én kibirom, ne félj! Én _megvárlak_ téged, ne félj. Légy
erős, te is _várj meg engem_. Ne felejtsd, mit igértünk egymásnak.» Nem
felejtem, nem!

*

_Május._

Május, ó, szép május! Még virágzanak az almafák. Bódit a májusfák
illata. Kapálgatok, kaszálgatok, közbe-közbe irogatok. A tanya népe
álmélkodva nézi, micsoda rendeket vágok. Nem akarnak hinni a szemüknek.
Vágom, vágom a rendet s közben szomoru, igen szomoru emlék zavarja meg
lelkemet. Arra a márciusi estére gondolok, amikor mentem, mendegéltem a
József-köruton s megállitott nyolc legény. Uri legény. Mely szerencse,
hogy rendben találták az – orromat, most valamelyik pesti kórházban
tünődhetnék el azon: voltaképpen kiknek irtam én sok-sok ifjusági
könyvemet!? Utonállóknak? De kaszálás közben sem pihen az agy, s én most
erre gondolok: lám, lám, én hatvan éves létemre kaszálok, kapálok;
kaszálás, kapálás után még birom a tollat is: azok az ifjak meg odafent
az ország szivében, nappal alszanak, éjjel kóborolnak, megkésett, talán
éppen munkából hazavánszorgó embereket megállitnak, véresre vernek – ez
volna a jövendő Magyarország?

Alkonyodik. Leteszem a kaszát. Bemegyek a házba. Mind korholják Elek
nagyapót: A jóból is sok a sok. – De mikor nekem _ez_ a munka testi
épülés, lelki gyönyörüség!

Jön a posta. «Mindenkinek van levele. Nekem egy sincsen. Mindenkinek
kettő-három, nekem egy sincsen» travesztálom busan a népdalt. Levél
nincs, ujság van. Belenézek az egyikbe. Világos, hogy a szemem azon a
cikken akad meg, mely osztályozza a magyarokat. Vannak egész- és félvérü
magyarok. Hová sülyedtünk, hová, hová! Ha most irnám a Testamentumot,
nemcsak ezt irnám:.. «és ne szégyeld szeretni a hazát!» Megtoldanám
ezzel:… «és ne szégyeld szeretni az édesanyádat, mert sem kereszténynek,
sem keresztyénnek nem született. Én mondom ezt néked, a székely huszárok
sarjadéka, a te édesanyádnál tisztább, nemesebb, magyarabb lelkü nővel
kerek ez országban nem találkozol!»

Ha még egyszer Testamentumot irnék… Vajjon ezt irnám-e ma is: «Nehogy
azt mondd majd szükkeblüen: nekem nem fáj, engem nem éget s közömbösen
nézd embertársaidnak küzdelmeit»… Azt irnám, azt. De én már nem irok
több Testamentumot. Megirtam az utolsót: Szüleim mellé temessetek.

*

_Junius 5._

Kapálgatok a kertben s egyszerre csak mintha vasmarokkal szorongatnák
testemet, lelkemet, a kapa kihull a kezemből, nekidülök az almafának:
Jaj, Istenem, most temetik a fiamat! A kisbaconi temetőben vagyok. A
megásott sir szélén a koporsó. Fiatal ember áll a koporsó felett,
bucsuztatja a hü barátot, kinek emberfeletti szenvedéseit megelégelte az
Ur.

Ez nem álom. Ébren vagyok, itt, a Móricz-tanyai kertben látom a fiam
temetését. Régóta; hiszek a delejességben. Csodálatos eseteim vannak.
Már-már hiszem, hogy van egy hatodik érzékünk, mely a messzi távolba
lát. Nem, nem, nem halt meg a fiam. Mária nem engedi. S ha meg, Mária
kikaparja a sir fenekéről, feltámasztja. Ó, Mária, Mária, mennyire bizom
a te anyai szived isteni erejében!

Nem csoda, hogy már a temetőben jár a lelkem, tegnap oly szomoru verset
irtam, hogy ettől csak egy lépés a temető. Azt irtam:

  Hol már annyi víg órát tölték,
  A Nagykunság fekete földjét
  Kapálgatom.
  Fel-felnézek, Keletre nézek,
  Ott vár rám egy elárvult fészek,
  S nem láthatom.

  Elárvult fészek bús lakója,
  Szép öreg galamb, nagyanyóka,
  Vaj’ merre néz?
  Nyugatra néz ő, s várja, várja,
  Haza mikor száll öreg párja –
  Szive nehéz.

  Öreg galambpár, öreg fészek,
  Az a nagy vihar szertetépett
  Kegyetlenül.
  El, szétszóródtak a fiókák,
  Egyedül hagyták nagyanyókát,
  Jajj, egyedül!

  Hej, e fészek! Mi volt e fészek,
  Mig a galambpár együtt fészkelt,
  S a gyermekek!
  Benne csupa jó szív tanyázott,
  Aki betért, itt meg nem fázott –
  Melegedett.

  Vidám melegség áradt itt szét,
  Ki egyszer itt járt, jött az ismét,
  Jött szivesen.
  S csak Isten a megmondhatója,
  Hányszor szállott le itt a gólya
  Szép csendesen…

  Hajh! Vége, vége örömünknek!
  Kiért? Miért? Az Isten büntet,
  S mely mostohán!
  Szánj meg, Uram, őket ne verjed.
  Kezedet csak reám emeljed.
  Csupán reám!

*

_Junius 9._

Tegnap nevezetes napja volt a Móricz-tanyának. Régi hivét jött
meglátogatni Apponyi Albert. Nemcsak érzem, tudom is, hogy nekem is
szólt a látogatás: megvigasztalni engem, a hontalant… Mert Apponyit nem
lángelméje, nem világhires müveltsége teszi köztünk a legnagyobbá: ő a
legmelegebb, leggyöngédebb szivü ember mindnyájunk között. Lángész és
meleg sziv: Istennek e két adományában van az ő nagysága, minden más
magyar ember nagyságán felülemelkedő.

Gyermek nem lehetett boldogabb, mint amilyen volt ez a nagy ember,
amikor bejártuk a kertet, meg a tanyát. – Nini, cseresznye! örvendezett
a legnagyobb magyarban a gyermek, s nosza, neki a fának, szedegette a
ropogós piros cseresznyét – ó, de pompás, ó, de jó! Tovább mentünk,
mendegéltünk. – Nini, eper! s eprésző gyermek hajlékonyságával hajolt le
nagyhirtelen s szedte, szedegette az ananász-epret. Tovább mentünk,
mendegéltünk. – Nézd ezeket a paszuly- meg hagymatáblákat, mondja Tóth
János – ezeket mind Elek ültette s kapálta. De Apponyi nem csodálkozott
ezen. Az ő nagy esze és nagy szive megértette, hogy nekem, a
hontalannak, testi s lelki szükség a mezei munka. – Szegény Elek, sokat
szenvedhet a lelked, sokat… S mondta ezt oly mély meghatottsággal,
mintha bennem látná megtestesülni hontalanná lett milliók sok s nagy
szenvedését.

Egynapi pihenőre jött Apponyi, de bizony nem volt az pihenő. Alig
ebédeltünk meg, a kertben, a tanyán kun-magyarok tengere hullámzott.
Lóháton, kocsin, gyalog zarándokoltak férfiak, nők, gyermekek: látni,
hallani a legnagyobb magyart. Jöttek, hogy megtöltse reménnyel, hittel
csüggedező szivüket.

– Csodálatos, csodálatos, rebegi megindultan. Ime, a néplélek örök
rejtelem. A reménységnek egy vékony, igen vékony szálát hoztam Párisból.
Azt hittem, nagy kiábrándulás fogad s im, megható szeretettel,
bizalommal találkozom mindenütt. Mely felséges szép volt a beszéde! Künn
a tanya udvarán. Isten szabad ege alatt. Mely áhitattal csüngöttek
szózatos ajkán! És megteltek a szivek _hittel_, szebb jövendő hitével.
Csodát müvelt a nagy ember. A legnagyobb magyar.

Ma reggel utazott el. Én kisértem a vasuthoz. Korán kiröpültünk a
kisujszállási állomásra. Kedves ligetecske a pályaház átellenében. Ott
sétáltuk el a várakozás idejét. Ez az óra felejthetetlen óra. Ki mondja,
hogy aggastyán a legnagyobb magyar? A mesebeli örökifjuság ő.

– Látod, én szeretek élni. Én ugy szeretem az életet. És hiszem, hogy
bevezetem az Igéret földjére népemet. Hiszem, hiszem.

Megszégyenülten néztem magam elé. Ha Ő hisz a nemzet feltámadásában,
szabad-e nekem kételkednem ebben?…

*

_Augusztus._

Február óta egyetlen levelet sem kapott tőlem Mária. Az én leveleim, ugy
látszik, mind a Tiszában lelik hullámsirjukat. Az ő leveleit –
menekültek hozzák. Mert szakadatlan jönnek kiutasitott és szökevény
magyarok. Minden levél a fiam emberfeletti szenvedéseit zokogja. Nem
halt meg hát a fiam. Nem temették junius 5-én. Tovább kell imádkoznom,
könyörögnöm: Uram, könyörülj rajta, váltsd meg szenvedéseitől. Küldd le
hozzá a jótevő halált! Halljátok, emberek? Imádkozom a fiam haláláért!

S nem és nem mehetek hozzá! Volna akárhol a föld kerekén, nyitva az ut
előttem, csak az édes anyaföld van elzárva! Az én szenvedésem is
emberfeletti. Meddig birom?

*

_Szeptember 21._

Ma egy esztendeje… Éljek száz esztendőt, a bus képet nem felejtem el:
Mária megy a fiával, vissza-visszanéznek, szomoruan integetnek, aztán
alakjukat a messzeség elnyeli. Vajjon megkönyörült-e Isten szerencsétlen
fiamon? Az utolsó hir róla: mozdulatlan ül egész nap s szivszakadva
várja apját s testvéreit. Lolli már kétszer próbált szerencsét. Vajjon a
második próba sikerült-e? Vajjon életben találta-e a bátyját?
«Emberfeletti szenvedés»… «Februári leveled az utolsó!» Máriának minden
levele ezt zokogja. Isten, Isten, mit vétettem, hogy ily kegyetlenül
versz!

*

_Szeptember 30._

Ma hatvanegy esztendeje, hogy busbeteg anyám szivéről leszakadtam. E nap
megünneplésére hetek óta készülődnek a Móricz-tanyai fészek melegszivü
lakói. Matild, a kedves bajor nő, nem is titkolta, hogy verssel fog
«visszalőni», mivelhogy az ő születésnapjára verset irtam én is. Verset
– accusativus nélkül. Azért anélkül, mert Matild következetesen mellőzi
magyar beszédében az accusativust. Csodálatosan fellobbant elfojtott
kedvem tüze ez üdvköltemény irása közben. Pajkos lettem egy pillanatra,
irván: «Ugy szép a nő, ha ragtalan, – Ha övé mind, mi rajta van.» Mintha
biztatott volna irásközben egy pajkos manó: Rajta, rajta! Kacagj és
kacagtass. Nemsokára sirni fogsz, szegény, öreg ember!

Tegnap… Igen, tegnap estefelé behozták szobámba a postát. Könyv irása
közben hozták be. A tollat letettem. Ihol, az első gratuláló levél.
Marci levele. A legidősebb gyermekemé. Azé, akihez irtam a
Testamentum-ot… Ime, a levél:

«Édes, jó apám!

Huszonkettedikén érkezett az a leveled, melynek első sorai oly
megrenditően fejezik ki azt, amit Jancsinkkal kapcsolatban valamennyien
érezünk. És aznap este hozta egyik Solymossy-fiu azt a hirt, melyet
immár nekem kell tudtodra adnom, hogy e hónap 5-én megváltotta
szenvedéseitől a halál.

Az utolsó esztendők valamennyiünket elég bölccsé tettek ahhoz, hogy
inkább irigyeljük, mint sajnáljuk azt, aki meghalt – még akkor is, ha
nem kell ugy felkiáltanunk, ahogy a Testamentumban irtad: «Istenem,
csakhogy már nem szenved!» Amit érzünk: inkább meghatott visszaemlékezés
szive jóságára, arra a szeretetre, mely valamennyiünkre sugárzott belőle
– és inkább gonosz szivektől tönkretett élete, mint halála az, amit
megsiratunk. Csodálatos dolog, de az a szenvedés, melyen tőlünk
elszakitva ment keresztül; melyet szinte csak a szivek fantáziájának
segitségével oszthattunk meg vele: állandóan ott ült a lelkünkön s
közelebb hozta őt hozzánk, mint az apróbb-nagyobb bajokban együtt
töltött évek. Most csak azt látjuk benne, akit az utolsó esztendőben
láttunk lelki szemünkkel: a sorstól megnyomoritott, melegszivü, sokat
szenvedő, jó fiut. Lelkünkben adjuk meg neki azt a végtisztességet, amit
sirja mellett meg nem adhattunk. És tudjuk, hogy – ha lehet – még több
melegséggel kell – helyette is – körülvennünk Téged és Anyánkat… azt a
párembert, aki gyermekének elvesztésére talán a világ valamennyi szülője
közt legkevésbé volt lelkileg elkészülve.»

– – – – – – – – – – –

Könny minden szemben: igy folyt le a Móricz-tanyai ünnep. Lelkem a
kisbaconi házban. Szüntelen egy képet látok: Mária lezárja fiának a
szemét. A házban nagy üresség. Egyedül van Mária, egyedül, egyedül, mint
ahogy egyedül volt édesanyám, amikor leborult édesapám holttetemére.
Hiába sir föl: Jertek, jertek, imádkozzatok! Egyedül roskad a halottas
ágy mellé. Ó, Mária, Mária, de eltalálták a nevedet!

– – – – – – – – – – –

Mostan pedig bezárom könyvemet. Mostan pedig várom, éjjel-nappal várom
Máriát. Jere, jere, csendesüljön le szived még élő gyermekeid, unokáid
seregében. Közeleg a tél, de csak jere, meleg szivvel várunk reád,
Golgothát járó Mária!

Tavasz nyiltán kéz a kézben megyünk haza. Az édes anyaföldre. Ahol
szüleink és gyermekünk sirja domborul. Együtt ültetjük tele virággal
sirjukat.

Megyünk, megyünk…

Mindent elvehetnek tőlünk, de azt a talpalatnyi földet, szüleink és
gyermekünk sirja közt, el nem vehetik. Nincs az a földi hatalom, amely
elvegye. El nem vitatható szent örökségünk ez.

Kegyeletlen kéz kidöntheti szüleim sirkövét, mind hiába, végrendeletem e
könyvben megmarad:

  Ami szépet és jót könyveimben láttok,
  E két öreg ember szivéből eredett.
  Ha majd kihull a toll reszkető kezemből,
  E két öreg ember mellé temessetek.

Ide temetnek Téged is, testben-lélekben velem = egy Mária! Együtt
álmodjuk át a Végtelen éjszakát.

…Tavasz nyiltán hazamegyünk, Mária.

[Illustration]



TARTALOM.

=Első fejezet.= Ebben a tékozló fiu uj életet kezd s igen szép álmot lát
a csángó magyarok földjén, husvét hajnalán 3

=Második fejezet.= Ebben szó lesz ifju óriásokról, egy rövid, de igen
szép meséről, ezzel kapcsolatosan a fészekrakásról 23

=Harmadik fejezet.= Ebben az igen hosszu fejezetben az iróember két nagy
ellenségéről: az ujságszerkesztésről s a honatyaságról lesz szó 49

=Negyedik fejezet.= Ebben csudát lát az olvasó: a magyar iró már
könyvirásból is megél 89

=Ötödik fejezet.= Ebben igen közönséges dolgokról lesz szó, nevezetesen:
házépitésről, faültetésről, mezei és falusi életről 98

=Hatodik fejezet.= Ebben meghal nagyapó és nagyanyó igen szép, s meghal
egy könyv igen csuf halállal 137

=Hetedik fejezet.= Ebben folytatódik a csendes falusi élet, de
hirtelen-váratlan megszakitja ezt égnek, földnek megrendülése, ami
közönségesen világháborunak neveztetik 157

=Nyolcadik fejezet.= Ebben folytatódik égnek, földnek megrendülése s
előreláthatóan következik a nagy összeomlás 214

=Kilencedik fejezet.= Ebben oly szomoru dolgokról lesz szó, amikről az
iró nem szeret, de kénytelen beszélni 224

=Tizedik fejezet.= Ebben naplószerü feljegyzések, soha el nem küldött
levelek lesznek, s az igen hosszura nyult könyv befejeződik 250





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Édes anyaföldem! (2. kötet) - Egy nép s egy ember története" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.